NNCL204-284v1.

William Gibson
Izzó króm
IZZÓ KRÓM
William Gibson
John Shirley
Bruce Sterling
Michael Swanwick
Lewis Shiner

FORDÍTOTTÁK:
Bóday Tamás
Gáspár András
Hoppon Eszter
Szántai Andrea
Szántai Zsolt

©1997 Valhalla Holding Kft.

ISBN 963 9039 28 4

első, teljes kiadás

A borítón Boros Zoltán és Szikszói Gábor festménye látható

A tipográfia: Boros – Szikszói Grafikai Stúdió

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásnak

jogát! All rights reserved!

Szerkesztő: Gáspár András

Műszaki szerkesztő: Zölley Imre

Kiadja a Valhalla Holding Kft.

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője.
Szedés és tördelés: Valhalla DTP.
Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 171060
Felelős vezető: Mike Ferenc
 Johnny, a kacattár
William Gibson

A puskát egy Adidas-táskába tettem, és betömtem mellé négy pár

teniszzoknit. Az ilyesmi egyáltalán nem jellező rám, de épp ez az egészben a
lényeg: ha azt hiszik, erőszakos vagy, légy technikás; ha meg technikásnak
hisznek, légy erőszakos. Én világéletemben technikás fiú voltam, ezért úgy
döntöttem, olyan erőszakos leszek, amennyire csak lehet. Igaz, mostanság elég
technikásnak kell lenned ahhoz, hogy utána keménykedéssel próbálkozhass.
Mindkét tizenkettes töltényt magam esztergáltam és töltöttem (elő kellett
ásnom egy régi mikroinfót, hogy megtudjam, hogy is megy ez); meg kellett
bütykölnöm a fegyver rugószárját, hogy stimmeljen az átmérőhöz – trükkös
megoldás, de tudtam, hogy működni fog.
A randit a Drome-ba beszéltük meg, éjjel tizenegyre. Három
metrómegállóval túlmentem, azután visszasétáltam. Szükséges óvintézkedés.
Szemügyre vettem magam egy kávékioszk krómcsíkjában: átlagos, fehérbőrű
férfi éles vonású arccal, sűrű, sötét hajjal. A pofaszobrász csajok Sonny Maóra
gerjedtek, alig tudtam ledumálni őket a manapság divatos szemzugi
mongolredőről. Kinézetemmel aligha vezetem félre Ralfi Pofát, de az
asztaláig valószínűleg eljutok majd.
A Drome hatalmas hodály, bárpulttal az egyik, asztalokkal a másik oldalon.
Nyüzsögnek odabent a stricik, a feketézők, a különféle drogok handlerei. A
bejáratnál ezen az éjszakán a Veszettkutya nővérek álltak – nemigen bíztam
benne, hogy kijutok köztük, ha a tervem nem sikerül. Két méter magasak,
csontsoványak. Az egyik fekete, a másik fehér, ettől eltekintve azonban olyan
egyformák, amilyenek a kozmetikai sebészet jóvoltából csak lehetnek.
Élettársak, szeretők és kemény ellenfelek a harcban. Hogy eredetileg melyik
volt a férfi, nem tudtam eldönteni soha.
Ralfi a törzsasztalánál ült. Egy rakás dohánnyal lógott nekem. Sok száz
megányi információt tároltam az agyamban idio-szomatikus alapon – olyan
adatokat, melyekhez tudatosan nem férhettem hozzá. Ralfi eltárolt bennem
ezt-azt, aztán elfelejtett jelentkezni érte. Az adatokhoz, sajna, csak ő juthatott,
méghozzá a maga kiagyalta szóbeli kulcs segítségével. Drágán mérem a
szolgálataimat, a késedelmi kamatok meg egyenesen csillagászati összegre
rúgnak. Ralfinak jó ideje a színét se láttam. Utóbb hírül vettem, hogy ki akar
nyíratni. Találkozóra hívtam hát a Drome-ba – mint Edward Bax, a korábban
Rióban és Pekingben tempózó feketepiaci importőr.
 A Drome üzleti csomópont volt, levegőjében ott érződött az idegesség
verítékének fémes szaga. Izomagyúak rajzottak a tömegben, az erejüket
fitogtatták, olykor halványan, ellenségesen egymásra mosolyogtak.
Némelyikük annyi beültetéses műtéten esett át, hogy már nem is emlékeztetett
emberre.
Pardon hogy bocsánat, elnézést, emberek! Ez itt csak Eddie Bax;
Gyorskezű Eddie, az importőr, az ő feltűnésmentes sportszütyőjével... és kérek
mindenkit, még véletlenül se szúrja ki azt a rést a táskán, ahová a jobbja éppen
belefér!
Ralfi sem volt egyedül. Egy nyolcvankilós, szőke kaliforniai bélszínszelet
feszengett mellette. Lerítt róla, hogy harcművészetben pácolták. Eddie Bax
lezökkent a szemközti székre, mielőtt a fickó elvehette volna a kezét az
asztalról.
– Feketeöves? – kérdeztem kíváncsian. Bólintott; kék szeme automatikus
letapogató üzemmódban cikázott rajtam fel s alá.
– Én is az vagyok – folytattam. – Az övemet ebben a táskában hordom,
látja? – Azzal benyúltam a résen, és hüvelykujjammal felkattintottam a
biztonsági reteszt. Klikk. – Kétcsövű, tizenkettes, összedrótozott ravasszal.
– Puska – magyarázta Ralfi, a fiú hullámzó, kék nejloninges mellkasán
nyugtatva kövérkés kezét. – Johnny egy antik lőfegyvert dugdos a táskájában.
Hát ennyit Edward Baxről.
Ami Ralfit illeti, ő mindig az volt, ami, új vezetéknevét azonban példátlan
hiúságának köszönhette. Teste akár egy túlérett körte... mégis arra vetemedett,
hogy húsz éven át viselje a híres-hírhedt Christian White arcát. Az Árja
Reggae Band Christian White-jáét, aki saját generációjának Sonny Maója, a
rasszista rock apostola volt. Fújom az ilyen adatokat, sokra vihetnem valami
kvízműsorban.
Christian White: klasszikus pop-pofa egy énekes kidolgozott arcizmaival,
finoman metszett járomcsontokkal. Az egyik megvilágításban angyali, a
másikban elragadóan romlott, ám ebből az arcból most Ralfi szemei
tekintettek a világba: aprók voltak, hidegek és feketék.
– Kérlek – mondta. – Beszéljük meg a dolgot, ahogy üzletemberekhez illik!
– Szavaiból álságos nyíltságot éreztem kicsendülni. Iszonytató. Christian
White-tól őrzött szájának két sarkában nyálgöbök ültek. – Lewis barátunk –
biccentett az izomagyú felé – egy fasz, semmit sem ért. – Lewis nyugodtan
fogadta a bókot. Az az érzésem támadt, úgy rakták össze valami spéci
készletből. – Te nem vagy hülye, Johnny.
– Dehogynem, Ralfi. Egy hülye köcsög vagyok, tele implantokkal, ahová
elsuvaszthatod a szennyesedet, míg más köcsögök után nézel, hogy kinyírass
velük. A táskának erről a feléről nézve nagyon úgy tűnik, Ralfi, hogy
magyarázattal tartozol nekem.
– Csak a legutóbbi eresztéssel volt baj, Johnny. – Mély sóhaj. –
Viszonteladói minőségemben...
– Orgazdát akartál mondani – szúrtam közbe.
– Viszonteladói minőségemben nagyon ügyelnem kell, honnét szerzem be
az árut.
– Vagyis csak a legmenőbb tolvajokkal dolgoztatsz. Világos.
Ralfi megint sóhajtott.
– Igyekszem – mondta fáradtan – elkerülni, hogy hülyékkel üzleteljek.
Tartok tőle, hogy ezúttal melléfogtam.
A harmadik sóhaj volt a jel Lewisnek, aki működésbe hozta az asztallapra
tapasztott, rám hangolt neurodiszruptort.
Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy elhúzzam a ravaszt, de hasztalan:
ujjaimmal átmenetileg megszakadt a kapcsolatom. Éreztem a fém hidegét, a
szigetelőszalag érdességét, mellyel a vaskos markolatot betekertem, kezeim
azonban mintha viaszból lettek volna: távolinak, idegennek rémlettek. Csak
abban reménykedtem, hogy Lewis valóban akkora fasz, amekkorának látszik,
hogy nekem ugrik, hogy elmarja a táskát, és eközben mozdít valamit merev
ujjamon. Hiába vártam.
– Aggódtunk miattad, Johnny – dünnyögte a Pofa. – Nagyon. Tudod, amit a
fejedben hordasz, a jakuzák tulajdona. Egy őrült állat rabolta el tőlük, fiam.
Azóta felfordult már.
Lewis kuncogni kezdett. Hirtelen minden a helyére került bennem. Nem
állítom, hogy kellemes volt: mintha nedves homokkal teli zsákok zuhantak
volna egymásra odabent. A gyilkolás nem tartozott Ralfi eszköztárába, és ami
azt illeti, nem tartozott oda Lewis sem. Pechjére mégis szembekerült a Neon
Krizantém Fiaival, valami miatt, ami az ő tulajdonukat képezte – vagy inkább
más használta, de az ő jóvoltukból. Ralfi természetesen bármikor kimondhatta
volna a jelszót, hogy idio-szomatikus transzban kidumáljam magamból a
meredek programot anélkül, hogy egyetlen szavát is megjegyezném: egy
Ralfi-féle orgazda rendszerint beéri ennyivel. Nem úgy a jakuzák. Ha valaki,
ők aztán tudják, mire képesek a S.Q.U.I.D.-ek, és nem kockáztathatják, hogy
valamelyik kiolvassa az agyamból a drága programjuk homályos emlékeit.
Ami engem illet, keveset tudtam a S.Q.U.I.D.-ekről, de hallottam bizonyos
történeteket, amelyeket ügyfeleimnek semmi pénzért nem adtam volna tovább.
Nem, a jakuzák nem kockáztathatnak; nem engedhetik, hogy
tevékenységükről bizonyíték maradjon. Nem úgy érték el, amit elértek, hogy
bizonyítékokat hagytak maguk után – élő tanúkról nem is beszélve.
Lewis vigyorgott. Azt hiszem, elképzelt magának egy pontot valahol a
homlokcsontom mögött, és épp azt latolgatta, hogyan juthatna odáig a lehető
legfájdalmasabb módon.
– Hé – csendült egy halk női hang valahol a jobb vállam felett. – Kicsit
leengedtek a fiúkák?
– Tűnés, ribanc – vetette oda Lewis. Napégette arca rezzenetlen maradt.
Ralfi csak bámult maga elé.
– Lazítsatok! Mit szólnátok egy adag jóféle fűhöz? – A jövevény széket
húzott oda, és gyorsan leült, mielőtt azok ketten megakadályozhatták volna
benne. Épp hogy látható volt fixálódott látómezőm peremén: vékony csaj
tükrös napszemüvegben, sötét haja Kleopátra-fazonra nyírva. Fekete
bőrszerkó, alatta vörössel-feketével csíkozott póló. – Egy tízes grammja.
Lewis ingerülten felhorkantott, és megpróbálta lecsapni, de valahogy nem
érte el. A jövevény keze fellendült, megérintette a csuklóját. Élénkpiros vér
freccsent az asztalra. Lewis most saját csuklóját marolta, olyan erővel, hogy
bütykei elfehéredtek. Ujjai közül vér szivárgott – pedig úgy láttam, a csaj keze
üres.
Lewisnek szorítókötésre volt szüksége. Sürgősen. Felállt, azzal sem
vacakolt, hogy a székét hátratolja. A szék felborult, a fickó egyetlen hang
nélkül kotródott ki a látómezőmből.
– Orvoshoz kéne fordulnia – jegyezte meg a lány. – Ronda egy vágás.
– El se tudja képzelni – kezdte Ralfi, és hirtelenjében nagyon kimerültnek
tűnt –, milyen mély a szar, amibe az imént ugrott fejest.
– Komolyan? Igazi rejtelem! Halálosan izgatnak az ilyenek. Például hogy
miért ilyen csendes ez a maga barátja. Mintha ledermedt volna. Ez vajon mit
keres itt? – Felemelte a kis távirányítót, amit Lewistól szedett el.
Ralfi most már komolyan gondterheltnek látszott.
– Hm, esetleg... kereshetne negyedmilliót, ha ideadná azt az izét, és járna
egyet. – Kövérkés kezével idegesen végigsimított keskeny, sápadt arcán.
– Én munkát keresek – mondta a lány. Csettintett; a távirányító megvillant
a lámpafényben. – Melót. Az erős fiú felsértette a csuklóját. Mit gondol,
mennyiért pótolhatja?
Ralfi kiengedte a tüdejében tartott levegőt, és felnevetett. Kivillanó fogai
egyáltalán nem passzoltak a Christian White-i arcélhez. A lány kikapcsolta a
diszruptort.
– Kétmillió – mondtam azonnal.
– Ez az én emberem! A táskában mi van?
– Puska.
– Rázós. – Talán bóknak szánta. Ralfi nem szólt egy szót se.
– A nevem Millions. Molly Millions – közölte a lány. – Nem kéne
mennünk, főnök? Bámulnak a népek. – Felállt. Bőrnadrágja mélyvörös volt,
akár az alvadt vér.
 Csak most vettem észre, hogy a foncsorozott napszemüveg valójában
beültetett lencsepár; ezüstje teljesen eltakarta két szemüregét. A tükrökben új
arcom apró másait láttam.
– Engem Johnnynak hívnak – mondtam. – Magunkkal visszük Mr. Pofát.

Odakint lézengett és várt. Pont úgy festett, mint egy átlagos turista. Egy
facér technikus. Plasztik baseballsapkát és ostoba Hawaii-inget viselt, melyet
cége legnépszerűbb mikroprocesszorának mintázata díszített. Jellegtelen kis
ember, az a fajta, aki leissza magát valami szakébárban, ahol sült rizst meg
tengeri zöldféléket kínálnak. Az a fajta, aki kapatosan vállalatának himnuszát
kezdi gajdolni, utóbb elsírja magát, és hosszasan rázogatja a csapos kezét. A
stricik és a kajferek nagy ívben kerülik, mert lerí róla, milyen reménytelenül
konzervatív. Keveset vár az élettől, és kétszer is meggondolja, mielőtt a
hitelkártyájáért nyúl.
Ha így, utólag belegondolok, amputálhatták a bal hüvelykjét az első
ujjpercnél, és üreges protézissel pótolták. Az üregbe Ono-Sendai-féle
gyémántanalóg henger került, melyre jó három méternyi monomolekuláris
fonalat tekercseltek.
Molly pár szót váltott a Veszettkutya nővérekkel. Ez lehetővé tette
számomra, hogy kitaszigáljam Ralfit – a sporttáskát a puskával erősen a
hátába nyomtam közben. Molly láthatólag ismerte a két szörnyeteget:
hallottam, hogy a fekete felröhög.
Kiérve – talán mert sosem fogom megszokni az ilyesmit – reflexszerűen
felpillantottam, megbámultam a fölénk boruló szürke kupolát. Valószínűleg
ennek a tétovázásnak köszönhettem az életemet.
Ralfi továbbment. Nem hiszem, hogy menekülni akart – nyilván
beletörődött már sorsába. Tudta, vagy legalább sejtette, mivel került szembe.
Visszanéztem, és még láttam, hogy robban szét.
Az emlékezetembe égett felvétel visszajátszása: Ralfi lépked, mellette,
mintha a semmiből bukkant volna elő, feltűnik a kis turista. Mosolyog. Az
illendőség kedvéért meghajol – és leesik a bal hüvelykujja. Mint egy
bűvésztrükk. Az ujj ott függ ég és föld között. Tükrökkel csinálja? Esetleg
damillal? Ralfi megtorpan, a hátát mutatja nekünk, fakószürke
tropikálzakójának hóna alatt sarlóforma izzadtságfoltok sötétlenek. Tudta.
Tudnia kellett. Aztán újabb bűvészboltba való trükk: a protézist a gyilkos
kezéhez rögzítő, láthatatlan fonál keresztben átmetszi a koponyáját, épp a
szemöldök felett. Majd felfelé cikázik, lecsap, válltól mellkasig hasítva szét a
körteforma testet. A vágás olyan keskeny, hogy egy csepp vér sem ömlik, míg
a tagok a helyükön vannak. Az első rándulással egyidőben azonban győz a
gravitáció: Ralfi rózsaszínes folyadékok felhőjében hullik szét, három darabja
külön-külön csattan a kockakövön.
Néma csend.
Felfelé lendítettem a sporttáskát. Remegett a kezem.
A fegyver visszarúgása olyan erős volt, hogy kis híján a csuklómat törte.

Odakint nyilván esett: vízerek csorogtak a kupola egy résén át, a cseppek
körülöttünk kopogtak a betonon. Egy sebészbutik és egy régiségbolt közti
szűk sikátorban kuporogtunk Mollyval. A lány egyik foncsorozott lencséjével
épp hogy kilátott. A téren egy Volks-modul állt, vörös tetőfényei villogtak. A
zsaruk feltakarították Ralfit, és vadul kérdezősködtek közben.
Pörkös fehér csomók a vállamon, a fejemen: a teniszzoknik maradványai.
A sporttáska elformátlanodott plasztikbilincs volt a jobb kezemen.
– Gőzöm sincs, hogy hibázhattam el...
– Úgy, hogy gyors. De még milyen gyors! – Molly átfogta két térdét, a
sarkán hintázott. – Meg van drótozva az idegrendszere. A legfrissebb
szabadalom. – Elvigyorodott, fel is rikkantott az elragadtatástól. – Elkapom
azt a palit. Még ma éjjel. Ő a legjobb, a number one, a sztárok sztárja, az
abszolút csúcs.
– Ennek a palinak a kétmilliójáért viszont a következőt fogod tenni:
azonnal kiviszel innét! Az a tag egy chibai szervkádban termett. Jakuza
orgyilkos, semmi esélyed ellene.
– Chiba City? Aha. Tudod, Molly is járt ám Chibában! – Azzal megmutatta
a kezeit, enyhén széttárt ujjakkal. Formásak és fehérek voltak, ápolt, hosszú
körmei burgundivörösek. A körömágyak alatti tokokból tiz penge siklott elő:
halványkék acélból készült keskeny, kétélű szike valamennyi.

Sosem időztem sokat az Éjszakai Városban. Nincs ott senki, aki fizetne
azért, hogy emlékezzek a dolgaira, sőt, sokan rendszeresen fizetnek azért,
hogy elfelejthessenek ezt-azt. A garázdák egymást követő nemzedékei addig
tizedelték a közvilágítás neoncsöveit, míg a karbantartók feladták a hiábavaló
küzdelmet. A fénycsövek most már délidőben is éj feketén sorjáznak a kupola
gyöngyszürke hátterén.
Hová mehetsz, ha a világ leggazdagabb bűnszövetkezete tapogatódzik
utánad hűvös ujjaival? Hová rejtőzhetsz a jakuzák elől, akiknek saját
távközlési műholdjaik és űrsiklóik vannak? A jakuzák testvérisége igazi
multinacionális vállalat, mint az ITT vagy az Ono-Sendai. Születésem előtt jó
fél évszázaddal magába olvasztotta a Triádokat, a Maffiát, a Korzikai Uniót.
 Molly persze tudta a választ: a Gödörben kell elrejtőznünk, a legutolsó
bugyorban, ott, ahol mindenfajta külső behatás a nyers erőszak koncentrikus
köreit szüli. Irány az Éjszakai Város – azaz inkább az, ami az Éjszakai Város
felett található. Mert a Gödör szimmetriája fordított: alja az eget veri, az eget,
melyet az Éjszakai Város sosem láthat – lakói saját, akrilszármazékokkal
bemázolt mennyboltjuk alatt élnek és halnak. Felfelé törekedtünk, a homályba,
ahol Pri Tekék lapulnak, mint a középkori katedrálisok homlokzatának
faragott vízköpői, szájukban csempészett cigaretta lóg.
És nem ez volt az egyetlen problémám, amire Molly megoldást kínált.
– Szóval sarokba szorultunk, mi, Johnny-szan? Nincs módod hozzáférni
ahhoz a programhoz a fejedben, ha nem ismered a jelszót? – Csak vezetett,
bele a fényesen kivilágított metróállomáson túli sötétségbe. A betonfalakat
irkafirka csúfította, a hosszú évek termése, dühből és elkeseredésből fogant
freskóegyüttes.
– Az adatokat sebészi úton beültetett kontraautisztikus modulokon
keresztül viszem be – daráltam le szokásos üzleti halandzsám kurtított
változatát. – Az ügyfél kódját különleges mikrochip őrzi – ez még a
S.Q.U.I.D.-eknek is kemény dió. Róluk egyébként sem igen teszünk említést.
Rajtuk kívül nem férhet az anyaghoz senki: kábítószerrel, műtéttel, még
kínvallatással sem csikarható ki. Fogalmam sincs, mit cipelek éppen. Nem
tudhatom soha.
– Szkvid? – vigyorgott Molly. – Polip, sok ronda, vonagló csáppal? – Egy
néptelen piactéren vágtunk keresztül. Kétes alakok csak a halfejekkel és
rothadó gyümölccsel teliszórt betonnégyszög túloldaláról méregettek minket.
– Szupravezető kvantum-interferencia detektor – mondtam. – A háborúban
tengeralattjárók felkutatására, ellenséges kibernetikus hálózatok
megbénítására használták.
– Szóval ez olyan haditengerészeti izé? A háború idejéből? Egy... szkvid
meg tudná fejteni a jelszódat? – Molly megtorpant. Éreztem, hogy szemei rám
szegeződnek a tükörlencsék mögött.
– Még az egyszerűbb modellek is képesek kiszűrni egy-egy mágneses
töltést a Föld milliárdszor erősebb mágneses teréből. Olyan ez, mintha képes
lennél rá, hogy egy üdvrivalgástól visszhangzó stadionban meghalld egyvalaki
suttogását.
– Ezt csinálják a zsaruk a parabolikus mikrofonokkal meg a lézerekkel.
– Az én adataim ezzel együtt biztonságban vannak – vágtam rá némi
szakmai gőggel. – Egyetlen kormány sem engedi a rendőreinek, hogy
S.Q.U.I.D.-ekkel dolgozzanak. Nem bizony, még az állambiztonságiaknak se!
Túl nagy mozgástérre tennének szert a rivalizáló ügyosztályok. Nem sok kell,
és máris kész egy vadiúj botrány.
 – Haditengerészeti izé... – tűnődött Molly, aztán felragyogott az arca. –
Haditengerészeti. Van egy haverom, aki ott szolgált. Jonesnak hívják. Fel kéne
keresnünk, azt hiszem. Nagy drogos különben – muszáj lesz vinnünk neki
valamit.
– Drogos?
– Naná! Delfin a szerencsétlen.
Jones több volt közönséges delfinnél, bár egy közönséges delfin
szemszögéből nyilván kevesebbnek tűnt volna. Elnéztem, ahogy lustán forog
galvanizált tartályában – a peremen túlcsorduló víz egykettőre eláztarta a
cipőmet.
Jones az utolsó háborúból maradt selejt volt. Kiborg. Most kiemelkedett
kissé a vízből, látni engedte a húsába mélyedő acéllemezeket. Vizuális
poénnak szánhatta, de elég tragikus volt: természetes eleganciája szinte
semmivé foszlott a kezdetleges páncélzatban. Feje két oldalán szenzorokat
rejtett a deformált fémköpeny, piszkosfehér bőrének látható részein ezüstös
hegek éktelenkedtek.
Molly füttyentett. Jones csapkodni kezdett a farkával, még több vizet
kényszerítve a peremen túlra.
– Hol a fenében vagyunk? – tudakoltam. Bizalmatlanul néztem a
homályban felderengő formákat, a rozsdásodó láncokat, ponyvával takart
halmokat. A tartály feletti, elnagyolt faácsolaton több sor poros
karácsonyfaégő sorakozott.
– Hogy hol? Hát játékországban. Állatkert, vurstli és más effélék. „Válts
szót a veterán cettel”, meg ilyesmi. Szép kis cet ez a Jones...
Jones megint forogni kezdett, aztán megállapodott, és rám meredt szomorú,
vénséges szemével.
– Hogy kommunikál? – kérdeztem. Alig vártam, hogy odébbálljunk végre.
– Ez a legklasszabb az egészben. Köszönj szépen, Jones!
A karácsonyfagők egyszerre kigyúltak: vörösen, fehéren és kéken
világítottak.
VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK
VFKVFKVFKVFK
– Látod? Jól bánik a szimbólumokkal, bár a kód elég kezdetleges. Amíg a
haditengerészeméi szolgált, ilyenkor egy audiovizuális kijelzőhöz kapcsolták.
– Molly kis csomagot kotort elő dzsekije zsebéből. – Tiszta lószar, Jones.
Akarod?
A delfin mozdulatlanná dermedt a vízben, aztán merülni kezdett. Furcsa, de
eluralkodott rajtam a pánik: eszembe jutott, hogy nem hal, és akár meg is
fulladhat. – Johnny adatbankjának kódja kell, Jones. Gyorsan.
Az égők felpislákoltak, majd elhalványultak.
– Gyerünk már, Jones!
K
K
KKKKKKK
K
K
K
K
Kék égők, feszületformán.
Aztán a sötétség.
– Tiszta lószar, Jones! – ismételte Molly. – Semmi trükk!
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
FFFFFFFFFFF
A lány vonásait fehér neonfény fürösztötte. Nyers, monokróm árnyak
sötétlettek a járomcsontja alatt.
V VVVVV
V V
V V
VVVVVVVVV
V V
V V
VVVVV V
A vörös horogkereszt ágai hajladozni látszottak a lencsék tükrében.
– Add oda neki a löketet, Molly – suttogtam. – Megvan a kód.
Ralfi Pofa. Sose volt fantáziája.
Jones félig feltornázta páncéllal nehezített testét a peremre – úgy tűnt, a
tartály fémje mindjárt enged. Molly megküldte át oltópisztollyal: helyet
keresett a csőnek két páncéllemez közt. Sűrített levegő szisszent.
Fénymintázatok robbantak, színek vibráltak át a villanykörteerdőn, aztán
elhalványultak.
 Hagytuk Jonest, hadd lebegjen-forogjon tovább a sötét vízben. Talán épp a
Csendes-óceánon vívott háborúra gondolt, a kiber-aknákra, melyeket
semlegesített, óvatosan megpiszkálva áramköreiket szkvidjével, mellyel Ralfi
hülye kódszavát is kicsikarta a fejembe ültetett mikrochipből.
– Azt még megértem, hogy kiakadt, miután leszerelték – mormoltam. – Az
is oké, hogy hiánytalanul meghagyták az elektronikáját. De hogy a nyavalyába
kap rá egy kiberoid delfin a drogra?
– A háborúban szoktatták rá – magyarázta Molly. – Ahogy a többit. A
haditengerészet csinálta. Másképp hogy vette volna rá őket, hogy melózzanak
neki?

– Nem t'om, tényleg olyan nagy buli-e – mormolta a kalóz, aki nyilván még
több pénzt akart. – Egy olyan műhold pályaadatai, ami nem szerepel a
jegyzékében, nos...
– Ha vesztegeted az időmet, egy buznyákot se kapsz – közölte Molly, és az
összekarcolt műanyag asztal felett áthajolva megbökte a fickót mutatóujjával.
– Máshol tervezed beszerezni a mikrohullámokat? – A kalóz kemény
gyerek volt a kötelező Mao-ábrázat mögött. Alighanem itt született az
Éjszakai Városban.
Molly keze a dzsekije felé villant, és lehasított belőle egy darabot anélkül,
hogy a bőrét megkarcolta volna.
– Most áll az alku vagy nem?
– Áll – suttogta a fickó. Tönkretett dzsekijét nézte, reményei szerint csak
udvarias érdeklődéssel. – Áll.
Míg a korábban szerzett két rekordert ellenőriztem, a lány egyik cipzáras
zsebéből előhalászta a tőlem kapott papírszeletet. Széthajtogatta, elolvasta azt
a pár szót – ajkai némán mozogtak –, aztán vállat vont.
– Ez az?
– Kezdjük – mondtam, egyszerre nyomva le a két gép RÖGZÍTÉS
gombját.
– Christian White – szavalta Molly –, és az ő árja Reggae Bandje.
A hűséges Ralfi. Rajongó volt halála napjáig.
Az átmenet az idio-szomatikus üzemmódba sosem olyan gyors, amilyen
lehetne. A kalózrádiós egy csődbe ment utazási irodában dolgozott, egy
pasztellszínű kockában, melynek berendezése egy asztalból és három székből
állt. A bejárattal szemközti falon egy svájci tulajdonú orbitális gyógyüdülő
kifakult plakátja éktelenkedett. Molly könyöke mellett két füstüveg testű,
bádoglábú játékmadár kortyolgatott felváltva egy műanyag pohárból. Ahogy
lefelé tartottam idiótába, mozgásuk mind gyorsabbnak rémlett, brillantszín
tollazatúk csakhamar szivárványos sávvá mosódott össze. A műanyag falióra
villogó LED-je, mely a másodpercek múlását jelezte, értelem nélküli
vibrálásnak tűnt, azután kezdett elhalványulni Molly meg a Mao-képű kölyök
is; karjuk moccant csak olykor-olykor követhetetlen sebességgel, mint a
rovarok csápja. Azután mindent elnyelt a hűvös, szürke vibrálás, meg a
mesterséges nyelven szóló, végeláthatatlan litánia.
És csak ültem ott három órán át, míg az utolsó szóig ki nem dumáltam a
néhai Ralfi lopott programját.

A placc össz-vissz negyven kilométer hosszú, az egykori urbánus verőérre

Fuller-kupolák viharvert sora borul. Ha egy derült napon szüneteltetik a
közvilágítást, a napfény szürke derengés formájában tör utat magának az
akrilfesték rétegein át – az égbolt ilyenkor Giovanni Piranesi börtönfreskóira
emlékeztet. A placc déli végének három kilométere az Éjszakai Város. Nem
fizet se adót, se illetéket: a neoncsövek döglöttek, a gerendázat feketéilik a sok
évtizeden át itt lobogó tábortüzek kormától. Az Éjszakai Város délidejének
sötétségében ugyan ki figyel fel a civilizáció pár tucat bujdosó, őrült
gyermekére?
Két órája tartottunk felfelé cement lépcsősorokon és vaslétrákon, kiürült
konténerek, porlepte gépek mellett vezetett az utunk. Ahonnan elindultunk,
használaton kívüli raktárudvar lehetett: mindenütt háromszögletű tetőelemek
rozsdásodtak. A környék minden falát vastagon borította a szórópisztolyos
irkafirka: bandanevek, monogramok, évszámok a századforduló idejéből. A
graffitiözön egy darabig követett minket felfelé, majd fokozatosan elmaradt –
utóbb csak egy elnevezés ismétlődött: PRI TEK. Fröcskölt, fekete
blokkbetűkkel.
– Ki a Pri Tek? – tudakoltam.
– Mi nem, főnök, az hétszentség. – Molly egy rezgő alumíniumlétrán
tartott felfelé éppen, és eltűnt az egy plasztik burkolólapon tátongó lyukon át.
– Primitív technika, primitív technológia. – A szigetelőhab tompította a
hangját. Követtem, pedig nagyon sajgott a csuklóm. – Egy Pri Tek lehalt volna
a gyönyörűségtől a puskás trükköd láttán.
Egy órával később – egy újabb, ezúttal rétegelt lemezbe vágott,
szabálytalan alakú nyíláson vergődtem át éppen – találkoztam először eleven
Pri Tekkel.
– Semmi vész – suttogta Molly. Keze a vállamat érintette. – Ez csak Kutya.
Mizújs, Kutya?
A zseblámpa leukoplaszttal keskenyített fénykévéjében gubbasztó lény
ránk szegezte egyetlen szemét, majd kinyújtotta nagy, szürkés nyelvét, és
megnedvesítette agyarait. Elbizonytalanodtam kissé. Mióta számít a
doberman-foggyökök átültetése primitív technológiának? Immunoszupresszív
drogokat sem találni minden utcasarkon.
– Moll. – A fogorvosi beavatkozás nem tett jót Kutya kiejtésének. Kifordult
alsó ajkáról nyálinda csüngött alá. – Hallottalak gyönni. Rég nem. – Úgy
tizenöt éves lehetett, de az agyarak meg a fényes mozaikként megjelenő
műtéti hegek miatt egészen vadállati volt az arca. Jó sok időre és bizonyos
kreativitásra lehetett szükség e torzkép megalkotásához. A fiú grimasza arról
árulkodott, remekül érzi magát a fenevad bőrében. Foszladozó farmert viselt,
mely feketéllett a kosztól, a varrások mentén meg egészen kifehéredett.
Mellkasa és lába csupasz volt. Valami olyasmit művelt a szájával, ami a
vigyor helyi megfelelőjének imponált. – Követtek titeket.
Valahol odalent, az Éjszakai Város felső körében egy vízárus kínálta
fennszóval portékáját.
– Kapásod van, Kutya? – érdeklődött Molly, és oldalra villantotta
zseblámpáját. Vékony zsinórokat láttam, melyek a peremig húzódtak, és
elvesztek valahol a mélyben.
– Oltsd el a kibaszott lámpádat!
A lány megtette.
– Hogy lehet, hogy a tagnak, aki követ, nincsen lámpája?
– Nincs szüksége rá. Ez a pasi kemény dió, Kutya: ha az őreitek
kötözködnek vele, darabokban kerülnek haza.
– Barát, Moll? – Kutya hangja kelletlenségről árulkodott. Hallottam, hogy
csuszkolja talpa az érdes lemezt.
– Nem. De az én ügyem. Ez viszont – veregette meg a vállamat – barát.
Világos?
– Persze – mondta Kutya minden lelkesedés nélkül, aztán a tető pereméig
osont, és valami üzenetet kezdett pengetni a feszülő zsinórokon.
Az Éjszakai Város úgy terült el alattunk, mint egy patkányok számára
készült terepasztal. Az épületek parányinak látszó ablakaiban gyertyaláng
pislákolt, alig néhány helyen izzott villanyégők, karbidlámpák élesebb fénye.
Elképzeltem a se vége se hossza dominójátszmákba temetkezett véneket,
akikre a fejük fölé aggatott mosott ruhák jókora, meleg vízcseppjei hullnak –
aztán megpróbáltam elképzelni őt, ahogy ráérősen kapaszkodik felfelé a
sötétségben, ocsmány pantallóban és turistaingben, bambán, egykedvűen.
Hogyan követi vajon a nyomunkat? – Megáll az ész – suttogta Molly. – Jön a
szag után.

– Bagó? – Kutya megnyomorgatott dobozt rángatott elő a zsebéből, és

odakínált egy ellapult cigarettát. Megnéztem a márkáját, mialatt tüzet adott
egy konyhai gyújtóval. Füstszűrős Jehjüan, Pekingi Dohányipari Vállalat.
Ekkor érett meggyőződéssé a gyanúm, hogy a Pri Tekék feketézők.
Kutya és Molly folytatta a párbeszédet. Vitába bonyolódtak arról,
használhatja-e a lány a Pri Tekék egy bizonyos létesítményét.
– Egy rakás szívességet tettem nektek, ember! Kell a terep. És kell a zene
is.
– Te nem vagy Pri Tek...
Úgy egy kilométeren át csócsálták a témát, miközben Kutya ingatag
pallókon, kötéllétrákon kalauzolt bennünket tovább. A Pri Tekék a kupolákat
tartó gerendázat csomópontjaiban szövik meg hálójukat sűrű ragasztóval
kevert plasztikból, és hevederekben alszanak a mélység felett. Néhol olyan
szűkös a hely, hogy csak a kezeknek meg a lábaknak jut belőle.
Vérparkett – így nevezte Molly, és én, ahogy vadonatúj Eddie Bax cipőm
meg-megcsúszott a kopott, nedves fán, eltűnődtem, vajon mennyivel lehet az
veszélyesebb a környék többi részénél. Megértettem azt is, hogy Kutya
kifogásai alapjában rituális jellegűek, és hogy a lány végül megkapja majd,
amit akar.
Valahol alattunk ott köröz a tartályában Jones, aki most kezdi érezni a lövet
utáni másnaposságot. A rendőrség azzal untatja a Drome törzsvendégeit, hogy
Ralfi iránt érdeklődik. Mit csinált, miből élt? Kivel volt, mielőtt elhagyta a
helyiséget? És eközben sötét jakuza-árny vetül a város adatbankjaira: a Neon
Krizantém Fiai alig észrevehető nyomaimat kutatják a bankszámlák és
tranzakciók között. Információn alapuló gazdaság a miénk, tanítják az
iskolában. Amit viszont nem mondanak el, legalább ennyire fontos: lehetetlen
úgy mozdulni, élni, bármilyen szinten tevékenykedni, hogy ne hagyj magad
után nyomokat, személyes információk darabkáit – töredékeket, melyek
fellelhetők, tovább követhetők.
Mostanra a kalóz nyilván továbbította már kódolt üzenetünket a jakuzák
műholdjának. Egyszerű üzenet volt: „Hívjátok vissza a vérebeiteket, vagy
nyilvánosságra kerül a programotok!”
A program. Még most sem tudtam, mi a fene az. Én csak kiéneklem, ha
eljön az ideje, a megértés szintje zéró. Nyilván kutatási eredmények lehettek:
a jakuzák a lehető legkifinomultabb eszközökkel rendelkeznek az ipari
kémkedés területén. Tiszta sor: ellopnak valamit az Ono Sendaitól, és
udvariasan visszatartják, azzal fenyegetve a céget, hogy megfosztják az
eredmények biztosította előnytől azáltal, hogy szabadalmát nyilvánosságra
hozzák. De hát miért ne vehetne részt a játékban más is? Nem lenne-e jobb a
jakuzáknak, ha volna mit visszaszolgáltatniuk az Ono-Sendainak? Miért
ragaszkodnak hozzá annyira, hogy szegény Johhny mindörökre eltűnjön a
memóriaüzletből?
A drágalátos programjuk úton volt egy címre Sydneyben; úton egy olyan
helyre, ahol bizonyos összeg ellenében megőrzik a kliensek postáját, és nem
tesznek fel kérdéseket. Négyes kategóriába tartozó, felszíni továbbítás. A
másik példány jó részét töröltem, és a hiányzó byte-okra rögzítettem
üzenetünket. Annyi azért maradt a programból, hogy odaát megállapíthassák:
valódi.
Fájt a csuklóm. Meg akartam állni, hogy lefeküdjek, aludjak. Tudtam, hogy
ha nem teszem, hamarosan elvétek egy fogást és lezuhanok; hogy a fényes,
fekete cipő, melyet Eddie Baxnek vettem, lehúz az Éjszakai Városig. De aztán
megjelent a tudatomban ő, mint valami olcsó, vallásos hologram, fényesen;
Hawaii-ingén úgy terjeszkedett a felnagyított mikrochip, mint egy pusztulásra
ítélt városról készült műholdkép. Így hát tovább követtem Kutyát és Mollyt a
Pri Tek mennyekben. E paradicsomot olyan anyagokból róttak össze, melyek
az Éjszakai Város lakóinak sem kellettek már.
A Vérparkett átmérője nyolc méter lehetett. Olyan volt, mintha egy óriás
acélkábeleket tekert volna egy fémhulladéktároló köré, hogy aztán feszesre
húzza őket. Valahányszor mozdult, megnyikordult – márpedig állandóan
mozgott, ahogy a gyülekező Pri Tekék elfoglalták helyüket a kerületén fából
ácsolt lelátón. A faanyag ezüstös árnyalatot kapott, oly régi volt; a fényesre
simogatott felületekbe neveket, ocsmányságokat, biztató jelszavakat véstek. A
lelátót külön kábelek tartották, de a rögzítési pontok láthatatlanok maradtak a
Parkettet megvilágító két özönvíz előtti reflektor ragyogásában.
Egy lány – a fogai akár Kutyáé – ugrott most a Parkettre négykézláb. A
mellén tetoválás: két indigókék spirál. Középen kacagva esett egy srácnak, aki
valami sötét színűt vedelt egy literes üvegből.
A Pri Tek divat előnyben részesítette a hegeket, a tetoválást – és persze az
agyarakat. Az, hogy a Vérparkettet villanyárammal világították meg, nem illett
a képbe, de ezt a kivételt nyilván a rituálé, a sport vagy a művészet érdekében
tették. Hogy mi az igazi ok, nem tudhattam, de azt hamar felfogtam, hogy a
Parkett különös jelentőséggel bír számukra: lerítt róla, hogy több nemzedék
erőfeszítése hozta létre.
A hasznavehetetlenné vált puskát még mindig a kabátom alatt dugdostam.
Hidegsége megnyugtatott, noha több töltényem nem volt hozzá. Aztán
eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, mi történik, mire készülnek körülöttem.
Voltaképp erről szólt egész eddigi életem: üres tégely voltam, melyet időről
időre mások tudásával töltöttek meg, aztán kiürítettek. Szintetikus nyelven
kántáltam szövegeket, amelyekből egy kukkot se értettem. Technikás fiú. Na
persze.
Egyszerre feltűnt, mennyire elcsendesedtek a Pri Tekék. Aztán megjelent ő,
a fény és a sötétség határán, egy igazi turista közömbösségével méregetve a
Vérparkettet és a lelátón szorongó helybélieket. Tekintetünkben, mely most
találkozott először, felderengett a kölcsönös felismerés fénye – és bevillant
egy emlék Párizsról, a hosszított karosszériájú Mercedes Elektráról, mely a
Notre Dame felé siklott a szakadó esőben; mobil melegházak, japán arcok az
üveg mögött, száz meg száz Nikon vakujának villogása; kristály- és
fémvirágok. Ahogy a gyilkos szeme rám szegeződött, mintha ugyanezek a
gépek kattogtak volna.
Tekintetem Molly Millionst kereste, de ő eltűnt.
A Pri Tekék utat adtak neki, hogy tovább jöhessen. Ő meghajolt,
mosolygott, kilépett a szandáljából, ott hagyta őket egymás mellett katonás
rendben, aztán a Vérparkettre hágott. Felém közeledett a fémhulladékból
összerótt síkon át, éppoly könnyedén, ahogy egy közönséges turista trappol
végig egy jellegtelen hotel folyosójának műszálas szőnyegén.
Molly huppant a Parkettre, és megindult ellene.
A Parkett felbődült. Be volt mikrofonozva, ki volt erősítve az egész.
Hangszedőket kapcsoltak a Parkett négy sarkát tartó vaskos acélrugókhoz,
kontaktmikrofonokat tapasztottak egyes rozsdásodó lemezekhez. A Pri Tekék
erősítőt és szintetizátort működtettek: odafent a ragyogásban sikerült
felfedeznem néhány nagy hangfal körvonalait.
A szintetizátor verni kezdte az ütemet – ez olyan volt, mint egy metronóm
pontosságával lüktető szív dobogása. Molly megszabadult bőrjakójától és
csizmájától; pólója ujjatlannak bizonyult. Vékony karjait a Chibában beültetett
áramkörök mintázata árnyékolta. Nadrágja csillogott a reflektorok fényében.
Táncba kezdett. Behajlította térdét, talpa megfeszült egy szétlapított
üzemanyagtartályon – a Vérparkett pedig megremegett, válaszolt neki.
Világvégi volt a hang, amit eközben hallatott: mintha a mennyeket tartó
kábelek egyszerre megpattantak, a semmiben kígyóztak volna.
A bérgyilkos együtt mozdult a Parkettel. Néhány szívdobbanásnyi ideig
egyhelyben maradt, aztán megindult újra, tökéletesen számítva ki a Parkett
elmozdulását – mintha csak egyik lapos kőről a másikra lépdelt volna holmi
díszkertben. Egy jólnevelt ember nyugalmával vette le hüvelykujja hegyét, és
a fonalat Molly felé lendítette. A molekuláris szál a szivárvány színeit
villantotta fel a reflektorfényben. A lány előrevetődött, átfordult, felpattant,
ahogy a molekulalánc elsüvített felette. Acélkarmai automatikus védekező
reakcióként siklottak elő ujjaiból.
A dobgép gyorsabb tempót diktált. Molly tartotta az iramot, fekete tincsei
vadul röpködtek az ezüst lencsék körül, ajka vonássá keskenyedett az
összpontosítástól. A Vérparkett dongott és dübörgőit, a Pri Tekék ordítoztak
izgalmukban.
 A japán visszahúzta a fonalat, és méternyi hosszú darabját maga előtt tartva
pörgetni kezdte a gyomra magasságában: kísértetiesen dunnyogó polikróm
pajzs. Úgy tűnt, Molly csak most engedi el magát igazán, csak most szabadít
fel valamit ott legbelül: kezdett belemelegedni veszett táncába. Kiperdült,
oldalt szökkent, és egy könnyűfém motorblokkon landolt, mely közvetlen
összeköttetésben állt a tartórugók egyikével. A fülemre szorítottam tenyeremet
és térdre roskadtam, ahogy a hangzavar a tetőfokára hágott; arra gondoltam,
hogy lefelé zuhan az egész, le az Éjszakai Város poklába – szinte láttam, hogy
törünk keresztül a lemezpadlón, a mosott gályákon, hogy túlérett
gyümölcsökként loccsanjunk szét az utcaköveken... a kábelek azonban
kitartottak, és a Vérparkett úgy hullámzott, mint valami fékevesztett
fémóceán.
Molly táncolt, és a legvégén, mielőtt megint lecsapott volna a fonállal,
észrevettem valamit a japán arcán. Egy sajátos kifejezést, amely sehogy nem
illett oda. Nem félelem volt, és nem is harag. Hitetlenkedés lehetett, döbbent
értetlenség, elkeveredve a tisztán esztétikai undorral, amit a látottak és
hallottak szabadítottak fel benne – ekkortájt döbbenhetett rá, mi vár rá. Még
hátrább húzta a zümmögő fonalat – a szellemkör vacsoratál méretűre
zsugorodott –, aztán a feje fölé emelte kezét, és lecsapott vele: hüvelykujjának
hegye ragadozóként lódult a lány felé.
Molly épp lefelé liftezett a Parkettel, így a molekulalánc a feje felett suhant
el. Aztán felfelé lódult a placc, és a fonal útjába emelte a japánt. Simán el
kellett volna suhannia az ő feje felett is, hogy visszahúzódjék gyémántkemény
tokjába, de nem így történt: a csuklónál választotta el a kézfejet a kartól. Egy
szemvillanással utóbb nyílás tárult fel a Parketten, és a bérgyilkos, mint
valami búvár, belevetette magát – a kamikazék kimódolt eleganciával kelt útra
az Éjszakai Város betonja felé. Azt hiszem, azért döntött így, hogy nyerjen
magának pár másodpercnyi kenetteljes csendet. Molly igazi kultúrsokk
kíséretében végzett vele.
A Pri Tekék bömböltek. Valakinek eszébe jutott, hogy kikapcsolja az
erősítőt. Molly egyhelyben maradt, míg meg nem állapodott a Vérparkett is –
kapaszkodott némán, sápadt, rezzenetlen arccal, míg el nem csitult a bugás, s
csak a megkínzott fém ropogása, a rozsdán súrlódó rozsda csikorgása
hallatszott.
Átkutattuk a Parkettet a levágott kéz után, de nem került elő. Találtunk
viszont egy elegánsan metszett ívet egy koros acélblokkon: itt távozott a
molekulalánc. A friss vágási felület krómként csillogott.

Sosem tudtuk meg, elfogadták-e feltételeinket a jakuzák, vagy hogy

megkapták-e egyáltalán az üzenetet. Amennyire én tudom, a programjuk még
mindig ott várja Eddie Baxet egy polcon, a Sydney 5-ös Központi harmadik
emeletén, egy ajándékbolt hátsó helyiségében. Az eredetit valószínűleg
hónapokkal ezelőtt eladták... azaz visszaadták az Ono-Sendainak. De az is
lehet, hogy fogták a kalóz adását, mert senki nem jött többé utánam, pedig
majd' egy év telt el közben. Ha mégis jönnek, hosszú út vár rájuk felfelé a
sötétségben. Át kell verekedniük magukat Kutya őrein, és ha célhoz érnek is...
nos, nem is hasonlítok Eddie Baxre mostanság. Molly szabott át, helyi
érzéstelenítéssel. Az új fogaim kezdenek rendesen benőni.
Úgy döntöttem, idefent maradok. Mikor végigtekintettem eddigi életemen
az ő érkezésekor, ott a Vérparketten, egyszerre beláttam, micsoda üresség
tátong bennem. Megértettem: elegem van abból, hogy mások kacattára legyek.
Majd' minden éjjel lemászom Joneshoz. Partnerek lettünk mi ketten – és
persze Molly Millions. Molly intézi az üzletet a Drome-ban. Jones még
mindig a Vidámparkban él, de kapott egy nagyobb tartályt, ahová hetente
egyszer friss tengervizet töltenek. Drog is kerül neki, amikor csak akarja. Még
mindig dumál a gyerekekkel azon a kijelzőn, de van egy jobb berendezése is,
amin át velem érintkezik. Egy pavilont bérelek ott, abban tartjuk. Állítja:
menőbb még annál is, amit a háborúban használt.
Valamennyien szép pénzt keresünk, sokkal többet, mint azelőtt, mert Jones
szkvidje képes kiolvasni az agyamból bármit, amit valaha ott tároltak, aztán
továbbítja a kijelzőre, érthető nyelvre fordítva. Rengeteg minden kiderül így a
régi üzletfeleimről. Egy szép napon fogadok egy sebészt, piszkálja ki ezt a sok
szilikont a fejemből – az emlékeim attól fogva csakis az enyémek lesznek,
ahogy normális emberhez illik.
Addig is remekül elvagyok idefent a sötétben. Szívom a füstszűrös kínait,
hallgatom, hogy csepeg a víz a kupolák alatt. Pompás ez a csend – csak
nagynéha törik meg, mikor egy Pri Tek párnak táncolni támad kedve a
Vérparketten.
Még tanulok is. Most, hogy maga Jones segít kiokumlálni a dolgokat,
hamarosan én leszek a legtechnikásabb fiú az egész városban.
 A Gernsback-kontinuum
William Gibson

Szerencsére múlóban van, lassanként epizóddá szürkül a dolog. Ha valami

furcsát látok, az már csak periférikus vízió, az őrült látomás egy-egy töredéke
a szemem sarkában. A múlt héten láttam azt a repülőt átvonulni San Francisco
felett, de majdnem áttetsző volt már. A cápauszonyú sportkocsik ritkábban
tűnnek fel, és az országutak se válnak többé csillogó-villogó, nyolcvansávos
autópályákká – a múlt hónapban még efféléken kellett lavíroznom bérelt
Toyotámmal. Úgy sejtem, egyetlen látomás sem tart ki New Yorkig:
érzékelésem a valószínűség egyetlen hullámhosszára korlátozódik.
Megdolgoztam azért, hogy így legyen, de sokat segített a televízió is.
Londonban kezdődött a dolog, abban a görögnek mondott tavernában a
Battersea Park Roadon, ahol Cohen vállalatának költségén ebédeltünk.
Agyongőzölt volt a koszt, és jó félórába telt, mire behűtötték a retsinát.
Cohen a Barris-Watfordnál dolgozik – ez a kiadó jelenteti meg a
neonreklám, a flipperautomata meg a Japánból származó jojó képes történetét,
e jókora, szép keresletnek örvendő könyveket. Én pár sorozat cipőreklám-
felvétel miatt rándultam át az Államokból; bohó Day-Glo sportcipőbe bújt,
napbarnított lábú kaliforniai lányok mozgólépcsőztek előttem a St. John's
Wood belső udvarán, lejtettek végig a Tooting Bee kifutóin. Egy új, profitra
éhes cégecske úgy vélte, a londoni tömegközlekedés misztériuma keresletet
teremt majd a recés talpú, csupa műanyag lábbelikre. Ők döntenek, én
fotózom. Cohen hazaindulásom előtt egy nappal hívott ebédre. Őt még New
Yorkból ismertem. Ezúttal egy felettébb divatosan öltözött ifjú hölgyet hozott
magával: a lányt Dialta Downesnak hívták, lényegében nem volt álla, s
kiderült róla, hogy ismert pop-art történész. Ha visszagondolok az alkalomra,
magam előtt látom, ahogy felém lépked Cohen oldalán, a neonbetűkből álló
felirat alatt: AZ ŐRÜLET ÚTJA.
Cohen bemutatott minket, aztán elregélte, hogy Dialta Barris-Watfordék
legújabb vállalkozásának szerkesztője; az amerikai áramvonal-modernizmus
képes történetét készülnek megjelentetni. A kötet munkacíme:
SZÉLCSATORNÁBAN TERVEZETT JÖVŐ-VÁROS, AVAGY A
SOSEMVOLT HOLNAP.
A britek rajonganak az amerikai popkultúra barokkos elemeiért,
olyanformán, ahogy a németek az indiántörténeteket, az aberráltabb franciák
meg a régi Jerry Lewis-filmeket imádják. Dialta Downes szenvedélye az
amerikaiak legtöbbje által soha észre sem vett, ízig-vérig amerikai építészet
iránti rajongásban mutatkozott meg. Először fel se fogtam, miről magyaráz,
később kezdett csak derengeni a dolog. Az ötvenes évek vasárnapi televíziós
matinéi jutottak eszembe.
A helyi adók olykor régi, megviselt tekercseket szednek elő, hogy kitöltsék
velük a műsoridőt. Az ember mogyorókrémes szendviccsel, egy-egy pohár
tejjel a kezében üldögél a készülék előtt, miközben egy csupa serc hollywoodi
bariton szépen elmeséli, hogy a repülő autóé a jövő. És valóban: három
detroiti mérnök egy jókora, ósdi, szárnyakkal felszerelt Nash-sel piszmog,
aztán az ember láthatja vadul robogni a kocsit valami elhagyott kifutón
Michiganben. Felszállni sose látja, Dialta Downes sosemvolt-országában, az
akadályokat nem ismerő technokraták birodalmában azonban fel is
emelkedik... és meg sem áll addig a bizonyos holnapig.
Dialta a „futurisztikus” harmincas és negyvenes évek építészetének
furcsaságairól beszélt: ilyen furcsaságokkal az ember nap mint nap találkozhat
az amerikai városokban. A mozi homlokzatán mintha a titokzatos energia
kisugárzására készült volna a bordázott tető, a vegyeskereskedések portálja
hornyolt alumíniumlemez, a félreeső szálló halljában krómozott csővázú
székek porosodnakegy kollektív álomvilágjelenükben csúfosan elhanyagolt
kelléke valamennyi. A lány azt kívánta, örökítsem meg őket.
A harmincas évtized az amerikai ipari formatervezők első nemzedékének
korszaka volt. Ezt megelőzően minden ceruzahegyezőgép
ceruzahegyezőgépnek látszott: épp olyan volt, mint a jól ismert viktoriánus
készülék, tán valami egyszerű díszítéssel. A formatervezők forradalma után a
ceruzahegyezőgépek legtöbbje úgy festett, mintha szélcsatornában született
volna. E változás látszólagos volt persze: az áramvonalas fémhüvely ugyanazt
az idejétmúlt mechanizmust rejtette. Nincs ebben semmi különös – az
amerikai formatervezők zöme a Broadway díszlettervezői közül
verbuválódott. E kor termékei díszletek voltak csupán, látványos kellékek
azok számára, akik azt játszották, a jövőben élnek.
A kávé mellé dokumentumokkal teli, vaskos barna borítékot kaptam
Cohentől. A felvételeken ott ágáltak a Hoover-gát felett őrködő szárnyas
szobrok, ott éktelenkedtek a negyven láb hosszú párkánydíszek, amelyek
rendíthetetlenül állnak ellen bármely képzeletbeli forgószélnek. Tucatnyi
képet láttam Frank Lloyd Wright-féle Johnson's Wax Buildingről: ennek belső
terét egy Frank R. Paul nevű rajzoló Amazing Stories címlapjaival dekorálták.
Az ott dolgozók nyilván úgy érezték, Paul valamelyik légecsettel készült
ponyva-utópiájában élnek, Wright pedig minden kétséget kizáróan sarus-tógás
emberistenek számára tervezett.
Elidőztem egy különösen grandiózusra sikeredett, légcsavaros repülő
rajzánál. A gép egyetlen óriási szárny volt, olyan, mint egy vaskos,
szimmetrikus bumeráng, a legvalószínűtlenebb helyeken ablakokkal. A nagy
bálterem és a két teniszpálya helyét nyilak jelezték az 1936-ból származó
terven.
– Felszállt volna az az izé? – pillantottam Dialtára.
– Ó, ez a tizenkét motorblokk és ikerrotor ellenére sem túl valószínű... de
imádták, ahogy kinéz, érti? Alig két nap alatt ért volna New Yorkból
Londonba. A fedélzeten első osztályú éttermek, privát kabinok,
napozóteraszok, esténként dzsesszmuzsika, amire táncolni lehet... A tervezők
emberi léptékben gondolkodtak, igyekeztek azt nyújtani a közönségnek, amit
az leginkább kívánt. A közönség pedig jövőre áhítozott.

Cohen csomagját Burbankben kaptam meg, ahol három napon át

igyekeztem karizmatikusnak láttatni egy meglehetősen érdektelen képű
rockért.
Olyasmi, ami nincs, természetesen le lehet fotózni: átkozottul nehéz, ám
felettébb kifizetődő foglalatosság. Nem csinálom rosszul, de a legkiválóbb se
vagyok; a nyomorult rocker jócskán próbára tette Nikonom képességeit.
Lekonyultam, mire végeztünk, hisz a jó munkát szeretem, az átutalás
visszaigazolása azonban feldobott valamelyest. Úgy döntöttem, a kínokért a
művészkedő Barris-Watford megbízással vígasztalom magam.
Cohen a harmincas évek formavilágáról írt könyveket küldött, egy rakás
fotót áramvonalasnál áramvonalasabb épületekről, és listát mellékelt a Dialta
Downes által leginkább kedvelt kaliforniai objektumról is.
Az épületfényképezéshez rengeteg idő kell. Munka közben minden ház
amolyan napórává válik; várni kell, míg az árnyék odébbkúszik egy-egy
kiszemelt részletről, várni, míg a kívánt módon mutatkozik meg a struktúra
tömege, egyensúlya. Miközben várakoztam, Dialta Downes Amerikájába
képzeltem magam. A Hasselblad külön-külön lekapott gyárépületeinek
némelyike ugyanazt a totaliter kevélységet árasztotta, mint az Albert Speer
által Hitlernek épített stadionok. Minden egyéb vigasztalanul ócska volt: a
lehangoló házsorok, álmos garniszállók, menedékhelyek, kis használtautó-
kereskedések légkörében fogant, mulandónak bizonyult kollektív életérzés, a
harmincas évek depressziója termelte ki őket.
A benzinkutakat már jobban szerettem.
A Downes-korszak csúcspontján a kaliforniai benzinkutak tervezésének
feladatát Könyörtelen Mingre, a Flash Gordon-képregények főgonoszára
ruházták. Mivel ő szülőplanétája, a Mongo építészetét kedvelte, a partvidéken
mindenütt fehér stukkódíszes sugárágyú ütegállásokat emeltetett. Az
elméretezett központi tornyokat a stílusra oly jellemző radiátorbordák
ékítették. Csak úgy ontották volna az elvakult lelkesedés hullámait,
üzembehelyezésük módjára azonban a kutya sem emlékezett többé: San
Joséban épp idejében kaptam lencsevégre egyet – pakolás közben buldózerek
jöttek, és földig rombolták e vakolt gerendákba, olcsó téglákba álmodott,
szerkezeti tökélyt.
– Ha úgy tetszik – mondta Downes –, az a világ egy alternatív Amerika: a
sosemvolt nyolcvanas évek, a szertefoszlott álmok rommezeje.
Ez járt a fejemben, míg piros Toyotámmal sorra jártam a Dialta-féle
szocioarchitektúrális akadálypálya állomásait. Igyekeztem elképzelni azt a
sosemvolt kísértet-Amerikát. Magam előtt láttam partra vetett tengeralatt
járókhoz hasonlatos Coca-Cola-üzemet, öt előadásra hitelesített
filmszínházait, amelyek küllemük alapján kiveszett szekták fétisimádó
szertartásainak helyszínéül is megfeleltek volna. A romok közt bolyongva
eltűnődtem, mit szórnának az elveszett jövendő emberei ahhoz a világhoz,
amelyben én élek. A harmincas években fehér márványról, áramvonalas,
krómozott karosszériákról, elpusztíthatatlan kristályszerkezetekről, ragyogó
bronzról álmodtak... a ponyvamagazinok megénekelte rakéták a Hold és a
Mars helyett mégis London felé süvöltöttek az éjszakában. A háború után
mindenkinek lett kocsija, szárnyak nélkül persze, és akadt szuperautópálya is,
ahol száguldozhattak. Az égbolt elsötétült, a kipufogógáz szétmarta a
márványt, kikezdte a csodatévő kristályokat.
Aztán egy napon, miközben Ming harcias stílusának egy Bolinas
külvárosában felfedezett díszpéldányát készültem lefotózni, átszakítottam a
valószínűség finom hártyáját. Észrevétlenül átcsúsztam egy határon, és...
...és mikor felpillantottam, hatalmas bumerángra emlékeztető, tizenkét
légcsavaros, csupaszárny gépet vettem észre az égen. Ormótlan
könnyedséggel kelet felé siklott, oly közel, hogy még a szegecsfejeket is
megszámolhattam tompaezüst burkolatán, miközben fülemben – így tűnt
legalábbis – ott visszhangzott a dzsessz.

