Sarah Dessen

Egy felejthetetlen év

„Legjobb barát nélkül az élet csúf, szörnyű hely.”

Halley és Scarlett évek óta legjobb barátnők. Megosztják egymással titkaikat, ruháikat és
szerelmeiket. Mások szemében Scarlett a népszerű, feltűnő lány, Halley csak a csendes barátnő,
ám ő nem bánja: ketten tökéletesen kiegészítik egymást.
A gimnázium harmadik évének elején azonban megbillen az egyensúly. Először Scarlett
barátja, Michael – az évfolyam legendája, akivel boldogan randizna az iskolában az összes lány
– meghal egy motorbalesetben. Aztán Scarlett hamarosan megtudja, hogy Michael gyermekét
hordja a szíve alatt. Életében először Scarlettnek van igazán szüksége Halleyre. Ám
bármennyire igyekszik is Halley, meg kell küzdenie a saját problémáival is – próbál eltávolodni
parancsolgató anyjától, miközben élete első komoly kapcsolatát éli meg. Lehet, hogy Halley és
Scarlett barátsága megroppan a súly alatt, de soha nem törik meg… mert az igazi barátságban
az ígéret örökre szól.

1
 ELSŐ FEJEZET

Scarlett Thomas a legjobb barátnőm, amióta csak az eszemet tudom. Ezért amikor felhívott a
Nővérek Táborában, ahol életem legrémesebb hetét töltöttem, rögvest tudtam, hogy valami baj
van. Semmit sem kellett mondania. Hallottam a hangjából a vonal túlsó végén. Tudtam.
– Michael az – mondta halkan. Hangja recsegett a telefonban. – Michael Sherwood.
– Mi van vele? – A tábor igazgatója, egy Ruth nevű, rövid hajú, klumpás nő, türelmetlenül
fészkelődött mellettem. A Nővérek Táborában elvileg elszigeteltek bennünket a társadalom
nyomásától, hogy fejlődhessen női mivoltunk. Nem illett telefonhívásokat fogadnunk.
Különösen olyat nem, ami egy keddi napon, éjfélkor ver fel a nyikorgó tábori ágyból, hogy
aztán át kelljen vágni a fákon, be egy vakítóan világos szobába, ahol a telefon súlya ólomként
húzza kezünket.
Scarlett felsóhajtott. Valami baj volt. – Mi van vele? – kérdeztem újra.
A táborigazgató erre ingerülten az égnek emelte tekintetét. Biztos voltam benne, hogy azt
gondolja, valójában nincs szó semmilyen vészhelyzetről.
– Meghalt. – Scarlett hangja szárazon, egyenletesen szólt, mintha a szorzótáblát mondta
volna fel. A háttérből csörömpölést és vízzubogást hallottam.
– Meghalt? – kérdeztem. A táborigazgató felnézett, tekintete hirtelen aggodalommal telt
meg. Elfordultam. – Hogyan?
– Motorbaleset. Ma délután. Elütötte egy autó a Shortcresten. – Újra fröcsögő víz hangját
hallottam, és egyszerre ráébredtem, hogy Scarlett éppen mosogat. Amilyen rátermett, egy
atomháború alatt is házimunkát végezne.
– Meghalt – ismételtem, és a szoba hirtelen nagyon kicsinynek, szűknek tűnt. A
táborigazgató átölelt, de én arrébb lépve leráztam magamról. Láttam magam előtt Scarlettet a
mosogatónál, levágott szárú farmernadrágban, pólóban, lófarokba fogott hajjal, a feje és válla
közé szorított telefonkagylóval. – Úristen.
– Tudom – felelte Scarlett, és hangos bugyogás hallatszott, ahogy a víz belezubogott a
lefolyóba. Scarlett nem sírt. – Tudom.
Örökkévalóságnak tűnt, amíg így ültünk, némán; az egyetlen hang a vonal sistergése volt.
Szerettem volna átmászni a telefonon, és kipottyanni a vonal másik végén, mellette, a
konyhájában. Michael Sherwood, egy fiú, akivel együtt nőttünk fel, egy fiú, akit egyikünk
tiszta szívből szeretett: nincs többé.
– Halley? – szólalt meg hirtelen, halkan.
– Igen?
– Haza tudnál jönni?
Kinéztem az ablakon a sötétségbe és a távoli tóra, melyen pislákolva játszott a holdfény.
Közeledett augusztus és egyben a nyár vége. Egy hét volt hátra az iskoláig; idén kezdtünk neki
a gimnázium harmadik évének.
– Halley? – szólalt meg újra. Tudtam, milyen nehéz ilyesmit kérnie. Scarlettnek soha nem
volt szüksége rám.
– Várj – feleltem a lámpafénytől ragyogó szobában, az éjszakán, amikor az egész
elkezdődött. – Máris indulok.

Michael Alex Sherwood augusztus 13-án, este kilenc előtt öt perccel halt meg. A Shortcrest
útról fordult balra a Morrisville sorra, amikor telibe találta egy BMW-s üzletember. Ledöntötte
a motorról, amit csak júniusban kapott, és hat méterre repítette. Az újságban az állt, Michael
azonnal meghalt, a motorja pedig totálkárosra tört. Nem az ő hibájából történt. Michael
Sherwood tizenhat évet élt.

2
 Emellett ő volt az egyetlen fiú, akit Scarlett igazán szeretett. Gyerekkorunk óta ismertük,
majdnem annyi ideje, mint egymást. Lakeview ahol éltünk, sok utcát és zsákutcát felölelt, és
csak fatáblák meg sárga festékkel, kézzel pingált jelek szegélyezték: Üdvözöljük Lakeviewban
– itt jó emberek élnek. Az egyik évben néhány gimnazista körbejárt, és mindenhol átírták a j-t
h-ra a jó emberekben, így a táblákon az állt: itt hóemberek élnek. Apu ezen mindig fulladozva
nevetett. Annyira mulattatta a dolog, hogy anyu gyakran hangosan eltűnődött, nem apu műve
volt-e az egész.
Lakeview másik megkülönböztető jegye a három mérföldre épült új repülőtér volt, ami a le-
és felszálló repülőgépek szakadatlan özönét hozta. Apu ezt is imádta; az estéket többnyire
odakint töltötte, a hátsó verandán. Izgatottan leste az eget, ahogy a távoli morajlás egyre
erősödött, egyre közeledett, míg a feje fölött elő nem bukkant a repülők fehér orra, fel nem
tűntek a villódzó fények, látszólag akkora erővel és olyan hangosan, hogy akár mindnyájunkat
magukkal ragadhattak volna.
A szomszédunk, Mr. Kramer magas vérnyomást kapott mindettől, apám viszont hatalmas
élvezetet lelt benne. Én hétköznapi történésként éltem meg az egészet. Meg se rezzentem, még
álmomban sem, amikor az ablaküvegek együtt zörögtek a házzal.
Scarlettet aznap láttam először, amikor anyjával, Madonnái beköltöztek. Tizenegy éves
voltam. Az ablakomnál ültem, a költöztetőket figyeltem, amikor megpillantottam egy velem
épp egykorú lányt. Vörös haja volt, kék tornacipőt viselt. Az új házuk bejárati lépcsőjén
ücsörögve nézte, hogyan cipelik otthonukba a bútorokat. Könyökét térdére támasztotta, állát
kezében tartotta. Fehér műanyag keretes, szív alakú napszemüveg volt rajta. Egyáltalán nem
vett tudomást rólam, amikor a házukhoz sétáltam és megálltam a napellenző árnyékában, várva,
hogy mondjon valamit. Mindig mamlasz voltam kissé a barátkozás terén; túl csendes, túl
félénk, és rendre zsarnokoskodó, álnok lányokhoz húztam, akik ide-oda lökdöstek, míg sírva
nem szaladtam haza anyuhoz. Lakeview, ahol hóemberek élnek, tele volt kis boszorkákkal, akik
rózsaszín biciklin tekertek; a kétkerekűek fehér, virággal díszített kosarában Barbie-babás
iskolatáskáikkal. Soha nem volt legjobb barátnőm.
Odasétáltam hát ehhez az új lányhoz. Napszemüvegében saját magamat láttam tükröződni:
fehér póló, kék rövidnadrág, kopott, fehér vászon tornacipő és rózsaszín zokni. Vártam, hogy
kinevessen, elküldjön, vagy talán levegőnek nézzen, mint az összes többi, nagyobb lány.
– Scarlett? – szólt ki egy női hang a szúnyoghálós ajtó mögül. Fáradtnak, idegesnek
hallatszott. – Hova tettem a csekkfüzetemet?
A lépcsőn gubbasztó lány hátranézett. – A konyhapulton van – kiáltott be tiszta hangon. – A
dobozban, az ingatlanügynök papírjai mellett.
– A dobozban… – hallottam újra a nő hangját, ezúttal egyenetlenül, mintha beszéd közben
járkálna. – … az ingatlanügynök papírjai mellett, hmmm, kicsikém, szerintem nincs ott. Várj
csak! Igen. Itt van! – A nő hangja diadalittasan csengett, mintha legalábbis az északnyugati
átjáróra bukkant volna, amiről az iskolaév végén tanultunk.
A lány visszafordult, rám nézett és mintha a fejét rázta volna. Emlékszem, akkor gondoltam
először, hogy idősebbnek tűnik a koránál, idősebbnek, mint én. És rám tört az ismerős,
rózsaszín biciklis boszorka-érzés.
– Szia! – mondta hirtelen, amikor már azt fontolgattam, hogy sarkon fordulok és
hazamegyek. – Scarlettnek hívnak.
– Szia! Halley vagyok – mondtam, és iparkodtam éppoly határozottan beszélni, mint ő. Soha
nem volt szokatlan nevű barátnőm; az iskolában csupa Lisa, Tammy, Caroline meg Kimberly
volt az osztálytársam. – Ott lakom. –Az utca túloldalára mutattam, egyenesen a szobám
ablakára.
Scarlett bólintott, majd felkapta a táskáját, kicsit lejjebb csúszott a lépcsőn, és végigsöpört
rajta a kezével. Épp elég helyet hagyott egy magafajta méretű lánynak. Ekkor rám nézett és
elmosolyodott, én meg átvágtam a kevéske nyári pázsiton és leültem mellé, a házunkkal
szembe. Nem kezdtünk azonnal beszélgetni, de nem bántam; ott volt az egész életünk a
beszélgetésre. Egyszerűen csak üldögéltem mellette, bámultam az utca túloldalát; a házunkat, a
3
garázsunkat, apámat, ahogy a rózsabokrok mellett tolja a fűnyírót. Egész addigi életemben
kívülről fújtam, hogyan mutat mindez. De most ott volt nekem Scarlett. Attól a naptól fogva
soha többé nem festett semmi ugyanúgy.

Abban a minutumban, hogy elbúcsúztam Scarlettől a telefonban, felhívtam anyut. Anyu

pszichológus volt, a kamaszkori viselkedés szakértője. De hiába a két könyve, a tucatnyi
előadása, hiába hívták meg vendégnek a helyi beszélgetős műsorokba, hogy tanácsot adjon a
szülőknek, hogyan birkózzanak meg a Nehéz Évekkel, anyunak valahogy soha nem sikerült
kiderítenie, velem hogyan bánjon. Éjjel negyed kettő volt, amikor felhívtam.
– Halló? – Furcsa mód anyu teljesen ébernek tűnt. Része volt ez az általa gyakorolt szakmai
viselkedésnek. Hozzáértő vagyok. Erős vagyok. Éber vagyok.
– Anyu?
– Halley? Mi a baj? – A háttérből motyogást hallottam; apu is felriadt.
– Michael Sherwoodról van szó, anyu.
– Kiről?
– Meghalt.
– Ki halt meg? – Még több motyogás, ezúttal hangosabb. Apu azt kérdezte: Ki halt meg?
Kicsoda?
– Michael Sherwood – feleltem. – Egy barátom.
– Ó, Istenem! – Anyu felsóhajtott, aztán hallottam, hogy azt mondja apunak, aludjon csak
tovább. Közben tenyerével letakarta a kagylót. – Édesem, tudom, rettenetes. De szörnyen késő
van – honnan hívsz?
– A tábor irodájából – mondtam. – Szeretném, ha értem jönnél.
– Menjek érted? – kérdezett vissza. Meglepettnek tűnt. –Van még egy heted, Halley!
– Tudom, de haza akarok menni.
– Kis szívem, fáradt vagy, későre jár… – és ekkor átváltott a pszichológushangjára. Annyi
év után felismertem már. – Hívj fel inkább holnap, amikor lecsillapodtál kicsit. Nem akarhatsz
hamarabb hazajönni a táborból!
– Anyu, meghalt! – ismételtem. Valahányszor kiejtettem számon a szót, Ruth, a
táborigazgató, aki mellettem állt, magára öltötte megnyugtatónak szánt arcát.
– Tudom, kicsim. Rettenetes. De ezen nem változtatsz azzal, ha hazajössz. Csak megzavarja
a nyaradat, és nincs értelme, hogy…
– Haza akarok menni – mondtam, a szavába vágva. – Haza kell mennem. Scarlett hívott, ő
mondta el. Szüksége van rám. – A torkom bedagadt, fájdalomtól sajgott. Anyu nem értette.
Soha nem érti.
– Scarlettnek ott az anyukája. Rendben lesz. Édesem, nagyon késő van. Van veled valaki?
Ott van a táborvezetőd?
Nagy levegőt vettem, és nem láttam magam előtt mást, csak Michaelt. Egy fiút, akit alig
ismertem, és akinek halála jelentett most mindent. Scarlettre gondoltam a ragyogó
konyhájában, ahogy engem vár. Ez volt most a legfontosabb.
– Kérlek – suttogtam a telefonba, arcomat elrejtve Ruth elől; nem akartam, hogy ez az
idegen nő még jobban sajnálkozzon felettem. – Kérlek, gyere el értem!
– Halley. – Anyu hangja most már fáradtan szólt, már-már ingerülten. – Menj, feküdj le,
aztán holnap felhívlak. Majd megbeszéljük akkor.
– Mondd, hogy eljössz értem! – kértem. Nem akartam, hogy letegye. – Csak ígérd meg,
hogy eljössz értem! Michael a barátunk volt, anyu!
Erre elcsendesedett. Láttam magam előtt, ahogy ott ül az ágyban, apám alvó alakja mellett.
Valószínűleg a kék hálóinge volt rajta, s a Scarlett konyhájából kiszűrődő fény épp látszott a
válla feletti ablakban. – Jaj, Halley – mondta, mintha állandóan efféle problémákat okoznék;
mintha nap mint nap halnának meg a barátaim. – Jól van, érted megyek.
– Tényleg?

4
 – Az előbb mondtam! – felelte, és tudtam, hogy ez a nehezen nyert csata csak tovább terheli
a kapcsolatunkat. –Tudnád adni a táborvezetődet?
– Oké. – Ruthra néztem, aki közel állt ahhoz, hogy elbóbiskoljon. – Anyu?
– Mondd!
– Köszönöm.
Csend. Hosszasan fogok ezért fizetni, tudtam jól. – Semmi gond. Hadd beszéljek vele.
Így átadtam a telefont Ruthnak, aztán az ajtón kívül álltam és hallgattam, ahogy az
igazgatónőnk megnyugtatja anyut, hogy minden rendben lesz, másnapra összecsomagolok és
készen állok majd, és milyen sajnálatos, milyen rettenetes, milyen fiatal fiú volt. Aztán
visszamentem a faházamba, a sötétben bemásztam az ágyamba és lecsuktam a szemem.
Hosszú ideig nem tudtam elaludni. Egyre csak Michael Sherwood arca járt a fejemben: az
arc, amit pár évig lopva nézegettem, és amit Scarlettel évről évre alaposan szemügyre vettünk
az iskolai évkönyvben. Később azon a fotón láttam, amit Scarlett a tükre mellé tűzött a
szobájában: Scarlett és Michael volt rajta, csupán néhány hete, a tónál, mögöttük a csillogó
víztükör. Láttam magam előtt, ahogyan Scarlett feje Michael vállán nyugszik, Michael keze
Scarlett térdén pihen. Láttam, ahogyan Michael Scarlettre néz, nem a fényképezőgépbe, amikor
lenyomtam a piros gombot. A vaku megvilágította mindkettőjüket.
Anyám nem látszott valami vidámnak, amikor másnap délután odahajtott a tábor központi
irodájához. Mostanra nyilvánvaló lett, hogy a Nővérek Táborában töltött hetem minden
szempontból katasztrofálisra sikeredett. Én pedig pontosan ezt jósoltam meg, amikor akaratom
ellenére elrángattak, hogy a nyár utolsó két hetét a hegyek közt töltsem, egy csapat lánnyal,
akiknek szintén nem volt beleszólásuk a dologba. A Nővérek Táboráról, ami valójában a Hit
Tábora nevet viselte (apám találta ki a gúnynevet), anyu az egyik előadásán hallott. Egy
brosúrával jött haza, amit egyik reggeli előtt becsúsztatott a tányérom alá, és egy kis sárga cetlit
ragasztott rá, amin az állt: Mit szólsz hozzá? Első reakcióm az volt: Nem sokat, köszi. Közben
néztem, ahogy a brosúra egyik képén két, velem nagyjából egykorú lány kézen fogva szalad
egy mezőn. A lényeg a következő volt: ez is egy tábor a szokásos úszással, lovaglással,
fonalkészítéssel, délutánonként viszont foglalkozásokat és önsegítő csoportokat tartanak olyan
címekkel, mint „Anyja lánya” és „Korosztályi nyomás: én hová tartozom?” Egy teljes bekezdés
szólt az önbecsülésről, az értékek megőrzéséről, csupa olyan szóval, amiket csak az anyám által
írt könyvek hátlap-ajánlóiból ismertem. Annyit tudtam csak, hogy tizenöt évesen, amikor már
csak három hónap választott el a jogosítvány megszerzésétől, túl öreg voltam a táborhoz, az
értékek megőrzéséhez, a fonalkészítésről már nem is beszélve.
– Értékes élmény lesz – mondta anyu aznap este, vacsora közben. – Annál biztosan többet ér
majd, mint Scarlették medencéje mellett ücsörögve napozni meg a fiúkról trécselni.
– Anyu, nyár van! – tiltakoztam. – Különben is: mindjárt vége. A suli két hét múlva
kezdődik!
– Épp időben hazaérsz iskolakezdésre – jelentette ki anyu, és újra belelapozott a brosúrába.
– Na és a munkám?! – kérdeztem, utolsó kétségbeesett próbálkozásként, hogy valami
kifogást találjak. Scarlettel mindketten a Milton's Market, a helyi bevásárlóközpont
élelmiszerboltjának kasszájánál dolgoztunk, néhány utcányira a házunktól. – Nem mehetek el
csak úgy két hétre!
– Mr. Averby szerint elég kicsi a forgalom, úgyhogy mások el tudják látni a munkád –
felelte anyu egyszerűen.
– Te felhívtad Mr. Averbyt? – Letettem a villám. Apu, aki eddig a pontig csendesen evett és
nem vette ki a részét a beszélgetésből, ekkor mérgesen anyura nézett. Még ő is tudta, mennyire
ciki, amikor az ember anyja felhívja a főnökét. – Jézusom, anyu!
– Csak meg akartam tudni, megoldható-e a dolog – felelte anyu, sokkal inkább apunak, mint
nekem, de apu csak finoman megrázta a fejét és tovább evett. – Tudtam, hogy Halley kitalál
majd mindenfélét, csak hogy ne kelljen elmennie.

5
 – Miért kellene a nyár utolsó két hetét egy rakás olyan emberre fecsérelnem, akiket nem is
ismerek?! – tudakoltam. – Scarlettel terveink vannak, anyu! Túlórát vállaltunk, hogy legyen
pénzünk a strandra és…
– Halley. – Anyu kezdett kijönni a sodrából. – Scarlett itt lesz, amikor hazajössz. Én pedig
nem kérek tőled túl sokat! Nagyon szeretném, ha megtennéd ezt. A kedvemért, és azt hiszem,
majd meglátod: a saját kedvedért is. Csak két hétről van szó.
– Nem akarok menni – közöltem, és apura néztem valami támogatásért, de ő csak
bocsánatkérőn mosolygott rám, és egy szót sem szólt. Inkább újabb kenyérszeletet vett
magának. Újabban sosem avatkozott közbe; az ő feladata a kiengesztelés, a megbékítés volt, a
dolgok megtörténte után. Mindig apu volt az, aki az ajtómhoz osont, miután anyu
szobafogságra ítélt, és becsempészett nekem egy pohárral a különleges Agydermesztően Hideg
Csokiturmixából, ami szerinte mindenre megoldás volt. A kiabálás és ajtócsapkodás után,
miután anyám és én külön sarokba vonultunk, mindig számíthattam arra, hogy meghallom a
konyhából a turmix berregését, aztán apu megjelenik az ajtómnál, és békejobbként átnyújtja a
létező legsűrűbb, leghidegebb csokiturmixot. De most a világ minden turmixa sem lett volna
elég.
Így egyszeriben elvesztettem a nyaram végét. Vasárnapra összecsomagoltam, aztán három
órán át zötykölődtem a hegyekbe anyámmal, aki egész oda úton a saját csodás tábori élményeit
ecsetelte, és azt állította, a tábor végére hálás leszek neki. Kitett a felvételi pultnál, egy puszit
nyomott a homlokomra, azt mondta, szeret, majd elhajtott a naplementébe. Ott álltam a nagy
vászonzsákommal és mérgesen meredtem utána. Körülöttem egy halom lány állt, akik szemmel
láthatóan szintén nem akartak két hetet „barátkozással” tölteni.
Úgynevezett „ösztöndíjas” lány voltam a Nővérek Táborában, ami azt jelentette, hogy
ingyen kerültem be, akárcsak négy másik lány, akiknek történetesen szintén pszichológus
szüleik voltak. Összehaverkodtam a faházamban lakó táborozókkal. Egymásnak
panaszkodtunk, kigúnyoltuk az összes foglalkozásvezetőt, napoztunk és a fiúkról beszéltünk.
Ám most hamarabb hazaindultam. Hazahúzott egy fiú halála, akit alig ismertem. Betettem a
holmimat az autó csomagtartójába, és bemásztam anyu mellé, aki odaköszönt, de aztán egy szót
sem szólt a kocsiút első negyedórájában. Amennyire én láttam, döntetlenre álltunk: én nem
akartam eljönni, ő nem akarta, hogy hazamenjek. Kvittek voltunk. De tudtam, hogy anyu nem
így fogja fel. Az utóbbi időben úgy tűnt, mindent másképp látunk.
– Szóval milyen volt? – kérdezte, amint az autópályára értünk. Állandó sebességre váltott az
automatán, beállította a légkondit. Úgy tűnt, kész a békekötésre. – Legalábbis amennyit láttál
belőle.
– Tűrhető volt – feleltem. – A foglalkozásokat eléggé untam.
– Hmm – mondta erre. Éreztem, hogy túlfeszítettem a húrt. Ám ismertem anyut. Tudtam,
hogy nem hagyja annyiban. – Nos, talán ha végig maradsz, jobban élvezted volna.
– Lehet – feleltem. Láttam az oldaltükörben, ahogy a hegyek lassacskán elmaradoznak
mögöttünk.
Tudtam, hogy valószínűleg sok mindent szeretne mondani nekem. Talán meg akarta
kérdezni, miért számít annyira Michael Sherwood, hisz azelőtt szinte soha nem említettem.
Vagy hogy miért viszolyogtam annyira a tábornak már csak a gondolatától is, hogy miért nem
adtam neki esélyt. Talán ennél is többről volt szó. Például arról, hogy az elmúlt néhány
hónapban miért vettem fel védekezőállást azonnal, amikor megláttam, hogy anyu felém
közeledik. Hogy miért lettünk jó barátokból valami olyasmivé, amit egyikünk sem tudott
meghatározni. De hallgatott.
– Anyu?
Felém fordult. Majdhogynem visszatartott lélegzettel várta, most meg mivel próbálkozom. –
Igen?
– Köszönöm, hogy megengedted, hogy hazamenjek.
Újra az út felé fordult. – Igazán nincs mit, Halley – mondta szelíden, miközben én
hátradőltem az ülésen. – Igazán nincs mit.
6
 Anyuval mindig szoros volt a kapcsolatunk. Tudott rólam mindent: hogy melyik fiú tetszik
éppen, hogy melyik lányt irigylem; suli után mindig a konyhában ülve ettem az uzsonnámat,
közben írtam a házimat és füleltem, mikor gurul a ház elé az autója. Mindig volt számára
valami mondanivalóm. Az első iskolai bál után ott ült velem, együtt kanalaztuk a fagyit a
fagyisdobozból, míg én elmeséltem neki minden apró részletet az első daltól az utolsóig.
Szombatonként, amikor apu egész délelőtt a rádióban dolgozott, elmentünk egy étterembe
Lányos Ebédet tartani, hogy mindent elmesélhessünk egymásnak. Anyu odavolt a puccos
mediterrán éttermekért, én viszont csak a gyorséttermeket meg a pizzát szerettem, így minden
héten máshova mentünk. Ő csigát etetett velem, én meg néztem, ahogy számolatlanul falja a
Big Mac szendvicseket (soha nem vallotta volna be, mennyire szereti őket). Volt egy
szabályunk: mindig kétféle desszertet rendeltünk, és aztán osztozkodtunk rajtuk. Utána
elmentünk a bevásárlóközpontba, leárazásokat kerestünk és versengtünk, ki talál rá a legjobb
vételre. Általában anyu nyert.
Újságokban és magazinokban cikkezett a sikeres kapcsolatunkról és arról, hogyan vészeltük
át együtt az első gimnáziumi évemet. Iskolákban és szülői értekezleteken beszélt arról,
mennyire fontos, hogy kapcsolatban maradjunk kamaszkorú gyermekünkkel. Valahányszor
látogatóba jöttek a barátai és egy kávé mellett panaszkodtak arról, hogy a gyerekeik elvadultak
és drogoznak, ő csak a fejét rázta, amikor arról kérdezték, nekünk miért megy ilyen jól.
– Nem tudom – mondta ilyenkor. – Halley meg köztem nagyon szoros a barátság. Mindent
megbeszélünk.
Annak a nyárnak az elején azonban hirtelen megváltozott valami. Nem is tudom, pontosan
mikor kezdődött. De biztosan a Grand Canyon után történt.
A szüleimmel minden nyáron elmentünk nyaralni. Ez volt az évi nagy dorbézolásunk.
Mindig valami felkapott helyet választottunk: például Mexikót vagy Európát. Ebben az évben
átvágtunk az országon, egészen Kaliforniáig, aztán elmentünk a Grand Canyonhoz. Közben
megálltunk itt-ott, magunkba szívtuk a gyönyörű tájakat és rokonokat látogattunk. Anyuval
remekül szórakoztunk; többnyire apu vezetett, mi meg csak dőzsöltünk, beszélgettünk, rádiót
hallgattunk, egymás ruháit hordtuk, dalokat és vicceket találtunk ki. Közben újabb
államhatárokon hajtottunk át, újabb nevezetességek mellett haladtunk el. Apuval
rákényszerítettük anyut, hogy csaknem minden nap gyorsételt egyen. Ezzel fizettünk vissza az
egész évi arugula salátákért és pármai sonkás tortellinikért. Két hetet töltöttünk együtt. Néha
civódtunk, de általában jól éreztük magunkat, én meg a szüleim, végigautózva az országon.
Azonban amint hazaértem, három nagy dolog történt. Először is elkezdtem dolgozni a
Milton'sban. Scarlettel az iskolaév végén körbejártunk és mindenhol leadtuk a jelentkezésünket.
A Milton's volt az egyetlen hely, ahol elég munka volt, hogy mindkettőnket felvegyenek. Mire
hazaértem a nyaralásból, Scarlett már két hete ott dolgozott, és a segítségével gyorsan
kitanultam a munka csínját-bínját. Másodszor bemutatott Ginny Tabornak, akivel a strandon
ismerkedett meg, a távollétemben. A pomponlány Ginny igazán vad természettel lett megáldva,
és a futballcsapatban nem csupán a pomponos biztatásáról és nevezetes, levegőben végrehajtott
spárgáiról volt híres. Néhány mérföldnyire tőlünk, Arborsban élt, egy fényűző környéken,
csupa Tudor-kori házzal, countryklubbal, medencével és persze golfpályával. Ginny Tabor apja
fogorvos volt, anyja negyven kilót se nyomott, állandóan ott lógott a cigi a szájában, és a bőre
olyan cserzett volt, mint a nappalinkban álló dívány. Két kézzel szórta a pénzt Ginnynek, és
hagyta, hogy egyedül rójuk Arbors utcáit egészen a strandig, vagy hogy éjjel kisurranjunk a
golfpályára, fiúkkal találkozni.
Ez pedig a nyár harmadik nagy eseményéhez vezetett: két héttel hazajövetelem után
szakítottam Noah Vaughn-nal, akihez egyéves, unalmas kapcsolat fűzött.
Noah volt az első „barátom”, ami azt jelentette, hogy mindennap beszéltünk telefonon és
néha csókolóztunk. Magas, vékony fiú volt, sűrű fekete hajjal és néhány pattanással. A szülei
voltak a szüleim legjobb barátai; a péntek estéket általában együtt töltöttük. Vagy a mi

7
házunkban, vagy az övékben. Így ment ez, amióta csak emlékszem. Első barátnak épp elment.
De amikor bevezettek Ginny Tabor új, őrült világába, Noah-nak mennie kellett.
Nem viselte túl jól. Duzzogott és mogorván nézett rám. De azért továbbra is átjött hozzánk
péntek esténként a kishúgával meg a szüleivel, és mereven bámult maga elé a kanapéról,
miközben én kiszöktem az ajtón és visszakiabálva elköszöntem. Mindig azt mondtam,
Scarlettnél leszek, pedig rendszerint a fiúkkal találkoztunk a strandon, vagy Ginnyvel lógtunk.
A szakításunk leginkább anyut szomorította el; azt hiszem félig-meddig arra számított, végül
összeházasodunk. De ez volt az Új Énem. Minden egyes forró, párás nyári nappal egyre inkább
átalakultam. Megtanultam cigizni, megittam az első sörömet, annyit napoztam, hogy bőröm
csokibarna lett, a fülembe újabb fülbevalókat tettem, és közben, először észrevétlenül,
elkezdtem távolodni anyutól.
Áll egy fotó a kandallónkon, ami mindig azt juttatja eszembe, milyenek voltunk akkoriban
anyuval. A Grand Canyonnál vagyunk a képen, az egyik panorámakilátónál, a hatalmas
szurdok tátongva terül el mögöttünk. Ugyanolyan pólót és napszemüveget viselünk és fülig érő
mosollyal pózolunk a kamera előtt, egymást átkarolva. Soha, egyetlen képen se hasonlítottunk
ennyire egymásra, se azelőtt, se utána. Ugyanaz a pisze orr, ugyanaz a beállás, ugyanaz a
bolondos vigyor. Boldognak látszunk a ragyogó napsütésben, fejünk felett a végtelen távolba
nyúló kék éggel. Anyu bekeretezte a képet, miután hazaértünk, és egyenesen a kandallópárkány
közepére állította, ahol nem lehetett nem észrevenni. Mintha tudta volna, hogy alig néhány
hónappal később csupán emlék lesz. Egy másik idő és hely bizonyítéka, aminek létezését már
egyikünk sem hitte: anyu és én, két jó barát, a Grand Canyonnál pózol.

Scarlett a házuk előtt ült a lépcsőn, amikor hazaértünk. Kora este volt, kezdett sötétedni, az
utca összes házában égett a villany, az emberek odakint sétáltak a kutyáikkal vagy a
gyerekeikkel. Néhány utcával arrébb valaki a kertben sütögetett. A sült hús illata
összekeveredett a frissen vágott fű és a délutáni eső szagával.
Kiszálltam az autóból, letettem a tábori batyumat a felhajtónk közepére és átnéztem az utca
túloldalára, Scarlették házára. Egyedül a konyhájukban égett a villany, megvilágítva az üres
autóbeállót. Scarlett felemelte egyik kezét, és odaintegetett a lépcsőről.
– Anyu, átmegyek Scarletthez – mondtam.
– Jó. – Még mindig nem bocsátott meg teljesen. Egyelőre nem. De későre járt, anyu fáradt
volt, és mostanában meg kellett válogatnunk a csatáinkat.
Kívülről fújtam az utat, át az utcán, Scarlették házához; akkor is odataláltam volna, ha
egyetlen érzékem sem működik. Ismertem az utca közepén az aszfalt mélyedését, a házukhoz
vezető út két oldalán álló szúrós bokrokat, amik apró karcolásokat hagytak a bőrön, ha az
ember hozzájuk ért. Tizennyolc lépés vezetett a járdától az első lépcsőfokig; megszámoltuk,
amikor hatodikba jártunk és az adatok és részletek megszállottjai voltunk. Hónapokon át
méricskéltük a távolságokat és számoltuk a lépteinket. Próbáltuk kezelhető méretű darabokra
osztani a világot.
Most a félhomályban gyalogoltam felé. Csak saját lépteim hangját és az oldalsó ablak alatti
légkondicionáló zümmögését hallottam.
– Szia! – mondtam. Ő arrébb csusszant, hogy helyet szorítson nekem. – Hogy vagy?
A világ legnagyobb hülyeségének tűnt, amint kimondtam, de nem igazán voltak most
megfelelő szavak. Ránéztem, ahogy ott ült mellettem, mezítláb, laza lófarokban. Láttam rajta,
hogy sírt.
Nem voltam hozzászokva, hogy így lássam. Mindig Scarlett volt az erősebb, az élettel
telibb, a bátrabb. Ő volt az, aki behúzott egy jó nagyot Missy Lassiternek, a rózsaszín biciklis
boszorkák legaljasabbjának, még azon az első nyáron, amikor ideköltözött: egy nap, amikor a
boszorkák körbevettek bennünket és igyekeztek elérni, hogy elpityeredjünk. Ő volt az, aki
ötéves kora óta ellátta a háztartást és az anyját, és most anyja volt egy harmincöt éves
gyereknek. Ő volt az, aki megakadályozta, hogy a világ egészben lenyeljen engem, legalábbis
én mindig így éreztem.
8
 – Scarlett? – szólítottam a sötétben. Amikor felém fordult, láttam, hogy arcát könnyek
áztatják. Egy percig nem is tudtam, mit tegyek. Újra eszembe jutott a tükre mellé tűzött
fénykép, róla és Michaelről. Alig pár hete készült, a víztükör ragyogott, szikrázott mögöttük a
napfényben. Eszembe jutott az is, mit tett ő, amikor én fakadtam sírva vagy milliószor,
valahányszor a szívemen vagy büszkeségemen a legapróbb sebet ejtették.
Odahajoltam hozzá, karjaimat köré fonva magamhoz vontam. Szorosan öleltem legjobb
barátnőmet, megannyi szívességet törlesztve egyszerre. Hosszú ideig ültünk ott, Scarlett meg
én. A házuk fölénk tornyosult, a miénk meg, az utca túloldalán, ragyogó ablakokkal meredt
vissza ránk. Nyár vége volt; sok minden véget ért. Ott ültem vele, éreztem, ahogy válla reszket
a kezem alatt. Fogalmam sem volt, mit tegyek most, mi jön majd ezután. Csak annyit tudtam,
hogy Scarlettnek szüksége volt rám, és én ott voltam neki. Egyelőre ennél többre nem tellett
tőlem.

9
 MÁSODIK FEJEZET

Scarlett haja vörös volt, de nem az a narancssárga, répát idéző fajta. Az ő fürtjei inkább
aranybarna árnyalatban játszottak; a mélyvörös keveredett bennük a barnával, amitől zöld
szeme világítani látszott. Sápadt arcát a barátságunk első pár évében rengeteg szeplő borította;
ahogy idősebbek lettünk, ezek kifakultak és csak az orra körül maradt meg egy kevéske, mintha
kézzel hintették volna oda őket. Négy és fél centivel alacsonyabb volt nálam, eggyel nagyobb
méretű cipőt hordott, és a vakbélműtétje után hátramaradt a hasán egy sebhely, ami úgy nézett
ki, mint egy mosolygó száj. Öntudatlan, véletlenszerű szépsége belőlem teljességgel hiányzott
és ezt sokkal jobban irigyeltem tőle, mint azt valaha is kész lettem volna beismerni. A
szememben Scarlett idegenszerű, egzotikus lány volt. Ő viszont azt mondta, megadna bármit a
hosszú hajamért, a nyáron napbarnított bőrömért, a dús szempilláimért és szemöldökömért.
Apámról és hétköznapi családomról már nem is beszélve. Távol Mariontól és szeszélyes
hóbortjaitól. Egymás iránti irigységünk jó alkunak tűnt; mindent igazságossá tett.
Mindig úgy éreztük, tökéletesen párhuzamos életet élünk. Ugyanolyan fázisokon mentünk
keresztül, ugyanabban az időben; mindketten imádtuk a véres filmeket, a csöpögősen
szentimentális dolgokat, és kívülről fújtuk a szüleim musicallemezeinek minden egyes szavát.
Scarlett magabiztosabb volt, gyorsabban barátkozott, míg én félénken, csendesen elhúzódtam a
tömegtől. Örökké rám ragadt a név: „Scarlett barátnője, Halley”. De nem bántam. Tudtam,
hogy nélküle az iskolai busz parkolójában lézengenék a kockafejűekkel, meg Noah Vaughnnal.
Biztosra vettem, hogy ez a sors vár rám, egészen addig a napig, míg Scarlett fel nem nézett rám
fehér keretes napszemüvege mögül és helyet nem szorított nekem maga mellett egész további
életemre. Hálás is voltam! Mert legjobb barát nélkül az élei csúf, szörnyű hely.
Valahányszor elképzeltem magam, mindig körvonalként jelentem meg, ahogyan a
kifestőfüzetek figurái: a belsőm nem volt még kész. Megvolt minden főbb vonás. Ám a színek,
a cikcakkos és kockás minták, az apró-cseprő dolgok, amikből összeálltam én, Halley, még
nem kerültek a helyükre. Scarlett élénkvörös és arany színei segítettek, de én még vártam.

A gimnázium nagy részében nem ismertük valami jól Michael Sherwoodot, pedig
ugyanazon a környéken nőttünk fel. A gimnázium előtti nyáron elment Kaliforniába, és
megváltozva tért haza: lebarnult, magasabbra nőtt, hirtelen bámulatosan nézett ki. Egy csapásra
vele akart randizni az összes lány.
Úgy negyed órát járt Ginny Taborral, aztán néhány hónapot Elizabeth Gundersonnal, a
pomponlányok vezetőjével. De valahogy soha nem illett a focicsapat-kapitányok meg a
sportdzsekik világába. Inkább visszatért a lakeview-i haverjaihoz: többek közt legjobb
barátjához, Macon Faulknerhez. Néha láttuk őket végigsétálni az utcánkon, a házaink közt, az
éjszaka közepén. Cigit szívtak és hahotáztak. Különbözőségük lenyűgözött minket.
Miután maga mögött hagyta a népszerű embereket, Michael Sherwood valamiféle talány
lett. Senki sem tudta igazán, hová tartozik, ő pedig mindenkivel barátságosan viselkedett.
Michael Sherwood lett az iskolánk kiegyensúlyozó ereje. Elhíresült a helyettes tanárok ellen
elkövetett csínyjeiről, és állandóan kölcsön akart kérni egy dollárt egy jó sztori fejében;
elrugaszkodott történeteket mesélt, jó ha a felük igaz volt, de olyan viccesek voltak, hogy
megérték az egy dollárt. Emlékszem, az a történet, amit nekem mesélt, egy eszelős
cserkészlányról szólt, aki árnyékként követte mindenhová. Nem hittem egy szavát sem, de
adtam neki két dollárt, és aznap nem ebédeltem. Megérte.
Mindenkinek megvolt a maga sztorija Michaelről: valami, amit csinált, mondott vagy
mesélt. Ám Michael Sherwoodot azok a dolgok tették minden másnál érdekesebbé, amiket nem
tett meg; rettentő távolinak tűnt hozzánk, többiekhez képest, mégis, kimondatlanul is
mindenkihez tartozott.
10
 Minden iskolaév végén megtartottuk az éves diavetítést, csupa olyan nem beállított képpel,
amik nem kerültek be az évkönyvbe. Mind bemasíroztunk az aulába és néztük, ahogy az
iskolatársaink arca betölti a hatalmas vásznat. Mindenki éljenzett a barátait látva és fújolt
azokra az emberekre, akiket nem kedvelt. Michael Sherwoodról csak egyetlen képet vetítettek,
de az jól sikerült: egyedül ült egy alacsony fal tetején, a fekete baseballsapkáját viselte, mint
mindig, és valami olyasmin nevetett, ami nem volt a képen, valamin, amit mi nem láttunk.
Mögötte szép zöld fű, fölötte tiszta, kék égbolt. Amikor megjelent ez a dia, az aulába
gyülemlett tömeg egyszerre kezdett éljenezni, tapsolni és füttyögni. Mindenki a nyakát
nyújtogatta, hogy láthassa Michaelt, aki eközben az erkélyen ült Macon Faulknerrel és
láthatóan feszélyezte az egész. De Michael mindig ezt jelentette a számunkra: ő volt az
egyetlen, aki mindenkit összekötött.

A temetést másnap, kedden tartották. Reggeli után átmentem Scarlettékhez mezítláb,

levágott szárú farmerben, karomon két fekete ruhával, amik közül nem tudtam választani.
Azelőtt egyetlen temetésen voltam csak, a nagypapámén Buffalóban, de akkor még olyan kicsi
voltam, hogy valaki más öltöztetett. Ez most más volt.
– Gyere be! – hallottam Marion hangját, mielőtt még kopogtathattam volna az ajtón. A
konyhaasztalnál ült, előtte egy kávéscsésze. Egy Vouge magazint lapozgatott.
– Szia! – köszöntem, mire rám mosolygott. – Ébren van?
– Gyakorlatilag egész éjjel fent volt – felelte Scarlett anyja halkan, lapozott egyet és ivott
egy korty kávét. – A kanapén ült, amikor felkeltem. Muszáj lenne pihennie kicsit, különben
összeroppan.
Türtőztetnem kellett magam, el ne mosolyodjak. Rendszeresen hallottam ugyanezeket a
szavakat Scarlett szájából, Marionról; amióta csak ismertem őket, felcserélt szerepek szerint
éltek. Amikor Marion néhány éve depresszióba süllyedt és inni kezdett, Scarlett volt az, aki
hajnali kettőkor kopogtatott az ajtónkon a hálóingében, miután ájultan talált Marionra a házuk
előtt a járdán, arcán az aszfalt egyenetlenségeinek és repedéseinek lenyomatával. Apu bevitte
Mariont a házba, anyu pedig legjobb pszichológiai trükkjeit próbálta bevetni Scarletten, aki
nem mondott semmit, csak elfészkelte magát a Marion ágya melletti széken, és reggelig
figyelte az anyját. Apu azt mondta, Scarlett „megfontolt”, anyu szerint „tagadásban” élt.
– Szia! – Felnéztem. Scarlett állt az ajtóban piros pólóban és pizsamaalsóban. Haja még
mindig borzas volt az alvástól. A kezemben tartott ruhák felé biccentett. – Melyiket veszed fel?
– Nem tudom – feleltem.
Közelebb jött, kivette kezemből a két ruhát, majd hunyorogva elém tartotta előbb az egyiket,
majd a másikat. – A rövidet! – jelentette ki csendesen, a másikat a gyümölcsös tál mellé
fektetve a konyhapultra. – A kivágott nyakúban mindig úgy nézel ki, mintha csak tizenkét éves
lennél.
Lenéztem a kivágott nyakú ruhára, és próbáltam felidézni, mikor vettem fel legutóbb.
Mindig Scarlett volt az, aki észben tartotta az ilyesmit: dátumokat, emlékeket, tanulságokat.
Nekem minden kiment a fejemből, alig voltam képes egyik hétről a másikra megjegyezni a
dolgokat. Ám Scarlett memóriájában ott volt minden: hogy mit viselt az első csókjakor vagy
hogy a fiúnak, akivel előző nyáron találkoztam a strandon, hogy hívták a kishúgát; ő volt a
mindentudónk, a közös emlékezetünk.
Kinyitotta a hűtőt, kivette a tejet, majd hóna alatt egy doboz Rice Krispies gabonapehellyel
átvágott a konyhán, és menet közben kivett a mosogatógépből egy tálkát. Leült az asztalfőre,
Marionnal a balján, én meg elfoglaltam a helyem a jobb oldalán. Még az ő csöpp kis
családjukban is, aminek én tiszteletbeli tagja voltam, megvoltak a hagyományok.
Scarlett öntött magának egy kis gabonapelyhet, és a köztünk lévő cukortartóból cukrot szórt
rá. – Kérsz te is?
– Nem – feleltem. – Én már reggeliztem. – Anyu bundáskenyeret csinált. Előtte viszont a
kora reggel nagy részét végigtrécselte a hátsó kerítés felett a legjobb barátnőjével, Irma
Trilbyvel. Irmának közismerten gyönyörű azáleái voltak és híresen nagy szája. Ez utóbbit egész
11
reggel hallottam az ablakon át. Mint kiderült, Mrs. Trilby jól ismerte Mrs. Sherwoodot a szülői
értekezletekről, és már meg is látogatta: vitt neki egy tál csirkés ragut és részvétéről
biztosította. Mrs. Trilby ezen kívül többször is látott engem, Michaelt meg Scarlettet
hazasétálni munka után, sőt, egyik késő este megpillantotta Scarlettet és Michaelt, amint az
egyik utcalámpa alatt csókolóztak. Rendes fiú volt, mondta anyunak orrhangon. Lenyírta náluk
a füvet Arthur szívinfarktusa után és mindig a legjobb banánt adta neki a Milton'sban, még ha
hátra kellett is osonnia értük. Rendes fiú volt.
Így anyu új információkkal megrakodva, együttérzőn jött be, és hatalmas reggelit csinált
nekem. Én csak piszkáltam az ételt, míg ő az asztal túloldalán ülve, kávéscsészével a kezében
mosolygott, mintha azt várta volna, mondjak valamit. Mintha mindössze egy kis fűnyírás és a
tökéletes banán megkeresése kellett volna ahhoz, hogy Michael Sherwood részvétet
érdemeljen.
– Szóval hánykor lesz a gyászszertartás? – kérdezte tőlem Marion, és felkapta a csomag
Marlboro Lights cigarettáját az asztal közepéről.
– Tizenegykor.
Meggyújtott egy cigarettát. – Ma dugig vagyunk időpontokkal, de megpróbálok ott lenni, jó?
– Jó – felelte Scarlett.
Marion a Lakeview Plázában dolgozott a Káprázatos Képben, egy fotószalonban.
Volt sminkjük, voltak ruháik. Kicsinosították a vevőt, aztán olyan fotókat készítettek róla,
amit a férjének vagy barátjának adhat. Marion heti negyven órában sminkelte és rúzsozta túl a
háziasszonyokat és a tinédzsereket, aztán ugyanazokban az estélyi ruhákban, egy üres
pezsgőspohárral pózolva fényképezte le őket, amint legjobb „jer-ide”-pillantásukkal bűvölték a
kamerát. Nehéz munka volt, ha az ember belegondolt, néha miféle fényképalanyokkal kellett
dolgoznia; nem mindenki születik csillogó sztárnak. Gyakran mondogatta, hogy az alapozó és a
kreatív megvilágítás csak egy bizonyos mértékig képes csodát művelni.
Marion hátratolta a székét, végigsimított a haján; Scarlett szakasztott mása volt: kerekded
arc, sötétzöld szem, sűrű, szőke haj, amit néhány havonta kiszőkíttetett. Körmét élénkvörösre
lakkozta, egyfolytában dohányzott, és több fehérneműje volt, mint egy fehérneműboltnak.
Amikor először találkoztam vele, a költözésük napján, Marion a költöztetőkkel flörtölt.
Csípőnadrágot, csomózott, a hasát szabadon hagyó nyakpántos felsőt és legalább tíz centis
magas sarkút viselt. Nem olyan volt, mint anyu; senki anyukájára nem hasonlított. A Barbie
babák kiköpött mása volt, és én azóta is megbűvölten néztem.
– Na akkor – mondta Marion vontatottan, felállt, és összeborzolta Scarlett haját, amikor
ellépett mellette –, össze kell készülődnöm, mielőtt indulok melózni. Ha kellek, csak szóljatok!
Rendben, lányok?
– Persze – felelte Scarlett és újabb falat gabonapelyhet tett a szájába. –Viszlát, Marion –
mondtam.
– Nem fog eljönni – szólalt meg Scarlett, amint Marion leért az emeletre, és fejünk felett
hallottuk nyikorgó lépteit.
– Miért nem?
– Kikészül a temetésektől. – A tálkájába ejtette a kanalát, befejezte a reggelit. – Marionnak
mindenre van valami jó kifogása.
Amikor mi is felmentünk készülődni, lehuppantam az ágya szélére, amit ruhák, magazinok,
takarók és lepedők összevisszasága borított. Scarlett kinyitotta a ruhásszekrényét és csípőre tett
kézzel állt előtte, tépelődve. Marion felkiabált lentről és elköszönt. Becsapódott a bejárati ajtó,
aztán hallottuk, ahogy beindítja a kocsiját és kitolat az útra. A Scarlett ágya feletti ablakból
láttam anyut a verandánk hintáján üldögélni. Kávézgatott és újságot olvasott. Amikor Marion
elhajtott előtte, odaintegetett neki, arcán a „szomszédasszony-mosollyal”, majd folytatta az
olvasást.
– Elegem van ebből! – fakadt ki Scarlett hirtelen. Benyúlt a szekrénybe és kihúzott egy fehér
galléros, tengerészkék ruhát. – Nincs egyetlen göncöm se, amiben elmehetnék.
– Felveheted a tizenkét-éves ruhámat – ajánlkoztam, mire elhúzta a száját.
12
 – Marionnak biztos van valamije! – mondta hirtelen és kiment a szobából. Marion
ruhásszekrényéről legendák keringtek; Marion divatőrült volt és soha, semmitől nem vált meg.
Nincs ennél veszélyesebb párosítás.
Az ágy mellett álló rádió felé hajoltam, bekapcsoltam, majd a hátamra feküdtem és
becsuktam a szemem. A fél életemet Scarlett szobájában töltöttem, keresztben végigfeküdve az
ágyán, kettőnk között a halomban álló Seventeen tinimagazinokkal. Jó előre választottunk
magunknak ruhát az iskolai bálba, pattanásmegelőzésről és randis problémákról olvastunk.
Közvetlen az ablaka mellett volt egy polc, teli fényképekkel: ő meg én két éve a tengerparton,
ugyanolyan tengerészsapkában, amint viccesen tisztelgünk apu kamerája előtt. Marion
tizennyolc évesen, egy régi, kifakult, gyűrött iskolai képen. És végül, a polc végén, a még be
sem keretezett, tóparti fotó róla és Michaelről. Amióta elmentem a Nővérek Táborába, arrébb
tette, hogy könnyebben elérje.
Éreztem, hogy valami kemény nyomja a hátam. Benyúltam alá, hogy elmozdítsam; egy
vastagtalpú bakancs volt, ami meg se moccant, hiába húzkodtam. Új testhelyzetet vettem fel, és
újra rántottam rajta egyet, azon tűnődve, mikor vásárolhatott magának Scarlett túrabakancsot.
Már épp kikiabáltam volna neki, hogy megkérdezzem, amikor a bakancs hirtelen visszahúzta a
kezem, jó erősen. Ekkor az ágy kirobbanó mozdulatokkal lett teli. Kezek és lábak hadonásztak,
az ágy széléről lepotyogott pár dolog, és valaki kiemelkedett az engem körülvevő
összevisszaságból, magazinokat, takarókat és párnákat leszórva magáról minden irányba.
Hirtelen szemtől szembe találtam magam Macon Faulknerrel.
Úgy nézett körül a szobában, mintha nem is tudná igazán, hol van. Rövidre vágott szőke
hajából rakoncátlan tincsek meredeztek mindenfelé. Egyik fülében három ezüst karika lógott.
– Mi a…? – nyögte, és pislogva felült. Az egyik lepedő a karjára csavarodott, egészen
összegubancolódva. – Hol van Scarlett?
– Lement – feleltem automatikusan, és az ajtóra mutattam, mintha legalábbis az lenne lent.
Macon megrázta a fejét, próbált magához térni. Legalább ennyire megdöbbentem volna, ha
Mahatma Gandhit vagy Elvist látom Scarlett ágyában; fogalmam sem volt, hogy egyáltalán
ismeri Macon Faulknert. Azt persze mind tudtuk, ki ő. Hírhedt fiú volt: hírneve messze
megelőzte.
Mégis mit keresett Scarlett ágyában? Az nem lehet, hogy – nem! Scarlett elmondta volna
nekem; mindent elmondott. Marion szerint márpedig Scarlett a kanapén aludt.
– Azt hiszem, ezt felvehetem – hallottam meg Scarlett hangját, miközben visszaindult a
folyosón, karján egy fekete ruhával.
Maconre nézett, aztán rám, majd a ruhásszekrényhez lépett, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy vadidegen fiú van az ember szobájában egy keddi
nap, délelőtt tízkor.
Macon visszafeküdt az ágyra, és egyik kezével letakarta a szemét. A bakancsa, és benne a
lába, valahogyan az ölemben landolt, és ott is maradt. Macon Faulkner lába az ölemben volt.
– Ismered Halley-t? – kérdezte tőle Scarlett, és beakasztotta a ruhát a szekrénybe. – Halley,
ez itt Macon. Macon, Halley.
– Szia – mondtam, és azonnal elszörnyedtem, milyen rémesen magasan szól a hangom.
– Hello. – Felém biccentett, levette lábát az ölemből, mintha nem történt volna semmi
különös, majd lekászálódott az ágyról, felállt és kinyújtózkodott. – Anyám, piszok rosszul
érzem magam!
– Nagyon helyes! – mondta Scarlett ugyanolyan korholással a hangjában, mint amit velem
szokott használni, amikor különösen gerinctelenül viselkedem. – Iszonyatosan be voltál állva.
Macon előrehajolt és kutakodni kezdett a lepedők között. Míg keresgélt, én csak bámultam
őt. Fehér, elnyűtt pólót viselt, sötétkék bermudát, és azt az otromba bakancsot. Magas volt,
izmos, és napbarnított, hisz egész nyáron kertészként dolgozott a környék házainál. Én csak
ilyenkor láttam, de ilyenkor is csak a távolból.
– Nem láttad a… ? – kezdte, de Scarlett már nyúlt is az éjjeliszekrényre, Macon ott heverő
baseballsapkája után. Macon elvette tőle, majd félszegen felvette. – Köszi.
13
 – Szívesen. – Scarlett kezével összefogta a haját a feje mögött, ami annak jele volt, hogy
gondolkozik. – Szóval, elvigyünk a szertartásra?
– Áh – felelte Macon. Zsebre tett kézzel a szoba ajtajához lépett. Úgy lépett át a lábam felett,
mintha láthatatlan lenne. – Ott találkozunk.
– Oké. – Scarlett az ajtó mellett állt.
– Nem gáz? Ha erre megyek ki? – suttogta Macon, és a folyosó vége felé, Marion szobájára
bökött.
– Csak nyugodtan.
Macon bólintott, majd esetlenül Scarletthez lépett és lehajolt, hogy megpuszilja. – Köszi –
mondta csendesen, olyan hangon, amit nekem valószínűleg nem illett volna hallanom. – De
tényleg.
– Nem gond – felelte Scarlett, felmosolyogva Maconre, majd együtt néztük, ahogy Macon
elüget. Bakancsa végigdobogott a lépcsőn, majd ki az ajtón. Amikor meghallottam az ajtó
csukódását, odasétáltam az ablakhoz, az üveghez hajoltam, és vártam, míg Macon meg nem
jelent a járdán. Hunyorogva tette meg a tizennyolc lépést az úttestig. Az utca túloldalán anyu
felnézett. Összehajtotta ölében az újságot, és ő is Macont figyelte.
– Ezt el se hiszem, Scarlett! – mondtam hangosan, miközben Macon Faulkner elhaladt a
szúrós bokrok mellett és balra fordult, hogy maga mögött hagyja Lakeview városát. Ahol jó
emberek élnek.
– Zaklatott volt – felelte Scarlett egyszerűen. – Michael volt a legjobb barátja.
– De még csak nem is beszéltél róla! Aztán feljövök ide, és az ágyadban találom!
– Csak Michaelen keresztül ismertem. Nagyon zűrös srác, Halley. Baromi sok probléma van
vele.
– De akkor is tök fura – mondtam. – Mármint az, hogy itt volt.
– Szüksége volt valakire – magyarázta Scarlett. – Ez minden.
Még mindig szemmel követtem Macon Faulknert, ahogy elhaladt a környék tökéletes házai
előtt. Nem illett a vizet szóró locsolórendszerek és házak elé dobott újságok közé ezen a
ragyogó, napsütéses, késő nyári délelőttön. Akkor még nem tudtam volna megmondani, mi az,
ami az ablakhoz szögezett. De épp, mielőtt befordult volna a sarkon, és eltűnt volna szem elől,
felemelte a kezét, és odaintegetett nekem, mintha hátrafordulás nélkül is tudta volna, hogy még
mindig ott állok az ablakban, és őt nézem.

***

Amikor megérkeztünk a templomhoz, már sor állt az ajtó előtt. Scarlett nem szólalt meg túl
sokszor az odaút alatt, és amikor elindultunk a templom felé, a kezét tördelte. – Jól vagy? –
kérdeztem.
– Olyan fura – mondta. Hangja halkan, üresen szólt. Szeme megakadt valamin előttünk. –
Ez az egész.
Ahogy felnéztem, megértettem, mire gondol. Elizabeth Gunderson, a pomponlányok
vezetője, a barátai gyűrűjében állt a templom lépcsőjén. Görcsösen zokogott, kezében egy piros
pólót szorongatott.
Scarlett megállt, amikor néhány méterre megközelítettük a csoportosulást. Olyan hirtelen
tette, hogy én tovább lépdeltem, és aztán vissza kellett mennem hozzá. Egyedül ácsorgott,
mellkasa előtt szorosan összefont karral.
– Scarlett? – szólítottam.
– Rossz ötlet volt – felelte. – Nem kellett volna eljönnünk. – De…
Mindössze eddig jutottam, amikor megjelent mögöttem Ginny Tabor, átölelt bennünket és
zokogásban tört ki. Hajlakktól és cigarettától bűzlött. Kék ruhája túl sokat engedett látni a
lábából.

