Mottó: „Annak ellenére, hogy az élet ellentmondásos, még mindig elég népszerű” (ismeretlen)

Minden buddhista hazudik

avagy furcsa hurkok a tan ösvényén

Köteles Géza1

Kiinduló feltételek

Az esszé címe készakarva rímel az Epimenidész-paradoxonra. Ez azért van így, mert így dön-
töttem én, a buddhista. Más szavakkal: mert az éntelenséget vallók halmazának egyik eleme
(p∈S) axiómaként fogalmazta meg a címben szereplő állítást.
Hoppá, álljunk csak meg egy pillanatra, rögtön itt az elején! Felvetődik a kérdés, hogy ki
hozza meg bennünk a döntéseket. Amennyiben feltételezzük, hogy egy olyan valami,
amelynek a legmarkánsabb tulajdonsága az önhivatkozó megnyilvánulás, 2 akkor, kénytelen-
kelletlen, a pszichológiai értelemben vett én fogalmához jutunk, és a fenti állítás egyből el-
lentmondásossá válik.

Élnek-e buddhisták ezen a Földön?

A kiinduló feltételek alapján tegyük fel a kérdést, hogy létezhet-e olyan halmaz, amelynek –
egyébként megszámlálható sokaságú – elemei éppenhogy nem léteznek. Létezik-e tehát a
nemlétező ének halmaza, vagy egyszerűbben: élnek-e buddhisták ezen a földön?
Ahelyett, hogy a formális logika eszközeit hadrendbe állítva, feltennénk egy állítást, majd
igazolnánk, vagy éppen elvetnénk annak helyességét, most egyszerűen csak nézzünk körbe,
és vegyük észre, hogy igen, vannak olyan emberek, akik külső jegyeiket, viselkedésüket, tet-
tekben vagy szavakban való megnyilatkozásaikat tekintve, buddhistának nevezhetők.
Most gondolatban sétáljunk oda az egyikhez, és kérdezzük meg: „Hé, figyelj már, te budd-
hista vagy, vagy mifene? A válasz – bármi is legyen az – csúnyán kifigurázza majd a Cantor
féle naiv halmazelmélet által definiált logikai rendszert.
Mi történik, ha a megkérdezett valóban nem a new-age szülötte, és jól megfontolt válaszában
tagadólag nyilatkozik. Megteheti, hiszen mindenféle „izmust” elvet, és énképe is kellőkép-
pen diffúz. „Nem, nem vagyok az” – mondja, és ezzel az állítással besorolja magát a budd-
histák közé. Paradoxon.

1 VB ESTI, II. évf., 2009/2010 1. félév

2
Mint például most, ennek a mondatnak a kifundálásával

1
Ha viszont így szólna: - „Jaja, az vagyok, méghozzá a jobbik fajtából!” – akkor azzal teremte-
ne ellentmondásos helyzetet, hogy lényegileg megkülönböztetné magát másoktól, és csupán
csak a személyrag használatával, egyből meg is hazudtolná állítását. Ismét egy jól megter-
mett paradoxon. Nem az első, nem az utolsó, és – a pontosság kedvéért – nem is az egyetlen,
a tan ösvényén.

Le a paradoxonokkal, éljenek a teljes rendszerek!

Az olyan rendszerekre, amelyben bizonyítani lehet igaz állításokat, és amelyben nem lehet
hamis állítást bizonyítani, illetve amelyek olyan állításokat tartalmaznak, amelyek vagy iga-
zak, vagy hamisak, Gödel óta azt mondjuk, hogy „nem teljes rendszerek”. Nem teljesek abban
az értelemben, hogy megfogalmazhatók benne olyan állítások, amelyek igazak, mégsem bi-
zonyíthatók, és ugyanúgy, az ellenkezőjük sem az. A buddhistákra, és az én-ekre kimódolt
rendszerünk például nem teljes, hiszen nem lehet benne bizonyítani minden igaz állítást, bár
ezeket az igaz állításokat azért meg tudjuk fogalmazni rendszerhatárainkon belül.
Egy jól definiált logikai rendszeren belül már pediglen nem létezhetnek paradoxonok, ideje
hát nekilátni a kiküszöbölésüknek, még mielőtt valami nagyobb bajt okoznak. Valahogy úgy
fogunk elbánni velük, ahogyan Russell és Whitehead is elbánt a naiv halmazelméleten belül
vigyorgó ellentmondásokkal a Principia Mathematica-ban: lehervasztjuk a mosolyt a képükről,
mégpedig azzal a cinikus húzással, hogy hierarchikus szabályokat alkotunk, és tűzzel-vassal
rájuk erőltetjük azokat.
Íme a szabályunk: az önmagukat buddhistának vallók halmaza nem eleme az éntelenek hal-
mazának (S∉A), az éntelenek halmaza (nevezzük őket, mondjuk, megvilágosodottaknak) tehát
nem tartalmazhat önhivatkozó buddhistákat. Mondjuk úgy, hogy két egymástól jól elkülö-
nülő, diszkrét halmazzal állunk szemben, amelyek két zárt tartományt foglalnak le az érző
lények halmazán belül. A két sokaságnak nincs, illetve - szabályunk szerint – nem is lehet
uniója.3 Így már bátran hazudhatnak a hitükről a buddhisták, hiszen még nem éntelenek…