Kihnhez fordultam a dologgal.

Merv Kihn szabadúszó újságíró texasi őslényészlelésekre, UFO-
mániásokra, Nessie-szerű szörnyetegekre, kormányszintű összeesküvés-
elméletekre és az amerikai tömegtudat hasonló vadhajtásaira specializálta
magát.
– Jó szöveg – mondta, hawaii ingébe törölve polaroid szemüvegének sárga
lencséit. – De nem kellően beteges, hiányzik belőle az igazi lendület.
– De tényleg láttam, Mervin! – fakadtam ki. Egy úszómedence partján
üldögéltünk Arizona napja alatt. Barátom visszavonult Las Vegas-i tisztviselők
csoportját várta. Vezetőjük állítólag mikrohullámú sütőjén át kapott üzenetet a
földönkívüliektől.
– Hát persze – bólintott Kihn. – Naná, hogy láttad. Olvastad az írásaimat is,
mégsem emlékszel, mivel magyaráztam az UFO-észleléseket. Egyszerű, akár
az egyszeregy: az emberek... – visszatolta hosszú karvalyorrára a polaroidját, s
egyre méregetett baziliszkusz-tekintetével. – ...látnak ezt-azt. Mindenfélét.
Nincs ott semmi, ők mégis látják. Talán mert szükségük van erre a látványra.
Olvastál Jungot, tudod, mi az ábra... A te esetedben magától értetődő a
magyarázat: elismered, hogy ezen az alternatív valóságon töprengtél. Nézd,
biztos, hogy te is megpróbálkoztál annak idején a fűvel. Hányan akadtak a
hatvanas évek Kaliforniájában, akik nem hallucináltak? Éjszakánként neked is
úgy tűnt, hogy a Disney-stúdió rajzolói egyiptomi hieroglifákkal firkálták tele
a farmerodat, máskor meg...
– Ez más volt!
– Persze, egészen más. Valós közegben tűnt fel, nemde? Az egyik
pillanatban minden a legnagyobb rendben, aztán ott terem a szörnyeteg, egy
mandala, egy neonfényt árasztó szivar. A te esetedben épp egy Tom Swift-féle
óriásgép. Megesik az ilyesmi. Még csak őrült sem vagy. Értesz, ugye? –
Viharvert hűtőtáskájából egy doboz sört halászott elő. – Múlt héten a virginiai
Grayson megyében jártam. Elbeszélgettem egy tizenhat éves lánnyal, akit
megtámadott egy medvefő.
– Egy micsoda?
– Egy medvefej. Egy medve levágott feje. Tudod, ez a medvefő repülő
csészealjon közlekedett, az meg olyan volt, akár egy dísztárcsa Wayne apó
ócska Cadillacjéről. A szeme vöröslött, mint a cigarettaparázs, a füle mögött
teleszkópos fémantennák meredeztek.
– És megtámadta a lányt? Hogyan?
– Nem muszáj megtudnod: nyilvánvalóan túl fogékony vagy az ilyesmire.
A medvefő egyébként – folytatta Kihn egyre jobban kiütköző délies
akcentussal – hidegnek, fémesnek tűnt. Elektronikus zörejeket hallatott. Ez
már valami, barátocskám: az elfojtott ösztönök mesterműve. A lány
természetesen boszorkány, akinek nincs lehetősége kibontakozni ebben a
társadalomban. Ha nem a Bionikus Férfi meg az Űszekerek ismétlésein nő fel,
bizonyára az ördögöt látta volna, így szépen alkalmazkodott a
körülményekhez. És tudja is, mi történt vele: tíz perccel azelőtt jöttem el, hogy
a nehézsúlyú ufósok megérkeztek a szerkentyűikkel.
Képemre kiülhetett az elkeseredés, mert Kihn óvatosan a hűtőtasak mellé
tette a sörét, és feltápászkodott.
– Ha formálisabb magyarázatot akarsz, úgy fogalmaznám: szemiotikai
kísértetet láttál. Manapság az összes rémlátomány a társadalmi tudatot átható
sci-fi formanyelvbe ágyazódik. Megengedem, talán léteznek idegenek, de
semmiképp se olyanok, amilyenek az ötvenes évek képregényeiben
szerepeltek. Azok csak a szemiotika fantomjai, a kulturális tárgyú képzelgések
önálló életre kelt szilánkjai. Épp úgy, mint a Jules Verne-stílusú léghajók,
amiket a vén kansasi farmerek látni vélnek. A te fantomjaid másfélék, ennyi az
egész. A te géped valaha a tömegek képzelgésének tárgya volt, te meg
ráhangolódtál valahogy az ő hullámhosszukra. Ne nyugtalankodj – ez most a
legfontosabb.
Azért nyugtalankodtam.
Kihn átgereblyézte ritkuló szőke haját, aztán felkerekedett, hogy megtudja,
mi mondanivalója akadt a földönkívülieknek ezen a környéken. Én a
szobámba húzódtam, leheveredtem a hűvös homályban és egyre
nyugtalankodtam. Nyugtalankodtam még akkor is, mikor felébredtem.
Kihn üzenetet tűzött az ajtómra: egy charter-járattal északra repül, hogy
utánajárjon egy állatpusztulással kapcsolatos mendemondának. Újságírók
specialitása közt az effélék a Puszka gyűjtőnevet kapták.
Lezuhanyoztam, lenyeltem egy málladozó diétás tablettát, ami jó három
éve hányódott borotválkozó nesszeszerem legalján, aztán visszaindultam Los
Angelesbe.
Sebességem a Toyota fényszóróinak hordtávolságára korlátozta
látóteremet. Azt reméltem, elboldogulok a vezetéssel akkor is, ha közben más
foglalkoztat – magamba mélyedtem tehát, nem törődtem az amfetamin meg a
kimerültség szülte képzetekkel, se a kísérteties fényben fürdő növényzettel;
ezek mindig csak a késő éjszakai országutak mentén riogatják az embert.
Elmém ekkorra önállósította magát, fejemben, szűk, asszimetrikus pályán,
Kihn véleményének mondatai keringtek. Szemiotikai fantomok... A tömegek
képzelgésének töredékei, melyeket jöttöm szele tovasodor...
Ez a gondolati csapda ugyancsak besegített a tablettának, s az utat
szegélyező, sebességtől elmázolt növényzet lassanként felöltötte a műholdak
infravörös tartományában készített felvételeinek színeit. A Toyota két oldalán
világító foszlányok viharzottak el.
Mikor a padkára húzódtam, a kerekek alatt tucatjával ropogtak a
sörösdobozok. Kikapcsoltam a fényszórót és eltöprengtem, hány óra lehet
Londonban; próbáltam elképzelni a reggeliző Dialta Downest hampsteadi
otthonában, áramvonalas fémszobrocskák, amerikai kultúráról szóló könyvek
között.
A sivatagi éjszakák lenyűgözőek idekint: a Hold olyan közelinek rémlik,
hogy szinte elérheted. Hosszú ideig bámultam, s végül úgy döntöttem,
Kihnnek igaza van.
 Fő a nyugalom. Szerte a világban naponta látnak emberek – normálisabbak
annál, amilyen én valaha lenni akarok – óriás madarakat, Nagylábat, repülő
olajfinomítókat; ezek az észlelések segítik állandó elfoglaltsághoz és
megélhetéshez Merv barátomat. Miért izgatnám magam a harmincas évek
popkultúrájának egy Molinas felett elszabadult terméke miatt? Elhatároztam,
hogy aludni térek, hisz nem fenyeget más, mint pár csörgőkígyó, egy-egy
falkányi emberevő hippi: saját kontinuumom ismerős szemétdombján
biztonságban vagyok. Reggel tovább roboghatok Nogalesig, hogy lefotózzam
a régi kuplerájokat – már évek óta ezt tervezgetem. A tabletta hatása múlóban
volt.

Fény ébresztett fel, aztán meghallottam a hangokat is. A fény valahonnét a

hátam mögül áradt, tünékeny árnyakkal hintette be a kocsi utasterét. A hangok
halkan szóltak, össze-összemosódtak. Férfiak és nők társalogtak.
Nyakam elzsibbadt, szemeim kápráztak. A kormánykeréknek szoruló
lábaimat nem éreztem. Ingem zsebébe kotortam a szemüvegemért. Sikerült
megtalálnom és feltennem.
Hátranéztem, és megpillantottam a várost.
Toyotám csomagtartójában ott lapultak a harmincas évek designjáról szóló
könyvek. Az egyikben idealizált város képei sorakoztak, amelyet a Metropolis
meg a Mi lesz holnap? stílusában terveztek. Minden felfelé tört persze, a
koncepcióba tökéletesen illeszkedő felhőkön át a léghajóparkolókig, a
neonfényben fürdő tornyokig. A mögöttem emelkedő város az e rajzokon
látott település roppant mása volt, toronyház toronyház hátán zsúfolódott
ragyogón, lépcsős piramis gyanánt övezve a középpontban álló
aranytemplomtornyot, mely az őrült radiátorbordázattal, a mongói benizkutak
díszével büszkélkedett. A legkisebb toronyházban is elfért volna az Empire
State Building. Az épületek közt ívelő kristályutakat gömbölyded vonalú
járművek rótták, úgy villództak a magasban, akár a kerékküllők. A levegőben
csak úgy rajzottak a gépek: óriás repülőszárnyak, sebesen cikkázó ezüstös kis
micsodák (olykor az éken átívelő hidakról is felemelkedett méltóságteljesen
egy-egy, hogy csatlakozzék táncukhoz), mérfoldnyi hosszú léghajók, lebegő
szitakötők, girokopterek...
Lehunytam a szemem, és visszafordultam a vezetőülésben. Mikor
kinyitottam, szinte kényszerítettem magamat, hogy a sebességmérőt nézzem,
az út porát a fekete műszerfalon, és a telezsúfolt hamutartót... Lehunytam a
szemem megint.
– Amfetamin-pszichózis – mormoltam. Felnéztem. A műszerfal ott volt, a
por is, ráadásnak a megnyomorgatott füstszűrők. Óvatosan, fejemet alig
mozdítva bekapcsoltam a fényszórókat...
...és megláttam a párt.
Szőkék voltak mindketten. Ott álltak saját kocsijuk, egy alumínium
alligátorkörte mellett. A gépnek cápauszonyt formázó fara volt, és olyan fekete
abroncsai, mint a játékautóknak. A férfi átfogta a nő derekát és a város felé
mutatott. Mindketten fehér öltözéket viseltek, szellőset, lábat szabadon
hagyót, makulátlan fehér strandcipővel. Egyikük se vette észre fényszóróimat.
A férfi valami bölcset és határozottat mondott, a nő pedig bólogatott és én
hirtelen félni kezdtem, félni úgy, ahogy eddig soha. A józanság értelmét
veszítette; valahogy megéreztem, hogy a város mögöttem Tucson – egy
álombéli Tucson, egy letűntkor kollektív óhajának kivetülése. Tudtam, hogy
minden részletében valódi. Az előttem álló pár ott élt, tőlük rémültem meg.
A Dialta Downes-féle nyolcvanas évek szülöttei voltak, a NagyÁlom
örökösei. Fehér bőrűek, szőkék és minden bizonnyal kék szeműek. A
honfitársaim. Dialta azt mondta, először Amerikában köszöntött be a jövő,
aztán odébbállt a környékről... itt, az Álom szívében azonban időzött még. Itt
egyre tovább és tovább fejlődhetett fajunk, mint sem tudva
környezetszennyezésről, a fosszilis nyersanyagkészlet kimerüléséről,
idegenben vívott háborúkról, amelyekben a vereség is lehetséges. Ápoltak
voltak, boldogok, tökéletesen elégedettek önmagukkal és világukkal. Ebben az
Álomban ugyanis ők uralták a világot.
Mögöttem ott nyújtózott a kivilágított város: fényszórók kévéi pásztázták
az eget, pusztán a mulatság kedvéért. Elképzeltem, amint embereim a fehér
márványplazákon andalognak öntudatosan és mozgékonyán, csillogó
szemükben a széles sugárutak, ezüstös gépkocsik felett érzett büszkeséggel. A
hitleri idők ifjúsági propagandájának vészjósló jövőképét idézte mindez.
Sebességbe löktem a Toyotát és lassan megindultam előre, míg a párt csak
háromlábnyi távolság választotta el a lökhárítótól. Még mindig nem vettek
észre. Leengedtem az ablakot, hogy halljam, mit mond a férfi. Szavai éppoly
élénken, ám üresen csendültek, mint a Kereskedelmi Kamara beszámolói.
Tudtam, hittel ejti ki valamennyit.
– John – hallottam a nőt –, elfelejtettük bevenni az ételpirulánkat! – Az
övén függő tasakból két ragyogó kapszulát szedett elő, az egyiket társának
nyújtotta.
Visszakanyarodtam az országútra, kilőttem Los Angeles felé, s közben
egyre csóváltam, ráztam a fejemet.

Egy benzinkúttól felhívtam Kihnt. A kút új, ocsmány hispano stílusú

létesítmény volt. Barátom visszatért az expedícióból és úgy tűnt, hívásom épp
nem zavarja.
– Egén, ez fura lehetett... Próbáltál fényképeket csinálni? Nem mintha
sikerülhettek volna, de ez hozzáadna a történet drámaiságához: a képek,
amiken nem látszik semmi!
– De most... mit csináljak?
– Nézd sokat a televíziót. Különösen ajánlhatom a kvízjátékokat és a
filmsorozatokat. Menj pornómoziba! Láttad már a Nácik szerelmi fészkei!
Errefelé kábelen is adják. Tényleg rettenetes. Épp ez kell neked!
Nem értettem, mire akar kilyukadni.
– Ne ordibálj! – intett nyugalomra. – Ne ordibálj, és figyelj rám. Beavatlak
egy szakmai titokba: az igazán vacak programok elűzik a szemiotikai
kisérteteket. Ha engem megóvnak a kis zöld emberkéktől, hatásosak lesznek a
te Art Deco fantazmagóriáid ellen is. Próbáld ki! Mit veszíthetsz?
Nyomban ezután arra kért, fejezzük be: kora reggel találkozót beszélt meg
a választottakkal.
– Kicsodákkal? – kérdeztem.
– Azokkal a vegasi öregekkel, akik a mikrohullámú sütőiken át...
Eltöprengtem, felhívjam-e Londonban Cohent, hogy közöljem: fotósa épp
be nem tervezett vakációját tölti a Homályzónában... aztán inkább hatalmas
adag feketekávét vettem az automatából, visszaültem a Toyotába, hogy
folytassam utamat Los Angeles felé.
Los Angelesbe menni hülye ötlet volt, két hetet ott tölteni pedig színtiszta
önsanyargatás. A környék igazi Downes-vidék: az Álom töredékei lestek rám
mindenütt, hogy az őrületbe kergessenek. Csaknem összetörtem a kocsit
valami felüljárón Disneyland közelében, mikor az út legyezőformán szétterült,
akár a trükkökhöz használatos kártyacsomag, s én ott maradtam a tucatnyi
minisáv egyikén, miközben körülöttem egyre-másra süvítettek el a
cápauszony-hátsójú, csupa krómdísz rakétakocsik. És ami még ennél is
kínosabb: Hollywoodban nyüzsögtek az olyan emberek, akik túlságosan is
emlékeztettek az Arizonában látott szuperemberekre.
Szereztem egy olasz rendezőt, aki unalmában előhívást vállalt, és
fürdőmedencés belső udvarokat tervezett, míg a hajójára várt; kidolgoztattam
vele Downes valamennyi negatívját. Ami engem illet, nem voltam kíváncsi az
anyagra, de ez nem zavarta Leonardót. Mikor végzett, átnéztem a képeket, de
csak úgy, mintha egy pakli kártyát kevernék át, azután légipostán Londonba
továbbítottam az egészet. A végén taxiba ültem, egy olyan mozihoz vitettem
magamat, ahol a Nácik szerelmi fészkét adták, és ki sem nyitottam a szememet
egész úton.
Cohen gratuláló távirata egy héttel később várt San Franciscóban.
Dialtának nagyon tetszettek a képek. Cohen is ámult, hogy sikerül „ennyire
ráhangolódnom” a dologra, és alig várta, hogy megint velem dolgozhasson.
Azon a délutánon megint kiszúrtam a repülő szárnyat a Castro Street felett, de
valami nem stimmelt vele: mintha csak félig-meddig lett volna ott. A
legközelebbi újságoshoz siettem és amit tudtam, összevásároltam az
olajválságról meg az atomenergia-felhasználás veszélyeiről. Úgy döntöttem,
repülőjegyet váltok New Yorkba.
– Pokoli egy világba' élünk, mi? – A tulaj vézna néger volt rossz fogakkal
és árulkodó vendéghajjal. Bólintottam, farmerom zsebébe kotortam apróért.
Alig vártam, hogy egy padon beletemetkezhessek a bennünket a körülvevő
disztópia kérlelhetetlen lényeibe. – De lehetne rosszabb, igaz-e?
– Igaz – feleltem –, vagy még annál is rosszabb; lehetne tökéletes.
Utánam bámult, ahogy tovább caplattam az aznapra rendelt katasztrófa-
sűrítménnyel.
 Egy hologramrózsa szilánkjai
William Gibson

Azon a nyáron Parkernek sok baja volt az alvással.

Volt egy pár áramszünet, és a delta-induktor zavarai miatt fájdalmasan
hirtelenül kellett eszméletre térnie. Hogy ezeket elkerülje, kordtapasszal,
miniatűr alligátorcsipeszekkel és fekete szigetelőszalaggal egy akkumulátoros
ASP-konzolhoz kötötte az induktort. Energiakimaradás esetén az induktor
bekapcsolta a konzol visszajátszó áramkörét.
Vett egy ASP-kazettát, aminek az elején a felhasználó egy csendes
tengerparton aludt. Egy fiatal, szőke jógi rögzítette 20-20 arányú vízióval és
abnormálisán erős színérzékenységgel. A srác csak azért repült Barbadosra,
hogy szundítson egyet, és végrehajtsa reggeli gyakorlatát a tengerpart egy
pompás, elhagyatott homoksávján. A kazetta átlátszó dobozára laminált
mikroinfóból kiderült, hogy a jógi induktor nélkül is képes átküldeni magát az
alfából a deltába. Parkert ámulatba ejtette a dolog – ő már két éve képtelen
volt induktor nélkül aludni.
Csak egyszer volt képes végigülni az egész felvételt, de már kívülről
ismerte az első öt szubjektív perc valamennyi érzetét. Az egészben a
légzőgyakorlat elején levő rövidke szerkesztési hibát tartotta a
legérdekesebbnek: egy pillanatra látni lehetett a partrészt elkerítő lánckerítés
mellett álló őrt, meg a vállára akasztott fekete géppisztolyt.
Miközben Parker aludt, a város hálózataiból eltűnt az energia.
A deltából delta-ASP-be be való átmenet sötét robbanás volt a testében.
Ismerte az érzést, és ez megszelídítette a dolgot. Érezte a vállai alatt a hideg
homokot. A reggeli szellő lengetni kezdte meztelen bokái körül kopott
farmerjának szárait. A srácnak nemsokára fel kellett kelnie, hogy megkezdje
az Ardha-Matsyendra-akármijét – Parker a másik két kezével megmarkolta a
sötétben az ASP-konzolt.

Hajnali három óra.

A sötétben készítesz magadnak egy csésze kávét és zseblámpával
világítasz, mikor a gép kiokádja a forró vizet.
Reggel rögzített álmaid elhalványulnak; a kubai teherhajó sötét sziluettje –
amit más szemekkel láttál – a horizonttal együtt foszlik semmivé, ahogy
áthalad agyad szürke képernyőjén.
 Hajnali három óra.
Hagyd, hogy a tegnap sima, sematikus képekké rendeződjön körülötted.
Amit mondtál – amit a lány mondott – ahogy végignézted, hogy csomagol és
telefonon, taxit rendel. Akárhogy variálod őket, az események mindig
ugyanazzá a képpé rendeződnek; hieroglifákká, amik egyetlen központi
részletbe futnak össze: ott állsz az esőben és üvöltözöl a taxisofőrrel.
Az eső savas volt és savanyú, majdnem húgyszínű. A taxis seggfejnek
nevezett, de ettől még ki kellett fizetned a viteldíj kétszeresét. A lánynak
három csomagja volt. A gázálarcában és a szemüvegében a fickó úgy nézett ki,
akár egy hangya. Elcaplatott az esőben. A lány sem nézett vissza. Ahogy
utoljára ránéztél, már ő is óriáshangya volt – egy hangya, aki beint neked.

Parker életében először egy Judy Dzsungele nevű texasi viskóvárosban

látott ASP-egységet. Olcsó műkrómba ágyazott masszív konzol volt. Ha az
ember a nyílásába helyezett egy tízdolláros bankót, öt percnyi szabadeséses
gimnasztikát kapott egy svájci tulajdonú orbitális gyógyüdülőben, a
húszméteres csúcsponton egy tizenhat éves Vogue-manökennel. A
Dzsungelben, ahol egyszerűbb volt fegyvert venni, mint forró fürdőt, elég
népszerű műsor volt.
Parker egy évvel később hamis papírokkal éppen New Yorkban
tartózkodott, amikor karácsony előtt a legnagyobb boltokban már kapni
lehetett a két vezető cég által gyártott első hordozható konzolokat. A
Kaliforniában rövid ideig virágzó ASP-pornószínházak ezt a csapást már nem
élték túl.
A hologram-biznisz is tönkrement, és a teljes háztömböket elfoglaló Fuller
holocsarnokok, amik Parker gyerekkorában még templomok voltak,
többszintes szupermarketekké alakultak, vagy poros vidámparkoknak adtak
otthont, amikben a kék cigarettafüstfelhőkön fakó neonbetűkkel átvibráló
LÁTSZÓLAGOS ÉRZÉKSZERVI ÉRZÉKELÉS feliratok alatt még mindig
meg lehet találni a régi konzolokat.
Parker közben harmincéves lett, és abból élt, hogy folytatásokat írt az ASP-
adásokhoz, meg hogy beprogramozta az ipar emberi kameráinak
szemmozgását.
A barnás fakulás folytatódik.
A hálószobában Parker megpiszkálja a Sendai Álommester sima
alumínium előlapját. A szerkezet egyik jelzőlámpája felvillan, majd elsötétül.
Kávéval a kezében Parker átmegy a szekrényhez, amit a lány előző nap
kiürített. Az elemlámpa fénysugara szerelmi emlékek után kutatva világítja
meg az üres polcokat, ráesik egy szakadt szandálpántra, egy ASP-kazettára és
egy képeslapra. A képeslapon fehér fényben egy rózsa hologramja dereng.
Parker kiviszi a konyhába a szandálpántot, és beledobja a hulladékőrlőbe.
A barna fakulásba vesző gép tiltakozni kezd, de végül elnyeli a pántot. Parker
óvatosan a forgó vágószerkezet felé ereszti a hüvelyk és a mutatóujja közé
csippentett képeslapot. A gép halk sikolyt hallat, ahogy az acélfogak
összeszabdalják a laminált plasztikot. A rózsa szilánkokra szakad.
Később Parker leül a vetetlen ágyra. Dohányzik. A lány kazettája már
benne van a lejátszóban. Parker néha zavarba jön a női szalagoktól, de nem
biztos benne, hogy ezért habozik elindítani a gépet.
Az ASP-felhasználóknak körülbelül a negyede képtelen elfogadni az
ellenkező neműek szubjektív testképét. Az évek során az ASP-adóállomások
csillagai közül egyre többen váltak hermafroditává, hogy meghódítsák ezt a
nézőréteget.
Parker eddig nem félt Angela szalagjaitól. (De mi van, ha egy szeretkezést
rögzített?) Nem, nem ez a baj – egyszerűen arról van szó, hogy fogalma sincs,
milyen hosszú a kazetta.

Amikor tizenöt éves volt, a szülei beadták tanoncnak egy japán

plasztikkombinát amerikai leányvállalatához. Akkor még szerencsésnek érezte
magát emiatt; elképesztően sokan jelentkeztek inasnak, és keveset vettek fel.
Három éven át élt egy zárt intézetben társaival, a reggeli sorakozónál
elénekelte a cég himnuszát, és havonta legalább egyszer sikerült átmásznia a
kerítésen, hogy kiszökjön a lányokhoz vagy a holocsarnokba.
Az inaskodásnak a huszadik születésnapján kellett volna véget érnie;
ezután képesítése birtokában elfoglalhatta volna az állását. Egy héttel
tizenkilencedik születésnapja előtt azonban két lopott hitelkártyával meg egy
váltás ruhával még egyszer – és utoljára – átmászott a kerítésen. Három
nappal a szeparatista rezsim kaotikus összeomlása előtt érkezett Kaliforniába.
A friscói utcákon szakadár bandák tomboltak. A város négy különböző
ideiglenes kormányának valamelyike olyan remekül elraktározta az
élelmiszereket, hogy a hétköznapi ember semmihez sem jutott hozzá.
A forradalom utolsó éjszakáját Tucson egyik kiégett külvárosában töltötte,
és egy vézna New Yersey-i tinédzserrel szeretkezett, aki néma
zokogásrohamok közt saját horoszkópjának részleteit magyarázta neki – az
egésznek semmi köze nem volt ahhoz, amit Parker mondott vagy tett.
Évekkel később döbbent rá, hogy fogalma sem volt róla, tulajdonképpen
miért hagyta ott a tanonckodást.
 Angela kazettájának háromnegyed része le van törölve. Parker belemerül
az üres szalag gyors előretekercselésének statikus örvényébe, ahol az ízek és a
szagok ugyanarra a sávra kerülnek. Az audiobemenet fehér zaja az ősleves
sötét némasága. (A törölt szalagról származó prolongált input hypnogogikus
hallucinációt okozhat!)
Parker éjfélkor New Mexikóban, egy útszéli bozótban kuporgott, és az
országúton égő tankot figyelte. A lángok megvilágították az út fehér
felezővonalát, amit Tucsontól egészen idáig követett. A robbanást két mérföld
távolságban is látni lehetett – a hőáradat fehérsége önmaguk fotografikus
negatívjaként villantotta fel az égre egy magányos, kopasz fa fakó ágait:
karbonágak a magnéziumég háttere előtt.
A menekülők legtöbbjének volt fegyvere.
Texas tartozott a meleg Golf-esőkben párolódó bódévárosoknak azzal a
kelletlen semlegességgel, amit a nyugati part elszakadási kísérlete közben is
sikerült fenntartania. A városok kartonpapírból, furnérlemezből, szélben
hullámzó plasztiklapokból és bedöglött járművek alkatrészeiből épültek.
Nevük is volt – Jump City, Sugaree, meg effélék –; voltak saját laza
szerkezetű kormányaik és felségterületeik, amiknek a határvonala a
feketepiaci gazdaság széljárása szerint folyamatosan változott.
A törvényen kívüli városok átfésülésére kivezényelt szövetségi és állami
csapatok ritkán találtak valamit, de mindegyik akciójukról kevesebben tértek
vissza, mint ahányan elindultak. Némelyik katona eladta a fegyverét és
elégette az egyenruháját, mások pedig túlságosan megközelítették az
üzérkedőket és a csempészeket, akiknek a felkutatására kiküldték őket.
Három hónappal később Parkernek mehetnékje támadt, ám a katonai
kordonon csak áruval lehetett biztonságos átjárót vágni. Egy szerencsés
véletlen lehetőséget adott neki erre. Egy délután, a vacsoratüzek Dzsungel
fölött lebegő zsíros füstjét kerülgetve, egy száraz patakmederben megbotlott,
és majdnem elvágódott egy női testben. A hulláról dühös legyek felhője
emelkedett a levegőbe, de aztán ügyet sem vetve Parkerre, újra leereszkedtek.
A nőn bőrdzseki volt – Parker pedig mindig fázott éjszakánként. Szétnézett a
mederben; egy hosszú faágat keresett.
A dzseki hátán, a nő bal lapockája alatt kerek, ceruza vastagságú lyukat
talált. A bélés valamikor vörös volt, most viszont megfeketítette és
megkeményítette a rászáradt vér. Parker a bot végére akasztotta a dzsekit, és
elindult, hogy vizet találjon.
Ám végül nem mosta le. A bal zsebében, egy átlátszó ragtapasszal áttekert
nylonban tálált egy uncia kokaint. A jobb zsebben tizenöt Megacillin-D
ampulla volt, meg egy húsz centis, agancsnyelű rugóskés. Az antibiotikum
kétszer annyit ért, mint egy ugyanolyan súlyú kokaincsomag..
 Parker tövig döfte a kést egy korhadt fatönkbe, amit a Dzsungel
tüzelőgyűjtői szórtak el, ráakasztotta a legyekkel környékezett dzsekit, és
odébbállt.
Azon az éjszakán, egy rozsdás vastetejű kocsmában, miközben a kordonon
ki-be járó „ügyvédek” egyikét várta, életében először kipróbálta az ASP-gépet.
Hatalmas, króm és neon szerkezet volt; a tulajdonosa nagyon büszke volt rá –
ő maga is részt vett a gépet szállító kamion elrablásában.

Ha a kilencvenes évek káosza radikális változást eredményezett a vizuális

műveltség paradigmáiban, ha megváltoztatta a pre-holografikus társadalom
Lascaux-Gutenberg féle tradícióit, mit várhatunk ettől az újabb
technológiától, ami az érzékelés teljes skálájának újabb rekonstrukcióját és
diszkrét kódolását ígéri?
– Rosenbuck és Pierhal: Korunk Amerikájának Történelme:
Rendszertanulmány
A törölt szalag zümmögő nincs-idejének gyors előretekerése: a lány testébe
való behatolás. Európai napfény. Egy idegen város utcái.
Athén. Görögbetűs feliratok, porszag.
porszag
A lány szemein át rápillant (gondolatok: ez a nő még nem is találkozott
veled; hiszen még alig hagytad magad mögött Texast) a szürke emlékműre, a
kőbe zárt lovakra, a fölöttük köröző galambokra, és...
...és statikus zörej tisztára és szürkére törli a szerelem testét. A fehér
hanghullámok megtörnek egy nem létező parton. A szalag véget ér.

Az indikátor lámpája újra ég.

Parker a sötétben fekszik, és felidézi a hologramrózsa ezernyi szilánkját.
Ez jellemző a hologramokra: fényben minden egyes szilánk felvillantja a rózsa
egészét. A delta felé zuhanva Parker magát látja a rózsa helyén; valamennyi
szilánk felvillantja az egészet, amit sohasem fog megismerni: lopott
hitelkártyák, egy kiégett külváros, egy idegen lány horoszkópja, egy égő tank
az országúton, egy nagy csomag drog... és egy betonon fájdalom-élesre fent
rugóskés.
Gondolatok. Egymás szilánkjai vagyunk. Vajon mindig így volt? Egy
európai utazás egyetlen pillanata, ami belevész egy törölt szalag szürke serc-
tengerébe... Most, hogy ott voltál, talán közelebb van Angela? Vagy
valóságosabb?
Angela segített neki a papírok beszerzésében, és ő szerezte neki az első
ASP-munkát is. Ez lett volna a közös történelmük? Nem, a történelem a delta-
induktor fekete előlapja volt, meg az üres szekrény, a véletlen ágy. Történelem
volt a tökéletes test iránti gyűlölete, amiben felébredt, a gyalogtaxis iránti düh,
és az, hogy a lány nem nézett vissza a szennyes esőben.
Eszébe jutott, hogy mindegyik szilánk más és más szögből mutatja a rózsát
– ám a delta végigsöpört rajta, mielőtt megkérdezhette volna magától, vajon
mit jelent mindez.
 Bárnépség
John Shirley – William Gibson

A Club Justine-ban történhetett, vagy Jimbónál, vagy a Bús Jackben, vagy

a Gerendásban; Coretti sohasem jött rá, hogy hol látta meg először. A nőcske
bármikor, bármelyik bárban jelen lehetett. A palackok és az üvegpoharak
között keresztülúszott a felszín alatti ál-életen és a cigarettafüst lassú
örvényén, átlebegett természetes közegén, egyik báron a másik után.
Coretti később úgy látta maga előtt első találkozásukat, mintha egy nagy
teljesítményű teleszkóp másik végébe lesve nézné végig újra: minden kép
kicsi volt, tiszta, és nagyon távoli.
Először a Kiskapu Szalonban vette észre. A helyet azért hívták Kiskapunak,
mert a bejárata egy szűk sikátor végéből nyíló ajtó volt. A sikátor falain
mázolmányok hemzsegtek, rácsos burokkal körülvett lámpái körül
molylepkék verdestek, az arra járók lábai alatt fehér téglák törmeléke
ropogott. Aki végighaladt a sikátoron, benyomulhatott a félhomályos terembe,
ami azt az enyhén zavaró érzést keltette az emberben, hogy ebben a
helyiségben már több tucatnyi, más és más vezetők által irányított bár
működött és ment tönkre. Coretti időnként benézett ide, mert tetszett neki a
fekete mixer fáradt mosolya, és mert csak ritkán fordult elő, hogy a néhány
vendég közül bárki haverkodni próbált a másikkal.
Coretti nem értett valami jól hozzá, hogyan kell csevegni az idegenekkel
partikon vagy bárokban. A főiskolán, ahol alapfokú lingvisztikát tanított, nem
volt ilyen problémája; még a tanszék vezetőjével is el tudott beszélgetni az
igeidő-egyeztetésről meg a társalgások megkezdésének lehetséges
módozatairól. Ennek ellenére a partikon és a bárokban sohasem beszélgetett
idegenekkel. Különben partikra nem járt sűrűn, de jó néhány bárban
rendszeresen előfordult.
Coretti nem tudott öltözködni. A ruházkodás külön nyelv volt, amit Coretti
csak dadogva beszélt. Képtelen volt rá, hogy a divat segítségével megtegye
azokat az alapvető és összefüggő kijelentéseket, amik általában megnyugtatják
az idegeneket. Az ex-felesége sokszor a fejéhez vágta, hogy úgy öltözködik,
akár valami marslakó, hogy úgy néz ki, mintha az egész városban nem lenne
egyetlen hely sem, ahová tartozik. Coretti nem szerette, amikor a felesége
ilyeneket mond, mert tudta, hogy igaza van.
Corettinek még sohasem volt dolga olyan lánnyal, mint az, aki enyhén
görbe háttal a Kiskapu bárpultja mentén végigcsapó tengermélyi fényben ült.
Abban a fényben, ami befúrta magát a mixer szemüvegének lencséibe, ami
belemetszett a sorban álló palackok nyakába, és fáradtan végigömlött a
tükrökön. Ebben a fényben a nő ruhája zöld volt, mint a kukorica friss hajtása;
úgy villant ki alóla a női hát és dekoltázs, sliccelt oldalán pedig a hosszú
combok, akár a zsenge kukoricaszemek, ha megfosztják a csövet a zöld
csuhától. A nő haja azon az éjszakán rézvörös volt. Azon az éjszakán zöldek
voltak a szemei.
Coretti eltökélten keresztülfurakodott az üres króm- és plasztikasztalok
között a bárpulthoz, és rendelt egy tiszta bourbont. Levetette duffelkabátját, és
miközben felkapaszkodott a lány melletti bárszékre, az ölébe gyűrte.
Remek, üvöltött magára, ez most azt fogja hinni, hogy így próbáltad
eltakarni az erekciódat. Meglepődött, amikor rájött, hogy van mit rejtegetnie.
Szemügyre vette magát a bárpult mögötti tükörben. Harmincas férfi ritkuló
fekete hajjal, sápadt, keskeny arccal, hosszú nyakkal. Ami még hosszabbnak
látszott az 1910-es automobilok háromszínű lenyomataival mintázott nyloning
hosszúkás gallérja miatt. Jókora gesztenyebarna és fekete, átlós vonalakkal
díszített nyakkendőt viselt, amit – ahogy jobban belegondolt, amikor meglátta
saját gallérja csúcsos végeit – valahogy túl keskenynek talált. Vagy az is lehet,
hogy a színével volt baj. Mindenesetre valami nem stimmelt.
Mellette a zöldszemű nő úgy nézett ki, mintha az Irma te édesből lépett
volna elő. Ám ahogy jobban szemügyre vette, ahogy megvizsgálta az arcát,
Coretti megremegett. A nő arca egy állatéra emlékeztetett. Gyönyörű volt, de
egyszerű, ravaszkás és kétdimenziós. Amikor megérzi, hogy nézed, mondta
magának Coretti, rád fog mosolyogni. Lenéző csodálkozással – vagy ahogy
akarod.
– Meghívhatnám egy... öööö... italra? – nyekeregte.
Ilyen helyzetekben mindig a hatalmába kerítette egy gyötrelmesen merev,
tanítóbácsis lingvisztikai remegés. Ööööö. Pislogni kezdett. Ööööö.
– Meg szeretne hívni egy... ööööö... italra? Ó, milyen kedves öntől! – A nő
válasza ámulatba ejtette Corettit. – Nagyon szívesen elfogadom.
Corettinek feltűnt, hogy a nő hangja éppen olyan mesterkélt és bizonytalan,
mint az övé volt.
– Erre az alkalomra egy Tom Collins lenne a legpompásabb.
Erre az alkalomra? Pompás? Coretti izgalomba jött, megrendelte a két italt,
és fizetett.
Coretti mellett egy farmernadrágos, hímzett cowboyinget viselő, hatalmas
termetű nő tolta a hasát a bárpulthoz, és aprópénzt kért a mixertől.
– Hé, hó! – mondta, majd peckesen átvonult a zenegéphez. Comway és
Loretta Te vagy az oka, hogy rondák a kölykeink című számát kérte. Coretti a
csupazöld nőhöz fordult, és nehézkesen mormolni kezdett:
 – Kedveli a country-western zenét? – Kedveli...? Coretti magában
felhördült a saját frázisától, és megpróbált mosolyogni.
– Igen – felelte a nő. A hangját egy alig észrevehető vibrálás tette élessé. –
Igen, nagyon.
A cowgirl letelepedett Coretti mellé, és a nőre kacsintott.
– Tán izélget ez a kis förmedvény?
– Ó, a francba, dehogy! – felelte az állatszemű, zöldruhás nő. – Szemmel
tartom én ütet. – Felnevetett. Épp a megfelelő mennyiségű nevetés szakadt ki
belőle.
A Corettiben lakozó nyelvész kényelmetlenül feszengeni kezdett. A nő
valahogy túlságosan is tökéletesen váltott át egy másfajta stílusra. Színésznő
lenne? Vagy valami tehetséges parodista? Az agyában hirtelen felszínre
bukkant a mimikri szó, de gyorsan elhessegette, hogy még jobban szemügyre
vehesse a tükörben a nő arcmását. A sorba állított palackok – mint valami
üvegből készült estélyi ruha – épp a nő mellét takarták el.
– A nevem Coretti – mondta Coretti. A benne lakozó verbális kisördög
minden átmenet nélkül, abszolút meggyőzően átváltott a keményfiú-stílusra. –
Michael Coretti.
– Örvendek – mondta a nő túl halkan ahhoz, hogy a másik nő meghallja, és
közben újra visszaváltozott Emily Post szelíd paródiájává.
– Comway és Loretta – mondta cowgirl, csak úgy magának.
– Antoinette – mondta a zöldruhás nő, és biccentett. Kiitta az italát, úgy
tett, mintha az órájára nézne, átkozottul udvariasan megköszönte az italt, és
elment.
Coretti tíz perccel később már a Third Avenue-en követte a nőt. Egész
életében még soha, senkit sem követett, így a dolog egy kicsit megrémítette –
ugyanakkor azonban élvezte is. Negyven lábnyi távolság elég diszkrétnek
tűnt, ám arról fogalma sem volt, mit fog csinálni, ha a nő véletlenül hátranéz.
A Third Avenue nem valami sötét utcácska, mégis itt történt, az egyik
lámpa fényében – mint valami kivilágított színpadon – hogy a nő elkezdett
átalakulni. Az utcán éppen senki sem járt.
A nő átment az úttesten. Akkor kezdődött el a dolog, amikor lelépett a
járdáról. Először a hajában jelentek meg más árnyalatú foltok – Coretti akkor
már azt hitte, csak a visszaverődő fényt látja ilyen furcsának. Ám egyetlen
neon sem volt a közelben, ami olyan színcsöppeket vetett volna rá, amilyenek
megjelentek rajta. A szín úgy csúszott egyre tovább, úgy terjeszkedett, akár
egy olajfolt. Amikor a színek kifakultak és elhaltak, a nő haja már szőkének,
majdhogynem fehérnek látszott. Coretti még mindig biztos volt benne, hogy
csak az utca fényei űznek tréfát vele – egészen addig, míg a nő ruhája remegni
nem kezdett, és zsugorfóliaként a testére nem feszült. A ruha egyes részei
lehullottak, és gyűrött cafatokként hevertek a járdán, akár valami mesebeli
állat levedlett bőre. Amikor Coretti elhaladt az egyik mellett, a foszlány már
zöldes habbá alakult, majd sisteregve feloldódott és eltűnt. Coretti a nőre
nézett, aki már egy másik, csillámló zöld szaténruhát viselt. A cipői is
átváltoztak. Mindkét válla meztelen volt, csak a háta közepén keresztezte
egymást két vékonyka pánt. A haja rövid lett és tüskés.
Coretti hirtelen ráébredt, hogy egy ékszerbolt kirakatának támaszkodik.
Szaggatottan és zajosan lélegezte be a nedves őszesti levegőt. Két háztömbnyi
távolságból egy diszkó szívdobogását hallotta. Ahogy a nő közelebb ért a
diszkóhoz, a mozdulatai lassan felvették az új ritmust – ahogy a sarkai a
járdához értek, a csípője egyre élénkebben mozgott. A kapus egy alig
észrevehető biccentéssel beeresztette, Corettit azonban megállította, komor
tekintettel végigmérte duffelkabátját, és elkérte a jogosítványát. Coretti ideges
pillantással belebámult a kapus mögötti tejfehér plasztiklépcső tetején világító
fényörvénybe. A nő közben már eltűnt a robotikus villódzásban és a
dörgésáradatban.
A kapus végül mogorván beeresztette. Coretti feldübörgött a lépcsőkön;
sietős léptei összezavarták az áttetsző plasztiktéglák alól felszivárgó fényeket.
Coretti, aki addig még sohasem járt diszkóban, olyan környezetben találta
magát, amit komplett kielégülésre és kikapcsolódásra terveztek. Idegesen
kereszfülfurakodott a táncolókon, a divatos vendégseregen és a hangszórókból
dübörgő nagyvárosi kántáláson. Félig vakon kereste a nőt a pózoló hülyékkel
teli táncparketten, a fényzuhatagban.
A bárpultnál bukkant rá. A nő egy hosszúkás pohárból valami rikító színű
italt ivott, és egy fakó selyeminget meg elképesztően szűk fekete nadrágot
viselő fiatal férfi előadását hallgatta. Néha bólintott – Coretti úgy látta,
szabályos időközönként teszi. Coretti rábökött egy bourbonos palackra; a
mozdulattal rendelt magának egy italt. A nő megivott öt adagot a hosszú
pohárból, majd követte a fiatal férfit a táncparkettre.
Tökéletes összhangban volt a zenével, egymás után vette fel a különböző
pózokat; nem művészien, de kecsesen sorra végigcsinálta az előírásosnak
számító lépéseket, tökéletesen illeszkedve a ritmushoz. Mindig tökéletesen.
Partnere mechanikusan táncolt, és erőlködve hajtotta végre a szertartást.
Amikor a szám véget ért, a nő rögtön megfordult, és belemerült a tömegbe.
A lüktető embermassza folyadékként zárult össze körülötte.
Coretti a nő után vetette magát. Egyetlen pillanatra sem vette le róla a
szemét, így ő volt az egyetlen, aki tanúja lehetett az átváltozásának. Mire a
lépcsőhöz ért, a nő haja aranybarnára színezödött, és már egy hosszú, kék
ruhát viselt. A jobb füle mögött fehér virág virult; a haja hosszabb és
egyenesebb lett, mint korábban. Mellei kissé megduzzadtak, dereka egy
árnyalatnyival megvastagodott. Kettesével vette a lépcsőket. Coretti aggódni
kezdett miatta: ennyi ital után így lépkedni!
Ám a jelek szerint a nőre nem volt hatással az alkohol.
Coretti egyfolytában szemmel tartotta és követte. Szívdobogása gyorsabbá
vált a háta mögött robajló muzsika üteménél. Tudta, hogy a nő bármelyik
percben hátrafordulhat, és akkor észreveszi őt, és segítségért kiált.
Két háztömbnyire a diszkótól a nő lefordult a Third Avenue-ról, és betért
Lothario bárjába. Menet közben mintha a lépései is megváltoztak volna.
Lothario bárja valóságos terem-komplexum volt; a falakat páfrányok és Art
Deco tükrök díszítették. A mennyezetről lelógó Tiffany-utánzat lámpák között
falapátos ventillátorok kavargatták a kedélyes beszélgetéseken átszűrődő
füstcsíkokat. A diszkó után Lothario bárja ismerős és vidám helynek tűnt. A
halszálkamintás gallérú inget és lazán megkötött nyakkendőt viselő
dzsesszzongorista játéka lágyan olvadt át a tucatnyi asztal mellől felhallatszó
beszélgetésbe és nevetésbe.
A nő már a bárpultnál járt. A bárszékek fele üresen állt, Coretti mégis az
egyik fal melletti asztalhoz telepedett, egy miniatűr pálma árnyékába.
Bourbont rendelt. Megitta, és rendelt egy másodikat. Ezen az éjszakán
valahogy nem érezte az elfogyasztott alkohol hatását.
A nő fiatal férfi mellett ült. Egy másik fiatal férfi mellett, a szokásos szelíd
és szabályos arcvonás-készlettel. A fickó sárga golfinget és mintás
farmernadrágot viselt. A nő csipője egy kissé – de csak egy kissé – hozzáért a
férfiéhoz. Látszólag nem beszélgettek, Coretti mégis úgy érezte, valahogy
kommunikálnak egymással. Enyhén és némán egymás felé hajoltak. Coretti
furcsán érezte magát. Kiment a mellékhelyiségbe, és megmosta az arcát.
Amikor visszatért, sikerült úgy a helyére mennie, hogy alig három lábnyira
haladt el a pártól. Amíg hallótávolságon kívül volt, a nő és a férfi ajkai nem
mozogtak, hirtelen azonban mormoló hangon semmitmondó fecsegésbe
kezdtek.
–...a korábbi filmjeit is láttam, de...
– De puhány, nem gondolod?
– Igen, ha viszont úgy nézzük, hogy...
Coretti egyszeriben rájött, hogy kik ezek, kiknek kell lenniük. Ahhoz az
emberfajtához tartoztak, akiket a bárokban lehet látni, akik mintha ott nőttek
volna fel, akik a jelek szerint teljes mértékben otthon érzik magukat. Nem
alkoholisták, inkább bútordarabok – a berendezés hús-vér összetevői. A
bárnépség.
Valami arra késztette, hogy szóba elegyedjen velük. Közben már elérte az
asztalát, rádöbbent, hogy képtelen leülni. Megfordult, mély lélegzetet vett, és
merev mozdulatokkal a bárpulthoz sétált. Végig akart simítani a nő bársonyos
vállain, meg akarta kérdezni a nevét, és hogy micsoda tulajdonképpen; hűvös
öniróniával szerette volna megmondani, hogy ő Coretti, aki úgy öltözködik,
akár egy marslakó; Coretti, a hallgatózó, a kívülálló, akinek a ruhadarabjai
sohasem illenek egymáshoz, akinek végre sikerült megfejtenie a nő fajtájához
tartozók titkát.
Ám inába szállt a bátorsága, és ahelyett, hogy megszólította volna a párt,
egyszerűen leült a nő mellé, és rendelt egy újabb bourbont.
– De nem gondolod – kérdezte a nő a partnerét –, hogy ez az egész relatív?
A nő partnere melletti két bárszéket hamar elfoglalta egy másik pár. Ők a
politikáról beszélgettek. Antoinette és Golfing minden zökkenő nélkül rátért
ugyanarra a témára. Elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy hallani lehessen a
szavaikat. A nő arca a társalgás közben is kifejezéstelen maradt. Olyan volt,
akár egy ág végén csiripelő madár. Olyan kényelmesen ült a magas bárszéken,
mintha az lenne a fészke. Golfing rendre kifizette az italaikat. Mindig
pontosan akkora címletű bankjegy volt nála, amilyenre szüksége volt – kivéve
persze azokat az eseteket, amikor borravalót akart hagyni. Coretti elnézte,
ahogy a párocska módszeresen felhajt fejenként hat koktélt. Olyanok voltak,
akár a nektárt habzsoló rovarok. Nem beszéltek hangosabban, az arcuk nem
pirult ki, és amikor végül felálltak, a spiccesség legcsekélyebb nyoma nélkül
mozogtak. Ez a gyenge pontjuk, gondolta Coretti. A rés az álcájukon.
A pár ügyet sem vetett Corettire, aki követte őket a soron következő három
bárba is.
Amikor beléptek a Waylonba, olyan gyors volt a metamorfózisuk, hogy
Coretti alig tudta követni a szakaszait. A hely különben egyike volt azoknak a
bároknak, ahol a WC-k ajtaján a KANDÚRKÁK és a CICUSKÁK felirat
díszelgett, a fasírtokkal és pácolt kolbászokkal teli üvegedények fölött egy
műfenyőfa táblácskára írt szöveg: Szerződést kötöttünk a bankkal: ők nem
szolgálnakfel sört, mi pedig nem fogadunk el csekket.
A Waylonban a nő kövérkés volt, szemei alatt mély árkok sötétlettek.
Műszálas nadrágkosztümjén kávéfoltok. Partnere farmernadrágot, pólóinget,
és Marlboro matricával díszített piros baseball-sapkát viselt. Coretti kénytelen
volt megkockáztatni, hogy szem elől téveszti őket, egy ideges percet töltött a
KANDÚRKÁK feliratú ajtó mögött, ahol zavartan pislogva elolvasta a
kifüggesztett kartonlapra kézzel felírt szöveget: Mi elértük a célunkat:
megleptük. Kérjük, ön is érje el a célját: célozzon pontosan.
A Third Avenue folyóparti része téglarengetegbe fagyott vicsorgás mögé
rejtette valóját. A legutolsó háztömbben, ahol egymás előtt szabályos
távolságokra csillogó hányásfoltok tarkították a járdát, garniszállók örökre
megfakult üvegablakai mögé zárt vénemberek bóbiskoltak fekete-fehér
televízióik előtt.
 A bárnak, amibe betértek, még neve sem volt. A mocskos kirakatüvegről
félig már lekopott a cégjelzés, egy karó ász; a csapos arca összeszorított
ökölre hasonlított. Egy elefántcsontszín plasztikdobozba zárt tranzisztoros
rádió lágy rockzenét üvöltött metsző hangon az egyenetlen sorokban álló üres
asztalokra. A nő és a férfi egy-egy sört meg egy-egy felest ivott. Most öregek
voltak; két vén hajléktalan, akik a meztelen villanykörték fényében isznak és
füstölnek, akik krákogva szívják a gyűrött Cameleket, amiket a nő egy koszos,
barna esőkabát zsebéből húzott elő.
2:25-kor már egy új, folyóparti hotelkomplexum tetején levő szalonban
voltak. A nő kisestélyit, a férfi szmokingot viselt. Konyakot ittak és úgy tettek,
mintha ámulatba ejtenék őket a város fényei. Mindketten három poharat
ürítettek ki; Coretti gömb alakú Waterford kristálypohárba töltött Wild Turkey
fölé hajolva leste őket.
Záróráig iszogattak. Coretti a liftbe is utánuk ment. A férfi és a nő
udvariasan mosolygott, de ettől eltekintve nem törődtek vele. A hotel előtt két
taxi állt. A férfi és a nő beszállt az egyikbe, Coretti a másikba.
– Kövesse azt a taxit – mondta Coretti izgatottan, és a sofőr, egy korosodó
hippi kezébe nyomta az utolsó húszasát.
– Persze, haver, rendben...
A sofőr hat háztömbön át követte a másik taxit, egészen egy másik, az
előbbinél sokkal szolidabb szállodáig. A férfi és a nő kiszállt a kocsiból és
bement az épületbe. Coretti lassan kikászálódott a taxijából. Már alig kapott
levegőt.
Égette a féltékenység. Hiszen ez a nő nem is nő, hanem a megtestesült
komformitás, egy eleven, emberi díszlet! Coretti a szállodára bámult... és
elvesztette a bátorságát. Megfordult és elment.
Tizenhat háztömbnyit sétált, mikor rádöbbent, hogy nem is részeg.
Színjózan volt.

Reggel betelefonált a munkahelyére, és töröltette az első két előadását.

Hiába számított rá, nem volt másnapos. A szája nem száradt ki, és amikor a
fürdőszobatükörben magára bámult, látta, hogy a szemei sem véresek.
Délután aludt, és birkaarcú emberekről álmodott, akiknek a képe
italospalack-sorok mögötti tükrökből verődik vissza.

