Adriana Trigiani Eletunk Legszebb Nyara

Adriana Trigiani az 1970-es években a virginiai Big
Stone Gapben nőtt fel. Évtizedek óta sikeres írónő. Színdarabjaival és

dokumentumfilmjeivel számtalan díjat nyert. Jelenleg New Yorkban él
férjével. Magyar nyelven első regényét veheti kézbe az olvasó.
Adriana Trigiani
ÉLETÜNK
LEGSZEBB NYARA
Geopen Könyvkiadó 2004

A mű eredeti címe: Big Stone Gap
© 2000 by The Glory of Everything Company
Hungarian translation: © Szűr-Szabó Katalin, 2004
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
ISBN 963 9093 95 5

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2004
Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója
Szerkesztette: Borbás Mária
Nyomdai előkészítés: Geografika
Borítóterv: Váradi Gábor
www.geopen.hu
Timnek
Big Stone Gap a képzelet műve. Noha a regény hatodik fejezetét és

néhány egyéb utalást John Warner és Elizabeth Taylor 1978-as valóságos
kampánya ihlette, amelynek során valóban megálltak a virginiai Big Stone
Gapben, és Elizabeth Taylor kórházba került, mert megakadt a torkán egy
csont, a könyvben leírt látogatás minden részletében képzelt és kitalált. Az
Elizabeth Taylornak vagy John Warner-nak tulajdonított és itt leírt
események, cselekedetek, párbeszédek, az általuk viselt ruhák vagy általuk
képviselt álláspontok semmiképp sem óhajtanak rossz fényt vetni Elizabeth
Taylor bámulatos pályafutására és sztár mivoltára, és nem akarják lejáratni
az Amerikai Egyesült Államok választott hivatalaiért folytatott
demokratikus kampányokat. A többi szereplő, esemény és párbeszéd a
szerző képzeletének gyümölcse; valódi személyekhez vagy eseményekhez
való hasonlatosságuk puszta véletlennek tekinthető, és nem változtat a mű
fiktív jellegén.
4
Életünk legszebb nyara Életünk legszebb nyara
Első fejezet
Olvasásra alkalmas hétvégének ígérkezik. A Francia Klub tegnapi
süteményvásárán egy tucatot vettem Vernie Crabtree tök jó csokis sütijéből.
(Fogalmam sincs, mit tesz bele, de egyszerre szívós és ropogós.) A süti, egy
kancsó kávé és egy jó könyv, másra már nincs is szükségem erre a
hétvégére, amire esőt jósoltak. A hegyeink közt kora szeptember van;
napközben kellemesen meleg az idő, de éjszaka hűs köd szitál, s emlékeztet
bennünket arra, hogy küszöbön az ősz.
A Wise megyei mozgókönyvtár szememnek kedves látvány.
Valahányszor megpillantom, amikor a hegyi úton gurul lefelé, mint egy
tank, majd nagy ívben, nehézkesen rákanyarodik a Shawnee sugarúira, úgy
intem le, mint egy régi barátot. Amióta csak az eszemet tudom, ezen a
sarkon várom minden áldott pénteken. Lehet, hogy a mozgókönyvtár csak
egy államilag üzemeltetett busz, de az én szememben történeteket, tudást és
magát az életet hordozó, csillogó-villogó királyi hintó. A könyveknek még
az illatát is szeretem. Gyakran hallom másoktól, hogy egyik
legmaradandóbb gyermekkori emlékük nagyanyjuk házának szaga.
Nagyanyámat sosem ismertem, de a mozgókönyvtár mindig mellettem volt.
A legfontosabb tudnivalókat az életben könyvekből szereztem.
Megtanítottak arra, hogyan alkossak képet másokról. A leghasznosabb, amit
valaha olvastam, megtanított rá, hogyan olvassak az emberi arcokban; ezt az
ősi kínai tudományt siang mien-nek hívják; azt vallja, hogy a szem mérete, a
száj vonala és a homlok szélessége az ember jellemére mutat. A fül
elhelyezkedése az intelligenciát jelzi. Az előreugró áll makacsságra vall. A
mélyen ülő szem titkolódzó jellemről árulkodik. Az összenőtt szemöldök
pontos választ ad arra a kérdésre, hogy Képes lenne-e ez a férfi puszta kézzel
végezni velem? (Igen.) Még a gödröcskének is van jelentése. Nekem van
gödröcském, és az arcjóslás szerint harmincöt évesen valami csodálatos
történik velem. (Négy hónap telt el a születésnapom óta, de még nem adtam
fel a reményt.)
Ha valaki az én arcomból próbálna olvasni, kellemes embernek találna:
barna szem, fehér fogak, formás száj, és némi jóindulattal nemes vonalúnak
nevezhető orr. Vastag a szemöldököm, ami gyakorlatias jellemre utal
(gyógyszerész vagyok, ennél ugyan ki lehetne gyakorlatiasabb?). Nőies az
alakom – a környéken azt mondják, amolyan hegyvidéki lány forma a lábam
erős, a fenekem lapos, amit a kabát jótékonyan eltakar.
Ma kissé idegessé tett az érzés, hogy hátralevő életemet Big Stone
Gapben élem le. Nem veszek levegőt, akárcsak olyankor, amikor erősen
töröm a fejemet. A lélegzetvétel visszafojtása káros az egészségre, így
lassan és mélyen beszívom a levegőt. Szénpor ízét érzem. Nem bánom:
annak bizonyítéka, hogy van még gazdaságunk. Valamikor arra
számítottunk, hogy városunk a „Dél Pittsburgh-je” és „Virginia
szénbányászati központja” lesz. Ez sosem vált valóra, tehát mindig is a nagy
szénbányászati vállalatok kényének-kedvének kiszolgáltatott helyzetben
leszünk. Amikor azt állítják, fogyóban a szén ezekben a hegyekben, hogyan
is kételkedhetnénk a szavukban?
5
Szép helyen élek. Este hatkor leszáll a tintakék este. Sehol másutt nem
ilyen átható a föld és a növényzet illata. Gap határozottan romantikus város.
Még a vonatfütty is muzsikál: édes oboahang a sötétségben. Gap
vágyódással tölti el a szívet.
A mozgókönyvtár megállt a piros lámpánál. A könyvtáros és sofőr egy
pusztán a szórakozásnak élő nő, Iva Lou Wade. Negyvenes éveit tapossa, de
még nem tűzte ki a zászlót szexuális élete magaslatára. Jól játssza a
szerepét. Ha meg akarnánk festeni, a képen aranyos szegélyű, rózsaszín
felhőn ülne, és jó sok látszana a lábából. Annyi parfümöt szór magára, hogy
amikor a mozgókönyvtárban járok, estig rajtam marad az illata. (Nagy
szerencse, hogy szeretem a Coty ,,Emeraude”-ját.) Apám mindig azt
mondogatta, hogy egy nőnek épp ilyennek kell lennie. – Egy nőnek
félreérthetetlenül jeleznie kell a férfinak a jelenlétét. Iva Lou nem hagy
kétséget afelől, hogy nő, amikor belép egy szobába. – Én ilyenkor sosem
szóltam semmit, csak a szememet forgattam.
Iva Lou nehezen boldogul a parkolással. Egy postai teherautó rosszul állt
meg a posta előtt, és elfoglalta szokásos helyét, ezért int, hogy a
benzinkúthoz áll be. Kent Vanhooknak bizonyára semmi kifogása ellene.
Odavan Iva Lou-ért. Melyik férfi ne lenne? Iva Lou egyforma figyelemben
részesít minden férfit. Úgy vizsgálja meg őket, mint a gazdasszony a tojást:
Isten tökéletes teremtményei, akiket táplálásra teremtett. És Iva Lou még
nem találkozott olyan férfival, aki ezt ne tartaná nagyra. A férfiak
bolondítása istenadta tehetség, akárcsak hallás után zongorázni. Nem
mindenki született csodagyerek, de az Iva Lou-hoz hasonló nők művészi
tökélyre fejlesztették a férfiakkal való bánás képességét.
A mozgókönyvtár ajtaja szisszenve kinyílik. Leesik az állam, amikor
meglátom Iva Lou szerelését. Jégkék, magas nyakú pulóvere úgy tapad a
testéhez, hogy az embernek az az érzése, kívül viseli a melltartóját.
Halványkék, sárga és zöld kockás, feszes nadrágja azt a benyomást kelti,
mintha szalagokat tekert volna a lábára. Iva Lou-nak még ültében is
hihetetlen az alakja. De eltöprengek rajta, ebből mennyi köszönhető a
fűzőjének. Előfordulhat-e, hogy testrészei olyan jól idomítottak és
aládúcoltak, hogy valódi alakját lágy ívű homokóraformára alakította? Arca
gyermeki: apró áll, nagy kék szem, rózsabimbó száj. Szemfoga metszőfoga
elé tolakszik, de neki még ez is jól áll. Szőkesége húsvéti szalmasárga, haját
feltornyozva viseli, a begöndörített fürtökön át lehet látni. Rengeteg
divatékszert hord, mert könyvtárosi munkája mellett ezekkel házal.
– Cserét ajánlok. Sampont egy sikerkönyvért. – Egy szatyornyi sampont
nyújtok Iva Lou felé. A minták gyógyszertáramból, a Mulligan Patikából
valók.
– Megegyeztünk. – Iva Lou elmarja a szatyrot, és a mintákat nézegeti. Az
újdonságok polcára mutat. – Muszáj elolvasnod a Kapitányok és királyok
című könyvet, Ave Maria. Tudom, szívem, hogy nem szereted a történelmi
műveket, de ebben szex is van!
– Hát neked sosem elég a románcból, Iva Lou? Big Stone Gap
férfilakossága felének elcsavartad már a fejét.
Lekezelően vigyorog. – Csak a felének? Na mindegy, azért bóknak
veszem. – Félig olasz vagyok, ezért Iva Lou rendületlenül magánhangzót
biggyeszt a szavak végére. Néhány elengedhetetlen olasz kifejezésre
megtanítottam, ha a nemzetközi románcarénába nyílna belépési lehetősége.
6
Óvakodtam attól, hogy halálra kacagjam magam, amikor Iva Lou egy nap
anyámon próbálta ki őket. Mit mondjak, nehéz volt megállnom.
Iva Lou-nak van egy fontos életcélja: szeretkezni akar egy olasszal, hogy
kiderítse, valóban a világ legnagyszerűbb szeretői-e. – Az olaszok az én
Matterhornom, szívem-ó – mondogatja. Kár, hogy errefelé egy sem akad.
Az itt lakók jobbára skótok-írek vagy melungok (török-francia-afrikai-
indián és még isten tudja, kiknek a keverékei; fent élnek a hegyekben, és
maguknak való emberek). Zackie Wakin, a város áruházának tulajdonosa,
libanoni. Anyámmal mi ketten voltunk olaszok, aztán öt éve jött egy zsidó,
Lewis Eisenberg, aki ügyvéd volt a New York állambeli Woodburyben.
– Mindig a harmadik lehajtható széken ülsz. Miért? – kérdezi Iva Lou, de
fel sem néz az úti fényképezésről szóló nagy, színes albumból, amit épp
lapozgat.
– Kedvelem a hármast.
– Mondok neked valamit, szívem-ó. – Iva Lou tekintete révedezőn,
titokzatosan csillog. – Amikor lelépek ebből a szénbányából, és életem nagy
utazására indulok, nem pocsékolom az időt arra, hogy a Circus Maximust
fényképezgessem – mélyül el rekedtesen, szexisen a hangja. – Nem izgatnak
a kövek meg a romok. Húst és vért akarok! Egy pompás, széles vállú,
nagydarab európai férfit. Fütyülök a nevezetességekre, nekem csak a pasikat
mutassák meg. A márvány nem szorít magához, bébi – majd mély sóhajjal
hozzáteszi: – Ajaj!
Iva Lou kávét kutyul magának, és nevet. Folyton szüksége van arra, hogy
felpörgesse magát. Engem is mindig megkínál, de köszönettel
visszautasítom. Egyetlen tiszta műanyag pohara egy romantikus randevúhoz
segítheti. Miért fecsérelné rám?
– Megkerestem neked azt a végrendeletekről szóló könyvet, amit kértél.
És itt az egyetlen, amit a bánatról találtam. – Iva Lou úgy emeli a magasba
az Ahogy oszlik a bánat című könyvet, mintha divatbemutatón volna. A szép
borítón rokokó kerubok és felhők gömbölyödnek. Az angyalok mosolya
azonnali vigaszt nyújt. – Hogy boldogulsz? – Iva Lou szemébe nézek.
Ártatlan arckifejezése a kerubokéhoz hasonlít. Valóban érdekli, hogy
vagyok.
Anyám 1978. augusztus 2-án halt meg, pontosan egy hónappal ezelőtt.
Életem legszörnyűbb napja volt. Mellrák vitte el. Sosem hittem volna, hogy
mindkét szülőm rákban hal meg, mégis így történt. Mama ötvenkét éves
volt, ami hirtelen rettenetesen fiatalnak tűnik. Tizenhét volt csak, amikor
Amerikába jött. Apám tanította angolra, de anyám mindig is erős
akcentussal beszélt. Nagyon hiányzik a hangja. Amikor lehunyom a
szememet, néha még hallani vélem.
Mama nem akart meghalni, mert nem akart magamra hagyni. Nincs
testvérem. A Mulligan családban erősek a gyökerek, de az ágak már többé-
kevésbé elhaltak. Anyám sosem mesélt Olaszországban maradt családjáról,
így csak arra gondolhatok, hogy meghaltak a háborúban, vagy valami
hasonló. Egyetlen élő rokonom a nagynéném, Alice Mulligan Lambert.
Kellemetlen nőszemély. Férje, Wayne bácsikám egy életen át próbálta
kiengesztelni, mindhiába. Alice néninek kicsi a feje, és penge vékony a
szája. (Rémes kombináció.)
– Kimegyek füstölni, szívem-ó. – Iva Lou a két kávéval és két
cigarettával nagy nehezen leevickél a lépcsőn. Tizenöt másodpercbe sem
7
telik, és Kent Vanhook lép ki a garázsából. Kezét egy rongyba törli. Iva Lou
odanyújtja a műanyag poharat, ami elvész a férfi hatalmas markában.
Cigarettáznak, és a kávét kortyolják. Kent Vanhook jóképű, ötvenes férfi,
amolyan magas, könnyen kezelhető cowboy típus. A nagy Walter Pigeonra
hasonlít, csak gyérebb a hajzata. Amikor Iva Lou-val nevetgél, húsz évet
fiatalodik. Kent felesége cukorbeteg, ki sem mozdul otthonról, és rengeteget
panaszkodik. Tudom, mert havonta egyszer én viszem el neki az inzulint.
De Iva Lou-val Kent mást sem tesz, mint nevet.
Szeretek egyedül üldögélni a mozgókönyvtárban. Lehetőségem nyílik
istenigazából átnézni az új könyveket. Halomba rakom őket, aztán
átlapozom a régieket. Itt van a vésztartalékom, A kínai arcjóslás ősi
művészete; apámra, Fred Mulliganra gondolok. Amikor tizenhárom éve
meghalt, azt hittem, bánkódni fogok utána, de mind a mai napig nem tettem.
Nem álltunk közel egymáshoz, de nem azért, mintha én nem próbálkoztam
volna. Amióta az eszemet tudom, átnézett rajtam, ahogy az ember a
lekvárosüvegen néz át, hogy lássa, maradt-e még valami benne. Fiatalabb
koromban sok éjszakát átsírtam emiatt, végül egy nap felhagytam avval,
hogy a szeretetére áhítozzam, és szívemben megszűnt a fájdalom. Ennek
ellenére a betegsége alatt végig mellette maradtam. Apám, aki mindig is
távolságot tartott, akkor váratlanul egynek érezte magát az emberiséggel.
Fájdalmai voltak, és elkerülhetetlennek tűnt a halála. A szenvedés alázatossá
tette. Szomorú, hogy a vele kapcsolatos legszebb emlékeim a betegsége
idejéből valók. Akkor kölcsönöztem ki először a kínai arcjóslásról szóló
könyvet.
Azt hittem, ha olvasok apám arcvonásaiban, jobban megértem, miért volt
olyan szemét velem. Hosszan tanulmányoztam. Apa arca szögletes volt és
csupa kiugró él: téglalap alakú homlok, kemény állkapocs, hegyes áll. Kicsi
szeme volt (a kétszínűség jele), duzzadt orra (az élet derekán adódó anyagi
javak, amelyek nála a patikából folytak be), és penge vékony szája. A
kegyetlenség jele. Amikor az ember a tévében a híradót nézi, érdemes egy
pillantást vetnie a bemondó szájára. Garantálom, hogy egyiknek sincs felső
ajka. Az ember nem a kedvessége révén jut ilyen álláshoz.
Csaknem négy éven át időnként az én nevem, és csakis az enyém
szerepelt az arcjósló könyv kölcsönzési lapján. Amikor Charlottesville-be
utaztam, hogy bevásároljak a patikának, megpróbáltam megvenni a könyvet,
hogy legyen saját példányom, de kifogyott. Iva Lou többször is megpróbálta
nekem adni; azt mondta, bejelenti, hogy elveszett. De nem tehetem.
Szeretem tudni, hogy itt utazik a jó öreg Iva Lou-val a mozgókönyvtárban.
Merengés közben alighanem őket fixíroztam a szélvédőn át, mert
mindketten engem néznek. Iva Lou rózsaszín cipőjével elnyomja a
cigarettáját, és visszakapaszkodik a mozgókönyvtárba. Kent utánanéz, és
úgy issza be tekintetével a látványt, mint erős feketéje utolsó cseppjeit.
– Bocs. Kenttel belemelegedtünk a beszélgetésbe, aztán tudod, hogy van
ez…
– Nem gond.
– Már megint az arcjóslás? Nem tudod még kívülről? Jesszuskám.
Kisujját eltartva pecsétel a könyvekbe.
– Viszlát jövő héten. – Fesztelenül intek Kentnek, hogy érezze, semmi
kivetnivalót nem találok abban, ha az egyedülálló, szerelemre éhes és
kapható Iva Lou-val társalog és cigizik. Megkönnyebbülten mosolyog
8
vissza. Azt hiszem, Big Stone Gapben sokan vélekednek úgy, hogy titkaik
biztos helyen vannak nálam. (Isten a megmondhatója, nem nagy örömömre
szolgál, hogy tudom: a jegyző anális önki-elégítést végez.)
***
Még le kell szállítanom egy rendelést. Megígértem Mrs. Macnek – teljes
nevén MacChesneynek –, hogy felviszem neki az új gyógyszert, amivel
kordában tarthatja a magas vérnyomását. Errefelé „Almadzsem Nan”-nek
nevezik, mert senki sem főz nála finomabbat. Odafent van a háza Cracker's
Neck Hollerben, azaz az egyik hegyoldali zugban. Számtalan kanyar és
forduló leküzdésével lehet oda feljutni, és valósággal száguldók a
nagyobbakban, akárcsak Mario Andretti (egy másik híres olasz). A hegyi
utak mindig veszélyesek: nincs védőkorlát, tehát csak magunkban és autónk
műszaki állapotában bízhatunk. Ha az ember egy pillanatra nem figyel oda,
könnyen leszaladhat az útról. A Brightwell fiúk egy ködös éjszakán
elvesztették az uralmat a teherautójuk felett, és lezuhantak a mélybe.
Estükben szerencsére fennakadtak egy fán. Egy rendőr talált rájuk másnap
reggel, amint frissen teregetett ruhaként lengedeztek az ágon. A teherautót
azonban elvesztették. Ütközéskor úgy hullott le róluk, mint a nadrág. A
teherautó most a Powell Valley-i tó mélyén nyugszik.
A Gap, vagy ahogy a zugokban, a „mélyedésekben” nevezik: a „lenti
város”, a völgyben fekszik. A „mélyedésben lakók” kis közösségek a Blue
Ridge hegy oldalában. Képtelen lennék bárkit is útbaigazítani hozzájuk,
egyébként oda tudnék vinni bárkit. Sehol egy útjelző tábla, az ember
egyszerűen tudja, merre kell menni. Amikor felmászunk az itteni
legmagasabb csúcsra, öt állam – Virginia, Kentucky, Észak-Karolina,
Tennessee és Nyugat-Virginia – határait láthatjuk. Az elválasztó vonalakat
természetesen nem látni, csak tudjuk, hogy öt államot látunk, mert van egy
emléktábla, amelyen ez áll, és mert az iskolában ezt tanították. Negyedik
osztályos tanítónőm, az apró Miss Callahan nagyon boldog lenne, ha tudná,
hogy megőriztem és most megosztom ezt a tudásmorzsát.
A mélyedéseknek nevük és történetük van. A családok kis zugokat
kerestek maguknak a hegyekben, aztán végleg ottmaradtak. Sokat elárul
valakiről az, ahol letelepszik. Big Stone Gap az egyetlen hely, ahol valaha
éltem; egyszer hagytam csak el, amikor főiskolára mentem. Az Indiana
állambeli South Bendben a St. Mary'sbe jártam, egy kis női főiskolára.
Amikor lediplomáztam, hazajöttem, és átvettem a patika vezetését. Szükség
volt rám. Apám megbetegedett, és abba kellett hagynia a munkát, mama
pedig nem boldogult egyedül. Nem mintha gyönge asszony lett volna. A
visszajárót mindig nehezen számolta ki.
Rekordidő alatt értem fel Cracker's Neckbe. A MacChesney-tanya egy
tisztáson áll. Szögletes kőépület, négy kéménnyel. Az égő fa kőházban jobb
illatot áraszt, és Mrs. Macnél mindig ég a tűz. Leállítom a kocsit, és várom,
hogy a kutyák körüljárják. A hegyekben több száz vadon élő kutya tanyázik;
falkában kóborolnak. Többségük nem veszett, de ha mégis, akkor kilövik
őket. Hat sovány ebet számolok meg, ahogy a kerekeim körül szimatolnak.
Időhúzásképp letekerem az ablakomat, és kiteszem a vevőimnek szóló jelet:
fehér négyzet, amelyen ez áll: GYÓGYSZERSZÁLLÍTÓ. (Én rendeltem a
rajzot: siető ápolónőt ábrázol.)
Amikor meglátom Mrs. Macet, ahogy kikukkant az ablakán,
összeszedem a bátorságomat, hogy kiszálljak a dzsipből. Nem szeretném, ha
9
a vevőim gyáva nyúlnak gondolnának. Bevallom, jó érzés, hogy szemmel
tart, míg kinyitom az ajtót, és kilendítem a kocsiból a lábamat. Könnyednek
szánt mozdulattal kiegyenesedem, és magabiztosan lépkedek a kocsitól a
bejárati ajtóhoz, mint Maureen O'Hara a John Wayne-nel közösen készített
filmjeiben. Maureen O'Harának ugyanolyan rövid a dereka, mint nekem. Ő
ihleti az öltözködésemet és a tartásomat. A hajviseletem is olyan, mint az
övé: sima, hosszú, takaros fonat. Belőlem mégis kevesebb energia sugárzik:
az én hajam barna, az övé csillogó vörös.
A verandát frissen festették, sehol egy porszem rajta. A ház oldalában
hosszú sorban csinosan, rácsosán halmozták fel a tűzifát. Igyekszem
egyformán viszonyulni mindenkihez, de Mrs. Mac és rendezett otthona
határozottan listavezető nálam.
– Nem kapkodta el! – kiáltja Mrs. Mac, amikor felpattintja a
szúnyoghálós ajtót.
– Elcsevegtem Iva Lou-val.
– Mindjárt gondoltam. – Mrs. Mac a tűzre mutat. – Jó kis tűz, igaz? –
Sárga lángnyelvek nyaldossák a rácsot.
– A legpompásabb tűz, amit valaha láttam. – Komolyan gondolom.
– Kerüljön csak beljebb. Kukoricakenyeret sütöttem.
Követem Mrs. Macet a konyhába: napsütötte, tágas helyiség, a
mennyezeten vastag tölgygerendák. Zajt hallok a hátam mögött.
Imádkozom, nehogy még egy kutya legyen, és lassan megfordulok.
Padlómagasságból apránként szemmagasságig emelem a pillantásomat.
Nem kutya, hanem férfi. Mrs. Mac fia, Jack MacChesney alsónadrágban – a
rózsaszínre fakult kezeslábas alsó úgy feszül rajta, mint egy tornadressz.
Egymásra nézünk, és olyan színű lesz az arcunk, mint amilyen eredetileg az
alsója volt: pipacspiros.
– Jesszusom, Jack, vegyél fel már valamit – förmed rá Mrs. Mac.
– Igenis, assz'nyom – mondja Jack az anyjának szinte gépiesen. – Jó
reggelt, Ave Maria – köszön aztán nekem, azzal sarkon fordul, és elindul.
Nem tehetek róla, muszáj utánanéznem. Szép, formás hátsója van. Bárcsak
nekem is ilyen lenne. Öves katonai dzsekimet lehúzkodom lapos
fenekemen, és belépek Mrs. Mac nyomában a konyhába.
Mrs. Mackel az ablak melletti nagy asztalhoz ülünk, ahol forró feketét
tölt nekem a bögrébe. Isteni az illata. Mellé friss tejszínt és hófehér cukrot
kapok.
– Mi hír a városban? – kérdezi Mrs. Mac. Hegyvidéki arca van:
tollheggyel megrajzolható finom orr, fényes zöld cipőgombszem, ívelt száj,
sima orca. Látszik, hogy fiatalon igazi szépség lehetett, és még ma is
szemrevaló.
– A Nan valaminek a rövidítése? – kérdezem.
– Hogyan? A nevemre gondol? – Mrs. Mac csinos háromszögekre vágja
a kukoricakenyeret a vastepsiben. – A mamámat hitták Nannek. A második
nevem Harangvirág, mert amikor megszülettem, kéklett tőlük a mező.
– Nan „Harangvirág”. Szép név. És mi volt a lánykori neve?
– Istenkém, de sok kérdése van ma reggel! Gilliam. Nan Harangvirág
Gilliam.
– Tetszik – jegyzem meg kávékortyolás közben.
Jack áll az ajtóban. Egy pillanatig tétovázik, mintha felmérné a helyzetet.
Vagy talán csak nem akarja félbeszakítani a beszélgetést. A városban Jack
10
Macként emlegetik. Száznyolcvan centinél is magasabb, de alacsonyabbnak
látszik, mert vaskos a nyaka és a törzse. Az arca kerek és lágy, az álla
határozott. Vékony, keskeny szemöldöke van és mogyoróbarna szeme. A
szája szimmetrikus – az alsó és felső ajkak egyforma vastagok (nagyon
ritka!) –, és az orra illik az arcához: erős orr, nem törik meg a vonala a két
szem között, hanem sima ékként ugrik ki az arcból. Álla vonala is erőteljes,
ami azt jelenti, hogy amit az életben akar, annak utánamegy, és ki is
harcolja. Jack Mac felöltözött; flaneling és kopott farmernadrág van rajta. A
haja nedvesen tapad a koponyájához, a napfényben látom, hogy őszül és
kopaszodik. Jack Mac és én egyidősek vagyunk, de nálam sokkal
idősebbnek látszik. A középiskola négy évében jó, ha két szót beszéltünk;
amolyan magának való típus.
Mrs. Mac kávét tölt a fiának. – Ülj csak le, gyerekem – mondja neki nagy
szeretettel. – Épp azt kérdeztem Miss Ave-től, hogy mi újság a városban.
– Jack Mac biztos többet tud nálam. A zenészeknél csapódnak le a zaftos
pletykák.
– Gondolod? – nevet Jack Mac. – Végtére is te vagy a nagy rendező, te
irányítod az információáramlást.
Jack Mac a „munkámra” céloz (természetesen önkéntes munka): zenés
szabadtéri drámánk, A magányos fenyő ösvénye rendezői posztjára.
Hegyvidéki szerelmi történet – a plakát tanúsága szerint. Tizenhat nyárral
ezelőtt született. A környéken sok a színészi és zenei tehetség, így a helyi
vezetők úgy döntöttek, kiaknázzák. Úgy gondoltuk, ha a bányák bezárnak, a
turizmus hasznot hajtó kiutat jelenthet. A szabadtéri dráma a Közép- Dél
minden szegletéből vonz közönséget.
– Nem akarom a számat jártatni – kezdem vészjóslóan –, de egy bizonyos
Édes Sue Tinsley nagyon odavan a zenekari árokban az egyik zenészért.
– Istenem, Jack, csak nem azzal a kis csitrivel jársz még mindig? – vonja
fel bosszúsan a szemöldökét Mrs. Mac.
– Büszkén mondhatom, mama, hogy fején találtad a szöget – jelenti ki
Jack, és rám kacsint.
– Az a lány nem alkalmas nehéz holmik emelgetésére. Mrs. Mac rám
pillant, majd végigmér; kétségtelen, en-am súlyemelőnek teremtett az isten.
– Ejnye, Mrs. Mac, nagyon kisajátítja magának az egyetlen fiát. Biztos
megkedveli majd Édes Sue-t – igyekszem elterelni a témától. Jack Mac
megkönnyebbülten néz rám.
Mrs. Mac hosszan ecsetel valami csatornázási problémát, ami odafent a
mélyedésekben jelentkezett, és amiről Hetilapunkban, a Post-ban olvasott.
Nehezemre esik kézbe venni a helyi lapunkat, annyi a szövegben a
helyesírási hiba. A helyesírás egyike erősségeimnek, így észreveszem, ha
nem hibátlan.
Mrs. Mac tojást, kukoricakását – ő maga készíti, ezért halványsárga, nem
olyan, mint a bolti –, szalonnát, mézet ;s még isten tudja, mit tesz az
asztalra. Jack Mac eszik, hegylakóhoz képest nagyon finom a modora.
Szinte úri. És mindegy, miről duruzsol az anyja, olyan odaadással hallgatja,
mintha világmegváltó igéket hirdetne. Milyen életet élhetnek idefent
kettesben? Vajon hogyan szökik el Jack, hogy Édes Sue-val randevúzzék?
Hogyan intézi, hogy Sue-nál aludjon, mit ad be az anyjának? Egyike a
nehézségeknek, amelyekkel egy szüleivel egy fedél alatt lakó felnőtt
gyereknek meg kell birkóznia. Egy évvel ezelőtt még nekem is ez volt a
11
problémám, így aztán tudom, milyen keserves. Jack talán lejár a városba, és
Édes Sue-nál alszik, amikor a gyerekek minden második hétvégére az
apjukhoz mennek. Lehet, hogy valami elhagyatott út mellett a kocsiban
szerelmeskednek, például az Epres Parcellánál vagy fent, a Harag Sziklánál,
ahova a tinik járnak. Vagy talán Tennessee állambeli Kingsportba ugranak
el egy motelbe, ahol senki sem ismeri őket.
– Merre kalandoztak el a gondolatai, Ave Maria? – kérdezi Mrs. Mac,
miközben még egy kávét tölt nekem. Rajtakaptak, elpirulok, és ezt
mindketten észreveszik.
– Ábrándországban jár, mama.
– Neem. A patikán járt az eszem. Fleeta fura stílust vesz ha sokáig távol
vagyok.
Jack Mac igazi úriemberként áll fel, amikor felemelkedem.
– Nem, nem, ülj csak vissza. – Lovagiassága kissé zavarba hoz. Kihűl az
étel.
Mrs. Mac megböki a fiát. – Kísérd ki, Jack.
– Köszönöm a kávét. És szóljon majd, hogy milyen az új gyógyszer, amit
Daugherty doktor felírt.
– Okvetlen, kedvesem – integet Mrs. Mac a lapáttal. – Siessen csak.
Jack Mac udvariasan előreenged az ajtókban. A szúnyoghálósnál kínos
jelenet zajlik le, mert én is odanyúlok, ő is, és a kezünk összeér. –
Szénbányász létedre nagyon puha a kezed – jegyzem meg. Jack
elmosolyodik. Mi a fene ütött belém, hogy éppen ez szaladt ki a számon?
– Nem igazán. Simítsd csak meg az ujjhegyem. – Kinyújtja a jobb kezét,
baljával megfogja az enyémet, és ujjamat az ujjához érinti.
– Bőrkeményedés!
– A gitártól.
– Gyakoroltál.
– Muszáj. Pee Wee Poteet és én kimondatlanul is versengünk. Gitár
kontra hegedű.
– Szerintem te nyersz.
– Honnan veszed?
– A felesége tegnap este rácsapta Pee Wee ujjára a kocsiajtót.
Fájdalomcsillapítót kellett vinnem neki.
– Szegény Pee Wee!
– Nem véletlenül történt; a felesége féltékenységében éktelen haragra
gerjedt, és utána vetette magát… – Magamba fojtom a szót. Bizalmas
dolgokat mesélek ennek az embernek. Sosem teregetem ki mások
magánügyeit!
– Tetszik a parfümöd.
– Iva Lou-ról ragadt rám – mondom, és négy árnyalatra pirulok (a világos
bőr átka).
– Nagyon kellemes, akárhonnét származik is. – Lemegyek a lépcsőn az
udvarra. A kutyák körözni kezdenek körülöttem.
– A ti kutyátok valamelyik?
Jack nevet. – Nem, mind kóbor. Ilyentájt, amikor vége az esőzésnek, és a
levelek sárgulni kezdenek, megrémülnek, mert nem találnak vizet. Tudják,
hogy lágy a szívem. – Lenézek a kutyákra, és egy pillanatig szinte kedvelem
a barna szemű és rózsaszín nyelvű vadállatokat.
12
– Ugye, nem félsz tőlük?
– Még hogy én? Ugyan már! Nincs, amitől félnék! – Gondolom, nem
látja, hogy legyőzhetetlen vagyok, akárcsak Maureen O'Hara. A dzsip felé
igyekszem, amikor utánam kurjant.
– Hé, Ave Maria, hogy tetszik az új teherautóm?
Jack Mac a fészer melletti tisztásra mutat. 1978-as Ford kisteherautója
égővörösen, fényesen csillog a napsütésben.
– Csodaszép! – üvöltöm vissza.
– Teljes extrával!
– Isteni lehet! – Búcsút intek, és bemászom a dzsipbe. Mialatt visszafelé
hajtok, azon jár az eszem, hogy MacChesneyéknél minden olyan tiszta.
A város közepén forgalmi dugó támadt. Mindenki a szabadban
kereskedik. Ráadásul ma van a villany- és gázszámlák befizetési határideje.
Szeretem a várost, amikor nagy a nyüzsgés; úgy érzem, bármelyik
pillanatban valami izgalmas történhet. Zackie Wakin, a tömzsi libanoni
házalóból lett helyi vállalkozó végeket terít a járdára a boltja előtt. Alacsony
– úgy százötven centi lehet –, a bőre tejeskávészínű, ajka telt (a
nagyvonalúság jele). Mindig is szerettem a kirakatát: ZACKIE ALKALMI
ÁRUHÁZA: RUHA, ÉS AMI MÉG KELL AZ EGÉSZ CSALÁDNAK. És
nem tréfál! A kenyérpirítótól az aranyszandálig mindent tart.
(Tapasztalatból tudom, mert egyszer egy gyógyszerészeti szakmai
konferencia estélyére szükségem volt aranyszandálra, és nála kaptam!)
– Miss Ave! – Zackie odaint magához. (Filmbeli sivatagi sejknek látszik,
de úgy beszél, mint bárki a városban.)
– Újabb árleszállítás?
– Úgy ám. Túl kell adnom az árun az őszi újdonságok beérkezése előtt.
Frye bakancs érkezik nagy méretben a jövő héten. Ugye, nem felejti el?
– Egy pár erejéig feltétlen számíthat rám – ígérem. Zackie ragyog.
Született kereskedő.
A patika előtti parkolóban nincs üres hely, ezért a sikátorban második
sorban parkolok, és a kocsiban hagyom a kulcsot, ha valaki ki akar állni.
Látom, hogy Iva Lou még a benzinkútnál időzik, és Kent most bent ül
mellette a mozgókönyvtárban. (Haladás.) Mielőtt belépek a patikába,
megszemlélem az épületet. Az ablakkeretről pattogzik a festék, a felirat
kifakult, a neon mozsártörő és mozsár fele szánalmasan villog. Mama
betegsége alatt nem törődtem a bolttal. A vevőimet szerencsére nem
érdeklik a sallangok; mindig tele a patika.
Fleeta Mullins, egyetlen alkalmazottam és Gapben a legsoványabb nő, a
pult mögött egyik cigarettáról a másikra gyújt. Még sosem láttam Fleetát
cigaretta nélkül, pedig hányszor beszéltünk már a dohányzás ártalmairól. A
köhögéséből kihallom a tüdőtágulás kezdetét, de Fleeta akkor sem hagyja
abba. Még csak az ötvenes éveiben jár, és az arca máris ráncos, apró
berakások sorakoznak rajta.
– Szia, Ave Maria! – vakkant rám.
– Szép a frizurád, Fleetsie – és komolyan is gondolom; most fésültette fel
a haját.
– Jeanne Pruett fejtetőn összefogott frizuráját utánoztam. – Fleeta
finoman megpaskolja halántékára tapadó kis tincseit. – Bárcsak úgy is
énekelnék, mint ő!
13
– Az éneklés még nem minden. Lefogadom, Jeanne Pruett nem tudja
kívülről a világranglistán szereplő összes birkózó nevét.
– Hát nem.
– Forgalmas délelőtt volt. – Kiürítem a pénztárgépet.
– Valami moratóriumot kell bejelentenünk ezekre az átkozott pénzgyűjtő
perselyekre – morog Fleeta. – Akárhányszor beütök egy tételt, felborítok
egyet.
Igaza van. A pultunkon otthon készített perselyek tömege, tetejükön
kézzel vágott nyílás. Iskolából jövet a gyerekek adják be, hogy különféle
célokra pénzt gyűjtsenek. Az iskola képét a perselyre ragasztják, alá kerül a
nevük és egy kézzel írt jelmondat. Most épp az általános iskolai Halloween-
király és – királynő címéért folyik a versengés, és mivel nem kivételezek,
akinek csak eszébe jut, mind itt hagyhatja a perselyét. Teena Lee Ball, egy
helyes kis másodikos a pénztár előtt áll. Fleetára pillant, de aztán
meggondolja, hogy tőle kérjen szívességet, és hozzám fordul.
– A mamám azt mondta, Miss Mulligan, hogy biztos ki tetszik tenni a
perselyemet a pultra, mert itt vásárolunk.
– A mamád okos asszony, és igaza van. Ezt nevezik „tisztes
csereüzletnek”. Tedd csak a perselyt a pultra. Lehet, hogy egymilliót
gyűjtünk a célodra!
Teena Lee elmosolyodik, és elöl kivillan a foghíja. A többi elé teszi a
perselyt, és már ott sincs.
– Nagyon lágyszívű vagy. Hagyd rám a gyerekeket, akik bejönnek ide!
Ha én nem lennék, az emberek álló nap csak kihasználnának. Majd
megmondom ezeknek az átkozott kölyköknek, hogy a Takarékbankba
vigyék a perselyeiket, mert nekünk nincs helyünk, nekik meg három
pénztáruk is van. Szemben a mi egy pénztárunkkal.
Leemelek egy perselyt a pultról. – A Commer fiú megkapta a vesét?
– Ha jól emlékszem, benne volt az újságban, hogy igen. Lecsavarom a
Commer fiú perselyének fedelét, és a gyermekbénulás elleni országos évi
gyűjtés perselyébe öntöm az érmeket.
– Lew Eisenberg azt kéri, hogy menj át az irodájába. És felmondok.
– Viccelsz?
– Ave édesem, torkig vagyok az emberekkel. Otthon akarok maradni,
tévét akarok nézni. Portlynak nemsokára esedékes a szilikózis miatti
kártérítése. Ideje, hogy élvezzük az életet.
Fleetának kétségkívül meg sem fordul a fejében, hogy a kártérítési összeg
megszerzéséhez a férjének meg kell betegednie. Nem éppen ünneplésre való
ok.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondom cseppet sem főnöknői,
szánalmas hangon.
– Majd túlteszed magad rajta. Nem ismerek olyan embert, aki
pótolhatatlan lenne.
– A kettő nem ugyanaz.
– Ideje, hogy változtassunk, ennyi az egész – jelenti ki Fleeta, mint egy
görög filozófus. Változás. Miért fut mégis végig a hátamon a hideg ettől a
szótól?
***
14
Lew Eisenberg irodája közvetlenül a patika mellett van a Fő utcán.
Rettegek attól, ha át kell mennem, akkora a rendetlenség. Inez Lew felesége
és egyben a titkárnője is. Akkor ismerkedtek össze, amikor Lew valami jogi
ügyet intézett a Westmoreland Bányavállalatnak. Inez akkor érettségizett.
Szerelem, terhesség. Lew a tisztességes megoldást választotta, és elvette
Inezt. (A tisztesség Inez szempontjából értendő.)
– Bent van – mondja Inez, és fel sem pillant. Még mindig helyes a pofija,
de vagy ötven kilót hízott, amióta házasok. Rémes lehet, mert híres volt a
remek alakjáról, amikor még a szurkoló csapat vezetője volt. Most örökösen
fogyókúrázik. Próbálkozott fogyasztó turmixszal, cukorkával és ostyával
(mindenféle ízben tartok), de semmi sem hozott sikert.
Lew az íróasztala mögött ül, és cigarettázik. Kerek tökfeje túl nagy vézna
testéhez képest. Vastag szemüvege mögött apró barna szem pislog,
metszőfogai közt kis rés (amit a kínaiak szerencsés fognak neveznek). A
rést mostanában nemigen láttam; Lew ritkán mosolyog.
– Kávé vagy tea? Vagy kérsz valami mást? – kérdezi Lew. Mindig
izgatottan beszél, de ez nem zavaró. A vak is látja, hogy valójában egy
angyal.
– Kösz, nem kérek. – Lew-n megkönnyebbülés látszik: minél kevesebbet
érintkezik Inezzel, annál jobb. Becsukja az ajtót, és leül mellém. Ezt még
sosem tette. – Beszélnünk kell. –Pár másodpercig hallgat, bár az időt
hosszabbnak érzem. Feláll, és le-fel járkál. – Átnéztem anyád papírjait. A
végrendeletét. A ház, a patika, az életbiztosítás mind a tiéd. A munkám
gyakorlatilag befejeződött. Egy dolog kivételével.
Az iroda ajtaja előtt reccsen a padló, mintha száz kiló tipegne rajta
lábujjhegyen. Egymásra nézünk. Lew felhangosítja a rádiót – Inezről az a
hír járja, hogy hallgatódzik –, aztán ismét letelepszik mellém. – Van itt még
egy levél.
Nagy barna borítékot ad át. Nekem címezték, Lewis Eisenberg címén. A
bal felső sarokban a levél küldőjének neve: „Fiametta Vilminore Mulligan”.
A leveleimet a postaláda mellett állva szoktam elolvasni, így most azonnal
feltépem a borítékot, és széthajtogatom a levélpapírt. Anyám kézírását
látom. (Angolul írta, gondolom azért, mert Lew-nak is el kellett olvasnia.)
Drága Ave Mariám!
Amikor ezt a levelet olvasod, már itt hagytalak. Vannak dolgok, amiket
sosem tudtam elmondani neked. Pedig sokszor megpróbáltam. Aztán
meggondoltam magam, mert mégsem bírtam könnyíteni a lelkemen, és
tovább hallgattam. Legelőbb is azt akarom, hogy tudd: te vagy a legjobb,
ami az életben történt velem.
Ezen a ponton olyan hevesen ver a szívem, hogy blúzom gombjait

mozgatja. Lew-ra nézek, aki most a földön fekszik, dohányzik, és a
mennyezetet bámulja.
– Olvastad, Lew?
– Ühüm. Ne foglalkozz velem, nagyon fáj a hátam.
'Tizenhét évesen nagyon boldog voltam. Apám bergamói boltjában

varrónőként dolgoztam. Anyám gyönyörű volt apám köztiszteletnek
15
örvendett. Volt egy fiú. aki gyakran benézett az üzletünkbe Mario
Barbarinak hívták. jó családból származott, egy hegyi kisvárosba,
Schilparióba valósi volt. Csinos volt és megnevettetett. Apámat egyszer az
üzleti ügyei Schilparióba szólították könyörögtem, hogy vele mehessek.
Reméltem, hogy viszontlátom Mariót, és szerencsémre így is történt. Amikor
papa rendezte az üzleti ügyeit, úgy döntött, ott marad kártyázni. Mario
felajánlotta. hogy megmutatja a várost. Elvitt a templomhoz, a
vízimalomhoz, az iskolához Úgy éreztem, mintha világéletemben ismertem
volna
Azon a napon szerettem bele.
– Kaphatnék egy kis vizet? – nyelek keservesen. Inez belép a vízzel.

Lew-val egymásra nézünk. Inez kimegy.
Amikor Mario lejött Bergamóba, felkeresett. Apámnak fülébe jutott a

barátságunk, és megtiltotta, hogy találkozzunk, mert fiatal voltam még
ahhoz, hogy udvarlóm legyen. Én azt tettem, amit egy szófogadó lány nem
tesz: szembeszálltam az akaratával, és titokban kiszöktem, hogy Marióval
találkozzam. Olyan boldog voltam, amikor vele lehettem. Csodálatos,
örömteli időszak volt.
Azt terveztük, hogy elszökünk. Úgy volt, hogy a bergamói állomáson vár.
és az első vonattal Milánóba utazunk. Vártam, csak vártam, de nem jött
küldönccel levelet küldött, amiben megmagyarázta, hogy aznap nem
találkozhat velem. Azon a napon akartam megmondani, hogy téged várlak,
hogy rögtön összeházasodhassunk. Biztos vagyok benne, hogy sejtelme sem
volt az állapotomról különben feltétlenül eljött volna Tudtam, hogy el kell
jönnöm otthonról máskülönben a szégyent soha senki nem mosta volna le
rólam. Eszembe jutott, hogy van egy unokatestvérem a Maggiore tónál.
Jegyet vettem, mert azt reméltem befogadnak. Amikor a tóhoz értem, nem
találtam az unokatestvéremet. Nem volt hova mennem. Majd meghasadt a
szívem. De rád gondoltam. Tudtam, hogy vigyáznom kell rád. Aztán nagyon
nagy szerencse mosolygott rám. Visszamentem a vasútállomásra. Láttam.
hogy mindenki rohan, mindenkinek van hova mennie. Egyedül ültem egy
padon Elaludtam. Amikor felébredtem, egy gyönyörű hölgy ült mellettem.
Sosem felejtem el. milyen volt. Magas és karcsú, kék kabátot viselt, amin a
gombok kék ékkövek voltak. Fején különleges kék bársonykalap volt
pávatollakkal ás apró aranycsillagokkal. Az arca bársonyos és rózsás volt,
és olyan illata volt, mini egy virágoskertnek. Édes péksüteménnyel kínált
Olyan éhes voltam, hogy elfogadtam. –És most mihez fogunk, kedvesem? –
kérdezte – Nincs hova mennem – feleltem.
– Már hogyne lennel! Velem jön. Amerikába megyek. Velem marad És
amikor odaérünk, állást keresünk magának. – Nagyon féltem.
De ez az asszony rám mosolygott, és tudtam, hogy minden rendben lesz
Sírok. Lew feláll, és nyújtózkodik. Odalép hozzám, kezét erőtlenül a

vállamra teszi, és megvereget, mint egy öreg kutyát.
Megkérdeztem a szép hölgyet, hogy hívják – Ave Maria Albricci

– felelte. Azt mondtam, hogy gyönyörű né,. ő pedig nevetett.
16
Túlságosan cirkalmasnak találta. Azt feleltem erre, hogy amikor majd
megszületik a lányom, Ave Mariának kereszteltetem.
Nevetett, és azt kérdezte, honnan tudom, hogy lányom lesz. Mondtam,
hogy egyszerűen csak tudom. Csodálatos hajóutunk volt. Ave Mariának
nagyon szép volt a kabinja. A személyzet kikészítette a ruháinkat. A háború
ellenére is bőségesen volt étel és éreztem, hogy boldog és egészséges vagy a
hasamban. Négy hét elteltével New Yorkba érkeztünk. Ave Maria rokonai
vártak bennünket a kikötőben. Vonattal a New Jersey-i Hobokenbe utaztunk
Ave Maria megvette az Italia Oggi című újságot.
Elolvastuk az álláshirdetéseket, akkoriban az emigránsok olcsó
munkaerőnek számítottak, szállásért és ellátásért dolgoztak.
– Mi az a Virginia? – kérdeztem Albricciékat. Nevettek.
Én meg válaszoltam a következő hirdetésre:
„VARRÓNŐT KERESÜNK:
BIG STONE GAP BÁNYÁSZVÁROS, VIRGINIA.
JÓ FIZETÉS.”
Mama a levél hátára ragasztotta a hirdetést, hogy hitelesebbé tegye.
Tudtam, hogy ez a munka jó lehetőség. Levelet írtam. Az úriembernek,

aki a hirdetést feladta, volt egy boltja a városban. A levelem alapján
azonnal felvett. A barátja véletlenül egy Big Stone Gap-i kereskedő volt, aki
vásárlási céllal New Yorkban tartózkodott.
Fred Mulligannak hívták, a Mulligan Patika tulajdonosa volt.
Akarom-e, hogy elkísérjen Virginiába? Nagyon boldog voltam.
Fred Mulligan vonattal jött elém. Meglepődtem. Fiatal volt, akárcsak én
Értett olaszul mert a virginiai egyetemen tanulta a nyelvet. Megkedveltem.
Ő később azt mondta, hogy számára ez szerelem volt első látásra.
Gyanította, hogy másállapotban vagyok, és tudta, hogy könnyebb lenne a
helyzetem, ha férjnél volnék. Igent mondtam. Érdekházasság volt. Nekem
állt érdekemben. Soha többé nem hallottam Ave Maria Albricciről.
Az évek során sok levelet írtam hobokeni családjának, de mind visszajött.
Ennek ellenére életem minden napján imádkoztam érte és sosem felejtettem
el a kedvességét. Amikor kimondtam a nevedet rá gondoltam, és arra, hogy
segített nekem. Angyal volt.
Úgy éreztem, tudnod kell az igazat. Remélem, helyesen döntöttem,
amikor ezt elmondtam. Megkértem Mr. Eisenberget, hogy legyen melletted,
amikor elolvasod a levelemet. Szeretlek, drága kislányom.
Mama
Megfordítom a borítékot, hogy lássam, nincs-e benne még valami.

Cakkos szélű, négyzet alakú kis fénykép hullik az ölembe. Aranybetűkkel
ez áll rajta: „Ti amo, Mario”. A hátán pedig anyám kézírásával: „Mario da
Schilpario, Italia, 1949.. A kép elfér a tenyeremben. A képen látható fiú
tizenhét évesnek látszik. Fekete a haja és ápolt a külseje. Nevet. Ő az apám.
Inez áll az ajtóban. – Az iskolából hívtak, Ave. Valami baleset történt. –
A padló nyekereg, ahogy Inez felém csámpázik.
17
– Fel kell menned, Ave. Az igazgató hívott. – Lew hangja ránt vissza a
valóságba. – Szükségük van a mentőcsapatra.
Nemcsak patikus vagyok, hanem a mentőcsapat főnöke is. Daugherty
doki vett rá évekkel ezelőtt a munkára. Sürgős esetekben hívható, önkéntes
csapat vagyunk: a tűzoltófőnök, Pötty Broadwater és én. Autókaramboltól a
gyerekek orrából előbányászott gombokon keresztül mindennel
foglalkozunk. Egyszer még Faith Cox macskáját is újraélesztettük.
– Pötty kint vár – teszi hozzá Inez kissé türelmetlenül.
Pötty a mentőcsapat egyes számú egysége, egy élénk narancssárga csíkos
fehér kombi kormánya mögött szorong. Fogalmam sincs, miért hívják
Pöttynek, holott valóságos óriás; százkilencvenhét centijével ő a
legmagasabb ember a városban. Beszállok a kocsiba. Fleeta kiront a
patikából, és az ablakon át benyújtja az elsősegélytáskát. Pötty úgy tapos a
gázra, hogy Fleetának majdnem leszakad a keze.
Ahogy elindulunk, hallom, hogy a hátunk mögött Fleeta Pöttyöt szidja.
Pötty a sofőr felőli oldalon kinyúlva kék szirénát csap fel a kocsi tetejére.
– Probléma van fent az iskolában. – Pötty cigarettával kínál. Nyilván
látszik, hogy életbevágó szükségem van rá. Arcom felpuffadt a sírástól.
– Rosszat tesz, Pötty.
– Öngyógyítás. Majd ha kitalálnak valami egészségeset, ami
megnyugtatja az idegeimet, leszokom róla. –
A Powell Valley-i középiskola elegáns, vadonatúj, vöröstéglás épület,
ami a főúttól nem messze, egy mezőn áll. A város büszkesége; a hatvanas
évek szegénység elleni harcának pénzéből építették. Pötty fittyet hány a
közlekedési szabályoknak, és ellenkező irányból száguld végig a körkörös
felhajtón.
– A nyugati szárnyban történt – magyarázza.
Az igazgató, Dale Herron vár bennünket az iskola előtt. A gyerekek csak
Támolygónak nevezik, és most látom is, miért: csapott a válla, az állát
előreszegezi. A FIÚK feliratú mosdóhoz vezet bennünket. Az épületben síri
csend van.
– Hol vannak a diákok? – kérdezem.
– A nagyteremben – közli az igazgató. – Azt hiszem, jobb lenne, ha itt
várna, Miss Mulligan.
– Majd én elintézem – paskol meg Pötty, mint egy pekingi pincsit.
A férfiak bemennek a mosdóba. Telnek a percek. Mormolást hallok a
mosdóból. Végül előjönnek.
– Menjünk – mondja az igazgató, és a folyosó végén levő nagyterem felé
mutat.
Követjük a dühös igazgatót a gyűlésterembe. Minden hely foglalt.
Kétoldalt tanárok állnak, mint az őrök. Itt-ott pusmogás hallatszik. A
dobogón énekeskönyvtartó polc, a székeken két diák feszeng: egy hosszú,
reneszánsz frizurás fiú, a diákköri elnök, és egy vastag szemüveges pufók
lány, a titkár. Támolygó felmegy a színpadra.
– Jó napot, diákok! Ez a köszöntés annak a kilencvennyolc százaléknak
szól, akik törvénytisztelő gyerekek. Mindjárt rátérek a maradék két
százalékra. Azért hívtam össze váratlanul ezt a gyűlést, hogy mindenkit
figyelmeztessek: beteg elme rejtőzik közöttünk. Az ajtó felett egy jelmondat
ékeskedik: EGYESÜLVE GYŐZÜNK, MEGOSZTVA ELBUKUNK. A
18
köztünk levő kis százalék svindlijei és disznóságai miatt mindenki szenved.
Elbukik. Mike. Brownie. Hozzátok ide a bizonyítékot.
Két gyerek áll fel az első sorban. Hátramennek. Zavartan őgyelegnek elő
a kulisszák mögül. Mike világosszőke kis kölyök; ráismerek: ő kosárlabda-
válogatottunk támadásvezetője. A másik egérszürke srác, kicsinyítő neve
pontosan ráillik. Nagy vitorlavásznat cipelnek.
– Tegyétek le! – dörren rájuk az igazgató.
A fiúk leteszik a vásznat. Fehér kerámiadarabok koccannak hangosan a
színpad deszkájához, és kis porfelhő száll fel. A sértetlen vécéülőke odébb
gurul, és megerősíti gyanúmat.
– Ez az a gonosztett, amit valaki, aki most itt ül közöttünk, elkövetett.
Megfontolt szándékkal. Hogyan? Fürtös bombát szerkesztett, és rászerelte a
nyugati szárnyban a fiúvécé egyik kagylójára.
Ideges kacarászás hallatszik a diákság körében.
– Nem nevetség, emberek. – Támolygó a tömeget fürkészi, hogy kiszúrja
a nevetgélőket. Aztán szünetet tart, és a pódiumra csap. – Valami
szerencsétlen fiatalember is ülhetett volna a vécén, amikor a levegőbe
repült. És akkor mi történt volna?
– Jesszusom – suttogja Pötty.
– Megsérült valaki? – súgom vissza.
Pötty nem vesz tudomást a kérdésemről.
– Frászt kapok – szólal meg egy ismerős mély hang mögöttem.
– Nagyon helyes – súgom vissza. – A következő célpont a tanári szoba.
– Ma este vacsora? Előadás után?
– Isteni lesz.
A mély hang, és vele ma esti partnerem a legjobb barátom, a Powell
Valley-i középiskola zenekar- és kórusvezetője, Theodore Tipton, aki a
pennsylvaniai Scrantonból került hozzánk. A bánya vagy az iskola időnként
külsőst is alkalmaz, aki óhatatlanul itt marad, és felkavarja az itteni
állóvizet. Theodore életre keltette a zenekarunkat, és óriási lökést adott a
város nőlakossága nemi vágyának. (- Szuper pasi – ömleng Iva Lou
élvezettel, valahányszor látja. – Énekel a Levi's, amiben jár.) Theodore a
szabadtéri drámában Vörös Róka tiszteletest alakítja. Akkor barátkoztunk
össze, amikor kilenc éve eljött a meghallgatásra, és ráosztottam a szerepet.
Kénytelen voltam. Arcvonásaiból azt olvastam ki, hogy lojális és igaz, és
elszántan védelmez mindenkit. Tudtam, hogy ha szerepet osztok rá, sok időt
töltünk majd együtt, és így is történt. Az arca szögletes, álla határozott, és
elöl kis gödröcske van rajta. Olykor erősnek tűnik, mint egy ír kalóz,
máskor entellektüelnek, mint egy felhőkben járó poéta. Magas férfi, kék a
szeme, és vörös a szakálla. Bár valamennyi egyedülálló nő – és néhány
férjezett is – csak őt hajkurássza, minden szabadidejét velem tölti.
„Idegenyek” vagyunk – bár én itt születtem, anyám az volt, így engem is
annak tekintenek –, de ez csak egy a sok közül, ami még közös bennünk.
Az igazgató a diákságnak szánt további fenyegetésekkel fejezi be
beszédét. Ha a bűnös vagy bűnösök nem jelentkeznek, a kijelölt helyen
felfüggeszti a dohányzást. A diákok egy emberként nyögnek fel. A titkár
egy NÉVTELEN feliratú cipődobozt tesz a pódiumra. Támolygó közli a
gyerekekkel, hogy a dobozt a tornaterembe teszik, és ha valakinek tippje
van a vécéincidenssel kapcsolatban, abba dobja. Elbocsátja a diákokat, azok
19
felállnak, és rendben kivonulnak. Többségük odaköszön Theodore-nak.
Népszerű, és tisztelet övezi; egy tanár hírnevéhez nem is kell több.
Velem csak egy diák áll szóba, Pearl Grimes, egy tizenöt éves, aranyos
hegyvidéki lány, akinek a súlyával szokott gondja lenni. Gyakran nézegeti a
Mulligan Patika kirakatát. Átkarolom, úgy megyek végig vele a folyosón.
– Megint pattanásos a bőröm – hajtja le szomorúan a fejét.
– Van rá valamim. Gyere el a patikába, és engem keress.
– Rendben – vonja meg a vállát. Nem hisz nekem.
– Nem tudtad, hogy minél több a pattanásod most, annál kevesebb ráncod
lesz később?
Végre elmosolyodik. Szív alakú arca, magas homloka arra vall, hogy
érzelmes és tisztességes. Orra kicsi és enyhén pisze, orcája telt és kerek –
egy uralkodó orcája –, ami azt jelenti, hogy tud bánni a hatalommal.
Pearl elvegyül a diákseregben. Theodore karon fog.
– A kocsihoz kísérlek.
– Rendben.
– Mi újság?
– Ócska fattyú vagyok.
Theodore nevet, és ezzel engem is megnevettet. – Lebuktattál valami
bolti szarkát?
– Dehogy. Szó szerinti értelemben értettem.
– Hogyhogy?
– Ma lezártuk mama örökösödési ügyeit. Hagyott nekem egy levelet.
Fred Mulligan nem volt az apám. – Theodore meglepődött, de a kedvemért
nyugodtan fogadja a hírt. Mindent tud rólam és Fred Mulliganről. Amikor
elmeséltem a történteket, Theodore mindig olyan képet vágott, mint aki
megölne bárkit, aki fájdalmat okoz nekem. Ez a hír meglepi.
Theodore kivezet a kocsihoz. Pötty már a helyén ül.
– Szálljon be, Ave – morogja, és rágyújt. – Csak az időt pocsékoltuk.
– Viszlát ma este – mondja Theodore, amikor becsukja az ajtómat, és
közben megérinti az arcomat. Felnézek az első emeleti labor ablakára. Pearl
Grimes az ablakban áll, és bennünket figyel. A lágy délutáni fényben
királynői a pillantása, mintha alattvalóira tekintene le. Búcsúzóul gyorsan
odaintek. Pearl mosolyog.
20
Második fejezet
Beázik a tetőm. Meg kell javíttatnom, méghozzá mielőbb. A város
ezermesterei egy testvérpár, Otto és Worley Olinger. Nyitott platójú
teherautóval közlekednek, és összegyűjtik a kidobott kacatokat. Egyik nap
centrifugás mosógéppel furikáznak, másnap vasúti talpfákkal és kitömött
medvefejjel. Van, ahol úgy ismerik őket, mint az „Ezt még használja
valamire?” testvéreket, mert így szólítanak meg mindenkit, akinek az
udvaráról szívesen elvinnének valamit.
Kettejük közül Otto látszik idősebbnek. Kurta lábú és zömök, haja ősz, és
alul van már csak pár foga. jellegzetes az orra: az orrnyergen ellaposodik,
ami azt jelenti, hogy jól bánik a pénzzel. Worleynak sűrű vörös haja van, a
termete magas és sovány. Hosszúkás arca illik a magasságához. A városban
senki sem tudja pontosan, hogy mennyi idősek, mert nem jártak iskolába.
De úgy tűnik, mintha örök időktől itt élnének.
Felmegyek hozzájuk a tetőre. Főztem nekik egy termosz kávét, és néhány
friss sonkás süteményt is mellékelek.
– Uzsonnaszünet, uraim – mondom, amikor mászni kezdek feléjük.
– Fél a magasban, Miss Ave?
– Ühüm. – Nem nézek le, amikor válaszolok.
Worley felém nyújtja a kezét. – Ne féljen. Nem hagyjuk leesni. A föld
amúgy is puha. Leestem a posta tetejéről, amikor a szellőzőventilátort
javítottuk. A fejemre estem. Nem is volt olyan rémes.
– Hazudsz – mondja Otto. – Elkaptalak.
– Nagy a baj a tetőmön, fiúk?
– Rosszabbat is láttam már – mondja Otto.
– Hagytam mindent tönkremenni, amikor mama beteg volt.
– Megesik – von vállat Worley.
– Egész télen tudok maguknak munkát adni.
– Szükségünk is lesz rá. Rendesen megcsináljuk – ígéri Otto.
Hosszan hallgatunk. Még sosem voltam idefent. Messzire ellátni.
Valóban itt az ősz. A fák csúcsa a város széléig narancs és vörös tollak
erdeje. Bárcsak felhoztam volna ide mamát. Nagy örömét lelte volna abban,
hogy olyan messzire ellát! Megtapogatom overallom zsebében a levelét.
Mindenhova magammal viszem, bár semmi szükség rá. (Annyiszor
olvastam, hogy már kívülről tudom.) Bárcsak hagyott volna valami utasítást.
Miért mesélte el ezt a történetet? Vajon azt akarta, hogy keressem meg
Mario da Schilpariót? Vagy csak tudtomra akarta hozni, hogy megértsem
Fred Mulligant? Annyi mindenen járnak a gondolataim.
– Ha ilyen tetőm volna, egész nap itt tanyáznék – jelenti ki Worley.
– Az öcsém nem szeret dolgozni.
– Nem bizony. Aludni szeretek meg enni. A munka kifáraszt. Csupa
kátrány leszek, és este fogalmam sincs, mivel töltöttem a napot.
– Én is ezt érzem, amikor egész nap tablettákat számolok.
– Férjhez kéne mennie, Miss Ave. Egy nőnek nem szabad így dógoznia.
– Nézze, Otto, engem nem reszel a fene a férjhez menésért. És szeretem a
munkámat, rendben? – mondom szenvtelenül. Családi állapotomat gyakran
21
firtatják a helybeliek. Az emberek igyekeznek mindig tudtomra adni, hogy
bár nem vagyok férjnél, így is elfogadhatóan, sőt elég szemrevalóan festek
ahhoz, hogy férjet szerezzek.
– Nem kéne ilyen sokáig várnia a házasodással. Megcsontosodnak a
szokásai, oszt nem kell majd senkinek sem.
– És ha épp a megcsontosodott szokásaim miatt kellek?
– Hát ebben van némi igazság, Otto – hagyja rá az öccse.
– Volt már szerelmes, Worley?
– Nem én, assz'nyom.
– És maga, Otto? Otto nem válaszol.
– Otto egyszer szerelmes vót egy lányba. Úgy ám. Ne is tagadd, testvér!
– Eltitkol valamit előttem, Otto?
– Nem, assz'nyom.
– Akkor hát mesélje el.
– Vót egy igaz szerelmem, de annak már nagyon sok éve. Nyár vót, én
meg úgy tizenöt lehettem. Anyám beküldött a városba befőttesüvegekért.
Akkor tette el a vegyes befőttet. Útközben elmentem egy lakókocsi mellett.
Sok gyerek rohangált körülötte. Látnivaló vót, hogy melungok. Sötét volt a
bőrük, oszt olyan melungos vót a külsejük. Volt köztük egy lány. Fényes
fekete haja vót, egyenes fonatban hordta. Emlékszem, arra gondoltam, hogy
olyan a hajfonata, mint a barik ajtaján a koszorú. És szénfekete vót a szeme.
Meg kicsike vót. Mint egy gyufásdoboz. A mesekönyvben arra a tündérre
emlékeztetett.
– Borsszem királykisasszonyra?
– Arra.
– És hogy hívták a maga szerelmét?
– Destrynek. – Otto félrekapja a tekintetét, amikor kimondja a nevet. – A
legszebb név, amit valaha hallottam – mondja csendesen.
– És mi történt?
– Telt-múlt a nyár. És csaknem mindennap eljött sétálni velem. Kezdtem
megkedvelni a sétát, és már előre örültem neki. Egy nap nem jött, és nagyon
hiányzott. Akkor gyüttem rá, hogy szeretem. Kiderült, hogy a papája áthúzta
a lakókocsit Stonegába. Öt mérföldet gyalogoltam odáig. Valamit adni
akartam neki. A mamámnak volt egy kis ezüstgyűrűje, abban meg egy piros
kő. Én meg nagyon szerettem Destryt. Elloptam a gyűrűt, és nekiadtam.
– Mit szól hozzá? – nevet Worley.
– Egész biztos nagyon szerette, ha lopott érte.
– Úgy igaz, assz'nyom.
– Mama a lelket is kiverte Ottoból, amikor rágyütt! Addig verte
nádpálcával, amíg az ketté nem tört.
– Úgy ám, és amikor papa hazagyütt, ő is elvert. – Otto a zsebébe nyúl.
Kivesz egy csomó összegyűrt papírt, szögeket, meg egy ötdolláros
bankjegyet. Átválogatja, és kihúz a halomból egy kis ezüstgyűrűt.
Odanyújtja nekem.
– Próbálja csak fel. Felhúzom.
– Nagydarab lány létére kis keze van – jegyzi meg Worley.
– Milyen gyönyörű gyűrű.
– Köszönöm, assz'nyom.
– Hol van most Destry?
22
– Meghalt – sóhajt fel Otto.
– Ez a történet szomorú része – mondja Worley, és mély érzéssel tekint a
bátyjára.
– Igen, assz'nyom, meghalt. A melungok mindenfélét elkapnak, jóformán
minden nyavalyát, amit csak lehet, és olyan gyöngék, hogy rendszerint el is
viszi őket. Tizenhat vót, amikor meghalt. El akartam venni, de beteg vót
hozzá.
– És miért halnak meg így a melungok? – kérdezi Worley.
– Az elmélet szerint folyton csak egymás közt házasodnak. A hegyen
lakók nem keveredtek a lent élőkkel. És ez lett a vesztük. Minél jobban
keverednének, annál erősebb lenne a vérük. Vagy legalábbis így gondolják
az orvosok.
– Honnan származnak a melungok?
– A melung szó a francia mélange szóból ered, és „kevertet” jelent.
– Azt hittem, a melungok odalentről, Észak-Karolinából, az Elveszett
Gyarmatról származnak.
– Ez is egy elmélet.
– Mi az az Elveszett Gyarmat? – kérdezi Worley.
– Mondja csak el neki, Miss Ave – biztat Otto.
– Az Elveszett Gyarmat tudomásom szerint inkább a hegyekben mesélt
legenda volt, mint valóság. De azt beszélték, hogy az angol telepesek
Virginia közelében érték el az észak-karolinai partot. A hajó ellátmánnyal
együtt tette partra őket, ők pedig megalapították a gyarmatot. Volt egy erőd,
kertek, kis házak, templom; minden rendben ment. De amikor a hajók egy
év múlva Angliából visszatértek, kísértetvárost találtak. Megvetett ágyak.
Könyvek a polcon.
A szekrényekben ott lógtak a ruhák. De sehol egy lélek. Az emberek
nyomtalanul eltűntek. Keresték őket, de nem kerültek elő. Csak egy nyom
volt: egy fába azt a szót karcolták, hogy Croatan. Egyesek szerint egy lakos
véste a fába, mielőtt az indiánok elrabolták. De ez csak találgatás. A melung
tehát olyasvalaki lehet, aki a telepesek és az indiánok keveredéséből
született, ősei itt rejtőztek ezekben a hegyekben, és sosem mentek el innen.
A maga Destryje is ezeknek a leszármazottja lehetett.
– Én csak azt tudom, hogy sosem szerettem senki mást – mondja Otto
mély meggyőződéssel.
Hármasban kávézgatunk. A kis Destryre gondolunk. Otto megtalálta igaz
szerelmét, és elveszítette. Remélem, egy nap megnyílik a szívem, és találok
ilyen szerelmet.
***
A magányos fenyő ösvénye című drámához a szabadtéri körszínházat a
városunkba érkezett és általam ismert egyetlen híresség, ifj. John Fox, a
darabunkat is ihlető regény írójának otthona mellett építették fel. Fox
tehetséges, magányos figura volt, aki anyjával és húgával élt egy fedél alatt.
1908-as regénye, A magányos fenyő ösvénye, az Elfújta a szél megjelenése
előtt sikerkönyvnek számított az Egyesült Államokban. Ez az első tény,
amit Fox házának megtekintésekor a turistáknak elmondanak. A város a
házat ajándékbolttá alakította át, ahol kulcskarikát, levelezőlapot és
kukoricahéjból készített babát lehet kapni. Közvetlenül mellette van a
színház, a színház mellett pedig az ifj. John Fox gyerekkorából származó
eredeti, egy tantermes iskola. Az épület felújítására szánt állami pénzt nem
23
kaptuk meg, így bemenni nem lehet, csak az ablakon bekukucskálni. A
turistabuszok behajtanak a zsákutcába, ami a vendégeket mintegy
körülzárva arra készteti, hogy pénzt költsenek. Szünetben a látogatók
végigjárják az ajándékboltot, és húsos-paradicsomos zsemlét esznek a
Kiwanis Klub standjánál.
Szeretem a drámát, mert kisgyerek- és nagylánykorom legtöbb nyarát a
színfalak mögött töltöttem. Mama tervezte és varrta a darabhoz a
jelmezeket. Mindig akadt valami megjavítani- vagy pótolnivaló, ezért
mamával átmentünk, és megoldottuk a felmerülő problémát. Mindig is
szerettem a színházi embereket, bár egy kicsit féltem tőlük, amikor díszes
parókában, hosszú fekete műszempillával és kipirosított arccal bukkantak
fel. A szereplők kedvesek voltak hozzám, és egyszer még azt is
megengedték, hogy a darab végén kimenjek velük a színpadra. Sosem
felejtem el a rivaldafény izgalmát, a hátsó falat megvilágító fáklyákat, és a
színpad előterében, a fűrészporral felszórt zenekari árokban a zenészek kis
csoportját. Magától értetődő volt, hogy amikor felnövök, én is segítek majd
az előadás színre vitelében. Mazie Dinsmore, az első szezon nagyasszonya-
rendezőnője, egy Cecil B. De Mille-léptékű képzelettel megáldott gőzgép
hamar felfigyelt rám, és megtanított a rendezés fortélyaira. Én voltam a
súgója (az a lány, aki a színpadon kívül kuporog, és a színészeknek súgja a
szöveget, ha elfelejtik, hol vannak, és mit kell mondaniuk). Fontos állás
volt, mert nem egy főszereplőnk köztudottan az előadás előtt vagy alatt a
pohár fenekére szokott nézni. Egyik este a pityókos Cory Tressnek súgtam,
aki kinézett rám a színfalak mögé, és harsányan azt kérdezte: – Micsoda? –
Hatalmas nevetés tört ki. De az efféle baki ritka. Amatőrök vagyunk, de
komolyan vesszük a drámát. Egyszer meg egy díszlet, amely egy Kentucky
állambeli udvarház szalonját ábrázolta, megbillent és dőlni kezdett.
Felosontam a színpadra, és elkaptam, mielőtt a színészekre zuhant volna.
Mazie ezt sosem felejtette el nekem. Úgy vélte, van bátorságom a
rendezéshez. Sosem esem pánikba. És ezt a rendező egyik legfontosabb
tulajdonságának tartotta.
A színfalak mögött futkosó gyerekek, hangszerhangolás, táncosok
bemelegítésének és színészek szöveggyakorlásának zűr- és hangzavara. Ma
van színházi szezonunk utolsó előadása. Ingyenes, a szereplők és a stáb
családtagjait és barátait várjuk, tehát csak állóhely van. Idegesebbek
vagyunk, amikor ismerősöknek játszunk; idegenek előtt valahogy könnyebb
a fellépés.
A darab egy hegyvidéki lányról, June Tolliverről szól, aki beleszeret
John Hale-be, egy kentuckyi bányafelügyelőbe. John elviszi Kentuckyba ezt
a kis vadmacskát, hogy arisztokratikus nővére, Helen kitanítsa, pallérozza.
Amikor a pygmalioni átváltozás után a lány visszatér a hegyekbe, kiderül,
hogy képtelen beilleszkedni. Még John Hale is túlzottan kulturáltnak tartja,
és el sem hiszi, micsoda előkelő hölgy lett belőle. Végül aztán túlteszik
magukat a problémán, és bevallják, hogy mindig is egymást szerették.
Klasszikus történet, és minden alkalommal leveszi a lábáról a közönséget.
Kedvenc pillanatom az első felvonásnak az a jelenete, amikor June apja,
Ördög Judd Tolliver rájön, hogy John Hale szerelmes tizenöt éves lányába.
Megpróbálja elijeszteni a bányafelügyelőt;
Ördög Judd: Az én Juneym még fiatal hozzád.
John Hale: Nem marad mindig tizenöt, uram. Tudok várni.
24
Évek óta jóformán változatlan minden, csak annyi a dolgom, hogy azt
mondjam: „jöjjön ide”, „álljon oda”, „a puskadörrenéskor vágjon meglepett
képet”, „ne rágózzon”. Mazie súgókönyvének utasításait követem.
(Végrendeletében Mazie az ifj. John Fox Múzeumra hagyta.) A különleges
megoldásokat mind Mazie Dinsmore-nak és komoly színházi
koncepciójának köszönhetjük. Ő iktatott tényleges puskadörrenést a
darabba, ő találta ki, hogy előadás előtt kentuckyi vándorzenészek és
énekesek countryzenével szórakoztassák a közönséget. Ez az előjáték
különböztet meg bennünket a drámasorozat többi szabadtéri előadásától. A
közönség bomlik a hagyományos kentuckyi countryzenéért, és persze alig
várják, hogy láthassák világhírű háttérfüggönyünket, egy fél futballpálya
nagyságú festményt. Pontos mása a hegyvidék látványának, amely mögötte
tárul a szem elé. Pompásan mutat alkonyatkor, amikor az ember a közönség
soraiban ül, és a valódi tájról készült festményt látja maga előtt.
A rendezés legnehezebb része a résztvevők egyeztetése, ugyanis nem
vagyunk hivatásosak, és mindenkinek van egy-két állása a dráma mellett.
Van zenész, aki szénbányász, és a bagolyműszakban dolgozik (éjféltől
ebédidőig), tanár, aki egész nap elfoglalt, farmer, aki hétvégén dolgozik.
Óriási szervezést igényel, de hihetetlenül szórakoztat. Imádom a
countryzenét, a bánkódás kelta skót-ír dallamait, a „Barbara Allen”-hez és a
„Szegény idegen vándor”-hoz hasonló halkan jajongó dalokat. Mindig is
úgy éreztem, hogy Fred Mulligan miatt szeretem ezt a zenét. Ez volt
köztünk a kapocs, az egyetlen dolog, amit mindketten szerettünk. Most már
erről is le kell mondanom.
Theodore jelmezben, szakállal lép be jobbról a színpadra. A színpad
elejére sétál, leugrik a párkányról, és aggodalmas arccal jön felém.
Tanácskozunk a trutyiról, ami a melléből művért szivárogtat (a darab végén
ugyanis lelövik). Pearl Grimes a kellékesem, így ő is hallgatja
beszélgetésünket.
Ügyelőm egy csiptetős táblát lenget az arcom előtt.
– Kezdhetünk, Miss Mulligan. – Odakiált a táncosoknak:
– Kérem, foglalják el a helyüket! – A táncosok felmennek a színpadra.
Nappal Theodore hozzáértő vezetése alatt a középiskolai zenekarban
mazsorettek. A mazsoretteket az iskola legszebb lányai közül választják ki,
akik még a szurkolócsapatnál is szemrevalóbbak. Lássuk be, a
botforgatáshoz-ügyesség kell, a szurkoláshoz csak hangerő. Este ők a
táncosaim, akik mozdulataikkal mesélik el a történetet.
Botforgatás nincs a drámámban, bár a mazsorettek vezetője, Tayloe
Slagle erősen lobbizott érte. Elmagyaráztam, hogy az egész darabnak a
történelmi hűség a lényege. Nem tartom hihetőnek, hogy egy csomó
hegyvidéki ember 1895-ben, eleven táncszám közepette botot forgat.
Tayloe jobbról lép színre. Elfoglalja helyét a színpad középen, és úgy
uralja, mintha ez volna a világegyetem középpontja. Bo Caudill, a
világosítóm, kitágítja a fénykört, amely most már nemcsak Tayloe tökéletes
arcát, de a kivágott és ujján-alján fodros piros ruhában formás, éretten dús
idomú testét is befogja.
Tayloe kicsi, de arányos, és hosszú lábú, mint a nagy filmcsillagok.
Arányos feje van, tiszta, magas homloka, amely kiemeli finom vonásait:
kiugró, de egyenes orrát (mint amilyen Miriam Hopkinsé), szőke haját (mint
Veronica Lake-é) és lágy pillantású szemét (amilyen Bette Davisé). Jobb
25
szemöldökét mindig kicsit felhúzza, amitől az a benyomásom támad, hogy
szkeptikusan fogad bármit, amit mondanak neki.
Tayloe játssza June Tollivert, a főszereplő naivat, aki kentuckyi hölggyé
cseperedik. Azért kapta meg a szerepet, mert igazi sztárkvalitásai vannak.
Olyasmi, amit nem lehet kitalálni. Mindez nem akadályozza a város többi
leányát abban, hogy megpróbálja kialakítani magában Azt A Bizonyos
Valamit. Sok lány órákig gyakorolja a lábmunkát, hangképzésre jár, és
cinegére soványítja magát, de képtelen megérteni, hogy ez a ragyogás vele
született képesség, nem tanítható, és Tayloe-ban épp ez van meg. Egy jó
rendezőnek csak ki kell aknáznia az adottságát, ezért a második felvonásba
beletettünk egy álombeli balettot, amelyben Tayloe testhezálló rózsaszín
nadrágban és bokorugró bársonyszoknyában táncol. Úgy vitték a jegyeket,
mint a cukrot.
Ő a mi sztárunk, így az összes lány az ő helyeslésére vágyik, és őt
utánozza. Tayloe olyan eszményt testesít meg, amelyhez magukat mérhetik.
Más képességet és tulajdonságot meg lehet ismerni, értékelni és
elkönyvelni, de a szépség első pillantásra nyilvánvaló. Még sosem ismertem
olyan lányt (magamat is beleértve), aki ne akart volna gyönyörű lenni. Egy
szép lány válogathat, és sosem kell arra várnia, hogy őt válasszák. Hatalmat
ad, ha az ember választhat.
Pearl Grimes érinti meg a karomat. – Azt hiszem, találtam egy jobb
módszert a vér kifröccsentésére. Csövet vezetek végig Mr. Tipton
nadrágszárán belül, és amikor lelövik, elég erősen toppantania.
1978 nyara egyszer s mindenkorra a színpadi trükkök nyaraként vonul be
a történelembe. Bármilyen megoldással próbálkoztunk – márpedig még
New Yorkba is telefonáltunk, hogy kiderítsük, ők mit alkalmaznak –,
képtelenek voltunk összehangolni a lövést és a vér megjelenését. Vagy
korán csurrant a vér, vagy későn. Így is, úgy is rontott a pillanat
hitelességén.
– Mr. Tiptonnak tetszett az ötleted?
– Rettentő türelmetlen.
– A legtöbb nagy művész az. Michelangelo azt mondta, hogy a zsenialitás
– végtelen türelem.
– Gondolja, hogy Mr. Tipton zseni?
– Akár az, akár nem, rendesen le kell hogy lőjék, hogy a darab végén
meghalhasson. Ez a szezon utolsó előadása. A lövés eldördülésekor meg
kell jelennie a vérnek!
– Bizony, assz'nyom.
Szegény jó Pearl: ami nála megvan, az hiányzik Tayloe-nál. Vékonyszálú
barna haja van, vastag bokája, és gond van a kilóival. Pearlnek viszont
gyönyörű a keze. A szép arcú lányoknak általában csúnya a keze. Az is igaz,
hogy nem sok olyan embert ismerek, aki felfigyel mások kezére.
– Tayloe tényleg nagyon csinos – szögezi le Pearl.
– Igen.
– Nagyon feszes ez a ruha.
Arra gondolok, hogy én sosem vennék fel ilyen ruhát. Ez a különbség
köztem és Pearl között. Ő még álmodozik arról, hogy ilyet viseljen.
– De nagyon fennhordja az orrát – jegyzi meg csípősen Pearl.
Nem válaszolok. Semmi értelme nem lenne meggyőzni Pearlt arról, hogy
a szépség belülről sugárzik, és a kor a legszebb arcot is elhervasztja. Bal
26
halántékomba belenyilall a fájdalom, mialatt szegény Pearlt figyelem, aki
úgy néz fel Tayloe-ra, mintha róla olvashatná le a választ. Tayloe beképzelt.
Na és aztán? Tayloe, és nem Pearl áll a reflektorfényben. Tayloe-t és nem
Pearlt vizsgálják és illetik elismeréssel, mint valami ritka rubintot. Pearl
tiszta szívéből azt kívánja, bárcsak ő volna az a Bizonyos! Hazudhatnék is.
Mondhatnám Pearlnek, hogy a város legszebb lányának lenni nem nagy
dolog, de végül csak rájönne az igazságra. Tizenöt éves korban ez minden.
És még akkor is valami, amikor az ember harmincöt. A szépség az a széles
sárga csík, amely Powell Valley országútjának közepén húzódik. És nem
árt, ha az ember kideríti – minél előbb, annál jobb –, hogy a csík melyik
oldalán áll. Mert hanem teszi ő maga, a világ megteszi helyette. Minek
várnánk az ítéletre?
Pearl a színpadra hunyorog, és lassan beszívja az esti levegőt, mintha
megszívna egy cigarettát. Minden erejével azt próbálja kisütni, miért
Tayloe, és miért nem ő.
– Menj, és ellenőrizd a kellékeket. Mindjárt függöny – emlékeztetem.
Pearl kiegyenesedik, és céltudatosan hátramegy. A céltudatosság a nem
csinosak apró titka. A tennivaló lekörözi a néznivalót.
A szereplők fantasztikus látványt nyújtanak. Egész nyáron heti öt
előadást tartottunk, mégis tele vannak lendülettel. Hadd mellőzzem az
évente márciustól júniusig tartó meghallgatások és szereposztás részleteit.
Elég legyen annyi, hogy nagy versengés folyik. Az emberekből semmi sem
hozza ki annyira a rosszindulatot és a maró gúnyt, mint a színház. Akarják a
szerepet, amit kinéztek maguknak, és ez ellen nincs mit tenni. Mindegy,
hogy korban nem illik hozzájuk, vagy repedtfazék-hangjuk és botlábuk van.
Leveleket hagynak a dzsipemben, felhívogatnak odahaza, tortákkal és
befőttel próbálnak hatni rám; mindent megtesznek, hogy jobb belátásra
bírjanak. Szerintem még a Broadwayn sem olyan kíméletlen a verseny, mint
itt. Istennek hála, hogy vannak szerepek, amikbe belenőnek a szereplők: Kis
Búbból Nagy Bub lett, aki aztán eljátszhatja Dave Tollivert, aztán ahogy
korosodik, Rossz Rufe-ot, majd végül magát a pátriárkát, Ördög Juddot.
Olyan régen megy a darab, hogy a szereplők tudják egymás szövegét.
Sosem volt gond a beugrással.
Van egy idegesítő színházi mamánk: Betty Slagle. Tayloe anyja annyi
gyötrelmet okozott nekem a javaslataival – amelyek mindegyike a legjobb
színben tünteti fel a lányát, és semmi köze a történethez –, hogy a
jelmeztárba osztottam be. Most a nadrágvasalás teljesen leköti, és nem
engem molesztál.
Intek a Foxoknak, hogy engedjék be a közönséget. A Foxok –
természetesen – ifj. John Fox tiszteletére elnevezett nőegyletünk. Rájuk
tartozik a jegyeladás, és a szünetben a szőnyegszövőszék bemutatása a Fox
Múzeumban. Fiatal és szexis elvált asszonyok és egyedülálló lányok klikkje.
Testvéri szellemben végzik a munkájukat. És amint testhezálló trikójuk
felirata tanúsítja, elevenen tartják a történelmet.
Jelzek a zenekarnak, hogy kezdhetik a nyitányt. Jack Mac rám kacsint, és
én visszakacsintok. Van egy közös titkunk – láttam alsónadrágban –, és ez
jó poén. Bólint a fiúknak, akik rázendítenek. Mindig beleborzongok a
gyönyörűségbe, amikor meghallom a vonósok és mandolinok egyszerű,
tiszta muzsikáját. A lágy zene bejárja a szabadtéri színház nézőterét, és
kiárad a sötétségbe. Elfoglalom helyemet a hátsó fal melletti kakasülőn, Bo
27
mozgatható reflektoránál. Akárhányszor nézem végig a darabot,
mindannyiszor ideges vagyok az előadás kezdete előtt. Lenézek a lassan
beszivárgó közönségre. Iva Lou egy jóképű férfival érkezik, akit még sosem
láttam (hol tesz szert rájuk?). Hullámzó mentazöld nadrágruhában van,
amiben olyan, mint egy görög istennő. A hatást tökéletessé teszi a
felsőkarjára húzott aranyperec. Felmosolyog rám, én meg leintegetek.
Az utolsó előadás baj nélkül lezajlik. Segít a lábdobbantásos
vérspriccelés, amit Pearl talált ki (hála az égnek). Az előadással nem is volt
baj, amíg Kis Bub – ahogy ilyenkor járja – meg nem tréfált bennünket.
Amikor Theodore-t lelőtték, felhajított egy gumicsirkét a színpadra. A
közönség persze bomlott. Theodore nem mulatott a tréfán. A közönség
felállva tapsol, Bo rám irányítja a reflektor fényét, és a szereplők intenek,
hogy menjek fel a színpadra. Két kóristafiú segít felmászni. Tayloe
elismerőleg füttyent. Furcsán hangzik, hiszen a fináléban viselt kentuckyi
estélyi ruha van rajta. Megölelem a négy főszereplőt. Aztán előráncigálom
Pearlt a színfalak mögül. Megölelem zseniális húzásáért, ő meg boldogan
mosolyog. Aztán elmondom a szokásos „köszönet az eddigi legjobb
színházi szezonért” beszédemet. A Foxok elnöknője, Édes Sue Tinsley
végigjön a színpadon egy üveg pezsgővel, és megajándékoz vele.
Édes Sue velem egykorú, és évfolyamunk Tayloe Slagleje volt. Még
mindig olyan csinos, mint egy tinédzser: kis termetű és szőke, villogó kék
szemmel. Épp olyan népszerű, mint a középiskolában volt (komoly
teljesítmény). Természetesen nem ezzel a névvel született. Elsőben három
Sue volt az osztályban. A tanárnő folyton összezavarodott, így
mindegyiküknek becenevet adott, ami rajtuk is ragadt. Volt egy Magas Sue,
egy Falat Sue és ez itt, a mi Édes Sue-nk.
– Avah Maria, fogadd el ezt a buborékost a Foxoktól, tiszteletünk jeléül.
Te vagy a valaha élt legeslegjobb rendező a világon, és olyan hálásak
vagyunk a munkádért! – Édes Sue-t megtapsolják, és akkora a füttyögés,
mint egy Miss Amerika-választáson. Átfut a fejemen, hogy helyreigazítsam-
e Édes Sue-t: a nevem nem Avah, mint Ava Gardner, hanem Ave, mint az
imádság. Első óta rosszul ejti a nevemet. Vajon megtanulja-e valaha is
helyesen ejteni? Amikor a tömegre pillantok, és látom a barátságosan
mosolygó arcokat, úgy döntök, hogy nem hozom szóba. Nem ez a kellő
pillanat, hogy kicsinyes legyek. Most döbbenek csak rá, hogy az Édes Sue
beszéde utáni szünet túl hosszúra húzódott. Tekintetével arra kér, hogy
mondjak már valamit. Minél előbb. A csinos lányokra jellemző merev
mosoly és jellegzetes türelmetlenség rí le róla. Te jössz, mondja a szemével.
– Köszönöm szépen, Édes Sue – bököm ki sietve. – És köszönöm,
Foxok. – Édes Sue megkönnyebbül, amikor elfogadom tőle a pezsgőt.
– Hé, fiúk, játsszunk el egy dalt Édes Sue-nak, a város legcsinosabb
lányának, helyes? – kiabál a dobos a zenekari árokból.
– Kösz, fiúk – mondja Édes Sue nagylelkűen. Aztán lehajol az árokba, és
hosszan, erősen megcsókolja Jack Macet. A tömeg éljenzésben tör ki. Aztán
kórusban üvöltik, hogy „Kérd meg, Jack! Kérd meg, Jack!” A zenekar
feltuszkolja Jacket az árokból a színpadra. Wanda Brickey, aki a drámában a
hegyi matriarchát játssza, sétabotjával veri a padlót.
– Ha nem veszed el ezt a lányt, Jack, abból nagy baj lesz.
A tömeg lecsendesedik, és Jack válaszát várja. – Emberek, tudjátok, hogy
magamnak való ember vagyok…
28
Mielőtt befejezhetné, Édes Sue csicsereg közbe: – A válasz igen. Igeeen!
– Összecsókolja Jack Mac arcát. – Imádom ezt az embert! – kiabálja. Fiai –
még hegyi jelmezben – felszaladnak a színpadra. A tömeg éljenez. A
behűtött pezsgő hirtelen mintha nem a megfelelő kézben volna. Átmegyek a
színpad jobb felére, és odaadom Jack Macnek.
– Gratulálok! – mondom boldogan. A tömeg megbolondul.
Jack Mac a fülemhez hajol, és azt mondja: – Köszönöm. Ránézek. – Hívd
fel anyádat.
– Igenis, assz'nyom. – Jack Mac arcon csókol. Édes Sue elmarja.
– Hé, Avah, ő az enyém. Keress magadnak mást!
A tömeg nevetésben tör ki; hosszú, gyöngyöző kacagás száll a
levegőben. Amikor az ember a helybeli vénkisasszony, az ilyen vicc cseppet
sem mulatságos. Mifelénk a házasság emeli az ember értékét. Engem senki
sem kért meg, és bár ennek nem szabadna fájnia, mégis fáj. Sírni tudnék.
Ehelyett előrehajolok, és mindenki másnál hangosabban nevetek.
Theodore mintegy végszóra mögém lép, átkarolja a derekamat, és
kijelenti: – Már talált magának, Édes Sue. – Felnézek Theodore-ra, a
legszebb férfira, akit valaha láttam. Nekidőlök.
– Én nem is úgy értettem… – dadogja Édes Sue. Jack Mac int a
zenekarnak, és elegánsan kimenti barátnőjét a kínos helyzetből.
Theodore karjába vesz, és táncolni visz. A zene betölti a színházat.
Mindenki a dalszöveget énekli, de én csak Theodore hangját hallom, ahogy
azt mondja: „Talált magának! Talált magának!” A színpadon jelentette ki, a
nagy nyilvánosság előtt, mindenki füle hallatára! Kívánatosnak,
megállapodottnak, és – el sem hiszem – csábítónak érzem magam. Tánc
közben nem nézek félre, hanem Theodore szemébe, amely olyan kék, mint a
háttérdíszleten az ég.
Aztán megállunk. Theodore megcsókol. Nem a szokásos baráti csók,
amelyhez ennyi év alatt már hozzászoktam, így eleinte nem is reagálok.
Zavarba jövök. Aztán ajka szavak nélkül, lágyan nem tágít. Gerincem
összeszegecselt csontokból bársonyszalaggá válik, amely orsójáról
leszaladva lágyan a földre omlik. Úgy kapaszkodom Theodore-ba, mint
Myrna Loy Clark Gable-be, amikor a Berepülő pilótá-ban kiugranak a
kétüléses gépből. Derekam könnyedén hajlik hátra, ahogy megdönt. De a
csóknak még most sincs vége. Amikor pillanat múltán szétválunk, a
testemet pehelykönnyűnek érzem. Theodore két kezébe fogja az arcomat,
miközben a többiek körülöttünk táncolnak, és elismerőleg néznek
bennünket.
– Ki kellene rúzsoznod magad – néz rám hunyorogva.
– Neked meg le kellene törölnöd – törlöm le a Pipacs pirosat az arcáról.
Nevetünk. Meghitt pillanat két olyan” ember között, akik olyan jól ismerik
egymást, hogy az már az irónia határát súrolja. Theodore magához von.
Fejemet a vállára ejtem. Friss menta- és fűszerillata van. Felnézek. A
színpad másik végéből Iva Lou elismerően feltartja a hüvelykujját.
– Menjünk innen – javasolja Theodore olyan sürgetően, ahogy még
sosem hallottam a szájából. Kézen fog és levonszol a színpadról, én meg
ügyetlenül bukdácsolok mögötte a lépcsőn.
Nellie Goodloe, a Magányos Fenyő Művészeti és Kézműves Céh
elnöknője megállítja Theodore-t. – Beszélnem kell önnel, Mr. Tipton, John
Warner szenátorjelölt látogatásáról, amit Gapbe tervez!
29
– Éppen elmenőben vagyunk – mondja határozottan Theodore. Nellie
hozzám fordul.
– Mondd meg neki, Ave Maria, hogy ez nagyon fontos.
– Várhat – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Theodore.
– Nem várhat. Most hívott fel John Warner sajtótitkára. Arra kér,
erősítsük meg, hogy dél-virginiai korteskörútján a város teljes
mellbedobással Mr. Warner mellett áll!
Nellie szája mozog, de hangot nem hallok. Ajka, haja narancssárga, kezét
Theodore mellkasára teszi. John Warner a világhírű Elizabeth Taylor férje,
és hamarosan mindketten városunkba érkeznek. Nellie azt szeretné, ha
Theodore Miss Taylor tiszteletére ünnepi műsort rendezne. A város
legnagyobb büszkeségét szeretné felvonultatni: a Powell Valley-i
középiskola zenekarát. Hihetetlen programot akarnak. De most képtelen
vagyok ezt tervezgetni. Ma este az életem örökre megváltozott. Szerelmes
vagyok! A szénmaradékot rejtő hegyek között valaki rám talált! Kívánnak!
Egész életemben erre vártam.
Az elmosódottan tovatűnő alakokat nézve arra gondolok, hogy az
emberek valószínűleg úgy hiszik, hogy Theodore-ral, akivel ilyen szoros a
barátságom, már régen viszonyom van. De Theodore felbukkanása
városunkban, és a barátságunk kialakulása egybeesett anyám betegségével,
és nem éreztem helyénvalónak, hogy időt raboljak el tőle. Így Theodore és
köztem csak barátság volt, szerelem nélkül. Eleinte úgy éreztem, valami
hibádzik, de most értem, miről van szó. Várt. Kivárta, hogy a szívem a
bánat után lecsillapodjék, és helyet adjon neki!
Most hirtelen eltékozoltnak érzem az éveket, és legszívesebben lelökném
a parancsolgató Nellie Goodloe-t a faforgácsra, hogy belefojtsam a szót a
babos kendővel, amit kackiásan a nyakára kötött. Hát nem érti, hogy a
testemben olyan erős a vágy, hogy puszta kézzel feje tetejére tudnék
fordítani egy teherautót? Hogy megismerkedésünk pillanatától arról
álmodoztam, hogy ölelésben forrok össze ezzel a férfival? Nem látja, hogy
érett gyümölcs vagyok, amely kifakad, ha hozzáérnek? Kíméletlenül
félbeszakítom őket.
– Elnézést. Ezt később is megbeszélhetitek. Jó éjt, Nellie.
Megragadom Theodore kezét, és kivonszolom a színházból az utcára. –
Hozzám?
– Nagyszerű. – Theodore felsegít a teherautójába, amely most királyi
fogat a szememben, hintó, amely álmaimból a valóságba röpít.
Felkapaszkodik mellém, és vállamat átkarolva kihátrál a parkolóhelyről. Az
idő megáll, amikor megkapjuk, amit akarunk, gondolom magamban.
***
Mama halála óta nem főztem spagettit. Előveszem a receptkönyvét.
Amikor megtudta, hogy beteg, mindent leírt. Eleinte helyes angolsággal,
majd egyre érthetetlenebbül. Megpróbálta befejezni, mielőtt teljesen
elhatalmasodott rajta a betegség. Az utolsó recepteket már olaszul írta.
– Aprítsd fel a fokhagymát – mondom Theodore-nak. – A bazsalikom az
ablakpárkányon van, a virágládában. Én felteszem a vizet.
Theodore teszi a dolgát. Feltűnik, hogy nem beszélgetünk, így viselkedik
két ember, amikor testi kapcsolatba kerülnek? Csókok váltják fel a
szavakat? Visszagondolok múltbeli románcaimra, és jelentéktelennek,
gyermetegnek és ostobának tűnnek, bizonyára azért, mert azok is voltak.
30
Akkor még nem voltam igazi nő, aki ismeri önmagát. Egy nő, aki egyedül
van a világon. Szabadon. Most itt állok kötöttségek, bűntudat vagy szülők
nélkül, és nem tudom, mit mondjak. Hogyan kezdjem?
– Mióta házasok a szüleid? – kérdezem ártatlanul.
– Negyvenkét éve.
– Boldogok?
– Tökéletesen illenek egymáshoz. Az apám iszik, az anyám falaz neki.
Miért kérdezed?
– Még sosem beszéltünk róluk.
– Szerintem meg igen. Azt hiszem, mindent tudsz rólam.
– Voltál már szerelmes?
– És te? – kérdezi. Szándékosan kerüli, hogy előbb az én kérdésemre
válaszoljon.
Kényes kérdés. Azt hiszem, még nem voltam, bár volt egy chicagói fiú –
rendes, lengyel katolikus –, akivel a St. Mary's-ben, egy húshagyó keddi
adománygyűjtés alkalmával ismerkedtem meg. Másfél évig jártunk. El akart
venni, de én nem láttam benne jövőt. Amikor szakítottunk, szomorú voltam,
de nem szakadt meg a szívem.
– Azt hiszem, igen. Egyszer. – A fokhagymát belekeverem a
felforrósított olívaolajba.
– Csak egyszer?
– Igen.
Theodore eltöpreng ezen, én meg leülök, és elnézem, ahogy a
bazsalikomot aprítja. Eltűnődöm, hogy kedvemre való-e, ahogy a mosogató
mellett dolgozik. Illik-e ebbe a házba? Illik-e az életembe? Ha
összeházasodunk, itt lakunk-e, vagy az Aviation Roadon levő
víkendházában? Anyám hangja cseng a fülemben: „Pazienza! Lassabban!
Gondolkozz, Ave Maria! Gondolkozz!”
Megigazgatom a tányéralátéten az evőeszközt. Tetszik, hogy két alátét
van az asztalon. Olyan, mintha megint család lakna itt. Az asztal körül
négyen is elférnek. Gyerekek! Öreg vagyok már hozzá? Némelyik
középiskolai osztálytársnőmnek már unokái vannak. Nem vagyok túl öreg.
Istennek hála, jó olasz génjeim vannak. Egyetlen korai skót-ír ránc sincs az
arcomon. Min jár a fejem? Mit beszélek? Megpillantom tükörképemet a
párás konyhaablakban. Verítékezem. Nem! Lucskos vagyok. Tenyerem és
arcom izzadságban fürdik. Hányingerem van, és remegek az idegességtől.
Gyakorlatias vagyok, de mindig is hajlamos voltam az ábrándozásra, és
most azt képzelem, hogy ennek a férfinak a felesége vagyok, és valami
oknál fogva ez teljesen lelomboz. Még nem akarok házasságra gondolni.
Elég lenne a szex. Hogy valaki a karjában tartson. Istenem, segíts rajtam!
– Szájukra vesznek az emberek – bizonygatom.
– Nem baj, hadd tegyék.
– Miért főzünk? – teszem fel kacéran a kérdést, és azt akarom vele
tudtára adni, hogy ne együnk, hanem csókolóddzunk.
– Nem vagy éhes? – kérdezi Theodore.
Bólintok. De az éhségem tágabb körre vonatkozik: ételre, rá, mindarra,
amit az élet kínál. Egyszerre mindent lehetségesnek érzek. Hogyan
mondjam ezt meg neki?
31
Theodore egyre csak szecskáz a vágódeszkán. Milyen szép a keze! Nagy,
az ujjvége meg szögletes, és ügyesen bánik a késsel. Mozdulatai egy francia
filmet idéznek fel bennem, amit egyszer Charlottesville-ben láttam. Amikor
beszerzőkörútra megyek, sosem mulasztom el, hogy külföldi filmeket
nézzek. Nálunk nem játsszák őket, így különleges élvezetnek számítanak. A
francia filmekben mindig a konyhában játszódik a szerelmi jelenet. Valaki
valami csepegőset eszik, mondjuk egy érett datolyaszilvát, majd a
következő közeli már a csókolódzást mutatja és a kezeket, aztán kialszik a
fény, le a ruhával, és nemsokára már senki sem beszél. Gyümölcsöstálamra
pillantok: csak egy megfeketedett banán árválkodik benne. Remélem, ez
nem baljós előjel.
– Én nem… Azt hiszem, azt akarom ezzel mondani, hogy… – Theodore
tovább vagdos. Én nem tágítok. – Azt akarom mondani, hogy…
– Gondolkozom, Ave.
Lehet, hogy régen nem voltam férfival, de nem kell szexbombának lenni
ahhoz, hogy tudjam, a gondolkodás nem jó jel. A férfiak nem gondolkodnak
a szexen, csak azon, hogy hogyan, hol és mikor, de a miérten egy percig
sem törik a fejüket.
– Nem kívánsz – jelentem ki keresetlen egyszerűséggel, és titkon abban
reménykedem, hogy nincs igazam. Tessék. Kimondtam. A fazékban felforrt
a víz, és habos a teteje. Theodore ledobja a kést, megkavarja a vizet,
miközben a víz lefolyik a fazék oldalán. Kanállal próbálja felfogni, de nem
sok sikerrel.
– Segíts.
– Megy ez neked egyedül is. – Nyugodtan közlöm, de valójában remeg a
lábam. Bokától felfelé sokkos állapotban vagyok. Olyan kijelentést tettein,
amitől a frász jön rám, és nagyon picire össze kell húznom magamat ezen a
támlás széken, mert különben nem tudom, mit teszek. Theodore lehúzza a
fazekat a lángról. A forrás lassan abbamarad. A spagettit a mosogatóban álló
szűrőbe önti. Alaposan megrázza. A fazekat a mosogatóban hagyja, és a
tűzhelyhez megy. Megkavarja a szószt.
– Svay-svay szósznak hívjuk – mondom. Egyetlen hozzájárulásom a
vacsorához.
– Mit jelent?
– Anyám szülőhelyén használatos nyelvjárás. Svay-svay azt jelenti, hogy
gyors. Gyors szósz. Azonnali szósz.
– Remek az íze.
– A friss bazsalikomtól.
Theodore ráönti a szószt a spagettire. Tányért, villát vesz elő, megterít.
– Elárulod végre, miért csókoltál meg?
– Te csókoltál meg engem – néz a szemembe.
– Nem. Épp fordítva történt. – Jézusom, kiabálok!
– Belementem. Te megcsókoltál, én visszacsókoltalak. Az után, amit
Édes Sue mondott, úgy éreztem, erre van szükség.
– Szóval szívességet tettél nekem?
– Igen.
Egyike azoknak a pillanatoknak, amikor a férfi és nő közti indulat falat
húz. Olyan vastag a fal, hogy nem is látom Theodore arcát. Nem értem. Hát
32
nem tudja, mit érzek? Kívánom őt, kívánom ezt az egészet. Hol a
csókolódzó Theodore? Hova lett?
– Nem vagy szerelmes belém, Ave.
– Micsoda?
– Csak vágy ébredt benned, ennyi az egész.
– Élveztem a csókot! Jó volt! Jólesett!
– Azt mondtad, régen nem volt dolgod férfival. Érthető. A sivatagban is
jólesik egy pohár víz.
Nem hiszek a fülemnek! Theodore a vágytól feszülő lágyékomat a
sivataghoz hasonlítja. Ez az este egyáltalán nem úgy alakul, ahogy
reméltem.
– Micsoda? Micsoda? – Miért csak ezt hajtogatom?
– Nézd, én egyedül élek. Kilenc gyerek közt nőttem fel, és még mindig
élvezem, hogy egyedül alszom az ágyban. Nem akarok semmit. Jól érzem
magam veled. Te vagy a legjobb barátom. Nem akarok kapcsolatot.
– Mindenkinek szüksége van kapcsolatra.
– Csak neked.
Evés közben belátom, hogy igaza van. Velem van a gond. Szerelemre
vágyom. És mást akarok okolni azért, mert nem szeret. Akkor már jobb, ha
a szüleimet hibáztatom. Könnyű célpontok: az egyik nem szeretett, a másik
ijesztő levelet hagyott hátra, amikor meghalt. Vagy vádolhatom az életet is.
Az élet mindig szétzilálja a terveimet.
Először ott volt Fred Mulligan betegsége, aztán anyám ápolása, majd
beindult az üzlet, és mind többet vállaltam, és egyre kevesebbet törődtem
magammal. Szegény kis én. Kiegyenesedem a széken, és testtartásomba
sűrítem teljes önbecsülésemet. Végül nagyon fesztelenül Theodore felé
hajolok.
– Nem hiszem el, hogy komolyan azt gondolod, hogy én csókoltalak
meg.
– Pedig így volt. A városnak leesett az álla.
Fütyülök a városra. Lassított felvételként rágok, mert ezt meg kell
emésztenem. Én kezdeményeztem a csókot? Én csókoltam meg őt?
Valójában mire szomjazom?
– Találsz majd egy rendes embert, ne félj.
Hol? A Blue Ridge hegyen? A Magányos Fenyő Ösvényén? A Powell
folyó partján? Ne bomolj már, te pennsylvaniai Scrantonból áttelepített
gyagyás! Errefelé a korban hozzám illő férfiak már tizenhét éves koruk óta
nősek. Némelyik már nagyapa. Itt nincsenek férfiak! Te vagy az egyetlen!
Légy az enyém!
– Majd csak találsz valakit – állítja.
– Még hogy valakit! – Ébredj már fel, haver! Nekem nem jó akárki! Én
válogatós vagyok. Egy óra hosszat eszem a tonhalas szendvicset, mert
mielőtt beleharapnék, kieszem belőle az édes savanyúságot! Hiú vagyok.
Lefekvés előtt hússzor végigtisztítom és krémezem az arcomat, aztán még öt
percig lelógatom a fejemet az ágyról, hogy ne ereszkedjen meg a bőröm.
Sznob vagyok. Olyan férfit akarok, aki olvas. Az elmúlt harminc évben nem
láttam férfit megfordulni a mozgókönyvtárban, kivéve a fura Earl Spiveyt,
de ő nem számít, mert ő csak leselkedik, és nem olvas. Ha ez a titokzatos
férfi nem okos, nekem ugyan nem kell. Miért nem látja ezt be Theodore?
33
– Rendben, talán nem valakit, hanem egy rendes embert, egy igazi
nagymenőt. Amikor ma megcsókoltál, a pillanat hatása alatt cselekedtél.
Merész voltál. Az itteniek más szemmel néztek rád. Valami biztosan
történik majd.
– Ha te mondod… – Olyan erőtlenül ejtem ki a szavakat, hogy alig
hallani őket. Theodore sajtot szór a spagettire, takaros gombolyagot teker a
villájára, és bekapja. Nyugodtan megrágja. Lenyeli. Mintha minden a
legnagyobb rendben volna! Már más témára térne, mintha ezt alaposan”
meghánytuk-vetettük volna, és nem lehetne róla újat mondani. Szinte
mintha így összegezné: „Rendben, csókolództunk, jó volt, de ennél nem
lépünk tovább, térjünk hát vissza a barátságunkhoz.”
– Valakinek meg kellene mondania Édes Sue-nak, hogy már nem ő a
város szépe.
Többek között ezért is van szükségem Theodore-ra. Amikor hazajövök,
vele akarok elemezni mindenkit és mindent. Miért nem tehetem?
– Attól fél, hogy valaki elcsábítja tőle az emberét – von vállat Theodore.
Egyáltalán – ugyanazon az eseményen vettünk részt? tömeg Jack Macet
biztatta, hogy kérje meg Édes Sue-t, Édes Sue és Jack Mac szenvedélyesen
csókolództak, és az én szememben elintézettnek tűnt az egész. Annyira
hiányozna belőlem a testiség, hogy ezt nem is veszem észre? Vagy talán
más dimenzióban élek, amelyet a magam megfigyeléseiből tákoltam össze?
Félrekapom a pillantásomat, kinézek az udvarra, és ott nem Potterék tölgyét
látom, amely a kerítés fölé nő, hanem egy villanásnyi időre Jack
MacChesneyt alsónadrágban, és arra gondolok, milyen erős és mackós volt,
tetőtől talpig milyen igazi férfi. Megrázom a fejemet, hogy elűzzem a képet.
Sikerül.
– Le akarok ma feküdni veled. – Tessék, kimondtam. Egyenesen.
Kertelés nélkül. Bravó.
Theodore leteszi a villát (újabb rossz jel). Aztán rám néz.
– Ave, te gyönyörű vagy és kívánatos. De ez akkor sem lenne jó.
Szeretjük egymást, de nem vagyunk szerelmesek egymásba. Ha ma éjjel
lefeküdnénk egymással, előbb-utóbb rámenne a barátságunk. És ezt nem
szeretném elveszteni. Hát te?
A villámra teniszlabda nagyságú spagetti göngyöleget tekertem.
– Én sem – válaszolom Theodore-nak. De miért nem kaphatom meg
mindkettőt? A szeretőt és a legjobb barátot? Hát nem ez lenne a lényeg?
Tudom, mit akarok. Hosszú évekig gondolkodhattam rajta. Amikor évekkel
ezelőtt megpillantottam Theodore-t a dráma meghallgatásán, nagyot
dobbant a szívem. Kapcsolatunknak még a közelében sincs a „rokon lélek”
meghatározás.
Leeresztem a teniszlabdát a tányéromra, ahol négyszöget alkot, mint egy
nyitott ablak kerete. A négyszögbe élénk rajzfilmet képzelek. Feldühödött
egér hatalmas bunkóval kerget egy kiálló fogú gorillát. Az egér felmászik a
gorillára, és többször fejbe csapja. A gorillának keresztbe áll a szeme, feje
körül csillagok sziporkáznak. Mosolyognom kell, ezért nem sírok.
34
Harmadik fejezet
Fleeta komolyan gondolja, hogy felmond. Onnan tudom, hogy a pénztár
mögötti polcról eltüntette életre szóló kóla-és sósmogyoró-készletét.
Bifokális szemüvege a tokjában. Papírjai két halomba rendezve. Az
egyikben a profi birkózómeccsek menetrendje. Fleeta és Portly minden
alkalmat megragadnak, hogy Kingsportba és Knoxville-be meccsre járjanak.
Átlátszó műanyag tokban a nagy birkózósztárok – Tornádó Calhoun,
Atomrobbanás, Johnny Weaver és a félelmetes Légkalapács – fényképei. A
birkózók vaskos, tuskószerű teste olajosan fénylik. Fejük aránytalanul kicsi
zömök, izmos testükhöz képest; úgy fest, mint alma egy nagy épület tetején.
A másik halomban Fleeta receptjei. Amikor nincs vevő a patikában, Fleeta
átírja a receptkatalógusát; csaknem öt éve dolgozik már rajta. Nyomtatott
nagybetűkkel a következőket írja:
SKEEN MAMA OPOSSZUMJA
Az oposszumot megnyúzzuk. Nagy fazékban feltesszük, és puhára