14
 – Istenem – mondta. Felemelte a fejét, rám nézett, majd Scarlettre, miközben mi olyan
gyengéden vontuk ki magunkat az öleléséből, amennyire csak tudtuk. – Olyan szörnyű, annyira
rettenetes! Amióta hallottam, egy falatot sem tudtam enni. Teljesen kész vagyok.
Egyikünk se szólt semmit; csak mentünk tovább. Ginny előkotort egy cigarettát, rágyújtott,
majd egyik kezével arrébb legyezte a füstöt. – Tudjátok, amikor együtt voltunk, az nem volt
olyan világraszóló, de én nagyon szerettem. Csak hát a körülmények… – most már rázta a
zokogás, miközben a fejét ingatta – azok szakítottak szét minket. De arra a két hónapra kábé ő
volt a mindenem. A mindenem!
Scarlettre néztem, aki a járda repedéseit tanulmányozta. – Nagyon sajnálom, Ginny.
– Ez az egész teljesen más azoknak, akik jól ismerték? – mondta nehézkesen, és kifújt egy
hosszú cigarettafelhőt. – Tudjátok?
– Igen – feleltem. Nyár közepe óta nem találkoztunk valami sokat Ginnyvel. Miután néhány
vad hetet töltött velünk, elküldték egy pompon/Biblia tábor keverékébe, miközben a szülei
Európába utaztak. Ez nem is volt baj, gondoltuk. Az ember egyhuzamban csak véges ideig
tudta elviselni Ginnyt. Néhány nappal később Scarlett találkozott Michaellel, és kezdetét vette a
nyár második fele.
Beálltunk a templomba vezető sor végére, és közben beértük Elizabethet. Ginny
természetesen nagy színpadiassággal szaladt oda hozzá, és ismét ontotta a krokodilkönnyeket.
Ott álltak, egymást ölelve, együtt sírva.
– Borzasztó – mondta egy lány mögöttem. – Michael annyira szerette Elizabethet. Tudjátok,
az az ő pólója ott, a kezében. Le sem tette, amióta hallotta a hírt.
– Én úgy tudtam, szakítottak – mondta egy másik lány, és rágógumijával lufit fújt, majd
kidurrantotta.
– Még a nyár elején. De attól még szerette. De ez a Ginny Tabor annyira felszínes csaj –
jegyezte meg az első lány. –Vele csak kábé két napig járt Michael.
Amint beértünk, leültünk valahol hátul, két idősebb nő mellé, akik szemérmesen félrehúzták
a térdüket, amikor eloldalaztunk előttük. A templom elejében két poszter lógott, rajtuk
Michaelről készült fotókkal: csecsemőkori képek, iskolai fotók, és néhány természetesebb kép,
amiket felismertem az évkönyvből. Középen volt a legnagyobb méretű fotó. Az a fénykép, amit
a diavetítésen használtak, aminek láttán éljenzésben tört ki az elsötétített aula, még júniusban.
Erre Scarlett figyelmét is fel akartam hívni, de amikor felé fordultam, láttam, hogy az előttünk
lévő padsor háttámláját bámulja meredten, sápadtan, így inkább csendben maradtam.
A szertartás késve kezdődött. Az emberek egyre csak jöttek, már a falak mentén sorakoztak.
Mozgolódtak, és az ajtóban kiosztott, a szertartás menetét felsoroló kis programfüzettel
legyezték magukat. Belépett Elizabeth Gunderson. Még mindig sírt. Odavezették egy üléshez.
Ginny Tabor közvetlen mögötte sírdogált. Furcsa volt az iskolatársaimat ilyen környezetben
látni; néhányuk szépen kiöltözött, szemmel láthatóan hozzá voltak szokva a templomi
viselethez. Mások oda nem illőnek látszottak, kényelmetlenül húzkodták nyakkendőjüket vagy
ingüket. Eltűnődtem, vajon mit szólhat mindehhez Michael. Milyen lehet lenéznie erre a sok
kipirult arcú emberre, ahogy üléseikben fészkelődnek. Milyen lehet látnia a siránkozó lányokat,
akiket hátrahagyott, vagy a szüleit az első padsorban, a kishúgával, akik csendesen, sztoikusan
ültek, szomorúan. Scarlettre néztem, aki annyira szerette Michaelt ez alatt a rövid idő alatt.
Kezemet kezébe csúsztattam és megszorítottam. Visszaszorított, de továbbra is meredten
bámult maga elé.
A szertartás formális és rövid volt; közben egyre nagyobb lett a hőség, annyi ember
zsúfolódott össze a kis helyen. A ventilátoroktól és a padsorok nyikorgásától alig hallottuk, mit
mond a pap. Michaelről beszélt, arról, mit jelentett oly sok embernek; mondott valamit arról is,
hogy Istennek megvannak a maga indokai. Elizabeth Gunderson felállt és kiment tíz perc után.
Szája elé tartott kézzel sietett végig a padsorok között; mögötte egy sereg barátja szedte a lábát.
A mellettünk ülő két idősebb nő rosszallóan csóválta a fejét. Scarlett még erősebben szorította a
kezem, körme a bőrömbe mélyedt.

15
 Amikor véget ért a szertartás, a kifelé tartó emberek kényszeredetten suttogni kezdtek.
Odakint hirtelen elsötétült az ég, és a szél furcsa esőszagot hozott. A fejünk felett, a fákon túl,
hatalmas, fekete fellegek gyülekeztek.
Kis híján elveszítettem Scarlettet a templom előtt a hangok, arcok és színek kavalkádjában.
Ginny Brett Hersheyre, a futballcsapat kapitányára támaszkodott, miközben a fiú kivezette.
Elizabeth egy parkoló autó első ülésén ült. A kocsi ajtaja nyitva állt, Elizabeth a kezébe temette
fejét. Mindenfelé bizonytalanul ácsorogtak az emberek, mintha engedélyt kellene kérniük a
távozásra. A programfüzetet szorongatták és ideges pillantásokat vetettek az égre.
– Szegény Elizabeth – mondta Scarlett halkan, amikor az autójához értünk.
– Jó ideje szakítottak – feleltem erre.
– Igen. Ez igaz. – Arrébb rúgott egy kavicsot, ami nekipattant valaminek az autó alatt. – De
Michael nagyon szerette őt.
Ránéztem. A szél felborzolta haját arca körül, bőre fehéren világított Marion fekete ruhája
mellett. Scarlett olyankor volt a legszebb, amikor nem is tudta, hogy nézik. – Téged is szeretett
– mondtam.
Felnézett a felhőktől feketéllő égboltra. Egyre erősebb volt az esőillat. – Tudom – mondta
halkan. – Tudom.
Az első csepp nagy, kövér, nedves volt. A vállamra esett és kerek, sötét foltot hagyott a
ruhámon. Aztán hirtelen mintha dézsából öntötték volna, szakadni kezdett az eső. Az emberek
az autóikhoz futottak, közben a vékonyka kis programfüzettel védték magukat. Scarlett meg én
bevetettük magunkat az autóba, és néztük, ahogy lezúdul a víz a szélvédőn. Nem emlékeztem,
mikor láttam utoljára ekkora záport.
Kigurultunk az útra Scarlett Ford Aspire kocsijában. Még áprilisban kapta a születésnapjára
a nagymamájától. Nagyjából cipősdoboz méretű volt, és úgy nézett ki, mint egy nagyobb autó,
amit egy kenyérvágó késsel félbevágtak. Áthajtottunk egy útra ömlő vízfolyamon, és futólag
eltűnődtem, nem sodor-e minket magával az ár a kis cipősdobozunkban, ki egészen a tengerre.
Scarlett látta meg először, ahogy egyedül kaptat az úton. Fehér inge teljesen elázott, vizesen
tapadt a hátához. Lelógatta fejét, kezét zsebre tette, és tekintetét a járdára szegezte, miközben
esernyős emberek futottak el mellette. Scarlett dudált egyet és lelassított.
– Macon! – kiáltotta, és kihajolt az esőbe. – Hé! – Macon nem hallotta meg, erre Scarlett
megböködött. – Kiabálj ki neki, Halley!
– Micsoda?
– Tekerd le az ablakod, és kérdezd meg, elvigyük-e.
– Scarlett! – mondtam idegesen. – Nem is ismerem őt.
– Na és? – Szigorúan végigmért. – Ömlik az eső. Csináld már!
Letekertem az ablakom és kidugtam a fejem. Éreztem, ahogy az eső a nyakamat veri. –
Hahó! – szóltam oda.
Nem hallott meg. Megköszörültem a torkom, húztam az időt. – Hahóóó!
– Halley – mondta Scarlett, és a visszapillantó tükörbe nézett. – Feltartjuk a forgalmat.
Gyerünk már!
– Nem hall – védekeztem.
– Persze, mert suttogsz.
– Nem suttogok! – hőzöngtem. – Teljesen jól hallhatóan beszélek.
– Kiabálj már oda! – Az autók kikerültek minket. Közben jó adag eső ömlött be az
ablakomon, eláztatva az ölemet.
Scarlett hangosan felsóhajtott, ami azt jelentette, fogytán a türelme. – Halley, ne légy már
ilyen kis beszari!
– Nem vagyok beszari! – mondtam. – Jézusom! Csak nézett rám. Kidugtam a fejem az
ablakon.
– Macon. – Ezúttal kicsit hangosabban szóltam, olyan mérges voltam. – Macon.
Scarlett újra fújtatni kezdett. Kezdtem teljesen elázni.

16
 – Macon – ismételtem, ezúttal kicsit hangosabban, és kinyújtottam a fejem a kocsiból,
amennyire csak tudtam. –Macon!!
Hirtelen összerándult a járdán, megfordult és rám nézett, mintha azt várta volna, hogy
felszaladunk a járdára a parányi járgányunkkal, és szétlapítjuk. Aztán csak bámult. Esőáztatta
inge a bőréhez tapadt, hajából arcára csöpögött a víz. Csak állt ott, és engem nézett, mintha
teljesen meggárgyultam volna.
– Mi az? – kiabált vissza, éppoly hangosan. – Most meg mi van?
Scarlett felkacagott mellettem. Most először hallottam nevetni, mióta hazajöttem. Hátradőlt
az ülésén, kezét szája elé emelte, és féktelenül nevetett. Legszívesebben elsüllyedtem volna.
– Izé – mondtam, miközben Macon egyre csak nézett rám. – Elvigyünk?
– Megvagyok – szólt be az autóba, Scarlettnek. – De azért köszi.
– Macon, szakad az eső! – Scarlett az anya-hangján beszélt. Jól ismertem. Ahogy Macon
rám nézett, láttam, milyen vörös a szeme, mennyire bedagadt a sírástól. – Gyerünk!
– Jól vagyok – mondta újra, és elhátrált az autótól. Kezével megtörölte arcát és haját.
Mindenfelé víz fröcsögött. –Majd találkozunk.
– Macon – szólt ki újra Scarlett, de Macon már ott sem volt, baktatott tovább az esőben.
Miközben a piros lámpánál ültünk a kocsiban, befordult egy sarkon és eltűnt; az inge volt az
utolsó, amit láttam belőle. Egy villanásnyi fehér a téglafalak előtt. Aztán elveszett szem elől,
felszívódott – olyan könnyedén, mintha varázslat történt volna: nyoma sem maradt. Scarlett
felsóhajtott, én feltekertem az ablakomat, és valami olyasmit mondtam, hogy mindenkinek
megvan a maga furcsasága. Le sem vettem a szemem az utcáról, ahol utoljára láttam, és azon
tűnődtem, ott volt-e egyáltalán valaha.

17
 HARMADIK FEJEZET

Amikor Michael Sherwoodra gondolok, zöldségek meg gyümölcsök jutnak eszembe.

Mélysárga banán, élénkzöld kivi, hűvös, lila, bársonyos héjú szilva. Barátságunk Michael
Sherwooddal, a közkedvelt fiúval és legendával, egyszerűen zöldségekkel és gyümölcsökkel
indult.
Scarlett meg én pénztárosként dolgoztunk a Milton's Marketben. Kis zöld kötényt, és
műanyag névtáblát viseltünk: Hello, Halley vagyok! Üdv a Milton'sban! Scarlett a nyolcas
kasszában dolgozott, vagyis az Édesség Nélküli Kosár kasszában, én pedig közvetlen mellette,
az Expressz – Tizenöt vagy Kevesebb Árucikk kasszában. Épp elég közel Scarletthez, hogy a
szemem forgassam vagy átkiabáljak az árleolvasóm pityegése fölött, amikor nem bírtam
tovább. Messze nem ez volt a világ legjobb munkája. De legalább együtt voltunk.
Láttuk, amikor Michael Sherwood június végén állásinterjúra jött. Nyakkendőt viselt.
Idegesnek tűnt. Miközben a jelentkezési lapjára várt a vevőszolgálat pultjánál, odaintegetett
nekem, mintha barátok lennénk. A zöldségosztályra került, a hivatalos beosztása „Nappali
zöldségmenedzser junior asszisztens” volt, ami azt jelentette, hogy nagy kupacba pakolta a
narancsot, átrakodta a gyümölcsöt a kis zöld tálcákra, aztán celofánt tett rájuk, és naponta
kétszer meglocsolta a zöldségeket egy nagy locsolócsővel. Leginkább csak nevetgélt és
remekül érezte magát. Gyorsan összebarátkozott mindenkivel, kezdve a húsosztállyal, egészen
a patikáig vagy épp a szépségosztályig. De hozzám és Scarletthez húzott leginkább. Illetve,
főleg Scarlett-hez. Én szokás szerint csak útitárs voltam.
A kivikkel kezdődött. Az első héten Michael Sherwood mindennap megevett ebédre négy
kivit. Csak kivit. Semmi mást. Mosolyogva Scarlett kis mérlegére helyezte őket egy zacskóban,
majd kiment a parkoló piciny füves részére, ahol felvágta és megette őket, egyesével, egyedül.
Ezen sokat tűnődtünk. Mi soha nem ettünk kivit.
– Szereti a gyümölcsöt – mondta Scarlett egy nap, amikor Michael kiment, de csak miután
hatalmas mosolyát Scarlettre villantotta, míg Scarlett el nem pirult. Egyszer az én kasszámhoz
jött, de a harmadik naptól kezdve Scarlett-nél állt sorba, még akkor is, amikor az én kasszám
fölött villogott a NYITVA, NINCSENEK VÁRAKOZÓK felirat.
Kinéztem Michaelre. A zöld színű zöldséges kötényében ült a napon, azokkal az apró,
szőrös gyümölcsökkel. Ingattam a fejem. Scarlettnek mindig legalább negyed órájába telt, mire
arcáról eltűnt a pír.
Másnap, amikor Michael a sor elejére ért a kivikkel és Scarlett beütötte az összeget a
pénztárgépbe, odaszólt a fiúnak. – Igazán szeretheted ezeket.
– Nagyon finomak! – felelte Michael, áthajolva Scarlett kis csekkfüzetes, hitelkártyás pultja
felett. – Soha nem ettél még?
– Csak gyümölcssalátában – felelte Scarlett. Annyira lekötötte a figyelmem, hogy fél füllel
hallgatózzak, hogy egy zacskó rigatoni tésztára véletlenül kétszáz dollárt ütöttem be, amivel
teljesen hazavágtam a pénztárgépem, és halálra rémisztettem a soromban várakozó szegény
nőt, aki csak ezt vette, néhány ananászt meg egy doboz tampont. Miközben érvénytelenítettem
a számlát és újra beütöttem mindent, lemaradtam a beszélgetésük feléről, és amikor
megfordultam, Michael már kint sétált az ebédjével, Scarlett pedig egy szőrös kivit tartott a
kezében, és mindenféle szögből méricskélte azt.
– Nekem adta – suttogta. Arca égővörös volt. – El tudod hinni?
– Elnézést, kisasszony! – kurjantott valaki a soromból. – Nyitva van?
– Igen – kiáltottam vissza. Scarlettől pedig megkérdeztem: – Még mit mondott?
– Ezeket beváltom! – mondta egy magas, csupaszőr férfi, pettyes ingben. Odatolta a
bevásárlókocsiját és a kezembe nyomott egy halom ragadós kupont. Négy húskonzervet,

18
légfrissítőt meg két üveg tűzgyújtó folyadékot vett. Néha jobb bele sem gondolni, mihez
kezdenek az emberek a kosarukban lévő dolgokkal.
– Azt hiszem, kiveszem a szünetemet – szólt oda nekem Scarlett, és kihúzta a fiókot a
pénztárgépéből. – Most úgy sincsenek sokan.
– Várj, egy perc és végzek. – De persze az én sorom eddigre hosszúra nyúlt. Teli lett
vevőkkel, akik tizenöt, tizennyolc, vagy némi kreatív számolással húsz árucikket is pakoltak a
kosarukba. Mind engem bámultak.
– Nem baj? – kérdezte Scarlett, és már indult is az irodába, hogy leadja a fiókját, szabad
kezében a kivivel. – Úgy értem…
Gyorsan kinézett. Láttam Michaelt a járdaszegélyen, az ebédjével.
– Menj csak! – mondtam, visszafordulva Scarlett felé, miközben áthúztam a Szőrmók
csekkjét a hitelesítő nyíláson. – Én majd később tartok szünetet, vagy ilyesmi…
De nem hallott, már ott sem volt. Kisietett a járdára, a napsütésbe, és leült Michael
Sherwood mellé. A legjobb barátnőm, Scarlett, elcserélt egy kivit a szívére.
Ezek után nem sok szünetet töltöttem vele. Michael Sherwood különös, idegen
gyümölcsökkel és zöldségekkel csábította Scarlettet. Zöld dinnye és sötétvörös vérnarancs
falatkákat vitt neki a kasszába, amikor Scarlett figyelmét épp lekötötte egy vevő. Később,
amikor felnézett, ott pihent valami az édesség nélküli kosár feliratán; egy darab szilva,
tökéletesen kiegyensúlyozva, vagy épp három retek, sorba állítva. Soha nem sikerült
rajtakapnom Michaelt, pedig úgy lestem Scarlett kasszáját, mint egy sas. Volt valami
varázslatos Michael Sherwoodban és Scarlett persze imádta ezt. Én is imádtam volna, ha velem
történik.
Ez volt az első nyár, amit nem kettesben töltöttünk Scarlettel. Mindig ott volt Michael, hogy
megnevettessen bennünket. Hasasokat ugrott a medencébe, vagy átölelte Scarlett derekát,
miközben Scarlett a konyhapultnál állt és sütitésztához keverte a hozzávalókat. Szintén ez volt
az első nyár, hogy nem voltunk együtt minden este. Néha, alkonyatkor, átnéztem az utca
túloldalára és láttam, hogy elhúzták a sötétítőfüggönyöket, Michael autója ott áll a házuk előtt,
és tudtam, hogy távol kell maradnom. Késő este hallottam, ahogy elköszönnek, félrehúztam a
függönyöm és láttam, ahogy Michael megcsókolja az utcalámpa sápadt, sárga fényében.
Azelőtt soha nem kellett harcolnom Scarlett figyelméért. Most elég volt annyi, hogy Michael
ránézzen, és Scarlett már szaladt is. Otthagyott, és ebédelhettem egyedül, vagy tévézhettem
apuval, aki mindig elaludt a kanapén fél kilencre és hangosan horkolt. Hiányzott a barátnőm.
De Scarlett olyan boldog volt, hogy igazán semmit nem hozhattam fel ellene. Jóformán napi
huszonnégy órában ragyogott, mindig nevetett, odakint ült Michaellel a Milton's előtt és
szájával kapta el a szőlőszemeket, amiket Michael felé dobált. Egész hétvégékre bevették
magukat Scarlették házába. Spagettit főztek Marionnak és filmeket kölcsönöztek ki. Scarlett azt
mondta, Michael egyszerűen nem akart szóbeszéd tárgya lenni, miután az iskolaév végén
szakított Elizabethtel. Aznap kockáztatták meg először, hogy az iskolából valaki együtt láthatja
őket, amikor lementünk a tóhoz. De a tópart kihalt volt és csendes, miközben dobáltuk a frizbit
és megettük a szendvicseket, amiket Scarlett csomagolt. Én a Mademoiselle magazinommal a
kezemben üldögéltem, néztem, ahogy együtt úszkálnak, a víz alá nyomják egymást, és
hangosan kacagnak. Már készülődtünk haza, a lenyugvó nap narancssárgán és vörösen
világított mögöttük, amikor azt a fényképet csináltam róluk. Scarlettnek ez az egy képe volt
kettőjükről. Kiragadta a kezemből, aznap, hogy megkaptam őket. Elvette a második példányt
is, és Michaelnek adta, aki a sebességmérője fölé tűzte az autójában. Ott is maradt egészen
addig, míg be nem cserélte az autóját a motorra.
Augusztus elejére szerelmet vallott Scarlettnek. Scarlett azt mondta, a medence partján
ültek, a vízbe lógatták a lábukat, amikor Michael odahajolt hozzá, megcsókolta és fülébe
duruzsolta a szót. Scarlett mindezt suttogva mesélte el, mintha valami varázslat lenne az egész,
amit a hangos beszéd, vagy a köztudomás könnyűszerrel megtörhetne. Szeretlek.
Ez csak még rosszabbá tette Michael gyors, alig két héttel későbbi halálát. Ő volt az
egyetlen fiú, aki kimondta ezt Scarlettnek és komolyan is gondolta. A világ nem tudta, Scarlett
19
mennyire szerette Michael Sherwoodot. Én sem voltam képes egészen megérteni, bármennyire
igyekeztem.

Az iskola első napján Scarlett autójával begurultunk a parkolóba, kerestünk egy helyet a
tanműhely épülete mögött és leparkoltunk. Scarlett lekapcsolta az Aspire motorját, és az ölébe
ejtette a kocsikulcsot. Aztán csak ültünk.
– Nincs hozzá semmi kedvem – jelentette ki Scarlett határozottan.
– Tudom – feleltem.
– Idén komolyan gondolom – mondta, és felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy képes leszek rá.
A mostani körülmények között mármint.
– Tudom – mondtam ismét. A temetés óta Scarlett mintha magába fordult volna; szinte soha
nem említette Michaelt, ahogyan én sem. Úgy tűnt, a nyár teljes első felében csakis róla
beszéltünk, most meg tiltott téma lett, tabu. Az iskolában ültettek egy fát az emlékére, rajta
dísztáblával, Sherwoodék pedig árulni kezdték a házukat; úgy hallottam Floridába költöznek.
Az élet ment tovább Michael nélkül. Amikor azonban valaki mégis megemlítette, alig tudtam
elviselni a Scarlett arcán megjelenő kifejezést: a fájdalom és a mindent elhomályosító
szomorúság egyvelegét.
A diákok vadiúj ruhákban özönlöttek el mellettünk. A betonúton tartottak a főépület felé.
Emberek és elrobogó autók hangját hallottam. Ott ültünk az Aspire-ben és szabadságunk utolsó
morzsáiba kapaszkodtunk.
Ültem és vártam. Az új hátizsákomat igazgattam a földön, a lábaim között. Tiszta, rendezett
rekeszeiben egy halom új, csillogó spirálfüzet, és kihegyezetlen ceruza pihent elcipzározva.
Mindig Scarlett döntötte el, meddig várunk.
– Akkor hát – mondta határozottan, és keresztbe fonta karjait. – Azt hiszem, nincs más
választásunk.
– Scarlett Thomas! – rikkantott valaki az autó mellől. Felnézve Ginny Tabort láttuk, új,
rövid frizurával és vörösre rúzsozott ajakkal. Kéz a kézben szaladt el mellettünk Brett Hershey-
vel, a focicsapat kapitányával. Csak Ginny volt képes összejönni valakivel egy temetésen. – A
suli erre van! – mutatott egyik vörösre lakkozott ujjával, majd fejét hátravetve felnevetett,
miközben Brett mintha arra várt volna, lepasszol-e neki valaki egy labdát. Ginny ujjával
fenyegetett minket, majd szaladt tovább, maga mögött rángatva Brettet. Nehezen hittem, hogy a
nyár elején annyi időt töltöttünk vele. Mintha hosszú évekkel ezelőtt lett volna.
– Istenem – mondta Scarlett –, mennyire utálom a csajt? – Tudom! – Ez volt a bevett
szövegem.
Nagy levegőt vett, a hátsó ülésre nyúlt a táskájáért, és az ölébe vette. – Oké. Nem
halogathatjuk tovább.
– Egyetértek – feleltem, és kinyitottam az ajtómat. – Akkor gyerünk! – mondta Scarlett
kelletlenül, kiszállt, becsapta maga mögött az ajtót, és vállára vetette a hátizsákját. Követtem,
része lettem a tömegnek, mely vitt magával, át a tanári parkolón, el a főbejárat előtti udvarig.
Megszólalt az első csengő, és mindenki elindult befelé. Hirtelen összezsúfolódtunk az ajtók
előtt, a testek és hátizsákok, könyökök és lábak jókora dugójában rekedve. Hagytam, hogy az ár
magával sodorjon a folyosón az osztálytermemig, közben végig Scarlett vörös haján tartottam a
szemem.
– Hát itt is lennénk – mondtam, amikor odaértünk Mr. Alexander ajtajához, amit
keménypapírból kivágott békák díszítettek.
– Sok szerencsét! – szólt vissza Scarlett, és kinyitotta saját osztályterme ajtaját, újra
grimaszolt egyet, majd eltűnt odabent.
Mr. Alexander terme már most bűzlött a formaldehidtől. Rám mosolygott, közben tekergett
a bajsza, én pedig leültem a helyemre. Az első nap mindig ugyanúgy ment: névsorolvasás, az
évi órarend kiosztása, és vagy tízmillió különféle tájékoztató a szülőknek a buszozásról, az
étkezdéi árakról, és az iskola szabályzatáról. Mellettem Ben Cruzak már most ki volt ütve, és
aludt, fejét a padra ejtve, mögötte pedig Missy Cavenaugh a körmét reszelgette. Még a Mr.
20
Alexander pultján, egy terráriumban ücsörgő kígyó is unottnak tűnt, miután befalt egy egeret a
reálos kockafejek szeme láttára, akik mindig itt lógtak az első csengő előtt.
Miután a hangosbemondó vagy negyedórán át ontott magából valami monoton szöveget, és
a padomon már több centi magasan álltak a tájékoztatópapírok, Alexander végre kiosztotta az
órarendeket. Azonnal láttam, hogy az enyémmel nem stimmel valami; volt egy
differenciálszámítás előkészítő órám (pedig még az algebra kettőt se csináltam meg), egy
haladó franciaórám (pedig én spanyolt tanultam) és ami a legrosszabb, egy zenekarórám.
– Legyen szép napotok! – próbálta túlkiabálni Alexander a csengőt, miközben mindenki az
ajtó felé csörtetett. Odamentem az asztalához. – Halley. Igen?
– Rossz az órarendem – magyaráztam. – Van egy zenekarórám.
– Zenekar?
– Igen. Meg egy differenciálszámítás előkészítő és egy haladó francia, és én ezek közül
egyikre se járok!
– Hmmm – mondta erre Alexander, és máris elnézett a fejem fölött, az első, órájára
gyülekező diákokra. – Az lesz a legjobb, ha elmész az első órádra és kérsz egy kilépő papírt a
tanácsadóba.
– De…
Felállt, bajsza mozgásba lendült. – Jól van, emberek, mindenki üljön le! Körbeküldök egy
táblázatot, ahol mindenki bejelölheti a választott helyét. Ez lesz az ülésrend a félév hátralevő
részére, úgyhogy azt tanácsolom, válasszatok körültekintően. És ne kopogjatok az üvegen,
megőrjíti a kígyót! Nos, ez itt a „bevezetés a biológiába” óra, szóval aki nem ide tartozik, az…
Kisétáltam a folyosóra, ahol Scarlett a tűzoltókészüléknek dőlve várt rám. – Hahó! Mi lesz
az első órád?
– Differenciálszámítás előkészítő.
– Micsoda? De hát még nem is jártál algebra kettőre!
– Tudom. – Áttettem a táskám a másik vállamra. Már most elegem volt a suliból. – Teljesen
elszúrták az órarendem. Van egy zenekarórám!
– Zenekar?
– Aha. – Félrelépve elengedtem magam mellett egy rakás focijátékost. – Be kell mennem a
tanácsadóhoz!
– Hű, az gáz – felelte. – Nekem előbb angolom, aztán árutervem van, szóval utána
találkozunk, oké? Az udvaron, az üdítőautomata mellett.
– Elvileg akkor van a zenekarórám – feleltem gyászos hangon.
– Nem kényszeríthetnek, hogy felvedd a zenekarórát? –mondta nevetve. Csak néztem rá. –
Nem tehetik. Menj be a tanácsadóhoz, aztán majd találkozunk.
A tanácsadó iroda tömve volt diákokkal. A falnak támaszkodtak, vagy a földön ültek.
Mindnyájan a három szabad tanácsadóra vártak. A recepciós, akinek megállás nélkül, visítva
rikácsolt a telefonja, egy veszett fenevad őrült tekintetével nézett rám.
– Mi az? – Az a fajta szemüveg volt rajta, amitől a szeme tányérnál is nagyobbnak tűnt, úgy
százszorosra nagyítva. – Neked meg mi kell?
– Elrontották az órarendemet – mondtam. Közben újra megszólalt a telefon. Egy sor piros
fény villogott rajta. – Beszélnem kell egy tanácsadóval.
– Igen, rendben – felelte, megragadta a telefont, és közben egy ujját elém tartotta, mintha
lenyomta volna a szünet gombot. – Halló? Tanácsadó iroda. Nem, most nincs bent. Rendben.
Értem, persze. Igen. – Letette a telefont, a telefonzsinór már a dereka köré tekeredett. – Szóval
mi az? Tanácsadóval akarsz beszélni?
– Rossz órarendet kaptam. Van egy zenekarórám.
– Zenekar? – Pislogva nézett rám. – Azzal meg mégis mi a baj?!
– Semmi – feleltem, miközben savanyú ábrázattal elhaladt mellettem egy klarinétot cipelő
gyerek. Lehalkítottam a hangom. – Csak éppen nem játszom semmilyen hangszeren. Úgy
értem, soha nem jártam zenekarórára.

21
 – Nos – kezdte lassan, miközben újra felcsörgött a telefon –, talán zenekari bevezetés óra. A
kezdők arra járnak.
– De én egyáltalán nem jelentkeztem zenekarórára – mondtam egy kicsit hangosabban, csak
hogy halljon a telefoncsörgés felett. – Nem akarok oda járni!
– Értem, nos, akkor írd fel a neved arra a papírra! – csattant fel. Kihoztam a béketűrésből:
nem kívánta tovább ecsetelni a zenei képzés előnyeit. Csörgés közben kapta fel a telefont. –
Sorra kerülsz, amint lehet.
Leültem a fal mellé, egy tinédzserekről szóló könyvekkel teli polc alá. Például Hogyan
osztozzunk különbözőségeinken: a kamaszkorú gyermek megértése. Vagy Korosztályi nyomás:
a saját út megtalálása. Anyu második könyve, a Vegyes érzelmek: anyák, lányok és a
gimnáziumi évek is ott volt, amitől rögvest rémes hangulatom támadt. Ha igazán gyötörni
akartam volna magam, felüthettem volna, és olvashattam volna arról, milyen jól működő és
erős a kapcsolatunk anyuval.
A szobában fullasztó meleg volt és a sok, egymás hegyén-hátán várakozó diák mind túl
hangosan beszélt. Egy mellettem ülő lány azzal foglalta el magát, hogy mindenféle színnel azt
írta a füzete fedelére: halál halál halál. Egy kupac filctoll hevert mellette. Lehunytam a
szemem, és felidéztem a nyarat, a medence hűs vizét és a hosszúra nyúló napokat, amikor
semmi dolgunk nem volt, csak úszkáltunk és addig aludtunk, amíg csak akartunk.
Éreztem, hogy leül mellém valaki. Elég közel támaszkodott a falnak ahhoz, hogy vállaink
összekoccanjanak. Elhúzódtam és átkulcsoltam felhúzott térdem. Ekkor egy ujj böködését
éreztem a vállamon, döf döf döf. Kinyitottam a szemem, és gondolatban felvérteztem magam,
hogy órákon át kell várakoznom a tanácsadó irodában Ginny Taborral.
De nem Ginny volt az. Macon Faulkner böködte a vállam. Vigyorogva nézett rám. – Mit
műveltél? – kérdezte.
– Tessék? – A halál halál halál-lány ekkorra a füzete hátlapjára váltott. Módszeresen
színezte a betűket zöldre, sorban egymás után.
– Mit műveltél? – kérdezte Macon újra, majd a recepciós pultra mutatott. – Ez még csak az
első nap, és te már bajba kerültél.
– Nem kerültem bajba – feleltem. – Elrontották az órarendemet.
– Na persze – felelte lassan, színlelt gyanakvással. Piros pólóban és farmerben volt, fején
baseballsapka, ami alól kilógott szőke haja. Hátizsákja nem volt, csak egy sima spirálfüzete,
aminek spirálrészébe egy tollat tűzött. Macon Faulkner határozottan nem volt iskolába való. –
Valószínűleg máris összeverekedtél valakivel és most felfüggesztést fogsz kapni.
– Nem – mondtam. Nem tudom, hogy a napom alakulása miatt volt, vagy mert hirtelen
Scarlettre jellemző merészség szállt meg, de egyáltalán nem voltam ideges, hogy beszélgetnem
kell vele. – Csupa rossz órát írtak az órarendembe.
– Ja, nyilván… – felelte könnyed hangon. Nekidőlt a falnak. – Ugye tudod, hogyan kell
viselkedned odabent? Ránéztem. – Tessék?
– Viselkedési szabály. – Rám kacsintott. – Ne viccelj! Hatalmas segítségre szorulsz! Oké,
figyu. Először is: ne ismerj be semmit! Ez a legfontosabb szabály.
– Nem vagyok bajban – mondtam.
– Másodszor – folytatta hangosan, ügyet sem vetve rá, mit mondtam –, próbáld összezavarni
őket, hozd szóba valahogy a pszichológusodat! Mondhatsz például valami olyat, hogy „A
pszichológusom szerint problémám van a tekintélytisztelettel.” Vágj tök komoly képet!
Általában már a „pszichológus” szó hallatán megkegyelmeznek. Felnevettem. – Képzelem…
– Pedig így van! És ha ez se válik be, használd a jedi elmetrükköt! De csak akkor, ha
végképp nincs más választásod!
– A micsodát?!
– A jedi elmetrükköt! – Rám nézett. – Egyszer se láttad a Csillagok háborúját?
Elgondolkoztam. – Dehogynem.
– A jedi elmetrükk az, amikor közlöd valakivel, amit szeretnéd, hogy gondoljanak, és aztán
azt is gondolják. Például tegyük fel, hogy én vagyok Mr. Mathers. És azt mondom: „Macon,
22
már így is túlfeszítetted a húrt, pedig ez még csak az első tanítási nap. Hát így kell kezdeni az
iskolaévet?!” Te vagy én. Mit mondasz?
Megráztam a fejem. – Fogalmam sincs.
Macon a szemét forgatta. – Azt mondod: „Mr. Mathers, elengedi ezt nekem, mert ez még
csak az első nap, véletlen volt az egész, és a tüzet eloltották, amint lángra lobbant.”
– A tüzet? – kérdeztem. – Miféle tüzet?
– A lényeg az – mondta könnyedén, legyintve –, hogy egyenesen a képébe mondod ezt,
baromi határozottan. Aztán ő mit mond erre?
– Hogy meghibbantál?
– Nem. Azt mondja: „Nos, Macon, ezt most elengedem neked, mert ez még csak az első
nap, véletlen volt az egész, és a tüzet eloltották, amint lángra lobbant.”
Felnevettem. – Már hogy mondaná ezt?!
– Simán – mondta bólogatva. – Ez a jedi elmetrükk. Hidd csak el! – Aztán rám mosolygott,
és én már-már hittem neki.
– Tényleg nem vagyok bajban. – A kezébe nyomtam az órarendem. – Hacsak ez a trükk nem
oldja meg az ilyesmit is, nem hiszem, hogy hasznát veszem.
Hunyorogva nézte a papírlapot. – Differenciálszámítás előkészítő. – Felnézett rám, felvonta
a szemöldökét. – Ez komoly?
– Nem. Az algebrán is épp hogy csak átevickéltem. Erre bólintott; szemmel láthatóan közös
pontra találtunk. – Francia, tesi… Hé, ugyanakkor van a tesióránk!
– Tényleg? – Macon Faulkner meg én, amint együtt tollasozunk. Vagy a golflendítéseket
gyakoroljuk. És nézzük egymást a pattogó kosárlabdákkal teli tornateremben.
– Ja. Harmadik óra. – Tovább olvasott, majd felemelte kezét, levette a sapkáját, megrázta a
haját és a baseballsapkát ellenzővel hátrafelé nyomta vissza a fejére. – Természettudomány,
angol, blablabla… Hoppá! Nicsak!
Már tudtam is, mi következik.
– Zenekar – mondta széles vigyorral. – Benne vagy a zenekarban.
– Nem vagyok benne a zenekarban – mondtam hangosan, és az a klarinétos gyerek újra rám
nézett. – Iszonyatosan elírták, de senki nem hisz nekem!
– Milyen hangszeren játszol? – kérdezte. – Semmilyenen – feleltem. Próbáltam
méltatlankodni, de Macon annyira helyes volt. Fogalmam se volt, egyáltalán miért kezdett
beszélgetni velem.
– Fuvolás típusnak látszol – mondta elgondolkozva, az állát simogatva. – Vagy talán
pikolósnak.
– Fogd be! – mondtam. Magam is meglepődtem a merészségemen.
A fejét rázva nevetett. – Esetleg a triangulum? – Feltartotta a kezét, úgy tett, mintha lenne
nála egy, és ünnepélyes képpel megütötte egy képzelt pálcával.
– Hagyj békén! – nyögtem, fejem a kezembe temettem, és titkon mindennél jobban
reméltem, hogy nem teszi.
– Jaj, ne csináld már! – mondta, és éreztem, ahogy keze a vállamhoz ér, és megszorítja.
Majd meghaltam, ott helyben. – Csak hülyéskedek!
– Ennél rosszabb napot el se tudok képzelni – mondtam, miközben ő visszahúzta a kezét,
közben végigsimítva a vállamon. – Borzalmas!
– Faulkner. – Hangosan mondták, az egész szoba elcsendesült. Amikor felnéztem, Mr.
Matherst, a harmadikosok vezető tanácsadóját láttam. A recepciós pultnál állt, kezében egy
dossziéval. Nem tűnt valami vidámnak. – Gyerünk!
– Ez én vagyok – mondta Macon egy vigyorral. Felállt és felkapta a füzetét. Ujjával
megkocogtatta a fejét és rámkacsintott. – Ne feledd! Jedi elmetrükk.
– Oké – mondtam és bólintottam.
– Viszlát később, Halley! – mondta. Komótos léptekkel sétált Mr. Mathershez, aki
megragadta a vállát és végigvezette a folyosón. Alig hittem, hogy Macon egyáltalán emlékezett
a nevemre. A halál halál halál-lány ekkor meredten bámult rám, mintha a Macon Faulknerrel
23
folytatott rövid beszélgetésem után hirtelen fontosabb, figyelemre méltóbb lennék. Az biztos,
hogy máshogy éreztem magam. Macon Faulkner, aki addigi teljes életemben összesen nem
mondott nekem hét szót sem, egyszer csak felbukkant és perceken át beszélt velem. Mintha
barátok lennénk, haverok, pedig hivatalosan csak egyszer találkoztunk. Furcsa idegességet
éreztem a gyomromban, és hirtelen eszembe jutott Scarlett, ahogy a Milton's kasszájában áll, és
elpirulva bámul egy kivit.
– Hal… Hal Cooke. Van itt egy Hal Cooke? – kérdezte valaki unott hangon a recepciós
pultnál. Bármilyen emelkedett hangulatba kerültem is, az most hirtelenjében köddé vált. Az
első tanítási nap azon pillanatok közé tartozott, amikor átkoztam a szüleimet, hogy nem
neveztek el egyszerűen Jane-nek vagy Lisának.
Felálltam, megragadtam a táskám. A pult mellett álló tanácsadó, egy hatalmas termetű,
fekete nő élénkrózsaszín kosztümben, még mindig próbálta kiolvasni a nevem. – Halley –
mondtam, amikor közelebb értem. – A nevem Halley.
– Ühüm. – Megfordult és intett, hogy kövessem, végig a folyosón, el két iroda mellett, a
hármas számú ajtóig. Amikor a középső ajtóhoz értem, mintha Macon hangját hallottam volna
a félig nyitott ajtó mögül, elvegyülve Mr. Mathers halk dörmögésével. Kíváncsi voltam,
működik-e a trükkje.
Macon csaknem teljesen kiment a fejemből, amikor végre kijöttem, összetörve, fáradtan,
kezemben az új órarenddel. Kábán álltam a tanácsadó iroda előtt, és ekkor megszólalt a
második óra végét jelző csengő. Egyszeriben tódulni kezdtek a diákok minden osztályteremből,
ellepve a folyosókat. A kólaautomatához mentem, hogy megkeressem Scarlettet.
– Hahó! – kiáltott oda nekem, a negyeddollárosokkal és egy dolláros bankjegyekkel
lökdösődő tömegen át, akik majd megvesztek egy üdítőért. Scarlett meglengetett két dobozos
kólát a feje felett, én meg követtem azokat, míg meg nem találtam Scarlettet a távolabbi falnál,
ott, ahol lefotózták Michael Sherwoodot a diavetítésre. A kezembe nyomta az egyik kólát. –
Milyen a zenekar?
– Szuper! – mondtam, kinyitottam a kólásdobozom és nagyot kortyoltam belőle. – Azt
mondják, már most világraszóló tehetségem van az oboához.
– A nagy francokat van! – felelte.
Elmosolyodtam. – Sikeresen kimenekítettem magam, hála az égnek. De nem fogod elhinni,
kivel beszélgettem a tanácsadó irodában!
– Kivel?
Hangos hurrogás tört ki a kólaautomatánál, elfojtva minden más hangot. Valakit a pedellus
keresésére küldtek. Az automata naponta legalább egyszer elromlott, ami mindig kisebbfajta
lázadást eredményezett. Vártam, míg a tömeg elcsendesedett, és az emberek, kezükben rázva az
aprójukat, elsétáltak. Csak akkor szólaltam meg. – Macon Faulknerrel.
– Komolyan? – Kinyitotta a táskáját, és kutakodni kezdett benne. – Mi van vele?
– Azt hiszem, máris bajba keveredett.
– Nem meglepő. – Letette az italát. – Jézusom, hirtelen tök vacakul érzem magam. Rosszul
vagyok.
– Hányingered van?
– Olyasmi. – Elővett egy doboz Advilt, lepattintotta a kupakját, és bekapott két szemet. –
Valószínűleg csak a szokásos iskolaundorom lehet az.
– Valószínűleg. – Néztem, ahogy nekidőlt a téglafalnak és becsukta a szemét. A napsütésben
a haja mélyvörösen ragyogott, már-már lángolt, benne néhány világosabb tinccsel.
– Szóval – folytattam – elég fura volt. Egyszerűen leült mellém, csak úgy, és lyukat beszélt a
hasamba. Mintha ismerne.
– Ismer is!
– Igen, se csak a temetés napján találkozott velem. Azelőtt még csak be sem mutatkoztunk.
– Na és? Ez egy kis város, Halley. Itt mindenki ismer mindenkit.

24
 – Akkor is fura volt! – mondtam ismét, és újra lejátszottam az egészet a fejemben, kezdve
azzal, hogy megböködte a vállam, egészen odáig, hogy a nevemen szólított, amikor elment,
vigyorogva. – Nem is tudom.
– Hm – mondta Scarlett lassan, és hátranyúlt a feje mögé, hogy összefogja a haját. – Talán
tetszel neki.
– Ne mondj ilyeneket! – Arcom újra égni kezdett. – Nem tudhatod. Nem kéne mindig azt
hinned, hogy lehetetlenség.
Megszólalt a csengő, én gyorsan kiittam a kólámat, és az üres dobozt a mellettem álló
üvegvisszaváltós kukába hajítottam. – Kezdődik is a harmadik óra!
– Áh. Tengerkutatás. – Felvette a táskáját. – És neked?
– Nekem… – kezdtem, de valaki megkocogtatta a vállam, amikor viszont megfordultam,
eltűnt. A klasszikus átverés. Visszafordultam Scarletthez, és a válla mögött megláttam Macont,
úton a tornaterem felé.
– Gyerünk! – kiáltott oda nekem a most már kihalt udvaron át. – El fogsz késni tesiről!
– … tesi – fejeztem be félszegen, és éreztem, hogy arcom újult pírral ég. – Jobb is, ha
megyek.
Scarlett csak nézett rám, a fejét rázta, mintha tudott volna valamit, amit én nem. – Vigyázz!
– mondta csendesen, majd feljebb húzta vállán a táskáját.
– Mire? – kérdeztem.
– Tudod – mondta, és rémesen szomorú arcot vágott. Aztán újra a fejét ingatta,
elmosolyodott, és elindult. – Csak vigyázz! A tesin, meg minden.
– Oké – feleltem, és eltűnődtem, vajon látomása támadt-e, amiben eltalál egy elszabadult
baseball-labda, vagy megvakít egy tollaslabda, esetleg egyszerűen csak Maconre gondolt, és
mindenre, amire ő emlékeztette. Talán ez szomorította el. – Vigyázok – mondtam.
Integetett és elindult, fel a dombon a természettudományok épülete felé. Én sarkon
fordultam és az ellenkező irányba indultam. Belöktem a tornaterem ajtaját, és megcsapott a
penész, a Ben-Gay és az összeizzadt tornamatracok szaga. Macon Faulkner ott várt rám.

A tornaóra lett életem legfontosabb ötven perce. Jöhetett betegség, nemzeti katasztrófa, akár
halál; a harmadik órán mindig megjelentem a fehér zoknimban, és kék rövidnadrágomban,
amint megszólalt a csengő. Macon néha ellógta. Azokon a napokon nyomorultul éreztem
magam. Kedvetlenül ütögettem a labdámat és az órát lestem a falon. De azokon a napokon,
amikor Macon ott volt, a tornaóra volt a létező legjobb dolog a világon.
Természetesen úgy tettem, mintha gőzerővel utálnám, mert cikibb volt még a zenekari
tagságnál is, ha valaki igazán szerette a tesiórát. De én voltam az egyetlen a lányok öltözőjében,
aki nem nyavalygott hangosan, miközben délelőtt fél tizenegykor átöltöztünk az újabb napi
röplabdázáshoz. Mindössze annyit kellett tennem, hogy kisétálok az öltözőből, hanyagul,
megjátszva az álomkórt, túlságosan szédelegve, hogy észrevegyem Macont, aki általában az
ivókútnál volt, nem az előírásnak megfelelő tornacipőben, zokni nélkül (amiért mindennap
levontak tőle öt pontot). Néhány méterre ültem le tőle, odaintegettem neki, és úgy tettem,
mintha nem számítanék rá, hogy arrébb csusszan pár métert a földön, hogy mellém üljön, amit
ő mindig megtett. Mindig. Rendszerint ez a néhány perc, mielőtt Van Leek edző összeterelt
minket a csíptetős táblájával, ez volt a napom legjobb része. Minden nap. Néhány apróbb
eltérést leszámítva, ilyenkor általában a következő beszélgetés zajlott köztünk:

MACON Mizújs?
ÉN Tök kivagyok.
MACON Ja, én is elég sokáig buliztam tegnap.
Én (mintha hétköznap bármikor is kimaradhattam volna nyolcnál tovább)
Én is. Látom, ma sincs rajtad zokni.
MACON Kiment a fejemből.
ÉN Megfogsz bukni tesiből, ugye tudod?
25
 MACON Ha veszel nekem egypár zoknit, akkor nem.
ÉN (gúnyosan nevetve) Azt várhatod!
MACON Oké. Akkora te lelkeden szárad.
ÉN Fogd be!
MACON Készen állsz a röpizésre?
ÉN (mintha stramm csaj lennék) Persze. Laposra verlek!
MACON (nevetve) Oké. Persze. Majd meglátjuk.
ÉN Oké. Majd meglátjuk.

Ez éltetett.
Macon nem azért járt suliba, hogy tanulhasson, és felvegyék az egyetemre. Neki az iskola
szükséges rossz volt csupán, amit némileg enyhített a gyorskaja meg az állandó késés. Az
esetek felében úgy jelent meg, mint aki épp akkor mászott ki az ágyból, és a tornatanár
állandóan kiabált vele, amiért ételt csempészett a tornaterembe: kólát csúsztatott a hátizsákjába,
a zsebét teletömte cukorkával és csokival. Mesterien gyártotta a mentségeket.
– Faulkner! – ugatott rá mindig a tornatanár, amikor Macon megjelent, tíz perc késéssel,
zokni nélkül, szájában egy fél szelet csokival. – Remélem hoztál felmentést!
– Itt van ni! – felelte ilyenkor Macon vidáman, és előhúzott egyet a zsebéből. Mind árgus
szemmel figyeltük, ahogy a tornatanár alaposan szemügyre veszi a papírfecnit. Macon soha
nem látszott aggódni. A tornaórák hírhedten könnyű röpdolgozatai közül egyet sem tudott
megírni, de első próbálkozásra tökéletesen lemásolta bárki aláírását. Született tehetsége volt
ehhez.
– Csuklóból kell csinálni! – magyarázta, miközben felmentést írt magának egy újabb
temetés vagy orvosi vizsgálat miatt, és alákanyarintotta anyukája nevét. Egyre csak vártam,
mikor bukik le. De ez soha nem következett be.
Úgy tűnt, bármeddig kimaradhatott este; mindössze annyit tudtam az anyukájáról, hogy nem
tesz pontot az i-re. Még csak azt sem tudtam, hol laknak. Macon vad volt, más, mint a többiek,
és amikor vele voltam, és magával ragadott mindez, úgy tehettem, mintha én is ilyen lennék.
Bulikról mesélt, ahol előbb-utóbb mindig megjelentek a zsaruk, vagy autózásokról, amikor az
éjszaka közepén nekiindult, minden tervezgetés nélkül, le a tengerpartra, vagy Washingtonba,
csak mert épp ehhez szottyant kedve. Hétfőnként mindig tele volt elképesztő sztorikkal, olyan
zenekarok pólóit vette fel, akikről még csak nem is hallottam, a kézfején pedig ilyen vagy
olyan klubok elmosódott beléptető bélyegzői látszottak. Olyan nevekkel és helyekkel
dobálózott, amikről akkor hallottam először, de bólogattam, elraktároztam őket a
memóriámban és úgy ismételtem el őket Scarlettnek, mintha ismerném őket, mintha ott lettem
volna, és láttam volna mindent. Volt valami Maconben, a lényében, könnyed, ruganyos
lépteiben, huncut mosolyában, titokzatos, rejtélyes múltjában (miközben az enyém olyan volt,
mint egy nyitott könyv), ami hihetetlen módon rabul ejtett.
Scarlett természetesen csak a fejét rázta és mosolyogva hallgatta, ahogy összevissza
csacsogok és szóról szóra, mozdulatról mozdulatra visszaadom együgyű zoknis-röplabdás
beszélgetéseinket. Ott ült mellettem egy szó nélkül, valahányszor Macon nem jött iskolába, és
én végigduzzogtam az ebédet, csak piszkáltam a szendvicsemet és kijelentettem, hogy amúgy
sem izgat Macon túlzottan. Néha pedig, amikor felnéztem rá, ugyanazt a szomorúságot láttam
az arcán. Mintha Michael Sherwood váratlanul előtűnt volna valahonnan, a feje egy zugából,
ahová gondosan elrejtette, és eszébe juttatta a nyár elejét, amikor ő volt teli mesélnivalóval.
Közben egész szeptemberben zajlottak az események. Apu rádióműsora a T104-en
fazonírozáson esett át, a nyáron új formába öntötték, és hirtelen őt hallgatta mindenki.
Reggelente apu hangját hallottam a parkolóban vagy a piros lámpánál álló autókból, de még a
Zip Mart nevű kisboltban is, ahová Scarlettel néha beugrottunk suli előtt kólát venni meg az
autót feltankolni. Apu viccelődött, a betelefonálókat ugratta, és lejátszott minden zenét, amit
akkoriban hallgattam, amik végigkísérték minden mozdulatom. Brian reggelire? – hirdette egy
óriásplakát a bevásárlóközpont előtt; Jobb, mint a tojásrántotta! Apu ezt mérhetetlenül
26
viccesnek találta, szerinte még az itt hóemberek élnek-nél is jobb volt, és anyu gyakran
megvádolta, hogy mindig a hosszabbik úton jön haza, csak hogy láthassa az óriásplakátot. Az ő
hangját hallottam, mehettem bárhová. Elválaszthatatlan volt házon kívüli életemtől. Kissé
nyugtalanító volt, hogy aput hallgatni hirtelen menőnek számított.
Az volt a legrosszabb, amikor rólam beszélt. Egyik nap a Zip Martban voltam.
Természetesen a T104 szólt; a betelefonálók életük legkínosabb pillanatait osztották meg az
éteren át. Nagyjából a suli fele itt volt cigit, kekszet meg csokit vásárolni: csillapítani a kora
reggeli cukor- és nikotinéhséget. A sor elején álltam, amikor meghallottam a nevem.
– Igen, emlékszem, amikor a lányom, Halley, ötéves volt – kezdte apu. – Egek, soha nem
láttam ennél viccesebbet. Egy szomszédunknál voltunk kerti partin és a feleségemmel …
Már égett az arcom. Éreztem, hogy apu minden egyes szavával öt fokkal emelkedik a
hőmérsékletem. A kasszánál természetesen ezt a pillanatot választották, hogy kicseréljék a
számlablokkot. Ott ragadtam.
– Szóval ott állunk, beszélgetünk a szomszédokkal, közvetlen egy hatalmas sártócsa mellett;
pár napig folyamatosan esett és még mindig vizenyős volt minden. Na és Halley odakiált
nekem, „Hé, apu, ezt figyeld!” Úgyhogy a feleségemmel odanézünk, és már jön is. Úgy szalad,
ahogy a kisgyerekek, összevissza dobálva kezét-lábát.
– A francba! – mondta az eladó, és öklével rácsapott a számlablokkra. Nem tudta
visszanyomni a helyére. A pokolban éreztem magam.
– És esküszöm – folytatta apu, most már kuncogva –, ahogy egyre közelebb ért ahhoz a
sártócsához, én azt gondoltam, egek, elfog taknyolni! Láttam előre.
Mögöttem valaki felvihogott. A gyomrom tótágast állt.
– Odaér a tócsa széléhez, még mindig rohan, és a lábai egyszerűen… kirepülnek alóla. –
Apu ekkor nevetésben tört ki, úgy ezernyi ingázóval és irodistával egyetemben három
megyényi területen. – A fenekén farolva szánkázott végig a sártócsán, és hihetetlenül döbbent
képpel zötykölődött, míg végül a lábunk előtt landolt. Tetőtől talpig sárosan. És isten a tanúm,
ekkor mind azon igyekeztünk, hogy el ne nevessük magunkat. Azt hiszem, soha nem láttam
ennél viccesebbet. Soha.
– Egy dollár kilenc cent lesz – mondta hirtelen az eladó. Odavetettem elé a dolláromat meg
némi aprót, és ellökdösődtem a vigyorgó arcok mellett, ki az autóhoz, ahol Scarlett várt.
– Hű, anyám – mondta, miközben becsúsztam mellé. – Ez baromi ciki!
– Fogd be! – feleltem. Egész nap a sártócsás vicceket kellett hallgatnom. Sorra böktek
oldalba az emberek és vihogtak az arcomba. Macon elkeresztelt Latyak Gatyesznek. Ez volt a
legrosszabb.
– Sajnálom – mondta apu, amint hazaért. Levegőnek néztem és elindultam, fel a lépcsőn. –
Tényleg, igazán sajnálom. Egyszerűen csak kicsúszott a számon, Halley. Komolyan!
– Brian! – mondta anyu. – Azt hiszem, Halley életét tabuként kellene kezelned. Oké?
Mindezt az a nő mondta, aki két könyvet írt rólam! Mindkét szülőm azzal kereste a kenyerét,
hogy megaláztak engem.
– Tudom, tudom – felelte apu, de mosolygott. – De annyira vicces volt. Nem? – Kuncogott,
majd megpróbált felegyenesedni. – Ugye?
– Rohadt vicces volt – feleltem. – Megszakadtam a röhögéstől.
Ez csak egy példa volt arra, hogy azon az őszön a szüleim hirtelen hogyan kezdtek az
őrületbe kergetni. Nem csak az egész államra kiterjedő rádiós megszégyenülés volt ez; inkább
valami olyasmi, aminek nem tudtam rátapintani a lényegére, amit nem tudtam világosan
meghatározni. Szavak és incidensek kusza összevisszasága. Gyorsan görögtek, egyre duzzadva,
akár egy hegyoldalon leguruló hógolyó. Egyre nagyobb erejük lett, hogy aztán végül teljesen
összezúzzanak. Nemcsak a szavaik voltak, vagy amilyen pillantásokat váltottak egymással,
amikor vacsora közben megkérdezték, milyen volt aznap a suli, amire tele szájjal motyogtam,
tűrhető, és közben elvágyódva néztem át Scarlettékhez, ahol ő egész biztosan egyedül evett, a
tévé előtt, és senki kérdésére nem kellett válaszolnia. Volt idő, egykor, amikor anyu lett volna
az első, akinek mesélek Macon Faulknerről és hogy mit jelentenek nekem újabban a tornaórák.
27
Most viszont csak anyu merev nyakát láttam, ajkának feszes, vékony vonalát, ahogy velem
szemben ült, emlékeztetett, hogy fejezzem be a házimat, közölte, hogy nem, nem mehetek át
Scarletthez hétköznap, és megkért, hogy ne felejtsek el elmosogatni és kivinni a szemetet.
Mindezeket évek óta mondogatta. Most azonban úgy tűnt, a szavak megtelnek valamivel, ami
kettőnk közé ékelődik az asztalon és minden további beszélgetést megakadályoz.
Tudtam, hogy anyu nem értene semmit Macon Faulknerrel kapcsolatban. Ennél messzebb
nem is távolodhattam volna el tőle, Noah Vaughntól, és attól a tökéletes lánytól, aki azon a
Grand Canyon-os képen voltam. Ebben a Michael Sherwood nélküli, gimnáziumi világban,
amiben most éltem, ahol a tornaóra éltetett, anyu és az, amit képviselt, nem kapott helyet.
Olyan volt ez, mint azok a tesztek, ahol meg kell mondani, mi nem illik a csoportba: alma,
banán, körte, traktor. Anyu, bárhogyan igyekezett, a traktor volt; nem tehetett ellene semmit.