Azon az estén úgy döntött, elmegy valahová vacsorázni. Egyedül ment – és

nem evett semmit. Úgy érezte, mintha az étel visszanézne rá. Összekavarta,
hogy úgy nézzen ki, mintha evett volna belőle, majd fizetett, és átment egy
bárba. Aztán meg egybe. Aztán a következőbe. A nőt kereste. Már a
hitelkártyáját használta, bár tudta, hogy a számlája már jócskán mínuszban
van. Ha látta is a nőt, nem ismerte fel.
Időnként benézett a szállodába, ahová látta bemenni. Óvatosan szemügyre
vett minden érkező és távozó párocskát. Tudta, hogy a külseje alapján
képtelen lenne felismerni a nőt, de arra számított, hogy érezni fog valamit,
valamilyen intuitív módon mégis megismeri, ha meglátja. Figyelte a párokat,
és egyszer sem volt benne biztos, hogy megtalálta, akit keresett.
Az elkövetkezendő hetekben szisztematikusan végiglátogatta a város
összes francos piáldáját. Egy térképpel és öt tépett szaknévsorral
felfegyverkezve, fokozatosan haladt az egyre eldugottabb csehók, a
telefonkönyvben nem is szereplő bárok felé. Némelyik „intézménynek” még
telefonja sem volt. Belépett néhány kétes hírű privát klubba; felfedezte az
engedély nélkül, de nonstop üzemelő önkiszolgáló kocsmákat, és idegesen
üldögélt sötét szobákban, ahol olyan szexuális perverziók jelentették a műsort,
amelyek létezéséről addig nem is álmodott.
Folytatta a kutatást és lassan kialakult a szokásos esti útvonala. Mindig a
Kiskapuval kezdte. A nőt sohasem találta ott, de másik, és a következő helyen
sem. A mixerek és csaposok már ismerték, és örültek, ha meglátták, mert
egymás után rendelte az italokat, és sohasem látszott részegnek. Egy kicsit
ugyan megbámulta a többi vendéget... na és?
Coretti elvesztette a munkáját. Túl sokszor hiányzott. Amikor ideje volt rá,
mindig a szállodát figyelte. Sokszor már napközben is odament. Túl sok
bárban látták. Úgy tűnt, mintha sohasem váltana ruhát. Nem vállalt
előadásokat az esti tagozaton. Sokszor félbehagyta a mondókáját, és üres
tekintettel bámult kifelé az ablakon.
Titokban örült neki, hogy kirúgták. A tantestületi ebédek során mindig
furcsán néztek rá, ha nem tudta megenni az ételt. Különben is, így sokkal több
ideje jutott a kutatásra.
Coretti egy szerda hajnalban, 2:15-kor, egy Mag-tárnak nevezett
buzibárban találta meg a nőt. A helyiség falait durva falambéria borította, amin
kötőfékek, meg elrozsdált földművesszerszámok függtek. A levegőt metszővé
tette a parfümillat, a nevetgélés és a sörszag. A nő éppen mindenki viháncoló
nővérkéje volt; kékflitteres ruhát viselt, rövid, sima, barna hajába zöld tollat
tűzött. Amikor meglátta, Coretti kis híján felzokogott örömében, és szinte
fizikai megkönnyebbülést érzett. A nő és a hozzá hasonlók léte valami furcsa
büszkeséggel töltötte el. A nő ezen a helyen is otthon érezte magát. Tipikus
példány volt, ártalmatlan boszorkány, aki nem jelentett veszélyt sem a bikákra,
sem a kis köcsögeikre. Partnere – egy kortalan, gondosan beőszített halántékú
férfiangóraszvettert és hosszú viharkabátot viselt.
 Ittak és ittak, megállás nélkül kacarászva – a nevetésük is illett a helyhez –,
aztán kimentek az esőbe. Taxi várt rájuk; az ablaktörlői láttán Coretti szíve
dupla sebességgel kezdett dobogni. Kiporoszkált a vizes járdára, bemászott a
taxiba, és várta a nő meg a férfi reakcióját.
Coretti a hátsó ülésre, a nő mellé telepedett. Az ősz halántékú előreszólt a
sofőrnek. A sofőr belemormolt valamit a kézimikrofonjába, sebességet váltott,
és a kocsi kiszáguldott az esőverte, sötét utcákra. A városkép a legcsekélyebb
benyomást sem tette Corettire, aki magába nézve szinte látta, hogy a taxi
megáll, és az ősz férfi, meg a nevetgélő nő kilöki őt, és mosolyogva
mindketten egy elmegyógyintézet kapujára mutatnak. Vagy hogy a taxi
megáll, a pár őfelé fordul, és mindketten szomorúan megrázzák a fejüket.
Tucatnyi variációban elképzelte, hogy a taxi fékez egy néptelen mellékutcán, a
férfi és a nő pedig módszeresen megfojtja őt, majd kilöki hulláját az esőbe.
Megölik, mert nem közéjük való. Kívülálló.
Ám végül nem ez történt: megérkeztek Coretti szállodája elé.
A kocsi utasterének erőtlen világításánál Coretti közvetlen közelről látta,
ahogy a férfi a kabátja alá nyúl, hogy kifizesse a viteldíjat. Látta a kabát
szegélyét, és azt is, hogy a viharkabát voltaképp a szvetter külső rétegét
képezi. Sem zseb, sem tárca nem dudorodott ott, ahová a férfi nyúlt, valami
mégis feltárult odabent. Ahogy a férfi ujjai hozzáértek, kitágult a rés, és
kiöklendezett magából valamit. Három összehajtogatott bankjegyet. A
papírdarabok nedvesek voltak, de ahogy a férfi szétnyitotta őket, olyan
gyorsan száradtak, akár a gubóból kibúvó molylepke szárnyai.
– A többi a magáé – mondta a bárférfi, és kimászott a taxiból.
Antoinette is kisiklott. Coretti követte őket, s közben még mindig maga
előtt látta a nyílást, a nedves, vörös szélű, kopoltyuszerű rést.
Az előcsarnok üres volt, a recepciós egy keresztrejtvény fölé hajolt. A pár
nesztelenül átsiklott a hallon, és belépett a liftbe. Coretti követte őket. Egyszer
megpróbálta elkapni a nő pillantását, ám az mintha észre sem vette volna.
Amikor a lift hét emelettel maga mögött hagyta Coretti szintjét, a nő
előrehajolt, és kutyaként szimatolt a krómozott fali hamutartóba.
A szállodák késő este sosem nyugodtak. A folyosókon sosem teljes a csend;
alig hallható sóhajok, lepedőzizegés, álmukban beszélő emberek fojtott
hangjai törik meg a némaságot. A kilencedik emelet folyosóján Coretti mégis
úgy érezte, mintha abszolút vákuumban, süket csendben mozogna. Még a
cipői sem koppantak a színtelen szőnyegen, még kívülálló szívének dobogása
is beleveszett a tapéta bizonytalan mintázatába. Megpróbálta figyelemmel
kísérni az ajtókra csavarozott háromjegyű plasztikszámokat, ám a folyosó
mintha végtelen lett volna. A férfi végül megállt egy ajtó előtt – egy
ugyanolyan műrózsafa ajtó előtt, mint az összes többi –, kezét a zárra tette,
tenyerét a fémre tapasztotta. Halk, kaparászó hang hallatszott, a zárszerkezet
kattant egyet, s az ajtó kitárult. Ahogy a férfi leengedte a kezét, Coretti látta,
ahogy a szürkés-rózsaszín, kulcs alakú nyúlvány nedvesen visszahúzódik a
sápadt húsba.
A szobában sötét volt, a reluxán keresztül azonban beszűrődött a város
neonaurájának fénye, így Coretti szemügyre vehette az ágyon, a díványon, a
karosszékekben és a teakonyha magas székein ülő tucatnyi ember arcát.
Először úgy látta, nyitva van a szemük, aztán rájött, hogy mattszínű
pupilláikat pillogó hártyák fedik, harmadik szempillájukon halványan
visszatükröződik az ablakon beszivárgó neonfény. Mindannyian olyan
öltözéket viseltek, ami illett a bárhoz, ahol legutoljára jártak: alaktalan, az
Üdvhadseregtől beszerzett nagykabátokat, fényes, külvárosi ízlésnek
megfelelő szabadidőruhákat; az estélyi ruhákkal poros munkásoverallok, a
motoros bőrcuccokkal gondosan kefélt Harris tweedöltönyök feleseltek. Alvás
közben minden hamis emberi vonás eltűnt a bárnéphez tartozók arcáról.
Pihentek.
Coretti nője partnerével együtt a teakonyhában, a munkapult plasztiktetején
talált helyet magának. Coretti tétován állt az üres szőnyeg közepén. Úgy
érezte, több fényévnyi távolság választja el a többiektől, de valami hívta, hogy
küzdje le a messzeséget. Valami pihenést ígért neki, békét és azt, hogy végre ő
is tartozhat valahová. Mégis habozott, remegett a bizonytalanságtól, ami
mintha a testét alkotó sejtek genetikus magjából eredt volna.
Az alvók végül kinyitották szemüket; a hártyák mintegy vezényszóra oldalt
csúsztak, és feltűnt mögöttük az óceán legmélyebb árkaiban lakó lények
földönkívüli nyugalma.
Coretti felüvöltött és elrohant. Végigszáguldott a folyosókon, le a
visszahangzó lépcsőkön, ki a hűvös esőbe, a majdnem üres utcákra.
Soha többé nem tért vissza abba a szállodába, a harmadik szinten levő
szobájába. Egy unott házideteketív összegyűjtötte a lingvisztikai jegyzeteket,
és az egyetlen bőröndre való ruhát. Egy árverésen mindent eladtak.
Coretti egy panzióban vett ki szobát, amit egy antialkoholista baptistanő
vezetett, aki minden túlfőzött vacsora előtt rákényszerített a lakóira egy közös
imát. A nőt nem érdekelte különösebben, hogy Coretti sohasem csatlakozik
hozzájuk – a férfi elmagyarázta neki, hogy munkahelyén ingyen vacsorát kap.
Szabadon és nagy szakértelemmel hazudott. A panzióban sohasem ivott, és
egyszer sem fordult elő, hogy részegen ment volna haza. Mr. Coretti kicsit
furcsa volt, de mindig időben kifizette a lakbért. Ráadásul nagyon csendes
embernek bizonyult.
Coretti abbahagyta a lány keresését. Már nem járt bárokba sem.
Papírzacskókba rejtett üvegekből ivott, miközben hazafelé, vagy a
munkahelyére, egy könyvkiadó raktárházába ment, ami körül – mivel
iparzónában volt – csak néhány kocsma kapott működési engedélyt.
Coretti éjszakánként dolgozott.
Időnként, hajnalban, vetetlen ágya szélén kuporogva, szenderegve – már
sohasem aludt fekve – a lányra, Antoinette-re gondolt. És azokra. A
bárnépségre. Az összetartozókra. Időnként álmodozott. Lehet, hogy olyanok
ezek, mint a háziegerek vagy a rovarok, amik arra rendeltettek, hogy
emberkéz alkotta házak falaiban éljenek. Egy olyan állatfajta, melynek
egyedei pusztán alkoholtartalmú párlatokon élnek. Különleges felépítésű
testük átalakítja az alkoholt, és a koktélokban, borokban, és sörökben meglevő
különböző proteineket azzá, amire a szervezetüknek szüksége van. A
kaméleonhoz és a kőhalhoz hasonlóan változtatják külsejüket, ezzel védik
magukat, és így nyugodtan élhetnek közöttünk. Lehet, gondolta Coretti, hogy
fokozatosan fejlődnek ki. Az első stádiumokban még embernek látszanak,
emberi ételeket fogyasztanak, és csak annyiban mások, hogy érezni rajtuk:
kívülállók.
Egy saját fortélytárral és saját adottságokkal vagy ösztönökkel rendelkező
nagyvárosi állatfajta, aminek egyedei képesek rá, hogy közelről felismerjék
egymást.
Talán.
Vagy mégsem.
Coretti álomba merült.
Az egyik szerdán, három héttel azután, hogy elkezdett dolgozni az új
munkahelyén, háziasszonya rányitotta a szobája ajtaját – sohasem kopogtatott
–, és közölte, hogy telefonon keresik. Az asszony hangja zord volt a nála
megszokottnak számító gyanakvástól. Coretti követte a sötét folyosón át a
második emeleti nappaliba, ahol a telefon volt.
Amikor a füléhez emelte a régimódi fekete kagylót, először csak valami
halk zenét hallott, majd a hang-falak töredezett beszélgetés-amalgámmá
foszlottak. Nevetés. Senki sem beszélt hozzá, senki sem beszélte túl a bár
zajait, de a háttérben szóló dal a Te vagy az oka, hogy rondák a kölykeink volt.
Azután csak a tárcsahang hallatszott. A telefonáló bontotta a vonalat.

Később, mikor újra egyedül maradt a szobájában, miközben az egy

emelettel lejjebb járkáló házinéni kemény lépteinek koppanásait hallgatta,
Coretti rádöbbent, hogy semmi értelme maradnia. Megérkezett a hívás – a
tulajdonos azonban mindenkitől megkövetelte a háromhetes felmondási időt,
aki el akarta hagyni a házat. Ez azt jelentette, hogy Coretti tartozott egy
bizonyos összeggel. Az ösztönei azt súgták, ne vitatkozzon.
 A szomszéd szobában lakó keresztény munkás álmában felköhögött.
Coretti felállt, végigment a folyosón, és a telefonhoz sietett. Beszólt az
éjszakai műszak vezetőjének, hogy kilép a munkahelyéről. Letette a kagylót,
visszament a szobájába, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és lassan levetette
a ruháit. Meztelenül állt a barna acélkomód fölé akasztott, rikító keretbe
foglalt, Jézust ábrázoló kőnyomat előtt.
Azután előszámolt kilenc darab tízest. A komód tetején díszelgő, imára
kulcsolt kezeket ábrázoló szobrocska mellé tette őket.
Szép bankjegyek voltak, tökéletesek. Ő maga készítette valamennyit.

Ezúttal nem volt kedve cseverészni. A nő egy margaritát ivott, és ő is

ugyanazt rendelte. A nő fizetett – a pénzt egy fürge kézmozdulattal a mélyen
dekoltált ruhában domborodó mellei közül húzta elő. Coretti az összezáródó
kopoltyúra pillantott. Izgalom áradt szét benne – de ezúttal valahogy ez sem
váltott ki erekciót.
A harmadik margarita után a csípője összeért a nőével. Valami lassú,
orgazmikus hullámokkal terjedő érzés kerítette hatalmába. Ahol egymáshoz
értek, ragacsos lett a testük; egy akkora területen, mint a hüvelyujja hegye,
szétnyílt a ruhájuk. Coretti megkettőződött. Az egyik énje, a belső, teljes
sejtegyesüléssel összekapcsolódott a nővel – a másik, a porhüvely a bárszéken
ült, egy pohár mellé támasztotta könyökét, keverőkanálkát forgatott az ujjai
közt, és jóindulatúan mosolygott maga elé. Nyugodt volt a rideg homályban.
És egyszer, de csak egyszer, a távolinak tűnő, aggódó énje arra
kényszerítette Corettit, hogy nézzen le oda, ahol halványvörös csövecskék
pulzáltak, ahol piciny ajkakban végződő, egymáshoz kapcsolódó szellőrózsák
összegabalyodott kacsaira emlékeztető csápok mozogtak kettejük között.
Párosodtak, és senki sem tudott róla.
A mixer, amikor elé tette a következő italát, fáradt mosolyt villantott
Corettire.
– Jól esik odaki', mi? Nem akarja abbahagyni.
– Az egész francos héten ilyen volt – felelte Coretti. – Úgy esik, mintha
mindent el akarna mosni.
Pontosan ejtette ki a szavakat. Úgy beszélt, akár egy valódi ember.
 Hátország
William Gibson

Amikor Hiro rácsapott a kapcsolóra, éppen Párizsról, nedves és sötét téli

utcákról álmodtam. A koponyám mélyéről spirálisan feltörő fájdalom kék
neonfalként robbant szét a szemeim mögött; úgy pattantam ki a hálós
függönyágyból, akár egy rugóskés pengéje, és felüvöltöttem. Mindig üvöltök;
már szokásommá vált. Koponyámban tombolt a visszacsatolás. A
fájdalomkapcsoló csak kiegészítő áramkör a csontfón implantban, de mivel
egyenesen a fájdalomközponthoz csatlakozik, képes rá, hogy átvágja a drogok
kábulatködét. Eltartott néhány másodpercig, míg összeállt az életem, míg az
életrajzom jéghegyei átúsztak a ködön: ki vagyok, hol vagyok, mit csinálok itt,
és ki ébresztett fel.
Hiro hangja a csontvezető implanton keresztül reccsent a fejembe:
– A francba, Toby! Tudod mit művelsz a fülemmel, amikor így üvöltesz?
– Tudod, hogy mennyire érdekelnek a füleid, Dr. Nagashima? Annyira se,
mint egy...
– Most nincs idő a szerelmi vallomásokra, fiú. Dolgunk van. De mik ezek
az ötven millivoltos kábulathullámok, amik a halántékodból erednek, mi?
Kevertettél valamit a lentiekkel, hogy színesebbé tedd az életedet?
– Bedilizett a műszered, Hiro. Még neked is elment az eszed. Csak aludni
akartam. – Visszarogytam a függőágyba, és megpróbáltam magamra húzni a
sötétséget, de képtelen voltam megszabadulni Hiro hangjától.
– Sajnálom haver, ma szolgálatban vagy. Egy órával ezelőtt visszaért egy
hajó. A légzsilip-csapat már kiment. Lefűrészelik a reaktorhajtóművet, hogy a
hajó beférjen a kapun.
– Ki jött?
– Leni Hofinannstahl, Toby. Német fizikokémikus. – Hiro várt, míg
felhördültem. – Szabályos hústömeg.
Csodálatos szakzsargont fejlesztettünk ki magunknak: Hiro szavai azt
jelentették, hogy a visszatérő hajó medikai telemetrikája aktív és van benne
egy (azaz 1) meleg test, melynek pszichológiai státusza egyelőre ismeretlen.
Lehunytam a szememet és hintázni kezdtem a sötétben.
– Mivel te vagy a végrehajtó, neked kell kimenned a hajóhoz. A nő
szakterülete ugyanaz, mint Tayloré, de Taylor épp távol van.
Mindent tudtam Taylor távollétéről. A mezőgazdasági silóban volt, és
amitriptylinnel teletömve aerobic gyakorlatokat végzett, hogy megvívja soron
következő csatáját az akut depresszió ellen. Ez az egyik hátránya, ha az ember
végrehajtó. Sehogy sem jövünk ki Taylorral. Furcsa, de mindig így van, ha két
fickó pszichoszexuális beállítottsága ennyire egyforma.
– Hé, Toby, te honnan szerzed a drogot? – A kérdés már-már
szertartásosnak számított. – Charmiantól?
– Anyádtól. – Hiro nagyon jól tudta, hogy Charmiantól.
– Kösz, Toby. Öt percen belül gyere az Éden-lifthez, különben érted
küldöm azokat az orosz ápolókat. A férfiakat.
Csak lengedeztem a függőágyamban, és eljátszottam a „Toby Halpert helye
az Univerzumban” című játékot. Nem vagyok egoista; a Napot állítottam a
középpontba. Az égitestet, a nappal gömbjét. Körülötte pici golyókat
keringtettem – a mi lakályos kis naprendszerünk bolygóit. Aztán egy bizonyos
helyre, a Mars pályája felé tartó vonal első egynyolcadát jelölő L-5 fix pontra
felfüggesztettem egy vastag fémhengert, a Ciolkovszkij-1, a Munkások
Paradicsoma méretarányos modelljét. A Ciolkovszkij-1 különben a Föld és a
Hold között, a két gravitációs mező metszéspontjában áll, de szükségünk van
a fényvitorlára a húsztonnányi, hatszög alakú, tíz kilométer átmérőjű
alumínium lemezre, hogy a helyünkön maradjunk. Ennek a vitorlának a
segítségével hagytuk el a Föld pályáját, és most ez a horgonyunk. Arra
használjuk, hogy lerögzítsük magunkat a fotonáramlathoz és egy helyben
maradjunk amellett a pont – vagy szingularitás – mellett, amit egyszerűen csak
Országútnak nevezünk.
A franciák le metrónak, földalattinak nevezik, az oroszok folyónak, de a
földalatti szó nem fejezi ki a távolságot, a folyó pedig az amerikaiak számára
nem hordozza magában ezt a magányérzetet. Nevezhetnénk Tovjevszkij-féle
koordinátáknak is, ha nem baj, hogy Olgát is megemlítjük. Olga Tovjevszkijt,
a Szingularitások Asszonyát, az Országút védőszentjét.
Hiro nem bízott benne, hogy egyedül is fel tudok kelni. Nem sokkal
azelőtt, hogy az orosz szanitécek megérkeztek, távirányítással felkapcsolta a
kabinom lámpáit és hagyta, hogy pár másodpercig villogjanak, mielőtt merev
fényüket rávetették Szent Olga képeire, amiket Charmian ragasztott ki a
hajófalra. Több tucatnyi, újságokból és magazinokból kivágott kép volt kitéve.
Ő a mi védőszentünk, az Országutak Asszonya.

Olga Tovjevszkij vezérőrnagy, a szovjet űrfegyvernem e rangban egyetlen

nőtagja magányosan repült a Mars felé egy átalakított Aljut-6-osban. A
modifikációk lehetővé tették, hogy magával vigye egy új légtisztító
prototípusát, amit a Szovjetunió marsi orbitális laborának, négyfős
személyzetének kellett letesztelnie. A Ciolkovszkijról távvezérléssel is
könnyen irányíthatták volna az Aljutot, de Olga szerette volna lecsökkenteni a
küldetés időtartamát. A parancsnokai rengeteg munkát adtak neki, amit
útközben kellett elvégeznie.
Többek között megbízták egy alacsony prioritású szovjet-ausztrál
tudományos együttműködés keretében elvégzendő kísérlethez tartozó
hidrogénhullámsávú rádiócsóvasugárzó kezelésével. Olga tudta, hogy az ő
szerepe ezekben a kísérletekben nem több, mint egy standard időzítő
szerkezeté, de lelkiismeretes tiszt volt, és az előírt időben mindig megnyomta
a megfelelő gombokat.
Barna haját hátrafogta és egy háló alá szorította – valahogy úgy nézhetett
ki, mint a Pravda idealizált űrmunkás kámeája, mindkét nem tagjai közül a
legfotogénebb kozmonauta. Újra az Aljut kronométerére pillantott és a
gombok fölé emelte a kezét, amikkel elindíthatta a következő csóvát.
Tovjevszkij vezérőrnagy nem tudhatta, hogy közeledik az űrnek ahhoz a
pontjához, amit később Országút néven fognak emlegetni.
Ahogy a hat megfelelő gomb lenyomásával beírta az aktiválójelsorozatot,
az Aljut megtette az utolsó néhány kilométert és 140 megahertzen, a
hidrogénatom továbbítási frekvenciáján kilökte magából az összpontosított
rádióenergiát. A Ciolkovszkij rádióteleszkópja vette a jelet és továbbította a
geoszinkronikus szatellitekre, amik aztán lesugározták az Ural déli részén és
az új Dél-Walesben felállított állomásokra. Az Aljut rádióképét 3,8
másodpercig eltakarta a csóva utóképe.
Mire az utókép eltűnt a Föld monitorairól, az Aljutnak nyoma veszett.
Az Uralban egy középkorú grúz technikus elharapta kedvenc tajtékpipája
szárát. Új Dél-Walesben egy fiatal fizikus olyan vadul püfölte a monitorát,
mint egy feldühödött flipperjátékos, amikor a géptől TILT-et kap.
A lift, ami rám várt, hogy felvigyen az Édenbe, úgy nézett ki, mint egy
Bauhaus múmiakoporsó egy hollywoodi filmen: szűk, függőlegesen álló,
áttetsző fedelű szarkofág volt. Mögötte egyforma konzolok álltak, mint egy
tankönyvben a végtelenben egymás felé tartó egyeneseket illusztráló vonalak.
A sorok között szokás szerint ott ügyködtek a sárga bohóckezeslábast viselő
technikusok. Megláttam Hirót; kék farmer volt rajta, gyöngyházpatentos,
nyitott cowboyinge alá egy megfakult UCLA melegítőfelsőt vett. Annyira
belemerült a monitorfalon örvénylő jelek tanulmányozásába, hogy nem vette
észre. Más sem.
Szóval, csak álltam ott és bámultam felfelé a mennyezetre, az Édenszint
fenekére. Nem nagyon tetszett. A mi két hengerünk tulajdonképpen két
egymásba rakott henger. Idelent – axiális rotációval hozzuk létre a saját
„lentünket” – a külsőben vannak a ténykedésünkhöz szükséges hétköznapi
dolgok: a hálótermek, a kávézók, a légzsilipfedélzet, ahol beeresztjük a
visszatérő hajókat, a kommunikációs központ és a Kórház, amit – nagyon
vigyázok rá – sohasem szeretnék közelről megismerni.
Az Éden, a belső henger, ennek az egész helynek a valószínűtlenül zöld
szíve, a hazatárás Disney-álma, az információéhes világgazdaság falánk füle.
Innen pulzálnak haza a Földre a folyamatos adatáramlatok, a transzgalaktikus
pletykák, híresztelések és jóslatok. Régebben sokszor előfordult, hogy amikor
mozdulatlanul feküdtem a priccsemen, éreztem az adatok nyomását; éreztem,
hogy keresztülkígyóznak azokon az izmokhoz hasonló, duzzadó és pattanásig
feszült csatornákon, amiket a falak mögé képzeltem, amik bármelyik
pillanatban begörcsölhettek és összezúzhattak engem. Aztán beköltözött
hozzám Charmian, és miután beszéltem neki erről a félelmemről, csinált
ellene valami varázslatot, és felrakta a falra a Szent Olga ikonokat. A nyomás
ezután megenyhült, majd elenyészett.
– Hozzád kötünk egy tolmácsot, Toby. Ma reggel szükséged lehet
némettudásra. – Szárazra modulált sztatikus hangja homokként csikorgott a
koponyámban. – Hillary...!
– Vonalban vagyok, Dr. Nagashima – mondta egy kristálytiszta BBC-hang.
– Ugye tud franciául, Toby? Hofmannstahl franciául és angolul beszél.
– Ne foglalkozz velem ennyit, Hillary. Akkor dumálj, amikor kérdezlek,
megértetted?
Hillary hallhatása újabb réteg volt a komplex és folyamatos sztatikus
sistergésben. Hiro két tucatnyi konzolon keresztül dühösen rámvillantotta a
szemét. Elvigyorodtam.
Megkezdődött: jött a lelkesedés, az adrenalinömleny. Az altató utolsó
gomolyagain keresztül is éreztem. Egy sima, szőke arcú, szörfös kinézetű srác
besegített az overallba.
Az overall büdös és új-régi volt; gondosan megkoptatták és átáztatták
szintetikus izzadtsággal, meg műferomonnal. A két ujját csuklótól vállig
címkék borították – a legtöbb céglogó volt, egy nemlétező Országúi-expedíció
támogatóinak jelei. A vállaimon egy-egy, a többinél jóval nagyobb matrica
volt: a főtámogató emblémája – azé a cégé, ami állítólag elküldte a
HALPERT, TOBY nevű fickót, hogy randevúzzon a csillagokkal. A szívem
fölött skarlátvörös nylon nagybetűkkel felírt név legalább valódi volt. Az
enyém.
A szörfös srácnak olyan standard-nett kinézete volt, amit én mindig a CIA
fiatal ügynökeivel kapcsolok össze, de a névszalagján a NEVSZKIJ név cirill
betűkkel is fel volt írva. Akkor biztos KGB-s. Nem volt ciolnyik, nem mozgott
olyan lazán, mintha eltöltött volna húsz évet az L-5-ös bázisunkon. Tipikus
moszkvai volt, udvarias, jegyzettömb-pipálgató, de valószínűleg nyolc
különböző módját ismerte, hogy lehet valakit megölni egy összecsavart
újsággal.
Nekiláttunk a drogok és a zsebek szertartásának. A srác benyomott egy,
valamelyik új eufóriahallucinogénnel megtöltött fecskendőt a bal csípőnél
levő zsebbe, majd hátralépett és kipipálta a tételt a jegyzettömbjén, amin az
előtte álló overallos fickó olyasmi volt, mint egy céltábla az éleslövészeten. A
derekára láncolt dobozkából kivett öt gramm ópiumot. Ennek a csomagnak
találtam rajta egy zsebet. Pipa. Tizennégy zseb. A kokain volt az utolsó tétel.
Amikor az orosz befejezte, Hiro hozzám lépett.
– Lehet, hogy a nőnek van egy-két kemény szere, Toby. Ne felejtsd el,
fizikokémikus. – Furcsa volt akusztikusan is hallani a hangját, úgy, hogy
nemcsak az implant által kiváltott csontvibráció volt.
– Odafent minden kemény, Hiro.
– Azt hiszed, én nem tudom? – Ő is érezte a különleges zsongást, amit én.
Nem igazán tudtunk egymás szemébe nézni. Mielőtt a zavarunk elmélyülhetett
volna, Hiro megfordult és felfelé tartott hüvelykujjai odaintett az egyik sárga
bohócnak.
Két bohóc besegített a Bauhaus-koporsóba. Ahogy a fedél sziszegve, egy
óriás sisakjának arclemezeként lezárult, hátraléptek. Elkezdtem emelkedni fel
az Éden és a Leni Hofmannstahl nevű idegen felé. Rövid út volt, de úgy tűnt,
örökké tart.

Olga, az első stopposunk, az első, aki a hidrogén hullámhosszán meglépett,

két évvel később tért haza. Tyuratamban, Kazahsztánban egy szürke téli
reggelen tizennyolc mágnesszalagon rögzítették a visszatértét.
Ha egy vallásos ember – olyan, aki ért a filmgyártáshoz – látta volna az
űrben azt a pontot, ahol az Aljut két évvel korábban eltűnt, bizonyára úgy látta
volna, hogy Isten az űr hátterére egyszer csak rámontírozza a hajót. Az Aljut
úgy villant vissza a mi terünkbe és időnkbe, mintha egy amatőrfilmes pocsék
effektje lenne. Ha a földiek egyetlen hetet késlekedtek volna, már nem
kaphatták volna el Olgát – a Föld tovább forgott volna, eltávolodik Olgától,
aki menthetetlen belesodródik a Napba. Ötvenhárom órával Olga visszatérése
után egy Kurtz nevezetű, páncélszkafanderba bújtatott ideges önkéntes
keresztülmászott az Aljut légzsilipjén. Kurtz keletnémet volt, az űrorvoslás
specialistája. Imádta az amerikai cigarettákat; majd elepedt egyért, miközben
kinyitotta a légzsilipet, elmászott a hatalmas, háromszögletű légtisztító
mellett, és egy állmozdulattal bekapcsolta a sisakrefletorát. Két év telt el, de
az Aljut tele volt belélegezhető levegővel. Amikor keresztülpasszírozta a
szkafanderét egy folyosón, és belépett az irányítókabinba, a jókora sisak
ikerreflektorainak fénysugaránál Kurtz meglátta a saját mozdulatainak
hatására a levegőbe rianó apró vér- és hányáscsöppeket.
Aztán megtalálta a nőt.
Olga a navigációs pult fölött lebegett. Meztelen volt, teste görcsös
magzatpózba merevedett. Szemei nyitva voltak, de valami olyasmire
meredtek, amit Kurtz nem láthatott. Kőkeményen ökölbe szorított kezei
véresek voltak, barna haja hínárként lebegett az arca körül. Szétverte a
rádióadót. Kurtz nagyon lassan és nagyon óvatosan átlökte magát a
vezérlőpult fehér billentyűzete fölött, és a navigációs monitorhoz rögzítette
szkafanderét. Deaktiválta a szkafander jobb karját; az egység, mint két,
magukat virágszirmoknak álcázó harapófogó automatikusan szétnyílt és levált.
Kurtz kinyújtotta szürke sebészkesztyűbe bújtatott kezét, majd olyan szelíden,
amennyi re csak tőle tellett, kifeszített Olga bal kezének összeszorított ujjait.
Semmi.
Amikor Kurtz a jobb öklöt is kinyitotta, valami kiesett Olga kezéből, és
lassan, néhány centiméterre a férfi szintetikus kvarc arclemezétől elsodródott.
A tárgy olyan volt, mint egy tengeri kagyló.
Olga hazatért, de kék szemeibe soha többé nem tért vissza az élet.
Természetesen megpróbálták feléleszteni, de minél jobban erőlködtek, Olga
annál vékonyabb lett. Az emberek tudásszomja végül azt eredményezte, hogy
a mártírhalált halt Olga felbecsülhetetlen értékű relikviái egész
szövetkönyvtárakat töltöttek meg. Még soha, egyetlen szentet sem szabdaltak
fel ilyen aprólékosan: Olga egyedül a pleszetszki laboratóriumokban több,
mint kétmillió, gondosan katalogizált és megszámozott szövetminta
formájában volt jelen.
A kagylóval már nagyobb volt a kutatók szerencséje. Az exobiológia
hirtelen riasztó problémával találta szemközt magát: az egy egész héttized
gramm súlyú, bonyolult és magasrendű biológiai információhalmaz
kétségtelenül földönkívüli eredetű volt. Olga kagylója létrehozott egy
vadonatúj tudományágat, aminek egyetlen célja volt: Olga kagylójának
tanulmányozása.
A kagylón végzett elsődleges vizsgálatok után két dolog volt biztos: az,
hogy ismeretlen bioszférában jött létre, s az, hogy mivel a naprendszeren belül
a Földön kívül nem akad egyetlen bioszféra sem, egy másik naprendszerből
kell származnia. Olga eljutott a kagyló származási helyére, vagy valamilyen
módon kapcsolatba került vele... esetleg valami olyasmivel, ami képes vagy
valamikor képes volt elhagyni azt.
Egy speciálisan felkészített Aljut-9-esen felküldtek egy Grosz őrnagy
nevezetű férfit a Tovjevszkij koordinátákhoz. Groszét egy másik hajó is
követte.
Amikor Grosz beindította a huszadik, s egyben utolsó hidrogéncsóvát, a
hajója eltűnt. A megfigyelőhajó rögzítette az eseményt és várt.
Kétszázharmincnégy nap múlva Grosz visszatért. A megfigyelők idő közben
szünet nélkül tanulmányozták a szektort, kétségbeesve kerestek valami
rendellenességet; valamit, ami köré fel lehetett volna építeni egy elméletet.
Semmit sem találtak, csak Grosz hánykolódó hajóját. Mielőtt a megfigyelők
kimenthették volna, Grosz öngyilkosságot követett el. Ő lett az Országút
második áldozata.
Miután az Aljutot visszaterelték a Ciolkovszkijra, rá kellett döbbenniük,
hogy a felvevő egység semmit sem rögzített. Valamennyi berendezés hibátlan
volt, de semmi sem működött. Grosz testét lefagyasztották, és az első siklóval
levitték Pleszetszkbe, ahol a bulldózerek már ásták az új földalatti komplexum
alapjait.
Három évvel később, egy nappal azután, hogy elvesztették a hetedik
kozmonautájukat, Moszkvában megszólalt a telefon. A hívó bemutatkozott: az
Amerikai Egyesült Államok Központi Hírszerző Hivatalának igazgatója volt.
Közölte, hogy felhatalmazást kapott egy bizonyos ajánlat megtételére:
bizonyos feltételek teljesítése esetén a Szovjetunió igénybe veheti a nyugati
pszichiátria legnagyobb elméit. A CIA-nak tudomására jutott, folytatta az
igazgató, hogy a Szovjetunió éppen nagy hasznát látná efféle segítségnek.
Kitűnően beszélt oroszul.

A csontfón sztatikus zöreje olyan volt, akár egy tudatküszöb alatti

homokvihar. A szűk aknában a lift keresztülkúszott az Éden padlóján.
Számolgatni kezdtem az egymástól két méterre világító kék lámpákat. Az
ötödik lámpa után a sötétség és mozdulatlanság várt.
Az Országút ál-hajójának üreges vezérlőkonzolába rejtve úgy vártam a
liftben, mint egy gyerek-krimiben a könyvszekrény mögötti rejtett kamrában a
Titok. A hajó tiszta propaganda volt, egy álca, mint a papírmasé-hegy tetejére
ragasztott bajor házikó a vidám parkban – szép próbálkozás, de
tulajdonképpen felesleges. Ha a visszatérők egyáltalán szóbaállnak velünk,
kérni fognak valamit cserébe; a kiagyalt sztorijaink és a propagandánk itt nem
sokat ér.
– Minden tiszta – mondta Hiro. – Senki sem lebzsel a közeledben.
Reflexszerűen megdörzsöltem a bal fülem mögötti sebhelyet: ezen a
ponton hatoltak belém, hogy betegyék a csontfónt. Az álkonzol egyik oldala
kinyílt és beeresztette az Éden szürke hajnalfényét. A másik hajó berendezése
ismerős volt, ugyanakkor idegen is – olyan, mint az ember saját lakása, ha
egyheti távollét után hazatér. Amióta utoljára idefönt voltam, az egyik új
brazíliai borostyán átkígyózott a bal oldali megfigyelőablakon, de úgy láttam,
ezen kívül semmi nem változott.
A biológusok gyűlésein nagy harcok voltak a borostyán miatt. Az amerikai
ökológusok üvöltözve emlegették a nitrogénhiányt. Az oroszok, amióta
rákényszerültek, hogy az amerikaiak segítségét kérjék a Ciolkovszkij1 biotikai
programjának kidolgozásában, nagyon érzékenyek a biodesign-ra. Átkozott
egy probléma volt a hidrofónikus gabonát pusztító rothadás; az oroszok szokás
szerint szuperpontosan megterveztek mindent, de mégsem tudtak létrehozni
egy működőképes ökológiai rendszert. Fokozta a bosszúságukat, hogy ez a
kezdeti kudarcuk vezetett ahhoz, hogy most mi is itt vagyunk velük. Irritálja
őket a dolog, ezért nem voltak hajlandóak lemondani a brazil borostyánról –
meg másról sem, ami okot adhat nekik arra, hogy vitatkozzanak velünk. Én
szeretem ezt a borostyánt: szív alakú levelei vannak. Ha megdörzsölöm
valamelyik levelet, fahéjillatot áraszt magából.
A hajóablak előtt álltam és figyeltem, ahogy az Édenbe beszivárgó,
visszaverődő napfényben alakot ölt a tisztás. Az Éden standard időszámítás
szerint funkcionál; a hatalmas Mylar-tükrök úgy forognak valahol kint a
vákuumban, hogy mindig a greenwich-i időszámítás szerint legyen reggel. A
fák közül madárdalkonzerv szólt. A madarak szenvednek a valódi gravitáció
hiányától. Igazi madarak nem lehetnek velünk, mert beleőrülnének, ha
megpróbálnának ellenállni a centrifugális erőnek.
A legszembeötlőbb az, hogy az Édenhez valóban illik a neve. Buja
növényzet, hűvös levegő, fény, a hosszú fűben virágok tarkállnak. Az ember
egészen jól érezheti itt magát, ha nem tudja, hogy a legtöbb fa mesterséges,
vagy nem sejti, hogy mennyi munkát igényel, hogy a tavakban meglegyen a
kékeszöld algák és a diatom-algák közötti egyensúly. Charmian mindig azt
mondogatja, hogy ő sokszor arra vár, hogy Bambi kibotladozzon a fák közül,
Hiro pedig azt állítja, hogy pontosan tudja, hány Disney-mérnök tett
titoktartási esküt a nemzetbiztonsági törvény értelmében.
– Adástöredékeket fogtunk Hofmannstahltól – mondta Hiro. Szinte
magában beszélt, működésbe lépett az irányító-végrehajtó gestalt, de tudtam,
hamarosan elveszítjük a közvetlen kapcsolatot. Adranalinszintem lecsökkent.
– Semmi összefüggő. Schöne Maschine meg ilyesmi... Gyönyörű gép. –
Hillary biztos azt hitte, nyugodtan beszél, de tévedett.
– Nem érdekel. Csak semmi reménykedés, rendben? Lazán menjünk be. –
Kinyitottam a zsilipkaput és mélyen beszívtam az Éden levegőjét. Olyan volt,
akár a hűs fehérbor. – Hol van Charmian?
Hiro felsóhajtott: lágy statikaszellőt hallottam.
– Charmiannak az ötös számú tisztáson kell lennie. Egy chileit pátyolgat,
aki három napja ért haza... Nem, mégsem ott van. Hallotta, hogy felmész. A
ponty-tónál vár rád. Önfejű kurva – tette hozzá.
 Charmian kavicsokat hajigált a nagyfejű kínai pontyok közé. Egyik füle
mögött egy csokor fehér virág volt, a másik mögött egy szál gyűrött Marlboro.
A lába meztelen volt és sáros: combközépben levágta az overall szárát. Fekete
haját lófarokban fogta hátra.
Először egy partin találkoztunk, kint az egyik hegesztőcsarnokban. Az
üreges fémgömbben részeg hangok visszhangzanak – házi készítésű vodka
nullgravitáción. Valaki hozott egy zacskó vizet. Kiöntött belőle kétmaréknyit
és gyakorlott mozdulatokkal labdává gyúrta. Régi viccek a vizelésről. De zéró
génél én könyörtelen vagyok. Átdugtam rajta a kezem, valahányszor felém
jött. Kiráztam a hajamból vagy ezer kis ezüstös golyót, pofozgatni kezdtem
őket, a mellettem lebegő nő pedig nevetve, lassan szaltózni kezdett. Magas,
vékony, feketehajú lány volt. Bő, húzózsinóros nadrágot viselt – olyat, amilyet
a turisták szoktak hazavinni a Ciolkovszkijról –, meg egy kelleténél három
számmal nagyobb, fakó NASA-pólót. Egy perccel később már arról beszélt,
hogy falmászott a tinédzser ciolnyikokkal és arról, hogy milyen büszkék
voltak a kóróra, amit a kukoricatartályban nevelgettek. Egészen addig nem
jöttem rá, hogy ő is végrehajtó, míg Hiro be nem kapcsolt és ránk nem szólt,
hogy vége a bulinak.
Charmian egy héttel később beköltözött hozzám.
– Egy perc, oké? – Hiro csikorgatta a fogait. Iszonyatos hang volt. – Egy.
Uno. – Aztán eltűnt, kilépett, talán nem is hallgatózott.
– Mi a helyzet az ötös tisztáson? – Leguggoltam a lány mellé és kerestem
magamnak egy pár kavicsot.
– Semmi különös. Egy időre magára kellett hagynom a pasit. Belőttem egy
kis drogot. A tolmácsom mondta, hogy felfelé indultál. – Charmian texasi
akcentussal beszél: a sár az ő szájából szarnak hangzik.
– Azt hittem, beszélsz spanyolul. A fickó chilei, igaz? – Belöktem egy
kavicsot a tóba.
– Mexikóiul beszélek. A kulturhéják azt mondták, a pasinak tetszeni fog az
akcentusom. Még szerencse. Különben mikor gyorsan beszél, alig értem, amit
mond. – Az egyik kavicsa követte az enyémet, és vízgyűrűket kavarva
alámerült. – És mindig gyorsan beszél. – Egy nagyfejű ponty közelebb úszott
és megnézte, hogy lehet-e enni Charmian kavicsát. – Nem fog rendbejönni. –
Nem nézett rám. A hangja tökéletesen közömbös volt.
– A kis Jorge-nak nem fog sikerülni.
Kiválasztottam a kavicsaim közül a legkövérebbet és megpróbáltam vele
végigkacsázni a tavacskát, de elsüllyedt. Minél kevesebbet tudok a chilei
Jorge-ról, annál jobb. Elég annyi, hogy élt – beletartozott a tíz százalékba. A
veszteségi százalék húsz körül van. Öngyilkosság. Az élő húshalmok hetven
százaléka a Kórházba kerül: ők a magatehetetlenek, a motyogó dilisek, a
tökhülyék. Charmian és én a maradék tíz százalékkal foglalkozunk.
Ha az első visszatérők csak kagylóhéjakat hoztak volna magukkal, nem
hiszem, hogy létezne az Éden. Az Édent azután építették, hogy az egyik
visszatérő, egy halott francia – egy olyan kissrác paródiája, aki ingyen menetet
nyert a körhintán –, egy húsz centis, mágnesesen kódolt acélgyűrűt
szorongatott a kezében. Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, hol vagy
hogyan jutott hozzá, de ez a gyűrű volt a rák Rosetti-köve. Szóval nevezetes
időket élünk. Olyan dolgokat tudunk összeszedni idekint, amikhez talán ezer
évnyi kutatómunka során sem jutnánk hozzá. Charmian szerint olyanok
vagyunk, mint azok a csóró faszfejek azokon a szigeteken, akik egész életüket
leszállópályák építésével töltik, hogy a nagy ezüstmadarak visszatérjenek
hozzájuk. Charmian szerint a „felsőbbrendű” civilizációval való kapcsolat
valami olyasmi, amit az ember még a leggyűlöltebb ellenségének sem kíván.
– Elgondolkodtál már azon Toby, hogy hogy találták ki ezt az egészet? –
Belehunyorgott a napfénybe, ami kelet felől végigömlött a hengeres, látóhatár
nélküli zöld világunkon. – Összeszedték valamennyi nagymenőt, az elitet,
leültették őket egy eredeti műrózsafa asztal mellé egy szabványos Pentagon-
szobában, mindegyik elé tettek egy üres jegyzettömböt, meg egy vadonatúj, az
alkalomra speciálisan kihegyezett ceruzát. Mindenki ott volt: a freudisták, a
jungisták, az adleristák, ahogy te neveznéd őket: a vézna kis patkányemberek.
És mindegyik szemétláda tudta a szíve mélyén, hogy most az egyszer mindent
bele kell adnia. Nemcsak egy adott irányzatot kell képviselniük, hanem az
egész szakmát. Ott volt a nyugati pszichiátria krémje... és semmi sem történt.
Az emberek holtan pottyantak vissza az Országútról, jobb esetben nyálaztak
és versikéket kántáltak. Ezek maximum három napig maradtak életben,
egyetlen szót sem nyögtek ki, aztán lelőtték magukat, vagy katatóniásak
lettek. – Kivett az övéből egy kis zseblámpát, véletlenül megrepesztette a
plasztiktokot, és kivetette a parabolikus lencsét. – A Kreml üvölt, a CIA
bedilizik. Ráadásul ott vannak a multik, akik az egészet vissza akarják
csinálni. „Halott űrhajósok? Egyetlen adat sincs? Ez nem üzlet, barátom!” A
szuperagyak aztán idegesek lesznek, amíg végül az egyik vigyorgó berkeley-i
hülyének eszébe jut valami: „Hé, miért nem tesszük ezeket az embereket egy
gyönyörű helyre, miért nem adunk nekik egy rakás jó drogot, miért nem adunk
melléjük valakit, akinek mindent elmondhatnak?” – Charmian felnevetett és
megrázta a fejét. A lencsével összegyűjtötte a nap sugarait és meggyújtotta a
cigarettáját. Gyufát nem szoktunk kapni; a tűz felboríthatja az oxigén-
széndioxid egyensúlyt. Parányi szürke füstcsík emelkedett fel kavarogva a
fehéren izzó gyújtópontból.
 – Oké – mondta Hiro – Ez volt az egy perc. – Az órámra néztem; kábé
három perc telt el.
– Sok szerencsét, kicsim – mondta a lány kedvesen, miközben a
cigarettájával ügyködött. – Szerencsés utat!

A fájdalom ígérete. Mindig itt van. Az ember tudja, hogy mi fog történni,
csak azt nem, pontosan mikor vagy pontosan hogyan. Megpróbálsz
belekapaszkodni, rázod a sötétben. De ha legyűr a fájdalom, nem
funkcionálsz. Van egy vers, amit Hiro szokott idézgetni: Taníts meg minket a
törődésre és arra, hogy ne törődjünk semmivel.
Olyanok vagyunk, mint az intelligens házilegyek, amik a nemzetközi
repülőtéren kószálnak össze-vissza; némelyikünknek sikerül felröppennie egy
Londonba vagy Rióba tartó gépre, némelyikünk talán túléli az utazást és
visszatér. „Hé”, mondja erre a többi légy, „mi történik azon az ajtón túl, mit
tudnak azok, amit mi nem tudunk?” Az Országút szélén minden emberi nyelv
érthetővé válik – talán csak a sámánok nyelve nem, meg a kabalistáké, az
angyaloké, a szenteké és a démonoké. Az Országútnak megvannak a maga
törvényei. Néhányat már megtanultunk, és ez legalább fogódzót jelent a
számunkra.
Első Törvény: Utazásonként egy személy. Csapatok, párok nem vehetnek
részt rajta.
Második Törvény: A mesterséges intelligenciák sem vehetnek részt az
utazáson. Bármi is van odakint, nem fog megállítani egy okos gépet,
legalábbis olyanokat nem, amiket mi tudunk építeni.
Harmadik Törvény: A felvevőberendezésekkel csak a helyet foglalod –
soha semmit sem rögzítenek.

Szent Olga kalandja után az orvostudományban több tucat új irányzat jött

létre; a minden addiginál bizarrabb és elegánsabb eretnekek mind azt
remélték, be tudnak törni a nagyok közé. Aztán mind elhullottak, egyik a
másik után. Az Éden éjszakáinak suttogó csendjében az ember el tudja
képzelni, hogy hallja a széttörő paradigmák reccsenését; hallja, ahogy a
teóriák szilánkjai csillámló porrá zúzódnak, ahogy valamelyik elismert
okostojás életműve történelmi lábjegyzetté redukálódik; és közben hallja a
sérült utazók értelmetlen gagyogását a sötétben.
A legyek a repülőtéren felszállnak a gépekre. A legyeknek tilos kérdéseket
feltenniük; a legyek jobban teszik, ha nem akarják meglátni a NAGY KÉPET.
Ha mégis megpróbálják meglátni, ha túl sokszor próbálkoznak, lassan, de
biztosan kivirágzik bennük a paranoia: sötét mintákat látnak éjszakánként a
falakon; olyan mintákat, amik megszilárdulhatnak és őrültté vagy vallássá
válhatnak. Az okos legyek előállnak a Fekete Doboz elmélettel: a Fekete
Doboz a szent metafora: az Országút minden őrült egyenletben x marad. Nem
kellene foglalkoznunk az Országúttal, sem azzal, aki létrehozta. Inkább arra
kellene koncentrálnunk, hogy mit teszünk bele a Dobozba, és mit veszünk ki
belőle. Vannak dolgok, amiket végigküldünk az Országúton (egy Olga nevű
nőt, a hajóját meg azt a rengeteg embert, aki utánuk következett), és vannak,
akik visszatérnek hozzánk (egy őrült nő, egy kagylóhéj, tárgyak, egy idegen
technika szilánkjai). A Fekete Doboz elmélet hívei biztosak benne, hogy az
elsődleges feladatunk az, hogy optimalizáljuk ezt a cserét. Itt vagyunk kint,
hogy lássuk, megérte-e kiküldeni a kísérleti alanyainkat. De bizonyos dolgok
egyre nyilvánvalóbbak. Az egyik az, hogy nem mi vagyunk az egyedüli
legyek, akik megtalálták az egyik repülőtérre vezető utat. A tárgyak, amiket
összegyűjtöttünk, legalább fél tucat egészen különböző kultúrából
származnak. Charmian úgy hívja őket, hogy a „többi stoppos”. Olyanok
vagyunk, akár egy csapatnyi patkány egy teherhajó gyomrában: cserélgetjük a
csecsebecséinket a más kikötőkből származó patkányokkal, és közben éles
fényekről és a nagyvárosokról álmodunk.
Egyszerűsítsük le a Bent és a Kint fogalmát. Leni Hofmannstahl Kint van.

A hazatérő Leni Hofmannstahlt a hármas számú tisztáson, a Boldogok

Szigetén helyeztük el. Lekuporodtam egy aprólékosan kidolgozott
műjuharfacsemete-ligetben, és végignéztem a nő hajóján. Eredetileg úgy
nézett ki, mint egy szárny nélküli szitakötő; karcsú, tízméteres hasában volt a
reaktorhajtómű. Most, hogy eltávolították róla a hajtóművet, olyan volt, mint
egy tejfehér lárva; még a lárvaszemek is megvoltak rajta: a szokásos és
használhatatlan szenzor- és műszerfürtök. A tisztás közepén, enyhe ívű
emelkedőn hevert, egy különlegesen kiképzett dombocskán, amire mindenféle
formájú hajót rá lehetett helyezni. Az újabb hajók kisebbek voltak, olyanok,
mint a Grand Prix mosógépek: mindenből a lehető legkevesebb volt rajtuk,
egyáltalán nem látszottak felderítőhajónak. Hústömeg-szállítók voltak.
– Nem tetszik – mondta Hiro. – Ez valahogy nem tetszik. Valami nem
stimmel vele... – Valószínűleg önmagával beszélgetett, de közben majdnem
azonos volt velem, aki szintén magammal beszéltem. Ez azt jelentette, hogy az
irányító-végrehajtó gestalt majdnem működőképes volt. A szerepembe zárva
nem voltam az Éden éhes füle, egy különleges vevőkészülék, ami
összeköttetésben van néhány még különlegesebb orvossal. Amikor a gestalt
bekattan, Hiro és én együtt valami mássá oldódunk, valami olyasmivé, amit
még akkor sem ismerünk be egymás előtt, amikor megtörténik. A
kapcsolatunk klasszikus freudi rémálmokat eredményezhet. Viszont
megtudtam, hogy igaza van: valami tényleg nem stimmel a hajóval.
A tisztás nagyjából kör alakú volt. Annak kellett lennie: tizenöt méteres,
kerek nyílásnak az Éden padlójában, mely alpesi minilegelőnek álcázott
hengeres liftet rejt. A technikusok már leszedték Leni hajtóműveit, kilökték a
hajót a külső hengerbe, leeresztették a rétet a légzsilipfedélzetre, azután a
hatalmas, fűvel és fával borított lemezen felemelték a hajót az Édenbe.
Műszereikkel elvakították a szenzorokat és lezárták a nyílásait, meg a zsilip
kapuját. Úgy kellett megrendezni a dolgot, hogy az Éden meglepetést okozzon
a visszatérő űrhajósnak.
Azon tűnődtem, hogy Charmian vajon visszatért-e Jorge-hoz. Lehet, hogy
főz neki valamit, talán egy halat, amit „kifogtak”, vagyis inkább ami a kezeik
közé úszott a tavak fenekén levő ketrecből. Elképzeltem a sülő hal illatát,
lehunytam a szemem és magam előtt láttam Charmiant, ahogy a sekély vízben
tapos, csillogó csöppek csillámlanak combjain – egy hosszúlábú lány az Éden
halastavában.
– Mozgás, Toby! Befelé!
A koponyám megremegett a hangerőtől. A kiképzés és a gestalt reflex
közben már a rét közepére sodort.
– A francba, a francba, a francba... – Hallottam Hiro mantráját és tudtam,
hogy mindennek sikerül félresikerülnie. Hillary, a tolmács éles hangon, BBC
jégreccsenéssel megmagyarázott valamit a csúcssebességről meg az anatómiai
táblázatokról. Hiro a távvezérlővel már kinyitotta a zsilipet, de nem várta meg,
míg az magától kitárul. Beindította a hajótestbe épített hat robbanószerkezetet
és az egész zsilipmechanizmust a levegőbe röpítette. Majdnem eltalált.
Ösztönösen kitértem, aztán felmásztam a hajó sima oldalán, megmarkoltam a
bejárat belső oldalánál lévő rudakat; a zsilipszerkezettel együtt a létra is
elszállt.
Aztán mozdulatlanná dermedtem, lekuporodtam a robbantás plastique
szagában, mert rámtalált a félelem – életemben először tényleg elkapott.
Már korábban is éreztem a félelmet, de csak a szele csapott meg. Most
viszont hatalmas volt, akár az éjszaka; hideg és kérlelhetetlen üresség. Benne
volt fajunk történelmének valamennyi búcsúzása, valamennyi halál előtti
mondat, és benne volt az űr mélysége. Megremegtem tőle és nyüszíteni
kezdtem. Reszkettem, rángatóztam, zokogtam. Megtanítanak rá minket,
figyelmeztetnek bennünket, megpróbálják elmagyarázni, hogy az egész csak
ideiglenes agórafóbia, de mi tudjuk, mi ez. A végrehajtók tudják, az irányítók
nem érthetik. Még soha, egyetlen magyarázat sem közelítette meg a valóját.
Ez a félelem: a Nagy Éjszaka mutatóujja, a sötétségé, ami a Kórház fehér,
szelíd gyomrába löki a motyogó elkárhozottakat. Olga ismerte meg először.
Szent Olga. Megpróbált elrejteni előle minket, a rádióját marcangolta, vérző
kezeivel összetörte a hajója adóit, és kérlelte a Földet, hogy eressze el, hagyja
meghalni...
Hiro dühöngött, de megértette, mi történt és tudta, mit kell tennie.
Megcsapott a fájdalomáramkörrel. Kemény volt. Újra és újra végigvágott
rajtam. Behajtott a hajóba. Átkergetett a félelmen.
A félelmen túl egy kabin várt, a csend, és egy nő ismeretlen szaga.
A kabin kopott volt, otthonos; az ülés matt plasztikját málló ezüstcsíkokkal
fogták össze. De mintha minden magányt sugárzott volna magából. A nő nem
volt ott. Aztán megláttam az őrült golyóstoll-firkákat, a jeleket, az ezernyi
pici, egymásbaérő, és egymást metsző egyenest. Az ujjnyomoktól maszatos
lapok szinte teljesen beborították a hátsó hajófalat.
Hiro suttogva, könyörögve rámreccsent.
Keresd meg a nőt, Toby, rajta, kérlek, Toby, keresd meg, keresd meg...
Az orvosi szobában találtam rá, a szűk folyosóról nyíló még szűkebb
kabinban. Fölötte a Schöne Maschine, a műtőmanipulátor villogtatta
lézerszikékkel, érfogókkal, csipeszekkel felszerelt króm-póklábait. Hillary
kiborult, valami halk csatornán hisztérikusan magyarázott valamit az emberi
kar felépítéséről, az idegekről, az artériákról, a taxonómiáról. Aztán
felsikoltott.
Semmi sem volt véres. A manipulátor rendes gép, még zéró génél is képes
tiszta munkát végezni; a vért vákuummal szívja el. A nő nem sokkal azelőtt
halt meg, hogy Hiro kirobbantotta a zsilipet. A jobb karja úgy nyúlt végig a
műtőasztal fehér plasztikján, mintha valami középkori rajz lenne, az izmok és
a szövetek tucatnyi rozsdamentes bonctűvel kifeszítve, szép szimmetrikusan
elrendezve feküdtek az asztalon. A sebészmanipulátort előrelátóan úgy
programozták, hogy ne lehessen vele öngyilkosságot elkövetni, de ettől még át
lehet kapcsolni, hogy robotboncnokként működjön.
A nő megtalálta a módját, hogyan bolondítsa meg a gépet. Ez általában
mindenkinek sikerül, ha elég ideje van rá. Leni nyolc évet kapott.
Egy fogorvosi szék csontvázra emlékeztető csőkarosszékben ült. Tisztán
láttam az overallja hátán a nyugatnémet elektronikai cég emblémáját.
Megpróbáltam beszélni hozzá.
– Halott vagy, de kérlek, bocsáss meg nekünk. Azért jöttünk, hogy
segítsünk rajtad. Hiro és én... Érted? Hiro ismer téged, itt van a fejemben. Ő
olvasta a dossziédat, ismeri a szexuális szokásaidat, tudja, mi a kedvenc
színed. Tudja, hogy mitől féltél gyermekkorodban, ki volt az első szerelmed,
tudja a kedvenc tanáraid nevét. Az én feromonjaim éppen illenek mindehhez
és egy egész drog-arzeál van nálam. Biztos van köztük valami, amit szeretél.
És lefeküdhetünk. Lefekhetsz Hiróval és velem. Ászok vagyunk, ha hazudni
kell. Kérlek! Ezt látnom kell. Nem ismersz minket, de Hiro és én együtt a
tökéletes férfi vagyunk a számodra, Leni.
Alacsony, szőke nő volt; sima, egyenes szálú hajában idő előtti ősz szálak
szürkélltek.
Végigsimítottam a haján és kimentem a tisztásra. Ahogy ott álltam, a
hosszúszálú fű megremegett, a vadvirágok reszketni kezdtek és a rét-lift a
közepén álló hajóval együtt elindult lefelé. A tisztás kicsúszott az Édenből, a
napfény beleveszett a hatalmas páratömegbe, ami sötét árnyat vetett a széles
légzsilipfedélzetre. Vörös overallos alakok rohantak felém. Egy piros,
gumikerekes targonca éles fordulatot leírva kitért előlünk.
Nevszkij, a KGB-s szörfös a tisztás széléhez gördülő plató szélén állt. Csak
akkor vettem észre, amikor egészen közel ért hozzánk.
– Vissza kell adnia a drogokat, Mr. Halpert.
Csak álltam ott, reszkettem és csurogtak a könnyeim. Nevszkij előrenyúlt,
hogy rátámaszkodjam. Eltűnődtem, hogy egyáltalán tudja-e, miért van idelent
a zsilipfedélzeten a vörösruhások között. De szemmel láthatólag nem
érdekelte a dolog, mintha semmivel nem törődött volna – máris készenlétbe
helyezte a jegyzettömbjét.
– Mindent el kell vennem öntől, Mr. Halpert.
Levetettem az overallt, összegyűrtem és átadtam Nevszkijnek. Egy
zipzáras plasztikszatyorba tette, a szatyrot pedig a csuklójához láncolt
kódzáras bőröndbe.
– Ne vedd be mindet egyszerre, kölyök – mondtam, aztán elájultam.

