Margaret Weis - Tracy Hickman

A sötétség kútja 1.

A FANTASY NAGYMESTEREI

MEGJELENT:

Tim Powers: Anubisz kapui (1. kötet)

Tim Powers: Anubisz kapui (2. kötet)
George R. R. Martin: Lázálom
Margaret Weis — Tracy Hickman: A sötétség kútja (1. kötet)

ELŐKÉSZÜLETBEN:

Margaret Weis — Tracy Hickman:

A sötétség kútja (2. kötet)
Robin Hobb: A bűvös hajó (1. kötet)
Robin Hobb: A bűvös hajó (2. kötet)

SZUKITS KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

WELL Of DARKNESS
by Margaret Weis and Tracy Hickman
EOS
An Imprint of HarperCollinsPublishers
10 East 53rd Street
New York, New York 10022-5299

Copyright 2000 by Margaret Weis, Tracy Hickman and Larry Elmore

All rights reserved.

Fordította
HOPPÁN ESZTER

Borító
BOROS ZOLTÁN ÉS SZIKSZAI GÁBOR

ISBN 963 9393 84 3 (Ö)

ISBN 963 9441 14 7 (1. kötet)
ISSN 1587-8880

Hungarian translation Hoppán Eszter, 2002

Hungarian edition Szukits könyvkiadó, 2003

Lektor: Szőts Katalin

Tördelőszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor
Színre bontás: A-Szín Vonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László
Felelős szerkesztő: Tóth Róbert

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

I. Kötet

1. fejezet
 A hercegi bűnbak

A fiú felnézett a kastélyra. A vakító fehér márványfalak nedvesen csillogtak a

hajnali napfényben, a vár oldalain lezúduló hét vízesés párafelhőiben. Apró
szivárványok derengtek, táncoltak a kastélyfalak körül. A parasztok úgy hitték,
hogy a szivárvány finom tündérkelméből van, s nem egy ostoba legény lelte
halálát a robajló vízben, amikor megpróbálta megérinteni.
A fiú azonban tudta, hogy ez nem így van. Tudta, hogy a szivárvány nem anyag,
csupán vízből és napfényből áll. Csak az igazi, ami a sötétben és világosban is
létezik. A fiú megtanulta, hogy csak abban higgyen, ami valódi és megfogható.
Különösebb jó vagy rossz érzések nélkül tekintett a várra, azzal a nemtörődöm
belenyugvással, ami oly gyakori a rosszul tartott kutyáknál. Nem mintha őt
különösebben rosszul tartották volna, hisz az, hogy keresztülnéztek rajta, nem
egyenlő a rossz bánásmóddal. Éppen arra készült, hogy elhagyja szüleit,
otthonát, s belépjen egy új életbe. Minden oka meg lett volna rá, hogy
szomorúságot, honvágyat, félelmet és bizonytalanságot érezzen, mégsem így
történt: csak fáradt volt a hosszú gyaloglástól, s lába viszketően,
kényelmetlenül belefülledt új gyapjúharisnyájába.
Atyjával megálltak a magas külső falba vágott kapu előtt. A kapu mögött udvar
volt, az udvaron túl pedig rengeteg lépcső vezetett fel a kastélyba, mely egy
sziklafalhoz épült. A vár maga nyugat felé nézett, az Ildurel-tóra, s hátát
szilárdan a keleti szikláknak vetette. Legfelső tornyai egy szintben voltak a
Pörölyhegy folyóval, mely keletről nyugatra sietett, s melynek a sziklafalról
alábukó víztömege hozta létre a szivárványokat.
A kastélyfalak fehér márványból épültek - a fiú egyszer egy lakomán látott
róla makettet, mely cukortömbökből készült -, s számos emelet nyúlt a magasba. A
fiú nem tudta megszámolni a szinteket, mert a vár az egész sziklafelületen
szétterjeszkedett. Annyi torony állt ki belőle mindenfelé, annyi mellvéd futott
rézsútosan le vagy föl, s annyi apró ólomablak hunyorgott a napfényben, hogy a
látvány egészen összezavarta. A kis cukorkastéllyal szívesen eljátszott volna,
és az anyja meg is engedte neki, de másnapra az egészet felfalták az egerek.
A fiú áhítattal meredt a hatalmas épületre, mely nem cukorból készült, s
melyet nem hogy egerek; de sárkányok sem pusztíthattak volna el. A keleti
szárnyra láttak rá, mely négy vízesésre nézett. A tetőn itt egy mindennél
magasabb torony emelkedett, körbefutó erkéllyel. Ez a Király Kerengője, mondta
az apja. Az istenektől áldott Tamaros király volt az egyetlen, aki kiléphetett
arra az erkélyre.
A király biztosan az egész világot belátja odafentről; gondolta a fiú. Vagy ha
nem is az egész világot, legalább Vinnengael hatalmas városát. Tulajdonképpen a
fiú maga is belátta a települést, ha felállt a palota lépcsőjére.
Vinnengael három szintre épült a legalsó szint a tónál volt, mely a láthatárig
nyúlt, s távoli partja alig volt látható a Királyi Kerengőről. A második szint
egy sziklán épült, mely az első szintből emelkedett ki. A harmadik szint újabb
sziklán helyezkedett el, mely a másodikból magasodott. A palotával szemben, a
fiú mögött, a hatalmas márványudvaron túl csillámlott a Mágusok Temploma.
Templom és palota, a királyság szíve és feje - ez a két épület a harmadik
szinten. Északon katonai barakkok húzódtak, a palotához kapcsolódva. Dél felé,
egy kiugró sziklaszirtre épültek a külföldi követek elegáns rezidenciái.
A külső kaput vigyázó fegyveresek unott pillantást vetettek a fiú apjára,
amikor beléptek. A fiú a nyakát nyújtogatta, úgy nézte a hatalmas, tátongó fogú
kapurostélyt. Szeretett volna megállni, hogy lássa a vért, mert jól ismerte
Neyshaburi Nathan történetét. Ő Vinnengael egyik hőse volt, aki elrendelte a
kapurostély leeresztését, miközben ő maga alatta állt, hogy visszatartsa a
királyság ellenségeit. Nem menekült akkor sem, amikor a gonosz vasfogak
rázuhantak. Neyshaburi Nathan évszázadokkal korábban élt, mikor a város és a
kastély még új volt - de persze a szivárványok nem. Ezért persze valószínűtlen
volt, hogy várost még mindig látni lehessen, a rácsokon túl, de a fiút mégis
csalódottság fogta el.
Apja megrántotta a kabátját, s érdeklődött, hogy mit művel, és miért
bámészkodik, mint ork a búcsúban, aztán tovább nógatta.
Átvágtak a hatalmas udvaron és beléptek a kastély tulajdonképpeni épületébe,
ahol a fiú azonnal eltévedt volna. Az apja azonban ismerte az utat, hisz a
király egyik udvaronca volt, s márványlépcsőkön, csarnokokon át, márványszobrok
és márványoszlopok közt vezette fiát, amíg el nem értek egy előtér-féleségbe,
ahol az apa egy faragott székbe nyomta fiát és egy szolgát hívott.
A fiú a magas mennyezetet bámulta, melyet a téli tüzek koromfoltjai
tarkítottak, aztán a szemközti falra nézett, ahol egy falikárpiton elnyújtott
hosszú pofájú, hosszú fülű kutyákat látott. Ezek az állatok semmiféle általa
ismert kutyára nem hasonlítottak, az ábrázolt emberek pedig mind oldalra
fordultak, úgy üldöztek egy szarvasbikát, mely - arckifejezéséből ítélve -
mintha kimondottan élvezte volna a dolgot, pedig már hat nyílvessző állt ki
belőle.
Egy férfi lépett be az előcsarnokba, egy fiatalos külsejű, rosszkedvű, komor
kinézetű ember magas nyakú, elöl végig gombos, díszes kabátban, melynek hosszú,
lengő ujjai voltak. A férfi lábai - melyek csak térdtől lefelé látszottak -,
vastagnak és tömzsinek bizonyultak, s a bokája majdnem olyan vastag volt, mint a
láb többi része. A nadrágszárai különböző színekben pompáztak: az egyik vörös
volt, a másik kék, kabátja vörös-kék színéhez illően. Fakó haját az uralkodó
divat szerint hátrafésülte, a nyakánál egy göndör tinccsel. Arca simára volt
borotválva.
A fiú apja is hasonló öltözéket viselt, bár ő kabátja fölött felöltőt viselt,
s kék meg zöld voltak a színei. A fiú apjához hasonlóan volt felöltözve, mert
késő őszre járt az idő, hideg volt odakint. Az újonnan érkezett férfi röviden
tanácskozott a fiú apjával, majd a gyerekre pillantott.
– Mit mondtál, hogy hívják?
– Gareth-nek, kamarás uram.
A kamarás szortyintott. – Nem is tudom, mikor láttam életemben ennél csúnyább
gyermeket.
– Bármilyen gyerek csúnyának tűnik a Hercegi Fenség mellett – felelte a fiú
apja.
– Az már igaz – szólt a kamarás. – De ez itt mintha különösen igyekezett
volna.
– A Hercegi Fenség és az én fiam napra pontosan egykorúak, ugyanazon az
éjszakán jöttek a világra. Őfelsége a Királynő úgy kívánta...
– Igen, igen, tudom, mit kívánt Őfelsége – mondta a kamarás, s forgatni kezdte
a szemeit, majd hüvelykujjait széles bőrövébe dugta, jelezve, hogy Őfelsége
kívánságait egetverő ostobaságnak tartja. A fiúra meredt. – Azt hiszem, nincs
mit tenni. Mintha nem lenne e nélkül is elég bajom. Hol van a fiú többi ruhája?
Remélem, nem várod el, hogy még öltöztessük is.
– A csicskásom hozza be hátulról – felelte az apa hidegen. – Gondolom, te meg
nem vártad, hogy végigtalicskázzam az utcán.
A két férfi jeges pillantásokkal méregette egymást, aztán a kamarás egyik
hegyes cipős, vastag lábát a másik elé helyezte, s derékból meghajolt. –
Szolgálatodra, uram.
A fiú apja hasonlóképpen „kitette a lábát", ahogy mondani szokták, kezével
leszorítva a felöltő elejét, hogy az ne bukjék előre. – A te szolgálatodra,
uram.
A fiú csak állt csuklyájában és kabátjában, szúrós, meleg harisnyájában, s a
hat nyíltól vérző szarvasbikára meredt, mely a levegőbe rúgta patáit, s
felettébb derűsnek tűnt.
– Jöjj hát velem, Gareth - mondta a kamarás rezignáltan. – Búcsúzz el atyádtól
– tette hozzá közönyösen.
Gareth udvari modorban meghajolt apja előtt, ahogy tanították. Atyja gyors
áldással látta el, majd elsietett, hogy találkozzék Őkirályi Felségével. Sem az
apa, sem a fiú nem szomorkodott túlságosan az elválás miatt. A gyerek amúgy sem
látta az apját az elmúlt hat hónapban. Az a tény, hogy most már az udvarhoz
tartozott, azt jelentette, hogy valószínűleg többször fog találkozni nemesi
szüleivel, mint gyermekkorában bármikor.
A kamarás a fiú vállára tette súlyos kezét, s végigkormányozta őt a palota
termein
 - Ezek a királyi család magánlakosztályai – magyarázta a kamarás zengő hangon.
– És a mai naptól neked is itt lesz az otthonod. Nagy megtiszteltetés a herceg
bűnbakja lenni, és bízom benne, hogy alkalmas leszel majd rá.
Gareth pillanatnyilag nem túl sok mindepre érezte magát alkalmasnak. A kamarás
keze mintha bele akarta volna nyomni a márványpadlóba, és már nagyon sajgott a
válla.
– Nagyon áhított hivatal ez – folytatta a kamarás, s szavai épp oly nagy
súllyal nehezedtek a fiúra, mint a keze. – Sok kiváló fiatalember jelentkezett,
némelyik tizenhat éves vagy annál is idősebb. Áhított hivatal ez – ismételte.
Gareth tudta, hogy ez így van. Apja, anyja, de még Dadus is újra és újra
belésulykolta ezt a tényt, amíg szinte bele nem égett, ahogy a szén a kovács
tenyerébe. A bűnbak volt az, aki magára vette a herceg büntetéseit, hisz a
herceget, akit az istenek választottak ki, nem érinthette dühvel halandó kéz. A
bűnbak-fiú egyben a herceg társa is volt, s vele együtt nevelkedett. Mivel
együtt nőttek fel, a bűnbak-fiú és családja természetes módon sok előnyhöz
jutott.
Gareth tudatában volt annak, hogy nem érdemelte ki ezt a megtiszteltetést.
Apja főúr volt, de nem túl fontos főúr, anyja pedig a Királynő egyik
udvarhölgye. Az igazi ajánlólevelet az jelentette, hogy ugyanazon az éjszakán
született, mint az ifjú herceg.
Őfelsége a Királynő Dunkargából származott, a nyugati királyságból. A
dunkargaiak pedig hittek abban, hogy a csillagok befolyásolják az életüket.
Gareth persze tudta, hogy ez ostobaság: az apja elmondta neki. Hogyan is
lehetnének hatással az emberiségre azok a távoli, hidegen fénylő, porszemnyi
pontok? Gareth szülei azonban ezzel együtt siettek kihasználni a tényt, hogy
Emillia királynő hitt a csillagok iránta tanúsított érdeklődésében.
Mikor meghallotta, hogy hercegi bűnbakot keresnek, Gareth anyja kezdte
elhinteni a királynő előtt, hogy csak egy azonos csillagzat alatt született
gyermek lehet méltó megosztani életét a herceggel. A Királynőt meg is ragadta ez
a gondolat, s menten hívatta az udvari csillagászt, akit még Dunkargából hozott
magával. A csillagász, miközben képzeletben a Gareth apjától kapott aranyakat
számolgatta, ünnepélyesen megerősítette, hogy csakugyan ez a helyzet. Így a
választás a nemesi vérből származó, a herceggel azonos éjszakán született
Gareth-re esett.
A fiúnak kilencéves korában kellett elfoglalni helyét az udvarban, hogy
elkezdje új kötelességének teljesítését, s viselje a herceg csínytevéseinek
büntetését. Mialatt átmentek a palotán, Gareth felidézte magában az anyjától oly
gyakran hallott történetet arról, mikor a Királynő – hallván, hogy egyik
udvarhölgye is vajúdik –, összeköttette Gareth anyjának lábait, nehogy a gyermek
bármiben is megelőzze a születendő királyi herceget. Gareth anyjának fájásai
szerencsére abbamaradtak – valószínűleg a rémülettől –, máskülönben Gareth
aligha tapodhatta volna most a palota márványkövét. A fájások csak a herceg
világra jötte után indultak meg ismét, s Gareth három óra múltán megérkezett.
Első sírását ünnepi tűzijáték robaja homályosította el.
Gareth-t anyja már az első éjszakán szoptatós dajka gondjaira bízta, hogy a
lábadozás időszaka után azonnal visszatérhessen udvarhölgyi teendőihez. A
gyermek atyja vidéki birtokán nevelődött, főként szolgák felügyelete alatt, akik
vagy szórakoztak vele, vagy keresztülnéztek rajta, ahogy épp kedvük tartotta.
Így esett, hogy Gareth szülei gyermeküknél tett egyik ritka látogatásukkor
finnyás döbbenettel tapasztalták, hogy Gareth neveletlen kis zsivány, s éppoly
koszvadt és iskolázatlan, mint bármelyik korabeli parasztkölyök. Gareth apja
ekkor elküldetett a saját valamikori dajkájáért, aki annakidején azért vonult
vissza, hogy férjének segítsen a takácsműhelyben. Immár megözvegyülvén, az
asszony örömmel adta át az üzletet felnőtt fiainak, s visszatért a nemesi
háztartásba.
Kézbe vette Gareth-t, megtanította írni-olvasni, s ránevelte arra a modorra,
amire majd szüksége lesz, ha elfoglalja helyét az udvarban. Gareth-nek most is
jobban hiányzott Dadus, mint akár az anyja, akár az apja. Az asszonyt dolga
végeztével visszaküldték a családjához.
– Szoktál imádkozni, Gareth ifiúr?- kérdezte váratlanul a kamarás.
– Szoktam, uram – felelte halkan Gareth. Most először szólalt meg.
 – Akkor imádkozz most, ifiúr. Imádkozz az éghez, hogy Őhercegi Fensége
megkedveljen, mert ha nem, a Királynő Őfensége megszabadul tőled, csillagok ide
vagy oda.
Gareth kikukucskált csuklyája széle alól, s szemügyre vette a kormos
mennyezetet. Valahol ott lehetnek az istenek, a kormon és a márványon túl. És
ahogy a szivárványt, úgy őket sem lehet megérinteni. Gareth nem hitte, hogy az
istenek különösképpen érdeklődnének iránta. Különben is, most legszívesebben
azért fohászkodott volna, hogy hazamehessen, amitől a szülei nagyon mérgesek
lettek volna, ezért hát úgy döntött, hogy egyáltalán nem imádkozik.
A palota teljesen összezavarta Gareth-t. Mintha már évek óta itt járt volna,
pedig talán egy óra sem telt el, amióta beléptek a nagykapun. Meg tudta szeretni
a palotát, a hűvös, komoly szépséget, a rejtelmes zugokat és titkos átjárókat,
de csak később, mikor már elmúlt a honvágya és a félelme, hogy idegen helyen
kell aludnia, s miután kiismerte magát a folyosókon - ami majdnem egy évet vett
igénybe. Most hatalmasnak látta a kastélyt, ahol hideg és kihalt folyosók
vezetnek hatalmas, zord termekbe, ahol masszív, súlyos bútorok terpeszkednek, s
mindent áthat a fafüst illata.
– Őhercegi Fensége itt van, a játszószobában – mondta a kamarás.
Két őr – a herceg testőrei – vigyáztak egy magas ajtót. Gareth eddig csak
katonai parádékon, messziről nézhette a királyi testőröket. Hatalmas, félelmes
alakoknak látta őket csillogó páncéljukban. Most tetőtől talpig átkutatták,
fegyvereket kerestek nála. Még bársony zekéjébe is belenyúltak, s benéztek apró
cipőjébe.
Gareth mozdulatlanul tűrte a megalázó eljárást. Valamikor régen egy rivális
uralkodó a saját fiatal fiát küldte tőrrel felfegyverezve, hogy ölje meg a
királyi örököst.
– Tiszta – mondta az egyik őr, és kinyitotta az ajtót.
A kamarás biccentett, megfogta Gareth vállát, és bekísérte a játszószobába.
Mikor átlépték a küszöböt, a kamarás odahajolt és hangosan a fülébe súgta: – Ne
nyúlj Őfensége egyik játékához sem. Ne izegj-mozogj, ne piszkáld az orrodat, ne
tátsd a szád, ne szellents, ne bámulj ki az ablakon. Ne beszélj, ha nem szólnak
hozzád. Ne ülj le a herceg jelenlétében, és soha ne fordíts hátat neki, mert az
szörnyű sértés. Ha a mellékhelyiséget kell használnod, kérj engedélyt a
Fenségtől. Ha megkorbácsolnak, kiabálj hangosan és sírj sokat, hogy a fenség
érezhesse, mennyire fáj neki a verés.
A zsibbadtság, mely eddig elkísérte Gareth-t, most kétségbeesésnek adta át
helyét. Ha az istenek most a közelben lettek volna, Gareth imádkozott volna –
nem azért, hogy elmehessen innen, hisz úgysem talált volna ki, hanem azért, hogy
ott helyben meghaljon.
Nem is látta a rengeteg csodát maga körül – a káprázatos játékokat Loerem
minden részéből. Nem nézett a könyvespolcokra, pedig imádott olvasni, s
számtalanszor elolvasta apjának mindkét könyvét, aki ajándékba kapta a
köteteket, s sosem pillantott beléjük. Gareth még Őfelségét sem látta, mert tele
volt a szeme könnyel, s csak botladozott a kamarás mellett a szétszórt
játékszerek között.
A kamarás keze a padló felé nyomta.
– Ő Hercegi Felsége, Dagnarus, Vinnengael hercege.
Gareth térdre rogyott, észben tartva atyja tanítását. Erezte, hogy valaki
odajön és szemügyre veszi, ahogy a disznót szokás a vásáron.
– Távozz – mondta egy fenséges hang.
Gareth persze azt hitte, hogy a herceg neki szól. Örömmel engedelmeskedett.
Talpra ugrott és már rohant volna ki. Egy kéz – a herceg keze – azonban elkapta
a ruhája ujját, és visszatartotta.
– Mondottam, távozz – ismételte a herceg, s Gareth megértette, hogy a fiú a
kamaráshoz beszél.
– De felség, hisz semmit sem tudsz erről a fiúról...
– Arra kényszerítesz, hogy harmadszor mondjam? – kérdezte a herceg, olyan
éllel a hangjában, hogy Gareth beleborzongott.
– Ahogy felséged parancsolja – mondta a kamarás, majd meghajolt és kihátrált a
szobából. Ez nem volt könnyű feladat, tekintve, hogy a padló tele volt szétszórt
lovacskákkal, játékhajókkal, kis kocsikkal, gyerek-kardokkal és pajzsokkal.
 A kamarás becsukta az ajtót, s Gareth magára maradt a herceggel.
Könnyein keresztül nézte, és abban a pillanatban félni kezdett tőle.
A két fiú egyforma magasságú volt, bár tudnivaló volt, hogy Dagnarus nagyobb
lesz felnőtt korában. Nagycsontú fiú volt, Gareth viszont vékonyabb, így a
herceg mégis magasabbnak látszott. A herceg vörösesbarna haja – színe mint az
őszi juharfalombé - sűrű volt, vastag szálú, s rövidre vágva, arcát keretezve
viselte a kor divatja szerint. Halvány volt a bőre, az orránál apró szeplőkkel –
más hiba nem is volt makulátlan arcán.
Aranyban játszó zöld volt a szeme, nagy és fényes, szempillája pedig szőkés,
mintha tekintetét arany kertezné. Zöld zekét és nadrágot viselt, mely kiemelte
hajának vörösét és elmélyítette szeme színét. Jó felépítésűnek, erősnek látszott
gyermek létére.
A zöld szemek végigmérték a bűnbak fiút, sokkal alaposabban, mint ahogy
odakint átvizsgálták az őrök. Garethnek eszébe jutott minden, amit nem szabad
csinálnia, de azt senki sem mondta neki, hogy akkor mit tegyen. Boldogtalanul,
félve, feszengve és megalázva reszketett a nyugodt, magabiztos, szép gyermek
előtt, s saját hiányosságait látva ezerszeresen visszatükröződni a zöld
szemekben, még inkább szeretett volna meghalni.
– Mi a neved, fiú? – kérdezte Dagnarus, s bár a hang továbbra is parancsoló
maradt, nem volt bántó.
Gareth nem tudott felelni, mert sírás fojtogatta a torkát.
– Süket vagy, vagy néma? – kérdezte a herceg. Nem volt sem türelmetlen, sem
gúnyos, csupán érdeklődött.
Gareth megrázta a fejét, és sikerült kinyögnie a nevét. Minden maradék kis
bátorságával felemelte a fejét és óvatosan szemügyre vette a herceget.
Dagnarus kinyújtotta a kezét és megérintette Gareth arcát, aztán visszahúzta a
kezét, megnézte az ujjait, és újra a bűnbak-fiúra pillantott.
– Nem jön le - mondta a herceg.
– Nem... felség – hebegte Gareth. – Így születtem. Átok.
Más gyerekek vagy csúfolták Gareth-t, vagy elfutottak előle. Dagnarus nem
ilyen volt. Ő semmitől sem futamodott meg. És mindig belenézett az igazság
arcába, bármilyen csúf legyen is.
– Átok? – ismételte Dagnarus.
A zöld szemek felcsillantak. A herceg a gyermek-méretű asztal mellett álló
kicsi székekhez húzta Gareth-t. Az asztal mellett könyvek hevertek, melyeket
valaki lesöpört, hogy helyet csináljon egy kicsiny fa hajítógépnek, mellyel
borsószemeket lehetett kilőni egy építőkocka-falra. Gareth tekintete mohón
tapadt a könyvekre. Dagnarus pillantása büszkén pihent meg a hajítógépen.
A sorsuk abban a pillanatban eldőlt.
Dagnarus leült. Nem feledve az előzetes utasításokat, Gareth állva maradt.
– Mesélj nekem erről az átokról – parancsolta Dagnarus. Ő sosem kért: mindig
csak utasított.
Gareth félénken belekezdett: – Igenis, fenség. Úgy tűnik, hogy amikor a
mamám...
– Miért nem ülsz le? – szakította félbe a herceg.
– Nem mondtad, felség – mentegetődzött Gareth, és erezte, hogy lángol az arca.
– Ezt ki mondta neked? Az az idióta? – emlegette fel szortyintva a kamarást a
herceg. – Ne törődj vele. Én sem törődöm. Ülj csak le arra a székre.
– Igenis, fenség – Gareth óvatosan leült – Úgy tűnik, hogy amikor a mamám...
– És ne nevezz fenségnek – mondta a herceg.
Gareth tanácstalanul meredt rá.
– Szólíts Dagnarusnak – szólt az ifjú, és Gareth karjára tette a kezét. – A
barátom leszel.
Ebben a pillanatban Gareth úgy szerette a herceget, ahogy még soha nem
szeretett senkit és semmit.
– Most pedig – dőlt hátra a herceg, és összefonta karjait – mondd el nekem ezt
az átkot.
– Akkor volt, amikor a mamám a hasában hordott - kezdte Gareth. A történet
egyike volt legkorábbi emlékeinek, ezért álmából fölkeltve is tudta. Először
félénken és tétován beszélt, de látva hallgatója érdeklődését, bátorsága kapott
és szinte bőbeszédű lett. – A piacon járt, édesanyád, a Királynő
futárküldetésében, és ott ült a sarkon egy koldusasszony. Kért a mamámtól egy
garast ennivalóra. A mamámnál nem volt aprópénz, csak a Királynő pénze. A mamám
ezt meg is mondta a koldusnőnek, és továbbment, és akkor az asszony megátkozta.
Nagyon elkezdtem rugdosni a mamám hasát belülről, és a mamám tudta, hogy az a
koldusasszony boszorkány, és fogott rajtam az átka.
– A mamám hívatta a városi őröket, és azok lefogták a boszorkányt.
Összekötözték kezét-lábát és a folyóba dobták, ahol sokáig fennmaradt, ami a
mamám szerint mutatja, hogy boszorkány. Az emberek kövekkel dobálták meg, és a
végén elsüllyedt. A bába azt mondta a mamámnak, hogy igyon csipkebogyóteát, az
majd lemossa az átkot, de nem sikerült. Úgy születtem, hogy ez volt az arcomon.
Gareth bal szemét nagy, bíbor folt vette körül, mely felnyúlt a homlokára, és
le a bal arcán. Jellegtelen barna haját úgy vágták elöl, hogy elfedje a folt
felsőrészét, de a szemét és az arcát nem lehetett eltakarni.
Nem is tudta, hányféle főzetet, kenőcsöt, gyógyírt szereztek a szolgák anyja
parancsára, hogy eltüntessék arcáról az átok nyomait. Ezek néha a bőrét is
leszedték, a jegyet azonban nem tudták megszüntetni. Egy vállalkozó szellemű
szolgálólány homokkal is próbálta ledörzsölni. Szerencsére Dadus meghallotta a
sírást, és megmentette Gareth-t.
– Az emberek gúnyolnak? – meredt Dagnarus a foltra.
Gareth általában nem szerette, ha bámulják, de a herceg más volt, mint a
többiek: nem csúfolta és nem ugratta. Dagnarus egyszerűen csak kíváncsi volt.
– Előfordult, fenség – vallotta be Gareth.
– Többet nem fog megtörténni - jelentette ki ellentmondást nem tűrően a
herceg. – Megparancsolom nekik, ne tegyék. Ha bárki is venné a bátorságot, csak
szólj azonnal, és kivégeztetem.
A herceg felvágott. Gareth nem volt teljesen járatlan az udvar dolgaiban, s
még ő is tudta; hogy egy kilencéves kis herceg nem lehet élet-halál ura. Mégis
meghatódott és elégedett volt, hogy valakinek számít.
– Köszönöm, fenség, de nem fontos, és nem akarom, hogy bárkit is lefejezzenek,
csak mert...
- Ugyan, ugyan – legyintett Dagnarus.
A herceg ekkor kis hatásszünetet tartott, mert bár figyelmesen tudott
hallgatni, ha valami érdekelte, azonnal félbeszakított minden beszédet, ami
untatta.
– Nem tetszik a Gareth név – jelentette ki.
– Elnézést, fens...
A herceg felszegte állát, és Gareth-re meredt.
– Dag... narus – hebegte Gareth. A két első szótag között hosszabb szünetet
tartott, mert őszintén rettegett, hogy a herceg meggondolja magát, és
megparancsolja neki, hogy térjen vissza a hivatalos megszólításhoz.
Dagnarus elmosolyodott. A mosolytól felizzottak szemében az arany pontocskák,
amitől a tekintete ragyogni kezdett, mint a topáz, a smaragd.
– Én Foltosnak foglak hívni – jegyezte meg.
Gareth meghajtotta a fejét. A pillanat épp oly ünnepélyes volt, mint egy igazi
keresztelőé.
– Tudod, mi a dolgod, Foltos? Meg fognak korbácsolni téged, valahányszor engem
akarnak megbüntetni. – A herceg visszatért játékaihoz: ujjával föl-le nyomogatta
a hajítógép karját.
– Ugye tudod ezt, Foltos? - kérdezte. – Elmondták neked?
– Igen, Dagnarus – felelte Gareth. Még nem nagyon jött a szájára a név.
– Azért téged ütnek, mert egyetlen közönséges földi halandó sem mer kezet
emelni a királyára. Azt hiszik, hogy ha megvernek téged, én majd megsajnállak,
és nem engedetlenkedem többet. Azt hiszik.
– De nem fog beválni - folyatatta határozottan. – Ezt most megmondom neked,
Foltos. Persze sajnálni fogom, ha megvernek, de vannak dolgok, amiket hiába
akarnak, akkor sem teszek meg.
A Garethre meredő zöld szemek sötétek voltak és rezzenetlenek. – Még akkor sem
ha téged megölnek érte, Foltos.
Ez a kijelentés más volt, mint az előbbi nagyzolás. Ez különös, cseppet sem
gyerekes hangon szólt, melyben nyoma sem volt ártatlanságnak – ez a hang
pontosan tudta, mit mond.
 – Most még elmehetsz, ha akarsz, Foltos – folytatta Dagnarus. – Nem lesz
belőle bajod. Majd megmondom a Királynőnek anyámnak - ennél a szónál
lebiggyesztette a száját –, hogy nem akartalak. Nem volt szükségem társra.
Gareth körülnézett a szobában, és nem a játékokat látta, a könyveket, vagy az
őröket a nyitott ajtóban – akik ügyeltek, nehogy a bűnbak-fiú megfojtsa a
Herceget -, vagy a lapuló szolgákat, akik ugrottak volna a Herceg legkisebb
parancsára is. Gareth csak a herceg magányát látta, mely kemény volt és csupasz,
mint egy darab csont. Tükörként látta ezt a magányt, mely saját egyedüllétét
verte vissza. Látta a nyilakkal az oldalában derűsen szökellő szarvast.
– Ha meg akarnak korbácsolni engem, Dagnarus - mondta Gareth félénken –, akkor
először el kell kapniuk.
Az aranyszemcsék felizzottak, a zöld szem megvillant, s a herceg hangosan
elnevette magát. Olyan kirobbanó volt a kacagása, hogy a kamarás, aki odakint
ólálkodott – abban a reményben, hogy valami baj lesz, s akkor elsőként
jelentheti a királynőnek, hogy ő, a kamarás; előre megmondta –, bedugta a fejét
az ajtón.
– Hívattalak talán? Kifelé, vén bolond! – kiáltotta Dagnarus, és egy
játékkockát vágott a kamaráshoz.
Gareth ezen felbátorodva szintén odadobott egy játékkockát, de a dobás rövidre
és bizonytalanra sikerült. Dagnarus jóval ügyesebben hajított, s csak azért
tévesztett célt, mert a kamarásnak volt annyi esze, hogy becsukja az ajtót.
Dagnarus kinyitotta az egyik könyvet - egy nagy, bőrkötéses, aranyfüsttel
futtatott kötetet. Az oldalak arannyal szegett pergamenből voltak. Gareth
félénken csodálta. Lenyűgözve, áhítattal meredt az egyik képre – csodás
páncélzatú lovag küzdött egy sárkánnyal, mintha csak Dadus meséiből lépett volna
elő. Felismert egy könyvet, melyet a mágusok írtak, akik feljegyezték a múlt
hőseinek nagy tetteit, és ezzel tanítottak.
– Elolvasod ezt a történetet? – kérdezte Gareth vágyakozva.
– Nem csattant fel Dagnarus. Türelmetlenül összecsapta a könyvet, és egy másik
kötetet tornyozott rá - Ez lesz az erődünk. – A könyvek elé tette a hajítógépet,
és lőni készült. – Háborúsdit fogunk játszani.

2. fejezet

A Második Őr

Az elfeknek van egy történetük, mely elbeszéli, hogy az idők kezdetén egy
pillangó szárnyának rebbenésére hogyan kezdtek tovaterjedni a légáramlatok a
levegőben, mint a hullámok a vízben, hogy egyre növekedjenek és erősödjenek,
amíg végül pusztító viharrá fokozódtak, és romba döntöttek egy várost több ezer
mérfölddel távolabb. Ha ez a legenda igaz – márpedig az elfek ennek kapcsán nagy
tiszteletben tartják a pillangókat –, akkor a kis herceg játék-hajítógépéből
kilőtt márványdarabka koppanása az apró ólomkatonák testén ugyanígy
felerősödhetett a Nagyúri Pártfogó fülében, hogy a háború dörejét hallja és
ezrek kiontott vérének szagát érezze.
A háborúra gondolt, miközben kenyérmorzsát szórt az aranypikkelyes halaknak,
kiknek vetélkedése az élelemért felkavarta a díszes medence nyugodt vizét. A
Pártfogó szerette a nyugalmat, de szerette nézni a morzsáért verekedő halakat
is. Ezért is etette őket maga ahelyett, hogy ezt a prózai feladatot a szolgákra
bízta volna.
Miután a halak ettek, a Partfogó kinyújtotta kezét. Egy szolga lépett elő
tisztavizes edénnyel és törölközővel. A Pártfogó lemosta kezéről a morzsákat,
megtörölközött, és azt mondta egy másik szolgának: – Ma délután a cédrusligetben
tartok kihallgatást. A Kinnoth-házbéli Silwyth megérkezett már?
A szolga meghajolt. – Igenis, Pártfogó. Már vár rád.
– Majd iszunk bort a cédrusligetben – döntött a Pártfogó. – Legyen ott az
előírt órán.
A szolga ismét meghajolt és hátrálva távozott. A nemesek – ezen a napon hárman
–, akik kihallgatási lehetőséget kaptak a medencénél, összenéztek. Silwyth, aki
a Kinnoth-házból - a Pártfogó saját házából - származott, azelőtt maga is apró
halacska volt csupán. Bár a Keleti Erdő Második Őrének rangját mondhatta volt
magáénak – melyet a Nagyúrtól kapott -, s a Pártfogó unokafivére volt, csak
egyike volt a Pártfogó számtalan rokonának, s Második Őr is sok akadt. Így a
borozás a cédrusligetben emelte Silwyth rangját – kishalból nagyhallá.
A szolga – a háziszolgák egyike – kivitte az üzenetet egy másik szolgának a
házon kívülre, és az elvitte Silwythnek, aki még nem lépett be a házba, hanem a
kapusház fölötti negyedik teraszon várakozott. Mivel Silwythet az a
megtiszteltetés érte, hogy együtt borozhat a Pártfogóval, s ezáltal jogot nyert,
hogy belépjen a házba, a szolga kérte, hogy Silwyth tartson vele a kapusház
fölötti kilencedik teraszra, mely a legközelebb esett a házhoz.
Silwyth némán fogadta a kihallgatás és a magasabb teraszra jutás hírét. Kifelé
nyugalmat mutatott, de a szíve csak úgy repesett odabent. Az elfeket kiskoruktól
kezdve arra tanítják, hogy rejtsék el érzéseiket, hogy ne zavarogjanak,
tolakodjanak mások életébe. Ez a szokás hidegnek és érzéketlennek mutatja őket
az emberek előtt, akik féktelenül hagyják áramlani érzéseiket, s ezzel
mindenféle kárt okoznak. Az elfek véleménye szerint helytelen beleavatkozni
mások életébe akár csak egy arckifejezéssel is, amivel a másikat arra
kényszerítjük, hogy osztozzon örömünkben, szomorúságunkban vagy
elkeseredésünkben. Csak a hozzánk legközelebb állók – lelki társak vagy
szeretett szülők – dönthetnek úgy, hogy magukra veszik egy megosztott élet
terhét.
Ennek a fegyelemnek és önuralomnak egyszerű az oka – a túlélés. Az elfek
háromszáz évig vagy még annál is tovább élnek. Kevés városuk van, de azok
népesek. Az elfek nem kalandvágyók, ritkán kalandoznak el otthonról, ősi
tanácsadóiktól, csak akkor, ha nyomós okuk van rá. Szinte ellentétei a
törpéknek, akik két napnál tovább nem tudnak egy helyben maradni. Az elfek az
embereket is nehezen értik meg, de a törpéket még kevésbé.
A születések száma magas az elfeknél, a halálozás pedig alacsony (hacsak a hét
nagy ház közül némelyik nem keveredik háborúba). A családok összetartanak, ezért
olyan zsúfoltak a háztartások és a városok. Egy elf szinte állandóan más elfek
látványával, zajával és szagával él együtt. Csak a legmagasabb szintű
fegyelemmel és önuralommal tud tehát együtt létezni a többiekkel anélkül, hogy
belebolondulna.
Az elf házba belépő ember elcsodálkozik a nyugalmon, békességen, s elképedve
hallja, hogy akár harminc elf is lakhat egyetlen apró épületben: ükszülők,
dédszülők, nagyszülők, szülők, gyermekek, unokák nem is szólva a szolgákról, a
Tiszteletreméltó Elődökről, a nagynénikről, nagybácsikról, unokatestvérekről.
Ezzel szemben az emberi házba látogató elfet fejbe kólintja a zaj, a bűz, a
kavalkád, s hasonlóképp meglepve hallja hogy alig néhány ember – szülők, gyermek
s talán egy-két szolga – lakja a hajlékot.
Minél magasabb rangú egy elf, annál nagyobb a háza, bár a lakóhely
viszonylagos méretét csökkenti az a tény, hogy annál több rokona él vele,
valamint a Ház Vénei, közvetlen családjaik és a látogató nemesek. A vendégeket
általában vendégházakban helyezik el, melyek a kapusház közelében helyezkednek
el. – Silwyth is ilyenben töltötte érkezése éjszakáját. Az ő családja Lovodtól
északra lakott, a Pártfogó városában. Silwyth egy napot és egy éjszakát utazott,
váltott lovakkal, hogy eleget tegyen a Pártfogó hívásának.
Silwyth felmászott számtalan lépcsőn, mely a negyedik kertből a kilencedikbe
vezetett, s visszafogta mohó sietségét, hogy megtartsa az illő távolságot maga
és a szolga között. A kertek teraszosan helyezkedtek el egy hegylankás
oldalában. Díszes bokrok és medencék csobogó szökőkutakat vettek körül.
Orchideák, rózsák és futónövények ékesítették a kő oszlopsorokat Ösvények
futottak a gondosan nyírt sövény mentén, árnyas pavilonok között. A csodás
kerteknek azonban hasznos céljuk is volt. Közölték a látogatóval, hogy
tulajdonosuk jómódú és hatalmas, hisz megengedheti magának a kert gondozásához
szükséges pénzt és szolgahadat. A látvány szépsége pedig segít a vendégnek
elfelejteni azt, hogy ezernyi lépcsőn kell felmásznia a hegyoldalban a házig.
Már ha annyira szerencsés, hogy felengedik odáig. A Pártfogó legtöbb látogatója
sosem jutott magasabbra a negyedik kertnél, és egyesek épp csak az elsőt
láthatták. Silwyth-t hatalmas megtiszteltetés érte.
 A kerteknek katonai szerepe is volt: védték a házat a támadásoktól. Silwyth
katona létére sem vette észre a növények közé rejtett gyilkos csapdákat, pedig
tudta, hogy léteznek. Azt azonban látta, hogy a keskeny lépcsők – melyeken
egynél többen nem fértek el egyszerre – ide-oda kanyarognak a kertben, s csak
rajtuk keresztül lehet a házat megközelíteni. Ha egy hadsereg megpróbál feljutni
a hegyoldalon, szét kell szóródnia, s könnyű célpontjává válik a Pártfogó kiváló
íjászainak. Az egyik árnyas, illatos tubarózsával befuttatott pavilon mellett
elhaladva Silwyth észrevette a kőpadlóba rejtett rácsozatot – valami földalatti
alagút bejáratát, mely nyilván a házból vezetett a kertbe. Fegyveres csapatok
közlekedhettek itt titokban a föld alatt, hogy meglepetésszerűen a felszínre
bukkanjanak valahol.
A Pártfogót jól védték, s mindenjel szerint szüksége is volt erre a védelemre.
A Kinnoth-ház veszedelmes játékot űzött.
A kilencedik kert bejáratához érve a szolga megállt, hogy időt adjon
Silwythnek a gyönyörködésre és arra, hogy a szépség megérinthesse a lelkét.
Mivel az elf tudta, hogy a lelket épp úgy táplálni kell, mint a testet, a jó
egészséghez szükséges egyensúly fenntartásához, minden világi gondolatot
kivetett a fejéből, s szabadjára engedte lelkét a csodás kertben.
A szolga megállt a bejáratnál, és várakozott, amíg Silwyth bejárta a gondosan
kijelölt ösvényt, mely a válogatott növények közt kanyargott. Minden
növénycsoport a lélek egy más részét szólította meg, minden illat a test egy más
részét pezsdítette. Mikor Silwyth végzett a sétával, a szolga meghajolt és
megkérdezte, hogy a kedves vendég kíván-e valami frissítőt.
Ez újabb jele volt pozíciója emelkedésének a Pártfogónál. Silwyth eddig még
egy pohárka vizet sem kapott a negyedik kertben. Most elfogadta a kínálást, hisz
az elutasítás sértésszámba ment volna. Leült egy liliomos medence sima
kőperemére. Halak úsztak oda hozzá, ennivalóban reménykedve. Innen Silwythnek
kiváló rálátása nyílt a Pártfogó házára, mely csak egyike volt a hatalmasság
számos ingatlanainak. Bár ez a kisebb házai közé tartozott, minden tekintetben a
Pártfogó kedvence volt. Fő épülete amúgy egy kastély lett volna Lovod városában,
mely várost a Kinnoth-ház uralt, amióta csak az Atya és az Anya a földre
helyezték gyermekeiket.
Az itteni ház fából épült, agyaggal vakolva, hatalmas gránittömbökből álló
alapon. Három szinttel rendelkezett, s kecses kialakítással, mely a szemnek és a
gyakorlati érzéknek egyaránt kellemes volt. A fegyvertár a ház mellé épült, s
egy fedett folyosó kötötte össze vele. A házat gránitfal vette körül, melyet
csak a fal és az elülső bejárat közti zegzugos ösvényeken lehetett elérni. A
városbéli kastély sok tekintetben hasonló volt, csak nagyobb léptékű, s még
jobban erődített. A Pártfogó és családja az év nagy részét itt öltötték, a
kastélyba csak háború idején költöztek be.
Silwyth vigyázott, hogy tekintete ne időzzék túl soká a házon és védelmi
rendszerén. Bárki, aki figyeli — és biztos volt benne, hogy szemmel tartják —,
esetleg arra gondolhat, hogy ki akarja fürkészni az épület titkait. Silwyth
kellő csodálattal megszemlélte, aztán visszatért a kerthez. Udvariassága el is
nyerte jutalmát. Újabb-vendég bukkant fel a kertben - egy hölgy.
Silwyth lélek-tápláló sétája közben nem vette észre őt: a nő a kert egy másik
részében járt, mely fegyelmezett kőmederben csordogáló kis patakkal volt
elválasztva tőle. A patak fölött kis hidacska vezetett a kert egy harmadik
részébe. A szolga a hídnak az innenső oldalára vezette, szándékosan
elszigetelten tartva egymástól a két vendéget. A hölgy az ösvényeket rótta,
megcsodálta a virágokat, s néha még meg is érintette őket. Komornája ott haladt
mögötte, tartva a kellő távolságot.
Silwyth felállt és kiment a nyílt térre, hogy megmutassa magát, s az
ismeretlen nő ne higgye azt, hogy leselkedik utána. A komorna vette észre, s
hívta fel rá úrnője figyelmét. A hölgy feléje pillantott s meghajolt. Silwyth
viszonozta a meghajlást, s összenyomott tenyereit a homloka elé emelte, mert bár
nem ismerte a nőt, a köntöse mintázatából látta, hogy a Keleti Erdő egyik Őrének
felesége, s mint ilyen, magasabb rangú nála, a Második Őrnél. A hölgy férje
nyilván a pártfogónál van. Silwyth eltűnődött, hogy vajon az asszony miért a
kapusház feletti kilencedik kertben van, mikor jog szerint járhatna a ház
kertjeiben is.
 A szolga jázminteával és egy tál cukrozott csipkebogyóval tért vissza.
Ugyanekkor a hölgy mellett is megjelent egy szolga tálcával. Az elfek úgy
tartják, hogy más jelenlétében enni vagy inni az illető kínálása nélkül roppant
udvariatlan dolog, ezért — az emberektől eltérően — az elf szolgák nem várnak
gazdájuk mellett étkezéskor, hanem elbocsáttatnak, hogy gondoskodjanak magukról.
Elfek között a legnagyobb sértés, ha valaki eszik a másik jelenlétében, és nem
hívja őt, hogy tartson vele. A Trovale- és Wyval-házak közti, ötszáz éven át
tartó nagy háborút az robbantotta ki, amikor a Trovale-ház ura gránátalmát
falatozott a Wyval-ház ura előtt.
Ebben az esetben azonban a kert számos védett zugot kínált, ahol két idegen
elf magában étkezhetett, ha akart. A döntés a hölgyön múlt, hisz ő volt a
magasabb rangú.
A nő Silwyth felé pillantott, és mondott valamit a szolgálójának. A komorna
átment a hídon, és lesütött szemmel Silwyth-hez lépett. Háromszor mélyen
meghajolt.
— Tisztelt idegen, úrnőm megkért, hogy mondjam meg: ez a kert túl szép ahhoz,
hogy két szem és egy száj kellőképpen értékelhesse. Négy szem és két száj jobban
ki tudná fejezni csodálatát. Kérdezteti, hogy csatlakoznál-e hozzá a kert
bámulatában.
— Minden tiszteletem a kerté és az úrnőé — felelte Silwyth, s a komornát
követve átment a hídon.
A másik oldalra érve egyszer meghajolt, néhány lépést tett előre, újra
meghajolt, aztán tíz lépésre megközelítette a hölgyet. Ott megállt és harmadszor
is meghajtotta magát. Mikor felegyenesedett, azt mondta: - Silwyth vagyok, a
Kinnoth-házból, a Keleti Erdő Második Őre. Köszönöm neked a megtiszteltetést,
amiben részesítesz. Házam és jómagam állunk szolgálatodra.
A hölgy felpillantott egy kakukkmadárra, melynek rekedtes hangja szinte
zavarólag hatott a szökőkút zsongító csobogása mellett. Silwyth hangját hallva a
nő odafordult.
- Valura úrhölgy vagyok, a Mabreton-házból.
Ezt Silwyth is sejtette, a nő köntösére hímzett Mabreton-jelvényből. Ismét
csak eltűnődött azon, hogy mit keres itt ez a hölgy, amikor a férje bizonyosan a
házban van.
A nő helyet foglalt egy kis asztalnál, amit a szolgák helyeztek el az egyik
tavacska mellett. A szolgák még elrendezték a teáskannákat és a tányérokat,
aztán távoztak. Silwyth, aki csak azután ült le, hogyan úrnő elhelyezkedett, két
Mabreton-harcost pillantott meg az egyik pavilon homályában. A szolgák a
katonáknak is vittek teát, hogy kötelességük teljesítése közben is
felfrissülhessenek.
Látva a nő fiatalságát és szépségét - Silwyth még életében nem látott ilyen
szép asszonyt -, az elf nem csodálkozott hogy a férj gondosan vigyáz egy ilyen
kincsre. Következő szavait a teljes őszinteség mondatta vele.
- Csakugyan csodálatos a kert, hölgyem, de a Mabretonok virága még százszor
szebbé varázsolta.
Valura úrhölgy udvariasan biccentett. Arcának orchideahamvú bőrét nem futotta
el pír, kármin ajka nem húzódott mosolyra. Szokva volt a bókokhoz: untatták.
- Kihallgatása van a Pártfogónál, Silwyth úr? - kérdezte, s egy mozdulattal
jelezte, hogy a Silwyth töltse ki a teát. Ha a másik lett volna magasabb rangú,
ő vette volna át a háziasszony szerepét.
- Igen, ez a megtiszteltetés ért, hölgyem. Borozni a Pártfogóval a
citrusligetben.
Valura úrhölgy felvonta finomvonalú szemöldökét: kissé nagyobb tisztelettel
nézett Silwythre.
- Akkor ott találkozni fog a férjemmel. Lord Mabreton is borozik a Pártfogóval
a citrusligetben.
- Ladységed bölcs, hogy inkább sétára használja ki a nap melegét és szépségét
ahelyett, hogy a négy fal között rostokolna. Ezzel természetesen nem szeretném
lebecsülni ennek a kényelmes és vendégszerető háznak a nagyszerűségét.
Erre a hölgy ajka már felfelé kunkorodott, s a zöld szemekből melegség
sugárzott, ami Silwyth-t a zöld leveleken átsütő napra emlékeztette. A hölgy
kortyolt a teájából, megevett egy csipkebogyót, majd azt mondta: - Más
szavakkal, Kinnoth-házbéli Silwyth uram azon tűnődik, hogy miért várakozom a
férjemre a külső kertekben ahelyett, hogy bent várakoznék. - Ügyet sem vetett
Silwyth udvarias ellenkezésére, s hozzátette: - Én a Llywer-házbeli Anock lánya
vagyok.
Silwyth meghajtotta fejét megértése jeléül. Tudhatta volna a nő maszkszerű
szemtetoválásából, mely az elfeknél a származást jelölte. Az asszony szépsége
azonban annyira lefoglalta, hogy nem tanulmányozta a tetoválás részleteit. A
Pártfogó felesége a Tanath-házbeli Hira volt. A Tanath és a Llywer-ház pedig
évszázadok óta huzakodott egymással. Most ugyan formailag békében éltek, de
köztudottan ellenségek maradtak. A Llywer-ház leánya így nem léphetett be a
Tanath-ház leányának házába megszégyenülés nélkül, s a Tanath-leány sem
szórakoztathatta ellenségét. De mivel egy ilyen magas rangú nemes feleségét nem
lehetett a kapusházban hagyni, a kilencedik kert jelentette a kompromisszumot.
A két ház háborújának újbóli fellángolása esetén Lord Mabreton nehéz helyzetbe
kerülhetett volna, mert döntenie kellett volna saját és a felesége családja
iránti kötelessége és a Pártfogó iránti hűsége között, akinek szintén hasonló
problémával kellett volna szembenéznie. Ezt a Pártfogó is tudta, így minden tőle
telhetőt elkövetett, hogy visszatartsa a két felet a háborúskodástól.
– Általában otthon maradok, amikor a férjem kihallgatásra jön a Pártfogóhoz,
de most Glymraebe megyünk innen, hogy ott átlépjünk a Portálon és Vinnengaelbe
utazzunk, ahol a férjem nagyköveti megbízatást kap. Nem szívesen hagyott volna
magamra a táborban, ezért ragaszkodott hozzá, hogy kísérjem el.
– Utazott már valamelyik Portálon keresztül, hölgyem? - érdeklődött Silwyth. -
Még nem, uram. És Ön?
Úgy látszott, egyikük sem lépett még át a mágikus Portálon, s nem jártak még
Vinnengael híres városában sem. Persze mindketten hallottak történeteket, és
összevetették ismereteiket. Megbeszélték a Portálon keresztüli utazást. A
Portálok mágikus alagutak voltak, melyeket Vinnengael mágusai hoztak létre, s
ezeken keresztül az elfek hat hónap helyett egy nap alatt a városba érhettek.
– Úgy hallottam, hogy a Portálon belül nem lehet semmi különöset érezni –
mondta Valura. – A mágusok úgy alkották, meg, hogy közönséges hegyi alagútnak
látsszék, nem pedig tér- és időátjárónak. Szürke falak vesznek körül, melyek
simák, mint a márvány, és szürke a mennyezet, szürke a padló, melyen könnyű a
járás. Nincs se hideg, se meleg. Az út fél napot vesz igénybe, és amennyire
tudom, roppant unalmas. Nincs semmi látnivaló, nem történik semmi. Meg kell
mondjam, hogy csalódott vagyok. Valami izgalmat vártam.
Tehát Lord Mabretonnal nem izgalmas az élet. Vagy a hölgy nem is így értette.
Silwyth mindenesetre úgy tett, mintha nem hallotta volna meg az utolsó mondatot,
melyet a férj iránti sértésnek is lehetett volna venni. Mindenesetre
elraktározta az emlékezetében, hátha egy nap majd hasznát veszi.
– Megvan az oka, Valura úrhölgy – mondta –, hogy a Portál a lehető
legjellegtelenebb. Gondoljon csak a kereskedőkre, akiknek sokszor kell rajta
átmenniük. Ha az út félelmetes vagy akár csak kellemetlen volna, nem
vállalkoznának rá olyan sokszor.
- Én úgy látom, hogy sokan a legnagyobb nehézségeket is vállalják a haszonért,
Silwyth úr mondta Valura úrhölgy. – De azért értem, mire gondol. Kénytelen
vagyok feláldozni az izgalmamat azért, hogy a szatócsok ne legyenek kitéve
fölösleges idegfeszültségnek.
A társalgás a Portálok után az emberekre terelődött. Itt Valura úrhölgynek már
volt reménye izgalmakra, bár talán nem olyanokra, mint amilyenekre vágyott.
Történeteket mesélt arról, milyen szörnyű lehet az élet az emberek között, akik
modortalanok, durvák és aljasak.
– Igyekszem a lehető legkevesebbet érintkezni velük – mondta Valura. – Még
csak nem is lakunk Vinnengaelben. Nem voltam rá hajlandó. Lord Mabreton egy
eldugott, erdős vidéken épített otthont nekem a Pörölyhegy folyónál, a lehető
legmesszebb az emberek városától. Ő is ide vonul vissza, ha már elege van az
emberekből.
Silwyth biztosította a hölgyet együttérzéséről, bár szavai nem voltak egészen
szívbőljövőek. Igazság szerint nem túlságosan szimpatizált az úrhölggyel. Ő
egyike volt azon ritka elfeknek, akik élvezik az utazást, szeretik az új
élményeket, és sokat megadtak volna azért, ha Vinnengaelbe juthatnak, melynek
csodáiról oly sokat lehetett hallani. Silwyth mégis az otthonához volt kötve.
Nem hagyhatta ott a családját engedély nélkül, s ezt az engedélyt az apja sosem
adta volna meg. A család iránti kötelesség elnyomott minden vágyat és
szükségletet. Ezzel még az apja sem szállhatott szembe. Silwyth már régóta
igyekezett elhinteni a megfelelő személyek előtt, hogy szívesen fogadna
bármiféle megbízatást, amit a Pártfogó esetleg felajánlhat.
A teáskannák kiürültek. A katonák zajosan zörögni kezdtek kardjaikkal,
jelezve, hogy a véleményük szerint a találkozó úrnőjük és a jóképű fiatal idegen
között már épp elég hosszúra nyúlt.
Silwyth maga is úgy érezte, hogy ideje távoznia. Felállt, meghajolt, s
megköszönte a hölgynek a kegyet, amiért megosztotta vele ezt az étkezést.
Megkérdezte, hogy lehet-e még valamiben Valura szolgálatára. A hölgy nemmel
felelt, s lankatag intéssel elbocsátotta, mintha csak azt mondaná: „Egy óráig
szórakoztató voltál. Most már untatsz. Menj, amilyen gyorsan csak lehet."
Silwyth hátrálni kezdett, egészen addig, amíg olyan távolságba ért, ahol már
sértés nélkül hátat fordíthatott a nőnek. Átment a hídon, s kellemes két órát
töltött magányosan a virágok közt, saját lelkének kertjében elmerülve, kiirtva a
gyomokat, s gondozva azokat a növényeket, melyeket a legtöbbre becsült. Itt,
ebben a belső kertben, most ültetett egy virágot Lady Valura szépségének
tiszteletére is.
Az igazi kertet lassan elborították az alkony árnyai. A madarak belekezdtek
esti dalukba, s az éjszakai virágok bódító illattal bontogatni kezdték
szirmaikat. Ekkor érkezett meg a szolga az üzenettel, hogy a Pártfogó bort iszik
a citrusligetben, s kéreti Silwyth-t, hogy csatlakozzon hozzá.
Silwyth követte a szolgát a házhoz vezető fedett járdán. Csilingelés
hallatszott: a tető minden sarkában szélcsengettyűk lengedeztek. Az elfek
szentként tisztelték a szelet, az erdőből érkező mágiának tartották, s úgy
hitték, hogy a szélcsengettyűk együtt énekelnek az istenek hangjával.
Silwyth belépett a házba, elment az őrök mellett; akik a rangjának kijáró
tisztelettel – sem többel, sem kevesebbel – viselkedtek vele. A ház belsejében
várakoznia kellett egy folyosón, amíg a ház úrnőjét értesítik jöveteléről, s az
úrnő engedélyt ad neki a belépésre. Ez meg is történt, bár a hölgy nem jött ki
eléje személyesen, elvégre Silwyth csak egy Második Őr volt. Az elf eleget tett
a szokásos udvarias érdeklődés kötelezettségének az úrnő egészségére és jólétére
vonatkozólag, majd miután megnyugtató válaszokat kapott, a Tiszteletreméltó Előd
Szentélyébe vezették.
Minden elf háztartásnak volt egy előd-tanácsadója – olyan ősök, akik
beleegyeztek, hogy feláldozzák pihenésüket az Atya és Anya örök kertjében azért,
hogy rokonaikkal maradjanak és tanácsokkal lássák el őket. Mivel az Atya és Anya
a Tiszteletreméltó Elődön keresztül nyilvánította ki akaratát, az Előd tanácsát
és javaslatát - bármily kellemetlen is – figyelmen kívül hagyni nagy veszélyt
jelentett.
Minden házban állítanak szentélyt a Tiszteletreméltó Elődnek. A szegényebb
otthonokban ez a szentély egészen egyszerű is lehet, csupán egy asztal, egy
füstölő, egy kis ezüstcsengő, s az asztalon mindig friss virág, ajándékképpen. A
szentély azonban lehetett nagy és díszes is, ahogy a Pártfogó házában, ahol egy
egész szobát foglalt el. Ez a szoba tele volt a Tiszteletreméltó Előd valamikori
tárgyaival - festett táblákkal, kézzel díszített legyezőkkel, az ős cipőivel, és
egy mah-jong készlettel, az előd kedvenc játékával. Az idős hölgy gyakran
játszott le egy-két partit a Pártfogóval esténként.
Silwyth megzengette a kis harangot, hogy tudassa jelenlétét, s már épp távozni
készült, amikor egy fenséges tartású, a Ház színeibe öltözött asszonyt
pillantott meg a szentély hátuljában. Áhítattal ismerte fel a nőben a
Tiszteletreméltó Elődöt magát.
Silwyth a meglepetéstől és az őt ért megtiszteltetéstől elhűlve hajolt meg,
amilyen mélyen és tiszteletteljesen csak tudott, kezét a mellkasa előtt
keresztezve, s így is maradt harminc szívdobbanásnyi ideig. Mikor felemelte a
fejét látta, hogy az Előd kegyesen tekint reá. Az asszony mosolygott és
meghajtotta fejét, majd eltűnt.
A Silwythet kísérő szolga persze tanúja volt mindennek, bár nem tett semmiféle
megjegyzést: a szolgák és a vendégek nem folytathattak hiábavaló csevegést.
Mindazonáltal a cédrusligetbe érkezve a szolga belesúgott valamit a Pártfogó
személyi komornyikjának fülébe, aki szintúgy súgott valamit a gazdájának, s a
Pártfogó újonnan támadt érdeklődéssel tekintett Silwythre.
Az elfek, ha lehet, szeretnek a szabadban lenni. A ház arra való, hogy védjen
az elemektől és az ellenségektől. Ha sem rossz idő, sem rivális ház nem
fenyeget, az elf odakint dolgozik, szórakozik, szeret és alszik. Ennek
következtében a házon kívül sokkal igényesebb a bútorzat, mint odabent. A
Pártfogó hálóhelye mely titkos helyen rejtőzött az éjszaka virágzó fák alatt –,
magán- és fogadó-ebédlője, konyhája, a gyerekek játszóhelye, a kilenc
fogadóterem és a közös családi helyek mind odakint voltak, a hatalmas házikert
különböző zugaiban. A legtöbb ilyen helyet díszes, csipkeszerű rácsfalak
határolták, felülről pedig leveles ágak fedték, melyek a legvadabb vihar
kivételével mindentől megvédték az elfeket.
A Pártfogót rengeteg féle szempont vezérelte az éppen kedvére való
fogadóhelyiség megválasztásánál: a napszak, a találkozó fontossága, s
mindenekelőtt az, hogy mennyire akarta megtisztelni a látogatót. Ebből a
szempontból a legalacsonyabb szinten a halas medence állt, melyet délelőtt
használtak a mindennapi megbeszélésekhez. A legelőkelőbbnek a cédrusliget
számított.
Egyszerű, elegáns, lenyűgöző – ezek voltak Silwyth első benyomásai, amikor
belépett a ligetbe. Öt sornyi cédrusfa alkotott kört egy fényes fehér kőemelvény
körül, melyen félkörben művészien kifaragott fa székek álltak. A székek be
voltak festve és vastagon lelakkozva, a szépség és időtállóság kedvéért. A
cédrusfákat az évszázadok során úgy metszették és irányították, hogy ugyanolyan
magasra nőjenek, alsó ágaik alól pedig ugyanakkora törzs-rész látsszon ki. Az
ágak és levelek széles zöld szalagot alkottak a magasban, alul pedig a törzsek
képeztek barna sávot.
Silwyth megállt a legkülső cédrusok árnyékában, várva a Pártfogó hívását. Nem
kellett soká várakoznia. Alig jelentette be a komornyik Silwyth érkezését, s a
Pártfogó máris felállt, hogy a cédrusok során átvágva személyesen üdvözölje
vendégét – ez igen nagy megtiszteltetés volt.
Silwyth meghajolt, s egyik kezét tiszteletteljesen a szívére szorította.
A pártfogó egy enyhe meghajlással viszonozta a tiszteletadást. Ez Silwyth
rangjának udvarias elismerését jelentette, s ennél talán még egy kicsit többet
is sejtetett.
– Bár méltatlan vagyok reá, Nagyúri Pártfogó – szólt alázatosan Silwyth –, de
Amwart úrnő, az ön nagytiszteletű édesanyja, tudomást vett rólam és láthatólag
örömmel fogadta szívből jövő tiszteletadásomat.
– Anyám mindig szerette a jóképű fiatal férfiakat – nevetett a Pártfogó.
Silwyth megdöbbent ezen a tiszteletlennek tűnő fiúi magatartáson, de aztán
eszébe jutott mindaz, amit Lady Amwathról hallott: az úrnő fiatalon
megözvegyült, híres volt független életviteléről, politikai tevékenységéről,
hatalomvágyáról és életszeretetéről. Az ő ügyessége és furfangos manőverezése
tette lehetővé, hogy fia elérje a Nagyúri Pártfogó áhított posztját, ami az elf
birodalom második legmagasabb rangját jelentette. Az a tény, hogy a Pártfogó még
innen is feljebb akart emelkedni, nyílt titok volt. Silwyth, mivel nem tudta,
mit is felelhetne, újra meghajolt, hogy megkímélje magát a válaszadás
kötelességétől. Valaki már ült a tisztáson álló székeken – Lord Mabreton, Lady
Valura férje.
A Pártfogó bekísérte Silwythet a tisztásra. Mabreton felállt. A Második Őr
meghajolt az Őr előtt, aki tisztelettel viszonozta a meghajlást. Silwyth még
sosem találkozott Lord Mabretonnal, aki nem volt Silwyth hűbérura, a birodalom
egy másik részéből jött. Silwyth ura, akinek hűséggel tartozott, Lord Dunath
volt. Dunath azonban kezdett benne járni a korban: lassan kétszázhetvenötödik
évét taposta. Törékeny öreg volt, szinte feszes, vékony bőrrel borított
csontváz, aki majdnem minden idejét írókészlete mellett töltötte, s hosszú
költeményeket gyártott ifjúsága dicsőséges éveiről.
Silwyth annál is nagyobb érdeklődéssel tekintett Lord Mabretonra, hogy nemrég
találkozott az uraság ifjú feleségével. A legtöbb elf házasságot a hagyomány
diktálta: a frigyek sokszor már a házasulandók születése előtt el voltak
rendezve. Sok esetben azonban a felek menet közben megszerették mást. Silwyth
azonnal látta, hogy Lord és Lady Mabreton esetében nem ez a helyzet.
Az uraság jó száz évvel idősebb volt nejénél. Ez nyílván már a második vagy
harmadik házassága lehetett. Magas volt és erőteljes, hideg, tompa tekintettel
és olyan szájjal, mely sosem húzódott nevetésre, hacsak nem valaki más baján
lehetett örülni. Vastagcsontú, vastag koponyájú alak volt, épp az a fajta, aki
esztelenül féltékeny tud lenni a feleségére, akinek szépségét nyilván csak mint
trófeát tartja számon. Silwyth azonnal ellenszenvesnek találta Mabretont.
A Pártfogó leültette vendégeit. Lord Mabretont a jobbjára helyezte, Silwythet
a baljára, de egy hely kihagyással. Az üres szék tiszteletadás volt a távollévő
Lord Dunathnak.
A szolgák fehérborral teli kancsókat hoztak, melyeket eddig hegyi hóban
hűtöttek. A csemegéstálak is előkerültek gyümölccsel, kenyérrel, cukrozott
ostyával. A szolgák a külön e célra kihozott asztalra helyezték a bort és az
ételeket, aztán – mint szokásos – távoztak. Silwyth, a legfiatalabb és
legalacsonyabb rangú töltött idősebb, rangosabb társainak.
Bor mellett nem lehetett üzletről beszélni. Csak bizonyos körülhatárolt témák
voltak megengedettek. Ezek közé tartozott a ház és a kert dicsérete,a házigazda
családjának magasztalása, aki viszont a vendégek családját dicsérte. Ezek a
dicséretek történetek formájában voltak előadva. Az elfek szenvedélyesen
szeretik a meséket, különösen az őseik dicsőségéről szólókat, s ezeket minden
adandó alkalommal előszedik. Minden elf életének célja, hogy valami bátrat,
tiszteletreméltót cselekedjen, amiről leszármazottai majd büszkén beszélhetnek.
Lord Mabreton egy jól ismert történettel kezdte, mely arról szólt, milyen
bátran viselkedett Lady Amwath, amikor szembeszállt a férjét elpusztító
orgyilkosokkal. Silwyth, aki persze alaposan tanulmányozta a Pártfogó
családjának történetét indulása előtt - ha esetleg arra kerül sor, hogy erről
kell beszélnie –, eredetileg szintén ezt a történetet szemelte ki, de aztán
elvetette, hisz ez volt a legismertebb, s valószínűleg legelcsépeltebb.
Silwyth most örült csak igazán, hogy egy másik történetet választott, s még
egyszer el is ismételte magában, de közben fél füllel hallgatta Mabretont, s
észrevette, hogy a lord szörnyű hibát követ el.
Mabreton hízelegni akart a Pártfogónak – aki a történet idején még az anyja
méhében tartózkodott -, s célzott rá, hogy a Pártfogó maga adta a bátorságot
anyjának a két orgyilkos megöléséhez. Egy gyenge nő, mondotta, sosem lehetett
volna ilyen bátor magától.
A Pártfogó kellő udvariassággal nyugtázta a történetet, s egy hasonlóan
hízelgő Mabreton-mesével válaszolt. Csak Silwyth láthatta a Pártfogó szandálos
lábának dühös topogását hímzett köntöse alatt. A Pártfogó mindig is büszke volt
az anyjára. Silwyth sejtette, hogy Mabreton elvágta maga alatt a fát.
De vajon mennyire?, tűnődött Silwyth. És mire lesz ez nekem jó?
Ezután Silwythre került a mesélés sora. Ő nem sajnálta a fáradságot a
kutatásban, és olyan történettel állt elő, melyet a saját tanácsadó elődjétől
hallott - rég halott nagyapjától. Silwyth nagyapja meglehetősen rossz természetű
szellem volt: nála szó sem tehetett holmi kedélyes mah-jongozásról. Irigyelte az
élőket, s szüntelen beleavatkozott a dolgaikba, egy nap legalább három isteni
kinyilatkoztatással. Az Atya és Anya, úgy tűnt, felettébb érdeklődik a csip-csup
házi dolgok iránt, mert a tanácsadó előd szinte mindig erről beszélt. Lelkes
támogatója volt viszont a Pártfogónak és házának, s egy rövidebb keserű monológ
után, miszerint senki sem hallgat rá, hajlandó volt megosztani Silwythtel egy
dicsérő történetet.
A Pártfogó elégedett volt, de ezt Silwythten kívül senki nem vette volna
észre. A korlátolt Lord Mabreton bizonyosan nem, hisz oda sem figyelt Silwyth
szavaira, hanem székébe süppedve félálomba szenderedett a bortól, s alig várta,
hogy a találkozó szertartásos része véget érjen, s rátérjenek a lényegre.
Silwyth története alatt azonban a Pártfogó egyszer sem toppantott. Silwythre
szegezett tekintete egyszer se rebbent.
– Ezt a történetet még sohasem hallottam, Második Őr – mondta a végén a
Pártfogó. – Köszönöm, hogy elmondtad. Remélem, hogy még sokszor fogom tőled
hallani.
Silwyth tudta, mit sugall ez a kijelentés, és megborzongott az örömtől. Talán
bekerül a Pártfogó személyes kíséretébe Lord Mabreton elnyomott egy ásítást.
 A borivásra kiszabott idő leteltével a szolgák megjelentek hogy elhordják a
kancsókat, havasvödröket, tálcákat. Elérkezett az igazi tárgyalás ideje.
Mabreton azonnal éber lett, mint a kígyó. A Pártfogó hívatta személyi titkárát,
aki a bor végeztével megjelent. Átadott két irattekercset a Pártfogónak - az
egyik sötétzöld szalaggal volt átkötve, a másik halványabbal. A sötétzöld Lord
Mabretonhoz, az Őrhöz került, a világosabb Silwythhez, a Második Őrhöz.
Mindkét férfi kibontotta a tekercsét és elolvasta a parancsokat, melyek a
Nagyúr saját tollából származtak. Ezek a parancsok cikornyás költemények
formájában voltak megfogalmazva, s értelmük valahol a szóvirágok mélyen
rejtőzött. Silwyth udvarias érdeklődéssel olvasta a sorokat. Az igazi parancsok
majd úgyis a Pártfogó szájából érkeznek.
Az olvasás végeztével Silwyth felpillantott. A Pártfogó a cédrusokat bámulta,
homlokán az elmélyült töprengés ráncaival. Százötven éves volt, ami az élet
delelője az elfeknél. Bátor és vad harcos hírében állott, törekvő volt, szerette
a hatalmat, amit birtokolt, s el volt szánva rá, hogy megőrzi azt. Vagy egy éve
olyan szóbeszédek keltek szárnyra, hogy a Nagyúr megirigyelte a Pártfogó
hatalmát, ami – mivel a Pártfogó jókora sereget irányít – nagyobb volt a
sajátjánál. A Nagyúr ezért mindent elkövetett, hogy szövetségeket építsen ki a
többi házak között, s nem volt kizárt, hogy összeesküvést szervez a Pártfogó
megdöntésére, hogy helyébe olyasvalakit állítson, akinek hűségében megbízhat.
A Pártfogó Silwythre fordította elgondolkodó tekintetét, s Silwyth állta a
pillantását. Megvolt a maga ideje az alázatnak is, de annak is, hogy valaki
megmutassa belső erejét. A Pártfogó elégedett lehetett azzal, amit látott, mert
alig észrevehetően bólintott.
– Lord Mabreton - fordult el a Pártfogó. - A Nagyúr, Mindnyájunk Vezére – itt
kissé lebiggyesztette a száját – ezennel azt parancsolja neked, hogy utazz el
Vinnengaelbe, az emberek városába, s foglald el ott nagyköveti állomáshelyed.
Lord Mabreton kifejezésre juttatta háláját s hajlandóságát, hogy teljesítse a
parancsot, mely szemlátomást nem volt meglepetés a számára, hisz felesége és
kísérete már tudtak a tervezett utazásról.
A Pártfogó ezután Silwythhez fordult. – Te pedig, Második Őr, a Kinnoth-házba
való Silwyth, elkíséred Lord Mabretont. Nagy szerencse ért téged, fiatalúr.
Kérésed, hogy Tamaros király Nagy Könyvtárában tanulhass, meghallgatásra talált.
Tehát erről szólt a bonyolult versezet. Silwyth magától nem jött rá erre,
főleg az után, hogy soha nem is volt ilyen kérése. Kifejezte szívbőljövő háláját
a Pártfogónak, és Lord Mabretonnak, amiért megengedi, hogy ilyen kiváló
társaságban utazzék.
A lord rosszalló arckifejezéséből látszott, hogy Mabreton most először hall a
dologról – eddig fogalma sem volt róla, hogy útitársat kapnak, méghozzá jóképű
és fiatal útitársat. Persze nem mert ellenkezni a Pártfogával, de azzal már nem
törődött, hogy palástolja undorát – ezzel újabb hibát követett el. A megbeszélés
véget ért a Pártfogó elbocsátó gesztussal felállt.
Lord Mabreton és Silwyth elbúcsúztak tőle, s megköszönték a megtiszteltetést,
hogy a társaságában lehettek. A Pártfogó elmondta saját bókjait, majd Silwyth
felé fordulva kissé leeresztette szemhéjait, s felhúzta egyik szemöldökét.
Silwyth és Mabreton elhátráltak a cédrusokig, ahol - mivel már megtették az
előírt mennyiségű lépést - megfordulhattak a sértés veszélye nélkül
– Azt hiszem, kissé el kell tolnunk az indulást, hogy te, uram, visszamehess
szállásodra és összecsomagolhass. - Ezek voltak Mabreton első, cseppet sem
nyájas szavai, amikor egy szolga nyomában elindultak kifelé a kertből.
Silwyth dühbe gurult: ilyen hangot egy paraszttal szembe meg lehet engedni, de
nem egy úrral. Persze több esze volt annál, mintsem hogy kimutassa haragját.
Lord Mabreton nyilván vitát akar provokálni, hátha akkor ráveheti a Pártfogót
parancsa megváltoztatására.
– Szokva vagyok hozzá, hogy kevés poggyásszal utazzam. Nálam van minden, amire
szükségem van az útra. Nem fogok késedelmet okozni neked, Uram. - felelte
Silwyth, de éppen egy laza szegélyköre lépett, megcsúszott és elesett.
Megszégyenülten tápászkodott fel. Gálánsan próbált továbbmenni, mintha mi sem
történt volna, de érezte, hogy kificamította a bokáját, és nem tud ránehezedni.
Összeharapta az ajkát fájdalmában, és leült egy kőpadra.
– Mit tettél magaddal? – torpant meg Lord Mabreton.
 – Csak a bokám fordult ki, uram – felelte Silwyth. – Kérlek, menj csak tovább.
Én még egy kicsit maradok, hogy alábbhagyjon a fájdalom.
– Láttam már katonákat, akik egy haslövésből is kisebb gondot csináltak -
vicsorogta a lord. – Most aztán hurcolhatunk egy nyomorékot. Magadra hagylak,
uram. És remélem, hogy nem fog több baleset érni!
Azzal dohogva elvonult, jó néhány virágot letaposva.
Silwyth ott maradt a padon. A szolgák segítőkészen eukaliptuszolajas meleg
vizet és vásznat hoztak neki, hogy megmossa és beborogassa lábát. Így is tett,
majd ülve maradt a padon és várt. Körülbelül egy óráig szándékozott itt maradni,
sötétedésig. Ha félreértelmezte volna a jelzést, akkor sem lesz semmi baj.
Alig végzett a kötözéssel, amikor megjelent a Pártfogó.
– Hallom, hogy megcsúsztál egy laza szegélykövön, uram – mondta a Pártfogó. –
Nagyon sajnálom, hogy sérülésed okozója voltam. A szegélyt azonnal
megjavíttatom, s a karbantartót megbüntetem.
– Miattam ne büntesd meg, uram tiltakozott szerényen Silwyth. – Nem volt laza
az a szegély. Az én hibám volt. Nem néztem a lábam alá.
A Pártfogó letelepedett a padra Silwyth mellé, aki hálás volt az alkonyi
homályért, mert érezte, hogy nem tudja kellőképpen palástolni örömét.
– Nos, szerencsés baleset volt folytatta a Pártfogó, némi derűvel a hangjában.
– Amúgy is szerettem volna négyszemközt beszélni veled. Már érdeklődtem felőled,
Második Őr. Azt mondják, értelmes fickó vagy.
Silwyth meghajolt ültében.
– Azt pedig magam is látom, hogy beható, diszkrét és gyors eszű vagy – tette
hozzá a Pártfogó szárazon. – Azt is mondják, hogy jól kijössz az emberekkel.
Tűnődve Silwythre meredt: magyarázatot várt.
– A családom egyik birtoka Tromek és Vinnengael határán fekszik, uram. Nem
messze lakhelyünktől van egy emberi település, és van némi érintkezés az emberek
és a közelben lakó elfek között: némelyik ember dolgozott is a családomnak.
Persze csak mint béresek, a házba nem léphettek be.
A Pártfogó értően bólintott. Egy ilyen otromba, kaotikus erő hónapokra
felboríthatja az elf háztartás gondosan ápolt egyensúlyát.
- Az igazság az, uram... – Silwyth elhallgatott. Nem szívesen tette meg
vallomását, mely vagy még feljebb emeli az uraság szemében, vagy örökre
megpecsételi a sorsát.
– Beszélj csak szabadon, Második Őr – biztatta a Pártfogó – és ne haragudj,
hogy elfelejtettem érdeklődni. Fáj a bokád? – A Pártfogó hangjában volt némi
ravasz él.
- Nem nagyon, uram – mondta Silwyth, s a jótékony sötétben elmosolyodott. –
Mivel arra kérsz, hogy beszéljek szabadon, uram, el kell mondanom, hogy kezdem
megkedvelni az emberek társaságát. Az biztos, hogy sok hibájuk van:
bárdolatlanok, rossz szagúak és hangosak. De rájöttem, hogy csodálom az
energiájukat. Ha velük vagyok, az felélénkíti az elmémet, gondolkodásra és
alkotásra késztet. Sokszor úgy érzem magam, mint egy halastó, uram. A
gondolataim nyugodtak és mozdulatlanok, csak a legmélyben mozgolódnak, s csak
etetéskor merülnek a felszínre. Az emberek olyanok, mint a zúgó folyó, amibe
belevethetem magam és érezhetem a hánykolódás extázisát, ahogy az áramlat
magával ragad.
Silwyth megállt: szinte megijedt magától. Túlságosan elragadta a lelkesedés. A
Pártfogót biztosan nem érdeklik egy Második Őr belső érzései. Silwyth
lehorgasztotta fejét, s kezeit ölébe ejtve várta a feddést.
– Igen - szólt a Pártfogó. – Igazam volt. Te vagy a megfelelő ember a
feladatra.
– Tessék, uram? – nézett fel Silwyth megkönnyebbülten, örömmel.
– Mennyit tudsz a jelenlegi politikai helyzetről? – érdeklődött a Pártfogó, s
átható pillantást vetett a Második Őrre a sötétben. – Azokról a problémákról,
amelyek a Nagyúr és énköztem támadtak?
– Tudom, hogy hű vagy a Nagyúrhoz, s hogy ő bízik benned, mint Pártfogójában –
felelte Silwyth.
– Úgy látom, diplomatának se vagy utolsó – jegyezte meg a Pártfogó fanyarul.
Elég az hozzá, Második Őr, hogy véleményem szerint a Nagyúr úgy akarja fokozni
hatalmát, hogy valamennyit elvesz az enyémből. Ahelyett, hogy megelégedne a
rendeletek kiadásával és jogi viták rendezésével, dacol a hagyománnyal, és
szeretne részt venni az adók begyűjtésében – s ami még ennél is rosszabb, a
hadviselésben.
– Evégre... – tette a Pártfogó Silwyth karjára a kezét, s ez a mérhetetlen
kegy megreszkettette Silwythet – ...evégre a Nagyúr megüzente, hogy jól
átgondolt véleménye szerint az ő katonáinak kell őriznie a Portál bejáratát. A
mi házunk, a Kinnoth-ház katonáit, akik a kaput létrejötte óta vigyázzák,
máshová kell áthelyezni.
Silwyth meg volt döbbenve. Nehezen tudta elhinni, hogy a Nagyúr képes volt ezt
kérni a Pártfogótól. Ez súlyos sértés. Silwyth arra gondolt, hogy talán már ki
is tört a háború.
– A Nagyúr persze visszavonta a parancsot, alighogy kiadta – felelt a
Pártfogó. Silwyth ki nem mondott gondolatára. – Rájött, hogy túl messzire ment,
de az elképzelését nem adta fel. Ez a Lord Mabreton, akivel ma délután
találkoztál, a Nagyúr egyik jobb keze.
– Te pedig – szorította meg a Pártfogó Silwyth karját – az én jobb kezem
leszel.
– Méltatlan vagyok én erre a megtiszteltetésre, uram – felelte Silwyth annak
rendje s módja szerint.
– Méltó vagy, Silwyth – felelte a Pártfogó, megtisztelően a nevén szólítva
távoli rokonát. – Jó ideje figyellek, s régóta kijelöltelek magamban egy
ilyesféle megbízatásra.
– Mit kívánsz tőlem, uram?
– Lord Mabreton és az összes többi elf nagykövet feladata az embereknél az,
hogy meggyőzzék Tamaros királyt: a Nagyúrnak jogában áll magához ragadni a
Portál fennhatóságát. Tamaros király meglehetősen bölcs, ember létére. Nem fog
akarni belekeveredni az elfek ügyeibe. A Nagyúr azt tervezi, hogy addig
manipulálja Tamaros királyt, amíg az emberi katonákat nem küld a Portál elf
bejáratához.
– Megőrült a Nagyúr? – fakadt ki Silwyth magáról megfeledkezve, viszonylag
hangosan.
A Pártfogó egy pillantással észre térítette. A szolgákat elküldték, de szinte
bizonyos volt, hogy némelyik közülük fizetett kém, aki a közelben lebzselhet. A
Pártfogó persze tudta, kikről van szó, és figyelte őket, de a diszkréció akkor
is fontos maradt.
– Nem, a Nagyúr nagyon is ravasz – felelte a Pártfogó. - Ha Tamaros azt hiszi,
hogy egy elf háború veszélyes lehet Vinnengaelre - ha például azt hiszi, hogy
nekem terveim vannak a Portállal, mert azon keresztül akarok csapatokat küldeni
ellene –, akkor nincs más választása, mint hogy emberi őrséget állítson a
bejárathoz. Ha majd te meg én, meg a Kinnoth-ház tagjai nem léphetünk be, ha
kereskedőink nem utazhatnak Vinnengaelbe, hogy eladják árujukat, ha raktáraik
kiapadnak, a Nagyúr szemrebbenés nélkül mondhatja, hogy az emberek akarnak
legyengíteni minket.
– A Nagyúr háborút akar az emberekkel, uram?
– Azt akarja, hogy a Kinnoth-ház keveredjen háborúba az emberekkel, Második
Őr. Ha a házunk meggyengül, magához ragadhatja a hatalmunkat.
– És miből gondolja, hogy az emberi seregek különbséget tudnak tenni a házaink
között, uram?
– Pontosan erről van szó – folytatta a Pártfogó. – Az emberek olyanok, mint a
bolhák. Ha egyszer beteszik a lábukat a házba, nehéz megszabadulni tőlük. A
Nagyúr erre nem gondol. Nem lát tovább a saját orra hegyénél.
– Mi a szándékod velem, uram? – kérdezte lelkesen Silwyth.
– Hivatalos rangod természetesen nem lesz. Tudósként fogsz utazni, s így is
fogsz bemutatkozni. Tamaros tudós: a szívébe fogad majd, s hozzáférhetsz nagy
könyvtárához, ami a kastélyában van. Kedveltesd meg vele magad, Silwyth. Legyél
kellemes társaság, férkőzz a bizalmába. S ha alkalmad adódik, hogy belépj a
király háztartásába, ragadd meg. Így mindig tájékoztatni tudsz engem arról, mit
tesznek és mondanak a Nagyúr képviselői, s némi ügyességgel és szerencsével
olyan helyzetbe kerülhetsz, ahonnan sakkban tarthatod őket.
– El sem tudom mondani mekkora örömöt okozott nekem a bizalmad, uram – állt
fel Silwyth, s oly mélyen hajolt meg, hogy homloka a térdéhez ért.
 – Úgy látom, hogy örömed afféle gyógyír. Helyrehozza a kificamodott bokát –
mosolyodott el a Pártfogó szélesen. Ő is felállt, s a kezét nyújtotta
Silwythnek. Jöjj, Második Őr. Gondolom, nagyon fáj a lábad. Fogd a karom.
Elkísérlek a házig. Gondolom, még néhány napig sántítani fogsz.
– Igazad van, uram. Nagyon fáj. Köszönöm a segítséged.
A Pártfogó támogatásával a Második Őr végigsántikált a kerten, be a házba,
ahol a Pártfogó neje nagylelkűen egy hálózsákot biztosított neki éjszakára.
Silwyth másnap, mikor csatlakozott Lord Mabretonhoz és Lady Valurához a
Portálnál, még mindig húzta a lábát.

