Tibor Antalffy

WE ARE ALL
GUINEA-PIGS

Published by Tibor Antalffy

1990
 WE ARE ALL GUINEA-PIGS
by Tibor Antalffy
H-2097 Pilisborosjenő,
Ezüsthegyi út 2374.

All rights reserved

Copyright, 1990 by Tibor Antalffy
This book may not be reproduced in whole or
in part by any means or used for screen play
without permission.

Printed in Hungary by UTORG

Üzenet az olvasónak:

Mikor először vettem kézbe ezt a könyvet, visszatettem a helyére,

mert nem tudok angolul.
Később vettem csak észre, hogy csak az első néhány oldal van
angolul, a többi magyar.
Így te se add fel, lapozz tovább.
 WE ARE ALL GUINEA-PIGS
(A short synopsis)

In the spring of 1956 in Budapest three friends graduated from high

school: Gyuri Soós, Sanyi Nagy and Tomi Tábory. The revolution in
autumn broke up the group. Gyuri went to the States vhere he received
a scholarship and eventually graduated from the University of Los
Angeles as a microbiologist. Tomi trained at the Budapest University of
Technology and began work as a nuclear physicist at the Central
Physics Research institute. Sanyi, who was a poor student, took a job as
a messenger boy with a daily paper and attended evening classes. He
earned a degree and became a senior staff member of the scientific
veekly „Window on the World".
The story resumes in 1990. By then Gyuri is an internationally
renowned professor of microbiology, the head of a whole research team
at the ULA. His twenty-year-old son from his first marriage is a
haemophiliac who contracts AIDS from an infected blood product. From
then on his microbiologist father devotes all his energy to the search of
an antidote to the HIV virus.
Tomi Tábory works for years in the Soviet nuclear research centre
at Dubna where he forms a life-long friendship with Zedovich, a Soviet
astro-fhysicist, never suspecting that he is a high-ranking officer in the
KGB and as such is in charge of the Soviet UFO research and
observation program.

Apart from the not particularly important Hungarian nuclear research,

Tomi's biggest responsibility is as PR officer for Paks nuclear power
plant, a task in which he is greatly helped by his childhood friend, Sanyi
Nagy. Tomi Tábory has a great deal of spare time and devotes much of
it to his hobby, research on ball lightning.
Sanyi Nagy writes mainly popular science articles and he often
collaborates on them with Tomi. This was the case when they were
called on to dispel the Hungarian public's suspicions about radioactive
wastes. It is Sanyi who keeps up contact between the former
schoolmates and it is he who corres-ponds with Gyuri, Professor Soós.
In the spring of 1990 Professor Soós publishes a scientific report in
the university Journal, making it clear that he is firmly convinced of the
extra-terrestrial origin of HIV. He actually claims that an intelligence frorh
outside the Earth planted it in mankind. The day after the publication a
stunningly beautiful 22-year-old woman who is working on her Ph.D.
reports for work in the institute. Within days Professor Soós receives a
request from the New Scientist to expound his views in more detail. The
professor's article appears in the magazine within a fortnight.
In the meantime Professor Soós's young second wife, Susan, the
mother of their twelve-year-old daughter, runs off the road one afternoon
in her car, hits a tree and is killed on the spot. The professor and his
colleagues are stunned by the inexplicable accident. Susan had been
driving along a deserted road, she was not tired, she was not on alcohol
or drugs and she had no intention to commit suicide. The police were
unable to find any cause for the accident.
 Pamela, the young researcher, takes the professor's daughter.
Flora, into her care. The girl's father has the wrecked car subjected to
every conceivable test in the university's department of metallurgy. The
thorough examination is unable to reveal any mechanical fault or any
other clue. The only unusual thing they find is that the residual
magnetism of the car's mild steel body plates is an incredible 50 kGauss.
No one is able to find any explanation for this.
Sanyi Nagy sees Professor Soós's article in the New Scientist and
writes a summary of it for his Window on the World but the editor-in-chief
will not allow it to be printed because it would only create panic. Soon
after Sanyi learns of Susan's tragic accident and speaks with Professor
Soós by phone. The professor telis him about the test findings on the
wreck and asks his friends in Hungary to help in solving the mystery. As
soon as he hears about the test results, Tomy Tábory knows the answer.
Susan's car was struck by ball lightning.
After long reflectation the two friends in Budapest piece together
the puzzle and reach the conclusion that suprahumans are
experimenting with mankind; this was why they introduced the incurable
AIDS virus. They speculate that the suprahumans must have some
enormous problem they are unable to solve to their satisfaction. They
have decided to use mankind on Earth as guinea-pigs because it is a
very important element of the experiment that the subjects must have
conscious-ness. Not only have they infected mankind with the HIV virus,
but a few tens of thousands of years earlier they used gene engineering
to accelerate the evolution of man because they could not wait for the
Earth to develop intelligence at its own natural bút slow pace. According
to their hypothesis, the whole experiment must be conducted without
mankind knowing about the experiment since in that case it would react
differently to the social upheaval caused by AIDS and the result of the
global social experiment would be worthless. For this reason the
suprahumans who exist in the four-dimensional world keep ourthree-
dimensional world, which fits into theirs an infinite number of times,
under constant observation, watching for any sign that would indicate the
arousal of our suspicion. This is how they sent Pamela to monitor him as
a potential source of danger. To make sure that she was succesful, they
had to kill Susan, the professor's wife.
Tomi and Sanyi are even more firmly convinced that they are right
when Gyuri telis them that he is going to marry Pamela only a few days
after Susan's death. Their convinction is further strength-ened because,
since Pamela has learned that the two friends in Budapest have solved
the mystery of the ball lightning, instead of the planned honey-moon she
organizes an international friendly gathering for her husband, to which
she also invites the two old friends in Budapest. Tomi and Sanyi are
convinced that Pamela wants to discover what they know and to dispose
of them if necessary. They act without delay and before they are put
under observation Tomi alarms his old friend Zeldovich who, as an
astrophysicist not only sees the plausibility of their story immediately, bút
as a KGB officer is also in an extremely good position to warn the world.
„Alarming" the world will also be the cure for AIDS because if the whole
of mankind suddenly realizes the natúre of the experiment, the whole
experiment will lose its significance and the suprahumans will no longer
have any need to continue the destruction with AIDS.
Tomi and Sanyi fly to California, while Zeldovich organizes US-
Soviet cooperation on an unprece-dented scale. The two big powers
awaken mankind to the suprahuman threat. in the meantime the three
friends, somehow isolated from the world in Professor Soós's home,
learn from Pamela her-self that their assumption was right and
Zeldovich's action - carried out almost behind their backs - has been
succesful.
Tomi had already worked out earlier in theory that the
suprahumans could only pass from their four-dimensional world into our
three-dimensional world by discharging the concentrated surplus energy
in the form of ball lightning. They find that he is right when they watch
the beautiful Pamela disappear and then return to the three-dimensional
world. However, there are still surprises in store for us because Susan
returns in Pamela's body: before they killed her they recorded the
memory in her brain onto a Winchester like device and now they copied
it back into the brain in the body that Pamela had been using. Flora is
the first to recog-nize her mother in the new body.
The suprahumans send an invitation with the returning Pamela-
Susan for the professor. Together with his „resurrected" wife he passes
into the four-dimensional world and meets tha suprahumans who give
some advice for mankind. The most important piece of advice concerns
the improve-ment of the operation of democracies since one of their
biggest shortcomings has been the way in which the behaviour of
elected representatives changes after they come to power. The cause of
this is the remoteness of the next elections (generally 4-7 years). The
suprahumans suggest the installation of a master computer in
parliament, to which every citizen has access through his iden-tity
number and is able to change his vote even daily if necessary. The
master computer constantly monitors the will of the country. The instant
that more than half of the citizens withdraw their support from the
government in power, the govern-ment falls. The knowledge that this can
happen restrains those in power from abuses.

After they have given him their advice and messages, the
suprahumans innoculate the professor with the anti-virus so that he can
bring it back into the three-dimensionai world of mankind. The essence
of the anti-virus is a receptor that coincides with the receptor of the T-
helper lymphocytes. Not been able to differentiate the T-helper from the
anti-virus the HIV viruses attach them-selves to the anti-viruses too.
After they have docked, with the help of appropriate enzymes, the anti-
virus alters the HIV virus to resemble itself and then breaks away from it.
The changed HIV immediately begins to function like an anti-virus and is
itself capable of transforming still active HIV viruses.
Before the departure, the suprahumans reveal to Susan and
Professor Soós the meaning of life (as they see it). The two humans
take their leave and return with this knowledge to our world.
Antalffy Tibor
(2097 Pilisborosjenő, Ezüsthegyi út 2374.)
A borító Kis László grafikusművész munkája

VELÜNK
KÍSÉRLETEZNEK

A szerző magánkiadása
1990
 ISBN: 963—400—372—9
Készült az UTORG Sokszorosító Üzemében
Felelős vezető: Molnár Dezső
UTORG 464/90
 I.
A budapesti Verebes Gimnázium 1952-ben érettségiző IV/b
osztályában Soós Gyuri, Tábory Tamás és Nagy Sanyi életre szóló
barátságot kötöttek. Ez az „életre szóló" barátság azonban nagyon
hamar zátonyra futott. Soós Gyurit az iskola kommunista igazgatója nem
javasolta az egyetemre hiába volt Gyuri kitűnő tanuló, az iskola
büszkesége és az országos matematikai verseny előkelő helyezettje.
Tábory Tamásnak az volt a szerencséje, hogy apja esztergályos volt
a MÁVAG-ban. Ha nem akart volna tovább tanulni, akkor is betuszkolták
volna valamelyik egyetemre. Kellett a munkáskáder! Szerencsére
Tamásnak minden vágya az volt, hogy atomfizikus legyen.
Nagy Sanyinak jó képességei voltak, de a tankönyv kinyitása iskolán
kívül egyszerűen nem jutott az eszébe. Hasalni viszont remekül tudott és
nem volt olyan lehetetlen helyzet, amiből ne vágta volna ki magát.
A fiúk útja a következő négy év alatt nyomon követhető volt, de
mivel sokfelé szórta őket az élet, nemigen találkoztak egymással. Soós
Gyuri a Róbert Károly körúti kórházba ment el műtősnek, ami
voltaképpen azt jelentette, hogy ő emelgette, tologatta és rakosgatta a
magatehetetlen betegeket, amíg be nem vonult katonának. Tábory
Tamás az Eötvösre járt és iparkodott lehetőleg minél kisebb mértékben
vállalni részt a politikából. Nagy Sanyi a Magyar Nemzethez került
hatszázötven forintos fizetéssel irodai kisegítőnek.
Aztán egy szép napon 1956. október 23-át írtak és megmozdult a
magyar nép, elsősorban az ifjúság. Soós Gyurinak néhány nap hiányzott
a sorkatonai leszereléshez. Szolgálati fegyverével megszökött a
laktanyából és mint a világ legtermészetesebb dolga úgy csatlakozott a
Széna téri fiúkhoz. Tábory Tamás az eseményektől megriadt. Hiába
hívták a többiek, szülei újpesti lakásából november közepéig ki se dugta
az orrát. Nagy Sanyi kihasználva a vénasszonyok nyarát október
közepén alaposan megfázott egy gárdonyi kiránduláson, amiből egy
csinos kis tüdőgyulladás lett. Mire november derekán a kórházból
kikerült, a szerkesztőség jelentős része már Ausztriában azt latolgatta,
hova tovább? Egyszer csak azt vette észre, hogy a szerkesztő nem
hogy elfogadhatónak tartotta, de a saját szakállára írt cikkét le is küldte a
nyomdába.
Mire Kádár az országban úgy ahogy megszilárdította a hatalmát,
Soós Gyuri már rég Amerikában volt és miután a Kongresszusi
Bizottságnak hetvenkét oldalas beszámolót tett az asztalra, nyakon
csípett egy ösztöndíjat a Harwardon. Mivel előélete beteg- és
hullarakosgatásból állt, mi sem volt természetesebb számára, mint hogy
a mikrobiológiát főtantárgyként vette fel. Szerencsés döntés volt. A
hatvanas évek elején berobbant a dezoxiribonukleinsav (DNS)
felfedezése és az apró részletek fokozatos feltárása. Majd a következő
évtizedek alatt a génsebészet és az Élettel történő manipulálás
lehetősége. Mr Soós rákerült a térképre.
 Tábory Tominak sikerült diplomáznia és mivel az eseményektől távol
tartotta magát, és megbízható, bár meglehetősen visszahúzódó
munkáskádernek bizonyult, így a Központi Fizikai Kutató Intézet ajtaja
simán megnyílt előtte. Régi álma beteljesedett, atomfizikus lett. Igaz
hamarosan kiderült, hogy munkája messze nem olyan érdekes mint
gondolta, de legalább közel volt a szakmához. Az intézet célja a
naprakész szakemberek kinevelése volt „mit lehet tudni" alapon.
Munkájuk egyértelműen a külföldi sajtó figyeléséből, egyszerűbb
kísérletekkel elért eredmények megismétléséből és a rendszerhez
fűződő hűségük állandó bizonyításából állt. Mindehhez szorosan
hozzátartozott a mániákus titoktartás, titkosított ez meg az, belső őrség,
őrtornyok stb.
Ez volt a létező szocializmus, amihez mindenkinek alkalmazkodni
kellett, ha voltak szakmai ambíciói. Ha nem akart a társadalmi lét
perifériájára szorulni és mondjuk raktárosként keresni kenyerét
valamelyik budapesti nagyvállalatnál, akkor tudomásul kellett venni az
ázsiai horda világuralmi célját kiszolgáló hazai kommunisták eltorzult
értékrendjét és a közerkölcs utolsó szikráit is nélkülöző dölyfös
magatartását.
Tábory elvtársat néhány évre kiküldték Dubnába a szovjet atomfizikai
kutatás központjába is. Az itt nyert tapasztalatok világossá tették, hogy
látványos érvényesülés csak pártapparátusi segítséggel történhet és a
szakmai tudás egészen egyszerűen semmit se nyom a latba. A
szakmáját rajongásig szerető tudós éppen úgy az íróasztalának volt
kénytelen dolgozni, mint ahogy a szociológusoktól kezdve az írókon át
bárki más. Tábory Tamás tette ami rá lett bízva, majd szabad idejében
figyelme egyre inkább olyan fizikai jelenségek felé fordult, melyek
klasszikus értelemben még felderítésre vártak.
Nagy Sanyiból néhány év alatt rutinos újságíró lett és mert a
hatvanas évek elején a párttitkár rendszeresen piszkálni kezdte,
beiratkozott a Közgazdasági Egyetem esti tagozatára. Diplomaosztás
után átkerült egy országos hetilaphoz, amiben rendszeresen jelentek
meg cikkei főleg népszerűsítő hangvétellel. Véleménye szerint egy olyan
országban, ahol a lakosság hetven százaléka még mindig a kalapkúrát
tartja a megfázás legjobb gyógymódjának, az ismeretterjesztő
tudományos cikkek írása missziónak számít. Ezekhez a cikkekhez az
anyag egy részét Tábory Tamás szolgáltatta főleg, amikor megkapta az
utasítást a Paksi Erőmű népszerűsítésére, így aztán nem csoda, ha a
két férfi között a barátság szoros és meghitt maradt.
Sanyo, ahogy volt osztálytársai hívták, természetéből adódóan
mindenki mással is tartotta a kapcsolatot. Soós Gyurival a hatvanas
évek derekától kezdve egyedül csak ő levelezett igaz nem naponta vagy
hetente, de évente kétszer-háromszor egészen biztos. A tízévenként
megtartott érettségi találkozókon már megszokott műsorszám volt,
amikor Nagy Sanyi néhány szóval beszámolt Soós Gyuri sorsáról. A
nyolcvanas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy az osztályból igazán csak
ketten futottak be: Soós Gyuri az USA-ban és Tábory Tamás idehaza.
Kettőjük sorsát folyton folyvást szemmel kísérő Nagy Sanyi karrierjét az
emberek nem igazán tekintették eredménynek. Az újságírókat a
közvélemény Magyarországon nem tanulta meg megbecsülni a
kommunista rezsim alatt.
 II.
Los Angeles, Kalifornia, ahol mindig kék az ég, a hőmérő
higanyszála mindig húsz és huszonöt fok között mozog, ahol az
emberek mindig jókedvűen ébrednek és derűsen mennek dolgukra.
Hosszú évek óta élt itt a magyar származású George B. Soós, vagyis
Soós György professzor úr is, aki a L. A. egyetem mikrobiológiai
tanszékének a vezetője. A Sunset boulevard környéki csodás villájában
második feleségével az amerikai születésű, ám magyar származású
Susannal és tizenkét éves lányukkal Flórával élték a felső
középosztálybelieknek kijáró gondtalan, fényűzőnek mondható életüket.
Ezen a derűs reggelen George valamivel korábban ült ki a teraszra
mint évek óta bevett szokása és így valamivel több ideje maradt
környezetének végigszemlélésére. A pázsit tökéletes zöld színű volt,
frissen vágva, amit a hetente kétszer házhoz járó kertész tartott
rendben. A kert tipegői hófehérek és abszolút szabályos formájúak, s mi
több, egyforma mélyen süllyedve a talajba, mintha csak egy Walt Disney
filmből lettek volna kivágva. A kert szélén az úszómedence patyolat
tiszta, amiről a halk zümmögéssel működő tisztítóberendezés és a néger
bejárónő gondoskodott. Az úszómedencét vörösre és fehérre festett
lécekből összeállított padok és nyugágyak övezték. Kissé távolabb egy
pergolád, melyre buja bőkezűséggel fut fel egy trombita folyondár száz
meg száz téglapiros virágjával. Még távolabb a gyep közepén
látszólagos összevisszasággal elszórva néhány gömbre nyírt jázmin
bokor illatozó fehérségbe borulva. A nyugalom és a harmónia tökéletes
volt George szívében, mégis ott honolt az örökös fájdalom amióta
kiderült, hogy első házasságából származó egyetlen fia hemofíliás
gyógykezelés során megfertőződött a biztos halállal járó HIV vírussal. A
professzor nem szeretett erre gondolni, mégis mindig ide lyukadt ki
minden eszmefuttatása végén. Szerencsére Susan és Flóra éppen
kijöttek a nappaliból a teraszra és csacsogó jókedvük helyrebillentette
George lelkivilágát.
— Papa tudod-e miről álmodtam?
— Ha tudnám, akkor gondolatolvasó lennék.
— Nem, nem papa akkor se gondolatolvasó, hanem inkább álomlátó
lennél.
— Hát akkor álomlátó lennék, de se ez, se az nem vagyok. Ennek
ellenére érdekel, hogy miről álmodtál.
— Arról álmodtam, hogy elmentünk Disneylandbe és felültünk a Miki
egér hátára.
— Hahó barátom, gyanús nekem ez az álom.
— Miért, megígérted, hogy elviszel.
Erre már Susan is jónak látta a beavatkozást.
— Figyelj csak Flóra. A papa tényleg megígérte, de csak
bizonyítványosztás után.
 — Igen mama, de az olyan messze van.
— Messze van, nincs messze, így szól az ígéret.
— Hát jó, de álmodni azért szabad?
— Feltétlenül, — állapította meg George és elmosolyodott hozzá,
majd elgondolkodva kevergetni kezdte narancs juice-át bár nem volt
benne semmi felkeverhető. Közben Flóra szótlanul nekilátott a
kukoricapehelynek és így csak Susannak tűnt fel George elkomorodása.
— George kedves!
— Igen szívem!
— Téged bánt valami. Ismerem ezt a szórakozottnak tűnő
elgondolkodásod. Ilyen voltál akkor is, amikor megtudtad, hogy Steve-et
megfertőzték az AIDS vírussal és teljes gőzzel a HIV kutatásnak adtad a
fejed.
— Az AIDS gyógyíthatatlan! — jelentette ki egyetlen tőmondatban
George.
— Mit mondtál drágám?
— Azt mondtam, hogy az AIDS gyógyíthatatlan.
— Hogy mondhatsz ilyet? Egyelőre még gyógyíthatatlan, még nem
találtátok meg az ellenszerét. Talán sokat dolgoztál, kimerült vagy,
szeretnél minél előbb eredményt elérni. Ez mind érthető, de miért
mondod, hogy gyógyíthatatlan?
— Azért mondom, mert az, — válaszolt George nem kevés
ingerültséggel hangjában.
— Drágám nem te szoktad mondani, hogy előbb vagy utóbb a
tudomány mindent megold? Azt állítottad, hogy a mikrobiológia előtt
nincs akadály.
— Éppen ezért vagyok lehangolt, mert tévedtem. A mikrobiológia egy
csodálatos és rendkívül bonyolult világ, de rá kellett döbbennem, hogy
nálunk nagyobb erők is beleszólhatnak.
— Nálunk nagyobb erők?
— Igen szívem, de ne tárgyaljuk most ezt, főleg ne Flóra előtt.
— Tőlem beszélhetitek, — vetette közbe Flóra, — engem sose
érdekel, amikor halálosan unalmas dolgokról beszéltek.
— Rendben van Flóra, — nyugtatta meg édesapja, — de akkor se
akarok erről családi értekezést csapni. Szívecském tegnap jelent meg a
kutatási jelentésemről szóló szakcikk, amiből világosan kiderül
álláspontom, de a kedvedért összegzem. Az AIDS vírus nem földi
eredetű, ami alatt azt értem, hogy „valaki" kitalálta, megalkotta és
ráadásul úgy alkotta meg, hogy ne lehessen találni ellenszert. Egyszerű
szavakkal élve, szándékosan gyógyíthatatlannak lett kitalálva. Ez nem
csak azt jelenti, hogy Steve meg fog halni és semmit se tudok tenni érte.
Ez azt is jelenti, hogy az emberiség is ki fog pusztulni, illetve majdnem ki
fog, mondjuk kilencvenkilenc százaléka vagy mit tudom én. Aki nem
kapja meg az már nem fog gyermekeket nemzeni, aki ivarérett és
nemzene gyermeket, azoknak pedig jelentős része és a megszületendő
gyermekeik is meg fognak halni, de ne kérdezz többet, mert ez igazából
már nem mikrobiológiai probléma, hanem szociológiai és ahhoz már
nem értek. Most pedig, ha megengeditek, elbúcsúzom és megyek a
dolgomra. — Fejezte be George mondanivalóját.
 Susant és Flórát ugyan meglepte George rossz kedvéből fakadó
nyersessége, de ez nem volt ok arra, hogy bőségesnek ígérkező
reggelijüket félbeszakítsák. Nagyvonalakban megegyeztek a nap
hátralévő részének elrendezésében és közben jóízűen elmajszolták a
frissen sült aprósüteményt a rákent narancs dzsemmel és a felvert
tejszínhabbal.
A reggelitől felkelve ez volt az a pillanat, amikor a tízéves Flóra
megfeledkezve az iskoláról rendszerint elmélázott ruháinak
összeszedésével és édesanyjának kellett egy kissé noszogatni.
— Pöttömkém, kicsi virágom. Flóra. Már megint elalszol kislányom,
így sose érünk az iskolához.
— Jaj mama, mindig ezt mondod és mégse késünk el soha.
Különben is mért hívsz még mindig pöttömkémnek. Már igazán nem
vagyok pöttöm.
— Nekem te mindig pöttömke maradsz még akkor is, ha kétszer
magasabbra nősz mint én.
— Jól van drága mamácskám már repülök is, — és evvel Flóra
kettesével szedve a lépcsőfokokat megérkezett a földszintre, ahonnan
Susannal együtt távoztak.
A garázs előtt már ott állt a Ford Mustang patyolat tisztán, ragyogóan
és fényesen. Mrs Soós kényes volt a gépkocsi tisztaságára. Míg más
nőnek a ruhatára, a fülbevalók, bizsuk meg egyebek voltak a mindene,
addig Susan az egyszerű és ízléses öltözködésen kívül minden
esztétikai hangsúlyt a gépkocsijára helyezett.
Beszállás után Susan és Flóra kényelmesen elhelyezkedtek a Ford
Mustang első üléseiben és a kocsi már ki is surrant a forgalomba, irány
Flóra iskolája, ami után Susan elindult meglátogatni a közeli
nagyvárosban élő barátnőjét.

***
Az ABLAK A VILÁGRA című, kéthetente megjelenő tudományos
folyóirat szerkesztőségében cseng a telefon. A vonal túlsó végén a
Kaliforniában élő George G. Soós ismert mikrobiológus, aki Nagy
Sándor úrral szeretne beszélni és mert nem találja ott, kéri mielőbbi
visszahívását.
Nagy Sanyi Ófaluban járt, az atomhulladék temető körül forrongók
körében hallgatta a népharag fülsiketítő lármáját. Mire visszaért Pestre
már három óra volt és mivel tudta, hogy Kaliforniában az idő hajnali hat
óra lehet, várt még a visszahívással négy órát. így jobb is volt. Este
hétkor otthonról telefonálni sokkal megnyugtatóbbnak tűnt. A hívást
Gyuri titkárnője fogadta és elég rémült hangon közölte, hogy a
professzor úr néhány perce rohant el az intézetből. Úgy tudja a
rendőrségről telefonáltak, mert a felesége reggel autóbalesetet
szenvedett. Sanyi agyán pillanatok alatt cikáztak át a gondolatok. Gyuri
négy órája telefonált, tehát jóval a baleset előtt. Nyilván telefonálásának
oka nem a baleset lehetett és az is nyilvánvaló, hogy a baleset miatt egy
darabig Sanyinak minden gondja nagyobb lesz annál, mintsem hogy újra
telefonáljon. Ekkor szólalt meg Sanyiban az újságírókra jellemző hang
„rátépni a témára".
 — Do you have any idea what professor Soós wanted to talk to me
about? Nem tudja véletlenül miről akart velem a professzor úr beszélni?
— Nem, nem tett róla említést, de pár napja nagy port vert fel egy
cikke a New Scientist-ben. Mint bizonyára tudja Soós professzor néhány
éve az AIDS vírussal foglalkozik, pontosabban amióta hemofíliás fia is
megkapta a betegséget, éjt nappallá téve iparkodik megtalálni a kór
ellenszerét. Feltételezem, hogy a cikkére kívánta felhívni a figyelmét.
— Thank you very much miss. l wouldn't want to disturbe professor
Soós in these unfortunate circumstances. Would you be so kind to give
me a buzz as soon as my friend is ready to take my call?
— Yes Mr Nagy l will do just that.
Vagyis: Köszönöm kisasszony. Ebben a szerencsétlen helyzetben
nem szeretném zavarni a professzor urat. Megkérhetném, hogy
csöngessen ide, amint a barátom olyan állapotba kerül, hogy
zavartalanul el tud velem beszélgetni?
Rendben van Mr Nagy, ahogy óhajtja.
Sanyit a telefon után felesége hívta vacsorázni. A család arra
kényesen vigyázott, hogy este hétkor lehetőleg együtt üljenek le az
asztalhoz, így akarták biztosítani, hogy az örökké elfoglalt papa, a
családot összefogó mama, Zoli és Miklós a két egyetemista fiú és Sárika
az érettségi előtt álló egyetlen leány legalább vacsoraidőben
találkozzanak minden egyes nap. Ezek a családi vacsorák főleg amióta
a gyerekek felnőttek, igen érdekesek szoktak lenni. A rengeteg
élcelődés mellett egymásnak rendszeresen beszámolnak
eredményeikről és érdekesebb eseményeikről. Ezen az estén a
családfőé volt a szó. Említést tett Soós professzor családi balesetéről,
annak egyelőre ismeretlen kimeneteléről és fennhangon spekulált vajon
barátja mit akart vele közölni.
Mindenesetre este nyolc óra körül már sokat nem lehet tenni. A
szerkesztőségnek ugyan járt a New Scientist, rendszerint el is olvasta
őket, de a legfrissebb szám egyelőre még nem került a kezébe. Ekkor
gondolt egyet és újra a telefonhoz ült, feltárcsázta a szerkesztőséget. Jól
számított. Pál Sanyi vette fel a kagylót. Pál Sanyinak elég
kényelmetlenek voltak a lakáskörülményei és így cikkeit rendszerint
benn írta a késő esti órákig. Elvált felesége magával vitte két kiskorú
gyereküket és a lakást. Egészen pontosan nem vitte magával, hanem
Sanyit ebrudalta ki és most negyvenévesen valami nyomorúságos
albérletbe kényszerült. Szóval Pál Sanyi vette fel a kagylót és némi
körülnézés után közölte, hogy az egyik fakkban megtalálta a New
Scientist legújabb példányát. Néhány perccel később Sanyi már a
Pasarét lankáin száguldott Skodájával a szerkesztőség felé. A család
összenézett feje felett, amikor kivágtatott a lakásból. „Papa elemében
van", suttogták a gyerekek a háta mögött.
Még nem volt fél kilenc sem, amikor Sanyi a New Scientist-tel a
hóna alatt visszaérkezett. A nagy sietségben otthon felejtette a kulcsát,
ezért csöngetnie kellett. Felesége megértő mosollyal engedte be férjét,
aki egyenesen a dolgozószobája felé vette lépteit. Marika, élete megértő
párja, másodperceken belül betöltötte a kávégépet. Nagyon is jól tudta,
hogy Sándor legkésőbb tíz perc múlva be fogja jelenteni igényét egy jó
erős feketére.
 A New Scientist címoldalán egy AIDS vírus teljes lapot kitöltő színes
stilizált rajza volt látható. A kép alatt szigorú fekete betűkkel ez a kérdés
állt: Meg lesz-e valaha is oldva a rejtély? Alatta pedig „Soós professzor
sötétnek látja a jövőt". Sanyi egyszuszra elolvasta a cikket. Amit a cikk
implikált, attól a szőr felállt a hátán. Következő lépésként a fontosabb
megállapításokat lefordította és maga elé tette az íróasztalra, majd a
végén nekiült szövegszerkesztőjének és írni kezdte a cikket. Hajnali
négyre kész volt a munkájával, íme a cikk teljes terjedelmében.