28
 NEGYEDIK FEJEZET

Október 18-án, délelőtt fél tizenkettő előtt három perccel Macon végre randira hívott. Nagy
horderejű pillanat volt, felejthetetlen emlék. Nem történt valami sok hihetetlen esemény az
életemben. Ennek minden részletére emlékezni akartam.
Péntek volt, a tollaslabdatesztünk napja. Miután beadtam a dolgozatomat, elővettem az
angolfüzetemet és olvasgatni kezdtem a feladott szavakat. Közben azért a szememet Maconön
tartottam: ceruzája végét rágcsálta, a plafont bámulta és ugyanazzal az öt rövid kérdéssel
viaskodott, amelyek tizenöt éven át változatlan formában szerepeltek a tornatanárunk
tesztjeiben.
Néhány perccel később felállt, hogy beadja a papírját, és a füle mögé tűzte a ceruzáját,
miközben elhaladt mellettem. Nekigyürkőztem és ugyanazt a szót, hegemónia, kezdtem újra és
újra olvasni, mintha varázsige lenne, amivel magamhoz vonzhatom Macont, hogy beszéljen
velem. Hegemónia, hegemónia, miközben beadta a tesztjét a tornatanárnak, majd
kinyújtózkodott és lassan elindult felém. Hegemónia, hegemónia, ahogy egyre közelebb ért,
majd vigyorogva ellépett mellettem, visszaindulva oda, ahol ült. Hegemónia, hegemónia,
ismételgettem reménytelenül. A szó ott úszott a szemem előtt. És ekkor végül, az utolsó
hegemóniánál, meghallottam a zörejt, ahogy a füzetét mellém teszi és lehuppan az oldalamon.
Ennyi kellett csak, és éreztem újra azt a fura, harmadik órás, tesis bizsergést. Mintha hirtelen az
összes bolygó együtt állna, és a következő negyed óra csakis jó lehetne, mert Macon csak az
enyém lesz.
– Szóval – kezdte, és a hátára feküdt a tornaterem fényes padlóján, fejével közel a lábamhoz
–, ki találta fel a tollaslabdát?
Ránéztem. – Nem tudod?
– Nem ezt mondtam. Csak kíváncsi vagyok, te mit írtál.
– A jó választ.
– És az mi?
Vállat vontam. – Tudod. Az a pasi.
– Ja, persze. – Vigyorogva bólintott, és egyik kezével beletúrt nedves hajába. – Igen. Én is
azt írtam, Latyak Gatyesz.
– Akkor jó. – Lapoztam egyet az angolos füzetemben. Úgy tettem, mintha minden
figyelmemet az kötné le.
– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte.
– Még nem tudom. – Minden pénteken lezajlott köztünk ez a beszélgetés; Maconnek mindig
nagy tervei voltak, én meg úgy csináltam, mint akinek nagy tervei vannak.
– Egy randi a jó öreg Noah-val?
– Nem – feleltem. Noah-ék tornaórás csoportja játszott egy röplabdameccset a miénkkel, és
persze miután morogva odaköszönt nekem, kénytelen voltam elmagyarázni Maconnek, ki ő.
Fogalmam sincs, miért mondtam el, hogy Noah a volt barátom; azóta is próbáltam ezt
Maconnel elfeledtetni.
– Na és te? – kérdeztem.
– Van egy buli, nem is tudom – felelte. – Arborsban.
– Komolyan?
– Aha. De lehet, hogy béna lesz.
Bólintottam, mert mindig ez volt a legbiztosabb, aztán hazudtam: a második legbiztosabb. –
Ja, persze. Azt hiszem, Scarlett mondott róla valamit.
– Aha, tuti hallott róla. – Scarlett volt köztünk az összekötő kapocs. – El kéne jönnötök!
– Lehet, hogy elmegyünk – feleltem, és közben el is döntöttem magamban, hogy ott leszünk,
még ha maga a jóisten akar is megakadályozni ebben. – Ha ő akar menni. Még nem tudom.
29
 – Figyelj! – mondta, és felnézett rám. Szőke haja a homlokába hullott. – Szerintem el kéne
jönnöd, akkor is, ha ő nem tud.
– Nem mehetek egyedül – feleltem gondolkozás nélkül.
– Nem leszel egyedül! – mondta erre. – Ott leszek én.
– Hm. – Ekkor néztem fel az órára, Macon feje fölé a falra, hogy örökre az emlékezetembe
véssem ezt a pillanatot. Ebben csúcsosodott ki a sok tollaslabdameccs, a szervák a
röplabdázáskor, és a tornateremben lefutott körök. Erre vártam végig. – Jó. Ott leszek.
– Oké. – Rám mosolygott, és abban a pillanatban beleegyeztem volna bármibe, amire kér,
bármilyen veszélyesen hangzott is ez. – Akkor ott találkozunk.
Ekkor megszólalt a csengő, hangosan, fülsértően, visszhangozva a hatalmas, kongó
tornaterem falairól, miközben mindenki felállt. Van Leek edző arról harsogott valamit, hogy
hétfőn elkezdjük a bowlingozást, és mindenki álljon készen az ötlépéses kezdőgurítás
megtanulására, de nem hallottam sem őt, sem senki mást. Macon felkapta a füzetét, felállt, és
felém nyújtotta kezét, hogy talpra segítsen.
Csak néztem rá, azon tűnődve, mibe keveredem bele, de nem számított. Macon felém
nyújtott tenyerébe tettem a kezem, és éreztem, ahogy ujjai az enyémek köré zárulnak.
Hagytam, hogy maga felé húzzon, talpra. Szemem tágra nyílt.

Iskola után Scarlettel az ő házukba mentünk. Marion egy nagy randira készülődött egy Steve
Michaelson nevű könyvelővel, akivel nemrég ismerkedett meg. Épp a körmeit lakkozta és
közben láncdohányozott, míg mi Scarlettel chipset tömtünk magunkba és őt néztük.
– Na és – kezdtem –, mégis milyen pasi ez a Steve?
– Nagyon rendes – mondta Marion reszelős hangon, és kifújt egy füstfelhőt. – Nagyon
komoly, de közben teljesen ennivaló. Egy ismerősöm ismerősének az ismerőse.
– Mondd el neki azt a másik dolgot! – szólalt meg Scarlett, és újabb chipset tett a szájába.
– Milyen dolgot? – Marion felrázta a körömlakkos üvegcsét.
– Tudod.
– Mit? – kérdeztem.
Marion feltartotta egyik kezét, és alaposan szemügyre vette. – Ó, csak az, hogy mit szokott
csinálni. Van egy hobbija.
– Mondd el neki! – mondta újra Scarlett, aztán felvont szemöldökkel nézett rám, úgyhogy
tudtam, hogy valami jó következik.
Marion ránézett, felsóhajtott, aztán megszólalt. – Egy csoport tagja. Olyanok, mint egy
történelmi csoport, ahol a középkorról tanulnak együtt, hétvégenként.
– Érdekes – mondtam. Scarlett kihúzta a székét és a mosogatóhoz ment. – Történelemklub.
– Marion! – Scarlett leöblítette a kezét a mosogató csapja alatt. – Mondd el, mit csinál a
klubban!
– Miért? Mit csinál? – Alig bírtam magammal.
– Kiöltözik – mondta Scarlett, mielőtt Marion kinyithatta volna a száját. – Van valami
középkori alteregója. Hétvégenként a barátaival középkori ruhákba öltöznek és azokká az
emberekké válnak. Lovagi tornáznak, fesztiválokra járnak, meg balladákat énekelnek.
– Nem lovagi tornáznak – morgott Marion, és nekikezdett a másik kezének.
– De igen! – ellenkezett Scarlett. – Pár napja beszéltem vele. Mindent elmesélt.
– Na és akkor mi van? – kérdezte Marion. – Nagy dolog. Szerintem igazán édes. Olyan az,
mint egy egészen más világ.
– Olyan, mintha őrültek lennének – mondta Scarlett, visszajött az asztalhoz és leült mellém.
– A pasi meg van húzatva.
– Dehogy.
– Tudod, hogy hívják az alteregóját? – kérdezte tőlem. – Találd ki!
Ránéztem. – El sem tudom képzelni.
Marion úgy tett, mintha nem hallana bennünket. Teljesen belemerült a kisujja reszelésébe.
– Vlad – jelentette be Scarlett drámaian. – Karóba húzó Vlad.
30
 – Nem Karóba húzó! – csattant fel Marion. – Hanem Harcos. Nem ugyanaz!
– Tök mindegy. – Scarlettnek senki nem tetszett, akivel Marion randizott; többnyire olyan
férfiak voltak, akik kényelmetlenül meredtek rá, amikor hétvégén reggel kimentek az ajtón.
– Hm – kezdtem lassan, miközben Marion befejezte a bal kezét és meglengette a levegőben.
– Biztos vagyok benne, hogy rendes férfi.
– Az is – felelte Marion egyszerűen, felállt az asztal mellől és a lépcsőhöz ment. Kinyújtott
ujjait maga előtt rázta. – És ezt Scarlett is tudná, ha valaha adna esélyt bárkinek is.
Hallottuk, ahogy felmegy az emeletre. Fejünk felett nyikorgott a padló, ahogy végigment a
folyosón, a szobájába. Scarlett összeszedte a piszkos vattacsomókat, kidobta őket, majd fogta a
körömlakkot meg a lemosót, és visszatette őket a kosárkába a fürdőszobában, ahol a helyük
volt.
– Sok embernek adtam esélyt – mondta hirtelen, mintha Marion még mindig a szobában
lenne és hallaná. – De egy idő után elfogy az ember bizalma.
Scarlett szobájában ültünk és néztük, ahogy Steve megérkezik. Ötajtós Hyundaiból szállt ki,
virágokkal a kezében. Nem tűnt se harcosnak, se karóba húzónak, amikor kikísérte Mariont a
kocsihoz, tartotta neki az ajtót, és szépen be is csukta utána. Scarlett oda se nézett, amikor
elhajtottak, hátat fordított az ablaknak, de én az üveghez szorítottam a tenyerem, és integettem
Marionnak, miközben kiálltak.
Amikor később hazamentem, anyu a konyhában újságot olvasott. – Szia – köszönt. – Milyen
volt a suli?
– Tűrhető. – A konyha nyitott ajtajában álltam, és már a lépcsőt néztem.
– Hogy sikerült a matekdoga? Szerinted jó lesz?
– Persze – feleltem. – Asszem.
– Nos, Vaughnék átjönnek ma este megnézni egy filmet, ha van kedved maradni. Nem
találkoztak veled egy ideje.
Noah Vaughn harmadikos gimnazista volt, a péntek estéit mégis azzal töltötte, hogy a
szüleivel meg az enyémekkel tévézett. Alig akartam elhinni, hogy egyszer a barátom volt. –
Átmegyek Scarletthez.
– Ó. – Bólogatott. – Jó. Mit fogtok csinálni?
Maconre gondoltam, a tornaterem falán lógó órára, a sorsdöntő napomra, és mindent
magamban tartottam. – Semmi különöset. Csak elleszünk. Lehet, hogy elmegyünk pizzázni.
Csend. Aztán: – Tizenegyre légy itthon! És ne felejtsd el, hogy holnap te nyírod a füvet!
Rendben?
Anyu, aki épp könyvet írt a tinikről és a felelősségről, úgy döntött, több munkát kell
végeznem a ház körül. Felerősíti a családhoz tartozás érzését, magyarázta nekem. Mind egy
közös cél érdekében tesszük a dolgunk.
– A füvet – mondtam. – Persze.
Már félig felmentem a lépcsőn, amikor még utánam szólt. – Halley? Ha Scarlettel elunjátok
magatokat, csak gyertek át! Minél többen vagyunk, annál jobb.
– Oké – feleltem, és újra azon mérgelődtem magamban, hogy anyunak mindig bele kell
ártania magát a dolgaimba. Maga mellett akart tartani, vagy önmagát valahogyan mellettem,
hiába harcoltam ez ellen keményen. Ha beszéltem volna neki Maconről, már hallhatnám is a
hangját, ahogy sorolja a kérdéseket: Kinek a bulija? Ott lesznek a szülei is? Lesz alkohol?
Elképzeltem, hogy felhívja a házat, és ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessen a szülőkkel, mint
akkor tette, amikor életem első vegyes, fiú-lány bulijába mentem. Tudtam, hogy Macont meg
kell tartanom magamnak.
Lassan kezdtem mindennel ezt tenni. Most már titkaink voltak, igazságok és féligazságok,
amik kartávolságban tartották anyut, zárt ajtó mögött, mérföldekre.

Scarlettel fél tízre értünk a buliba. Úgy gondoltuk, elegánsan későn érkeztünk, mivel az
utcában eddigre már sorokban álltak az autók, ötletszerűen leparkolva a járdaszegély mentén, a
postaládák mellett. Ginny Tabor háza volt, Ginny Tabor bulija, és az első dolog, amit
31
megláttunk, amikor a házhoz sétáltunk, az Ginny Tabor volt. Máris lerészegedett. Anyja BMW-
jének hátsó ülésén ült, egyik kezében boros koktéllal, másikban cigarettával.
– Scarlett? – sikította, ahogy a verandához értünk, ami fehér és csokibarna színű volt,
akárcsak a ház többi része. Úgy tűnt, a Tabor család egy nagy mézeskalácsházban él. Tudor-
korabeliben, ereszcsatornával és virágládákkal.
Ginny még mindig Scarlettnek kiabált. Kipattant az autó hátsó üléséről, maga után rángatva
Brett Hershey-t.
– Hello, csajszi! – mondta Ginny, amikor közelebb ért. Kicsit imbolygott a köralakú felhajtó
közepén álló nagy szökőkút mellett. Piros ruhát és magas sarkú cipőt viselt, túlságosan kicsípte
magát egy egyszerű péntek esti sörözős banzájhoz. – Pont te vagy az, akivel beszélni akarok!
Scarlett felsóhajtott mellettem. Kicsit náthás volt és amúgy sem akart eljönni. Csakis azért
kászálódott fel otthon a kanapéról, ahová befészkelte magát a zsepis dobozzal a tévé elé, mert
én könyörögve kértem. Nem akartam egyedül eljönni. Ez már azután volt, hogy ki kellett
cseleznem Noah Vaughnt, aki a konyhánkban duzzogott, amikor elköszöntem, és mérgesen
meredt rám, mintha azt várná, hogy hirtelen úgy döntök, újra a barátnője leszek.
A kishúga, Clara, a lábamba csimpaszkodott, úgy könyörgött, hogy maradjak, anyu pedig
újra szólt, hogy hozzam csak át nyugodtan Scarlettet, ha akarom. Félig-meddig már azt vártam,
hogy lekötöznek és kényszerítenek, hogy maradjak velük, és közben távol tartanak attól, amiről
biztosan tudtam, hogy életem legfontosabb estéje lesz.
Csak remélni tudtam, hogy Macon értékelni fogja, mi mindenen mentem keresztül, csak
hogy találkozzam vele.
Igyekeztem kiszúrni, anélkül, hogy ez feltűnő lenne, miközben Ginny átkarolta Scarlettet.
Brett csak feszengve állt mellettük. Keményvágású srác volt, igazi amerikai sportember, széles
vállakkal, rövidre vágott hajjal.
– Ez a legszuperebb éjszaka! El se hiszed, mik történtek? – lelkendezett Ginny Scarlett
arcába. Éreztem a leheletéből dőlő alkoholszagot, pedig elég messze álltam. – Laurie Miller és
Kent Hutchinson egész éjjel a vendégszobában voltak, és a szomszédok egyszer már kihívták a
rendőröket. De a házvezetőnőnk gardedámkodik, így nem tehettek semmit, csak megkértek,
hogy legyünk csendesebbek.
– Nahát – szipogta Scarlett, majd előhalászott egy papír-zsepit a zsebéből.
– És Elizabeth Gunderson is itt van! Meg azok a csajok, akikkel együtt lóg, mióta Michael
meghalt. Mind fent vannak a padlástérben, bort isznak és sírnak. Állítólag felállítottak neki
valami szentélyt, de lehet, hogy ez csak valami hülye pletyka. – Újra meghúzta a boros koktélt.
– Hát nem fura? Mintha próbálnák visszahozni, vagy mi!
– Be kéne mennünk – mondtam. Megragadtam hátulról Scarlett ingét és magam után
húztam. Hirtelen elhallgatott a zene odabent, és hallottam, hogy egy lány felnevet. – Keresünk
valakit.
– Kit? – Kiáltotta utánunk Ginny, miközben Brett a derekára tette a kezét, és visszatartotta.
A házban újra megszólalt a zene, dübörgött a basszus, ahogy közeledtünk. Ginny kiáltott
valamit, amit nem értettem. Összefolytak szájában a szavak, be sem fejezte őket. Bementünk.
Belöktem kezemmel a félig nyitott ajtót, majd beléptem, és azon nyomban beleütköztem
Caleb Mitchellbe és Sasha Benedictbe, akik egy kakukkos óra mellett csókolóztak. A
nappaliban néhányan táncoltak, mások a kanapén heverve tévéztek. Az elnémított plazmatévén
egy MTV-s műsorvezető konferálta fel a videoklipeket. Kicsit hátrébb, a dolgozószobában, egy
csapat lány negyeddollárosokat pöckölve játszott egy ivójátékot a dohányzóasztalon. Macont
nem láttam sehol.
– Gyere – mondta Scarlett, én meg mentem utána, végig a folyosón, be a konyhába, ahol egy
rakás ember ült a fehér konyhapulton és az asztalnál. Cigiztek és iszogattak. Liza Corbin, aki a
legnagyobb kockafej volt, mielőtt elment volna egy nyári modelliskolába és megműttette az
orrát, valami hátvéd ölében ült, és fejét a fiú vállára ejtve nevetett. Egy másik lány, akit szintén
ismertem a suliból, a földön ült, térdét felhúzta egész a mellkasáig, egy boros koktélt
szorongatott a kezében, és mintha kezdett volna zöldbe fordulni. Scarlett végigment egy
32
oldalfolyosón és benyitott egy ajtón, meglepve egy spanyol nőt, aki egy franciaágyon ülve a
Dinasztia ismétlését nézte és közben hímzett.
– Elnézést – mondta Scarlett, ahogy a nő felnézett ránk kerekre nyílt szemmel, és újra
becsuktuk az ajtót. Scarlett mosolyogva rázta a fejét. – Valószínűleg ő volt a gardedám.
– Valószínűleg – bólintottam. Kezdtem azt gondolni, hogy ez az egész este hiba volt;
gyakorlatilag a focicsapat összes tagja itt volt, az összes pomponlány, az iskola ribancainak
legalább a fele, Maconnek viszont nyoma sem volt. Hülyén éreztem magam a ruhában, amit
nagy műgonddal választottam, hogy úgy tűnjön, sietve kaptam magamra, mintha állandóan
mindenféle bulikba járnék fiúkkal ismerkedni.
Felmentünk az emeletre, tovább keresgéltünk, de Macont ott sem találtuk. Ostobának
éreztem magam, ahogy így keresem, ő meg közben valószínűleg mérföldekre járt onnan, úton a
tengerpartra, vagy Washingtonba, csak mert ehhez szottyant kedve.
Még le sem értünk, máris tudtam, hogy valami nagy dolog történik; túl nagy volt a csend, és
hallottam, hogy valaki ordibál. Ahogy kikukucskáltam a sarok mögül, Ginnyt láttam a
nappaliban. Egy kupac törött üvegszilánk felett állt a szőnyegen. A ruhájával egyező színű
vörös folt szivárgott a vastag, fehér bolyhos felületbe. Ginny bizonytalanul állt a lábán, arca
kipirult, egyik ujjával az ajtóra mutatott.
– Ebből elég, kifelé? – üvöltött a köréje gyűlt emberekre, akik mind hátrébb léptek egy kicsit
és csak bámultak rá. –Komolyan beszélek. Most!!!
– Ajjaj – szólt mögülem Scarlett. – Vajon mi történt?
– Valaki eltört egy értékes családi ereklyét – magyarázta halkan előttünk egy lány, akit
felismertem tesióráról. – Porcelánt, kristályt, vagy valami ilyesmit. És vörösbort öntöttek a
szőnyegre.
Ginny most már négykézlábra ereszkedett, és egy pólóval itatta fel a foltot a szőnyegen,
miközben néhány barátja bizonytalanul álldogált körülötte és tisztítóötleteket soroltak. A
nappaliban lebzselők az ajtó felé indultak.
– Tök béna a buli – mondta valami lány, nyakpántos felsőben, amikor elhaladt mellettünk. –
Különben sincs már sör.
Barátnője, egy vörös hajú, orrpiercinges lány, bólintott, és egyik kezével hátravetette hosszú
haját. – Úgy hallottam, van egy egyetemista buli a városban. Menjünk oda! Tuti jobb, mint
ezek a gimis fiúk.
Ginny barátai egyesével elszállingóztak. Összeszedték a cigijüket, retiküljeiket, és
kihátráltak a szobából. Brett Hershey, igazi úriemberhez méltón, keresett egy partvist meg egy
szemeteslapátot, és összesöpörte az üvegszilánkokat, miközben Ginny leült a szőnyegre, és ott
pityergett. A házra egyre nagyobb csend telepedett.
Csak néztem Scarlettre, tűnődtem, most mit tegyünk. Ő benézett a nappaliba és vidáman
beszólt. – Viszlát, Ginny! Találkozunk hétfőn!
Ginny felnézett ránk. Szemfestéke elkenődött, szeme alatt fekete foltok voltak. – A szüleim
meg fognak ölni? –sírta, és tehetetlenül ütögette a foltos szőnyeget. – Az a pohár nászajándék
volt. Kizárt, hogy ezt el tudnám tüntetni.
– Szódavíz – mondta Scarlett, miközben én az ajtó felé oldalaztam, és reméltem, hogy
elszabadulhatunk. Ginny zavarodottan nézett fel ránk. – Meg egy kis Clorox. Könnyedén
kiszedi.
– Szódavíz – ismételte Ginny lassan. – Köszi.
Kisurrantunk az ajtón, hagytuk, hogy becsapódjon mögöttünk. Valaki otthagyott egy üres
sörösrekeszt a szökőkútban. Az egyik üveg a szikrázó víz tetején lebegett, néha-néha
nekiverődve a kút oldalának, megcsörrenve.
– Hű, lefáradtam – mondta Scarlett, amikor odaértünk az autójához. Csendesen tiszteletben
tartotta a duzzogásomat. – Komolyan.
– Tudnom kellett volna – feleltem. – Mintha tényleg azért hívott volna, hogy találkozzunk…
– Pedig úgy hangzott, azért hívott.

33
 – Tök mindegy – mondtam, és beszálltam az autóba, miközben Scarlett beindította a motort.
– Valószínűleg jobb is így.
– Nekem biztosan – felelte Scarlett vidáman, és kitolatott az útra. Arbors magas házai
mindkét oldalon fölénk tornyosultak. – Végre nem kell végighallgatnom nap mint nap a
tesiórád mocskos kis részleteit.
– Hagyj békén! – A hűs ablaküvegnek támasztottam fejem. – Ez akkora szívás.
– Tudom – felelte Scarlett halkan. Kinyújtotta kezét, és megpaskolta a lábam. – Tudom.
Amikor hazaértünk, kiültünk a lépcsőre, kólát ittunk, nem beszéltünk túl sokat. Scarlett
gyakran fújta az orrát, én meg próbáltam menteni, ami még megmaradt a büszkeségemből.
Hülye mentségeket gyártottam, amiket egyikünk se hitt.
– Soha nem tetszett igazán – mondtam. – Különben is túl zakkant.
– Ja – mondta Scarlett, de éreztem, hogy mosolyog mellettem a sötétben. – Nem a te
típusod.
– Hát nem! – folytattam, de nemigen figyeltem Scarlettre. – Ginny Taborral kéne járnia.
Vagy Elizabeth Gunderson-nal. Valaki olyannal, aki legalább annyira hírhedt, mint ő. Tökhülye
voltam, hogy azt hittem, érdekelheti egy magamfajta lány.
Scarlett nekidőlt az ajtónak, kinyújtotta lábait. – Miért mondasz ilyeneket?
– Milyeneket? Az. utca túloldalán láttam Noah Vaughnt, amint feltűnik az ablakunkban.
– Egy magadfajta lány. Bármelyik fickó baromi mázlista lenne, ha a barátnője lennél,
Halley, tudod te is. Gyönyörű vagy, okos, odaadó és vicces. Elizabeth Gunderson meg Ginny
csak két nagyhangú, ostoba lány. Ennyi. Te különleges vagy!
– Scarlett – mondtam. – Ugyan már.
– Nem kell hinned nekem – mondta, és leintett. – De akkor is igaz, és én mindenki másnál
jobban tudom! Macon Faulkner piszok szerencsés lenne, ha te őt választanád. – Tüsszentett, és
papírzsepit kezdett keresgélni. – Fenébe, mindjárt jövök. Egy pillanat.
Bement a házba, az ajtó lassan, nyikorogva csukódott be mögötte. Én hátradőltem a lépcsőn,
a ragyogóan kivilágított házunkat néztem, és felette a sötét eget. Odabent apu alighanem épp
pattogatott kukoricát csinál, közben sört iszik, míg anyu és Mrs. Vaughn túl sokat beszélnek
valami film alatt, amiből így semmit nem lehet hallani. Noah nyilván még mindig duzzog,
Clara pedig valószínűleg már el is aludt az ágyamon, ahonnan később majd kicipelik az autóig.
Kívülről fújtam, hogy telnek ezek a péntek esték. De anyu nem értette, miért nem akarom
életem hátralevő részét azon a kanapén tölteni Noah-val, ölemben egy tál popcornnal, másik
oldalamon anyuval. Már a gondolattól úgy éreztem, nem kapok levegőt, és túlságosan
elszomorodtam ahhoz, hogy anyu szemébe nézzek.
Aztán hirtelen észrevettem, hogy valaki a házunk felé bandukol. Ügyesen átvág
McDowellék kertjén és a sövényükön, majd át a járdán és a kertünk utca felőli végén. Felültem,
és néztem, ahogy az árny elsuhan a fák mellett, amiket anyu igyekezett növésre sarkallni a
kerítés mellett, és könnyedén átlép a gödör felett, ahol tavaly nyáron apu kificamította a bokáját
fűnyírás közben. Felkeltem a lépcsőről, átosontam az utca túlsó felére és a házunk oldalához
mentem.
Bárki volt is az, végre megállt a szobám oldalsó ablaka alatt, aztán jó darabig csak ácsorgott
ott, felnézve, majd lehajolt, felvett valamit, és elhajította. Koppanást hallottam, ahogy valami
lepattant az üvegről, és közelebb léptem. Elég közel ahhoz, hogy tisztábban lássam az alakot,
miközben feldobott még egy kavicsot, teljesen elvétette, és az ereszcsatornát találta el, ami meg
volt lazulva és hangosan felcsörömpölt. Ahhoz is elég közel voltam, hogy halljam a hangját,
egy elfojtott suttogást.
– Halley! – Aztán csend, és újabb kavics koppant az ablaküvegen. – Halley!
A fa mögé léptem, ami nyaranta beárnyékolta a szobám. Alig egy méterre álltam Macon
Faulknertől, akinek, úgy tűnt, feltett szándéka volt betörni az ablakomat, vagy legalábbis eléggé
meggyengítenie, hogy magától bezuhanjon.
– Halley! – Közelebb lépett a házhoz, a nyakát nyújtogatta.

34
 Mögé kúsztam, csendben, megkocogtattam a vállát, épp mikor újabb kavicsot készült
felhajítani; megperdült, nem egészen sikerült befejeznie a dobást, így a kavics visszapottyant
rá, lepattant a feje búbjáról, és kettőnk közé hullott, a földre.
– A francba! – mondta teljesen összezavarodva. Ijedtében majd kiugrott a bőréből. – Te meg
honnan kerültél elő?
– Miért akarod betörni az ablakomat?
– Nem akarom betörni. Csak a figyelmed próbáltam fölkelteni.
– De nem voltam itthon.
– Azt nem tudtam – felelte. – Halálra rémisztettél.
– Bocs – mondtam. Nem tudtam elhinni, hogy ott van, a kertünkben, mint valami szellem,
akit az epekedésem idézett meg. – Amúgy meg honnan tudtad, hogy ez az ablakom?
– Csak úgy – felelte egyszerűn. Kezdtem észrevenni, hogy általában nem áll le
magyarázkodni, ha nem muszáj. Még mindig nem tért magához egészen, de már vigyorogva
nézett rám, ragyogó fehér fogakkal, mintha ez az egész cseppet sem lenne szokatlan vagy
elképesztő. – Merre jártál?
– Mikor?
– Korábban. Azt hittem, elmész abba a buliba.
– Ott voltam – feleltem, és igyekeztem hányavetin beszélni. – Téged nem láttalak.
– Na – kezdte határozott hangon –, ez hazugság!
– Pedig ott voltam – mondtam. – Most értünk haza.
– Este hét óta ott voltam – mondta Macon hangosan, a szavamba vágva –, és kerestelek,
vártam rád, de te felültettél…
– Nem, te ültettél fel engem – mondtam nála is hangosabban –, és ezt Scarlett is tanúsíthatja.
– Scarlett? Ő sem volt ott.
– De igen, ott volt. Velem. – Visszanéztem az utca túloldalára, ahol Scarlett a lépcsőjükön
állt, egyik kezével árnyékolva szemét. Minket nézett. Odaintegettem, mire visszaintegetett,
aztán leült és kifújta az orrát.
– Fent voltam – közölte Macon. – És nem láttalak.
– Fent hol?
– A padlástérben.
– Ó – mondtam. – Oda nem mentünk.
– Miért nem?
Csak néztem rá. – Miért mentünk volna?
– Nem tudom – felelte. Kifogyott az érvekből. – Én felmentem.
Odafent, a szobámban, felkapcsolták a villanyt, és hallottam, hogy kinyílik az ablakom. Apu
dugta ki rajta a fejét, körbenézett. A ház árnyékába löktem Macont, majd kiléptem az oldalsó
veranda fényébe.
– Szia! – szóltam fel, megijesztve aput, aki összerándult és beverte a fejét az ablakba. – Csak
én vagyok az.
– Halley? – Megfordult, megdörzsölte a fejét, majd beszólt a szobába: – Csak Halley az,
Clara, aludj vissza. Minden rendben.
Macon felbámult apura; ha apu lenéz, könnyen észrevehette volna.
– Valamit kerestem – mondtam gyorsan. Nem hazudtam valami gyakran apunak, így hálás
voltam a sötétségért. – Elejtettem Scarlett karkötőjét valahol itt, és azt kerestük.
Apu kinyújtotta nyakát, körbenézett. – Karkötőt? Scarlett is odalent van?
– Igen – feleltem. Csak úgy dőlt belőlem a hazugság. – Úgy értem, nem, itt volt, de aztán
megtaláltuk, és hazament. Mert náthás, meg minden. Én meg, szóval, épp most akartam indulni
utána. Amikor kinyitottad az ablakot.
Az orrom előtt Macon némán vihogott.
– Nem kéne már ágyban lenned? – kérdezte apu. – Már majdnem fél tizenegy.
– Tizenegyre otthon leszek.
– Át kéne jönnötök! Egy szuper filmet nézünk, Noah hozta. Épp most készült el a popcorn.
35
 – Nagyon jól hangzik, de jobb lesz, ha visszamegyek az utca túloldalára – mondtam
gyorsan, és beléptem a mögöttem lévő fa árnyékába. – Reggel találkozunk.
Csettintett egyet. – Bizony! Hiszen reggel randid van a… – és itt drámai szünetet tartott – a
Bestiával!
Legszívesebben elsüllyedtem volna.
– A Bestiával? – suttogta Macon vigyorogva. A fejünk felett apu mormogó hangokat
hallatott.
A Bestia, természetesen, apu beceneve volt a fűnyíróra, legkedvesebb kincsére. Apu nagyon
égő tudott lenni.
– Aha – feleltem, és minden erőmmel azt kívántam, bárcsak menne már el. – Azt hiszem.
– Jól van akkor – mondta. Kezdte becsukni az ablakot, és kicsit meg kellett döntenie azon a
ponton, ahol mindig beragadt. – Ne császkálj odakint, jó? Halálra rémítetted Clarát!
– Oké – mondtam. Az ablak becsukódott. Láttam apu mögött a szobám, míg le nem
kapcsolta a villanyt. Ott álltam, és nehezen vettem a levegőt, míg biztos nem voltam benne,
hogy eltűnt.
– Hű – mondta Macon, és előlépett, hogy láthassam –, hogy te mekkora hazudozó vagy!
– Nem is vagyok – tiltakoztam. – Illetve, általában nem. De apu tökre kiakadt volna, ha
meglát téged.
– Azt akarod, hogy elmenjek? – Közelebb lépett hozzám, és hiába volt sötét, arcának
minden kis porcikáját ismertem, hisz órákon át tanulmányoztam tornaórán, a tollaslabdaháló
mögül.
– Igen – mondtam hangosan, mire Macon úgy tett, mint aki elmegy, de én megragadtam a
karját és visszahúztam. – Csak vicceltem.
– Biztos vagy benne?
– Igen. – Egy pillanatig olyan volt, mintha nem is én álltam volna ott; lehettem volna
bármilyen lány. Valaki bátor és vakmerő. Volt valami Maconben, amitől máshogyan
viselkedtem. Végre kapott belül némi színt az a fekete körvonal. Még mindig kezemben
tartottam karját, égett az arcom, és a sötétben lehettem volna Elizabeth Gunderson vagy Ginny
Tabor vagy akár Scarlett. Olyan lány, akivel történnek dolgok. Ahogy felém hajolt, hogy
megcsókoljon, semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, milyen hihetetlen, hogy mindez a
saját kertemben történik, a legismerősebb helyen.
Ekkor fékcsikorgások közepette feltűnt egy autó a sarkon. Bömbölt belőle a zene. Elment a
házunk előtt, dudált egyet, aztán befordult a Honeysuckle utcába, és megállt.
– Mennem kell – mondta Macon, és újra megcsókolt. – Holnap felhívlak.
– Várj… – mondtam, ahogy elhúzta magát. Egészen addig tartotta a kezem, amíg csak tudta.
– Hová mész?
– Faulkner! – hallottam egy hangot az utca végén kiáltani. –Hol vagy?
– Viszlát, Halley – suttogta, és rám mosolygott, majd könnyedén megkerülte a házunkat, és
eltűnt a hátsó kert sötétjében. Kinéztem a ház sarka mögül, néztem, ahogy lebukik a
konyhaablak alatt, ami mögött Noah Vaughn ácsorgott. Jéghideg tekintettel, zordan állt ott,
meredten bámult rám, kezében egy kólával. Nem látta azt, amit én: Macont, még egy utolsó,
elmosódott képet róla, mielőtt nyomtalanul eltűnik.

Másnap reggel apu vigyorgott, amikor kimentem. Alig várta mindezt. – Nocsak, jó reggelt,
pázsit-lány! Készen állsz megküzdeni a Bestiával? – Aztán újra azt a mormogó hangot hallatta.
– Nem vagy vicces! – mondtam.
– Dehogynem vagyok. – A markába nevetett. – Jobb, ha most nekikezdesz, mielőtt
melegebb nem lesz. Jó két órádba telik majd, minimum.
– Csönd legyen! – mondtam, de erre csak még jobban nevetett. Apu meg van róla győződve,
hogy a mi gyepünkkel lehetetlenség megbirkózni; az évek során egymás után futamította meg a
kertszolgálatokat és a fűnyírást elvállaló környékbeli fiúkat. Apu az egyetlen, aki biztonságosan
tudott benne navigálni: hősként tekintett magára, a fűnyírás bajnokaként.
36
 – Jól van, akkor figyelj! – mondta, hirtelen elkomolyodva. – Ott van a Lyuk a borókafenyők
között, ami tavaly kifogott rajtam, aztán egy sor gyökér a kerítés mellett, amik kimondottan
azért vannak ott, hogy félrerántsanak és tönkrevágják a motort. És akkor még nem említettem a
bemélyedéseket a hátsó kertben, meg egy csomó eldugott farönköt. De menni fog.
– Csak hagyd, hogy csináljam. – Lehajoltam, beindítottam a fűnyírót, eltoltam a járdáig.
Apu eközben végig ott vihogott mögöttem.
Hőség, lárma és túl nagy fény volt a kertben. Elálmosodtam, figyelmetlenné váltam, és
beletrafáltam a Lyuk közepébe, amiről természetesen elfelejtkeztem; a bokám kicsavarodott,
előre buktam, a fűnyíró meg kirepült alólam, majd köpködve leállt. Apu eddigre már odasétált
a felhajtó melletti kerítéshez és a gyepről, a golfról, meg ki tudja még miről trécselt Mr.
Perkinsszel, a szomszédunkkal. Egyikük sem vette észre, ahogy eltaknyolok a füvön, aztán egy
jó méterrel arrébb rúgom a fűnyírót, puszta bosszúvágyból.
Dudaszót hallottam, és amikor megfordultam, egy piros kis furgont láttam leparkolni a
járdánk mellett. A platóján zöld ponyvával le volt takarva valami. A kormánya mögött Macon
ült.
– Szia! – köszönt, kiszállt a furgonból és becsapta az ajtaját. – Hogy vagy?
– Jól – feleltem. – Illetve, nem igazán. Az előbb elestem. – Apura néztem, aki egyenesen
minket bámult. – Az ott az apád? – kérdezte Macon.
– Aha – feleltem. – Ő az.
Macon végignézett a kerten. Egy kis folttal már végeztem, de mindenhol máshol magas fű
terült el, a teljes héten át tartó állandó esőzéstől elburjánozva. – Szóval – kezdte magabiztosan
–, kell egy kis segítség?
– Áh, nem akarhatsz… – mondtam, de ő már vissza is ment a furgonhoz, lerántotta a
ponyvát, felfedve egy fűnyírót, ami kétszer akkora volt, mint a miénk. Lehajtott egy rámpát, és
letolta a gépet a platóról. A BROADSIDE otthon és kert baseballsapkája volt rajta, aminek
hátratolta az ellenzőjét, miközben munkához készülődött.
– Nem érted – mondtam neki, miközben nekiállt ellenőrizni a benzint, megnézni a kerekeket
–, egyszerűen lehetetlenség lenyírni ezt a gyepet. Tulajdonképpen térkép kell hozzá, ha az
ember nem akarja kivégezni magát.
– Csak nem alábecsülöd a gyepkarbantartó képességeimet? – kérdezte felnézve rám. –
Őszintén remélem, hogy nem!
– Dehogy – mondtam gyorsan –, csak… úgy értem, nagyon nehéz.
– Sssh – mondta, és egyik kezével leintett. – Csak állj hátrébb, oké? – Aztán felállt,
meghúzta az indítózsinórt, és a fűnyíró bőgve életre kelt, majd elindult a füvön Macon
irányításával. Felszippantotta a füvet, és kétszer olyan széles sávon dolgozott, mint amire én
voltam képes a Bestiával. Megfordultam, apura néztem, aki Macont bámulta, ahogy átsiklott a
gyökerek felett, el a Lyuk mellett és tökéletesen oldalazott a kerítés mentén.
– Halley – szólított apu mögülem, a fűnyíró bőgését túlkiabálva –, ez a te feladatod lenne!
– Csinálom is! – mondtam sietve, beindítottam a saját fűnyírómat, ami halkan búgott, akár
egy gyerekjáték, ahogy tolni kezdtem a borókabokrok között. – Látod?
Nem hallottam, mit felelt, mert Macon újra elhaladt mellettünk. Fűnyírója megsemmisítette
a füvet, és sima, zöld sávot hagyott maga mögött. Macon odabiccentett apunak, teljes
komolysággal, majd befordult a sarkon, és eltűnt a ház oldala mentén. A gépe dübörgése a
hátsó veranda etetőjétől elriasztotta az összes madarat; gyors szárny-csapkodásokkal
menekültek.
– Ki ez a fiú? – kérdezte apu. Nyakát nyújtogatva nézett el a ház oldala mentén.
– Tessék? – Még mindig a saját fűnyírómat tologattam. Épp a kerítés melletti fák körül. A
frissen vágott fű illata betöltötte a levegőt, édesen, áthatóan.
– Kicsoda ő?
Kikapcsoltam a fűnyírót. Láttam, hogy a hátsó kertben Macon a rejtett farönkök körül nyírja
a füvet. Apu is látta. Arcára döbbenet ült ki. – Egy barátom – mondtam.

37
 Valamit elárulhattam azzal, ahogyan ezt mondtam, mert apu arca hirtelen megváltozott, és
láttam rajta, hogy többé nem a füvön jár az esze.
Anyu kilépett az ajtón, kezében a kávéscsészéjével. – Brian! Valami idegen fiú nyírja hátul a
füvet.
– Tudom – felelte apu. – Kézben tartom a dolgokat.
– Azt hittem, ez Halley feladata – mondta anyu, mintha én ott sem lennék. – Nem?
– De – bólintott apu fáradt hangon. – Minden a legnagyobb rendben.
– Jó. – Visszament a házba, de láttam, hogy megáll az üvegajtó mögött és minket néz.
– Ezt neked kellett volna megcsinálnod – mondta apu, mintha anyu előre megírt sorait
olvasná.
– Nem kértem meg, hogy csinálja meg helyettem! – hőzöngtem, ahogy a fűnyíró felbőgött a
ház sarka körül, a garázs felé közelítve. – Tegnap beszéltünk róla, és gondolom eszébe jutott.
Fűnyírással keresi a pénzét, apu. Csak segíteni akart nekem.
– Nos, ez semmit nem változtat azon, hogy ez a te feladatod volt. – Egyre erőtlenebbül
próbálkozott.
A fűnyíró most felénk tartott, ahogy Macon befejezte a házunkhoz vezető út melletti részt.
Aztán közelebb jött, míg a lárma már fülsüketítő lett, aztán végül kikapcsolta a gépét.
Ott álltunk hárman a hirtelen beállt csendben, és egymást néztük. A fülem még mindig
csöngött.
– Macon – szólaltam meg lassan – ez itt az apukám. Apu, ő Macon Faulkner.
Macon előrenyújtotta kezét, kezet rázott apuval, aztán a fűnyíróra támaszkodva levette a
sapkáját. – Anyám, brutális ez a kert! – mondta. – Azok a farönkök ott hátul majdnem
kicsináltak.
Apu tétován nézett rá, de akaratlanul is elmosolyodott. Nem volt benne biztos, anyu mit
akarna, mit mondjon erre. – Nos – kezdte, hátralépett és zsebre vágta a kezét –, az egyszer
biztos, hogy jó néhány fickóval elbántak!
– Meghiszem azt! – felelte Macon. Elnéztem a feje felett, vissza a házunk felé, és láttam,
hogy anyu még mindig ott figyel az ajtóban. Nem tudtam kivenni, milyen arcot vág. – Ezen a
gépen van mindenféle érzékelő, szóval ez megkönnyíti a dolgot.
– Érzékelő? – Apu kicsit közelebb lépett, és a fűnyíró irányítókonzolját vizslatta. Szemmel
láthatóan vívódott magában, hogy azt tegye, ami helyes, vagy engedje, hogy győzzön a kerti
szerszámok iránti imádata. – Valóban?
– Ez itt ni – magyarázta Macon, és megmutatta. – Ezen látszik, milyen messzire ment az
ember. Aztán a talajfigyelő, itt, kijelzi, ha feltűnik bármi, ami magasabban van, mint amivel a
penge még elbánik, szóval meg lehet kerülni.
– Talajfigyelő – ismételte utána apu ábrándos hangon.
Egyszerre hallottuk meg, ahogy kinyílik a bejárati ajtó és anyu hangja megtöri a pázsiton
való merengést rikácsolásával, aminek sosem volt ura. – Brian? Ide tudnál jönni egy percre?
Apu eloldalazott Macon mellől, a ház felé lépdelt, de szemét még mindig a fűnyírón tartotta.
– Megyek – kiáltott oda, majd anyu felé fordult és megmászta a lépcsőket. Láttam, ahogy
mozog anyu szája, mérgesen, mielőtt apu felért volna a verandára.
– Köszi – mondtam Maconnek. – Te vagy a megmentőm!
– Semmiség. – Kezdte a fűnyírót a furgon felé tolni. – De vissza kell ezt vinnem. Majd
találkozunk, oké?
– Aha – feleltem, és néztem, ahogy bemászik az autóba. Levette a sapkáját és maga mellé
dobta, az ülésre. – Majd találkozunk.
Elhajtott, és kétszer dudált, mielőtt bekanyarodott a sarkon. Olyan lassan sétáltam fel a
házunkhoz és a verandán várakozó anyuhoz, amennyire csak tudtam.
– Halley – mondta, mielőtt az első lépcsőfokhoz értem volna –, azt hittem, megállapodtunk,
hogy a te feladatod a fű lenyírása!
– Tudom – mondtam. Apu a fejem fölött tanulmányozott valamit, nem nézett a szemembe. –
Csak segíteni akart.
38
 – Ki ez a fiú?
– Csak egy srác – feleltem.
– Honnan ismered?
– Együtt járunk tornaórára – mondtam, kinyitottam az ajtót és beslisszoltam. – Nem nagy
ügy.
– Kedvesnek tűnik – mondta apu, tekintetével a gyepen.
– Nem is tudom – felelte lassan anyu. Elindultam az emeletre, úgy tettem, mintha nem
hallanám, és elfordultam, hogy megőrizzem a titkaim magamnak. – Nem is tudom.

ÖTÖDIK FEJEZET

– Szükségem van rád! – mondta Scarlett, miközben épp zöldséget mértem egy nőnek, akinek
a bevásárlókocsijában két csecsemő bömbölt. – Találkozzunk a női mosdóban!
– Tessék? – szóltam vissza. Elvonta a figyelmem a lárma, a zűrzavar, meg a kassza
futószalagján guruló narancsok és szilvák.
– Siess! – sziszegett oda Scarlett, majd eltűnt a gabona-pelyhes sor végén, esélyt sem
hagyva, hogy ellenkezzek. A sorom hosszasan kígyózott, megkerülte a halloweenes bóvlikat,
egészen a női termékeknél ért véget. Jó negyedórámba telt, mire ki tudtam szabadulni az
illemhelyre. Scarlett a mosdók előtt állt, keresztbe font karral.
– Mi a baj? – kérdeztem. Csak a fejét rázta.
– Mi az? – kérdeztem. – Mi történt?
Benyúlt a papírtörölköző-kiadó mögé, és előhúzott egy kis fehér, pálcika alakú tárgyat,
egyik végén egy kis karikával. Ahogy elém tartotta, láttam, hogy a kis karikában egy rózsaszín
kereszt volt. Aztán hirtelen lecsapott rám a felismerés.
– Nem! – kiáltottam. – Az nem lehet!
Ajkába harapva bólogatott. – Terhes vagyok.
– Nem lehetsz terhes!
– Az vagyok. – Megrázta az orrom előtt a kis pálcikát. A plusz jel egész összemosódott. –
Nézd!
– Ezekben nem lehet bízni – mondtam, mintha olyan hű de tapasztalt lennék e téren.
– Ez a harmadik, amit megcsináltam.
– És? – kérdeztem vissza.
– És mi? És semmi sem tévedhet háromszor egymás után, Halley. És az elmúlt három héten
minden reggel rosszul voltam, állandóan pisilnem kell, szóval minden jel megvan. Terhes
vagyok.
– Nem – feleltem. Láttam anyut magam előtt, ajkai egyetlen szót formáltak: tagadás. – Az
kizárt.
– Most mit csináljak? – kérdezte és idegesen járkált a mosdóban, fel-alá. – Csak egyszer
feküdtem le vele.
– Te lefeküdtél vele?! – kérdeztem.
Scarlett megtorpant. – Hát persze hogy lefeküdtem vele. Istenem, Halley, figyelj már egy
kicsit!
– De hát nem is mondtad! – szóltam. – Miért nem mondtad el?
Hangosan felsóhajtott. – A fenébe is, Halley, nem tudom. Talán mert másnap meghalt. Ezt
add össze.
– Ó, jézusom! – mondtam. – És nem védekeztetek? – Dehogynem védekeztünk! De történt
valami, nem is tudom. Lecsúszott. Addig észre se vettem, míg vége nem lett. És aztán… –
folytatta, egyre magasabb hangon –, azt gondoltam, kizárt, hogy rögtön elsőre baj legyen. Az
nem lehet.
39
 – Lecsúszott? – Ezt nem egészen értettem; nem voltam túl járatos a szex mikéntjében. –
Úristen.
– Őrület ez az egész. – Ujjait a halántékára szorította, keményen. Azelőtt soha nem láttam,
hogy ezt tette volna. – Nem lehet gyerekem, Halley!
– Hát persze, hogy nem – feleltem.
– Akkor meg mi lesz? Abortuszra kell mennem? – Megrázta a fejét. – Azt nem tudnám
megtenni. Talán meg kéne tartanom.
– Úristen – mondtam újra.
– Lécci. – Leült a fal mellé, térdét felhúzta a mellkasához. – Lécci, ne mondogasd ezt!
Odamentem és leültem mellé, karom a vállára fektettem. Ott ültünk, a Milton's hideg kövén.
Fejünk fölött a hangszórókból tompán szólt a Fernando.
– Minden rendben lesz – mondtam legmagabiztosabb hangomon. – Megoldjuk.
– Jaj, Halley – mondta halkan. Nekem dőlt, a terhességi pálcika előttünk hevert, a plusz
jellel felfelé. – Hiányzik Michael! Annyira hiányzik!
– Tudom – feleltem. Tudtam, hogy most rajtam a sor, hogy összetartsam kettőnket, hogy
együtt csináljuk végig. – Minden rendben lesz, Scarlett. Minden a legnagyobb rendben lesz.
De rémülten ejtettem ki a szavakat.

Aznap este Scarlett konyhaasztalánál ültünk. Én, Scarlett és Marion, aki egyelőre nem tudott
semmit, és hihetetlen lassan nyámmogott az étele felett, miközben mi közrefogtuk. Nyolckor
volt randija Steve/Vladdal, így behatárolt volt az időnk.
– Szóval… – kezdtem. Jobbra, Scarlettre néztem, aki épp szalvétákat gyömöszölt a
szalvétatartóba. – Mindjárt nyolc.
– Tényleg? – Marion hátrafordult, és felnézett a konyhai órára. Felkapta a cigarettás
dobozát, és hátratolta a székét. – Jobb, ha megyek készülődni.
Épp indult volna, így jelentőségteljesen Scarlettre néztem. Egyenesen visszanézett rám.
Néhány pillanatig némán hadakoztunk, aztán megszólalt, nagyon halkan, olyan monoton
hangon, ami biztosította, hogy szavának semmi hatása ne legyen: – Várj.
Marion nem hallotta. Scarlett vállat vont, jelezve, hogy ő megpróbálta. Erre felálltam, hogy
Marion után szóljak. Hallottam, hogy már elindult fel a lépcsőn. Már a nyikorgó, harmadik
lépcsőfoknál járt, amikor Scarlett felsóhajtott és hangosabban elismételte. – Marion. Várj!
Marion visszajött, és bedugta fejét a konyhába. Aznap két száztíz kilós nőt kellett ragyogóvá
varázsolnia a Káprázatos Képben. Egyikük ráadásul fehérneműs fotókat kért, így Marion
teljesen kimerült. – Mi az?
– Beszélnem kell veled.
Marion megállta az ajtóban. – Mi történt?
Scarlett rám nézett, mintha ez valami váltófutás lenne, és innentől vihetném tovább én a
stafétabotot. Marion egyre aggodalmasabb képet vágott.
– Mi az? – kérdezte, és Scarlettről rám nézett, majd vissza, Scarlettre. – Mi történt?
– Baj van – mondta Scarlett, és sírva fakadt. – Nagy baj.
– Baj?! – Marion most már egészen megrémült. – Scarlett, mondd el! Most!
– Nem tudom – nyögte ki Scarlett, még mindig sírva.
– Most! – Marion csípőre tette a kezét. Anyunak ez volt a klasszikus beállása, de Mariontól
idegenül hatott, mintha valami furcsa kalapot tett volna a fejére. – Komolyan beszélek.
Ekkor Scarlett egyszerűen kibökte. – Terhes vagyok.
Egyszeriben minden rettentően elcsendesedett. Hirtelen észrevettem, hogy csöpög a csap,
csöpp, csöpp, csöpp.
Aztán Marion megszólalt. – Mióta?
Scarlett egy pillanatig zavarodottan kereste a szavakat. Valami másra számított. – Hogy
mióta?
– Igen. – Marion még mindig nem nézett egyikünk szemébe sem.
– Hááát… – Scarlett gyámoltalanul nézett rám. – Augusztus óta?
40
 – Augusztus – ismételte Marion, mintha ez az információmorzsa lett volna a megoldás
nyitja. Hangosan felsóhajtott. – Akkor jól van.
Ekkor vidáman felberregett az ajtócsengő. Amikor kinéztem az ablakon, Steve/Vladot láttam
a verandán, kezében egy csokor virággal. Beintegetett nekünk és újra megnyomta a csengőt.
– Óh, te jó ég! – mondta Marion. – Ez Steve.
– Marion – kezdte Scarlett, és közelebb lépett anyjához. – Nem akartam, hogy
megtörténjen… használtunk valamit, de…
– Ezt később kell megbeszélnünk – közölte vele Marion. Idegesen beletúrt a hajába,
meghúzkodta a ruhája szélét, és az ajtó felé indult. – Most… Most nem tudok beszélni erről.
Scarlett megtörölte a szemét, szólásra nyitotta a száját, de aztán sarkon fordult, kirohant a
konyhából, fel a lépcsőn. Hallottam, ahogy hangosan becsapódik a szobája ajtaja.
Marion nagy levegőt vett, összeszedte magát és az ajtóhoz lépett. Steve ott állt, mosolyogva,
sportdzsekiben, fekete félcipőben. Átnyújtotta Marionnak a virágokat.
– Szia! – üdvözölte. – Kész vagy?
– Nem egészen – mondta gyorsan Marion, és minden igyekezetével mosolyogni próbált. –
Még fel kell mennem valamiért. Egy perc, és itt vagyok, jó?
– Rendben.
Marion felment, és hallottam, ahogy bekopog Scarlett ajtaján, és elfojtott hangon mond
valamit. Steve bejött a konyhába. A vakító fény alatt még semmitmondóbbnak tűnt. – Szevasz
– köszönt. – Steve vagyok.
– Halley – feleltem, és közben fél füllel arra figyeltem, mi történik odafent. – Örülök a
találkozásnak.
– Scarlett barátnője vagy? – kérdezte.
– Igen – feleltem. Ekkor a mennyezeten át meghallottam Scarlettet. Emelt hangon beszélt.
Mintha a képmutató szót hallottam volna. – Az vagyok.
– Rendes lánynak tűnik – mondta. – Halley. Szokatlan név.
– A nagymamám után kaptam – feleltem. Ekkor Marion hangját hallottam. Szigorú volt.
Fecsegni kezdtem, hogy elnyomjam. – Őt egy üstökösről nevezték el.
– Tényleg?
– Igen – bólintottam. – 1910 májusában született, amikor az üstökös itt járt. Az apja a kórház
füvéről nézte, miközben az anyja a szülőszobán volt. 1986-ban pedig, amikor hatéves voltam,
már együtt néztük.
– Ez nagyon érdekes! – mondta Steve, mintha komolyan gondolná.
– Nem igazán emlékszem rá – mondtam. – Állítólag abban az évben nem lehetett jól látni.
– Értem – mondta Steve. Megkönnyebbültnek tűnt, amikor meghallotta Marion lépteit a
lépcsőn.
– Mehetünk? – kiáltott be Marion, teljesen összeszedetten, de továbbra se nézett rám.
– Mehetünk – felelte Steve vidáman. – Örülök, hogy találkoztunk, Halley.
– Én is.
Karját Marion dereka köré csúsztatta, ahogy elindultak, kezét a hátán tartotta, így sétáltak ki
a házból. Marion bólogatott, figyelt, mit mond neki Steve, miközben tartotta neki a kocsiajtót.
Ahogy elhajtottak, Marion visszanézett, fel Scarlett szobájának ablakára.
Amikor felmentem, Scarlett az ágyán ült, felhúzott térdekkel. A virágok, amiket Steve
hozott Marionnak, az öltöztetőszekrényen hevertek, magukra hagyatva, még mindig a gyűrött
celofánba csomagolva.
– Ez aztán nagyon jól sikerült, nem? – jegyeztem meg.
Épp hogy csak elmosolyodott. – Hallanod kellett volna anyut! Itt papolt nekem a hibákról,
amiket elkövetett, meg hogy okosabbnak kellett volna lennem. Mintha ezzel valahogyan azt
akarnám bizonyítani, hogy ő a világ legrosszabb anyja.
– Áh – mondtam. – Azt anyukámnál jobban senki nem tudja előadni!
– A te anyukád leülne veled, és megbeszélné a dolgot, értelmesen, aztán valahogy rávezetne
a legjobb döntésre. Nem rohanna ki az ajtón valami harcossal.
41
 – Anyu – mondtam – ott helyben holtan esne össze.
Felállt, az öltözőasztalán álló tükörhöz lépett és lehajolva nézte magát benne. – Azt mondta,
hétfőn bemegyünk a klinikára és kérünk egy időpontot. Abortuszra.
Láttam magam Scarlett mögött a tükörben. – Erre a döntésre jutottatok?
– Nem tárgyaltunk róla valami sokat. – Kezét végighúzta a hasán, a farmere derekánál. – Azt
mondta, neki is volt egy. Már rég, amikor hat- vagy hétéves voltam. Azt mondta, nem nagy
dolog.
– Nagyon nehéz lenne, ha gyereked lenne – mondtam, igyekezvén segíteni. – Mármint, még
csak tizenhat éves vagy. Előtted az egész élet.
– Anyu előtt is ott volt. Amikor én megszülettem.
– Az más volt – mondtam, bár tudtam, hogy nem így van. Marion felsős volt a
gimnáziumban, arra készült, hogy valami női egyetemre megy, nyugaton. Scarlett apja
focijátékos volt és a diáktanács elnöke. Valami keleti parti, nagymenő egyetemre ment, és
Marion soha többet nem látta, nem is hallott róla.
– Valószínűleg az volt az egyetlen önzetlen tett Marion életében, hogy megtartott engem –
mondta Scarlett. – Sokat gondolkozom rajta, miért csinálta.
– Hagyd abba! – mondtam. – Ne beszélj így!
– Pedig igaz – felelte. – Sokat gondolkozom ezen. – Ellépett a tükör elől, kezét maga mellé
ejtette. Egész életünket ebben a szobában töltöttük, de ilyesmit nem éltünk meg, soha.
Hatalmasabb volt ez kettőnknél.
– Minden rendben lesz – nyugtattam.
– Tudom – felelte halkan. A tükörbe nézett saját magára, és mögötte énrám. – Tudom.

Az időpont arra a péntekre szólt. Nyíltan egyáltalán nem beszéltük meg; suttogtunk róla,
soha nem neveztük nevén. Scarlették házára csend telepedett, betöltötte a szobákat, egész a
plafonig. Marion számára az egész Elintézett Ügy volt. Elment a klinika tanácsadó
beszélgetésére Scarlettel, elintézett minden részletet. Ahogy közeledett a hét vége, Scarlett
egyre halkabbá vált.
Pénteken anyu vitt be az iskolába. Azt mondtam neki, Scarlettnek más dolga van, így nem
tud elvinni; aztán Lakeview egy piros lámpájánál épp Scarlett és Marion mögött álltunk meg.
Ők nem vettek észre minket. Scarlett kinézett az ablakon, Marion cigizett, könyöke kilógott az
ablakán. Még mindig nem tűnt valóságnak, hogy Scarlett terhes, és hogy amikor legközelebb
látom, mindez kitörlődik, el lesz felejtve.
– Nahát, Scarlett épp itt van, előttünk! – mondta anyu. – Azt hittem, azt mondtad, ma nem
megy iskolába.
– Nem is – feleltem. – A klinikára megy.
– Ó. Beteg?
– Nem. – Bekapcsoltam a rádiót. Apu hangja töltötte be az autót. Reggel nyolc óra négy
perc van, én Brian vagyok, a T104-et hallgatják, az egyetlen dolgot, ami miatt jó reggel
felkelni…
– Nos, valami baja csak van, ha orvoshoz megy – mondta anyu, miközben zöldre váltott a
lámpa és Scarlett meg Marion elfordultak balra, a belváros felé.
– Nem hiszem, hogy orvoshoz megy – mondtam. – Nem tudom, pontosan miről van szó.
– Talán fogászatra megy – mondta anyu elgondolkozva. – Erről jut eszembe: ideje elmenned
fogkő-eltávolításra meg a szokásos ellenőrzésre.
– Nem tudom – mondtam újra.
– Egész nap nem lesz vagy csak később megy be?
– Nem mondta. – Nyugtalanul fészkelődtem az ülésen, és az előttünk haladó sárga
iskolabuszon tartottam a tekintetem.
– Azt hittem, ti ketten mindent elmondtok egymásnak – nevetett fel anyu, és oldalvást rám
pillantott. – Nem?