3.fejezet

Az olvasólecke

A kastélybeli élet egészen más volt, mint amit Gareth eladdig ismert: korábban
legtöbbször csak bolyongott szülei házának üres termeiben, s irigyen nézett ki a
parasztgyerekek féktelen játszadozására, vagy tartotta Dadusnak a fonalat
gombolyításnál. Hetek teltek el, mire Gareth felfogta megváltozott körülményeit,
s próbált alkalmazkodni hozzájuk. Gondjait csak szaporította az a tény, hogy
senki sem vette a fáradságot és magyarázta el neki, hogyan is kéne viselkednie.
Így aztán az elszenvedett veréseket saját jogán kapta, nem a gazdája helyett.
Úgy esett, hogy Dagnarus – aki amúgy morcos és lázadozó diák volt -, különösen
jó magaviseletűnek bizonyult Gareth érkezésének első napjaiban, s Evaristo, a
herceg sokat szenvedett tanítója büszke is volt rá, hogy ötlete a bűnbak
bevezetésére remekül bevált. Dagnarus viselkedése nyilván azért javult, mert nem
akarja, hogy kis barátjának bántódása essen. Evaristo így gondolta, s ezt mondta
a királyi fenségeknek is. Ez még azelőtt volt, hogy mindnyájan kiábrándulni
voltak kénytelenek, Gareth-t is beleértve.
Az első néhány éjszakán, apró hálófülkéjében, mely közvetlenül a herceg
hatalmas hálóterme mellett volt, Gareth minden éjjel álomba sírta magát. Az
udvari viselkedés elsajátításának előmozdítására kapott verésektől fájdalmas és
merev volt a teste, s úgy vágyódott Dadus meg az otthon után, hogy komolyan azt
hitte, belepusztul. Az otthon ugyan unalmas és magányos volt, steril és hideg,
de legalább ismerős. Ott tudta, mit várnak el tőle.
Nem sokat. Elvégre gyerek volt.
A palotában Gareth többé nem volt gyermek. Afféle kis felnőttként kezelték.
Azt várták el, hogy felnőttként, nem pedig gyerekként viselkedjen. Igazság
szerint a veréseket, amiket a kamarástól vagy a tanítótól kapott, nem kínzásnak
szánták. Segíteni akartak neki, hogy kilencévesen a lehető legrövidebb idő alatt
felnőttes érettségre tegyen szert.
Gareth az első verést a palotában töltött első reggelén kapta.
A bűnbak kötelességei közé tartozott meglátogatni a herceget minden reggel,
felkeléskor. Gareth otthon megszokta, hogy addig alszik, ameddig akar – minél
tovább volt ágyban, a szolgáknak annál kevesebbet kellett fáradniuk vele.
Borzasztó kegyetlenségnek érezte, hogy kora hajnalban kiverik a meleg ágyból.
Dagnarus herceg ugyanis megvetette a heverészést. Korán kelt, hogy semmiről se
maradjon le, s ugyanebből az okból későn is feküdt
Az éjszakába nyúló borsószem-lövöldözés s a nap izgalmai után Gareth édesdeden
átaludta a csengőszót, mely a szolgákat a herceg hálószobájába szólította.
Gareth-t egy szolga csattanós fenékreverése riasztotta fel álmából. A fickó
olyan gyorsan dobálta rá a ruhát, hogy a nadrág egészen bevágott, a kabátja
pedig hátrafelé nézett. A szolga elküldte a kamaráshoz, aki életre rázta az
álomittas gyereket, s betuszkolta a hercegi hálóba.
Gareth a szolgák mellett állt, s nézte, ahogy Őhercegsége megreggelizik az
ágyban – forró csokoládét és meleg cukros brióst, melynek illata mennyeinek tűnt
Gareth számára, akit előző nap a nagy izgalomban elfelejtettek megetetni. A fiú
gyomor hangosan megkordult a síri csendben, mire az egyik szolga megfordult, és
megdöbbentő gyorsasággal nyakon csördítette Gareth-t.
A fiú a fájdalomtól pislogva próbálta kiereszteni orrából a csokoládé illatát.
Hogy elvonja a figyelmét valamivel, körbenézett a hálóteremben. A hatalmas
faragott ágyat súlyos bársony függönyök keretezték, valamint ládák és
szekrények, tele ruhákkal. A herceg hegyesorrú cipellői takarosan sorba rakva
álltak, s a falakat kárpitok díszítették, melyeket állítólag a királynő maga
varrt.
Dagnarus valóságos párnahegynek támaszkodva ült. Az ágy végén bársony ágyelő
díszlett, melyen a családi címer - napkorongot tartó két griff — volt arannyal
kihímezve. A herceg gyorsan, mégis takarosan és kecsesen ette a brióst, itta a
csokoládét. Türelmesen hagyta, hogy arcát, kezét megmossák, haját kifésüljék,
aztán felkelt az ágyból.
Gareth-en, akárhogy is igyekezett, úrrá lett az álmosság.
Hatalmasat, állkapocs-recsegtetőt ásított.
A kamarás hűvös higgadtsággal megfordult és olyan erővel vágta pofon Gareth-t,
hogy az belerepült az egyik ruhásszekrénybe.
A herceg a bűnbak-fiúra pillantott, aztán elfordította tekintetét. Gareth
lehorzsolt, égő arcát tapogatva azt remélte, hogy a herceg lehordja a kamarást
gonoszságáért, de reményei hamar elszálltak. Dagnarus egy szót sem szólt.
Elvonult a hálószoba melletti mellékhelyiségbe, hogy túlessen a reggeli
megkönnyebbülésen.
Mivel közel esett a folyóhoz; a palota el volt látva friss folyóvízzel, mely
zseniálisan megszerkesztett vízemelők és csövek rendszerén keresztül jutott el
az épület minden zugába, Gareth meg sosem látott ehhez foghatót. Otthon mindig a
ház melletti árnyékszékre járt, s most nem tudta leküzdeni azt az érzést, hogy a
kastély falain belül piszkot csinálni mocskos és erkölcstelen dolog. Nehezére
esett túllépni ezen az érzésen, s ez nagy gondot is okozott neki az első
éjszakán, amíg fel nem fedezte, hogy kiosonhat a szolgák mellékhelyiségébe, ami
egy fal mögött volt odakint, az udvarban.
Őhercegsége aztán visszatért és hagyta, hogy a szolgák felöltöztessék. Gareth
visszafojtott lélegzettel állt, mint nyulacska a kutyák között, nehogy valami
rosszat csináljon.
Miután felöltözött, a herceg elment tiszteletét tenni atyja, Tamaros király
előtt, aki szintén korai kelő volt. Gareth-t visszatuszkolták a hálófülkéjébe,
kapott egy maradék cukros brióst és egy pohár lefölözött tejet. Ezután
elvezették a játszószobába, hogy ott várja a herceget.
Dagnarus hamarosan meg is érkezett — Hála istennek, ezen is túlvagyok —
jelentette ki, s mohón lehuppant a hajítógép elé. — El sem tudod képzelni,
milyen fárasztó kötelesség ez — minden reggel jó reggelt kívánni az apámnak.
Gareth kissé közelebb húzta székét a hercegéhez, hátha az meglátja a
horzsolásokat és megsajnálja. Csalódnia kellett. Dagnarus figyelmét teljesen
lekötötte a harci gép.
Gareth kíváncsivá vált. - Miért? Kegyetlen veled?
— Micsoda ostoba vagy! — vetett lesajnáló pillantást Gareth-re Dagnarus. — Már
hogy lenne kegyetlen. Az apám sosem kegyetlen senkivel, még azzal sem, aki
megérdemelné. Egyszerűen csak unalmas. Ugyanaz minden nap. Ő meg a fivérem ülnek
abban a teremben a könyveikkel meg a papírjaikkal meg a tanácsadóikkal, és
mindenféle szerződésen meg adón rágódnak, aggódnak, amikor sokkal érdekesebb
dolgokat is csinálhatnának.
— Apám azt mondja, hogy Vinnengael a világ középpontja — szólt közbe Gareth,
bár csak halvány fogalmai voltak arról, hogy ez mit is jelent. - Szerintem a te
apádnak nagyon sok tennivalója van, ha kézben akarja tartani.
— Ráhagyhatná másokra is - felelte Dagnarus. — Elvégre király. — Megunva a
hajítógépet, félretolta. Bóklászni kezdett a szobában, de olvasni nem akart, s
odavonszolta Gareth-t egy homokozóládához, mely a szobának majd' negyedét
elfoglalta. Itt elkezdte a játék katonáit alakzatba rendezni a láda egyik
végében.
— Ülj le, Foltos. Te leszel az ellenséges sereg parancsnoka.
— Láttam egyszer a bátyádat, egy parádén mondta Gareth, miközben
kötelességtudóan elfoglalta helyét a láda másik végében, bár fogalma sem volt,
mit kéne tennie az ellenséges sereggel. Csak zavartan bámulta az apró
ólomfigurákat: hozzájuk sem mert érni. Olyan törékenynek látszottak. - Ő sokkal
idősebb nálad, ugye?
 – Tizenkét évvel – felelte Dagnarus. – Igazából csak a fél testvérem – tette
hozzá könnyedén. – Gyűlöl engem.
- Micsoda? – kapta fel a fejét meglepetten Gareth.
– Így van. Gyűlöl engem. Irigy rám.
– Miért?
– Mert én vagyok apánk kedvence.
Gareth hitt a hercegnek. Akkoriban Gareth azt is elhitte volna Dagnarusnak,
hogy a kastély mindjárt szárnyra kel és röpködni kezd a vízesések között.
A kamarás rontott be. – Hercegi fenség, a tanítója, Evaristo odakint vár.
Dagnarus grimaszolt, a szemét forgatta, és felsóhajtott.
– Küldd be – mondta a herceg, és tovább rendezgette katonáit.
– Nagyon megütött – mondta Gareth, és lesújtó pillantást vetett a kamarás
felé, hogy némi együttérzést csiholjon ki.
– Vén trottyos. Örülni fogok, ha anya végre megszabadul tőle. De te... – vont
vállat Dagnarus – ...megérdemelted. Sose ásíts a jelenlétemben, Foltos.
Tiszteletlenség.
Gareth lenyelte méltatlankodását. – Milyen a tanítód? - kérdezte, hogy témát
váltson. – Kemény?
- Ugyan! Gyengekezű puhány. Az iskola amúgy is csak időpocsékolás. Tízszer
többet tanulok Argot kapitánytól, mint ettől a nyavalyás kis Evaristótól.
Általában nem is szoktam itt lenni, amikor jön – pillantott fel Dagnarus a
katonái közül. - Most csak azért vagyok itt, mert ha nem lennék... –
Elhallgatott, összehúzta a szemöldökét, s egy legyintéssel tucatnyi katonát
döntött fel.
– Ha nem lennék itt, megvernének – mondta Gareth, s örült annak, amit a herceg
együttérzésének vélt.
– Nem erről van szó – hűtötte le Dagnarus. – Elvégre neked az a dolgod, hogy
megverjenek. Hanem... – A katonáira pillantott. – Nem akarom, hogy elküldjenek
téged – mondta halkan.
– A tisztelendő Evaristo mágus – jelentette be a kamarás.
Dagnarus a homlokát ráncolta. Gareth félénken pillantott fel, újabb kínoktól
tartva. Félelmei azonban szertefoszlottak, amikor meglátta a mosolygós szemű
fiatalembert, aki belépett a szobába.
Evaristo harminc éves volt, de vékony arca és derűs modora fiatalabbnak
mutatták. A Tudás Rendjének barna köntösét s jelképét – arany kulcsot a nyakában
– viselte. Köntösén vörös skapulárét hordott, melyet csak mágusok vehetnek
magukra, s mely megkülönbözteti őket a tömegben. Kezében jókora könyveket
tartott.
Evaristo meglepettnek látszott a herceg láttán.
– Hercegi fenség, jelenléte kellemes meglepetés - szólt Evaristo. Minek
tulajdoníthatom ezt a megtiszteltetést?
Dagnarus zöld szeme felszikrázott. Látszott rajta, hogy nem szereti, ha
ingerlik. Felpattant és a tanítóra meredt.
– Nem beszélhetsz velem ilyen hangon! A Herceged vagyok!
– Tudatlan fiúcska vagy, aki semmiféle figyelmet nem szentel tanulmányainak,
és tudatlan felnőtt lesz belőled – felelte Evaristo nyugodtan. Ügyet sem vetve a
dühtől kipirult Dagnarusra, szemügyre vette Gareth-t. - És ez bizonyára a kis
bűnbak.
– Gareth a nevem – hajolt meg mélyen Gareth.
– Jöveteled máris változást hozott, Gareth – köszöntötte Evaristo. Könyveit az
asztalra helyezte, és odahúzta a székeket. – Őfensége napok óta nem kegyeskedett
részt venni az órákon.
Evaristo épp a székét rendezgette, ezért nem látta a halvány, gúnyos mosolyt
Dagnarus szája sarkában. Gareth viszont látta, és azonnal meg is értette. Bár
még csak egy napja volt Dagnarusszal, máris jobban ismerte őt, mint Evaristo.
Dagnarus ma egész délelőtt itt lesz, nehogy új játszótársát sikertelennek
minősítsék és elűzzék.
Ami Gareth-t illette, ő a verést méltányos árnak tartotta a tanulás
lehetőségéért. Az olvasás és írás tanulása a legboldogabb pillanatai közé
tartozott az otthonban, melynek emléke máris kezdett halványulni benne, akár egy
álom, mely oly eleven még ébredéskor, de a nap folyamán egyre távolodik.
 Evaristo bölcs férfiú volt, türelmes, s kiváló tanár, ha valaki akart tanulni.
Az első nap egy órát tanult Gareth-tel - ezalatt Dagnarus az asztal lábát
rugdosta vagy hatalmas kardos katonákat rajzolgatott pennájával a ritka kötetek
lapjaira.
Végül a herceg teljesen elunta magát, az ablakhoz ment és vágyakozva nézett ki
az udvarra, ahol katonák gyakorlatoztak. Miután a gyakorlás véget ért, a herceg
azzal szórakoztatta magát hogy az ablakról lefeszegetett tetőcserép-darabokat
lelökdöste a kövezetre, és nézte, hogyan zúzódnak szét, megijesztve a
járókelőket.
Evaristo, megtáltosodva attól, hogy végre valaki figyel rá, ügyet sem vetett a
hercegre. Kezdeti félénksége után Gareth mindent elkövetett, hogy elnyerje
tanítója dicséretét.
Elolvasott minden szöveget, amit kapott, kezdve azokkal az egyszerű kis
történetekkel, amiket Dadustól adott neki, egészen az előző nap vágyva
nézegetett könyvek egyikéig.
A kötetet a Tudás Rendjének Feje - a Könyvtáros - írta, kimondottan a herceg
oktatására, egy olyan sorozat részeként, mely részletesen ismertette a világ
kisebb és nagyobb fajait. Gareth aznap az orkenekről olvasott.
Látott már orkeneket a piactéren, ha néha megengedték, hogy a szolgákkal
tartson futárútjaikon. Az orkenek víz mellett éltek, az Ildurel-tó partján, mely
oly hatalmas volt, hogy árapály játszódott le benne, akár a tengerben. Az
orkenek tengerjáró népek voltak, s hajókon jártak, melyek a tóból az igazi
tengerre, az Ayrkis-tengerre tartottak. Vinnengaelben csak kevés orken élt: a
hazájuk messze délen terült el, bár igazi otthonuknak a tengert tartották.
Az orkenek magasabbak, mint az emberek: széles mellkasuk van, vastag nyakuk,
karjuk, combjuk. Ruházatuk bő és kényelmes, általában nadrág és nyitott nyakú
ing, hosszú, lengő ujjakkal. Ritkán viselnek köpenyt, még a legrosszabb időben
is, mert bőrük durva, s nem hatol át rajta a hideg. A legtöbb orken - férfi és
nő egyaránt - tengerész. Az orken őshazában a falvak és városok a tengerparton
állanak: egy orken sem él a szárazföld belsejében. Az orkenek saját fogalmaik
szerint kereskedők és halászok, mások szerint kalózok. Az emberek és az elfek
lassúnak és ostobának tartják őket.
Gareth-ben az érdeklődés felülkerekedett félelmén, amiért a herceg és a tanító
előtt kell olvasnia. Először megkereste a térképen az orken földet, aztán
olvasni kezdte a történelmüket, botladozva az orken városok durva hangzású
nevein, mint amilyen a Quash'Gaat és a Kallka. Lenyűgözve olvasott tovább, amíg
egyszer csak azt nem érezte, hogy nézik.
Felpillantott, és azt látta, hogy Dagnarus visszafordult az ablaktól. A herceg
olyan ellenségesen meredt rá, hogy Gareth hirtelen elhallgatott, mintha a herceg
dugót tömött volna a szájába.
- Felség - mondta Evaristo a hirtelen támadt csendben. - Gareth jól olvasta
fel ezt az oldalt, de némi nehézséggel. Talán fenséged megmutatná, hogyan kell
jobban csinálni.
Gareth legnagyobb megdöbbenésére Dagnarus olyan sötéten rosszindulatú és
gyűlölködő pillantást vetett Evaristóra, hogy akkor sem lepődött volna meg, ha a
herceg ott helyben lefejezteti a tanítót. Evaristo azonban nem zavartatta magát.
- Nos, fenség?
Dagnarus háta megmerevedett. Elfordult tanítójától, és kibámult az ablakon.
– Most inkább nem olvasok– hallatszott jéghideg felelete. A nyaka piros volt,
de csak rózsaszínnek látszott haja vöröse mellett.
– Rendben, fenség – szólt Evaristo. - Gareth, folytasd, kérlek.
Gareth fel volt dúlva, és félt, hogy a herceg meggyűlöli. Fejét a könyv fölé
hajtotta és motyogott valamit, hogy túl nehezek a szavak. Nem tudta folytatni.
Evaristo csak elmosolyodott, S azt mondta, hogy egy jó esti alvás talán majd
helyrehozza az emlékezetét. Félretette a könyvet és megkérdezte Gareth-t, hogy
mik a tervei, ha felnő.
A fiú még sosem gondolkozott ezen. Még mindig annyira az előző epizód hatása
alatt volt, hogy nem bírt felelni, csak ült, s a kezét nézte.
– Atyád Lord Walraith, ha nem tévedek – mondta Evaristo. – Talán nem akarsz
más lenni, mint őseid házának ura.
– A birtok anyámé és a rokonaié – mondta Gareth, de nem nézett föl. – A halála
után egy unokatestvérre száll.
Nem egészen volt világos előtte, amit mondott. Csak annyit tudott, hogy anyja
és apja állandóan igazságtalanságra panaszkodtak, s vagyonuk jelentős részét
áldozták ügyvédekre, hogy kiharcoljanak valamit maguknak.
– Értem. Hát ezért kerültél az udvarba. Nos akkor hát szakmára lesz szükséged,
valami hivatásra. Természetesen a rangodhoz illőre. Esetleg fontolóra vehetnéd,
hogy közénk állj, Gareth – folytatta Evaristo. – Lehetnél mágus. Persze ha
megvan benned a kellő fogékonyság a mágia iránt.
Dagnarus erre megpördült és tekintetét Gareth-re szegezte.
Gareth jóváhagyást várt a hercegtől, bár kételkedett, hogy meg is kapja.
Hatalmas volt hát döbbenete, mikor Dagnarus lelkesen bólintott, és a némán
odasúgta: „Fogadd el!"
– Ez mindennél jobban kedvemre való lenne, tisztelendő mágus – mondta Gareth,
s sietve hozzátette: – De nem hagyom el Őfenségét.
Evaristo újra Dagnarusra pillantott, s elégedettnek tűnt a kettejük közti
összetartás láttán. – Ne aggódj, Gareth. A mágusok hivatalos képzése nem
kezdődik el tizenkét éves kor előtt. Akkor kell bevonulnod a Templomba
novíciusként. De ez még messze van.
Ezzel a téma befejeződött.
– Szóval mágus leszel – jelentette ki Dagnarus, visszatérve a homokosládához,
miután Evaristo távozott.
– Ha fenséged akarja – mondta Gareth alázatosan.
– Akarom. De meg kell ígérned, hogy okosabb leszel, mint Evaristo, ha mágus
leszel. Micsoda mekegő vénasszony! – csapott a homokba undorral Dagnarus.
A játék katonákat finoman, részlethűen festették ki. Gareth összeszedte a
bátorságát, kézbe vett egy kicsiny szekeret, s csodálkozva tapasztalta, hogy az
apró kerekek forognak.
– Régen bűvösek voltak – jegyezte meg Dagnarus, mintegy mellékesen.
– Tényleg? – Gareth kis híján elejtette a szekérkét.
– Igen. Mikor azt mondtam, „mars", a katonák masírozni kezdtek és a lovak ide-
oda húzták a szekeret. A bácsikám csinálta – anyám fivére. Ő varázsló
Dunkargában. De Evaristo megsemmisítette a varázst.
– Miért? – Gareth csalódott volt, s próbálta elképzelni az apró katonákat
menetelni, a kis szekeret pedig száguldozni.
– Azt mondja, ez mégis komoly dolog. Nem kisgyerekek szórakoztatására való, és
nem szabad babrálni vele. Besavanyodott, ünneprontó alak, mint minden pap.
– Ha ez a véleményed a mágusokról, miért akarod, hogy én is az legyek? –
érdeklődött Gareth.
– Mert az én mágusom leszel, természetesen – felelte Dagnarus. – Szemmel tartod
nekem a többi mágusokat, és szólsz nekem, ha valamelyik túl erős kezd lenni. A
mágusok hatalmasok, tudod. A mágiájuk, meg minden. Én is az akartam lenni, de
nem lehetek egyszerre mágus is meg király is. Ha inkább te leszel mágus, az
sokkal jobb.
Gareth azelőtt nem járt az udvarban, mégis, mondhatni, az „udvar gyermeke"
volt. A királyi család pletykái és intrikái voltak a szülei betevő falatjai.
Kilencéves létére Gareth már jól tudta, hogy Dagnarus csak második a
trónöröklési sorban, s bátyja, Helmos a koronaherceg, aki atyjuk, Tamaros
helyébe lép. Mivel Tamaros hosszú életű ősöktől származott az anyja kilencven
évet is megért -, halála nem volt egyhamar várható. Csak végzetes események
komor egybeesése juttathatta volna Dagnarust a trónra – így mondták Gareth
szülei.
Gareth-nek persze volt annyi esze, hogy erről ne beszéljen.
– Mit gondolsz, mikor leszel király? kérdezte inkább.
– Ha majd készen állok – felelte Dagnarus.
A herceg serege élére helyezte a harci szekeret, s lelökte a homokdombról. A
kocsi vadul bukdácsolt a miniatűr ellenség felé.
Addig játszottak a homokozóban, amíg a szolgák meg nem érkeztek a vacsorával.
A herceg és a bűnbak a játszószobában költötték el estebédjüket. Egyszerű
fogásokat kaptak, mert köztudott volt, hogy a fiatal gyomor nem bírja a nehéz
ételeket. A nyúlpörkölt nem volt olyan jó, mint Dadusé, aki fokhagymát is tett
bele. Gareth megemlítette ezt a hercegnek, aki azt mondta, hogy majd beszél a
kamarással, és utasítást küld a szakácsnak. A szaftot kenyérrel itatták fel.
Vacsora után a kamarás jött és közölte, hogy a királynő látni akarja fiát és a
bűnbakot.
Dagnarus elfintorodott, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy megfésüljék, és
megmossák a száját, de arra a gondolatra már lázadozott, hogy levesse homoktól
piszkos nadrágját. Őt meg Gareth-t – aki szinte összezsugorodott a félelemtől,
hogy a királynő színe elé kerül – a kamarás elkísérte a kastély végtelen
folyosóin keresztül a királynő lakosztályához.
- Mi lesz, ha nem tetszem majd neki? – súgta oda Gareth Dagnarusnak, miközben
elhaladtak a folyosón álló páncélos lovagok előtt.
Gareth még félelmében is belegondolt, milyen szörnyen kényelmetlen lehet
ezeknek a lovagoknak talpig vasban mindig vigyázban állni, mozdulatlanul. Még a
lélegzetvételük sem látszott, és Gareth aggódni is kezdett, hátha beleaszalódtak
páncéljaikba. Ezt meg is mondta a hercegnek.
– Milyen gyerek vagy! csapott a karjára a herceg. - Ezek a páncélok üresek.
Csak dísznek vannak kirakva. Nincsenek bennük lovagok. – Felkacagott, aztán
hozzátette: – Miből gondolod, hogy nem fogsz tetszeni az anyámnak?
– A kamarás azt mondta, hogy csúnya vagyok - felelte Gareth.
– Csakugyan? – mondta Dagnarus bosszúsan.
– Mi lesz, ha anyád úgy gondolja, hogy nem vagyok neked elég jó társ?
– Ne aggódj, Foltos. Én kedvellek téged, és csak ez számít.
A kamarás nem léphetett be a hölgyek lakosztályaiba, ezért átadta a fiúkat a
főkamarásnőnek, aki bókolt a herceg előtt, majd behatóan és helytelenítőleg
szemügyre vette Gareth-t, aztán bevezette őket a királynőhöz.
Beléptek a díszes ajtón át a csodák és a szépség hihetetlen birodalmába.
Legalábbis Gareth akkor így látta. Később rájött, hogy a bútorzat hivalkodó és
silány ízlésre vall. Az átható parfümillat elkábította Gareth-t. Hármat
tüsszentett, s egy-egy barackot kapott a fejére mindegyikért a kamarásnőtől. A
szagot olajlámpák árasztották, melyek lángjukkal megvilágították a hálószobákat.
Habár kint nappali fény volt, a függönyök be voltak húzva. A királynőnek az volt
a véleménye, hogy a napfény bántja a szemet és árt a bőrnek.
A herceg és a fiú hat külső, tapétázott, olajlámpa-fényes termen ment
keresztül – ez hatalmas gazdagságra vallott, mert Vinengaelben nem volt helyi
olaj, az orkok földjéről kellett ideszállítani a borostyánnal együtt.
A királynő a hálószoba melletti szalonban tartózkodott, de a hálóra Gareth
csak egy pillantást vethetett az egyik nyitott ajtón keresztül. A királynő
egyedül aludt. A király hálóterme a palota egy másik részében volt, bár a két
szoba titkos átjáróval össze volt kötve. Gareth saját szülei sem aludtak együtt
ezért ez az elrendezés nem is lepte meg. Ami azt illeti, Gareth sokáig azt
gondolta, hogy csak a szegények alszanak együtt, mert nincs elég helyük.
Emillia királynő a fésülködőasztalánál ült és önmagát csodálta a tükörben, míg
egyik hölgye a haját fésülte – ez a haj dús volt és fényes, s ugyanolyan színű,
mint a fiáé. Első pillantásra azt lehetett róla mondani, hogy „csinos". A
második pillantás már feltárta a kisebb tökéletlenségeket. A királynő tudta,
hogyan javítsa megjelenését öltözködésével, de tagadhatatlan volt, hogy szemei
ugyan csodás színűek, de túl közel ülnek egymáshoz, orra pedig kissé hosszú. –
Gareth-t a vadászkárpiton látott kutyákra emlékeztette. A szája hajlamos volt
ráncosodásra, mintha állandóan rágna valamit. Ha ez a száj többet mosolygott
volna biggyesztés helyett, s a szemekben inkább értelem, mintsem ambíció
csillogott volna, talán az arc is szebbnek tűnt volna. Így azonban olybá
tetszett, mintha az egész arc egy pontba tartana: az orrhegy felé.
Határtalan önimádatában mindenben és mindenkiben hibát talált, kivételt csak
az ölebe és a fia képezett. Szeretetét e két lény között osztotta meg egyenlő
mértékben, s hasonlóan is bánt velük, abból a szempontból, hogy mindkettőt
idegen emberek gondjára bízta, s csak akkor foglalkozott velük, ha tiszták,
takarosak, jóllakottak és jólfésültek voltak, s nem voltak harapós kedvükben.
A királynő támogatói – mert egy királyi udvarban minden hatalommal bíró
személynek vannak támogatói: ahogy az elfek mondják, lehet, hogy a szerencse
szele sokáig ugyanonnan fúj, de egyszer csak megfordul és ledönti a házad –,
szóval a királynő támogatói azt mondták, nem csoda, hogy ingerlékeny és
rosszkedvű. Emillia jól tudta, hogy a férje nem szereti. Azt is tudta, hogy még
csak nem is kedveli különösebben. A házasságuk tisztán politikai frigy volt, s
mivel az após – Dunkarga egy kisebb királya – állandó problémákat okozott, úgy
tűnt, hogy Tamaros király, ahogy a köznyelv mondja, alaposan bevásárolt.
Dagnarus csak vörös hajában hasonlított anyjára. Jó külsejét inkább a család
apai ágáról örökölte. Szakasztott mása volt annak a nagyapjáról készült
festménynek, mely az egykori uralkodót még koronaherceg korában ábrázolta
– Babuskám – mondta a királynő, s arconcsókolta fiát.
Emillia nem nézett egyenesen Dagnarusra, csak a tűkörképére. Amíg a fiához
beszélt, a haját fésülő komornát kommandírozta. A királynő mindössze huszonöt
éves volt, a férje pedig majdnem hetven.
Dagnarus a gyermeki szeretet minden látványos jelének közepette viszonozta
anyja csókját, mire az udvarhölgyek felbúgtak és „édes kisfiúnak" nevezték.
A királynő szemlátomást nem volt elégedett a frizurájával. A díszfésű nem volt
középen, és megfájdította a fejét. Füstölögve küldte el az egész társaságot, s
idiótának nevezte őket, Csak ezután fordította figyelmét a fiára. Fésülgetni
kezdte Dagnarus haját az ujjával, megigazgatta kabátkáját, s dajkálta, ahogy a
kutyuskáját szokta – az állat vadul ugatott is a két fiúra.
Gareth éppen a kutyát figyelte, amikor a nevét hallotta. Dagnarus megfogta
Gareth csuklóját és előrehúzta barátját. A főkamarásnő szorítani kezdte Gareth
lapockáját, de a fiú jól ki volt tanítva. Magától is térdreereszkedett őfelsége
előtt, és fejét lehajtva tartotta, amíg a királynő tudomásul nem vette
jelenlétét.
– Hadd nézzelek meg, te gyermek – köszöntötte a királynő. Gareth felemelte
arcát.
Őfelsége szeme elkerekedett. Sikkantott egyet rémületében és hátrahanyatlott
székében. Megragadta a fiát, elrántotta a megbélyegzett gyermektől, és védőn
átfogta, mintha az anyajegy ragályos lenne.
Gareth halálra váltan takarta el az arcát, és legszívesebben a föld mélyére
süllyedt volna.
– Nem! Ez lehetetlen! Miért nem szóltatok? –jajdult fel a királynő.
Az udvarhölgyek repesve siettek őfelsége segítségére, legyezőkkel, vízzel,
borral. Gareth semmit sem látott, de hallotta a szoknyáik suhogását és érezte
illatukat, ahogy a királynő köré sereglettek. Egyikük még Gareth-re is
rátaposott nagy buzgalmában. Egy másik odament a fiúhoz, kezében egy dobozzal,
hogy azt a felségsértő fejre borítsa. Gareth egyszer csak a saját anyja hangját
hallotta, amint azt követeli, hogy a szerencsétlen gyermeket azonnal távolítsák
el.
– Nem távolítjuk el – mondta Dagnarus.
A herceg kitépte magát anyja karjából, és elkapta Gareth-t ott, ahol először
érte: a hajánál. Felráncigálta a fiút. Gareth arca csak ügy égett a szégyentől.
Lehorgasztotta a fejét. Dagnarus megfogta barátja ernyedten csüngő kezét, és
bilincsszerűen, szorosan átfogta.
– Foltos az én bűnbakom, anya – kiáltotta hevesen Dagnarus. – Szeretem és meg
akarom tartani.
A királynő felnézett a hölgyek koszorújából, ahol menedéket keresett.
- Dagnarus! Biztos vagy ebben? Nézz csak rá! – intett Gareth felé, és
eltakarta szemét.
- Megtartom, anya - jelentette ki Dagnarus. Akarom.
Ez volt mindig is a varázsszó az anyjával szemben. Akarom.
A királynő megengedte, hogy Gareth kezet csókoljon neki, ha vigyáz, hogy
arcának foltos részével ne érintse a bőrét. Gareth anyja megkönnyebbülten
javasolta, hogy próbálják a foltot púderrel elfedni. A királynőnek tetszett az
ötlet, s Gareth egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy ott helyben kezelésbe is
veszik, de Dagnarus a segítségére sietett.
– Ezt a jelet az istenek tették az arcára - szólt a lehető legártatlanabbul. –
Ugye nem akarod megsérteni őket azzal, hogy nemtetszéssel nézed a művüket, anya?
A királynő szempillái megremegtek. Vinnengael modern gondolkodású lakóihoz
hasonlóan Emillia királynő sem hitt túlságosan a távol ködébe vesző istenekben.
Szerinte s az udvar számos tagja szerint a tisztelendő mágusok közelebb voltak
és láthatóan, használhatóan tudták kifejezésre juttatni hatalmukat. Ezért az
emberek inkább rájuk és a mágiájukra néztek fel, mint az istenekre. Tamaros
király volt ez alól az egyetlen kivétel. Mélyen hívő ember volt, s úgy tűnt,
hogy az istenek értékelik is ezt, mert Tamaros; s rajta keresztül egész
Vinnengael, áldásukat élvezte.
Bár Emillia királynő maga nem sokra tartotta az isteneket, ragaszkodott hozzá,
hogy gyermeke legalább színleg imádja őket. A királynő nem lehetett ellenfele
éles eszű fiának. Dagnarus sarokbaszorította, s nem tehetett mást, mint hogy
fejfájásról panaszkodjon és bejelentse, hogy lefekszik.
A hölgyek szétszóródtak: némelyik vízért sietett, hogy lehűtse Őfelsége
homlokát, mások kendőért szaladtak, hogy beborogassák a szemét. Gareth anyja
hálásan égnek emelte tekintetét, aztán eltolta a gyermeket az útból, mert
levendulavízért ment őfelsége kezeinek.
Dagnarus kegyesen kijelentette, hogy reméli, anyja hamarosan jobban lesz, majd
Gareth-tel együtt elhagyta a hálószobát. Dagnarus mosolygott s erősen szorította
Gareth csuklóját, mintha szembe akarna szegülni mindenkivel, aki el akarná tőle
szakítani barátját.
Gareth-nek már a nyelve hegyén volt, hogy egy öreg koldusasszony átkozta meg,
nem az istenek, de aztán csendben maradt. Kezdett megbízni Dagnarusban, és
rájött, hogy jobb, ha ráhagyja a dolgokat.

4.fejezet

Összegubancolódott szálak

Mikor Evaristót, a tanító három évvel korábban először kinevezték az akkor hat
éves fiatal herceg oktatására, a mágus és felesége örvendeztek, mert azt hitték,
hogy megcsinálták a szerencséjüket. Evaristo törekvő fiatalember volt, szerette
a kényelmet, elégedett volt városi házával, s jó életet akart biztosítani a
gyermekeinek. Túlságosan is jól tudta, milyen az, ha mindez nincs.
Mikor még tudatlanságban és nyomorban tengődött Dalon'Ren utcáin, Evaristo
afféle „mezei" varázslóként működött – ahogy Loeremben lenézően emlegették –,
kóbor mágusként, aki az istenek által elhullajtott mágia-morzsákat szedegette
fel és ezekkel varázsolt, Loeremben számos ilyen mezei mágus működött, akik
váltakozó sikerrel alkalmazták ezt a módszert. A mágia – akárcsak a napfény vagy
a levegő, a víz vagy a föld – hozzáférhető bárki számára, akinek kedves és
képessége van rá. Egyesek jobbak a mágiahasználatban, mint mások – ugyanúgy,
mint ahogy egyesek ügyesebb kőművesek vagy tehetségesebb lantjátékosok. Akadnak
olyanok is, akiknek igazi adottságuk van, és vannak olyanok, akik csak
blöffölnek.
Evaristo tehetséges volt. A mágia roppant hasznosnak bizonyult saját maga és a
családja fennmaradása szempontjából. Dalon'Renben kevés volt a törvény, és még
kevesebb az ember, aki ezeket betartatta volna. A mágia megadta Evaristónak azt
az elismertséget, amit más fiúk az öklükkel harcoltak ki.
A tanító egyike lehetett volna a rettegett rabló-varázslóknak, akik az
erdőkben lappanganak és utazókat fosztanak ki, de ekkoriban történt, hogy
Vinnengael egyháza Tamaros király védnöksége alatt, megpróbált rendet tenni
azoknak a soraiban, akik a mágiából éltek.
Ez a törekvésük jelentős ellenállassal találkozott. Olyan hírek kaptak
szárnyra, hogy az egyház minden varázslót le akar fogatni, és kényszeríteni
őket, hogy csatlakozzanak a szervezethez, különben megtiltja foglalkozásuk
gyakorlását. Sok mezei varázsló a hegyekbe menekült, mások – mint a tizenhatéves
Evaristo is – felkészültek a harcra. Az egyház, melyet akkor Dominaa
főtisztelendő főmágus irányított, bölcsen cselekedett. Dominaa azzal az
utasítással küldte ki papjait, hogy ne tartóztassák le és ne félemlítsék meg a
tehetséges varázslókat, hanem mindent kövessenek el annak érdekében, hogy ezek
az emberek erejükkel az egyház hatalmas mágia-tárházát gazdagítsák.
Evaristo előtt – aki addig csak a mágia morzsáin éldegélt - most bőséges
lakoma lehetősége tárult fel. Eddig elképzelhetetlen, csodás erőbe kóstolt bele.
Sietett hát csatlakozni, s négy másik mágussal együtt elindult Vinnengaelbe az
egyházi toborzó kíséretében.
 Azt lehetett volna gondolni, hogy a Dalon'Ren-beli küzdelmes utcai élet után
Evaristo a harci mágusok soraiba lép. Először maga is így gondolta, de aztán
felfedezte a könyvtárat, a végtelen polc-sorokat, a fojtott, időtlen légkört. A
lelke ide húzta, s Evaristo engedett a lelke óhajának. Bekerült a Tudás
Rendjébe, s olyan jól teljesített, hogy gyorsan emelkedett a ranglétrán, s úgy
tartották számon, mint akiből egy nap Könyvtáros, a Rend Feje lehet.
Mikor felmerült annak a lehetősége, hogy a kis herceg tanítója lehet, úgy
tűnt, hogy vágyai célegyenesbe kerültek. Miután azonban három évig tűrte a
herceg sértéseit és rosszaságát, Evaristo rájött, hogy útközben valahol talán
eltévesztette az utat.
– Dagnarus értelmes gyermek. Szó sincs róla, hogy ne tudna tanulni. Elfecsérli
magát! – fakadt ki Evaristo a feleségének ebédnél.
– Szegény fiú, nem a te hibád. Ismerek utcagyerekeket is, akik jobb nevelést
kaptak – felelte a felesége, s leült a bárányhúsos egytálétel mellé. Mindig maga
főzött. Ezt sosem hagyta a szolgákra, mint oly sok más háziasszony.
– Felerészt el sem jön az órákra – folytatta a férje. – És ha mégis eljön –
amikor a királynő fejébe veszi, hogy aggódnia kell a fia taníttatása miatt, ami
körülbelül félévente szokott rájönni, és ilyenkor a fiú tudja, hogy nem
menekülhet -, akkor goromba velem. Szortyog, az asztalt rugdossa, kibámul az
ablakon, firkál a könyvekbe. Persze én egy ujjal sem nyúlhatok hozzá, bár a
verés sem segítene rajta. Csuda egy madár ez, kedvesem.
– Nem nagyon hasonlít a bátyjára - jegyezte meg a felesége.
– Nem bizony – sóhajtott fel Evaristo, s kenyerét a zsírba mártotta. – Helmos
tehetséges tudós, s lehet, hogy ez is a gond – Evaristo kipillantott az ablakon
az utcára, megbizonyosodott róla, hogy senki sincs hallótávolságban, s odasúgta
a feleségének: – Van egy lecke, amit Dagnarus jól megtanult az anyja szoknyája
mellett: megvetni és gyűlölni a féltestvérét. Dagnarus mindenben más akar lenni,
mint Helmos – és ez meg is határozza a sorsát.
– Az ember azt hinné, hogy a király – az istenek tartsák meg soká – többet
foglalkozik a kisfiúval.
- Tamaros király korán kel, későn fekszik, s még így sem tud végezni minden
munkájával – mondta Evaristo. Bölcs ember s nagyszerű uralkodó. Békét hozott a
világnak és virágzást Vinnengaelnek, de csak az istenek tökéletesek, kedvesem.
Csak az istenek szerethetik azt, ami nem méltó szeretetre, legalábbis így
tanultam. Néha arra gondolok, hogy még az isteneknek sem lehet könnyű a mi
királynénkat szeretni.
– Csendben, kedvesem! Ne olyan hangosan! figyelmeztette a felesége. Az
ablakhoz lépett és becsukta a spalettákat. – Lehet, hogy a király a szívét is
eltemette az első feleségével, de ez nem jelenti azt, hogy nem szereti a
másodiktól való fiát. Dagnarus vér a véréből, ha minden igaz.
– Tamaros pártfogolja és bálványozza a fiút, de nem szereti. És ezt Dagnarus
is tudja.
– Szegény kölyök – csóválta meg a fejét az asszony. – Szegény! Kérsz még a
bárányból, kedvesem?
Evaristo legmélyebb elkeseredésében állt elő a bűnbak ötletével. Nem voltak
illúziói. Nem hitte, hogy Dagnarus hirtelen tanulni kezd, csak azért, hogy
megkímélje egy alattvalóját a büntetéstől. Viszont azt nem tűri el, ha valaki
jobb nála.
Evaristo Gareth-t használta arra, hogy tanulási versenyt indítson el, s
Dagnarus, bár azonnal átlátott a tervén, mégsem bírta ki, hogy a bűnbak
valamiben kiválóbb legyen. A herceg így sötét elszántsággal, mélységes utálattal
tanulni kezdett, s Gareth olyan ideges lett – mert őszintén félt, hogy a herceg
a könyvekkel együtt őt is megutálja –, hogy roppantul megkönnyebbült azokon a
napokon, amikor Dagnarus már nem bírta tovább a tanítást, és ellógott.
A verés ugyan fájdalmas volt, de mégis jobb, mint a herceg zöld szemének
szúrós pillantása. Gareth nem bánta Evaristo fenyítéseit, melyek amúgy is csak
tessék-lássék verések voltak, hisz végső soron Gareth volt a bűnbak, s ez volt
az elvárás. Evaristo ügyelt rá, hogy foltokat hagyjon Gareth lábán és ülepén,
mely foltokat meg lehetett mutatni Dagnarusnak, hogy rosszul erezze magát. Ezzel
persze sosem lehetett elérni a kívánt hatást.
– Jó látni, hogy megszolgálod a tartásodat, Foltos – mondta egyszer Dagnarus,
mikor megérkezett egy egész napi csatangolásból. – Még jót is teszek veled –
tette hozzá, dévaj csillanással tekintetében. – Ha nem kapsz rendszeresen
verést, a kamarás azt fogja hinni, hogy csak dísznek vagy, és kigolyóz.
A kamarás. Evaristo legalább sajnálta, ha ütni kellett, s mindig kedvesen
elnézést is kért utána. A kamarás viszont nem mentegetőzött, s nem is esett
nehezére megverni Gareth-t. Sőt, inkább élvezte. Dagnarus gyűlölte a kamarást,
és mindig igyekezett megszégyeníteni vagy nevetségessé tenni. A kamarás pedig,
mivel a herceghez nem nyúlhatott, Gareth-en töltötte ki haragját és bosszúját.
Dagnarusnak azonban javára szólt, hogy mikor látta: a verés kezd túl komolyra
fordulni – a kamarás egyszer eltörte Gareth orrát –, akkor felhagyott a
bosszantással és a kamarás eltávolításán kezdett munkálkodni. Ez persze némi
időt vett igénybe, mert Emillia királynő kedvelte a fickót, aki szintén
Dunkargából származott. Dagnarusnak azonban megvoltak a maga módszerei, mint
mindig. Elkezdődött a kutatás az új kamarás-jelölt után, s a Silwyth nevezetű
elfre esett a választás.
Silwyth csak néhány hónapja érkezett a vinnengaeli királyi udvarba, tanulni.
Körülbelül száz éves lehetett, ami emberi korban harminc évet jelentett.
Dagnarus és Gareth hallották a jelöléséről szóló híreket, s nem örültek. Látták
az elfet az udvarban, s tudták, hogy hideg, tartózkodó, udvarias s korrekt,
valamint roppant fegyelmezett, mint az elfek általában. Határtalanul unalmasnak
látszott.
Mint utóbb kiderült, éppen ezek az unalmas tulajdonságok vezettek
kinevezéséhez. Silwyth-t ezúttal a király maga jelölte ki, nem pedig a királynő,
a herceg egy szerencsétlen balesetét követően.
Fontos látogató érkezett az udvarba, az Idő Őrzőinek Kolostorából. Az itteni
szerzetesek egész Loerem legnagyobb tiszteletben álló férfiúi voltak. Életüket
annak szentelték, hogy a történelmet a bőrükre rögzítsék, föltetoválva magukra
az eseményeket, amint azok megtörténtek. Halálukkor testüket a kolostorra
hagyták, mint afféle krónikát. Mivel a világ minden népe szentek tartotta őket,
mindenhol a legnagyobb tisztelet övezte látogatásukat. Tamaros király és a
szerzetes éppen a palotában sétáltak, mikor egy forduló mögött Dagnarusba és
Gareth-be botlottak, akik labdáztak.
Dagnarus egy szerencsétlen dobása a rongyokból összekötözött labdával épp a
szerzetes füle mellett zúgott el, épp csak elhibázva a fejét.
A fiú látta hogy ezúttal túl messzire ment. Ha akart, elbűvölő tudott lenni –
most is minden báját latba vetve kért bocsánatot a szerzetestől.
A pap, akinek köntösén a Földsárkány zölddel hímzett alakja díszelgett – magas
rangjának jeleként –, jóindulatúan állt hozzá az esethez. Valami olyasmit
mondott, hogy „a fiúk csak fiúk, még ha hercegek is", Tamaros király bocsánatot
kért, s szúrósan nézett, miközben távozott a vendéggel. Másnap Silwythet
kinevezték a Herceg Hálókamarásának.
A fiúk először a tanítás után találkoztak az elffel. A szolgák épp az edényt
hordták el étkezés után, amikor Silwyth belépett a király személyi
komornyikjának kíséretében. Silwyth magas volt és egyenes gerincű, arca sápadt
és kifejezéstelen. Hagyományos elf öltözéket viselt – selyem hosszúnadrágot (az
elfek szerénytelenségnek tartották a láb mutogatását), a bokánál összefogva.
Efölött hosszú selyemkabátot hordott, madarak és virágok kézzel hímzett
ábráival. Mandulavágású szeme sötétbarna volt, haja hollófekete, hátrafésülve, a
tarkójánál összefogva.
Meghajolt a herceg előtt, de meghajlása cseppet sem volt szolgai. Egyenlőként
hajolt meg, ahogy egyik nemesember a másik előtt. Dagnarus ezt azonnal
észrevette és sértőnek is találta. Odapillantott Gareth-re, „Ezt a fickót hamar
elintézzük."
Gareth felsóhajtott. Az elf karjai vékonyak voltak ugyan, de izmosak.
A király komornyikja megejtette a bemutatást, mely eléggé terjengősre
sikeredett. Először a herceget mutatta be, minden előnevével és címével együtt,
aztán az elfet, az elf házát, atyját, nagyatyját és annak atyját.
– Kinek a szolgálatában állottál, mielőtt ide kerültél? – kérdezte Dagnarus,
mintha egy istállófiú-jelöltet hallgatna meg.
A király komornyikja helytelenítő arcot vágott, de a herceg ügyet sem vetett
rá.
 – Az Atyát és Anyát szolgálom, felség – felelte az elf. - Utánuk a Nagyurat,
és őutána a Nagyúri Pártfogót. Őutána pedig a...
– Nem erre gondoltam – csattant fel Dagnarus. – Hanem arra, hogy hol
szolgáltál, mielőtt Vinnengaelbe jöttél.
– Én nem vagyok szolga, felség. Én a Keleti Erdő Második Őre vagyok, mely cím
hercegi rangnak felel meg felségetek udvarában.
– Herceg? – döbbent meg Dagnarus. Azt hitte, hogy az elf hazudik. – Akkor
miért akarnál az én kamarásom lenni?
– Nagyra becsülöm az ön atyját, Tamaros királyt – felelte Silwyth, s a név
említésekor meghajolt – örömmel szolgálom őt és fiát bármilyen minőségben.
Ez persze nem volt igazi válasz, de ennél többet a herceg nyilvánvalóan nem is
remélhetett. Az elfek köztudottan értettek hozzá, hogy tetteik igazi indítékát
eltitkolják.
– Szólíts Dagnarusnak mondta a herceg némi szünet után. – Ez pedig itt Foltos.
– A hercegi bűnbak - szippantott a király komornyikja.
Silwyth nem tett megjegyzést. Megismételte a neveket és meghajolt.
– De te nem hívhatod Foltosnak folytatta Dagnarus gőgösen, mikor a komornyik
már távozott. – Csak én nevezhetem így. Neked Gareth-nek kell hívnod.
Dagnarus gúnyosan, sértően kihangsúlyozta a „neked" szócskát. Gareth elpirult
a herceg modortalansága láttán. Silwyth azonban néma meghajlással elfogadta a
rendreutasítást.
Dagnarus lebiggyesztett szájjal elfordult. Ez az elf nem kihívás: túl könnyű
ellenfél.
A fiúk indultak, hisz ott volt előttük a délután, s herceg megbeszélte a
király testőreivel, hogy megtanítják az egyik kutyáját vadászni.
– Hová megy, felség? - kérdezte Silwyth.
Dagnarus úgy vetette oda neki a választ, mintha csontot dobna egy fiatal
ebnek.
– A kutya kiképzését el kell halasztani, felség - mondta tiszteletteljesen
Silwyth. – Őkirályi Felsége, törvénynapot tart, és neked is jelen kell lenned.
Már kikészítettem a legjobb ruháidat.
– Ne nevettesd ki magad - fortyant fel Dagnarus. – Nem kívánhatod tőlem, hogy
egész délután ott rostokoljak és holmi parasztokat hallgassak, akik csak
panaszkodnak pörölnek és szellentenek.
– A fivére, Helmos is ott lesz – mondta Silwyth, aztán mintha gondolkodóba
esett volna. – De talán tévedtem, amikor azt hittem, hogy felséged jelen kíván
lenni. Látom, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy érdeklődjék a királyság dolgai
iránt. Talán meg is haladja az értelmi színvonalát az, ami ott elhangzik.
Elrakatom a ruhákat.
– Várj! – kiáltott dühösen az induló elf után Dagnarus. – Miért kéne hogy
érdekeljen a király munkája, amikor úgysem befolyásolhatom a politikáját?
– Hát nem befolyásolhatja, felség? – húzta fel fekete szemöldökét Silwyth.
Dagnarus azonnal megértette a célzást; hisz az elf nem lehetett volna itt, ha
ő, a herceg nem rúgatja ki az elődjét. Ezzel a néhány szóval Silwyth egészen új
játékteret nyitott meg Dagnarus előtt: az intrika és a politika terét. A herceg
orcája kipirult az örömtől és a várakozástól a kutyáról egészen megfeledkezett.
– Ott leszek a törvénynapon - jelentette ki Dagnarus. Egy pillanatig
tétovázott, aztán megkérdezte: - Szükséges ehhez a király engedélye?
– Már megszereztem az engedélyt, hogy fenséged jelen lehessen – felelte
Silwyth.
Dagnarus dühbe gurult, hogy az elf ilyen önálló, s elébe megy az ő döntésének,
de aztán szokatlan önuralommal visszafojtotta haragját.
– Foltos, siess Argothoz, és mondd meg neki, hogy ma nem tudok menni.
A herceg a hálószobájába indult, Silwyth kíséretében.
Gareth elsietett. Örült, hogy megmenekül a vadászattól, mert nem szerette a
katona-társaságot. Durvának, faragatlannak és kissé ijesztőnek találta őket.
Pedig ezek az emberek voltak Dagnarus cimborái azóta, hogy a herceg elég nagy
volt a lovagláshoz, s Dagnarus minden szabad percét velük töltötte.
Ami Argot kapitányt illeti, sokszor kérdezgették őt, hogy nem kényelmetlen-e,
ha egy kilencéves kisfiú van a lába alatt, még ha a herceg is. Argot kezdetben
nagyon is zavarban volt. Nem csak hogy akadályozta a kisfiú, de Argotnak
állandóan rettegnie is kellett, hogy a kis herceg esetleg megsérül vagy meghal,
ami a kapitánynak az állásába és az életébe került volna. Argot tehát igyekezett
a lehető legdiplomatikusabban mindent elkövetni, hogy távol tartsa Dagnarust a
barakkoktól.
A kapitány azonban jó ember és jó parancsnok volt, s végül belátta, hogy ezt a
harcot nem nyerheti meg. Ahányszor visszacipelte a sáros, lótrágyaszagú kis
herceget a palotába, annyiszor szökött ki megint Dagnarus. A katonák lassan
hozzászoktak a fiúcska jelenlétéhez. Hízelgett nekik Dagnarus figyelme, s
szerettek volna igazi katonát faragni belőle, főleg azután, hogy a bátyjának
ennyire nem fűlt a foga a harchoz – legalábbis így beszélték. Argot
magánkihallgatást kért a királytól, hogy megbeszélje vele a fiú dolgát. A
kapitány gyakorlati oldalról közelítette meg a kérdést: ha a fiú lovagolni és
vívni akar, meg kell rá tanítani.
Emillia királynő egy hónapra ágynak esett volna, ha látja, ahogy a fia
mezítelen felsőtesttel, szőrén megült hatalmas csődör hátán hadonászik apró
kardjával, melyet a katonák csakis neki készítettek. Az udvaroncok, akik oly
buzgón hintettek el bármilyen más ártalmas pletykát, nem szóltak a királynőnek
arról, hogy fiacskája mivel múlatja az időt. Méghozzá azért nem, mert Emilliának
megvolt az a rossz szokása, hogy a rossz hír hozóján töltötte ki haragját.
Arra a kérdésre pedig, hogy Tamaros miért támogatta kisebbik fia katonai
érdeklődését, könnyen választ lehetett adni. A második fiúnak – aki nem lesz
király – kezdenie kell magával valamit. Az előtt, aki valószínűleg egész
életében herceg marad, két út áll: a mágusi vagy a katonai hivatás.
Mindenki számára – még a királynő számára is nyilvánvaló volt, hogy
Dagnarusból sosem lesz tudós, így a katonáskodás tűnt az egyetlen logikus
megoldásnak. Tamaros már elképzelte azt a napot, amikor két fia uralja majd
Vinnengaelt: az egyik lesz a bölcs és igazságos király, a másik pedig a nép
megbízható védelmezője.
Ahogy Evaristo is mondta a feleségének, csak az istenek tökéletesek.
Gareth most már meglehetősen jól kiismerte magát a palotában – pontosabban a
magánlakosztályokban. A közös helyiségekben nem volt dolga, ezért oda ritkán is
ment. Csak egyszer merészkedett be azokba a termekbe, ahol a királyi pár
kihallgatásokat tartott, és nem tetszett neki a dolog. Az apjához hasonló
udvaroncok álltak csoportokban, sugdolózva, mormogva vagy hangosan kacagva.
Mindegyik azon igyekezett, hogy elkapja a király pillantását.
Dagisarus és Gareth szabadon járhattak a magánlakrészekben, s szerették azt
hinni, hogy náluk jobban senki sem ismeri ezt a terepet. Számos titkos – talán
senki más által nem ismert – átjárót fedeztek fel. Valójában ezek a járatok a
kastély védelméhez tartoztak támadás esetére, s ismertek voltak a palota minden
lakója előtt. A fiúk ezeken a szűk folyosókon bújócskáztak, s innen lesték ki az
öltözködő szolgálólányokat.
Az egyik ilyen folyosó közvetlenül kötötte össze a palota felső szintjeit az
udvarral, így a barakkokkal is. Itt lent találta meg Gareth Argotot, aki pórázon
tartotta a herceg kutyáját, és az állat füle tövét vakargatta.
Gareth megmondta a kapitánynak, hogy a herceg délután nem tud vadászni. Argot
bólintott, s szó nélkül átadta a kutyát egy másik katonának, aki visszavitte az
ebet az istállókhoz és eleresztette. A kutya kitörő örömmel csatlakozott
társaihoz, és elrohant egerészni.
Gareth kedvelte Argotot, aki nem volt olyan durva, közönséges és nagyhangú,
mint a legtöbb katona. Kapitány létére fiatal volt, mindössze huszonnyolc éves,
de képzett és parancsnokságra termett. Komolyan vette a kötelességeit, ritkán
mosolygott, és sosem beszélt, ha nem volt mondanivalója. Nem kérdezte, miért nem
jöhet a herceg, de Gareth nem bírta magában tartani a hírt.
– Őfelsége a királyi törvénynapra ment – mondta pöffeszkedve.
– Huh – mordult fel egy katona, egy viharvert vén veterán, akinek annyi
forradás volt a testén, hogy úgy nézett ki, mint egy öreg fa. – A király ebből a
gyerekből is olyan könyvmolyt akar csinálni, mint a nagyobbikból.
Argot éles pillantást vetett rá. – Vigyázz a nyelvedre, Barr. Kis edényben is
lehet sok víz, ami szétfolyik, ha az edény elreped.
Gareth naivul azt gondolta, hogy a kapitány a közelben álló vizesvödörre
céloz, amit a kutyának rakott ki, ezért nem figyelt a kijelentésre.
 - Az egész udvar tudja – morogott a veterán, de azért feszengett egy kicsit,
és a fiúra meredt, akinek fogalma sem volt, mi rosszat tett.
– Dagnarus nem szeret olvasni mondta Gareth, mert azt hitte, hogy a katona
leszólja a herceget.
– Ne törődj Barral: rossz a kedve, mert egy nőszemély szemen köpte tegnap este
– szólt váratlanul Argot. – Ma nem vagyok szolgálatban, és meg kell járatni a
lovakat. Ha őfelsége nem ér rá, tanulhatnál egy kicsit lovagolni te, Gareth.
A fiú megdöbbent, de örült. Csak évekkel később jött rá, amikor visszagondolt
az eseményekre, hogy Argot csak el akarta terelni a figyelmét Barr szerencsétlen
megjegyzéséről. Akkor Gareth csak arra gondolt, hogy Argot szokatlanul kedves. A
kapitány kivezette harci lovát az istállóból, s takarót terített az állat széles
hátára. Gareth-t a lóra emelte, és utasította, hogy kapaszkodjon a lábával.
Argot tartotta a kantárt.
Gareth kissé félve, izgatottan tekintett le a számára hatalmasnak tűnő
magasságból. Bátortalanul megveregette a ló szürke foltos nyakát. A ló Argot
páncélos súlyához volt szokva, így a gyerek nem jelentett többet neki, mint a
füle körül zümmögő legyek. Unott pillantást vetett egyik szemével Gareth-re,
aztán törleszkedni kezdett Argothoz egy alma reményében.
Argot kivezette a lovat az udvarra. Lassan elindultak körbe, s Gareth félelme
egyre inkább alábbhagyott. Belefúrta ujjait az állat szürke sörényébe, és
egyszer még meg is merte sarkantyúzni – persze nem túl erősen, a ló talán meg
sem érezte. De abban a pillanatban igazi harcosnak érezte magát.
Argot vagy tíz percig járatta körbe a lovat Gareth hátsója kezdett sajogni ott
ahol az állat gerincével érintkezett, és fájt a combja is, de egy szóval sem
panaszkodott, is a világ minden kincséért nem kérte volna, hogy vegyék le.
Argot dicsérte őt, azt mondta, jól üli meg a lovat, és elmesélte, hogyan
tanította öt magát lovagolni a saját apja, mielőtt még beszélni tudott volna.
Aztán egy katona érkezett kifulladva az udvarra, és a kapitányt szólította.
– Itt vagyok! – integetett neki Argot.
– Kapitány! – tisztelgett a katona. – Elkaptuk Shakurt!
Argot megtorpant, s a ló követte példáját. A kapitány mondott valami
parancsszót, mire az állat mozdulatlanná dermedt, hátán a fiúval, s Argot
odament a katonához.
– Úgy harcolt, mint egy démon, uram – folytatta a harcos. – Lehet, hogy Hanuit
a karját is elveszti miatta. Követtük a parancsaidat, és élve fogtuk el a
gazembert. Épp most hozzák.
Egy csapat katona érkezett csörgő páncélban. Kettő közülük egy íjhúrral
hátrakötött kezű férfit vonszolt. Gareth ki sem tudta venni a fickó vonásait az
arcára száradt vértől. Csak két sötét, rosszindulatú szemet látott egy csúnya
seb felett. És a férfi még szerencsésnek mondhatta magát, amiért volt szeme – a
kardvágás alig hibázta el a jobbikat. Az arca fel volt hasítva a jobb
arccsontjától a szeme alattig, az orra majdnem kettészelve. A seb folytatódott
lefelé a bal arcon az állkapocsig, ahol a csont és a porc is kilátszott.
A fickó átlagos termetű volt, de hihetetlenül erős. Karjai dagadoztak az
izomtól, és a lábikrája vastagabb volt, mint Gareth. Napbarnította bőre alól
izomkötegek, erek hálózata sejlett elő. A haja katonásan rövidre volt nyírva,
hogy ne legyen gondja a tetvekkel, és ne legyen melege a sisakban. A szemöldöke
fekete volt, akárcsak rövid szakálla. Az arca piszkos volt és kicsapongó élet
jeleit viselte.
Nem hagyta magát vonszolni, minden lépésnél megvetette lábát és ellenállt.
Felső karja vérzett, teste verítéktől csillogott. Az őt vonszoló katonák is
izzadtak, véreztek, s meglehetősen kimerültnek látszottak.
Mégis volt bennük valami sötét diadal, amikor kapitányuk elé állították a
foglyot. A férfi abbahagyta a küszködést. Dacosan vicsorogva, szörnyű sebétől
csak még ijesztőbb arccal nézett szembe Argottal.
Legyek gyűltek a sebre, a vérszagra. Gareth megrémült és a rosszullét
kerülgette, de le is nyűgözte a helyzet. Szeretett is volna elfutni, meg nem is,
ami jó volt, mert egyedül úgysem tudott volna lemászni a lóról, Argot pedig
teljesen megfeledkezett róla.
– Shakur - mondta csikorgó hangon Argot. – Tolvajlással, hazugsággal és
dezertálással vádolnak. Nem kérdezlek, mert csak hazudnál, s az a tény, hogy öt
mérfölddel a város határán kívül fogtak el, bizonyítja, hogy dezertőr vagy.
Mégis lehetőséget adok, hogy szólj a védelmedre.
Shakur nevetett és Argot arcába köpött.
Az egyik katona gyomorszájon vágta, mire a férfi kétrét görnyedt. A másik
katona kést rántott és hátrafeszítette Shakur fejét.
– Hadd fejezzem be, amit Hanuit elkezdett, kapitány – villogtatta kését a
katona.
Shakur mozdulatlan volt, nem ellenkezett, s semmi jelét nem mutatta
félelemnek.
– Nem! – felelte határozottan Argot. – Csak a király ítélhet bárkit halálra.
Vigyétek a tömlöcbe, hogy ott várja őfelsége döntését Egy gyógyító lássa el az
arcát.
Argot sarkon fordult és hátat fordított Shakurnak undora jeléül. A katona
morogva elrakta kését.
Shakur karján megfeszültek az izmok, s a fogoly felmordult. A kezét összefogó
íjhúr selyemfonalként pattant el a háta mögött. Az egyik őrt kézháttal, a
másikat ököllel csapta le, aztán egyenesen Gareth felé vetette magát.
Persze nem a fiú kellett neki, hanem a ló.
Gareth rémülten rúgott a férfi felé, inkább ijedségből, mint bátorságból,
Shakurnak azonban nem volt ellenfél. A férfi elkapta a fiú lábát, és
lendületesen lerántotta a nyeregből.
Ha Gareth a kemény köre zuhan, bűnbaki pályafutása hirtelen véget ért volna,
mert kitöri a nyakát. A véletlen azonban úgy hozta, hogy egy széna-jászolra
esett. A gyengécske faalkotmány ripityára tört a súlya alatt, de a széna
tompította földetérését. Kábán és elfúló lélegzettel hevert a romok közt, sokkos
állapotban. Csodálkozott, hogy még él.
Shakur a ló hátára pattant és sarkát az állat oldalába vágta. A kapitány
paripája harcedzett jószág volt, akit rászoktattak arra, hogy ismeretlen lovast
is eltűrjön. Ekkor Argot különleges füttyjelet hallatott. A ló felismerte a
parancsot, és annak megfelelően felágaskodott – ez az egyik első manőver, amire
egy harcos megtanítja a hátasát, hogy megszabadulhasson a nemkívánatos
lovasoktól.
Shakur a ló nyaka köré fonta karját, szinte megfojtva az állatot, s küzdött a
fennmaradásért. A ló azonban fel volt készülve erre a cselre. Leszegte fejét és
kirúgott hátsó patkóival, aztán újra felágaskodott, megrázta fejét,
kivicsorította fogait, s végül sikerült leráznia lovasát.
Shakur puffanva hullott a porba, ahol azonnal összegömbölyödött, hogy
elkerülje az éles patkókat. Csak Argot egy újabb – nem sietős – füttyparancsa
mentette meg az összetaposástól.
A ló Argot mellé kocogott, és fújtatva topogott tovább. Katonák siettek oda
mindenfelől. Némelyek Shakurt ragadták meg, akit ez az utolsó erőfeszítés végleg
kimerített, s elvonszolták. Mások bajtársaikhoz rohantak, akik közül az egyik
három napig eszméletlenül hevert Shakur ütésétől.
Argot Gareth-re pillantott. Mikor látta, hogy a fiú él és lélegzik, a lovához
lépett. Megbizonyosodott róla, hogy az állat sehol sem sérült meg, aztán egy
istállófiúval visszavezettette a helyére. Ekkor nézett a gyerek után.
Gareth nem hibáztatta őt a késedelemért. A ló nagyon értékes állat volt, ő
pedig csak egy gyerek, méghozzá bűnbak. Zavartan és bűntudatosan próbált
felállni, mintha az egész ő hibája lett volna.
Argot a fejét csóválta, és ráparancsolt, hogy maradjon fekve, aztán
vizsgálgatni kezdte, hogy épek-e Gareth csontjai.
– Fáj a fejed? Cseng a füled? - nézte a fiú szemét a kapitány. – Kettőt látsz
belőlem? Mi a neved?
– Nem, uram – felelte Gareth, és könnyek gyűltek a szemébe Argot kedvessége
hallatán. - Gareth, uram.
– Akkor megmaradsz – mosolyodott el Argot. Felsegítette a fiút, és lesöpörte a
ruháját. – Bátran viselkedtél, fiú. Így megrúgni egy ilyen gazembert! Le is
téphette volna a lábadat.
– Nem akarattal voltam bátor, uram – felelte Gareth, és hősiesen próbált nem
sírni, miközben az összes katona körülötte állt és őt bámulta. – Csak
megijedtem.
 – És mit gondolsz, mi a bátorság? – kérdezte Argot, s a fiú vállára tette a
kezét. - Még a végén katona lesz belőled.
– Köszönöm, uram, de inkább nem – szólt Gareth egyenesen.
– Nyakas kis legény vagy. A herceg szerencsésen választott magának barátot.
Itt mindig szívesen látunk a herceggel együtt, és folytatni fogjuk a
lovaglóleckéket.
Gareth udvariasan köszönetet mondott, bár magában arra gondolt, hogy ha
életében többet nem kerülne ló közelébe, azt sem bánná. Aggodalmasan
megkérdezte, hogy mi lesz Shakurral.
– Ha az istenek igazságosak, akkor elrohad a tömlöcben és megeszik a patkányok
– felelte Argot.
Gareth merev végtagokkal visszasántikált a palotába, és behúzódott
hálókamrájába, hogy a sebeit nyalogassa és kisírja magát. Silwyth itt talált rá.
Az elf egy szót sem szólt, csak levetkőztette Gareth-t, kitisztította a sebeit,
kiszedett néhány szálkát, és megmosta a piszkos kis arcot.
Dagnarus jelent meg az ajtóban. Silwyth eltűnt.
– Nos, Foltos mondta a herceg keményen - hallom, micsoda kalandokba keveredtél
nélkülem.
Gareth azt hitte, hogy a herceg haragszik. Lesunyt fejjel motyogta, hogy
nagyon sajnálja, és esze ágában sem volt ilyesmi – ami teljesen igaz is volt s
szívből reméli, hogy ilyesmi még egyszer nem fordul elő – ami szintén megfelelt
a valóságnak.
Gareth legnagyobb meglepetésére azonban Dagnarus nevetni kezdett. Kitűnő
kedvében volt, s lelkesen átölelte barátját Gareth feljajdult.
– Argot elmesélte az egészet, Foltos. Büszke vagyok rád. Mennyire szerettem
volna látni! – A herceg nem titkolt irigységgel méregette a fiút. – Kár, hogy
nem tudunk kettészakadni és nem lehetünk egyszerre két helyen.
Gareth helyeselt, és megkérdezte, hogy jó volt-e a törvénynap.
— Nem — kezdett járkálni Dagnarus, mert sosem bírt egyhelyben maradni. —
Unalmas volt és ostoba. Nem tudom, az apám hogy bírja. Végighallgatni azt a sok
nyomorultat, akik a királyi rendeleteken nyavalyognak! Az egyik még azt is a
szemébe merészelte mondani az apámnak, hogy rossz törvényt hozott.
— És mit csinált a király? — kérdezte döbbenten Gareth.
— Hallgatott arra az ostobára, és azt mondta, megfontolás tárgyává teszi a
dolgot. Én ott helyben megkorbácsoltattam volna az illetőt — ráncolta a homlokát
Dagnarus. — Ha király leszek, olyan törvényeket csinálok majd, amilyeneket
akarok, és senki sem kritizálhatja őket.
Leült az ágyra Gareth mellé, s zöld szemei csak úgy csillogtak az izgalomtól a
lámpa fényében, melyet Silwyth rakott a polcra.
- És tudod, mire jöttem még rá, Foltos? — folytatta Dagnarus. — Arra, hogy egy
királynak nem kell tanultnak lennie! Tanácsadói vannak, Foltos! Olyan emberek,
akik megmondanak mindent, amit tudnia kell — Gareth vállára tette a kezét. -
Nekem te leszel a tanácsadóm, Foltos, úgyhogy nagyon szorgalmasan kell majd
tanulnod!
Három nappal később hallották, hogy Shakur megszökött.
Gareth ezek után napokig oktalan rettegésben élt. Azt képzelte, hogy az
elítélt bosszút akar állni rajta. Sokszor riadt fel verítékben úszva éjszaka,
mikor azt álmodta, hogy a fickó kést szegez a torkának.
— Ne légy buta, Foltos — feddte Dagnarus, amikor Gareth elmesélte félelmeit. —
Már rég messze jár. Miért kockáztatná meg, hogy miattad visszazárják a börtönbe?
Ez logikusan hangzott, és Gareth kissé megnyugodott. Ami Evaristót illeti, az
ő álma, hogy a hercegből tudóst farag (és ezáltal gazdag jutalomra tesz szert),
szertefoszlott. Őfelsége ezután alig mutatkozott a tanteremben, így aztán
Evaristo a bűnbak-fiú verését is abbahagyta, hisz nem volt semmi értelme.