AZ AIDS A KÖVETKEZŐ TÍZ ÉV ALATT

Bevezetőül kezdjük néhány számszerű adattal. A HIV névre

elkeresztelt AIDS vírust a tudósok 1984-ben azonosították. Akkor az
USA-ban „mindössze" 4000 AIDS betegről tudtak. Napjainkban minden
egyes hónapban körülbelül ugyanennyi új AIDS beteget vesznek
nyilvántartásba egyedül az Egyesült Államokban. A WHO (Egészségügyi
Világszervezet) becslése szerint az utolsó év alatt az egész világon
mintegy 700 000 esetben fejlődött ki a betegség és mintegy 8 millió
ember testébe telepedett be a vírus. A betegség pedig tovább terjed. A
legjobb szakemberek szerint a betegséget belátható időn belül, vagyis
több évtizedre előre vetítve nem lesznek képesek megfékezni. A magyar
származású Soós professzor még ennél is borúlátóbb, de erről majd
csak később. Ahhoz viszont, hogy megérthessük a kutatók előtt álló
gigászi feladatot, előbb a vírust és annak működését kell áttekinteni.
A hetvenes évek végére az emberiséget fenyegető járványokat
egyszer és mindenkorra sikerült megfékezni. A modern antibiotikumok
és vakcinák diadala volt ez. A szakemberek úgy hitték a fertőzés okozta
veszedelmek lekerültek az emberiséget fenyegető Gonosz palettájáról.
Ekkor robbant be az AIDS mint egy új betegség szindróma-csoportot
kiváltó misztikum és a világ tudósai ott álltak szinte tehetetlenül. Az első
három évben még azt se tudták megmondani, mi okozza az új kórt.
1984-re a világon egy időben két helyen is, Párizsban és
Washingtonban sikerült azonosítani egy retrovírust, amiről időközben
sok minden kiderült, de még ma, 1990-ben se tudnak róla mindent. Nem
tudják például miként lehetséges, hogy a vírussal fertőzött emberek egy
része oly gyorsan megbetegszik, míg a másik részében sok-sok év alatt
se fejlődik ki a betegség. Ennek ellenére a HIV működésének
alapmechanizmusa alaposan ismert.
A HIV legfontosabb tulajdonsága, hogy önálló életet élni nem tud.
Egészen konkrétan: ember nélkül nem létezhet. Pontosan ez az a
tulajdonsága, ami miatt Soós professzornak sikerült hátborzongató
kérdéseket is felvetnie, de mielőtt azt ismertetnénk, folytatjuk a HIV
működésének leírását. A HIV tehát a baktériumokkal ellentétben nem
vesz fel környezetéből tápanyagokat, így nincs anyagcseréje és ebből
kifolyólag nem bocsát ki magából melléktermékeket se. Végül pedig nem
szaporodik osztódással. Lényegében a HIV egy fehérje burok, amiben
helyet foglal két viszonylag rövid RNS lánc és néhány enzim. Ha a HIV
bekerül egy ember vérébe előfordulhat, hogy valamelyik belső szervben
vagy szövetben akár tíz évig is meghúzza magát. Ha egyszer azonban
aktiválódik és ez az amit nem lehet tudni, hogy minek a hatására, akkor
bizonyos emberi sejteket, egészen pontosan az emberi immunrendszer
oszlopos tagjának számító T4 elnevezésű limfocitákat, amiket a
szakzsargon csak „T helper cell" vagyis T-segítő sejteknek nevez, HIV-
et előállító üzemekké alakít át. Egyszerűen fogalmazva: a betolakodó
idegen megölésére szolgáló limfociták ahelyett, hogy megölnék a HIV
vírusokat, elkezdik nagy tömegben előállítani azokat miközben önmaguk
megsemmisülnek.
Még reménytelenebbnek fog tűnni a helyzet, ha néhány mondatban
és leegyszerűsítve rávilágítunk magára az emberi immunrendszerre, ami
önmagában egy igen bonyolult és jól kiegyensúlyozott védelmi hálózat.
Az immunrendszerhez a vérben számtalan sejtféle tartozik, melyek
között megtaláljuk a T4 limfocitákat is azzal a specifikus feladattal, hogy
a betolakodót azonosítsák, megszervezzék, majd beindítsák a támadást.
A T4 limfociták felületén CD4-receptor elnevezésű „nyúlványok"
találhatók, melyek segítségével és melyeken keresztül információcsere
zajlik a T4 limfocita és a többi immunsejt között. A HIV vírus a támadást
a T4 ellen ezeken a CD4-receptorokon keresztül végzi. Ugyanis a HIV
vírus burkolatán is van egy gp120 elnevezésű „nyúlvány". A sors pedig
úgy hozta, hogy a gp120 úgy illeszkedik a CD4-hez mint ahogy egy
kombinációs kulcs illeszkedik saját cilinderzárjához. Csakhogy ez a két
„nyúlvány" tulajdonképpen egy-egy fehérjemolekula, méghozzá olyan
fehérjemolekula, melyeknek aminosav kötései tökéletesen passzolnak
egymáshoz. Ha figyelembe vesszük a fehérjemolekulák bonyolultságát,
akkor rá kell döbbennünk, hogy az illeszkedés véletlenszerű
előfordulására sokkal kisebb a matematikai esély mint egy cilinderzár és
egy találomra felvett kulcs kombinációjának tökéletes azonosságára.
Ezen a tényen érdemes elgondolkodni.
Végeredményben tehát a HIV vírus rádokkol a T4 limfocitára. A
dokkolás után a HIV-ben található RNS láncok és enzimek egyszerűen
átáramlanak a T4 limfocitába. A bejutott HIV vírus a T4 limfocitában
azon nyomban kényelembe helyezi magát és úgy viselkedik, mintha
mindig is ott lett volna a helye. Először egy „visszaolvasó" enzim a
beáramlott RNS-ben tárolt információt felhasználva DNS duplaspirálokat
kezd előállítani. Más szavakkal beindul a vírusgyártás. A betegség akkor
kezdődik, amikor a provírus utasítást ad a gazdasejtben lévő enzimnek,
hogy a HIV vírus lényegét képező RNS láncokat állítsák elő.
A fentiekben leírtak igazi kihívása az, hogy a HIV fertőzés még
elméletileg se gyógyítható. Igaz a HIV vírus előállítódásának hat
szakasza mind ad lehetőséget a beavatkozásra, de ezek a
beavatkozások mindössze a betegség kialakulásának lelassítását,
késleltetését érhetik csak el. Az AIDS végülis magával vonja az
elkerülhetetlen halált. A kérdés kizárólag az, hogy a halál mennyi idővel
következik be a fertőzés után.
Soós professzor a vírus előállítódásának hat szakaszát a
következők szerint összegezte:
1. A HIV vírus rátapad a gazdasejt falán lévő receptorra.
2. Egy enzim a vírus RNS láncát átalakítja olyanra, mint a gazdasejt
DNS lánca. Röviden a kettőt kompatibilizálja.
3. A vírus DNS lánca beépül a gazdasejt kromoszómájába, amit
provírusnak neveztek el.
 4. Hosszú tétlen állapot után a provírus utasítást ad a gazdasejtnek,
hogy állítson elő RNS láncokat a vírus részére. Ezzel egyidőben más
enzimek előállítják a vírus burkolatát képező fehérjét.
5. Egy protease nevű enzim a hosszú protein láncokat rövidebb
darabokra szabdalja, melyek összeállva új vírusburkolatokat alkotnak.
6. A teljesértékű új HIV vírusok a gazdasejt burkát áttörve a
véráramba jutnak.
Soós professzor nyomatékosan rámutat arra, hogy a HIV vírus és a
gazdasejt hat pontba szedett „együttműködése" kizárólag azért
következhet be, mert az adott folyamatban résztvevő molekulák
specifikusan „kompatibilisek". Ha csak egyetlen egy molekulában
egyetlen egy atom nem ott lenne, ahol van, az egész ciklus csütörtököt
mondana. Olyan ez mint a hat lakattal védett titok, ahol a hat lakatot
egymás után fel tudjuk pattintani találomra összeszedett hat kulcs
egymás után történő kipróbálásával.
Soós professzor úgy véli, ekkora „véletlen" nem létezhet a világon.
És mivel a HIV vírus kizárólag az emberi véráramban tud létezni, a lassú
és folyamatos kifejlődésére nem lehetett mód. Egyetlen magyarázat
fogadható csak el a HIV vírus létezésére, ez pedig nem kisebb állítás
mint az, hogy az embernél jóval intelligensebb, földöntúli lény hozta
létre, ha úgy tetszik teremtette meg és ültette be az emberbe.
A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szakemberek egész
sora óriási kételkedéssel fogadta a bejelentést. Volt olyan riporter, aki a
szenzációt SOÓS PROFESSZOR FELTALÁLTA AZ ISTENT címen
röpítette a világba. Soós professzor a támadások ellenére ragaszkodik
eredeti elképzeléséhez: „A HIV vírus nem földi eredetű".

Mire Sándor az utolsó mondatot is leírta a szövegszerkesztőn, a

falon ketyegő nagypapa óra éppen hajnali négyet mutatott. Még egy
gyors ellenőrzés és az egész szöveget kinyomtatta a lézerprinteren,
majd egy hatalmasat nyújtózott és minden teketória nélkül, úgy ahogy
volt ruhástul lefeküdt a díványra és elaludt. Felesége három perccel
később hálóingben megjelent, egy jó vastag tweed takaróval a kezében,
ráterítette férjére, majd csendben behúzta maga mögött az ajtót.

***
Sándor tizenegykor ébredt, megborotválkozott, lezuhanyozott és egy
kiadós reggeli után egyenesen a szerkesztőségbe ment. Délután
háromkor volt a lapzárta és addig még a főszerkesztőnek is el kellett
olvasni a cikket.
A főszerkesztő el is olvasta, nagyokat csóvált a fején, majd átment
Sándor szobájába, a kezében lévő néhány oldalas cikket letette az
íróasztal közepére és egyenesen Sándor szeme közé nézve határozott
hangon ismertette döntését.
— Sándor, én ezt a cikket nem közlöm le.
— Károly te meg vagy őrülve, ilyen szenzáció évek óta nem hagyta
el a szerkesztőségünket.
— Nézd, a szenzáció csak egy része a munkánknak. Arra is kell
gondolni, hogy milyen gondolatokat váltunk ki az emberekből.
 — Károly, azt kell figyelembe venned, hogy amit írtam abban minden
egyes állítás már megjelent nyomtatásban. Ha a cikk nem jelenik meg
az azt jelenti, hogy a magyar olvasótábort éretlenebbnek tartod mint az
angolt.
— Igen Sándor — ebben van valami, de ennek ellenére úgy
döntöttem, hogy a cikkedet nem küldöm nyomdába, legalábbis egyelőre
nem.
A főszerkesztő még mondott volna valamit, de ekkor megszólalt a
telefon Sándor asztalán és a csöngésből ítélve nemzetközi hívásnak
kellett lennie. Erre a főszerkesztő meggondolva magát csak annyit
mondott:
— Na jó Sándor, majd folytatjuk egy alkalmas pillanatban, — és
távozott a szobából. Sándor felvette a telefont és beleszólt. Sejtése
beigazolódott. A vonal másik végén Soós professzor titkárnője volt, aki
egyszerű szavakkal közölte vele, hogy a professzor úr felesége tegnap
reggel gépkocsiját egyedül vezetve kilencven kilométeres sebességgel
nekirohant egy útszéli fának és szörnyethalt. Az úton nem volt semmi
forgalom. Szemtanú nem látta. Az utólagos vizsgálatok vérében se
alkoholt, se gyógyszert nem találtak. Mivel reggel volt és előtte való
éjszaka kellően kipihenhette magát a kormány melletti elalvást is ki
kellett zárni a baleset lehetséges okai közül. Mindent összegezve az
eset egy tökéletes talány.
Sándor megköszönte az értesítést és valamit motyogott részvétének
továbbításával kapcsolatban, de az eset annyira meglepte, hogy már rég
megszakadt a vonal, de ő még mindig kezében tartotta a kagylót. Tíz
percen belül két olyan megdöbbentő dolog is történt vele, amiből tíz
évente is elég egy-egy. Hosszas gondolkozás után kedvetlenül
összepakolta dolgait az asztalon, majd kiment a körútra lődörögni egyet.
Negyvenkét év után az utca embere sokkal színesebben viselkedett mint
a megszokott. Gondolta nézelődik egyet. Amikor a belvárosba ért
eszébe jutott, hogy kellene Soós Gyurinak küldeni egy dísztáviratot.
Betért tehát a főpostára és a meglehetősen silány választékból kiemelt
egy szomorúfűzzel díszített, színfekete példányt. Nem ez volt az első
eset, hogy tengerentúli barátainak dísztáviratot küldött, de ez volt az
első, amikor a táviratát magyarul fogalmazta meg. Úgy gondolta igazán
mély érzéseket az ember csak az anyanyelvén tud érzékelni.
 III.
Soós professzor, második felesége a nagyon vonzó harmincöt éves
Susan és tízéves kislányuk Flóra a szokásos hétköznapi reggelijüket
ették Los Angeles egyik előkelő negyedében. A megszokott rutintól
eltérően Flórát nem az édesapja, hanem édesanyja vitte el az iskoláig,
mivel Susan még a reggeli órákban át akart ugrani barátnőjéhez a tőlük
alig harminc mérföldnyire, Pasadenában lakó Dianhoz. Ez volt a terv.
Ennek az ismeretével ment be George az irányítása alatt álló intézetbe.
Susan leányát le is tette az iskola bejárata előtt és el is indult
Pasadena felé, de Dianhoz sose érkezett meg. Az odavezető út egyik
egyenes szakaszán letért a szilárd útburkolatról és egyenesen
nekivezette Ford Mustangját egy útszéli fának. Az asszony a helyszínen
azonnal szörnyethalt, a kocsi pedig totálkáros ronccsá vált. A
professzorhoz kiszállt a baleseti rendőrség és felkérte az azonosításra.
George-ot rettenetesen érintette az eset. A helyszínelő rendőrök a
professzort előzékenyen visszavitték az intézetbe, ahol beült
dolgozószobájába, majd maga elé bámulva hosszasan elgondolkodott.
Feleségét is és lányát Flórát is, akivel negyvenötödik születésnapjára
ajándékozta meg Susan, rajongásig szerette. Egy idő után megpróbálta
magát összeszedni. Elég racionális lény volt ahhoz, hogy belássa, bármi
történt is férfiasán szembe kell nézni az eseményekkel. Két dologgal
tartozott magának és leányának. Először is a gyerek érzelmi sokkját
kellett megpróbálni a minimumra csökkenteni, ami elsőbbséget élvezett
a második teendője előtt. A második pedig Susan szinte hihetetlen
halálának a rekonstruálása, a vele kapcsolatos talány megoldása volt.
Most tehát Flórára összpontosította gondolatait, amikor Paméla
szinte észrevétlenül belépett az ajtón. A professzor nem vette észre,
hogy már nincs egyedül a szobában. Paméla egy csodálatosan szép,
húszéves, kanadai születésű nő volt, aki tizennégy évesen fejezte be a
középiskolát, tizennyolc évesen már diplomázott és még nem volt
húszéves, amikor doktori tézisét megvédte. Paméla nem csak
sziporkázóan volt szép, de szinte utolérhetetlenül volt tehetséges is. Az
intézetben mindössze három hete dolgozott, de George-nak máris
feltűnt szakmai hozzáértésén kívül magas intelligenciája és napjainkban
ritkaság számba menő szerénységgel párosuló üde nőiessége is.
Paméla már vagy öt perce figyelhette a férfit, amikor úgy döntött
ideje jelenlétére felhívni a figyelmet. Megszokott lágy hanghordozásával
megszólította főnökét.
— Professzor úr!
George anélkül, hogy fejét megmozdította volna, szemeit az ajtó
mellett álló Pamélára szegezte, de nem szólalt meg. Így Pamélán volt a
sor, hogy folytassa beszédét.
— Ha nincs ellenére, elmennék az iskolába Flóra elé. Talán nekem
mint nőnek, könnyebb lesz közölni vele azt, amit úgyis meg kell tudnia
és neki is könnyebb lesz, ha én vagyok mellette, nem pedig Ön.
 Most George-on volt a sor, hogy nyilatkozzék a felajánlott
segítséggel kapcsolatban, de szavak helyett csak Pamélát nézte és csak
hosszas másodpercek múlva szólalt meg.
— Köszönöm Paméla, igazán nagyon figyelmes és fogalmam sincs
hogy háláljam meg, — és ezzel benyúlt íróasztala fiókjába, hogy
Pamélának átadja háza kulcsának egy példányát.

***
Miután Paméla elhagyta főnökének dolgozószobáját, George egy
határozott mozdulattal a telefonkészülék után nyúlt és megnyomott rajta
két gombot. A készülék memóriájába kétszáz telefonszám volt
betáplálva, Soós professzor által használt kétszáz leggyakoribb szám.
George-nak csak arra kellett emlékeznie, hogy egyik közeli volt
munkatársa a 47-es lajstromszám alatt van. A 47-es szám beütésekor a
készülék feltárcsázta a kívánt számot, ha foglaltat jelzett és volt másik
vonal, akkor azzal próbálkozott, ha nem akkor szabályos időközönként
újra tárcsázott és jelezte, ha a hívott fél felvette a kagylót. Ez alkalommal
az egyetem metallurgiai tanszékének vezetője, a német származású
Braun professzor szinte másodpercek alatt bejelentkezett a telefonba.
— Figyelj John, George Soós vagyok.
— Hello George, mi újság nálatok?
— John, kérnék tőled egy szívességet.
— Oké, ki vele.
— A feleségem ma reggel frontálisan nekiütközött egy fának és
szörnyethalt. Ne mondj semmit, a megrázkódtatás legnagyobb részén
már túlvagyok.
— George az borzasztó, mit tehetek érted?
— A rendőrségtől elkérem a roncsot és szeretném átküldeni
hozzátok a tanszékre. Vizsgáljátok meg. Esetleg vonjatok be gépész
szakértőket is és próbáljátok megoldani a rejtélyt.
— Milyen rejtélyről beszélsz George?
— Nézd, fényes nappal, semmi forgalom, a vérében semmi drog
vagy alkohol, egy átaludt éjszaka után. Egyszerűen nem tudok mire
gondolni. A rendőrség finoman sugallta az öngyilkosság lehetőségét, de
Susant te is ismerted nagyon jól. Kiegyensúlyozott, megelégedett,
mondhatnám boldog feleség és anya volt. Teljesen kizárt.
— Mondd George, nem lehetett neki valami gyógyíthatatlan
betegsége, amiről esetleg te se tudtál?
— Nem hiszem, hisz nem volt titkunk egymás előtt és különben is
miért nem hagyott búcsúlevelet, de ettől függetlenül, meg fogom
kérdezni a kezelőorvosát. Mindenesetre átküldőm a roncsot. Elvállalod?
— Természetesen George, ezt szinte kérned se kell.
A következő telefon Susan kezelőorvosának szólt. Az orvos ugyan
nem volt benn, de az asszisztensnő miután megtudta miről van szó, a
komputerből kikérte Susan Soós adatait és a monitorra kivetített
valamennyi adatot bediktálta a professzornak. Ebből kiderült, hogy
általános ellenőrzés végett Susan nem egész egy hónapja járt ott és
valamennyi teszt negatív volt. Susan tehát egy makkegészséges
harmincöt éves nő volt, ehhez most már semmi kétség nem férhetett. A
kezelőorvos után George a rendőrségnél intézkedett a kocsi átszállítása
végett.
Hátra volt még egy szomorú kötelesség. George-nak fel kellett hívni
Susan New Yorkban élő szüleit, majd amikor azon is túl volt, a
temetésről kellett intézkednie, illetve a barátok és ismerősök értesítését
és sok más apróságot szervezte meg, amikhez senkinek sincs igazán
kedve, de mindenki elvár.
Már délután hat körül járhatott az idő, amikor Braun professzor
George-ot visszahívta.
— Itt John Braun. George, volt a kocsinak valami sérülése mielőtt
Susan reggel beleült?
— Nem, semmi. Susan nagyon kényes volt rá. A legkisebb karcolást
se tűrte. Ha valami apróság előadódott, Susan azonnal vitte a kocsit
átfényeztetni.
— Én is így gondoltam. Ennek ellenére a kocsi bal oldalán a dukkón
égési nyomok találhatók. A festék egyszerűen el van szenesedve,
mintha jelentős hő érte volna. Például egy benzinlámpa.
— Mondd John, biztosak vagytok benne?
— Gondolom ez nem egy komoly kérdés. Természetesen amit
mondtam, az száz százalékosan biztos.
— John, a gépkocsironcson végezzetek el mindenfajta
anyagvizsgálatot, ami csak létezik. Logikusat, illogikusat. Érted, mindent
ami létezik. A költségeket természetesen én állom.
— Úgy lesz George, — és már kattant is a telefon.
George-nak nem maradt más hátra, mint hazamenni. Mire hazaért
már hét óra felé járt az idő. Flóra és Paméla körülbelül másfél órája
lehettek otthon. Amikor belépett a házba, az emeletről Flóra futott eléje
vörösre sírt szemekkel, majd átkarolta apját és sokáig álltak így
összefonódva a hallban.
George sokkal rosszabbra számított és csak megköszönni tudta
Pamélának, hogy Flórát ilyen jól átsegítette az első rádöbbenés okozta
sokkon. Később hárman beszélgettek és Flóra kérésére azt fontolgatták,
milyen mértékben és milyen irányban fog megváltozni az eddigi rutin.
Végül lefekvés előtt Flóra arra kérte Pamélát, hogy aludjon vele csak
erre az egy éjszakára, amit a két felnőtt egyöntetű fejbólintással jóvá is
hagyott.

***
Flóra viszonylag nagyobb kedélyváltozás nélkül élte át a következő
napokat. Az osztályfőnöke is jelezte, hogy a kislány iparkodik folytatni az
eddigi diákéletét és kényesen vigyáz arra, ne kivételezzenek vele.
Egyetlen változás történt csupán. Pamélának át kellett költözni Soósék
házába, egészen pontosan a vendégszobába. Susan szobáját úgy
hagyták, ahogy volt. Paméla átköltözését Flóra kérte, szinte
hisztérikusan ragaszkodott a lányhoz. A viszonyuk azonban nagyon
érdekesen alakult. Flóra nem akarta Pamélát kisajátítani magának.
Többé-kevésbé élte a tízéves leányok normál életét, de ehhez tudnia
kellett, hogy Paméla valahol mindig ott van a közelében. Ez
természetesen azt eredményezte, hogy Pamélának elég sok időt kellett
a professzor házában tölteni, ami a főnökét kellemetlen helyzetbe hozta.
Elvégre nem azért jött az intézményhez, hogy munkaidejének felében
pesztonka legyen. A professzor szabadkozásait azonban Paméla
nagyon kedvesen hárította el azzal, hogy a kislánynak legalábbis
egyelőre szüksége van rá és ebben a pillanatban Flóra fontosabb, mint a
tudományos munka vagy az ő akadémiai előmenetele.
Néhány nappal később a metallurgiai tanszékről Braun professzor
személyesen hozott át egy tizenkét oldalas vizsgálati jegyzőkönyvet,
amiben a festékréteg megpörkölésén kívül semmi rendkívüli nem volt,
kivéve egy dolgot. A gépkocsi karosszériáját képező lágyacél fémlemez
reziduális mágnesessége feltűnően nagy volt. A gyártónál végzett
érdeklődésre megtudták, hogy a karosszéria-préselésre használt
lemezek eredetileg nem tartalmazhatnak semmi mágnesességet. Ezt
minden egyes szállításnál külön ellenőrzik is, mert a reziduális
mágnesesség a karosszéria korrózióját erősen felgyorsítaná. Erre tehát
feltétlen ügyelnek.
Az eredményekből Soós professzor azt a következtetést vonta le,
hogy a balesetet megelőzően vagy annak következtében a gépkocsi
tűzzel és valami erős mágnessel került érintkezésbe. Mindez fényes
nappal, közterületen, 90 km/óra sebesség mellett. Az embernek megáll
az esze!

***
Soós professzor a baleset óta semmi más témával nem foglalkozott
mint feleségének megmagyarázhatatlan halálával. Kezdetben voltak
olyan gondolatai, hogy valami különleges rakománnyal megpakolt
gépkocsi okozhatta a Ford Mustang letérését az útról, ami után az
ismeretlen jármű megállás nélkül elrobogott, szemtanú pedig nem volt.
Ezek a feltételezések azonban túl sok kérdést hagytak
megválaszolatlanul. Tudományos kutatáshoz szokott agya viszont tudta,
az a hipotézis, ami több új kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol,
az sose vezet a végső eredményhez egyszerűen azért, mert rendszerint
tévútnak bizonyul. Mivel azonban jobb ötlet nem merült fel és mert Soós
professzor a misztikumot szótárából még diákkorában törölte, kénytelen
volt a megoldást függőben tartani. Ez azonban nem jelentette a lassú
elfelejtést. Pillanatnyilag azt a gondolatkört járta végig, milyen új oldalról
lehetne a témát megközelíteni és milyen új munkatársaké vonhatna be a
keresésbe. Ezen gondolatok közepette lépett be hozzá egy irodaszolga
és nyújtott át soronkívül egy magyarországi táviratnak kinéző faxot.

