James Herbert

Senki sem hű hozzád

ALEXANDRA

1
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
James Herbert: Nobody True
Első kiadás Macmillan, 2003

Fordította: Pétersz Tamás

Copyright © James Herbert, 2003

Minden jog fenntartva
Time Warner Book Group 1271
Avenue of the Americas,
New York, NY 10020
Hungarian translation © Pétersz Tamás

Szerkesztette: Hajdú András

A borítót készítette: Szakos Roland
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon,
a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra
került.

ISBN 963 369 578 3

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.
Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Telefon: (72) 777-000
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

2
...elannyira, hogy az az én, azaz a lélek, mely által az vagyok,
ami vagyok, egészen más valami, mint a test, sőt hogy
könnyebben is megismerhető nálánál, s még akkor is egészen az
volna, ami, ha ez a test nem léteznék is.

René Descartes

Cogito, ergo sum – Gondolkodom, tehát vagyok.

René Descartes

Gondolkodom, tehát vagyok?

James True

3
Nem arról van szó, hogy félek a haláltól. Csak nem akarok
ott lenni, amikor bekövetkezik.

Woody Allen

4
 1.

Én nem voltam ott, amikor meghaltam.

Tényleg. Nem voltam ott. És a holttestem felfedezése
meglehetősen megijesztett. A fenébe is, iszonyúan megrémültem,
összezavarodtam, képtelen voltam felfogni, mi a szar történhetett.
Mert hogy éppen távol voltam, érted, a fizikai testemen kívül. Az
elmém – a lelkem, a szellemem, a pszichém, a tudatom, hívd,
aminek akarod – időnként bekövetkező utazásainak egyikén vett
részt, s visszatérve felfedezte, hogy a testemből holttest lett.
Méghozzá véres és megcsonkított holttest.
Hosszú időbe telt, mire felfogtam, mi is hever előttem a szállodai
szoba véráztatta ágyán kiterítve, s még sokkal többe – el tudod
képzelni hogy, hozzászokjak a gondolathoz. Lebegtem, sodródtam
az éterben, mint valami szerencsétlen, magányos szellem. Csakhogy
nem voltam szellem. Vagy mégis? Ha ez lett volna a helyzet, nem
valami hosszú, sötét alagútban kellett volna haladnom a fény felé?
Nem kellett volna leperegnie előttem az egész életemnek, bűnöstül-
mindenestül? Hová lett az én saját, személyes ítéletnapom?
Ha halott voltam, miért nem éreztem magam halottnak?
Csak álltam – lebegtem – az üres porhüvely felett, amely valaha
az enyém volt, és hangosan nyöszörögtem.
Hogy történhetett meg mindez? Egyelőre nem válaszolok, inkább
elviszlek egy útra, amely szerelmen, gyilkosságon, áruláson és
megvilágosodáson át vezet, de nem elejétől a végéig szomorú.
Az egész egy szem forró krumplival kezdődött...

5
 2.

Hat– vagy hétéves lehettem akkoriban (harminchárom évesen

haltam meg), éppen nyaraltam az anyámmal, és egy bournemouthi
családi vendéglőben vacsoráztunk. Csak mi ketten voltunk, mert az
apám faképnél hagyott bennünket még hároméves korom előtt.
Anyám azt mondta, egy másik nővel ment el. Sohasem szépítette a
dolgokat, zsenge korom ellenére mindig rajtam csattant az
idegessége és a dühe, különösen ha elkóborolt apámról volt szó. Az
esti mesémet számtalan alkalommal a házasság és az „olcsó lotyók”
ostorozása jelentette. A reggeli melletti beszélgetések témáját
gyakran képezte a férfinem gyarlósága általában és a
kiszámíthatatlan férjek romlottsága konkrétan. Legalább tízéves
lehettem, mire rájöttem, hogy a „férfiak rosszak, a nők (főleg a
feleségek) pedig jók és elnyomottak” alaptétel anyám
agyszüleménye, és akkor is csak azért, mert volt egy csomó barátom,
akinek az apja nemcsak halálian jól viselkedett a fiával és a fia
barátaival, de szerető férj is volt egyben. Szilárd alapokon nyugvó
házasságokba pillanthattam be, és meg kell mondanom, nagyon
irigyeltem a többi fiút és lányt, amiért normális családi életük van.
Engem miért árult el az apám, miért hagyott el bennünket azért a
„lotyóért”? Akkor nem értettem, de most már tudom. Vallásos
tiszteletem ikonja, anyám, idővel veszített a ragyogásából. Továbbra
is szerettem őt, igen, de nem lett belőlem Norman Bates, nem öltem
meg, és nem rejtettem el a csontjait a pincében. Fogalmazzunk
inkább úgy, hogy általában a férfiakról és konkrétan az apámról
alkotott képem kiegyensúlyozottabbá vált. Istenemre,
serdülőkoromban még azt is kezdtem megérteni, hogy bizonyos
feleségek – a zsörtölődő, gyalázkodófajta – képesek elüldözni a
6
férjüket. Nem akarok tiszteletlen lenni veled, anyám, de nem kellett
a szomszédba menned egy kis mocskolódásért.
De térjünk vissza a krumplihoz.
Anyám és én együtt töltöttünk egy esős délelőttöt a parton, majd
egy nyirkos délutánt a tengerparti városka mozijában. Én
csokoládéspapírokkal zörögtem, anyám pedig végigsírta a filmet,
ami a Love Story valami matinéfelújítása lehetett. Alig száradtunk
meg, újra eláztunk, mire a szemerkélő esőben visszagyalogoltunk a
vendéglőbe. Emlékszem, milyen rettenetesen éhes voltam akkor
este, amikor asztalhoz ültünk a világos, mégis
megmagyarázhatatlanul komor ebédlőben. A film alatt magamba
tömött édesség nem töltötte meg egy növésben lévő fiú gyomrát
(akkorra már a hamburger is csak ínycsiklandó emlék volt), és
anyám szokásos hízelgése és fenyegetőzése nélkül estem neki a
húsnak, krumplinak és zöldségnek. A főtt krumpli apró volt, de még
gőzölgött, s én nagy lendületemben egy egész szemet tömtem a
számba a villámmal. Addig nem tudtam, hogy a krumpli ilyen
perzselően forró lehet – anyám nem így szokta elém tenni –, és
hólyagosra égettem vele a szájpadlásomat és a nyelvemet. Mivel
tisztában voltam vele, hogy ha visszaköpöm a tányérra a helyiségben
lévő idegenek előtt, jó kis kalamajkába keveredek anyámmal, aki
nagy nyilvánosság előtt szerette fenntartani a „kifinomultság” (az
egyik kedvenc szava) látszatát, inkább lenyeltem.
Anyám meglepetten, majd rémülten bámult rám, ahogy hangosan
beszívtam a levegőt, hogy lehűtsem a krumplit, rémületének
azonban semmi köze nem volt a kellemetlen helyzetbe került fia
iránt érzett aggodalomhoz, sokkal inkább az általam keltett
feltűnésnek szólt. Fejek fordultak felénk, villák álltak meg a
levegőben, és abbamaradt a beszélgetés halk moraja, ahogy a levegő
sípolva áramlott át a keskeny járatokon, amiket a torkomat
eltorlaszoló akadály mellett talált. Biztos vagyok benne, hogy
könnyes szemem kidülledt, arcom pedig rákvörösre vált. Olyan
hangot adtam ki, mint egy botfülű idióta által megszólaltatott repedt
furulya, és ahogy a zöldség kérlelhetetlenül továbbnyomult a
7
torkomban a levegő nyomása miatt, a hang még magasabb lett,
különös, asztmás zihálásba fordult. Pánikba estem. Az akadály
visszaköhögésének lehetőségét elszalasztottam, hiszen a krumpli
már a mandulám mögött járt. Egyetlen választásom az volt, hogy
nyelek, és a legjobbakat remélem.
Éreztem, ahogy az izzó gombóc lefelé araszol a
nyelőcsövemben, és nem tudom, melyik volt rosszabb: a fájdalom,
vagy a levegő hiánya. Mindegy, a lényeg, hogy elájultam.
Egyszerűen lefordultam a székről, ahogy anyám utána évekig
mesélte, rosszalló éllel a hangjában. Az egyik pillanatban még ott
ültem vele szemben, különös hangokat adtam ki, és még különösebb
pofákat vágtam – a szemem kiguvadt, az arcom vörös volt, mint a
paprika, a szám keskeny, ovális nyílásként tátongott, ahogy levegő
után kapkodtam –, a következőben pedig nem voltam ott, eltűntem a
látómezejéből. A többi vacsorázó vendég részéről csekély reakció
érkezett – csupán a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák a földön
heverő mozdulatlan testemet, ugyanis elveszítettem az
eszméletemet. Anyám valószínűleg minden jelenlévőtől bocsánatot
kért, mielőtt megkerülte volna az asztalt, hogy velem foglalkozzon.
Én azonban szerencsére már nem fuldokoltam: esés közben vagy a
kemény földet éréskor ugyanis sikerült lenyelnem a forró krumplit.
A következőkre emlékszem abból, hogy ott heverek az olcsó
linóleumon: azon vettem észre magam, hogy felülről szemlélem,
amint anyám letérdel mellém, és az ölébe veszi a fejem. Négy ujjal
meglegyintette az arcomat, én azonban nem éreztem semmit, pedig
tudtam, hogy én fekszem ott elnyúlva az ebédlő padlóján, miközben
hat vagy hét idegen szempár figyeli anyámat, ahogy kétségbeesetten
– és meg kell hagyni, nem kevés szégyenkezéssel – igyekszik életre
kelteni engem. Olyan volt, mintha egy másik eszméletlen embert
figyeltem volna, aki történetesen éppen úgy néz ki, mint én.
Emlékszem, élveztem ezt az érzést, mielőtt megrémültem volna
tőle. Fiatal korom ellenére ugyanis tisztában voltam vele, hogy ez a
szemlélődés és lebegés a testem fölött nem illeszkedik a dolgok
természetes rendjébe. Hamarosan azon kezdtem tűnődni, vajon
8
vissza tudok-e majd térni önmagamba. És abban a pillanatban,
ahogy ez az aggodalom felmerült, már ismét a testemben voltam, a
szemem felpattant, és a fájdalom a torkomban enyhült egy kissé.
Anyám halkan, megkönnyebbülten sóhajtott, aztán azonnal
nekilátott bocsánatot kérni a többi vendégtől. A levegőben
megdermedt villák folytatták megszokott útjukat a tányérok és a
nyitott szájak között, mintha valaki visszakapcsolta volna az áramot.
Még kábult állapotomban is megértettem, hogy minden
érdeklődésüket elveszítettem: az evőeszközök csörömpölése és a
beszélgetés moraja folytatódott. Csak anyámon látszott némi
aggodalom, de még ezt is tompította zavart pirulása.
Segített talpra állnom, aztán felsiettünk a mellékhelyiségbe, hogy
megmossa az arcomat hideg vízzel. Viszonylag jól éreztem magam.
A krumpli már lehűlt a gyomromban. Ámulat és nem csekély
izgatottság fogott el azonban a történtek miatt – nem az ájulás,
hanem amiatt, hogy a saját testem felett, a mennyezet közelében
lebegtem. Megpróbáltam beszélni anyámnak az élményről, de ő
elhallgattatott, azt mondta, csak képzelődés az egész, csak
álmodtam, mialatt eszméletlenül feküdtem, mert túl gyorsan ettem.
Hamarosan feladtam, hogy megpróbáljam meggyőzni őt, mert
anyám percről percre mérgesebb lett. Gondolom, már rájöttél, hogy
nem nagyon szerette a nyilvános jeleneteket.
Ez volt tehát testen kívüli élményeim – vagy ahogy nevezni
szokták, TKÉ-im – kezdete.
Persze a legtöbb józan gondolkodású ember ilyesmiben nem
hisz.

9
 3.

Az elkövetkező néhány évben nem volt újabb TKÉ-m, és mire

tinédzser lettem – tizenhét éves voltam, hogy egészen pontos legyek
szinte el is feledkeztem az egészről. Azt hiszem, idővel magam is
elhittem, hogy csak álom volt, ahogy anyám mondta, így nem foglalt
el fontos helyet a gondolataim között, ahogy cseperedtem. Egészen
azonban mégsem felejtettem el azt az élményt, mert amikor újra
bekövetkezett, azonnal összekapcsoltam a két esetet. A körülmények
ezúttal jóval komolyabbak voltak.
Gyerekkoromban mindig szerettem rajzolni és festeni1 – rajzolni
főleg ceruzával, tollal vagy tussal, mert a tubusos festék túlságosan
drága volt egy egyedülálló anyának. (Apám pedig, halott lévén, már
1
A művészetek és az angol: a két legerősebb tárgyam volt az iskolában.
Tulajdonképpen annyira biztos voltam benne, hogy a jövőmet a rajzolás és a
festészet jelenti majd a reklámszakmában – akkoriban ki sem tudtam mondani
rendesen ezt a szót –, újságok és plakátok tervezésében (hamarosan megtudtam,
hogy ezt kommersz művészetnek, ma pedig grafikus designnak hívják), hogy a
többi tantárgy nem igazán érdekelt. A matematikát utáltam – azt hiszem, a
számokat illetően „diszlexiás" vagyok a történelem elment, mert sztorik voltak
benne, bár az események dátumait képtelen voltam megjegyezni (amennyire
tudom, ma a reformok időszakában erre nincs is szükség). A földrajz unalmas volt,
a hittan megint csak nem volt olyan borzalmas, mert ez is sztorikból állt. A
művészetek és az angol közül a művészeteket szerettem jobban. Persze imádtam
meséket meg esszéket írni, de a toll, a ceruza és a festék nagyobb élvezetet
nyújtott. Idővel megtanultam értékelni a mesterműveket, először Rembrandtot,
Michelangelót, Leonardo da Vincit, a nagy és kötelező alakokat, később pedig
olyan eltérő művészek felé léptem tovább, mint Turner és Picasso (nagyon
szerettem az utóbbi korai anyagát, mielőtt elkezdte volna palira venni a
közönséget), Degas–tól Sir Lawrence Alma–Tademáig – igen, tudom, a populista
cucc, na és? Csak később kezdtem értékelni a ravaszabb, élénkebb képzelőerőről
tanúskodó alkotásokat, amikor beiratkoztam a művészeti főiskolára.
10
nem folyósította a tartásdíjat, ami amúgy sem volt hivatalos, hiszen
a szüleim jogilag nem váltak el. Ha jól tudom, tizenkét éves
koromban halt meg – nem tudom, mi okozta a halálát –, de én csak
néhány évvel később tudtam meg.) Szabad időm legnagyobb részét
vázlatok készítésével töltöttem, sőt saját képregényeket készítettem
magamnak – grafikus regényeket, ahogy ma fellengzősen nevezik
őket –, és saját kalandokat agyaltam ki a képekhez. Volt a
képregényeim között egy-két egész jó darab is, hacsak nem az
emlékezetem értékeli túl őket. Amúgy már sohasem fogom
megtudni, mert legdrágább édesanyám kidobta a nagy kartondobozt,
amiben tartottam kevés számú festményemmel és novellámmal
együtt, amikor kénytelenek voltunk alább adni, és egy
nyomorúságos lakásba költöztünk a város egy kevésbé jó hírű
részében. Itt nincs hely az ilyen szemétnek, közölte velem, amikor
panaszkodtam, hogy a kincsesdobozom nem került elő. Megértettem
a problémát, de jólesett volna, ha előbb konzultál velem. Akkor talán
legalább a kedvenc dolgaimat megmenthettem volna. Nincs értelme
hibáztatnom őt, hiszen elég baja volt az élettel és a napról napra való
túléléssel.
Varrást vállalt otthon, és elég jól ment neki, míg a túlságosan
sok, nem megfelelő világítás mellett végzett munka tönkre nem tette
a szemét. Kapott némi jövedelem-kiegészítést, bár nem sokat, az
öregemnek meg volt egy kis életbiztosítása, amire igényt tartott,
mivel jogilag még mindig házasok voltak. Ez sem volt valami sok,
de biztosan segített valamicskét, és azt hiszem, ez volt a legjobb,
amit apám értünk tett. Amint elég idős lettem, munkát szereztem egy
helyi bevásárlóközpontban, ahol árut pakoltam, és az elkóborolt
bevásárlókocsikat gyűjtögettem össze a közeli utcákból és
parkolókból – megszökhettek az áruházból, de nem menekülhettek
el örökre. Egy másik probléma az volt anyámmal, hogy minél többet
dolgozott egyedül, gyakran éjszakába nyúlóan, annál nehezebben
viselte az embereket. Azt hiszem, egy kissé agorafóbiás lett – mindig
remeteként élt, és így él ma is. Egy idő után állandóan otthon
maradt, hétköznapokon és hétvégéken is. A varrni és javítani való
11
ruhákat kereskedelmi hálózatok szabói bíztak rá, házhoz szállították,
majd elvitték, és tizenegy éves koromban már én végeztem a
bevásárlás nagy részét. Két évvel korábban voltunk utoljára
rendszeres évi nyaralásunkon a régi panzióban (amelynek
tulajdonosai nem felejtették el ájulós mutatványomat a
vacsoraasztalnál, és kedvesen emlékeztettek is rá abban a
pillanatban, hogy megérkeztünk). Ennek részben az volt az oka,
hogy anyám már nem engedhette meg magának, de sokkal inkább
az, hogy már nemigen tudta kezelni az embereket. Meg volt
győződve róla, hogy mindenki át akarja verni őt: a tejesembertől a
varrótudományát felhasználó alkalmazóiig. Szerinte minden férfi
ugyanolyan volt, mint az apám: megbízhatatlan, kétes szokásai
vannak, és nem túl kedves. Ami ezt az utóbbi ítéletet illeti, azt
hiszem, a méreg hatott rám, mert soha a legkevésbé sem érdekelt az
apám, és egyáltalán nem vágytam rá, hogy találkozzam vele.
Legalábbis életem egy későbbi szakaszáig, amikor végül feltámadt
bennem az érdeklődés. Addig csak egy hidegszívű rohadék volt, aki
nem szeretett engem és anyámat, és aki cserébe egyáltalán nem
számított nekem.
Idővel sikerült egy kicsiny segélyt szereznem, ami lehetővé tette,
hogy művészeti főiskolára menjek és grafikusnak tanuljak (azokkal
a diákokkal ellentétben, akiknek kedves, gazdag papájuk volt, én
sohasem engedhettem meg magamnak a szépművészetek
tanulmányozásának luxusát – egyedüli célom az volt, hogy
megszerezzem a reklámszakmához szükséges képesítést),
mindaddig, míg megvolt mellette a rendes hétvégi munkám, és hébe-
hóba esténként is tudtam dolgozni. Isten áldja a szupermarketeket,
bárokat és éttermeket! Ha az ember ügyes és hajlandó dolgozni, az
ilyen helyeken mindig akad munka, és a legtöbb kézbe fizet.
A főiskolán tanultam fényképészetet, nyomtatást, modellezést,
tipográfiát és grafikus tervezést – hírlap– és folyóiratreklámokét,
poszterekét, brosúrákét, ilyesmit –, és megismerkedtem néhány
különböző hátterű, jó arccal (nem mindegyiküknek volt gazdag
papája). Volt egy csomó csinos lány is körülöttem, akik közül sokan
12
a szabad szellemű élet és – nekünk, fiúknak ez volt a fontos – a
szabad szerelem úttörői voltak. Az ott töltött idő alatt volt egy vagy
két barátnőm, és senkit sem viselt meg a szakítás. Az élet túl sűrű
volt, hogy csak egyvalakivel kezdjünk, és ez mindkét félre igaz volt.
Az egyetlen problémát – jobban mondva az egyetlen nagy problémát
– a közlekedés jelentette.
A főiskola London túlsó végében volt, és a napi metrózás-
buszozás elemésztette az ösztöndíjamat és a hétvégi meg késő esti
melóval szerzett pénzemet. így hát nem törődve anyám szinte
hisztérikus tiltakozásával – azok a gépek életveszélyesek, egy héten
belül halott leszel –, vettem magamnak egy régi, használt 200-as
Yamaha motort. Nem volt egy nagy szám – sőt eléggé hitvány egy
szerkezet volt –, de arra megfelelt, hogy eljuttasson engem A-ból B-
be, és az üzemeltetése sem került sokba. Kuporgatnom kellett
minden egyes pennyt, amit csak megkerestem, a legtöbb hétvégén
dupla műszakban dolgoztam, de a sok küzdelem miatt csak még
jobban a szívemhez nőtt a vén, kétkerekű tragacs. A baj csak az volt,
hogy anyámnak majdnem igaza lett.
Elköltöztem otthonról. Bevallom: anyám, aki akkorra már egy
kissé bogaras lett, engem is kezdett megőrjíteni. Egy lepusztult
lakásba mentem három másik diákkal, két fiúval és egy lánnyal.
Közelebb volt az iskolához, s így valóságos kis vagyont spóroltam a
metró– és buszbérleteken. A motorra azonban ezután is szükségem
volt a városban történő csavargásokhoz.
A baleset egy nyirkos, esős napon történt. Tipikus téli, városi nap
volt, a levegő fagyos, az utak síkosak. Ellógtam egy modellezőórát
(részemről a tanterv szükségtelen elemének tekintettem ezt a tárgyat:
nem állt szándékomban életem hátralévő részében ragasztóval, apró
fadarabokkal meg kartonpapírral babrálni), így késő délután
indultam el, úgy négy óra tájban. A gyerekek végeztek az iskolában,
az anyukák terepjárókba és kombikba gyűjtögették őket. Tudtam,
hogy nemsokára egy iskolakapu következik, ezért lelassítottam (hála
istennek), de mint említettem, az út csúszott, és a kora téli
szürkületben a látási viszonyok sem voltak a legjobbak. Éppen egy
13
parkoló Range Rover mellett haladtam el, amikor egy öt-hat év
körüli kölyök rohant elő mögüle. Később megtudtam, hogy a kissrác
meglátta az út túlsó oldalán parkoló anyját, és nagy igyekezetében,
hogy minél előbb odajusson hozzá (hozzá és a kocsi hátsó ülésén
csaholó kis, fehér skót terrierhez), anélkül szaladt ki az útra, hogy
körülnézett volna.
Emlékszem, két választásom volt, azután pedig egy sem: vagy
egyenesen nekirohanok a gyereknek, vagy kitérek jobbra, át a
szembejövő sávba. A második lehetőséggel csupán az volt a baj,
hogy a szembejövő sávban egy teherautó közeledett.
Utólag szívesen gondoltam azt, hogy gyorsan és józanul hoztam
meg a döntést, de lehet, hogy egyszerű reflexről volt szó. Jobbra
rántottam a kormányt, a motor csúszni kezdett alattam a nedves
aszfalton (így mondták később), és egyenesen a szemből érkező
teherautó útjába sodródott. Kiderült, hogy a teherautó már korábban
fékezni kezdett, mert a sofőr körülbelül velem egy időben vette észre
a gyereket, és sejtette, hogy ki fog rohanni az útra. De persze az ő
járműve kerekeinek is gondjuk akadt az útburkolattal, és a teherautó
meg a motorkerékpár egymás felé csúsztak.
Óriási szerencse, hogy a teherautó is lassított, mert különben az
ütközés valószínűleg végzetes lett volna rám nézve. Még így is elég
kemény volt azonban, hogy eltörje az egyik lábamat és a
bukósisakomat gördeszkának használva messzire lökjön az úttesten.
A lábsérülésen kívül komoly zúzódásokat szereztem, és egy
hajszálvékony repedést a koponyámon – a bukósisaknak
köszönhető, hogy nem tört össze, mint egy tojás.
Az autóban csaholó kutya felé szaladó kissrác apró, vidám arca,
csillogó kék szeme, iskolai egyensapkája alól kikandikáló szőke
fürtjei, a kelleténél két számmal nagyobb, élénk színű pulóvere úgy
az emlékezetembe vésődtek, mintha az egész tegnap történt volna,
bár az ütközés maga teljes filmszakadással járt. Csak azt tudom,
hogy ha akkor sérülést okozok annak a kisfiúnak – vagy ne adj isten,
megölöm akkor sohasem tudtam volna megbocsátani magamnak.

14
 A lényeg azonban a következő: bár a teherautóval való
ütközésnek és annak, ami közvetlenül utána következett semmi
nyoma az emlékezetemben, az azt követő percekre még mindig
élénken emlékszem, mert másodszor is kiléptem a testemből, és az
állapot ezúttal sokkal hosszabb ideig tartott. Olyan volt, mintha a
másik oldalam, az elmém, a tudatom, a lelkem – akkor még
fogalmam sem volt róla, micsoda – az ütközés erejétől kilökődött
volna fizikai testemből. Mintha a pszichém vagy micsoda,
elrugaszkodott volna gazdájától.
Bizonyára hallottál vagy olvastál már az arról szóló vitákról,
hogy az emberi test tulajdonképpen csak egy héj, ami a lelket
tartalmazza, de a fenébe is, akkor még tinédzser voltam, éretlen ifjú,
aki elég szerencsés volt a lányoknál, viszonylag jóképűnek
számított, egészséges volt, szerette, amit tanult, és sikeres karrier elé
nézett. Ugyan mit érdekeltek engem mindenféle spirituális meg
vallási koncepciók és teóriák? Akkor nem sokat rágódtam a
talányon. Most már igen. Most már elég sokat rágódom rajta.
Hirtelen az út mellett találtam magam, a járdán állva. És a saját
testemet néztem, amely a vízelvezető árokban kötött ki, a lábaimnál.
Néhány pillanatig senki sem moccant, minden hátborzongatóan
nyugodt volt. Aztán a kisfiú, akit éppen sikerült kikerülnöm,
üvölteni kezdett. Rémült édesanyja kiugrott az autóból, odaszaladt
hozzá, a karjába kapta, és szorosan magához ölelte. Amikor karjában
a fiúval, aki a vállába fúrta az arcát, megfordult, hogy szemügyre
vegye az árokban heverő mozdulatlan testemet, láttam, hogy az arca
falfehér a sokktól. Csak elképzelni tudtam, milyen érzelmek
játszódhatnak le benne ebben a pillanatban, a megkönnyebbülésbe
vegyülő félelem és aggodalom a mozdulatlan test láttán, amely alig
néhány méterre fekszik tőle, és egyik lába lehetetlen szögben
kicsavarodva, térdtől kinyúlik az árokból, a behorpadt bukósisak alól
pedig sötét vér szivárog. Más gyerekek, apró fiúk és lányok vörös és
zöld pulóverben, akik szintén szemtanúi voltak a balesetnek, sírni
kezdtek, és az anyukájukba kapaszkodtak, s néhány apuka is

15
igyekezett megnyugtatni a gyerekét. A teherautó sofőrje még mindig
a kocsiban ült, holdvilágképén az értetlenség buta kifejezésével.
Ami engem illet, nos, én már nem voltam önmagam,
eltávolodtam saját énemtől. Nem éreztem fájdalmat, és
pillanatnyilag zavarodottságot sem. Csak egyszerűen ott voltam, és
minden érzelem nélkül néztem le magamra. Nemsokára azonban,
túlságosan is hamar, visszatért belém a józan ész.
Bár egyelőre nem éreztem félelmet, kíváncsi lettem, majd
nyugtalan. Vajon meghaltam? Talán most a halált követő állapotban
vagyok? Mit kell tennem? Maradjak ott, várjak valakire – valamire
hogy eljöjjön értem és magával vigyen? Ha igen, hová megyünk
majd? És hogy magyarázom meg mindezt anyámnak? A francba,
elég dühös lesz.
Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem magam. A testem
arccal felfelé hevert, és elég békésnek, szinte derűsnek látszottam,
mintha csak szunyókálnék. Az egyetlen hiba a képen a lehetetlen
szögben kicsavarodott láb és a sárga bukósisak alól csordogáló
vékony, vörös patakocska volt, amely lassan tócsát képezett a
kemény, szürke útburkolaton. A bámészkodók többségével, a
kölykökkel és anyukákkal meg talán egy-két tanárral ellentétben
nem éreztem riadalmat, de eléggé meglepődtem. És azt mondtam,
hogy kíváncsi voltam? Nos igen, nagyon kíváncsi voltam.
Hogy történhetett ez? Miért lettem hirtelen két személy? Végül is
kettéváltam, vagy nem? Megakadt valamin a szemem. Az egyik
kezemen rángatóztak az ujjak, tehát volt valami reakció, volt még
bennem valami, ha nem is élet. Nem tudom, miért, de a mozgás arra
késztetett, hogy megvizsgáljam annak a valaminek a kezét, amivé
váltam.
És láttam, mintha rendes, hús-vér kéz lett volna.
Mozgatni kezdtem az ujjaimat, sokkal élénkebben, mint az út
mellett rángatózó ujjak, és elégedetten vettem tudomásul, hogy
nemcsak látom magam, de mozogni is képes vagyok. Felkaptam a
fejem, ahogy a bámészkodók habozva megindultak eszméletlenül
heverő énem – a valódi én – felé, mintha bomba lettem volna, amely
16
bármelyik pillanatban felrobbanhat, és csalódottan láttam, hogy
senki sem veszi észre a másik énemet, amelyik egyenesen áll, és
képes akarattal mozgatni az ujjait, nem csak reflexből.
Mondtam valamit, már nem tudom, mit – talán azt magyaráztam,
hogy jól vagyok –, de még csak egy pillantást sem vetett felém
egyikük sem. Figyelmüket teljesen lekötötte az árokban heverő
összetört alak.
Körbeállták, és eltakarták előlem saját testemet, én pedig megint
megszólaltam, de most sem figyelt rám senki. Aztán különös dolog
történt – nos, még az adott különös helyzetben is különös –, lebegni
kezdtem.
Könnyed, sima felemelkedés volt, és – legalábbis én úgy éreztem
akkor – teljesen szándékolatlan. Azon kaptam magam, hogy a
csoport fölött lebegek, és saját kicsavarodott testem megint beúszik
a látómezőmbe. (Később megértettem – amint kezdtem hozzászokni
ehhez a furcsa állapothoz –, hogy a lebegés tulajdonképpen
szándékos volt: tudat alatt ugyanis féltem, hogy akár egy pillanatra
is elveszítem a szemem elől saját testemet, valószínűleg azért, mert
éreztem, ez az egyetlen kapocs, ami a valósághoz és a normális,
földhözragadt élethez köt.) Hallottam az emberek morajlását, valaki
mentőért kiáltott, egy férfi letérdelt a testem mellé, a teherautó
sofőrje bizonytalan léptekkel közeledett a tömeghez, hogy megnézze
a kárt, miközben egyre csak azt hajtogatta, mint valami mantrát,
mindenkinek, aki meghallgatta:
– Nem az én hibám volt, nem az én hibám volt, egyenesen
nekem jött…
És ami még érdekesebb, a tömeg szélén fátyolos formák tűntek
fel, emberi alakok, amelyeknek nem voltak határozott körvonalaik
(legalábbis nekem úgy tűnt), alakok, amelyeken átláttam, és amelyek
időnként vibráltak, mint a bizonytalan hologram. Csak álltak ott, és
figyelték az eseményeket. Semmiben sem különböztek a többi
bámészkodótól, kivéve, hogy ők átlátszóak voltak. Egyikük felnézett
rám – majdnem biztos vagyok benne, hogy egy férfi volt, bár az
alakját nehezen tudtam meghatározni –, és kinyitotta a száját, mintha
17
mondana valamit. Én azonban semmit sem hallottam, leszámítva az
igazi emberek nyugtalan motyogását. Mégis volt valami ismerős a
kísérteties fickóban, de nem jöttem rá, miért. Valami… nem,
fogalmam sincsen. De volt benne valami jóságos.
Álmainkban egy helyzet gyakran könnyen és gyorsan egy
másikba olvad. Az átmenet zökkenőmentes, ám a hajnal hideg
fényében logikátlannak tűnik. Nos, akkor is valami hasonló történt.
A jelenet fölötti lebegésből hirtelen és zökkenőmentesen egy
mentőautóban találtam magam, ahol fizikai testemet egy hordágyhoz
szíjazták és vörös takaróval takarták le. Az egyik mentős éppen
eldeformálódott bukósisakomat húzta le óvatosan, hogy
megvizsgálja a koponyasérülésemet. Ez a szín aztán gyorsan és
folyékonyan egy kórházi műtőnek adta át a helyét, ahol fehér
köpenyt és maszkot viselő emberek higgadtan foglalkoztak a
testemmel. Feltételeztem, hogy a fejemet és más testrészeimet
megröntgenezték, mielőtt a sebész munkához látott rajtam, de erről a
részről bizonyára lemaradtam, mert egyáltalán nem emlékszem
belőle semmire. Egy ideig ott lebegtem a műtő mennyezetének
közelében, és aggódva figyeltem az orvosokat: ha még nem voltam
halott, természetesen nem is akartam az lenni. Túl fiatal vagyok a
halálhoz, nyugtatgattam magam.
A következő emlékem az, hogy az intenzív osztályon vagyok, és
egy ágy mellett állok, amelyben bepólyált fejtetővel, eszméletlenül
fekszem. A szobában még három másik ágy volt, ezekben
infúzióval, csövekkel és kis gépezetekhez csatlakozó drótokkal
teleaggatott betegek feküdtek. Váltás: anyám az ágyam mellett
sírdogál. Egy nővér felhúzza a szemhéjamat, hogy ellenőrizze a
pupillát. Egy orvos gyors pillantással végigmér. Megint az anyám,
ugyanúgy sír, mint korábban. Aztán teljes filmszakadás, míg fel nem
ébredtem.
Azt hiszem, a második testen kívüli élményem alatt az történt,
hogy a másik énem, amelyiknek nincs hús-vér alakja, időről időre
visszatért a testembe. Vagyis eszméletlen testembe. És mivel néhány

18
napig kómában voltam, híján minden tudatos gondolatnak, ezekről
az időszakokról nincsenek természetes emlékeim.
Amikor végül magamhoz tértem, anyám és barátaim nagy
megkönnyebbülésére, mélyen hallgattam a furcsa élményekről, mert
a) magam sem értettem őket, és b) nem akartam, hogy mindenki azt
gondolja, a fejsérülés rövidzárlatot okozott az agyamban.
Gyorsan felépültem, így van ez, ha az ember fiatal. A lábamnak
kellett egy kis idő, hogy összeforrjon (időnként ezután is bele-
belenyilallt a fájdalom, egészen a halálomig), de a koponyám
hajszálrepedése a nővérek és orvosok megfelelő ápolásának és
odafigyelésének köszönhetően rövidesen begyógyult (miután
kikerültem, jártam egy ideig az egyik nővérrel, csinos vörös lány
volt, ír ősökkel, de akcentus nélkül). A zúzódások ellenére belső
sérülés nem történt. Röviden szólva tehát rohadt nagy szerencsém
volt, és annak a kisfiúnak is, istennek hála!
Fizikai értelemben hamarosan megint ép voltam. Lelkileg? Nos,
ez más lapra tartozott.
Ja igen, a motor összetört, és én sohasem vettem másikat. Az
ilyen szerkezeteken az ember könnyen megsérülhet vagy meghalhat.

19
 4.

Képzeld el...
Egy nő bemegy az egyik londoni rendőrőrsre, a léptei
bizonytalanok, lassúak, merevek. Az arcát sötét, alvadó vér borítja.
A blúza és a kabátja is csupa vér a bal melle alatt.
Elhaló hangon mond valamit a szolgálatos őrmesternek, aki nem
kevéssé meglepett, talán egy kicsit ideges is – a látogató arca (ami
látszik belőle) krétafehér, éles kontrasztban a vérfoltok égett
színével. A ruhája is csupa mocsok, a harisnyája elszakadt, a térde és
a keze koszos. Nincs rajta cipő.
A nő hangja erőltetett és rekedt, mintha vér folyt volna a torkába,
és most lassan megalvadna, a rendőrnek nehézséget okoz kivenni a
szavait. De eleget megért ahhoz, hogy összerakja az értelmüket.
A holtsápadt nő azt mondja neki, hogy egy gyilkosságot szeretne
bejelenteni. A sajátját. Elhörög egy nevet is, de azért érthető. Aztán
holtan esik össze. A rendőr legalábbis így gondolja.
Hívnak egy rendőrségi orvost, aki gyorsan megvizsgálja a
holttestet, és megerősíti, hogy a nő valóban meghalt. De zavartnak
látszik, és hozzátesz még valamit.
A holttestet elviszik, és mivel az állapota némileg zavart keltő, ha
nem egyenesen rejtélyes, sürgősen boncolást végeznek rajta.
A patológus megerősíti az orvos első következtetését: amikor a
nő bement a rendőrőrsre, a teste már a hullamerevség első fázisában
volt, ami azt jelenti, hogy legalább negyvenöt perce halottnak kellett
lennie.
Hogy lehet ez? Később.

20
 5.