pároljuk. Ízlés szerint sózzuk és borsozzuk. A húslét négy evőkanál liszttel
és fél csésze tejjel, lassú keverés mellett mártássá sűrítjük. Egy lábat
tartsunk meg, a mártás kitunkolásához!
***
Kíváncsi vagyok, mi lesz a többi három lábbal. Átlapozom a recepteket,
és Fleeta több specialitását is látom köztük: az isteni cukorkát, egy
habkönnyű különlegességet, amit karácsonykor szokott behozni, a citromos
kockát, sajtos rudat, mogyoróvajas labdacsot, és kedvencemet, a
rebarbaralepényt.
– A férjhezmeneteléig összegyűjtöm a receptjeimet az unokámnak –
szólal meg mögöttem Fleeta. – Ettél már oposszumot?
– Tudomásom szerint nem.
– Sokat vesztettél. A legfinomabb, legpuhább hús.
Fleeta felkapja a cigarettadobozát, és int, hogy menjek
vele hátra az irodába, ebédelni. Bezárja az ajtót, és kifelé fordítja a
„KÉREM, CSENGESSEN” táblát.
Fleeta az összecsukható székre ül, és cigarettázik. Kólás-üvegébe önt egy
celofánzacskónyi sós mogyorót, befogja az üveg száját, felrázza, és amikor
pezseg, felhajtja. Hiányoznak majd ezek az ebédek.
– Tényleg muszáj felmondanod, Fleeta?
– Nézd, édesem, a mamám ötvenöt évesen halt meg. Én ötvenhat vagyok.
Lejár az időm. És élni akarok, mielőtt az enyémnek vége. A pénz persze
hiányozni fog.
– Megemelem a fizetésedet.
– Már késő. Ugyan már, Ave. Előtted az élet. Hozzá fogsz menni ahhoz a
Tipton nevű fickóhoz.
– Tessék?
– Szombat este isten tudja, meddig parkolt a kocsija a házad előtt, és
Nellie Goodloe városszerte híreszteli, hogy smaciztatok a dráma után a
35
táncparketten. Mindenki tudja. Ne titkold előlem, kicsikém, ahhoz
túlságosan régen ismerlek.
– Nem kellek neki, Fleeta. Csak barátok vagyunk.
– Ne etess. Sülve-főve együtt vagytok. Az isten is egymásnak teremtett
benneteket. – Vitatkozni próbálok, de Fleeta belém fojtja a szót. – Ha egy
dobozban összeeresztenek két patkányt, eleinte marják egymást, de idővel
sorozatban gyártják a kispatkányokat.
– Bocs, Fleeta, de ebédelek.
– Jó kiállású ember. És tiszta. Szeretem a tiszta férfiakat. És szép sűrű
haja van, amit harminc fölött már pluszként könyvelhetünk el, édesem. És
kellemes ír vonásai vannak. Vöröses haj, kék szem. Vonzó mosoly. Az
iskoláját, mi egyebet akarsz még?
Nem válaszolok. Semmit! Theodore-on kívül nincs más számomra. Miért
nem hagyja ezt Fleeta abba?
– Egyáltalán férfit akarsz? – néz rám a szemüvege felett.
– Nem akárkit – felelem védekezően tele szájjal.
– Azt akarom, hogy olyan jó embert találj, amilyen nekem Portly. Tudod,
mi még mindig testi kapcsolatban vagyunk. Persze jóval tovább tart, míg
belemelegszem. Már túl vagyok a változáson. És ez találó szó, mert minden
megváltozott rajtam. Fel kell készülnöm arra, amikor azt a bizonyos
tekintetet látom Portly szemében. De egyet elárulhatok: Portlynak
sonkakarja és lapáttenyere van, érted, ugye, mire gondolok, a fejem
beleférne a markába, szóval kosárlabdázhatna vele. De ha az a hatalmas kar
nem ölelne át éjjel, akkor csak egy házsártos öregasszony lennék, semmi
más.
– Hogyan ismerkedtél meg Portlyval?
Fleeta kifújja a füstöt, és tekintete régi emlékekkel telik meg.
Hunyorogva próbálja kivenni ennek a régi képnek a részleteit.
– Fent az iskolában. Amikor az East Stone Gap-i középiskolát bezárták,
az összes gyereket átirányították a Powell Valley-i iskolába. Portly is köztük
volt. Amikor az első tanítási napon megláttam, tudtam, hogy ő az igazi.
Pedig már öregnek éreztem magamat, tudod, arra gondoltam, hogy-már nem
találok senkit.
– Hány éves voltál?
– Tizenhat. És még sosem csókolóztam. A mamám nagyon büszke volt
erre. De bevallom, amikor Portlyt megkaparintottam, behoztam a
mulasztást. Emlékszem a legelső csókunkra. Az iskolai lelátó mögött.
Délután öt körül történt, Portly baseballedzése után. Rám nézett. Én
ránéztem. Persze előbb ki kellett vennünk a trutyit a szánkból, mert
mindketten szerettünk bagót rágni. Szóval kiköptük, aztán csókolództunk. A
többit már tudod.
Annyira elvarázsol Fleeta szerelmi élete, hogy meg sem hallom a pulton
levő csengő kitartó csilingelését. Magamhoz térek, és kimegyek az
eladótérbe. A mazsorettek állnak a pult előtt, van, aki a National Enquirer-t
olvassa, mások a People-t lapozgatják. Tayloe a kész gyógyszerek
kiadásánál álldogál.
– A gyógyszeremért jöttem.
– Mindjárt hozom, kedvesem.
36
– Még nincs kész? – Bosszúság érződik minden szaván. Szemét forgatja.
Istenem, milyen türelmetlen. Emlékeztetem magam, hogy csak egy gyerek,
és nem harapom le a fejét.
– Nem, még nincs – felelem vidáman.
Pearl Grimes lép be a boltba, de amikor meglátja a mazsoretteket,
azonnal behúzódik a hajápolási állvány mögé.
– Nézzétek, hogy meghízott! – jelenti ki határozottan Glenda, az egyik
mazsorett, és a többiek máris a People magazin köré gyűlnek, és kárörvendő
tekintettel méregetik a képen látható korábban sovány, most testes
tévészínésznőt.
– Nem értem, hogy hagyhatja el így magát valaki – jegyzi meg egy
másik.
– Mer' szeret enni – szögezi le Tayloe. Egyáltalán nem vicces, amit
mondott, a lányok mégis majd' meghalnak a nevetéstől, mert a maga
köreiben Tayloe nemcsak gyönyörű, de humorosnak is számít.
– Azért még ő sem olyan kövér, mint Pearl Grimes. – Még hangosabb
nevetés.
Látom, ahogy Pearl feje eltűnik az orvosi kellékek állványa mögött.
Vajon látták-e bejönni? Valóban ilyen kegyetlenek? Mrs. Spivey, Mrs.
Holyfield és Mrs. Edmonds lép be. A három legkiválóbb baptista hölgy.
Akik mellesleg több pletykát terjesztenek, mint a városi újság.
– Sietne, kérem, Miss Mulligan? Zenekari próbánk lesz. Tudja… Mr.
Tiptonnal. – Újabb kacagás. Gondolom, a fülükbe jutott, hogy Theodore
kocsija későig állt a házam előtt. Bárcsak lefeküdtem volna vele, hogy ne az
én káromra nevessenek.
Kikiabálok a pult mögül. – Egy pillanat, lányok. – Sóhajok,
szemforgatás. Tovább olvassák a képeslapokat.
Fleeta jön előre. – Vigyázzatok az újságokra, mert nem adhatjuk el őket
gyűrötten, használtan. Az emberek szűziesen szeretik kézbe venni az
olvasnivalójukat. Megértem őket, hiszen fizetnek érte – morogja.
Fleeta szóhasználata adja az ihletet. Megragadom a kínálkozó alkalmat.
A gyógyszer-előkészítőben mikrofont szereltettem fel, mert nagy az üzlet,
és amikor sok a dolgom, odahívhatom a vevőt. Belefújok a mikrofonba.
Mindenki felkapja a fejét.
– Tayloe Slagle átveheti a fogamzásgátló tablettáit a kiadóablaknál.
Tayloe. Slagle. Fogamzásgátló. Tabletták. Jöjjön ide.
Tayloe az ablakhoz ugrik, és elmarja a fehér zacskót.
– Görcsökre kaptam.
– Valóban? – Megfontolom ezt a lehetőséget. A tisztes baptista matrónák
egymásra néznek, aztán megvetően végigmérik Tayloe-t. Festett
üvegablakon ijesztő együttest alkotnának.
– írja a számlámhoz – veti oda Tayloe, és az ajtó felé iramodik. A lányok
követik.
Fleeta kuncog, amiből persze köhögés lesz. – Elegem van ezekből a
lányokból; folyton bemászkálnak, olvasnak, és semmit sem vesznek. Jól
megadtad nekik.
Felveszek egy kosár hajbalzsamot, és a hajápolási részleghez megyek.
Pearl a földön ül, és az üvegek hátán levő címkéket olvassa.
– Szia, Pearl.
37
– Lejöttem a pattanás elleni szerért, amit említett.
– Akkor mi az ördögöt keresel a hajápolásnál?
Pearl vállat von. A szeme kissé duzzadt, amiből rögtön tudom, hogy
hallotta a mazsoretteket.
– Van kedved feltölteni a polcokat?
– Igen, assz'nyom.
– Fleeta itt hagy, így keresek valakit, akit részmunkára felvehetnék.
Lenne kedved?
– Meg kell kérdeznem a mamámat.
– Menj, hívd fel, és kérdezd meg, hogy kezdhetsz-e ma.
– Nincs telefonunk. És nem tudom, engedné-e, hogy dolgozzak. Hogyan
jutnék ide, és munka végeztével haza?
– Hazaviszlek – ajánlom.
– Fent lakunk Inskóban.
– Gyorsan vezetek. Mennyit kérsz óránként? Mármint fizetést.
– Nem tudom.
– Ugyan már, Pearl. Eladással fogsz foglalkozni. Próbáld most magadat
eladni.
– Ötven centet kapok, amikor a Bloomer gyerekekre vigyázok.
– Nem rossz. Megátalkodott kölykök. Gondolom, rá kell ígérnem Mrs.
Bloomerre.
– Nem lenne sok óránként egy dollár? – Pearl félrekapja a pillantását;
zavarban van, hogy pénzről kell beszélnie.
– Csak egy dollár? Hm. Te aztán tudsz alkudni, Pearl. Mit szólnál
óránként három dollárhoz?
Pearl szeme kitágul. – Köszönöm, Miss Ave! Kezdhetek holnap? –
Kiegyenesedik, és láthatóan három centit nő.
– Hát persze.
Fleeta utánanéz, és rágyújt egy cigarettára. – Mi a fenének vetted fel ezt a
gyereket?
– Mert kedvelem.
– Nem valami kellemes látvány.
– Hallottad, mit mondott. Fent lakik Inskóban.
– Nem érdekel. Ez nem mentség.
– Nem értlek, Fleeta. Azt hittem, meglátod másokban a lehetőséget.
– Van lehetőség, szívem, és van francos álmodozás. Azt hiszem, itt az
utóbbiról van szó, ha érted, mire gondolok.
Fleeta a nagy tollseprűt végighúzza a vitaminokon. Épp csak
megcsiklandozza őket.
– Én arra gondoltam, hogy Pearlből nagyszerű alkalmazottat
faraghatnánk, ha igazán mesteri kéz tanítaná.
– Mondtam, hogy nem akarok tovább dolgozni. – Fleeta újabb cigarettára
gyújt, és kicsit elgondolkodik. – De ha tönkre akarod tenni mindazt, amit itt
felépítettem, akkor át kell gondolnom a helyzetet. Rendben,
részmunkaidőben tovább dolgozom. – Olyan boldog vagyok, hogy
megölelem. Fleeta megmerevedik, mint egy karó, ugyanis még sosem
öleltem meg. Mindketten meglepődünk.
– Heti három nap, óránként ötven cent.
– Megegyeztünk.
38
– Micsoda? Nem alkuszom jól? – kérdezi mosolyogva Fleeta.
– Hát nem vagy Tornádó Calhoun.
– Nyilván. De jobb körülmények között két vállra tudnám fektetni –
kuncog magában.
***
Pearl másnap a legjobb ruhájában jön dolgozni: húzott ujjasban és tűzött
szélű trapéznadrágban. Haját lófarokba kötötte. Csinos, de ettől még Fleeta
tetőtől talpig végigméri. Pearl munkája az áru fogadásával kezdődik.
Fleetával van egy menetrendünk: ő kicsomagolja az árut és beárazza a
cikkeket, én összehajtom a dobozokat és kiviszem őket a bolt mögötti
konténerbe. Fleeta helyezi el az árut, ő gondoskodik a mutatós elrendezésről
is, mert ez kielégíti kreatív ambícióit. Gyilkos tekintetet vet Pearlre, amikor
a lány művészien elrendezi a samponokat a fali üvegvitrinben. Úgy döntök,
a betanítás idejére üdvös lenne szétválasztani őket: Fleeta öreg macska,
pontosan körülhatárolt körzettel és éles karmokkal, amelyekkel érdekeit
védi. Pearl utánam jön, és máris tele van ötletekkel, hogyan lehetne
meggyorsítani az áru kirakodását. Okos gyerek, és ez cseppet sem idegesít.
– Szeretném megköszönni az állást. Kisegít bennünket a mamával.
– Örülök, hogy vállaltad. És ne izgasd magad a jó öreg Fleeta miatt.
Szúrós a modora, de a szíve arany.
– Nem olyan, mint Tayloe meg a lányok az iskolában. Nekik a szívük is
szúrós.
– Ne is törődj velük.
– Igyekszem, de nem könnyű felszívódnom, amikor én vagyok a
legkövérebb az iskolában.
– Nem is te vagy a legkövérebb.
– Szerintem meg igen.
– Neked van a legjobb iskola utáni állásod. – Nagyot nevet, miközben
dobozokat hajigálunk a konténerbe. – Egyébként is azok a lányok
mindenkiről locsognak. Még egymásról is.
– Tudja, mit beszélnek magáról?
– Rólam? Miért vennének engem a szájukra?
– Azt mondják, hogy fattyú, hogy Fred Mulligan nem is volt az apja.
– Ezt beszélik?
Pearl bólogat. Milyen naiv vagyok. Azt hittem, senki sem mond rólam
ilyeneket. Sosem pletykálok senkiről, ezért abban a hitben éltem, hogy
engem is megkímélnek. De egy kisvárosban egy izgalmas történet – még az
enyém is – kellemes beszédtéma.
– Nézd, Pearl, alighanem igazuk van.
– Tényleg?
– Igen. A mamám várandósán érkezett ide Olaszországból, és Fred
Mulligan elvette feleségül, mert akkoriban, ha valaki babát várt, férjnél
kellett hogy legyen. Csakhogy a mamám ezt nem személyesen közölte
velem, hanem levélben. A halála után kaptam meg.
– És nem haragszik?
Bizonyára hosszan a távolba révedek, mert Pearl megismétli a kérdést.
Nem tudom, mit válaszoljak, mert nem szoktam haragudni.
– A helyében én biztos mérges volnék.
– Igazán?
39
– A mamájának nem lett volna szabad hazudnia a papájával
kapcsolatban.
– Nos, ezen már nem lehet segíteni.
Pearl ezek után teszi fel a kérdést, ami örökre megváltoztatja az életemet.
– Megkeresi az igazi papáját?
– Az igazit? – kérdezem csendesen. Az igazi szó olyan új a nyelvemen.
– Ha él még, megkeresi?
Kinek van ideje Mario da Schilparióra gondolni? Egy szabad percem
sincs. Itt van a patika, a szállítások, a mentőosztag, a dráma és a Csók.
– Hozzámegy Mr. Tiptonhoz?
– Azt ne mondd, hogy erről is beszélnek! Bólint. De igen, erről is
beszélnek.
– Az a véleményem, Pearl, hogy senkinek semmi köze hozzá, kihez
megyek férjhez, vagy ki az apám, vagy hányas bugyit viselek!
– Nagyon helyes! Most aztán jó dühös lett! – jelenti ki büszkén Pearl.
Igaza van. Szétrobbanok a dühtől. És még nem is tudja – mint ahogy én
sem –, hogy ez még csak a kezdet.
***
Ethel Bartee szépségszalonja egy lakókocsiban van, a posta mögött. A
patikától a hátsó sikátoron, majd a rakodási övezeten vágok át. Ethel igazán
kicsinosította a lakókocsit: az ablakokban piros muskátlival teli virágládák
vannak. Hajfonatom vége olyan, mint a szalmacsutak; hajat kell vágatnom.
Az ajtót rózsaszín sampontartállyal támasztották ki. Ethel épp Iva Lou
haját rakja be.
– Elvállal egy gyors igazításra? – kérdezem kedvesen.
A tömzsi Ethel, aki alakjához illő tökéletes buborékfrizurát visel,
bifokális szemüvege felett rám néz, mialatt Iva utolsó tincsét feltekeri a
műanyag csavaróra.
– Egen – mondja bosszúsan.
– Be kellett volna jelentkeznem.
– Úgy van. De tudja, hogy én senkit sem küldök el. –Ethel bíráló
tekintettel mér végig. – Főként olyat nem, akinek vágásra van szüksége. De
mielőtt sorra kerítem, még van két kifésülésem – mutat a szárítók alatt ülő
vendégeire.
– Rendben, megvárom.
Iva Lou feláll. – Kimegyek, és a napon szárítom meg, szívem.
Megspórolom neked a villanyköltséget. – Hatalmas csavarókkal teli nagy
fejével int, hogy menjek vele.
– Ethel harapós. – Iva Lou rágyújt egy cigarettára. – Hallottam! –
mondja, és a szemembe néz.
– Mindenki erről beszél? – kérdezem.
– Mondok egy példát. Gapben hat helyen állok meg. Mindegyiken ez volt
a fő beszédtéma. – Iva Lou cigarettájával a lakókocsi ajtajára mutat. – És a
szárító alatt ülő két csoroszlya másról sem locsogott, míg meg nem jelentél.
Egy pillanatig szóhoz sem jutok. Azt hittem, hogy származásom
kizárólag rám tartozik. Hátradőlök a lépcsőn, és lehunyom a szemem.
– Tudod, mit? – kérdezi élénken Iva Lou. – Szerintem ez izgalmas hír.
– Tényleg?
40
– Gondolj csak bele. Egész életedben valamilyen szerettél volna lenni. És
ha akarsz, most valami egészen más lehetsz! Az alapoktól építheted fel
magadat! Megvalósíthatod régi álmaidat. – Iva Lou folytatja lelkesítő
dumáját, én pedig felülök, és a patika hátsó fertályát nézegetem. Az épület
hátulról még pocsékabbul fest. A téglák közül sok helyen kihullott a
habarcs, és rés tátong. Borzalmasan néz ki. Eszembe vésem, hogy ki kell a
közöket fugáztatni. Mégis bosszant, hogy erre gondolok. Nem kellene
rendbe hozatnom; életre szóló garancia van rá.
***
A dráma utolsó előadása után kezdődik a Powell Valley-i középiskola
fociszezonja. Színházi életem lecseng, Theodore-é beindul, mivel ő
koreografálja és tanítja be az itthon játszott mérkőzések félidei műsorait. A
szurkolók legalább akkora hűhót csapnak a műsor, mint a foci körül.
Minden évben az a kérdés, hogy Theodore-nak sikerül-e túltennie önmagán,
és mindig sikerül! A belvárosi üzleteket a középiskolai csapat zászlói
díszítik: élénk középkék és rubinvörös. Zackie kivonszol egy két és fél
méteres papírmasé vikinget, amit festékszóróval ezüstre festett, hogy a
városon áthaladók tudomására hozza: mi vagyunk „a vikingek, a nagy, a
hatalmas vikingek!”
Nellie Goodloe végül is leült Theodore-ral, és megértette vele Elizabeth
Taylor és John Warner október végén várható látogatásának fontosságát.
Mindenki tőlünk várja, hogy összehozzunk egy emlékezetes hétvégét.
Amúgy is izgalom érződik a levegőben, mivel ősz van, a legbujább
évszakunk. A várost környező hegyek sötét bársonya színjátszó taft lesz. A
késő szeptemberi levelek még ragyogó zöldek, de október első hetére
sziporkázó ékkövekké – gránáttá, topázza és a bíbor minden köztes
árnyalatává – válnak. A hegyeket mintha rivaldafény világítaná meg. Az ősz
a mi nagyoperánk. Ebben az évszakban az illat is részegítőbb: balzsam,
hikori- és vaníliafüst friss keveréke. A péntek esték a focimérkőzéseké,
szombaton pedig a városban mindenki a Carter család karámjába igyekszik.
A Karám azért híres, mert a Kelet- Tennessee-stílusú countryzene
megteremtői a legendás Carter család tagjai voltak, élükön az anyával,
Maybelle Carterrel. Egy csomó szebbnél szebb lánya volt, köztük June
Carter, aki most Johnny Cash felesége. Igen, ez a családi birtokuk, amely
idevonzza a countryzene hírességeit (így például Dickenson megyéből a
híres Stanley testvéreket), sőt időnként a Carter család egyik ismert
személyisége is megáll itt, bár nem ezért járunk ide, hanem az élő zenéért és
a táncért. Enni is lehet, chilis hot dogot és sült krumplit, mégpedig a
legfinomabbat. Általában Theodore-ral járok ide, és amióta nem feküdtünk
le egymással, még többet vagyunk együtt. Kéj vágyam viharfelhője
elvonult, ő tehát biztonságban van, én meg ismét normális vagyok.
Belépünk a Karámba, egy felnyitható oldalú régi csűrbe, amelyet átjár az
esti levegő. Olyan az egész, mint egy cigány szekértábor: az embernek az az
érzése, hogy reggelre felkerekednek és odébbállnak. És valóban, ha az
ember napközben jár erre, könnyen egy nagy mezőn álló, időjárás koptatta
csűrnek nézi. De estére megelevenedik. A kibetonozott táncparkettet az
emberek szalmabálákon, több sorban ülik körül. A zenekar egy téglafal
mentén helyezkedik el, pódiumon, amelyet mindenféle elektromos
csatlakozóval szereltek fel arra az esetre, amikor a WNVA Rádióállomás
élőben közvetíti innen a zenét. Japán lampionok és régi karácsonyi égők
41
színes összevisszaságban lógnak a színpad felett. Szeretem az egésznek ezt
a bolondos zűrzavarát: házilagos, mégis hatásos. A lenyűgöző látványba
feledkezem, míg nagynéném, Alice Lambert hangja el nem rontja a
kedvemet. Ránézek, és látom, hogy elmerülten szemrevételezi Theodore-t a
cipője orrától a feje búbjáig. Száját olyan erősen csücsöríti, hogy két ajka
meggyújtásra váró petárdának látszik.
– Akkor hát, Avah Maria… – ő is rosszul ejti a nevemet – … végre
napvilágra került!
– Micsoda? – kérdezem a lámpákra hunyorítva.
– Az igazság! Tudod, hogy miről beszélek, te lány. – Sosem hittem
volna, hogy Alice néni szóba hozza előttem ezt a témát.
Érzi, hogy a mondottak készületlenül értek, és rögtön él is az
alkalommal. – Ez mindent megváltoztat. Nem? – acsarog. – Az öcsém
hagyatékával kapcsolatban?
– Az öcséd tizenhárom éve halt meg, és mindent a mamámra hagyott –
jelentem ki nyájasan, mintha az időjárásról csevegnénk.
– Ez így nem járja. Te nem vagy a gyereke. Sosem voltál…
Mielőtt belelovalná magát, megfordulok, és keményen a szemébe nézek.
– Nem fogom veled megbeszélni a magánügyeimet. Soha. Most pedig, ha
megbocsátasz, a barátaimmal vagyok itt, és szeretném jól érezni magamat.
Jó estét.
Még látom a száját – Hát…! –, amikor odébb megyek. Volt időm
átgondolni, amit Pearl mondott, és amire Iva Lou utalt. Azt hiszem, mindig
is voltak jelek, hogy nem vagyok Fred Mulligan lánya, csakhogy én sosem
kételkedtem benne. Igazi apámnak tekintettem. Természetes, hogy jobban
szerettem az anyámat, de úgy okoskodtam, ez azért van, mert egyke vagyok
és lány, és minden gyerek jobban ragaszkodik az anyjához, mint az apjához.
Nem állítom, hogy elsiklottam a felett, hogy valami nincs rendben.
Emlékszem a családi összejöveteleken a sugdolódzásra, hogy édes
unokatestvéreim nem játszottak velem, hogy még az iskolában is ugrattak a
keresztnevem miatt (idegenyes hangzású). De nem állt össze bennem a kép.
Remélem, rájövök, miért nem ástam le a dolgok mélyére. Fejbe tudnám
csapni magamat, hogy ilyen hülye voltam. Otto és Worley kiszúrnak
minket.
– Akarják látni a kígyófejemet? – kérdezi Worley. Mielőtt nemet
mondhatnék, előhúz egy csavaros fedelű kis üveget a farzsebéből; az
üvegben céltalanul lebeg egy friss kígyófej, képére örök vigyor fagyott,
vékony nyelve az üveg falának ütődik.
– Otthon még három ilyen van. A Zúgónál fogtam őket.
– Miért éppen ennek vágta le a fejét?
– Mert ennek volt a leghosszabb a nyelve. – Worley hátraszegett fejjel,
hosszan kacag.
– Felkérhetem egy táncra, Miss Ave? – kérdezi Otto, mint egy igazi
úriember.
– Majd később, Otto. Előbb még el kell intéznem valamit. Otto és
Worley a zene ritmusára arrébb sasszéznak.
Theodore elmegy chilis hot dogot venni. Lew Eisenberg egyedül üldögél
egy bálán, és feketeáfonyás fagylaltot nyal.
– Kellemetlen lerendeznivalóm van veled – mondom neki.
42
Lew a fagylaltot nyalja, és a chilis hot dogos standot nézi, ahol Inez hot
dogokat tesz a grillre. Úgy jár a szája, mint a kacsa popsija; innen is látjuk,
hogy rózsaszínre festett szája szüntelenül mozog. Mérgesnek látszik,
szemöldöke haragos V-alakban húzódik össze. Pokolbéli Alice nénikém áll
mellette, valamint a Zenekart Reklámozó Klub hölgytagjai. A város
pletykatörésvonalának epicentruma celofánzacskókat tép fel, és a hot
doghoz kifliket szór a pultra.
– Mivé lett az életem? – kérdezi fagylaltját nyalogatva Lew. – Olyan
boldog voltam Long Islanden. Egyedül. Egy szál magamban. Volt egy kis
praxisom, egy kis lakásom, kicsi problémáim. Szeretem a kicsi dolgokat,
Ave Maria. A kicsiben el tudok rejtőzni. Ehelyett most ez van. – Karjával
körbeint. – Éjjelente ébren fekszem, és azon töröm a fejemet, mit szúrtam
el.
– Nem tudom, mit mondjak, Lew. – Nem szoktunk privátbeszélgetést
folytatni, és ettől kissé feszengek.
– Egy hiba… – Talán Inez véletlenül becsúszó terhességére utal,
gondolom. – Egyetlen hiba, és aztán… ez. Inez olyan helyes, csendes lány
volt. Olyan bájos. Olyan szelíd. Mint a festett kép. Most meg kibírhatatlan.
Amikor nem beszél, akkor eszik, de akárhogy is, az a száj egy pillanatig
sem szünetel.
– Emlékezz csak vissza, miért szerettél bele annak idején.
– Csodálatos teste volt. – Hallgat egy sort. – Olyan volt… olyan volt,
mint egy áramvonalas, feszes kis angol sportkocsi. Ő volt Big Stone Gap
TR-6-osa. Fotómodellnek is beillett volna. – Rám néz. – Nagyon rémes,
hogy ezt mondom? – Felsóhajt. Tényleg hiányzik neki a régi Inez.
– Csak őszinte vagy. – Mindketten Inezt nézzük, akinek fogalma sincs,
hogy róla beszélünk. A pletykafészkeknek meg sem fordul a fejében, hogy
valaki róluk beszélhet. –Mit gondolsz, tudja, mit érzel?
– Az elmúlt öt évben egyetlen gondolatról sem tudok, ami annak a nőnek
átsuhant a fején. Egy idegent is jobban ismerek – sóhajt fel.
– Lefogadom, hogy ezt ő is tudja. Talán ezért eszik annyit. – Bosszant,
hogy belementem ebbe a beszélgetésbe; nem ezért jöttem ide Lew-hoz.
Bármennyire elszakadt a valóságtól, most mégis olvas a gondolataimban.
– Miről akartál beszélni?
Nem válaszolok, mert szinte csak szerelmespárokat látok a táncparketten.
Fleeta és Portly úgy simulnak egymáshoz, mintha ezeréves álmukból most
ébredtek volna fel, és találtak volna ismét egymásra. Olyan lányok
táncolnak körülöttem, akikkel együtt jártam középiskolában, olyan férjek
karján, akikkel zsenge koruk óta házasságban élnek. Elégedettnek látszanak.
(Ennyit a tanácsról, hogy „ne házasodjunk fiatalon”.) Rick Hármon, egy
markáns arcú, tagbaszakadt férfi – a középiskola kerületi céllövőbajnoka,
most bányász – tánc közben felesége, Sherry fenekére teszi a kezét. Sherry
fesztelenül elhessenti, és meghitten nevetgélnek. Worley Nellie Goodloe-val
táncol, aki undorral löki el a kígyófejet. Körülnézek, merre lehet Theodore.
Táncolni akarok. Ott akarok siklani a táncparketten. Felejteni akarok. De
nem látom a tömegben. Arra gondolok, biztosan kiment a mezőre, és
elindult toronyiránt, hogy soha többé vissza se téljen. Eltűnik, mint
mindenki más. A szívem úgy kalimpál, mint egyszer a St. Mary's-ben,
amikor feketén és gyógyszeren maradtam fenn egész éjjel. Kezemet a
43
mellemre teszem, és amikor lepillantok, látom, hogy le-fel mozog a
blúzomon.
– Jól vagy? – kérdezi Lew.
– Nem.
– Mit érzel?
– Erős szívdobogást. – Kezemet a mellemre szorítom, és amilyen hirtelen
jött, a gyors szívverés úgy csillapul.
– Pánikroham – mondja Lew, és elzavar egy legyet a szemüvegéről.
– Még sosem éreztem ilyet.
– Nem csak te vagy így vele. Ha egyszer elkap, onnantól nem tudod,
mikor csap le rád megint. Ahogy idősebb az ember, egyre gyakrabban
jelentkezik.
– Nem vagyok öreg! – Tessék, már megint Ave Maria, a vénlány, aki
kakukként ugrik elő az órából, és azt ismételgeti: Nem vagyok öreg! Nem
vagyok öreg! Nem vagyok öreg!
– Ezt nem is mondtam, csak azt, hogy idősebb vagy. Szívdobogásom
visszaáll a normális ütemre. Mélyeket lélegzem. Felidézem orvosi
képzésemet: oxigént kell a szervezet bejuttatni. Amennyit csak lehet.
– Van kedved táncolni? – kérdezi a hátam mögött egy hang. Végre!
Theodore! Nem hagyott el! Felállók. De nem érzem menta és alma
keverékét, inkább egy új illatot: szantálfa és citrom. Kellemes, de
ismeretlen.
– Van kedved táncolni? – ismétli meg Jack Mac, és kegyesen felém
nyújtja a kezét.
Körülnézek, hátha megpillantom Theodore-t, de sehol sincs, hogy
megmentsen.
– Hát persze. Hogyne.
– Mulassatok jól – mondja Lew, és úgy integet utánam, mintha gyerek
lennék.
Jack Mac kézen fog. Besasszézunk a tömegbe, és a táncparkett közepe
felé vesszük az irányt. Átfogja a derekamat, és magához von. Lassan lépked,
könnyű követni. Tánc közben sokkal magasabbnak tűnik.
– Hol van Édes Sue?
– Elvitte a fiúkat az apjukhoz.
– Odaát lakik Coeburnben, nem? Jack Mac bólint.
– Emlékszem rá a középiskolából. Hát te? Jack Mac bólint.
– Mike Tinsley volt mindenben a legjobb. Az egyetemi dzsekije úgy tele
volt kitüntetésekkel, mint egy hadseregtábornoknak. Emlékszel? Állami
bajnok volt mindenfélében.
– Sok minden megváltozott a középiskola óta. – Elnéz a fejem felett,
hogy figyelmeztessen, ne káráljak már Mike Tinsleyről. Nem hallottam
eleget arról, hogy csalta Sue-t, milyen durván bánt vele, és házasságuk alatt
Sue kénytelen volt a legtöbb hétvégét egymagában otthon tölteni?
Egyébként is tudom, hogy egyetlen férfi sem szereti, ha az elődjéhez
hasonlítják.
Jack Mac közelebb húz magához, arca hozzám simul a bal fülein fölött.
– Hogy van a mamád? – kérdezem. Egy pillanatig nem válaszol. Érzem,
hogy elhúzódik tőlem, hogy rám nézhessen. A szemembe néz. Aztán megint
magához húz.
44
– Őszintén szólva, most nem az anyámra gondoltam. Az isten szerelmére,
Ave Maria! Miért pont az anyja felől kell kérdezősködnöd egy férfitól?
Igazi vénlányos allűr!
Talán elfelejtetted, hogyan kell beszélgetni egy férfival? i
Mondj valami szellemesen okosat.
– Mi lenne, ha csak táncolnánk, és nem beszélgetnénk? – kérdezi Jack
Mac.
Bólintok. Ne beszélj, Ave Maria. Ez a férfi szereti a csendet. Az idegeire
mész. Eszedbe ne jusson valami vicceset mondani. Nem kell
szórakoztatnod. Engedd el magad. Hallgasd a zenét, és táncolj. Csak táncolj,
semmi több.
Vége a számnak. Jack Mac finoman, szertartásosan hajol meg, mint egy
herceg. – Köszönöm, assz'nyom – mondja, és távozik.
***
Óvatosan Theodore háza mögött állítom le a kocsit, nehogy megint tápot
adjak a pletykának. (Már ne én legyek egy személyben a város vénlánya,
fattyúja és lotyója!) Ráadásul Theodore makulátlan hírnévnek örvendő tanár
a Wise megyei állami iskolarendszerben. Felgyújtja a villanyt. Otthona
egyszerű és tiszta. Bármely más középiskolai tanáré is lehetne, ha nem
látnám az ebédlőasztalon a díszes kiállítást. Arra, hogy ez az ebédlő, csak a
konyha közelsége utal. A székeket és az edényt eltávolította. Műhellyé
alakította át, ahol a félidei remekműveit koreografálja.
Ma kínos rendben száz ólomkatona sorakozik az asztalon: középiskolai
zenekarunk és a mazsorettek. Antik tálalón egy kis lemezjátszó és
hangszórók állnak az asztal mellett. A lemezek közt vannak Sousa-indulók,
klasszikusok, és Al Green, a bluesénekes. Az asztalt csomagolópapírral
terítette le, és krétával rárajzolta a pálya alapvonalait. Az alakok
meneteléskor legyezőszerűen széttartanak, és csillagot alkotnak, amelynek
csúcsain három selyempapírból készült, mérethű piramis áll.
– Piramisokat készítesz?
– A műszerészinasok építik meg őket. A Vernon lány szerkeszti meg.
Emlékszel rá? A tavalyi bálra ő csinálta a „Színezd ki a világot!” óriási
földgömbjét. – Hogy felejthetném el? Theodore engem hívott meg rá. Alig
akartam elhinni, hogy végre elmegyek egy szalagavató bálra a Powell
Valley-i középiskolában! Diákkoromban soha nem hívott meg senki.
Tizenhat évvel később a sztaniolcsillagok alatt táncolni édes beteljesülés
volt.
– Ki viszi ki őket a pályára?
– A zászlóvivő lányok. Mindegyik piramis alatt kettő kettő.
– Zászlóvivő lányok? Viccelsz?
– Papírmaséból épülnek a piramisok. Pehelykönnyűek lesznek.
– Nagyszerű. Elsötétítés lesz? – Mindegyik félidei műsorban van egy
koncertbetét, amikor a zenekar megáll a hazai csapat lelátójával szemközt,
és eljátszik egy számot. Hagyományos, de néha nagyon unalmas. Theodore
előállt egy ötlettel, amivel felélénkíti a műsort: a kellő pillanatban a pálya
reflektorai kialszanak, és bájos mazsorettjeink ott állnak botjaikkal, amelyek
fáklyaként égnek, tűzcsóvát írnak le velük, és azt írják a sötétbe, hogy
Rajta! és Győzzetek!
– A zászlóvivő lányok ipari elemlámpát használnak a piramisok alatt.
Részletek lesznek Elizabeth Taylor filmzenéiből; a National Velvet-tel
45
kezdünk. Amikor a zenekar a Sandpiper betétdalát játssza, minden fény
kialszik, és kivilágítjuk a piramisokat. Aztán, amikor a Kleopátra szerelmi
dalára váltunk át, Tayloe Kleopátra jelmezében kiemelkedik a központi
piramisból, és tűzkarikát pörget. – Theodore a terepasztalon bemutatja az
alakok mozgását, a jelenet koreográfiáját. Aztán leoltja az ebédlőlámpát,
hogy bemutassa a kivilágított piramisokat. Valóban olyan hatást kelt, mintha
pontosan ott lennénk, Kairó közepén.
– Nagyon látványos, Theodore! – dicsérem, és minden porcikámmal
komolyan is gondolom. – Még egy filmsztárt is elkápráztat!
– Gondolod? – kérdi, és vonalzóval mozgatja a fafúvó-sokat.
Átérzem, mekkora nyomás nehezedik rá. – Elizabeth Taylor tiszteletére
valószínűleg több díszműsort adtak, mint az összes elnök tiszteletére
együttvéve! Ő már mindent látott. És ezernyi országban. Biztosan elsírja
magát vagy ilyesmi, hogy ebben az ócska kis Big Stone Gapben ilyen
műsorral fogadják. Híres leszel!
Theodore felélénkül a hírnév hallatán. A helyében más is így érezne.
Milyen nagyszerű gondolat: az embert istenadta tehetségéért elismerik, és
versengenek érte! A szakterületén tisztelik és kikérik értő véleményét. Csak
filmsztároknak kijáró áhítattal és tisztelettel veszik körül.
– Nem akarok híres lenni, Ave. Csak nagyon, nagyon jó.
– Az is vagy! De mennyire, hogy az! – Nem esik nehezemre
szenvedélyesen egekig magasztalni. Őszintén hiszek benne.
Theodore arrébb tol egy sor katonát, és a csillagból háromszög lesz.
Figyelem, ahogy mesteri kézzel alkotja egyik formációt a másik után, és úgy
tanulmányozza a terepasztalt, mint egy algebraegyenletet. Theodore szereti
a munkáját. Folyton csak ezen töri a fejét, tanulmányozza, újdonságokat
próbál ki, javít rajta. Anyám is ilyen volt. Sosem volt elégedett a
munkájával. Annyi varrást fejtett fel, ahányat megvarrt, vagy még többet.
Olyan mesterségbeli tudás és munkája adta büszkeség jellemezte, amilyet én
sosem éreztem. Kíméletlen volt önmagával szemben. Varrás közben
magában beszélt, kritizálta a munkáját, aztán elismerően motyogott és
mosolygott, amikor a cérna csodálatos, apró, egyforma öltésekkel fogta
össze az anyagot és finoman eltűnt benne. Anyám munkájának ez volt a
fémjelzése: a ruha akkor tökéletes, ha a varrás eltűnik. A kész öltözék
összhatása volt a fontos. A vonala. Ahogy állt a viselőjén. Az esése. A
mozgása. Munkája sosem volt hivalkodó, így nem is ismerték el.
Nem vagyok kézműves, mint az anyám, sem látnok, mint Theodore.
Tablettákat számolgató gyógyszerész vagyok. Orvosok utasítását követem,
még csak diagnózist sem állítok fel. Munkám lényege nem a kidolgozás,
hanem a pontosság. Theodore talán ezért igényli a véleményemet. A
részletek miatt. Ehhez értek.
– Ahhoz, hogy sikerre vigyük ezt a műsort, az oldalvonalon szükségünk
van egy csapatra. Hozhatnék embereket a drámából, hogy segítsenek.
Megszervezem a csapatot, és te eligazgatod őket.
– Megtennéd?
– Hát persze. De cserébe le kell feküdnöd velem.
Úgy nevetünk, hogy rázkódik tőlünk az asztal, és a katonák eldőlnek,
mintha golyózápor söpört volna végig a csatamezőn. Kacagunk, míg ki nem
csordul a könnyünk, és az jut eszembe, hogy vajon mit szólnak majd a
46
szomszédok. Milyen unalmas lenne az életem Theodore nélkül! Vajon
tisztában van-e vele?
***
Egy hét szabadságot adtam Pearlnek, hogy felkészülhessen a főiskolai
alkalmassági vizsga harmadikos változatára, az előzetes vizsgára. Amióta
nálam dolgozik, hármasról négyesre javított. Dillard Cantrell, a középiskola
nevelési tanácsadója felhívott, és köszönetet mondott. Lehet, hogy a
következő félévben Pearl felkerül a kiváló eredménnyel végzett diákok
listájára. A Pearlhöz hasonló lányok gyakran kihullanak a rostán, mondta, és
ő a maga részéről végtelenül boldog lenne, ha egy hegyvidéki lány végre
többre vinné.
Fleetának szabadnapja van, így egyedül vagyok az üzletben. June
Walker, a városban a legráncosabb asszony az arckrémekkel kapcsolatos
kérdéseivel kerget az őrületbe.
– Várd meg, June, míg Pearl ideér az iskolából. Ő mindent tud a hidratáló
krémekről.
– Jó lesz, ha siet, mert nagy gáz van!
A mozgókönyvtár megáll a patika előtt. Pearl száll le. Iva Lou az
ablakból integet, és jelzi, hogy a benzinkútnál fog megállni. (Elmélyülhetett
a kapcsolata Kent Vanhook-kal, mert szokásos parkolóhelyén senki sem
áll.)
Pearl sikkes, rövidre vágott hajjal és csinos ruhában lép be az ajtón.
Lehet, hogy csípőszorítót hord? Igen! Több mint egy hete nem láttam.
Mekkora változás! És sokat fogyott! Már éppen rávetném magamat, amikor
June megelőz.
– Te fogytál, Pearl Grimes! Hogy érted el?
– Beléptem a Súlyfigyelők közé. És sok gyümölcszselét eszem.
– Ebből engem se hagyj ki! Egy tonna zselét is megennék, csak leadjak
pár kilót. És most, kisasszonyka, tudd meg, hogy olyan ráncos az arcom,
hogy köztük egy elefánt is elférne. Melyik krémet tanácsolod, hogy éjjel a
képemre kenjem?
– A „Heléna királynő” uborkás pakolást ajánlom. Sűrű, de a bőr finoman
beissza. És ezért az árért nagy adagot kap.
June Walkert ahhoz a kis asztalhoz vezeti, amit felállított. Figyelem
Pearlt, a szakértőt, ahogy June kezén bemutatja a különböző krémek
előnyeit. Micsoda eladói tehetség! Talán igaza van Mr. Cantrellnek. Ennek a
lánynak van jövője, de nem Inskóban.
A hármas csengő kellemes csilingelése újabb vevő érkezését jelzi.
– Jó napot, tiszteletes úr.
– Jó napot, Miss Mulligan. – Elmo Gaspar hitszónok, a helyi Isten
Egyháza Jézus Krisztus Nevében gyülekezet lelkésze és kígyóidomára a
vényes ablak előtt áll, és a receptért átkutatja összes zsebét.
– Maga a legrendetlenebb ember Délnyugat-Virginiában, tiszteletes úr.
– Tudom én, Ave Maria. De maga is tudja, hogy ezen a világon semmi
sem tökéletes, csak a túlvilágon.
A tiszteletes kuncog, s ez jellemének napsugarasabb oldalára emlékeztet.
Amikor még kicsi voltam, péntekenként igehirdetés volt az általános iskola
nagytermében. A szónok mindig valamelyik helyi gyülekezet lelkipásztora
volt. Persze, ahogy idősebbek lettünk, kirázott a hideg ezektől a péntek
47
reggelektől. De kicsi korunkban élveztük a kénköves, istenharagos bibliai
történeteket, amelyeket a Hét Protestánsa nagy hévvel és lelkesedéssel adott
elő. A protestánsok felváltva prédikáltak, míg egyszer valaki le nem
mondta, és nem volt a helyére senki, így az iskolánkat magától értetődően a
környék egyetlen katolikus papja kereste fel. A többi gyerek sokat heccelt a
vallásom miatt; azt mondták, hogy a katolikusok vért isznak a misén és
bálványokat imádnak. Amikor a pap eljött hozzánk, meg voltak győződve,
hogy szarva lesz és zöld bőre. Nagyot csalódtak, amikor Rausch atya, egy
sörtehajú, szelíd férfiú bábokkal eljátszotta nekik a tékozló fiú tanmeséjét,
ami nem éppen kolosszális történet. Szinte azt kívántam, hogy a papomban
a nagyobb hatás kedvéért legyen valami ördögi. Szerettem volna, ha a
katolikusokban több az élet. Nem mesélhetett volna inkább a stigmákról
vagy a könnyező szobrokról? De nem így történt. Nem volt bennünk hév. A
protestánsokban meg igen.
Ők ugyanis tudták, hogy rámenősségtől függ minden (mindig is heves,
bár be nem vallott versengés folyt a különféle szekták között), ezért teljes
vértezetben, térítésre készen, hang- és képanyaggal, vitairatokkal és
dalokkal felszerelkezve léptek elénk. Gaspar tiszteletes egy diafilmet
mutatott be arról, milyen a mennyország. A Mennyek Palotájában a nappali
rózsa- és aranyszín márványból volt, gyönyörű fiatalok bő köntösben
heverésztek, és felbámultak a nyitott mennyezetre, ahonnan ragyogó fény
áradt be. A fény Isten volt, és épp meglátogatta az embereket a számunkra
készített számtalan terem egyikében. Aztán a tiszteletes megmutatta nekünk
a poklot. Kínokban fetrengő emberek egymás hegyén hátán, ahogy lábbal
tapossák egymást, kezüket könyörögve nyújtják a remélt szabadulás felé,
fogukat csikorgatják, és iszonyatosan jajgatnak. Gaspar tiszteletes hagyta,
hogy sokáig nézzük ezt a képet, és szónokolt róla; általában igyekezett a
frászt hozni ránk. Sikerült is, mert a vetítés végére a legtöbben sírtunk.
Miután letöröltük könnyeinket, és megesküdtünk, hogy soha többé nem
hazudunk, vagy csapunk be bárkit is, elénekeltünk egy dalt a Bibliáról.
– Emlékszik arra a dalra, tiszteletes úr, amit lánykoromban a
gyülekezetben tanított nekünk?
– Hát már nem lány, Miss Mulligan? – kacsint rám.
– A hazugságért Istennek tartozik elszámolással. – Kicsit dúdolok, aztán
rémes énekhangomon rázendítek: – A B-i-b-l-i-a, könyvem a Biblia! Nincs
támaszom más, mint Isten szava: a B-i-b-l-i-a!
– Nagyon jó. – A tiszteletes boldog, hogy befejeztem a neki szánt
szerenádot, és megkönnyebbült, hogy szivarzsebében ráakadt a receptre.
Kisimítom a papírt, és rácsíptetem az írótáblámra. Daugherty doki írta
fel, csörgőkígyó mérge elleni szérum. Mindig tartok belőle raktáron, végtére
is vadászszezon van, és időnként előfordul egy-egy kígyómarás.
– Vadászni készül, tiszteletes úr?
– Nem, nem. Frog Levelen evangelizációs kampányt tartunk, ahol
prédikálok és kígyót bűvölök. Megígértem Daugherty dokinak, hogy a
kezem ügyében tartom a szérumot.
A tiszteletes igen fiatal kora óta foglalkozik kígyóbűvöléssel az
újjászületési ünnepeken. Mesélik, hogy egyszer három csörgőkígyót is el
tudott altatni. Az Ószövetségben szó van a kígyóbűvölésről. A hívők ezzel
tesznek tanúbizonyságot Istenbe vetett hitükről: azt, aki őszintén hisz, Isten
megvédi a kígyómarástól. Gaspar tiszteletes hite nagyon őszinte lehet, mert
48
ennyi év alatt egyszer sem marták meg. Felnéz rám, és elmosolyodik.
Üdvözült az arca, és valami szent kedvesség sugárzik róla. Hetvenhez
közeledhet, mégsem látok egyetlen ráncot sem fiatalos arcán. Megvan még
minden foga, fehérek és egyenesek. Fiatalkorában sűrű, fekete, szerteszét
meredező haja kihullott, de fejbőre sima és rózsaszín, a jó egészség biztos
jele. Kék szeme olyan humorral és bennfentességgel csillog, ami csak
Istennel fennálló derűs és bensőséges kapcsolatából eredhet. Nincs benne
semmi szerepjátszás: hamisítatlanul kedves és jó ember.
– Legyen óvatos, tiszteletes úr.
– Feltétlenül. – Már indulna, de aztán visszafordul. – Emlékszik, hogy
van tovább a dal szövege, Miss Ave?
– Szégyellem bevallani, tiszteletes úr, de nem.
– Isten igéje veled marad, mindig veled marad… – énekli. Pearl, June és
én rázendítünk: – Isten igéje veled marad, mindig veled marad!
Gaspar tiszteletes nevet, és távozik.
– Egyszer le kellene jönnöd, hogy meghallgasd – tanácsolja June a
sminkes asztal mellől. – Garantálom, hogy nincs nála ékesszólóbb
prédikátor.
Tayloe Slagle és mazsorettjei nevetgélve és fecserészve lépnek be.
Mindig elég hangosak ahhoz, hogy a figyelmet magukra vonják, de nem
annyira, hogy ellenszenvesek legyenek.
– Mivel szolgálhatok, lányok?
Körbesereglik a képes újságos állványt, és nem válaszolnak. Ha Fleeta itt
lenne, a portörlővel a kezükre csapna, mert mindig elolvassák a lapokat, de
egyet sem vesznek meg. Én elnéző vagyok velük, mert másra viszont
költenek a patikámban.
– Kapott már vízálló szempillafestéket? – kérdezi végül Tayloe.
– Nem tudom. Kaptunk, Pearl?
Pearl tovább masszírozza a krémet June arcába; mintha autót viaszolna. –
Igen, assz'nyom. Megjött a Szuperhosszú Szempillafesték.
– Látjátok? Itt mindent megkaptok egy helyen, lányok. Majd Pearl
megmutatja az összes új arcfestékünket. –Pearl olyan pillantást vet rám,
amelyből ezt olvasom ki: Kérem, ne is említsen engem! Ha nem beszél
rólam, talán észre sem vesznek. Szépen eltűnök a „Heléna királynő”
uborkás pakolás tégelyében.
– Hadd kérdezzek valamit, Miss Mulligan – néz rám Tayloe. Még iskola
után, förtelmes neonvilágításom fényénél, festetlenül is sugárzik. Felszegi
tökéletes állát. – Miért fogadna el olyasvalaki, aki úgy néz ki, mint én,
szépségápolási tippeket olyasvalakitől, aki úgy néz ki, mint ő? – A
mazsorettek hangosan és kíméletlenül nevetnek a bemondásán. Tayloe
leveszi az állványról a People-t, és átlapozza. Hányaveti kegyetlensége
felpaprikáz. Hirtelen megelégelem, hogy a magafajták mindent
végigtapogassanak a boltomban.
– Tedd le azt az újságot – figyelmeztetem olyan hangon, ami engem is
meghökkent. – Sosem veszed meg egyiket sem.
Tayloe gyorsan lecsapja a képes újságot. Pearlre nézek, akinek nem lett
könnyes a szeme, aki nem pirult el zavarában, és aki nyugodtan,
céltudatosan és eltökélten krémezi June Walker arcát. Pearl már nem
idegroncs.
– Hadd mondjak valamit, lányok. És figyeljetek rám jól.
49
– Két mazsorett, egy Farrah Fawcett-es tépett frizurájú vörös és egy
Jaclyn Smith-szerű, középen elválasztott hajú barna az ajtó felé iszkol, hogy
lelépjenek. – Nem mentek sehova! – dörrenek rájuk. A két lány megdermed,
és felém fordul.
– Halálosan elegem van az aljas megjegyzéseitekből. Nagyon fennhordod
az orrod, Tayloe. De a helyedben megfontoltabb lennék. Nem leszel mindig
ilyen szép. És azok a lányok, mint amilyen Pearl is, akik nem voltak
népszerűek, csinosak lesznek. És tudod, miért? Mert nekik meg kellett ezért
küzdeniük. Hogy a szépséget minden formájában értékelhessék. Te csak
kaptad a szépséget, nem dolgoztál meg érte. Tehát nem fogod érteni, amikor
egy nap nem lesz többé, és egyre csak hízol, és ráncok jelennek meg az
arcodon. Pánikba esel majd, mert legjobb időszakod már a hátad mögött
lesz. De Pearl még csak akkor áll a legszebb napjai előtt. Hogy miért? Mert
az alapoktól kellett felépítenie magát. Senki sem segített neki. És nagy
szerencséje, hogy egy rakás felfújt hólyag közröhej tárgyává tette, hogy
ettől többnek érezze magát. Hidd el, az ilyen hatalom rombol. Ellened
fordul. Amikor annyi idősek lesztek, mint én, ti fogjátok őt irigyelni. Pearl
addigra megismeri önmaga elfogadásának és az őszinte önszeretetnek az
óriási erejét, és nem azt a sekélyes hiúságot, amivel ti összetévesztitek. És
ennek az útnak a végén Pearl Grimes olyan gyönyörű lesz, hogy benneteket
észre sem lehet majd venni mellette.
Síri csend van az üzletben, csak a szék nyikorgása töri meg, ahogy June
Walker a tükörhöz hajol, hogy közelebbről megnézze az arcát.
– Hogy maga milyen fura, Ave Maria Mulligan! – mondja Tayloe. Végre
valaki helyesen ejti a nevemet. Tayloe és botforgatói távoznak. Pearl
folytatja a bemutatót.
Kijövök a pult mögül, megállok az ajtóban, és nézem, ahogy
végigmennek az utcán. Nem tudom, hogyan világítsam meg, pontosan mit is
érzek, de mintha tizenhat éves önmagamat látnám távolodni. Tudom, hogy
nem én megyek odakint az utcán, de mégis ott vagyok ezeknek a lányoknak
az egyre kisebbedő, majd eltűnő alakjában. Életemben először érzem, hogy
felbomlik az, aki én vagyok. Azok közé tartozom, akik esküsznek, hogy jól
ismerik magukat, akik bármilyen helyzetben kiszámíthatóan cselekszenek.
Sosem kiabálok senkivel, nem szoktam papolni. A feszültséget tréfával
oldom fel, hogy mindenkinek elmúljon a zavara. Valami mégis
kikényszerítette belőlem ezt a kifakadást. Azon túl, hogy védelmembe
akartam venni Pearlt, vagy hogy ki akartam állni amellett, amit helyesnek
tartok. Honnan támadt ez az új énem? Kié ez a hang, amely nem akar többé
bájologni, hanem ki akarja mondani az igazságot? Nem Fred Mulligan
lányáé. Mario da Schilparióra, apámra, a képen látható férfira gondolok.
Miért próbáltam száműzni a gondolataimból, miért gondoltam, hogy
meghalt, nincs többé, nem érdeklik az olyanok, mint én? Most hasít belém –
és olyan biztos vagyok benne, mint abban, hogy itt állok hogy apám él és
virul, és hogy meg kell találnom. Mellemre szorítom a kezemet, újabb
pánikrohamra számítok, de ezúttal elmarad. A gyakorlatias Ave Mariának
vége. Annak, aki én voltam. A vénkisasszony városi patikusnak, aki az
elsősegélyládája nélkül sehova sem megy. Nekem. Aki annyira
megszállottan felelősségteljes vagyok, hogy a dzsipemben két pótkereket
tartok egy helyett. Nekem. Aki dupla biztosítást kötök mindenre, mert attól
félek, hogy az egyik biztosítótársaság csődbe megy, és árvíz után itt
50
maradok egy fillér nélkül. Nekem. A lánynak, aki gondosan felépítette az
életét, mert senkitől sem akart semmit sem kérni. Elegem van magamból.
Akárki is voltam! Kapd fel a vizet, Ave Maria! Egyedül állsz ezen a
világon. Magadra hagytak. Hadd fűtsön a harag, hogy meg tudd tenni, amit
kell. Hogy megtaláld apádat.
Kimegyek a boltomból, és átvágok az utcán. Olyan mélyen szívom be a
levegőt, hogy a lábujjamban is érzem. A mozgókönyvtárhoz megyek.
Megbízásom van Iva Lou számára.
51
Negyedik fejezet
Csend van a nappalimban, csak azt hallani, ahogy Theodore és Iva Lou
olvasás közben lapoznak. Iva Lou most van nálam először; még sosem
hívtam meg. Nem is tudom, miért. Amikor mama még élt, nemigen hívtam
meg a barátaimat. Mama itthon varrt és fogadta a kuncsaftjait, így mindig
benézett hozzánk valaki; talán meg sem fordult a fejünkben, hogy
vendégeket hívjunk. Fred Mulligan nem szerette a vendégséget. Mama
utolsó kuncsaftja elment, mire Fred hazaért. És ezt a szokását mama Fred
halála után is megtartotta. Mire hazajöttem a munkából, már mindent
elrakott. Nehéz lehetett számára. Mama szerette a társaságot. Az embereket.
Könnyen barátkozott. A halála után sokan jöttek oda hozzám, és köszönték
meg mama kedvességét: lányok – már asszonyok –, akik olyan ruhát
viseltek a szalagavató bálon, amit mama ingyen varrt nekik.
Menyasszonyok, akiknek ruhájába elöl be kellett toldani, mert már terhesek
voltak, és nem akarták, hogy ez bárkinek is feltűnjék. Mama soha nem
panaszkodott, csak igazított a ruhán.
Fred Mulligan azonban képtelen volt feloldódni. Nem barátkozott össze a
vevőivel. Talán úgy érezte, hogy barátokból nem húzhat hasznot, így nem
szerzett egyet sem. Vagy talán senki sem akart barátkozni vele.
Mindenesetre helyénvalónak, sőt nagyszerűnek érzem, hogy Theodore és
Iva Lou itt ülnek a nappalimban, és süteményt esznek a könyvhalmok
között, amelyeket a Virginiai Egyetem wise-i kihelyezett főiskolájától, a
Clinch Valley-itől rendeltek dupla sürgősséggel. Iva Lou engedélyt kapott
arra, hogy kikölcsönözze őket, mert ismeri az egyetemi könyvtár
hatalmasságait. (Együtt kávézott velük.)
Egy könyvet tol az orrom elé: körkép egy városról. – Nézd csak, ez
Bergamo. Akkora, mint Big Stone Gap.
Mama szülővárosának látképét tanulmányozom. A tér közepén szökőkút
áll, táncoló angyalokkal. Az emberek szamárfogatú homokfutókon
közlekednek. Macskaköves utcák. Fügefák. Kis kőházak. Gyerekek.
Elképzelem, hogy anyám itt volt gyerek, fiatal lány. Természetesnek érzem.
Theodore és Iva Lou éjfélig maradnak. Elmosom az edényt, majd
eloltogatom a lámpákat a földszinten. Aztán olyasmit teszek, amit azóta
nem tettem, hogy anyám meghalt. Bemegyek a szobájába.
Egyszerű szoba. Franciaágy fehér vászon ágytakaróval, az ágy fölött egy
kis fakereszt lóg a falon. Az ablakkal szemközti falnál egy kemény támlájú
szék és egy tükrös fiókos szekrény, a varrógép egy kis benyílóban, az ablak
mellett. A gardróbszekrény kicsi és rendes. Leülök az ágy szélére, és úgy
nézek körül a szobában, mintha még sosem jártam volna itt. Mama
haldoklása idején gyakran feküdtem itt mellette. Elfoglaltam az engem
megillető helyet, hiszen rajtam kívül senkije sem volt. Kiskoromban, ha
rosszul éreztem magam, átjöttem érte, de sosem fektetett maguk közé.
Mindig feljött emeleti szobámba, és bebújt az ágyamba. Azt mondta, hogy
nem akarja apámat zavarni, de most már azt is tudom, hogy miért nem
zavarhatta. Apám tudta, hogy nem az ő gyereke vagyok, és bár szeretettel
fordulhatott volna felém, mintha az övé volnék, nem tette, így anyám ügyelt
52
arra, hogy csendben maradjak. Hallgatólagosan ebben egyeztek meg. És ez
az egyezség mindkettejük haláláig tartott.
Anyám olvasni is imádott. Néha vett is könyvet, de általában csak
kikölcsönözte – ahogy én is – a mozgókönyvtárból. Szerette a romantikus
regényeket. A messzi helyeken, régebbi korokban játszódó könyveket. A
történelmi regényeket. Amikor mama a dráma jelmezeit tervezte,
tanulmányozta a kort, vázlatokat készített. De voltak nem ennyire színházi
feladatai is. Emberemlékezet óta ő varrta a szurkolólányok egyenruháját.
Díszes népviseleteket készített. És természetesen a szalagavató bálra is ő
varrta a ruhákat. Amikor a kuncsaft valami csicsásat akart, anyám olasz
akcentusával csak ennyit felelt: – Egyszerű jobb. Egyszerű. Egyszerű. –
Néha sikerült lebeszélnie, máskor azonban hallottam, ahogy magában
cöcög, miközben flittert és csipkét varr olyan ruhákra, amelyekre nem illik a
cicoma. Amikor átalakításra vagy javításra hoztak valamit, anyáin
meggyőzte a hölgyet, hogy a szövetkabátot szegesse be vörös szaténnal, a
szoknyát selyemmel. – Senki sem látja, de maga tudja, hogy ott van, és az
csodás érzés lesz – mondogatta. – Anyám szerette az eleganciát, de az élet
nem volt olyan, hogy hódolhatott volna neki. Felveszem az éjjeliszekrényen
fekvő könyvet. Az elbűvölő Gene Tierney van a címlapján. Hollywood
aranykorának filmjeiben használt jelmezekről szól.
Mama mindig elvitt a Zackie áruháza melletti Ösvény moziba.
Akkoriban fogalmam sem volt róla, de Jim Roy Honeycutt, a mozi
tulajdonosa tíz-tizenöt évvel korábbi filmeket vetített. Sosem kérdeztem
anyámat, miért viselnek a szereplők fura kalapokat, miért olyan különös a
frizurájuk. Kérdés nélkül elfogadtam. Csak évekkel később tudtam meg,
hogy Mr. Honeycutt sok pénzt takarított meg azzal, hogy régi kópiákat
bérelt. Így szerettem bele a harmincas és negyvenes évek hősszerelmeseibe:
Clark Gable-be, William Powellbe, Spencer Tracybe, Robert Taylorba és
elsősorban Joel McCrea-be. Mama rajongott a színésznőkért, akiket a híres
ruhatervezők, Edith Head, Adrian és Travis Banton öltöztettek. Azért
emlékszem rájuk, mert mama megmutatta nekem a nevüket a stáblistán.
Sokszor megnéztünk egy-egy filmet, hogy mama tanulmányozhassa a
ruhákat. Bár a filmek fekete-fehérek voltak, mama meg tudta állapítani,
hogy valódi aranyszállal hímezték-e Hedy Lamarr török bugyogóját, vagy
igazi cobollyal szegték-e Rosalind Russell kabátját.
Anyám nagyon szép volt. Fekete haját mintha lakkozták volna;
egyszerűen hátrasimítva, sima kontyba tekerve viselte. Aranyszínű volt a
bőre, és haláláig egyetlen ránc sem volt rajta. Mélyen ülő barna szeme volt,
vastag szemhéja, mint a Modigliani-festmények modelljeinek. Karcsú
nyaka, hosszít ujjai voltak, telt ajka, gyönyörű foga. Kitartó
rendszerességgel járt fogorvoshoz, és vitt engem is. Királynői sasorra volt.
Magas homloka nemességre vallott – az én szememben anyám királynő
volt. Tekintetében azonban mindig mélységes szomorúság tükröződött,
mintha elvágyódna innen. Gyakran kérdezgettem: – Miért jöttél éppen ide,
mama? – Mintha ez itt holmi mocsár, fullasztó hely volna. De anyám
szerette a hegyeket. A hegyek számára az életet jelentették.
Apám halála után könyörögtem neki, hogy menjünk el Olaszországba.
Volt időnk, pénzünk, és ami a legfontosabb, nem volt többé ott az apám.
Szabadok voltunk, de nem tudtunk változtatni a régi szokásainkon. Apám
halála után olyan hangosan hallgathattuk volna Sergio Franchit, ahogy csak
53
jólesik, mégis halkan játszottuk, hogy halljuk, amikor apám kocsija megáll a
ház előtt. Apám – az étel kivételével – semmi olaszosat nem tűrt ebben a
házban. Élvezettel ette anyám főztjét, és szinte kizárólag ilyenkor
mosolygott. Anyám mindent frissen készített, friss alapanyagokat használt a
kertjéből, az olíva olajat New Yorkból rendelte. Apám még erős olasz
feketét is ivott. Anyám származását csakis a főztjében viselte el. Bár a
főiskolán tanult olaszul, soha nem beszélte a nyelvet. Anyámtól is elvárta,
hogy angolul beszéljen. Anyám tanított meg olaszul, a maga hegyvidéki
dialektusára, amit titkos nyelvként használtunk magunk között.
Az érettségi utáni nyáron elmentünk Monticellóba, Thomas Jeffersonnak
a virginiai Charlottesville melletti otthonába. Bosszantott, amikor apám nem
cs-vel, hanem lágyan, sz-szel ejtette Monticellót. Kijavítottam, de olyan
dühös lett, hogy felpofozott. Akkor utoljára. Attól fogva kerültem.
Feladtam. És később mama is. Éveken át próbált bennünket közelebb hozni
egymáshoz, de nem járt sikerrel. Visszatekintve látom csak, hogy védeni
próbált tőle. Világunkat apám kényelmének és nyugalmának megőrzése
köré építettük. Sosem árultam el előtte a haragomat, csalódottságomat vagy
szenvedélyemet. Mindent lenyeltem, és ez hamarosan jellememmé vált.
Mulattatás, szórakoztatás volt a feladatom, nem a kihívás vagy zaklatás.
Amikor anyámmal kettesben voltam, kiélhettem volna valódi érzéseimet, de
ez bűntudatot ébresztett bennem – miért izgatnám fel?
Anyám római katolikus volt. Járhatott templomba, engem is elvihetett, de
akkor a metodista templomba is el kellett volna járnunk apámmal. A
városban a katolikus templomot szegény, ácsmunkából élő papok kis
misszionárius rendje, a Glenmary-rend működteti. Öt évvel ezelőttig rendes
templomunk sem volt, a papokat annyira lefoglalta, hogy a szegényebb
vidékeken templomokat építsenek, hogy a miénk építését egyre halogatták.
Végül csak megépítettük, és anyámat végtelenül boldoggá tette, hogy apám
halála után egy jókora összegről szóló csekket adhatott át a katolikusoknak.
Olyan sok pénzt adott nekik, hogy be tudták fejezni a templomunkat!
Amikor a metodisták, akiknek díszes, nagy templomuk van, szintén
adományért jöttek, anyám csak jelképes összeget adott, mondván, hogy
nagy a gyülekezet és sokan juttatnak nekik tekintélyesebb summát. A
metodisták nem lelkesedtek, de jó keresztények lévén annyiban hagyták a
dolgot.
Mamával jó olaszként próbáltunk élni Fred Mulligan halála után. Vissza
akartuk szerezni énünknek azt a részét, amit addig rejtegettünk. Eldöntöttük,
hogy elutazunk Olaszországba. Nagy élvezettel tervezgettük az utat.
Utánanéztünk minden részletnek, megszerveztük, megvettük a jegyeket,
aztán az indulás közeledtével mama pánikba esett, és tengeribetegségre
hivatkozott. Valósággal rettegett, így lemondtam az utat. Pár nap múlva
rendbe jött. De ez az eset annyira felizgatta, hogy soha többé nem hoztam
szóba az utazást, nem terveztem újabb kirándulást. Amúgy sem mehettünk
volna el. Anyámnak rákja lett, és ez végérvényesen megváltoztatta az
életünket.
Körülnézek ebben a szobában, és látom, hogy mindenből egy van: egy
lámpa, egy tükrös szekrény, egy szék. Mindig csak egy télikabátja volt. Egy
pár kimenőcipője. Egy csinos hajcsatja. Egy, egyetlenegy mindenből,
mintha csendes életre vágyott volna. Tartotta magát az életfilozófiájához: ne
za-varjunk sok vizet, és akkor Fred talán engedi, hogy maradjunk. Mintha
54
csak ennyit érdemelt volna! Anyámnak sem arany, sem rubint, sem gyémánt
nem lett volna elég! Nagyszerű jellem volt. Legnagyobb bánatom, hogy
tudom, soha életében nem bántak vele hozzá méltóan.
Természetes lett volna, hogy halála után bejövök ide, átnézem a holmiját,
de képtelen voltam rá. Most meg túl nagy fontosságot tulajdonítok ennek a
szobának. Anyámat jobban megvilágító nyomokat keresek. Megpróbálom
kideríteni, mi volt az, amire igazán vágyott. Mi után sóvárgott. Titkon mi
érdekelte. Leveszem az éjjeliszekrényéről a könyveket, az ágyra teszem és
átnézem őket. Az egyik a mellrákról szól. A másik az olasz tájak
konyhájáról. A harmadik Ingrid Bergman élettörténete (mindketten
szeretjük az életrajzokat). Végül A Lago Maggiore és környéke.
Fogom a könyvet, leoltom a lámpát, és kimegyek anyám szobájából.
Sosem félek ebben a házban, de most megborzongok. Valami sürgető érzés
cikázik át rajtam. Anyámhoz hasonlóan csöndes kétségbeesésben éltem
(kedvenc íróm, Henry David Thoreau szavaival élve, ahogy a Walden-ben
leírta), és most meg akarok változni. Amikor átmegyek a nappalin, felkapok
egy kis könyvet a halomról, amit Iva Lou hagyott ott. A címe: Schilpario:
élet a hegyekben. A hátán levő kártyán ez áll: „Virginiai Egyetem Építészeti
Könyvtára. NEM KÖLCSÖNÖZHETŐ KI”. Iva Lou tényleg mindent
megmozgatott, hogy megszerezze nekem ezeket a könyveket. Talán elveim
ellenére is vennem kellene tőle kosztüm ékszereket?
Amint ágyba bújok, felkapcsolom a kislámpát, és végignézem a
Schilparióról készült fényképeket. Az olasz Alpok hóborította csúcsai
szaggatottan törnek a magasba: Háromszor nagyobbnak látszanak, mint a
Blue Ridge, és lágyabb, anyásabb hegyeinknél veszélyesebbnek. Az utak
újnak, de keskenynek látszanak. Van egy versenyautóról készült felvétel; a
kocsi épp félelmetes kanyart vesz be. Az út két szélén meredek, sziklás
hegyfal szakad le a mélybe. Nincs védőkorlát. Akárcsak Powell Valleyben!
A következő oldalon a város látképe, amelyet valószínűleg egy másik
hegyről vettek fel, mert az egész panorámát mutatja. Egymáshoz tapadó
házak tompa téglavörös, arany és meleg barna árnyalatokban. A főutca
végén egy vízimalom, amely a következő képen teljes egészében látszik;
kétségtelenül nagy turistalátványosság lehet. Korábban, még a villamosság
bevezetése előtt ez látta el friss vízzel és villamos energiával a várost. Most
múzeum.
A következő képen a város néhány magas méltósága sorakozik: csupa
férfi; városkájukra büszkén pöffeszkednek. Lenézek a kép alatt felsorolt
nevekre. Olvasás közben felpillantok a képre, és a sorban egy arcra, amin
megakad a szemem. Ezt az arckifejezést már láttam valahol: a tükrömben. A
szívem úgy ver, mint a Karámban azon az éjszakán. Pizsamagombjaim le-
fel mozognak, de most hallom a dübörgést és susogást, dobajt, surrogást,
ahogy a szívem nagy erővel és nagy félelemmel pumpálja ereimbe a vért.
Mélyeket próbálok lélegezni, de nem megy, így kapkodva szívom be a
levegőt. Lew-ra gondolok, aki azt mondta, ne izgassam magam, semmi az
egész. Kezemet a könyvön nyugtatom. Izzad a tenyerem, ujjbegyem nedves
kis kör lenyomatát hagyja a borítón. Beletörlöm a könyvet a takaróba.
Közelebb húzom a lámpát, mintha mikroszkóp lenne, a könyvet térdemnek
támasztom, hogy ne remegjen. Négy nevet számolok meg, a negyedik az a
férfi, aki ismerősnek látszik. Ujjammal elszámolok a negyedik arcig, majd
lent megnézem a nevet: Mario Barbari, 1961-ben Schilpario polgármestere.
55
Elöl megnézem a könyv kiadásának dátumát: 1962. Régen volt. Kiveszem a
borítékból a cakkos szélű kis fényképet – amit mindig magamnál hordok –,
és összehasonlítom a két arcot. Mario Barbari kicsi a képen, de látom
arcformáját, szemét, szemöldökét, és mindegyik hasonlít a kis képen levő
fiatalemberre. A képen, amit mama rám hagyott. Ő lenne az apám?
***
Alig várom a pénteket, amikor Iva Lou arra jön a mozgókönyvtárral. Fel
akartam otthon hívni, aztán mégsem tettem, mert személyesen akarok
beszámolni neki Mario da Schilparióról. Olyan izgatott és ideges vagyok,
hogy nem bírom kivárni, amíg beér a városba. Elé megyek a várostól délre
levő cadeti elágazásig. Iva Lou az út szélén parkol, és kolbászos zsemlét
eszik a sofőrülésen. Kikiabálok a kocsim ablakán: – Egyedül vagy?
– Még egy lélek sem jött. Semmi forgalom, akárcsak karácsonykor.
Leparkolok a mozgókönyvtár mellett, és felkapaszkodom hozzá. – Azt
hiszem, megtaláltam. Mariót.
– Szentséges Atyaúristen! – ordít fel, és úgy ugrál, mint a bolond. A
mozgókönyvtár inog, mint csónak a viharos tengeren.
– Vigyázz, Iva! Felborulunk!
– Ne aggódj, szívem-ó! Ennek az ócskaságnak már nem kell sokáig
kitartania.
– Miért? Kapsz újat a megyétől?
– Nem, hanem a jó öreg Liz Taylor sült csirkét vacsorázik a Postakocsi
Fogadóban, és pénzadományt gyűjt a könyvtárunkhoz. Most talán sikerül,
Ave! Eljön a Nagy Alkalom!
Lezöttyenek a lehajtható ülésre. Miért zaklat fel ez a hír? Ennyire
ragaszkodom egy könyvekkel teli öreg tragacshoz?
– Tudom, hogy szereted ezt a régi vackot, de képzelj el egy könyvtárat!
Hány könyvet szerezhetnénk, ha egy nagy épület csak a miénk lenne!
– Tökéletesen igazad van. Önző voltam.
– Az állam azt ígérte, hogy kiegészítik, amit Liz összeszed. Felírhatlak
két jegy erejéig a vacsorára?
– Hát persze.
– Isteni lesz. Theodore lesz a kísérőd, és én is szerzek magamnak valakit.
Lyle Makin nagyon üldöz az utóbbi időben, talán megengedem, hogy
utolérjen. Kedves, és van egy rendes öltönye. Jaj, istenem, felejtsd el az
egészet! Inkább mesélj erről a pasiról, akiről azt hiszed, a papád. '
Megmutatom Iva Lou-nak a könyvet, ő meg feljegyez pár dolgot.
– Kérsz kávét?
Ezúttal nem mondok nemet. Levesz egy zacskó kávét a polcról, és
rózsaszín kókuszos süteménnyel kínál a tartós élelmiszerek közül. Kis
falatokat török belőle, és közben elmesélem Iva Lou-nak az estét, amikor
apám képét megtaláltam a könyvben. Odaadóan hallgat, issza a szavaimat.
***
Big Stone Gap még sosem bolydult így fel. Theodore szünet nélkül a
műsort próbálja, Nellie Goodloe szervezi az adománygyűjtő sült csirkés
vacsorát, én meg közhivataloknak írogatok Olaszországba, és Mario Barbari
felől érdeklődöm. Olyan, mintha a várost körülölelő Blue Ridge hegység
szertefoszlott volna, és hirtelen ránk találna a nagyvilág. Egyszerre lelkesítő
56
és nyugtalanító. Nagyon kényelmes volt az eddigi életünk, honnan veszem
hát a bátorságot, hogy felborítsam?
Magánéleti zűrzavarom közepette is törődnöm kell a patikával. Éppen a
Dow-tól érkezett szállítmányt nézem át, Fleeta a pénztárgépnél áll, Pearl
pedig az orvosi felszerelésekről készít leltárt, amikor megszólal az ismerős
bányasziréna. A szénbánya bezár mára, a várost hamarosan elözönlik a
vacsorára hazatérő férfiak. Miközben kitöltőm a recepteket, végignézek kis
személyzetemen, és érzem, milyen biztonságban vagyok. Aztán a sziréna
gyors egymásutánban még háromszor felvisít. Nem a nap végét jelzi, hanem
balesetet. Valami baj történt odafent. Gépiesen tesszük a dolgunkat. Fleeta
lesegíti rólam a fehér köpenyt, és rám adja mentős mellényemet, én pedig
felkapom az elsősegélyládámat. A sziréna még háromszor szólal meg. Pötty
nem tud elég gyorsan hajtani.
A hegyoldalon száguldunk a bánya felé. Az utat nem aszfaltozták le, csak
murvával szórták fel, a kocsi porfelhőt kavar, és ide-oda zötyögünk a
szénszállító teherautók által kivájt kátyúkban. A bányához vezető úton sűrű,
szürke füst fogad bennünket, ami megerősíti a gyanúmat, hogy baj történt.
A bánya bejáratához közeli blokkoló bódéhoz megyünk, ahol minden
bányász a műszakja kezdete előtt leadja a nevével ellátott kis fémlapot.
Ugyanilyen lapot visel az övén is, hogy a bányatársaság mindig tudja, hol
van. Vészhelyzetben ezeket a lapokat nézzük meg, hogy összeszámoljuk az
embereket. Három lap maradt a táblán: A. Johnsoné, R. Harmoné és J.
MacChesney-é. Elakad a lélegzetem. – Gyerünk, Ave. Nincs időnk – sürget
Pötty, majd csatlakozunk a többi mentőcsapathoz.
Négy lyuk, azaz bejárat van a hegyoldalban. Az egyiken a bányászok
ereszkednek le a munkaterületre, a másikon a szállítószalag hozza felszínre
a szenet, a maradék kettő a szellőzést szolgálja. A föld alatt sok metángáz
gyűlik össze, és a legcsekélyebb mozgás is berobbanthatja. A bányában nem
szabad dohányozni, de az üregekben meggyűlt halálos gáz könnyen
meggyullad. Az ellenőrök napközben és éjjel is ellenőrzik a metán
koncentrációját, de a bányászok öt mérföldre hatolnak be a hegy alá, így a
munka sosem veszélytelen. Ahogy közeledünk, úgy lesz a füst egyre
fenyegetőbb és feketébb, tehát a robbanás mélyen történt. Megérkeznek a
környező városok mentőcsapatai: Appalachiából, Stonegából, Nortonból,
Coeburnből és Wise-ból is látok kocsikat.
Pöttyel a bányaigazgató parancsára várunk, aki rádiókapcsolatban van a
bányában ragadt túlélőkkel. Gyorsan megtelnek a hordágyak. A legtöbb
sérülés füstmérgezés. Remélhetőleg bent sem rossz a helyzet. Reményre ad
okot, hogy ez új fejtési terület, így modern berendezésekkel dolgoznak.
Pöttyöt és engem a stonegaiak mellé rendelnek. Nem látok a füsttől, de
ez amúgy sem sokat számít. Az igazgató megmutatja a térképen a robbanás
helyszínét: öt mérföldre a hegy gyomrában történt, a második szinten.
Amikor a megye minden pontjáról jelentkező önkéntesekkel a
mentőszolgálatnál kiképeztek, meglátogattunk egy szénbányát. Emlékszem,
hogy úgy vártam, mint egy osztálykirándulást. Bányászruhába öltöztünk:
kezeslábas, térdig érő gumicsizma, sisak és lámpa, öv, amelyre
felakasztottuk a lámpa tápegységét, a dögcédulát és a gázálarcot, amely
robbanás esetén szén-dioxiddá alakítja át a szén-monoxidot. A
bányászoknak biztonsági szemüveget is kell hordaniuk, ezt tehát mind
felveszik. A szájukat takaró arcmaszkot is viselniük kellene, hogy kevesebb
57
szénport lélegezzenek be, de általában nehezen tudnak munka közben
egymással szót érteni, és mivel nincsenek meggyőződve arról, hogy a maszk
megvédi őket a szilikózistól, így ezt többnyire elhagyják.
Romantikus kép élt bennem a föld alatti világról. Azt hittem,
kísértetiesen szép és kriptaszerű. Ezzel szemben attól a pillanattól fogva,
hogy beszálltunk a szállítókocsiba, nyomasztónak éreztem. A kocsi
valójában lapos fémkenu, amelybe ketten szállhatnak. A bejáratnál alacsony
a mennyezet, így az út jelentős részét fekve szokás megtenni, csak a vezető
ülhet, aki a mennyezetre szerelt villanyvezetékhez csatlakoztatott farúddal
vezeti a sínen a kocsit. Útközben nincs beszélgetés, csak rágás és köpködés.
A bányászok bagót rágnak, hogy ne száradjon ki a szájuk, mert a bányában
nagyon száraz a levegő. A hőmérséklet egész évben 12°C.
Azt hittem, a bánya fala fekete lesz, mint a szénpor, és ki lesz világítva.
Az egyetlen fényforrás ezzel szemben a sisakunkon levő lámpa, a falak
pedig fehérek. Amikor kibányászták a szenet, a bányászok kőporral fújják le
a falat, hogy tűz esetén a bánya ne váljon égő pokollá, amit a szén táplál.
Vezetőnk elmagyarázza, hogy a kocsik kijelölt munkahelyre szállítják a
csapatokat. A technológiai fejlődéssel megjelent egy „folytonos bányász”
nevű gép, amely ténylegesen szenet fejt. A munkacsapat szállítószalagra
lapátolja a kifejtett szenet. Miután egy bányaszakasszal végeztek, a csapat
gerendákkal vajatokat készít, és aládúcolja a falakat, nehogy beomoljanak,
majd a tető-alátámasztásért felelős a brigádjával hatalmas csavarokkal
megerősíti a mennyezetet, hogy a bányászok tovább haladhassanak. A tető-
alátámasztók munkája nagyon veszélyes; többen lelik halálukat
sziklaomlásban, mint sújtólégrobbanásban. Vezetőnk azt is elmesélte, hogy
az alátámasztok hallása hihetetlenül éles, és a legcsekélyebb reccsenésre is
kimenekítik az embereiket. Súlyos sziklaomlás esetén nincs mit tenni, csak
menekülni. Robbanás esetén csak abban reménykedhetünk, hogy ki tudnak
mászni a vájatból, ha a füstben látják az utat. A bányászok életét vízbetörés
is fenyegeti. Műszak alatt egy szivattyúkezelő munkás járja a bányát, és
kiszivattyúzza a vizet, mivel a föld alatti vízforrásokat lehetetlen
feltérképezni.
Emlékszem, úgy éreztem, megfulladok, amint a kocsi egyre mélyebbre
jutott a bányában, és félelmem úgy nőtt, ahogy mögöttünk az alagút
végtelen fekete folyóvá vált. A bánya méretei is állandóan változtak.
Egyszer szinte hatalmas volt, mint egy barlang, máskor olyan szűk helyen
haladtunk át, hogy megérinthettem volna a két oldalsó falat. Az volt az
érzésem, ha felemelem a fejemet, beverem egy gerendába vagy felső
süvegfába.
A fenyegető veszélyre állandóan emlékeztetett valami: a földből szivárgó
mérges gázok jelzésére szolgáló órák, automatikusra beprogramozott gépek,
amelyek bármikor figyelmeztetés nélkül beindulhatnak, és sérülést
okozhatnak, és természetesen a szénpor. Ízét éreztük a szánkban, és ha az
ember orron át belélegzi, az érzés kicsit az első cigarettára emlékeztet.
Eleinte idegen, és az ember küzd ellene. Végül azonban teljesen
megfeledkezik róla. A szénpor beivódik a bőrbe, megtölti a tüdőt, és
mindenféle betegséget okoz, melyek közül a legenyhébb a rák, a
legrosszabb a szilikózis, de valamennyi fájdalmas, elhúzódó kór, amely
lassú halálhoz vezet. Leginkább a bánya halotti csendje lepett meg. Ilyen
58
lehet, amikor elevenen eltemetik az embert. Vajon hogyan bírják ezt
mindennap a bányászok? Én nem bírtam.
A szénbányászok általában gyakorlatias emberek. Jóval az után ismerem
meg őket, hogy otthagyták a bányát, és szilikózis segélyen élnek. Akkor van
ugyanis szükségük az orvosságaikra. És nekem elhihetik, sok orvosságot
kell szedniük. Ha nem a tüdejük betegszik meg, akkor az ízületeiket
rombolja a szedegetés, lapátolás, húzás és emelés. Ahogy a hegyben fogy a
szén, úgy mennek tönkre az emberek, akik a földből szenet nyernek.
A bányászat családi tradíció: fiúk apjuk nyomába lépnek, fiaik követik
őket a bányában. Bátorságukról hihetetlen történetek keringenek, és ezek
járnak az eszemben, míg utasításra várok. Az 1930-as években errefelé a
legnagyobb hős Wesley Abingdon volt, mert egy balesetkor nem adta fel:
egy csillébe dobálta az embereket, a pedált taposva kivágtatott a felszínre,
kidobálta őket, aztán visszament a többiekért. Aznap harminc embert
mentett meg, és az a harminc ember harminc családnak mesélte el ezt a
történetet, majd azok is továbbadták. Wesleyt szentként tisztelték a
környéken.
Pár éve történt itt egy baleset, amely szájhagyomány útján terjedt és
valóságos népmesévé lett, pedig tanúja voltam, és meg is esküszöm rá, hogy
így igaz. Késő tavaszra járt, a hegyen akkor kezdtek zöldellni a fák.
Megszólalt a sziréna, és összegyűltünk, ahogy ma is, hogy segítsünk a
mentésben. Az igazgató megállapította, hogy mindenki kint van, csak egy
Basil Tate nevű fiatal bányászról nem tudtak semmit. A robbanással az a
gond, hogy az okát nagyon nehezen, többnyire csak a bekövetkezte után
lehet megállapítani, ezért megelőzni jóformán képtelenség.
A tűz és a füst is furfangos; egy ügyes bányász ezt figyelembe veszi, és
kihasználja. A bánya mentőcsapata éppen eldöntötte, hogyan járjon el,
hogyan keresse meg Basilt, amikor a bánya gyomrából morgás hallatszott.
Halkan kezdődött, de úgy hangzott, mintha a bejárat felé közeledne. Míg
élek, nem felejtem, ami ezután történt. Por és fekete füst áradt ki az alagút
száján, majd egy pukkanást hallottunk. Felnéztünk, és Basil Tate úgy repült
ki a bányából, mintha ágyúból lőtték volna ki. A robbanás vákuumot
teremtett, benne Basillel, aztán a tűz kihajtotta a gázokat – és Basilt –,
pontosan úgy, ahogy elsütnek egy ágyút. A tömeg lélegzet- visszafojtva
figyelte Basilt. Vajon életben van-e? Szemmel követtük a testét, ahogy
átrepült a hegyen, és legurult a lejtőn. A patakparton, puha sárban ért földet.
Biztosra vettük, hogy meghalt. Amikor odaértünk hozzá, nem volt
eszméletén, teste pedig S-alakba görbült. Testhelyzetéből tudtuk, hogy
nyaka és mindkét lába eltört. De a pulzusa még tapintható volt, ezért
gondosan bebugyoláltuk, helikoptert hívtunk, amely beszállította a Virginiai
Egyetemre, ahol azonnal megműtötték. Két évig feküdt gipszágyban, de
most a dráma jegypénztárosa. Csodaembernek nevezzük.
Az igazgató, egy konzervatív városi – nem idevalósi – fazon olyan
tekintettel néz rám, mintha azt kérdezné: – Mit keres ez itt? – Pötty is
észreveszi, és rögtön megnyugtatja: – Velem van. – Értelmes kérdést teszek
fel a robbanással kapcsolatban, mire az igazgató homloka kisimul, mintha
úgy döntött volna, hogy minden rendben körülöttem, maradhatok, és tán
némi hasznomat is veszik. Idegen ő is, mint én, de itt vége szakad a kettőnk
közti hasonlóságnak. Modora és leereszkedő magatartása tökéletes példa
arra, miért nem szeretik a helybeliek a vállalat embereit.
59
A mostani robbanás – a hasonlókkal összevetve – nem tűnik tragikusnak.
Tűz még nem ütött ki, a füst az akna szájának közelében, egy résből
gomolyog elő. A művezető éppen a Hármas Szint elhelyezkedését próbálja
elmagyarázni a vállalat igazgatójának, amikor felnézek, és meglátom Jack
Macet, aki a szellőzőaknából kúszik elő, és Amos Johnsont hozza magával.
Sikolyt hallok: az asszony rohan a férje felé. Visszatartják, míg a coeburni
mentőcsapat ellátja Johnsont. Jack Mac felé futok, aki visszafordul a bánya
felé. A művezető odaordít nekem, hogy tartsam vissza. Jack Mac
megfordul, és rám néz. – Rick még bent van – mondom neki. Két mérnök
megpróbálja megállítani, de Jack lerázza a kezüket, és visszamegy a
bányába. A művezető keményen lehord, hogy ezt elárultam Jacknek, és
meghagyja, hogy menjek a korlát mögé, és várjam a sérülteket.
Ezeknél a baleseteknél a legszörnyűbb a bemenetel és a kijövetel között
eltelő várakozás. Csend és némi elfojtott sírás tölti ki. Az emberek általában
nem sírnak: a baleset foglalkozási ártalom, és nincs értelme aggódni, míg
valami be nem következik.
Pötty mérges rám, mert nagy szám miatt tehetetlenségre kárhoztatták.
Pötty szeret az események középpontjában lenni, most viszont
kirekesztették. Eltelik húsz perc. Jack Macnek nyoma sincs. Borzalmas
bűntudat gyötör. Miért szóltam neki Rickről? Nem hagyhattam volna a cég
embereire, hogy kiötöljenek valami mentési tervet? Hiszen tudtam, hogy
Jack Mac nem ül majd ölbe tett kézzel, hogy megvárja, amíg tesznek
valamit. Valaki megérinti a vállamat. Édes Sue rémült arcát látom, amikor
megfordulok.
– Bent van, Avah?
– Most hozza ki Ricket. Ne aggódj. – Igyekszem Édes Sue-t nyugtatni, ő
pedig a többi asszonyhoz csatlakozik a korlát mögött. Arckifejezésük
skálája a teljes kétségbeeséstől és félelemtől a veszett dühig terjed. Elegük
van ebből, és minden joguk megvan, hogy dühösek legyenek. Éles a szemük
– alig siklanak el valami felett –, de a kiábrándultságból fakadó fáradtság
nyomot hagyott rajtuk.
Pötty kiabál, hogy menjek vele, mert a mentőcsapatok nagy része már
távozott a sérültekkel. A művezető még mindig dühös rám, hogy szóltam
Jack Macnek Rickről. Az a dolga, hogy minél több embert mentsen meg, és
most úgy fest, hogy kettőt is elveszít. Pötty épp döntőbíróként lép fel a
vitánkban, amikor egy asszony felsikolt: – Mentsétek meg őket! Segítsetek
nekik!
A tömeg halálos csendben áll, mialatt füst ömlik ki a tárnából. Ekkor –
mint egy álomban – Jack Mac lép elő, és hátán egy férfit cipel. – Jack Mac
kihozta Ricket! – kiabálja valaki. – Kimentette Ricket! – Rick Hármon teste
élettelenül lóg. Odamegyünk hozzá, hogy újraélesszük.
Pötty fantasztikusan ért az újraélesztéshez és az oxigénhez, így azonnal
átveszi a beteget, én pedig segítek neki. Jack Mac összeesik, az orvos rögtön
odasiet hozzá. Ránézek Jackre, és látom, hogy elájult. Rick felesége, Sherry
szalad oda hozzánk a gyerekeivel. Kiabálnak, hogy megérinthessék Ricket,
hátha a család a szeretetével és csókjaival magához tudja téríteni. De az
igazgató félrehúzza őket, mi meg tovább pumpálunk. Pötty rám pillant: –
Mindjárt visszanyeri az eszméletét.
Visszajön hozzánk az orvos, és átveszi tőlünk Ricket. Utasít bennünket,
hogy vigyük el a füst közeléből, így Pöttyel óvatosan hordágyra emeljük, és
60
a pár lépésre levő tisztásra cipeljük. Rick kinyitja a szemét, és így szól: –
Isten verje meg, a lábam! – Olyan pillantással mosolygok Rickre, amiből ez
olvasható ki: Szerintem nem ez a legmegfelelőbb időpont Isten szidására!, 6
pedig bocsánatkérően néz rám.
– Máris megnézem. – Fel sem figyeltem a lábára. Szétroncsolt és véres.
Ismét elmosolyodom, és azt mondom Ricknek, hogy ne aggódjon. Én
azonban aggódom: a lábfejen mély vágás van, és nem látom a lábujját.
Tartok tőle, hogy el fogja veszíteni. – Milyen, Ave? – kérdezi, és látom,
hogy a legrosszabbtól tart.
– Nem vészes. – Rick megkönnyebbül, és lehunyja a szemét. Újra elájul.
Bekötözöm és jegelem a lábát.
A nortoni mentőcsapat oxigénmaszkot tesz Rickre, és beemelik a
mentőkocsiba. Csapódik az ajtó, és elszáguldanak. Jack Macet keresem, de
sehol sem látom. Az Appalachia-csapat vitte kórházba.
Az igazgató odamorog valamit nekem meg Pöttynek, ahogy elmegyünk
mellette. Megállok, és megkérdezem, hogy biztosan kihoztak-e mindenkit a
bányából. Megnyugtat, hogy igen. Mosolyog, de nem az életben
maradottakért érzett megkönnyebbüléstől, hanem önző indokból. Számára
az életmentés csupán számok kérdése: jó napja volt, és tudja, hogy biztosan
ül az állásában.
Az asszonyok is felhagynak a várakozással, a kocsijukhoz szaladnak.
Egymás után indulnak el a lefelé vezető úton, hogy kövessék a kórház felé
tartó mentőautókat. Rick felesége lép oda hozzám. Megölelem, és csak az
jár a fejemben, hogy mennyire szeretheti a férjét, és milyen boldogok
voltak, amikor a Karámban táncoltak.
***
Pötty kitesz a patikánál, én meg szólok a lányoknak, hogy bemegyek a
kórházba, megnézem, hogy vannak a fiúk.
Fleeta és Pearl nem kíváncsiak a részletekre; a lényeget már tudják a
rendőrségi rádióból. Kifelé menet Fleeta megállít, és papír zsebkendővel
letörli a piszkot az arcomról.
Az 1930-as években ide költöző ír katolikus apácák alapították a Szent
Ágnes Kórházat. A közfelfogás úgy tartja: „Ha beteg vagy, bízd magad a
nővérekre.” Bár a helyiek nem rajonganak különösebben a katolikusokért, a
beteggondozás terén kivételt tesznek. Az apácák Nortonban, a legközelebbi
városban és a szénbányákhoz viszonyítva a legközpontibb helyen építették
fel kórházukat. Szeretem ezt a kórházat, mert minden sarkában szentek és
angyalok szobra áll. Eulala Clarkstont egyszer trombózissal vitték be, és
utána megesküdött, hogy Szűz Mária integetett neki. Júlia nővér erre azt
mondta nekem, bármennyire szeretnék is, hogy Isten szent anyja
megjelenjék Nortonban, szinte teljesen bizonyosak benne, hogy Eulala nem
őt látta. Eulala akkoriban Darvont szedett, és mindenfélét összeképzelt.
A legtöbb bányászt már hazaengedték. Megkérdezem az egyik nővért,
van-e híre Rick Harmonról, ő pedig elmondja, hogy Ricket a charlottesville-
i kórházban műtik, és amint többet tud, közli. Észreveszem Pöttyöt a
folyosón, és megdicsérem újraélesztési technikáját, ő meg megköszöni a
segítségemet. Amikor befordulok a sarkon, összefutok Jack
MacChesneyvel. Sebtében megölelem, ami nagyon meglepi.
– Jól vagy?
– Igen, assz'nyom.
61
Jack Mac furcsán néz rám, így mindjárt arra gondolok, hogy Fleeta
mégsem törölte le rólam az összes piszkot. Ruhaujjammal megtorlóm az
arcomat. Aztán Jack halkan így szól: – Kösz, hogy szóltál Rickről…
Közbevágok. – A bányaigazgató alaposan lecseszett miatta. Az a pasi
igazi hatökör. – Miért beszélek ilyen hangosan? Ellenszenves vagyok. –
Hazavigyelek? – bököm ki.
Jack Mac úgy néz, mintha ez volna a szíve vágya, és már válaszolni
készül, amikor ismerős hang üti meg a fülünket.
– Jack! – kiáltja az anyja. – Hadd lássalak!
Mrs. Mac Édes Sue karján érkezik. Jack rám pillant, és zavartnak látszik.
Aztán Sue odarohan hozzá, és összecsókolja. Mrs. Mac következik, és úgy
érinti meg fia arcát, mintha az ötéves volna. Megrohannak a lánykoromban
érzett szomorú érzések; kívülálló vagyok. Édes Sue és Mrs. Mac megöleli
Jacket; így helyes, hisz most ő a nap hőse. Nem harmincat, csak egyet
mentett meg, de az itt élők szemében ez ugyanolyan fontos.
Boldoggá tesz, hogy Mrs. Mac és Édes Sue ekkora hűhót csapnak
körülötte. Jack igazán megérdemli. Milyen jó lehet, ha valakit ennyire
szeretnek! Hogy az anyja úgy fogja az arcát, mintha törékeny porcelán
volna! Tökéletes, gyönyörű jelenet szemtanúja vagyok, amelynek nem
vagyok részese. Ők egy család. Sarkon fordulok, visszafelé indulok és
kiballagok a parkolóba.
***
Csak egy forró fürdőre, egy pohár borra és a Theodore-ral folytatott
hosszú telefonbeszélgetésre vágyom, de amikor a házam mögé kerülök,
észreveszem, hogy látogatóim érkeztek. Hátsó verandám közelében Alice
néni és Wayne bácsi Oldsmobile-ja parkol. Az udvaron sétálnak, és a fákat
nézegetik.
– Ki kellene hívnod valakit az erdészettől, hogy vizsgálja meg azt a
nyárfát. Gyökérrothadás bántja.
Legszívesebben azt felelném: És téged mi bánt, Alice néni? – de csak
megvonom a vállamat.
– Beszélni szeretnénk veled, Avah – jelenti ki nagybátyám.
Behívom, és jeges teával kínálom őket, amit visszautasítanak. Amikor a
nappaliba menet áthaladunk az ebédlőn, Alice néni számba vesz minden
bútort, tányért és poharat. A feje mintha kocsányon mozogna, hol erre, hol
arra fordul, és igyekszik minden tárgyat s annak elhelyezkedését az
emlékezetébe vésni.
Sejtelmem sincs, mit keresnek itt. Sosem látogatnak meg, nem hívnak fel
telefonon, nem invitálnak meg magukhoz. Apa halála után ünnepek
alkalmával tisztelettudóan felhívtuk őket, de olyan kimérten viselkedtek,
hogy feladtuk. Alice nénivel nem bánt kegyesen az öregedés. Hatvan körül
jár, de sokkal idősebbnek látszik. Rövid haját száraz, kék, feszes csigákba
bodoríttatja. Apró arcára, amelyre egy élet fintorai, homlokráncolása és
hunyorgása véstek redőket, örök keserűség fagyott. Szemüvege nagy az
arcához képest, és már műfogsora is van; hallom, ahogy beszéd közben
sípol a fogai közt a levegő. Az élet ránehezedett, és a látvány nem valami
szívderítő.
– Mit tehetek értetek? – kérdezem, és leülök. Alice néni is leül, de
Wayne bácsi állva marad. Feszeng, mintha kínosan érezné magát a felesége
társaságában. Magas és sovány férfi, arca egy zsinóron rángatott,
62
összeaszott bábué, ráncai mély nyomot hagynak a testén, akárcsak lelkén a
megalkuvásai.
– Azért jöttünk le hozzád – kezdi Alice néni –, mert nem foglak
hajkurászni, hogy üzleti ügyről tárgyaljunk. Majd szépen ülsz, és
meghallgatsz, mert mondanom kell valamit. Tudom, hogy anyád végre
őszinte volt veled. – Úgy mondja, mintha előtte folyton csak hazudott volna.
– Inez Eisenbergnek ki kellene keresnie az értelmező szótárból az
ügyfelek adatainak titkossága kifejezést.
– Nézd, Avah – szólal meg Wayne bácsi. – Nem akarunk problémát…
– Miféle problémát? – Aztán Alice nénire nézek. – És miféle üzletről van
szó?
Alice néni robban. – Ide figyelj, fiacskám. Egész életemben tehetetlenül
figyeltem, ahogy a bátyám, akit nagyon szerettem, mindenét neked és
hálátlan anyádnak adta, és hallgattam, ahogyan ő kívánta, de most, hogy
kiderült az igazság, tudnod kell, hogy testvérein egyetlen vér szerinti
örököseként kárpótlás jár nekem! Vér szerinti! Tudod, ugye, hogy értem.
Bólintok.
– Te nem vagy vér szerinti rokon. Sosem leszel az. Anyám majd
belepusztult, amikor Fred egy digóval jött haza! Egy terhes asszonnyal!
Uram, segíts! Fred megjelent itt, ezen a hátsó verandán egy bemocskolt
idegennel, aki betelepedett ide! Előkelősködő volt a modora, lenézett
bennünket, és mindent kifacsart Fredből. Fred taníttatott, ruházott téged. Jól
táplálkoztál, és úgy éltél, mint egy királykisasszony, utazgattál ide-oda,
Montiszellóba és vissza, én meg még Roanoke-ig sem jutottam el. De ennél
többet nem szedsz el tőlem, kisasszonyka. Szavamat adom rá!
Csendben ülök, és a kezemet nézem. Három kis vágás van a jobb
mutatóujjamon. Nem emlékszem, hol szereztem őket, de most lüktetnek és
kicsit sajognak. Biztosan akkor történt, amikor a nortoni mentőcsapat
felemelte Ricket, hogy betegyék a mentőkocsiba, én meg levettem róla a
felszerelését. Az első vágás mellett egy kis rászáradt vér van. Beletörlöm a
nadrágszáramba. Alice néni folytatja.
– Végtére is Fred üzlete tett gazdaggá. A papám háza volt ez az épület, a
Mulligan család otthona, és nekem semmi sem jutott belőle. Tudod te,
milyen érzés az, hogy nem lakhatok a házban, amelyben felnőttem? Hogy
valami idegen lakik a papám meg a mamám házában, és nem én? Hogy így
bánjanak velem, aki egyetlen valódi rokona vagyok!
– Vér szerinti rokona – mondom nyugodtan.
– Úgy bizony! És nézz meg minket! Csak küszködünk! Segélyen élünk,
te meg itt dúskálsz, és soha semmit nem segítettél rajtunk. – Alice néni
felnéz Wayne bácsira. Wayne bácsi tátog, mint a partra vetett hal, de hang
nem jön ki a száján; olyan, mint az a felhúzható Mikulás, amit a patika
kirakatába szoktam karácsonykor tenni. Alice néni a tekintetével
ráparancsol, hogy szólaljon már meg, de Wayne bácsi képtelen rá. Alice
néni nyakán a véna olyan, mint valami vastag, sötét kötél. Dühében vadul
rángatódzik a feje. Aztán váratlanul farkasszemet néz velem, amit eddig
sosem tett. Én is a szemébe nézek. A bifokális üveg mögött világosbarna és
kissé dülledt a szeme, nem pontosan középre esik, és fehér veszi körül. (Az
arcjóslásban a fehérrel körülvett, lebegő szivárványhártya a gyilkosok
szeme. Alice néni most olyan dühös, hogy tényleg képes lenne ölni.)
63
– Bárcsak egyetlenegyszer gondolt volna rám valaki! Törődött volna
velem valaki! Soha senkinek nem voltam fontos!
Igaza van. Azt a pár alkalmat leszámítva, amikor Fred Mulligan halála
után meglátogattuk őket, nem néztem be hozzájuk, nem vittem ajándékot,
nem ugrottam be egy rövid csevejre. Mégpedig azért nem, mert náluk
utálatosabb embereket még nem hordott a hátán a föld. Kicsinyesek,
fajtájukhoz húzó, pletykás és zsugori népek, akik nem érdemelnek meg egy