Valamennyi itthoni barátod nevében kívánom tolmácsolni mély

megdöbbenésünket és egyben biztosítani legőszintébb
együttérzésünkről szeretett társad és feleséged elhunyta
miatt.
barátod és őszinte híved Nagy Sanyi

A magyar szavak és a máskor giccs számba menő szomorúfűz

fekete sziluettje Gyuri szemébe könnyeket csalt. De ez csak egy pillanat
műve volt, A következő percben már nyúlt is a telefonhoz és beütötte
Nagy Sanyi kódját, majd letette a készüléket és várt. Nem túl sokáig.
Magyar időszámítás szerint hajnali három óra volt és így nem csoda, ha
az összeköttetés szinte másodperceken belül létrejött. Nagy Sanyi
káromkodva botorkált az íróasztalához, hogy az eszeveszetten csörgő
telefont felvegye.
— Tessék, Nagy Sándor. — Szólt bele a telefonba nem a
legkedvesebb hangon.
— Szervusz Sanyikám, Soós Gyuri vagyok.
— Jó, hogy hívsz Gyuri, nem akartalak zavarni telefonon, gondoltam
van elég gondod nélkülem is. Gyurikám, hadd fejezzem ki részvétemet
személyesen is.
— Köszönöm Sanyi. Nagyon meghatódtam, amikor néhány perce
megkaptam a táviratodat, de nem ezért hívtalak. Úgy tudom titkárnőm
ismertette veled a baleset megmagyarázhatatlannak tűnő körülményeit.
— Igen Gyuri, ez így van. Első hallásra nekem is nagyon furcsának
tűnt, de persze mivel a részleteket pontosan nem ismerem, na de csak
folytasd.
— Kérlek szépen, végeztek még néhány vizsgálatot. Ezeknek az
eredményét faxon átküldöm a szerkesztőségbe. Amiért valóban
telefonálok az az, úgy érzem minden lehetséges segítségre szükségem
van.
— Gyurikám nagyon lekötelez, — kezdte Nagy Sanyi meglepetten —
de miben tudnék én segíteni neked, akinek nyilvánvalóan sokkal jobb
eszközök, neves tudósok és minden más rendelkezésére áll mint
nekem?
— Nézd Sanyi, ti ott Kelet-európában mivel másként éltek mint az
itteni emberek, egy kicsit mindig másként gondolkoztok. Ebből kifolyólag
gyakran olyan dolgok jutnak az eszetekbe, ami az itt élőknek soha.
— Hát, ha így gondolod Gyuri, akkor körül fogok nézni, hogy miben
segíthetünk neked.
— Kösz szépen Sanyikám és elnézést, amiért hajnalban
felcsengettelek.
— Semmi az egész, de egy pillanatig még ne tedd le.
— Parancsolj velem.
— Elolvastam az AIDS-ről szóló cikkedet a New Scientistben.
— Nagyon lekötelezel Sanyikám, de most nem ez a legfontosabb
problémám.
— Tudom jól, bár arra is emlékszem, amikor még ez volt.
— Nézd Sanyi, tudod nagyon jól, hogy az első házasságomból
származó felnőtt fiam hemofíliás és 86 óta HIV vírussal fertőzött.
Mindent megtettem, amit csak tudtam, hogy az AIDS rejtélyre rájöjjünk.
Ma már biztosan tudom, hogy a betegség gyógyíthatatlan és az is marad
teljesen függetlenül attól, mennyi pénzzel és hányan foglalkozunk a
témával. A HIV vírus terjedését csak az tudja megakadályozni,
gyógyítását csak az tudja megoldani, aki létrehozta a vírust és akinek az
intelligenciája és persze szakmai felkészültsége messze felülmúlja a
mienket.
— Ne haragudj Gyuri, — szakította félbe barátja előadását Sanyi, —
de amit mondasz, szinte elképesztő.
— Sanyi te ismersz engem, hidd el amiket mondok azok tökéletesen
megfelelnek a valóságnak. A végső következtetés pedig az, hogy fiam
meg fog halni és ezen nem lehet segíteni. A halálának bekövetkezését
késleltetni ugyan tudjuk, de ebben nekem már sok szerepem nem lehet.
Éppen ezért figyelmem és erőmet most az élő és az élet lehetőségének
teljes birtokában lévő lányomra kell fordítanom.
— Rendben van Gyuri. Úgy veszem ki a beszédedből, hogy amíg
Susan halálát nem tisztázod teljes mértékben, addig bizonyos
értelemben Flórát is félted.
— Így van Sanyi, pontosan így.
— Jól van, csak hadd térjek vissza az eredeti kérdésemre, illetve
engedd meg, hogy feltegyem... Az AIDS-szel kapcsolatos legújabb
nézeteidet publikáltad-e a New Scientist előtt, szóval mikor publikáltad
először.
— Nem tudom miért fontos ez neked, de a New Scientist előtt csak
az egyetemi negyedévi jelentésben tettem említést elképzeléseimről. Ez
a lap mindössze százhúsz példányban jelenik meg és csak egy nagyon
szűk kör olvassa.
— Oké Gyuri, elfogadom, hogy a cikk teljesen friss, de mégis mikor
jelent meg ez a belső jelentés.
— Kérlek szépen, meg tudom neked mondani... Pontosan négy hete.
— Nagyon köszönöm, több kérdéssel most nem zavarlak. Amint
valami ötlettel szolgálni tudunk, jelentkezem.
— Kösz Sanyi, minden jót.
— Neked is Gyuri, szervusz.

A telefon után Soós professzor töprengett egy ideig, miért oly fontos
ennek a pesti újságírónak a felfedezés frissessége. Lefogadom még így
is hónapokkal meg fogják előzni a többi kelet-európai újságot. Morogta
magában, miközben holmijait szedte össze és készült hazamenni.

***
Hazaérve a professzor a ház halljában lányát találta és Pamélát egy
nagy rakás magazin közepén ülve kezükben egy-egy olló, amivel
különböző képeket vágtak ki régi újságokból. George hálás volt
Pamélának amiért foglalkozott a lányával, akit édesanyja halála óta most
látott először mosolyogni. Ez a jelenet őt magát is nagymértékben
megnyugtatta.
Később a közös vacsora is vidámabb fecsegessél telt el. Kiderült,
hogy az iskolában valami verseny van, amibe közelmúlti események
színes leírásával és esetleg megfelelő illusztrálásával lehet benevezni.
George érdeklődésére, hogy Flóra milyen közeli eseményt választott
kiderült, hogy az AIDS-et. Ez meglepte és ezért lányának feltett néhány
kíváncsi kérdést.
— Mondd Flóra, nem találtál volna ennél valamivel vidámabb témát?
— A témát nem én találtam, hanem Paméla, de tökéletesen igaza
van. Minket fiatalokat ez most jobban érdekel, mint akár a
hidrogénbomba akár pedig a környezetszennyezés.
— Érdekes amit mondasz Flóra, de szerintem te még kislány vagy
ehhez. Ráérsz ezzel a témával foglalkozni akár öt vagy tíz év múlva is.
Hidd el nekem, az AIDS nem fog elszaladni előled.
— Nem papa, az osztálytársaimat tényleg érdekli ez a téma és
Paméla sokat tud nekem segíteni, mert mindent tud róla.
 Erre George egy kissé felnevetett. — Mindent még én se tudok róla
meg senki, de az igaz, hogy Paméla sokat tud róla.
— Nem úgy értettem papa, hanem hogy Paméla azt tudja, hogyan
viselkednek az emberek, akik megkapják az AIDS-et és hogyan
viselkednek azok, akiket a fertőzöttek veszélyeztetnek, meg ilyesmi.
— Aha. Na jól van kisasszony, akkor további jó anyaggyűjtést
kívánok.
És így a téma nemcsak be lett fejezve, de egyúttal Flórának aludni is
el kellett mennie. Flórával együtt természetesen Paméla is visszavonult,
bár ezt néha megelőzte néhány perces beszélgetés a professzorral.
Ezen a napon Flóra elalvása után Paméla visszatért a társalgóba és
megkérdezte a professzortól nincs-e kedve egy csésze teához, amit
George elutasított, helyette viszont ajánlott egy martinit, amit Paméla
mindkettőjük részére készségesen elkészített a megfelelő mennyiségű
zúzott jéggel. Iszogatás közben először Flórára terelődött a szó, majd
pedig Paméla finoman érdeklődött a nyomozást illetően. Ezt a
professzor gyorsan elintézte azzal, hogy eddig még minden negatív
eredményt hozott.
— Azon tűnődöm professzor úr nem lehet-e, hogy azért negatív az
eredmény, mert tulajdonképpen fantomot kerget. — Vállalkozott egy kis
kihívásra Paméla.
— Nem tudom eddig miért nem jutott eszembe, — válaszolt a
professzor, — de éppen ideje, hogy a keresztnevemen szólítson.
— Köszönöm professzor úr, akarom mondani George.
— Na igen, a másik az Paméla, hogy ezen egy picit csodálkozom.
Elvégre az Ön agya nő létére pontosan úgy működik mint bármely férfi
tudósé. Akkor pedig tudnia kell, hogy nincs okozat ok nélkül. Nos, okozat
a reziduális mágnesesség és a festékréteg megpörkölődése. Engem
pedig rendkívüli mértékben érdekel az ok.
Nézett George Pamélára, aki kissé kihívóan felkacagott.
— Tudja-e George, hogy ez miért van? — de nem várta meg a
választ költői kérdésére, hanem folytatta, — mert estére már csak nő
vagyok és az agyam nő létemre már csak egy női agy, — nyomta meg
Paméla a „csak" szócskát.
— Igen, — ismerte be George, — ráadásul egy nagyon csinos nő,
csak nem értem, eddig miért nem vettem észre.
— Hát ezt én se értem, — kacagott tovább Paméla, — viszont, ami
késik, az nem múlik, — fejezte be mondatát.
— Uhum, — motyogott valamit zavarában George, — nem iszunk
még egy martinit?
— Nem köszönöm George. Még lezuhanyozom és aztán lefekszem.
— Hát akkor jó éjszakát Paméla.
— Jó éjszakát George.
Paméla felment az emeletre, ahol a háló- és fürdőszobák voltak,
George pedig beült egy karosszékbe és kezébe vett egy könyvet. Nem
szeretett korán lefeküdni, mert akkor hajnalban ébredt és felborította az
egész napját. Alig olvasott el azonban egy fél oldalnyit, amikor az
emeletről egy rövid halk sikolyt hallott, egy ajtócsapódást és futó
lépteket. George azonnal tudta, hogy Pamélával történt valami. A
könyvet ledobta és egyenesen futott fel az emeletre a fürdőszoba felé.
Félúton találkoztak. Paméla anyaszült meztelen belekapaszkodott
George-ba és védelmet keresve átölelte. George próbálta megnyugtatni
és szóra bírni Pamélát, aki csak annyit tudott mondani „a
fürdőszobában" és elalélt.
George Pamélát a legközelebb eső saját hálószobájába vitte és
lefektette az ágyára, amitől magához tért és azt állította, hogy a
fürdőszobában egy óriási pókot látott.
— Paméla, Kaliforniában nincsenek mérgespókok, de megyek és
agyonütöm, — evvel elhagyta a hálószobát.
A fürdőszobában azonban nem talált pókot, de hogy Pamélát
megnyugtassa közölte vele, hogy a félelmetes jövevénytől megszabadult
és csak akkor vette észre, hogy Pamélát egyedül hosszú haja takarja el,
már amennyire el tudta takarni. George Pamélától két-három méterre
megállt és úgy nézte mereven ezt a csodálatos testű fiatal nőt. Maga se
értette miért nem vette eddig észre, hogy ez a nyúlánk, hosszú szőke
hajú, világoskék szemű, meggypiros duzzadt ajkú gyönyörű telt keblű nő
megállás nélkül felkínálkozik neki.
Pamela csak mosolygott és hagyta, hogy a férfi nézze, majd lassan
megindult a férfi felé és azt mondta:
— Állítólag minél híresebb egy tudós, annál kevésbé érdekli a másik
nem.
Anélkül, hogy szemét levette volna Paméláról George rögvest
válaszolt.
— Ne higgy a szóbeszédnek.
És már meg is érkeztek egymáshoz és a világ legtermészetesebb
módján ölelkeztek össze, keresve egymás száját egy fergetegesen
beteljesülő, lappangó vágy kielégítésére. Hosszú percekig csókolták
egymást. Amikor szétvált az ölelésük elsőnek George szólalt meg.
— Csodálatosan szép vagy.
— Igen, de ahhoz, hogy egy szép nőt észrevegyél, ki kell találni egy
ronda pókot.
Másnap reggel, amikor George felébredt, a nap még a horizont alatt
járhatott. Első gondolatként Pamela és az elmúlt éjszaka varázslatos
szépsége jutott az eszébe. Ösztönszerűen átnyúlt az ágy másik
térfelére. Meg kellett győződnie arról, hogy nem csak egy szép álom
emlékei játszadoznak vele. A finom érintésre Pamela felébredt,
megfogta George átnyújtott kezét, majd gyengéden hozzásimult. George
boldogan vette tudomásul, hogy nem csupán fantáziája játszott vele.
Pamela meleg teste, tejszagú lehelete George-ban újult erővel
ébresztette fel a férfit. Először ujjaival végigzongorázta a női anatómia
minden görbületét, majd a simogatástól életre kelő Pamélát magától
értetődő határozottsággal vette birtokba. Mire a nap bekúszott a
hálószoba ablakán, George és Pamela boldogan élvezték a kielégült
szeretők jóleső semmittevését. George-nak ez volt hetek óta az első
reggel, amikor örömmel nézett a nap teendői elé.
 IV.
Amikor Sándor reggel bement a szerkesztőségbe, az asztalán már
ott várta a Los Angelesből átküldött faxok kötege. Nem sokat
teketóriázott, hanem gyorsan átfutotta őket, de semmi olyat nem talált
bennük, állapította meg magában, amiről Gyuri telefonon ne tett volna
említést. Ezt követve leült a közvetlen telefonkészüléke mellé és
megpróbálta felhívni a KFKI-t, ami ezen a napon se tűnt könnyű
feladatnak. A nyolcadik vagy kilencedik kísérletre végre bejutott a hívót:,
félhez és mert különben ez egy szerencsés napnak indult, Tábory
Tamást már hívták is a telefonhoz.
— Tessék Tábory.
— Szervusz Tamás, itt Nagy Sanyi beszél.
— Szervusz Sanyikám, mi újság van nálatok?
— Figyelj Tamás, nálam semmi különös, de tegnap beszéltem Soós
Gyurival és azt hiszem lenne miről beszélgetnünk vele kapcsolatban.
— Csak nincs valami baj?
— Tamáskám nincs Gyurival semmi baj, csak amit mondani
szeretnék azt nem lehet elintézni egy-két perc alatt és különben is Gyuri
rajtam keresztül is kéri a segítségedet valami tudományos-műszaki
problémával kapcsolatban.
— Nézd, fél órán belül érkezik valami szovjet küldöttség és ez most
tényleg fontos, mert ősz óta kezdünk tőlük rugalmasan elszakadni,
viszont a dolognak súlyos anyagi vonzatai vannak. Ez a megbeszélés az
országnak jobbra vagy balra százmilliókat jelenthet. Este bankett meg
mit tudom én mi a Százévesben. Szóval a mai nap nem megy, hacsak
nem életbevágóan fontos.
— Nem, nem életbevágó. Mit szólnál, ha holnap reggel kilencre
felmennék hozzád.
— Nagyszerű, én is ezt akartam javasolni. Kilencre lemegyek a
kapuhoz, tudod milyen nehézkes idebejutni.
— Rendben, akkor holnap kilenckor, szervusz Tamás és a
feleségednek add át...
— Jó, jó, átadom.
— Te is add át és szervusz.

Másnap reggel Sándor öt perccel kilenc előtt leparkolta Lada

Samaráját a Konkoly Thege út egyik parkoló szakaszán, magához vette
a faxokat tartalmazó borítékot és megindult a Központi Fizikai Kutató
Intézet portája felé. Az üveggel borított előtérbe szinte egyszerre
érkezett Táboryval. Tamás néhány másodpercig bíbelődött a belépővel,
de aztán minden rendeződött és a két férfi bensőséges beszélgetés
kíséretében ment fel Tamás irodájába, ahol Sándort azonnal hellyel
kínálta.
— Mi történt a ruszkikkal? — érdeklődött Sanyi az előző napi
tárgyalásokról.
 — Kérlek szépen azt hiszem minden rendben — lesz. Tudod a fő
problémánk az, hogy a radioaktív hulladékot a szerződések értelmében
átszállíthatjuk hozzájuk. Épp ez az, amit nem szeretnénk most
megváltoztatni ebben a nagy peresztrojkázásban. Különben hajnalra
már segg részeg volt az egész banda. Reggel nyolckor volt egy gép
Moszkvába, arra felraktuk őket és kész. Ja erről jut eszembe, nem kérsz
egy jó erős kávét?
— Tamáskám, ha te iszol, akkor veled tartok, de miattam külön ne
fáradj.
— Ugyan semmi az egész, — és Tamás házitelefonon kiszólt, hogy
hozzanak be két jó erős kávét sok cukorral és egy kis tejszínnel — Na,
Sanyi, akkor térjünk a tárgyra.
— Tamás, én elmondom neked dióhéjban és logikusan összeszedve
időrendi sorrendben mi történt, természetesen kommentár nélkül, a többi
a te leckéd lesz.
— Oké, halljuk.
— Soós Gyuri két éve tudta meg, hogy az első házasságából
származó fia valami vérkészítménytől, talán emlékszel rá, hemofíliás a
gyerek, szóval valami vérkészítménytől megfertőződött HIV vírussal.
— Ez az AIDS-nek a vírusa? — kérdezett közbe Tamás.
— Pontosan. Mivel az AIDS akkor még gyógyíthatatlan volt,—
különben még ma is az, Gyuri mint mikrobiológus, nekiállt ennek a
témának. Közben rájött, hogy a HIV nem földi eredetű.
— Ezt hogy érted? — hökkent meg Tamás.
— Úgy, ahogy mondom. Nem földi eredetű. Gyuri szerint egy nálunk
jóval intelligensebb lénytől ered. Ha úgy tetszik, legyen neked Isten.
— Tudod nagyon jól, hogy én se vagyok vallásos.
— Jó, mindegy. Tehát egy szuper intelligens lény alakította ki
természetesen homo-specifikusan és gondoskodott arról, hogy közénk
jusson.
— Ez nagyon érdekes spekuláció, de hol jövök én be a képbe, —
érdeklődött Tamás.
— Sehol. Várj a sorodra. Gyuri tehát rájött arra, hogy a HIV nem földi
eredetű.
— Fejezd ki magad pontosabban Sanyikám. Gyuri nem jött rá,
hanem Gyuri valamit feltételez.
— Jól van, feltételez. Gyuri tehát mindenféle egyértelmű jelekből
kihozott egy feltételezést, egy nagyon logikus feltételezést és erről írt
egy cikket, ami kábé négy héttel ezelőtt jelent meg egy egyetemi lapban.
Egy héttel később a felesége autóbaleset áldozata lett.
— Te látsz valami összefüggést a cikk megjelenése és az
autóbaleset között? — vágott közbe Tamás.
— Nem, én nem látok semmi összefüggést, én csak kronologikus
sorrendben összegzem a dolgokat. Zsuzsa, vagyis Susan tehát, Gyuri
felesége, fényes nappal, reggel, kipihent állapotban, kábítószer és
alkohol hatása, valamint öngyilkossági szándék nélkül egy teljesen
forgalommentes, egyenes útszakaszon letér a szilárd burkolatról és
teljes sebességgel, fékezés nélkül nekihajt egy útszéli fának és
természetesen szörnyethal.
— Ez borzalmas Sanyi, de mondd tovább.
 — Gyuri a kocsit minden lehetséges vizsgálatnak alávetette, — és
ezzel a borítékból kivette a faxokat és letette Tamás elé. — Itt vannak a
vizsgálati eredmények. Ezek szerint a kocsi műszaki állapota
kifogástalan volt. Viszont a gépkocsironcs bal oldalán a festéken
pörzsölődés látható a lágyacél karosszérialemez reziduális
mágnesessége pedig elképesztő, 50 000 gauss. Ezenkívül semmi más
eredmény.
Ennél a pontnál Tábory tenyerével az asztalra csapott, méghozzá
akkorát, hogy a kávéval éppen belépő titkárnő a tálcát majdnem kiejtette
a kezéből.
— Gömbvillám! — rikkantotta el magát Tamás.
— Mit mondtál Tamás? — érdeklődött Sanyi izgatottan.
— Gömbvillám! Nem érted Sanyi? Susan kocsija összeütközött egy
gömbvillámmal, az térítette le az útról és ezért futott neki egy fának.
Sanyi hamuszürke arccal figyelte Tamás magyarázatát miközben a
titkárnő gyorsan elhelyezte az asztalon a csészéket és kifutott a
szobából.
— A dolog teljesen egyértelmű. Ötven kilogausst és
festékpörzsölődést kizárólag gömbvillám tud okozni. Van még valami?
Mondd tovább!
— Nem, nincs! Lényegében ennyi. Gyuri cikke az AIDS eredettel
kapcsolatban két hete megjelent a New Scientistben is. Én magam
megírtam róla a magyar ismertetőt, de a főszerkesztő kijelentette, hogy
az Ablak a Világra sose fogja leközölni. De ezek szerintem már nem
érdekesek. A lényeg, hogy te egyetlen másodperc alatt megoldottad a
rejtélyt. Susan kocsija összeütközött egy gömbvillámmal. Mivel a
gömbvillám egy rendkívülien ritka jelenség, nyilvánvalóan egy nagyon
sajnálatos és tökéletesen véletlen koincidenciáról lehet szó.
— Igen Sanyi, egy sajnálatos koincidencia, de, ha véletlenszerű
egybeesés lenne és te is annak tartottad volna, akkor nem tálaltad volna
fel nekem ily gyönyörű kronológiában, ahogy te nevezted.
— Tamás, én már több mint húsz éve írok népszerűsítő cikkeket és
összefoglalókat. Te egy elsőosztályú atomfizikus vagy, egy briliáns
agyvelő. Én csak középszerű vagyok, de nincs a tudománynak olyan
ága, amihez ne konyítanék egy kicsit.
— Ez mind szép, de mit akarsz ezzel mondani Sanyikám?
— Nézd, én emlékszem rá, hogy már a hatvanas években voltak
spekulálások, amik aztán szépen elhaltak, de megoldás, úgy értem
cáfolat vagy bizonyítás nélkül haltak el.
— Jó, jó, de mik?
— Beszéltek egy úgynevezett evolúciós dilemmáról. Ezek szerint a
homo sapiens túlságosan hirtelen jelent meg a Földön. A
paleontológusok azt állítják, hogy maximálisan kétmillió év telt el
mindössze a homo sapiens megjelenése és az emberszabású ős
eltűnése között. Ha egy „emberöltőt" húsz évnek veszünk, akkor
legfeljebb százezer generáció jöhet számításba. A szakemberek
kizártnak tartották, hogy 100 000 generáció elégséges arra, hogy
spontán mutációk következtében előnyös tulajdonságok beépüljenek,
hátrányos tulajdonságok pedig kihaljanak az egész fajból. Élenjáró
genetikusok szerint egyetlen új gén meghonosodásához legalább 300
generációra van szükség. Érted? Egyetlen új génhez. Ráadásul a
hátrahagyott elkövesedett maradványok számszerűségéből ítélve az
emberős meglehetősen ritka egy állatfaj kellett hogy legyen. Nos Tamás
ezekből az következik, hogy se számszerűségük, se pedig a
rendelkezésre álló idő nem volt elégséges ahhoz, hogy pusztán a
darwini evolúció okán jöjjön létre a mai ember.
— Csak nem akarod azt mondani, — kacagta el magát Tamás, —
hogy a végén még igaz lesz az, amiről a Bibliában olvashatunk.
— Ebből most hagyjuk ki a Bibliát. A biológusok azt állítják és
bevallom ezt én teljes mértékben elfogadom tőlük, hogy a ma is élő
emberi faj — ámbár számtalan eltérő rasszt foglal magában — csak egy
egészen piciny kis részét képezheti a véletlenszerű mutánsokból álló
hatalmas seregnek, akik mind elüthetnének a homo sapienstől ám elég
életképesek volnának ahhoz, hogy kipusztulás helyett velünk
párhuzamosan élhettek volna. Ilyenek viszont nem voltak és nincsenek.
Nézd Tamás, szó ami szó, ha a megmagyarázhatatlanra valamit
feltételezni kell, akkor a legokosabb a legegyszerűbb feltételezése. Nos
véleményem szerint valaki valamikor idejött a Földre és csinált valami
kis génsebészeti bütykölést rajtunk és kész. Pontosan azóta van
öntudatunk és a többi már ment magától.
— Ezek szerint, — vette át a szót Tamás, — a részedre a HIV vírus
beültetése tökéletesen plauzibilis.
— Tökéletesen, — válaszolta Sanyi.
— Jó, induljunk ki abból, hogy lehetséges, és ha lehetséges, akkor
foglalkozzunk a témával komolyan. Mindössze egy problémám van.
— Mi az? — kérdezte Sanyi.
— Tehát idejött egy istenféleség.
— Nevezzük szuprahumánnak, — indítványozta Sanyi.
— Rendben. Idejött egy szuprahumán és „besegített" az evolúcióba.
Azt mondta magában, mi a fészkes fenének kínlódjanak itt ezek a
majmok még további százmillió évet. Nyisz-nyasz kivágunk,
beragasztunk néhány gént ebbe vagy abba a kromoszómába és máris
kész a gondolkodó ember, aki aztán majd kiirt minden nem gondolkodó
konkurrenciát.
— Nagyon plasztikusan adod elő, — vetette közbe Sanyi, — de
végeredményben erről van szó.
— Helyes. Most csak azt mondd még meg Sanyikám, hogy mi az
ördög motiválja a szuprahumánt erre a nyisz-nyiszre.
— Ezen még gondolkodni kell, de, ha nem is tudunk előállni semmi
logikus okkal, akkor még az nem cáfolat.
— Persze, hogy nem cáfolat. A vallás ezt ragyogóan megoldja. A
papok azt mondják, hogy Isten cselekedetét emberi ésszel nem lehet
felfogni és kész.
— Ez igaz, — szólt közbe Sanyi, — de a teremtésre azért adnak
okot. Gondolom abban egyetérthetünk, hogy a bibliai teremtés a nyisz-
nyisz ekvivalense?
— Na igen, — helyeselt Tamás, — ez a nyisz-nyisz, ahogy így
nevezzük, vagyis ez a feltételezett génsebészeti beavatkozás végül is
egy új létrehozása vagyis megteremtése.
 — Így igaz, — hagyta helyben Sanyi, — de én még emlékszem mit
mondott a Katekizmus. A kérdés így szólt: „Mi végre vagyunk a
világon?" Vagyis mi célból hozott minket létre a szuprahumán?
— És mit válaszolt rá? — kíváncsiskodott Tamás.
— A válasz nagyon emberi volt. Így szólt: „Avégből vagyunk a
világon, hogy istent megismerjük, szeressük és csak neki szolgáljunk.".
— Tudod mit Sanyikám? A vallásos megközelítéssel nem megyünk
semmire. Ezek szerint a szuprahumán azért nyisz-nyisz, hogy mi őt
megismerjük, szeressük és neki szolgáljunk. Ezzel szemben nem
ismerjük, nem tudunk róla és ezekből következik, hogy nem is
szerethetjük és nem is szolgálhatunk neki, hiszen maga a nem ismerés
ezeket kizárja. Különben egészen őszintén nem hiszem, hogy
szuprahumán vagy szuperhumán, teljesen mindegy, bárki is venné
magának ezt a kolosszális fáradságot csak azért, hogy néhány primitív,
ám öntudattal bíró lény imádja. Ez nagyon földhöz ragadt és primitív
gondolkodás. — érvelt Tamás.
— Hát az! Felesleges volt erre ennyi időt pazarolni. Nyilvánvaló, hogy
ennek a nyisz-nyisznek kellett lenni valami logikus okának. Valami olyan
oknak, ami a szuprahumán részére valami konkrét hasznot jelentett.
— Hát ez az Sanyi. Pontosan ez az. Először létrehoz egy öntudattal
bíró lényt. Nem tudjuk miért. Utána beleültet egy gyógyíthatatlan
betegséget okozó vírust, hogy elpusztuljon tőle? De hát azt
egyszerűbben is elérheti és ráadásul azért teremt, hogy bizonyos idő
után elpusztítsa a teremtményét. Totális nonszensz!
— Teljesen igazad van — állapította meg Sándor, — de azért a
tények azok tények még akkor is, ha se összefüggést, se semmi logikus
okot nem látunk.

