TENZIN WANGYAL RINPOCSE EGYIKE A KEVÉS,

NYUGATON ÉLŐ BŐN MESTEREKNEK. ÜGYES

TANÍTÓ, ÉS TÖBB MINT TIZENÖT ÉV
TAPASZTALATA VAN A NYUGATI GYAKORLÓK
VEZETÉSÉBEN. A VIRGINIAI
CHARLOTTESVILLE-BEN LÉVŐ LIGMINCHA
INTÉZET ALAPÍTÓJA ÉS IGAZGATÓJA, ÉS AZ
ÁLOM ÉS ALVÁS TIBETI JÓGÁI ÉS A
TERMÉSZETES TUDAT CSODÁI CÍMŰ MŰVEK
SZERZŐJE.
A TÉR ELEM NAGY ÉRTÉKE
Gyakran hallom emberektől, hogy megalapozottabbak, nyitottabbak, elfogadóbbak és
szabadabbak szeretnének lenni. Általában azt gondolják, hogy ehhez valamit újra kell
rendezni az életükben, vagy valami újat kell kifejleszteniük, ám ezek a minőségek fellelhetők
saját természetükben, a tudat természetének terességében. Ahhoz, hogy e minőségeket
felismerjük, fel kell ismernünk a tér elem lényegiségét, s benne kell tartózkodnunk, a
természetes állapot üres világosságában. Sok tanítás beszél erről a térről, az ürességről, de
általában az emberek nem értékelik magát a teret térként. Többre becsülik a térben lévő
dolgokat.
A Dzogcsenben a tér elem a legfontosabb elem, amivel dolgozni kell. A tér határtalan, forma,
szín és alak fölött van, túl a születésen és halálon. Alapja a négy külső elemnek, földnek,
víznek, tűznek és levegőnek. A nagy forrás, melyből minden környezet és lény megjelenik,
tartózkodik benne és felolvad. A tér a Nagy Anya.
Néha a bön követőit „égimádóknak" nevezik, de ez nem teljesen helyes. Az igaz, hogy a bőn
felismeri a tér szentségét, és az ég a künsi terének, mindenek alapjának külső ábrázolása.
Habár minden, ami létezett, létezik és létezni fog, a térben merül fel, a tér szennyezetlen. Nem
ítél, és nem különböztet meg. Nem reagál, és feltételekhez nem kötött. Mindig tiszta és
világos marad.
Ezek az állítások igazak a tudat természetére is. Minden megjelenik benne, de nem
befolyásolja semmi. Minden megszületik és meghal benne, de maga nem születik és nem hal
meg. Habár a külső tér nem a tudat természete, ha integráljuk tapasztalásunkba, segít
felismernünk a tudat természetét.
Sokan kényelmetlenül érzik magukat nagy térben. Ha a ház túl üres, kopárnak érzik. Ha a
szoba túl üres, bútorra vagy válaszfalra van szükségük, hogy valamivel megtörjék, kisebbé
tegyék a teret. Könnyen megszűnik a kapcsolódási lehetőségünk a túl nagy térben, tehát
megtöltjük dolgokkal, melyekhez kapcsolódhatunk: ággyal, konyhaasztallal, kanapéval,
oltárral, művészeti alkotásokkal a falakon, könyvekkel a párkányon vagy emlékeztetőkkel.
Így élünk bensőnkben is. Ha valaki azt mondja, hogy üres a fejed, az sértés, kivéve ha
gyakorló vagy. Az üres élet magányos és szomorú. Az üresség érzése kapcsolódik a
depresszióhoz. Amikor üresnek kezdjük érezni magunkat, moziba megyünk, könyvet
olvasunk, a televízióhoz fordulunk, lemezt hallgatunk vagy vásárolunk. Nem akarjuk az
ürességet, csendet, nyugalmat - vagy csak meg akarjuk tekinteni őket, azután távozni.
Még amikor nyaralni megyünk, hogy „csak üldögéljünk és ne csináljunk semmit", a végén
olvasunk, úszunk, játszunk, nagyokat eszünk és borozgatunk. Valójában nem akarunk
„semmit sem csinálni", és ha látunk valakit, aki nem csinál semmit, és sokáig mered az égre,
azt gondoljuk, valami baja van.
A buddhizmus egyik legfontosabb meditációja az ürességmeditáció. Az emberek gyakran nem
szeretik ezt a szót, telítettség vagy olyanság jobban hangzik. De ez mégsem ugyanaz. Tehát a
buddhizmusban mit jelent valójában az üresség? Bölcsességet. Bölcsességet az üresség
megvalósításában, a sunyatá megvalósítását. A bölcsesség az üres lényegiség ismerete, nem
egy minőségé, mely az üres lényegiségben merül fel. A minőség megvalósítását módszemek
hívják, s ez az út másik fele. Az olyan minőségek, mint az együttérzés és nagylelkűség
kifejlesztése és megvalósítása az eszközök, s az üres tér megvalósításával megjelenő minőség
a bölcsesség.