szerető unokahúgot. Az én erkölcsi felfogásom szerint amúgy is a
legsúlyosabb bűnt követték el. Gyűlölték anyámat. Alice néni egy
morzsányi szeretetet sem mutatott irányomban. Nem emlékszem egyetlen
ajándékra, üdvözlőlapra vagy húsvéti tojásra, amit tőlük kaptam volna.
Egyáltalán nem kötődtem hozzájuk. Ezért is olyan könnyű kimondanom:
– Mennyit akartok?
A kérdésem készületlenül éri őket. Egymásra pillantanak. Wayne
bácsinak úgyszólván csorog a nyála, mintha most rögtön ki tudnék állítani
nekik egy csekket. Alice nénit megszédíti a mohóság; körülnéz, és mindent
akar ebben az egyszerű házban, magát a házat is beleértve. Wayne bácsi
egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, és kiegyenesedik.
– Nagynénéddel még nem dolgoztuk ki a pontos részleteket.
– Szerintem pedig nem ártana.
Alice néni rám néz. Nem bízik bennem. Összeszűkül a szeme. –
Beszéltünk Penningtonban egy ügyvéddel; ő lát el tanáccsal bennünket.
– Mondjátok meg neki, hogy hívjon fel.
Bambán bámulnak rám. Erre a reakcióra nem számítottak.
– Nem akarok udvariatlan lenni, de most voltam kint egy balesetnél, és
rettenetesen elfáradtam. Talán hallottatok is róla. Nagy robbanás volt
odafent, Wence-nél. Ha megbocsátotok… – Felállók, és intek, hogy
távozzanak. Alice néni vonul ki először, és nem néz vissza rám. Most, hogy
pénzt szimatol, Wayne bácsi nagylelkű hangulatban van, és vékony szája
halvány mosolyra húzódik.
– Csak arra tartunk igényt, ami jogosan megillet bennünket.
– Remélem, azt meg is kapjátok.
Bezárom, beriglizem mögöttük az ajtót, és egyenesen a fürdőszobába
megyek. Hányok. Megijeszt, hogy ennyit hányok, és öklendezés közben
sírok. Bal kezemmel lehúzom a vécét, aztán a mosdóhoz hajolok, és jobb
kezemmel kinyitom a vizes csapot. Amint hideg víz éri az arcomat, megint
hánynom kell. Ez ismétlődik újra meg újra, míg végre nem jön fel más a
gyomromból, mint tiszta víz. Megmosom a fogamat. Visszateszem a
fogkefét a tartóba; olyan nehéz, hogy alig bírom felemelni. Mintha kőből
volna. Újra elerednek a könnyeim. Bárcsak itt volna a mamám!
Belekapaszkodom a mosdó szélébe. Nézem, ahogy könnyeim a fehér
zománcra potyognak, és eltűnnek a lefolyóban. – Meg kellett volna ölnöm
azért, amit rólad mondott, mama. – De a lelkem mélyén tudom, hogy jobb
módja is van Alice néni kiiktatásának. Csak meg kell találnom.
64
Ötödik fejezet
Igaz a mondás, miszerint jó ügyvédre mindenkinek szüksége van. Lew
alapos és érti a dolgát. Bárcsak Inez ne kürtölne szét mindent, amit az
irodájában hall. Nem rajongok azért, hogy magánügyeimet a fűszeresnél
sorbaállás közben vitatják meg az emberek. Fleeta majdnem verekedésbe
keveredett, mert szombaton nem éppen hízelgő történeteket terjesztettek
rólam. Ennek ellenére az emberek nem annyira elítélnek, mint inkább
érdeklődéssel fogadják a hírt, hogy törvénytelen gyerek vagyok. Nem hiszik
a titkos szerelmi viszonyt, vagy azt, hogy egy magamfajta hétköznapi ember
ilyen történet középpontjába kerülhet. Big Stone Gap lakói óvatos
konzervatívok, és a Biblia útmutatása szerint élnek. Jóformán mindenki,
akivel összefutok, sajnálkozva és álmélkodva néz rám. Tudom, kik
terjesztenek rólam pletykát, mert azok képtelenek a szemembe nézni.
Meglepődöm magamon, hogy ez az egész szemernyi szégyenérzetet kelt
bennem. Szerencsére azonban inkább megkönnyebbültem, mint
szégyenkezem. A megkönnyebbülés nem adott még lelki nyugalmat, de
reménykedem, hogy eljön majd annak is az ideje.
Beszélnem kell Lew-val, de nem akarom, hogy Inez is hallja, amit
mondok neki, ezért megvárom, amíg Lew az irodából újságért indul a
postára. Felkapom a kabátomat, és utánaeredek.
Lew a kulcsait csörgeti, és kinyitja teli postaládáját. Amikor kiveszi a
postáját, leesik egy folyóirat. Felveszem, odaadom neki, aztán elmesélem
Alice néni és Wayne bácsi látogatását. Végül előadom a tervemet. Hajnalig
fent voltam, kávé mellett tervezgettem, így kissé őrültnek tűnök, de az
agyam tiszta.
– Úgy gondolkozol, mint egy ügyvéd. Hátborzongató – mondja Lew,
majd összesodorja a postáját, és gumival összefogja.
Megvárom, míg Lew kimegy az épületből. Veszek egy csomag bélyeget,
és pár percnyi várakozás után én is távozom. A patika felé sétálok, és látom,
hogy Inez kijött az iroda elé, hogy elszívjon egy cigarettát. Mosolyogva
integetek neki. A kedvesség eme megnyilvánulása zavarba hozza, ezért úgy
néz rám, mintha én volnék a falu bolondja, de visszainteget, és halványan
elmosolyodik.
Visszamegyek a patikába. Kitöltőm a vényre szóló megrendeléseket,
ellenőrzöm a készletet, a bankbetétemet. Kihagyom az ebédet. Nem
telefonálok senkinek. Nemigen szólok Fleetához vagy Pearlhöz. Végzem a
munkámat. És várok. Eltelik néhány óra, és Pearl előrehív.
– Lew Eisenberg kéri, hogy menjen át hozzá. Megölelem Pearlt, aki
furcsállva néz.
– Biztosan jó hír…
– Á, nem hír. Egyelőre legalábbis.
Pearl vállat von, és folytatja a munkáját. A használt mintarúzsok végét
tisztítja meg. Fleeta egy frissen érkezett samponos dobozon ül, és
cigarettázik, ezért nem veszi észre, hogy elmegyek. Amikor befordulok a
sarkon, érzem az ősz első hűs fuvallatát. Mintha egyetlen nap alatt egyik
évszak átadta volna a helyet a másiknak. A hűvös idő jobb kedvre derít.
65
– Bent van a kedvesed? – kérdezem Inezt. Ezt a szót láthatóan viccesnek
tartja, és nagyot kacag. – Menj csak be – biztat.
Lew az íróasztalánál ül. Int, hogy üljek le. Felhangosítja a rádiót, hogy
Inez ne halljon bennünket. Átfutja velem a tervem jogi vonatkozásait.
Megemlít egy tényt, ami nyugtalanít: Wayne Lambert édes unokatestvére
Buddy Lambert, a megyei szintű vidéki kerületi bíróság bírája, akit csak
borítékos bírónak becéznek. Megvesztegethető, és Lew szerint Wayne bácsi
már meg is egyezett vele. Bizonyos szempontból egyetértek Alice nénivel:
Fred Mulligan pénze és ingatlanja nem igazán engem illet. Talán én
okoztam ezt az egészet. Talán az apámmal, a patikával, a pénzzel és a házzal
kapcsolatos vegyes érzelmeim sodortak bele. Alice néni talán rátapintott
gyöngéimre, és tudja, mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat. Az öccse
nagyon is jól tudta; talán az ilyesmi családi vonás náluk. Azt hiszem, Alice
néni nem nyugszik, amíg a lelkembe nem tapos.
Fred Mulligan végtelenül nyakas ember volt. Makacssága – és nem
anyám iránti szerelme – miatt tartott ennyi évig a házasságuk. Még
középiskolás voltam, amikor kitalálta, hogy a citromfának Big Stone
Gapben is teremnie kell. Hiába bizonygattuk az ellenkezőjét, képtelen volt
belátni, hogy a citromfának meleg és napsütés kell, nem a mi hegyvidéki
borús, hűvös időjárásunk. Amikor a fa nem hozott gyümölcsöt, a
csomagküldő szolgálatot okolta. A citromfa még ma is a hátsó udvaron áll.
Ágai megszürkültek, meggörbültek, és a fa rácsavarodott a verandalépcső
melletti ereszcsatornára. Nem nyúlok hozzá: arra emlékeztet, hogy nem
szabad megkeseredni.
Lew látja, hogy elbizonytalanodom. – Helyesen cselekszel, Ave Maria –
oszlatja el kételyeimet.
Kénytelen vagyok harcolni, s kiállni a magam igaza mellett. Ezt senki
más nem teszi meg helyettem. Életemben először érzem át teljességében azt
a szót: egyedül. Anyám nem él. Nincsenek testvéreim, akikhez fordulhatnék,
sem férjem, csak ösztönös megérzésem.
Nem akarom, hogy Lamberték egy fillért is kapjanak. Felidézem, milyen
cudarul bánt Alice néni az anyámmal, és ez olaj a tűzre. Lew odacsúsztatja
elém a szerződést; én aláírom. Egy hátitáskába rejti, hogy bevigye majd a
bíróságra. Aztán kezet fog velem. Két keze közé fogja az enyémet, hogy
támogatásáról biztosítson, és bátorságot csepegtessen belém. Szeretném
megölelni, de nem tehetem.
Elmegyek Inez mellett, aki most az íróasztalánál ül, aztán visszafordulok
Lew-hoz, mert még eszembe jut valami.
– Köszönöm, hogy segítettél, Lew. Alice néni és Wayne bácsi igazán
megérdemlik, amit kapnak. Fred Mulligan is így akarta volna.
Lew az ajtóban áll. – Örülünk, hogy szolgálatodra lehettünk –, azzal
búcsút int.
Mire kiérek az utcára, már hallom, hogy Inez telefonál.
***
Insko Big Stone Gap és Appalachia között húzódó szabad terület, ahol
valamikor külszíni fejtés folyt. Később alacsony jövedelműeknek szánt
lakásokat építettek ide. Amikor a völgyet elönti az ár, az embereket
felköltöztetik a hegyekbe, amíg lent a házakat újjáépítik. Ez néha olyan
sokáig tart, hogy van, aki feladja, és itt marad, ahova átköltöztették.
66
Az itt lakók függnek is a kormánytól, de utálják is. Iskoláskoromban sok
programból húztunk hasznot. Minden védőoltást ingyen kaptunk.
Ebédtálcánkra potya ételek kerültek: kis csomag mogyoró, tábla csokoládé
vagy kedvencem, a KORMÁNY SAJTJA pecséttel ellátott szelet cheddar
sajt. Időnként még a szórakozásunkról is gondoskodtak: középiskolás
voltam, amikor New Yorkból induló turnéján hozzánk is eljutott a Harvey
című darab. Nem én voltam az egyetlen diák, akinek feltűnt, hogy a férfi
főszereplő részeg, és a második felvonás alatt elaludt a színpadon. De ez
sem érdekelt bennünket. Bármilyen lehetőséget megragadtunk, hogy a
külvilággal kapcsolatba kerüljünk, lássuk, milyenek mások, hogy beszélnek,
mit hordanak. Tizenöt centért egy műsort láthattunk, és elképzeltük a
színpadon látott színészek izgalmas életét. Nekünk sosem okoztak csalódást.
Pearl és anyja az inskói lakótelep túlsó végén, egy régi házban laknak.
Pearlt már sokszor hoztam haza, nincs szükségem útbaigazításra. Leállítom
a kocsit a kétszobás ház előtt. Nem szóltam ide, mert nem is tudtam volna:
nincs ugyanis telefonjuk, és nem is tervezik, hogy bevezettetik, mert Pearl
főiskolai tanulmányaira gyűjt. Az alumínium oldalfalat ki kellene cserélni, a
veranda roskadozik, és már-már leszakad a házról. A kormány nem töri
magát, ha javításról van szó. Az ablakok egyrétegű, elcsúsztatható lapok,
nem hőszigeteltek. A házban ég a villany. Néhány gyerek játszik a
közelben. Abbahagyják, és engem bámulnak. Táskámban kotrók, míg
sikerül rágógumit találnom. Odaadom nekik. Megköszönik, és elszaladnak.
Párszor kopogok. Végül résnyire nyílik a szúnyoghálós ajtó.
– Mrs. Grimes?
– Igen, assz'nyom?
– Ave Maria Mulligan vagyok a városból. Leah Grimes kikukkant.
– Pearl leveleket vagy tudom is én, miket szed a biológia-órájára.
– Bemehetek és megvárhatom?
– Nem bánom.
Leah Grimes ajtót nyit. Nagyon tiszta, de gyéren bútorozott szobába
lépek. Régi pad, kis asztal és egy lámpa. A másik szobában két takarosan
bevetett ágy, rajtuk régi paplan. A konyhasarok is rendes, a két gázégő
egyikén leves fő. Pearl lihegve ront be.
– Minden rendben, Miss Ave?
– Persze.
– Ő a főnöknőm, Miss Ave, mama.
– Tudom. – Leah önérzetesen kihúzza magát, de furcsán néz rám.
– Pearl jól dolgozik. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle.
– Tudom. Nagyon jó lány.
– Hozott magának a varázslatos „Heléna királynő” pakolásunkból?
– Igen, assz'nyom – mosolyodik el Leah, és eltakarja a száját.
– Bocsásson meg, hogy kísérleti nyúlnak használtuk, de olyanon akartuk
az új termékeinket kipróbálni, aki természetes szépség.
– Régebben, mielőtt elvesztettem a fogaimat, csinos voltam.
– Ugye, tudja, hogy a városban készítenek fogsort?
– Majd egyszer. Ugye, mama? – Pearl gyorsan megszorítja anyja kezét.
– Kér egy kis teát? – kérdezi kicsit felengedve Leah.
– Ha nem haragszik, üzleti ügyben szeretnék Pearllel beszélni. – Pearl
kihúzza magát, és nagyon felnőttesen viselkedik, az „üzleti ügy” hallatán.
67
***
Pearl körülvezet a lakótelepen. Negyedmérföldnyire található az egyik
helyi természeti csodánk: a Zúgó Patak vízesés. Meseszép hely: a természet
faragta kőlépcsőkön hegyi patak kristálytiszta vize zubog le. Az emberek
eljönnek ide, üldögélnek, szabadjára engedik képzeletüket,
elgyönyörködnek a látványban.
– Ugye, nem tudta, hogy ilyen szegények vagyunk?
– Sok helyre szállítok itt is.
Pearllel leülünk a vízesésnél, és sokáig egyikünk sem szól.
– Miért látogatott meg? Ki akar rúgni?
– Nem. Nagyszerűen megállod a helyedet.
– Köszönöm. Csak néha idegesítem Fleetát – mentegetőzik Pearl.
Várakozásteljesen néz rám; töri a fejét, vajon miért jöttem.
– Van egy dollárod, Pearl?
– Most kaptam magától fizetést. Negyvenhat dollárom van.
– Nekem csak egy kell.
Kinyitja gyönggyel kivarrt táskáját, és szépen kihajtogat egy dollárt.
Átnyújtja nekem. – Nincs szüksége többre? Tessék. Vegyen el, amennyit
akar.
– Köszönöm, nem kérek. Elég egy dollár. És most kézfogással
pecsételjük meg.
Pearl nem érti, de kezet ráz velem.
– Gratulálok, Pearl. Éppen most vetted meg a Mulligan Patikát.
– Igen? De miért?
Mialatt visszakísérem a házukhoz, elmagyarázom Pearlnek, hogy csak
úgy tudtam megmenteni vállalkozásomat a dögevő Lambertéktől, ha
eladom, méghozzá azonnal. Sietve fontos döntéseket kellett hoznom. Úgy
határoztam hát, hogy eladom a patikámat, nehogy elvegyék tőlem.
Amikor visszaérünk a házhoz, Pearl odafordul hozzám.
– Elmondhatom a mamámnak?
– Feltétlenül. És tedd hozzá, hogy addig egy hangot sem szólhat róla,
amíg nem adok rá engedélyt.
– Biztos a dolgában, Miss Ave?
– Igen, assz'nyom. Mellesleg nem kell okvetlen patikusnak menned csak
azért, mert tiéd az üzlet. Menj főiskolára, tanulj azt, amihez kedved van,
légy bármi, ami lenni akarsz. Fleetával tartjuk a frontot, míg te távol vagy.
Fleeta egyébként biztosan megvág majd egy fizetésemelésre. Én nem
vagyok ilyen arcátlan. De nagy a tapasztalatom, ha úgy döntenél, hogy
megtartasz. És értek az emberekhez.
– De miért engem választott? Annyi ember közül?
– Mondjuk úgy, hogy te vagy a legjobb ember, akit ismerek.
Pearl mosolyog. Az arca tiszta, sima és csupa öröm az acélkék
alkonyatban. Végre valami jó történt vele. Végre-valahára valaki hisz
benne. Az, ami ma este történt, eszközt adott a kezébe, amivel önbecsülését
felépítheti: kiválasztott lett és megvan a biztonsága. Talán e kettő elég, hogy
valaki sikert érjen el. Pearlre esett a választás, és ez alakítani kezdi.
***
Megígértem Iva Lou-nak, hogy beülök vele egy szendvicsre a
Szendvicsbárba. Általában igazi tinitanya, de mások is járnak ide, mert
68
finom az étel. A helynek kellemes a légköre: a műanyag Tiffany-csillárok és
a narancssárga műmárvány asztalos bokszok fesztelen és kellemes
hangulatot teremtenek.
Beszámolok Iva Lou-nak Alice néniről és arról, hogy eladtam Pearlnek
az üzletet.
– Hálát kell adnod az Úrnak, szívem-ó, hogy ilyen terv jutott eszedbe! Ha
a vén zsugori nagynénéd valaha is rátenné a rühes mancsát a patikára, a
kutya sem járna oda. Be kellene zárni. Attól a boszorkától senki sem
vásárolna.
– Lew tényleg érti a dolgát.
– Ismered a mondásomat. Jó ügyvédet nehezebb találni, mint jó férjet.
Majd beugrom hozzá, és a magam módján köszönetet mondok a jó öreg
Lew-nak – kacsint rám.
– Csak azt ne! Már így is elég nagy bajban vagyok.
– Á, csak viccelek. De mi lesz veled? Mihez kezdesz? Természetesen
erre is gondoltam. Még életemben nem hoztam elhamarkodott döntést.
– Sok pénzt tettem félre, Iva Lou.
– Nagyszerű.
– Egy darabig Pearlnél dolgozom, aztán meglátjuk, mi lesz.
Dickie és Arlan Baker, két mormon hapsi ül oda hozzánk. Iva Lou
bemutat nekik, mivel ő hozta össze ezt a találkozót.
A Baker testvérek szemre a húszas éveikben járhatnak. Tiszták, hajuk
rövidre vágott, bőrük sima és rózsaszín. (Mama mindig azt mondta, ne
igyak annyi szénsavas üdítőt, mert rosszat tesz a bőrnek. A mormonok nem
isznak ilyesmit, és a bőrük eleven reklám, hogy az ember hagyjon fel az
üdítőitalokkal.) Egyenruhaszámba menő fekete nadrágot és legombolt
gallérú fehér pamutinget viselnek. Az egyház megalapítása óta a mormon
fiatalemberek ugyanebben az együttesben járnak házról házra, ugyanazokat
a brosúrákat osztogatják, és jó misszionáriushoz méltóan prédikálnak. A
testvérpár néhányszor járt már a patikában, de mindig más dolgom volt, és
nem beszéltem velük.
– Szükségünk van a segítségetekre Salt Lake Cityből, fiúk. Fel kell
másznunk Ave Maria családfájára. – Iva Lou kinyit egy kis spirálfüzetet, és
lecsavarja tolla kupakját. – Itáliában él egy férfi, és pronto meg kell
találnunk. A pronto ,,gyors”-at jelent olaszul.
Nevetek, mert ez volt az egyik első olasz szó, amire megtanítottam.
– Miben segíthetünk? – kérdezi Dickie, vagy talán Arlan.
– Ez minden, amit e pillanatban Mario Barbariról tudunk. – Iva Lou
átnyújtja a könyvet, amelyben a képen Mario Barbari mint Schilpario
polgármestere látható. – Ne veszítsék el, különben az Egyetemi Könyvtár
elevenen megnyúz. – Dickie Mario fényképét nézi.
– Azt hiszem, menni fog. A legtöbb embernek nincs fényképe.
Iva Lou figyelmesen hallgatja a Baker fivéreket, amikor elmesélik,
hogyan váltak a mormonok családfaszakértővé. Isten áldja a türelméért.
Olyan igaz, drága barát, de én akkor is aggódom. Annyira elfoglalt
bennünket, hogy megkeressük Mariót, hogy időm sem volt elgondolkodni
azon, mi lesz, ha sikerül. És ha visszautasít? Hogyan emésztem meg, ha
nem fogad el? Régi életemet úgy hámozom le magamról, mint a vizes ruhát.
Nem könnyű, de meg kell tennem. Milyen lesz az új életem? Nem töltött el
szomorúsággal a patika feladása, amiről azt hittem, sosem fog bekövetkezni.
69
Sőt, jó kedvem kerekedett. Egyre könnyebben érzem magam. Boldoggá
tesz-e majd, ha megismerem Mario da Schilpariót? Valóban
megszabadulok-e Mulligan-múltamtól, amikor Alice Lambert végül
megkapja megérdemelt büntetését?
Iva Lou kitépi a lapot a jegyzetfüzetéből. – Rajta, lássanak hozzá. És
tessék a számom, hívjanak, ha kész vannak.
Dickie és Arlan megköszönik Iva Lou-nak a vacsorát. Felkapják fekete
aktatáskájukat, és távoznak.
– Mi lenne velem nélküled, Iva Lou?
– Hát, szívem-ó, valakinek be kell gyújtania a rakétát a fenekedben.
Látom, valójában mi izgat. A magadé helyett mások kis drámáival
foglalkozol. Segíts végre magadon, szívem-ó. Ne hanyagold el magad.
– Nem hanyagolom el.
– Dehogynem. Anélkül élsz, Ave, és ez a legnagyobb baj!
– Honnan tudod?
– Tudom, és kész.
Iva Lou a szalmaszálon át kiszívja az utolsó csepp italát, körbelötyköli a
jeget a pohárban, és rágni kezdi. – Nem egészséges „anélkül” élni. –
Arcomra biztosan kiül az elszörnyedés, mert feltartja a mutatóujját, hogy
nyomatékosítsa mondanivalója fontosságát. – Tudod, hogy sok férfit
ismertem. És van valami, amit megtanultam: mind más. Minden új
tapasztalattal tanulok valami újat, amit továbbviszek az életben. A szex a
legfontosabb dolog a földön.
– Micsoda? – suttogom. Aztán Iva Lou megismételi, amit az előbb
mondott, de ezúttal harsányabban. És megkocogtatja az asztalt, amikor a
mondat végére ér.
– Miért?
– Mert ez az egyetlen rejtély.
Nem tudom eldönteni, hogy amit Iva Lou mond, mély filozófia-e vagy
hülyeség. Talán eget-földet végigkutatott, hogy értelmet találjon a szerelmi
kapcsolataiban. Még hogy a szex rejtély? Kinek? Neki nem, az biztos. Nem
értem, miért mondja.
– Az élet rejtély, amit élni kell, és nem megoldásra váró probléma – oktat
Iva Lou. – Egyik barátom nemrégiben megajándékozott egy bögrével, amin
ez állt, és ez lett a én Ottóm. Azonkívül meg kell keresned apádat, mielőtt
egy férfit szeretnél.
– Ezt egy percig sem hiszem – söpröm félre egy legyintéssel Iva Lou-t.
– Pedig hidd csak el. Mert igaz. Mit gondolsz, miért segítek, hogy
megtaláld? Tudom, mi a problémád, és hogyan kell megoldani. Egész
életedben hazugsággal etettek. Mellesleg az a véleményein, hogy te
mindvégig tudtad, hogy hazugság. De ezt majd magad kideríted, amikor
ennek az egésznek vége. Mikor az ember hazugságban él, nem keres
kapcsolatot másokkal. Amikor nem keres kapcsolatot, oda a bizalom. Nem
tudsz lefeküdni valakivel, szívem-ó, mert nem bízol meg a férfiakban. Nem
tudsz meztelenre vetkőzni, és ezt ne szó szerint értsd, hanem átvitt
értelemben. Tudsz követni? Én úgy gondolkodom, hogy ha megtalálod
apádat, az valóságos felfedezés lesz. Megtalálod majd a helyedet a világban.
Végre tudod, hova tartozol. Nem vagy közülünk való, Ave Maria. És nem
azért, mert a mamád idegen volt. Elhatárolódtál az itt élőktől. És ezzel nem
akarlak megbántani. Világéletedben itt éltél, mégsem ismer senki. Akkor
70
értettem meg, hogy mitől indulsz be, amikor azon az estén a házadban a
könyveket forgattuk. Úgy nézted őket, mint a jó öreg Kent Vanhook a
fenekemet. Szomjúság volt a tekintetedben, végre valami vágy.
Néhány középiskolás fiú harmadszor játssza a „Paradicsom a
reflektorfényben” című dalt. Iva Lou odakiabál nekik, hogy nyomjanak be
végre egy másik gombot, mondjuk Mac Davis „Fantasztikus nő”-jét (Iva
Lou kedvencét) vagy Conway Twitty legújabb dalát.
Csilingel az ajtó fölötti csengő. A patikában pontosan ugyanilyen van. A
városban minden kereskedő ugyanott szerezte be, Zackie áruházában, és
ugyanazt a kellemes csilingelést lehet hallani, ha Gap bármelyik üzletébe
betérünk. Jack Mac és Édes Sue lépnek be a csengő dallamára. Jack meglát
bennünket, és felénk indul. Édes Sue integet, majd az elvitel-pulthoz megy.
– Sue gyerekei az apjuknál vannak a hétvégén? – kérdezi Iva Lou.
– Igen, assz'nyom – feleli Jack Mac.
– Hogy van az édesanyád? – érdeklődöm. Miért kérdezem folyton az
anyjáról?
– Jól.
– Mondd meg neki, hogy érdeklődtem felőle. – Mi vagyok én? Idős
hölgy a metodista egyházközösség varróköréből? Iva Lou furcsálló
pillantást vet rám.
– Igen, assz'nyom. – Jack Mac lenéz az asztalra, és meglátja Iva Lou
nyitott jegyzetfüzetét.
– Dolgoztok valamin? – kérdezi.
Iva Lou rám néz, hogy válaszoljak én.
– Hosszú történet. – Jack Mac az elvitel-pultra pillant, ahol Édes Sue
Delphine Mosesszal, a Szendvicsbár tulajával cseveg, aki paradicsomszószt
kanalaz a pizza tésztára.
– Van pár percem. – Jack Mac leül Iva Lou mellé, velem szemben.
– Megpróbálom megkeresni az apámat. – Miért mondom ezt el neki?
Nem tudtam volna valami könnyed kis butaságot kitalálni, mondjuk azt,
hogy Iva Lou olvasnivalókat ír össze nekem? Muszáj a magánéletemet
kiteregetnem?
– Hallottad a történetet, ami Ave Mariánkról kering? – kérdezi Iva Lou,
mintha ott sem lennék.
– Persze.
– Igyekszünk megtalálni egy olasz úriembert, aki a mi Ave Mariánk igazi
apja.
– Hát igen, törvénytelen gyerek vagyok – viccelődöm.
– Dehogy vagy az. Ez csak egy kifejezés, amivel a felnőttek a
csecsemőket illetik. Szerintem csak az születik erre a világra, akinek dolga
van itt. – Jack Mac ezt a legnagyobb természetességgel jelenti ki.
Iva Lou-val összenézünk.
– És hogy halad a keresés? – kérdezi Jack Mac, majd felveszi Iva Lou
jegyzetfüzetét, és végignézi.
– Iva Lou belevonta a mormonokat. Azt hiszem, tudják, hogyan kell
valakit megtalálni.
– De mennyire. Általában becsöngetnek az emberhez. –Iva Lou-val
nagyot nevetünk. Jack Mac nem nevet a saját viccén, és ezt tisztelem benne.
Édes Sue kezében a csomaggal megáll az asztalunknál.
71
– Menjünk, Jack.
Jack feláll, de egy pillanatig úgy érzem, nincs kedve menni. Szívesebben
maradna, és beszélgetne velünk.
– Vigyázzatok magatokra – mondja, és követi Édes Sue-t.
Iva Lou pár centire felemelkedik, hogy szemmel követhesse Jack Mac
távozó alakját. – Szépen formált hátsó. Nagyon szemrevaló. A kétkezi
munkásnál nincs is szebb.
– Hogy érted ezt? – kérdezem.
– Szeretem az ácsokat, vízvezeték-szerelőket, építőmunkásokat és
bányászokat. A Jack Mac típust.
– Jack egy típus?
– De mennyire. Muszáj szűkíteni a kört. Amikor az ember annyi férfit
ismert, mint én, kezdi őket beskatulyázni. A kétkezi munkás masszív férfi.
Meg tudja javítani azt, ami elromlott. Gyakorlati ember. Szeretem az ilyet.
Hát te?
– Még sosem gondoltam bele. – Igazában nem akarok erről beszélni.
– Azt elhiszem, hogy nem – mondja Iva Lou, és fejét csóválva rám néz. –
Mondok valamit. Azok a férfiak, akik egész nap az íróasztal mögött
görnyednek, az irodai típusok, hát azoktól mentsen meg az isten. Azok a
világ legelszántabb fazonjai. Egész nap bent ülnek, nem szívnak friss
levegőt, nem végeznek fizikai munkát, a vér megposhad az agyukban, és
nekem elhiheted, hogy ettől nagyon furcsa szexuális gondolataik támadnak.
Perverz ötleteik. Komolyan mondom.
Próbálom eltéríteni Iva Lou-t a témától, és visszaterelni a mormonokhoz.
De ő a kedvenc csontját rágja, és nem tágít.
– Egyszer megpróbáltam lefeküdni vele – jelenti be Iva Lou.
– Kivel?
– Jack Mackel.
– Tényleg?
– De semeddig sem jutottam. Semeddig.
– Miért? Csinos vagy, szórakoztató. Mi történt? – Miért kérdezem,
amikor nem is akarom tudni? Folyton ezt teszem. Amikor kínos helyzetbe
hoznak, ahelyett, hogy megfutamodnék, fejest ugrok bele.
– Egy este, még azelőtt, hogy Édes Sue-val kezdett járni, fent volt a
Karámban. Ittunk pár sört, táncoltunk néhányszor, én is tüzes voltam, meg ő
is, így azt javasoltam, találkozzunk fent a Huff Rocknál. Nagyon romantikus
hely. Hegytető, ég, nagy sziklák, amikre le lehet feküdni. Érted, ugye. –
Bólintok. – Csókolództunk egy darabig. Jól csókolódzik. Úgy ám. Nagyon
jól. Aztán már ideje volt továbblépni, csakhogy ő abbahagyta.
– Micsoda?
– Persze megkérdeztem, miért állt le. Nem hencegek, de nálam ez volt az
első ilyen eset. „Jack MacChesney”, kérdeztem, „mi az ördögért hagyod
most abba? Hát nem érzed jól magad?”
– Mire ő mit mondott?
– Rám nézett azzal a szemével, tudod, és a legteljesebb őszinteséggel így
válaszolt: „Csodálatos szerető vagy, Iva Lou. De nem vagyok beléd
szerelmes. És én szerelem nélkül képtelen vagyok az ilyesmire.”
– Ne már! – sikítok.
72
– De igen. Pontosan ezt mondta. És tudod, mi a furcsa? Nem éreztem
sértve magam, nem jöttem zavarba vagy ilyesmi. De mondok valamit. Nem
hittem, hogy a földön él ilyen férfi. Kicsit szívóztam, ő azonban nagyon
finoman elhárította a közeledésemet, mire helyrerántottam a melltartóm
pántját, és lezártam a dolgot. Nem is tudom… azt hiszem, csodáltam az
elveiért. Nem akartam megzavarni. Becsültem.
Iva Lou vállat von, és kanala hátával felszedi a süteménye utolsó
morzsáit. – Hát nem oltári? De komolyan, hallottál már ilyet?
– Tényleg nem mindennapi. – Mit akar, mit mondjak? Szótlanul
üldögélünk pár percig. Iva Lou-t nézem.
A jegyzeteit olvasgatja, és olyan, mint egy kislány. Pontosan látom,
milyen volt kiskorában. Nagy étvágyú, kíváncsi gyerek. Mi történt azzal a
kislánnyal, aki én voltam? Hova lett?
Hétéves voltam, amikor Mrs. White felvitte az osztályunkat a Clinch
Haven-i farmokra. Magasan fekszenek a hegyekben; emlékszem, féltem a
buszon. De amikor odaértünk, lenyűgözött a táj. Élénkzöld mezők,
hullámosak, mint a cukormáz, tele virággal, itt-ott egy-egy tehén – akár a
tejesüveg címkéjére festett kép! Mrs. White elsőnek egy patakhoz vitt
bennünket, amely kanyarogva csobogott le a sziklákon, és lent tavacskába
gyűlt. Mrs. White összegyűjtötte az osztályt a patak partján, és elmagyarázta
a víz körforgását: először esik, aztán az eső lefolyik a hegyről, patakokba
gyűlik, majd folyóvá dagad. Megengedte, hogy igyunk a vízből.
Megmutatta, hogyan kell letérdelnünk, és tenyerünkkel hogyan meríthetünk
a víz színéről, a tiszta vízből anélkül, hogy felkavarnánk az üledéket.
Amikor letérdeltem, a vízen keresztül néztem a patak medrében fekvő
köveket. Üveges barna és fekete kövek voltak, mint azok a régi gombok,
amelyeket mama a varrószekrényében egy süteményes dobozban tartott.
Végigmentük a patak mellett a Buskers-farmig, és Mrs. White közben
elmesélte, hogy a felfedezők mindig a víz folyását követik. Még most is, ha
szállítás közben eltévedek a hegyi tanyák között, eszembe jut, hogy a
patakot kell követnem, és mindig visszatalálok a városba. Ki tudja, miért, de
ez az egyszerű szabály ennyi éven át megmaradt az emlékezetemben, és sok
hasznom volt belőle.
A Buskers-farm óriási volt. Tágas mező, pajta és egy tanyaház. Volt
árnyékszék is, amin hosszan elviccelődtünk, bár néhány osztálytársamnál
szintén ez állt az udvaron.
Nina Kaye Coughlin volt a párom, az akkori legjobb barátnőm. Egyenes
vörös haja volt, pisze orra csupa szeplő. Amikor mosolygott, metszőfoga V-
alakban befelé fordult, ennek ellenére nem nézett ki rosszul. Az egymásra
torlódó fog annak a jele, hogy az illetőnek sok a mondanivalója. Egyszer
csak odasúgtam Nina Kaye-nek, hogy meg kellene néznünk a pajtát.
Elszakadtunk a csoporttól, és megkerültük a pajtát, hogy megkeressük a
bejáratot, ám egy tisztáson szemtől szemben találtuk magunkat egy fejénél
fogva három hosszú pózna közt kifeszített disznóval. A hasát nyakától az
ágyékáig felhasították. Két munkás a sebet takarította; gondolom, a belső
szerveket távolították el. Kezük tele volt vizenyős, kék és vörös
belsőségekkel. Óvatosan bántak velük, egy hordóra ráfeszített tiszta kis
ponyvára tették őket. A disznó tágra nyílt szemmel lógott, szeme az égre
meredt, mintha imádkozna. Rubinvörös tócsa volt az állat alatt; annyi vére
folyt ki, hogy megtöltött egy kis gödröt. Megdermedtünk. Nina Kaye olyan
73
erősen szorította a kezemet, hogy körme félholdat vésett tenyerem élébe. A
munkások végül észrevettek minket. Egy pillanatig bosszúsnak látszottak,
de amikor látták, mennyire megrémültünk, megenyhültek.
– Most csapoltuk meg a disznót, lányok – mondta az egyik.
Nina Kaye-en látszott, hogy mindjárt elájul. Városiak voltunk
mindketten, háziállatokat csak iskolai kirándulásokon vagy az Amerika
Jövőbeni Farmerjeinek nyári táboraiban láttunk. Hátrálni kezdtünk, majd a
pajta sarkánál futásnak eredtünk. Nina Kaye sírt, én meg vigasztaltam. – Te
nem félsz? – kérdezte tőlem. – Nem félhetünk mindketten – feleltem.
– Tessék, már megint – mondja Iva Lou. – Föld körüli pályán járnak a
gondolataid.
– Bocs, Iva.
– Mire gondoltál?
– Hogy régen milyen bátor voltam.
***
A Bullitt Park – középiskolánk focipályája, egyben a városi park – ködbe
vész. Némelyik este úgy megtelik szürke köddel, mintha levesestányér
volna, kivált ősz elején, amikor az anyatermészet lejjebb csavarja a fűtést.
Barátságtalan látvány, de ma pezseg itt az élet. Két hónap intenzív
gyakorlást követően a Powell Valley-i középiskola zenekara és mazsorettjei
teljes díszben, megszakítás nélküli főpróbát tartanak az Elizabeth Taylor-
üdvözlő-műsorból. Theodore az ötvenyardos vonalnál még gyors
utasításokat ad a zászlóvivő lányoknak. Falatnyi aranyiamé sortjukban senki
sem nézné másodikosnak őket, inkább mintha Kleopátra háreméből
pottyantak volna ide.
A dobos mazsorett sípjába fúj, és a zenekar kerítéstől kerítésig egyenes
vonalban felsorakozik a pálya végén. A lányok elbűvölően festenek
középkék és rubinvörös egyenruhájukban. A vendégek oldaláról a
piramishordozó csapat kiszalad a pályára, és elhelyezi a piramisokat. A
dobos mazsorett felkiált: – Kürtöt fel! – És a zenekar rázendít.
***
A műsor lenyűgöző, de izzadságszagú. Túlkompenzálunk és túlzottan
felkészültünk, de nem tudjuk másként levezetni a bennünk felhalmozódott
feszültséget. Nem szoktunk hozzá, hogy hírességek tisztelik meg ezt a
környéket, bár a detroiti Tigrisek híres baseballjátékosa, Willie Horton
Arnóban született. Az egyetlen sztár, aki valaha is erre járt, Peggy Castle
volt A törvény emberé-hői, és az igazat megvallva smink nélkül nem
hasonlított tévébeli önmagára. És természetesen George C. Scott (Patton
tábornok) itt született a megyei székhelyen: a virginiai Wise-ban. Mostanáig
ők voltak a Nagy Nevek. De a sort most minden idők legnagyobb sztárjával
koronázzuk meg. Big Stone Gapben mindenkinek érdeke, hogy Elizabeth
Taylor látogatása óriási siker legyen. Mr. Honeycutt „La Liz” fesztivált
rendez az Ösvényben Liz Taylor filmjeiből, ami csak olaj a lázas készülődés
tüzére. Nellie Goodloe nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy a választás
évében vagyunk, és a látogatás valójában a politikáról szól. Ezzel azonban a
kutya sem törődik. John Warner republikánus, az itteniek viszont jórészt
demokraták, így aligha valószínű, hogy a szenátorjelölt kerülőútja sokat
lendít a kampányán. A környék Jimmy Cartert támogatja. De ha bárki
szavazatot tud szerezni Mr. Warnernek, akkor az csak filmcsillag felesége
lehet.
74
Még Tayloe Slagle is kész idegroncs. A lelátó mögött hányt a nagy
szólószáma előtt, amitől az egész zenekart kitörte a frász. Szerencsére van
nálam nyugtató – a pánikrohamom óta mindig tartok egy csomaggal a
zsebemben –, és odaszaladok hozzá a tablettával. Rosszulléte miatt kínos
zavarban van, és hálás a gyomrát lecsendesítő gyógyszerért. Ahogy anyja
karjában ül a földön, olyan, mint egy kislány. És az is. Ezt mindig
elfelejtjük, mert errefelé a gyerekek korán érnek. Éveim számának
szemszögéből Tayloe kislánynak látszik.
Theodore megnézi, hogy van Tayloe, aztán a pályára szalad, és lelkesítő
beszédet tart a gyerekeknek; elmondja, hogy összpontosítsanak a rutinra, ám
a gyerekek arcáról süt a félelem. Ha a város legtökéletesebb teremtése
kikészült, a zenekarnak nem sok hiányzik, hogy a páni félelemtől
dominóként dőljenek halomra. Nagy szerencse, hogy Tayloe gyorsan
magához tér, és visszamegy a pályára. Számtalan kívánatos tulajdonsága
közé most már felveheti a sebezhetőt és a megfékezhetetlent.
Felmegyek Pötty mellé a lelátóra. Mentősként most járt Wallens Ridge-
en, és már alig várom, hogy halljam a részleteket.
– Mi történt? – kérdezem tőle, amikor leülök mellé.
– Larry Bumgarner rálőtt a nővérére.
– Jesszusom! Hogy van a lány?
– Jól. Larry nem találta el. Csak a ruhaujját lőtte át. –Pötty cigarettára
gyújt.
– És… és miért tette?
– A nővére túl sokáig telefonált. Larry el akart hívni egy lányt, talán
ismeri is: mazsorett, Bree Clendeninnek hívják. – Bólintok. – Larrynek már
nagyon viszketett, hogy elhívja a lányt a szalagavatóra, és a nővére képtelen
volt abbahagyni a beszélgetést. Larrynél végül betelt a pohár, átment a
hálószobába, fogta az apja puskáját, és megfenyegette a nővérét. Azt
mondja, véletlenül sült el a fegyver.
A szürke ködfüggöny mögött magasodó hegyet nézem, és egyszer s
mindenkorra fogadalmat teszek, hogy otthagyom a mentőcsapatot.
Pötty mintha a gondolataimban olvasna. – Jól jött volna odafent. Nagyon
ért hozzá, hogy észre térítse az embereket. – Pötty azt képzeli, hogy
bókokkal az álláshoz szögez. Nem ábrándítom ki. – Tudja, muszáj volt
megkérdeznem valamit. Mármint a gyerektől. Larrytől. Nem hagyott
nyugton a kérdés, hogy mi az isten olyan különleges Bree Clendeninen,
hogy ezért le kell lőnie a testvérét a telefonról. Tudja, mit felelt?
– Fogalmam sincs.
– „A haja.” Ezt mondta. A hajába szerelmes. Hát nem ez a csúcs? – Ez
tényleg csúcs. De mégis mit képzelt Pötty, hogy mit fog Larry válaszolni?
Hogy Bree-t a jelleméért, eszéért és a humorérzékéért szereti? Hisz elég az a
sűrű rézvörös haja, hogy elvegye bármelyik fiú eszét! Mindenki ismeri a
hegyi mondást. A nők a fülükkel, a férfiak a szemükkel szeretnek.
Alaposan szemügyre veszem Pöttyöt. Sok időt töltök vele, de még sosem
tanulmányoztam az arcát. Arcéle mint egy gyorsfénykép rajzolódik ki a
lelátó betonfalának háttere előtt. Pötty arca csupa ellentmondás. Magas
homloka vezérhez méltó, turcsi orra krónikus halogatóhoz. Álla nincs. A
siang mien szerint nagy eszmék születnek a fejében, amelyeket nem követ
tett.
– Mondja csak, Pötty, boldog?
75
Pötty kifújja a cigarettafüstöt. Kérdésem megnevetteti, ettől meg rájön a
köhögés. A roham pár másodpercig tart. Köp egyet, aztán megköszörüli a
torkát.
– Mi olyan mulatságos?
– Miféle kérdés ez?
– Boldog? Mindössze ezt tudakoltam.
– Nem gondolkodom rajta.
– Nem? – Nem hiszek neki.
– A pokolba is, nem – pöcköli le a hamut a cigarettáról. – A boldogság
puszta kitaláció.
– Miért?
– Tizenöt voltam, amikor megnősültem. Öt gyerekem van. Egyik
nagyobb csalódás, mint a másik. Persze nem a nevelésük, hanem a világ
miatt. A világ pokolra jut, és ez ellen senki sem tehet semmit.
– Ha újraélhetné az életét, lenne valami, amit másként csinálna?
Pötty megint megköszörüli a torkát. Szájának határozott vonalából
tudom, hogy sokat gondolkozott ezen a kérdésen.
– A feleségem helyett Twyla Johnsont kellett volna elvennem. Twylát
elszalasztottam. Mindenkinek van ilyen az életében. Ő az, akivel együtt
kellene élnünk, de a körülmények máshogy alakulnak, mellékvágányra
siklunk, és leragadunk valaki más mellett. Egy férfi számára nehéz, amikor
rendszeresen és ilyen fiatalon szexuális kapcsolatot létesít egy nővel, ahogy
köztem meg a feleségem közt történt. Lehetetlen szabadulni egy ilyen
kapcsolatból. Az ember belesodródik valamibe, ami kényelmes, mást nem
ismer, ezért képtelen feladni. Az ördögbe is, nem is akarja feladni! Tizenöt
voltam, és valljuk be őszintén, megízleltem a mézet, aztán már kellett az
egész mézes bödön. A feleségem sem ismert mást. Férjhez akart menni,
gyerekeket akart szülni. Persze el kellett vennem, tehát ennek is talán valami
köze volt a döntéshez. Nagy hibát követtem el szinte még gyerekfejjel,
innen se előre, se hátra nem vezetett út. Mit szépítsem, leragadtam.
Próbálom magyarázni a gyerekeimnek, hogy ne állapodjanak meg, de ahhoz
sincs sütnivalójuk, hogy a kanapéról felemeljék a seggüket. Született
leragadok, akár az anyjuk. Semmit sem tehetek ellene. Az élet azt adja, amit
kapunk, és azzal kell boldogulnunk.
– Hova lett Twyla?
– A penningtoni bankban dolgozik.
Beavatott mosolyra húzódik a szája, s egy pillanatra még álla is van.
– Találkozik vele?
– Néha együtt ebédelünk.
– Csak?
– Ebbe ne menjünk bele. – Pötty rám mosolyog, ezzel jelzi, nem
bántottam meg, amikor érdeklődtem, de nem hajlandó erről tovább
beszélgetni. A férfiak már csak ilyenek. Amikor befejeznek egy témát, kár
erőlködni.
***
Pötty felajánlja, hogy kocsival hazavisz. Theodore-nak még el kell raknia
a felszerelést, én meg fáradt vagyok, ezért elfogadom. A házamnál tesz ki,
aztán a gázra taposva délnek hajt, Pennington Gap felé. A házban átnézem a
postámat; semmi izgalmas, csak néhány körlevél a Takarékbanktól és a
76
Collingsworth régiségkereskedéstől. Tartani kezdtem a postától, így némi
megkönnyebbüléssel nyugtázom, hogy a mormonok nem írtak. Megvagyok
rossz hír nélkül. Theodore telefonál, kérdezi, mi a véleményem a műsorról.
A próba minden mozzanatáról aprólékosan kikérdez; micsoda maximalista!
Kopogtatnak. Csak Pötty lehet. Valószínűleg az út végénél kapott egy újabb
hívást, és azonnal visszafordult értem. Tényleg beszélnem kell vele a
felmondásomról. Elegem van belőle, hogy a nap és az éjszaka bármelyik
órájában leakaszthat a szögről. Kikukucskálok az ablakon. Nem Pötty jött,
hanem Jack MacChesney. A kezében két befőttesüveg. Miközben a telefont
szorongatom, amibe Theodore beszél, ajtót nyitok.
– Mama megfőzte az első őszi almadzsemjét, és neked is küldött.
– Köszönöm. Bejössz?
Jack Mac bólint. – Telefonálsz – jegyzi meg.
– Igen. Már a végén tartok. Kérsz teát vagy kávét, vagy valami mást?
– Söröd van itthon?
Bólintok, és bemegyek a konyhába egy dobozért. Magammal viszem a
telefont is.
– Ki van ott? – kérdezi Theodore.
– Jack MacChesney.
– Mit akar?
– A mamája almadzsemet küldött nekem.
– Mást nem akar? – kérdezi Theodore csipetnyi irigységgel, ami
megmosolyogtat.
– Nem. Őrülten szerelmes belém, és ma éjjel összehozunk egy kisbabát.
Theodore elneveti magát, és egy idő múlva vele nevetek.
– Nézd, udvariatlanság telefonálni, amikor vendége van az embernek.
Majd később hívlak.
– Helyes.
Theodore leteszi a kagylót. Még sosem volt féltékeny. Érdekes. Felturbóz
az adrenalin; valószínűleg hormonális, de úgy érzem magam, mint a helyzet
magaslatán álló macska, vadászat előtt.
Benézek a nappaliba, hogy szóljak Jacknek, mindjárt jövök. A kandalló
párkányán álló kis Szűz Mária-szobrot nézegeti. Míg anyám élt, mindig friss
virágot tett mellé. A halála óta csaknem minden este gyertyát gyújtok
mellette. Nem tudom, miért. Egyszerűen megteszem, és kész.
– A Miasszonyunk szobra. Róla kaptam a nevemet.
– Tényleg?
– Ave Maria annyit tesz, mint Üdvözlégy Mária.
– Nem tudtam.
– Remélem, beéred Budweiserrel. Sör tekintetében csak az van itthon,
amit Theodore hoz.
Míg a konyhában állok, az ablakban visszatükröződve látom, hogy Jack
Mac leveszi a farmerkabátját, és rendesen a hintaszék hátára teríti. Nem ül
le. Álldogál, és körülnéz a szobában. Töltök magamnak egy pohár vizet, a
söréhez valókat tálcára készítem. Felnyúlok a szekrénybe a mamám piskótás
dobozáért, és néhány darabot tányérra teszek.
– Szűz Mária a védőszentem – kiabálok a konyhából.
– A baptistáknak nincs védőszentjük – feleli Jack. – Nekünk csak Jézus
van.
77
– Van valami előnye annak is, ha leegyszerűsítjük a dolgokat – mondom,
miközben bemegyek a nappaliba. Jack Mac leült a kanapéra, és kissé
előrehajol. Rendesen a dohányzóasztalra teszi a sört, a poharat és a
szalvétát. Pár lépésnyire tőle Fred Mulligan karosszékébe telepszem, és még
egyszer megnézem magamnak. Kicsípte magát. Sötétkék kordnadrágja
frissen vasalt, ropogós zsályazöld inge újnak látszik. Cowboy csizmát visel.
Úgy fest, mintha készülne valahova.
– Kiöltöztél.
– Nem. Csak lefürödtem munka után.
Harisnyás lábamat magam alá húzom. Eszembe jut, hogy bal
harisnyámon nagy lyuk van. A St. Maryből származó kapucnis kabátom
ősöreg, az overall zsebében, amit magamra kaptam, szögek maradtak, az
Ottoval és Worleyval végzett tetőfedés után. Hajam szénakazal, meredező
göndör fürtjeimét ezer tűvel próbáltam feltűzni. –Nem vártam vendéget –
szabadkozom külsőm miatt.
– Nagyon csinos vagy – biztosít. A fehér gyöngyökből font rózsafüzérre
mutat, ami a dohányzóasztalon egy cukorkának szánt kis kristálytálban
fekszik. – A tied?
Bólintok.
– Elő szoktad venni?
– Nem elégszer.
– Hogyan kell használni?
– A rózsafüzér segítségével a Szűzanyához lehet imádkozni.
– Máriához, akiről a nevedet kaptad?
– Igen. És mindegyik gyöngy egy üdvözlégy, amit el kell mondani. Nem
untatlak?
– Egyáltalán nem.
– Tíz-tíz gyöngy Jézus életének egy-egy szakaszát képviseli. Az örömteli
misztériumokat, a szomorú misztériumokat, és így tovább.
– A cseroki indiánoknak is van meditációs füzére. Kicsit hasonlít erre.
Mamának is van. Tudod, az ő ereiben is folyik cseroki vér. Sokadíziglen ő is
az. Fiatalabb korában koromfekete volt a haja.
– Nem emlékszem rá fekete hajjal.
– Még kiskoromban őszült meg.
Hosszú csend támad. Mária szobrát nézem a kandallópárkányon. Kék
köntösében, csillagkoronájával a hölgyre emlékeztet anyám leveléből, arra
az Ave Mariára, akiről a nevemet kaptam. Emlékszem a Fogyókúrázó
imájára: Bájos hölgy kékben, fogyassz le szépen. Beleharapok egy piskótába.
Hangosat roppan, és overallom elején morzsalavina indul meg. A morzsák
többsége szerencsére az elülső zsebben köt ki. A maradékot lesöpröm.
Jack szólal meg elsőnek. – Rick Hármon felmondott.
– Igazán?
– Elvesztette legkisebb lábujját, és az orvos azt mondta, más munkát kell
keresnie. Legg Autóvilágánál helyezkedett el.
– Ennek örülök. Nagyon csúnya sérülésnek látszott. Hogy történt?
– Amikor visszamentem a bányába, kis időbe telt, mire rátaláltam. Nagy
volt a füst, Rick semmit sem látott, ezért megpróbált kimászni. A lába
beszorult egy legördült szikla alá. Akkor sérült meg, amikor megpróbált
kiszabadulni.
78
– Én… szóval mindenki nagyon izgult, amikor visszamentél érte a
bányába – jelentem ki az egész város nevében.
– Te… vagy mindenki? – kérdez rá Jack, és igyekszik visszafojtani a
mosolyát.
– Mindenki. Engem is beleértve. – Attól tartok, nem egy nyelven
beszélünk. Sok a rejtelmes hézag.
Egy pillanatig csendben ülünk. Végül megszólal: – A papámmal egyszer
javítottuk itt a kazánt.
– Igen?
– Emlékszel arra a nyárra, amikor az Amerika Jövőbeni Farmerjai nyári
táborába mentél?
Hogy is felejthetném el? Kelet-Tennessee-ben egy rakás goromba
lánnyal laktam egy faházban egy farmon, háziállatok körében, akiket
etetnünk, csutakolnunk és fejnünk kellett. Fred Mulligan úgy vélte, jót tesz,
ha megismerem a gazdálkodást. Gyűlöltem az egészet. – Hatodik táján
történt, nem?
– De igen. Miután megjavítottuk a kazánt, a mamád kis szendvicseket
készített. A papámat egészen lenyűgözte. Valami olasz specialitás lehetett.
– Biztosan pirított paprikás szendvics volt. A piros húsú paprikát addig
sütötte, míg a héja meg nem feketedett, majd lehántotta az elszenesedett
részt, és a többit olívaolajba áztatta. Végül papírvékonyságúra szeletelte –
én még ma sem tudom úgy, ahogy ő –, és kenyérre kente, majd kicsit
megsózta.
– A legjobb szendvics volt, amit életemben ettem. Szeretném
megköszönni, hogy ilyen szépet mond anyámról, de képtelen vagyok
megszólalni. Hirtelen elszorul a torkom. Ezért aztán csak bólintok, és
mosolygok. Mama halála óta nem sírtam, de ha most a szendvicseire
gondolok, meg arra, ahogy a konyhában dolgozott, és eszembe jut, hogy
nincs többé… könnyek szöknek a szemembe.
– Bocsáss meg – teszi le sörét Jack Mac. – Nem akartalak felzaklatni.
– Nem, nem. Nem dúltál fel. Csak nem beszéltem róla sokat.
– Még friss a seb.
Egy pillanatig nem értem, mire céloz. Még csak pár hónapja, hogy
meghalt, de már akkor kezdtem elengedni, amikor nagyon beteg lett, és
ennek csaknem négy éve már. A veszteséget nem érzem frissnek; jóval
előbb átéreztem, mint ahogy valóban bekövetkezett.
– Senki sem mondta, hogy ennyire fog hiányozni.
– Nagyszerű hölgy volt – mondja egyszerűen és őszintén.
– A halála utáni reggelen bementem a szobájába. Muszáj volt, mert ki
kellett választanom egy ruhát, amelyben felravatalozhatják. Szóval beléptem
a gardróbfülkébe, és találtam… – Olyan zavarban vagyok! Megbicsaklik a
hangom, pedig sosem szokott. Miért sírok ez előtt a férfi előtt? Végre erőt
veszek magamon, és abbahagyom. – Szóval nyolc új blúzt találtam.
Gyönyörűek voltak, szépen kivasalva lógtak a fogason. Négy fehér
pamutblúz és négy mintás batiszt, piros, kék, sárga, és fekete-fehér kockás.
Mama varrta őket. Ő varrta az összes ruhámat. De nem emlékszem, hogy
valaha is láttam, ahogy a blúzokat varrja. Azt hittem, a betegsége kezdetén
abbahagyta a varrást. Az egyikre cédulát tűzött: „Új blúzok. Szeretettel:
Mama” – Nevetek, Jack meg mosolyog.
79
– Még a kabátjaimat is ő varrta. Farmeren kívül soha nem kellett semmit
sem vennem. És most, hogy kaptam tőle ezeket a blúzokat, sokáig megint
nem kell vennem semmit.
– A jó anya ritka kincs – jegyzi meg. – Nagyon szerencsés vagy.
Azt hiszem, ebben igaza van. De tudom, hogy én nem tartottam magam
szerencsésnek. Életemet apró küzdelmek és a közbülső békesség kellemes
fennsíkjai sorának láttam. De minden, ami vagyok, azt anyámnak
köszönhetem. Ő tanított meg a szelídség tiszteletére. Ő hozta ki belőlem a
jószívűséget. Ő tanított meg arra, hogy olvassak, és szeressem a könyveket.
De a helyek, ahova eljutottam olvasás közben, a közben megélt kalandok
mind a könyvek lapjain maradtak. Igazából semmit sem szereztem
magamtól. Nem rugaszkodtam el az adottságaimtól. Nem tettem próbára
magam, nem ragadtam meg az élet nyújtotta lehetőségeket. Nem azért, mert
féltem, csak éppen nem voltam különösebben vállalkozó szellemű. Érdekes,
hogy valaki rám néz, és szerencsésnek gondol. Nincs velem született
tehetségem. Olyan lassú vagyok! Mindent sokáig kell tanulmányoznom,
sokáig kell kérődznöm mindenen, mielőtt döntök. Nincsenek világrengető
gondolataim, amelyek bármin is változtatnának. Elég értelmes vagyok, de
ebből az elég a meghatározó. Megfelelek a kívánalmaknak. Keményen
dolgozom. Van humorérzékem, de ez annak köszönhető, ahogy a dolgokat
látom, és még ez sem az én érdemem. Sokan nem is reagálnak szokatlan
humoromra. Nem tudom, Jack milyennek lát, amikor rám néz. Nincs
bennem semmi különleges, a „szerencsés” fogalmán viszont
különlegességet értek. Könnyedséget, lendületet. Én nem ilyen vagyok.
Berendezési tárgy vagyok. Tucatáru. Nem pezsgek.
– Van kedved sétálni? – kérdezem. Jack Mac furcsán néz rám; nem
tervezte a sétát. – Nem kell, ha nem akarsz.
– Nem, nem. Menjünk csak. – Megvárja, míg felállók. Körülnézek, hol a
papucsom, és az ebédlőasztal alatt találom. Lenézek a lábamra. A bal
harisnyámon a lyuk szerencsére a talpamon van. Átsietek az ebédlőbe, és
felhúzom a cipőmet.
– Mindjárt hozom a kabátomat – szólok oda.
– Vedd fel az enyémet.
– Nem fogsz fázni?
– Egyáltalán nem.
Jack Mac rám segíti a kabátját. Puha, vállban lelóg. Azt hittem, egyforma
a méretünk, de most látom, hogy kisebb vagyok.
– Szép bélés. – Vastag olajzöld szatén. Pontos, tökéletes rombuszokkal
szegett.
– A mamád varrta bele a bélést.
– Komolyan?
Jack Mac kinyitja előttem az ajtót, és előreenged. Hűvösebb van kint,
mint gondoltam. Felhajtom a gallért. Szantálfa- és citromillata van.
Végigsétálunk a környéken, amit Nyárfa-dombnak neveznek; ez a város
legrégebbi negyede, és egyesek szerint a legszebb is. A tömb legkisebb
házában lakom, egy 1920-as évekbeli, deszkaburkolatos, nyaraló stílusú
házban. Aranyos, fehérre meszelt ház; nagy verandája van. Kissé beljebb áll
az úttól, ettől nagyon festői látványt nyújt. Az elülső verandán hintaágy van,
az utcára néző ablakokat rózsaszín üvegszegély keretezi. Séta közben
80
visszanézek rá, és most először támad az a gondolatom, hogy ez nem az
apám háza, hanem az enyém.
– Hogy van Édes Sue?
– Szakítottunk.
Megállok az út közepén. Fejbe kólint a hír, és nem egészen értem, miért.
Talán azért, mert a szabadtéri dráma színpadán szinte már házasoknak
láttam őket. Emlékszem, hogy Édes Sue mennyire megrémült, amikor Jack
Mac visszament a bányába, és mennyire magáénak követelte, amikor
szerencsésen kijött. Édes Sue tökéletesen kiegészíti Jack Macet! A gyerekei.
Az elevensége. Közösségi munkája; mindez kifogástalanul illeszkedik a
Cracker's Neck Holler-i MacChesneyk nyugodt méltóságához.
– Csodálatos teremtés, nagyon segítőkész – mondja Jack, és arrébb rúg
egy követ.
– De össze akartatok házasodni.
– Nem egészen, assz'nyom.
Muszáj így szólítania? Az isten szerelméért, hiszen egyidősek vagyunk!
Itt és most elhatározom, hogy „Szerető Gondoskodás” hajfestéket veszek a
patikában gesztenyebarna árnyalatban, és bekenem vele a hajamat. Abban a
hitben éltem, hogy csak pár ősz hajszálam van, de ezek szerint tévedtem.
– Mi történt? – kérdezem, noha száz százalékig tisztában vagyok vele,
hogy semmi közöm hozzá. De úgy érzem, tudnom kell. Kíváncsi vagyok.
Azonkívül az arcában olvasva feltűnik, hogy az orrától a szájáig futó ránc
elmélyül, márpedig ez bűntudatra vall.
– Érzéseket kezdtem táplálni valaki más iránt.
– Szent isten! – sikítok fel. Kritikus hárpia vagyok, de általában sikerül
titkolnom. – Ki iránt? – kérdezem, s tudom, hogy ehhez sincs közöm.
– Nos, assz'nyom…
– Jaj, Jack Mac, ne hívj már asszonyomnak! Nem vagyok a
vénkisasszony nagynénéd!
– Az ördögbe is, hisz majdnem úgy nézel ki, mint középiskolában. –
Hangjából ítélve komolyan is gondolja.
– Köszönöm. Miről is beszéltünk?
– Rólad.
– Nem, rólad. Rólad, és…?
– Rólad.
– Rólam? – Miről beszél? Rólam. Mint miről?
– Miss Ave?
– Jack, ne is „Miss”-ezz, kérlek! Ez csak egy fokkal jobb az
„assz'nyom”-nál!
– Ave Maria?
– Nagyszerűen ejtetted.
És akkor rákezdi. – Mindketten a harmincas éveink derekán járunk.
Teljesen egyedül vagy. Elárvultál. Nekem jó állásom van. És anyám halála
után rám száll a ház. Meglehetősen jó erőben vagyok. Túl sokat eszem, és
néha a kelleténél több sört iszom, de semmi baj a szívemmel, és erős
vagyok. Félretettem egy kis pénzt. Most vettem egy jó teherautót. Egy
1978-as Ford kisteherautót. Minden extrával. És arra gondoltam, hogy most
már otthont és családot szeretnék. Jó feleséget. És ami azt illeti, a mi
korunkban már nem maradtunk sokan. Úgy értem, olyanok, akik sosem
81
voltak még házasok. A lehetőségek mindinkább leszűkülnek. Maradnak
azok, akik már voltak házasok, és az komplikációkkal jár. Én az
egyszerűséget szeretem, és azt hiszem, te is. Szóval arra gondoltam, nem
akarsz-e házasságot kötni.
– Házasságot?
– Igen, assz'nyom. Jobban mondva, igen – igazítja helyre magát. Helyes.
Gyorsan tanul.
– Megkéred a kezemet?
– Igen.
– Valami hibádzik nálad?
– Tessék?
– Ismered valamennyire a nőket?
– Szeretem azt hinni, hogy igen.
– Először is nem sokat tudok rólad. Igaz, iskolatársak voltunk. Van egy
aranyos mamád, akinek magas a vérnyomása. Jól gitározol. – Miért érzem
mindig szükségét, hogy felsorolásba fogjak? Miért kell olyan módszeresnek
lennem? Miért könnyíteni meg az ő helyzetét? Miért nem tudok úgy
reagálni, mint egy nő, akinek lyukat beszélnek a hasába?
– Azt mondtad, jól táncolok – jelenti ki egyenesen.
– Így van. – Higgadtan, visszafogottan beszélek, mint egy gyerekkel, aki
túl sok adománygyűjtő perselyt hagyott a pultomon. Egy pillanatra
elfordulok tőle. De aztán rájövök, hogy nem kell elfordulnom, nem kell
törnöm a fejemet; hirtelen minden értek, és ez úgy hasít belém, mint a
villámcsapás. Sarkon fordulok.
– Nem kell azonnal válaszolnod – mondja Jack Mac halkan.
– Máris kész a válaszom, Mr. MacChesney. Uram. Megdöbbent a
feltételezésed, hogy elhasznált vagyok, öreg, és se lehetőségem, se esélyem,
se álmaim. Lehet, hogy kényelmes cipőben járó patikus vagyok, talán még a
harisnyám is lyukas, de élet van bennem! Nem vagyok magányos. Sem
kétségbeesett. És egy cseppet sem vagyok szomorú. Nincs szükségem rá,
hogy megmentsenek!
– Nem érted… – kezdi ugyanolyan hévvel.
– Értem! De mennyire hogy értem! Ha komolyan gondolod ezt a
szokatlan lánykérést, akkor a válaszom: nem. Nem szeretlek. És azok közé a
kötöznivaló bolondok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy csak
szerelemből tudnak férjhez menni.
– Várj csak…
– Ha viszont nem gondolod komolyan, akkor nagy aljasság tőled.
Egyáltalán nem vicces egy nő társadalmi helyzetéből tréfát űzni. Mintha
felelősség terhelne azért, hogy férjnél vagyok-e vagy egyedül élek! Néha az
életben csak megtörténnek a dolgok, az események úgy alakulnak, hogy
nem neked kedvez a szerencse. Olyan dolgok, mint a rák vagy a lelki terror
vagy a félelem. Egy percig se hidd, hogy egyszerűen csak meglengethetsz
az orrom előtt valami kis boldogságot; mintha az örömet egy pillanat alatt
meg lehetne teremteni! Nem lehet! Boldog vagyok egyedül is. Nincs
szükségem rád vagy bárki másra! Gondoskodom magamról. És lehet, hogy
te unalmasnak vagy sajnálatra méltónak találsz, de az, amit felőlem tartasz,
sem így, sem úgy nem változtat az életemen.
– Nem érted…
82
– Hadd magyarázzam el. Mindent elveszíthetek, amim csak van, és ez
talán be is következik. De ha azt képzeled, hogy biztonságon egy olyan
társat értek, akinek állása és teherautója van, akkor nem ismersz. És a
helyedben kétszer is meggondolnám, mielőtt olyannak kérném meg a kezét,
akit rosszul ismerek.
Megfordulok, és nagy léptekkel elindulok visszafelé. Jack Mac követ.
Úgy izzadok, hogy a nyakamból megcsapja az orromat a szantálfa és a
citrom illata. Eszembe jut a kabát. Leveszem, és visszafordulok.
– Tessék a kabátod. Elveszi.
– És még valami. A jövőben, ha meg akarsz hódítani egy nőt, ne azzal
kezdd, hogy új teherautód van. A nők többsége fütyül az ilyesmire. Ettől
nem leszel kívánatosabb. Jó éjt.
A házamtól három saroknyira döbbenek rá, hogy milyen messzire
sétáltam Jack Mackel, és ettől csak még dühösebb leszek. Miért sétáltam
vele, miért vettem fel a kabátját és csevegtem vele? Még csak nem is
kedvelem! Hümmög és hammog, és túl csendes. Utálom az ilyet! Azok a
hosszú hallgatásai rákényszerítenek, hogy beszéljek, személyes jellegű
történetekkel törjem meg a csendet, megfigyelésekkel, amiket nem is akarok
megosztani vele! Hogy van bőr a képén! Még hogy a harmincas éveink
derekán járunk! Te vagy nyakig az öregkorban azzal a kopasz fejeddel!
Énbennem még pezseg a fiatalság, de a tied már letűnt, Jack MacChesney!
Ne próbálj engem egy kalap alá venni magaddal és a kőházban élő
anyáddal!
Futásnak eredek, hogy minél előbb hazaérjek. Zsebemben ugrálnak a
szögek, majd kiesnek; tudom, hogy meg kellene állnom, és fel kellene
szednem őket, mert kilyukaszthatják valakinek a gumiját, de még a
durrdefekt és egy hármas karambol képe sem állíthat meg. Haza akarok
menni. Magamra akarom zárni az ajtót, és azzal akarok lenni, akiben
egyedül bízom: magammal. Amikor befordulok a sarkon, megpillantom
Theodore kocsiját a házam előtt. Theodore az utcai lépcsőmön üldögél.
Gyönyörű Theodore, te, aki megértesz engem! Felszaladok az ösvényen, és
a karjába vetem magam. Magához szorít.
– Mi történt?
– Gyűlölöm őt, Theodore. Gyűlölöm!
Úgy beszélek, mintha tizenkét éves volnék. Magamhoz térek, és leülök.
– Mit műveltek veled? – Theodore hangjából süt, hogy megöli, aki
bántott. Kibújik a kabarjából, és a vállamra teríti. A szemembe néz. A
verandái lámpa fényénél Theodore arca olyan, mintha aranyozva lenne;
szépia és kő. Ezek a markáns vonások! Mennyire szeretem ezt az arcot! Ezt
az ír arcot. A szarkalábakat. Az erős orrot, amely kicsit lefelé hajlik. Álla
finom vonalát, amely az élet minden terén mutatkozó elszántságát jelzi.
Egyetlen ember sem lehet erősebb ebben a pillanatban, mint az én Theodore
Tiptonom! Vele mindig őszinte lehetek. Mindig.
– Megkért, hogy legyek a felesége.
Kis szünet. Theodore magához von. – És mit feleltél? –Hangjából
kihallom, abban reménykedik, hogy nemet mondtam.
– Nemet mondtam! Természetesen. Megőrültél? Mit mondhatnék mást,
mint nemet?
– Nem is tudom.
– Nem akarom!
83
– Fura…
– Nincs ebben semmi fura!
– Jack Mac egy hónapja odajött hozzám a benzinkútnál – kezdi
Theodore.
– Miért?
– Tudni szerette volna, hogy szerelmesek vagyunk-e egymásba.
– Miért nem szóltál róla?
– Meg sem fordult a fejemben. Folyton húznak, így nem foglalkoztam
vele különösebben.
Heccelik? Közröhej tárgya lennék a városban? Olyan dühös vagyok,
hogy elfelejtek zavarba jönni.
– Micsoda szélhámos ez a Jack MacChesney! Mr. Tisztelettudó! Mr.
Tökéletes Modor, csendes és nyugodt. Kit próbál átverni? Kamu az egész!
Hogy meri felzaklatni az embereket!
– Úgy érted, téged. Hogy mer téged felzaklatni.
– Igenis, engem! – Engem. Tessék velem törődni. Ma este rettenetesen
feldúlt vagyok. Dühömben sírni sem tudok, csak parancsolgatok, mint egy
őrmester.
– Ma éjjel itt alszol, Theodore Tipton! – Nem érdekel, hogy van-e kedve
hozzá. Szükségem van rá. Hogy valaki a karjában tartson. Megnyugtatásra
van szükségem, amit az ember csak egy erős férfi karjában találhat.
– Talán valóban nem ártana.
– Muszáj – döntöm el, mert egy tapodtat sem engedek haragomból.
– Muszáj?
– Igen. Szeretlek. Nem szeretek senki mást. Belefáradtam ebbe.
Szükséged van rám. Ahogy nekem is rád. Szükségem van a barátomra.
Nem látom Theodore arcát, így nem is olvashatok a vonásaiban. Mélyet
sóhajt, és bemegyünk.
Theodore Fred Mulligan karosszékébe ül, míg én rendet rakok a házban.
Autó fényszórója pásztázza végig a falat. – Elment – mondja Theodore, de
nem néz fel az újságból. Amikor izgatott vagyok, olyankor mosogatok,
elrakom az edényeket, söprök és rendet csinálok. Mint holmi tornádó
vonulok végig a nappalin, majd a konyhán, aztán vissza. Képtelen vagyok
levezetni fölös energiámat.
Theodore kávét kér, így előkészítem a kancsót; sokat fogunk ma éjjel
beszélgetni. Amikor a konyhaszekrényben kávét keresek, csak egy keveset
találok a doboz alján. Kihúzom a kis állólétrát, hogy megnézzem a magasan
levő polcon is. Fém kávésdobozt pillantok meg a legfelső polcon a falnál;
mintha egy karácsonyi ajándékcsomagból származna. Megkönnyebbülten
felsóhajtok. Most nagy szükségem van egy csésze kávéra. Előhalászom a
dobozt. Theodore kijön a konyhába, és leül az asztalhoz.
A doboz tetejét celluxszal ragasztották le. Éles késsel levágom a celluxot,
és lepattintom a fedelet. A dobozban nincs kávé. Csak egy csomó levél.
Eleinte nem tulajdonítok nekik fontosságot. Mama mindent elrakott. Miért
is ne tartotta volna a leveleket egy fémdobozban? De kinek a leveleit?
A gondolattól kihullik kezemből a doboz. A levelek szétszóródnak a
földön.
– Mik ezek? – kérdezi Theodore.
84
– Nem tudom. – Hangomból sejti, hogy félek, ezért lesegít a létráról, és
leültet egy székbe. Letérdel, és összeszedi a leveleket. Lenézek a
mellkasomra. A szögtartó zseb le-fel mozog. Le-fel. Megint itt a
pánikroham! Mélyeket lélegzek.
Theodore leül mellém, és odaadja a leveleket. Anyámnak címezték őket:
233-as postafiók, Big Stone Gap, Virginia 24219. A boríték alján kézírással:
„Egyesült Államok”. Olasz bélyeg. A levélen a dátum: 1952. április 23.
Nem sokkal a kilencedik születésnapom előtt.
A feladó címe: Via Davide, Bergamo BG, Olaszország.
– Elolvassam? – kérdezi Theodore.
– Persze.
Theodore széthajtogatja a levélpapírt, és átfutja. – Ave. Szívem. Olaszul
van.
Odaadja a levelet, én pedig olvasni kezdem. Úgy kezdődik, hogy „Drága
testvérem!”, és úgy végződik, hogy „Szerető testvéred: Meoli”. A
Schilparióban és Bergamóban zajló eseményekről számol be. Meoli
nagynéném mesél az ikertestvéréről, Antoniettáról, aki boldog és
egészséges. Részletesen ír az unokatestvérekről, Andreáról, Federicáról és
Mafaldáról. Említést tesz anyám szüleiről! A nagyszüleimről! Egy
nagybácsi meghalt. Aztán azt írja, hogy nem találkozott Marióval. Ennyi
van csak apámról.
Kérdezősködik felőlem. Nem küldene-e anyám fényképeket rólam?
Ugye, nemsokára születésnapom lesz?
– Mi áll benne? Szívem? Mi van a levélben?
– Anyámnak két testvére van. Ikerlányok. – Leülök a földre. A levelek –
és bennük még több megrázkódtatás és meglepetés – szétszóródnak
körülöttem. Nem tudom, mennyit bírok még elviselni.
85
Hatodik fejezet
A város lapja levendulaszínű különszámot adott ki, amelyben közli
Elizabeth Taylor, az élő filmlegenda látogatásának menetrendjét. Miss
Taylor 1978. október 20-án, pénteken érkezik, délután három óra tájban. Az
Ösvény Motel luxuslakosztályában száll meg (te jó ég, micsoda meglepetés
éri majd!). Este hatkor átszállítják a férjével együtt a Shawnee sugárúthoz (a
főutcához) csatlakozó Railroad sugarúira, és ott nyitott autóba ültetik,
amelyet Cas Walker fűszerboltlánca bocsát a hírességek rendelkezésére.
Körülbelül 18.15-kor a nyitott autó követi a zenekart a futballpályára, ahol a
kikövezett futópályán két kört ír le, hogy Elizabeth Taylor és a férje
integethessenek a tömegnek. 19 órakor kezdődik Powell Valley mérkőzése
Rye Cove ellen. Elizabeth egy külön erre a célra épített emelvényről nézi,
amelyet Don Wax építőcége alakított ki a hazai lelátó közelében. (Ezen az
emelvényen szoktak a zenekarversenyek bírái ülni, de Nellie erre az estére
másként díszítette fel.) Ezek után következik a műsor.
Szombaton a republikánusok palacsintás villásreggelit rendeznek, ezt mi
kihagyjuk. A könyvtár adománygyűjtő vacsorája előétellel kezdődik 17.30-
kor. Iva Lou elintézte, hogy közvetlenül az Elizabeth Taylor melletti asztalt
kapjuk!
Nellie Goodloe-ban az a csodálatos, hogy mindent tökéletesen akar
csinálni. Az Elizabeth Taylor főszereplésével fémjelzett hétvége szervezése
az ő értő kezében van, és úgy tervezi meg, mint egy királyi esküvőt. A
könyvtári vacsora fogadást helyettesít (szerintem Nellie esküvője sem volt
ilyen aprólékosan megszervezve). A díszítés színeihez az ibolyakéket
választotta (mert az megy Miss Taylor szeméhez), és a fehéret (mert jó
kontraszt). A Somfa Kertklub készíti az asztalok virágdíszeit, az Ügyes Kéz
Kertklub a háttér virágdíszítését, a Holding Temetkezési Vállalat különleges
fűfutókat fektet le a bejáratig, és eső esetén rendelkezésre bocsátja
baldachinját, én adom a gyertyákat, Zackie Wakin az arannyal nyomtatott E.
T. monogramos és dátumos szalvétákat, a Postakocsi Fogadó készíti
Elizabeth Taylor kedvenc ételét (és a cég specialitását): sült csirkét tört
krumplival és amerikai kelkáposztával.
A vacsorát illetően némi vita támadt Iva Lou és Nellie között. Iva Lou
részt akart venni a vacsora előkészületeiben, mert lelki szemeivel már az új
létesítmény főkönyvtárosaként látja magát. Iva Lou természetesen nem
Nellie Goodloe; fittyet hány a virágdísznek, a fogadalmi gyertyát nem tudja
megkülönböztetni a születésnapi gyertyától, és nem tudja, melyik oldalra
kell tenni a kiskanalakat. Ezzel szemben Nellie maga az etikett atyaúristene.
A Csipkerózsa Főiskolára járt, háztartásvezetésből diplomázott, így az
elegáns életmóddal kapcsolatos hatalmas tudását osztja meg Gap lakóival.
Iva Lou kerti grillpartit javasolt. Amikor ezt Nellie meghallotta, majdnem
szívrohamot kapott; végtére is aligha kérhetjük meg Hollywood királynőjét,
hogy a bányászparkban szalvétát kössön a nyakába, és rablóhúst rágjon.
Nellie-nek ki kellett találnia valamit, amivel leköti Iva Lou-t, ezért rábízta a
vacsora jegyeinek eladását. Iva Lou órákon belül az utolsó szálig eladta
őket. Sok üzletembert ismer, akik kétségkívül a lekötelezettjei.
86
A mérkőzés előtti parádé – amikor Miss Taylor és Warner szenátorjelölt
nyitott kocsiban hajtanak végig a városon – tervezésének minden részletéért
Theodore felelős. Az üzletemberek klubjától, akik a menetet vezetik, a
zenekar dobosaiig, akik a sort zárják, mindenkit ő irányít. A szurkolócsapat
rendszerint a város tűzoltókocsiján szokott felvonulni. Theodore problémára
számít, ezért Pöttyel kivakszoltatta, felfényesíttette a tűzoltókocsit, és baj
esetére gondoskodott még egy autóról. Pöttynek egy kocsija van. Ha
tizennyolc óra és tizennyolc harminc között-a városban bárhol tűz üt ki, a
felvonulásnak annyi. Pár éve az egyik mérkőzés előtti felvonulás idején
lakástűz volt. A szurkolólányokat úgy hajították le a kocsiról, mint a répát,
amikor a tűzoltókocsi a beérkező hívásra elsöpört a helyszínről.
Mivel „Elizabeth éjszakájáig” – ahogy errefelé emlegetik – már csak pár
nap van hátra, sokáig bent maradok a patikában, hogy feldolgozzam a
restanciát. Pearl az üzletben porszívóz és törölget. Nyugtalanság kínoz, de
igyekszem nem mutatni. Úgy döntöttem, megvárom, míg a nagyszabású
események lezajlanak, és csak utána foglalkozom a magam gondjaival.
Pearl az álló porszívó nyelére tekeri a zsinórt, aztán porronggyal letörli a
gép elejét. – Van kísérője az Elizabeth Taylor-vacsorán, Miss Ave? –
kérdezi.
– Mr. Tiptonnal megyek.
– Az egyszer biztos, hogy mindenki Mr. Tiptonra figyel majd, amint
elkápráztatja a népeket a műsorral.
Bólintok, és folytatom a munkát. Pearl csak áll, és engem néz.
– Mondani akarsz valamit, Pearl?
– Miss Ave, biztos, hogy nekem akarja adni a patikát?
– Biztos. A legteljesebb mértékben. Már csak a hivatalos papírmunka van
hátra, és a tied.
– Nem akarja, hogy a magáé legyen? Ha majd férjhez megy? Biztosan ér
ez a hely valamit.
Pearlre mosolygok. Megvárom az iratokat, csak azután tájékoztatom
tranzakciónk anyagi vonzatáról. Megdöbben majd, ha megtudja, hogy
patikalánchoz tartozunk. Nem egyszerűen az épület és az áru, valamint a
berendezés tulajdonosa lesz, de értékes koncesszió birtokosa is, amit kedve
szerint eladhat vagy megtarthat. Pearl nem is sejti, hogy komoly pénzhez
jut.
– Soha nem megyek férjhez, Pearl.
– Elnézést, assz'nyom, de honnan tudja ezt ilyen biztosan?
– Tudom, és kész.
– Soha nem szabadna feladnia.
Szegény Pearl. Nem érti, mi folyik a felnőttek világában. Tizenöt évesen
sosem értené, milyen mély kapcsolat fűz Theodore-hoz. Ásó, kapa,
nagyharang emlegetése sem tesz egy kapcsolatot jelentőségteljesebbé. Nem
kell férjhez mennem ahhoz, hogy teljesnek érezzem magam.
– Soha nem próbált férjhez menni?
– Nem, assz'nyom. – Biztosan a fülébe jutott, hogy Theodore autója
egész hétvégén a házam előtt állt. Pearl igyekszik többet megtudni.
Magánéletem túlemelkedett a pletyka szintjén, és a hírharangok most a
következő szintre, a házasságig akarják tolni. Ebben a városban
házasságlevél nélkül két felnőtt nem folytathat kapcsolatot.
87
– Azt hittem, férjhez akar menni – vonja meg a vállát Pearl.
– Miből gondolod?
– Megszabadult a sok szeméttől.
– Hogy érted ezt?
– Kitakarította a hátsó udvart. Amikor idekerültem, még óriási volt a
rendetlenség. Most sehol semmi. És megcsináltat mindent. Otto és Worley
megjavították a tetőt. Most megfogadta őket, hogy újrafugázzák a
téglaközöket. Kevesebbet dolgozik. Felvett engem, pedig Fleeta egyedül is
elvezeti az üzletet.
– Miről beszélsz?
– Még az üzletet is nekem adta. Hát nem érti? Jelentős változás előtt az
emberek rendezik a dolgaikat.
– Talán csak elegem lett abból, hogy a szemetet kerülgessem.
– Nem hiszem. Szerintem helyet csinál az életében egy férfinak.
Pearl rám néz. Nem szólok semmit, amit úgy értelmez, hogy jobb, ha
hallgat. Hátraviszi a porszívót a raktárba.
– Hamarosan szükségünk lesz egy új szőnyegseprűre – mondja
elmenőben.
Néha rém furcsa ez a Pearl!
***
Október 20-án felhőtlen, ragyogó napra ébredünk. A hegyek az ősz kései
dicsőségében pompáznak, a levelek tompa aranyra fakultak; tökéletes háttér
egy olyan asszonynak, aki Egyiptom királynőjét játszotta. Istenem, bárcsak
anyám megérte volna, hogy egy igazi filmsztárt lát! Nagyon szerette
Elizabeth Taylort. Órákig képes volt tökéletes vonásait dicsérni: gyönyörű
szemét, egyenes orrát, kellően telt ajkát, erős állát. Elizabeth Taylor olyan,
mint egy törékeny porcelánfigura, a legfinomabb porcelán, amit éjfekete
haja csak hangsúlyoz.
Mindenki izgatott, az idegesség egyesekből, főként a férfiakból furcsa
reakciót vált ki. Városunk butykosa, Ballagd Littrell kijózanodott. Csak egy
füle van – a másikat isten tudja, hol vesztette el –, így bal oldalon sosem
vágatja le a haját. De most azt mesélik, látták a borbélynál, ahova azért tért
be, hogy kicsinosíttassa magát: megpróbálta egyformára nyíratni a haját.
Ottot és Worleyt Zackie áruházában látták, ahol inget vásároltak. Még
sosem vettek semmi újat, így ez fontos esemény lehet az életükben. A város
Elizabeth-korú női lakossága – negyvenöt és a fölött – ezt a mérföldkőnek
számító látogatást úgy tekinti, mint figyelmeztetést, hogy javítson a
külsején. Pearl meg is jegyezte, hogy eladtuk az összes Cobolyfekete
hajfestéket és kék szemhéjpúdert.
Gondoltam, ma ki sem nyitom a patikát, de aztán kénytelen voltam.
Muszáj lefoglalnom a gondolataimat. Úgy izgulok Theodore-ért; azt
akarom, hogy ma este minden tökéletesen sikerüljön! Keményen dolgozott.
Remélem, a gyerekek nem roppannak össze a rájuk nehezedő felelősség
terhe alatt. Nincs rosszabb, mint egy fáklya, ami felrepül a levegőbe, és
Tayloe Slagle kinyújtott keze helyett a vendégcsapat lelátóján landol. Nem
valószínű, hogy Tayloe fulladozzon, de sosem lehet tudni.
Úgy döntök, hogy hamarabb bezárok. Pearl számít is rá; új ruháját
elhozta a patikába, és úgy tervezi, a hátsó mosdóban öltözik át, aztán a
parkban segít Theodore-nak felállítani a műsor piramisait. Felbéreltem,
hogy dolgozzon Theodore előkészítő csapatában. Ha van, aki bírja a
88
feszültséget, akkor az Pearl. Már attól megnyugszik az ember, ha ott lebzsel
körülötte.
Vidáman csilingel az ajtócsengő. Kinézek az ablakon, és látom, hogy már
van, aki helyet foglal magának a főutcán a felvonulásra. Két kisfiú áll a
pénztár előtt. Azon vitatkoznak, hogy cukorkára kapott pénzüket Finom és
Sokra vagy Erős Töltöttre költsék. Elég egy pillantás szőke fejükre, és
tudom, hogy csak Édes Sue gyerekei lehetnek.
– Ti vagytok a Tinsley fiúk? – kérdezem.
– Én Jared vagyok, ő meg Chris – mondja a nagyobbik.
– Mennyi pénzetek van?
– Két tízcentes, egy ötcentes és egy penny.
– Szerencsétek van! Ma kettőt kaptok egyért! Pontosan huszonhat centért
két doboz cukorkát. – A fiúk ugrálnak örömükben, majd ismét megszólal a
csengő. Felnézek, és Jack MacChesney áll előttem.
– Mi tart olyan sokáig, fiúk?
– Jared nem tudott választani – magyarázza Chris.
– Most már gyerünk. Szálljatok be a teherautóba.
– Nem ragacsozzuk össze az ülést, Jack bácsi – ígéri Jared.
– Hé, honnan a két doboz?
– A hölgy adta – mutat rám Jared.
– Megköszöntétek?
– Köszönjük, assz'nyom – mondják kórusban, és kiszaladnak. Megint ez
az assz'nyom. Rettenetesen idegesít. Nem szabad elfelejtenem, hogy ők még
csak gyerekek, a szemükben mindenki öreg, még a harmincöt éves anyjuk
is.
Pearl jön be a mosdóból az új kockás kosztümjében. Úgy fest, mintha
legalább tíz kilót leadott volna. Megáll, hogy ellenőrizze a sminkjét a pultja
tükrében, aztán meggondolja magát, amikor meglátja Jack MacChesneyt a
pultom előtt.
– Nagyon szép volt tőled, Ave Maria – mondja Jack Mac.
– Helyes gyerekek.
– Azok bizony, assz'nyom.
Kisimítom a receptíró tábla gyűrődéseit az egyik ötcentessel, amit
Jaredtől kaptam. Képtelen vagyok Jack Macre nézni; nem azért, mert
zavarban vagyok, hanem mert nincs mit mondanom. Mit mondhatnék egy
férfinak, akinek a házassági ajánlatát visszautasítottam? Töröm a fejemet, de
a könnyed csevej nem az én asztalom. Jack Mac csak áll előttem, kezét
zsebébe süllyeszti, kulcsait és apróját csörgeti. Aztán előveszi az aprót, és
osztályozni kezdi. Örülök, hogy lefelé néz, így alkalmam nyílik, hogy
megigazítsam a hajamat. Nagy lélegzetet veszek. Miért olyan finom mindig
az illata?
– Nem, nem, az Erős Töltött a cég ajándéka. Nem tudtak dönteni az Erős
Töltött és Finom és Sok között. – Jack Mac értetlenül néz rám.
– A gyerekeknek csak… – Pofa be, Ave Maria. Ezt a hapsit nem érdekli,
mi a gyerekek kedvenc cukorkája; nem ő az apjuk, te hülye. Számukra ő
csak Jack bácsi, az a kedves ember, aki elviszi őket autókázni a
teherautóján, és focizik velük. Jack bácsi, aki egy nap a mostohapapájuk
lesz.
– Elmész holnap este a vacsorára?
89
– Igen. – Elment az esze? Azt kérdi, megyek-e a vacsorára. Utálnia
kellene. Pokróc voltam vele! És most itt áll előttem, és aprót tesz mindegyik
adománygyűjtő perselybe. A pénzérmék hangosan koppannak, egy, kettő,
három; szerencse, mert megtöltik valamivel a csendet.
– Azt hiszem, ideje mennem – mondja, sarkon fordul, és kimegy.
– Kedveli magát – mondja Pearl, miközben eperszínű ajakfénnyel húzza
ki a száját.
Ha tudná. De nem mondhatom el neki.
– Úgy néz magára, mintha a földkerekség leggyönyörűbb teremtése
volna. Egy szemvillanás alatt otthagyná magáért Édes Sue-t.
– Bolond is volna.
– Á, dehogy. – Pearl néha nagyon makacs. – Tudja, mit mondok, Miss
Ave? Ha a helyében lennék, és választanom kellene Édes Sue vagy a
városban bármelyik más nő meg maga között, én magát választanám.
– Nagyon kedves, hogy ezt mondod. – Istenem, csak abbahagyná már!
– Azért, mert van magában valami. Maga sziporkázik. Igen, ez a helyes
kifejezés. Sziporkázik. – Pearl felkapja a táskáját, és az ajtóhoz megy. –
Viszlát a pályán.
***
A legjobb darabomat veszem fel, bő, piros bársonykabátot, hogy
Theodore rögtön kiszúrhasson a bemondói fülkéből. Amikor azonban
végignézek a lelátókon helyet foglaló tömegen, rádöbbenek, hogy a
városban szinte mindenkinek ugyanez jutott eszébe. Az egész lelátó csupa
vörös és narancssárga színfolt. Mindenki a legharsányabb és legragyogóbb
holmiját vette fel; talán tudat alatt azt reméljük, hogy Elizabeth Taylor
megpillant bennünket a tömegben, és egy mosollyal vagy kacsintással jelzi,
hogy nem vagyunk észrevehetetlenek. Fleeta integet a lelátó tetejéről egy
lila fénybottal, amit a Tennessee-i Egyetem egyik futballmérkőzésén
szerzett. Könyékkel oldalba böki Portlyt, hogy ő is integessen, az pedig
lelkesen csápol.
A vendégcsapat lelátója zsúfolásig megtelt a mieinkkel. Rye Cove kis
falu, sokkal kisebb Big Stone Gapnél. Amikor ellenük játszunk, még a
csapat biztatása is szánalmasnak tűnik, annyira nincs emberük sem a lelátón,
sem a pályán. Ma este biztosan nyerünk ellenük, és így is illik; a mi
csapatunk vendége a filmsztár.
A csapatok még nincsenek a pályán. Felsorakoztak a futópálya mellett,
hogy integessenek Elizabeth Taylornak. Körülnézek a parkban, és látom,
hogy mindenki áll. Izgatottan zsibonganak, de a zsivaj kifejezetten áhítatos.
A zenekar most kerüli meg – mint valami hosszú és ruganyos középkék
kígyó – a parkolót, és ráfordul a futópályára. És ott is van! A nyitott kocsi!
És benne Ő! Az autó motorja felbőg a parkoló elválasztó sávján, majd
átpattog a futópályára; egy pillanatig attól félek, hogy Elizabeth és a férje
leesnek a hátsó ülés kakasülőjéről, de egymásba kapaszkodnak, és nevetnek!
Jobb helyen nem is lehetnék, hogy alaposan megnézzem.
Ekkora éljenzést azóta nem hallottam, hogy 1972-ben megnyertük az
állami bajnokságot. A tömeg egy emberként emelkedik fel. A stadion
hangorkánját visszaverik a fekete hegyek: – Liz! Liz! Liz! – És időnként
egy merész kiáltás: – Szeretlek! – süvölti túl a hangzavart. Fütyülünk,
tapsolunk, tombolunk! Végy észre minket! Itt vagyunk! Láss meg,
Elizabeth! Mi néztünk téged annyi éven át! Most te nézz bennünket!
90
A kocsi lassan megkerüli a futópályát. Az elülső hűtőrácson tábla: VERD
EL AZ ÉHEDET, EGYÉL MÉG TÖBB NABET!, ami errefelé a Nabisco
sós keksz rövidítése. Cas Walker bizonyára megegyezett a képviseletekkel.
Remélem, valaki elmagyarázta Elizabethnek, mi az a Nab.
A kocsi óvatosan közeledik az ötvenyardos vonalhoz, ahol én állok. Pötty
ül a kormány mögött. Meglát, és mivel tudja, mennyire szeretem a régi
filmeket, jóformán leállítja a kocsit, hogy alaposan szemügyre vehessem
Elizabethet.
Elizabeth Taylor törékeny szépség. Bő smaragdzöld selyemtunikát és
ugyanolyan nadrágot visel. A tunika V alakú kivágása nem pontosan
középre esik, ami igen jól áll neki. Vállig érő haját tarkón összefogott kis
kontyba tűzte, egyik füle mögé nagy sárga virágot tett. Elég közel vagyok
ahhoz, hogy belássak a kocsiba. Lerúgta magáról csinos, a ruhájával
megegyező színű cipőjét. Meztelen a lába, lábkörmét élénk rózsaszínre
festette. De leginkább az arckifejezése, édes mosolya – ami nem erőltetett,
hanem őszinte – fog meg. Boldog, hogy láthat bennünket! Nellie Goodloe-
ra pillantok, aki megkönnyebbültnek látszik. A színválasztás igazi tisztelgés
a színésznő előtt. De valami furcsát veszek észre Nellie-n, és most látom
csak, mi az. Szénfeketére festette a haját! Szegény öreg Nellie, akarom
mondani neki, vezér légy, ne szolga!
Elizabeth kistermetű, keze, lába apró, finom, mint egy gyermeké. Kicsit
telt, de rajta ez is jól mutat, meglágyítja, elmosódottá teszi a körvonalakat.
Nincs rajta egyetlen éles kiszögellés sem. A metodista varrókörből három
hölgy áll mögöttem. Ők már nem ilyen hízelgőén nyilatkoznak. Joella
Reasor, aki évek óta küszködik a súlyával, így szól a barátnőihez: – Egész
életemben úgy akartam kinézni, mint ő, és most végre sikerült.
Látom fent a bemondói fülkében Theodore-t; a fülke kiugrik a hazai
csapat lelátója fölé. Theodore az ablakban áll, és a magasból a pályát nézi.
Hüvelykujjammal a levegőbe bökök, ő pedig integet. Aztán lenézek a
kocsira: Warner szenátorjelölt úr is a győzelem jelét mutatja hüvelykujjával
– nekem! Gondolom, azt hitte, neki szánom a jelet. Enyhe bűntudat mardos.
Soha nem szavaznék rá, mivel demokrata vagyok. De tudják, mit? Nem lesz
attól senkinek sem baja, ha elhitetem vele, talán mégis… Széles, ragyogó,
szavazz-rám mosolyt kapok tőle, és cserébe ismét magasba tartom a
hüvelykujjamat.
Egy egész csapat kíséri Elizabethet és a férjét a helyükre. A focisták a
pályára szaladnak, de a játékkal senki sem törődik. Luster Camp, egy kissé
gyengeelméjű drága lélek a középiskolai csapat nem hivatalos kabalája.
Szokásos szurkolóhelyét foglalta el, így ma este pontosan lehet látni
Elizabeth Taylor ülőhelyéről. Luster szereti a csapatunkat, és nagyon
szórakoztató szurkolóversikéket költ, de városunknak mégsem az a
képviselője, akivel szívesen kiállnánk egy látogatóba érkezett filmcsillag
elé. A tömeg úgy néz le rá, mint anya a hülye gyerekére, aki mindjárt igen
kínos helyzetbe hozza a nagy nyilvánosság előtt. Kérlek, ne, könyörögnek a
tekintetükkel.
– Mind, mind, mind! – kiabálja Luster. – Mind egyek vagyunk! Király a
csapatunk!
A lelátókon ülő gyerekek általában hangosan szokták biztatni, de
hallgatásuk most érthetően adja Luster tudtára: Kérlek, Luster, ülj le. Ne
alázz meg bennünket!
91
– Big Stone Gap! A legszebb! Jó hely a világ teteje, csapatunknak ott a
helye!
Elizabeth Taylor nevet, és tapsol, mintha ennél mulatságosabb buzdító
verset még sosem hallott volna.
– Rajta! – ordítja Luster. – Kettő, négy, hat, tizenkettő, csapatunk a biztos
nyerő!
Elizabeth megint megtapsolja. A tömeg felveszi a végszót, feláll és
éljenez. Luster mélyen meghajol, majd esőkabátjában és lapos
nemezkalapjában eltűnik a tömegben. Aligha tudja, hogy Elizabeth Taylor is
itt ül ma.
Izgatottan lesem a második negyed utolsó perceit, remélem, hogy
mindjárt vége, ugyanakkor félek is tőle. Hogy az ördögben fog Theodore
megbirkózni ekkora feszültséggel? Szeretném, ha a műsora fényesen
sikerülne. A mérkőzés utolsó másodperceiben a zenekar némán felsorakozik
a pálya szélén. A csapatok leszaladnak a pályáról. A zenekar libasorban
elhalad a hazai közönség előtt, majd átszeli a gólvonalat.
A helyi rádiónak közvetítő bemondó a fülkében belefúj a mikrofonba,
mire mind felnézünk rá.
– Hölgyeim és uraim! Ma műsorral szórakoztatjuk önöket. Itt van
köztünk Hollywood szépe, és műsorunkat az ő filmjei alapján állítottuk
össze. Szóval most dőljön mindenki hátra, engedje el magát, köpje ki a
bagót, és legyen boldog! Íme, emberek, a Powell Valley-i Viking zenekar!
A tömeg talpra ugrik, tapsol és vadul éljenez. A piramisok készen állnak,
hogy kigurítsák őket. Látom Tayloe Kleopátra-jelmezének csillogását a
vendégcsapat lelátója alatt. Ekkor valami felettébb szokatlan dolog történik.
A dobos mazsorett belefúj a sípjába. Nem egyszer, nem kétszer, hanem
négyszer. Egy pillanat szünet, és ismét belefúj. A zenekar tagjai készen
állnak. Szemük most kitágul, arcukon elszörnyedés. A húszyardos vonalon,
pár lépésnyire onnan, ahol a zenekarnak az első alakzatba kellene fejlődnie,
King és Cora látható, a város két kóbor, nagy testű blökije, akiket mindenki
etet, de senki sem fogad örökbe. King meghágja Gorát. Cora vagy érzi maga
körül a tömeget, vagy elege van Kingből, az azonban lerí róla, hogy ehhez
most nincs kedve. Az jár a fejemben, hogy a kutyákban összpontosul a
város lakóinak minden idegfeszültsége, és most muszáj levezetniük. A
sietős dugás ritmikus, szinte azt sugallja: Csak legyünk már túl rajta.
Legyen vége ennek a műsornak. Legyen vége most rögtön.
A tömeg ismét lecsendesedik, és mindenki a királynőt nézi, hogy miként
fog reagálni. Elizabeth Taylor nem vesz tudomást a kutyákról, a mellé
rendelt hölggyel beszélget. Theodore magába roskad a bemondói fülkében.
Pearlre nézek, aki vállat von felém, mintha szavak nélkül azt mondaná: Mit
tehetnénk? Az egyik bíró nem bírja tovább, és kikocog a pályára, hogy
szétválassza a kutyákat. Pötty utána rohan, és úgy ordít, hogy mindenki
hallja: – Most nem választhatja szét őket, maga ostoba fajankó, mert
megharapják! – Azt tesszük hát, amit ebben a rémes helyzetben tehetünk.
Hagyjuk őket dugni, és kivárjuk a végét. Emberemlékezet óta ez a
leghosszabb szerelmi aktus. Végül King kifárad. Lemászik Coráról, és
bajnokhoz méltó peckes járással a célterületre fut. Cora elsompolyog az
árnyékba. A dobos mazsorett sípjába fúj. Végre. Végre. Kezdődhet a műsor.
A gyerekek az első alakzattól fogva tökéletesek. Nagyszerűen
muzsikálnak, és milyen az elrendezés! Minden jelentősebb Elizabeth
92
Taylor-film fontos slágerét kifogástalanul és gyönyörűen játsszák. Elizabeth
feláll, és az emelvény korlátjára támaszkodik, úgy hajol előre, mintha minél
közelebb szeretne lenni ehhez a fenséges, szeretetteljes tisztelgéshez. A
zászlóvivő lányok libasorban forognak az ötvenyardos vonalon, és mintegy
varázsütésre eltűnnek a piramisokban. A három piramis a helyére gurul,
majd BUMM! A stadionban kialszanak a fények, a tömeg éljenez és fütyül,
és a pálya közepén, fáklyákkal körülvéve Kleopátra-kosztümben ott áll
Tayloe Slagle, fején koromfekete paróka, tartása, akár az egyiptomi
királynőé. Csodálatos az alakja: vékony, de formás, épp, mint Elizabeth
Taylor, amikor Kleopátrát játszotta. Tayloe elvesz két fáklyát, és
hivatásoshoz méltóan pörgeti, dobálja őket. Könnyedén, simán forgat, hajol,
dob és elkap, és közben egyre mosolyog, s mindezt milyen pimaszul! A
hatás káprázatos a sötét futballpályán. Pearl, aki a sötétben a pálya másik
oldaláról a futópályán ideszaladt hozzám, kifulladva megáll mögöttem.
Állunk, és tátott szájjal bámuljuk a műsort. Bár végig segítettünk,
képtelenek vagyunk elhinni, hogy milyen gyönyörű az egész.
– Nagyon tehetséges – jegyzi meg Pearl Tayloe-t nézve.
– Az. De a fáklyadobálás nem olyan készség, amire az életben nagy
szükség van. – Nem tudom, miért képzelem, hogy mindig oktatnom kell
Pearlt. Elvégre nem én vagyok Big Stone Gap orákuluma.
Ismét világos lesz, a tömeg tombol. A zenekar befejezi az utolsó számot,
és levonul a pályáról. Elhaladnak Elizabeth emelvénye előtt; Elizabeth
csókot dobál nekik. Aztán hihetetlen dolog történik: Elizabeth a
bemondófülke felé fordul, és csókot dob Theodore-nak. És aztán meghajol
előtte! Igazából meghajol! Amíg élek, nem felejtem el ezt a pillanatot.
***
A Postakocsi Fogadó Big Stone Gap egyetlen valamirevaló étterme. A
Végállomás Kávézó és a Szendvicsbüfé egyszerű helyek. Jackson hal- és
sültkrumpli-büféje csak vasárnapi villásreggelit kínál. A puncsos,
süteményes esküvői fogadásokat a templom alagsori közösségi termeiben
szokták rendezni. Az élet megannyi más eseményére – ünnepekre,
klubösszejövetelekre, családi murikra – ott a Postakocsi Fogadó.
Az épület egyszerű, gyarmati stílusú, vörös téglás kockaház, fekete
spalettákkal és lejtős fehér tetővel. A bejáratnál cégér leng: tizenkilencedik
századi postakocsis sziluettje, amint díszes hintaja bakjáról két lovat hajt.
A művész, aki a postakocsit festette, ugyanaz, aki az én sietős
ápolónőmet alkotta. Az étel isteni. Friss és ízletes, sós, ropogós, fűszeres,
frissen sült csirke (vasárnaponként evangéliumi csirke név alatt kerül
asztalra), olyan könnyű és habos burgonyaropogóssal, amiből az ember egy
tucatot is meg tudna enni. Nellie csodálatosra varázsolta a bejáratot. A
banktól kölcsönkért két rézedénybe hatalmas fikuszt ültetett, így amikor
belépünk a Postakocsiba, buja lomb vesz körül bennünket. Edna és Ledna
Tuckett, a város ikrei egyforma halványkék selyemkosztümben állnak, és az
est programját osztogatják.
A program nagyon mutatós; Nellie-nek van érzéke hozzá. A
programfüzet borítója levendulaszínű vastag papírból van, amelyre
selyemből készült apró fokföldi ibolyát ragasztottak, és az egészet kis
félselyem szalaggal keretezték. A füzetben díszes írással az est programja:
Isten hozta, Warner szenátor jelölt úr és Mrs. John Warner!