Továbbra is voltak TKÉ-im. Néha bizonytalanok voltak, mint

egy álom, amit csak részben tudok felidézni, máskor viszont
tökéletesen tiszták, mégis valahogy valószerűtlenül alakultak, mint
egy rosszul vágott mozifilm. Rések maradtak a cselekményben,
érted, mintha egy időre visszavonultam volna alvó testembe,
miközben még a tudatalattim is pihenni tért.
A lényeg, hogy többé nem volt szükség az előidézésükhöz
semmiféle traumára, csak úgy elkezdtek megtörténni saját
akaratukból, amikor közel jártam az alváshoz és testem-lelkem
teljesen ellazult. Eleinte talán évente egyszer-kétszer történt meg, de
aztán elkezdtem irányítani – legalábbis megpróbáltam irányítani.
Egyedül feküdtem az ágyamban és erősen a testem elhagyására
összpontosítottam, de az első esetlen kísérletek során semmi sem
történt, vagy azért, mert nem lazultam el eléggé, vagy mert
túlságosan akartam. Megtanultam, hogy a TKÉ nem olyasvalami,
amit teljes mértékben akaratom irányítása alá vonhatok.
Arra is rájöttem, hogy a hétéves koromban történt forró krumplis
eset és a motorbaleset között, amikor tizenhét éves voltam, átéltem
még néhány TKÉ-t, amikor üres, sötét tantermekben kóboroltam, és
odamentem a saját asztalomhoz, vagy amikor magasan a város felett
repültem, sokezernyi fényponttal – köztük sok mozgó
autófényszóróval – alattam. Akkoriban ezeket álomnak könyveltem
el, nagyon éles álomnak. Mit is tudhattam volna? Hiszen még
gyerek voltam. Az álmok azonban az idő múlásával – ha nem rögtön
ébredéskor – mindig elhalványulnak, ami ezekkel a kirándulásokkal
és „repülésekkel” sohasem történt meg. Ezek élesen megmaradtak az
emlékezetemben.
21
 Ahogy idősebb lettem, megpróbáltam tudatosan előidézni a TKÉ
állapotát. Éjjelente feküdtem az ágyamban, és azt képzeltem, hogy a
plafon egy sarkából nézek le magamra. Először kiválasztottam egy
pontot magam fölött, odaképzeltem egy kis, ragyogó fényt, aztán az
akaraterőm megfeszítésével próbáltam eggyé olvadni vele. Semmi
különös nem történt, legalábbis sokáig nem. Még kábítószerrel is
próbálkoztam – csak marihuánával, semmi keménnyel –, hátha az
segít, tudod, ellazulni, felszabadítani az elmémet, meghaladni a
normális állapotot, de sohasem vált be. Már majdnem feladtam,
amikor egy nap, az utolsó főiskolán töltött évben, éppen unottan és
közömbösen ücsörögtem – ha jól emlékszem, éppen kézírásóra volt,
amit mindig halálosan untam –, amikor váratlanul és minden
átmenet nélkül kiléptem.
Bizarr élmény volt (persze tudom, az egész bizarrnak tűnhet
olyanoknak – vagyis a legtöbb embernek –, akik maguk sohasem
éltek át hasonlót), mert nappal történt, az ablakon át beömlő
verőfényben – talán a meleg is fokozta az álmosságomat –, és
semmiféle fizikai hatás nem ért, semmilyen trauma és persze
semmilyen baleset. Az egyik pillanatban még egy régies stílusú nagy
S betűnek próbáltam helyes ívet kanyarítani 3A-s ecsetemmel, a
következőben pedig éreztem, hogy valami megmozdul bennem,
mintha gyengéden kiemelnének a bőrömből, aztán máris ott
lebegtem a saját fejem felett.
Ezúttal a kezdeti meglepetés után – a helyzet érzékelése most
furcsa módon nem járt semmilyen sokkhatással – úgy döntöttem,
nemcsak átélem az élményt, hanem meg is vizsgálom. Ilyen hideg
megfontolás vezérelt. Nem ijedtem meg, nem aggódtam, hogy
esetleg nem tudok majd visszatérni a testembe, nem fogott el a
halálfélelem. Átható élességgel láttam magam: a testem és körülötte
minden részletesen kirajzolódott. Észrevettem, hogy az ecsetem
hegye egy milliméterrel az S betű fölött áll, a kezem pedig – sőt az
egész testem – tökéletesen mozdulatlan, mintha megfagytam volna
írás közben. Mások mozogtak a rajzteremben: a mellettem ülő lány
éppen a vonalzóját törölgette egy tiszta ronggyal, egy másik
22
asztalnál egy barátom óvatosan a tintatartóba mártotta az ecsetét,
miközben a tanárunk, egy sovány, vékony szőke bajuszú és lenyalt
hajú, piperkőc svájci az asztalán heverő betűképkönyvet lapozgatta,
szabad kezével pedig hanyagul visszagyömöszölt egy túlcsorduló
zsebkendőt a mellénye zsebébe. A falon sötét fakeretes, kerek óra
ketyegett. Valaki tüsszentett. „Egészségedre”, mondta valaki más.
Az egyik asztalról leesett egy radírgumi, és egy diák lehajolt érte,
hogy felvegye. Minden a normális kerékvágásban haladt. Senki sem
figyelt rám.
Nem féltem. Azt hiszem, a kíváncsiságom erősebb volt.
Nyugodtnak éreztem magam. És az aggodalom teljes hiánya miatt
képes voltam higgadtan megvizsgálni a helyzetemet.
Elhatároztam, kipróbálom, tudok-e mozogni, és azonnal sikerült.
Csak az akaratom hatására átlebegtem a tanterem túlsó végébe, s
közben szemügyre vettem a munkájukba merülő diákok fejét és
görnyedt vállát. Szinte vártam, hogy néhányan felpillantanak, ahogy
elúszom felettük, talán a siklásommal keltett enyhe légmozgás miatt.
Azt hittem, a tanár majd odavakkantja azzal a finomkodó
akcentusával, hogy „Hé, maga, True, azonnal jöjjön le a
mennyezetről, és üljön vissza a helyére!”, de ő is a könyvébe
mélyedt, egyik ujját pedig mélyen a mellényzsebébe süllyesztette, és
a selyem zsebkendőjét igazgatta vele. Én láttam magamat –
kinyújtottam magam elé mindkét kezemet, mint valami éteri
Superman, és tisztán látszottak –, a tanár és a diákok vajon miért
nem láttak engem? (Akkor persze még nem értettem meg, hogy csak
az elmém egészíti ki a képet, amit elvileg látnia kell.)
Megálltam az egyik fényes ablak előtt, és visszafordultam az
osztály felé. Megfordult a fejemben, hogy átmegyek az ablaküvegen,
de bár tökéletesen megőriztem a nyugalmamat, egy kicsit aggódtam
amiatt, hogy esetleg túl messzire kóborolok földi testemtől. Nem
akartam szem elől veszteni, és azt hiszem, ez teljesen ésszerű dolog
volt. Mi lesz, ha eltévedek odakint? Mi van, ha van egy pont,
amelyen túl a lélek (vagy mi a csoda volt az, ami a mennyezettől
néhány hüvelyknyire lebegett) túlságosan elválik a fizikai testtől, és
23
valami, valami láthatatlan kötelék elszakad, lehetetlenné téve a
visszatérést?
Szóval a művészeti teremben töltött idő alatt, mint említettem,
végig elég nyugodt voltam a helyzetet illetően annak ellenére is,
hogy nem akaródzott anyagi lényemet kiengedni a látómezőmből.
Körülnéztem, megfigyeltem a tárgyakat, megvizsgáltam hogyan
érzem magam ebben az állapotban, majd – de csak percek múltán –
úgy éreztem, vissza kell térnem a testembe. (Olyan volt, mintha a
dobozban lévő utolsó csokoládét utasítaná vissza az ember, mert már
túl sokat evett.) És abban a pillanatban, hogy így éreztem, már
vissza is tértem.
Nem emlékszem semmilyen utazásra a termen keresztül, sem
arra, hogy belecsusszanok világi alakomba. Egyszerűen csak ott
voltam, és ismét emberi szememen át láttam a világot. Csak ekkor
éreztem valami pánikszerűséget, de csak nagyon enyhén. Azt
hiszem, túlságosan kábult voltam, hogy bármilyen intenzív érzést
éljek át. Nemsokára egyszerűen kíváncsi és lelkes lettem. Valami
ritka élményt éltem át – legalábbis úgy gondoltam, hogy ritka, mert
még sohasem hallottam, hogy bárkivel rendszeresen megtörténne
valami hasonló, habár olvastam egy-két álomrepülésről és túlélőkről,
akik azt állították, a halál küszöbén kiléptek a testükből.
Csak ültem ott kábultan, és azon aggódtam, hogy talán a
koponyasérülésem utóhatásáról van szó, hogy az ütközés
összezavarta az agyamat és hallucinációkat kelt bennem,
fantáziautazásokra küld. De túlságosan közömbös voltam az élmény
alatt, és túl sok mindent figyeltem meg túl élesen ahhoz, hogy az
egész csak illúzió legyen. Amellett a helyiségben minden egyéb
teljesen szokványos volt, a többi diák is teljesen normálisan
viselkedett.
Letettem az ecsetemet, és hátradőltem a székemben. Mi az ördög
folyik itt? Eszembe jutott az eset a forró krumplival, aztán a
motorbaleset közvetlen következményei. Beszéltem az orvosoknak a
testen kívüli élményeimről, de ők csak jóindulatúan mosolyogtak, és
elmagyarázták, hogy ha a fejet – pontosabban az agyat – ilyen erős
24
ütés éri, az gyakran egyfajta agyvérzéshez vezet, s az agy egy időre
talán elveszíti az irányítást, s így az eszméletlen állapot látomásait
valóságnak érzékeljük. Aggodalomra semmi ok, de nem árt néhány
vizsgálat.
A leletek semmi rendellenességet nem mutattak ki a fejemben. A
repedés szerencsére minimális volt, alig hatolt át a csonton, s magán
az agyon sem fedezték fel duzzanat vagy egyéb sérülés nyomát.
Pihenjen, adjon időt a lábának, hogy meggyógyuljon, és a
repedésnek, hogy összeforrjon. Bármilyen fejsérülés veszélyes lehet,
és aggodalomra adhat okot akár a legenyhébb is, de ebben az
esetben úgy tűnt, semmi ilyen probléma nem merült fel. Mindössze
a lábam igényelt egy kisebb műtétet.
A tantermi TKÉ után néhány hónappal elkezdtem újra felidézni
és megvizsgálni a hétéves korom óta átélt „álmokat”, az álmokat,
amelyek nem koptak ki lassan az emlékezetemből, ahogy annak
történnie kellett volna; amelyek hihetetlen tisztaságuk és szinte
racionális tartalmuk miatt továbbra is ott motoszkáltak a
gondolataimban. Ezekben az álmokban olyan helyeket kerestem fel,
amelyekről csak hallottam vagy olvastam: művészeti galériákat (a
festmények és szobrok már kora gyerekkoromtól fogva
lenyűgöztek), játszótereket és iskolai barátaim otthonát. Meglestem
az anyámat, ahogy a kézzel készített öltönyök hajtókáit varrja fel, s
közben időnként szünetet tart, hogy megnézze kedvenc
szappanoperáit és vetélkedőit a kis tévénken, amely felvidította egy
kicsit az amúgy komor szobasarkot. Nem éreztem kalandnak ezeket
az álomutazásokat, tényleg semmi izgalom nem volt bennük, és
később ez döbbentett rá, hogy ezek az élmények mások, mint a
természetes álom.
Ekkor kezdtem el olvasgatni a jelenségről, és felfedeztem, hogy
sokkal gyakoribb, mint azt eleinte gondoltam. Megtudtam, hogy
voltak kíváncsi és elhivatott emberek, akik kutatással és kitartással
érték el azt, ami számomra természetesen jött. Olvasmányaim
azonban még így sem fedték teljesen saját tapasztalataimat. Úgy
láttam, másoknak nem sikerült az élmény ilyen tisztaságát vagy
25
logikai folytonosságát elérniük. Az ő TKÉ-ik sokkal álomszerűbbek
voltak, nélkülözték az irányítást, és általában az eszméletlenség üres
időszakai szakították meg folyamatosságukat, s így átélőik később
csak bizonytalan epizódokként tudták felidézni azokat. Sikerült
azonban megtanulnom néhány hasznos módszert, hogyan kell
befogadó állapotba kerülnöm, ami nem egészen transzállapot, hanem
egyfajta nyitott fogékonyság, amely elősegíti a jelenség
bekövetkeztét. Olyan módszereket, mint az éber relaxáció, amelyben
a test pihen, az elme pedig inkább saját magának van élesen
tudatában, mintsem a fizikai testnek; vagy a test teljes
megnyugtatásának technikáját, végtagonkénti ellazítását
lépésenként, a fejtől a lábujjakig; vagy a külvilág belülről történő
megfigyelését, mintha a szemem csupán kapu volna, amelyen
keresztül a világot látom; vagy a belső összehúzódást, ahol a bőröm
és a húsom olyanná válik, mint egy elméretezett ruha, s elég laza
lesz, hogy kiszökhessek belőle. Aztán ott volt a tükörképmódszer,
amelyben az ember saját magara gondol, amint saját teste körül
lebeg, csak úgy félméternyi távolságban; a kép tiszta, önmaga
pontos mása ugyanabban a ruhában, ugyanazokkal a délutáni
karikákkal a szeme alatt vagy ugyanazzal a sminkkel; az ember
aztán azt képzeli, hogy most fentről néz lefelé a saját testére, s most
a fizikai valót figyeli meg. Ez elvileg megkönnyíti az átmenetet, de
nálam sohasem vált be.
Tulajdonképpen nem kellett egyebet tennem, csak a lehető
legjobban ellazítanom magam, megszabadítanom az elmémet az oda
nem illő gondolatoktól, és akaratommal rákényszerítenem magam
testem elhagyására. Néha a plafon egy bizonyos pontjára vagy a
szoba egy távoli sarkára meredtem, hogy „lelkemnek” legyen valami
célpontja. Aztán vártam, hogy megtörténjen.
Az esetek többségében persze nem történt meg. De néha sikerrel
jártam, és minél többször, annál inkább kezdtem irányításom alá
vonni a „repülést”. Eleinte nem hagytam el a szobát, de fokozatosan
egyre messzebb merészkedtem a lakás másik szobáiba, majd a házon
kívülre, míg végül képessé váltam a háztetők fölé emelkedni,
26
felkeresni olyan helyeket, amelyeket testi valómban sohasem
látogattam meg – a Buckingham-palota unalmas volt, míg vadidegen
emberek lakásait sokszor érdekesnek, sőt ijesztőnek találtam. Úgy
tűnt, utazásaimnak csak saját bátorságom szab határt. (Be kell
vallanom, hogy ebben a korai szakaszban egy kicsit félénk voltam; a
félelem, hogy nem találok vissza a testembe, túl erős volt bennem.
Attól is tartottam, hogy minél messzebb utazom, annál könnyebben
elszakadhat a fizikai testemmel összekötő lelki szál.)
Lassan azonban megtanultam, hogy elég visszagondolnom
magam hús-vér valómba, hogy oda is kerüljek. A visszaút száguldás,
szédítő süvítés volt a téren át, amely sohasem tartott tovább egy-két
másodpercnél, és minden alkalommal biztonságban, minden
megrázkódtatás nélkül sikerült hazatérnem.
Nem mondhatnám, hogy teljes mélységében feltártam ezt az
izgalmas, új állapotot. Először is nem minden alkalommal működött,
másodszor pedig a kezdeti izgalmat követően egyre csökkent az
érdeklődésem. Nem tudom, miért, egyszerűen ez történt. Talán a
lelkem mélyén féltem ettől a képességemtől, a tudatalattim
valamelyik része érezte, hogy ez természetellenes állapot, és hogy
előbb-utóbb valami balul üt ki és ráfázom.
Bizonyos szempontból igazam volt.

27
 6.

Hogy beszéltem-e valakinek ezekről a TKÉ-kről? És ha nem,

miért nem?
Az első válasz egyszerű: nem, egy teremtett léleknek sem. Az ok
már nem ilyen egyszerű, de jogod van tudni.
Mindig magamnak való voltam, nem az a fajta, aki megosztja
másokkal legbelsőbb szorongásait vagy érzelmeit. Azt hiszem, ezt
anyámtól tanultam.
Arra nevelt, hogy rejtsem el az érzelmeimet, hogy maszkot
viseljek mások, főleg idegenek előtt. Az egésznek a büszkesége volt
az oka, és a szégyen, hogy elhagyta a férje. Szűkös körülményeink
feszélyezték őt, és amikor átköltöztünk a kisebb lakásunkba, London
kétesebb részébe, minden kapcsolatot megszakított a barátaival és
ismerőseivel. Tudod, gyerekkoromban fogalmam sem volt róla, van-
e rajta kívül más élő rokonom, később pedig már nem is számított:
anyám és én senkivel sem érintkeztünk. Nekem egész jó volt így.
Időm legnagyobb részét rajzolgatással töltöttem, néha festettem
(amikor voltak festékeim, ezekhez általában karácsonyi vagy
születésnapi ajándékként jutottam hozzá), kis történeteket írtam és
olvastam – te jó ég, mindent elolvastam, ami az utamba került, a
képregényektől a könyveken át a kukorica-pelyhes dobozok
hátuljáig. Nagyon szerettem a filmeket is, anyám és én hetente
legalább kétszer mentünk moziba, előfordult, hogy egy nap kétszer
is. Azt hiszem, részemről ez egyfajta menekülés volt, mert ezek a
dolgok kiszakítottak a megszokott környezetből, és biztosan
ugyanezt jelentették anyámnak is, legalábbis ami a mozit és a tévés
szappanoperákat illeti.

28
 Azt hiszem, ő valamiféle álomvilágban élt, egy olyan helyen,
ahová az élet ocsmány valósága nem hatolhatott el. Persze csak
áltatta magát, hiszen az életet nem olyan könnyű kizárni.
Most biztosan azt gondolod, hogy ez az élet mama kedvencét
faragott belőlem, de semmi sem állhatna ennél távolabb az
igazságtól. Gyerekként is mindig független voltam, mondhatni
önálló. Szerettem az anyámat, de sohasem voltam képes megérteni
őt, nem tudtam az a majomszeretettel csüngő fiú lenni, akit annyira
szeretett volna magának. Ahogy ő elrejtőzött a filmjei világában,
ahol végül általában minden jól sült el (romantikus magazinok és
regények is segítettek fenntartani az álomvilágát), úgy vonultam
vissza én is saját kis bolygómra, amely jóval izgalmasabb volt a
valódinál. Bár anyám szigorú elvének köszönhetően, mely szerint a
kívülállókat sohasem látjuk szívesen, sohasem válhat belőlük
„beavatott”, nem hozhattam haza őket, azért sok jó barátom volt az
iskolában, majd később a művészeti főiskolán, és attól kezdve, hogy
rájöttem, képes vagyok ellátni magam, egyre ritkábban voltam
otthon, anyám szemrehányó kérlelése ellenére. Nem voltam éppen
lázadó, de éreztem, hogy valami több, valami jobb folyik odakint, és
ki akartam venni belőle a részemet. A bűntudat azonban mindig ott
loholt a sarkamban – tényleg és őszintén szerettem az anyámat de
hamar megtanultam együtt élni vele. Ezenkívül felfedeztem a
futballt, amelyben elég jó lettem, nem sokkal később pedig
felfedeztem a lányokat.
Az emberre serdülőkorában azonban mindig jelentős befolyást
gyakorolnak a szülei és a családi háttere, így anyám ragaszkodása a
bezárkózáshoz a személyes ügyek terén rám ragadt. Mire tizenkét
éves lettem, már neki sem tudtam elmondani dolgokat. Megtanultam
tőle, hogy gondolataimat és érzelmeimet tartsam meg magamnak, és
azt hiszem, végső soron ő maga is nagyjából elégedett volt ezzel a
helyzettel – más emberek érzelmei (igen, még a saját fia érzelmei is)
csak „rohadt nyűgöt” jelentettek neki. Nem volt egyszerű eset: azt
akarta, hogy szeressem őt, és én legyek a „legjobb barátja széles e
világon”, de apám távozása olyan mély sebet ejtett rajta, hogy
29
egyetlen férfiban, sőt talán egyetlen emberben sem volt képes
megbízni többé. Valójában nem volt kíváncsi a problémáimra és az
ügyes-bajos dolgaimra, mert ezek mindig visszarántották a való
világba, és a való világ csúnyán elbánt vele. Most kimondhatom,
amit már akkor is félig-meddig sejtettem: anyám egy kicsit bogaras
volt. Ha felbosszantottam valamivel, mondjuk későn mentem haza,
vagy szándékosan ellenszegültem a kívánságainak (nem
mondhatom, hogy parancsainak, mert ahhoz sohasem volt elég erős,
hogy parancsoljon – mindig inkább javaslatokról, esetleg kérlelésről,
mintsem utasításokról volt szó), akkor hosszas előadást tartott apám
bűneiről, hogy elhagyott bennünket, hogy hűtlen volt hozzánk, hogy
megszökött valami ócska ribanccal, hogy az sem érdekelte, ha éhen
halunk vagy kitesznek bennünket az utcára. Egy idő után bezártam a
fülem, a bűntudat azonban valahogy még így is belém fészkelte
magát.
Na, jól elkanyarodtam a témától. A lényeg, hogy már nagyon
fiatalon megtanultam, hogy a személyes dolgaimat megtartsam
magamnak, először is azért, mert anyám így akarta, végső soron – és
talán elkerülhetetlenül – pedig azért, mert egy idő után kínos volt
vele élnem. Ez a hozzáállás bizonyos szempontból jól működött
késő tinédzserkoromban, mert a lányoknak, úgy tűnt, tetszik az az
enyhe titokzatosság, amely sötét köpönyegként lengett körül engem,
és valószínűleg mélyebb személyiségnek láttak miatta, mint amilyen
valójában voltam. Akárhogy is, ezt előnyömre fordítottam.
Na most már elég ebből. Még mindig kényelmetlen számomra az
anyám és köztem fennálló viszony, de talán ez segít megmagyarázni,
miért hallgattam a TKÉ-kről. Megtanultam magamban tartani az
ilyen dolgokat.
Egy másik ok az attól való félelem volt, hogy kinevetnek. Vagy
félreértenek, azt hiszik, valami baj van a fejemmel. Természetem
pragmatikusabb fele is úgy kalkulált, hogy egyszerűbb ezeket a
tapasztalatokat vad álmokként elkönyvelni, bármilyen valósághűnek
tűntek is. Ha beszélek róluk, azzal elismerem alapvetően valós
jellegüket, és őszintén megvallva, nem volt szükségem ilyesféle
30
komplikációkra az életemben. A TKÉ-k emellett túl ritkák voltak
ahhoz, hogy problémát jelentettek volna.
Volt még egy ok, és azt hiszem, legalább olyan fontos, mint a
többi. Mondjuk, hogy a barátom – vagy még inkább a barátnőm –
vagy, és én közlöm veled, hogy néha képes vagyok láthatatlanul
utazni, főleg éjszaka, amikor a testem teljesen ellazul, s ilyenkor az
elmém elhagyja a testem, hogy kirándulásokat tegyen. Mondjuk,
hogy elmondom ezt, és te nem gondolod azt, hogy teljesen őrült
vagyok, félig-meddig hiszel nekem. Hogyan éreznéd magad a
tudattól, hogy bármikor kémkedhetek utánad, hogy akár
legprivátabb pillanataidban is megleshetlek? Nem tetszene a dolog.
Sőt, azt hiszem, soha többé nem tudnál megbízni bennem.
Mindenkinek szüksége van magányra, saját térre. Ez tesz civilizálttá
bennünket.
Időnként éreztem, hogy jó lenne, ha megbízhatnék egy közeli
barátban vagy egy különleges lányban, de a józan ész mindig
felülkerekedett, és valami – hívhatjuk ösztönnek – mindig megálljt
parancsolt, mielőtt túl sokat mondtam volna. Még a házasság sem
tudott rávenni később, hogy felfedjem kis titkomat. Lehet, hogy
olyan sokáig tartogattam, hogy elveszítette a fontosságát.
Valójában azonban soha nem is volt fontos.

31
 7.

Gondolkodj csak el még valamin!

Fizikailag közel vagy valakihez, akit mindennél, az életednél is
jobban szeretsz a világon. Ezt a valakit rövidesen meg fogják
gyilkolni.
Ez a valaki, akit annyira szeretsz, tehetetlen. Akárcsak te: hiába
vagy ott, és hiába mozoghatsz szabadon. Nem tudod megvédeni a
szeretett személyt, bárhogy is próbálkozol.
Kénytelen vagy végignézni, ahogy a halál lassan és nagyon
fájdalmasan hatalmába keríti áldozatát.

32
 8.

A nevem James True – vagyis ez volt a nevem. Az ismerőseim

mind Jimnek hívtak, a Jamest csak az útlevél és az adóbevallások
számára tartottam fenn. Elég átlagos fickó voltam: százhetvenöt
centi magas, vékony, barna hajú, kék szemű, nem csúnya. Mint
mondtam, átlagos, teljesen hétköznapi. A képzeletem azonban
meglehetősen élénk volt, ami nem is jött rosszul, tekintve a pályát,
amit már fiatalon kiválasztottam magamnak.
Rengeteget álmodtam. Nem ábrándozásra, képzelődésre
gondolok, hanem alvás közbeni álmokra. Az álmaim mindig élénkek
voltak, színesek és szélesvásznúak. Valós álmok voltak, de túl
logikusak. Mozgalmas, kimerítő álmok. Az orvosok tagadják ezt a
lehetőséget, de én ébredéskor gyakran fáradtabb voltam, mint
amikor lefeküdtem. Egy nehéz nap éjszakája s a többi. Úgy éreztem,
mintha alvás közben még vagy hét-nyolc órát melóztam volna.
Az álmok tartalma a fantáziavilágtól a leghétköznapibb dolgokig
terjedt, általában jó adag szorongással egybekötve. Majdnem mindig
elveszítettem valamit, képtelen voltam elérni valahová, kínos
helyzetbe kerültem – ismered az érzést: zsúfolt helyiségben vagy
egy buszmegállóban vagyok, és nincs rajtam más, csak a
mellényem. De a tartalmat illetően semmi abnormális, semmi, ami
különbözött volna más emberek álmaitól. Azt hiszem, az élesség volt
az, ami különlegessé tette az álmaimat, és talán az, hogy mindig
emlékeztem rájuk. Fogalmam sincsen, rejlett-e bennük valami
konkrét jelentőség, mert ritkán próbáltam elemezni őket. Kivéve
egyet, amely folyton visszatért.
Ebben az álomban, amely évente talán egyszer-kétszer látogatott
meg, mintha repültem volna. Azért mondom, hogy mintha, mert az
33
érzés inkább hosszú, lebegő ugrásokra hasonlított: fel tudtam
emelkedni a talajról, néha magasan az épületek fölé, vagy képes
voltam többméternyi magasságban száguldani úgy, hogy a
kezemmel úgy ötvenméterenként mindig továbblöktem magam, s
közben korrigáltam a magasságot, ha emberek vagy egyéb
akadályok felett kellett átrepülnöm. Mindig azt hittem, hogy ezek az
álmok éppen arról árulkodnak, hogy tényleg álmodozó vagyok, hogy
nagyok az elvárásaim, talán szeretnék elszakadni a valóságtól, olyan
dolgok után vágyom, amelyek kizárólag a fantázia birodalmába
tartozhatnak, és hogy a gyakorlatiasságom, amit az élet valósága
edzett, kivétel nélkül mindig visszarántott a földre – az álmokban
szó szerint. Úgy éreztem, ez egyáltalán nem rossz dolog. Azt
jelentette, hogy két lábbal állok a földön. Ez pedig előnynek
számított leendő hivatásomban, ahol nagyok voltak az elvárások – a
legjobb folyékony szappan, a legfinomabb sör, a legnagyobb érték –,
de mégis a lehetőségek határain belül kellett maradnunk, és be
kellett tartanunk a reklámszakma szabályait (bevallom, hogy
gyakran – nem, legtöbbször – eljutottunk a kereskedői tisztesség
végső határáig, de igazából sohasem hazudtunk).
Hamar túltettem magam a motorbalesetemen, ami tizenhét éves
koromban történt. A hajszálrepedés a koponyámon, amit a
járdaszegély által behorpasztott bukósisak okozott, szerencsés
sérülés volt (már persze ha lehet az ilyesmit szerencsésnek nevezni),
mert nem fejtett ki nyomást az agyra, és heteken belül magától
begyógyult, meg sem kellett operálni. Az egyetlen büntetés a baleset
után még néhány hétig időnként jelentkező fejfájás volt, de hála
istennek, ez sem volt komoly. A törött lábam gyógyulása tovább
tartott, néhány hónapig mankóval bicegtem az iskolába, de
maradandó károsodás itt sem történt, nem lettem sánta, csak néha-
néha belenyilallt a fájdalom.
Mivel a motorom tönkrement, kénytelen voltam a londoni
tömegközlekedésre hagyatkozni a drága bérletárak és a vacak
szolgáltatások ellenére. Legalább az anyám megnyugodott. A
közlekedés alaposan megcsapolta a pénzemet, de még több esti és
34
hétvégi munkát vállaltam. A főiskola napközben tulajdonképpen
egyfajta pihenőidőként szolgált, míg az igazgatóm be nem rángatott
az irodájába, és meg nem fenyegetett, hogy kirúg, ha nem kapom
össze magam. Szerencsére az egyik lakótársam kapott némi pénzt az
apjától, hogy vegyen egy használt autót. Végül egy régi amerikai
katonai dzsip lett a dologból, amit mindannyian imádtunk. Lehet,
hogy télen hideg volt, mert nem volt vászonteteje, de öregem, hogy
mekkora dicsőséget hozott nekünk, amikor együtt bevágtattunk vele
a főiskolára! A kényelmetlensége ellenére igazi csajfogó járgány
volt, mi pedig alaposan ki is használtuk.
Miután elvégeztem a hároméves tanfolyamot, és megszereztem
reklámtervezői diplomámat, nekiláttam munkát keresni a
reklámszakmában. Egy egész évig éltem munkanélküli-segélyen, és
cipeltem a munkáimat egyik ügynökségtől a másikig. (Mindig
ugyanaz volt a kifogás: jöjjek vissza, ha már több tapasztalatom lesz.
De hát hogy a fenébe szerez az ember tapasztalatot, ha senki sem
hajlandó felvenni?) Végül szerencsém volt – ha hívhatjuk ezt
szerencsének –, mert kaptam állást egy kisebb ügynökség művészeti
stúdiójában. Eleinte festékesedény-mosogatóként, kávéfőzőként,
küldöncként és irattárosként dolgoztam – mindez három év
művészeti főiskolai képzés után –, de örültem, hogy van munkám, és
igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle. Eltartott egy ideig, mire
felküzdöttem magam a rajztábláig, de amint ott voltam, azonnal
hasznát vettem a tanulmányaimnak. A cégnél viszont elég sóherek
voltak, és amint úgy éreztem, megszereztem az eleinte olyan
elérhetetlennek tűnő szakmai gyakorlatot, továbbléptem egy nagy
reklámcéghez.
Először nyomdászként alkalmaztak, mert egy kicsit eltúloztam a
képzettségemet. Innét aztán gyorsan felküzdöttem magam művészeti
vezetővé, elég komoly ügyfelek közé. Tudod, hozzászoktam a
munkamorálhoz: az évek, amiket napközben tanulással, esténként és
hétvégenként pedig munkával töltöttem, alaposan megfegyelmeztek,
és ez csak a javamra válhatott. Élveztem a kemény melót, és most,
hogy tekintélyes anyagi haszonnal is járt, azt vettem észre, hogy
35
még nagyobb a lelkesedésem iránta. A reklámszakmában az ember
nagy nyomás alatt él: új elképzelések, ötletek folyamatos áramlása,
kampányok és hirdetések, amelyek mindig tegnapra kellenének,
egymást érő megbeszélések cégen belül és ügyfelekkel, az ügyfelek
utasításai, saját utasításaim a fényképészeknek, művészeknek,
kereskedelmi igazgatóknak és producereknek. Ismét a hosszú,
munkával töltött hétvégék és késő éjszakák. Aztán ott a dolog
társadalmi oldala. Eszes, vonzó lányok, intelligens kollégák, hosszú,
alkoholgőzös partik és hosszú, józan túlórák. Plusz a humor. A
reklámszakmában rengeteg humor van, rengeteg szellemesség, ezek
legnagyobb részének az ügyfél a célpontja, bár ő ezt sohasem veheti
észre. És a hab a tortán a politika. Magát a politikát leszámítva
valószínűleg a reklámjátszma a legpolitikaibb üzlet. Hacsak az
embernek nem sikerül elkerülnie, az egész egy könyörtelen, gyilkos
vetélkedés, amely egyenlő arányban fakad a hiúságból, a
bizonytalanságból, az irigységből, a becsvágyból, a gyanakvásból,
valamint a pénz és a hatalom utáni hajszából.
Én mindig igyekeztem távol maradni ettől, főként mert
túlságosan időigényesnek és kicsinyesnek találtam, de ez nem
jelentette azt, hogy nem kellett állandóan a hátam mögé figyelnem.
Voltak kések, amelyek bizony halálos veszélyt jelentettek. A két
dolog, ami mellettem szólt: a képesség (a felmerülő problémák
megoldására) és a tehetség.
A szerencsés véletlen hozott össze egy álomszerű
reklámszövegíróval. Oliver Guinane zseniálisan bánt a szavakkal és
a gondolatokkal, tökéletesen biztos volt magában, és imádott
csapatban dolgozni. Nagyjából egyidősek voltunk, egyformán
lelkesedtünk a munkáért, egyetértettünk abban, mi való oda és mi
nem, és mi az, ami egyszerűen hulladék. Ami pedig még ennél is
jobb, csodáltuk és tiszteltük egymás szakmai érzékét.
Nem vagyok biztos benne, hogy a dolgok normális menete
szerint Olivért választottam volna legjobb barátomnak – egy kicsit
túl rámenős volt számomra, és nem mindig bánt mindenkivel
egyenrangú félként. De volt egy sor olyan tulajdonsága, ami több
36
mint ellensúlyozta a… nos, a hiányosságait. Oliver a végletekig
nagylelkű volt, nagyon elragadó és szellemes, csak úgy ontotta a
csodálatos ötleteket, amelyeket aztán végtelen önzetlenséggel kezelt.
Emellett tele volt energiával. Jóvágású arcával, világosbarna
szemével és a fülére meg a homlokába omló göndör, vörösesbarna
fürtjeivel mágnesként vonzotta a nőket is, mint az a vén dzsip; ami
gyakran azt jelentette, hogy ráhagyhattam a dolog dumálós részét, én
magam pedig játszhattam a csendes, titokzatos férfi szerepét. Néha
cseréltünk, és én játszottam a társasági embert, de Oliver sohasem
bírt sokáig csendes és érdeklődő maradni. Természetéből fakadó
harsánysága – és hiúsága – előbb-utóbb mindig felülkerekedett
benne. Nem ment neki a csendestárs szerepe. De nem számított, így
is nagyszerű párost alkottunk mind szakmai, mind társadalmi téren.
Remekül éreztük magunkat együtt, és ketten letettünk az asztalra
néhány emlékezetes kampányt olyan különböző szektorok számára,
mint a bankszakma, a hajápolási termékek, a szeszes italok és az
autókereskedelem. A hírnevünk és a fizetésünk egyre nőtt, és
nemsokára már más nagy és híres cégek is vadásztak ránk.
Ennek ellenére csak kétszer váltottunk, egyszer a J. Walter
Thompsonhoz, aztán pedig a Saatchi & Saatchihoz, ahogy akkor
hívták. Azután, rengeteg önvizsgálat, álmatlan éjszaka és komoly
vita után (ez utóbbiakat Oliverrel, a terv fő szorgalmazójával
folytattam) megtettük a nagy lépést, és saját céget alapítottunk.
Ezzel is szerencsénk volt. A gazdaságnak éppen jól ment, az
ingatlanárak szárnyaltak, és rengeteg pénz özönlött be külföldről. A
bankárok, akárcsak most, már akkor sem hajigálták a pénzt olyan
üzletemberek után, akik terjeszkedni szerettek volna vagy új cég
alapításába fogtak, de a környezetükben lévő nagymenő
pénzemberek unszolására megnyitották a perselyüket az olyan
vállalkozások előtt, amelyek biztos lábakon álltak. Oliverrel
fényesre polírozott prezentációt tartottunk kedvenc
bankigazgatónknak, mintha ügyfélként szerettük volna megnyerni
magunknak. Szövegíróm beszélt, én megmutattam néhány jobb

37
díjnyertes munkánkat (bizony, ennyire jók voltunk), az igazgató
pedig megette az egészet.
Megkörnyékeztünk egy kiváló pénzügyi igazgatót, akit egy
másik ügynökségtől ismertünk, és kihorgásztunk magunknak egy
remek, friss reklámszövegírót és egy művészeti vezetőt is
Saatchiéktól. Olivernek volt akkoriban egy barátnője (ostoba módon
én mutattam be neki még a régi cégünknél), aki beképzelt és drága
fotós hírében állt, és akinek az ételekről és termékekről készített
csendéletei éppen olyan jók voltak, mint a portréfotói. Barna volt,
okos, gyönyörű és elegáns, nagy, átható tekintetű, barna szemmel,
karcsú testtel és hosszú lábakkal, amelyekért a legtöbb nő meghalni,
a legtöbb férfi pedig gyilkolni is képes volna. Andrea Doddsnak
hívták, és idővel feleségül vettem, de ebbe egyelőre ne menjünk
bele. Andreát kapcsolattartónak és Sydney Presswell helyettesének
vettük fel, aki cégünk pénzügyi igazgatója és harmadik üzlettársunk
volt. O intézte a dolgok üzleti részét (ő volt az a pénzügyi igazgató,
akit egy másik ügynökségtől csábítottunk át). Andreának jó fellépése
volt, kiválóan bánt az ügyfelekkel (egykor én magam is az egyik
ügyfele voltam), és nem tűrte a mellébeszélést. Azt mondtam már,
hogy gyönyörű volt? Nos, az volt – és még most is az.
Kezdetnek mindössze egy titkárnőt vettünk fel, Lyndát, aki
recepciósi és telefon-központosi teendőket is ellátott. Rajta kívül
szerződtettünk még egy Raymond nevű fiatal mindenest, aki
művészeti vezető akart lenni, de nem volt művészeti főiskolája, egy
Peter nevű nyomdászt, valamint Pault és Mike-ot, a fiatal kreatív
csapatot, akikről beszéltem. A megfelelő irodahelyiséget nem volt
könnyű megtalálni, de egy csomó keresgélés és visszautasítás után
belebotlottunk egy irodaházba a Covent Garden közepén, amelynek
volt két kiadó emelete. Nemrég jelentek meg a piacon, és elég
drágák voltak – az igazat megvallva nekünk túlságosan is drágák –,
de azonnal tudtuk, hogy éppen erre van szükségünk.
Nekifogtunk az egész vállalkozás legnehezebb részének, az
ügyfélszerzésnek. Jogi értelemben még érvényes szerződésben
álltunk előző alkalmazóinkkal, így Oliver és én még három évig nem
38
kereshettük meg korábbi ügyfeleinket. Ez persze nem akadályozta
meg az ügyfeleket abban, hogy ők keressenek meg bennünket, amint
kiszivárgott a hír, hogy kilépünk és a saját lábunkra állunk. így hát
néhányan, akik bíztak a képességeinkben, inkább bennünket
választottak. Ilyen módon két elég komoly megrendeléshez
jutottunk, de szükségünk volt egy harmadikra is, hogy életképesek
legyünk.
Szenvedélyesen vetettük bele magunkat az új megbízások
felkutatásába, éjjel-nappal keményen dolgoztunk, hogy nagyszerű,
új bemutatókkal és jobb üzleti stratégiával álljunk elő, mint a már
piacon lévő cégek. A médiavásárlást Sydney intézte, míg eléggé be
nem dolgoztuk magunkat, hogy felvehessünk valakit erre a feladatra
állandó jelleggel. Kíméletlenül lecsaptunk minden cégre, amelyikről
úgy gondoltuk, jól jönne nekünk megbízóként, és amelyről úgy
véltük, a tökéletesnél gyengébb szolgáltatást kap – középszerű
reklámok, gyenge médiastratégia stb. – jelenlegi reklámcégétől, és
többször vallottunk kudarcot, mint ahány alkalommal sikerült
átcsábítanunk egyet-egyet közülük. Ám idegeinknek, kitartásunknak
és – szeretem ezt gondolni – tehetségünknek köszönhetően három új
megbízóhoz jutottunk, egy közepeshez és két kisebbhez, amelyek
azonban bőven pótolták a harmadik nagymenőt, akire eleinte
vadásztunk. Kemény napok voltak, de tudod mit? Hiányoznak. Igen,
egy csomó minden hiányzik… A céget a kor divatjának megfelelően
gtp-nek hívtuk, ami a Guinane, True és Presswell rövidítése volt,
természetesen kis, egymást érintő baskerville karakterekkel szedve.
Királyul festett.

Az ügynökségünk beindult. A városban igazi kreatív műhelyként

tartottak számon bennünket, és egyre több ügyfelet környékeztünk
és szereztünk meg. Volt köztük néhány konzervatív szemléletű is, de
főként olyan cégek jelentkeztek, amelyek egy kis extra kreativitást
igényeltek termékeik eladásához, nem féltek az új lépések
megtételétől, amelyeket viszont a közönség és a szakma sem hagyott
39
figyelmen kívül. Meglepődnél, ha tudnád, milyen sok nagymenő cég
van, amely csak az ismert, bevált és kockázat nélküli
megoldásokban hisz, olyan stratégiákban, amelyek nem térnek el a
bevett képlettől, és nem veszélyeztetik a marketingvezető pozícióját.
A belső hatalmi harcok a kis cégeknél éppúgy mindennaposak, mint
a nagyoknál (bár minél nagyobb, annál rosszabb), és ezek a harcok
intenzitásukban a harmadik helyen állnak a reklámszakma mögött,
amelyet csak a nagypolitika előz meg.
A hozzánk forduló cégek már jól ismerték kockázatvállalási
hajlandóságunkat, és általában ki voltak hegyezve valami újra. Nem
feltétlenül gyökeresen új dolgokra kell gondolni, de legalábbis
valami egyénire. Távolról sem nyertünk meg mindenkit, akit
kiszemeltünk magunknak – könnyű azt mondani, hogy valami
„másra” vágysz, de már nem olyan könnyű elfogadni, ha megkapod
de elég megrendelést gyűjtöttünk, hogy bővíthessük az irodát és a
személyzetet. Még pár reklámdíjat is sikerült bezsebelnünk
útközben, amelyeket pedig szakmabeli társaink szavazatai alapján
ítélnek oda2.
2
Érdekes módon most, hogy Oliver és én is főnökök lettünk, nagyobb felelősséget
éreztünk az ügyfeleink iránt. Régi vicc reklámkörökben, hogy a művészeti vezető
állandóan azon agyai, hogyan szúrhatna be egy pálmafát a vázlat bal alsó sarkába,
tekintet nélkül arra, milyen terméket reklámoz éppen, mert a pálmafa egy bahamai
fotótúrát jelent, gyönyörű kirándulást neki (és esetleg, de nem szükségképpen a
reklámszövegírónak) egy fényképész és az asszisztensei, valamint káprázatos
fotómodellek társaságában (erre nyilván azt mondod, hogy így nem lehet mondjuk
kutyaeledelt eladni, de ne hidd, hogy nem próbálkoztak már vele). Egy másik,
még jobban álcázott cél a legjobb reklámnak járó DA&D–díj, amikor az
ügynökség fantasztikus – és fantasztikusan drága – film– vagy tévéreklámokat
ajánl (esetleg zseniálisan szellemeseket, amelyek azonban kissé kerülő úton járnak
a termek eladását illetően). Ezek aztán elárasztják az egész médiát, de a
nagyszabású koncepció nem éri el a célját, mert a márkanevet vagy nem veszik
észre, vagy nem fognak emlékezni rá (biztosan te is tudnál említeni egy–két
tévéreklámot, amely szenzációs volt, de nem tudnád megmondani, tulajdonképpen
mit is reklámozott).
Ez puszta hiúság, ami az ügyfél iránt tanúsított tisztelet hiányáról árulkodik,
ugyanakkor az ügyfél az ostoba, hogy ilyesmit megenged. A válasz egyszerű, bár
40
 Oliver és én elemünkben voltunk, dolgoztunk, mint az állatok, a
lelkesedésünk sohasem csappant meg. Gyakran kivettünk egy
szállodai lakosztályt egész hétvégére, és éjjel-nappal melóztunk,
hogy új, sőt néha eredeti reklámkampánnyal álljunk elő. Azért
költöztünk ilyenkor hotelszobákba, mert időnként új környezetre
volt szükségünk. A különböző helyszínek valahogy segítették az
adott feladat objektívebb megközelítését. Őszintén megvallva, nem
ritka dolog egyes ügynökségeknél, hogy néhány éjszakára bezárják
kreatív csapatukat egy ötcsillagos szállodába, és adnak nekik némi
kokaint az ihlet kedvéért, meg hogy bírják a munkát. Ez persze nem
bevett gyakorlat, de előfordul néha, ha az ügynökség kétségbeesik,
kezd kifutni az időből, és a nagy ötletek csak nem akarnak jönni. Mi
nem csináltunk ilyet, mert én például semmilyen kábítószerre nem
tudtam rávenni magam. Na jó, a főiskolán kipróbáltam egy kis
hasist, később pedig, amikor az anyagi helyzetem megengedte,
belekóstoltam a kokainba is, de valahogy sohasem jött be, csak
túlfeszített lettem tőle. Az alkohollal bizonyos értelemben ugyanez
volt a helyzet: nagyon sok kellett hozzá, hogy megüssön. Nem
tudom, miért – gondolom az emésztési rendszerem miatt –, de
örültem neki. A drogok, mint később tapasztaltam, mindig rosszat
jelentenek. Emellett nem volt szükségem vegyszerekre a képzeletem

gyakran nem könnyű: az igazán nagyszerű reklám mindig egy okos (és gyakran
szórakoztató) ötlet és a világos márkamegjelölés kombinációját kínálja (és itt nem
feltétlenül egy hatalmas céglogóra kell gondolni). „JÓ SZÖVEG, JÓ LÁTVÁNY,
VILÁGOS TERMÉKAZONOSÍTÁS.” Ennek a mottónak minden
marketingmenedzser vagy reklámigazgató irodájának a falán szerepelnie kellene,
a kreatív csapatokat pedig állandóan emlékeztetni rá. Ez volt tehát a mi
filozófiánk, és az irodánkat egyetlen, prezentációra szánt cégfejléces vázlat vagy
szövegtervezet sem hagyta el úgy, hogy ezek a követelmények ne teljesültek
volna. Oké, nem állítom, hogy minden alkalommal sikerült. Utolsó pillanatokban
összecsapott munkák, vázlathatáridők, egész éjszaka tartó munka, az ügyfelek
késlekedése és bizonytalansága, illetve esetenkénti képtelensége egy fantasztikus
koncepció felismerésére – mind–mind a reklámszakma velejárói, olyan tényezők,
amelyekkel számolni kell, így nem mindig tudtuk a legjobb formánkat hozni, de a
fenébe is, igyekeztünk, nagyon igyekeztünk.
41
serkentéséhez; az jól elvolt magával, és különben is, semmi sem
fogható a kreatív agymunka okozta felemelő érzéshez.
Talán túl keményen dolgoztunk azokban a korai években, túl
sokat vállaltunk, de Oliverben és bennem, és bizonyos fokig
Sydneyben is túltengett az ambíció, és egyszerűen adrenalinnal
működtünk. Úgy éreztük, energiánk kimeríthetetlen – bár ha
buktunk, akkor az igazi bukás volt ami kezdetnek nem rossz, de ha
túl sok van belőle, az ember korán kiéghet. A kreatív munka mellett
ráadásul ott volt cégünk irányításának felelőssége – terhe – annak
ellenére is, hogy Sydney az adminisztrációs teendők nagy részét
levette a vállunkról. Még így is túl sok megbeszélésre kellett
azonban járnunk, főként ügyfelekkel – ó, istenem, azok a
végeérhetetlen vacsorák! –, de a fontos döntéseket mindig
hármasban hoztuk meg.
Tehát vadul dolgoztunk és vadul játszottunk, és lehet, hogy e két
nyomás miatt jelentek meg az első repedések partneri
kapcsolatunkon. Persze az sem segített a dolgon, hogy elloptam
Oliver szeretőjét.