42
 Eltűnődtem, hogy ez meg mit akar jelenteni. Úgy tűnt, anyu minden szavának kettős
jelentése van. Mintha titkos nyelven beszélne, aminek megfejtéséhez egy különleges gyűrű
vagy grafikon kellene, aminek én nem voltam birtokában. Legszívesebben rákiabáltam volna.
Abortusza lesz, anyu! Most boldog vagy? Egyenesen az arcába. Elképzeltem, ahogy ott helyben
szétrobban, eltűnik egy füstfelhőben, vagy kis tócsa lesz belőle, mint a gonosz Nyugati
Boszorkányból. Soha nem örültem még ennyire, hogy végre láthatom az iskolát, mint amikor
anyuval megérkeztünk a parkolóba.
– Köszi – mondtam, gyorsan adtam egy puszit az arcára és kiszálltam.
– Iskola után rögtön gyere haza! – kiáltott utánam. – Csinálok vacsorát, és meg kell
beszélnünk a szülinapodat is!
Másnap volt a tizenhatodik születésnapom. Nem is igen volt időm ezen gondolkozni.
Néhány hónappal ezelőtt ez volt az egyetlen dolog, ami után ácsingóztam: jogosítvány,
szabadság, mindaz, amire vártam.
– Jó. Este találkozunk – mondtam elhátrálva, majd elvesztem a bejárati ajtóknál tolongó
tömegben. A főépületben gyalogoltam, kifelé tartva, amikor mellém szegődött Macon.
Látszólag mindig a semmiből tűnt elő, varázslatként; soha nem láttam, honnan jön.
– Szia! – mondta, és karját a vállamra csúsztatta. Eprescukorkaillatot, cigi füstöt, és
aftershave-et éreztem rajta. Furcsa egyveleg volt ez, ami időközben nagyon a szívemhez nőtt. –
Mizu?
– Anyu az őrületbe kerget! – mondtam, miközben kisétáltunk. – Kicsin múlt, hogy nem
öltem meg ma idefelé úton.
– Ő hozott be? – kérdezte és körülnézett. – Amúgy hol van Scarlett?
– Időpontra ment valahova, azt hiszem – feleltem. Rosszabb, sokkal rosszabb érzés volt neki
hazudnom, mint anyunak.
– Ne tervezz be semmit holnap estére!
– Miért ne?
– Elviszlek valahová a születésnapodra.
– Hová?
Elvigyorodott. – Majd meglátod.
– Oké – mondtam. Félrelöktem annak a szülinapi partinak a gondolatát, amit anyu tervezett:
parfétorta, a Vaughn család, és vacsora az Alfredo'sban, a kedvenc éttermemben. – Csak a tiéd
vagyok.
Megszólalt a csengő, és Macon elindult velem a tanulószoba felé, míg valaki a nevén nem
szólította. Néhány srác volt, akikkel pár napja találkoztam, amikor Maconnel a külvárosban
jártunk. Hajuk még hosszabb volt, szemük álmosabb. Integettek neki és a parkolóba hívták.
Hihettem bármit, hogy mennyire ismerem Macont, élete egy hányadát mindig titokban tartotta
előlem: embereket, helyeket, bulikat, amiknek én nem voltam részese. Felhívott minden este,
viszonylag korán, csak hogy beszéljünk és beköszönjön. Hogy utána mit csinált, arról
fogalmam se volt.
– Mennem kell – mondta, és gyorsan megcsókolt. Éreztem, hogy becsusszant valamit a
farmerem hátsó zsebébe, mielőtt elindult volna, hogy beleolvadjon a diákok seregébe. Tudtam,
mi az, mielőtt kihúztam volna. Epres cukorka.
Otthon lassan növekvő cukorkagyűjteményem volt már. Az asztalomon tartottam őket egy
üvegtálban. Megőriztem minden egyes darabot.
– Na és mi lesz a tanulószobával? – kérdeztem. Színlelt lázadásom ide vagy oda,
egyetlenegyszer sem blicceltem el a tanulószobát, soha nem lógtam az iskolából. Macon
legjobb esetben is csak szórványosan járt be, a jegyeiről meg inkább nem is kérdeztem. Az
összes női magazinban leírták, hogy a férfiakat nem lehet megváltoztatni, nekem azonban a
magam kárán kellett ezt megtanulnom.
– Találkozunk harmadik órán – mondta, elengedve a füle mellett a kérdésem. Aztán
megfordult és a parkoló felé indult. Alig használt füzetét a hóna alá csapta. Néhány lány az
angolórámról vihogva haladt el mellettem; Macont nézték. Az elmúlt két hétben mi voltunk a
43
nagy újság; egy hónapja még Scarlett barátnője Halley voltam, most meg Halley, Macon
Faulkner barátnője lettem.
A második óra végén valaki bekopogott az árutervórám termének ajtaján és átadott Mrs.
Pate-nek egy papír cetlit; ő elolvasta, rám nézett, és szólt, hogy szedjem össze a holmim. Az
irodába hívtak.
Idegesen siettem végig a folyosón. Igyekeztem kitalálni, mit tehettem, amiért bajba
kerültem. De amikor odaértem, a recepciós a kezembe nyomta a telefont és azt mondta: –
Anyukád az.
Szörnyű gondolatok villantak fel előttem: apu meghalt. A nagyi meghalt. Valaki meghalt.
Felvettem a telefont. – Halló? Anyu?
– Várj – hallottam egy női hangot, majd elfojtottan beszélt valaki. Végül: – Halló! Halley?
– Scar… ?
– Sss… Anyukáddal beszélsz! Emlékszel?
– Oké – mondtam, de a recepciós épp egy másik diákkal veszekedett egy papíron, amit a
késése miatt adott le, és ügyet sem vetett rám. – Mi van?
– El kell jönnöd értem! – mondta. – A klinikára.
Az órára néztem. Még csak negyed tíz volt. – Meg is vagy? Máris?
– Nem. – Csend. Aztán: – Meggondoltam magam.
– Hogy mit csináltál?!
– Meggondoltam magam. Megtartom a kisbabát. Nagyon nyugodt, magabiztos volt a hangja.
Fogalmam se volt, mit mondhatnék.
– Marion hol van? – kérdeztem.
– Megkértem, hogy hagyjon itt – felelte. – Azt mondtam neki, csak idegesebb leszek attól,
hogy itt van. Abban maradtunk, hogy felhívom, amikor jöhet értem.
– Ó – mondtam.
– Értem tudsz jönni? Lécci!
– Persze – feleltem, de a recepciós ekkor már engem nézett. – De, anyu, azt hiszem, szólnod
kell nekik, hogy adjanak kilépő engedélyt, vagy valami.
– Persze – mondta Scarlett komoly hangon. – Akkor visszaadom a telefont a barátomnak,
Marynek. A First Street-i klinikán vagyok, oké? Siess!
– Rendben – mondtam, és azon tűnődtem, hogy menjek oda, hisz nem volt autóm.
Megint elfojtott hangokat hallottam, Scarlett magyarázott valamit, aztán újra meghallottam
az első hangot. – Mrs. Cooke vagyok.
– Pillanat – mondtam. Odatartottam a telefont a recepciósnak. – Anyu szeretne beszélni
önnel.
A recepciós a füle mögé tűzte a tollát és átvette a kagylót. – Halló?
Szemem le sem vettem a pulton előttem heverő, későn érkezők bejelentkező ívéről.
Igyekeztem nem idegesen remegni.
– Valóban? Oké, rendben. Nem, nem probléma. Adok neki egy kilépő papírt. Köszönöm,
Mrs. Cooke. – Letette, és gyorsan kitöltött egy kilépő engedélyt. – Mutasd meg ezt az őrnek,
amikor kimész a parkolóból. És őrizd meg, hogy a tanáraidnak is meg tudd mutatni és igazolt
legyen a hiányzásod.
– Igen – mondtam. Megszólalt a csengő, és kezdtek megtelni odakint a folyosók. –
Köszönöm.
– És remélem, jól sikerül a műtét – mondta, és figyelmesen nézett.
– Igen – feleltem, és hátrálva nekimentem az ajtónak, majd kilöktem. – Köszönöm.
A tornaterem előtt állva vártam Macont. Ahogy elhaladt mellettem, hogy menjen átöltözni,
megragadtam az ingét, és visszahúztam.
– Hahó! – mondta mosolyogva. Még mindig végigfutott rajtam az a bizsergés, valahányszor
ilyen boldognak tűnt, hogy láthat. – Mizu?
– Egy szívességet szeretnék kérni.
– Persze. Mi lenne az?
44
 – Szeretném, ha ellógnád velem a tesiórát.
Egy pillanatra elgondolkozott. – Legyen. Menjünk!
– Várj! – Visszahúztam. – És el kéne vinned valahova.
– Autóval?
– Aha.
Vállat vont. – Nem gond. Gyere.
Kisétáltunk a parkolóba, és beszálltunk az autójába; lesöpört az ülésemről egy halom
sztereóalkatrészt. A kocsijában enyhe füstszag és cukorkaillat volt. Mindenhová követte ez a
lenge illat, bárhová ment. Mindig más autóval jött, ami szintén azok közé a dolgok közé
tartozott, amit nem tartott szükségesnek elmagyarázni. Eddig láttam egy Toyotában, egy
furgonban, meg valami külföldi autóban, aminek parfümillata volt. Mindegyikben cukorkás
papírok voltak a földre szórva, és tele voltak a hamutartók.
Ma a Toyotával volt.
– Várj egy pillanatot! – mondtam, amikor beindította a motort. – Ez így nem fog menni.
Nincs kilépő papírod.
– Emiatt ne aggódj! – mondta könnyedén. Felkapott valamit a napellenzőjéről, felfirkált rá
pár szót, és elindult fel a dombon, az őrház felé. A biztonsági őr, egy fekete fickó, akit
mindenki Mr. Joe-nak szólított, kijött a csíptetős táblájával. Unottnak tűnt.
– Macon – sziszegtem, amikor megálltunk. Erősen kételkedtem benne, hogy Mr. Joe-t át
lehetne verni akár a jedi elmetrükkel is. – Nem fog sikerülni; vissza kéne menned inkább a…
– Sss – mondta, és letekerte az ablakot, amikor Joe közelebb ért, boltban vásárolt biztonsági
őr jelvényén csillogott a napfény. – Hogy s mint, Joe?
– Megvagyok – felelte Joe, és rám nézett. – Van kilépőd, Faulkner?
– Itt ni – felelte Macon és a kezébe nyomta azt a darab papírt, amit a napellenzője mögül
húzott elő. Joe vetett rá egy pillantást, visszaadta, majd benézett, rám.
– Na és neked?
– Tessék – mondta Macon vidáman. Kivette a kezemből a papírt, és a biztonsági őrnek adta.
Joe alaposan megnézte, sokkal hosszasabban vizsgálgatta, mint Maconét.
– Vezessetek óvatosan! – mondta Joe és visszaadta a papíromat. – Komolyan beszélek,
Faulkner!
– Úgy lesz – felelte Macon. – Köszönjük.
Joe csak morgott és visszabandukolt a székéhez meg a minitévéjéhez az őrházba, mi meg
Maconnel kigurultunk az útra, szabadon.
– Nem hiszem el, milyen vagy! – mondtam, ahogy a város felé hajtottunk, ellógva a
pénteket. Most csináltam ilyet először. Minden másmilyennek tűnt, ragyogóbbnak, szebbnek: a
hétköznapokon fél kilenctől fél négyig tartó világ olyan világ volt, amit eddig soha nem láttam.
– Mondtam, hogy ne aggódj! – felelte Macon önelégült kis mosollyal.
– Stószban állnak a kocsidban a kilépők, vagy mi? –A napellenző felé nyúltam, Macon meg
felnevetett, de közben elkapta a kezem, megállított.
– Csak néhány – mondta. – Határozottan nem állnak stószban!
– Akkora szélhámos vagy! – mondtam, de le voltam nyűgözve. – Épphogy csak vetett egy
pillantást a papírodra.
– Bír engem – mondta Macon egyszerűen. – Különben hova is megyünk?
– A First Streetre.
Sávot váltott, indexelve. – Mi van a First Streeten?
Ránéztem. Annyira helyes volt! Tudtam, hogy meg kell bíznom benne. Mindkettőnknek
bíznunk kell benne. – Scarlett.
– Oké – mondta könnyedén. Őt néztem, és közben elsuhant odakint a táj, a házak, az autók,
és felettünk a ragyogó kék ég. – Mondd az utat!

Scarlett a klinika előtt ült egy padon, egy gyapjúpulóveres, szalmakalapos, nagydarab nővel.

45
 – Szia! – mondtam, amikor melléjük gurultunk. Most, hogy közelebb értünk, láttam, hogy a
nőnek egy kiskutya fekszik az ölében, nyakán műanyag gallérral, hogy ne férjen a sebhez. –
Minden oké?
– Jól vagyok – felelte gyorsan Scarlett, és felkapta a padról a táskáját. A nőnek azt mondta:
– Köszönöm, Mary. Tényleg.
A nő megsimogatta a kutyáját. – Rendes kislány vagy, kicsikém.
– Köszönöm – mondta Scarlett, én meg kinyitottam az ajtót, és ő becsúszott a hátsó ülésre. –
Öt dolcsit fizettem neki – magyarázta. A nő ölében fekvő kutya ránk nézett és ásított egyet.
Scarlett ekkor Maconhöz fordult, és halkabban szólalt meg. – Indulj! Azonnal! Légy szíves.
Macon rálépett a gázra, és magunk mögött hagytuk Maryt, elgurultunk a bevásárlóközpont
mellett, majd ki, a forgalomba. Scarlett elhelyezkedett a hátsó ülésen, kezével végigszántott a
haján. Vártam, hogy mondjon valamit.
Néhány jelzőlámpa után halkan megszólalt. – Köszönöm, hogy értem jöttetek. Tényleg.
– Nem gond – mondta Macon.
– Nem gond – ismételtem utána, hátrafordulva Scarlett-hez. De ő kibámult az ablakán, a
forgalmat nézte.
Amikor Macon megállt a Zip Mart előtt és kiszállt tankolni, újra hátrafordultam. – Hahó.
Felnézett. – Hahó.
– Szóval – mondtam. Nem tudtam biztosan, hol is kezdjem. – Mi történt?
– Nem tudtam megtenni – vágta rá, mintha visszatartott lélegzettel várta volna, hogy végre
megkérdezzem. – Megpróbáltam, Halley, komolyan. Hallottam az összes érvet – fiatal vagyok,
előttem az egész életem, mi lesz az egyetemmel – mindent. De amikor felfeküdtem arra az
ágyra, a plafont bámultam, és vártam, hogy értem jöjjenek és megcsinálják, rájöttem, hogy nem
tudom megtenni. Úgy értem, persze, most már semmi nem lesz normális az életemben. De
mennyire volt az életem valaha is normális? Az, hogy Marion mellett nőttem fel, tuti nem volt
az, Michael elvesztése meg pláne nem. Soha semmi nem volt normális!
Macont néztem, ahogy odabent sorba állt. Egy zacskó cukorkát dobált egyik kezéből a
másikba. Két hónappal ezelőtt, amikor Michael meghalt, nem is ismertem. – Nem lesz könnyű,
egyáltalán nem – mondtam. Próbáltam elképzelni magunkat a kisbabával, de nem ment. Csak
egy elmosódott, bizonytalan foltot láttam Scarlett karjaiban. Lehetetlen.
– Tudom. – Felsóhajtott, olyan volt a hangja, mint anyunak. – Tudom, hogy mindenki azt
gondolja majd, hogy meghülyültem, vagy talán egyszerűen nincs elég sütnivalóm. De nem
érdekel. Ez az, amit akarok. És tudom, hogy így helyes. Senkitől nem várom el, hogy megértse.
Ránéztem a legjobb barátnőmre, Scarlettre. A lányra, aki mindig elvezetett, néha elrugdosott
életem legjobb eseményeihez. – Kivéve engem – mondtam. – Én megértem.
– Kivéve téged – ismételte halkan, és mosolyogva nézett fel rám. Attól a pillanattól fogva
soha többé nem kérdőjeleztem meg a döntését.

Egész nap autóztunk. Pizzát ettünk Macon egyik búvóhelyén, próbáltunk a nyomára
bukkanni valami ismerősének, de hogy miért, az valahogy nem volt világos és rádiót
hallgattunk. Elütöttük az időt. Scarlett felhívta Mariont és azt mondta, taxival ment haza.
Egyelőre minden rendben volt.
Macon pár utcányira a házainktól tett ki bennünket, hogy úgy tehessünk, mintha busszal
jöttünk volna haza, majd elhajtott, egyszer dudálva, mielőtt eltűnt volna szem elől. Scarlett erőt
vett magán és ment, hogy megvárja, míg Marion hazaér. Amikor benyitottam otthon, furcsa,
kényelmetlen csend fogadott, meg apu, aki eltűnt szem elől, amint meglátott. De nem elég
gyorsan: turmix. Rengeteg.
– Itthon vagyok – kiáltottam. A házban lasagne-illat volt, és hirtelen ráébredtem, hogy majd
éhen halok, ami egy pillanatra elvonta a figyelmem, de ekkor anyu kilépett a konyhából,
kezében konyharuhával. Arcán szögletes, kemény kifejezés ült, ami azonnal elárulta, hogy
bajban vagyok.

46
 – Szia – mondta mézesmázos hangon, és összehajtogatta a konyharuhát. – Milyen volt ma az
iskola?
– Hát – mondtam, miközben apu gyorsan elment mellettem, be a konyhába –, ma…
– A helyedben nem gondolkoznék túl sokat a válaszon – szakított félbe, még mindig
egyenletes, nyugodt hangon. – Mert ha hazudsz nekem, a büntetésed még rosszabb lesz.
Lebuktam! Nem tehettem semmit.
– Láttalak, Halley! Ma, úgy háromnegyed tizenegy körül, amikor, azt hiszem, a
tornateremben kellett volna lenned. Egy autóban ültél, ami a First Street-i bevásárlóközpont
elől hajtott ki.
– Anyu – mondtam. – Meg tudom…
– Nem! – Feltartotta a kezét. Leállított. – Végig fogsz hallgatni! Felhívtam az iskolát, ahol
nagy meglepetésemre közölték velem, hogy épp az imént beszéltem valakivel, hogy küldjenek
téged haza egy családi vészhelyzet miatt.
Nagyot nyeltem.
– Nem hiszem el, hogy így tudsz hazudni nekem. –A földre néztem; ez volt az egyetlen
lehetőségem. – Arról már nem is beszélve – folytatta anyu –, hogy ellógtad az órát és a
városban furikáztál valami idegen fiúval meg Scarlettel, pedig ha valakinek, neki igazán
lehetett volna több esze. Felhívtam Mariont a munkahelyén, ugyanolyan dühös volt, mint én.
– Elmondtad Marionnak, hogy Scarlett velünk volt? – kérdeztem. Akkor tudja! Tudja, és
Scarlettnek esélye sem lesz elmagyarázni.
– Igen, elmondtam – csattant fel. – Mindketten egyetértettünk, hogy ha ez valami új szokás
nálatok, akkor azt csírájában kell elfojtani, most azonnal. Nem tűröm ezt, Halley! Egész nyáron
próbára tetted a türelmem Ginnyvel meg a táborral, de ma betelt a pohár. Nem engedem, hogy
nyíltan szembeszállj velem, amikor csak kedved tartja. Most pedig menj a szobádba, és maradj
ott, amíg nem szólok, hogy lejöhetsz.
– De…
– Indulás! Most! – Reszketett a dühtől. Az egész nyarat végigkísérte ez a különös
nyugtalanság, ez a hullámzó ingerültség – de most felszínre törtek az igazi érzései. Pedig még a
felét sem tudta.
Felmentem a szobámba, egyenesen az ablakomhoz és felkaptam a telefont. Tárcsáztam
Scarlett számát. Épp, mikor csörögni kezdett, megláttam Marion autóját az utca végén. Amikor
Scarlett felvette, már befordult a házuk elé.
– Vigyázz! – suttogtam gyorsan. – Lebuktunk. És Marion tudja, hogy nem tetted meg.
– Micsoda? – kérdezte. – Dehogyis, nem tudja. Azt hiszi, taxival jöttem haza.
– Nem – mondtam, és hallottam, hogy anyu feljön a lépcsőn, és elindul a folyosón. –
Anyukám felhívta. Tudja.
– Micsoda? – kérdezte Scarlett és láttam, hogy nyílik a garázsajtajuk.
– Halley, tedd le a telefont! – mondta anyu az ajtó mögül, a kilincset rázva, mert, hála az
égnek, kulcsra zártam. – Mégpedig most rögtön!
– Mennem kell – mondtam, gyorsan letettem és az ablakomból figyeltem Scarlettet a
konyhájukban, kezében a telefonnal, ahogy felnéz rám. Ekkor berobbant az ajtón Marion, és
azonnal Scarlettre szegezte ujját. Anyu az ajtóm előtt állt, ellentmondást nem tűrő hangon
parancsolt rám, de én csak Scarlettet láttam, ahogy próbálja kimagyarázni magát a konyha éles
fényében, mielőtt Marion megragadta a függönyt és berántotta. A függöny féloldalasan,
megtekeredve lógott, és kizárt engem.

47
 HATODIK FEJEZET

A szobámban ülve kellett kivárnom, mi lesz a büntetésem. Hallottam, ahogy a szüleim

odalenn tanácskoznak. Apu halkan, nyugodtan beszélt, anyu néha a plafonon volt, felváltva
tajtékzott és csillapodott le. Egy órával később feljött, megállt előttem csípőre tett kézzel, és
lefektette a szabályokat.
– Apáddal megvitattuk a dolgot – kezdte –, és arra a döntésre jutottunk, hogy egy hónap
szobafogságra ítélünk a ma történtekért. Ezenkívül meghatározatlan ideig nem használhatod a
telefont. Holnap, a szülinapodon kivételt teszünk; a tervek szerint fogunk ünnepelni. Ettől
eltekintve viszont csak iskolába és dolgozni mehetsz el, sehova máshová.
Néztem, hogyan alakul át az arca, amikor mérges. Arcát keretező, rövidre vágott frizurája
szigorúbbnak látszott, arccsontja szögletesnek, arca beesettnek. Egészen más embernek tűnt.
– Halley.
– Igen?
– Ki volt az a fiú, aki veled volt ma? Aki a kocsit vezette. Felvillant előttem Macon
mosolygó arca. – Miért?
– Kicsoda ő? Az a fiú vágta le a füvet nemrég?
– Nem – feleltem. Apu vagy elfelejtette Macon nevét, vagy bölcsen úgy döntött, kimarad
ebből. – Mármint, nem ő volt, hanem a…
– Ő vitt ki az iskolából, tudnom kell, kicsoda. Bármi történhetett volna veletek. Biztos
vagyok benne, hogy az ő szülei is tudni akarnak erről.
Már a gondolat is megalázó volt. – Jaj, anyu, nem. Úgy értem, ő senki. Alig ismerem.
– Ahhoz nyilvánvalóan elég jól ismered, hogy vele lógd el a sulit. Szóval hogy hívják?
– Anyu – mondtam. – Kérlek, ne kérj tőlem ilyet.
– Lakeview-ban él? Biztosan ismerem, Halley.
– Nem – mondtam, és azt gondoltam: Nem ismersz mindenkit, akit én. Nem mindenki
Lakeview-ban él. – Nem ismered.
Közelebb lépett, szemét le sem vette rólam. – Fogytán a türelmem, Halley. Hogy hívják a
fiút?
Utáltam őt ebben a pillanatban. Utáltam, amiért azt hiszi, ismer mindenkit, akit én; amiért
azt hiszi, hogy életképtelen vagyok nélküle, ha nincs velem. Így csak bámultam vissza rá,
keményen állva tekintetét. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
Ekkor hirtelen megcsörrent a telefon, mire összerezzentem ültömben. Már épp felvettem
volna, de aztán eszembe jutott az eltiltás, és visszaültem. Tudtam, hogy Macon az. A telefon
csak csörgött és csörgött, anyu pedig ott állt és engem nézett. Végül apu vette fel.
– Julie! – kiáltott fel lentről. – Marion az.
– Marion? – kérdezte anyu. Az ágyam mellett vette fel a telefont. – Halló? Szia, Marion…
Igen, Halley-vel épp most beszéljük meg a történteket… Micsoda? Most? Jól van, jól van…
nyugodj meg! Azonnal átmegyek. Persze. Igen. Egy perc, és ott vagyok.
Letette a telefont. – Pár percre át kell ugranom az utca túloldalára. De ennek a
beszélgetésnek még nincs vége, megértetted?
– Igen – feleltem, de előre tudtam, hogy mire visszaér, a dolgok megváltoznak.
Marion a járdán találkozott anyuval, a szúrós bokroknál. Jó öt percen át álltak és beszéltek
ott. Igazából Marion beszélt. Idegesen ácsorgott a mini ruhájában és magas talpú cipőjében,
végig dohányzott, közben anyu csak hallgatta, és bólogatott. Az utca túloldaláról láttam
Scarlettet a szobája ablakában. Ő is őket figyelte. Tenyerem az ablaküvegre szorítottam. Ez volt
a különleges jelünk, de Scarlett nem vette észre.
Aztán anyu bement a házba Marionnal, becsukta az ajtót, és másfél órát maradt. Arra
számítottam, hogy a ház megremeg, lökéshullám rázza meg, amikor anyu megtudja a hírt;
48
ehelyett csend volt, mint a környék többi házában egy péntek este. Hétkor megérkeztek
Vaughnék, és nyolckor már éreztem odalentről a popcorn szagát. A telefon ezek után csak
egyszer csörrent meg. Pontban nyolckor. Próbáltam felkapni, de apu előbb vette fel, erre
Macon azonnal letette. Néhány perccel később meghallottam, ahogy felberreg a mixer: apu
megkezdte a békítést.
Negyed kilenckor Marion kikísérte anyut az ajtóhoz, a lépcső tetején állt vele, karba font
kézzel. Anyu átölelte, majd visszagyalogolt a mi házunkhoz, ahol apu és Vaughnék már egy
hangos, lövöldözős film közepén jártak. Néhány perc múlva feljött a lépcsőn és bekopogott.
Amikor ajtót nyitottam, anyu egy tál popcornnal, meg persze egy pohár turmixszal állt ott. A
turmix annyira sűrű volt a csokitól, hogy szinte feketéllett. A hab egészen a pohár szájáig ért.
Anyu arca lágyabb volt, olyan, mint rendes körülmények között. – Békejobb – mondta, és a
kezembe nyomta a popcornt meg a turmixot. Én hátrébb léptem és beengedtem.
– Köszönöm. – Megszívtam a szívószálat, de a turmix meg se moccant.
– Szóval – kezdte anyu, az ágyam szélén ülve –, miért nem mondtad el, mi történt
Scarlettel?
– Nem tehettem – feleltem. – Nem akarta, hogy bárki megtudja.
– Azt gondoltad, mérges leszek… – mondta lassan.
– Nem – feleltem. – Csak azt, hogy kibuknál. Elmosolyodott, és kivett a tálból egy maroknyi
popcornt. – Nos, őszintén szólva, így is volt.
– Megtartja, ugye? – kérdeztem.
Felsóhajtott, felemelte egyik kezét, és masszírozni kezdte hátul a nyakát. – Most ezt mondja.
Marion még bízik benne, hogy meggondolja magát és az örökbeadást választja. Egy kisbaba
kemény munka ám, Halley. Örökre meg fogja változtatni Scarlett életét.
– Tudom.
– Úgy értem, persze jó az, amikor van valaki, aki csak a tiéd, meg a feltétel nélküli szeretet,
de az anyasággal együtt jár a felelősség: pénzügyi, érzelmi és fizikai. Ez ki fog hatni Scarlett
tanulmányaira, a jövőjére, mindenre. Nem túl okos döntés felvállalni mindezt most. És biztos
vagyok benne, hogy ezzel is Michael emlékébe próbál kapaszkodni, része ez a
gyászfolyamatnak. De egy kisbaba ennél sokkal többet jelent. – Egészen belejött, egyre
hangosabban beszélt.
– Anyu, én nem Scarlett vagyok – hívtam fel rá a figyelmét.
Épp levegőt vett és készült újabb érvet felvonultatni, de ekkor elhallgatott és sóhajtott egyet.
– Tudom, hogy nem ő vagy, drágám. Csak azért bosszankodom, mert látom, mekkora hibát
követ el.
– Ő nem érzi hibának.
– Nem, most még nem. De később annak érzi majd. Amikor hozzá lesz kötve egy
kisbabához, miközben te meg az összes barátja egyetemre, külföldi utazásokra megy, és éli az
életét.
– Én nem akarok külföldre menni – jegyeztem meg halkan, és felmarkoltam egy adag
popcornt.
– Én csak azt akarom mondani – magyarázta, és karját vállamra fektette –, hogy még előtted
áll az egész élet, ahogyan Scarlett előtt is. Túl fiatalok vagytok, hogy valaki más életét is
felvállaljátok.
Odalent golyózápor hangzott fel a filmben, és apu felnevetett. Újabb péntek este, itthon
Vaughnékkal. A Macon előtti életem.
– Ami pedig a ma történteket illeti – folytatta anyu, de már lelohadt benne a tűz, hiányzott
belőle a harag, amivel korábban jött fel hozzám, készen arra hogy felnégyeljen. – Nem
hunyhatunk felette egyszerűen szemet, kicsikém. A büntetésed még mindig áll, akkor is, ha azt
gondoltad, Scarlettnek segítesz.
– Tudom – feleltem. De világos volt; pusztán azáltal, hogy nem én vagyok terhes,
megmenekültem anyu dühének legrosszabb részétől. Scarlett megint csak megmentett.

49
 Anyu felállt, leporolta a nadrágját. Láttam őt magam előtt, Scarlették konyhaasztalánál, amit
pedig a sajátomnak tekintettem, ahogy valamiféle fegyverszünetet igyekszik kötni Marion és
Scarlett között. Anyunak jól ment a békekötés, kivéve, amikor rólam volt szó.
– Gyere le és nézd velünk a filmet! – mondta. – Vaughnék nagyon rég nem láttak. Clara
egyenesen rajong érted.
– Clara még csak ötéves, anyu – mondtam. Újra megpróbáltam belekóstolni a turmixba, de
aztán feladtam, és letettem az éjjeliszekrényemre.
– Tudom. – Anyu megállt az ajtóban, az ajtófélfának támaszkodott. – Csak, tudod, hátha
meggondolod magad.
– Oké.
Már indult volna, de aztán megtorpant a küszöbön és halkan megszólalt. – Marion azt
mondta, a fiút, akivel láttalak, Maconnek hívják. Azt mondja, vele jársz.
Marion meg az a nagy szája! Végigfeküdtem az ágyamon, hátat fordítottam anyunak, és
mellkasomhoz húztam a térdem. – Ő csak egy srác, anyu.
– Soha nem beszéltél még róla – mondta, mintha ezt kellett volna tennem, mintha ez valami
előírás lett volna.
– Nem nagy ügy. – Nem tudtam ránézni, nem kockáztathattam. Hangja már így is épp elég
szomorúan szólt. Az ablakra meredtem. Közeledtek egy repülő fényei, vörös és zöld pontok
villództak, de a zaj még a távolban morajlott.
Újabb sóhaj. Néha már azon tűnődtem, marad-e elég levegője a beszédhez. – Akkor jól van.
Gyere le, ha van kedved.
De nem mozdult. Talán azt gondolta, azt hiszem, már elment. Közben a repülő egyre
közeledett, fényei erősebben ragyogtak, hangja egyre hangosabban dübörgött, és végül rázni
kezdte a házat, az ablaküvegek egész beleremegtek. Láttam a gép széles hasát elrepülni
felettünk, fehéren, akár egy bálna. A repülő lármájában, a rázkódással, dübörgéssel és
hangzavarral anyu kisurrant az ajtón és lement a lépcsőn. Amikor a hirtelen beállt csendben
hátrafordultam, már eltűnt.

50
 HETEDIK FEJEZET

Dolgoztam. A szokásos szombati roham közepén jártunk, amikor Macon odalépett a

kasszámhoz és rám mosolygott.
– Szia! – üdvözölt. – Boldog születésnapot!
– Köszi – feleltem, és olyan hosszasan babráltam a Pepsije meg a négy csokiszelete
leolvasásával, amennyire csak tudtam. Scarlett odanyúlt és megböködte, mire Macon
odaintegetett neki.
– Szóval hogy ment ma reggel? – kérdezte. – Átmentél, vagy mi volt?
Ránéztem. – Még szép, hogy átmentem!
Fejét hátravetve felnevetett. – Halley-nak jogosítványa van, mindenki meneküljön! Én
biztos távol tartom magam egy ideig az utaktól.
– Nagyon vicces – mondtam, mire elvigyorodott.
– Nem vetted fel tegnap este a telefont – mondta. Áthajolt a pult felett és lehalkította
hangját. – Felhívtalak, tudod?
– Ez azért van – mondtam, és lenyomtam a végösszeg gombot –, mert lebuktam.
– Mi miatt?
– Szerinted?
Visszagondolt az előző napra. – Ó, mert ellógtad a sulit? Vagy mert segítettél Scarlettnek
lelépni?
– Mindkettőért. – Kinyújtottam a kezem. – Két dollár ötvenkilenc lesz.
Adott egy ötöst. A hátsó zsebéből, gyűrötten húzta elő.
– Mekkora a gáz?
– Szobafogságra ítéltek.
– Mennyi ideig?
– Egy hónap.
A fejét csóválva felsóhajtott. – Az elég rossz.
– Kinek?
A Macon mögött álló nő bosszúsan mormogott valamit a fogai közt.
Amikor odaadtam Maconnek a visszajárót, megragadta és nem engedte az ujjaim. Aztán
áthajolt a pénztárgép fölött és gyorsan megcsókolt, mielőtt még bármit is reagálhattam volna. –
Nekem – felelte, a másik kezével pedig becsúsztatott egy csokit a Milton's kötényem első
zsebébe.
– Tényleg? – kérdeztem, de ő csak felkapta a szatyrát és elment, félúton visszafordulva,
hogy rám mosolyogjon. A soromban mindenki zsémbesen, türelmetlenül figyelte mindezt, de
engem nem érdekelt.
– Tényleg – szólt vissza, és néhány lépést hátrálva, a szemembe nézve tett meg. Közben
mosolygott. Aztán sarkon fordult, és kisétált a Milton'sból. Csak így. Én meg ott maradtam a
kasszában, elképedve.
– Anyám – mondta Scarlett, miközben odalépett a következő vevőm és a futószalagra
csapott egy karton mentolos cigarettát. – Valami gáz van ezzel a sráccal.
– Tudom – feleltem. Még éreztem a számon a csókját, ami jobbá tette az elkövetkező
szombatokat. – Tetszem neki.

***

Aznap este megtartottuk a szülinapomat az Alfredo's étteremben: a szüleim és én, Scarlett,

na meg persze a Vaughn család. Scarlett mellettem ült; amit elmesélt, abból úgy tűnt, anyu
mentette meg a kisbabáját. Azt mondta, amikor Marion beviharzott, már megbeszélt egy újabb
51
időpontot másnapra, és azt tervezte, hogy a műtő előtt ülve várja meg Scarlettet, a székkel
torlaszolva el az ajtót, ha ez kell ahhoz, hogy Scarlett végigcsinálja az abortuszt. Rettentően
összevesztek, és Scarlett azt mondta, már becsomagolt és készen állt lelépni, bárhová, amikor
anyu megjelent az ajtóban a vörös kardigánjában, hogy elrendezzen mindent. Fogta Scarlett
kezét, zsebkendőt adott neki, megnyugtatta Mariont, aztán közvetített köztük, igyekezett
elsimítani a dolgokat. Végül megszületett a döntés: Scarlett végigcsinálja a terhességét, de
tiszteletben tartja Marion kívánságát és komolyan fontolóra veszi az örökbeadást. Így köttetett
meg a fegyverszünet.
– Komolyan mondom – súgta oda, miközben a tésztámat ettem az étteremben –, anyukád
csodákra képes!
– Egy teljes hónap szobafogságra ítélt! – feleltem halkan. – Még ma este se mehetek sehová!
– Ez egy nagyon jó kis szülinap – mondta erre Scarlett. – Noah különösen örül, hogy
ünnepelhet.
– Fogd be! – Már most elegem volt a szülinapomból.
– Szeretnék pohárköszöntőt mondani. – Anyu felállt, kezében egy pohár borral. Apu
mosolyogva nézett fel rá. – A lányomra, Halley-re, a tizenhatodik születésnapján!
– Halley-re! – visszhangozta mindenki. Noah továbbra sem volt hajlandó a szemembe nézni.
– Legyen ez az idei év életed legjobb éve! – folytatta anyu, habár már mindenki ivott a
poharából. Anyu még mindig állt. – És tudd: szeretünk téged!
Így aztán mindenki újra koccintott, aztán újra ivott, anyu meg csak állt ott, kipirult arccal,
rám mosolyogva, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna.
Amikor hazaértünk, elérkezett az ajándékbontás ideje. A szüleimtől ruhákat meg pénzt
kaptam, Vaughnéktól egy könyvet, és egy ezüst karkötőt Noahtól, aki egyszerűen a kezembe
nyomta a dobozt, amikor épp senki sem figyelt, és az este hátralevő részében átnézett rajtam.
Scarlett egy fülbevalót adott, meg egy kulcstartót az új autókulcsomnak, és amikor hazaindult,
szorosan átölelt, hirtelen elérzékenyülve, és azt mondta, nagyon szeret. Miközben viszonoztam
az ölelését, próbáltam elképzelni egy kisbabával, vagy legalábbis terhesen. Még mindig
nehezemre esett.
Este tizenegykor már a lefekvéshez készülődtem, amikor meghallottam. A lassú, egyenletes
dörmögést, ahogy egy autó lassan végighajt az utcánkon, aztán duruzsoló motorral megáll. Az
ablakomhoz léptem és kinéztem. Tekintetem a házunkkal szembeni stoptáblán tartottam. Pár
pillanattal később visszatolatva feltűnt egy autó, az ablakommal szemben, és megvillantotta a
lámpáit. Kétszer.
Felvettem a cipőm, leosontam a lépcsőn a pizsamámban, el anyu félig nyitott
hálószobaajtaja és a nappali mellett, ahol apu a kanapén bóbiskolt a tévé előtt. Kinyitottam a
hátsó ajtót, és ügyeltem rá, hogy lassan mozgassam, mert félúton mindig nyikorgott.
Kisurrantam, átvágtam a hátsó verandán, aztán le a ház körül az oldalsó kertbe, el a
borókabokrok mellett, a járdára és az utca túloldalára.
– Szia! – mondta Macon, amikor behajoltam az ablakán. – Szállj be!
Megkerültem az autót, beültem mellé, és becsuktam magam után az ajtót. Meleg volt
odabent, a műszerfal fényei élénkzölden ragyogtak.
– Készen állsz az ajándékodra? – kérdezte.
– Persze. – Hátradőltem. – Mi az?
– Először – mondta, és sebességbe tette az autót – el kell mennünk valahova.
– Elmenni? – Rémült pillantást vetettem a házunkra. Már az is épp elég rossz volt, hogy
kilopództam, de minél távolabb megyek, annál nagyobb a lebukás esélye. Láttam magam előtt,
ahogy apu bedugja a fejét a szobám ajtaján, hogy jó éjt kívánjon, és észreveszi, hogy eltűntem.
– Azt hiszem, nem kéne elmennem.
Rám nézett. – Miért nem?
– Úgy értem, már így is bajban vagyok – feleltem, de éreztem, milyen pipogyán hangzik. –
És ha lebukom…

52
 – Na, ne már! – mondta, és már indult is volna ki, Lakeview-ból. – Élj egy kicsit!
Szülinapod van, nem?
Felnéztem a sötét házunkra. Már csak egy óra volt hátra a születésnapomból. Jogom volt
hozzá, hogy legalább ennyit úgy ünnepeljek, ahogyan szeretném.
– Menjünk! – mondtam, mire elmosolyodott, a gázra lépett és kikanyarodtunk a sarkon. Az
autó kerekei felsikítottak, és elragadtak otthonról.
Elvitt egészen a Topper-tóig, jó húsz percnyire a házunktól. Félúton megálltunk és onnan én
vezettem. Néztem, ahogy Macon feszengve figyeli, épp mint apu, ahogy a sebességmérő
mutatója egyre feljebb kúszik.
– Aggódsz? – kérdeztem, miközben áthajtottunk a hídon. Körülöttünk feketén terült el a
hatalmas vízfelület.
– Ugyan! – felelte. Pedig aggódott, és én kinevettem. Épp csak a sebességhatáron jártam.
Elhajtottunk a sok hajórámpa és dokk meg a turistacsalogatók mellett, és végül egy hosszú
földútra értünk, ami fák között kanyargott, a teljes sötétségben, kátyúkkal és TILOS AZ
ÁTJÁRÁS táblákkal megszórva. A távolban láttam apu rádióállomásának adótornyait, amint
zölden és pirosan villognak az égbolton.
Kiszálltunk az autóból, és követtem Macont a sötétben. Kézen fogva húzott maga után. Víz
hangját hallottam, de nem tudtam kivenni, honnan érkezett.
– Figyelj, hová lépsz! – mondta, ahogy megmásztunk egy meredek dombot. Egyre csak
feljebb és feljebb mentünk, alig bírtam megállni a lábamon anélkül, hogy elessek. Fáztam az
egy szál pizsamában, össze voltam zavarodva és kifulladtam, mire simább és stabilabb lett a
föld a lábam alatt. Továbbra se volt sejtelmem sem, merre járhatunk.
– Macon, hová megyünk? – faggattam.
– Mindjárt ott vagyunk – szólt hátra a válla felett. – Mostantól gyere a nyomomban, oké?
– Oké. – Előrenéztem, szőke haján tartottam a szemem. Ez volt az egyetlen, amit ki tudtam
venni a sötétben.
Aztán hirtelen megtorpant és megszólalt. – Itt is vagyunk!
Nem igazán tudtam, hol van ez az itt, mivel még mindig nem láttam semmit. Macon leült,
lábát lelógatva az előttünk lévő peremen, így én is ezt tettem. A vizet most már erősebben
hallottam.
– Szóval mi ez? – kérdeztem dideregve.
– Csak egy hely, amit ismerek – mondta. – Sherwooddal találtuk néhány éve. Régebben
állandóan ide jártunk.
Ez volt az egyetlen alkalom, hogy megemlítette Michaelt, amióta ismertem. Michael sokat
járt mostanában a fejemben, a baba miatt. Scarlett azt mondta, össze kell szednie a bátorságát,
hogy írjon Michael anyukájának; ha elköltözött Floridába, ha nem, joga volt tudni az
unokájáról. –Gondolom, hiányzik neked – mondtam Maconnek.
– Aha. – Hátradőlt a mögöttünk lévő vastag betonfalnak. – Rendes srác volt.
– Ha elveszíteném Scarlettet – kezdtem, és nem tudtam, túl messzire mentem-e vagy rosszat
mondtam-e –, nem is tudom, mit tennék. Nem hiszem, hogy tudnék élni nélküle.
– Ja – felelte Macon a sötétben. Elfordította a fejét. Nem nézett rám. – Először ezt hiszi az
ember.
Csak ültünk ott, a vaksötétben, hallgattuk az elrohanó víz hangját, és én Michael
Sherwoodra gondoltam. Azon tűnődtem, miben különbözött volna ez az év, ha aznap este nem
azon az úton motorozik, ha még mindig itt lenne köztünk. Vajon Scarlett akkor is megtartaná a
babát, vajon találkoztam volna Maconnel és eljutottunk volna eddig?
– Oké – szólalt meg váratlanul, és lenézett órája világító számlapjára. – Készülj!
– De mire?
– Majd meglátod. – Derekam köré csúsztatta karját, közelebb húzott magához, meleg ajkait
a nyakamon éreztem. Épp amikor elfordítottam a fejem, hogy megcsókoljam, hangos, zubogó
hang zendült fel és a világot hirtelen ragyogó fény árasztotta el körülöttünk. Először vakító
volt, ijesztő, mint mikor egy fényképezőgép vakuja egyenesen az ember arcába villan, és
53
csillagok szikráznak mindenfelé. Elhúzódtam Macontől, és láttam, hogy vékony, fehér
betonsávon ülök, amit körbevesznek a veszély – BELÉPNI TILOS táblák, és lábam a levegőbe
lóg. Macon megragadta a derekam, ahogy előrehajoltam, még mindig kábán és pislogva, hogy
lenézzek a peremről, és végre meglássam a vizet. Egy teljes mérfölddel alattunk zubogott el.
Olyan volt, mintha arra nyitottam volna ki a szemem, hogy hirtelen a levegőben vagyok és
zuhanok. A gát morogva nyílt szét, én pedig megvonaglottam Macon karjaiban. Hirtelen úrrá
lett rajtam a rémület a hangzavartól, a fényártól és az alattunk elterülő világtól.
– Macon – szóltam, és próbáltam elhúzódni, vissza az ösvényre. – Azt hiszem…
De ekkor visszahúzott, nagy hévvel megcsókolt, kezével végigsimította hajam, és én
szememet becsukva kizártam a fényt, a lármát, a vizet, messzi alattunk, és életemben először
megéreztem: az izgalmat, a borzongató érzést, amikor az ember egészen a perem szélére
merészkedik, miközben a világ őrülten forog körülötte. Visszacsókoltam forrón, és útjára
engedtem azt a lányt a nyár elejéről, a Grand Canyonnál. Abban a pillanatban, a mindenség
közepén felfüggesztve, zuhanva, éreztem, ahogy az a lány elhagy engem.

54
 NYOLCADIK FEJEZET

– Oké, akkor nézzük… Néhány ételt nagyon kívánsz.

– Stimmel.
– Néhány ételtől undorodsz.
– Brr. Stimmel.
– Fejfájás.
– Stimmel.
– Hangulatváltozás – mondtam. – Na, erre majd válaszolok én. Stimmel!
– Fogd be! – zúgolódott Scarlett, kikapta kezemből a könyvet és hátradőlt az ülésén. Scarlett
autójában ültünk, az első csengetés előtt. Amióta megkaptam a jogosítványomat, Scarlett
mindennap engedett vezetni. Sós kekszet evett és gyümölcslevet ivott. Csak ezek maradtak meg
benne. Közben én igyekeztem csendesen, fel tűnés mentesen enni a chipset.
– Várj csak! – mondtam, újabb chipset tömve a számba. – A könyv szerint a reggeli
rosszulléteknek el kell múlniuk a negyedik hónap elejére.
– Nahát, ez igazán nagyszerű! – mordult fel. Újabban szörnyen undok tudott lenni. –
Komolyan mondom, olyan borzalmas szaga van annak a chipsnek, hogy mindjárt hányok!
– Bocs – mondtam, letekertem az ablakom és látványosan kilógattam a zacskót. Fejemet
félrebillentettem, hogy szabadon tudjak enni az autó szűk terében. – Tudod, az orvos azt
mondta, normális, ha sokat vagy rosszul.
– Tudom, mit mondott. – Újabb sós kekszet tett a szájába, és leöblítette egy korty
gyümölcslével. – Tiszta őrület az egész! Soha életemben nem volt gyomorégésem, most meg
kábé állandóan érzem. A ruháim szörnyen állnak rajtam, valami fura okból folyton izzadok és
még amikor majd éhen halok, akkor is rosszul leszek a kajának még csak a látványától is.
Hihetetlen!
– A negyedik hónaptól jobb lesz – mondtam, felkapva a könyvet: Szóval teherbe estél - mi
lesz most? Ez volt a bibliánk, örökösen ezt bújtuk. Nekem általában az volt a feladatom, hogy
idézzek belőle, így buzdítsam, bátorítsam magunkat.
– Bárcsak – kezdte halkan, és olyan arccal meredt rám, amit a második hónap előtt nem is
láttam, soha – kussolnál a negyedik hónapról!
Kussoltam.
Macon a tanulószoba előtt várt rám, a tűzoltókészüléknek támaszkodva. A születésnapom
óta megváltoztak köztünk a dolgok, szinte észrevétlenül; minden egy kicsit komolyabbá vált.
Most már elég volt a látványa, hogy úgy érezzem, a levegőből nézek alá, a világ felett lebegve.
– Szia! – köszönt, amint közelebb értem. – Hol voltál?
– Scarlettel balhéztam – mondtam. – Mostanában mindig tök nyűgös.
– Jaj, ne csináld már! Elnézhetnéd neki. Terhes. – A születésnapom estéjén beavattam
Macont a dologba. A szüleimen, Marionon és rajtunk kívül ő volt az egyetlen, aki tudta.
– Tudom. Csak nehéz, ez minden. – Közelebb léptem hozzá, kicsit halkabbra fogtam. – És
ne olyan hangosan, oké? Scarlett egyelőre nem akarja, hogy mindenki megtudja.
– Nem mondtam el senkinek – felelte. Mögöttem emberek özönlöttek a tanulószobámba.
Hátizsákjukkal és könyökükkel lökdöstek. – Jesszusom, mégis mekkora bunkónak gondolsz?!
– Nagynak – feleltem. Nem nevetett. – Csak várni akar, mielőtt elmondja az embereknek.
Ennyi.
– Semmi gond – mondta Macon.
– Faulkner! – kiáltott valaki mögöttünk. – Gyere ide, beszélnünk kell!
– Egy perc – kurjantott vissza Macon.
– Azt mondtad, ma beülsz tanulóórára – jegyeztem meg. – Emlékszel?

55
 – Persze. De mennem kell. – Gyorsan homlokon csókolt, és már ment is, mielőtt
megállíthattam volna. – Találkozunk harmadik órán.
– Várj! – szóltam, de már el is tűnt a folyosói lökdösődésben és hangzavarban. Csak a feje
búbját és felvillanó piros ingét láttam még egy pillanatra. Később, amikor a hátizsákomban
ceruza után kotorásztam és helyette egy maroknyi Hershey's csokit találtam, újra eltűnődtem,
hogy tud ennyi mindent észrevétlenül megtenni.
Délelőtt az árutervórán voltam, az egyetlenen, amire együtt jártunk Scarlettel, és lila papírt
kerestem a raktárteremben. Meghallottam, hogy megáll mögöttem valaki. Megfordultam.
Elizabeth Gunderson volt az, egy köteg narancssárga papír közt kutakodott. Michael halála óta
egészen elzüllött. Kilépett a pomponlányok közül, láncdohányos lett, és összejött valami
egyetemi zenekar énekesével, akinek piercing volt a nyelvében, és kecskeszakállat viselt.
Barátnői mind majomként utánozták, és visszafogott ruháikat lecserélték szakadt farmerra
meg fekete göncökre. Igyekeztek morózus, morbid képpel furikázni BMW-ik-ben és
Mercedeseikben.
– Szóval, Halley – szólított meg, és közelebb lépett, hóna alatt egy nyaláb narancssárga
papírlappal. – Hallom, Macon Faulknerrel jársz.
Kinéztem a tanteremre, Scarlettre, aki épp az asztal fölé hajolt, és betűket vágott ki és
ragasztott fel az ABC-projektünkhöz. – Aha – feleltem, és a kezemben lévő lila papírra
koncentráltam. – Végül is igen.
– Rendes srác. – Átnyúlt előttem, és kihúzott magának néhány élénkvörös papírlapot. –
Maradjon köztünk, de mivel a barátod vagyok, azt hiszem, figyelmeztetnem kell téged, hogy
vigyázz vele!
Felnéztem rá. Hiába viselt szakadt farmert, hiába formázta torzonborzra a haját, Elizabeth
Gunderson akkor is megmaradt pomponlánynak, akiből áradt a természetes szépség, akinek
tökéletes volt a bőre, mintha egyenesen valami tini divatmagazinból lépett volna ki. Nem olyan
volt, mint én. Egyáltalán nem. Még csak nem is ismert engem.
– Úgy értem – folytatta, és hátrébb lépett, hóna alá dugva az újabb adag papírt –, Macon
nagyon édes tud lenni, de sok lánnyal elég szemét módon bánt. Például a barátnőmmel,
Rachellel. Kihasználta, és azóta szóba sem áll vele. Ilyesmi.
– Hát, ja – motyogtam. Próbáltam megkerülni, de ő nem moccant. Csak állt ott és engem
nézett.
– Alaposan megismertem, amikor Michaellel jártam. – Lassan ejtette ki Michael nevét, hogy
biztosan felfogjam. – Egyszerűen nem vagyok benne biztos, tudod-e, milyen fiú Macon. A
lányokkal, meg minden.
Fogalmam sem volt, mit mondjak, hogyan védjem meg magam, így csak elléptem mellette,
közben jól bevertem a könyököm egy polcba, csak így fértem el.
– Úgy éreztem, tudnod kell, mielőtt túlságosan belebonyolódsz – szólt utánam. – Úgy értem,
én szeretném tudni.
Kirobbantam az osztályterembe. Amikor visszanéztem, Elizabeth még mindig engem
bámult. A papírvágónál állt és Ginny Taborral pusmogott, akinek valóságos radarja volt az
ilyen összetűzésekhez. Leejtettem a papírokat Scarlett mellé és kihúztam a székem.
– Nem fogod elhinni, mi történt az előbb – mondtam. –A raktárteremben voltam, és…
Ennél nem jutottam tovább, mert Scarlett hirtelen hátratolta a székét, egyik kezét a szája elé
emelte és kiszaladt a mosdóba.
– Scarlett? – Mrs. Pate, a tanárnőnk, túlzottan ideges természetű volt: a kitörések nagyon
felzaklatták. A papírvágót őrizte, ügyelt rá, hogy senki ne vágja le az ujját. – Halley, jól van
Scarlett?
– Influenzás – magyaráztam. – Megyek, megnézem, mi van vele.
– Jó – mondta Mrs. Pate, és figyelmét újra Michelle Longra irányította, aki épp a fél kezét
készült levágni, olyan szeleburdin használta a papírvágót. – Michelle, várj! Figyelj oda, mit
csinálsz! Látod ezt? Látod?!

56
 A fal melletti utolsó fülkében találtam Scarlettre. A földön térdelt. Bevizeztem a mosdónál
néhány papírtörölközőt és odavittem neki. – El fog múlni!
Felszipogott, és ruhája ujjával megtörölte a szemét. Nagyon sajnáltam. – Egyedül vagyunk?
– kérdezte.
Végigsétáltam a fülkék előtt, benéztem mindegyik alá, de egyikben sem láttam lábakat. Csak
mi ketten voltunk a női mosdó sötétkékre festett téglafalai közt. Mi ketten és a csöpögő csap.
Scarlett a sarkára ült, és megtörölgette arcát a vizes törölközőkkel. – Ez – mondta elfúló
hangon, szipogva –, a legrosszabb!
– Tudom – feleltem. Óva intettem magam, nehogy megemlítsem a negyedik hónapot, a
szülés örömét vagy a benne növekvő kis életet. Ezekkel a múltban sem jártam sikerrel. –
Tudom.
Megtörölte a száját a kézfejével, és lehunyta szemét. – Azelőtt bármikor, amikor terhes nőt
láttam, mindig olyan boldognak látszottak. Ragyogtak, tudod? Vagy a tévében, azokban a bő
ruhákban, amint épp babasálat kötöttek. Azt soha senki nem mondja el, hogy a terhességtől
elhízol, hányingered lesz és meghibbansz. És még csak három hónapos vagyok, Halley! Ennél
már csak rosszabb lesz.
– Az orvos szerint… – kezdtem, de Scarlett csak legyintett a kezével és leintett.
– Nem erről van szó – mondta halkan. Újra elsírta magát. – Más lenne, ha itt lenne Michael,
vagy férjnél lennék. Marion nem is akarja, hogy megtartsam a babát, Halley. Baromira nem
támogat. Csak én vagyok, tudod? Teljesen egyedül. És ez ijesztő.
– Nem vagy egyedül! – mondtam erélyesen. – Én itt vagyok, nem? Tartom a fejed, amikor
hánynod kell, hozok neked sós kekszet, és hagyom, hogy minden hülyeségért beszólj.
Megteszek mindent, amit egy férj, vagy bárki megtenne érted.
– Ez nem ugyanaz! – Arca soha nem tűnt még olyan sápadtnak, mint most, a fluoreszkáló
fényben. – Annyira hiányzik Michael. Iszonyú nehéz volt ez az ősz.
– Tudom – feleltem. – Nagyon erős voltál, Scarlett.
– Ha itt lenne, nem is tudom, mi történt volna köztünk. Csak a nyáron voltunk együtt,
tudod? Talán kiderült volna, hogy hihetetlen bunkó. Soha nem fogom megtudni. De amikor
ilyen totál szerencsétlenül érzem magam, csak arra tudok gondolni, hogy ő talán mindent jobbá
tenne. Mert ő volt az egyetlen, aki megértett engem. Valaha.
Letérdeltem mellé. – Végig tudjuk csinálni – mondtam határozottan. – Tudom, hogy
képesek vagyunk rá.
Felszipogott. – És mi van a szülés-előkészítő órákkal? Amikor majd szülnöm kell és fájni
fog, akkor mi lesz? Mi van a pénzzel? Hogyan fogok tudni eltartani még egy emberkét abból,
hogy a Milton's pénztárában húzogatom le az árukat?
– Ezt már megbeszéltük – mondtam. – Ott van a pénzalap, amit a nagyszüleid tettek félre,
majd azt használod.
– Az az egyetemre van – morogta. – Kifejezetten!
– Ja, aha – mondtam –, igazad van! Az egyetem most mennyivel fontosabb… Ez a
kisbabád, Scarlett! Nem szabad elengedned magad, a babának szüksége van rád.
– A kisbabám – ismételte. Hangja kongott a fülke sötétkék hűvösében. – A kisbabám.
Aztán meghallottam a nyíló ajtó nyikorgását. Még csak nem is a külső ajtóét, hanem
közvetlen mögöttem, egy fülkéét. Miközben megfordultam, már rettegtem, mit fogok látni. Két
lábat, amiket valahogyan nem vettem észre, amik valaki olyanhoz tartoznak, aki most már
hallott mindent. De ennél is rosszabb volt. Sokkal rosszabb.
– Úristen! – mondta Ginny Tabor, amikor felé fordultam. Ott állt a fehér pulóverében, szája
tátva maradt. – Jézusom!
Scarlett becsukta a szemét és arca elé emelte kezeit. Hallottam a lámpák bugását. Senki nem
szólt semmit.
– Nem mondom el senkinek – mondta gyorsan Ginny, máris hátrálva az ajtó felé, ideges,
fura tekintettel. – Esküszöm! Senkinek.
– Ginny… – kezdtem. – Ez nem…
57
 – Nem mondom el – mondta hangosabban. Túl sokat hátrált, nekipuffant az ajtónak, keze
vadul matatott a kilincs után. – Esküszöm! – mondta újra, és kisurrant, becsukva maga mögött
az ajtót; csak egy fehér foltot láttam, és már ott sem volt.

