A bizalmas pénz

„Pénz az, amit a piac annak fogad el.”

(Wikipedia)

A pénz, legyen az a legmodernebb kontextusban megjelenő gazdasági fogalom, vagy a

legarchaikusabb, legősibb anyagi formában megtestesülő kézzelfogható dologi tárgy,
lényegében egy ‘elvonatkoztatás’. Egyik lehetséges meghatározása szerint nem más, mint
‘valaminek’ csereeszközként való használatában való közmegegyezés, amelynek fedezetéről a
közhatalmat gyakorló emberek csoportja dönt. Formája és értéke lehet bármi és bármennyi.
Fedezete pedig talán sosem volt annyira kézzelfoghatóan virtuális és megragadhatatlan, mint
a mai korban, amikor technikai szempontból annyi ‘pénz’ forog közkézen a világban, hogy
valójában felbecsülhetetlen annak tényleges mennyisége, nemhogy értéke... A pénz, az
illúzió-világ egyik leglátványosabb manifesztuma, a legnagyobb kimérája, amely mögött
szükségszerűen nincs semmi, és amely mégis megannyi ember számára maga az élet és halál
ura.

Hogy megértsük a pénz illúzióját, és hogy éppen ebből az illuzórikus természetéből fakadóan
felismerjük annak lehetőségét, hogy megszabadulhatunk jelenlegi formájától és sekélyes
tartalmától, érdemes spirituális szempontból röviden összefoglalni, hogy mi is a pénz. Nekünk
embereknek ugyanis van tényleges lehetőségünk, valódi értelemmel és rendeltetéssel
felruházni ezt az általunk teremtett eszközt, amely ma hű szolgánk helyett, mindenünk felett
uralkodó önkényúrrá változott.

A pénz bizalom

A pénzt, mint fizetőeszközt mindenki ismeri, és nap mint nap használja. Kevesen gondolnak
bele, hogy milyen mérhetetlen bizalmi tőke áll ennek a hétköznapi használatnak a hátterében.
Mennyi minden kell ahhoz, hogy ezek az önmagukban értéktelen papirfecnik és fémdarabok
mindenkinek értéket jelentsenek, és ráadásul egyezményesített módon ugyanannyit is
‘érjenek’. A legtöbb ember sohasem gondol bele miféle hihetetlen emberi összefogás, mára
globális összhang kell ahhoz, hogy a pénz működőképes gazdasági eszközzé válhatott az
emberek kezében. Keveseket, vagy szinte senkit sem érdekel ma már, hogy mi a pénz
hátterében álló ‘általános egyenértékes’, amely nemcsak hogy biztosítja a gazdasági
tranzakciók elszámolhatóságát, hanem lehetővé is teszi azok gazdasági értékének
összemérhetőségét. Mi ez az érték, amely a pénz hitelét adja?

Ha megnézzük a különböző pénzek kultúrhistóriáját, azt találjuk, hogy az évezredek során

bármilyen tárgy lehetett pénz, amennyiben az egy meghatározott értékkel bírt, és amelyet
mint általános fizetési eszközt hoszabb-rövidebb ideig az emberek egy meghatározott
csoportja saját kereskedelmi forgalmában elfogadott. Az ilyen közmegegyezésen alapuló
tárgyak, úgynevezett ‘árupénzek’, alapvetően csereszközök voltak, és a legváltozatosabb
formákat ölthették: az európai népek körében is használatos só, vagy szarvasmarhától kezdve,
kagylókon, bálnafogakon, a csendes-óceániai Yap-szigeti többszázkilós agronit kőérméken át,
az új-Hebrida szigeteki tollakig, boreneói koponyákig. Hogy miből lett általánosan elfogadott
fizetőeszköz, az azon múlt, hogy egy adott csoport mit gondolt törvényesnek. Ezt tükrözi a
pénzre használt antik görög kifejezés a numiszma, amely a ‘nomizo’, gondolni és a ‘nomosz’,
törvény szavakkal van rokonságban. És bizony, mikor valaki javait, saját értékeit pénzre váltja
valójában bizalomra váltja azt. Arra a hitbéli meggyőződésre, hogy van egy emberi kollektíva,
aki azt a pénzt, mint valamiféle váltót tőle valójában elfogadja majd valaminek
ellenszolgáltatásaként. Ez ma triviálisnak hangzik, de nagyon is nem az.

A pénz hitelét az a kollektíva adja, aki elfogadja és használja azt. Más kérdés, hogy a
pénzkibocsátás jogát ma állami törvény szabályozza, és állami monopóliumként kezeli. A
történelem során viszont számos példát találunk arra, hogy az Egyház, majd egyes
kereskedőházak, bankok saját úgymond magánpénzt nyomjanak. Saját pénzük hitelét az adta,
hogy ezek a pénzek bármikor beválthatók voltak valamilyen pénzhelyettesítő árura. Ezt
példázza például az angol pénznem neve, a ‘font’, ami arra utal, hogy a kiadott papír alapú
váltó, bármikor egy font súlyú ezüstre volt váltható. Így, a kibocsátott pénz valójában egy
halasztott fizetési ígéret hitelesítésére szolgált. Nem véletlen tehát, hogy a hiteles kifejezés
egyben erkölcsi fogalommá is vált, amely arra utal, hogy az az ember vagy pénz hiteles,
amely megtartja értékét, amelybe nyugodtan fektethető bizalom. És ez az, az értékmegőrző
funkció ami miatt egyáltalán a pénz használható. Minél inkább tartja egy pénz az értékét,
annál nagyobb bizalommal használják az emberek. A pénz bizalomból születik és a bizalom
tartja fenn. Ha egy pénzbe az emberek már nem bíznak, az menthetetlenül elértéktelenedik, és
szükségszerűen ki is megy a forgalomból. A pénz bizalmi természete a devizapiacokon látszik
a legjobban, ahol az egyes devizák napi árfolyamváltozásai mögött, csak a legritkább esetben
van valódi gazdasági ok; többségében pusztán a pénzügyi spekulánsok kollektív elvárásai és
az egyes pénzek vásárlóerejébe vetett hit és bizalom a pénzügyi mozgások alapja.