93
Könyvtári adománygyűjtő vacsora
1978. október 21. 18.30.
Postakocsi Fogadó
Ünnepi beszéd: Elmo Gaspar tiszteletes úr
Vacsora: Csirke körítéssel
Elizabeth Taylor;
a filmlegenda lenyűgöző karrierjének tiszteletére
Aperitif: „Kisasszony” rák és puncs
Saláta: „Sárszalonka” burgonyasaláta
Főfogás: „Kleopátra” sült csirke és „Butterfield” krokett
Desszert: „Nemzeti (Vörös) Bársony” torta és fagylalt
Kávé és tea
Bevezető: Nellie Goodloe elnök asszony
Beszéd: John Warner szenátorjelölt
A hátsó borítón ez áll: „Tisztelettel: a Dolláros Vegyesbolt”, majd kotta

kíséretében a bolt dalának refrénje:
Mindennap dollárnap!
A Dollár Vegyesboltban
Mindent kap!
(Gondolom, ők adták a pénzt a programfüzethez). Theodore igen elegáns
szürke nadrágjában, tengerészkék blézerében és a halványkék
nyakkendővel, ami kiemeli a szeme színét. Én fekete koktélruhát vettem, és
páva alakú kristálybrosst tűztem rá. A hajamat különlegesen fésültem fel. A
Postakocsi Fogadó öblös homlokzati ablakain át látom a több száz kiöltözött
vendéget jönni-menni. Alkoholt – elméletileg – nem szabad fogyasztani,
mivel ez alkoholellenes megye (nehezen betartható törvény), de Nellie
Goodloe gondoskodott róla, hogy citromsörbetes pezsgőpuncsot
szolgáljanak fel. Az idegek jelentősen megnyugodtak, de egy kis szesz még
jobban lecsillapítja majd az embereket.
Liz és a férje még nem érkeztek meg. Theodore-t azonnal körülveszik, és
gratulálnak a félidei műsorhoz. Boldoggá tesz a sikere. Ragyog az arca,
mint minden művésznek, aki nagyszámú közönség előtt mutatkozhatott be.
A nők a legszebb ruhájukat viselik, és milyen érdekes: sokan friss virágot
tűztek a hajukba! Én sem akarok lemaradni, így letörök az asztaldíszből egy
fehér szegfűt, és a fülem mögé teszem.
Iva Lou észrevesz, és rögtön odajön. A ruhája mester-mű: földig érő
barackrózsaszín műselyem. A szoknya bő és hullámzó, rövid kis uszállyal.
Felül teljesen testhezálló, amit sűrű gumírozással értek el. Nagyon
hagyományos, a mellrészre dolgozott minta modernségét leszámítva: egy
polcon három könyv, gyöngyből kivarrva, flitterrel pettyezve.
– Mit szólsz, Ave! Kétezer-hétszázötven dollárt gyűjtöttünk össze ma
este! Ugye, milyen nagyszerű?
– Gratulálok! – Iva Lou boldogsága nekem is öröm. Végre minden
kapcsolatát kamatoztatni tudta.
– Mi a véleményed, kislány? – perdül körbe.
– Bámulatosan festesz.
94
Szélesen rám mosolyog, majd kidülleszti a mellét, és a mintára mutat. –
Lyle azt mondta, hogy ettől a ruhától lelkes olvasó válik belőle. Lehet, hogy
megengedem, hogy áttanulmányozza a katalógusomat ez után a hepaj után.
Mit szólsz hozzá?
– Szerintem Lyle a legszerencsésebb fickó egész Wise megyében.
– Igazad lehet. Ha most nem is az, gondoskodunk róla, hogy ma éjjel az
legyen. – Iva Lou a nyálát csorgató Lyle felé vonul, és elhinti a reménybeli
éjszaka magvait.
Lew és Inez Eisenberg már az asztaluknál ülnek. Inez nagyon csinos bő
és hosszú türkizkék hawaii ruhájában. Hajába evőpálcikákat tűzött, hogy
egzotikusabban fessen. Derűsen üldögélnek egymás mellett, de más-más
irányba fordulnak, és nem beszélgetnek. Sajnálom őket. Pötty lekap két
rákot egy körbehordott tálcáról, és az egyiket a feleségének adja, aki Inez
mellett ül. Nekik sincs sok mondanivalójuk egymáshoz.
Végigjárom a termet; mindenki nagyon kedves, részben az alkoholnak,
részben a Tennessee állambeli Kingsportból érkezett WCYB tévéállomás
stábjának köszönhetően. Johnny Wood televíziós műsorvezetőt, riportert és
időjárásgurut küldték, hogy beszámoljon az eseményről. A képernyőn
alacsonyabbnak és zömökebbnek látszik, mint a való életben. Barátságos
ember benyomását kelti, de dolgozni jött ide, nem csevegni. Az emberek ezt
tiszteletben is tartják, és többnyire békén hagyják. Még sosem szerepeltünk
a tévében, így a legkifogástalanabb modorunkat vesszük elő.
– Új ruha? – szólal meg a hátam mögött Alice néni.
– Ez a régi rongy?
– Én újnak nézem.
– Jól festesz ma este, Alice néni. – Meghökken, szeme gyanakvóan
összeszűkül.
– Elég ebből. Hogy halad az üzleti ügyünk?
– Mr. Eisenberg foglalkozik vele. Tudod, hogy az ügyvédek nem
kapkodják el a dolgot.
– Azt akarom, hogy mennél hamarabb meglegyen. – Mielőtt Alice néni
felpörgetné magát, és engem még jobban felizgatna, arrébb sétálok.
Theodore-t újabb csodálok fogják közre. Estélyi táskámat az asztalunkra
teszem. Iva Lou nem viccelt. Tényleg közvetlenül Elizabeth Taylor asztala
mellett ülünk.
– Nagyon csinos vagy – súgja oda valaki. Felnézek, és Jack Mac mér
végig, mintha 1978-as vadonatúj Ford kisteherautó volnék az összes
extrával.
– Köszönöm. – Én is végigmérem, és meglepett arckifejezésem elárul.
Tengerészkék, vékony szürke csíkos öltönyében elegáns, mintha skatulyából
húzták volna ki. Inge hófehér, bár a gallérja kicsit szűknek látszik. Finom
kínai selyem nyakkendője lángvörös.
– Új szerkó – mutat az öltönyére.
– Nagyon fess. – Micsoda?! Fess? Még életemben nem használtam ezt a
szót! Idétlen, varrókörbe illő, öreg hölgyes szó. És különben is: Jack Mac
nem fess, hanem egyszerűen szívdöglesztően jóképű.
– Apám nyakkendője.
– Igazi, finom selyem. – Nem bírok ellenállni neki, és megsimogatom a
nyakkendőt; imádom a finom selymet. Anyám mindig a kezemre ütött, ha
varrás közben az anyagot tapogattam.
95
– Papa Franciaországban szerezte valamikor a második világháború alatt.
– Nagyon vigyázz rá. – Hát ezt meg minek mondtam? Mi közöm van
ahhoz, hogy vigyáz-e a holmijára? Az sem tartozik rám, ha összegyűri, és
felmosórongynak használja.
– Szerettem volna beszélni veled a múltkori estéről. – Egy pillanatig nem
tudom, mire céloz; az almadzsem éjszakája óta eltelt már egy kis idő, és
azóta nemigen volt időm töprengeni rajta. Ezt ő is látja rajtam, és majdnem
ejti a témát, de mégsem teheti, hiszen ő hozta fel, ezért most
kutyaszorítóban van. Nem segítem ki azzal, hogy megjátszom az értetlent.
– Eszemben sem volt, hogy megsértselek vagy felbosszantsalak. Nagyon
sajnálom. – Nem tudom, mit feleljek. Végül is nem lőtt rám vagy ilyesmi.
Csak megkérte a kezemet. Aggodalmas arckifejezése láttán feszengeni
kezdek.
– Minden jó, ha jó a vége. Látom, megint Édes Sue-val jársz. – Édes Sue
úgy bűvöli a tömeget, mint egy bárénekesnő. Ezüstösen csillogó,
nyakpántos ruhát visel, a haja arany zuhatag. Szemhéját tompa levendula
színre festette. A foga vakítóan fehér. Mintha a tévé divatmagazinjából
lépett volna ki.
– Nem egészen – válaszol Jack Mac mosolyogva, aztán Édes Sue-ra
pillant, és vissza rám. Ez az idétlen gavalléros vigyor halálra dühít. Azt
képzeli tán, hogy a város szépének és vénlányának érzelmeivel
zsonglőrködhet? Talán olyan szánalmas teremtésnek lát, akinek férfira van
szüksége, Édes Sue-t meg olyannak, aki kedvére válogathat? A másodperc
tört részéig Jack MacChesneyben az ellenséget látom. De aztán
emlékeztetem magam: semmi közöm ehhez az emberhez. Kétkulacsos
badarsága nem tartozik rám. Próbálkozott nálam, de nem vettem a lapot.
– Tudod, Jack, én csak egy tablettákat számoló patikus vagyok. És nem
tagadom, hogy nem vagyok jártas a világ dolgaiban. De hadd közöljem
veled: szerintem nem illik a nőkkel szórakozni. Ott vár egy gyönyörű lány.
Rá kellene összpontosítanod. Egyedül rá.
Jack Mac értetlenül néz rám. – Azt hiszed, együtt járunk? – kérdezi.
– Elhoztad a vacsorára.
– Ami azt illeti, a jegyeket még akkor vettem, amikor együtt jártunk,
aztán a körülmények úgy alakultak…
– Foglalkozol a gyerekeivel. – Hülyének néz?
– Nem ejthetem a gyerekeket. Több mint egy évig jártam az anyjukkal.
Megismertek, bíznak bennem. Nem tűnhetek el nyomtalanul az életükből.
– Helyes. Rendben van. – Elfordulok, másfelé nézek. Reménykedem,
hogy elérti a célzást, és magamra hagy. De marad.
– Te is Theodore-ral vagy itt. Világosíts fel, mi a különbség.
– Várjunk csak egy percet! Azzal járok, akivel csak akarok. Érted? Nem
jártam-keltem kelletlenül a városban, és tettem házassági ajánlatot
egyeseknek, hogy aztán a régi kedvessel ugorjak ágyba!
– Hát te aztán nem vagy semmi – morogja szemernyi kedvesség nélkül.
– Nem bizony! Nekem elveim vannak! – Csípőre vágom a kezemet, a
nyakam tíz centit megnyúlik, így dühösen Jack Mac arcába meredhetek. Ő
azonban nem visszakozik.
Én sem. Szemtől szemben, orr az orrhoz. Édes a lehelete, a szeme
szikrákat szór.
96
– Megkeseredett és magányos vagy. Eltökélt szándékod, hogy az is
maradsz. Hát maradj. Nem kell hallgatnom ezt a hülyeséget. Nem is fogom.
Assz'nyom. – Sarkon fordul, és elmegy.
Theodore lép oda hozzám. – Mi volt ez?
– Micsoda félkegyelmű. – Theodore-ral nézzük, ahogy Jack Mac sűrű
bocsánatkérések közepette átcsörtet a tömegen az asztalához.
– Azért az öltönye elegáns – vonja meg a vállát Theodore.
Elizabeth Taylor most érkezik. Onnan tudjuk, hogy az őt szállító kocsi
reflektora vakítóan süt be az öblös ablakokon. Az éttermet fény árasztja el
és várakozásteljes izgalom tölti be. Egészen más, mint amikor tegnap a
kocsiban láttuk: akkor távoli volt, álomszerű, mint a mozivásznon. De ma
egy teremben ülünk, és velünk fog vacsorázni! Egészen közel leszünk
hozzá. Milyen izgalmas.
Johnny Wood utasításokat ad a tévéstábnak, a tömeg fel-ajzottan,
hangosan cseveg. Theodore-ral a székünkre térdelünk, hogy a tömeg feje
fölött végignézzük Elizabeth Taylor érkezését.
Több munkatárs lép be elsőnek; megtisztítják az utat előtte és a
szenátorjelölt előtt. Elizabeth következik földig érő királykék kaftánban,
amelynek háromnegyedes japán szabású ujja van és csónakkivágása. Haja
kibontva, a vállára omlik. Nagy szemű indián nyaklánc lóg a nyakában,
arany, lila és barna achátból; valóságos királynői nyakék. Ma este is
lélegzetelállítóan szép. Nellie Goodloe az ajtóban fogadja, és futólag
megöleli. Elizabeth a Nellie füle mögé dugott rózsára mutat, Nellie pedig
elpirul.
John Warner, az Egyesült Államok haditengerészetének korábbi
államtitkára sötétkék öltönyében, fehér ingében, kék, fehér és vörös csíkos
nyakkendőben úgy fest, mint maga az elnök. Olyan, mint egy magas,
jóvágású, észak-virginiai arisztokrata földbirtokos. Magabiztos, de
türelmetlen. Sokszor simítja ki homlokából sűrű ősz haját; kicsit Kennedy
elnökre emlékeztet. Azt mondják, szerencsés, hogy egyáltalán szenátornak
jelölték. Dick Obenshain után második helyet szerzett a tavalyi
előválasztáson. Mr. Obenshain repülőszerencsétlenségben meghalt. A
republikánusok felkérték második helyezettüket, Mr. Warnert, hogy
jelöltesse magát Mr. Obenshain helyett. Mr. Warner udvariasan engedett a
kérésnek. Az újságok szerint Mr. Warner régimódi politikai „jolly joker”: be
lehet nyomni oda, ahol megüresedik egy hely. Láthatóan bosszantja, hogy a
feleségét így körülrajongják, de mégsem hagyhatja a kocsiban. Elizabeth
vonzza a választókat, és ennek a kevéssé ismert republikánus jelöltnek
pontosan erre van szüksége a győzelemhez. Kíváncsi vagyok, milyen érzés
lehet számára, hogy mindig másodikként végez: először Obershain, majd a
felesége mögött. Lehet, hogy nem is érdekli, míg versenyben van.
Bámulatosan kipihentnek látszik annak ellenére, hogy már csak tíz nap van
a választásig. Valószínűleg a jó nevelés az oka. A virginiai úriember
jelszava: „Kellemmel a megpróbáltatások idején is!”
Zackie Wakin elhúz a munkatársak mellett, és egyenesen Elizabeth
Taylorhoz lép. Kezet nyújt neki. Elizabeth is kezet nyújt, mire Zackie
elegánsan kezet csókol. A tömeg odavan. Zackie, az idegen házaló, elbűvöli
a filmcsillagot. Zackie kistermetű, Elizabeth nemkülönben. Ahogy szemtől
szemben állnak, kettejükből olyan ragyogás árad, mint azokban a
romantikus filmjelenetekben, amikor a férfi nem a nő arcába néz, hanem a
97
lelkébe. Elizabeth, az örök nő, hátraveti a fejét, és nevet. Töredékeket
csípünk el a beszélgetésükből. Elizabeth sokat tud a libanoni kultúráról. Járt
Richard Burtonnel a Közép-Keleten, amikor Richard a hatvanas évek végén
filmet forgatott arrafelé. Amikor a munkatársak meghallják, hogy Elizabeth
egy korábbi férjéről beszél, elterelik onnan az asszonyt, hogy kövesse
jelenlegi férjét a konyhába, ahol a férj a konyhaszemélyzetet üdvözli.
Elizabeth visszafordul, és Zackie-re pillant; vállrándítása mintha azt
mondaná: „Sajnálom, hogy félbeszakítottak bennünket”, majd integet.
Kicsapódik a konyhaajtó, és halljuk a jelölt hangját: – John Warner
vagyok, az Egyesült Államok szenátusának jelöltje. November 4-én
valamennyiükre számítok. – Olvastam az újságban, hogy John Warner ért
hozzá, kit kell megdolgozni. Bármennyire szereti a nagykutyákat odakint,
mégis azok szavaznak tömegestől, akik az ételt főzik.
Theodore-ral közel állunk a konyhába vezető ajtóhoz, ezért a kerek
ablakhoz nyomakodunk, és befelé bámulunk, míg Elizabeth és Warner
körbejárnak. Az alumíniumtálcák tele vannak aranybarnára pirult csirkével.
Az egyikben csak szárnyak vannak; olyan ínycsiklandóak, hogy
legszívesebben berontanék a konyhába, és felkapnék párat. Elizabeth
Taylornak is ez járhat a fejében, mert amíg John Warner a főszakáccsal
parolázik, ő lehajol és megkóstol egy csirkemellet. Két kézzel fogja, kisujját
eltartja, és óvatosan beleharap a csontok melletti puha részbe, hogy ne
maszatolja el tökéletes barackszín rúzsát. Warner Elizabethre hivatkozik, ő
pedig rágás közben bólogat. A férfi csúnyán néz rá, amikor látja, hogy
belekóstolt a csirkébe. Elizabeth bekap egy nagy falatot, hogy gyorsan
végezzen, és folytassa a kampányolást. Nyel, de valami nagy baj
történhetett. Mintha megakadt volna valami a torkán. Mentős
felkészítésemből tudom, hogy fuldoklik, így azonnal berontok az ajtón.
Torkához kap, és tehetetlenül néz. Nem tud beszélni. Látom bársonyos
nyakán a sok évvel ezelőtti műtét hegét. Még mindig rózsaszín.
– Miss Taylor. Hadd segítsek.
Hallom a munkatársak sutyorgását: – Ki ez? –, mire a személyzet közli,
hogy a mentőcsapat tagja vagyok. Theodore Pötty után ordít, ami
felbolydítja a teremben összegyűlteket. Pötty úgy nyomakodik át a
lengőajtón, mint John Wayne, pillantása körbefut a konyhán, meglátja
Elizabethet, és odafut hozzá. Nyomában Theodore lohol.
– Lenyelt egy csirkecsontot, Pötty – világosítom fel.
– Jézus Mária. Most rögtön hozza ide a kocsit. – Odadobja nekem a
kulcskarikáját. Theodore-ral átrohanunk a vacsorára váró tömegen, ki az
ajtón, és beugrunk a mentőautóba. Villámsebesen a konyhai bejárathoz
farolunk, feltépjük a hátsó ajtót, kihúzzuk a hordágyat, és begurítjuk a
konyhába. Warner Pöttyel és a munkatársakkal ordibál, de jobbára
Elizabethre mérges, hogy fulladozik.
Pötty profi módon tüsténkedik; a hordágyra emeli Elizabethet. Gondosan
rászíjazza, ellenőrzi a kerékfékeket. Az emberek gyakran panaszkodnak,
hogy Pötty a mentőautóban furikázik a városban, magáncélra használja, de
lefogadom, most nagyon boldogok, hogy ma este ezzel az autóval jött.
Lehet, hogy ezzel menti meg Elizabeth Taylor életét.
Pöttyel betesszük Elizabethet a mentőautóba. Warner már nagyon feldúlt,
a felesége kezét fogja, és az arcát simogatja. Szerencsére Gladys Baronagan,
a Magányos Fenyő Kórház Fülöp-szigeteki orvosnője is eljött a vacsorára a
98
férjével, és most őt is felkérték, hogy segítsen. Hallom, amint azt mondja
Pöttynek, lehet, hogy Elizabethet meg kell műteni.
Elizabeth még ezekben a tragikus pillanatokban is gyönyörű. Úgy fekszik
a hordágyon, mint egy levendulakék liliom. A fájdalmat férfiasan tűri, pedig
én sok szenvedést láttam, és tudom, hogy az emberek néha úgy viselkednek,
mint az őrültek. De ő szinte megdicsőül, mintha számítana arra, hogy rossz
is történhet az emberrel, és istenem, ilyenkor nem lehet mást tenni, mint
elviselni, túljutni valahogy rajta, nehogy elpusztítsa az embert. Tekintetével
mintha azt mondaná: Csak szedjék már ki a torkomból ezt az istenverte
csontot!
Theodore-ral beugrunk a kocsijába, és követjük a mentőautót a kórházba.
Mire odaérünk, Elizabethet már be is tolták a sürgősségire. Kisebb tömeg
verődött össze, de senki sem beszél. Pokoli dolog. Pötty idegesen jár fel s
alá a sürgősségi osztály előtt. Imádkozunk, hogy minden rendben menjen.
Theodore-ral majd éhen halunk, ezért egy csomó szemét kaját eszünk az
automatákból, és neszkávéval öblítjük le. Warner szenátorjelölt külön
szobát kapott a sürgősségi mellett, így nem látjuk. Több munkatárs toporog
az ajtóban, egyik aggodalmasabb képet vág, mint a másik.
Végül egy óra múlva kijön hozzánk egy ápolónő. Baronagan doktornő
gumicsövet tolt le Elizabeth torkán, és lenyomta a csontot a gyomorba, ahol
majd az emésztőnedvek feloldják. Műtétre semmi szükség. Miss Taylor
rendbe fog jönni. Johnny Wood és a stábja érkezik, és az ápolónő köré
sereglenek: exkluzív interjút szeretnének a tizenegy órás híradóba. Az
ápolónő feltartja a kezét, és távozásra szólítja fel a férfiakat. – Ez kórház,
nem cirkusz. – Johnny Wood vállat von, és kitereli az embereit. A járdán
veszi fel a riportot.
– Mi bajod? – kérdezi Theodore, amikor felém fordul.
– Semmi – felelem, kezembe temetett arccal.
– Hadd nézzem. – Két keze közé fogja az arcomat, és gondosan
szemügyre veszi.
– Sápadt vagy – szögezi le végül.
– Túl sok édességet ettem. Ennyi az egész.
– Menjünk – nevet Theodore.
De nem hiszem, hogy az édességtől van. Újra meg újra végigéltem a
jelenetet, amikor Jack Mac azt mondta, hogy megkeseredett és magányos
vagyok, és ez kavarta fel a gyomromat. Ezt azonban nem akarom
megosztani Theodore-ral. Még a legjobb barátunknak sem kell mindent
elmondanunk.
99
Hetedik fejezet
Többé nem láttuk viszont Elizabeth Taylort. Miután torkában
elmozdították a csontot, órák hosszat pihent, majd a kora hajnali órákban
helikopterrel az állam másik végébe, egy nagy richmondi kórházba
szállították. A kampány végéig ott lábadozott. Hajszál híja volt, hogy John
Warner el nem vesztette a választást; a rossz nyelvek szerint sokan
együttérzésből szavaztak rá, amiért a feleségét baleset érte, mialatt
korteskörúton volt vele. Nagy kár, hogy Big Stone Gap úgy vonul be a
történelembe, mint az a kampánymegálló, ahol Elizabeth Taylor lenyelt egy
csirkecsontot, és nem úgy, mint az a város, ahol méltó fogadtatásban
részesült. Az itteniek elmélete szerint talán valami ősi ír-skót átok ül
rajtunk. Végtére is a szénbányászat fellendülésétől sem lettünk a Dél
Pittsburgh-je, most meg még egy világhírű filmcsillagot is majdnem
megfullasztottunk. Talán nem arra születtünk, hogy a nagyvilág részévé
váljunk.
A nagy felhajtás után – melynek során félretettem saját gondjaimat –
ismét szembenézek önmagammal. Végre leülök, hogy levelet írjak Meoli
néninek. A levélírás katartikus élmény. Ha jól számolom, nagynéném a
hatvanas éveiben járhat, így azzal a kéréssel kezdem a levelet, hogy hívjon
oda maga mellé valakit, mielőtt továbbolvassa, hátha elájul, vagy tudom is
én, mi történik. Rettenetesen nehezemre esik anyám haláláról írni, de
tudom, hogy a testvére fogja elolvasni, ezért legjobb emlékezetem szerint
minden részletről beszámolok. Mama mindig is a teljes igazságot várta el
tőlem – milyen ironikus! –, így feltételezem, hogy ezzel a testvére is így
van. Nem tudom, hogy mama miért nem beszélt nekem soha a családjáról,
kivált, ha azt nézzük, hogy tizenhárom évig éltünk Fred Mulligan nélkül.
Mitől tartott még? Miért nem gondolt arra, kettesben elutazhatnánk, hogy
megtisztítsa a lelkiismeretét, és megossza velem az igazságot? Hány, de
hány alkalom kínálkozott, hogy meséljen a múltjáról! Elmondhatta volna
akkor, amikor az útleveleink megérkeznek. Útban Olaszország felé,
repülőgépen. Választhatta volna bármelyik napot, a napon belül bármelyik
pillanatot, amikor csak mi ketten voltunk ebben a házban, zavartalanul,
idegenektől háborítatlanul. Kiönthette volna a szívét. Micsoda ajándék lett
volna az igazság! Együtt repülhettünk volna Olaszországba, és
megismerhettem volna azokat, akikhez rokoni szálak fűznek. Bemutathatott
volna a családjának. Náluk lakhattunk volna, megtudhattunk volna róluk
mindent, pótolhattuk volna az eltelt éveket. Nagynénéim, nagybátyáim,
unokatestvéreim lettek volna. Mi mindent veszítettem egy hazugságba
zárva!
Épp egy szép nagy szeletet akarok vágni magamnak a Tuckett nővérek
csokoládétortájából (a torta másik felét Theodore-nak adták). Sok ételt
hoznak ajándékba, amióta tagja voltam az Elizabeth Taylor életét megmentő
csapatnak. Tejszínhabot verek. Odakészítek egy bögre forró kávét.
Legpuhább flanelpizsamámban vagyok, lábamat felteszem, amikor
megszólal a telefon.
Pötty hív. (Ki más?) Azt akarja, hogy menjek le vele az Isten
Egyházának templomához. Rimánkodom, hogy menjen egyedül, mert fáradt
vagyok (apropó, Pötty, el is felejtettem szólni, hogy felmondok). De ő
100
tovább kérlel, míg végül beleegyezem. Körülbelül öt perc telik el, mire
Pötty dudál az ajtóm előtt, és kirohanok. Futás közben felkapom az
elsősegélytáskámat.
Mialatt a folyóparton a templom felé száguldunk, Pötty beszámol a
részletekről. Gaspar tiszteletes tele templom előtt hitbéli megújhodást
prédikált, és amikor kivett két csörgőkígyót a ketrecből, az egyik megmarta.
– Ne izguljon. Nem olyan régen adtam szérumot Gaspar tiszteletesnek.
Daugherty doki rávette, hogy váltsa ki a receptet. – Pötty nem válaszol, csak
mélyen leszívja a cigarettája füstjét. Teljesen értelmetlen út; azért adtam be
a derekamat, mert Pötty ragaszkodott hozzá. A kígyómaráshoz elég egy
mentős. Ki kell mosni, be kell kötözni a sebet, és már ott sem vagyunk.
Elképzelem az emeletes csokoládétortát a dohányzóasztalomon, és nagyon
dühös vagyok.
Isten Egyháza homokkőből épült ház, egyetlen teremmel. Egyszerű tető,
amire csak ráfestettek egy keresztet. A bejáratot égővörösre pingálták, hogy
távol tartsák a gonoszt. Pöttyel halljuk bentről a gyülekezet sírását, de
megújhodásnál ez teljesen természetes. Az emberek azért jönnek, hogy
megtisztuljanak bűneiktől, és megbocsátást nyerjenek. Nyugodtan
hangoskodhatnak.
A hátsó ajtón lépünk be. Dicie Sturgill, egy vörös hajkoronájú, apró
termetű, zömök asszony vár bennünket az utolsó padoknál. Nagyon feldúlt.
A padok közti folyosón Gaspar tiszteleteshez vezet bennünket, aki az oltár
tövében fekszik. Valaki összehajtogatta a kabátját, és párnának a feje alá
tette. Tizenkét hívő kézrátétellel próbál a tiszteletesen segíteni, és közben
érthetetlenül halandzsáznak. Egy tavalyi mentős kiszállásunkról
megismerem az egyik arcot: Den-Bob Snodgrass az, zabolátlan, tizenöt éves
bajkeverő, aki egy délelőtt a lányok tornaórája alatt anyaszült meztelenül
jött ki a fiúöltözőből, egy kosárlabdát dobálva. A lányok meglátták,
sikítozni kezdtek, aztán kirohantak a folyosóra, ahol pánikot keltettek. Den-
Bobot nem csapták ki, csak felfüggesztették, de nem ment vissza, hogy
befejezze a tanulmányait. Inkább elhelyezkedett a bányában.
Gaspar tiszteletes halkan nyög. Csuklóját papírtörülközőkkel vastagon
bepólyálták, de a papírt már átitatta a vér. Míg én bekötözöm a sebet, Pötty
kivallatja. Megkérdezi, hogy beadta-e magának az ellenanyagot. A
tiszteletes nem képes koncentrálni; reakciójából arra következtetek, hogy
nem adta be a szérumot, de nem tudhatom biztosan. Megkérem a feleségét,
aki a lábánál sír és imádkozik, hogy üljön le. Hangosan jajong, és Jézushoz
könyörög, hogy mentse meg a férjét. Arra kérem Pöttyöt, hogy fejezze be a
kötözést, talán nekem sikerül szót értenem a tiszteletessel. Megkérem a
kézrátevőket, hogy ők is üljenek le, mert a beteg nem kap levegőt.
Megteszik. Egyikük átkarolja Mrs. Gaspart, és egy fapadhoz vezeti az első
sorban. Pötty hozzákészül, hogy beadja az injekciót. Ha a lelkész már
beadta magának az ellenanyagot, akkor nem árt, ha meg nem, imádkozom,
hogy segítsen rajta.
– Tiszteletes úr, hall engem? Ave Maria vagyok. Csúnyán megmarta egy
kígyó. – Mosolyog, mintha értené.
Ekkor Den-Bob Snodgrass felugrik, pisztolyt kap elő a zsebéből, és az
oltáron álló ketrecben tekergőző kígyókra lő. Vér, vékony barna és zöld
kígyóbőrcsíkok fröccsennek szerteszét. A gyülekezet elborzadva kiáltozik.
101
– Rohadt csörgőkígyók! – üvölti Den-Bob. Két férfi leteperi, elszedik
tőle a fegyvert, és kituszkolják a templomból. Pöttyel megőrizzük
nyugalmunkat, és folytatjuk a dolgunkat, bár úgy érzem, mindjárt elhányom
magam. Átfut a gondolat a fejemen, hogy senki sem változik: Den-Rob
Snodgrass lökött volt, mielőtt rátalált Istenre, és lökött most is.
– Beadta magának az ellenanyagot, tiszteletes úr?
Nem válaszol.
– Be kell vinnünk a kórházba.
– Nem – szólal meg jól érthetően.
– Muszáj. Megmarta egy kígyó.
– Nem!
Pötty rám néz. Akkor is elvisszük. Végezzünk gyorsan, és vigyük innét.
Gaspar tiszteletes arca dagadni kezd. Amikor a hordágyra emeljük,
kabátjából egy apró üveg esik ki. Az ellenanyagot tartalmazó lezárt kis fiola,
amit nálam vett. Zsebembe csúsztatom, és reménykedem, hogy a felesége
nem vette észre.
Pötty rádörren az emberekre, hogy hagyják szabadon a padok közti
folyosót. Kivisszük Gaspar tiszteletest, és betesszük a mentőautóba. Pötty
vezet, én hátul maradok a tiszteletes mellett.
Fogom a kezét. Még van annyi ereje, hogy megszorítsa a kezemet, és
kérem is, hogy csak szorítsa nyugodtan. Vizet kér, megitatom. Valamit
mondani akar. De előbb iszik még egy kortyot.
– Miért nem adta be magának a szérumot, tiszteletes úr? – kérdezem.
– Hit – feleli. Kezének szorítása enyhül.
– Siessen, Pötty!
Lenézek Gaspar tiszteletesre. Arckifejezése elégedettségről árulkodik.
Nem értem. Fájdalmai vannak. Miért nem jajgat?
A férfiak valahogy összemennek, amikor haldokolnak. A tiszteletest
kisgyereknek látom. Fogom a kezét, gyöngéden megszorítom, várom a
válaszreakciót. Nem jön. Még van pulzusa, de már kómába esett.
***
Pötty visz haza. A kórházból hazáig alig beszélgetünk. Gaspar tiszteletes
hajnali 3 óra 33 perckor szenvedett ki; egyesek megjegyzik, hogy Krisztus
harminchárom évesen halt meg, és talán a kettő között van valamilyen
összefüggés. Pöttyel még sosem vesztettünk el beteget, ezért együtt még
nem éltünk át hasonló helyzetet. Kitesz a házam előtt. Felmegyek a lépcsőn,
belépek az ajtón, de nem érzem otthon magam. Minden lámpa ég, a torta és
a kávé ott van, ahol hagytam, a tejszínhab összeesett. A tányért és a bögrét
kiviszem a konyhába, az ételt kidobom, a kávét kiöntöm, elmosogatok. Nem
sírok, de folyton Gaspar tiszteletes arcát látom magam előtt.
***
Ragyogó késő novemberi nap van, almaszedésre és temetésre egyaránt
tökéletes. Gaspar tiszteletest fehér köntösben, egy egyszerű fenyőfa
koporsóban ravatalozzák fel. A koporsó lábánál szalaggal átkötött mezei
virágcsokrok. Isten Egyházának temploma még sosem volt ilyen zsúfolt. A
többi felekezettől szinte az összes lelkész ott áll kétoldalt az oltár mellett,
köztük katolikus papom, a New York-i Buffalóba való kedves öreg ír is.
A mormon testvérpár figyelmesen nézi a tömeget, és amikor felismernek,
odabiccentenek. Visszamosolygok rájuk; küldtek egy családfát, amit a
102
mormonok a kedvemért állítottak össze. Az egyetlen baj csak az, hogy
rosszul írták Mario Barbari nevét, és a Bonboni család fáját készítették el. A
Bonbonik tehetséges olajsajtolók voltak, de sajnálatos módon nem a
felmenőim. Nem volt szívem felvilágosítani a fiúkat, így végighallgattam a
szövegüket, és úgy tettem, mintha szörnyen feldobna a felfedezés.
Nagy éneklés és mulatság folyik. Az emberek álldogálnak, Gaspar
tiszteletesről beszélgetnek; mennyit segített nekik, hogy megtalálják Jézust,
mennyit imádkozott értük és velük; igazi prédikátor volt, mondják,
valóságos apostol, aki csodálatosan tudott elmesélni egy történetet, és el is
tudta hitetni az emberrel. Lehetetlen elfelejteni azt az esetet, amikor
gyerekkoromban az iskolánkban prédikált. Kicsit féltünk tőle, de áhítatos
tisztelettel hallgattuk. A hit szó újra meg újra elhangzik, nekem pedig
eszembe jut, hogy is mondta a halála éjszakáján. Beleborsódzik a hátam.
***
A temetés végén Pee Wee Poteet a hegedűjén eljátssza „A rózsás
jövendő”-t, majd Dicie Sturgill áll fel, hogy felolvassa a levelet, amit halála
esetére a tiszteletes a nyájának írt. A levél említésére az asszonyok keserves
jajgatásban törnek ki. Dicie megelégeli a siránkozást, és zord pillán tást vet
a nőkre, mintha azt kérdezné: Most sírni akartok, vagy felolvassam ezt a
levelet? A hangos jajszó orrfújásba és szipogásba fullad. Dicie a
következőket olvassa fel:
Kedves barátaim Jézusban, a mi Urunkban!