Késő éjszaka Charmian lehozott a kabinomba egy speciális, kemény

fóliába csomagolt sötétséget. Nem olyan volt, mint a Nagy Éjszaka sötétsége,
a lélegző, leskelődő feketeség, ami arra vár, hogy berántsa a stopposokat a
Kórházba, amiből megszületik a félelem. Ez a sötétség olyan volt, mint a
szüleid kocsijainak hátsó ülésén, egy esős estén mozgó árnyak, amikor az
ember még öt éves, és biztonságban érzi magát. Amikor el kell számolnia a
Nevszkijhez hasonló jegyzettömbfirkászoknak, Charmian egy kicsit mindig
dörzsöltebb, mint én.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy miért jött vissza az Édenből, és azt sem,
hogy mi történt Jorge-zsal. Ő sem kérdezett semmit Leniről.
Hiro teljesen eltűnt a levegőből. Azon a délután láttam az eligazításon; a
tekintetünk szokás szerint nem találkozott. Ez sem számít. Tudom, hogy
vissza fog térni. Szokás szerint. Az egész csak egy rossz nap volt az Édenben,
de sohasem könnyű az ilyesmi. Kemény dolog, amikor az ember először
megérzi a félelmet, de mindig is tudtam, hogy a közelemben van és vár. Az
eligazításon Leni diagrammjairól meg a golyóstollal felvázolt
molekulaláncokról volt szó. Azokról a molekulákról, amik kapcsolókként,
logikai elemekként, sőt egyfajta vezetőkként működhetnek, amik egymásra
rétegződve létrehozhatnak egy hatalmas molekulát – egy parányi komputert.
Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, mivel találkozott Leni odakint;
valószínűleg sohasem fogjuk megismerni a részleteket. Sajnálhatjuk. Nem a
miénk az egyetlen hátországi törzs, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik
válaszok után nyomozunk.
A francba Lenivel, a francba azzal a franciával, a francba mindenkivel, aki
ilyen hülyeségeket hord haza, akik elhozzák a rák gyógyszerét, a kagylóhéjat,
a névtelen tárgyakat! Ki kényszerít rá minket arra, hogy várakozzunk, hogy
megtöltsük a kórházat? Ki szabadítja ránk a félelmet?
De inkább belekapaszkodom ebbe a meleg és közeli sötétségbe, Charmian
lassú lélegzésébe, a tenger ritmusába. Ha elég magasra szállók és kirepülök
innen, a csontfón állandó sztatikus zörején keresztül is meghallom a tenger
zúgását. Ez olyan dolog, amit mindig magunkkal viszünk, bármilyen messzire
is megyünk hazulról.
Charmian megmozdult mellettem, elmormolta egy idegen nevét – egy
összetört utazóét, akit már rég elnyelt a Kórház. Charmian tartja a rekordot:
két hétig tartotta életben a fickót, aki végül kivájta a saját szemeit. Charmian
akkor sikoltozott, és úgy kaparta a lift plasztik ajtaját, hogy letörtek a körmei.
Leszedálták.
Mindannyiunkban megvan az őrjítő vágy, hogy visszatérjünk az Édenbe.
Mindannyian ugyanazt tesszük: hetekig fekszünk kis hajóinkban, várva, hogy
az Országút magába szippantson minket. És amikor az utolsó csóváinkat is
útnak eresztjük, visszavontatnak minket ide. Vannak emberek, akiket nem
visznek el. Senki sem tudja, hogy miért nem, de mindenkinek csak egy
próbálkozása van. Soha senkinek nem adatik meg második lehetőség. Azt
mondják, túl drága, de valójában a csuklóidon levő kötést nézik: túl értékes
vagy, felhasználhatnak mint végrehajtót. Nem számít, hogy ki akartad nyírni
magad, mondják, az ilyesmi mindenkivel megtörténhet. Tökéletesen érthető:
mélységesen egyedül érezted magad. De én menni akartam. Charmian is. Ő
pirulákkal próbálkozott. De visszahoztak minket, egy kicsit átneveltek,
megváltoztatták az akaratunkat, belénk ültették a csontfónokat és párul adtak
mellénk egy-egy irányítót.
Olga biztos tudta. Biztos látott mindent, megpróbált visszatartani minket
attól, hogy megtaláljuk a kifelé vezető utat, ahol ő már járt. Tudta, ha
megtaláljuk őt, mennünk kell. Még most, hogy tudom, amit tudok, még
mindig menni akarok. Sohasem fogok. De himbálózhatunk a fölénk
tornyosuló sötétségben, kéz a kézben Charmiannel. Két tenyerünk között ott a
kiürült drogos zacskó. Szent Olga mosolyog ránk a falakról, s mi érezzük
közelségét: az éjszaka falaira ragasztott, újságokból kitépett fotói örökké ott
derengenek halandó szemünk előtt.
 Vöröscsillag, orbitális tél
Bruce Sterling – William Gibson

Koroljev ezredes lassan forgolódott a hevederében. Télről és gravitációról

álmodott. Fiatal kadét volt újra, lovát Kazahsztán késő novemberi
szetyeppéjén hajszolta a marsvörös naplementébe.
Ez nem jó, gondolta.
Neszezésére riadt tanyáján, a Szovjet Űrdiadal Múzeumában. Romanyenko
és a KGB-s tiszt felesége még mindig űzték az ipart az ernyő mögött a Szaljut
végében: a rögzítőszíjak és a párnázott hajótest ritmikusan nyikorgott és
dobogott. Lópatkók a havon.
Koroljev kihámozta magát a hevederből, és egy rutinos rugómozdulatot
hajtott végre, ami a toalett-fülkébe repítette. Kopottra hordott overallját
lerázva megmarkolta a fogantyút az ágyéka mellett, aztán letörölte a
fémtükörre csapódott gőzt. Köszvényes keze megint megdagadt, amíg aludt; a
csuklója madárláb-vékony lett a kalciumveszteségtől. Húsz év óta nem érzett
gravitációt; orbitális pályán öregedett meg.
Szívópengével megborotválkozott. Megpattant erei vörösre foltozták a bal
arcát és halántékát: az egyik hagyatéka annak a robbanásnak, ami
megnyomorította.
Mire kilépett, a házasságtörők már végeztek. Romanyenko éppen a ruháját
igazgatta. A politikai tiszt felesége, Valentyina lekapcsolta barna kezeslábasa
ujját; fehér karján még ott csillogott a testgyakorlás verejtéke. Hamvasszőke
haját kissé felborzolta a ventillátor szele. Szemei kristálytiszta búzavirág-
kékek, kissé túl közel ülők, tekintete félig bocsánatkérő, félig cinkos.
– Nézze, mit hoztunk magának, ezredes...
Egy apró üveg repülőgépkonyakot adott a férfinak. Koroljev döbbenten
látta a plasztikkupakba nyomott Air Francé emblémát.
– Az utolsó Szojuzzal jött. A férjem azt mondta, egy uborkában. – A nő
kacagott. – Tőle kaptam.
– Úgy gondoltuk, ez Önt illeti, ezredes, – vigyorodott el Romanyenko. –
Hisz mi bármikor szabadságra mehetünk...
Koroljev észrevette a másik zavarát, aszott lábszára és vértelenül csüngő
lábfeje láttán, de nem törődött vele. Kinyitotta az üveget, és a testes aromától
hirtelen bizsergő vér tolult az arcába. Óvatosan szájához emelte az üveget, és
kiszürcsölt néhány millilitert. Úgy marta a torkát, mint a sav.
– Krisztusom – lehelte. – Évek óta nem ittam ilyet! Ki fogom ütni magam!
– nevetett könnybe lábadt szemmel.
– Apám azt mondta, maga a régi időkben úgy ivott, mint egy hős.
– Bizony – mondta Koroljev, és megint kortyolt. – Úgy. – A konyak úgy
áradt szét benne, mint a meleg, olvadt arany. Nem szerette Romanyenkót. A
fiatalember apját sem szerette – az öreg könnyed lelkületű pártember volt,
állandóan tanulmányutakra járt, megvolt a dácsája a Fekete-tengernél,
amerikai italok, francia öltönyök, olasz cipők. A fiú épp olyan volt, mint az
apja, ugyanazok a tiszta, szürke szemek, melyekben szikrája sincs a kételynek.
Az alkohol végigfutott Koroljev híg vérén. – Túl nagylelkűek vagytok –
mondta. Egy rúgással a konzoljánál termett. – Cserébe fogadjatok el egy kis
Szamizdatot. Amerikai kábeladások, frissen fogtuk be őket. Rázós kis anyag!
Kár egy ilyen öregemberbe, mint én. – Betett egy üres kazettát, és elindította a
másolóprogramot.
– Majd odaadom a tüzéreknek – vigyorgott Romanyenko. – Ők le tudják
futtatni a lövegterem konzoljain. – A részecskesugár-állomást mindig is
lövegteremnek hívták. Az ottani katonák különösen ki voltak éhezve az ilyen
fajta kazettákra. Koroljev csinált egy második kópiát is Valentyinának.
– Ez disznó? – A nő riadtnak, de kíváncsinak tűnt. – Jöhetünk megint,
ezredes? Mondjuk csütörtökön 24.00 órakor?
Koroljev rámosolygott. A nő gyári munkás volt, mielőtt kiemelték
űrhajózni. Szépsége miatt hasznos propagandaeszköz volt: szerepmodell a
proletariátus számára. Koroljev most, a konyakkal a vérében, szinte sajnálta
őt, és nem volt képes megfosztani ettől a kis örömtől. – Éjféli találka a
múzeumban, Valentyina? Milyen romantikus!
A nő a súlytalanságban kalimpálva csókot nyomott Koroljev arcára.
– Köszönöm, ezredesem.
– Ön valóságos herceg, ezredes – veregette meg a lehető legóvatosabban
Romanyenko Koroljev gyufaszálvékony vállát. Az edzőgépen töltött
számtalan óra után a fiú izmai úgy duzzadoztak, mint egy kovácsé.
Koroljev nézte, ahogy a szerelmesek óvatosan kilavíroznak a központi
dokkológömbbe, három korosodó Szaljut és két folyosó találkozási helyére.
Romanyenko az „északi” folyosón indult el a lövegterem felé, Valentyina
pedig az ellenkező irányba, a következő gömbkereszteződés felé, a Szaljuthoz,
ahol a férje aludt.
Kozmográdot öt dokkológömb alkotta, és mindegyiknek megvolt a maga
kapcsolódó Szaljutja. A komplexum átellenes végein kapott helyet a katonai
részleg és a műhold-kilövő. A remegő, zümmögő és búgó állomás olyan volt,
mint egy metró, nyirkos fémbűze pedig egy gőzhajóéra emlékeztetett.
Koroljev megint kortyolt egyet; az üveg már félig kiürült. Elrejtette az
egyik múzeumi darabban: egy NASA Hasselbladban, amit az Apolló
leszállásának helyén tártak fel. Az utolsó szabadsága, a robbanás óta nem
ivott. A feje a részeg nosztalgia kellemesen fájdalmas folyójába merült.
Visszaúszott a konzoljához és előhívott egy memóriarészt, ahonnan
titokban kitörölte Alekszej Koszigin összes beszédét, és a helyébe saját
szamizífof-gyűjteményét rögzítette, digitalizált popzenét, kamaszkora
nyolcvanas éveinek kedvenceit. Voltak angol bandái a nyugatnémet rádióból
felvéve, Varsói Szerződésbéli heavy metalzenék, amerikai feketepiaci
behozatalok. Felrakta a fülhallgatóját, és rányomott a Brygada Cryzis
czestochowai reggae-jére.
Ennyi év után igazában már nem is a zenét hallotta, hanem képek
árasztották el fájdalmas megrendüléssel. A nyolcvanas években a szovjet elit
hosszúhajú gyermeke volt, akit apja pozíciója gyakorlatilag felülemelt a
moszkvai rendőrség hatáskörén. Eszébe jutottak a pinceklub sötétjében üvöltő
hangfalak, a sötét és szőkített fejek tömegének hullámzó sakktáblája.
Marlborót szívott afgán hasisporral dúsítva. Emlékezett egy amerikai
diplomata lányának a szájára az apja fekete Lincolnjának hátsó ülésén. Nevek
és arcok kavarogtak benne a konyak mellett kábulatában. Nina, a keletnémet
lány, aki másként gondolkodó lengyel hírlapok stencilezett fordításait mutatta
neki.
Azelőtt az éjszaka előtt sosem látta őt a kávézóban. Mindenféle suttogások
élősködésről, szovjetellenes tevékenységről, a pszikuszka küszöbön álló
kémiai iszonyatáról...
Koroljev remegni kezdett. Megtörölte az arcát, és látta, hogy szinte úszik a
verítékben. Levette a fülhallgatót.
Mindez ötven évvel ezelőtt történt, őt mégis hirtelen jövő és nagyon erős
félelem fogta el. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire megijedt volna,
még a robbanáskor sem, ami szétzúzta a hajóját. Összerázkódott. A fény. Túl
erős volt a fény a Szaljutban, mégsem akart a kapcsolókhoz menni. Egyszerű
tevékenység, amit számtalanszor végrehajtott, mégis... A kapcsolók és
szigetelt vezetékek valahogy fenyegtőnek tűntek. Össze volt zavarodva. A kis,
felhúzható Lunohold holdjáró-modell, mely Velcro-kerekeivel a görbülő falra
tapadt, úgy lapult ott, mint valami értelmes, támadni készülő élőlény. A
szovjet űrpionírok hivatalos portréi megvető tekintettel meredtek rá.
A konyak. A súlytalanságban töltött évek elferdítették az anyagcseréjét.
Már nem az az ember, aki valaha volt. De higgadt marad, és megpróbálja
átvészelni. Ha kiborul, mindenki kineveti.
Kopogás hallatszott, aztán Csőszerelő Nyikita, Kozmográd egyes számú
ezermestere röppent be tökéletes lassított vetődéssel a nyitott zsilipen. Az ifjú
kultúrmérnök dühösnek tűnt. Koroljev megijedt.
– Korán fent vagy, Csőszerelő – mondta, és kétségbeesetten igyekezett
fenntartani a normalitás látszatát.
– Töltetfej-szivárgás a Delta Háromban – ráncolta homlokát a másik. – Tud
maga japánul? – Csőszerelő foltos munkamellénye tucatnyi dagadozó
zsebeinek egyikéből előrántott egy kazettát, és meglengette Koroljev orra
előtt. Gondosan mosott Levi's farmert és viseletes Adidas edzőcipőt hordott. –
Ezt múlt éjszaka szereztük.
Koroljev úgy húzta össze magát, mintha a kazetta fegyver lenne.
– Nem, japánul nem tudok. – Saját hangjának nyájassága szinte meglepte.
– Csak angolul és lengyelül. – Érezte, hogy elpirul. Csőszerelő a barátja, akit
jól ismer és akiben megbízik, de...
– Jól van, ezredes? – A Csőszerelő feltöltötte a kazettát és ügyes, kérges
ujjaival előhívott egy szótár-programot. – Úgy néz ki, mint aki éppen lenyelt
egy csótányt. Szeretném, ha ezt meghallgatná.
Koroljev rossz érzéssel figyelte, ahogy a kazettáról egy baseball-kesztyű
reklám villant fel. A szótár cirill feliratozása vadul száguldott végig a
képernyőn, a mániákusán karattyoló japán hang alatt.
– Jönnek a hírek – mondta Csőszerelő az ajkát harapdálva.
Koroljev idegesen pislantott, amikor a fordítás elúszott a japán bemondó
arca előtt:
AMERIKAI LESZERELÉSI CSOPORT ÁLLÍTÁSA SZERINT... A
BAJKONURI ŰRKÖZPONTBAN FOLYÓ ELŐKÉSZÜLETEK... VÉGRE
KÉSZNEK MUTATJÁK AZ OROSZOKAT... HOGY LESELEJTEZZÉK
KOMIKUS FEGYVERES ŰRÁLLOMÁS-VÁROSUKAT...
– Kozmikus – motyogta a Csőszerelő. – Hibázott a komputerünk.
A SZÁZADFORDULÓN AZ ŰRBE VEZETŐ HÍDFŐÁLLÁSNAK
SZÁNT... NAGYSZABÁSÚ PROJEKTET TÖNKRETETTE A HOLDBÉLI
BÁNYÁSZAT KUDARCA... A DRÁGA ŰRÁLLOMÁST MÉG A MI
NÉVTELEN ORBITÁLIS ÜZEMEINK IS FELÜLMÚLJÁK...
KRISTÁLYOK, FÉLVEZETŐK ÉS TISZTA DROGOK...
– Öntelt szarháziak – szortyintott a Csőszerelő. – Én azt mondom, hogy ez
annak a KGB-s Jefremovnak a műve. Biztos, hogy benne volt a keze!
MEGHÖKKENTŐ SZOVJET KERESKEDELMI DEFICITEK...
ÖSSZNÉPI ELÉGEDETLENSÉG AZ ŰRTEVÉKENYSÉGGEL
KAPCSOLATBAN... A POLITIKAI BIZOTTSÁG ÉS A KÖZPONTI
BIZOTTSÁG TITKÁRSÁGÁNAK LEGUTÓBBI DÖNTÉSE...
– Ezek a szemétre dobnak minket! – dühöngött Csőszerelő.
Koroljeven leküzdhetetlen remegés vett erőt, amikor elfordult a
képernyőtől. Hirtelen könnyek szakadtak le a szempillájáról súlytalan
cseppecskékben.
– Hagyj békén! Én nem tehetek semmit!
 – Mi a baj, ezredes? – Csőszerelő elkapta a vállát. – Nézzen a szemembe.
Valaki Félelmet adott be magának!
– Menj el – könyörgött Koroljev.
– Mit adott be neked az a kis patkány? Tablettát? Injekciót?
Koroljev megrázkódott.
– Ittunk egyet...
– Beadta a Félelmet! Neked, egy beteg, öreg embernek! Szétverem a
pofáját! – Csőszerelő felrántotta a térdét, csinált egy hátraszaltót,
elrugaszkodott egy felső kapaszkodóról és kilőtte magát a szobából.
– Várj! – De Csőszerelő úgy surrant át a dokkgömbön, mint egy mókus,
eltűnt a folyosóban, és Koroljev hirtelen úgy érezte, hogy most meg egyedül
nem bírja ki. A távolból dühödt kiáltások fémesre torzult visszhangja
hullámzott felé.
Remegve lehunyta a szemét, és várta, hogy valaki segítsen rajta.

Megkérte Bicskov pszichiátriai tisztet, hogy segítsen neki felvenni régi

egyenruháját, melynek bal zsebe felett a Ciolkovszkij-rend csillaga díszelgett.
A vastagon bélelt, Velcro talpú nyloncsizma már régen nem illett
megcsavarodott lábára, így mezítláb maradt.
Bicskov injekciója egy órán belül helyrehozta, de hol lehangolt, hol
őrjítően dühös lett tőle. Most a múzeumban várta, hogy Jefremov
megérkezzen a hívására.
A Szovjet Űrdiadal Múzeumának nevezték az otthonát, és mikor haragja
csillapodott, hogy valami időtlen sivárságnak adja át helyét, úgy érezte, ő is
csak kiállítási darab. Búskomoran nézte az űr nagy látnokainak aranykeretes
arcképeit: Ciolkovszkij, Kinyin, Tupoljev. Alattuk kissé kisebb keretben
Verne, Godard és O'Neil.
A legmélyebb depresszió pillanataiban elképzelte, hogy fel lehetne fedezni
valami közös idegenséget a szemükben, főleg a két amerikaiéban. Egyszerű
őrület lenne, ahogy legcinikusabb pillanataiban vélte? Vagy valóban
megpillanthatta egy különös, kiegyensúlyozatlan erő finom megnyilvánulását,
melyet gyakorta az emberi evolúció folyamatban lévő munkájának vélt?
Koroljev egyszer, egyetlenegyszer a saját szemében is látta ezt – azon a
napon, mikor a Coprates-medence talajára lépett. A sisakszemüvege belsején
csillogó marsi napfény szilárd tekintetű, idegen szempárt tükrözött vissza –
nem félt, mégis űzte valami –, és Koroljev rádöbbent, hogy e néma sokk volt
élete legemlékezetesebb, legtranszcendentálisabb pillanata.
Az arcképek fölött olajos-mozdulatlanul egy festmény pihent, mely a
leszállást ábrázolta. Színei leginkább a borscsra és pörköltszaftra
emlékeztették: a marsi tájkép a szovjet szocialista realizmus idealizált
giccsévé torzult. Az alkotó a hivatalos stílus mélységesen őszinte
otrombaságával helyezte a szkafanderes alakot az űrkomp mellé.
Az öreg a romlottság érzésével várta a KGB-s Jefremov, a kozmográdi
politikai tiszt érkezését.
Mikor az végre belépett a Szaljutba, Koroljev észrevette behasadt ajkát és a
friss véraláfutásokat a torkán. Kékselyem Kansai-ruhát és divatos olasz
fedélzeti cipőt viselt. Udvariasan köhintett.
– Jó reggelt, ezredes elvtárs.
Koroljev csak nézett, hagyta, hadd sűrűsödjön a csend.
– Jefremov – mondta súlyosan. – Túllőtt a célon.
Jefremov elvörösödött, de állta a pillantását
– Beszéljünk őszintén, ezredes, mint orosz az orosszal. Természetesen nem
önnek volt szánva.
– A Félelem, Jefremov?
– Igen, a béta-karbolin. Ha nem lett volna kerítője az ő társadalomellenes
tevékenységüknek, ha nem fogadta volna el a megvesztegetést, ez... sosem
történik meg.
– Szóval kerítőnek tart, Jefremov? Kerítőnek és iszákosnak? Akkor maga
egy felszarvazott férj, csempész és besúgó. Ezt úgy mondom magának – tette
hozzá Koroljev – mint egyik orosz a másiknak.
A KGB-s arca a nyájas tévedhetetlenség hivatalos álarcává merevedett.
– Mondja meg, Jefremov, miben sántikál igazából? Mit csinál, amióta
Kozmográdba jött? Tudjuk, hogy a komplexumot kiürítik. Mi vár a civil
személyzetre, amikor visszaérnek Bajkonúrba? Korrupciós kihallgatás?
– Természetesen lesznek meghallgatások. Bizonyos esetekben kórházi
kezelésre is sor kerülhet. Azt akarja sugallni, Koroljev elvtárs, hogy a
Szovjetuniót valamiféle felelősség terheli Kozmográd kudarcaiért?
Koroljev hallgatott.
– Kozmográd álom volt, ezredes. Egy elvetélt álom. Ahogy az űrkutatás is.
Semmi szükség arra, hogy itt legyünk. Ott az egész világ, amit rendbe kell
szedni. Moszkva a történelem legnagyobb hatalma. Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy elveszítsük a globális perspektívát.
– Szóval azt képzeli, ilyen könnyen félre lehet söpörni minket. Mi elitet
alkotunk, egy magasan képzett technikai elitet, és...
– Egy kisebbséget, ezredes, egy idejétmúlt kisebbséget. Mit nyújtanak a
mételyező amerikai szennyen kívül? Az itteni személyzetnek munkásnak kéne
lennie, nem pedig dzsesszel és pornográfiával üzletelő feketézőknek. –
Jefremov arca sima és higgadt maradt. – A személyzet visszatér Bajkonurba. A
fegyvereket lehet a Földről is vezérelni. Ön persze marad, és lesznek vendég-
kozmonauták is, afrikaiak, dél-amerikaiak. Ezeknél a népeknél az űr még
megőrzött valamit régi presztízséből.
Koroljev a fogát csikorgatta.
– Mit művelt a kölyökkel?
– Az ön Csőszerelőjével? – ráncolta homlokát a politikai tiszt. –
Rátámadott az Állambiztonsági Bizottság egyik tisztjére. Őrizetben marad,
egészen addig, míg vissza nem szállítjuk Bajkonurba.
Koroljev keserű kacajra fakadt.
– Engedje el! Maga elég nagy bajban lesz, ha tisztázni akarja magát.
Magam fogok beszélni Gubarjev marsallal. Lehet, hogy a rangom pusztán
tiszteletbeli, Jefremov, némi befolyásom mégis van.
A KGB-s vállat vont.
– A lövegszemélyzetnek Bajkonur parancsa alapján hét lakat alatt, elzárva
kell tartania a kommunikációs modult. A karrierjük függ ettől.
– Szóval statárium?
– Ez nem Kabul, ezredes. Nehéz időket élünk. Itt a magáé az erkölcsi
fennhatóság; próbáljon meg személyes példát mutatni.
– Majd meglátjuk – mondta Koroljev.
Kozmográd kilendült a Föld árnyékából a nyers napfénybe. Koroljev
Szaljutjának falai úgy pattogtak és ropogtak, mintha üvegből lennének.
Mindig a Szaljutok nézőablakai adják fel először, gondolta Koroljev, ahogy a
megpattant ereket tapogatta a halántékán.
Az ifjú Griskinnek mintha ugyanez járt volna a fejében: egy tubus
ragasztó-tömítőt szedett elő a könyökzsebéből és nézőablak körüli repedéseket
kezdte vizsgálgatni. A Csőszerelő segédje és legközelebbi barátja volt.
– Szavaznunk kell – mondta Koroljev törődötten. Kozmográd huszonnégy
civil dolgozójából tizenegy jött el a gyűlésre, önmagát is beleszámolva
tizenkettő. A maradék tizenhárom vagy nem akarta megkockáztatni a
részvételt, vagy aktívan ellenezte a sztrájk gondolatát. Jefremovval és a hatfős
lövegszemélyzettel együtt húszra rúgott a távolmaradók száma. –
Megbeszéltük a követeléseinket. Kik vannak a lista mellett? – Felemelte ép
kezét. Három másik kéz lendült a levegőbe. Griskin, aki a nézőablaknál
szorgoskodott, a lábát nyújtotta hátra. Koroljev sóhajtott. – Hát, elég kevesen.
Jobb lenne az egyhangúság. Hadd halljam az ellenvetéseket!
– A katonai felügyelet kifejezést – mondta egy Korovkin nevű biológiai
technikus –, úgy is lehet értelmezni, hogy azt sugallja: a katonaság és nem a
bűnöző Jefremov felelős a helyzetért. – Feszengett. – Amúgy egyetértünk, de
alá nem írjuk. Párttagok vagyunk. – Mintha valamit még hozzá akart tenni,
aztán csak hallgatott.
– Anyám – mondta halkan a felesége – zsidó volt.
 Koroljev bólintott, de mondani nem mondott semmit.
– Ez az egész bűnös ostobaság – mondta Glusko, a botanikus. Sem ő, sem a
felesége nem szavaztak. – Őrület. Kozmográdnak vége, ezt mind tudjuk, és
minél hamarabb hazakerülünk, annál jobb. Hát mi volt ez a hely, ha nem
börtön? – A súlytalanság nem használt az anyagcseréjének; a vér hajlamos volt
feltolulni az arcába és a nyakába, amitől az általa előállított kísérleti
takarmánytökökhöz vált hasonlatossá.
– Botanikus vagy, Vaszilij – mondta a felesége mereven. – Én viszont
Szojuz-pilóta, erről ne feledkezz meg, kérlek. A te karriered nem forog
veszélyben.
– Márpedig én nem fogom támogatni ezt a hülyeséget! – Glusko elrúgta
magát a válaszfaltól, és kiúszott a teremből. A felesége követte, s keserű
szemrehányásokkal illette férjét, azon a csikorgós felhangon, melyet a
személyzet megtanult magánviták lebonyolítására alkalmazni.
– Öten hajlandóak aláírni – sóhajtott Koroljev – a huszonnégy fős civil
személyzetből.
– Hatan – mondta Tatjana, a másik Szojuz-pilóta, aki zöld nylonhálóval
fogta hátra sötét haját. – Elfeledkezel a Csőszerelőről.
– A napballonok! – kiáltotta Griskin, és a Föld felé mutatott. – Nézzétek!
Kozmográd Kalifornia fölött járt: a tiszta partvonalak, élénkzöld mezők és
hatalmas, romladozó városok felett, amelyek neve különös varázsigeként
hatott. Magasan a sztratokomuluszok rétege felett öt napballon lebegett,
vezetékekkel kipányvázott geodéziai gömbök, az amerikaiak grandiózus
napenergia-szatellit tervének olcsó helyettesítői. Koroljev feltételezte, hogy
beváltak, mert az elmúlt évtizedben egyre többet látott belőlük.
– És ezekben tényleg emberek élnek? – Sztojko Rendszertiszt odaállt
Griskin mellé az ablakhoz.
Koroljev még emlékezett a furánál furább amerikai energiatervek patetikus
áradatára a Bécsi Szerződés nyomán. Mivel a világ olajkitermelését a
Szovjetunió tartotta a kezében, az amerikaiak szinte mindent hajlandóak
voltak kipróbálni. A kansasi reaktorleolvadás jó időre elvette a kedvüket az
atomtól: három évtizeden át egyre mélyebbre süllyedtek az elszigetelődési
politikába és az ipari hanyatlásba. Az űr, gondolta Koroljev szomorúan. Ki
kellett volna jönniük az űrbe. Sosem értette azt a furcsa akarat-bénulást, ami
mintha minden kezdeti erőfeszítést megfojtott volna. Talán csak a képzelet
kudarca volt. Látjátok, amerikaiak, mondta magában, meg kellett volna
próbálnotok csatlakozni hozzánk itt Kozmbgrádban. – Ugyan ki akarna
ilyenekben élni? – vágta hátba Sztojkov Griskint. Nevetett – a kétségbeesés
csöndes erejével.
 – Maguk tréfálnak – mondta Jefremov. – Már így is épp elég nagy
slamasztikában vagyunk.
– Nem tréfálunk, politikai tiszt. És ezek a követeléseink. – Az öt
elégedetlenkedő bezsúfolódott a Szaljutba, és a hátsó ernyőnek szorította
Jefremovot. Az ernyőt az első titkár pneumatikus légfecskendővel festett
aprólékos képe díszítette, ahogy egy traktor hátuljáról integet. Koroljev tudta,
hogy Valentyina most éppen a múzeumban nyikorgatja a hevedereket
Romanyenkóval. Eltűnődött, Romanyenko vajon hogy tudja ilyen
rendszeresen kikerülni a szolgálatot a lövegteremben.
Jefremov vállat vont. Rápillantott a követelések listájára.
– Csőszerelőnek őrizetben kell maradnia. Közvetlen parancsaim vannak.
Ami pedig a dokumentum további részét illeti...
– Ön bűnös pszichiátriai drogok engedély nélküli alkalmazásában! –
kiáltotta Griskin.
– Az teljességgel magántermészetű ügy volt – mondta Jefremov nyugodtan.
– Bűntény – szólt Tatjana.
– Tatjana pilóta, mindketten tudjuk, hogy Griskin az állomás
legtevékenyebb szamizdat-kalóza! Mindnyájan bűnözők vagyunk, nem érti?
Ez a szép a rendszerünkben, nem igaz? – Jefremov kifacsart mosolya
mellbevágóan cinikusnak hatott. – Kozmográd nem a Patyomkin, maguk
pedig nem forradalmárok. Követelik, hogy érintkezésbe léphessenek Gubarjev
marsallal? Ő őrizet alatt áll Bajkonurban. Követelik, hogy érintkezésbe
léphessenek a technológiaügyi miniszterrel? A miniszter vezeti a tisztogatást.
– Határozott mozdulatokkal darabokra tépte a kinyomtatott listát: sárga fecnik
bukdácsoltak a súlytalanságban, mint lassított pillangók.

A sztrájk kilencedik napján Koroljev abban a Szaljutban találkozott

Griskinnel és Sztojkovval, amiben Griskin azelőtt Csőszerelővel együtt lakott.
Kozmográd lakói negyven éve vívták fertőtlenítő harcukat a penészgombák
ellen. A por, a zsír és a gőz nem rakódhatott le a súlytalanságban, a spórák
mégis mindenhol ott lapultak – a burkolatban, a ruhákban, a
szellőzőaknákban. A meleg, nedves petricsésze-környezetben úgy terjedtek,
mint az olajfolyás. Most is áporodott rothadás szaga úszott a levegőben,
kiegészülve a sülő szigetelés baljós aromájával.
Koroljevet egy induló Szojuz tompa döccenése riasztotta fel: úgy vélte,
Gluskoj és a felesége az. Az elmúlt negyvennyolc órában Jefremov felügyelte
azoknak a személyzeti tagoknak az elszállítását, akik nem voltak hajlandók
résztvenni a sztrájkban. A lövegszemélyzet kitartott: barakkjaik gyűrűjében
még mindig fogva tartották Nyikitát, a Csőszerelőt.
Griskin Szaljutja lett a sztrájk-főhadiszállás. A sztrájkoló férfiak közül
senki sem borotválkozott, Sztojko pedig összeszedett valami sztafilotikus
fertőzést, ami csúnya hurkákban terjedt az alkarján. Az amerikai tévéből vett
rikító, falra tűzött női képek között leginkább degenerált pornóimádóknak
látszottak. A fények halványan világítottak; Kozmográd félenergián működött.
– Most, hogy a többiek elmentek – mondta Sztojko –, megerősödtünk.
Griskin felnyögött. Orrlyukaiban sebészvatta-szálak lógtak. Meg volt
győződve arról, hogy Jefremov bétakarbolinos aerosolokkal próbálja megtörni
a sztrájkot. A vattadugasz csak az egyik tünete volt az általános feszültségnek
és üldözési mániának. Mielőtt a kiürítési parancs megérkezett Bajkonurból, az
egyik technikus, Csajkovszkij 1812 Nyitányát bőgette órákon át, Glusko pedig
meztelen, véraláfutásos, sikoltozó feleségét zavarászta fel-alá Kozmográdban.
Sztojkónak sikerült hozzáférnie a KGB-s állományaihoz és Bicskov
pszichiátriai feljegyzéseihez; a folyosón méterszám kígyózott a sárga
nyomtatópapir, ami meg-meglebbent a ventillátorok szelében.
– Gondoljatok bele, milyen hatása lesz a Földön a vallomásuknak –
motyogta Griskin, – Még perünk se lesz. Mehetünk egyenesen a pszikuszkába.
– A politikai kórházak baljós gúnyneve mintha telítette volna félelemmel.
Koroljev apatikusan eszegette nyúlós chlorella-pudingját.
Sztojko megragadott egy repkedő papírszalagot és fennhangon olvasni
kezdte:
– Üldözési mánia az ideák túlbecsülésének hajlamával párosulva!
Rendszerellenes, revizionista fantáziák! – Összegyűrte a papírt. – Ha
kezünkbe tudnánk kaparintani a kommunikációs modult, rákapcsolódhatnánk
egy amerikai komszatra, és az egészet az ölükbe zúdíthatnánk. Akkor majd
megtudná Moszkva, mi az a rendszerellenesség!
Koroljev egy beragadt gyümölcslegyet ásott ki almapudingjából. A rovar
két pár szárnya és kettős tora néma tanúbizonysága volt Kozmográd magas
sugárzási szintjének. A legyek valami elfeledett kísérletből szabadultak ki,
immáron évtizedek óta fertőzték nemzedékeikkel az állomást. – Nem
érdekeljük az amerikaiakat – mondta az ezredes. – Moszkvát rég nem lehet
zavarba hozni ilyen leleplezésekkel.
– Kivéve, amikor a gabonaszállítmányok esedékesek – mondta Griskin.
– Amerikának épp olyan fontos, hogy eladjon, amennyire nekünk, hogy
vegyünk. – Koroljev komoran lapátolt még egy kis chlorellát a szájába,
gépiesen megrágta, aztán lenyelte. – Az amerikaiak nem tudnának minket
elérni, még akkor sem, ha akarnának. Canaveral romokban hever.
– Fogytán az üzemanyagunk – mondta Sztojko.
– Vehetünk a megmaradt kompokból – felelte Koroljev.
 – Akkor hogy a fenébe jutunk vissza, le? – Griskinnek remegett az ökle. –
Még Szibériában is vannak fák, és az ég! A francba az egésszel! Hadd essen
szét darabokra! Hadd essen szét, és gyulladjon ki!
Koroljev pudingja fölkenődött a falra.
– Ó, Krisztusom – mondta Griskin. – Bocsásson meg, ezredes. Tudom,
hogy maga nem mehet vissza.

Mikor belépett a Múzeumba, Tatjana pilótát találta a rémes Mars-festmény

előtt, könnyes arccal.
– Tudja, ezredes, hogy Bajkonurban van magáról egy mellszobor?
Bronzból. Mindig amellett mentem az iskolába. – A lány szemei karikás-
vörösek voltak a kialvatlanságtól.
– Mellszobrok mindig vannak. Az akadémiáknak szükségük van rájuk –
mosolyodott el Koroljev, és megfogta a lány kezét.
– Milyen volt az a nap? – Tatjana még mindig a képre meredt.
– Alig emlékszem. Olyan sokszor láttam a szalagokat, hogy most már
inkább azok jutnak eszembe. Olyanok a marsi emlékeim, mint bármelyik
iskolásnak. – Az öreg megint mosolygott a lány kedvéért. – De nem olyan
volt, mint az a vacak festmény. Ebben mindennek dacára biztos vagyok.
– Miért erre fejlődtek a dolgok, ezredes? Miért lett most vége? Mikor kicsi
voltam, láttam az egészet a tévében. A jövőnk az űrben örökre szólt...
– Talán az amerikaiaknak volt igazuk. A japánok pedig inkább gépeket
küldtek, robotokat, hogy megépítsék az orbitális üzemeiket. A holdi
bányászatunk kudarcba fulladt, de azt hittük, legalább valamiféle állandó
kutatóállomásunk lehet ott. Az egész a pénzen múlott, azt hiszem. Olyan
embereken, akik az íróasztaloknál ültek és a döntéseket hozták.
– Itt a végső döntés Kozmográdról – nyújtott át a lány egy darab
összehajtogatott papírt. – Jefremov moszkvai parancsainak nyomtatásában
találtam. A következő három hónapban hagyni fogják szétrohadni az állomást.
Koroljev azon vette észre magát, hogy ő is meredten bámulja a gyűlölt
képet.
– Ez már aligha számít. – hallotta a saját hangját. Aztán a lány keserű
könnyekre fakadt, arcát Koroljev vállába fúrta.
– Van egy tervem, Tatjana – simogatta meg a lány haját az ezredes. –
Hallgass ide...

Koroljev avitt Rolexére pillantott. Kelet-Szibéria felett jártak. Eszébe

jutott, hogyan adta át neki a svájci nagykövet az órát a Kreml egy hatalmas,
boltíves csarnokában.
Ideje volt elkezdeni.
Kilebbent Szaljutjából a dokkgömbbe, küszködve a leporellócsíkkal, ami
minduntalan a fejére akart tekeredni.
Ép kezével még mindig gyorsan és ügyesen tudott dolgozni.
Elmosolyodott, amikor kiszabadott egy nagy oxigénpalackot a rögzítőszíjak
közül. Egy kapaszkodóba csimpaszkodva teljes erővel átlökte a gömbbön. A
palack ártalmatlanul, nagyot kondulva pattant vissza. Koroljev utánalebegett,
befogta és újra elhajította.
Aztán eltalálta a nyomáscsökkenési vészjelzőt.
A hangszórók porzani kezdtek, ahogy a sziréna felvijjogott. A riadó
aktiválta dokkfülke-ajtók sziszegve bezáródtak. Koroljevnek pattogott a füle.
Tüsszentett, aztán megint a palack után vetette magát.
A fények hirtelen vakítóan felerősödtek, aztán kihunytak. Koroljev
belemosolygott a sötétbe, és a palack után tapogatózott. Sztojko általános
rendszerösszeomlást idézett elő. Nem volt nehéz – a memóriabankok már így
is az összeomlás határáig voltak zsúfolva lelopott tévéadásokkal. A falnak
csapta a palackot. A fények erőtlenül felpislantak, ahogy a vészcellák
bekapcsolódtak az áramkörbe.
Koroljev válla fájni kezdett. Ő higgadtan tovább kopácsolt: emlékezett arra
a dübörgésre, amit egy igazi robbanás okoz. Ennek elégnek kell lennie ahhoz,
hogy elbolondítsa Jefremovot és a lövegszemélyzetet.
Az egyik zsilip kézi nyitószerkezete csikorogva forogni kezdett, végül
kinyílt, és félénk mosollal Tatjana kukkantott be rajta.
– Szabad már a nagy Csőszerelő? – kérdezte Koroljev, és elengedte a
palackot.
– Sztojko és Umanszkij éppen most győzködi az őrt – csapott a lány saját
tenyerébe az öklével. – Griskin a kompokat készíti elő.
Koroljev követte a lányt a következő dokkgömbbe. Sztojko éppen a
barakkgyűrű felőli zsilipen segítette ki Csőszerelőt. Csőszerelő mezítláb volt,
arca zöldes a kusza szakállkezdemény alatt. Umanszkij, a meteorológus jött
utánuk egy katona ernyedt testét vonszolva.
– Hogy vagy, Csőszerelő? – kérdezte Koroljev.
– Szarul. Félelmen tartottak. Nem adtak nagy dózisokat, de... azt hittem,
igazi robbanás történt.
Griskin kilebegett a Koroljevhez legközelebb eső Szojuz-kompból.
Szerszám- és műszerkötegeket húzott maga után, kötélre erősítve.
– Mind lelépnek. Csak a saját automatikájukra hagyatkozhatnak. Ott
voltam a reléknél egy csavarhúzóval, úgyhogy a földiek nem vehetik át az
irányítást. Hogy vagy, Nyikitám? – kérdezte Csőszerelőt. – Mehetsz egyenest
Kína közepébe!
Csőszerelő összerezzent, megrázta magát és reszketett.
– Nem beszélek kínaiul.
Sztojko átnyújtott neki egy nyomtatott papírt.
– Ez fonetikusan van, mandarin-kínaiban. DISSZIDÁLNI AKAROK,
VIGYENEK A LEGKÖZELEBBI JAPÁN NAGYKÖVETSÉGRE!
Csőszerelő elvigyorodott, és az izzadtságtól keményre száradt hajába túrt.
– Hát a többiek? – kérdezte.
– Gondolod, hogy csak miattad csináljuk? – grimaszolt Tatjana. – Tegyél
róla, hogy a kínai hírszolgálatok megkapják annak a papírszalagnak a többi
részét, Csőszerelő. Még látni fogjuk, hogy az egész világ megtudja, mire
készül a Szovjetunió Jurij Vasziljevics Koroljev ezredes, az első ember ellen,
aki a Marsra lépett! – Csókot dobott Csőszerelőnek.
– És mi lesz ezzel a Filipcsenkóval itt? – kérdezte Umanszkij. Alvadó
vércseppek sötét gömbjei lebegtek elő vészjóslóan az eszméletlen katona
szájából.
– Miért nem viszed magaddal a szerencsétlent? – kérdezte Koroljev.
– Na gyere, faszfej – ragadta meg Csőszerelő Filipcsenkó övét, és a Szojuz
zsilipje felé kezdte ráncigálni. – Én, Nyikita, a Csőszerelő megteszem neked
nyomorúságos életed legnagyobb szívességét.
Koroljev nézte, ahogy Sztojko és Griskin bezárja mögöttük a zsilipajtót.
– Hol van Romanyenko és Valentyina? – kérdezte Koroljev és megint az
órájára nézett.
– Itt, ezredesem – szólalt meg Valentyina. Szőke haja egy másik Szojuz
zsilipjéből lobogott elő. – Mi ezt választottuk.
– Üzekedni lesz idő Tokióban is. – vakkantotta Koroljev. – Perceken belül
hatalmas felfordulás lesz Vlagyivosztokban és Hanoiban.
Romanyenko csupasz, barna karja nyúlt ki, és visszarántotta a nőt a
kompba. Sztojko és Griskin lezárták a zsilipet.
– Parasztok az űrben – hallatott Tatjana olyan hangot, mintha köpne.
Kozmográd tompán megdöndült, amikor Csőszerelő az öntudatlan
Filipcsenkóval kilőtte magát. Aztán újabb dördülés hallatszott: a szerelmesek
is útra keltek.
– Gyere, Umanszkij barátom – mondta Sztojko. – Isten önnel, ezredes! – A
két férfi elindult a folyosón.
– Én veled megyek – mondta Griskin Tatjanának, és elvigyorodott. – Végül
is te pilóta vagy.
– Nem – mondta a lány. – Egyedül menj, ne rontsuk az esélyeket. Az
automatikával is jól boldogulsz majd... csak ne nyúlj semmihez!
Koroljev nézte, ahogy a lány besegíti Griskint a gömbön dokkolt utolsó
Szojuzba.
– Elviszlek táncolni, Tatjana – mondta Griskin. – Tokióban. – A lány
lezárta a zsilipet. Újabb dörrenéssel Sztojko és Umanszkij lőttek ki a
szomszédos dokkgömbből.
– Most már menj, Tanyecska – szólt Koroljev. – Siess. Nem akarom, hogy
nemzetközi vizeken lőjenek le téged.
– De akkor maga... itt marad egyedül az ellenséggel.
– Ha te elmégy, ők is elmennek – mondta Koroljev. – Nektek kell a
hírverésetekkel annyira zavarba hozni a Kremlt, hogy életben tartsanak itt.
– És mit mondjak Tokióban, ezredes? Mit üzen a világnak?
– Mondd meg nekik... – Koroljevet hirtelen megrohanták a közhelyek, de
úgy, hogy majdnem hisztérikus nevetésben tört ki: Egyetlen kis lépéssel...
Békében jöttünk... Világ dolgozói... – Mondd meg nekik, hogy szükségem van
erre – csípett bele aszott csuklójába –, a csontom velejéig.
A lány megölelte, és elúszott onnét.

Koroljev egyedül várt a dokkgömbben. A csend az idegeibe mart, a

rendszer összeomlása leállította a szellőzőrendszert, aminek a zümmögésével
húsz éve óta együtt élt. Végül meghallotta Tatjana Szojuzának indulását.
Valaki jött a folyosón. Jefremov volt az, ügyetlenül bukdácsolt
túlméretezett szkafanderében. Koroljev elmosolyodott.
Jefremov nyájas, hivatalos maszkját viselte Lexan szemvédője mögött, de
kerülte Koroljev pillantását, amikor elbotorkált mellette. A lövegterem felé
tartott.
– Nem! – kiáltotta Koroljev.
A szirénák teljes harci riadót sikítottak.
A lövegterem zsilipje nyitva volt, amikor elérte. Bent a katonák
szaggatottan mozogtak az állandó drill beléjük égett reflexeivel, konzolüléseik
széles hevedereit csatolták keresztbe szkafanderük mellrészén.
– Ne csinálják! – kapott bele Koroljev a KGB-s ruhájának merev
harmonikarészébe. Az egyik gyorsító szaggatottan felbőgött. A követőernyőn
zöld szálkeresztek közelítettek egy piros pont felé.
Jefremov levette a sisakját. Higgadtan, rezzenetlen arccal vágta vele szájon
Koroljevet.
– Állítsa meg őket! – zokogta Koroljev. A falak megremegtek, amikor a
sugár a korbács csattanásának hangjával kirobbant. – A felesége, Jefremov! Ő
is odakint van!
– Odakint, ezredes – ragadta meg Jefremov Koroljev köszvényes kezét, és
megszorította. Koroljev felordított.
 – Odakint. – kesztyűs kéz vágta mellkason. Koroljev tehetetlenül csapódott
a szkafandernek, mikor kilökték a folyosóra. – Még én sem merek a Vörös
Hadsereg és parancsai közé állni, ezredes. – Jefremov most mintha
rosszulléttel küszködött volna. Sisaküvege be volt törve.
– Jó kis sport – dünnyögte. – Várjon itt, míg vége lesz.
Aztán Tatjana Szojuza nekivágódott a sugárszerkezetnek és a
barakkgyűrűnek. Koroljev egy pillanat töredékéig látta a nyers napfényben,
ahogy a lövegterem összegyűrődik és szétzúzódik, mint az eltaposott
sörösdoboz; látta egy lefejeződött katona törzsét elbukfencezni a konzoltól;
látta a szólni próbáló Jefremovot, akinek felmeredt a haja, amikor a vákuum
kitépte a levegőt törött sisakja résén át. Vékony, kettős vérpatak indult meg
Koroljev orrából, a kiszökő levegő dörgő süvítése helyébe a saját feje
dübörgése lépett.
Az utolsó dolog, amire emlékezett, a becsapódó zsilipajtó hangja volt.
Mikor magához tért, sötétség borult rá. Szemhéja mögött fájdalom
lüktetett, és régi leckék jutottak az eszébe. Ez a veszély legalább akkora volt,
mint a robbanás maga: nitrogén bugyborékol a vérben, hogy fehéren izzó,
bénító fájdalommal csapjon le.
De mindez oly távoli volt, olyan elméleti. Valami furcsa „nemesség
kötelez”-érzéstől vezérelve megforgatta a zsilipek kerekeit. A munka kimerítő
volt; már csak arra vágyott, hogy visszamenjen a múzeumba, és aludjon egyet.

A szivárgásokat megjavíthatta volna tömítő-ragasztóval, az összeomlott

rendszer életre keltése azonban meghaladta a képességeit. Ott volt neki
Glusko kertje. A zöldségek és algák mellett nem kellett félnie az éhezéstől és a
fulladástól. A kommunikációs modul a lövegteremmel és a barakkgyűrűvel
együtt pusztult el Tatjana öngyilkos manőverének eredményeként. Koroljev
feltételezte, hogy az ütközés megváltoztatta Kozmográd pályáját is, de nem
volt módja arra, hogy kiszámítsa az állomás végső, tüzes találkozását az
atmoszférával. Most már egyre többször fogta el a rosszullét, és sokszor
gondolt arra, hogy talán meg sem éri az elégést, és ez zavarta.
Számtalan órát töltött el a Múzeum szalagtárának tanulmányozásával: illő
feladat az utolsó embernek az űrben, aki hajdan az emberiség marsi
nagykövete volt.
Szinte megszállottja lett Gagarin mítoszának. Újra és újra végigfuttatta a
hatvanas évek szemcsés tévéfelvételeit, a hírbeszámolókat, melyek
elkerülhetetlenül a kozmonauta halálához vezettek. Kozmográd áporodott
levegőjében a mártírok szellemei lebegtek. Gagarin, az első Szaljut-legénység,
a zömök Apollójukban elevenen megsült amerikaiak.
 Sokszor álmodott Tatjanáról, a tekintetéről, melyben ugyanaz a láz égett,
amit a múzeumi portrék szemében vélt felfedezni.
Egyszer arra ébredt – vagy azt álmodta, hogy ébred – a Szaljutban, hogy
régi egyenruháját viseli, fején pedig egy rászíjazott elemlámpa világít.
Nagyon-nagy messziről, mintha a híradóban nézné magát, látta, ahogy letépi a
Ciolkovszkij-rendet a zsebéről, és rátűzi a lány pilótabizonyítványára.
Mikor a kopogást meghallotta, azt hitte, ez is csak álom lehet.
A zsilip kinyílt. A régi film szaggatott, kékes villódzásában Koroljev egy
néger nőt pillantott meg. Hosszú, felcsomózott hajspirálok meredeztek
kobrákként a fején. Védőszemüveget viselt, selyem pilótasál úszott mögötte
súlytalanul.
– Andy – mondta angolul. – Ezt neked is látnod kell! Kicsi, izmos,
majdnem kopasz férfi lebegett a nő mögé egy szál ágyékkötőben és csöngő
szerszámövvel. – Él?
– Persze hogy élek – mondta Koroljev angolul, enyhe akcentussal. Az
Andynek szólított férfi beúszott a nő feje fölött.
– Jól vagy, Jack? – A jobb bicepszére egy geodéziai ballon volt tetoválva,
két egymás keresztező villám fölé. Rajta a SUNSPARK 15, UTAH felirat
ékeskedett. – Nem számítottunk senkire.
– Én sem – pislogott Koroljev.
– Lakni jöttünk ide – mondta a nő, és közelebb lebegett. – A ballonokból
jöttünk, mondhatni, lakásfoglalók vagyunk. Úgy hallottuk, üres ez a hely.
Tudod, hogy a Föld körüli pálya szétrohasztja ezt az izét? – A férfi ügyetlen
szaltót mutatott be, a szerszámok összecsörrentek az övén. – Fantasztikus ez a
súlytalanság.
– Istenem – mondta a nő. – Egyszerűen nem tudom megunni! Csodálatos.
Olyan, mint az ejtőernyős szabadesés, csak nincs szél.
Koroljev a férfira meredt, aki gondatlan tapintatlanságában olyannak
látszott, mint aki születése óta részegen szívja magába a szabadságot. – De hát
még kilövőállványotok sincs...
– Kilövőállvány? – nevetett a férfi. – Azt csináljuk, hogy felhúzzuk ezeket
a felesleges rakétamotorokat a kábeleken a ballonokig, és a levegőben
beindítjuk őket.
– Ez őrület – mondta Koroljev.
– De idehozott minket, nem?
Koroljev bólintott. Ha ez álom, akkor felettébb különös.
– Én Jurij Vasziljevics Koroljov ezredes vagyok.
– A Mars-pilóta! – tapsikolt a nő. – Ha ezt a gyerekek meghallják! –
Lefejtette a kis Lunohod holdjárót a falról és elkezdte felhúzni.
– Hé – mondta a férfi –, nekem dolgom van. Itt van kint egy rakás hajtómű.
Fel kell emelnünk ezt az izét, mielőtt elég.
Valami a hajótestnek ütődött. Kozmográd belezendült a csapásba.
– Ez Tulsa lesz. – mondta Andy, a karóráját tanulmányozva. – Épp időben.
– De miért? – csóválta a fejét Koroljev megzavarodva. – Miért jöttetek ide?
– Már megmondtuk: lakni. Kibővíthetjük ezt a micsodát, talán még újat is
építhetünk. Azt mondták, nem fogunk tudni élni a ballonokban, de mi voltunk
az egyetlenek, akiknek sikerült. Az egyetlen lehetőségünk volt, hogy a saját
erőnkből kijövünk ide. Ki a fene akarna idekint élni valami kormány, hadsereg
vagy tintanyaló kedvéért? Akarnod kell egy határt. A csontod velejéig, oké?
Koroljev elmosolyodott. Andy visszavigyorgott rá.
– Megfogtuk azokat a vezetékkábeleket, és szépen felhúztuk magunkat. Ha
feljutottál a csúcsra, akkor vagy megcsinálod a nagy ugrást, vagy ott rohadsz
el. – Fölemelte a hangját: – És nem nézel vissza, de nem ám! Mi megcsináltuk
az ugrást, és itt is maradunk!
A nő lerakta a modellt a görbülő falra és elengedte. A kis jármű vidáman
zümmögve szaladgált a fejük fölött.
– Hát nem aranyos? A srácok imádni fogják!
Koroljev Andy szemébe nézett. Kozmográd megint megzendült, és a kis
Lunahod új pályára zökkent.
– Kelet-Los Angeles – mondta a nő. – Itt vannak a gyerekek. – Levetette a
szemüvegét, és Koroljev látta, hogy a tekintetében csodálatos őrület izzik.
– Nos – mondta Andy a szerszámövét csörögtetve –, nem vezetnél körbe
minket, ezredes?
 New Rose hotel
William Gibson

Hét éjszaka ebben a bérelt koporsóban, Sandii. New Rose hotel. Mennyire
kívánlak még mindig! Néha megütlek, aztán újra lepergetem magamban az
egészet, olyan lassan, olyan édesen és keményen, hogy szinte érzem is. Néha
előveszem a táskámból kis automata pisztolyodat, végighúzom ujjamat olcsó,
simára krómozott závárzatán. Kínai gyártmányú .22-es, csőtorkolata szűk,
mint messze tűnt szemed bogara.
Fox már halott, Sandii.
Fox, aki azt mondta, felejtselek el.