42
 9.

Már hónapok óta ismertem Andrea Doddsot, mielőtt bemutattam

volna őt Olivernek, mert néhány munkán együtt dolgoztam a
csapatával. Elég magas volt, karcsú és, ahogy korábban említettem,
lenyűgöző lábai voltak. Sötétbarna haja akkoriban hosszú volt és
egyenes, egészen keskeny vállára omlott (mostanában rövidre
vágatja, és mint valami vásott kölyöknek, kétoldalt eláll az arcától).
Megtudtam, hogy egyedül van, pillanatnyilag nincs barátja,
Pimlicóban, a Dolphin tér közelében lakik egy apró lakásban, és
éppen készültem, hogy rámozdulok. Normális esetben nem tartott
volna olyan sokáig, hogy randira hívjam – más lányoknál nem is
tartott –, de Andrea kivétel volt. Miért? Mert máris félig szerelmes
voltam belé, és rettegtem a visszautasítástól. Érdekes, milyen
könnyen elveszíti az ember az önbizalmát, ha valami túl fontossá
válik. Oliver vonzerőlokátora persze abban a pillanatban riadót fújt,
hogy meglátta őt egy vevővel beszélgetni a régi ügynökségünk
folyosóján. Megkérdezte tőlem, ki az a lány, én pedig ostoba módon
berángattam őt az irodába, hogy bemutassam.
Elkeseredetten felnyögtem magamban, amikor észrevettem
Oliver felcsillanó szemét, és hogy a kelleténél tovább szorítja
Andrea kezét. Tudtam, hogy beleálltam a földbe, mielőtt még
egyáltalán elkezdhettem volna, de nem nehezteltem érte.
Megérdemeltem, amiért ilyen puhány módjára viselkedtem.
Andrea nemsokára Oliverhez költözött. Sőt olyan hamar, hogy
beleszédültem. Valójában még nem adtam fel minden reményt, ami
kettőnket illet, mert úgy éreztem, még mindig vibrál köztünk valami
valahányszor szemkontaktusba kerülünk. Andrea nem volt kacér, de
ha egymással beszélgettünk vagy időpontot egyeztettünk a
43
fényképezésekhez, mindig éreztette velem, hogy különleges vagyok.
Persze az is lehet, hogy csak a munkáját végezte, és egy fontos
ügyfél hiúságát simogatta, de én nem így gondoltam. Volt benne
valami hihetetlenül őszinte és valami nagyon, de nagyon kedves.
Mégis kénytelen voltam beletörődni a helyzetbe, és tényleg nem
haragudhattam Olivérré, amiért volt bátorsága elsőként lépni, míg
én, mint valami béna bolond, csak haboztam, és túlóvatoskodtam a
dolgot.
Ollie és Andrea. Nem mindennapi páros volt. Képtelen voltam
irigykedni Olivérré, bár titokban továbbra is emésztettem magam
Andrea után. Lépj túl rajta, mondtam magamnak egy idő után.
Oliver sokkal inkább az ő súlycsoportja volt. Amellett van egy
csomó másik hal is a tóban, menj hát horgászni. így is tettem egy
ideig, de igazából sohasem sikerült túljutnom a kezdeti szerelmen.
Oliverrel új ügynökségünk létrehozásának első izgalmas, de
idegtépő időszakában jártunk, amikor felvetette, hogy vegyük fel
Andreát is a fedélzetre üzleti kapcsolattartóként és Sydney
asszisztenseként.
Két teljes másodpercbe tellett, hogy rábólintsak: tapasztalatból
tudtam, hogy az a nő több mint rátermett, és nem kételkedtem
benne, hogy hatalmas tőkét jelent majd szárnyát bontogató
cégünknek. Lehet, hogy a megjelenés– és attitűdrészlegen puha volt,
de hidd el, ha üzletről volt szó, nagyon ravasz tudott lenni, és mindig
keményen alkudozott a fotósok nevében, akiket képviselt (pedig én
sem voltam könnyű eset – mindig úgy kezeltem az ügyfeleim
pénzét, mintha a sajátom lett volna).
Így hát kezdetben kissé alacsony fizetéssel, de az ígérettel, hogy
ez együtt fog nőni a céggel – akkoriban mindannyian kockáztattunk
–, csatlakozott a gtp-hez. Könnyedén beletanult, elbűvölte a meglévő
és a jövőbeli ügyfeleket, és ugyanolyan szenvedéllyel árulta a
tehetségünket, mint korábban fotósai szakértelmét.
A csapatunk az ügyfelek listájával együtt bővült, és úgy tűnt,
minden rendben van, ám mint mondtam, talán túl keményen

44
dolgoztunk és játszottunk, mert idővel megjelentek a repedések. És a
bajok forrása a legtöbb esetben Oliver volt.
Ollie is, én is teljesítőképességünk határáig feszítettük magunkat,
de a könyörtelen tempó barátomat és kollégámat jobban megviselte,
mint engem. Egy idő után olyan volt, mintha üresben járna,
ingerülten viselkedett a csapat tagjaival (főleg Sydneyvel, aki pedig
minden tőle telhetőt megtett, hogy mindannyian megőrizzük ép
eszünket), türelmetlen volt az ügyfelekkel (akik a legtöbben kedves
és intelligens emberek voltak – de még azok is megérdemeltek volna
némi tiszteletet, akik esetleg nem). Sydney Presswell ilyenkor
beavatkozott, elsimította a dolgokat, és Oliver csípős megjegyzéseit
tréfás ugratássá szelídítette.
A munka ennek ellenére mégis mindig jól ment, Oliver ebben a
tekintetben nem hagyta cserben a céget. Általában sikerült előhúznia
a zsákjából valami gyöngyszemet az utolsó pillanatban, amikor az
idő már nagyon szorított, és muszáj volt előállnunk valami
hirdetéssel vagy kampánnyal, amivel az ügyfél kezdhetett valamit.
És ha ő nem húzott elő semmit, akkor előhúztam én. Még mindig
remek csapat voltunk, de egyre jobban aggódtam a cimborám miatt.
Jó párszor félrevontam, és elmondtam neki, mi nyugtalanít: kezdesz
összeroppanni, haver, vegyél vissza egy kicsit, pihenj egyet valahol,
ahol meleg van és napsütés, talán fordíts egy kicsit több figyelmet
Andreára… De ő csak megrántotta a vállát, és rám villantotta az
Ollie-vigyort, ami azt jelentette, minden a legnagyobb rendben.
Mostanában nem alszik valami jól, tényleg csökkenti egy kicsit a
mellékes elfoglaltságokat, és különben is, a kedélyingadozások a
természetéhez tartoznak. Ilyenkor gyakran emlékeztetett arra is,
hogy az ő tehetségének köszönhetjük a legtöbb ügyfelet, s ezt a tényt
nem tagadhattam. Persze, feleltem ilyenkor, de most inkább az
egészséged miatt aggódunk, nem a tehetséged miatt. Nem nézel ki
valami jól, és azok a kedélyingadozások Andreát is rosszul érintik.
Ezt nem kellett volna mondanom. Oliver kitört, lehordott, hogy
ne üssem az orrom az ő magánéletébe, majd kiviharzott a közös
irodánkból. Aznap nem láttuk többé, és megbántam, hogy
45
kimondtam, amit gondolok. Mégis, mintha hatott volna – legalábbis
egy ideig. Ollie másnap korán bejött, friss volt, vidám, és hozott
nekem egy doboz drága szivart. Andrea, aki egy ideje kissé
idegesnek tűnt, vele volt, és majdnem olyan jókedvűnek látszott,
mint ő. Arra gondoltam, hogy őszintén elbeszélgettek egymással, és
Oliver új útra lépett. Mindketten élénknek tűntek, mint akik mögött
jó, kiadós alvás áll, remélhetőleg egymás karjaiban.
De nem tartott sokáig. Oliver hangulata nemsokára megint úgy
csapongott ide-oda, mint valami személyiséginga, és gyanakodni
kezdtem, hogy talán többről van szó, mint a túlfeszített munkáról és
a piáról. De Sydney volt az, aki végül felhívta a figyelmemet a
tünetekre.
A bennfentesek vagy a szakma átkának, vagy a szakma
mankójának hívják, de én egyik nézetet sem osztom. Persze, a
kokain és a fű – na meg a speed – népszerűek a mi hivatásunkban,
de ezek inkább foglalkozási kockázatot jelentenek, mintsem bevett
gyakorlatot, inkább szórakozás, mint kötelező gyakorlat. A
kreativitás gyakran odáig fajulhat, hogy az ember további tudattágító
szerekhez nyúl, a reklámszakma pedig az egyik legnagyobb stresszel
járó pálya, amit csak az ember választhat. Mindig ott van a
kimerültségi tényező is, amikor az agyad és a tested annyira elfárad,
hogy szükségük van egy kis töltésre. Nem akarok a drog mint kellék
mellett érvelni – távol álljon tőlem –, csak igyekszem elmagyarázni,
hogy készül a csapda. Ismertem nagyszerű embereket, akik
belesétáltak, és most amiatt aggódtam, hogy legjobb barátomból és
üzleti partneremből is áldozat válik.
Hogy rövidre zárjam, Ollie állapota folyamatosan romlott, az
inga megakadt az alsó állásban. Egy este éppen otthon
terpeszkedtem egy kanapén – a dobozban már csak egy keskeny
pizzaháromszög maradt, meztelen lábam a kanapé egyik karfáján
nyugodott, a fejemet néhány párna támasztotta alá a másik végén, a
hasamon egy félig telt Stella pihent, a padlón lévő, túlcsorduló
hamutartóban pedig egy cigarettacsikk füstölgött és valami
szappanoperát bámultam a tévében, amikor az ajtócsengő idegesítő
46
hangja riasztott fel. Hangos nyögés közepette letettem a sörösdobozt
a hamutartó mellé, és átlendítettem a lábam a szőnyegre.
Felrángattam a farmeremet a laza melegítőfelső alá, és morogva
odamentem az ajtóhoz.
Andrea állt odakint, az arca könnyben ázott, fehér bőrét
összemaszatolta a szemfesték. A karjaimba vetette magát, és
kiöntötte a bánatát. Elege volt, Olivernek elment az esze, rátámadt,
bántotta, szidalmazta őt, ő pedig elmenekült, és most végleg. Nem is
tudtam, hogy már máskor is előfordult ilyesmi, és ahogy elmondta a
szomorú történetet, éreztem, hogy egyre jobban forr bennem a
harag.
Oliver kokófüggősége tehát eljutott a kritikus pontig, s ennek az
egyik eredménye volt az, hogy bántotta Andreát, ő pedig otthagyta,
és soha nem akart visszamenni hozzá. Észre sem vettem, hogy a
kapcsolatuk ilyen állapotba jutott, olyan jól játszottak az irodában.
Mintha letaglóztak volna.
Hogy még rövidebbre fogjam, ott maradt velem.
Nem vagyok büszke rá, de akkor rettenetesen haragudtam
Olivérré, mert nemcsak hogy ellopta a csajomat (na jó,
tulajdonképpen nem is volt a csajom), de most már fizikailag – és
mint hamarosan megtudtam, lelkileg is – bántalmazta őt. Attól, hogy
Andrea ott volt a lakásomban kiborulva és kétségbeesetten, minden
érzésem feléledt iránta, amit elfojtottam azóta, hogy veszítettem a
barátommal szemben. Elismerem, elég nagy balek vagyok, ha nőkről
van szó. Felajánlottam, hogy felhívom Ollie-t, vagy elmegyek hozzá
személyesen, és megmondom az arcába, mekkora szemétláda, de
Andrea nem engedte. Együtt rogytunk le a kanapéra, és könyörgött
nekem, hadd maradjon, legalább arra az éjszakára.
Soha többé nem ment vissza Oliverhez. Erre sem vagyok büszke,
de már akkor, azon az első éjszakán szeretkeztünk. Úgy tört ki
belőlem a rengeteg elfojtott érzés és vágy, mint árvíz a megrepedt
gát mögül.
Olivért két napig nem láttuk az irodában, de amikor végül
megjelent, tökéletesen nyugodt és józan volt. Az igazat megvallva
47
csaknem pimaszul fogadta Andrea távozását, és azt hiszem, ez
nagyobb fájdalmat okozott Andreának, mint bármi más. Oliver
közönye mindkettőnket megdöbbentett, ugyanakkor viszont segített
túltenni magunkat a bűntudaton. Elmondta, hogy volt ideje
gondolkodni, és rájött, hogy tönkreteszi Andrea életét, a sajátjáról
nem is beszélve. Lehet, hogy tönkreteszi az üzletünket is, amiért
annyit gürcöltünk. És egészen biztosan tönkreteszi hosszú
barátságunkat. Ezen változtatnia kellett, és tudta, hogy talán ez az
utolsó esélye.
Attól a naptól kezdve a drogok és a pia eltűntek, helyüket átvette
a kemény munka és a józanság. Oliver nem akarta megkérni
Andreát, hogy menjen vissza hozzá, míg ő maga úgy nem érzi, hogy
vissza akar menni (őszintén szólva, mintha nem is igazán érdekelte
volna a dolog; úgy viselkedett, mintha a labda Andrea térfelén
lenne), és azt gondoltam, nem ez a megfelelő pillanat rá, hogy
közöljem: már hozzám költözött. Ezzel később is ráértünk.
A viszony néhány hétig egy kicsit kínos volt kettőnk között, de
Oliver minden tőle telhetőt megtett. Nem tudom, hogyan küzdött
meg a démonaival – és győzte le őket –, de valahogy sikerült neki.
Leállt a drogokkal, és a különbség azonnal látható volt. Megint az én
régi, igaz barátom lett, és bár eltartott egy darabig, mire a tehetsége
ismét mozgásba lendült, a varázslat idővel visszatért. Ismét a régi
csapat voltunk, a reklámszakma Lennonja és McCartneyja. Már nem
is tudom, hogy derült ki, hogy Andrea velem él, de teljesen
természetesen történt, és Ollie részéről semmilyen nyílt neheztelést
nem tapasztaltunk. Lehet, hogy már a nagy balhé előtt kezdett
belefáradni a kapcsolatukba – végül is sohasem volt a hosszú
kapcsolatok híve –, így látható harag nélkül fogadta el az új
helyzetet. Talán egy kicsit megátalkodottnak hangzik, de úgy
éreztem, őszintén örül a dolognak miattam, mert sohasem tudtam
véka alá rejteni Andrea iránti vonzódásomat. Most végre találtam
valakit, aki mellett megállapodhattam. Persze néha azért elkaptam
egy-egy furcsa, merengő pillantását, de ezeket a bűntudatnak tudtam
be.
48
 Nemsokára minden visszatért a normális kerékvágásba. Örült
iramot diktáltunk magunknak, folyamatosan hajtottuk az új
megrendelőket, miközben igyekeztük megtartani már meglévő
ügyfeleinket is. Még több embert szerződtettünk, létrehoztunk két új
művészeti vezető/reklámszövegíró csapatot, további titkárnőket
vettünk fel, majd még egy ügyvezetőt, s egy idő múlva az egész
épületre szükségünk lett, hogy elférjünk. Félelmetes, fiatal kreatív
topcég voltunk, és nem kevés reklámdíjat zsebeltünk be mind sajtó–
és hirdetéskampányainkért, mind pedig a televíziós reklámjainkért.
Andrea egy éven belül terhes lett a gyermekünkkel (a hetedik
hónapban otthagyta az ügynökséget), és összeházasodtunk – ebben a
sorrendben. Telt-múlt az idő és az élet – néhány hullámvölgyet
leszámítva, amelyeket itt meg sem érdemes említeni – nagyszerű
volt. Legalábbis én így gondoltam.
Hét évvel később még mindig imádtam a munkámat, boldog
házasságban éltem, és volt egy csodálatos kislányom, Primrose-nak
hívták. (Igen, tudom. A reklámszakma, mi? Igazából mindössze
három hónap kellett hozzá, hogy elkezdjük Primnek hívni – a
Primrose név túlságosan súlyos teher egy ilyen kis teremtésnek,
bármilyen gyönyörű is volt.) Ezután is voltak TKÉ-im, s egyre
jobban megtanultam irányítani és főleg kezdeményezni őket. Persze
az egész az én titkom maradt, és továbbra is teljesen elbűvölt.
Akkor még nem tudtam, hogy ezek a TKE-k vezetnek majd korai
végzetemhez.

Remélem, még mindig velem vagy. Csak úgy gondoltam, fontos

hogy megismerd egy kicsit a történetemet – hiszen szervesen
kapcsolódik mindahhoz, amit a továbbiakban el fogok mesélni. Hidd
el, kihagytam egy csomó személyes részt, mert nem akartam, hogy
félúton elveszítsd az érdeklődésedet.
Most azonban készen állok, és – legalábbis remélem – te is
kíváncsian várod a mesémet. Minden, amit eddig elmondtam, a felé

49
a rettenetes esemény felé mutat, amely örökre megváltoztatta az
életemet. Vagy mondjam inkább, hogy a létezésemet?

50
 10.

– Ez túl nagy falat – mondtam. Igyekeztem elrejteni a hangom

remegését és elkerülni Oliver metsző tekintetét. A vita – na jó, a
veszekedés – már legalább egy órája tartott Sydney, Ollie és én
köztem. – Egyszerűen nem állunk készen.
Hátradőltem a székemben, a karjaimat keresztbe fontam a
mellkasomon, és kinyújtott, keresztbe vetett lábamra meredtem.
– Nem, ha terjeszkedünk! – Oliver előrehajolt ültében, és
fenyegetően felém bökött az ujjával.
– Nem alkalmas most az idő arra, hogy még több embert
vegyünk fel. Egyszerűen nincs meg hozzá itt a kapacitás.
Oliver akkorát csapott a combjára, hogy összerezzentem. Ezt
biztos érezni fogja egy darabig.
– Akkor költözünk! – érkezett a felelet.
– Most viccelsz? Ezt az épületet is elég nehéz volt megszerezni.
Különben is túl elfoglaltak vagyunk egy ilyen fennakadáshoz.
– Van más megoldás is. – Sydney Presswell széles, de spártaian
berendezett íróasztala mögött ült, és a hangja szokás szerint halk volt
és megnyugtató. Sydney mindig remekül közvetített köztem és Ollie
között, pedig a kettőnk kapcsolata újabban egyre bizonytalanabb
volt. Szinte semmiben sem értettünk egyet, kiváltképp, ha szakmai
kérdésekről volt szó.
Mindketten a pénzügyi igazgató felé fordultunk.
Sydney eléggé kikerekedett az évek során – a túl sok hosszúra
nyúlt üzleti vacsorának köszönhetően –, de még mindig fittnek tűnt
őszülő, fogyatkozó hajával és szürke öltönyében, amelyhez mindig
mélykék vagy piros nyakkendőt viselt. A nyaka egy kicsit kidagadt
az inggallérja fölött, de sasorra és finom vonalú szemöldöke alatt
51
lágyan csillogó, szürke szeme egy jóságos pátriárka benyomását
keltette. Diszkrét, keret nélküli szemüveget viselt, amelynek lencséit
csuklók és műanyag orrpárnák tartották. Bár éppen harmadik válása
közben volt, homlokát egyetlen ránc sem barázdálta, s
halványszürke szeme alatt is csak apró táskák látszottak.
Vártuk, hogy folytassa. Talán mind a ketten megkönnyebbültünk
egy kissé, hogy félbeszakította egyre indulatosabbá váló
összetűzésünket
– Egyesülhetnénk – közölte egyszerűen. Közben előrehajolt, és
összefűzte az ujjait az asztalon.
Sem Oliver, sem én nem reagáltunk. Csak bámultam.
Sydney sápadt arca szenvtelen maradt.
– A Blake & Turnbrow, mint tudjátok, már vadászik ránk egy
ideje Sokkal nagyobbak nálunk és világszerte vannak irodáik. Együtt
könnyen boldogulnánk a meglévő ügyfeleinkkel és azokkal, akiket
ezután szereznénk. A Blake & Turnbrow szívesen egyesülne velünk.
– Úgy érted, szívesen átvenné az üzletünket, ugye? – kérdeztem,
és a bosszúságom most Sydneyben talált céltáblát. Ez már
önmagában is szokatlan volt, hiszen az egész világon Sydneyvel
lehetett a legkönnyebben kijönni.
– Nem, nem így értettem – felelte. A visszavágás szelíd volt,
egyáltalán nem sértett – Ha az, hogy ágyba bújunk egy nagy nevű,
globális ügynökséggel, segít terjeszkednünk és nagyobb ügyfeleket
szereznünk, miért ódzkodunk a gondolattól?
– Azért, Sydney – válaszoltam leplezett türelmetlenséggel mert
ezzel feladnánk a saját cégünk feletti ellenőrzést.
– Várj egy pillanatot, Jim – szólt közbe Ollie. – Nem biztos,
hogy feltétlenül ezt jelenti. Nézzük helikoptertávlatból.
Attól, hogy a reklámíróm szakzsargont használt, csak még
ingerültebb lettem. A madártávlat már nem is jó, mindjárt
„helikoptertávlat” kell? Az „üzlet átvétele” pedig az üzlet átvétele,
nem ágyba bújás. Hirtelen elfogott a gyanakvás: vajon Olivért
tényleg meglepte a javaslat, vagy ő és Sydney már meghányták-
vetették a tervet a távollétemben (gyakran voltam házon kívül a
52
fotózások vagy a tévéreklámok miatt, így partnereimnek bőven
lehetett alkalmuk egy kis meghitt csevejre)? Vagy csak üldözési
mániám van?
– A Blake & Turnbrow-nak nyilván tetszik az ügyféllistánk és az
ügynökségünk kreatív tehetsége – folytatta Oliver.
– De hát mi talán nem irigyeljük az ő ügyfeleiket és egy kicsit a
kreatív csapataikat is?
– Ha átvesznek bennünket... – kezdtem.
– Egyesülünk – helyesbített Sydney.
Eleresztettem a fülem mellett.
– …nincs rá semmi garancia, hogy a megbízóink egy része nem
hagy el bennünket. Ok a Guinane, True, Presswell-lel szerződtek,
nem a Blake, Turnbrow, Guinane, True, Presswell-lel...
– A „BTGTP”-nek egész jó csengése van. – Oliver
elmosolyodott, és nem voltam egészen biztos benne, hogy nem
szándékosan akar felhúzni.
Mielőtt azonban válaszolhattam volna, Sydney megint
közbevágott.
– A cégek ritkán váltanak ügynökséget, hacsak nem szúrnak ki
velük valami rossz marketingstratégiával, középszerű kreatív
munkával vagy gyenge szolgáltatásokkal, mi pedig egyikben sem
vagyunk bűnösek. Viszont az első és az utolsó ponton tényleg
elbukhatunk, ha ezt az új ügyfelet sikerül megszereznünk.
– Még mindig nem értem, miért környékez meg bennünket egy
ekkora banktársaság – morogtam, azt hiszem, egy kissé savanyúan.
– Az ügynökség, ahol most vannak, az egyik legnagyobb és legjobb
a szakmában.
– Igen, és éppen emiatt önelégültek lettek. Ez a bank már húsz
éve vagy még régebben van náluk, és azt hiszem, mindkettőnek
elege van a másikból. Idővel megtörténik ez minden ügyféllel, nem
számít, milyen szilárd volt a kapcsolat.
Sydney összekulcsolt ujjai szétváltak, és hátradőlt a székében.
– A bank marketingigazgatója szerencsére nagyon régi
ismerősöm, és az utóbbi évben igyekeztem feléleszteni az
53
ismeretségünket. Egy klubba járunk, és már többször hagytam, hogy
megverjen golfban.
– Ezt most említed először – jegyeztem meg mogorván.
– Azért, mert mostanáig nem volt róla jelentenivalóm.
Geoff csak pár hónapja adta le a jelet, és azóta dolgozom rajta.
Persze tudja, miben sántikálok, és azt hiszem, élvezi a kis játékot
kettőnk között. Nekem kell a répa, ő meg szereti lóbálni előttem.
Természetesen lehetővé tettem, hogy jól érezze magát a mi
költségünkön – és ezt szó szerint értem. – Sokatmondó pillantást
vetett rám, majd Olivérré.
– A British Allied Bank piaci pozíciókat veszít – folytatta. –
Versenytársaikat, a többi nagy bankot általában segítőkészebbnek
tartják a kisvállalkozások irányában, és sokkal divatosabbak a
fiatalok körében. A British Allied persze több óriásvállalat bankja, de
soha nem szabad alábecsülni a kisebb cégek fontosságát. Ami
egyenként hiányzik náluk pénzügyi erőben, azt bőven pótolja a
mennyiségük. Nem ennyire fontosak, de mindenképpen számolni
kell a fiatal lakossági ügyfelekkel, a feltörekvő nemzedékkel,
azokkal, akiknek még nincs számlájuk, és akiket ösztönözni – sőt
csábítani – kell, hogy bankszámlát nyissanak. Akárcsak a
kisvállalkozások, ők is rengetegen vannak, és megéri bevonni őket.
Minden bank mottója, hogy addig kell elkapni őket, amíg fiatalok,
mert később már nemigen változtatnak bankot.
– Tehát bennünk nagyobb fantáziát lát a British Allied, mint a
jelenlegi ügynökségében? Ezért akarják, hogy ringbe szálljunk? –
Oliver vadul dobolt a lábával a szőnyegen. Ez akkor volt szokása, ha
túltengett benne a tenni akarás.
– Pontosan – bólintott Sydney. – De természetesen más
ügynökségek is pályázni fognak, köztük a jelenlegi is, amelynek
szintén adni kell egy esélyt. Én viszont megtudtam Geofftől, hogy
mi számítunk a legmenőbbnek. A többiek is jók és nevesek, de nincs
akkora hírük a nagyszabású kampányok terén, mint nekünk. Azt
hiszem, ha a megfelelő ajánlattal állunk elő, ha elhintjük, hogy a
közeljövőben esetleg összefogunk egy másik, sokkal nagyobb
54
ügynökséggel, az az előnyünkre válhat. Természetesen, ha
megnyerjük, a British Allied lesz pénzügyi értelemben messze a
legerősebb ügyfelünk. A reklámbüdzséjük csillagászati méretű.
– Azt akarod mondani, hogy a két üzlet csak együtt működik? –
kérdeztem a homlokomat ráncolva.
– Nem, nem. De az egyesülés jó hátteret biztosítana. Nagyszerű
dolog, ha eredeti ötleteink vannak, de ha nem tudjuk teljes
mértékben kiszolgálni az ügyfelet, akkor mi értelme az egésznek?
Tudom, hogy tetszeni fognak nekik az elképzeléseink, de tisztában
vannak a korlátainkkal is.
Oliverhez fordultam.
– Te mit gondolsz?
Elvigyorodott. A lába még mindig verte az ütemet.
– Én azt mondom, játsszunk nagyban. Hadd szóljon! Mozduljunk
rá mind a kettőre!
Pedáns, kimért modorban beszélt, azzal az „elitista”
hanghordozással, amit soha még csak meg sem próbált a hétköznapi
beszédhez igazítani. Az útszéli stílus szinte normának számított a
játszmában, de ő nem kért belőle. Ez tetszett benne, még ha néha
bosszantóan választékos volt is. Soha nem próbálta titkolni tehetős,
felsőbb osztálybeli hátterét, de ez rövid, vörösesbe hajló barna
hajával, amelynek laza tincsei a homlokába lógtak, egyenes, katonás
tartásával, intelligens barna szemével és londoni kiejtésével nem is
sikerült volna neki. Bár laza, sportos ruhákat hordott, volt benne
valami markáns elegancia, olyasfajta pontosság, amely
beszédstílusát is jellemezte.
– Szerintem jó esélyünk van rá, hogy megnyerjük őket – folytatta
–, főleg ha elegük van a régi, megfontolt bankreklámokból,
amelyeket megszoktak, és valami frissebbet, eredetibbet akarnak.
– És arról mi a véleményed, hogy átvesznek bennünket?
– Egyesülünk – helyesbített Sydney.
Oliver megvonta a vállát.
– Bármi lehet. Talán nagyon előnyös lépés lenne.

55
 – Képes lennél feladni mindent, amiért dolgoztunk? – Kezdett
forrni bennem a harag.
– Nem feltétlenül jelentené ezt, komám. Próbáld észak felől
nézni.
Utáltam, ha komámnak szólított, különösen amikor ehhez a
zsargon párosult.
– Sydney és én már többé-kevésbé megegyeztünk benne, hogy ez
jó húzás lenne a terjeszkedés szempontjából.
Ahá, tehát Sydney és Oliver már tényleg megvitatták a dolgot
nélkülem.
– Emellett – tette hozzá Oliver, könyökét bőr forgószéke
párnázott karfájára támasztva és ujjaival piramist formálva az álla
alatt – mind a hárman elég szép summát kapnánk a cégért.
– Ennek kivásárlásszaga van – jegyeztem meg.
– Egyáltalán nem. A partnerek anyagi díjazása csak az alku
része...
Ekkor halk kopogtatás hallatszott, majd az ajtó résnyire kinyílt,
és Lynda, a recepciós-telefonközpontos lány dugta be a fejét.
Egyenesen rám nézett.
– Telefonod van, Jim. A feleséged.
– Mondtad neki, hogy megbeszélésen vagyok?
– Azt mondta, mindig megbeszélésen vagy.
Ezzel nem vitatkozhattam. Az utóbbi néhány évben mintha az
egész életem csupa megbeszélésből állt volna, ami elég kellemetlen
olyasvalaki számára, aki legszívesebben csak a tervezőasztalon
dolgozna. Tudtam, hogy ami a szövegírást illeti, Oliver ugyanígy
érez, de neki valahogy jobban állt ez a szerep is, főleg ha
ügyfelekről volt szó. Ollie remekelt a prezentációkon, és társasági
szempontból is csodálatos volt, míg én általában túl mereven
viselkedtem, és képtelen voltam összemelegedni az ügyfelekkel,
különösen azokkal, akiket nem csíptem.
– Ööö, mondd meg neki, hogy kicsit később visszahívom, jó?
Lynda mosolygott, visszahúzta a fejét, majd halkan becsukta
maga után az ajtót.
56
 Ollie az órájára pillantott.
– Figyelj, Jim, van este egy kis dolgom, úgyhogy most el kell
mennem – mondta, és abbahagyta a dobolást a szőnyegen.
Mélyet sóhajtottam.
– Felőlem rendben – mondtam –, de még mindig úgy gondolom,
hogy csak apránként kellene előrelépnünk.
– De azért szerinted is pályáznunk kellene? – Sydney megint
előrehajolt az íróasztala fölött.
– Ti ketten úgyis leszavaznátok engem, nem?
– Jaj, dehogy, Jim! – tiltakozott Oliver, miközben felállt, és
kisimított a nadrágján egy nem létező ráncot. – Különben a Blake &
Turnbrow-val való egyesülésen nekem is gondolkodnom kell.
Térjünk vissza rá újra holnap reggel, amikor frissebbek leszünk. De
be kell vallanom, pillanatnyilag hajlok a dologra. Mind jól járnánk
egy paradigmaváltással.
Feltételeztem, hogy Sydney tudja, mit ért ezen Ollie. Én
nagyjából tudtam.
– Ha rámozdulunk az új ügyfélre, azonnal munkához kell
látnunk. – A figyelmeztetés ellenére nem volt türelmetlenség Sydney
hangjában, sem szürke szemében. Csak a szokásos közöny.
– Mindegy, ma este már úgysem állunk neki – mondta neki
Oliver. – Aludjunk rá még egyet, oké?
Sydney bólintott, én pedig felálltam, s közben még mindig azon
töprengtem, hogy vajon valahol félúton kihagytak-e a dologból.
Ollie-n nem látszott, hogy a két javaslat bármelyike vagy a közöttük
fennálló kapcsolat meglepte volna. A szövegíróm nyomában én is
kimentem Sydney irodájából, és visszatértünk abba az irodába, ahol
közösen tanyáztunk mint az ügynökség kreatív igazgatói. Oliver
felkapcsolta a villanyt, amikor beléptünk.
Az asztalom mögé mentem, felemeltem egy ott heverő hosszú,
fém vágóléniát, és a lapos felét a tenyeremhez ütögettem. Szokásom
volt ezt tenni, ha feszült voltam.
– Beszélnünk kellene... – kezdtem.

57
 – Előbb hívd fel Andreát, Jim! – szakított félbe Oliver. – Lehet,
hogy valami sürgős.
Vonakodva visszatettem a nehéz vonalzót az asztalra, felemeltem
a telefont, és megnyomtam a 9-es gombot, hogy külső vonalat
kérjek. Ollie-val meg kellett beszélnünk egykét dolgot. Felhívtam az
otthoni számomat.
– Halló, tessék.
Prim vékonyka, ziháló hangja volt az.
– Szia, kölyök, apu vagyok.
– Apu? Most jössz haza?
Elképzeltem, ahogy ott áll a nappaliban, két kézzel szorítja a
telefonkagylót, hullámos haját szalag fogja félre, hogy ne lógjon az
arcába, és elmosolyodtam. Dús, barna haja volt, mint az anyjának,
bár egy kicsit világosabb, és ha rásütött a nap, vöröses árnyalatban
játszott. Világosbarna szemében ártatlan vidámság.
– Nemsokára, Prim – feleltem neki.
– Muszáj, apu! Ma este te vigyázol rám, nem emlékszel?
Hűha. Persze hogy emlékeztem. Andreának két barátnőjével volt
találkozója aznap este egy szolid kis lányos estére, és én voltam a
kijelölt gyerekfelügyelő.
– Azt hitted, elfelejtettem? Van valami kívánságod?
Egy csomó. És kártyázni is akarok!
Hétéves volt, de már megtanítottam kártyázni. És egy kicsit
csalni is.
– Esetleg valami DVD? – Muszáj volt gondolkodnom egy kicsit
ma este.
– Csak játék!
– Oké – nevettem. Lesz elég időm törni a fejem, miután ágyba
dugtam. – Most pedig menj, és küldd a telefonhoz anyut, jó?
– Szeretlek!
Elszaladt, én pedig elképzeltem, ahogy beront a konyhába.
Abban a korban volt, amikor a gyerekek folyton sietnek, egyik
érdekességtől a másikig rohannak. Hirtelen bevillant róla egy kép,
egy nyári pillanatfelvétel, amelyen a nap pontosan mögötte van, és
58
narancssárgás vörösre festi az arcát keretező tincseket, mintha tüzes
glória övezné a fejét. A vonásai még lágyabbak, mint máskor, mert
enyhe árnyék vetül rájuk, barna szeme pedig még mélyebb, még
jobban hasonlít Andreáéra. Legszívesebben megzabáltam volna.
– Jim?
Andrea mély, fojtott hangja. Még most is felizgatott.
– Szia, kerestél – mondtam.
– Remélem, nem felejtetted el, hogy elmegyek ma este.
– Nem, mindjárt otthon vagyok.
– Csak semmi utolsó pillanatban összehozott megbeszélés!
Tudod, milyen vagy.
Az igazat megvallva tényleg szerettem volna még egy kicsit
beszélni Sydney ajánlatáról Oliverrel, de egy lélegzetvételnyi pihenő
talán valóban jól jött volna: egy kicsit felhúztam magam ezen az
egyesülésötleten – számomra még mindig kiárusításnak tűnt –, és
nekem is időre volt szükségem, hogy gondolkodjak rajta és
megnyugodjak.
– Egy órán belül otthon vagyok – ígértem. – Hol találkozol a
lányokkal? – A közös vacsora a két barátnővel kéthavi
rendszerességgel ismétlődő esemény volt. Ilyenkor trécseltek egy
kicsit, megosztották egymással a legújabb pletykákat.
– A San Lorenzo'sban.
Elámultam. – Remélem, nem te fizetsz.
– Mindenki a magáét. így szoktuk. Remélem, nem bánod.
Persze hogy nem bántam. Néha mindkettőnknek szüksége volt
egy kis kikapcsolódásra. – Nem, nem! Egyél egy jót, rendeld a
legjobbat az étlapról! – Megérdemelte. Mindig az utolsó pillanatban
hívtam fel, hogy szóljak: bent kell maradnom egy újabb
megbeszélésen, vagy sokáig fogok dolgozni. – Tudod mit, én állom
az egész számlát. Kényeztesd el a barátnőidet!
– Nem, Jim, erre semmi szükség. Nem akarok hagyományt
teremteni.
– Te tudod, de tényleg nem gond.

59
 – Azért kösz. Prim már evett, te majd találsz valamit magadnak.
Van egy csomó könnyű kaja a hűtőben.
– Oké. Nemsokára találkozunk! Ja igen, és Andrea...
– Igen?
– Majd beszélni szeretnék veled.
– Valami baj van? – kérdezte. Enyhe nyugtalanságot véltem
felfedezni a hangjában.
– Nem, dehogy, csak van idebent egy-két dolog, amiről
szeretném hallani a véleményedet. Semmi olyasmi, ami ne várhatna.
– Oké, Jim. Akkor nemsokára látjuk egymást.
– Már indulok is. Addig is szia!
Letettem a kagylót, és egy darabig ücsörögtem az asztalom
mellett. A telefonbeszélgetés alatt Oliver kiment az irodából és
egyedül voltam. A nyitott ajtó előtt hazafelé induló alkalmazottak
haladtak el, egyikük-másikuk bekiáltott egy gyors jóéjtet.
Szórakozottan intettem nekik.
Valami nem hagyott nyugodni, de akkor azt hittem, az egyesülés
és az új ügyfél miatt van (amire véleményem szerint a cég még nem
egészen volt felkészülve).
Csak később, sokkal később értettem meg, hogy olyasmi
aggasztott ösztönösen, aminek semmi köze sem volt a munkámhoz.
De hát az ember sok mindent megért a halála után.

60
 11.

