„FELTÁRULÓ LEPLEK”

Makoldi Sándorné könyvéről

2003-ban jelent meg Putnokon a Múzeumi Könyvtár 10. köteteként Makoldi Sándorné
„Feltáruló leplek (Archaikus népi textíliák Gömörből)” című munkája.
A számtalan fekete-fehér és színes fotóval, térképvázlattal illusztrált szép kötetben a
szerző népművészetünk egy archaikus tárgycsoportjának, a gömöri népi díszlepedőknek a
bemutatásával és elemzésével tesz bátor kísérletet egy, a mai néprajzi gyakorlattól eltérő
módszer bevezetésére.
Különlegessége, hogy egyfajta organikus-mitologikus szemléletet kapcsol össze olyan
klasszikusnak nevezhető néprajzi módszerekkel, mint a terepmunka, múzeumi tárgyak
összehasonlító vizsgálata, történeti források elemzése. A két módszer közötti távolságot
tipikus női érzékenységgel, empátiával hidalja át, nem vállalja viszont a tárgyakat alkotó és
használó konkrét személyiségek, társadalmi közösségek antropológiai szemléletű leírását.
Makoldiné az általa javasolt módszert sajnos csak a gyakorlatban használja és nem
fejti ki elméleti alapossággal: az analógiákon alapuló jelképértelmezés izgalmas kalandja így
csak azok számára lesz járható út, akik belső ösztönből maguk is hajlanak rá. Pedig a jelkép, a
jelképet hordozó tárgy, az emberi psziché és alkotótevékenység, és természetesen az alkotót
létrehozó és fenntartó közösség közötti kapcsolat sámánlétra módján áll, vagy valamikor
feltételezhetően állt, az értelmezést e síkokon lenne igazán fontos sorra elvégezni.
A szerző hivatkozik a technikát ismertető szakirodalomra, majd a tárgycsoport keleti
és nyugati történeti párhuzamait ismertetve vitatkozik a szakirodalomban jelenleg elfogadott
nézettel, miszerint a gömöri halottas lepedők recemintáinak, vagdalásos hímzéseinek és
csipkéinek elődeit Nyugat-Európában, illetve a magyarsággal szomszédos népeknél, tótoknál,
szászoknál kell keresnünk. Makoldiné – részben szakirodalmi adatokra, részben történeti
forrásokra hivatkozva – kimutatja, hogy az az archaikus motívumkincs, ami e lepedők sajátja,
az egész magyar nyelvterület legrégebbi tárgyain következetesen megjelenik, sőt, gyökerei
keletre nyúlnak vissza: nem csak a finnugoroknál, hanem az oszmán törökségnél és a pusztai
nomád népeknél is általánosak. A legkülönbözőbb technikával készült textíliákon, bőr- és
fémtárgyakon megjelenik ez a jelképesség, és fontosabb az őt hordozó tárgyaknál.
A legfontosabb jelképek: a madarak, kelyhek, csillagok, életfák és sárkányok vagy
kígyók olyan, az emberélet fordulóikor használt (a születéssel kapcsolatos, esküvői vagy
halotti) tárgyakon maradtak fent, amelyeket nem csak ünnepinek, hanem szakrálisnak kell
tartanunk: az ember bizonytalan kimenetelű biológiai történéseit kapcsolják össze az
elmúlhatatlan törvénnyel: a fénnyel, a szentséggel és az igazsággal. Ennek verbális
magyarázata ma már csak töredékesen áll rendelkezésre, a XX. századi Európában
gyakorlatilag nem kutatható empirikus módszerekkel.
A jelképeket Makoldiné így értelmezés helyett egy másik nyelvre, jelképrendszerre
fordítja le: a Zodiákus elemeivel kapcsolja össze, kozmikus, asztrálmítoszi jelentést adva
nekik. Ettől azonban csak kitágulnak, egyáltalában nem válnak megfejtetté.
A jelképek egy részét az iráni eredetű, és a honfoglalóknál is kimutathatóan meglévő
fényvallással, a manicheizmussal is összeköti, sokkal meggyőzőbb lehetne azonban, ha a
manicheizmus eszmerendszerét, tanítását legalább néhány bekezdésben összefoglalva
bemutatná. Az egyébként bőséges szakirodalomjegyzékben sem hivatkozik egyetlen, a
manicheizmussal foglalkozó műre sem, holott magyar nyelven is hozzáférhető néhányi.
Makoldiné munkásságát mindenképpen úttörővé teszi, hogy a tudomány módszereit
felhasználva az általa vizsgált tárgyakat egy ma is értelmezhető rend hordozóiként ismeri fel
és mutatja be, így azok az elemzés következményeképpen nem vesztik el elevenségüket,
hanem az alkotóik eredeti szándéka szerinti organikus-szakrális jelentéstartammal együtt
„életben maradnak”.

Bottyán Katalin
i
Pl: Kákosi László: Fény és Káosz, Bp. 1984.
Pappini: Szent Ágoston, Bp. 1988.
Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Bp. 1997.
Csornai Katalin: Máni tanítása a kínai szövegek tükrében, Bp. 1999.
Tóth Tibor: Manicheizmus, Db. 2002.
Christa Maria Siegert (szerk.): Mani: Gyöngy-énekek, Hajdúszoboszló, 2004.