Emlékszem Foxra, ahogy egy párnázott csőnek támaszkodik valamelyik

szingapúri szálló fénytelen előcsarnokában, tán a Bencoolen Streeten. Ahogy
kezével vázolja egyes cégek befolyási övezeteit, a belső rivalizálások fő
csapásait, egy-egy fontos személy pályafutásának ívét, a gyenge pontokat,
melyeket egy-egy gondolkodó tank páncélzatán fedezett fel. Fox a
koponyaháborúk kulcsfigurája volt, korporációk közti dezertőrök közvetítője.
A zaibacuk titkos háborújának frontjain katonáskodott, egész
nemzetgazdaságokat irányító mamutcégeket szolgált, mióta az eszét tudta.
Látom, ahogy vigyorog, ahogy a fejét rázva kajánkodik ipari kémkedési
próbálkozásaim krónikáján. Az Előny, mondja. Az Előnyre kell rátapintani.
Úgy ejtette a nagy E-t, hogy még véletlenül se érthesse félre az ember. Az
Előny volt Fox Grálja a nyers emberi tehetség megnyilvánulása, az a
megfoghatatlan plusz, melyet a világ legkitűnőbb kutatóinak agyállománya
rejt.
Az Előnyt nem lehet papírra vetni, mondta, se mágneslemezen rögzíteni.
A legnagyobb dohányt a cégtől céghez szegődő dezertőrök jelentik.
Fox tiptopp volt, sötét szövetből készült francia öltönyének
ünnepélyességét csak fiúsan homlokába hulló hajtincse oldotta valamelyest. A
jó benyomás rögtön szertefoszlott, ahogy megmozdult: bal válla lehetetlen
szögben lejtett, ezt a legjobb párizsi szabó sem tudta elleplezni. Valaki
legázolta egy taxival Bernben, és a doktoroknak csak tessék-lássék sikerült
helyrepofozniuk.
Azt hiszem, azért tartottam vele, mert ezt a bizonyos Előnyt hajszolta.
Aztán, valahol odakint, mialatt az Előnyt kerestük, rád találtam, Sandii.
 A New Rose hotel afféle koporsórakás a Narita nemzetközi reptér lerohadt
peremén. Egy méter magas, három méter széles plasztikkapszulák tömege,
melyeket elvásott Godzilla-fogak gyanánt halmoztak fel egy betongrundon a
reptéri műút mellett. Minden kapszula mennyezetén TV-készülék; egész
napokat töltök japán vetélkedőműsorokat, régi filmeket bámulva. Olykor a
pisztolyodat szorongatom, Sandii. Hallom a gépek moraját, ahogy leszállási
engedélyre várva köröznek Narita mezeje felett. Lehunyom a szememet, és
elképzelem, hogy a körvonalak elmosódnak, esetlegessé válnak.
Mikor kiszúrtalak, épp besétáltál egy bárba Jokohamában. Eurázsiái lány,
félig gaidzsin; csípőd lendületes ívet rajzolt abban a kínai koppintása „tokiói”
designszerelésben. Sötét, európai szemek, széles járomcsontú arc. Emlékszem,
később kiborítottad a táskád tartalmát az ágyra valami hotelszobában, míg a
kompaktodat kerested: egy gyűrött csomónyi új jen, egy széthulló
jegyzetfüzet, melyet csak a gumiszalagok tartanak össze, egy Mitsubishi
bankkártya, japán útlevél az arany krizantémmal, és a kínai .22-es.
Elmesélted a történetedet. Apád fejes volt Tokióban, de elvesztette a
becsületét; anyavállalata, a Hosaka – a legnagyobb zaibacu mind közül –
megtagadta, kitaszította. Azon az éjszakán anyádat hollandnak hazudtad, én
meg csak hallgattam, ahogy az Amszterdamban töltött nyarakról, a Dam tér
kövén flangáló galambok barna szőnyegéről regéltél.
Sose kérdeztem, mivel érdemelte ki apád a kitaszítást. A ruhádat néztem,
sötét, egyenes hajad esését; ha mozdultál, csak úgy hasította a levegőt.
A Hosaka most rám vadászik.
A New Rose kapszula-koporsóit reciklált fémállványzat tartja össze; az
acélcsöveket fénylő lakkréteg borítja. Pattogzik a festék, ahogy felmászom a
létrán, morzsalék hull, ahogy végigmegyek az ajtók sora előtt, bal kezemmel
tapogatva, megszámlálva a kilincsgombokat; az ajtókon többnyelvű felirat
figyelmeztet a kulcs elvesztésével járó büntetésre. Fel-felnézek, bámulom a
Naritáról felemelkedő gépeket – az otthon távolibbnak rémlik most a Jupiter
messzi holdjainál.
Fox hamar rájött, miben segíthetsz nekünk. Nem volt elég okos ahhoz,
hogy ambíciót lásson beléd – de hát nem ő feküdt melletted egy egész
éjszakán át a kamakurai parton. Sosem hallgatott, ahogy a lidércálmaidat
meséled, elképzelt gyerekkorodat ott a csillagok alatt; aztán hirtelen tótágast
állt az egész, gyerekszájad máris egy friss múlt felvázolásába fogott, és
minden alkalommal megesküdtél, hogy az utolsó változat igaz.
Nekem igazában mindegy volt: kétfelől szorítottam a derekadat, miközben
lassan hűlt a bőrödhöz tapadt homok.
Egyszer faképnél hagytál. Visszarohantál a partra, mondván, ott felejtetted
a kulcsunkat. Megtaláltam az ajtóban, utánad indultam, és ott találtalak,
bokáig a tengerben. Hátad merev volt, vállad remegett, szemeid valahová a
távolba néztek. Szólni sem tudtál. Reszkettél, messze jártál. Szebb jövőt
áhítottal, idillibb múltakat.
Elhagytál, Sandii.
Itthagytad nékem az összes holmidat.
Itt a pisztoly. Itt a kompaktod, az összes árny, az összes vörös azokban a
műanyag rekeszekben. A Cray mikrokomputered, amit Foxtól kaptál, egy
bevásárlólista, amit te pötyögtél bele. Néha behívom, tételenként
tanulmányozom az ezüstös kis képernyőn.
Fagyasztó. Fermentáló. Inkubátor. Elektroforézis-rendszer beépített agar-
agar szintetizátorral és transzilluminátorral. Szövetbeágyazó. Nagy
teljesítményű folyadékkromatográf. Citométer. Spektrofotométer. Négy
bórszilikát fiola. Mikrocentrifuga meg egy DNA-szintetizátor, beépített
memóriával és szoftverrel.
Drága mulatság, Sandii, de a számlát a Hosaka fizette. Később még jobban
megvágtad őket, és mire feleszméltek, már messze jártál.
Azt a listát Hirosi állította össze neked. Alighanem az ágyban. Hirosi
Jomiuri. AMaas Biolabs GmbH-nak dolgozott, a Hosaka pedig szemet vetett
rá.
Csúcs volt a pasas: egy merő Előny.
Fox úgy követte a genetikus mérnököket, ahogy a sportrajongók kedvenc
játékosaikat. Akarta Hirosit, majd' megveszett érte. Háromszor küldött át
Frankfurtba, csak hogy megnézzem magamnak, mielőtt te színre léptél. Nem
akarta, hogy megkörnyékezzem; egy grimaszt, egy biccentést sem
engedélyezett. Csak figyelnem kellett.
Hirosi megállapodott ember benyomását keltette. Talált magának egy
német lányt, aki a konzervatív lódenholmit, és a friss diófaszínre polírozott
lovaglócsizmát kedvelte. Vett egy renovált házat az óvárosban, az ablakai egy
szép kis térre néztek. Abbahagyta a kendót, vívni tanult.
A Maas biztonsági emberei csak úgy nyüzsögtek körülötte, a
kikezdhetetlenség áttetsző, sűrű szirupjába ágyazták diszkrét, de nyomatékos
jelenlétükkel. Visszatértem, és megmondtam Foxnak, hogy sose boldogulunk
vele.
Te mégis boldogultál, Sandii. Behálóztad nekünk, ahogy kellett.
Hosakás kapcsolataink olyanok voltak, mint a központi organizmust
védelmező specializált sejtek. Én és Fox voltunk a mutagének, kétes, sodródó
elemek a vállalatközi állomány sötét oldaláról.
Miután helyet találtunk számodra Bécsben, felajánlottuk nekik Hirosit. A
szemük se rebbent: halálos nyugalommal bámultak ránk abban a Los Angeles-
i hotelszobában. Azt mondták, ezt meg kell gondolniuk.
 Fox a nevén nevezte saját ászukat a gén-játszmában, kimondta kereken,
megszegve az erre vonatkozó íratlan szabályt.
Meg kell gondolnunk, ismételték Hosakáék.
Fox három napot adott nekik.
Egy héttel azelőtt, hogy Bécsbe indultál, Barcelonába vittelek. Emlékszem
rád: a hajadat szürke baszk sapka alá rejtetted, szépen metszett mongol
arccsontodat ódon boltok kirakatai tükrözték. Lesétáltunk a Ramblason a
föníciai kikötőig, el az üvegtetejű Mercado mellett, ahol az árusok afrikai
narancsot kínáltak.
A régi Ritz. Meleg volt a szobád, meleg és sötét. Európa úgy borult ránk,
mint valami fojtogatón puha pehelypaplan. Álmodban hatoltam beléd: te
mindig készen álltál. Néztem, ahogy az ajkad néma, meglepett O-t formál,
ahogy arcodat a vaskos, fehér, archaikus Ritzhuzatú párnába temeted. Beléd
képzeltem Ázsia összes neonfényét, a Sinjuku körül örvénylő tömeget a csupa
drót, csupa elektromosság éjszakában, így mozogtál, egy új kor ritmusára,
álmatagon, távolin bármely nemzet eszményeitől.
Bécsbe repültünk, és elhelyeztelek Hirosi nejének kedvenc szállodájában.
Csendes, szolid hotel volt, előcsarnoka akár a márvány sakktábla, csupa réz
liftje citrátolajtól és szivarfüsttől szaglott. Könnyű volt ideképzelni Hirosi
nejét, a márványon magasszárú lovaglócsizmájának csúcsfényeivel – de
tudtuk, hogy ez egyszer nem kíséri el az urát. Egy rajnavidéki szanatóriumban
időzött, Hirosi egyedül jött a bécsi konferenciára. Mikor a Maas biztonsági
emberei megérkeztek, hogy átfésüljék a hotelt, nem mutatkoztál.
Hirosi egy órával később érkezett, egyedül.
Képzelj el egy idegen lényt, mondta egyszer Fox, aki azért jön, hogy
azonosítsa a Föld uralkodó intelligenciahordozóját. Szemlélődik egy darabig,
aztán választ. Mit gondolsz, mire voksol?
Nyilván csak a vállamat vonogattam.
A zaibacukra, magyarázta Fox. A multikra. A zaibacuk vére az információ,
az embereké csak szövet. A struktúra léte független az azt felépítő személyek
lététől. Egy-egy társaság: külön életforma.
Hagyd ezt az Előny-dumát, kértem.
A Maas egészen más, mondta ő, rám se hederítve. Kicsi, gyors,
könyörtelen. Színtiszta atavizmus. Egy merő Előny.
Emlékszem Foxra, ahogy Hirosi Előnyének lényegét magyarázza.
Radioaktív nukleotidok, monoklón antitestek, valami a proteinek kötéseivel
kapcsolatban. Forró proteinek – Fox így nevezte őket. Nagy sebességű
kapcsolások. Azt mondta, Hirosi afféle csodalény, az a fajta, aki szétzúzza a
paradigmákat, fejtetőre állít egy egész tudományágat, a teljes ismeretanyag
felülvizsgálatát kényszerítve ki. Alapvető szabadalmak, mondta, és torka
elszorult a két szó mögött rejlő adómentes milliók közelségétől.
A Hosaka akarta Hirosit, Előnyének radikális természete azonban
aggasztotta őket. Úgy tervezték, hogy teljes elszigeteltségben dolgozik majd
tovább.
Marokkóba mentem, a régi városrészbe, Medinába. Találtam egy heroin-
labort, ahol mostanság feromonkivonatokat készítettek. A Hosaka pénzén
megvettem az egészet. A piactéren, a Dzsema-el-Fnán sétáltam egy izzadós
portugál üzletemberrel, tisztáztam vele minden részletet, a világítástól kezdve
a kísérleti állatok ketreceinek szellőztetéséig. A városfalakon túl az Atlasz
vonulata derengett. A Dzsema-el-Fna zsúfolva volt csepűrágókkal,
táncosokkal, mesemondókkal, lábzsonglőr kölykökkel és lábatlan
koldusokkal, akik fatálkáikat nyújtogatták a francia szoftvereket hirdető
holofilmek fényénél. Nyers gyapjúbálák és kínai mikrochipekkel teli
plasztiktartályok mellett haladtunk el. Sejtetni engedtem, hogy megbízóim
szintetikus béta-endorfinban utaznak: olyasmivel kellett előállnom, ami még
ezeknek is mond valamit.
Néha eszembe jutnak a harajukai napok, Sandii. Lehunyom a szememet
ebben a koporsóban, és máris ott látlak a csillogásban, a butikok
kristálylabirintusában, új holmik illatfellegei közt. Látom, ahogy profilodat
párizsi bőrcuccokkal megrakott krómállványok tükrözik. Néha a kezedet
fogom.
Azt hittük, úgy találtunk rád, Sandii, de valójában te találtál ránk. Most már
tudom, hogy kerestél – minket vagy hozzánk hasonlókat. Fox boldog volt,
vigyorogva ecsetelte a kilátásokat: micsoda remek műszer vagy, akár a
legélesebb szike, épp megfelelő arra, hogy leválasszuk Hirosi Előnyét a Maas
féltékeny testéről.
Régóta kereshettél már, hosszan kutattad a kiutat azokon az éjszakákon
Shinjukuban. Éjszakákon át, melyeket aztán biztos kézzel söpörtél le múltad
dúlt fedélzetéről. Saját múltam évekkel korábban lett oda, tovatűnt túlélők
nélkül, nyomtalanul. Megértettem Foxot, aki éjszakánként kiürítette a tárcáját,
s úgy teregette ki személyazonossági igazolványait, mint a kártyalapokat.
Különféle alakzatokat formált belőlük, újrarendezte őket, várta, hogy
összeálljon a kép. Tudtam, mit keres – ugyanazt kerested te is számos
gyermekkorod emlékei közt.
Ma éjjel, itt a New Rose hotelben a te múltad paklijából választok.
Az eredeti verzió vonz leginkább, a híres jokohamai hotelszoba-szöveg,
mellyel az első éjszakán, az ágyban álltál elő. A megszégyenült apát
választom, a Hosaka-tisztségviselőt. Hosaka. Tökéletes. S persze a holland
anya, a nyarak Amszterdamban, a galambok barna szőnyege a Dam tér
délutáni napfényben úszó kövezetén.
 A medinai hőség után a Hilton légkondicionált hűvöse következett.
Átizzadt ingem a gerincemhez tapadt, míg az üzenetet böngésztem, amelyet
Fox közvetítésével juttattál el hozzám. Célhoz értél: Hirosi készen állt
elhagyni a feleségét. Nem volt nehéz kapcsolatba lépned velünk, még a Maas
biztonsági intézkedéseinek feszes filmrétegén át sem. Egy meghitt zugba
cipelted Hirosit, ahol kévét és kipferlt szolgáltak fel. A kedvenc pincéred
szívélyes, ősz hajú és sánta pasas volt. Nekünk dolgozott. Az üzeneteket a
szalvéta alatt hagytad.
Egész álló nap kis helikopter köröz búvóhelyem, a New Rose hotel felett.
Ablakomból nézem, ahogy árnya újra és újra végigrebben az olajfoltos
betonon. Közel jár, nagyon közel.
Marokkóból Berlinbe repültem. Egy walesi pasassal találkoztam egy
bárban – Hirosi eltűnését kezdtük tervezgetni. Komplikált ügynek ígérkezett,
összetettnek, akár a viktoriánus színpadi mágia csupa réz fogaskerék, csupa
tükör forgataga. Maga a hatás elég egyszerű volt: Hirosi egy hidrogéncellás
Mercedes mögé lép, és nyoma vész. A sarkában lihegő Maas-ügynökök
hangyamód nyüzsögnek majd a kisbusznál; a biztonsági apparátus szirupja
ragasztóként fog megkötni az indulási pont körül.
Berlinben aztán értenek a gyors ügyintézéshez: még egy utolsó éjszakát is
össze tudtam hozni veled. Fox elől eltitkoltam a dolgot – sosem egyezett volna
bele. Már a városka nevét sem tudom; úgy egy óráig tartottam észben az
autópályán, a szürke rajnavidéki ég alatt, a karjaidban pedig végképp
elfelejtettem.
Az eső hajnaltájt kezdett szakadni. A szobánknak egyetlen ablaka volt,
magas és keskeny, csak álltam ott és néztem, miként döfködi a folyót ezüst
tűivel az ég. Hallgattam, ahogy lélegzel. A víz alacsony kő boltívek alatt
rohant, az utca néptelennek látszott. Európa múzeum volt, hideg és élettelen.
Már lefoglaltattam a helyedet a marrakeshi járatra. Az Orlyról kellett
indulnod, jegyed a legújabb nevedre szólt. Úgy terveztük, a levegőben leszel,
mikor az utolsó zsinórt meghúzva eltüntetem Hirosit.
Otthagytad a táskádat a sötét, régi asztalon. Míg aludtál, átnéztem a
dolgaidat, eltávolítottam mindent, ami elletmondhatott Berlinben vett
személyazonosságodnak. Magamhoz vettem a kínai .22-est, a
mikrokomputeredet, a bankkártyádat. Előkotortam a táskámból az aktuális, a
holland útlevelet, az új nevedre szóló bankkártyát, és a tárcádba csúsztattam
mindkettőt. A kezem valami laposat érintett. Kihúztam felemeltem. Kislemez.
Címke nélkül.
Ott feküdt a tenyeremen: néma, türelmes, kódolt halál.
Álltam feletted, és néztem, ahogy lélegzel, ahogy a mellkasod emelkedik és
süllyed. Láttam, ahogy ajkaid résnyire nyílnak, láttam alsó ajkadon
harapásaim halványuló nyomát.
Visszatettem a tárcádba a diszket. Mikor melléd feküdtem, hozzám
dörgölőztél, felébredtél, leheleted az elektromossággal telített ázsiai éj illatát
árasztotta; a jövendő fényes folyadékként buzogott fel benned, kilúgozott
belőlem mindent, a percet kivéve, így működött a varázsod: a történelmen
kívül éltél, mindig a mostban.
És tudtad a módját, hogyan vihetsz magaddal oda. – Ismét – utoljára –
magaddal ragadtál.
Miközben borotválkoztam, hallottam, ahogy a táskámba zúdítod a
pipereholmidat. Most már holland vagyok, mondtad, illik más stílusban
sminkelnem.
Dr. Hirosi Jomiuri Bécsben tűnt el, egy csendes kis utcában a Singerstrasse
közelében, két háztömbnyire felesége kedvenc hoteljétől. Egy derült októberi
délutánon, tucatnyi szakavatott tanú jelenlétében egyszerűen nyoma veszett.
Átlépett egy varázstükrön. Valahol a színfalak mögött jól olajozott viktoriánus
szerkezet dolgozott.
Egy genfi hotelszobában vártam a walesi pasas telefonját. Kész, jelentette,
Hirosi úton van Marokkóba. Töltöttem magamnak egy italt és a lábaidra
gondoltam.
Fox-szal egy napra rá, a Naritán találkoztam, egy szusibárban a JAL
terminál mellett. Nemrég érkezett az Air Maroc gépével, fáradtan,
diadalittasan.
Imádja a helyet, mondta, Hirosira célozva. Karmolja a nőt, folytatta – ez
rád vonatkozott.
Mosolyogtam. Megígérted, hogy egy hónapon belül értem jössz
Shinjukuba.
Az olcsó kis pisztolyod, itt a New Rose hotelben. A krómozás kezd
leperegni róla. A závárzat olcsó, elnagyoltan megmunkált kínai acél. A
markolat borítása piros műanyag, mindkét oldalán kidomborodó sárkány. Akár
egy játékszer.
Fox szusit evett ott a JAL terminál mellett; nagyon feldobta, amit
végbevittünk. Fájt a válla, de azt mondta, most már ez sem számít. Van pénze
jobb orvosokra. Van pénze mindenre, amit csak kíván.
Nekem valahogy jelentéktelennek tűnt a vagyon, amit a Hosakától kaptunk.
Nem kételkedtem a gazdagságunkban: mielőtt magamra hagytál, sikerült
meggyőznöd róla, hogy így természetes; a dolgok új rendjéből következik,
abból, akik és amik vagyunk ezen a világon.
Szegény Fox! Kék oxfordi inge frissebb és ropogósabb, párizsi öltönye
sötétebb és finomabb volt, mint valaha. Ott ült a JAL neonfényében, szusit
rakott egy zöld tengerimoszattal teli csészébe – és egy hét sem maradt az
életéből.
Sötétedik. A New Rose koporsórakását éjjel-nappal reflektorok világítják
be, fém póznákra erősítették őket a magasban. Itt semmit sem arra használnak,
amire készült: ez mind maradék, reciklált anyag, még a koporsók is. Negyven-
egynéhány éve a kapszulák még Tokióban vagy Jokohamában szolgálták az
utazó üzletemberek kényelmét. Talán apád is ilyenekben hált valaha. A
vasszerkezet, mikor még új volt, egy csupa tükör ginzai toronyház részét
képezte, körülötte építőmunkások serege dolgozott.
Az esti szél egy pacsinko-terem zaját sodorja, meg zöldségillatot az
útmenti bodegák felől. Rákízű algapasztát nyomok egy narancsszínű
rizskeksz-téglára. Hallom a gépeket.
Tokióban egybenyíló lakosztályokba költöztünk Foxszal a Hyatt
ötvenharmadik emeletén. A Hosakával nem volt kapcsolatunk. Kifizettek
minket, aztán nyomban töröltek a vállalat kollektív memóriájából.
Ám Fox nem tudta ennyiben hagyni a dolgot. Hirosi volt a kedvence, a
legnagyobb vállalkozása; már-már atyai érdeklődéssel viseltetett iránta.
Imádta az Előnyéért. Rávett, hogy tartsam a kapcsolatot a portugál
üzletemberemmel ott a Medinában, aki vállalta, hogy szemmel tartja Hirosi
laboratóriumát. Rendszerint egy fülkéből hívott, a Dzsema-el-Fna sarkáról. A
háttérben árusok kiáltoztak, atlaszi pánsípok jajongtak. Valaki biztonsági
embereket küldött Marokkóba, újságolta a portugál. Fox biccentett. A Hosaka.
Úgy egy tucat telefonbeszélgetés után láttam a változást Foxon: feszült lett,
távoli. Egyre többször találtam az ablaknál, ötvenhárom emelet magasából
bámulta a császári díszkertet; rágódott valamin, amiről nem akart beszélni.
Kérd meg a pasast, hogy részletezze a dolgot, vetette fel egy hívást
követően. Fészket vert benne a gyanú, hogy az egyik alak, akit az emberünk
bemenni látott, Moenner volt, Hosakáék vezető génszakértője.
Moenner az, szögezte le a következő fordulóban. A következő hívás után
Chedanne-t, a Hosaka protein-csapatának főnökét azonosította. Az utóbbi két
évben egyikük sem mutatkozott a külvilágban.
Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a Hosaka vezető kutatói a Medinában
gyülekeznek. A fekete vállalati Learek sorra ereszkedtek alá a marokkói
reptérre csendes üvegszál-szárnyaikon. Fox a fejét ingatta. Hivatásos volt,
specialista – a Hosaka-féle Előny hirtelen átcsoportosítását a zaibacu
hibájaként értelmezte.
Jézusom, mormolta miközben Black Labelt töltött magának. Átdobták
Afrikába az egész bio-szekciójukat. Elég egyetlen bomba... A fejét rázta. Nem,
elég egy nyavalyás gránát, ami a megfelelő helyen, a megfelelő időben
robban, és...
Emlékeztettem, hogy a Hosaka biztonsági szolgálata mindig a helyzet
magaslatán áll. A cégnek vannak emberei a helyi parlamentben; ügynökeik
csak a kormány beleegyezésével és támogatásával működhetnek
eredményesen marokkói földön. Hagyd már, mondtam neki. Eladtad nekik
Hirosit, felejtsd el végre!
Tudom, mi ez, felelte ő. Tudom. Láttam már ilyet azelőtt.
Elmondta, hogy a labormunkával mindig együtt jár egy bizonytalansági
faktor – az Előny Előnye, így fogalmazott. Ha egy kutató áttörést hajt végre,
társai gyakorta képtelenek eredményeit pusztán leírások alapján reprodukálni.
Hirosi esetében, aki szakterülete minden dogmáját elvetette, nyilván még
bonyolultabb a helyzet. Az efféle problémát rendszerint úgy oldják meg, hogy
átküldenék valakit a vállalati laborból egy rituális kézrátétel erejéig. Némi
állítgatás a műszereken, és a folyamat beindul. Fura, mondta Fox; senki sem
tudja, miért működik így, de így működik.
És vigyorgott.
De hát ez baromi kockázatos, mondtam. Azok a szemetek azzal etettek
minket, hogy elszigetelik Hirosit, távol tartják a saját kutatóiktól. Egy fenét!
Lefogadom, hogy nézeteltérés támadt a Hosaka tudományos részlegén belül.
Valaki odaküldi a kedvenceit, hogy átragadjon rájuk Hirosi szerencséje. Mire
Hirosi kirúgja a genetikus mérnöktársadalom lábát, az egész medinai társulat
készen áll majd, hogy felugorjon a vonatára.
Fox kiitta a whiskyjét, és vállat vont.
Feküdj le, mondta. Igazad van, vége már.
Lefeküdtem. A telefon ébresztett fel. Megint Marokkó, a műholdkapcsolat
surrogó fehérzaja, az ijedt portugál szóáradat a túloldalon.
A Hosaka nem bajlódott azzal, hogy befagyassza a számlánkat, egyszerűen
elpárologtatta róla a pénzt. Bolondok aranya. Az egyik pillanatban
milliomosok voltunk, zsebünk a világ legkeményebb valutájától dagadozott –
majd hirtelen koldusok lettünk. Felráztam Foxot.
Sandii, nyögte. Eladta magát. A Maas biztonságiak beszervezték Bécsben.
Uram Jézus!
Nézem, ahogy felhasítja ütött-kopott bőröndjét egy svájci tisztikéssel.
Három aranyrúd volt az aljára erősítve. Magas karátszámú rudak, oldalukon
valami rég megszűnt afrikai állam kincstárának vízjelével.
Sejthettem volna, mondta rekedten.
Nem, suttogtam én. Aztán a nevedet mondtam, azt hiszem.
Felejtsd el, mondta Fox. A Hosaka most ránk pályázik. Nyilván azt hiszik,
mi vertük át őket. Hívd a bankot, hogy áll az egyenlegünk!
A pénzünk eltűnt. A bank azt is letagadta, hogy valaha számlánk volt náluk.
Mozdítsd a segged, sziszegte Fox.
Rohantunk. Ki a hátsó ajtón, bele a tokiói forgalomba, le Shinjukuba.
Ekkor szembesültem először a ténnyel, milyen hosszú a Hosaka keze. Minden
ajtó bezárult előttünk. Azok az alakok, akikkel két éven át üzleteltünk, nézték,
ahogy jövünk – és acélredőny gördült le az íriszük mögött. Elpályáztunk
onnét, mielőtt a telefonhoz nyúltak. Az alvilág felületi feszültsége
megtriplázódott; bárhová fordultunk, ugyanabba a feszes membránba
ütköztünk. Nem merülhettünk alá, nem tűnhettünk el szem elől.
A Hosaka az első nap hagyta, hadd futkossunk – aztán utánunk szalajtott
valakit, hogy törje el Fox gerincét másodszor is.
Nem láttam az illetőt, de láttam Fox zuhanását. Egy ginzai nagyáruházban
lézengtünk, egy órával zárás előtt, és csak bámultam, ahogy átfordul a
kifényesített korláton, aláhull az új Ázsia árucikkei közé.
Rólam valahogy megfeledkeztek, hát tovább futottam. Fox magával vitte
az aranyát, de az én zsebemben maradt még száz új jen. Rohantam, egészen a
New Rose hotelig.
És most eljött az időm.
Gyere velem, Sandii. Hallgasd, hogy búgnak a neoncsövek a Narita
Internationalhoz vezető út mentén. A New Rose-t bevilágító reflektorok körül
pár éjjeli lepke rója lassítottfelvétel-köreit.
A legfurcsább az egészben az, Sandii, hogy néha már azt is kétlem, hogy
léteztél egyáltalán. Fox egyszer azt találta mondani, ektoplazmalény vagy,
gazdasági szélsőségek által létre bűvölt szellem. Az új század szelleme, a világ
ezernyi Hyattjának, Hiltonjának ágyain fogant lidércnyomás.
Markomban a fegyvered. Kezemet a dzsekim zsebébe dugom – oly
távolinak tűnik, mintha valaki másé lenne.
Emlékszem, portugál üzleti partnerem még angolul is elfelejtett; négy
másik nyelven próbálta megértetni magát velem. Alig értettem, amit mondott,
de mintha azt ismételgette volna, hogy a Medina ég. Nem is a Medina – a
Hosaka-kutatók elméje lobbant lángra odaát. Járvány, suttogta az én
üzletemberem, járvány, láz és halál.
Az okos Fox menekülés közben kiokumlálta az egészet; meg se kellett
említenem a diszket, amit a táskádban találtam azon a németországi hajnalon.
Valaki átprogramozta a DNA-szintetizátort, hajtogatta. A szerkentyű arra
kellett, hogy egy éjszaka alatt létrehozzon egy bizonyos makromolekulát.
Beépített memória, plusz a hozzávaló szoftver. Drága mulatság, Sandii... de
korántsem olyan drága, amilyennek te bizonyultál a Hosaka számára.
Remélem, jó árat kaptál értünk a Maastól.
A diszk a kezemben. A folyót eső veri. Tudtam, de nem akartam
szembenézni az igazsággal. Visszatettem a víruskreáló kódot hordozó lemezt a
táskádba, aztán ledőltem melléd.
Moenner meghalt, számos Hosaka kutatóval – és Hirosival – együtt.
Chedanne tartós agykárosodást szenvedett. Hirosi nem is gondolt fertőzésre.
Ártalmatlan proteineket akart gyártatni a géppel. A szintetizátor pedig egész
éjszaka zümmögött, és létrehozta a vírust – a Maas Biolabs GmbH kívánalmai
szerint.
A Maas. Kicsi, gyors, könyörtelen. Egy merő Előny.
A reptérre vezető út hosszú, egyenes betoncsík. Lapulj az árnyak közé!
Teli torokból üvöltöttem azzal a szerencsétlen portugállal, azt akartam
tudni, mi történt a lánnyal, Hirosi nőjével. Eltűnt, mondta az üzletember. A
viktoriánus gépezet kattogása.
Foxnak zuhannia kellett a három szánalmas aranyrúdjával együtt, a
gerincének megint el kellett roppannia. Mielőtt a földnek csapódott, minden
vásárló őt bámulta abban a ginzai áruházban – azután már csak sikoltoztak.
Ezzel együtt nem tudlak gyűlölni, Sandii.
A Hosaka helikoptere visszatért. Kivilágítatlanul, infrafénynél vadászik, a
testmeleget kutatja. Tompa dunnyogással fordul egy kilométernyi
messzeségben, visszalódul felénk, a New Rose felé, árnyként suhan Narita
derengő egén.
Nincs baj, kedves.
Csak légy itt velem, kérlek! Fogd a kezem.
 Állomkirályok
William Gibson

Sokat esik idefent. Vannak téli napok, mikor meg sem virrad, és fény
helyett fakó szürkeségben fürdik a világ, máskor meg, mintha függöny
lebbenne fel, három percre láthatóvá válnak a napsütötte hegyek, csúcsfények
az Úristen saját mozijának törv. védett cégemblémáján. Mint azon a reggelen,
mikor a lány ügynökei felhívták Beverly Boulevardon álló tükörpiramisuk
szívéből, hogy közöljék: Lise csatlakozott a hálózathoz, hozzájuk szegődött,
és az Álomkirályok tripla platina lesz. Az anyagot én szerkesztettem,
megcsináltam az agytérképet és átmentem rajta a tompítómodullal, szóval
nekem is járt valami a jogdíjából.
Nemet mondtam. Aztán igent, megint igent, és letettem a kagylót. Fogtam a
dzsekimet, a fokokat hármasával szedve leviharzottam a lépcsőn, beestem a
legközelebbi bárba, és nyolc órás kábulatba lovalltam magam, melynek az
ártéri lépcsőn, két méterrel a False Creek vize felett szakadt vége. Az ég
szürke kupolája valamivel fakóbbnak tűnt a neoncsövek és higanygőz
ívlámpák fényében. És havazott, nagy pelyhekben, de nem túl sűrűn: ahogy a
kristályok a fekete vizet érték, nyomtalanul eltűntek. Lenéztem a lábaimra a
betonperemen. Közöttük a nedves feketeség. Japán cipőt viseltem, gumiorrú,
drága kesztyűbőrből varrt ginzai majombakancsot. Hosszú ideig álltam ott,
míg megtettem az első lépést hátrafelé.
Mert a lány halott volt, és én hagytam, hogy elmenjen. Mert mostanra
halhatatlan lett, és én segítettem, hogy azzá váljon. És mert tudtam, hogy
reggel telefonálni fog.

Apám hangmérnök volt, maszterkészítő. Még a digitális forradalom előtt

űzte az ipart. A felszerelés, amivel dolgozott, részben mechanikus és kvázi-
viktoriánus volt: tipikus XX. századi technológia. A feladata alig különbözött
egy mezei esztergályosétól: a népek behordták a felvételeiket, ő pedig
beleégette a hangokat egy lakkozott korong barázdáiba. A korongot utóbb
galvanizálták, és holmi présgéppel sokszorosították – az eredményt, azokat a
fekete izéket máig látni a régiségboltokban. Emlékszem, egyszer, pár
hónappal a halála előtt említette, hogy bizonyos frekvenciák – tranzienseknek
nevezte őket – könnyen kiégethetik a sokszorosító masina fejét. A vágófejet.
Ezek a fejek hihetetlenül drágák voltak, ezért a kiégéseket okvetlenül meg
kellett akadályozni. Egy gyorsulásmérőnek nevezett szerkentyűvel védekeztek
ellene.
Ezen járt az eszem, ahogy ott álltam, víz fölé lógó lábujjakkal: a kiégett
fejen.
Mert ezt tették a lánnyal.
És ő épp ezt akarta.
Lise-ben nem volt gyorsulásmérő.

Az ágy felé menet kikapcsoltam a telefonomat. Egy német gyártmányú,

háromlábú stúdióállvány vastagabbik végével csináltam. Egyheti béremből
meg lehet majd javítani.
Egy idő után felkeltem, és taxival visszamentem a Granville Island-re,
Rubinhoz.
Rubin – hogy miért, voltaképp senki nem érti – mester, tanár. A japánok
senseinek nevezik a hozzá hasonlókat. Tulajdonképpen a szemét, a hulladék,
kidobott cuccok mestere; az uszadéktengeré, melyen dicső századunk lebeg.
Gomi no sensei. Az ócskaságok mestere.
Amikor megérkeztem hozzá, éppen két félelmetes külsejű dobgép közt
kuporgott, melyeket korábban sosem láttam. Rozsdás póklábak ölelték körül a
Richmond szemétbányából kipecázott, horpadt acélhengereket. Rubin
sohasem nevezi stúdiónak a lakását, és magát sem tartja művésznek.
– Tökörészés – mondja arra, amit csinál, és a jelek szerint úgy tekint az
egészre, mintha az a hátsó udvarban, tökéletes unalomban eltöltött kölyökkori
délutánok folytatása lenne. Rubin úgy bogarászik kacatokkal és szeméttel
zsúfolt lakásán, a Csarnok folyóparti oldalán guggoló minihangárban, okosabb
és mozgékonyabb teremtményei kíséretében, akár egy jóindulatú sátán, aki a
gomi fölé hajolva furcsa dolgok véghezvitelén ügyködik. Láttam, ahogy arra
programozza konstrukcióit, hogy felismerjék, és verbálisán is kigúnyolják
azokat a járókelőket, akik a szezon legfelkapottabb divattervezőjének ruháit
viselik. Más szerkezetei sokkal homályosabb feladatok végrehajtására
készültek, néhány pedig pusztán azért, hogy a lehető legnagyobb zajjal
szétszedje önmagát. Rubin olyan, akár egy gyerek, de Tokió és Párizs
galériáiban rengeteg pénzt adnak a munkáiért.
Beszéltem neki Lise-ről. Hagyta, hogy kiöntsem a szívem, aztán bólintott.
– Tudom – mondta. – Egy CBS-es pasas már engem is felhívott vagy
nyolcszor. – Egy csorba csészéből ivott egy korty valamit. – Kérsz egy
savanyú Wild Turkey-t?
– Téged miért kerestek?
– Mert a nevem ott van az Álomkirályok hátoldalán. Ajánlás.
 – Nem láttam.
– A lány hívott már?
– Nem.
– Majd fog.
– Rubin, ő halott. Már el is hamvasztották.
– Tudom – felelte. – Ezzel együtt hívni fog.

Gomi.
Hol van vége a gominak, és hol kezdődik a világ? A japánok már egy
évszázada kifogytak a gomi-lerakóhelyekből, ezért kitalálták, hogy gomiból
fognak új helyeket létrehozni. 1969-re építettek maguknak egy kis szigetet a
tokiói kikötőben. Gomiból csinálták, és Álomszigetnek nevezték el. Ám a
város továbbra is kitermelte a maga napi kilencezer tonnányi hulladékát, ezért
a japánok nekiláttak az Új Álomsziget építésének. Manapság már koordinálják
az építkezést: új Nipponok nőnek ki a Csendes-óceánból. Ezt Rubin is látta a
hírekben, de nem fűzött megjegyzést hozzá.
Nincs mondanivalója a gomiról. Ez az ő közege, a levegő, amit beszív,
valami, amiben egész életében úszkált. Cirkál a városban egy ősrégi Mercedes
minibuszból szerkesztett teherautóval, aminek a teteje eltűnik a természetes
gázzal félig telt gumitömlő alatt. Olyan dolgokat keres, amik
hozzáilleszthetőek valamelyik, a múzsája – bármi legyen is az – által homloka
belső falára vetített fura konstrukcióhoz. Rengeteg gomit hord haza. Némelyik
még működőképes. Némelyik – mint Lise is – ember.
Rubin egyik partiján találkoztam Lise-szel. Rubin rengeteg partit rendezett.
Sosem látszott rajta, hogy különösebben élvezné őket, de attól még remek
bulik voltak. Pontosan már nem tudom, mikor történt; azon az őszön sokszor
ébredtem Rubin antik eszpresszógépének fütyülésére. Patinás behemót, a
tetején hatalmas krómsas terperszkedik, a hangja félelmetes abban az
elrozsdállt, acélfalú helyiségben, de valahogy mégis nyugtató: van kávé, az
élet megy tovább.
Először a Konyhazónában láttam a lányt. A Zónát nem lehet közönséges
konyhának nevezni: csak három hűtőszekrény, egy sütőlap meg egy törött
hősugárzó van benne. Mind a gomival került a lakásba. Amikor először
megláttam, a lány a sörösdobozokkal teli hűtőszekrény nyitott ajtaja előtt állt a
kiömlő fényben. Megláttam az arccsontjait, azt az eltökélt vonalú száját; de
észrevettem a csuklójánál feketén csillogó polikarbont és a fénylő sebet, amit
az egzoszkeleton dörzsölt a kezébe. Túl részeg voltam ahhoz, hogy odamenjek
hozzá, hogy megnézzem, mi az, de tudtam, hogy nem lehet vidám dolog.
Szóval azt tettem, amit az emberek általában tesznek Lise-szel, és átváltottam
egy másik mesére. Sör helyett bort kerestem, és találtam is a hősugárzó
melletti pulton. Hátra se néztem.
De Lise újra megtalált. Két órával később utánam jött; az egzoszkeletonba
programozott iszonyatos kecsességgel furakodott át a testek és az ócskaságok
között. Amikor ránéztem, már tudtam, mi az, de túlságosan zavarba jöttem
ahhoz, hogy kitérjek előle, hogy elfussak, hogy elmormoljak valami
bocsánatkérést és eltűnjek. Oda voltam szögezve, a karom egy lány dereka
körül, akit nem is ismertem, Lise pedig közeledett felém azzal a csúfondáros
kecsességgel. Egyenesen odajött, a szemei lángoltak a wizztől, a lány pedig a
szokásos társasági pánikba esett, kicsúszott a karomból és eltűnt. Lise ott állt
előttem, becsomagolva ceruzavékony polikarbon protézisébe. Ahogy a
szemébe néztem, úgy éreztem, mintha hallanám az ízületei csikorgását, és egy
valami hihetetlenül metsző sikolyt, ahogy a wizz kinyitott minden áramkört az
agyában.
– Vigyél haza – mondta. A szavak korbácsként csaptak végig rajtam. Azt
hiszem, megráztam a fejem. – Vigyél haza. – Többfokozatú fájdalom volt a
hangjában, finomság és meglepő kegyetlenség. Ekkor már tudtam, hogy addig
még sohasem gyűlöltek olyan mélyen, ahogy ez az elveszett lány gyűlölt
akkor. Gyűlölt azért, mert úgy néztem rá, ahogy, és mert elfordultam tőle,
amikor Rubin sörrel megpakolt fridzsidere előtt állt.
Mással is megesik, hogy megtesz valamit, és közben nem tudja, miért. Még
akkor sem, ha legbelül sejti, hogy sosem lenne képes másként cselekedni.
Hazavittem.

Két szobám van egy régi bérházban, a Fourth és a MacDonald sarkán, a

kilencedik emeleten. A liftek általában működnek, és ha az ember kiül a
balkon korlátjára és hátradől, a szomszédos épület sarka mellett láthatja a
tenger és a hegyek egy szeletkéjét.
Rubintól hazafelé menet Lise egy szót sem szólt, én meg közben eléggé
kijózanodtam ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magam, amikor
kinyitottam az ajtót és beeresztettem a lakásba.
Az első dolog, amit felfedezett, az a hordozható szerkesztő volt, amit előző
este vittem haza a Pilótából. Az egzoszkeleton egy kifutón sétáló manöken
lépteivel vitte végig a poros szőnyegpadlón. A parti zsivajának elültével
tisztán hallottam, hogy a szerkezet halkan zümmög, miközben mozgatja a
lányt. Lise megállt, végigmérte a szerkesztőt. Ahogy ott állt, láttam a szerkezet
bordazatát kitüremkedni bélelt fekete bőrdzsekis hátán. Francos betegségek.
Talán a régiek közül való volt, amiket az emberek sohasem tudtak teljesen
meggyógyítani, de lehetett valami új nyavalya is – valami, amit a mindenütt
jelenlévő környezetszennyezés okoz, olyasmi, aminek még nevet sem adtak.
Az egzoszkeleton nélkül Lise képtelen volt mozogni. A szerkezetet
myoelektrikus interfésszel közvetlenül az agyához kapcsolták. A törékenynek
tűnő polikarbon rudacskák mozgatták a karjait és lábait, egy bonyolultabb,
galvánberakásos rendszer pedig vékonyka kezeit. Eszembe jutott a főiskola
laborjában látott rángatózó békacomb – én gyűlöltem magam, amiért erre
gondoltam.
– Ez egy szerkesztőmodul – mondta a lány olyan révetegen, hogy
megrettentem tőle. Arra gondoltam, hogy a wizz kezdi elveszteni a hatását. –
Mit keres ez itt?
– Szerkesztek – mondtam, miközben behúztam magam mögött az ajtót.
– Hűha! – Felnevetett. – Szerkesztesz. Hol?
– Az Islanden. Egy Autonóm Pilóta nevű helyen.
Megfordult, majd kezét csípőre téve illegetni kezdte magát – jobban
mondva a szerkezet illegetni kezdte őt. Fakószürke szemeiből a wizz hatása,
gyűlölet és az erotika valami iszonyatos paródiája csapott felém.
– Van kedved hozzá, szerkesztő?
Éreztem, hogy a korbács újra lecsap, de nem voltam hajlandó még egyszer
elviselni. Hideg szemmel kinéztem rá sörtől zsibbadt, járkáló, beszélő, élő
végtagokkal rendelkező, teljes mértékben közönséges testemből, és szinte
köptem a szavakat:
– Éreznéd, ha csinálnám?
Ez talált. Talán pislogott, de az arca meg sem rezzent.
– Nem – mondta. – De időnként szeretem nézni.

A lány Los Angelesben bekövetkezett halála után két nappal Rubin az

ablaknál áll, és nézte, ahogy a hó a False vizébe hullik.
– Szóval egyszer sem feküdtél le vele?
Az egyik totyogó kis játékszere, egy kerekes Escher gyík peckesen átvonul
előttem az asztal másik oldalára.
– Nem – mondom, és ez az igazság. – De közvetlenül összekapcsolódtunk.
Már azon az első éjszakán.
– Őrültség volt – mondja Rubin, de a hangjában elismerés bujkál. –
Belehalhattál volna. Leállhatott volna a szíved, elakadhatott volna a
lélegzeted... – Visszafordul az ablakhoz. – Hívott már?

Közvetlenül összekapcsolódtunk.
Azelőtt sosem csináltam ilyet. Ha megkérdeznéd, miért nem, azt felelném,
azért, mert szerkesztő vagyok, és az ilyesmi nem profi dolog.
Az igazság azonban kicsit másként fest.
Az üzleti életben, a törvényes üzletben – sohasem csináltam pornót! – a
nyersanyagot szárazálomnak nevezzük. A szárazálmok idegtermékek egy
olyan szintű tudatállapotból, amibe a legtöbb ember csak alvás közben képes
eljutni. A művészek, azok, akikkel az Autonóm Pilótában dolgozom, képesek
megtörni a felszíni feszültséget, képesek mélyre merülni, lefelé és kifelé, ki
egészen a vén Jung tengerére, hogy aztán visszahozzák... az álmokat. Ilyen
egyszerű. Azt hiszem, némelyik művész mindig is ezt csinálta, bármilyen
médiumban ténykedett is. A neuroelektronika mostanság lehetővé teszi, hogy
közvetlenül az álmokhoz férjünk, a hálózat pedig az egészet kihozza
adathordozókra, így be tudjuk csomagolni, el tudjuk adni, és figyelhetjük,
hogy fogy a piacon. Változnak az idők, mondogatta apám.
A nyersanyagot általában stúdiókörülmények közt vesszük fel, és több
millió dolláros berendezésen szűrjük át – közben még csak látnom sem kell a
művészt. Az anyag, ami a fogyasztókhoz kerül, át van strukturálva, s
megfelelő ellenpontozással műalkotássá nemesül. Mindig akadnak persze naiv
alakok, akik azt képzelik, hogy élvezni fogják, ha közvetlenül
összekapcsolódnak valakivel, akibe szerelmesek. Azt hiszem, a legtöbb
tinédzser kipróbálja a dolgot. Egyszer. Könnyű létrehozni a kapcsolatot; a
Rádió Shacknál meg lehet venni a dobozt, az elektródokat, a kábeleket. Én
azonban sohasem csináltam. Most, hogy belegondolok, nem is tudom
megmagyarázni, miért nem. Hogy miért nem is akartam kipróbálni.
Azt viszont tudom, hogy Lise-szel miért csináltam, hogy miért ültem
mellette a mexikói szőnyegemen, miért illesztettem be az optikai vezetéket a
hátán levő aljzatba, az egzoszkeleton dorzális gerincéhez. A csatlakozó
egészen fent, a nyakán volt; sötét haja eltakarta. Azért, mert Lise azt állította,
hogy művész, és azért is, mert tudtam, hogy valahogy harcba keveredünk
egymással, és nem akartam veszíteni. Lehet, hogy nem értesz... de hát te nem
ismered Lise-t, vagy ha igen, hát csak az Álomkirályokból, ami nem ugyanaz.
Te még sohasem érezted az ő éhségét, amit lecsökkentettek,
leegyszerűsítettek, és mások számára fogyaszthatóvá tettek. Mindig féltem
azoktól az emberektől, akik pontosan tudták, mit akarnak – és Lise tudta, mit
akar, már hosszú ideje tudta, és semmi mást nem akart. És féltem, meg féltem
attól is, hogy bevalljam magamnak, hogy félek, és az Autonóm Pilóta
keverőszobájában éppen elég idegen álmot láttam ahhoz, hogy tudjam: a
legtöbb ember belső szörnyei ostobának és nevetségesnek tűnnek az illető
tudatának nyugodt fényében.
Amúgy még mindig részeg voltam.
Feltettem a 'tródokat, és a szerkesztő gombjaihoz nyúltam. Kikapcsoltam a
stúdiófunkciót, így a nyolcvanezer dolláros japán elektronikát ideiglenesen a
Rádió Shack dobozainak szintjére alacsonyítottam.
– Kezdd – mondtam, és megérintettem a kapcsolót.
Szavak. A szavak nem fejezik ki. Vagy csak talán... és alig. Ha tudnám,
hogy kezdjek hozzá leírni, amit tett, ami áradt belőle...
Van egy részlet az Álomkirályokban. Olyan, mintha éjfélkor egy motoron
ülnél, fények sehol, de valahogy nincs is szükséged rá; száguldasz egy
tengerparti autópálya hegymagas töltésén, olyan gyorsan, hogy mögötted
elvész a gép robaja, s te egy csendtölcsér alján lebegsz. A Királyokban csak
egy villanás az egész, de így is egyike azoknak a dolgoknak, amikre
emlékszel, amikhez visszatérsz, amiket beolvasztasz saját érzelem-szótáradba.
Bámulatos. Szabadság, halál, van minden, borotvaél, örökké...
Amit én kaptam, ennek a nagytestvére volt, nyers, a Király-pokol gyilkos,
vágatlan valósága, ami felvillantott nyolc utat, ami az unalmas életből az űrbe
vezetett, a nyomortól, a szeretetlenségtől és bizonytalanságtól bűzlő
ürességbe.
És ez volt Lise vágya, ez a rohanás, és én belülről láttam.
Az egész talán ha négy másodpercig tartott.
És persze Lise győzött.
Levettem a 'tródokat és a falra bámultam. A szemeim könnybe lábadtak, a
bekeretezett poszterek hullámzani kezdtek.
Képtelen voltam a lányra nézni. Hallottam, hogy kihúzza a csatlakozóból
az optikai vezetéket. Hallottam, hogy az egzoszkeleton megreccsen, ahogy
felemeli testét a szőnyegről. Hallottam, hogy diszkréten kattog, amint kiviszi
Lise-t a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet.
Aztán sírni kezdtem.
Rubin nyáklapot helyez egy kerekes, csigaszerű szerkentyűbe, s a
halántékára erősített minitaűr fényszórók világánál nagyítóüveggel
vizsgálgatja az áramköröket.
– Szóval horogra akadtál. – Megvonja a vállát és felnéz. Már besötétedett;
az ikerlámpások fénysugara az arcomba csap. Az acélpajtában nyirkos hideg;
a folyó felől magányos ködkürt tutulása hallik. – És aztán?
Most én vonom meg a vállam.
– Én csak... úgy tűnt, nem tehettem mást. A fénysugarak visszafordulnak a
hibás játékgép szilikonszíve felé.
– Akkor minden rendben. Szabad akaratodból tetted. Úgy értem, a lány
nem titkolta el, hogy micsoda. Neked legalább annyi közöd van ahhoz, ahová
jutott, mint annak a bizonyos szerkesztőmodulnak. Lise talált volna valaki
mást, ha téged nem ismer meg.
 Megegyeztem Barryvel, a főszerkesztővel, és azon a hideg szeptemberi
reggelen, hajnali ötkor húsz percet kaptam tőle. Lise bejött, és ugyanazzal a
műsorral sokkolt, mint a múltkor, de ezúttal felkészültem rá az
agytérképeimmel és a terelőlemezeimmel, és nem kellett ugyanúgy átéreznem.
Két hetembe került, mire a szerkesztőszobában kivágtam a megfelelő
másodperceket, és Lise művéből összeraktam azt, amit lejátszhattam Max
Bellnek, a Pilóta tulajdonosának.
Bell nem ujjongott, mikor elmagyaráztam neki, mit csináltam. A
szabadúszó szerkesztők problémákat okozhatnak. Köztudott, hogy mindegyik
úgy érzi, megtalálta a nagy sztárjelöltet, a következő bestiát – aztán egyre több
időt és pénzt fecsérel felfedezettjére. Bell bólintott, hogy lejátszhatom neki a
darabomat, aztán piros filctollával megvakarta az orrát.
– Aha, aha. Értem. Ez a legnagyobb dolog, mióta a halak lábat
növesztettek, igaz?
De azért elindította a demót, amit összevágtam.
Amikor a kazetta kiugrott a Braun asztali egység nyílásából, Bell sápadt,
kifejezéstelen arccal bámulta a falat.
– Max...
– Hmmm?
– Mit gondolsz?
– Gondolok? Én... Mit mondtál, hogy is hívják ezt a lányt? – Pislogni
kezdett. – Lisa? Mit mondtál, kivel szerződött le?
– Lise. Senkivel, Max. Még senkihez sem szerződött le.
– Jézus Krisztus! – Max még mindig olyan volt, mint akit letaglóztak.

– Tudod, hogy találtam rá? – kérdi Rubin, miközben a villanykapcsolót

keresve átgázol egy halom gyűrött kartondobozon. A dobozok gondosan
összeválogatott gomival vannak tele: litiumtelepek, tantálkondenzátorok, RF
kapcsolószekrények, nyáklapok, ellenállások, ferrorezonáns transzformátorok,
gyűjtősínes vezetéktekercsek. Egy dobozban több száz Barbie-fej zsúfolódik
össze, egy másikban ugyanennyi ipari védőkesztyű: ez utóbbiak mintha
valami szkafander részei lennének. Fény ömlik el a helyiségen, egy festett,
lyukacsos bádogdobozban Kandinski-féle sáska forgatja golflabda nagyságú
fejét a fényes izzó felé.
– Lent voltam Granville-ben, gowiz-vadászaton, egy eldugott sikátorban.
Ott találtam rá. Ott ült. Megláttam a szkeletonját, és mert nem nézett ki valami
jól, megkérdeztem tőle, mi baja. Semmi. Nem felelt, csak lehunyta a szemét.
Nem foglalkoztam vele, de amikor úgy négy órával később megint
visszakeveredtem oda, ugyanabban a helyzetben találtam. Meg se moccant
közben. „Figyelj, kicsim”, mondtam neki. „Lehet, hogy beszart a masinád. Én
segíthetek rajtad.” Semmi. „Mióta vagy itt?2 Semmi. Erre odébbálltam.
Rubin átmegy a munkapultjához, sápadt mutatóujjával megpiszkálja a
sáska fémlábait. A pult mögött egy ócska, penészes játéktáblán laposfogók,
csavarhúzók meg szögbelövők lógnak. Egy rozsdás légpuska, koaxhántolók,
gyutacsfogók, logikai szondák, hőpisztolyok, egy zseboszcilloszkóp – úgy
tűnik, az emberiség történelmének valamennyi szerszáma képviselteti magát.
Rubin meg sem próbálja rendberakni őket – de tétovázni sem láttam még,
mikor valamelyiket használni akarja.
– Aztán visszamentem – mondja. – Egy órával később. A lány addigra
kikészült, elvesztette az eszméletét, ezért elhoztam ide, és végigfuttattam egy
tesztet az egzoszkeletonján. Kimerültek a telepei. Amikor kifogyott belőlük a
szufla, a lány visszakúszott abba a sikátorba és leült. Azt hiszem azért, hogy
éhenhaljon.
– Ez mikor történt?
– Úgy egy héttel azelőtt, hogy hazavitted.
– Mi lett volna, ha meghal? Ha nem találsz rá?
– Rátalált volna valaki más. Semmit sem tudott kérni, érted? Csak arra volt
képes, hogy elfogadja a dolgokat. Nem akart szívességet kérni.

Max talált ügynököket Lise-nek: már másnap beesett három szörnyen

dörzsölt fiatal jogász. Lise nem jött le a Pilótába, hogy találkozzon velük;
ragaszkodott hozzá, hogy vigyük fel őket Rubinhoz. Akkor még ott lakott.
– Üdvözöljük önöket Couverville-ben – mondta Rubin, amikor beléptek az
ajtón.
A trió két férfitagja automatikusan elvigyorodott – társuk, a nő mosolya
valamivel őszintébbnek tűnt.
– Mr. Stark – mondta. – A múlt héten Londonban jártam. Láttam az
installációját a Tate-ben.
– Marcello szárazelemgyára – biccentett Rubin – Egyesek szerint trágár,
de a britek... – megvonta a vállát – ...azok britek. Vagy ki tudja?
– Igazuk van. De nagyon vicces is, amit csinált.
Az öltönyös fiúk arca úgy ragyogott, akár egy-egy barnára sült
világítótorony. A demo már Los Angelesbe is eljutott. Ismerték, tudták,
hányadán állnak.
– Ön pedig bizonyára Lise – mondta a nő, nekivágva a Rubin gomiján
átvezető ösvénynek. – Hamarosan nagyon híres ember lesz, Lise. Sok mindent
meg kell beszélnünk.
 És Lise csak állt ott, polikarbonba csomagolva, és ugyanaz a kifejezés ült
az arcán, mint nálam azon az első éjszakán, amikor megkérdezte, nem akarok-
e lefeküdni vele. A jogásznő, ha észre is vette, nem mutatta ki. Profi volt.
Azt hittem, én is profi vagyok.
Arra gondoltam, hogy lazítanom kell.

A Piac körüli acélhordókban szemétből rakott tüzek égnek. A hó még

mindig esik; a toporgó srácok úgy görnyednek a lángok fölé, mintha
arthritiszes varjúk lennének; sötét kabátjuk szárnyait szél lengeti. Fent, a
Fairweiw művészieskedő szegénynegyedében valaki kiakasztotta a mosott
ruháját, ami keményre fagyott a kötélen – a lepedők rózsaszín négyszögei
kirínak a háttérből, a napelemek és tányérantennák zűrzavarából. Egy
ökológus körbe-körbe keringő helikoptere örvénytölcséreket kavar a False
vizén.
Rubin festékfoltos, L.L. Bean gumicipőben caplat, nyakát túlméretezett
terepszínű dzsekijébe húzza. Időnként, ahogy elhaladunk mellettük, egyik-
másik kuporgó tini rámutat: ez az a fickó, aki azokat az őrült dolgokat, a
robotokat meg a többi szart építi.
– Tudod, mi a baj? – kérdezi Rubin, amikor a híd alá érünk és elindulunk a
Fourth felé. – Te olyan ember vagy, aki mindig elolvassa a használati
utasítást. Mindennek, amit emberek építenek, minden technológiának van
valamiféle célja. De egy új technológia olyan, területeket is megnyit, amire
addig senki sem gondolt. Te elolvasod a használati utasítást, haver, és nem
fogsz eljátszadozni a cuccal. Aztán elcsodálkozol, mikor valaki olyasmire
használja, amire te nem is gondoltál. Ez a helyzet Lise-szel is.
– Nem ő volt az első. – A fejünk fölött forgalom dübörög.
– Nem. Az viszont biztos, hogy te rajta kívül nem találkoztál olyan
emberrel, aki programmá konvertálta magát. Izgatott talán, mikor az a
hogyishívják francia író három-négy évvel ezelőtt megtette?
– Nem nagyon. Biztos átverés volt. Reklám...
– A pasas még mindig ír. És mindig is írni fog, hacsak valaki szét nem
robbantja a rendszerét.
Pislogok. Megrázom a fejem.
– De az már nem ő, nem igaz? Csak egy program.
– Érdekes kérdés. Nehéz eldönteni. Lise segítségével talán sikerül. Ő nem
író.

A lányban benne volt az egész, a Királyok – úgy volt bezárva a fejébe,

ahogy a teste abba az egzoszkeletonba.
Az ügynökök aláírattak vele egy szerződést és áthoztak egy produkciós
csapatot Tokióból. Lise megmondta nekik, hogy azt szeretné, ha én lennék a
szerkesztő. Én nemet mondtam, mire Max becibált az irodájába és
megfenyegetett, hogy azonnal kirúg. Ha nem ugrom bele a buliba, semmi
értelme elvégeznem a stúdiómunkát a Pilótában. Vancouver nem a világ
közepe, és az ügynöknek Los Angelesben volt szükségük Lise-re. Ez rengeteg
pénzt jelentett Maxnek, és lehetővé tette, hogy az Autonóm Pilóta felkerüljön
a térképre. Nem tudtam megindokolni, miért utasítottam vissza a megbízást.
Őrült és túl személyes ok volt. Lise-t örökre el akarták ásni. Akkor legalábbis
így gondoltam. Max viszont komolyan beszélt, tényleg nem hagyott választási
lehetőséget. Mindketten tudtuk, hogy nem fogok másik munkát találni.
Kisétáltam vele az irodából, és közöltem az ügynökökkel, hogy megbeszéltük
a dolgot. Hogy mégis benne vagyok.
Az ügynökök teli torokból mosolyogtak ránk. Lise előhúzott egy wizzel teli
inhalálót, és jókorát szippantott. A jogásznő rosszallóan felvonta egyik
tökéletes ívű szemöldökét – ennyi volt az egész. A papírok aláírása után Lise
többé-kevésbé azt tette, amit akart. És Lise mindig tudta, mit akar.
Három hét alatt elkészítettük a Királyok alapfelvételét. Számtalan kifogást
találtam, hogy ne kelljen átmennem Rubinhoz, némelyiket én magam is
elhittem. Lise még mindig ott lakott, bár az ügynökök nem örültek neki.
Szerintük a hely a legalapvetőbb biztonsági szempontoknak sem felelt meg.
Rubin később elmondta, hogy szólnia kellett saját ügynökének, hogy hívja fel
őket és balhézzon velük. Ezután mintha megnyugodtak volna. Fogalmam sem
volt róla, hogy Rubinnak ügynöke van. Mindig megfeledkeztem arról, hogy
Rubin Stark híresebb, mint bárki más az ismerőseim közül, és minden
bizonnyal híresebb annál, amilyenné Lise valaha válhat. Sejtettem, hogy
frenetikus anyagon dolgozunk, de az ember sohasem tudhatja biztosan, miből
mekkora durranás lesz.
De amíg a Pilótában voltam, lebegtem. Lise bámulatos volt. Olyan, mintha
erre született volna, bár a technika, ami ezt az átalakulást lehetővé tette, még
nem is létezett, amikor a világra jött. Ha az ember ilyesmit lát, önkéntelenül
eltűnődik, vajon hány ezer, hány millió fenomenális művész halt meg a
századok folyamán – hány olyan ember, akiből sosem lehetett költő, festő
vagy szaxofonos, s akikben megvolt ez a plusz, megvoltak a hullámok,
melyek csak arra vártak, hogy egy rendszer összegyűjtse őket.
A stúdiómunka közben megtudtam pár dolgot Lise-ről. Megtudtam, hogy
Windsorban született, hogy az apja amerikai volt, Peruban teljesített
szolgálatot, és őrülten, félig vakon tért haza. Megtudtam, hogy bármi baja volt
a testének, vele született; hogy azért vannak rajta azok a sebhelyek, mert
sohasem hagyta, hogy levegyék róla az egzoszkeletont. Nem hagyta, mert a
magatehetetlenség puszta gondolatára fulladozni, haldokolni kezdett.
Megtudtam, hogy rászokott a wizzre, és minden nap annyit szed be, amennyi
egy egész rögbicsapatot a sztratoszférába röpítene.
Az ügynökök orvosokat hoztak, akik bekenték az egoszkeletont valami
habbal, és mikropórusos tapaszokkal foltozták be Lise sebeit. Telepumpálták
vitaminokkal, kidolgozták a diétáját... de senki sem próbálta elvenni tőle az
inhalálót.
Fodrászokat és sminkmestereket is hoztak, meg öltöztetőket, művészeti
tanácsadókat meg kis reklámhörcsögöket. Lise mosolynak is nevezhető
arckifejezéssel tűrte meg őket maga körül.
Abban a három hétben egyszer sem beszélgettünk. Csak stúdióduma volt
közöttünk, művész-szerkesztő párbeszéd egy szűk és kódolt kommunikációs
csatornán. Az ábrázolásmódja olyan erőteljes és extrém volt, hogy sohasem
kellett magyaráznia, milyen hatást akar kiváltani. Elfogadtam, amit kiadott
magából, megdolgoztam az anyagot és visszajátszottam neki. Néha elfogadta
a változtatásokat, néha nem, de legtöbbször igen. Ez az ügynököknek is
feltűnt, de örültek neki. Hátba csapdosták Max Bellt, meghívták egy-egy
ebédre, az én fizetésem pedig folyvást emelkedett.
Egész végig profi voltam. Segítőkész, alapos és udvarias. Eltökéltem, hogy
nem roppanok össze újra, és egyszer sem gondoltam arra az éjszakára, amikor
sírtam. Tudtam, hogy még sohasem végeztem ilyen jó munkát, és már ez is
remek volt.
Aztán egy reggel, hat körül, egy hosszú szeánsz után – ekkor adta ki
magából először azt a kísérteties sorozatot, amit a srácok Szellemtáncnak
neveznek – Lise megszólított. Az egyik ügynökfiú is ott volt, vigyorgott, de
elment. A Pilótában olyan sűrűnek rémlett a csend, hogy hallani lehetett a Max
irodájában működő ventillátor zümmögését.
– Casey – mondta Lise wizztől rekedt hangon. – Ne haragudj, hogy ilyen
durván bántam veled.
Egy percig azt hittem, a felvételről beszél, amit épp akkor fejeztünk be.
Aztán felnéztem, megláttam és rádöbbentem, hogy kettesben maradtunk,
amire a demo elkészülte óta nem volt példa.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Még azt sem tudtam, mit érzek.
Lise rosszabbul nézett ki, mint azon a bizonyos első éjszakán, Rubinnál. A
wizz felzabálta a vakolat alatt, amit a kozmetikus-csapat rakott rá – olyan volt,
mintha egy nem túl jóképű tinédzser bőre alól olykor-olykor halálfej villanna
elő. Megtippelni sem tudtam, hány éves lehet. Nem volt öreg, de fiatal sem.
– Lejtő-effektus – mondtam, miközben összetekertem egy kábelt.
– Az meg mi?
 – A természet így próbálja közölni veled, hogy túlpörögtél. Egyfajta
matematikai törvény, ami kimondja: csak x-szer érezheted igazán jól magad
egy stimulánstól, még akkor is, ha növeled az adagokat. Bármit teszel, sosem
dob fel annyira, mint az első pár alkalommal. Ez a baj a szintetikus drogokkal.
Túl okosak. Annak az anyagnak, amit te szedsz, van az egyik molekulájában
egy trükkös kis részecske, ami meggátolja, hogy a felbomlott adrenalint
adrenokrómmá alakítsd. Ha nem így lenne, már rég skizofréniás lennél. Van
valami gondod, Lise? Nehezen lélegzel? Előfordult már, hogy lefekvés után
nem kapsz levegőt?
Nem voltam biztos benne, hogy valóban érzem azt a dühöt, ami a
hangomból sütött. Lise rám bámul azokkal a sápadtszürke szemeivel. Az
öltöztetők leimádkozták róla a zálogházi dzsekit, és egy mogyoróbarna
ingkabátot adtak rá, ami jobban elrejtette a polikarbon bordákat. Nyakig
felhúzta a zipzárt, még akkor is, ha meleg volt a stúdióban. A fodrászok az
előző nap megpróbáltak új frizurát csinálni neki, de nem jártak sikerrel;
keskeny szívarca fölött a durva szálú, sötét haj olyan volt, akár egy
asszimetrikus boglya. Rám nevetett, és én újra átéreztem, mi mindenre kész,
hogy elérje célját.
– Én nem alszom, Casey.
Csak később, sokkal később jutott eszembe, hogy bocsánatot kért. Soha
többé nem tette meg, és ez volt az egyetlen alkalom, hogy olyasmit hallottam
tőle, ami nem illett a karakteréhez.