Ezt a szállodát már korábban is használtuk fejtörésre. A szobák

és a kiszolgálás osztályon felüli volt. Egy lakosztályt vettünk ki két
hálószobával. Az egyik az enyém volt, a másik pedig, a nagy nappali
szoba túlsó oldalán, Olivéré.
Ez úgy egy héttel a megbeszélésünk után lehetett, ahol a
nagyobb ügynökséggel való „egyesülés” lehetőségét vitattuk meg
Sydneyvel és Oliverrel, valamint azt, hogy megpróbáljuk-e
megszerezni magunknak ügyfélként a British Allied Banket. Az
utóbbiba vonakodva beleegyeztem, de a Blake & Turnbrow-val való
egyesülés – amit részemről változatlanul felvásárlásnak tartottam –
még mindig függőben volt. Az üzlettársaim ismerték elutasító
álláspontomat, de valószínűleg úgy gondolták, előbb-utóbb beadom
a derekam. Ebben tévedtek: nem állt szándékomban. Túl sokat
dolgoztam – dolgoztunk mindannyian – saját cégünk felfuttatásán,
hogy most hagyjam, hogy egy rivális ügynökség felfalja,
akármennyire jelen van is a világpiacon, és akármennyi nagymenő
ügyfele legyen is. Nyilván közrejátszott némi önzés is – nem
akartam elveszíteni a cég irányítását, ami elkerülhetetlenül
bekövetkezett volna, bármennyire győzködött is Sydney az
ellenkezőjéről.
Azért jelentkeztünk be a szállodába a hétvégére, hogy
megmeneküljünk a telefonok elől – hacsak nem akartunk mi kifelé
telefonálni – és a cégvezetéssel járó egyéb nyűgös teendőktől.
Emellett – és nem tudom pontosan, miért van ez így – az, hogy
kiszakadtunk a megszokott környezetünkből, valahogy frissebb
ötletekhez vezetett. Furcsa, hogy egy új miliő mennyire serkenti az
új elképzelések megszületését. Emellett persze minden a
61
rendelkezésünkre állt, a szobaszerviz fantasztikus volt. Csak ez az
egy hétvége állt a rendelkezésünkre, hogy előálljunk egy vadonatúj
hírlapreklámmal és egy televíziós kampánnyal a British Allied Bank
számára. A reklámkampány költségvetése több millió fontra rúgott.
A csapat most csak Olivérből és belőlem állt, és be kell
ismernem, hogy minden fenntartásom ellenére (az ügyfél túl nagy
falat lesz nekünk) egyre izgatottabb lettem, ahogy az előző hét a
végéhez közeledett. Ezt csak bizsergésnek hívjuk, és semmi sem
fogható hozzá.
Ezen a szombati estén, a hétvége második estéjén – vasárnap is
egész nap dolgozni fogunk – a hotelszoba vastag szőnyegét vékony
papírlapok borították, mindegyiken egy-egy elképzelés összecsapott
vázlata. És volt köztük jó néhány használható gondolat is, erőteljes
szlogenek hatásos vizuális körítéssel, és igencsak elégedett voltam
valamennyivel.
Volt azonban egy probléma. Én arra gondoltam, hogy tegyük
emberivé a bankot, tájékoztassuk a közönséget, hogy a számláikat
hús-vér emberi lények kezelik, nem gépies bábok, s
mindegyiküknek van neve, családja és hobbija, ugyanakkor
mindegyikük saját pénzügyi területének kiváló szakértője, aki
mindig az ügyfelek érdekeit tartja szem előtt. Oliver azonban sokkal
grandiózusabb megközelítést szorgalmazott. Szerette volna
bemutatni, milyen hatalmas és erős ez a szervezet, hogy behálózza
az egész világot, és hogy minden területen a legjobb szakértőket
alkalmazza. Ez utóbbit túl személytelennek tartottam a hétköznapi
emberek számára, akik majd igénybe veszik a bank szolgáltatásait,
Oliver pedig túlságosan korlátozottnak vélte az én elképzelésemet,
bár elmagyaráztam neki, hogy a reklám a leendő ügyfeleken kívül
jót tesz a bank alkalmazottainak is, mert így rivaldafénybe kerülnek,
és megértik, hogy az új ügyfelek elcsábítása mellett ők is milyen
fontosak a főnökeiknek. A médiáról is vitatkoztunk, mert én
újsághirdetéseket szerettem volna a tévéreklámok mellé, míg Ollie
csillogó-villogó, színes mellékleteket, óriásplakátokat és
méregdrága, hatvan másodperces tévéreklámokat akart.
62
 A megoldás persze az lett volna, hogy szétosztjuk a költségvetést
a különböző kampányok között, a bank méretét és presztízsét
használva esernyőként, amely alá minden befért volna, de ez akkor
egyikünknek sem jutott eszébe. Azt hiszem, azon a második
éjszakán mindketten túl ingerültek voltunk a kompromisszumhoz –
Oliver különösen, mint arra hamarosan rájöttem.
Igazán egy közvetítő hiányzott, egy nyugodt, józan hang, aki
mindkét elképzeléssel vitába száll, majd előáll egy köztes
megoldással, amely mindkét fél számára elfogadható. Ezt a szerepet
általában Sydney játszotta, de bár aznap korábban benézett hozzánk,
már régen elment. Azt mondta, ha tud, később, ha már mindketten
lehiggadtunk egy kissé, megint beugrik.
De most már majdnem éjjel tizenegy óra volt, és nem bíztam
benne, hogy ilyen későn még visszajön. Valószínűleg akkor próbál
majd elcsípni bennünket, amikor másnap, vasárnap reggel egy kicsit
frissebbek vagyunk.
A szőnyegpadlón körülöttem szerteszét heverő vázlatokat
bámultam. Hogy a puszta fáradtságtól vagy Oliver meggyőző érvei
miatt-e, nem tudom, de éppen készültem beadni a derekam. Túl sok
időt és energiát pazaroltunk terméketlen vitára és túl keveset az
érdemi munkára. Majd feltupírozom Ollie ötletét vizuális elemekkel,
aztán együtt meglátjuk, hogy működik a tévében. Talán egyes valós
személyek rivaldafénybe állításával mutathatnánk meg, mekkora a
bank hálózata... Szóval a gondolataim kezdtek errefelé terelődni, és
megpillantottam a mindkettőnk számára kielégítő megoldás
halványan pislákoló fényét az alagút végén, nem is olyan messze.
Hallottam a víz csobogását a vécében, és nem sokkal ezután
kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Oliver viharzott be a szobába. Ingujját
felgyűrte a könyökéig, selyem nyakkendője félárbocra eresztve
csüngött, a gallérja kigombolva.
– Oké, akkor rázzuk gatyába ezt a szart! – mondta anélkül, hogy
rám pillantott volna. A hangja dühös volt, és amikor leült a
lakosztály íróasztalához, cipője orra rákezdett a jól ismert ütemre a
szőnyegen.
63
 – Hűtsd le magad, Ollie – mondtam, ügyelve, nehogy bekapjam
a csalit. – Szerintem...
– Hűtsem...?
Meglepetten kaptam fel a fejem és megmerevedtem.
– Hétfő reggelig van időnk, hogy kiagyaljunk valamit – folytatta.
– A hét végén prezentáció, te meg azt mondod, hogy hűtsem le
magam! Mi van veled? Téged soha semmi nem húz fel?
– Hé, hé... – próbáltam tiltakozni.
– Kész vázlatok, színes plakátok, hirdetőtáblák. Jim, össze kell
raknunk ezt a szart, valamit le kell tennünk az asztalra! De nem,
neked szokás szerint muszáj a saját fejed után menned.
Természetesen a te ötletedet kell megcsinálnunk. – A „te” szót
gúnyosan megnyomta.
Nos, eléggé meglepődtem. Oliver és én elég sokat vitáztunk az
évek során, mindig a munka miatt, de visszatekintve, általában az ő
ötletei kaptak zöld utat. Az arány úgy hatvannegyven lehetett az ő
javára.
– Ez hülyeség... – feleltem. Én is kezdtem elveszíteni a
hidegvérem.
– Ne merj hülyének nevezni! – förmedt rám. – Kettőnk közül te
vagy a hülye.
A szeme tágra nyílt, és valahogy ismerős volt az arckifejezése,
ahogy rám meredt. A térde megrándult, miközben a sarka tovább
kínozta a szőnyeget.
– Ollie, nem nevezlek semminek. Figyelj, lazítsunk egy kicsit,
tartsunk egy kis szünetet. Holnap kora reggel folytatjuk egy jó
kiadós alvás után.
– Baszd meg! – mondta, és hátranyúlt az asztalon heverő
cigarettájáért.
Amikor elfordult, hirtelen eszembe jutott, miért tűnt olyan
ismerősnek tekintete vadsága. Szó nélkül felálltam, és elindultam a
közös fürdőszoba felé.
Oliver észrevette, hogy elhagytam a székem, és a cigarettája
félúton a szája felé megállt a levegőben.
64
 – Hová a picsába mész? – kérdezte.
Nem feleltem. Bementem a fürdőszobába, és még azzal sem
foglalkoztam, hogy az ajtót becsukjam magam mögött. A hosszú
falitükör alatt feketemárvány polc futott, két mosdókagylóval.
Leguggoltam, hogy a polc lapja szemmagasságban legyen. Aztán
arrébb mentem a második kagylóhoz, és alaposan szemügyre vettem
körülötte a sima, erezett márványt, és pontosan azt láttam, amitől
tartottam: finom por szétszórt szemcséit és foltokat, ahol Oliver
nedves ujjával próbálta összegyűjteni a maradékot, hogy a fogínyébe
dörzsölje.
Hogy teljesen biztos legyek a dologban, megnyaltam a saját
ujjam végét, a kemény márványhoz nyomkodtam, majd
megkóstoltam, ami ráragadt. Bár ritkán fanyalodtam rá a drogokra,
már próbáltam a kokaint, és ez bizony az volt a javából. Oliver
megint drogozott3.
Kiviharzottam a fürdőszobából és megálltam előtte.
– Te hülye barom! – kiáltottam rá.
Most ő lepődött meg egy pillanatra. Az öngyújtója lángja
megtorpant néhány centire a cigaretta végétől, majd kialudt anélkül,
hogy teljesítette volna a feladatát. Oliver haragosan rám meredt, de
nem szólt egy szót sem.
– Azt mondtad, végeztél a drogokkal! Hát nem tanultál a
múltkoriból?

3
Sydney megtanított rá, hogyan lehet kiszúrni ezt, már évekkel ezelőtt, amikor
először gyanakodtunk rá, hogy Oliver drogozik. A hollywoodi filmekben látható
kábszeresekkel ellentétben, akik üvegasztalok meg tükrök fölé hajolva szippantják
fel a kokót, miközben egyik ujjukkal befogják egyik orrlyukukat, a másikkal pedig
felvezetik az anyagot az orr belső üregébe, és akik mindig otthagynak valamennyit
a finom porból, mint korpát a fekete öltönyön, a valóságban a szer sohasem megy
veszendőbe. Túl drága, hogy akár a legcsekélyebb veszteséget megengedhessék.
Nem. Az igazi drogosok mindig megnedvesítik az ujjukat a nyelvükkel, s így
össze tudják szedni, ami esetleg ottmaradt. Aztán vagy megint megnyalják az
ujjukat, mint valami kábítószeres nyalókát, vagy bedörzsölik az anyagot a
fogínyükbe. Ha drogról van szó, nincs veszteség. Soha.
65
 – Jól van, jól van, oké, oké. Megint rajta vagyok, na és? Hol van
itt a baj?
– Akkor is majdnem ráment az üzleti kapcsolatunk!
– Emlékszel, mit mondott Sinatra: „Időnként egy-két korty
átsegít a nehéz napokon.”
– Én is láttam a filmet, de ő a piáról beszélt, a rohadt életbe!
– Az ugyanaz, komám.
– Rossebet ugyanaz.
– Ugyanaz és nincs másnaposság.
– Tönkre fog tenni. – Elkeseredetten ráztam a fejem.
– Akárcsak az állandó túlterheltség. Azonkívül élesíti az
agyamat.
– Néha – feleltem – azt hiszed tőle, hogy a legszarabb ötlet is
nagyszerű.
– Hé, jó szövegeket írok neked!
– Nem, Oliver, nem írsz. Csak az a baj, hogy nem tudod, ha be
vagy állva. Nem emlékszel, mennyire kikészültél a múltkor?
– Túlzói, komám. Tudom kezelni a dolgot.
– Az istenit neki, ne hívj komámnak! – Lehet, hogy a „komám”
tett egy kicsit kegyetlenné. – Elveszítetted Andreát, emlékszel?
Nem tetszett a sötét vigyor, amit erre felém küldött. A biztonság
kedvéért visszavettem egy kicsit.
– Megígérted, hogy abbahagyod, Oliver. Mindannyiunkkal
kiszúrsz, de leginkább saját magaddal.
– Ah, cseszd meg! – A szitkot rút grimasz kísérte. – Az én bajom,
nem a tiéd!
– Nem, a mi bajunk! Nekünk kell együtt élni vele.
A harag eltorzította szép vonásait. Talpra ugrott, zsebre vágta az
öngyújtót, a meggyújtatlan cigarettát pedig a szőnyegre hajította.
– Tudod, mit csinálj az ügynökséggel!
– Hé, hé! – Bár nem csekély haragot éreztem, mindkét kezemet
békítőleg felemeltem. – Ezt te sem gondolod komolyan. Látod, mit
csinál veled a kokó? Tiszta skizofrén leszel tőle.

66
 – De legalább nem én vagyok az, aki visszafogja az ügynökséget.
Te nem mertél rámenni erre az ügyfélre, míg Sydney és én meg nem
győztünk. Ami meg még rosszabb, félsz összefogni egy nagyobb
céggel, hogy terjeszkedhessünk.
Éreztem, hogy az arcomon megfeszül a bőr. – Akkor itt hagyjuk
abba, jó? Most nem akarok belemenni ebbe.
– Nem, Jim, persze hogy nem akarsz. Nézzünk szembe a
tényekkel, komám, nem szereted a változást, soha nem is szeretted!
Felhívhattam volna rá a figyelmét, hogy együtt építettük fel az
ügynökséget, ügyfélről ügyfélre, és nekem éppen akkora szerepem
volt mindenben, amit csak elértünk, de nem lett volna értelme. Hiába
próbáltam volna józan érvekkel hatni rá, amikor ilyen hülye
hangulatban volt. Egész este ivott, először a minibár kis
whiskysüvegeinek nézett a fenekére, aztán rendelt egy üveg Black
Labelt a szobapincértől, s eközben időnként ki-kisurrant a
fürdőszobába egy adag kokainért. És én még azt hittem,
hólyagproblémái vannak.
– Mind a ketten fáradtak vagyunk – mondtam visszafogottan, s
közben komoran tudomásul vettem, hogy semmi értelme vitába
szállnom vele. Az alkohol és a kokain nagyon rossz kombináció. –
Hagyjuk abba mára, és folytassuk holnap reggel, amikor frissebb
vagyok, te meg józan.
– Miért? Azt hiszed, ez bármit is megváltoztat? Akkor is
visszahúzol majd, mint mindig.
– Nem tudod, mit beszélsz, Oliver. – Nem voltam hajlandó
felvenni a kesztyűt, mert gyanítottam hogy a szavai keserűségének
több köze van az italhoz, mint a porhoz. – Elég legyen mára, jó?
Reggel újra nekiállunk.
– De nem gondolod meg magad, mi? Holnap sem fogsz
belemenni az egyesülésbe.
– Ne most beszéljük meg ezt! – kiabáltam rá. Szerettem volna
lekeverni egyet neki, letörölni a képéről a fölényes vigyort. Ehelyett
azonban csak azt mondtam fojtott haraggal: – Lefekszem aludni, és
szerintem neked is ugyanezt kéne csinálnod.
67
 – Mi? – felemelte a karját és megnézte az óráját. – Lefeküdni fél
tizenkettőkor? Hát, nekem jobb dolgom is van.
Azzal felkapta az egyik szék támláján lógó kabátját, és megindult
az ajtó felé. Átgázolt a vázlatokon, összegyűrte őket, és otthagyta
rajtuk a cipője nyomát.
– Oliver, ne! – kiáltottam utána. – Ez hülyeség!
– Kapd be! – vetette oda, miközben kinyitotta a hosszú folyosóra
vezető ajtót. Aztán hátrafordult, és megvetően végigmért. Még soha
nem nézett rám ilyen arckifejezéssel, és szabályosan megijesztett.
Úgy nézett, mint aki képes lenne ölni.
Aztán elment, és becsapta maga mögött az ajtót. Akkor láttam
életemben utoljára Olivért.

68
 12.

Talán a vodka, aztán a brandy, aztán a gin volt az oka, amit

megittam a minibárból, hogy a TKÉ-m olyan zavarosra sikeredett.
Gyors egymásutánban gurítottam le őket, miután Oliver elment a
lakosztályból.
Most, hogy egyedül maradtam az összetaposott vázlatokkal,
egyre inkább elfogott a méreg. Hát így lehet megbízni Ollie-ban:
szépen cserbenhagyott, amikor pedig annyi munkánk lett volna
hétfőig. És így lehet hinni a szavában is, hogy távol tartja magát a
drogoktól. A kapcsolatunk most megint veszélybe került. Olyan
reklámíróra volt szükségem, aki meg tudja ítélni, mi jó és mi
borzalmas. Olyan üzlettársra, aki képes tisztán gondolkodni, amikor
fontos döntéseket kell hozni. Azt hittem, Ollie a múltkor megtanulta
a leckét.
Elmúlt éjfél, amikor átmentem a szomszéd szobába, és lerogytam
az ágyra, egy majdnem üres gines miniüveggel a kezemben. Fél
könyökre támaszkodtam, és kiittam az utolsó cseppeket (a francba
is, utálom a gint), aztán a hátamra zuhantam, és hagytam, hogy az
apró üveg a padlóra essen. Oliver, Oliver, miért kellett ezt
csinálnod? Miért pont most, ebben a sorsdöntő pillanatban? A bank
valószínűleg a legnagyobb ügyfél, amelyet valaha vállalni fogunk,
és ha egyszer elköteleztük magunkat, nem szúrhatjuk el. Oké, talán
nem vetne vissza bennünket komolyan az üzletben, de árthat
győzedelmes hírnevünknek. Ami pedig az úgynevezett „egyesülést”
illeti a Blake & Turnbrow-val, muszáj volt nyugodtan és józanul,
mindenféle gyilkos indulat nélkül megbeszélnünk a dolgot még a
tárgyalások megkezdése előtt.

69
 A fenébe is, fáradt voltam. Fáradt voltam és rosszul éreztem
magam. Sohasem szerettem a vitákat, és ez igazi nehézsúlyú meccs
volt. Ollie és köztem mindig voltak feszültségek, de a
kapcsolatunknak most valószínűleg befellegzett. Hogy végleg-e? Ki
tudja?
Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy megmozdul körülöttem a
szoba. Nem volt éppen földrengés, de határozott elmozdulást
éreztem, aminek sokkal inkább a kimerültség lehetett az oka, mint az
elfogyasztott alkohol. Kinyitottam a szemem és a plafont bámultam.
Az ablakon át narancssárga fény szűrődött be az utcáról, ami fehérbe
csapott át, ha időnként az egyik szemközti mellékutcából autó
közeledett. Az árnyékok ilyenkor pajkos szellemekként táncoltak a
félhomályos szobában, megnőttek, majd elenyésztek, ahogy a
fényszórók továbbálltak odakint.
Nem voltam részeg – egészen biztosan nem de az idegesség, a
szellemi kimerültség és a szesz általában nem túl jó keverék. Egy
pillanatig elveszítettem a tájékozódási képességemet, de a szoba
hamarosan megint megállapodott. A késő éjszakai forgalom zaja,
amely a dupla üvegű ablakon át szűrődött be, nyugtatóan hatott.
Megoldjuk ezt is, biztattam magam, és előbb-utóbb minden visszatér
a régi kerékvágásba. Csak kompromisszumra van szükség, és
Sydney mindig nagyon jól el tudta simítani a nehézségeket, remek
megoldásokat kínált a nézeteltérésekre. Reggel felhívom, megkérem,
hogy jöjjön át, és rendezze el a dolgokat. Sydney mindig tökéletes
közvetítő volt, a kényelmetlen helyzetek megoldója. Remélhetőleg
meghátrál majd, ha látja, mennyire ellene vagyok az „egyesülésnek”,
és Olivért is segít lebeszélni egy ilyen drasztikus lépésről.
A szemem megint lecsukódott, és ezúttal csukva is maradt.
Másodperceken belül útra keltem.
Ilyen egyszerű és gyors volt. Az egyik pillanatban még
kótyagosan sodródtam az álom felé, a következőben pedig
elhagytam a testemet, a mennyezeten lebegtem, és saját magamat
bámultam.

70
 Néha – tulajdonképpen a legtöbbször – dolgoznom kellett rajta,
tudatosan kellett ellazult állapotba juttatnom magamat, el kellett
képzelnem magam saját fizikai alakomon kívül, a képzeletemben
kellett először meglátnom magam odalent, míg a kép élesebb,
tisztább nem lett, s egyszer csak tényleg nem ott voltam, egy másik
helyről figyeltem magam, megszabadulva valós testem korlátaitól. A
távozást általában a szabadság érzése kísérte, a lelki formámat
körülvevő végtelen tér érzése, a tudat, hogy bárhová elrepülhetek,
ahová csak akarok; de ma zavart voltam, az elmém nem volt olyan
felszabadult, mint a lelkem. Olyan volt, mintha láthatatlan, mégis
erős kötelék rögzített volna a testemhez, talán a valóság köteléke.
Talán az lehetett az oka, hogy a testem, az a részem, amely
állandóan a fizikai világhoz volt láncolva, többet érzett, mint lelki
énem, és nem akart elengedni, félt az elválástól.
Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, mert néhány pillanattal
később a testem gyorsan zsugorodott alattam, ahogy átsuhantam a
mennyezeten, aztán a fölöttünk lévő szoba mennyezetén, egyre
sebesebben és sebesebben, míg végül odakint nem voltam az
éjszakai égbolt alatt.
Nehéz lenne pontosan leírni ezt az érzést, mert az élmény nagy
része ismeretlen a legtöbb ember számára. Kezdjük például a
hihetetlenül jó közérzettel, hiszen nincsenek többé olyan fizikai
kínok, mint a fájdalom, a fáradtság, az éhség vagy a másnaposság, és
bár az elején érez az ember némi szorongást, a megszokással ez
gyorsan elmúlik, és élvezni kezdi az érzést. Az esetek nagy részében
az ember nem választhatja meg a célját, de néha, ha az elméje elég
tiszta és engedelmes, irányíthatja magát, kiválaszthat egy helyet, és
hirtelen elrepül oda. Ugyanez történik, ha egy konkrét személyt
képzelünk el. Egy kicsit hasonlít azokhoz a ritka alkalmakhoz,
amikor tudjuk, hogy álmodunk, és így egy darabig irányíthatjuk saját
cselekedeteinket az álomban. Ez az érdekes állapot általában nem
tart sokáig, mert az alacsony fokú tudatosság hamarosan teljes
tudatosságot von maga után, és már ébren is vagyunk, s azon
mérgelődünk, hogy nem élveztük ki jobban a tapasztalatot.
71
 Ezen az éjszakán azonban nem tudtam irányítani az utazást, és
olyan képek kaleidoszkópjában találtam magam, amelyek közül
egyikről sem éreztem, hogy bármi közöm lenne hozzá. Visszafelé
utazhattam az időben, mert láttam magam kisfiúként, amint a
gördeszkámmal lefelé gurulok egy lejtőn, egyre gyorsabban, s
közben ordítok a gyönyörűségtől és a félelemtől; aztán figyeltem,
ahogy a levegőben úszom, mert a gördeszka beleütközött valami
akadályba (nem voltam egészen biztos benne, de mintha anyám
táskája hevert volna az úttesten, ami elég különös, hiszen mit
keresett volna ott?), és hangos csattogással bukfencezett a betonon,
míg én simán szálltam a levegőben, s közben üvöltöttem, mert
tudtam, hogy rövidesen a szilárd talajnak ütközöm. Ahelyett
azonban, hogy a betonba csapódtam volna, valami olcsó
linóleummal borított padlón találtam magam, és felettem körben
arcok bámultak le rám, amelyek közül az egyik az anyámé volt.
Kerekded arcán szégyenkezés és aggodalom keveréke látszott, és
eszembe jutott, hogy éppen akkor nyeltem le egy tűzforró krumplit,
amely perzselte a mellkasom belsejét; aztán megint másutt voltam,
egy régies bútorokkal berendezett szobában, és egy kisfiút
figyeltem, még fiatalabb önmagamat, amint műanyag Skywalkerrel
és Darth Vaderrel játszik a szőnyegen ülve egy elektromos fűtőtest
előtt, amelynek csak két fűtőszála működik, és kétségbeesetten
próbáltam nem odafigyelni a szobában lévő férfi és nő
veszekedésére. Láttam, hogy a nő az anyám, csak sokkal fiatalabb,
mint most, arca kereksége ellenére majdnem csinos, és kiabál a
férfival, akinek valami oknál fogva nincs arca, elrejtőzik egy olyan
pixeles maszk alá, tudod, különböző színű kockák mögé, amiket a
technikusok illesztenek a képernyőre, hogy a filmezett személyt ne
lehessen azonosítani. A férfi hallgatott, miközben az anyám a képébe
üvöltött, csak néha-néha nyögött ki valami erőtlen tiltakozásfélét, és
minél jobban bámultam őt, a színes pixelek annál inkább
elenyésztek, kockáról kockára esett szét a maszk, ő pedig felém
fordult, és azt mondta: „Jimmy”, aztán…

72
 …aztán megint úton voltam, tetők felett repültem el, szárnyaltam
a sötétben, homályos szakadékokban süvítettem, mígnem, mígnem...
…mígnem egyszer csak kopott lépcsőkön ereszkedtem lefelé az
utcáról, és áthaladtam egy megviselt ajtón, amelyről több helyen
lepattogzott a festék. Egy komor, nyirkos szobában találtam magam,
ahol az egyetlen fényforrás egy ferde lámpa volt az
újságkivágásokkal borított asztalon, a mennyezetről lógó, csupasz,
poros izzó nem égett.
Egy alak ült az asztalnál, háttal nekem, az egyik kezében hosszú
ollót tartott, és egy újságot szabdalt éppen. A más újságokból
kivágott részek takaros rendben sorakoztak előtte, egyik sem lógott
rá a másikra, a sorok pontosan párhuzamosan futottak. (Keze
nagyságából és görnyedt vállából meg tudtam állapítani, hogy férfi
az illető.) Megleptek a hangok, amiket kiadott magából, olyan
nedves szörtyögésre hasonlítottak. Időnként felvette az asztalon
heverő mocskos, gyűrött rongyot, és az arcához emelte, mintha meg
akarná törölni. Lehet, hogy nagyon megfázott.
Hirtelen nagyon félni kezdtem.
Fogalmam sem volt, miért jöttem erre a helyre, de valahogy
tudtam, hogy megvan az oka. Természetesen nem akartam itt lenni,
ebben a sötét szobában. Egy nyitott ajtó mögött, a fal mellett
keskeny, bevetetlen tábori ágyat pillantottam meg gyűrött
ágyneművel. Abban a szobában a mocskos függönyöket szorosra
húzták, mintha távol akarnák tartani a bámész tekinteteket, pedig a
lakás maga az utca szintje alatt volt. Egy régi kanapén agyonhasznált
magazinok hevertek rendetlen összevisszaságban, mellettük alig
maradt hely leülni. Semmi vidámság, semmi melegség nem volt
ebben a lakásban, az egész helyet a néma fenyegetés légköre ülte
meg.
Csitt-csatt-csitt-csatt.
Az olló fémes hangja hátborzongatóan hangosnak tűnt a sűrű
csendben, és ha lett volna szívverésem, egészen biztosan azt is
hallottam volna.

73
 Közelebb húzódtam, de nem szívesen. Valami késztetés,
ellenállhatatlan kíváncsiság vonzott.
Bár nem volt fizikai valóm, mégis féltem átpillantani a férfi válla
fölött és elolvasni a nagy, nyomtatott főcímeket.

A RENDŐRSÉG ELISMERI, HOGY SOROZATGYILKOS

GARÁZDÁLKODIK

AZ ÁLDOZATOT MEGCSONKÍTOTTÁK
A RENDŐRSÉG TANÁCSTALAN.
MI LEHET A KAPCSOLAT AZ ÁLDOZATOK KÖZÖTT?

FOLYTATÓDIK A HAJSZA A CSONKÍTÓ

GYILKOS UTÁN

Döbbenten egyenesedtem fel. Ezek a gyilkosságok az elmúlt hat

hétben történtek, és az újságok tele voltak vadabbnál vadabb
beszámolókkal. Még az igényesebb lapok is mintha elveszítették
volna a méltóságukat, és véres részletességgel tudósítottak az
eseményekről. E cikkek szerint a gyilkos véletlenszerűen választotta
ki áldozatait, semmilyen kapcsolat nem volt közöttük. A tettnek
emellett soha nem volt semmi kézzelfogható indítéka, a
szerencsétlen áldozatoknak nem voltak ismert ellenségeik, és nem
volt közük semmilyen bűnös tevékenységhez. Az áldozatok között
valójában egyetlen hasonlóságot fedeztek fel, azt, hogy mindhárman
szakemberek voltak: az első ügyvéd volt, a második biztosítási
ügynök, a harmadik pedig egy nő, a whitechapeli Londoni Királyi
Kórház radiológusa.
Alig néhány centiméternyire voltam a férfi fejétől, miközben a
Daily Telegraph egyik számát vagdosta, és így még jobban
nyugtalanított furcsa légzése. Valahogy rekedt volt, torokhangú,
mintha valami eltorlaszolná a légutakat. A hang undort keltett
bennem.

74
 Hátráltam egy lépést, és hátulról szemügyre vettem lehajtott
fejét. Ápolatlan haját rosszul vágták le, s még az alacsony lámpa
hátát árnyékban hagyó halovány fényében is ki lehetett venni a
kopasz foltokat. Ami haj megmaradt a fején, az vékony szálú volt és
koszos, és bár jelenlegi állapotomban nem érzékeltem szagokat,
biztos voltam benne, hogy maga a fickó is mosdatlan, büdös.
Rájöttem, mi az a másik dolog, ami miatt nyugtalanít ez a férfi:
ami a többi embert illeti, az érzékelés még sohasem volt ennyire
tiszta, de ennek most ki tudtam venni az auráját, a ragyogást, amit
minden élő dolog kisugároz. Néhányan azt mondják, ez
tulajdonképpen az ember lelkének a fénye, mások, a
pragmatikusabbak szerint viszont pusztán a természetes sugárzás,
amit minden anyag kibocsát. Mostanában inkább az első
megközelítés felé hajlok.
Ennek az alaknak az aurája visszataszító volt, sűrű, sárszerűen
fekete és szürke, szűk kiterjedésű és sekély, csak itt-ott nyúlt öt-hat
centiméternél messzebb, és olyan volt, mintha az egész jelenségből
valami bűzös rothadás áradt volna. Továbbhátráltam, és ekkor a férfi
megmerevedett, az olló vágás közben megállt a kezében. Felemelte a
fejét, én pedig mozdulatlanná dermedtem, szinte lélegezni sem
mertem (nem mintha szükségem lett volna lélegzésre).
Mintha megérezte volna a jelenlétemet.
Pedig nem csaptam zajt – ebben az alakban nem is tudtam volna.
Talán a tekintetemet érezte meg a tarkóján.
De persze személyesen nem voltam ott, nem érezhetett meg
semmilyen jelenlétet.
Felemelte az ollót, és hangos csattanással becsukta. Fogást
váltott rajta, s most úgy tartotta, mint egy kést.
Aztán lassan felém fordult.
Még továbbhátráltam, reméltem, hogy beleolvadok az
árnyékokba. Tudom, ez nevetséges, hiszen láthatatlan voltam. Testen
kívüli utazásaim során még soha senki sem látott meg ebben az
anyagtalan állapotban.

75
 Ez az ember most mégis szándékosan fordult felém, és teljesen,
borzalmasan meztelennek éreztem magam.
És a következő pillanatban fekete, dülledt szeme egyenesen az
enyémbe bámult.
Felsikoltottam. Menekültem.

76
 13.

Rettenetes volt, ocsmány, és a világ hirtelen forogni kezdett

körülöttem.
Nem tudom, a sokk volt-e az oka vagy természetes
iszonyodásom vette át az irányítást és ragadott el a veszély elől, de
nagyon gyorsan elhagytam a szobát. Persze nem elfutottam, hanem
egyszerűen elsüvítettem onnét, mintha valami kampós kötéllel
rántottak volna ki. Képek és hangok kavarogtak körülöttem.
Kijutottam a sötét szobából, az ég felé repültem, aztán egy darabig
nem tudtam magamról. Olyan volt, mintha spirituális alakom
elveszítette volna az eszméletét.