A pénz valódi fedezete

Mindenki tudja, hogy a világkereskedelem történetében a legelterjedtebb és legtovább

fennmaradó pénzügyi fedezet, az úgynevezett ‘aranyszabvány’ rendszere volt, amely
elrendelte, hogy 1 kiló aranyra mennyi mennyiségű papír alapú váltó cserélhető. A világpiaci
folyamatok megjelenésével viszont annyira sok pénzre lett az emberiségnek szüksége, hogy
egyszerűen nem létezik annyi fém a földön, amennyi azt fedezhetné, így már 1971-ben
megszűnt ez a kényszer. Azóta a közhasználatban lévő pénzeknek egyszerűen nincs, vagy
csak virtuális fedezete van, amit lehet számszerűsíteni a legfurcsább mértékegységekkel, mint
az energiafedezet (wattban mérve), a munkaerőóra-fedezet, vagy a szállítás-fedezet (kg x
km/óra). Ezek azonban sohasem válthatók anyagi természetű javakra. A mai pénzek
legérdekesebb tulajdonsága az, hogy valójában nincs semmiféle fedezetük, csak hitelük van.
Hitelük alapja pedig tényleg nem egyéb, mint a beléjük vetett bizalom. Lehet, hogy ezt a
bizalmat befolyásolja például a rendelkezésre álló pénzkészlet mennyisége, elérhetősége,
értékállósága, stb., de alapja mindenképpen a működésébe és értékébe vetett hit.

A bizalom pénz

Világszerte megannyi természeti nép körében bőven vannak az olyan mikro-gazdasági

közösségek, amelyek kiválóan működnek bárminemű pénz használata nélkül. Ezek a
kommunisztikus közösségek egyszerűen a régi római alapelv szerint működnek: adok, hogy
adj. Én teszem a dolgomat a közösség rendje és az abban betöltött szerepem szerint, és
elvárhatom, hogy más is így tegyen. Ez persze feltételezi, hogy mindenki tudja a
társadalomban elfoglalt helyét és szerepét és el is fogadja azt, és ezért megteszi a tőle telhető
lehető legjobbat, mind magáért, mind a közösségért. Persze az ilyen közösségekben lehetetlen
a tőkefelhalmozás, és klasszikus értelemben nincs is magántulajdon, mert minden a köz javát
szolgálja. Egy nagyobb kollektíváét, amelynek együttes haszna mégis nagyobb egyéni
haszonnal jár, mint az egyéni érdekkeresés. Ez a mentalitás a mai nyugati típusú fogyasztói
társadalmakban, legfeljebb a család intézményében működik hellyel-közzel.
Miután a mai ember nem leli helyét saját világában, sem társadalmi rangját, sem szerepét nem
fogadja el, nem is csoda, hogy szüksége van valamiféle szabályozó elvre, kötőfékre, igára
amely azon a helyen tartja, ahová magát a társadalmi alárendeltség szerepében helyezte.
Bármennyire abszurdnak tűnik: a pénz, a mai ember számára a metafizikai Rendet helyettesíti,
a maga faragatlan esetlen formájában. A pénz, a modern emberek közti elveszett bizalom
pótszere, általános egyenértékese: Miután az emberek nem bíznak egymásban, a pénzben
bíznak. Miután egymás munkáját nem értékelik, pénzzel fejezik ki annak értékét. Miután nem
képesek egymásnak önzetlenül adni, adásuk feltétele a pénz. Ennek a tudati értelemben vett
kifordult állapotnak, és immorális viselkedésnek a végső eredménye az, hogy mára a pénz
ural bennünket, ahelyett hogy mi uralnánk magunkat. Így vetül ennek az eszköznek az
árnyéka minden ember életére.

Ez nem kell, hogy így legyen. Egy szellemiekben felszabadult emberi közösségnek, akiknek
tagjai feltétel nélkül megbíznak egymásban, egyszerűen nincs szűksége erre a helyettesítő
csereeszközre, erre az elvonatkoztatásra. Létezhetnek, és mikroközösségek formájában
léteznek is olyan csoportosulások, ahol ez a bizalom működik; ahol egy nyújtott szolgáltatás,
vagy árú jutalma, cseretárgya nem valami pénz, hanem az egyszerű viszonzás. Ahol mindenki
azért tesz másokért, hogy azok is tegyenek érte. Nincs köztes formai egyenértékes. Ami pedig
az ilyen bizalmi rendszer közös és egyetemes alapját adja, egyszerűen maga a szeretet. A
szeretet, ami minden bizalom egyetlen forrása, és az egyedüli lehetséges közös fizetőeszköze
minden embernek.

Tarr Bence László

www.tarrbencelaszlo.fw.hu