Időközben a szobába bejött egy másik titkárnő, aki összeszedte a

csészéket és a tálcát meg a cukortartót és kedvesen érdeklődött
hozzon-e egy másik kávét. Tábory Tamás erre közölte, hogy most nincs
szükségük több kávéra, mert a maga részéről hazamegy aludni egy jót.
Nagy Sanyival pedig abban maradt, hogy amint valamelyiküknek akad
valami jó ötlete, azt azonnal közli a másikkal. Sanyi megígérte, hogy a
gömbvillám lehetőségét közli Soós Gyurival.
 V.
Paméla és George a reggel hétig tartó folyamatos szeretkezés után
úgy döntöttek, hogy mégis felkelnek és úgy tesznek, mintha lenne egy
Flóra nevű kislányuk is, aki iskolába fog menni és mintha nekik is be
kellene menni az intézetbe.
Az intézetbe érkezés után Paméla pontosan úgy viselkedett és
pontosan úgy dolgozott, akár az előző napon vagy az azt megelőzőeken
bármikor. Ezzel szemben George képtelen volt bármi másra gondolni
mint Pamélára és a nő végtelen gyönyört nyújtó testére.
Végeredményben alig várta, hogy a napnak vége legyen és újra otthon
lehessenek és persze az ágyban. Egyelőre azonban még csak délután
volt. Flóra is megjött az iskolából és órákon keresztül a tisztes családi
élet rutinjait kellett végigélni.
Még vacsora előtt Flóra valami iskolai matekpéldával ment az
apjához, hogy segítsen neki. A példa elég hosszú volt bonyolult
előzményekkel. George viszonylag kedvetlenül állt hozzá az egészhez.
Közben Paméla a vacsora utáni rendrakást fejezte be a konyhában. Mire
bejött, már csak a példa végeredménye volt hátra, de sehogy se akart
kikerekedni. George újra leellenőrizte az egész levezetést, amikor
Paméla közbeszólt.
— A sebesség kitevője negatív, ti pedig végig úgy számoltatok vele,
mintha pozitív lett volna.
— Tényleg papa, itt lassulásról van szó.
— Na persze, figyelmetlen szamár vagyok, — vallotta be George, —
de az is igaz, hogy ilyen számításokat már rég végeztem. Mechanikával
diákéveim óta nem foglalkoztam. Különben Paméla te honnan tudtad,
hogy nem negatív kitevővel számoltunk?
— Számolás közben motyogtál, — válaszolta Paméla.
— Tényleg úgy szoktam, — tűnődött el George, — de, ha te azt a
konyhában hallottad, akkor nagyon jó füled van.
Ezt azonban csak élcelődésnek szánta. Nem tulajdonított neki
semmi jelentőséget. Különben is az volt minden gondja, hogy Flóra
minél előbb ágyba kerüljön, ő pedig kettesben maradhasson Pamélával.
Bármilyen lassan is cammogott az óra mutatója, egyszer mindennek
elérkezik az ideje. Kilenckor a bevett szokásnak megfelelően Flóra
elköszönt apjától és Pamélától, majd felment a saját szobájába. Attól a
pillanattól kezdve, hogy kettesben maradtak a közös nappaliban,
Paméla forró pillantásokat vetett George felé, aki átkarolta kedvesét és
javasolta saját visszavonulásukat egyenesen a hálószobába, ahol
hamarosan átölelkezve heves szeretkezésbe kezdtek.
Amint lehetősége mutatkozott, Paméla megjegyezte, hogy szerfölött
zavarja kapcsolatuk szigorú titokban tartása. George ezt megértette, de
felhívta Paméla figyelmét Flórára, aki nyilván igen érzékenyen reagálna
mindenfajta közöttük lévő érzelmi megnyilvánulásra.
 — Ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok George, de talán van
mód arra, hogy Flóra részére is megnyugtatóan lerendezzük a dolgot.
— Mire gondolsz? — érdeklődött George.
— Például arra, ha elvennél feleségül, akkor ez a probléma
egycsapásra megoldódna.
— Ez igaz, — értett vele egyet George, — és te hozzám jönnél?
— Hohó barátom, — kacagott fel Paméla kacéran, — előbb meg kell
kérned a kezem és csak utána tudhatod meg, hogy hozzád megyek-e
vagy sem.
— Na jó, — kezdte ünnepélyesen George, — akkor ezennel
megkérem a kezed...
— Nem, nem, ez nem az igazi, így nem lehet.
— Így nem?? — képedt el George. — Hát akkor hogy?
— Gyűrű meg minden ilyesmi, szóval, ahogy kell.
— Helyes, — kezdte George komolyan venni a játékot, — akkor
holnap délelőtt eljegyzés, délben díszebéd, délután házasságkötés,
holnapután pedig megyünk nászútra.
— És Flóra, — vetette közbe Paméla.
— Flóra néhány hétre átmegy New York-ba a nagyszüleihez.
— Látod George, — simogatta meg Paméla George férfiasan szőrös
mellét, — ez az a határozott férfias magatartás, ami a legjobban tetszik
benned.
— Igen, mindenki határozottnak tart, pedig én másként látom a
dolgot. Véleményem szerint viszonylag gyorsan felfogom a helyzetet és
akkor a helyesnek vélt döntést gyorsan meg tudom hozni. Még
diákkoromban megtanultam, hogy egy probléma megoldása vagy
azonnal beugrik nekem vagy soha. Ez utóbbi esetben teljesen felesleges
tovább töprengenem rajta, mert a ráfordított idő növelésével az
eredmény minősége nem javul, illetve nem fog „beugrani" semmi, ha
addig nem ugrott be.
— Hát ez jópofa, — áradozott Paméla, — ezek szerint vagy találsz
gyors megoldást vagy nem.
— Igen pontosan így.
— Csakhogy ezzel ellentétesnek tűnik a múltkori magatartásod.
— Mire gondolsz? — kérdezte George, miközben ujjai játékosan
Paméla márványkemény kebleire siklottak.
— Susan balesetére gondolok, bár nem szívesen emlékeztetlek rá.
— Ja igen, — suhant át George arcán egy árny. — A balesettel
tényleg többet foglalkoztam, mint általában szokásom, de a végén
mégiscsak a régi recept szerint jártam el.
— Vagyis? — faggatta egy kicsit Paméla, nehogy George túlságosan
belemerüljön a simogatásba, amikor ezt azért még meg szerette volna
tudni tőle.
— Vagyis, amikor rájöttem, hogy nem tudom megoldani, akkor
kiadtam másoknak. Több szem többet lát alapon.
Paméla ennél többet már nem tudhatott meg, mert George hevesen
magához szorította és forrón csókolni kezdte.

***
 Másnap George pontosan úgy járt el, ahogy előző este eltervezte.
Igaz, nem kevés pénzébe került mindent soronkívül megkapni és
elrendezni, de végül is sikerült. Az eseménysorozat legkényesebb része
volt Flórát átrepültetni New York-ba, de a végén az is simán ment, mivel
lányának egyik kedvenc szórakozása volt a repülés. Különben abban
egyeztek meg, amint visszatérnek a mézeshetekről — amit
tapintatosságból „egy kis megszolgált kikapcsolódásnak" neveztek el —
édesapja utána repül New York-ba.
Az intézetben többen felkapták a fejüket a váratlan hír hallatán.
Elvégre Paméla csupán néhány hete dolgozott ott. A többség a nagy
korkülönbséget tartotta furcsának. Néhányan még viccelődtek is vele, de
csak a háta mögött. A legtöbb férfit azonban a fene ette. Paméla
filmcsillagi szépségű volt, fiatal és rendkívülien intelligens. Gyakorlatilag
nem is volt más hozzávaló, mint egy befutott tudós, Nobel-díj
várományos híresség.
A házasságkötést követő délelőtt tizenegykor indult volna a gépük
Hawaii-ra, de ez az utolsó pillanatban megváltozott. Lényegében az
történt, hogy „rendkívül sürgős és bizalmas" felirattal George kapott egy
magyar nyelvű telexet Budapestről, amit az intézet azon nyomban
futárral a professzor lakására küldött. A telexet Paméla vette át a
futártól, amit még csak borítékba se raktak a nagy sietségben, nyilván
arra gondoltak, hogy a magyar származású professzoron kívül úgyse érti
senki a szöveget.
Paméla a telexen egyetlen másodperc alatt futott végig és arcára,
bár csak egy másodpercig, rendkívül szokatlan kifejezés ült ki. A futár
várva a borravalóra Paméla arcát nézte és meg is kérdezte.
— Van valami baj asszonyom?
— Nem semmi, — válaszolt Paméla, — ja igen, várjon egy pillanatig,
mindjárt megkapja a borravalóját.
Visszament a házba és egyenesen beleütközött George-ba, aki
szintén a csengő hangjára jött elő szobájából.
— Az intézetből hozták ezt a telexet, — és ezzel átnyújtotta a
papírszeletet — és, ha lenne nálad egy dollár, akkor oda tudnám adni a
fiúnak.
George, ahogy kézbevette s telexet, olvasni kezdte, egyúttal benyúlt
a zsebébe némi aprópénz után, de a kezét már üresen húzta ki, mert
egyetlen másodperc alatt megfeledkezett a körülötte lévő világról. Végül
a futár Paméla pénztárcájából kapta meg a borravalóját. A budapesti
telex szövege a következő volt:

To the attention of prof Soós,

Urgent, strictly confidential

Tábory Tamás megoldotta a rejtélyedet. Véleménye

szerint Susan gépkocsija egy gömbvillámmal ütközhetett, az
térítette le útjáról. Ez megmagyarázza a festékpörzsölődést
és a reziduális mágnesességet is. Sőt, az 50 kilogausst
egyedül gömbvillám okozhatta. Különben a gömbvillám egy
rendkívül ritka jelenség, alig tudunk róla valamit.
Üdvözöl Sanyi
 A telex egycsapásra visszatérítette George-ot a mézeshetek
világából a mindennapi realitásba. Igaz, Tábory megfejtése a dolgokat
megnyugtató mederbe terelte. Elvégre a gömbvillám egy természeti
jelenség. Merényletről, bűntényről tehát szó se lehet, de még a
hanyagság is ki van zárva. Isten akarata kiszámíthatatlan. Végül is úgy
kell felfogni a dolgot, mint egy kikerülhetetlen sorscsapást. George a
témát le is zárta volna, csak hát Paméla utánajött a szobába és
érdeklődött a telex tartalma iránt.
— Valami fontos van benne?
— Igen, nagyon fontos. Végre sikerül lezárni egy fejezetet.
— Miről van szó George, én is érdekelt vagyok?
— Természetesen, de persze csak áttételesen. Egyik gyerekkori
barátom megfejtette a rejtélyt. Állítása szerint Susan kocsija egy
gömbvillámmal ütközött, így most végleg megnyugodhatunk. Semmi
mulasztás, semmi bűntény. Egy rendkívülien sajnálatos sorscsapás.
— Nem is tudtam, hogy neked ilyen értékes magyar barátaid vannak.
— Válaszolt Paméla. — Ennek a Tábory Tamásnak mi a foglalkozása?
— Honnan tudod, hogy a barátomat Tábory Tamásnak hívják? —
lepődött meg George.
— Oh, hát te említetted a nevét. — nevetett Paméla.
— Említettem volna? Nem emlékszem rá.
— Máskülönben honnan tudnám? — vágta rá Paméla.
— Igazad van, mit is kérdeztél?
— Na látod, egy mondattal később már ki is megy a fejedből.
— Azt kérdeztem, hogy ennek a Táborynak mi a foglalkozása?
— Ja igen. Tamás atomfizikus és, ha jól emlékszem, a
gömbvillámokkal kapcsolatos kutatás a hobbija.
— Ez nagyon érdekes, — állapította meg Paméla. — Persze, ha a
gömbvillám a hobbija, akkor nem csoda, ha mindenben gömbvillámot lát.
Ezt a megjegyzést George nem találta túlzottan tisztességesnek, de
nem kívánt szócsatát gerjeszteni Pamélával. Különben, ha így
belegondol az ember, nem is teljesen kizárt, amit Paméla mondott.
Kezdte latolgatni a megjegyzés valóságtartalmát, amikor újra Paméla
ragadta magához a kezdeményezést.
— George, van egy ötletem. Mit szólnál, ha a hawaii utazás helyett
inkább tartanánk itt egy baráti összejövetelt. Úgy értem nemzetközi
szinten. Meghívhatnád barátaidat az Ó-hazából is, meg akikkel az utóbbi
időben kapcsolatba kerültél az AIDS kutatásod során.
George csak hallgatta az új elképzelést és meglepett arcot vágva
próbálta megfejteni Pamélának ezt a gyors pálfordulását. Ezt azonban
Paméla az újdonsült férjén rögtön észrevette és újabb érvekhez nyúlt.
— Flórának se kellene olyan sokáig távol lenni a nagyszüleinél, ami
az iskola szempontjából is előnyös lenne.
Ez igaz, állapította meg magában George, csak hát ő két hétre ki
akarta magának sajátítani Pamélát. Ha a felesége nem érzi ugyanezt,
akkor nincs mit erősködni. Semmi értelme, hogy finom célzást tegyenek
szélsőséges szexcentrikusságára és önzésére, mivel nem veszi
tudomásul, hogy egy fiatal nőnek társaságra van szüksége ahhoz, hogy
csilloghasson, így aztán abszolút közönyt színlelve adta beleegyezését.
 — Ahogy jónak tartod drágám.
— Tudod George a te hátad mögött már oly sok minden van.
Szeretnék megismerkedni egy kicsit a múltaddal is.
— Ez természetes, — biztosította Pamélát együttérzéséről férje és a
telefonhoz ült, hogy a megváltozott programjuknak megfelelően
lerendezzen néhány dolgot, majd elővette címjegyzékét, hogy eldöntse,
kiket hívjon meg a hawaii mézeshetek megüresedett helyére
szervezendő „Kísért a múlt" elnevezésű gardenparty-ra. Elvégre,
gondolta magában, ha már beleköptek a levesébe, akkor hadd
ironizáljon.
 VI.
Tábory G. Tamás fizikus a Központi Fizikai Kutatóintézet
munkatársa lakásának magányában néhány perccel a TV1 19.30-as
hírei előtt békésen nézegette utolsó névjegykártyáját, amit azért tartott
az íróasztalán, hogy az első adandó alkalommal rendeljen belőle két-
háromszáz darabot. Viszonylag gyorsan fogytak. Az utóbbi időben
jelentősen megnőtt a magyarországi idegenforgalom és különösen
sokan választották az országot évi rendes szabadságuk eltöltésére,
hogy ezalatt beruházási lehetőségek után szimatoljanak. Ennek során
Táboryt elég sokan kérték fel egy kis ingyenes információadásra.
Különben Tábory az esti híradót csak néhány hónapja nézte, amióta
a hazai politika valóban jelentett valami izgalmasat, lehetőséget az
ország népének ahhoz, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon.
Igaz a kontraszelekció látványos folytatása, az ezerévenként egyszer
adódó hatalmas alkalom középszerű elpancsolása őt is elkeserítette.
Keserűen fogalmazta meg magának, az embereknek nem kell az
igazság, az embereknek az a hazugság kell, ám révbejutásukat
feltételezhetően nyélbeüti. Gondolatait ekkor az asztalon álló telefon
éles berregése szakította félbe. A kagyló után nyúlt. A vonal másik
végéről Soós Gyuri hangját ismerte meg.
— Te vagy az Tamás?
— Szervusz Gyuri, megismerem a hangod.
— Tamáskám hogy vagytok?
— Jól vagyunk Gyuri, de szerintem nem ezért hívsz.
George felnevetett.
— Persze, hogy nem ezért. Először is kösz az ötletet a
gömbvillámmal kapcsolatban. Tökéletesen beleillik a képbe és mindjárt
egy hatalmas kő esett le a szívemről. A baleset egy szomorú tény, de
nem ember az okozója. Talán egy rutinosabb vezető, jobb reflexekkel
vagy több szerencsével megúszhatta volna a dolgot, de mint mondtam
egy véletlen balesettel könnyebb megbékélni mint valami olyasmivel,
amit az emberi gonoszság hoz ránk.
— Egyetértek Gyuri, tökéletesen egyetértek.
— Ide hallgass, van egy kis meglepetésem. Illetve két
meglepetésem.
— Remélem ezek most azért kellemesebbek lesznek.
— Na igen, szóval tegnap újra nősültem.
— Tegnap? — Tette fel a hitetlenkedő kérdést Tamás.
— Na jó tudom, hogy várhattam volna vele néhány hónapot, de
tudod a mi korunkban már nem vagyunk kifejezetten időmilliomosok.
— Gyuri ez a te ügyed, nem kell magad mentegetni. Különben ki az
illető? Lefogadom, legfeljebb harminc éves.
George erre megint felnevetett. — Nem öregem, nem találtad el.
Huszonkettő!
 — Hát, ha meggondolom, hogy a három lányom közül a legfiatalabb
is több mint huszonkettő. Na jó, nem mondok egy szót se többet, mert
még kisütöd, hogy az irigység beszél belőlem. Szóval huszonkettő? És
hol tettél rá szert?
— Nem kellett messze menni érte, itt az intézetben.
— Akkor ez valami régi dolog ugye?
— Na, azért ennyire nem vagyok fekete. Nem szoktam megcsalni a
feleségem. Különben is Paméla mindössze három vagy négy hete
dolgozik nálunk. Na mindegy. Neki köszönheted a másik meglepetésem
is.
— Igazán? — csodálkozott el Tamás — akkor most már ki vele!
— Pamélának az az ötlete támadt, hogy mézeshetek helyett
csapjunk egy nemzetközi baráti találkozót, így aztán téged és Nagy
Sanyit is meghívlak ide Los Angelesbe.
— Hát ez aztán tényleg meglepetés, — vallotta be Tamás, — de
gondolom nem kell felhívni a figyelmedet az anyagi...
— Figyelj! Semmi nyöszörgés. Le fogok rendezni mindent csak be
kell mennetek a repülőjegyekért a PAN AM-hoz.
— Klassz, csak az időpontokat közöld, hogy el tudjuk itt rendezni a
dolgokat. És most Nagy Sanyinak is odaszólsz?
— Természetesen és holnap újra hívlak a részletek miatt.
— Rendben, kösz, minden jót holnapig.
— Szia.

Tamás visszahelyezte a kagylót a készülékre és hosszasan maga

elé meredt. Kezdtek ötletei lenni. Majd egy hirtelen elhatározással
feltárcsázta Nagy Sanyit, aki azonnal felvette a kagylót. Micsoda
szerencse.
— Szervusz Sanyi, itt Tábory Tamás.
— Szia mi van?
— Képzeld, most beszéltem Soós Gyurival.
— Na és mi újság?
— Elvett egy új nőt feleségül...
— Ilyen hamar! — vágott közbe Sanyi, — ez most nem érdekes és
ne vágj közbe, mert fontos. Tehát egy új nőt vett el, aki nászút helyett
egy nagy partit ad és mi kettőnket is meghívatott Gyurival. Mondom ne
szólj közbe. Nekem valami nem tiszta.
— Mire gondolsz?
— Mondom ne szólj bele. Holnap majd megbeszéljük a részleteket. A
lényeg: Gyuri mindjárt hív téged is. Egy, ne áruld el, hogy most beszéltél
velem. Kettő, ne tudja meg, hogy gyanakszunk valamire, tehát ne tégy
fel neki kérdéseket. Három, valahogy tudd meg, hogy az új felesége
mikor ment az intézetbe dolgozni, az első cikke megjelenése előtt vagy
után. Érted amit mondok?
— Mondd, te engem tökéletesen hülyének nézel?
— Jól van, de ez most nagyon fontos.
— Oké, mindent értek. Még ma este visszahívlak, amint Gyurival
lezajlott a beszélgetés. Szia.
 Tamás ismét letette a kagylót és megpróbálta elrendezni
gondolatait. Nem mert hinni abban, amire gondolt. Titkát mindenképpen
meg kellett valakivel osztani. Alig várta, hogy Sanyi visszahívja. Pontban
fél kilenckor csöngött a telefon.
— Ide figyelj Tamás. Anélkül, hogy mondtad volna, pontosan tudom,
mire gondoltál. Különben kurva nehéz volt a feladat, de megtudtam.
Paméla az első cikk megjelenését követő napon jelentkezett az
intézetnél munkára. Gondolom ezt vártad te is?
— Igen csak biztos akartam lenni a dologban.
— Hát akkor most már biztos lehetsz. Ne várjunk holnapig. Átjössz
hozzám vagy én menjek?
— Sanyi gyere te, mert egyedül vagyok a lakásban.
— Oké, húsz perc múlva ott vagyok.