5.fejezet

Királyi kihallgatás
 Gareth-t kalandja után egy héttel Silwyth még a szokásosnál is korábban
ébresztette fel.
— Mi az? — motyogta a fiú, s reszketett a hideg hajnalban. A palota a maga
vastag falaival és kőpadlóival még a legforróbb napokon is hideg maradt, most
pedig a tél közepén jártak, mikor a szél csak úgy ömlött a hegyekből, hátán
repítve a havat. — Miért kell felkelnem?
— Kihallgatásra mégy a királyhoz — felelte Silwyth.
A fiú hirtelen hidegebbnek érezte tagjait még a kőpadlónál is, és azonnal
magához tért.
— Mmmmeg... mmmeg akar tőlem szabadulni? — kérdezte Gareth kocogó fogakkal.
— Ne légy ostoba — nyugtatgatta Silwyth. — Hallott a bátorságodról és ki
akarja fejezni elismerését. Edd meg a reggelidet.
— Nem vagyok éhes - Gareth egy falatot sem bírt volna lenyelni. — És nem is
voltam bátor - tette hozzá, miközben Silwyth a nadrágot készült felhúzni rá.
— Remélem, hogy ezt nem fogod Őkirályi Fenségének is elmondani — intette
Silwyth.
— Jaj, dehogy! — felelte rémülten Gareth. Ugye nem is kell semmit mondanom?
— Nem vagy néma, gyermekem, és barbár sem vagy. Civilizált emberhez méltóan
kell társalognod.
Társalogni a királlyal! A fiú el sem tudott képzelni ilyesmit, s jobban
megijedt, mintha azt közölték volna vele, hogy őfelsége a fejét akarja vétetni.
— Ne remegj — utasította szigorúan Silwyth.
– És miről beszéljek? – jajdult fel Gareth.
– Őfelsége majd irányítja a beszélgetést. Kérdéseket fog feltenni neked, te
pedig válaszolsz. Addig ne szólalj meg, amíg ő nem szól hozzád. Felelj
udvariasan és szépen, de tömören. Tisztán és érthetően beszélj, felemelt fejjel.
Ne bámuld a lábadat és ne motyogj, mint a múltkor, amikor Helmos koronaherceg
bejött a tanterembe.
– Hajolj meg, amikor belépsz, aztán húzd ki magad. Ha olyan szerencsés vagy,
hogy Őfelsége közelebb hív magához, akkor menj oda két lépés távolságra, hajolj
meg újra, és állj mozdulatlanul. Ne fészkelődj és ne húzgáld a ruhád. Tartsd az
egyik szemed a hercegen. Dagnarus jelez, ha valamit rosszul csinálsz.
– Ő is velem lesz? – vidult fel Gareth.
– Természetesen. Ma reggel vele tartasz szokásos reggeli látogatásán.
A fiú rettentően megkönnyebbült. Már elképzelte magát, ahogy egyesegyedül
szólítják kihallgatásra a Nagy Csarnokba, miközben az udvaroncok egymás közt
susognak. Úgy érezte, hogy ha Dagnarus vele van, bármire képes – még arra is,
hogy beszélgessen a királlyal.
Olyan jól kezdte érezni magát, hogy hirtelen éhes lett, de Silwyth nem
engedte, hogy egyen – nehogy összepiszkolja jobbik ruháját. Csak egy kis tejet
engedélyezett, hogy Gareth gyomra ne adjon ki tiszteletlen hangokat. A fiú
szájához tartotta a csészét, előtte pedig beburkolta a takarójába, és
figyelmeztette, hogy ne csöpögtesse le magát.
Gareth ott volt a herceg ébredésénél. Dagnarus rámosolygott barátjára. Örült
az elismerésnek, amit Gareth kap. Az udvari urak, akik mindig a herceg körül
sündörögtek, kegyeit keresve, sokkal kedvesebbek voltak a bűnbakhoz, s Gareth
tudta, hogy ez a kihallgatás jelentősen javított helyzetén.
Újonnan támadt bátorsága azonban lassan kezdett elpárologni, amikor elindultak
Dagnarussal a király dolgozószobája felé. A herceg csak nevetett Gareth
félelmein.
– Az apám elégedett veled mondta. – Ne légy ideges. Tőle nem is lehet félni.
– Honnan tudta meg, mi történt? – tűnődött Gareth.
Dagnarus vállat vont. - Hogyan tud meg bármit, ami a királyságban történik?
Figyel.
Gareth gondolkodóba esett. Az már igaz, hogy Tamaros király mindenről tud,
amiről tudni érdemes, az udvarban, a királyságban és a világban történtekről.
Csak a Sárkányhegy szerzetesei és a mindenható istenek tudnak még nála is
többet. Most úgy esett a dolog, hogy Argot kapitány elmesélte Shakur
elfogatásának történetét a barátainak, s mivel elégedett volt Gareth bátor
viselkedésével, ezt is megemlítette. A kapitány barátai továbbmondták a
történetet, s az egyik udvaronc, aki szeretett volna behízelkedni a királynál,
elmesélte őfelségének a herceg barátjának bátorságát, természetesen arra
célozva, hogy a herceg volt a felelős.
Éjjel hó esett - nehéz, nedves hó, aminek a földművesek annyira örültek –, s
reggel hidegfelhős volt az idő. Ha kint szürkeség uralkodott, az a kastélyban is
komorságot jelentett, mert a támadók távoltartását szem előtt tartó keskeny,
magas ablakok még a legderűsebb napon sem engedtek be sok fényt.
Egy szolga ment a fiúk előtt, kezében égő fáklyával. A kastély csendes volt, a
vastag falak elfojtottak minden hangot, s a kastély lakóinak nagy része amúgy
sem kelt még fel. A szolgák persze már talpon voltak és tevékenykedtek,
halkabban, mint az egerek, akiknek motozása, zörgése mindig hallható volt. Az a
kevés főúr, aki jelen lehetett a király ébredésénél, már elment reggelizni. A
királynő és kísérete még javában aludt.
A herceg és a fiú elhaladt a lovagi páncélok sora előtt. A fáklya fénye a
falakra vetítette a fémalakok árnyait, s láng csillant meg a fényes sisakokon.
Az árnyak velük együtt mozogtak, s Gareth káprázó szemei úgy látták, mintha
árnyhadsereg lépne elő a falakból. Összerezzent, amikor Dagnarus harsányan
felnevetett, s megemlítette az árnyéklovagok jelenését Silwythnek. A herceg
kacaja épp oly szentségtörőnek tűnt, mintha egy templom csendjét verte volna
fel.
A fény haladt tovább előttük, aztán egyszer csak eltűnt, s a sötét sereg
elenyészett. A páncélok visszaváltoztak egyszerű páncélokká – poros és
helyenként rozsdásodó fémruhákká.
A két fiú folytatta útját a királynő termei mellett – melyeket Gareth bekötött
szemmel is megtalált volna az állandó parfümszag után -, majd beléptek a király
lakosztályába. Gareth még sosem volt a kastélynak ebben a részében.
Minden szorongása ellenére sokkal jobban érezte magát itt, főleg azért, mert a
szobák világosabbak voltak, s parfüm helyett bőr, tinta és pergamen szaga
érzett. Bekukkantott egy félig nyitott ajtón, és hatalmas könyvtárat látott.
– Ne tátsd a szád! Úgy bámulsz, mint egy paraszt! – tette kezét a fiú vállára
Silwyth.
Gareth összeszorította ajkait, de lélekben tovább áhítozott. Még életében nem
látott ennyi könyvet: polc-polc hátán, több szobán keresztül, melyeket
könyvtárrá alakítottak át a király könyvei számára. Csak a Mágusok Templomában
volt ennél nagyobb gyűjtemény.
Gareth ugyan várta és félt a közelgő kihallgatástól, mégis önkéntelenül
lelassított, és vágyakozva nézett befelé. A kísérő szolga kioltotta a fáklyát,
mert a Királyi Könyvtárnak semmiféle égő dologgal nem lehetett a közelébe menni.
A korai időpont ellenére máris számos tudós ült a terem közepén húzódó hosszú
asztal mellett, fejét egy-egy könyvbe temetve. A reggeli fény még nem ért el
ide, az olvasók mégis jól láttak a fényköveknél – ezek sima, kerek folyami kövek
voltak, melyeket mágikusan melegítettek halványsárga fényűre. A köveket
állványok tartották, melyeket az olvasók asztalról asztalra vihettek. Gareth le
volt nyűgözve. A mágusok rengeteg pénzt elkértek ilyesféle varázslatokért,
melyek hatalmas energiaátvitelt igényeltek a földből a kőbe. Gareth családjának
is volt otthon ilyen fényköve, de csak különleges alkalmakkor használták. Itt
vagy húsz volt, és állandóan égtek.
Bár az emberek túlnyomó többségben voltak, minden faj képviseltette magát.
Gareth meglepetten pillantott meg egy ősz szakállú törpét is közöttük – a törpék
nem igen foglalkoztak tudományokkal, még saját nyelvükön is kevesen tudtak írni-
olvasni, nem hogy másokén. A törpe váratlanul felállt, hogy újabb könyvért
menjen, s Gareth látta, hogy a lába sorvadt és torz formájú. Egyike volt a
Lónélkülieknek, azoknak a törpéknek, akik nem tudtak lovagolni, s ezért csak
terhére voltak klánjuknak – általában feláldozták magukat a közösségért, s
letelepedtek valahol, hogy kovácsként vagy kereskedőként szolgálják klánjukat.
Bár népük tisztelte őket áldozatos életükért, de sajnálat tárgyai is voltak. Ez
a törpe magas rangú volt övéi között, s Tamaros király hívta meg Vinnengaelbe,
hogy megtanulja az emberi nyelvet, s gazdagítsa a mágusok ismereteit a
törpékről.
- Gyere, Foltos – mondta ingerülten Dagnarus. - Mit bámulsz? Csak könyvek.
A két fiú belépett Tamaros király dolgozószobájába, mely az uralkodó kedvenc
helye volt a palota mind a kétszáz szobája közül. Az a helyiség volt, ami
Garethnek már az érkezése napján feltűnt: a toronyszoba a masszív ablakokkal, s
a körbefutó erkéllyel, a Király Kerengőjével.
Gareth meg tudta érteni, miért szereti annyira a király ezt a szobát. Szinte
ki volt tapétázva könyvekkel. A kastély főépületéből kiálló négyzetes alaprajzú
torony felső részében voltak, s a négy falon egy-egy nagy ablak nyílt a négy
égtáj felé. Mindenfelé csodálatos volt a kilátás: észak felé a hegyekre, dél
felé a füves pusztákra, kelet felé a Pörölyhegy folyóra, nyugaton pedig az
Ildurel-tóra. Gareth eddig nem is fogta fel, hogy a világ ilyen hatalmas.
A látvány némileg enyhítette csalódását A szobában csak egyvalaki volt:
Dagnarus féltestvére, Helmos.
– Hol van apám? – kérdezte Dagnarus. – Miért nincs itt? Úgy volt, hogy fogadja
a barátomat, Gareth-t.
Gareth találkozott már a koronaherceggel, de inkább csak messziről látta, a
parádékon, az erkélyen, vagy a folyosón. Amikor Helmos egyszer bement a
tanterembe, Gareth úgy, megrémült, hogy rá sem mert nézni.
A két fivér nem hasonlított egymásra. Ez nem is volt meglepő a korkülönbséget
tekintve, de ennél többről volt szó. Érdeklődésük, ízlésük egészen más volt, s
bár mindketten apjuk vonásait örökölték, mást és mást kaptak tőle. Dagnarus a
határozott és erős állat, Helmos pedig az átható tekintetet és a lassú, meleg
mosolyt.
– Őfelségét sürgős államügy szólította el – pillantott fel munkájából Helmos.
– Üzeni, hogy nagyon sajnálja, és reméli, hogy egy más alkalommal majd sor kerül
a kihallgatásra.
Gyerekeknek sokszor adnak játszani felfújt disznóhólyagot. Ha ezt a hólyagot
kiszúrják, összelappad. Gareth most így érezte magát az izgalom, a félelem és a
várakozás hirtelen kisüvített belőle.
Dagnarus rosszallón ráncolta a homlokát. Nem tudta elképzelni, hogy bármi is
keresztülhúzhatja akaratát.
- Ennyi nem elég. Hol az apám? – kérdezte.
– Az elf követekkel találkozik – felelte nyugodtan Helmos. – Ma reggel
érkeztek a Portálon keresztül, rendkívül fontos hírekkel. Most nem lehet zavarai
őfelségét.
Dagnarus makacs arcot vágott, mintha be akarna rontani a megbeszélésre.
Silwyth csettintett. Helmos komoly arcot vágott.
– Ugyan, Dagnarus – súgta Gareth, s úgy az arcába szökött a vér, hogy szinte
kibökte a fülét.– Semmi baj. Tényleg. Majd máskor találkozom Őfelségével.
A huszonkét éves Helmos jólelkű, érzékeny fiatalember volt. Sokan – akik nem
láttak a szívébe ártatlan modora mögött – gyengének gondolták. Közéjük tartozott
a saját öccse is.
Helmos látta Gareth mélységes csalódottságát, boldogtalanságát és zavarát,
melyet Dagnarus fennhéjázó viselkedésével csak elmélyített.
– Tudom, hogy velem találkozni nem olyan csodálatos, mint apánkkal –
vigasztalta Helmos –, de én is szívesen meghallgatnám Gareth bátorságának
történetét.
Helmos rámosolygott a fiúra, s szívbőljövő jóindulata felderítette a szürke
napot. Leültette Gareth-t az asztalához és helyet foglalt vele szemben, mintha a
fiú egyenrangú fél lenne. Helmos semmiféle megjegyzést nem tett a foltra. Gareth
arcán. A tekintete azonban nem kerülte el. Látta, tudomásul vette, és aztán nem
foglalkozott vele többet.
Gareth tekintete Helmos könyvére vándorolt, s meglepve látta, hogy a szöveg
idegen nyelven íródott. Eszébe jutott, amit hallott, hogy Helmos folyékonyan
beszél elfül és törpéül, valamint ismer számos emberi dialektust és tud egy
keveset orkul is.
Dagnarus lecövekelt Gareth mögött, s a lapockái közé mért nyomással késztette
beszédre. Gareth először csak az asztal lapját bámulta, mert félt felnézni, ás a
kabátja magas nyakába motyogott. Helmos figyelmesen hallgatta; s okosan
kérdezett. Tanújelét adta érdeklődésének, így Gareth lassan felengedett és
könnyedén, szabadon kezdett beszélni.
- És nem futottál el még akkor sem, amikor a dezertőr egyenesen feléd rohant?
– kérdezte Helmos elismerőn.
– Nem nagyon tudtam volna elfutni, fenség - felelte Gareth az igazsághoz hűen.
– A ló hátán voltam. És nagyon nagy ló volt, fenség - tette hozzá, némi
borzongással.
– Le is ugorhattál volna - vélte Helmos – Te mégis maradtál és szembeszálltál
az ellenséggel.
– Meg is rúgta – támogatta a barátját Dagnarus tiszteletreméltó
bajtársiassággal. – És meg is öklözte.
Gareth a fejét rázta. – Nem emlékszem rá, hogy megrúgtam volna. Vagy ha így is
volt, csak ijedtemben tettem. A mondás is úgy szól, hogy a patkány is
szembeszáll az oroszlánnal, ha sarokba szorítják.
– Ebben az esetben az oroszlán szállt szembe a patkánnyal – szólt Helmos.
Gareth először nem fogta fel a dolgot, de aztán Helmos mosolygó kék szeméből
megértette az elismerést. A herceg mosolya egészen áthatotta. Gareth még sosem
volt ilyen boldog, ilyen büszke, ilyen megdicsőült. Nem hitte, hogy ezt az
érzést lehet fokozni, mégis így történt.
– Gareth – mondta Helmos, s úgy beszélt vele, mintha felnőtt lenne, nem pedig
gyerek. – Az a megtiszteltetés ért, hogy jelöltek a Domínium Lordjának. Az én
kiváltságom hogy azokat, akik bátorságukkal, becsületességükkel kitüntetik
magukat, meghívjam a lakomára, mely a Templomba való belépésem és próbatételem
előtt lesz. Természetesen Dagnarus herceg is ott lesz, s szeretném, ha te is
eljönnél. Persze csak ha van kedved – tette hozzá a herceg, szokásos
szerénységével.
Az udvar hetekig másról sem beszélt. A Domínium Lordjának lenni hatalmas
megtiszteltetés volt, melyért sokan egy életen át fáradoztak. Nem lett volna
csoda, ha az irigyek azt suttogják, hogy Helmosra csak azért esett a választás,
mert a király fia, de Helmost mindenki oly nagyra becsülte, hogy még a
leghitványabb udvaronc sem morgott. Pusztán a jelölése nem jelentette azt, hogy
rá is esik a választás. Előbb kemény próbáknak kell alávetnie magát – a
becsület, a lovagiasság, a tudás és a bölcsesség próbáinak. A többi Domínium
Lord megítéli a próbák eredményét, és szavaz az alkalmasságáról. Persze kevesen
kételkedtek abban, hogy Helmos meg fog felelni.
Tamaros király érthetően volt büszke. A lakomát fényűzőre tervezte, olyanra,
amilyenhez foghatót még senki sem látott. Nem kímélték a költséget. Gareth
szülei is hivatalosak voltak, de az eszükbe sem jutott volna, hogy a fiukat is
vigyék. Gareth eddig csak abban reménykedett, hogy Dagnarus majd kicsempész neki
pár darab süteményt az Ünnepségről. Ez volt a legnagyobb vágya. Most pedig
hirtelen hellyel kínálják az asztalnál.
Gareth üres tekintettel meredt a koronahercegre: teljesen elkábította a
megtiszteltetés. A felhalmozódott feszültség, az idegesség, s mindenekfölött a
herceg megértése és kedvessége könnyeket csalt a fiú szemébe.
Helmos úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Gareth sír. Dagnarusszal kezdett
beszélgetni a kutyájáról, időt adva Gareth-nek arra, hogy összeszedje magát és
megtörölje az orrát.
Dagnarus hosszan áradozott a kutya kiváló képességeiről. Aztán a fivérek
udvarias társalgása akadozni kezdett, s Helmos megkérdezte: – Hogy tetszett a
királyi törvénynap?
Ártalmatlan kérdés volt, Helmos semmit sem akart vele, de Dagnarus megfeszült,
s gyanakvóan meredt bátyjára.
– Tetszett – mondta dacosan, mintha nem ezt várnák tőle. – Miért? Azt hitted,
hogy nem fog tetszeni? Azt hitted, hogy nekem semmi dolgom ott? – sziszegte
szikrázó szemmel.
– Én csak azt hittem, hogy kimerítő lesz a számodra – felelte Helmos fanyar
mosollyal. – Néha nekem is az. A pereskedők néha nagyon terjengősek.
Dagnarus kissé lecsillapodott, csak a bőre rángatózott, mint az olyan kutyáé,
aki hirtelen rájön, hogy akit ellenségnek nézett, az barát.
– Igen, azt hiszem, némelyik hihetetlenül ostoba – mondta. – Nem tudom, apa
hogyan bírja ki őket. Volt, akinek semmi oka nem volt rá, hogy ott legyen. Apánk
néha túl engedékeny. – Dagnarus összekulcsolta kezeit a háta mögött, úgy
tűnődött az emléken.
– Csakugyan? – kezdett érdeklődni Helmos. – És mire alapozod ezt?
– A trevinici-ügyre – felelte Dagnarus. – Akik behatoltak a királyi földre. Az
ő hibájuk volt. Apánk helytelenül cselekedett, amikor hitelt adott ostoba
érveiknek.
– Te mit tettél volna? – kérdezte Helmos.
– Odaküldtem volna a seregemet, hogy kergesse el őket - felelte Dagnarus egy
vállrándítással.
– A trevinicik nem tudták, hogy határt sértenek – felelte Helmos csendesen. –
Harcosok, és félreértették volna a szándékainkat. Megvédték volna magukat. Sokan
meghaltak volna mindkét oldalon. Sokkal jobban tette apánk, hogy idehívta őket
tárgyalni, és megmagyarázta nekik, hogy olyan földön táboroznak, mely a
koronához tartozik, aztán megkérte őket, hogy távozzanak békében.
- Gyengének tartják őt – szólt türelmetlenül Dagnarus. - Láttam, hogyan
nevettek és vicsorogtak, amikor elmentek - ráncolta a homlokát. – Kinevették
apánkat. Barbárok ezek. Csak a fegyverek szavát értik.
– Ha nem mennek el, apánk újra beszél velük. Végül meg fogják érteni és
teljesítik a parancsát.
Dagnarus szortyintott. – Kigúnyolják és kinevetik majd a parancsait.
Levadásszák a királyi vadakat és kivágják a királyi fákat. És amikor a többiek a
fajtájukból látni fogják, hogy senki sem akadályozza őket, ők is idejönnek majd.
Ezzel az erővel akár ki is hirdethetnénk, hogy jöjjön csak ide földet foglalni,
aki akar.
– Ki mond ilyeneket? – komorult el Helmos.
Dagnarus még csak kilencéves volt ugyan, de szinte az anyatejjel szívta magába
az intrikát. Vállat vont. – Csak úgy hallottam. Nem tudom.
Helmos nem szerette a vitát. Témát váltott, s arról a különös szimbiózis-szerű
kapcsolatról kezdett el beszélni, amit a trevinicik tartottak fenn a pecwae nevű
nem-emberi fajjal. Helmos mesélt egy darabig, hogy Dagnarus lecsillapodjon,
aztán megmutatott a fiúknak egy csodás és mágikus türkiz ékszert, amit a pecwaék
készítettek.
Míg Dagnarus és Gareth mohón vizsgálgatták az égszínkék köves gyűrűt, s azon
töprengtek, hogy miféle mágiával bírhat, Helmos jelentőségteljes pillantást
vetett Silwyth felé aki eddig a szoba egyik sarkában álldogált.
Silwyth megértette a jelzést. Előrejött, meghajolt és emlékeztette Dagnarust,
hogy közeledik a tanulás kijelölt ideje. Dagnarus és Helmos távolságtartó
szívélyességgel elbúcsúztak egymástól. Gareth összeszedte annyira magát, hogy
képes volt köszönetet mondani Helmosnak kitüntető figyelméért, és közölte, hogy
a világon semmi nem tenné boldogabbá, mint hogy ott lehet a lakomán.
Helmos elmosolyodott, mielőtt visszatemetkezett volna könyvébe.
Garethék a néma Silwyth kíséretében távoztak Újra elhaladtak a királyi
könyvtár mellett, s Gareth vágyakozva meredt a kötetekre.
Dagnarus ügyet sem vetett rá. Mélyen a gondolataiba merült, s a homlokát
ráncolta. Mikor elértek a lovagi páncélokhoz, megszólalt: – Silwyth, mit tenne a
Nagyúri Pártfogó, ha barbárok ütnének tanyát a földjén?
– Mind egy szálig kardélre hányná őket – felelte Silwyth nyugodtan.
– De miért? – kérdezte Gareth, tőle szokatlan merészséggel. Épp most találta
meg hősi példaképét Helmosban, s szükségét érezte, begy a védelmére keljen. –
Mit ártottak? A király csak néhány szarvast meg öreg fát veszít el, s ezernyi
szarvasa, milliónyi fája van.
– Nem erről van szó – mondta Silwyth. - A trevinicik semmik. Hercegségednek
igaza volt abban, amit a koronaherceg őfelségének mondott. A többi király, aki
látja ezt, azt fogja mondani: „Ha a barbárok ezt tették és nem lakoltak meg
érte, akkor miért ne tehetném meg én is ugyanezt?"
– Pontosan – örvendezett Dagnarus. – Szórakozz jól Evaristóval, Foltos.
Azzal a herceg lerohant a lépcsőn, mielőtt Silwyth visszatarthatta volna.
A játszószobában Gareth elmesélte a látogatást Evaristónak, beszámolva a két
herceg közti beszélgetésről is.
— Őfelségének igaza volt, amikor kegyesen bánt a barbárokkal — állította
Evaristo. — Máskülönben sok élet veszett volna el, ahogy azt Helmos is bölcsen
megjegyezte.
— Silwyth azt mondta Dagnarusnak, hogy emiatt más királyok gyengének fognak
nézni minket és fölénk kerekednek — ellenkezett Gareth. — Azt mondja, az elfek
kardélre hányták volna a treviniciket.
— Nyilván hogy példát statuáljanak velük — szortyintott Evaristo. Nem kedvelte
Silwyth-t, s nem tetszett neki az a befolyás sem, amit az elf a fiatal hercegre
gyakorolt. — Tipikus elf gondolkodás. Imádják a háborúskodást, és hajlíthatatlan
a becsületről alkotott képzetük. Őfelsége igazi bölcsességről tett tanúságot
döntésével. Mindenkinek tisztelnie kéne őt ezért. Irgalmasnak lenni akkor,
amikor mindenki másra számít, az erő jele, nem pedig a gyengeségé.
— Beszélj nekem a Domínium Lordjairól — kérlelte Gareth — És beszélj az
átlényegülés szertartásáról.
Evaristo engedett, mert látta, hogy tanítványa nagy felajzottságában amúgy sem
tudna odafigyelni a szorzótáblára, amivel aznap foglalkozniuk kellett volna.
— Ahhoz, hogy megértsd, miért jöttek létre a Domínium Lordjai, először meg
kell értened, miért és hogyan keletkeztek a mágikus Portálok — kezdte Evaristo.
— Tudsz erről valamit, Gareth?
— A dadám egyszer elvitt egy barátnőjéhez, aki egy elf házban dolgozott.
Láttam annak a Portálnak a bejáratát, ami az elfek földjére vezetett, de nem
mentünk be. A Dadus azt mondta, hogy a Portálokat az istenek készítették, és ők
adták Tamaros királynak, jutalmul bölcsességéért, jóságáért, és azért, mert
békés együttélésre biztatja az embereket. Négy Portál van: az egyik az elfek
földjére vezet, a másik a törpékhez, egy pedig az orkokhoz. Az utolsó a
Templomban van, és az istenekhez visz. — Mikor látta tanítója homlokráncolását,
Gareth elbizonytalanodott. — Nem így van?
— Abban igazad van, hogy négy Portál létezik, de úgy látom, hogy el kell
oszlatnom néhány félreértést. Nem tudom, honnan indultak ki az ilyesféle
történetek — morogta Evaristo.
— Tamaros király alig harmincöt éves volt, és az istenek kegyelméből Nagy
Király lett, ami azt jelenti, hogy a kisebb királyoknak is ura. Ezen felül egész
Loeremben úgy tartották számon, mint Vinnengael valaha élt legnagyobb
uralkodóját.
Gareth bólintott, hogy mutassa mélységes érdeklődését. Evaristo elégedetten
folytatta kedves témájának kibontását.
— Tamaros képes volt egyesíteni az emberek királyságait — a dunkargaiakat és a
nimraiakat —, ami előtte még senkinek sem sikerült. És ezt nem háborúskodással
hajtotta végre, hanem békés tárgyalásokkal. Utakat épített és kereskedelmi
útvonalakat létesített, ami mindenkinek a javára szolgált. Mikor látta, hogy ez
segít összekovácsolni a korábban ellenséges emberi birodalmakat, Tarvaros arra
gondolt, hogy a más fajták felé nyitott kereskedelmi utak egyesíthetik az egész
kontinenst.
— A kontinens azonban hatalmas. Egy törpének egy évig eltart, amíg elér
Vinnengaelbe Saumelből, a Lónélküliek Városából. Az elfeknek is majdnem
ugyanennyi idő, és veszélyes is áthaladniuk az emberi területeken. Az orkoknak
és hajóiknak heteket kell a tengeren tölteniük a veszedelmes viharokban és
csalóka szelekben. Emiatt kevés ember látott valaha is törpét, elfet vagy orkot,
nem ismerték őket és nem bíztak bennük
— Tamaros magához hívatta a Mágusok Rendjének vezetőit és arra kérte őket,
hogy találjanak ki valami módszert, amivel a kontinens különböző részei és
Vinnengael között gyorsan lehet közlekedni.
— A válasz természetesen a Portálok gondolata volt. Az ötlet Petra Petartól,
a nagy mágustól, a Szeneszkáltól származott. Az ő hivatala felelős az ország
karbantartásáért és szabályozásáért, a termés növekedéséért, az időjárás
változtatásáért, az utak építéséért. Ő és az emberei sokat utaztak, és szerintük
is szükség volt a közlekedés valami egyszerűbb formájára. Előadta Tamarosnak a
Portálokkal kapcsolatos gondolatát. Tamaros örült, és elrendelte a kapuk
megépítését.
– A Portálok nem egyik napról a másikra készültek el - folytatta Evaristo, s
sóhajtva meredt a távolba. – Rendem - a tanítók rendjének – feje is részt vett a
munkában, akárcsak az összes Rend főnökei. Én egyike voltam az ő segítőinek,
persze legalantasabb, s sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztam, mert nekünk kellett
a régi szövegekben utalást keresnünk arra, hogyan lehet ilyen Portálokat
készíteni.
– És hogyan lehet? – szólt közbe Gareth izgatottan.
– Gyermek, gyermek – feddte Evaristo. A matematikakönyv utolsó fejezetéhez
lapozott, ahol egy bonyolult probléma szerepelt. A képlet két teljes oldalt
megtöltött, s átlógott egy harmadikra is. – Érted ezt az egyenletet?
- Nem, mester – hervadt le Gareth. Ő még csak a hatos szorzótábláig jutott, s
a hetest is csak messziről csodálta.
- Az a mágia, melyet a Portálók létrehozására használtak, még ennél is sokkal
bonyolultabb. El sem tudnám neked magyarázni.
– Ha nagy leszek, majd megértem – mondta gyászosan Gareth.
Evaristo fanyarul elmosolyodott. – Mi, felnőttek sokszor mondogatjuk ezt,
ugye? Nos, hogy is mondjam... Láttad már, ahogy a kővágó belefúr a márványba?
Képzeld el az összes elemi mágiát, ahogy összefonódik és pörögni kezd, egyre
gyorsabban, amíg a kővágó fúrójához hasonlóan nem vág egy lyukat a világ anyagi
és temporális részébe egyaránt.
– Egy lyukat – tűnődött Gareth. – De hát az nem az... Üresség? – Suttogóra
fogta a hangját, s jóleső rettegéssel ejtette ki a szót.
- Csend, Gareth! - dermedt meg Evaristo. – Ne dobálózz könnyedén ezzel a
szóval! Persze hogy nem Üresség mágia! Mintha a Tisztelendő Mágusok valaha is
képesek lennének ilyen gonosz dologhoz folyamodni! Az Üresség pusztít, nem
alkot. De hol is tartottam? – töprengett feldúltan.
– A Domínium Lordjairól beszéltél, mester - mondta szelíden Gareth.
Evaristo arca felderült. - Persze. Ez sokkal kellemesebb téma. Tehát Tamaros
király látta, hogy a Portálok létrehozásában benne rejlik a béke lehetősége, de
ugyanakkor a háborúé is. Az elfek máris gyanakodtak az indítékainkra. Meg voltak
győződve róla, hogy csak azért készülnek a Portálok, hogy az emberek
beözönöljenek rajta és elfoglalják az elf földeket. Tamaros két évig tárgyalt
velük, s próbálta meggyőzni a Nagyurat, hogy a Portált csak békés célokra fogják
használni. Megígérte, hogy minden faj őröket és kapukat rakhat a Portál feléje
eső oldalára. Azt is megígérte, hogy egyetlen ember sem megy át anélkül, hogy
előbb engedélyt kérne a Portálok Őrétől.
– Mindezeket megígérte ugyan, de hogyan gondoskodhatott róla, hogy az ígéretei
be is legyenek tartva? Több száznyi ember akarta máris használni a Portált, ami
még meg sem épült. Tamaros tudta, hogy míg egyeseknek becsületesek a szándékaik,
mások gazemberek. Hogyan garantálhatta volna, hogy azok, akik átlépnek a
Portálon, megtartják törvényeinket akkor is, ha már nincs felettük hatalmuk?
– Mint mindig, ha problémája volt, Tamaros király az istenekhez fordult.
Kiment a palotából, belépett a Templomba, hogy ott böjtöljön és imádkozzon.
Kilenc napon és kilenc éjszakán át maradt a Templomban, egy kis cella kőpadlóján
aludt, nem evett, s csak vizet ivott. Én egyike voltam azon szerencsés
keveseknek, akik ott mellette lehettek – mondta Evaristo.
– Még mindig magam előtt látom egyszerű ruhájában, mely még a novíciusokénál
is egyszerűbb volt, hisz a király nem volt mágus, s soha nem is állította az
ellenkezőjét. Hosszú haja kibontva terült a vállára. Arca borotválatlan volt –
teljesen szokatlan módon –, szakálla olajosan csillogott a gyertyafényben. A
böjtöléstől nem lett ösztövér, inkább csak láthatóbbá vált arcának finom
csontozata. Letettem mellé a földre a vizeskancsót, amit vittem neki, aztán
megkérdeztem, hogy tehetek-e érte valamit.
– Nem látott, nem is hallott engem, és tudtam, hogy az istenek között jár.
Csendben visszavonultam. Másnap Tamaros elhagyta a Templomot és feltárta az
istenek akaratát.
– Tíz embert kell kijelölni, akik átmehetnek a Portálon. Ez a tíz ember lesz
nagykövetünk a többi fajhoz. Köztük élnek és megismerik szokásaikat. Ők lesznek
felelősek mindenki másért, aki belép a Portálba, s szemmel tartanak mindenkit,
aki arra jár.
– A Domínium Lordjai – kiáltott fel hirtelen megvilágosodva Gareth.
– Igen, és ez volt az elsődleges feladatuk – felelte Evaristo. – Azóta megnőtt
a hatalmuk, akárcsak a felelősségük. Tamaros király végigkutatta az összes
emberi királyságot azok után akik a legméltóbbak erre a megtiszteltetésre. Magas
mércét állított a Domínium Lordjai elé - a cím birtokosa legyen tanult ember,
beszéljen még legalább két nyelvet a sajátján kívül, értsen a harchoz, hogy
megvédelmezhesse a gyengéket, legyen jó diplomata, legyen jólelkű és kegyes,
erős és bátor.
– Végül kiválasztották a tíz jelöltet, s Tamaros király bemutatta őket az
isteneknek. Akkor először került sor az Átlényegülésre – a Páncél Csodájára –, s
Tamaros király ebből tudhatta, hogy választása bölcs volt, s az istenek
megelégedésére szolgált.
– Én is látni fogom az Átlényegülést, igaz, Evaristo? - kérdezte mohón Gareth,
akit nem annyira a szertartás vallási oldala érdekelt, mint inkább a
látványosság.
– Adj hálát az isteneknek, hogy láthatod – felelte ünnepélyesen, kissé
megrovón Evaristo. – Ez nagyon komoly szertartás, Gareth, amit nem lehet
félvállról venni. Az Átlényegülés komoly próbatétel testnek és léleknek
egyaránt. Az egyik jelölt-nő nem is élte túl, hanem holtan fordult le az
oltárról. A páncél és a teste összeforrt, s többé nem lehetett őket
szétválasztani.
- Ez azt jelentette, hogy nem tetszett az isteneknek, mester? – kérdezte
Gareth.
– Először sokan hitték, hogy ez az ok. De aztán a Főtisztelendő Főmágus
rámutatott, hogy az istenek megajándékozták ezt a nőt az áldott páncéllal. A
lelke részesült az ajándékban, de a teste nem volt elég erős ahhoz, hogy
kibírja. Ott temették el, az oltár előtt. Azóta minden jelölt letérdel a
nyughelye előtt, és ez a nő mindig ott van imáikban és gondolataikban. Egyesek a
Tizenegyedik Domínium Lordnak nevezik, a Szellemek Lordjának.
Gareth hatalmas bagolyszemekkel figyelt, és csak úgy marcangolta az aggodalom.
– De ugye Helmosszal ez nem történhet meg, Tisztelendő Mágus?
– Imádkozunk érte az istenekhez – felelte Evaristo ünnepélyesen, majd, mikor
látta, milyen sápadt és aggodalmas a fiú, hozzátette: – Helmos fiatal, erős és
rendkívül rátermett. Egy hetet fog eltölteni a Templomban, hogy felvértezze
magát a próbatételre az úgynevezett Hét Készülettel. Minden rendben lesz.
Gareth mindig imádkozott este, mert Dadus mesélt neki egy fiúról, aki ezt
elmulasztotta, és felfalták a medvék. Persze általában sietve darálta el a
fohászt, hogyne kelljen sokáig térdepelnie a hideg kövön. Aznap este viszont
Gareth Helmost is belefoglalta imáiba, és nyomatékosan az istenek kegyébe
ajánlotta őt.
Gareth nem említette újonnan felfedezett hősét Dagnarusnak. Egyáltalán nem
beszélt Helmosról Dagnarusszal, hacsak nem a herceg maga hozta fel a témát, ami
azonban ritkán fordult elő. Az ösztön, a gyermeki intuíció, vagy pusztán az a
tény, hogy Gareth eléggé jól megismerte Dagnarust az elmúlt hónapok során,
elárulta Gareth-nek, hogy neki csak egyetlen hőse lehet, és ez a hős Dagnarus.

6.fejezet

Koronaherceg, Szellemek Lordja

Evaristo nem volt különösebben szomorú, amiért elvesztette Dagnarust mint

tanítványt. Először aggódott, sőt, félt, hogy bajba kerül nem csak a királyi
család, de saját fölöttesei szemében is, amiért csődöt mondott a rábízott
feladattal. De ahogy múlt az idő, s senki sem szólt egy rossz szót sem, Evaristo
megnyugodott és átadta magát maradék egy diákja - Gareth – oktatásának.
Mikor felettesei jelentést kértek tőle, Evaristo őszintén beszámolt
kudarcáról. Persze ügyelt arra, hogy a felelősséget a herceg kamarására,
Silwythre hárítsa. Kifejezett véleménye volt, hogy az elf felelős a herceg
engedetlenségéért. Kijelentette, hogy az elf nem megfelelő pártfogó az ifjú
herceg számára, s javasolta, hogy Silwyth-t távolítsák el helyéről.
Másnap reggel, mielőtt a kastélyba indult, feleségével megbeszélte a dolgot.
– Bölcsen tetted ezt, drágám? – kérdezte a neje. – Okos dolog volt? Maga a
király helyezte azt az elfet a helyére.
– Politikásdit játszom – felelte Evaristo. - Látnod kellene a Könyvtáros
arcát, ha csak egy szót is szólok Silwyth ellen. Úgy kimegy a vér az arcából,
mintha elvágták volna a torkát. Nagyon kényes a helyzet. Hatalmi
egyensúlyváltozás következett be az elfeknél. Részleteket nem tudok – az elf
politika olyan sötét és véres, hogy az ember inkább nem ássa bele magát, ha nem
akarja elrontani az ebédjét. De amennyire tudom, az előző Nagyúri Pártfogót, aki
csak száz évig uralkodott, leváltotta a mostani Pártfogó, nyilván azért, mert az
előző Pártfogó helyeselte a Vinnengaelből Kar-Khitaiba vezető Portál építését.
Az előző Pártfogó halált kért magára, és kérését teljesítették is...
– Milyen szörnyű! – kiáltott fel Evaristo felesége.
– Már mondtam, drágám: ilyen az elf politika – sóhajtotta Evaristo. -
Mindenesetre a mostani Pártfogó azzal fenyegetőzik, hogy lezárja a Portál
feléjük eső oldalát. A nagykövetek ide-oda cikáznak a király és a Pártfogó
között. Persze az egész a kereskedelmi koncessziókról szól. Az elfeknek eszük
ágában sincs lezárni a Portált, csak nem tetszik nekik az a díj, amit az elf
kereskedőknek fizetniük kell, ha piacra akarják vinni áruikat. Erről van szó.
– És az a szegény elf emiatt halt meg? – kérdezte az asszony.
– Nem, dehogy, Ez csak egy része volt a dolognak. A tanácsadó előddel volt
valami – tudod, a házi szellemmel. A mostani Pártfogónak tanácsadó elődje azt
javasolta, hogy intézzen kihívást az előző Pártfogó ellen, vagy valami ilyesmi.
– Szellemek adnak nekik tanácsot? hüledezett a nő.
Evaristo szeretettel a feleségére pillantott – Látom, hogy kénytelen leszek
hosszasabb oktatást tartani neked az elfek szokásairól és erkölcseiről. Minden
elf háztartás meglehetősen függ a bentlakó szellemétől. De el fogok késni Gareth
órájáról. Milyen kedves gyermek! Szelíd és érzékeny. Kiváló mágus lehet belőle.
De még nagyon fiatal, és Dagnarus rá gyakorolt befolyása kétségtelenül csökkenni
fog idővel. Rendkívül örülök, hogy Gareth Helmost bálványozza. Ő sokkal
megfelelőbb minta.
– Ebben biztos vagyok, de mi köze ennek a kamaráshoz?
— Ó, igen. Elnézést, kedvesem, elkalandoztam — nyúlt a csuklyája után
Evaristo. Éppen szeszélyes tavaszi hó esett. - A király semmilyen módon nem
akarja megsérteni az elfeket, ezért Silwyth kamarási pozíciója biztosított,
annak ellenére, hogy az órák mellőzésére és a katonákkal való elegyedésre
biztatja a herceget. — Evaristo arcon csókolta a felségét. — Senki sem mer egy
rossz szót sem szólni az elfre, ezért engem sem hibáztatnak, ha elmulasztom
kötelességeim a herceggel szemben, hisz ha megtennék, akkor nyilvánosan is
elmondanám azt, amit addig csak keveseknek.
— Nem tetszik ez nekem, Evaristo — mondta az asszony. — Én csak azt tudom,
hogy az elfek semmitől sem riadnak vissza - szemrebbenés nélkül megmérgeznek
vagy hátba szúrnak bárkit. Ezt semmiféle állás nem éri meg, még a királyi
udvarban sem. Mondd meg a Könyvtárosnak, hogy áthelyezésedet kéred.
— Köszönöm a gondoskodásodat, szerelmem. Sajnos egyetlen más munka sem fizet
olyan jól, mint ez. Különben sem vagyok veszélyben — mosolyodott el szárazon
Evaristo.
— Silwyth győzött. Biztos befolyást szerzett a hercegnél. Én nem jelentek
fenyegetést neki. Amúgy sem törődik most senki semmivel Helmos Átlényegülésén
kívül.
— Ugye nem felejted el, hogy két jó helyet szerezz, ugye kedvesem? kérdezte
aggodalmasan az asszony.
— Dehogy — felelte Evaristo, s igyekezett minél inkább halogatni az indulást —
Mondtam már, hogy Helmos meghívta a Gareth gyereket is a lakomára? Milyen
nagylelkű, nemes férfiú a koronahercegünk! Gareth olyan izgatott lett, hogy
tegnap csak Domínium Lordjainak történeteivel tudtam tanulásra bírni. Mondhatom,
ez aztán: lecsillapította. Nehéz elhinni, hogy ilyen érdekes történetet ennyire
álmosítóan is le lehet írni. De Septimus Grubb nem ismer lehetetlent. Most már
tényleg mennem kell.
Csuklyáját a fejére húzva Evaristo kimerészkedett a viharba, és csúszkálva
elindult a síkos kockaköveken.
Nem Gareth volt az egyetlen, aki izgult a közelgő ünnepség miatt. Huszonöt éve
nem választottak Domínium Lordot. Azok, akik ott voltak az utolsó szertartáson,
hirtelen nagyon kapósak lettek emlékeik miatt, s nem is beszéltek semmi másról.
Az udvari szabók és varrónők még lámpafénynél is dolgoztak, hogy ki tudják
elégíteni a ruházkodási igényeket. Magát a várost is beöltöztették az alkalomra.
Előkelőségek és más vendégek érkeztek Vinnengaelbe a világ minden részéből, még
az Idő Őrzőinek sárkányhegyi kolostorából is.
Az épületeket átfestették és kijavítgatták, az utcákat felseperték, virágokat
ültettek. A boltok bezártak az Átlényegülés Napjára, akárcsak a kocsmák — bár
ezt a döntést nem kis viták előzték meg a Kocsmároscéh és Vinnengael
polgármestere között. A kocsmárosok váltig állították, hogy vendégeik
megszomjaznak majd az egésznapi üdvrivalgás és tapsolás után, s nyitott
kocsmákat akarnak. A polgármester azt felelte, hogy úgy is épp elég nehéz lesz
féken tartani a tömeget, ha nincsen a felük becsiccsentve. A kocsmárosok végül
beleegyeztek, hogy bezárnak, azzal a feltétellel, hogy fél pennyt
hozzácsaphatnak a szobaárakhoz a veszteség ellensúlyozására, s másnap egy órával
korábban kinyithatnak.
Vinnengael egész népét magával ragadta a kellemes, izgatott zsongás, a
Tisztelendő Mágusokat kivéve: Ahogy Evaristo is próbálta megvilágítani Gareth
előtt, a Domínium Lordok Átlényegülése szent és ünnepélyes szertartás volt, amit
a mágusok roppant komolyan vettek. A lakoma utáni napon Helmos belép a Mágusok
Templomába, hogy megkezdje a Hét Készületet. Akkor a Templomot lezárják a
kívülállók elől, a Gyógyítók Csarnokát kivéve.
A többi Domínium Lord kíséri majd el Helmost a Templomba, ahol próbára teszik,
kifaggatják és megítélik a hét rítus végrehajtása után. Ha valamelyik Lord
bármelyik fázisban hibát talál a jelöltben, aggodalmát Tamaros király elé kell
tárnia, aki felülvizsgálja a jelölést. A Domínium Lordjai állítólag elégedettek
voltak Helmosszal. Senki sem kérdőjelezte meg a jelölését, s senki sem
kételkedett abban, hogy sikerrel jár.
Evaristo nem volt hajlandó válaszolni Garethnek a Hét Készületre vonatkozó
kérdéseire. Annyit mondott csupán, hogy ezek a mágusok számára szentek és
titkosak, s a fiú csak akkor ismerheti meg őket, ha alkalmasnak találtatik arra,
hogy a mágusok soraiba lépjen.
Helmos jelölése idején mindössze öt másik Domínium Lord volt: Az Erő Lordja, a
Bátorság Lordja, a Tudás Lordja, a Becsület Lordja és az Igazság Lordja.
Gazdátlan volt a Lovagiasság Lordjának, a Hősiesség Lordjának, a Diplomácia
Lordjának, a Gondolat Lordjának és a Vadak Lordjának helye.
– Minden Domínium Lord mágikus ajándékot kap az istenektől, olyan ajándékot,
mely segíti kötelessége teljesítésében – mondta Evaristo, miután Gareth-tel
bemagoltatta mind a tíz kötelességet és azoknak a neveit, akik a
megtiszteltetésben részesültek.
Gareth tudta, hogy ez így van, mert egyszer, mikor Dadussal sétált a piacon,
látta, ahogy az Erő Lordja felemel egy építőkövekkel megrakott kocsit egy
sebesült kutyáról. A Lord csak a puszta kezét és az istenek ajándékát használta,
Dadus szerint. A fiút elkápráztatta a fényes ruhájú, mellén a Domínium
Lordjainak jelét – arany korongot tartó két kék griffet – viselő lovag látványa.
- Gondolom, hogy a Bátorság Lordja akkor bátor. – Gareth még sosem találkozott
a krammesi Lady Maryvel, de már sokat hallott róla.
– Nem csak maga bátor – mondta Evaristo –, de másokban is képes felkelteni a
bátorságot.
– És a többiek? Mit csinál a Tudás Lordja? Mindent tud?
– Akkor isten lenne. Nem, Gareth, a Tudás Lordja képes belelátni mások szívébe
és ismeri az igazi indítékaikat. A Vadak Lordja pedig beszélni tud az
állatokkal.
– Miért nincs olyan, hogy a Háború Lordja? - kérdezte Gareth, miután
végigfutott a listán.
– A Domínium Lordjainak feladata a béke előmozdítása, Gareth - mosolygott
Evaristo. – Nincs szükségünk Háború Lordjára.
– Dagnarus csalódott lesz - mondta Gareth. – Ő akart lenni a Háború Lordja, ha
egyszer majd Domínium Lord lehet.
Evaristo mosolya megfagyott. A tanító elkomorult. Elvette a listát a fiútól, s
egy irattartóba dugta, melyet a Templomból hozott magával. – Gyere, Gareth, már
eleget foglalkoztunk a Domínium Lordjaival. Elhanyagoltuk miattuk a törpéket.
Mondd el, mit tanultál a Lónélküliekről.

Aznap este volt Halmos lakomája. Bőven volt finom enni-innivaló. Patakokban
folyt a bor. Az udvaroncok pezsegtek, a király büszke volt. A királynő mellőzve
érezte magát, ezért ingerlékeny és durcás volt Gareth szinte transzba esett, s
annyira le volt nyűgözve, hogy enni sem tudott. Egész este áhítatos tekintettel
csüggött hősén, akit mintha aranyszín dicsfény vett volna körül. Helmos mintha
elhúzódott volna a többiektől, s magába zárkózott, mintha máris a Templomban
lenne az istenekkel.
Dagnarus unatkozott, vagy legalábbis úgy tett. Mikor a két fiút elvezették
lefeküdni – éppen amikor a mulatság kezdett nekilendülni -, Dagnarus egy
pillanatra megállt, s kirántotta kezét Silwythéből, hogy visszanézzen bátyjára.
– Egyszer én is elérem ezt – mondta.
– Adják az istenek – felelte Silwyth.
Dagnarus az elfre vetette tüzes zöld tekintetét, és elmosolyodott.
Miután Őhercegségét biztonságosan ágyba dugta, Silwyth későn tért nyugovóra
palotabéli szobájában, melyet mindig nyomasztónak érzett, hisz az ablakok puszta
hasadékok voltak csupán a masszív falakban. Vágyott otthoni erdei ágya után,
ahol friss, hűs fenyőillatú levegőt szívhatott. Sokszor riadt fel éjszaka azzal
az érzéssel, hogy fuldoklik.
Kihasználva a helyzetet, hogy a kastély lakói mulatoznak, a hercegnek pedig
nem lesz szüksége rá ilyen későn, Silwyth porozót, tintát vett elő, s költeményt
írt a Pártfogónak. A vers hosszú volt, tele jelképekkel – szivárványos
vízesésekkel, a kastély felett suhanó sólymokkal, a tó felszínén fickándozó
ezüstös halakkal. Ha ezt bárki ember – aki esetleg ért az elfek nyelvén –
elolvasta volna, elalszik az unalomtól. A Pártfogó azonban a virágok és a
zöldellő levelek alatt képes volt meglátni a költemény gyökerét is, az igazi
lényeget.

Parancsaidnak megfelelően beépültem a király háztartásába, kamarása lettem a

kisebbik fiának. Konok gyermek, aki kilencéves létére nagyon nagyra törő.
Gyorsan tanul, de türelmetlen az elmélyedéshez. Vakmerő, akaratos, csinos.
Veszedelmes kombináció, főleg embereknél. A jövőben hasznunkra lehet. Én úgy
tekintem, mint egy bűvölt kígyót. Amíg a síp szól és a bűverő él kordában
tartható. De ha egyszer is elhallgat a zene, felágaskodik és lecsap.
Ami Lord Mabretont illeti, beváltott minden hozzá fűzött reményt. Frakciója
és az emberek közt gyorsan romlik a viszony. Lady Mabreton elzárkózik félreeső
birtokán a Pörölyhegy folyónál. Még nem mutatták be az udvarnál, aminek csak
örülhetünk. Szépségének dala elnyomná szamár-férjének ordítását.
A király idősebbik fiából, Helmosból Domínium Lordot csinálnak. A Nagyúr
befolyása egyre gyengül. Készen kell állnunk a cselekvésre.

Az utolsó tollvonást befejezvén Silwyth hívatta egyik szolgáját, saját

háztartásának egyik tagját, akit Vinnengaelből hozott magával. Átadta neki a
költeményt, melyet összetekerve faragott csont tokba helyezett.
– Vidd el ezt a Nagyúri Pártfogónak. Itt a pénz a Portálhoz, s személyes
engedélyem az áthaladásra. Ezt az írást csak a Pártfogó láthatja. Ha az a
veszély fenyeget, hogy elfognak a Pártfogó ellenségei – akár emberek, akár elfek
–, először semmisítsd meg a dokumentumot, aztán magadat is.
A szolga meghajlással jelezte, hogy megértette a feladatot, és kész
végrehajtani. Kabátja alá, a szíve fölé rejtette a tekercset. Újra meghajolt és
távozott.
Silwyth dolga végeztével nem feküdt le. Az ablakhoz lépett, mely az udvarra
nézett, ahol most nem volt senki, csak az őrök.
Jól fog illeni hozzám a háború, gondolta Silwyth a katonákat figyelve. Az első
emberi katonák, akik átmennek a Portálon, a Nagyúr bukását és a Pártfogó
felemelkedését fogják jelenteni. És ha a Pártfogó felemelkedik, akkor vele
együtt én is.
A nap sugarai, melyek küszködve próbáltak behatolni a szűk ablakon, az elf
emlékezetébe idézték a saját otthonában, a saját ágyából felkelve látott
napfelkeltéket.
Könnyek szöktek Silwyth szemébe. Nem szégyellte, hogy sír.