Saját házam nappalijában „ébredtem”, ha éppenséggel ez a

megfelelő kifejezés. A lámpák nem égtek, de az ablakon beszűrődő
utcai fényben meg tudtam állapítani, hol vagyok. Azóta úgy
magyarázom, hogy az ösztön hozott ide, hogy oda menekültem, ahol
a leginkább biztonságban érzem magam – hát nem mindenki lakása
szent menedékében érzi magát a legnagyobb biztonságban? Azt
azonban nem vettem észre, legalábbis amíg véletlenül a
kandallópárkányon álló órára nem pillantottam, hogy amióta testen
kívüli állapotba kerültem, eltelt néhány óra.
Emlékeztem a szörnyen sivár alagsori szobára és a férfira, aki
újságokat szabdalt odabent, és arra is emlékeztem, ahogy lassan
hátrafordult, mintha megérezte volna, hogy ott vagyok.
Emlékeztem… emlékeztem… nem, mégsem emlékeztem az arcra,
amely egyenesen rám nézett. Az a kép a rémület hatására valahogy
kitörlődött az agyamból. Megpróbáltam felidézni, mi rémített meg
77
annyira, de nem ment, egyszerűen képtelen voltam fókuszba hozni.
De azt tudtam, hogy valami rettenetes dolog tanúja voltam,
olyasvalamié, amire az agyam nem kíván emlékezni. Talán
később…
Jó volt otthon lenni, jaj, nagyon jó. Ismerős bútorok, bekeretezett
képek, kényelmes kanapé és fotel, vastag padlószőnyeg – otthon,
édes otthon. Természetes reakció hozott ide, efelől semmi kétségem
nem volt: azt hiszem, az önfenntartáshoz saját hazavezető ösztön
tartozik. De hol voltam a közben eltelt órák alatt? Beletelt egy kis
időbe, mire megfejtettem a talányt, de rájöttem, hogy az elmém –
tehát vele együtt a „lelkem” is – bezárult. A pánik menekülésre
késztette, és amint biztonságos távolba kerültem attól a… attól a…
valamitől ott a sötét szobában, az elmém a feledésben keresett
menedéket. Hogy miért nem tértem vissza egyszerűen a testembe,
arról fogalmam sincsen, de ekkor már nagyon erős késztetést
éreztem, hogy így cselekedjek.
Rendszerint a gondolat is elég volt, hogy süvítve elinduljak, s az
út sohasem tartott tovább egy-két másodpercnél, bármilyen messzire
is kalandoztam a testemtől. Ezúttal azonban ellenálltam a
lendületnek. Talán a nemrég átélt veszélyhelyzet miatt kerestem az
ismerős és megszokott dolgok nyújtotta biztonságot – és mi lehetne
megszokottabb az ember saját házánál? Vagy az is lehet, hogy
szükségem volt a valósággal való érintkezésre, legalább egy rövid
ideig – és megint csak mi lehet valóságosabb saját otthonunknál?
Mielőtt visszatértem volna a testembe, meg kellett győződnöm róla,
hogy szeretteim biztonságban vannak éjszakára.
Elég volt a gondolat és máris a hallba suhantam, onnét pedig fel
a lépcsőn a hálószobákhoz. Ha az ember elhagyja a testét, két
választása van: vagy pontosan úgy mozog, mint a való életben –
vagyis lépésenként –, vagy pedig vitorlázik, siklik mindenhová. Én
általában mindkét módszert alkalmazom, néha lépegetek, máskor
pedig előrelököm magam a levegőben, mint azokban az álmokban,
amelyekről korábban beszéltem. Ebben a nyugtalan állapotban
azonban inkább felsiklottam a lépcsőn, a kezeimmel hajtva magam
78
felfelé, mintha a tengerben volnék, s szinte súlytalanul vizsgálnék
valami víz alatti roncsot. Általában csodálatos érzés volt, de ezen az
éjjelen túlságosan fel voltam kavarva, hogysem élvezhettem volna.
Haladtam felfelé és közben valami miatt rettenetesen féltettem a
családomat. Semmi racionális magyarázatot nem találtam rá, hiszen
a fickó csak a jelenlétemet érezte, meg nem láthatott. És akkor is mi
van? Mit tehet? Nem ismert engem, fogalma sem lehetett, hol
lakom. Az aggodalom azonban továbbra is céltudatosan felfelé
repített a lépcsőn. Azt megértettem, hogy a fickó, aki a sötét
szobában cikkeket vágott ki különböző újságokból, gonosz, mert
gonoszság szivárgott minden pórusából, s undorító, fekete-fehér
aurában mutatkozott meg. Igen, mintha aljasságot izzadt volna, és én
érzékeltem ezt, még ha fizikai értelemben nem is érezhettem.
Vajon miért vagdosta ki éppen azokat a sorozatgyilkosról szóló
cikkeket? Távoli szívem hirtelen összeszorult, ami be kell vallanom,
különös élmény volt. És persze ostobaság is, hiszen semmiképpen
sem juthatott el ide senki a nyomomban. Még ha az a fickó tényleg
meg is látott, ha van is valami pszichés érzéke, ami ezt lehetővé
teszi, nem ismerhetett fel, így nem derítheti ki a lakáscímemet sem.
A fenyegetés mégis rendkívül valóságosnak tűnt.
Megálltam a lépcső tetején. Nyugtalan voltam, most már
határozottan féltettem a feleségemet és a kislányomat. Mi van, ha ez
a fickó képes követni engem? Mi van, ha ő is képes a TKÉ-re? Nem,
ez lehetetlen. Persze én magam meg-megpillantottam
szellemembereket, mozgó alakok halvány lenyomatait, de semmi
olyasmit, amivel kapcsolatba léphettem volna. Ha közeledtem
feléjük, egyszerűen elenyésztek. Gyakran csak a látómezőm
perifériáján bukkantak fel, és elpárologtak, ha arrafelé néztem.
Összeszedtem magam és továbbmentem.
Primrose hálószobájának az ajtaja tárva-nyitva volt, mint mindig,
hogy meghalljuk, ha éjszaka rosszat álmodik és értünk kiált.
Besuhantam rajta. Lebegve megálltam fölötte, és elgyönyörködtem
csinos kis arcocskájában, résnyire nyílt ajkaiban, halk, mély,
kisbabás horkolásában, ami azt üzente, jól érzi magát és
79
biztonságban van. A karjait hátravetette, apró öklöcskéi a párnán
nyugodtak, s barna hajfürtjei keretbe foglalták az arcát. Lehajoltam
és gyengéden megcsókoltam, ő pedig felhúzta az orrát, és
elfordította a fejét, mintha valami csiklandozta volna. Önkéntelenül
megpróbáltam megigazgatni a takarót a nyakán, de a kezem persze
áthatolt a puha anyagon. Ott maradtam még egy kis ideig, és
elképzeltem, hogy hallom kicsi szívének halk ütemét. Képzelet volt
vagy sem, megnyugtatott.
Óvatosan elhátráltam az ágytól, mintha képes lennék zajt csapni
és felébreszteni őt, majd lábujjhegyen (tudom, ostobán hangzik)
kiosontam a folyosóra. Megint megálltam és hallgatóztam, ezúttal a
nem odavaló neszekre, bármire, ami idegen az alvó ház békéjétől, és
csak miután elégedetten nyugtáztam, hogy nincs miért aggódnom,
akkor mentem végig a folyosón, és léptem be Andreával közös
hálószobánkba.
Az ablak előtt álló utcai lámpa fényében láttam, hogy nagy,
dupla ágyunk egyik oldalán fekszik – egyszer elmondta, hogy soha
nem bitorolja el az én oldalamat, ha nem vagyok ott. Ö is békésnek
látszott. A bőre sápadt volt a hideg utcai fényben, vonásai
gyönyörűek és simák voltak. Voltak problémáink a házasságunk
során, különösen az elmúlt évben – én voltam a hunyó, hiszen a
munka annyi időmet felemésztette, hogy Andrea jogosan érezte
elhanyagoltnak magát –, de az iránta érzett szerelmem sohasem múlt
el, és reméltem, ő is így érez irántam. Még mindig csodálatosnak
találtam őt, és magamban állandóan áldottam, amiért ilyen gyönyörű
kislánnyal ajándékozott meg. Meztelen karja a takaró fölött pihent,
és én végigfuttattam láthatatlan ujjaimat sima, fehér bőrén. Már
máskor is gyönyörködtem így benne, miközben saját testem üresen
hevert mellette, a lelkem pedig kettőnk fölött lebegett, és ez az
egyedi élmény bámulattal töltött el. Most persze azt gondolhatod,
leskelődtem, de igazság szerint egyáltalán nem éreztem így. Ennek
az lehet az oka, hogy ilyenkor legtisztább valómban létezem, és a
testi vágyak nem jutnak szerephez. Ez persze nem jelenti azt, hogy
ne tudnám értékelni a szépséget, csak éppen nincs köze hozzá
80
semmiféle vágynak, semmilyen szexuális bujaságnak (máskülönben
valószínűleg minden testelhagyóból kukkoló és szexmániákus
válna). Egy forró, nyári éjszakán egyszer megsimogattam Andrea
meztelen, alvó testét, amikor lerúgta magáról a takarót, de mivel
nem került sor fizikai kontaktusra, az izgalom sem kerített
hatalmába (főleg nem alvó kedvesem irányában). Azt hiszem,
mindent nem lehet.
Leültem mellé az ágyra (nem, az állás sem jár megerőltetéssel –
a fáradtság csak a TKÉ állapotában eltöltött hosszú idő után
jelentkezik de az ember ilyenkor hajlamos a normális élet
viselkedésformáit követni), néztem, ahogy alszik, és éppen
elhatároztam, hogy ha egyszer túl leszünk ezen az új prezentáción,
több figyelmet szentelek neki és Prímnek, többször veszek ki
szabadságot, és több kreatív munkát engedek át feltörekvő
művészeti vezetőimnek és szövegíróimnak, amikor hirtelen
borzalmas, émelyítő rettegés hasított belém.
Olyan volt, mintha egy hatalmas pöröllyel sújtottak volna le rám,
s a váratlan, erős sokkhatástól összeestem az ágyon, s ott is
maradtam kábán és a számomra felesleges levegő után kapkodva.
Egy emlék – egy jelenet – villant át az agyamon: nagyon kicsi
lehettem, mert felfelé néztem, felfelé néztem két alakra. Az egyiket
felismertem, anyám volt, és lemosolygott rám. Valahogy azonban
más volt, és egy másodpercig – nem, a másodperc törtrésze lehetett,
mert az egész olyan gyorsan történt, olyan gyorsan és mégis olyan
nevetségesen elnyújtva, mintha legyőztem volna magát az időt –
azon tűnődtem, vajon miért. Aztán rájöttem, hogy sokkal fiatalabb
volt, mint a nő, akit ismertem, mint a kép, amit az emlékeimben
őriztem, a mai asszony. Mint az aznap éjjel egyszer már átélt
látomásban, ifjabb volt, a mosolya kedvesebb, és molett, kerekded
módján csinosnak találtam. Most hangokat is kiadott felém, de
semmit sem hallottam belőle. Valami miatt – talán mert ajkaival O-t
formázott – tudtam, hogy gügyög nekem, mint egy kisbabának.
A mellette álló alak felé fordultam. Egy férfi volt, aki szintén
engem nézett, ám az ő arcát nem láttam, csak a ruháját, hosszú,
81
vékony lábát, egy gyapjúpulóvert. Próbáltam, keményen próbáltam
meglátni az arcát, mert tudtam, hogy fontos a számomra, de csak
elmosódott foltot érzékeltem, puha, rózsaszínes-szürkés ködöt,
mintha a feje kikerült volna a fókuszomból, de így is tudtam, hogy ő
az a kimaszatolt arcú személy, akit már láttam anyámmal.
A pár elenyészett, és én megint a talaj közelében találtam
magam, mert ismét felfelé bámultam. Alakok hajoltak fölém,
kíváncsi fejek gyűrűje vett körül, én pedig fuldokoltam, valami
égette a torkom, valami elzárta a levegő útját. Megint a forró
krumplis eset. És ott volt anyám, idősebben, mint egy pillanattal
korábban, az arcán megmagyarázhatatlan módon inkább
szégyenkezés, mintsem aggodalom.
Átúszás, nagyon gyorsan, elhalványuló jelenetek sűrűn és
sebesen. Más gyerekek vettek körül, meg tudtam állapítani, hogy
egy iskola udvarán vagyunk, mert az épületek úgy emelkedtek
körülöttünk, mint téglából emelt hegyláncok, és valahol szólt egy
csengő, gyülekeznünk kellett, de én éppen mással voltam elfoglalva,
én és egy másik fiú, kicsit nagyobb nálam, véres orral és könnyekkel
a szemében ütések záporát zúdította rám. Tudtam, hogy a véres orrot
tőlem kapta, és ez jó érzés volt, bár azt is tudtam, hogy jó kis
verésnek nézek elébe. Fájdalmat éreztem, aljas és kegyetlen
fájdalmat, de nem tartott sokáig, mert egy másik helyen voltam;
életem története sokkal inkább felvillanásokban, mint epizódokban
tárult elém; egy lányt néztem, gyönyörű, sötét hajú, tizenöt év körüli
lány volt, és az egész testemet átjárta egy érzés, ami talán az első
szerelem lehetett, de ez sem tartott sokáig; a jelenetek – a
felvillanások – egyre gyorsabban követték egymást, a képek
örvényként kavarogtak, sebesen, de tökéletesen tisztán, és egyenként
mindegyikük kis egész volt, kezdettel és véggel. Lenyűgöző volt, de
ugyanakkor borzasztóan ijesztő.
És kénytelen voltam eltűnődni rajta, miért is látom mindezt.
A látomás csak folytatódott, egyre több jelenet – elnézést,
felvillanás, epizód – pergett le előttem a múltamból, s én mindezt
külső szemlélőként, nem résztvevőként láttam. Hátborzongató volt
82
és felkavaró. Voltak események, amelyek láttán elfogott a bűntudat,
míg mások örömmel töltöttek el.
Nem kevés rémülettel ötlött fel bennem, hogy ilyesmi lehet a
halálközeli élmény, amiről annyian beszámolnak: életük története
mindent felölelő villanásokban. De nem éreztem ítéletet benne, csak
az általam elkövetett jó és rossz cselekedetek tudat alatti és
meghatározatlan mérlegre helyezését. És különben sem voltam
halott, csak kiléptem a testemből, így bármi történt is, csak valami
bizarr élmény lehetett, amit korábban még sohasem éltem át.
A testen kívüli állapot gyakorlásával töltött évek során sokat
olvastam a témáról, igyekeztem annyit megtudni az elméletekről, az
irányításról, mások személyes tapasztalatairól, amennyit csak lehet,
és meglepetten vettem tudomásul, hogy a szellemi lényeg teljesen
sohasem hagyja el a testet, hogy van egyfajta ezüst– (egyesek szerint
arany-) szál, amely mindig a fizikai valójához köti az embert, és
bármilyen messzire is repüljön, ez a szál vagy kötelék nyúlik, de
sohasem szakad el. Az elméletek szerint ez az oka annak, hogy az
ember sohasem veszítheti el anyagi formáját, hogy semmi sem
pusztíthatja el a kapcsot. Nos, én magam sohasem vettem észre ezt
az úgynevezett ezüst– vagy aranyszálat vagy fonalat, bár mindig
éreztem valami láthatatlan köteléket. És most tudtam, hogy
elszakadt4.
4
Látható kapcsolat nincsen, kétségkívül létezik azonban pszichikai kapcsolat. Ha
a lélek elválik lakóhelyétől, a kettőjük közötti kapocs túl erős és túl finom, hogy
elszakadhasson. (Csak gondolj azokra a mélytengeri teremtményekre, amelyeknek
olyan finom a testük, hogy átlátszóak, s mégis képesek ellenállni az állandó és
gigantikus nyomásnak anélkül, hogy összepréselődnének; vagy gondolj a pókok
finom hálójára, amelyek képesek megtartani viszonylag nagy súlyt is. Szerintem a
test és a kóbor lélek – egyelőre nevezzük így ezt a másik ént – közti pszichikai
kapocs még ennél is erősebb.) Ez természetesen nem tudományos tény, csupán
olyasvalami, amit én magam szűrtem le az idők során, és főként – s ez a fontosabb
– érzékeltem kezdettől fogva. Ebben a testetlen állapotban rendkívül fontos szerep
jut az érzékelésnek, amely jelentősen megélénkül a testen kívüli állapotban. Lehet,
hogy testetlenül közelebb jutunk az élet rejtélyeihez. Vagy az is lehet, hogy ez
valamiféle kárpótlás az egyéb érzékek hiánya miatt: például az érintésért, mert
ebben az állapotban nincs többé fizikai kontaktus, semmilyen anyagi dolgot nem
83
 Nem láttam, nem éreztem a köteléket, de valahogy érzékeltem,
hogy elpattant, mint egy hosszú, vékony gumiszalag, és ennek
következtében előrebuktam, s láthatatlan fejem majdnem láthatatlan
térdemnek csapódott. Rettenetes, dermesztő rántás volt, és én
hirtelen elszabadultam önmagamtól, a képzeletbeli köldökzsinór,
amely két részemet, testemet és lelkemet tartotta össze, nem volt
többé.
Ezzel egy időben megjelent előttem a férfi a sötét szobában,
amint hosszú ollójával elvágja a zsinórt. Ez persze képtelenség volt,
de valahogy nem tudtam kiverni a látomást a fejemből. Kezdett
eluralkodni rajtam a pánik.
Vajon elveszíthetjük-e a kapcsolatot saját testünkkel?
Elsodródhatunk-e tőle, mint hajó a viharban? Fogalmam sem volt –
ami a TKÉ-ket illeti, magányos úttörő voltam. Nem ismertem
másokat, akik szintén gyakorolták, bár elolvastam azt a kevés
könyvet, amit olyan emberek írtak, akik állítólag elsajátították testük
elhagyásának és a szellemmé való teljes átlényegülésnek a
technikáját. De egyikben sem találtam semmit erről az eshetőségről.
Féltem, iszonyúan féltem, és azonnal vissza akartam térni a
testemhez.
Normális helyzetben a puszta gondolat is erőfeszítés nélkül,
pillanatok alatt hazarepített volna a testembe, ezúttal azonban meg
kellett feszítenem az akaraterőmet, hogy visszatérjek. Elég gyorsan
elrepültem a házból, és végigsuhantam az utcák felett, de
folyamatosan ügyelnem kellett az útvonalra és akarnom kellett az
előrejutást, míg korábban ehhez semmilyen tudatos erőfeszítésre
nem volt szükség, minden gondolkodás és tájékozódás nélkül
visszajutottam a testembe. Most pedig még néhányszor el is
tévedtem, összezavarodtam, kényszerítenem kellett magamat, hogy
lelassuljak és átgondoljam, hol is vagyok és hová kell eljutnom.
Szerencsére elég jól ismertem a várost, így nem okozott nagy
érezhetünk. És hidd el nekem, ehhez nem könnyű hozzászokni. Az ujjaid
egyszerűen beleolvadnak bármibe, amihez hozzáérsz, a tested pedig képes
áthaladni bármilyen szilárd tárgyon, mint víz a szitán.
84
problémát visszatalálni a Hotel Knightsbridge-hez. A nehézséget az
jelentette, hogy a gondolataimban akarjak eljutni odáig.
És aztán megérkeztem, felsiklottam a tízedik emeletre, át a
vastag falon, végig a hosszú folyosón, majd átsuhantam a bezárt
ajtón a lakosztályba, amit Oliverrel közösen vettünk ki. A hallban
torpantam meg, ahol a padlót még mindig az én vázlataim és Ollie
szövegötletei borították. Még nagyobb félelmet éreztem, amikor a
hálószobámba vezető nyitott ajtóra pillantottam. Tartottam a
belépéstől és attól, amit odabent találok.
Azt hiszem, idáig valamilyen hazavezető ösztön hozott el, de
most már semmit sem éreztem. Illetve valamit mégis: úgy éreztem,
mintha sodródnék… mintha megfosztottak volna valamitől.
Elindultam a nyitott ajtó felé.
Amikor félrészegen lerogytam a széles ágyra, égve hagytam az
ágy fölötti falon lévő két kislámpát, s így láthattam a takarón, ami
megmaradt a testemből. A vér borzalmas volt. Úgy értem, a
mennyisége. Mennyi vér is van az emberi testben? Úgy öt-hat liter,
nem? Olyan volt, mintha a nagy része kifolyt volna belőlem. Tudod,
milyen az, ha leejtesz egy üveg tejet. Mintha mindenhová jutna
belőle. Az üvegben nem látszik olyan soknak, de a padlón… Mintha
egy gát szakadt volna át.
A vérem átáztatta a takarót, amin feküdtem, amit pedig nem nyelt
el az anyag, az az ágy szélén lefolyt a padlóra. Még a falra is jutott
belőle az ágy fejlapja mögött, hatalmas, vörös ívek látszottak, habzó
patakocskák és filmbe illő fröccsenések. Az egész Jackson Pollock
vörös korszakára emlékeztetett.
A szemem résnyire nyitva volt az arcom helyén lévő vörös
káoszban, és a fénytelen, fagyott pupillák csiszolatlan márványra
hasonlítottak. Halott voltam, teljesen és valóban halott.

85
 14.

Bárki ölt is meg, felismerhetetlenné tett. Ha nincs a haj és a véres

ruha, én sem ismertem volna fel magamat. Várjunk csak, nem a haj
vagy a ruha miatt volt – hiszen én tudtam, hogy a holttest az enyém.
Bár a kapocs elszakadt, a puszta ösztön elnyomta a józan észt, és
vissza akartam jutni a testembe. Újra életet akartam önteni belé,
bármennyire megcsonkították is.
A szándéknak általában nem volt köze hozzá, csak egyszerűen
visszatértem és becsusszantam, mint kéz a kesztyűbe, láb a cipőbe.
Most azonban kényszerítenem kellett szellemi énemet, hogy
belépjen a véres összevisszaságba, egykori önmagamba, a
feldarabolt húscsomók közé.
A maradványaim fölé térdeltem, és leeresztettem spirituális
hátsómat fizikai medencémre, aztán némi habozás után hanyatt
feküdtem, mint egy vámpír a koporsójában.
Máskor egyszerűen összeolvadtam magammal, és a húsvér
valómba való visszatérés könnyű és sima egyesülés volt, ám most
idegennek éreztem magam saját anyagomban. Rendesen
illeszkedtem, de nem nőttem oda, nem lettem ismét önmagam.
Egy üres, meggyalázott edényben feküdtem. És hiába
próbálkoztam, a testem nem követte a mozdulataimat. Spirituális
énem egyszerűen elvált gazdájától. Elkeseredésemben és tehetetlen
kínomban nyöszörögni kezdtem.

Fogalmam sincsen, mennyi ideig maradtam ott, fel-felültem,

majd ismét visszafeküdtem, próbáltam „visszagondolni” magam a
testembe, mert a TKÉ során az időnek nincs igazi jelentése, nincs
86
értéke, hacsak nem egy, a szemünk előtt lejátszódó eseményhez
viszonyítunk, de azt hiszem, kínlódásom egész éjjel tartott.
A sok furcsa dolog között az egyik legfurcsább az volt, hogy
megviselt agyamban maradt még némi gondolatfoszlány. De az is
lehet, hogy a testem egészéből származott, mintha az életünk során
átélt tapasztalatok magába a húsba és a csontba vésődnének, talán
még az emlékek is a szövetekbe és az izmokba isszák magukat,
testünk anyagává válnak. Talán nem az agy az egyedüli szervünk,
amellyel gondolkodunk.
Megpillantottam életem más mozzanatait is. A képek most nem
peregtek sebesen, mégsem voltak tiszták, mint korábban, szinte csak
események és emberek visszatükröződéseiként jelentkeztek,
némelyikük a régmúltból, de a legtöbb frissebb volt. A legerősebb
Primrose és Andrea volt, de Oliver is ott volt velük, akárcsak anyám.
Az alakok azonban olyan anyagiatlanok voltak, én pedig olyan
nyomorult, hogy nemigen figyeltem rájuk.
Most már pánikba estem. Kétségbeesetten próbáltam kitölteni
magamat, de nem sikerült. Nem érdekelt, mennyire megcsonkították,
vissza akartam kapni a testemet. Megint én akartam lenni. Buzgón
imádkozni kezdtem, pedig az életemben nem voltam vallásos – te jó
ég, az életemben; máris lezártnak tekintettem –, de most ez sem
akadályozott meg a képmutatásban. Olyan hevesen imádkoztam,
mintha mindig is őszinte hívő lettem volna. Segíts, Uram,
könyörögtem, rimánkodtam – nyüszítettem –, és vadabbnál vadabb
ígéreteket tettem jövőbeni cselekedeteimmel kapcsolatban, csak egy
kicsit hosszabbítsa meg a létezésemet. A templom lesz a második
otthonom, a jótettek második természetem. Csak még egy esélyt,
drága Istenem, még nem állok készen. És ne feledd, Uram, én
katolikus vagyok!
Ám az üres locsogás közben egyre csak azt kérdezgettem
magamtól: vajon tényleg meghaltam?
Nem éreztem magam halottnak. De mégis mit kellett volna
éreznem? Első tapasztalat volt. Miért nem láttam az annyit
emlegetett fényt a sötét alagút végén? Hol voltak az elhunyt barátok
87
és hozzátartozók, akiknek elvileg a túloldalon kellett volna
fogadniuk engem? Hol voltak az angyalok?
Nem láttam egyebet, csak egy szállodai lakosztály pazar, de
személytelen hálószobájának falait és bútorait, egy nyitott
szekrényben álló tévét az egyik sarokban, egy másikban beépített
szekrényt, balra hosszú ablakokat súlyos, cifra függönyökkel. Se
Pokol, se Mennyország. Akkor talán a purgatórium? Lehetségesnek
tartottam. Tanultam a purgatóriumról az általános iskolában, amit
főleg apácák vezettek. (Katolikus iskolába jártam annak ellenére,
hogy anyám nem tartozott egyik felekezethez sem, és megtudtam
hogy a purgatórium – ha egyáltalán létezett, amiben mindig erősen
kételkedtem – egy közbülső állomás, ahol a lélek kiizzadja magából
a bűnt. De azt senki sem mondta, hogy ez esetleg egy hotelszoba.)
Nem, ez nem lehet, hiszen nem voltam igazán halott. Ha az
lettem volna, tudtam volna róla, nem? Mindenki megtudja, ha
meghal. Úgy értem, nem lehetnének kétségeim felőle, nem igaz?
Hacsak persze nem voltam szellem. Végül is nem ez a szellemek
lényege? Azoknak az embereknek a magányos lelkei, akik
képtelenek voltak elfogadni, hogy a testük nem működik többé és
elsodródtak tőle? Bánatos, nyugtalan lelkek, akik nem fogják fel,
hogy a kelleténél tovább maradtak ezen a világon? Ne nem, én aztán
nem. Ez ostobaság volt. A halál sohasem foglalkoztatott, sem
fogalomként, sem pedig valóságként: ha eljön az időd, annyi, nincs
értelme kapálózni ellene. Lépj tovább! Ne nézz vissza! Lejárt az
időd. Hát igen, könnyű ilyen pragmatikusan felfogni, ha az egész
csak a távoli jövő lehetősége. Mindannyian tudjuk, hogy nem
vagyunk halhatatlanok, hogy lehet hát, hogy a halál alig jut
szerephez a terveinkben?
Ilyen értelmetlen vitát folytattam magammal, miközben
elkeseredetten igyekeztem visszaszerezni a húsomat, és azt hiszem,
ez így ment volna a végtelenségig, ha meg nem szólal a telefon az
ágy mellett.
Előrelendültem, hogy felvegyem, megfeledkezve róla, hogy
nincsen anyagi valóm, és a kezem akadály nélkül hatolt át a
88
műanyag borításon és a belső alkatrészeken. Elveszítettem az
egyensúlyomat (bizony, ez test nélkül is előfordulhat), és a vérrel
borított padlón kötöttem ki. Fojtott hangon káromkodtam – volna, de
nem volt hangom –, és tehetetlenül felemeltem a kezem.
Bár nem érzékeltem az idő múlását, tudtam, hogy még mindig
késő éjszaka vagy kora hajnal van, mert odakint az utcai lámpák
fényét leszámítva sötét volt. Azonkívül megnéztem az
éjjeliszekrényen álló digitális, ébresztőórás rádiót, és hajnali l:55-öt
mutatott. Ki hívhatott ilyenkor? Oliver akart talán bocsánatot kérni a
tegnap esti viselkedéséért? Aligha. A szövegíróm napokig, sőt
hetekig képes volt duzzogni, ha tényleg hullámvölgyben volt. De
akkor ki lehetett?
Andrea. Az ő képük villant fel a lelki szemeim előtt. Andrea
biztosan felhívna, ha valami baj lenne otthon. Vagy arra várt, hogy
én hívjam fel még az este, ahogy mindig tettem, ha távol voltam.
Vacsora előtt vagy a lefekvés ideje (a lányomé) körül mindig
ellenőriztem, rendben mennek-e a dolgok odahaza, de ma este –
pontosabban tegnap este – annyira elfoglalt az Oliverrel való
veszekedés, hogy kiment a fejemből. Nyilván semmi probléma
otthon, gondoltam, és ettől megnyugodtam kissé, mert a feleségem
tudta, hogy valószínűleg késő éjszakáig dolgozom, így nem zavar az
alvásban. Reméltem, hogy ez a helyzet, s közben a még mindig
csengő telefont figyeltem.
A csengés hirtelen elhallgatott, de én tovább bámultam. Andrea
feladta, de most nyilván aggódik, hogy miért nem vettem fel a
kagylót. Mi a fenét tehettem? Természetesen nem tudtam
visszahívni. Még egy próbálkozás a testtel. Sosem lehet tudni, lehet,
hogy ezúttal összejön.
Felkeltem és az ágyra térdeltem. Lepillantottam szétzúzott
arcomra, és éreztem, hogy nem létező gyomrom felkavarodik a
látványtól, de nem fordítottam el a tekintetemet. Még ha vissza is
tudnék bújni, újból átvehetném az irányítást, és véres, kiakadt igazi
szemeim ellenére ki tudnám tapogatni a gombokat a telefonon, hogy

89
beszélhetnék Andreával használható száj nélkül? Csak alvadt vért és
fogakat köpködnék a kagylóba.
A rosseb egye meg, mi a szart csináljak? Világgá üvöltöttem a
bánatomat, amit élő ember soha meg nem hallhatott, a kezembe
temettem az arcom és zokogni kezdtem. Mi történt velem? Miért
történt ez velem?
Csak hogy értsd: nem a hús és a vér tesz valakit emberré, hanem
az elme – nem az agy –, ami a vázban lakik. Ez alakítja ki a
személyiséget, a gondolkodásmódot, az ösztönt és az érzékelést, a
férfi, a nő vagy gyermek természetét, és én megtanultam az évek
során, hogy ezt viszed magaddal, ha elhagyod a tested. Ez vagy te,
és ha szellem vagy, vagy TKÉ-ben van részed, ugyanúgy viselkedsz,
mintha fizikai formád volna.
Becsukod a szemed, sírsz, félsz, örülsz, minden érzelmet úgy
élsz át, ahogy szoktál. És úgy is öltözöl fel, ahogy az életben tennéd,
az elméd létrehozza a fantomanyagot. Ahogy azt már említettem,
képes vagy vágyat érezni, de mivel az elméd tudja, hogy ennek nem
lehet fizikai kifejeződése, szükségszerűen elveszíti a fontosságát. Az
elméd más érzékeket is összebékít, s így képes vagy hallani és
tapintani (de megérinteni nem – az egész a percepción múlik),
természetesen látni és beszélni is tudsz, bár senki sem fog hallani
(ezek az érzékek tulajdonképpen mind élesebbé válnak, mert
megszűnnek a fizikai fogyatékosságok és egyéb korlátok). Azt
hiszem, ez mind arról szól, hogy az elme meggyőzi önmagát – de
nem, ennél többről van szó. Talán arról, hogy az elme maga a
valóság, minden egyéb anyagi dolog vagy nem létezik, vagy
jelentéktelen, hacsak az elme nem fogadja el őket. Nem vagyok
filozófus, soha nem is voltam, de ennek így mintha lenne értelme.
Mondjuk úgy, hogy a hatodik érzékben léteztem, amely nem zárja ki
eleve a másik öt mindegyikét. Az ízlelés és a szaglás hiányzik.
Akárcsak az álmokban.
Mindezzel arra akarok kilyukadni, hogy még szellemalakomban
is pontosan úgy cselekedtem, mintha élő testemben lettem volna.
Leülhettem, lefekhettem, sétálhattam, futhattam, ugrálhattam. És
90
mindezek tetejében tudtam, hogy képes vagyok repülni, lebegni,
falakon átmenni és odagondolni magam más helyekre.
Ott térdeltem hát az ágyon és jajveszékeltem. Féltem és
elveszettnek éreztem magam, fogalmam sem volt, hová mehetnék
innét. Hajléktalanná váltam, nem volt többé testem, nem volt
tapintható valóm.
Megsirattam Primrose-t és Andreát, és megsirattam saját
magamat. Istenem, még Olivért és Sydneyt, barátaimat és
üzlettársaimat is megsirattam: ők mihez kezdenek majd nélkülem, ki
fogja megcsinálni a munkát? Megsirattam az anyámat. Nem jöttünk
ki egymással, de mihez kezd most, hogy én nem vagyok? Egy férfit,
a férjét, már elveszítette, és most engem, a fiát. Összekeveredett
bennem az önsajnálat és a családom, a barátaim iránt érzett részvét,
és összekuporodtam ott a nagy, vértől mocskos ágyon, előre-hátra
hintáztam a térdemen, miközben régi énem összezúzott arca
kifordult, üveges szemekkel bámult rám.

Beletelt egy kis időbe, de lassan kezdtem megnyugodni. Még

nem sírtam ki magam teljesen – tudtam, hogy maradtak még bennem
könnyek de fokozatosan ráébredtem, hogy semmi értelme itt
maradnom a nagy halom szétroncsolt hússal és csonttal, ami egykor
emberi alakom volt. Ráadásul leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy
még egyszer lássam a feleségemet és a lányomat, mert könnyen
lehet, hogy többé nem lesz rá alkalmam. Ha tényleg meghaltam (és
szembe kellett néznem a ténnyel, hogy minden jel erre mutatott),
talán ez volt az utolsó lehetőségem, mielőtt továbbmegyek arra a
helyre, ahová a lelkek távoznak (kezdtem őszintén remélni, hogy
mégis van Mennyország).
Mielőtt fizikai életem véget ért volna, elég volt felidéznem egy
hely képét, és szinte azonnal ott találtam magam. Mindig éreztem a
repülést, de általában olyan gyors volt, hogy nem is hasonlított
utazásra. Ezúttal azonban tudatos erőfeszítésre volt szükségem, hogy
a vastag külső falon át kilépjek a hotelszobából az éjszakába.
91
Odakint aztán ismert útvonalat kellett követnem az otthonomig,
hiszen a helyváltoztatás most már azonnal beteljesülő kívánság
helyett megtervezett tevékenység volt. Furcsa hideget éreztem,
miközben utaztam, mintha átfújt volna rajtam a szél, pedig nem volt
fizikai kiterjedésem, amibe belekapaszkodhatott volna, az utam
pedig rövid, ugráló mozdulatokból állt, kézzel vagy lábbal
elrugaszkodtam a talajtól, és némi lebegést követően távolabb ismét
földet értem. Olyan volt, mint a visszatérő álmok, amelyekben
sohasem tudtam teljes mértékben elszakadni a földtől, mert saját, a
gravitációval túlságosan összefonódott józan eszem minduntalan
visszarántott a szilárd talajra. Valami ilyesmit érezhettek az
űrhajósok is, akik a Holdon jártak.
London utcái csendesek voltak, csak néha húzott el mellettem
egy-egy magányos teherautó vagy éjszakai busz. Néhány tompított
fényszóróval közlekedő autót is láttam. Itt-ott emberek is feltűntek,
kis csoportokban, mintha együtt távoztak volna egy buliról vagy
éjszakai klubból (hiszen hétvége van, emlékeztettem magam). Őket
elkerültem, nem tudom, miért. Egyszer azonban, amikor
befordultam egy sarkon, és éppen lent voltam a járdán, egyenesen
átsuhantam valakin, aki a másik irányból készült befordulni.
Hátborzongató érzés volt, mert egy pillanatra szinte az idegen
részévé váltam. Idegen gondolatok ömlöttek át rajtam, amelyek nem
voltak éppen látomások, még kevésbé megnyilatkozások, de mégis
gondolatok voltak, olyan emberek lenyomatai, akiket ez az idegen
nyilván ismert. Egy jelenettöredék is felvillant, két nem
különösebben csinos nő veszekedett az idegen miatt – gondolom,
férfi lehetett, akinek betolakodtam a testébe. Volt ott más is, mintha
ez a férfi poggyászként magával hurcolta volna egész addig életét,
de ezek az epizódok zavarosak voltak, és a két nő könnyedén
félresöpörte őket. Aztán az egész eltűnt, és megint nyílt térben
találtam magam.
Hirtelen úgy éreztem, mintha kiürültem volna, és enyhén
émelyegtem, mintha a betolakodásom valamiféle büntetést vont
volna maga után – vagy csak egyszerűen túl sok volt számomra –, és
92
meg kellett állnom. Hátrafordultam, a fickó távolodó háta után
néztem, és láttam, hogy ő is megáll, megfordul és felém bámul,
arcán zavart kifejezés látszott a lámpa fényében. Úgy éreztem, akár
meg is láthat, ezért önkéntelenül üdvözlésre emeltem a kezem, de ő
persze átnézett rajtam (szó szerint).
Aztán megvonta a vállát, egy kissé ideges rántással, mintha
mondjuk a saját sírja mellett sétált volna el. És én is ugyanígy
éreztem, bár én nem rántottam meg a vállam. A férfi visszafordult,
és folytatta az útját, eltűnt a sarkon, én pedig ott maradtam
döbbenten és nem kevésbé ijedten. Úgy döntöttem, ezt a kellemetlen
élményt a jövőben inkább elkerülöm. Ha létezett egyáltalán olyasmi
a számomra, hogy jövő.
Amikor továbbindultam, azt vettem észre, hogy nem tudok olyan
könnyen lebegni. Sokkal később jöttem rá, hogy egyszerűen
hozzászoktam a helyzetemhez, ehhez a létállapothoz, és a
megszokás saját korlátokat állított. Érted, ez nem teljesen olyan TKÉ
volt, mint régen, amikor még volt rendes életem is. Most mintha a
Pokol tornácán egyensúlyoztam volna, már nem voltam hozzánőve
előző életemhez, de még mindig kapcsolatban álltam vele. Ez az
állapot pedig valami miatt bizonyos szigorításokat kényszerített rám,
amelyek mibenlétét még meg kellett tanulnom. Úgy véltem, minél
inkább elfogadom és alkalmazkodom hozzájuk, annál kisebb lesz a
szabadságom. Előfordulhat, hogy a józan ész saját korlátokat szab,
még ha csak egy bizonyos mértékig is.
A hazafelé tartó út a legszörnyűbb volt a valaha tett utazásaim
közül. Letaglózott a bánat, féltem és össze voltam zavarodva. Csak
szeretteim – Prim és Andrea – gondolata akadályozott meg abban,
hogy nyöszörgő kupaccá roskadjak össze ott a járdán. Ez nem lehet a
halál, győzködtem magam újra meg újra, ez nem lehet a halál
következménye, a következő állapot, az utolsó lépés az ajtón át.
Nem lehet a halál utáni létezés tapasztalata, amelyben mindannyian
reménykedünk. Ha az lett volna, hol a többi lélek? Ha én szellem
vagyok, hol a többi szellem, aki előttem járt? Különben sem éreztem
magam szellemnek. Lehet, hogy elveszítettem a testemet, de egészen
93
biztosan nem hagytam el ezt a világot. Hol volt a végítélet, amit
azok a nővérek az általános iskolában annyit ígérgettek (helyesebben
szólva fenyegetőztek vele)? Hol volt az örök béke és boldogság, ami
elvileg vár ránk, és hol volt Isten mindent átható szeretete? Vagy
talán O most jót röhög a markába? (Igen, ekkor már egy kis harag is
becsempészte magát a lelkembe, ami nem volt rossz dolog –
valahogy segített egy kissé jobban koncentrálnom.)
Továbbmentem. Az egyik pillanatban fortyogott bennem a düh, a
következőben erőt vett rajtam az elkeseredettség és a sírás. Még
sohasem éreztem magam ilyen magányosnak. Mindennél jobban
szerettem volna újra a feleségemmel és a lányommal lenni, és
megfeszítettem az akaraterőmet, hogy hazaérjek, remélve, hogy az
akarat ezúttal is beválik, mint korábban, és hogy Prim és Andrea
puszta gondolata is elég lesz, hogy azonnal a házunkban találjam
magam, mintha maga a vágy valami futurisztikus járműként
működne a Star Trekből, csak éppen elektronikus ketyerék és
villódzó fények nélkül. Nem jártam azonban sikerrel, és úgy
kószáltam az utcán, mint valami (megint szó szerint) elveszett lélek.
Még így is hamarabb hazaértem azonban, mintha igazi lábakon
cammogtam volna, és semmiféle fáradtságot nem éreztem.
Megálltam a rövid kocsifelhajtónk melletti kőoszlopnál, és a házat
figyeltem. Vártam, de nem azért, hogy kifújjam magam (ez teljesen
szükségtelen lett volna), hanem hogy ízlelgessem egy kicsit a
pillanatot. Megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor telve voltam
várakozással.
Különös módon, a késői óra ellenére égett a villany az egyik
emeleti ablak mögött. Prim hálószobájában.

94
 15.

Bizonyára a nem gondolkodás, az ösztönös reakció juttatott

olyan gyorsan a lányom hálószobájába. Az egyik pillanatban még a
kőoszlop mellett álltam, a következőben végigsiklottam a felhajtón a
bejáratig (a lábam centikkel a talaj fölött suhant), áthaladtam a
bejárati ajtó képezte vaskos faakadályon, és még egy pillanat múlva
már felfelé tartottam a lépcsőn. Nem annyira felmentem, mint
inkább felvitorláztam, és minden további gondolat nélkül Prim
nyitott hálószobaajtaja előtt találtam magam5.
Fogalmam sincs, miért álltam meg ott – talán fel akartam
készülni egy újabb megrázkódtatásra –, de így tettem. Nem, most
hogy jobban belegondolok, inkább önkéntelen habozás volt, mint
szándékos megtorpanás, mert ismerős, megnyugtató hangot
hallottam. Lehet, hogy attól féltem, Prim és a feleségem
megpillantanak ebben az új és meglepő alakban, mert még nem
értettem meg eleget az állapotomról ahhoz, hogy tudhattam volna,
milyen hatást gyakorol másokra. A TKÉ-k során mindig láthatatlan
voltam az emberek számára, de lehet, hogy a szabályok most
alapvetően megváltoztak. Vannak, akik látnak szellemeket, nem?
Különösen ha korábban valamilyen fizikai kapcsolat volt közöttük.

5
Hadd meséljek egy kicsit a falakon és csukott ajtókon való át jutásról. Nem
egyszerűen átrepülsz rajtuk egy könnyed, gördülékeny mozdulattal, mint a
filmbeli szellemek. Ilyenkor az történik, hogy egy pillanatra a részévé válsz az
adott anyagnak, legyen az fa, kő vagy textil. Az utóbbi esetében magának a
szövetnek a részévé válsz, a szövés elemévé. Fánál az erezetbe, kőnél pedig az azt
felépítő porba olvadsz bele. Összekeveredsz az atomokkal, reakcióba lépsz velük,
egyesültök, míg tovább nem haladsz. Nagyjából ugyanez történik, ha élő
szervezeten mész át, csak akkor részévé válsz az adott élőlény emlékeinek és
metafizikai jellegének. De ezekről majd később.
95
Nem akartam megijeszteni a feleségem és a lányom. De hát szellem
voltam egyáltalán? Igaz, úgy tűnt, meghaltam, a testem nem
lélegzett (a borzalmas pusztítás ellenére alaposan megvizsgáltam a
testemet a hotelszobában életjelek, lélegzés vagy szívverés után
kutatva), de valójában nem... éreztem... magam... halottnak! Ez a
mondat szinte a mantrámmá vált.
Andrea gyengéd szavai hallatán összeszedtem a bátorságom és
beléptem. A szobát egy színes Micimackó-lámpa világította meg, s
szelíd fénye csak lágyított az árnyékokon, de nem tudta száműzni
őket teljesen. A csinos kis éjjeliszekrényen, a lámpa alatt állt Prim
kék oxigénpipája, a legszélén, hogy könnyen elérhesse. A lányunk
körülbelül egy évvel ezelőtt kapta az első asztmás rohamot, és majd
megszakadt a szívem, mert tudtam, hogy mennyire fél a
következőtől (az első óta még négy volt). A Ventolin permet így
mindig a keze ügyében volt, főleg éjszaka. Más gyerekeknek saját
kabalatakarójuk volt, az én kicsi lányomnak saját lélegeztetője. Egy
hosszú, nehéz pillanatig ott álltam az ajtóban. Andrea az ágyon ült,
egyik karjával átölelte Primrose-t, s mindketten a mögöttük
felpolcolt párnáknak támaszkodtak. A másik kezével vigasztalóan
cirógatta a lányunkat, s közben beszélt hozzá mély, megnyugtató
hangján.
– Csak egy csúnya, rossz álom volt, kicsim – mondta. – Semmi
sem történt apuval, megígérem neked.
Prim Snowyt, kedvenc plüssmaciját szorongatta a kezében. A
mackó bundája valaha ragyogó fehér volt, de mostanra
sárgásszürkévé kopott. Snowyt a harmadik születésnapjára kapta
tőlem.
– De nem vette fel a telefont, anyu! – A fény megcsillant az
arcocskáján, amelyről még nem száradtak fel a könnyek.
– Tudom, de nagyon késő van, és apu nagyon keményen
dolgozott. Biztosan mélyen alszik.
– Próbáltad a mobilját is.
– Igen, de ki volt kapcsolva.
– Mindig ott tartja az ágya mellett.
96
 – A szállodában minden ágy mellett van telefon. Ott nincs
szüksége a mobiljára.
– Akkor miért nem hallotta azt a telefont?
– Mert biztosan nagyon elfáradt. Tudod, milyen nehéz
felébreszteni aput, ha sokat dolgozott.
– De félek, anyu!
– Tudom, Prim, de nem kell. Reggel rögtön felhívom megint.
Meglátod, egyből fel fogja venni, és nem tudja majd, mi ez a nagy
hűhó!
– Az álmomban nagyon egyedül volt.
– Mindig nyugtalan vagy, ha apu elmegy itthonról. Emlékszel,
hogy sírtál, amikor azt hitted, leesett a lépcsőn? Ez már jó régen
volt, nem? És amikor hazaért, kiderült, hogy semmi baja sem történt,
igaz?
Emlékeztem az esetre. Bár igaz, hogy fizikai értelemben semmi
bajom nem esett, azon a délutánon spontán módon kiléptem a
testemből, miközben az íróasztalomnál ültem és félig
elszunyókáltam. Meglepődtem, hogy minden átmenet nélkül ebben a
másik állapotban találtam magam, és képtelen voltam az irányításra.
Abban a TKÉ-ben egy magas épület tetején álltam, a tető legszélén
(egy ismerős épület volt az, néhány mérföldnyire az irodánktól, és
fogalmam sem volt, hogy kerültem oda), és éppen készültem egy
lépést tenni előre. Ha az én kezemben lett volna az irányítás,
biztonságosabb helyre siklok, de ezúttal lezuhantam. Lényegében
nem volt több, mint ami néha egy hétköznapi álomban is előfordul,
amikor rosszul lépünk le mondjuk egy járdáról, és a hirtelen
zökkenéstől felébredünk, a helyszín azonban ez esetben egy kicsit
veszélyesebb volt. És, akárcsak egy hétköznapi álomból, azonnal
felébredtem, a testem bizonyára összerándult a meglepetéstől, és
valóban majdnem leestem a székemről, de sikerült még idejében
megkapaszkodnom. Szerencsére egyedül voltam Oliverrel közös
irodánkban, máskülönben kénytelen lettem volna egész délután a
röhögését és az ugratásait hallgatni. A szívem egy kicsit gyorsabban
vert, mint általában, de ettől eltekintve rendben voltam. Csak később
97
tudtam meg, hogy körülbelül ugyanebben az időben – vagyis délután
négy óra tájban – Primrose, aki éppen Andrea kis Peugeot-jának
hátsó ülésébe szíjazva hazafelé tartott az iskolából, felkiáltott, sírva
fakadt, és azt mondta, hogy az apukája leesett valami lépcsőn és
megütötte magát.
Nem meséltem el, valójában mi történt velem, amikor aznap este
hazaértem, mert elsőre nem értettem meg a kapcsolatot, amikor Prim
odarohant hozzám a folyosón, hogy elmesélje az ijedelmét és
megvizsgálja, jól vagyok-e. Én nevettem és megnyugtattam, hogy
minden oké, semmilyen baleset nem ért, és csak éjjel, az ágyban
hoztam összefüggésbe a két esetet. Még akkor a puszta véletlennek
tulajdonítottam, de most, ott az ajtóban, elgondolkodtam.
– Nem telefonálsz megint, anyu? – makacskodott Prim.
– Nem, kicsim. Apu nem örülne, ha felébresztenénk.
Nemsokára reggel van, akkor felhívjuk együtt, jó? Ha jól haladt a
munkájával, talán haza is jön hozzánk. – Lehajolt, és megcsókolta
Prim szeplős orrocskáját, majd így szólt: – Neked is ideje aludnod.
Ha nem alszod ki magad, egész nap rosszkedvű leszel.
– Andrea! – mondtam, és beléptem a szobába. – Itt vagyok,
minden rendben. Nincs semmi baj.
Nem tudom, miért tettem hozzá ezt az utolsó megjegyzést: talán
magamat is szerettem volna meggyőzni erről. Tulajdonképpen azt
sem tudom, miért szólaltam meg egyáltalán, hiszen korábbi testen
kívüli tapasztalataim során megtanultam, hogy senki nem hall meg.
Egy élet megszokását azonban nehéz megtörni. Egyébként pedig, ha
a lányom képes ösztönösen meglátni vagy megérezni, hogy valami
rossz történt velem, talán most is képes volt látni és hallani engem.
– Történt valami a testemmel – mondtam mindkettőjüknek –, de
rendben vagyok. Nem haltam meg, hinnetek kell nekem!
– Na jól van. – Andrea kihúzta a karját Prim háta mögül és
lefektette a párnákat. – Feküdj le és aludj! – Lehajolt, megcsókolta
Prim feje búbját, majd az álláig felhúzta a virágmintás takarót.
Primrose nem nyugodott meg, de nagyon fáradt volt. A szemhéja le-
lecsukódott, bár küszködött, hogy ébren maradjon.
98
 – Nem fogok aludni, anyu – mondta.
– Csitt, fogsz. Gondolj valami szépre!
Prim durcás arcot vágott, de nem őszintén. Tudtam, hogy
pillanatokon belül aludni fog.
Andrea lekapcsolta a kislámpát, felállt, és halkan az ajtóhoz
osont. Kilépett a folyosóra, még egyszer visszafordult és egy
pillantást vetett a kislányunkra, aztán félig becsukta az ajtót maga
mögött. Én még ott maradtam egy kicsit Prim ágya mellett, és
láttam, hogy már álomba is merült. Megpróbáltam félresöpörni egy
rakoncátlan tincset csukott szeméből, de az ujjaim nem érintettek
semmit. Én is utoljára még elgyönyörködtem Prim ártatlan, árnyék
borította arcában, majd sarkon fordultam és elindultam a feleségem
után.
Az ágyunk szélén üldögélve találtam. A szemét a kis
éjjeliszekrényen lévő telefonra szegezte, egyik keze a készülék
mellett. Az olvasólámpája fel volt kapcsolva. Láttam rajta, hogy
legszívesebben megint felhívná a szállodát, látszott hogy ideges, de
tapintatosan – bár én izgatott várakozásomban ökölbe szorítottam a
kezem – visszahúzta a kezét. Nyilván úgy döntött, túl késő van,
hogy zavarjon. Bebújt a takaró alá, és lekapcsolta a lámpát.
– Ne! – kiáltottam, szinte könnyek között. – Ne, Andrea! Hívd
fel a szállodát! Kérd meg őket, hogy ellenőrizzék a szobát! Nincs
késő, még nem lehet késő!
Egy pillanatra úgy tűnt, meghallotta távoli hangomat, mert
felkönyökölt, mintha még mindig mérlegelne, tűnődne, mit is
tegyen. De aztán visszafeküdt, egyik kezét a takaró fölött tartva, és
lehunyta a szemét. A kívülről beszűrődő halvány narancssárga
fényben jól láttam a gond ráncait a homlokán. Aggódó vonásai
azonban hamarosan elsimultak, és az arca megint nyugodt volt. O is
elaludt.
Nyomorúságos kínomban lerogytam mellé, és én is becsuktam
láthatatlan szememet.

