Fortuna Imperatrix Mundi

„Fortúna mellett szép az út,

könnyű sor az élet.
szíve ha érted lángra gyúlt,
rád hoz minden szépet.
Ám ha egyszer másra néz,
mást fog át a karja,
rád tör menten minden vész,
gyűlik baj a bajra.”

Carmina Burana – Fortune Plango Vulnera

Fortuna, a Szerencse női alakban megjelenő istennője, nem kisebb birodalom védelmező
géniuszaként uralkodott a világ felett, mint magának az ókori Rómának. Fortuna Populi
Romani, a Rómaiak Szerencséje. Oltalma alatt, birodalma a műveltség, a társadalmi rend, és
megannyi szabad művészet otthonává, és csak a legmagasabb mértékkel mérhető emberi
kultúra kimeríthetetlen forrásává duzzadt, amely mind a mai napig érezteti hatását. Mindent-
uraló világhatalmának kegyében teljesedhetett ki az a civilizáció, amit ma a Nyugat neve
fémjelez. És noha Róma, védőszentjének változó természetével saját sorsát vonta fejére,
fennállása alatt több értéket teremtett, mint megannyi modern társadalom, melyet a
sziklaszilárdnak hitt racionalizmus talajára emeltek, s amely messzire száműzi a Szerencsét,
Világunk Uralkodónőjét.

A tudományosság rabságában

A mai korban oly divatos szkepticizmus, szigorú rabigába kívánja hajtani az ókori istenségek
talán legnagyobbikának fejét. Az oly nagyon hangoztatott tudományos racionalizmus
egyszerűen tagadja a Szerencse létezését, és a véletlenszerűség szabályainak szűk keretei
között értelmezi azt. Ez az igen ellentmondásos alapvetés önmagában is érdekes, hiszen a szó
legszorosabb értelmében a Valóságban nincsenek véletlenszerűségek, még a tudományos
eszköztárral vizsgálható jelenségek világában sem! Ha elfogadjuk, hogy minden fizikai
állapotváltozás, minden esemény, valaminek az okozataként jön létre, akkor szükségszerűen
valamilyen leírható ok váltotta ki. A jelenségvilág összes eseménye egy végtelen és nagyon
összetett ok-okozati láncolat eredménye: valójában semmi sem ‘véletlenül’ történik, hanem
valamilyen nagyon is kiszámítható eseményláncolat eredményeképpen. A véletlenszerűség
kísérleti modellezésen alapuló vizsgálódások mégis szeretnék kizárni a Szerencsét a
tudomány fogalomtárából, mondván hogy a végtelen nagy számok világában minden jellegű
‘szerencsés’ egybeesés hosszú távon kiegyenlítődik. Ha tehát például dobókockákat dobálok,
és gyakrabban jön ki a hetes szám két kockával, mint az statisztikailag törvényszerűnek
látszik, akkor az csak azért lehet, mert túlságosan kicsi a mintavétel. Ha a dobálást
folytatnám, biztos, hogy helyre állna a véletlenszerűség törvényes rendje, és a statisztikai
eloszlás ‘normális’, elfogadható értéket mutatna. Ha ‘szerencsém’ van, akkor az csak azért
lehet, mert nem dobáltam eléggé sokszor. Pedig a tudományos parapszichológia tárgyköréből
jól ismertek azok a kockadobálásra építő kísérletsorozatok, amelyek bizonyítják a mikro-
pszichokinézis jelenségét: azt, hogy a dobáló tudati elvárásai statisztikailag befolyásolják a
‘véletlenszerű’ eloszlást. Azaz, ha valaki szerencsésnek érzi vagy gondolja magát, és hisz
abban, hogy gyakrabban dob hetest, mint mások, valóban nagyobb számban produkál ilyen
eredményt, mint aki nem hisz benne, vagy pont fordítva, aki balszerencséjében hisz, még
kevesebb hetest dob, mint az statisztikailag indokolt lenne. Tudati elvárásaink döntően
befolyásolják jelenségvilágunk eseményeit!

A szinkronicitás elve

És nem csak a mikro-események világában. Nem csak a véletlenszerű kockadobálás,

pénzfeldobás, kártyalaphúzás világában. Miért van, hogy egyes szerencsés egyedek mindig
találnak parkolóhelyet a legforgalmasabb belvárosi utcák mindegyikén, hogy mindig pont
akkor jön a busz, amikor a megállóhoz érnek, hogy mindig akkor áll el az eső, amikor le kell
szállniuk és nincs náluk esernyő? Mert szerencsés csillagzat alatt születtek – mondjuk, s mert
a Szerencse kegyeltjei. A sorsszerű véletlenszerűségek közti hihetetlen összefüggésekre a
modern tudományos elmék közül elsőként Carl Gustav Jung világított rá, aki a látható vagy
felismerhető ok-okozati összefüggések nélkül létrejövő véletlenszerű egybeeséseket
szinkronicitás-nak nevezte. Ebbe a kategóriába olyan ‘véletlenek’ kerülnek, amelyek
túlságosan jelentőségteljes fordulatot hoznak az események sodrába, és amelyeket nem egy
feltérképezhető ok-okozati láncolat hozott létre. Jung szavaival a szinkronicitás, „akauzális
események véletlenszerű ideiglenes egybeesése”, ami antik kifejezéssel élve annyit tesz:
Szerencse. Hiába a körmönfont tudományos megfogalmazás, a Valóság mezején vannak
események – és ezek rendszerint sorsfordító jelentőséggel bírnak, amelyeket nem a kauzalitás
banális törvénye irányít. Jung sejtelmeiben ezek a kollektív tudattalan kivetülései, és talán
ezzel nem is adott rossz iránymutatást azoknak akik a Szerencséjüket keresik…