Rubin diétája ételautomatákból vehető szendvicsekből, pakisztáni

gyorsételekből és feketekávéból áll – sosem láttam, hogy bármi mást evett
volna. Samosát falunk a Fourth-on, egy szűk kis étkezdében, ahol egyetlen
plasztikasztalt szorítottak a pult és a budira nyíló ajtó közé. Rubin tizenkét
samosát kér – hat húsost és hat vegetáriánust –, és minden figyelmét az
evésnek szenteli.
Egyiket a másik után falja fel, és azzal sem törődik, hogy megtörölje az
állát. Imádja a helyet. Bár ki nem állhatja a görög pultost, néma, de valódi
kapcsolat alakult ki közöttük. Ha a pultos felmondana, Rubin soha többé nem
bukkanna fel itt. A görög a Rubin állán és a dzsekijén összegyűlt morzsákat
bámulja. Rubin összehúzza a szemét piszkos lencséjű, acélkeretes szemüvege
mögött, és vasvillatekintettel bámul vissza a samosák közé.
A samosa Rubin vacsorája. Úgy tervezi, a reggelije hullaszín kenyérre kent
tojássaláta – amit azokba a tejfehér, háromszögforma plasztikdobozokba
csomagolnak –, meg hat kis csésze méregerős fekete lesz.
– Nem tudhattad, mi lesz belőle, Casey. – mondja Rubin, és rám bámul
ujjlenyomatoktól maszatos szemüvege mögül. – Te egyszerre csak egy
dologra tudsz gondolni. Elolvasod a használati utasítást. Mit gondoltál, mire
hajtott az a nő? A szexre? Még több wizzt akart? Világkörüli utat? Már
mindegyiken túl volt. Éppen ettől vált olyan erőssé. Túl volt a dolgokon. Ezért
olyan óriási az Álomkirályok, ezért veszik meg a srácok, és ezért hiszik el. Ők
tudják. Azok a srácok is, akik a Piacnál melegítették a seggüket, és azon
tűnődtek, találnak-e egy helyet, ahol meghúzhatják magukat éjszakára. Nyolc
éve ez a legmenőbb anyag. A Granville-en az egyik boltos azt mondta,
felemelt áron is többet ad el ebből, mint bármi másból. Azt mondta, ölik érte
egymást a népek. Lise óriási, mert ő is olyan volt, mint ezek a kölykök. Vagy
még olyanabb. Ő tudta, haver. Nem voltak álmai, nem voltak reményei.
Azokon a srácokon nem látsz polikarbon vázt, Casey, de egyre világosabb
számukra, hogy sehová sem juthatnak innét. – Letöröl az álláról egy
húsmorzsát, de otthagy három másikat. – Lise elénekelte nekik, úgy mondta
el, ahogyan ők sosem tudnák. Festett nekik egy képet. És arra használta a
pénzt, hogy megvásárolja magának a kiutat. Ennyi az egész.
Elnézem, ahogy a pára kigyöngyözik, cseppfolyóssá válik és nagy
cseppekben végigcsorog a kirakatüvegen. A kirakaton túl felfedezek egy félig
lecsupaszított Ladát; a kerekeit már lelopták, a tengelyeire támaszkodva hever
a járdán.
– Hány ember csinálta már meg, Rubin? Szerinted mennyi?
– Nem túl sok. Nehéz megmondani, mert a legtöbbjük valószínűleg olyan
politikus, akiről azt hisszük, hogy egyszerűen meghalt. – A szemétgazda
furcsa pillantást vet rám. – Még belegondolni is rossz. Ők jutottak hozzá
leghamarabb a technikához. Még mindig olyan drága, hogy nem engedheti
meg magának minden jöttment milliomos. Úgy hallottam, a Mitshubisi
megcsináltatta Weinberggel, mielőtt az immunrendszere végleg bemondta
volna az unalmast. Weinberg volt a cég yokohamai hibridkutatási laborának a
vezetője. A monoklón részvényük még mindig elég jól áll, szóval lehet, hogy
igaz a dolog. És ott van Langlais, az a francia író... – Rubin megvonja a vállát.
– Lise-nek nem volt rá pénze. Még most sem lenne meg. De ő bekerült a
legjobb helyre, méghozzá a legmegfelelőbb időben. Az elpatkolás határán állt,
de eljutott Hollywoodba, és a Királyokkal megmutatta, mi szunnyad benne.

Azon a napon, amikor befejeztük a munkát, egy JAL gépen megérkezett a

londoni csapat. Négyen voltak; négy vézna srác, akik úgy dolgoztak, akár egy
jól olajozott gépezet. Megmutatták, hogy hipertrófiás érzékük van a divathoz,
de egyáltalán nem játszották meg magukat. Sorba ültettem őket négy
egyforma, fehér Ikea irodaszékbe, bekentem a halántékukat a sós pasztával,
rájuk tettem a 'tródokat, és lejátszottam nekik azt az anyagot, amiből meg
akartuk csinálni az Álomkirályokat. Amikor véget ért a műsor, mind a négyen
beszélni kezdtek. Tudomást sem vettek rólam: a stúdiózenészek titkos
nyelvének brit verzióját használták. Nyolc sápadt kéz hadonászott és
csapkodott a levegőben.
Eleget láttam és hallottam ahhoz, hogy tudjam, felizgatta őket az anyag,
hogy jónak tartják. Felvettem a dzsekimet és elmentem. Ők is le tudják törölni
a fejükről a kenőcsöt.
Azon az éjszakán láttam utoljára Lise-t, pedig nem így terveztem.

Gyalog megyünk vissza a Piachoz. Rubin közben hangosan emészt; az utca

nedves macskakövein meg-megcsillan a féklámpák vörös fénye; a Piacon túl a
város egyetlen hatalmas építménynek látszik, egy alvilágnak, ahol minden,
ami sérült és elveszett, belemerül az üvegtornyok lábánál humuszként terjengő
gomíba.
– Holnap át kell mennem Frankfurtba. Meg kell csinálnom egy installációt.
Nem akarsz velem jönni? Technikusként a hasznodat venném. – Rubin
megrázza magát, és még mélyebben merül terepszínű dzsekijébe. – Fizetést
nem tudok adni, de ingyen utazhatsz, ha akarod...
Furcsa ajánlat, nem jellemző Rubinra. Tudtam, csak azért teszi, mert
aggódik értem: azt hiszi, gyötrődöm Lise miatt, és csak ez jutott az eszébe,
amikor azon törte a fejét, hogyan távolítson el a városból.
– Frankfurtban hidegebb van, mint itt.
– Talán változásra van szükséged, Casey. Nem t'om.
– Kössz, de Maxnél rengeteg a munka. A Pilóta most nagy buli,
mindenfelől tódulnak hozzánk az emberek.
– Ahogy akarod.
Miután megléptem a Pilótából és otthagytam a társaságot, hazamentem.
Elsétáltam a Fouth-ig, aztán villamosra szálltam. Elhaladtam a kirakatok előtt,
amiket naponta látok; mindegyik csicsás volt és fényes, akár ruhákat, akár
cipőket vagy szoftvereket kínáltak. Némelyikben japán motorbiciklik
kuporogtak skorpióként, másokban olasz bútorok álltak. A kirakatok az
évszaknak megfelelően változnak, az üzletek megnyílnak, aztán eltűnnek.
Ünnep előtti hangulat volt; rengeteg párocska kószált gyors és céltudatos
léptekkel a fénylő üzletek előtt, próbálták megtalálni azt a tökéletes kis
akármit annak a bizonyos valakinek. Minden második nő olyan combközépig
érő nyloncsizmát hordott, ami az előző télen, New Yorkban volt divat;
Rubinnak az volt a véleménye, hogy a viselőik úgy néznek ki bennük, mintha
elefantózisuk lenne. Ahogy ez eszembe jutott, elvigyorodtam... aztán hirtelen
rádöbbentem, hogy tényleg vége, hogy Lise nincs többé, hogy Hollywood úgy
szippantotta be, akár egy fekete lyuk, hogy magához rántotta a Nagy Lé
kérlelhetetlen gravitációja. Amikor elhittem, hogy eltűnt, valahogy
elernyedtem, és halványan sajnálkozni kezdtem. Csak halványan, mert nem
akartam, hogy bármi is elcsessze az estémet. Bulizni akartam. Már jó ideje.
Leszálltam a házunk előtt. A lift az első gombnyomásra működött. Jó jel.
Ahogy felértem, levetkőztem. Lezuhanyoztam, felvettem egy tiszta inget, és
mikrohullámúval megmelegítettem egy pár burritót. Csak érezd magad
normálisan, tanácsoltam borotválkozás közben a tükörképemnek. Túl
keményen dolgoztál. Közben jól meghízott a hitelkártyád. Ideje, hogy
fogyókúrára fogd.
A burritóknak kartonpapírízük volt, mégis jól jöttek, mert agresszív módon
normálisak voltak. A kocsimat Burnabyben hagytam – a lyukas
hidrogénblokkot cserélték ki rajta –, szóval nem kellett aggódnom a vezetés
miatt. Bárhová elmehettem, hogy keressek valami bulit, hogy reggel aztán
betelefonáljak, és beteget jelentsek. Tudtam, Max nem rúgna ki ilyesmiért;
mostanság én voltam a sztárja. Tartozott nekem.
Tartozol nekem, Max, mondtam a jéghideg Moszkovszkajás üvegnek, amit
a fridzsiderből halásztam elő. Őrökre az adósom maradsz. Az elmúlt három
hetet azzal töltöttem, Max, hogy megszerkesztem egy dilis nőszemély álmait és
lidércnyomásait. A te érdekedben. Hogy terjeszkedhess és növekedhess, Max.
Háromujjnyi vodkát öntöttem egy műanyag pohárba, ami egy tavalyi partiról
maradt, és visszamentem a nappaliba.
Időnként olyan a lakás, mintha senki sem élne benne. Nem arról van szó,
hogy rendetlen; ha eszembe jut, még a bekeretezett poszterek felső pereméről
is letörlöm a port, meg minden, időnként mégis kiráz a hideg ettől a
legszürkébb, leghétköznapibb tárgyakkal berendezett odútól. Nem mintha tele
akarnám pakolni macskákkal vagy szobanövényekkel, de vannak pillanatok,
amikor úgy érzem, bárki lakhatna itt, bárki a magáénak mondhatná ezeket a
dolgokat, és az egész valahogy annyira általánosnak tűnik. Az én életem és a
tiéd, az én életem és akárki másé...
Azt hiszem, Rubin mindig így látja a dolgokat, de számára épp ez jelenti az
erőforrást. Ő más emberek szemetével él együtt, és minden, amit hazacipel,
valamikor új és fényes volt, és valakinek – ha csak rövid ideig is – jelentett
valamit. Szóval ő mindent besöpör abba a dilis kinézetű teherautójába,
hazaviszi a cuccot, és hagyja, hogy ott rohadjon, amíg eszébe nem jut, hogy
valami újat csináljon belőle. Egyszer mutatott egy könyvet a szívének oly
kedves XX. század művészetéről – az egyik mobilszobor képét sosem fogom
elfelejteni. A döglött madarak újra szállnak, ez volt a mű címe. Az az izé
valódi döglött madarakat forgatott körbe-körbe. Igazi undormány volt, én
mégis mosolyogtam, mert lenyűgözött az alkotó spirituális önállósága. Ugyan
mihez kezdene Rubin az én bekeretezett posztereimmel, mexikói
szőnyegeimmel – amiket az Öbölben szereztem –, és az én Ikea-matracos
ágyammal? Aztán, ahogy lenyeltem az első jegés kortyot, arra gondoltam,
hogy Rubin talán még ezeket is fel tudná használni. Elvégre ő híres művész,
én pedig nem vagyok az.
Az ablakhoz mentem, az üvegre szorítottam homlokomat, és a jéghideg
poharat markolásztam közben. Ideje elindulni, mondtam magamnak.
Megjelentek rajtad a nagyvárosi magányosság szimptómái, de ennek is
megvan a gyógyszere. Idd le magad. Indulj!
Azon az estén nem volt kedvem bulizni, de nem viselkedtem úgy, ahogy
egy felnőttől elvárható: nem mentem haza, nem néztem meg valami ósdi
filmet, és nem aludtam el a szőnyegemen. A három hét alatt felhalmozódott
feszültség úgy hajtott, mint egy mechanikus órát a rugó. Belerohantam az
éjszakába, és italokkal hajtottam tovább magam. Olyan éjszaka volt ez,
amikor az ember átcsúszik egy alternatív világba. Egy városba, ami ugyanúgy
néz ki, mint az, ahol él, csakhogy itt nincs senki, aki szeret, gyűlöl, akivel már
beszélgetett valamikor. Ha egy ilyen éjszakán betérsz egy ismerős bárba, rá
kell jönnöd, hogy a személyzetet kicserélték; aztán megérted, hogy csupán
azért jöttél be, hogy egy ismerős arcot láss, egy pincérnőét, egy mixerét, vagy
akárkiét... hiába.
Tovább mentem, hat vagy nyolc hellyel tettem próbát, aztán besodródtam
egy west-endi klubba, ami úgy festett, mintha a kilencszázkilencvenes
években dekorálták volna ki utoljára. A plasztikfelületeken rengeteg króm,
zavaros hologramok, amiktől megfájdul az ember feje, ha ki akarja bogozni,
mit ábrázolnak. Barrytől már hallottam erről a helyről, de fogalmam sincs,
miért beszélt róla. Körülnéztem és elvigyorodtam. Ha depressziós akarok
lenni, a legmegfelelőbb helyre jöttem. Igen, mondtam magamnak, ez aztán
abszolút szomorú, az alja mindennek. Elég iszonyatos ahhoz, hogy feltegye a
koronát erre az elcseszett estére – és ez önmagában véve kétségtelenül jó
dolog volt. Elhatároztam, hogy iszom még egyet, aztán fogok egy taxit és
hazavitetem magam.

Aztán megláttam Lise-t.

Ő akkor még nem látott engem. Még nem vetettem le a kabátomat, és a
galléromat is feltűrtem a kinti hideg miatt. Lise a bárpult elkanyarodó végén
ült, előtte egy csomó üres pohár – olyan hatalmas kriglik, amikbe hongkongi
napernyőket, meg plasztik hableányokat szoktak tenni. Ahogy a mellette ülő
fiúra nézett, láttam, hogy szemei fénylenek a wizztől. Az italokban, amiket
addig elfogyasztott, egyetlen csepp alkohol sem lehetett: a drog, ami szedett,
rosszul tűrte, ha mással keverik. A srác kábult részegséggel elvigyorodott, és
már-már lecsusszant a bárszékről, de még egyszer megpróbálta fókuszálni a
tekintetét, hogy jobban végigmérhesse Lise-t. Lise-t, aki a szabóitól kapott,
nyakig bezipzározott fekete bőrszerelését viselte, s akinek a koponyája úgy
sütött elő fehér arcbőre mögül, mintha ezervattos izzó lenne. És ahogy
megláttam, ahogy elnéztem, egyszeriben rengeteg dolgot megértettem.
Tudtam, hogy Lise haldoklik – a wizztől, a betegsége miatt, vagy a kettőtől
együtt. Ezzel ő maga is tisztában volt. A mellette ülő fiú túl részegnek látszott
ahhoz, hogy felfedezze az egzoszkeletont, de annyira azért még józan maradt,
hogy lássa Lise drága ruháját és a pénzt, amit az italokért adott. Amit láttam,
pontosan az volt, aminek látszott – de képtelen voltam megérteni, akkor és ott
nem tudtam feldolgozni. Valahogy feladtam. Beletörődtem.
Lise mosolygott... vagy legalábbis olyasmit csinált, amiről azt hitte, hogy
mosoly, azt az arckifejezést öltötte fel, amiről tudta, hogy illik a helyzethez.
Időnként bólintott a srác hülyeségeire, és ekkor eszembe jutott az a bizonyos
szörnyű mondata, hogy időnként szereti nézni azt.
Végre megértettem. Tudom, hogy ha véletlenül nem jártam volna arra, ha
nem láttam volna őket, képes lettem volna elfogadni mindazt, ami később
következett. Talán örültem volna annak, ami Lise-szel történt, vagy talán
megtaláltam volna a módját, hogy fogadhatnám el, amivé vált, ami lett belőle
– a programot, ami azt színleli, hogy ő Lise, a tudatot, ami elhiszi, hogy
azonos önmagával. El kellett volna hinnem, amit Rubin elhitt, hogy Lise már
tényleg mindenen túl van; hogy a mi csúcstechnikával megtámogatott Szent
Johannánk ég a vágytól, hogy egyesülhessen Hollywood mechanikus
Istenével; hogy Lise számára semmi sem fontos, kivéve az utolsó órát, mely
távozni engedi. Hogy megkönnyebbült sóhajjal távozik majd abból a
szánnivaló testből, megszabadul a polikarbon és a gyűlölt hús börtönéből.
Talán. Talán tényleg így történt. Biztos vagyok benne, hogy arra számított, így
fog történni.
Ám ahogy elnéztem, hogy az a részeg pasas a kezét fogdossa – azt az
érzéketlen kezet –, egyszeriben megértettem, hogy soha egyetlen emberi
szándék sem lehet teljesen tiszta. Még Lise esetében sem. Igen, még abban is
volt valami gyengeség, hogy ilyen őrült módon vágyott a hírnévre és a
kibernetikus halhatatlanságra. Még ez is annyira szánalmasan emberi volt,
hogy gyűlöltem magam, amiért rájöttem.
Tudtam, azon az éjszakán ezért indult el, hogy elbúcsúztassa magát. Hogy
találjon valakit, aki elég részeg ahhoz, hogy megtegye neki. Mert – és ezt már
biztosan tudtam – igaz volt: Lise valóban szerette nézni azt.
Azt hiszem, meglátott, mikor elmentem. Vagy elrohantam. Ha észrevett is,
nyilván minden addiginál jobban gyűlölt az arcom tükrözte iszonyat és
sajnálkozás láttán.
Soha többé nem találkoztunk.

Alkalomadtán megkérdezem Rubint, miért ez a méregerős, savanyú Wild

Turkey az egyetlen ital, amit el tud készíteni.
Miközben apró teremtményei kattognak és mozgolódnak körülöttünk, a
kezembe nyom egy horpadt alumíniumcsészét.
– El kellene jönnöd velem Frankfurtba – mondja újra.
– Miért, Rubin?
– Mert Lise hamarosan fel fog hívni. És azt hiszem, még nem készültél fel
rá. Még mindig fel vagy kavarva a történtek miatt. Amikor felhív, olyan lesz,
mintha vele beszélnél, és úgy fog gondolkodni, mintha tényleg ő lenne, te
pedig be fogsz dilizni ettől. Gyere át velem Frankfurtba! Ott nyugtod lesz.
Nem fogja tudni, hogy ott vagy.
– Mondtam már – felelem, és újra magam előtt látom a bárpultot meg Lise-
t –: rengeteg a munkám Maxnél.
– Max kapja be! Épp most tetted gazdaggá. Max üljön a seggén, és fogja
be! Te is gazdag vagy, eleget kaptál Királyok jogdíjából. Persze te ezt nem
tudod, mert makacs vagy, és még fel sem hívtad a bankodat. Megengedhetsz
magadnak egy kis vakációt.
Ránézek és eltűnődöm, vajon mikor fogom elmondani neki annak az utolsó
találkozásnak a történetét.
– Rubin, tényleg kösz, haver, de én...
Felsóhajt, és iszik egy kortyot.
– De micsoda?
– Rubin, ha Lise felhív, akkor ő az.
Hosszan néz rám.
– Ezt csak a Jóisten tudja. – A csésze nagyot koppan az asztalon. – Úgy
értem, Casey, a technika adott, szóval ki... de tényleg, ki tudhatná biztosan?
– Szerinted el kéne mennem Frankfurtba?
Rubin leveszi acélkeretes szemüvegét, és beledörgöli a lencséket kockás
flanelingébe.
– Igen. Pihenésre lesz szükséged. Ha most még nem is, később biztosan.
– Mikor?
– Amikor meg kell szerkesztened Lise következő anyagát. És ez
valószínűleg hamar bekövetkezik, hisz szüksége van a pénzre. Rengeteg
helyet foglal el valamelyik társasági rendszer ROM-jában – a Királyok
jogdíjának zömét nyilván arra használta, hogy bejuttassák oda. És te vagy a
szerkesztője, Casey. Úgy értem... ki más csinálhatná meg?
Csak bámulok, ahogy Rubin felteszi a szemüvegét. Képtelen vagyok
megmoccanni.
– Ki más, haver?
Legközelebbi teremtménye kattan egyet. Aprócska nesz – valamiképp
mégis ráébreszt, hogy Rubinnak megint igaza van.
 Párharc
Michael Swanwick – William Gibson

Eredetileg tovább akart menni, egyenest Floridába. Arra gondolt, hogy

beszáll a fegyvercsempészetbe, esetleg csatlakozik a háborús zóna lázadóinak
valamelyik szedett-vedett csapatához. Esetleg – mivel a jegye addig volt
érvényes amíg akarta – soha többé nem száll le a Greyhound Repülő
Hollandijáról. Miközben Norfolk belvárosának fényei tovasiklottak, és a busz
fáradtan megugrott, ahogy a sofőr bekanyarodott az utolsó sarkok egyikén,
rávigyorgott a hideg, zsíros üvegablakban látszó halovány tükörképre. Nagyot
zökkenve megálltak a buszpályaudvaron. A metsző fénnyel bevilágított szürke
betonépület olyan volt, akár valami börtön kondiudvara, Deke azonban nem
ezt látta. Magát látta, ahogy éhenhal – talán majd Oswegóban, egy hóviharban
fog bekövetkezni a dolog, amikor ugyanígy, ugyanennek a busznak az
ablakához fogja szorítani az arcát –, és látta, hogy egy fakó overallt viselő,
magában mormogó vénember a következő megállóban eltakarítja a
maradványait.
Bárhogy is történik majd, gondolta, nekem akkor már minden mindegy
lesz.
A baj csak az volt, hogy a lábai mintha máris élettelenné váltak volna.
A sofőr bejelentette, hogy tartanak egy húszperces pihenőt. Virginiában,
Tidewaterben jártak. Az állomás régi salakbeton épület volt, a múlt század
maradványa; várótermeibe két-két ajtó nyílott.
Deke érzéketlen lábaival határozatlan kísérletet tett rá, hogy a trafikpulthoz
surranjon, ám az amögött szorongó levő fekete lány úgy őrizte az ósdi
üvegkasztni tartalmát, mintha az élete függne tőle. Talán tényleg ez a helyzet,
gondolta Deke, és továbbállt. A mellékhelyiségekkel szemközt egy nyitott ajtó
JÁTÉKOKat kínált; a szó biofluoreszkáló plasztikbetűi erőtlen fénnyel
vibráltak. Ahogy belesett az ajtón, Deke egy biliárdasztalt látott; körülötte a
helyi vagányok egy csoportja állt. Deke minden különösebb cél nélkül
bedugta a fejét az ajtón – a levertség és az unalom felhőként követte. Ahogy
benézett, egy kétfedelű repülőgépet látott. A masina szárnyai legfeljebb olyan
hosszúak lehettek, mint Deke hüvelykujja. Éles, narancsszínű láng vette kerül,
dugóhúzóban repült, füstcsíkot húzott maga után, és abban a pillanatban,
ahogy becsapódott az asztal zöld mezejébe, semmivé enyészett.
– Ez szép vót, Pici! – üvöltötte az egyik vagány. – Leszedted a zsiványt!
– Hé – mondta Deke. – Mi folyik itt?
 A hozzá legközelebb álló vagány – egy hórihorgas, fekete Peterbilt sapkát
viselő fickó – felé fordult.
– Pici megvédi az Érmet – mondta, de közben egy pillanatra sem vette le a
szemét az asztalról.
– Igen? Az meg mi? – Deke csak ekkor pillantotta meg a máltai kereszthez
hasonló, kék zománccal bevont érmét, s nagy nehezen kibetűzte az ágaira írt
Pour le Mérité szöveget.
A Kék Max az asztal szélén hevert, pontosan egy hatalmas és mozdulatlan
figura előtt, aki egy törékenynek látszó, krómcsövekből összerótt székben ült.
A férfi kekiszínű munkásinge úgy beborította volna Deke-et, akár egy vitorla,
az óriás felsőtesten azonban annyira feszült, hogy a gombok bármelyik
pillanatban lepattanhattak róla. Deke az ideúton látott katonákra gondolt; a
furcsa, zömök felsőtestű fickókra, akik olyan vékony lábakon egyensúlyoztak,
mintha altestüket csak kölcsönkérték volna valakitől. Pici is ilyen lehetett
volna, ha feláll, de arányaiban sokkal nagyobb – legalább százas derékbőségű
farmert hordott, amit acélszálakból font övvel kellett összefognia, hogy ne
buggyanjon ki a hasa. De úgy tűnt, Pici képtelen lábra állni – Deke észrevette,
hogy a fénylő fémszék tulajdonképpen tolókocsi. A férfi arcában volt valami
zavaróan gyermeki, valami megdöbbentően fiatalos, sőt, a ráncok és a
vonások alá temetve még valami szépség is lappangott benne. Deke zavarba
jött és elfordult. A másik férfinak, annak, aki Picivel szemközt, az asztal
túlfelén állt, bozótszerű pofaszakálla és keskeny ajka volt. Olyan volt, mintha
a puszta tekintetével akarna megnyomni valamit; az erős összpontosítás miatt
szemei sarkából kiindulva ráncok terjedtek szét az arcán.
– Szarakodni akarsz, vagy mi? – A Peterbilt sapkás férfi megfordult és egy
pillantást vetett Deke prolifiú Indofarmerjára meg a csukóin csillogó
rézláncokra. – Tűnj innét, szaros! Errefele nem szeressük a te fajtádat –
mondta, és újra a párbaj felé fordult.
Fogadások köttettek, pénzösszegek kerültek letétbe. A vagányok előszedték
a kártyáikat, a régi lét, a „Szabadság” feliratú dollárokat, a bélyeg- és
érmegyűjtők boltjából származó Roosevelt tízcenteseket, az óvatosabb
fogadók pedig átlátszó plasztiktokba dugott antik dollárbankókat csaptak a
többi közé. A sűrű levegőben megjelent három, alakzatba rendeződött vörös
repülőgép. Fokker D VII-esek voltak. A helyiségben csend támadt. A
Fokkerek méltóságteljesen keringtek a napjuk, a kétszáz wattos villanyégő
körül.
A kék Spad a semmiből csapott le. Szorosan a nyomában még kettő
száguldott elő a mennyezet árnyai közül. A vagányok átkozódtak, valaki
felvihogott. Az alakzat szétrobbant: az egyik Fokker lefelé zuhant, de képtelen
volt lerázni a farkába ragadt Spad-et. Dühösen cikkcakkolt a zöld síkság
fölött, de hiába. Végül emelkedőbe fordult, az ív azonban túl meredek volt
számára: motorja leállt, s túl alacsonyan járt ahhoz, hogy korrigálhasson.
Egy halom ezüstérme gazdát cserélt.
A Fokkerek raja hátrányba került. Egyikük farka mögött két Spad
száguldott. Nyomjelző lövedékek zápora zúgott el a pilótafülke mellett. A
vörös gép billegve jobbra fordult, végrehajtott egy Immelmann-hurkot,
üldözői mögött termett és tüzet nyitott: a Spadek egyike bucskázva, füstöt
köhögve hullt alá.
– Gyerünk, Pici! – A vagányok szorosabbra zárták gyűrűjüket az asztal
körül.
Deke mozdulatlanná dermedt az ámulattól. Úgy érezte magát, mintha
újjászületett volna.

Frank kamionpihenője a várostól két mérföldnyire, a teherforgalom részére

fenntartott út mellett terpeszkedett. Deke már a mellette elhúzó busz ablakából
kiszúrta. Ahogy az útpályák és a közöttük levő betonbakok között visszasétált
a pihenő felé, csuklós kamionok húztak el mellette; a hatalmas,
nyolcszelvényű gépek szele kis híján hanyatt döntötte Deke-et. A K.T.R.
pihenők mindig könnyű bulinak számítottak: amikor a fiú betántorgott
Frankéba, senki sem volt a közelben, aki kételkedett volna benne, hogy nem
valami bazi nagy gépről szállt le.
Nem kellett elkapkodnia az ajándékbolt átböngészését. A holokazettákkal
megrakott fémállvány egy halom koreai cowboying, meg egy sor Fuzz Buster
sárkány között állt. Az állvány fölött két keleti sárkány tekergőzött a
levegőben; harcoltak vagy basztak, Deke képtelen volt eldönteni. A többi
között ott volt az a játék is, amit keresett; az egyik kazettán SPADEK &
FOKKEREK feliratú cimke díszelgett.
Deke-nek csak három másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kikapja a
helyéről, és két másodpercre ahhoz, hogy végighúzzon egy mágnest – az
államhatáron a zsaruk nem foglalkoztak azzal, hogy elkobozzák – a kazettatok
biztonsági csíkján.
Kifelé menet felkapott két konzolt meg egy kis Batang távvezérlőt – utóbbi
leginkább antik hallókészülékre hasonlított.

Találomra kiválasztott egy bérkaszárnyát. A bérleti ügyeket intéző

ügynöknek azt az azonosítójelet adta meg, amit azóta használt, hogy
elvesztette a szociális juttatásokra való jogosultságát. Soha senki nem akadt,
aki leellenőrizte volna; az állam csak összeszámolta az elfoglalt lakásokat, és
kifizette utánuk a bérleti díjat.
A lakásban enyhe vizeletszag terjengett; a falakra valaki az Anarchista
Felszabadítási Front jelszavait véste. Deke kirugdosta az egyik sarokból a
szemetet, leült, hátát a falnak támasztotta, és feltépte a kazetta csomagolását.
A dobozban volt egy összehajtogatott használati utasítás – ezen rajta voltak
a hurkok, a fordulatok és Immelmannok diagrammjai –, egy tubusnyi sós
paszta, meg egy, a használati specifikációkat tartalmazó lista. S ott volt persze
maga a fehér plasztikkazetta, aminek egyik oldalára kék repülőt és feliratot, a
másikra vörös gépet és címsort nyomtattak. Deke oda-vissza forgatta az ujjai
közt. SPADEK & FOKKEREK, FOKKEREK & SPADEK. Vörös vagy kék?
Deke rákente a pasztát az induktor felületére, a füle mögé helyezte a Batangot,
az induktor száloptikás szalagját hozzákötötte a lejátszóegységhez, amit
ezután csatlakoztatott a fali konnektorba. Utoljára a kazettát illesztette a
helyére. A készülék olcsó volt, indonéz gyártmány, a program futása közben
kellemetlenül bizsergette a tarkóját, de ez sem számított: mikor mindennel
elkészült, egy égkék Spad csapott alá merészen a levegőből, alig néhány
ujjnyira Deke arcától. A gép olyan valódinak látszott, hogy szinte ragyogott.
Megvolt benne az a különös belső élet, amivel a fanatikus részletességgel
elkészített, múzeumokban kiállított modellek általában rendelkeznek, ám
Deke-nek erősen kellett koncentrálnia, nehogy eltűnjön: ha elkalandozott
volna a figyelme, a fókuszát vesztett gép tüstént szertefoszlott volna.
Deke addig gyakorolt, míg a fülegység telepe kimerült. Utána a fal felé
fordult és elaludt – álmában pedig egy fehér felhőkből és kék égből álló
univerzumban repült, ahol nem létezett fent és lent... s nem volt zöld mező
sem, amibe becsapódott volna.

Olajban sülő lángosok átható szagára ébredt. Éhesen hunyorgott, de

egyetlen vasa sem maradt. Na nem baj, egy ilyen bérkaszárnyában rengeteg
egyetemista fazon lakik – biztos akad köztük egy, akinek épp egy alig használt
konzolra van szüksége...
Deke a folyosóra lépett a lopott egységek egyikével. Szobája közelében
ajtó nyílt, rajta egy plakát: „A SZOMSZÉDBAN VAN EGY POKOLI JÓ
VILÁGEGYETEM”. A plakát alatt egy tájkép látszott, amin sokszínű
tabletták – valamelyik gyógyszertár hirdetéséből téphették le a képeket –
fürtjei helyettesítették a csillagokat, ezt pedig annak az űrkolóniának a
reklámjára ragasztották, amit már Deke születése előtt építeni kezdtek.
„MENJÜNK!” – ajánlotta a drog-kollázs alatti felirat.
Deke bekopogott. Az ajtó kitárult, a biztonsági láncok mögött egy lány
arcának kétujjnyi széles szelete jelent meg.
 – Mi van?
– Lehet, hogy azt fogod hinni, lopott a cucc... – Deke egyik kezéből a
másikba dobálta a programozó egységet. – Úgy értem, mert új, látszólag nem
használta senki, és még rajta van a vonalkód is. De ezen nem akarok
vitatkozni. Nem. Feleannyiért megkapod, mint bárhol másutt – a helyedben én
ezen tűnődnék el.
– Hé, hű, tényleg? Nem ugratsz? – A száj látható része fura mosolyra
húzódott. A lány felfelé forduló tenyérrel kinyújtotta és felemelte a kezét. –
Idesüss!
A tenyerén egy lyuk tátongott, fekete alagút, amely egyenesen a karjába
vezetett. Mélyén két apró, vörös fénypont villant. Patkányszemek. A pontok
ragyogva, egyre növekedve Deke felé száguldottak. Valami szürkeség pattant
ki a lyukból és egyenesen a fiú arcára ugrott.
Deke felsikoltott és felemelte a karját, hogy megszabaduljon tőle.
Összeakadtak a lábai, elvágódott, és rázuhant a padlón csattanó konzolra.
Szilikonszilánkok recsegtek, ahogy vergődve a fejét markolászta. A fejét, ami
fájt, fájt... rettenetesen fájt.
– Ó, szent Isten...! – A biztonsági láncok lehullottak, a lány Deke fölé
hajolt. – Hé, figyelj csak, gyere be! – A lány eléje tartott egy kék törölközőt. –
Kapaszkodj belé, felhúzlak!
Deke a szemét borító könnyfátyolon át a lányra bámult. Diák. Jól táplált
arc, a kelleténél pár számmal nagyobb melegítőfelső, és olyan szabályos, fehér
fogak, amik akár egy kredit-referenciának is használhatóak lennének. Az
egyik bokáját (Deke látta rajta a bébipihe finomságú szőrszálakat) vékony
aranylánc fogta körbe. Fodros japán frizura. Pénz.
– Ennek a szarnak az árából lett volna ebédem – mormolta Deke bánatosan.
Megmarkolta a törölközőt és hagyta, hogy a másik felhúzza. A lány kacéran
elmosolyodott, de elhátrált Deke-től.
– Ne haragudj – mondta. – Ennivalót akarsz? Semmi baj, csak egy
hologram volt. Rendben?
Deke egy csapdába sétáló állat óvatosságával követte a lányt a szobába.

– Szent szar – zihálta később. – Ez valódi sajt...

Kényelmetlenül kemény kanapén ült, egy négy láb magas játékmackó meg
egy lazán egymásra hajigált floppylemezekből álló torony között. A szoba
padlóját bokamagasságig könyvek, ruhák és újságok borították, de az étel,
amit a lány elővarázsolt – Gouda-sajt, marhahúskonzerv meg üvegházban
termesztett búza lisztjéből készített kétszersült – mintha az Ezeregy éjszaka
egyik valóra vált meséje lett volna.
 – Hé – mondta a lány. – Mi aztán tudjuk, hogy kell bánni a prolifiúkkal,
mi?
A lányt Nance Bettendorfnak hívták, és tizenhét éves volt. Az anyjának és
az apjának is volt munkája – mohó kis szarháziak –, és végzős mérnökhallgató
volt a William és Maryn. Az angol kivételével az összes tárgyból kitűnőre állt.
– Azt hiszem, nem igazán kedveled a patkányokat. Ez valami fóbia nálad?
Deke végigpillantott a lány ágyán, amit nem igazán lehetett látni: valójában
csak egy dudor volt a padlót borító halmok alatt.
– Nem erről van szó. Csak eszembe juttatott valami, ennyi az egész.
– Mit? – A lány Deke előtt guggolt; bő inge magasan felcsúszott egyik
sima, meztelen combjára.
– Hát... Láttad már a... – Deke önkéntelenül felemelte a hangját, úgy
szakadt ki belőle a következő két szó – ...Washington Emlékművet? Úgy
értem, éjszaka. Van rajta két... vörös fény. A tetején. Jelzés a repülőgépeknek,
vagy ilyesmi, és én... – Reszketni kezdett.
– Te félsz a Washington Emlékműtől? – huhogta Nance. Oldalra dőlt és
kalimpálni kezdett barnára sült lábaival, úgy nevetett. Karmazsin színű
bikinibugyit viselt.
– Inkább a halál, mint hogy még egyszer meglássam.
A lány abbahagyta a nevetést, felült, és a fiú arcába bámult. Fehér,
egyenletes fogai az alsó ajkába mélyedtek, mintha eszébe jutott valami, amire
még gondolni sem akart. Végül mégis megkockáztatta a kérdést:
– Agyzár?
– Igen – mondta Deke keserűen. – Azt mondták, soha többé ne menjek
vissza D.C.-be. Aztán nevettek azok a faszfejek.
– Miért kaptak el?
– Tolvaj vagyok. – Azt már nem akarta bevallani a csajnak, hogy
hivatásszerű bolti szarkasággal vádolták.

– Egy csomó vén komputer-napszámos gépek programozásával töltötte az

életét. És tudod, mi a szép az egészben? Az emberi agy egy fikarcnyit sem
hasonlít a gépekre. Egyszerűen másképp programozták.
Deke ismerte ezt az éles, kétségbeesett hadarást, ezt a hosszú, bonyolult
fejtegetést, amit a magányosok a ritkán az útjukba akadó hallgatóságukra
zúdítanak; több százszor végighallgatta a rideg és üres, idegenek társaságában
töltött éjszakákon. Nance belebonyolódott a beszédbe, Deke pedig ásítozva
bólogatott, és azon tűnődött, egyáltalán képes lesz-e ébren maradni, míg a lány
befejezi az előadást, és végre ágyba kerül vele.
– Ezt a hologramot, amivel ledöntöttelek, én magam csináltam – mondta a
lány, és az álla alá húzta két térdét.
– A betörőknek szántam, tudod? Véletlenül volt rajtam, és azért hajítottam
rád, mert bosszantónak találtam, hogy rám akarod sózni azt a kis szart, azt az
indojávai konzolt. – Előredőlt, és újra kinyújtotta a kezét. – Nézz csak ide! –
Deke megremegett. – Nem, ne félj! Esküszöm, hogy ez most más lesz!
Kinyújtotta az ujjait. Tökéletes, állandóan változó kék láng táncolt a kezén.
– Ezt nézd meg! – áradozott a lány. – Csak nézd! Én programoztam. Ez
nem valami hétképes kis vacak – ez egy folyamatos, kétórás hurok,
hétezerkétszáz másodperces, közben sohasem ismétli önmagát, minden
pillanatban olyan egyedi, akár egy kibaszott hópehely!
A láng magja üvegszerű kristály volt, szilánkok és nyúlványok csaptak ki
belőle, megpördültek, majd a tudatküszöböt közelítő, szemkápráztatóan éles
és fényes képeket hagyva maguk mögött, eltűntek. Deke pislogni kezdett. A
legtöbb képen emberek voltak. Parányi, meztelen, üzekedő emberek.
– Ezt meg hogy a francba csináltad?
A lány felállt – meztelen talpa megcsúszott pár magazinon –, és egy új
műfa polcról melodramatikusan lesöpört egy kötegnyi teleprintelt papírlapot.
Deke csak ekkor látta meg a csinosan sorba rendezett, szerénynek, de
drágának látszó konzolokat. Rendelésre készült cucc volt valamennyi.
– Ez egy komoly berendezés. Képképző. Ez a gyorstörölő modulom. Ez
egy direkt funkciójú agytérkép-analizátor. – Nance olyan hangon sorolta el az
egységek nevét, mint valami litániát. – Kvantumrebegés stabilizátor.
Programillesztő. Képszerkesztő...
– Mindre szükséged van, hogy egy kis lángot csinálj?
– Eltaláltad. Ez a csúcs. Professzionális holoképkészítő felszerelés.
Évekkel megelőz minden technikát, amit eddig láttál.
– Hé – mondta a fiú. – lsmered a SPADEK & FOKKEREKet?
A lány felnevetett. Deke úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat:
előrenyúlt, és megfogta a kezét.
– Hozzám ne érj, te szemétláda! Nehogy meg merj érinteni! – visította
Nance. Hátraugrott, közben beverte a fejét a falba. Elsápadt és remegett az
iszonytól.
– Oké... – Deke visszahúzta a kezét. – Oké, a közeledbe se megyek! Oké?
A lány messzire húzódott tőle. Nem pislogott; szeme tágra nyílt, sarkaiban
könnyek gyűltek össze, majd végigcsorogtak hamuszürkévé vált arcán. Végül
megrázta a fejét.
– Bocs', Deke. Ne haragudj. Már az elején meg kellett volna mondanom.
– Mit? – Deke-nek hátborzongató sejtése támadt. Tudta, miről van szó.
Ahogy a lány hátrakapta a fejét, ahogy a kezei ökölbe szorultak meg
elernyedtek... – Neked is van egy agyzárad.
 – Igen. – Nance lehunyta a szemét – Erényöv. Azok a seggfejek, a szüleim,
még fizettek is érte. Nem bírom elviselni, hogy valaki hozzám érjen, vagy
akár túl közel álljon. – Kinyíltak a szemei. Vak gyűlölet csillogott bennük. –
Én még semmit sem csináltam. Semmit! Egyetlen kibaszott dolgot se.
Mindkettejüknek van munkája, és annyira izgulnak, hogy karriert csináljak,
hogy teljesen bediliznek tőle. Attól félnek, hogy abbahagyom a
tanulmányaimat, ha foglalkozni kezdek a szexszel meg ilyesmi. De azon a
napon, amikor kikapcsolják az agyzáramat, baszni fogok, mégpedig a
legocsmányabb, legundorítóbb, legszőrösebb...
Újra a fejéhez kapta a kezét. Deke felugrott, és gyorsan átkutatta a
gyógyszeres szekrénykét. Talált egy fiolára való B-komplex vitamint. Zsebre
vágott egy párat, hátha szüksége lesz még rá, majd kettőt, meg egy pohár vizet
Nance-hoz vitt.
– Tessék. – Óvatosan megtartotta kettejük között a távolságot. – Ettől majd
elmúlik a fájdalom.
– Igen, igen – mondta a lány, majd mintha magába beszélne, hozzátette: –
Most biztos azt gondolod, lökött vagyok.

A Greyhound állomás játékterme majdhogynem üres volt, csak egy hegyes

állú tizenéves kölyök görnyedezett az egyik konzol fölött: szivárványszínű
tengeralattjáróflottákat irányítgatott az Atlanti-óceán északi részének
homályos térképhálóján.
Deke besurrant a terembe – új vagányruhát viselt –, és a számtalan zöld
lakkréteggel simává tett salakbeton falnak dőlt. Profilfiús kefehajából kimosta
a sötét festéket, megfújt egy farmert meg egy pólót a Goodwilltől, egy nem túl
komoly biztonsági rendszerrel felszerelt panzió szaunájának egyik
öltözőszekrényében pedig talált egy pár bakancsot.
– Nem láttad errefelé Picit, haver?
A tengeralattjárók neonguppiként lendültek előre.
– Az attól függ, ki keresi.
Deke megérintette a füle mögé erősített távvezérlőt. A Spad pörögve-
forogva, egy szitakötő gyorsaságával és kecsességével átsuhant a konzol
fölött. Gyönyörű volt; olyan tökéletes, olyan valódi, hogy úgy tűnt, mintha a
helyiség lenne puszta illúzió. Deke felpörgette a motorját – a Spad
milliméterekre húzott el az üveglap előtt. –, és kihasználta a beprogramozott
hangeffekteket is.
A kölyök még csak fel sem pillantott.
– Jackman játéktermében van – mondta. – A Richmond Road végén, a
raktárak mögött.
 Deke hagyta, hogy a középmagasán repülő Spad semmivé enyésszen.

Jackman hodálya majdnem teljesen elfoglalta egy régi téglaépület második

emeletét. Deke először a JEGYEZZEN HÁBORÚS KÖTVÉNYT plakátot
találta meg, aztán a sötét folyosó fölött villódzó, hiányos neonfeliratot. A
folyosó előtt a járda másfajta háborús emlékekkel volt tele: kripli
veteránokkal, akik közül némelyik még Indokínában nyomorodott meg.
Vénemberek, akik valahol Ázsiában felejtették a szemüket, olyan rángatózó
fiúk mellett fetrengtek, akik letüdőzték a mérgesgázokat Chilében. Deke
megkönnyebbült, amikor a lift ütött-kopott ajtaja sziszegve becsukódott
mögötte.
A hosszú, kísérteties terem túlsó végében levő poros Dr. Pepper óra szerint
háromnegyed nyolc volt. A Jackman már jó húsz évvel Deke születése előtt
bebalzsamozódott, beburkolózott a sárgás nikotin-, tisztítószer- és
hajolajrétegbe. Pontosan az óra alatt egy ismeretlen nagypapa által elejtett
szarvasbika trófeája bámult le tágra nyílt szemekkel egy bekeretezett,
csótányszárnyszínűre bámult fotóról. Biliárdgolyók koccanása hallatszott, és
munkásbakancsok csikordultak a linóleumon, ahogy a játékos hozzákészült az
újabb lökéshez. Valahol a zöldernyős lámpák között krepp-papírból készült,
rózsaszínné fakult karácsonyi csengők lógtak. Deke az egyik mocskos faltól a
másikra nézett. Egyetlen játékgépet sem látott.
– Ha hoz egyet, örömmel vesszük – mondta valaki. Deke megfordult, és
belenézett az előtte álló kopasz, acélkeretes szemüveget viselő férfi szemeibe.
– Cline vagyok, Bobby herceg. Maga nem látszik valami nagy
biliárdbajnoknak, miszter.
Bobby herceg hangjában és testtartásában nem volt semmi fenyegető.
Levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte a vastag lencséket egy
összehajtogatott papírzsebkendővel. Deke-et arra a szatócsra emlékeztette, aki
egyszer végtelen türelemmel megpróbálta megtanítani a retrográd biochipek
installációjára.
– Szerencsejátékos vagyok – mondta mosolyogva a férfi. A fogai fehér
plasztikból voltak. – Tudom, nem látszom annak.
– Picit keresem – mondta Deke.
– Hát... – A férfi visszatette a szemüvegét. – Nem fogja megtalálni.
Felment Bethesdához, hogy a gondnok nyugodtan kipucolhassa a
vízvezetékeit. De magával különben sem röptetne.
– Miért nem?
– Mert maga nem tartozik a Körbe. Különben ismerném az arcát. Különben
jól csinálja? – Amikor Deke bólintott, Bobby herceg végigüvöltött a Jackman-
en: – Halihó, Clarence! Hozd csak ki azt a gépet! Van itt egy repülős fiú!
Húsz perccel később, miután elvesztette a távvezérlőjét meg a maradék
készpénzét, Deke elbandukolt a hodály kripli katonái mellett.
– Mondok én neked valamit, fiú – mondta Bobby herceg atyáskodó
hangon, miközben a vállát átölelve a lifthez kísérte Deke-et. – Sosem
győzhetsz egy veterán katona ellen. Hallod? Én nem vagyok különösebben jó.
Tulajdonképpen csak egy vén baka vagyok, és tizenötször, talán hússzor
voltam rákötve a hype-ra. Pici bácsi viszont pilóta volt. A teljes szolgálati
idejét a géphez csatlakoztatva töltötte. Elég csúnyán tönkrementek a mirgyei,
de... de sosem fogod legyőzni őt!
Az éjszaka hideg volt, Deke-et égette a düh és a szégyen.
– Jézus, ez durva volt! – fakadt ki Nance, amikor a Spad belecsapódott egy
rózsaszín bugyikupacba. Deke az ágyon kuporgott és kirántotta a füle mögül a
lány csillogó kis Braun távvezérlőjét.
– Ne szólj bele, Miss Gazdagribi, Miss Leszmunkám...!
– Hé, csigavér! Nem te tehetsz róla... Csak vacak a technikád, és elég
primitív a progid. Úgy értem... lehet, hogy az utcán ez szupernek számít, de ha
összehasonlítom azokkal a dolgokkal, amiket a suliban csinálok, akkor... Hé,
nem akarod, hogy átírjam neked?
– Mit mondtál?
– Hagyd, hogy felspécizzem. Tudod, ezeket a vacakokat mindig
hexadecimálisban írják, mert a gyárak programozói kivétel nélkül kivénhedt
dilettánsok. Ők abban gondolkodnak. Engedd meg, hogy bevigyem a tanszék
olvasó analizátorához, hogy megváltoztassak benne egykét dolgot, és hogy
lefordítsam valami modern programnyelvre! Kiszerkesztem belőle az összes
fölösleges áttételt. Ettől majd felspanolódik a reakcióidőd, és felére csökken a
visszacsatolási hurok. Gyorsabban és jobban fogsz repülni. Menő lesz belőled,
pilóta! – A lány megbotlott egy vázában és nevetve-fulladozva előredőlt.
– Szabályos ez? – kérdezte Deke kétkedve.
– Hé! Mit gondolsz, miért vesznek az emberek aranyhuzalos
távvezérlőket? Hogy felvágjanak vele? Szart! Jobb a konduktivitása, és pár
nanoszekundummal csökken a reakcióidő. És ebben a játékban éppen a
reakcióidő számít, kisfiam.
– Nem – mondta Deke. – Ha ilyen könnyű lenne a dolog, az emberek már
mind megcsinálták volna. Pici Montgomerynek is ilyen cucca lenne. Az övé
volna a legjobb.
– Te sosem figyelsz? – Nance felállította a vázát; barnás víz fröccsent a
padlóra. – Az a cucc, amivel dolgozom, három évvel megelőzi azt a technikát,
amit az utcán láthatsz.
– A francba – mondta Deke hosszú hallgatás után. – Vagyis... tényleg meg
tudnád csinálni?

Olyan volt, mintha egy T-Modellből átszállt volna egy 93-as Lotusba. A
Spadet álom volt irányítani; Deke legkisebb gondolatára is reagált. Deke
heteken keresztül játszott, és sohasem vesztett. Kiállt a helybeli tinédzserekkel
és egyesével vagy hármasával leszedte a gépeiket. Minden lehetőséget
kihasznált, brilliánsan játszott, az ellenfelei gépei pedig csak botladoztak az
övéhez képest.
Egy nap Deke éppen elrakta a nyereményét, mikor a fal mellett
felegyenesedett egy hórihorgas néger. A Deke kezében lévő bankókra nézett és
elmosolyodott. A szájában megvillant egy rubinfog.
– Tudod – mondta –, hallottam, hogy van itt egy faszi, aki tud repülni, és
mégis kölykökkel játszik...

– Jézusom – mondta Deke, miközben dán vajat kent egy

moszatkétszersültre. – Lesöpörtem azokat a Spadeket. Pedig jók voltak,
esküszöm.
– Ez igazán klassz, drágám – dünnyögte Nance. A vizsgahologramján
dolgozott; izzadva táplálta az adatokat a gépbe.
– Tudod, azt hiszem, van tehetségem ehhez a dologhoz. Nem? Úgy értem,
a program felspannol, de minden megvan bennem ahhoz, hogy kihasználjam
az előnyeit. Már elég híresnek számítok. – Deke lelkendezve bekapcsolta a
rádiót. A hangszóróból fúvós dixieland recsegett.
– Hé – mondta Nance. – Kell ez?
– Nem, csak... – Deke addig tekergette a kapcsolókat, amíg befogott valami
lassú, romantikus hülyeséget. – Tessék. Gyere, állj fel! Táncoljunk.
– Tudod, hogy én képtelen vagyok...
– Dehogynem tudsz, édes. – Deke a lányhoz vágta a hatalmas játékmackót,
és felkapott a padlóról egy rikitóan színes pamutruhát. Megfogta a ruha
derekát és az ujját, a gallért pedig az álla alá gyűrte. Az anyag pacsuliillatot és
enyhe izzadtságszagot árasztott. – Látod, én itt állok, te meg ott. Táncolunk,
érted?
Nance tétován pislogva felállt, és átölelte a mackót. Lassan, egymás
szemébe meredve táncoltak. Kis idő múlva Nance sírni kezdett, de még ekkor
is mosolygott.

Deke álmodozott. Azt képzelte, hogy ő Pici Montgomery, és hozzá van

kötve a vadászgépéhez. Azt képzelte, hogy a gép a legkisebb idegrándulására
is reagál, és miközben folyamatosan áramlik ereibe a hype, a reflexeivel
irányítja a repülést.
Nance szobájának padlója dzsungellé, az ágya az Andok előhegyeinek
egyik fennsíkjává változott. Deke teljes sebességgel röpítette a Spadjét, úgy,
mintha egy valóban egy maximálisan felszerelt interaktív harci gép lenne. A
komputer vezérelte automaták serkentő varázskeveréket nyomtak a
vérkeringésbe. A szenzorok közvetlenül a koponyájába csatlakoztak. Leírt egy
szuperszonikus kanyart a bolíviai esőerdők fölött, a zöldeskék kupolaégen.
Picinek az irányítópulton keresztül éreznie kellett a légáramlatokat.
Valahol a mélyben katonák rohantak a dzsungelen át; a könyökük fölé
hype-pumpákat erősítettek, hogy megkapják a harchoz szükséges extra adag
haláltánc-dühöt, a kék plasztikampullákba zárt folyékony pokol egy löketét.
Egy hét alatt talán annyit kaphattak, amennyi neki tíz percre lett volna
elegendő.
Ahogy a fák koronájának szintjéig ereszkedett, Dekenek pattanásig
feszültek az idegei; ha ilyen alacsonyan száll, a gyalogos katonák csak akkor
veszik észre, amikor már rajtuk van, amikor kilöki a foszgént – de máris
elhúz, mielőtt még levegőt vehetnének. Az egész végrehajtásához csak a
konstans hype-bizsergés kellett. A géppel való közvetlen neuronösszeköttetés
oda-vissza érvényes. A fedélzeti komputerek figyelik a pilóta biokémiáját, és
eldöntik, mikor nyissák ki a zsilipeket, hogy az emberi alkatrész megkapja a
harchoz szükséges gyilkos ösztönzést.
Az ilyen szerek felfalják az embert. Lassan, de biztosan felzabálják; árkot
vésnek az agy felszínébe, és szétmarják az agysejtek falát. Ha valakit nem
hoznak le időben a levegőből, a végén felhígulnak az agysejtjei – a reflexei
olyan gyorsakká válnak, hogy a teste képtelen követni őket, a harcolj-vagy-
repülj reflexek meg kibaszottul...
– Megcsináltam, prolifiú!
– He? – Deke meglepetten nézett fel. Nance lépett a szobába, és pár
könyvet meg egy táskát hajított a legközelebbi kupac tetejére.
– A vizsgahologramom. Felmentettek a vizsgák alól! A prof azt mondta,
még sohasem látott ilyesmit. Hú, hé, egy kicsit tompítsd le a fényt, oké? Most
valahogy furcsának látom a színeket.
Deke engedelmeskedett.
– Mutasd! Mutasd meg nekem is azt a csoda-izét!
– Jól van, oké. – A lány a helyére illesztette a távvezérlőjét, az ágyról
lerugdosott pár dolgot, hogy megvethesse a lábát, és készenlétbe helyezkedett.
A kezében szikra villant, lángra lobbant. A láng villámgyorsan kúszott felfelé
a lány karján, körülfogta a nyakát – már nem is tűz volt, hanem kígyó,
háromszögforma fejjel és vibráló nyelvvel. Olvadt színei narancsok és
vörösek. A kígyó a lány mellei közé kúszott.
– Tűzkígyónak hívom – mondta Nance büszkén. Deke közelebb hajolt, a
lány hátrahőkölt.
– Bocs. Olyan, mint a tüzed volt, nem? Úgy értem, látom benne azokat a
kis francokat.
– Olyasmi. – Atűzkígyó végiggyűrűzött a lány hasán. – A jövő hónapban
kétszáz lángprogramot fogok összefűzni. Sorkizárással, hogy tökéletesebb
legyen a látvány. Aztán letapogatom az agy testképét, hogy önirányítóvá
váljon. Akkor aztán úgy fog végigkúszni a testeden, hogy közben nem is kell
rágondolnod. Még tánc közben is rajtad lehet.
– Lehet, hogy hülye vagyok... de ha még nem fejezted be, akkor hogy
láthatom azt, amit látok?
Nance fevihogott.
– Ez a legjobb. A munka fele már kész. Még nem volt időm rá, hogy
egyetlen programmá szerkesszem az egyes részeket. Bekapcsolnád a rádiót?
Táncolni akarok.
Lerúgta a cipőit. Deke bekapcsolt valami émelyítő zenét, majd Nance
kívánságára suttogássá halkította.
– Szereztem két adag hype-ot. – Nance az ágyon ugrált és úgy hadonászott
a karjával, akár egy báli táncos. – Próbáltad már? Hihetetlen! Képes vagyok a
teljes összpontosításra. Idesüss! – Spiccre emelkedett. – Ezt még sohasem
tudtam megcsinálni.
– Hype – mormolta Deke. – A legutolsó ember, akiről tudom, hogy bevette
ezt a szart, három évet húzott le utána egy diliházban. Honnan szerezted?
– Egy dokitól, akivel együtt jártam középsuliba. A múlt hónapban fújta
meg. Ettől a szertől tökéletes látomásaim támadnak. Még csukott szemmel is a
helyén tudom tartani a kivetített képeket. Egyetlen pillanat alatt összeállt a
program a fejemben.
– Két adagtól?
– Egytől. A másikat félreteszem. Annyira lenyűgöztem a profot, hogy
beajánl egy céghez. Két héten belül átjön az egyetemre az LG. Feruchtwaren
egyik fejvadásza, és el fog beszélgetni velem. A prof el fogja adni neki a
programot... meg engem. Két évvel hamarabb fogom befejezni az iskolát,
egyenesen beleugrom az iparba, nem fogok kétszáz dollárt fizetni és nem
tengődöm tovább ebben a börtönben.
A kígyó lángoló tiarává rendeződött. Deke-nek az a hátborzongató érzése
támadt, hogy Nance éppen most sétál ki az életéből.
– Boszorkány vagyok! – dalolta Nance. – Programboszorka! – Lerántotta
magáról az ingét és elhajította. Tökéletes, rugalmas mellei szabadon mozogtak
tánc közben. – Feljutok... – Most már egy épp futó popszámot énekelt. – ... fel
én, feljutok a... csúcsra! – Kicsiny, rózsaszínű mellbimbói keményen
meredeztek. A tűzkígyó végignyalt rajtuk, majd továbbcsapott.
– Hé, Nance – mondta Deke. Zavarban volt. – Nyugodj le egy kicsit, oké?
– Ünnepelek! – A lány fénylő, aranyszínű bugyijába akasztotta egyik
hüvelykujját. Tűz örvénylett végig a kezén és a derekán. – Én vagyok a szűz
istennő, kicsim, és enyém a hatalom. – Megint énekelt.
Deke elfordult.
– Mennem kell – motyogta. Haza akart menni. Aludni akart. Eltűnődött,
vajon a lány hova rejthette a másik adag szert. Hisz bárhol lehet...