7.fejezet

A lángoló tó
 Másnap reggel Helmos belépett a Templomba, hogy átessen a Hét Készületen. Az a
néhány nap, amíg Helmos távol volt, a leghosszabb időszak volt Gareth életében.
Az a nap, amikor Silwyth bejelentette Dagnarusnak, hogy a bátyját, Helmost a
Domínium Lordjainak tanácsa Domínium Lordnak választotta s ő volt az első, aki
valaha is egyhangú szavazatot kapott -, pirosbetűs nap volt Gareth életében, még
azzal együtt is, hogy Dagnarus rosszkedvű lett és ok nélkül képenvágta Gareth-t,
akinek felrepedt a szája.
Az Átlényegülés szertartásának reggelén Gareth már ébren volt, mielőtt Silwyth
keltette. Ébren volt, és már félig felöltözött azokba az új ruhákba, amelyeket a
szülei vásároltak neki. Ez a nap az első alkalmak napja volt. Gareth először
láthatta az Átlényegülés-csodáját, először léphetett be a Mágusok Templomába,
élete első rövid köntösében. Magára öltve az új köntöst és a tarka nadrágot,
máris egy fejjel magasabbnak érezte magát. Silwyth feltűzte a csuklyáját és
elrendezte a haját alatta.
Dagnarus a szokásosnál is ingerültebb és kezelhetetlenebb volt. Általában ő
volt talpon elsőnek, s incselkedett a szolgáló urakkal, akik álmosan pislogva s
lopva ruhájuk ujja mögé ásítva állták körül az ágyát. Ma a herceg sokáig aludt,
vagy legalábbis úgy tett, mintha. Az urak feszengve, komoran várakoztak a
felkelő nap fényénél. Gareth pánikba esett. Félt, hogy lemarad a szertartásról,
bár az csak hat óra múlva volt esedékes.
Silwyth kézbevette a dolgokat. Kinyitotta az ablakokat beengedte a friss
levegőt és a csodálatos hajnal fényeit. Gareth megcsodálta a bíborszínből
naranccsá, majd aranyossá élénkülő sugarakat, s örült, hogy Helmost ilyen jó
előjelek várják.
Silwyth elhúzta az ágy függönyeit. - Őfelsége csöngetett, uraim. Legyünk
szolgálatára.
Őfelsége persze nem csengetett. A kis ezüstcsengő az éjjeliszekrényen állt.
Dagnarus párnái közül Silwythre meredt.
- Jó reggelt, felség - köszöntötte a kamarás. Szép napot kívánok önnek.
Némiképp tovább aludt, kétségkívül tiszteletreméltó bátyja miatti izgalmában. Ez
mindenképp a javára írandó. Más talán féltékeny lenne az idősebb testvérére
irányuló figyelem miatt. Egy igazán nagy herceg azonban tudja, hogy a testvérére
sugárzó dicsőség őt is fénybe borítja.
Dagnarus javára legyen mondva, hogy eddig a pillanatig - míg Silwyth rá nem
mutatott - nem is tudatosult benne a tény, hogy csakugyan féltékeny Helmosra. Ez
az érzés természetes volt. Dagnarus volt az elkényeztetett és dédelgetett
gyerek, a kisebbik gyerek, a kedvenc. Mégis Helmos volt az, akit szerettek.
Tamaros nem szerethette úgy Dagnarust, mint ahogy az egyetlen fiút szerette,
aki első asszonyától született - attól az asszonytól, akire halála napjáig
egyetlen igazi feleségeként gondol majd. Jólelkű ember lévén Tamarosnak
bűntudata volt, hogy nem képes szeretni kisebbik fiát. Szerette volna szeretni
Dagnarust, és mindent el is követett ezért. Erőfeszítései mindenki számára
nyilvánvalóak voltak, és szerencsétlen módon túlzásra vezettek. Tamaros sosem
szidta meg Dagnarust, nem szólt rá keményen, s nem tagadott meg tőle semmit,
amit szeretett volna, kivéve egy dolgot - az igazi apai szeretetet. Ami
Dagnarust illeti, ő mindig vágyott rá, hogy elnyerje azt a szeretetet, ami úgy
himbálózott előtte, mint a lajtoskocsi elé fogott szamár orra előtt az elébe
lógatott répa.
Miután - ha finoman is - rámutattak hibáira, Dagnarus változtatott a
viselkedésén. Azonnal átváltozott duzzogó gyermekből kegyes herceggé. Elnézést
kért az uraktól, amiért megvárakoztatta őket, aztán nagyvonalúan elbocsátott
mindenkit, mondván, hogy tudja: készülődni akarnak. Az urak örültek és sok
örömet, sok ajándékot kívántak a hercegnek a jeles napon. Gareth maradt.
Dagnarus pillantása elárulta neki, hogy a herceg így kívánja.
Dagnarus is rövid köntöst vehetett fel, ami örömére szolgált s jobb kedvre
derítette. A legtöbb kisfiútól eltérően a herceg szeretett szépen felöltözködni.
Tudta, hogy a finom ruhák kiemelik szépségét, s zsenge kora ellenére is
tisztában volt azzal az erővel, amit jó külseje gyakorolt az emberekre.
Míg evett és öltözködött, megbeszélték az előttük álló napot, s Silwyth-t
bombázták kérdéseikkel.
 - Apám miért nem a Domínium Lordja, Silwyth? – tudakolta Dagnarus.
– Apád már részesült abban a kivételes áldásban, hogy életre hívhatta a
Domínium Lordjait. Nem lenne helyénvaló, ha önmagára ruházná ezt a kegyet,
ahogyan az sem lenne helyes, ha Felséged saját magának venne ajándékot.
Silwyth arany fejpántot helyezett Dagnarus homlokára, s közölte, hogy ideje
csatlakoznia atyjához és anyjához.
– Miért nincsenek elf Domínium Lordok, Silwyth? – kérdezte Dagnarus, amikor
már elválni készültek.
- Ez nagyon jó kérdés, felség – felelte Silwyth. Sem arca, sem hangja nem
árult el semmiféle érzelmet, csak sötét, mandulavágású szemében lobbant valami
tűz. – Azt hiszem, hogy vannak mások is, akik ugyanezt kérdezik a Király
Őfelségétől.
Dagnarus és Gareth összenéztek, de nem volt idejük megvitatni az elf baljós
szavait, mert a hercegnek mennie kellett. Gareth is indult, hogy találkozzék
saját szüleivel.
Az anyja elsírta magát, amikor meglátta őt rövid ruhájában, és azt mondta,
hogy elveszítette az ő kis gyermekét.
A Mágusok Temploma hatalmas épület volt, a városnak ugyanazon a szintjén, mint
a palota. Hatalmas nyílt tér választotta el a kastélytól. A csillámló
tavacskákkal és szökőkutakkal, kőedényekben zöldellő növényekkel és fákkal a
Templom számos épületből álló kiterjedt rendszer volt, mely magába foglalta a
Gyógyítók Csarnokát, s az Egyetemet, ahol a mágusnak készülő diákok éltek és
tanultak. Itt volt a tíz Főmágus lakóhelye és irodája is, írnokaikkal,
titkáraikkal és szolgáikkal egyetemben.
A Templom középpontja egy hatalmas, kupolával fedett amfiteátrum volt, melyet
változatos célokra használtak. Ünnepi vallási szertartásokat rendeztek itt, de a
céhek vezetői is itt jöttek össze minden hónapban egyszer, hogy megbeszéljék az
üzleti ügyeket. Az emberek eljöhettek ide, hogy beszéljenek az istenekkel,
virágot helyezzenek el az oltárokon, vagy gyertyát gyújtsanak, hogy imájuk
meghallgatást nyerjen. Most az Átlényegülés szertartására került sor ezen a
helyen.
A palotából szülei társaságában kilépő Gareth végignézett az általában üres
térségen, melyen most nyüzsögtek az emberek. Vinnengael egész népe ott
tolongott, mert a harmadik szintre vezető kapukat is kitárták az esemény
örömére, s azok, akik az első szinten éltek, lent a víznél, vagy a másodikon, a
piacnál, most beléphettek a királyi városba. Sokan érkeztek Dunkargából is, de
nem csak a parádé miatt – hisz ők csak ennyit láthattak a szertartásból –, hanem
azért is, hogy értékesítsék áruikat a Helmos tiszteletére rendezett vásáron.
Argot kapitány is feltűnt harci paripáján. Ló és lovas egyaránt roppant
komolyan viselkedett, hisz a kapitány és katonái voltak megbízva a több
tízezresre rúgó tömeg Felügyeletével. Katonák álltak a palotából a Templomba
vezető út mentén, szorosan összefogódzkodva, afféle eleven falként, mely mögött
ott hullámzott a kíváncsi sokadalom. A palota lépcsőin is katonák álltak
háromszög alakzatban. Hatalmas bronzpajzsokat hordoztak, s ha a tömeg
elszabadult volna, roppant bronzék módjára könnyedén áthatolhattak volna rajta.
Gareth családja elfoglalta helyét a többi nemes közt, hisz ők is részt vettek
az ünnepi menetben. Őfelsége kamarása rang és pozíció szerint sorba rendezte
őket. Garethék a menet elejére kerültek, ami a fiúnak tetszett, de az apját
bosszantotta, ugyanis minél magasabb rangú volt valaki, annál hátrább lehetett.
Ez viszont azt is jelentette, hogy elsőként fognak a Templom lépcsőjéhez érni, s
láthatják a menet további részét.
Persze senki sem akart elöl menni. A kamarásnak ez jókora fejtörést okozott:
rekedtre kiabálhatta és veszekedhette magát. A menet elrendezését előre
megtervezték, de a terv az utolsó pillanatban összeomlott, mert az egyik nemes
hirtelen megsértődött. A kamarás elkövette azt a hibát, hogy hátravitte, s a
többiek azonnal követelni kezdték, hogy ők is hátrébb kerüljenek.
Gareth ügyet sem vetett a huzakodásra. Argot kapitányt figyelte, és arra
gondolt, amikor a kapitány lován ülhetett. Argot kiáltott valamit az embereinek,
ami az orkokkal volt kapcsolatos. Sok katona a fejét csóválta, aggodalmasnak
tűntek. Gareth félni kezdett, hogy az orkok bajt akarnak keverni de aztán
rájött, hogy nincsenek jelen orkok. Ez különös volt, hisz az orkok imádták az
ünnepségeket, s mindig ott voltak a sokadalomban, egy fejjel kimagasodva az
emberek közül, s tátott szájjal figyelték a látványosságot.
Argot kihajolt a nyeregből, hogy beszéljen embereivel, és Gareth erősen
hegyezte a fülét, mert Dagnarus biztosan kíváncsi lesz, hogy mi történik. Őt
mindig minden érdekelte, ami katonákkal kapcsolatos.
— Szerintetek nem terveznek valamit? — ordította Argot az általános zajban.
— Nem, kapitány! — húzódott közelebb az egyik hadnagya. — A sámánjuk rossz
előjeleket látott.
Argot komoran elmosolyodott. — Vajon miket? A vadludak délről északra szálltak
ahelyett, hogy északról délre repültek volna?
A katona kuncogott. — Valahogy úgy, kapitány. Látta a ma reggeli napfelkeltét?
— Sajnos igen — felelte Argot. - Már második éjszakája, hogy nem alszom.
Kétségtelenül csodálatos volt. Az istenek kegyeikbe fogadták a mai ünnepet.
— Nos, az orkok ijesztőnek találták — mondta a hadnagy. — Az Ildurel-tó vörös
lett tőle. Vörös, mint a tűz. Az orkok, akik hajóikkal kint voltak a vízen
hajnali halászaton, úgy kezdtek ordibálni és jajveszékelni, mintha a víz
csakugyan égne, és könyörögtek a partiaknak, hogy mentsék meg őket. Persze
egyetlen ork sem merte az evezőjét a vízbe meríteni, amíg a vörösség el nem
tűnt. A kifogott halakat mind visszadobták, mondván, hogy elátkozott zsákmány.
Most mind bezárkóztak a házaikba, és reszketnek, mint a kocsonya.
- Hála legyen az isteneknek — sóhajtott fel megkönnyebbülten Argot. Egy
gonddal kevesebb.
Továbblovagolt, hogy elintézze a soron következő ügyet — egy asszony
sikítozta, hogy ellopták az ékszereit.
A sorrend kérdése megoldódott — cseppet sem Gareth apjának megelégedésére —, s
mindenki elfoglalta helyét a menetben.
A nemesek elindultak az éljenző emberek kőzött, akiknek nevető, vidám arcától
élesen elütött a katonák komor és szigorú ábrázata.
A nép boldog és jámbor volt, akkoriban jól ment a sora Vinnengaelnek. A
szegényeket gyámolította az egyház, a jómódú középosztály pedig adózott ugyan,
de nem érezte magát kiszipolyozva. A gazdagok hozzájárultak a közjó ügyéhez, és
gondtalanul éltek.
A nemesek mögött a többi birodalmak nagykövetei haladtak — több elf, egy szál
törpe, de ork egy sem. A rossz ómen miatt még az ork nagykövetet sem lehetett
rávenni, hogy eljöjjön, pedig Gareth később hallotta, hogy Tamaros király még
követeket is küldött hozzá nyájas és megnyugtató üzenettel. A nagykövetek után
egy kis szünet következett, az izgalmak fokozására. A tömeg visszafojtott
lélegzettel várt.
Addigra Gareth családja már elérte a Templom lépcsőit. A céhmesterek, kisebb
uraságok, földbirtokosok és nagykövetek felsorakoztak a lépcsőn, várva a király
érkezését.
Harsonaszó jelezte a királyi menet indulását. Először a zászlótartók jöttek,
majd a kürtösök, napfényben csillogó hangszereikkel. Utánuk következett a tíz
Főmágus különböző színű mise-köntösben, mely alatt arannyal hímzett fehér papi
inget viseltek.
A mágusok után az emberi földek királyai érkeztek lóvontatta hintaikon,
lovagjaiktól kísérve. Mögöttük haladt a királynő – hordszékét négy hatalmas
férfi vitte – és udvartartása. A kamarásnő és a többi udvarhölgy rózsaszirmokat
szórt szerteszét, melyekhez a virágokat melegházban nevelték fel, ennek a napnak
a kedvéért. A királynő atyja, Olgaf, Dunkarga királya is meghívást kapott a
szertartásra, de nem fogadta el. Olyan sértés volt ez, mely a meghökkenés
hullámait kavarta fel az udvarban.
Gareth alaposan szemügyre vette a királynő hordszékét, mert Dagnarus is ebben
szokott utazni az anyja mellett. A herceg szokásos helye azonban most üres volt,
s Gareth aggódni kezdett: Dagnarus talán a fejébe vette, hogy távolmarad. Mikor
a királynőt üdvözlő tessék-lássék éljenzés véget ért, a tömeg halkan mormogni és
sóhajtozni kezdett.
Dagnarus az anyja hordszéke mögött haladt, jókora távolságot tartva tőle, de a
királyi menet közt is, mely mögötte jött. Egyedül ment a rózsaszirom-szőnyegen,
s kegyesen integetett a tömegnek. Vörös haja szinte lángolt a napsütésben, s
bizonyosan megfutamította volna az orkokat, ha ott lettek volna. Daliásan,
fenségesen járt, s kora ellenére oly királyi s oly szép volt, hogy az asszonyok
búgni kezdtek a látására, mint a galambok.
A herceg mögött öt Domínium Lord rúgtatott csodás paripákon. Páncélzatuk –
mindegyik más és más, valami jellel, ami az illető Lord képességére utal – ki
volt fényesítve, s szinte vakítóan csillámlott.
A Domínium Lordjai kísérték Halmos lovát, melyet lovas nélkül vezettek a
herceg lovagjai. Ettől a látványtól Garethnek összeszorult a szíve, mert a
gazdátlan ló a katonatemetések jellegzetes kelléke. Egy pillanatra megrémült,
hogy valami történt Helmosszal. A logika azonban végül győzedelmeskedett. A
fiúnak eszébe jutott, hogy ha valami történt volna, a lovat feketébe burkolták
volna, ez az állat viszont virágokkal volt feldíszítve, hogy diadalmasan
hordozza gazdáját a szertartás végeztével.
Helmos a Templomban tartózkodott, szent elszigeteltségben, s imádkozással
töltötte idejét a ceremónia kezdetéig.
Helmos lova után a király lovagjai következtek, húszan, teljes díszben, fekete
paripán, pajzzsal a kezükben.
Az éljenzés hangja olyan magasra csapott, hogy még az istenek is
belesüketülhettek.
Megjelent Tamaros király aranyos-ezüstös, négylovas kocsiján. Maga hajtotta a
kocsit, könnyed szakértelemmel irányítva a lovakat. Szinte elveszett a tavaszi
virágok áradatában, melyet a sokaság rázúdított. Mögötte több ujjnyi vastagon
maradtak a szirmok, s illatuk még napokig érezhető volt.
Tamaros a Templom előtt leszállt szekeréről. A mágusok meghajlással
üdvözölték. Emillia királynő finom csókot lehelt férje arcára, ami nagy
tetszésére szolgált a tömegnek. Dagnarus bókolt apja előtt, ami még nagyobb
sikert aratott. A Főtisztelendő Főmágus bekísérte a királyi családot a
Templomba. A Domínium Lordjai követték őket, majd a többiek is, rang szerint.
Annyi volt az ember, hogy Gareth aggódott az ülőhelye miatt, de az apja
megnyugtatta, hogy a helyek fent vannak tartva nekik, és még néhány gondosan
kiválasztott közember is befér majd, hogy lássa a szertartást.
Végre Gareth is bejutott a templomba. A meleg fényből a sötét, hűvös homályba
lépve egy pillanatig nem is látott semmit, s még meg is borzongott, mert vastag
ruhái alatt megizzadt, s a hidegben szinte ráfagyott a veríték. Odakint a parádé
örömét, izgalmát érezte. Idebent minden csendes volt. A tömeg zaja kintrekedt,
mikor a hatalmas ajtók bezárultak, emlékeztetve mindenkit a szertartás
komolyságára. Az emberek ünnepélyesek és visszafogottak voltak. Még ha szóltak
is, csak suttogtak. Gareth ideges volt, nyomott és szorongó.
A Szellemek Lordjának története jutott eszébe, s félve körbepillantott, hátha
meglátja a nőt.
A Domínium Lordok Átlényegülése a Mágusok Templomának nagy amfiteátrumában
történt. Ez volt az első alkalom, hogy Gareth itt járt, s csodálkozó áhítat vett
erőt rajta. A teátrumot úgy építették, hogy hatalmas iránytűre hasonlítson,
melynek kardinális pontjai a világ elemeit jelölik. Észak a Föld volt, a
legfontosabb elem az emberek számára, hisz minden emberi mágia ebből
táplálkozott. Az istenek oltára a terület északi végén állt.
Az emberek siettek elfoglalni helyüket. Szinte átestek egymáson a sötétben, s
suttogó bocsánatkérések hangzottak el. Volt, akiben még megmaradt a parádé derűs
hangulata Gareth elfojtott nevetéseket hallott a nemesek soraiból, míg a
galériáról, ahol a közemberek voltak, a csodálat és az áhítat hangjai
hallatszottak, meg némi jóindulatú lökdösődés zaja a helyekért. Egy idő után
azonban a Templom belsejének ünnepélyes légköre s az istenek figyelő képmásai
megtették hatásukat a népre, fojtott csend lett.
Emillia királynő és Dagnarus léptek be a királyi lovagok kíséretében.
Elfoglalták kitüntetett helyüket az első széksorban, szemben a színpadon
felállított oltárral.
Gareth felállt, hogy lássa Dagnarust. A herceg sápadt és szokatlanul
ünnepélyes volt: a szertartás fenségessége még őt is megérintette. Felemelte a
fejét, mikor megérezte magán az emberek tekintetét, s ahogy hűvös méltósággal
végignézett a várakozó arcokon, elismerő mormogás futott végig a tömegen.
Gareth-nek az anyja megrángatta a ruháját, hogy üljön le. A fiú kelletlenül
engedelmeskedett, de észrevette, hogy ha közel húzódik az anyjához és
kikukucskál az előtte ülők vállai között, éppen rálát a hercegre.
A tíz Főmágus és a Főtisztelendő Főmágus besorjáztak, s elfoglalták helyüket a
színpadon lévő magastámlájú faragott fa karosszékeikben az oltár mellett, öten-
öten annak mindkét oldalán, szemben a néppel. Aztán jöttek a Domínium Lordjai,
akik díszőrségbe álltak az oltár körül. Utolsónak Tamaros király érkezett. Leült
az oltár egyik oldalán, ellentétesen a Főtisztelendő Főmágussal.
Minden készen állt. A tömeg elnémult. Egy köhintés sem hallatszott. A Főmágus,
aki akkoriban az Amrah'Lin-béli Reinholt volt, felállt. Meghajolt Tamaros király
felé, aztán lassan, ünnepélyesen beszélni kezdett.
— Hozzák elő a jelöltet!
Két Domínium Lord kilépett a helyéről. és egy rejtett, homályos fülkéhez ment.
Egy ajtó nyílt ki, világos fénycsóvát vetve. A fényből Helmos sötét körvonala
bontakozott ki. De nem maradt sokáig sötétben, mert az oltár gyertyái
megvilágították, amikor előrelépett. A Domínium Lordok becsukták mögötte az
ajtót. Azaz ajtó a Templom belseje felé vezetett, ahol Helmos már túlesett a Hét
Készületen, s az Istenek Portáljának szentségében töltötte az éjszakát.
Helmos előrelépett, s a tömeg egy emberként felsóhajtott.
A koronaherceg mindig jóképű volt, de az imádkozással eltöltött napok régóta
várt esemény beteljesülésének várakozása szinte sugárzóvá tette. Egyszerű fehér
ruhát viselt, mely szinte belülről ragyogott, mintha a napfényt hozná be a
Templom sötét falai közé. Helmos nem izgult, nem félt. Nem is az emberek, hanem
az istenek között járt. Épp úgy nem vett tudomást az összegyűltekről, mintha az
emberek akkorák lettek volna, mint a patkányok — melyek az emberek érkezésekor
fedezékbe vonultak, s csak motoszkálásukat lehetett hallani üregeikben.
Kísérője a dísztelen márvány oltár elé vezette Helmost. Az oltár egy finom
fehér gyolcsterítővel volt letakarva, amit annak idején még Helmos anyja
készített a gyermekágyon, már előre gondolva a dicső napra. Amikor megállt az
oltár előtt, Helmos kinyújtotta a kezét. Jobbjába szorította apja kezét, balját
pedig a terítőre helyezte, így mindkét szülője vele volt abban a szent
pillanatban.
Gareth anyja megkereste és megszorította a fia kezét. Hangtalanul sírt, ahogy
szinte mindenki az amfiteátrumban. Az apja megtörölte Gareth szemét, és átfogta
karjával feleségét és fiát. Sokkal inkább család voltak most, mint bármikor
előtte vagy utána.
Tamaros király meghatottan hajtotta le fejét.
Emillia királynő hangosan, teátrálisan szipogott, és átfogta. Dagnarus vállát.
A fiú kihúzta magát, és nem nézett az anyjára, mintha nem is akarna tudomást
venni róla. Tekintetét mereven a bátyjára szegezte. Gareth látta, hogy a lelke
mélyéig hatol a féltékenység.
Helmos fölemelte a fejét. Hátrébb lépett az oltártól.
— Készen állok, Főtisztelendő Főmágus — mondta.
Két Domínium Lord előre lépett, levette a fehér terítőt az oltárról.
Ünnepélyesen összehajtogatták és átadták az egyik mágusnak. A Főmágus leült az
oltár mögé helyezett székre. Két mágus finom papirusztekercset hozott elő, mely
arany pálcákra volt feltekerve. Kigöngyölték a tekercset a Főmágus előtt. Adtak
neki egy ecsetet és egy kis fiola bárányvért. A mágus a vérbe mártotta ecsetjét,
és a papírhoz nyomta. Ha eljön az idő, a Főmágus testébe beköltöznek az istenek,
s leírják azt a címet, amit Helmos a Domínium Lordjaként viselni fog, legyen az
a cím a Lovagiasság Lordja, az Igazság Lordja, vagy bármi más, amit az istenek
akarnak.
A Főmágus felkészült. — Kezdődjék hát az Átlényegülés Csodája.
Helmos letérdelt az oltár elé. Tamaros király előre lépett, mindkét kezét a
fia lehajtott fejére tette, s kérte az isteneket, hogy áldják meg a fiút, s
ruházzák fel a Domínium Lordok bölcsességével és erejével. Majd Helmost
kérdezte, hogy hajlandó-e életét mások szolgálatának szentelni, s akár
feláldozni, ha arra van szükség.
— Az istenek látják lelkem, igen — felelte Helmos.
Tamaros elhúzódott az oltártól.
Helmos szembefordult a nézőkkel. Szemei egyenesen előre tekintettek az
amfiteátrum ködös homályába. Senki sem tudta, mit lát. Kezeit a melle előtt
keresztezve várt.
 Az emberek lenyűgözve figyelték. Gareth visszafojtotta lélegzetét, mert félt,
hogy testének akár egy apró rezdülése is bajt okozhat. Hallott már elbeszélést a
Csodáról, de ez távolról sem készítette fel arra, aminek tanúja volt. Nem mintha
bármi is felkészíthette volna.
— Kezdődik a Páncél Csodája — jelentette be a Főmágus.
Helmos arca fájdalmas görcsbe rándult.
— Mi történik? — súgta Gareth elkeseredetten, s ide-oda csúszkált a padon,
hogy lásson valamit.
— A lába — mondta az apja teljesen felismerhetetlen hangon. — Nézd a lábát,
Gareth.
Helmos lába olyan fehér volt, mint a márvány oltár. Pontosabban márványból is
volt Elkezdett kővé változni.
Gareth megborzongott. — De hát belehal! — vinnyogta.
— Nem — felelte az apja. — Ez a Csoda.
— Ne nézz oda, Gareth! — sziszegte sürgetően az anyja, és eltakarta a szemét,
de Gareth látta, hogy az asszony kikandikál az ujjai közül.
Gareth szerette volna behunyni a szemét, mert Helmos kínjainak látványa
szörnyű volt. Mégsem tette ezt meg, hőse kedvéért. Ha Helmos kibírja a
fájdalmat, akkor neki is ki kell bírnia a szenvedése látványát.
Az elszörnyedt tömeg fojtottan mormogott. – Az istenek irgalmazzanak neki! –
hallatszott a galériáról.
Gareth csak egy pillanatra fordította el a tekintetét Helmosról, hogy
Dagnarusra nézzen.
Dagnarus holtsápadt volt, de tágra nyílt szemmel figyelt. Teljesen
mozdulatlanul ült a helyén.
Helmos egész idő alatt az apját nézte, hogy erőt merítsen szeretetéből.
Tamarosnak a szeme sem rebbent. Biztatóan mosolygott a fiára, rendíthetetlen
hittel az istenekben, s minden lehető segítséget megadott Helmosnak a kín
elviseléséhez. Az Átlényegülés gyorsan haladt, hála az isteneknek. Alig egy perc
alatt lezajlott, bár Gareth éveknek érezte.
A fiatal koronaherceg teste fehér márvány lett a köntös alatt, jéghideg,
merev, mozdulatlan. Ilyenek voltak a királyok és királynők, nemesek és nemesnék,
tisztelendő mágusok faragott szobrai azokon a szarkofágokon, melyek az
Örökkévalóság Csarnokában pihentek, mélyen a Templom alatt.
A kőszemek továbbra is Tamarosra meredtek. Helmos utoljára apja szerető arcát
látta, mely – ha könnyesen is – reá mosolygott.
Tamaros felállt, s kezét a hideg kőszobor vállára tette, mely valaha a fia
volt.
- Ó, Föld és Tenger istenei, Tűz és Levegő istenei, áldjátok meg szolgátokat.
Tamaros hátralépett.
Helmos alakja izzani kezdett. Először narancsszínben, aztán vörösen, mint a
forró láva. A fény bevilágította a Templomot. Úgy sugárzott a hő belőle, hogy az
első sorokban ülőknek el kellett fordítaniuk az arcukat.
Dagnarus nem így tett. A szertartás kezdete óta meg sem moccant. Ajkai kissé
elváltak, úgy itta be a látványt, mely átitatta egész lényét.
Az izzó kő fénye egyre erősebb lett. Végül szemkápráztató kékesfehérben
ragyogott. Gareth folyamatosan pislogott és könnyezett, de figyelt tovább.
A fehéren izzó kő kezdett alakot változtatni.
Ahogy a kovács is csak a legfinomabb, legerősebb fémből készít páncélt, úgy az
istenek is csak a jelöltek legkiválóbbjaiból és legerősebbjeiből alkották a
Domínium Lordok páncélzatát. Ez a páncél a szívből és lélekből ered. Az istenek
csak megfogható formát adnak neki, azzal borítva be a testet, ami benne
rejtőzik. Onnantól fogva a Domínium Lordjának csak ehhez a páncélhoz kell
folyamodnia, s az megóvja őt.
A páncél mágikus, az istenek ajándéka, ennél fogva áthatolhatatlan a
közönséges fegyverek számára. Minden Domínium Lord páncélja egyedi, hisz más és
más személyiségből épül fel.
– Az erősségekből kovácsolódva védelmezi a gyengébb részeket, amíg azokból is
erősség nem lesz – magyarázta később Evaristo.
Olyan fényesség támadt, mintha a nap fénye ezernyi tükörből verődne vissza,
elvakítva a nézősereget. Gareth-nek be kellett csuknia a szemég de a fény
csukott szemhéjain is áthatolt. Sárgának látta a fényt hajszálerei vörös
hálózatán keresztül.
Aztán a fény elenyészett. És Gareth újra látott.
A Páncél Csodája beteljesedett. Helmos fejét csodálatosan szép sisak
borította. A sisak oldalai ezüst hattyúszárnyakat formáztak, a teteje pedig egy
kecses hattyúnyakat és fejet.
Helmos felemelte a fejét. A tömeg egy emberként sóhajtott fel, mert ez volt az
első jele annak, hogy a herceg él. Tamaros volt az egyetlen, akin nem látszott
megkönnyebbülés – az ő hite mindvégig rendületlen maradt.
Helmos felcsapta sisakja rostélyát, s feltárta áhítatos arcát. Ahogy lassan
visszatért csodák birodalmából, kezdett tudatára ébredni földi környezetének.
Meglátta büszke arcú apját, s áhítata örömbe fordult.
A két ember kezet szorított. A hallgatóság viharos éljenzéssel adta ki magából
a feszültséget, s a hang szinte megrengette a falakat, s megrebbentette a
gyertyák lángját.
Tamaros király az emberek felé fordította Helmost, akik fülsüketítő
kiáltozásban törtek ki. Gareth vörösre tapsolta a tenyerét, az apja rekedtre
ordította magát, az anyja pedig a zsebkendőjével integetett, akár a többi hölgy
– mintha fehér madarak raja csapongott volna a Templomban.
Tamaros király felemelte kezét, s az éljenzés abbamaradt Az emberek
visszaültek a helyükre, mert kezdetét vette a szertartás második fele. A király
és Helmos az oltár felé fordultak, ahol a Főmágus ült. A Főmágus nem vett részt
az ünneplésben, sem társai – mindannyian az istenekkel való kapcsolattartással
voltak elfoglalva.
A Főmágus lehunyt szemmel ült. A nézősereg mozgolódni, köhögcsélni és
sugdolózni kezdett, de aztán újra áhítatos, bár türelmetlen csendbe süppedt,
hisz a fő látványosság véget ért. Most már csak a cím hivatalos bejelentése volt
hátra, mely a sejtések szerint csakis az Igazság Lordja lehetett. A legtöbben
már alig várták, hogy elindulhassanak az új Domínium Lord tiszteletére rendezett
ünnepségek valamelyikére.
A Főmágus lehunyt szemmel előrenyújtotta kezét. Egy másik mágus segített neki
az ecsetet a bárányvérbe mártani. A főmágus a papírhoz nyomta az ecsetet.
Hagyta, hogy kezét az istenek vezessék. Gareth látta, hogy vörös betűk
formálódnak az ecset alatt, de túl messze volt ahhoz, hogy ki tudja venni őket,
ráadásul fejjel lefelé is voltak hozzá képest. De azt mindenki máshoz hasonlóan
ő is látta, hogy a segítő mágus a vérrel írt szavakra mered, észrevehetően
meghökken, majd önkéntelenül hátrahőköl egy lépést.
Most már a többi mágus is nyújtogatni kezdte a nyakát. Döbbentnek és zavartnak
látszottak, s vagy egymásra, vagy a királyra pillantottak. Tamaros helyzete
sokban hasonlított Garethéhez; ő is fejjel lefelé látta az írást, és nem tudta
elolvasni, de érezte és látta a mágusok zavarát. A tömeg kétkedőn, baljósan
zsongani kezdett. Tamaros király nagy önuralommal a helyén maradt az oltár
előtt, bár legszívesebben átrohant volna a másik oldalra, hogy elolvassa azt,
ami annyira felzaklatta a mágusokat.
A Főmágus egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy valami különös dolgot irt
le. Kinyitotta a szemét, rámosolygott Tamarosra és Helmosra, majd magabiztosan
lepillantott a papirosra. Hirtelen döbbenete és elképedése mindenki számára
látható volt. Egyesek később azt beszélték, hogy tudnia kellett, mit ír. Mások
egészen odáig elmentek, hogy szerintük szándékosan, politikai indítékból tette.
– Ha így van, akkor kiváló színész – mondta erről később Evaristo. – Olyan
mértékig, hogy képes kiereszteni még a vért is az arcából, mert úgy elsápadt,
hogy ha a Szellemek Lordja ott lett volna, biztosan azt hiszi, hogy kísértet-
társra talált.
A Főmágus nehézkesen felállt, s először sokatmondó pillantást vetett
Tamarosra, majd a király felé fordította a papirost olvasásra, végül fennhangon,
szinte dacosan elkezdte mondandóját:
– Kötelességem – mondotta, bár „örömteli kötelesség"-et kellett volna mondania
– bemutatni Vinnengael népének új Domínium Lordjukat, akit az istenek a Bánat
Lordjának jelöltek ki.
A Bánat Lordja.
Garethnek, mikor meghallotta a nevet, azonnal az orkok meg az ő rossz ómenjük
jutott az eszébe. A lángoló tó. Ettől kezdve sokkal nagyobb becsben tartotta
őket és a hiedelmeiket is.
Halk moraj futott végig a hallgatóságon. A népnek nem tetszett a dolog,
magyarázatot akart. Gareth apja homlokráncolva beszélgetett a mellette ülővel.
Gareth anyja a zsebkendőjével legyezgette magát, s szintén padszomszédjával
csevegett. Gareth Dagnarusra nézett, hogy lássa a herceg reakcióját, de Silwyth
éppen akkor hajolt oda Dagnarushoz, és eltakarta őt. Tamaros király roppant
elégedetlen volt. Dühét nyilvánvalóan jelezte összehúzott szemöldöke, ökölbe
szorított keze, s támadni készülő bagolyra emlékeztető testtartása.
- Ez az istenek akarata — folytatta a Főmágus keményen, mégis védekezőleg. —
Csak hatalmas veszedelem árán kérdőjelezhetnénk meg döntésüket.
- Jól van, de mit jelent? — kérdezte a király, aki nem a Főmágusra haragudott,
hanem az istenekre. Az uralkodó csalódott volt, s büszkeségében megbántott; az
apa félt.
A Főmágus nem siette el a választ. Míg gondolkodott, Gareth arra a valakire
nézett, akiről mintha mindenki elfeledkezett volna: Helmosra.
A koronaherceg daliásan, higgadtan állt a felfordulás közepén — talán még
mindig az istenekkel volt. A többiek félelmei és rossz érzései nem jutottak el
hozzá. Páncélja nem csak a nyilaktól és kardvágásoktól védte. A fényes burok,
hitének és bátorságának külső megnyilvánulása érintetlen maradt. Helmos tudta,
mit akarnak az istenek. A lelke mélyén mindent tudott, és csak ez számított. A
világ majd idővel megtudja. Vagy nem.
— Hitem szerint az istenek azt akarják mondani, felség - kezdte tétován,
tapogatózva a Főmágus-, hogy fiad, Helmos lesz az a Domínium Lord, aki majd
magára veszi a nép bánatát, fájdalmát, s közéjük és a gonosz közé áll.
Halk sóhaj futott át a Templomon. Helmos alig észrevehetően bólintott. Igen, a
Főmágus jól beszélt.
Tamaros király meghökkent, aztán elvörösödött. Zavarba jött. Helmoshoz
fordult.
— Bocsáss meg, fiam — emelte az égre tekintetét Tamaros. — Istenek,
bocsássatok meg! Egy pillanatra megingott hitem. De ti, akik mindent tudtok és
mindent láttok, megértitek. Apa vagyok.
Szégyenkezés nélkül sírva fakadt, s a Templomban szem nem maradt szárazon.
Gareth anyja a zsebkendőjébe zokogott, s megszorította fia kezét. Gareth apja
szortyogott, és úgy nézett ki, mint aki érti, mit érez Tamaros. Gareth-t a
szülei eddig soha még feleannyira sem szerették, mint ezen a napon s abban a
pillanatban ő is szerette őket. Persze miután az ünnep végetért, magukhoz
tértek, de akkor még tartott a varázs.
A legnagyobb sírás-rívás közepén Dagnarus felállt a helyéről és felment a
színpadra. Mit sem törődve a mágusok helytelenítő pillantásaival, odalépett
Helmoshoz, és a kezét nyújtotta.
— Hadd legyek én az első, aki gratulál neked, fivérem - mondta tiszta hangon.
Ez nem volt a szertartás előre eltervezett része, ez nyilvánvalóan látszott a
mágusok zavart pillantásaiból. Tamaros királynak — aki abban a pillanatban az
egész világot szerette — viszont tetszett Dagnarus viselkedése. Dagnarus nagyon
szép volt, ahogy ott állt az oltár fényeiben, lángolva csillogó vörös hajával.
Tiszteletteljesen és csodálóan nézett fel a bátyjára, olyan áhítattal, ahogy az
egy korabéli gyerektől elvárható.
Helmos megszorította öccse kezét. Tamaros király egyik kezét Dagnarus fejére,
másik kezét Helmos vállára helyezte, a vérség kötelékébe kapcsolva őket.
A Főmágus apró, szinte észrevehetetlen mozdulatot tett. Az egyik mágus
nesztelenül előrelépett, sietve összetekerte a papiruszt s elvitte az oltártól.
Mikor ez megtörtént, a Főmágus kissé megnyugodott. Elmosolyodott, s áldást
osztott a tömegnek.
Helmos a tömeg éljenzésétől kísérve hagyta el az amfiteátrumot. Csodás hattyú-
páncéljában büszkén, daliásan ment végig a virágszirmokkal borított úton. A
Bánat Lordja...

8.fejezet
 Csillagfivérek

Nem sokkal Helmos Átlényegülése után ünnepelte az udvar Dagnarus tizedik

születésnapját. Nagyszabású ünnepséget rendeztek, bár Garethnek úgy mondták,
hogy a felhajtás korántsem volt olyan nagy, mint a korábbi években. Nem volt elf
tűzijáték. Az elfek ajándékot sem küldtek Dagnarusnak ebben az évben, s herceg a
törpéktől és az orkoktól sem kapta meg szokásos meglepetését. A nagykövetek nem
vettek részt az ünnepségen.
Tamaros király komornak és töprengőnek látszott, akárcsak Helmos és a
tanácsadók. Már a lakoma felénél jártak – volt többek közt borjúfej-sült
aranyozva, egész sült bárány és egyéb finomságok –, mikor egy inas surrant be a
terembe. Odalépett a királyhoz és valamit a fülébe súgott. Tamaros riadt, sötét
arcot vágott. Felállt, és intett Helmosnak meg a tanácsadóknak. Lehajolt és
arcon csókolta Dagnarust.
– Az ajándékomat az istállóban találod, fiam – mondta a fiúnak.
- Köszönöm, apa – mondta Dagnarus csillogó szemmel.
Tamaros és kísérete távozott. Mikor elmentek, az uraságok is tülekedni kezdtek
az ajtó felé, hogy ne maradjanak ki semmiből
Emillia királynő feldühödött ezen a mellőztetésen, s miután a király távozott,
azonnal éles hangon siránkozni kezdett, amiért Tamaros ilyen önző. Az egyik
visszatérő nemes végül tájékoztatta a királynőt, a királynak azért kellett
elmennie, mert Dunkarga királyának és a többi fajnak a nagykövetei azzal
fenyegetőznek, hogy még az éjjel elhagyják az udvart. Tamaros királynak tennie
kellett valamit, hogy lecsillapítsa őket.
Még Emillia királynőnek is volt annyi esze, hogy felfogja: ez komoly dolog,
főleg mivel a saját apja is érintett volt, így aztán felhagyott a siránkozással,
a körülötte ülők legnagyobb örömére.
Gareth félt, hogy Dagnarus feldühödik apja hirtelen távozásán, de épp
ellenkezőleg történt; a herceg jókedve sosem látott magasságokba csapott.
Dagnarus élénken beszélt, faggatta az urakat, hogy mi lehet az az ajándék az
istállóban, s megjátszotta a csalódottat, amikor azt mondták neki, hogy csupán
egy bála dohos szalmáról van szó.
- Mit jelent ez az egész a nagykövetekkel? – hajolt közelebb Gareth, mikor a
társalgás kissé alábbhagyott.
– Háborút – felelte a tűzfénynél vörösen felcsillanó szemmel Dagnarus.
– Háborút? - döbbent meg Gareth.
Szeretett volna még kérdezni, de barátja túlságosan el volt foglalva. Máris
csak úgy özönlöttek az udvaroncok az asztalhoz, hogy kifejezzék jókívánságaikat.
Igyekeztek tenni róla, hogy a herceg tudomást szerezzen ajándékuk árától, és
arról, hogy ez az ajándék mennyivel többet ér a többiekénél. Nemsokára
megérkeztek a táncosok és a zsonglőrök is, és a fiúknak már nem volt alkalmuk
beszélgetni.
Gareth másnap reggel sem tudta kifaggatni Dagnarust. A herceg már napkelte
előtt fent volt: már alig várta, hogy lássa új lovát. Gareth kelletlenül,
összetörten és kábán ébredt az előző napi mulatozás után. Lüktetett a feje. A
király asztalánál csak a legkiválóbb borokat szolgálták fel, melyek még a fiúk
számára felvizezett állapotban is erősek voltak. Gareth csak akkor ébredt fel
igazán, amikor belépett a herceg lakosztályába. A szolgáló urak sugdostak egymás
közt, s kérdőn meredtek Silwythre, akinek higgadt, kifejezéstelen arca azonban
semmivel nem árult el többet, mint a felhőtlen égbolt odakint.
– Mi hír a követekről? – kérdezte az ágyból Dagnarus, miközben kakaóját itta.
- Még Vinnengaelben vannak, fenség - felelte az egyik uraság. Gareth sosem
tudta megjegyezni a nevüket: csak arcok sorát jelentették neki, mint a
péksütemények egy lakomán - mindegyik más, de mégis mindegyik ugyanabból a
tésztából készül. - Azt mondják, a király, az ön tiszteletreméltó édesapja az
egész éjszakát azzal töltötte, hogy maradásra bírja őket.
- Az elfekkel a legnehezebb - mondta egy másik, majd meghajolt Silwyth felé, -
Már megbocsáss, uram.
Silwyth, aki a herceg ruháit simítgatta ki, finom fejbólintással vette
tudomásul a megjegyzést, de nem nézett a szólóra. Dagnarus is Silwythre
pillantott és halványan elmosolyodott. Silwyth mandulavágású szeme a hercegre
ugrott, s Gareth sejtette, hogy Dagnarus a kamarásától sokkal jobban értesülve
van az eseményekről, mint a pletykás uraktól.
Gareth remélte, hogy beszélhet a herceggel, de mikor meg akarta keresni a
tanórák előtt, Dagnarus már eltűnt - elment az istállókhoz, hogy megnézze
ajándékát: egy csodálatos csődört.
A herceg játszószobája egyre inkább Gareth játszószobája lett, vagy inkább
tanterme. Evaristo kissé elnyűtten érkezett. Udvariasságból őt is meghívták a
hercegi ünnepségre, bár Silwyth úgy intézte, hogy a tanító a legalantasabb
asztalnál kapjon helyet. Evaristo azonban annyira örült a meghívásnak, melyre
álmában sem számított, hogy nem sértődött meg. A fény ugyan még bántotta szemét,
de jó kedvében volt. Leült az asztalhoz és kinyitotta az óra első könyvét. Már
nem is várta Dagnarust, sőt, mérhetetlenül meglepődött volna, ha a herceg
mégiscsak előkerül.
- Mester - szólt aggodalmasan Gareth. - Dagnarus azt mondja, háború lesz. Igaz
ez?
Evaristo meghökkent. A felnőttek mindig így reagálnak, ha egy gyerek
érdeklődik a felnőttesnek tartott dolgok iránt. Evaristo viszont hitt az őszinte
válaszadás fontosságában. Nem az a fajta volt, aki lekezelően beszél a
gyerekekkel, vagy próbálja megvédeni őket a kellemetlen témáktól. Egy darabig
hallgatott, hogy összeszedje a gondolatait.
- Tamaros király bölcs ember - mondta végül Evaristo. - Remélni lehet, hogy
ebben az esetben a bölcsesség fog győzedelmeskedni az esztelenség fölött.
- Kinek az esztelensége fölött? - kérdezte Gareth.
Evaristo elkomorult. Szemügyre vette a gyereket és latolgatta, mennyit érthet
meg.
- Dagnarus herceg már beszélt erről veled, Gareth?
- Még nem, de fog - felelte Gareth, az igazságnak megfelelően, Dagnarus
mindent megbeszélt a barátjával. - Tudod, én leszek a tanácsadója, ha király
lesz. És azt akarja, hogy gyakoroljak.
Evaristo sóhajtott. Dühös lett, de nem a tanítványára. - Remélem, ezt őfelsége
nem hangoztatja. Az emberek még azt gondolnák, hogy szeretné, ha valami történne
a bátyjával, mert hisz csak így lehet király egy kisebbik fiúból. Persze biztos
vagyok benne, hogy eszébe sem jut ilyesmi, de azok, akik nem ismerik, esetleg
rosszul ítélik meg.
Gareth, aki aztán igazán ismerte a herceget, hallgatott.
- Nos, jól van, Gareth - folytatta Evaristo. - Elmondom, mi történik. Az
igazságot mondom, bár ha bizonyos emberek neszét veszik, nagy bajba kerülök.
Udvari intrika. Az élet sója. Gareth érkezése első napjától fogva
megízlelhette. Ünnepélyes fogadalmat tett Evaristónak, hogy Dagnaruson kívül egy
léleknek sem fog szólni arról, amit hall. Úgy érezte, hogy ezt becsületbeli
kötelessége elmondani.
- Biztos vagyok benne, hogy őfelsége már tudja azt, amit most mondani fogok -
felelte Evaristo szárazon. - Az esztelenség Emillia királynő apjával, a
dunkargai Olgaf királlyal kezdődött. Olgaf telhetetlen, mohó, elégedetlenkedő
ember, egy telhetetlen, mohó, elégedetlenkedő ország uralkodója. Dunkarga népe
mindig is irigyelte Vinnengaelt gazdagsága, szépsége és hatalma miatt, amit mind
maguknak akarnak megkaparintani. Persze ugyanezt maguktól, is elérhetnék, ha
dolgoznának érte, de dolgozni nem akarnak. Azt akarják, hogy valaki tálcán
nyújtsa át nekik.
– A Portálokat akarják – folytatta. - Pontosabban a felelősséget, ami a
Portálokkal jár, nem akarják, csak azt a gazdagságot, amit hoz. Mint tudod, hisz
megnéztük a számokat, Vinnengael százalékot kap minden áru után, amit
kereskedelmi céllal visznek át a Portálon. Ez így helyes, hisz a Portál
fenntartása és őrzése, a belépők és kilépők ellenőrzése rengetegbe kerül.
Korrekt százalékot kérünk, és a kereskedők olyan jól menő üzletet bonyolítanak,
hogy boldogan fizetnek. Senki sem panaszkodik a díjakra és adókra. Olgaf király
okosabb annál, mintsem hogy felhozza ezt a témát, pedig tulajdonképpen ez a
lényeg a számára.
– Akkor Dunkarga szegény ország? – kérdezte Gareth.
– Ha az is, csak ők tehetnek róla – csattant fel Evaristo. Tamaros király
szívesen megosztotta volna a gazdagságot szegényebb szomszédjával. Szinte
nullára csökkentette a dunkargai kereskedők behozatali vámjait. Biztatta a
törpe, elf és ork kereskedőket, hogy utazzanak Dunkargába eladni. Néhányan meg
is tették, de azok sem maradtak sokáig. Dunkarga nem bizonyult vendégszeretőnek
az idegen fajokkal szemben. Két elfet megvertek, egy törpét kiűztek a városból.
Egy ork kalmárt majdnem felakasztottak csalásért. Olgaf király semmit sem tett
azért, hogy elejét vegye ennek, vagy megváltoztassa népe elzárkózó viselkedését,
mely csupán a saját hozzáállását tükrözte. Úgy akart aratni, hogy nem vetett
előtte.
– Az egyetlen, amihez Olgaf király ért, a bajkeverés. Ha tizedennyi energiát
fektetett volna a saját királysága fejlesztésébe, Dunkarga már nagyhatalom
lenne.
Evaristo felsóhajtott és megcsóválta a fejét Sötét tekintetett vetett Dunkarga
irányába, mely Vinnengael nyugati határán túl terült el. – De meg kell hagyni,
hogy ravasz a vén hiéna! Kiszagolja a gyengeségeket, és tudja, hova kell
lecsapni, hogy a legnagyobb kárt okozza.
– Először kitalálta, hogy legkönnyebben és leggyorsabban úgy juthat Vinnengael
gazdagságához, ha királynét csinál a lányából. Emlékszem, amikor először küldte
követeit az udvarba az ajánlattal. Tamaros király tömören visszautasította.
Nagyon szerette az első feleségét, Helmos anyját.
- De – folytatta Evaristo szomorú, tűnődő hangon – az az élet sora, hogy azt
az áldást, amit az istenek az egyik kezükkel adnak, a másikkal elveszik. Egy
baleset, egy értelmetlen baleset véget vetett a királyné életének. Egy kígyó
megijesztette a lovat, amin ült. A királyné leesett és eltört a gerince. A
gyógyítók nem tudták megmenteni.
– Portia királyné még egy éve sem volt halott, mikor Olgaf király már elkezdte
gyilkos cselszövését, hogy Tamarost újabb házasságra vegye rá. Nos, el is érte a
célját. A lánya királyné, de nem ment sokra vele.
– Így aztán Olgaf fő tovább a saját levében, és a dunkargai nép szerint teszi,
amit tennie kell. Ez pedig szerintük az, hogy nekitámadjon Vinnengaelnek. Ahol
csak tudja, aláássa Tamaros munkáját, gyanakvást és kételyt ültet el az
elfekben, törpékben és orkokban, vagy éppen szítja a már meglévő érzelmeket. Ami
most történik, az mind Olgaf műve. Egy elf nevét terjesztette fel a Domínium
Lord címére.
Garethnek eszébe jutott, amikor Dagnarus megkérdezte Silwyth-t: „Miért
nincsenek elf Domínium Lordok, Silwyth?", és Silwyth válasza: „Ez nagyon jó
kérdés, felség. Azt hiszem, hogy vannak mások is akik ugyanezt kérdezik a Király
Őfelségétől. "
– Tamaros elmagyarázta az elfeknek, hogy felettük nem adtak neki hatalmat az
istenek. Ő nem járhat közben az isteneknél az elfek érdekében. A látszatát is
kerülni akarja, hogy az elfek dolgaiba avatkozna – az ember azt hinné, hogy az
elfek ezt örömmel hallják. Olgaf azonban kiforgatta a király szavait, s most az
a tény, hogy Tamaros bölcsen elutasított az isteneknél való közbenjárására
vonatkozó kérést, úgy tűnik fel, mintha a király egyenesen megakadályozná az
isteneket abban, hogy megajándékozzák az elfeket.
– És mit fog tenni most a király?
– Nem tudom, Gareth – sóhajtotta Evaristo. - Az elfek még nem üzentek háborút.
S az a tény, hogy őfelsége maradásra tudta bírni elsőszámú követüket, Lord
Mabretont, kitűnő jel.
– Akkor lehet, hogy nem lesz háború? – reménykedett Gareth.
– Ha az istenek is úgy akarják, nem – felelte Evaristo.

- Ha az istenek úgy akarják, igen – mondta Dagnarus a vacsoránál.

Az arca vörösen lángolt, tele volt horzsolásokkal, és lószagú volt, de Gareth
még sosem látta a herceget ennél jobb kedvűnek. Nem akart a háborúról
beszélgetni – most még nem, pedig Gareth-nek csak ezen járt az esze. Dagnarust
most jobban érdekelte az új lova, melyről állította, hogy a legjobb, amit csak
valaha a hátán hordott a föld.
– Törpék tenyészetéből való, és mindenki tudja, hogy az ő lovaik világon a
legjobbak és legerősebbek. Persze ezt a lovat nagyobbra tenyésztették, mint a
törpék pónijait, hogy az embert is elbírja, de úgyis a szíve meg a vére számít,
és az törpe, legalábbis így mondja Dunner.
– Dunner? – kérdezte Gareth, bár ismerősnek találta a nevet.
– Emlékszel arra a törpére a Királyi Könyvtárban? Aki olvasott? Ő Dunner.
Lónélküli, ami azt jelenti, hogy már nem tud lovagolni. De szeret a lovak között
lenni, ás ha végez a tudománnyal, mindig az istállóban van. Ma reggel is ott
volt, csak azért, hogy az én lovamat megnézze, mert hallotta, milyen csodálatos
állat – Dagnarus sugárzott a büszkeségtől.
– Dunnar segíteni fog úgy kitanítani a lovat a harcra, ahogy a törpék teszik.
És megtanít majd lóhátról nyilazni is. Ezt egyik katonánk sem tudja megcsinálni,
még Argot sem. A törpék egész nyílzáport tudnak zúdítani az ellenségre, és
megtizedelik őket, mielőtt elég közel érnének ahhoz, hogy vissza tudjanak vágni.
És a pónijaik egy füttyszóra a szélrózsa bármelyik irányába elfordulnak. Hosszú
mérföldeket tesznek meg pihenés nélkül. Egy törpe főnök egyszer kétszáz
mérföldet tett meg egyszeri lóváltással. Így akarják meghódítani a világot.
– Tényleg? – riadt meg Gareth. Kezdte úgy érezni, hogy mindenfelől ellenség
veszi körül.
– Dunner ezt mondja – hunyorított Dagnarus. – Én pedig nem mondok ellent neki,
pedig mi persze jobban tudjuk. Mégis, ha majd a Harc Ura leszek, megtanítom a
lovagjaimat lóhátról nyilazni. Már most el is kezdem. Dunner azt mondja, meg
kell tanulnom úgy lovagolni, hogy csak a lábam erejével tartom magam a
nyeregben. Így felszabadul a kezem az íjazáshoz.
Gareth áhítatos csodálattal meredt barátjára. – Nem félsz?
- Persze hogy nem! - vetette oda Dagnarus hányavetin. – Ma ki is próbáltam.
Persze nem a saját lovamon, az még nincs betörve, hanem az egyik pónin az
istállóból. Hatszor estem le, de Dunner azt mondta, hogy van érzékem hozzá, és
menni fog. Legutoljára teljes három percig fönt tudtam maradni.
Gareth csak a fejét csóválta. Máshol járt esze. – Evaristo azt mondta, hogy
nem lesz háború. Az apád meggyőzte az elf követet, hogy maradjon és tárgyaljon.
– Evaristo le van maradva – morogta Dagnarus szárazon. – Most már nem csak az
elfek fenyegetőznek háborúval, hanem a törpék meg az orkok is.
– Micsoda? – döbbent meg Gareth. – Mikor? Hogy történt?
– Úgy tűnik, hogy valaki – nem tudni, kicsoda – üzenetet küldött a törpe meg
az ork követnek is, azzal a hírrel, hogy a király koncessziót ajánl az elfeknek
cserébe azért, hogy segítik Vinnengaelt a törpék és orkok elleni háborúban. A
törpe sereg most ott táborozik a Portál feléjűk eső végén, és annak
elfoglalásával fenyegetőzik. Katonákat küldtünk ki, hogy a Portált nyitva
tartsuk. Az orkok ma fellázadtak Vinnengael utcáin. Nem is hallottál róla?
– Nem. Semmit sem hallottam – mondta nyomorultul Gareth.
- Ha néha kidugnád az orrod a könyveidből, talán még meg is szagolnál valamit
– mondta Dagnarus, és körülnézett – Még egy kis gulyást, Silwyth. Éhen halok.
Az elf zajtalanul elősiklott szokásos helyéről, mely olyan közel volt az
ablakhoz, amennyire csak lehetett. Levest mert a tálból, s a teli tányért a
herceg elé tette.
Gareth sóhajtott. A herceg persze megteheti, hogy lóg a tanításról, Lónélküli
törpékkel beszélget és pónin lovagol. A bűnbak ezt nem engedheti meg magának.
Gareth persze nem szólt semmit. Dagnarus úgysem értené meg.
Dolga végeztével Silwyth visszaolvadt őrhelyére az ablak mellett.
– A katonák leverték a lázadást – folytatta a herceg. – De azért voltak betört
fejek – ezt mondta Argot. A katonák folyamatosan járőröznek. És lezártuk a
Portálok felénk eső végeit. Argot azt mondja, nem szeretne egy nap arra ébredni,
hogy orkok és törpék seregei zúdulnak ki onnan.
– Apád szövetkezni akar az elfekkel, és háborúzni akar? – kérdezte Gareth.
– Ne nevettesd ki magad! Hisz ismered! – húzta el az orrát Dagnarus. – Sosem
tenne ilyet. Pedig érdekes ötlet... – tűnődött el szórakozottan, míg egy darab
bárányhúson rágódott.
– De ha mi tudjuk, hogy atyád, a király sosem tenne ilyen aljasságot, akkor
biztosan az orkok és a törpék is tudják - szólt Gareth némi gondolkodás után.
– A jól táplált kutya szelíden eszik a kezedből – jegyezte meg váratlanul
Silwyth az ablakból. – De az éhes kutya beléd harap. Ez egy elf mondás.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte súgva Gareth. – Apádat nevezi éhes kutyának?
– Ki tudja? – szólt Dagnarus. Nem is figyelt. – Az elfeknek mindenre van
valami mondásuk.
– Tényleg azt hiszed, hogy háború lesz? – erősködött rosszkedvűen Gareth.
– Mi mást tehetne az apám, mint hogy harcol? - törölte ki Dagnarus a gulyás
utolsó cseppjeit egy darab kenyérrel. – Nem engedheti, hogy a Portálok zárva
maradjanak. A kereskedelem látná kárát. A kereskedők fegyvert ragadnának. Dunner
azt mondja, hogy Vinnengael egész gazdasága összeomolhat, és épp olyan szegények
leszünk, mint Dunkarga.
– De hát ez hazugság – kiáltotta kétségbeesetten Gareth. – A király majd
megmondja nekik, hogy ez hazugság, és akkor ők is megértik.
– Te nem érted, Foltos mondta jóindulatú lesajnálással Dagnarus. – De nekem
Silwyth elmagyarázta. Nem akarják megérteni.
A herceg a válla fölött az elfre pillantott. – Már nem lesz szükségem rád ma
délután, Silwyth. Itt maradok és játszom Foltossal.
Gareth meg volt lepve. Dagnarus hónapok óta nem időzött a játékszobában.
Majdnem mondott valamit, de Dagnarus félrefordított fejjel rákacsintott. Gareth
csendben maradt.
Silwyth meghajolt és elhagyta a szobát, azzal, hogy idejében visszatér majd
segíteni a hercegnek az édesanyjával elköltendő vacsora előtti öltözködésnél.
– Mit akarsz játszani? – kérdezte Gareth, abban a reményben, hogy végre
elterelheti gondolatait a felnőtt világ őrületéről.
– Semmit – felelte Dagnarus. – A király, Helmos és a többi Domínium Lord éppen
a követekkel tárgyalnak. – Megszorította Gareth kezét. – Gyere. Találtam egy
helyet, ahonnan kihallgathatjuk, mit beszélnek.
Gareth hátramaradt. Megőrültél? És ha elkapnak?
– Ugyan már! Velem úgysem csinálhatnak semmit - felelte Dagnarus.
- Veled nem, de engem megölnek! - ellenkezett Gareth.
– Dehogy. Nem hagyom. Különben sem kapnak el. Ne légy olyan, mint egy lány,
Foltos!
Gareth persze nem engedhette meg magának, hogy „lány" legyen. A király után
való kémkedés szörnyűségének már a gondolatától is megroggyant a térde és
görcsbe szorult a gyomra, de végső soron nem volt kellemetlen az érzés. Annál
mindenképen jobbnak látszott, mint hogy újabb unalmas, magányos délutánt töltsön
el egyedül a játszószobában.
– Megyek - jelentette ki.
- Helyes! – felelte Dagnarus elégedetten.