Ebédre már fura pillantásokat lövelltek felénk, miközben Macon kocsijához mentünk. Úgy
tűnt, mindenki Scarlett hasát bámulja, mintha a második óra óta hirtelen láthatóvá vált volna a
terhessége, és a baba bármelyik pillanatban megszülethetne. A Toyotában ebédeltünk, a Zip
Mart parkolójában, hátul, a szeméttárolóknál.
– Fura – mondta Scarlett, a második hot dogot tömve magába –, de mióta tudom, hogy
mindenki tudja, farkaséhes vagyok.
– Csak lassan azokkal a hot dogokkal – mondtam aggódva. – Ne bízd el magad.
– Jól érzem magam – mondta. Macon megszorította a lábam. Tesiórán végig azon gyötörtem
magam, hogy az egész az én hibám volt: az, hogy Ginny Tabor átvert, és aztán az egész
iskolában bozóttűzként terjesztette Scarlett titkát. – És nem haragszom rád, Halley, szóval ne
nézz úgy rám, mintha azt várnád, hogy bármelyik pillanatban őrjöngésbe kezdek.
– Annyira sajnálom – mondtam már vagy huszadszor. – Komolyan!
– Mit? – kérdezte. – Nem miattad történt, hanem Ginny, meg a nagy szája miatt. Ennyi.
Felejtsd el! Most már legalább túl vagyunk rajta.
– Istenem – mondtam, mire Macon csak rámvillantotta a szemét. Eddigre számtalan
módszert eszeltem ki, hogyan ölhetném meg a puszta kezemmel Ginnyt. – Tényleg nagyon
sajnálom.
– Fogd be, inkább add hátra a chipses zacsit! – mondta Scarlett, megkocogtatva a vállam.
– Jobb, ha odaadod neki – mondta Macon, felkapva a zacskót az ölemből. – Mielőtt felfalja
a kárpitot.
– Éhes vagyok – mondta Scarlett teli szájjal. – Most már kettő helyett eszem.
– Akkor nem hot dogot kéne enned – közölte vele Macon, hátrafordulva. – Legalábbis nem
mindig azt. Gyümölcsre meg zöldségekre van szükséged, sok fehérjére és joghurtra. Ja, és a C-
vitamin is fontos. Sárgadinnye, narancs, ilyesmi. Zöldpaprika. Az tele van C-vitaminnal.
Csak bámultunk rá.
– Mi van?! – kérdezte.
– Mióta vagy Mr. Terhesség? – faggattam.
– Nem tudom – felelte, kicsit szégyenkezve. – Úgy értem, nem vagyok az. Ezeket tudja
mindenki.
– Szóval sárgadinnye? – kérdezte Scarlett, miután kiürítette a chipses zacskót.
– C-vitamin – mondta Macon, és beindította az autót. – Nagyon fontos!
Mire visszaértünk az ebédről, már mindenki minket bámult. Beszélgetések szakadtak félbe,
amikor közelebb értünk. Macon csak ment tovább, alig vett észre valamit, de Scarlett arca
egészen megnyúlt. Eltűnődtem, vajon viszontlátjuk-e azokat a hot dogokat…
– Ugyan már – mondta Macon, ahogy elhaladtunk maga Nagyszáj Kisasszony, Ginny Tabor
mellett, aki Elizabeth Gunderson mellett ácsorgott. Mindketten meredten bámultak és tudtam,
hogy Michaelre gondolnak. – Mintha még soha nem láttak volna terhes nőt!
– Macon – mondtam. – Ezzel nem segítesz.
Scarlett tovább lépkedett, egyenesen maga elé nézett, mintha csupán összpontosítással el
tudná tüntetni mindezt. Azon gondolkoztam, végül mi lehet a megdöbbentőbb: hogy Scarlett
terhes, vagy hogy Michaelé a gyerek. Természetesen előfordult a suliban, hogy teherbe esett
egy-egy lány, de ilyenkor néhány hónapra eltűntek, aztán bébi fotókkal teli pénztárcákkal tértek
vissza. Néhányan büszkén hordták a babát az iskola megőrzőjébe, ahol a kisgyerekek az
udvarunk jobb oldalán álló mászókán csüngtek, és a kerítéshez szaladtak, hogy nézzék, ahogy
az anyukájuk órára megy. De olyan lányokkal, mint mi, mint Scarlett, nem történt ilyesmi. Ha
pedig mégis, hát diszkréten titokban tartották, és az egész csak szóbeszéd maradt, ami soha
nem nyert bizonyítást.

58
 Ez most más volt. Ha bármelyikünk is kezdte volna elfelejteni Michael Sherwoodot, hát
várhattuk, míg újra odáig jutunk.

59
 KILENCEDIK FEJEZET

Aztán, ennek az egésznek a kellős közepén, kezdtük elveszíteni Halley nagyit.

Igazából hónapokkal korábban kezdődött, késő tavasszal. Feledékennyé vált; Julie-nak
szólított, összekevert anyuval, és elfelejtette a saját nevét. Állandóan kizárta magát otthonról,
elhagyta a kulcsait. Anyunak még arra is sikerült rávennie, hogy hordjon egy kulcscsomót a
nyakába akasztva, de semmi sem használt. A kulcsok becsúsztak a repedésekbe, eltűntek a
járdákon, utcasarkokon, egyszerűen felszívódtak.
Aztán még rosszabb lett. Egy nap kisétált egy Hallmarkboltból egy üdvözlőlappal, amit
elfelejtett kifizetni, és ezzel beindította az összes riasztót, amitől halálra rémült. Elkezdett az
éjszaka közepén hívogatni minket, nyugtalanul, aggodalmasan. Biztosra vette, hogy
megbeszéltük, másnap meglátogatjuk, vagy előző nap, mikor valójában nem terveztünk semmi
ilyesmit. A telefonhívásokkor tétova, magas hangon beszélt. Megijesztett, mielőtt átadtam
volna a telefont anyunak, aki a konyhakövön járkált fel-alá, és biztosította a saját anyját, hogy
minden rendben, mind jól vagyunk; nincs oka aggodalomra. Október végére már nem voltunk
ebben ennyire biztosak.
Mindig szoros kapcsolat fűzött Halley nagyihoz. Róla kaptam a nevem, és ez különlegessé
tette. Amikor kicsi voltam, több nyarat is vele töltöttem, míg a szüleim utazgattak. Egyedül élt
Buffalo mellett, egy parányi Viktória-korabeli, festett üvegablakú házban, egy Jasper nevű
kövér macskával. Tekergő lépcsőjén félúton felfelé volt egy ablak, aminek a felső párkányára
egy kis csengettyűt akasztott. Mindig megérintettem az ujjammal, amikor elmentem mellette. A
csengőszó a körülöttem lévő falakról meg az ablaküvegről visszhangzott. Amikor
meghallottam a nagyi nevét, mindig az a harangocska jutott eszembe, előbb, mint az arca vagy
a hangja.
Anyu örökölte Halley nagyi ragyogó szemét, apró állát, és néha, ha az ember tudta, mikor
figyeljen rá, a dallamos kacagását. De Halley nagyi vadóc is volt, és egy kicsit különc,
különösen az utóbbi tíz évben, mióta meghalt a nagypapám. Férfi overállban és hullámos,
széles karimájú szalmakalapban kertészkedett, és a madárijesztőit azokról a szomszédjairól
mintázta, akiket nem kedvelt, főleg Mr. Farrow-ról, aki két házzal odébb élt. Mr. Farrow-nak
lófoga és répavörös haja volt, amik remekül illettek a madárijesztőre. A nagyi csakis bioételt
evett, húsz gyereket támogatott egy jótékonysági szervezeten keresztül, és ötödikes koromban
megtanított néhány alap tánclépésre. A nappalijában táncoltunk a sercegve daloló lemezjátszó
zenéjére.
1910 májusában született, épp mikor a Halley-üstökös felragyogott a virginiai kisváros
égboltján. Apja, aki a kórház gyepén összegyűlt tömeggel figyelte a látványosságot, jelnek
vélte mindezt, és a Halley nevet adta a nagyinak. Az üstökös miatt volt, hogy mindig
rejtélyesebbnek, különlegesebbnek tűnt. Varázslatosnak. És amikor róla neveztek el, azzal
engem is egy kicsit varázslatossá tettek, legalábbis ebben reménykedtem.
Azon a télen, amikor hatéves voltam, külön meglátogattuk a nagyit az üstökös újbóli
feltűnése miatt. Emlékszem, takaróba bugyolálva ültem az ölében. Hatalmas volt a felhajtás,
mindenki izgatott volt, de én nem láttam valami sokat, csak egy kis fényt, ahogy megfeszülve
igyekeztünk kivenni valamit az égen. Halley nagyi csendben volt, magához szorított és úgy
tűnt, világosan látja az üstököst. Megragadta a kezem, úgy súgta a fülembe: Nézd csak, Halley!
Ott van! Anyu azt hajtogatta, hogy nem látja azt senki, túl homályos, de Halley nagyi mindig
azt mondta, nincs igaza, így varázsolt. Bármit képes volt megteremteni, akár egy üstököst is,
ami aztán az ember szeme előtt táncolt.
Anyu ebben az időben egyre zaklatottabban viselkedett. Buffalóba telefonálgatott, és hosszú
beszélgetéseket folytatott apuval, miután én lefeküdtem. Én a sulival, a munkával és Maconnel
foglaltam el magam; amint lejárt a szobafogságom, kisurrantam pár órára, amikor csak tudtam,
60
hogy láthassam. Scarlettet mindig elkísértem az orvosához, felolvastam neki a terhességi
bibliánkból, emlékeztettem, hogy több C-vitaminra van szüksége, egyen több narancsot és
zöldpaprikát. Alkalmazkodtunk a terhességhez; nem volt más választásunk. Miután néhány
hétig mi számítottunk a suli fő botrányának, Elizabeth Gunderson piercingelt nyelvű barátja
félrelépett Elizabeth legjobb barátnőjével, Maggie-vel, és Scarlett meg a baba többé nem voltak
érdekesek.
Ám minden alkalommal, amikor Halley nagyi ijedten felhívott minket, figyeltem, ahogy
anyu arcát betölti az immár ismerős aggodalom. És én minden alkalommal csak arra az
üstökösre gondoltam, fenn az égen, miközben a nagyi szorosan átölelt, annyi évvel ezelőtt.
Nézd csak! Ott van! Lehunytam a szemem, próbáltam felidézni őt, de nem láttam semmit, a
világon semmit.

November közepére Marion legalább annyi ideje randizott Steve-vel, a könyvelővel, amióta
én Maconnel jártam, és Steve alteregója kezdett felszínre törni.
A harmadik vagy negyedik randi környékén kezdődött. Scarlettnek tűnt fel először.
Megböködött, miközben a lépcsőn ülve beszélgettünk Steve-vel, várva, hogy Marion lejöjjön.
Steve mindig nyakkendőt és inget viselt, szép öltönyt, nadrágot, és bojtos, belebújós cipőt. Ám
ma valami szokatlan volt rajta. A nyaka körül, alig láthatóan a nyakkendőjén, egy barna bőr
nyaklánc lógott. A madzagon pedig egy kör alakú ezüst valami himbálózott.
– Nem medál – sziszegtem oda Scarlettnek, miután Steve kimentette magát, és a mosdóba
ment. – Csak valami ékszer.
– Medál! – ismételte Scarlett. – Láttad, milyen szimbólumok vannak rajta? Valami fura
lovagi érme lehet.
– Hagyd abba!
– Pedig az! Én mondom, Halley, olyan, mintha Steve nem tudná tovább elfojtani a másik
oldalát. Lassacskán kezd előtörni belőle.
– Scarlett! – szóltam újra. – Steve könyvelő?
– Dilinyós. – Mellkasához húzta térdét. – Majd meglátod!
Ekkor Marion lejött a lépcsőn. Ruháját félig cipzározta csak fel, felemelt kezével épp az
egyik fülbevalóját tette be. Megállt előttünk, háttal Scarlettnek, aki kérés nélkül felállt, és
felhúzta a cipzárat anyja ruháján.
– Marion – mondta halkan, miközben meghallottuk a víztartály zubogását a vécéből és
kinyílt a mosdó ajtaja –, nézd meg a nyakát!
– A mijét? – kérdezte Marion hangosan, ahogy Steve megjelent elegáns öltönyében, ám
gallérja felett még mindig látszott a bőrzsinór.
– Semmit – motyogta Scarlett. – Szép estét!
– Köszönjük! – Marion adott egy csókot Steve arcára üdvözlésképpen. – Nem láttad a
retikülöm?
– A konyhaasztalon van – felelte Scarlett gondolkozás nélkül. – A kulcsaid meg a pulton.
– Tökéletes. – Marion eltűnt, majd hóna alá szorított retiküllel tért vissza. – Nos, lányok,
legyen szép estétek! Ne keveredjetek bajba és feküdjetek le időben! – Marion egy kicsit
anyáskodóbb, gondoskodóbb lett, mióta a konzervatív, harcos Steve-vel járt. Talán már készült
a nagymamaságra. Nem voltunk benne biztosak.
– Úgy lesz – feleltem.
– Úristen, bízz már kicsit bennünk! – jegyezte meg Scarlett könnyed hangon. – Csak nem
azt képzeled, hogy megyünk, és teherbe esünk?
Marion mérges pillantást lövellt rá; Steve egyelőre nem tudott a babáról. Még csak másfél
hónapja jártak: Marion úgy érezte, kicsit korai lenne rázúdítani a dolgot. Egyelőre neki
magának sem sikerült feldolgoznia. Szinte soha nem hozta szóba Scarlett terhességét, vagy ha
mégis, a mondat első vagy utolsó szava mindig az „örökbeadás” volt. Steve csak állt az ajtóban,
semmitmondóan mosolygott, semmiben sem emlékeztetve egy harcosra. Pedig reménykedtem,
hogy egyszer a szemünk előtt változik át Vladdá.
61
 – Jó szórakozást! – kiáltottam utánuk, amikor elindultak. Marion még mindig dühös volt, és
hátra se nézett, Steve viszont derűsen integetett az autóból.
– Jesszus – mondta Scarlett. – Micsoda holdkóros.
– Nem olyan rossz ember.
Scarlett hátradőlt a lépcsőfokon, és végigsimított a pocakján. Bár még semmi nem látszott,
az elmúlt héten már valahogy másképp nézett ki. Nem lehetett könnyen szavakba önteni. Olyan
volt, mint azok a gyorsított felvétellel készült filmek egy virág nyílásáról, amiket biosz órán
néztünk. Minden képkockán történik valami, valami apróság, amit a valós időben nem vennénk
észre – a hajtás apránként előbújik a földből, a szirmok lassan tolulnak kifelé. Ha szabad
szemmel nézzük, a virág egyszer csak kinyílik: színessé válik ott, ahol előző nap még nem volt
semmi. Ám valójában állandóan építkezik, munkálkodik azon, hogy megmutassa magát, hogy
létrejöjjön.

Valószínűleg Cameron Newton volt az egyetlen, akire még Scarlettnél is furcsább szemmel
néztek ezen az őszön. Szeptemberben iratkozott át hozzánk egy másik iskolából, ami már
önmagában is nehéz dolog, de ennek tetejébe még alacsony növésű, vézna fiú is volt,
tésztaszerű, fehér bőrrel; mindig feketében járt, amitől félig halottnak, félig élőnek nézett ki,
attól függően, milyen optimistán állt a dologhoz az ember. Akárhogyan is, nehéz volt neki. Így
nem tűnt szokatlannak, hogy Mrs. Patte árutervóráján Scarlett-hez húzott.
Egyik reggel orvosnál voltam, nem mentem iskolába, és amikor másnap bementünk órára,
ott volt Cameron Newton. A mi asztalunknál ült.
– Nézd! – suttogtam Scarlettnek. – Cameron Newton.
– Tudom – felelte Scarlett vidáman, és odaintett a fiúnak. Cameron idegesnek látszott, és a
ragasztós tubusára bámult. – Rendes fiú. Mondtam neki, hogy üljön a mi asztalunknál.
– Micsoda? – kérdeztem, de ekkor már késő volt. Odaértünk, és Cameron felnézett ránk
fekete garbójában és fekete farmerében. Még a szeme is feketélleni látszott.
– Szia, Cameron! – köszönt neki Scarlett, kihúzott mellette egy széket és leült. – Ez itt
Halley.
– Szia – mondtam.
– Hello. – Hangja meglepően mély volt egy ilyen apró termetű fiúhoz képest. Ráadásul
olyan akcentussal beszélt, ami miatt muszáj volt közelebb hajolni, és odafigyelni rá, különben
nem értettük. Nagyon hosszú ujjai voltak, és épp egy darab agyaggal meg egy gittelőkéssel
foglalatoskodott.
– Cameron az elmúlt öt évet Franciaországban töltötte – mesélte Scarlett, amikor
elhelyezkedtünk, előhúztuk az összes ABC-s betűnket, és sorba tettük őket. – Az apja híres séf.
– Nahát – mondtam. Cameron még mindig nyugtalanított egy kicsit. Az olyan ember
idegessége, furcsa viselkedése áradt belőle, aki sok időt tölt egyedül. – Az jó.
Scarlett megrúgott az asztal alatt és mérgesen meredt rám, mintha kigúnyoltam volna
Cameront, pedig egyáltalán nem így volt. Cameron hirtelen felállt, hátralökte a székét, és
bemasírozott a raktárterembe. Úgy lépkedett, mint egy kis öregember: lassan, megfontoltan.
Ahogy elment a papírvágó mellett, egy csapat lány nevetésben tört ki. Épp elég hangosan, így
biztosra vettem, hogy Cameron is hallotta.
– Nem is mondtad, hogy összebarátkoztál Cameron Newtonnal – mondtam Scarlettnek
halkan.
– Nem gondoltam, hogy olyan nagy ügy lenne – felelte Scarlett és kivágott egy O betűt. –
Különben is, tök király volt. Egyedül voltam itt tegnap. És Maryann Lister meg a barátnői
rólam beszéltek. Hallottam minden szavukat, tudod? Michaelről, a babáról, meg hogy mekkora
kurva vagyok, blablabla.
– Ezt mondták? – kérdeztem, és székemen körbefordultam, hogy megkeressem Maryann
Listert, aki meglepetten bámult vissza rám, míg el nem fordultam.
– Most már nem érdekel – felelte Scarlett. – De tegnap egész délelőtt rosszul voltam, kicsit
el is voltam kenődve, te meg nem voltál itt, úgyhogy nagyon magamra vettem, tudod? Szóval
62
elkezdtem sírni, az árutervóra közepén, és persze próbáltam leplezni, de nem ment, és pont
amikor már totál szerencsétlennek éreztem magam, Cameron odatolta a székét, és letette elém
az asztalra a kis agyagdarabját. Maryann Lister volt az.
– Hogy mi?
– Maryann Lister. Úgy értem, egy tökéletes kis fej, még arca is volt, elképesztően részletes!
Még azt a kis anyajegyet is megcsinálta az állán, meg a pulcsija mintáját, ami éppen rajta volt.
– Miért csinálta ezt? – kérdeztem és visszanéztem a raktárterem felé, ahol Cameron a polcok
között járkált, kezében a gittelőkéssel keresett valamit.
– Fogalmam sincs. De mondtam neki, hogy jó lett, szép, ő viszont kábé levegőnek nézett, de
aztán odaadta a törikönyvét. Egyszerűen a kezembe nyomta, de én ekkor még mindig nem
tudtam, mit akar, mit csináljak vele, így visszaadtam neki. És ekkor Maryann meg a barátnői
mondtak valamit rólunk. Hogy tökéletes pár lennénk, vagy ilyesmi.
– Utálom azt a csajt! – morogtam.
– Oké, de figyelj! – Már nevetett. – Szóval Cameron tök komoly képpel elveszi tőlem a
könyvet, az asztal középre állítja a kis agyag-Maryannt, aztán felemeli a könyvet, és ráejti, totál
szétlapítva. Csak így, puff. Iszonyú vicces volt, Halley. Úgy értem, majd meghaltam. Aztán
elvettem tőle a könyvet, és azzal püföltem az agyagot, meg ő is, és totál szétvertük. Komolyan
mondom, Cameron baromi vicces arc.
– Vicces – ismételtem, miközben Cameron kijött a raktárteremből egy újabb adag agyaggal
a kezében. Egyenesen maga elé nézett, miközben lépkedett, mintha valami küldetésen lenne. –
Hát nem tudom.
– Pedig az – mondta Scarlett határozottan, ahogy Cameron közelebb ért. – Mindjárt
meglátod.
Az árutervórát a hét hátralévő részében azzal töltöttem, hogy megismerjem Cameron
Newtont. Scarlettnek igaza volt: tényleg vicces figura volt. Furcsán viselkedett, csak a fogai
közt morogta a dolgokat, mintha nem is gondolná komolyan, amitől úgy éreztük, muszáj
felnevetnünk, még ha nem is akartunk. Igazi tehetség volt; percek alatt képes volt bárki arcát
megformálni agyagból, pontosan, a legapróbb részletig. Csodaszépen készítette el Scarlett
mását: arca és mosolya ívét, vállára omló haját. Engem is megmintázott. Fél mosollyal apró,
élethű arcomon. Remek érzékkel örökítette meg a világot, tökéletesen, miniatűrben.
Így aztán Scarlett befogadta Cameront, ahogyan annyi évvel ezelőtt engem is a szárnyai alá
vett. Cameront én is megkedveltem; mély, halk hangját, csupa fekete ruhatárát, fura, ideges
nevetését. Cameron Newtonnal nem volt bennünk semmi közös, az egyetlen dolgot kivéve, ami
igazán számított: Scarlettet. Ez önmagában elég volt, hogy összebarátkozzunk.
Anyu továbbra sem volt valami boldog Macon miatt. Macon olyasmiket művelt, amiket
anyu képtelen volt közvetlenül rábizonyítani, de gyanúsnak talált. Ott voltak például az esti
hívások: ha nem vettem fel a telefont, Macon vagy letette, vagy nem hagyott üzenetet. Néha
késő éjszaka keresett. A telefon ilyenkor hihetetlen hangosan csörrent meg, csak egyszer,
mielőtt gyorsan felkaptam. Gyakran anyu vette fel, és hallottam, ahogy félálomban szuszog a
vonalban.
– Már felvettem – mondtam ilyenkor, mire anyu lecsapta. Macon ezen mindig nevetett, én
pedig még mélyebbre húzódtam a paplan alatt, és suttogtam, hogy anyu ne halljon.
– Anyukád utál engem – mondta ilyenkor Macon. Úgy tűnt, élvezi ezt.
– Még csak nem is ismer!
– Áhá! – felelte erre, és éreztem, hogy vigyorog a vonal túlsó végén. – Márpedig, ahogyan
arra rájöhettél, aki engem megismer, az megszeret.
A telefonálgatás meg néhány más dolog miatt anyu új szabályokat vezetett be.
– Este fél tizenegy után nincsenek telefonok – jelentette ki egyik reggel, a kávéscsészéje
felett. – A barátaid igazán tudhatnák.
– Nem akadályozhatom meg, hogy felhívjanak – mondtam.
– Mondd meg nekik, hogy különben elvesszük a telefonodat – felelte erre kurtán. – Jó?

63
 – Jó. – De persze a hívások nem maradtak el. Soha nem tudtam igazán elaludni, egyik
kezemet mindig a telefonkagylón tartottam. Mindezt csak azért, hogy jó éjszakát kívánhassak
Maconnek, bárhol járt is épp.
És akadt más is. Voltak esték, amikor Macon tudta, hogy nem találkozhatom vele, mégis
elhajtott a házunk előtt, és dudált egyet, vagy csak az ablakommal szembeni stoptáblánál ült a
kocsiban, járó motorral. Tudtam, hogy engem vár, de soha nem mehettem. Tudtam, hogy ezt ő
is tudja. Mégis eljött. És várt.
Így hát csak feküdtem ott, bárgyún mosolyogva magamban, azzal a biztos tudattal, hogy rám
gondolt abban a néhány morajló percben, mielőtt rálépett volna a gázpedálra, és csikorgó
kerekekkel elhajtott. Ilyenkor mindig felgyúlt a villany Harperéknél, a szomszédban, és Mr.
Harper, a polgárőrség elnöke, kiállt a verandájára és haragosan nézett végig az utcán. Nem
tudom, miért csinálta Macon; tudta, hogy már így is ingoványos talajon járok, a szüleim
szigorúan fognak, de ez láthatóan nem izgatta. Minden alkalommal, hogy dudaszót vagy
fékcsikorgást hallottam, ugyanazt a remegést éreztem a gyomromban, félig izgalmat, félig
rettegést. Anyu ilyenkor mindig felnézett a könyvéből, újságjából, vagy épp a tányérjából és
rám nézett, mintha én ülnék a kormány mögött, én nyomnám a gázpedált, én tartanám
rettegésben a környéket.
Emiatt új módokat kellett kitalálnom a találkozásainkra. Hétvégén esténként legtöbbször
átmentem Scarletthez, aztán átvágtam a fás részen a medencéjük mögött, és a Spruce Streeten
találkoztam Maconnek Onnan aztán elmehettünk bárhová, mindenhová. Lassanként kezdtem
belelátni élete apró-cseprő dolgaiba.
Egyik este, miután órákon át furikáztunk, megálltunk egy parkolóban, egy hatalmas domb
lábánál. A parkoló pont egy magas lakóparkra nézett, sorban egymás után ragyogó fényekkel.
A legfelső emeletnek végig üvegfalai voltak, amik mögött embereket láttam mozgolódni,
borospohárral a kezükben, nevetgélve, mintha a világ tetején partiznának.
– Mi ez? – kérdeztem, amikor kiszálltunk az autóból és felmentünk a dombtetőre, majd
megmásztunk egy tekergő lépcsősort, a szélén erős vaskorláttal.
– Ez itt – mondta Macon, ahogy egy sor üvegajtóhoz meg egy krémszínűre festett falú
előcsarnokhoz értünk, benne óriási kristálycsillárral – az otthon.
– Otthon? – Tartotta nekem az ajtót. Amikor beléptem, az első dolog, ami megcsapta az
orrom, az orgonaillat volt. Ugyanaz a parfümillat, amit anyu viselt különleges alkalmakkor. Az
órámra néztem: hat perccel múlt tizenegy. Ötvennégy percem volt még és lejár a kimenőm.
Macon a lifthez vezetett, és kézfejével megnyomott egy háromszög alakú gombot. Az ajtó
halk pityegéssel nyílt ki. A liftet sötétzöld szőnyeg borította és a szemben lévő falnál még egy
kis pad is állt, ha az ember elfáradna az álldogálásban. Macon megnyomta a P gombot, és a lift
megindult felfelé.
– A legfelső szinten laksz? – körbefordultam, magamat néztem a négy, tükör borította falon.
– Aha – felelte. Szemét a fejem fölött lévő számokon tartotta. – Anyu odavan a pénz
fitogtatásáért. – Most beszélt először az anyukájáról. Eddig soha. Csak hallomásból tudtam róla
pár dolgot, még abból az időből, amikor a mi környékünkön élt. Ingatlanokat árult és legalább
háromszor volt férjnél, utoljára egy éttermi vállalkozóval.
– Ez fantasztikus – mondtam. – Már a lift szebb, mint a mi egész házunk. – Újra megszólalt
a pityegés, és az ajtók széthúzódtak egy újabb, kisebb előtérre nyílva. Amikor kiszálltunk, egy
félig nyitott ajtón át embereket láttam. Elvegyültek a tömegben, hangjuk keveredett a
koccintások csilingelésével és a zongoraszóval.
– Erre – mondta Macon, elvezetett egy sarok mellett és megállt egy ruhásszekrénynek, vagy
mosókonyhának tűnő hely előtt. Előhúzott a zsebéből egy kulcscsomót, kinyitotta az ajtót, és
benyúlt, hogy felkapcsolja a világítást. Aztán csak állt ott, tartotta az ajtót és rám várt. – Na
jössz? –kérdezte, és megbökött azon az egy helyen, ahol a legcsiklandósabb voltam. – Nem
érünk rá egész este.

64
 A szoba maga elég kicsi volt, égszínkékre volt festve; egy ágy állt benne, szépen bevetve,
meg egy vadonatújnak látszó szekrény és asztal. A szemben lévő ajtón túlról zongoraszót
hallottam. Az ágy végében egy szék állt, rajta tévé. Valami rá volt ragasztva a képernyőjére.
– Ez a te szobád? – kérdeztem, és közelebb léptem a tévéhez, hogy jobban lássam, mit tettek
rá. Fényképnek látszott.
– Aha. – Résnyire nyitotta a partira nyíló ajtót, kikukkantott, majd újra becsukta. – Várj itt!
– mondta. – Mindjárt jövök.
Leültem az ágyra, szemközt a tévével, és előrehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem a
fotót. Nagyon ismerősnek tűnt, a beállítás is, mielőtt belém hasított a felismerés: én voltam
rajta. Én, a Grand Canyonnál, anyuval.
Ugyanaz a fotó volt, ami bekeretezve állt a kandallónkon. De ezen a képen nem volt rajta
anyu. Valahogyan ügyesen kivágták, így csak én maradtam, karom a semmibe nyúlt, könyöknél
elvágva.
Levettem a képet a tévéről és megfordítottam. Még mindig a kezemben tartottam, amikor
Macon visszajött, két pohárral meg egy tálca ropogtatnivalóval.
– Hé – mondta – remélem szereted a kaviárt, mert nagyjából ez volt még a legjobb, amit
odakint találtam.
– Ezt hol szerezted? – kérdezem, és feltartottam a képet. Csak nézett rám, megesküdtem
volna, hogy elvörösödött, még ha csak egy pillanatra is. – Valahol.
– Hol? – Cseppet sem lepett volna meg, ha otthon üresen találom azt a képkeretet. Persze
minden mást a helyén, érintetlenül. Macon ennyire dörzsölt volt.
– Valahol – mondta újra, és a kezembe nyomott egy borospoharat meg egy papírtálcát.
– Hol, Macon? – szóltam. – Gyerünk!
– Scarlettől van. Scarlettől vettem el – kölcsönbe. A tükre mellé volt tűzve.
– Ó. – Mondtam. Újra megfordítottam a képet. – Kérhettél volna tőlem egyet.
– Ja – mondta, valami aprósüteményfélét tett a szájába, de nem nézett rám.
– Hát – mondtam, és megcsókoltam az arcát ott ahol, puha és sima volt, és hűs illatú, mint
az aftershave. – Örülök, hogy bírsz annyira, hogy ellopd a képem.
Odakint még mindig szólt a zene. Macon parányi szobájában olyanok voltunk, mint két
betolakodó.
– Nem töltesz itt sok időt, igaz? – kérdeztem.
– Hát nem. – Felült és kiitta a poharát. – Látszik?
– Aha. Nem úgy néz ki, mintha bárki lakna itt. Akkor mégis hol élsz?
– Nem is tudom. Régebben sokat lógtam Sherwoodnál. Volt egy vendégszobájuk, mert az
apja soha nem volt otthon. Az anyját nem izgatta. És vannak más haverjaim, más helyeken.
Tudod.
– Persze – mondtam, pedig nem tudtam. Teljességgel idegen volt ez a számomra, ez a
nomád lét, innen-oda utazni, megszállni ott, ahol épp megfelelt. A saját szobámra gondoltam:
dugig trófeákkal, fényképekkel, a betűző versenyen nyert szalagjaimmal és iskolai
könyveimmel. Mindazzal, amik azzá tettek, aki vagyok. Az egyetlen hely a világon, ami csakis
az enyém volt, mindig.
Felnéztem. Macon engem nézett, aztán odahajolt, hogy megcsókoljon és én becsuktam a
szemem, hátradőltem és éreztem, hogy karjai körém fonódnak. A háttérben szóló partizenével,
a felerősödő és elhalkuló hangokkal odakint, csak csókolt és csókolt. Az ágy kényelmesen
terült el alattunk. Az ágyterítőnek olyan illata volt, mint neki: édes, füstös. Macon jól csókolt;
nem mintha olyan nagy összehasonlítási alapom lett volna, mégis tudtam. Próbáltam nem
belegondolni, mennyi gyakorlatra tett szert korábban.
Aztán, óráknak tűnő révület után megláttam a sötétben világító óráját és rajta az időt: kilenc
perccel múlt éjfél.
– Mennünk kell! – mondtam hirtelen, és felültem. A blúzom összevissza csavarodott rajtam,
teljesen félrecsúszott. A szám egészen elzsibbadt. – Elkéstem.
– Elkéstél? – kérdezte zavarodottan, értetlenül. – Honnan?
65
 – Már otthon kéne lennem! – Felkaptam a kabátom, belepréseltem a lábam a cipőmbe,
közben Macon felugrott, és felkapcsolta a lámpát az ágy mellett. Fogalmam se volt, egyáltalán
mikor oltotta el. – Istenem – mondtam a fejem rázva. – Nekem annyi!
Futva hagytuk el odalent a liftet, leszaladtunk a parkolóba, beugrottunk Macon autójába, és
csikorgó kerekekkel vettük a kanyarokat, száguldottunk el a stoptáblák mellett. Végül pontban
12:21-kor kanyarodtunk be az utcánk sarkán. A fákon át láttam a fényt, ami Scarlették házából
áradt, ahol elvileg lennem kellett volna.
– Mennem kell – mondtam, kinyitva az ajtót. – Köszi.
– Holnap hívlak – szólt utánam az ablakon át. Láttam, hogy mosolyog a sötétben.
– Oké – mondtam, és visszamosolyogtam, miközben teltek az értékes másodpercek. Még
egyszer integettem neki, majd átvágtam a fás részen, és Scarlették medencéjénél bukkantam
elő. Hallottam, hogy Macon dudál egyet, mielőtt elhajt.
Felsétáltam Scarlették hátsó lépcsőjén, be az ajtón, egyenesen a konyhába, ahol Scarlett az
asztalnál ült, és forró csokival leöntött fagyit evett. A Szóval teherbe estél – mi lesz most?'a
cukoradagolónak támasztva állt előtte.
– Késtél – mondta szórakozottan, miközben átmentem a konyhán, a bejárati ajtót
megcélozva. Az állán volt egy kis csokifolt.
– Tudom – mondtam, és ujjammal letöröltem róla a csokit, ahogy elmentem mellette. –
Holnap találkozunk.
– Oké – Visszatért a könyvhöz, én meg kinyitottam az ajtót, és elindultam át, az utca
túloldalára.
Anyu odabent várt rám, a lépcső mellett. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót,
meghallottam, hogy Macon motorja felberreg, a sorsot kísértve. Rossz időzítés.
– Elkéstél – szólalt meg anyu egyenletes hangon. – Elmúlt a kimenőd ideje.
– Tudom – mondtam, és nekiduráltam magam a kifogásomnak –, de Scarlettel egy filmet
néztünk, és teljesen elfelejtettem, mennyi az idő.
– Nem Scarlettel voltál. – Kijelentés volt. – Láttam a szobájában. Egész este egyedül. Ügyes
próbálkozás, Halley.
Odakint Macon még mindig járó motorral várt. Nem tudta, mennyit ront ezzel a
helyzetemen.
– Hol voltál? – kérdezte anyu. – Hová mentél azzal a fiúval?
– Anyu, csak úgy kódorogtunk, nem volt semmi.
– Hová mentetek? – Hangja felerősödött. Megjelent apu a lépcső tetején, minket nézett.
– Sehová. – Macon közben egyre jobban felpörgette a motorját. Összeszorítottam az öklöm.
Most már nem lehetett visszacsinálni. – Elmentünk hozzájuk, csak úgy elvoltunk.
– Merrefelé lakik?
–Anyu, nem számít!
Merev tekintettel nézett, már megint, mintha vihar kelne át az arcán. – Nekem számít. Nem
tudom, mi ütött beléd újabban, Halley. Kiosonsz, besurransz az ajtón. Az arcomba hazudsz. És
mindez emiatt a Macon miatt, valami fiú miatt, akit be sem mutatsz nekünk, akit nem is
ismerünk.
A motor egyre hangosabban bőgött. Lehunytam a szemem.
Anyu hangja is felerősödött, elnyomva a motor bugását. A lépcső melletti kis beugróban úgy
tűnt, körülöttem pattog le a falakról. – Hogy hazudhatsz tovább nekünk, Halley? Hogy lehetsz
ilyen becstelen? – Ez váratlanul ért.
Hangja nem haragos, mérges volt, egyszerűen csak szomorú. Utáltam ezt az egészet.
– Nem érted! – mondtam. – Én nem akarok… – és ekkor a motor még magasabbra pörgött,
még hangosabban dübörgött. Istenem, Macon azt akarja, hogy elkapjanak, nem érti! Az autó
kerekei égtek, csikorogtak, Macon végighajtott az utcán, száguldva, és dudált egyet, mielőtt
kifarolt a sarkon. Mindezt tudtam, anélkül, hogy oda kellett volna néznem. Mint ahogy azt is
tudtam, hogy Mr. Harper már fel is kapcsolta a villanyt, már ki is csoszogott a papucsában és
hálóköntösében, és átkozza a kipufogófüstöt, ami még mindig ott lebegett a levegőben.
66
 – Hallottad ezt? – kérdezte anyu. Kitekert nyakkal nézett fel apura, aki csak bólogatott. –
Megölhet valakit, ahogy vezet. Megölhet valakit… – Remegett a hangja, szinte rémülten szólt,
épp mint Halley nagyié.
– Anyu – mondtam. – Csak engedd, hogy…
– Menj lefeküdni, Halley – mondta apu halkan, és lassan, egyesével véve a lépcsőfokokat,
elindult lefelé. Anyuba karolt, a konyhába vezette, és közben felkapcsolta a lámpát. – Most!
Így mentem fel a szobámba, zakatoló szívvel. Ahogy elhaladtam a folyosói tükör előtt, és
belenéztem, egy lányt láttam, vállára hulló hajjal, kifakult farmerdzsekiben, a csókolózástól
kipirosodott ajkakkal. A tükörképem felé fordultam, és elraktároztam ezt a lányt az
emlékezetembe: a lányt, aki azon az éjjelen a Topper-tóból emelkedett ki, a lányt, aki Macon
Faulknerhez tartozott, a lányt, aki összetörte anyukája szívét, és nem nézett vissza. A lányt,
akivé lettem.

67
 TIZEDIK FEJEZET

– Ezt nézd! – mondta Scarlett, és elém tette a kezében tartott magazint. – A negyedik
hónapra a magzat megtanulja szopni az ujját, nyelni is tud és már formálódnak a fogai. A kezén
meg a lábán már jól kivehetőek az ujjai.
– Ez meglepő – jegyeztem meg. – Főleg ha belegondolunk, hogy a baba kizárólag hot dogon
és narancslén él. – Ez már másnap volt. Az orvosi rendelőben ültünk a négy hónapos
vizsgálatra várva. Scarlett mindig is betegesen félt a sztetoszkópoktól meg az orvosi
köpenyektől, és erkölcsi támaszra volt szüksége, így aztán felmentést kaptam a legújabb
szobafogság alól, amire azért ítéltek, mert 1. – hazudtam arról, hogy Maconnel voltam és 2. –
túlléptem a kimenőm határidejét. Kezdtem a szobafogság szakértője lenni; könyveket írhattam
volna róla, előadásokat tarthattam volna.
– Már jobban figyelek arra, mit eszem, ha tudni akarod – felelte Scarlett méltatlankodva, és
máshogy helyezkedett a vizsgálóasztalon. Nyitott hátú köpeny volt rajta, igyekezett elfedni
szabadon maradt testrészeit. Mögötte, a falon, egy teljesen valósághű szemléltető poszter lógott
A női ivarszervek felirattal. Próbáltam nem ránézni és inkább a körülötte lévő műanyag pulykát
meg zarándokokat nézegettem; már csak két hét volt hátra hálaadásig.
– Még mindig nem eszel elég zöld leveles zöldséget – közöltem. – A Big Macbe tett
salátalevél nem számít!
– Fogd be! – Hátradőlt, és kezével végigsimított pocakján. Az elmúlt néhány hétben végre
kezdett látszani, hogy terhes, a derekánál dudorodni kezdett kicsit valami. A mellei azonban
elképesztően megduzzadtak. Azt mondta, ez az egészben az egyetlen pozitívum.
Kopogtak az ajtón, belépett a doktornő. A névtábláján az állt, Dr. Roberts, csíptetős táblát
tartott a kezében. Világos rózsaszín futócipőben és farmerben volt, haját hátul összefogva
viselte.
– Sziasztok! – köszönt, majd belenézett a jegyzeteibe és folytatta. – Scarlett. Hogy vagy ma?
– Jól – felelte Scarlett. Közben a kezét tördelte, ami mindent elárult. Én az ölemben fekvő
Life magazinra figyeltem; a címlapon Elvis volt.
– Szóval körülbelül a tizenhatodik hétben jársz – mondta dr. Roberts, egy grafikonból
olvasva. – Van valamilyen problémád? Vagy kérdésed?
– Nincs – mondta halkan Scarlett, mire jelentőségteljesen pillantottam rá. – Nem igazán.
– Fejfájás? Orrvérzés? Székrekedés?
– Nincs – felelte Scarlett.
– Hazudsz – mondtam hangosan.
– Csönd legyen – intett le. A doktornőnek azt mondta: – Nem tud semmit.
– És te ki is lennél? – Dr. Roberts felém fordult, csíptetős tábláját a hóna alá dugta. –
Scarlett húga?
– A barátnője vagyok – feleltem. – Halálra rémítik az orvosok, szóval nem fog elmondani
semmit.
– Értem – mondta a doktornő mosolyogva. – Nos, Scarlett, tudom, hogy mindez egy kicsit
ijesztő, különösen egy olyan fiatal lánynak, mint te. De őszintének kell lenned velem, a saját, és
a kisbabád érdekében. Fontos, hogy tudjam, mi történik.
– Igaza van – kotyogtam közbe, mire Scarlett újabb megsemmisítő pillantást mért rám.
Visszatértem Elvishez és hallgattam.
Scarlett a kórházi köpenye szegélyével babrált. – Hát – kezdte lassan –, elég gyakran van
gyomorégésem. És mostanában néha szédülök.
– Az normális – felelte a doktornő, megkérte Scarlettet, feküdjön a hátára, majd becsúsztatta
kezét a köpenye alá. Ujjaival végigsimított a hasán, majd a bőrére tette a sztetoszkópját és
fülelt. – Nem érzed úgy, hogy nőtt az étvágyad?
68
 – De. Állandóan csak eszem.
– Az rendben van. Csak figyelj oda, hogy elég fehérjét és C-vitamint juttass a szervezetedbe.
Adok majd egy tájékoztató füzetet, amikor elmész, és még visszatérünk erre. – Levette a
sztetoszkópot, újra belenézett a papírjaiba, és ujjával kocogtatta a csíptetős táblát. – A
vérnyomásod rendben, a vizeletmintát már megkaptuk. Van valami, amiről szeretnél beszélni?
Vagy kérdezni valamit?
Scarlett rám nézett, de én egy szót sem szóltam. Csak lapoztam egyet, a nemzeti politikáról
olvastam, és úgy tettem, mint aki oda se figyel.
– Hát – szólalt meg Scarlett halkan. – Van egy kérdésem. Mennyire fáj?
– Mi fáj mennyire?
– A szülés. Amikor elkezdődik. Nagyon fájdalmas?
Dr. Roberts elmosolyodott. – A helyzettől függ, Scarlett, de hazudnék, ha azt mondanám,
hogy fájdalommentes. Attól is függ, hogyan szeretnél szülni. Vannak nők, akik inkább
gyógyszerek és fájdalomcsillapítók nélkül szülnek; ezt „természetes szülésnek” nevezik.
Eljárhatsz szülés-előkészítő órákra, szívesen ajánlok is neked egyet, ahol légzéstechnikákat
tanítanak. Ez is segíthet szülés közben.
– Szóval fáj.
– Azt mondtam, attól függ – felelte dr. Roberts szelíden. – De őszintén szólva, igen, fáj. De
nézd csak meg, hány ember csinálta végig, és élte túl. Mind emiatt vagyunk itt. Szóval nem
lehet annyira rossz, igaz?
– Igaz – felelte Scarlett gyászos hangon, és hasára tette a kezét.
– Valami ütős fájdalomcsillapítóra lesz szükséged – mondtam, miután eljöttünk. Beültünk a
kocsijába és indultunk a szokásos szombati, déltől este hatig tartó műszakunkba a Milton'sba.
Én vezettem, ő pedig elhelyezkedett mellettem és felsóhajtott. Megszólaltam: – Totál ki kéne
ütniük téged. Egy baseballütővel.
– Tudom – mondta –, de az rosszat tesz a babának.
– Az ütő?
– Nem, a gyógyszerek. Azt hiszem, szülésórákra kellene járnom. Meg kell tanulnom ezt a
légzés-dolgot.
– Előkészítőre?
– Ja, valami olyasmi. – Belelapozott a tájékoztató füzetekbe, csomagokba és brosúrákba,
amiket a doktornőtől kapott. – Talán Marion eljárhatna velem.
– Biztos vagyok benne, hogy szívesen menne – mondtam. – És akkor melletted lehetne
szüléskor. Az király lenne.
– Nem is tudom. Még mindig úgy beszél az örökbeadásról, mintha megtörténne. Már
felvette a kapcsolatot egy ügynökséggel, meg minden.
– Majd észhez tér.
– Szerintem ő is ezt mondja rólam. – Beálltunk a Milton's parkolójába, ami már most tömve
volt a szombati bevásárlókkal. – Előbb vagy utóbb, egyikünknek engedni kell.
Délután, miután túl voltam több ezer üvöltöző gyereken, dobozos tejen, több száz banánon
és kétliteres kólán, végignéztem a soromon, és megláttam anyut. Egy háztartási magazint
olvasott, egyik hóna alatt egy üveg borral, és amikor meglátott, odaintegetett és elmosolyodott.
Anyut még mindig felvillanyozta picit, amikor dolgozni látott.
– Szia! – mondta vidáman, amikor a sor elejére ért és letette elém az üveget.
– Szia – mondtam, leolvastam a vonalkódot, és megnyomtam a végösszeg gombot.
– Mikor végzel ma?
– Hatkor. – Hallottam, ahogy mögöttem Scarlett valami férfival vitázik a szőlő ára miatt. –
Hét dollár nyolcvankilenc lesz!
– Menjünk el vacsorázni! – mondta anyu, és adott egy tízdollárost. – Meghívlak.
– Nem is tudom – feleltem. – Nagyon fáradt vagyok.

69
 – Szeretnék beszélni veled – mondta erre anyu. A sorom még mindig hosszú volt, a vásárlók
türelmetlenül várakoztak. Akárcsak nekem, nekik sem volt idejük anyu mesterkedésére. – Érted
jövök.
– De anyu – mondtam, miközben megragadta a borosüveget, kivette a visszajárót a
kezemből, és elindult kifelé. – Én nem…
– Hatkor találkozunk! – szólt vissza vidáman, és otthagyott, szemtől szemben valami
elhízott pasival, aki két zacskó sós kekszet meg egy üveg whiskyt vásárolt. Újabban anyu csak
úgy tudott elérni, ha keményen, gyorsan csapott le rám, lerohant, majd a földre tepert. A
délután hátralevő részében egyetlen dolog járt a fejemben: vajon mit agyalt ki, vajon mire
készül?
Hatkor értem jött, a berakodó területen várt rám járó motorral. Amikor beszálltam mellé,
rám nézett, elmosolyodott, őszintén örült. Megcsapott a bűntudat, amiért egész délután
rettegtem, mire készülhet.
A házunk közelében lévő kis olasz étterembe mentünk. Kockás asztalterítő, pizza-büfé. Fél
szelet pepperónis pizza meg egy kis fecserészés után a Milton'sról meg a suliról, anyu
előrehajolt az asztal felett és azt mondta: – Maconről szeretnék beszélni veled.
Úgy ejtette ki a nevét, mintha ismerné, mintha barátok lennének. – Maconről?
– Igen. – Kortyolt egyet az italából. – Őszintén szólva, Halley, nem nagyon örülök ennek a
kapcsolatnak.
Hm, gondoltam, nem a te kapcsolatod. De nem szóltam egy szót se. Már most láttam, hogy
nem beszélgetés, nem párbeszéd lesz ez, vagy bármi olyasmi, aminek része lenne az én
véleményem. Szakértője voltam anyunak. Ismertem az arckifejezéseit, a hangszínváltozásait, le
tudtam fordítani minden egyes sóhajának rejtett, összetett jelentését.
– Nos – kezdte, és éreztem, mennyi energiát fektetett ebbe. Begyakorolt minden szót,
valószínűleg vázlatot írt az egészről egy jegyzettömbön –, mióta ezzel a Maconnel
találkozgatsz, rajtakaptunk, hogy ellógod az iskolát, megszegted a kimenődet, és mindig
ellenségesen, elutasítóan viselkedsz. Őszintén szólva, már rád sem ismerek.
Nem szóltam egy szót se, csak piszkáltam a pizzámat. Elég gyorsan elvesztettem az
étvágyam. Anyu folytatta; egészen belelendült.
– Megváltozott a külsőd is. – Hangosan beszélt. Még jobban összehúztam magam a széken;
nem ez volt erre a megfelelő hely, pontosan ezért választotta. – Cigarettaszagod van, amikor
hazaérsz, egykedvű vagy és szétszórt. Mostanában már soha nem mesélsz a suliról. Távoli
vagy.
Távoli. Ha nem tud teljesen az uralma alatt tartani, máris távolinak érez.
– Ezek figyelmeztető jelek – folytatta. – Nap mint nap elmondom a szülőknek, hogy
figyeljenek oda ezekre.
– Nem csinálok semmi rosszat – mondtam. – Csak húsz percet késtem, anyu!
– Most nem ez a lényeg, és ezt te is tudod. – Elcsendesedett, amikor a pincér hozott még
kenyeret, majd lehalkította a hangját, úgy folytatta. – Macon nem tesz jót neked.
Mintha ételről beszélnénk. Macon nem zöldpaprika vagy narancs, hanem egy nagy, ragacsos
Snickers csoki. – De hát nem is ismered! – tiltakoztam.
– Ez azért van, mert nem vagy hajlandó beszélni róla? – Összegyűrte a szalvétáját és a
tányérjába ejtette. – Számtalan esélyt adtam, hogy bebizonyítsd, tévedek. Próbálkoztam a
párbeszéddel…
– Nem akarok párbeszédet! – csattantam fel. – Már különben is eldöntötted, mit gondolsz
róla: utálod! És amúgy se róla van most szó.
– A következőket tudom – mondta anyu, és közelebb hajolt. – Úgy vezet, mint egy őrült.
Nem Lakeview-ban él. És te kész vagy megtenni érte bármit, beleértve azt is, hogy hazudj
nekem és apádnak, bár valószínűleg még ennél is többet. Azt viszont nem tudom, hogy mit
műveltek együtt, hogy milyen messzire mentetek – hogy drogoztok-e, és isten tudja mit
csináltok még.

70
 – Drogozunk?! – ismételtem, és felnevettem. – Úristen, te mindig azt hiszed, hogy minden a
drogokról szól.
Anyu nem nevetett. – Apáddal – szólt, és végre halkan beszélt –, alaposan megbeszéltük
mindezt. És úgy döntöttünk, nem találkozhatsz vele többet.
– Micsoda?? – hüledeztem. – Ezt nem tehetitek! – Gyomrom összeszűkült, forrongott. –
Ilyesmit nem dönthettek el!
– Nos, Halley, ahogyan az utóbbi időben viselkedsz, nem hagytál nekünk más választást. –
Hátradőlt, keresztbe fonta karjait. Nem úgy alakult a beszélgetés, ahogy szerette volna, láttam
rajta. Nem az irodájában ültünk, én nem egy páciense voltam, és nem mondhatta meg
egyszerűen, mit tegyek. De fogalmam se volt, mire számított. Hogy szívességet tesz nekem? –
Halley, nem hiszem, hogy tisztában lennél vele, milyen könnyű olyan hibát elkövetni, amiért
örökké fizetned kell. Csupán egyetlen rossz döntés, és…
– Már megint Scarlettről beszélsz – mondtam a fejemet rázva. Elegem volt ebből. Elegem
volt a csatározásból, az alakoskodásból, és abból, hogy mindig keményen meg kell fontolnom,
mi legyen a következő lépés.
– Nem – felelte anyu. – Én arról beszélek, hogy rossz társaságba keveredtél, és olyasmikbe
rángatnak bele, amikre még nem állsz készen. Amiket nem is akarsz megtenni. Fogalmad sincs,
miféle dolgokat művel Macon.
Utáltam, ahogyan Macon nevét ismételgeti.
– Sok veszély leselkedik a világban – mondta. – Tapasztalatlan vagy még. És olyan vagy,
mint én, Halley. Hajlamos vagy félreismerni az embereket.
Csak ültem ott, néztem anyut. Néztem, milyen könnyed arccal sorolja, mit érzek, mit
gondolok, meg minden. Mintha egy feladvány lennék, amit ő tervezett, így mindig tudná a
megfejtést. Ha nem tud a közelében tartani, kényszerít, hogy mindig ott legyek, ahol megtalál.
– Ez nem igaz – mondtam lassan. Ahogy felálltam, és hátratoltam a székem, éreztem, hogy
valami csúnyát, valami véglegeset fogok mondani. – Nem rángatnak bele semmibe, nem
vagyok tapasztalatlan, és nem vagyok olyan, mint te.
Az utolsó szavaim telibe találták. Arca üressé, döbbentté vált, mintha lekevertem volna neki
egy pofont.
Távolságot akartál, gondoltam. Hát tessék.
Hátradőlt, és visszafogott hangon szólalt meg. – Ülj le, Halley. Most!
Csak álltam ott. Azt fontolgattam, hogy kirohanok az ajtón, belefeledkezem Macon titkos,
szövevényes világába: pizzázók, játéktermek, mellékutcák, sikátorok. Fontolgattam, hogy
elhajtok a luxuslakásához, és örökre ott húzom meg magam.
– Ülj vissza? – parancsolt rám anyu újra. Elnézett a fejem felett, ki a parkolóra. Pislogott,
sokat, és hallottam, hogy mélyeket lélegzik.
Leültem, behúztam a székem, ő pedig megtörölte a szája szélét a szalvétával, és odaintette a
pincért. Megkaptuk a számlát, fizettünk, és kimentünk az autóhoz, némán, egy szó nélkül.
Egész úton hazafelé kibámultam az ablakon. Néztem, ahogy sorra eltűnnek a házak, és a Grand
Canyonra gondoltam: hatalmas, áthághatatlan volt, mint mostanában oly sok minden.

Amikor beálltunk a házunk elé, elhajtottunk Steve mellett, aki épp akkor szállt ki a
Hyundaiból, Scarlették háza előtt. Szokás szerint virágot hozott, és megint csak kopottas
gyapjúszövet öltönyt viselt, foltozott könyökrésszel. Ám ezúttal nem volt rá szükség, hogy
Scarlett felhívja a figyelmem Vlad előtörésének újabb jelére: a csizmákra. Méghozzá nem
valami átlagos csizmákra, hanem nagy, bőrből készült, ormótlan, vastagsarkú csizmákra, rajtuk
olyan csatokkal, amik, úgy képzeltem, minden lépéskor hangosan csörögtek, bár fel volt húzva
az ablakom, így nem hallottam semmit. Harcoshoz való csizma. Úgy villant elő a nadrágszára
alól, mintha épp az imént gyalogolt volna végig a legyőzött ellenfelek koponyáján. Vidáman
odaintett nekünk. Anyu, még mindig ingerülten, visszaintett.
Továbbra sem szóltunk egymáshoz egy szót sem, ahogy beléptünk a konyhába, ahol apu épp
telefonált, háttal nekünk. Amikor megfordult, azonnal láttam, hogy valami baj van.
71
 – Egy pillanat – szólt a kagylóba, majd letakarta a kezével. – Julie. Anyádról van szó.
Anyu letette a retiküljét. – Mi az? Mi történt?
– Elesett. A házában – csúnyán összetörte magát, drágám. A szomszédok találtak rá. Már ott
feküdt egy ideje.
– Elesett? – Anyu hangja magasan szólt, reszketegen.
– Dr. Robbins van a vonalban. – Átadta anyunak a telefont, és még hozzátette: – Én addig a
másik telefonon intézkedni kezdek a repülőjegy miatt.
Anyu elvette tőle a telefont és nagy levegőt vett, közben apu megszorította a vállát, majd a
folyosóra ment, és anyu irodájába indult. Én az ajtóban álltam, visszatartott lélegzettel.
– Halló, Julie Cooke vagyok… Igen. Igen, a férjem azt mondta… Értem. Tudja, mikor
történt ez? Értem. Igen, persze.
Közben mindvégig, minden egyes kiejtett szó alatt egyenesen rám nézett. Nem mintha
tudatában lett volna ennek, vagy látott volna engem. Egyszerűen rám szegezte a szemét, mintha
egyedül én tartanám benne a lelket.
– A férjem már intézi a repülőjegyet, úgyhogy ott leszek, amint lehet. Vannak fájdalmai? …
Nos, természetesen. Szóval holnap reggel hatkor lesz a műtét, én pedig… én pedig ott leszek,
olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Rendben. Nagyon köszönöm. Viszonthallásra. – Letette a
telefont, hátat fordított nekem, és csak állt ott, egyik kezével még mindig a kagylón. Láttam
feszült hátát, a kidudorodó vállcsontokat.
– A nagymamád megsérült – mondta halkan, de nem fordult felém. – Elesett és elég sok
bordája eltört, holnap reggel pedig meg kell műteni a csípőjét. Sokáig egyedül volt, mielőtt
rátaláltak volna. – Az utolsó szavakat elcsukló, remegő hangon ejtette ki.
– Meg fog gyógyulni? – A folyosó végéről hallottam apu hangját. Indulási és érkezési
időkről kérdezgetett, turista-és első osztályról, esetleges tartalékjegyekről. – Anyu?
Néztem vállai emelkedését, süllyedését, ahogy nagy levegőt vesz, majd megfordul. Arca
összeszedett, kisimult volt. – Nem tudom, kicsim. Majd meglátjuk.
– Anyu… – kezdtem. Valahogy helyre akartam ezt hozni: bármit engedtem is szabadjára
kettőnk közt azzal, hogy nem akartam megosztani vele Macont. Hogy nem akartam megosztani
vele magamat.
– Julie – harsant fel apu hangja a folyosó végéről. Az apró helyiségekben mindig túl
hangosan szólt. – Indul egy járat egy óra múlva, de sokat kell várni az átszállásra Baltimore-
ban. Azt hiszem, ennél jobbat most nem találunk.
– Jó lesz – mondta anyu egyenletes hangon. – Foglalj jegyet arra. Addig gyorsan
összecsomagolok.
– Anyu – mondtam –, én csak…
– Édesem, erre most nincs idő – hadarta, ahogy elment mellettem, és szórakozottan
megpaskolta a vállam. – Be kell pakolnom.
Leültem az ágyamra a szobámban, ölemben a matekházival. Hallottam a ruhásszekrény
ajtajának nyílását, csapódását, ahogy anyu pakolt, és közben apu duruzsoló hangon
csillapítgatta. De a csendek voltak a legrosszabbak, amikor hiába nyújtogattam a nyakam
egyetlen szó vagy hang reményében. Jobb lett volna bármi, mint elképzelni, mi történik,
amikor eltompultak a hangok. Tudtam, hogy anyu sír.
Bejött hozzám, megölelt, beletúrt a hajamba, mint akkor tette, amikor még kicsi voltam; azt
mondta, ne aggódjak, majd később telefonál, és minden rendben. Elfelejtette, mit mondtam,
elfelejtette, mi történt a vacsora alatt. Csak így. Egyetlen telefon kellett csak, és újra a lánya
voltam.