99
 16.

Furcsa, elfúló hang riasztott fel. Szándékosan nem azt mondom,

hogy „ébresztett”, mert nem tudtam, hogy aludtam-e. Nem tudtam,
lehetséges-e egyáltalán aludni az én állapotomban (micsoda
megkönnyebbülés lett volna, ha egy rémálomból ébredek).
Kinyitottam a szemem a zajra, és ismét ott találtam magam a
szállodai lakosztályban az ágyon fekve, saját feldarabolt holttestem
mellett. Nem volt időm elgondolkodni rajta, hogy vajon valami
ösztön vitt-e vissza pusztulásom színhelyére, valami tudat alatti
elszántság, hogy egyesüljek lelkem korábbi lakhelyével, míg az
elmém kikapcsolt, mert a reggeliskocsival érkező, az éjjel
történtekről mit sem tudó szobapincérlány állt az ajtóban, és rémült,
döbbenettől tágra nyílt szemmel meredt az ágyon heverő véres,
megcsonkított hústömegre. A szája kinyílt és becsukódott, ahogy
kétségbeesetten kutatott a hangja után, hogy felsikolthasson.
Végül megtalálta, és fülszaggatóan éles, vérfagyasztó sikoly tört
ki belőle, amelyet egy sor félig elfojtott, szaggatott, ziháló nyüszítés
követett, halálra rémítve engem. Egy pillanatig azt hittem, rohamot
kap, és mintegy megnyugtatásképpen felemeltem a két kezemet.
Ugyanaz a sápadt, sötét hajú lány volt, aki előző reggel is
behozta a reggelimet. Utasítottam, hogy ha a kopogására nem
ébrednék fel, nyugodtan jöjjön be a szobámba (a hálószobámnak két
ajtaja volt, az egyik a lakosztály nappalijába vezetett, a másik pedig
a szálloda folyosójára. Olivernek egy nagyobb hálószobája volt a
nappali túlsó oldalán). Előző nap csinos borravalót kapott, és bár
úgy tűnt, nem sokat ért angolul, azt hiszem, igyekezett a kedvemben
járni a kifogástalan kiszolgálással. Sajnos azonban ma reggel többet
kapott, mint borravalót.
100
 Szerencsétlen lány elegáns, fehér ingében, zöld mellényében és
szűk, fekete szoknyájában nekitántorodott az ajtófélfának, és azt
hittem, elájul. A pupillája egy futó pillanatra eltűnt felfelé a fejében,
és egész teste elernyedt, de az ajtófélfa megtartotta, neki pedig
sikerült annyira összeszednie magát, hogy kitámolyogjon a
szobából. Hallottam, ahogy hangos léptekkel lefelé botorkál a
lépcsőn (nagydarab lány volt), félsikolyai még mindig próbálnak
teljes erejükkel kitörni. Aztán csend lett.
Oldalra fordultam, és alvadt vérrel borított maradványaimra
meredtem. Te jóisten…
A széthúzott függönyökön át betóduló reggeli világosság nem
sokat javított a látványon. A hideg fényben az egész csak még
hátborzongatóbb volt. Előző éjjel a hirtelen sokk valószínűleg
elkábított, és így megkímélt a teljes iszonyattól, mert nem mindent
fogtam fel. Most, hogy a hisztéria nem vakított el, újabb részleteket
vettem észre.
A vér már alvadt, a színe kezdett a rézére emlékeztetni. Kifordult
szemeim még mindig mereven bámultak a semmibe, a szemhéjak
között fakó félholdak. Az orrom nem volt több szétvert pépnél
bezúzott arcom véres hús– és csontgödrében. Az eltorzult, vicsorgó
szájban törött fogak csutkáit láttam, amelyek a sötét háttér előtt
leginkább vandálok által lerombolt sírkövekre hasonlítottak, és ha
képes lettem volna hányni, minden bizonnyal megtettem volna, de
még így is borzalmas émelygést éreztem. Az állam kifacsarodott
hegycsúcsként meredt előre, de amúgy egész ép volt. Az arcsérülés
legrosszabbja kicsivel fölötte kezdődött.
Eszembe jutott, hogy valakinek azonosítania kell majd a
hullámat, és hirtelen újra elővett a rosszullét. Úristen, lehet hogy
Andrea lesz az. A gondolatra halkan felnyögtem.
A testem többi részét is megnyomorították, mindkét karom eltört,
az egyik csuklóban, a másik könyöknél – talán küzdeni próbáltam a
támadómmal (de hogy tehettem, ha nem is voltam ott?) az egyik
lábam furcsán kicsavarodott térdből, a térdkalács is véres volt,
nadrágom felszakadt szára pedig ragacsos, alvadófélben lévő vértől
101
fénylett. A testemen mindenfelé mély vágások éktelenkedtek, a
fejem pedig szinte leszakadt, mintha a nyakamat valami kisebb
bárddal vagy fejszével vágták volna át. Bárki volt is a támadóm,
komolyan és őszintén akarta a halálomat.
A nyitott sebekből bőven folyó sűrű vér összekente a
halványzöld ágytakarót, lefolyt az oldalán és a szőnyegre csorgott. A
tócsák széle már megkeményedett, és nagyon sötétre színeződött.
– Uramisten... – suttogtam, miközben könnyektől homályos
szemmel bámultam élettelen alakomat. Megborzongtam a
mellkasomat és hasamat ért roncsolás láttán. Innét bőségesen ömlött
a vér, még most is néhány másodpercenként kis buborékok
keletkeztek, mintha a bennrekedt levegő apránként távozna a seben
keresztül. Bár rengeteg volt ott a vér, észrevettem, hogy valami kiáll
baloldalt, a bordáim alatt. Kicsi és gömbölyű tárgy volt, de mielőtt
jobban szemügyre vehettem volna, valami más vonta magára a
figyelmem. A nadrágom slicce nyitva volt. A felgyülemlett vér miatt
nem tudtam – és őszintén szólva nem is nagyon akartam – pontosan
megállapítani, mi történt ott. Valójában azonban találgatnom sem
kellett, mert valami hevert szétterpesztett lábaim között: egy kis
halom véres húscafat, amit kivágtak a lágyékomból, és odahajítottak
a puha takaróra, borzalmas ivarszervcsendélet, amitől megint
felkavarodott a gyomrom.
Ahogy ott görnyedeztem, hallottam, hogy súlyos léptek sietnek
végig a folyosón a szobám előtt. Folyamatosan öklendeztem –
értelmetlenül, hiszen nem volt semmi, amit kihányhattam volna –, és
visszavonultam a szoba sarkába.

Hosszú nap volt. Borzasztóan hosszú nap. És a legnagyobb részét

ott töltöttem.
De ugyan hová máshová is mehettem volna? Mi egyebet
tehettem volna?
Ott gubbasztottam a sarokban végtelen nyomorúságomban, és
figyeltem, ami a szobában történik: a szobapincérlány hisztérikus
102
riadója után elsőként a helyszínre siető igazgatóhelyettes és portás
mélységes döbbenetét és kétségbeesését, aztán az igazgató és a vele
érkező alkalmazottak kis különítményének rémületét, később pedig
az első kiszálló rendőr nyugodt reakcióját. Mire a két nyomozó is
befutott, valóságos traumás roncs voltam.
– Segítsenek! – nyöszörögtem szánalmas hangon. Azzal sem
törődtem, hogy felálljak, mivel tudtam, semmi esélyem rá, hogy
meglássanak vagy akár meghalljanak.
A nyomozók lassan kitessékeltek mindenkit a szobából, majd
lehordták az elsőnek odaérkezett rendőrt, amiért nem tisztította meg
azonnal a tetthelyet. Nemsokára megérkeztek a szakértők is, és
átvették a terepet. Néhányuk fehér overallt viselt, feltételeztem, hogy
ők a helyszínelők. A rendőrségi orvos megvizsgálta a holttestemet,
óvatosan, nehogy összevérezze civil ruháját, majd ironikus
grimasszal az arcán halottnak nyilvánított. Az egyik fehér ruhás
fickó csinált néhány fényképet, aztán egy kollégája megmérte a
szerteszét fröccsent és kifolyt vér nyomait. Egy harmadik
videofelvételeket készített. A két nyomozó ezalatt fojtott hangon
tanácskozott, mintha nem akarták volna, hogy a hulla meghallja
őket.
Ekkor szürke hajú, szurokfekete bajuszt és hozzá illő
szemöldököt viselő, hihetetlenül magas férfi lépett be, akit a
nyomozók tiszteletteljes biccentéssel üdvözöltek. Az ajtóban álló
egyenruhás rendőr szalutált neki.
A férfi megjelenése tiszteletet parancsolt, háta egyenes volt, mint
a cövek, szénfekete öltönye pedig kifogástalanul élére vasalt.
Egyenesen a rendőrségi orvoshoz ment, aki egy jegyzettömbbe
firkált valamit.
– Sadler főfelügyelő – közölte a jövevény, de nem nyújtott kezet.
Az orvos kurtán biccentett. – Dr. Breen – mondta, és
visszafordult a jegyzete felé. – Még korai lenne bármit is
mondanom.
– Hozzávetőleges becslés a halál időpontjáról? – kérdezte Sadler
főfelügyelő, a hangjában némi reménykedéssel.
103
 – Ahhoz rendes boncolás kell.
– Azért csak próbálja meg.
– Nos, a test – vagyis ami megmaradt belőle – még langyos, bár
a szoba hőmérséklete is elég magas. Mérhetnék egy gyorsat a
végbélben, de gondolom, nem szeretné, ha bármit háborgatnék
ebben a szakaszban.
A főfelügyelő morgott valamit, ami bizonyára egyetértést fejezett
ki, az orvos pedig folytatta:
– Amennyire meg tudom állapítani, kezdenek megjelenni a
hullafoltok – bár a tetem állapota nem sokat segít –, de a boncolás
után a patológus pontosabb adatokkal szolgál majd a halál beálltáról.
– De a hullamerevség…?
– Ó igen, az egészen biztosan elkezdődött, de maga is tudja,
milyen megbízhatatlan támpont ez az ilyen dolgok
meghatározásában.
A főfelügyelőn látszott, mennyire türelmetlen. – Te jó ég, ember,
csak egy durva becslést kértem! – morogta.
– Merev szemhéj, a megmaradt állkapocs izmai rugalmatlanok.
Ugyanez a helyzet a nyakkal és a mellkas felső részével, de a
holttestet ért károsodások és az elveszített vér miatt nehéz
megállapítani.
Dr. Breen észrevette a magas rendőrtiszt komorságát és szigorú,
acélos tekintetét, és sietve meghozta nem hivatalos ítéletét.
– A halál egészen biztosan több mint három órával ezelőtt állt be,
becslésem szerint közelebb a hathoz, talán egy kicsit még régebben.
De Sadler főfelügyelő még nem végzett vele.
– És…? – kérdezte nyersen.
– És? És mi? – A rendőrségi orvos szemmel láthatóan nem volt
hozzászokva az ilyen durva faggatáshoz, s a homloka bosszús
ráncba szaladt.
– Egy újabb? – kérdezte Sadler.
– Úgy véljük, uram – szólt közbe Simmons, az egyik nyomozó.
Előrelépett, és óvatosan kikerült egy alvadt vérfoltot a szőnyegen.
– A szíven át? – kérdezte a főfelügyelő.
104
 – Igen. Ha közelebbről megnézi, láthatja a bordák alatt.
A főfelügyelőnek elég volt beosztottja szava.
– Tehát újabb áldozatunk van.
– Utánzó is lehet – jegyezte meg a másik nyomozó.
– Ne legyen bolond, Coates! – mordult rá Sadler. – A halál
közvetlen okát nem hoztuk nyilvánosságra.
Coates elvörösödött. – Igen, uram.
Felpillantottam és végignéztem rajtuk. A hallottak egy kicsit
felráztak kábultságomból. Vajon mit érthetett azalatt, hogy „a halál
közvetlen okát nem hoztuk nyilvánosságra”? Egy pillanatra
összezavarodtam, de aztán lassan összeállt a kép. A magas fickó azt
kérdezte, hogy én – vagyis merev holttestem – „újabb-e”, ami alatt
nyilván újabb áldozatot értett. Az egyik nyomozó, a Coates nevű
pedig arra célzott, hogy utánzó gyilkos műve is lehet, ami azt jelenti,
hogy egy sorozat része vagyok. Lehet, hogy halott voltam, de azért
éberen figyeltem.
De mi lehetett az, amit nem hoztak nyilvánosságra? Még jobban
kezdtem figyelni.
– Ott van. – Most Breen, a rendőrségi orvos szólalt meg.
Minden szem feléje fordult, beleértve az enyémet is.
– Lyuk a szívben? – kérdezte Sadler.
Az orvos komoran bólintott. – Igen. Bal oldalon, a bordák alatt,
egyenesen felfelé. Mint az összes többi esetnél. Elsőre nehéz
megtalálni a sok vér miatt. De ott a tű lapos vége.
Eszembe jutott a véres dudor, amit korábban észrevettem.
– És az végzett vele?
– Hát, az áldozat miatt remélem, hogy a csonkítás utána történt,
de nem hiszem. A patológus biztosat tud majd mondani. Ha már
halott volt, bőségesen ömlött volna a vér, de nem olyan vadul,
mintha az áldozat még élt volna.
– Nézzék! – mutatta a tollával. – A combcsonti artériát átvágták.
Ha az áldozat ekkor még életben lett volna, a vér úgy kilövellt volna,
hogy az talán a plafonig is elér. – A három férfi felpillantott: a magas
mennyezet hófehér volt. – De, mint maguk is láthatják, nagy ívben
105
lövellt ki, egészen az ágyon túlra, majdnem a falig, ami nekem azt
sugallja, hogy először az áldozat arcát hasították szét, ami rögtön
végzett vele, a másik fegyvert pedig csak ezután használták. A főbb
sugarak összevérezték a szőnyeget, és mindenhol foltok vannak,
néhány egészen távol az általános iránytól, bár nagy valószínűséggel
az első fegyverrel okozták őket, amikor az belemélyedt a testbe,
majd nagy erővel kirántották onnét. Egyébként, ha engem
kérdeznek, az eszköz, amit használtak egy hentesbárd volt, vagy
valami hasonló. Már máskor is láttam ilyen mély sebeket. Az
igazságügyi szakértők majd biztosat mondanak.
– Bárki tette is ezt, most tetőtől talpig véres. A személyzet
valamelyik tagja csak látta távozni a gyilkost.
Simmons rezignáltan megrázta a fejét. – Az éjszakai portás és a
recepciós, akik akkor szolgálatban voltak, főleg a recepcióspult
mögötti irodában voltak, nem láttak semmi gyanúsat, és főleg nem
láttak senkit véres ruhában. Tulajdonképpen egyetlen vendég sem
jött vagy ment el.
– Van egy hátsó ajtó is – szólalt meg Coates. – A személyzetnek
meg a karbantartóknak, kisebb szállításokra, ilyesmi.
– Őrzik? – mordult fel Sadler.
– Attól félek, nem – felelte Coates. – Legalábbis nem mindig.
Van éjszakai őrség, egy nyitott bódé nem messze az ajtótól, de a
szolgálatos gyakran otthagyja az őrjáratai miatt.
– Nem volt bezárva az ajtó?
– Nem, uram – felelte Simmons. – Az éjszakai személyzet és a
kora reggeli takarítók mindig azt használják.
– Kell hogy legyen egy nagyobb szállítási terület.
– Odalent van az alagsorban. A nehéz járművek egy rámpán
hajtanak le oda az útról.
– De zárva volt, uram – tette hozzá Coates. – Az egy nagy,
felhúzható kapu, és éjszakára bezárták. Nem vártak semmilyen
szállítmányt.
Sadler meghányta-vetette, amit hallott, majd így szólt: – Jól van.
Kérdezzenek ki mindenkit, aki éjszaka és kora reggel szolgálatban
106
volt. Az igazgató vagy az igazgatóhelyettes bizonyára ad majd róluk
egy listát. Hallgassák ki még egyszer az éjszakai portást és a
recepcióst, talán eszükbe jut valami, amiről elfeledkeztek. Ja igen, és
a biztonsági embert is. Noszogassák meg egy kicsit, lehet, hogy tud
valami hasznosat.
A szomszéd helyiség felől, a nappaliból hangos szóváltás
hallatszott, és mintha felismertem volna az egyik hangot. Sietős
léptek, tegnapi vázlataim zizegése, ahogy rájuk taposnak, éles „Nem
mehet be oda!”, dulakodás zaja, majd Oliver jelent meg a hálószoba
ajtajában.
– Oh... – csak ennyit tudott mondani, de ebben minden szívet
tépő fájdalma benne volt. Az arca elsápadt az iszonyattól, a
döbbenettől és a hitetlenségtől, és ez kiemelte az új, halvány
szeplőket az orra két oldalán. Az ágyon heverő véres
maradványaimra meredt.
– Jim...? – A hang lázas suttogásként tört fel belőle.
Ekkor értettem meg, hogy csak következtetni tud rá, hogy én
fekszem ott.
– Ki maga? – vakkantotta Sadler.
Egy másik egyenruhás rendőr jelent meg Oliver mögött, és
megragadta a karját, hogy elrángassa onnét.
– Nem tudtam megállítani, uram – mentegetőzött a bosszús
rendőr. – Egyszerűen félrelökött.
– Hagyja egy pillanatra – utasította a főnöke. A zsaru elengedte
Olivért.
– Mi… mi történt? – Oliver hangja rekedt volt és fojtott, mintha
alig tudná kinyögni a kérdést.
Az egyik nyomozó megindult felé, hogy elállja a látványt.
– Hagyja, Simmons – mondta a főfelügyelő. – Halljuk, mi
mondanivalója van. – Oliverhez fordult. – Én Sadler főfelügyelő
vagyok a New Scotland Yardtól, ez itt Simmons nyomozó és Coates
nyomozó. Megmondaná, kérem, a nevét?
Oliver mindkét kezét az arcához emelte, hogy eltakarja a szemét.
Valahogy mégsem sikerült azonban teljesen eltakarnia, mert
107
Simmons válla fölött továbbra is véres tetememet bámulta enyhén
szétnyitott ujjai között.
– Oké, vigyék át a másik szobába! – rendelkezett Sadler, és
megindult zaklatott barátom felé.
Az egyenruhás megint megfogta Oliver karját, Simmons pedig
szelíden hátrafelé tessékelte. Sadler eltűnt velük a szomszéd
szobában, én pedig utánuk mentem.
A kampányvázlataim még mindig szerteszét hevertek a vastag
szőnyegen, és Olivért ezeken át vezették oda egy karosszékhez.
Óvatosan leültették.
– Elárulná a nevét, uram? – ismételte meg Sadler. A hangja
ezúttal egy árnyalatnyival szelídebb volt, de még mindig határozott,
ellentmondást nem tűrő.
– Mi? – Oliver csak ennyit tudott felelni. A hálószobába vezető
ajtó felé nézett, de tekintete a semmibe meredt.
– A neve – ismételte meg Sadler.
Letelepedtem a sarokba az egyik hosszú ablak mellé, mintha nem
akarnék zavarni.
– Oliver Guinane – bökte ki végül.
– És tudja, ki az elhunyt személy a másik szobában? – hangzott a
következő kérdés.
A főfelügyelő már bizonyára tudta a nevemet. Az igazgató
nyilván elmondta nekik, kik vették ki a lakosztályt, és mivel Oliver
ott ült vele szemben, bátran megkockáztathatta, hogy a holttest
James True-é. Mindezek ellenére figyelmesen nézte Olivért.
– Az Jim… James True. A… a partnerem volt.
– Üzleti vagy magánéleti partnere?
Ollie végre elfordult a nyitott ajtótól és Sadlerre bámult. A
döbbenet kifejezését egy pillanatra az értetlenségé vette át.
– Együtt dolgoztak vagy együtt éltek? – kérdezte a főfelügyelő
türelmesen.
– Együtt dolgoztunk. – Ollie túlságosan kábult volt, hogy
megsértődjön. – Ö volt a művészeti vezetőm. Saját
reklámügynökségünk van, a gtp – Guinane, True, Pres swell.
108
 Végignézett az őt figyelő arcokon, mintha azt várta volna tőlük,
hogy ismerjék a cégünket. Senki nem szólt egy szót sem, de
észrevettem hogy az egyik nyomozó, a Coates nevű furcsán néz
Ollie-ra.
– Azért vettük ki ezt a lakosztályt, hogy egész hétvégén
dolgozhassunk egy új ajánlaton anélkül hogy megzavarnának. Néha
csinálunk ilyet, tudják, ha nagyon fontos.
Most már túl sokat locsogott. A sokk miatt, gondoltam.
Sadler félbeszakította. – Honnét tudja, hogy James True van
odabent? Az arca felismerhetetlen.
Oliver összerezzent. A szomszéd szobában heverő feldarabolt
holttest képe majdnem megint maga alá gyűrte.
– Én... – Elhallgatott, próbálta összeszedni magát. – Egészen
biztosan Jim az. Az ő szobája. És a ruhák...
– A ruhák szakadtak és véresek.
– A cipő. Jim mindig viseli… – Megrázta a fejét. – Úgy értem,
mindig a régi Nike-ját viselte, ha agymunkára volt szükség. Azok
kényelmesek, ismerősek. Jim azt mondta, akkor jönnek a legjobb
ötletek, ha azok vannak a lábán, és ez igaz is volt. Régiek és
viseltesek, de olyan talizmánfélék neki.
– A felfordulás ellenére önnek sikerült megfigyelnie a cipőt? –
Ezt a kérdést Simmons tette fel.
– Igen. Igen. Egyedül az nem volt véres.
– Mikor látta utoljára Mr. True-t? – Úgy látszott, Sadler elégedett
az azonosítással.
– Ööö... – Oliver zavartan pislogott a főfelügyelőre. – Izé, tegnap
késő éjjel. Mi... – Megtorpant a mondat közepén, mintha hirtelen
felismerte volna, mire utalhat a válasza.
– A szállodai személyzet egy tagja tegnap éjjel hangos szóváltást
hallott ebből a szobából – mondta a Coates nevű nyomozó.
– Ja, igen. Hát, azok mi voltunk. – Ollie visszafordult a
főfelügyelőhöz. – Volt egy kis vitánk. Semmi komoly – tette hozzá
gyorsan. – Csak a szokásos nézeteltérés a munka miatt. Gyakran
előfordul.
109
 – Valóban? – kérdezte Sadler szárazon.
– Igen, igen, hát persze! De sohasem komoly.
– Ezért távozott a szállodából? Tájékoztattak, hogy önök
mindketten vendégként laktak itt.
– Így van. Ha nem veszünk össze, én is a hálószobámba mentem
volna. A problémákat jobban meg lehetett volna oldani egy kiadós
alvás után. Mind a ketten nagyon fáradtak voltunk, péntek óta
egyfolytában dolgoztunk.
– Azt mondta, a vitájuk nem volt komoly, de ön mégis
kiviharzott a szállodából. Nem aludni ment.
A nyomozók némán várták a választ.
– Nézzék, ha arra céloznak… – Az igazi Oliver kezdett magához
térni. Lassan felébredt benne a harag.
– Nem célozok semmire, Mr. Guinane, csupán próbálom
rögzíteni a tényeket. Tehát elment a szállodából. Hová?
Oliver egy pillanatnyi szünet után válaszolt. – Természetesen
haza. Elegem volt. Kimerült voltam, feszült, kellett egy kis szünet.
– A Mr. True-val történt… – Sadler gondolkodott egy pillanatig –
szóváltás tettlegességhez vezetett?
– Te jóisten, dehogy! Jim és én barátok vagyunk! Barátok
vagyunk. Semmi komoly nem volt abban, amit mondtunk
egymásnak.
– Az alkalmazott, aki a reggelikártyákat gyűjtötte össze egy
másik ajtónál, azt állítja, hogy a veszekedés, amit hallott, eléggé
erőszakosnak tűnt.
– Túloz. Jim és én sohasem mentünk volna ölre. Úristen, hiszen
évek óta ismerjük egymást! – esdeklően nézett fel a magas
főfelügyelőre. – Sohasem bántanám Jimet.
Sadler alig észrevehetően bólintott, mintha alaposan megrágná,
amit hallott. Elfordult Olivértől, és odament az ablakhoz. Félrehúzta
az egyik selyemfüggönyt, és kinézett az utcára. Alig egy méterre állt
tőlem, és hidegkék szemében jól láttam a könyörtelen
céltudatosságot.

110
 – Mondja el pontosan miről folyt a vita! – szólalt meg, de közben
nem fordult el az ablaktól.
Oliver tehetetlenül rázta a fejét. – Bonyolult. Elsősorban egy
leendő ügyfél számára végzett kreatív munkáról volt szó, de ennél
továbbmentünk.
– Valóban? – Sadler visszafordult Oliverhez, és észrevettem,
hogy a másik két nyomozó sokatmondó pillantást vált egymással.
– Egy másik cég, egy nagy ügynökség egyesülni szeretett volna
velünk.
– Le akartak nyelni bennünket, Ollie! – kiáltottam volna
legszívesebben.
– Jim ellenezte, én támogattam. De nézzék, nem volt annyira
komoly, hogy megöltem volna miatta. Ez is megoldódott volna, mint
a többi kis civakodásunk.
– Tehát gyakran vitatkoztak – szólt közbe Simmons.
– Istenem, dehogy! – rázta a fejét hevesen Oliver. – Vagyis igen,
de sohasem volt komoly, mindig apró dolgokról.
– Egy másik céggel való egyesülés? – jegyezte meg Simmons
enyhe megvetéssel a hangjában. – Nekem elég komolynak tűnik.
– Elég lesz, Simmons! – vetette oda Sadler kurtán. Úgy tűnt,
másutt jár az esze. – Mr. Guinane, megszerezhetnénk a lakáscímét és
a telefonszámát a szállodai nyilvántartásból, de nagyra értékelném,
ha megadná őket az egyik emberemnek, mielőtt elmegy.
Oliver buzgón bólogatott, mintha nagyon szeretne a főfelügyelő
kedvében járni. Azt hihette volna az ember, hogy valami miatt
bűntudata van.
– És mielőtt elmegy – tette hozzá Sadler –, mesélne nekünk egy
kicsit bővebben James True-ról?
– Akkor tehát biztosak benne, hogy ő az? – Úgy kérdezte ezt,
mintha abban reménykedne, hogy valami tévedés történt. – Úgy
értem, az arca…
– Ön biztosított róla bennünket néhány perccel ezelőtt, hogy ő
az. Most miért gondolja másképp?

111
 – Nem gondolom. – Oliver a tenyerébe hajtotta a fejét. A hangja
tompa volt. – Csak… én csak…
– Tudom, hogy nehéz elfogadni, de semmi okunk feltételezni,
hogy a holttest nem James True-é. Ott áll a neve a szállodai
nyilvántartásban az önével együtt. Az arcsérülés ellenére a fogászati
kartoték egyértelműen azonosítja majd, mert az alsó állkapocs
majdnem sértetlen. Szerintem a felső állkapocs helyreállítása is
elvégezhető túl nagy vesződség nélkül. Azt szeretném hallani
magától, miféle ember volt. Biztosan nagyon jól ismerte.
Oliver megint felemelte a fejét, s a karja ernyedten a térdére
hullott.
– Jó barát volt. Igazságos volt, érti, korrekt fickó. Egy kicsit
zárkózott volt, azt hiszem, nemigen nyílt meg. De jó volt a humora,
és persze nagyon tehetséges is volt.
– Tehát sikeres ember lehetett – vélekedett Sadler. Az egyik
nyomozó eközben jegyzetelt.
– Igen, nagyon. Együtt remek csapatot alkottunk. Bár én vagyok
a szövegíró, Jim pedig a művészeti vezető… illetve az volt…
sokszor szerepet cseréltünk. Általában mindketten találtunk ki
dolgokat, de néha neki jutottak eszébe jó szövegek, nekem meg
vázlatok. Az eddigi munkáink önmagukért beszélnek.
Oliver elhallgatott, mintha nehezére esne a folytatás. Üres
tekintettel bámulta a szőnyeget.
– Nős volt? – faggatta tovább Sadler.
A barátom bólintott.
– Voltak gyerekei?
Oliver erre megtört és sírva fakadt. A főfelügyelő odalépett hozzá
és a vállára tette a kezét.
– Kérem, próbáljon meg válaszolni a kérdéseimre, Mr. Guinane.
Aztán elmehet.
– Jimnek volt egy kislánya. Primrose. Még csak hétéves. – Most
tényleg összeomlott.
A két fiatalabb nyomozón látszott, hogy kényelmetlenül érzik
magukat a zokogása miatt.
112
 – Csak még valami, Mr. Guinane. Még egy kérdés, és vége.
Próbáljon meg válaszolni.
– Igen… oké. – Ollie keresett egy zsebkendőt a nadrágja
zsebében, és megtörölgette vele a szemét. – Sajnálom – mondta
remegő hangon. – Mit szeretne tudni?
– Csak még egy dolgot. – Sadler komor hangjával leginkább egy
temetkezési vállalkozóra emlékeztetett. – James True jóképű férfi
volt?

113
 17.

Gondolhatod, milyen nyomorúságos nap volt ez a számomra. A

legnagyobb részét a szállodai szobában töltöttem. Nem azért, mert
nem mehettem el, hanem mert nem akartam. Nem éreztem képesnek
magam otthagyni a testemet, bármennyire véres és torz is volt.
Ha valaki közel jött hozzám, mindig átosontam egy másik
sarokba, igyekeztem nem útban lenni. Tudom, hülyén hangzik, de
nehéz volt elfogadni új fantomalakomat: még mindig azt hittem, az
emberek belém ütközhetnek. Amellett nem szerettem az érzést,
amikor valaki átgyalogolt rajtam. Ez kétszer fordult elő, amikor
átmentem a nappaliból a hálószobába és vissza. Másként rendezett
gondolatok és érzelmek hátborzongató jelenlétét éreztem ilyenkor,
teljesen idegen érzések kusza halmazát. Volt benne némi vegyi
elektromosság is, hasonló ahhoz, amikor az ember megérinti egy
nyitott kapcsoló vezetékét, csak sokkal enyhébb. Nem több rövid,
kellemetlen zsongásnál.
Aztán egyszer csak megcsörrent a hálószobai és a nappaliban
lévő telefon, és Coates nyomozó vette fel. Hallgatott, majd a
feletteséhez fordult, aki őt figyelte.
– A szállodai telefonközpont, uram – mondta Coates halkan,
mintha meg akarná adni a tiszteletet a holttestemnek. – Mrs. True
van a vonalban, a férjével szeretne beszélni.
– Mondja meg nekik, hogy feleljék azt: most nem fogadhat
hívást – javasolta Sadler. – Nemsokára végzek itt, és elmegyek True
lakására. Magam akarom elmondani a rossz hírt a feleségének.
Felugrottam és szinte átrepültem a szobán, hogy elérjem a
telefont, de Coates már kiadta az utasításokat, és letette a kagylót,
mire odaértem. Fogalmam sem volt, mit tettem volna, ha időben
114
odaérek. Andrea úgysem hallotta volna meg a hangom, és különben
is mit mondtam volna neki? „Szervusz, drágám, szellem vagyok!”
Kétszer olyan nehéznek éreztem nem létező szívemet, ahogy
visszaoldalogtam a sarokba.
További fehérbe öltözött fickók érkeztek, majd távoztak. Még
több fénykép és még több videofelvétel készült, ezúttal a nappaliról
és Ollie hálószobájáról is. Az összes vértócsa, még az apró foltok
holttestemhez viszonyított helyzetét is megmérték. Megjelent a
Belügyminisztérium patológusa, és a főfelügyelővel együtt alaposan
megvizsgáltak, s közben halkan beszélgettek.
Végül a patológus, aki nő volt, felegyenesedett, és hallottam,
hogy ezt mondja:
– A boncolás sokkal többet elárul majd.
– Kapjon elsőbbséget! – mondta Sadler, és a patológus
megszervezte a tetemem elszállítását. Hoztak egy műanyag zsákot és
óvatosan beletettek. Bevallom, ekkor elfordultam, és amikor a zsák
cipzárját felhúzták a fejem fölé, és elcsúfított holttestem eltűnt a
szemem elől, az önsajnálattól felnyögtem. A cipzár hangja olyan
véglegesnek tűnt. Csak hallottam, ahogy kivisznek a hálószobából,
mert azt már nem voltam képes végignézni.
A főfelügyelő (hallottam, hogy nyomozásvezető tisztként is
hivatkoztak rá) tanácskozott két nyomozójával, majd további
utasításokat adott a helyszínelőknek. Mintákat kellett venniük a
hálószoba szőnyegéből és a véráztatta takaróból, és milliméterről
milliméterre át kellett kutatniuk nemcsak az én szobámat, hanem a
nappalit és a másik hálószobát is. Természetesen vérminták
segítségével állapítják majd meg, minden vér tőlem származik-e
(hiszen az a beteg állat, aki még a nemi szervemet is levágta, maga
is megsérülhetett, ha sor került dulakodásra, bár az általános
vélekedés szerint a szívemet akkor szúrták át, amikor már
széthasított fejjel hevertem az ágyon), és mindent átvizsgálnak
ujjlenyomatok után (amiből rengeteg lesz: az enyém, a szobalányé,
karbantartóké, korábbi vendégeké... csinos kis lista). Sadler
láthatóan elégedetten távozott a bűncselekmény helyszínéről, és
115
kíváncsi voltam, vajon egyenesen a lakásomra megy-e a borzalmas
hírrel.
Ó, istenem! – gondoltam. – Hogyan fogadja majd? És hogyan
mondja el Primrose-nak? Mindkettőjüket letaglózza majd a hír.
Nem, rosszabb, sokkal rosszabb. Ezúttal nem jajveszékeltem, hanem
sírtam. Csendben sirattam a feleségemet és a lányomat.
Addig potyogtak a könnyeim, míg el nem fogytak. Átúsztam a
nappalin, és kerestem egy másik sarkot, ahol gyászolhatok.
Lerogytam a padlóra, felhúztam a térdemet, átkaroltam a
lábszáramat, és lehajtottam a fejemet. Nem tudom, mennyi idő
telhetett el így6, de egyszer csak egyedül találtam magam. Odakint
még nem volt sötét, de az árnyékok már megnyúltak, és az utcán
még több volt az autó és a gyalogos. Nyilván a délutáni
csúcsforgalom ideje volt, ami órákig eltarthat, gyakran tovább is,
Londonról lévén szó.
Elátkoztam magam. A főrendőrrel együtt kellett volna
elmennem, követnem kellett volna a házunkhoz, talán be is ülhettem
volna az autójába, hogy ott lehessek, amikor közli a hírt. Ideje volt
hazamenni. Nagyon szerettem volna a családommal lenni.