9.fejezet

A Lónélküliek veszedelme

A király arra kérte a nagyköveteket, hogy a nap delelése után egy órával
jöjjenek el hozzá. Már elérkezett az idő, de a törpe késett. Dunner sosem
sietett. Bár az egész udvarban a törpék képviselőjeként tartották számon, Dunner
valójában nem volt nagykövet. Csak a követ tanácsadójaként működött, s a vezető
klán főnöke, Sörényes Rolf, a törpe klánok elvi vezetője küldte Vinnengaelbe.
(Azért volt csak elvi vezető, mert a törpék elsősorban a saját klánjukhoz voltak
hűek, s csak másodsorban a klánok összességéhez, s csak azután engedelmeskedtek
a vezető klánfőnök döntésének, ha azt előzőleg a saját klánjuk is jóváhagyta.)
Az igazi nagykövet csak egy nappal korábban érkezett a Portálon keresztül, s a
tárgyalás napján már távozni akart – alkalmasint azonnal, ha háború tör ki.
Ebben az esetben Dunnernek is mennie kellett volna. Részint örült volna, hogy
hazatérhet, részint nem.
Dunner lassan végigbicegett a kastély folyosóin. Kicsavarodott lábai jócskán
fájtak. A sajgásból ítélve eső közeledett másnapra. Nem törődött azzal, hogy
késik. A törpe követ - egy Patacsatt Begaf nevű vad törzsfő – biztosan nem
érkezik időben. Valamikor napnyugta után várható a kastélyba, de hogy pontosan
mikor, azt nem lehetett tudni.
A törpék nagyon nyugodtan viszonyultak az időhöz. Nem tudták megérteni az
emberek és az elfek örökös aggodalmát az órák és percek miatt. A törpék három
részre osztották fel a napot – napkeltére, delelőre és napnyugtára. Ezek a
mozzanatok határozták meg életüket. Napkeltekor tábort bontottak, délben
megálltak a lovat pihentetni, napnyugtakor pedig tábort vertek és aludtak. Nem
ragaszkodtak a kötött étkezési időkhöz. Emiatt meg is vetették az embereket és
elfeket, akik „csak akkor tudják, hogy éhesek, ha ránéznek az órára". A törpék
akkor ettek, amikor a gyomruk kívánta. Sötétben pedig minek számontartani az
időt, amikor úgyis mindenki alszik?
Dunner rákényszerült, hogy megtanuljon az emberi idő szerint élni – leginkább
azért, mert máskülönben nem jutott volna ennivalóhoz. Eleinte majdnem éhen halt.
Az a törpe, aki a délután közepén indul élelemért, eleve kudarcra van ítélve. A
szakács, aki éppen az ebéd romjait takarítja el, és ugyanakkor már a vacsorára
készül, még egy tányérka gulyást sem engedélyez ilyenkor. Dunner rákapott arra,
hogy kenyeret és sajtot hordozzon a zsebében, amíg hozzá nem szoktatta
gyomorműködését a kastély étkezésre hívó csengőihez.
— Az ott Dunner! Üdv, Dunner!
Dunner a hang irányába fordult, és a fiatal herceget, Dagnarust pillantotta
meg, bűnbakjával (újabb fura emberi találmány) a folyosón. A herceg barátságosan
integetett, de rohant tovább. A bűnbak fiúcska — Dunner nem emlékezett a nevére
— szintén intett, kissé zavartan, majd követte hercegét.
Dunner reggel látta a herceg jó néhány csúnya esését a lóról. Most nézte,
ahogy a fiú könnyed léptekkel végigrohan a folyosón, s irigyelte őt
fiatalságáért és mozgékonyságáért. Dunnernek egy gyerekkori lovasbaleset törte
derékba a lovaspályafutását, s igazság szerint ez az esés, mely összezúzta a bal
lábát, törpe-pályafutásának is véget vetett. A törést törpemódra kezelték —
szorosan bekötötték gyapjúruhával, s hagyták, hadd gyógyuljon magától. A
lábadozás ideje alatt hordágyon hurcolászták Dunnert — két rúdhoz erősítettek
egy darab vásznat, s a rögtönzött alkotmányt Dunner anyjának lova után kötözték.
A rudak súrlódtak a földön, s minden zökkenőnél fájdalmat okoztak a gyermeknek.
Mire a kötést levették, a csontok összeforrtak, csak éppen nem jó helyeken, s
Dunnarnek görbe lett a lába — képtelen volt néhány mérföldnél többet lovagolni
egyhuzamban. A klán főnöke, aki úgy gondolta, hogy Dunner csak terhére lenne a
törzsnek, Lónélkülinek nyilvánította a fiút. Dunnert a szülei elvitték a
Lónélküliek városába, s beadták tanoncnak egy írástudóhoz — egy törött gerincű
törpéhez —, aki megírta a leveleket, ha a jobbára írástudatlan törpék valamit
közölni akartak a külvilággal.
Dunner soha többé nem látta a szüleit. A klán néha elvetődött a Lónélküliek
városába, de a szülők nem fáradoztak azzal, hogy megkeressék, s Dunner sem
kutatta őket. Bár a Lónélkülieket nyilvánosan dicsérték munkájukért, a
valóságban kellemetlenséget jelentettek a családnak, szégyent a klánnak. Ha
Dunner visszatért volna törzséhez, harsány udvariassággal fogadták volna — ahogy
egy orkot vagy egy nagy tiszteletben álló embert fogadnának.
Dunner annál jobban megszerette az írástudót egy kedves asszonyt, aki az ügyes
kezű orkokkal pénzért kerekes széket készíttetett magának, s azzal közlekedett a
házában. Az írástudó asszony kedves volt a fiúhoz az első néhány magányos napon,
amikor Dunner azt hitte, hogy belehal, ha nem láthatja többé a szüleit, és
bezárják egy helyre, melyet sosem hagyhat el. Szeretett volna meghalni, de a
teste makacsul élt tovább.
Idővel megtanulta elviselni sorsát — az írástudó mondta neki, hogy vagy így
tesz, vagy belőle is bolond törpe válik. Ez a fenyegetés hatott a fiúra, mert
néha látott bolond törpéket, s eltökélte magában, hogy sosem süllyed ilyen
szánalmas és undorító állapotba. Sok Őrült élt a Lónélküliek Városában is.
Mindenki kerülte őket, rongyosak és ápolatlanok voltak. Lopásból és maradékokból
tengődtek. Semmivel sem járultak hozzá a társadalom működéséhez, ezért mindennél
alantasabbnak tartották őket, még a köztörvényes bűnözőknél is rosszabbnak, mert
azok legalább megfizettek vétkeikért a vasbányákban.
Dunner megtanulta elviselni a vágyat, mely minden napkeltekor felébredt a
szívében, hogy pónihátra pattanjon és ellovagoljon az új napba. Fogcsikorgatva
küzdött a kívánság ellen, ahogy fogcsikorgatva tűrte a fájdalmat is, de sem a
vágyakozás, sem a kín nem hagyta el soha. A szíve meghalt. Soha többé nem
élvezhette az életet, de legalább elviselte, főkent azzal, hogy hasznára volt a
népének.
 A munka mentette meg. Jóeszű tanítványnak bizonyult, s hamarosan folyékonyan
olvasott irt fringrai nyelven, a törpék nyelvén, túlszárnyalva mesterét is. Az
idősödő törpe asszony már alig várta, hogy a halál megváltsa szerencsétlen
állapotából, s örömmel ruházott át egyre több feladatot Dunnerre. Miután a fiú
megtanult fringraiul írni, a lelkében tátongó űr betöltésére úgy döntött, hogy
legjobb, ha teletömi a fejét tudással. Több törpe kereskedőnek is írnokoskodott,
akik a tengerjáró orkokkal kereskedtek. A legtöbb törpe töri valamennyire az ork
nyelvet, annyira, amennyi elég az alkudozáshoz és cserekereskedelemhez. Dunner
azonban látta, hogy a megkötött üzletek nem túl előnyösek, pontosabban nem
annyira előnyösek, mint lehetnének, főleg azért, mert a törpék nem elég jól
értették az orkokat, akiknek megvolt a maguk viselkedési módja a vevőkkel
szemben.
Dunner tanulmányozni kezdte nemcsak az ork nyelvet, de az ork szokásokat is.
Például megtanulta, hogy sosem lehet egy üzletet lezárni az orkokkal a fogyó
hold éjszakáján, mert az orkok úgy hiszik, hogy az ilyen megállapodások csak
addig tartanak, amíg a hold. Ha a hold eltűnik, az orkok tökéletesen
feljogosítva érzik magukat, hogy megszegjék az alkut, visszavegyék az árut–
bármennyit is kaptak érte –, aztán újra eladják a következő holdciklusban.
Dunner megtanulta, hogy csak újholdkor lehet az árkokkal üzletelni, s utána a
lehető leggyorsabban tovább kell adni az árut, vagy elrejteni, amíg az orkok
tovább nem hajóznak.
Dunner hamarosan roppant keresett lett a törpe kalmárok körében, akik
csodálták képességeit, s elterjesztették, milyen hasznot hozott nekik. Az orkok
is szívesebben állapodtak meg olyannal, aki értette őket, nem pedig később jött
siránkozni, hogy becsapták.
Az öreg írástudó végül meghalt, de ez azt jelentette, hogy lelke átköltözött
egy farkas testébe, hogy örökké szabadon kószáljon, így Dunner nem gyászolta.
Inkább irigyelte. Nem sokkal azután, hogy átvette az üzletet, az emberek királya
követeket küldött a törpék földjére, hogy értesítse őket a Portálokról. Persze a
főklán vezére nem volt a közelben, így nem is dönthetett. Távolléte feldühítette
az embereket, akik előre megküldték érkezésük időpontját, s arra számítottak,
hogy a vezér fogadja majd őket. A dátum persze mit sem jelentett a vezérnek –
mint ahogy a többi törpének sem.
Hogy lecsillapítsák az embereket, a törpék Dunnerhez fordultak. Majd ő leírja
az adatokat és továbbadja a vezérnek, ha az az elkövetkező évek során valamikor
arra vetődik.
Az emberek kénytelenek voltak beérni ezzel. Dunnernek fogalma sem volt az
emberek nyelvéről, de az egyik ember beszélt egy kicsit törpéül, egy másik pedig
egy kicsit orkul. Dunner gyorsan tanult, s mire az emberek elmentek, Dunner
meglehetősen jól megismerte őket és a nyelvüket egyaránt. Azt is átlátta,
mennyire hasznosak lehetnek a Portálok: nem csak a törpe erszényeket tölthetik
meg, hanem egyszerű módot jelenthetnek a törpék küldetésének beteljesítéséhez –
egész Loerem megszerzéséhez.
Dunner a Lónélküliek Városának kereskedői elé vitte az ügyet. Arra biztatta
őket, hogy szigorúan ideiglenes alapon egyezzenek bele a Portál építésébe, a
fővezér jóváhagyásának függvényében. Így, érvelt Dunner, kipróbálhatják a
Portált, s a fővezér megkap minden tudást, ami a döntéshozatalhoz szükséges.
A törpe kereskedők már korábban is jártak az embereknél. és elfeknél, de az
utazás évekig tartott, s bár jelentős volt a haszon – a törpe fémművességet
mindenhol nagyra tartották –, a pénz alig érte meg, az időt és erőfeszítést, nem
is beszélve a veszélyekről. A Portál egy évről alig egy napciklusra
rövidítetheti le az utat Vinnengaelbe. A törpék továbbra is megkérhetik ugyanazt
a magas árat termékeikért, s közben költségeik fele annyira sem rúgtak. A haszon
az égbe szökken.
A törpe kereskedők azonnal jóváhagyták a Portál építését. Mikor az ember-
mágusok megérkeztek, Dunner lett a közvetítő köztük és a törpék közt, nehogy
puszta félreértések miatt háború törjön ki. Mikor a Portál elkészült és az első
törpe szekér átgördült rajta Vinnengaelbe, a mágusok magukkal invitálták
Dunnert, hogy bemutassák Tamaros királynak.
A király megkérte Dunnert, hogy maradjon a kastélyban, s segítsen a folytatódó
tárgyalásoknál. A Lónélküliek helyeselték az ötletet, hogy legyen valaki
Vinnengaelben, aki tartja a kapcsolatot az érthetetlen és kiszámíthatatlan
emberekkel, s Dunner volt a kézenfekvő jelölt. Ezt a terhet is elviselte, ahogy
megtanulta elviselni a többit is. Nem hitte, hogy valaha is lehet
boldogtalanabb. Rá kellett jönnie, hogy tévedett.
Immár évek óta élt Vinnengaelben, s börtön – mert annak látta a kastélyt –
ablakán csak két fénysugár ragyogott be. Az egyik a Könyvtár volt. Miközben más
tájakról, más népekről olvasott, megismerte történelmüket, szokásaikat,
titkaikat, valamennyire elfeledkezett testi és lelki fájdalmáról. A másik
fénysugár az ifjú herceg volt.
Dunner sosem élt gyermekek között. A Lónélküliek ritkán házasodtak, legfeljebb
maguk között, s ilyenkor a házasságukból születő gyermek is Lónélküli lett.
Megpróbálhatott visszatérni a törzsekbe, de nagy valószínűséggel elutasításra
talált volna. Dunner maga sosem nősült meg. Nem látott okot rá, hogy mélységes
boldogtalanságát egy másik, hasonlóan szerencsétlen törpe asszonnyal ossza meg.
Nem is nemzett gyermeket, hisz semmiféle gyermek nem nézett volna fel rá, nem
csodálta volna, nem akart volna tanulni tőle, nem hallgatta volna a történeteit.
Aztán egyszer csak belebotlott Dagnarusba, aki a lovát próbálta betörni, és
tipikusan emberi módon viselkedett.
Miközben a herceget és kisbarátját figyelte, Dunner eltűnődött, hogy mire
készülhetnek a gyerekek. Nyilván valami csínytevésre. Köztudott volt, hogy
Tamaros nem képes kordában tartani kisebbik fiát, Emillia királyné pedig meg sem
próbálja. Az egyetlen személy, aki tudott valamit kezdeni a gyerekkel, az elf
kamarás volt. – Dunner ravasz és alattomos gazembernek tartotta, bár általában
annyit sem törődött az elfekkel, mint a legyekkel. Dunner félig-meddig
gyanította, hogy az elf műve volt a névtelen üzenet, mely mindnyájukat a háború
szélére sodorta. Gyanúját persze nem tudta bizonyítani, csak azzal, hogy szinte
mosolyogni látta az elfet, amikor az azt hitte, hogy senki sem figyeli. Az
udvarban mindenki más Olgaf királyt hibáztatta. Dunner úgy gondolta, hogy Olgaf
nem elég okos egy ilyen húzáshoz.
Ami Dagnarust illeti, Dunner jó esélyt látott arra, hogy a fiú elkallódik,
mint az alma, melyet egy eldugott sarokban álló hordó mélyén felejtenek.
Mindenesetre eltökélte: legalább arról tesz, hogy a herceg tisztességesen
megtanuljon lovagolni.
Egy elhibázott forduló után – mellyel majdnem a királynő termeibe jutott, s
melyet fájdalmas sietséggel próbált korrigálni – még nagyobb késésbe került.
Állandóan eltévedt a kastélyban, ahol minden fal éppen ugyanolyan volt, mint a
többi.
Végül mégis megérkezett a tanácsterembe, ahol látta, hogy cseppet sem meglepő
módon a törpe követ még nem jelent meg. Utánanézett, hogy Tamaros elküldetett-e
a követért és kíséretéért, majd miután megbizonyosodott róla, hogy igen,
keresett egy alacsony széket és jólesően beleroskadt.
Tamaros király sem volt a teremben. Mivel nem akarta, hogy sértődés essék, s
valakivel négyszemközt beszélgetni lássák, a király távolmaradt, amíg minden
követ össze nem gyűlt. Idősebbik fia, Helmos volt jelen házigazdaként atyja
távollétében. Éppen Lord Mabretont próbálta lecsillapítani, aki felhergelte
magát azon, hogy a törpék késnek.
Dunnert megpillantva Helmos udvariasan kimentette magát, s nyájas mosollyal a
törpe felé indult. Dunner fel akart állni tisztelete jeléül, de Helmos a fejét
rázta.
- Ugyan már, barátom. Maradjon csak ülve. Köztünk semmi szükség formaságokra.
Örülök, hogy látom. Jó, hogy el tudott jönni.
- Számomra megtiszteltetés, hogy hívtak, felség – mondta Dunner.
Kedvelte Helmost, jobban, mint bárki mást valaha is életében, talán az öreg
írástudó asszonytól eltekintve. Melegen kezet ráztak, nem törődve Lord
Mabretonnal, aki fennhangon kijelentette elf nyelven, hogy mivel egy törpe már
van jelen, akár el is kezdhetik a megbeszélést.
— Sok boldogságot kívánok az eljegyzéshez, uram — tette hozzá Dunner. Alaposan
szemügyre vette Helmost, és elkeserítette az, amit látott.
A herceg kimerültnek látszott. Nem sokat alhatott az elmúlt napokban.
Zavartnak és értetlennek látszott. Teljesen váratlanul támadták hátba apját és
őt. Az egyik pillanatban még majdnem békét kötöttek az elfekkel, a másikban
pedig már a háború szélén álltak — mindenkivel.
A Bánat Lordja. Micsoda szörnyű teher egy fiatal embernek. Dunner bele tudott
volna rúgni a mágusokba, akik így felhőbe borították a herceg fényes reményeit.
Hiába érvelt Evaristo - Dunner egy másik barátja azzal, hogy maguk az istenek
adták ezt a nevet Helmosnak. Dunner egy szavát sem hitte. Dunner már gyermekkora
óta nem hitt az istenekben, mikor egyre csak imádkozott és imádkozott hozzájuk
lába gyógyulásáért, de ők nem hallgatták meg.
Az eljegyzés említése azonban legalább mosolyt csalt a fiatal herceg
kimerültségtől és aggodalomtól szürke arcára.
— Köszönöm, Dunner. Gyerekkorunk óta erre várunk. Anna még csak tízéves volt,
amikor először megkérdeztem, hogy akarna-e a feleségem lenni.
- És mit válaszolt? — kérdezte Dunner, mintegy biztatva a herceget hogy többet
beszéljen erről a számára kellemes témáról.
— Azt mondta, hogy utál minden fiút - felelte Helmos, elmosolyodva az emléken.
— És rám ütött egy bottal.
— Gondolom, most már nem bottal fogadott — szólt a törpe.
— Nem — nevetett Helmos, s Lord Mabretonnak elborult az arca — azt hitte, hogy
a törpe ismét politikai előnyre tett szert
— Mikor lesz az esküvő?
— Egy hónapon belül — komorult el Helmos. Az elf követre pillantott, aki föl-
le járkált a teremben, s cseppet sem igyekezett palástolni bosszúságát. — Ha az
istenek is úgy akarják.
Azaz akkor, ha Vinnengael nem fog éppen háborúban állni.
— Még szerencse, hogy az esküvői szertartás szent és sérthetetlen — tette
hozzá szárazon Helmos. — Volt már elég látványosság.
Ekkor az ork követ — a Vinnengaelben élő orkok törzsfőnöke — megérkezett.
Dunner már jóval előbb megérezte a szagot: nyilván egyenesen a halászhajójáról
jött. A törpe követ lépett be az ork nyomában — csak úgy szikrázott a szeme
dühében, amiért hívatták. A lószag vegyült a halszaggal. A lámpákban égő illatos
olajak minden erővel próbálták közömbösíteni őket, de kevés sikerrel.
Helmos saját nyelvükön üdvözölte a követeket. Ismerte a Kapitányt — ahogy az
orkok a főnöküket nevezték —, s udvariasan kérdezgetni kezdte őt a fogásról, ami
az ork szerint nem volt túl jó. Az orkok azonban mindig ezt mondták, mert ha
kevés halat vittek a piacra, jobb árat kaphattak érte.
Dunner üdvözölte saját nagykövetét s amikor a törpe éppen lekuporodott volna a
földre, ahogy sátrában szokta, Dunner egy szék felé irányította, s célzott rá,
hogy nem volt túl jó ötlet tizenkét testőrt magával hoznia.
Sikerült a katonák számát tizenkettőről négyre lealkudnia. Ezek letelepedtek a
tanácsterem hátuljában, de ekkor egy küldönc érkezett, odament Helmoshoz, és
halkan mondott neki valamit. Helmos riadtnak tűnt, aztán komornak. Parancsokat
adott a küldöncnek, majd kimentette magát a vendégek előtt, s kérte őket, hogy
távollétében vegyenek magukhoz némi frissítőt, majd távozott.
Az egybegyűltek hangoztatni kezdték, hogy gyanúsnak találják a dolgot; és
sértésnek fogják venni. Az elf uraság nem volt hajlandó sem enni, sem inni
ellensége-házában, mert, mint mondta, különben megszégyenülne. Az ork
Kapitánynak és a törpéknek ellenben nem voltak ilyen aggályaik. A tizenkét
testőr rövid úton végzett a gyümölccsel, kenyérrel, sajttal és borral. Amit nem
tudtak rögtön megenni, azt a zsebeikbe tömködték későbbre.
Ekkor visszaért a küldönc. – Olgaf, Dunkarga királya – jelentette be.
Egy aszott, alacsony, zsugori képű, vinnyogó hangú kis ember érkezett, akinek
úgy össze volt facsarodva a szája, mintha valami rosszízűbe harapott volna.
– Na tessék – morogta magában Dunner. – Újabb cselszövés.
Magában elnézést kért az elf Silwyth-től, amiért meggyanúsította. Most már
tudta, ki küldte a névtelen közleményt, vagy legalábbis ki állt mögötte.
Dunkarga fővárosa több heti útra esett. A tanácsot két nappal ezelőtt hívták
össze, s Olgaf még akkor sem érhetett volna ide időben, ha meghívják. Tudnia
kellett, hogy sor fog kerülni a találkozóra, s ez csak úgy történhetett, ha ő
volt az okozója.
Dunner nem kedvelte Olgafot, s nem is bízott benne. Olgaf most is nyájas
mosollyal közeledett a törpe követ felé, mikor Dunner biztosan tudta, hogy Olgaf
megparancsolta katonáinak: szabaduljanak meg minden törpétől, aki bedugja a
szakállát Dunkargába. Minden törpét ki kell toloncolni a határra és alaposan
elagyabugyálni, nehogy visszatérjen.
Dunner ezt közölte is saját követével, törpe nyelven. Sajnálta, hogy ezt kell
tennie, mert ezzel csak még több olajat öntött a tűzre, s fokozta a törpe követ
ellenérzéseit és bizalmatlanságát az emberekkel szemben – beleértve Tamaros
királyt is. De nem is tűrhette ölbe tett kézzel, hogy Olgaf bolondot csináljon a
törpékből.
Ennek eredményeként a követ a szakállát húzogatta Olgafra – ez szörnyű sértés
volt, persze csak annak, aki tudta, mit jelent –, s bejelentette, hogy a
tizenkét testőr marad. Olgaf persze nem fogta fel a sértést, de a törpe ingerült
hangjából tudta, hogy barátságos közeledése nem talált szíves fogadtatásra.
Olgaf olyan pillantást vetett Dunnerre, ami felért egy pofonnal, majd hamis
hízelkedésével Lord Mabretont vette célba, aki el volt bűvölve attól, hogy végre
van egy ember, aki értékeli őt.
Helmos visszatért. Köszöntötte Olgaf királyt, ahogy egy rokont illik, bár az
uralkodó csak Tamaros második házassága révén tartozott a családhoz. Helmos
meghajlása némiképp fagyos volt.
– Helmos!– lelkendezett örömmel Olgaf. – Sok boldogságot az eljegyzésedhez!
Láttam a fehérnépet. Jó kis darab ágyás, öröm lesz szántani, de ezt már nyilván
te is tudod! – mondta kaján kacsintással.
Helmos elsápadt a dühtől. Egy ilyen megjegyzés még a kaszárnyában sem lett
volna helyénvaló. Az elf uraság, aki tulajdonképpen ismerte az emberek nyelvét,
ha akarta, kihámozta a mondás értelmét, s teljesen elképedt. Némi jólneveltség
azért őbelé is szorult. Elhúzódott Olgaftól, mintha mérges viperával találta
volna magát szembe. Az ork Kapitány unatkozott: ő is beszélte az emberi nyelvet,
de ork-módra szó szerint vette a mondatot. Azt hitte, hogy földművelésről van
szó, s ez a téma cseppet sem érdekelte. Dunner fordította saját követének,
akinek persze fogalma sem volt a szántásról, ezért az emberi ostobaság újabb
példájaként könyvelte el a megjegyzést. Dunner nem fáradozott azzal, hogy
felvilágosítsa.
Helmos szelíd ember volt, nehezen dühödött fel, de ez a vaskos sértés, mely
szeretett menyasszonyára vonatkozott, mélységesen felkavarta, ahogy Olgaf
számított is rá. A koronaherceg reszketett dühében, és csak nagy erőfeszítéssel
uralkodott magán. Olgaf már nyitotta a száját, hogy tovább provokálja az ifjút,
szóváltásra vagy netán ütésre számítva, mely romba döntené a megbeszélést.
Mielőtt azonban egy szót is kiejthetett volna, belépett Tamaros király.
Minden ceremónia nélkül érkezett, mégis olyan méltósággal és királyian jelent
meg, hogy Olgaf rosszindulatú kis ördögfajzatnak látszott mellette. Tamaros egy
pillanatra együttérzően és figyelmeztetően Helmos vállára tette a kezét,
miközben elhaladt mellette, hogy emlékeztesse a fiút: a veszekedéssel nem nyer
semmit, csak önmagát alacsonyítja le. Helmos mély lélegzetet vett és megállt az
egyik magas támlájú szék mögött. A székeket kör alakban helyezték el, hogy
mindenki lássa a másikat, és senki se legyen jobb helyzetben a többieknél.
Asztal nem volt, mert akkor a törpék nem látszottak volna, az orkok pedig mindig
beleverték volna a térdüket.
A király kíséretében volt néhány Domínium Lord, akik már jártak a többi fajok
országaiban, s így tanácsaikkal segíthették a király döntését. Reinholt, a
Főtisztelendő Főmágus nem volt jelen. Ez politikai húzás volt, mert az elfek és
a törpék elismerték ugyan a mágia szükségességét, mégis a legmélyebb
gyanakvással tekintettek mindenféle faj mágusaira.
Tamaros király köszöntötte a megjelenteket, s minden küldöttnek saját nyelvén
tett fel néhány olyan kérdést, amelyből látszott, hogy tudja, mi a helyzet az
illető országban. Még Olgafot is köszöntötte, s megemlítette, hogy Emillia
mindig örül, ha atyja meglátogatja. Ez persze szemenszedett hazugság volt, hisz
apa és lánya – akik oly sokban hasonlítottak – ki nem állhatták egymást.
A kötelező formaságok után Tamaros király elfoglalta a helyét a kör északi
végén. A Domínium Lordok megálltak mellette. Helmos a királlyal szemben ült,
mintha egy óra számlapján a hatosnál foglalna helyet. Olgaf három óránál
trónolt, a követek vele szemben. A tizenkét törpe testőr a terem túlsó végében
guggolt, néhány észrevétlenül előbukkant kastélybeli őr társaságában.
– Mindnyájuknak köszönöm, hogy eljöttek– szólt Tamaros király. Fáradtnak és
elnyűttnek tűnt, mégis nyugalmat és magabiztosságot sugárzott, mely hűsítő
balzsamként hatott a sértett érzésekre és sebzett énekre. – Mondhatnánk, hogy az
egész félreértés volt. Vagy azt is mondhatnánk, hogy egyáltalán nem volt az.
Félrevezettek minket, hamis értesüléseket kaptunk.
Olgaf arca még jobban elfacsarodott, mintha ecetbe dugták volna az orrát.
Szája vicsorra húzódott.
– Azt lehetne mondani, hogy ezzel a trükkel akartak háborút kirobbantani
köztünk – folytatta Tamaros. – Olyan háborút, mely rengeteg életet követelt
volna, gyermekeket tett volna árvává, s romba döntötte volna Loerem békéjét
Mindezt biztonsággal elmondhatnánk, és akkor csak az igazat mondanánk. De nem
tesszük ezt.
Tamaros szünetet tartott, s egyenként végignézett mindegyik követen, a
tekintetüket, a lelküket fürkészve. Az elf uraság, az ork Kapitány, a törpe
követ állta a pillantását. Olgaf elfordította a tekintetét és valami olyasmit
motyogott, hogy üres a borospohara.
– Nem tesszük ezt – ismételte meg a király. – Ehelyett azt mondjuk, hogy
átolvastuk azokat a panaszlistákat, amelyeket önök benyújtottak hozzánk...
A törpe követ meglehetősen meglepetten hallotta ezt. Ő ugyan nem küldött
semmiféle listát. Már csak azért sem, mert nem tudott írni. Dunner odahajolt
hozzá és megsúgta, hogy vette a bátorságot, és ő maga nyújtott be egy jegyzéket
a törpék aggodalmairól. A követ nem volt felháborodva. Nem is volt kíváncsi a
listára, melyet amúgy sem tudott volna elolvasni, és megbízott Dunnerben. Ilyen
tiszteletben tartották a Lónélkülieket.
Tamaros türelmesen kivárta, amíg a törpék befejezték suttogó megbeszélésüket,
aztán folytatta:
– Átolvastuk panaszaikat, és úgy találtuk, hogy igazuk van.
A bejelentés döbbent csend fogadta.
– A Portálok az istenek ajándékai, mindannyiunk számára. Meg kell osztoznunk a
Portálok felügyeletén, a fenntartásuk felelősségén, s természetesen a hasznon.
Hogyan valósítsuk meg ezt? - csóválta a fejét Tamaros. - Nem tudjuk. Nem
ismerjük a választ.
A követek elkomorultak: azt hitték, az orruknál fogva vezetik őket.
- Éppen ezért van - folytatta Tamaros, kissé hangosabban - hogy egyenesen az
istenek elé visszük a dolgot. Ma éjjel elmegyek a Templomba. Kérem önöket, hogy
adjanak nekem hetvenkét órát, amíg nem cselekszenek. Én sem fogok tenni semmit.
Böjtölök, imádkozom, és útmutatást kérek az istenektől. Tudom, hogy önök is
szívesen tennék ugyanezt, tehát bármelyiküket, aki szeretne velem tartani a
Templomba, szívesen látom.
Szép volt, öregfiú, gondolta magában Dunner, s alig bírta visszatartani
nevethetnékjét, miközben tolmácsolta Tamaros szavait. Az az arc, amit Olgaf
király vágott, minden pénzt megért. Az öreg abban a reményben jött ide, hogy
ellenségeskedést szíthat, s háborút robbanthat ki, amiből majd hasznot húz.
Ehelyett most legfeljebb hetvenkét órányi böjtölés és imádság vár rá.
- Komolyan mondja? - kérdezte a törpe követ, s kétkedve méregette Tamarost.
- Komolyan - felelte Dunner, Az istenekben talán nem hitt, de Tamaros
királyban megtanult hinni.
A többiek töprengtek, s ékkőként forgatták elméjükben a javaslatot. Semmiféle
hibát nem találtak benne, pedig Olgafon például látszott, hogy minden erejével
erre törekszik. Némi idő és további megbeszélések után mindenki elfogadta -
több-kevesebb morgással. Mindnyájan maguk beszélnek az istenekkel - az ork
Kapitány a sámánjával nézeti meg a jeleket -, aztán visszajönnek.
Kivéve a törpe követet, aki — miután nagy nehezen megértette, hogy hetvenkét
óra hány napfelkeltét jelent - rémült arcot vágott és azt mondta, hogy egy
percig sem képes tovább ebben a börtönben maradni. Beleegyezett, hogy Dunner, a
Lónélküli képviselje a törpéket.
Olgaf király hallgatott, mint a sült hal, s nem tett ígéretet sem arra, hogy
tanácskozik az istenekkel, sem arra, hogy visszatér. Feneketlen gyűlöletről
tanúskodó pillantást vetett Tamarosra - olyan rosszindulattal, hogy Dunner
szinte bánta, amiért tanúja volt -, s dörzsölgetni kezdte a nyakában ezüstláncon
hordott türkizkövet, hogy megvédje magát bármiféle gonosz rontástól.
A megbeszélést elnapolták. Dunner, aki az utolsók közt távozott, kibicegett a
folyosóra, ahol majdnem elgázolta az ifjú Dagnarus. A herceg szinte a semmiből
bukkant elő, barátja, a bűnbak-fiú társaságában. Dunner eltűnődött, hogy vajon
hogy vetődhettek a gyerekek a kastélynak ebbe a részébe.
- Menj már arrébb! Útban vagy! Jaj, ne haragudj, Dunner, nem láttam, hogy te
vagy az - mormogta Dagnarus. Szemlátomást rossz hangulatban volt, mintha éppen
leghőbb kérését tagadták volna meg tőle. Gareth ellenben roppantul
megkönnyebbültnek tűnt.
- Holnap kezdi a ló harci kiképzését, felség? - érdeklődött Dunner.
- Minek? Mi értelme? - felelte a fiú lehangoltan, s vigasztalanul ballagott
végig a folyosón, nyomában a bűnbakkal.
Ezután Dunner Silwyth-tel találkozott. Neki sem lett volna semmi dolga a
kastély eme részében, a napnak ebben a szakában.
- Ha Őhercegségét keresi, kamarás - mondta Dunner -, akkor arra ment.
Silwyth szó nélkül továbbment. Mintha nem is hallotta volna. Bár az elfek
büszkék voltak arra, hogy sosem látni az arcukon az érzelmeiket, az elf most nem
törődött ezzel. Rendkívül komornak látszott.

10.fejezet

Az Istenek Portálja

Az Istenek Portálját a mágusok a három másik portállal együtt készítették el,

Tamaros király utasítására. Némelyik királyi tanácsadó ellenezte a dolgot,
mondván, hogy minél kevesebb a közvetlen kapcsolat az emberek és az istenek
között, annál jobb.
Tamaros azt akarta, hogy a Portál nyitva álljon mindazok előtt, akik az
istenekkel akarnak beszélni. A tanácsadói majdnem a torkának ugrottak erre az
ötletre. Tényleg azt akarja, hogy Vinnengael legszutykosabb koldusa is
odamehessen, és ki tudja, mit kérjen az istenektől? Hogyan tisztelhetnék a
Király törvényeit, ha tudják, hogy eggyel magasabb szintre is mehetnek
panaszkodni, ha elégedetlenek?
Tamaros azonban ragaszkodott elképzeléséhez, s a Portál megépült a mágusok
templomában, hogy bárki használhassa. Nem mintha sokan éltek volna a
lehetőséggel. Vinnengaelben jól ment az élet, az emberek elégedettek voltak. Az
istenek maradjanak csak az égben. A földön nincs szükség rájuk. Így aztán a
Portált alig látogatta valaki.
Azok, akik mégis elmentek az Istenek Portáljához – s ilyenek kevesen akadtak,
mert a Portál a templom egy félreeső, elszigetelt részén volt –, csalódtak.
Fényes csarnokot vártak magas, napfényes kupolával, s ehelyett csak egy kis odút
találtak, egy valamikori novícius-kamrát. Kérdőn néztek körül, s a szívük mélyén
úgy érezték, hogy becsapták őket.
Tamaros maga döntötte el, hogy nézzen ki maga a Portál. Alázattal közelítette
meg az isteneket, mint gyermek, nem mint király, ezért csináltatta olyan kicsire
a helyet. A Portál az épület legnyugalmasabb részében volt, ahol mintha a csend
tartotta volna össze a köveket.
Bár mindenki tudott a Portál létezéséről, kevesen tudták, hol találják meg.
Tamaros kifordult az egyik főfolyosóról, és belépett egy látszólag sehová sem
vezető falifülkébe. Bal felé apró járat indult, épp csak olyan széles, hogy egy
átlagos ember elférjen benne oldalazás nélkül. Ez a járat meglehetősen hosszú
volt, legalább ötven lépés. A végén két lépcsőfok vitt le, kettő fel, majd egy
ajtó következett. Az ajtó egy apró, ablaktalan helyiségbe vezetett.
Ez a kis cella nem szerepelt az épület építési terveiben. Az istenek áldása
előtt ezt a helyet a „Petra tévedése" közkeletű néven ismerték. Petra a
főépítész neve volt. A történet úgy szólt, hogy Petra az utolsó pillanatban
fedezte fel, hogy tervei pontatlanok, s üres hely fog maradni, ezért csapta
hozzá az egészhez a kicsi fülkét; hogy a Mágusok Templomának gigantikus
kirakósjátéka teljes legyen.
A főépítész persze mindig erélyesen tagadta a dolgot. Azt állította, hogy
különös ihlet hatására készítette a kis fülkét afféle vízióban álmodta meg.
Persze senki sem hitt neki, egészen addig a napig, amíg a másik három Portál el
nem készült. Azon a napon Tamaros király besétált egyenesen ebbe a kis fülkébe,
noha soha azelőtt nem járt itt, és kijelentette, hogy ez lesz az Istenek
Portálja. Petra meg volt döbbenve. Attól a naptól kezdve barátai és ismerősei
félelmes áhítattal tekintettek rá, és többé nem bíztak meg benne teljesen.
A Templom rektorát érte az a megtiszteltetés, hogy elkísérhette a királyt a
Portálhoz. Ő távolította el az ajtót védő mágikus lakatot. A szolgák időről
időre bejöttek ide takarítani, felsöpörtek, leporolták az oltárt, s ügyeltek rá,
hogy az egerek ne fészkeljék be magukat a matracba, de máskülönben a szoba
háborítatlan maradt.
A rektor sűrű elnézések közepette a király előtt lépett be a cellába, s
gondosan ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Tamaros türelemmel tűrte a
késedelmet. Valahányszor belépett a Portálba, az idő mintha lelassult volna
számára. A palotában csak úgy rohantak a percek, de amint belépett a Portálba,
az áramlás lelassult körülötte, s úgy érezte, hogy szinte követni tudja a
pillanatok cseppjeit, amint a visszahozhatatlan múlt sötét vizébe hullanak.
A cellában gyertyaviasz és állott rózsa szaga lengett. Az egyik szolga
szirmokkal hintette be a matracot. A rektor a homlokát ráncolta, de Tamaros
örült. A rózsaillat mindig szeretett első feleségét juttatta eszébe. Novíciusok
léptek be a rektor mögött. Az egyik egy korsó vizet hozott, hogy a király
felüdíthesse magát. A másiknál mosdótál volt. Mindezeket roppant gondosan
helyezték le a fiatalemberek, rettegve a király közelségétől, s félve attól,
hogy oda nem illő zajt csapnak Tamaros azonban olyan jóindulatúan és kedvesen
nézett rájuk, hogy felengedtek, s áldását kérték, mintha atyjuk lenne.
Aztán a rektor kiterelte báránykáit, majd meggyújtott néhány vastag méhviasz
gyertyát, és megkérdezte a királyt, hogy van-e még valami kívánsága. Mikor a
király nemmel felelt, a rektor becsukta maga mögött az ajtót. Tamaros
bezárkózott a Reinholt Főtisztelendő Főmágustól kapott mágikus kulccsal, mely
zárva tartotta az ajtót mindaddig, amíg maga Tamaros ki nem nyitotta újra.
A király egy darabig állt a kis szoba közepén, s hagyta, hogy az idő
lelassuljon. Végül a másodpercek csepegése is abbamaradt. Az idő sima víztükrét
egyetlen fodor sem zavarta fel.
A békesség és nyugalom áthatotta Tamaros szívét, lelkét. Leült az ágyra és
szeretettel nézett körül a kis cellában – ahogy az néz körül, aki egy hosszú és
veszedelmes út után érkezik haza.
– Szívesen maradnék itt egész életemre–sóhajtotta Tamaros, s az egyszerű
oltárt nézegette. Egy négyszögletes rózsafa asztalt, melynek kardinális pontjain
egy-egy őselem jele volt kifaragva.
Egy nemesi család adományozta ezt az oltárt a saját házikápolnájából, melyet
átépítettek. Az oltárt, mely több száz éves is lehetett, inkább szeretettel,
mint mesteri hozzáértéssel faragta ki alkotója. Az adományozó nemes
lekicsinylően emlegette, s fel akarta apríttatni tűzifának, de aztán arra
gondolt, hogy ez talán sértené az isteneket. A mágusok elfogadták az ajándékot,
s a kellő tisztelettel bántak vele. Drága olajokkal fényesítették, s előkelő
helyre állították a fő szentélyben. Tamaros, amint meglátta, azonnal vonzódni
kezdett hozzá. Áthelyeztette a Portálhoz, ahová úgy illett, mintha egyenesen ide
készítették volna.
Az oltár mellett olajos edényke állt, mellette puha fehér gyolcs. Tamaros
letérdelt az oltár elé. A gyolcsot az illatos olajba mártotta, s fényesíteni
kezdte az oltár fáját – afféle első felajánlásként az istenekhez. Munka közben
az aggodalmak és félelmek, a kicsinyes viták, a komoly intrikák, a hatalmi
harcok, az árulások, a csalódások kiáramlottak belőle, bele a gyolcsba, s
átdörzsölődtek a fába. A nemes anyag magába szívta őket az olajjal együtt.
Tamaros felfrissülve és megtisztulva fejezte be a munkát. A világ gondjai
immár nem szennyezték a lelkét.
Mit csinálnának, ha nem lennék hajlandó kijönni? - gondolta magában, s
elmosolyodott, amikor elképzelte öreg barátja, Reinholt elképedését. A király
hirtelen nagyon is csábítónak találta a gondolatot. A trónt ráhagyhatná
nagyobbik fiára. Helmos jó király lesz.
De csak lesz. Most még túl fiatal ehhez a hatalmas felelősséghez. Bár én sem
voltam sokkal idősebb, amikor trónra kerültem, gondolta Tamaros.
 A király hagyta magát álmodni, pedig tudta, hogy mindez csak ábránd. Sosem
mondana le, sosem tenné ezt a népével, a fiaival. Hogy is bízhatna bárki a
koronában, ha olyan lenne, mint egy ócska kalap, amit bárki szeszélye szerint
fel-le vehet? Hordania kell terhét mindaddig, amíg az istenek fel nem mentik, s
el nem repítik szerelméhez, aki már várni fog rá egy új élet rózsás hajnalán.
Tamaros hirtelen nagyon fáradt lett. A nagykövetekkel folytatott tárgyalások
és a tanácsadókkal tartott megbeszélések sora közepette már hónapok óta nem
aludt jól. Ledőlt az ágyára, s élvezte a tényt, hogy legalább néhány napig senki
sem fogja zavarni pihenését.
Lassan elmerült a rózsaszirmokkal behintett csendes tóban.

A kisgyerek hatalmas széken ült egy hatalmas asztalnál, és várt valamit. Nem
egészen tudta, hogy mi az. Ide ültették, ebbe a székbe, és homályosan valami
olyasmit mondtak, hogy legyen jó. Az asztal tele volt finom enni- és
innivalókkal. A legínycsiklandóbb falatok azonban túl messze voltak, nem érte
őket el. Felállt a széken és felmászott az asztalra, hogy megszerezze az áhított
édességeket, azok azonban – érthetetlen módon – elérhetetlenek maradtak számára.
A szülei is ott voltak valahol. Néha meg-megpillantotta őket, amint ide vagy
oda siettek. Szerették őt a maguk elmosódott és szórakozott módján. Gyönyörűek
voltak. Legalábbis ő úgy képzelte, mert igazából nem láthatta jól őket, ahogy
jöttek-mentek, szinte feléje sem pillantva.
Senki nem szólt rá, amikor felállt a székre és felmászott az asztalra, pedig
leeshetett volna és betörhette volna a fejét. Visszaült a hatalmas székbe – a
lába nem ért le a földig - és arra gondolt, hogy megkéri a szüleit: adják neki
oda az áhított nyalánkságot. Tudta, hogy akkor boldog lenne. Soha többé nem
akarna semmi mást. Szólt is a szüleinek, amikor azok megint elsuhantak mellette,
zizegő selymekben, csilingelő ékszerekben, rózsavíz-illatúan.
Legnagyobb meglepetésére és örömére a szülei megálltak és lenéztek rá a maguk
óriási magasságából.
- Jó gyermek vagy. Szívesen teszünk a kedvedre. De biztos vagy benne, hogy ezt
akarod?
– Igen, igen, biztos! kiáltott fel ő, és tekergőzni kezdett a hatalmas
székben.
– Kívül édes, de a belseje keserű. Még mindig szeretnéd?
– Igen, szeretném! – Majd elkerüli a közepét, a közelébe sem megy.
– Oka van annak, hogy túl messze van tőled. Most még túl nehéz lenne
megemésztened. Némi munkával magad is elérheted majd.
– Már megpróbáltam! Nem megy! Kiérdemeltem! Miért mutatjátok meg, ha nem
engeditek, hogy az enyém legyen? Ez nem igazságos.
A szülei gondolkodóba estek, tétováztak.
– Igaz, hogy kedves gyermekünk vagy. Mindig jó és engedelmes voltál. Hát jó.
Megkapod az édességet. De hallgass ránk, és tedd el valahová. Ne edd meg rögtön.
Megígérte, hogy így fog tenni, de alighogy a kezébe kapta a csodás finomságot,
rájött, hogy éhes, farkaséhes. Szinte üres belül. Csak ez segíthet rajta.
A szülei aggodalmasan toporogtak mellette. Ő azonban megkapta, amit akart, és
ennyi elég is volt. Végül a szülei elmentek. Ő szinte észre sem vette. Kezében
tartotta a kincset és lenyűgözve szemlélte. Arra gondolt, hogy a többi gyerek
majd szeretni és csodálni fogja.

Tamaros lassan ébredt fel az álomból, mely egyszerre volt roppant kellemes és
homályosan nyugtalanító. Felült az ágyában - s kissé meg is lepődött, hogy
ágyban van, és nem egy nagy széken. A mély álomtól kábán ült a sötétben. Nem
látott semmit, s nem egészen tudta, hol is van. Aztán a köd lassan eloszlott, az
álom elenyészett, és neki eszébe jutott minden.
Szinte vakon kelt fel és kezdett botorkálni a sötétben. A cella apró volt, a
bútor kevés – egy szék, egy asztal, oltár. Tamaros jól ismerte a bútordarabok
egymáshoz viszonyított helyzetét, így viszonylag könnyen megtalálta az asztalt.
Kezével kitapogatta a gyertyát a tartójában, s megtalálta mellette az acélt és
kovát is.
A láng valószínűleg saját viaszába fúlt. Nem régen aludhatott ki – a viasz még
lágy és langyos volt. Tamaros fúrt egy lyukat a gyertya oldalába, hogy
kifolyassa a viaszt, aztán lángot gyújtott.
A táncoló lángocska négyszer tükröződött egy csillámló gyémántpiramis
oldalain, melynek alapja körülbelül olyan hosszú volt, mint Tamaros keze. Az
alakzat másfél kéznyi magas lehetett. Egyetlen darab kőből faragták ki.
Senki sem tudott belépni a Portálba. Csak ő, Tamaros tudta hatástalanítani az
ajtót záró mágiát. Különben sem merte volna senki megzavarni a királyt szent
meditációjában. Tamaros áhítattal meredt a gyémántra. Az istenek ajándéka volt
ez, akárcsak az álmában. Óvatosan, remegő ujjakkal érintette meg.
A kő sima volt, kemény és jéghideg – makulátlan. Az érintésre képek jelentek
meg az elméjében – egy elf a piramis egyik lapján, egy törpe a másikon, egy ork
a harmadikon, s egy ember – ő maga – a negyediken. Látta, amint elfek, törpék,
orkok mind átesnek az Átlényegülésen. Látta a gyémántpiramis négy szeletét
szétválni, aztán újra egyesülni, egyetlen tökéletes, hibátlan szerkezetben.
„Kívül édes, de a belseje keserű."
A figyelmeztetés újra elővisszhangzott álmából. Tamaros próbálta megérteni, de
nem tudta. A gyémánt teljes egész volt, s amikor szétvált, akkor sem volt egyik
rész több a másiknál.
Tamaros térdre rogyott, s örömkönnyekkel a szemében mondott köszönetet az
isteneknek. Az elkövetkező két napot imádsággal és hálaadással töltötte, majd
kiment a napvilágra, kezében a gyémántpiramissal, melyet a Fenség Kövének
nevezett el, hisz az istenektől eredt, mindnyájuk leghatalmasabb felségeitől.
A Fenség Kövének jóvoltából minden fajnak lehetnek saját Domínium Lordjai.
Ezek a Domínium Urak, minden faj legbölcsebbjei és legtanultabbjai pedig
összefognak, hogy biztosítsák Loerem kontinensének békéjét.
Ami a keserű belsőt illeti, ilyesmit Tamaros nem látott. Ha az idő elérkezik,
a piramis négy egyenlő részre fog bomlani, és középen semmi sem marad.

11.fejezet

Gyereknek hallgass a neve

A Fenség Kövének híre már akkor elterjedt a palotában, amikor Tamaros még el
sem hagyta a Templomot. Egy napnyi imádságos hálaadás után a király összehívatta
a Domínium Lordjait, a Tisztelendő Mágusok rendfőnökeit, s a többi faj
nagyköveteit. A Domínium Lordok és a nagykövetek, illetve képviselőik sietve
érkeztek, a mágusok viszont csak lassan szállingóztak. A gyűlést a templom egyik
termében tartották. Mindenki mohó várakozással nézett a király érkezése elé.
Azok, akik látták kilépni a Portálból, azt mondták, hogy mintha húsz év
aggodalmát és gondját vetette volna le a válláról.
A király egy bársony tarsolyba helyezte a szent követ, hogy eltakarja a
kíváncsi pillantások elöl. Kezében a gyémánttal lépett be a gyűlésterembe. Olyan
ragyogó és elragadtatott, s mégis olyan alázatos volt, hogy a jelenlévők
elmosolyodtak és tapsban törtek ki. Biztosak voltak benne, hogy bármi is az, ami
örömet okozott királyuknak, s visszahozta ifjonti életerejét, csak jó lehet.
Tamaros az asztalra helyezte a bársony tarsolyt.
– Az istenek ajándéka - mondta egyszerűen. Kinyitotta az iszákot és elővette a
gyémántot. - A Fenség Köve.
Mindenki örömmel csodálta a szépséges követ, de amikor Tamaros a használatáról
kezdett beszélni, ahogy az istenek üzenetéből értette, a mosolyok
elhalványultak.
A gyémántpiramis fényesen csillámlott az olajlámpások fényénél, de nem elég
fényesen ahhoz, hogy elrejtse Tamaros elől a tényt: az istenek ajándékát nem
fogadja olyan egyetemes elragadtatás, ahogy kellene. Végignézett az asztalnál
ülőkön, leghűebb tanácsadóin, akiket barátainak tartott, s kételyt,
bizonytalanságot, helyenként pedig egyenesen ellenszenvet látott az arcukon.
– Mi ez? – kérdezte, s hangjában düh és csalódottság csengett. Ezt azok is jól
hallhatták, akik a lezárt termen kívül hallgatóztak. A király dühének hallatán a
kíváncsiskodók – leginkább fiatal novíciusok – bűntudatosan elsiettek. Mások –
főként a szolgák, akik tudták, hogy busásan megfizetik őket értesüléseikért –
még jobban a repedésekhez tapasztották fülüket.
Fél órányi hallgatózás után a kémek elrohantak jelentést tenni. Így aztán
egyik bérencétől Silwyth pontosan tudta, mi játszódott le a teremben. Amint el
tudott szabadulni a kis herceg mellől, visszasietett a szobájába, ahol sietve
papírra vetett egy levelet a Nagyúri pártfogónak, s a levél már azelőtt elhagyta
a palotát az elf Portál felé, hogy Tamaros távozott volna a gyűlésteremből.
A fogalmazvány rövid volt, és a következő sorokkal zárult:

Lord Mabreton - máris arról beszél, hogy az elfek nem fogadják el a Fenség
Kövét, mert, mint mondja, miféle szükségük lenne az elfeknek erre? Ha a kő
csakugyan jó és erős, akkor a mi őselődeink adták volna a Nagyúrnak. Mi nem
fogadunk el alamizsnát az emberektől.
Uram, mivel attól tartok hogy ez lenne a te válaszod is, kérlek, hogy gondold
át a következőket, talán az istenek azért adták a követ az embereknek, hogy
távoltartsák azt a Nagyúr kezétől! Talán elfogadná, de nem kaphatja meg. Kérlek
gondolkozz ezen, uram, és küldd el nekem utasításaidat.

– Hol voltál? – kérdezte Dagnarus, s éles pillantást vetett Silwyth-re, amikor

az elf kicsit később megérkezett. – Már kerestelek.
– Nem éreztem jól magam, felség – felelte Silwyth. – Bocsánatát kérem.
– Roppantul bosszantott a távozásod - mondta hűvösen Dagnarus, aki sejtette,
hogy van valami a háttérben.
- Sajnálom, hogy felzaklattam felségedet. Cserébe talán szívesen meghallgatná
a híreket felséges atyjáról. Biztosan érdekesnek fogja találni őket, és tudja
jól, hogy nem szoktam üres pletykákkal traktálni.
– Tudom, kamarás – mondta. Dagnarus komolyan, mert Silwyth igazat beszélt. Az
elf sosem pletykált. Az értesülések, amiket hozott, mindig pontosak voltak.
– Egy ekkora gyémánt nagyon értékes lehet - puhatolódzott Dagnarus.
- Az is, fenség – felelte Silwyth.

A herceg és kamarása nem az egyetlenek voltak, akik a Fenség Kövéről

beszélgettek. Dunner is ott volt a megbeszélésen, és jelentést tett a törpe
követnek, akit végül sikerült rávenni, hogy maradjon még három napig – persze
csak úgy, ha neki és katonáinak nem kell a palota „börtönében" maradnia. A
törpék a város melletti mezőn verték fel sátraikat, minden nap máshol.
Dunnert egészen fellelkesítette a törpe Domínium Lordok gondolata. Elmesélte
az Átlényegülés szertartását, amit Helmosnál látott, s ami mély benyomást tett
rá.
A nagykövet azonban nem hatódott meg.
– Bah! – szortyintotta feddőn. – Az a kő értéktelen a számunkra. Még hogy egy
törpe hagyja magát kővé változtatni! És mindezt minek? Mágikus erőért? A
varázslóinknak már így is túl nagy a hatalmuk, én mondom. Egyetlen törpe sem
tenne ilyen őrültséget.
– Én nem vagyok olyan biztos ebben – pillantott görbe, fájó lábaira Dunner. –
Egyáltalán nem. Szerintem el kéne fogadnunk.

Az ork Kapitány is hallotta a híreket. Hajójával épp kint volt a vízen

halászni, s egyik embere úszott ki hozzá. A Kapitány meghallgatta, bólintott, s
mintegy lemondóan szólt: – Hozzátok ide azt a követ.
Az ork engedelmeskedett. Egyenesen a palotába ment, ahol Tamaros király egyik
udvaronca igen kellemetlen fél órát töltött el azzal, hogy megértesse az orkkal:
a fenség Kövének ork-darabját az ork társadalom legmagasabb méltóságának adják
majd át az istenek előtt tisztelgő, terjengős ceremónia keretében – és nem
előbb.
– Ceremónia! – mordult fel undorral a Kapitány, amikor orkja üres kézzel tért
vissza. – Mi a fenének még egy seggzsibbasztó ceremónia? Semmi értelme halálra
untatni az isteneket bő lére eresztett beszédekkel. Az istenek megtették, amit a
király akart. Odaadták neki azt a követ. Mit kellene még nekik mondani?
Úgy látszott, hogy még sok mindent. A mágusok és a Domínium Lordok találkozója
késő éjszakába nyúlt.
A Domínium Lordok Tamarost támogatták, mondván, hogy elf, ork és törpe társaik
megjelenése biztosíthatná a fajok békés együttélését. Ez bizonyítaná az emberek
jóhiszeműségét, s azt, hogy az emberek bíznak abban, hogy a többiek maguk is
jóhiszeműen cselekszenek majd, szövetségeket kötnek, s őrzik a Portálokat.
A mágusok aggódtak, hogy valaki gonosz lélek – ork, elf vagy törpe – is
megszerezheti a Domínium Lordok roppant hatalmát.
– Irányelveket adunk majd – mondta Tamaros –, hogy mit figyeljenek a
jelölteknél. De ezek csak irányelvek, nem kötelező szabályok. A Fenség Köve, ami
maga is az istenek ajándéka, majd kiszűri a nem megfelelő jelölteket.
– A kő az összes istenektől való, Fenség? – kérdezte a köztudottan filozofikus
hajlamú Könyvtáros, kihangsúlyozva a szót.
– Miért kérded? – érdeklődött a király óvatosan. Több esze volt annál,
minthogy egyszerű igennel vagy nemmel válaszoljon, hisz a filozofikus elme
valószínűleg egyiket sem találta volna helyesnek.
– A gonosz igenis létezik a világban, Fenség – felelte a Könyvtáros, ha ugyan
ez egyáltalán felelet volt.
– A gonosz az Ürességben létezik; az istenek távollétében – vetette ellen a
király.
– A Fenség Köve kitölti az Ürességet – szólt közbe Helmos, aki kezdett
feldühödni. Apja boldog volt a kő ajándékával. Azért hozta ide, mert hasonló
elragadtatást várt, s Helmos látta, hogy apját mélységesen bántják az általa
oktalannak vélt kételyek és gyanúk. – Ott, ahol azelőtt semmi sem volt, ami
egyesíthette volna a fajokat. most van valami.
- Pusztán csak helyesnek tartottam megemlíteni, Fenség – mondta alázatosan a
Könyvtáros. – Bocsánatát kérem, ha megbántottam.
– Fenséged megtisztelt bennünket azzal, hogy kikérte a tanácsunkat – szólt a
főtisztelendő főmágus. – Ebben az esetben nekünk kötelességünk nehéz és kemény
kérdéseket feltenni, melyet fenséged talán nem is akar hallani. De mégis jobb,
ha ezeket a kérdéseket most tesszük fel, s megelégszünk a válaszokkal, mint hogy
később kívánjuk: bárcsak feltettük volna őket. Azt hiszem, mindnyájunk nevében
beszélek, amikor azt mondom, hogy tiszteletet adunk az isteneknek ajándékukért,
s még inkább tiszteljük azt, akit az istenek kiválasztottak erre a
megtiszteltetésre.
Tamaros fejet hajtott.
– Mégis azt kell mondjam, hogy zavarónak találom az isteneknek ezt a látomását
– folytatta a főmágus komoran. – Mint azt már fenséged elmondta, azt kell
hinnünk, hogy az istenek önző, gondatlan szülők, akik apró gyerekeknek látnak
bennünket, akik méltatlanok az idejükre. Igaz ez?
– Pontosan elmondtam azt, amit az istenek mutattak nekem – mondta Tamaros
mereven. Bizonyos vagyok benne, hogy a tanult elmék... – vetett hideg pillantást
a Könyvtárosra, aki összehúzta magát – ...évszázadokon keresztül vitatkoznak
majd az értelmezésen.
– Mégis, fenség – szólt hozzá Reinholt keményen. – Egy ilyen fontos ügyben úgy
érzem, hogy fel kell tennem ezt a kérdést, bármilyen fájdalmas is. Vajon az
istenek voltak azok, akiket fenséged gondatlan szülőkként látott? Vagy saját
maga?
A többi mágusnak elállt a szava. Senki sem tudta elhinni, hogy bárki – akár
valaki olyan nagyhatalmú ember is, mint a főmágus – ilyet merjen kérdezni.
Szemlátomást Tamaros sem hitte el. Egészen felbőszült. Még sosem volt ilyen
dühös. Persze igyekezett megőrizni az önuralmát. Haragja csak éles
lélegzetvételéből látszott, az arcát hirtelen ellepő sápadtságon, s a szemei
csillogásán.
Senki nem tudta, hová nézzen. A királyra nem tudtak tekinteni. A főmágusra nem
akartak. Egymásra sem mertek nézni, mert féltek, hogy a találkozó pillantásokat
bűnrészességnek vélnék. Így aztán a padlóra vagy a mennyezetre meredtek. Senki
sem nézett Helmosra, pedig akkor látták volna, milyen zavart és szomorú.
Mikor Tamaros megszólalt, veszedelmesen nyugodt volt a hangja: – Köszönöm,
tisztelendő mágus. Igazad van, amikor kérdezel. A Fenség Kövénél is, akárcsak az
istenek többi ajándékánál, hinnünk kell abban, hogy az istenek a helyes úton
vezetnek minket.
Senkinek sem volt egy szemernyi kétsége sem afelől, hogy a megbeszélés ezzel
véget ért. Mindenki örült, hogy elmehet, és mindenki észrevette – bár szóvátenni
senki sem merte, hogy Tamaros nem válaszolt a kérdésre.
A Főtisztelendő Főmágus meghajolt a király előtt – a formális gesztussal arra
akarta emlékeztetni őfelségét, hogy bár a király a nép politikai vezetője, ő,
Reinholt viszont a lelki iránymutató, s feladata köti. A Domínium Lordok
távoztak, miután a király szívből jövő köszönetet mondott pártfogásukért.
Helmos atyjával maradt, aki nem csak hogy visszaöregedte a lerázott húsz évet,
de még húsz újabbat is felszedett.
Tamaros elnyűtten, a fáradtságtól szürkén állt az oltár előtt, s szeretettel
meredt a Fenség Kövére. Fájt neki otthagyni, még ha pihennie is kellett.
– Miért nem tudják megérteni? - kérdezte hitetlenkedve a király. – Én nem
élhetek örökké. Fiam, talán neked jut majd a feladat, hogy folytasd az új
Domínium Lordok megteremtését; talán nem. S ki tudja, ki lesz utánad? A Fenség
Köve a záloga annak, hogy a Domínium Lordok intézménye fennmaradjon. És most ez
az erő kiterjed a többi fajra is. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a kő... -
helyezte kezét áhítattal a gyémántra - ...örökre békét hoz a földre.
Helmos szeretetteljes mozdulattal átfogta apja vékony vállát. – Jó emberek ők,
apám. Elkötelezettek és hűségesek. Csak néha korlátozzák őket kicsinyes gondjaik
és aggodalmaik. Nem látnak tovább a saját orruknál. Te viszont látod azt a
csodálatos távlatot, ami elterül előttünk.
- Mégis egyre azon tűnődöm - merengett el Tamaros, mintha nem is hallotta
volna a fiát, s aggodalmas tekintettel nézett a kőre. - Az istenek azt
mondták... - hallgatott el nyugtalanul. Az istenek azt mondták: „Kívül édes, de
a belseje keserű." Meg hogy „Most még túl nehéz lenne megemésztened". Szerinted
mit jelent ez?
- A Fenség Köve túl sok egyvalakinek - mondta Helmos, némi gondolkodás után. -
Ha viszont megosztják, csodálatos ajándék. Megint csak azt mondom, hogy az
istenek azt akarják: oszd meg az ajándékot.
Tamaros a fia vállára tette a kezét. - Jó fiú vagy, Helmos. Jó fiú, és jó
ember. A Fenség Kövének megosztása a legnagyobb ünnepség lesz, amit valaha is
láttak. Örömteli nap lesz, mert fordulópontot jelöl majd a világ történetében.

A király megkezdte a szertartás előkészületeit. Az egyik első döntése az volt,

hogy kisebbik fia, Dagnarus fontos helyet foglaljon el az ünnepségben. A kicsi
herceg a világ összes gyermekeinek képviselőjeként fogja a Fenség Kövét elvinni
az oltártól a királyhoz, aki majd négy egyenlő részre osztja azt, s szétosztja a
fajok képviselői között.
Tamarosnak több oka is volt erre a döntésre. Dagnarus szép gyermek volt, nem
félt a tömegtől, s tisztában volt a szertartás fontosságával és súlyával. Ez
volt a dolog gyakorlati oldala. A többi ok kevésbé volt kézzelfogható: inkább
csak meg nem fogalmazott érzés. Az igazat megvallva a főmágus szavai mélyen
felkavarták a királyt. Ha Reinholt ilyeneket mond, akkor a többiek is ezt
gondolják. Tamaros dacból vette bele Dagnarust a szertartásba. Majd megmutatja a
világnak, hogy szereti a gyerekeit. Mind a két gyermekét.
Dagnarus roppant elégedett volt, hogy ilyen fontos szerepet kap. Egyetlen üröm
az örömében az volt, hogy kevesebb ideje maradt új lovára. Sokat kellett
gyakorolnia szerepét, s ezt módfelett fárasztónak találta. Amikor nem próbált,
akkor méretet vettek róla új ruháihoz, ami még rosszabb volt. Szeretett ugyan
szépen öltözködni, de utált mozdulatlanná merevedve álldogálni a méretvételhez.
Mivel Emillia királynő irányította a munkálatokat, a ruhák végül sosem lettek
jók. A köpeny vagy túl hosszú volt, vagy túl rövid, az ing túl bő vagy túl szűk,
a kalap túl nagy vagy túl kicsi, így aztán Dagnarust időről időre beráncigálták
a királynéhoz mérésre, s gombostűkkel teli szájú asszonyságok zsongtak
körülötte.
- Dagnarus! csípte nyakon Gareth a herceget egy fordulóban. - Nézd, ki jön
ott! Florence madám!
Florence madám volt a királyné öltöztető-felelőse, s most Dagnarus ünnepi
ruhájának őre is. Elszánt arcot vágott, s kezében mérőszalagot lobogtatott.
- Erre! - kiáltotta Dagnarus, aki épp Dunnert indult megkeresni, hogy egy kis
lovászatot tanuljon.
A fiúk behúzódtak egy alkalmas oszlop mögé. s visszafojtott lélegzettel
vártak, amíg a varrónő el nem viharzott mellettük, a herceg szobája felé.
 - Nem fogja ott találni Silwyth-t - súgta Dagnarus. - És Evaristo is elment
mára.
- Ez azt jelenti, hogy vissza fog jönni. Siessünk!
A két fiú végigrohant a folyosón.
- Honnan tudod, hogy Silwyth nincs ott? - kérdezte Gareth. - Hol máshol lenne?
- Valamelyik rejtélyes útján - felelte Dagnarus. - Mindig eltűnik, ha mi nem
vagyunk láb alatt.
- Tényleg? - csodálkozott Gareth. - Mindig ott van, amikor visszaérünk.
- Épp innen tudom - hunyorított Dagnarus. - Túl pontos. Ez azt jelenti, hogy a
hátunk mögött csinál valamit, és vigyáz, hogy ne kapják rajta. Meg láttam is...
Nem, erre, le a lépcsőn.
- Azt hittem, azt mondtad, hogy a könyvtárban találjuk Dunnert. Az nem erre
van.
– A másik úton túl közel kerülünk anyámhoz. Le a lépcsőn, végig a folyosón,
fel a lépcsőn, és máris a könyvtárnál vagyunk, csak éppen az ellenkező irányból.
Gareth lassított, és végiggondolta az útvonalat. - De akkor a király őfelsége
területén megyünk át, közel a tanácsteremhez. Ott pedig nem szabad játszanunk.
– Nem is játszunk – kacsintott a barátjára Dagnarus. – Én sosem játszom. Most
már nem. Különben sincs ott senki ilyenkor. Apám és Helmos a délutáni
törvénynapra készülnek.
A fiúk felkaptattak a széles lépcsőn, befordultak, s egy sereg elfet
pillantottak meg fényes, élénk színű páncélokban, kardokkal, lándzsákkal
masírozva.
– Az ég irgalmazzon nekünk! – lehelte Gareth. Nem volt hová bújni – nem voltak
lelógó drapériák, vastag oszlopok, hívogató falifülkék. Dagnarus megpróbálta a
legközelebbi ajtó kilincsét, s szerencsére nyitva találta. Benyomta az ajtót,
bevonszolta magával barátját, aztán becsukta az ajtószárnyat, de egy kis rést
azért hagyott, és kilesett rajta.
- Háború lesz? – kérdezte Gareth remegő hangon. – Meg akarnak ölni minket?
– Ne légy ostoba – bosszankodott Dagnarus barátja nehézfejűségén. - Az ünnepi
páncéljukat viselik, és csak húszan vagy harmincan vannak. Nyilván a Fenség
Kövének szertartására jöttek és Lord Mabreton fogadja őket.
- Ó mondta Gareth, és nagyon ostobának érezte magát. – Ki lehet az?
– Nem tudom – vont vállat Dagnarus. – Furcsa, hogy itt vannak. A királyuk...
hogy is nevezik ők?
- Nagyúrnak – segítette ki Gareth.
– Az az. Szóval a Nagyúr üzent az apámnak, hogy Lord Mabretont jelölte ki a kő
megfelelő részének átvételére. Most meg itt van ez a sok elf. Vajon miért?
– Talán ők fognak vigyázni a kőre, amíg elviszik az elfek földjére – vélte
Gareth.
Dagnarus egy kicsit jobban kinyitotta az ajtót, Gareth legnagyobb rémületére.
– Lord Mabreton mintha nem örülne nekik. Micsoda szerencse! Épp előttünk állnak
meg! Most majd kiderül, mi a helyzet. Most az egyszer majd én mondok újdonságot
Silwythnek, nem pedig fordítva. Bárki is ez az elf, fontos személy lehet. Te
beszélsz elfül intette oda Dagnarus Gareth-t. – Mondd, mit mondnak!
- Ennyire jól nem beszélek elfül – tiltakozott suttogva Gareth, de Dagnarus
dühösen az ajtóhoz tuszkolta. Gareth felsóhajtott, letérdelt a földre, és
óvatosan kikukkantott a folyosóra.
Dagnarusnak igaza volt. Lord Mabreton dühösen, elégedetlenül szemlélte az
érkező különítményt, s érzelmeit csak látható erőfeszítéssel tudta valamennyire
palástolni. Karját a melle előtt keresztezve meghajolt a közeledő elfek előtt.
Az élen haladó elf – termetes, középkorú alak – nem viselt páncélt, csak
nehéz, drága brokát köntöst, melyet azonban oly sűrűn borítottak az ékszerek,
díszek, hímzések, hogy akár páncélzatnak is beillett volna. Kísérői előtt
haladt, s megállt a folyosó közepén. Semmiféle látható jelzést nem adott,
kísérői mégis egyszerre torpantak meg, mintha néma parancsnak
engedelmeskednének. Az elf elindult Lord Mabreton felé, s csak akkor állt meg,
amikor szinte már a követ cipőorrára tapodott. Ez túlzott közelség volt. Az elf
protokoll megkívánta, hogy tiszteletteljes távolság maradjon két személy közt,
hacsak valamelyikük nem engedélyezte a láthatatlan korlát áthágását. Az egyik
elfnek hátra kellett volna lépnie.
 A két férfi egymásra meredt. A különös jövevény keresztezte karját a mellkasa
előtt, Lord Mabreton lesütötte tekintetét, s egy lépést hátrált, de mindezt
olyan hideg kelletlenséggel tette, mely nem maradt rejtve sem a vendég, sem a
két kéretlen szemlélő előtt.
– Nagyúri Pártfogó – szólt Lord Mabreton feszengve. – Elnézését kérem, amiért
nem voltam kéznél a Portálnál, hogy üdvözöljem, uram, de csak most értesültem a
jöveteléről. Mindig nagy megtiszteltetés számunkra az Ön jelenléte, de ezúttal
csak találgathatjuk, miért jött Vinnengaelbe.
– Azért jöttem, hogy megnézzem a szertartást – felelte a Pártfogó nyugodtan. –
Azt a szertartást, melyben tudomásom szerint ön fontos szerepet játszik.
Lord Mabreton feszültsége egyre fokozódott, bár mindent elkövetett, hogy ezt
elrejtse. Tekintete kisiklott a Pártfogó átható pillantása alól, s ide-oda
cikázott a folyosón, mely - az elfektől eltekintve – üres volt.
– Jelentéktelen részlet vagyok csupán egy jelentéktelen szertartásban, uram –
mondta Lord Mabreton lekicsinylőn. – A Nagyúr kért meg, hogy képviseljem
népünket. A szertartás hétnap múlva esedékes. Bizonyosan fárasztónak fogja
találni a várakozást, bezárva ebbe a dohos kastélyba. Szívesen felajánlom saját
házamat uraságodnak...
– A házad csodálatos, ám kissé messze esik Vinnengaeltől – mondta a Pártfogó.
– Megálltam ott idefelé jövet, Lord Mabreton. A katonáim felettébb kellemesnek
találták. Bájos nejed pedig kiváló háziasszony.
Lord Mabreton elvörösödött dühében. Önkéntelen mozdulatot tett a kezével, mire
a Pártfogó összes katonája a kardja markolatára helyezte tenyerét, olyan
pontossággal, amire Dagnarus csak elismerősen bólintani tudott.
Lord Mabreton arcából most kifutott a vér. Lassan leeresztette remegő kezét az
oldala mellé.
A katonák nem eresztették el fegyvereiket. Merev vigyázzban álltak, s
tekintetükkel követtek mindent, a Mabreton arcán kiütköző verítékcseppektől
kezdve egészen egy egerésző macskáig, mely hirtelen felbukkant a folyosón.
A követ hasztalan próbálta kitalálni, mit mondjon. A Pártfogó megkímélte a
további fáradozástól.
– Bizonyos vagyok benne, hogy a Nagyúr éppen most alkotja meg a költeményt,
melyben a Fenség Kövének ajándékáról értesít, s elmagyarázza tulajdonságait,
melyek között, ha jól tudom, szerepel az a képesség, hogy elf Domínium Urakat
hozzon létre. Az istenek eme csodás ajándéka megérdemel egy nagyszerű
költeményt. Semmi kétség, hogy a Nagyúr hónapokon keresztül fog dolgozni rajta –
tette hozzá a Pártfogó szárazon. – Hónapokon keresztül, míg a Fenség Köve a
birtokában lesz, s megalkotja saját Domínium Lordjait.
– Ő a Nagyúr– tört ki Lord Mabreton dühe. – Én pedig az ő képviselője vagyok!
A Fenség Köve őt illeti!
– Én a Nagyúri Pártfogó vagyok – helyesbített a Pártfogó, hangjában
veszedelmes éllel. – A Nagyúr védelmezője. A Fenség Köve nekem jár. Neked félre
kell állnod.
Előrelépett. - Vagy én tollak félre.
Mabreton elvesztette a fejét, s magából kikelve ordította: – Fenyegetni
merészel? Én Őr vagyok, a Nagyúr hű szolgája. Ne merjen hozzám érni, különben
megnézheti, mi lesz a Házával!
Dagnarus megbökte Gareth-t. – Nézd! Silwyth!
- Látom – súgta Gareth.
Silwyth bukkant fel a folyosó túlsó végén. Lord Mabreton mögé lépett, aki
annyira el volt foglalva a Pártfogóval, hogy nem hallotta a könnyű lépteket.
Silwyth öt-hat lépésnyire Mabretontól megállt, s a Pártfogóra meredt.
A Nagyúri Pártfogó keresztezte karját maga előtt, hidegen Lord Mabretonra
pillantott, majd alig észrevehetően bólintott.
– Igazad van, Lord Mabreton – folytatta enyhe, békülékeny hangon. – Csakugyan
nem merek hozzád érni.
Silwyth közvetlenül Lord Mabreton mögé osont. Megrebbent a keze. A fiúk acél
villanását látták.
Mabreton mintha hirtelen megdöbbent volna. Felmordult, a lábai megroggyantak.
Silwyth egyetlen sima mozdulattal visszahúzta a kést Mabreton hátából, s elkapta
a testet, mielőtt az a földre zuhant volna.
 A gyilkosság olyan zajtalanul, gyorsan és simán zajlott le, hogy a fiúk
hirtelen fel sem fogták, mit látnak.
A Pártfogó egy intésére az egyik testőr a vállára emelte Mabreton testét. A
lord feje és karja ernyedten csüngött a katona hátáról, aki szorosan fogta a
lábakat.
A lord tágranyílt, megüvegesedett szemei egyenesen a gyerekekre meredtek. A
döbbenet grimasza ráfagyott az arcára. A szája sarkából vér buggyant.
– Ez.. meghalt! – suttogta rémülten Gareth.
A Pártfogó körülnézett. – Mi volt ez?
Dagnarus a barátja szájára tapasztotta a kezét. - Hallgass! – súgta Gareth-nek
sürgetően.
Gareth reszketve bólintott. A fiúk meglapultak a résnyire nyitott ajtó mögött.
Még levegőt sem mertek venni.
– Csak az, uram – mutatott előre az egyik katona.
A macska épp egy egeret terített le.
– A vadász elnyerte jutalmát – mondta mosolyogva a Pártfogó.
Silwyth egy fehér szövettel letörölte a vért a késéről, majd az anyagot és a
kést is hosszú ruhaujja alá rejtette. Művészien elrendezte Lord Mabreton
ruháját, hogy ne látsszon a vérfolt a hátán.
– Mi a szándékod a testtel, uram? - kérdezte az elf.
– Visszaküldetem hazánkba, ahol megfelelő temetést kap. Nem fogom megsérteni a
családját. Nem fogok okot adni az őseinek arra, hogy kísértsenek engem vagy a
Házamat, és ürügyet szolgáltassanak egy felkelésre ellenem.
– Azt akkor is látni fogják, hogy hátbaszúrták, uram – vélte Silwyth.
– Igaz. – A Pártfogó a holttestet tartó katonához fordult. - Ha biztonságban
kijutottál a palotából, döfd bele a testbe a kardodat elölről. Lord Mabreton
kötelessége teljesítése közben halt meg, bármilyen elhibázott is volt ez a
kötelesség. Katonahalált adunk neki, hogy családja becsülettel eltemethesse.
A katona bólintással jelezte, hogy megértette.
– Silwyth, neked kell kivezetned a testőrömet ebből a lehetetlen palotából –
mondta a Pártfogó.
– Igenis, uram. Mutatok neki egy kijáratot, mely a vízesés alatt vezet, onnan
pedig egy titkos járatot, melyet nemrég fedeztem fel. Ha bárki megállít minket,
azt mondom, hogy a lord részeg. Nem ez lenne az első eset. – Tétovázni kezdett,
s a Pártfogóra nézett, mintha még akarna mondani valamit, aztán lesütötte a
szemét.
– Beszélj, Silwyth – mosolygott a Pártfogó. – Nagy szolgálatot tettél nekem a
mai napon. Tartozom neked egy-két szemtelen kérdéssel.
– Csak arra gondoltam... hogy Lady Mabreton... Silwyth mintha zavarban lett
volna.
– A szépséges Lady Mabreton. - tette kezét a Pártfogó Silwyth vállára. - Lord
Mabretonnak van egy egyedülálló fivére – ha jól tudom, nemrég maradt özvegyen. Ő
kétségkívül örömmel veszi nőül a hölgyet. Ne aggódj. Neki nem kell megfizetnie a
férje ostobaságaiért.
Silwyth megkönnyebbülten bólintott.
– El fogja kísérni a holttestet haza – folytatta a Pártfogó. – Tegnap este
beszéltem vele. Férje hírtelen halála nem fogja meglepetésként érni. Azt hiszem,
a gyász sem fogja letörni túlságosan. De most sietnem kell, máris késésben
vagyok a király őfelségétől. Látlak még ittlétem alatt, Silwyth?
– Ha kötelességeim a fiatal herceg mellett lehetővé teszik, uram – hajolt meg
Silwyth.
A Pártfogó továbbindult a folyosón katonáival. Silwyth az ellenkező irányba
indult a Lord Mabreton testét hordozó testőrrel.
– Silwyth megölte azt a fickót! – lehelte Gareth, mikor a folyosó
elnéptelenedett, s már a távoli léptek sem voltak hallhatóak. – Ledöfte,
hátulról! Láttam az arcát! – Megremegett, és kezével elfedte a szemét, hogy
megszabaduljon a szörnyű látványtól. – Láttam az arcát!
– Hagyd már abba! Úgy viselkedsz, mint egy vénasszony! – feddte Dagnarus.
Keményen megcsípte a barátja karját. – Húzd a fejed a lábad közé. Mindjárt
jobban fogod érezni magad. Bár értenék elfül! – tette hozzá vágyakozva. – Mi
történt? Miről beszéltek?
 – Nem tudom - motyogta Gareth. - Rosszul érzem magam.
– Mondd már, a mindenit! – rázta meg vadul Gareth-t a herceg. – Mit mondtak?
Dagnarus arca sápadt volt, zöld szeme lángolt, s égő tekintete áthatolt Gareth
émelygésén, rémületén.
– Mondd, Foltos! – parancsolta Dagnarus, s határozott hangja némiképp
megnyugtatóan csengett.
Gareth pedig engedelmeskedett, hisz ehhez volt szokva.
– A Fenség Kövéről volt szó – felelte remegő hangon. – Azt hiszem, a Nagyúr
magának akarta. Ez a fickó a Nagyúri Pártfogó volt, és azt mondta, hogy a kő
neki jár. A lord azt mondta, hogy a Nagyúré, és aztán... aztán... – Gareth nyelt
egyet.
– Tehát Silwyth a Pártfogónak dolgozik – töprengett el Dagnarus.
– Apád nagyon dühös lesz, ha megtudja – vélte Gareth. - Ő azt hitte, hogy a
Fenség Köve békét fog hozni. Ehelyett...
– Apámnak nem szabad tudni erről – jelentette ki Dagnarus. – És ne beszélj
senkinek arról, amit most láttunk. Ha beszélsz, Foltos... – A herceg
elhallgatott, és valami nagyon veszélyes fenyegetésen töprengett. – Ha beszélsz,
kirúgatlak. Azt mondom, hogy megloptál. És a szüleidet is kirúgatom az udvarból.
Tönkremegy a családod. Az utcán fogsz koldulni!
Gareth a rémülettől némán meredt rá.
– Megteszem! - mondta Dagnarus ellentmondást nem tűrő hangon. – Tudod, hogy
képes vagyok rá. És tudod, hogy nem félek. Esküdj meg, Foltos. Esküdj meg, hogy
senkinek nem beszélsz arról, amit ma itt láttál.
– De hát meggyilkoltak valakit...
– Semmi közünk hozzá. Esküdj, Foltos!
– Esküszöm – mondta fuldokolva Foltos.
– Akkor jó – veregette meg Dagnarus a barátja vállát, mintha engedelmes kutya
lenne. – Ez nagyon felzaklatta volna az apámat. Azt pedig nem akarod, ugye?
Gareth megrázta a fejét. Nagyon jól tudta, hogy Dagnarust cseppet sem érdekli
az apja lelkiállapota. Itt valami más volt a háttérben, amit Gareth nem értett
vagy talán csak nem akart megérteni.
– Hogyan nézünk majd Silwyth szemébe? – kérdezte Gareth nyomorultul. – Hogyan
hagyhatnám, hogy hozzám érjen... ezek után?
– Ne légy ostoba – torkollta le Dagnarus. – Argot több száz embert ölt meg,
mégse törődsz vele.
– Az más – ellenkezett Gareth. – Ő harcban gyilkolt.
– Ez is harc, Foltos. Csak éppen másmilyen. Elf háború. Gyere, már így is
elkéstünk. Dunner már nem tudja, mi történt velünk.