72
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Most, hogy anyu nem volt itthon, olyan volt, mint mikor Monopolyban „ingyen
szabadulhatsz a börtönből”-kártyát húz az ember. Apu reggeli rádióműsora még mindig a
hallgatottsági lista élén járt, ami azt jelentette, hogy szinte minden délutánját és estéjét
promóciós rendezvényeken kellett töltenie. Az elmúlt néhány hónapban adás közben elvesztett
egy fogadást a rádió dugófigyelő riporterével, és ennek eredményeként elő kellett adnia egy
zavarba ejtő (és hála az égnek, nem teljes) sztriptízt a helyi klubban. Emellett úgy száz
koktélpartin vett részt mindenféle nyereményjátékok győzteseivel, és birkózott egy Dominator
nevű férfival a Hiltonban, egy jótékonysági eseményen. Ez utóbbin szerzett egy csomó
horzsolást, zúzódást, és egy teljes hétig rögzítő kötést kellett viselnie az orrán, amit imádott.
Reggelente az orrából szivárgó dolgokat ecsetelte a hallgatóknak, milliónyi takony-viccel
megtűzdelve, én pedig kushadtam egész úton iskolába menet.
Állandóan csörgött a telefon. Általában egy idegeskedő, Lottie nevű férfi telefonált. Ő
szervezte apu minden percét: látogatások a bevásárlóközpontba, találkozók, és őrült
mutatványok. Apu, aki anyu szerint túl öreg és túl művelt volt ehhez a sok képtelenséghez, alig
látott engem, és még annál is kevésbé ellenőrizte, hogy épp mit művelek. Többnyire késő éjjel
futottunk össze otthon, amikor elsétáltam a szobája előtt, ahogy mentem fogat mosni.
Kimondatlan egyességre jutottunk: jól viselem magam, időben hazajövök, és ő nem faggatózik.
Végül is csupán négy napról volt szó.
Természetesen minden időmet Maconnel töltöttem. Most eljöhetett értem, hogy ő vigyen be
a suliba, vagy el a Milton'sba, illetve délutánonként haza; Scarlett, aki rendszerint fuvarozott,
legalább olyan elfoglalt volt, mint apu. Túlórákat vállalt a Milton'sban, hogy meg tudja venni a
babaruhákat és gyerekszobába valókat; ráadásul sok időt töltött Cameronnal, aki megnevettette
és megmasszírozta a lábát. Az iskolai pszichológusnak végre sikerült meggyőznie, hogy
csatlakozzon egy szárnyait bontogató körhöz, a Tinédzser Anyák Önsegítő Csoportjához. Heti
két délután találkoztak az iskolában. Eleinte nem akart elmenni, de azt mondta, a többi lány
között – néhányuk terhes, néhányuk már gyerekes volt – nem érezte magát olyan furcsán.
Scarlett pedig, ahogy én nagyon jól tudtam, bárhol tudott barátságokat kötni.
Maconnel jól éreztük magunkat. Hétfőn egyáltalán nem mentünk be a suliba, egész idő alatt
csak autókáztunk, a McDonald'sban ettünk, és a folyóparton lógtunk. Amikor aznap este
telefonáltak az iskolából, apu nem volt otthon, én pedig könnyedén elmagyaráztam, hogy beteg
voltam, anyunak meg el kellett utaznia. Macon eddigre már tökélyre vitte anyu aláírását, és
cifrán kanyarintotta alá a nevét az igazolásokon, valahányszor szükségem volt rá.
Anyu minden este telefonált, végigkérdezte az alapkérdéseket az iskoláról meg a munkáról,
és hogy apu nem felejtett-e el megetetni. Azt mondta, hiányzom neki, és hogy Halley nagyi
meg fog gyógyulni. Azt mondta, bánja, hogy veszekedtünk, és tudja, milyen nehéz, hogy nem
találkozhatok Maconnel, de egy nap majd megértem, hogy ezt kellett tennem. A vonal másik
végén, kezemben a telefonkagylóval, helyeseltem, és közben néztem, ahogy Macon kocsija
kiáll a házunk elől, a fényszórója végigpásztáz rajtam, majd hallottam, hogy dudál egyet,
mielőtt elhajt. Magamban azt mondtam, nem kell hogy bűntudatom legyen, hiszen anyu dobott
be piszkos trükköket, úgy változtatva a szabályokon, ahogy neki tetszik. Ez néha működött,
néha viszont nem.
Az utolsó este, mielőtt apuval Buffalóba utaztunk volna hálaadásra, Macon hazahozott a
munkából. A ház sötét volt, amikor begurultunk elé.
– Hol van apád? – kérdezte, és lekapcsolta a motort.
– Nem tudom. – Megragadtam a hátizsákom a hátsó ülésről, és kinyitottam az ajtóm. –
Valószínűleg valami rádiós dolgot csinál.

73
 Odahajoltam, hogy búcsúcsókot adjak neki, de ő elhúzódott, szemével még mindig a
házunkon. Az utca másik oldalán Scarlették verandáján égett a villany. Láttam Mariont a
nappalijukban a tévé előtt, cipő nélkül, lábával a dohányzóasztalon. A konyhában Scarlett a
tűzhely előtt állva kavargatott valamit.
– Szóval – mondtam Maconnek, és nyaka köré fontam a kezem –, akkor majd találkozunk,
miután hazajöttem.
– Nem is hívsz be?
– Be? – Visszahúzódtam. Ezt soha nem kérdezte eddig. – Szeretnél bejönni?
– Persze. – Kinyitotta az ajtaját, és már gyalogoltunk is a ház felé, el anyu krizantémjai
mellett, fel a lépcsőn. A verandán ott feküdt egy újság, körülötte néhány lehullott falevelet
fújdogált a szél, karcoló hangokat adva. Eső készülődött.
Előhalásztam a kulcsomat a hátsó zsebemből, kinyitottam az ajtót. Épp mikor belöktem, a
fejünk felett dübörögni kezdett az ég. Fel sem kellett néznem, éreztem, ahogy közeledik a
repülő. A bejárati ajtó két oldalán már remegett is a vékony ablaküveg.
– Anyám! – tört ki Maconből. – Ez baromi hangos!
– Ilyenkor elég rossz – feleltem. – Kora este sok repülő száll fel. – A házban teljes sötétség
honolt. Kitapogattam a falon a villanykapcsolót. Felgyulladt a villany, majd egy apró pukkanás
és villanás után újra sötétben találtuk magunkat.
– Várj! – mondtam. A földre ejtettem a hátizsákom, miközben Macon belépett utánam.
Néhány falevél is berepült a lába mellett. – Felkapcsolok egy másik lámpát.
Ekkor éreztem, hogy karjai hátulról átölelnek, keze hűvösen a hasamon. Ott, a falmélyedés
sötétjében megcsókolt. Láthatóan cseppet sem esett nehezére végiglavírozni a koromsötét
házon. Hátrafelé vezetett a nappaliba, a kanapéhoz, és gyengéden anyu hímzett párnáira vetett.
Visszacsókoltam, hagytam, hogy kezét feljebb csúsztassa pólómon. Éreztem lábamhoz simuló
lábai melegét. A távolban újabb repülő dübörgött el.
– Macon! – mondtam, amikor néhány perc múlva levegővételnyi szünetet tartottunk. – Apu
bármelyik percben itthon lehet.
Tovább csókolt, kezével tovább térképezte testem. Apu küszöbönálló érkezését nyilván nem
találta olyan fenyegetőnek, mint én.
– Macon! – Egy kicsit eltoltam magamtól. – Komolyan beszélek.
– Jól van, jól van. – Felült, újabb halom párnába ütközve. Anyu rajongott a párnákért. – Hol
a kalandvágyad?
– Nem tudod, milyen apu! – mondtam, mintha valami rémisztő szörny lenne, aki csőre
töltött puskával kergeti a fiúkat a kertben. Már azzal is épp eleget kockáztattam, hogy Macon
ott volt nálunk; ha apu ránk talál a sötétben, az megint egy más történet.
Felálltam, kimentem a konyhába és közben felkapcsoltam néhány lámpát. A megszokott
dolgok mind másképp mutattak, most, hogy Macon a nyomomban lépkedett. Azon tűnődtem,
mit gondolhat.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem, és kinyitottam a hűtő ajtaját.
– Áh, nem – mondta. Kihúzott egy konyhaszéket és leült.
Lehajoltam, bedugtam a fejem a hűtőbe, egy kólát kerestem, amikor meghallottam apu
hangját, mintha közvetlen mögöttem állt volna. Esküszöm, majdnem leállt a szívem.
– Nos, itt vagyunk a Simpson ruhatisztítóban, a Lakeview bevásárlóközpontban. Itt Brian.
Meg kell mondjam, sok ruhatisztítóban jártam már, de ez a hely más! Herb és Mary Simpson,
nos, tudnak egy s mást erről a szakmáról, és…
Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, a rámtörő pániktól odaszökik a vér, még azután is,
hogy rádöbbentem, csak a rádió szól. Amikor megfordultam, Macon vigyorgott rám, kezével
még mindig a rádió gombján.
– Nem vicces! – közöltem, és kihúztam egy széket, hogy leüljek mellé. Letekerte a hangerőt.
Apu hangja csendesen dörmögött valamit az egynapos kiszolgálásról meg a keményítőről.
Macon azt mondta, szeretné látni a szobámat. Tudtam, miért mondja, de azért felvittem.
Kézen fogva másztuk meg a lépcsőket. Körbesétált az ágyam körül, lehajolt a tükröm elé,
74
megnézte a tornászversenyen évekkel ezelőtt nyert kék szalagjaimat, a fényképeket Scarlettről
meg rólam, amit a bevásárlóközpont automata fotófülkéjében csináltunk, grimaszolva,
vigyorogva. Végighevert az ágyamon, mintha az övé lenne. Amikor felém hajolt, hogy
megcsókoljon, nyitva volt a szemem. A feje fölött egyenesen a könyvespolcom tetejére láttam,
a Madame Alexander babára, amit Halley nagyitól kaptam a tizedik születésnapomra. Scarlett
O'Hara volt az Elfújta a szélből, zöld-fehér ruhában és kalapban. Csak egy pillanatra láttam,
mielőtt lehunytam a szemem, de ez is elég volt, hogy belém hasítson a bűntudat. Felvillant
előttem anyu arca, ahogyan azt mondja, mennyire helytelen, amit teszek.
Odakint újabb és újabb repülők szálltak el a ház fölött, megzörgetve az ablakaimat. Macon
keze mindig becsúszott a nadrágom öve alá, messzebbre, mint eddig, én pedig mindig
visszatoltam. Bekapcsoltuk az órás rádiómat, halkan, hogy tudjuk, merre jár épp apu, de egy
idő után elhallgatott, és csak mi maradtunk meg a csend, Macon ajkai a fülembe hízelegtek.
Halkan duruzsolt a fülembe, ujjai a nyakamat cirógatták. Csodálatos érzés volt. Egészen
belefeledkeztem, elmerültem benne, amíg egyszer csak…
– Nem! – mondtam, és megragadtam kezét, amikor megpróbálta kigombolni a farmerom. –
Ez nem jó ötlet!
– Miért nem? – Hangja tompán szólt.
– Tudod, miért nem – feleltem.
– Nem, nem tudom.
– Macon.
– Mi ebben a nagy szám? – kérdezte. A hátára gördült, fejével a párnámon. Inge ki volt
gombolva, egyik kezét még mindig a hasamon tartotta, ujjai szétterültek a bőrömön.
– Az, hogy ez az én házam, az én ágyam, és apu bármelyik percben itthon lehet.
Lebukhatok.
Arrébb gurult az ágyon, újra bekapcsolta a rádiót, mire apu hangja töltötte be a szobát. –
Úgyhogy jöjjenek el ide a Simpson ruhatisztítóba, van néhány ajándékunk, nagyszerű
ajánlataink, és süti- süti is van? –, a sütire nem lehet nemet mondani! Brian vagyok, kilencig itt
leszünk.” Macon csak feküdt, engem nézett, miközben megcáfolt.
– Egyszerűen nem jó ötlet – mondtam, és felkapcsoltam a lámpát. A szobában minden a
helyére ugrott körülöttem: az ágyam, a szőnyeg, a kitömött játékállataim a könyvespolcom
harmadik polcán felsorakozva. Egy zöld kismalac volt középen, amit Noah Vaughn vett nekem
Valentin-napra két évvel ezelőtt. Noah keze soha nem tévedt a nyakamnál lejjebb, ő soha nem
találta meg leleményesen a módját, hogy olyan helyeket fedezhessen fel, amiket buzgón
igyekeztem védeni. Noah Vaughn beérte azzal, hogy foghatja a kezem.
– Halley – szólalt meg Macon, halkan. – Benne vagyok, hogy türelmes legyek és várjak,
meg minden, de már majdnem három hónap telt el.
– Az nem olyan sok – feleltem és a paplanom egy kopottas részét piszkáltam.
– Nekem igen. – Kicsit közelebb gurult, fejét az ölembe fektette. Hirtelen, a semmiből,
belém hasított a felismerés, hogy csinált már ilyet. – Csak gondolkozz rajta, oké? Majd
vigyázunk, ígérem.
– Sokat gondolkozom rajta – mondtam, és ujjaimmal végigszántottam a haján. Becsukta a
szemét. Tényleg ezen gondolkoztam, állandóan. De minden alkalommal, amikor kísértett a
csábítás, valahányszor fel akartam adni a védekezésem és visszavonni a csapataim, eszembe
jutott Scarlett. Még szép, hogy eszembe jutott Scarlett. Ő is azt hitte, vigyáztak.
Macon nem sokkal ezután elment. Nem akart maradni és tévézni, vagy csak lógni és
beszélgetni. Éreztem a változás szelét, noha még soha nem éltem át ilyesmit. Tudtam, ahogyan
születésük után a kisteknősök is ösztönösen tudják, hogy a vízhez kell totyogniuk. Egyszerűen
tudják. És én tudtam, hogy elveszítem Macont, valószínűleg hamarosan, ha nem fekszem le
vele. Adott egy búcsúcsókot, és elment. Én az ajtóban állva néztem ahogy elhajt, dudálva, mint
mindig, mielőtt befordult a sarkon.
Ahogy elvesztettem szem elől, a feketével kihúzott körvonalra gondoltam, és a színekre,
amik kezdték megtölteni. A lányra, aki voltam, a lányra, aki lettem. Azt mondtam magamban,
75
hogy az elmúlt hónapokban gyorsan, száguldva jöttek a változások, és még egy változás igazán
nem nagy dolog. De valahányszor idáig jutottam, eszembe jutott Scarlett, mindig Scarlett, és az
az új szín, az a bizonyos árnyalat, amire egyelőre nem voltam felkészülve.

Amikor átmentem Scarletthez elköszönni, mielőtt Buffaló-ba mennék, a konyhaasztal és a

pultok tele voltak mindenféle étellel, ő pedig a földön kuporgott egy vödörrel és szivaccsal, és a
hűtő belsejét sikálta.
– Érzed ezt a szagot? – kérdezte, mielőtt kinyithattam volna a szám. Még csak meg sem
fordult. A terhesség minden érzékét felerősítette, kiélesítette. Esküszöm, néha már úgy tűnt,
látnoki képességei vannak.
– Milyen szagot?
– Nem érzed? – Végre megfordult, és a szivaccsal mutatott rám. Nagy levegőt vett, becsukta
a szemét. – Ezt. Ezt a rothadó, bűzlő szagot.
Belélegeztem, de csak a vödörből áradó Clorox-szagot éreztem. – Nem.
– Istenem. – A hűtő ajtajába kapaszkodva felhúzta magát. Mostanában már nehezebb volt
felállnia, mert a hasa mindig kibillentette egyensúlyából. – Cameron se érezte. Azt mondta,
megőrültem. De esküszöm, olyan erős, hogy mindig rámjön az öklendezhetnék. Egész idő alatt,
hogy ezt csináltam, vissza kellett tartanom a lélegzetem.
Az asztalon heverő terhességi bibliára néztem. A gyorsan közelgő ötödik hónapnál volt
nyitva. Átlapoztam néhány oldalt, miközben Scarlett a zöldségtároló rekesz fölé hajolt, és
eszeveszetten sikálni kezdte.
– Hetvennegyedik oldal, alsó bekezdés – mondtam hangosan, ujjaimmal követve a szavakat.
– Idézem: „A terhesség alatt erősebbé válhat a szaglásod, amitől néhány étel undort kelthet
benned.”
– Nem hiszem el, hogy nem érzed – motyogta, ügyet sem vetve arra, amit felolvastam.
– Na és mit fogsz csinálni? Felsikálod az egész házat? –kérdeztem, miközben Scarlett
kivette a vajtartó tálcát, megvizsgálta, majd a vödörbe dobta.
– Ha muszáj.
– Megőrültél.
– Nem – mondta –, terhes vagyok, úgyhogy lehetnek hülye hóbortjaim; a doktornő is
megmondta. Úgyhogy fogd be!
Kihúztam egy széket, leültem, és az asztalra fektettem a karom. Valahányszor Scarlett
konyhájában ültem, visszagondoltam a sok-sok évre, amit itt töltöttünk, a konyhaasztalnál, a
rádió mellett. A hosszú, nyári napokon csokis sutit sütöttünk, és mezítláb táncoltunk a
linóleumpadlón, a bömbölő zenére.
Leültem az asztal mellé, és végiglapoztam az ötödik hónapon. – Ezt nézd! – mondtam. –
Decemberben további székrekedésre, lábgörcsökre és bokadagadásra számíthatunk.
– Szuper. – A sarkára ült, és a vödörbe ejtette a szivacsot. – És még?
– Ööö… visszerek, talán, és könnyebb vagy nehezebb orgazmusok.
Megfordult, félresöpörte arcából a haját. – Halley. Ne már!
– Én csak a könyvből olvasok.
– Nos, ha valaki, hát te igazán tudhatnád, hogy jelenleg nem aggódom túlzottan az orgazmus
miatt. Sokkal jobban érdekel, hogy mégis mi indult rothadásnak a konyhában!
Továbbra sem éreztem semmilyen szagot, de jobbnak láttam nem vitázni. Scarlett most már
jól kezelte a terhességet, én pedig büszke voltam rá; jobban evett, mindennap fél órát sétált a
környéken, mert hallotta, hogy ez jót tesz a babának, és elolvasott mindent a gyereknevelésről,
amit csak meg tudott kaparintani. Mármint mindent, kivéve az örökbeadásról szóló cikkeket és
füzeteket, amiket Marion rendre ott hagyott az asztal közepén, vagy Scarlett ágyán, mellettük
mindig valaki olyan névjegykártyájával, aki szívesen megvitatná vele a lehetőségeit. Scarlett
belement a játékba, muszáj volt neki, de a gyereket mindenképp meg akarta tartani. Mint
minden másban, most is hozott egy döntést, ami mellett kitartott, mindenki más csinálhatott,
amit akart.
76
 – Scarlett? – szóltam.
– Igen? – hangja tompán szólt; fejét bedugta a hús- és sajttároló rekesz alá, azt vizslatta.
– Miért döntöttél úgy, hogy lefekszel Michaellel? Scarlett kihúzta fejét a hűtőből, és lassan
felém fordult.
– Miért kérdezed?
– Nem is tudom – vontam vállat. – Csak úgy.
– Lefeküdtél Maconnel?
– Nem! – feleltem. – Hát persze, hogy nem.
– De ő azt akarja, hogy lefeküdj vele.
– Hát, nem egészen. – Az asztal közepén álló tállal bíbelődtem. – Csak szóba hozta a dolgot,
ez minden.
Scarlett odajött, leült mellém, és kezével hátrafogta a haját. Clorox-szaga volt. – Mit
mondtál neki?
– Azt mondtam, majd gondolkozom rajta.
Hátradőlt, emésztgette a hallottakat. – Te akarod?
– Nem tudom. De ő igen, és tudod, neki ez nem egy nagy dolog. Nem érti, hogy nekem
miért az.
– Hülyeség – jelentette ki Scarlett egyszerűen. – Érti ő!
– Nem is erről van szó – mondtam. – Úgy értem, tényleg nagyon bírom Macont. És azt
hiszem, az olyan srácoknak, mint ő, ez nem olyan nagy dolog. Csak épp, arról van szó, tudod,
amit csinál az ember.
– Halley. – Megrázta a fejét. – Ez most nem róla szól. Hanem rólad. Semmi olyat nem kéne
tenned, amire nem állsz készen.
– Készen állok – feleltem.
– Biztos vagy benne?
– Te készen álltál rá? – kérdeztem.
Erre aztán elhallgatott. Megsimogatta a pocakját; úgy nézett ki, mint egy kis dinnye, vagy
egy tök. – Nem tudom. Valószínűleg nem. Szerettem őt, és egy este egyszerűen messzebb
mentünk, mint addig. Utána rájöttem, hogy hiba volt, több szempontból is.
– Mert lecsúszott – mondtam.
– Ja. De más dolgok miatt is. De én nem papolhatok neked, mert akkor biztos voltam benne,
hogy helyesen cselekszem. Fogalmam sem volt, hogy másnap már nem lesz ott. Mármint
tényleg nem lesz ott. De ezt is figyelembe kell venned.
– Hogy meghalhat?
– Nem azt, hogy meghalhat – felelte szelíden, és újra végighullámzott arcán az a
szomorúság, amit mindig láttam rajta, valahányszor Michaelről beszélt. Hirtelen ráébredtem,
milyen rég történt az egész. – Úgy értem, én nagyon szerettem Michaelt, de… nem ismertem
eléggé. Csak a nyáron, tudod? Sok minden történhetett volna ezen az őszön. Soha nem fog már
kiderülni.
– Tudom, hogy Macon akarja. És hamarosan. Egyre jobban erőlteti.
– Ha lefekszel vele, az megváltoztatja a dolgokat – mondta Scarlett. – Meg kell hogy
változtassa. És ha utána otthagy, azzal többet veszítesz, mint Macont. Szóval légy biztos a
dolgodban, Halley! Légy egészen biztos!

77
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Halley nagyi egy Örökzöld Ápolóotthon nevű helyre került. Néhány ott lakó ágyhoz kötött
volt, de a többiek tudtak közlekedni; motoros kerekes székekben ülő nők suhantak el
mellettünk, retiküllel az ölükben. Mindennek átható gyümölcsillata volt, mint mikor túl sok
légfrissítő kerül egy légtérbe. Úgy tűnt, minden szabad falfelületet feldíszítettek a hálaadásra:
pulykák, zarándokok, kukorica-csuhé volt mindenütt. Az embernek olyan érzése támadt, hogy
az ünnepeknél semmi sem volt fontosabb, mert nemigen volt más, amire készülhettek.
Az odaút nagy részét végigaludtam, mivel apu hajnali négykor akart indulni, hogy minden
más autós elébe kerüljünk. Aput mindig foglalkoztatta, hogy előbb induljunk, amikor
elutaztunk valahová, megszállottan túl akart járni a többi autós eszén. Amint az autóban ültünk,
állandóan kapcsolgatott a rádióadók között, és a versenytársakat hallgatta. Ezzel az őrületbe
kergetett, mert így egyáltalán nem tudtam zenét hallgatni.
Az indulás előtt szinte egész éjjel éberen feküdtem, és a kint elhaladó autókat füleltem.
Biztos voltam benne, hogy Macon eljön, még ha csak egy dudaszó erejéig is, hogy újra
elbúcsúzzon. Tudta, mennyire feldúlt, ami a nagyival történt, de kényelmetlenül érezte magát
emiatt; a családi ügyekkel nemigen tudott mit kezdeni. Nem akartam a dolgokat annyiban
hagyni, megoldatlanul. Elképzeltem Macont azon a kevés helyen, amikről tudtam, azokkal a
barátaival, akikkel találkoztam, és azt mondogattam magamban, hogy elég fontos vagyok neki
ahhoz, hogy ne keresse máshol, amit tőlem nem kapott meg.
Az első gondolatom, amikor beléptem Halley nagyi szobájába, az volt, hogy milyen kicsinek
tűnik a nagyi. Csukott szemmel feküdt az ágyban, az ablakon át besütő nap sugara épp az
arcára esett. Úgy nézett ki, mint egy baba: arca mintha porcelánból lett volna, mint annak a
Scarlett O'Hara babának, amit tőle kaptam.
– Sziasztok! – Anyu felállt az ablak melletti székből. Addig észre se vettem. – Milyen volt
az út?
– Elment – feleltem, odaléptem hozzá és adtam neki egy puszit.
– Elment – mondta apu is, és átölelte anyu derekát. – Nagyon jó időt futottunk. Azt hiszem,
leelőztünk mindenkit.
– Gyertek ki! – mondta anyu halkan. – Nehéz volt az éjszakája, most pihennie kell.
Odakint, a folyosón épp elhaladt egy csapat nő kerekes székben. Nevetgéltek és
beszélgettek. Halley nagyi szobája mellett, a félig nyitott ajtó mögött, láttam valakit egy gépre
kapcsolva, orrában egy csővel. A szobában sötét volt, a függönyök be voltak húzva.
– Szóval mi újság? – kérdezte anyu, és közelebb húzott magához. – Annyira hiányoztatok!
– Hogy vagy? – kérdezte apu. Észrevette, akárcsak én, milyen fáradtnak látszik anyu. Arca
öregebbnek, megviseltebbnek tűnt, mintha az ezen a helyen töltött idő már önmagában is
öregítené az embert.
– Jól vagyok – válaszolta apu kérdésére, és még mindig engem ölelt. Kényelmetlenül
éreztem magam: a karom fura helyzetben préselődött az oldalamhoz, de anyunak fontos volt ez,
úgyhogy nem mozdultam. – Ma már sokkal jobban van. Minden nappal rohamosan javul az
állapota. – Pár szavanként újra megszorította a vállamat a nyomaték kedvéért.
Amikor visszamentünk a nagyi szobájába, csak néhány percet beszéltem vele. Először,
amikor kinyitotta a szemét és meglátott, nem csillant meg tekintetében a felismerés, nem jött az
azonnali ráeszmélés, hogy ki vagyok én, és ez megrémített. Mintha már át is változtam volna
egy másik lánnyá, egy másik Halley-vé, és a vonásaim, hangom és modorom mind a
felismerhetetlenségig átalakultak volna.
– Halley az, anyu – mondta az én anyám halkan az ágy másik oldalán, és bátorítóan nézett
rám, mivel most nem tudta megszorítani a vállam, és úgy tenni, mintha a helyzet jobb volna
annál, mint ami.
78
 Aztán megláttam: a nagyi ódon, aggodalmas vonásain szétáradt a felismerés. Rám talált
abban a furcsa kis arcban, ami lenézett rá. – Halley – mondta, már-már korholón, mintha egy
régi jó barát lennék, aki megtréfálta. – Hogy vagy, kiscsillagom?
– Jól vagyok. Hiányoztál – mondtam, és megfogtam a kezét, mely oly picinynek tűnt a
tenyeremben, és ujjaimat köré zártam. Éreztem csontjai mozgását, ahogy igyekeznek megfogni
a kezem, miközben óvatosan megszorítottam, megerősítőn, megnyugtatóan, hogy minden
rendben lesz.

***

Később végignéztük, ahogy a nagyi pulykát és áfonyalekvárt eszik egy bőségszaruval

díszített, narancssárga műanyag tálcáról. Az Örökzöld folyosói most már dugig voltak az
idelátogató rokonokkal; egyszer, amikor elmentem a szomszédos szoba előtt, amelyikben a
gépekre és csövekre kapcsolt férfi feküdt, egész kis tömeget láttam az ágya körül állni;
összedugták a fejüket és halkan beszéltek. Odakint, a folyosón, egy köténykébe és csatos
cipőbe bújt kislány ugróiskolát játszott a linóleumpadló mozaiklapjain. A levegőben már más
illat keringett: a légfrissítő több száz parfümmel és hajlakkal keveredett, a külső világ hirtelen
része lett az egyvelegnek.
Aznap este egy belvárosi szállodába mentünk, és fejenként kerek húsz dollárt fizettünk a
hálaadási svédasztalért; asztalok hosszú során állt a krumplipüré, mártás, áfonyaszósz és
sütőtöktorta. Mindenki szépen kiöltözött és kis asztaloknál evett, mintha egy terebélyes
családot kisebb részekre osztottak volna. Apu három tányérral evett, anyu pedig, akinek az
alváshiánytól fáradt és ráncos volt az arca, egész idő alatt beszélt, megállás nélkül, mintha a
szóáradat által nem lenne olyan furcsa, olyan más ez a hálaadás az eddigiekhez képest.
Tucatjával tette fel nekem a kérdéseket, hogy haladjon a beszélgetés. Scarlettről, az iskoláról
meg a Milton'sról faggatott. Apu elmesélt egy hosszú sztorit valami rádióhallgatóról, aki
meztelenre vetkőzve szaladt végig a főutcán, hogy koncertjegyeket nyerjen: ez volt a
rádióállomás legutóbbi húzása. Ímmel-ámmal piszkáltam a selymesen lágy krumplipürémet, és
azon tűnődtem, Macon mit csinálhat. Került egyáltalán pulyka az asztalára, vagy csak egy Big
Mac szendvicset eszik az üres szobájában, és megint nélkülem bulizik? Hiányzott, akárcsak a
darabos krumplipüré, amit anyu szokott csinálni otthon, hálaadáskor.
Berendezkedtünk Halley nagyi házában. Én a régi szobámban, ahol annyi nyarat töltöttem, a
szüleim meg a folyosó végén, a kékvirágos-tapétás vendégszobában. Nem igazán változott
semmi. A macska még mindig kövér volt, a vízcsövek még mindig sípoltak egész éjjel, és
valahányszor elmentem a lépcsősor ablakában lógó harangocska mellett, automatikusan
megérintettem, gondolkodás nélkül, így jelentve be érkezésem a kihalt lépcsőknek.
Esténként újraolvastam azt a néhány magazint, amit magammal hoztam, vagy felhívtam
Scarlettet. Igazi, hagyományos vacsorát készített Cameronnak (akinek korán evett a családja ),
Marionnak és Steve/Vladnak, aki, Scarlett elmondása alapján, elegáns nadrágban, a csörgő
csizmájában, és a medálnyaklánccal jelent meg, ezen kívül abban, amit a legnagyobb
jóindulattal is csak tunikának lehetett leírni.
– Micsodának? – értetlenkedtem.
– Tunika – felelte egyszerűen. – Olyan, mint egy hosszú ing, húzózsinóros gallérral. A
dereka alá lógott.
– De betűrte, nem?
– Nem – felelte Scarlett. – Csak felvette. És esküszöm, Marionnak szerintem fel se tűnt.
Ez egészen lenyűgözött. – És mit mondtál?
– Mit mondhattam volna? Azt mondtam, üljön le, és adtam neki egy tál mogyorót. Nem
tudom, Marion teljesen odavan érte. Az se érdekelné, ha totál meztelenül jelenne meg.
Felnevettem. – Hagyd abba!
– Komolyan mondom. – Felsóhajtott. – De legalább a vacsora jól telt. Cameron végig
életben tartotta a beszélgetést, és nagyon megdicsérték a krumplimat. Nem mintha én tudtam
79
volna enni belőle. Iszonyúan fáj a hátam, és múlt hét óta állandóan hányingerem van. Valami
rohad a konyhában! Mondtam már?
– Ja, említetted – feleltem. – Darabos volt?
– Mi?
– A krumpli. Darabos volt?
– Még szép – felelte. – Csak akkor jó, ha darabos.
– Tudom – mondtam. – Tegyél félre nekem egy tányérral, jó?
– Oké – ígérte. Hangja recsegve szólt a vonalban, de megnyugtató volt, mint mindig. –
Félreteszek.

Egy kicsit jobban megismertem Halley nagyimat azon a hétvégén, de nem azalatt a néhány,
rövid látogatás alatt, amit az ágya mellett töltöttem, a kezét fogva. Még mindig fájdalmai voltak
a műtét után, és kicsit zavarodott volt; gyakran hívott Julie-nak, és történeteket mesélt, amik
félúton véget értek, és belevesztek a csendbe. Anyu közben végig ott volt mögöttem vagy
mellettem. Befejezte a mondatokat, amiket a nagyi nem tudott, igyekezett mindent helyrehozni.
Halley nagyi házában, a szobámban, állt egy régi szekrény. Balzsamos illatú fából készült,
ajtajára rózsák voltak festve. Egyik este, amikor unatkoztam, kinyitottam. Halomban álltak
benne a dobozok, fényképek, levelek és különféle mütyürök, apróságok, amiket a nagyi, aki
mindent felhalmozott, képtelen volt kidobni. Találtam róla tinédzserkori képeket: cifra báli
ruhákban pózolt a kamerának egy sereg lánnyal, mind mosolyogtak. Hosszú, sötét haját
felcsavarva hordta, hajkoronájába virágokat tűztek. Volt egy dobozka, teli táncrendekkel, rajtuk
fiúk neveivel, minden tánc mellett egy. Találtam egy esküvői képet róla és a nagypapáról. A
torta fölé hajoltak, kezükben a tortavágó késsel. Elbűvölőnek találtam mindezt. Elolvastam a
leveleket, amiket anyukájának írt, amikor először utazott külföldre. Négy oldalon át mesélt egy
indiai fiúról, akivel a parkban találkoztak, leírva minden szavát, lefestve, milyen kék volt az ég.
Olvastam a későbbi leveleket, a nagypapámról, arról, mennyire szerette. A leveleket
felbélyegzett borítékban kapta vissza, masnival átkötve, amikor meghalt az anyja.
Lementem a földszintre. Anyut a konyhaasztalnál találtam, kezében egy csésze teával,
Halley nagyi nagy, zöld székében, az ablak mellett. Nem hallotta, ahogy lejöttem, és
összerezzent, amikor megérintettem a vállát.
– Szia – mondta. – Miért nem alszol?
– Halley nagyi dolgait olvasgattam – feleltem, és leültem mellé. – Ezt nézd! – Megmutattam
neki a táncrendet, amit a csuklómra kötöttem, az esküvői képüket, amin a zenekar mellett
ropják, és a születésemről küldött kártyát, amit gondosan őrizgetett a borítékjában. Peregtek az
órák, ahogy ott ültem, és sorra vettem a nagyi szépen rendezett életét, mintha végig azt akarta
volna, hogy egy nap megtaláljam.
– Nem hihetetlen, hogy egyszer ilyen fiatal volt? – kérdezte anyu, a fény felé tartva az
esküvői fotót. – Látod rajta ezt a nyakláncot? Nekem adta az esküvőm napján. Ez volt a
„valami kölcsön”.
– Beleszeretett egy indiai fiúba azon a nyáron, amikor tizenkilenc éves volt – mondtam. –
Egy londoni parkban. A fiú utána még két évig írogatott neki.
– Nahát – mondta anyu halkan, és ujjaival beletúrt a hajamba. – Soha nem mesélte.
– És tudod, félúton felfelé a lépcsőn, egy kis harangot akasztott az ablakba. A nagypapa
vette neki Spanyolországban, egy bolhapiacon, amikor katona volt.
– Tényleg?
– Olvasd el a leveleket! – mondtam, és lenéztem saját nevemre, a születésemet hirdető
lapon: Isten hozott, Halley!
Anyu rám mosolygott, mintha hirtelen eszébe jutott volna, milyenek voltak köztünk az ilyen
pillanatok, amelyeket azért nem vett észre, mert olyan ritkán történtek meg.
– Édesem – mondta, és összefogta a hajam a kezében –, sajnálom azt az estét az étteremben.
Tudom, milyen nehéz megértened, miért nem engedjük, hogy találkozz Maconnel. De így lesz
a legjobb. Egy nap majd megérted.
80
 – Nem – feleltem. – Nem fogom. – És ezzel, éppoly könnyedén, ahogy összezárult, a
szakadék újra megnyílt köztünk. Szinte láttam magam előtt.
Felsóhajtott, elengedte a hajam. Ő is érezte. – Nos, késő van. Le kéne feküdnöd, oké?
– Aha, oké. – Felálltam, a lépcső felé indultam, el a helyi újság bekeretezett címlapja
mellett, amelyen bejelentették az üstökös érkezését. Halley újabb látogatást tesz, hirdette.
– Emlékszem, amikor itt volt az üstökös – mondtam, miközben anyu mögém lépett, és a
vállam felett olvasta a címlapot. – A nagyi ölében ültem, együtt néztük.
– Jaj, drágám, nagyon kicsi voltál még – mondta könnyed hangon. – És igazán nem lehetett
kivenni az üstököst. Nem láthattál semmit. Emlékszem.
Csak így; ilyen könnyedén. A saját emlékeim sem tartoztak hozzám.
De tudtam, hogy téved. Láttam azt az üstököst! Úgy ismertem, ahogy a saját arcom, a
kezem. Vagy a szívem.

Másnap bezártuk a házat, megetettük a macskát, hagytunk egy kis pénzt a macskát látogató
lánynak, aztán beszálltunk az autóba és még egy utolsó látogatásra indultunk Halley nagyihoz.
Az Örökzöld addigra elcsendesedett. A látogatók már útra keltek hazafelé, hogy megelőzzék
egymást. Apu gyorsan elköszönt, majd kiment a parkolóba, és az autónál várt, tekintetével az
autópályán, leszegett fejjel a nagy szélben. Odabent, a biztonsági okokból lezárt ablakok
mögött is hallottuk a szél süvítését.
Hosszú ideig ültem Halley nagyi ágya mellett, kezével a kezemben, anyuval az ágy másik
oldalán. Összefüggően beszélt, de épp hogy csak; fáradt volt, a gyógyszerektől kába, és egyre-
másra becsukta a szemét. Száraz volt az arca, amikor puszit adtam neki. Ahogy visszahúztam a
fejem, kezét az arcomra tette. Ujjai puhák, hűvösek voltak. Mosolygott rám, de nem mondott
semmit. Eszembe jutott az a lány a fotókon, a rózsákkal, a hosszú báli ruhákban, és
visszamosolyogtam rá.
A folyosón vártam, míg anyu elbúcsúzott. A fal mellett álltam, az óra alatt, ketyegését
hallgatva. Odabent anyu halk, egyenletes hangon beszélt, de szavait nem tudtam kivenni. A
szomszéd szobában a csövekre kötött ember újra egyedül volt. Az ágya mellett álló gép a
sötétben pityegett. A feje fölötti tévé képernyője feketén sercegett.
Végül, úgy húsz perc múlva, visszasétáltam a félig nyitott ajtóhoz. Anyu háttal állt nekem,
egyik kezét Halley nagyi kezén tartotta. Ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy Halley nagyi
elaludt: csukott szemmel, lassan, egyenletesen lélegzett. Anyu pedig, aki egész hálaadás-
hétvégén szinte megszállottan nyugtatgatott, szorította meg a vállam, mosolygott, és erőltette a
beszélgetést, most sírt, miközben Halley nagyi csak aludt, mit sem tudva ebből. Megijesztett a
látvány. Ugyanúgy, ahogyan akkor is megijedtem, amikor hazajöttem a Nővérek Táborából és
könnyek közt találtam Scarlettet a verandájukon, ahol rám várt. Vannak dolgok ezen a világon,
amikben úgy bízik az ember, mint egy biztos fogadásban. Amikor ezek cserben hagyják,
amikor elmozdulnak onnan, ahová oly körültekintéssel helyezték őket, az megrendíti az ember
hitét.

81
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Most, hogy eljött az ötödik hónap, nem lehetett tovább rejtegetni Scarlett terhességét.
Kidomborodó pocakjával, állandóan kipirult arcával még a Milton's Markét semmitmondó zöld
köténye sem tudta megőrizni titkát. December első hetében behívták Mr. Averby irodájába.
Vele tartottam, hogy a támasza lehessek.
– Nos, Scarlett. – Mr. Averby felnézett az íróasztaláról és ránk mosolygott. Nagyjából
apuval lehetett egyidős. Haját ügyesen fésülve igyekezett befedni a kis kopasz foltot a feje
búbján. – Nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy, nos, új hírrel szolgálhatsz.
– Hírrel? – kérdezett vissza Scarlett. Eljátszotta ezt néha az emberekkel; szerette, ha ők
mondják ki a dolgokat.
– Igen, nos, azt akarom ezzel mondani, hogy tudomásomra jutott… úgy értem,
észrevettem…, hogy állapotos vagy.
– Állapotos – mondta Scarlett bólogatva. – Terhes vagyok.
– Igen – mondta Mr. Averby gyorsan. Úgy tűnt, menten verejtékezésben tör ki. – Szóval,
azon gondolkoztam, nincs-e valami, amit meg kéne beszélnünk ezzel kapcsolatban.
– Nem hinném – felelte Scarlett, és testhelyzetet váltott a széken. Többé semmilyen helyzet
nem volt kényelmes a számára. – Vagy igen?
– Nos, nincs, de úgy vélem, nyugtáznunk kell a dolgot, mert problémák adódhatnak, a
munkáddal, mármint a jelenlegi állapotodból kifolyólag. – Szemmel láthatóan nehezére esett
kimondania, hogy aggódik, mit gondolhatnak a vásárlók, hogy egy tizenhat éves terhes lány áll
a kasszában a Milton'sban, a Család Szupermarketjében. Hogy ezzel rossz példát mutat. Hogy
rosszat tesz az üzletnek. Ilyesmi.
– Nem hiszem – felelte Scarlett vidáman. – Az orvosom azt mondja, nyugodtan talpon
lehetek, ha nem főállásban csinálom. És a munkámat ez egyáltalán nem fogja befolyásolni, Mr.
Averby.
– Nagyon jól dolgozik – jegyeztem meg gyorsan. – Augusztusban ő volt a hónap dolgozója!
– Így van. – Scarlett rám mosolygott. Már közölte velem, hogy semmiképp nem mond fel,
még azért sem, hogy megkímélje a Milton'st a szégyentől. Kirúgni pedig nem rúghatták ki. Azt
a törvény tiltotta; a Tinédzser Anyák Önsegítő Csoportjában felhívták erre a figyelmét.
– Valóban nagyon jól dolgozol – mondta Mr. Averby, és most úgy fészkelődött a székén,
mintha ő sem találna kényelmes testhelyzetet. – Csak épp tudni akartam, mit gondolsz a
munkaóráid számával kapcsolatban. Hogy szeretnél-e kevesebbet dolgozni, vagy más
lehetőségeket megbeszélni. ..
– Nem. Egyáltalán nem. Tökéletesen jó így – mondta Scarlett, félbeszakítva Mr. Averbyt. –
De nagyra értékelem a figyelmességét.
Mr. Averby fáradtan, legyőzötten nézett. Lemondóan. – Jól van – mondta. – Akkor azt
hiszem, nincs más. Köszönöm, hogy bejöttél, Scarlett, és kérlek, tudasd, ha bármilyen
problémád van.
– Köszönöm – felelte Scarlett. Felálltunk, kisétáltunk az irodából és becsuktuk magunk
mögött az ajtót. Már a Nagykiszerelésű Ételek és Gabonapelyhek polc előtt jártunk, amikor
vihogni kezdett, és meg kellett pihennie.
– Szegény fickó – mondtam, miközben Scarlett előrehajolva kacagott. – Teljesen
készületlenül érte ez az egész.
– Ja. Azt hitte, örömmel elmegyek. – A sorban álló import kávésdobozoknak támaszkodott,
levegő után kapkodva. – Nem szégyellem magam, Halley. Tudom, hogy helyesen cselekszem,
és nem kényszeríthetnek, hogy másképp gondoljam.

82
 – Tudom, hogy helyesen cselekszel – mondtam, és elgondolkoztam, hogy a helyes dolog
miért ütközik mindig akkora ellenállásba, amikor az ember azt hinné, ez a könnyebbik út. Az
embernek küzdenie kellett, hogy erkölcsösen élhessen, legalábbis ezt kezdtem észrevenni.

Elérkezett a december, egyszeriben minden zöld, piros és ezüstös lett, és munka közben
karácsonyi zene harsogott a fülembe, Jingle Bells' újra és újra és újra, de még mindig nem
jutottam döntésre Maconnel kapcsolatban. Az egyedüli ok, amit fel tudtam hozni erre, a puszta
tény volt, hogy nem is igen tudtunk találkozni, kivéve a sulit, és az volt az egyetlen hely, ahol
nem kellett aggódnom, hogy túl messzire mennénk. A karácsony miatt túlórákat vállaltam a
Milton'sban és Scarlett is sok időmet lefoglalta. Nagyobb szüksége volt rám, mint valaha. Én
vittem őt az orvosi vizsgálatokra, toltam a bevásárlókocsiját a Bébi Áruházban, miközben ő a
gyerekágyak és babakocsik ára után érdeklődött, és nemegyszer mentem el késő este
csokismálnás fagyit venni, amikor létfontosságú volt, hogy Scarlett ehessen ilyet. Még azokat
az alkalmakat is végigültem vele, amikor újabb és újabb piszkozatot írt Mrs. Sherwoodnak az
új, floridai címükre. Minden egyes levél azzal kezdődött, hogy Nem tetszik ismerni engem,
de… Ez volt a könnyebbik része. Ami ezután következett, az volt a neheze.
Maconnek sem volt sok ideje. Mindig hamar lelépett a suliból, vagy be se jött, és mindenféle
időpontban hívogatott 2-3 perces beszélgetésekre, amik végén mindig hirtelen kellett letennie.
Nem jöhetett el hozzánk, de még csak az utcasarkig se hozhatott el; túl kockázatos lett volna.
Anyu nem hozta szóba valami gyakran; feltételezte, hogy követem a szabályokat. Különben is
lefoglalta a munkája és az, hogy új ápolóotthont keresett Halley nagyinak.
– Macon valahogy másmilyen lett, tudod? – panaszkodtam Scarlettnek, miközben az ágyán
ülve magazinokat olvasgattunk egyik délután. Én az Elle-t; ő a Dolgozó nőt Cameron odalent
volt, Kool-Aide porból ivólevet kevert, Scarlett legújabban ezt kívánta. Annyi cukrot tett bele,
hogy fejfájást kaptunk tőle, de Scarlett pontosan így szerette. – Valahogy nem olyan, mint
régen.
– Halley – mondta. – Olvasod a Cosmót. Tudod jól, hogy egyetlen kapcsolatban sem tart
örökké a kábulat. Ez normális.
– Gondolod?
– Persze – felelte és lapozott egyet. – Abszolút.
Azért így is volt pár alkalom, miközben egyre közeledett a karácsony, hogy meg kellett
állítanom Macont, ahogy a keze egyre közelebb csúszott afelé, amit egyelőre nem akartam
odaadni neki. Kétszer az ő házukban, péntek este, ahogy az ágyán feküdtünk, olyan közel
egymáshoz, hogy elkerülhetetlennek tűnt. Egyszer a kocsiban, a tó mellett leparkolva, amikor
hideg volt és ő hirtelen elhúzódott tőlem, fejét rázva a sötétben. De nem csak ő volt így vele.
Nekem is egyre nehezebb volt.
– Szereted? – kérdezte egy nap Scarlett, miután beszámoltam neki az esetről. A Milton'sban
voltunk, a szünetünkben, a rakodó rámpán üldögéltünk, körülöttünk egymás hegyén-hátán
paradicsomos dobozok.
– Igen – feleltem. Soha nem mondtam ki, de így volt.
– Ő szeret téged?
– Igen – feleltem, kicsit bizonytalanul.
De nem jött be. Scarlett újra beleharapott a bagelbe, majd megkérdezte. – Mondta már
neked?
– Nem. Nem igazán.
Hátradőlt, többet nem kérdezett. Gondolom, úgy érezte, eleget mondott.
– De ez akkora közhely – mondtam. – Úgy értem, a Szeretsz engem? Mintha jelentene
bármit is. Mintha akkor lefeküdhetnék vele, ha kimondja, de ha nem mondja, akkor nem.
– Én nem ezt mondtam – felelte Scarlett egyszerűen. – Én csak azt mondom, hogy remélem,
kimondja, mielőtt megteszitek.
– Csak egy szó – mondtam flegmán, és kiittam a kólámat. – Úgy értem, tök sok ember
lefekszik egymással anélkül, hogy kimondanák a „szeretlek”-et.
83
 Scarlett hátradőlt, lábait a hasához húzta, amennyire tudta. – Az olyanok, mint mi, nem,
Halley. Az olyanok, mint mi, nem.

***

Anyu, aki az élet legtöbb területén nagyon gyakorlatias, az ünnepeknek fanatikus

megszállottja. A házunkban a karácsony abban a pillanatban kezdődik, hogy lenyeltük a
hálaadási vacsora utolsó falatját, és a feldíszített karácsonyfánkat, a túl sok dísz súlya alatt
lekonyulva, nem szedjük le, csak az újév első napján. Aput, aki mindig is büszkén hirdette
magáról, hogy nem hisz a karácsonyban, ez mindig az őrületbe kergeti. Ha rajta múlna,
leszednénk a fát és már kint is lenne a járdán, tíz másodperccel azután, hogy kibontottuk az
utolsó ajándékot – és kész. Igazából, ha lenne beleszólása, még csak fánk se lenne. Egyszerűen
átadnánk egymásnak az ajándékokat, abban a zacskóban, amibe a boltban tették őket (apu
választott csomagolópapírja), jó sokat ennénk, aztán focit néznénk a tévében. De tudta, amikor
elvette anyut, aki ragaszkodott hozzá, hogy szilveszterkor házasodjanak össze, hogy ebből nem
kap. Esélye sem lesz rá.
Azt hittem, Halley nagyi betegsége idén elvesz majd kicsit a karácsony fontosságából, vagy
legalábbis eltereli anyu gondolatait. Tévedtem. Ha változott is valami, hát csak még fontosabb
lett, hogy ez legyen a Tökéletes Karácsony, a Valaha Volt Legjobb. Talán egy napot várt, hogy
hazajöttünk hálaadás után, mielőtt előkerültek a karácsonyfadíszek dobozai, és a kandalló fölé
lógatta a karácsonyi zoknikat. Teljes erővel zajlott a készülődés. Szédítő volt.
– Kell szereznünk egy fát – jelentette be december negyedikén. Épp vacsoránál ültünk. –
Arra gondoltam, mehetnénk ma este. Így csinálhatunk együtt valami szépet.
Apu akkor először adta elő ebben az évben; a sóhaj és a fogai között mormolt valami
keverékét. Ez volt az egyetlen ünnepi tradíciója: a Karácsonyi Kaffogás.
– A faárus este kilencig nyitva van – mondta anyu vidáman, és a tányéromért nyúlt.
– Nagyon sok a házim – dobtam be a megszokott kifogásomat, de apu megrúgott az asztal
alatt. Ha neki mennie kell, nekem is ott a helyem.
A faárus dugig volt fenyőkkel, így anyunak jó fél órájába telt, a dermesztő hidegben, mire
rátalált a Tökéletes Fára. A kijáratnál álltam, minden múló perccel egyre bosszúsabban, és
néztem hogy sétál végig anyu a fenyők során, és apu hogyan rántja ki neki egyiket, aztán egy
másikat, hogy anyu tüzetesen megnézhesse őket. A fejem fölött a Milton's karácsonyi
összeállításával megegyezőnek tűnő zenék szóltak; fejből tudtam minden egyes szót, minden
ütemet, minden szünetet, és némán formáltam a szavakat, anélkül, hogy észrevettem volna.
– Szia, Halley! – Megfordultam, és megláttam Elizabeth Gundersont. Kézen fogva állt ott
egy balettszoknyát és meleg télikabátot viselő kislánnyal. Arcuk és hajuk színe megegyezett.
Mostanában nemigen láttam Elizabethet; a barátjával és legjobb barátnőjével kapcsolatos
botrány után eltűnt pár hétre, egy „vakbélműtét miatt”; a pletyka szerint valamilyen kórházban
volt, de ezt soha senki nem tudta megerősíteni.
– Szia, Elizabeth! – mondtam, és udvariasan mosolyogtam. Nem akartam megint kukán ott
állni, mint egy hülye.
– Lizabeth, meg akarom nézni a fagyöngyöket! – mondta a kislány, és a kassza melletti
dekoráció felé rángatta. – Gyere már!
– Egy pillanat, Amy – mondta Elizabeth hűvösen, és visszarántotta a kislányt. Amy
duzzogva biggyesztette száját és balettcipőjével dobbantott egyet. – Szóval, Halley, mi újság?
– Semmi különös. Csak a szokásos családi program.
– Ja, nálunk is. – Lenézett Amyre, aki elengedte a kezét, épp féloldalasan piruettezett
köztünk. – Na és hogy mennek a dolgok Maconnel?
– Jól – feleltem, a tőlem telhető leghűvösebb hangon. Tekintetem Amy rózsaszín tütüjén
tartottam.
– Elég sokat láttam Rhettánál – mondta Elizabeth. – Ismered Rhettát, ugye?
84
 A helyes válasz erre természetesen az volt: – Persze.
– Téged soha nem láttalak ott vele, de arra gondoltam, hogy csak nem vettelek észre. –
Hátradobta a haját, klasszikus Elizabeth Gunderson-mozdulattal; még most is láttam magam
előtt a pomponlány egyenruhájában, lábát magasra rúgva, lobogó hajjal. – Tudod, mióta Mack
és én szakítottunk, elég sok időt töltöttem ott.
– Az gáz – feleltem. – Mármint ami veled és Mackkel történt.
– Ja. – Lehelete nagy fehér felhőcskévé vált. – Macon tök rendes volt, ő igazán megérti az
ilyesmit. Szerencsés vagy, hogy ő a barátod.
Csak néztem rá, és egy pillanatra elfelejtettem, hogy hűvös és barátságos legyek.
Elfelejtettem fenntartani az álarcomat. Próbáltam olvasni a tekintetéből, a szavai mögé látva
megtudni, mi történhet vajon Rhettánál, ahol én még soha nem jártam. És ahova eddig nem is
hívott senki. Elizabeth Gundersont nyilvánvalóan soha nem ítélték szobafogságra, nem az anyja
irányította az életét. Elizabeth Gunderson nyugodtan elmehetett bárhová.
– Elizabeth! – Mindketten a hang irányába néztünk. Egy férfi állt egy BMW mellett, a kocsi
tetejére szíjazott fenyővel. – Induljunk, szívem. Amy, te is.
– Nos – mondta Elizabeth, miközben Amy odaszaladt az autóhoz –, akkor azt hiszem,
holnap találkozunk órán, igaz?
– Aha.
Integetett, mintha barátnők lennénk. Apja csukta be utána a kocsi ajtaját. Ahogy elindultak,
a fényszóró elárasztotta az arcom, hunyorognom kellett, így nem tudtam kivenni, rám néz-e
Elizabeth.
– Találtunk egyet! – hallottam meg anyu hangját mögülem. – Pont tökéletes, ami mázli, mert
apád kezdte elveszíteni a türelmét.
– Szuper – mondtam.
– Az a lány egy iskolai barátnőd volt? – kérdezte, miközben Elizabethék autója elhajtott.
– Nem – morogtam a fogaim közt. Karácsonyi Kaffogás.
– Ismerem?
– Nem – mondtam hangosabban. Azt hitte, mindenkit ismer. – Különben is utálom!
Anyu tett egy lépést hátra, és rám nézett. Pszichológusként ezt tulajdonképpen engedélyként
könyvelte el, hogy turkászhat a fejemben.
– Utálod? – ismételte. – Miért?
– Csak úgy. – Már sajnáltam, hogy bármit is mondtam.
– Na, itt van az átkozott fa! – mennydörögte apu a rádiós hangján; néhányan felénk néztek.
Apu odajött hozzánk és kettőnk közé állította a fát, így tele lett az arcom fenyőtűvel. –A
legszebb fa az összes közül, anyád szerint legalábbis.
– Irány haza – mondta anyu, még mindig engem nézve a tűleveleken át. Mintha azelőtt soha
senkire nem mondtam volna, hogy utálom. – Későre jár.
– Rendben – mondta apu. – Azt hiszem, begyömöszölhetjük hátra, ha szerencsénk van.
Az autó hátuljához mentek, én pedig beültem előre, és nagyobb erővel vágtam be magam
mögött az ajtót, mint kellett volna. Nagyon utáltam Elizabeth Gundersont és utáltam azt is,
hogy Isten szüzességet adott nekem, csak hogy egy nap el kelljen veszítenem, és a karácsonyt
is utáltam, csak mert megtehettem. Szeptemberben még azt mondtam Scarlettnek, hogy
Maconhöz egy olyan lány lenne való, mint Elizabeth, és talán igazam volt. Egyelőre nem
voltam kész belegondolni a másik lehetőségbe: hogy talán nem én nem vagyok Maconhöz való,
hanem esetleg ő nem való hozzám. Nagyon nem mindegy. Még egy olyan lánynak is, akinek
semmi sem hullott csak úgy az ölébe, egy olyannak, mint én.