***
A két férfi nem beszélgetett sokáig. Régen összeszokott
munkatársak voltak. Tamás egy igazi, nagy tudású és briliáns elméjű
tudós. Sanyi pedig vérbeli újságíró. Jó szimattal, állandóan tettre készen
egy kis nyomozásra, természetesen tudományos nyomozásra, hisz
hosszú évek óta az Ablak a Világra főmunkatársa volt. Gyakorlatilag
mind a ketten ugyanarra gondoltak. Végeredményben csak az
elképzelésüket kellett összehangolni. Rövid szünet után Tábory Tamás
szólalt meg.
— Akkor most én összefoglalom, te pedig figyelj, nincs-e valami
ellentmondás, nem hagytunk-e ki valamit a számításból.
— Rendben tamás, kezdheted.
— Egy: Egy földön kívüli intelligencia létrehoz egy minden eddigitől
teljesen eltérő betegséget, illetve annak vírusát és beoltja vele az
emberiséget a Föld egy olyan pontján, ami viszonylag elmaradott és a
Föld többi részétől elzárt. A beoltás körülményei ily módon tökéletesen
titokban maradhatnak. A betegség nemcsak halálos, de kegyetlen is.
Mondhatnánk ördögi szülemény. Nemi úton terjed, tehát
megakadályozhatatlan.
— Várj egy kicsit Tamás.
— Mi van?
— Semmi, csak valamit leírok, mert eszembe jutott. Most már
folytathatod.
— Tehát nemi úton terjed, rendkívülien hosszú a lappangási ideje,
magát az immunrendszert támadja meg. Kettő: Az egyik kutató
rádöbben, hogy a vírus természetéből adódóan nem lehet földi eredetű.
Az ezzel kapcsolatos elképzeléseit papírra veti. A cikk megjelenik.
Három: A cikk megjelenését követő napon a cikk szerzőjének
intézetében megjelenik egy rendkívülien csinos, okos és fiatal nő és
munkát vállal.
— Figyelj Tamás, még meg kellene tudnunk, hogy adtak-e fel
álláshirdetést vagy csak úgy magától érdeklődött.
— Azt hiszem, ez felesleges. Ha adtak is fel álláshirdetést, az csak
egy véletlen egybeesés lehet, a végkövetkeztetésből nem von le
semmit.
— Ez igaz, — ismerte el Sanyi, — folytasd.
 — Négy: néhány nappal később a cikk írójának felesége titokzatos
gépkocsibaleset áldozata lesz, hátrahagyva férjét és 12 éves leányát. A
fiatal új munkatárs a kislányt patronálni kezdi és azon keresztül közel
kerül a cikk szerzőjéhez olyannyira, hogy az napokon belül elveszi
feleségül. Öt: Miután a cikk szerzőjének külföldi barátai megoldják a
feleség halálának körülményeit, az új feleség lemondja a nászutat,
csakhogy személyesen kapcsolatba kerülhessen azokkal, akik
véleménye szerint „valamit" sejthetnek.
— Így van, — helyeselt lelkesen Sanyi és mindjárt át is vette a szót.
— Behelyettesítve pedig így néz ki. Az intelligens lények. Te Tamás,
minek is neveztük el őket múltkor?
— Szuprahumánoknak.
— Na igen. Tehát, amikor ezek a szuprahumánok rádöbbentek Gyuri
cikkének a megjelenését követve, hogy van egy ember, aki rájöhet arra,
amire nem akarják, akkor úgy döntöttek, hogy állandó megfigyelés alá
helyezik. Ehhez el kellett pusztítaniuk a feleségét és helyébe ültetni
egyet maguk közül, vagy mondjuk nem egyet maguk közül, hanem egy
ügynököt, egy ügyesen megszerkesztett biológiai gépet. Mit tudom én.
Elvégre fogalmunk sincs, milyen fejlett eszközeik vannak, mire képesek
és mire nem. Egy biztos, Paméla az ő emberük, és az a feladata, hogy
megfigyelje Gyurit.
— Helyes, — folytatta Tamás, — és amikor rájött, hogy mi
megoldottuk a gömbvillámrejtélyt...
— Nem megoldottuk, hanem te megoldottad. Végül is te jöttél rá
egyedül, nem?
— Sanyi, ebből most ne csináljunk szakmai féltékenykedést.
— Éppen azért mondtam, hogy te jöttél rá, de ne akadj ki! Folytasd!
— Tehát, amikor Paméla rájött, hogy valaki megoldotta a
gömbvillámrejtélyt, akkor azzal a valakivel vagy valakikkel is találkozni
akart.
— Ez persze azt is jelenti, hogyha úgy találja célravezetőnek, akkor
minket is eltesz láb alól — aggályoskodott Sanyi.
— Persze ahhoz semmi kétségem nem fér, hogy adott esetben
minket is elpusztít, de egymagában a gömbvillámrejtély erre nem ok.
Végtére is most már nem csak mi tudjuk a gömbvillámrejtélyt, hanem
akárki más is tudhatja.
— Jó, — vetette közbe Sanyi, — de mi van akkor, ha úgy találja,
hogy te rájöhetsz még másra is...
— Mire?
— Mit tudom én, másra. Nyilván amire még nem jöttél rá, azt nem
tudhatjuk, de hátha van még mire rájönni, és Paméla ezt nem akarja.
Akkor simán eltesz láb alól.
— Mondasz valamit, — gondolkodott el Tamás, — ezek szerint
minden valószínűség szerint azt akarja felmérni, potenciálisan mire
jöhetünk rá, és ezért akar minket megismerni.
— Ez viszont azt jelenti, hogy van még mire rájönni. Ugyanis, ha nem
lenne, akkor nem akarna megismerni minket, hiszen már minden
kiderült.
— Pontosan, — helyeselt újból Tamás, — akkor most állj elő azzal,
amit menet közben felírtál arra a papírra.
 — Na igen. Az az ötletem támadt, hogy a szuprahumánok nem
egyszerűen meg akarnak minket ölni, hiszen arra sokkal jobb és
gyorsabb módjuk lenne. Vagyis nekik nem a Földünkre van szükségük.
Ők ránk küldtek egy olyan nyavalyát, ami hosszútávon hihetetlen
társadalmi konfliktust okoz éppen azért, mert halálos, gyógyíthatatlan,
megelőzhetetlen és kereshetjük egymásban a hibát. Tehát nem azért
tervezték halálosra, hogy kipusztuljunk, hanem azért, hogy a
konfliktusunk minél teljesebb legyen. Nekik a konfliktus kell, nem a Föld,
nem mi és nem a halálunk. Nekik kifejezetten a társadalmi méretű
konfliktus kell.
— Jóságos Úristen! — kiáltott fel Tamás. — Sanyi, ezek
kísérleteznek velünk! Ezek arra kíváncsiak, hogyan rendezünk le egy
globális méretű társadalmi felfordulást!
— Ez az Tamás, ez az! A szuprahumánoknak valami irgalmatlan
nagy társadalmi problémájuk lehetett. Nevezzük társadalminak, de a
lényeg az, hogy a probléma nem biológiai. Ebből következően nem
kísérletezhetnek patkányokkal vagy egerekkel, mert azoknak nincs
öntudatuk. Ezek csakis velünk kísérletezhetnek, mert csak a mi
lereagálásunkat tudják kivetíteni saját magukra.
— Sanyi! — szólalt meg Tamás ünnepélyesen, — nekem a hideg fut
végig a hátamon.
— Mitől?
— Figyelj, rájöttünk az indítékukra!
— Hát persze.
— De nem az AIDS vírus beoltásának indítékára.
— Hanem?
— Az első számú biológiai talány tárgyát képező tettük indítékára.
— Úgy gondolod, hogy...
— Pontosan. Idejöttek és alaposan „felgyorsították" az evolúciót.
Nem gatyázhattak még százmillió évekig. Nekik kellett egy intelligens faj,
akikkel kísérletezhettek és belátható időn belül modellezhették saját
nagy társadalmi problémájukat.
— Igazad van, — vágta rá Sanyi, — addig nem olthatták be az AIDS
vírust, amíg az emberiség nem volt elég fejlett ahhoz, hogy felfogja.
Ötszáz évvel ezelőtt még isten akaratának titulálták volna, mint a
döghalált, és egy kicsit imádkoznak, kipusztulnak és kész. Nem lett
volna belőle semmiféle társadalmi konfliktus.
— Igen, de akkor miért vártak addig, hogy legyen egy Soós György
professzor, aki rájön, hogy nem földi eredetű.
— Mert, ha mondjuk akár száz évvel ezelőtt ültetik be, akkor is
felderítetlen marad. Gondolj bele. Utólagosan kiderült, hogy AIDS
megbetegedés és halál már a hetvenes években is volt Európában, és
megmagyarázhatatlan trópusi betegségnek tartották. 1981-ben már jó
pár eset volt az USA-ban, amikor kezdtek rá felfigyelni. Szóval igazából
nem volt optimális időpont a beültetésre. Különben is, azt, hogy nem
földi eredetű, az emberek legnagyobb része fel se fogja ésszel vagy
éppen hírközlési szenzációnak tekinti.
— Na jó, akkor magyarázd meg nekem, miért baj, ha az emberiség
rádöbben a vírus Földön kívüli eredetére.
 — Ez nagyon egyszerű. Minden atomfizikus tudja, hogy egy jelenség
végeredményét még az is befolyásolja, hogy megfigyeli-e valaki vagy
sem. Hogy konyhanyelven fejezzem ki magam, a részecskefizikában
egy-egy jelenség lefolyását egyszerűen befolyásolja, ha nézik.
— Úgy érted, mást csinál egy elektron, ha nézed, és megint mást, ha
nem nézed?
— Bármilyen nevetséges, de így van. Társadalmi szinten viszont
neked is be kell látnod, hogy egészen biztos így van. Gondolj bele, mit
mondott Gyuri. Miután rájött, hogy felesége balesetét nem ember
okozta, hanem a „véletlen", legalábbis ő így gondolta, azonnal
megnyugodott. Más szavakkal, másként áll hozzá a kérdéshez. Ezek
szerint az emberiség is másként reagálna le egy globális méretű
konfliktust, ha rádöbbenne, hogy nem ő tehet róla, vele csak
kísérleteznek, végeredményben ő csak az áldozat.
— Úgy van. Ettől rettegnek. Ezért figyelik Gyurit, ezért ölték meg a
feleségét, és ezért vetették ránk magukat, mert félnek, rettegnek, hogy
az emberiség rájön a velük végzett kolosszális kísérletezésükre. Bármit
csinálhatunk, abból ők tanulnak, csak a kísérletre ne jöjjünk rá, mert
akkor a viselkedésünk egy fillért se ér tovább a számukra.
Ezután a két férfi egy kicsit magába roskadt. Percekig ültek
gondolataikba merülve. Kis idő elteltével Sanyi szólalt meg.
— Tudod-e Tamás, hogy feltaláltuk az AIDS ellenszerét?
— Ne röhögtess.
— Pedig így van, — erősködött Sanyi. — Ha az egész emberiséget
felrázzuk, megmagyarázzuk nekik, hogy velünk egy gigantikus
kísérletezés folyik, akkor az egésznek nem lesz tovább semmi értelme.
Ahogy hozták az AIDS vírust, úgy el is vihetik. Minek pusztítson tovább.
A cél egyszer és mindenkorra megszűnt, illetve elérhetetlen.
— Igazad van. Talán ezért akarják megakadályozni, hogy bárki
felrázhassa az egész emberiséget. Viszont, ha mi erre vállalkozunk,
akkor halálos veszedelembe kerülünk.
— Igen, igen, — helyeselt Sanyi.
— Ide figyelj, azt hiszem most befejezhetjük a megbeszélést.
Természetesen Gyurinak egy szót se. Legalábbis egyelőre. Átkozottul
bele lehet esve Pamélába, és a szerelmes férfi a nő kezében egy
magatehetetlen kiszolgáltatott bábu.
— Tudom, tudom, — bólintott Sanyi.
— Állandóan bizonyítani akarja a szerelmét, és ezért a nőnek minden
titkot elárul. Amivel ugye nem a szerelmét bizonyítja, hanem azt, hogy
adott esetben milyen hülye tud lenni.
— Egyetértünk! Tehát Gyurinak egy szót se. Próbáld elméletileg
kidolgozni, hogyan lehetne a világ közvéleményét felrázni, elvégre ez a
te szakterületed. Nekem még kell végezni néhány számítást. Tudod az a
problémám, hogy hol az ördögben vannak ezek a szuprahumánok, és
egyáltalán, hogyan csinálnak gömbvillámot? Gondolom, ez se
lebecsülendő.
Sándor elbúcsúzott, és hazaindult. Tábory Tamás pedig néhány
megoldandó matematikai elképzelést írt le egy füzetbe. Úgy gondolta,
ezeket holnap az intézet számítógépén végigfuttatja. Azt tervezte,
másnap este újra összeülnek, addig pedig mindkettőjüknek megvolt a
dolga.

***
Tábory Tamás másnap az intézet komputerét alaposan ellátta
munkával. Volt néhány negyedfokú egyenlete, amiket redukálás nélkül
kellett megoldani ahhoz, hogy egyáltalán hozzáfoghasson a komoly
munkához. Délután négyre minden összeállt. Előzetes sejtése
bebizonyosodott. A szuprahumánok négydimenziós világban éltek,
amibe tökéletesen beleépült az emberiség háromdimenziós világa.
Különben a háromdimenziós világból számtalan sok elfér a
négydimenziósban. Ahhoz, hogy fizikailag belépjenek és ott teljes értékű
jelenlevőként létezhessenek, a testüket kitevő tömegnek óriási
mennyiségű energiától kell megszabadulni, amit a számítások szerint
gömbvillám formájában disszipálnak. Ezek szerint ahányszor egy-egy
gömbvillám keletkezik, a szuprahumánokból valaki mindig „leereszkedik"
a mi világunkba. Tamás alig várta az estét, hogy Sanyival összeülve
megbeszéljék, ki mit végzett az elmúlt napon.
Amikor Sanyi meghallotta Tamás számításainak eredményét, első
ellenvetése ez volt:
— Mi van akkor, ha a szuprahumán vissza kíván térni saját
természetes négydimenziós világába? Feltételezem, hogy a leadott
energiát valahova vissza kell táplálnia, különben nem mehet a dolog.
— Ebben teljesen igazad van. A kölcsönösség miatt visszalépéskor a
kinyert vagy inkább feleslegként jelentkező többletenergiát vissza kell
táplálni.
— Hát ez az — erősködött Sanyi. — Honnan az ördögből veszik?
— Nézd, ez a számításokból nem derül ki, nem is derülhet.
Mindenesetre nem jönnek-mennek, az biztos, mert a gömbvillámokkal
viszonylag nagyon ritkán lehet találkozni. Azért az nyugtalanító, hogy
vannak, illetve lehetnek anélkül, hogy észlelnénk őket.
— Én ezt nem látom ilyen egyértelműnek, — vetette közbe Sanyi.
— Képzelj el egy kétdimenziós világot. Egy olyan világot, ahol csak
két kiterjedés van. Vagyis ami egy papírlapon van. Szélesség és
hosszúság. Na már most. Ilyen kétdimenziós világból a mi három
dimenziós világunkban végtelen mennyiségű elfér. Mi mindegyiket
láthatjuk, felülről, ha úgy tetszik, vagyis a harmadik és csak a részünkre
létező dimenzióból. Ők viszont nem láthatnak minket, mert ahhoz fel
kellene nézniük, tehát be kellene látniuk a harmadik dimenzióba, ami
nekik ugye a meghatározás szerint nincs. Na persze ez a hasonlat nem
tökéletes, de elképzeléshez megfelel.
— A hasonlatod szerint, — kezdte Sanyi a hangos spekulációt, — ők
látnak minket, mi nem látjuk őket.
— Így van! — állapította meg Tamás.
— Na jó, de én energialeadás nélkül is be tudok lépni a kétdimenziós
világba.
— Ezt te csak hiszed. Azzal, hogy háromdimenziós ujjadat ráteszed
a kétdimenziós világot alkotó papírlapra, még nem lettél kétdimenziós
lény. Ahhoz olyan lapossá kellene válnod, mint egy kétdimenziós lény.
Vagyis nem lehetne vastagságod. Ez persze a mi ismereteink szerint
képtelenség, de arról biztosíthatlak, ha lehetséges lenne vagy meg
tudnánk oldani, egészen biztos energia-felszabadulással járna.
— Ha ez igaz, akkor egy másodpercig se vagyunk biztonságban.
— Miért ne lennénk? — fűzte tovább a gondolatot Tamás, aki nem
látott minden sarokban rémeket, mint ahogy a politikai játékokat sokkal
jobban ismerő Sanyi tette.
— Nézd, ha ők onnan minket megfigyelhetnek, akkor most is
láthatnak és hallhatnak minket.
— Ami a látást illeti, az elméletileg igaz lehet, de a hanghullám
érzékeléséhez rezgést közvetítő közeg is kell, az pedig a mi
háromdimenziós világunkhoz tartozik, de kielégítve pesszimizmusodat
hajlandó vagyok feltételezni, hogy még hallhatnak is minket. El tudod
képzelni, mekkora mennyiségű munka lenne minden embert figyelni a
Földön minden adott pillanatban és mindent kiértékelni, amit beszélnek
azon a néhány száz különböző nyelven?
— Oké, oké. Visszakozom, illetve korrigálok. Mindaddig
biztonságban vagyunk, amíg Paméla nem tudja értesíteni a többieket,
hogy rávegyenek a figyelő listára.
— Nem is mondtál hülyeséget Sanyi. Akkor pedig minél előbb ki kell
dolgoznunk a stratégiánkat, amíg nem késő. Illetve ezt kellett neked
elkészíteni ma estére. Kitaláltál valamit?
— Igen, itt van. Pontokba szedve megfogalmaztam a helyzetet és
összeírtam azoknak a tudósoknak a jegyzékét a világ mind az öt
kontinensén, akikkel már volt dolgom, és akikről tudom, hogy léteznek.
Holnap korán reggel az ismertetőmből annyi xerox példányt csinálok
benn a szerkesztőségben, ahány helyre el kívánom juttatni. Borítékolom
őket és postázom. Utóiratban ismertetem velük, hogy környezetük
„fellármázásával", helyi publikációval stb. az összehangolás érdekében
várjanak addig, míg megadom a jelt. Bármily okból kifolyólag
bekövetkező halálom esetén úgy kell cselekedniük, mintha jelt adtam
volna.
— Nagyon jó, — ismerte el Tamás a stratégia helyességét. — Milyen
nyelven írtad az ismertetőt?
— Természeteden angolul, és hoztam neked egy másolatot
áttekintés, esetleges belejavítás végett.
— Derék munka Sanyi. Csak azt áruld el így kapásból, rajta van-e a
listádon Ivan Zeldovics asztrofizikus. A dubnai Egyesített Atomkutatóban
dolgozott.
— Így fejből nem tudom neked megmondani.
— Nézz utána, hogy rajta legyen. Egy időben együtt dolgoztam vele,
ismerem az észjárását és szakmai tudását. Ő a mi emberünk. Nem csak
meg fogja érteni, de azonnal tisztában lesz a dolog plauzibilitásával. Ő
olyan fajta ember, aki a jó ügy érdekében, ha kell, egymaga fel tudja
rázni az egész Szovjetuniót.
— Jó, jó öregem, csak legyen még addig Szovjetunió, amit fel lehet
rázni.
— Ne kalandozz el túl messzire! — intette Tamás Sándort.
— Ez a Zeldovics egy ízig-vérig tudós, fütyül a politikára.
Asztrofizikus. Ha valaki megérti, amire rájöttünk, akkor az ő... Várj csak
Sanyi, valami eszembe jutott. Hagyd a fenébe a listádat és minden
konspirációt. Mi semmit se tehetünk, hiszen Paméla figyelni fog minket.
Továbbmegyek, az a legcélszerűbb, ha megnyugtatjuk, hogy mi ártatlan
iskolásfiúk vagyunk. Mindent le kell írni a legapróbb részletekig, és
Zeldovicsot kell megbízni a szervezéssel. Elvégre Pamélának fogalma
se lehet, hogy létezik egy Zeldovics a világon. Nekünk pedig nem
szabad vele érintkezésbe lépni, legfeljebb abszolút végveszélyben. Nem
a saját végveszélyünkben, hanem az emberiség végveszélyében.
— Úgy van Tamás, add meg nekem ennek a Zeldovicsnak a címét,
és a többi már az én dolgom.
— Helyes, és akkor utána készüljünk fel a nagy utazásra és a még
nagyobb színjátékra.
— Még valamit Tamás, hogy fogunk tudni egymással biztonságban
beszélgetni Gyuriéknál. Úgy értem, fogalmunk sincs Paméla mit hall
meg, vannak-e elektronikus eszközei, hogy lehallgasson minket. Esetleg
láthat minket falakon keresztül. Mit tudom én!
— Igazad van. Hozz magaddal jogging melegítőt. Minden este futunk
egyet a tengerparton. Tudod a mi korunkban a kondíciótartás már
nagyon fontos dolog, — és huncutul kacsintott hozzá.
 VII.
A Frankfurt-Los Angeles viszonylatban közlekedő Pan Am 855
csodálatosan kényelmes utazást biztosított a két magyarnak, Tábory
Tamás atomfizikus és Nagy Sándor újságíró, a két barát első tréningjét a
gépen vette, ahogy ők hívták — Paméla-tanból — ami azt jelentette,
mindenről lehetett beszélni, csak a legfontosabbról nem. Mindketten
nagyon jól tudták, hogy az ellenfél igen veszedelmes. Ami a leginkább
aggasztotta őket, az Paméla eszköztárának teljes ismeretlensége. A
biztonság kedvéért a legrosszabbat feltételezték, a nő mindenre képes a
gondolatolvasáson kívül. Első számú feladatuknak éppen ezért Paméla
tényleges mivoltának, képességeinek felmérését tekintették. Ahhoz
semmi kétségük nem fért, hogy a nőnek hús—vér embernek kell lenni.
Minden valószínűség szerint George már rég észrevette volna, ha nem
így van. Továbbmenve, a szuprahumánok meg se kísérelték volna
mással eljátszatni egy szuperszerető, illetve egy szuperfeleség szerepét.
Arra azonban már nem mertek volna esküdni, hogy Pamélát normál
módon, földi asszony hozta volna a világra, bár azt se tartották kizártnak,
hogy találtak egy csodaszép nőt, akit aztán ügyesen agymostak.
Mindenesetre nem kis izgalommal néztek a jövőbe, bár Zeldovics
akadémikus még időben visszajelzett. Mindenért gratulált, a briliáns
agymunkához, és boldogan vállalja a szervező szerepét.
A Los Angeles-i repülőtéren egy kisebb társaság várt a járatukra. A
253 utas elé szép számmal jöttek rokonok és barátok, akiknek száz-
százötven fős gyülekezete tisztes távolságból elég tarkának látszott.
Tamás és Sándor próbálták kivenni a nyüzsgő tömegből George szálfa
termetét, de hiába. Ezzel szemben szinte egyszerre akadt meg a
tekintetük egy bomba jó nőn, aki nyúlánk termete miatt körülbelül azonos
magasságú lehetett az őt körülvevő férfiakkal. Tágra nyílt világoskék
szemei voltak, hosszú, vállára omló szőke haj. A tömeg és a távolság
nem tette lehetővé a jobb szemrevételezést, de ahogy közelebb értek, a
nő szépsége egyre kifejezettebbé vált. Nemcsak Tamás és Sándor, de a
251 utastársuk nagyobb része se tudta levenni szemét Paméla nyílt és
közvetlen szépségéről. Végre Tamásnak jött meg az esze, és jól oldalba
bökte barátját, hogy figyelmeztesse, most már tényleg elég a
bámulásból. Mire a váróteremhez vezető mozgólépcsőhöz értek,
George-ot is észrevették, szinte egyszerre szólaltak meg.
— Ott van George a nő mellett, látod?
A barátok átölelték egymást, majd George büszkén mutatta be
feleségét. Tamás és Sándor most már hivatalosan is bókolhattak
Paméla mindenkit elkápráztató szépségének. Emberközelből kiderült,
hogy testének eddig ki nem vehető részei és részletei is minden kritikán
felüliek. Kisportolt teste, nyúlánk formás combjai, ideális méretű és
formájú keblei csodálatos harmóniát alkottak nemcsak arcával, de még
olyan apró részletekkel is, mint rugalmas járása, érdeklődő mosolya és
finom nőies mimikája. Elsőnek Sándor tért magához:
 — Gyurikám gratulálok, de ez nem egy szokványos gratuláció. Még
egy ilyen csinos nő nincs a világon.
Ehhez természetesen Tamásnak is csatlakozni kellett:
— Most már értem a sietséget, féltél, hogy más megelőz.
Erre a felhívásra Paméla bájosan elmosolyodott, és oltalmat
színlelve George karjába kapaszkodva odabújt hozzá, és kijelentette:
— Ez nem megelőzés kérdése volt, kislány korom óta tudtam, kire
vágyók. Amikor George-ot először megpillantottam, a lélegzetem is
elállt, mert olyan volt, mintha álmaimból lépett volna elő.
„Hát persze", állapította meg magában Tamás, „ez az a maszlag,
amit minden férfi bevesz, már hogyha neki mondják", de fennhangon
egészen mást mondott.
— Gyurikám szerencsés vagy és kész. Rólam soha senki nem
álmodott. Legalábbis nem tudok róla.
A bemutatkozás és első udvarias mondatváltások után egy kulikocsi
segítségével a két bőröndöt letolták a parkoló helyre, majd George
vezetésével elindultak a Sunset boulevard szomszédságában lévő
villájuk felé. A kocsiban tovább folyt a beszélgetés. A szót elsősorban
George vitte.
— Az összes többi vendégünk szállodában lakik majd, de ti a ház két
vendégszobáját kapjátok meg. Paméla is úgy gondolta, hogy jobb, ha
közelünkben vagytok. Több idő jut a beszélgetésre, és talán titeket,
kelet-európaiakat az idegen környezet jobban zavarna, mint a
nyugatiakat.
— Helyes, — állapította meg Sándor, — csak ne tedd hozzá, hogy
Paméla töltöttkáposztát készített vacsorára, mert azt már nem hiszem el.
A töltöttkáposztát az angol mondatban Sándor meghagyta eredeti
magyar formában, amire Paméla élesen odakapta a fejét, de amint
rájött, hogy egy magyar ételről van szó, azonnal elmosolyodott. Ezt a
jelenetet Tamás is és Sándor is tisztán látták. Egyetlen
századmásodpercre össze is villant a szemük, de különben arcizmuk se
rándult. George viszont mentegetődzésbe kezdett.
— Az amerikai feleségek nem főznek, legjobb esetben is csak
melegítenek. Van viszont néhány kitűnő étterem Los Angelesben, ahol
elsőosztályú magyar ételek is kaphatók, de gondolom ez nektek nem
lesz újság. Sokkal érdekesebb lenne mondjuk egy kínai vendéglő.
— A magam részéről, — kezdte nyilatkozatát Sándor, — ha ételről
van szó, nem az érdekesség felé hajlok. Érdekes ételekkel rendszerint
nem lehet jóllakni.
Ezt a véleményt Tamás nem osztotta, és közbeszólt.
— Remélem nem óhajtasz egész itt-tartózkodásunk alatt
paprikáskrumplin élni?
Mivel Paméla nem ilyen társalgásra vágyott, némi szemrehányással
véget vetett a vitának.
— Uraim, huzamos ideig leragadni a gasztronómiánál kifejezetten
sértés a jelenlévő hölgy részére.
Erre a megjegyzésre már nem volt idő válaszolni, mert George
nagyívben behajtott villájuk alagsorában elhelyezkedő garázsba, aminek
ajtaja automatikusan már akkor kinyílt, amikor még csak két saroknyira
voltak a háztól.
 — Megérkeztünk, — tudatta a házigazda mindenkivel, hátha valaki
nem vette észre ezt a meglehetősen látványos tényt. A válasz
feleségétől érkezett, aki rendezkedett, hogy férje vezesse fel a
vendégeket a vendégszobákba, míg ő maga hűsítőket szervíroz fel a
társalgóban.
— Uraim, öt perc múlva találkozunk a társalgóban. — adta ki a
parancsot Paméla.
A hálószobák és a két vendégszoba is, amerikai szokásnak
megfelelően az első emeleten voltak csakúgy, mint a fürdőszobák. A
földszinten a konyha-tálaló, társalgó és a két dolgozószoba
helyezkedtek el. Tamás és Sándor eligazítása után George visszavonult
a földszintre, ahol a társalgóban Paméla kezdte felsorakoztatni az
üdítőket.
Szétpakolás után Tamás és Sándor összefutottak a fürdőszobában,
ahol az előzőeknek megfelelően szigorúan csak a kézmosással és a
házzal kapcsolatos gondolataikat cserélték ki. Mind a ketten nagyon jól
tudták, nem kizárt az audiális megfigyelés mellett egy vizuális sem.
Egyetlen kétértelmű grimasz vagy mimika, és már el is árulták magukat.
Maradt tehát az előre megbeszélt lehetőség, az esti kocogás.
Az üdítőválaszték csodálatos volt, csak éppen nem teljesen
meglepetés nélküli. Kiderült, hogy minden üdítőt a háziak kizárólag
bizonyos alkoholtartalommal tudnak csak elképzelni. Ez némi problémát
jelentett, mert Tamás teljes mértékben absztinens volt, míg Sándor igen
mértékletes szeszfogyasztó, kizárólag Szilveszterkor, pontban éjfélkor.
Paméla viszont csodálatos gyorsasággal és nagyvonalúsággal találta fel
magát, és így másodperceken belül már csak jégbehűtött narancs,
grapefruit, ananász juice-ok álltak a nappali egyik sarkában ízlésesen
kialakított bárpulton.
George néhány percig együtt ivott velük, majd arra hivatkozva, hogy
a többi vendéggel kapcsolatban van néhány fontos telefonja,
visszavonult dolgozószobájába. Paméla viszont észbontó rutinnal vitte
tovább a társalgást.
— Gondolom, azt tudják, — kezdett új témát Paméla, — hogy
George alig mondott magukról valamit. Nekem fogalmam sincs például,
hogy mivel foglalkoznak, mi a kedvenc időtöltésük, van-e családjuk,
szóval ilyesmik.
— Azt hiszem, — vette át a szót Sándor, — a családról a mi
helyzetünkben már nem szokás beszélni, hisz mind a ketten teli vagyunk
felnőtt gyerekekkel. Márpedig, ha egy gyerek felnő, akkor már nemigen
lehet róla beszélni.
— Nem vagyok benne biztos, hogy így van, — vetette közbe Paméla.
— Mert, — folytatta a megkezdett témát Tamás, — egy ötéves
gyermek olyan édes, amikor..., tizenkétéves kamasz olyan helyes...
stb., de mi az ördögöt lehet mondani egy húszéves „gyerekről". Nekem
még mindig gyerek, de másnak már felnőtt, aki az érvényesülési
harcban esetleg vetélytárs is lehet. De különben is egy felnőttről mesélni
az végeredményben pletykálás.
— Helyes, — hajtott végre egy stratégiai meghátrálást Paméla, —
ezt méltányolnom kell, de azért saját munkájukról igazán
beszélhetnének. Ez még Amerikában is szokás, bár úgy hírlik itt vannak
a legzárkózottabb emberek.
— Ami azt illeti, — kezdte Sándor a jólinformált, — A Woody Allen
filmekből ítélve ez nem egészen van így.
— No igen, — ismerte el Paméla, — de Woody Allen New York-i és
persze zsidó. Azért az nem ugyanaz mint kaliforniainak és ASWP-nek
lenni.
— Minden bizonnyal, — szerénykedett Tamás, — csak éppen
fogalmam sincs mi az a ASWP, remélem nem egy újabb mosószer.
Tudja a műholdas TV-adások egy-két éve Magyarországon is foghatók,
és ott minden héten minimum két újabb mosószert hirdetnek.
— Nem, nem, — kacagott Paméla, — az ASWP egy rövidítés, azt
jelenti Anglo-Saxon White Protestant, vagyis angolszász eredetű,
fehérbőrű és protestáns, azaz se nem zsidó, se nem katolikus.
— Hát ez szédületes, — lelkesült Tamás.
— Örülök, hogy tetszik az amerikai álszemérem, de egyben remélem
nincs szándékában bemutatni a magyar álszemérmet.
— Tulajdonképpen magyar álszemérem nem is létezik, —
vállalkozott az ellenkezésre Sándor, — pont fordítva, büszkébbek
vagyunk mint kellene, gyakrabban dicsekszünk mint illik, de mielőtt
bebizonyítja, hogy állításomnak pont az ellenkezője a divat,
töredelmesen beismerem, hogy újságíró vagyok, méghozzá a legjobb
magyar újságírók egyike, már csak azért, hogy ne vádoljon
szerénységgel.
— Aha, — képedt el Paméla, — és mitől lesz egy újságíró jó? Pláne
a legjobb?
— Gondolom ezzel nem arra céloz, hogy még életében nem olvasott
újságot? — ment át támadóba Sándor.
— Nem, dehogy, csak éppen érdekel mi erről a véleménye egy
magyar újságírónak.
„Tehát így vagyunk", gondolta magában Sándor, „ezek szerint a
kitapogatás kölcsönös. Na jó, akkor ködösítsünk egy kicsit", és be is
indította a mellébeszélést.
— Szerintem a jó újságíró az, aki gyors, ügyes, rámenős, de a
legfontosabb, hogy tudjon szenzációt csinálni. Szenzáció! Lehet egy
világraszóló érdekességet feltálalni úgy, hogy az olvasó a második
mondat után feladja a cikk elolvasását, de lehet elérni az ellenkezőjét is.
Egy harmadosztályú, mindennapi hírecskét olyan előkörítéssel ellátni,
hogy abból világszenzáció legyen.
— És akkor maga persze ezt csinálja? — incselkedett Paméla.
— Lehet, hogy nem fog rám túl jó fényt vetni, de azt hiszem igen.
Nem tudom, észrevette-e már, hogy egy napilap lehet négy oldalas,
nyolc oldalas vagy akár 64, de egy biztos, a nyolc oldalas újság ma is
nyolc oldal, holnap is nyolc oldal és minden áldott nap nyolc oldal.
Méghozzá teljesen és maradéktalanul kitöltött nyolc oldal. Márpedig azt
feltételezni, hogy minden egyes nap pontosan annyi híranyag van, mint
bármely más napon, nos az balgaság. Következésképpen az újságíró
szakmája az, hogy minden trükkjét bedobva mindennap nyolc oldalt ír
tele. Gondolom érti mire akarok kilyukadni?
 — Persze, — válaszolta Paméla. — Úgy tesznek, mintha első számú
kötelességük a nagyközönség informálása lenne, jóllehet valójában csak
a nyolc oldalt akarják teleírni.
— Látod öregem, — kapcsolódott be Tamás is, — csinos nőkkel
elsősorban nem vitázni érdemes.
— Tamáskám ne nekem adj tippeket, hanem magadnak, és szépen
számolj be a „csinos hölgynek", hogy mivel töltőd mindennapjaidat. Én
mindenesetre elárulom néhány rögeszméd, — játszotta Sándor a
visszavágásra éhes, jólinformált barátot, — például a gömbvillámokat.
Paméla úgy nézze meg ezt a férfiút, hogy tisztességes foglalkozásán
kívül, pusztán hobbiból, frászt hobbiból, rögeszméből kergeti a
gömbvillámokat.
— Persze, minden hétvégén, — ment bele a játékba Tamás, —
éppen az a baj, hogy rendkívül ritka jelenség. Alig lehet őket vizsgálni.
— Nem baj az öregem, — folytatta Sándor a vizes lepedő ráhúzását
Tamásra, — látsz te gömbvillámot ott is, ahol egy százas körte hirtelen
felvillan.
— Mindössze arról van szó, — tért rá önmagára Tamás, — hogy
Magyarország egy kis ország, én meg atomfizikus vagyok ebben a kis
országban. Szuper titkos helyen dolgozom, de a rossz nyelvek szerint
csak azért szuper titkos, nehogy megtudják az igazat, mármint, hogy
semmi érdekeset nem csinálunk. Hivatalosan szakemberképzés folyik.
Nehogy kapjunk valakitől egy atombombát, és még azt se tudjuk, mit
lehet vele kezdeni. Komolyra fordítva a szót, figyeljük a szakirodalmat és
az egyszerűbb kísérleteket megismételjük mások leírása alapján. Na
persze azokat, melyek megismétléséhez rendelkezésünkre állnak a
megfelelő eszközök. Ilyen körülmények között nem csoda, ha valami
szakmai hobbi után néz az ember. A gömbvillámokról a világ viszonylag
keveset tud.
— Mi az, hogy keveset? — vágott közbe Sándor, — gyakorlatilag
semmit!
— Rendben van, — egyezett bele Tamás, — tehát gyakorlatilag
semmit, ezért rávetettem magam erre a témára. A baj mindössze az,
hogy gömbvillámot mesterségesen nem lehet előállítani, különben pedig
rendkívülien ritkák.
— Ezért aztán, — vitte tovább a szót Sándor, — Tamás barátom ott
is gömbvillámot vél látni, ahol nincsen. Vagyis az van, amit eredetileg is
állítottam.
— Ez nagyon érdekes, — ismerte el Paméla, — csak azt nem értem,
ha valami tényleg olyan nagyon ritkán fordul elő, akkor hogy lehet azt
kutatni vagy tanulmányozni.
— Pontosan ez az, — vette vissza a szót Sándor, — Tamás például
saját szemével még egyetlen gömbvillámot se látott. Ezért aztán, amikor
tudomására jut, hogy valaki látott egyet, akkor felkeresi az illetőt,
kikérdezi, jegyzőkönyvet vesz fel róla. Ezeket összegyűjti, szortírozza és
persze nagyokat okoskodik hozzá.
— Miért, ez nagyon érdekes, — állapította meg Paméla, — és
előttem teljesen érthetetlen, miért áll hozzá ilyen ellenségesen barátja
hobbijához, pláne miután bevallotta, hogy mint újságírónak állandóan
szüksége van szenzációkra, és ha nincs, akkor csinál.
 — Na jó, — lépett Sándor vissza védekező állásba, — más a
szakmai kényszer, a megélhetésért folytatott harc, és megint más az
ember őszinte magánvéleménye. Egy-egy gömbvillám hírt én még
jobban kiszínezek, mint...
— Sokszor annyira, hogy kifejezetten felháborító, — szúrta közbe
Tamás.
— Persze, persze, nem kell leharapni a fejem, de azért ne keverjük
össze a morális elvárásokat, — folytatta Sándor, akit Paméla
kifejezetten tágra nyílt szemekkel hallgatott. — Vegyük a legközelebbi
esetet. George írt egy jelentést, ami szerint az AIDS vírus nem földi
eredetű. Lehet, hogy ez szent meggyőződése, de még ebben az
esetben is alaposan tévedhet. Az is lehet viszont — és az elmélet
kedvéért felejtsük el, hogy a barátunkról van szó —, hogy pont az
ellenkezője a meggyőződése, és mindössze híressé szeretne válni. Nos,
ehhez nagyon jó módszer olyasmit kijelenteni, ami mindenkit meglep.
— Én azt hiszem, — vetette közbe Paméla, — hogy George őszinte
meggyőződését írta le, és nem mint feleség, hanem mint tudományos
munkatárs osztom a nézetét.
„Hű, de ravasz ez a nő" gondolta magában Sándor is és Tamás is,
de természetesen gondolatuknak semmi jelét nem adták.
— Na igen, — folytatta Sándor a tőle megszokott fesztelenséggel, —
George esetében ez egészen biztos így van, és ez is az elvárás vele
szemben. Na, de nem velem szemben! Én mint újságíró színezek, amit
a nagyközönség nemcsak elfogad, de talán el is vár tőlem.
— Hát ez nagyon jó, — kacagott fel Paméla, — mindjárt fel is menti
magát.
— Azért azt lássa be, — vette át a fonalat Tamás, — hogy nekünk
tudósoknak tényleg nagyobb a felelősségünk. Én nem vagyok olyan
jóhiszemű George-dzsal szemben. Amit állít, az nyilvánvaló
képtelenség.
— Nem, ez egyáltalán nem képtelenség, — csattant fel Paméla, — a
HIV földönkívüli eredetének a feltételezése nem ütközik semmi ismert
természeti törvénnyel.
— Ez rendben is van, de ezzel még nem lehet semmit se bizonyítani.
Én kapásból elő tudok állni egy tucat különböző állítással, melyek nem
ütköznek ismert természettudományos törvényekkel, és attól még nem
lesznek igazak. Van egy szellemi entrópia is, persze nem elfogadottan
és csak képletesen szólva. Ezek szerint mindig az egyszerűbb a
valószínűbb. Ha valamire nem találunk földi magyarázatot, attól az még
nem lesz földönkívüli.
Sokkal egyszerűbb azt feltételezni, hogy egyelőre még nincs földi
magyarázata, de lehet, hogy lesz.
— Ha nem haragszik Tamás, félbeszakítom, — mondotta Paméla, —
még mielőtt túl messzire megyünk el egy adott irányba. Amiket mond, az
általánosságban jól hangzik, és saját tudományos területén
alapigazságnak kell lenni, de azért George esetében biológiáról van szó.
A biológia pedig a Föld élővilágával foglalkozik. Ez pedig nem ugyanaz.
Nem vitás, a részecskefizikának éppen az a sarkköve, hogy ami igaz a
Földön, az igaz a Naprendszerben is, sőt igaz olyan galaxisokon is,
melyek milliárd fényévnyi távolságra vannak tőlünk, olyan távolságokra,
amiket már szinte fel se tudunk fogni ésszel, így aztán a
részecskefizikával foglalkozó tudósok hajlamosak az uniformizálásra.
Egy biológus kicsit másként látja a világot. Engedtessék meg nekem,
hogy egy nagytudású mikrobiológusról feltételezzem, el tudja dönteni
ismeretei alapján, hogy ami előtte van az szignifikánsan nem mutatja
azokat a jeleket, melyek a földi organizmusokra jellemzőek.
— Igen, igen, ez mind nagyon szép, — próbált laikus véleményével
Sándor Tamás mellé állni, — de ugye a földön kívüli élet annyira
valószínűtlen, annyira inkább a fantáziánk világába tartozik. Szóval az
idemászkáló földön kívüli lények sajnos nagyon is a fantáziánk szülöttei.
Ennél a pontnál Paméla gyönyörű arca tréfás hitetlenkedő kifejezést
vett fel. „Ez a nő egy boszorkány, egy gyönyörű boszorkány" gondolta
Sándor, „de ez nem ok arra, hogy ne legyek résen".
— Paméla, én már akkor népszerűsítő cikkeket írtam, amikor maga
még csak azon törte a fejét, érdemes-e világra jönni vagy sem.
— Ez nagyon jó, — nevetett közbe Paméla, — csak félek, engem
nemigen kérdeztek meg.
— Persze, csak úgy mondtam. Lényeg az, hogy emlékeim szerint,
például az olvasók hozzánk elküldött levelei alapján nyugodt szívvel
állíthatom, hogy az emberiség legkedveltebb témáinak egyike, hogy
vajon egyedül vagyunk-e a világmindenségben vagy esetleg vannak
más intelligens lények is.
Ennek felderítésére számtalan statisztikai és egyéb tudományos
spekuláció létezik. A vegyészek kijelentették, hogy élő anyag csak
szénalapú lehet. Igaz, voltak fantazmagórák, akik szerint szilíciumalapú
élet is lehetséges, mert a szenén kívül a periodikus rendszerben még a
szilícium is mutat hasonló tulajdonságokat. Nevezetesen azt, hogy négy
vegyértéke révén elképzelhető a szénhez hasonló vegyületi variáció, de
hát ezek csak rémfilmek gyártására alkalmasak. Valójában az élet
kizárólag szénalapú lehet. Márpedig a szénalapú élet feltételeivel elég
jól tisztában vagyunk, így az a bolygó, amin a földiéhez hasonló élet
kialakulhat, a Földhöz hasonló tulajdonságokkal kell, hogy rendelkezzen.
Mik ezek? A Nap mérete, a Föld mérete, a Föld és a Nap közötti
távolság, a Föld anyagának sűrűsége és a Földön található elemek és
azok eloszlása. Ráadásul ezek a jellemzők meglehetősen szűk határok
között kell, hogy maradjanak. Ha például a saját Földünk öt százalékkal
közelebb kerülne a Naphoz, akkor már túl forró lenne az élet
kialakulásához, ha pedig öt százalékkal messzebb, túl hideg. Ma az
ekológia világméretű ébredezésének korában már azzal is mindenki
tisztában van, hogy a felsorolt adatokon kívül milyen fontos például a
Föld légkörének összetétele, a Föld felületeinek szárazföld és víz
aránya.
— Ez például miért? — vetette közbe Tamás. — Hát azért, mert a
földi hőmérséklet-ingadozás vagy kilengések kiegyenlítésénél a víznek
óriási szerepe van nemcsak hőtömegénél fogva, de például a vízben
oldódó széndioxid miatt is. Ugye az a CO2, ami nincs az óceánokban
feloldva, az a légkörben van, ami a légkörben van, az pedig hozzájárul
az üvegházeffektushoz és fordítva. Mindent összevetve egy-egy
szénalapú élet kialakulására alkalmas bolygónak az előfordulási
valószínűsége rendkívül kicsi. Egymilliomod arányokról beszélnek és
még kisebbről. Természetesen nem millió, hanem sok-sok milliárd
bolygó van a világmindenségben, így aztán a Földhöz hasonló bolygó
létének valószínűsége igen nagy. Csakhogy van egy másik tényező is, a
távolság. Épeszű ember nem állíthat olyat, hogy az 1 milliárd fényév
távolságban lévő intelligens lény idejön és csinál valamit, vagy akár csak
ideküld valamit. Ha feltételezzük, hogy fénysebességgel közlekedik, ami
nyilvánvaló képtelenség, akkor is egymilliárd év míg ideér. Jobban
mondva egymilliárd év lett volna, ha egymilliárd évvel ezelőtt határozza
el, hogy idejön. Időközben már jóval több a távolság közöttünk, és így,
ha ma indulna el, akkor több mint egymilliárd év múlva érne ide.
Egyáltalán honnan tudnánk, hogy itt van valami. Szóval be kell látni,
bármily fejlett technika esetén is csak a Tejútnak nevezett saját
galaxisunkból jöhetne látogató, bár még így is nagy lehet a távolság,
hiszen a Tejút átmérője 100 000 fényév, és a Nap eléggé a szélén
helyezkedik el. Ha tehát csak elfogadható távolságon belüli
naprendszerek bolygói jöhetnek számításba, akkor az esély intelligens
lények felbukkanására bizony nagyon kicsivé válik.
— Ilyen és ehhez hasonló okoskodást már többször hallottam, de
nem tudok egyetérteni velük. — válaszolta Paméla. — Pusztán az
előfordulási valószínűség matematikai kicsinysége semmit se bizonyít és
semmit se cáfol. Vegyük például azt, hogy egy férfi egy egész élet alatt
hány spermiumot hoz létre. Ha nem akarnak pontos számot kapni, akkor
mondok egyet. Úgy 1012 környékén. Ennek a 1012 spermiumnak a
segítségével átlagosan nemz három gyermeket. Ezek szerint annak a
valószínűsége, hogy egy spermiumból ember lesz, nem több mint 1
:1011. Ilyen kicsiny valószínűséget az emberek elvetnek mint
„lehetetlen"-t. Nos, uraim annak a három spermiumnak, melyekből mi
hárman fogantunk, együttes valószínűsége, hogy ember formában
egyszer beszélgetni fognak, hihetetlenül piciny, és ennek ellenére itt
vagyunk hárman és beszélgetünk.
— És ráadásul milyen jót, — állapította meg az időközben visszajött
George, — ami nagy szó, mert Pamélát még nem hallottam senkivel
vitatkozni.
— Ez esetben, — jelentette ki Tamás, — meg vagyunk tisztelve, —
és ezzel meghajolt, bár magában biztos volt, hogy a megtiszteltetésnek
önös érdek a háttere. „Viszont" állapította meg magában, „legfeljebb
annyit tudhatott meg rólunk, hogy szeretünk fecsegni".
— Végeredményben, — váltott témát Paméla, — elnézést kellene
kérnem a férjemtől. Minden bizonnyal ki van éhezve egy kis tudományos
elmefuttatásra, amit gyerekkori barátaival és természetesen az
anyanyelvén ejthet meg. Ehelyett pedig én társalgók és persze az én
anyanyelvemen. Éppen ezért, ha megengedik az urak most egy kicsit
magukra hagyom, — és kibontakozva a férfiak gyűrűjéből előkelően
felvonult az emeletre.
A három férfi azonban nem arra használta fel egyedül maradását,
amire Paméla remélhette volna. A közelmúlt eseményeit mind a hárman
gondosan kerülték. George azért, mert nem akarta, hogy barátai
feszengjenek. Sándor és Tamás pedig azért, nehogy a téma említése a
gyanútlan George-ot olyan kérdések feltevésére ösztönözze, amiből
Paméla fontos következtetéseket vonhat le. Így néhány közhely után
visszaérkeztek a gimnáziumi évekhez és hatalmasakat röhögtek.