– Miért bámulsz így rám, Gareth? – kérdezte este Silwyth, amikor felszolgálta
a fiúknak a nyúlhúsos egytál-vacsorát kenyérrel. – Hirtelen nem tetszik az
arcom?
Dagnarus bokán rúgta Gareth-t az asztal alatt.
Gareth lehajtotta a fejét, és az ételét nézte, de enni nem tudott. Nem
tehetett róla. Látta Silwyth-t hidegvérrel ölni. Gareth úgy gondolta, hogy még
egy elfen is látszania kéne valami érzelmi utóhatásnak egy ilyen ocsmány tett
után. Silwyth azonban épp oly higgadt és kiegyensúlyozott volt, mint bármikor.
Dagnarus Gareth-re meredt, emlékeztetve őt az esküre. Gareth rosszullétet
színlelve korán lefeküdt.
Aludni azonban nem tudott. Lezárt szemhéja mögött egyre ott látta a halott elf
arcát. Látta Silwyth-t is, amint közönyösen, hidegen a fickó hátába döfi a kést.
A másik szobából, Dagnarus hálószobájából Gareth hallotta Silwyth sima, nyugodt
hangját, amint a herceget készítette lefekvéshez.
Gareth reszketve kívánta, bár elhallgatnának a hangok, de aztán rádöbbent,
hogy a csendben csak még jobban egyedül maradna a halott elf szellemképével.
Gareth kimászott az ágyból és az ajtóhoz, lapult. Nem léphetett be a herceg
szobájába – Dagnarus haragudott volna –, de szüksége volt arra, hogy a lehető
legközelebb legyen valaki élőhöz, hogy elűzhesse magától a holtat.
A herceg már ágyban volt, s Silwyth megállt egy pillanatra, mint mindig,
mielőtt magára hagyta volna a herceget éjszakára. Gyertyát fogott a kezébe.
Gareth látta a fényt az ajtó alatt.
 – Tehetek még valamit felségedért? – kérdezte Silwyth, ahogy máskor is.
– Azt hallottam hogy Lord Mabreton elhagyta az udvart. Nem gondolod, hogy
távozása meglehetősen hirtelen és váratlan? – kérdezte Dagnarus.
Gareth megborzongott a herceg vakmerőségén. Résnyire kinyitotta az ajtót, mert
félt, hogy Silwyth – aki már aznap elkövetett egy gyilkosságot – most úgy
dönthet, hogy megöli a herceget is.
Silwyth nem felelt azonnal. Dagnarusra meredt, aki állta a pillantását.
– Nem volt egészen váratlan a dolog – törte meg végül Silwyth a hosszú
csendet. – Választania kellett, és megtette. – Elhallgatott, aztán folytatta: –
Vajon miért nézett rám olyan furcsán Gareth vacsoránál, mintha fel akarnám
falni? Láttátok, mi történt?
Dagnarus bólintott. Gareth lehunyta a szemét. Fel volt készülve a
legrosszabbra.
Silwyth keze biztos maradt. A gyertya lángja meg sem rebbent.
– Értette, amit láttak, felség?
– Nem egészen – vallotta be Dagnarus. – Foltos nem beszél olyan jól elfül. Azt
tudom, hogy a Pártfogó meg akarta szerezni a Fenség Kövét, Lord Mabreton pedig
szintén magának akarta. Miért kellett meghalnia? Miért nem ment el egyszerűen,
amikor a Pártfogó akarta? Miért nem hagyta elmenni a Pártfogó?
– Ha a Fenség Köve nélkül hagyta volna el a palotát, Lord Mabreton kudarcot
vallott volna a Nagyúrral szembeni kötelességében. Elvesztette volna a
becsületét. Megszégyenülten kellett volna hazatérnie. Hogy visszaszerezze a
becsületét, neki meg a Házának hadat kellett volna üzennie a Pártfogónak és
Házának. A Nagyúr, hogy megbosszulja a szolgáján, Lord Mabretonon esett sértést,
állást kellett volna foglaljon a Pártfogó ellen. Az elf nép polgárháborúba
süllyedt volna. Elképzelhető, hogy a Portálok miatt maga Vinnengael is
belekeveredett volna a harcba. Egy polgárháborút senki sem nyerhet meg, fenség.
Rengeteg élet elveszett volna.
– Apám úgy hiszi, hogy a Fenség Köve békét hoz a világra – mondta Dagnarus. –
Egyvalaki mégis meghalt már miatta.
– A kő valóban békét hozott, fenség. Elkerültük a háborút. A béke fennmarad.
Egy halál sokak életét mentette meg. A lord szelleme meg fogja érteni ezt, ha
majd csatlakozik elődeihez. El akarja mondani a királynak?
Silwyth mintegy mellékesen tette fel azt a kérdést – vagy biztos volt a
válaszban, vagy készen állt minden eshetőségre.
Dagnarus a fejét rázta. – Nem. Mondtam Foltosnak is, hogy tartsa a száját.
Bármit is mondasz, az apám úgysem értené meg. Felizgatná magát. Már a
Főtisztelendő Mágusra is dühös volt. Azt mondta, hogy ha bármi más baj vagy vita
van a kő körül, akkor örökre elzárja. És az nagy kár lenne – vélte Dagnarus. –
Te láttad már a követ, Silwyth?
– Nem, felség, még nem volt részem ebben a megtiszteltetésben – felelte
Silwyth.
– Nekem igen – mondta Dagnarus.
Gareth hegyezni kezdte a fülét. A herceg neki nem szólt erről. Senkinek nem
mondott semmit.
– Apám egyszer megengedte, hogy megfogjam, amikor a szertartásra gyakoroltunk.
Éreztem az erejét, Silwyth. Bizsergett tőle a bőröm, mint amikor villámlik a
közelben. Felállt a szőr a karomon, és zsongott az egész testem. Ijesztő és
izgalmas is volt egyszerre.
– Az istenek hatalmát érezte, felség – mondta Silwyth.
– Igen, tudom. Ekkora erőt nem szabad elpazarolni. Mit fognak csinálni az
elfek a maguk darabjával, Silwyth?
– A Pártfogó fogja magánál tartani a Nagyúr nevében. A Pártfogó Domínium
Lordokat fog kinevezni, akik őrzik az elf nép biztonságát és együttműködnek az
ön népével, felség, mindkét nagyszerű nemzet javára.
– És szerinted a törpék meg az orkok mit csinálnak a maguk részével? –
tűnődött Dagnarus.
– Fogalmam sincs, felség – mondta megvetően Silwyth. De bármit is tesznek, az
számunkra úgyis lényegtelen.
– Majd megkérdezem Dunnert – mondta Dagnarus, s ásítva hanyatlott párnáira. –
Most alszom.
 – Aludjon jól, felség – búcsúzott Silwyth. Az ajtó felé húzódott, kezében a
gyertyával.
– Silwyth – kiáltott utána Dagnarus, amikor az elf megfogta a kilincset.
– Igen, felség?
– Ugye a bátyám fogja örökölni ezt a hatalmat? Az övé lesz a Fenség Kövéből
ami részünk.
– Igen, felség. Ha majd király lesz.
Silwyth választ várt Dagnarustól, de a herceg hallgatott. Mivel azt hitte,
hogy védence elaludt, az elf halkan kiment és becsukta maga mögött az ajtót.
Dagnarus fájdalmasan, vágyakozva sóhajtott fel a sötétben.
A gyertyafény eltűntével láthatóvá vált a holdfény, mely a nap kísérteteként
szüremlett be az ablakon. Gareth az ajtó résén keresztül látta, hogy a herceg a
hátán fekszik, karja a feje alatt, úgy mered a holdfényes éjszakába.
Gareth halkan visszaosont a saját ágyába, s azt kívánta, bár sose hallotta
volna azt a sóhajt. Lefeküdt, de nem merte lehunyni a szemét. Félt, hogy megint
a halott elf arcát fogja látni.
De Lord Mabreton bizonyára megtért őseihez. Nyilván elnyerte jutalmát
kötelessége teljesítéséért, mert Gareth soha többet nem látta az arcát.

12.fejezet

A sötétség kútja

Evaristo másnap aggodalmasan figyelte tanítványát. A máskor oly vidám és

tudnivágyó Gareth most csendes és töprengő volt. Állandóan oldalra pillantgatott
ajtó felé, s mikor Evaristo azt javasolta, hogy tanulmányozzák az elődök
imádásának elf szokását, Gareth megrázta a fejét, és nem volt hajlandó kinyitni
a könyvet.
Végül Evaristo arra a következtetésre jutott, hogy Gareth irigyli a Dagnarusra
záporozó kitüntetett figyelmet. A herceg persze most sem volt jelen. Elment
megetetni és megitatni a lovát, mert Dunner azt mondta neki, hogy az ilyen
alantas munkák, melyeket általában az istállófiúkra bíznak, erősíti a kötődést
gazda és ló között.
Természetes, hogy a gyerek elhanyagolva érzi magát, gondolta Evaristo, aki
ismerte Gareth szüleit. Csak még jobban fokozhatja féltékenységét, hogy kimarad
az egész palotát átható nyüzsgésből és izgalomból, amit a nap mint nap érkező
küldöttségek és lakomák jelentenek. A fiú nyilván fel is van zaklatva. A
szertartásig még hat nap volt hátra, de Evaristo már alig várta, hogy vége
legyen és a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásba. Próbált kitalálni
valamit, hogy visszaszerezze tanítványa figyelmét.
– Gareth – mondta, és meglepetten látta, hogy a fiú összerezzen.
– Igen, mester? – nézett fel sápadtan Gareth.
– Hagyjuk mára a tanulást – csapta össze Evaristo a könyvet. – Túl sok a
figyelemelvonó tényező. Egyikünk sem képes összpontosítani.
– Elnézést, mester – mentegetődzött Gareth. – Csak... – tétovázott, s kétkedve
meredt Evaristóra.
– Csak mi, Gareth?
– Semmi – sóhajtott nagyot Gareth.
Evaristo várt, de a fiú néma maradt.
Talán jó lenne, ha beszélne az érzéseiről, gondolta Evaristo. De csak amikor ő
is akarja. Az erőltetett bizalmasság neheztelést szül.
– Mit szólnál ahhoz, ha a Könyvtárban töltenénk a délelőttöt? – kérdezte a
tanító.
– Tényleg, mester?
– Igen, tényleg – felelte Evaristo, és örült a javaslat sikerének.
Gareth arca visszanyerte színét, a szeme felcsillant. Lendületesen felugrott.
– Mehetünk most rögtön?
– Igen, most rögtön. De tudod, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani –
folytatta Evaristo, miközben végighaladtak a folyosókon, melyek általában
kihaltak voltak, most azonban csak úgy nyüzsögtek a szolgáktól, testőröktől,
öltöztetőktől, írnokoktól, titkároktól, s néha egy-egy finnyás előkelőség is
felbukkant.
- Igen, mester – felelte Gareth, s próbált az alkalomhoz illő méltóságot
erőltetni magára.
– Nem beszélhetsz – szólt Evaristo. – Ez az elsőszámú szabály, és ha ezt
megsérted, kivezetnek. Ha kérdésed van, vagy tudni akarsz valamit, odamégy a
főkönyvtároshoz, felírod a kérdésedet egy palatáblára, ami éppen erre a célra
van odaállítva, és megkapod a választ.
Evaristo komolynak tűnt – Szakállas vicc a novíciusok között, hogy odaosonnak
a táblához, és ráírják, hogy „Tűz van!", de remélem, te nem akarod utánozni
őket.
– Nem, mester, dehogy – hökkent meg Gareth.
- Helyes – bólintott Evaristo. – A főkönyvtáros ismeri minden könyv helyét és
tartalmát. Ez a munkája. A könyvek kategóriák szerint csoportosítva vannak,
szigorú rend és logika szerint, bár ez elsőre nem nyilvánvaló. Például azt
lehetne hinni, hogy a hajóépítésről szóló könyvek az orkok kategóriájában
vannak, de nem, ezeknek a könyveknek megvan a saját részlegük. Ha viszont egy
ork babonákról szóló könyvnek van egy fejezete a hajóépítésről, azt más helyen
találod meg. És ha a könyv ork nyelven van, nem emberül, akkor megint máshól
van.
– De ne aggódj – tette diákja vállára a kezét Evaristo. Gareth döbbentnek
látszott, mintha kavicsokkal dobálták volna meg. – Tudom, hogy mindez eléggé
zavarbaejtően hangzik, de hamar hozzá fogsz szokni. Ma csak járj körbe,
ismerkedj a termekkel. Ügyelj, hogy ne zavarj meg senkit, bár nem hiszem, hogy
sokan lennének ma. Ha találsz valamit, amit el akarsz olvasni, óvatosan vedd le
a polcról. Tegyél a helyére egy olyan fakockát, amilyet mindenhova kiraknak,
hogy tartsd a könyv helyét. Vidd oda a könyvet a főkönyvtároshoz, hogy lássa a
címét. Akkor tudni fogja, kinél van, ha valaki más is kérné.
A Királyi Könyvtár gyakorlatilag üres volt. Még Dunner sem volt ott. Az
emelvényén, a palatábla mellett trónoló főkönyvtáros a homlokát ráncolta, mikor
látta, hogy egy gyermek lép be a szentélyébe. Evaristo a „Tanuló" szót rótta a
táblára. Az alacsony, aszott, nagyfejű könyvtáros kurtán biccentett, s
visszatért olvasmányához.
Evaristo választott egy könyvet magának, Gareth pedig szabadon járkálhatott az
áhítatos csendben.
A béke, nyugalom, olajként csillapította le felkavart lelkét. A bőr, papirusz
és tinta illata a tudást hordozta magában. Gareth úgy érezte, hogy szinte a
bőrén, agypórusain keresztül is magába tudná itt szívni a tudományt. A polcok
tele voltak különféle színű és nagyságú kötetekkel, zavarbaejtő
változatosságban, s a magas mennyezet tetejéig nyúltak. Alaposan kent, zajtalan
kerekeken guruló faragott létra tette lehetővé, hogy az elszánt kutatók a
legfelső szekciókat is elérjék.
Gareth nem is tudta, hol kezdje. Magán érezte a főkönyvtáros bizalmatlan
tekintetét, miközben elindult az első polcsor mellett, s olvasni kezdte a
bőrkötésű könyvek címeit. Először olyan izgatott volt, hogy fel sem fogta, mit
olvas, de lassan lecsillapodott, és a könyvgerincekre irt szavak értelmet
nyertek előtte. Szemlátomást a törpe nyelven írott munkák részlegében volt.
Tudott valami keveset a nyelvből, s egyes könyveken ki tudta venni a szavakat,
másokon viszont nem.
Eszébe jutott, hogy kereshetne egy könyvet a lovakról. Ha egy kicsit utána
olvasna a témának, lenyűgözhetné Dagnarust a tudásával. Mohón keresgélni kezdett
a kötetek között. A törpéknek rengeteg szavuk volt a lóra, de Gareth egyetlen
ilyen címet sem talált. Úgy tűnt, hogy itt minden a vasról szól, mert ezt a szót
többször is látta. Rájött, hogy a lovak nyilván egy másik szekcióban vannak.
Persze kérhetett volna segítséget is, de valahányszor felpillantott, a
könyvtáros mindig helytelenítőleg meredt rá, mintha minden kétséget kizáróan
tudná, hogy ez a fiú minden csínytevésre képes. Gareth-nek nem volt bátorsága a
nagyfejű könyvtároshoz fordulni, ezért megpróbálta önerőből megtalálni a
keresett könyveket. A logika azt súgta, hogy a törpekönyvek közt fog rájuk
lelni. Végigment egy soron, majd áttért egy másikra, de sikertelenül.
 A törpe-könyvek – elképesztő, hogy mennyi volt belőlük, pedig a törpék nem is
igazán foglalkoztak ilyesmivel – még a másik teremben is folytatódtak. Gareth
örömmel követte a nyomot, s végre megszabadult a könyvtáros átható tekintetétől.
Ezt a termet teljesen kitöltötték a könyvespolcok. Az olvasóasztalok mind a
főteremben voltak, ahol a könyvtáros szemmel tarthatta a látogatókat. Gareth a
törpe-könyvek végére ért, és semmit sem talált a lovakról, bár talán több
szerencsével járt volna, ha van bátorsága egy-egy kötetet leemelni a polcról.
Majd megkérdi Evaristót legközelebb. Ma csak barangol a polcok közt, s a élvezi
a birtoklás puszta örömét, akár a fösvény az aranyát.
Észre sem vette az idő múlását Teremről teremre járt, kezét összekulcsolva a
háta mögött, nézte a szemmagasságban lévő címeket, s megjegyezte azokat, amiket
legközelebb szeretne elolvasni. A lista lassan olyan hosszú lett, hogy egészen
felnőtt koráig elég lett volna. Aztán izgatott örömmel tapasztalta, hogy a mágia
tanulmányozásának szentelt könyvek termébe érkezett.
Varázskönyvek nem voltak itt – ezeket a Mágusok Templomában tartották. De
voltak tudományos értekezések a különféle fajok mágiáiról, a szokásokról,
kellékekről, a mágia természetéről.
Még két év, gondolta Gareth, és már hivatalosan is itt fogok tanulni.
Elképzelte magát, amint egyenesen odamegy a kiválasztott könyvhöz, leveszi,
odaviszi a főkönyvtároshoz, aki kellőképpen elámul a fiatal tudós kiváló
ízlésén.
Gareth egészen elmerült ebben a vágyképben, amint fel-le járt a sorok között.
Aztán lassan visszazökkent a való világba. Elfáradt, és a nyaka kezdett
megfájdulni a magasan lévő könyvek kémlelésében. A könyvcímek már összefolytak a
szeme előtt. Ideje visszamenni Evaristóhoz, pedig még csak hozzá sem nyúltam
egyik könyvhöz sem, gondolta szomorúan Gareth.
Épp egy sor végéhez ért, s ott, a legalsó polcon, egy homályos sarokban
vékony, egyszerű kinézetű kötet hevert, meglehetősen porosan. Mivel sorában az
utolsó volt, ledőlt, s fekve maradt. Szemlátomást senki sem törődött vele, hisz
még csak meg sem igazították. Végre egy könyv, amit meg lehetett nézni, kézbe
lehetett venni, aminek a helyére nem kellett jelzőt tenni, amit nem kellett
megmutatni a főkönyvtárosnak. Gareth megfogta a vékonyka kötetet, leporolta,
tüsszentett, majd letelepedett a földre – örült, hogy pihenhetett. Kinyitotta a
könyvet.
Nagy csalódás volt. A Régi Nyelven írták - Vinnengael nyelvén –, de abból,
amennyit megértett belőle, akár ó-elfül is lehetett volna. Az ürességről,
halálról és mágiáról szólt, már amennyire ki tudta venni, de hogy ezeknek mi
közük egymáshoz, az végleg meghaladta a felfogóképességét. A könyv tele volt
nagy szavakkal, és végtelenül unalmasnak bizonyult. Csak egy kép volt benne:
négy mandala, mely a négy alapelemet ábrázolta. Gareth ezeket felismerte, mert a
szimbólumok meglehetősen közkeletűek voltak, kelméken, tapétákon használták
mintának őket, mert úgy tartották, hogy szerencsét hoznak a házra.
A szimbólumok hagyományosan egyenes vonalban helyezkedtek el: az üres kör a
Tüzet jelentette, a kör ponttal a közepén a Levegőt, a kör vízszintes vonallal
átvágva a Vizet, és a kör vízszintes és párhuzamos vonalakkal a Földet. Ebben a
könyvben viszont a jelek nem egyvonalban voltak, hanem egymással szemben. A Tűz
átellenben a Vízzel, a Levegő szemben a Földdel. Középen egy teljesen fekete kör
volt - olyan fekete, mintha lyuk lett volna a lapon. Ezt Ürességnek nevezték. Az
író halálról, vérről, lélekről beszélt, s attól, hogyan kell az elemeknek
áthaladniuk az Ürességen, s mit jelent, ha ez megtörténik. – Gareth semmit sem
értett az egészből.
Tudott az Ürességről, de nem túl sokat – épp úgy, mint a testi szerelemről. A
felnőttek csak suttogtak róla, és a homlokukat ráncolták, ha szóba került. Az
Üresség valami gonosz dolog, aminek köze van a mágiához és a halálhoz, de ez
volt minden, amit tudott.
Tulajdonképpen nem is akart sokkal többet tudni. A halál említése felidézte
benne az előző nap borzalmait, melyekről már majdnem elfeledkezett a könyvtár
kellemes légkörében. Ekkor hirtelen árnyék vetült rá, Gareth megborzongott.
Tudta, hogy a halott elf tért vissza megkérni őt, hogy leplezze le a
meggyilkolását. De csak Evaristo volt az.
Gareth visszatette a könyvet a polcra, szépen felállítva – ennyit igazán
megtehetett, még ha a kötet nem is érdemelte meg.
– Ideje menni – súgta hangtalanul Evaristo.
Gareth bólintott– már várta a vacsorát. Mégis szomorúan hagyta ott a
könyvtárat, s fájó vágyakozással tekintett vissza. Amint visszatértek a zajos
nyüzsgésbe, Gareth azonnal bánta, hogy elhagyták a békés magány szigetét.
– Jól érezted magad? - érdeklődött Evaristo.
- Jaj, mester! – Gareth csak ennyit tudott mondani. – Mikor jövünk megint?
– Talán jöhetünk minden héten egyszer – felelte Evaristo. Mikor látta, hogy
tanítványa lelombozódik, hozzátette: – Összeírjuk a hét közben felmerülő
kérdéseket, és aztán itt megkeressük rájuk a választ. Majd segítek megtalálni a
megfelelő könyveket. Mi volt az, amit épp olvastál ott a mágia részlegében?
– Nem tudom – mondta Gareth kitérőleg. Nem akart beszélni a könyvről. Már
sajnálta, hogy egyáltalán kézbe vette. Piszkosnak érezte a kezét, az ujjaira por
tapadt. – El tudtam olvasni a szavakat, de nem volt értelmük.
– Igen, emlékszem, milyen csalódás tud lenni ez. Akárcsak te, én is olyan jól
olvastam a te korodban, mint bármelyik felnőtt. A felnőtteknek mégis jelentettek
valamit a könyvek, nekem meg nem. Csak más emberek írásaiból tanulhatsz ennyit,
Gareth. A tudás az évekkel és a tapasztalatokkal jön. Türelmesnek kell lenned.
Végül sokat meg fogsz tanulni, talán túlságosan is sokat. Élvezd a gyermekkor
ártatlanságát.
Gareth kissé szomorkásan elmosolyodott. – Igen, mester.

13.fejezet

A Fenség Kövének ajándéka

Kapitányok Kapitányának nevezték. Ő volt az orkok vezére, s nem csak a

politikai vezető, hanem a lelki is. Öreg volt: a hajó harangjai olyan sokat
kongattak érte, hogy már számolni sem tudta.
De a kor az orkoknál amúgy sem számított. Csak az emberek meg az elfek
foglalkoztak éveik számlálásával, ahogy a hosszúságot szokás mérni csomós
kötéllel. Az orkok mindezt értelmetlenségnek tartották. Az élet ciklusai sokkal
fontosabbak voltak számukra, mint a nap állandó kelése és nyugvása. A születés,
a serdülés, a párkeresés, a gyermekszülés, s végül a bölcsesség megosztásának
kora nekik ezek a csomók számítottak.
Egyes emberek tévesen úgy hitték, hogy az orkok nem öregszenek, mert idős,
gyenge, gyámolításra szoruló orkot sosem lehetett látni. Pedig az orkok épp úgy
éltek és haltak, mint bárki más. Mikor egy ork érezte, hogy fogytán az ereje,
tutajt ácsolt, elbúcsúzott családjától, barátaitól, s elindult élete utolsó nagy
útjára.
Azoknak az orkoknak a testét, akiket a vízen vagy szárazföldön ért a halál,
deszkákra kötözték és vízre bocsátották, ahol a szent leviatánok majd
gondoskodnak róla, hogy a halottak elérjék végső céljukat. Földbe egyetlen orkot
sem temettek, s ezért akarnak az orkok mindig tengerhez vagy legalábbis valami
nagy folyóhoz közel élni, mely elviszi halottaikat a tengerbe.
A Kapitányok Kapitánya a Bölcsesség Korában volt, abban a korban, amikor már
nem tud gyermeket nemzeni, egyedül mehet a tengerre, elveszíti haját a feje
tetején, és szakállt növeszthet. A Kapitányok Kapitányának hosszú, sűrű,
mellkasig érő szakálla volt, melyet belefont apró kagylókkal, gyöngyökkel
ékesített.
A Kapitányok Kapitánya azért jött Vinnengaelbe, hogy átvegye a Fenség Kövének
az orkokra eső részét. Nem mintha hitt volna Tamaros király állításaiban a kő
hatalmát illetőleg — az emberek notórius hazudozók -, hanem azért, mert cselt
sejtett.
Az emberek arra akarják felhasználni a követ, hogy megpróbálják uralmuk alá
hajtani az orkokat. A Kapitány azért jött, hogy gondoskodjon róla: ez ne
történhessen meg. Ő maga fogja átvenni az emberek kövét, a felelősséggel együtt.
Nem bízott meg senki másban ezzel kapcsolatban — még önmagában sem. Szigorúan
meghagyta a párjának, hogy amint különös és megmagyarázhatatlan viselkedést kezd
tanúsítani, az asszony vágja fejbe és küldje el utolsó utazására. A követ is
küldje vele együtt a tengerre.
A helyzet sürgőssége miatt a Kapitány a Portálon keresztül érkezett,
szókásától eltérően. Szívesebben ment volna saját hajóján Vinnengaelbe, de
bármilyen gyors is volt az a hajó, nem érkezett volna meg vele időben a
szertartásra. A Portált szűknek, fullasztónak, s — mindenféle víz híján —
kényelmetlennek találta. Legénységével rohanvást vágott át az alagúton, ami
tulajdonképpen nem is volt alagút.
Izzadtan, zihálva érkeztek meg, de nem a futás tette ezt — amitől még csak nem
is lélegzett volna nehezebben —, hanem az a szörnyű érzés, hogy a Portál rájuk
csukódik és elemészti őket, ahogy a kígyó a patkányt. Sokan már támolyogtak a
félelemtől, amikor elértek Vinnengaelbe.
Szerencsére az út előjelei kedvezőek voltak — a szent hegy gőzfelhőket
eregetett magából azon a napon, amikor az orkok hírét vették a Fenség Kövének.
Pelikánok repültek hosszú sorokban észak felé, s ez csak még jobban
megerősítette a sámánt abban, hogy az orkoknak csatlakozniuk kell. A Kapitány,
emlékeztette legényeit ezekre az előjelekre, hogy lelket öntsön beléjük. Ez, meg
az emberekkel vívott küzdelem a Portál kijáratánál — a Kapitány megmondta az
őröknek, hogy nem fizet, soha nem is fizetett, és semmi ember rá nem veszi őt
erre — nagyban elősegítette a Kapitány hangulatának javulását.
A katonák végül belefáradtak a vitába. A kapupénz Tamaros királyi kincstárából
lett kifizetve. A Kapitányt elkísérték a palotába.
- Kapitányok Kapitánya - szólt Tamaros király. Kezét csípőre tette, s kurtán
biccentett, az ork köszöntés szabályai szerint. — Üdvözöllek Vinnengaelben.
Jelenléted megtiszteltetés számunkra.
A Kapitány is csípőre tette a kezét, és bólintott.
Az orkok idegenkedtek az emberek kézfogási szokásától. Az orkok csak a
párjukat érintik meg szerelmük kifejezéseként (ezt is csak a házassági
szertartás után), vagy kicsi gyermeküket (azt is csak addig, amíg a gyerek nem
tud járni), esetleg sebesültjeiket, vagy méltó ellenfelet harcban. (A méltatlan
ellenfelet fegyverrel ölik meg.) Tiszteletadásnak számít, ha egy ork valakit
puszta kézzel üt le, bár ez a megtiszteltetés általában nem sok örömet okoz az
áldozatnak.
Tamaros bemutatta a Kapitánynak a Nagyúri Pártfogót, aki a Nagyúr nevében
vette át a Fenség Kövét. Bemutatta a törpe klánfőnököt is, akit addigra
előkerítettek valahogy.
A Kapitány biccentett az elfnek, majd mosolyogva bólintott a törpe felé. Az
orkok kedvelték a törpéket, egyedül őket tartották még igazán méltónak arra,
hogy ugyanabban a világban éljenek. Az elfeknek és embereknek is megvolt persze
a maguk helye - leginkább jövedelmi forrásként. Általánosságban mindkét fajtát
alacsonyabb rendűnek tartották, akik majd úgyis kihalnak idővel - nem erőszakos
beavatkozás nyomán, hanem saját ostobaságuk következtében.
- A fiaim, Helmos koronaherceg és Dagnarus herceg.
A Kapitány nem biccentett. Sajnálkozva, s némi türelmetlenséggel méregette a
koronaherceget.
— Ennek az embernek nagyon rosszak voltak az előjelei — tüzet fogott a tenger
— jelentette ki a Kapitány. - Te mégis Domínium Lordot csináltál belőle, egyikét
legerősebb harcosaidnak. Most a Bánat Lordja a neve. Tipikusan emberi... —
csóválta fejét a Kapitány.
Tamaros királyt mintha hirtelen süketség lepte volna meg, mert mintha nem is
hallotta volna az ork szavait.
— Az orkok nem ismerik a bánatot — folytatta a Kapitány emeltebb hangon. — A
bánat az, amikor valaki összehúzza magát és tehetetlenül vinnyog, ha az istenek
csapást mérnek rá. Pedig jobb felállni, megrázni magunkat, és menni tovább.
A Kapitány döngetni kezdte a mellét — Nálunk orkoknál egy ilyen balszerencsés
harcost, mint Helmos, elűztek volna a törzséből, hogy próbáljon másutt
szerencsét.
Miután látta, hogy a süketség nem segít, Tamaros próbált témát változtatni. —
Helmos hercegnek gyökerei vannak — mondta a király. — És ezek a gyökerek itt
vannak, a szülőhazájában.
— Gyökerek! - szortyintott a Kapitány. - Nekünk orkoknak nincsenek gyökereink.
De nektek embereknek sem. A fáknak vannak. Nekünk lábunk van, és jó okkal — hogy
választhassunk. Egy fa nem választhat. Ott kell élnie, ahová a magja hullott. Mi
van, ha egy nagyobb fa árnyékában kell sínylődnie? Akkor befellegzett neki. Nem
mehet arrébb, egy jobb helyre. Az emberek mégis úgy beszélnek a gyökerekről,
mintha az valami jó dolog lenne, valami értékes.
— Az orkoknak nem az, és még a törpéknek sem — vigyorgott a kapitány Dunnerre.
— Ha nem jó az élet ott, ahol vagy, pakolj fel és menj el valahová, ahol
fényesebben süt a nap, és a víz szabadabban folyik. Csak meg kell találnod a
helyet.
— Meglehet — mondta udvariasan Tamaros. — De a koronahercegnek felelőssége van
a népe felé. Ő lesz a királyuk.
– Cethal locsogás! – mondta a Kapitány. - Akkor legyen más a király. Ti
emberek mindig királyok akartok lenni. Legyen valaki más a király, aki akarja,
és akit ez boldoggá tenne. Mint ezt a kis hercegecskét itt.
– Te persze akarnál király lenni, mi? – mondta a Kapitány Dagnarusnak. – Ez a
bánatosdi nem neked való.
Az ork csak követte saját gondolatmenetét. Semmi olyat nem mondott, amit ne
tudhatott volna már amúgy is mindenki, szavai mégis nyugtalanságot keltettek a
teremben. Tamaros király elkomorult. Az ork túl messzire ment.
– Dagnarus herceg tökéletesen tisztában van a második fiú helyével, Kapitány –
mondta a király rendreutasító hangon. – Tudja, hogy egy napon a bátyja lesz a
király, és minden támogatást meg fog adni Helmosnak.
A kis herceg lesütött szemmel állt, ahogy azt az embergyerekektől elvárták. –
Kapitány, én, tényleg nem akarok király lenni, mert ez olyan, mintha azt
kívánnám, hogy történjen valami szerencsétlenség a bátyámmal, és az szörnyű
lenne. Az istenek megbüntetnének egy ilyen gonosz kívánságért.
A Kapitányt azonban nem lehetett becsapni. Látta a villanást azokban a zöld
szemekben. Hazugság, az egész csak hazugság, és ezt mindenki tudja. Az emberek
állandóan hazudoznak - egymásnak, és ami még rosszabb, maguknak is. Az orkok
sosem hazudnak. Csak azt mondják, ami igaz – legalábbis az adott pillanatban. Ha
a körülmények megváltoznak, új igazság jöhet létre, melynek fényében a régi
igazság hazugságnak tűnhet, de az orkok tudják a különbséget. Nem az ő hibájuk,
ha mások nem tudják.
A Kapitány körülnézett a zárt, ablaktalan teremben. Nem látott ki a szabadba,
s kezdett fulladozni. Éjszaka éri el csúcsát a dagály, jól lehet hajózni. Ki is
fogja használni a lehetőséget.
– Akkor hát add ide azt a darab követ – mondta a Kapitány. Mondd meg, mit
csináljak vele, ha éppenséggel csinálni akarok valamit, azon kívül, hogy
odavetem a halaknak, és már megyek is. A ma esti dagállyal elhajózunk.
Szavai ismét általános megrökönyödést keltettek. Hiszen nem kaphatja meg a
Fenség Kövét! Az a Fenség Köve, nem egy „darab kő"! És mit értett az alatt,
hogy, „odavetem a halaknak"? Ez egy szent kincs! Tudnia kell az értékét!
– Még csak nem is láttam! – A Kapitány kezdett feldühödni. – Az a kő az
orkoké, nem? Ezt mondta a küldönc. Az istenek azért adták nektek, embereknek,
hogy odaadjátok az orkoknak. Az orkok pedig azt csinálnak vele, amit akarnak, és
ha ez azt jelenti, hogy bedobják a tengerbe vagy a szent hegy gyomrába, akkor
úgy lesz. Tehát, Tamaros király, ha a kő a miénk, akkor add ide most.
A törpék nevettek. Dunner lefordította az ork szavait főnökének. Az elf, a
Pártfogó némán, gőgösen álldogált, s unatkozni látszott. A miniszterek és más
fontos emberek körülvették a Kapitányt, de az ügyet sem vetett rájuk. A Királyra
szegezte tekintetét.
– Kapitány – mondta Tamaros király türelmesen. – A Fenség Köve valóban az
orkoké. Ha meglátod és megérintheted, megérzed majd mágikus erejét, és tudni
fogod, hogyan használd néped javára. Mivel az istenek ajándéka, meg kell
tisztelnünk az isteneket szertartással és imával, ahogy ti is teszitek, mielőtt
vízre szálltok, hogy az istenek gyors és sikeres utat adjanak nektek.
A Kapitány le volt nyűgözve. Hallott már róla, hogy Tamaros bölcs ember, de
eddig nem sokat tartott felőle. Meg volt lepve, hogy Tamaros tud az orkok
szertartásáról, s szemlátomást tiszteli is. Azt is meglepetten konstatálta, hogy
a király értelmesen beszél.
- Rendben – zsémbelt a Kapitány. – És mikor lesz ez a szertartás?
 – Holnap – felelte a Király. – A Templomban.
A Kapitány a homlokát ráncolta. Lemarad a dagályról, de ezen úgysem lehet
segíteni, s számíthat arra, hogy majd jön a következő.
— Ott leszek — felelte. — Persze csak ha jók az előjelek. Ha nem jók... —
vonta meg a vállát —...akkor nem leszek ott. És most valami ennivaló kell, hogy
megtöltsem a hasam.
Az embereken ismét elszörnyedés moraja futott végig. Mindenki elhűlt, kivéve a
törpéket, akik csak somolyogtak a szakállukba. Az elf is engedélyezte magának,
hogy megforduljon fejében a mosolygás gondolata.
— Még nincs itt az ideje... — kezdte Tamaros.
— Ugyan! — A Kapitánynak elege lett.
Eltökélte, hogy nem hagyja magát belerángatni semmiféle alkuba. Sarkon
fordult, kiment, s elindult a város ork negyede felé, hogy egyen valamit.
Másnap reggel, mialatt halleves-reggelijét ette, elküldetett a helybéli
sámánért, hogy megtudakolja az előjeleket. A sámánasszony azonnal megjelent.
Bőre csillogott az esőtől, mely Vinnengael városát áztatta.
A Morga nevű sámán minden szertartás nélkül helyet foglalt a Kapitánnyal
szemben, elfogadta az adomány-levest, s jóízűen, szürcsölve evett. Mikor
végzett, felmutatta üres tányérját, majd elkezdte nézni az előjeleket.
— Vihar volt az éjjel — kezdte a sámánnő. — Ez rossz jel. De a maghajnalban
kifutó hajók gazdag zsákmánnyal tértek vissza — négy teli hordóval. Négy delfin
kísérte őket, nekidörgölőztek a hajók oldalának. Egy albatrosz repülte körül az
árbócot négyszer. Ezek mind jó jelek.
A Kapitány bólintott. — Mit gondolsz, sámán? Elmenjek a szertartásra? Átvegyem
azt a követ? Nem tetszik nekem az éjszakai vihar, s az eső, ami úgy szakad ránk,
mintha az istenek öntenék a nyakunkba.
— Én így olvastam a jeleket, Kapitány — mondta Morga. — A vihar és az eső
tényleg rossz, de mivel a mai fogás jó volt, a rossz ómenek nem nekünk szólnak.
Ha úgy lett volna, ma üresek lettek volna a hálóink. Az ómenek azt mondják, hogy
menj el a szertartásra. A kőért. Azt mondod, négy részre lesz osztva. Négy
delfinünk van, négyszer köröztek az albatroszok, négy hordó volt a fogás. Az
ómenek azt mondják, legalábbis jelen pillanatban - hangsúlyozta ki a szavakat —
hogy át kell venned a kő negyedét.
— Jelen pillanatban? kétkedett a Kapitány.
— Figyelnünk kell, Kapitány - intette Morga. — Az eső még mindig esik. Az
ómenek megváltozhatnak. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a vihart nem nekünk
szánták.
— Persze. Velem jössz a szertartásra — utasította a Kapitány.
— Igenis, uram — felelte a sámán-nő.

A szertartás épp oly hosszú és unalmas volt, mint ahogy a Kapitány várta.
Ráadásul egy emelvényen kellett feszengenie az oltár közelében, ami azt
jelentette, hogy a sok száz ember, aki eljön a szertartásra, mind őt fogja
figyelni. Az esemény egyetlen szórakoztató mozzanata eleddig az volt, amikor
vitatkozott egy kicsit a rendező-mágussal arról, hogy a sámán mellette maradhat-
e vagy sem.
A mágus azt mondta, hogy a sámán jelenléte nemkívánatos, mert nem előkelőség,
nincs elég szék, s nem állhat, amikor a király ül — persze mindez csak kifogás
volt. A Kapitány felmérte a terepet, s egy asztalt pillantott meg jókora
székkel. Mivel a szék gazdátlan volt, az ork megragadta, felvonszolta az
emelvényre, s felállította saját ülőhelye mellett. Egy intéssel odarendelte a
sámánját, hogy üljön le.
A mágus kis híján elájult. Az a szék a Főtisztelendő Főmágusé! Senki más nem
használhatja! Vissza kell tenni!
A Kapitány feldühödött. Egy szék az csak egy szék. A mágus hátsója talán
különleges, hogy különleges széket igényel? Jobbnak tartja a saját ülepét a
sámánénál?
A törpék szinte fetrengtek nevettükben. A törpe főnöknek vissza kellett
vonulnia a függönyök mögé, ahol a testőrei csapdosták hátba, hogy újra
lélegzethez jusson. A kis herceg vigyorgott, majd mikor az őt kísérő elf uraság
keményen rámeredt, a gyerek megpróbálta mosolyát csipkés gallérjába rejteni.
 A Főtisztelendő Főmágus megérkezett.
– A sámán használhatja a székemet, s legyen üdvözölve – mondta nagyvonalúan
Reinholt. – Megtiszteltetés számomra, hogy felajánlhatom neki. Nekem hozzanak
egy másikat.
A zűrzavar elült, az ajtókat kinyitották, s beözönlöttek az udvari emberek,
meg a köznépből annyian, ahányan befértek. Kezdett erős emberszag lenni, s a
Kapitány megadta magát sorsának. Hálát adott saját előrelátásának, amiért bőrét
halolajjal dörzsölte be, hogy elűzze a bűzt.
A Kapitány végigszunyókálta az imákat és beszédeket, s csak időnként
pillantott felriadva a sámánra, hátha mutatkozott valami jó előjel. A sámán
azonban mindannyiszor csak vállat vont, a szemét forgatta és a fejét csóválta.
Semmi ómen. De hát mit is lehet várni egy épület belsejében, elzárva a
természetes elemektől, melyek oly tisztán beszélnek, ha valaki tudja, hogyan
hallgassa őket. A Kapitány hallotta a templom tetején harci dobként döngő
esőcseppeket.
Az emberek csakugyan azt képzelték, hogy az istenek megszakítják munkájukat a
világ hajójának kormánykerekénél csak azért, hogy őket meghallgassák? Ha senki
sem fogja a kereket, a világ céltalanul sodródna vagy sziklazátonynak ütközne.
Az orkok ismerik és tiszteletben tartják azt a tényt, hogy az istenek
elfoglaltak. Ha szólnak hozzájuk – s ezt csak a legvégső esetben teszik–,
rövidre fogják mondanivalójukat.
A Kapitány újra elbóbiskolt.
Arra ébredt, hogy a sámán bökdösi a könyökével.
Hirtelen felült. Tamaros király állt az oltár előtt, ahol a kő pihent,
arannyal szegett bíborszín bársonytakaró alatt. A kis herceg, Dagnarus, apja
mellett állt az oltárnál. A király lassan lehúzta a leplet.
A Kapitány le volt nyűgözve.
Az emberek „kő"-nek nevezték, ami nála sziklát jelentett. Jobb lett volna a
„drágakő" elnevezés. Ha az emberek mindjárt ezzel kezdik komolyabban vette volna
a dolgot.
A fenség Köve valóban az egyik legszebb drágakő volt, amit a Kapitány valaha
is látott. Tökéletes gyémántgúla, melynek oldalain szivárványt vetett a fény.
A sámán felsóhajtott, elmosolyodott és bólintott. Eddig az ómenek nagyon jók.
Nagyon-nagyon jók.
De esni még mindig esett. A Kapitány tovább figyelt.
Tamaros király a Fenség Köve fölé terjesztette kezét. Imája rövid és célratörő
volt. A Kapitánynak tetszett is.
– Én, Tamaros, Vinnengael királya szólítom az isteneket, hogy osszák meg ezt a
követ, a Fenség Kövét, hogy ezzel a négy faj eggyé váljon.
A Kapitány érezte, ahogy az istenek hatalma körbeveszi a királyt, s áhítattal
visszafojtotta lélegzetét. A sámán ihletetten lehajtotta a fejét. Aztán mintha
csengők zendültek volna, négy különböző hangon. Mindegyik csendülésre egy osztás
keletkezett a kövön. A gúla szétnyílt, mint egy virág. Négy kristálycsúcs
csillant az oltár gyertyáinak fényében.
Tamaros király hálaadó imát mondott - ezt a Kapitány megint csak helyeselte,
mert úgy érezte, hogy ennél többet nem érdemelnek az istenek. A király felemelte
a négy gyémántcsúcsot az oltárról, s magasra tartotta, hogy mindenki láthassa,
majd erőteljes hangon megszólalt: – Az istenek a Fenség Kövének ezt a darabját
barátainknak és testvéreinknek, az elfeknek adják.
Átadta a gyémántcsúcsot a kis hercegnek.
Dagnarusnak tágranyílt a szeme. Belesápadt a szertartás ünnepélyességébe s
felelőssége súlyába. Átvette a gyémántot, megfordult, s lassú léptekkel odavitte
a Nagyúri Pártfogóhoz.
A Pártfogó nagy megindultságában térdre ereszkedett.
– A Nagyúr nevében én, a Nagyúri Pártfogó elfogadom a Fenség Kövét. Elődeink
adják át köszönetünket. az isteneknek ezért az ajándékért.
A kis herceg a törpékhez vitte a következő csúcsot.
A törpe főnök nem térdelt le. A törpék senki előtt nem hajtanak térdet, még az
istenek előtt sem. A főnök kérdőn méregette a követ: a törpék bizalmatlanok a
mágiával szemben. Persze akarta, főleg azért, mert a többiek is kapnak egy-egy
részt, s mert jog szerint járt neki. Mégis ódzkodott attól, hogy megérintse.
 A közönség morgolódni kezdett. A kis herceg elvörösödött. Lopva atyjára
tekintett, hogy lássa, mit kéne tennie. A Főtisztelendő Főmágus diszkréten, de
célzatosan köhintett, a zajos patkódobogáshoz szokott törpe azonban rá sem
hederített a halk jelzésre. Végül megoldotta a problémát: egy intéssel jelezte,
hogy a követ Dunner fogja átvenni.
Dunner a kis hercegre mosolygott: kedvelte a fiút. A Kapitány észrevette ezt,
és magában a herceg javára írta. Dagnarus is elmosolyodott, amikor átadta a
követ Dunnernek, aki főhajtással, s az isteneknek mondott köszönettel fogadta az
ajándékot. A Kapitány látta, hogy Dunner erősen szorítja a követ, mint a
fuldokló ork a deszkát. Könnycsepp gördült végig a törpe cserzett arcán, majd
beleveszett sűrű szakállába Dunner egyenesen előre nézett, de nyilvánvaló volt,
hogy semmit sem lát. A törpe főnök megkönnyebbülten bólintott.
Most az orkokon volt a sor. A Kapitány felállt – hatalmas, félelmetes alak.
Dagnarus óvatosan odavitte a gyémántcsúcsot Kapitánynak, aki nem sok figyelmet
szentelt az embergyereknek, csak a drágakövet bámulta. A törpe főnökkel
ellentétben ő nagyon is meg akarta kaparintani az értékes jószágot, de a rossz
ómenek kérdése még mindig megválaszolatlan volt. Az ork a sámánra pillantott.
A nő csak ült a Főmágus székében – mely eléggé szűkösnek bizonyult egy
magafajta testes ork asszonyság számára s merően bámulta a követ. Hallgatta az
eső kopogását. Végül felemelte tekintetét, a kapitányra nézett, sóhajtott, s
bólintott.
A Kapitány átvette a gyémántot.
– Köszönöm, istenek – mondta röviden, és leült.
Valaki idegesen felkacagott a közönségből.
A Kapitány óvatosan fogta a drágaságot, mintha szúrós tengeri sünt markolna.
Érzett már mágiát máskor is szent tárgyakban a szent hegyekből kirepült
kövekben. Az orkok imádják az ilyen hegyeket. Amulettként viselik e köveket,
felviszik a hajókra, s gyógyításra használják. A Kapitány még sosem érzett
akkora erőt, mint ebben a kőben, mely furcsán, de nem kellemetlenül bizsergette
végig egész testét. Örömteli érzés töltötte el, és szinte szétvetette az
energia. Ha akarta volna, akár a levegőbe is röppenhetett volna, mint egy madár.
Látomások suhantak el lelki szemei előtt, felfoghatatlan mennyiségben. Ha
becsukta volna a szemét és összpontosított volna, el tudta volna különíteni
őket, de most még nem tehette meg ezt. Meg kellett várnia a jelet, az utolsó
óment.
A gyémánt utolsó szelete az emberekhez került, akiket Helmos koronaherceg, a
Bánat Lordja képviselt. Dagnarus fogta az utolsó darabot, és bátyjához vitte.
Dagnarus szép gyermek volt, a koronaherceg jóképű fiatalember. Nem sok örökletes
hasonlóság volt közöttük, de a tömeg szerette volna beléjük ezt látni, s
mindenki elragadtatottan sóhajtott fel, ahogy a két fivér egymással szemben
állt. Dagnarus felmosolygott bátyjára, aki szeretettel nézett le rá.
Dagnarus felemelte a Fenség Kövét Helmos érte nyújtotta a kezét.
Később senki sem tudta megmondani, mi történt. Helmos tenyere síkos lett a
verítéktől, vagy Dagnarus karja fáradt el a hosszas erőlködéstől, s megrándult a
keze...
Senki nem vétkes, mondta Tamaros király. Véletlen baleset volt, semmi több.
Mikor Dagnarus átadta fivérének a Fenség Kövét, s Helmos érte nyúlt, a
kristály hegye felsértette a bőrét.
Kicsi volt a vágás. A nézők zöme észre sem vette, hogy bármi baj lenne, mert
Helmos ügyesen takarta sebét, Dagnarus pedig elkapta a megbillenő követ. Pár
csepp vér mégis beszennyezte a gyémántot, s ezt; ha más nem is, a Kapitány és
sámánja jól látták.
Az istenekhez és atyjához intézett köszönőbeszéde leple alatt Helmos köntöse
ujjával lopva letörölte a vért a kőről. A szertartás haladt tovább, s Helmos
elmondott minden szépet és jót, ahogy kell. Még a Főmágus sem vette észre az
apró balesetet.
A sámán viszont észrevette. Csillogó szemmel a Kapitány felé fordult. Élénken
bólogatott, s még meg is szorongatta az ork vezető felkarját, ami a győzelem
elismerésének, a gratulációnak egy ritka megnyilvánulása volt az orkoknál.
Odakint az eső szakadt tovább, villámok dörögtek. A Kapitány azonban már nem
figyelt erre. Most már tiszta lelkiismerettel hazavihette a Fenség Kövének rá
jutó darabját.
A rossz ómen megmutatkozott, de az emberek irányába.
A Kapitány a következő dagállyal távozni szándékozott, de még mindig fennállt
egy következő szertartás lehetősége. Gondolt rá, hogy esetleg kibújik alóla, de
jelen volt a mostani incidensnél, s az ork törvények szerint esetleg tanúságot
kell tennie arról, amit látott.
Nagy ünnepség következett a palotában az Átadás után, ahogy a szertartást
nevezték. A Kapitány és a sámán persze nem sok örömet talált ez emberek
ünneplésében, hisz az orkoknál egy olyan megmozdulás, melyen nincs vérontás,
szégyenletes kudarcnak számít. A két ork már alig várta, hogy visszatérhessen
övéihez, ehessen egy tisztességeset, és a kiürített flaskókat szomszédai fejéhez
vágja. De a Kapitánynak előbb teljesíteni kellett kötelességét. Átvágott a
tömegen – ez nem került nagy fáradságába, mert a népek sietve tértek ki az
erjedésnek induló halolaj bűze elől–, s odalépett Tamaros királyhoz.
Mivel nem volt vesztenivaló ideje – csak úgy mardosta gyomrát az éhség –,
elkapta az udvaronc vállát, aki a királlyal beszélgetett, s félrelökte a
szerencsétlen flótást.
– Tamaros király – kezdte a Kapitány égzengésszerű hangján. – Mikor ölöd meg a
fiút?
– Micsoda? meredt a Kapitányra döbbenten Tamaros. – Miről beszélsz, Kapitányok
Kapitánya?
– A fiúról – bökött az ork a kis herceg felé. – Mikor ölöd meg?
A királyné, aki a közelben ült, felsikoltott és magához rántotta Dagnarust,
aki szégyenkezve vergődött a szorításban. – Szörnyeteg! – kiáltotta Emillia.
Őrök, ide!
Tamaros egy pillantással elhallgattatta nejét, majd a kapitányhoz fordult.
– Magyarázattal tartozol, Kapitány.
– Mikor ölöd meg? – ismételte az ork harmadszor is, ha lehet, még hangosabban.
Elfelejtette, hogy a király süket. – Talán most lenne a legjobb, de azt is meg
lehet várni, amíg teletömi a hasát.
– Kapitány, itt valami tévedés van. Nem áll szándékomban megölni a fiamat -
mondta Tamaros.
Emberek. Lovagolnak a szavakon.
– Akkor majd a papok. csinálják – szólt a Kapitány türelmetlenül. – Mikor
fogják megölni? Ha azt akarják, hogy jelen legyünk... – intett a sámán felé
– ...jobb lesz, ha sietnek. A következő dagállyal elhajózom.
– Senki sem fogja megölni a fiamat – mondta Tamaros kemény éllel. Megfogta
Dagnarust, akinek sikerült kiszabadulni az anyja szorításából, és védőn
átölelte. Még sosem szerette a fiát annyira, mint ebben a pillanatban, vagy
talán csak eddig nem is volt tudatában annak, mennyire szereti kései fiát. – Nem
értem, Kapitány. Honnan veszel ilyen különös ötletet?
– Ez nem különös ötlet – mondta a Kapitány jóindulatú türelemmel. Az
emberekkel úgy kell bánni, mint a kisgyerekekkel. - Rosszak az előjeleitek. Vér
fakadt testvérek között. Az egyiket meg kell ölnöd a biztonság kedvéért.
Feltételezem, hogy a kisebbiket ölöd meg, akinek a neveltetése még nem került
olyan sokba, s aki emiatt kisebb értékű, mint az idősebb.
– Köszönöm aggodalmad, Kapitány – mondta Tamaros király merev udvariassággal,
hideg hangon. – De az emberek civilizáltak. Mi nem öljük meg a gyermekeinket.
Legyen utad könnyű és sikeres – Tamaros ezzel elfordult.
A kapitány döbbenten meredt a királyra. Nehezen tudta elhinni, hogy akár egy
ember is ilyen nehézfejű legyen.
– Láttad az óment? kiáltotta a Kapitány, de Tamaros mintha nem is hallotta
volna.
A királyi testőrök a király és a Kapitány közé léptek, és közölték, hogy ideje
távozni, miután a Kapitány már úgyis többet ivott a kelleténél. A királyné azt
rikácsolta, hogy még sosem találkozott ilyen barbárokkal, és valaki távolítsa el
ezeket a halolajtól bűzlő; visszataszító szörnyetegeket. Tamaros nem engedte el
Dagnarust. Talán attól félt, hogy a Kapitány esetleg elkapja a fiút és maga
hajtja végre a halálos ítéletet.
A Kapitánynak azonban eszébe sem jutott tovább vesztegetni az idejét. Ha az
emberek nem veszik figyelembe az előjeleket, az az ő dolguk. Ez nem az ő
problémája. Neki megvan a darabja a Fenség Kövéből. Hazatér és elkezdi
tanulmányozni, hogyan lehetne a népe javára használni. Miután eltolta maga elől
az őröket, akik szerteszét repültek, s szét is tört alattuk egy-két asztal, az
ork távozott.
Amint kiléptek a szabadba, az eső elállt, a felhők szétoszlottak. A csillagok,
melyeknek erős és állandó fénye segíti az orkokat az éjszakai vízen, most is
elvezette őket Vinnengael zegzugos utcáin keresztül, vissza a tengerhez.

14.fejezet

A közepe keserű

A kora nyári eső másnap és harmadnap is esett, szürke függönyt vonva a kastély
köré. Mindenki ennek megfelelően szürke hangulatban volt, amit súlyosbított az
ünnepség utáni rosszkedv. Az illusztris személyiségek és kíséreteik távoztak, a
lakomák és mulatságok véget értek. Az eső a közelgő monszunos napok előfutára
volt, amikor a tengerből kiszakadó felhők eláztatják a földet. Helmos esküvője
csak ősszel volt esedékes, tehát jó ideig nem akadt semmi, amit várni lehetett
volna, további eső kivételével.
Dagnarus különösen komisz kedvében volt, s úgy járkált a kastélyban, mint egy
ketrecbe zárt vad. Őt nem riasztotta vissza az eső. Akár egy hurrikán közepén is
lovagolt volna, de nem volt hozzá társa és lova. Dunner ágyba kényszerült, nem
tudott járni. Rossz lába rettenetesen fájt a nedves időben. Dagnarus lovának
megdagadt az egyik elülső lába, ami Dunner szerint nem volt komoly, de naponta
többször be kellett kenni, és semmiképpen nem volt szabad az állat hátára ülni.
Dagnarus maga gondozta a lovat, de ennél tovább nem lehetett az istállóban.
Unatkozva, trágyaszagúan tért vissza a kastélyba, csak hogy Silwyth azonnal
fürödni zavarja.
A katonák kint voltak gyakorlaton, így Dagnarus még ettől a szórakozási
lehetőségtől is meg volt fosztva. Könyörgött, hadd mehessen velük, de ezúttal
anyja szokatlanul erélyesen mondott nemet, Tamaros király pedig még csak
megfontolni sem volt hajlandó a kérést.
– Borzasztó az öregedés, Foltos – panaszkodott a herceg tíz teljes életévének
tapasztalatával. – Ha még kicsi lennék, hisztizhetnék egyet és anya mindent
megtenne, amit csak akarok. Most már nem csinálhatom meg ezt.
– Miért nem? – kérdezte Gareth.
- Mert a katonák nem sírnak, bármi is történjen velük – válaszolta Dagnarus. –
Még akkor sem, ha nyilat kapnak a hasukba. Ha bőgnék, Argot is megtudná, és
csalódna bennem. Inkább arra gondoltam, hogy elszököm. Beveszem magam a
hadtápszekérbe, amíg olyan messzire nem érnénk, hogy már nem tudnának
visszahozni. De Argot azt mondta, hogy ezzel csak őt keverném bajba, úgyhogy ezt
se tehetem.
Gareth sóhajtott. A szertartás óta eltelt napokban rengeteg bántást – szóbelit
és tettlegest egyaránt – kapott a hercegtől, s titokban remélte, hogy Dagnarus
talál majd valami elfoglaltságot unatkozó szelleme számára.
A játszószobában voltak. Épp végeztek a reggelivel. Silwyth a takarítást
felügyelte és egyéb tennivalóival foglalkozott. Evaristo hamarosan várható volt,
hogy leadja óráit Gareth-nek, Gareth most nem várta annyira a tanítót, mint
máskor. Az elmúlt két napban Dagnarus annyira unatkozott, hogy ott maradt velük,
persze csak a társaság kedvéért, és nem azért, mintha kedve szottyant volna a
tanulásra. Gareth nem tudta örömét lelni az órákban, míg a herceg vele szemben
ült, pofákat vágott és az asztalt rugdosta.
Dagnarus fel-alá járkált, hiábavalóan kutatva valami szórakozás után. Gareth
megint sóhajtott, maga elé húzott egy darab papírt, felvette a tollát, s kezdte
gyakorolni az elf ábécé kecses betűit. Bizonytalan volt a keze, így az írása is.
Evaristo biztosan leszidja majd. Gareth azonban lassan belemerült a munkába, s
el is feledkezett a herceg jelenlétéről. Mikor Dagnarus hirtelen megszólalt
mögötte, úgy megijedt, hogy elejtette a tollat, ami csúnya pacát ejtett a
papíron.
 – Az az átkozott kő, Foltos – mondta Dagnarus. – Állandóan arról álmodom.
- Milyen kő? – fordult hátra a széken Gareth.
Dagnarus ott állt mögötte, és úgy szorította a szék támláját, hogy
kifehéredtek az ujjai.
- A Fenség Köve, te ostoba – mondta ingerülten Dagnarus. – Milyen más kő
lehetne? Mindig vele álmodom, ha elalszom. – Elhalt a hangja. – És nagyon
különösek az álmaim, Foltos.
– Félelmetesek? – érdeklődött Gareth. Még sosem látta Dagnarust ilyen
feldúltnak.
- Nem – mondta Dagnarus némi gondolkodás után. – Vagyis egy kicsit. Inkább
felkavaróak. – Újra elhallgatott. – És izgalmasak. – Leült Gareth mellé. – Nem
szeretem az álmokat, Foltos. Olyan... nyugtalan leszek tőlük. Nem tudok
nyugodtan megülni. Mindig az jár a fejemben, hogy csinálnom kéne valamit, de nem
tudom, hogy mit. Ez az álom akar valamit tőlem, Foltos. Én pedig nem tudom neki
megadni. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem, mert nem értem, mit akar. De
ugyanakkor – és ez az izgalmas benne, Foltos – tudom, hogy ha megadom az
álomnak, amit akar, akkor ő is ad valamit cserébe. Valami csodálatosat. És
amikor már azt hiszem, hogy az enyém, felébredek, és olyan csalódott vagyok,
hogy legszívesebben szétvernék valamit.
Gareth, aki a herceg csalódottságának szenvedő alanya volt, tudta, hogy
Dagnarus igazat beszél. Olyannyira izgatta, hogy Gareth megijedt és feszengeni
kezdett. Nem akart ennél többet hallani, s várta, hogy jöjjön Evaristo, de a
tanító késett, nyilván az eső miatt.
Abban a reményben, hogy a beszélgetésnek vége, Gareth fogta a tollát,
belemártotta a tintába, és próbálta folytatni az írást. Legnagyobb elképedésére
Dagnarus kikapta a kezéből a tollat, s maga elé rántotta a papírt.
– Ezt nézd – mondta, s gyors, széles mozdulatokkal rajzolni kezdett, olyan
erővel, hogy a toll hegye a papírba fúródott. – A szertartás alatt jutott
eszembe az ötlet. Ott voltam, amikor apám négy felé választotta a követ. Nem
nézett oda, mert az isteneknek mondott köszönetet, de én láttam, Foltos, és ezt
láttam.
Dagnarus négy kört rajzolt, melyek a négy elemet jelképezték. De nem egyenes
vonalba, egymás mellé rajzolta őket, ahogy szokásos volt, hanem páronként
szembe, egy négyszög csúcsaiba. Középre feketejelet tett, olyan nyomatékkal,
hogy eltört a tollhegy.
– Ez vagyok én – lökte félre a tollat, és mutatott tintás ujjival a foltra. -
Ez vagyok én, középen. Tudod mit, Foltos? – mondta izgatottan. – Ha itt állnál,
ennek a körnek a közepén... – bökött az egyik mandalára, – ...ami a tüzet
jelképezi, mit látnál, ha körülnéznél?
Gareth csak bámulta a rajzot, és nem bírt megszólatni, de a herceg megfelelt
saját kérdésére..
– Semmi sem látnál, csak a kört magad körül. Ugyanez a helyzet, ha a Levegő, a
Föld vagy a Víz közepén állnál. De ha itt állsz, a négy kör között, ahol üres
tér van, mit látsz? Az összes kört! És ez az érdekes az egészben... engem egyik
körből sem látnak. Mert el vagyok rejtve. itt – fúrta a törött tollhegyet a
tintafoltba.
- Add ide! – Egy kéz nyúlt át a fiúk felett, s felkapta a papírt az asztalról.
Gareth meglepetten pillantott fel, és Evaristót látta föléjük hajolni. A
tanítónak egészen vértelen volt az arca. Gareth még sosem látta ilyen dühösnek
és feldúltnak.
– Ki ültette a fejedbe ezt a gondolatot? - kérdezte remegő hangon Evaristo, s
Dagnarusra meredt.– Felelj! Ki beszélt neked erről? – lobogtatta meg a papírt a
herceg orra előtt.
Dagnarusnak arcába szökött a vér. Lassan, méltóságteljesen felállt, s királyi
pillantást vetett a dühöngő tanítóra. – Elfeledkezel magadról, mágus. Hogy
merészelsz ilyen hangon beszélni velem? A herceged vagyok.
Evaristóban csak úgy parázslott a düh. Egy szörnyű pillanatig Gareth azt
hitte, hogy a tanító elkapja és megrázza Dagnarust. Ebben a feszült pillanatban
surrant be a szobába Silwyth, s némán megállt a közelükben, hogy
közbeavatkozzék, ha szükséges. Az elf látványa szemlátomást észre térítette
Evaristót.
 Elszürkült az arca, még a szája is elveszítette színét. Motyogva szabadkozni
kezdett: – Nem érzem jól magam, felség – mondta, és csakugyan veríték ütközött
ki a homlokán. – Elnézését kérem. Ha felmentést kaphatnék a mai napra a munkám
alól...
Dagnarus mintha gondolkodott volna, aztán kurtán biccentett, – Mehetsz. És –
tette hozzá fenségesen - remélem, hogy hamarosan jobban leszel.
Evaristo motyogott valamit, aztán kezében a papírral az ajtóhoz botorkált, s
szúrós pillantásokat váltott Silwyth-szel, majd távozott.
- Remélem, fenségednek nem esett baja – lépett közelebb Silwyth.
- Egyáltalán nem - felelte Dagnarus kaján mosollyal. Jól érezte magát. Herceg
volt, de ugyanakkor gyerek is, akinek nem gyakran adatik meg, hogy ilyen
mélységesen megalázzon és megfélemlítsen egy felnőttet.
– A tanító elvitt magával egy darab papírt. Kívánja felséged, hogy
visszaszerezzem?
Dagnarus vállat vont. – Csak firkálás volt, semmi fontos. El sem tudom
képzelni, miért izgatta fel annyira. Te igen, Foltos?
Gareth nem felelt. Megbabonázva meredt egy tintafoltra az asztalon, amit
Dagnarus csinált, amikor olyan erősen rányomta a tollat.
Dagnarus elgondolkodva nézett barátjára, aztán hirtelen megszólalt: – Ez
minden, Silwyth. Elmehetsz.
Silwyth meghajolt és távozott, de mozdulatai lassúnak és kelletlennek tűntek.
– Nos, Foltos, csináltam neked egy szabadnapot – mondta hangosan Dagnarus.
Most már remek hangulatban volt. Odahajolt Gareth-hez, és a fülébe súgta: – Mi
az? Mi a baj?
Gareth az ajtó felé sandított. Közelebb húzódott a herceghez, és visszasúgta:
- Én már láttam ezt a rajzot valahol!
– Tényleg? – Dagnarus csalódott volt, mert jól esett neki a gondolat, hogy ő
maga találta ki a dolgot. A homlokát ráncolta. – És hol?
– A Királyi Könyvtárban – lehelte Gareth. – Egy mágiáról szóló könyvben.
– Mágia! – Dagnarus érdeklődése felébredt. – Nem csoda, hogy Evaristo úgy
nézett, mint aki vadalmába harapott. És mit írtak? Mondj el mindent, Foltos!
Gareth sajnálta, hogy le kell lohasztania a herceg reményeit. – Nem tudom –
mondta szégyenkezve. – Semmit nem értettem belőle. A halálról meg az ürességről
volt szó a könyvben, és ott volt ez a kép. Lúdbőrözött tőle a hátam.
Legszívesebben elrohantam volna onnan, hogy kezet mossak. Az Ürességhez volt
valami köze.
Az „Üresség" szót kísérteties borzongással ejtette ki, remélve, hogy
elriasztja a herceget. Nem tetszett neki Dagnarus tekintete, mely mohó, izgatott
és átható volt.
– Meg kell keresned azt könyvet, Foltos, és meg kell mutatnod nekem.
Gareth a fejét rázta, és a tintafoltra meredt. – Nem tudom – hazudta. – Nem
emlékszem, hol volt. Hatalmas a könyvtár. El sem tudod képzelmi, milyen rengeteg
könyv van benne. Amúgy sem lehetne kihozni. Nem engedik meg... Aú! Ez fáj.
Gareth próbált kiszabadulni a herceg szorításából, de Dagnarus erős volt,
erősebb nála, s keze Gareth vékony karjára kulcsolódott. – Meg fogod találni –
mondta Dagnarus. – Meg fogod találni, és megmutatod nekem.
A fájdalom elviselhetetlen volt. Gareth attól félt, hogy a herceg eltöri a
karját.
– Igenis, fenség – vinnyogta kiszáradó szájjal Gareth.
Dagnarus elengedte. – Sajnálom, hogy bántottalak. Nem akartam, de nem
mondhatsz nekem nemet, Foltos. Ha valamit mondok neked, azt meg kell tenned. Nem
azért, mert a herceged vagyok, hanem mert a barátom vagy és szeretsz engem.
Ugye, Foltos?
Gareth elfordította a fejét, letörölte a könnyeit, és bólintott.
Dagnarus megveregette a karját, ahol még látszott a szorítás vörös nyoma.
– Ne haragudj, hogy bántottalak – mondta.