A Vak Szerencse

Minden antik vallás, de még a kereszténység és az iszlám is vallja, hogy a világot nem a
puszta véletlenszerűség, nem a Vak Szerencse, hanem valamilyen isteni gondviselés vezeti.
És abban is egyetértenek, hogy a szerencse valamilyen mértékben, ha nem is teljesen
egészben alá van vetve ennek az isteni akaratnak. A VI. századi Boethius, a méltán híres
Vigasztalások című munkájában, kivégzésére várván, joggal veszi számba rossz-szerencséjét,
és noha Róma istennőjének látszólag gonosz aspektusa, a Fortuna Mala érte utol,
kinyilatkoztatja, hogy még a legkegyetlenebb sors, a legnagyobb balszerencse sem más, mint
Isten Akaratának megnyilatkozása. A Szerencse forgandó természete valójában az isteni
gondviselés elkerülhetetlen rendjét teljesíti be, és a Szerencse kerekének látszólag
véletlenszerű és katasztrofális fordulatai az isteni terv részeként pörögnek tovább. A forgandó
szerencse alakulásának az ember nem szabad, hogy ellenálljon, sem változtatnia nem szabad
rajta, mert ezzel az isteni rend sérülhet. Nézetei a Bölcs Salamon szavait idézik: „Láttam
továbbá a nap alatt: nem a gyorsak győznek a futásban és nem a hősök a harcban, így a
kenyeret sem a bölcsek szerzik meg, s a gazdagságot sem az okosak, és nem is a hozzáértőké a
kegy. Sokkal inkább az idő és a sors éri utol őket mind.” (Préd. 9.11) A sorsot pedig a
Szerencse vezérli, akit az antik görögök mint Tüchét, az antik rómaiak mint Fortunát,
elfátyolozott arccal, vagy bekötött szemmel ábrázoltak – hasonlóan a modernkori Justicia
ábrázolásokhoz. Az Igazság istennőjével szemben azonban, Fortuna nem tart a kezében
mérleget. Sokan úgy vélik azért, mert nem látja az igazságot, és mert a szerencse vak, és
vakságában igazságtalan – bekötött szeme kiszámíthatatlanságára, megjósolhatatlanságára
utal. Valójában az Igazság istennőjéhez hasonlóan azért van szemén kötés, hogy Isten
akaratát, a sors parancsát saját látása, látás-módja ne zavarhassa meg. A Szerencse valóban
vak. Hogy Isten láthasson helyette.
Így mindazok akik, valóban sorsukat élik, minden tudományos kétkedés ellenére hisznek
Szerencséjükben. Tudják, hogy életük eseményei, minden változékonyságukkal, egy sokkal
hatalmasabb tervet szolgálnak. Így készek elfogadni a Világ rendjét és a Szerencse örök
bölcsességét, amelyet oly ismerősen olvashatunk középkori Szerencsekerék ábrázolások
lapjain: „Regnabo (Uralkodni fogok), Regno (Uralkodom), Regnavi (Uralkodtam), Sum sine
regno (Már nincs uradalmam)”. A Világ, az Élet, és a Szerencse rendje ez. Az emberi
létforma egy kapu amelyen csak átlépni kell; az ember semmit nem tarthat meg önmagának.
A szerencsés ember élete a másokért levés örök misztériumában oldódik fel, hogy sorsa
valóban boldog lehessen. Uralkodni már nem a világon, csak önmaga világán akar. Akarata,
pedig valójában nem sajátja, hanem az isteni akarat, a valódi értelemben vett providencia,
amely teljes önátadásában a Világ rendjét szolgálja, őrzi, védi. Valójában eredetileg ezt jelenti
a Szerencse-Lovagjának lenni. Még szerencse…

„Árva csónak, árva sors,

hol jutsz boldog révhez?
Fortúnával vándorolsz,
életed majd szép lesz.
Vénusz vár még ezután
kinccsel, fénnyel téged,
és Fortúna oldalán
többé bú nem érhet.

Boldog élet útja vár:

ifjú szívvel járom.
Messze száll el mind a bú:
békességgel várom.
Fortúnával maradok,
utam ő kísérje,
tőle nyerjek pihenést,
boldog sorsot végre.”

Carmina Burana – Estuans Interius

Tarr Bence László

www.tarrbencelaszlo.fw.hu