Valószínűleg átmehettem volna az épület vastag külső falán, és

leereszkedhettem volna odakint a forgalmas utcán, de valamilyen
oknál fogva, amit magam sem értettem teljesen, a hagyományos
útvonal mellett döntöttem. Átmentem-lebegtem a lakosztály bezárt
ajtaján és a rajta keresztben kifeszített kék-fehér figyelmeztető
szalagon, elosontam az őrszolgálatot teljesítő egyenruhás rendőr
6
Az idő érdekesen működik ebben a furcsa dimenzióban, amelyben találtam
magam. Vannak sötét foltok, egész elemek hiányoznak, mint az álmokban, vagy
mint a moziban, ahol a jelenetek általában a cselekmény szempontjából fontosak,
nem pedig természetes módon, lineárisan, percről percre követik egymást. Lehet,
hogy az ember olyan mélyre hatol saját lelkében, hogy eljut a tudatalatti szintjéig,
ami eleve kizár minden megfogható gondolatot és képet. Úgy értem, még ha
valaki nagyon sokat álmodik is, az sem álmodja át soha az egész éjszakát; lesznek
hosszú szünetek, amelyekből ismét más jelenetekbe csöppen.
116
mellett, majd végigmentem a magas folyosón a lépcsőig.
Lejuthattam volna lifttel is, de hogyan nyomtam volna meg a
gombokat? Útközben találkoztam egy-két emberrel, őket igyekeztem
elkerülni, mintha a testem szilárd lett volna.
Odalent az előcsarnokban rengeteg újságíró és fényképész
tolongott, a lift mellett állókat az ideges igazgatóhelyettes és egy
termetes portás tartotta kordában. Úgy lopakodtam el mellettük,
mint valami híresség, aki a lesifotósokat próbálja elkerülni – tudom,
alaptalan volt a félelmem, hiszen jól tudtam, nem láthatnak meg, de
akkor még nem szoktam hozzá igazán ehhez az állapothoz.
Az utcán is nagy volt a nyüzsgés: autók, munkából hazafelé
igyekvők, csinos lányok rövid szoknyában, hosszú szoknyában vagy
szexi farmerben. Mindegyiküknek volt hová mennie, és
mindannyian a saját testükben éltek. Én pedig testtelen csavargó
lettem, akit durván kilakoltattak az otthonából. Még számomra is
rejtély volt. Főleg a számomra.
Ezen a szép őszi estén az út túloldalán lévő kocsma vendégei
kiözönlöttek az utcára, az egyik közeli kávéház teraszán pedig
asztalokat állítottak fel, amelyek egy részét el is foglalták, nyilván
olyanok, akik jól ismerték az európai gyakorlatot, ami azonban
sohasem vált be, ha beköszöntött az angol tél. A hűvös levegő
ellenére mind boldognak látszottak, s ez különösen kegyetlen volt
rám nézve. Önző módon azt akartam, hogy osztozzanak a
nyomorúságomban, szükségem lett volna rá, hogy átérezzék kínzó
magányomat. Azt hiszem, valójában arra vágytam, hogy mások is
tudatában legyenek szomorú helyzetemnek. Vagy csak szerettem
volna közöttük lenni saját, emberi alakomban.
Uhhh! Valaki egyenesen átgyalogolt rajtam. Minden bizonnyal
csak a képzeletem játszott velem, de úgy éreztem, mintha egy
pillanatra magával szippantana az az idegen, de az érzés olyan rövid
volt, olyan finom, hogy nem voltam biztos benne, valóban
megtörtént-e. Egy kicsit megborzongtam, és elhessegettem a keserű
látomások emlékeit, s mégis váratlan megbánást éreztem, amiért

117
elhagytam őt. A férfi továbbment, láthatóan nem vett észre semmit,
leszámítva némi borzongást.
Összeszedtem magam, otthagytam a szálloda lépcsőjét, és
továbblebegtem a járdán. Időnként bele-beleütköztem egy vállba
vagy karba, és átsiklottam azokon, akiket nem tudtam kikerülni. Egy
idő után azonban felfedeztem valamit, ami egyszerre hátborzongató
volt és aggasztó: úgy éreztem, kezdek ráhangolódni a közös
öntudatra. Ezalatt azt értem, hogy kezdtem „megtapasztalni” a
hazafelé igyekvő emberek kimondatlan szavait, szellemi
folyamatait: képzeletüket, gondolataikat, érzékelésüket,
töprengésüket, mérlegelésüket és következtetéseiket, közös
észleléseiket; minden, ami átfutott az agyukon, hirtelen áttört és
elöntött engem, mint egy hatalmas gondolatárvíz, annyira, hogy le
kellett guggolnom egy fal mellé, és befognom a fülemet, mintha a
zajuk kínozna, szaggatná az agyamat, nem pedig agyuk egybefolyó
óbégatása. Az áradat szinte elsodort. Ott kuporogtam a hátamat a
téglafalnak vetve, a kezemet még erősebben szorítottam a fülemre,
és megpróbáltam saját nem létező hangommal túlkiabálni a
kakofóniát.
Édes istenem – üvöltötte az elmém –, ebbe beleőrülök!
Aztán, néhány másodperc múlva éreztem, hogy valami helyreáll
bennem. Olyan volt, mintha működésbe lépett volna valami beépített
védelmi rendszer, amely képes semlegesíteni a „zajt”. Ez volt az első
lecke, ekkor fordult elő először, hogy bizonyos mértékben a
kezembe vettem új állapotom irányítását. Azt hiszem, hogy a roham
visszaverésének puszta vágya, a befogott fül és a „hangos kiabálás”
„fizikai” reakciójával kiegészülve, segített felülkerekedni saját
akaratomnak, és megmentett a becsavarodástól. A hétköznapi élet
annyi más reakciójához hasonlóan végső soron ez is ösztönös volt.
Egy kis idő múlva felálltam, és óvatosan továbbmentem.
Tisztában voltam vele, hogy ebben a tempóban egy órába is
beletelik, mire hazaérek (vajon tegnap éjjel is ennyi ideig tartott
visszajutni a szállodába? – nem emlékeztem), és kezdtem
türelmetlenné válni. Kísérletképpen felszökkentem a levegőbe,
118
szuperhősökhöz illően kinyújtottam kezem-lábam és a lábujjaimmal
elrúgtam magam. Ami az eredményt illette, akár hús-vér ember is
lehettem volna. Körülbelül fél méter magasra jutottam, aztán megint
betont értem. Szitkozódva megint nekiveselkedtem, de most sem
jártam nagyobb sikerrel. Eszembe jutottak a régi, lebegő álmok, és
amint ezekre gondoltam, rögtön a levegőben találtam magam. Bár
csak egy-két métert emelkedtem, de újabb leckét tanultam saját
magamról.
Visszatértem a talajra, és erősen a lebegésre koncentráltam – nem
is, inkább elképzeltem a lebegést –, és ekkor megint felemelkedtem.
A földnek még mindig volt némi gravitációs vonzása, mert megint
süllyedni kezdtem, ám most már tudtam, mit kell tennem. Mint a
régi álmokban, elképzeltem magam a levegőben, elrugaszkodtam és
már repültem is.
Szívem súlyos, tompa fájdalma ellenére ujjongtam örömömben,
és ezúttal egy kicsit távolabbra löktem – képzeltem – magam, és
távolabbra is jutottam. Zaklatott gondolataim ellenére nagyon
büszke voltam erre a kis győzelemre. Sőt valósággal felvillanyozott,
szinte a derű apró oázisa volt ezen a nyomorult napon. A levegőben
úsztam, az egyszerű halandók fölé emelkedtem. A hirtelen támadt
gőg hatására továbbgondoltam a dolgot. Vajon tényleg
elveszítettem ezt a világol?
Az autók és az emberek nyüzsögtek alattam, és én az egészet
csodálattal és felindultsággal szemléltem. Ugyanazt a kérdést tettem
fel magamnak, de ezúttal másképp: Tényleg halott vagyok? Úgy
értem, képesek a szellemek izgatottságra?
– Nem lehetek halott – mondtam magamnak, miközben
visszatértem a földre. Emlékezetembe idéztem, hogy nem érzem
halottnak magam. De hiszen ott álltam saját meggyalázott holttestem
felett, tehát halottnak kellett lennem. Akkor viszont mit keresek itt a
levegőben, láthatatlanul ember alakú embertársaim számára, s mégis
tudatában mindennek magam körül? Gondolkodom, tehát vagyok,
mondta Descartes, és ő okos fickó volt. Nos, én gondolkodtam. De
vajon léteztem is?
119
 Minden zökkenés nélkül betont értem, és azonnal átment rajtam
két fiatal lány. Egypillanatnyi idegen behatolás izgalma – egy jóképű
fiatal férfi múló látomása, nyilván a vihogó lányok beszélgetésének
tárgya. Az öröm mögött azonban ott lappangott valami más is:
titkolt, emésztő irigység. Egy szempillantás alatt megértettem, hogy
a továbbsiető lányok egyikének randevúja van egy új fiúval, míg a
másik lány, aki úgy tesz, mintha osztozna társa izgatottságában, a
szíve mélyén titokban rosszindulatú féltékenységet érez. A látomás
hamar elenyészett, de savanyú emléke még sokáig velem maradt.
Megborzongtam, mert a rosszindulat nyomai lassan enyésztek el, és
saját időleges könnyedségemet is beárnyékolták. Elhatároztam, hogy
még több figyelmet fordítok a szembejövő idegenekre – ezek a
részleges érzelemfelszívások túlságosan nagy terhet jelentettek.
(Érdekes módon a két lány közül a kevésbé csinosnak volt új barátja
– egy pillanatra láttam az arcukat, mielőtt átmentek volna rajtam –,
és a szebbet emésztette az irigység.)
Beléptem a vízelvezető árokba, és folytattam az utamat.
Suhantam az utcákon, és gyorsabban haladtam, ha csak vigyázatlan
gyalogosokat és bicikliseket kellett kerülgetnem. Egyszer egy
útkereszteződésben hirtelen egy busz útjában találtam magam.
Önkéntelenül felkiáltottam, összehúztam magam és védekezőn a
fejem elé kaptam a karomat. Kellemetlen volt, de nem annyira, mint
számítottam.
Először is nem volt például ütközés (ebben az állapotban persze
hogy nem). A fém, a motoralkatrészek, az olaj és az emberi testek
érzete úgy ömlött át rajtam, mint egy szűrőn (vagyis valahogy úgy),
de ez sem volt nagy ügy. Olyan gyorsan történt az egész, és olyan
sokan utaztak a buszon, hogy minden észlelés elhomályosította az
előzőt vagy összekeveredett vele, úgyhogy egyikük sem volt tiszta
és éles. Ahogy a sok különböző színnel kifestett, kerek lap is teljesen
fehérnek látszik, ha gyorsan forgatjuk, úgy olvadtak eggyé az egyéni
bajok és gondolatok, s úgy szelídültek halovány és értelmetlen
behatolássá az elmémben. Képes voltam kezelni, és ez az új lecke

120
megnyugvással töltött el: egy tömeges támadás egykettőre az
őrületbe kergetett volna.
Ezután nem tudtam több örömet kiaknázni a repülésből, mert az
elsődleges gond mindent maga mögé utasított. Az aggodalom lett a
hajtóerőm. El kellett jutnom Andreához és Primrose-hoz, ott akartam
lenni velük, amikor megtudják a halálhíremet. Valahogy – csak isten
tudja, hogyan – muszáj volt vigaszt nyújtanom nekik. Ha volna rá
mód, hogy tudassam velük: nem mentem el, még mindig itt
vagyok…
Az úton történt egyéb apró eseményekre nem érdemes szót
vesztegetni. Legyen elég annyi, hogy mire elértem utam céljához,
több új szabályt tanultam meg állapotommal kapcsolatban és
kezdtem alkalmazkodni. Ha valaki átgyalogolt rajtam – amit nem
mindig lehetett elkerülni –, leginkább egy hideg borzongáshoz
hasonlított, vagy néha, ha nagyon gyorsan történt, valami mentális
tüsszentéshez, enyhe sokkhoz, ami csak egy pillanatra rázott meg.
Még így is, mire hazaértem, valóságos érzelmi roncs voltam,
mert gonosz útitársaim – a félelem, a kétség, a kíváncsiság, a
zavarodottság és a rossz előérzet – egy pillanatra sem tágítottak
mellőlem. De végül ott voltam, és megálltam – haboztam? – a rövid
kocsifeljáró bejáratánál, ahová legutóbb is érkeztem, csak akkor más
céllal.
Hirtelen borzalmasan tehetetlennek éreztem magam.

Ahogy azt korábban említettem, az időnek csekély jelentősége

volt az általam használt új dimenzióban, de az őszi nap már
lemenőben volt a hamis horizonton, a nyomában pedig ott érkezett
az éjszaka és a megnyúló árnyékok. Valahol mélyen éreztem, hogy
az útnak London szívéből ide, a közeli külvárosba nem kellett volna
ilyen sokáig tartania, de pillanatnyilag más gondok emésztettek.
A házunk egy széles, fákkal szegélyezett utcában állt, és mindig
sikerem egyik legnagyobb jutalmának tartottam. Nem voltam éppen
gazdagnak nevezhető, csak kényelmesen tehetős. A ház külön állt a
121
szomszédaitól, a dupla garázsban két kocsi aludt: az én BMW-m és
Andrea új futkosója, egy kis zöld VW. Odabent volt négy hálószoba
(az egyiket átalakítottuk nekem dolgozószobának, illetve
műteremnek, egy másikat Andrea használt edzőteremként, a
maradék kettő pedig hagyományos feladatát látta el), két fürdőszoba,
egy földszinti vécé, egy tágas előszoba, egy hosszú nappali,
amelyből ajtók vezettek a ház mögötti kertbe, egy ebédlő és egy
méretes konyha. Elöl a rövid kocsifeljáró volt, ahol álltam, meg egy
kicsiny, gondozott pázsit egyik oldalán néhány virágágyással, a ház
mögött pedig a másik, nagyobb kert.
Észrevettem, hogy a járda mellett nem áll rendőrautó, sem
járőrkocsi, sem jelöletlen.
Ott álltam, érzelmileg (de természetesen fizikailag nem)
kimerülten, és néztem a házamat, míg a nap narancssárga koronggá
nem halványult a távoli épületek mögött. Nem tudom, miért
maradtam ott – azt hiszem, egyszerűen félelemből. Valami nem
hagyott nyugodni, egyre csak azt hajtogattam, hogy ha
szembekerülök a feleségemmel és a lányommal, s ők nem látnak és
nem hallanak engem, akkor a halálom végleg megerősítést nyer. És
ez alaposan megijesztett.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire rávettem magam, hogy
megmozduljak – mint mondtam, az idő immár nem sokat jelentett a
számomra és csak a halandók cselekedeteiből következtethettem a
múlására –, de végül elhatároztam, hogy szembesülök az igazsággal.
Elindultam otthonom vaskos bejárati ajtaja felé.

122
 18.

Egy pillanatra elhomályosult a látómezőm, a másodperc

töredékéig érzékeltem, hogy az ajtóban vagyok, sőt részévé válok a
fának, ennyit éreztem csupán, amikor áthatoltam a bejárati ajtón.
Eggyé váltam az anyagával, a lényegével, és valahogy megértettem
a növekedését, a gyökereit (igen, szó szerint: megismertem magát a
fát, az elültetett tölgyet, amely erőt szívott magába a talajból és az
égből). De az egész csak egyetlen pillanatig tartott (mostanra talán
megértetted azt a megjegyzésemet, hogy az idő nem egészen az,
aminek látszik).
Alig léptem ki az ajtóból az előszobába, alig vetettem egy
pillantást az emeletre vezető lépcsőre, a rettenet érzése kisöpörte a
gondolataimból a tölgyet és az ajtó rostjait.
A ház üresnek tűnt. Volt valami hidegség a levegőben, amit még
sohasem éreztem itt. Mindig is életem egyik legnagyobb öröme volt
átlépni a házam küszöbén egy gyümölcsöző munkával eltöltött nap
végeztével, s közben tudni, hogy valaki várja a hazatértemet.
Különösen ha Primrose várt rám. De igazából csak ebben a
pillanatban értettem meg, mennyit is jelentett ez annak idején, mert
most nem várt senki. Nem hallottam hangokat, sem zenét vagy apró
lábak rohanó lépteit. Semmit. De nem, ez nem teljesen igaz. Inkább
valami hiányának az érzése állított meg.
Hirtelen megmozdulni sem mertem.
Nem kellene már itt lennie a rendőrségnek, a Sadler nevű
főfelügyelőnek, nem kellett volna már közölnie a tragikus hírt
Andreával, nem kellene vigasztalnia, kérdéseket feltennie rólam?
Vagy megelőztem volna? A ház néma volt.

123
 Lehet, hogy csak percekbe telt, mire ideértem, nyugtattam
magam. Lehet, hogy az utazás gyorsabb volt, mint gondoltam, és
becsapott az időérzékem. A családom nem volt itthon, a rendőrség
pedig még nem érkezett meg. Ez az. Nem parkolt idegen autó sem
az út mellett, sem a felhajtón, és talán Andrea ebben a pillanatban
hozza el Primet az iskolából.
De hát odakint a vérnarancsszínű nap már lebukott nyugaton, az
épületek mögött, amikor pedig eljöttem a szállodából, még magasan
és fényesen ragyogott az égen. Megnéztem a karórámat.
Igen, ott volt az órám, bár egy kicsit fel kellett húznom az ingem
ujját, hogy lássam7. Reflexszerű mozdulat volt, mert nem éreztem
halottnak magam. Az apró számok elárulták, hogy hajnali 1 óra 32
perc van. De hát ez lehetetlen. Még nem volt elég sötét odakint, és
különben sem veszíthettem ennyi időt, míg ideértem a szállodából.
Ez egyszerűen képtelenség! Aztán belém hasított a felismerés:
hajnali 1:32 a halálom időpontja. Pontosan ebben a percben szűnt
meg számomra a dolgok természetes rendje. Az ing és a farmer, amit
viseltem (kabátom nem volt), és a karórám velem jöttek ebbe a
másik létformába, mert szerves részemet képezték. Valahogy tudtam,
hogy az órám mindig ugyanazt az időt fogja mutatni, hacsak nem
összpontosítok elég erősen, hogy megváltozzon, a rajtam lévő
ruhákat sohasem kell majd kimosni vagy kivasalni, míg én magam
nem „látom” őket rendetlennek. Ez a felismerés is olyan
természetesen jött, ahogy nyilván a többit is fogadom majd.
A kis kitérő után a gondolataim hamar visszatértek az üres házra.
És akkor hallottam meg a halk, szipogó hangokat, majd a lágy,
7
Ez a testen kívüliség számos furcsaságának egyike. Hétköznapi ruhákat és
kiegészítőket aggatsz magadra, a hajad a szokásos fazonban áll és összekócolódik,
ha beletúrsz. Még cipőt is viselsz, pedig a járás nem is nélkülözhetetlen. Tudtam,
hogy ha benyúlnék a zsebembe, ki tudnék halászni onnét egy zsebkendőt, mert a
hamis megszokás állapotában léteztem, s így tudat alatt normális cókmókokkal
szereltem fel magam, bár sem a tárgyaknak, sem nekem nincs anyagunk. Azt
hiszem, ez azért van, nehogy az ép eszed engedély nélküli eltávozásra menjen:
görcsösen kapaszkodsz a jól ismert dolgokba, hogy fenntarthass valamiféle
realitást, amit kezelni tudsz.
124
nyugtató suttogást. Andrea hangja, Prim szipogása. Eddig azért nem
hallottam, mert annyira elfoglalt az aggodalmam, hogy nem tudtam
befogadni semmi mást.
Gyorsan mozogtam. Nem tudom, átmentem vagy átsuhantam-e a
tőlem balra lévő nyitott ajtón a hangok irányába.
Ott kuporogtak a nappali hosszú kanapéján, egymáshoz bújva,
átkarolva egymást, Prim apró fejecskéje az anyja mellére hajtva.
Olyan szívet tépő látvány volt, hogy az én szemem is könnybe
lábadt.
Odaszaladtam hozzájuk, és megpróbáltam átölelni őket, de
természetesen nem érinthettem meg őket, csak beléjük mélyedt a
kezem. Döbbenten elrántottam, pedig mostanra már tudhattam
volna, mire számítsak. Nem készültem fel azonban az érzésre, és az
adott körülmények között azt hiszem, ez érthető is volt.
Hátratántorodtam: a belőlük részben felszívott feneketlen bánat még
a sajátomnál is rosszabb volt. Csak álltam és bámultam őket.
Miközben utaztam az utcákon át, sőt már a szállodai
lakosztályban észrevettem, hogy az embereket valami bizonytalan
udvar veszi körül, áttetsző fényesség, ami azonban nem vonta
annyira magára a figyelmemet, hogy jobban megvizsgáljam –
nézzünk szembe a ténnyel: volt min rágódnom. Ha óvatlanul túl
közel merészkedtem emberekhez (és ne feledd, minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy elkerüljem őket), tisztábban láttam ezeket
az udvarokat, amelyek lágy, de gyakran határozott fénnyel vettek
körül egy-egy emberalakot. Elfogadtam, hogy ez az emberek
aurája8, de nem volt sem időm, sem kedvem hozzá, hogy mélyebben
foglalkozzam velük. Most azonban ott láttam a feleségem és a

8
Valószínűleg hallottál már a Kirlian–fényképezésről, amely az élőlények által
kibocsátott sugarakat rögzíti. Az eljárás megmutatja, hogy mindannyiunkat
egyfajta magas frekvenciájú elektromos mező vesz körül, amelynek
színtartománya vagy fényességi foka az adott személy egészségi állapotára vagy
közérzetére utal. A daganatokat és betegségeket, valamint a test bizonyos
részeinek sérüléseit tompa fényű vagy zavaros foltok jelzik a mező adott részén.
Erre a „glóriára” hatással van a hangulat és a lelki egyensúlyhiány is.
125
lányom körül, és az ő fényudvaruk komor sötétszürke volt, s
helyenként egészen sűrű. Ekkor még nem voltam teljesen
ráhangolódva a jelenségre, de határozottan létezett, és valahogy
sokkal jobban megmutatta szenvedésük mélységét, mint Prim
szipogása vagy Andrea könnyei. Nyilván értesültek a rettenetes
hírről, jelenlegi állapotukból ítélve már régebben, mert bánatukban
nyomát sem láttam hisztériának, sem tiltakozásnak, csak fájdalmas
beletörődésnek. Úgy tűnt, elfogadták halálom tényét, bár sejtettem,
hogy a tragédia még jó néhányszor rájuk zúdul majd teljes, váratlan
súlyával az elkövetkezendő hetekben, talán hónapokban. Ha lett
volna szívem, most vérzett volna értük, de a körülmények miatt csak
a fájdalmukban osztozhattam.
Andrea ugyanazt a halk mondatot ismételgette Primnek:
– Jól van, kicsim, apu csak elment, nem érzett semmit.
Tehát a részleteket bölcsen elhallgatták Primrose elől, és ezért
hálás voltam. Úgy értem, hogy mondhatná el az ember egy hétéves
kislánynak, hogy az apját meggyilkolta és a lehető legborzalmasabb
módon megcsonkította valami beteg ámokfutó? Milyen szavakkal
lehetne elmesélni neki mindezt? Akkor és ott imádkoztam, hogy
soha ne kelljen megtudnia a teljes igazságot, még felnőttkorában
sem.
Térdre rogytam a puha szőnyegen, és azt suttogtam, hogy
szeretem mindkettőjüket, hogy nem mentem el, még mindig itt
vagyok, és megtalálom a módját, hogy ezt a tudtukra adjam.
Micsoda? Hogy kísértsem a saját családomat? A testem
elvesztése ilyen hamar az agyamra ment volna? Láttam saját
felismerhetetlen holttestemet. Nem volt visszaút. De kellett, hogy
legyen valami módja annak, hogy felhívjam magamra a figyelmet. A
filmekben volt már rá példa, nem? Mi is volt az a nagy kasszasiker
évekkel ezelőtt, amelyikben Whoopi Goldberg szerepelt és két
másik színész, akiknek a csillaga azóta sem emelkedett olyan
magasra? Az, amelyikben a férjet vagy barátot megölik, de
visszajön, és egy médium révén kapcsolatba lép a lánnyal. Ghost, ez
az. Bizony, nagy siker volt akkoriban, de visszatekintve nem sok
126
méltatást kapott. Persze igazi hollywoodi sztori volt, de a gyászoló
özvegyek és özvegyasszonyok tömegesen keresték fel utána a
médiumokat, hátha meghallják elveszített szerelmük szavait. Mindig
azt hittem, az ilyesmi csak szemfényvesztés, képtelenség, a kapzsi
emberek hazugsága, de a fenébe is, most minden szalmaszálba bele
kellett kapaszkodnom. Elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy
tudassam a családommal: rendben vagyok, bár nem vagyok éppen a
régi, de azért minden oké.
Tudtam, hogy a kétségbeesés teszi, de egyszerűen képtelen
voltam elviselni a szenvedésüket. Tennem kellett valamit.
Ott térdeltem, a kezem megérintette, de nem érezte a vállukat.
(Kezdtem megtanulni, hogyan tehetem egy kicsit elviselhetőbbé az
állapotomat: kinyújtottam a kezem és megérintettem dolgokat, és bár
nem kerülhetett sor fizikai kontaktusra, azáltal hogy ott hagytam a
kezem, ahol az normális körülmények között a másik emberen
nyugodott volna, elképzeltem, hogy érzek. A semminél ez is jobb
volt.)
– Ne aggódjatok miattam – mondtam, mintha meghallhatnák. –
Jól vagyok, tényleg. Nem éreztem semmi fájdalmat. Nem is tudtam,
hogy meg fogok halni.
Lehet, hogy ez nem segített rajtuk, de furcsa módon segített
rajtam. Hát lehet annál jobb halál, mint hogy ott sem vagyunk?
Nincs szenvedés, nincs félelem, csak, nos, csak feledés. Bár ez
ugyebár nem volt igazán felejtés. Nem, inkább felfedezés, aztán
félelem, azután pedig mindenféle szorongás.
A sírás szélén álltam, így hát kényszerítettem magam, hogy
elszakadjak. Visszahúztam a kezem, felálltam és fogadalmat tettem
magamnak. Kellett, hogy oka legyen az állapotomnak, és én rá
fogok jönni, mi ez az ok. Rejtély voltam saját magam számára,
talány, és elhatároztam, hogy megtalálom a megoldást. És miközben
azt keresem, találok módot arra is, hogy érintkezésbe lépjek drága
feleségemmel és kicsi lányommal. A fenébe is, a szellemek
állandóan beszélnek az élőkkel médiumokon keresztül, vagy nem?

127
 Szerencsétlen módon azonban Andrea éppen ebben a pillanatban
tolta el magától szelíden Primet és így szólt: – Fel kell hívnom True
nagyit, kicsim. El kell mondanom neki, mi történt apuval.
És újsütetű eltökéltségem azonnal szertefoszlott.

Bár ekkor már évek óta nem álltunk közel egymáshoz anyámmal
(ha egyáltalán valaha is közel álltunk), tudtam hogy hirtelen halálom
mekkora bánatot fog okozni neki, s emiatt végtelen szomorúságot
éreztem. Hogy is van az a régi kínai mondás? Az istenek okozta
legnagyobb szenvedés túlélni gyermekeinket. Valami ilyesmi. A
lényeg, hogy aznap tökéletesen megértettem a benne rejlő
bölcsességet. Eltávolodásunk ellenére anyámat porig fogja sújtani,
hogy elveszíti a második férfit az életében (az apám volt az első –
anyám később iránta érzett nyilvánvaló gyűlölete ellenére kezdetben
biztosan szerették egymást). Nem voltak közeli barátai – ami azt
illeti, soha nem is tett érte semmit –, és bár ott volt Andrea és az
unokája, Primrose, a halálom előtt alig látta őket, így majdnem
biztos voltam benne, hogy utána sem lesz ez másképp.
Ott ültem Prim mellett, és igyekeztem nem odafigyelni a telefon
felől hallatszó egyoldalú beszélgetésre. Szerencsére Andrea halkan
beszélt, s csak hangja komolysága ért el Primhez és hozzám a
kanapén. A lányom összekuporodott, és az arcát a kanapé párnájához
nyomta, barna szemében könny csillogott. A válla és a mellkasa
meg-megrándult a sírástól, magányos, ütemes zokogása egy idő után
szárazzá vált. Bármit megadtam volna, csak hogy átölelhessem és
megnyugtathassam, hogy az apukája jól van, ott van mellette, és
nem érez fájdalmat – legalábbis fizikai értelemben vett fájdalmat
nem. De nem adhattam neki semmit. Ugyan milyen lehet egyáltalán
egy testetlen léleknek, amit odaadhat? Még a jövőmet is súlyos
kételyek övezték. így hát a most tanult új trükkhöz folyamodtam:
átkaroltam Primet, és elképzeltem, hogy hozzáér a kezem.
Szeretetteljes szavakat suttogtam a fülébe, és reméltem, hogy valami

128
rejtélyes módon el is jutnak hozzá. Istenem, éreztem a fájdalmát, és
alig tudtam elviselni.
Andrea hamuszürke arccal tért vissza. Láttam, hogy oda készül
leülni, ahol én vagyok, ezért arrébb mentem és kiengedtem Primet
képzelt ölelésemből. Nem szívesen tettem, de a feleségem
„betolakodása” okozta traumát sem szerettem volna átélni.
Prim megint odabújt az anyjához, felemelte a fejét és Andreára
nézett. – Mit… mondott… a nagyi? – Minden szó külön erőfeszítést
igényelt.
Gyermeki kérdés volt, s talán az egyetlen módja annak, hogy
kifejezze a nagyanyja iránti törődését.
Andrea válasza legalább olyan komor volt, mint az arca. – Nem
sokat – mondta.
Mélyet sóhajtottam, ahogy ott térdeltem előttük a padlón. Nem,
sokkal inkább halk nyögés volt. Tudhattam volna, hogy anyám a
saját zárkózott módján fogadja majd a fia halálát. Mások
jelenlétében sohasem nyilvánította ki az érzelmeit. Lehet, hogy
miután letette a kagylót, sírva fakadt. Lehet. Nem tudtam, vajon
érdeklődött-e egyáltalán afelől, hogyan is haltam meg. Előfordulhat,
hogy túl keményen ítélem meg az anyámat, de ezt az ítéletet egy
egész élet során alkottam meg. Ne is törődj vele, mondtam
magamnak keserűen. Az anyám az anyám. Ő a saját módján rendezi
el magában a dolgokat. Visszatértem a feleségemhez és a
lányomhoz, akiknek nem voltak ilyen gátlásaik.
Nem tudom, mennyi ideig maradtunk még abban a sötét,
búskomor szobában, sírva, szinte mozdulatlanul – fél óra vagy egy
óra lehetett de végül egy autó ajtajának csapódása, majd a
kapucsengő hangja riasztott fel bennünket.
Andrea még egyszer megölelte Primet, majd felállt, és elindult,
hogy ajtót nyisson, s közben egyenesen átment rajtam. Egy
pillanatra éreztem az immár ismerős irányvesztést, ahogy a lelke
elkeveredett az enyémmel és a nyomorúságomat még több
nyomorúsággal tetézte. De nagyon gyengén éreztem benne a

129
várakozást is, kedélye egyfajta reflexszerű felderülését, amely bár
nem szorította ki a bánatot, legalább megszakította egy pillanatra.
Hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó, aztán Andrea hangosan
felzokog. Az ezután beálló csendet csak fojtott zokogás törte meg.
Hangtalanul felkeltem – legalább sikerült némi kecsességre szert
tennem ebben az új állapotban –, és kimentem a folyosóra.
Andreát Oliver karjai közt találtam. Oliver egyik kezével a
feleségem haját simogatta, és a vállához húzta a fejét. A szeme
csukva volt, az arcán pedig semmiféle érzelem nem tükröződött.

130
 19.

Három napon át maradtam a házban – legalábbis azt hiszem (az

idő továbbra is összezavart) –, telve önsajnálattal és a családom
iránti aggódással. Az időjárás odakint szürkére és esősre változott,
ami remekül illett az általános hangulathoz.
Azt hiszem, féltem otthagyni az ismerős dolgokat. A közelségük
valahogy segített fenntartani saját valóságomat. Semmi sem
számíthatott többé hétköznapinak a számomra, de az ismerős holmik
legalább némi menedéket kínáltak.
Szörnyű volt látni a családom szenvedését, és egyfolytában
kerestem a módját, hogy valahogyan a tudtukra hozzam a
jelenlétemet (még nem álltam készen rá, hogy elmenjek a házból és
keressek egy spiritisztát). Megpróbáltam tárgyakat megmozdítani, a
kandallópárkány díszeitől a selyemfüggönyig; közvetlenül és
hangosan beszéltem Andrea fülébe; megpróbáltam felírni a nevem a
fürdőszoba párás tükrére; az akaratommal megpróbáltam
összekoccantani a csészéket a csészealjakkal; megpróbáltam
kopogni az asztalok lapján, a konyhapulton, bármilyen kemény
felületen, ami csak a kezem ügyébe esett. Semmi. Nem sikerült sem
hangot kiadnom, sem zavart keltenem. Tehetetlenül néztem, ahogy
egymás után érkeznek a látogatók, hogy részvétet nyilvánítsanak –
barátok, szomszédok és természetesen üzlettársaim, Oliver (megint)
és Sydney. Mint megtudtam, meglepő módon Sydney volt az, aki
hivatalosan azonosította a holttestemet – nem nagy művészet
hallgatózni, ha az ember láthatatlan. Persze lehet, hogy nem is
annyira meglepő. Andrea belehalt volna, ha látnia kell megcsonkított
tetememet, az anyám pedig szóba sem jöhetett. Oliver? Őszintén
megvallva nem tudom, hogy kezelte volna a dolgot. Valószínűleg
131
rosszul, ha azt tekintjük, hogyan reagált, amikor a szállodába
visszatérve meglátta a maradványaimat az ágyon. Harsány maszkja
alatt valójában nagyon érzékeny lélek lakott. A rendőrség gyanúja
ellenére elég silány gyilkosjelölt lett volna. Gyilkosnak pedig, nos,
azt hiszem, kész katasztrófa.
A rendőrök kétszer jöttek, és az ilyenkor megszokott kérdéseket
tették fel irigy ismerősökről és nyílt ellenségekről, de Andrea
semmivel sem szolgálhatott. A legrosszabbak a sajtó és a tévé
munkatársai voltak, akik éjjel-nappal nyomták a csengőt – milyen
érzés tudni, hogy a férje egy sorozatgyilkos negyedik áldozata, meg
van elégedve a rendőrséggel, ön szerint hatékonyan végzik a
munkájukat, nem aggódik a saját élete miatt, hiszen a gyilkos még
mindig szabadlábon van, van esetleg fényképe a férjéről, amit
lemásolhatnánk? Ez tolakodás volt és kegyetlenség. Bármit
megtettem volna, hogy távol tartsam őket, de persze nem tehettem
semmit. A tehetetlen haragot nagyon nehéz volt elviselni.
Lassan elfogyott a türelmem. Úgy gondolom, sohasem volt
jellemző rám az önsajnálat (korábban amúgy sem sok okom lett
volna rá), de túl sokat foglalkoztam a halálom következményeivel.
Oké, talán megvolt rá az okom, de alapjában mindig optimista
voltam, és úgy találtam, hogy a halál nem szükségképpen szünteti
meg a jellemet, ami az ember életében kialakult. Igaz, nem annyira
az optimizmus, mint inkább a kíváncsiság mozdított meg, amikor
ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy minél többet tudjak meg
magamról és erről a dimenzióról, amelyben léteztem. Emellett meg
akartam keresni a gyilkosomat is, és bizonyos gondolatok utat
találtak az engem körülvevő elkeseredettség és bánat sűrű ködén át.
De mindent csak sorjában. Először is kötelességemnek éreztem,
hogy meglátogassam anyámat. Jól van, több volt ez kötelességnél:
látni akartam őt, hiszen végül is ő volt az egyetlen szülőm. Igen, és
szerettem őt. Hogy is ne szeretné egy fiú az anyját? Elhatároztam,
hogy otthagyom a házunkat, és elmegyek hozzá. Ráadásul a
temetésem előkészületei és a jó szándékú látogatók dicshimnuszai
(kezdtem úgy érezni, küszöbönáll szentté avatásom napja) egyre
132
jobban zavartak. Ismét ki kellett lépnem egy kicsit a világba, ha nem
akartam, hogy mogorva, visszahúzódó szellem váljon belőlem.
Így hát néma búcsút vettem Andreától és Primtől, akit egész nap
mindenhová követtem, csak hogy a közelében lehessek (érthető
módon Andrea egy időre kivette az iskolából), éjjelente pedig,
amikor aludt, ott ültem a padlón az ágya mellett. Egy idő után aztán
átlebegtem a hálószobánkba, lefeküdtem Andrea mellé, átöleltem és
elképzeltem, hogy valódi vagyok és érzem őt. Belevetettem magam
különös, új világomba.

Amennyire meg tudtam állapítani, késő délutánra járt, és a város

felől érkező forgalom egyre sűrűbb lett, ahogy a széles főút felé
haladtam. Hosszú útra készültem – az anyám a folyó közelében
lakott, London keleti részén –, de történt valami, ami egyszerre
meglepett és örömmel töltött el.
Anyám és olcsó bérű lakásának a képe erősen élt az agyamban.
Elképzeltem őt, ahogy régi, ütött-kopott karosszékében ül, a
függönyök valószínűleg össze vannak húzva mögötte, ezért
árnyékban van (általában így gyászolt, a gyászolás alatt pedig nem
feltétlenül azt értem, hogy valakinek a halálát siratja; a legkisebb
esemény, amely miatt összetűzésbe keveredett más emberekkel –
legyen az a későn érkező tejesember vagy egy túl hangos szomszéd
– azonnal ebbe a duzzogó lelkiállapotba kergette). Elég volt, ha
kamaszként késő éjszakáig kimaradtam – ami elismerem, elég
gyakran előfordult –, ő máris napokra mogorván visszahúzódott.
Ilyenkor sohasem engedte be a szobába a napfényt, de a függönyök
között, általában a harmadik nap környékén megjelent egy keskeny
rés, amely aztán apránként szélesedett, ahogy rossz hangulata
elpárolgott. Elég idegesítő volt, de idővel megtanultam, hogy ne
vegyek tudomást róla. Továbbra is ugyanúgy beszéltem hozzá, mint
rendesen, és néha, ha nem kaptam választ, feleltem is helyette.
Rengeteg ilyen egyszemélyes beszélgetést folytattam magammal, és
attól félek, ezzel sohasem javítottam a helyzeten. A végén saját
133
magamat bosszantottam, így hát bocsánatot kértem, ő pedig végül –
úgy a harmadik vagy negyedik bocsánatkérés után – elfogadta.
Ekkor visszatért a szobába a nappali fény.
Erre gondoltam tehát, csak most sokkal zaklatottabb állapotban
láttam anyámat, mert ezúttal a halálom volt a bűnös. Általában
hetente egyszer meglátogattam anyámat, és a fogadtatás mindig
fagyos volt, ha késtem egy kicsit vagy egy hetet kihagytam.
Behúzott függönyök nyáron, halvány lámpafény is csak télen.
Elképzeltem most őt, ahogy ott ül összetöpörödötten a
karosszékében, kerek arcán könnyek nyoma. Talán egy rólam
készült fényképet tart reszkető kezében, valószínűleg még
gyerekkoromból, amikor kezelhetőbb voltam. Csak te és én, Jimmy,
mondogatta annak idején, és megszorította kis kezemet. Nincs
szükségünk senki másra – és főleg nem rá (ez alatt az apámat,
szökött férjét értette). Csak mi ketten az egész világ ellen. Nos, ez
még elment, amíg kicsi voltam, de ahogy felnőttem és bölcsebb
lettem, rájöttem, hogy a világban és lakóiban sok vonzó dolog van.
Végül – azt hiszem, tizenkét éves korom környékén – fellázadtam és
nekiláttam kialakítani saját személyiségemet. Persze még mindig
szerettem őt, de már korántsem voltam biztos benne, hogy annyira,
mint korábban.
Na, megint elkalandoztam. Ott voltam, három (?) nappal testem
halála után, suhantam előre – nem repültem, de nem is gyalogoltam
–, anyám és környezete éles képével a fejemben, amikor hirtelen
minden száguldani kezdett. Valójában én száguldottam és hagytam
magam mögött a környéket.
Korábbi, élő TKÉ-im során általában így jutottam el egyik
helyről a másikra. Erősen egy jól ismert helyszínre vagy ismerős
személyre gondoltam, aztán minden elmosódott körülöttem, és
egyszer csak ott találtam magam. Félelmetes, de felvillanyozó
élmény volt, igazi űrbéli száguldás, csak a csillagok vakító
fénycsíkjai hiányoztak. Amikor megjelentem az adott személy előtt,
egy pillanatra mindig úgy éreztem, láthatóvá válok, de legalábbis
valahogy megérzi hirtelen érkezésemet. Tudod, olyan valóságosnak
134
éreztem magam. Eltelt egy-két pillanat, mire felfogtam, hogy a
testem nem kísért el az útra.
És ugyanígy történt nem sokkal a halálom után. Az egyik
pillanatban még a főúton haladtam, aztán minden elmosódott és
száguldani kezdett, és hirtelen a város ismeretlen részében találtam
magam. Valahogy azonban éreztem, hogy közelebb jutottam anyám
lakásához. Ezúttal komolyan összpontosítottam, nem csak
rágondoltam, és újabb zavaros suhanást éreztem. Megértettem, hogy
amit korábbi álomutazásaim során ösztönösen el tudtam érni, az
most gondos tervezést igényel.
Ezúttal még közelebb találtam magam anyám lakásához, egy
mellékutcában, ahol a leromlott házak tövében szeméttel teleszórt
vizesárok húzódott. Most már pontosan tudtam, hol járok, és elég
volt felidézni anyám és lakása képét lelki szemeim előtt, hogy
megint nekilóduljak, és ezúttal célhoz is érjek.
A napnak csak vékony sugara hatolt be a függöny keskeny résén
át, de anyám legalább felkapcsolta a kis asztali lámpát, amely talán
még több árnyékot hívott életre, mint amennyit legyőzött. És igen,
öreg, megviselt karosszékében ücsörgött, előredőlt, és az alacsony
dohányzóasztal fölé hajolt, amit évekkel azelőtt vettem neki. A kis
asztalon három fénykép hevert, az egyik fekete-fehér volt, és négy
darabra tépték, a másik kettő színes volt, és engem ábrázolt. Az
elsőn nem lehettem több tíz-tizenegy évesnél, a másodikon már
felnőtt fiatalember voltam, frissen diplomáztam tervezésből a
művészeti főiskolán. Jól festettem: mosolyogtam, boldognak és
magabiztosnak látszottam.
A széttépett fekete-fehér kép egy idősebb férfit ábrázolt, de bár a
négy darab nagyjából egymás mellett feküdt, nem érintkeztek
megfelelően, és a rések eltorzították a férfi vonásait. Maga a kép is
elég kicsi volt, így nem ismertem fel a rajta lévő személyt. Valahogy
azonban – láttam, hogy mosolyog, és a haja őszül a halántékán –
ismerősnek tűnt.
Visszafordultam anyámhoz, és a fülébe súgtam, hogy ott vagyok,
de természetesen nem reagált. Elnyűtt arca puffadt volt, és a szeme
135
körül vörös udvar jelezte a számtalan elsírt könnyet. Tőle szokatlan
módon slamposnak tűnt: a vékony, bézs színű kardigán alá húzott
gallér nélküli blúz gyűrött és viseltes volt, és a szoknyája is csupa
ránc. Régi papucsa volt rajta, harisnyája összegyűrődött a bokájánál.
Még szürkésbarna haja is rendezetlen volt. Általában szorosan
összekötve hordta, és egy hajszál sem rezdült, ha megrázta a fejét,
most azonban elöl rendezetlen tincsekben lógott a homlokára, a feje
többi részén pedig összegabalyodott, kócos és csomós volt. Ritkán
láttam őt ilyen állapotban. Ha belegondolok, legutóbb akkor volt
majdnem ilyen zaklatott, amikor közöltem vele, hogy meg akarom
keresni az apámat (ha jól emlékszem, tizenhét éves voltam, nem
sokkal a motorbalesetem előtt lehetett). Lehet, hogy – mint ő
állította – rossz ember volt, borzalmas férj és apa, túl sokat ivott, és
a megszállottja volt annak, amiről tisztességes emberek nem
beszélnek (úgy vettem, hogy anyám a szexre gondolt), de
kijelentettem, hogy jogom van megismerni az apámat, bármekkora
szemétláda legyen is. Ugyanez történt: behúzott függönyök, durcás
gubbasztás a következő öt napban, foltos, könnyáztatta arc,
vádaskodások, hogy én is pont olyan leszek, mint az apám, és nem
fogok törődni vele többé, hogy önfejű vagyok, meggondolatlan és
tiszteletlen – ezt mind hozzám vágta, és lassanként úgy kimerített,
hogy arra jutottam: eltűnt apám felkutatása több kárt okozna, mint
amennyi hasznot hajt. Elismerem: ha nőkről volt szó – legyen az
akár anyám, barátnők vagy a feleségem –, mindig a könnyebb utat
választottam. Nem bírom a szeszélyes kedélyváltozásokat, sohasem
bírtam. Talán azért, mert anyám mintha mindig ilyen állapotban lett
volna. Mindegy, a lényeg, hogy most éppen olyan nehéz volt, mint
akkor, tizenhét éves koromban. Nehéz, de legalább érthető. Végül is
elveszítette egyetlen fiát, nem igaz? És a lehető legborzalmasabb
módon, amit csak egy anya el tud képzelni.
Észrevettem, hogy rózsaszínes, átlátszó keretes szemüvege a
kávézóasztalon hever a fényképek mögött. Észrevettem egy köteg
levelet is a szőnyegen, a lába mellett. A kíváncsiság az iránta érzett
sajnálat fölébe kerekedett, és letérdeltem az alacsony asztal mellé,
136
hogy jobban szemügyre vegyem a leveleket. Először azt hittem,
részvétnyilvánítások az őt ért tragédia miatt, de láttam hogy a
borítékok egy része elég viharvert és régi. Még közelebb hajoltam,
és elolvastam a legfelsőt: James True úrnak. A név alatt régi címünk
állt.
Mintha belém rúgtak volna. Miért írt volna nekem bárki is a régi
címünkre? Előrehajoltam, hogy a fejem majdnem hozzáért anyám
térdéhez, és megpróbáltam kivenni a bélyegzőt, de túlságosan
elmosódott volt. Maga a boríték világoskék volt, a bélyeghez
hasonlót pedig évek óta nem láttam. A többi boríték változó méretű
volt és többségében fehér. Tehetetlen dühöt éreztem, amiért nem
tudom átlapozni őket.
Anyámból nem zokogás, inkább elkeseredett sóhaj tört fel.
Ahogy kinyújtotta a kezét, hanyatt estem, mintegy reflexszerűen,
mert megijedtem, hogy hozzám ér és megijed. Tudom, hülyeség, de
még mindig nem szoktam hozzá jelenlegi állapotomhoz. Sok
mindent meg kellett még tanulnom, és míg ez nem történik meg, az
önkéntelen mozdulatok és reakciók folytatódni fognak.
Visszatette a szemüvegét az orrára, aztán felvette a rólam készült
legújabb keletű fényképet.
– Áruló! – sziszegte nem kevés indulattal a hangjában.
Döbbenten bámultam rá.
– Épp mint ő! – Az „ő”-t szinte úgy köpte ki.
Azzal megfogta a színes fénykép egyik felső sarkát, és lassan, de
határozottan kettétépte. Aztán az egyik felét a másikra helyezte,
fordított rajta egyet és megint eltépte. A dupla vastagság miatt ez
már nem volt olyan könnyű, mint az előző, és anyám halkan
káromkodott, ahogy kifehéredett bütykökkel és éppolyan fehér
arccal küszködött vele.
Még jobban megdöbbentem. Még sohasem hallottam anyámat
káromkodni.
Összeszedte a fecniket, a már széttépett fénykép darabjai közé
keverte, majd oldalra hajolt, és beledobta őket a karosszék túlsó
oldalán lévő sárga fémszemetesbe. A szoba csendje és a behúzott
137
függönyök miatt, amelyek kirekesztették a forgalom zaját, az edény
aljának ütődő fényképdarabok zaja a szükségesnél sokkal
hangosabbnak tűnt.
– Rohadék! – mondta megint anyám, és nem tudtam eldönteni,
rám vagy a fekete-fehér képen lévő férfira céloz-e. -Mind a ketten
rohadékok vagytok! – tette hozzá, mintha csak engem akart volna
felvilágosítani.
Nem akartam hinni a fülemnek. Úgy viselkedett, mintha
szándékosan hagytam volna el őt. Az arcán ugyanaz a merev
kifejezés ült, amit akkor is láttam rajta, amikor közöltem, hogy
elmegyek otthonról, és kiveszünk egy lakást a barátaimmal, aztán
amikor bejelentettem, hogy megházasodom. A múltban sokszor
találkoztam ezzel a megkeményedő arccal, különösen amikor az
apámról kérdezősködtem, de sohasem volt ennyire szigorú, ennyire
haragos, mint most. Egyenesen ijesztő volt! Egy dühöngő fúria.
Megborzongtam, és eltűnődtem, vajon nem halálom szörnyű
mivolta miatt borult-e ki ennyire, de aztán újragondoltam a dolgot.
Egy kicsit mindig bolond volt, nem igaz? Nem olyan dühöngő,
habzó szájú őrült, de… legalábbis zavart. Felhalmozta magában a
sértéseket és megbántott érzelmeit, de a szeretetével fösvény volt.
Miért gyűlölt engem? Mit követtem el? Nem az én hibám, hogy
megöltek. Nekem is problémát okozott feldolgozni a történteket.
Talán azt hitte, szándékosan hagytam el őt? Úgy érezte, az apám
példáját követtem? Nem, ennek így semmi értelme. Épeszű ember
nem hibáztatott volna senkit azért, mert megölték. Hacsak nem
tényleg bolond az illető…
Megint ide jutottam. Nem voltam hajlandó beismerni. Nem
lehetett bolond. De hát összetépte a fényképemet… Vajon miért
tette? És kezdtem gyanítani, ki lehetett az őszes hajú férfi a fekete-
fehér képen.
Mialatt én anyám elmeállapotát elemeztem, ő felvette a leveleket
a szőnyegről. Néhány kiesett vaskos ujjai közül, ahogy felemelte
őket, s én úgy vetettem magam a lehullott borítékokra, mint az éhes