— Te Sanyo emlékszel? — kérdezte a mikrobiológia jeles

professzora, — amikor a Róka kihívott felelni, mert kémiából bukásra
álltál?
— Valakivel összetévesztesz. — Adta az ártatlant Sándor.
— Téveszt ám a fene. Ugye Tamás, hogy bukásra állt?
— Aha, — bólogatott Tamás.
— Hát én erre nem emlékszem, — próbált Sándor kibújni.
— Nem baj, én viszont nagyon is jól emlékszem, — vette át a szót
Tamás, — bukásra álltál és kész. Ráadásul Róka ismerte az apádat, és
nem akart megbuktatni, ezért aztán feltette a lehető legegyszerűbb
kérdést.
— Úgy bizony, — vágott bele George, — azt mondta, — és hangját
dörmögőre fogta, ahogy annak idején Rajnai tanár úr, vagyis Róka, —
„Nagy Sándor! Fiacskám bukásra állsz." Persze röhögött az egész
osztály. Szépen kivárta míg elült a lárma és folytatta: „Na fiacskám,
beszélj az ólomról".
— Valamire már emlékszem, — vallotta be Sándor.
— Még szép, — folytatta George, — ennél könnyebb kérdés nem
létezett. Körülbelül minden fémről el lehetett mondani ugyanazt. Te el is
kezdted, de rögtön megakadtál. „Az ólom, az ólom, az ólom jól vezeti a
hőt meg az áramot, az áramot, az áramot..." erre aztán Róka biztatóan
közbeszólt, „Csak bátran fiacskám, bátran. Mit tudsz még? Na mit
még?" te erre gondolkodtál és rávágtad: „A vizet tanár úr kérem, a vizet".
— Persze, — emlékezett vissza Tamás, — abban az időben a vizet
ólomcsövek vezették a falakban. A PVC-t csak később találták fel.
— Na jó, ez régen volt, — mentegetődzött Sándor, de azért ő is
hahotázott az eseten.
— Most meg vegyészeti szimpóziumokról küldesz tudósításokat, —
védte meg barátját Tamás.
— Aztán mi lett? Átengedett? — Kérdezte Sándor ártatlan arccal a
másik kettőt.
— Persze, — vállalkozott George a mindhármuk által jól ismert tény
felelevenítésére, — hiszen ismerte az apádat. Összejártak ultizni.
— Te csak ne szólj egy szót se, — lendült át Sándor támadásba. —
Emlékszel Tamás, amikor Gyuri egy elsős lánnyal felment a
fizikaterembe csókolózni a nagyszünetben? Csak éppen az ment ki a
fejéből, hogy a szünet után nekünk volt fizikaóránk, és a házi feladat
átmásolása végett a fél osztály még a szünet alatt felcsődült a
fizikaterembe?
— Tisztára hülyék vagytok, — védekezett hamiskásan a vendéglátó,
— életemben először az érettségi banketten csókoltam meg egy lányt.
— Na ne, ezt a mesét biztos a lányodnak találtad ki. Erről jut
eszembe, hol a lányod: hisz ő is beszél magyarul.
És ezzel a három férfi Flóra felkutatására indult, aki feltehetően
valahol a házhoz tartozó tágas parkban volt található.
 VIII.
Tábory Tamás tudta mire vállalkoznak, amikor Zeldovicsot, a
Szovjetunió egyik legnagyobb koponyáját bízták meg. Amit nem
tudhatott Zeldovicsról az ebben az esetben fontosabb volt, mint
akadémiai tagsága és asztrofizikai szaktekintélye. Iván Szergejevics
Zeldovics vezérőrnagy egyszemélyben a KGB osztályvezetője is volt,
épp annak az osztálynak a vezetője, mely az UFO témakörrel
foglalkozott. UFO-val és minden más, megmagyarázhatatlannal,
paranormállal vagy olyannal, ami gyanúsítható volt vele.
Talán meglepő, hogy az ateista kommunizmus milyen nagy
figyelmet szentel az okkultnak, a paranormálnak, szóval minden
olyannak, ami szigorúan véve nem evilághoz tartozik. Csakhogy egy
totális rezsim nem hagy esélyt semmire és senkinek. A KGB ugyan nem
hisz az UFO-k létezésében, de mit lehet tudni alapon a birodalom
legjobb asztrofizikusát ráállítja a témára és nem is akármilyen szinten.
Zeldovics nemcsak megértette miről van szó, de azonnal beindultak
a totalitáriánus rendszerben szerzett reflexek. A telefonbeszélgetést az
első betűtől kezdve magnószalagra vette, páncélszekrénybe zárta és
titkosított jelentést írt róla. Ezt követve rendkívüli sürgősséggel
kihallgatást kért csoportfőnökétől, akit röpke fél óra alatt meggyőzött a
dolog fontosságáról. Amint megkapta az engedélyt, azonnal működésbe
lépett a gépezet. A moszkvai kiadói főigazgatóságon keresztül az
összes szovjet újságnak leadták a hír összehangolt közlését, beleértve
az idegen nyelveken kiadott folyóiratokat is. Ezzel párhuzamosan a
szovjet televízió és rádió vezetői is megkapták az utasítást a hír
sugárzására idegen nyelveken is. Egy időben a Nemzetközi Kapcsolatok
Intézetét is utasították, hogy dolgozza ki hogyan, kiken keresztül lehet
„fellármázni" a különböző országokat. A legfontosabb partnert, az
Egyesült Államokat maga Gorbacsov főtitkár vállalta magára. A forródrót
segítségével közvetlenül hívta Bush elnököt. Az amerikai elnök
megígérte a téma tanulmányozását és feltétlen megvitatását az Egyesült
Nemzetek plenáris ülésén.
A téma azonban nem ült el. A Washington Post egyik munkatársa
valamit kiszimatolt, és már rohant, is a szovjet nagykövetségre, ahol jó
kapcsolatai voltak. A sajtóattasé nem tudott semmit, de a nagykövet
készségesen „kiszivárogtatott" mindent, mivel az utasítás úgy szólt:
„Minél többen minél hamarabb tudják meg, annál jobb, csak a protokollra
kell mértéktartóan vigyázni.". A hír egyazon időben jelent meg a
Washington Post-ban, a New York Herald Tribune-ban, a Chicago
Tribune-ban és a Los Angeles Times-ban is.
Mindezen események közepette Tábory Tamás és Nagy Sándor mit
se tudva erről a szuper méretű nemzetközi konspirációról, szellemesen
cseverésztek Pamelával, és készültek a másnap délelőtt tartandó első
összejövetelükre, amit házigazdájuk hirdetett meg a Sheraton szállóban.
Igaz, Zeldovics teljes felhatalmazást kapott tőlük a „világ felrázására", de
a munka gyorsaságáról és alaposságáról fogalmuk se volt.
A délutáni beszélgetést követően George megkérdezte tőlük, mit
szólnának egy családi vacsorához, amit házhoz szállított kínai
ételkülönlegességek nyújtanának. Az ötlet kitűnőnek tűnt, így Tamás és
Sándor nagy megelégedéssel egyeztek bele.
Néhány perccel hat óra előtt előbb Tamás, majd Sándor is lementek
a ház teraszára, ahol a várakozásnak megfelelően hétkor vette volna
kezdetét a vacsora. Amint megpillantották egymást, első dolguk volt
megbeszélni a külön-külön tapasztalt dolgokat, hisz remélhetőleg maga
a vacsora bőséges alkalommal fog szolgálni újabb észrevételekre. Alig
döntötték el a kocogást, amikor Flóra jött le a lépcsőn és csatlakozott a
két férfihez.
— Good afternoon gentlemen! — lépett Flóra a teraszra.
— Úgy tudjuk Flóra, hogy te tökéletesen beszélsz magyarul, —
szólalt meg Sándor köszönés helyett. — Amikor magunk között
vagyunk, akkor talán beszélhetnénk magyarul, — tette még hozzá.
— Nagyon jó, — válaszolta Flóra felnőttes hanglejtéssel, — csak
tudjátok amióta az édesanyám meghalt, ez ritkán adódik. Nem is ritkán.
Tulajdonképpen még nem fordult elő. Paméla természetesen egy szót
se tud magyarul, és édesapám szerint az nagyon udvariatlan, ha
magyarul beszélünk olyanok előtt, akik nem értik.
— Ez így is van, — helyeselt Sándor, — de most Paméla nincs itt.
— Mondd Flóra, — vette át a szót Tamás, — hogy állsz az iskolában
a természettudományi tárgyakkal, azt hiszem ti ezeket gyűjtőnéven csak
„science"-nek nevezitek.
— Oh, science-ből állati jó vagyok meg mats-ból is, akarom mondani
matekból is. Ugye ti így hívjátok a matematikát?
— Aha, — bólintott Tamás, — a magyar gyerekek mateknak becézik.
Szóval jó vagy matekból.
— Jó. Tudjátok nem akarok én is biológus lenni, pedig a papa
szeretné.
— És miért nem? — érdeklődött Tamás.
— Sokszor voltam már bent a papáéknál. Ott az a rengeteg guinea-
pigs, azok a pici kis malacok, csak nem tudom, hogy mi az magyarul.
— Tengerimalacok, — sietett Tamás Flóra segítségére.
— Igen, szegény tengerimalacok, és a végén mind meghalnak. Hát
mondjuk nem mind, de nagyon sok. Szóval én inkább matematikus
lennék.
— Hát igen, — jött meg Sándornak is a hangja, — ezek az állatvédők
alapos munkát végeznek elsősorban a nők és a gyerekek között, pedig
állatkísérletek nélkül a tudomány nagyon lassan haladna.
— Én nem vagyok állatvédő, — kapta fel a fejét Flóra, — én csak
egyszerűen nem akarok velük kísérletezni. Persze azt elismerem, hogy
az állatkísérletek hasznosak. A papa is mindig erre hívja fel a
figyelmemet. Tehát elismerem, hogy hasznosak, de én nem tudnék
velük kísérletezni.
— Ezt értem, — válaszolta Tamás, — csak még azt nem fejtetted ki,
miért nem akarsz velük kísérletezni. Ha nem vagy kifejezetten állatvédő,
akkor miért nem?
 — Nem is tudom, — gondolkodott el egy picit Flóra, — azaz mindig
arra gondolok, mi lenne, ha velem is kísérleteznének. Pláne úgy, hogy
nem is tudok róla. Képzeljétek csak el. Ezek a szegény guinea-pigek...
— Tengerimalacok, — javította ki Tamás.
— Ezek a szerencsétlen tengerimalacok nem is tudnak róla. Kapnak
az embertől ételt, italt, meleget és hajlékot, és egészen biztos azt hiszik,
hogy az ember jót akar nekik. Pedig nem. Csak összevissza
kísérletezgetnek velük.
— Na jó, — próbálta Sándor semlegesebb területre terelni a
beszélgetést, — és miért vonz a matematika?
— Azért, — kezdte lelkesen Flóra, — mert ott minden olyan
egyértelmű, mindennek megvan a helye. Nincs kétértelműség. Nincs
helye a vitának. Én pedig nem szeretek vitatkozni.
— Jól van miss Einstein, — fogta viccesre a dolgot Sándor, —
csakhogy a relativitást már feltalálták. Neked már nem maradt semmi.
— Dehogynem, — vágott vissza Flóra, — itt vannak például a
magasabb rendű dimenziók. A múltkor éppen azt olvastam a papa egyik
újságjában, hogy lehet akár tizenhetedik dimenzió is.
— Tyű a kutyafáját, — ámult el Tamás, — nekem már a negyedikkel
is alaposan meggyűlt a bajom a múltkoriban, — de tovább nem folytatta,
mert Sándor véletlent színlelve alaposan meglökte barátját, — ugyanis
az egyik munkatársamnak az az ötlete támadt, hogy az energiakinyerés
végett végrehajtott termonukleáris fúziós folyamatot valahogy a negyedik
dimenzió segítségével lehetne lebegésben tartani egy reaktor közepén.
— Aha tudom, — vette át a szót Flóra, — a hasadó anyagokkal
rengeteg baj van. A világ már ott tart, hogy a fúziós reaktorokat le
akarják állítani, akkor pedig nincs elég energiánk. A fúziós hőkeltéssel,
például ami a Napban is végbemegy, a hidrogén atomok addig
fuzionálnak, amíg hélium nem lesz belőlük, nem keletkezik radioaktív
anyag, csakhát a folyamatot nem lehet fenntartani egy tartályban. Ezért
kellene az egészet lebegtetni.
— Na igen, — folytatta Tamás, — az ötlet az, hogy egy alacsonyabb
dimenzió-rendű világ valahol „lebeg" egy magasabb dimenzió-rendű
világban. Például egy négydimenziós világban a mi háromdimenziós
világunkból akár végtelen mennyiségű is „lebeghet" egymás mellett,
ahogy az íróasztalodon a füzetben lévő lapok mint kétdimenziós világok
egymás mellett „lebegnek" a mi háromdimenziós világunkban.
— Hát ez nagyon jó Tamás bácsi, — kuncogott Flóra, — csak arra
lennék kíváncsi, mikor fogsz te hőerőművet lebegtetni egy
négydimenziós világban.
— Tamáskám, — szólt közbe Sándor, — a mai gyerekeknek már
nem lehet akármit beetetni.
— Nem hát, — hagyta jóvá Tamás, — főleg, ha a Soós Gyuri az
apjuk.
George mintha csak meghallotta volna, hogy róla van szó, ebben a
pillanatban maga is megjelent a teraszon.
— Ugye apu lehetek matematikus? — fordult oda Flóra.
— Kislányom az leszel, ami szeretnél. Ha éppen matematikus, akkor
az, bár... — és ezzel a két barát felé fordult, — nem bánnám, ha
rábeszélnétek a mikrobiológiára.
 — Miért? — kérdezte rögtön Sándor, — hány mikrobiológust akarsz
egy családban?
— Talán igazatok van, — ült le közéjük George, — de szeretném, ha
valaki folytatná a munkámat.