Evaristo hajadonfőtt gyalogolt az esőben, de észre sem vette. Annyira elmerült

gondolataiban, hogy elfelejtette a fejére húzni csuklyáját. Csak akkor gondolt
erre, amikor a víz már kezdett a hátára folyni, de nem bánta. Az eső hűtötte
tüzelő bőrét, szinte jólesett. És észre térítette.
 A Templomba lépve megállt, hogy lerázza a vizet a kabátjáról és végiggondolja
lépéseit – a múltbelieket és jövendőket egyaránt. A múltra nem volt különösebben
büszke. Elvesztette a fejét. Remélhetőleg semmi baj nem lesz belőle. Ami pedig a
jövőt illeti...
Az egyik arra járó novícius észrevette, hogy Evaristo csurom vizes, és
jólelkűen törölközőt hozott neki. A tanító megszárogatta a haját, gyászos
pillantást vetett vizes ruháira, sáros köpenyére, s általánosságban véve
viharvert külsejére. Az emberek általában nem így jönnek kihallgatást kérni a
Főtisztelendő Főmágustól. Persze most vészhelyzet van. Legalább a papír szárazon
maradt, mert bedugta egy könyvbe, amit Gareth-nek szánt.
A Főtisztelendő Főmágusnak persze megbeszélése volt, és nem lehetett zavarni.
Evaristo nem is várt mást. Leült a váróban, s örült a rövid pihenőnek, ami alatt
megszáradhat és összeszedheti a gondolatait. Nem akart fejjel menni a falnak.
Egy idő után a megbeszélés véget ért. A résztvevők kisorjáztak a teremből.
Néhányan, akik ismerték Evaristót, szívélyesen üdvözölték a tanítót, s el is
beszélgettek volna vele, de ekkor megérkezett a Főmágus titkára. A barátok
csodálkozva és aggodalmasan tekintettek Evaristo után. Nagyon betegnek látszik,
mondogatták egymás közt.
A Főtisztelendő Főmágus nyájas udvariassággal fogadta váratlan látogatóját. A
kandallóhoz irányította Evaristót, s száraz váltás ruháért küldtetett a
szolgájával. Evaristo hálás volt a kitüntetett figyelemért, de nem volt
vesztegetnivaló ideje.
— Az ügy nem tűr halasztást, főmágus — mondta.— Különben nem merészkedtem
volna eléd ilyen állapotban. Úgy gondolom, hogy azonnal intézkedésedre van
szükség.
— Hallgatlak, mágus — mondta Reinholt csodálkozva, s némi riadalommal. Ismerte
Evaristót, bár nem túl közelről. Annyit mindenesetre tudott róla, hogy nem
ijedős fajta.
Evaristo előszedte a könyvet, és kitette Reinholt asztalára. A kötet magától
kinyílt ott, ahová a papirost tette. A tanító a Főmágus elé tette a rajzot.
Reinholt a homlokát ráncolta. — Reméltem, hogy a régi vallás kihalt, de úgy
látszik, most újra felszínre bukkant. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül. —
Felpillantott Evaristóra. — Hol bukkantál rá erre? Ki csinálta a rajzot?
Evaristo nagy levegőt vett, és a súlyosan ránehezedő felelősséggel együtt
engedte ki: — Dagnarus herceg.
Reinholt nagyot nézett. Újra szemügyre vette a papírt, s összevonta a
szemöldökét. — Az nem jó mondta halkan, zaklatottan. — Egyáltalán nem jó.
Kérlek, ülj le, Evaristo. Mikor történt a dolog?
— Most, délelőtt. Egyenesen onnan jövök. — Evaristo hálásan belesüppedt a
mágus asztala előtti székbe.
— Mondd el pontosan, mi történt — utasította Reinholt határozottan, hogy kissé
megnyugtassa a zaklatott tanítót. — De először is, mennyire vagy biztos benne,
hogy a herceg készítette... ezt? — mutatott a papír felé, mert irtózott tőle,
hogy nevén nevezze az ábrát.
— Teljesen biztos vagyok — sóhajtotta Evaristo. - Láttam, hogy valamit rajzol,
amikor beléptem a szobába. Nem állt szándékomban rajtaütni, de annyira elmerült
a munkában, hogy nem hallott meg. Odaálltam fölé és láttam, ahogy a tolla hegyét
a középső körbe böki. És hallottam, amikor azt mondta... — Evaristo
elhallgatott, hogy felfrissítse emlékezetét és úrrá legyen hangja remegésén —
„...De ha itt állsz, a négy kör között, ahol üres tér van, mit látsz? Az összes
kört! És engem egyik körből sem látnak. Mert el vagyok rejtve itt."
- Tehát ezt mondta. Biztos vagy benne.
— Igen.
— És mit csináltál?
Evaristo elvörösödött. — Elvesztettem... a fejem. Rákiáltottam, hogy adja ide,
és kitéptem a kezéből. Aztán megkérdeztem, honnan szedte, ki mutatta neki.
— És mit felelt? — kérdezte aggodalmasan a Főmágus.
- Őfelsége a valóságnak megfelelően emlékeztetett rá, hogy én az ő alattvalója
vagyok, és nem köteles válaszolni nekem.— vallotta be szégyenkezve Evaristo. —
Ekkor elnézést kértem tőle, azt mondtam, hogy rosszul vagyok, és engedélyt
kértem, hogy elmehessek. Aztán egyenesen ide jöttem.
 — Helyesen tetted - mondta Reinholt.
- Nem így kellett volna viselkednem — folytatta Evaristo. — Túl nagy ügyet
csináltam belőle. Ugyanazt kellett volna csinálnom, mint amikor Gareth csúnyán
beszél — a gyermeki pajkosság számlájára írni. Ha ezt teszem, a gyerekek hamar
elveszítették volna érdeklődésüket. Így viszont a viselkedésemből tudják, hogy
valami fontosról van szó.
— Tény és való, hogy higgadtabban kellett volna kezelned az ügyet - sóhajtotta
Reinholt. — De ne légy magaddal túl szigorú. Abból, amit mondott, úgy tűnik,
hogy a herceg őfelsége már tudta, milyen fontos a dolog. Mit gondolsz, honnan
vette? Az elftől? Silwyth-től?
– Nem kedvelem Silwyth-t – mondta Evaristo, és megkeményedett a hangja. –
Biztos vagyok benne, hogy ott van a keze Lord Mabreton hirtelen eltűnésében. De
ez elf politika. Lord Mabreton a Nagyúr híve volt, Silwyth pedig a nagyúri
Pártfogóé. Tudjuk, hogy valamiféle hatalmi harc folyik a két hatalmasság között,
s pillanatnyilag a Pártfogó van fölényben. De bármennyire is nem szívelem
Silwyth-t, s nem bízom benne, azzal nem vádolhatom, hogy Üresség mágiát űz.
– Miért vagy ebben ilyen biztos? – A Főmágus nem volt meggyőzve.
– Azért, mert Silwyth a Nagyúri Pártfogó bizalmas ügynöke. Az elfek nem
szeretik az Üresség mágiáját. Ha lehet, még inkább ellene vannak, mint az
emberek. Csodálják az életet, annak minden formáját, és az Üresség élő
áldozatokat kíván az erejéért cserébe. Azt hiszem, hogy ha Silwyth látta volna
ezt a rajzot, még nálam is jobban megdöbbent volna.
– És valamiképpen módot talált volna rá, hogy az elfek javára használja fel,
efelől biztos lehetsz. Ezért hát legyünk hálásak, hogy nem látta. – Reinholt az
asztalon dobolt, s tekintete újra meg újra a szörnyű rajzra tévedt. - De ha nem
Silwyth mutatta ezt az ifjú hercegnek, akkor ki?
– Nehéz lenne megmondani. Őfelsége bárhol szabadon járhat-kelhet. Barátkozik
azzal a Lónélküli törpével, Dunnerrel is.
Reinholt megrázta a fejét. - Dunnert jól ismerem. Ő látni sem bírna ilyesmit.
– Akkor ott vannak a katonák. A herceg sokat időzik közöttük. Talán onnan volt
valaki – mondta Evaristo kétkedve. – Elvégre az ő szakmájuk a halálról szól.
– Meglehet – Reinholt mozdulatlanul ült, csak az ujjai táncoltak az
asztallapon. Evaristo némán várakozott, csak vizes köpenye csöpögött diszkréten.
– Meg kell tudnunk, honnan vette. Őt nem lehet egyenesen kifaggatni, de talán
meg lehetne kérdezni a játszótársát, a bűnbak fiúcskát. Mi is a neve?
– Gareth. De attól tartok, ez csak felfokozná a kíváncsiságát.
– Ezen nem lehet segíteni.
– És mi lesz, ha kérdéseket tesz fel? Gareth jóeszű gyerek.
– Felelj neki őszintén. A hazugságból semmi jó nem sül ki. De légy
körültekintő. Gondolod, hogy ő megmondja az igazat?
- Általában nem hazudós. De ha herceg őfelsége ráparancsol, hogy tartsa a
száját vagy találjon ki valamit, Gareth engedelmeskedni fog. Bálványozza a
herceget.
– Annál rosszabb. Nos hát, reméljük a legjobbakat. Esetleg bizalmunkba
avathatjuk az elf kamarást? Ő talán...
– Semmiképpen sem, excellenciás uram – felelte velősen Evaristo.
– Nos, felteszem, hogy igaza van. Minél kevesebben szereznek tudomást a
dologról, annál jobb. Talán szükségtelen mondanom, hogy senkinek se beszélj
róla, még a feleségednek sem.
– Egy szót sem fogok szólni – remegett meg Evaristo.
– Ma estére vacsorára vagyok hivatalos a palotába, Őkirályi fenségéhez. Majd
akkor jelentést teszel. Persze diszkréten. A Királyi Könyvtárban leszek
gyertyagyújtás ideje előtt. Ott találkozunk.
Evaristo elindult, hogy elvégezze megbízatását, de egyáltalán nem bízott a
sikerben. Szívesen másnapra halasztotta volna a dolgot, de a főmágus estére
kérte a beszámolót. Evaristo imádkozott, hogy egyedül találja Gareth-t. Nem
érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy most szembeszálljon a herceggel.
Vagy az istenek hallgatták meg, vagy egyszerűen csak szerencséje volt. Gareth
egymagában ült a tanteremben, s állát a tenyerébe támasztva bámult ki az
ablakon.
– Gareth – szólította meg Evaristo halkan, hogy ne ijessze meg. – Beszélhetnék
veled egy pillanatra?
A fiú aggodalmasan, sápadtan pillantott fel.
– Jobban érzi magát, mester? – kérdezte vékonyka hangon.
- Igen, köszönöm – mondta Evaristo, és leült. – Hol van őfelsége?
– A lovánál. Naponta háromszor kell bedörzsölnie olajjal a lábát.
Evaristo megkönnyebbülten bólintott. – Attól tartok, hogy megijesztettelek ma
délelőtt, Gareth. Szeretnék bocsánatot kérni. Nem akartam. Csak a herceg rajza
döbbentett meg.
– Miért, mester? – kérdezte a fiú. – Mi a baj vele?
– El fogom mondani, Gareth, de előbb te mondj meg nekem valamit. Hol látta a
herceg először ezt a rajzot? Mert gondolom, hogy másolta valahonnan. Talán egy
könyvben? Vagy valaki a kastélyból mutatta neki?
– Az a valaki bajba kerül emiatt? – kérdezte Gareth fojtottan.
– Mondjuk egyszerűen csak úgy, hogy szeretnék beszélni az illetővel – felelte
Evaristo, megkerülve az egyenes választ.
– Hát akkor... senki nem mutatta neki a rajzot – mondta Gareth.
– Biztos? – harapta össze a száját Evaristo. Csak ekkor vette észre a
véraláfutást Gareth karján. – Őfelsége megparancsolta, hogy ne beszélj erről?
- Nem, mester – nézett egyenesen tanítója szemébe Gareth.
– Gareth – mondta Evaristo szelíden – Nem mondom, hogy hazudsz, de jól tudom,
hogy őfelsége nem találhatta ki mindezt magától...
– Pedig így van, mester! – ellenkezett Gareth. – Azt mondta, hogy akkor látta
meg, amikor a kezében tartotta a Fenség Kövét.
Evaristo a gyerekre meredt. – Szóval ezt mondta. Az igazat mondd, Gareth. Ez
most nagyon fontos. Sokkal fontosabb, mint gondolnád.
– Ez az igazság, mester – mondta remegő szájjal Gareth.
– Hiszek neked – mondta Evaristo, s próbált magnyugtatóan mosolyogni.
Megsimogatta a fiú fejét. Hiszek neked, ismételte meg magában. Az istenek
irgalmazzanak mindnyájunknak!
- Mi a baj, mester? – kérdezte Gareth. – Nem értem. A hazugságból semmi jó nem
sül ki, mondotta volt a Főtisztelendő Főmágus. Evaristo mégsem érezte helyesnek,
hogy elmondja ennek a tízéves gyereknek a teljes, kendőzetlen igazságot. A
Főmágus nem láthatta előre ezt a helyzetet. Evaristo kényes talajon járt. Attól
tartott, hogy egyetlen elhibázott szó mindent elronthat. Így aztán óvatosnak
kellett lennie.
– Emlékszel a múltkor, amikor mondtál valamit a múltkor, én pedig azt mondtam,
hogy ez csúnya szó és ne használd? Emlékszel?
– Igen, mester.
– Hát, ez is valami ilyesmi.
– Igen? - zavarodott meg Gareth.
– Bíznod kell bennem, Gareth – mondta Evaristo, s remélte, hogy nem hangzik
olyan reménytelennek, mint ahogy érzi magát. – Vannak dolgok az életben, amit a
gyerekek még nem kell hogy megértsenek. Ez is ilyen.
– Bár elmondanád, mester – szólt Gareth. – Megpróbálnám megérteni.
– Nem – mondta eltökélten Evaristo. – Nem tehetem. Most még nem. Egyszer talán
igen, de most nem. - Próbálta egy kicsit tompítani a helyzet élét. - Remélem,
hogy a dolog olyan lesz, mint a szorzótábla, és őfelsége hamar elfeledkezik
róla, ha ugyan nem felejtette el máris. Nem tarthatta nagyon lényegesnek, ha
máris elrohant a lovával játszani.
Gareth nem tűnt túl biztosnak ebben. Evaristo maga sem volt meggyőződve erről.
Semmi többet nem akart mondani, mert félt, hogy már így is túl sokat árult el.
Otthagyta a fiút,s fel-alá járkált egy elhagyatott folyosón, amíg el nem
érkezett a Főmágussal való találkozás ideje.
A Főmágus az egyik apró olvasószobában volt, mely saját fényforrással
rendelkezett, s zárható ajtóval, mely biztosította a munka zavartalanságát.
„Meghagyta, hogy ne zavarják", írta a táblám a főkönyvtáros, miközben
bizalmatlanul méregette Evaristót.
„Őexcellenciája vár engem", írta vissza Evaristo. „Kérlek, szólj neki."
A főkönyvtáros morogva távozott. Mikor visszatért, csalódottnak tűnt, s
közölte, hogy a Főmágus azonnal látni akarja a tanítót. Evaristo belépett a kis
szobába, s helyet foglalt az asztalnál. A Főmágus éppen az Üresség mágiájáról
olvasott valamit.
— Nos? — kérdezte Reinholt fojtott hangon.
— A helyzet rosszabb, mint gondoltuk — süppedt a székbe Evaristo. Fáradtnak és
kilúgozottnak érezte magát. Azt sem tudta, hogyan fog hazavánszorogni. — Gareth
azt mondja, hogy Dagnarusnak a szertartás alatt jutott eszébe a dolog, amikor a
Fenség Kövét fogta.
A Főmágus hosszú ideig semmit sem mondott. Üres tekintettel meredt az előtte
fekvő könyvre. Lehunyta a szemét és megrázta a fejét, aztán sóhajtott és
megdörzsölte a szemhéját. Mikor megszólalt, inkább magának beszélt, mint
Evaristónak.
— Én javasoltam a királynak, hogy adjon nekem időt a Fenség Kövének
tanulmányozására. Biztattam, hogy halassza későbbre a szertartást. Fogalmunk
sincs, milyen erők lakoznak benne — jók vagy rosszak. De őfelsége másképp
döntött. A politikai helyzet ingatag volt. Reméltük, hogy ha a követ átadjuk a
többi fajnak is, bizalmunk és hitünk jeleként, azzal elősegítjük a békét és a
megértést.
— A kő átadása csakugyan javította a kapcsolatokat rövidtávon, de mi a helyzet
a hosszú távú hatásokkal? Mi lesz, ha a többi faj is elkezdi létrehozni a maga
Domínium Lordjait? Vajon a kő mágiája biztosíték arra, hogy a kiválasztottak
csakugyan a béke elkötelezett hívei lesznek? Mi lesz, ha a kő olyannak ad
hatalmas mágikus erőt, aki nem a béke híve? Őfelsége, aki maga a megtestesült
jó, állítja, hogy a kő maga is jó. Hogyan szállhatnánk vitába vele?
— Most pedig... — sóhajtott fel Reinholt —...bizonyítékunk van rá, hogy a kő
nem jó. Én magam mondtam Tamarosnak, hogy hiba lenne a herceg kezébe adni egy
ilyen fontos, nagy erejű varázstárgyat. Őfelsége nem hallgatott rám. És most...
most mi lett belőle?
— Attól tartok, hogy nem tudom, excellenciás uram — felelte Evaristo. — Mitől
tartasz?
— Láttad a Fenség Kövét? — kérdezte élesen Reinholt.
— Nem túl jól — mondta Evaristo. — Egy kicsit rövidlátó vagyok, és majdnem
leghátul ültem.
— A drágakő piramis alakú, négyszögletű alappal. Mikor a csoda megtörtént és a
kő négy részre vált, úgy nyílt szét, mint egy virág — mutatta Reinholt, s
összezárt öklének ujjait szétnyitotta. — Minta világ minden dolga, ez a kő is
látható és láthatatlan elemekből áll. Mi négy kristálycsúcsot láttunk szétválni.
Amit nem láttunk, mert egyikünk sem állt elég közel, az az üresség volt, ami
középen maradt, amikor a kő szétvált. Egyikünk sem látta meg ezt, csak egy
tízéves gyerek.
— Magamat hibáztatom — mondta lesújtva a Főmágus. — Tudnom kellett volna.
Előre kellett volna látnom, anélkül, hogy előzőleg tanulmányoztam volna a követ.
Logikus, hogy minden elemet tartalmaz: a Földet, a Levegőt, a Tüzet, a Vizet, és
az Ürességet is, ami mindennek a hiánya. Jobban kellett volna érvelnem. Őfelsége
elfogadta volna az álláspontomat, ha keményebben kitartok mellette. Persze
némileg kiestem volna a kegyeiből. Ez aggasztott. És ezért hagytam annyiban a
dolgot.
Evaristo feszengve mozgolódni kezdett. Nem akarta hallani mindezt. Jobb
szerette volna, ha soha nem is keveredik bele. Nem tudta, mit mondjon, félt
megszólalni is, mert ez emlékeztette volna a főmágust a jelenlétére, ugyanakkor
hallgatni sem mert, mert hallgatás alamusziságnak tűnhetett volna.
- Előbb vagy utóbb mindnyájan belenézünk az Ürességbe, excellenciás uram —
mondta Evaristo bizonytalanul, tapogatózva. — Én is megtettem, amikor fiatal
voltam. Engem is megkísértett a sötét út. De amikor teljesen felfogtam a
következményeket, amikor rájöttem, hogy mit kéne feláldoznom, elfordultam tőle.
Fel kellett volna adnom a szerelmet, barátságot, bizalmat, s torzan, megvetve,
rejtőzködve kellett volna leélnem az életemet. Súlyos ár ez. Nem csoda, hogy
olyan kevesen hajlandók megfizetni. Inkább az a csoda, hogy egyáltalán akad
valaki, aki megfizeti.
— Mégis akad — szólt közbe Reinholt.
— Dagnarus még gyerek, excellenciás uram. Igaz, hogy akaratos, és okosabb a
kelleténél, de mégiscsak gyerek. Gondoljunk csak bele, mennyi tanulás kell
ahhoz, hogy valaki akár csak bele is kóstoljon az Üresség mágiájába. Talán saját
magam ellen beszélek, amikor ezt mondom, excellenciás uram, de a herceg őfelsége
soha életében nem olvasott végig egyetlen könyvet sem. Azoknak, akik ezzel az
ocsmány mágiával foglalkoznak, a javukra legyen mondva, hogy roppant
fegyelmezett és aszketikus lelkek, akik egész életüket sötét ügyüknek szentelik,
és minden mást kizárnak abból.
— Dagnarus teljesen más. Nem tud semmiről lemondani, s ki is hibáztathatná
ezért, ha egyszer a szülei minden kívánságát teljesítik. Szereti az örömöket: a
szép ruhákat, jó ételeket. Hiú a szépségére, s mindketten tudjuk, milyen átok
hull azokra, akik az Üresség mágiáját gyakorolják. Ezenfelül hiányzik belőle
minden önfegyelem. Ha egy feladat túl nehéznek bizonyul neki, egyszerűen
otthagyja. Nem, excellenciás uram — folytatta Evaristo egyre magabiztosabban—, a
herceget épp gyarlóságai védik meg attól, hogy áldozatul essen a kísértésnek,
amitől félsz.
A Főmágus Evaristóra meredt. — Van valami abban, amit mondasz. Nagyban
megnyugtattál. Bár furcsának tűnik, hogy hálásnak kell lennünk valakinek a
hibáiért. Most csak az a kérdés, hogy mit tegyünk?
— Szólsz a királynak? — kockáztatta meg Evaristo.
Reinholt eltűnődött, aztán megrázta a fejét. Nem, nem szólok. Szükségtelen
aggodalmat okoznék neki. Még mondana valamit a gyereknek a dologról, márpedig
szerintem jobb, ha minél kisebb ügyet csinálunk belőle.
Evaristo megkönnyebbült. Egy ilyen beszélgetés roppant kellemetlen lett volna.
— Mit csináljak én, excellenciás uram? Hogyan bánjak ezentúl a herceggel?
— Ne beszélj többet a dologról. Hagyd elfelejtődni. De tartsd nyitva a szemed.
Ha bármi továbbit látsz vagy hallasz, azonnal számolj be nekem.
— Természetesen. De mi legyen, ha a herceg kérdezősködik?
Reinholt elmosolyodott. — Mondd meg neki, hogy jöjjön el ide a könyvtárba és
keresse meg a választ a könyvekben. Ez majd lehűti a buzgalmát.
— Valószínűleg, excellenciás uram mosolygott Evaristo megnyugodva.

A következő nap Evaristót látszott igazolni. Az eső elállt, még ha csak egy
délutánra is, mert a sötét felhők már újra gyülekeztek nyugaton. Pillanatnyilag
azonban - gyönyörű, szokatlanul meleg és fényes nap volt. Dagnarus nem bukkant
fel az órákon. A katonák visszatértek a gyakorlatból, s a herceg már alig várta,
hogy kikérdezhesse Argoth-t. Gareth még mindig ünnepélyes és nyomott volt, de
Evaristo ezt természetesnek találta. Önmagát hibáztatta. Mikor Gareth
megkérdezte, hogy elmehetnek-e megint a könyvtárba, Evaristo boldogan mondott
igent, mert remélte, hogy a fiú figyelme majd elterelődik a szerencsétlen
rajzról.
A könyvtárban Gareth újra bejárta a múltkori útvonalat, és minden nehézség
nélkül megtalálta a könyvet. Később sokszor feltette magának a kérdést, hogy
akkor is megkereste volna-e a könyvet, ha tudja az igazságot. Ha Evaristo
őszinte lett volna vele és felel a kérdéseire, vajon ő, Gareth ellenállt volna a
herceg kérésének, bármilyen nehéz is lett volna ez?
Talán igen. Talán nem. Gareth sosem volt képes megnyugtató következtetésre
jutni. Az biztos, hogy Evaristo ködösítése a rejtelem bizsergető légkörébe vonta
az ügyet. Ezen felül a legtöbb gyerekhez hasonlóan Gareth is utálta, ha azt
mondják neki, hogy még kicsi és nem érti. A tanító kihívást teremtett. Gareth
azonban tudta, hogy nem ezért lopja el a könyvet, hanem azért, mert Dagnarus
ráparancsolt. De nem, ez sem igaz. Azért lopta el, mert Dagnarus kívánta.
A fiú megtalálta a könyvet, s a terem csendjében, ahol senki sem járt, leült a
földre, s újra olvasni kezdte. A múltkor érthetetlennek tűnő szavak most
világosabbnak tűntek, habár még rengeteg tanulást kívánt teljes megértésük.
Aztán elérkezett a távozás ideje, s nem volt nehéz a vékony kötetet az inge
alá rejtenie. Persze nagyon félt, hogy a könyvtáros vesébe látó szeme leleplezi,
de annak éppen más dolga volt, s nem figyelt oda a gyerekre. Fel sem pillantott,
s Gareth kisétált a könyvtárból zsákmányával.
Aznap éjjel, miután Silwyth kioltotta a gyertyákat, Dagnarus besurrant Gareth
kis fülkéjébe, és elfoglalta az ágyát. Gareth maga takaróba burkolózva egy
sámlira kuporodott, és térdén egyensúlyozta a könyvet. A gyertyát magas
tartójában a földre állították.
– Most pedig – dőlt hátra kényelmesen Gareth párnáján Dagnarus – mondd, mi van
a könyvben.
– Felség – próbált ellenkezni Gareth. – Jobb lenne, ha ezt te magad olvasnád
el.
– Ugyan már, Foltos – felelte Dagnarus. – Tudod, mennyire utálok tanulni. Most
pedig olvasd – tette a karját a feje alá. – Ha valamit nem értek, magyarázd meg.
Gareth kinyitotta az első oldalt, és olvasni kezdte:
- „Az Üresség Mágiája, avagy Halálmágia..."

II. Rész

1.fejezet

Lady Valura

– Úrnőm – mondta az első öltöztetőnő a királynénak. – A herceg őfelsége

beszélni kíván önnel.
– Csakugyan? – A királyné felpillantott hímzéséből, melyet sosem fejezett be,
de szerette az ölében tartogatni. Majd az egyik hölgye befejezi – elvégzi az
utolsó simításokat, ahogy a királyné mondja, bár ő maga alig egy-két öltést
tett. – Vezesd be őt azonnal. Vagy nem is, várj – Emillia a tükörbe pillantott,
és a haját igazgatta. – Nem állok készen a fogadására. Mondd meg neki, hogy a
télikertben várom a...
– Anyám – hallatszott kintről egy türelmetlen hang, s közeledő léptek
dobbantak. Én nem vagyok az udvaroncod, hogy várass.
Dagnarus herceg belépett a szobába.
A herceg annakidején gyönyörű gyermek volt. Most, húsz évesen mely az
embereknél a virágkornak számít – olyan fiatalember lett, akinek külseje,
tartása, viselkedése mindenki csodálatát kivívta. Még most is, amikor éppen
lovaglásból érkezett szélborzolta hajjal, napszítta arccal, sáros ruhában,
irigységet keltett az egész nap csak a külsejűkkel törődő úri népek körében.
Az öltöztetőnő a kezét tördelte a herceg váratlan érkezésére. Az udvarhölgyek
összefutottak, s érdektelenséget színlelve csiviteltek, abban a reményben, hogy
a jóképű herceg szeme megakad rajtuk. Csak a királyné egyetlen hölgye
varrogatott tovább nyugodtan. Az öltéseket számolta, fel sem pillantott a
munkájából.
Az udvari hölgyek hiába csicseregtek. Habár Dagnarus házasulandó korba lépett,
egyetlen nemesasszony vagy leány sem tudott sóhajt csalni az ajkára vagy tüzet
varázsolni hideg zöld szemébe.
„A szerelem meggyengíti a férfit", jelentette ki a herceg egyszer, amikor a
barátaival iszogattak és farigcsáltak rímeket különféle bíbor ajkakhoz. „A
szeretett nő arca a csatában tétovázást szül a katonánál, amikor le kéne
sújtania. A szeretett kéz érintése elhomályosítja az íjász tekintetét, s a
csábos ajkak visszavonulásra bírhatnak egy parancsnokot, amikor előre kéne
nyomulnia. Köszönöm szépen, uraim, de előbb innék a pestisre, mint a
szerelemre." Ezzel kupáját a tűzbe hajította.
A herceg sosem ivott a szerelemre, de annál többször a szeretkezésre. Senki
sem tudta az udvarban, de Silwythnek, a herceg kamarásának külön pénzügyi kerete
volt az elhagyott asszonyok vigasztalására. Sok vöröshajú gyerek szaladgált
Vinnengael utcáin, akiről el lehetett mondani, hogy királyi vér folyik az
ereiben.
Dagnarus nem olyan ember volt, aki hagyja, hogy az állati szenvedély
irányítsa. Kielégítette testi vágyait, de csak azért, hogy ezek ne befolyásolják
a csakugyan fontos dolgokban. Bölcsen válogatta meg ágyasait. Olyanokat
választott, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy veszélyt jelentsenek rá, s
elég tisztességes volt ahhoz, hogy távozáskor jobb helyzetben hagyja őket –
legalábbis anyagi szempontból –, mint ahogy megismerkedtek. Mindig hidegen
korrekt volt velük, hűvösen személytelen az ágyban, s el lehetett mondani, hogy
egyik nő sem melengetett szerelmes érzéseket iránta a kapcsolat végén.
 Dagnarus ügyet sem vetett a törleszkedő udvarhölgyekre. Csak azt az egyet
vette észre, amelyik nem igyekezett, amelyik föl sem nézett az érkezésére, hanem
folytatta a munkáját. Dagnarus nem volt hozzászokva, hogy semmibe vegyék, s
kihívásnak vette ezt. Tenni fog róla, hogy ez a nő, bárki is legyen, tudomásul
vegye a jelenlétét.
– Te gonosz fiú – nyafogta az anyja. – Három hónapja ide sem dugod az orrod,
aztán egyszer csak rám törsz és összezavarod a hölgyeimet. Nézz csak végig
magadon. Még csak át sem öltöztél, hanem egyenesen az istállóból jössz ide. Hát
ennyit számítok neked.
A királynő zsebkendőt emelt a szeme sarkához. Az udvarhölgyek - annak az
egynek a kivételével – sóhajtoztak és ruhájukat suhogtatták.
– Ugyan, anyám – mondta Dagnarus zengő, telt hangon, melyen úgy játszott, mint
fuvolán. – Tudod, mennyi a dolgom. A tanulás, a törvénynapok, a csapatom
irányítása... alig elég a nap. Nem marad időm a szórakozásra – arra az örömre,
hogy önre várjak, asszonyom.
Dagnarus szórakozottan megcsókolta anyja kezét, de a szemét le nem vette a
hölgyről, aki továbbra sem volt hajlandó abbahagyni a munkát és megadni a
hercegnek a kellő csodálatot. Dagnarus kezdett bosszankodni. Csak hosszú, sima,
fekete, középen elválasztott hajat látott, ami majdnem a nő derekáig ért, s
hosszú ujjú, finom, rózsás körmű kezeket. A hajszínből, a karcsú termetből és a
szigorú fegyelmezettségből, no meg a színes selyemruhából a herceg tudta, hogy a
nő elf.
– Jaj, fiam, túl sokat dolgozol – siránkozott az anyja, aki egy csapásra
elfelejtette a többhónapos elhanyagoltságot. - A fivéred sokkal kevesebbet tesz,
mégis ő lesz a király tette hozzá keserűen.
– Már hogyne lenne Helmos a király – felelte Dagnarus könnyedén. –
Kiérdemelte, és megtiszteltetés lesz őt szolgálni. – Közelebb hajolt az
anyjához, és a fülébe súgta: – Vigyázz a nyelvedre, anyám. Több kárt teszel,
mint jót. – Hangosan hozzátette: – Beszélni szeretnék veled, anyám, magánügyben.
Bocsásd el hölgyeidet.
Egy herceg nem parancsolhatott volna a királynénak, de Dagnarus már régen
anyja ura volt, aki vakon engedelmeskedett neki.
— Hölgyek, hagyjatok magunkra — parancsolta a királynő. — Majd csengetek, ha
szükségem lesz rátok.
A királynő parancsának nem lehetett ellenszegülni, így a buzgó varró is
kénytelen volt letenni tűjét. Mesterkéletlen kecsességgel állt fel, ahogy a
frissen nyílt virág emeli fejét a nap felé. Arca olyan tökéletes szépséget
sugárzott, hogy szinte nem is tűnt halandónak. Mandulavágású szemei szokatlanul
nagyok és kékek voltak, akár az ég, amit az elfek úgy szeretnek. Telt, érzéki
ajkai, szépvonalú, mégis határozott álla erős lélekre vallottak. Lesütötte a
szemét — a szobában mintha beborult volna —, bókolt a királyné előtt, s az
érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül elhaladt a herceg előtt.
— Ki volt ez az elf nő? — kérdezte Dagnarus, gondosan kimunkált
érdektelenséggel. Az anyja mindig féltékeny volt a kapcsolataira, s azonnal
eltávolított volna az udvarból bárkit, aki megtetszett volna a hercegnek. Bár
szerette volna, ha a fia megházasodik, ő akarta kiválasztani a leendő arát.
Azok, akiket eddig bemutatott, mind csúnyák voltak, mint a madárijesztő. — Nem
emlékszem, hogy korábban láttam volna.
— Láthattad volna, ha veszed a fáradságot, hogy várj rám egy kicsit — mondta
az anyja keserűen. — Két hete érkezett az udvarba. A férje, Lord Mabreton, az új
elf követ. Ma este lesz egy díszvacsora a tiszteletére. Ugye eljössz?
— Ha akarod, anyám... — felelte a herceg, szokatlan engedelmességgel.
— Akarom — jelentette ki a királyné. — Helmos is ott lesz, hogy
nagyképűsködjön. Egy kicsit letörhetnéd a szarvát.
Dagnarus bármennyire nem szerette is fivérét, mégsem mondhatta őt a
legrosszabb indulattal sem nagyképűsködőnek. Dagnarus általában kibújt az udvari
reprezentáció alól, szívesebben töltötte az estét iszogatással és játékkal a
barátai társaságában valamelyik helyi kocsmában. Most azonban mások voltak a
tervei. Nem volt ellenére, hogy felvegye legjobb ruháját és apja mellé üljön,
éppen szembe az elbűvölő Lady Mabretonnal.
Mabreton. Ismerősnek tűnt neki a név, de nem tudta, honnan. Majd megkérdezi
Silwyth-t, aki nyilván mindent tud a hölgyről És a férjéről.
— Miről akartál velem beszélni? — kérdezte a királyné, s gyanakvón összehúzott
szemmel nézett a fiára. Ugye nem az elf nőről van szó?
— Persze hogy nem, anyám — mosolygott Dagnarus. — Csak azért kérdezem, mert
úgy illik, hogy ismerjem atyám udvarának tagjait. Nem igaz?
A királynő hitt neki. A hangja hányaveti volt, érdeklődése az elf nő iránt
pedig pillanatnyi, gyorsan múló szeszélynek tűnt. Dagnarus mestere volt a
megtévesztésnek, igazi érzései elrejtésének. Mindig úgy keverte a kártyáit, hogy
az a lap legyen felül, amit mutatni akar. Soha senki nem kapta még csaláson.
Körülnézett, hogy nincs-e valamelyik udvarhölgy hallótávolságban. Mikor
megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak, anyja felé fordult.
— Anyám, híreim vannak — mondta, és leült anyjával szemben abba a székbe, amit
a szépséges Lady Mabreton nemrég hagyott el, de még érződött rajta testének
illata és melege. Egy pillanatig a hercegnek nehezére esett elűzni a nő képét,
de aztán úrrá lett önmagán. — Lord Donnengal halott.
A királyné ostobán meredt rá, és legyezőjét rebegtette. — No és, mi közöm van
nekem ehhez? Sosem kedveltem, pedig az apád nagyon nagyra tartotta.
— Anyám — mondta Dagnarus türelmetlenül. — Kit érdekel, hogy szereted-e vagy
sem? Meghalt. Nem érted, mit jelent ez?
A királyné kétkedve méregette fiát. Szeretett volna a kedvére tenni, de
fogalma sem volt, miről beszél Dagnarus.
— Azt jelenti, hogy üresedés keletkezett a Domínium Lordok soraiban —
magyarázta Dagnarus.
Emillia szeme elkerekedett. Olyan erővel ragadta meg fia karját, hogy körmei a
fiú húsába vájtak. – Akkor az a hely a tiéd lesz! Persze hogy a tiéd! Milyen
szép lesz a szertartás! Persze új ruhát fogok csináltatni az alkalomra. Fényűző
lakomát rendezek. Lesz minden, ami...
- Anyám – szakította félbe a királynét jéghidegen Dagnarus, s kirántotta magát
a fogásból. – Ne igyál előre a medve bőrére. Tökéletesen tisztában vagy vele,
hogy még csak nem is fognak jelölni a pozícióra.
– Dehogynem! – felelte a királyné dühösen. – Apád nem tagadhatja meg ezt
tőled! Jogod van hozzá!
– Megtagadhatja, és meg is fogja – jósolta Dagnarus. – Nem tart alkalmas
jelöltnek. Csak azért, mert nem vagyok gyengeszemű könyvmoly. Csak azért, mert
az énekmondók szerelmes balladáin, s jobban szeretek kockázni a barátaimmal,
minthogy öreg filozófusok nyammogását hallgassam, akik az orrszőrtépkedés mély
értelmeiről papolnak. Biztos lehetsz benne, anyám, hogy szóba sem kerül a nevem.
– De igen. Beszélek a királlyal – állt fel Emillia zajos suhogással, hogy
azonnal a tettek mezejére lépjen.
– Nem, anyám, nem beszélsz – jelentette ki Dagnarus határozottan. Jól tudta,
mennyire kevéssé törődik Tamaros a második feleségével. - Ezért akartam beszélni
veled, mielőtt... Szíve szerint azt mondta, volna, hogy „mielőtt jóvátehetetlen
bajt csinálsz", de ehelyett azt mondta: - ...mielőtt exponálod magad az
érdekemben.
Az anyja boldogtalan volt. – Szerintem nem tudod, milyen fontos lenne az a
számodra mondta ingerülten. – Semmi esélyed rá, hogy valaha is király légy, ha
nem vagy Domínium Lord, mint a bátyád.
– Hidd el, anyám, hogy felmértem a fontosságát – felelte Dagnarus szárazon.
Ezért is akarom saját kezembe venni a dolgot, gondolta magában. Fennhangon ezt
mondta: – Ami a királlyá válásomat illeti, Domínium Lordság ide vagy oda, úgyse
leszek király. A király sosem mondana le Helmosról értem.
- Ugyan már. A király imád téged... - kezdte az anyja.
– Persze – vágott közbe Dagnarus keserű mosollyal. – De szeretni nem nagyon
szeret.
– Nem tudom, miről beszélsz! – csattant fel a királynő, és megint a
zsebkendője után nyúlt. – Biztosan engem hibáztatsz. Úgy csinálsz, mintha
mindent én rontottam volna el körülötted, pedig az életemnél is jobban
szeretlek. Hogy lehetsz ilyen gonosz...?
– Ne siránkozz, anyám, hanem hallgass ide. – Dagnarus kezdte elveszteni a
türelmét. – Nem fogsz veszekedni ezen az apámmal. Ha ő vagy bárki felveti az én
Domínium Lordságom témáját, viselkedj higgadtan, mintha ez elfogadott tény
lenne. "Hát persze hogy jelölt lesz a fiam", mondod majd, és meglepetést
színlelsz, hogy bárki is kételkedhetett ebben. És semmi többet nem mondasz!
Megértetted? És megmondod Olgaf nagyapámnak hogy maradjon ki ebből az egészből.
Emillia ostoba, alattomos, hiú asszony volt, aki rég elvesztette minden
befolyását és hatalmát, amije lehetett az udvarnál. Ez nem egészen az ő hibája
volt. Apja, a dunkargai Olgaf király folyamatosan szította a tüzet a királyi
fazék alatt, s állandóan forrásban tartotta a király levesét abban reményben,
hogy egy napon őfelsége majd felemeli a kanalat és megégeti a száját.
Dagnarusnak annyira volt szüksége segítségre erről a frontról, mint egy kiadós
hátbaverésre.
Emillia nem adta meg magát némi ellenkezés nélkül, s kipréselt pár könnyet,
azon, hogy a fia nem szereti, hogy az ő áldozatai hiábavalóak, pedig biztosan
meg tudná győzni Tamarost, és a szegény papa boldogan eljönne és állítaná, hogy
Dagnarus megkapja a jogait.
Dagnarus összeszedte minden türelmét, hogy végighallgassa – emlékeztette
magát, hogy egy katonának meg kell tanulnia elviselni a nehézségeket és kínokat.
De tudta, hogyan kell bánni Emilliával: már két éves kora óta dróton rángatta.
Egyik mondatával elbűvölte az asszonyt, a másikkal megfenyegette, amíg Emillia
teljesen Össze nem zavarodott. Fokozatosan átültette belé a saját
gondolkodásmódját.
Mikor a királynő már kezdte úgy érezni, hogy a terv tulajdonképpen az ő ötlete
volt, Dagnarus tudta, hogy győzött. Biztonságban van anyja cselszövéseitől. A
lehető legrövidebb úton elbúcsúzott, bár egy pillanatra megállt az
előcsarnokban, abban a reményben, hogy megpillantja Lady Mabretont, de csalódnia
kellett. Az asszony nem volt azon hölgyek között, akik siettek megjelenni a
királyné uralkodói csengőszavára.
Dagnarus visszament a lakosztályába, hogy lefürödjön, átöltözzön és
kigondolja, hogyan szállhatna szembe legjobban az apjával. Tamaros eddig még
semmit nem tagadott meg kisebbik fiától, de Dagnarus nem bízott mostani kérése
sikerében. A Domínium Lordok kijelölése mindig is valami szent és ünnepélyes
dolog volt a király számára, amin imádkozni és töprengeni kell. Nem olyan,
mintha az ember egy pónilovat ajándékozna a királynak. Mégis, a fürdés végére
Dagnarus úgy érezte, hogy kitalált valamit, amivel meggyőzhetné az apját.
– Silwyth – szólította Dagnarus az elfet, miközben megrázta a haját és
törölközni kezdett. - Kérdezni akarok valamit.
– Igenis, fenség. Miben lehetek szolgálatára?
Az elf kirakta a herceg ruháit, melyek megfeleltek a királyi fogadás
követelményeinek, bár Dagnarus egy szóval sem említette, hogy a királlyal
találkozik. Silwyth egyszerűen tudta. Silwyth mindig mindent tudott. Dagnarus
már rég feladta a próbálkozást, hogy rájöjjön, honnan tudja.
- Az anyámnak van egy új hölgye. Egy elf.
– Az bizonyára Lady Mabreton lesz, felség.
– Igen, ez a neve. Mesélj róla, Silwyth – kérte Dagnarus. Általában seregnyi
uraság segített neki az öltözésben, de Dagnarus, miután félbeszakította reggeli
programját Lord Donnengal halálhírére, most egyedül volt a kamarásával.
– A felesége Lord Mabretonnak, a Keleti Erdők Őrének, a Domínium Lordnak. A
lord a Wyval ház tagja, mely hű a Nagyúrhoz, de nem ok nélkül, ha felséged érti,
mire gondolok. A Nagyúri Pártfogó tette Mabretont Domínium Lorddá, s ő roppant
hálás ezért.
– Lady Mabreton kelletlen tagja az udvari társaságnak. Nem akart eljönni és
állítólag kerek perec megtagadta, hogy elkísérje a lordot, amikor a dolog
először felmerült. Meg kellett vele értetni, hogy a lord megszégyenül, ha ő
távolmarad, s nem csak urának, de a Pártfogónak is ellenszegül. Állítólag Lord
Mabreton válással fenyegette meg, ha nem jön el, ami teljes becsületvesztést és
romlást jelentett volna az asszonynak és a családjának. Nehezen tudom elhinni
ezt a szóbeszédet, mivel nyilvánvaló, hogy Lord Mabreton imádja szépséges
feleségét. Szerintem a saját családja győzte meg a hölgyet, hogy jöjjön el, mert
szegények és támogatásra szorulnak. Bármi is legyen az ok, most itt van az
udvarban. És nem csak itt van, hanem még udvarhölgy is. Nem akarom megbántani
édesanyja, a királyné őfelségét, de Lady Mabreton meglehetősen boldogtalan a
helyén.
 – Csakugyan? Milyen érdekes – mosolyodott el Dagnarus. Tetszett neki, amit
hallott – Mondd csak, Silwyth, miért ismerős nekem annyira ez a Mabreton név?
Hol hallhattam ezelőtt?
– Arra a Lord Mabretonra gondol, aki akkor volt nagykövet, amikor felséged még
gyerek volt. A Fenség Kövének átadása idején...
Dagnarust hirtelen elárasztották az emlékek – Silwyth, amint hátulról döf...
– Az istenekre! – meredt Dagnarus Silwythre, akinek arca épp oly higgadt és
kifejezéstelen volt, mint bármikor. – Ismertem azt a fickót! Milyen viszonyban
állt a mostani Lord Mabretonnal?
– Fivérek voltak, uram. Lady Mabreton az első testvér felesége volt. Elf
szokás szerint ha van egy fivér, aki nőtlen, elveheti a testvére özvegyét, ha a
nő családja előnyösnek ítéli meg ezt a házasságot. Ebben az esetben a család
kétségbeesetten ragaszkodott a Mabretonok családi vagyonához, így készségesen
beleegyeztek.
– Értem. Miért nem láttam ezt a nőt soha az udvarnál gyerekkoromban? Nem
mintha odafigyeltem volna rá akkoriban – csatolt a derekára vigyorogva egy
ékköves övet Dagnarus. – Jobban érdekeltek a kutyák, mint a nők. De azért egy
gyereknek is feltűnik egy ilyen szép teremtés.
– Biztos vagyok benne, hogy fenséged észrevette volna – mondta Silwyth, s volt
valami vágyódás a hangjában. – Asszonyaink híresek szépségükről, de az övé
mindenki másét felülmúlja. Akkoriban nem jött el az udvarba. Egy házban lakott,
amit az első Lord Mabreton építtetett neki a Pörölyhegy folyó partján. Mikor
értesült a férje haláláról, a Pártfogó védelme alatt visszatért a saját
családjához.
Dagnarus arca elsötétedett. – Még mindig a Pártfogó védelme alatt áll?
Silwyth habozott. – Nem, uram. Az ő családja és a Pártfogó feleségének
családja nincsenek jóban, így mostanában nem tartják a kapcsolatot. A Pártfogó
nem védené meg. Talán ezért is jött el mégis Vinnengaelbe.
– Kiváló, Silwyth. Bearanyoztad a napomat. Gondolom, hallottad a híreket. –
Dagnarus beledugta karját gazdagon hímzett, prémmel szegett köntösébe.
– Lord Donnengal haláláról? Igen, felség. Fogadja részvétem. Tudtommal jól
ismerte őt.
- Egy szemernyit sem törődtem vele. Csak az a fontos, hogy megüresedett a
helye az emberi Domínium Lordok között.
- Igen, fenség. Tudom.
Dagnarus megfordult, csípőre tette a kezét, s szemügyre vette Silwyth-t. –
Tudod, hogy ezt akarom. Tudod, hogy meg kell szereznem, ha valaha is király
akarok lenni. Mik az esélyeim? Mit hallottál?
– Talán jelölik felségedet – mondta kétkedőn Silwyth – de a Domínium Lordok
tanácsa nem fogja jóváhagyni.
- A szavazásnak nem kell egyhangúnak lennie.
– Igaz, uram, de az ön bátyja, Helmos a tanács feje, s kétséges, hogy a többi
ember szembe merne szállni vele, bár állítólag vannak, akik ön felé hajlanának.
– Az átkozott Helmos! Az Ürességbe vele! - fakadt ki a herceg.
– Vigyázzon, felség. Még meghallják.
– Nincs itt senki - morogta Dagnarus bosszúsan, de azért halkabbra fogta a
hangját. – Mit tanácsolsz?
– Meg kell nyernie a királyt az ügyének, uram. A többi Domínium Lord
leszavazhatja Helmost, ha tudják, hogy a király őfelsége kívánságának
megfelelően cselekszenek.
– Pontosan így gondoltam én is - mondta Dagnarus. - És most szeretnék valami
kis ajándékot küldeni Lady Mabretonnak. Te jobban tudod, mi legyen és hogyan
adjam át? Legyen ékszer? Szeretik az elf nők az ékszert?
Silwyth tétovázott, ezúttal oly feltűnően, hogy Dagnarus is észrevette.
- Mi az, Silwyth? Olyan képet vágsz, mint aki ecetet ivott. Csak nem te vagy
szerelmes abba a nőbe?
- Nem, uram. Távolról sem - felelte hidegen Silwyth. - Az elfek nem esnek
szerelembe, vagy ha igen, azzal csak bajt hoznak magukra. Az én feleségem már ki
van jelölve, és ha majd eléri a megfelelő kort, összeházasodunk. Lady Mabreton
azonban nagyon szép, s egyszer, amikor találkoztunk, nagyon kedves volt velem.
Nem szeretném, ha baja esne.
 - Nem akarom bántani, Silwyth mondta Dagnarus. Őszintén, s a kamarás vállára
tette a kezét. – Még csak rám sem akart nézni, amikor az anyámnál megláttam.
Csak egy mosolyt szeretnék tőle. Ez minden. Ha annyira gyűlöli az embereket,
talán ettől megváltozik a véleménye. Szívességet teszel mindkét nemzetnek.
— Meglehet, fenség — Silwyth nem volt meggyőzve.
— Ugyan már, Silwyth - mondta Dagnarus. — Ismersz engem. Tudod, hogy a szívem
fel van vértezve a női bájak ellen. Abból, amit elmondtál róla, nem valószínű,
hogy egy ember megérinthetné a szívét. Boldogtalan, és ki hibáztatná érte?
Kénytelen az idejét az anyám társaságában tölteni! Mi rossz van abban, hogy egy
kicsit kellemesebbé tesszük az életét?
— Semmi, uram — Silwyth, ha sóhajtott is, magában tette, így a herceg nem
hallhatta. Silwyth jól tudta, hová köti a hűség. Semmiért nem akarta
veszélyeztetni a helyét, még egy nőért sem, akinek csodás virága lelke titkos
kertjében virult. Ahogy azt Dagnarusnak is mondta, a Pártfogó sosem tenne egy
lépést sem Lady Mabretonért. Silwyth tehát kigyomlálta a virágát, és egy néma
sóhajjal a hercegnek nyújtotta.
— Ami az ékszert illeti, az elf nők hivalkodónak és közönségesnek tartják.
Némelyik drágakő persze elfogadható. A gyémánt a tisztasága miatt, a kék topáz
és a zöld zafír pedig azért, mert a levegő istenei szeretik. De ha fenséged nem
sajnálja a költséget...
— Dehogy — mondta Dagnarus. — Mostanában szerencsés vagyok a kockában.
— Akkor egy kis brossot javaslok a ritka türkizből, melyről közismert, hogy
megvédelmezi viselőjét minden ártalomtól. Egy ilyen ajándék kifejezné az ön
csodálatát és figyelmességét. Ezt nyíltan, emelt fővel viselhetné. Még a férje
sem kifogásolhatja, ha elfogadja.
— Kiváló. És hol találok ilyesmit?
— Türkizt csak a pecwaéknál talál, felség. Csak ők ismerik a lelőhelyét. Az
ékszereik finomak, illenek az elf nőkhöz. Ha felséged gondolja, én beszerzem.
— Igen, tedd csak, Silwyth. Szerezd meg és én majd átadom.
Remek, fenség.
— Útközben ugorj be a templomba és adj át egy üzenetet Foltosnak. Beszélni
szeretnék vele. Sőt... — támadt a hercegnek egy hirtelen gondolata —
...szeretném, ha eljönne este a díszvacsorára. Szerzek neki meghívót: az apám
kedveli, és épp a minap mondta, hogy szeretné újra látni. Lehet, hogy sokáig fog
tartani, úgyhogy készítsd elő a régi szobáját. Gondolom, el fog tudni szabadulni
a vén mágusok közül, hogy dohos cellájától távol töltsön egy estét.
— Ha felséged írásos megkeresést küld, amiben az áll, hogy Gareth úr jelenléte
kívánatos egy fontos állami eseményen, a Tanulók Felügyelőjének be kell adni a
derekát. Máskülönben, azt hiszem, nehéz lesz kihozni őt. A novíciusoknak csak a
tanulással szabad foglalkozniuk, kizárva minden figyelemelvonó tényezőt.
— Muszáj írásban? Gondolom, másképp nem megy — Dagnarus türelmetlenül rángatni
kezdte jobb keze mutatóujjáról a pecsétgyűrűt. — Tessék. Fogalmazd meg a
levelet, írd alá helyettem, és pecsételd le. Mondd meg Foltosnak, hogy itt
találkozunk gyertyagyújtáskor. Tegyél róla, hogy tisztességesen felöltözzön, jó?
A leborotvált fejével meg a viseltes köpönyegével úgy néz ki, mint valami
teknős.
— Igenis, fenség — vette át a gyűrűt Silwyth.
Már évek óta ő intézte a herceg levelezését. A herceg akkor írt utoljára egy
hibás, pacafoltos firkálmányt, amikor Evaristo rászorította. Amikor a herceg
tizenkét éves lett, a tanítót elküldték, hisz az igazi tanítvány, Gareth
belépett a Mágusok Templomába. Tamaros elbocsátotta Evaristót, mert ha
kelletlenül is, de be kellett látnia, hogy a fiából sosem lesz tudós, bár a
lelke mélyén remélte, hogy Dagnarus egyszer majd mégis lecsillapodik és
megismeri a csendes művelődés örömeit. Ez enyhén szólva hiú remény volt.
— Megyek az apámhoz — mondta Dagnarus, miután még egy pillantást vetett a
tükörbe. — Drukkolj nekem, Silwyth.
— Úgy lesz, uram — felelte Silwyth. — Szüksége lesz rá — tette hozzá, csak
éppen elf nyelven, amit a herceg sosem akart megtanulni.

2.fejezet
 A szív vágya

– Üdvözöllek, tisztelt atyám – lépett be Dagnarus, s suhogó köpenyével

forgószél módjára kavarta föl a papírokat a király dolgozószobájában.
Dagnarus zajos lépteivel, széles mozdulataival, nyers, állati lelkületével úgy
zúzta szét a dolgozószoba nyugalmát, mintha égő lövedéket lőttek volna be az
ablakon. Tamaros kedves, de némiképp riadt mosollyal fogadta fiát. Bár jó
kiállású ivadéka látványa felmelegítette lelkét, mint a forralt bor, azt már nem
tudta, hogy fogja kiinni a borospoharat. A kilencvenedik évéhez közeledő király
kezdte értékelni a megbízhatóságot és szilárdságot. Márpedig ezt a két szót még
Dagnarus leglelkesebb csodálói – s bőven akadtak ilyenek sem alkalmazták a
herceggel kapcsolatban.
– Üdvözöllek, fiam - tette félre a munkáját Tamaros.
A szobából pazar kilátás nyílt a vidékre a négy égtáj felé, a síkságra, a
városra, a csodás, szivárványos vízesésre, s a kék égboltra. A király hosszú
évtizedeken át minden nap megfordult itt, mégis mindig megállt és áhítattal
szemlélte a csodát, telve az istenek iránti alázattal. Dagnarus soha egy
pillantást sem vesztegetett a kilátásra, s még panaszkodott is a szoba túlzott
világossága miatt.
– Hogy tudsz itt olvasni, apám? Olyan erős a nap, hogy belevakulok. – A herceg
letelepedett a király asztalának szélére, könyveket sodorva le, papírokat gyűrve
össze. Komoly arcot erőltetett magára, s lágy hangon mondta: – Attól tartok,
rossz híreim vannak. Talán te is hallottál már róla.
– Semmit sem hallottam – szólt aggodalmasan Tamaros, s becsukta könyvét. – Mi
az, fiam?
– Lord Donnengal halott mondta Dagnarus gyászos, tiszteletteljes hangon.
Gondoltam, jó, ha tudod, hogy részvétedet nyilváníthasd a családjának. Rögtön
idejöttem, ahogy meghallottam.
– Ez csakugyan rossz hír - mondta Tamaros szomorúan. – Hogyan történt?
– Vadászott, hisz nagyon szeretett vadászni, tudod, aztán egyszer csak a
melléhez kapott, felkiáltott és lefordult a lováról. A társai mindent
elkövettek, meglazították a nyakravalóját is, de már nem tudtak segíteni rajta.
Azt mondják, szétrobbant a szíve.
– Ereje teljében lévő ember volt - merengett el Tamaros.
– Ugyan már, apám - ellenkezett Dagnarus. – Lord Donnengal egy nappal sem volt
fiatalabb hatvan évesnél.
– Csakugyan? – nézett fel Tamaros. – Talán igazad van. – Felsóhajtott és
megrázta a fejét. – Ha nem tűnne úgy, hogy meg akarom kérdőjelezni az istenek
ítéletét, azt mondanám, hogy én éltem túl sokat. Régi barátaim mind halottak, s
most gyermekeik halotti máglyáját is látom.
Lehajtotta fejét, s néma imát mondott eltávozott barátjáért. Dagnarus ugyan
égett a türelmetlenségtől, de volt annyi esze, hogy ne szakítsa félbe apja
imáját. Egy idő után mozgolódni kezdett.
– Nem tudom, gondoltál-e arra, apám, hogy Lord Donnengal távoztával üresedés
támad a Domínium Lordok között.
Tamaros felnézett megszakított imájából. – Csakugyan – mondta, némileg feddőn,
– Majd a maga idejében beszélünk róla.
– Apám – mondta Dagnarus rábeszélőn. – Úgy lenne helyes, ha engem jelölnél a
megüresedett helyre.
– Fiam – nézett Tamaros Dagnarusra szerető együttérzéssel. – Ezt nem
akarhatod.
- Épp ellenkezőleg, apám – vágott közbe Dagnarus. – Nagyon is akarom. Elértem
a megfelelő kort. Az a hely a születés jogán az enyém.
– Származás, cím, rang, vagyon... mindezeknek nincs szerepe a Domínium Lordok
kiválasztásánál. A hívás az istenektől és a szívből jön. Te most csak azért
akarod, mert nem tudod, mivel jár Domínium Lordnak lenni – többek közt azzal,
hogy valaki az egész életét a békének szenteli. Te pedig, fiam, született harcos
vagy.
– Te pedig megveted ezt a hivatást! – kiáltotta Dagnarus, haragtól elsötétülő
arccal.
– Nem így van, fiam – vágott közbe élesen Tamaros. Lehet, hogy két generációt
megélt, de nem volt esendő és ostoba. – Vinnangael azért erős, mert erős a
serege. Szomszédaink tisztelnek bennünket. Tudják, hogy nem fogunk gátlástalanul
terjeszkedni az ő rovásukra. De azt is tudják, hogy megvédjük határainkat
bármiféle sérelemtől, mint azt te is jól tudod, hisz harcoltál az elf behatolók
ellen.
– Bocsánatodat kérem, apám – visszakozott Dagnarus, látva, hogy hibát követett
el, s hogy dühkitörésekkel semmire sem megy. – Meggondolatlanul szóltam.
A herceg nem bírt tovább ülve maradni. Borongva, lehajtott fejjel járkálni
kezdett fel-alá.
– Helmosból Domínium Lordot csináltál – villantotta zöld szemét az apjára. –
Én vagyok annyira a fiad, mint ő. Épp annyi jogom van a kitüntetésre, mint neki
– hajolt előre. – Hogy fog kinézni, apám, ha valami szörnyű véletlen folytán
bátyám örökös nélkül hal meg és rám száll a trón? Az emberek nem fognak
tisztelni, mert nem leszek Domínium Lord, mint a bátyám. „Nem tartották méltónak
rá”, ezt fogják mondani, sőt, máris ezt mondják – tette hozzá hangsúlyosan.
– Kik? – kérdezte Tamaros, s most ő dühödött fel. – Ki mondott ilyesmit?
Dagnarus lesütötte a szemét: sűrű pillái leárnyékolták szeme tüzét. – Nem
akarok neveket mondani, apám. Nem akarom, hogy kiessenek a kegyeidből csak
azért, mert az igazat mondták. Sem a mágusok, sem te nem tartotok engem
méltónak.
– Már hogyne lennél méltó – mondta feszengve Tamaros, aki védekezésbe
kényszerült. – Bátorságod és merészséged vitathatatlan. Haditetteidet az egész
birodalom ünnepli. Itt nem az érdemesség a kérdés, hanem az alkalmasság.
Természetednél és vérmérsékletednél fogva nem vagy alkalmas arra, hogy Domínium
Lord légy, Dagnarus. És annak, hogy Domínium Lord vagy-e vagy sem, semmi köze
ahhoz, hogy jó uralkodó leszel-e. Légy boldog azzal, hogy kiváló katona vagy...
– De apám, miért ne lehetne egy kiváló katona Domínium Lord? – ellenkezett
Dagnarus. Arca kipirult ügyének védelmében. Ebben a pillanatban fenséges, nemes
és őszinte volt, s mély benyomást gyakorolt apjára. – Te magad mondtad, hogy a
béke biztosítása érdekében készen kell állnunk arra, hogy ha kell, harccal is
megvédjük. A tisztelendő mágusok velünk együtt küzdenek imával ajkukon, kezükben
karddal és varázskönyvvel. Az istenek nem fordulnak el tőlük, hanem támogatják
őket és megáldják ügyüket. Igaz, hogy a Domínium Lordok között még sosem akadt
egy Harc Lordja sem, de ez nem azt jelenti, hogy ezután sem lehet. Minden elf
Domínium Lord harcos.
Tamaros elbűvölt kábulatban gondolta át fia meggyőző szavait.
Dagnarus látta a lehetőséget, és tovább ütötte a vasat. – Legalább jelöltess,
apám. A Domínium Lordok majd szavaznak felőlem, és ha nem mellettem döntenek,
meghajlok akaratuk s az istenek akarata előtt. De legalább mutasd meg, hogy
támogatsz. Ha ezt megtagadod tőlem, az emberek azt fogják mondani, hogy nem
bízol bennem.
Tamaros szorongva gondolt arra, hogy Dagnarus érvelésében van valami. Helmos
alig múlt harminc, kiváló egészségnek örvend, testben és lélekben erős, ritkán
beteg. De az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Balesetek mindig történnek, s
ilyen baleset vitte el Helmos anyját is. S mindezidáig Helmosnak és feleségének,
Annának, nem született örököse, bármennyire is imádkoztak érte. Tíz éve házasok,
mégis gyermektelenek még. Dagnarusnak minden esélye megvan arra, hogy örökölje a
trónt, s ha híre megy az udvarban és a királyságban, hogy nem kapta meg a
Domínium Lorddá válás lehetőségét, az emberek kételkedni kezdenek benne, s talán
másik király után néznek.
A polgárháború minden uralkodó rémálma. Tamaros maga is nagyapja véres
háborúkról szóló történetein nevelkedett, mely háborúk majdnem Vinnengael
bukását okozták. Hallott róla, hogyan használták ki az elfek, orkok és törpék az
emberek belviszályait arra, hogy betörjenek a határokon és jókora földeket
hasítsanak ki maguknak. Földeket, melyeket az emberek visszaszereztek ugyan, de
csak további kínnal és vérrel. Tamaros mindent el akart követni, hogy biztosítsa
királysága békéjét és épségét.
Dagnarus ugyan más, mint a bátyja, más, mint a többi Domínium Lord, de ha mind
egyformák lennénk, gondolta Tamaros, megállna a világ. Egyeseknek gondozniuk
kell a nyájat, másoknak ritkítani.
– Veszélyes is, Dagnarus – mondta Tamaros, s magában csodálta fia szépségét,
nyers egészségét, szembetűnő életörömét. – Domínium Lorddá lenni veszélyes.
– Katona vagyok, apám – mondta Dagnarus. – A veszély az életem része. –
Őszinte volt, alázatos, s szebb, mint valaha. – Jelöltetsz engem, apám?
Tamaros felsóhajtott. A szív mást diktált, de nem tudott nemet mondani. –
Igen, fiam.
– Köszönöm, apám, hogy megadod nekem a lehetőséget! – Dagnarus ragyogott, mint
a nap, s elvakította apját. – Mindent megteszek, hogy büszke légy rám! És most
nem zavarlak tovább. Kegyes engedelmeddel távoznék.
Tamaros bólintott. Dagnarus elment, s Tamaros hallotta hogy fia derűsen
dalolni kezd odakint a folyosón. A király nem folytatta munkáját, csak meredt a
könyvre, melybe az előbb még teljesen bele tudott temetkezni.
Még mindig üres tekintettel bámult a kötetre, mikor nagyobbik fia, Helmos
lépett be.
Helmos csendben, udvariasan megállt apja mellett. Némán várta, hogy Tamaros
tudomásul vegye jelenlétét.
– Úgy látom, hallottad a híreket, apám – mondta szelíd komolysággal. –
Sajnálom, hogy nem lehettem én a hozója. Tudom, milyen mélyen érinthet Lord
Donnengal halála.
- Dagnarus jött el megmondani – nyúlt szeretett fia keze után Tamaros.
– Dagnarus! – húzta fel a szemöldökét Helmos.
– Azt mondta, hogy tudja, mennyire elszomorít a hír, s tudnom kell, hogy
részvétemet fejezhessem ki az özvegynek és gyermekeinek.
– Egyszerre milyen lágyszívű lett az öcsém – mondta Helmos, s zaklatottan
nézett apjára.
Tamaros kesernyésen elmosolyodott. – Nem vagyok agyalágyult vénember,
legalábbis egyelőre még nem. Tudom, miért akarta ő elmondani. Ő akar Lord
Donnengal megürült helyére lépni – nézett keményen a fiám. – Dagnarus Domínium
Lord akar lenni.
– Az lehetetlen –jelentette ki tömören Helmos.
– Én nem vagyok benne olyan biztos - mondta Tamaros elgondolkodva.
– Ezt nem mondhatod komolyan, apám. Vagyis hogy bocsáss meg. Nem akartam
tiszteletlen lenni, de Dagnarus teljességgel alkalmatlan...
– Az „alkalmatlan" szó viszonylagos - szólt közbe Tamaros. – Azt értjük
alatta, hogy nem felel meg annak, amit mi elvárunk egy Domínium Lordtól. De
vajon kik vagyunk mi, hogy elvárásokat támasszunk? Nem az istenek választanak?
Talán ők Dagnarust választották.
– Hogyan, apám? – kérdezte Helmos.
— Azzal, hogy elültették a vágyat a szívében — felelte Dagnarus.
— Akkor öcsém jó sok istenadta vággyal van megáldva — felelte Helmos keserűen.
Ő és szeretett felesége annyira vágytak gyermekre, az istenek mégis megtagadták
tőlük, míg Dagnarus egy kóbor kandúr hányaveti könnyedségével nemz tucatnyi
fattyút. — S mindet ki is elégíti.
— Miről beszélsz? — kérdezte dühösen Tamaros.
Helmos felsóhajtott és leült apjával szemben. — Olyasmit mondok most, amit
soha nem akartam mondani, amiről reméltem, hogy soha nem kell elmondanom, apám.
Az öcsém nem lehet Domínium Lord. Amikor azt mondtam, hogy alkalmatlan, nem a
levegőbe beszéltem. Ivással és méltatlan cimborákkal, nőkkel tölti az estéit.
Ivadékai, akiket ezek a szerencsétlen nők szültek, egy várost megtöltenének!
— Ez csak pletyka — szólt Tamaros. — Irigy szóbeszéd. Lehet, hogy Dagnarus
játszik és néha a kelleténél többet iszik, de néha én is kockáztam fiatal
koromban.
Helmos a fejét csóválta. — Majdhogynem írástudatlan, apám. A nevét alig tudja
leírni.
—Részt vesz a törvénynapokon — ellenkezett Tamaros. — Ha ilyenkor ítéletet
kérek tőle, bölcsen és igazságosan felel. Kitűnő katona és parancsnok hírében
áll.
— Értelmesnek értelmes — ismerte el Helmos. — Veleszületett a józan paraszti
ész, ez tagadhatatlan. Azt sem vitatom, hogy bátor és jó parancsnok. Úgyhogy
hagyjuk is meg ezt neki, apám. Érje be a seregeink vezetésével. Még egyszer
kérlek, apám, hogy ne ruházd fel a Domínium Lordok mágikus erejével! Különben
sem hiszem, hogy komolyan akarná. A Domínium Lordok szent és fogadott
kötelessége a béke védelme.
— Igaz — mondta Tamaros. — Eredetileg így volt. Vagy legalábbis én azt hittem.
De lehet.. lehet, hogy tévedtem.
Tamaros felállt és a keleti ablakhoz lépett, mely a hegyekre nézett. Késő
délutánra járt. A nap már lenyugvófélben volt. Vörösarany sugarai elborították
Tamaros alakját — a bölcsesség és kötelesség aranyszobra, a Király, kinek
öröksége átível az időn, s kinek alakja mitikus magaslatokba nő.
Én jó király leszek, gondolta Helmos. Nem nagy király. Ő látja is ezt. És bár
szeret, csalódás vagyok neki. De hát az vagyok, ami vagyok. Az istenek alkottak
ilyennek. Nem tudok megváltozni.
Tamaros a háta mögött összekulcsolta kezét, s fia felé fordult.
— Annakidején azt reméltem, hogy a Fenség Kövével a népek megtanulnak békében
élni egymás mellett. Reményem meddőnek bizonyult. Az elfek továbbra is
fenyegetik határainkat, a törpék elfoglaltak és uralmuk alá hajtottak több
emberi települést, melyekről azt állítják, hogy az ő földjükre épült.
— A törpék szerint Vinnengael is az ő földjükön van — jegyezte meg Helmos
fanyarul.
— Igen, de reméltem, hogy megváltozik a hozzáállásuk. Úgy tűnik, hogy a Fenség
Köve felbátorította a többieket és gyengébbnek mutat bennünket. Azt hiszik, hogy
mivel náluk van a kő egy-egy darabja, következmények nélkül megtámadhatnak
minket. Talán csakugyan szükség van egy Harc Lordjára, egy Domínium Lordra, aki
nem csak a béke fenntartására esküszik fel, de arra is, hogy ezért kardot
fogjon, ha szükséges.
— És ha mi létrehozunk egy Harc Lordját, mi fogja megakadályozni az elfeket, a
törpéket és az orkokat abban, hogy ők is megalkossák a sajátjukat? — ellenkezett
Helmos szokásos hevességével, apjával szembe állva. — Nem, apám. Ne légy
csalódott a Fenség Köve miatt. Bízz benne, bízz az istenekben. Egyszerűen csak
arról van szó, hogy túl sokat vártál túl hamar. Békeálmaid beteljesülnek, de
ehhez idő kell. Együttműködünk a többi Domínium Lorddal, hogy megértsük egymást
és tiszteljük egymás hitét. Csak ha majd teljesen megbízunk egymásban, akkor
lehet elkezdeni megváltoztatni azokat a hiedelmeket, melyek az igazi béke
útjában állnak.
– Sok bölcsesség van abban, amit mondasz, de még nem vagy király. Én vagyok
az, és nekem azt kell tennem, amit a legjobbnak gondolok a népem érdekében, mind
rövid, mind hosszú távon.
A nap a láthatár mögé bukott. Árnyak kúsztak a szobába. A király alakja most
egy öregemberé volt, egy gondoktól terhelt, megfáradt öregemberé.
– Mondd, hogy még nem ígérted meg Dagnarusnak, apám – szólt Helmos halkan.
Tamaros nem felelt, csak elfordult és kinézett az ablakon.
Helmos sokáig hallgatott. Az árnyak megnyúltak. Egy szolga érkezett, hogy
meggyújtsa a gyertyákat. Helmos intett, mire a szolga csendesen távozott.
– Soha életemben nem szegültem az akaratod ellen, apám – mondta végül Helmos.
– De ebben nem foglak támogatni. Ellenezni fogom az öcsém jelölését, és mindent
el fogok követni, hogy megakadályozzam.
Tamaros tovább hallgatott, s tekintete a távolba révedt.
– Dagnarusnak nem lesz oka rá, hogy hibáztasson, apám – folytatta Helmos. Én
mindent magamra veszek. Te nyilvánosan kihirdetheted, hogy támogatod. Semmivel
sem fog kevésbé szeretni téged.
– Tedd azt, amit helyesnek tartasz, ahogy tanítottalak – mondta Tamaros, de a
hangja hideg volt. – Bár fáj, hogy a fiaimat harcolni látom.
Helmos némán állt, de belül tusakodott önmagával. Szeretett volna az apja
kedvére tenni, de képtelen volt erre a lelkiismerete ellenében. Tudta, mit kéne
mondania, hogy alátámassza érveit, hogy teljesen ellehetetlenítse az öccsét, s
örökre megsemmisítse apja szemében, de ezek a szavak olyan sötétek, olyan
utálatosak lettek volna, hogy Helmos képtelen lett volna kimondani őket.
Őszintén tartott tőle, hogy halálra rémisztenék az apját. Emellett nem volt
bizonyítéka sem. A forrása nem volt megbízható. Egy nő, aki álomban elmotyogott
Üresség mágiáról beszélt, s pénzt kért hallgatásáért. Az apjuk nem hitte volna
el ezt a vad mesét, s Helmos nem is hibáztatta volna ezért.
 Egyedül kell viselnie a terhet.
– Sajnálom, apám – mondta, és távozott.
Tamaros sokáig állt a sötétben, mert a gyertyagyújtogató szolga hallotta a
király és a herceg veszekedését, s nem mert még egyszer bemenni.