Életem során mindenben megtaláltam Jézust, a mi Urunkat és
megváltónkat: munkában, szórakozásban egyaránt Jézushoz, nem
csak betegség vagy szomorúság esetén fordultam. Vele jól is mulattam.
Mellettem volt, bárhova is mentem, ha az iskolában prédikáltam, vagy
szombat reggel a Powell Valley-i tónál horgásztam. Mindig velem volt, és
remélem, jól ismerem Őt. A közösségi házban rendezett puncsos,
süteményes tor helyett menjetek el valamennyien Shug Tekepályájára, és
fékezzétek végig a délutánt. Szeretném, ha jót mulatnátok Jézussal
hallgassátok egymást, nevessetek, és lássátok meg Isten nagy dicsőségét
egymásban. Mert higgyetek nekem, kedves barátaim, ott van. Néha csak
nincs szemünk, hogy meglássuk.
Legyetek a vendégeim, és mulassatok jól
Odaadó tisztelettel
Elmo Gaspar lelkész
Egyvalamiben kitűnünk itt, Gapben: az utasítások végrehajtásában.

Miután a tiszteletest elhantoltuk, a temetési menet egyenesen a Shawnee
sugarúira vonul, Shug Tekepályájára. Midge és Shug Hall előkészítették a
pályákat, kifényesítették a golyókat, kitették az aprósüteményt, kitöltötték
az üdítőket, és tisztára törölték az eredményjelző táblákat.
Beözönlünk a tekepályára, csapatokba verődünk, hogy egy-két menetet
lejátsszunk. Senki sem türelmetlen, senki sem verseng. Kivárjuk, míg ránk
kerül a sor, egymás után gurítunk, élvezzük mások játékát. Még az idős
hölgyek is részt vesznek a szórakozásban. Itt-ott könnyek potyognak, de
többnyire nevetés, mesélés hallatszik, és jókat eszünk.
Iva Lou-val kimentjük magunkat, és kimegyünk a mosdóba. A távolabbi
pálya mentén kell végigmenni, hogy az ember hátrajusson a mosdókhoz.
103
Emlékszem, milyen zavarban voltam a pubertás első pillanataiban, s ettől
milyen végtelen hosszú volt az út a mosdóig. Egyik héten még ide-oda
rohangáló, rágón kérődző gyerek voltam, egykét hónapon belül viszont rám
szakadt a kamaszkor, és elszörnyedtem azon, hogy kirakatba kerültem, és a
mosdóhoz menet felhívom magamra a figyelmet. Ma, amikor Iva Lou-val
végigmegyünk ezen a hosszú úton, nincs bennünk félszegség. Mindössze
azért fohászkodunk, nehogy egy golyó kipattanjon a pályáról, és leüssön
bennünket a lábunkról. Shug Tekepályája tele van pocsék tekézőkkel, és a
golyók minden irányba repkednek.
Amikor hátraérünk, megállunk egy pillanatra, mert a mosdókra
kiszögezett URAK és HÖLGYEK tábla helyett itt az áll: SIMASZŐRŰ
VIZSLÁK és HOSSZÚSZŐRŰ VIZSLÁK. A SIMASZŐRŰ tábláján egy
vadászkutya látható, a HOSZ-SZÚSZŐRŰÉN egy kandalló előtt üldögélő
eb. – Mi hosszú-szőrűek vagyunk – jelenti ki Iva Lou, és benyomja az ajtót.
June Walker mos kezet a mosdónál. – Ugye, milyen szörnyű, hogy
meghalt Gaspar tiszteletes? – Szomorúan bólogatunk. – Tudjátok, három az
igazság – folytatja June. – Eszerint még két halálesetre számíthatunk.
– Azt hiszem, nem kell aggódnod – mondom June tükörképének. – A
három haláleset már megtörtént.
– Hogyhogy? – álmélkodik June.
– Gaspar tiszteletes és a két kígyó. Megvan a három.
Mialatt a tükör előtt tollászkodunk, halljuk, ahogy a golyók leütik a
bábukat. Amikor a golyók a pálya hátsó falának csapódnak, hogy aztán
visszaguruljanak, olyan a hangjuk, mintha mindjárt átszakítanák a női vécé
falát. June akaratlanul is hátrahőköl minden robajnál. Iva Lou meg én
nevetünk. Utoljára kiskoromban voltam ebben a mosdóban. El is
felejtettem, hogyan vágódnak a golyók a falhoz.
***
Nem tudom, miért szomorít el annyira Gaspar tiszteletes halála. Részben
azért, mert nem sokkal anyám halála után távozott az élők sorából, és anyám
halála még friss emlék, így minden, ami ezen túl van, szürreálisnak tetszik.
Amikor hazaérek a temetésről, Otto és Worley épp a földszinten helyezik fel
a külső ablakszárnyakat. A fékezésről mesélek, ők meg nevetnek. Lassan
kifogyok a nekik szánt feladatokból, így egyre gyakrabban gondolok a
jövőre. Nem tudom, mikor következett be az átmenet, de Otto és Worley
városi ócskásokból házi szerelőimmé léptek elő. Otto egy halom postát
hagyott a konyhaasztalon. Felkapom, és felmegyek az emeletre. Levetem
ünneplőmet, és overallt húzok. Felviszem a postát a padlásra, ahol az
ablakon át kimászom a tetőre. Nem voltam idekint, amióta megjavítottuk.
Hogy repül az idő! Pedig folyton fel akartam ide jönni, hogy nézzem a
várost, és rendezzem a gondolataimat. Feltehetően sok volt a dolgom. Vagy
talán mostanáig nem volt szükségem arra, hogy magasan legyek, minden
felett.
Három felszólítás újság-előfizetés megújítására. Ahelyett, hogy
kinyitnám és a FIZETNIVALÓ kupacba tenném őket, kettészakítom
mindegyiket. Rengeteg újság és képeslap van a boltban; mostantól inkább
azokat olvasom. A halom legalján egy légiposta-boríték van, kék tintával
papírra vetett cikornyás írással. A feladó Meoli Vilminore Mai! Végre!
Vigyázva nyitom ki a borítékot, nehogy eltépjem a vékony papírt.
Háromoldalas levél olaszul. Be kell vallanom, hogy amióta mama meghalt,
104
romlik az olasz írás- és olvasáskészségem; minden azóta eltelt nappal egyre
jobban berozsdásodom.
Meoli néni megírja, mekkora szomorúságot okozott neki anyám halála.
Remélte, hogy egy nap viszontlátják egymást. Azt írja, anyám biztosan
boldog lenne, hogy mi ketten egymásra találtunk. Végtelenül boldog, teszi
hozzá, hogy jól vagyok, és kéri, küldjek magamról fényképet. Felrémlenek
előttem az olasz öregasszonyok, amint a groceriá-ban összegyűlnek a
fényképem körül, és marakodnak rajtam, mint fogatlan fiaik számára
megszerezhető menyasszonyjelöltön; ettől a jelenettől végigfut a hátamon a
hideg, és úgy döntök, egyelőre nem küldök képet. Zia Meoli olaszországi
életével folytatja beszámolóját. Ikertestvére, Antonietta szinte helyette
nevelte fel a két gyerekét, mert Meoli teljes munkaidőben tanított. A levél
vége felé megpillantom a Mario nevet, ezért csak átfutom a pletykálkodást,
hogy levelezésünk igazi okára rátérhessek. Zia Meoli közli, hogy nem
ismeri valami jól az apámat, aki fent él Schilparióban, a felettük magasodó
hegyen. Időnként azonban hall felőle, hiszen apám még mindig
polgármester! Nem tudja, hogy nős-e, de úgy sejti, hogy nem; amikor
utoljára hallott róla, nagy szoknyabolondként emlegették, ígéri, hogy
igyekszik minél többet megtudni róla.
Végigdőlök a tetőn. Csönd van, csak a próbaként le-fel húzogatott külső
ablaktáblák zaja hallatszik fel. Tudom, boldognak kellene lennem, hogy az
apám él és egészséges, a hír azonban megríkat. Nem tudom, mit érezzék és
hogyan. Arcomat ingujjamba temetem, hogy Otto és Worley ne halljanak.
***
Annyi könyvet kell visszavinnem a mozgókönyvtárba, hogy csak félig
szánom tréfának, amikor megkérem Iva Lou-t, a házam előtt parkoljon.
Berámolom a könyveket két sporttáskába, és elindulok a város felé. Pearlre
és
Fleetára bíztam a boltot; úgy határoztam, kiveszek pár nap szabadságot.
Nemigen hiányzom nekik. Fleeta szereti a nap végén kiüríteni a
pénztárgépet; a pénzes zacskót beviszi a bankba, és bedobja az éjszakai
gyűjtőnyílásba. Úgy érzi, ez egy fárasztó munkanap tökéletes befejezése.
A mozgókönyvtár ajtaja nyitva, ami eltér a megszokOttol. Bentről
kuncogást hallok; megfordul a fejemben, hogy kopogok, aztán mégsem
teszem. Iva Lou az egyik lehajtható széken ül Jack MacChesney mellett, aki
a mozgókönyvtárban tartott három országos napilap egyikét olvassa. A nagy
bambuszkeretre feszített újság nehezen kezelhető, és Iva Lou azon mulat,
ahogy Jack Mac megpróbálja egyensúlyozni. Jack Macet Elizabeth Taylor
fuldoklásának estéje óta nem láttam. Nem tapasztalom, hogy örülne nekem.
– Szevasztok. – Kiürítem két táskámat, majd távozni készülök.
– Hova sietsz? – kérdezi Iva Lou, pillantásával pedig azt mondja: Maradj.
Válaszpillantásom egyértelmű: Nem maradok.
– Megnézem Pearlt és Fleetát. Otto és Worley a házban dolgoznak. –
Miért kell előttük mentegetődznöm? Nem elég, ha itt hagyom a könyveket,
és elmegyek?
– Hívj fel valamikor – mondja Iva Lou enyhe szomorúsággal. Az igazat
megvallva, azt reméltem, elidőzhetem egy darabig a mozgókönyvtárban Iva
Lou-val. Jó mulatság lett volna, de Jack Mac itt van, tehát felejtsük el. Elég
volt Jack Mac savanyú ábrázatát látnom, hogy meggondoljam magam;
máris szállok le.
105
Most, hogy azt mondtam Iva Lou-nak, be kell néznem Pearlhöz és
Fleetához, kénytelen vagyok beugrani a patikába, ugyanis a mozgókönyvtár
szélvédőjén át látják, hova megyek, és nem akarok hazugságban maradni.
Leparkolom a dzsipet a posta előtt, és bemegyek a boltba. Pearl és Fleeta
hátul vannak, a sminkes pultnál. Pearl Fleeta szemöldökét szedi, Fleeta
cigarettázik.
– Ez nem villámellenőrzés. A körülmények arra kényszerítettek, hogy
bejöjjek.
– Ki elől futsz? Pötty elől?
– Nem.
– Már keresett. Megkapta a leveledet, hogy felmondasz a
mentőcsapatnál. Nem akar otthon zavarni, ezért folyton beugrik ide, és
minket piszterkál.
– A tiszteletes úr kígyómarása rémítette meg ennyire? – érdeklődik Pearl.
– Nem rémültem meg. De az volt az utolsó csepp, ha érted, mire
gondolok.
– Én csak azt tudom, hogy nem szeretem az átkozott lógósokat – jegyzi
meg Fleeta, és a köldökéig leszívja a Marlboro füstjét.
– Évek óta dolgozom önkéntesként a mentőcsapatban! Nem vagyok
állhatatlan.
– Védekezés – morogja Fleeta a bajsza alatt.
Nincs kedvem Fleetával vitatkozni. Átsétálok a postára, hogy
megnézzem a postafiókomat, ami merő időpocsékolás. Néhány
reklámismertető steppelt ágytakarók bemutatójára, Knoxville-be, a
Tennessee-i Egyetem futballcsapatának mérkőzéseire, és egy rakás számla.
A dzsipem mellett egy teherautó parkol, de olyan közel, hogy be kell
nyomakodnom a két kocsi között, hogy felkapaszkodhassak a sofőrülésbe.
Utálom, ha valaki így rám áll. Bőven van mindenkinek hely, ha megfelelő
szögben állunk be. Kinyitom az ajtót, és már bemásznék, amikor felfigyelek
valamire a teherautó anyósülésén. A Schilpario szóra. Ragyogóan süt a
délutáni nap, ezért szememet árnyékolva bekukkantok a teherautó ablakán.
Nagyon különös. Az ülésen az a könyv hever, amit most vittem vissza a
mozgókönyvtárba: Schilpario: Élet a hegyekben. Ki vehette ki? És miért?
Egyébként is csak engedéllyel kölcsönözhettem ki, tehát aki utánam kivette,
rá kellett hogy vegye Iva Lou-t, tekintsen el az előírásoktól. Miközben
kiállók, a mozgókönyvtárt keresem, de már nem látom. Elment. A teherautó
ismerősnek tűnik. Új. Aztán eszembe jut: hiszen ez Jack Macé. Nem
szoktam autókat fejben tartani, de emlékszem, hogy megmutatta a
teherautót, amikor a mamájának gyógyszert vittem a mélyedésbe.
Nem várok Jack Macre, hogy megkérdezzem, miért vette ki a
könyvemet, hanem sebességbe teszem a kocsit, és elhúzok a közlekedési
lámpáig. A visszapillantó tükörben látom, hogy kijön Zackie-től egy
papírzacskóval, és beszáll a teherautóba. Amikor beindítja a motort, a lámpa
zöldre vált. Balra fordulok, és elhajtok.
***
Theodore-ral időnként valami különleges élménnyel lepjük meg
magunkat. Szakmai kirándulásnak nevezzük. Átmegyünk Jonesville-be a
Cudjo-barlanghoz. A mély barlang bejárata a hegyoldalban nyílik. Tele van
sztalaktitokkal és sztalagmitokkal, a természet fenséges ásványi és
kőlerakódásával; „Isten ékszerdoboza” – ahogy a tábla hirdeti.
106
A barlang bejárata előtti lapos tisztáson a vezetőre, egy Ray nevű
öregemberre várunk. Megérzi, amikor látogatók érkeznek; máris halljuk a
lépteit az ösvényen. – Á, maguk azok. Jó ideje nem jártak idefent –
kuncog”. Aztán bevezet bennünket az indiánok által kivájt termek és
katakombák között kígyózó ösvényen. A mennyezetről lelógó kisebb-
nagyobb sziklaalakzatok csillogó gyertyacseppnek tűnnek; egészen nagy is
akad közöttük. A földből kiálló cseppkövek lágyan csillámló ujjaknak
látszanak.
Theodore-ral régebben egy füzetbe jegyeztük a különböző alakzatokat.
Kis idő múlva meguntuk, és felhagytunk vele, de azóta is olyan gyakran
jövünk vissza, hogy a vezető már ismer bennünket, és ritka helyekre is
elkalauzol. Kedvencünk egy kristálytiszta kis tó a barlang mélyén. Ray
sosem hozza el idáig az egyszerű látogatókat, mert ez szent hely volt: itt
imádkoztak az indiánok. Ráadásul veszélyes is: a tó pereme csak harminc
centi széles, és fölötte mindössze egy keskeny kiszögellés van, amelyre
ketten mászhatnak fel. A tóban vagy száz méter mély a víz. Ray attól tart,
hogy valamelyik látogató beleesik. Bennünket a tóhoz enged, mert tudja,
hogy óvatosak vagyunk, és nem nyúlunk semmihez.
A tó átmérője kicsi, talán három méter. Ray azt mondta, képzeljünk el
egy hosszú kőhengert, amely vízzel telt meg, akár egy magas, karcsú váza.
Megértem, hogy az indiánok itt szerettek imádkozni; olyan csend van, hogy
csak a falon csorgó víz csepegése hallatszik. A tó Gaspar tiszteletes
templomának keresztelőmedencéjére emlékeztet. Csak annyi a hely, hogy
egyszerre egy vagy két ember megmártózzék. (Bárcsak elhoztam volna ide,
hogy megmutassam, hol imádkoztak az indiánok.) Theodore nagy
zseblámpával a szemközti falra világít. A víz visszaveri a sztalaktitokat, és a
vízmosta falak a szivárvány minden színében ragyognak fel: kékek és
ezüstök mozgó festménye.
Theodore, aki végtelenül érzékeny, tudja, hogy valami ritka élvezetre van
szükségem. Úgy gondolja, hogy Elizabeth Taylor fuldoklása és Gaspar
tiszteletes halálos kígyómarása között szinte nem voltam önmagam. Igaza is
van. Úgy érzem, mintha az elmúlt év kellemetlen események végtelen
sorozata lett volna. Ennyit arról, hogy valami izgalmas történik velem a
harmincötödik születésnapom előtt. (Lehet, hogy szemölcs nő az arcomon,
ami öröm helyett szerencsétlenséget jelent.) E jeles dátumig még öt hónap
van hátra, és lehet, hogy a sorsom jobbra fordul, ám ha mégsem, félek,
teljességgel megrendül a hitem a kínai arcjóslás ősi művészetében.
Theodore-ral sokáig maradunk a tó mellett, és nem fáradunk bele a
természet kavarta színörvények szemlélésébe.
Hazafelé menet megállunk a Pennington Gap és Jonesville közti
hamburgeres büfénél. Theodore sokat rendel. Kiülünk egy padra, bár a
novemberi napsütés ellenére is hűvös az idő.
– Szeretnék beszélni veled valamiről.
– Mondd csak nyugodtan. – Kinyitom a kis ketchupos zacskókat.
Szeretem, ha bőven van ketchup a tányéromon, mielőtt nekifogok a sült
krumplinak. Utálom, ha pár szem krumpli után ki kell nyitnom egy zacskót,
aztán megint krumpli, megint zacskó. A gondos előkészítés híve vagyok.
– Őrült időszak volt – jegyzi meg Theodore diplomatikusan.
– De mennyire!
– És azt hiszem, képtelen voltam rendesen gondolkodni.
107
– Miről?
– Kettőnkről. – Theodore-ra pillantok, és olyan őszinteség süt a
szeméből, ami – az igazat megvallva – halálra rémít. Még soha nem mondta
így, hogy „kettőnkről”. Mindig is haverok voltunk, kivéve azon az estén,
amikor a nyakába vetettem magam, és ő visszautasított (ezt az estét nagyon
szeretném kitörölni az emlékezetemből).
– Emlékszel az Elizabeth Taylor tiszteletére rendezett műsorra? – Hogy
emlékszem-e? Viccel? Életem legnagyszerűbb éjszakája volt!
– Amikor az a két kutya dugni kezdett a mesterművem kellős közepén,
be akartam dobni a törülközőt. De a bemondói fülkéből lenéztem rád, és te
vörös bársonykabátot viseltél, és felmosolyogtál rám, és mulatságosan az
órádra pillantottál, mintha azt kérdeznéd: Meddig dughat két kutya? Örökké
tán csak nem. Én meg úgy éreztem, mintha leakasztanák a követ a
nyakamból. Azon az estén megmentetted az életemet. Sosem felejtem el.
Köszönöm.
– Szívesen, Theodore.
– Komolyan mondom. Mindig mellettem állsz. Nem tudom, mi lenne
velem nélküled.
Az egyetlen ember, aki eddig azt mondta, nem tudja, mihez fogna
nélkülem, az anyám volt, amikor haldoklott. Elraktározom az
emlékezetemben, hogy elő tudjam szedni, ha szükség van rá.
– Azt hiszem, össze kellene házasodnunk.
Olyan, mintha egy rolót húznának le a zsinórjánál fogva a fejem tetejétől
az arcomon, felsőtestemen keresztül egészen a lábamig. Olyan régimódi
vászonrolót. Amíg csak élek, e mögött a roló mögött szeretnék maradni.
– Mi a véleményed? – kérdezi egy kis szünet után.
– Jaj, Theodore.
– Ezt akarod, nem?
Ezt akarnám? Hát nem látja, mi a baj velem? Nem tudom, mit akarok.
Egész életemben azon igyekeztem, hogy másoknak megadjam, amit ők
akarnak. Nem panaszkodom. Szeretek mások szolgálatára állni. Célt ad az
életemnek. És nálam jobban senki sem volt meglepve, amikor a régi
beidegződések többé nem működtek nálam. Időközben kiszáradtam, és
kezdtem úgy érezni magam, mint a hegyen élő tizenhat gyermekes anya, aki
egy nap felébred, és rádöbben, hogy ő csak egy edény, egy feltételes
megálló, amin áthaladt az élet. Amikor Gaspar tiszteletes haldoklott, és a
kezembe kapaszkodott, azt motyogta: „hit”. Nem tudom, miről beszélt. Na
jó, lehet, hogy Jézus hagyományos történetét értette rajta, hogy abban
higgyünk, de nem hiszem, hogy így lett volna. Szerintem mélyebb értelmű
fogalomra gondolt. Olyasmire, amit nem érek fel ésszel. Szeretném felérni,
de eddig még nem sikerült. Mit értett rajta? Hitet Istenben? Önmagamban?
Másokban? Az ismeretlenben? Nem tudom. Ami az evilági dolgokat illeti,
azok tekintetében még jobban össze vagyok zavarodva! Nem tudom, mi tesz
boldoggá… Na jó, lehet, hogy Ledna és Edna Tuckett tortája, egy
Olaszországból jött levél, az anyám varrta steppelt bélés bármelyik
télikabátomban. Ezek boldoggá tesznek. De férjhez menni? Az boldogság?
Vagy egy edény, amelyben a boldogságot tartom? Nem tudom. Theodore
látja, hogy sehogy sem vergődöm zöldágra.
– Túl hirtelen zúdítottam ezt a nyakadba – mentegetőzik.
108
– Egyáltalán nem. Amióta megismerkedtünk, folyton arra gondolok,
hogy hozzád megyek.
Theodore-on megkönnyebbülés látszik, hogy végre nem egy helyben
topog. Nem sokat tudok a férfiakról, de azt igen, hogy rettegnek a
visszautasítástól.
– Nézd, azt hiszem, te és Jack MacChesney azért kértétek meg a
kezemet, mert tudtátok, hogy nemet mondanék.
– Itt nem Jackről van szó.
– Nem, de bizonyos szempontból róla is. Én vagyok a város vénlánya, és
az elmúlt fél évben két házassági ajánlatot is kaptam. Valami lóg a
levegőben.
Megeszem a szalma krumplit, megiszom az üdítőt, és Theodore-ra nézek.
– El akarlak venni.
– Szeretsz, Theodore?
– Hát persze hogy szeretlek.
– Mindenesetre nagyon köszönöm.
– Szóval akkor igen? Hozzám jössz?
Lassan nemet intek. Nem mehetek hozzá Theodore Augustus Tiptonhoz.
Meggondoltam magamat. Imám meghallgatásra talált, de nem azért
imádkoztam, amiért kellett volna.
– De miért, Ave Maria? Azt hittem, hozzám akarsz jönni!
– Megpróbálom elmagyarázni. Remélem, előre is megbocsátasz, ha a
szavak szegényesek, vagy én pontatlan vagyok.
Theodore int, hogy beszéljek csak. Szeretem ezt a mozdulatát: azt jelzi,
hogy valóban odafigyel.
– Iva Lou nem olyan régen azt mondta, hogy soha nem fogok addig
férfiban bízni, amíg meg nem értem apámhoz fűződő kapcsolatomat.
Választhatsz: Fred Mulligan vagy a rejtélyes Mario da Schilpario. Azóta,
hogy Iva Lou ezt mondta, nyitott szemmel figyelem az apa-lány
kapcsolatokat. És hihetetlen dolgokat láttam. Szívfájdítóan szépeket. Mint
az a nem túl szép kislány, akinek furán áll a foga, a haja sem nő úgy, ahogy
kellene, az orrán vastag szemüveg, de az apja fogja a kezét, és úgy sétál
vele, mint egy kis angyallal, akihez senki sem nyúlhat. A legnagyobb
ajándékot adja neki, amit egy nő ezen a világon kaphat: védelmet. És a
kislány megtanul bízni a férfiakban. És mindaz, amit a világ elvár a nőktől –
hogy szépek legyenek, megnyugtassák a háborgó lelket, meggyógyítsák a
beteget, gondoskodjanak a haldoklóról, üdvözlőlapot küldjenek, tortát
süssenek az csupa aprópénz, amivel törleszthetjük apánknak, hogy
megvédelmezett bennünket. Tisztességes csere. De nekem ebből sosem
jutott. Így nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzád. Úgy tehetnék persze,
mintha tudnám, kitalálhatnám menet közben, és reménykedhetnék, hogy
később mindenre rájövök. De nem lenne tisztességes veled szemben. Mi
lesz, ha sosem jövök rá? Olyan nőt érdemelsz, aki egész lényét neked tudja
szentelni. Azt hiszem, azt a nőt kell kivárnod.
Theodore közben inggomb nagyságúra hajtogatta és nyomkodta a
hamburgere alufólia csomagolópapírját. Hosszan mered rá.
– Menjünk haza – mondja. Összeszedem a vacsoramaradékot,
letakarítom az asztalt, a szemetet a kukába dobom. Theodore a kocsi mellett
áll, és az eget bámulja. Idővel túljut rajta. Ebben biztos vagyok.
109
***
Pearl megkapta az iskolai alkalmassági elővizsga eredményét. Az osztály
első tíz százalékában végzett. Megmutatja a bizonyítványt, de a levegőben
kell kitépnem a kezéből, mert le-fel ugrál örömében, és nem ereszti el.
Fleeta is örül a sikerének, bár fogalma sincs, mi ez a vizsga; ő egyszerűen
csak boldog, ha egy ismerőse győz.
– Gratulálok, Pearl! Zseni vagy! – sivítok.
– Ezt már azon a napon tudtam, amikor a fájdalomcsillapítókat nem
keverte össze a hashajtókkal – kacsint Fleeta.
– Mr. Cantrell szerint valamelyik jó iskolába is bekerülhetek. Esetleg a
Virginiai Műszaki Főiskolára.
– Menj a műszakira. Jó sportprogramjuk van – biztatja Fleeta.
Tayloe anyja, Betty érkezik egy recepttel. Fleeta és Pearl hátramennek, és
munkához látnak.
– Hogy van, Betty?
– Voltam már jobban is.
– Beteg?
Betty azt feleli, hogy nem, és átnyújtja a receptet. A pult mögé megyek,
hogy kiadjam.
– Tayloe csodálatos Kleopátra volt. Mind nagyon büszkék voltunk rá.
– Többen is állították, hogy jobban nézett ki, mint Elizabeth Taylor.
– Ezt bizony én sem tagadom.
Daugherty doki receptjét nézem. A doki terhességi vitaminkúrát írt fel.
– Gratulálok, Betty! Babát vár?
– Nem én. Tayloe. Most derült ki, hogy terhes.
– Ó! – A receptre pillantok. Tényleg T. Slagle nevére állították ki. Nem
tudom, mit mondjak. Hiszen ez tragikus! Tayloe gyerek még!
– El sem hiszem. Pedig fogamzásgátlót szedett. De késő bánat
ebgondolat, a dolog megtörtént, most már kár bánkódni miatta. Rendet kell
teremtenünk, és tovább kell lépnünk.
– Hogy van Tayloe?
– Már túl az első megrázkódtatáson, de tudja, ugyanez a szerencsétlen
dolog esett meg velem is, amikor tizenhat éves voltam, és az én gyönyörű
Tayloe-m született belőle. Tehát próbáljuk meg pozitívan nézni.
Átadom Bettynek a vitamint. Elveszi, és a táskájába teszi.
– Gyerekek! – Aztán indulni készül. – Ave Maria?
– Igen, Betty?
– Tayloe áprilisra várja a babát. Megtartaná a szerepét a drámában, amíg
fel nem épül? Mindennél fontosabb számára June Tolliver szerepe.
– Mondja meg Tayloe-nak, hogy bármikor visszatérhet a színpadra,
amikor csak késznek érzi magát.
Betty arca felderül.
– Hálásan köszönöm.
Betty elmegy. Ő is tudja, én is tudom, hogy Tayloe színpadi karrierjének
vége. De Betty még nem bírja szélnek ereszteni dédelgetett álmait. El tudom
képzelni, mi lesz a folytatás, mert ezeknek a történeteknek mindig ugyanaz
a vége. Tayloe férjhez megy, elköltözik egy lakókocsiba, gyerekeket szül és
feleség lesz. Nem lesz ideje heti hat előadásra.
Fleeta végigjön a polcok közt; hallotta a beszélgetésünket.
110
– Az az átkozott Lassiter fiú! A csapat fedezete. Tudja, a szexi pillantású.
Az csinálta fel. Fiúk!
Fleeta hátramegy. Hallom, hogy Pearl leltározás közben az írótáblája
csíptetőjét pattintja. A sminkes pultnál áll. Odamegyek hozzá.
– Tönkrement az élete, igaz? – kérdezi tőlem.
– Nem, dehogy. Nehéz lesz, de Tayloe igen eltökélt teremtés. És az anyja
is segít majd neki.
– Nem akarom lakókocsiban végezni – szögezi le Pearl.
– Akkor kerüld el a Lassiter fiúkat.
Pearl bólint, és folytatja a leltározást. Megnézem magam a tükörben.
Sötét karika a szemem alatt. A kimerültségtől félig hunyva a szemem. Most
aztán nem „sziporkázom”.
Az ajtócsengő ismerős csilingelése jelzi, hogy vevő érkezett, aztán még
egy csendülés következik, mintha belépés után becsapnák az ajtót. Valaki
dühös, és haragját az ajtómon vezeti le. A polcok közt kikukkantok. Igazam
van. Alice néni az.
– Hol vagy, te mocskos szajha?
Pearlre pillantok. – Rád gondol, vagy rám?
– Azt hiszem, magára – rebegi rémülten Pearl.
Lassan felcihelődöm a sminkesszékből, és a gyulladáscsökkentők hosszú
folyosóján nagynéném felé sétálok, aki olyan képet vág, mintha most rögtön
keresztül akarna lőni.
– Parancsolsz valamit?
Egy levelet lenget az orrom előtt. – Jól kicsesztél velem. Azt hiszed,
igaz?
– Nem cseszegetek én senkit. – Természetesen szó szerinti és átvitt
értelemben is az igazat mondom.
– Gondolod, hogy szépen félreállok, és belenyugszom ebbe? Ha ezt
képzeled, nagyon rosszul ismersz.
– Alice néni, ha valami problémád akadt az üzleti ügyeimmel, beszélj
Lew Eisenberggel.
– Én nem beszélek azzal az idegennel! Csak veled!
– Beszéljen az ügyvéded Mr. Eisenberggel.
– Ha nem szerezhetem meg ezt a patikát, akkor vissza fogom kapni a
házamat! Majd meglátod!
– A házamat sosem kaparintod meg! Soha! – Hanghordozásom engem is
meglep. Fleeta a hátsó szobába tereli Pearlt. És akkor Alice néni
istenigazából nekem esik.
– Ringyó vagy, mint az anyád. Élősködő, potyázó szajha! Azt hiszed,
kiforgathatsz abból, ami az enyém?! Vedd tudomásul, hogy az utolsó
leheletemig harcolok ellened!
– Szeretnélek megkérni, hogy távozz. Ha nem teszed, hívom a
rendőrséget.
– Ez az enyém! Ez mind az enyém! Az egész! Megfosztottál
mindenemtől! – Úgy áll ott, mint egy elkeseredett gyerek, aki nem kapta
meg a babát, amire vágyott. Könnyes lesz a szeme. – Soha életemben nem
kaptam meg semmit, amit akartam!
– Ott van neked Wayne bácsi. – Tényleg csak ennyit tudok válaszolni?
Hova tűnt a harci szellemem? Miért nem védem meg anyám becsületét? Hol
111
az a nő, aki furfanggal őrizte meg vagyonát ezzel a kegyetlen némberrel
szemben? Nem kell hozzá orvos, hogy felállítsam a diagnózist. Valami nagy
baj van velem.
***
Mostanában nagyon kimerült vagyok, de a hideg időre és a patikában
töltött hosszú munkanapokra fogom. Vevőim kérésére karácsonyi díszeket,
égőket is tartok, ami még több vásárlót vonz. Nem akarom Fleetát és Pearlt
még tovább bent tartani, így én dolgozom többet. Ilyentájt ráadásul az
emberek gyakran influenzásak, sok a meghűlés, tehát állandóan
gyógyszereket készítek és szállítok ki. Theodore és Iva Lou időnként
felkeresnek, és aggódnak miattam, de azzal nyugtatom meg őket, hogy
mindez az ünnepi roham miatt van. Fáradtságom arra is visszavezethető,
hogy ez az első karácsonyom mama nélkül, és még nem tudtam ezzel a
ténnyel szembenézni. Ha pihenhetnék egy kicsit, mindjárt sokkal jobban
érezném magamat. Hovatovább ott tartok, hogy nem bírom végigaludni az
éjszakát. Erről senkinek sem szóltam. De már megfordult a fejemben, hogy
felhívom Daugherty dokit. Csak még nem jutottam hozzá.
Több doboz karácsonyi égősort ajándékozok a Somfa Kertklub
karácsonyi virágkiállításának, amelyet a Délnyugat-Virginiai Múzeumban
rendeznek. Késve szállítom ki az égőket; akadt néhány utolsó pillanatban
beeső vevőm. Felhajtok a pázsiton, és közvetlenül az ajtónál állok meg,
mert ahhoz sincs erőm, hogy a járdától felmenjek. Megkértem volna
Theodore-t, hogy vigye ki, de az ünnepekre Scrantonba utazott, a
családjához. Engem is meghívott, de a hosszú autóút és a Theodore nagy
családja körében töltött karácsony fárasztónak ígérkezett, így udvariasan
visszautasítottam a meghívást. Idén karácsonykor nincs kedvem ünnepelni.
A múzeum bejárata tulajdonképpen Big Stone Gap egyetlen kastélyának
előcsarnokából nyílik. A múzeum a Slemp család otthona volt éveken át,
amíg az 1940-es években az államra nem hagyták. Most aranyos,
mesterkéletlen múzeum; a diorámák a bányászok, ágytakaróvarrók, cseroki
indiánok, melungok és a környékbeli családok életét mutatják be. Jó ideje
állhatok itt, mert két klubtag egymás közt sugdolódzik, hogy szólni kellene
Nellie Goodloe-nak. Nellie lejön a díszes főlépcsőn, és az ajtóban üdvözöl.
Arckifejezése nyugtalanságról árulkodik. Mélyen a szemembe néz.
– Ave Maria, édesem, jól vagy?
– Elhoztam az égőket. – Átnyújtom Nellie-nek a dobozokat, de
mellényúlok, és az égők a földre pottyannak.
***
Saját ágyamban, saját pizsamámban ébredek. Pearl, Leah, az édesanyja,
Fleeta és Theodore állnak az ágyam lábánál.
– Mi történt? – kérdezem.
– Elájultál.
– Az égőket szállítottam ki. – Megpróbálok felkelni, de a lábamat mintha
homokkal töltötték volna meg. A kis csoport felém indul. – Mi bajom van?
– Most már komolyan megijedek. – Nem Scrantonban kellene lenned,
Theodore?
– Pár napja értem vissza.
– Pár napja…?
– December harmincadika van, Ave – közli Fleeta, és ettől teljesen
összezavarodom. – Rég elmúlt a karácsony.
112
– De két nappal karácsony előtt jártam a múzeumban. Mi történt velem?
– Daugherty doki nem tudja pontosan – mondja Pearl.
– Hogy érted, hogy nem tudja pontosan?
– Elájult odafent, és mivel a háza közel volt, idehozták. Aztán Nellie
Goodloe átjött a patikába, és elmondta nekem meg Fleetának. Felhívtuk
Daugherty dokit, és ő azonnal idejött. Az életfunkciói rendben voltak, így
azt tanácsolta, hogy aludja ki magát. Így is tett. Pontosan hét napon át.
– A doki meghagyta, hogy nem dohányozhatok melletted, ezért
leszoktam róla – jelenti ki Fleeta nagy büszkén.
– Nagyon örülök. – Milyen szerencse, hogy Fleeta a maga javára tudta
fordítani a bajomat!
– Emlékszel valamire, Ave? – kérdezi Theodore.
Nem emlékszem. Frissnek érzem magam, mintha délutáni alvásból
ébrednék. Kilendítem a lábamat az ágyból, de visszaesem a matracra.
– Elszokott a lábad a járástól, ennyi az egész. Rendbe jön, amint újra
talpra állsz – nyugtat meg Fleeta.
– Készítsünk valami ennivalót – szól közbe Leah, és int Fleetának és
Pearlnek, hogy szüksége van a segítségükre a konyhában. Kimennek,
Theodore pedig leül mellém az ágyra.
– Haldoklóm, vagy mi az ördög van?
– Dehogy. A doki szerint idegösszeroppanásod volt.
– Micsoda?
– Azt mondja, hogy élete során sokfélét látott már. Van, aki talpon
végigcsinálja, másnak teljesen kiesik egy időszak az életéből, és úgy alussza
át, mint a téli álmot alvó medve. Te a barlangi módszert választottad –
mondja Theodore, és megölel.
– Segíts felállni. – Megpróbálok kiegyenesedni, és Theodore támogat.
Lassan elindulunk. A fürdőszobáig megyünk, ahol megkérem, hogy várjon
kint.
Fekete-fehér csempés fürdőszobámat hatalmasnak látom. A tetőablakot
belepte a hó. Fehér karácsonyunk lehetett. A fürdőszoba hideg, az egy héttel
ezelőtt kiakasztott tiszta törülközők érintetlenek. A szappan is ugyanakkora,
mint egy hete volt, amikor elaludtam. Furcsa. Meghúzom a tükör melletti
villanykapcsoló zsinórt. Belenézek a tükörbe.
Az arcom olyan, mint lánykoromban. Azt hiszem, alvás közben
lefogyhattam, mert hosszabb az orrom, és kicsit az állam is kihegyesedett.
Szempillám csipás az alvástól, összevissza áll és összetapadt, de még
mindig sűrű. A bőröm sima, pedig karácsony előtt csupa ránc volt.
Nem emlékszem, hogy álmodtam-e. Egyszerűen kikapcsolt az agyam, és
elaludtam? Miért nem emlékszem semmire? Hova lett az agyam?
– Jól vagy? – kérdezi idegesen Theodore az ajtó túloldaláról.
– Jól. Mindjárt végzek.
Arcot és fogat mosok. Megkapaszkodom a mosdóban, aztán a falat fogva
eljutok az ajtóig. Lassan kinyitom. Theodore kint vár, hogy elkapjon.
– Éhes vagy?
– Ilyen éhes még soha nem voltam. – Levisz a lépcsőn a konyhába.
113
Nyolcadik fejezet
Akárki mondta is, hogy „Fáradtan ne hozz jelentős döntést”, okos ember
volt. 1979 januárjában és februárjában csak a mindennapi dolgokkal
foglalkozom. A városban mindenki a Nagy Alvásról kérdez – ezen a néven
vonult be Big Stone Gap történelmébe –, de nincs róla sok mondanivalóm.
Még most sem emlékszem semmire. Daugherty doki hetente megvizsgál, és
úgy találja, fizikailag teljesen ép és egészséges vagyok, és feltehetően
szellemileg is. Pearl és Fleeta tartották a frontot, míg aludtam, és egy
diplomás gyógyszerész, Clayton Phipps jött át hétfőn és kedden Nortonból,
hogy elkészítse az orvosságokat. Az emberek méltányolták a segítségét.
Amikor végül márciusban dolgozni kezdek, Pearl megifjodott arcomon
demonstrálja az alvásnak mint a női Szépség elengedhetetlen forrásának
fontosságát. A szendergéshez semmi sem fogható, ha vissza akarjuk adni a
bőr ifjonti ragyogását. A reklámot kissé hamisnak érzem. Szerintem azért
nézek ki ilyen jól, mert nem haltam meg. Átéltem valamit, és a
megkönnyebbülés frissítette fel az arcomat. Pearl mindenesetre vagonszám
ad el a „Heléna királynő” arckrémből, mert azt mondja a hölgyeknek, hogy
a Nagy Alvás alatt napjában kétszer is ezzel kente az arcomat.
Pearl feljegyezte azoknak a nevét, akik benéztek a boltba. Nellie-től vette
az ötletet, aki szerint a jobb családok vendégkönyvet tartanak, és abba írják
látogatóik nevét. Végre sikerült belenéznem. Meglepő üzeneteket találok
benne: Iva Lou mosolygó arcokat rajzolt, a Tuckett ikrek bibliai idézeteket
mellékeltek, Daugherty doki latin mondásokat írt bele. A könyv tele van, és
őszintén megnevettet. Vastag kötet. Nan MacChesney kétszer is járt itt.
Keresem Jack Mac nevét. Nem tudott időt szakítani a látogatásra.
Otto és Worley magukra vállalták, hogy a Nagy Alvás alatt a patika és a
házam tetején kitisztítják az ereszcsatornát. Pearl azt meséli, annyira
aggódtak, hogy fűbe harapok, hogy Otto még sírt is. Mindkettőjüket
prémiumban részesítem kezdeményezőkészségükért és hűségükért.
A Nagy Alvás révén három dologra jöttem rá magammal kapcsolatban:
megtudtam, kik az igaz barátaim, világossá vált számomra, hogy addig
temetem magamba a problémáimat, amíg irdatlan válságként a nyakamba
nem szakadnak, és ami a legfontosabb: nem vagyok boldog. Ijesztő ezt
elismerni. A környezetünkben élőket is megbénítja, mert úgy érzik,
valamiképp ők felelősek a szomorúságunkért, és azt képzelik, változtatni
tudnak rajta. De természetesen nem tudnak. Valahol bizonyára létezik
boldogság, és ha tudnám, hol, odamennék és kikövetelném. Rádöbbenek,
hogy világéletemben reagáltam csak, és nem kezdeményeztem. Valahol
hagytam magam elveszni. És nem hiányoztam magamnak. (Nem hangzik ez
őrültségnek?) Néha az is megfordul a fejemben, hogy a
Nagy Alvás alatt talán valami kihajtott a szívemben. Változásra vágyom.
***
A március soha nem látott szépséggel hozza meg a tavaszt Big Stone
Gapbe. Mindenütt lila és sárga krókusz nyílik, virágzik és édes illatot áraszt
a lonc, a télen szürke és fagyos hegyek zöldbe borultak.
114
Végre ismét önmagam vagyok. Iva Lou megdöbben, amikor felszállok a
mozgókönyvtárba. Ezer éve nem jártam itt, és olyan érzés, mintha
hazatértem volna.
– Hé, kislány! – Megölel. Boldog, hogy újra a harmadik lehajtható ülésen
kuporgok.
– Még meg sem köszöntem, hogy meglátogattál, míg nem voltam
magamnál.
– Szóra sem érdemes. A frászt hoztad a városra. – Iva Lou arca ragyog az
örömtől. – Később be akartam nézni hozzád. Lenne egy kérésem. Lyle
Makin megkért, hogy legyek a felesége, és én igent mondtam!
Úgy visítozunk, mint az iskolás lányok.
– Az Egyesült Metodista templomban lesz az esküvő. Manning tiszteletes
azt mondta, szívesen összeadna bennünket. És arra gondoltam, talán
megtisztelnél azzal, hogy eljössz tanúnak. Vállalnád, hogy a
nyoszolyólányom leszel?
De még mennyire! Természetesen óriási megtiszteltetés. De
nyoszolyólány helyett inkább rossz hírű lánynak kellene nevezni.
– Ezt a titulust magamnak tartom fenn. Persze szívesen továbbadom
neked, amikor már kövér és öntelt feleség leszek!
***
Iva Lou és Lyle nem akarnak sokáig várni, így március 11-re ki is tűzik
az esküvőt. Vettem egy rózsaszín ruhát, és ugyanolyan színű finom selyem
tüll fátylas, széles karimájú kalapot, amelynek tetején poszméh tanyázik. Iva
Lou megkért, hogy valami színeset viseljek, mert Lyle szereti az élénk
színeket.
Március 11-én kívánni sem lehet szebb időt. Meleg van – huszonhárom
fok –, és süt a nap. Örülök, hogy a ruhámhoz stóla is tartozik, mert később,
ha a közösségi terem-” ben meleg lesz, levethetem.
Korán felöltözöm, aztán leülök, és átnézem a postát. Egy csomó reklám.
A Dolláros Vegyesbolt körlevele vastagnak látszik, így megrázom. Egy
levél hullik belőle a földre. Látom, hogy Olaszországból érkezett. Zia Meoli
válaszát már egy hónapja várom, de ezen a borítékon ismeretlen a kézírás.
Nem látok rajta feladót. Kihúzom az egyik hajtűmet, és lassan felszakítom a
borítékot.
„Drága leányom!” – olvasom a megszólítást. Kicsit döbbenten dőlök
hátra. Még magamnak sem vallottam be, de feladtam, hogy valaha is hallok
az apámról. Talán a Nagy Alvás az oka: fel kellett hagynom a reménnyel,
hogy továbbléphessek. De olyan boldoggá tesz ez a levél!
Rövid, de velős írás, nagyon egyszerű angolsággal. Elmondja, hogy
Meoli férje felkereste Schilparióban. Nagybátyám mindent elmondott rólam
az apámnak, vagy legalábbis azt, amit a levelekből tudott. Apám elmeséli,
hogy nincs gyermeke, sem felesége. Anyjával lakik a városközpontban. (Az
anyjával? Akkor hát nagyanyám is van! El sem hiszem, micsoda szerencse
ért!) 1958 óta a város polgármestere. Szeretné, ha írnék neki, és a levél
hátára írta a címét. A levelet betömöm a táskámba. Kellemes, barátságos
levél. Nincsenek benne nagy meglepetések. Miért nem próbálta soha
megkeresni az anyámat, miután szakítottak? Olyan keveset jelentett neki,
hogy ilyen gyorsan és örökre elfelejtette?
Dudálnak a ház előtt. Theodore ugrik ki a kocsiból, és az én oldalamra
kerül, hogy segítsen beszállni. Nagyot füttyent. – Gyönyörű vagy!
115
– Köszöntsd Big Stone Gap Eperkoktélját. Theodore nevet, én pedig
beszállok a kocsiba. – Mi újság? – kérdezi ártatlanul.
Levelet kaptam Mario da Schilpariótól. Theodore döbbenetében a fékbe
tapos. Kinyitom Iva Lou-tól nyoszolyólányi ajándékként kapuit gyöngyös
kis táskámat, és kiveszem a levelet. – Minden rendben. – Mialatt Theodore a
templomhoz hajt, felolvasom neki a levelet.
Nagy tömeg gyűlt össze a templom előtt. Iva Lou nem küldött szét
személyre szóló meghívókat, de közöltette az eljegyzési fényképét a Post-
ban, és alatta közzétette az esküvő időpontját. Az ilyesmit nyitott esküvőnek
nevezik, ami azt jelenti, hogy a város minden lakóját szívesen látják. Iva
Lou közkedveltségnek örvend, így telt ház van.
Fred Mulligan temetése óta nem voltam a metodista templomban. Inkább
a magam katolikus templomához ragaszkodtam. De ismerek az épületben
minden zugot, többek közt a sekrestyét, ahol a menyasszony a bevonulás
előtt várakozik.
Iva Lou lélegzetelállító a pávakék ruhájában. Úgy döntött, nem lesz
fehérben, mert az nem megy jól az arcszínéhez. Ő is széles karimájú kalapot
visel. Apró üvegből vodkát kortyol. Engem is megkínál. Meghúzom; nem
mintha ideges volnék attól, hogy végig kell vonulnom a templomon, hanem
mert Mario levelétől pattanásig feszültek az idegeim. Iva Lou felhajtja a
maradékot, aztán az üres üveget a sminkes táskájába dobja.
– Gyönyörű vagy, Iva Lou!
– Gondolod? – A tükörbe hunyorít.
– Egy kis darab kék mennyország vagy.
– Kösz, szívem-ó.
– Lyle hogy bírja?
– Az este berúgott Esserville-ben. Hála az égnek, a haverjai hazahozták,
így ki tudta aludni.
– Ideges.
– Aha – hagyja rám Iva Lou, és feltesz még egy kis pirosítót. Remeg a
keze, meg kell támasztania.
– Ne félj. Helyesen cselekszel.
– Tudom. Csak utálom a tömeget. És a lelkészektől kilel a hideg.
– Manning tiszteletes igazán kedves ember.
– Tudom. Csak ez az egész túl komoly egy magamfajta lánynak.
Egy olyanfajta lánynak, mint Iva Lou. És micsoda lány! Mindig a maga
teremtette szabályok szerint élt. Itt van negyven-egynéhány évesen, életében
először megy férjhez, és mindenbe belekóstolt, amihez kedve szottyant. Jól
tette. Tudta, mire van szüksége, és meg is szerezte magának. A
mozgókönyvtárral járta a vidéket, pedig azt mondták, hogy nő nem tudja
vezetni azt a ház nagyságú járgányt. Bizsut árul, nemcsak anyagi haszonért,
hanem azért is, hogy valami csillogó kis csodával ajándékozza meg az
asszonyokat, amitől jobban érzik magukat a bőrükben. Mindig is eltartotta
magát, saját otthona van. Nagyon erős és nagyon nőies. Iva Lou biztosan
nagyon szereti Lyle-t, hiszen ahány nőt csak ismerek, mind közül neki van a
legtöbb veszítenivalója.
A sekrestyeajtó résén át hallom, ahogy felzúg az orgona, amit Fred
Mulligan ajándékozott a templomnak; a hangjából ítélve vigyáznak rá.
. – Azt hiszem, ideje mennünk, Iva Lou.
116
– Jézus, Mária, Szent József! Elfelejtettem a csokrodat. Ott van a
dobozban.
Kiemelek a dobozból egy csodálatos rózsaszín rózsaszín csokrot. Iva Lou
felveszi a fehér rózsacsokrát.
– Nellie. Nagyon ért hozzá. – Iva Lou a csokrát igazgatja. Ha majd
férjhez mégy, vele köttesd a csokrodat. Gyerünk.
Iva Lou és én a templom előcsarnokában álldogálunk. Nellie vezényli le
az esküvőt, és most elindít bennünket a padsorok között. Filmes emlékeimre
hagyatkozom, mert előzőleg nem próbáltuk el. Lyle azt mondta, hogy
életében csak háromszor dugja be a képét a templomba: a keresztelőjén, az
esküvőjén és a temetésén. Iva Lou kihagyta a próbát.
A „Mondd, hogy örökké az enyém leszel” dallamára lejtek végig a sorok
közt. A padok zsúfolásig megteltek, és elismerő pillantásokat, kacsintásokat
kapok mindkét oldalról. Joella Ueasor még ki is hajol a padból, hogy
odasúgja: – Isten hozott újra itt! – Tudom már, hogy érzik magukat a
mélyedésbeliek, amikor a hosszú tél után végre lejönnek a hegyről a
városba.
Az oltárhoz érve rámosolygok Lyle-ra, aki nagyon boldognak és
szörnyen idegesnek látszik. Kicsit tekergeti a fejét, hogy lássa Iva Lou-t,
amint elindul a nagy fehér – ez esetben kék – úton. Megtorpanok, amikor
meglátom Lyle vőfélyét: Jack MacChesney, kikenve-kifenve, mint egy
kisbíró. Rám kacsint.
Majd az esküvő után megmondom Iva Lou-nak a magamét. Miért tartotta
titokban, hogy Jack Mac a vőfély? Talán feltűnt neki, hogy Jack nem
látogatott meg, amíg beteg voltam. Talán úgy gondolta, nem vállalnám a
nyoszolyó-lányságot, ha tudnám, hogy Jack a Lyle vőfélye. Furcsa. Nem
utálom, amikor ránézek. Csak örülök, hogy jól festek ebben a ruhában.
A metodisták nem szeretik hosszúra nyújtani a szertartást. Ennek az
esküvőnek jóformán vége, mielőtt elkezdődne. De abban biztos vagyok,
hogy ez volt Lyle életének leghosszabb nyolc perce: rákvörös az arca.
Amikor Manning tiszteletes bemutatja őket mint Mr. és Mrs. Lyle-Makint,
Iva Lou elsírja magát. Már nem élnek a szülei, és tudom, hogy azt kívánja,
bárcsak itt volnának, és látnák, milyen boldog.
Ismét rázendít a muzsika, és bár nem gyakoroltuk a kivonulási rendet,
tudom, úgy illendő, hogy belekaroljak Jack Macbe, és az ifjú pár nyomában
lépjünk ki a templomból. A gyülekezettel szemben állok, és várom, hogy
Jack Mac mellém kerüljön. Odalép hozzám.
– Szép a kalapod – mondja, és elmosolyodik. Amikor karját nyújtja,
belekarolok, és elindulunk.
***
Nellie viktoriánus stílusban díszítette fel a közösségi termet. A falon
mutatós, kézzel festett legyezők, a mennyezetről csipkebaldachin lóg. Az
asztalokon fehér vászonabrosz. A többemeletes torta tetején ódon hintóban
menyasszony és vőlegény ül. Keményített fehér csipketerítővel letakart
ezüsttálcákon Nellie házi készítésű, kék és rózsaszín cukorral meghintett,
cukormázból formázott esküvői harangjai díszlenek.
Lyle már megnyugodott. Iva Lou is újra önmaga: nevet, beszél, és
gondoskodik róla, hogy mindenki otthonosan érezze magát. Theodore
néhány tanárral cseveg, akik a középiskolában tanítanak. Csészémet a
pezsgős puncsba merítem.
117
– A rózsaszín a te színed – mondja Jack MacChesney.
– Köszönöm. Lyle kedvenc színe a pávakék, így én vagyok a kontraszt.
– Hogy vagy?
– Fokozatosan erősödöm. Köszönöm a kérdésedet. És te?
– Én is jól vagyok. – Jack Mac pillantása máshol időzik. Odafordulok,
hogy lássam, mit néz. Édes Sue Tinsleyt a volt férje, Mike társaságában.
– Megint együtt vannak? – kérdezem egyenesen.
– Igen, assz'nyom – feleli csendesen Jack Mac.
– Tudod mit, Jack? Veszek neked egy új vadászpuskát, ha megígéred,
hogy többé nem szólítasz „assz'nyom”-nak.
– Bocsáss meg. Így neveltek.
Theodore lép hozzánk, ahogy a puncsostálnál álldogálunk. – Később Iva
Lou lakókocsijában rögtönzött vacsorára vagyunk hivatalosak. Remélem, el
tudsz jönni, Jack – mondja barátságosan Theodore.
– Ott leszek.
– Hozom a kocsit – mondja nekem Theodore, és leteszi a csészéjét a
piszkos poharakkal teli zsúrkocsira.
Theodore kimegy. Megiszom a puncsomat, és egy esküvői harangot
majszolok.
– Te is ott leszel később Iva Lou lakókocsijában, igaz?
Bólintok.
– Ugye, ebben a rózsaszín ruhában leszel?
Halvány mosollyal nézek fel Jack Macre, amiből ez olvasható ki: Azám.
Úgy terveztem, hogy ebben a szoros fűzőben és harisnyanadrágban
szenvedem végig a napot. Nem is sejti, hogy alig várom, hogy elmehessek
innen, és lehámozzam magamról az egészet.
– Viszlát Ivánál. – Lekapom a kalapomat a könyvespolcról, és kimegyek
Theodore-hoz.
***
Még sosem jártam Iva Lou lakókocsijában Danberry Heights-on, de
csodaszép. Az elegáns nyers színű faborítással érdekes kontrasztot alkot a
fényes fekete zsalugáter. A bejárathoz Iva vörösfenyő peront építtetett. A
bejárat íve-fölött himbálódzó régimódi lámpa meleg, aranyló fényt vet.
Egyedül érkezem. Theodore a saját kocsijával jön. Reggel iskolaszéki
értekezlete lesz, és lehet, hogy hamarabb kell elmennie.
A lakókocsi drapp és modern belseje tökéletes háttér egy olyan hűvös
szőkének, mint Iva Lou. A hosszú szálú, mákos mintájú padlószőnyeg
nagyon csinos. Iva Lou legközelebbi barátainak köre bezsúfolódott a
lakókocsiba. Iva sajtos makarónit és vegyes salátát készített. Van még
maradék mentacukor és rengeteg torta; bőséges az ennivaló. Iva esküvői
papírtányérokat és papírszalvétát vett. Lyle sörösüveggel koccint a
haverjaival. Máris úgy fest, mint a ház ura; határozottan beleillik a
környezetbe. Iva Lou keksszel eteti, aztán lecsókolja a morzsákat. Majd
kilyukad a gyomrom, így nekilátok a forró sajtos makaróninak. Mama
sosem főzött ilyet, de én mindig is imádtam ezt az ételt. A vajban és cheddar
sajtban megforgatott makaróni elolvad a számban. A tetejére morzsolt
krumpliszirom finom sós ropogósságot kölcsönöz a fogásnak. Lehet, hogy
többször is veszek belőle. Édes Sue lép oda hozzám egy tál süteménnyel.
– Hogy s mint, Avah Maria?
118
– Remekül. És te?
– Újra együtt vagyunk Mike-kal. – Mike Tinsley szívből nevet Lyle
viccein. Boldognak látszik, hogy ismét a gapi társasághoz tartozik. – Hát
igen, hiányzott a gyerekeknek.
Édes Sue kissé összevonja a szemöldökét. – És persze nekem is. –
Mosolygok és rágok; amíg rágok, nem kell megszólalnom. Édes Sue arcát
nézem. Tényleg nagyon szép. A szeme tiszta tengerkék. Már kis ráncok
keretezik, de ettől érettebbnek és bölcsebbnek látszik, ami jól áll neki.
Kíváncsi vagyok, vajon Jack Mac közölte-e vele, hogy megkérte a kezemet.
Az a gyanúm, hogy nem, mert Sue nem érzi kínosan magát a
társaságomban. Láthatólag nem tekint vetélytársnak.
– Majd később beszélgetünk – mosolyodik el Édes Sue, és átfurakszik a
tömegen Mike-hoz.
– Hova lett a rózsaszín ruha? – hallom a bejárat felől. Most látom csak,
miért inalt el Édes Sue, mint egy megriasztott nyúl: Jack Mac áll összefont
karral az ajtóban.
– Elszorította a vérkeringésemet, és egy perccel sem bírtam tovább.
– És a kalap?
Mosolyog, közelebb jön, és be kell vallanom, hogy akármit mond ez a
pasi, minden erotikusán hangzik. Van valami a lassú tempójában és a falánk
szünetekben, amitől az ember anyaszült meztelennek érzi magát.
Összehúzom magamon a kardigánomat, és begombolom.
– Fázol?
– A Nagy Alvás óta időnként kiráz a hideg. – Remélem, beveszi a
hazugságot, ugyanakkor attól félek, hogy mégsem.
– Megrémítelek?
Hangosan felkacagok. – Dehogy, uram!
– Hát… nem is tudom. Valahányszor a közeledben vagyok, idegesnek
látszol.
– Valóban? – Nem tűnt fel, hogy így lenne, de ha mégis, akkor sem
akarom, hogy ez a férfi felhívja a figyelmemet a gyenge pontjaimra.
– Miről álmodtál a Nagy Alvás alatt? – tűnődik fennhangon.
Na jó, most már minden világos. Részeg, ezért kezd ki velem. A Tuckett
ikrekkel flörtölhetett, és semmire sem jutott, így átment a teakonyhába, most
majd a nappaliban én következem, mielőtt kikezdene Iva Lou knoxville-i
unokatestvéreivel, aztán odamegy Mike Tinsleyhez, és képen törli, Édes Sue
meg sikítani fog, és a többi férfi szétválasztja őket, Mike szája vérzik majd,
és Mike azt mondja Jacknek, hogy ne merjen az asszonya közelébe menni,
mire Jack azt feleli, hogy Mike csapnivaló férj volt, és Édes Sue-nak
választania kell kettejük között, mi pedig elszörnyedve figyeljük a jelenetet,
és reménykedünk, hogy egyiküknél sincs pisztoly.
– Álmodtál a Nagy Alvásod alatt, Ave Maria? – kérdezi újra Jack Mac.
Vállat vonok, mintha nem emlékeznék, és tovább eszem a sajtos
makarónit.
– Hol jársz, amikor így elködösül a pillantásod? – Most aztán rajtakapott.
Mi az ördögöt válaszoljak? Tudod mit, Jack Mac? Megmondom az igazat.
– Elképzeltem, hogy minden nővel flörtölsz, aki csak itt van, aztán
odamész Édes Sue-hoz, és megpróbálod visszaszerezni, mire közted meg
119
Mike Tinsley közt véres verekedés tör ki, amitől felborul a lakókocsi. – Jack
hátravetett fejjel hahotázik.
– Most legalább tudomásul vetted, hogy soha ne kérdezd meg, mit
gondolok. – Megfordulok, hogy otthagyjam, de elkapja a karomat.
– Van valamim a számodra a teherautómban.
– Azt elhiszem. – Néha előbújik belőlem a hegyvidéki lány. Igyekszem
finoman kiszabadítani a karomat, de ő annál erősebben markolja.
Aztán még hangosabban felkacag.
– Becsíptél, Jack?
– Egy kortyot sem ittam az esküvői puncs óta. És tudod, mennyire spórol
Nellie az alkohollal.
Na jó, akkor tényleg nagy baj van. Nem részeg. Tehát mindent komolyan
gondol, amit mond. Most mit tegyek?
– Gyere velem.
Fogja a könyökömet, és nem ereszt. A tömegen át kivezet a lakókocsiból
a parkolóba. Gyors léptekkel halad, és szednem kell a lábamat, hogy lépést
tarthassak vele. Sötét van, de nem félek.
Jack megtalálja a teherautóját, és felnyúl a vezetőülésre. Leemel egy
papírzacskót, és odaadja. Az utcai lámpához megyek, hogy lássam, mi van
benne. Egy könyv. A Schilpario: Élet a hegyékben új, fényes példánya, a
könyv, amit pár hónapja a teherautója vezetőülésén láttam.
– Az enyém?
– De mennyire. Én még csak ki sem tudom ejteni. – Jack Mac rám
mosolyog, miközben kinyitom a könyvet. – Külön Charlottesville-ből kellett
megrendelnem. Elfogyott, így fel kellett kutatniuk. Gondoltam, segítségedre
lesz most, hogy a papádat keresed.
Nagyon furcsa érzés támad a testemben. Kedvem lenne megölelni,
megköszönni a kedvességét. De annyi kérdés motoszkál a fejemben.
Amikor elmeséltem neki, hogy megpróbálom megkeresni az apámat, a
Szendvicsbárban volt Édes Sue-val. Miért ez a nagy érdeklődés? Miért
fontos neki? Az arcára pillantok. Törődik velem. Olyan érzésem van, hogy
többet tud rólam, mint amennyit elmondtam neki. Magamhoz szorítom a
könyvet – a papírnak olyan finom az illata, a borító hűvös és sima. Aztán
Jack magához húz, és átölel. Mélyen beszívom a szantálfa és citrom ismerős
és édes illatát, hogy élvezzem, és lecsillapítsam hevesen dobogó szívemet.
Nagy szükségem van oxigénre. A szívem már nem ver olyan erősen, a Nagy
Alvás javított ezen az állapoton. Most valahogy másképp dobog; ilyet még
sosem éreztem.
Jack mellkasára hajtom a fejemet, és úgy érzem, mintha volna itt egy
hely, amit nekem alakítottak ki. Hallom a” Statler fivéreket: kiugranak Iva
lakókocsijából, aztán bemennek az erdőbe. Nevetgélnek, vidáman
beszélgetnek. Nagyon jól érzem magam itt, ebben a pillanatban.
Eltelik pár perc, és Jack Mac felemeli az államat. Álmos lettem, minden
izmom ellazult.
– Megcsókolhatlak? – kérdezi.
Szellemes visszavágáson töröm a fejemet, de semmi sem jut eszembe.
Érzi, hogy ilyesmiben sántikálok, és csírájában fojtja el. A humornak néha
nincs helye az életben, és ez ilyen pillanat. Ajkával végigsimítja az arcomat
a fejem tetejétől az orromon át a számig. Aztán megcsókol.
120
Puha a talaj alattam, és én belesüppedek. Olyan vagyok, mint egy
homokba szúrt bot, egyre mélyebbre süllyedek a földbe, nem ütközöm
ellenállásba, akaraterőm elpárolgott.
– Vissza kellene mennünk a többiekhez…
– Miért? – Újra megcsókol, de eltolom, mert eszembe jut Iva Lou, a
vendégség, kötelezettségeim.
– Köszönöm a könyvet. Kicsit értetlenül néz rám.
– Menjünk vissza – mondom csendesen. Némán ballagunk vissza a
lakókocsihoz.
***
Misty Dawn Slagle Lassiter 1979. március 17-én déli 12.30-kor jött a
világra három és fél kilósán a Virginia állambeli Norton Szent Ágnes
Kórházában. A mamája, Tayloe jól Van; könnyen szült, és most tervezheti
az esküvőjét. Betty behozta a patikába a babáról készült képeket. A kicsi
olyan gyönyörű lesz, mint az anyja. Fleeta aggódik, hogy a baba a
Lassiterek előreugró nyúlfogát örökli, de a képen ennek semmi jele.
Amióta eladtam a patikát Pearlnek, másként állok a bolthoz. Nem
veszem annyira a lelkemre az üzleti problémákat, az orvosságok árazása
nem bosszant annyira, és pokolba a portörléssel! Fleeta és Pearl tökéletesen
gondoskodnak mindenről, de valami megváltozott bennem.
Pearlt a munkanapló vezetésére tanítom, amikor Nan MacChesney lép be
a boltba. Botra támaszkodik. Ősz haját szoros varkocsba fonta. Tekintetével
engem keres.
– Tudom, hogy itt van valahol, Ave Maria. Láttam a bolt előtt a dzsipjét.
– Itt vagyok hátul, Mrs. Mac. A gyógyszerrészlegben.
– Ó! – A gyógyszertári pulthoz lép. Alig éri fel.
– Hogy van? – kérdezem.
– Jól vagyok. Kijönne ide egy kicsit beszélgetni, kérem?
– Természetesen. – Kilépek a pult mögül, és megállok vele szemben.
– Van valami hely, ahol beszélgethetnénk? – kérdezi Mrs. Mac.
– A hátsó szobában – ajánlja Fleeta. Vajon Fleeta kihallgat minden
beszélgetést, ami ebben az üzletben elhangzik? Lesújtó pillantást vetek rá,
és a hátsó szobába vezetem Mrs. Macet. Kihúzok neki egy széket, de nem ül
le, én azonban letelepszem. Máskülönben óriásként tornyosulnék fölé.
– Nézze, tudom, hogy nem az én dolgom, de aggódom a fiam miatt.
Szeretném, ha tudná, hogy a fiam tisztességes ember és odaadó fiú. Nála
jobbat keresve sem talál. Tudom, hogy kedveli magát. Nagyszerű
teremtésnek tartja. És ebben bátorítottam is, mert úgy gondolom, hogy élete
során mindig helyesen döntött. Ragaszkodó és jószívű, és ezért jutalmat
érdemel. Tudom, maga nem érzi úgy, hogy egyszer feleség vagy anya lesz,
hiszen ezt időnként nekem is elmondta. Nem pletykát vagy szóbeszédet
akarok én terjeszteni, csak azt mondom, amit egyenesen a maga szájából
hallottam. De azt hiszem, időt kellene szánnia arra, hogy elgondolkodjon
saját magán. Nem akarom megmondani, mit tegyen, de ha hagyja, hogy a
fiam kicsússzon a keze közül, a világon maga lesz a legboldogtalanabb lány.
Tudom, milyen ember a fiam: kiváló. A legnemesebb fából faragták. Tegye
csak, amit tenni akar, én mindössze azt akartam, hogy legyen valaki, aki
elmondja magának az igazságot a fiamról. Jobban nem is járhatna.
Botjával megkopogtatja a padlót, és rám néz.
121
– Köszönöm, hogy megosztotta velem a gondolatait. Tudom, hogy jót
akar, és nem akarok tiszteletlen lenni. Egyetértek önnel. Nagyszerű fiút
nevelt. De más terveim vannak. Utazni akarok, világot látni. Új dolgokat
akarok kipróbálni. Egyedül. Megérti ezt?
Mrs. Mac szkeptikusan vállat von. – El kellett mondanom, ami a
szívemet nyomja – jelenti ki, miközben kivezetem a hátsó szobából. Amikor
kilép, nyomában csilingel az ajtó.
– Mit akart? – kérdezi Fleeta.
– Mintha nem tudnád.
– Nem is. Meséld el.
– Ugyan már, Fleeta. Mindketten tagjai vagytok az Amerikai Forradalom
Leányainak. Az a pletyka melegágya Big Stone Gapben.
– Hát hallottam valamit, hogy valaki látott, amikor a fiává 1 smároltál Iva
Lou lakókocsiparkjában, és a dolognak híre ment – ránt a vállán Fleeta.
– Istenem, de gyűlölöm ezt a várost!
– Mit akarsz tőlem? Nem tehetek róla, hogy hallottam. –Fleeta a
portörlőjével elhessent, és hátramegy dolgozni.
– Nem gondolja, hogy Jack MacChesney őrült helyes? –kérdezi Pearl a
pult mögül.
– Pearl! Elég legyen. – Isten tudja, mi lesz a következő kérdése. Nem
tartozik Pearlre, hogy Jack jól csókolódzik-e. Mi bajuk ezeknek a
népeknek? Azt várják, hogy egyetlen csóktól egy csapásra megváltozom?
Csapot-papot hagynom kellene Jack Macért? És mi lesz az én terveimmel?
Mi lesz azzal, amit én akarok?
Pearl mosolyog, és a munkájára koncentrál. Töröm a fejem, melyik a
legmagasabb épület Gapben, hogy onnan vessem le magam.
***
Iva Lou üdén tér vissza a nászútjáról. A mozgókönyvtár műszerfalán
esküvői gratuláció fekszik a Wise Megyei Könyvtártól, más nyoma nincs a
változásnak. Meghallgatom, ahogy áradozik Gatlinburg és Ruby Falls
(Tennessee egyik természeti csodája) mesés szépségéről, aztán kérem a New
York Times-t.
– Minek az neked? – kérdezi Iva Lou. Az utazási rovat érdekel.
– Csak a vasárnapi számban szokták lehozni. A múlt hetivel
szolgálhatok. Megfelel?
– Bármi jó lesz. – Bárcsak idehozná már. Sosem szokott nagy feneket
keríteni a kéréseimnek. Mi ez most hirtelen?
– Készülsz valahova? – kérdezi aggodalmasan.
– Még nem tudom.
– Csak csínján a meglepetésekkel! Meglett férjes asszony vagyok, akinek
a szíve nem bírja az izgalmakat.
– Amint kitalálok valamit, te leszel az első, akinek szólok – ígérem.
Látszik, hogy nagy kő esik le a szívéről.
– Lent van, a tároló rekeszben. Mindjárt hozom.
Iva Lou nem tudja, hogy elhagyom Big Stone Gapet. Itt töltöttem az
egész életemet, ideje, hogy változtassak. Kihívás elé akarom állítani
magamat. Szeretném látni, milyenek másutt az emberek, meg akarom
ismerni őket. Kalandra vágyom. Igen, még szerelmes is szeretnék lenni! Azt
hiszem, visszatérek a gyökerekhez, megkeresem az enyéimet.
122
Olaszországba utazom. Még az is megeshet, hogy annyira megtetszik, hogy
örökre ott maradok. Fiatalságom utolsó pillanatait élem; nem akarok tovább
várni arra, hogy fiatal legyek.
Alaposan megnézem a mozgókönyvtárat. Lehet, hogy most vagyok itt
utoljára, és minden részletet az emlékezetembe akarok vésni. (Most, hogy
elszántam magam az utazásra, a holnap is késő.) Emlékezni akarok a zöld
szegélyes rózsaszín műanyag polcokra, a gumiszalagra, ami menet közben a
falhoz rögzíti őket, a három összehajtható székre, amelyeket a könyveknek
támasztanak, ha nincs rájuk szükség, a fehér műanyag poharakra, a
kávészacskóra, a kölcsönző bélyegzőre, a visszapillantó tükörre, amely előtt
Iva Lou festeni szokta magát, és elsősorban és mindenekelőtt a
mozgókönyvtár illatára.
– Tessék, Ave. – Iva Lou kifogástalan állapotban nyomja kezembe az
utazási rovatot. Nála jobb könyvtáros tényleg nem él a föld kerekén.
Fantasztikusan vigyáz a könyvtári anyagokra.
– Bocsánatkéréssel tartozom neked, Ave.
– Miért?
– Nem szóltam előre, és az esküvőmön a nyakadba zúdítottam a jó öreg
Jack Macet. Gyerekkoromban sem szerettem, ha belém erőltetnek valamit,
és ezzel ma is így vagyok. Említenem kellett volna, de azt hiszem,
elsodortak az események, és egyszerűen megfeledkeztem róla.
– Semmi gond. Ne izgasd magad. – Miért húzzák úgy fel magukat? Nem
járok Jack Mackel. Csak végigmentem vele a templomon Iva Lou után. Na
és? Egyszer megcsókolt. Vagy kétszer. A partin. Nagy dolog. Nem én
vagyok az első, akivel ez megesett. Azóta szinte eszembe sem jutott.
Kényelmesen elhelyezkedem a székemen, és olvasni kezdek.
– Szóval hova készülsz? – kérdezi Iva Lou.
– Olaszországba.
– Olyan messzire? – mereszti tágra a szemét. – Mikor? Amint lefoglalom
a jegyet.
Hatásos hirdetésekre hívja fel a figyelmemet. Az egyiken megakad a
szemem. A szöveg így szól: „GALA NUCCIO KÖRÚTJAI: ÍGY BIZTO-
SAN NEM KÉSI LE A HAJÓT! Utazzon Galával – minden útja
szórakoztató!” Nagy fény-kép Gáláról, aki velem egykorúnak látszik.
Teátrális külse-jű olasz asszony. Bonyolult frizurája van: fejére tornyozott
fonatai úgy hullnak alá, mint a kígyók. Nagy barna szeme Sophia Lorenére
emlékeztet, az alakja, mint a homokóra. Egy gondola közepén áll
Velencében, karja a levegőben. A gondolán lebegő zászlón a körutazás árai.
Megfizethetőek. Egy személyben találtam rá az utazásszervezőmre és az
idegenvezetőmre! Iva Lou nagyon örül. Azt mondja, szívesén menne ő is,
de most félre kell tennie az európai úttal kapcsolatos álmait, és újdonsült
férjével kell törődnie.
Hazamegyek, kényelmesen elhelyezkedem Fred Mulligan foteljában, és
felhívom Gala Nucciót. Kétszer kicsöng a telefon, aztán: – Frank, te
mocskos disznó, ne hívj fel többet! Végeztem veled! Kész, vége! Nincs több
közünk egymáshoz!
– Biztos téves számot tárcsáztam – suttogom.
– Ki beszél? Nem, nem. A francba. Azt hittem, a magánvonalamon
csörög. Két készülék is van itt, és időnként összekeverem őket.
– Gala Nuccióval beszélek?
123
– Igen. Elnézést kérek a kifakadásomért. Sosem szoktam így beszélni. De
ha az a maffiózó magát verné át úgy, ahogy velem tette, maga is tüzet
okádva kapná fel a kagylót. – Felsóhajt. Hallom, hogy nagy slukkot szív a
cigarettájából. Akcentusa a harmincas évekbeli krimik viharedzett New
York-i szőkéire emlékeztet.
– Jól van? – kérdezem teljes komolysággal. Erre elneveti magát. –
Férfiak. Maga nő, nem?
– De igen, assz'nyom.
– Akkor tudja, miről beszélek.
– Ne is folytassa – felelem kedvesen. Valójában az utam
megszervezéséről szeretnék beszélni. Kérdezősködni kezdek a szervezett
útjairól, de Gala Frankról akar beszélni.
– Kisebb megszakításokkal kábé négy éve járok Frankkel. Elvált, három
gyereke van, persze kis szörnyeteg mindegyik. És ritkán találkozunk. A
munkájára hivatkozik meg a gyerekekre, de ezt a rizsát már régen nem
kajálom meg. A címadó dal a „Rúzs az ingén”. Ismeri? – Megint beszívja a
füstöt, és New Jerseytől idehallom, amikor kifújja.
– Hogyne. Örökzöld sláger.
– Hát persze. Még ma is divatos. Miben lehetek a szolgálatára?
– Olaszországba szeretnék utazni. Beszélek olaszul. – Mi vagyok én,
valami isten háta mögötti bunkó? Mit érdekli, hogy beszélek-e olaszul?
Vagy nyelvvizsgát kell tenni, mielőtt az ember kifizeti a részvételi jegyet?
– Több körutam is esedékes. A görög szigeteket is bele akarja venni?
– Nem, csak Olaszországot. Észak-Olaszországot.
– Aha. Velence, Milánó és feljebb. Ilyet is szervezek. Fakultatív
kirándulás Santa Margheritába a parton. Azt ki ne hagyja. Isteni.
– Nagyszerű. Talán küldhetné nekem néhány prospektust.
– Szívesen. – Gala lelkesen fújja a füstöt, mialatt megadom a címemet és
egyéb adataimat. Meglepi, hogy én is olasz vagyok, és a virginiai hegyek
közt élek. Ilyesmiről még sosem hallott. Azt válaszolom, hogy a hosszú
repülőül alatt majd elmondom a történetemet. Őszinte érdeklődés csendül ki
a hangjából.
– Nahát, Ave Maria! Ma igazán szerencsés napja van fújja tovább a
füstöt.
– Miért?
– A három hét múlva induló észak-itáliai körutamon van még egy hely.
Mit gondol, össze tudna készülni addigra?
Pánikba esem. Hiszen annyi még a tennivaló. Nem vakációra megyek,
hanem egy sorsfordulóval felérő utazásra! Rengeteg dolgot kell még itt
elintéznem: a bolttal, a házzal és minden mással kapcsolatban. De talán ez
égi jel, hogy gyorsan és tisztán zárjak le mindent. Talán ha nincs sok időm
gondolkozni, akkor nem töprengek a részleteken. Talán most az egyszer
fejest ugrom egy lehetőségbe, és meglátom, mi lesz.
– Össze.
– Szuper. Fel is írtam.
***
Nyugodtan intézem az ügyeimet. Rájöttem, hogy ha korán kelek, sokat el
tudok intézni. Anélkül, hogy elárultam volna magamat, sikerült
összecsomagolnom a házban, bevásárolnom az útra és ellenőriznem a
124
patikát. Nem akarom mások véleményét hallgatni a döntésemmel
kapcsolatban; azt szeretném, ha ez csakis és kizárólag az én döntésem lenne.
Írtam Mariónak, és megkérdeztem, akar-e találkozni velem. Ha igen, mikor
kereshetem fel Schilparióban. Még nem kaptam tőle választ. Írtam anyám
családjának is – boldogok, hogy meglátogatom őket. Fényképet még nem
küldtem. Az Iva Lou esküvőjén készült képek borzalmasak, nem mutatom
meg őket senki emberfiának. A kalap és a ruha egyszerűen rémes, egyiket
sem veszem fel többet.
Még senkinek sem említettem, hogy elutazom. Talán Theodore-nak
szólok előre, de csak akkor, ha találok rá alkalmas pillanatot. Úgy tervezem,
hogy találkozom a családommal, és átgondolom választási lehetőségeimet.
Egy dologban vagyok csak biztos: soha többé nem térek vissza Big Stone
Gapbe. Ez már nem az én világom. Anyám meghalt. A patika és most már a
ház is Pearl ügyes kezébe került. Pötty új embert talált a mentőcsapatba. Az
előadást bárki megrendezheti. Semmi sem tart itt. Ideje továbbállni,
* **
A Post címlapján vastag betűs szalagcím: FILMSZTÁR JÓ-KORA
ÖSSZEGET AD AZ MFK-nak. Megtudom, hogy Elizabeth Taylor olyan
hálás volt a Magányos Fenyő Kórház személyzetének, amiért elmozdították
azt a csontot, hogy ötezer dolláros adománnyal növelte a sürgősségi aláírni.
Hátralapozok az újságban az apróhirdetésekhez. A héten feladtam egyet;
anyám Oldsmobile-ját hirdettem meg. Bámulatos, mi mindent el tudok
intézni, ha egyszer nekidurálom magam. Készítettem egy listát a
vagyontárgyaimról, és mindent eladok, amire nincs szükségem. Most már
csak Pearllel kell beszélnem.
Megbeszélésre hívtam össze Iva Lou-t, Nellie-t és Pearlt Lew irodájába.
Útközben benézek a Szendvicsbárba, veszek néhány szendvicset és pár üveg
üdítőt; munkaebédet terveztem. Delphine Moses ráadásul hozzátesz egy jó
adag süli krumplit – ez régi szokása –, és megjegyzi, hogy nagy hatást tett rá
Elizabeth Taylor bőkezűsége. – Az ember nem is várná el ezt egy
filmsztártól – jegyzi meg.
Inez karcsúbbnak látszik. Pearl rávette, hogy lépjen be a Súlyfigyelők
közé, és az eredmény lenyűgöző.
– Fantasztikusan nézel ki, Inez!
– Kösz, Ave. Tudod, évek óta nem éreztem ilyen jól magam. És imádom
a kis brosúrákat, recepteket és hasznos ötletéket, amiket a Súlyfigyelőknél
adnak. Pam Sumpter, a vezetőnk ötven kilót fogyott, tehát tudja, milyen
nehéz leadni. Minden héten megmutatja az „előtte” képét. Felnagyíttatta, és
a csoportterápia előtt kiteszi egy állványra. Az agyamba vésem, és ez
megacélozza az akaraterőmet. A fogyás teljesen megváltoztatta az életemet.
Azt hiszem, nála sem maradt észrevétlen – int Lew belső szentélye felé.
– Nagyszerű! – Miközben bemegyek Lew irodájába, rádöbbenek, hogy
talán ez a leghosszabb beszélgetés, amit eddig Inezzel folytattam. Inezt
mintha kicserélték volna. És Lew mosolyog. Miért is ne tenné? Megint
rendszeresen túráztathatja a helyre kis versenyautóját.
– Hogy vagy?
– Jobban. – Úgy ragyog, mint egy férfi, akit neje őnagysága rendszeres
figyelmében részesít. – És te?
– Remekül.
– Úgy is nézel ki.
125
Pearl lép be; elfelejtette levetni a patikai köpenyét. Motorrobajt hallunk,
amit az ékszíj zümmögése követ, majd csend; megérkezett Iva Lou a
mozgókönyvtárral. Végül gardénia illat száll a levegőben, amiből tudjuk,
hogy Nellie Goodloe belépett a várószobába. Lew kikiabál Nellie-nek, hogy
jöjjön be, én pedig megterítek.
Iva Lou libben be, és mindenkit sorba csókol, de látom rajta, hogy kicsit
ideges. A lányoknak fogalmuk sincs, miért hívtam ide őket, és lássuk be,
sosem kellemes egy ügyvédi irodát felkeresni. Igyekszem minél
barátságosabban és fesztelenebbül viselkedni, de az étel is csak bizonyos
mértékig szolgál szíverősítőként.
– Gondolom, mindannyiótokat izgat, miért hívtalak ma össze benneteket.
Nellie és Iva Lou bólintanak, Pearl pedig az ő példájukból okulva szintén
bólint. Felnőttes viselkedését nagyon kedvesnek találom.
– Elhagylak benneteket, lányok.
– Csak nem vagy beteg? – aggódik Iva Lou.
– Nem, nem, nem haldoklóm. – Látszik rajtuk a megkönnyebbülés.
– Tudjátok, hogy hiszek a kínai arcjóslásban. Bár te talán nem hallottál
róla, Nellie. – Kicsit megcsóválja a fejét; nem érti, mi ütött belém.
– Minden arc egy térkép. Az én arcomról egy olyan nő történetét lehet
leolvasni, aki harmincötödik éve küszöbén gyökeresen változtat az élete
folyásán. Jól tudjátok, hogy az elmúlt hónapok során több megpróbáltatás is
ért. A végzet avatkozott az életembe. Sokat elmélkedtem rajta, de végül úgy
döntöttem, hogy üstökön ragadom a sorsomat, és kiókumlálom, miért is
vagyok ezen a földön. Nem akarom, hogy továbbra is megtörténjenek velem
a dolgok. Én akarom megválasztani a jövőmet.
– Pontosan ezt tettem én is a harmincötödik születésnapom körül –
szakított félbe Iva Lou. – Akkor szereztem két év után diplomát a Közösségi
Főiskolán, és kezdtem eljárni a mozgókönyvtárral!
– Na látjátok. Iva Lou tudja, miről beszélek. Előbb-utóbb mindenki
felteszi magának az élet nagy kérdéseit. Van, aki fütyül az igazságokra,
mások viszont pontot tesznek a múlt végére, és valami egészen másba
kezdenek. Én az utóbbit választottam.
– Jól teszed – jegyzi meg Nellie Goodloe, mert úgy véli, mondania kell
valamit.
– Köszönöm. Néhány hónapja Pearl Grimest a gyámságom alá vettem.
Ráírattam a Mulligan Patikát. – Pearlre pillantok. – Vagyis rád. De akkor
még nem mondtam el, hogy az egyezségben a házam is benne van.
– Nekem adta a házát?
– Igen, Pearl. A ház is a tied. – Pearl Lew-ra néz, aki egy bólintással
megerősíti az állításomat, és rámosolyog.
– De… miért?
– Elmegyek a városból, és úgy gondoltam, örülnél neki. Pearl nem jut
szóhoz. Tudom, mit jelent számára, hogy a városban élhet. Az iskolához
közel. Telefonja lehet. Meghívhatja a barátait. Ennél jobb nem is történhet
vele. Még a patikánál is jobb. Nellie-re és Iva Lou-ra nézek, akik nem
kevésbé elképedve néznek rám.
– Pearl most töltötte be a tizenhatot, és tizennyolc éves koráig nem
kerülhet a nevére a két ingatlan és a többi vagyontárgy. Itt léptek be ti ketten
a képbe. Szeretném, ha a törvényes gyámjai lennétek. Lew kitalált egy
megoldást, ami nekem is tetszik. Ti ketten vigyáztok erre a gyerekre, és az
126
üzleti döntéseiben tanáccsal látjátok el. Szolgálataitokért anyagi
ellenszolgáltatásban részesültök.
– Még sosem irányítottam egy vállalkozást – csipog közbe Iva Lou.
– Könyvtáros vagy. Szervezetten végzed a munkádat. Egy bizonyos
rendszer szerint dolgozol. Pearlnek szüksége van rendszerre. Ebben
segíthetsz neki.
– És én? – kérdezi Nellie. – Én csak háztartásbeli vagyok.
– Téged azért választottalak, Nellie, mert jó ízlésed van. És Pearlnek meg
kell ismernie az élet kifinomultabb oldalait. Segíthetsz abban, hogyan
rendezheti még szebben a kirakatot, megtaníthatod a munkaebédek
etikettjére vagy a különböző emberekkel való bánásmódra.
Nellie kihúzza magát. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy piacképes
adottságokkal rendelkezik. Most már ezt is tudja.
– És a mamámmal mi lesz? – kérdezi Pearl.
– Anyád kiváló asszony. Szeret téged, kifogástalanul gondoskodott eddig
rólad, és fog ezután is. Megbeszéltem vele mindent, és egyetért azzal, hogy
a dolognak ezt a részét Iva Lou és Nellie intézze. Amikor beszéltem vele,
mindig csak azt hajtogatta, azt akarja, hogy boldog légy. – Pearl szemét
elfutja a könny.
– Igen, assz'nyom. Minden jó anya ezt akarja – áll mellém Nellie is.
– Izgatott, hogy beköltözhet veled a városba. Közelebb leszel mindahhoz,
ami segít, hogy megállj a magad lábán. Támogatja a tervemet… – Lew-ra
nézek, és úgy döntök, közös az érdem –, a tervünket.
– Elköltözöl, Ave Maria? – kérdezi Iva Lou. Egészen odavan.
– Nem kell ezen szomorkodni, lányok. Egész életemben Itt éltem,
csodálatos éveket töltöttem itt. De ideje megnézni, milyen a világ másutt.
Szerencsét kell próbálnom, ki kell derítenem, milyen fából faragtak.
Remélem, megértitek.
– Mikor kezdünk? – kérdezi Nellie.
– Hétfőn.
– Micsoda? Jesszusom, rám hozod a frászt, Ave! – Iva Lou elképedve
zöttyen hátra a székben.
– Visszatér még valaha? – kérdezi Pearl.
– Biztosan ellátogatok ide. Nem válok köddé, mint a drága jó Liz Taylor.
Visszajövök még.
Intek, hogy lássanak hozzá a Lew íróasztalán feltálalt ebédhez.
– Együnk – mondja Lew. – A papírokat később is aláírhatjuk.
Asztalhoz ülünk. Nemigen beszélgetünk. Eszünk. Az egyszer biztos,
hogy Delphine remek szendvicseket készít. Nellie kibont egy papírszalvétát,
és finoman az ölébe teríti. Pearlhöz fordul, aki a pulykát szedi le a
szendvicséről, és neki is ad egy szalvétát. Pearl kibontja, és elegánsan az
ölébe teríti, ahogy Nellie-től látta.
***
A ház berendezésének összecsomagolásakor az a legnehezebb döntés,
hogy vajon mihez kezdjek mama varró holmijával. Azt tudom csak
biztosan, hogy a gombos-dobozát megtartom. Gyerekkoromban ezzel
játszottam, a gombok sziklák voltak, ha felfedezőt, ékszerek, ha
királykisasszonyt játszottam. A műanyag gombokat már csaknem mind
kidobtam, csak az antik és anyaggal bevont gombokat tartottam meg. A
127
doboznak nincs súlya, bármikor betehetem a bőröndöm sarkába, és a
szememben szimbolikus jelentősége van a gomboknak. Amikor mama varrt
valamit, utoljára a gombokat varrta fel. A gomb volt az utolsó simítás, az
alkotás befejező mozzanata. Nem dobhatom el őket.
Tudom, hogy ennek könnyebben kellene mennie. Normális ember nem
ragaszkodik anyagmaradékokhoz és fel nem használt végekhez. De én igen.
Minden darab olyasmire emlékeztet, amit mama varrt. Van egy vég lila
szatén, amiből az óvodai betlehemes játékhoz a pásztorköpenyemet varrta.
A mentazöld pettyes svájci szövetből készült a hetedikes május elsejére a
ruhám. A középkék gyapjúszövet a szurkolói szoknyámból maradt, a
rubinvörös gyapjúból meg a szoknya szegélyét varrta. A piros zsinór és
paszomány akkor maradt, amikor Bobby Necessary zenekari egyenruháját
készítette. 1969-ben Bobby anyja nagy titokban átjött hozzánk, és mamának
könyörgött, hogy varrjon Bobbynak egyenruhát. Bobby olyan tagbaszakadt
fiú volt, hogy a méretében nem kaptak készruhát. Emlékszem, mama
mennyit kínlódott azzal az egyenruhával. De amikor a meccs szünetében
Bobby kivonult a klarinétjával, senki sem mondta volna, hogy az
egyenruhája nem konfekció. Tökéletesen egyezett a többiekével.
Több vég sötétvörös, kék és arany pamutbársony is van. Mama nagyon
szerette a bársonyt, erős, elegáns anyagnak tartotta, és az volt a véleménye,
hogy érdekesen mutat.
Összegyűrte és elengedte az anyagot, hogy érzékeltesse, hogyan játszik a
fény a redőknél, hogyan kölcsönöz neki csillogást és mélyíti el a színét.
Mennyi mindent varrt nekem bársonyból! Szoknyát, nadrágot, kabátot, még
ágytakarót is. Csodaszép ágyneműben, csupa pehely ágyban aludtam. Mama
odahaza Olaszországban ugyanilyen ágyhoz szokott, és azt akarta, hogy az
enyém is ilyen legyen. Amikor később ágyneműt vásároltunk, mama mindig
megszagolta a vásznat. Az illatból meg tudta állapítani a vászon minőségét.
Azt mondta, inkább van egy váltás négyszázas fonalszámú ágyneműje, mint
tíz váltás kétszázas. Aludtam másutt olcsóbb ágyneműben; higgyék el,
megérezni a különbséget.
Még a kedvenc esti mesém is anyagról szólt! Mama elmesélte nekem az
itáliai Fortuny család történetét, akik szövőgyárat alapítottak, és világhírt
szereztek vele. Elmondta, hogyan találták fel a mindkét oldalán használható
bársonyt (mama ezzel dolgozott legszívesebben), hogyan kísérleteztek a
szabásmintával, a bársony hímzésével; vízjellel látták el, sőt meg is
perzselték! Mese közben elképzeltem a Fortuny gyárat és a munkásokat-
munkásnő-ket, ahogy lefejtik a gubókról a selyemszálat, ahogy a
nyersselymet szabászasztalokra terítik; magam előtt láttam az áztatást,
nyújtást, vasalást és szabást. Mama azt mondta, hogy ha egy tisztességesen
szőtt anyagra vigyáznak, az idők végezetéig eltart. Azt hiszem, igaza volt.
Gondoljunk csak a középkori faliszőnyegekre, vagy akár a torinói lepelre. A
jó anyag, amelynek gondját viselik: maga az örökkévalóság.
Ismerek néhány asszonyt, akik fent a mélyedésekben tűzött ágytakarót
készítenek, de inkább olyasvalakinek adnám az anyagokat, aki magas fokon
műveli az ágytakaróvarrást, és igazán értékelné anyám anyagait. Végül Nan
Harangvirág Gilliam MacChesney mellett döntök. Mrs. Mac a környék
egyik legjobb ágytakaróvarrója. Vitorlavászonba csomagolom a végeket.
Mama sosem csavarta őket nejlonba; azt mondta, akkor nem lélegzik az
128
anyag. Büszke lenne rám, hogy ezt nem felejtettem el. Mindent bepakolok a
dzsipbe. Mire elkészülök, alig marad hely, hogy beüljek.
Közben vacsoraidő lett. Nem értem, hova tűnt a nap; reggeli után fogtam
munkához, és úgy érzem, mintha azóta csak percek teltek volna el. Cracker's
Neckbe kellemes az utam, minden csupa zöld. Estefelé a MacChesney-ház
sokkal nagyobbnak látszik; barátságos menedék a hegyen, és nem csupán
négykéményes, egyszerű kőház, amilyen a nappali képe. Ablakain fény árad
ki, és mind a négy kéményből füst göndörödik. Nagyon hívogató.
Beállok a ház elé. Nem látok kóbor kutyát; persze tavasz van, sok eső
esett, a hegyi patakok megduzzadtak. Egy-egy véget jobbról-balról a
vállamra vetek. Jack Mac teherautóját sehol sem látom. Nagyon helyes.
Szépen beadom az anyagot, és elhúzom a csíkot.
A szúnyoghálós ajtón át belátok a házba. Mögötte nyitva a bejárati ajtó.
Beszélgetésfoszlányokat, nevetést hallok. Mrs. Macnek vendégei vannak.
Először arra gondolok, hogy visszateszem a két véget a kocsiba, és majd
máskor visszajövök, de már késő. A kutya a konyhaajtóban áll, és
torkaszakadtából ugat. Mrs. Mac kikukkant a konyhaajtón.
– Ki jár ott? Beszéljen, különben lövök! – Hangos, gyöngyöző kacagás a
konyhából.
– Nehogy keresztüllőjön, assz'nyom. Csak én vagyok, Ave Maria. – Síri
csend. – Hm, tulajdonképpen máskor is visszajöhetek. Jó éjt. – A végek
súlya alatt úgy süppedek a talajba, mint egy szög, ezért sarkon fordulok, és a
végekkel bohóckodva elindulok a veranda lépcsőjén. Véletlenül csaknem
benyomom a szúnyoghálót.
– Hoppá! Egy pillanat – szól ki Jack Mac. – Várj egy percet. A francba
is, itthon van. Biztosan hátul parkol; sötét van, nem láttam.
– Csak anyagot hoztam az édesanyádnak. Anyámé volt, és nem akartam
kidobni; gondoltam, felhozom neki, hiszen olyan gyönyörű takarókat varr. –
Elcsuklik a hangom. Mennyire utálom az ilyesmit! Miért kell
túlmagyaráznom? Haza akarok menni. Jack Mac közben már a
verandalépcsőn áll, leveszi vállamról a végeket, és óvatosan lefekteti őket a
verandára.
– Még egy csomó van a dzsipben.
– Segítek én is – szólal meg egy ismerős hang. Theodore. Mi az ördögöt
keres itt? Szívesen nekiszegezném ezt a kérdést, mert ő a világon a legjobb
barátom, de nem tehetem, mert nyugodt, fesztelen hangnemet választottam
Jack Mackel szemben, és az előadás közepén taktikát változtatni maga lenne
a halál.
– Szia, Theodore – köszönök, mintha a legtermészetesebb dolog lenne,
hogy itt találom Cracker's Neck Hollerben, a MacChesney családnál.
– Még a dzsipben is van – közli Jack Mac Theodore-ral. Velem jönnek a
dzsiphez.
– Ezt az egészet te raktad be egyedül? Miért nem hívtál? – kérdezi
Theodore. Hogy van bőr a képén! Itt csak én tehetnék fel kérdéseket.
Például azt, hogy: Mit keresel itt?
– Nem kell segítség, gyerekek? – érdeklődik egy női hang, de nem Mrs.
Mac. Nem kérdezem, ki az, csak várok.
– Azt hiszem, elboldogulunk, Sarah – kiabálja Jack Mac. Ki az a Sarah?
Mi folyik itt?
129
– Hűvös lett – jegyzi meg egy másik női hang. Felpillantok a verandára:
a fényben egy másik nő áll. A MacChesney-házban karcsú, csinos nők
sorozatgyártásával foglalkoznak vacsoraidőben? Vagy közös randit
szakítottam félbe? Megalázó helyzet. Theodore-nak randija van, Jack
Macnek is, Mrs. Mac pedig disznósültet készít nekik burgonyával, és mind a
konyhában ülnek, nevetnek, beszélgetnek, és kirándulásokat terveznek a
Cudjo barlangba vagy talán Észak-Karolinába, a Biltmore-udvarházhoz.
Theodore felelős a túra- – vezetésért, Jack Mac a parkolásért. A
nyakbavetős topot és kurta sortot viselő lányok semmiért sem felelősek. Ők
azért vannak itt, hogy élvezzék a dolgot. Mulatságosak és vidámak! Pompás
társaság! Nem követelődzők! És szellemesek meg aranyosak is! És ahogy
látom, jó az alakjuk, hosszú, középen elválasztott hajuk selymes és egyenes
szálú, és nem tesznek bele csatot. Az ilyen lányok haja szárításkor nem
göndörödik be. Nem kell tervezgetniük, ó, nem! Egyszerűen csak beugranak
a kocsiba, púderezve és frissen, a nap vagy az éjszaka bármelyik órájában
készen állnak, hogy nekivágjanak az útnak, és jót mulassanak. Fesztelenek,
nem veszekszenek, beszédesek, szexik és komolytalanok, minden
valószínűség szerint sosem voltak depressziósak, nem kellett elszenvedniük
a Nagy Alvás megaláztatását, és csörgőkígyók vére sem fröccsent rájuk egy
evangelizációs összejövetelen. Nem bizony. Ezek a lányok olyanok, mint a
fagylalt a marhasült után. Csupa édesség, könnyedség, egy nap pompás
befejezése.
– Jó sokat hoztál – jegyzi meg Jack Mac, miközben már harmadszor járja
meg az utat a dzsip és a veranda között. Kiemelem az utolsó súlyos véget, a
nyakamba veszem, mint a vízhordó rabszolgák a Ben Hur-ban. Ez az utolsó
vég, és az sem érdekel, ha ezer kiló; fel akarom vinni a házhoz, hogy
elhúzhassam innen a csíkot. Jack Mac és Theodore azonban másképp
vélekedik. Kiszaladnak az udvarra, hogy segítsenek.
– Majd én átveszem – utasít Jack Mac.
– Persze, persze – adom át a véget neki és Theodore-nak. Olyan nehéz,
hogy ketten bírják csak el. Lefogadom, hogy Sarah és a nyüszöge barátnője
egy orsó cérnát sem bírnak felemelni.
Mrs. Mac a verandán áll. A teherhordók apránként beljebb cipelik az
anyagokat. Az udvar közepéről intek Mrs. Macnek.
– Kösz mindenkinek, és jó éjt! – kiáltok oda vidáman. Sarkon fordulok,
hogy beszálljak a dzsipbe. Szerencse, hogy sötét van, mert attól félek,
elerednek a könnyeim, amint bedugom a slusszkulcsot a gyújtásba.
– Nem, nem! – csicsergi a forró nadrágos görög kórus. – Maradj!
– Sajnos, nem tehetem. Mennem kell.
Theodore lejön az udvarra. Félhangosan, de keményen odasúgja: – Ne
légy modortalan.
A helyes lányok ősi bölcsessége: semmilyen körülmények között se
feledkezzünk meg a jó modorról. Bár örökre itt hagyom a várost, szeretném,
ha rendes emberként emlékeznének rám – aki annyi éven át voltam –, és
nem közönséges bugrisként, aki még elköszönni sem tud. A dzsip egyébként
