Gátlástalanul

Eckhart Tolle, akit korunk egyik megvilágosodott tanítójának tartanak egyik művében a
az ember jelenlegi, általánosan érvényes tudatállapotát, egyszerűen ‘öröklött
diszfunkciónak’ nevezi. Nem magát a tudatot, nem annak tiszta formáját, hanem azt a
működési módot, ahogyan jelen állapotában működik. Jobban szólva ahogyan nem-
működik, magát a működészavart.

Gondolataival teljes egyetértésben, és önnön világlátásom tükrében, magam sem

mondhatok mást, minthogy az általános emberi tudatműködés bizony gátol a világ teljes
megismerésében, a valóság totális felfogásában. Ennek a működésnek szinte egyetlen
feladata, hogy korlátozza megismerő-készségünk és elfátyolozza előlünk a valóság
teljességét. Régi-új felismerés ez, amelyet időtlen idők óta hirdetnek keleti bölcseleti
rendszerek, misztikus és ezoterikus tanítások: hogy bizony szemeink látása elől a végső
valóságot sűrű homály fedi, és a felébredésre törekvő ember meg kell, hogy tisztuljon
ahhoz, hogy lelki szemei ismét tisztán lássanak. A megtisztulás folyamatát a görögök a
katarzisz szóval illették, míg a megtisztulás folyamából születő eszmélést
phronészisznek. És valóban, a szellemi tisztánlátás katartikus élménye, olyan minőségű
észlelethez vezet, amely a korábbi, erősen lefojtott, gátolt megismeréshez képest, tiszta
éberség, valódi álomból ébredés.

Az általános emberi tudatműködés világa, a gátlás világa, a kollektív téveszmék

birodalma. Furcsa mód, míg a legtöbb ember egyéni álmában pont hogy gátlásaitól
szabadulva, bármit elképzelhet, és el is képzel, pl. repül, víz alatt jár-kel, térben és időben
utazik ide-oda, élete múltbéli eseményeit éli újra, lehetséges jövőképeket él át, addig az
‘ébrenlét’ álomvilágában a kollektív elvárásoknak megfelelni vágyva csak azt képzeli
lehetségesnek és valósnak, ami konvencionálisan elfogadott, társadalmilag érvényesített.
Eredetileg korlátlan és határtalan tudatműködését, illedelmes keretek közé szorítja, és
csak azt lát, hal, szagol, ízlel, tapint, és mindenek előtt azt gondol, amit ‘szabad’, amit
‘lehet’. Esetleges többlet-észleleteit gyorsan megtanulja kiküszöbölni, figyelmen kívül
hagyni, hiszen az általa esetleg észlelt dolgok, aurák, erőterek, fejében megszólaló
hangok, ‘nincsenek’. Minden egyes ‘ember’, emberré válása folyamatában, ‘személyiség-
fejlődésének’ kibontakozása során, gyakorlatilag nem tesz mást, mint magára veszi az
emberiség kollektív hallucinációinak tömkeleg bilincsét, és mértéktelen gátat épít
megismerése torlaszaként tudata és felfogóképessége elé. Megtanulja magát
beazonosítani azzal a téridőbeli egyszerű formával, ami nagyjából a biológiai test, majd a
test érzékszervei által közvetített érzéki benyomások halmazaival, majd az ezekre adott
érzelmi reakciókkal, ezeknek történéseivel, emlékeivel. Két-három évesen kiforrott
formában többé-kevésbé megszületik benne, az ‘én’, az ego, ami azután a társadalmi
elvárások tükrében valamilyenné válik. Ez az ‘én’ ilyen vagy olyan lesz, ezt szereti azt
meg nem, a magáravett tulajdonságok tükrében. Ezen folyamat és a kollektív téveszme
végstádiumában megszületik egy végtelenül gátlásos, lehatárolt és korlátozott
személyiség, aki hosszú-távon saját gátlásainak béklyójától fuldokol. A kínkeservesen
világra jött ‘én’, a groteszk emberi torzó, maga a fátyol, amely a tudati tisztánlátást
homályosítja.
A platóni filozófiában, ami még nem volt a modern értelembe véve ennyire
pszichologizáló, a fátylat, a szellemi felébredés gátját, maga az emberi test jelentette,
illetve az azzal való téves azonosulás. A test halála, egyben a megtisztulás záloga is lett,
amelyet levetkőzve, a lélek végre közelebb kerülhetett az Igazság felismeréséhez. Tágabb
értelemben a szemünket elkendőző fátyol, nem pusztán az emberi test, és az ezáltal
létrehozott tapasztalati valóság, hanem az a tudati kondicionáltság amely számunkra a
Valóságot, pusztán mint tér-időbeli világot láttatja. Pedig a Kant-i filozófia kopernikuszi
fordulata régen szavakba öntötte a felismerést, hogy a tér- és időbeliség nem a világ
‘tulajdonsága’, hanem magának az embernek a szemléleti formája. A Valóság nem térben
és időben létezik, hanem mi magunk ‘létezünk’ térben és időben. A világ számunkra, az
emberek számára ilyen. Más megismerési módokra egyáltalán nem jellemző a
téridőbeliség, és elég ha pusztán az egyéni álmodás élményvilágára gondolunk, hogy
tudjuk, az álombéli tapasztalat világa egészen más ‘fizikai törvények’ szerint működik. A
világ tapasztalatfüggő. A Valóság pedig, készséges határtalanságában, kész a tudati
elvárásoknak megfelelően viselkedni; mint azt például a kvantumfizikai kísérletek
bizonyítják. A szub-atomi részecskék birodalmában, a tér és az idő kész rugalmas
közeggé válni, ahol a hatás-ellenhatás mechanikus ok-okozati törvénye térben és időben
ide-oda, előre-hátra hat.