3.fejezet

A felnőtt bűnbak

Gareth holtfáradt volt.

Kora reggeltől késő estig tanulta hivatalos tudnivalóit. Az előző éjszaka
felét titkos tanulmányaival töltötte. Nem akart sokáig fennmaradni, de egy olyan
felfedezésnek jutott a nyomára, ami elképesztette, s nem tudta abbahagyni az
olvasást, amíg a szemei akarata ellenére le nem csukódtak.
A reggeli csengő könyvein szunyókálva találta, merev vállal, nyakában
fájdalmas görccsel. Egész nap tompa volt, magára vonva mestere haragját. Már
alig várta, hogy lefekhessen, ezért cseppet sem örült, amikor megkapta a herceg
utasítását, hogy vegyen részt a díszvacsorán és töltse az éjszakát a palotában.
Vágyódva gondolt arra, hogy gyengélkedésre hivatkozva visszautasítsa a
meghívást, de a diákok felügyelője – aki megadta az engedélyt Gareth-nek, hogy
elmenjen a palotabéli lakomára, s aki leplezetlen irigységgel szemlélte őt –
különösnek találta volna ezt az elutasítást, s kérdezősködni kezdett volna. Meg
aztán a dühöngő Dagnarusnak is számot kellett volna adnia. A herceg mindig
tombolt, ha nem teljesült az akarata.
Gareth felvette az udvari öltözéket, melyet Silwyth célzatosan a cellájában
hagyott: az inget, a hosszú ujjú, divatos kabátot, a gyapjúnadrágot, a köpenyt,
az ékköves övet és a bőr cipellőket. Öltözködés közben arra gondolt, milyen
kényelmetlen és korlátozó ez az öltözék a papi ruha – a novíciusok számára
egyszerű barna csuha, harisnya és cipő – megszokott szabadságához képest.
Gareth-nek nem volt tükre – a mágusoknak felül kellett emelkedniük a hiúság
gyarlóságán–, ezért aztán nem kellett látnia saját magát abban a sapkában,
melyet Silwyth hozott neki tar koponyája elfedésére. Az arcát éktelentő
gyerekkori bíbor folt nem múlt el (hiába remélte titkon, hogy nem így lesz).
Eleve nem volt jó kiállású fiú, de a kalap egyenesen nevetségessé tette. De ezen
nem lehetett segíteni. Őfelsége így akarta, és neki mindig engedelmeskednie
kell.
Gareth nem szólt senkinek, mikor elment, pedig sok novícius járt-kelt
különféle ügyekben a szerény vacsora előtti időben. Nem sok barátja akadt
közöttük. Természettől fogva visszahúzódó és gátlásos volt az arca miatt, és az
iskolában is így viselkedett. Távolságtartása miatt a többiek gőgösnek
tartották, nagyzolónak, aki hercegnél alább nem alacsonyodik. Gareth valójában a
saját érdekükben nem foglalkozott velük. Az Üresség ősi, tiltott mágiájának
titkos tanulmányozása választotta el társaitól – ártatlan társaitól. Félt túl
közel kerülni bárkihez, félt a lebukástól, s félt attól, hogy ha felfedezik,
akkor a hozzá közel állóknak is osztozni kell a sorsában.
Ez persze a hercegre nem vonatkozott: ő csak Gareth munkájának gyümölcsét
élvezte.
A sietős gyaloglás a palotába kissé magához térítette. Az őrök barátságos
biccentéssel üdvözölték: a legtöbb gyerekkora óta ismerte. Elküldte az apródot,
aki utat akart mutatni neki – ő jobban ismerte a járást. Megállt egy tükör
előtt, hogy megnézze magát, s sejtése beigazolódott. Csakugyan úgy nézett ki,
mint egy sültbolond.
A lakomaterem meleg és zajos volt, pattogótűztől és ezernyi fénykőtől,
gyertyától fényes. Gareth kötelességtudóan üdvözölte szüleit - az apja már
felöntött a garatra, az anyja pedig a legújabb pletykákkal volt elfoglalva. Az
ételt még nem szolgálták fel: a vendégek állva beszélgettek és iszogattak.
Néhány fiatal rögtönzött körtáncot lejtett a sarokban, egy fuvolás és egy lantos
játékára. Gareth átvágott a tömegen. Mindig könnyen megtalálta Dagnarust
bármilyen sokadalomban. Egyszerűen elindult a legnagyobb tömörülés felé, s a
herceg biztosan ott volt a központban.
Gareth megállt a Dagnarus anekdotáján nevető csoport szélén. Sikerült elkapnia
a herceg pillantását, s intett neki, hogy jelezze érkezését. Arra számított,
hogy Dagnarus épp csak a szemöldökét húzza fel, így aztán alaposan meghökkent,
amikor a herceg – hirtelen véget vetve a történetnek - átvágott a tömegen, mely
riadtan vált szét előtte, mint halraj a cápa előtt. Dagnarus megragadta barátja
vállát.
– Foltos! Már mióta várlak! Miért késtél ennyit? De mindegy is – folytatta
Dagnarus megállás nélkül, hogy Gareth szóhoz sem tudott jutni. – Gyere velem.
Nagyon kényes és fontos küldetésem van. Különben is szeretném, ha látnád őt.
A herceg lábujjhegyre áll, hogy ellásson a fejek fölött. Mikor megtalálta,
amit keresett, elkapta Gareth kabátjának ujját, és elvonszolta.
- Utat! Utat! – kiáltotta Dagnarus a kikiáltók stílusát utánozva, mindenki
derültségére. A herceg utat vágott magának, s vonszolta maga után Gareth-t is.
Gareth nem tudta, hová mennek, csak evickélt az emberek között, rátaposott a
lábukra, elferdítette a hölgyek kalapját. A végén zavartan és kimerülten
egyenesen a király, a koronaherceg és hercegnő, valamint egy ismeretlen elf
házaspár társaságában találta magát, akik mind derűsen szemlélték őt. Csak az
elf nő volt kivétel, aki épp csak rápillantott, aztán a kőfalat kezdte nézni.
Gareth szokva volt az elfekhez, mert sokat tanult róluk, és ismerte Silwyth-t,
az elf kamarást is. Tudta, milyen kevésre tartják az embereket, s ezért el is
tekintett volna az elf nő sértésétől, amennyire az udvariasság megengedte, ha
nem lett volna két körülmény. Először is a nő a legszebb teremtés volt, akit
Gareth valaha is látott, másodszor pedig nem úgy nézte a kőfalat, ahogy Gareth
várta, „Még ez a kőfal is érdekesebb, mint az emberek", hanem úgy mintha azt
gondolná: „Bár az istenek megszánnának, leomlasztanák ezt a falat és hagynák,
hogy megszökjek innen!".
Gareth-nek azonban el kellett szakadnia a nő látványától. Meg kellett hajolnia
a király előtt, aki hajlott korára való tekintettel ült, és Helmos előtt, aki
apja jobbján állt, s baráti mosollyal nézett az ifjúra. Gareth zavartan kerülte
a herceg tekintetét. Titkos tanulmányai ólomsúlyként nehezedtek a lelkére, főleg
amikor Helmos társaságában volt, akit csak még jobban csodált azóta, hogy
érettebb fejjel is értékelni tudta. Meg is ragadta az első adandó alkalmat arra,
hogy elforduljon Helmostól és törékeny feleségétől, Annától, az elf pár felé
fordult,
– Lord és Lady Mabreton, az újonnan érkezett követek - mondta Helmos.
A „Mabreton" névre Gareth egy szempillantás alatt visszaröppent a
gyermekfejjel átélt gyilkossági jelenetbe. Rémülten meredt a lordra, s kísértet-
történetek jutottak az eszébe, amíg Dagnarus meg nem említette a „fivér" szót,
ami azonnal rendet teremtett az agyában.
A sokk mégis súlyos volt Gareth egy kissé elkábult. Szerencsére sosem beszélt
sokat, és visszavonulhatott a viszonylagos láthatatlanságba, ahonnan feltűnés
nélkül figyelhetett. Észrevette, hogy Lord Mabreton, noha erősen hasonlított
megboldogult bátyjára, kedvesebb, értelmesebb és vonzóbb nála. Gareth ismét
szemügyre vette Lady Mabretont. Az asszony már nem nézte a falat, hanem egy
fénykőre meredt az asztalon, melynél hamarosan helyet kellett foglalniuk.
A férj, aki szemlátomást törődött a feleségével, aggodalmas pillantásokat
vetett rá, s néha a beszélgetés közepén is hirtelen elf nyelvre váltott, hogy
megkérdezze nejét, nem fázik-e, s nem kér-e egy pohár bort vagy egy köpenyt? A
nő hűvösen, egyszótagú szavakkal felelt, s nem nézett férjére. Gareth ebből
látta, hogy a nő nem beszéli az emberek nyelvét. Nem csoda, hogy untatta a
társalgás. Bár igazából nem is unottnak látszott, hanem olyannak, mint egy
csapdába esett állat.
Mások is odajöttek, hogy magukra vonják a király figyelmet. Helmosnak kellett
atyjára ügyelnie. Dagnarus ügyes taktikázással az elf pár és a királyi kíséret
közé ékelte be magát, és elvágta az elfeket a többiektől, zárt kis csoportba
tömörülve velük. Gareth a herceg egy parancsoló pillantására szintén
csatlakozott hozzájuk, némileg csodálkozva. Dagnarus eleddig a legcsekélyebb
érdeklődést sem tanúsította az elfek iránt, kivéve a csatatéren. Most
szokatlanul bájosan és megnyerően viselkedett. Beszélgetett a lorddal, de
pillantása időről időre a hölgyre vándorolt, s Gareth azonnal megértette a
dolgot – csak most látta, milyen ostoba volt, hogy eddig nem értette meg.
El volt képedve. Dagnarus sosem beszélt neki gáláns kalandjairól. Gareth már
barátja szerelmi életének kezdetén – körülbelül tizenöt éves korukban –
világosan megmondta, hogy nem érdeklik ezek a dolgok, és nem akar tudni róluk.
Maga is tett néhány tétova kirándulást a románc világába, de csak sajnálat és
visszautasítás jutott neki. Örökre elfordította foltos arcát a szerelemtől.
Pénzért elégítette ki testi vágyait. Talált egy kényelmes, idősebb örömlányt egy
jól bejáratott bordélyban, aki, ha ki is gúnyolta, legalább a háta mögött tette.
Gareth bízott benne, hogy Dagnarusnak van elég esze és távol tartja magát az
udvari hölgyektől, hacsak nem akarja elvenni valamelyiket. Aztán tessék, most
beleszeret egy elf nőbe, egy férjes asszonyba. Semmi sem lehetne ennél
helytelenebb és veszélyesebb.
Gareth rémülten állapította meg magában, hogy pontosan ez tüzeli még jobban
Dagnarus vágyát.
– Attól tartok, a kedves felesége nem szórakozik túl jól – jegyezte meg
Dagnarus. – Biztosan unalmas fajankóknak tart bennünket.
– Épp ellenkezőleg, felség – mondta Lord Mabreton, és újabb szerető,
aggodalmas pillantást vetett az asszonyra. – Lady Mabreton nem érti az önök
nyelvét, ezért fárasztó számára a társalgás. Már elkezdte tanulni, de persze ez
időbe telik.
Gareth, aki éppen az asszonyt figyelte, rebbenést látott a kék szemekben s
enyhe pírt az orcán. – Ebből rájött, hogy a nő valószínűleg többet ért, mint
amennyit hajlandó bevallani. Talán túl büszke ahhoz, hogy a Régi nyelven
beszéljen, amit az elfek durvának és darabosnak tartanak.
– Fenséges anyám, a királyné roppantul aggódik az ön felesége miatt –
folytatta Dagnarus. Az oldalán viselt ékköves tarsolyba nyúlt, s egy bíbor
selyemzsinórral összehúzott fekete bársony zsákocskát szedett elő. – Ezért
vettem a bátorságot, hogy beszerezzek egy apró ajándékot, mely anyám reményei
szerint megmutatja Őladységének, milyen nagyra értékeljük a jelenlétét. Legyen
szíves átnyújtani a feleségének, Lord Mabreton.
Dagnarus kecses meghajlással átnyújtotta a zsákocskát. Rá sem pillantott a
nőre.
– Nagyon kedves az édesanyjától, fenség – mondta Lord Mabreton elégedetten. –
Személyesen kell átadnia. Drágám – váltott át elf nyelvre -, a hercegnek
ajándéka van a számodra. Nagyon boldoggá tennél, ha elfogadnád.
Lady Mabreton elfordította tekintetét a fénykőről, és Dagnarusra meredt.
Arckifejezése nem változott. Tekintete kifürkészhetetlen és üres volt, mint egy
dísztó. Elf módra meghajolt, de nem vette át az ajándékot.
Dagnarus elvörösödött. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele. Az
érdektelenség azonban nem riasztotta el, hanem még inkább ösztönözte.
– Kibontsam Ladységednek? – kérdezte Dagnarus, s egy mozdulattal kioldotta a
zsinórt.
Az anyag lehullt. Ezüst csillant, s egy égszínkék kő – a pecwék valóban úgy
hiszik, hogy a türkizkövek földre hullt égbolt-darabok – virított a fekete
bársonyon.
A türkizkő nagy volt, a legnagyobb, amit Gareth valaha látott, s lótuszvirág-
formájúra volt kifaragva, finom ezüstfiligránba foglalva. Az asszony szeme
tágranyílt. Bármennyire jégből is volt, nem volt felvértezve egy ilyen szép és
drága meglepetés ellen. A pecwe ékszerek állítólag mágikusak voltak.
Dagnarus kiemelte a medált bársony fészkéből, felfűzte a zsinórra, s fény felé
tartotta. A lady képtelen volt levenni róla a szemét. Most színt kapott az arca,
fényt és melegséget a tekintete. Halk, dallamos hangon odaszólt a férjének:
– Fejezd ki köszönetemet a hercegnek. Nem szívesen fogadok el ilyen drága
ajándékot...
- El kell fogadnod, asszony – mondta férje mosolyogva. - A királynőtől való.
Még megsértődne.
Dagnarus aggodalmasan figyelt, mintha értené.
– Nos – mondta megnyugodva az asszony – akkor mondd meg őfelségének, hogy
köszönettel elfogadom.
Lord Mabreton fordított. Dagnarus el volt ragadtatva.
– Csak egyetlen dolgot kérek cserébe, lordom. Vajon megtehetem-e, hogy én
személyesen akasszam az úrnő nyakába az ékességet?
— Természetesen, felség. Drágám, őfelsége a nyakadra akasztja a medált.
A hölgy meghajtotta a fejét. Dagnarus összekötötte a zsinór végeit. Odalépett
az asszonyhoz — kissé közelebb, mint feltétlenül szükséges lett volna —, s
áthúzta a fején a zsinórt. Lassan tette, s vigyázott, hogyne borzolja össze a nő
haját. Élesszemű megfigyelő észrevehette volna, hogy kissé remeg a keze.
- Működjék a kő mágiája alkotójának szándéka szerint — mondta Dagnarus lágyan.
— Őrizze meg Ladységedet minden rossztól.
A nő felemelte fejét, ránézett, s Dagnarus abban a pillanatban tudta, hogy az
asszony érti a nyelvüket, még ha nem is beszéli — pontosan tisztában van e vele,
mit mond a herceg. Dagnarus megsimította az asszony arcát. A hölgy ajkai
elváltak egymástól, s szaporává vált a lélegzete. Arca színt kapott, mintha az
érintés odacsalta volna a vért.
Dagnarus is gyorsabban szedte a levegőt, s szemébe természetellenes csillogás
költözött. Olyan intenzív vonzás támadt köztük, hogy Garethnek felállt a
tarkóján a szőr, mintha villám csapott volna be a közelben. Azt hitte, hogy a
teremben mindenki észrevette a vakító villanást, főleg Lord Mabreton — de az elf
éppen elfordult, hogy megköszönjön egy újabb jókívánságot. Mire visszafordult, a
pillanat elmúlt, a villanás elenyészett, csak Gareth várta félve a mennydörgést.
A mennydörgést, mely késlekedik talán, de megállíthatatlanul bekövetkezik majd -
ezt Gareth biztosan tudta. Dagnarus kapcsolatait eddig csak az mentette, hogy
nem volt bennük szerelem. Dagnarus sportot űzött a csábításból, távoltartotta
magát az érzelemtől, mely felforgatja a racionális elmét és meggyengíti a férfi
bátorságát, törekvését.
Most Dagnarus szédültnek és kábának tűnt. Ő, aki oly gyakran és oly fennhangon
szólalt fel a szerelem ellen, most egyetlen segélykiáltás vagy hátratekintés
nélkül vetette, bele magát annak szakadékába.
Lady Mabreton lesütötte a szemét. Mire a férje odafordult, már a medált
csodálta. Dagnarus villámsújtottan állt, s leplezetlenül tovább bámulta volna az
asszonyt, ha Gareth oldalba nem böki.
Dagnarus észbe kapott és mosolyogva, udvarias szabadkozással fogadta a lady
férje által tolmácsolt köszönetet. Az asztalhoz hívó csengőszó megkímélte őket a
további társalgás terhétől. Lady Mabreton kecsesen meghajolt, férje karjára
tette a kezét, s elindult az asztalnál kijelölt díszhely felé. Vissza se nézett
a hercegre.
— Ő a legcsodálatosabb nő, akit valaha is láttam — mondta halkan Dagnarus,
miközben utána nézett. — El sem tudtam képzelni ilyen szépséget!
— Biztosan a férje is ugyanígy gondolja - mondta Gareth savanyúan.
Dagnarus megpördült. Arca sápadt volt a dühtől, s ellökte magától Gareth
kezét.
— Ne leckéztess engem, Foltos! — mondta. — Se most, se máskor. Különben vége a
barátságunknak.
A herceg nagy dérrel-dúrral otthagyta az asztalt, ahová a többi vendég már
leülni készült. Mikor anyja élesen érdeklődött, hogy hová megy, kurtán azt
felelte, hogy nem érzi jól magát, és elnézést kér, de távozik. Miközben ezt
mondta, végig Lady Mabretont nézte, aki pontosan tisztában volt ezzel, bár
próbált úgy tenni, mintha nem venné észre. Az asszony megérintette türkiz
medálját, aztán erősen megszorította, talán hogy előhívja a kő mágiáját.
A pecwae népi mágia erős, ezt Gareth jól tudta tanulmányaiból, de kételkedett
abban, hogy bármiféle egyéb bűbáj képes lehet legyőzni a legerősebbet: a szív
mágiáját.
Gareth is elosont. Őt senki sem hiányolta, még csak ki sem kellett mentenie
magát.
Dagnarust ott találta, ahol varható. volt: az ágyán fekve, ruhástul, sötét
hangulatban. Silwyth hangtalanul járt-kelt a szobában, fölszedte és
összehajtogatta Dagnarus földre dobott köpenyét, s elhelyezte a szolgák által
behozott hideg vacsorát. Mint mindig, Silwyth most is tudni látszott mindent,
mintha csak saját szemével látta volna.
Gareth megállt az ágy lábánál.
– Úgy nézel ki abban a kalapban, mint egy bohóc – mondta Dagnarus.
– Tudom – felelte Gareth, s hóna alá csapta a fejfedőt. – Ne haragudj. Amiatt,
amit mondtam.
– Miért? – kérdezte Dagnarus keserűen. – Csak az igazat mondtad. Ő elf nő,
nemesi vérből, egy Domínium Lord felesége, apám udvarának vendége – és mennyi
más ok van még, amiért nem lenne szabad szeretnem. Mégis szeretem – tette hozzá
halkan, szinte suttogva.
Levetette kalapját és szórakozottan elkezdte szétszedegetni. Kihúzgálta belőle
a tollakat és idegesen tépdeste a varrást.
– Ezért hívattál ide? – kérdezte Gareth, és leült az ágy végére.
– Igen – felelte Dagnarus. – Azt akartam, hogy lásd őt. Arra nem számítottam,
hogy prédikációt is kapok!
– Mondtam már, hogy ne haragudj – mondta Gareth. - Többet nem fogok
prédikálni.
– Helyes – Dagnarus felült és félrelökte a viharvert kalapot. – Ha megígéred,
maradhatsz és együtt vacsorázhatunk. És a régi szobádban alszol. Gondolom, a
Főtisztelendő Főmágus kibír egy éjszakát nélküled.
Megvillant a szeme és lopva Silwyth felé sandított. Gareth tudta, hogy a
herceg valamit el akar mondani, de nem a kamarás előtt.
– Ha a főmágusnak tanácsra van szüksége, tudja, hol talál meg – felelte
Gareth.
– Most már megleszünk magunkban, Silwyth – szólt Dagnarus. – Az éjszaka
hátralévő részére elbocsátlak. Ja, és az ajándék, amit választottál, remek volt.
Meglehetős hatást gyakorolt az úrnőre, ugye, Foltos?
– Igen – felelte Gareth szárazon.
Silwyth meghajolt. – Örülők, hogy felséged elégedett.
– Még valami, Silwyth – állította meg Dagnarus, amikor az elf már indult. – Mi
Lady Mabreton saját neve?
– Valura, fenség – felelte az elf.
– Valura – ízlelgette a szót Dagnarus. – És mit jelent?
– A szív könnyebbsége, felség.
– A szív könnyebbsége – mosolygott fanyarul Dagnarus. – Nagyot tévedtek a
szülei. Ez minden, Silwyth.
– Nyugodalmas jó éjszakát kívánok, felség.
– Köszönöm, bár valószínűleg nem lesz benne részem – morogta Dagnarus.
Az elf távozott. A két fiú leült az asztalhoz. Gareth jó étvággyal evett,
élvezte az ételt, ami ugyan nem volt olyan kiváló, mint amilyen a lakomán
lehetett volna, de biztosan jobb volt, mint az ürühús, amit a Templomban kapna.
Dagnarus is evett néhány harapást, aztán félretolta a tányérját és inkább bort
ivott.
– Legalább egy győzelmem volt ma – törte meg végül a csendet a herceg.
Belebámult boroskupájába, és meglotyogtatta a vörös folyadékot. – Hallottál Lord
Donnengal haláláról?
– Igen. Nem is tudtam, hogy kedvelted.
- Semmi közöm hozzá. Nem is erre gondoltam – mondta Dagnarus türelmetlenül,
látva barátja lassú észjárását. – A halálával üresen marad egy hely a Domínium
Lordok között.
– Igen, azt hiszem – felelte Gareth gyanútlanul. – Apád gondolt már valakire,
aki betöltheti a helyet?
– Igen - felelte Dagnarus. – Rám.
Gareth éppen inni akart, de erre majdnem elejtette a kupát. Döbbenten meredt a
barátjára.
– Ez komoly?
– Soha komolyabb – felelte Dagnarus. – Miért vagy úgy meglepve? Már beszéltünk
erről máskor is.
– És én mindig elmondtam az ellenvetéseimet. Legutóbb, amikor beszéltünk róla,
azt hittem, meggyőztelek.
– Azóta átgondoltam a dolgokat - szólt Dagnarus – és arra jutottam, hogy ha
pusztán a veszély miatt nem próbálom meg, akkor gyáva vagyok. És ha gyáva
vagyok, akkor többé nincs jogom ahhoz, hogy bárkit is csatába parancsoljak.
– Ez nem ugyanolyan, mint a harc – kiáltott fel szenvedélyesen Gareth. Ez nem
olyan, mintha kapnál egy lándzsát a szívedbe – egy pillanat fájdalom, aztán
kegyes halál. Ez a Szent átlényegülés, Dagnarus. Ez jelentheti a halálodat, de
jelenthet valami sokkal rosszabbat is.
Dagnarus a homlokát ráncolta. – Láttam a szertartást. Láttam, ahogy a bátyám
végigcsinálja, és tényleg kellemetlennek tűnt, de nem olyannak, amit ne bírnék
ki. Én erősebb vagyok nála. Belőle a Bánat Lordját alkották az istenek. Ennél
rosszabbat velem sem tehetnek.
Gareth nem szólalt meg azonnal. Csak ketten voltak a szobában. A lakoma miatt
nem lehetett senki a kastélynak ebben a szárnyában. Gareth mégis közelebb
hajolt, lehelete a herceg arcát érte.
– Helmos nem nézett bele az Ürességbe, felség.
– Igen? És akkor? – húzódott vissza türelmetlenül Dagnarus.
– Helmos nem tette magáévá az Ürességet, uram folytatta Gareth sietve. - De te
igen!
– Te is, Foltos - jegyezte meg hidegen Dagnarus.
– Tudom – mondta Gareth. – Tudom, az istenek legyenek irgalmasak hozzám.
– Akkor hát világítsd meg a problémát. És miért csak most hallok erről?
– Mert csak most jutottam el ide a tanulmányaimmal. És mert azt hittem, hogy
már lemondtál a Domínium Lordságról. Nem láttam szükségét, hogy szóljak róla.
– És mi fog történni? Patám meg szarvam nő?
– Nem tudom, uram felelte Gareth, elengedve a füle mellett a gúnyos
megjegyzést. – Nem lehet tudni. Ehhez hasonló még sosem történt.
– Akkor kutasd fel! Közben én is haladok tovább.
– Megteszem, ami tőlem telik, felség, de emlékeztetnelek kell, hogy kettős
életet élek. Templomi tanulmányaimat is folytatnom kell, ami önmagában is elég
lenne. Kevés időm marad, hogy kiosonjak és a tiltott szövegeket olvassam.
– Akkor add fel a templomi tanulmányaidat! Úgyis azt mondtad, hogy mágikus
képességeid már meghaladják a tanáraidét.
- Fenn kell tartanom a látszatot, nehogy valaki gyanút fogjon. Ahogy az előbb
mondtad, mestereim meg lennének lepve azon, mi mindenre vagyok képes.
Gareth kigombolkozott és széttárta az ingét.
Dagnarus hátrahőkölt a látványtól. Felkapott zsebkendőt és gyorsan az arca
elé kapta.
– A mindenségit, Foltos! Miféle ocsmány betegséget kaptál el? És hogy mered
rám ragasztani?
Gareth bőre tele volt kelésekkel és fekélyekkel. Némelyik már beszáradt,
némelyik frissen nedvedzett, s Gareth kötéssel próbálta megakadályozni, hogy
átnedvesítsék a ruháját. Összeszorított foggal húzta le a gyolcsot, s tűrte a
felszakadó sebek fájdalmát.
– Nem himlős vagyok, felség – mondta Gareth. – nem is fertőző. Emiatt nem kell
félned.
– Akkor mi bajod? – kérdezte Dagnarus, és elvette orra elől a zsebkendőt, de
azért tartotta a távolságot.
– Az Üresség mágia teszi – mondta Gareth. – Ellentétben azzal a mágiával, ami
áldásként jön az istenektől, az Üresség mágiája a saját sötét részeinkből ered.
Ezek a sebek a varázslataim kézzelfogható megnyilvánulásai. Senki sem tudja,
miért történik ez így. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy így lázad a test
az Üresség ellen, és próbálja rávenni a lelkemet, hogy forduljon el a
sötétségtől.
— Takard el! — fordult el undorral Dagnarus. - Borsódzik tőle a hátam. Láttam
már levágott testrészeket, és soha meg sem rezzentem, de a betegséget utálom.
Tudod jól. Mi lelt, hogy megmutattad?
— Csak azt szenvedem meg, amit az Üresség követel tőlem — gombolkozott be
Gareth. — Ezt az áldozatot kell meghoznom a mágiámért.
- És mit akarsz ezzel mondani? — kérdezte Dagnarus, majd sietősen
kihörpintette borát és újra töltött. — Ugye nem azt, hogy én is ilyen fekélyes
leszek?
Gareth nem felelt azonnal, inkább megkérdezte: — Ha jelölnek Domínium Lordnak,
át kell esned a Hét Készületen. Hogyan akarod ezt megtenni?
— Nem tudom — vont vállat Dagnarus. — Nem is tudom, miből áll. De nem lehet
túl nehéz, ha a bátyámnak sikerült.
— Tanulmányoztam a kérdést, és annyit kiderítettem, hogy neked nem fog
sikerülni. Hacsak nem folyamodsz az Ürességhez — vélte Gareth.
 — Hát ennyire nem bízol bennem? — kérdezte Dagnarus, s szemében veszedelmes
fény villant.
— Hajlandó lennél leprások fekélyeit kötözni? — vetette ellene Gareth. — Olyan
fekélyeket, mint az enyémek?
— Az istenekre, dehogy! — grimaszolt Dagnarus. — Miért kéne?
— Hogy próbára tedd könyörületességed. Hajlandó lennél órákig üldögélni
mágusokkal, a lélek halál utáni sorsáról értekezve?
— Csak kitalálod az egészet! — nevetett Dagnarus, és félretolta borát.
— Teljesen komolyan beszélek, uram.
— Nos hát, nem. Szívesebben tartanék nekik előadást a harci taktikákról
— Akkor már kétszer is elbuktál.
— Nem fogok elbukni. Ha kell, segítségül hívom az Ürességet — mondta Dagnarus
hányavetin, s újratöltötte kupáját.
— Az Üresség szolgálatainak ára van, felség — figyelmeztette Gareth. — Az
Üresség áldozatot kíván. Ha nem adsz semmit, nem is kapsz semmit.
— Megadom — villant Dagnarus szeme.
— Mit adsz? — faggatta Gareth. — Mit áldoznál fel?
— Bármit, csak ne csúfítson el — mondta türelmetlenül Dagnarus. — Meg kell
csinálnom, Foltos mondta hirtelen hevességgel. - Sosem lesz enyém a korona, ha
nem vagyok egyenrangú a bátyámmal.
— Semmiképp sem érheted el a koronát, amíg a bátyád él — mondta csendesen
Gareth.
— Balesetek mindig történnek — felelte Dagnarus. — Az anyja leesett a lóról.
Megcsúszhat a síkos úton. Kieshet a csónakból. Vagy elkaphat valami betegséget,
amíg jótékonykodik. Az Ürességnek áldozat kell. Akkor legyen...
— Ki ne mondd, Dagnarus! pattant fel ültéből Gareth, leverve a bort és a tálat
az asztalról, s ujját Dagnarus szájára tapasztotta. — Az istenek nevére, ki ne
mondd!
— Jó, nem mondom — mondta Dagnarus, s bosszúsan eltolta Gareth kezét. — És ne
érj hozzám. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nem himlőd van-e. Különben
sem gondoltam komolyan. Nem nagyon szeretem a bátyámat, de nem akarok neki
rosszat. Már ameddig nem gördít akadályt az elé, hogy Domínium Lord legyek.
- Ha ezt tenné, csak azért tenné, mert szeret. Akárcsak én — szólt Gareth.
— Kételyeim vannak fivérem szeretetével kapcsolatban — mondta Dagnarus. — De a
tiéddel nincsenek, Foltos.
— Köszönöm, felség — Gareth már kába volt a bortól és az álmosságtól.
Megdörzsölte a szemét, s próbált küzdeni az elalvás ellen.
— Menj aludni — parancsolta Dagnarus, s újabb üveg bort keresett. — Unalmas
társaság vagy.
— Sajnálom, felség — mondta Gareth. — De mostanság nem aludtam túl sokat.
Dagnarus kíváncsian szemügyre vette. - Miféle mágiával próbálkoztál, ami
leprást csinált belőled?
— Majd a maga idejében elmondom, felség. Most még túl korai lenne.
Dagnarus vállat vont — olyan nagyon nem érdekelte a dolog.
Gareth elindult hálófülkéje felé.
— Gyönyörű nő, nem? — mondta lágyan Dagnarus, s kupájába meredt.
— Nagyon szép felelte Gareth.
Dagnarus belemosolygott a borába.
Gareth egy sóhajtással lefeküdni indult.

4.fejezet

A szív könnyebbsége

— Kétszer is eljössz egymás után, fiam? Amikor három hónapig felém se néztél?
Mit tettem, amivel kiérdemeltem ezt? — kérdezte Emillia. Az előző éjszaka
elfogyasztott túlságosan sok finom falat és bor után gyomorbajos és nyűgös volt,
s rosszkedvű mindenkivel, még a saját fiával is. — Főleg azután, hogy úgy
megszégyenítettél az este.
 — Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek,asszonyom — felelte Dagnarus
alázatosan. — Nagyon rosszul éreztem magam. Akkor hoztalak volna csak szégyenbe
igazán, ha maradtam volna, mert kiadtam volna az egész ebédemet a vacsoránál.
A királynő maga volt a megtestesült aggodalom. Végigmérte a fiát. — Sápadtnak
látszol. Talán lázas is vagy. Forró a bőröd. El kéne menned az ispotályosokhoz.
Dagnarus csakugyan sápadt és forró volt, de ezt nem más betegség tette, mint a
szerelem. Órákig várta türelmetlenül az anyja fogadóidejét, hogy újra lássa a
gyönyörű Lady Mabretont, s kapjon tőle egy mosolyt vagy akár csak egy
pillantást. De sehol sem látta az asszonyt. Valura nem volt a fogadó
udvarhölgyek között, sem azok között, akik a királyné által felborított púdert
takarították fel, sem pedig azok közt, akik a dühösen szétszórt ruhákat
szedegették fel.
Dagnarusnak szinte fájt a csalódás. Meglepte és aggodalommal töltötte el a nő
távolléte. Aztán eszébe jutott, hogy az anyja talán valami feladattal bízta meg
őt, hogy hozzon himzőfonalat vagy keressen meg egy fülbevalót.
— Remélem, minden jól ment tegnap. este — mondta Dagnarus. — Lord és Lady
Mabreton jól érezték magukat?
- Ki tudja ezeknél az elfeknél? morgott a királyné. — Képmutató valamennyi.
Beveszem ezt a nőt is az udvaromba, persze apád kérésére, mert magamtól sosem
választottam volna ilyen mogorva teremtést, aki a gyöngynyakéket adja, amikor a
rubint kérem. Nem így volt, Constance? Tisztán és érthetően mondtam neki, hogy a
rubint nyakéket akarom viselni, és erre a gyöngyöt hozta, csak hogy bosszantson.
— Anyám — mondta Dagnarus szelíden — Lady Mabreton nem beszéli a nyelvünket.
- Dehogynem — csattant fel a királyné. — Mindegyik elf beszéli. Csak
színlelnek, hogy kémkedni tudjanak utánunk. De most már úgysem számít. A nő
elment, szerencsére. Már amúgy is belefáradtam a látásába. Micsoda jelentéktelen
egy nő!
— Elment? — Dagnarus érezte, hogy a vér kifut az arcából, a szívéből. Mivel
biztos volt benne, hogy anyja féltékeny szemének figyelmét nem kerüli el ez a
drámai színváltozás, lehajolt, hogy felszedjen egy leesett fésűt, s eltakarta az
arcát, amíg össze nem szedte magát.
— Hogyhogy elment, anyám? — kérdezte affektált hányavetiséggel. — A Portálon
keresztül? Haza?
— Nem tudom, hová - fordult a tükre felé Emillia, hogy felfrissítse magát a
fárasztó délelőtt után. — De nem is érdekel. Most meg hová mész?
- Megfogadom a tanácsod, anyám, és megyek az ispotályosokhoz felelte Dagnarus.
— Kérlek, bocsáss meg. Nem vagyok jól.
— Lehet, hogy ragályos — mondta Emillia, miután a herceg elment. — Gyorsan,
égessetek zsályát és hozzatok fokhagymát, szagolgatni. Gyorsan, hölgyek!

— Silwyth! — rikoltotta Dagnarus. — Silwyth, hol a... ó, szóval itt vagy. Lady
Mabreton elment!
— Igen, fenség — felelte az elf hűvösen. — Éppen Önt kerestem, hogy értesítsem
erről.
— Hová? Miért? Hazament? Valami baj van? Talán a férje?
— Nyugodjék meg, fenség — suttogta halkan Silwyth, s a hercegi hálószoba
nyitott ajtaja felé sandított.
Dagnarus megértette a célzást és elhallgatott, bár csak úgy izzott a
türelmetlenségtől. Töltött magának egy kupa bort és felhajtotta. Az ital
kellemes volt, szétáradt az ereiben, a szívéig, helyreállítva vérkeringését és
józan gondolkodását.
Silwyth végignézett a folyosón, mely a délelőttnek ebben a szakában
szerencsére üres volt. Becsukta az ajtót.
— Mondd, hová ment? — kérdezte Dagnarus.
— Lady Mabreton ma kora reggel távozott az udvarból. A Pörölyhegy-folyó menti
házába ment.
— Tehát nem ment vissza Tromekbe! — sóhajtott fel megkönnyebbülten, az
asztalra támaszkodva Dagnarus. — Miért ment el? Az anyám miatt?
- Nem tudom megmondani, fenség...
— Nem, az istenekre is, nem! — felelte meg Dagnarus a saját kérdésére. — Ugye
miattam? Miattam ment el! Szeret, és félti a szívét. Hozd a csizmámat és a
köpenyemet...
— Fenség — mondta megrovón Silwyth. — Ilyen meggondolatlanul nem lehet
cselekedni. Álljon meg és gondolkozzék. Katonák kísérik, szolgák hada veszi
körül. Bajba sodorhatja az ön indiszkréciója. Csatába sosem indulna ilyen
elhamarkodottan, fenség.
Ez az utolsó mondat világosságot gyújtott Dagnarusban. Csata ez, véres háború.
A lady visszavonulót fújt, elmenekült előle, ami azt jelenti, hogy rés támadt
jégpáncélján. A herceg első gondolata az volt, hogy gyorsüldözéssel megerősíti
hódítását, de most már látta, hogy ezzel elveszítheti a háborút. Fel kell
derítenie a terepet, meg kell ismernie az ellenséges csapat erejét, majd
cselekvési tervet készíteni.
— Igazad van, Silwyth. Meg kell ismernem a ház helyét, az elrendezését és a
terepet, az őrök valószínű elhelyezését, az őrház helyét, az őrök számát, a
szolgák hálóhelyét... — Dagnarus elkomorult. — Attól félek, hogy ez lehetetlen
feladat.
— Nem egészen, fenség. A mostani Lord Mabreton egyik szolgája az előző lordot
is szolgálta. Ő majd megadja nekem a válaszokat az ön kérdéseire.
— Nem fog gyanakodni?
— Dehogynem, de tudja tartani a száját. Eddig is ezt tette, csak másnak.
Dagnarus szemügyre vette Silwyth-t, s próbált átlátni a szenvtelenség álcáján.
Tehát kémkedik a saját urára.
— Mondjuk úgy, hogy Lord Mabretonnál nagyobb urat szolgál.
— A Nagyúri Pártfogó kémje. De hát azt mondtad, hogy Lord Mabreton a Pártfogó
híve. Akkor miért kell kémkedni utána?
– A Pártfogó örül Lord Mabreton hűségének, fenség. Annyira örül, hogy minden
pillanatban bizonyos akar lenni benne.
– Értem – vigyorgott Dagnarus. – Kíváncsi lennék, hogy rólam miket mondasz a
Pártfogónak, Silwyth.
– Azt, hogy ön kiváló katona, briliáns parancsnok, rossz tudós, s az Üresség
híve.
Dagnarus felvonta a szemöldökét, s hátradőlt a székében. - Az Ürességé,
Silwyth? Miről beszélsz? Az varázslók és boszorkányos vallása. Sötét és gonosz
vallás, ha csak a felét is elhisszük annak, amit a mágusok összehordanak ellene.
– A fiatal hercegek vallása is, fenség – mondta Silwyth, s kirázott egy
vállfájáról levett vastag gyapjúköpenyt, majd a fény felé tartotta, hogy
molyrágta nyomokat keressen rajta. És egy törekvő fiatal mágusé. De ne aggódjon,
fenség. Én is tudom tartani a szám. Senkinek nem szóltam a dologról, csak a
Pártfogónak. Neki pedig joga van tudni mindent arról, akivel egy nap talán majd
szövetséget köt.
– És mikor lesz ez a nap? – kérdezte Dagnarus, némi hallgatás után.
– Akkor, amikor fenséged király lesz.
– És az mikor lesz? – érdeklődött Dagnarus.
– Akkor, amikor fenséged akarja - felelte Silwyth.
Dagnarus veszedelmes csendbe burkolózott. – Feltételezem, hogy amit mondasz,
az igaz – mondta végül. - Nem szeretem, ha bárkinek is ekkora hatalma van
felettem, Silwyth.
– Éppen ezért beszéltem fenségeddel. - Elmondtam, amit tudok, és közöltem,
hogy mit tettem ezzel a tudással. Az, hogy ezek után fenséged mit tesz velem, az
fenséged dolga. Biztosíthatnám önt hallgatásomról és hűségemről, de ha fenséged
nem bízik bennem, akkor ezek a biztosítékok mit sem érnének. Ha pedig fenséged
bízik bennem, akkor nincs szüksége biztosítékokra.
Dagnarus felvillantott egy röpke mosolyt. – Hát persze hogy bízom benned,
Silwyth. És azt is megmondom, miért. Mint emlékszel, én ismerem az igazságot
arról, hogy mi történt az első Lord Mabretonnal. Apám nem ítélhetné halálra a
gyilkost, mivel az egy idegen ország kormányának tagja, de biztosan jó időre
bezáratná. És bezárva lenni egy sötét cellába, ahonnan egy pillantást sem lehet
vetni a külvilágra – ez kínszenvedés egy elfnek. Ennél talán még a halál is
jobb. Nem gondolod, Silwyth?
- De, felség – hajolt meg Silwyth. – Felséged nagyon jól ismeri a népem.
– Akkor menj – mondta Dagnarus. - Beszélj a kémeddel. Máris épp elég időt
vesztegettünk el.
 Köpenybe burkolózva, csizmásan, tarsolyában a szükséges értesülésekkel,
valamint a ház helyét jelző térképpel és a ház ábrájával, melyeket a kalapjába
rejtett, Dagnarus útnak indult. Először arra gondolt, hogy Silwyth-t is magával
viszi, hisz nem beszélt elfül, és esetleg szüksége lehet tolmácsra. Némi
gondolkodás után azonban úgy döntött, hogy. Silwyth inkább maradjon hátra és
szerelje le a herceg váratlan eltűnésére irányuló kérdéseket.
Szerencsére Dagnarusról köztudott volt, hogy szeret vadászni. Egyik vadásza
épp aznap hozott hírt egy garázdálkodó vadkanról, ami egész falvakat tartott
rettegésben. Dagnarus elterjesztette, hogy erre a vadkanra feni a fogát. Fogta
íját, nyilait, s miközben várta, hogy lovát felnyergeljék és előkészítsék, Argot
kapitánnyal megbeszélték a vadkan megölésének különféle módozatait, valamint
azt, hogy a szemére vagy a torkára érdemesebb-e célozni.
Argoth-t gondolkodóba ejtette, hogy Dagnarus miért nem visz magával társakat.
Dagnarus bevallotta, hogy komisz hangulatban van, s senkit sem bír elviselni.
Magányra van szüksége, s a vadászat lázára, hogy helyrejöjjön. Argot jó
szerencsét kívánt a hercegnek, s visszatért a dolgához.
Dagnarus akkor indult el, amikor az este árnyai már éppen elhomályosították a
vízesések szivárványát. A távolság nem volt nagy, az út pedig jó minőségű és
gondosan karbantartott. Sok nemesnek, de még néhány gazdagabb céhes mesternek is
volt háza a folyóparton, ahová a városi nyár forrósága elől menekültek. Most
holdfény ragyogta be az utat, s Dagnarus, aki máskor nem volt a költői tűnődések
embere, most ezüst szalagnak látta maga előtt az utat, mely remélhetőleg
hamarosan elvezeti a szeretett asszonyhoz.
Két órányi akadálytalan lovaglással az elf ház közelébe jutott. Nem volt nehéz
odatalálnia. Tisztán látta az elf őrök nyomait a holdfényben. Még azt is meg
tudta mondani, hol tért le a csapat a főútról a ház felé. Dagnarus megállt, hogy
kikösse a lovát, mert gyalog akarta megközelíteni a házat. Elrejtette az állatot
egy félreeső tisztáson, ahol elegendő legelnivaló fű és csörgedező patak is
volt. Hosszú kantárszárra kötötte az állatot, és ment tovább. Először
felfrissítette ismereteit a ház alaprajzára tekintve, bár igazából nem volt
szüksége erre, mert a ház – álmai asszonyának háza – szinte beleégett az agyába.
Zajtalanul, némán lopózott az erdőben, íja és nyilai a hátán, kése a kezében.
Nem számított őrszemekre az erdőben: az elf szolga úgy tájékoztatta Silwyth-t,
hogy a testőrök csak tessék-lássék őrködnek, ha a folyóparti házban van valaki.
Mégsem akarta, hogy meglepjék.
Elővigyázatossága szükségtelennek bizonyult: Már a házat is megpillantotta,
mégsem találkozott mással, csak egy ingerlékeny oposszummal, mely rásziszegett
és vicsorított, majd zörögve elvonult az aljnövényzetben. Dagnarusnak jó volt a
kedve: vágya s a kaland izgalma hatásos keveréket alkotott. Szórakozottan arra
gondolt, hogy vajon miféle előjel lehetett a sziszegő oposszum. Legközelebb majd
megkérdezi ork barátait, ha halászni megy.
Letelepedett egy fa árnyékában, hogy szemügyre vegye a házat, melynek alakja
élesen rajzolódott ki a holdfényes folyó tükre előtt. Az épület nagy és pompás,
elf stílusú építmény volt fehérre meszelt falakkal és vörös tetőcserepekkel,
magas fakerítéssel körülvéve. A ház eleje sötét volt: odabent nem égett fény. A
kerítés mentén egyenletesen elosztott őrhelyeken fáklyák lángoltak. A nyitva
hagyott kapun keresztül Dagnarus láthatta a fákkal, virágokkal sűrűn beültetett
kertet, mely a hazájukra volt hivatva emlékeztetni az elfeket. Két elf őr
találkozott a kapunál, miután elvégezték őrjáratukat az épület körül. Rajtuk
kívül a herceg nem látott senkit. Az őrséget inkább csak jelképesnek lehetet
nevezni.
A szolga azt állította, hogy az őrök óránként csak egyszer járnak körbe, és
átvizsgálják a kapuk lakatjait. Egyébként beszélgetnek és kockáznak a főkapunál.
Dagnarus uralkodott türelmetlenségén, s kényszerítette magát, hogy kivárjon
egy egész ciklust, és lássa, hogy az őrök az előrejelzésnek megfelelően
viselkednek-e. Az elfek csakugyan leguggoltak a földre, kört késükkel a porba, s
elővették kockatartó iszákjaikat. Dagnarus kénytelen volt több játékot is
végigülni, figyelni a gazdát cserélő téteket és hallgatni az érthetetlen
zagyválást. Valahol az udvarban harang kondult. Az elfek lustán feltápászkodtak,
kinyújtóztak és elindultak körbe.
 Dagnarus magában mérte az időt, amíg vissza nem értek. Észrevette, hogy az
ellenkező oldalán bukkannak fel ahhoz képest, ahonnan elindultak, ami azt
jelentette, hogy a ház mögött valahol összetalálkoztak. Tehát minden lakatot
ketten ellenőriznek, ami okos elővigyázat.
Visszatérve az elfek lekuporodtak és folytatták a játékot. Dagnarus felpattant
és elindult a ház hátulja felé, még mielőtt az első kockát eldobták.
A kerítés simára csiszolt facölöpjei körülbelül kétszer olyan magasra nyúltak,
mint Dagnarus. Előre tudott erről a kerítésről, és volt nála kötél, amit most
előszedett. Csúszócsomót kötött, ahogy az ork tengerészektől tanulta, és
fellendítette a hurkot a kerítés tetejére. Néhány próbálkozás után a kötél
felakadt. A herceg egy rántással megfeszítette, aztán felmászott a kerítés
tetejére. Óvatosan egyensúlyozva tekintett le a kertre. A kerítés mentén végig
sűrű, magas sövény volt ültetve. Sehogy sem lehetett megkerülni. Dagnarus
könnyedén leszökkent, s olyan levélzizegéssel, ágzörgéssel érkezett meg, amit
talán még Vinnengaelben is meghallhattak volna.
Megdermedt, levegőt venni is alig mert, s várta, hogy jöjjön az őrség. Az elf
informátor azt mondta, hogy ha úrnője a kertben sétál éjszaka, ami gyakran
megtörténik, akkor a szolgák is vele vannak.
Senki sem jött. Senki nem nézte meg, mi lapul a bozótban. Dagnarus
kikászálódott a bokrokból. Ágak kaptak a ruhájába, levelek zizegtek a lába
alatt. Egy újabb rántással magához húzta a kötelet, melyet összetekert és
elrejtett a bozótban. Az égő fáklyák táncoló árnyékában maradva elindult a ház
felé.
Lassan ment, óvatos léptekkel, díszes halasmedencéket és oszlopokat
kerülgetve. A kert hatalmas volt. Kiért a fáklyák fényköréből, csak a holdfény
világított rá, s hamar kezdte elveszve érezni magát. A kerítés tetejéről jól
látta a házat, de odalent azonnal elvesztette szem elől. Fogalma sem volt,
milyen messzire jutott, és hogyan talál vissza oda, ahová a kötelet rejtette. A
számtalan ösvény sehová sem vezetett, csak kanyargott ide-oda, néha önmagába
visszatérve, néha apró kerti pavilonokba vagy éppen zsákutcákba torkollva, ahol
valami ostoba fát kellett volna megcsodálni.
A szolga nem gondolt rá, hogy eligazítsa a kerti labirintusban, Dagnarus
pedig, mivel nem ismerte az elf kertépítészetet, nem kérdezte meg. Verejtékezve,
kimelegedve, összekaristolva, az éjszakai virágok bódító illatától fuldokolva
botorkált tovább, egyre reményvesztettebben. Úgy tűnt, hogy az egész további
életét itt fogja leélni.
Éppen egy medence mellé ért, s éppenhogy kikerült egy ágról csüngő
harangocskát, amikor felpillantott és megpillantotta Lady Mabretont.
Az asszony egy nagyobbacska tisztáson sétált, egy fehér ösvényen, melynek
kövezete olyan volt, mint maga a holdfény: kísérteties fehérséggel derengett az
úrnő lába alatt. Valura áttetsző selyemköntöst viselt, hosszú fekete haja
szabadon omlott a vállára, le a derekáig. A minden irányból érkező holdfény
megvilágította testét, mely mezítelen volt a köntös alatt. Csak a türkiz
nyakéket viselte, Dagnarus nyakékét. Az ifjú herceg ekkor látta, hogy a nő
szereti őt, és közel a győzelem. Egész teste beleremegett a vágyakozásba.
A Lady nem volt nyugodt. Nem azért sétálgatott, hogy a kert szépségeit
csodálja. Lázasan járkált, kezeit szorosan összekulcsolta, mint aki gondterhelt,
és nem is nézett körül. Magában motyogott valamit elfül, amit Dagnarus persze
nem értett. A nő annyira el volt foglalva, hogy meg sem hallotta a neszezést.
Dagnarus egyik lábával a medencében állt, a hideg víz beszivárgott
bőrcsizmáján, de ő észre sem vette. Vágyakozása olyan testi fájdalmat okozott
neki, hogy majdnem megállt a szíve. Hogyan nyerje meg Valurát? Hogyan álljon
elé? Mit fog gondolni az asszony, ha egyszerre csak egy férfi toppan eléje a
kertjében? Azt fogja hinni, hogy tolvaj, vagy még annál is rosszabb. Hívni fogja
az őröket.
Arra gondolt, hogy hátulról közelíti meg, befogja a száját és figyelmezteti,
hogy maradjon csendben. De a nő nyilván nehezményezné ezt a durva bánásmódot, s
Dagnarus most, hogy látta őt, nem lett volna képes megérinteni a beleegyezése
nélkül. Nem akarta erővel megszerezni. Azt akarta, hogy a nő szeresse őt, és a
karjába aléljon.
Az asszony eltávolodott, aztán visszafordult Dagnarus felé.
 A herceg kilépett a holdsütötte ösvényre, csizmája koppant a kövön. A nő
döbbenten emelte fel a fejét, s tágranyílt, ijedt szemekkel tekintett a
betolakodóra.
Dagnarus térdre ereszkedett előtte, és széttárta kezét. — Nem bántalak,
Valura. Szerelemből jöttem el hozzád — mondta egyszerűen. — Ha akarod, hívd az
őröket és öless meg itt helyben. — Nem remélte, hogy a nő megérti a szavait, de
gesztusai mindennél világosabban beszéltek.
A nő zihálva, összeszorított kézzel meredt rá. Nem sikoltott, nem kiáltott az
őrökért. Elindult a herceg felé, s kinyújtotta remegő kezét.
— Álmodom — suttogta fojtottan, Vinnengael nyelvén. — Nem vagy valóság..
Dagnarus szívét ujjongás töltötte el. Felpattant és megfogta a nő kezét.
Érintésére Valura összerezzent, próbált elhúzódni. A herceg nem engedte el a
karcsú, puha kezet.
— De valóság vagyok, Valura. És valóságos az irántad érzett szerelmem is. Épp
olyan valóságos, mint a te szerelmed irántam.
— Én nem szeretlek! — kiáltotta Valura, és elfordította a fejét.
— Ez lenne az igazság? — kérdezte a herceg, és az egész szíve ott volt a
hangjában. Elengedte a nő kezét. - Mondd, hogy nem szeretsz! Nézz rám és mondd
ki, és akkor elmegyek és soha többé nem háborgatlak.
Az úrnő sokáig állt némán. Hallgatása mintha az örökkévalóság óta tartott
volna. A herceg türelmesen várt — ő, aki egész életében soha nem tudott türelmes
lenni. De most valami olyasmiről volt szó, amit mindennél jobban szeretett
volna.
A nő lassan felemelte a fejét. Sápadt volt az arca, a szeme sötét és
csillámló, mint a medencék vize, a szája pedig olyan vértelen, hogy szinte
eltűnt az arcában. — Szégyen és gyalázat, de szeretlek, Dagnarus — lehelte, és
könnycsepp csordult a szeméből.
A nő a fekhelyéhez vezette, egy ízlésesen berendezett kis szobába az ösvény
mellett.
— Mi van az őrökkel? A szolgákkal? — kérdezte suttogva Dagnarus.
— A szolgákat elküldtem lefeküdni. Nem fognak háborgatni minket. De hajnal
előtt el kell menned.
Dagnarus levetkőzött. Valura bekente a herceg testét illatos olajakkal, ahogy
az elfek szokták szeretkezés előtt. A szertartás égető kínná fokozta a vágyat,
mely elparázslott, fellobbant, majd újra alábbhagyott.
Mikor szerelmük kielégült, a herceg a nő karjában feküdt, feje Valura mellén,
s szórakozottan simogatta a nő bőrét — nem azért, hogy újra vágyat keltsen,
hanem hogy felidézze annak emlékét. Valura végigsimított a herceg haján;
megcsókolta Dagnarus homlokát, szemhéjait, s a herceg beleremegett az érintésbe.
— Már majdnem reggel van, szerelmem — figyelmeztette Valura. — A szolgák
mindjárt itt lesznek, hogy felöltöztessenek. Gyorsan el kell menned.
— Nem — mondta a herceg nyugodtan. — Nem megyek el.
— Micsoda? — sápadt el a nő. — Mit akarsz velem tenni? Te leszel a halálom!
— Elmegyek, de csak egy feltétellel. Azzal, hogy még ma visszatérsz az
udvarba.
— Nem! — rázta a fejét Valura. Felsóhajtott, megfogta a herceg kezét és
megcsókolta Dagnarus ujjait. — Nem. Ezt ne kérd tőlem. Hogy is láthatnálak
minden nap úgy, hogy ne vágyódjak utánad? Hogy viselném el a férjem érintését? —
borzongott meg. — Nem, az kínszenvedés lenne. Jobb nekem itt. Most már az enyém
egy éjszaka gyönyöre. Ez majd életben tart.
— De engem nem — húzta félre gyengéden Dagnarus az asszony haját, hogy az ne
rejtőzhessen el az illatos függöny mögé. — Minden nap látni akarlak. Hallani
akarom a hangod, érinteni, szeretni akarlak. A palotában vannak titkos helyek,
ahol találkozhatunk. A férjed sosem fogja megtudni. Soha senki nem fogja
megtudni.
A nő ismét megrázta a fejét
– Hát jó – mondta Dagnarus hangosan. – Akkor találjanak csak rám a szolgáid.
Öljenek meg az őreid. Ha nélküled kell élnem, akkor nem akarok élni.
– Az istenekre, hiszek neked – nézte tűnődve Valura. Néhány pillanatig küzdött
magával, de vágya épp olyan erős volt, mint a hercegé. – Nos jól van – sütötte
le a szemét. – Még ma visszatérek az udvarba.
 – Ma éjszaka újra együtt leszünk! – csókolta meg Dagnarus.
A nő szelíden, incselkedve eltolta. – De most menj, szerelmem! Siess!
De hogyan találok ki? – kezdett öltözködni Dagnarus. Nagy boldogságában
megfeledkezett a kert labirintusáról.
– Kövesd a rózsával jelölt köveket. Le fognak vezetni egy lépcsőn, át egy
alagúton, ami átvezet a kerítés alatt. Az alagút a csónakházba vezet. Itt a
kulcsa. Menj át a csónakházon, ki az ajtón, és túl leszel a kerítésen. Minden
jót, szerelmem!
– Este találkozunk - búcsúzott a herceg, s még egyszer megcsókolta az
asszonyt, aztán a kelet felé már világosodó égre pillantott, és elindult.
A rózsás köveket könnyen megtalálta, s eljutott a lépcsőig. Bement az
alagútba, ami sötét és nedves volt, majd elért a csónakházhoz. Kinyitotta a
lakatot a kulccsal, vigyázva, hogy ne üssön zajt. A csónakház menedékéből
figyelte az őrök mozgását, s az alkalmas pillanatban kilépett a házból, s
elindult vissza a lovához.

Valura szeretője távozása után ágyban maradt, gondolatai lépésről lépésre

követték a herceget a kertben. Egyszer csak a csónakház ajtajának nyikorgását
hallotta, de aztán rájött, hogy csak a képzelete játszott vele, hisz ilyen
messziről nem hallhatta. Feszülten várta, mikor fedezik fel kedvesét az őrök, de
minden csendes maradt. Dagnarus lovának dobogása a vérében lüktetett, s tudta,
hogy a herceg már biztonságban van.
Beburkolózott takarójába. A herceg szaga még ott volt az ágyban, a párnákon.
Valura magához ölelte a párnát, beszívta az illatot, s szeretkezésük emléke
kellemes fájdalomként árasztotta el.
Egy szolga lépett be, hogy elhúzza a függönyöket és beengedje a napfényt.
– Hagyj magamra – kérte Valura halkan. – Nem vagyok jól. Szólj a többieknek
is, hogy, ne zavarjanak.
A szolga meglepetten meghajolt és kisietett.
– Mit tegyek? – kérdezte az árnyaktól Valura.
Jól tudta, mi lenne a megoldás. Elhagyni ezt a házat, elhagyni Vinnengaelt,
visszatérni a férje házába, a hazájába, az övéihez. Szemét lehunyva maga elé
képzelte férje házát. A szobák tiszták és üresek, nincs bennük semmi, ami zajt
csaphatna. Szépen elrendezett, gondosan ápolt kertek; szélcsengők, melyeket
lefojtanak, ha nagyon fúj a szél, hogy muzsikájuk ne legyen túl harsány és
diszharmonikus. Valura összegömbölyödött a párnája körül, mint egy állat, ami
épp csak elkerülte a csapdát Nem megy vissza. Ha visszamenne, meghalna.
Öt gyermek közül a középső volt, a magányos testvér. A két nagyobbik gyerek
fiú volt, jóval idősebb, a két kisebb két lány, jóval fiatalabb, szüleik
dédelgetett kis kedvencei. Valurában a szülei csak a szépségét értékelték, de
ezzel is csak annyiban törődtek, amennyiben hasznot húzhattak belőle.
Valura olyan Házból származott, mely nemes volt, de elszegényedett. Ezt a
szörnyű kombinációt rossz gazdálkodás és elhibázott szövetségek eredményezték.
Egy kevésbé nemes család kikapart volna magának valamiféle egzisztenciát. Őket
nem terhelte volna számos költséges felelősség fölfelé és lefelé egyaránt.
Még az istenek is elhagyták őket, mert a Tiszteletreméltó Előd úgy feldühödött
veje ügyetlenkedésein, hogy elhagyta leánya házát, és semmivel nem lehetett őt
visszaédesgetni. A létért folytatott állandó harcba belefáradt, aggódó szülőknek
talán meg lehet bocsátani azt a tényt, hogy türelmetlenül várták gyermekeik
felnőtté válását, s ezzel terheik könnyebbedését. Valura bátyjainak a kardjukkal
kellett megszolgálni a szerencséjüket. Valurának az arcával és a testével.
Azon a napon, amikor az elf szokás szerint a lányból nő lett, Valurát
hozzáadták Lord Balor Mabretonhoz. Mabreton háza viszonylag új Ház volt,
hatalmas vagyonnal, s Mabreton próbált tiszteletet, nemesi patinát kivívni
gyermekeinek. Valura az ég ajándéka volt neki. A vágyai azonban nem váltak
valóra. Valura nem akart gyermeket. A terhesség a maga rosszulléteivel, a test
groteszk feldagadásával, a szülés fájdalmaival visszataszító volt a szánára.
Valura ismerte a megfelelő füveket és főzeteket, melyek megszabadítják az
ilyesféle terhektől, s ezeket háromszor is alkalmazta első házasságában. Ha a
férje rajtakapta volna, az elf jog szerint megölhette volna. Szerencsére azonban
az első Lord Mabreton olyan nehézfejű volt, hogy eszébe sem jutott kétségbe
vonni felesége meddőségének tényét.
Az elf társadalom kötöttségei, a kötelesség korlátai között – kötelesség a
család felé, a férj felé, az ősök felé, a szegények felé, a gazdagok felé, a
Nagyúr felé, a Pártfogó felé – Valura úgy látta az életét, mint egy rab.
Bármerre fordult, falakba ütközött.
Nem akart Vinnengaelbe költözni első férjével, de az igazi okait nem árulta
el. Nem szerette az embereket, ez igaz volt. Durvának és hangosnak, erőszakosnak
és pöffeszkedőnek találta őket. De ugyanazért, amiért undorodott tőlük,
irigyelte és csodálta is őket. Azért zárkózott el tőlük, nehogy megfertőzzék a
szabadság és függetlenség betegségével.
Valura egyetlen egyszer élte át, hogy cellája ajtaja kinyílik – ez az első
Lord Mabreton halálakor volt. Az asszony jól tudta, hogy a férfit meggyilkolták:
a Nagyúri Pártfogó majdnem mindent elmondott neki azért, hogy ne csináljon
botrányt. Valura legszívesebben térdre hullt volna, hogy megáldja a gyilkost, ha
tudta volna, ki az. Börtönének ajtaja megnyílt, arcán érezte a nap melegét, de
aztán az ajtó újra bezárult, s ő odabent rekedt.
Az ifjabbik Lord Mabreton úgy döntött, hogy feleségül veszi.
Valura, ha előbb ismerte volna őt, inkább hozzá megy, mint a bátyjához, és
talán meg is szereti. Dalor kedves és szelíd férfi volt. Sosem erőltette rá
magát úgy; ahogy az előző férje oly gyakran tette. De Valura rájött, hogy csak
úgy tudja elviselni életét a cellában, ha gondoskodik róla, hogy senki más ne
jusson be oda, ha már ő maga nem tud kijutni. A férje jó volt hozzá, szerette
őt, igyekezett a kedvére tenni; s Valura néha meg is sajnálta. A sajnálat volt
az egyetlen gyengéd érzelem, amit valaha is érzett a férfi iránt.
Újra rákényszerült, hogy az emberek között éljen. Most nem tudott elzárkózni.
A férje még megengedte volna, hogy itt, a folyóparti házban maradjon, a Pártfogó
azonban megparancsolta neki, hogy legyen a királyné udvarhölgye, ami rettenetes
feladat volt. Valura szenvedélyesen gyűlölte az emberi nőket, s ugyanilyen
szenvedéllyel szeretett volna olyan lenni, mint ők. Ellentmondásos érzelmeinek
háborgása vergődő madárrá változtatta, aki vadul verdesi szárnyával a kalitka
rácsát. És hamarosan belepusztul a kudarcba.
De ekkor Dagnarus kinyújtotta a kezét és kinyitotta az ajtót. A kismadár
kirepült, egyenesen hozzá.
Valura már korábban is hallott az ifjú hercegről, és még többet hallott,
miután megérkezett az udvarba. Az udvari hölgyek másról sem beszéltek, csak a
herceg jó külsejéről, királyi viselkedéséről, szép ruháiról. Suttogva tárgyalták
kicsapongásait, s megbotránkozva jelentették ki, hogy sosem engednének a
közeledésének, mégis azonnal elolvadtak, ahogy Dagnarus megjelent.
Valurát mindez nem érdekelte. A herceg is csak férfi volt – forró lehelet,
ügyetlen matatás a sötétben, fájdalom. És mindig ott van a lehetőség, hogy a mag
megfogan, és ugyanolyan szerencsétlen fejlődik ki, mint ő, Valura.
A Lady lehunyta a szemét, és képzeletben újra a banketten volt. Először a
hangját ismerte a hercegnek, mely dallamos volt és lágy, nem durva, mint annyi
emberé. Felidézte magában Dagnarus kezét – tiszta, ápolt, hosszú ujjak,
lekerekített körmök. Erős kezek, nem elpuhultak, kissé feltörte őket a kard. És
az ajándék, ebből a kézből!
Valura megérintette a medált a nyakában. Még soha senkitől nem kapott ilyen
ajándékot, ami csak neki szól, amit nem kell megosztania a családjával. Mikor
tekintetét az ajándékról az ajándékozóra emelte, tulajdonképpen akkor látta
először igazán Dagnarust. Látta a csodálatot a herceg szemében, de ilyenben már
sok férfitól volt része, ez nem hatotta meg. De amikor a herceg a nyakába
akasztotta a medált, és keze hozzáért az arcához, meglátta a szerelmet és a
vágyódást, és benne is ugyanolyan vágy támadt, mely meglepte és megijesztette.
Aznap éjszaka álmatlanul feküdt, s elképzelte azokat a kezeket a testén.
Elképzelte a herceg leheletét a száján, s jólesően megborzongott.
Becsületvesztés, romlás, halál, s nem csak neki, de az egész családjának – ez a
tiltott szerelem büntetése. Megpróbált arra gondolni, hogy mi minden történhet,
s legnagyobb elképedésére ezek a gondolatok nem ijesztették el a vágyait, hanem
inkább még fokozták is azokat. Ekkor elmenekült; mert azt gondolta, hogy ennek
véget kell vetni. A herceg majd megbántódik, elveszti érdeklődését, mindent
elfelejt.
 De még a távolban; a zárt, jól védett házban is kínozta a szerelem. Nem tudott
aludni, a kertben keresett menedéket, hogy a hűs őszi szél lehűtse testét, hogy
bezárkózzon kalitkájába, hiába tört el a lakat.
Aztán egyszer csak ott termett ő, álmai és vágyai megtestesülése, ott
térdepelt előtte bátran és gyengéden, merészen és alázatosan, s a kezébe tette a
döntést.
Valura elmosolyodott, megcsókolta a medált, s átadta magát az eksztázis
emlékének. Vissza fog térni Vinnengaelbe. Kisétál a cellájából és soha nem néz
vissza.

Aznap este Silwyth szokás szerint segédkezett a hercegnek a vacsora előtti

átöltözésben. Dagnarus elbocsátotta a szolgáló urakat. Kérte, hogy igyanak az
egészségére, s pénzzel is ellátta őket erre a célra. Kitűnő hangulatban volt, s
azt mondta, remekül ment a vadászat. Az uraságok boldogan engedelmeskedtek
utasításának.
– Fenség – mondta Silwyth. – Azt gondoltam, talán érdekli, hogy Lady Mabreton
visszatért az udvarba.
Dagnarus szeme megvillant, keze hirtelen megremegett. – Ez csodás hír,
Silwyth. Köszönöm neked. Van egy ügyes személy, aki el tud juttatni egy kis
üzenetet Őladységének? És mindezt úgy, hogy senki se tudjon róla?
– Azt hiszem, véletlenségből épp ismerek egy ilyen valakit, fenség – mondta
Silwyth szenvtelenül.
– Remek. Itt az üzenet. Ja, és Silwyth, ma este szórj rózsaszirmokat az
ágyamra, rendben? És gondoskodj róla, hogy senki ne zavarjon.

(Folytatása következik)