is üres, és nincs más dolgom; meddig tart még ez a megaláztatás? Theodore-
ral visszaballagok a házhoz.
– Hadd mutassam be Sarah-t, Ave Maria. – Sarah kezet fog velem. A
keze puha, a körmét bugyi rózsaszínre festette. Ez a kéz még sosem emelt
130
kétszáz kilós beteget a hordágyra, és tetőt sem foldozott. Töredezett körmű
kezemet a zsebembe süllyesztem.
– Szia, Sarah.
– Ő pedig Gail. – Gail is üdvözöl. Még Sarah-nál is apróbb, már ha ez
egyáltalán lehetséges. Elefánt nagyságúnak érzem magam, mintha minimum
három fejjel magasabb lennék, és széles, mint az országút.
– Az Ave Maria nagyon érdekes név – próbálkozik Sarah.
– „Üdvözlégy Máriát” jelent – mondjuk kórusban, Jack Mac, Theodore
és én.
– Az egy katolikus imádság, nem? – szúrja közbe Gail, remélve, hogy
rém intelligens.
– Igen, assz'nyom – válaszolom. Adja ég, hogy ettől jó öregnek érezze
magát.
– Maradjon itt vacsorára – invitál Mrs. Mac.
– Sajnos, nem lehet. Szülői értekezlet van Pearl Grimes osztályában, és el
kell mennem az anyja helyett, akinek most készítik az új fogsorát. –
Gratulálok, Ave Maria. Ennél jobban már nem is tudnád elferdíteni az
igazságot. Az értekezlet, a fogsor – miért nem mindjárt egy udvarló, aki
sörrel és ropival vár otthon a tévé előtt?
Theodore és Sarah zavartan néznek össze. A francba is. Hisz Theodore
tanár! Tudja, hogy nincs értekezlet.
– Én vagyok az új angoltanár a Powell Valleyben – szólal meg Sarah. –
Nem is tudtam, hogy ma este értekezlet van.
Sarah, az új angoltanárnő. Milyen irodalmi! Kíváncsi vagyok,
forrónadrágot hord-e az iskolában is?
– Ave valószínűleg magánjellegű megbeszélésre készül Mr. Cantrellhez
– siet a segítségemre Theodore. Mint a régi szép időkben.
– Így van – helyeselek. Szegény Gailre nézek, aki dideregve áll a
verandán. – És te mivel foglalkozol, Gail?
– Sarah húga vagyok. Lejöttem a hétvégére, hogy segítsek neki
berendezkedni az új helyén.
– Nagyszerű! – Tényleg remek. Egy piranha testvérpár becsörtet a
városba, és azonnal kiszúrja magának azt a kél partiképes fiatalembert,
akiben még van élet, és rögtön szőröstől-bőröstől felfalják őket. Miért nem
tudták a pasijaik – akik zsebre dugott kézzel állnak, és végüket járó halként
tátognak rám – kivárni, hogy kitegyem a lábam a városból, mielőtt
összeálltak velük? Mi az ördög jár a fejemben? Hiszen mindkettőt
visszautasítottam, és most nagyon örülök, hogy ezt tettem.
– Most már igazán mennem kell – pillantok a csuklómra. Szuper. Reggel
elfelejtettem felvenni az órámat. Ha szerencsém van, senkinek sem tűnt fel.
– Köszönöm az anyagokat, kedves – hálálkodik szívből jövően Mrs.
Mac.
– Jó munkát kívánok. – A lányokhoz fordulok. – Menjetek be, hűvös van.
– Ugye nem akarjuk, hogy ez a két ízletes falat tüdőgyulladást kapjon, és
lélegeztető gépen haljon lassú kínhalált?
Sarah és Gail rám mosolyognak, és Mrs. Mackel visszamennek a házba.
Jack Mac és Theodore felajánlják, hogy elkísérnek az autómhoz.
Megköszönöm, de nem fogadom el. Nem akarom, hogy bárki bárhova
kísérjen. Mi több, senkire sincs szükségem! Maureen O'Hara vagyok a
131
Buffalo Bill-ből; fél kézzel megbirkózom mindennel, amit az élet a pofámba
vág.
Beszállok a kocsiba, a gyújtásba dugom a kulcsot, és elfordítom.
Hátramenetben kiállók, lehajtok a hegyről, és nem nézek bele a
visszapillantó tükörbe. Nem sírok. Még csak sírhatnékom sincs. A szexi
testvérpár az a lökés, amire szükségem van, hogy el tudjam hagyni a várost.
Az élet nagyon szépen folydogál nélkülem is Big Stone Gapben.
Kilencedik fejezet
Van valami végtelenül izgalmas egy csaknem üres házban. Amikor az
ember a tárgyak nyújtotta kényelemre vágyik, ahogy én egész eddigi
életemben tettem, eltüntetésük nagyon felszabadító érzés. Világéletemben
úgy vigyáztam Fred Mulligan foteljára, mint a hímes tojásra, óvtam a
foltoktól, nem ültem a karfájára, ritkán csattintottam le-fel a lábtartót. Azt
akartam, hogy sokáig tartson. Amikor elvitték a házamból,
megkönnyebbültem. Többé nem kell görcsölnöm miatta. Lyle Makin az
idők végezetéig sörben és hagymás szószban fürösztheti. Élvezze.
Használja. És ha már nem kell neki, tegye ki az utcára Ottonak és
Worleynak. Távozásom után Pearl és Leah új bútorral rendezik be ezt a
házat, az új otthonukat. Szerintem nem szülne jó vért, ha a régi bútoraim
közé kellene költözniük. Új életet kezdenek, és nem szabad, hogy bérlőnek
érezzék magukat a saját otthonuk falai között.
Most látom csak a ház építészeti „csontvázát”. Eddig sosem tűnt fel. A
padlódeszka egyszerű és mutatós. Az ajtónyílások íve szeszélyes.
Romantikus kis ház – milyen különös, hogy most látom először ilyennek!
Az ablakok nagyon szélesek, és szemmagasságban nyílnak. A súlyos
függönyöktől megszabadultak és csak a rolók maradtak; erről jut eszembe,
milyen fontos, hogy fény áradjon a szobákba. Akárhova megyek, ezt a
szabályt nem felejtem el.
Hanyatt fekszem az üres nappaliban, és a mennyezetet bámulom.
Makulátlan fehérség tágas térsége; olyan, mint egy festmény. Elmém
tisztára törlődik, ahogy belefeledkezem. Egy pillanatra mélységes
elégedettség fog el; talán ahhoz hasonlít, amit az apácák és a szerzetesek
éreznek imádkozás közben. Végtelenül megnyugtató csendben lenni.
A házhoz vezető kerti út felől szaggató köhögést hallok, és egy pillanatig
arra gondolok, Fleeta jön át, hogy a könyvelésről kérdezzen valamit, de ez a
köhögés az övénél mélyebbről fakad. Csakis férfié lehet. Nem ülök fel, csak
hasra fordulok, és a nyakamat nyújtogatom, hogy a levélbedobó nyíláson át
megpillanthassam a veranda lépcsőjét. Pötty az. Bekopogtat.
– Nyitva van.
Pötty belép a házba, és megáll. Meglepi, hogy olyan csupasz minden, és
láthatóan azt sem érti, miért heverészek a padlón, mint egy öreg macska.
– Jól van? – érdeklődik.
– Soha jobban.
– Szeretném, ha velem jönne a kórházba.
– Miért?
– Otto szívrohamot kapott.
132
Ezerszer utaztam már Pötty mellett a mentőkocsiban. Kifogástalan
állapotban tartja. Feltűnik, hogy belül egy s más megváltozott. Az utódom
máshova tette a csiptetős írótáblát. Elsősegélyládáját a két ülés közt tartja,
nem az ülés alatt, ahova én raktam. Ragasztószalaggal emlékeztetőket
tapasztott a műszerfalra. Ezt én sosem tettem.
Otto arra kérte Worleyt, hogy a Magányos Fenyő helyett a Szent Ágnes
Kórházba vigye. Amilyen babonás, jobban érzi magát a katolikus apácák
keze között. Amikor Pöttyel megérkezünk, közlik velünk, hogy Otto az
intenzív osztályon fekszik. A nővér hangjából kiérezzük, hogy súlyos a
helyzet. Az ápolónők kiválóan értenek egy csomó dologhoz, de pocsék
színésznők.
Worley a bátyja ágya mellett térdel, és két kézzel kapaszkodik Otto bal
kezébe, nem abba, amibe az infúziót kötötték. Egy Buster Keaton-film jut
róla az eszembe, ahol Buster egy épületről lóg, és két kézzel csimpaszkodik
megmentője kezébe, miközben levegőben kalimpáló lábbal azon van,
nehogy lezuhanjon. Pötty az ágy másik oldalára megy, és Ottohoz hajol.
Worley vállára teszem a kezemet. Látom, hogy sírt.
– Mi történt, Worley?
– A bátyám megebédelt. Aztán a ház mögé ment, és hányt. Megkért,
hogy gyorsan hozzam el a Szent Ágnesbe. Aztán elájult. Amikor nem tért
magához, betettem a teherautóba, és idehoztam.
– Jól tette.
– Kérem, ne engedje meghalni. Kérem!
Bárcsak megígérhetném Worleynak, hogy Otto sosem fog meghalni. De
nem hazudhatok neki, és nem járja hamis reményeket táplálni ott, ahol nincs
remény.
– Pötty elkíséri magát, hogy igyon egy kávét és egyen egy falatot.
– Nem akarom itt hagyni! – Worley nagy szeretettel néz a bátyjára.
– Csak pár percre hagyja magára, amíg beszélek az orvosokkal, és
kiderítem, hogy van Otto. Tegye, amit mondtam, helyes? – Pötty elkíséri
Worleyt. Ann Christina nővér, az intenzív osztály vezetője közeledik felém.
– Hogy van Otto, nővér? – Lehajtja a fejét, jelzi, hogy komoly rohama
volt, és int, hogy ne tegyek fel kérdéseket.
– Beszélhetek vele? Hallja, amit kérdezek? – A nővér bólint, én pedig
Otto füléhez hajolok.
– Mi az ördögöt keres a kórházban, Otto?
Gyöngén rám mosolyog. De a tekintete élénk. Az oxigénmaszkra mutat.
Szeretné, ha levenném. Egy kicsit elmozdítom a maszkot, hogy a beszédhez
levegőt kapjon.
– Mondjon meg valamit Worleynak.
– Persze.
Lélegzés és beszéd váltakozik. Leemelem a maszkot, aztán visszateszem,
amikor befejez egy mondatot. Otto szusszan egyet, majd folytatja.
– Nem vagyok Worley bátyja. – Összezavarodom. Az emberek néha
megbolondulnak, amikor a szervezetük beadja a kulcsot, de a hallucináció
nem kísérőjelensége a szívrohamnak, mint ahogy az emlékezetkiesés sem
az.
– Hát akkor ki maga?
– Az apja.
133
Megmarkolom az ágy rozsdamentes acélkorlátját. Hideg.
– Emlékszik Destryre? – Bólintok. – Destry volt az anyja. Szüléskor halt
meg. Worleyt állami gondozásba akarták adni, de mama azt állította, hogy
az ő gyereke, így maradhatott.
– Worley nem tudja?
Otto megrázza a fejét.
– Maga kell hogy megmondja neki, Otto. Muszáj. – Lassan,
nyomatékosan mondom, hangsúlyozom a magát.
– Képtelen vagyok rá.
– Ugyan már. Épp most mondta el nekem. Meg tudja tenni. Muszáj
megtennie.
Otto mélyet lélegzik, és könnyes lesz a szeme. – Nem megy.
– Miért nem? – Otto szorosan lehunyja a szemét, és azt reméli, mire
kinyitja, meggondolom magam. Aztán kinyitja a szemét, és felnéz a
mennyezetre. Alig hallhatóan suttogja: – Szégyenkezik majd miattam.
Íme, a válasz. A rejtély, amit nem tudtam megfejteni. Anyám nem bírta
elviselni a gondolatot, hogy szégyenkezem majd miatta, ezért hazudott
nekem. A hazugság is jobb, mint ha az embert a saját húsa és vére taszítja el
magától, amikor ráébred, hogy az, akit imád, nem tökéletes.
– Hallgasson ide, Otto. Worley ezt a maga szájából kell hogy hallja. –
Otto rémülten néz rám. Szívrohama volt, fájdalmai vannak, a halál küszöbén
áll, és nem vagyok hajlandó teljesíteni az utolsó kívánságát. Nem lát tisztán.
Meg kell értetnem vele.
– A fenébe is, Otto. Fattyú vagyok, de nem a születésem körülményei
miatt, hanem mert hazudtak nekem. Születésemet a hazugság mérgezte meg.
Magának olyasmiben volt része, amiről sok ember csak álmodozik: egy igaz
szerelemben. És Isten kegyelméből gyerekük született! A maga és Destry
gyermeke. Hát nem erre gondolt egész életében? Nem Destryre gondolt?
Nem adná oda mindenét, hogy még egyszer megölelhesse? Mi
szégyellnivaló van ezen? Szerette Destryt. Ez szent dolog!
– El akartam venni feleségül – suttogja Otto.
– Akkor ezt mondja meg Worleynak. Mondja meg, mit tervezett. Mesélje
el, Destry milyen életet akart a fiának. Bármit elmondhat, amire csak
emlékszik. Megoszthat vele mindent. Ennél szebbet nem adhat neki.
Otto kapkodja a levegőt. Egy nővér lép oda; a tekintetéből ez sugárzik:
Miért izgatja fel a beteget? De Otto fogja a kezemet, és ebből a nővér is
megérti, hogy Otto szeretné, ha maradnék.
– Kérem, hívja ide Worleyt – mondom az ápolónőnek. Elmegy.
– És most ne sírjon, Otto. Tisztázza ezt Worleyval. Ezt magától kell
hallania, érti?
Otto bólint, hogy megértette. Worley jön be, és rögtön Otto mellé siet.
Megveregetem a hátát, és Ottora nézek. Otto belekezd a mondandójába.
Összehúzom a függönyt az ágy körül, hogy kicsit magukban lehessenek.
Kimegyek az előtérbe, és megvárom Pöttyöt.
***
– Ha felgyújtom magam, akkor sem maradsz? – kérdezi tőlem Iva Lou
egy sör mellett a Postakocsi Fogadóban.
134
– Lyle biztosan elvágná a torkomat. – Lyle Makin az egész várost
telekürtöli azzal, hogy Iva Lou micsoda nagyszerű feleség, és ezt Iva is
tudja. A házasság rabszolgát csinált Ivából, aki ezt cseppet sem bánja.
– Ahogy mondod. Élvezi a házasságot.
Ballard Littrell dülöngél el mellettünk, hogy a konyha közelében
keressen szabad asztalt.
– Megint berúgtál? – kérdezi Iva Lou Ballardtól.
– És ha igen? – vigyorog Ballard, és lezöttyen egy asztal mellé.
– Látod, miről maradtál le? Hogy min mehet keresztül az a szegény
felesége. Minden asszonyi szenvedés mélyén egy üveg van – húzza meg a
sörét Iva Lou.
– Egyébként mi történt a fülével?
– Az a hír járta, hogy egy féltékeny szerető verekedés közben levágta. De
szerintem ezt a pletykát Ballard indította el. Lyle azt mondja, hogy a
bányában bekapta az aknafúró, és egyből levágta. Miért kérdezed?
– Ez volt az utolsó megválaszolatlan kérdés, ami Big Stone Gappel
kapcsolatban izgatott.
– Egy csomó ember visszaadta a szerepét a drámában, mert az idén nem
te rendezed.
– Ugyan már. Nem vagyok én rendező. Csak követem az utasításokat,
amiket Mazie Dinsmore a súgókönyvébe írt. Könnyen találnak mást a
helyemre.
– Ehhez nem tudok hozzászólni. De Theodore Tipton ma reggel
felmondott.
– Ne már! Hisz rajta áll vagy bukik a műsor!
– Nekem mondod? Hosszú nyarunk lesz most, hogy Theodore
felmondott és Tayloe Slagle megpróbálja ledolgozni a terhesség alatt
felszedett kilókat. Theodore szuper állásajánlatot kapott.
– Igazán?
– A Tennessee-i Egyetem hívta meg karvezetőnek.
– Fantasztikus! – De fáj a szívem. Szerettem volna, ha Theodore velem
közli elsőként. Korábban így volt. A piranhás éjszaka után átjött hozzám, de
nem nyitottam ajtót. Talán ezt akarta elmondani.
– A fura az, hogy nem a színházi érzékéért vették fel. Zseniálisnak
találták az Elizabeth Taylor-filmek zenéjéből készített összeállítását. Mit
szólsz?
– Zseniális is.
– Aztán itt az öreg Jack Mac, aki a legjobban csókol Big Stone Gapben.
– Mi van vele?
Iva Lou vállat von.
– Mit hallottál?
– Az új tanárnővel randizik. Fleeta látta őket fent a Karámban.
– Pont erre van szüksége. Egy tanárnőre. A bányászat és a tanítás
remekül összeillenek.
– A kis Miss Pozitív! Minden jó, ha a vége jó. Istenem!
– Így van, nem?
– Kedveled Jack Macet. Valld csak be.
Hányavetin vállat vonok, és felhajtom a sörömet.
135
– Vagyis abban az értelemben kedveled, ahogy én kedveltem Wise
megye férfilakosságának a felét. És ne beszélj mellé.
– Fogjuk rá, hogy igaz. Miért ismerném be? Mi előnyöm származna
belőle?
– Szeretni valakit az egyetlen jó, amit egyik ember a másikkal tehet.
Tudod, mi a véleményem a szexről. Bár meg kell mondanom, hogy a
házastársi szex merőben más tészta. De istennek hála, finom tészta.
– Elgondolkodtál már azon, miért teremtettek bennünket ilyennek?
– Kit?
– Hát minket. Nőket.
– Fogalmam sincs, szívem-ó. Azt hiszem, a férfiakat jobban megértem,
mint a nőket. A férfi állat marad egész életében. Amikor éhes, enni akar.
Amikor fáradt, aludni akar. És amikor időnként kanos, akkor nőt akar.
Egyszerű – néz rám Iva Lou.
– Tényleg csak ennyi lenne? – tűnődöm.
– Állatok. Úgy ám. A férfiak komplikációmentes lények. És itt helyben
tudományos bizonyíték is van rá. Bárki, aki azt állítja, nem a majmoktól
származunk, még nem járt Veszett Kutya Mabe-bel. Versenyezhetne a
subaszőnyeggel. Még a könyökén is nőtt szőr.
***
Sokáig üldögélek Theodore háza előtt, mire összeszedem a bátorságomat,
és az ajtóhoz lépek. Ha az ember hülyén érzi magát, minden lépés százszor
nehezebbnek tűnik. Gondolom, csúsznom-másznom és esedeznem kell,
hogy megbocsássa a piranhás éjszakát. Azóta nem is beszéltem vele.
Tudom, hogy komolyan megharagudott rám. Rettegek ettől a pillanattól. De
nagyon hiányzik; régebben mindennap beszéltünk. Megváltozott az életem
nélküle, és ennek a változásnak nem örülök.
– Ki az?
– Ave Maria Mulligan. Helybeli patikus.
Theodore megjelenik az ajtóban. – Volt patikus.
– Csak péntekhez egy hétre leszek az.
– Gyere csak be.
Theodore beenged a házába. Elölről még sosem léptem be. Mindig
hátulról jöttem, a konyhaajtón át. Miért nem kerültem most is hátra, ahogy
kilenc éven át? Miért választottam a bejárati ajtót, mintha ügynök lennék
vagy misszionárius? Miért csinálom? Miért emeltem falat magam és a
legjobb barátom közé?
– Hallottad, hogy állásajánlatot kaptam a Tennessee-i Egyetemtől?
– Csodálatos. Benne leszel a tévében meg minden. A világon minden
dicsőséget és hírnevet megérdemelsz.
– Köszönöm.
– Dühös vagy rám? – kérdezem fura hangon.
– Igen – feleli nagyon felnőttesen.
– Sejtettem. És én nem lehetek egy kicsit mérges, mert a hátam mögött
összeszűrted a levet két bombázóval és felmentél velük MacChesneyékhez,
és erről egy szót sem szóltál? – nyafogom.
– Nem. – Theodore ki nem állhatja a nyafogást. Miért játszom ezt éppen
azzal, aki a legjobban ismer?
– Miért nem?
136
– Nagyon érdekes ember vagy – kezdi Theodore. Életem során mindig
rosszat jelentett, ha valaki azt mondta rám, hogy érdekes vagyok. – Nem
akarsz kapcsolatot teremteni senkivel, de azt sem akarod, hogy akiket
ismersz, kapcsolatba kerüljenek bárki mással. Mit gondolsz, miért van ez?
– Először is nem így van. Az ember azt teheti, amihez kedve van.
– Az ember? Ez vagyok én neked? Egy általános alany?
– Nem, persze hogy nem!
– Kezdjük itt. Mi vagyok én neked?
Azt akarom válaszolni, hogy ő a legjobb barátom. Hogy ha az egész világ
összeomlana, és csak egy embert menthetnék meg, akkor az ő lenne. Hogy
belepusztulok a gondolatba, hogy elmegy, és a világegyetem egy másik
pontján fog dolgozni, ahol nem beszélhetek vele mindennap. De miért más
ez, amikor én utazom el? Arra számítottam, hogy Theodore majd itt ül, és
vár, amíg én nagyszerű kalandokat élek át, hogy visszatérhessek, és
megérinthessem, mint egy talizmánt, és megbizonyosodjam afelől, hogy
semmi sem változott? Nem, én a nyüszöge nővéreket látom magam előtt
Jack Mac verandáján, ahogy a holdfényben citeráznak. A képtől elfut a
pulykaméreg. Miért van az, hogy engem sosem választanak? – Nézd, nem
tartozol nekem semmivel. Tudok én vigyázni magamra.
– Nincs szükséged senkire.
– Úgy van. Egyedül is erős vagyok. Nincs szükségem senkire.
– Biztos, hogy nem Fred Mulligan az apád? – Váratlanul ér a kérdése.
Kegyetlenségnek érzem. Theodore-nak elmeséltem minden szörnyűséget,
amit Fred Mulligan valaha ellenem és a mamám ellen elkövetett, és most ezt
vágja a képembe! De sosem szerezném meg neki azt az örömet, hogy lássa
rajtam, mennyire megbántott. Ha valaki most látna, gondtalannak vélne. Ez
az igazi erősségem, itt nyújtom a csúcsteljesítményt. Lehúzom a rolót,
kikapcsolok, nem érzek semmit. Most is ezt teszem.
– Te lennél az első a világon, akinek senkire sincs szüksége, Ave Maria.
Ilyennek gondolod magadat? Te vagy a világon az egyetlen lány, akinek
soha senkire sincs szüksége? Te valami egyedi skatulyát fogtál ki
magadnak?
– Miért teszed ezt velem?
– Tessék, már kezded is! Látod, mit művelsz? Én teszek valamit, mert
megkérdezem, hogy érzed magad. Mit érzel. Ez a dolgom. Szeretlek.
– Persze, persze – forgatom a szemem, mintha ötéves volnék.
– A szex nem az egyetlen módja, hogy kimutassuk a szeretetünket.
– De azért jó lett volna! – Miért ordítok ezzel az emberrel? Nem az én
pártomat fogja? Nem azt mondja éppen, hogy megérdemlem a szeretetet,
akárcsak bárki más? Hogy természetes, ha az embernek szeretetre van
szüksége? Hogy nyugodtan lehetek rémült? De már késő. Tudom, hogy
Theodore igazán dühös, mert képtelen rám nézni.
Miközben fel-alá járkál, nyugodtan így szól: – Nagy problémáid vannak,
igaz? Komoly gondok, amiken el kell gondolkodnod.
– Nekem van komoly problémám? És mi a helyzet veled? Azt hiszed,
nem tudok másokkal kapcsolatot teremteni?
– Most már torkom szakadtából ordítok, és biztosan a frászt hozom rá.
Nem baj. Még hangosabban folytatom.
137
– Te csak ne elemezgess engem! Elég ebből! Kilenc éven át hozzád
akartam menni, de nem kellettem neked. Végül, nagy sokára megkéred a
kezemet – szerinted mit kellett volna tennem? Hagyni csapot-papot, és egy
szörnyű depresszió kellős közepén hozzád menni? És utána hogyan tovább?
Lettem volna boldog? Talán a depresszió sem akadályozott meg abban,
hogy szeresselek, és ne sózzak a nyakadba egy komplett őrültet! Kilenc
évvel ezelőtt kellett volna elvenned, amikor még fiatal voltam, és nem
tudtam ennyit! Lett volna valakim, aki szeretett volna, miközben életem
legrosszabb dolgai megtörténtek velem. Átmentem rajtuk, méghozzá
egyedül. Az ember nem tehet úgy, mintha nem egyedül kellett volna
végigszenvednie mindent. Én átestem rajtuk. Nem várok érte dicséretet, de
értsd meg, hogy amikor szerelemről van szó, akkor nem értek semmit! Nem
tudom, mit kellene tennem egy férfival. Fogjak férjet? Szolgáljam? Aztán
imádkozzam, hogy soha ne hagyjon el? Hogyan lehet ezt megtenni anélkül,
hogy az ember belehalna? Hogyan?
Theodore elindul a konyha felé. Az ajtóban megfordul. – Kérsz egy
kávét?
Theodore díványán ülök, míg ő felteszi a kávét. Lenézek a blúzom
gombjára. Nem emelkedik, süllyed, nincs szívdobogás. Semmi, csak
egyenletes lélegzés, amely az eltitkolt, magunkba fojtott és kilenc éven át
eltemetett érzések kipakolását követi. Megkönnyebbültem.
Összegömbölyödöm Theodore díványán.
– Te vagy a legjobb barátom, Ave Maria – mondja Theodore a
konyhából. – Soha nem foglak elhagyni.
Meg akarok szólalni, válaszolni akarok, szeretném elmondani, hogy én is
ugyanígy érzek. De ehelyett sírva fakadok. Itt sírhatok. Biztonságban
vagyok.
***
A városból felhív a postahivatal vezetője, hogy ajánlott levelem érkezett.
Megkérem, nyissa ki. Gala Nuccio elküldte a jegyeket. Boldog izgalom fog
el az út miatt, és szörnyen ideges is vagyok. Csaknem naponta hívom Gálát,
hogy az olaszt gyakoroljam, és az útról beszélgessek. Boldog, hogy én is a
csoportban leszek, mivel beszélek olaszul. Nagyon jó telefonbarátnők
lettünk. Sokat elmesélt az életéről. Frank, a barátja végre megkérte a kezét,
de Gala nem tartja magát Maria von Trappnak, második feleségnek, aki
bábszínházat játszik a mostohagyerekeivel. Gala úgy véli, Frank életében
ráadásul továbbra is vannak más nők. Nem tudja bizonyítani, de Frank
mindennapjaiból hiányzik a rendszeresség, és mindig telefonfülkékből hívja
(a csélcsap férfi biztos jele, mondja, és igazat adok neki). Sosem volt olasz
barátnőm, és nagyon élvezem a beszélgetéseinket. Egyformán
gondolkozunk. Theodore-ral átmentünk a bevásárlóközpontba, és
megnéztük a Szombat esti láz című filmet. (Két éve játsszák, de
Kingsportban még mindig sokan kíváncsiak rá.) Sosem gondoltam, hogy
ilyenek is lehetnek az emberek. Gala megnyugtat, hogy a film közegét
pontosan ábrázolták, ő is ilyen környéken nőtt fel. Elbűvölőnek tartja, hogy
déli akcentusom van. – Az ember nem számít arra, hogy egy olasz lány
szájából hallja! – Mindent elmeséltem az elmúlt esztendőmről, és ő
figyelmesen meghallgatott. Azt mondja, szerinte Theodore nem a Nagy Ő.
Jack MacChesney már inkább. Azt feleltem, hogy már késő: Sarah és Jack
sülve-főve együtt vannak. Gala meg sem lepődött azon, hogy Jack azonnal
138
fogta magát, és más lány után nézett. – A férfiak egy napig sem bírják ki nő
nélkül. A szemét gazembereket ilyennek teremtették. – Szavai még az után
is a fülemben csengenek, hogy letettük a kagylót. Azt hiszem, ebben is igaza
van.
Arcot mosok, kirúzsozom a számat, és felkapom a kulcsaimat, hogy
besiessek a városba. Már átirányítottam a leveleimet a postára, így otthoni
tennivalóim a főzésre és csomagolásra zsugorodtak.
***
Lapáttal kell kiásnom a levélládámból a postámat. Gyorsan átnézem. Zia
Meolitól jött egy levelezőlap; egy sorban azt írja, mennyire vár már az egész
család. Amióta először írtam neki, hetente legalább egy lapot vagy levelet
kapok tőle. Megírtam, hogy Mariótól semmi sem érkezett az első és
egyetlen levele óta, bár én már háromszor megírtam neki az érkezésem
időpontját. Már le is mondtam róla. Szeretnék személyesen találkozni vele,
de ha nem sikerül, ha nem akar látni, akkor nem töröm rá az ajtót. Kíváncsi
lennék, hogy megemlített-e az anyjának. A nagyanyámnak. Istenem, de
szeretném megismerni! Butaság, tudom, de az egyetlen, amire mindig is
vágytam, hogy legyen egy nagyanyám, akivel beszélgethetek. Nos, minél
hamarabb megtanuljuk, hogy az életben nem kapunk meg mindent, amit
szeretnénk, annál jobb. Már azért is hálás lehetek, hogy megismerhetem az
iker-nagynénéimet, a nagybátyámat és az unokatestvéreimet. Az ember ne
legyen telhetetlen.
A Mulligan Patika kirakata még sosem volt ilyen szép. Nellie a kirakat
belső ajtaját élénk citromsárgára festette, és a terméktartókra papírpillangót
tett, amitől a kirakat olyan, mint egy boldog terrárium. A kiégett
neonmozsár helyén egy hatalmas P díszeleg – remekül felhívja a boltra a
figyelmet. Otto és Worley csodálatosan rendbe hozták a téglaburkolatot. A
bolt most valóban kifogástalanul fest, és ez nagyon boldoggá tesz.
Fleeta napközben a patika üzletteréről gondoskodik, amíg Pearl be nem
fejezi az iskolát, az a kedves nortoni úriember pedig beleegyezett, hogy
hétfőnként és keddenként átjön – amíg nem találnak állandó patikust és
kiadja a recepteket. Már meghallgattunk egy coeburni férfit, aki talán nyár
elején tudna kezdeni. Nellie és Iva Lou máris szárnyuk alá vették Pearlt, bár
Pearl panaszkodott, hogy Nellie szeret dirigálni. Azt feleltem, hogy ezt
mondja meg Nellie-nek; Nellie bizonyára észre sem vette, hogy
parancsolgat.
Fleeta a pult mögött áll. A lábfogással, illetve a lábbeakasztással történő
átemelés közti különbséget magyarázza egy fiúnak, aki szintén profi
birkózódrukker lehet. Fleeta kikönyörögte, hogy a Birkózó Világszövetség
lapjait is tartsuk, így most ezek is ott vannak az állványon. Igaza volt, mert
az ifjabb fiúkorosztályokat csábítja be ezzel, akik sok cukorkát vesznek.
Fleeta rajong a birkózásért. Visszaszokott a dohányzásra; azt mondja, nehéz
leszokni, amikor a birkózóversenyek színhelyéül szolgáló arénákban
mindenki füstöl, mint a gyárkémény. Mi több, az idegei teljesen
kikészülnek, ha az a birkózó, akit biztat, vesztésre áll. Cigarettával nyugtatja
meg magát.
– Mit keresel itt? – kérdezi tőlem.
– Csak benéztem. Hogy üdvözöljelek.
– Nem kellene otthon lenned, lányom? – néz körül idegesen.
– Otthon voltam, de átirányítottam a postámat, ezért bejöttem érte.
139
– Aha.
– Valami baj van? – érdeklődöm.
– Nem, semmi. – Fleeta úgy szívja a Marlboróját, mintha gyorsan akarna
felfújni egy lufit.
– Mintha valami idegesítene.
– Mondtam már, hogy minden rendben.
Úgy ismerem Fleetát, mint a tenyeremet. Valami nem stimmel. Apróság
is lehet, mondjuk, fogadást kötött Tornádó Calhounra vagy Légkalapácsra,
és húsz dolcsival tartozik valakinek, vagy komoly dolog, mondjuk Portly
beteg. Fleetáról tudni kell, hogy egyformán reagál mindenre, nála nincsenek
fokozatok.
– Ne nézz rám így. Nem gondolod, hogy haza kellene menned?
– Fleeta! Mi folyik itt?
– Jesszusom, békén hagynál végre?
Fleeta még sosem beszélt velem ilyen hangon.
– Tudod mit, Fleeta? Nem szeretem ezt a hangvételt.
– Sajnálom, Ave Maria. Komolyan. De most az egyszer higgy nekem.
Muszáj hazamenned.
– Valami baj történt Ottoval?
– Az istenért, dehogy! Úgy működik a bypassa, mint egy kerti
locsolócső.
Fleeta összeszorítja keskeny ajkát, és folytatja a portörlést. Várok egy
percet, de egy szóval sem árul el többet. Valami készül.
***
Amikor hazaérek, Otto és Worley a kerítést javítják az elülső udvarban.
Nevetnek, egymásnak adják a szerszámokat, kikérik egymás véleményét,
hogyan lehetne legjobban kicserélni egy ócska sarokvasat. Megkérdem,
hogy minden rendben van-e, és amikor beszámolok Fleetáról, csak a
vállukat vonogatják. A bypassról kérdezem Ottot. Kigombolja az ingét, és a
mellcsontja alatt vöröslő, szaggatott heget mutatja (ezt elengedtem volna).
Az orvos elégedett az eredménnyel, és Otto virgoncabb, mint újkorában. Az
orvos csodának tartja Otto felépülését. Szerintem inkább az igazság
gyógyította meg a szívét. Amint megszabadult a rettenetes tehertől, amely
évtizedeken át nyomasztotta, végre fellélegzett. Nem kapkod levegő után,
amikor létrára kell másznia vagy emelget valamit, és nem rág már bagót
sem. Otto új életet kezdett. Nemsokára barátnőt keres. Már szemet is vetett
valakire Lee megyében.
Sikerült kiderítenem, hány évesek a „fiúk”. Otto hatvankilenc, Worley
ötvennégy. A városban mindenkit megdöbbentett a hír, mert azt gondolták,
hogy fiatalabbak, és korban közelebb állnak egymáshoz. Worleynak
nehezére esik Ottot papának szólítani, ezért változatlanul Ottonak hívja. A
testvéri kapcsolat átalakulása apa-fiú viszonyra már nem jelentett ekkora
kihívást. Otto eddig is vezető szerepet játszott kettejük kapcsolatában, így a
napvilágra került titok nem befolyásolja mindennapjaikat. Worley nagyon
boldognak látszik, és minden alkalmat megragad, hogy a hegyekben lakókat
kérdezgesse, emlékeznek-e a kis Destryre, a gyönyörű melung lányra.
Néhányan emlékeznek, és ez nagy vigaszt jelent Worley számára.
Szólok nekik, hogy felmegyek csomagolni. A ház vidám látványt nyújt:
Otto és Worley tojáshéjsárgára festették a falat, és minden szoba üde és
140
makulátlan. A ruháimat az ágyra terítettem. Olaszországban az április elég
hűvös, ezért tengerészkékben és törtfehérben tartott alapruhatárat
csomagolok be: egyszerű vonalú nadrágot, amit anyám varrt, néhány vasalt
blúzt, egy szoknyát, templomi viseletnek meg a bő, piros bársonykabátomat.
Pearl összeszedett nekem egy csomó kozmetikai mintát, beletette őket egy
csinos piperetáskába, amelyre – búcsúajándékként – a kezdőbetűimet
hímezte.
Bemegyek a fürdőszobába. Tiszta, fehér törülközőimet leszámítva
teljesen csupasz. Vizet engedek a kádba. A mai napom teljesen szabad.
Kellemesen ázom egyet a kádban, aztán majd próbaképp felveszem a
sportos tengerészkék úti kosztümömet, és meglepem Theodore-t: moziba
viszem Kingsportba.
Amikor végignyúlok a meleg vízben, felnézek a tetőablakra, amely
éveken át a kedvencem volt ebben a házban: ezen az ablakon át mindig
láttam az ég egy darabkáját. –Mindegy volt, hogy felhők borítják vagy esik;
minden időjárásnak megvolt a maga szépsége ezen az ólomüvegkockán át.
Láttam a madarakat, vagy ahogy a felhők habos fehérről szürkére változnak,
majd télen hótól súlyosak. Ez volt az én magán-időjárásjelzőm. Nemsokára
harminchat éves leszek. Harminchat! El sem hiszem. Néha tizenkilencnek
érzem magam, máskor meg nyolcvanötnek.
Mélységes elégedettség fog el. Biztosan van olyasmi, amin felhúzhatnám
magam; például azon, hogy Mario Barbari nem óhajt velem levelezni. De
most olyan rátekintésem van az életemre, mint még soha. Az elvárásaim
már nem az egeket ostromolják, és ez mindenképp jó. Nem kereshetem a
boldogságot magamon kívül, és nem teheti tönkre az életemet holmi levelek
érkezése vagy elmaradása. Készen állok a változásra. Tudom, hogy ez az
olaszországi utazás gyökeres változást hoz. És nem küzdök ellene.
Amióta mama meghalt, hozzá imádkozom. Nem érzem, hogy mellettem
lenne, azt azonban tudom, hogy a mennyországban van. Iva Lou mesélte,
hogy az anyja halála után hat hónapon át minden körte kiégett, amikor
felkapcsolta a villanyt. Akkor is, ha új körtét csavart be. Iva Lou hisz benne,
hogy minden lélek – energiamező. Ha kommunikálni akarnak velünk, a mi
energiaforrásainkhoz csatlakoznak. A lámpa tökéletes kommunikációs
közeg, mert árammal működik, és az áram hasonló a túlvilági
frekvenciához. Én csak azt tudom, hogy egyetlen körtét sem kellett
kicserélnem ebben a házban, amióta mama meghalt.
De azért mindennap imádkozom. Mama azt mondta, hogy akkor is
imádkozzam, ha az ima csak gépies ismétlés. – Lehet, hogy ma nincs
szükséged az imádságra – mondta de hidd el, egy nap mindenki
rákényszerül.
– Emlékszem a haldokló Gaspar tiszteletes arcára. – Hit – mondta.
Remélem, egyszer rátalálok.
Törülközőbe csavarom a hajamat, és kifestem magam. Teljes vakolással
próbálkozom: hidratálókrém, hibajavító és szivaccsal felvitt alapozó. Pearl
megtanított, hogyan sminkeljem magam, és meg kell mondanom, hogy
olyan lesz tőle a bőröm, mint az alabástrom. Megmutatta, hogyan húzzam ki
a szám szélét ceruzával, aztán hogyan fessem ki: ecsettel, és nem egyenesen
a tubusból. A szemhéjpúder nem az én műfajom, így csak a szempillámat
festem ki. Pearl szerint a hosszú szempilla az erősségem. Lehet, hogy igaza
van.
141
A tetőablakon beárad a napfény, és amikor leveszem a törülközőt, a
naptól ragyog a hajam. Megszárítom, és nem göndörödik be. Ilyenkor még
elég száraz az idő. Évente három olyan hét van, amikor a hajamat kordában
lehet tartani. Ez az első hét. Hiányozni fognak a sima hajú hetek, de nem
érdekes; a hajam azt csinál, amit akar, ha majd Velencében egy gondolában
ülök.
Mamának volt egy üveg Chanel No. 5-je az öltözőasztalában; mértékkel
beillatosítom magamat. Tudom, hogy bármikor vehetek másikat, de ez az
illatszer az övé volt, így minden cseppje kincs. Nem akarom elhasználni.
Talán úgy érzem, hogy ha elfogy, mamának tényleg vége. Erősen
rácsavarom az üvegre a kupakot.
Lemegyek a földszintre. Otto és Worley a konyhában ülnek, és az
ebédjüket fogyasztják. Elismerően füttyentenek. Egy pillantással igyekszem
helyretenni őket, mire mind a hárman nevetésben törünk ki.
– Csak éppen soha nem láttuk így kirittyentve, Miss Ave –
mentegetődzik Otto.
Igaza van. Tényleg nem láttak.
– Pearl azt mondja, hogy később át akarja hozni a maga meg a mamája
pár holmiját – mondja Worley.
– Rendben van.
– Hova készül? – kérdezi Otto.
– Gondoltam, átmegyek Kingsportba, moziba. Képtelen vagyok
nyugodtan ülni, és várni, hogy péntek legyen. Muszáj csinálnom valamit.
Otto és Worley egymásra néznek, és elmosolyodnak.
– Valamit vicceset mondtam?
– Á – mondja Otto. – Csak éppen mindig olyan szorgos volt, folyton
rohangált. Furcsa, hogy most nincs mivel lefoglalnia magát.
– Mindent becsomagolt? – kérdezi Worley. Bólintok.
Csengetnek. Biztosan Pearl jött. Bár van kulcsa. Akkor meg miért
csenget?
Ajtót nyitok. Egy pillanatig olyan érzésem van, mintha álmodnék. A
szúnyoghálón át ismerős arcot látok. Ez az arc jelenik meg a The New York
Times utazáshirdetési rovatában minden áldott vasárnap. Más a frizura, a
karját üdvözlésképp nem emeli a magasba, de ugyanaz az arc, nagy szem,
széles mosoly, amely ugyanazzal a szívélyességgel és örömmel köszönt,
mint a képen. Gala Nuccio!
– Te vagy Ave Maria?
– Igen.
– Ó, istenem! Én vagyok az, Gala. – Besodor magával a házba, és
megölel. Úgy kapaszkodunk össze, mint a testvérek; érdekes gondolat, hisz
külsőre akár a testvérem is lehetne. Alakja akár az enyém, csak alacsonyabb
nálam, és göndör a haja. Józanabb és kevésbé színpadias jelenség, mint a
fényképen.
– Mit keresel itt? – kérdezem anélkül, hogy elengedném.
– Mielőtt elmondanám, csak annyit, hogy hidd el, fel akartalak hívni,
hogy elmagyarázzam, de nem hagyták. – Némán megszólal a fejemben a
kérdés, hogy „Ki nem hagyta?”, és miért tett meg Gala ezer mérföldet, hogy
lásson, amikor két nap múlva a New Jersey-i Newark repülőtér „C”
poggyászfeladójánál teljes életnagyságban találkozhatott volna velem?
142
Idegeim apró tűszúrások kíséretében bújnak ki a bőrömön. Iszonyatos
félelem fog el. Gala, a testvérem, tudja, mi játszódik le bennem.
– Ne félj! – mondja, mintha Mózes lenne, ha Mózes történetesen New
Jerseyben nőtt volna fel. Átkarolja a vállamat. Otto és Worley a
konyhaajtóban állnak, és némán figyelnek. Gala kihajol az ajtón, és int
valakinek, hogy lépjen be.
Az ajtóban a fényképen látott férfi áll: az apám, Mario da Schilpario.
Egyik kezemet a szívemre szorítom, a másikat a számra, mintha meg
akarnék bizonyosodni, hogy még mindig a testemben vagyok, és itt állok.
Mario rám mosolyog. Pontosan úgy, ahogy a képen. Olyan magas, mint én,
fekete haja göndör és sűrű, kevés ősz haj pettyezi. A szeme nagy és barna, a
sarka kicsit felfelé kunkorodik, mint az enyém. Az alsó ajka kissé előreáll,
ahogy az enyém is, de gödröcske van az állán, ami nekem nincs.
Kifogástalan eleganciával öltözik: hosszú ujjú bézs kasmírpulóvert terített a
vállára és kötött meg elöl, mint Jean-Paul Belmondo a francia filmekben.
Elképeszt, hogy apám ennyire jól vasalt. Betanult angolsággal így szól: –
Mario Barbari vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – Megfogja a két
kezem, és megcsókolja, aztán megölel. Nem lélektelenül, nem is
szánakozva, mintegy „Bocs, hogy ennyi éven át nem voltam melletted”-
szellemben, hanem őszinte örömmel. Tényleg örül, hogy megismerhet!
Végre igazi apám karjában vagyok. Akkor meg miért látom magam előtt
Fred Mulligan arcát? Fredét, akit megtanított almát hámozni, römizni és
bankszámlát nyitni? Fred Mulliganét, akiről azt hittem, sosem szeretett,
mert túl sokszor kérdeztem, hogy „Miért?”. Fred Mulliganét, aki anyámra
hagyta mindenét, amikor meghalt, tudva tudván, hogy egy nap minden az
enyém lesz. Fred Mulligan, aki nem tudta, hogy hogyan NE bántson meg,
mert neki is hazugságban kellett élnie.
Amikor elsírom magam, Gala is elpityeredik. Apám is könnyezik, de
nem szégyenében, hanem együttérzéssel, mintha tudná, milyen fontos
nekem ez a pillanat.
Mario ugyanolyan csodálattal vesz szemügyre, mint én őt. Az életben
sokkal imponálóbb jelenség, mint a fényképen. Szakítok rá időt, hogy
személyesen is úgy tanulmányozzam az arcát, mint hónapokkal ezelőtt a
fényképen. Erős álla van (határozottság), sűrű szemöldöke (egészséges
libidó, micsoda meglepetés!), amely a szem egyik sarkától a másikig ível
(egy nő ölni tudna ilyen szemöldökvonalért!), és egyenes orra, mégis a
mosolya fogja meg az ember szívét. Telt ajkai közül tökéletes fogak
villannak ki. Az arcjóslás tudománya szerint ez egy király arca. Férfi létére
nem túl magas, de kiállása és tartása fenséges, így magassága nem számít.
Gala megérinti a vállamat, és úgy nézek rá, mintha egy angyalra néznék.
Mérhetetlenül hálás vagyok, de ezt képtelen vagyok kifejezésre juttatni.
Milyen szavakkal mondhatnék köszönetet valakinek, aki ilyen hihetetlen
dolgot vitt véghez? – Szeretnéd megismerni a nagymamádat? – kérdezi.
A nagyanyám lép be. Végigmér tetőtől talpig, mintha padlizsánt venne.
Apró termetű asszony, de a válla széles. Egyszerű kék szerzsruhát visel. Ősz
haját fonott kontyban hordja. Hosszú az orra, a szeme tiszta és kék.
Félretolja a fiát az útból, és így kiált fel: – Ave Maria! –, aztán olyan erősen,
szívből szorít magához, hogy majd kettéroppantja a gerincemet. – Nonna? –
kérdezem. Boldogan rám mosolyog. – Beszélsz olaszul? – Bólintok.
Örömében keményen a karomra sóz. Nonna, azaz nagymama nehezen
143
érthető hegyi dialektust beszél, de az olaszságomat megérti. Amikor izgatott
vagyok, én is gyorsan beszélek. Felfoghatatlan csoda, hogy van egy
nagyanyám! Egész életemben erről álmodoztam, és most valóra vált. Nonna
lélegzetet sem vesz, csak mondja a magáét; elmeséli, hogy én vagyok az
egyetlen unokája, és világéletében azért imádkozott, hogy legyen egy.
Sajnálja, hogy csecsemőként nem tarthatott a karjában. Az olaszok vajon
válogatás nélkül mindent kimondanak, ami eszükbe jut? Azt hiszem, igen.
Aztán így szól: – Dove é cucína? – A konyhaajtóra mutatok, ő pedig
elvonul. És akkor a legvarázslatosabb dolog történik.
Zia Meoli és Zia Antonietta lépnek be. Egypetéjű ikrek, és megszólalásig
hasonlítanak az anyámra! Ugyanaz a magas homlok, aranyló bőr, ugyanaz a
mosoly! Tíz évvel idősebbek anyámnál, de a hajuk még mindig fekete, és
egyforma hosszú copfban hordják. Egyszerre ölelem őket magamhoz, és
újra anyám karjában érzem magam. Chanel No. 5-től illatoznak, mint
mama. Magas, előkelő megjelenésű úr jön be mögöttük: Pietro nagybátyám,
Meoli férje. Meoli bemutatja, és olaszul beszél hozzám: a levelekben
Pietróról írtakra hivatkozik. Oldalt sandítok, és látom, hogy apám
jelbeszédfélével próbálja megértetni magát Ottoval és Worleyval. Olyan
mulatságos, hogy elnevetem magam, és erre mindenki kacagni kezd. A
nevetéstől magamhoz térek, és újra gondolkodni tudok. Galához fordulok. –
Hogy kerültek ide? – Ő szervezte meg az útjukat, mondja. A
gondolataimban olvas, ahol ez a legnagyobb kérdés: És ki fizette? Gala azt
mondja, valaki elküldte a jegyeket a családnak. De ki? Gala vállat von, és
kinéz a verandára.
Theodore, Fleeta, Iva Lou és Lyle várnak rám. Sírnak, kivéve Lyle-t, aki
az ajkát harapdálja. Odamegyek, hogy megöleljem őket, de nem tudják
kivárni a sorukat, így valamennyien összeölelkezünk, és sírunk. Pearl, a
híres sminkes, zsebkendővel törölgeti arcomról a lecsorgott
szempillafestéket.
– Köszönöm, amit tettetek! Nagyon hálás vagyok. – Drága barátaim
biztosan összedobták a pénzt, hogy idehozzák a családomat. Hogyan
fizethetem vissza nekik ezt a felbecsülhetetlen ajándékot?
– Ne nekünk köszönd – mondja egyszerűen Iva Lou.
– Neki köszönd – mutat Iva Lou a bejárathoz vezető kerti utam végére.
Egy férfi áll ott nekünk háttal, zsebre dugott kézzel. Kissé elfordul, és cipője
orrával arrébb rúg egy kavicsot. Jack MacChesney.
– Ezt értem tette? – kérdezem, és a barátaim ünnepélyesen bólintanak,
majd egymásra néznek.
– De miért?
– Gondolom, ezt tőle kellene megkérdezned, szívem-ó – tanácsolja
gyöngéden Iva Lou.
Megfordulok, hogy lemenjek a lépcsőn, a kerti útra, amelynek végében
Jack Mac áll. Mély lélegzetet veszek, de képtelen vagyok megmozdulni. Én
látom, de ő még nem pillantott meg. A hegyek, mint megannyi zöld hullám
tornyosulnak mögötte, míg össze nem érnek az éggel. Milyen kicsinek
látszik a hegyek előterében! Milyen furcsának. És milyen magányosnak.
Hátrapillantok a barátaimra, és ők egyetértenek. Ugyan mit is mondhatnék
neki? Majd csak kitalálok valamit. Legalábbis remélem.
144
Jack Mac a gondolataiba merül, amikor odaérek hozzá. Megérintem a
karját, ő pedig rám néz.
– Ezt értem tetted?
Bólint.
– Köszönöm! – Egy lépést teszek felé, hogy megöleljem. A szívem
csordultig van hálával; szeretném, ha tudná, hogy ehhez foghatót még soha
senki nem tett értem.
Hátrál, és elnéz mellettem. Megdöbbent, hogy gorombán visszautasít. De
nem erőltetem; nem olyan ember, akire rá lehet mászni.
– Miért tetted ezt? – kérdezem halkan.
Értetlenül mered rám, hogy ilyesmit kérdezek.
– Hónapokkal ezelőtt terveztem…
Hónapokkal? Azon az estén, amikor átjött az almadzsemmel? Kimosdva
és kiöltözve, mint egy vasárnapi iskolába készülő fiú? Azon az estén,
amikor teljesen váratlanul feleségül kért? Vajon ezt akarja mondani?
– A dolgok azóta nyilvánvalóan megváltoztak. De azért a legjobbakat
kívánom neked. Örülök, hogy jól végződött a dolog.
Hogy jól végződött a dolog? Az isten szerelméért, nem a tűzhelyemet
javította meg, nem a kerítésemet festette le! Elhozatta a családomat! Miért
olyan visszautasító, és egyáltalán miről beszél?
– Vigyázz magadra – paskolja meg a kezemet, azzal sarkon fordul.
Elindul az utcán a város felé. Legszívesebben utána ordítanék, de gyorsan
szedi a lábát. És különben is, mit mondhatnék? Szörnyen furcsa helyzet.
Hova megy? Miért viselkedik így? Hát nem látja, milyen hálás vagyok?
Hogy milyen boldoggá tett? Miért nem marad?
– Ave Maria! Andiamo! – kiabál Nonna a verandáról. Zsebkendővel int,
hogy menjek be. Theodore a kapunál vár.
– Mi volt ez az egész? – kérdem tőle.
– Olyan nehézfejű vagy.
– Lennél szíves megmagyarázni? Nem értem!
– Ave. Ez az ember eladta az új teherautóját, hogy áthozassa a
családodat. Szerelmes beléd.
– Nem!
– Miért tenne valaki ilyet egy másik emberért, ha nem szerelmes belé?
– Te nem ismered Jack Macet, Theodore.
– Szerinted mit kellene tudnom róla? Hogy nagyvonalú? Hogy jó ember?
– Torkig vagyok vele, hogy folyton azt hallom, micsoda egy szent. Hidd
el, ő sem tökéletes.
– Hát ha te tökélyre vágysz – emeli magasba a karját Theodore.
– Hagyd abba! Ha valaha is szeretett, már nem szeret. Én voltam a
második fogás Édes Sue Tinsley és Sarah Dunleavy között. De nem baj.
Nagyon illedelmesen csinálta. Most rajtam a sor, hogy jó modorról tegyek
tanúbizonyságot. Viszonozni fogom. Csodálatos dolgot tett értem, és ezt
meghálálom neki. Esküszöm.
– Rendben – mondja Theodore, és a ház felé pillant.
– Gyere – mordulok rá. – Vendégeim vannak. Segíts szórakoztatni őket!
A családommal töltött első napot nem rontom el a problémáimmal. Jack
Mac kétségkívül meggondolta magát velem kapcsolatban. Vége. Talált
valaki mást. Boldog Sarah Dunleavyvel. Később majd rendezem a
145
teherautójával kapcsolatos kérdést. Családom van, gondolom, amikor
Theodore-ral felmegyünk a veranda lépcsőjén. Szükségük van rám. És annyi
a kérdésem!
146
Tizedik fejezet
Nonna ízletes rizottot főzött ebédre, hozzá bort iszunk és kenyeret
eszünk. Iva Lou még sosem kóstolt rizottot; meglepődött, mert azt hitte,
minden olasz ételt piros szósszal öntenek nyakon. Nonna az északolasz
konyháról magyaráz, Gala tolmácsol. Megkérdezem Nonnától, hogyan
csempészte át a vámon a hozzávalókat. Nonna Galára néz, aki vállat von. –
A barátom, Frank vámos – mondja.
Iva Lou sarokba szorítja apámat, és azzal traktálja, hogy mindig is olasz
férfival folytatott szenvedélyes nemzetközi románcra vágyott, de Lyle
Makin miatt nem vált valóra ez az álma. (Ciao, Matterhorn!) Apám
odaadóan hallgatja Iva Lou-t, bólogat, legyezi Iva Lou hiúságát; azt feleli,
hogy szerelmi téren nem sok olasz férfi váltja be a hozzáfűzött reményeket.
Meggyőzi Ivát, semmit sem veszített azzal, hogy egy tisztességes amerikai
bányász és a monogámia mellett döntött.
Ebéd után Mario felállítja a kártyaasztalt, ami odavonzza a férfiakat és
Zia Antoniettát. Őszintén elcsodálkozom, milyen jó a kapcsolat apám és
anyám családja között. A történtek miatt nem utálják egymást. Nincs
bennük harag. És bűntudatnak sem lelem nyomát. Ez csak az én malmomra
hajtja a vizet. Hosszú éveket pazaroltunk el, minek is vesztegetnénk még
időt bánatra és megbánásra?
Miközben Nonnának segítek leszedni az asztalt, és feltálalni a desszertet,
hallom, hogy Gala részletesen ecseteli Iva Lou-nak a barátjához, Frank
DeCaesarhoz fűződő szerelme regényes történetét. Iva Lou érdeklődve
hallgatja a szeszélyes fordulatokban gazdag elbeszélést. Ha van ember, aki
eligazíthatja Galát a szerelem útvesztőjében, akkor Iva Lou az.
Zackie Wakin zörget be a szúnyoghálós ajtón.
– Megérezte a rizotto illatát, Zackie? – kiáltok ki a konyhából.
– Nem, assz'nyom – vigyorodik el. – Pötty meg én hallottuk, micsoda
meglepetésben volt ma része, és úgy véltük, ágyakra lesz szüksége, miután a
magáét már elajándékozta. Ha nincs ellenvetése, kialakítunk itt egy kis
szállodát.
Pöttyel sebtében el is rendeznek mindent. Zackie járt Olaszországban,
nem idegen előtte a siesta intézménye. A családom itt marad pár napig;
milyen remek, hogy a fiúk egy szempillantás alatt szállodává alakítják át ezt
az üres házat!
Akadozik a beszélgetés; a rokonok fáradtak, és alig várják, hogy
ledőlhessenek. Valamennyien lepihennek, csak Mario szeretne sétálni egyet.
Egész délután azt vártam, hogy kettesben legyek vele. Ebéd közben folyton
őt néztem; nem hiszek a szememnek, hogy itt van! Felfoghatatlan, amikor
az élet teljesíti szívünk vágyát.
Mario a környékre kíváncsi. Sétálni indulunk, bár ezt aligha lehet annak
nevezni. A háztól öt lépésre megáll, majd alaposan körülnéz. Megáll minden
ház előtt, és a szerkezetét tanulmányozza. A fákról kérdezősködik;
tudakolja, mit ültetünk a kertbe, évszakonként milyen az időjárás. Mintha
megpróbálna elhelyezni a világban. Hogy vetődött a gyermeke ilyen
messzire az otthonától? Milyen is ez a hely, ahol felnőtt? Akármilyen szép
is a környék – a somfák virágba borultak, minden friss, zöld és rózsaszín –,
147
ennél szebb helyet is ismerek. Megkérdezem, hogy van-e kedve kocsival
elmenni valahova. Felragyog az arca, és azt feleli, hogy szívesen. – Biztosan
nem fáradtál el? – kérdezem olaszul. Hevesen rázza a fejét. Az olaszok
olyan kifejezésteljesek; Mario minden mozdulata eleven és érzékletes. Nem
szoktam az ilyesmihez. Ennek ellenére sok hasonlóságot fedezek fel kettőnk
között. Ő is nyakas. Amikor az anyja sajtot akar még szórni a rizottójára,
tenyere élével, mint egy fejszével, suhintott a tányérja felé. Ezt én is
szoktam csinálni, és az itteniek mindig meglepődnek rajta. Családom
körében több ilyen felfedezést is teszek, és mindet élvezem.
Mario beszáll a dzsipbe. Megigazítja a nyakába kötött pulóvert, lesimítja
sűrű haját, és int, hogy mehetünk. Appalachia, a szomszéd falu, a hegyekbe
vezető utak „kapuja” felé indulunk. Mario azonnal felfigyel a Powell
folyóra, és tudni szeretné, merre folyik, és ki szokott-e áradni. Megkér, hogy
álljak meg az útpadkán, amikor a szénszállítóhoz, egy hosszú, fehér csőhöz
érünk, amely a hegytetőn levő bányából futószalagon továbbítja a szenet a
lenti pályaudvarra. Megnézi a tehervagonokat. Erős olasz akcentussal
fennhangon ejti ki a kocsik oldalára festett Déli szót, a vasúttársaság nevét.
Elmagyarázom, hogy mi itt déliek vagyunk. Amikor Appalachia főutcájára
érünk, Mario meg akar állni, hogy igyon valamit. Bessie étterme,
Délnyugat-Virginia legjobb hamburgeres étkezdéje előtt fékezek. Bessie-nél
mindig nagy a zsúfoltság.
Amikor belépünk, a beszélgetés tompa moraja halk suttogássá szelídül.
Vajon megérezték, hogy idegent hoztam a városba? Mit bámulnak? Aztán
észreveszem, hogy a férfiakat nem érdekeljük: felpillantanak, aztán tovább
esznek. A nők viszont nem tudják levenni a szemüket Marióról. Az egyik a
hüvelykujjával igazítja helyre a melltartója pántját, a másik kisujjával letörli
szája sarkából a morzsát, és elmosolyodik. A pultnál álló nő kiegyenesedik,
és a szeme sarkából Marióra pillant. Én is ránézek. Mario sem marad
adósuk: úgy nézi végig a teremben levő nőket, mintha egy doboz drága
csokoládéval kínálnák, és mindet ízletesnek találná. Egyetlenegy sem tud
ellenállni neki. Még egy babakocsiban ülő kislány is a kanalával dobol,
hogy felhívja magára Mario figyelmét. Eszembe jut, mit írt Zia Meoli,
micsoda híre van Mariónak. Két kólát kérek elvitelre, miközben Mario
földrajzi kérdésekkel bombáz. Milyen messze vagyunk Big Stone Gaptől?
Felmegyünk a hegyekbe? Gyakran járok-e Appalachiába?
Amikor beszállunk a dzsipbe, fesztelenebbül érzem magam a
társaságában, így én is kérdezősködni kezdek.
– Nős vagy? – Mario nemmel válaszol, majd kinéz az ablakon; nem
hajlandó többet elárulni.
– És barátnőd van-e? – Kérdésem valamiért megnevetteti.
Vállat von, és cigarettára gyújt.
– Miért nem vagy házas? – puhatolódzom tovább.
– Hát te? – dobja vissza a labdát.
Biztosra veszem, hogy nem akart ilyen kurtán-furcsán válaszolni. Eddig
még senki sem árulta el neki, hogy én képviselem a vénlányokat a
városban?
– Gyönyörű vagy – jelenti ki keresetlen egyszerűséggel. – Nem értem.
Aranyos, hogy így bókol, még akkor is, ha ez részben az ő javára is
írható, hiszen hasonlítok rá. Mindenesetre boldogsággal tölt el, hogy
egyetlen lányát nem tekinti idétlen óriásasszonynak. Hogy mondjam el,
148
miért nem vagyok férjnél? Képtelenség a magyarázatot egy mondatba
sűríteni.
– Nem is tudom – válaszolom. – így alakult.
Hátravetett fejjel hahotázik.
– Mi olyan mulatságos? – bosszankodom.
– Egy nő akkor megy férjhez, amikor csak akar – jelenti ki. Nem tudom,
hogyan mondják olaszul, hogy „Szállj le rólam!”, ezért terjengős előadásba
kezdek a férjhezmenetelemet akadályozó számos okról. Megfelelő férfi
hiánya, rossz időzítés. Szeretem a magányt. Vegyes érzelmekkel
viszonyulok a gyerekekhez. A munka minden időmet felemészti. Más
dolgok kötik le az érdeklődésemet. Addig sorolom, míg belém nem fojtja a
szót.
– Nevetséges! – legyint előkelően.
Az apámat mégsem tehetem ki az országút mellett! Csakhogy feltártam
előtte legbensőbb gondolataimat, ő meg úgy hessegette el őket, mint
bosszantó legyeket.
– Amikor egy nő férjhez akar menni, elég, ha a férfi tudtára adja, hogy
érdekli a dolog. Én csupán erre gondoltam.
Most még a tetejében hülyén is érzem magam, hogy harsányan és
védekezően jártattam a számat. Ezt ő is érzi, és ismét magára tereli a szót.
– Én vagyok a polgármester Schilparióban. Bólintok.
– Ha majd ellátogatsz Schilparióba, láthatod, hogy nálunk is vannak
hegyek. Az olasz Alpok. Magasabbak, a csúcsok hegyesebben törnek az
égbe, és soha nem olvad el rajtuk a hó. Télen síelünk, nyáron pihenünk. A
hegyoldalban vadon nő a finom, édes szeder. Facsarunk rá egy kis
citromlevet, úgy esszük. Cukor nélkül, mert elég édes. Nagyon finom!
Hallgatunk, mialatt a kocsi a hegyre kapaszkodik. Mario körülnéz,
láthatóan élvezi a csendet és a kilátást. Ott néz le a szédítő mélységbe, ahol
nincs védőkorlát, de nem fél; mindez bizonyára otthonára emlékezteti.
Elhagyjuk Inskót, és a tisztáson állunk meg. Szeretném megmutatni neki a
Zúgó Patak vízesését.
Leparkolom a dzsipet. Az ösvényen besétálunk az erdőbe. Az arcát
figyelem, amikor megpillantja a vízesést. Mosolyog, mozdulatlanul áll, és
csak nézi. Széttárja a karját, – tenyerét felfelé fordítja, mint anyám Assisi
Szent Ferenc-szobra a hátsó kertben.
– Gyönyörű! – kiált fel végül. – Csodálatos! Megmutatom a vízesés
oldalába vezető ösvényt, ahol a víz a sziklán zubog le, és az előreugró
párkányok alatt száraz üregek maradnak.
Mario letérdel a patak mellé, ahogy én is tettem másodikos koromban,
amikor Mrs. White felhozta az osztályt Huff Rockba, és megtanított
bennünket arra, hogyan igyunk a patak vizéből. Apám ugyanúgy görbíti be
és meríti vízbe a tenyerét, ahogy annak idején én tettem; anélkül, hogy
felkeverné az üledéket, iszik a tiszta vízből. Int, hogy kövessem a példáját.
Mellé térdelek, és iszom a patakból.
A vízesés felett van egy hely, ahol a kirándulók üldögélni vagy falatozni
szoktak. Innen belátni a kis patakokat, amelyek folyócskává egyesülnek,
majd a szikláról lezúdulva megteremtik a Zúgó Patak csodáját. Sokáig
üldögélünk csendben a sziklákon. Gondolatban többféle módon is
próbálkozom, hogy szóba hozzam anyámat, de valahogy egyik sem tűnik
149
helyesnek, így inkább nem mondok semmit. Apám ismét megérzi, mivel
küszködöm, és a segítségemre siet.
– Mesélj anyádról – kéri.
Nem tudom, hol kezdjem. És érzelmes sem szeretnék lenni. Ehhez már
késő, mert úgysem oldana meg semmit. Az ő verziójára vagyok kíváncsi, de
elszoruló torkomból nem törnek fel szavak.
– Talán előbb elmesélem, amire én emlékszem – veti fel kedvesen.
– Az nagyon jó lenne.
– Fiametta Vilminore Bergamóból, egy nagyon jó családból származó,
gyönyörű lány volt. Keményen dolgozott. Amikor az apja üzletében
megpillantottam, rögtön beleszerettem. – Úgy vonja meg a vállát, mintha a
világ legtermészetesebb dolga volna, hogy megismerkedik egy szép lánnyal,
és beleszeret. Zsebéből előhúz egy csomag cigarettát, megkínál vele – amit
én visszautasítok –, majd rágyújt.
– Erős akaratú teremtés volt. Egyszer kocsin felvittem a hegyekbe, és
előírta nekem, hogyan hajtsam a lovakat. Én csak nevettem rajta. Azt
hiszem, ez tetszett neki.
– Miért vetettél véget a kapcsolatotoknak?
Mario halvány mosolya eltűnik, és arca kifejezéstelen lesz. Alaposan
megfontolja a válaszát.
– Kényszerűségből – mondja végül. – Már nős voltam. – A patakot nézi.
Nyomon követi, ahogy a sziklák közt kanyarogva eltűnik a vízesésben.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy nős.
– Most nem is. De akkor az voltam.
– Anyám tudott róla?
– Igen. Levélben megírtam neki.
Így már értem, hogy mama miért esett pánikba, amikor Olaszországba
készültünk. Félt, hogy viszontlátja apámat, és apám ismét visszautasítja. És
ha engem sem fogad el? Anyám nem akart ennek kitenni. Jobbat szánt
nekem. Nem akarta, hogy egy olyan nővel folytatott futó viszony gyümölcse
legyek, akire apám alig emlékszik. Melyik anya kíván ilyet a gyerekének?
Világos, hogy nem akart visszamenni.
– Mi lett a feleségeddel?
– Hazament a szüleihez. Nem voltam jó férje. Szavamra, valakinek fel
kellene világosítania, hogy nős férfinak nem illik más nővel járnia. Ugyan
mi értelme volna most már? Azonnal látni rajta, hogy senki kedvéért nem
változna meg. Mario nem akar erényes férfi szerepé--ben tetszelegni; úgy
érzem, ezt cseppet sem tartja fontosnak. Kicsit hiú, de melyik jóképű férfi
nem az? Jól érzi magát a bőrében, elfogadja magát olyannak, amilyen,
beleértve azt is, ahogyan a nőkkel bánik. Ha nem az apám volna, engem is
megigézne. Ismeri önmagát, és nem hagyja, hogy egyetlen nő is birtokolja.
Nem sokat beszélgetünk, miközben a hegyoldalban visszasétálunk a
tisztásra. Bárcsak Mariót tarthatnám felelősnek mindazért, ami történt, de
sajnos nem tehetem. Tizenhét éves fiú volt, anyám meg jóformán kislány.
Anyámra gondolok: egész életében az első szerelme után sóvárgott. Milyen
hűséges volt Mario Barbarihoz! Emlékszem, hogy ha volt pár szabad perce,
feltett egy csomó lemezt a lemezjátszóra, leült, behunyta a szemét, és zenét
hallgatott. Nem szundikált, hanem álmodozott. Biztos, hogy Marióra
gondolt. Mario izgalmasabb volt annál, semhogy anyám valaha is
elfelejthette volna vagy mást fogadott volna be a szívébe. Most először nem
150
fog el a szomorúság, ha anyámra gondolok. Csodálatos álma volt: távoli
föld és egy elbűvölő férfi, aki a szerelmese volt, és megajándékozta egy
kisbabával. Talán sejtette, hogy apám sosem váltaná be a hozzáfűzött
reményeket. Vagy talán amikor rájött, hogy apám nem jön utána és nem
menti meg, azt tette, amit minden erős asszony: megmentette önmagát.
Gyakorlatias megoldás. Jellemző anyámra.
Bárcsak anyám maga mondhatta volna el a történetét! Rá haragszom, és
nem apámra, bár ő itt van, és haragomat egyenesen az arcába vághatnám.
De ehhez még nem ismerem elég jól. Anyámmal nagyon közel álltunk
egymáshoz; szinte elválaszthatatlanok voltunk. Bánt, hogy nem tudta
felfedni előttem az igazságot. Még a szégyenletes hibák is helyrehozhatók, a
sebek begyógyíthatok, a tévedések megbocsáthatók, csak őszintén fel kell
tárnunk őket. Milyen szívszorító, hogy anyám nem tudott szabadulni a
szégyenétől.
Hazafelé menet elképzelem hármunkat: anyámat, Mariót és magamat. Mi
lett volna, ha családban egyesülünk Fred Mulligan halála után? Mi történt
volna, ha anyám elárulja a titkát? Ha visszamentünk volna Olaszországba,
és bekopogtunk volna Mario ajtaján? Vajon lett volna helyünk az életében?
Mama tisztában volt azzal, hogy nem. Tudta, hogy így kell megmaradnia
apám emlékezetében: fiatalnak és ragyogóan szépnek, és úgy, ahogy a
férfiak a nőt legjobban szeretik: nem követelődzőnek. Honnan tudta, hogy
ezek az emlékek édesítik meg az öregkort? Amikor apám anyámat emlegeti,
elégedettség ül az arcán. Számtalan nővel volt dolga anyám óta. Kíváncsi
vagyok, vajon szerette-e anyámat.
– Szeretted?
Nem válaszol.
– Nyugodtan megmondhatod, Mario. Elviselem – veregetem meg a
vállát.
– Sosem felejtettem el Ettát – feleli.
Mamát senki sem hívta Ettának; boldog vagyok, hogy apámnak volt
számára egy különleges neve.
Több kérdést nem tehetek fel neki, mert néhány órás ismeretségünk során
annyit már észrevettem, hogy Mario figyelme nem ragad le sokáig egy
tárgynál. Sokat kérdez, de témáról témára ugrál. Látom rajta, hogy ezt a
témakört elunta. Másra terelem a szót, miközben áthajtunk a városon.
Látom, hogy örül neki.
***
Theodore valóságos angyal: kirándulásokat szervez a rokonságnak.
Kölcsönkérte az iskolabuszt, azzal fuvarozza őket. Nonna imádta Cudjo
barlangját. Kedvenc helyi ételkülönlegessége a bableves és a
kukoricakenyér; mindennap ezt eszi. Marióval összebarátkoztunk, és
akárhova megyünk, mindenütt azt mondják, hogy megszólalásig hasonlítok
rá. Rávettük Galát, hogy maradjon itt erre a négy napra. Bár Gala amerikai,
Big Stone Gap olyan a számára, mintha külföldön tartózkodna. Worley
beleesett, bár erről fogalma sincs. Mindenesetre úgy követi Gálát, mintha
most látna először nőt.
Theodore-ral azt tervezzük, hogy utolsó este kirúgunk a hámból, és
felvisszük a családot a Carter Családi Karámba. Remélem, nem festettünk
róla túlságosan rózsás képet. Nagynénéim alig várják, hogy fapapucsban
táncoljanak, és elfogyasszák az első chilis hot dogot.
151
***
Amikor felérünk a Karámhoz, a parkoló szokás szerint zsúfolt.
Kiszállunk a buszból. Olasz rokonaim lassan lépkednek, mintha űrhajóból
lépnének egy új bolygó talajára. A kocsikat bámulják, az embereket, és a
kéklő hegyek előterében csillogó régi karámot.
Iva Lou és Lyle táncolnak, amikor belépünk. Letelepszem egy
szalmabálára, őrzöm a kardigánokat és retikülöket. Theodore szárnya alá
veszi a nagynénéimet és Galát. Fleeta a büféhez kíséri Mariót, a
nagyanyámat és a nagybátyámat.
A szalmabálán ücsörögve eszmélek rá, hogy érkezésük óta most vagyok
először egyedül, most van alkalmam egy kis tűnődésre. Kész őrület volt ez a
négy nap: váratlan betoppanásuk, az éjszakába nyúló beszélgetések, a
városnézés. A karámban töltött estével ki is merült Big Stone Gap és
környéke turistalátványosságainak sora.
Nonna meghívott, hogy töltsem náluk a nyarat. Azt hiszem, elfogadom a
meghívását. Boldog vagyok, hogy új családom meglátogatott, mielőtt
végleg elköltöznék innen. Anyám házában szállhattak meg, akinek szelleme
bútor nélkül is eleven e falak között. Tudom, hogy Pearl és Leah törődnek
majd a házzal. Az őszt az isten is arra teremtette, hogy elköltözzek, és új
állást keressek: mindenki más is ilyenkor fog valami újba.
Iva Lou és Lyle lesétálnak a táncparkettről, Iva gyorsan megcsókolja,
Lyle pedig elmegy, hogy valami ennivalót hozzon. Iva Lou int nekem, és
felmászik mellém a bálára.
– Hova lettek az olaszaid?
– Első chilis hot dogjukat kóstolgatják.
– Jól teszik. Remélem, ízlik majd nekik.
– Eddig még minden ízlett, amit ettek. El sem hiszem! Apám szereti a
sült csirkét, nagynénéim az amerikai kelt. Mit szólsz?
A táncparketten nagy kört alkotnak az emberek, és hirtelen megpillantom
Jack Macet és Sarah-t, a tanárnőt, amint kecsesen keringőznek. Iva Lou
észreveszi, hogy nézem őket. –
– Utálom azt a nőt! – fakad ki hevesen.
– Kit?
– A cingár tanárnőt.
– Miért?
– Rászállt Jack Macre. Nem szeretem, amikor egy nő kihasznál egy
gyenge férfit. Na persze, magamat leszámítva!
– Sarah tetszik neki – jegyzem meg tárgyilagosan.
– Ennél azért többről van szó. Ez a nő úgy fut Jack Mac után, mint egy
pincsikutya. Ma a szépségszalonban fűzte az agyamat, hogy mi mindent
csináltak együtt! Már kempingezni is voltak. Hánynom kell tőle.
– Miért? – Bevallom, a kempingezéstől nekem is hánynom kell. Sarah-
ról első pillantásra lerí, hogy nem az a kirándulós-sportos fajta. Jack Mac
addig kiránduljon, amíg el nem veszi, mert az lesz az utolsó alkalom,
amikor Sarah húst süt a vadonban. Sarah a csalis-csapdás típus. Amint lépre
csalta az áldozatát, többé nincs csali.
– Tudod jól, miért.
– Komolyan mondom, hogy fogalmam sincs. Sarah-val semmi dolgod.
Neked ott van Lyle. Mit érdekel, hogy Sarah mit művel?
152
– Ne csináld már! – bosszankodik Iva Lou.
– Mit?
– Szerintem rémes, ahogy Jack Mackel bántál. Eladta a teherautóját,
hogy idehozassa a családodat, te meg még rendesen meg sem köszönted
neki. Mi bújt beléd?
– Nézd, Iva, a ház tele vendégekkel. Holnap estére terveztem, hogy
átugrom hozzá leróni a hálámat. Ennyivel beéred?
– Utána kellett volna rohannod, amikor aznap elment tőled!
– Dühösen ment el.
– Még csak utána sem kiabáltál, hogy várjon meg. Visszajött volna.
– Azt sem tudod, mit mondott nekem.
– Nem lehet olyan szörnyűség, hiszen ez a pasi teljesen beléd van zúgva.
Szegény Iva Lou. Vakon hisz a szerelemben. Szeretném megrázni, és az
arcába kiabálni: Ébresztő! Nem magadról, rólam beszélsz! Senki sincs
belém zúgva! Miféle bizonyítékot akarsz még? Hiszen magam vagyok.
Ehelyett azonban védekező álláspontra helyezkedem. – Mivel nem ismered
a történet minden részletét, ne indulj ki abból, hogy egyedül én vagyok a
hibás. Mert nem így van.
– Akkor hát világosíts fel.
– Pár hónapja megesett rajtam a szíve, felkeresett és megkérte a kezemet
– suttogom. – Állítólag szakított Édes Sue-val, de azután, hogy nemet
mondtam, még egy hétvégébe sem telt, és megint együtt voltak. Ezek szerint
nem a szerelem vagy az almadzsem űzte hozzám, hanem a szánalom. Érted?
– Szánalom? Ugyan miért szánna téged bárki is?
– Nem ismered Jack Macet. Zavaros ember, nehéz rajta eligazodni.
– Rám nem ilyen benyomást tett, de ha te mondod…
– Próbáltam köszönetet mondani. Odamentem hozzá, hogy megöleljem.
Alig tudtam felfogni, amit értem tett. De elhúzódott, sőt kifejezetten
hátrahőkölt, amikor odaléptem, és látszott, nem akarja, hogy megérintsem.
– A verandáról nem így festett.
– Nem hazudok, Iva.
Jack Mac a büféhez kíséri Sarah-t. A lány derekára teszi a kezét, úgy
irányítja. Sarah a jobb kezével hátranyúl, és megpaskolja Jack Mac lábát.
Iva Lou is látja, és undorral hördül fel. – Miért nem mondja meg neki
valaki, hogy a zongoralábú nőknek nem áll jól a lapos sarkú cipő?
– Mondjuk, hogy ha egykor szeretett is, most már biztosan nem szeret.
Ezzel le is zárhatjuk a témát.
De Iva Lou nem ereszti, mint kutya a koncot. – Mit érzel iránta?
A fejemet csóválom. Semmi kedvem mélyebben belemászni ebbe. Hogy
mégis mit érzek Jack Mac iránt? Tudom, hogy amikor kedveltem, ő nem
viszonozta az érzéseimet. Aztán amikor ő mutatott irántam valamiféle
érzést, akkor nekem nem kellett. A csók néha eszembe jut; na jó, ha őszinte
akarok lenni, ez az utolsó, amire elalvás előtti gyönge pillanatomban
gondolok. Olyankor lélekben visszarepülök a lakókocsi telepre, a könyvhöz,
az ablakon kiáradó fényhez, és arra gondolok, milyen volt az illata, az
arcom hogyan simult a mellére, mintha megtalálta volna a helyét, és milyen
gyöngéden, mégis szemernyi humorral nézett a szemembe. Gondolatban
újra átélem az egész jelenetet. Aztán megcsókol. Ez a jóéjtcsókom, és
153
reggeli előtt ez az utolsó, amire gondolok. Titkos szertartás, amit igazán
nem tálalok ki Ivának.
– Félsz tőle?
– Jesszusom, dehogy is!
– Nem személy szerint rá értem. – Iva Lou a megfelelő szavakat keresi,
amelyekkel áttörheti a magánéletemet védő falat.
– Félsz lefeküdni vele?
– Iva Lou! – Kérlek, hagyd abba, adom tudtára a hanghordozásommal.
– Nézd, Ave, tudod, hogy a barátnőd vagyok. És te mindent tudsz rólam.
De a fenébe is, nekem fogalmam sincs, te mit érzel bizonyos dolgokkal
kapcsolatban. Sosem említed, mit érzel a férfiak iránt. Úgy, mint nő. Az
életben nincs annál nagyobb élvezet egy nő számára, mint ha kibeszélheti a
férfiakat. Én vagyok erre a legjobb példa. A hálószobán belül és kívül ez a
kedvenc témám.
– De én nem szeretek erről beszélni.
– Akkor hát ez egyszer végy erőt magadon, és próbáld meg! Nő vagyok
én is. Egyazon szövetségbe tartozunk. A férfiaknak fogalmuk sincs, miről
beszélgetünk magunk közt. Én sosem adom ki a titkaidat. – Lyle egy chilis
hot dogot emel kérdőn a magasba, de Iva Lou a fejét rázza, és int, hogy
hagyja most békén. Lyle tovább cseveg a haverjaival.
– Őszintén kérlek, Ave, mielőtt elutazol, és örökre itt hagysz, áruld el, mi
mozgat? – Iva Lou olyan könyörgő tekintettel néz rám, hogy megesik rajta a
szívem, és kis híján engedek a rábeszélésnek, hogy feltárjam indítékaimat.
– Vonzónak tartom, de komolyan! – bizonygatom, és abban
reménykedem, hogy Iva Lou beéri ennyivel, és egy életre leszáll a témáról.
– Ígéretes kezdet! – lelkendezik soha nem tapasztalt hévvel. – Ne
csigázz! Folytasd!
– Amikor a családom érkezése napján megpillantottam a kapumban, arra
gondoltam, hogy hozzá foghatóan szép embert még sosem láttam.
– És nem vetetted azonnal a karjába magad?
– Nem, mert ő olyan…
– Az istenért, miért nem hallgatsz egyszer az ösztöneidre? Hány éves is
vagy? Harminchat? Mégis mikorra tartogatod a szexet? Amikor hatvan
leszel? Vagy kilencven? Addig élvezd, amíg elég rugalmas vagy! Mire
vársz, szívem-ó? Hogy hagyhatod, hogy egy ilyen férfi kicsússzon a
markodból? Lefogadom, hogy Jack Mackel osztályon felüli a szex!
Ránézésre meg tudom állapítani.
Hiába szeretném, Iva Lou csak nem adja fel. Nem nyugszik, míg kemény
koponyámba nem veri a maga igazságát. Még soha nem láttam ilyen
izgatottnak.
– Megtagadsz-e magadtól egy érett epret, egy kis kölnit vagy egy jó
könyvet, mert úgy érzed, nem érdemled meg? Hát persze hogy nem! A
szexszel is így áll a dolog. A szex Isten csodálatos ajándéka, amellyel
megédesíti az életünket. Mi ebben a rossz? Sokkal többet megtudhatsz
magadról, ha egy klassz pasival ágyba bújsz, mint ha fényképező- – géppel
és útikönyvvel kóvályogsz egy ismeretlen országban. Légy őszinte
magadhoz. Félsz. De kívánod a szexet. Szexre van szükséged.
Otto és Worley kopogósra tanítják Nonnát. Lelkes kis csoport gyűlt
köréjük, és buzdítja őket. Iva Lou-val közéjük furakszunk. Nonna törzse
154
olyan, mint egy kis hordó, lábszára vékony, de formás. Csillog a szeme tánc
közben. Az Appalache-hegységben divatos kopogósról átvált valami nálunk
ismeretlen néptáncra, amit bizonyára az olasz hegyekben járnak. Otto és
Worley máris utánozzák, és nemsokára mindenki mosolyogva forog a
táncparketten.
Iva Lou-val elsőnek tülladunk ki. Leülünk, és bámuljuk őket. Kinézek az
ajtón, ahol apám Jack MacChesneyvel beszélget. Apám szokás szerint
ékesszólóan gesztikulál. Jack Mac apám füléhez hajol, és mond valamit.
Nevetnek, majd kezet ráznak. Sarah megy oda hozzájuk – képtelen egy
pillanatra is magára hagyni Jacket? –, Jack Mac bemutatja apámnak, majd
Jack Mac és Sarah távoznak. Apám körülnéz, minket keres, aztán átvág a
táncparketten.
– Miről beszélgettetek? – érdeklődöm Mariótól a Jack Mackel folytatott
csevegésre utalva.
– Nagyon jól beszél olaszul – jegyzi meg apám.
– Nem is tud olaszul.
– Dehogynem – von vállat Mario. Megáll az eszem! Lehet, hogy Sarah
Dunleavy a Keresztapá-ból ráragadt kifejezéseket tanítja neki? Mennyire
európai beállítottságú!
– Jack Mac nagyon kedves ember. Neked nem ez a véleményed? – kapja
el rólam a pillantását apám. Hát persze, Jack Mac kedves ember, én
szörnyen hálás vagyok, ő azonban nem kér a hálámból, és ezzel hülyét
csinál belőlem. Szívesen felvilágosítanám apámat Jack Macről, Édes Sue-
ról, a lánykérésről, Sarah Dunleavyről meg a többiről, de aztán
meggondolom magam. Válaszul csak mosolyogna, köznyelvi olaszságával
tenne valami fesztelen, értelmetlen és egyáltalán nem ideülő megjegyzést az
élet sava-borsáról vagy a macska bajszáról. Hát nem érti senki, mennyire
nehéz ez nekem?
Gala összeterel bennünket – végtére is mindenekelőtt idegenvezető –, és
a buszhoz ballagunk. Hazafelé menet mindenki Nonnán nevet, aki azt
meséli, hogyan tanította Otto és Worley facipős táncot lejteni. Nem vagyok
nevetős kedvemben. Szomorúság és megbánás tölt el. A családom csak
most érkezett, és máris elutaznak! Nem akarom, hogy elmenjenek. Bárcsak
ez a feketén kanyargó út soha nem fogyna el a kerekek alól, örökre itt
ragadnánk a kisbuszban: mindenki egyszerre beszélne és nevetne, Theodore
a vezetőülésben, apám meg mellettem.
***
Amikor visszaérünk, Nonna odaadja Galának a bevásárlóközpontban
beszerzett szárazbabot és a fűszereket, hogy juttassa el őket Olaszországba.
– Holnap tényleg örökre szakítok Frankkel. Csak előbb átsíboltatom
Nonna szárazbabját a vámon. Frank kihasznált, most az egyszer én is
kihasználom őt.
Nonna jóéjtpuszit ad, majd elvonul lefeküdni. Figyelem, ahogy Gala
babbal tölti meg a zoknikat. Rám néz.
– Jól vagy? – Bólintok. – Szomorúnak tűnsz. Hiányozni fognak neked.
– Olyan gyorsan elröpült az idő! De nem akarok nyavalyogni. Még
hálátlannak gondolnak.
– Hidd el, komoly vállalkozás volt idehozni ezeket a népeket. Szervezési
rémálom! Feljebb már nem is lakhattak volna az Alpokban! Igazi kőszáli
zergék a családtagjaid.
155
– Ki keresett meg, Gala, hogy idehozd a családomat?
– Iva Lou.
– Tessék?!
– Ő hívott fel először. De csak érdeklődött. Kíváncsi volt, hogyan áll
össze egy ilyen társasutazás. Dióhéjban vázoltam előtte, és jegyzeteltem.
Persze fogalmam sem volt, hogyan kell megszervezni, de aztán elképzeltem,
mintha külföldre induló csoportról lenne szó, és rögtön helyben voltam. Iva
Lou egy szóval sem említette a pénzt. Azzal kizárólag Jack MacChesney
foglalkozott. Helyes pasi, nem?
– Mikor hívott fel Jack Mac, hogy lefoglalja az utat?
– Pár hónapja – vonja meg a vállát. – Ha akarod, utánanézek, hogy
pontosan mikor.
– Az utamat az övék előtt – vendégeim felé intek –, vagy utána fizettem
be?
– Utána. – Gala arcán átsuhan a bűntudat. – Vártam a hívásodat. Iva Lou
bizalmasan értesített. Bocsáss meg. Hazudtam, költöttem egy kitalált utat, és
elhitettem veled, hogy nemsokára elutazol. De akkor már a rokonaid útját
terveztük, így nem láttam benne semmi rosszat. Frank lelkén szárad a hamis
repülőjegy, amit elküldtem. Ne haragudj.
Hogy is tehetném? A családom itt van nálam, és soha nem voltam ilyen
boldog.
– Sose mentegetőzz – felelem. – Sokkal többel tartozom neked, mint
amennyivel te nekem. – így is gondolom.
Ej, ez a cseles Iva Lou! Régesrég a mozgókönyvtárban találták Gala
hirdetését, amikor Jack Mac újságot olvasott, így amikor külföldre utaztató
irodát kerestem, Iva Lou rögtön Galához irányított. Jack Mac azt mondta,
hogy akkor kezdte tervezni az egészet, amikor megkérte a kezemet. Iva Lou
a mormonokat is azért keverte bele, hogy Jack Mac tervének
megvalósításához időt nyerjen. Az egész város benne van ebben az
összeesküvésben?
***
Mindenki lefeküdt. Három ébresztőórát is beállítottunk, nehogy
elaludjunk. A Piedmont Légitársaság gépe reggel hétkor indul, és aznap
nincs másik gép, tehát nem késhetik le a csatlakozást. (A Piedmont
„hegylábat” jelent. Egy légitársaságnak nem éppen találó név.) Nem jön
álom a szememre. Fel-alá mászkálok a házban, de óvatosan, nehogy
felébresszem őket. Aztán lábujjhegyen kisettenkedem a tornácra, és leülök.
Előre érzem, milyen bánatos leszek, amikor holnap valamennyien elutaznak.
Igaz, pár hét múlva Olaszországba utazom, hogy meglátogassam őket; Gala
bánatpénz kirovása nélkül is gondoskodott mindenről, ráadásul meghívott,
hogy töltsek nála, New Jerseyben is egy hetet, mielőtt a tengerentúlra
repülök. És aztán mihez kezdek? Hova megyek? Lehet, hogy megtetszik
Schilpario, és ott maradok. Ezen eltöprengek. Bárcsak mama itt volna!
Elképzelem, milyen boldoggá tette volna, hogy családom körében lát, és
tudja, hogy soha többé nem leszek egyedül! Még ezt sem adhattam meg
neki. Miért is volt anyám élete ilyen nehéz? Nagyot sóhajtok. Erre a
kérdésre már soha nem kapok választ. Zia Meoli áll az ajtóban.
– Nem tudok aludni – mondja. Felkacagok. Mintha anyámat hallanám; ő
sem volt holmi tréfamester, néha mégis megnevettetett. Zia Meoli is kijön.
156
– Négyszemközt szerettem volna beszélni veled. – Odahúz mellém egy
széket.
– Igen?
– Hogy tetszik? – int az ablak felé, amely mögött apám alszik.
– Kedvelem. – Meoli vállat von. – Te nem?
– Politikus – jelenti ki némi töprengés után. Gondolom, Olaszországban
ez nem számít dicséretnek.
– Zia… – kezdem, de arckifejezéséből kiolvasom, hogy tudja, mit fogok
kérdezni. – Emlékszel, amikor mama elhagyta Bergamót?
Bólint, mintha tegnap lett volna. – Édesanyád éjszaka ment el otthonról.
Egy szóval sem mondta, hova készül. Levelet hagyott nekem, amiben azt
írta, hogy ne aggódjak, majd később írni fog.
Zia arcán látom, hogy az évek során gyakran átélte ezeket a pillanatokat,
amelyek még ma sem hagyják nyugodni.
– Utána akartál menni, hogy megkeresd? – kérdezem.
– Igen! De még mennyire! Végiggondoltam az összes helyet, ahova
mehetett. Unokatestvéreket. Más városokat. De senki sem látta. És
fogalmunk sem volt, hova tűnhetett és miért. Gyanakodtam, mert gyakran
emlegette Mario Barbarit, de nem szóltam róla, mert nem voltam benne
biztos. Anyám – a nagyanyád – egészen odavolt. Fiametta szökése után soha
többé nem lehetett megvigasztalni.
– És apád?
– Azt hiszem, ő tisztában volt vele, mi történt. Ismerte Mario Barbarit. A
családját is, nem túl jól, csupán üzletileg. Amikor papa rájött, hogy
Fiamettának tetszik Mario, úgy gondolta, Fiametta még fiatal ahhoz, hogy
udvaroljanak neki. Ezért megtiltotta, hogy találkozzon Marióval. Fiamettát
lesújtotta apánk döntése. Papa nagyon szigorú ember volt. Ha a lánya az
elveivel ellenkező illetlenséget követ el, elkergette volna. A testvérem
tisztában volt ezzel. Bár majd megszakadt a szívem, megértettem, hogy nem
volt más választása. A helyében én is így cselekedtem volna.
– De hisz még csak tizenhét éves volt! Szinte gyerek.
– Akkoriban sok olasz vándorolt ki. Kanadába, Dél-Amerikába,
Ausztráliába. És persze rengetegen mentek New Yorkba. Amerikába.
Tudtam, hogy ha teheti, Fiametta elhagyja Olaszországot, hogy ne hozzon
ránk szégyent. És ha egyszer döntésre jut, többé nem gondolja meg magát.
– Tudtad, hogy várandós?
Zia Meoli a fejét rázza. Nem tudott testvére terhességéről.
– Ha tudtál Mario Barbariról, miért nem kerested fel? Hevesen bólogat. –
De hiszen felkerestem. Fel én!
– Tudtad, hogy nős?
– Ismertem egy családot, akik a hegyekben, Schilpariótól úgy tizenöt
kilométerre laktak. Ismerték apádat, megmondták, hol találom. Ők mesélték,
hogy nős. Biztos voltam benne, hogy a testvéremet vette el. De nem
Fiametta volt a felesége, hanem egy másik lány. Mariót állítólag
kényszerítették, hogy vegye el, de a házasság nem működött. A lány
hamarosan visszaköltözött a szüleihez.
– Hogy kényszerítenek valakit házasodásra?
– A két család összeül, és eldönti a dolgot. Én is így kerültem össze
Pietróval. Öten voltak testvérek, közülük négy fiú. Az apja eljött az én
157
apámhoz, és megvitatták, melyik lánya melyik fiához passzolna. Antonietta
egy Sestri Levante-i fiút szeretett, Fiametta elment, már csak én maradtam.
Találkoztam Pietróval. Nagyon megtetszett. Egy évig udvarolt, aztán
összeházasodtunk. – Összefonja a karját, s ezzel jelzi, hogy a szülők által
összehozott házasság a világ legtermészetesebb dolga.
– Mi történt, amikor felkerested Mario Barbarit?
– Ó, igen! – Eszébe jut, hol is tartott. Az olaszok – ezt észrevettem –
könnyen elkalandoznak a tárgytól, a történet egy pontján valami megragadja
a figyelmüket, már el is kanyarodtak az eredeti témától, és vissza sem térnek
hozzá. Ebbe a hibába én is gyakran beleesem. Ezek a hasonlóságok a
mélyben rejtőznek. A vérünkben vannak.
– Mario behízelgő modorú fiatalember volt. Éjfekete haj. Fekete szem.
Feltűnő jelenség. Kifundáltam, hogyan juthatok fel a hegyre úgy, hogy
apám ne sejtse utam valódi célját. Reméltem, hogy Fiametta ott van nála, és
rávettetem, hogy térjen haza. De amikor Schilparióba értem, Mariót a
templomban találtam. A családja színes ólomüveg ablakok gyártásával
foglalkozott. – Újabb, eddig ismeretlen tény!
– Azonnal ráismertem, mert emlékeztem rá, hogy láttam a városban;
lovas kocsival lejárt néha Bergamóba vásárolni, és a lányok mind
felfigyeltek rá. Megkértem, hadd beszélhessek vele négyszemközt. Kedves
volt, de semmit sem tudott a testvérem hollétéről. Nem kapott felőle hírt.
Könyörgött, hogy értsem meg a helyzetét: nős, és most próbálják
helyrehozni a házasságukat, jóllehet nem élnek egy fedél alatt.
Gyönyörűnek és aranyosnak találta Fiamettát, de úgy vélte, a szerelmüknek
nincs jövője. Megkért, hogy ezt mondjam meg neki, ha találkozom vele. Azt
válaszoltam, hogy ezt személyesen kell megmondania a testvéremnek.
Emlékszem, hogy Fiametta nevének említésekor mély fájdalom tükröződött
a szemében. Azt hiszem, szerette a húgomat.
Zia Meoli nyilvánvalóan sokat emésztette magát ezen. De ő is nő, és
tudja, milyen sors vár a gyanútlan lányokra, ha bedőlnek a helyi Don
Juannak. Eleinte belenyugszanak, hogy szerelmükön sokakkal kell
osztozniuk, de reménykednek, hogy megváltoztathatják, hogy a csapodár
férfi szíve feléjük hajlik, hűséges és igaz kedves válik belőle. Anyám
tizenhét évesen nem tudta még, hogy ebben a harcban csak veszíthet. És
olyan szerelmes volt, hogy feltétel nélkül apámnak adta a szívét. A sors
iróniája, hogy én vagyok Mario egyetlen gyermeke. Hány nő, hány
szerelem, mégsem született rajtam kívül egyetlen gyermeke sem.
– Úgy tértem haza, hogy semmivel sem tudtam többet. Anyámat és
testvéremet leültettem, amikor apám nem volt a közelben, és elmondtam
nekik, amit kiderítettem. Anyám odavolt. Azt hitte, megtalálom Fiamettát,
és hazahozom. Megromlott az egészsége. Folyton csak sírt, ágynak esett.
Olaszországban azt mondják, megromlott a vére. Belebetegedett a bánatba.
– És apád?
– Anyám sosem beszélt erről az apámmal. Tudta, hogy apámnak mi erről
a véleménye. Ha Fiametta hibát követett el, vállalnia kell a
következményeket. Egyszer vitatkoztam erről az apámmal. Azt mondta,
tudja, hogy a húgom él, és egészséges. Tudja, milyen erős akaratú. Papa úgy
vélte, Fiametta meg tudja védeni magát. Én hidegnek és közömbösnek
tartottam apámat, és végtelenül haragudtam rá, hogy nem keresi meg a
158
testvéremet. De Fiametta meg az apám szinte beleláttak egymás
gondolataiba; köztem és az apám közt nem volt meg ez az érzés.
– Papa mindig tudta, hogy Fiametta mire gondol. Mindig. Mielőtt
megtett volna valamit, papa tudta, hogy mire készül. Kísérteties volt.
– Anyám mikor írt először?
– Csaknem egy évvel az eltűnése után. Mama nagyon boldog volt,
amikor megérkezett a levél Amerikából.
– Nem találtam egyetlen levelet sem, amit anyád anyámnak írt.
Zia Meoli határozottan nemet int. – Mama soha nem tett volna apám
ellen. Soha!
– Anyád tudott rólam?
– Olyan boldog volt! De alig egyéves voltál, amikor anyám meghalt. De
ismerte a nevedet, és minden apróságról tudott, amit Fiametta a leveleiben
megírt.
– Apádnak elmondtad?
Nagynéném szomorúan rázza a fejét. – Ha tudott is rólad, sosem
említette. Ne ítéld el érte, Ave Maria. Más idők jártak akkoriban. Egy lány
nem hagyhatta el a családi fészket úgy, hogy nincs férjnél, és…
– Nem hozhatott szégyent a családjára.
Zia Meoli a fejét ingatja. – Tudtam, hogy szégyenről szó sincs. Fiametta
fiatal volt. És szerelmes. – Zia hátradől, és hintázik a székében.
Mama, amikor szerelmes! Bárcsak láthattam volna!
***
Theodore-ral kikísérjük őket a repülőtérre, de a búcsú egyáltalán nem
szomorú. Megfogadjuk, hogy telefonálunk és írunk egymásnak, és
mindannyian nagyon várjuk a Schilparióban töltendő hosszú nyarat.
Apám egy köteg bankjegyet próbál a markomba nyomni, de én
visszagyömöszölöm a zsebébe.
– Nincs szükségem pénzre, papa.
– Kérlek, fogadd el.