A Körnek volt egy bizonyos protokollja, olyan kidolgozott tiszteletadási- és

rangrendszer, mint egy mandarin udvarában. Nem számított, hogy Deke menő,
hogy a híre futótűzként terjed. Még hírneves repülőfiú sem hívhatta ki azt, akit
akart. Végig kellett másznia a ranglétrán – ám ha valaki minden áldott este
repült, ha mindig, minden kihívást elfogadott, ha elég jó volt, akkor lehetőség
nyílt rá, hogy gyorsan haladjon.
Deke-nek egy gép előnye volt. Versenyharc volt, három gép három ellen.
Nem volt túl sok nézője, talán egy tucatnyi, de jókora zajt csaptak. Deke
belemerült a harc mániákus nyugalmába, mikor egyszerre mindenki
elhallgatott. Látta, hogy a vagányok összenéznek. A tekintetek nem rá
szegeződtek. Hallotta, hogy a lift ajtaja becsukódik. Hideg fejjel
megsemmisítette ellenfele másik gépét is, majd megkockáztatta, hogy gyorsan
hátralessen a válla fölött.
Pici Montgomery gurult be a Jackmanbe. A tolókocsi végigsurrogott a
bámuló linóleumon. A benne ülő férfi a még használható kezének apró
mozdulataival irányította. Montgomery arca komor volt, kifejezéstelen és
nyugodt.
A következő pillanatban Deke elvesztett két gépet. Az egyiket azért, mert
nem koncentrált eléggé – a gép semmivé vált, ahogy a komputer kitörölte –, a
másikat azért, mert az ellenfele kemény harcos volt. A srác csinált egy forgó
manővert, lelassított, oldalára csusszant és szétlőtte Deke biplánját, ami épp
előtte húzott el. A gép lángra lobbant. Deke két megmaradt gépének
magasságát és a sebességet variálva forgott, és miközben mindkettő
megpróbált pozícióba helyezkedni, egymást kerülgetve köröztek.
A vagányok helyet szorítottak Picinek az asztal mellett. Bobby Cline, a
Herceg közömbös, hanyag léptekkel ment utána. Deke és ellenfele
összenézett, és mindketten kikormányozták a gépeiket a biliárdasztal szélére,
hogy hallják, amit Pici mondani fog.
 Pici elmosolyodott. Az arcvonásai sápadt lángosképe közepén tömörültek
össze. Egyik ujja alig észrevehetően megmozdult a krómkarfán.
– Már hallottam rólad. – Egyenesen Deke-re bámult. Hangja lágy volt és
megdöbbentően édes, olyan, akár egy lánycsecsemőé. – Azt hallottam, jó
vagy.
Deke lassan bólintott. Pici arcáról eltűnt a mosoly. Összecsücsörítette puha,
húsos ajkait, mintha csókra várna. Kicsi, fénylő szemei rosszindulat nélkül
mérték végig Deke-et.
– Akkor lássuk, mit tudsz.
Deke teljesen belefeledkezett a rideg háborús játékba. Amikor az ellenfele
gépe füstölve, lángolva lezuhant, felrobbant és eltűnt az asztalról, Pici
egyetlen szó nélkül megfordította a székét, begurult a liftbe és elment.
Miközben Deke összeszedte a nyereményét, Bobby, a Herceg lépett mellé.
– Játszani akar veled.
– Igazán? – Deke még nem szerzett olyan magas rangot a Körben, hogy
kihívhassa Picit. – Hogyhogy?
– Úgy volt, hogy holnap Atlantából feljön egy fickó, de lemondta. Pici
bácsi egy új pasassal akar megmérkőzni. Lehetőséget kapsz, hogy megküzdj
az Éremért.
– Holnap? Szerdán? Nem lesz sok időm a felkészülésre.
Bobby szelíden elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy ennek van jelentősége.
– Ezt hogy érti, Mr. Cline?
– Fiú, te nem ismered a trükköket, ha érted, mire gondolok. Nem fogsz
meglepetést okozni. Úgy repülsz, mint egy kezdő, persze gyorsabban és
ügyesebben. Érted, mit akarok mondani?
– Nem vagyok benne biztos. Akar fogadni?
– Megmondom neked úgy, ahogy van – mondta Cline. – Én aztán értek
hozzá. – Előhúzott egy kis fekete noteszt és megnyalt egy ceruzacsonkot. –
Öt az egyhez. Senki sem adna neked több esélyt. – Majdhogynem szomorúan
nézett Deke-re. – Pici egyszerűen jobb nálad, ennyi az egész. Őt ez az átkozott
játék élteti. Csak ez maradt neki. Ki sem tud szállni abból az istenverte
székből. Ha azt hiszed, le tudsz győzni valakit, aki az életéért harcol, akkor
hazudsz magadnak.

A Richmond Road túlsó oldaláról, a Kentucky Fried'-ból az ezredesről

Norman Rockwell által készített portré szenvtelenül bámulta a kávézóban
üldögélő Deke-et. Deke hideg és reszkető kezével felemelte a csészéjét.
Koponyája zümmögött a fáradtságtól. Cline-nak igaza van, mondta az
ezredesnek. Kiállhatok Pici ellen, de nem győzhetem le.
Az ezredes visszanézett; nyugodt, merev és cseppet sem kedves pillantással
mérte végig a kávézót, a Kötvényt és csóró királyságát, a Richmond Roadot.
Mintha arra várt volna, hogy Deke megvallja a szörnyűséget, amit tenni
készült.
– Az a kurva úgyis el akar hagyni – mondta Deke hangosan.
A fekete pultoslány furcsa pillantással ránézett, majd gyorsan elfordult tőle.

– Apu felhívott! – Nance betáncolt a lakásba és becsapta maga mögött az

ajtót. – És tudod, mi a helyzet? Azt mondta, ha megkapom a munkát, és ha
egy hónapig megtartom, törölteti az agyzáramat! Te el tudod ezt hinni?
Deke...? – A lány tétovázott. – Jól vagy?
Deke felállt. Most, hogy elérkezett a perc, valahogy semmit se érzett
valóságosnak; mintha egy filmben szerepelt volna, vagy ilyesmi.
– Miért nem jöttél haza a múlt éjjel? – kérdezte Nance. Deke arcán
természetellenesen megfeszült a bőr; olyan volt, akár egy pergamenmaszk.
– Hová dugtad a hype-ot, Nance? Szükségem van rá.
– Deke – mondta a lány. Megpróbált mosolyogni, de a vidámság hamar
eltűnt az arcáról. – Deke. Az az enyém. Az én adagom. Szükségem van rá.
Tudod, a beszélgetésen.
Deke komoran elmosolyodott.
– Neked van pénzed. Bármikor vehetsz egy újabb adagot.
– De péntekig már nem! Értsd meg Deke, ez nagyon fontos. Az egész
életem ettől a beszélgetéstől függ. Szükségem van a szerre. Csak az az egy
van!
– Kicsim, tiéd az egész kibaszott világ! Nézz végig magadon! Hat uncia
szőke libanoni hasis! Konzervdobozokban pici ajókahalak. Korlátlan orvosi
ellátás, ha szükséged lenne rá.
A lány elhátrált, de megbotlott a mosatlan ágyneműben, és az ágy lábánál
kupacba gyűlt, fényes papírra nyomtatott magazinokban.
– Nekem soha még csak a töredéke sem volt meg ennek. Sosem volt semmi
plusz, ami segitett volna. Most az egyszer viszont lesz. Két óra múlva
repülnöm kell, és kibaszott fölénnyel fogok nyerni. Hallod?
Deke dühbe lovallta magát, és ez így volt rendjén. Szüksége volt rá ahhoz,
amit meg kellett tennie.
Nance nyitott tenyérrel felemelte az egyik karját, ám Deke számított erre.
Félreütötte a kezét, és rá sem pillantott a sötét alagútra, meg a benne levő
parányi vörös szemekre. Mindketten elestek. Deke került felülre. A lány forró,
kapkodó lélegzete az arcába csapott.
 – Deke! Deke! Nekem szükségem van arra a szarra, Deke, a megbeszélés,
ez az egyetlen... nekem kell... kell... – A fal felé fordította az arcát, és
felzokogott. – Ó, istenem, kérlek ne...
– Hová dugtad?
Nance-ot az ágyhoz préselte a fiú teste. Reszketni kezdett; az egész teste
remegett a félelemtől és a fájdalomtól.
– Hol van?
A lány elsápadt, szürke lett, akár egy hulla, szemeiben rettegés égett.
Megrándult az ajka. Már túl késő volt; Deke átlépte a határvonalat.
Undorodott, irtózott az egésztől – annál is inkább, mert rádöbbent, hogy
valahol még élvezi is.
– Hol van, Nance?
Lassan, nagyon szelíden ütni kezdte a lány arcát.

Deke ujja olyan gyorsan és biztosan mozgott, amikor a Jackman liftjét

hívta, akár egy lódarázs, és olyan kecsesen landolt a hívógombon, mint egy
pillangó. Tele volt energiával, de uralkodott felette. Felfelé menet jót vihogott
a saját, ujjlenyomatoktól maszatos krómról visszaverődő tükörképén. A
pupillái tűhegynyire zsugorodtak; a világ mintha neonfényben ragyogott
volna.
Pici már várt rá. Amikor belenézett Deke íriszébe, amikor meglátta, milyen
túlzott nyugalommal mozog, amikor felfedezte, hogy a fiú – sikertelenül –
tisztafejű, drogmentes esetlenséget próbált színlelni, kripliszájának két sarka
felfelé húzódva édes mosolyra görbült.
– Hát – mondta kislányos hangján –, azt hiszem, komoly veszély fenyeget.
Az Érem a tolókocsi egyik csövére akasztva lógott. Deke készenlétbe
helyezkedett és – nem túl gúnyosan – meghajolt.
– Repüljünk.
Mivel ő volt a kihívó, neki kellett védekeznie. Szolid magasságban
materializálta gépeit; elég magasan ahhoz, hogy lebukjanak, és elég
alacsonyan ahhoz, hogy Pici támadása ne okozhasson meglepetést neki. Várt.
A közönség tanácsokat osztogatott. Egy brillantinos hajú, dagadt fickó
meglepetten bámult, egy beesett szemű pasas vigyorogni kezdett. Mormogás
hallatszott. A droggal felspannolt Deke mintha lassított felvételen látta volna a
mozdulatlanná dermedt fejekben hunyorgó szemek rebbenéseit. Körülbelül
három nanoszekundumra volt szüksége ahhoz, hogy felfedezze, honnan
érkezik a támadás. Felkapta a fejét, és...
A rohadék! Deke vak volt: a Fokkerek egyenesen a kétszázvattos
villanyégő felől száguldottak lefelé. Pici megszívatta; rákényszerítené, hogy
egyenesen a fénybe bámuljon. Deke előtt elfehéredett a világ. Összepréselte
szemhéjait, a szemeiből könnyek patakzottak, de kétségbeesett igyekezettel
maga elé képzelte a gépeket. Megtörte az alakzatot, két gépet jobbra, egyet
balra irányított. Mindhárommal leírt egy félfordulatot, majd
visszakormányozta őket az eredeti helyzetbe. Találomra kellett manővereznie
– fogalma sem volt róla, hol lehetnek az ellenséges madarak.
Pici vihogott. Deke az üdvrivalgó, átkozódó tömeg kiáltozása ellenére is jól
hallotta a hangját. A lecsapott pénzérmék szinkópa-koppanásainak mintha
semmi köze sem lett volna a párbaj árapályához.
Amikor egy pillanattal később Deke látása visszatért, az egyik Spad
lángolva zuhant lefelé. A megmaradt kettőt Fokkerek üldözték – az egyiket
egy, a másikat kettő. Három másodperc telt el a játékból, és Deke már
elvesztette az egyik gépét.
Azt a gépét, amelyiken csak egyetlen üldöző volt, össze-vissza
manővezettette, nehogy Pici be tudja fogni. A másik madarat a Pici és a
villanyégő közötti vakfolt felé kormányozta.
Pici arca kisimult, a csalódás és az aggódás legcsekélyebb árnyait is
lemosta róla a nyugalom. Könnyedén irányította a gépeit, és arra várt, hogy
Deke is csináljon valamit.
A vakfolt közelében Deke zuhanásba vitte a Spadot. A Fokkerek tovább
száguldottak, majd vadul oldalra kanyarodtak és megfordultak, hogy újra
felvegyék az alakzatot.
A Spad lecsapott a harmadik Fokkerre, és Deke másik gépe mellé
rendeződött. A Fokker szárnyain és törzsén tűz lobbant. Egy pillanatig semmi
sem történt. Deke már-már azt hitte, elhibázta, de a kis vörös gép hirtelen
balra bucskázott és fekete, olajsűrű füstcsíkot húzva zuhanni kezdett.
Pici összevonta a szemöldökét, szája körül megjelentek az elégedetlenség
apró ráncai. Deke elmosolyodott. Egy-egál, és Picinél az előny.
Mindkét Spadra ráragadt az üldözője. Deke széles ívben eltávolította őket
egymástól, de ahogy elérték az asztal két szemközti oldalát, újra egymás felé
fordította őket. A Spadok egymás felé repültek. Pici elvesztette az előnyét –
nem nyithatott tüzet a saját gépei veszélyeztetése nélkül. Deke
csúcssebességre kapcsolt. A Spadok egymás felé száguldottak.
Egy pillanattal azelőtt, hogy összeütköztek volna, Deke az egyik gépet fel,
a másikat lefelé fordította, tüzet nyitott a Fokkerekre és félrebucskázott. Pici
kész volt. Tűz töltötte be a levegőt, aztán az egyik kék meg az egyik vörös gép
kivágódott a zűrzavarból. Mögöttük két biplán lebegett középmagasán a
levegőben. A szárnyaik összeértek, megbillentek és egymásba csapódtak.
Együtt zuhantak le, egy majdnem egyenes vonal mentén, a zöld asztal felé.
Tíz másodperc – és máris négy gép semmisült meg. Egy fekete veterán
összeszorította az ajkait, és felszisszent. Valaki hitetlenkedve csóválta a fejét.
Pici egyenes háttal, egy kicsit előredőlve ült a tolószékében; a szemei tágra
nyíltak, puha kezei erőtlenül markolták a karfákat. Már nem ámuldozott, nem
akart véleményt mondani. Minden figyelmét a játékra koncentrálta. A
vagányok, az asztal, a Jackman – mindez már nem létezett a számára. Bobby
Cline, a Herceg egyik kezét a vállára tette. Pici ezt sem vette észre. A
repülőgépek a helyiség két végében jártak. Mindkettő felfelé emelkedett. Deke
a mennyezet felé fordította a sajátját, át a füst-ködön. Gyorsan Picire lesett.
Találkozott a pillantásuk. Hideg volt mindkettő.
– Lássuk, mit tudsz – mormolta Deke összeszorított fogakkal.
Egymás felé kormányozták gépeiket.
A hype hatására felért a csúcspontra. Deke látta, hogy Pici lövedékei a két
repülőgép között a levegőben úsznak. Ahhoz, hogy visszalőhessen, kénytelen
volt a tűzvonalba irányítani a Spadját. Rögtön utána megpördítette. A Fokker
lövedékei a Spad hasa alatt cikáztak el. Pici is kitért Deke lövései elől. A
Fokker olyan közel húzott el a Spad mellett, hogy a két landolóblokk
majdnem összeakadt.
Deke éppen egy veszélyesen szűk kanyarba fordította gépét, amikor
előjöttek a hallucinációk. Gyötrődött és vonaglott – körülötte megjelent a
bolíviai esőerdők zöld pokla, ami fölött Pici valaha repült és csatázott. A falak
szürke végtelenné tágultak; úgy érezte, egy kibernetikus repülőgép szűk
fémkabinjába került.
Ám Deke megtanulta a leckét: számított a hallucinációkra és tudta, hogy
képes megbirkózni velük. A hadsereg nem adna a katonáinak olyan drogot,
aminek a hatása alatt nem lehet harcolni. A Spad és a Fokker belefordult egy
újabb összecsapásba. Deke le tudta olvasni Pici Montgomery arcáról a
feszültséget, a dzsungel egén lezajlott harc visszahangjait. Együtt vezették a
gépeiket, érezték a műszerekből az agytörzsükbe áramló kínzó feszültséget, a
hónaljuk alatt bekapcsolódó adrenalinpumpákat, a forró fém és rémületveríték
szagát árasztó repülőgép-bőrük körül áramló légörvények hideg szabadságát.
Lövedékek zúgtak el az arca mellett. Kitért és látta, hogy a Spad újra
sértetlenül zúg el a Fokker mellett. A vagányok bediliztek, kalapjukat
lengették, doboltak a lábukkal: úgy viselkedtek, mint az Isten bolondjai.
Deke tekintete megint összekapcsolódott Piciével. Felfortyant benne a
gonoszság, és bár minden egyes idegszála olyan feszes volt, mint az Andok
fölött szupermenfordulatokat leíró repülőgépeket összetartó karbonkristály
szálak, magára erőltetett egy közömbös mosolyt, pislogni kezdett, és enyhén
oldalt döntötte a fejét, mintha ezt mondaná: „Most figyelj!”
Pici oldalra pillantott.
Csak egy másodperc töredékéig tartott, de ennyi is elég volt. Deke egy
gyors és szűk Immelmannban felhúzta a gépét – pontosan az elméleti
tűréshatár peremén, olyan könnyedén, mintha egy teljesen hétköznapi dolgot
csinálna –, és Pici gépének farkára ragadt.
Lássuk, szaros, ebből hogy mászol ki!
Pici zuhanórepülésbe kezdett, a gépe egyenes vonalban száguldott a zöld
asztal felé. Deke követte. Egyfolytában lőtt. Sikerült pontosan oda
kényszerítenie Picit, ahová akarta.
Száguldott. Éppen úgy, mintha valódi harci küldetést hajtana végre. Talán
csak az irgalom és a hype miatt érezte így, de észvesztően száguldott. Már a
fák csúcsának magasságában repültek. Gyerünk, gondolta Deke, és még
jobban felgyorsított. Periférikusan látta Bobby Cline, a Herceg fejét. Valami
furcsa kifejezés ült az arcán. Könyörgés. Picire is rápillantott; az ő arca torz
volt, elgyötört.
Pici pánikba esett, és bekormányozta a gépét a nézők közé. A biplánok a
vagányok között pörögtek-forogtak. Egy-két ember ösztönösen hátrahőkölt,
mások nevetve visszalökték őket. Pici szemeiben rémület izzott, a tekintetében
határtalan félelem és magány látszott – két, vég nélkül egymást fenő penge.
A félelem a levegőben azonos a halállal, a magány a fémbörtönbe – a
repülőgépbe és a tolószékbe – való bezártsággal. Deke mindent le tudott
olvasni a férfi arcáról. Pici számára a harc volt az egyetlen kiút: harcolt,
amikor csak lehetősége nyílt rá. Egészen addig, míg valami névtelen
nacionalista egy ósdi SAM-mal kitaszította a kékeszöld bolíviai mennyekből,
és egyenesen a Richmond Roadra, a Jackmanbe hajította; egészen addig, míg
le nem szedte ez a mosolygós, gyilkos kölyök, akivel kiállt a megfakult
posztóval bevont asztal fölött.
Deke a lábujjain billegett, az arcán egymillió dolláros mosoly, annak a
drognak a védjegye ragyogott, ami még azelőtt szétégette Picit, hogy valaki
forró fémből és csonka húsból álló keverékké változtatta, és lerobbantotta az
égről. Deke mindent megértett. Rájött, hogy a repülés tartja életben Picit. Az,
hogy minden nap megérintheti ujja hegyével a halált, hogy felkelhet mentális
koporsójából, és újra részesévé válhat a küzdelemnek. Pusztán az akaratereje
segített neki abban, hogy ne zuhanjon vissza. Ha ez az akaraterő megtörik,
előcsorog belőle a gyengeség, és megfojtja. Pici előrebukik, és saját ölébe
hány.

És Deke elintézte.
Ahogy Pici utolsó gépe is eltűnt egy villanásban, döbbent csend támadt
körös-körül.
– Megcsináltam – suttogta Deke, majd hangosabban is elismételte: – A
rohadt életbe, megcsináltam!
Az asztal másik oldalán Pici teste megfeszült a tolókocsiban. Karjai
görcsösen rángatóztak, feje az egyik vállára bicsaklott. A mögötte álló Bobby
Cline Deke-re meresztette forró szénként izzó szemeit.
A Herceg felemelte az Érmet, összetekerte a szalagját, és hirtelen
mozdulattal Deke arcába vágta. Deke könnyedén elkapta.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a Herceg átugrik a biliárdasztalon, és ráront.
Talán meg is tette volna, ha valaki meg nem rángatja az inge ujját.
– Bobby – suttogta Pici. Hangját elhalóvá tette a vereség. – Herceg... vigyél
ki innen.
Cline mereven, dühösen betolta a barátját az árnyékok közé.
Deke hátravetette a fejét és nevetett. Az istenit, remekül érezte magát! Inge
zsebébe gyömöszölte a hideg és nehéz Érmet. A pénzt a farmerja zsebébe
tömte. Ugrálni tudott volna örömében; a dicsőség úgy szökdécselt benne, mint
valami vadállat, ami olyan erős és gyönyörű, akár a szarvasbikák, amiket
egyszer egy erdőben, az elsuhanó buszról látott. Ebben a pillanatban úgy
érezte, semmi sem volt hiábavaló, ez a végső győzelem megérte a rengeteg
fájdalmat és szenvedést, amin keresztül kellett mennie.
A Jackman csendes volt. Egyetlen üdvrivalgás sem hallatszott. Senki sem
lépet Deke-hez, hogy gratuláljon neki. Deke elkomorodott; a néma, ellenséges
arcok bekúsztak a szeme elé. A vagányok közt egy sem akadt, aki az ő oldalán
állt volna. Megvetés, sőt gyűlölet sugárzott belőlük. Egy kifejezhetetlenül
hosszú pillanatig a levegő remegett a fenyegető erőszaktól... aztán valaki
oldalt fordította a fejét, krákogott egyet és a padlóra köpött. A tömeg eloszlott,
az emberek mormogva, egyenként szivárogtak vissza a sötétségbe.
Deke nem mozdult. Lábában lüktetni kezdett egy izom – ez volt az előjele,
hogy a hype hatása hamarosan megszűnik. A feje búbja érzéketlenné vált,
rettenetes ízt érzett a szájában. Egy másodpercre mindkét kezével meg kellett
kapaszkodnia az asztalban, nehogy elessen. Nehogy örökre belezuhanjon a
lábainál nyiladozó árnyak közé; közben a Dr. Pepper óra alatt függő fotóról
lenéző szarvastrófea szemébe bámult.
Egy kis adrenalin kizökkentené ebből. Ünnepelni akart. Be akart rúgni, el
akarta kábítani magát, ki akarta beszélni magából, újra és újra át akarta élni a
győzelmet, röhögve és viháncolva fel akarta idézni a részleteket. Egy ilyen
csillagfényes éjszakán jól esik az embernek egy hosszú beszélgetés.
Ám ahogy ott állt a néma, hatalmas és üres Jackmanben, rádöbbent, hogy
senkije sem maradt, akinek mindezt elmondhatná.
 Izzó króm
William Gibson

Forró éjszaka volt, mikor kicsináltuk Chrome-ot. Az utcákon éjjeli lepkék

indultak öngyilkos rohamra a neoncsövek ellen, de Bobby padlásszobájában
csak a monitor vibráló ernyője és a cyberdeck előlapján pislákoló zöld-piros
ledek szolgáltattak némi fényt. Ismertem minden chipet Bobby deckjében;
kívülről hétköznapi Ono-Sendai VH-es volt, de annyiszor építettem már újra,
hogy nehezen találtál volna a szilíciumlapkáin akár egyetlen
négyzetmilliméternyi gyári rajzolatot is.
Szóval ott álltunk a deck előtt, a képernyő bal alján pergő számsort
bámulva.
– Kezdheted – mondtam, mikor eljött az ideje, de Bobby már csinálta is.
Előrehajolt, és kézéllel lökte be a megfelelő aljzatba a ruszki programot.
Arcán egy olyan kissrác komoly izgalmával, aki a győzelemben és egy rakás
szabad menetben bízva vált át egy másik játékra.
Látóteremen forrongó ezüstszín szalagok dagálya vibrált át, ahogy
elmémben szétterült a mátrix. Mint egy három dimenziós sakktábla: végtelen,
s mégis tökéletesen átlátható. Amikor beléptünk, a ruszki program meglódulni
látszott. Ha valaki ebben a pillanatban a mátrixnak ezen a részén tartózkodott,
valószínűleg csak egy vibráló Maga a program mimikri-fegyver volt – arra
tervezték, hogy felöltse a helyi színeket, és magát bármely szituációban
csúcsprioritású programnak adja ki.
– Gratulálok – hallottam Bobby hangját. – Épp most feleltünk meg a Keleti
Part Nukleáris Hatósága által indított ellenőrző programnak. – Ez azt
jelentette, hogy átjutottunk a tűzjelző szirénák mátrixbeli megfelelőjével
ellátott száloptikás vonalon, de mindebből a mi szemszögünkből csak annyi
látszott, hogy nyílegyenesen száguldunk Chrome adatbázisa felé. Máig sem
tudom, mért, de már éreztem, hogy azok a falak – árnyékfalak, JÉGfalak –
várnak bennünket.
Chrome. Csinos gyermekarca sima, akár a krómozott acél, szeme színe egy
mélytengeri ároké: hidegszürke, melyekre hatalmas nyomás nehezedik. Azt
mondták, saját rákot dolgozott ki azon emberek ellen, akik keresztezték az
útját. Tetszőleges rokokó variációkat, melyek akár több évig is kínoztak,
mielőtt öltek volna. Sok mindent meséltek Chrome-ról, és egyik pletyka sem
volt igazán megnyugtató.
Rikki képével sikerült kiűznöm őt a fejemből. Rikki, ahogy térdel a
napfény egyik koszlott pászmájában, mely egy üvegezett vasrácson keresztül
dől a padlásra; áttetsző rózsaszín szandálja, fenekének finom vonala, amit a
nejlon hálózsák látni enged. Felnéz, egy szőkés tincs az orrát csiklandozva
hullik az arcába. Mosolyog, és Bobby egyik régi ingét gombolja. Mellei
átsejlenek a kopott, kekiszín gyapjún.
Mosolyog.
– 'szameg – mondta Bobby. – Épp most közöltük Chrome-mal, hogy egy
IRS könyvvizsgálat és egy Legfelsőbb Bírósági határozat vagyunk. Kösd föl a
gatyád, Jack...!
Viszlát, Rikki. Tán sosem látlak viszont.
Aztán sötétség szakadt ránk: beléptünk Chrome JÉG-termeibe.
Bobby cowboy volt, a JÉG, vagyis jogosultság-ellenőrző és behatolás-
elhárító gátelektronika virtuóza.
A mátrix az adathalmazok közötti kapcsolattartás absztrakt formája. A
hivatalos programozók saját munkaadójuk felségterületén merülnek bele, és
geometriai alakzatok közt találják magukat, melyek segítségével egyszerűen
eligazodnak a vállalati hálózatban. Számukra tornyok és mezők alkotják a
mátrix színtelen nem-terét, azt az átfogó elektronikus hallucinációt, mely
roppant adatmennyiség tárolását és mozgatását teszi lehetővé. Mondom, a
hivatalos programozók. Ők persze sosem látják a JÉG-falakat, melyek
körülveszik őket, az árnyékfalakat, amelyek az ő munkájukat hivatottak
leplezni a Bobby Quine-féle ipari kémek és behatolóspecialisták előtt.
Bobby cowboy volt. Az emberiség elektronikusan kiterjesztett
idegrendszerének tolvaja, betörő, aki adatokat és bitekké konvertált készpénzt
lopott a túlzsúfolt hálózatból – a kibernetikus űrből, melynek napjai, az
elképesztő sűrűségű adathalmazok, magasan felettük pedig a cég-galaxisok és
a katonai rendszerek spirálkarjai tündökölnek.
Bobby csak egy volt azok közül az öreg-ifjú fazonok közül, akiket vedelni
láthatsz a Gentleman Looserben, a konzolcowboyok, a lecsúszott kibernetikai
és számítástechnikai szakemberek törzshelyén. Partnerek voltunk. Bobby
Quine és Automatic Jack – Bobby, a vékony, sápatag fazon sötét
szemüvegben, és Jack, az átlagos kinézetű srác karprotézissel. Bobby a
software, Jack a hard; Bobby veri a cyberdecket, Jack meg összekotor
mindent, ami a csúcsra visz. Ez az, amit a Gentleman Looser közönsége
mondott volna, mielőtt Bobby a fejébe vette, hogy leégeti Chrome-ot. De azt
is elmondták volna, hogy Bobby lelassult, kijött a gyakorlatból. Hisz
huszonnyolc éves, és ez sok egy konzolkalóznak. Mind ketten jók voltunk
abban, ami csináltunk, de valahogy csak nem akart beütni a nagy üzlet.
Tudtam, hova menjek a megfelelő cuccért, és Bobby is tudta, hol keresse a
dolgokat. Leült egy fehér izzadásgátló pánttal a fején, és olyan gyorsan
nyomkodta a billentyűket, hogy követni sem tudtad, átküzdötte magát a létező
legtrükkösebb jegeken is, de csak akkor tudta mindezt megtenni, ha rá volt
indulva a dologra. Ez pedig nem sűrűn fordult elő. Bobby és én azok közé
tartoztunk, akik egy bonyolult korban egyszerűen élnek: megelégedtünk azzal,
ha ki tudtuk fizetni a lakbért, és volt tiszta póló, amit felvegyünk.
Bobby majd megveszett a nőkért. Úgy tekintett rájuk, mint saját
végzethozó Tarot-lapjaira – a közelségükre volt szüksége ahhoz, hogy
lendületbe jöjjön. Sosem beszéltünk róla, de mikor úgy látszott, elveszti a
talajt a lába alól, egyre több időt töltött a Gentleman Looserben. Csak ült egy
asztalnál a nyitott ajtóban, és nézte, hogyan oszlik a tömeg éjjelenként, mikor
a bogarak a neoncsöveknél tömörülnek, és a levegőben testek és
gyorsétkezdék kipárolgását keveri a szél. Abból, hogy napszemüvegének
lencséi az arcokat pásztázták, mikor azok átsuhantak előtte, látható volt, hogy
Rikki az, akire vár, a Joker és a szerencsehozó. A következő.

New Yorkba mentem körülszimatolni és friss, forró software-t szerezni.

Finn boltját egy hiányos METRÓ HOLOGRAFIX hologram hirdette az
ablakban, szürke porkabátba burkolózó légyhullákon keresztül. Odabent
derékig érő szeméthalmok hullámzottak, a falakon melyek alig látszottak a
mocsok alatt, öreg magazinok és elsárgult National Geographicok
tornyosultak a roskadozó polcokon.
– Hé, haver, neked fegyverre van szükséged – mondta a Finn. Úgy nézett
ki, mint egy DNA-rekombinációs fejlesztés, amivel bionikus ásógépet akartak
létrehozni. – Mázlid van, frankón. Ez itt egy új Smith and Wesson négy-nulla-
nyolcas Tactical. Nézd meg a Xenon-reflektort a cső alatt! Az akkuk a
markolatban vannak. Tizenkét hüvelyknyi napot varázsol a célra, tőled ötven
lábnyira, akár teljes sötétben is. A fényforrás olyan kicsi, hogy szinte észre
sem lehet venni. Kész vudu-varázslat az éjszakai harcban.
Kezemet az asztalra ejtve kopogni kezdtem az ujjaimmal. A szervók a
műkézben úgy sivítottak, mint egy rakás moszkitó. Tudtam, hogy a Finnt a
világból is ki lehetne kergetni ezzel a hanggal.
– Mi van, ezt akarod itthagyni zálogba? – piszkálta meg duralumínium
protkómat egy lerobbant golyóstollal. – Vagy szerezzünk helyette egy kicsit
halkabb jószágot? – Folytattam a kopogást.
– Nincs szükségem fegyverre, Finn.
– Oké – mondta –, rendben. – És felhagytam a dobolással. – Van itt valami,
amiről még mindig nem t'om, micsoda. – Szomorúnak látszott. – Azoktól az
alvilági kölyköktől kaptam Yersey-ből a múlt héten.
– Ne etess, Finn. Mikor vásároltál te bármit, amiről nem tudtad, micsoda?
 – Okos vagy, seggfej – sziszegte ő, és hozzámvágott egy átlátszó tasakot,
benne valamivel, ami habosított műanyag foglalatában leginkább
audiokazettára emlékeztetett. – Volt egy eladó útlevelük. Voltak eladó
hitelkártyáik és egy karórájuk. Meg ez.
– Úgy érted, valami szerencsétlen zsebéből származik?
Finn bólintott.
– Az útlevél belga volt, és szerintem hamis is, ezért aztán befűtöttem vele,
és a hitelkártyákat is melléraktam. Az óra oké volt. Egy Porsche, szép darab.
A dolog a zacskóban nyilvánvalóan egyszer használatos katonai program
volt. A tasak kívülről úgy nézett ki, mint egy kis géppisztoly tölténytára,
mattfekete plasztikbevonatban. Éleinél és sarkainál kilátszott a fém: leeshetett,
és párszor hozzáütődhetett valami keményhez.
– Kedvezményt adok neked az árából, Jack. A régi idők emlékére.
Majdnem kiröhögtem. Kedvezményt kapni Finntől olyan volt, mintha Isten
kikapcsolná a gravitációt arra az időre, amíg egy nehéz utazótáskát cipelsz
felfelé tíz emelet repülőtéri lépcsőn.
– Orosznak látszik – mondtam. – Lehet, hogy Leningrád egyik kerületének
háborús csatornaszabályozása. Épp erre van szükségem.
– Tudod – mondta a Finn –, egy kicsit idősebb vagyok nálad, és néha úgy
érzem, hogy te is legalább olyan kőagyú vagy, mint azok a kölykök, odaát
Yersey-ben. Mit akarsz, mit mondjak? Hogy ez a Kreml kulcsa? Majd te
kitalálod, mi a túró ez. Én csak eladom neked.
Megvettem.

Testetlenség. Chrome JÉG-palotájában kavargunk. Olyan érzés, mintha a

jégtörő keltette hullámok hátán lovagolnánk az egyre mutálódó program felett
lógva. Fénylő foltok vagyunk a terjedő olajon, mely végigcsorog a ködfalak
között.
Van valahol testünk: nagyon messze, egy fémmel és üveggel fedett, zsúfolt
padlásszobában, és valahol peregnek a mikroszekundumaink is, melyekből
talán marad elég a kilépéshez is.
Betörjük Chrome kapuit egy könyvvizsgálatnak és egy bírósági
határozatnak álcázva, de az ő védelme direkt az ilyen hatósági behatolókra van
kihegyezve. A legkifinomultabb jege arra van strukturálva, hogy feltartóztassa
a parancsokat, végzéseket és határozatokat. Mikor széthasítottuk az első kaput,
adataink halmaza eltűnt a JÉG-falak mögött. Ezek a falak sarkok erdejének,
árnyék-útvesztőknek látszanak. Öt különböző vonalon indul riasztójelzés a
jogi intézményekhez, de ekkorra a vírus túljut a külső jégen. Egyre terjedő
rendszere felzabálja a távhívásokat, hogy alprogramjaink felkutathassanak
mindent, amit még nem címkézett fel a védekezőprogram.
A ruszki cucc kiemel egy tokiói számot az ádatkupacból a hívások
gyakorisága, átlagos hossza és az alapján, hogy Chrome milyen hamar
válaszolja meg őket.
– Oké – mormolta Bobby. – Bejövő hívás vagyunk valamelyik japán
haverjától. Talán ez segít.
Ezt kapd ki, cowboy.

Bobby a nőkből olvasta a jövőjét. Barátnői ómenek, kozmikus intelmek

voltak: egész estéket töltött a Gentleman Looserben arra várva, hogy az idő
felfedje előtte lapjait.
A padláson dolgoztam egyik éjjel és mivel éppen egy chipet szabadítottam
ki a tokjából, a karomat levettem, és a waldót csatlakoztattam a helyére.
Bobby bejött egy lánnyal, akit azelőtt sosem láttam. Mindig zavarban vagyok,
ha egy idegen így lát dolgozni, a kábelekkel, amik a vállcsonkból kiálló
gombokhoz vannak kötve. A lány odajött, a kinagyított képet nézte a
monitoron... meg a waldót, ahogy fel-alá mozog a légmentesen zárt fedő alatt.
Nem szólt, csak nézett, amivel tüstént rokonszenvessé tette magát. Van ez így
néha.
– Automatic Jack... Rikki, a társam. – Bobby nevetett, átfogta a lány
derekát, és nekem valami azt súgta, hogy az éjszakát egy hotel
alvókapszulájában fogom tölteni.
– Hello – mondta Rikki. Tizenkilenc-húsz éves lehetett, magas volt és
nagyon formás. Néhány szeplő az orrán.
Szeme színe félúton a sötét borostyán és a jó francia kávé között. Bő fekete
farmer és keskeny plasztiköv volt rajta, mely remekül illett a rózsaszín
szandálokhoz.
Mostanság, ha félálomban újra elém lép, vallásos hologrammnak látom a
terjeszkedő város füstködén; abban a fehér ruhában, ami csak egyszer volt
rajta, amíg ismertem, s ami még a térdéig sem ért. Csupasz karok és lábak,
hosszú, keskeny kezek. Szőke tincsekkel tarkított barna haja beárnyékolja
arcát, lobog a szélben. Látom, ahogy búcsút int.
Bobby lecövekelt egy rakás kazetta mellett.
– Na én megyek, cowboy – mondtam, és lecsatoltam a waldót. A lány
nézte, ahogy visszaillesztem protkókezemet.
– Jól értesz a javításhoz? – kérdezte.
– Naná. Automatic Jack bármit megcsinál neked. – Helyére csattintottam a
bajonettzárat, és megmozgattam duralu ujjaimat.
A lány kis szimstimdecket húzott elő az övéből, és megmutatta a törött
csuklópántokat a kazettaajtón.
– Holnap – mondtam. – Semmi probléma.
Uramatyám, gondoltam, miközben álomittasan támolyogtam lefelé a
hatodikról. Bobbynak őrült mázlija van, hogy összeakadt egy ilyen
szerencsesütivel. Ha a rendszere működik, most már bármelyik nap
feltörhetünk. Az utcára lépve elvigyorodtam, aztán ásítozva taxi után néztem.

Chrome kastélya feloldódik, tükörfalai remegnek és fakulnak, zabálják

őket a ruszki program növesztette amőba-karok: szinte dőlnek a központi
logikából, hogy ledöfjék és megfertőzzék magát a JÉG-gyárat is. A program
kibernetikus vírus-analógia – önreprodukáló és faIánk. Folyamatosan
mutálódik, felforgatva és feloldva a rendszer védelmét. Vajon megbénítottuk
már, vagy valahol riadót üvölt egy sziréna, és villogó vörös fények
figyelmeztetik Chrome-ot a közeledtünkre?

Rikki Wildside. Bobby egyfolytában magával cipelte – az első néhány

hétben úgy látszott, minden miatta van; az egész banda összecsődült az éles-
kék neonfények alatt. Új ember volt még a társaságban, és ott volt a temérdek
utca meg tér, amit végig kellett csavarognia, az összes bolt és klub, és Bobby
megmutatta neki a valós oldalát is, az árnyékban élősködő szubkultúra trükkös
rendeződését, az összes játékost és neveiket a saját játékaikban. Otthonossá
tette számára a helyet.
– Mi történt a kezeddel? – kérdezte Rikki egy éjjel Gentleman Looserben,
amikor hármasban iszogattunk az egyik sarokasztalnál.
– Sárkányrepülés – dünnyögtem. – Baleset.
– Sárkányrepülés egy gabonaföld felett – mondta Bobby. – A helyet
Kijevnek hívták. A mi Jackünk ott lógott a sötétben egy Nightwing szárnyai
alatt, a lábai közt egy húszkilós radarmasinát szorongatva. Ott lógott, egy
orosz seggfej meg véletlenül ledurrantotta a fél karját egy katonai lézerrel.
Tulajdonképpen tényleg baleset volt.
Már nem emlékszem, hogy sikerült témát váltanom, de sikerült.
Próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem Rikki volt az, aki hozzám
közeledett, hanem Bobby kergette el magától. Rég, a háború vége óta
ismertem Bobbyt, és tudtam, hogy a nőket csak jelzésként használja a
játékában: Bobby Quine az idő és a városi éjszaka ellen. Rikki akkor tűnt fel,
amikor szüksége volt rá, hogy valami elindítsa, valami felajzza. Szimbólumot
látott benne – szimbólumát mindannak, amire vágyott és sohasem ért el,
mindannak, amit megszerzett és nem tudott megtartani.
 Sosem szerettem hallgatni, ahogy előadja, mennyire szereti Rikkit, és
tudni, hogy azt hiszi, csak ez élteti. A hatalmas bukások és a gyors felépülések
mestere volt – láttam már épp elégszer ahhoz, hogy tudjam. Olyan volt
ilyenkor, mintha hatalmas, neonzöld betűkkel írta volna a napszemüvegére:
KÖVETKEZŐ. Készen állt, hogy lecsapjon az első érdekes arcra, melynek
gazdája elhalad a Gentleman Looser asztalai közt.
Tudom, mit tett velük. Elméjében emblémákká változtatta őket, útjelzővé
életének folyamatosan változó térképén, jelzőtüzekké, amiket követhetett a
bárok és neonfények tengerén át. Mi más kormányozhatta volna? Nem
szerette a pénzt, sosem akart uralkodni mások felett, mert utálta az ezzel járó
felelősséget – a szokvány célok egyike sem adott elegendő fényt neki. Volt
benne szakmai önérzet, de nem elég erős ahhoz, hogy nagy tettekre
ösztönözze.
A szükséges pluszt a nőktől kapta meg.
Mikor Rikki feltűnt, már nagyon kellett neki egy. Hírneve gyorsan fakult,
és pénze fogytával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy szép napjai véget értek.
Szüksége volt egy nagy dobásra, méghozzá gyorsan, hisz sosem élt másfajta
életet: órái a mozgásra voltak beállítva, veszélyekkel és adrenalinnal voltak
kalibrálva, arra, amikor tökéletes nyugalom szállta meg, mert tudta, hogy
minden lépése helyes, vagy arra a kellemes bizsergésre, amit akkor érez az
ember, ha valaki más pénze csordogál a saját bankszámlájára.
Itt volt az ideje, hogy összepakolja a batyuját, és lelépjen; Rikki sokkal
magasabbra, sokkal távolabbra került tőle, mint a többiek valaha is,
mindazonáltal – és én szinte éreztem, hogy ez sikolt benne – itt volt, élőn,
abszolút valósan, éhesen, rugalmasan, izgatottan, szomorúan és gyönyörűen.
Aztán egy délután, kábé egy héttel azelőtt, hogy átruccantam New Yorkba
Finnhez, Bobby elpályázott. Magunkra hagyott minket azon a padláson, épp
egy vihar előtt. A fél égboltot a befejezetlen dóm kupolája takarta, a másik
feketéskék felhőkavargás volt. A munkapad mellett álltam, a fülledtségtől
kábán bámultam felfelé, s Rikki egyszerre hozzám ért: megérintette a
vállamat, a forradás félinches szélét, amit nem takart a protézisem. Bárki, aki
valaha ott érintett meg, a vállam felé folytatta, majd a nyakamat kezdte
cirógatni... de nem ez a lány. A körmei lakkfeketék voltak, nem lekerekítettek,
hanem csúcsos téglalapok, épp csak egy árnyalattal sötétebbek, mint a
karbonszálas laminát, melybe a karomat tokozták. És a keze lefelé vándorolt a
kézen, a fekete körmök követték a hegesztéseket a laminátban, le egészen az
anodizált könyökhajlatig, aztán a csuklóig. Elektronikus idegeimmel éreztem
ujjbegyeinek puhaságát, aztán ujjai összefonódtak az enyémekkel – élő hús és
érző duralumínium.
Rikki a másik tenyerét is felemelte, hogy végigsimítson a biovisszacsatoló
egységeken. Egész délután esett – esőcseppek dobolása a fémen és
páncélüvegen Bobby ágya felett.

A JÉG szilánkjai szuperszonikus pillangókként lobbannak el, a mátrix

végtelenségének illúzióját hagyják maguk után. Mintha egy előregyártott
épület születéséről készített időkondenzált felvételt néznénk visszafelé, úgy
omlanak le sorra a falak.
Próbálom emlékeztetni magam, hogy ez az egész hely, a fal és a szakadék
csak jelképek – hogy valójában nem vagyunk Chrome számítógépében, csak
hozzá vagyunk csatlakoztatva, hogy az illúziót a mátrixszimulátor generálja
Bobby padlásterében. Az adatfolyam kezd megmutatkozni, sebezhetővé
válni... Ez a JÉG belső oldala, melyet korábban sosem láttam, s melyet
napjában tizenötmillió legitim konzolzsoké lát és fogad el a maga
valóságaként.
Az adatfolyam tótágast álló teherszerelvények soraként tornyosul fölénk,
szelvényeit a hozzáférés megkönnyítése végett színkóddal látták el. A
pasztellek valószínűtlenül világosnak rémlenek e nagy áttetszőségben,
szelvényeiket kék és bugyirózsaszín átlók tömege csíkozza.
De a JÉG-falak még mindig rejtenek valamit: Chrome sötétségének
felbecsülhetetlen értékű magvát, a középütt lüktető szívet...

Késő délután volt, mikor visszatértem a New York-i bevásárolókörutamról.

Nem sok fény szivárgott be a padlásra, Bobby monitorán azonban egy JÉG-
minta világított, valamiféle számítógépes védelem kétdimenziós, grafikus
ábrázolása – akár egy neonból szőtt, Art Deco imaszőnyeg. Kikapcsoltam a
konzolt, és a képernyő teljesen elsötétült.
Rikki cuccai szanaszét hevertek az asztalomon, nejlontáskájából
előhullámzó ruhák és kozmetikumok, egy pár vörös westerncsizma,
audiokazetták, fény és japán magazinok a szimstimsztárokról. Az egészet
bevágtam a munkapad alá és lecsatoltam a kezemet. Elfelejtettem, hogy a
Finntől vett programot a kabátom jobb oldali zsebében hagytam, így aztán bal
kézzel kellett előbányásznom és behelyeznem az ékszerészmikroszkóp bélelt
pofái közé.
A waldo úgy néz ki, mint egy archaikus lemezjátszó, amin még
bakelitlemezeket gyötörtek. A kar maga alig hosszabb egy centinél, és úgy
mozog, mintha annak a bizonyos lemezjátszónak a hangszedője lenne. Én ezt
már nem észleltem, mikor összekapcsolódtam vele; a szkópba nézve a
karomat láttam fekete-fehérben, negyvenszeres nagyításban.
 Lefuttattam egy öntesztet, és felvettem a lézert. Egy kicsit nehéznek
éreztem, ezért lejjebb állítottam súlyérzékelő szenzoraimat negyed kiló per
grammra, és nekikezdtem. Negyvenszeres nagyítás mellett a program
akkorának tűnt, mint egy kamion. Nyolc órába telt, míg feltörtem: három óra a
waldóval és a lézerrel, négy váltás energiatelep, két óra telefonálás, hogy
megtaláljam a megfelelő embert Coloradóban, és még három, hogy lefuttassak
egy lexikonprogramot, ami le tudta fordítani a nyolc éves orosz műszaki
halandzsát.
Cirill betűs, mondatok vibráltak át a monitoron, és a képernyő közepe táján
elkezdtek angol szövegre változni. Ahol a lexikon speciális katonai
szakkifejezésekkel találkozott, egy csomó értelmetlen ákombákom jelent meg.
A coloradói szoft nem boldogult az egésszel, de támpontot adott arra nézvést,
mi a szart is vettem Finntől tulajdonképpen.
Úgy éreztem magam, mint az egyszeri punk, aki nekiindul rugós bicskát
venni, és egy kisebbfajta neutronbombával tér haza.
Hú, ba'meg, megint rendesen rácsavartál! gondoltam. Mi a túróra lehet
használni egy neutronbombát utcai verekedésben?
A cucc a porvédő alatt nem éppen az én súlycsoportomba tartozott. Fingom
se volt, hová töltsem le, vagy hogy hol találok majd rá vevőt. Valaki talált, de
az, a Porsche órás, hamis belga útleveles pasi halott volt – de én sosem
mozogtam az ő köreiben. Finn emberei Yerseyben olyasvalakit intéztek el,
akinek amúgy a bokájáig sem értek.
A program az ékszerésznagyítóban egy orosz katonai JÉG-törő volt,
gyilkos komputerizált mutagén.
Hajnalodott, mire Bobby hazatért. Egyedül. Én egy zacskó előrecsomagolt
szendviccsel a kezemben aludtam el nem sokkal azelőtt.
– Éhes vagy? – kérdeztem még félálomban, ahogy kicsomagoltam a
szendvicsem. A programról álmodtam, amőba-csápjainak falánk hullámairól
és álcázó alprogramjairól; álomban valamiféle organizmus volt az egész,
alaktalan és szertefolyó.
Bobby félretolta a felkínált zacskót a konzol fele menet, majd megnyomta
az egyik funkciógombot. A képernyő felfénylett, megjelent rajta ugyanaz a
bonyolult ábra, amit én is láttam előző nap délután. A bal kezemmel
kitöröltem az álmot a szememből – ez volt az egyetlen, amit nem tudtam
megtenni a jobbal. Mikor elaludtam, épp azon filóztam, elmondjam-e neki,
mihez jutottunk. Úgy gondoltam, talán anélkül kéne eladnom, hogy szólnék
róla, megtartani a pénzt, elmenni innen valami új helyre, és Rikkit is
magammal vinni.
– Kié? – kérdeztem a képre bökve.
Bobby ott állt fekete ejtőernyős kezeslábasban, öreg bőrdzsekijét úgy vette
a vállára, mint valami köpenyt. Jó pár napja nem borotválkozott, az arca
beesettebb volt a szokásosnál.
– Chrome jege – közölte.
Kezem önállósította magát: kattogni kezdett, ahogy a félelem átcikázott a
karbonba ágyazott myoelektromos idegeken. Elejtettem a szendvicset; puha
csírák és halványsárga sajtszeletek a felmosatlan parkettán.
– Sültőrült vagy.
– Nem. Mit gondolsz, rájött? Dehogy. Ha tudná, rég halottak lennénk. Egy
mombasai kölcsönzőcégen és egy algériai műholdon keresztül kapcsolódtam
rá. Tudja, hogy valaki lesi, de soha az életben nem fogja kideríteni, ki az.
Sóhajtottam. Ha Chrome lekövette volna Bobby útvonalát, ha kiszúrta
volna, mi készül, valószínűleg sosem érek vissza New Yorkból.
– Miért pont ő, Bobby? Csak egy értelmes indokot mondj!
Chrome. Tán ha féltucatszor láttam a Gentleman Looserben. Nyilván épp
szarul állt anyagilag, vagy csak ellenőrizte az emberek helyzetét – a helyzetet,
ami sohasem érdekelte igazán. Gyönyörű kis arcában a legfurcsább a szeme
volt: a legsötétebb két szem azok közül, amiket valaha láthattál.
Emberemlékezet óta tizennégynek nézett ki, metabolizmusát gondosan
beszabályozták, és valami durva hormon- és szérumkezelést kapott
folyamatosan. A legkomiszabb ragadozó hírében állt, és nem vállalt
közösséget a hozzá hasonlókkal: a jólmenő helyi nagyfiúk klubjában szerzett
örökös tagságot. Beszélték, elosztóként kezdte, mikor a szintetikus hormonok
még tilalmi listán voltak. De nem sokáig kellett hormonokkal üzletelnie, s
mostanra övé volt a Kék Fények Háza.
– Teljesen meggárgyultál, Quine. Mondj egy jó okot, miért van ez a szar a
képernyődön. Már rég le kellett volna szállnod róla, és azt hiszem, most...
– A tipp a Looserből való – kezdte Bobby, kibújva a bőrdzsekiből. – Black
Myron és Crow Jane. Jane egyfolytában fent lóg a szexvonalakon – úgy
gondolja, tudja, hol buzog a lóvé. Azon vitatkoztak Myronnal, vajon Chrome-
e a meghatározó a kékfényes buliban, vagy valamelyik nagyfiú.
– Errefelé csak ők rúghatnak labdába, öreg. És mi megfogadtuk, hogy nem
kezdünk velük – ez az, amiért még itt lehetünk.
– És ez az amiért még most is csórók vagyunk. – Bobby visszaült a
forgószékbe a konzol elé, lehúzta az ejtőernyősruha zipzárját, és megvakarta
ösztövér mellkasát. – De lehet, hogy már nem sokáig.
– Én úgy gondolom, ez a társulás épp most van felbomlóban.
Bobby elvigyorodott. Grimasza őrült volt, durva és éles – olyasvalakié, aki
szarik a halálra.
– Nézd, ember, van egy kis félretett pénzem. Miért nem szállsz fel egy
Miamiba tartó gépre, ott meg egy légpárnásra a Montego-öbölhöz? Pihenésre
van szükséged. Vagy legalább együtt kéne csinálnunk a bulit.
– Ez az én balhém, Jack – mondta ő, miközben nyomkodott valamit a
billentyűzeten. – És sosem csináltunk még ilyet együtt. – A neon imaszőnyeg
széthasadozott a képernyőn, ahogy az animációs program belevágott. JÉG-
csápok hullámzottak hipnotikusan – egy eleven mandala. Bobby tovább
dolgozott, és ez a mozgás egyre lassult; a JÉG minta újraalkotta volna
önmagát, de már sokkal egyszerűbben, két különböző állapot közötti
átmenetet mutatva. Elsőrangú munka volt, nem gondoltam, hogy még mindig
ilyen jó. – Most – mutatta – Itt. Látod? Várj! Itt... és itt is. És itt is megvan.
Könnyű eltéveszteni. Ezek azok. Lapszusok nyolcvan percenként, ahogy egy-
egy üzenet kispriccel a műholdjukra. Egy évig élhetnénk abból, amit ők gond
nélkül kifizetnek egyetlen kurva hét alatt.
– Kinek a műholdja ez?
– Chrome svájci bankárjaié. Ez az ő fiókja, Jack. A hely, ahová a pénze
vándorol. Crow Jane-nek igaza volt.
Én csak álltam, és a karom is elfelejtett kattogni.
– Nos, mit találtál New Yorkban, partner? Szereztél valamit, amivel
szétvághatom azt a jeget? Mindenre szükségünk van, amit meg tudunk
szerezni.
Kényszerítettem magam, hogy még véletlenül se nézzek a waldo és az
ékszerész-nagyító irányába. A ruszki program ott volt a porvédő alatt.
Jokerek, szerencsehozók.
– Hol van Rikki? – kérdeztem a konzol felé lépve, hogy tanulmányozzam a
folyamatosan változó mintát a képernyőn.
– A barátainál – vonta vállat Bobby. – Kölykök, mind a stimben élnek. Ezt
az egészet miatta csinálom, ember.
– Kimegyek és gondolkodom a dolgon. Ha azt akarod, hogy visszajöjjek,
nem nyúlsz a deckhez.
– Csak érte csinálom – mondta Bobby, ahogy az ajtó csukódni kezdett
mögöttem. – És ezt tudod te is.

És most benne vagyunk: a program végiggurul velünk az egyre rojtosodó

árnyfalak alkotta útvesztőn – szürke, katedrálisnyi helyek a világos tornyok
között. Agyrengető sebesség.
Fekete JÉG. Ne is álmodd, hogy átjutunk. Fekete JÉG.
Túl sok sztorit hallani a Gentleman Looserben; a fekete JÉG már-már
mitológia. JÉG, ami öl. Illegális... de hát azok vagyunk mindannyian.
Valamiféle neurális visszacsatolásfegyver, amivel csak egyetlenegyszer
találkozol. Mint valami förtelmes isten igéje, kizabálja az agyadat. Mintegy
epileptikus görcs, mely újra és újra összeránt, míg nem marad benned semmi,
ami összeránduljon.
És mi egyre lejjebb ásunk Chrome árnyékkastélyának padozatába.
Megpróbálok felkészülni a lehelet utolsó rebbenésére, az elernyedésre, az
idegek végső rándulására. Félek az iszonyattól, ami kettőnkre vár odalent.