Már éppen ketten is készültek válaszolni erre az óhajra, amikor az

emeletről egy hatalmas csattanás hallatszott. A teraszon állva
valamennyien hirtelen a ház felé kapták a fejüket, és minden
valószínűség szerint arra szerettek volna rájönni, minek hallhatták a
hangját. A zaj minőségét és erősségét tekintve a kiváltó ok nem tartózott
egy családi ház mindennapi tevékenységéhez. Elsőnek George indult el
az ajtó felé, hogy bepillantson a házba. Közvetlenül mögötte Tamás
haladt, akit a hang élessége szerfelett nyugtalanított. Flóra és Sándor a
terasz közepén maradtak.
Az ajtóba érve George és Tamás szinte egyszerre pillantották meg
azt a sárgadinnye nagyságú, arany színben izzó, karácsonyfadíszre
emlékeztető gömböt, ami a hall felett lebegett, majd lassú,
méltóságteljes nyugalommal megindult a teraszra nyíló ajtó felé. Először
Tamás kapcsolt, megragadva George karját, elrántotta az ajtóból, és
elkiáltotta magát: „gömbvillám! Hasaljatok le a földre", és ezzel George-
ot is magával rántva a földre vetette magát. A gömbvillám pedig az ajtón
áthaladva egy ideig konokul lebegett a két férfi felett, mintha csak
szándékosan időzne, hogy a földön fekvő két férfit alaposan
megfigyelhesse.
Sándor védelmezőén átkarolta Flórát, de mind a ketten állva
maradtak, és szemüknek nem akarván hinni, mereven bámultak a
jelenségre. Elsőnek Flóra szólalt meg:
— Sándor bácsi! Mondd ez veszélyes?
— Azt hiszem igen. Ilyen ölte meg az édesanyádat is.
— Ilyen? — kérdezte Flóra hitetlenkedve.
— Pontosan ilyen, — szólt közbe a földön fekvő Tamás, — és, ha
már nem feküdtetek le a földre, akkor legalább maradjatok
mozdulatlanok.
 — Miért? Ez élőlény? — kérdezte Flóra ártatlanul.
— Nem, ez nem élőlény, de nem tudjuk mi váltja ki mozgását és
irányváltoztatását, — válaszolta Tamás, — bár kötve hiszem, hogy ez
véletlenül került volna ide.
— Mire gondolsz Tamás, — tette fel a kérdést George, miközben
valamennyien a kert felé lassú lebegéssel távozó gömbvillám után
néztek.
— Azt hiszem erre a választ én fogom megadni, — szólalt meg
Paméla, aki éppen akkor kezdett lejönni az emeleti lépcsőn, amikor
George és Tamás a teraszajtó padlójáról készültek feltápászkodni.
— Flóra! — szólt Sándor a kislányhoz, — hozz gyorsan egy magnót
egy kilencvenperces kazettával. Azt hiszem olyat hallunk, amit érdemes
lesz felvenni.
— Kinn van az úszómedence mellett.
— Nem baj Flóra, hozd gyorsan ide.
— Már futok is, — és ezzel Flóra kiiramodott a kertbe.
— Helyes, — szólt utána Sándor, — a végén még lehet, hogy te is
riporter leszel, nem pedig matematikus.
Időközben Paméla leért a teraszra, és különös méltósággal leült az
egyik fotelba. Azt Sándor és Tamás is észrevették, akik Pamélát
végeredményben alig ismerhették, hogy a nőn valami alapvető változás
következett be. Arcán nyoma se volt a mindig jelenlévő mosolynak.
Magatartása komoly volt, de inkább lemondó, ezenkívül hűvös és
megmagyarázhatatlanul idegen. Az ámulatból George tért magához
elsőnek.
— Paméla drágám! Történt valami? Ennyire felkavart volna a
gömbvillám?
De válasz nem érkezett. Paméla hűvös, tárgyilagos szemekkel nézte
a férjét, majd tekintetét átvitte a másik két férfire, akik jobban sejtvén az
igazságot, nem leplezett undorral néztek vissza.
— Nos uraim, — szólalt meg végre Paméla határozottan idegennek
tűnő hangon, — azt hiszem nyertek és gratulálok, — húzta száját
gúnyos mosolyra. — Persze még azt se tudják, hogy mihez, hiszen órák
óta ki se mozdultak ebből a házból.
— Nem értem! Miről beszélsz drágám? — szólt közbe értetlenül
George.
— Semmi baj professzor úr. A barátai értik, és minden bizonnyal meg
is fogják önnek magyarázni.
— Mi az, hogy professzor úr? — méltatlankodott George, és egy
lépést tett Paméla felé azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy átölelje, de
Paméla védekezésül maga elé tartotta kezeit.
— Kérem üljön le professzor úr. Mindent meg fog érteni, csak kérem
ne szóljon közbe, — rendelkezett Paméla, majd a másik két férfi felé
fordult. — Zeldovics megtette a magáét még mielőtt rájöttünk volna,
hogy benne van a pakliban. Órák óta zakatolnak a telexgépek szerte a
világon, harsogják a rádiók és a TV-társaságok, peregnek a rotációs
gépek és nyomják a sztorit mérhetetlen hosszúságban futó
papírhengerekre. VELÜNK KÍSÉRLETEZNEK.
— Hál' istennek! — szakadt fel a sóhaj Tamásból.
 — Várjunk csak egy pillanatra, — próbált bekapcsolódni a
beszélgetésbe George, — itt valami szörnyű dolog folyik, amiről nekem
fogalmam sincs. Egyáltalában, szinte nem akarok hinni a fülemnek.
Illetve... — és itt szünetet tartott, — csak nem a lidércálmom vált valóra?
— Nem tudom Gyuri mi volt a lidércálmod, vagyis, hogy pontosan
nem tudom, de az biztos, hogy végkövetkeztetésed, miszerint a HIV
nem földi eredetű, az tökéletesen bebizonyosodott. A földön kívüli
lények, a szuprahumánok, — és most Paméla felé mutatott, — ültették
belénk azt a rohadt retrovírust.
George közben furcsa hitetlenkedő szemekkel nézte feleségét, az
alig néhány perce még imádott Pamélát. Nem tartozott a lassú felfogású
emberek közé. Paméla nem az volt, akit öt perce még rajongva szeretett
az teljesen nyilvánvaló, de azért volt néhány homályos folt, amit
semmiképpen sem értett.
— Ti hogy tudtok egymásról? — kérdezte végül George, miközben
Pamélára és két barátjára mutatott.
Némi tanakodás után Sándor vállalta a rövid összefoglalót.
— Susan rejtélyes haláláról hírt kapva azonnal kapcsolatba léptem
Tamással, aki a vizsgálati adatok alapján egyetlen következtetésre
tudott csak jutni. Feltevésed nemcsak igaz, de a szuprahumánok itt is
vannak, kísérleteznek velünk, téged pedig Pamélán keresztül szoros
megfigyelés alatt tartanak.
— Ezek után uraim lenne egy kérdésem, ha már ilyen szépen
összejöttünk, és amint hallom most már mindenki mindent tud. — Szólt
közbe meglehetősen erőszakosan a férfiak beszélgetésébe Paméla.
— Szívesen hölgyem, — gúnyolódott most már Tamás, — de
cserébe nekünk is lesz néhány kérdésünk.
— Csak rajta, — mosolyodott el fölényesen Paméla, — de a
„hölgyem" megszólítást nyugodtan mellőzheti. Semmivel se vagyok
jobban hölgy, mint Önök közül bárki.
— Ez nyilvánvaló, — jegyezte meg Sándor epésen, — de adjunk
valamit a látszatnak. Különben halljuk a kérdést.
— Gondolataikban olvasni nem nagy probléma, csakhogy én nem
hozhattam magammal semmi önök számára totálisan idegennek tűnő
eszközt. Eszköz nélkül pedig nem megy. Szerepüket túl jól játszották, ez
lett nekem a gyanús, ezért voltam kénytelen ma délután visszatérni a mi
világunkba, hogy érdeklődjem az ügyük állásáról. Mivel akkor még nem
voltak megfigyelés alatt, fogalmunk sincs, hogyan jöttek rá a
kísérletünkre.
— A maguk által öntudatra segített ember túl gonoszra sikerült. —
kezdett a válaszba Tamás, aki szinte röstellte, hogy övé a kitalálás
dicsősége.
— Így aztán érzelemmentesen tudunk számolni, ha kell saját
életünkkel is. Ha csak a kiirtásunk lett volna az egyetlen cél, akkor
sokkal jobb módszert választottak volna. Arról nem is beszélve, nem
azért siettették az evolúciót, hogy utána simán legyilkoljanak minket.
— A célszerű kiirtáson kívül, — vette át most a szót George, — mi
emberek is két okból kifolyólag okozzuk állatok halálát. Vagy mert a
tetemét hasznosítjuk, vagy mert kísérletezünk velük.
 — Tehát pusztán következtetési alapokon? — tisztázta a választ
Paméla.
— Igen, pusztán következtetés útján jöttünk rá. — vallotta be Tamás,
majd kérdésre váltott. — Tulajdonképpen engem már csak egy dolog
érdekel. Minek jött közénk vissza, hisz a kísérlet feladásának
kikényszerítése úgy tűnik tökéletesen sikerült.
— Kérdésükben benne van a rólunk alkotott véleményük is, —
kezdte a választ Paméla, — jóindulatot fel se tudnak tételezni rólunk,
pedig nem vagyunk haramiák. Azért jöttem vissza, hogy néhány
dologban segítsek.
— Szép kis segítő szándék, — morogta George az orra alatt, — már
több tízezren haltak meg abban az átkozott kórban.
— Ezt a kísérletet nem tudtuk volna másképp végrehajtani. Különben
kedves professzor úr, ön talán nem kísérletezik az intézetében holmi
tengerimalacokkal?
— Azoknak nincs öntudatuk! — kiabált vissza George a néhány
perce még feleségének hitt lényre. — Érti? Azoknak nincs öntudatuk, de
maguk Susant is hidegvérrel legyilkolták. Az is hozzátartozott a
kísérlethez?
— Susant nem öltük meg. — válaszolta Paméla tárgyszerű
flegmasággal. — Éppen ez az egyik, amit el kell mondanom. Itt az ideje,
hogy kikászálódjanak zsákutcáikból az öntudatot illetően.
— Hogyhogy nem ölték meg Susant? — Üvöltötte George
hadonászva.
— Úgy, hogy Susan él, de csak sorjában. Önök emberek kitalálták
ezt a nyavalyás „lélek" fogalmukat. Na meg a túlvilágot, ami a fene tudja,
hol van, de mindene étre anyagtól mentes. Fából vaskarika, ahogy
mondani szokás. Az univerzumban, ami létezik az mind anyag, még az
energia is. Ha valami nem anyag, akkor az nem is létezik. Mivel
definíciójuk szerint a léleknek semmi köze az anyagi világhoz, ezért
értelemszerűen lélek nem is létezhet. Persze még önmaguknak is ellent
szoktak mondani. Nevetségesek voltak a kísérleteik, amikor megmérték
a haldokló embert és megmérték közvetlen halála után a hullát is.
Keresték a súlycsökkenést.
— Na jó, — szúrt közbe egy kérdést Sándor, — ha csak az létezik,
ami anyag, akkor mi az ördög a gondolatvilágunk. Mi az öntudat? Ha a
halál után nincs súlycsökkenés, akkor a gondolat nyilván tömegtől
független, nem anyagi. Akkor tehát nincs?
— Nos az öntudat, a gondolat, — kezdte válaszát Paméla, — nem
más, mint az anyagi részecskék variánsainak specifikus rend szerinti
egymás híján következése. Ha úgy tetszik, sorban állása. Ez a sorban
állás, ez az elrendeződés és a rendben álló részecskék egymásra
gyakorolt kölcsönhatása jelenik meg gondolat vagy öntudat
formájában?!
A három férfi nem szólt közbe csak hallgatott. Amikor Paméla
befejezte a mondatát, egy pillanatra csend támadt. Ezt a rövid csendet
használta fel Flóra, aki a terasznak a kertre nyíló lépcsőjén mind ez ideig
némán állt.
— Sándor bácsi elfelejtette bekapcsolni a magnót.
 — Nem baj Flóra, — válaszolt Sándor, — elég, ha jól kinyitottad a
füled.
— Igaz, hogy az édesanyám nem halt meg? — lőtte fel Flóra az őt
érdeklő egyetlen kérdést.
— Nem Flóra, nem halt meg. — Nyugtatta meg Paméla.
— A teste ugyan megsemmisült, de őt magát átmásoltuk egy
gigantikus winchesterre. — Most ott van, és egy üres, ám teljesen fejlett
emberi agyba vissza tudjuk másolni.
— Talán mégse kellene ilyesmivel traktálni egy gyereket. — Kelt ki
magából ismét George.
— Ne féltse őket professzor úr. A legújabb generáció sokkal
életképesebb, mintsem gondolná, és uraim, ha megengedik én most
visszavonulnék.
És Paméla megindult az emeleten lévő szobája felé. A férfiak pedig
jelentőségteljesen összenéztek. George Flórához lépett és átölelte, de
mielőtt elérzékenyülhettek volna, Paméla szobájának ajtaja hangosan
becsapódott. Most Tamás tért magához, és mint akit puskából lőttek ki,
megindult az emelet felé egyenesen Paméla szobájához. Közvetlen a
nyomában Sándor loholt. Mire George észbekapott, a két barát már ott
tolongott Paméla ajtajának kulcslyuka előtt. „Néhány másodperc után
Sándor szólalt meg.
— Mit látsz?
— Azt, amit vártam, de te nem fogod elhinni. Jobb, ha magad lézed
meg, — és átadta a kulcslyukat Sándornak, aki rögvest rátapasztotta a
szemét.
— Jóságos úristen. Ez a nő mindössze ötven centi. Te Tamás, egyre
kisebb lesz.
— Tudom Sándor, — válaszolta Tamás teljes nyugalommal. —
Másként nem is lehet.
 IX.
Sándor csak akkor szólalt meg, amikor az egyre zsugorodó Pamélát
teljesen elvesztette szem elől.
— Ha nem a saját szememmel látom, hát el nem hiszem még az
atyaistennek se.
— Pedig elméletileg el se lehet másként képzelni, — mondta Tamás.
— Akkor pedig Tamáskám te olyasvalamit tudsz, amit én nem.
— Nézd, — kezdte magyarázni Tamás miközben lassan lefelé
indultak az emeletről, hogy csatlakozzanak a még mindig a teraszon álló
George-hoz és Flórához, — abban már megegyeztünk, hogy idejövet...
Tudod miről van szó?
— Persze, — vágta rá Sándor, — a mi három dimenziós világunkról.
Vagyis a háromdimenziós világunkba jövet.
— Úgy van. Tehát idejövet az igen jelentős energiakülönbséget
gömbvillám formájában adják le. Igen ám, de amikor vissza akarnak
menni, akkor ezt a hatalmas energiamennyiséget vissza kellene
táplálniuk. Csakhogy itt a Földön nem áll semmi ilyesmi a
rendelkezésükre.
— Csak nem ezért zsugorodnak? — vetette közbe Sándor.
— De, pontosan ezért. Zsugorodás közben valami módon energiát
nyernek és azt valahogy tárolják. Aztán, amikor már elég kicsinyek,
akkor ezzel az energiával átjuttatják magukat a négydimenziós világba.
Azt ne kérdezzétek, hogy hogyan, — nézett most már George-ra és
Flórára, — mert fogalmam sincs. Mindössze az elvről tudok csak
beszélni. A jelentősen kisebb test átjuttatásához jóval kevesebb energia
kell, és ráadásul ezt az energiát egyszerűen a zsugorodásból nyerik.
Aztán, amikor megérkeznek a négydimenziós világba, akkor ott már
várják őket egy jelentős energiacsomaggal, aminek segítségével
visszanövekednek eredeti méretűre.
— Ez jól hangzik, — állapította meg George, — de a részleteket el se
tudom képzelni.
— Persze azt én se, — ismerte el Tamás, — de az
energiamegmaradásának elve, az anyag és energia ekvivalenciájának
elve az egész világmindenségre érvényes beleértve az összes
lehetséges dimenziót is.
Ezt követve hirtelen csend támadt. Mindenki el volt foglalva
gondolataival. Végül George szólalt meg, aki a láthatóan megszeppent
Flórát tartotta az ölében.
— El tudjátok képzelni milyen helyzetben vagyok?
— El, akarom mondani... szóval többé-kevésbé valamennyien, —
bólogatott Sándor.
— Egyáltalában mi az ördögöt csináljunk? És erről jut eszembe ez a
nő, ez a Paméla, — nézett Tamás most George-ra, — szóval ez a
Paméla bőrbe bújtatott lény hová ment? Vagyis minek ment vissza?
— Miért? Miért maradt volna? — tette fel a logikus kérdést George.
 — Na jó, most mi van? Ennyi és kész? — méltatlankodott Sándor.
— Szerintem még hallunk róluk, — állapította meg Tamás. —
Különben legfőbb ideje, hogy normál kerékvágásba álljunk vissza.
Elvégre nem állt le az élet.
Nem, az élet határozottan nem állt le. Egyfelől megérkezett a kínai
vacsora, amivel George volt kénytelen foglalkozni annak ellenére, hogy
ebben a pillanatban az egész kínai konyhát a pokolba kívánta. Másfelől
viszont alig tette ki lábát a házból a kínai kifutófiú, Paméla szobájából
megint kirobbant a már ismert hang a hozzátartozó gömbvillámmal
együtt. Ez alkalommal azonban már semmi pánik nem tört ki közöttük. A
gömbvillám pedig mintha csak tudta volna, a maga lassú tempójában
kilibegett a kertbe, majd a fák mögött éppen úgy eltűnt, mint az előző
jelenség, és akárcsak egy forgatókönyv lett volna, Paméla újfent
megjelent az ajtóban, de most ismét a régi, jókedvű, csupa derű. Paméla
libegett le a lépcsőn. Valamennyien rászegezték tekintetüket, és minden
bizonnyal azon gondolkoztak, mit tartogat még számukra a sors.
Abban biztosak voltak, hogy olyan nem tud történni velük, amin még
egyszer ebben az életben meg tudnának lepődni. Tévedtek. Paméla
Flórára nézve egyenesen hozzá szólt, de egek, ékes magyar nyelven,
amin Paméla állítólag egy szót se tudott.
— Pöttömkém, kicsi virágom Flóra! De rég láttalak egyetlen
gyermekem.
A szavakat dermedt csend követte. Ez nem lehet igaz. Mintha csak
Susan szólt volna kislányához. Flóra kétségbeesetten nézett hol
Pamélára, hol pedig édesapjára, akinek az ölében ült. És akkor Paméla
újra megszólalt, de ekkor már a lépcső alján állt.
— Pöttömkém, de jó, hogy újra láthatlak. Jaj istenem, hisz nem is
tudhatjátok. A magyarázattal kellett volna kezdenem.
De erre már Flóra is felvisított.
— Drága mama ez nem lehet igaz, — és tett egy erőtlen lépést a
Susan hangján megszólaló Paméla felé, majd megállt és teljesen
elbátortalanodott.
Flóra riadt tekintetét látva Paméla is megállt, és néhány zavart
másodpercig az egész társaság egymást nézte. Végül Paméla szólalt
meg újra.
— Én egy gyors „szoktató terápián" estem át, és még így is megrázó
a dolog. Higgyétek el, Paméla egy mesterségesen előállított „személy"
volt. Ehhez a testhez senkinek semmi köze, — és ezzel maga is
végignézett testén, — valamennyiünknek meg kell szokni, de higgyétek
el, ez ÉN vagyok. Én vagyok Susan.
Az „én vagyok Susan" elrebegése közben Susan szemei könnyel
teltek meg, és nagyon-nagyon szomorúan nézett lányára, aki lassan
megindult felé, a kitárt anyai karok felé, és végül összeölelkezett anya és
leánya. A három férfi kővé meredten nézte a jelenetet, mígnem Tamás
jutott valahogy szóhoz.
— Pamélának igaza volt, a mai gyerekek sokkal alkalmazkodóbbak,
mint mi voltunk. Flórát se tudja becsapni a szeme.
— Én csak arra lennék kíváncsi, — jött meg Sándornak is a szava,
— ha ezt leírom, leközli-e a főszerkesztőm.
 — Próbáld meg, — válaszolta George, — a puding próbája a
megevés.
— Tudod Gyuri, — fordult fele Sándor, — azért a te bőrödben se
lennék. Ez a Paméla-Susan dolog, legyünk őszinték, nem semmi.
— Nézd, egyelőre én se tudok vele mit kezdeni. A tényeket
egyszerűen tudomásul veszem, de azt hiszem, még nem igazán fogtam
fel ésszel mi történt. — Válaszolta George ünnepélyes komolysággal.
Végül valahogy megnyugodott a társaság, és Tamás javaslatára
asztalhoz is ültek. Az volt a feltételezésük, ha megpróbálnak
visszazökkenni a normál életvitelbe, ha úgy tesznek, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, akkor minden bizonnyal kisebb
megrázkódtatáson kell magukat keresztülvergődni. Megpróbáltak tehát
az ételre koncentrálni, ami nem is volt túl nehéz, mert a felkínált
választék szokatlansága bőségesen adott alkalmat a beszélgetésre. Már
a fagylaltnál tartottak, amikor Susan visszakanyarodott az est eredeti
témájához.
— Azt mondták, — és Paméla, illetve Susan hüvelykujjával felfelé
bökött az emeletre, — hogy a tortúráért, amin keresztülmentem, kaptam
cserébe egy tizenöt évvel fiatalabb testet. Egészen biztos jól járok
papírforma szerint, csak hát nekem legalább olyan furcsa még mint
nektek.
Erre elsősorban Flóra és George bólogattak, de nem szóltak közbe,
így aztán Paméla, akit most már mindannyian Susannak neveztek,
folytatta.
— Különben a szó, majdnem szoros értelmében két dolgot vertek a
fejembe, amit át kell adnom itt a Földön, vagyis ebben a
háromdimenziós világban. Az egyik, hogy George fog tőlük kapni — ne
kérdezd hogyan, mert nem mondták — valami új vírust. Az új vírus
segítségével minden AIDS beteg meggyógyítható. Ennek a vírusnak
pontosan olyan receptora lesz, mint a T-helper limfocitáknak, vagyis egy
CD4. A receptor segítségével a gyógyító vírus rá tud dokkolni a HIV
gp120 nyúlványára, és nemcsak harcképtelenné — teszi azt, de át is
alakítja pontosan olyanra, mint önmaga, és utána szétválnak. Ezután
további HIV vírusokra fognak vadászni összekapcsolódás végett. A
folyamat mindaddig fennmarad, amíg egyetlen szabad HIV vírus van a
véráramban. Egy idő után több HIV vírust nem találva, a gyógyító
vírusok szép csendben elhalnak a szervezetben.
— Ez elméletileg zseniálisnak hangzik, — ismerte el George, — csak
éppen el se tudom képzelni hogyan állnék hozzá ilyen vírus
megalkotásához.
— Nem kell neked semmit se létrehoznod George, — folytatta
Susan, — kész vírusokat fogsz kapni.
— Jó, jó, ezt értem csak éppen nem tudom elképzelni, hogy a
csudába lehet legyártani egy tetszőleges funkciót ellátó vírust. Mikor
fogunk mi itt tartani?
— Tudod mit, — folytatta Tamás, — én egyáltalán nem vágyom erre.
— A másik amit át kell adnom, — szólt közbe Susan, — már az
egész társadalmat érinti.
— Akkor talán vegyük fel magnóra, — ajánlkozott Sándor, — nyilván
elég széleskörűen kell majd publikálni.
 — Nem fontos, — intette le őket Susan. — Én majd leírom az
egészet. Most csak elmondom nagyvonalakban, hogy nyíljon alkalmatok
a megbeszélésre, de előbb talán Flórát lefektetem.
— Nem drága mama nagyon kérlek ne. Majd veletek együtt fekszem
le. — kérlelte Flóra.
— Na jó, nem bánom. Ezek után azt hiszem bármi megengedhető
neked. — És megsimogatta Flóra fejecskéjét, aztán a többiek felé
fordult. — A természetben minden élőlény, minden egyed önző. Nem is
lehet másképp, hiszen életben kell maradnia. A természetben élő állatok
között nincs értelme az olyan fogalmaknak mint „igazság", „önzés",
„méltányosság" stb. Mindenki magáért van, és leplezetlen célja önmaga
fenntartása, ha kell vagy szükséges bárki és bármi árán.
— Ebben nincs semmi új, — vetette közbe Sándor.
— Természetesen nincs benne semmi új. Mindössze azért kezdem
innen, hogy összefüggően legyen felépítve a szuprahumánok üzenete. A
tettek minősítése csak az öntudatra ébredt lények, a Földünk esetében
az emberek körében születhet meg. Logikája a következő: Persze, hogy
ölni és pusztítani kell, ha életben akarunk maradni, de ne egymást,
hanem magunknál egyszerűbb lényeket. És ebben van is logika. Nem
csak arról van szó, hogy az állatok megölése sokkal könnyebb feladat
mint embertársainké, de egyben, ha egymás öldöklése megengedett
vagy rendszerré válik, akkor a biztonságérzetünk hiánya létünket igen
kellemetlenné teszi.
— Teljesen egyetértünk ezzel, — nyilatkozott Tamás a többiek
nevében is.
— Természetesen elvben minden ember egyetért, mert az
egyetértéshez ész és gondolkodás kell.
De másnap már nem gondolkodunk, hanem megyünk az önző
ösztönünk után, és ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Az az
önzés, ami az öntudat nélküli állatot életképessé teszi, az ember
esetében káros. Egyszerűen nem volt elég idő még arra, hogy a
természetes evolúció következtében elfogadhatóan „önzetlenekké"
fejlődjünk. Ennek aztán a gyakorlatban jelentkező megjelenési formája
az örökös háborúzás, fegyverkezés és így tovább. Igaz, amikor a
technológia odáig fejlődik, hogy a fegyverekkel már nem csak az
ellenséget pusztíthatjuk el, de saját magunkat is egymás után akár
ezerszer, mint ahogy ez fennáll a termonukleáris fegyverek esetében,
akkor aztán végre megjön az eszünk, és nem vetjük be őket többet.
Azonban nem ez a lényeg. A szuprahumánok azt látják, hogy bármilyen
jó szándékú is egy embercsoport, amint hatalom jut a kezükbe, azonnal
visszaélnek vele. Erre találják ki az alkotmányokat és hozzák a lehető
legjobb törvényeket, de alig vezetnek be valami új törvényt vagy
szabályt, néhányan máris azon törik a fejüket, miként lehetne azt
kijátszani, megkerülni saját hatalmuk kialakítására vagy önös haszon
szerzésére. De vegyük csak a legegyszerűbb és legáltalánosabb dolgot.
Választások előtt egy párt fűt-fát ígér, mézes-mázos. Amikor pedig
megnyeri a választást négy évre, öt évre vagy éppen hét évre mint
Angliában, egycsapásra minden megváltozik. Visszaélnek a hatalommal,
és legfeljebb a következő választások előtt néhány hónappal húznak el
egy kis mézesmadzagot, és újra megnyerik a választást. Az átlagember
nem tud és nem is akar évekre visszaemlékezni.
— Susan ez nagyon érdekes, de nem új, és nem is nekünk kellene
elmondanod. — állapította meg George.
— Tényleg Susan, — vette át a szót Tamás, — mondtad, hogy
dolgozat formájában leírod, de ha lehet, akkor nekünk csak a csattanót
mondd el. Ha egyáltalán van csattanó.
— Nos, van csattanó. Ráadásul a szuprahumánok szerint az emberi
technika olyan fokú, hogy a „csattanó", ahogy ti neveznétek, már
lehetséges. Minden ország parlamentjében kell lenni egy mester
számítógépnek, amihez minden állampolgár be tud jutni saját személyi
számát használva kódként. Bármely állampolgár bármely időpillanatban
szavazhat. Illetve megváltoztathatja korábbi szavazatát. A mester
számítógép pedig minden adott pillanatban kijelzi az egész ország
pillanatnyi „véleményét", vagyis szavazatát. Nem kell kiírni választásokat
négy évente. Nem kell lemondásra felszólítani egy kormányt. Nem kell
bizalmatlansági indítvány stb. Abban a pillanatban, amikor a kormány
olyat tesz, ami több, korábban rászavazónak nem nyeri el a tetszését,
ezek az emberek egyszerűen megváltoztatják szavazatukat, és a
kormány vagy kormánykoalíció többsége pillanatok alatt kisebbséggé
olvadhat. A kormány már meg is bukott, és az ellenzék alakíthat
kormányt.
— Az ötlet ragyogó, — dicsérte meg Sándor, — csak van egy
szépséghibája. Nevezetesen az, hogy hetente kellhet új és újabb
kormányokat alakítani.
— Szó sincs róla, — ellenkezett Susan, — a szuprahumánok
tapasztalatai azt mutatják, hogy maga a rendszer kellő riasztásul szolgál
a felelőtlen lépések ellen. Van ugyan ennek is hiányossága, de egészen
máshol jelentkezik.
— Szabadna tudnunk? — kíváncsiskodott Sándor.
— Természetesen, de mára már elég volt.
E finom célzás után a társaság megegyezett, hogy a mai nap elég
kimerítő volt ahhoz, hogy mindenki visszavonuljon saját hálószobájának
csöndjébe.
 X.
A csendes visszavonulás után ki-ki vérmérséklete szerint aludt el
vagy éppenséggel nézte a plafont. George lehetetlen helyzetben érezte
magát. Volt egy felesége, egy csinos, fiatal nő, akit szeretett, és aki egy
titokzatos baleset következtében meghalt. Szíve fájt és sajgott, de az
élet ment tovább. Természetesen a saját élete is, amibe hamarosan
belépett egy csodaszép nő, aki szinte napok alatt elfoglalt George
szívében minden szabad zugot. Az új lángoló szerelem nyomában
fellépő eufória még javában tombol, amikor kiderült, hogy érzelemvilágát
teljesen kitöltő nő végül is egy földöntúli idegen. Földünkhöz tartozó
gyönyörű női test, de totálisan idegen belső tartalommal. Igen ez az,
motyogta magában George, belső tartalom, hiszen a szuprahumánok
szerint a „lélek" egy félreértelmezhető fogalom. Aztán ebből a nőből
eltávozott a „belső tartalom", de belépett Susan „belső tartalma". „Ez egy
téboly" futott át George agyán a gondolat. Egy teljesen más női test
Susan „belső tartalmával".
Aztán meg ez a „belső tartalom" is. George vallásos volt. Igaz
harmincnégy évvel ezelőtt, amikor elhagyta hazáját. Istennel nem sokat
törődött. Itt Amerikában azonban más volt. Az emberek oly magától
értetődő természetességgel voltak vallásosak, hogy George-ban fel se
merült az ateizmus lehetősége. Ez mellett tudós volt, dajkameséket nem
evett meg. Másfelől viszont azt is tisztán érezte, hogy ez a csodálatos
világ nem létezhet önmagától. Kell lenni egy teremtőnek, és abban is
szilárdan hitt, hogy az embernek is van halhatatlan része, legalább egy
piciny, az anyagtól független piciny része. Na persze ez lenne a lélek.
„Csak hát" váltott át néma gondolkodásból halk suttogásra, „a lélekkel
kapcsolatos elképzelésünk hibás". A lélek létezik mint „belső tartalom"
csak éppen nem repdes összevissza test nélkül a térben. Nagyon is
hihető, gondolt vissza a hallottakra, a „belső tartalom" igenis anyaghoz
van kötve. Az anyagi részecskék specifikus egymás mellé állásából
származó kölcsönhatás. „De mi van akkor?" töprengett tovább, „ha ez a
kölcsönhatás egy maradandó ,erőt' hoz létre, egy olyan erőt, amit egyik
tömeg kifejt a másik tömegre, aztán ez a különleges maradandó ,erő' az
után is fennmarad, hogy az anyagi részecskék specifikus egymás mellé
állása felbomlik?"
Idáig jutott George álmatlan okoskodásában, amikor hálószobájának
ajtaja szép csendben kinyílt, az ajtóban pedig ott állt Susan és még
Pamélától ismert bájos mosollyal a száján meg is szólalt.
— George drágám, gondoltam, hogy nem alszol.
— Szerintem senki se alszik. Van mit megemészteni mindenkinek. —
Válaszolta George.
— Az előbb voltam Flóra szobájában. Az igazak álmát alussza. Hál'
istennek kevésbé rázták meg az események mint számítottam, —
folytatta Susan, miközben csendben bebújt George mellé az ágyba.
 — El tudod képzelni milyen furcsa a helyzetem? — kérdezte George
Susantól.
— El hát, — nyugtatta meg Susan, — mert az enyém legalább olyan
furcsa. Nekem éppen úgy meg kell szoknom az új testemet mint neked.
Azaz talán még furcsább, elvégre neked az én új testem nem is olyan
nagyon új, de ezt tényleg minden mellékgondolat nélkül mondom.
Mindenesetre az lenne a legokosabb, ha a tényeket simán tudomásul
vennénk további fontolgatás helyett.
— Igen drágám, tökéletesen igazad van, — vallotta meg George, —
de gondolom az is teljesen természetes, hogy testedet illetően egy ideig
még alapos konfúzióban leszek.
— Igen George, de most másért jöttem hozzád, — jelentette ki
Susan, mire George meglepődve, felhúzott szemöldökkel várt. — Az
igazság az, hogy van még egy parancs, amit végre kell hajtanunk.
És mert George nem válaszolt, csak meglepett arckifejezése még
várakozóbbá vált, Susan tovább folytatta.
— A szuprahumánok várnak minket. Neked és nekem vissza kell
mennünk hozzájuk.
— Hát ezen nem múlik, — szakadt fel George szájából egy keserű
kacaj, — a történtek után azt hiszem már akármi jöhet. Bennem már
nem maradt semmi csodálkozásnak, hitetlenkedésnek vagy éppen
meglepetésnek hely. Csak azért azt áruld el, hogyan kell.
— Egyszerűbb mint gondolnád, — válaszolt Susan, — látod ezt a
pénzt, — és ezzel Susan a kinyitott tenyerében lévő két darab teljesen
igazinak tűnő tízcentest George orra elé tolta.
— Látom hát, két darab agyonmelengetett dime.
— Ez csak a látszat, — folytatta Susan, — ezt a két dime-nak tűnő
pénzdarabot „onnan" hoztam magammal. Mindössze a fejünk tetejére
kell helyezni. Egyet a te fejedre, egyet meg az én fejemre.
— Igen, — várt kíváncsian George, — és utána mi történik?
— Amíg nem akarjuk, hogy történjen valami, addig semmi —
magyarázta Susan, — de abban a pillanatban, amikor arra gondolunk,
hogy „menjünk oda", a dime-ba épített thought-activator...
— Thought-activator? — Ismételte meg a magyar mondatba kevert
angol kifejezést George.
— Jól hallottad, — válaszolt Susan, — thought-activator vagyis
„gondolat-kapcsoló". Az agyhullámaidra hangolt thought-activator
gondolati „parancsodra" beindítja a készüléket.
— Miféle készüléket? — értetlenkedett ismét George.
— Én csak annyit tudok, hogy ebben a piciny pénzdarabban nem
csak hallatlanul finom áramkörök erdeje helyezkedik el, de ráadásul még
egy jó adag tárolt energia is. — folytatta Susan egy piciny
türelmetlenséggel a hangjában. — A lényeg az, hogy a testet
lezsugorítja bolha nagyságúra, majd a tárolt energia felhasználásával
ezt a bolha méretű testet átlódítja a négydimenziós világba, ahol már
várnak ránk. Mindezt teljesen automatikusan. Neked, illetve nekünk csak
aktivizálnunk kell az ideirányuló gondolatunkkal.
Susan deklarálás számba menő ismertetését néhány másodperc
csend követte. George arra gondolt, hogy Susan „belső tartalmával"
azért mégis csak történt valami. Felesége nem volt buta, ez egy
igazságtalan állítás lenne, de lángésznek se volt mondható. Értelmes,
intelligens nő volt, aki a tudományos dolgokkal nem sokat törődött.
Kitűnő feleség és ragyogó anya volt. Ezen túlmenően pontosan tudta,
hogyan kell viselkednie egy tudós, a Nobel-díj várományosának oldalán.
Na, de majdnem, hogy absztraktnak nevezhető természettudományos
témákban ilyen könnyedén eligazodjon, ez egészen új oldala volt, amit
George eddig nem ismert, így aztán akaratán kívül is szinte védekező
állásba kellett visszavonulnia.
— Nézd drágám, azon könnyedén áttettem magam, hogy földöntúli
lények beavatkoznak az életünkbe. Elvégre az UFO-król már jó néhány
éve terjengenek pletykák és találgatások. Arról már nem is teszek
említést, hogy én voltam az első ismertebb tudós, aki megkockáztattam
annak kijelentését, hogy az emberiség életébe földöntúliak ütik bele az
orrukat, méghozzá igencsak drasztikusan. Az is rendben van, hogy az
emberi tudatot oda-vissza másolgatják, mint amikor Flóra magnójára
felvesz egy-egy popszámot. Eléggé fantasztikus, de végül is elméletileg
cáfolhatatlan, és persze itt vagy te az élő példa. Még azt is hajlandó
vagyok elhinni, hogy azok ott odaát, — és gúnyosan felfelé bökött, —
úgy állítják elő a különböző vírusokat, ahogy mi egy lemezcsavart, de
mint mikrobiológus Istenemre mondom, egyszerűen képtelenségnek
tartom; hogy egy emberben lévő összes sejt valamennyi molekuláját
képező minden egyes atomját arányosan, szabályosan és az „élet"
összekuszálása nélkül lezsugorítsák. Gondolj bele! — folytatta George
mondókáját egyre nagyobb hévvel, amikor egy atomot ezred, tízezred
részére zsugorítasz, ráadásul sok-sok trilliót egyszerre és
párhuzamosan, akkor egyidőben az összes atom hihetetlen gyorsan
keringő elektronját is zsugorítod. Ez egészen egyszerűen képtelenség!
Mire föl zsugorodna össze egy atom?
De ezeket a kérdéseket George már nem is igazán Susannak tette
fel. Szinte önmagával vitatkozott, amit Susan rettenetes türelemmel
nézett.
— Ide figyelj Susan, sok minden zsugorítható és sok minden
zsugorodik is. Például a dél-amerikai indiánok össze tudnak zsugorítani
egy emberi fejet akkorára mint egy citrom. El tudom képzelni, hogy
technikájuk továbbfejlesztésével még sokkal kisebbre is lehet, de az
Isten szerelmére, ezen esetekben a zsugorodás azt jelenti, hogy az
eredeti anyagnak egy része „eltűnik", ezért lesz kisebb a tárgy. Magyarul
a tárgyban lévő atomok száma csökken a tized részére. Az persze egy
másik kérdés, hogy hová lesz, de a lényeg, hogy az anyag egy része
eltávozik. Nem pedig az összes ott marad, csak az anyag elemi
részecskéi lesznek kisebbek. Most Susanon volt a sor, hogy mondjon
valamit.
— Amit mondtál az világos, és érthető, — kezdett most már Susan
egy hosszabb lélegzetű témába, — de a tények, a valóság ellened szól.
Ez a test, — és Susan végigmutatott saját magán, — egyszer-kétszer
már lezsugorodott, ha emlékeim nem csalnak. Különben ez a
lezsugorodás, és annak háromdimenziós földi észlelése teljesen rossz.
Jobban mondva viszonylagos...
— Mi az, hogy viszonylagos, — vágott közbe George, — zsugorodik
vagy nem?
 — Úgy tűnik, — válaszolta kurtán Susan. — Mi az, hogy úgy tűnik?
— akadékoskodott tovább George.
— Nézd, a tömeg 99,9 százaléka átmegy a null-dimenzióba. Ott van,
de még sincs ott. A megmaradt 0,1 százalék pedig átlendül a
négydimenziós világba. Az „átlendülést" az az energia okozza, amit
kinyernek a „rendszerből", ami ugye a mi esetünkben maga a testünk. A
tömegünk négydimenziós világba lendült része utána visszanyeri a
hiányzó 99,9 százalékát a null-dimenzióból, csak hát ehhez jó adag
energiát kell befektetni, amit a négydimenziós világ biztosít.
— Tudod mit? — kérdezte George, — maradjunk annyiban, hogy ezt
én a kis mikrobiológus tyúkeszemmel nem fogom fel, és rendkívül
meglep, hogy te ezt ilyen jól érted.
— Ami azt illeti engem is meglep, — vallotta be Susan, — és
fogalmam sincs honnan tudom, de nem is ez a lényeg. Úgy gondolom itt
a ragyogó alkalom, hogy menjünk. Ez csak a kettőnk ügye. Senkinek se
kell tudni róla.
— Csak ugye, ha jól sejtem, — okvetetlenkedett George, —
visszajövetelünkkor mi is fogunk kieregetni magunkból ilyen helyes kis
gömbvillámokat.
— Igen George, azt hiszem ez elkerülhetetlen, — és Susan az egyik
dime-ot átadta George-nak, a másikat pedig a saját fejére helyezte, majd
George-ra nézve megkérdezte, — No, mehetünk?
George is fejére tette a pénzdarabot, majd nagyot sóhajtva arra
gondolt, hogy mindössze néhány hete még milyen egyszerűnek tűnt a
világ, mennyire a helyén volt minden. Most meg, szinte kísérteties.
Sokáig azonban nem tudott elmélkedni, mert Susan a szeme láttára
zsugorodni kezdett. „Jóságos úristen" gondolta George „ez tényleg
igaz." Következő riadt gondolata pedig az volt: „Csak nem hagyom
egyedül elmenni. Gyerünk utána!" Ezzel aztán meg is szűnt részére a
lét. Előbb elsötétült előtte minden, majd a tudat is kihagyott.