Az emberi tudat, alapállapotában tiszta, makulátlan és teljes. Ezt a tiszta tudatot hívja a
buddhista filozófia csittának, amíg a tudat tiszta formája be nem szennyeződik, és el nem
kezdődik az ‘én-csinálás’, az ahamkára, ami a szennyezett tudatosság, a puszta
észhasználat, a manasz megjelenéséhez vezet. A keleti ismeretelmélet szerint maga az
éber jelenlét, a vidzsnyána, egyszerre van jelen mindhárom megismerési formában, azaz
maga a tudat több ‘szinten’ észleli a valóságot, csak érzékelése korlátozódik egyetlen
szintre. A köznapi tudati működés, az ahogyan észleleteinket rendezzük, felelős azért,
hogy a világ ‘magasabb’ vagy éppen ‘mélyebb’ aspektusait nem éljük meg aktív
tapasztalatként. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket nem észleljük, csak az, hogy nem
rendezzük őket tapasztalattá. Figyelmen kívül hagyjuk őket. Mert környezetünk
megtaníttatta velünk kiküszöbölésüket, és mert észleletüket legátoljuk. A hétköznapi
tudatosság valójában egyetlen gátló tényező, amely a megismerésünket, és éber
figyelmünket a létezés egy meghatározott síkjára korlátozza. A valóság az, hogy minden
ember folyamatosan megéli a ‘magasabb világok’ jelenlétét, csak nem válik számára
tapasztalattá. A valóság magasabb szinten való megélése minden tudatosság természetes
állapota. Csak a téves ‘én’-képpel való azonosulás, az ego folyamatos önérvényesítési
vágya nyomja el ezt a megélési lehetőséget szinte minden emberben. Az emberi tudat
képes a valóság teljes befogadására, csak a gátlásait kell, hogy levetkőzze!

Sok spirituális törekvő úgy vélekedik, hogy a felébredésre, a megvilágosodásra törekedni

kell. A szellemi tisztánlátás, az eszmélés vagy éberség, olyan állapot amelyet ki kell
művelni. A valóság azonban az, mint azt például a tantrikus tanítások nagyon pontosan
mutatják, hogy a szellemi tisztánlátás képessége minden ember sajátja. Minden ember
eleve megvilágosodott, csak ennek realizációjában megakadályozzák önnön téveszméi,
hamis önazonossága. Mindenekelőtt saját tudati gátlásai, amelyek rabságában él.
A Gátlások feloldása

Sokan sokszor kérdezték már tőlem, hogy ha ők eleve megvilágosodottak, akkor miért
vesz tiszta tudatuk magukra gátló tényezőket (szanszkritül klésákat), miért veszik el
éberségük a kollektív téveszmék birodalmában? Miért nem képesek megélni önnön
megvilágosodottságukat? A válasz bármilyen meglepő, de így hangzik: mert nem
szeretnék. Mert valójában nem a szellemi felébredésre vágynak, hanem egójuk
kiteljesítésének abszolút fokára. Amíg a felébredést úgy képzelik, mint minden emberi
probléma megoldását, mint hátsó kijáratot, addig valójában még mindig az emberi világ
játszószobájában keresgélnek. A tapasztalati világ, a valóság játszótere. A legtöbb ember
azért van itt, hogy játsszon, tanuljon, fejlődjön. Az életétől pontosan azt kapja, ami
fejlődését a legjobban szolgálja, így gátlásai is a legnemesebb célt szolgálják. A tudati
gátlások értelme, hogy a megismerést a valóság egy nagyon szűk területére szorítsák, és
így egy olyan gondot, megoldandó helyzetet hozzanak látótérbe, amelynek megoldása a
legjobban szolgálja az egyén lelki fejlődését. Ha a helyzet megoldódik, a megoldással a
gátló tényezők is feloldódnak, és az egyén tovább léphet egy ‘magasabb’ szintre. Ha a
helyzetet képtelen kezelni, gátlásai egyre fokozódnak, hogy minél intenzívebben
rászorítsák a megfelelő képességek kibontakoztatására, a helyes felismerésre.

Az egyén spirituális fejlődésével egyre több gátlást vetkezik le, megtisztul, és ebben a
lelki katarzisban szellemi látását elhomályosító lepel végleg lehullik. Ez azonban csak
fokozatosan következhet be. A mai átlagos tudatállapotú ember a hirtelen
megvilágosodás okozta hatalmas észlelet-együttesbe egyszerűen beleroppanna, és
megőrülne. A tudat ilyen hirtelen mértékű eszmélés, az ‘énkép’ totális annihilációját, és
ezáltal a legtöbb ember számára az öntudat teljes kihunyását jelentené. Ezért gátlásaink
egyben védenek is bennünket a felébredés folyamatában, hogy el ne siessünk azon
felismerések mellett, amelyek végett ezt a létformát és ezt az életet választottuk. Éljünk
hát gátlásaink adta értelmünkkel, és a jelenünkben adott lehetőségeinkkel, mert pontosan
ez az, amiért itt és most létezünk!

Tarr Bence László