Lovagok és lókötők, avagy a hit és a formális rendszerek

Raymond Smullyan látványos eredményeket ért el a Gödel féle nemteljességi tétel mindennapi
alkalmazásában. Fogalmazhatunk úgy is, hogy „ellopta a tételt az istenektől, és elhozta az
embereknek”. De nem véletlenül kerül a derék bűvész-matematikus-filozófus neve említésre
ezen a helyen. Ő ugyanis nem csupán vicces paradoxonok sorát gyártotta a tétel felhasználá-
sával, hanem – vizsgálati területünk szempontjából – rendkívül hasznosan tovább is fejlesz-
tette azt.
Megközelítésének lényege, hogy „formális rendszer” helyett „józan érvelőről”, a rendszeren
belül bizonyított állítás helyett pedig arról beszél, hogy „a józan érvelő elhiszi” az adott állítást.
Felteszi, hogy egy józan érvelő nem képes hamis állításban hinni és azt is, hogy egy állítás
vagy igaz, vagy hamis. Bemutatja, hogy ebből a két természetes feltevésből olyan igaz állítá-
sok létezése következik, melyekben, és azok ellenkezőjében sem képes hinni a józan érvelő.

3 Önkényesen alkalmazott halmazelméleti jelöléseim: p=pudgala, S=sangha, A=anátman,

2
Izgalmas példája így hangzik: A józan érvelő megérkezik a lovagok és a lókötők szigetére.
Mint az számára is ismeretes, a lovagok mindig igazat szólnak, ezzel szemben a lókötők ki-
vétel nélkül hazudnak. Találkozik is egy bennszülöttel, akiről ránézésre nem tudja eldönteni,
hogy lovag-e, vagy éppen lókötő. Ekkor a helyi lakos egy olyan állítással lepi meg, amelyben
a józan érvelő nem hihet, de, mint később kiderül, annak az ellenkezőjében sem. Az állítás:
„Soha nem fogod elhinni, hogy lovag vagyok.”
És valóban, ha ezt egy lókötő mondta, akkor ez az állítás hamis, így aztán józan érvelőnk
hinni fog abban, hogy lovaggal beszélt. Pedig nem, és hazugságot a józan érvelő nem hihet el.
Ellentmondás.
Ha viszont a fenti állítás egy lovag szájából hangzott el, akkor igaz, vagyis a józan érvelő
soha nem fogja elhinni, hogy lovaggal beszélt; pedig ez a színtiszta igazság. Mi történik te-
hát? A (talán nem is annyira józan) érvelő képtelen hinni egy igaz állításban!
Vegyük észre, hogy ez nem egy szokásos paradoxon. Nem arról van szó, hogy mindkét eset-
ben ellentmondásra jutottunk, csupán arról, hogy beláttuk, hiába volt igaz az állítás, nem
tudtunk hinni benne. Ez mindennapi dolog, a meglepő viszont az, hogy mindez logikai
szükségszerűség szerint, formális levezetési eljárás alkalmazásával került belátásra. Tudom,
hogy trivialitás, mégis ide kívánkozik: a példa szerint az igazság maga, és az, hogy abban a
valamiben, amit igazságnak gondolunk, feltétlenül és automatikusan hiszünk, két kétségbeej-
tően különböző dolog.