Másnap délután, amikor azt mondtam, munkába megyek, de valójában Maconnel voltam,
Macon keze újra a szokásos harcmezőre tévedt. Megragadtam a kezét, felültem és
megkérdeztem: – Ki az a Rhetta? Rám nézett. – Ki?
– Rhetta.
– Miért?
85
 – Csak tudni akarom.
Nagyot sóhajtott, drámaian, aztán visszahanyatlott az ágyra. – Csak egy haverom – felelte. –
A Coverdale-en lakik.
– Gyakran mész oda? – Tudtam, hogy kicsinyesnek, féltékenynek hangzóm, de csak így
tudtam kezelni a dolgot. Kész voltam arra, hogy hamarosan adok neki valami értékeset.
Biztosra akartam menni.
– Néha. – Egyik ujjával a köldökömnél körözött, szórakozottan. Számára ez nyilvánvalóan
nem volt nagy ügy. –Honnan tudsz róla?
– Elizabeth Gundersontól – feleltem. Az arcát fürkésztem, valami jel, vagy gyanús változás
után kutatva, Elizabeth neve hallatán.
– Ja, ott van néha – felelte Macon lazán. – Ő meg Rhetta barátnők, vagy ilyesmi.
– Igazán?
– Aha. – Csak néztem őt, ő visszabámult rám, aztán hirtelen leesett neki. – Mi van, Halley?
Mi a gond?
– Semmi – mondtam. – Csak azt gondoltam, fura, hogy soha nem beszélsz erről. Elizabeth
azt mondta, gyakran lát téged ott.
– Elizabeth semmit sem tud.
– Pedig úgy tesz, mintha tudna – feleltem.
– Na és? Én tehetek róla? – Egyre mérgesebb lett. – Jesszus, Halley, semmi az egész, oké?
Miért olyan fontos ez hirtelen?
– Nem az – mondtam. – Kivéve, hogy tök sokszor fogalmam sincs, merre jársz vagy mit
csinálsz és aztán Elizabethtől azt hallom, hogy olyan helyen lógsz, amiről nekem soha nem
meséltél. Ezzel a lánnyal.
– Nem lógok vele. Néha ugyanazon a helyen vagyok, mint ő. Nem vagyok hozzászokva,
hogy bárkinek be kelljen számolnom. Nem mondhatom el neked, hogy mit csinálok minden
percben, mert legtöbbször én magam se tudom. – A fejét ingatta. – Ilyen vagyok, és kész.
A legelején, amikor a tornaórák éltettek és még nem történt köztünk semmi, nem így mentek
a dolgok. Vagy akár két hónappal korábban, amikor a délutánjaimat azzal töltöttem, hogy
Maconnel furikáztam, rádiót hallgattunk a ragyogó kék ég alatt, és nem voltak problémáink,
nem voltak kényelmetlen csendek. Többé már nem beszéltünk, nem nevetgéltünk annyit, még
csak nem is hülyéskedtünk. Leszűkült minden arra, hogy elmegyünk a házukba, vagy
leparkolunk a tóparton, és területi csatákat vívunk, miközben a bizalomról meg az elvárásokról
vitázunk. Olyan volt, mintha anyuval lenne dolgom.
– Nézd! – mondta, a derekam köré csúsztatta karját, és közel húzott magához. – Egyszerűen
bíznod kell bennem, oké?
– Tudom – feleltem, és könnyű volt bízni benne, ahogy ott feküdtünk a korán beköszönő téli
sötétben, miközben megcsókolta a homlokom és mezítlábas lábaink egymásba fonódtak. Jó
érzés volt, nagyon jó, és az emberek ezt teszik; mindenki, rajtam kívül. Soha nem álltam még
ilyen közel ahhoz, hogy kimondjam, szeretlek, de elharaptam. Neki kellett először kimondania,
és én magamban buzdítottam, ahogyan arra is rávettem, hogy odajöjjön hozzám, még a
tesiórán, amikor az egész elkezdődött.
Hegemónia, hegemónia, gondoltam erősen, miközben megcsókolt. Hegemónia, hegemónia.
Fantasztikusan jó volt vele csókolózni. Lehunytam a szemem, bőrömön éreztem bőre melegét,
magamba ittam őt.
Hegemónia, hegemónia, miközben keze lecsúszott a derekamhoz. Szeretlek, szeretlek.
De nem hallottam a szót, ahogyan soha máskor sem. Eltoltam a kezét, próbáltam tovább
csókolni, de ő elhúzódott, a fejét rázva.
– Mi az? – kérdeztem, de tudtam.
– Miattam van? – kérdezte Macon. – Úgy értem, egyszerűen arról van szó, hogy velem nem
akarod megtenni?
– Nem – feleltem. – Persze, hogy nem. Csak épp… nekem ez nagy dolog.
– Azt mondtad, gondolkozol rajta.
86
 – Gondolkozom is. – Minden rohadt másodpercben, gondoltam. – Gondolkozom is, Macon.
Hátradőlt, kezével még mindig a derekamon. – Ami Scarlettel történt – mondta
magabiztosan – az, kábé, lehetetlenség. Vigyázni fogunk.
– Nem erről van szó.
Csak nézett rám. – Akkor meg miről?
– Rólam – feleltem. Ahogyan testhelyzetet váltott, ahogyan kibámult az ablakon, abból
tudtam, hogy nem ez volt a jó választ. – Én egyszerűen ilyen vagyok.
Ugyanoda lyukadtunk ki, ahová mindig, ugyanarra a helyre, amit jól ismertem. Csak álltunk
ott a harcvonal két oldalán, szemtől szembe, szemernyivel sem előrébb, mint ahol kezdtük.
Döntetlen.

Közeledett a karácsony, és hirtelen mindenki megrészegülni látszott a boldogságtól. Az

anyák mind girlandos, rénszarvasos pulóverekben jártak a Milton'sba, és még a főnököm, Mr.
Averby is télapósapkát viselt a karácsony előtti napon. A szüleim sorra járták a partikat, én meg
az ágyamban fekve hallgattam, ahogy hazajönnek, félrészegen bolondozva, vihogásuk tompán
hallatszott odalentről. Halley nagyi költözése az ápolóotthonba már teljesen el volt intézve,
anyu január elején készült felutazni hozzá segíteni. Eszembe jutott a nagyi abban a csöpp kis
szobában, parányi teste az ágyban, de gyorsan félrelöktem a gondolatot.
Megvolt a fánk, alatta az összes ajándék, és a kandallón ott sorakoztak a karácsonyi
üdvözlőlapok. Égőket akasztottunk a verandára, karácsonyi csecsebecséket minden szabad
asztal- vagy falfelületre. Apu sorra törte őket össze. Először, karjának túl merész lendítésével
lerepítette a duci, mosolygós porcelántélapót az asztal végéről, neki a falnak. Később a fa alatt
álló jászol három napkeleti bölcse közül az egyik kigurult a parkettre, és szétlapult, ahogy apu
végigsétált a szobán. Reccs. Így ment ez minden évben, ami megmagyarázta, miért hiányzott az
összes karácsonyi készletünkből valami – a kisded Jézus, egy rénszarvas, a legmagasabb
karácsonyi énekes figurája. Elhullottak a karácsony oltárán.
Scarlettel együtt intéztük a vásárlást a bevásárlóközpontban, esténként; ő ABBA-cédét vett
Cameronnak, a kedvencét, én pedig Ray-Ban napszemüveget Maconnek, hiszen a sajátját
örökké elhagyta valahol. A plázában tömeg volt, túl meleg és úgy tűnt, még Télapófalva kis
mechanikus törpéi is elcsigázottak.
Úgy éreztem, egyre ritkábban találkozunk Maconnel. Mindig eltűnt valahova a haverjaival, a
hívásai egyre csak rövidültek. Amikor mégis találkozott velem, vagy elmentünk valahová, már
nem kettesben tettük; általában elvittünk valakit ide vagy oda, vagy velünk tartott egy haverja.
Mindig szétszórt volt, és én nem találtam több cukorkát a zsebemben vagy a hátizsákomban.
Egyik nap véletlenül hallottam a mosdóban, hogy az egyik lány azt mondja, Macon ellopta a
barátja autórádióját, de amikor rákérdeztem erre Maconnel, csak nevetett, a fejét rázta és azt
mondta, ne higgyek el mindent, amit a mosdóban hallok. Amikor mostanában felhívott
mindenféle hangos helyekről, az volt az érzésem, azért teszi, mert úgy érzi, muszáj, nem azért,
mert hiányoztam neki. Kezdtem elveszíteni, éreztem. Hamarosan lépnem kellett.
Időközben anyu rettentő boldog volt, biztosra vette, hogy újra rendben mennek köztünk a
dolgok. Azon kaptam, hogy mosolyogva néz a szoba sarkából, elégedetten, mintha azt
mondaná: Látod, hogy igazam volt?Hát nem jobb ez így?
Szenteste, miután a szüleim újabb partira indultak, Macon átjött, hogy odaadja az
ajándékom. Az utca végén álló benzinkúttól hívott fel és azt mondta, csak egy perce van.
Odakint találkoztam vele.
– Tessék – mondta, és a kezembe nyomott egy piros papírba csomagolt dobozt. – Most nyisd
ki!
Egy gyűrű volt, ezüst, vastag. Ránézésre olyan volt, amilyet soha nem választottam volna
magamnak, de amikor felhúztam az ujjamra, pont jól nézett ki. – Hű – mondtam, és feltartottam
jobb kezein. – Ez gyönyörű!
– Ja. Tudtam, hogy tetszeni fog. – Ő már megkapta a napszemüvegét; nem remekeltem
ugyanis a titkolózásban. Rávett, hogy adjam oda az ajándékát, még aznap, hogy megvettem.
87
Úgy kérlelt és rimánkodott, mint egy kisgyerek. Ez csak az ajándéka egyik fele volt, de ezt
egyelőre nem tudta.
– Boldog karácsonyt! – mondtam, és megcsókoltam. –És köszönöm.
– Persze – mondta. – Jól néz ki rajtad. – Felemelte a kezem és jobban szemügyre vette az
ujjamat.
– Szóval – kérdeztem –, mit csinálsz ma este?
– Semmi különöset. – Elejtette a kezem. – Csak a haverokkal bulizunk.
– Nem kell anyukáddal lenned? Vállat vont. – Ma este nem.
– Rhettához mész?
Sóhaj. A szemét forgatta. – Nem tudom, Halley. Miért?
Arrébb rúgtam egy földön heverő palackot. – Csak úgy kérdeztem.
– Ne kezdd megint, oké? – Végignézett az utcán. Épp csak megemlítettem a dolgot, és máris
türelmetlen lett, alig várta, hogy mehessen.
De nem tudtam megállni. – Miért nem viszel el oda engem soha? – kérdeztem. – Vagy a
többi helyre, ahová jársz? Úgy értem, miket csináltok ott?
– Semmit – mondta könnyeden. – Nem éreznéd jól magad. Unatkoznál.
– Nem unatkoznék. – Ránéztem. – Szégyellsz engem, vagy ilyesmi?
– Nem – felelte. – Persze, hogy nem. Figyelj, Halley. Néhány hely, ahová járok, olyan,
ahová nem szeretném, ha elmennél. Nem neked valók, tudod?
Biztosra vettem, hogy ez sértés volt. – Ez meg mit jelent?
– Semmit. – Csak legyintett, bosszúsan. – Felejtsd el?
– Mi az, azt hiszed, túl naiv vagyok, vagy valami? Ahhoz, hogy együtt lógjak a barátaiddal?
– Én nem ezt mondtam. – Felsóhajtott. – Ne csináljuk ezt. Jó?
Választhattam: ennyiben hagyom a dolgot, és elgondolkozom, vajon így értette-e, vagy
tovább nyaggatom, és biztosra megyek. De karácsony volt, és a nappaliban álló fenyőfánkon
pislogva ragyogtak az égők. Gyűrű volt az ujjamon, és ennek jelentenie kellett valamit.
– Bocs – mondtam. – Nagyon tetszik a gyűrű.
– Az jó. – Megcsókolt, végigsimított a hajamon. – Mennem kell, oké? Majd hívlak?
– Oké.
Újra megcsókolt, aztán megkerülte az autóját, a kormányoldal felé, és leszegte fejét a
szélben. – Macon.
– Mi az? – Félig már bent volt az autóban, félig még kint.
– Mit csinálsz szilveszterkor?
– Még nem tudom. Miért?
– Mert veled szeretném tölteni – feleltem és közben reméltem, megérti, mi az, amit mondok,
milyen nagy dolog ez. Hogy mit adok neki. – Oké?
Csak állt ott, az arcom nézte, majd bólintott. – Oké. Meg van beszélve.
– Boldog karácsonyt! – mondtam újra, ahogy beszállt az autóba.
– Boldog karácsonyt! – kiáltott ki, majd beindította a motort, felpörgette, és kihátrált a
felhajtónkról. Az úttestről felvillantotta a fényszóróját, dudált egyet, aztán csikorgó kerékkel
elhajtott. Mr. Harper verandáján kigyúltak a fények.
Szóval ennyi. Meghoztam a döntésemet, és most tartanom kellett magam hozzá. Azt
mondtam magamban, hogy jól döntöttem, hogy ezt akarom tenni, de valamiért mégis éreztem
némi bizonytalanságot. De most már késő volt kihátrálni.
Aztán meghallottam Scarlett hangját.
– Halley! Gyere ide!
Megpördültem. A bejárati ajtajukban állt, kezével a hasán, és eszelősen integetett. Mögötte
láttam Cameront: a nappali sárga fényében egy fekete folt.
– Most! Siess! – Kiabált, miközben átfutottam az utcán. Száguldottak a gondolataim: valami
baj lehet a babával. A baba. A baba.
Odaértem a lépcsőjükhöz, lihegve, máris kríziskezelő módozatban, de ő mosolyogva,
izgatott arccal nézett rám. – Mi az? – kérdeztem. – Mi történt?
88
 – Ez. – Megfogta a kezem és a hasára tette, középtájra, alulra, és éreztem a kezem alatt bőre
melegét. Felnéztem rá, értetlenül, aztán megéreztem. Valami végighullámzott a kezem alatt,
megfeszült – egy rúgás!
– Érezted ezt? – kérdezte, és kezét az enyémre tette. Fülig ért a szája. – Érezted?
– Igen – feleltem, és miközben a hasán tartottam a kezem a baba megint rúgott egyet. És
még egyet. – Hihetetlen.
– Tudom, tudom. – Nevetett. – A doktornő azt mondta, hamarosan eljön az ideje, de amikor
megtörtént, teljesen kiakadtam. Csak ültem a kanapén, és bumm. Nem is tudom elmagyarázni.
– Látnod kellett volna az arcát – mondta Cameron mély hangján, csendesen. – Majdnem
sírni kezdett.
– Nem is! – tiltakozott Scarlett, és könyökével oldalba bökte Cameront. – Csak épp… úgy
értem, hallani róla, hogy milyen először érezni, és az ember azt hiszi, csak túldramatizálják, de
ez aztán tényleg valami volt, tudod? Nagy dolog.
– Tudom – feleltem, és mindhárman leültünk a lépcsőre. Scarlettre néztem. Arca kipirult,
ujjait a hasán tartotta. El akartam mondani neki, milyen döntést hoztam. De nem ez volt a
megfelelő idő, így csak rátettem a kezem a kezére, éreztem a rúgásokat és vártam.

89
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Anyu szilveszterkor egész nap vadul takarított az évi Szilveszteri Házassági Évfordulós
Partira. Annyira máshol jártak a gondolatai, hogy már késő délután volt – épp felemeltem a
lábam, hogy hozzáférjen a tévé előtti parkettadarabhoz –, mire velem kezdett foglalkozni.
– Szóval mik a terveid ma estére? – kérdezte, és a bútortisztító sprayből fehér felhőt fújt a
dohányzóasztalra, majd nekiesett egy porronggyal. – Nézitek majd Scarlettel a tévében a Times
Square-i visszaszámlálást?
– Nem tudom – feleltem. – Még nem döntöttük el.
– Csak mert gondolkoztam – kezdte anyu, és a kandallónál folytatta a tisztogatást, majd a
karácsonyfa körül, ami apu leghangosabb morgása ellenére még mindig állt, és tonnaszám
potyogtak róla a tűlevelek, valahányszor valaki a közelébe ment. – Miért nem maradsz itthon,
nekem segíteni? Nagy hasznát venném!
– Na persze – mondtam. Komolyan azt hittem, csak viccel. Úgy értem, szilveszterről volt
szó, az istenért! Néztem, ahogy fertőtlenítette a könyvespolcot.
– Itt lesznek Vaughnék, szemmel tarthatnád Clarát. Scarlettel mindig szerettek besegíteni a
partikon…
– Na várjunk csak – mondtam, de anyu meg nem állt, épp a mindenféle mütyüröket
portalanította, mintha az élete függne tőle. – Terveim vannak az estére!
– Hát, az előbb nem úgy hallatszott – mondta nyers hangon. Felemelte a Grand Canyon
képet, megtörölgette a ronggyal, majd visszatette a kandallóra. – Nekem úgy tűnik, Scarlettel
egyelőre fogalmatok sincs, mit csináljatok. Szóval arra gondoltam, jobb lenne, ha…
– Nem – feleltem, aztán hirtelen ráeszméltem, hogy sokkal hevesebben, kétségbeesettebben
beszélek, mint kellene, ahogy éreztem, hogy kezd körém tekeredni a háló. – Nem lehet.
Félig-meddig arra számítottam, hogy anyu megperdül, kezében a portörlőronggyal, rám
mutat és azt mondja: Le fogsz feküdni azzal a fiúval ma este! Bizonyítva, hogy valahogyan
sikerült olvasnia a gondolataimban és megint meghozta helyettem a döntést, mielőtt esélyem
lett volna azon elgondolkozni.
– Csak arra gondoltam, hogy Scarlettel ennyi erővel akár itt is tévézhetnétek, Halley. Jobban
érezném magam, ha tudnám, hol vagy.
– Szilveszter van – mondtam. – Tizenhat vagyok. Nem kényszeríthetsz, hogy itthon
maradjak.
– Jaj, Halley – mondta, felsóhajtva. – Ne légy már ilyen drámai!
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem. – Nem jöhetsz csak úgy be ötkor, és tilthatod meg, hogy
elmenjek. Nem igazságos.
Felém fordult, kezében ott lógott a rongy. – Jól van – mondta végül, és figyelte a legapróbb
jelet, hogy erőm meginog-e. – Átmehetsz Scarletthez. De tudd, hogy megbízom benned,
Halley. Ne kelljen megbánnom!
Hirtelen nagyon nehéz volt ránézni. Annyi hónap egyezkedés, alkudozás, erőfitogtatás és
visszavonulás után, bevetette az utolsó fegyverét: a bizalmat.
– Oké – mondtam, és keményen kellett küzdenem a Grand Canyon és az azt megelőző idők
hirtelen vonzása ellen. Amikor még anyu a barátnőm volt, a legjobb barátnőm. – Bízhatsz
bennem.
– Jól van – mondta csendesen, még mindig engem nézve. Hagytam, hogy ő kapja el először
a tekintetét.

Amikor felöltöztem az estére, megálltam a tükör előtt, és az arcom fürkésztem. Kizártam a

tükörképem körüli dolgokat, a gimnasztikán nyert szalagjaimat, iskolai kitüntetéseimet, a
képeket rólam és Scarlettről: életem fontos eseményeinek mérföldköveit. Hüvelykujjammal
90
megdörzsöltem a sima ezüstgyűrűt, amit Macontől kaptam. Csak én voltam és az, amire én
emlékszem. Koncentráltam, hogy örökre megőrizhessem ezt a képet.
Úton a Spruce Street felé, ahová Macon értem jött, beugrottam Scarlettékhez. Ez volt az
egyik első szilveszter, amit nem együtt töltöttünk; meghoztam a döntésem, de valamiért mégis
bűntudatom volt miatta.
– Vidd magaddal ezeket – mondta Scarlett, amikor beléptem, és a kezembe nyomott valamit.
Marion megjelent a sarokban, cigarettázva, hajcsavarókkal, épp mikor a földre ejtettem az
egyik óvszert, pont a lába elé. Nem vette észre, és továbbment. Átlépett a félig összeszerelt
babakocsi felett – egyikünk sem tudta értelmezni az összeszerelési útmutatót –, én meg
felkaptam. A szívem majd kiugrott a helyéből.
– Ööö, nem hiszem, hogy ilyen sok fog kelleni – mondtam. Scarlett legalább tízet adott, kék
csomagolásban. Úgy néztek ki, mint azok a kis mentolos csokik, amiket a szállodában a
párnákon hagynak. Láttam Cameront, a konyhaasztalnál ült. Mélyhűtött sütitésztából vágott ki
háromszögeket és négyzeteket. Scarlett újabban őrült módjára tömte magába a sutit; általában
meg se várta, míg megsült a tészta, marokszámra ette, még félkészen.
– Azért csak vidd el mindet – mondta Scarlett. – Jobb félni, mint megijedni. – Ez volt anyu
egyik kedvenc mondása.
Úgy nézett rám, miközben ott álltunk a konyhában, mintha lenne valami, amit még mondani
akarna, de nem szólt. Kihúztam egy széket, leültem. – Na jó, ki vele. Mi a gond?
– Semmi gond – felelte. Cameron idegesen nézett minket; újabban elkezdett nem kizárólag
feketében járni – ez Scarlett ötlete volt –, és egy kék póló volt rajta, amitől hirtelen nagyon
furának, ragyogónak tűnt. – Én csak… én csak aggódom miattad.
– Miért?
– Nem is tudom. Mert tudom, mire készülsz, és tudom, hogy igazad van, de…
– Kérlek, ne csináld ezt! – mondtam gyorsan. – Most ne.
– Nem csinálok semmit – felelte. – Csak azt akarom, hogy vigyázz magadra. – Cameron
felállt az asztal mellől, a sütőhöz sietett, keze sütitésztával teli. Arca vörösen égett.
– Azt mondtad, mellém állsz – mondtam. – Azt mondtad, tudni fogom, amikor itt az idő. –
Előbb anyu, most meg ez. Keresztbe állnak az utamon, hogy ne tudjak előre haladni.
Rám nézett. – Szeret téged, Halley?
– Scarlett, ne már!
– Szeret? – kérdezte.
– Még szép! – A gyűrűmre néztem. Minél többet mondogattam, annál jobban elhittem, hogy
így van.
– Kimondta? Kimondta neked?
– Nem kell kimondania – mondtam. – Egyszerűen csak tudom. – Cameron hangos
csörömpöléssel elejtette a sütőlapot, felkapta, és véletlenül a sütő tetejéhez vágta, közben
magában motyogott.
– Halley – mondta Scarlett a fejét rázva. – Ne légy hülye! Ne adj fel valami fontosat, csak
hogy megtarts valakit, aki azt sem képes kimondani, hogy szeret.
– Ezt akarom tenni – mondtam hangosan. – Nem hiszem el, hogy képes vagy most ezt
csinálni, azok után, hogy hetek óta beszélünk erről. Azt hittem, a barátom vagy.
Összeszorított ököllel, kemény pillantással nézett rám. – A legjobb barátod vagyok, Halley –
mondta egyenletes hangon. – Ezért csinálom most ezt.
El se hittem, hogy ezt teszi. Telebeszéli a fejem, hogy bízzak magamban, meg hogy tudni
fogom, amikor eljött az ideje, aztán most meg kirántja alólam a talajt. – Erre most nincs
szükségem – mondtam, felálltam, és betoltam a székem. – Mennem kell.
– Ez így nem helyes – mondta, és ő is felállt. – És ezt te is tudod.
– Nem helyes? – kérdeztem, és éreztem előre, hogy valami gyűlöletes fog kicsúszni a
számon. – De amikor te csináltad, helyes volt, Scarlett, igaz? Nézd csak meg, mennyire igazad
volt!

91
 Hátrébb lépett, mintha arcul csaptam volna, és tudtam, hogy túl messzire mentem. Láttam,
hogy a tűzhely mellől Cameron engem néz. Arcán ugyanazzal a tekintettel, amit én Maryann
Listernek, Ginny Tabornak és azoknak tartogattam, akik bántották Scarlettet.

Csak álltunk ott, némán, egymást bámultuk a konyhán át, amikor hirtelen megszólalt a
csengő. Egyikünk sem mozdult.
– Hahó! – hallottam egy hangot, és Scarlett válla fölött megláttam Steve-et, vagy legalábbis
valakit, akit Steve-nek véltem, amint belép az ajtón. Az átváltozása szemmel láthatóan
befejeződött. A bőr nyakláncát viselte, a csizmáját, a tunikáját, vastag vászonszerű nadrágot,
valami köpenynek látszót, a csípőjén pedig egy kard lógott. Ott állt a fűszertartó polc mellett,
élő anakronizmusként.
– Kész van Marion? – kérdezte. Úgy tűnt, nem vette észre, hogy mind csak bámulunk rá.
– Nem tudom – felelte Scarlett halkan, és tett néhány lépést a lépcső felé. Nem nézett rám. –
Megyek és megnézem, jó?
– Remek.
Így Vlad és én egymás mellett álltunk, mindketten az átváltozásunk végén, Scarlett
konyhájában, az új év küszöbén. Hallottam fentről Scarlett hangját, aztán Marionét. Az asztalon
ott hevert előttem a terhességi biblia. A hatodik hónapnál volt nyitva. Scarlett rózsaszín
szövegkiemelővel aláhúzott néhány bekezdést. A toll ott feküdt a könyv mellett.
– Mennem kell – mondtam hirtelen. Vlad, aki épp a kardját igazgatta, felnézett rám. –
Cameron, mondd meg Scarlettnek, hogy elköszöntem, jó?
– Aha – felelte Cameron lassan. – Persze.
– Jó szórakozást! – kiáltott utánam Vlad, ahogy kiléptem a hátsó ajtón. – Boldog új évet!
Félúton jártam a hátsó kertjükben, amikor megfordultam és visszanéztem a házra. Az összes
ablakban égett a villany.
Látni szerettem volna Scarlettet az egyikben, ablaküvegre szorított tenyérrel, a titkos
jelünkkel. De nem volt ott, és már arra gondoltam, visszamegyek. De hideg volt, és későre járt,
így csak mentem tovább a Spruce Street felé, Macon postaláda mellett várakozó autója felé, és
afelé, ami várt rám.

A buli valami Ronnie nevű srácnál volt, a városon kívül. Végig kellett hajtanunk jó néhány
kanyargó földúton, lakókocsik és régi, düledező csűrök mellett. Végül megálltunk egy
egyszintes, szimpla téglaház előtt. Kék fény világított a bejáratánál. Néhány kutya futkosott
előtte szabadon, csaholva. A lépcsőn meg a kertben szóródtak szét az emberek. Senkit nem
ismertem.
Az első gondolatom, amikor beléptem, el a bejárati ajtó mellett felállított sörcsap mellett, az
volt, mit gondolna anyu. Biztosra vettem, hogy neki is ugyanazokon a dolgokon akadna meg a
szeme: a tölgyutánzat faburkolaton, a sárgabarna bolyhos szőnyegen, ami nedvesnek tűnt,
amikor ráléptem. Ez a ház nem olyan volt, mint Ginny Taboré, ahol az ember tudta, hogy
igazából egy otthonban jár, szülőkkel, vacsorákkal és karácsonnyal.
A kanapén egy rakás ember sorban, itallal a kezükben. A bekapcsolt tévé, mellettük, csak
feketén sercegett, hangtalanul. Nem hallottam semmit, olyan hangosan dübörgött a zene, és
állandóan földön ülő, falnak támaszkodó embereken kellett átlépnem, miközben mentem
Macon után a konyhába.
Mindenkit ismerni látszott. Az emberek vállon veregették, ahogy elment mellettük, neve a
fejem felett úszott a levegőben más-más hangokon. A sörcsapnál töltött nekem egy pohárral,
aztán magának, miközben én próbáltam olyan parányira összehúzni magam, amennyire csak
tudtam, hogy elférjek a gombostűnyi helyen mögötte.
Macon a kezembe nyomta a sörömet, és én annyira ideges voltam, hogy szinte az egészet
felhajtottam. Macon vigyorogva újratöltötte a poharam, majd intett, hogy kövessem a folyosón,
el a sörös dobozoktól túlcsorduló szemetes mellett, a hálóba.

92
 – Kopp-kopp – mondta, amikor beléptünk. Egy fiú ült az ágyon, mellette egy lány, aki az
ágy széle fölé hajolt. A szoba kicsi volt és sötét, csak egy gyertya égett az ágy fejtámláján, ami
mellett szekrények és polcok voltak, akárcsak a szüleim szobájában.
– Hahó – mondta a fiú az ágyon. Rövid haja volt, karján egy tetoválás. – Mi a pálya, haver?
– Semmi különös. – Macon leült az ágy végébe. – Ez itt Halley. Halley, ő Ronnie.
– Szia – köszöntem.
– Szia. – Ronnie-nak álmos szemei voltak, a haja rövid, tüskés, fekete, a hangja mély,
reszelős. Kezét az ágyon a mellette lévő lány combjáig csúsztatta, aki feladta a keresgélést,
bármi után kutatott is a földön, és felemelte a fejét az árnyékból.
– Elvesztettem a hülye fülbevalóm – mondta. Haja eltakarta az arcát, csak a száját tudtam
kivenni. – Az ágy alá gurult, nem érem el. – Felült, helyére kerültek a vonásai. Rám nézett, én
meg vissza rá. Elizabeth Gunderson volt.
– Hello – mondta Maconnek, és jellegzetes mozdulatával hátradobta a haját. Nagyon
szokatlanul hatott ez itt. – Szia, Halley!
– Szia. – Még mindig csak bámultam rá. Egy túlméretezett póló volt rajta, meg rövidnadrág.
Nyilvánvaló volt, hogy nem ebben érkezett a partira. Elizabeth Gunderson gyorsan dolgozott.
Ronnie lenyúlt az ágy mellett, a földre, felkapott egy lila vízipipát és Macon felé nyújtotta.
Felhörpintettem a maradék söröm, csak hogy csináljak valamit, miközben Macon beleszívott a
szerkentyűbe és visszaadta.
– Te is kérsz? – kérdezte tőlem Ronnie, és éreztem, hogy Elizabeth engem néz, miközben
rágyújt egy cigarettára. Azon gondolkoztam, mit szólna az apja, aki Ralph Laurenre hasonlított
és BMW-vel járt, ha látná most a lányát. Eltűnődtem, mit gondolna rólam az én apám. Ahogy a
sötétben engem nézett, megesküdtem volna, hogy mosolyog.
– Persze – mondtam és épp oly gyorsan félrelöktem apu gondolatát, ahogyan eszembe jutott.
Macon kezébe nyomtam az üres poharam, elvettem tőle a pipát, és a számhoz nyomtam, úgy,
ahogy más bulikon láttam. Macon meggyújtotta, én belélegeztem. A füst egyre sűrűbben
gomolygott fel a számba, míg jött egy hirtelen légáram, és a tüdőm tele lett a forró füsttel. Bent
tartottam, míg már fájt, csak akkor fújtam ki. A füst sűrűjét a fogamon éreztem.
– Köszi – mondtam Ronnie-nak, és visszaadtam a pipát Maconnek, aki a hátamra csúsztatta
a kezét. Tévedett. Be tudtam illeszkedni közéjük. Bárhova be tudnék illeszkedni.
Egy idő múlva Ronnie és Macon kimentek valamit intézni, én meg ott maradtam
Elizabethtel, kettesben a sötétben. Macon a kezembe nyomta a sörét, mielőtt kiment, aminek a
felét már meg is ittam, olyan szomjas lettem hirtelen. Nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt.
Azelőtt soha nem szívtam semmit, így nem tudtam, mit gondoljak az új érzésekről. Nem
terveztem, hogy megkérdezem Elizabeth Gundersont, aki háromszor szívott a vízipipából,
mielőtt feladtam a számolást, és most az ágyon feküdt elnyúlva, cigizett és a lábujjait vizslatta.
Én még mindig az ágy végében kuporogtam, és a bolyhos szőnyeget néztem, amit hirtelen
lenyűgözőnek találtam, és eltűnődtem, eddig miért nem próbáltam ki ezt soha.
– Szóval – szólalt meg hirtelen Elizabeth, a hasára gördülve. – Mikorra van kiírva Scarlett?
– Májusra – feleltem, és hangom furcsán csengett fülemben. – A második hétre, vagy valami
ilyesmi.
– Nem tudom elhinni, hogy Michael gyerekét várja – mondta. – Úgy értem, még csak azt se
tudtam, hogy összejöttek.
Újra megnyaltam a szám szélét, kortyoltam egyet a sörből, aztán körbenéztem Ronnie
szobájában: az ablakokban függöny helyett törülközők lógtak, a lábamnál egy Penthouse
magazin hevert, az ajtónál egy alomtál. Macskát nem láttam.
Aztán eszembe jutott, hogy Elizabethtel beszélek, így felidéztem, miről volt szó, ami elég
nehezen ment, aztán megszólaltam. – Nem csak úgy összejöttek. Egész nyáron jártak.
– Tényleg? – kérdezte Elizabeth. Az ő hangja bezzeg egyáltalán nem hangzott furcsán. –
Fogalmam se volt.
– Ja, igen – feleltem, és újra ittam a meleg, buboréktalan sörből. – Nagyon szerették
egymást.
93
 – Nem tudtam – mondta lassan. – Baromira titkolózhattak. Sokszor találkoztam Michaellel a
nyáron, és soha nem említette Scarlettet.
Nem tudtam, erre mit mondhatnék. Éreztem, hogy ingoványos talajra tévedtünk, így inkább
témát váltottam. Scarlettnek nem volt helye ebben a szobában, ezen a helyen, legalább annyira
nem, ahogyan anyámnak sem. – Szóval Ronnie a barátod?
Felnevetett, mintha ő tudna valamit, amit én nem. – A barátom? Nem. Ő csak… Ronnie.
– Aha.
– Fura, hogy megtartja a gyereket – mondta Elizabeth, újra visszarángatva közénk Scarlettet.
– Úgy értem, tönkre fogja tenni az életét.
A macskaalmot néztem, és újra a macskán tűnődtem. – Nem, nem fogja. Ezt akarja csinálni.
– Hát – mondta, aztán jött a haj hátravetés, ahogy felült és előhúzott egy újabb cigarettát a
fejtámlán álló csomagból. – Én a helyében tuti megölném magam, mielőtt megszületik a baba.
Úgy értem, eleget tudok, hogy belássam, kizárt, hogy meg tudnék ezzel birkózni.
Abban a pillanatban arra jutottam, hogy igazán gyűlölöm Elizabeth Gundersont. Most már
világos lett; maga volt az ördög. Az éltette, hogy hirtelen lerohanjon engem, készületlenül,
bombákat dobjon rám, aztán elsétáljon, hagyva, hogy mind az arcomban robbanjon szét.
– Te nem Scarlett vagy – mondtam.
– Tudom. – Lekászálódott az ágyról, a csomag cigit zsebre tette. – Hála az égnek, hát nem?
– Az ajtóhoz lépett, súrolt, ahogy elment mellettem. – Jössz?
– Nem – feleltem, visszanézve rá. – Azt hiszem, én csak… – De már ott sem volt. Az ajtó
félig nyitva állt, betört rajta a fény. Magamra maradtam.
Hosszú ideig ültem ott, egyedül az ágyon. Beszűrődött a zene a folyosóról, elvegyülve az
emberek hangjával, a lármával, lányok vihogásával, a mosdó ajtajának csapkodásával.
Elvesztettem minden időérzékemet, biztos voltam benne, hogy órák teltek el, hogy már le is
csúsztam az újévről, amikor Macon hirtelen visszasurrant az ajtón, és kulcsra zárta maga
mögött.
– Szia – mondta. Egyedül a fogát láttam a sötétben, csak egy száj közeledett felém. – Jól
vagy?
Előrehajoltam, elszántan, hogy kiveszem a sötétben az arcát. Ahogy közelebb ért,
megnyugodva láttam, hogy ugyanúgy néz ki. Az én Maconöm. A barátom. Az enyém. –
Mennyi az idő?
– Nem tudom. – Az órájára nézett, mely zölden világított a sötétben. – Fél tizenkettő. Miért?
– Csak úgy – mondtam. – Hol voltál?
– Elvegyültem. – Odanyújtotta a kezében tartott sört, ami jó ízűen, hűvösen gyöngyözött
végig a torkomon. Már nem számoltam, hányadik söröm ez. Hígnak, melegnek éreztem
magam, hozzábújtam az ágyon, a nyakát csókoltam, és ő körém fonta karjait. Amikor
becsuktam a szemem, a világ forogni kezdett a sötétben, de Macon szorosan tartott, keze máris
csúszott fel a lábamon, a derekamhoz. Most következik!
Tovább csókoltam, próbáltam belefeledkezni a csókokba, de a szoba túl meleg volt, túl kicsi,
és az ágyból izzadságszag áradt. Ahogy egyre messzebb mentünk, nekem csak az járt a
fejemben, hogy nem ilyennek képzeltem ezt az egészet. Nem itt, egy bűzös ágyon, miközben
forog a fejem, és hallom minden egyes alkalommal, amikor a szomszédos helyiségben lehúzzák
a vécét. Nem itt, egy piszkos macskaalmos szobában, Penthouse magazinnal a földön, ahol
előttem Elizabeth Gunderson járt. Nem itt.
Kezdtem ideges lenni, nyugtalan, és ahogy Macon folytatta, kigombolva a farmerom, a
mosdóból áradó hangok csak hangosabbak lettek, odakint néhány lány köhögött, és éreztem,
hogy valami beléáll meztelen hátamba, valami kemény. Amikor érte nyúltam, éreztem
hűvösséget a kezemben. Macon feje fölé tartottam, a félhomályba. Egy fülbevaló volt, egy
aranyszínű könnycsepp; az, amit Elizabeth elveszített. Scarlettnek is volt egy ugyanilyen
fülbevalója.
– Várj! – mondtam hirtelen Maconnek, és ellöktem magamtól. Már közel jártunk, majdnem
ott voltunk, hallottam Macon nyögését, ahogy ficánkolva kibújtam alóla.
94
 – Mi az? – kérdezte. – Mi a baj?
– Hányingerem van – mondtam, bár nem volt teljesen igaz, míg ki nem mondtam. Akkor
eszembe jutott a sok sör meg az a vízipipa, és hogy itt vagyok ebben az izzadságszagú, bűzös
ágyban, mellette egy bűzlő macskaalommal.
– Azt hiszem, levegőre van szükségem.
– Gyere – mondta, felcsúsztatta kezét a hátamon, de érintése hirtelen hidegnek,
borzongatónak tűnt. – Feküdj vissza. Gyere ide!
– Nem – mondtam, elrántottam magam, felálltam, de nem találtam az egyensúlyom és
minden oldalra billent. Az ajtónak támaszkodtam, és a zárral vacakoltam. – Azt hiszem… azt
hiszem, haza kell mennem.
– Haza? – Úgy ejtette ki, mintha valami szitokszó lenne. – Halley, korán van még. Nem
mehetsz haza.
Nem tudtam kinyitni az ajtót, a zár elcsúszott az ujjaim mellett, nem találtam, és hirtelen
éreztem, hogy lassan minden elindul bennem felfelé. – Mennem kell – mondtam. – Azt hiszem,
hányni fogok.
– Várj – mondta. – Csak nyugodj meg! Gyere ide.
– Nem – mondtam, és hirtelen elsírtam magam. Megijesztett ez a furcsa hely, utáltam
Macont, amiért ezt teszi velem, utáltam magam, utáltam anyut és Scarlettet, amiért igazuk volt,
végig. És aztán meghallottam: hangok, amint visszaszámolnak. Tíz, kilenc, nyolc, és én rosszul
voltam, a zár nem engedett és éreztem, hogy minden felfelé jön, már éreztem az ízt a számban,
és akkor végül valahogy kinyílt az ajtó és én futásnak eredtem, hét, hat, öt, végig a folyosón, el
az összezsúfolódott emberek mellett, akik a számokat kántálták a konyhában, a nappaliban, és
kiértem a hidegre, lementem a lépcsőkön, le az úton, négy, három kettő, és ki a fák közé, és
ekkor, ahogy elérkezett az egy, és mindenki üdvrivalgásban tört ki, végre öklendezni kezdtem,
egyedül, a térdemen, a fák közt. Kezdetét vette az új év.

95
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A hazafele út első felében Macon nem szólt hozzám. Mérges volt, mintha legalábbis
körmönfontan, szándékosan elterveztem volna, hogy rosszul leszek. Amikor rám talált a fák
között, félig aludtam, közben azt kívántam, bárcsak meghalnék, arcomra falevelek tapadtak.
Betett az autóba, kiállt az útra, és túl gyorsan, száguldva hajtott, jobbra-balra cikázva, ahogy a
főút felé tartottunk.
Az ablakhoz húzódtam, csukott szemmel, és reméltem, hogy nem leszek megint rosszul.
Szörnyen éreztem magam.
– Sajnálom – mondtam úgy öt mérfölddel később, ahogy kezdtek feltünedezni a város
fényei. Valahányszor eszembe jutott az alomtál, meg azok a lepedők, a gyomrom összerándult.
– Tényleg.
– Felejtsd el – mondta. A motor dörmögött, ahogy Macon sebességet váltott, és befordult
egy sarkon.
– Meg akartam tenni – mondtam. – Esküszöm, akartam. De túl sokat ittam.
Nem mondott semmit, csak csikorgó kerekekkel a házamhoz vezető főútra fordult, a motort
bőgetve.
– Macon, kérlek ne legyél ilyen – mondtam. – Kérlek.
– Azt mondtad, akartad. Nagy hűhót csaptál a szilveszter körül, hogy velem akarod tölteni,
és hogy mit jelent ez, aztán meggondoltad magad. – Közeledtünk a környék fő
kereszteződéséhez, a lámpa zölden világított előttünk.
– Nem erről van szó – mondtam.
– De igen, erről. Soha nem akartad igazán megtenni, Halley. Nem játszadozhatsz így.
– Nem játszadoztam – feleltem. – Akartam. De valami nem volt jó.
– Nekem jónak tűnt minden. – A lámpa sárgára váltott, de Macon csak nyomta a gázpedált.
Egyre gyorsabban mentünk, a bevásárlóközpont fényei száguldva tűntek el mögöttünk.
– Macon, lassíts! – mondtam, ahogy egyre gyorsabban közeledtünk a kereszteződéshez. A
lámpa pirosra váltott, de én már tudtam, hogy nem fogunk megállni.
– Egyszerűen nem érted – mondta, és a gázra lépett, ahogy közeledtünk. Már a lámpa alatt
jártunk. Ránéztem, azon tűnődve, most mi következik. – Mert te annyira…
Azon gondolkoztam, mit fog mondani, milyen szóval minősít majd, amikor megláttam az
arcára eső fénycsóvát, harsogó sárgán, és Macon hirtelen ragyogóbb és ragyogóbb lett, és én
megkérdeztem tőle, mi történik, mi a baj. Csak a fényre emlékszem, arra, milyen erős volt,
ahogy a vállam fölött ömlött át és megvilágította Macon arcát. Arra, Macon milyen rémülten
nézett, ahogy valami nagy és hangos nekicsapódott az ajtómnak, üvegcserepeket repítve
mindenfelé körülöttem, és a kis szilánkok szétszórták a fényt, mint a gyémántok, ahogy leestek,
velem együtt, a sötétségbe.

96
 TIZENHATODIK FEJEZET

Hideg: erre emlékszem. A szél az arcomba fújt, dermesztő hidegen, akár a jég. Piros
fényekre is emlékszem, és egy nyögdécselő hangra. Sírásra. És végül, emlékszem, hogy Macon
a kezemet tartja, szorosan a kezében, és végre kimondja. Rossz helyen és rossz időben, de
kimondja. Szeretlek. Ó, istenem Halley, sajnálom! Szeretlek, itt vagyok melletted, tarts ki! Itt
vagyok melletted.
Amikor megérkezett a mentő, azt hajtogattam nekik, hogy egyszerűen vigyenek csak haza,
rendben leszek, csak vigyenek haza. Tudtam, milyen közel voltunk, ismertem az összes
tájékozódási pontot. Több ezerszer autóztam át ezen a kereszteződésen; ez volt az első nagyobb
út, amin egyedül áthajtottam. Szememmel próbáltam követni Macont, a kezét, az arcát, de a
mentőben, úton a kórházba, elveszítettem.
– Ott kellett maradnia a baleset helyszínén – ismételgette egy vörös hajú nő egyenletes
hangon, valahányszor rákérdeztem. – Feküdj vissza és pihenj, drágám. Mi a neved?
– Halley – feleltem. Fogalmam sem volt, mi történt velem; fájt a lábam, és egyik szemem
annyira bedagadt, hogy nem tudtam kinyitni. A bal kezem ujjait nem tudtam mozgatni, de nem
fájtak. Ez furcsa volt.
– Nagyon szép név – mondta a nő, miközben valaki adott egy injekciót a karomba. A kis
szúrástól összerándultam. – Nagyon szép.
A kórházban az ágyam körül elhúztak egy függönyt, és hirtelen emberek gyűltek körém,
kezek nyúltak felém és ragadtak meg. Bejött valaki és a fülemhez hajolt, megkérdezte, mi a
telefonszámom és én Scarlettet adtam meg neki. Még most is tudtam, mekkora bajban leszek,
amikor a szüleim megtudják, mi történt.
Egy idő után bejött egy orvos, és elmondta, hogy kificamítottam a csuklóm, a hátam tele van
zúzódásokkal, néhány öltéssel össze kellett varrni a szemem fölötti vágást, és két bordám
elrepedt. A fájdalom a lábamban csak a horzsolások miatt van, mondta, és mivel jól bevertem a
fejem, bent akarnak tartani éjszakára. Újra és újra ismételgette, mekkora szerencsém volt. Én
egyre Maconről faggatóztam, hogy merre van, de a nő nem felelt, azt mondta, aludjak,
pihenjek. És hogy majd később benéz hozzám. Ja, és egyébként a nővérem odakint várakozik.
– A nővérem? – kérdeztem. Elhúzta a függönyöket, és bejött Scarlett. Úgy nézett ki, mint
aki akkor kelt ki az ágyból. A haját lófarokba kötötte, és az a hosszú flaneling volt rajta,
amelyikben aludni szokott. A hasa nagyobb volt, mint csupán néhány órával korábban, ha ez
egyáltalán lehetséges.
– Jesszusom, Halley – mondta. Megállt az ágy közelében és engem nézett. Megijedt, de
próbálta nem mutatni. – Mi történt veled?
– Baleset – feleltem.
– Hol van Macon? – kérdezte.
– Nem tudom. – Hirtelen úgy éreztem, mindjárt elsírom magam, és minden egyszerre
kezdett fájni. – Nincs kint?
– Nincs – felelte, szája keskeny vonallá szűkült, elharapta a szavait. – Nem láttam.
– A baleset helyszínén kellett maradnia – mondtam. –Azt mondta, azonnal jön utánam.
Nagyon aggódott.
– Még szép – csattant fel. – Majdnem megölt téged. Lehunytam a szemem, és csak valami
gép pityegését hallottam egy szomszédos kórteremből. Épp olyan hangja volt, mint annak a kis
csengettyűnek Halley nagyi lépcsőjén, félúton.
– Nem tettem meg – mondtam hosszú csend után. – Ha esetleg tudni akarod.
– Nem – mondta. – De örülök neki.

97
 – Amikor a szüleim megtudják, mi történt, nekem annyi – mondtam, de olyan álmos voltam,
hogy csak nagy nehezen sikerült kipréselnem a szavakat. – Soha többet nem engedik, hogy
találkozzam vele.
– De hát nincs is itt, Halley! – mondta halkan.
– A balesetnél van – mondtam ismét.
– Az már több mint másfél órája volt. A rendőr is kint ült a váróban. Beszéltem vele. Macon
elment.
– Nem – tiltakoztam, és közben küzdöttem a rám telepedő álommal. – Mindjárt ideér.
– Jaj, Halley – mondta Scarlett. Hangja nagyon szomorú volt. – Annyira sajnálom! – De
egyre jobban elmosódtak körvonalai, a pityegés is elhalkult, és elnyomott az álom.

***

Amikor legközelebb felébredtem, a legelső dolog, amit láttam, egy középhátvéd volt. Épp
egy lepasszolt labdáért futott a fejem fölötti tévében. A labda csavarva repült a levegőben, a
focista csak felnyúlt, megragadta, és kezdett a játékosok és védősisakok közt nyomulni, futva,
miközben mögötte üvöltött a tömeg. Amikor a célterületre ért, lecsapta a labdát, összeütötte a
tenyerét az egyik csapattársával. A kamera ráközelített mosolygó arcára, miközben öklét a
levegőbe emelte. Touchdown.
– Szia – hallottam anyu hangját. Amikor elfordultam, láttam, hogy mellettem ül, székét
közel húzta az ágyamhoz. – Hogy érzed magad?
– Jól – feleltem. Apu a szobám másik ágyán ült, még mindig az az ízlésficamos mexikói ing
volt rajta, amit minden szilveszterkor felvett. – Mikor jöttetek?
– Nemrég. – A faliórára néztem, miközben anyu kisöpörte a hajamat az arcomból, és ujjaival
végigsimított a szemem fölötti kötésen. Az óra fél négyet mutatott. De hogy hajnal volt vagy
délután? Fogalmam sem volt. – Halley, kicsikém, nagyon, nagyon ránk ijesztettél.
– Sajnálom – feleltem. A beszéd is megerőltető volt, annyira kifáradtam. – Elrontottam a
partitokat.
– Nem érdekel az a parti – mondta anyu. Ő is fáradtnak látszott és szomorúnak. Ugyanolyan
volt az arca, mint azon a héten, amikor Halley nagyinál voltunk. – Hol voltál? Mi történt?
– Julie – szólt apu a másik ágyról tompán. – Hagyd aludni. Ez most nem fontos.
– A rendőr azt mondta, Macon Faulknerrel voltál – folytatta anyu egyenetlen hangon,
mintha megtört talajon futna. – Igaz ez? Ő tette ezt veled?
– Nem – mondtam, és hirtelen az egész visszatért. A hideg levegő, az éles fények, és a
csillagok, ahogy zuhannak. Annyira kimerült voltam, hogy be kellett csuknom a szemem.–
Csak egy…
– Tudtam, tudtam! – mondta anyu, és még mindig a jó kezemet szorongatta, erősen. –
Istenem, miért nem hallgatsz rám, miért nem érted meg, hogy igazam lehet, hogy talán tudom,
mi neked a legjobb. Mindig saját magadnak kell bebizonyítani, és nézd, mi történik, nézd
csak… – Hangja egyre halkult vagy talán én kezdtem elbóbiskolni. Nehéz volt megmondani.
– Julie – szólt újra apu. Hallottam, hogy megkerüli az ágyam, és közelebb lép. – Julie,
elaludt. Nem is hallja, amit mondasz, drágám.
– Megígérted, hogy nem találkozol vele – suttogta anyu, közel a fülemhez, érdes hangon. –
Megígérted.
– Hagyd – mondta apu. Aztán még egyszer, olyan halkan, hogy alig hallottam: – Hagyd.
Félig már aludtam, vad gondolatok keveredtek a körülöttem lévő hangokkal, és magukkal
húztak. De mielőtt teljesen elaludtam volna, vagy talán már álmomban, meghallottam egy
hangot közel a fülemhez, talán anyuét, talán Maconét, talán csak valaki kitalált emberét. Itt
vagyok melletted, mondta, ahogy álomba szenderültem. Itt vagyok.

98
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A január egyhangúan, szürkén, véget nem érően telt. Az új év első napján a kórházban
feküdtem, aztán hazamentem, minden tagom fájt, és a következő hetet ágyban töltöttem.
Kibámultam az ablakon Scarlették házára és a fejem fölött elhúzó repülőkre. Anyu teljesen
átvette az irányítást az életem felett, és én hagytam.
Maconről nem beszéltünk. Tudták, hogy történt velem valami azon az éjjelen, a baleset előtt,
valami nagy dolog, de anyu nem kérdezett rá, én pedig nem hoztam szóba. Ehelyett kicserélte a
kötést a szememen és a csuklómon, beadta a gyógyszereimet, és tálcán hozta az ágyamhoz az
ételt. A ház csendjében, ahol anyu mindig a közelemben volt, Macon álomnak tűnt, valami alig
látható, éppen csak valóságosnak. Túl fájdalmas lett volna megpróbálni elképzelni őt.
Ő viszont próbált kapcsolatba lépni velem. Az első otthon töltött éjszakámon hallottam,
hogy a stoptáblánál járatja az autója motorját, ez volt a régi jelünk. Én csak bámultam a plafont,
úgy füleltem. Nagyjából tíz perc múlva elment, úgy fordulva a sarkon, hogy fényszórója
fénycsíkot húzott a falamon, felvillantva a tükör egy szeletét, a tapéta egy darabját, és a Scarlett
O'Hara babám mosolygó arcát. Aztán dudált egyet, végső esélyt adva. Az éjszakai égbolt felé
fordultam és becsuktam a szemem.
Nem tudtam, mit gondoljak. A baleset éjszakájáról csak őrült, zavaros képem volt. Azzal
kezdődött, hogy Scarlettel vitáztam, és azzal végződött, hogy az út szélén didergek. Fájt a
szívem, mérges voltam, és ostobának éreztem magam a hülyeségemért, hogy Scarlett ellen
fordultam, az egyetlen ember ellen, aki igazán számított, amikor megpróbálta elmondani az
igazságot.
Néha, amikor az ágyban feküdtem azon a héten, még mindig kerestem ujjamon a gyűrűt,
amit Macontől kaptam. Elfelejtettem, hogy levágták a kórházban. Most az asztalomon feküdt
egy műanyag tasakban, az érintetlen cukorkás tál mellett. Macon nem az volt, akinek hittem;
talán soha nem volt az. Én sem az voltam, akinek magamat hittem.
Néhányunknak természetesen már kialakult a véleménye.
– Akkora bunkó! – mondta Scarlett az első hét végén, amikor a konyhaasztalunknál ültünk,
kártyáztunk és szőlőt ettünk. Egyszer sem említettük a szilveszteri összezördülésünket;
mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat miatta. – És ma egész nap rólad kérdezősködött a
suliban. Egyszerűen nem hagyott békén. Mintha ő nem tudna eljönni és meglátogatni.
– Tegnap este eljött – mondtam. – Úgy ül ott kint, mintha arra várna, hogy kilógok hozzá.
– Ha izgatná a dolog, az ajtódnál lenne és térden állva könyörögne, hogy bocsáss meg neki.
– Elhúzta a száját és testhelyzetet változtatott. Most már hatalmas volt; nem tudott közvetlenül
az asztal mellett ülni, és a járását a legnagyobb jóindulattal is csak kacsázó totyogásnak lehetett
nevezni. – Úgy tele vagyok hormonnal, hogy puszta kézzel meg tudnám ölni.
Hallgattam. Az ember szívét lehetetlenség egyik pillanatról a másikra elzárni, mint egy
csapot; el kell jutni egészen a forrásig, és azt kell kiszárítani, cseppenként.
Néhány nappal később, éjfél tájékán, meghallottam, hogy valami lepattan a szobám
ablakáról. Ágyban feküdtem, és hallgattam, ahogy a kavicsok egymás után koppannak, míg
végül felkeltem, az ablakhoz mentem, és kidugtam a fejem. Alig láttam Macont a kertben, a
ház oldala melletti árnyékában, de tudtam, hogy ott van.
– Halley – suttogott. – Gyere le! Beszélnem kell veled. Nem mondtam semmit, csak néztem
a szüleim ablakát, hátha hirtelen felragyog a fényár, ami azt jelezné, hogy ők is meghallották,
Macont. Már-már azt kívántam, így legyen.
– Kérlek – mondta. – Csak egy percre. Oké?
Válasz nélkül becsuktam az ablakom, majd lementem a hátsó lépcsőn, és hagytam, hogy a
szúnyoghálós ajtó becsapódjon mögöttem. Többé nem érdekelt az óvatoskodás.

99
 Macon a kertben várt, oldalt, a borókabokroknál, és ahogy megjelentem a ház sarkánál,
elindult felém, kilépve az árnyékból. – Szia!
– Hello – mondtam.
Csend. Ő szólalt meg. – Hogy érzed magad? Hogy van a csuklód?
– Jobban.
Várt, mintha azt várta volna, mondok még valamit. Nem mondtam.
– Figyelj – kezdte –, tudom, hogy haragszol, hogy nem mentem be a kórházba, de jó okom
volt rá. A szüleid anélkül is épp elég ki lehettek borulva, hogy még velem is találkozzanak.
Plusz, el kellett sétálnom egy telefonhoz, és megkérni valakit, hogy vigyen el, mert az autóm
totálkáros lett és…
Miközben beszélt, az arcát néztem és azon tűnődtem, mi volt az, amit valaha olyan
varázslatosnak találtam benne. Lenyűgözött mindaz, amit mutatott, de csak
bűvészmutatványok, gyerekek füléből előhúzott pénzérmék voltak. Arra a trükkre képes bárki,
aki tudja, hogyan kell csinálni. Semmi különös.
Még mindig beszélt. – … és egész héten ideautóztam, mert el akartam magyarázni, de nem
jöttél le, felhívni meg nem tudtalak, és…
– Macon – mondtam és felemeltem a kezem. – Hagyd abba, oké?
Meglepetten nézett. – Nem akartam, hogy bajod essék – mondta. Eltűnődtem, vajon
pontosan melyik sérelemre gondol. – De tök kibuktam. Sajnálom, Halley, helyrehozom.
Szükségem van rád. Pocsékul érzem magam, amióta ez történt.
– Igen? – kérdeztem. Egy szavát sem hittem.
– Igen – felelte halkan, és előrenyújtotta karját, hogy átölelje a derekam. Közben hozzáért az
elrepedt bordáimhoz és újra fájdalmat okozott. – Egész begolyóztam.
Hátrébb léptem, el a karjától, és keresztbe fontam a kezem. – Nem találkozhatom veled
többet – mondtam.
Pislogva próbálta feldolgozni a szavaim. – A szüleid majd elfelejtik – mondta könnyedén, és
tudtam, hogy már számtalanszor hagyta el ez a mondat a száját. Minden, minden szava, ami a
szívemnek annyira fontos volt, elhangzott már sokmilliószor más lányok ablaka alatt, a
kertjükben, mellékutcákon, bulik sötét szobáiban, kulcsra zárt ajtók mögött.
– Nem a szüleimről van szó – feleltem. – Hanem rólam.
– Halley, ne csináld ezt! – leszegte fejét, sandán nézett rám, mint tornaórán szokta. –
Megoldjuk!
– Nem hiszem – mondtam. Az igazság az volt, most már tudtam, a sok monoton januári nap
után, hogy jobbat érdemeltem. Megérdemeltem a szeretleket, kiviket és virágokat, és
szerelemtől megrészegült harcosokat az ajtóm előtt. Megérdemeltem hogy fotó készüljön az
arcomról milliónyi arckifejezéssel, és egy baba rugdosásának melegét a kezem alatt.
Megérdemeltem, hogy nőjek, változzak és mindazokká a lányokká váljak, akikké életem során
válhatok, mindig jobbá, mint amilyen az előző volt.
– Halley, várj! – szólt utánam, ahogy elhátráltam. – Ne menj!
De én már ott sem voltam. Végrehajtottam az én kis varázslatomat, és eltűntem.

Nem vettem észre anyut azonnal, amikor bejöttem a hátsó ajtón, és hagytam, hogy
becsukódjon mögöttem. Csak amikor megfordultam a sötétben, és a szobát hirtelen fényár
töltötte be körülöttem. Anyu a fürdőköpenyében, villanykapcsolóra tett kézzel állt ott.
– Szóval – mondta, míg én csak pislogtam. – Látom, megint ott tartunk, ahol régen.
– Tessék?
– Ez nem Macon barátunk volt? – kérdezte mérgesen. –Fényes nappal képtelen idejönni?
Vagy csak a sötétség leple alatt képes bármire?
– Anyu, nem érted. – El akartam mondani neki, hogy Macon elment, talán még azt is, hogy
igaza volt.