– Tartsd csak meg, papa. Vigyázz Nonnára. – Mosolyog, és még utoljára
megöleljük egymást. Hamarosan újra találkozunk, és ez örömmel tölt el
bennünket.
Theodore-ral nézzük, ahogy felszáll a gép. Miután eltűnik a hegyek
mögött, beülünk az étterembe, ráérősen megebédelünk, és felidézzük az
olasz látogatás emlékezetes pillanatait.
***
Berámolom a dzsipbe a tepsiket, amelyeket a város hölgyei adtak be
hozzám, míg a családom látogatóban volt nálam. Big Stone Gapben a
kedvenceim között tartom számon az öröm vagy szomorúság idején házról
házra vándorló komatálak sorát. Meg is könnyítik a tálak és tepsik
visszajuttatását: az edények alján vastag ragtapaszon vegytintával állnak a
nevek – N. Goodloe, E. és L. Tuckett, I. Makin, J. Hendricks és N.
MacChesney. Csaknem egy napom rá fog menni arra, hogy visszajuttassam
őket tulajdonosaikhoz.
Cracker's Neckben kezdem; a hegytetőn adom le az első tepsit. Onnan
járom végig a várost. MacChesneyék konyhai kéményéből fehér
füstgomolyok bodorodnak. Bekopogok az ajtón. Senki sem jelentkezik. Újra
159
kopogok. Semmi válasz. A következő pillanatban éktelen ugatás támad
mögöttem. Ijedtemben majdnem elejtem a tepsit. De csak a családi eb jelez.
Ugatva kocog vissza a ház mögé. Utánamegyek.
Mrs. Mac tereget. A fehér lepedők vakítóbbak az égen úszó felhőknél, és
még a kinti levegőben is érződik a frissen mosott ruha tiszta illata. Mrs. Mac
felpillant, és rám mosolyog.
– Köszönöm a vaníliás fánkot. Nagyon ízlett a családomnak.
– Kinek ne ízlene? Finom sütemény.
– Segíthetek? – kérdezem.
– Már meg is vagyok. Jöjjön csak be. Főztem kávét.
Mrs. Mac a hátsó verandán át vezet be a házba. Még sosem láttam ezt a
verandát, még soha nem kerültem errefelé, amikor itt jártam. Azt sem
tudtam, hogy a ház végében is van veranda. A konyhából nem látni, mert
más szögben csatlakozik a házhoz.
A napozóterasz hívogatóan barátságos. Nádbútorral, színes mintás,
steppelt anyagból készült puha párnákkal rendezték be. Mrs. Mac
mindenhova virágkosarakat akasztott, amelyekből rózsaszín, lila és sárga
virágok omlanak alá. Még sosem láttam ilyen szép télikertet; mintha egy
másik házhoz tartozna, nem ehhez a makulátlanul tiszta, de szerény
épülethez Cracker's Neckben.
– Igen, ez a kedvenc helyem a házban. De a növények sok gondozást
igényelnek.
Elképzelem, ahogy Mrs. Mac nőies hozzáértéssel kialakítja magának a
napozóteraszt. Ennél mégis több árad ebből a helyiségből: szinte vallásos
szellemiség sugárzik belőle, mint egy megszentelt helyből. Egy kis kamrán
keresztüljutunk a már jól ismert konyhába.
– Mindenki jól érezte magát? – kérdezi, miközben kávét hoz nekem.
– A lehető legjobban.
– És maga?
– Szép volt, mint egy álom.
– Örülök.
– Bizonyára tudja, Mrs. Mac, hogy Jack eladta a teherautóját, hogy
kifizesse az útjukat, és én…
Felemelt kézzel félbeszakít. – Ez csak rá tartozik.
– Tudom. Csak azt szeretném mondani, hogy milyen nagyra értékelem,
amit tett.
– Ez nem az én dolgom, kedvesem.
– De…
– Nem rám tartozik.
Néhány percre kínos csend telepszik közénk.
– Nagyszerű embert nevelt a fiából.
– Nagyon köszönöm.
– Haragszik rám valamiért, Mrs. Mac?
– Én nem haragnak nevezném.
– Akkor hát minek?
– Van rá megfelelő kifejezés; mindjárt eszembe jut. – Elgondolkodik,
feláll, a süteményes dobozhoz megy, leemeli a tetejét, néhány darab piskótát
vág, tányérra teszi, aztán elővesz két villát, két tányért és két szalvétát, majd
visszajön az asztalhoz, és leül velem szemben. – Egyszerűen nem értem.
160
– Tessék?
– Akarja a fiamat vagy sem?
Hogy válaszolhatnék erre a kérdésre? Egyrészt zavarban vagyok,
másrészt most jöttem rá, hogy érzelmi zűrzavaromba még más anyját is
belerángattam, és ez mindkettőnk számára szörnyen kínos.
– Nem haragszik, ha erre nem válaszolok?
– Ahogy gondolja.
Süteményt eszünk és kávét iszunk. Mrs. Mac kinéz az ablakon, pillantása
a mezőn időz. Öregnek látszik ma délelőtt. Vagy talán attól félek, hiányozni
fog, amikor már nem leszek itt.
– Sok tepsi van még a kocsiban. Talán ideje indulnom.
– Ave Maria? – Mrs. Mac a szemembe néz. – Cecelia húgom ma délután
feljön értem, és levisz magukhoz. Egy hétig náluk leszek. A fiam pontban
hatkor fejezi be a munkát, és hét óra van, mire belép azon az ajtón. Nem
tudja, hogy a nagynénjénél vagyok látogatóban, ezért egyenesen hazajön, és
szokás szerint vacsorára számít. A maga helyében, ha csak tizedannyi esze
van, mint ahogy én feltételezem, akkor a napozóteraszon várnám. Elég
világosan beszéltem, kicsikém?
Bólintok.
Gyorsan megölelem Mrs. Macet. Amikor eleresztem, ő még egyszer
gyorsan megölel, amiből ezt az utasítást érzem ki: Tedd, amit mondtam,
különben nem állok jót azért, ami ezek után történik.
Miközben lefelé hajtok a hegyről, a mélyedésekben néhol megül a köd. A
lakókocsiparkban esett csókra gondolok. Ez az első alkalom, hogy
napközben jut eszembe. Amikor a Valley Roadra kanyarodom, egy macska
ugrik a dzsipem elé. A fékre taposok, és kiugróm. A macska eltűnt az
árokban. Megrémülök, hogy talán mégis elütöttem. Átmegyek az úton,
lemászom a meredek partoldalon, és még látom, ahogy a macska beoson a
víznyelő sötét nyílásába. Közelebb óvakodom, és az alagút bejáratánál
félrehajtok néhány ágat. Levélkupac alatt, biztonságos fészekben három
kismacska fekszik; olyan picik, hogy még a szemük sem nyílt ki. Óvatosan
hátrálok, és leülök az árokpartra, hogy megvárjam az anyjukat. Nagy sokára
előkúszik, és megnézi a kicsiket. Megnyalogatja őket. Úgy látom, nem
történt semmi baja. Elerednek a könnyeim. Rádöbbenek, micsoda
képmutató alak vagyok. Kíméletlen szavakkal adtam Otto tudtára, hogy
szégyenét nem hallgathatja el Worley elől. De a magam szégyenével nem
boldogultam. Úgy döntöttem, nem leszek szerelmes, mert azt hittem, anyám
bukását azzal tehetem jóvá, ha erényes és önálló, egyszóval tökéletes lánya
leszek. Fél életemet úgy éltem le, mintha nem volna szükségem senkire. De
lelkemben újra Mrs. Mac hangját hallom, és most értem csak meg, hogy
nem akarok tovább így élni.
Valaki dudál mögöttem. Nellie Goodloe-t pillantom meg.
– Jól vagy odalent az árokban, Ave Maria?
– Jól, Nellie! – kiáltok vissza.
Vállat von. Visszaszáll a kocsijába, és elhajt. Felállók, és lesöpröm a
leveleket a nadrágomról. Mire a dzsiphez érek, már tudom, mit fogok tenni.
***
A patikánál beadom Fleeta tepsijét. Fleeta a cukorkás pultot tölti fel.
– Kiválasztották az új rendezőt – közli Fleeta.
161
– Valóban? És ki lett az?
– Sarah Dunleavy, az új középiskolai angoltanárnő. –Az nem lehet! –
Teljesen bepöccenek. Nem hittem, hogy ilyen ádázul ragaszkodom volt
állásomhoz, de hogyhogy éppen ő? Nincs meg hozzá a stílusa.
– Sarah… – Fleeta úgy ejti, mintha valami silány termék márkaneve
volna – fényesre nyalta az iskolaszék tagjainak ülepét. Belépett a Somfa
Kertklubba, sőt ő rendezte a Korán Kelők Reggelijét, befurakodott a
metodista egyházközség varrókörébe, és rávette a Don Wax
Ingatlanügynökséget, hogy fizessék a tizedik osztályosok tanulmányi
kirándulását a Barter Színházba, ahol megnéztek egy darabot. Az a csaj nem
tétlenkedik, hanem markába kaparint mindent. Nekem elhiheted. Pipa vagy?
– Igen. – Nem tudom, miért, de tényleg az vagyok.
– Joggal. Mindazok után, amit a népekért tettél. Hülyére melóztad
magad, minden marhaságra önként jelentkeztél. És ez a hála. Még ki sem
hűlt a helyed, máris betöltötték. Ha ez számít egyáltalán, Portly is
disznóságnak tartja.
– Van Coty „Emeraude” kölnink?
– A zárható vitrinben. – Fleeta odamutat, majd a hátsó zsebéből előhúzza
a kulcskarikát, amin millió kulcs lóg, és gyorsan átnézi őket.
– Honnan tudod, melyik kulcs az?
– Vakon is megtalálom. A recéken érzem.
Az első kulcs, amit Fleeta kiválaszt, ülik a zárba.
– Szerencséd van. Maradt egy üveggel.
– Írd a többihez.
Fleeta nevetése köhögésbe fullad. – Fura, hogy ezt mondod, amikor itt
minden a tied. – Bárcsak vele tudnék kacagni, de e pillanatban nem vagyok
nevetős kedvemben. Sarah Dunleavy könnyedén betöltötte a helyemet Big
Stone Gapben; úgy érzem, mintha sosem léteztem volna. És még el sem
utaztam! Úgy látom, határozottabban kell körbejelölnöm a
felségterületemet. Mindjárt az Emeraude-dal kezdem.
***
A délutánt az estére való felkészüléssel töltöm. Biztosra akarok menni;
hatkor a MacChesney-teraszon kell ülnöm és várnom. Attól tartok, hogy ha
elkésem, és akkor hajtok fel a hegyre, amikor Jack Mac teherautója már ott
áll, azonnal hátramenetbe kapcsolom az öreg dzsipet, és behúzott farokkal
meglépek. Ideges vagyok; Jack Mackel folytatott utolsó beszélgetésem nem
valami barátságos hangnemben zajlott. Nehéz megjósolni, hogyan
viselkedik majd; a hegyvidékiek zord modorában nem küld-e a fenébe.
Előtte kell odaérnem és gyökeret eresztenem. Abból bátorságot meríthetek.
Egyszerű öltözéket választok: mama egyik új blúzát és farmernadrágot.
Szoknyában olyan benyomást keltenék, mintha le akarnám venni a lábáról,
mivel többnyire nadrágban járok. Üzleti találkozóra készülök: komolyságot
kell sugallnom, amihez a nadrág illendőbb viselet.
Odafelé Jack Machez fűződő barátságom – vagy nevezzük, aminek
akarjuk – szeszélyes alakulásán elmélkedem. Jack MacChesney
visszahúzódó, bizonytalan figura volt a középiskolában. Nem lépett be a
klubokba. Ha emlékezetem nem csal, talán baseballozott, de ebben ki is
merült a közszereplése. Valóságos emlékeim kezdete a reggel, amikor
alsónadrágban leptem meg, és itt maradtam reggelire. Akkor akadt meg rajta
162
a szemem: fénylett a bőre, ahogy a zuhany alól kilépett. De akkor estem
bele, amikor a dráma próbáján rám kacsintott.
Én azonban nem vagyok az a fajta, aki elszedi mástól a kedvesét. Először
is azért nem, mert nem akarom, hogy valaki velem is ugyanezt tegye.
Másodszor az efféle győzelemmel kicsikart kapcsolatok soha nem tartósak;
nincs biztos alapjuk – a baj első jelére összeomlanak. Talán izgalmas
legyőzni egy másik nőt, de az én szememben egyetlen férfi sem éri meg,
hogy összetörjem egy vetélytársnőm szívét.
Persze azért nem vagyok naiv. Tudom, hogy a világ tele Sarah
Dunleavykkel, akik sportot űznek abból, hogy minden társaságban a legjobb
pasira csapjanak le, és szolid, fegyelmezett és alkalmazkodó viselkedéssel
lopják be magukat a szívébe. De nincs az a nő, aki képes egy életen át
álarcot viselni, noha a férfi ezzel egyáltalán nincs tisztában. A férfi azt hiszi,
tudja, kit vesz el, mert álmában sem jutna eszébe, hogy bárki megváltozzon
a kedvéért. Amikor szétvetett lábbal megáll, mintha azt mondaná: „Fogadj
el olyannak, amilyen vagyok, vagy szedd a sátorfádat.” A nő ezzel szemben
alkalmazkodik. Az alkalmazkodás eredményre vezet. Mama esetében is így
volt. Nekem nem kell ez az élet. Talán ez rejlik a vénlányságom mögött.
Képtelen voltam alkalmazkodni.
Miért tartok Cracker's Neckbe? Mégis mit képzelek, mit találok ott?
Lehet, hogy Jack MacChesney csókjának esténkénti, elalvás előtti felidézése
arra sarkallt, hogy szembenézzek önmagammal. Nem tudom. De valamit
felszabadított bennem, az egyszer biztos. Ez a rozoga dzsip nem tud elég
gyorsan kapaszkodni Cracker's Neckre, hogy épségben MacChesneyék
teraszára repítsen.
A teraszon ülök, és félelmem egyszerre tovaszáll. Elbűvöl a kilátás.
Bárcsak tovább sütne a nap, hogy részleteiben is csodálhassam a tájat.
Végtelennek tűnő idő után lentről reflektor fényét pillantom meg, amint a
behajtó előtti utolsó nagy kanyart bevilágítja.
A teherautó a földút krátereiben zötyög, és kis porfelhőt ver fel. Amikor
Jack a ház mellé hajt, a reflektor egyenesen a szemembe világít. Eltakarom
a szemem, de üdvözlésképp felállók. A szélvédőre fehér cipőkrémmel, nagy
betűkkel a HASZNÁLTAN 3100 DOLLÁR feliratot festették. Biztosan
Rick Harmon adta kölcsön a kocsit, a használtautó-kereskedésből. Nem is
értem, hogyan lát ki a vezető a feliraton át. Egy pillanatra pánikba esem. És
ha Sarah Dunleavy ott ül mellette? Istenem, miért nem hoztam magammal
legalább egy tepsit! Akkor lenne valami ürügyem, és úgy távozhatnék, hogy
büszkeségemen nem esett csorba. Késő, hogy a dzsipbe ugorjak és elhúzzak
innét, így hát várok. A lemenő nap átsüt a vezetőfülkén, és látom, hogy Jack
egyedül van. Nagyot sóhajtok.
Elpiszmog a kiszállással. Kiveszi az ebéddobozát és a bakancsát.
Megkerüli a teherautót, és felballag az ösvényen. Furcsán pillant rám.
– Valami baj történt mamával?
– Nem, dehogy. Csak… meglátogatja Cecelia nénédet.
– És miért nem szólt róla? – Jack Mac feljön a lépcsőn, elmegy
mellettem, és kulccsal a kezében az ajtóhoz lép.
– Azt hiszem, hirtelen határozott így.
– Meglehet – mondja, és kinyitja az ajtót. Behajol, és felkapcsolja a
lámpát. Mrs. Mac az előszobaasztalon levelet hagyott, amelyben megerősíti,
amit most mondtam. Jack elolvassa a levelet, és visszateszi az asztalra.
163
Úgy viselkedik, mintha ott sem lennék. Nem örül a látásomnak, de nem
is bosszankodik. Barátságos közömbösséggel kezel. Rémes! Megbántottam,
és most visszaadja a kölcsönt. Jaj, istenem, alaposan meg fog izzasztani!
Kénytelen leszek térden állva bocsánatot kérni. A teraszkorlátba
kapaszkodom.
– Bejössz? – Hangja olyan monoton, hogy képtelenség kideríteni, akarja-
e, hogy bemenjek, vagy csak udvariasságból kérdezi.
– Igen.
Az ajtóban állok, és várom a további utasítást. De Jack egy árva szót sem
szól. Jön-megy, itt-ott felgyújtja a villanyt, leteszi az ebéddobozát, elrakja a
bakancsát, a leveleket elveszi a kandallópárkányról, és az előszobaasztalra
teszi. Mintha láthatatlan lennék. Bárcsak így volna!
– Mit gondolsz, mama hagyott vacsorát? – kérdezi végül. Ez az első
barátságos megnyilatkozása, de nem dőlök be neki.
– Nem tudom.
– Nézzük meg. – Jack Mac a konyhába megy. Hülyébben már nem is
érezhetném magam, ahogy ott szobrozok a küszöbön. Az ajtóból
visszakukkant. – Gyere már – mondja, és előremegy a konyhába.
Utánamegyek. Mrs. Mac természetesen hagyott vacsorát. Két személyre
terítette meg az asztalt, középre fehér tartóba sötétkék gyertyát is állított. A
látvány zavarba hoz; mintha a diákbál estéjén a szülők pattanásos
gyerekeiket ugrálnák körül.
– Melegítsd meg a vacsorát, én addig begyújtok – ajánlja Jack Mac. Úgy
néz rám, mintha komplett idióta volnék, aki annyit sem képes magától
kisütni, hogy ha egyszer itt van és elérkezett a vacsoraidő, akkor asztalhoz
kell ülni és enni. A hűtőhöz megyek, és kiveszem a tálat. A ragtapaszon
vegytintával ez áll: „Sajtos makaróni.” Bekapcsolom a sütőt.
Mi a frászt keresek itt? Ennél eszementebb ötletem még nem volt.
Mielőbb el kell pucolnom innen. Inkább a halál, semhogy bevalljam az
elalvás előtti csók felidézését, azt, hogy szeretem az illatát, vagy netán azt,
hogy inkább kikaparom Sarah Dunleavy szemét, de nem engedem át neki.
Miért jöttem fel ma este a hegyre? Elég lett volna új teherautót venni neki,
idehozatni, aztán örökre hátat fordítani a városnak, és elfelejteni Jack Macet.
Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyen ellentmondásos érzések kerítsenek
hatalmukba. Miért olyan nyugodt? Szándékosan csinálja ezt velem.
Lefogadom, hogy magában jót mulat. Mr. Minden Ujjára Száz Lány Akad.
Tessék csak, űzz tréfát a Halálra Rémült Vénkisasszonnyal.
– Lezuhanyozom. Addig készítsd el a salátát. – Távozik. Hol a telefon?
Felhívom Theodore-t, és megkérem, hogy jöjjön fel értem. Ilyen állapotban
képtelen lennék vezetni. Ez az ember teljesen kiakasztott. A kezem mintha
fából volna, akár csuklóból letörhetném. Jack Mac ismét bekukkant a
konyhába. Hangja hallatán összerezzenek.
– Retket ne tegyél bele. Utálom – mondja, majd ismét eltűnik.
Jesszusom! Benéz, és rám ijeszt, mint horrorfilmben egy leselkedő!
Biztosan észrevette, ahogy összerezzenek, mert most először láttam
mosolyogni. Micsoda gyötrelem! Egyszerűen lépjek le? Miért nem teszem?
Mert képtelen vagyok rá. A lábam nem engedelmeskedik. A lelkem mélyén
megkeresem magamban az erőt, amiből meríthetek. Mélyeket lélegzem,
lecsillapítom az idegeimet és heves szívdobogásomat. Megnézem magam a
kenyérpirító tükörfényes oldalában. Jól nézek ki. Végig tudom csinálni.
164
Elkészítem a salátát. Aztán az öntetet. Tálat keresek, az asztalra teszem. A
sajtos makarónit beteszem a sütőbe. Az asztalnál kiválasztok egy helyet, és
leülök. Várok.
Végül visszajön a konyhába. Tisztára súrolt, takaros. Szépen átöltözött:
farmeringet és régi farmert vett fel. Nem tesz olyan benyomást, mintha el
akarna kápráztatni. A sütőhöz megy, kiveszi a tálat, és az asztalra teszi. A
hűtőből elővesz egy üveg bort, és anélkül, hogy megkérdezne, kihúzza a
dugót.
– Tölthetek? – fordul hozzám.
Tenyerembe temetem az arcomat. – Inkább egy aszpirint adj – nyögöm.
Fogalmam sincs, mit talál ebben olyan röhejesnek, de úgy nevet, mintha a
hét legjobb viccét hallotta volna. Olyan hosszan nevet, hogy végül
megsértődöm.
– Mi olyan mulatságos?
– Te.
– Micsoda megtiszteltetés, hogy ilyen szórakoztatónak találsz.
– Annál több vagy. – Jack Mac asztalhoz ül. Ezt meg hogy értsem? Mit
akar mondani? Mintha idegen nyelven beszélne. Erről eszembe jut valami.
– Apám mesélte, hogy olaszul beszéltél vele.
– Tudok egy keveset.
– Hogyhogy?
– Könyvből tanultam. A megyei könyvtárból kivettem a Berlitz
tankönyvet és a hozzá való kazettákat.
– Miért?
– Meg akartam tanulni olaszul.
– Miattam?
– Ha nem tudnád, nem te vagy az egyetlen olasz a világon.
– Nem így értettem. Csak feltételeztem, hogy…
– Hát ne tedd.
Máris betelt a pohár, pedig még egy órát sem töltöttem ennek a csúf, vén,
utálatos háznak a falai között. De azért sem harapom le a fejét!
Méltóságteljesen fogok viselkedni.
– Miért bánsz velem ilyen kegyetlenül?
A fejét töri, mielőtt válaszolna. – Talán önvédelemből.
Na jó, így már érthető. A lelkébe gázoltam, ezért most aprófát hasogat
belőlem, hogy kvittek legyünk. Milyen gyerekes! Kivált olyasvalakitől,
akinek már több az ősz hajszála, mint a barna.
– Nem akarlak bántani. – Miért mondom ezt? Talán, mert ez tűnik a
lényegi problémának, és igyekszem megcélozni.
– Már késő.
Komolyan dühös rám. Nem tudom, hogyan sikerül megértetnem magam
vele. Egyáltalán érdemes-e próbálkoznom? Talán csak azt akarja, hogy
elhúzzam a csíkot, de előkelő déli modora miatt nem tud kihajítani.
– Szeretnéd, ha elmennék? – kérdezem nagyon kedvesen.
– Szeretnél elmenni?
Utálom, ha valaki kérdésre kérdéssel válaszol. – Nem – mondom
nyomatékosan. Fogalmam sincs, honnan ez a válasz, amikor egy perce még
a fél karom odaadtam volna azért, hogy kívül legyek az ajtón, de az, hogy
elárulta, fájdalmat okoztam neki, valahogy maradásra bír.
165
– Szerelmes vagy Sarah Dunleavybe?
– Miért kérdezed?
– Mert ha igen, akkor elfogadom az ajánlatodat, és távozom.
– És ha nem?
– Akkor szerintem meg tudnánk oldani ezt a kis problémát, és mivel
anyád elutazott, ma éjjel akár boldoggá is tehetnélek. – Hát ezt meg honnan
szedtem? Kész szerencse, hogy nevet, különben kénytelen lennék
megkérdezni, hol tartják a puskát, amivel a veszett kutyákat lövik le, hogy
kiloccsanthassam az agyamat.
– Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű, nem adtam volna el a
teherautómat. – Feláll, és tölt magának egy pohár vizet.
– Miért adtad el? – Most már én is állok. A két falat makarónitól
visszatért az erőm. Készen állok a harcra. Tehát folytatom. – Volt hozzá
minden extra. Álmaid teherautója volt. Imádtad.
– De téged már hatodik óta imádlak.
Felém fordul. Moccanni sem tudok. Ő sem. Áll, és engem néz. Végül
maga elé mutat; jelzi, hogy menjek oda hozzá, mert ő ugyan nem jön
hozzám. Megteszem a tizenkét lépést, és a karjába omlok. Nem hittem, hogy
ez a pillanat ilyen sokat fog jelenteni, de amikor átölel, és arcom úgy simul
a mellkasára, ahogy álmodoztam róla, akkor nincs, ami valaha is
elszakíthatna tőle. Megcsókol – pontosan úgy, ahogy képzeletemben Iva
Lou esküvője óta minden este – :, és ki tudnám tépni a hajamat, olyan dühös
vagyok az elvesztegetett évek miatt.
Korán van még, sok a megbeszélnivalónk. Elköltjük a vacsorát (ő éhes,
én nem). Aztán Jack körbe akar vezetni a házban. A napozóterasszal kezdi,
amely este még meghittebb hangulatot áraszt. Az ajtóból benézek anyja
hálószobájába. Egyszerű halványkék szoba. Aztán következik a nappali.
Felvezet az emeletre, és megmutatja a ház teljes alapterületét elfoglaló
padlásszobát. Sima fapolcokon tartja itt Mrs. Mac a takaróvarró készletét és
anyagait. A szoba közepén hatalmas faasztal, körülötte székek. Jack
elmeséli, hogy Cecelia nénje és anyja barátnői e körül szoktak varrogatni.
Az ablakhoz megyünk, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik Powell
Valleyre. Mérföldre ellátni innen, pedig sötét van, a távoli lámpák kis
foltokat világítanak meg a hegyekben.
A padlásszobában megmutat néhány fényképet a családi albumban. Van
fotó az édesanyjáról is, még fiatalkorából. Úgy fest, mint Loretta Young A
vadon szavá-ban. Apja is mindig ezt mondta, közli Jack. A szülei szerelmi
házasságot kötöttek, mondja, és apja halála után az anyja nagyon sokáig
szomorkodott.
Jack futólag a szerelmi múltját is érinti. Épp csak annyit mond el, hogy
megértsem, de ne hozzon zavarba vagy ne keltsen bennem irigységet.
Megvallja, hogy attól félt, hozzámegyek Theodore-hoz, és neki esélye sem
lesz nálam. Az ő oldalát is sok kérdés furdalja. Megkérdezi, hova készültem,
amikor Pearlnek adtam mindent. Nem tudom biztosan, felelem. Hosszú
olaszországi utazásra gondoltam, meg arra, hogy utána majd eldöntöm, hol
telepedjek le. Elképzelhetőnek tartom-e, kérdi, hogy itt maradjak Big Stone
Gapben. Még most sem tudok határozott választ adni, de lassan kezdem
belátni, hogy nem a város tett boldogtalanná, hanem én magamat. Mindent
tehernek éreztem, így az is lett. De hozzáteszem, hogy ebben komoly
szerepet játszott anyám halála.
166
Fred Mulliganről is kérdez, akivel mostanra megbékültem. Jack rendes,
de szigorú emberként emlékszik rá. Ezzel a jellemzéssel én is egyetértek.
Végtére is szerencsésnek érzem magam: a rosszból is sok hasznosat
tanultam. Ki hitte volna, hogy Mario Barbari felfedezése megszabadít Fred
Mulligan nyomasztó árnyékától?
Jacket az apjáról faggatom. Mosolyog. – Egy apa azzal teszi a legjobbat a
fiával, ha szereti az anyját. És apám nagyon szerette az anyámat.
Emlékszem, Iva Lou azt mesélte, hogy Jack Mac nem hajkurászta
válogatás nélkül a lányokat. Talán tényleg az apjára üt. Kivezet a
napozóteraszra, kihozza a vastag gyertyát is. Végignyúlunk a heverőn.
Átölel. Aztán elmondja, ami a szívén fekszik. – Évek óta próbálom
felkelteni az érdeklődésedet a próbákon. Felajánlottam, hogy ott maradok és
segítek a színpadmunkásokat dirigálni, és számtalanszor kértelek, hadd
kísérjelek haza. Emlékszel? – Most, hogy említi, valóban emlékszem. De
soha nem gondoltam, hogy férfiként érdeklődik irántam. Nem voltam az a
fajta, akit a férfiak hazakísérnek. Mindig tenger dolgom volt. –Kedves és
udvarias voltál, de fütyültél rám. – így volt. Szívélyesen bántam
mindenkivel, de soha nem voltak kedvenceim. Részben Mazie Dinsmore
rendezési elveit vettem át, részben a férfiakkal szembeni félénkségem volt
az oka.
– Aztán eljött az este, amikor Édes Sue átadta neked a pezsgőt – folytatja
Jack –, és a társulat heccelni kezdett bennünket, engem meg belekergettek
abba, hogy kérjem meg Édes Sue kezét. Életem legborzalmasabb estéje volt.
Legszívesebben odafordultam volna hozzád, és azt mondtam volna: „Téged
akarlak.” Sue is tudta. Akkor határoztam el, hogy nyíltan bevallom neked.
Átmentem hozzád, és megkértem a kezed.
– Azt hitted, igent mondok, és annyi?
– Reméltem, hogy fontolóra veszed. Álmomban sem gondoltam volna,
hogy nemet mondasz, és dühös leszel rám. De nem tudtam, mit teszek. Nem
értettelek meg úgy, ahogy most. Az ötlet kizárólag tőled származhat,
különben szóba sem jöhet.
– De miért éppen akkor? Miért akkor kértél meg?
– A bányában történt robbanás után mintha kiolvastam volna valamit a
szemedből.
– Haza akartalak vinni! – szólok közbe.
– Igen.
– De Édes Sue és a mamád…
– Nem zavarhattam el őket. Különben is úgy néztél rám, mintha
megértenéd.
– Így is volt – bizonygatom őszintén.
– Amikor hazaértem, leültem, és hajnalig a fejemet törtem. Rájöttem,
hogy mögöttem már a fél életem. Sima ügy, gondolná az ember, pedig nem
így van. Egész éjjel le nem hunytam a szememet. Amikor bementem, hogy
segítsek Ricknek, hirtelen belém hasított, az én koromban könnyen lehet,
hogy nincs erőm kivonszolni onnan. Tizennyolc éves korom óta a bányában
dolgozom. Az csaknem húsz év. Már nem vagyok a régi.
– De erős voltál! Kimentetted!
– Nem sokon múlott, hogy ne sikerüljön – feleli Jack.
– És mi köze ennek hozzám? – kérdezem.
Jack Mac elgondolkodik. – Nem akartam nélküled megöregedni.
167
Nem találok szavakat. A város vénlányaként sosem gondoltam arra, mi
lesz, ha megöregszem. A magány egyfajta időtlenséggel vett körül. Arcomra
nem vésett mély ráncokat az anyaság, testem nem ereszkedett meg a
szerelemtől vagy a szüléstől. Tökéletes a tartásom, mert sosem hajolok le, és
nem nézek a földre. Beledermedtem a pillanatba, s azt reméltem, az idő nem
ér utol. Féltem bárkit is szeretni, mert attól tartottam, kudarcot vallok.
– Sírsz? – kérdezi.
– Még csak most kezdem – válaszolom. Nevet. – És most azt mondd el,
hogyan eszelted ki, hogy Olaszországból idehozatod a családomat.
– Iva Lou napra készen tájékoztatott, hol tartasz apád keresésében.
Amikor kapcsolatba léptél vele, arra gondoltam, átviszlek Olaszországba,
hogy találkozhassatok. Az újságban akadtam rá Gala hirdetésére, és
felhívtam, hogy lefoglaljak első osztályra két személyre egy utat. Aztán
átmentem hozzád, és megkértem a kezed.
– Az almadzsem éjszakáján.
– Tessék?
– Á, semmi, nem érdekes – mondom halkan.
– Visszautasítottál, így ott álltam megfürödve, megtépázott büszkeséggel
és egy kétszemélyes olaszországi luxusutazással. De Iva Lou egyre azt
hajtogatta, hogy szeretsz. Azt javasolta, hogy küldjük el a jegyeket apádnak
és nagyanyádnak. Majdnem keresztülhúztad a számításunkat, amikor
elkezelted tervezni az olasz utadat. Beavattuk Galát, és rávettük, hogy
állítson össze neked egy hamis utat. Az első sarokig sem jutottál volna a
jegyekkel, amiket küldött neked. Azok is hamisak voltak.
– Tudom. Gala bevallotta. És Zia Meoli, Zia Antonietta és Pietro bácsi
hogy kerültek ide?
– Ismered Galát. Vagy akár Iva Lou-t. Lehengerlő perszóna mind a kettő.
Amellett, ha már csinálok valamit, megadom a módját. Nem hozathatom ide
apádat, és hagyhatom ott anyád rokonait, nem? Ezért aztán…
– Eladtad a teherautódat – fejezem be helyette.
– Igen. Megoldódott a rejtély – jelenti ki egyszerűen.
Részben.
– És miért csináltad végig azok után, hogy… – Nem akarom a
visszautasítottalak szót használni, így inkább nem mondom ki.
– Megfordult a fejemben, hogy feladom. De már késő volt, az utat nem
tudtam lefújni. És makacs vagyok. Még nem éreztem úgy, hogy be kellene
dobnom a törülközőt. Iva Lou is bátorított, hogy szeretsz, csak még magad
sem tudod. De a hit sem tart ki az idők végezetéig. Néha kell egy kis
bizonyíték is.
Soha semmivel nem biztattam Jacket. Nem csoda, hogy aznap, amikor a
családom megérkezett, otthagyott az utcán. Valószínűleg el sem hitte a
reakciómat. Hálás voltam ahelyett, hogy szerelemmel fordultam volna felé.
Egyetlen férfitól sem kaptam ehhez fogható kincset. Ilyen felbecsülhetetlen
ajándékot. A lelkembe nézett, és nekifogott, hogy valóra váltsa az álmomat.
Én meg úgy viselkedtem, mintha egy üveg almadzsemet hozott volna. Jack
pedig máshol keresett vigaszt.
– És akkor Sarah Dunleavy lecsapott rád.
– Rosszul ismered. Nem csap le, mert az összekócolná a haját.
– Mit kerestetek itt mind azon az estén, amikor felhoztam a szövetet?
168
– Évekkel ezelőtt anyám ismerte az ő anyját, és meghívta vacsorára a
lányokat. Theodore benne van a középiskolai fogadóbizottságban. El
akartuk vinni őket a Postakocsiba, de mama ragaszkodott hozzá, hogy ő
főzze a vacsorát. Ismered, milyen.
– De te továbbra is találkozgattál vele?
– Nem igazán. Nem ismert senkit a városban. Felhívott, hogy vigyem el
ide-oda. Nem én kerestem. Élveztem viszont, hogy féltékeny vagy. Ez volt
az első kedvező életjel.
– Mit gondolsz, mi tartott nálam ilyen sokáig? – kérdezem őszinte
értetlenséggel. – Miért nem jöttem rá, hogy én is kívánlak?
– Bárcsak tudnám! – válaszolja, és mindketten nevetünk. Eltart egy
darabig, míg Jack Mac hálószobájához érünk.
(Igazi úriember!) Lépésenként megállunk és csókolódzunk, néha kicsit
beszélgetünk is, de inkább csak fürdünk egymás érintésében. Olyan régóta
álmodozom ezekről a csókokról, hogy még nem egészen valóságosak.
Mindig is azt hittem, elég élénk a képzeletem, de most be kell látnom, hogy
tévedtem. A valóság sokkal csodálatosabb és meglepőbb, mint az, amit
képzeletben átéltem.
Jack szobájának egyszerű a berendezése: ódon oszlopos ágy, puha
steppelt takaró, az egyik sarokban támlás szék. A három ablak a völgy felé
lejtő zöld hegyoldalra néz. Nem engedem, hogy behúzza a függönyt, olyan
szépséges a táj.
Iva Lou jut eszembe, és felnevetek.
– Min mulatsz?
– Iva Lou a fél karját odaadná, ha tudná, hol vagyok.
– Akarod felhívni? – tréfálkozik Jack Mac.
– Hol a telefon? – kérdezem. Nevetünk. Remélem, bárhogy alakul is az
élet, mindig így fogunk nevetni.
Az ágya mellett állok, ő meg az ablaknál. Odalép hozzám, felemel, és
gyöngéden az ágyára fektet. Apró, szelíd csókokkal borít – vajon életem
végéig meg tudom-e őrizni ezeknek a csókoknak az emlékét? Nagyot
sóhajtok, és érzem, ahogy lélegzetvételem ritmusa az övéhez igazodik.
Gyerekkoromban az udvaron játszottam, és a fűben találtam egy kis kék
tojást. Felnéztem a fára, és az ágak közt a magasban egy fészket
pillantottam meg. Anyámhoz szaladtam. Óvatosan a kezembe tette a tojást,
és felemelt. A fészek szemmagasságban volt. Még két apró kék tojást
pillantottam meg benne. A leesett tojást nagyon gyöngéden melléjük
helyeztem. Így érzem ma éjjel magam a szerelmesem ágyában.
Biztonságban vagyok. Hazaértem.
169
Tizenegyedik fejezet
Mindig is azt képzeltem, hogy ha egyszer elszabadul bennem a NŐ, és
engedek szenvedélyes természetemnek, csodálatára összecsődül az egész
város. Ezért aztán nem lep meg, amikor másnap reggel felkelek, és amint
megfőzöm a kávét, Pötty kopog be. Iva Lou biztosan keresett otthon, és
amikor nem talált, átküldte Pöttyöt, aki itt lakik Cracker's Neckben, hogy
keressen meg. Jack még alszik. Én már felöltöztem, így ajtót nyitok.
– Jó reggelt, Pötty.
– Mit keres itt?
– Kávét főzök. És maga?
– Jack Macért jöttem. Az édesanyját Penningtonban kórházba vitték.
Jacknek azonnal oda kellene mennie. Nagy baj van, Ave. Sietnünk kell.
– Várjon, mindjárt hívom.
Bemegyek Jack szobájába. Jack mélyen alszik, mint egy kisgyerek.
Gyöngéd csókkal ébresztem. Magához húz.
– Pötty van itt, Jack. Cecelia nénéd kórházba vitte édesanyádat. Azonnal
indulnunk kell. – Kipattan az ágyból. Segítek neki öltözködni; egyenként
kezébe adom a trikóját, alsónadrágját, zokniját, nadrágját. Gyorsan
beugrunk Pötty mentőautójába.
Pötty nem kapcsolja be a szirénát, mert szombat reggel hét óra van, és a
városban nemigen rohannak sehova az emberek, viszont tövig nyomja a
gázpedált. Én hátul ülök, Jack elöl, Pötty mellett. Előrehajolok, és jobb
kezemet Jack vállára teszem, hogy éreztessem vele: mellette állok. Időnként
odanyúl, és megszorítja a kezemet. Pötty a visszapillantóban rám néz, és
felhúzza az egyik szemöldökét; jelzi, hogy ért mindent.
Jack a kórházig nem szól egy szót sem. Tudom, hogy mindig is ettől a
pillanattól rettegett. Elviselhetetlen számára, hogy az édesanyja szenved
vagy akár csak beteg, de nem omlik össze. Engem porba sújtott anyám
betegsége. Jack MacChesney nem kiborulós fajta.
Pötty a Pennington Gap-i kórház sürgősségi osztályának bejárata előtt
fékez. Ismeri a járást, így a hosszú folyosón hátulról vezet bennünket az
intenzív osztályra. Jack Pöttyöt megelőzve, elsőként lép be a kórterembe.
Amikor meglátja az anyját a terem sarkában – Cecelia Mrs. Mac ágya
mellett ül –, Jack futásnak ered. Mrs. Mac mosolyog, amikor megpillantja a
fiát, és kicsit felemeli a fejét a párnáról.
– Nem kapkodtad el – rója meg tréfásan a fiát.
– Siettem, ahogy tudtam, mama – hajol közel Jack az anyjához, és
megragadja mindkét kezét.
– Elestem – suttogja Mrs. Mac, és lehunyja a szemét.
– Elájult – zokogja Cecelia néni. – Nem tudtam magához téríteni. Ketten
voltunk csak otthon, így kénytelen voltam felhívni a kórházat. Rettenetesen
megijedtem! – Jack szorosan magához öleli az anyját. Megszakad a szívem
Cecelia könnyeitől; átkarolom a vállát. Rám néz, s bár fogalma sincs, ki
vagyok, hálás a vigasztalásért.
– Ő az a lány, akiről meséltem – mondja Mrs. Mac Ceceliának.
– Egykettőre rendbe hozzák itt, Mrs. Mac – biztatom.
– Gondolja? – mosolyog a szeme.
170
Látom, hogy Jack kettesben akar maradni az édesanyjával, így kiterelem
Ceceliát, aki igazi szépség, és valószínűleg idősebb Mrs. Macnél. Magasabb
és testesebb.
– Olyan nagyszerűen éreztük magunkat. Beszélgettünk, sokat nevettünk,
ettünk. Furcsán érezte magát az este, de nem tulajdonítottunk neki
különösebb jelentőséget; azt hittem, csak fáradt. Azt mondta, hogy nagyon
rosszul aludt, mintha gyomorrontása volna, aztán amikor ma reggel
bementem hozzá, hogy felkeltsem, ájultan találtam a padlón.
– Mindent megtett, ami emberileg lehetséges. Biztosan segítenek rajta. –
Igyekszem megnyugtatni, de Mrs. Mac elég rossz bőrben van. Jack Mac hív,
én meg egy nővér gondjaira bízom Ceceliát.
– Mama beszélni szeretne veled – mondja Jack. Elcsuklik a hangja – még
soha nem hallottam ilyennek. Összefacsarodik a szívem. Olyan szomorú!
Tisztán látja, hogy az édesanyja elmegy, és nem tehet ellene semmit.
Ismerem ezt az érzést; iszonyatos.
Odahajolok Mrs. Machez.
Nagy lélegzetet vesz. – Soha nem csodálkoztál, miért anyádhoz hordtuk a
javítanivalót, amikor én is szépen varrok? – A fejemet rázom; sosem jutott
eszembe. – A fiam ürügyet keresett, hogy elmehessen hozzátok – mosolyog.
– Vigyázz rá, mert ő szívvel-lélekkel vigyázott rám.
Meg akarom fogadni, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Néma
bólintással teszek ígéretet. Felegyenesedem az ágya mellett. Egy pillanatra
elszédülök. Nem fogom fel, ami történik.
Jack lehajol, és karjába szorítja az anyját, aki olyan, mint egy gyönyörű
porcelánbaba. Bőre selymesen fehér, mint a haja. Jack átöleli és sír. – Ne
menj el, mama, ne menj el – könyörög. Az ápolónő odajön, hogy segítsen,
de arckifejezésemből tudja, hogy Mrs. MacChesney meghalt. Fia karjában
hunyt el, ahogy akarta.
***
Nan Harangvirág Gilliam MacChesney halála mindenkit megdöbbentett a
városban. Kivéve Jacket, aki tudta, hogy az édesanyja sosem bírna elviselni
egy hosszúra nyúló betegséget, inkább választaná a gyors halált. És így is
történt. Az én mamám tudta, hogy még nem bírom elengedni, így maradt,
amíg halála már megváltásnak, szenvedése lezárásának számított. Életünk
legnehezebb időszakai mindig értelmetlennek tűnnek, amikor éppen átéljük
őket, amikor össze vagyunk zavarodva, és nem látunk kiutat. Úgy érezzük,
semmi sincs, amibe kapaszkodhatnánk. Az anya megnyugtató szavaival
ilyenkor meg tudja vigasztalni gyerekét. Senki sem aggódik úgy értünk,
mint az édesanyánk, és amikor elmegy, a világ többé már nem biztonságos,
az események ijesztőek. Nem fordulhatunk anyánkhoz, és ez örökre
megváltoztatja az életünket. Senki sincs a földön, aki ismerne bennünket
születésünk pillanatától, aki tudná, mikor miért sírunk, vagy mikor laktunk
jól, aki pontosan tudja, mivel vigasztalhat meg, ha bánat ér bennünket, és
aki arra buzdítana, hogy bátrak és jókedvűek legyünk. Amikor ez a
védőréteg lefoszlik, anyánkkal együtt odalesz mindaz, ami a
gyerekkorunkból maradt. Az emlékek merőben mások, és nem nyújtanak
olyan vigaszt, mint anyánk simogatása. Anyám halálának csupán egyetlen
értelme volt: segíthettem Jacknek az ő anyja halálának feldolgozásában.
Legalábbis remélem.
171
Jack erős volt a virrasztás és a temetés alatt. A gyászszertartáson elsírta
magát. De nagyon büszke voltam rá: mindenkire, aki eljött, szánt pár percet,
éreztette velük, milyen sokat jelentettek az édesanyjának. Mindaz, aminek
tanúja voltam, még jobban elmélyítette iránta érzett szerelmemet.
Berakom a dzsipbe a letakart üres tepsiket – már megint! –, hogy
visszavigyem őket, aztán meghívom Theodore-t ebédre, hogy
megköszönjem a Mrs. Mac temetésén nyújtott segítségét.
Bessie éttermében szokás szerint egy gombostűt sem lehetne leejteni.
Theodore egy hátsó bokszból integet az emberek feje fölött. Átfurakodom a
tömegen.
– Legalább briliánsgyűrűt kellett venned a jó öreg Bessie-nek ezért az
asztalért – csókolom arcon Theodore-t.
– Majdnem.
Az elmúlt héten nem sok alkalmunk volt beszélgetni, és most majd
szétfeszít a rengeteg mondanivaló.
– Mi van Jack Mackel? – kérdezi Theodore.
– Lesújtott. De nem depressziós. Állandóan azt hajtogatja, hálás a
sorsnak, hogy az anyja nem szenvedett sokat. El kell még búcsúznia anyja
emlékétől. De rendbe fog jönni.
– Nem így értettem. Hogy alakulnak a dolgok kettőtök közt?
– Én… szóval… szeretem. – Most mondom ki először hangosan.
– Komolyan? – mosolyodik el Theodore.
– Igen.
– És miért? – kérdezi kedvesen.
– Nem is tudom, mondhatom-e.
– Próbáld meg. – Theodore hátradől, és piramist épít a műanyag szószos
tálakból.
– Azért szeretem Jack MacChesneyt, mert… ő szeret engem.
– Ennyi?
Theodore nem érti, milyen nagy horderejű a kijelentésem, mennyire
teljes ez számomra. Engem még senki sem szeretett. Mama persze szeretett,
szó se róla, és a barátaim is, de senki sem volt még szerelmes belém.
Kiválasztott vagyok. És most az egyszer nem féltem, hagytam, hadd kerítsen
hatalmába a szerelem. Visszatekintve mekkora ostobaságnak tetszik a
félelmem! Miért vártam olyan sokáig, hogy ajtót nyissak neki? Még Mrs.
Mac is tudta, mennyire rettegek. Állandóan arról próbált meggyőzni, hogy a
fia mellett biztonságban érezhetem magam.
– Talán nem elég? – vágok vissza. Theodore bólint.
– Elvállalom az egyetemi állást, Ave.
– Tényleg? – Egy másodperc alatt földhöz teremt a csalódás, aztán épp
oly gyorsan örülök a választásának. – Gratulálok!
– Úgy érzem, ideje továbblépni. Kihívásra van szükségem. Ki kell
próbálnom magam, tudnom kell, merre tart az életem. Megértesz?
Jaj, Theodore, ne menj el! Miért nem lehet kerek az életem: Jack
MacChesney, a szerelmem, és Theodore, a legjobb barátom, mint örökre az
életem részei. Nem akarom, hogy ez megváltozzon. – Menj csak – mondom
mégis. – De nem szabadulsz olyan könnyen. Távolsági jó barátok leszünk,
helyes?
172
– Persze, én is épp erre gondoltam. Knoxville nincs a Holdon. Majd
meglátogatsz.
– És telefonon is beszélhetünk – mondom, tyű de vidáman.
– Mindennap – erősíti meg Theodore. – Ahogy most is. –Rám néz. –
Nyugtass meg, hogy helyesen cselekszem – kérlel.
– Helyesen cselekszel. Nem tehetsz mást. Néha mindent el kell dobni,
hogy megtaláljuk igazi önmagunkat.
– Ezt tetted te is, nem? Ki hitte volna, hogy ilyen fordulatot vesz az
életünk?
– A kínai arcjóslásban mindez benne van.
– Tréfálsz? Az is, amit ebéd utánra terveztem?
– Vissza kell vinnem Edna és Ledna Tuckettnek a tepsit.
– Szó sincs róla, ők nyugodtan várhatnak. Elmegyünk a Cudjo barlangba.
***
Míg kocsival felmegyünk a barlanghoz, Theodore-hoz fűződő
barátságomon jár az eszem. Éveken át nagy vigaszomra szolgált, és tudom,
hogy mindig is fontos szerepet tölt majd be az életemben. Már hogy is ne,
hiszen ő az egyetlen az ismeretségi körömben, aki szereti a barlangokat.
Ray elemlámpával világítja előttünk a sötétségbe vezető utat.
– Elmehetnénk a tóhoz? – kérdezem.
– Még annál is jobb helyet tudok – jelenti ki. Theodore-ral összenézünk,
és a nyomába eredünk.
Tíz éve járunk ide kettesben, és Ray még most is tud valami újat mutatni.
Hogy lehet ez? Eltitkolja előlünk a látnivalókat? Vagy állandóan felfedez
valami újdonságot, és amikor kedve szottyan rá, megmutatja nekünk? Vajon
ez az ősi hegy annyira gazdag, hogy egy vagy akár két élet sem elég minden
szépségének a felfedezésére? Az ösvény összeszűkül, a falnak
támaszkodom, ahogy magasabbra mászunk. Tenyerem alatt érzem a hideg
hegyi vizet, amely a falon lecsurogva sztalaktitokat formál. Számos
emberöltő kell hozzá, hogy a víz megváltoztassa a sziklát, mégis olyan
finoman ereszkedik alá a köveken, mint egy szürke ködfátyol.
– Tessék – mondja egyszer csak Ray. – Ezt nézzék!
Kis beugró, egy grotta; hátsó fala csipkézett szikla, amely mennyezetet
alkot. Vizes oldalán moha nő. Vezetőnk a földre világít. Levendulaszín
homok borítja: finoman szemcsés, mint a pergetett cukor. Csillámlik a
mozgó fénysugárban.
– Hogyan alakult ki? – érdeklődik Theodore. A homok hihetetlenül szép.
– Aligha tudnám megmondani – kezdi Ray. – Régóta fekete, olajos,
undorító víz volt itt. A közelébe se mentem, mert fogalmam sem volt, mi
van benne. A hegy belsejében sosem tudhatja az ember. Aztán télen kezdett
kiszáradni, így szemmel tartottam. És amikor az utolsó csepp víz is eltűnt,
ez volt az alján. Nem valami rondaság, hanem ez. – Ray a homokra irányítja
a fénysugarat, amely élénken világít középen egy körben, majd a széle felé
lágy, borongós kékké halványul.
Sokáig nézzük.
– Egész életemben itt dolgoztam. De néha akad olyasmi, amire lehetetlen
magyarázatot találni.
***
173
Jack Mac hajszálpontosan hétkor ér haza a munkából. Spagettit főzök,
amikor belép. Bessie hamburgere már rég a múlté, és a falat is meg tudnám
enni. Az előszobából üdvözöl, aztán hátrajön a konyhába. Az asztalra teszi
az ebéddobozát, bakancsát a földre, majd rám néz.
– Felhívtam a papot.
– Áttérsz katolikusnak? – ugratom.
– Nem.
– Akkor hát?
– Azt mondtam, szeretném, ha összeházasítana bennünket.
– A paphoz nem akarok hozzámenni. Nem házasodhatnánk össze csak mi
ketten?
Jack Mac nevet. – Vehetem ezt igennek?
Bólintok. – De nem kapkodjuk el? – szólal meg bennem a régi Ave
Maria, aki minden kákán csomót keres.
„Viccelsz”, mondja Jack Mac a pillantásával, és belém fojtja a további
locsogást, mielőtt elrontanék egy csodálatos pillanatot.
– A magam bőrén tanultam meg, hogy az a legjobb, ha nem hagylak
sokat gondolkodni – jegyzi meg, és elmegy mosakodni.
***
Iva Lou Wade Makinra sosem lenne szabad egy egyszerű esküvő
szervezését bízni. Két másodperc alatt rávett, hogy olyan ruhát viseljek, ami
túl szoros, olyan kalapot, ami túl széles, és három nőre való sminket. Óriási
vita kerekedik az arcpíron (nincs szükségem rá: a szokatlan helyzet
elegendő rózsapírt biztosít), a rúzs kontra ajakfényen (úgy csillog az ajkam,
hogy lecsúszom a vőlegény szájáról) és a púderen (szerintem krétafehér
leszek, mint egy bohóc).
Élénk színekre festett arcomra meredek a tükörben, és a jégrevü sztárjai
jutnak eszembe, akikre annyi sminket kennek, hogy a porond fölött
százötven méterről is jól lássák őket. Felesleges így kifesteni magam, hiszen
a kis kápolnában maximum húszan fémek el. Kisurranok a mosdóba, hogy
lemossam az arcomat, és újrafessem magam. Bohócarcom vörösei, kékjei és
barnái feloldódnak a szappanhabban. Végül is ez az én esküvőm. Inkább
vállalom, hogy megsértek pár embert, mint hogy Jack Mac egy pillantást
vessen rám, és elszörnyedve meneküljön el.
A mosdóban jövök rá, hogy ez az egész fiaskó az én hibám. Soha nem
terveztem esküvőt. Fogalmam sem volt, mit akarok. Nem álmodoztam az
esküvőmről. Egyetlenegyszer sem. Egyetlen kép sem élt bennem. Nem
képzeltem el a nyoszolyólányokat – udvarhölgyeimet – pasztellszínű
ruhában az oltár két oldalán. Nem láttam magam előtt a virágfüzérekkel
díszített templomot, nem hallottam az orgonamuzsikát, nem töprengtem el
azon, hogy Nellie Goodloe mentolos cukorkáit milyen színű mázba mártják.
Egyáltalán nem hittem, hogy valaha is férjhez megyek. Ezzel szemben
rengeteg nő van, akinek a fejében hat-nyolc esküvői forgatókönyv él, és
boldogan megszervezik az ember nagy napját, csipke, szalagok és fidres-
fodros borzalom lidérces álmává teszik. Iva Lou Makin hamisítatlan
romantikus.
Házasságkötés előtti gyötrelmeimet azonnal feledem, amint a
templomhoz érünk. Jackkel egyszerű szertartást akartunk, ahol abban a
megtiszteltetésben van részünk, hogy szeretteink színe előtt megígérjük:
hűségesen szeretjük egymást. Megnyugvást ad ez a gondolat. Privát mise
174
lesz Jack Cecelia nénje és legközelebbi barátaink részvételével. Nincs
bevonulási hajcihő vagy más felhajtás. Jackkel együtt megyünk az oltárhoz.
Tanúink Theodore, Iva Lou és Lyle, Cecelia néni, Pearl, Leah, Rick és
Sherry, Fleeta és Portly, Otto és Worley, Lew és Inez Eisenberg, Zackie és
Pötty.
Jack Mac a teherautóján érkezik. Kiugrik, felszalad a lépcsőn, és az
előtérben csatlakozik hozzánk.
– Gyönyörű vagy – mondja nekem. Nem ezt mondanád, gondolom, ha
egy órával ezelőtt három kiló Max Factorral az arcomon láttál volna.
Vőlegényemre mosolygok.
És ami a legkülönösebb: senki sem könnyezik. Csak öröm, egyszerű,
keresetlen öröm érződik a kis kápolnában, a halk szavú pap előtt. Holnap,
1979. április 29-én leszek harminchat éves. Hogy jutottam ide? Ki tudja?
A szertartás után vacsorára látjuk vendégül az egész várost a
Postakocsiban (igen, most is sült csirkét, krumplit és salátát eszünk, mint az
Elizabeth Taylor-esten).
Amikor felvágjuk a tortát – köszönet nektek, Edna és Ledna Tuckett, a
kókuszos cukormázért! –, Zackie lép elő a bennünket körülvevő tömegből.
– Miss Ave Maria… azaz Misziz MacChesney… – Óriási ováció.
Pillantásom körbejár Rick és Sherry Hármon, Nellie Goodloe, June Walker
és Mrs. Gaspar arcán. Jobban már nem is örülhetnének a boldogságomnak.
Milyen szerencsés vagyok!
– Valami különlegessel akartunk magának és Jack Macnek kedveskedni
– mondja Zackie. – Ezért rendeztünk egy kis gyűjtést.
Iva Lou és Lyle egy csaknem méteres befőttesüveget cipelnek be, amely
színültig van fém- és papírpénzzel. Az emberek éljeneznek. Az üvegen
címke: NÁSZÚT VAGY BUKTA.
– Szeretnénk elküldeni az ifjú házasokat Olaszországba. Reméljük, ezzel
hozzá tudunk járulni.
Iva Lou és Lyle leteszik elénk az üveget. Pearl és Leah egy hatalmas
üdvözlőlapot nyújtanak át, amit a fogadáson részt vevők mindegyike aláírt.
Körülnézek a teremben. A többségnek csorognak a könnyei. Nekem is.
***
Jackkel a hegyen álló kőházban töltjük nászéjszakánkat. Kitárom az
ablakokat, mert meleg az éjszaka, és jázmin meg lonc illatától terhes. A
férjem ágyba bújik.
– Van valami, amit nem árultam még el neked – szólal meg. Megdobban
a szívem, ezernyi lehetőség cikázik át a fejemen, s persze valamennyi
iszonyatos: halálos beteg és három hónapja van csak hátra, Inskóban él a
másik családja, vagy hamarosan elviszik az adósok börtönébe.
Valami történt velem. Azonnal megrettenek. Korábban sosem féltem.
Miért vagyok sebezhetőbb most, mint amikor még egyedül éltem, és én
feleltem mindenért? Az ördögbe is, a város közepén laktam egymagam.
Ellenőriztem az olajszintet, begyújtottam a kazánba, egeret fogtam.
Munkával telt a napom: háztartást és patikát vezettem, dolgoztam a
mentőcsapatban, darabot rendeztem. És soha, egyetlen percig sem féltem.
Ennyit a tömegek hatalmáról! – gondolom férjemre pillantva most, amikor
már család vagyunk.
– Azon az őszön, amikor édesanyád megbetegedett, lementem hozzátok
valami javítanivalóért. Anyád a nappaliban ült. Behívott, hellyel kínált.
175
Leültem, ő meg magáról kezdett mesélni. Általánosságokat, hogy
Olaszország melyik részéből származik, hogy hogyan tanult angolul,
ilyesmit. Amikor távozni készültem, az ajtóhoz kísért. Elmondta, hogy
haldoklik, és arra kért, hogy ha nem esik nehezemre, időnként nézzek be
hozzád, hogy jól vagy-e. Megígértem neki, hogy megteszem.
Mit is mondhatnék? Biztosan tudja, milyen sokat jelent ez nekem. Jóval
azelőtt, hogy beleszerettem volna Jackbe, amikor még teltem szeretni,
anyám már kiválasztotta számomra. Vajon tudja-e anyám, milyen boldog
vagyok ebben a pillanatban? Bár bizonyítékom nincs rá, úgy érzem,
tisztában van vele.
Bebújunk a paplan alá. Oldalamon fekszem, férjem átölel. Karjával úgy
óv, mint hullámvasúton a biztonsági öv. Ma éjjel nem érhet már baj. Hosszú
nap áll mögöttünk, nagyon elfáradtunk. Férjem azt mondja, szeret, én pedig
azt felelem, hogy én is szeretem. Megcsókolja a tarkómat, és álomba
szenderül.
Míg alszik, Gaspar tiszteletesre gondolok, s hallom, ahogy azt mondja:
hit. Mostanáig nem okoskodtam ki, mit akart a mentőkocsiban ezzel
mondani. Úgy érzem, nem az Istenbe vetett hitről beszélt. Talán azt akarta
tudtomra adni, hogy hisz bennem, hogy segíteni tudok rajta. Még az sem
lehetetlen, hogy bízott benne, hogy meg tudom menteni. Ezért volt
haldoklása közben is olyan tiszta a tekintete, és erőteljes a hangja.
Megvilágosodott. Bizonyos volt abban, hogy az élet nagy misztériumait két
ember csak együtt fejtheti meg. Együtt vészelhetünk át mindent. Élete végén
rájött erre az igazságra, és boldoggá tesz, hogy ezt életem derekán
megosztotta velem. Talán most végre valami hasznomat is lehet venni.
Legalább egy ember javát szolgálhatom. Remélem, hogy ez az ember Jack
MacChesney.
***
Az olasz körút, amelytől életem gyökeres megváltozását reméltem, a
nászutunk lett. Rábírtam Jacket, vegyen ki fizetés nélküli szabadságot, hogy
a nyarat Olaszországban tölthessük. A férjem remek útitárs. Nem
szőrszálhasogató, ami a látnivalókat illeti, nem ragaszkodik hozzá, hogy
mindent lásson, az sem izgatja különösebben, ha lekéssük a vonatot, és nem
lesz dühös, ha egy templom vagy múzeum már bezárt, mire odaérünk.
Délies akcentussal beszél olaszul, és néha arrébb kell mennem, nehogy
elnevessem
magam. De Jack fütyül rám, és kitartóan társalog olaszul. Az itteniek
imádják azért, hogy töri magát.
A gépünk Rómában szállt le, és vonattal járjuk be Észak-Olaszországot.
Tudományosan képtelen lennék megmagyarázni az itteni fényviszonyok
mibenlétét, de esküszöm, a nap másképp áll az égen. A tájat valami
barackrózsaszínaranyos pára vonja be, amitől a fű zöldje harsogóbb, a föld
barnája melegebb lesz, és az emberek romantikusabbnak tűnnek. Amikor ezt
elmondom Jacknek, azt feleli, hogy megmámorosodtam a hely szépségétől,
és ettől intenzívebb a felfogóképességem. Nekem azonban más a
véleményem. Azt hiszem, mégis a fény más. Amikor lemegy a nap, az ég
élénk kékes feketére változik, a csillagok közelibbnek tűnnek, és az ég és a
látóhatár széle nem mosódik össze. Ugyanez a mély, telített kék szegélyezi a
horizontot, ahol a hold függ. Nem véletlen, hogy a Fortuny család éppen itt
176
szövi a szöveteit. Esténként más-más bársonydrapéria simul a fejük fölé.
Elég felnézniük és lemásolniuk.
Természetesen alig várjuk, hogy Bergamóba menjünk, anyám
családjához, ahonnan két nap múlva Schilparióba megyünk tovább, ahol
Mario és Nonna élnek. Megegyeztünk, hogy Mario lejön a hegyről, és ő visz
fel bennünket a szülővárosába. Nem találok szavakat, hogy leírjam azt a
mélységes örömet, ami elfog. A férjem mellettem alszik a vonaton, és azon
a földön száguldunk keresztül, ahonnan származom. Ennél nem lehet
csodálatosabb érzés.
Begördül a vonat Bergamóba. Felébresztem Jacket, és kezdem lerángatni
a bőröndöket a csomagtartóból. Temérdek amerikai vackot hoztunk a
rokonoknak. Látogatásuk és a miénk közt eltelt annyi idő, hogy eldöntsék,
mire vágynak, így alaposan feltankoltam cigarettával, filctollal és
szögbelövővel, amerikai csokoládéval, cukorkával, és tenyérnyi műanyag
gemkapcsokkal. Nem kritizálom a választásukat. Szó nélkül, nagy
mennyiségben megvettem, amit kértek, és mindent becsomagoltam egy
nagy bőröndbe.
Két unokatestvérem, Mafalda és Andrea vár bennünket az állomáson.
Boldog arcukat látjuk már a lassító vonat ablakából. Kihajolok, ők
meglátnak, és a vonatlépcsőhöz szaladnak. Kétlem, hogy valaha bárki is
ilyen boldogan várt volna minket. Megosztják egymás közt a nehéz
bőröndöket, így nálam nem marad más cipelni való, mint az új bőrkötéses
naplóm, amelyet férjem Firenzében vásárolt.
A város széli vasútállomásról fákkal szegélyezett kis mellékutcára lépünk
ki. Andrea és Mafalda beszuszakolják bőröndjeinket kis kocsijuk
csomagtartójába, bepréseljük magunkat az utastérbe, és elindulunk. Andrea
nagyon gyorsan vezet, Mafalda megrója, és kéri, hogy lassítson. Élesen
jobbra fordulunk, egy félkörben kanyarodó utcára, amely a városközpontba
vezet. Mafalda megmutatja a lapkiadó épületét, a polgármesteri hivatalt, a
templomot. Bergamo pontosan úgy néz ki, mint azon a képen, a könyvben,
amelyet Iva Lou kölcsönzött ki az Egyetemi Könyvtárból. Az Angyalok
kútja, a macskaköves utcák, a finom pasztellszínre festett, keskeny házak, a
kis park, a teraszos kávéházak – minden ugyanolyan! Egyetlen változást
figyelek csak meg: a lovas kocsik helyét autók foglalták el.
A Vilminore család a Via Davide közepe táján, egy négyemeletes házban
lakik. Zia Antonietta, Zia Meoli, Zio Pietro és Frederica unokatestvérein a
ház előtt várnak ránk. Nagynénéim elsírják magukat, amikor meglátnak
minket. Képtelenek elereszteni Jacket, aki láthatóan nem bánja szívből jövő,
szoros ölelésüket. A ház tiszta és szerényen bútorozott. Minden fehér,
kivéve a fényes, csillogó sötétbarna deszkapallókból készült padlót. Mafalda
felvezet bennünket a lépcsőn a szobánkba, egy tágas, egyszerű helyiségbe,
ahol támlás franciaágy és hozzáillő rekamié áll. Az ágyon fehér dunyha
dagad – pontosan úgy, ahogy mama szerette. Mafalda azt mondja, pihenjünk
csak le nyugodtan, majd később lejövünk egy könnyű vacsorára. Mielőtt
kimegy, még megmondja, hogy ez volt anyám szobája.
Míg Jack kicsomagol, én végignyúlok az ágyon, és felnézek a
mennyezetre. Sima és fehér. Az ablak- és ajtókeretet mandulaszínre
festették. Anyám Big Stone Gap-i szobájában ugyanilyen fehér volt a fal és
mandulaszín a fakeret. Lehet, hogy anyám keveset mesélt Olaszországról,
de csupa olyasmivel vette körül magát, ami a hazájára emlékeztette.
177
Lefekszünk szundítani, és este hétkor ébredünk. Már lement a nap.
Meglepődünk, hogy ilyen sokáig aludtunk. A konyhaasztalt két személyre
terítették. Zia Antonietta ízletes, sűrű zöldséglevest tesz elénk, mellé finom,
puha, de ropogós héjú kenyeret, illatos, kenhető vajat, és remek, erős
vörösbort. Az olaszok délben kiadósan étkeznek, a vacsora épp csak annyi,
hogy tele legyen a gyomrunk, de ne terheljük meg túlságosan.
A vacsora végeztével Zia Antonietta azt mondja, vegyünk pulóvert, majd
sétálni, azaz la passeggiatá-val indulunk, ahogy errefelé mondják. A háztól
nem messze van Bergamo főtere, ahol az emberek kis csoportokba verődve
állnak és beszélgetnek. Mások a szökőkút melletti kávéházakban kávét
iszogatnak. Nevetés hallatszik innen-onnan, gyerekek futkosnak és
játszanak. Minden csupa élet; a nyomaték kedvéért magasba szárnyalnak a
hangok, az emberek mulatságos és élénk testbeszéddel hangsúlyozzák
mondanivalójukat. Nem meglepő, hogy a commedia dell'arte színházi
hagyománya éppen innen indult a tizennegyedik században. Isteni humora
van mindenkinek. Zia
Antonietta elmeséli, hogy itt minden este ugyanez folyik. – Olyan
megnyugtató lefekvés előtt egy jót nevetni – magyarázza olaszul. Jack azt
mondja, hogy ennél ragyogóbb ötletet még nem hallott. Zia Antonietta egy
fényszegélyre mutat a város fölött; az alkonyatban úgy tűnik, mintha
oszlopok és épületek állnának ott. – Alta Cittá. Ez a város ősi magja,
Bergamo Alta. Most nagyon kapósak arrafelé az ingatlanok. Az egyetemünk
is ott van. Mafalda holnap elvihet oda benneteket, ha kedvetek van
megnézni.
– Miért terjeszkedett lefelé a város? – kérdezi Jack.
– A háború miatt. Sziklaomlások is voltak – magyarázza nagynéném,
majd aggodalmas arckifejezésemet látva hozzáteszi: – De ez sok évszázada
történt. Ne aggódj, Ave Maria.
Zia Meolival és Zio Pietróval találkozunk. Nagybátyám magával viszi
Jacket, mert mutatni akar neki valamit, Zia Meoli és én pedig kettesben
indulunk sétálni. Zia Antonietta magunkra hagy bennünket, és egy
mellékutcán hazaindul.
– Hova megy Zia Antonietta?
– Haza – vonja meg a vállát Zia Meoli.
– Igazán maradhatna és szórakozhatna egy kicsit.
– Szereti elvégezni a feladatait.
– Ilyenkor?
– Igen. Megterít holnap reggelire, aztán lefekszik aludni.
– Miért ő készíti a reggelit?
– Így szokás. Antonietta nem ment férjhez, így ő vezeti a háztartást.
Akárcsak éri, gondolom séta közben. Otthon én gondoskodtam
mindenről. Annyi volt a munkám, hogy meg sem fordult a fejemben, mit
teszek, vagy hova szállnak az évek. Tettem a dolgomat, amit elvártak tőlem.
Lehet, hogy Zia Antonietta az örök vénlány Bergamóban? Zia Meoli olvas a
gondolataimban.
– A testvérem szeret gondoskodni rólunk.
– Boldognak látszik.
– Sok-sok éve menyasszony volt. Egy tengerparti városban, Sestri
Levantéban élő család hét fia közül a harmadikba volt szerelmes. De a fiú
elesett a háborúban. Antonietta nem akart máshoz hozzámenni, pedig sok
178
kérője volt. De nem tudta elfelejteni a vőlegényét, így sosem gondolt többé
házasságra.
Valamivel jobban érzem magam, hogy tudom: Zia Antonietta életében is
volt egy nagy szerelem, még akkor is, ha a fiú meghalt. Ám akaratlanul is
párhuzamot vélek felfedezni a Vilminore lányok sorsában: egyetlen férfit
szeretnek egész életükben, akkor is, ha – mint anyám – máshoz mennek
férjhez, vagy nagynénémhez hasonlóan egyedül maradnak. Vajon olyan
biztosak-e szerelmükben, hogy soha többé nincs másnak hely a szívükben?
Pedig amikor a szerelem megnyitja a szívet, nyitva is kellene maradnia egy
esetleges új szerelem előtt. Meglehet, a Vilminore lányok életében csak
egyetlen férfi van.
***
Jack már otthon vár, amikor visszaérünk a házhoz. Csókkal búcsúzom
rokonaimtól, aztán Jackkel visszavonulunk a szobánkba.
Belesüppedünk a pehely derékaljba. Olyan mélyre merülünk, hogy alig
találjuk meg egymást. Anyám próbálta Amerikában is megteremteni ezt a
kényelmet, de nem ért célt. Jack, aki a kemény amerikai matracokhoz
szokott, attól tart, hogy ettől a puhaságtól megfájdul a háta. A legfelső
takarót lesimítom, hogy lássam férjem arcát.
– Köszönöm, hogy feleségül vettél – mondom. Zavartan néz rám, mintha
azt akarná mondani: Az én furcsa feleségem már megint kezdi. – De
komolyan! Köszönöm.
– Szívesen… – mondja bizonytalanul.
– Szeretek a feleséged lenni.
– Még szerencse. Mert azt ígérted, halálomig velem maradsz.
– Tudom. De most úgy érzem, repül az idő, és nem lesz elég időm
melletted. Egyszerűen tudom.
– Ne tépelődj ilyesmin.
Aligha hinném, hogy kíváncsi a válaszomra. Mert én mindenen
aggódom! Zia Antoniettán, akinek szerelme meghalt, mielőtt Antonietta
hozzámehetett volna, azon, hogy az életét a mosogatás és takarítás teszi ki,
és sehol egy kis szerelem, ami enyhítené az egyhangúságot. Félek, hogy a
boldogság nem lesz tartós; tudom, hogy olyan, mint a Nagy Alvás: csupán
egy mozzanat, egy időszak, amely után újra kezdődik minden. Azon
emésztem magam, hogy szívemben az öröm egyszer hétköznapivá fakul, és
elfelejtem, milyen boldogtalan voltam nélküle, megszűnik a csoda, és akkor
tépelődni kezdek, elűzöm magamtól. Gyötör a gondolat: öreg vagyok ahhoz,
hogy gyerekeim legyenek. Félelemmel tölt el, hogy a szénpor fekete
homokként rakódik le Jack tüdejére, és tüdőtágulást kap, majd idő előtt
meghal. Nyugtalanít, hogy hamarabb hal meg, mint én, és újra egyedül
maradok. Félek, hogy amikor én is meghalok, és a mennyországban
keresem, nem találok rá. Addigra megváltozik, nem fogok ráismerni, és egy
örökkévalóságig keresem, miközben újraélem életein első harmincöt évét,
amikor nem volt senkim, akit szeressek.
– Hagyd abba.
– Mit?
– Fejezd be a töprengést. Ránc támad a két szemöldököd között. Mindig
olyankor keletkezik, amikor valamin rágódsz.
Ez szíven üt. Egy harminchat éves nőnek sosem szabad azt mondani,
hogy bárhol is ránc van rajta. Nem szívesen hallok ilyesmit, mi több, soha
179
nem is akarok ilyet hallani! Gyorsan elsimítom a ráncot. – Az a harmadik
szemem.
Jack úgy kacag, hogy kénytelen vagyok fejére borítani a takarót. – Pszt!
– Mi az a harmadik szem?
– Az arcjóslásban az a mindent látó lelki szem. Ott teremtjük meg azokat
a képeket, amelyek életünk valóságává lesznek.
– Akkor ültess be oda valami szépet – javasolja Jack egyszerűen.
Bárcsak ilyen könnyű lenne! Szánakozva nézek rá. Mindent összevetve
azért csak férfi, és a férfiak képtelenek női fejjel gondolkodni.
***
Mario Barbari úgy áll a Via Davidén a Vilminore-ház előtt, mintha övé
volna az egész utca. Tengerészkék nadrágjában, ugyanolyan színű kasmír
V-kivágású pulóverében, amely – természetesen – egyetlen ránc nélkül
simul a derekára, és jellegzetes, vállára vetett és elöl megkötött drapp
szvetterében szokás szerint rendkívül elegáns. Cigarettázik; milyen európai
szokás! A szertartásosságot félredobva levágtatok a lépcsőn, és a nyakába
vetem magam. – Papa? –Megölel, és arcon csókoljuk egymást. Boldog,
hogy láthat. Én meg annak örülök, hogy szeretem. Igaz, hogy nem
mindennapi fazon, a kölnije háromutcányira is érződik, de eredeti figura, és
imádok a társaságában lenni.
– Szóval férjhez mentél, és nem hagytad, hogy a papád vezessen az oltár
elé.
– Nem sokat vesztettél. Sok volt rajtam a smink, és nem kaptam levegőt a
ruhában.
– Biztosan gyönyörű voltál – mondja, és elpöcköli a cigarettacsikket. Ez
a pasas kész filmsztár! Megöleli a férjemet, férfimódra: gyorsan, hát- és
vállveregetések közepette, aztán berakják a bőröndöket a kocsiba. Családom
a ház előtt áll, és addig integetnek, míg az utca végében el nem
kanyarodunk. Papa úgy vezet, mint egy őrült. Ezüstgolyóként cikázunk a
városközpont körgyűrűjén, amely megkerüli az Angyalok kútját, elsuhanunk
a park mellett, majd ráfordulunk a városból kivezető útra. A zöld-fehér
táblán az áll: Schilpario 7 km. Nagymama házához igyekszünk.
Jack és apám az olasz és az amerikai ágyak közti különbséget taglalják.
Jack azt meséli papának, hogy megdöbbenéssel tapasztalta: a háta nem fáj
annak ellenére, hogy ilyen puha ágyban aludt. Papa felvilágosítja, hogy a
testmeleg egyenletesen oszlik meg, amikor az ember tollal vagy akár
szalmával töltött matracon alszik, így az izmok egyforma melegben vannak;
az ember izomgörcsök és fájdalmak nélkül ébred.
– Itt vagyok például én. Öreg vagyok, mégis kipihent, érted? – Jack
bólint; papa korához képest remekül néz ki. Papa rám kacsint a
visszapillantó tükörben. Ötvennégy éves, de nem Big Stone Gap-i mércével.
Haja hosszú, sűrű, és puha hullámokban omlik a vállára; az ősz hajszálai
mutatják egyedül a korát. Egyenes háttal, fiatalosan jár. A bőre ránctalan.
Negyvennél nem néz ki többnek. Remélem, hogy az ő génjeit örököltem.
Félúton papa lekanyarodik egy vízmosásba. Arra gondolok, hogy erdőbe
hajt be, de az út egy tisztáson ér véget, amelyen nyári lak áll. Papa ránk néz.
– Pihenő – jelenti ki, és leparkol. Kiszállunk a kocsiból, és bemegyünk a
házba.
A nyári lak étterem. Késő délután van, de vacsorához még fiatal az idő.
Papa biccentéssel üdvözli a tulajt, aki italokkal tölti fel a bárpult polcait.
180
Gyomorkeserűt hoz ki nekünk, amit apám egyszerre hajt fel. Jack vállat
von, és követi a példáját. Végül én is felhajtom az enyémet. A patikában
szerzett ismereteim alapján a gyomorkeserű kristályvízben, tonikban áztatott
gyógynövényekből készül. Általában gyógyhatású. Még soha nem
hallottam, hogy társaságban ilyesmit ittak volna.
– Vértisztító – magyarázza apám.
A tulajdonos tálcán három kis ezüsttálat és melléjük ezüstkanalat hoz.
Nyári szedret tesz elénk. Papa friss citromot csavar rá.
– Tessék, egyetek. – Megkóstoljuk, és el sem hisszük, milyen édes a
szeder. Papa elégedetten néz bennünket.
– Indulás – jelenti ki, és már végeztünk is. Távozóban is odabiccent a
tulajdonosnak. Nem fizet. Megköszönöm a pult mögött álló férfinak, aki
mosolyogva int.
A Schilparióba vezető út nagyon kanyargós, és kapaszkodás közben
bedugul a fülem. Megkérdezem apámtól, milyen magasan vagyunk, de ő
nem tudja pontosan megmondani. Aztán egy gyors csuklómozdulattal
elrántja a kormányt, és lekanyarodik az útpadkára, hogy a magasból
körülnézhessünk. Az ódon védőkorlát omladozik, és megáll a szívem,
amikor papa a meredély mentén állítja le a kocsit.
– Gyertek – int, és kiszáll a kocsiból. – Nézzétek! – Jackkel odalépünk
mellé a szakadék szélére. Lenézek: éles, eróziótól lyuggatott sziklák
szakadnak le a mérföldekkel lejjebb tátongó szurdokig, amely innét
negyeddolláros nagyságúnak látszik. Megszédülök, és kénytelen vagyok
hátralépni.
– Messze van, ugye? – kérdezi apám. Bólintok.
– Van erről egy családi történet – fog bele apám a mesébe. Mielőtt
folytathatná, megkérem őket, hogy lépjenek hátrébb. Képzeletben már azt
látom, amint orkán-szerű szél kerekedik a hátunk mögött, és lesodorja őket a
mélybe.
– Apám, Gianluca Barbari mesélte. Az apja, az én nagyapám, két lovas
kocsit tartott. A városból a hegyre és vissza fuvarozta vele az embereket. Jól
megfizették, és nagyon elegáns volt a kocsi. Egyik nap egy helybeli
özvegyasszony arra kérte, hogy másnap vigye le Bergamóba. Napfelkelte
előtt akart indulni, és nagyapám elvállalta a fuvart. Másnap hajnalban, még
sötétben kelt fel, megetette, befogta a lovakat, aztán az asszony háza elé
hajtott. Az özvegy gyönyörű halványzöld selyemruhában lépett ki az ajtón.
Aranylevelekkel kivarrt vállkendő volt rajta, fején gyönyörű, zöld tollas
kalap. Nagyapám még egy kavics nagyságú gyémánttal díszített szépséges
nyakláncra is emlékezett, amely csillogott a lámpafényben. Nagyapám
felsegítette az asszonyt a kocsiba. Az özvegyasszony boldogan mosolygott,
ruhájából rózsaillat áradt. Elindultak lefelé. Nagyapám mindig ezen a helyen
tartott pihenőt. Az asszony is ki akarta nyújtóztatni a lábát, így nagyapám
lesegítette a kocsiból. Nagyapám ott álldogált, és a lovakat itatta, amikor
hirtelen olyan hangot hallott, mint amikor teregetés előtt kirázzák a nedves
ruhát. Megfordult, és látta, hogy az idős hölgy levetette magát a hegyről. Bő
szoknyája adta zuhanás közben azt a suhogó hangot. Nagyapám a meredek
szélére futott, de már nem tudta elkapni. Iszonyatosan remegett, és egy
pillanatra még az is átfutott a fején, hogy ő is leugrik. De nyolc gyerekről
kellett gondoskodnia, így nem tehette meg. Megfordult, és visszahajtott
Schilparió-ba, egyenesen a rendőrségre. Nagyapám ismerte a helybeli
181
rendőrt, és remélte, hogy az hisz majd neki. A rendőr azt mondta, nehéz
lenne nagyapám ártatlanságát bizonyítani, mivel az özvegyasszonynak nem
élnek rokonai a városban; magányos volt, akkor hát ki erősítené meg
nagyapám meséjét, vagy szolgálna felvilágosítással az asszony lelkiállapotát
illetően? Senki. Nagyapám most már amiatt aggódott, hogy börtönbe vetik,
mivel igazságtalanul azzal vádolják, hogy lelökte az öregasszonyt a hegyről.
Ekkor azonban a rendőrnek támadt egy ötlete. – Menjünk el a házához,
hátha akad valami, amely bizonyítja, hogy az asszony megőrült vagy rossz
lelkiállapotban volt. – A rendőr fel akarta törni a zárat, de erre nem volt
szükség, mert a bejárati ajtó nyitva volt. A rendőr arra kérte nagyapámat,
maradjon kint, ő pedig bement a házba. A rendőr csak percekig maradt a
házban, de nagyapámnak, ahogy mesélte, ez alatt az idő alatt megőszült a
haja. A rendőr egy levéllel lépett ki, amelyben az állt, hogy a hatóságok ne
vádolják Gianluca Barbarit, amiért ő, az özvegyasszony öngyilkosságot
követett el. Elmagyarázta, azért döntött így, mert beteg, senkije sincs a
világon, és nincs miért tovább élnie. Mindenét az egyházra hagyta. Aztán a
rendőr átadta a pénzt, amit az özvegy hagyott fuvardíjként nagyapám
számára. Nagyapám hazament, és otthon elmesélte a történteket. Hálából,
amiért az özvegyasszony a hátrahagyott levélben tisztázta ártatlanságát,
színes üvegablakot csináltatott a templom számára. Nagyapám testvéreinek
kis üveggyártó üzeme volt. Ők készítették el az ablakot, és be is építették.
Még ma is megvan, a kórus fölött. – Apám megígéri, hogy majd
megmutatja.
Magasan járunk az Alpokban, és bár nyár van, hűvös szellő fúj.
Megborzongok. Jack és papa visszakísérnek a kocsihoz. Schilparióig
egyetlen szó sem esik köztünk.
***
Schilpariót semmi sem jelzi előre; szinte véletlenszerűen hajtunk be a
városba. Ez a város sem változott sokat; pontosan úgy néz ki, mint Iva Lou
könyvében a képeken, de kisebb, mint amire számítottam. Nem érzek
csalódást, csak meglepetést. A keskeny főutcát szűk házak szegélyezik. Az
itteni házak bizonyos részletekben különböznek a bergamóiaktól. A
hegyvidéki építészet jellegzetességeit hordozzák: mézeskalácsház-szerűen
faragott sötét tetőszegélyek, kis verandák, és színes, halványdrapp és
rózsaszín zsalugáterek. A stukkót is élénkebb színűre festették, mint
odalent. Talán azért festik világosabbra a házakat a schilparióiak, hogy ne
tűnjenek el nyomtalanul a hegyekben, és az áthaladó utazók megtalálják
őket.
A város házai a hegyoldalba épültek; a főutcáról felvezető keskeny utcák
vérerekként hálózzák be a hegyoldalt. Papa áthajt a városon a
vízimalomhoz, amelynek keréklapjairól tiszta, jeges forrásvíz zuhog. Az
emberek, akikkel találkozunk, mosolyogva integetnek. Úgy látom, apámat
nagy tisztelet övezi. Papa visszakanyarodik a főutcára, majd megáll egy
élénkzöldre festett, keskeny ház előtt. Nonna jelenik meg az ajtóban, egy
csomó ember kíséretében; gondolom, valamennyien a rokonaim. Ahogy a
rokonság körülveszi a kocsit, Nonna félrelöki őket, aztán megölel először
engem, majd Jacket. Megragadja a kezemet, hogy megnézze arany
jegygyűrűmet.
– Sposa bella! – mondja nekem, aztán olyan erősen szorít magához, hogy
belereccsennek a bordáim. Bevezet minket a házba. Rizottóból, salátából és
182
sült kacsából álló lakomát készített. Jack el van ragadtatva. Jack, papa meg
én asztalhoz ülünk. Mindegyikünket legalább négyen szolgálnak ki. Úgy
sürgölődnek körülöttünk, mintha királyi látogatók volnánk. Apámat áhítatos
tisztelet övezi, de arra is felfigyelek, hogy ezt el is várja. Mint a család
egyetlen fia és a város polgármestere, feltétlen megbecsülésnek örvend.
Apámat nézem, és bámulom magabiztosságát; nála valahogy ez teljesen
természetesnek tűnik.
Az asszonyok nem engedik, hogy segítsek leszedni az asztalt, Jackre
pedig úgy bámulnak, mint egy marslakóra, amikor feláll, hogy segítsen
mosogatni. Nonna olyan keményen lapogatja meg a hátát, hogy Jack
visszaül, és többet nem próbál segíteni. Nonna piskótát, szedret és erős
feketét tesz elénk a vacsora végén. Mindent elfogyasztunk. Nonna boldog.
Papa két idős barátja – valójában édes unokatestvérei – néz be, hogy
megbámulják az amerikaiakat. Papa és Jack kártyázni hívják őket. Jack
megkérdezi, hogy nem akarok-e játszani, ám én visszautasítom, nem azért,
mintha nem szívesen szállnék be, hanem mert tudom, hogy nőnek nem illik
részt vennie a férfiak játékában. Unokatestvéreim úgy mérnek végig, mint
egy új mosógépet. Érdeklődésüket hasonlóan kíváncsi pillantással
viszonzom, amitől elszégyellik magukat, és elkapják a tekintetüket.
Fogalmuk sincs, mennyit tudok olaszul, így az egyik odasúgja a másiknak,
hogy „jó segge van”, amikor kifelé indulok. Azt hiszi, nem értem. Képtelen
vagyok ellenállni a kísértésnek; közéjük hajolok, és azt felelem: – A tiétek is
szép.
– Először meghökkennek, aztán szívből kacagnak.
***
Nonna finom reggelit tesz elénk: az előző esti vacsoráról maradt kemény
zsemléket, puha vajat és szederdzsemet, valamint nagy bögre gőzölgő tejet,
amibe feketekávét öntöttek. Ez a reggeli nagyon jólesik. Jackkel úgy
határozunk, hogy otthon majd mi is ilyen reggelit készítünk. Vajon honnan
tudják az olaszok, hogyan kell élni? Mindennek ezerszer jobb az íze, még a
tegnapi zsemlének és a vajnak is. És sokkal kellemesebb itt az élet. Egy kis
munka, szundítás, aztán megint egy kis munka, amit falatozás, végül ismét
kis szundítás követ. És ez így folyik nap nap után. Bőven marad idő
szórakozásra is: kártyázásra, társasági életre, hosszú sétákra. Paradicsomi
állapotok az Alpokban.
Papa szeretné megmutatni nagyapja nevezetes templomablakait.
Felsétálunk a keskeny utcán, és befordulunk egy kis mellékutcába, ahol a
kápolna a házak közé ékelődik; mindössze abban különbözik tőlük, hogy
egyszerűbbek a vonalai, és ajtaját élénkvörösre festették, mint Gapben az
Isten Egyházáét. Talán Olaszországban is az ördög távoltartására szolgál.
Belépünk a kis kápolnába. Egy pap tesz-vesz az oltárnál.
– Hadd mutassam be, Ave Maria, a papunkat, Don Andreát – mondja
papa.
– Hm – pillant rám a pap. – Még soha nem hallottam Ave Mariáról.
– Hát sosem szokott rózsafüzért imádkozni? – kérdezem. Eleinte nem érti
a viccet, aztán elmosolyodik.
– Bemutatom a férjemet, Jacket. – Don Andrea kezet fog Jackkel.
– Most házasodtak össze, Don Andrea – magyarázza apám. – Ave Maria
a lányom. Már meséltem róla.
– Á, igen! – Az öreg” pap most már mindent ért.
183
– Csak körülnézünk – mondja papa. Jack a belső tér kialakítását
tanulmányozza. Megkérem papát, hogy mutassa meg a Szűz Mária-ablakot.
Felvezet a kórusba, és az ablakra mutat. Kicsike, nem nagyobb egy
könyvnél. Ahogy közelebb hajolok, hogy megvizsgáljam, hideg fut végig a
hátamon. Az üvegablakon ábrázolt hölgy hosszú kék ruhát és
aranycsillagokkal, pávatollakkal ékes kalapot visel, mint Ave Maria
Albricci, az asszony, aki anyámnak segített Amerikába hajóznia. Arcán
isteni derű. Lába alatt mintha tenger hullámzana.
– Rosszul vagy? – kérdezi papa.
Hogyan mesélhetnék neki Ave Maria Albricciről? Még Jack sem igazán
értette, amikor anyám történetét elmondtam neki. Nem tulajdonított neki
nagyobb jelentőséget; mintha mindennapos lenne, hogy mentőangyal jelenik
meg az ember előtt. Végtelenül különös az élet. A tengernyi véletlen
egybeesés közepette rádöbbenek, hogy nem magunk irányítjuk a sorsunkat,
hanem meg van írva számunkra, ahogy születésünk is.
– Szeretnék újra férjhez menni, papa – fordulok oda apámhoz, aki úgy
néz rám, mintha elment volna az eszem; néha már elcsíptem nála ezt a
jellegzetes pillantást.
– És ezt Jackkel ki közölje? – kérdezi apám fanyar mosollyal.
– Nem máshoz akarok hozzámenni, hanem Jackhez még egyszer. Itt. És
azt akarom, hogy te vezess az oltárhoz.
Apám vállrándítása mintha azt jelentené, hogy ez nem is akkora
bolondság.
Így aztán június harmadikán, vasárnap Don Andrea ismét összead
bennünket a schilpariói La Capella di Santa Chi arában.
Apám ideges, de nagyon boldog, amikor az oltárhoz vezet. Ő Jack tanúja,
én meg Nonnát kérem meg, hogy a tanúm legyen. Nonnát feszélyezi a
kérésem; úgy véli, öreg már ehhez. De addig nyúzom, míg meg nem teszi,
pontosan úgy, ahogy ő parancsolgat mindenki másnak.
A férfiak eleve nem rajonganak a templomi esküvőért, tehát
elképzelhető, mennyit kell könyörögnöm Jacknek, hogy újra oltárhoz
járuljon velem. Ám az, ahogy beleegyezik, elárul róla valami olyan fontosat,
amivel korábban nem voltam tisztában. Mindegy, mire kérem, legyen
bármennyire őrült vagy nehéz vagy egyszerűen régimódian megtehetetlen,
ha én kérem, megteszi. Feltétel nélkül szeret, és képtelen bármit is
megtagadni tőlem. Csak azért fohászkodom, hogy soha ne éljek vissza ezzel
az ajándékkal. De ahogy ismerem magam, lesz, amikor elfog a kísértés.
Remélem, hogy majd akkor is megért.
***
Életünk legszebb nyara végéhez közeledik. Elbúcsúzunk, de a búcsú nem
végleges, mert papa megígérte, hogy jövő tavasszal meglátogat bennünket.
Mi pedig megfogadtuk, hogy hátralevő életünk minden nyarán ellátogatunk
apám otthonába, Schilparióba. Már nem szomorítanak el a búcsúk. Annyira
élvezem a búcsú előtti időszakokat, hogy már nem izgatom magam a
véglegesség miatt.
Alig várom, hogy hazaérjünk. Hiányzik a Blue Ridge hegység. Jack csak
nevet rajtam.
– A hegy az hegy mindenütt – mondja.
– Dehogy, a mi hegyeink: az otthon – válaszolom. Képtelen vagyok
szavakba önteni, hogy Big Stone Gap hogyan változott a lelkemben abból a
184
helyből, ahonnan menekültem, az egyetlenné, ahol el tudom képzelni az
életemet. Most már tudom, honnan származom, de azt is, hova tartozom.
Otthonom a hegyoldalban álló kőház, Jack MacChesneyvel.
***
Rázós a repülőutunk hazafelé. Majdnem végig hányok, és Jack is. Már-
már azt hiszem, attól kavarodik fel a gyomra, hogy az én rosszullétemet
látja. Hogy is szól a régi mondás az igaz szerelmesekről: amikor egyikük
megvágja az ujját, a másik is vérzik? Amikor földet érünk a hazai
repülőtéren, nem bánkódom. Örömmel várom, hogy visszatérjünk Cracker's
Neckbe, várom az évszakok változását és első közös őszünket.
* **
Tavaly augusztusban mégsem tengeri betegségtől voltam rosszul a gépen.
Amerikai esküvőnk után majdnem egy évvel, 1980. április 28-án két boldog
szülő örül Fiametta Harangvirág MacChesney világra jöttének. Mindez nagy
újdonság számomra, és nem találok szavakat, hogy leírjam az érzéseimet.
Azt azonban tudom, és majd el is magyarázom a lányomnak, hogy
nagyon szerencsés gyerek. Saját családjában elég követendő példát talál
majd arra, hogyan alakítsa az életét. A kisbabát Ettának becézzük, úgy,
ahogy anyámat nevezte igaz szerelme. Remélem, a lányom anyám
jószívűségét örökli: már az alatt a két nap alatt, amióta erre a földre érkezett,
világosan látszik, hogy anyám makacsságából is kijutott neki. Amikor
karomban tartom, sokszor gondolok anyámra. Érzem, hogy itt van
körülöttem, útmutatást ad. Anyám választása végre érthetővé vált
számomra. Most már világos: volt benne elég bátorság, hogy elhagyja a
családját, és új életet kezdjen velem. Egy kisbaba erőt ad, hogy bármivel
szembenézzünk.
Etta a Nan MacChesney szemét örökölte. Azt mondják, minden
kisbabának kék a szeme, de én már felfedeztem Etta szemében a zöldet,
valamint az intelligenciát és humort is, amely a két lábbal a földön álló
nagyanyját jellemezte. Milyen kár, hogy Etta egyik nagyanyját sem
ismerheti! De nem szabad olyasmire gondolnom, amiben lányunknak nem
lehet része. Egyet bizonyosan tudok: halálom napjáig aggódni fogok miatta.
Ezzel Jack is egyetért; harminchét éven át szorongtam, mondja, tehát nagy
gyakorlatom van benne.
És Jack MacChesney, férjem és lányunk apja vajon mit tesz? Megtanítja-
e a kicsit gitározni és fütyülni?
A kórház után első otthon töltött éjszakánkon a hold vékony karéj az
égen. Fáradt vagyok, így Jack vált fel, én meg elszundítok vagy húsz percre.
Amikor felébredek, csend van a házban. Sehol sem találom Jacket és Ettát,
így kimegyek az udvarra, és a ház homlokzata felé kerülök. Ott ülnek. Apa
és lánya. A verandán. Jack a karjában tartja a picit, és a holdat nézi. Sokáig
állok ott, nem is tudom, miért. Etta nyűgös, tudom, hogy éhes, mégsem
tudok moccanni. Egy örökkévalóságig elnézném kettejüket: a lányt, aki
kezd bizalommal fordulni az apja felé, és az apát, aki azt teszi, amihez
legjobban ért: megvédi őt mindentől.
185
Köszönetnyilvánítás
Végtelen hálával tartozom Suzanne Glucknak, régi barátnőmnek, s most
már ügynökömnek, aki arra bátorított, hogy megírjam ezt a könyvet.
Köszönet Karen Gerwinnek, Suzanne jobbkezének, valamint a „balnak”,
Caroline Sparrow-nak; Laura Daviesnek, a nemzetközi kávé, és Lorie
Stoopacknek, a házi fekete megfelelőjének. Nagyszerű szerkesztőt kaptam
virginiai honfitársnőm, Lee Boudreaux személyében, valamint köszönettel
tartozom a Random House-nál Ann Godoffnak, Pamela Cannonnak, Betli
Pearsonnak, Andy Carpenternek, Todd Doughtynak, Amanda Mahernek és
Sherry Hubernek, a Ballantine-nál Gina Centrellónak, a simpatico olasz
lánynak és könyvmágusnak. Soha el nem múló hálám írótársaimnak,
akiknek tanácsa, bírálata és buzdítása végtelenül sokat jelentett: Tom
Dyjának (aki őszintén hitt bennem), Michael Patrick Kingnek (mindenki
sokat nyerne vele, ha ügyét ilyen bajnok képviselné), Ruth Goetznek,
Rosanne Cash-nek, Susan Sales-Hillnek, Richard Kirschenbaumnak,
Lorenzo Carcaterrának, Charles Randolph Wriglitnak, Kare Jackowskinak
és Mary Trigianinak. Lekötelezettje maradok a Wise megyei állami
iskolarendszerben tanító tanáraimnak, akik belém oltották a könyvek és az
olvasás szeretetét, és új világot nyitottak meg előttem. Hálám Brownie
Pollynak és Brad Cavedónak, akik elmesélték nekem a Gappel kapcsolatos
emlékeiket, June Lawtonnak, aki bevezetett a kínai arcjóslásba, és Gina
Casellának az itáliai ízekért és illatokért. Köszönet és hála Ruth Pomerance-
nek, Caroline Rhea-nek, Bob Keltynek, Greg Cantrellnek, Mary Testának,
Sharon Watroba Burnsnek, Nancy Ringhamnek, Dana Geiernek, Jake és
Jean Morriseynek, Beáta és Steven Bakernek, E. J. Jonesnak, Joanne Curley
Kernernek, Sharon Halinak, Todd Keslernek, Chris Sarandonnak, Wendy
Lucknak, Dee Emmersonnak, Cynthia Olsonnak, Constance Marksnak,
Susan Toepfernek, Adina és Michael Pittnek, Rosemarie és Anthony
Casciolénak, Marisa Acocellának, Nancy Josephsonnak, Jill Holwagernek,
Danny Greenbergnek, Jeanne Newmannek, John Farrellnak, Craig
Jacobsonnak,
Lou Pittnek és a Pitt-csoportnak. Nagy szerencsémnek tartom, hogy
Monsignor Don Andrea Spada, Mario Mai, Lucia Spada Bonicelli és
Michael A., valamint Yolanda P. Trigiani hatása alatt fejlődhettem.
Életemre gyakorolt befolyásuk felbecsülhetetlen értékű. A filmiparban
óriási hálával tartozom olyan nagyszerű férfiaknak, mint Larry Meistrich,
Jim Powers, Todd Steiner és Mark V. Lord. Végtelen hála apámnak,
Anthonynak, aki rátalált Big Stone Gapre, gyönyörű anyámnak, Ida
Bonicellinek, aki ebben a városban otthont teremtett, Poplar Hill-i
testvéreimnek: Mary Yolandának, Lucia Annának, Antóniának, Michaelnek
(és feleségének, Lisának), Carlónak (és feleségének, Tinának), és
Francescának (valamint férjének, Tómnak). És természetesen köszönet a
Stephensonoknak; néha az embernek szerencséje van, és jó családba
házasodik!