A megismerés morális következményei, avagy „hova álljanak a belgák”?

Másként vetődik fel a kérdés, hogy ha valakinek – aki józan érvelőként hiszi, hogy
szubsztanciális, örök és változatlan én nem létezik – igaza van. Ekkor ugyanis nem tartozhat
az ének sokaságába, a halmazon belül értelmezhető szabályok többé nem alkalmazhatók rá,
így nem eleme többé az emberek, vagy individuumok halmazának. Annak a halmaznak, ame-
lyet többezer éves genetikai, szociokulturális és nyelvi fejlődésünk során alakítottunk ki, és
tettünk komfortossá magunk számára. Sejthető, hogy az úton járó emiatt, hát, legalábbis ké-
nyelmetlenül fogja érezni magát.
Ha azonban hitében téved, és valóban, az én örök, mozgathatatlan, változtathatatlan, egy-
szóval szubsztanciális, akkor jogosan maradhat belül az én-ek halmazán, csakhogy éppen
már nincs nagy kedve hozzá, és a kognitív disszonancia vastag szövedéke fog kifeszülni vi-
lágértelmezése és a valóság közé. Ez sem a Nagy Tuti, kijelenthetjük. De akkor melyik oldalra
álljanak azok, akik nem „vallonok” de nem is „flamandok”?
Nagyon valószínű, persze, hogy minden ellentmondást fel lehet oldani, ha az adott (vagy
inkább egyezményesen elfogadott) logikai rendszer határait áthágjuk, és egy meta-szintre
emelkedve, vagy egyszerűen csak egy másik szabályrendszert alkalmazva, próbáljuk megol-
dani a problémát. Bizonyára sokak előtt ismert a „4 pont összekötése 3 irányított szakasszal”
című feladvány. Ezt azért tudjuk nehezen megoldani, mert nem vagyunk hajlandóak túlhúz-
ni a vonalat a négyzethálóba rendezett ponthalmaz által határolt területen. Nem hágunk át
egy szabályrendszert, amit egyébként senki nem is kényszerített ránk, hiszen a feladatkiosz-
tás előtt senki nem állította, hogy a pontok által (látszólag!) körülírt területen belül kell ma-
radnunk.

3
Innentől kezdve, a korábban logikai úton elemzés alá vont kérdéskör, kap némi morális szí-
nezetet. Ez önmagában nem is baj, sőt, előremutató, hiszen mégiscsak egy vallási rendszerről,
filozófiáról, világképről, vagy mi a csudáról beszélünk.
A fejlődéslélektanban megkülönböztetnek egy olyan szakaszt (az első szó kimondásától kez-
dődően hozzávetőleg 4-5 éves korig) amikor elsajátítjuk az ún. „valóságtesztelés” csínját-bínját.
Valóságtesztelésnek hívják a pszichológusok (már amelyik előtt ismert a fogalom), amikor a
gyermek rámutat egy tárgyra, verbális képességei maximumát nyújtva állít róla valamit
(Tompika, kutyakaki, keksz, stb.), majd azonnal egy kritikus személy, esetünkben a szülő,
megerősítését várja: „Igen Tompika, az kutyakaki!”.
Sejthető, hogy ez az az életkor, amikor megkötnek bennünk mindazok a formális szabályok,
amelyek később társadalmunk hasznos, vagy legalább is nem túl problémás, tagjaivá tesznek,
viszont a Buddha tanainak elfogadásában és gyakorlásában durván hátráltatnak. Mik ezek a
szabályok? (1) a valóság szavakkal leírható, (2) a formális rendszerek ellentmondásmentesek,
és végül (3) ha az állításom és a mások által is elfogadott nézet között diszharmónia van,
akkor büntetésre számíthatok („Nem Tompika, nem kutyakaki, hanem csokis keksz!”- csatt
egy pofon).
Hogy jön ez ide? Nos, első sorban a valóságtesztelésben szükségszerűen bekövetkező hibák
miatt. Más szóval: azért, mert az uralkodó, a valóságot csak hellyel-közzel leíró paradigmák
állításai nagyon masszívan képesek rögzülni bennünk, és egy idő után képtelenné tesznek
minket más rendszerek felismerésére, megértésére, és annak elfogadására, hogy a meglévő
rendszerhatárokból „kigondolkodva” is feltehetők értelmes kérdések, és azokra születhetnek
is értelmes válaszok.
Azt tanultuk, hogy nem illik felrúgni a logikai rendszerek határait. Steven Hawking elhíresült
érvelése az idő haladási irányának megfordításáról például valahogy így hangzik: „…de ké-
rem, hogy nézne már az ki!”. Miért, hogy nézne már ki egy éntelen ember?! Hmm…

Csak a semmi semmizik, avagy a paradoxonok léte is paradoxon?