Rikkit egy kávéházban találtam egy fiúval, akinek Sendai szemei voltak, és
félig gyógyult varratok futottak szét sugárirányban a füle mögötti aljzatból.
Egy halom fényes prospektus hevert az asztalon. Tally Isham, Zeiss Ikon
szemű lány mosolygott fel mindegyikről.
A kis stimdeck is azok között a cuccok között volt, amit előző éjjel
bevágtam a munkapad alá. Az egyetlen dolog, amit megjavítottam Rikkinek,
mióta megismertem. Órákat töltött becsatlakozva abba az egységbe – angyal
vagy szent volt ilyenkor, aki szürke csatolókábelekből font tiarát visel. Tally
Isham volt a kedvence, és a kábelek révén vendéggé válhatott a sztár testében,
vendéggé a gonddal szerkesztett és rögzített benyomások között. Szimulált
ingerek: a világ – természetesen csak az érdekes részek – ahogyan azt Tally
Isham érzékeli. Tally, ahogy versenyre kel egy fekete Fokkerrel az arizonai
Mesa-csúcsoknál. Tally, ahogy búvárkodik a török tengerpart
természetvédelmi területein. Tally, ahogy bulizik a szupergazdagokkal
Görögország privát szigetein, és ahogy a kis, fehérre mázolt kikötők
szívszorító hajnali egyszerűségét átérzi.
Rikki sok mindenben hasonlított Tallyra. Ugyanazok a színek és arccsontok
– bár azt hiszem, Rikki ajkai kicsit erősebbek voltak. Nem akart Tally Isham
lenni, de akarta a munkát. Ilyenek voltak az ambíciói: szimstimsztár akart
lenni. Bobby kinevette, én csak hallgattam, ahogy beszél róla, komolyan.
– Hogy néznék ki egy pár ilyennel? – kérdezte egy premier plán fotót
mutatva, amelyen saját borostyánbarna szemei fel voltak cserélve Tally Isham
kék Zeiss Ikonjaival. Megvolt a napi betevője, sőt nem is volt kifejezetten
szegény, de hát gazdag sem volt, és ő Ikont akart, a sztárok márkáját. Az pedig
nagyon drága.
– Még mindig szemeket szeretnél venni? – kérdeztem, ahogy leültem.
– Tigrisnek van egy eladó – válaszolta. Úgy láttam, fáradt.
Tigris nagyon meg volt elégedve a saját Sendaijával, ami nem segít
mosolyogni... de nem tudtam eldönteni, mosolygott-e valaha is. A képe
egyenfazonra volt igazítva, amit csak a hetedik átszabással tudnak létrehozni
az orvosi butikokban; további életét valószínűleg úgy fogja leélni, hogy az
aktuális élvonal színészeinek vonásait hordja; a nem túl tökéletest, a nem túl
eredetit.
 – Sendai, igaz? – próbálkoztam.
Bólintott. Néztem, ahogy megpróbál végigmérni az általa elképzelt
professzionális szimstimsztár nézéssel. Úgy tett, mintha épp fölvett volna.
Pillantása túl sokáig időzött a karomon.
– Kitűnőek, amikor az izmok felmondják a szolgálatot – mondta, és láttam,
milyen óvatosan nyúl a dupla eszpresszójáért: a Sendai szemek többek között
garanciális problémáikról és mélységérzékelési hibáikról voltak híresek.
– Tigris holnap indul Hollywoodba – suttogta a lány.
– Aztán majd Chibába, igaz? – mosolyogtam. A srác nem viszonozta. –
Kapott már ajánlatot valakitől, Tigris? Van ügynöke?
– Majd meglátjuk – felelte ő, aztán felállt, gyorsan elbúcsúzott Rikkitől –
tőlem nem –, és elment.
– Annak a kölyöknek a látóidegei egy fél éven belül felmondhatják a
szolgálatot. Tudod, mi az igazság, Rikki? Azok a Sendai-ok illegálisak
Angliában, Dániában és még egy csomó helyen. Ne cseréltesd le a sajátjaidat!
– Ne leckéztess. – A lány ellopta az egyik croissantomat, és elkezdte
majszolni a csücskét.
– Úgy gondoltam, lehetnék a tanácsadód, kölyök.
– Ja. Tudod, Tigris nem egy lángész, de a Sendai-ok hibáiról mindenki tud.
Viszont ezek azok, amik árban mindenkinek beleférnek. Szóval tesz egy
próbát. Ha bejön, lecserélteti őket.
– Ezekre? – mutattam a Zeiss-katalógusra. – Baromi drágák, Rikki. És
jobban teszed, ha nem kockáztatsz.
Vállat vont.
– Én Ikont akarok.
– Legyen. Ha felmész Bobbyhoz, mondd neki, hogy üljön nyugodtan a
hátsóján, míg nem hall rólam.
– Meglesz. Üzlet?
– Üzlet – feleltem, pedig nem üzlet volt ez, hanem őrültség.
Megittam a kávémat, ő pedig megette mindkét croissantomat. Aztán
elkísértem Bobby házáig. Ötven hívást kellett elintéznem, mindegyiket
különböző telefonfülkéből.
Üzlet. Komplett hülyeség.
Mindent egybevetve hat hetünkbe került, míg előkészítettük a balhét. Hat
hét, és közben Bobby egyfolytában azt ecsetelte, mennyire szereti őt.
Keményen dolgoztam, hogy távol legyek tőle.
A legtöbb melót a telefonhívások adták. Az első ötven – és nagyon burkolt
– érdeklődésem mindegyike újabb ötvenet látszott fialni. Olyan szolgáltatásra
volt szükségünk, mely szerves része a világ gazdasági vérkeringésének, de
sosem veszik ötnél többen igénybe egyszerre, egy szolgáltatásra, melyet
sosem hirdetnek: a világ legtutibb pénzmosodáját kerestük, olyat, ahol
képesek egy hatalmas összegű, valós idejű átutalást vegytisztítani, aztán az
egészről megfeledkezni.
Végül az összes hívás szükségtelennek bizonyult: Finn vezetett el minket a
megoldásig. Azért ugrottam át hozzá, hogy vegyek egy új blackbox-szerelést,
mert anyagilag majdnem összeroppantunk a sok telefonálás miatt, és
mellékesen, konkrétumok nélkül ecseteltem neki a fő problémát is.
– Macao – mondta azonnal.
– Macao?
– A Long Hum család. Tőzsdeügynökök.
Még a számuk is megvolt neki. Ha mosoda, hát legyen mosoda.
A Long Hum embere nagyon óvatos volt, amikor előadtam neki taktikai
okokból történő felszámolásról szóló történetemet. Bobbynak kétszer is át
kellett repülnie Hong Kongba, hogy a dolgok rendben menjenek. Ráadásul
kezdtünk kifogyni a pénzből. Máig sem tudom, hogy mi volt az elsődleges
indok, ami miatt nekikezdtem ennek az egésznek; baromira tartottam Chrome-
tól, de még sosem jártam ilyen közel ahhoz, hogy gazdag legyek.
Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy jó ötlet volt felgyújtani a Kék
Fények Házát, azt a patkányfészket... de még mindig nem tudom
megemészteni a dolgot. Nem szerettem a helyet, mert ott töltöttem életem
egyik legdepressziósabb éjszakáját... de ez nem volt elégséges ok arra, hogy
kicsináljuk Chrome-ot. Aztán félúton azt gondoltam, hogy bele fogunk halni a
próbálkozásba. A ruszki programot leszámítva az esélyek nem épp nekünk
kedveztek.
Bobby teljesen beleveszett a parancsprogram megírásába, amit Chrome
számítógépének halott központjába készültünk beültetni. Ez a feladat rám várt,
mivel Bobbynak minden figyelmét lekötötte, hogy visszatartsa a ruszki
mutagént az esztelen gyilkolástól. Mivel túl bonyolult volt ahhoz, hogy
újraírjuk, inkább vállalta, hogy megpróbálja visszatartani arra a két
másodpercre, amire a művelethez szükségem lesz.
Üzletet kötöttem egy Miles nevű utcai szamurájjal. Rikkit kellett szemmel
tartania az égetés éjszakáján, és felhívnia engem egy bizonyos időben.
Megdumáltam vele, hogy ha nem lennék ott, vagy nem a megbeszélt módon
válaszolok, azonnal kapja el és rakja fel a lányt az első vonatra, ami elmegy
innen. Átadtam neki egy borítékot, benne egy levéllel és a maradék
pénzemmel – mindezt Rikkinek szántam.
Bobbynak eszébe sem jutott, mi lesz Rikkivel, ha kudarcot vallunk – de
egyre mondogatta, mennyire szereti őt, és folyvást azt tervezgette, hová
utaznak, mihez kezdenek majd azzal a rengeteg pénzzel.
– Először is vegyél neki egy pár Ikont, ember. Tisztára be van rájuk
indulva. Komolyan gondolja ezt a szimstim dolgot.
– Hé – nézett fel a billentyűzetről Bobby. – Neki nem kell dolgoznia. Meg
fogjuk csinálni, Jack. Ő az én szerencsém. Soha nem kell majd dolgoznia.
– A te szerencséd – mondtam, és egyáltalán nem voltam boldog. Igazság
szerint nem is tudtam visszaemlékezni, mikor voltam utoljára boldog. – Nem
keresed meg a szerencsédet?
Nem tette, és én sem. Mindketten túlságosan elfoglaltak voltunk hozzá.
Elvesztettem. Elvesztettem, és ez emlékeztetett a Kék Fények Házában
töltött éjszakámra – oda is azért mentem, mert elvesztettem valakit. Kezdetnek
mindjárt leittam magam, aztán lecsaptam a vazopresszin-inhalátorokra. Ha
igazán ki akarod ütni és fel akarod pörgetni magad, a booze és a vazopresszin
a legmegfelelőbb megoldás a mazochisták patikájából; a lé érzelgőssé tesz, a
vazopresszin pedig emlékezni segít. A gyógyászatban a cuccot öregkori
szenilitás és amnézia ellen használják, de az utca mindennek megtalálja a saját
felhasználási területét. Szóval vásároltam magamnak egy ultraerős
emlékeztetőt, és vesztemre – mert odaát nem csak a jóra emlékezel, hanem a
rosszra is. Egy szállítmány állati extázisra vársz, és egyszerre rád zuhan
mindaz, amit mondtál, amit ő mondott, és az is, hogyan sétált ki köszönés
nélkül az életedből.
Nem emlékszem, miért döntöttem úgy, hogy a Kék Fényekbe megyek,
vagy arra, hogyan jutottam oda. Csak a csendes folyosókra és arra a dekoratív
vízesésre emlékszem, aminek talán csak a hologramját láttam. Aznap éjjel egy
valag pénzem volt; egy fazon adta Bobbynak, amiért egy három másodperces
lyukat nyitott valakinek a jegén.
Nem hiszem, hogy az ajtónál álló biztonságiaknak tetszett a képem, de elég
pénz volt nálam ahhoz, hogy ne kekeckedjen.
Még többet ittam, miután megvolt a dolog, amiért mentem. Aztán egy
nagydarab fazon ragaszkodott hozzá, hogy háborús hősnek nevezzen, amit
egyáltalán nem szeretek. Azt hiszem, mutattam neki néhány trükköt a karral,
mielőtt minden elsötétült. Két nappal később, egy olcsó alvókapszulában
ébredtem, valahol egész másutt.
Vannak dolgok, amik rosszabbak az egyedüllétnél is.
Az, amit a Kék Fények Házában árulnak, nagyon populáris, és teljesen
legális.

A sötétség szívében az amőba-karok megfestik a sötétséget a világosság

forgószeleivel. Áttetsző pengék pörögnek távolodva tőlünk; mi a csendes,
lassított felvételként pergő robbanás középpontjában függünk a semmiben,
JÉG-forgácsok hullanak szerteszét, és Bobby hangja átüt a több fényévnyi
elektronikus illúzión:
– Égesd le a szukát! Nem tudom tovább visszatartani...
A ruszki program, átnőve az adattornyokon, kioltja a játszószoba színeit.
Beizzítom és lerakom Bobby házi készítésű parancsprogramját, mélyen
Chrome jéghideg szívébe. A szerteszét spriccelő átvitel bekattan, a tömörített
információ koherens lézersugárként vágódik elő, egyenesen fölfelé, elhagyva
a sötétség egyre vékonyodó tornyát; az orosz program az, s Bobby küszködik,
hogy a végzetes pillanatban ellenőrzése alatt tartsa. Egy formátlan árnyékkar
vágódik elénk a tornyosodó sötétből, de már késő.
Megcsináltuk.
A mátrix körülöttem úgy hajlik vissza önmagába, mint egy origami trükk.
És egyszerre megérzem magam körül az égett, az olvadó áramkörök
szagát.
Úgy rémlik, hallom Chrome hangját, egy nyers fémsikolyt, aztán
rádöbbenek, hogy ez lehetetlen.

Bobby úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. A számláló ott világított a

monitor alsó sarkában: 07:24:05. Az egészet alig nyolc perc alatt csináltuk
meg.
Néztem, ahogy a ruszki program elolvad az aljzatban.
Chrome zürichi bankszámlájának javát jótékonysági célokra utaltuk át: túl
sok volt rajta ahhoz, hogy az egészet megfújjuk, és tudtuk, hogy meg kell
törnünk, le kell égetnünk őt, különben utánunk jön. A pénzből alig tíz
százalékot tartottunk meg, és az is rögtön átpasszoltuk a Long Humnak,
Macaóba. Ők hatvan százalékot tartottak meg a szolgáltatás fejében, a
maradékot pedig átutalták a mi bankszámlánkra a hongkongi tőzsdén
keresztül, a lehető legtekervényesebb útvonalon. Egy óráig tartott, míg
folyószámláinkra, melyeket Zürichben nyitottunk, elkezdett befolyni a pénz.
Néztem a halmozódó nullákat, ahogy peregtek a lényegtelen szám után a
monitoron. Gazdag voltam.
Ekkor csörgött a telefon. Miles volt az. Majdnem eltévesztettem a kódszót.
– Hé, Jack, ember, én nem tom'... Mi történt ezzel a ti lányotokkal? Furcsa
dolgok történtek itten...
– Mi van? Mondd már!
– Rajta voltam, ahogy mondtad, szorosan, de láthatatlanul. Lement a
Looserbe, ott lógott egy darabig, aztán lelécelt. A Kék Fények Házába ment.
– Mit csinált?
– Hátsó bejárat. Bement a hátsó bejáraton: ki volt írva, hogy csak
alkalmazottnak. Nem tudtam átjutni a biztonságiakon.
 – Ott van még?
– Nincs. Ember, egyszerűen elvesztettem. Itt tök fejetlenség van, mintha a
Fények totál kipurrcant volna. Vagy hétféle sziréna, riasztás vagy mifene
megy itt, mindenki rohangászik, a tűz meg csak terjed... Mindenféle fazonok
mászkálnak, mentősök, valami kormányzati fajták, meg aztán vannak itt
furgonok hatósági jelvényekkel...
– Miles, mi lett a lánnyal?
– Nemtom', Jack. Elvesztettem.
– Nézd, Miles, tartsd meg a pénzt, ami a borítékban van, oké?
– Ez most komoly? Hé, tényleg sajnálom. Én...
Letettem.
– Várj, míg elmondjuk neki – mondta Bobby, miközben egy törölközővel
szárítgatta magát.
– Mondd el egyedül, cowboy. Nekem most sétálhatnékom van.
Kimentem a neonfényes éjszakába, hagytam hogy körém tolakodjon a
tömeg, gyalogoltam vakon, rábízva magam, baktattam, mint az óriás
organizmus kicsinyke szelete, a tudatosság sodródó szilánkja, ebben a csupa
kő univerzumban. Eleinte nem gondolkodtam, csak raktam egyik lábam a
másik után – aztán visszatértek a gondolataim, és minden értelmet kapott. Már
tudtam, miért volt szüksége Rikkinek a pénzre.
Ugyanezt gondoltam Chrome-ról is. Totálisan kicsináltuk, megöltük őt,
olyan biztonsággal, mintha a torkát vágtuk volna át. Az éjszaka, az utcák, a
térek, amiken végigjöttem, számára a halált jelenthetik, és nincs hová mennie.
Hány ellensége lehet vajon ebben a tömegben? Hányan mozdulhatnak most,
hogy már nem tartja vissza őket a pénzével járó hatalom? Mindenét elvertük.
Visszalöktük az utcára. Nem voltam biztos benne, hogy megéri a hajnalt.
Végül visszaemlékeztem a kávézóra, arra, ahol Tigrissel találkoztam.
A lány napszemüvege mindent elmondott: mélysötét lencsék, zúzódásokat
takaró, beszédes, testszín ragasztószalag.
– Hello, Rikki – szólítottam meg, és már fel voltam készülve, mikor levette
a szemüveget.
Kék, Tally Isham kék. A tiszta védjegykék, amiről a sorozat darabjai
elhíresültek. A két íriszt az apró betűs ZEISS IKON felirat keretezi, maguk a
betűk csillogó aranypettyek a zafír háttér előtt.
– Gyönyörűek – mondtam. Ragasztószalag takarta a vágásokat. Jó munka,
nem maradnak utána hegek. – Szereztél egy kis pénzt, ugye?
– Ja. – Rikki megborzongott. – De többet nem fogok... legalábbis nem így.
– Azt hiszem, az a hely nem is fog működni többet.
– Ó... – Az arca még csak meg sem rezzent. Az új, kék szemek nyugodtak
és nagyon mélyek voltak.
 – Nem számít – mondtam. – Bobby már vár rád. Épp most ütöttünk meg
egy kisebbfajta főnyereményt.
– Nem. El kell mennem. Fogadok, hogy nem fogja megérteni, de nekem
most mennem kell.
Bólintottam, és figyeltem, ahogy a kar felemelkedik, ahogy megfogja az ő
kezét; furcsamód egyáltalán nem éreztem, hogy hozzám tartozott volna, de ő
mégis úgy tartotta, mintha én lennék.
– Egy útra szóló jegyem van Hollywoodba. Tigris ismer embereket, akiknél
ellakhatok. De az is lehet, hogy egyenesen Chibába megyek.
Bobbyval kapcsolatban igaza volt: a srác tényleg nem értette. Megtette,
amit akart, de szerettem volna megmondani neki – láttam, mennyire bántja a
dolog –, hogy ne izgassa magát Bobby miatt. A cowboy egyáltalán nem akart
kijönni a folyosóra, miután Rikki összepakolta a holmiját. Letettem a táskákat,
megcsókoltam, véletlenül feltépve a ragasztószalagot, és bennem azt az érzést
– az orosz program robbanása lehetett ilyen Chrome adatai között. Rikki egy
leheletnyit tétovázott, de egyikünk sem tudott megszólalni. Aztán elment. El
kellett érnie a gépét.
Bobby a monitor előtt ült, belesüppedve a forgószékbe, és a nullák hosszú
sorát bámulta. Napszemüvege ott volt az orrán, és tudtam, mire beesteledik,
ott lesz megint a Gentleman Looserben, figyelve az időjárást, aggódva várva
egy jelre, arra, hogy valaki megmondja neki, mit kezdjen új életével. Nem
hittem, hogy bármi változni fog – talán kényelmesebb lesz, de Bobby
ugyanúgy fog ott ülni, ugyanúgy várja majd a következő leosztást.
Próbáltam nem elképzelni Rikkit a Kék Fények Házában, háromórás
műszakban dolgozva, megközelítő mélyalvásban, míg a teste a feltételes
reflexek és a céges programok jóvoltából megteszi a magáét. A vendégek
sohasem emeltek panaszt, hogy átverték őket, hiszen az orgazmusok valódiak
voltak: Rikki érezte őket, érezte az összesét, mint bágyadtan lobogó fényeket
valahol az alvás és az ébrenlét határán. Igen, a dolog nagyon népszerű, és
teljesen legális. Az ügyfeleknek régebben választani kellett a szolgáltatás és a
magány közül – egészen addig, míg a neuronelektronika odáig nem fejlődött,
hogy lehetségessé vált együtt élvezni a kettőt.
Fölvettem a telefont, felhívtam a légitársaságot. Megadtam nekik a valós
nevét, a járatszámot.
– Megváltoztatta az elképzelését – mormoltam a kagylóba. – Chiba Citybe
utazik. Úgy van, Japánba. – A nyílásba dugtam a hitelkártyámat, és
bepötyögtem az azonosítót. – Első osztály. – Távoli zümm, hogy leolvasták a
kártya adatait. – És legyen retúr a jegy.
Azt hiszem, felvette azt a pénzt is, vagy nem volt szüksége rá...
mindenesetre sosem jött vissza. Néha, éjszakánként elmegyek egy-egy kirakat
előtt, ahová szimstim sztárok posztereit aggatták. Egyforma szemek néznek
rám azokból a gyönyörű arcokból – a szemek olykor az övéi, az arcok sosem.
Soha, egyik sem az övé, én mégis őt látom, valahol messze, túl a városon és az
éjszakán, ahogy búcsút int.
 Mozart napszemüvegben
Bruce Sterling – Lewis Shiner

Rice a dombon állt a várostól északra. A tizennyolcadik századi Salzburg

úgy terült el alatta, mint egy félig megevett ebéd. A Szent Rupert-katedrális
romjai eltörpültek a hatalmas tornyok és a dagadt, kerek tárolók mellett. A
finomító kéményeiből sűrű, fehér füst gomolygott. Rice egy kókadozó tölgyfa
alatt ült, de itt is érezte az ismerős olajvegyipari szagokat.
Az anakronizmusok egymást érték odalent: fallikus szivattyútelep ágált a
kolostor udvarán, nyílegyenes, magas vezetékek szelték át Salzburg
macskaköves utcáinak szövevényét. Jól elbántak szegény várossal, de hát ez
nem Rice hibája volt, erről igazán nem ő tehetett. Az idősugár találomra
választott ki egy pontot a Salzburg alatti sziklaalakzatban, és kialakított egy
nagyobbítható buborékot, mely összekötötte ezt a világot Rice saját korával.
A komplexum egy négyzetmérföldnyi területét magas drótkerítés vette
körül. Rice már két éve élt belül, s a bolygó minden pontjáról származó
csoportokat irányított; a vízhatlanná tett nantucketi bálnavadászhajókból
olajszállítókat csináltak, a helybeli csőszerelőket meg kiképezték, hogy olyan
messzi tájakon építsenek vezetékeket, mint a Sinai-félsziget vagy a Mexikói-
öböl.
Most végre kívülről láthatta az egészet, bár Sutherland, a társaság politikai
tisztje akadékoskodott. Az asszony azt állította, hogy puszta jelenléte is képes
fokozni a jövősokkot, mely amúgy is megrázta a várost.
Rice-nek nem volt türelme ehhez a felfogáshoz. Az üzem elkészült, az
eredmények jobbak a tervezettnél, és ő igenis megérdemel egy kis pihenést.
Őrülten imbolygó moped csattogott fel hozzá a domboldalra. A motoros
magas sarkú csatos cipője állandóan lecsúszott a pedálról, jobb karjában nagy,
hordozható sztereómagnót tartott. A moped egy végső imbolygás után megállt
tőle tiszteletteljes távolságra, és Rice megismerte, hogy milyen zene szól a
magnón: a 4. szimfónia.
Ahogy Rice lassan odasétált hozzá, a fiú levette a hangerőt.
– Jó estét, üzemvezető úr. Nem zavarom?
– Nem, minden rendben. – Rice alaposan megnézte az égnek álló kefehajat,
mely felváltotta a fiú divatjamúlt parókáját. Látta már ezt a kölyköt az üzem
körül, törzsvendég volt, olyan, aki éjjel-nappal ott áll a kerítésnél és rádiókat,
harisnyát, penicillin-injekciókat koldul. De a zenéről még valami beugrott
neki.
 – Ugye, te vagy Mozart?
– Wolfgang Amadeus Mozart, szolgálatára uram.
– Nofene. Tudod-e, mit bömböltettél?
– Az én nevem van a szalagon.
– Egen. Te írtad. Vagyis talán azt kellene mondanom, te írnád meg. Úgy
tizenöt év múlva.
– Olyan gyönyörű – bólintott Mozart. – Angolul nem tudom elmondani,
milyen érzés hallgatni.
Egy másik kapu körül lézengő eddigre már kunyizott volna. Rice-ra nagy
hatással volt a fiú tapintata, angoltudásáról nem is beszélve. A frappáns
bennszülött szókincs nem volt sokkal több, mint rádió, narkó, kefélni.
– Vissza akarsz menni a városba?
– Igen, üzemvezető úr.
Volt valami a kölyökben, ami felkeltette Rice rokonszenvét. A lelkesedése,
a csillogó szeme. És hát persze ő volt minden idők egyik legnagyobb
zeneszerzője.
– Hagyd az uramozást – dünnyögte. – Hol lehet errefelé szórakozni?

Sutherland kezdetben azt akarta, Rice ne is vegyen részt a megbeszélésen –

de hát Rice volt a társaság időfizikai szakértője, és Jefferson kínos kérdéseket
tett fel az amerikai személyzetnek az időlyukakról és a párhuzamos
világokról.
Ricet-t a maga részéről feldobta, hogy találkozhat Thomas Jeffersonnal, az
Egyesült Államok elnökével. Washingtonért sosem rajongott, és örült, hogy az
öreg szabadkőműves kapcsolatai miatt visszautasította, hogy tagja legyen a
társaság „istentelen” vezetőségének.
Rice izgett-mozgott dupla kötésű Dacron ruhájában. Ő meg Sutherland a
Hohensalzburg-kastély frissen légkondicionált tanácstermében várakoztak.
– Már el is felejtettem, milyen zsíros tapintásúak ezek a kezeslábasok –
mondta.
– Legalább azt az istenverte kalapot nem vette ma fel – fanyalgott
Sutherland.
Késett az amerikai VTOL járat, a nő állandóan az óráját nézegette.
– A háromszarvú kalapom? – kérdezte Rice. – Magának nem tetszik?
– Az isten szerelmére, az szabadkőműves-kalap. Az antimodern reakció
jelképe. – A Szabadkőműves Felszabadítási Front Sutherland egyik
lidércnyomása volt. Ez a helyi politikai-vallásos csoport végrehajtott már
néhány eredménytelen támadást a vezetők ellen.
– Szűnjön már meg, Sutherland, jó? A kalapot Mozart egyik rajongójától
kaptam. Valami Theresa-Maria-Angelától, vagy hogy hívják. Lecsúszott
arisztokrata. Mind együtt lógnak ebben a belvárosi zenés kocsmában.
Egyszerűen tetszik.
– Mozart? Szóval vele haverkodott? Nem gondolja, hogy békén kéne
hagynunk? Azok után, amit elkövettünk ellene?
– Egy frászt – mondta Rice. – Jogom van hozzá. Két évet dolgoztam az
üzem beindításán, miközben maga Robespierre-rel és Thomas Paine-nel
szórakozott. Egy kicsit kirúgunk Wolfganggal a hámból, és maga rögtön
nekem esik. És mi van Parkerrel? Még nem hallottam, hogy azért morgott
volna, mert Parker minden este rock and rollt ad az éjszakai műsorában. A
városban minden olcsó tranzisztoros rádió azt üvölti.
– Ő a propagandista tiszt. Higgye el, leállítanám, ha tudnám, de remek
kapcsolatai vannak odahaza a Valós Időben. – Sutherland megdörzsölte az
arcát. – Hagyjuk abba, jó? Csak próbáljon meg udvarias lenni Jefferson
elnökhöz. Nehéz időszak áll mögötte.
Bejött Sutherland titkárnője, egy volt Habsburg-udvarhölgy, és bejelentette,
hogy a gép megérkezett. Jefferson mérgesen félretolta a lányt, és maga is
belépett. Helybeli létére magas volt, a haja lángvörös, és Rice még sosem
látott ilyen ravasz pillantást.
– Üljön le, elnök úr – intett Sutherland az asztal távoli vége felé. – Kávét
vagy teát parancsol?
– Talán egy kis madeira bort – felelte mogorván az érkező.
Sutherland bólintott a titkárnőnek, aki értetlenül bámult, aztán elsietett.
– Milyen volt a repülés? – kérdezte Sutherland.
– A gépeik igazán hatásosak – mondta Jefferson –, mint azt maga is tudja. –
Rice észrevette, hogy Jefferson keze remeg: nem jól viselte a repülést. –
Szeretném, ha a politikai érzékenységük ugyanilyen fejlett volna.
– Tudja, hogy munkaadóim nevében nem nyilatkozhatom – felelte
Sutherland. – És azt, hogy én személy szerint sajnálom, hogy működésünknek
káros következményei is vannak. Florida mindannyiunknak hiányozni fog.
Rice bosszankodva hajolt előre.
– Ugye, nem azért jött ide, hogy az érzékenységekről beszéljünk?
– A szabadság, uram... a szabadság került veszélybe. – A titkárnő visszatért
egy pókhálós sherrys üveggel és néhány áttetsző műanyag pohárral. Jefferson
töltött magának, de leejtette: ismét tisztán látszott, hogy remeg a keze. Aztán
arcába lassan visszatért a szín. – Amikor egyesítettük erőinket, tettek bizonyos
ígéreteket. Garantálták a szabadságunkat, egyenlőségünket, és hogy a saját
módunkon kereshetjük a boldogulást. Ehelyett mindenütt a maguk gépei
vesznek körül, olcsó gyári termékeik csábítják el országunk népét,
ásványkincseink és műtrágyáink eltűnnek a maguk erődjeiben, és soha többet
nem látjuk őket! – Jefferson az utolsó mondatnál felpattant.
Sutherland igyekezett beleolvadni a székébe.
– A közös érdekek azt kívánják, hogy... izé, bizonyos alkalmazkodási
periódust...
– Ugyan, Tom – vágott közbe Rice. – Nem egyesítettük erőinket, ez csak
sóder. Kirúgtuk az angolokat, magát meg hatalomra juttattuk, és maga is ezt
akarta. Ha olajért fúrunk és elviszünk pár festményt, annak semmi köze a
maguk átkozott szabadságához. Egyszerűen nem törődünk vele. Csináljon,
amit akar, csak ne álljon az utunkba, oké? Ha azt akartuk volna, hogy folyton
visszapofázzanak nekünk, az átkozott angolokat hagytuk volna uralmon.
Jefferson leült. Sutherland szelíden töltött neki még egy pohárral, amit az
elnök azonnal fel is hajtott.
– Nem értem magukat. Azt állítják, a jövőből jöttek, és mégis úgy
viselkednek, mint akik el akarják pusztítani a saját múltjukat.
– Szó sincs róla – mondta Rice. – A történelem olyan, mint egy fa, világos?
Ha az ember visszamegy és belekutyul a múltba, a törzsből kiágazik egy újabb
történelmi fejlődés. Nos, a mi világunk csak az egyik ilyen ág.
– Tehát – mondta Jefferson – ez a világ... az én világom nem vezet el a
maguk jövőjébe..
– Stimmel.
– Tehát maguk itt szabadon rabolhatnak és erőszakoskodhatnak, míg a saját
világuk érintetlen, és biztonságban van! – Jefferson újra felpattant. – Ez a
gondolat hihetetlenül szörnyű, elviselhetetlen! Hogy vállalhatnak részt
ilyenfajta zsarnokságban? Hát nincsenek emberi érzéseik?
– Az isten szerelmére, hát persze, hogy vannak – mondta Rice. – Mi van a
rádiókkal, újságokkal és gyógyszerekkel, amit szétosztunk? Személy szerint
az a véleményem, ugyancsak nagy pimaszság, hogy idejön a himlőhelyes
képével, a mosatlan ingével, és miközben otthon várja a sok rabszolga,
előadást tart nekünk az emberiességről.
– Rice! – szólt közbe Sutherland.
Rice farkasszemet nézett Jeffersonnal, aki lassan leült.
– Nézze – mondta Rice szelídebben –, mi sem akarunk ésszerűtlenek lenni.
Lehet, hogy a dolgok nem pont úgy alakultak, ahogy maga tervezte, de hát
ilyen az élet. Mit akar valójában? Kocsikat? Mozit? Telefont?
Születésszabályozást? Csak egy szót kell szólnia, és a magáé.
Jefferson hüvelykujjával nyomogatta a szeme sarkát.
– Szavai semmit sem jelentenek a számomra, uram. Csak... csak haza
akarok térni az otthonomba, Monticellóba. Amilyen gyorsan csak lehet.
– A szokásos migrén, elnök úr? – kérdezte Sutherland. – Ezt magának
készítettem – és az asztalon át egy üvegcse tablettát tolt felé.
 – Mi ez?
– Jobban fogja érezni magát tőle – vonta meg a vállát Sutherland.
Jefferson elment. Rice félig-meddig letolásra számított, de ehelyett
Sutherland azt mondta:
– Úgy látszik, maga nagyon hisz a tervünkben.
– Ugyan, fel a fejjel. Maga túl sok időt töltött ezekkel a politikusokkal.
Higgye el, ez egyszerű kor, egyszerű emberekkel. Igen, Jeffersont kiosztottam
egy kicsit, de majd újra erőre kap. Nyugi!

Mozart az asztalokat szedte le a Hohensalzburg-kastély központi

ebédlőjében. Kifakult farmerében, dzsekijében, tükröző napszemüvegében
Rice-korabeli tizenéves is lehetett volna.
– Wolfgang! – kiáltott rá Rice. – Hogy tetszik az új állás?
Mozart letett egy halom tányért, és rövid hajába törölte a kezét.
– Wolf... hívjon Wolfnak, jó? Tudja, az modernebbül hangzik. Mindent
meg szeretnék köszönni, amit értem tett: a szalagokat, a történelemkönyveket,
ezt az állást... olyan csodálatos itt lenni!
Rice észrevette, hogy az elmúlt három hétben sokat javult a fiú kiejtése.
– Még mindig a városban laksz?
– Igen de már magamban. Eljön ma este?
– Persze – felelte Rice. – Fejezd be a munkát, én meg átöltözöm, és utána
elmehetünk valahová Sacher-tortát enni, jó? Ma este kirúgunk a hámból.
Rice gondosan öltözött, bársonykabátja és térdnadrágja alá finom
acélhálóból szőtt páncélt vett. Zsebét telipakolta apró ajándékokkal, és a hátsó
ajtón át távozott Mozarttal.
A kastély körül megerősítették az őrséget, az eget fényszórók pásztázták.
Rice érezte, hogy valami új feszültség van a városi tömegek önfeledt
mulatozásában.
Mint mindenki az ő korából, ő is toronymagasan emelkedett a helybeliek
fölé; még inkognitóban is gyanúsan feltűnőnek érezte magát.
A sötétségben végre elengedhette magát. A klubot valami fiatal arisztokrata
városi házának földszintjén alakították ki; a kiálló téglák még jelezték, hol
voltak a válaszfalak. A vendégek főleg helybeliek voltak, mindenféle Valós
Időből való öltözékben, amire csak szert tudtak tenni. Rice látott egy kölyköt,
aki krémszínű selyembugyit viselt a fején.
Mozart lépett a színpadra. A menüettes gitárarpeggiók túlsikoltották az
egymásra épülő korálmotívumokat. Az erősítők beleüvöltötték a terembe a
szintetizátor-futamokat, amelyekkel a K-Tel sikerlista egyik számából vettek
át. Az ordítozó közönség konfettivé tépte a klub kézzel festett tapétáját, és
Mozartra szórta.
Mozart török hasissal fűszerezett cigarettát szívott, és a jövőről kérdezgette
Rice-t.
– Hogy az én jövőm? – dünnyögte Rice. – Nem hinnéd el. Hatbillió ember,
és senkinek nem kell dolgoznia, ha nem akar. Minden házban ötszáz csatornás
televízió. Kocsik, helikopterek, olyan ruhák, hogy fennakadna tőlük a szemed.
Sok könnyű szex. Zenét akarsz? Lehet saját stúdiód, méghozzá olyan, hogy
ez, ami most itt van a színpadon, nyavalyás klavikordnak tűnnék mellette.
– Igazán? Bármit megadnék, hogy láthassam. Nem értem, miért hagyta ott.
Rice megvonta a vállát.
– Talán rááldozok tizenöt évet, de mikor visszatérek, mindenből a legjobbat
kapom, amit csak akarok.
– Tizenöt évet?
– Igen. Meg kell értened, hogy működik a kapu. Pillanatnyilag akkora az
átmérője, mint amilyen magas vagy – nem fér el benne más, mint egy
telefonkábel és az olajvezeték. Nagynéha egy-egy, a Valós Időbe küldött
postazsák. Pokoli drága volna megnagyobbítani, hogy emberek és
felszerelések is átmenjenek rajta. Olyan drága, hogy csak kétszer végzik el a
műveletet: a terv kezdetén és végén. Úgyhogy azt hiszem, itt ragadtunk.
Rice élesen felköhögött, és beleivott a pohárba. Az Ottomán birodalomból
származó hasis kioldotta szellemi cipőfűzőit: tessék, mindenfélét elmond
Mozartnak, amitől a srác majd emigrálni akar – és nincs semmilyen átkozott
módszer, amivel Zöld Kártyát szerezhetne neki. Hiszen milliók, ha nem,
billiók vannak, akik szeretnének eljutni a jövőbe, legalábbis ha a többi tervet
is számításba vesszük, mint a Római Birodalom és az Új-Egyiptomi
Királyság.
– De tényleg örülök, hogy itt vagyok – mondta. – Ez olyan... mintha a
történelem kártyáit keverném. Sosem tudom, mi fog legközelebb történni.
Továbbadta a cigit Mozart egyik rajongójának, valami Antóniának. –
Nagyszerű ebben a korban élni. Gondolj csak önmagádra. Minden jól megy,
nem? – Hirtelen elragadta az őszinteség. Áthajolt az asztalon. – Úgy értem:
ugye, tényleg oké a dolog? Nem utáltok minket, mert szétziláltuk a
világotokat, vagy valami hasonló?
– Tréfálsz? Hiszen Salzburg hőse ül velem szemben. Sőt a ti Mr. Parkeretek
fel akarja venni a ma esti műsoromat. Hamarosan egész Európa ismerni fog! –
Valaki németül kiabált át Mozartnak a klub túlsó végéből. Mozart felnézett és
egy rejtélyes kézmozdulatot tett. – Nyugi, haver. – Visszafordult Rice-hez. –
Láthatod, hogy jól vagyok.
– Sutherland aggódik. Például azok miatt a szimfóniák miatt, amiket sose
fogsz megírni.
 – Baromság! Nem akarok szimfóniákat írni: akármikor meghallgathatom
őket. Ki ez a Sutherland? A csajod?
– Nem, a helybeliekre bukik, Dantonra, Robespierrere, hasonlókra. És te?
Neked van valakid?
– Senki különös. Gyermekkorom óta legalábbis.
– Tényleg?
– Tudod, amikor hat éves voltam, eljutottam Mária Terézia udvarába. Sokat
játszottam a lányával, Mária Antóniával. Mostanában Mária Antónia francia
királyné. Korának leggyönyörűbb lánya volt. Kettősöket játszottunk, és arról
ábrándoztunk, hogy összeházasodunk... de elment Franciaországba azzal a
disznó Lajossal.
– Az istenit – mondta Rice. – Ez tényleg döbbenetes. Tudod, ott, ahonnan
én jöttem, valóságos legendává lett. A francia forradalom alatt lefejezték, mert
túl sokat mulatozott.
– Nem!
– Ez a mi francia forradalmunk volt – mondta Rice. – A tiétek sokkal
kevésbé véres.
– Ha annyira érdekel, menj és látogasd meg. Ennyivel igazán tartozik
neked, amiért megmentetted az életét.
Mielőtt Rice válaszolhatott volna, Parker jött oda az asztalukhoz, volt
udvarhölgyek társaságában, akik lastexselyem nadrágot és fényes, testhez álló,
váll nélküli felsőrészt viseltek.
– Hé, Rice – kiáltott az ünnepélyesen anakronisztikus Parker. Fényesen
csillogó trikó és bőrfarmer volt rajta. – Hol szerezted ezt az ósdi szerelést?
Gyere, bulizzunk!
Rice csendben figyelte, hogy a lányok az asztal köré gyűltek és fogukkal
húzták ki a dugót egy rekesznyi pezsgőből. Parker alacsony volt, kövér és
undorító: szeretői szívesen megfojtották volna egy kanál vízben, hogy a tiszta
lepedői közt alhassanak és turkálhassanak a gyógyszeres szekrényében.
– Nem, köszönöm – felet Rice, és kiszabadította magát a sok mérföldnyi
vezetékből, amely Parker felvevőkészülékeihez tartozott.
Mária Antónia képe megragadta, nem tudott szabadulni tőle.

Rice meztelenül ült a baldachinos ágy szélén, és megmegborzongott a

légkondicionált levegőben. A kiugró ablak kicsit homályos, tizennyolcadik
századi üvegén át látta a dús, zöld tájat, melyben itt-ott apró kis vízesések
csobogtak.
Volt arisztokraták kék farmervászon overalba öltözött csapata egy unott
paraszt őr felügyelete alatt gyomlálta a kertet. Az őr tetőtől talpig terepszínbe
volt öltözve, csak a sapkáján virított háromszínű kokárda. Gumit rágott és
olcsó, műanyag géppuskája szíjával játszadozott. Kis Trianon kertjei –
akárcsak egész Versailles – olyan kincseknek számítottak, melyeket érdemes
megóvni. Mivel túl nagyok voltak ahhoz, hogy átgyömöszöljék őket az
időkapun, nemzeti tulajdonnak nyilvánították valamennyit.
Mária Antónia a rózsaszín szaténtakarón hevert könnyű, fekete csipke
alsóneműben, és a Vouge egyik számát lapozgatta. A terem falát Boucher
festményei borították, sok hektárnyi hetyke, selymes hátsó, rózsaszín comb,
sokat tapasztalt, csücsörítő ajak. Rice kicsit elkábult, ahogy a díványon
cicásan elnyújtózkodó Louise O'Murphy portréjáról Tónia karcsú, krémszínű
hátára és combjára pillantott. Mélyen, kimerültén sóhajtott.
– Ejha – mondta –, az a fickó igazán tudott festeni!
Tónia letört egy darab Hershey csokit és a lapra mutatott.
– Ilyen bőrbikinit akarok – mondta. – Mindig, amikor kislány vagyok, az
átkozott anyám rámadta az átkozott midért. Azt gondolta, a hogyishívjákom,
az izé... lapockám túl kiáll.
Rice hátradőlt a combjára, és bátorítóan megveregette a fenekét.
Csodálatosan ostobának érezte magát; másfél heti megszállott érzékiség
ujjongó állatot csinált belőle.
– Felejtsd el az anyád, bébi. Most velem vagy. Ha te kéred azt az átkozott
bőrbikinit, én megszerzem neked.
Tónia lenyalta az ujja hegyéről a csokoládét.
– Holnap elmegyünk a kunyhóba, oké, haver? Felöltözünk, mint a
parasztok, és szeretkezünk sövény alatt, mint nemes vademberek.
Rice habozott. Egy hétvégére kapott eltávozást Párizsba, és már másfél
hete volt itt; a biztonságiak nyilván keresik már. A pokolba velük.
– Pompás – mondta. – Telefonálok hideg ebédcsomagért. Libamáj és
szarvasgomba, esetleg egy kis teknőc...
– Modern ételt akarok – húzta a száját Tónia. – Pizzát és hamburgert és
grillcsirkét. – Amikor Rice megvonta a vállát, a nyakába borult. – Szeretsz,
Rice?
– Hogy szeretlek-e? Bébi, még rád gondolni is szeretek! – Rice
belerészegedett az elszabadult történelembe, amely úgy száguldott vele, mint
valami nagy, képzeletbeli motor. Amikor eszébe jutott Párizs, ahol
süteményesboltokat nyitottak ott, ahol guillotine-ok állhatták volna, a hatéves
Napóleon, aki Korzikán rágózik, úgy érezte, ő Mihály arkangyal
kokainmámorban.
Tudta, hogy a megalománia szakmai ártalom. De hamarosan visszatér a
munkába. Már csak néhány nap...
Megszólalt a telefon. Rice belebújt egy plüss házikabátba, amely azelőtt
XVI. Lajos tulajdonát képezte. Lajos nem bánná: már rég boldogan elvált
lakatos Nizzában.
A telefon apró képernyőjén Mozart arca jelent meg.
– Hé, haver, hol vagy?
– Franciaországban – mondta Rice pontatlanul. – Mi van?
– Baj, haver. Sutherland begolyózott, és lenyugtatózták. Téged is
beleszámítva legalább hat kulcsember eltűnt.
Mozart kiejtése már csak árnyalatnyira volt idegenes.
– Én nem tűntem el. Pár nap múlva visszajövök. Hányan is vagyunk Észak-
Európában? Harmincan? Ha a teljesítmény zavar...
– Franc egye meg a teljesítményeket. Komoly baj van. Felkelések. A
komancsok balhéznak a texasi fúrótornyoknál. Munkássztrájkok Londonban
és Bécsben. A Valós Időben begurultak. Arról beszélnek, hogy visszahívnak
minket.
– Mi? – Rice kezdett megijedni.
– Igen. Tegnap jött a hír a vonalon. Azt mondják, hagytátok elkutyulódni
ezt az akciót. Túl sok a fertőzés, haverkodás. Sutherland sok bajt okozott a
helybeliek között, mielőtt leleplezték. Ő szervezte a szabadkőműveseket
valami passzív ellenállásra... és még isten tudja, mire.
– A fene. – A nyomorult politikusok már megint elcseszték. Nem elég,
hogy majd beleszakadt a munkába, amíg felállította az üzemet, és megindult a
szállítás, most még Sutherland után is neki kell rendet csinálnia. Rice
Mozartra meredt.
– Apropó, haverkodás, mi ez a sok mi? Hogy jössz te ahhoz, hogy csak úgy
felhívj?
– Segíteni akarok. – Mozart elsápadt. – Most a Kommunikációs Osztályon
dolgozom.
– Ahhoz Zöld Kártya kell. Hol a pokolban szerezted?
– Figyelj, haver... izé, mennem kell. Gyere vissza, jó? Szükségünk van rád.
– Mozart Rice háta mögé nézett, és megvillant a szeme. – Ha akarod,
magaddal hozhatod az időnyuszikádat. De siess.
– Én... a francba is, rendben – felelte Rice.

Rice légpárnása nyolcvan kilométeres sebességgel haladt, a mélyen

barázdált út csak út porzott alatta. A bajor határ közelében jártak. A ragyogó
zöld rétek felett az Alpok csúcsai meredtek az égre. A távolban apró, festői
tanyaházak és megolvadt hó, tiszta, csobogó patakok.
Épp most vesztek először össze. Tónia Zöld Kártyát kért, és Rice
megmondta neki, hogy nem tud szerezni. Helyette felajánlott neki egy Szürke
Kártyát, amivel átmehet az egyik idővilágból a másikba, de a Valós Időbe
nem. Tudta, hogyha az üzemet lezárják, őt is visszahívhatják, és magával
akarta vinni Tóniát. Tisztességesen akart bánni vele – csak nem hagyhatja ott
egy olyan világban, ahol nincs Hershey csoki és Vouge. De a nő nem harapott
rá. Néhány kilométernyi súlyos csend után izegni-mozogni kezdett.
– Pisilnem kell – mondta. – Állj meg azoknál az átkozott fáknál.
– Oké – mondta Rice –, oké.
Leállították a légcsavarokat és megálltak. Csorda legelészett a közelben, a
tehenek nyakában kolomp, de az út elhagyatott volt.
Rice kiszállt, nyújtózkodott és figyelte, hogy mászik át Tónia a
léckerítésen, és indul egy facsoport felé.
– Hé, mit akarsz? – kiáltott rá. – Senki sincs a közelben. Gyerünk!
Az árokból egy tucat férfi pattant fel, és rátámadtak. Egy pillanat alatt
körülvették és ráfogták a kováspisztolyukat. Háromszarvú kalapot, parókát és
csipkés kézelőjű útonállókabátot viseltek. Fekete álarc volt rajtuk.
– Mi az isten ez? – kérdezte Rice döbbenten. – Maszkabál?
A vezetőjük levette az álarcát és gúnyosan meghajolt. Csinos, németes arca
púderozva volt, szája kifestve.
– Axel Ferson gróf vagyok, szolgálatára, uram.
Rice ismerte ezt a nevet; Ferson a forradalom előtt Tónia szeretője volt.
– Nézze, gróf, talán izgatott egy kicsit Tónia miatt, de biztosan meg tudunk
egyezni. Nem szeretne mondjuk egy színes televíziót?
– Kíméljen meg a sértéseitől, uram! – dörögte Ferson. – Nem piszkítanám
be a kezem azzal a kollaboráns tehénnel. A Szabadkőműves Felszabadítási
Fronttal áll szemben!
– Jézusom – suttogta Rice. – Komolyan beszél? Ezekkel a
játékpisztolyokkal akar belevágni a dologba?
– Tisztában vagyunk fegyvereik nagyobb hatékonyságával, uram. Ezért is
ejtettük túszul. – Ferson németül utasította a többieket, akik összekötötték
Rice kezét, és odaterelték egy lovaskocsi hátuljához, mely az erdőből bukkant
elő.
– Nem vihetnénk el legalább az autót? – kérdezte Rice. Ahogy visszanézett,
látta, hogy Tónia kétségbeesetten ül az út szélén a légjáró mellett.
– Megvetjük a maguk gépeit – mondta Ferson. – Ezek is csak az
istentelenségüket bizonyítják. Hamarosan visszakergetjük magukat a pokolba,
ahonnan jöttek.
– Mivel? Nyírfaseprűvel? – Rice felült a szekéren és igyekezett nem
tudomást venni a rothadó széna és trágya bűzéről. – Ne higgye, hogy
kedvességünk a gyengeségünk jele. Ha átküldik a kapun a Szürke Kártyás
Hadsereget, annyi sem marad magukból, amivel egy hamutartót meg lehet
tölteni.
– Felkészültünk az áldozatokra! Minden nap ezrek csatlakoznak az egész
világot átfogó mozgalmunkhoz, s gyűlnek az Isten Szemével díszített zászlók
alá. Visszaszerezzük a sorsunkat! A sorsunkat, amit maguk loptak el tőlünk!
– A sorsukat? – Rice megdöbbent. – Figyeljen, gróf! Hallott maga valaha
is a guillotine-ról?
– Nem akarok többet hallani a gépeiről... Tömd be a száját! – intett a
szolgának Ferson.

Rice-t egy tanyára vitték Salzburg mellett. Tizenöt csonttörő órát töltött a
szekéren, és egész idő alatt csak Tónia árulására tudott gondolni. Vajon akkor
is csapdába csalta volna, ha megígéri neki a Zöld Kártyát? Ez volt az egyetlen,
amire vágyott... de hát hogy szerezhetnék meg neki a szabadkőművesek?
Rice őrei nyugtalanul jártak fel-alá az ablak előtt, csizmáik csikorogtak a
lazán összeszegezett fapadlón. Annyit emlegették Salzburgot, hogy Rice
rájött: valamiféle támadás folyik a város ellen.
Senki sem jelentkezett, hogy Rice kiszabadításáról tárgyaljon, és a
szabadkőművesek kezdtek idegeskedni. Rice biztos volt benne, hogy ki tudná
őket józanítani, ha valahogy elrághatná a szájpecket.
Távoli dörgést hallott, mely lassan erősödött. Négy férfi kirohant, egyetlen
őrt hagytak a nyitott ajtó előtt. Rice vonaglott a kötelékeiben, és megpróbált
felülni.
Hirtelen nehézgéppuskatűz tépte szilánkokra a famennyezetet. A ház előtt
gránátok fütyültek, kitörtek az ablakok, sűrű fekete füst borított el mindent.
Egy fuldokló szabadkőműves Rice-re fogta a kováspuskáját, de mielőtt
meghúzhatta volna a ravaszt, gépfegyvertűz taszította a falnak.
A szobába alacsony, széles vállú, tüzérségi zubbonyos, bőrnadrágos férfi
lépett be peckesen. Füstös arcáról levette a védőszemüveget, és Rice
megpillantotta ferde szemeit. A jövevény vállára két, zsírosán csillogó copf
lógott le. Egyik karjában M16-ost szorongatott, az övén két sor kézigránát.
– Rendben – morogta – ez volt az utolsó. – Kitépte a pecket Rice szájából.
Izzadtság, füst és rosszul kikészített bőr szaga áradt belőle. – Maga Rice?
Rice csak bólintott, és levegőért kapkodott.
Megmentője felrántotta, és elvágta kötelékeit.
– Jebe Noyon vagyok. Időközi Hadsereg. – Kumisszal teli bőrkulacsot
nyomott Rice markába, aki majdnem elhányta magát a szagtól. – Igyék! –
erősködött Jebe. – Kumisz. Jót fog tenni. Igyék! Jebe Noyon parancsolja, hogy
igyék!
Rice magába erőltetett egy kortyot. A nyelve majd leégett, kis híján
megfulladt.
– Maguk a Szürke Kártyások? – kérdezte nagy nehezen.
– Szürke Kártyás Hadsereg, igen – mondta Jebe. – Minden idők és helyek
legátkozottabb harcosai. Itt csak öt őr, mind megöltem. Én, Jebe Noyon,
voltam főgenérálisa Dzsingisz kán, akit egész világ rettegett, oké, haver? –
Nagy, szomorú szemmel bámult Rice-ra. – Maga nem hallott rólam.
– Sajnálom, Jebe, nem.
– Lovam lába nyomán elszenesedett a föld.
– Biztos úgy volt, haver.
– Szálljon föl mögém – Jebe az ajtóhoz vonszolta Rice-t. – Majd meglátja,
a föld elszenesedik a Harley-m kereke nyomán, oké, haver?

A Salzburg fölötti dombról lenéztek a megvadult anakronizmusra.

A lábszárvédős-mellényes helybeli katonák véres halmokban hevertek a
finomító kapuinál. Egy másik zászlóalj alakzatban, lövésre készen tartott
muskétákkal közeledett.
Egy maroknyi hun és tatár, akiket a kapunál vetettek be, narancsszín
nyomjelzőkkel tüzelt rájuk és figyelte, hogy szóródnak szét a túlélők.
Jebe Noyon boldogan felnevetett.
– Ez olyan, mint Kambaluk ostroma! Csak nem rakjuk halmokba a levágott
fejeket, sőt még a füleket sem vágjuk le, haver: most már civilizáltak vagyunk,
oké? Később talán hívjuk az izé, vietnami gerillákat meg légilovasokat,
napalmot az átkozott fattyaknak, jó sokat, haver.
– Nem lehet, Jebe – mondta Rice. – Szegény kurafiaknak semmi esélyük.
Nem irthatod ki őket az utolsó szálig.
– Néha elfelejtem, oké – vonta meg Jebe a vállát. – Mindig meg akarom
hódítani a világot. – Berúgta a motort és vicsorgott.
Leszáguldottunk a dombon, Rice belekapaszkodott a tatár bűzlő
dzsekijébe. Jebe az ellenségen vezette le feszültségét: csúcssebességgel
száguldott az utcákon, és szándékosan elütött egy csoport Brunswick-
gránátost. Rice-nak csak a pánik adott elég erőt, hogy le ne zuhanjon,
miközben a lábak és torzók összemorzsolódtak a kerekek alatt.
Jebe a komplexum kapuján belül állt meg. Azonnal körülvette őket a
töltényöves, terepruhás tatárok makogó hordája. Rice átfurakodott rajtuk. Fájt
a veséje.
A Hohensalzburg-kastély körül ionsugárzás szennyezte az eget. Kezdték a
kaput feltölteni maximális energiára; kocsik érkeztek tele Szürke
Kártyásokkal, aztán műtrágyákkal és ékszerekkel megrakodva mentek vissza.
Rice a puskaropogáson keresztül is hallotta a VTOL repülők zúgását:
Afrikából és az Egyesült Államokból hozták a kitelepítetteket. Páncélinges,
hordozható rakétákkal felszerelt római századosok terelték a Valós Időből jött
személyzetet a kapuhoz vezető alagutakba. Mozart is ott volt a tömegben,
lelkesen integetett Ricenak.
– Kivonulunk, haver! Klassz, mi? Vissza a Valós Időbe.
Rice felnézett a szivattyútornyokra, a hűtőkre, a katalizátoros krakkoló
egységekre.
– Átkozottul nagy kár – mondta. – A sok munka most mind semmivé lett.
– Túl sok embert veszítünk. Felejtsd el. Még sok tizennyolcadik század
van.
Az őrök, akik a kinti tömeget tartották kordában, hirtelen félreugrottak,
amikor Rice légjárója beszáguldott a kapun. Egy fél tucat szabadkőműves
fanatikus még mindig ott lógott az ajtókon és a szélvédőn. Jebe tatárjai
lerángatták és lebaltázták őket, míg a római lángszórós egység tűzzel
árasztotta el a kaput.
A kocsiból Mária Antónia ugrott ki. Jebe meg akarta ragadni, de a ruha ujja
a kezében maradt. Tónia észrevette Mozartot, és felé rohant, Jebe lépésnyire a
sarkában.
– Wolf, te kurafi! – kiabált a nő. – Képes lennél itt hagyni? Mi van az
ígéreteiddel, te szarházi, te disznó kutya!
Mozart levette tükröző szemüvegét, és Rice-hoz fordult.
– Ki ez a bőr?
– A zöld kártya, Wolf. Azt mondtad, ha eladom Rice-t a
szabadkőműveseknek, te szerzel nekem kártyát. – Elhallgatott, hogy levegőt
vegyen. Jebe megragadta az egyik karját. Amikor a nő felé fordult, úgy állon
csapta, hogy lerogyott a betonra.
A tatár izzó pillantást vetett Mozartra.
– Szóval te! Te voltál az áruló? – Egy támadó kobra sebességével kapta elő
géppisztolyát, és a csövét Mozart orra alá dugta. – Ha az én hangszerem kezd
rock and rollt járni, belőled csak két fül marad, haver.
Az udvaron egyetlen lövés csattant. Jebe hátraránduló fejel rogyott össze.
Rice jobbra perdült. A raktár ajtajában Parker, a DJ állt. Egy Walther PPK
volt a kezében.
– Nyugi, Rice – mondta. – Csak egy zsoldos volt, pótolható.
– De megölted!
– És akkor mi van? – mondta Parker és egyik karját Mozart törékeny
vállára tette. – Ő az én emberem. Egy hónappal ezelőtt továbbítottam a
vonalon néhány új dallamát. És tudod, mi történt? A. Kölyök ötödik a
slágerlistán. Ötödik! – Parker övébe csúsztatta a pisztolyát. – Egyetlen
golyóval, ba'meg.
 – Te adtad neki a Zöld Kártyát?
– Nem – mondta Mozart –, Sutherland.
– Mit csináltál vele?
– Semmit! Esküszöm, haver... illetve hát... talán egy kicsit megjátszottam,
amit elvárt, a megtört embert, tudod, akitől ellopták a zenéjét, az egész lelkét.
– Mozart a szemét forgatta. – Adott nekem egy Zöld Kártyát, de úgy látszik,
ez sem volt elég, nem tudta leküzdeni a bűnbánatát. A többit tudod.
– És amikor lebukott, féltél, hogy nem fogunk kivonulni. Úgyhogy
elhatároztad, engem is belerángatsz. Rávetted Tóniát, hogy adjon el a
szabadkőműveseknek. A te műved volt!
Tónia halkan felnyögött, mikor a nevét hallotta. Rice-t nem zavarták a kék
foltok, a piszok, a szakadások leopárdbőr farmerén: még mindig ő volt a
legragyogóbb teremtés, akit valaha látott.
Mozart megvonta a vállát.
– Valaha én is szabadkőműves voltam. Nézd, haver, egyáltalán nem menők.
Úgy értem, én csak pár célzást ejtettem el, és nézd meg, mi lett belőle. –
Könnyedén a vérfürdő felé intett. – Tudtam, hogy valahogy meg fogsz tőlük
szabadulni.
– De hát az embereket nem lehet így használni!
– Egy frászt, Rice! Hisz te is folyton ezt csinálod. Szükségem volt erre a
támadásra, hogy a Valós Idő visszahívjon minket. Az isten szerelmére, csak
nem várhatok tizenöt évet, hogy feljussak a vonalon! A történelem azt mondja,
hogy tizenöt év múlva halott leszek! Nem akarok ezen a nyomortanyán
meghalni! Kocsit akarok és egy olyan stúdiót!
– Felejtsd el – vágott közbe Rice –, ha meghallják a Valós Időben, hogy
milyen balhét kavartál itt...
Parker felnevetett.
– Nyugi, Rice. Itt most a slágerlistáról van szó, nem valami vacak kis
finomítóról. – Védelmezőn fogta meg Mozart karját. – Figyelj, Wolf bébi!
Gyerünk az alagútba, van nálam pár szerződés, amit aláírsz, aztán miénk a
jövő.
A nap leszállt, de az eget vörösre festette az elöltöltős ágyuk tüze. A várost
lőtték. Rice egy pillanatig döbbenten állt, amikor látta, hogy az ágyúgolyók
nem tesznek kárt a tartályokban, aztán megrázta a fejét: Salzburgnak
mindenképp befellegzett.
A vállára emelte Tóniát, és futni kezdett vele a biztonságos alagút felé.