Ha hosszú ideje gyakorolsz Dharmát, sokat hallhattál az ürességről. Talán minden tanítótól,
akitől tanultál, minden Dharmakönyvből, amit olvastál, ismerős az üresség kifejezése. De
megváltoztatott ez téged? Talán képes vagy megmagyarázni az összes jelenség kölcsönösen
függő természetét vagy a benne rejlő létezésük hiányát, de ha ez csupán elmélet, nem lesz sok
hatása az életedben. Még ha életed fő tevékenységeként is tanulmányozod a Dharmát és
filozófiát, ha azt hiszed, hogy az üres lényegiség valami távoli tapasztalás, és majdnem
lehetetlen megvalósítani, akkor nem fogod közvetlenül megtapasztalni. Ez szomorú, mivel a
fénylő üresség saját természeted. Nincs távol vagy elzárva tőled, és a felismerését pontosan az
akadályozza, hogy olyan közel van, hogy nehéz nem elnézni fölötte.
Felismervén a tudat természetét, azt találjuk, hogy ami vagyunk, az a tudatosság és üresség
szétválaszthatatlan állapotában van. Amikor ezt felismerjük, felismerjük a tér lényegét. Ha a
tudat természetében tartózkodunk, összevegyülve a térrel, ahelyett hogy a térben felmerülő
jelenségekkel azonosulnánk, annak hatása van az életünkre. Nincs semmi oltalmazni való,
nincs védeni való „én", mivel a saját természetünk teres és alkalmazkodni tud mindenhez. Az
ürességnek nincs szüksége védelemre. A tér nem rongálódik meg. Nincs senki, aki bármit is
tehetne vele. A véleményt vagy képzetet meg lehet támadni és megsérteni, de az a tér,
amelyben a vélemény vagy a képzet létezik, elpusztíthatatlan. Nincs kora, nem fejlődik vagy
rongálódik, nem születik és nem hal meg. Ennek megértésével magabiztosság és
félelemnélküliség ébred bennünk. Habár a tapasztalás szakadatlan, kapcsolatban maradunk a
változatlan térrel, melyben felmerül. Nem kell igyekeznünk birtokolni vagy követelni. Már itt
van, remény és félelem fölött. Amikor a tudat természetét felismerjük, az összes jelenség
spontán tökéletességét megértjük, és megvalósítjuk az eredeti tisztaságot.
A Dzogcsen gyakorlójának először igyekeznie kell megérteni a tudat természetének terét.
Azután fel kell ismernie ezt a meditációban és a tanító által adott pontos útmutatások révén,
azután kapcsolatot kifejleszteni vele. Végül a gyakorló elvegyül a térrel, s ez jelenti a „tudat
természetében időzést". Nem arról van szó, hogy a gyakorló valami mássá válik.
Használjuk a fejlődés kifejezést nyelvileg, hogy beszéljünk az ösvényről, arról, hogyan érünk
el valahova, ahova menni akarunk. De valójában nincs hova menni, nincs semmi kifejleszteni
való.. Éberség kérdése az egész, hiszen annak a felismeréséről beszélünk, ami már van.
Amikor a tudat természetének terességét felismertük, még mindig van áramlás. Ez a tiszta
világosság, amelyben jelen van a mozgás, érzés, életteliség. A tapasztalás gazdagabb, mint
volt, nem szegényebb. A minőségek végtelenül merülnek fel. Együttérzés vagy szomorúság,
harag vagy szeretet még felmerülhet, de a gyakorló nem veszíti el kapcsolatát a térrel,
amelyből az érzések jelentek meg.
A tér mindennek alapja, az alapvető valóság. Mi általában a földet tekintjük a
megalapozottság képviselőjének, s ez így is van mindaddig, míg önmagunkat a „más"-tól
leválasztott dolognak tartjuk. A kettősségben a föld az alap, a tér az alap hiánya. A
Dzogcsenben azonban a tér az alap. A térrel egybeolvadt gyakorló sokkal megalapozottabb,
mintha a földdel vált volna eggyé, mivel ő maga a tér, amelyben a föld létezik.
Sokkal kényelmesebb, mint a víz, mert a térnek nincs határa, sokkal rugalmasabb, mint a
levegő, mivel noha a levegő bárhova eljut, nincs olyan hely, ahol már a tér ne lenne jelen.
Sokkal kreatívabb, mint a tűz, mivel a tér ad megjelenési lehetőséget a tűznek. A tér az, ami
igazából vagyunk.