Látható, hogy mennyire érzékenyek vagyunk a diszharmóniára, és az ellentmondásokra.

Valószínűleg nincs is annyi szinonima a „kiküszöbölni” szóra, mint ahányan például az el-
múlt évszázadban a „klasszikus” logikai rendszeren belül fellelt ellentmondásokat matema-
tikai módszerekkel eltüntetni igyekeztek. Csak egy pár a nagyok közül: Kurt Gödel, Alonzo
Church, Alfred North Whitehead, Alfred Tarski, David Hilbert, Bertrand Russell, Neumann János és
még sokan mások.
Valamiért mégis ott motoszkál a kérdés, hogy hányadán is állunk ezekkel a paradoxonokkal,
vagy a furcsa hurkokkal. Mert, ugye, ha arra törekszünk, hogy egy valamiféle kreált forma-
lizmus segítségével eltüntessük őket, akkor egy olyan valóságszeletet zárunk ki a megfigye-
léseinkből, amelynek tesztelése – a modernkori matematikai, kvantummechanikai és kozmo-
lógiai megfigyelései alapján állítható - kardinális fontosságú lenne a környező világ megérté-
séhez.
Heidegger például meglelni vélte a Semmit a létező dolgok halmazán belül! Nem azon kívül,
hanem mintegy a világgal együtt megnyilvánuló, azzal együtt tematizálódó dologként. Szá-
mára szükségszerű volt, hogy filozófiájában elkerülje a megfigyelhető dolgok és az azon kí-

4
vül honoló Semmi halmazainak elkülönítését, hiszen ha a Semmi a valamiket magában fog-
laló sokaságon túl, egy azoktól elkülönböző jelenségként manifesztálódik, akkor a vizsgáló-
dás tárgyává, ergo valamivé válik, és hopp, már bent is van a létező dolgok halmazában. Egy
klasszikus paradoxonnal szembesült volna, újfent. Ezért egyenesen azt mondta ki a Mi a me-
tafizika? című művében, hogy ha a Semmi létét elfogadjuk úgy, ahogyan azt a tudomány je-
lenleg gondolja, ti. hogy a megfigyelhető, a szubsztanciálison, a létezőn kívüli, azoktól teljes-
séggel idegen, ellentétes, „üres” valami (!), akkor azzal kvázi „életre hívjuk” és önellent-
mondásba keveredünk. Ha azonban az általános létező részeként, hozzátapadóként, azzal
együtt megnyilvánulóként fogjuk fel, akkor – egy nagy sóhaj kíséretében – elfogadjuk a vilá-
got olyannak, amilyen.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy a „paradoxonok léte is paradoxon”. Mert ha elfogadjuk, hogy a
világunkat számos önhivatkozás, furcsa hurok és ellentmondás jellemzi, akkor egy megfelel-
tetést (izomorfizmust) hajtunk végre a nyelvünk, mint legáltalánosabban alkalmazott formá-
lis rendszer, és a valóság között, és – milyen meglepő – ugyancsak ellentmondásra jutunk:
hiszen ha a paradoxon VAN, és léte természetes, akkor NEM paradoxon.
Minél tovább törekszünk a paradoxonok kiküszöbölésére, annál inkább ellenében hatunk a
lényegi megismerés tudományos alapelvének, történetesen annak, hogy egy jelenséget akkor
fogadunk el létezőnek, ha azt empirikus eszközökkel, in-situ, vagy in-vitro kísérletekkel,
vagy éppen elméleti modellezéssel megismételhető (!) módon elő tudunk hívni.