100
 – Látom, nem elég, hogy az a fiú majdnem megölt, ebből sem tanulsz. Nem tudom elhinni,
hogy csak úgy kimész hozzá, mintha semmi sem változott volna, azok után, ami veled történt.
Azok után, amit tett.
– Beszélnem kellett vele – mondtam. – El kellett…
– Nem beszéltünk erről, mert lábadoztál, de ez nem mehet így tovább. Megértetted? Ha
nincs elég eszed, hogy távol tartsd magad attól a fiútól, majd távol tartalak tőle én.
– Anyu. – Nem akartam elhinni, hogy ezt teszi. Hogy ezt a pillanatot, a legerősebb
pillanatomat, elveszi tőlem.
– Nem érdekel, mit kell tennem – mondta halkan, egyenletesen. – Nem érdekel, ha el kell
küldjelek, ha más iskolába kell írassalak. Nem érdekel, ha nekem magamnak kell a nap
huszonnégy órájában a sarkadban lennem, nem fogsz vele találkozni, Halley. Nem fogod
magad így tönkretenni.
– Miért feltételezed azonnal, hogy visszamegyek hozzá? – kérdeztem, épp mikor levegőt
vett, hogy újabb érvvel álljon elő. – Miért nem kérdezel meg, hogy mit mondtam neki odakint?
Becsukta a száját. Ez készületlenül érte. – Tessék?
– Miért nem vársz soha egy másodpercet, hogy meglásd, mit tervezek, mit gondolok, mielőtt
berobbansz a véleményeddel és gondolataiddal? Még csak esélyt sem adsz soha!
– Dehogynem adok! – mondta méltatlankodva.
– Nem – mondtam. – Nem adsz. Aztán csodálkozol, miért nem mondok el neked semmit,
miért nem avatlak be semmibe. Soha nem bízhatok rád semmit, nem adhatok magamból
semmit, mert azonnal megragadod és kisajátítod magadnak.
– Ez nem igaz – mondta lassan, de láttam rajta, hogy csak most eszmél fel. – Halley, te nem
mindig tudod, mi forog kockán, én viszont igen.
– Soha nem fogok tanulni – mondtam neki lassan –, ha nem hagyod.
Csak álltunk ott a konyhában, anyu meg én, szembenézve mindazzal, ami június óta
felgyülemlett, amikor még hajlandó voltam szabadon, minden fenntartás nélkül átadni magam
anyunak. Most arra volt szükségem, hogy mindezt visszaadja nekem, hogy bízni tudjon abban,
hogy egyedül is megállom a helyem.
– Jól van – mondta végül. Kezével végigszántott a haján. – Rendben.
– Köszönöm – mondtam. Anyu leoltotta a villanyt, és együtt indultunk fel a lépcsőn, léptei
az enyémeket visszhangozták. Még mindig ülepedett bennünk a frissen kötött alku. Olyan volt,
mint mikor újra kell tanulni valami ösztönösét, például a járást vagy a beszédet. Változtatni
valamin, amiről az ember azt hitte, már tökélyre vitte, már elsajátította egyedül.
Ahogy felértünk a lépcső tetejére, hogy ellentétes irányokba induljunk, anyu megállt.
– Szóval – mondta halkan. – Mit mondtál neki?
Odakint, az utca túloldalán, láttam Scarlették konyhájában a fényt, sárgán a sötétségben. –
Azt mondtam, hogy nem az, akinek hittem – feleltem. – Hogy cserben hagyott, és nem
találkozhatom vele többet. És elköszöntem.
Tudtam, hogy valószínűleg sok mindent akarna még kérdezni vagy mondani, de csak
bólintott. Lassan kell majd beletanulnunk ebbe, és menet közben kell felállítanunk a
szabályokat. Feltérképezetlen terület volt ez. Széles, mint a Grand Canyon, távoli, mint a
Halley-üstökös.
– Jól tetted – mondta egyszerűen, majd bement a szobájába, és halkan becsukta maga mögött
az ajtót.

Lehetetlenség előre eltervezni azt a pillanatot, amikor a dolgok újra a helyükre kerülnek.
Ahogyan azt sem lehet előre eltervezni, amikor az ember elvész. De ahogy ott álltam, egyedül a
lépcső tetején, Halley nagyi jutott eszembe, és az, milyen szorosan tartott az ölében, ahogy
együtt néztük az eget. Mindig azt hittem, nem emlékszem, de hirtelen, abban a pillanatban,
becsuktam a szemem, és végre megláttam az üstököst. Ragyogón, valószínűtlenül nyúlt át az
égbolton.

101
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

– Ó, drágám, csodásan nézel ki! Brian, gyere ide azzal a kamerával, ezt látnod kell! Állj ide,
Halley. Nem – ide, hogy mögötted legyen az ablak. Vagy talán…
– Anyu – mondtam, és ismét hátranyúltam a címkéhez, amitől azóta viszketett a nyakam,
hogy felvettem ezt az átkozott ruhát. – Légyszi. Ne most, jó?
– Ó, de hát muszáj néhány fotót csinálnunk! – mondta, és a konyha sarkában álló cserepes
virághoz intett. – Egy párat csak rólad, egyedül, és még néhányat, amikor ideér Noah.
Noah. Valahányszor meghallottam a nevét, hitetlenkedni kezdtem, hogy hagytam magam
belerángatni ebbe. Nem csak a bálba, nem csak ebbe a túl puffos ujjú ruhába, amibe olyan
címkét varrtak, hogy már az őrület határán jártam tőle, hanem a bálba-a ruhával-a címkével-
Noah Vaughnnal. Maga volt a pokol.
– Ó, istenem! – sikkantott anyu, elnézve a vállam felett, és egyik kezét a szája elé emelte.
Úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát. – Nézzenek oda!
Megfordultam és megláttam Scarlettet. Nagyjából úgy nézett ki, ahogyan pár perce magára
hagytam, fent, csak épp még hatalmasabb lett, már ha ez lehetséges. Pontosan kilenc hónapos
volt, a hasa fel- és kifelé dudorodott, így mindig ez volt az első, amit észrevettünk, amikor
belépett valahová. A ruháját külön neki készítette Cameron anyukája, aki varrónő volt, és aki
annyira örült, hogy Cameron elmegy az iskolai bálba, hogy órákat, ha nem napokat töltött a
tökéletes kismama-báli ruha elkészítésével. Fekete-fehér volt, nem túl mély nyakkivágással,
amiben látszottak Scarlett lenyűgöző keblei. Emelt derékvonala volt, és lágyan hullott Scarlett
térdére. A ruha tényleg jól nézett ki, még ha igen terjedelmes volt is. Ám igazán tökéletessé a
Scarlett arcán játszó széles, büszke mosoly tette.
– Ta-raam! – mondta, és kezét végighúzta maga előtt, majd újra fel, mintha egy
nyereményjáték fődíja lenne. – Őrület, nem?
Csak állt ott, rám mosolygott, és muszáj volt visszamosolyognom. Amióta eldöntöttük, hogy
elmegyünk az iskolai bálba, és valóra váltjuk a tinimagazinos vágyálmainkat, semmi sem
alakult normálisan. Bár az is igaz, hogy egy ideje semmi, illetve szinte semmi nem alakult
normálisan.
Január óta megváltozott valami. Csak finoman, puszta szemmel alig láthatóan, mégis
létezőn: anyu tartotta a száját, miközben tudtam, majd meghal, hogy kifejtse a véleményét,
hogy uralja a beszélgetést – hogy az anyám legyen. Ilyenkor nagy levegőt vett, már gyűjtötte a
szavakat, de aztán inkább hallgatott, kifújta a levegőt, és kemény tekintettel nézett rám, ahogy
valami végbement köztünk, a világ számára láthatatlanul. Épp eléggé visszavett eddigi énjéből;
más dolgokra koncentrált: Halley nagyi házát árulta, gyakran meglátogatta, és ott volt az új
könyv is, amit arról kezdett írni, milyen újra az anyja lányának éreznie magát. Talán én is
benne leszek. Talán nem.
Ami Macont illeti, nem beszéltem vele sokat azóta az éjszaka óta, lent a kertben. Úgy tűnt,
még kevesebbet jár be az iskolába, amikor pedig mégis bejött, ügyesen elkerültem. De még
mindig belém nyilallt valami, valahányszor megláttam, ahogyan a csuklóm is fájt még minden
reggel, és a bordám, amikor éjszaka egy bizonyos testhelyzetben feküdtem. Márciusban,
amikor hallottam, hogy az anyja kirúgta otthonról, aggódtam. Április közepén pedig, amikor
megtudtam, hogy Elizabeth Gundersonnal jár, két álló napon át bőgtem.
Aztán elhatároztam, hogy valami sokkal fontosabbra koncentrálok inkább: a babára. Láttam
őt, amikor elmentünk a hat hónapos ultrahangra: kicsi volt és alig felismerhető. Volt már keze
és lába, szeme és orra. A doktornő tudta a baba nemét, de Scarlett megkérte, ne árulja el; azt
akarta, legyen meglepetés.
A szülés közeledtével babaköszöntő partit tartottunk a házunkban. Meghívtuk Cameront és
az anyukáját, a lányokat a Tinédzser Anyák Önsegítő Csoportjából, és még Ginny Tabort is, aki
egy hatalmas kitömött sárga játékkacsát hozott ajándékba, ami hápogott, ha megnyomták. De
valami elromlott benne, és hápogásba kezdett, valahányszor felemelte az ember, és nem
102
hallgatott, míg le nem szedtük a fejét. Ez a lehetőség sajnos nem állt rendelkezésünkre
Ginnyvel. Cameron anyja gyönyörű babakelengyéket varrt, a szüleim pedig tíz kupont adtak
Scarlettnek, amit bármikor beválthatott náluk, amikor szükségét érezte, hogy egy ideig más
vigyázzon a babára. Az én ajándékom egy kinagyított fénykép volt rólam és Scarlettről, amint a
házuk előtt ülünk a lépcsőn. Scarlett pocakja hatalmas, mindkét kezét rajta tartja, én pedig a
vállára hajtom a fejem. Bekereteztettem, és Scarlett azonnal felakasztotta a baba kiságya fölé,
ahol mindennap láthatja majd.
– Mi hárman – mondta és én bólintottam.
Aztán csak vártunk, köröztünk, kivártunk, miközben egyre közeledett a kiírt időpont.
Tervezgettünk. Vettünk egy könyvet teli keresztnevekkel, és listába szedtük a jobbakat:
legyen egyszerű, ne juttasson valaki mást az emberek eszébe, mint Scarlett neve, és ne kelljen
hosszasan magyarázni, mint az enyémet. Tudtuk mindketten, mennyi bajjal járhat egy név.
Eljártunk a szülés-előkészítő órákra. Az apák hosszú sorában ültem, Scarlett fejével az
ölemben. Mi voltunk ott a legfiatalabbak. Lélegeztünk és nyomtunk. Egyre csak mondogattam
magamban, hogy végig fogom tudni csinálni, amikor eljön az idő, hogy menni fog. A nagy
fújtatás és lihegés végére Scarlett mindig ijedt volt és fáradt, de én mindig magabiztosan
bólogattam.
Közben Marion is jobb belátásra tért. Egészen a hetedik hónap tájékáig úgy tett, mint aki az
örökbeadás elkötelezett híve, amikor egyszer, március elején, váratlanul a babaszobában
találtam. A nap sugarai ferdén tűztek be az ablakon, melegen, ragyogva, visszaverődve a sárga
falakról, meg a csillagképekről, amiket Cameron festett a mennyezetre. Minden készen állt: a
ruhácskák szépen összehajtogatva a fiókokban, a kiságy és a pelenkázó asztal a helyén, a
babakocsi végre összeszerelve (egy szomszéd segítségével, aki mérnök volt, és az egyetlen, aki
kezdeni tudott valamit az összeszerelési útmutatóval). Marion csak állt ott, karba font kézzel, és
mosollyal az arcán nézte mindezt. És akkor tudtam. Soha nem volt kérdéses, hova kerül ez a
baba, kihez tartozik. Persze amikor meglátott, elfordult és bosszús arcot vágott. A festékszagról
motyogott valamit, és kisietett. De Marion már csak ilyen volt. Tudtam, mit láttam.
Végül pedig elsétáltam Scarlettel a postaládához. Kivitte a levelet, amit hónapokon át újra és
újra átírtunk. Kedves Mrs. Sherwood!, kezdődött, Nem tetszik engem ismerni, de mondanom
kell valamit. Scarlett bedobta, aztán lecsapódott a postaláda ajtaja, és már nem volt visszaút. Ha
hallunk Michael anyjáról, hallunk róla. Ha nem, hát a baba így is elég szeretetet fog kapni.
És most, május tizenkettedikén, az iskolai bálba készültünk. Scarlettért tettem: neki fontos
volt. Amikor Cameron elhívta őt, nekem is mennem kellett. Így lyukadtam ki Noah Vaughn
mellett.
Igazából anyu tehetett az egészről. Ő hozta szóba a bált egyik péntek este, amikor nálunk
voltak Vaughnék. Mrs. Vaughn felragyogott, mint a nap, és onnan nem volt megállás. Persze
állandóan mondogatom Halley-nek, hogy el kéne mennie, mondta anyu, úgy értem, ez mégis
csak az iskolai bál! Nahát, Noah, el se hiszem, hogy te nem említetted, mondta Mrs. Vaughn.
Halley legjobb barátnője megy, tudod, Scarlett, de Halley-t nem hívta senki, mondta anyu, és
ekkor ráeszméltem, mi zajlik itt, milyen szörnyűség sülhet ki ebből.
Noah közben az asztal túloldaláról figyelt, apu meg a tányérja fölött vihogott. De Noah-nak
sincs kivel mennie, mondta Mrs. Vaughn, szóval igazán nem értem, miért ne tudnátok ti
ketten… És ekkor anyu, aki eddigre már tanult valamit, átnézett az asztal felett, és hirtelen
észbe kapva azt mondta: Most, hogy jobban belegondolok, azt hiszem Halley már betervezett
valamit arra a hétvégére, de persze most már késő volt, túl késő. Mrs. Vaughn máris izgatottan
ütögette össze a tenyerét, és szélesen mosolygott. Anyu igyekezett rávenni, hogy ránézzek, de
erre nem voltam hajlandó. Csak Noah-t láttam az asztal másik oldalán, ahogy eszi a
pizzaszeletét, és sajtos az egész álla.
Scarlett persze repesett az örömtől. Elrángatott ruhát és cipőt venni, és ragaszkodott hozzá,
hogy együtt menjünk. Én pedig belementem, igyekeztem nem panaszkodni, mert valahogy
éreztem, hogy számára ez valaminek a végét jelzi, mielőtt megérkezik a baba és megváltozik
minden.
103
 – Mosolyogj! – mondta anyu, hátrébb lépett a konyhában, kameráján villogott a piros fény.
Apu a konyhaajtónak dőlt, és grimaszolt nekem. – Csodásan néztek ki ti ketten. Csak úgy
tündököltök!
Scarlett a vállamra tette a kezét, közelebb húzott, szorosabban ölelt a fotóhoz. Láttam haja
vörösét, könnyed mosolyát, orra körül az apró szeplőket.
– Jól van! – mondta anyu, aki ekkor már a távolabbi falhoz ért, és leguggolt. – Mondjátok:
bááál!
– Bál! – mondta Scarlett, még mindig mosolyogva.
– Bál – mondtam, jóval halkabban, tekintetemmel Scarletten, nem a kamerán, amikor a vaku
felvillant körülöttem.

Azonnal láttam, hogy Noah részeg, amikor átjött a nappalin, kezében a csokorral.
– Szia – mondta, amikor közelebb ért, és a gombostűvel a ruhám felső része felé közelített.
Lehelete forró volt, édeskés. – Ne mozogj!
– Majd én – mondtam, és elvettem tőle a tűt, mielőtt még ledöfne, miközben Mrs. Vaughn,
aki mostanában nyilván nem járt a fiacskája közelében, és aki úgy nézett ki, mint akit menten
szétvet a boldogság, a szoba másik végéből nézett minket. Mellettünk Cameron óvatosan tűzte
fel Scarlett méretes kebleire a rózsaszín rózsákból és fátyolvirágból álló csokrát. Cameron
nagyon aprónak tűnt, de nagyon jól öltözött volt a szmokingjában az áfonyaszínű öv-sállal és
zoknival. Nagyon európai, mondta anyu, amikor Cameron megérkezett Noah-val, aki
kölcsönzött szmokingot viselt túl rövid nadrággal, ami alól a tornaórai zoknija kandikált ki.
Feltűztem a csokromat, nagy sietségemben majdnem szíven szúrtam magam, aztán beálltam az
újabb adag képhez.
– Gyönyörű! – lelkendezett Mrs. Vaughn. A videokamerájával keringett körülöttünk,
miközben Noah lopva a derekamra csúsztatta kezét. Az ital szemmel láthatóan felbátorította. –
Halley, mosolyogj!
– Még egyet – mondta anyu, és legalább egy tekercs filmet ellőtt, vakuról vakura. – Pompás
estétek lesz! Fantasztikus!
Marion is ott volt egy eldobható kamerával. Sorra készítette a képeket a báli ruhás
Scarlettről. Aznap este egy középkori lovagi tornára készült Vladdal, és már bele is bújt az
eseményhez illő öltözékbe: egy hosszú, puffos ujjú bársonyruhába, amiben úgy nézett ki, mint
Artúr király felesége, Ginevra, vagy talán mint Hamupipőke. Lassacskán megismerkedett Vlad
hétvégi hobbijával és úgy tűnt, megszerette azt. Elkísérte Vladot, és mézbort ivott, miközben
Vlad haditornázott. Scarlett szégyellte a dolgot, de Marion azt mondta, nem is olyan rossz
némelykor valaki más bőrébe bújni.
– Scarlett – szólt hangosan, és feje fölött integetett a kezével. – Erre, édesem! Tökéletes.
Tökéletes!
Miután kellően meg lettünk örökítve, végre kiléptünk az ajtón, és beszálltunk a limuzinba,
amit kölcsönkaptunk a szállodától, ahol Cameron apja dolgozott. A sok furcsasága ellenére
Cameron nagyon jól tudta, hogyan dobja fel az estét. Az én kísérőmről ezt már nem igazán
lehetett elmondani.
– Hol a bár? – motyogta Noah, amint becsuktuk a limuzin ajtaját és elhajtottunk. – Ezekben
szokott lenni egy minibár, nem?
Scarlett csak a szemét meresztette rá, és elrendezte maga mellett a ruhája fodrait. Én
szólaltam meg. – Be van állva. Ne is figyeljetek rá.
– Nem vagyok! – tiltakozott Noah. Már így is többet beszélt hozzám, mint a szakításunk óta
eltelt majd egy évben összesen. – De kell hogy legyen benne minibár!
– Most biztos kivették – mondta Cameron csendesen. – Sajnálom.
– Ne sajnálkozz! – mondta Scarlett és megszorította a karját. – Minket nem érdekel.
– Különben sem vagyok rászorulva – jelentette be Noah hangosan, és előhúzott egy kis
műanyag gyümölcsleves dobozkát a belső zsebéből. – Megoldottam!
Csak bámultam rá. – Noah – mondtam. – Légy szíves.
104
 – Azt a… – hüledezett Scarlett, ahogy Noah letekerte a doboz tetejét és meghúzta, egy
keveset az ingére csöpögtetve belőle. – Ez aztán nagyon előkelő.
– Nekem pont megfelel! – jelentette ki Noah. Visszadugta a dobozkát a zsebébe, megtörölte
a száját, és a vállamra tette a kezét, amit gyorsan leráztam magamról.
Mire odaértünk a bálba, Noah már teljesen elázott. A limuzin a buszparkolóban tett ki
minket, az étterem mellett. Egyszerűen elindultam befelé, hagytam, hogy Noah mellettem
botladozzon. Legurította a dugipia utolsó kortyát, a dobozt a járdára ejtette, és felém nyúlt,
hogy bennem kapaszkodjon meg; ehelyett a ruhámat kapta el, elszakítva a derekánál. Hideg
levegőt éreztem a hátamon és a lábamon, és megtorpantam.
– Hoppá – mondta Noah, amikor megfordultam. Valami fehér, fényes dolgot tartott vihogva
a kezében, ami korábban a ruhám része volt. – Bocsi.
– Micsoda tahó vagy! – rivalltam rá, és hátranyúltam, hogy összefogjam a ruha anyagát és
elfedjem magam. Noah Vaughnnal jöttem a bálba, és most már félmeztelen voltam! El sem
tudtam képzelni nagyobb szégyent.
– Halley, mi van? – szólt Scarlett az étterem főbejáratától. Láttam Melissa Ringley-t, a bál
elnökét. Egy asztalnál ült és engem nézett. – Siess!
– Menj be nélkülem! – mondtam. – Mindjárt megyek én is.
– Biztos vagy benne?
– Persze.
Vállat vont, átadta Melissának a jegyeket, és eltűnt odabent Cameronnal. Hallottam bentről a
hangos zeneszót. Mellettem emberek mentek a bejárat felé. A természettudomány labor
árnyékába hátráltam, hogy csináljak valamit a ruhámmal.
– Hé – mondta Noah, aki botladozva jött utánam –, hadd segítsek.
– Nem tudsz segíteni – mondtam. – Oké?
– Azért még nem kell szemétkedni – mordult fel, és még mindig a ruhám hátulját próbálta
megfogni, kezével hozzáérve a bőrömhöz. – Tudod, baromi sokat változtál, mióta jártunk.
– Oké, Noah – feleltem. Nagy szükségem volt egy biztosítótűre. Nem mehettem be, hogy az
egész évfolyam előtt felvillantsam a fenekem. Még Scarlett kedvéért sem.
– Régebben rendes voltál, csak ennyi – folytatta –, de aztán kezdted azt hinni, hogy menő
vagy, csak mert Macon Faulknerrel lógsz, meg minden. Mintha hirtelen túl jó lennél mindenki
másnak.
– Noah – mondtam. – Kuss legyen.
– Kussolj te! – szólt vissza hangosan. Két lány, fehér báli ruhában és magas sarkúban, felénk
nézett. Próbáltak fölismerni minket a sötétben.
Ügyet sem vetettem Noah-ra. A ruhám hátulját próbáltam igazgatni, amikor hirtelen ott
termett előttem, lehelete az arcomon. Nem emlékeztem, hogy valaha ilyen magas lett volna. A
derekam köré fonta karját, a tátongó ruhaanyag felé nyúlt, kezét lecsúsztatta, végigsimítva a
bugyimon. Csak bámultam rá, döbbenten, és néztem, ahogy az arca egyre közelebb ér, becsukja
a szemét, kinyújtja a nyelvét…
– Szállj le rólam! – mondtam hangosan és ellöktem. Megbicsaklott a lába, megbotlott egy
farönkben, és a járdán landolt, épp mikor odaért egy újabb csapat ember. A falnak dőltem,
többé nem érdekelt a ruhám, vagy ez az este. Csak próbáltam megbújni a sötétben.
– Azt a… – mondta egy fiú a csoportból, ahogy átlépett Noah fölött, aki még mindig a hasán
feküdt és csak pislogott. – Jól vagy, haver?
– Ez a csaj… annyira… – dadogta Noah, ahogy talpra kászálódott, bizonytalanul, és
eltántorgott az épület oldala mentén, magában motyogva. A srác és a lány, akivel érkezett,
nézték, ahogy elmegy, idegesen felnevettek, aztán elindultak át az udvaron, Melissa Ringley és
az étterem felé. Magamra maradtam.
Felmerült bennem, hogy hazamegyek. Volt nálam pénz, könnyűszerrel hívhattam taxit, vagy
aput, és feladhattam volna az egészet. De Scarlett aggódna, ezt tudtam, így összefogtam a
ruhám hátulját, tartottam, és mentem, hogy elmondjam neki én magam.

105
 A táncparketten találtam rá, Cameronnal. Nem tudtak túl közel táncolni egymáshoz, de
megtették, amit tudtak, Scarlett hasával kettejük között. Scarlett körül mindenfelé tökéletes
lányok álltak feltűzött hajjal, kirúzsozva, magas sarkúban, sötét szmokingos, elegáns cipőt
viselő kísérőjükkel. Láttam Ginny Tabort és Brett Hersheyt, bálkirály és bálkirálynő koronával
fejükön. A puncsos asztal mellett smároltak. És ott volt Regina Little is, az iskola legkövérebb
lánya, egy hatalmas, abroncsos fehér ruhában; egy katonai egyenruhás, legalább harmincas
férfival ropta. És végül, a sarokban, megláttam Elizabeth Gundersont és Macont. Nem
táncoltak, nem mosolyogtak, még csak nem is beszélgettek, csak álltak ott, nézték a tömeget,
akárcsak én.
Macon észrevett. Ebben a pillanatban hosszú idő után újra éreztem: a bizsergést, az őrületet,
az érzést, amit először a Topper-gátnál éltem át. Jól nézett ki, mosolygott rám, és úgy éreztem,
hogy most, ebben a kétségbeejtő pillanatban, egyedül a bálon, engedném, hogy magával
vigyen.
Hirtelen túl sok volt ez az egész, minden, ami rám tört. A bál, Michael, anyu és a baba.
Macon és Ronnie háza. Az az éjjel az autóban, a fejem körül szilánkokra törő üveggel.
Elizabeth Gunderson és az alattomos mosolya. A fák hűvöse, amikor rosszul lettem
szilveszterkor. Halley nagyi apró, meleg keze az enyémben. És végül Noah, ahogy egyre
közelebb ér hozzám, kidugott nyelvvel, most pedig Scarlett a táncparketten, itt, a szemem előtt,
amint ringatja magát a zenére és csak mosolyog, mosolyog, mosolyog.
Végigtolakodtam a tömegen, még mindig összefogva hátul a ruhám. Csak arra tudtam
gondolni, hogy ki kell jutnom innen, el kell szabadulnom. Ellökdösődtem a királykisasszony-
ruhába öltözött lányok mellett, kölni- és parfümfelhőkön át, Mrs. Oakley, az igazgatóhelyettes
mellett, aki fürkész tekintettel figyelt mindenkit, drogok és részeg diákok után kutatva. Meg
sem álltam, amíg a mosdó ajtajához nem értem, és beszaladtam. Hagytam, hogy az ajtó
becsapódjon mögöttem.
Az első ember, akit megláttam, Melissa Ringley volt. A tükör előtt állt, kezében a rúzsával.
A tükörben nézte magát, aztán meglátott maga mögött engem, és megfordult. Szája még mindig
tökéletes O-t formált.
– Halley, úristen, mi a baj? –Letette a rúzst, elindult felém. Közben felemelte a ruhája
szegélyét, hogy ne érintse a földet. Fekete volt, rakott szoknyával és egyszerű nyakkivágással.
Nyaka körül, egy láncon, kis arany kereszt lógott. – Jól vagy?
Valóban tébolyodottnak néztem ki, sőt vadnak. A hajam, amiből Scarlett nagy műgonddal
francia kontyot varázsolt, valahogy kibomlott, és most úgy meredezett, mint valami
félrecsúszott indián hajviselet. Arcom vörös volt, a szemfestékem elkenődött, és akkor a
ruhámról még szó sem esett: hátul nyitva lógott, most, hogy elengedtem. Két másik lány, akik a
sminkjüket igazgatták, elsiettek mellettem, egy pillantást vetettek napvilágra került bugyimra,
és elítélően cöcögtek, miközben kinyitották az ajtót, majd kimentek. Kettesben maradtunk
Melissával.
– Jól vagyok – feleltem gyorsan, a mosdóhoz léptem, bevizeztem egy papírtörölközőt, és
próbáltam kezdeni valamit az arcommal. Kiengedtem a hajam, mire mindenfelé hullámcsatok
kezdtek potyogni belőlem. – Csak rohadt szar ez az este, ez minden.
– Igen, hallottam, hogy Noah részeg volt – mondta, a végét suttogóra véve, és lopva
körülnézett. – Szegénykém. A ruháddal meg mi történt? Te jó ég, Halley, fordulj meg! Ezt
nézd!
– Tudom – feleltem összeszorított fogakkal. Alig hittem, hogy Melissa Ringleynek
mutogatom a fenekem. – Csak el akarok szabadulni innen.
– Hát, így nem mehetsz ki! – mondta, és mögém lépett. –Adj csak hátra néhány hajcsatot,
meglátjuk, mit tudok tenni.
Így csak álltam ott, hátam mögött Melissa motyogott magában és hajcsatokat tűzdelt a
ruhámba, miközben én azon tűnődtem, hogyan válhatna az este még rosszabbá. És aztán
bekövetkezett.

106
 Elizabeth Gunderson feszes, fekete ruhát és tűsarkút viselt, aminek már akkor meghallottam
odakintről a kopogását, mielőtt benyitott volna a mosdóba. Amikor meglátott, összeszűkült a
szeme, végigmért tetőtől talpig, majd egy mosdóhoz lépett és a tükör elé hajolt.
– Na, ennek ki kell tartania az este maradékára – mondta Melissa vidáman, előjött mögülem,
és a megmaradt hajcsatokat a szemétbe szórta. – Csak ne tegyél semmilyen hirtelen
mozdulatot!
– Oké – mondtam, és a tükörképemet bámultam. Éreztem magamon Elizabeth tekintetét.
Magamban azt mondtam, igazán illő, hogy ő jár Maconnel; megérdemlik egymást. De ettől
nem igazán éreztem magam jobban. – Köszi, Melissa. Komolyan.
– Ugyan, semmiség – mondta, vidám kis tüsténtke hangján, és felborzolta kicsit szőke
fürtjeit az ujjaival. – Ez is része annak, hogy én vagyok a bál elnöke, nem? – Integetett, ahogy
kiment. A zene hangja – valami lassú, könnyed dallam – beáradt, ahogy kinyílt az ajtó, majd
lassan becsukódott mögötte.
Mellettem Elizabeth épp szemkihúzót tett fel, közelebb hajolva a tükörhöz. Fáradtnak tűnt,
kimerültnek, most hogy közelebbről láthattam. Szeme piros volt, a rúzsa túl sötét, és ettől a
szája olyan lett, mint valami sebhely a bőrén.
Még egy utolsó pillantást vetettem magamra, arra jutottam, hogy jelen körülmények között
nem sokat tehetek, és már indultam is volna. Nem volt már mit mondanom Elizabeth
Gundersonnak. De ekkor, épp mikor már nyúltam volna az ajtó kilincse felé, meghallottam egy
hangot.
– Halley.
Megfordultam. – Mi az?
Elhúzódott a tükörtől, haját átvetette a válla felett. – Szóval… – Nem nézett rám, inkább a
kezében tartott retiküljét bámulta. – Jól érzed magad?
Akaratlanul is elmosolyodtam. – Nem – feleltem. – Te?
Nagy levegőt vett, majd egyik ujját végighúzta a száján, elsimítva a rúzst. – Nem. Nem
nagyon.
Bólintottam. Nem igazán tudtam, mi mást mondhatnék még, és újra az ajtó felé nyúltam. –
Akkor – mondtam –, gondolom, majd még látjuk egymást.
Már félig kiléptem, a zene olyan hangosan szólt, hogy szinte meg se hallottam, amikor
megszólalt. – Tudod, még mindig téged szeret. Azt mondja, hogy nem, pedig de. Téged szeret.
Megtorpantam. Visszafordultam. – Macon? – kérdeztem.
– Nem akarja bevallani – mondta csöndesen, de hangja remegett, és eszembe jutott,
mennyire irigyeltem aznap éjjel Ronnie-éknál, ahogy elnyúlt az ágyon és a lábujjait nézegette.
Hát most nem irigyeltem. – Azt mondja, soha eszébe se jutsz, de én látom rajta, hogy igen.
Főleg ma este. Amikor az előbb meglátott a teremben. Látom rajta.
– Semmi az egész – feleltem, és ráeszméltem, mennyire igaz, amit mondtam. Csak egy érzés
volt, egy susogás a fülemben. Nem szerelem.
– Szereted még? – Furcsán visszhangzott a hangja a mosdóban. Először hangosan, aztán
elhalkulva körülöttünk.
– Nem – feleltem csendesen. Megláttam magam a tükörben, csapzott haj, szakadt ruha.
Még a sebhely is látszott a szemem fölött, ahonnan lejött a smink. De jól voltam. Tényleg. –
Nem – ismételtem.
Elizabeth Gunderson elfordult a mosdótól. Haja a válla fölött lengett, épp úgy, ahogyan
régen, amikor milliónyi pomponlánypiramisról bukfencezett alá, milliónyi gimnáziumi
focimeccsen. Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de nem hallottam, esélyem sem
volt, hogy halljam, mert ebben a pillanatban nagy robajjal kitárult az ajtó, és Ginny Tabor
robbant be rózsaszín szaténruhában. Hangja megelőzte.
– Halley! – Megtorpant, egyik kezével mellkasa fölött legyezgette magát és próbálta
visszanyerni lélegzetét. – Muszáj… muszáj kijönnöd!
– Miért? – kérdeztem.

107
 – Scarlett – lihegte, még mindig nehezen kapkodva a levegőt. Felemelte egy ujját, ott tartva
engem, miközben levegőért kapkodott. – Scarlett szül!
– Micsoda? – Megperdültem és ránéztem. – Ez valami vicc?
– Esküszöm! Cameronnal épp fényképezkedtek. Brett meg én álltunk utánuk a sorban. És
pont, amikor felvillant a vaku, Scarlett furcsa képet vágott, és már kezdődött is…
– Gyerünk - mondtam, és ellökve magam mellette kisiettem az étterembe. Megkerültem a
táncparkettet és a puncsozókat, elmentem a zenekar mellett, és a kis fahíd körül összegyűlt
tömeg széléhez siettem, oda, ahol a fényképeket készítették. Mormogás töltötte meg a levegőt,
egy hatalmas kamerás fotós a kezeit tördelte és végül, kipirult arccal, és túl sok emberrel maga
körül, ott volt Scarlett. Amikor meglátott, sírva fakadt.
– Minden rendben, minden rendben – mondtam, és másik oldalára csusszantam, Cameron
mellé, akinek arca hamuszürkévé vált. Valaki a mentőről kiabált valamit, elhallgatott a zene, és
nekem még a szülés-előkészítőn tanult légzési gyakorlatok se jutottak eszembe.
Scarlett megragadta a ruhám nyakát, és magához húzott; meglepően erős volt. – Nem akarok
mentőt – mondta. – Csak vigyél el innen. Nem fogom a bálon megszülni a babát!
– Jól van, jól van – mondtam, és Cameronra néztem támogatásért, de ő a híd szélének
támaszkodott, és egyik kezével legyezte magát. Scarlettnél is rosszabbul nézett ki. – Akkor
menjünk. Gyere!
Talpra segítettem, karja a derekamon, és elkezdtem nyomakodni a tömegen át. Mrs. Oakley
lépdelt az egyik oldalamon. Azt mondta, már kihívott valakit, ne menjünk sehova. Valahol,
csupa rózsaszínben, Ginny Tabor kiabált valamit forró vízről, de én csak arra tudtam gondolni,
hogy Scarlett keze olyan baromi erősen szorítja a vállam, hogy alig látok. De valahogy mégis
haladtunk.
– Hol van Cameron? – kérdezte Scarlett két lihegés között, miközben kirobbantunk az ajtón
az udvarra. – Mi történt vele?
– Valahol hátul lehet – feleltem, és vonszoltam tovább magam mellett. Még mindig
vasmarokkal szorította a bőröm. – Úgy láttam, egy kicsit rosszul van.
– Erre most nincs idő! – ordította, egyenesen a jobb fülembe.
– Minden oké, minden oké! – mondtam, és most, hogy közeledtünk a parkolóhoz, hirtelen
ráébredtem, hogy nincs közlekedési eszközünk, hiszen úgy beszéltük meg, hogy a limuzin csak
éjfélre jön vissza értünk. Mostanra a tömeg nagy részét leráztuk. Mind az étterem ajtajában
tolongtak, miközben Mrs. Oakley azt kiabálta, hogy meg kell várnunk a mentőket, és hogy
bármelyik pillanatban ideérhetnek.
– Nem akarok mentőt! – mondta megint Scarlett. – Esküszöm, ha betesznek egybe, foggal-
körömmel fogok küzdeni.
– Nincs autónk! – mondtam. – Limóval jöttünk, emlékszel?
– Nem érdekel – mondta, és még erősebben szorította a vállam. – Csinálj valamit!
– Szerzek egy fuvart – mondtam, és körülnéztem a parkolóban, hátha látok valahol egy
szerencsétlen flótást, aki épp ekkor akart volna hazaindulni. – Ne aggódj! – nyugtattam
Scarlettet. – Megoldom.
De ilyesmiről soha nem olvastunk a tinimagazinokban. Magunkra voltunk utalva.
Ekkor kerékcsikorgást hallottam a sarkon, kihajoltam, és eszeveszett integetésbe kezdtem,
már amennyire tudtam, miközben Scarlettet is tartottam. – Hahó! – kiáltottam. – Állj, istenem,
kérlek, állj meg!
– Jaj ne! – mondta halkan Scarlett. – Elfolyt a magzatvizem. Ó, anyám, micsoda trutyi.
Ennek a ruhának annyi.
– Légyszi állj meg!! – kiáltottam oda az autónak, ahogy közelebb ért, de már lassított is, és
persze ahogy mellénk érve megállt, járó motorral, már tudtam is, ki ül benne.
– Hello! – mosolygott Macon a kormány mögül és lenyomta az ajtók nyitógombját. Ezúttal
egy új autóban, egy Lexusban ült, mellette Elizabeth. – Elvigyünk titeket?
– Még szép, hogy! – ordított rá Scarlett. – Hülye vagy?

108
 – Az jó lenne, köszönjük – mondtam udvariasan, miközben Elizabeth hátranyúlt, hogy
kinyissa a hátsó ajtót, és mi beszálltunk. Scarlett tiszta ragacs volt, belőlem pedig hajcsatok
potyogtak, mert ezek határozottan hirtelen mozdulatok voltak. Már indultunk, amikor
odaszaladt Cameron, így meg kellett állnunk, hogy ő is beülhessen. Fújtatott, mint egy gőzgép,
és még mindig elég sápadtnak tűnt.
– Veled meg mi történt? – kérdeztem, miközben Scarlett megragadta a kezem és olyan
erővel szorította, hogy az ujjaim egymásnak feszültek.
– Elájultam – felelte Cameron halkan.
– Mit mondott? – ordított Scarlett a másik oldalamon.
– Nem mondott semmit – feleltem. – Jól van. Na, akkor kezdjük a légzést! Mély levegő, be
és ki…
– Nem akarok lélegezni! – mondta halkan. – Fájdalomcsillapítót akarok, méghozzá most!
A visszapillantó tükörben láttam, hogy Macon vigyorogva néz minket. Hirtelen felvillant
előttem a legutóbbi alkalom, amikor együtt ültünk a kocsijában, és a város felé hajtottunk. De
erre most nem gondolhattam.
– Lélegezz! – mondtam Scarlettnek. – Gyerünk, csináld!
– Félek – mondta. – Úristen, Halley, fáj!
Megragadtam a kezét, szorosabban fogtam, ügyet sem vetettem a saját fájdalmamra. –
Emlékezz arra, amit órán tanultunk! Békés gondolatok. Óceán, virágos rét, vidéki tavacskák.
– Fogd be! – mondta. – Hallod, amit mondasz?
– Oké, jól van – mondtam. – Akkor ne ezekre gondolj. Gondolj jó dolgokra! Például amikor
hatodikban lementünk a tengerpartra, emlékszel? Amikor megcsípett egy medúza.
– Mert az jó volt?! – Homloka nedves volt a verítéktől, keze forrón lüktetett a kezemben.
Próbáltam nem ijedt képet vágni, de elég nehezen ment.
– Persze, hogy az volt! – mondtam. Macon még mindig minket nézett, miközben
végighajtottunk a főutcán, de én ügyet sem vetettem rá. – És emlékszel, amikor a konyhátokban
nyáron mindig sütit sütöttünk, és a rádióra táncoltunk, és múlt nyáron Michaellel lementünk a
tóra és…
– Kivi – mondta, zihálva. Mellettem Cameron megint úgy nézett ki, mint aki menten elájul.
– Igen! – mondtam, kész voltam belekapaszkodni bármibe. – Kivi! És emlékszel arra a
napra, amikor megkaptad a jogosítványod? És az első dolog, amit csináltál, az volt, hogy
nekitolattál a házunknak, a garázsajtó mellett. Emlékszel?
– Apukád azt mondta, a legtöbb ember egyszerűen csak más autóknak megy neki – mondta
reszelős hangon, még mindig a kezemet szorítva. – Azt mondta, én különleges vagyok.
Már láttuk a kórház fényeit, közeledtünk. Valahonnan hallottam egy mentő szirénáját. –
Tudom, hogy ezt mondta – feleltem, és félresöpörtem a haját a homlokából. – Csak tarts ki,
Scarlett, oké? Mindjárt ott vagyunk. Tarts ki!
Erősen szorította a kezem, becsukta a szemét. – Ne hagyj egyedül, jó? ígérd meg, hogy nem
hagysz egyedül!
– Nem foglak – mondtam, miközben beálltunk a parkolóba, a főbejárat mellé. – Itt leszek
melletted, végig. Ígérem.
Kerekes székbe tették Scarlettet, egy csomó űrlapot nyomtak a kezembe, és áttolták egy
duplaajtón. Cameronnal ottmaradtunk a felvételi pultnál egy adag kiscserkésszel, akik valami
tábori balesetet szenvedtek, egy öreg férfival, akinek vérzett a homloka, meg egy spanyolul
kiabáló nővel, csípőjén egy babával. Cameron a székekhez ment, leült, és térdei közé lógatta
fejét. Miután kitöltöttem mindent, amit tudtam a nyomtatványokon, a telefonokhoz mentem és
felhívtam Mariont.
Persze nem volt otthon. Haditornán volt, vagy középkori táncon, vagy amit épp Vladdal
műveltek a középkori hétvégéiken. A telefon kicsöngött, aztán bekapcsolt az üzenetrögzítő.
Letettem és azt csináltam, amit az ösztönöm diktált. Felhívtam anyut.
– Halley? – szólt a telefonba, mielőtt még köszönhettem volna. – Merre vagy? Mrs. Vaughn
az előbb telefonált, és elmondta, hogy Noah-t részegen találták az iskola parkolójában.
109
Normannek kellett elmenni érte és elhozni az igazgatói irodából. Teljesen ki van borulva, és azt
senki nem tudta, veled mi történt…
– Anyu.
– Megbíztam benned, hogy nem fogsz inni, nem tudom, mi ütött Noah-ba, soha nem került
még bajba, John rettenetesen dühös volt és…
– Anyu – mondtam újra, ezúttal hangosabban. – Jön a baba!
– A baba? – Hirtelen csend lett. – Mi, most? Éppen most?
– Igen. – A cserkészfiúk mellettem egy édességautomatát püföltek. Azt morogták, hogy
átverték őket. Cameron néhány üléssel arrébb görnyedezett csukott szemmel egy műanyag
székben. – A kórházban vagyok, az előbb vitték el Scarlettet, és most nincs időm elmagyarázni,
mi történt Noah-val, oké? Nem tudom elérni Mariont, szóval amikor látod, hogy hazaér, mondd
meg neki, hol vagyunk. Szólj neki, hogy siessen!
– Scarlett jól van?
– Fél – mondtam. Eszembe jutott, hogy egyedül van, bárhová vitték is, pedig megígértem
neki, hogy minden áron vele maradok. – Most mennem kell! Majd még hívlak.
– Jól van, szívem. Majd telefonálj!
– Úgy lesz. – Letettem a telefont, visszasiettem a felvételi pulthoz, a földön vonszolva a
ruhám. Hátul még mindig tartotta egy árva hajcsat. Ahogy elmentem a bejárat előtt, megláttam
Macont és Elizabethet. Még mindig kint ültek az autóban. Beszéltek. Macon szája mozgott,
egyik ujjával mérgesen mutatott a levegőbe. Elizabeth csak kibámult az ablakon, karja kilógott
az ablakon, ujjai közt cigarettát tartott. Még csak észre sem vett.
A felvételi pulthoz léptem, azt mondtam, hogy Scarlett testvére vagyok és a szülés-
előkészítőn én voltam a segítője, mire hátravezettek a duplaajtókon, el a baleseti osztály ágyai
és függönyei mellett, oda, ahol Scarlett feküdt. A babafigyelőt már rá is kapcsolták, ott
pityegett mellette.
– Hol voltál?! – sikította, amint feltűntem a sarok mögül. Kezében egy jéggel teli műanyag
poharat tartott, zöld köpenyt viselt, báli ruháját egy székre dobták, a sarokban. – Teljesen ki
vagyok bukva, Halley, te meg totál eltűnsz!
– Nem tűntem el – mondtam szelíden. – Felhívtam Mariont és a pultnál intéztem a dolgokat.
De most már itt vagyok.
– Az jó – mondta. – Mert tényleg szükségem van… – Ekkor elhallgatott, felült, és a hasára
tette kezét. Mély torokhangon nyögdécselt. Egyre csak hangosabban. Meredten néztem, alig
ismertem fel az arcát, és rádöbbentem, hogy ez az egész túl sok nekem.
Kinyílt mögöttem az ajtó, bejött a doktornő, vidáman, könnyeden, és ráérősen Scarlett
ágyához lépett. Közben Scarlett fújtatott, és megragadta a kezem, olyan erővel, hogy éreztem,
ahogy a csontjaim egymáshoz csikordulnak.
– Szóval – kezdte könnyed hangon a doktornő, felkapva az ágy végéből Scarlett kartonját -
úgy látom, szülni fogunk.
– Úgy néz ki – felelte Scarlett két lihegés közt. – Kaphatok valami gyógyszert?
– Egy perc – mondta a doktornő, az ágy végéhez ment, felemelte a lepedőt, és betette
Scarlett lábait az ágy oldalához erősített kengyelekbe. – Lássuk, meddig jutottunk.
Böködött, nyúlkált, Scarlett pedig porrá zúzta a csontokat a kezemen.
– Jól van – mondta a doktornő, és visszaterítette a lepedőt. – Már majdnem ott vagyunk.
Most már nem tarthat sokáig, úgyhogy lazíts, és végezd a légzést a partnereddel. A többit
hagyd ránk!
– Na és a gyógyszerek? – kérdezte Scarlett sürgetőn. – Kaphatok valami fájdalomcsillapítót?
– Mindjárt beküldök valakit – mondta a doktornő, és úgy mosolygott, mintha két helyes
kiscica lennénk. – Ne aggódj, drágám. Túl leszel rajta, mielőtt észbe kapnál. – Visszaakasztotta
a kartont a helyére, az ágy végén, tollát a füle mögé tűzte, és kisétált az ajtón, integetve.
– Gyűlölöm a csajt! – mondta Scarlett határozottan, jéggel teli szájjal. – Komolyan mondom.
– Gyere, lélegezzünk! – javasoltam, és az ágyához húztam egy széket. – Végy mély levegőt,
oké?
110
 – Nem akarok lélegezni! – mordult rám. – Azt akarom, hogy üssenek ki, teljesen, akkor is,
ha fejbe kell vágniuk valamivel. Nem tudom megcsinálni, Halley, nem megy.
– Dehogynem tudod! – mondtam erélyesen. – Készen állunk.
– Te könnyen beszélsz! – Újabb adag jeget kezdett szopogatni. – Neked nincs más dolgod,
csak hogy mondogasd, hogy lélegezzek és ott állj. Neked jutott a könnyebbik része.
– Scarlett. Szedd össze magad!
Felemelkedett az ágyban, jégdarabkákat köpködve mindenfelé. – Ne mondd nekem, hogy
szedjem össze magam, addig ne, amíg nem érezted ezt a fájdalmat, mert semmihez nem
fogható és… – Ekkor torkán akadt a szó, és egészen elsápadt, mert újabb összehúzódás
kezdődött.
– Lélegezz! – mondtam, és én magam is rákezdtem, fúj, fúj, fúj, belélegzés, fúj, fúj, fúj. –
Gyerünk!
De nem lélegzett, csak újra nyögdécselni kezdett azon a mély, ijesztő hangon, amitől
elhátráltam az ágytól. Szó szerint féltettem az életem. Tévedtem: erre nem álltunk készen!'Ez
egy nagy, ijesztő dolog volt, és hirtelen megértettem, hogyan érezhet Cameron: egyszerre
kábán és rémülten. Azt kívántam, bárcsak odakint lehetnék, a váróban, a cserkészfiúkkal, meg
az édességautomatával, le-föl járkálhatnék arra várva, hogy rágyújthassak egy szivarra.
– Maradj itt! – mondtam. Elhátráltam az ágytól, lépésről lépésre. Scarlett hirtelen
abbahagyta a nyögést, és tágra nyílt szemmel nézett rám. – Mindjárt…
– Ne menj el! – kiáltotta. Próbált felülni, az ágy oldalát markolászta. – Halley, ne…
De hagytam, hogy a dupla ajtó becsukódjon mögöttem és hirtelen egyedül találtam magam a
folyosón, a fal hűvösével a hátamon ott, ahol szakadtán tátongott a ruhám. Próbáltam lerázni
magamról a félelmet. Hallottam, ahogy az ajtó másik oldalán Scarlett felnyög. Amikor
szüksége volt rám, én széthullottam.
Aztán meghallottam. A közeledő léptek zaját, egyre hangosabban, kopp kopp kopp,
komolyan, ahogy a sarokhoz értek. Balra néztem, és ott jött felém, retiküllel a hóna alatt,
egyenesen maga elé nézve: anyu.
– Hol van? – kérdezte, amikor közelebb ért, és áttette a retikült a másik hóna alá.
– Ott bent – feleltem. – Teljesen kibukott.
– Akkor menjünk! – Nyúlt a kilincs után, de én maradtam, még jobban nekidőltem a falnak.
– Halley? Mi a baj?
– Nem tudom végigcsinálni! – mondtam. Hangom furcsán, magasan szólt. – Túl őrült ez az
egész, és Scarlettnek nagyon fáj, és én azt hiszem…
– Édesem. – Rám nézett. – Be kell menned hozzá.
– Nem tudok – mondtam megint. Kapart a torkom, amikor megszólaltam. – Ez túl sok
nekem.
– Hát, az elég baj – mondta egyszerűen, megragadta a vállam, és az ajtó felé taszított,
kezével irányítva hátulról. – Scarlett számít rád. Nem hagyhatod cserben!
– Nem vagyok valami nagy segítség, nem akarná, hogy ott legyek, teljesen kész vagyok –
mondtam, de anyu már nyitotta is az ajtót, szabad kezével belökve.
– Te vagy az egyetlen, akit maga mellett akar tudni – mondta anyu, aztán átvágtunk a
szobán, karjával a vállamon, vissza az ágyhoz, ahol Scarlett épp felült. A lepedőt markolta,
arcát könnyek áztatták.
– Szia, drágám – mondta anyu, az ágy mellé lépett, és végigsimított Scarlett haján. – Nagyon
jól csinálod! Nagyon ügyes vagy!
– Itt van Marion? – kérdezte Scarlett.
– Még nincs, de Brian a házatokban vár rá. Most már bármikor megérkezhet. Ne aggódj!
Nos, mit tehetünk érted? Kérsz valamit?
– Csak ne hagyjatok egyedül! – mondta Scarlett csendesen, miközben anyu leült mellé,
retiküljét a báli ruhás székre téve. – Nem akarok egyedül lenni.
– Nem leszel egyedül! – Anyu a Scarlett ágyának másik oldalán álló székre nézett, így
óvatosan, szégyenkezve leültem oda. – Itt vagyunk.
111
 Végignéztem az ágyon, Scarlett fáradt, könnyes arcán, miközben anyu a füléhez hajolt és
szavakat suttogott neki, amiket nem hallottam. De tudtam, mik azok, tudtam, miknek kell
lenniük: ugyanazok a szavak, amiket én is hallottam a rémálmok után, a sok gördeszka- és
görkorcsolya-baleset után, mindig, amikor a kis boszorkák hazáig üldöztek rózsaszín
biciklijükön. Néztem anyut, ahogy megtesz mindent, és rájöttem, hogy soha nem leszek képes
teljesen elszakítani magam tőle. Nem számít, mennyire vagyok erős vagy gyenge, anyu a
részem, épp olyan fontos, mint a szívem. Soha nem leszek olyan erős, hogy meg tudnék lenni
nélküle.

112
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A doktornő felnézett ránk és bólintott.

– Már jön is, Scarlett, már látom a fejét! Még néhány nagy nyomás és kint van, szóval
készülj, oké?
– Most már nem tart sokáig – suttogtam a fülébe és még erősebben szorítottam a kezét. –
Mindjárt megvagyunk.
– Nagyon jól csinálod! – mondta anyu. – Nagyon bátor vagy. Sokkal bátrabb, mint én valaha
voltam.
– A fájdalomcsillapítók miatt van – mondtam. – Amióta megkapta, karikacsapás az egész.
– Fogd be! – mordult rám Scarlett. – Esküszöm, amikor ennek vége, megöllek!
– Nyomj még egy nagyot! – mondta a doktornő az ágy lábánál. – Készülj!
– Lélegezz! – mondtam, és én is nagy levegőt vettem. – Lélegezz!
– Lélegezz – ismételte anyu, hangja az enyémet visszahangozva. – Gyerünk, kicsikém. Meg
tudod csinálni!
Scarlett nekem feszült, egészen kitekerte a kezem, én meg néztem, ahogy arcában elvesznek
a szemei, kinyílik a szája, és erősebben nyom, mint egész éjszaka, minden megmaradt erejével.
– Jön is, jön is, ide nézz! – A doktornő izgatottan mosolygott az ágy végénél. – Ó, nyomj
még egyszer, csak egy kicsit, Scarlett, csak egy egészen kicsit…

Scarlett újra nyomott, zihálva. Néztem, ahogy a doktornő lenyúl a kezével, tapogatózik,
aztán hirtelen a kezében tartott valamit, valami kicsi, vörös, ragacsosat, rugdalózó lábakkal és
piciny szájjal, ami kinyílt és egészen parányi hangon felsírt.
– Kislány – mondta a doktornő. Az ápolónők megtörölgették a babát, kitisztították a száját,
aztán Scarlett kezébe adták, a mellkasára fektetve. Scarlett sírt, lenézett a bőrén fekvő, csukott
szemű babára. Azóta a nyár óta velünk volt, nőtt, egyre nőtt, és most itt volt, és olyan igazi volt,
mint mi.
– Kislány – mondta Scarlett halkan. – Tudtam.
– Gyönyörű! – szóltam. – A te szemed örökölte.
– És a hajamat – mondta, még mindig sírva, kezével a baba feje búbján meredező vörös
pihéket simogatva. – Nézd!
– Igazán büszke lehetsz! – mondta anyu, és megérintette a baba egyik kis kezét. – Igazán
büszke! – Aztán rám nézett és elmosolyodott.
– Grace-nek fogom nevezni – mondta Scarlett. – Grace Halleynek.
– Halley? – kérdeztem döbbenten. – Komolyan? –Komolyan. – Megpuszilta a baba
homlokát. – Grace Halley Thomas.
Amikor lenéztem Grace-re, elárasztottak az érzelmek. Ő volt a mi évünk. A Michaellel
töltött nyártól egészen a Maconnel töltött télig. Ezt az évet soha nem fogjuk elfelejteni.
Scarlett csak úgy ragyogott, karjaiban ringatta Grace-t, parányi ujjait puszilgatta, és
mindenkitől azt kérdezgette, láttunk-e valaha szebb babát. (Megállapodtunk abban, hogy még
senki nem látott.) Miután mind kigőgicséltük magunkat a baba fölött, Scarlett pedig
elszenderedett, kimentem a váróba, közölni a hírt. A látványtól, ami elém tárult, amikor
befordultam az édességautomata és a szökőkutak mellett, azonnal a földbe gyökerezett a lábam.
A váróterem fényárban úszott és zsúfolásig telt emberekkel. Az egyik oldalán, a baleseti
osztály ajtajánál csoportosulva, ott volt az évfolyamunk legalább fele, báli ruhákban és
szmokingokban, a falnak támaszkodva és az olcsó műanyag kanapékon ülve. Ott volt Ginny
Tabor és Brett Hershey, lányok az árutervóránkról a kísérőikkel, Mellisa Ringley, sőt még
Maryann Lister is, plusz egy rakás ember, akiket nem is ismertem. Mind a legszebb ruhájukban
feszítettek, csokit ettek, beszélgettek, várták a híreket. Elizabeth Gundersont nem, de Macont
113
láttam: az édességautomatának támaszkodva beszélgetett Cameronnal, akinek végre visszatért
egy kis szín az arcába.
A váróterem másik végében pedig, néhány székkel és évszázaddal arrébb, ott volt Vlad, egy
kifulladt Marion, és vagy húsz másik harcos és hajadon, mind teljes középkori szerelésben.
Néhányuknál kard és pajzs volt. Az egyiken még láncing is, ami csörömpölt, ahogy fel-alá
járkált a felvételi pult előtt.
Aztán hirtelen mind észrevettek.
Marion átfutott a termen, a bokája körül őrülten lobogott a ruhája. Nyomában Vlad és még
néhány harcos. A pult mögött ülő nővérke csak a szemét forgatta, amikor elmentem előtte. Az
egyik irányból Marion közeledett, a másikból Cameron és Ginny Tabor siettek felém. Ginny
élénk rózsaszínben volt és egy csapat pasztellszínbe öltözött lány és szmokingos fiú követte.
Mind körém gyűltek. Mindenki elhallgatott, felállt a helyéről és közelebb jött, az arcomat
figyelve.
– Szóval? – kérdezte Ginny, lefékezve előttem.
– Hogy van? – kérdezte Marion. – Csak most értem ide, későn mentem haza és…
– Jól van? – kérdezte Cameron. – Ugye jól van?
– Jól van – mondtam, és Cameronra mosolyogtam. Az összegyűlt tömeg felé fordultam, a
bálozok és királykisasszonyok felé, a hajadonok és hölgyek, harcosok és lovagok felé, egy
cserkészfiúról meg a biztonsági őrről már nem is beszélve, akik illedelmesen tartották a
távolságot. – Kislány.
Valaki tapsolni és éljenezni kezdett, aztán mindenki egyszerre szólalt meg. Vállon
veregették egymást. A szmokingok keveredtek a lovagokkal, kezet ráztak, ölelkeztek. Marion
hátrament, hogy megnézze az unokáját, nyomában Cameronnal. Ginny Tabor megcsókolta
Brett Hersheyt, csak a látvány kedvéért. A felvételis nővérke megkért mindenkit, hogy
csendesedjenek el, de senki nem figyelt rá. Én csak álltam ott, néztem ezt az egészet,
mosolyogva, elraktározva mindent az emlékezetembe, hogy később elmesélhessem Scarlettnek
és Grace-nek. Minden apró részletet.

Jóval később aztán hazaküldtem anyut, Scarlett mellett ültem és néztem, ahogy alszik. Végül
mégis ez lett a mi Különleges Esténk, csak épp nem az, amire számítottunk. Olyan izgatott
voltam a baba és amiatt, ami ezután jön majd, hogy legszívesebben felébresztettem volna
Scarlettet, hogy mindent megbeszéljünk, ott azonnal, de nagyon békésen feküdt, így
visszafogtam magam. Ahogy kimentem, elsétáltam a csecsemőszoba előtt, és benéztem Grace-
re: parányi baba a bölcsőben. Széttártam ujjaim az üvegen, a Scarlettel közös jelünkkel, csak
hogy tudja, ott vagyok.
Aztán lementem, ki az éjszakába, hogy hazamenjek. Nem kellett senki, aki elindul velem
ezen az úton.
Lehajoltam, levettem a cipőm, a pántjánál fogva a csuklómra akasztottam őket, és
elindultam a járdán. Nem gondoltam Maconre, vagy anyura, aki otthon várt rám, még csak
Scarlettre sem, aki a kórház egyik fényes ablaka mögött aludt. Csakis Grace Halleyre
gondoltam minden egyes lépéssel, báli ruhámban (most már szorosan összebiztosítótűzve),
mezítláb, hazafelé.
Eltűnődtem, vajon milyen lány lesz belőle, és fogja-e látni valaha az üstököst, ami nevet
adott neki, Halley nagyinak és nekem. Tudtam, hogy egy napon majd megpróbálom
megmutatni neki az eget, az ölemben tartva elmesélni neki, hogyan repül a fejünk fölött az
üstökös, hogy milyen tisztán látszik, milyen gyönyörű és különleges, épp, mint ő. Reméltem,
hogy Grace-ben lesz egy kevés mindenből, ami a legjobb bennünk: Scarlett természetéből,
anyu erejéből, Marion eltökéltségéből és Michael huncutságából. Nem voltam benne biztos, én
mit adhatok neki, egyelőre nem. De azt tudtam, hogy amikor majd az üstökösről mesélek neki,
évek múlva, már tudni fogom. Közel hajolok majd a füléhez, és odasúgom neki a szavakat,
amiket nem hallhat senki más. Elmagyarázok neki mindent. A vigasz és az üstökösök nyelvét,
és a lányokét, akik voltunk és akikké válunk.
114