***
Mint egy madárcsicsergéstől zsongó májusi hajnalon, pont olyan
édes életörömmel ébredt tudatra George egy ismerős, ámde mégis
valószínűtlennek tűnő világban. Egy hatalmas gömb formájú teremben
találta magát, melynek azonban nem voltak falai, és mint ilyen nem is
volt lehatároló, konkrét vége. A szemlélőtől mért távolsággal egyenes
arányban folyamatosan nőtt a levegő vagy inkább a tér, a puszta lét
sűrűsége. Minden tárgy átlátszó volt, vagyis úgy tűnt, mintha átlátszó, de
még inkább áttetsző lenne, mert az egymás mögött lévő tárgyakat látni,
jobban mondva sejteni lehetett, de minél messzebb volt egy tárgy, annál
kevésbé volt áttetsző. Nehéz ezt földi viszonyok között kifejlődött
jelzőkkel illetni, de a legközelebb az a megállapítás áll az igazsághoz:
„minden sokkal sűrűbb volt, mint idehaza".
Különben a terem úgy volt berendezve, hogy a kényelemhez szokott
európai emberek jól érezzék magukat benne. Az állóhelyzetben ébredő
George-nak első gondolata is az volt, hogy le kellene ülni, és már lépett
is az egyik kényelmes fotel felé. Lépés közben vette észre, hogy a
levegő közegellenállása szokatlanul nagynak bizonyult. Úgy érezte,
mintha nyakig érő vízben gyalogolna. Elmozduló teste pedig nyomot
hagyott maga után. Mintha testének nem az egész anyaga változtatna
helyet, csak egy része. A többi egy kissé később követte, de nem
egyszerre, hanem elhalványuló lassúsággal. Olyan volt, mint egy
radarképernyő, melyen megjelenik egy tárgy képe, majd szép lassan
kialszik a kép. George úgy emlékezett, ezt katódsugárcsöveknél
utóvilágításnak hívták. „Úgy látszik" gondolta George, „a négydimenziós
világban az anyagnak az előzőekben elfoglalt helyén ,utóélete' van."
George tehát leült a neki felkínálkozó tágas fotelbe, és úgy érezte,
mintha saját maga alatt is látná a fotelt mintegy átlátva önmagán, de
ebbe nem volt teljesen biztos. Már épp azon kezdett töprengeni, hol
lehet Susan meg egyáltalán, amikor egy távoli ajtó megnyílt, és az
ajtóban Susant vélte felfedezni, aki lassú, úszásszerű mozgással
közeledett felé, mosolygott és megszólalt.
— Ne törődj a furcsaságokkal, illetve ezzel a furcsa érzéssel, ami itt a
földi embert hatalmába keríti. Ennél jobban nem lehet utánozni a földi
létet. Ha nem akarod kianalizálni és törni rajta a fejed, akkor meglátod
minden rendben lesz.
— Remélem is, — válaszolta George, akit a figyelmeztetés ellenére
nem, hogy Susan, de még saját hangja is meglepte. A hangok ugyanis
nem érkeztek valahonnan, mondjuk Susan esetében Susan szája felől,
hanem betöltötték az egész teret. Egyszerre mindenhonnan érkeztek, és
miután látta, hogy Susan épp olyan „utólétet" hagy maga után, mint ő,
meg is kérdezte:
— Látom neked is komoly erőfeszítésbe kerül a helyváltoztatás.
— Igen, mert még nem szoktuk meg, — és most Susan is leült egy
fotelbe, George-tól három-négy méterre. Még igazán el se helyezkedett
a fotelben, amikor George újabb kérdést tett fel:
— Hogy néznek ki, te már láttad őket?
— Nem tudom, mert nem láttam még senkit, — válaszolta Susan, —
gondolom, ránk való tekintettel nem mutatkoznak előttünk. Eddig még
csak a hangjukat hallottam, illetve mindig ugyanazt a hangszínt
hallottam, és az a hang is egyszerre jött mindenhonnan, akárcsak a
saját hangunk.
— Ennek is mint minden másnak megvan az oka, — szólalt meg egy
fémes hang, ami azonkívül, hogy meglepő volt, egyáltalán nem tűnt
kellemetlennek, — de hadd kezdjem üdvözléssel...
— Legyél te is üdvözölve...
— Szuprahumán. — Fejezte be a mondatot a fémes hang. —
Szólítsatok így, ahogy magatok közt is neveztek minket.
— Jól van hát Szuprahumán, légy tehát üdvözölve. — Válaszolt
George, és mindjárt folytatta. — Hol vagy te, és miért nem láthatunk?
— Na igen, az emberi kíváncsiság, de higgyétek el nincs jelentősége.
Úgy ítéltük meg kedvezőbb, ha csak a hangunkat halljátok. A személyes
megismerés nem fontos ebben az esetben. — Majd közbeszólást nem
tűrő hangsúllyal folytatta minden átmenet nélkül, immáron egészen más
témában. — A HIV rátok oltása nem volt egy tisztességes dolog, de nem
volt más megoldásunk. Igaz számoltunk vele, hogy a kísérlet esetleg
nem sikerül, de mint mondtam nem volt más választásunk. Ez azonban
már a hátunk mögött van. Nem foglalkozunk vele többet. A ti
szóhasználatotokkal élve a nemzetgyűlésünk úgy döntött, hogy cserébe
kaptok tőlünk némi szellemi vigasztalást. Ne szóljatok közbe! Pontokba
szedve ismertetem azokat a tényeket, amikről a nemzetgyűlés úgy
döntött, tudomásotokra hozhatjuk.

1. Mi már biztosan tudjuk, hogy a nálatok „Big-bang" néven ismert

elmélet a valóság, csak a számításaitok egy picit pontatlanok. Nem
20, hanem több mint 28 milliárd földi évvel ezelőtt kezdődött a lét.

2. A világmindenségben a mi ismereteink szerint 12 helyen indult el az

élet. Ebben a tizenkettőben benne vagytok ti is és mi is.

3. A mi napunk sokkal idősebb, mint a tiétek, a mi otthonunkat képező

bolygó már 6 milliárd éves. Mi több százmillió évvel ezelőtt ébredtünk
öntudatra.

4. Először 67 millió évvel ezelőtt jártunk itt, és akkor végeztük az első

génsebészeti beavatkozást. Tudom George, hogy közbe akarsz
szólni, látom a gondolataidat. Ne tedd! Annyit közlök, amennyit jónak
tartunk. Közöttünk beszélgetésnek, vitának nincs helye. Igen, volt
második és harmadik beavatkozás is, de a részletek nem tartoznak
rátok.

5. Pszichés nézőpontból vizsgálva bizony hátrányosan fejlődtetek. Túl

sok bennetek az egyéni önzés és túl kevés a fajtához tartozás
érzete. „Fajta" alatt természetesen a homo sapiens-t értem. Igen
nagy az esély rá, hogy megsemmisítitek önmagátokat. Látom megint
közbe akarsz szólni. Megértem, hogy aggódsz fajtádért, de a jövőt
megmondani mi se tudjuk. Azért mondjuk „nagy az esély rá", mert a
végkimenet nem biztos. 5-6 milliárd ember között bármikor akadhat
egy olyan — esetleg mutáns — egyed, aki mindent megváltoztathat.
Sztálin és a bolsevizmus minket is meglepett. Sztálin után Hitler már
nem igazán számított meglepetésnek. Nos egy ilyen ,egyéniség'
előléphet pozitív tulajdonságokkal és céltűzésekkel. Az biztos, hogy
az úgynevezett demokrácia nagy dolgokra nem képes. Belefullad
saját egyenlősdiségébe. Mindez ideig a totalitáriánus rendszerek
„nagy" eredmenyeket hoztak, csak ugye mindig negatív irányba. Ez
azonban nem törvényszerű. A mottó tehát ezen ötödik pontban: az
ember egyéni önzése és közösségi önzetlensége nincs
kiegyensúlyozódva. Éppen ezért nagy rá az esély, hogy elbuktok
mint faj, de ez csak nektek katasztrófa. Otthonotoknak, a Földnek
nem lesz az. Megsemmisülésetekből el fog indulni a fejlődés egy új
öntudat kialakulása felé.

6. George, az előtted elhelyezkedő dohányzóasztalon láthatsz egy kis

dobozt. Azt vedd magadhoz, és vidd magaddal. Vakcina van benne.
Olts be vele annyi embert, amennyit tudsz. A beoltottak vérsavóját
újabb betegekbe továbboltva az ellenvírust gyorsan el tudjátok
terjeszteni. Találsz még az asztalkán két fémkorongot is. Ezekkel
tudtok visszatérni háromdimenziós világotokba, de mielőtt elindultok
még elmondom az élet titkát, azt, amiben jelenleg mi hiszünk.
7. Sokmillió éves tapasztalatunk azt implikálja, hogy az élet értelme
maga az élet. Éppen ezért minden élőlénynek kötelessége életben
maradni, és új életet létrehozni. A nagy cél az evolúció, aminek
értelme az anyag öntudatra ébredése. Kezdetben lett az anyag, ami
megteremtette önmagát. Önmagával való kölcsönhatása a lét. A lét
értelme az öntudat, mint magasabbfokú lét. Így maga a teremtő isten
is mi magunk vagyunk.

Kezdete mindennek van.

Vége (szigorúan véve) semminek sincs.