A magádhai svédcsavar

Nos tehát, a paradoxonok már csak ilyenek. Mi lenne, ha nem kiküszöbölni igyekeznénk
őket, hanem létezőnek elfogadni. Ezzel véletlenül sem azt sugalmazom, hogy a tudomány-
nak, vagy a filozófiának, fel kellene hagynia az útkereséssel, csupán azt, hogy ha egy rend-
szeren belüli ellentmondással szembesül, időnként lehet, hogy szét kellene tárnia a karjait, és
buddha-mosollyal kijelenteni: „Hát, gyerekek, ez van, ilyen a dolgok természete, és éppen
ezért most nem is haladnék tovább, hanem inkább meginnék egy sört a haverokkal”.
Míg a tudomány ilyesfajta kijelentésekre teljességgel képtelen (leszámítva talán a sörözést),
addig a Magasztos tanai – és sok egyéb között ez a csodálatos bennük – éppen hogy erre ösz-
tökélnek minket. Mint például a Majjima Nikhája 72-ben: Aggivacchagotta lét eredetét és lé-
nyegi természetét firtató kérdéseire pontosan ezt mondja a Tathágata: „Állj, derék barátom,
itt most pihenj le egy kicsit, indifferens kérdésedre nincs helyes válasz, úgyhogy itt az ideje
egy jó pofa sörnek.” Na jó, nem pontosan ezt, de lényegében ezt...
Indifferens kérdés-e ezek után, hogy létezik az én, avagy sem.4 Nagyon úgy tűnik, hogy nem
csupán nem indifferens, hanem egyszerűen nem kérdés!
Nem kérdés abban a tekintetben, hogy egy kérdéshez minimum három dolog kell: (1) kell
egy kérdező, (2) egy vonatkoztatási pont, amire a kérdés irányul, és persze (3) maga a kér-
désfeltevés. Esetünkben viszont, ha feltételezzük az én szubsztancia nélküliségét, magának a
kérdezőnek a személye is egy kissé illékonnyá válik. Emellett, ha a vonatkoztatási pontunk is

4 Érdekes, hogy az én létét maga a Buddha is számtalan példázattal írja körül, mégis érződik, hogy jobb szerette
volna minden bizonyítás nélküli axiómaként elfogadtatni tanítványaival. Nem véletlen, hogy talán ez az az egyet-
len állítás, amely dogmaként került be a vallási/ filozófiai rendszerbe.

5
egy önvaló nélküli dolog, a kérdés sem jöhet létre aszerint a szabályszerűség szerint, aho-
gyan azt megszoktuk.

Ha a hétköznapi logikai rendszerünkön belül nem értelmezhető a kérdés, akkor ezen belül
nincs válasz sem, ha pedig nincs válasz, akkor nincs igaz vagy hazug állítás, így aztán meg-
nyugodhatunk: az esszé címe csak egy hatásvadász stílusgyakorlat, és nem is hazudnak azok
a derék buddhisták. Kár, hogy igazat sem mondanak, pedig mennyivel egyszerűbb lenne
minden…

Utó-koan

Daiju meglátogatta Baso mestert Kínában. A Mester azt kérdezte:

- Mit látsz magad előtt?

- Magát a megvilágosodást. - válaszolt Daiju.
- Saját kincsesládád van, miért kívül kutatsz?
- Hol van az én kincsesládám?
- Aki kérdez, az a kincsesláda! - mondta a Mester.

Ekkor Daiju megvilágosodott.

Felhasznált irodalom

[1] Alfred North Whitehead – Folyamat és valóság (fordította: Fórizs László, Karsai Gábor),
Typotex Kiadó, 2001.
[2] Douglas R. Hofstdter – Gödel, Escher, Bach (Fordította: Lipovszki Gábor), Typotex Kiadó,
2005.
[3] Raymond Smullyan – Gödel nemteljességi tételei (fordította: Csaba Ferenc), Typotex Ki-
adó, 2000.
[4] Majjima Nikhaya 72 - Aggi-vacchagotta Szutta (fordította: Vekerdi József, Nyitrai Gábor,
Tenigl Takács László)
[5] Majjima Nikhaya 63 - Cula-malunkya Szutta (fordította: Vekerdi József)
[6] Martin Heidegger – Költőien lakozik az ember (válogatott írások, fordította: Bacsó Béla,
Hévizi Ottó, Kocziszky Éva, Pongrácz Tibor, Szijj Ferenc, Vajda Mihály), T-Twins Ki-
adó, 1994.
[7] A Wikipédiáról: Russell-paradoxon, Epimenidész-paradoxon, Karinthy-paradoxon,
Curry-paradoxon