Adriana Trigiani Eletunk Legszebb Nyara

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Adriana Trigiani Eletunk Legszebb Nyara

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Adriana Trigiani Eletunk Legszebb Nyara

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Adriana Trigiani az 1970-es években a virginiai Big

Stone Gapben nőtt fel. Évtizedek óta sikeres írónő. Színdarabjaival és

Geopen Könyvkiadó 2004

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

ISBN 963 9093 95 5

Big Stone Gap a képzelet műve. Noha a regény hatodik fejezetét és

Drága Ave Mariám!

Ezen a ponton olyan hevesen ver a szívem, hogy blúzom gombjait

'Tizenhét évesen nagyon boldog voltam. Apám bergamói boltjában

– Kaphatnék egy kis vizet? – nyelek keservesen. Inez belép a vízzel.

Amikor Mario lejött Bergamóba, felkeresett. Apámnak fülébe jutott a

Sírok. Lew feláll, és nyújtózkodik. Odalép hozzám, kezét erőtlenül a

Megkérdeztem a szép hölgyet, hogy hívják – Ave Maria Albricci

Mama a levél hátára ragasztotta a hirdetést, hogy hitelesebbé tegye.

Tudtam, hogy ez a munka jó lehetőség. Levelet írtam. Az úriembernek,

Megfordítom a borítékot, hogy lássam, nincs-e benne még valami.

SKEEN MAMA OPOSSZUMJA

Az oposszumot megnyúzzuk. Nagy fazékban feltesszük, és puhára

Isten hozta, Warner szenátor jelölt úr és Mrs. John Warner!

A hátsó borítón ez áll: „Tisztelettel: a Dolláros Vegyesbolt”, majd kotta

Kedves barátaim Jézusban, a mi Urunkban!

Egyvalamiben kitűnünk itt, Gapben: az utasítások végrehajtásában.

You might also like