138
kutya a koncra. Gyorsan átfutottam a neveket és elolvastam a
címeket.
A régi borítékok mindegyikén az én nevem és régi címünk állt,
leszámítva kettőt, amelyeken szintén az én nevem (bár az „úr”
megszólítást elhagyták) szerepelt, de már ezzel az új címmel. Mi az
ördögöt akart ezekkel anyám, és miért nem kaptam meg őket? Az
egésznek semmi értelme sem volt. Mi oka lehetett rá, hogy
megtartsa magának? Még csak ki sem nyitotta őket.
Megértem, ha nehéz felfogásúnak tartasz, de csak ezután
kezdtem sejteni, ki írt nekem évekig. A régi fekete-fehér fénykép,
amit széttépett, de nem dobott el – legalábbis eddig, az előző
címünkre, aztán anyám jelenlegi címére küldött levelek, ahol
serdülőkoromat töltöttem vele. Nem kellett akadémikusnak lenni
ahhoz, hogy kitaláljam. A képen az apám volt, és ő küldte a
felbontatlan leveleket.
Furcsa módon nem haragudtam anyámra, inkább mélységes
bánat telepedett a szívemre. Hogy tehetett ilyesmit? Még ha el is
hagyott bennünket, lelépett valami másik nővel, vagy mit tudom én
– anyám sohasem beszélt róla, a képzeletemre bízta a piszkos
munkát attól még az apám volt. Még ha a legaljasabb, leghitványabb
ember volt is a világon, jogom volt megismerni őt, és saját ítéletet
alkotni róla. Hogy tehette?
– Ne! – kiáltottam, amikor anyám nekilátott összetépni a
leveleket. Módszeresen, egyenként szaggatta szét, és a fecniket a
mellette álló szemetesbe hajította. Megpróbáltam elkapni a
papírdarabokat, de a kezem persze csak a levegőt markolta.
Tehetetlen haragomban ököllel vertem a padlót, mintha a zajjal
megállíthatnám. Természetesen nem volt semmiféle zaj. Sírni,
üvölteni tudtam volna mérgemben, de végül nem tettem mást, csak
néztem.
Eszembe jutottak a rajzaim, a festményeim és a füzetbe írt
hosszú esszék, a csak saját magamnak szánt novellák, a sok
személyes kincs – számomra igenis kincsek voltak! –, amelyeket
anyám vakon, meggondolatlanul kihajított a kukába, és nem is
139
mondta el nekem, csak amikor már túl késő volt és a szemetet
elvitték. Meg sem kérdezett róla. Akkor nem gyűlöltem, most
azonban annál inkább.
Mit jelentettem neki ennyi éven át? A fia voltam vagy a
tulajdona? Hát sohasem érzett valódi szeretetet? Ha érzett volna,
beszélget velem, megbízik bennem. Nem sértődött volna meg
valahányszor saját tervekkel álltam elő. Természetes dolog, hogy az
utódok előbb-utóbb bontogatni kezdik a szárnyaikat, tapasztalatokat
gyűjtenek, majd végül kirepülnek a fészekből. O miért nem volt
képes elfogadni ezt? Miért nem fogadta el soha Andreát mint a
feleségemet? Miért volt olyan közömbös az unokája, Primrose iránt?
Annyira el volt foglalva saját önző bánatával, hogy mások számára
nem is maradt hely fagyos szívében? De a legfontosabb kérdés
továbbra is ott lógott a levegőben.
Megbolondult volna?
Tudom, szörnyűség ilyeneket gondolni az anyámról, de ne
feledd, min mentem keresztül. Ocsmány módon meggyilkoltak,
láttam feleségem és lányom bánatát, magányosan, elveszve
bolyongtam, s nem volt testem, amit az otthonomnak nevezhettem
volna. Ki tehetne nekem szemrehányást, amiért keserű hangulatban
voltam?
Azokat a leveleket az apám küldte, az anyám pedig valamilyen
okból megtartotta őket magának. Lehet, hogy az apám egy patkány,
de egy gyereknek szüksége van rá, hogy tudjon egy keveset az
öregéről. És talán nem is volt olyan aljas, mint anyám mondta.
Hiszen csak az ő verzióját ismertem. Éveken át tartó, lassú
mérgezés. Ekkor azonban halovány kétely ébredt a lelkem
legmélyén. Talán, de csak talán, az apám nem az a disznó, akinek
anyám igyekezett feltüntetni őt.
Egyenként felszedegette a leveleket, amelyeket leejtett, s egyre
nagyobb lendülettel – és haraggal – tépdeste őket. Ekkor már a
tekintetétől megsavanyodott volna a tej, a szemében izzó gyűlölet
bárkiben megfagyasztotta volna a vért. Az állán nyál csillogott, szája
egyik szegletében pedig apró habocska bukkant fel.
140
 – Rohadék! – hajtogatta, és megint nem tudtam, a levelek íróját
vagy engem ért-e ezalatt. Szerettem volna hinni, hogy az előbbit, de
akkor is rettenetes érzés volt. Magam sem egészen tudom, mire
számítottam, amikor idejöttem – mély gyászra vagy sztoikus
nyugalomra –, de az biztos, hogy nem erre.
– Rohadék! – És szakadt a papír.
Ott álltam és bámultam görnyedt hátát, bosszúálló kezét és
ijesztően elszánt arcát, s szomorúan ráztam a fejem. De ez más
szomorúság volt, mint korábban. Ez sokkal inkább szánakozó
lehangoltság volt, amely elnyomta, féken tartotta a haragomat.
Anyám feje szinte remegett a gyűlölettől, kócos tincsei úgy
vonaglottak, mintha élő kígyók lettek volna. El akartam menekülni
onnét, de csak álltam földbe gyökerezett lábbal. A viselkedése
valósággal megbabonázott.
– Rohadék! – És szakadt a papír.
Aztán egy olyan szó következett, amelyről soha az életben nem
gondoltam volna, hogy kicsúszhat anyám száján.
– Faszfejfaszfejfaszfej... – Újra és újra.
Ez legalább megtörte a varázslatot. A szoba túlsó sarkába
hátráltam, s közben egyre őt néztem, ahogy szétszórja az összetépett
leveleket, majd felszedegeti a darabkákat, és még apróbb fecnikre
szaggatja őket. Az isten szerelmére, mi történt az anyámmal? Talán a
halálom átbillentette a szakadék szélén, végül áttörte régi, hideg
közönyét, amit védőpáncélként viselt? Vagy ez lett volna az igazi
anyám, a tiszteletre méltó és kimért asszony világ felé mutatott
álcája alatt rejtőző szörnyeteg? Hirtelen éreztem, hogy nem akarok
többet látni ebből, és ezzel a gondolattal el is tűntem anyám
lakásából…

…hogy aztán ismét saját holttestem mellett találjam magam.

Rideg, lehangoló helyiségben voltam, amelynek falait a padlótól a
mennyezetig piszkos fehér csempe borította, s két irányban
homályos üvegű ablak törte meg. A falak mentén végig üvegekkel,
141
tégelyekkel, tálakkal és különféle fémeszközökkel megrakott pultok
sorakoztak, alul fiókokkal és szekrényekkel, felül pedig
üvegvitrinekkel. Ezekbe még több üveget és vegyszert zsúfoltak,
élénk címkéik jelentették az egyetlen színfoltot a homályos
helyiségben. Amikor azt mondom, homályos, a szoba hangulatát
értem alatta: a mennyezetről két hosszú neoncső függött, de a fényük
csak mintha még jobban hangsúlyosabbá tette volna a hely
kérlelhetetlen szürkeségét.
Nem messze tőlem valami rózsaszínes folyadékot tartalmazó,
kerek üvegtartály állt egy sárgásfehér, számlapokkal és kapcsolókkal
ellátott doboz tetején, amelyből két átlátszó műanyag cső vezetett ki.
Hasonlított az amerikai irodák ivókútjaira, de a benne lévő folyadék
színe alapján arra következtettem, hogy inkább balzsamozógép
lehet, mert tudtam, hogy valami halottasházban vagyok. Nem
messze a géptől, a pulton egy tálca állt, tele vattacsomókkal és
fémlapocskákkal (ez utóbbiakat az alakjukból ítélve valószínűleg a
szemhéj leszorítására használták), mellette pedig egy nyitott
edényben sminkecsetek sorakoztak. Kicsit távolabb mosdókagylót és
csapot láttam, majd még több tégelyt és fémedényt a
munkaasztalokon és a helyiség két oldalán végigfutó polcokon. Az
egyik sarokban párnázott, kerekes zsámoly, amögött pedig kézikocsi
állt, két fémpolccal és az alsó polc alatt fiókkal. A kézikocsi egy
négyszögletes, fehér porcelánasztal mellett várakozott, amelyet
magasított oldalszegély vett körül, a végében lefolyónyílás volt.
Néhány méterrel odébb egy másik asztal állt, ugyanolyan mint az
első, s mindkettőt középen elhelyezett, vastag oszlop rögzítette a
padlóhoz. Az egyetlen különbség az volt közöttük, hogy az elsőn ott
volt a holttestem. Csípőig zöld műtőstakaró fedte, a fejemet pedig a
nyak alá helyezett ék tartotta. Mögötte egy vízcsap volt rövid
gumicsővel.
Végigfutott a hátamon a hideg, ahogy lepillantottam toldozott-
foldozott arcomra.
Gondolom, minden tőlük telhetőt megtettek, de a temetkezési
vállalat munkatársa számára lehetetlen feladatnak bizonyult, hogy
142
ismét jóképű fickót varázsoljon belőlem. Nem akarok belemenni a
részletekbe, de bár megpróbálták újjáépíteni a koponyámat – más
szóval ismét kihúzni az orromat és a homlokomat (emlékszel, ezeket
beverték) –, még mindig úgy néztem ki, mintha egy tíztonnás
teherautó gázolt volna el. Borzalmas volt. Mint Quasimodo még
visszataszítóbb fivére vagy Frankenstein kevésbé ismert, balul
sikerült teremtménye. Szörnyeteg voltam, élettelen, eltorzult
szörnyeteg. Szó sem lehetett tehát nyitott koporsóról.
A mellkasomon és a felkaromon ejtett mély vágásokat szakértő
kezek durva, elnagyolt öltésekkel összevarrták. A bőrömön sokfelé
éktelenkedő mályva– és bíborszínű elszíneződések morbid
testfestékre emlékeztettek. Mielőtt azonban undorodva elfordítottam
volna a fejem, észrevettem még valamit, ami korábban elkerülte a
figyelmemet. A bal oldalamon, kicsivel a bordáim alatt
borsószemnyi, enyhén ráncos szélű seb látszott, tökéletesen kerek,
alvadt vértől sötétlő lyuk.
Éppen közelebb hajoltam, hogy közelebbről megvizsgáljam,
amikor a hátam mögül halk köhögést hallottam. Még mindig
görnyedten a hang irányába fordultam, és egy férfit láttam, aki a
teremből nyíló kis mellékszobában, egy íróasztal mellett ücsörgött.
Fehér köpenyt viselt, és szorgosan írt valamit egy jegyzetfüzetbe.
Eltűnődtem, vajon a boncolási jelentésemet körmöli-e éppen, de
aztán rájöttem, hogy inkább temetkezési ügyintéző, mint
kórboncnok, mert egyik helyiség sem volt túl nagy, és hullakamrákat
sem láttam. Nem, éppen a saját temetésemre készítettek elő, és a
felismerésbe beleborsódzott a hátam.
Ettől tényleg halottnak éreztem magam.
Mégis a harmadik hely volt a legrosszabb azok közül, amiket
felkerestem.
Az első kettő megijesztett és felkavart, a harmadik azonban –
nos, az teljesen kikészített. Fogalmam sincsen, hogy kerültem oda,
biztosan nem szándékosan, de az egyik pillanatban még egyedül
voltam a saját tetememmel a halottasház szürke laboratóriumában, a

143
következőben pedig egy sötét, komor helyen találtam magam, amely
azonban valahogy ismerősnek tűnt.
Körülnéztem. Igen, jártam már itt korábban, de mikor? Megvan.
Azon az éjszakán voltam itt, amikor meggyilkoltak. Pontosan ebben
a szobában, ebben a kísérteties, alagsori lakásban. Ráismertem az
íróasztalra és a ferde lámpára, a fal mellett álló szekrényre, a
barátságtalan függönyökre. Ráismertem az árnyékokra.
De miért jöttem ide megint? Alighogy feltettem magamnak ezt a
kérdést, megpillantottam az újságkivágásokat az asztalon. Legutóbb
egy fickót figyeltem – mi is történt akkor, hogy most reszketek? –,
amint újságokat vagdos, és a kivágott cikkeket szép rendben egymás
mellé fekteti. Cikkeket, amelyek címe gyilkosságról és csonkításról
harsogott! Ekkor tudtam, és úgy éreztem, már tudtam legutóbb is,
még ha nem is vallottam be magamnak, hogy a görnyedt férfi maga
a gyilkos. Nem lehetett másképp. Ugyan mi másért vagdosta volna
ki éppen azokat a tudósításokat, ha nem a saját albumába? Miért
gyűjtögette volna őket, ha a cikkek nem róla szólnak? Erre a
logikára azonban nem sok szükségem volt, mert egyszerűen tudtam,
hogy a lepusztult szoba lakója a gyilkos, akit a rendőrség keres.
Hívhatjuk ösztönnek vagy pszichikai felismerésnek – hívjuk, aminek
csak akarjuk. Biztos voltam benne, és kész. Szemernyi kétségem
sem volt felőle.
És, fűztem tovább a gondolataimat, azért vagyok itt, mert
idehozott valami belső tudatosság, amelynek semmi köze a
logikához vagy a tervezéshez. Végül is nem tartoztam többé a józan
ész és a szabályszerűségek világához, egy másik síkon léteztem,
ahol csak a gondolat – vagy a szellem – számított. Ez az ember (és
rosszul hittem, hogy emiatt reszketek) a gyilkosom. Megölt és
megcsonkított engem!
A remegés elmúlt. Elmúlt, mert testen kívüli állapotomban is
megdermedtem. Méghozzá azért dermedtem meg, mert az ablak
mögött, az utca szintjéről a lakáshoz vezető lépcsőn súlyos lépteket
hallottam. Aztán csoszogó léptek közeledtek a rövid átjáróban.
És az ajtó előtt elhallgattak.
144
 20.

Hallottam, hogy a kulcs hangosan, erőszakosan megfordul a

zárban. Aztán az ajtó nehézkesen kinyílik, mintha szorulna vagy
eldeformálódott volna a keretben. Sötét alak csoszogott be a lakásba,
és gyakorlatilag az összes kívülről érkező fényt elállta. Odakint még
nappal volt, de mintha a napfénynek nehezére esett volna behatolnia
ide, az utca szintje alá. Az ajtó rövid, csikorgó hang kíséretében
becsukódott, fa nyikordult pusztuló fán, és a szobában ismét a sötét
árnyak vették át a hatalmat.
Felgyulladt egy lámpa a mennyezeten, és bár a poros izzót nem
takarta semmilyen bura, ez sem bírt a sűrű homállyal.
Az alak egy pillanatra megállt a bejárati ajtónál, mintha
megérezte volna a jelenlétemet, és így lehetőségem nyílt egy kicsit
jobban szemügyre venni. Egy cseppet sem tetszett, amit láttam.
Különös öltözékét leszámítva nem hiszem, hogy akár a legjobb
barátja is felismerte volna bármiről is. (Bár kételkedtem benne, hogy
ennek a rossz külsejű embernek van egyáltalán barátja, legjobb
barátról nem is beszélve: általános ápolatlansága mellett szinte
árasztotta magából a kellemetlenséget. Bár az is lehet, hogy törékeny
képzeletem bánt vele igazságtalanul, gondoltam akkor.) Nem volt
magas, csak amolyan nagydarab, és sötét színű, túl nagy esőkabátot
viselt, amely majdnem a földig lógott. A fején régimódi puhakalap
volt, amelynek széles karimáját elöl lehajtotta, árnyékba borítva vele
a szemét; az arca köré pedig – szó szerint az arca köré, mert a szeme
kivételével mindent eltakart – vastag, kötött sálat tekert, és a végeit
elöl betűrte az esőkabátba.
Úgy nézett ki, mint aki bankrablásra készül.

145
 Nem mozdult, csak állt ott az ajtó mellett, széles, ferde válla
előregörnyedt, és elkaptam a szeme villanását a fekete üregben,
ahogy visszaverte a lámpa fényét. Ide-oda hordozta a tekintetét,
mintha keresett volna valamit. Néhány alkalommal mintha
megállapodott volna rajtam, de egy pillanat múlva továbbugrott, és
folytatta a lakás pásztázását. Vajon érezte, hogy ott vagyok? Ha igen,
ő volt az egyetlen, aki képes volt erre. Még Primrose sem érzett meg
engem, pedig azt hittem, a gyerekek különösen érzékenyek, ha
ilyesmiről van szó. A gyerekek és az állatok. Amikor a fickó hirtelen
megindult felém, sietve elhátráltam. Sötét, kidülledő és tágra nyílt
szeme mintha egyenesen rám meredt volna a kalap árnyékából. De
mély megkönnyebbülésemre a tekintete megint elengedett, és a
mögöttem lévő sötétségbe bámult. Valahogy nem szerettem volna,
ha ez az ember meglát.
Ugyanannak a szörtyögő hangnak a kíséretében, amit legutóbb is
kiadott, elfordult és elővett egy összetekert újságot az esőkabát mély
zsebeinek egyikéből. Az asztalra dobta. Az előző éjjelről ott maradt
kivágások megmozdultak az újság által keltett légörvényben, és egy-
kettő lustán a padlóra hullott. A férfi kinyitotta az újságot, kiterítette
az asztalon, aztán olvasni kezdte a címeket, s közben kigombolta a
kabátját.
Egy kicsit arrébb mentem, hogy jobban lássak. Az újság az
Evening Standard délutáni kiadása volt, és a főcím szinte a képembe
üvöltött: „AZONOSÍTOTTÁK A FEJSZÉS GYILKOS NEGYEDIK
ÁLDOZATÁT”.
A kétely legcsekélyebb szikrája nélkül tudtam, hogy az említett
negyedik áldozat én vagyok. Bármilyen dimenzióba léptem is be, az
valamiféle pszichikus képességgel járt együtt, s az irányított erre a
helyre. Megmutatta nekem a gyilkosomat. De miért? Talán büntetés
volt múltbeli vétkeimért? Talán az volt az én személyes poklom,
hogy láthattam a gyilkosomat, de nem tehettem semmit? Az istenek
ezt a kínt szánták volna nekem? Bármi volt is az oka, nem voltam
boldog tőle.

146
 A fickó még nem vette le az esőkabátot, bár kigombolta. Csak
állt ott az újság fölé görnyedve, öklével az asztalra támaszkodott, a
fejét pedig lehajtotta, s ettől hátulról úgy nézett ki, mintha lefejezték
volna. Az előtte virító főcímre meredt. Nem, azon már túljutott: a
cikk szövegét olvasta. Közelebb húzódtam az asztalhoz, de azért
igyekeztem távol maradni a hajlott alaktól. Nem akartam a
közelében lenni. A fenébe is, egy szobában sem akartam lenni vele!
Láttam a fényképemet a nagybetűk alatt. A cégnél készült, és
néhány évvel fiatalabb voltam rajta9. Hátborzongató érzés volt a
halálomról olvasni, és szívfacsaró látni a kisebb képet. Ez Andreáról
készült a házunk ajtaja előtt, a bánat jól látszott fáradt arcán.
Mellette, karját védelmezőn átvetve a vállán, Oliver állt. A háttérben
ki tudtam venni Primrose alakját, amint félénken kiles anyja dereka
mellett. Nem sok hiányzott hozzá, hogy sírva fakadjak.
Az újság minden figyelmeztetés nélkül a magasba emelkedett, és
átrepült a barátságtalan szobán. A lapjai röptében szétváltak és kusza
összevisszaságban a padlóra hullottak. A görnyedt férfi dühében
lesöpörte az asztalról az összes újságkivágást a hosszú ollóval
együtt, amivel néhány nappal ezelőtt dolgozni láttam. Öklével az
asztalra csapott és megint hallatta azt a borzalmas szörtyögő,
horkantó hangot.
Félreugrottam az útjából, amikor megfordult, és néhány lépést
tett felém. Ostoba módon sebezhetőnek éreztem magam, bár egészen
biztos voltam benne, hogy nem láthat meg. Persze az is lehet, hogy
attól féltem, a teste behatol a terembe és osztoznom kell az
érzelmeiben. Valamiért úgy gondoltam, ez nem volna éppen a
legegészségesebb dolog.

9
Amikor elindítottuk az ügynökséget, Olivernek, Sydneynek és nekem el kellett
készíttetnünk a szokásos felvételeket a Campaign című szakmai szennylapba és
saját prospektusunkba. Ezek szabályszerű, fekete–fehér arcképek voltak a
személyiségjegyekre való legapróbb utalás nélkül. Ez a kép ebből a sorozatból
származott, és az Evening Standard biztosan a magazin fotóarchívumából vagy az
ügynökségünktől jutott hozzá.
147
 Megállt, megint jobbra-balra forgatta a tekintetét, sötét szeme a
nyomasztó szobát fürkészte. Rémülten továbbhátráltam, meghúztam
magam egy sötét sarokban, és visszafojtottam a lélegzetemet, hátha
meghallja (bár nem volt szükségem levegőre a létezéshez, valami
arra ösztönzött, hogy úgy folytassak mindent, ahogy megszoktam;
biztosra vettem, hogy ha a szívemre tettem volna a kezem, éreztem
volna, ahogy ver). Nagy megkönnyebbülésemre a fickó nem látott
semmit, pedig néhány kellemetlen másodpercig az én sarkomra
meredt. Nyálkás mordulást hallatott, és megint eltűnődtem, vajon
súlyos megfázás kínozza-e, ami megmagyarázta volna, miért viseli a
lakásban is az esőkabátot és a sálat. Hamarosan azonban rá kellett
jönnöm, hogy nem így van.
Megint hátat fordított nekem, és odament a padlón rendetlen
halomban heverő újsághoz. Közben lerázta a válláról a kabátot, és
hagyta a padlóra hullani. Ezután levette a kalapot, és láttam, hogy
ritkás, egérszürke haja koszos és zsíros, a hosszú tincseket hátul a
sálba tűrte, itt-ott kopasz foltok verték vissza a lámpa halvány
fényét. Előrehajolt, a sál két vége előtte himbálózott, lazán
összefogta az újságot, és visszatette az asztalra. A címlapot bámulta
a rólam készült fekete-fehér fényképpel és az Andreát, Olivért és
Primet ábrázoló beillesztéssel, s közben nekilátott letekerni a sálat a
nyakából.
Eluralkodott rajtam a pánik, amikor megfordult, és megint
elindult felém, teljesen lehúzva a durva kötésű sálat a nyakáról.
Nagy meglepetésemre megállt előttem, és a sálat rajtam keresztül a
hírlapokkal és magazinokkal teleszórt kanapéra hajította.
Ekkor láttam meg teljes valójában az arcát. Jobban mondva
annak hiányát.
Biztosan a sokk miatt felejtettem el az első találkozásunkat ezen
a gyászos helyen, mert most azonnal eszembe jutott. Most, hogy újra
láttam rémítő, gyomorforgató ocsmányságát.
Az arca tulajdonképpen nem sokban különbözött az enyémtől,
miután középen kettéhasította valószínűleg a Standardben is említett
fejszével. Az eltérés csak annyi volt, hogy míg az én arcomon
148
maradt valami, ami legalább némi hasonlóságot mutatott egy orral és
egy szájjal, az övén csak üresség látszott, egy gödör az arcvonások
helyén, sötét lyuk, a peremén porcogókkal, amelyben valami vastag
és fekete dolog lapult, mint egy lusta, csillogó meztelencsiga.
A nyitott seb hatalmas volt, valóságos tátongó torok, odabent
vékony patakocskákban folyt a nyál, és a meztelencsiga vége
megmoccant, mintha felébresztették volna. Csak a teremtmény
szemei tűntek normálisnak, de közelebbről nézve ezekről is kiderült,
hogy távol ülnek egymástól, feketék és dülledtek, mint egy
varangyé. És volt valami a csillogásukban, valami őrület – nem,
rosszindulat –, amely még arca torzultságánál is irtózatosabb volt.
Ha a szellemek képesek elájulni, akkor én pontosan azt tettem.

149
 21.

Feledés.
Nem tudom, hová mentem és mi történt velem, azonkívül, hogy
az emlékezetem valamiféle kitörlése következett be annak az
embernek – annak a teremtménynek – a szörnyűséges arca láttán.
Vagy annak hiánya miatt. Csak azt tudom, hogy elvesztem egy olyan
térben, ahol sem az időnek, sem a gondolatnak nem volt szerepe.
Mi egyéb voltam én a gondolaton kívül? És lehet, hogy az igazi
élethez hasonlóan az elmének bizonyos időre néha be kell záródnia.
Talán még a léleknek is szüksége van gyógyulásra.
Az is lehet, hogy ez csak a rám váró valódi halál előszele volt.
Lehet, hogy egyfajta átmeneti állapotba kerültem, a létezés és a
teljes megsemmisülés közötti határmezsgyén kóboroltam. Lehet,
hogy nincs is Pokol és Mennyország, csak egy kis idő a pusztulás
előtt, hogy elgondolkodhassunk. Akkor fogalmam sem volt az
egészről.
Most azonban már van.

150
 22.

A temetésem napján tértem ismét magamhoz. Fogalmam sem

volt, mennyi időre kapcsoltam ki, és álmokat sem tudtam felidézni
eszméletlen állapotomból. Arra a szörnyű, sivár pincelakásra
emlékeztem, most azonban más dolgok kötötték le a figyelmemet.
A házam előtti úton őgyelegtem, és néztem, ahogy egymás után
parkolnak le az autók és a kiszálló emberek – főleg barátok és
ismerősök, és még néhány arc, amelyeket nem ismertem fel –
szorosabbra húzzák a nyakukon az esőkabátjuk gallérját. A
szemerkélő hideg esőben színes virágokként nyíltak az esernyők.
Közvetlenül a ház elé nem parkolhattak, mert ott egy halottszállító
autó és két sötét limuzin foglalta el a helyet.
Anyám taxival érkezett. Láttam, ahogy kiszáll, és lehajtott fejjel,
de határozott, méltóságteljes léptekkel végigmegy a kocsifeljárón.
Fejek fordultak utána, tekintetek követték, és hallottam, ahogy a
gyászolók suttogva tájékoztatják egymást a kis, kerek, fekete ruhás
asszony kilétéről. Nem tudom, miért lődörögtem odakint olyan
sokáig, miközben az eső akadály nélkül hatolt át rajtam. Talán nem
akartam egy szobában lenni ennyi bánatos emberrel, nem akartam
felszívni a szomorúságukat valahányszor hozzám érnek, ami pedig
elkerülhetetlenül bekövetkezett volna. Nemsokára azonban
leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy Andrea és Primrose közelében
legyek, de alig indultam meg a feljárón, kinyílt a bejárati ajtó és
sötét ruhás emberek jöttek kifelé rajta, élükön egy magas, de hajlott
hátú férfival, aki hosszú, fekete öltönyt és hajszálcsíkos
szövetnadrágot viselt. Feltételeztem, hogy ő a temetésszervező.
Utána Sydney Presswell következett, őt Andrea szülei követték
(akikkel mindig elég jól kijöttem), majd néhány kolléga érkezett,
151
aztán Oliver vezette ki a zavart Andreát. Az egyik karjával átölelte a
vállát, hogy támogassa, a másikkal pedig Primrose kezét
szorongatta. A lányom arca sápadt volt, vörös karikás szeme alatt
sötét foltok látszottak, Andrea arcát pedig fekete selyemfátyol
borította. Láttam, hogy lesüti a szemét.
El kellett fojtanom a hirtelen feltörő sírást, bár úgysem hallotta
volna meg senki. Szerettem volna odarohanni és átölelni
mindkettőjüket, elmondani, hogy nem érzek többé fájdalmat, és a
halálom pillanatában sem éreztem. Azt akartam, hogy tudják: velük
vagyok bánatuk órájában. De ahhoz, hogy a közelükbe jussak, át
kellett volna hatolnom másokon, ezért inkább ott maradtam, és
tisztes távolból néztem, ahogy a halottszállító autó mögötti nagy
limuzinhoz mennek. A halottszállítóban, bársonnyal letakart
állványon nagy, drágának tűnő koporsó feküdt. Gyönyörűen erezett
tiszafából, a kedvenc fámból készült.
Kísértést éreztem, hogy még egyszer utoljára megpróbáljam
elfoglalni a testemet, visszaszerezzem az életemet – elképzeltem a
gyászoló tömeg döbbenetét, ahogy a koporsófedél félrecsúszik és a
halott kimászik. Tudtam azonban, hogy semmi értelme: a holttestem
már valószínűleg oszlásnak indult, hiába tett meg a preparátor
mindent, hogy lelassítsa a folyamatot. Nézzünk szembe a ténnyel:
nem hoztam volna a legjobb formámat.
Hagyd, mondtam magamnak. Nincs visszatérés.
Primrose-t, az én egykor oly boldog kicsi lányomat besegítették a
limuzinba, és nekem komoly küzdelmembe került, hogy ne másszak
be mellé. De bármilyen földhözragadt gondolatnak is tűnjék, nem
tudtam, hová ülhetnék. Andrea is beült Prim után, majd a szülei és az
anyám következett. És ott volt Oliver is, a sofőr melletti ülésen. Hat
ember plusz a sofőr, vagyis valószínűleg telt ház, még ha az egyik
utast csak fél embernek vesszük is.
A többiek is elindultak, beszálltak a kocsikba és elindították a
motorokat. A kipufogócsövekből szürke füst szállt fel, mint táncoló
szellemek a hideg, nyirkos reggeli levegőben. Már nem esett, de az
ég borús volt és komor, tökéletes időjárás egy temetéshez. A
152
halottszállító kikanyarodott az útra, és lassan megindult előre.
Andrea limuzinja beállt mögé, aztán a többiek is csatlakoztak. A
menet csak akkor gyorsított egy kissé, amikor kiértek a forgalmas
főútra. Én a hosszú limuzin mellett suhantam, amelyben Andrea és
Primrose ült, és néha bepillantottam az ablakon, hogy lássam őket.
Prim az anyja ruhájába temette az arcát, Andrea arcát pedig elrejtette
a fátyol. Nemigen volt szükségem figyelmeztetésre, de ekkor ismét
megértettem, milyen drága az embernek a saját családja. Hozzájuk
tartozunk. Megelőzik a szülőket és a testvéreket; sokkal többet
jelentenek. Az övék vagyunk, ők pedig a mieink, nem önző
értelemben, hanem a felelősség szempontjából. Hatalmas részei ők
az életünknek, és segítenek meghatározni, kik vagyunk. Az
összetartó erő a kölcsönös bizalom. Emlékezz rá, hogy ezt
mondtam!
Megható volt az udvariasság, amit a temetési menettel szemben
tanúsított mind a többi jármű, mind pedig a gyalogosok. Kétszer is
láttam, hogy idősebb urak tiszteletük jeléül leveszik a kalapjukat,
amikor a halottszállító elhalad előttük, de a legnagyobb meglepetés
akkor ért, amikor egy buggyos nadrágot és terepmintás dzsekit
viselő suhanc lekapta megfordított baseballsapkáját, és gyorsan
keresztet vetett, amikor odaértünk. A többi sofőr is végtelenül
türelmesen viselte a lassú menetet, sőt az egyik busz vezetője még
akkor sem előzött meg bennünket, amikor pedig bőven lett volna
hely hozzá. Be kell vallanom, együttérzésük melegséggel töltött el.
Nem volt nehéz lépést tartanom a járműoszloppal, a lábam csak
néha-néha érte a talajt, de a szívemhez legközelebb állókat szállító
limuzinból áradó fájdalom szinte tapintható volt, és megint sajnálni
kezdtem, nemcsak őket, hanem magamat is. Szerintem legalább
egyszer mindannyiunknak megfordul a fejében, milyen is volna
vendégként részt venni saját temetésünkön. Hát én most elárulom:
egyáltalán nem jó móka.

153
 Nem lett volna szabad megdöbbennem, mégis bekövetkezett.
Teljesen. Nem számítottam rá, hogy a temetési menet egy
krematórium udvarára fordul be.
El akartak égetni.

Erre nem készültem fel. Hogy miért számított, ha amúgy is halott

voltam? Fogalmam sincs. Számított, és kész.
Talán még mindig nem adtam fel teljesen a reményt, hogy
visszaszerzem az életem, valahogy visszakecmergek a testembe, és
akaraterőmmel megmozdítom. Mindenkit a frász tört volna ki tőle,
és éveket kellett volna sebészeti beavatkozásokkal és plasztikai
műtétekkel töltenem, de ki érdekelt? Bármit megtettem volna, hogy
újból hús-vér ember lehessek.
Nem. A húsom és a csontjaim elégetése a véget jelentette. Lehet,
hogy arra ítéltettem, hogy az örökkévalóságig hátralévő időben a
világban bolyongjak (vagy a házam körül lődörögjek), mint
pszichikai entitás, árny, kísértet, alakmás, elveszett lélek, mumus,
rémalak, kóborló fantom, asztráltest -rengeteg név volt arra, amivé
lettem, mégsem éreztem egyikkel kapcsolatban sem, hogy igazán
rám illene. És most, hogy forró hamuvá változtatják azt, ami egykor
voltam – nos, ezzel minden kapcsolatom megszűnik az általam
ismert világgal, nyoma sem marad, hogy valaha itt jártam.
Andreával sohasem beszélgettünk a halálunkról, sohasem
tervezgettük, mi lesz, ha egyikünk elmegy. Biztos voltam benne,
hogy együtt töltött éveink alatt soha még csak nem is említettem a
hamvasztást, valószínűleg azért, mert ha az ember fiatal és
egészséges, nem ilyesmin jár az esze. Nyilván úgy gondoltam, hogy
egy napon majd szépen eltemetnek. Végül is katolikus voltam, bár
tudom, nem jó katolikus, de soha senki nem zárt ki a klubból, és a
katolikusokat nem szokták elhamvasztani. Vagy ez nem számított
már, megváltoztak a szabályok a tudtom nélkül, és senki sem vette a
fáradságot, hogy tájékoztasson? Lehet, hogy ez is olyan volt, mint a
pénteki húsevés, amely a legsúlyosabb bűnök közül lecsúszott a nem
is bűn kategóriába. Talán már nem jelentette szükségképpen azt,
154
hogy a lelkem a Pokol tüzében fog égni az idők végezetéig. Ezek a
dolgok talán már nem is voltak olyan fontosak. Mint a vasárnapi
mise kihagyása – amiről az apácák és papok gyerekkoromban azt
állították, hogy halálos bűn. Mint a maszturbáció. Istenem, micsoda
bűntudat gyötört miatta! A nagyobb vallásokban megváltoztak a
dolgok, az évszázados dogmákat hirtelen átalakították, vagy csak
egyszerűen visszavonták, mert az egyháznak is haladnia kell a
korral, változnia kell, hogy jobban megtalálja a kapcsolatot a mai
társadalommal, amelyben az értékek hanyatlásnak indultak, az
erkölcs pedig politikailag inkorrekt kategóriának számít. Szóltunk
magának, vagy nem? Elnézést, de megváltozott az irányelv.
Mindazok, akik olyan dolgokat követtek el, amelyekről azt hitték,
halálos bűn, évszázadok óta szenvednek miatta, önmagukat büntetik.
Nos, majd megértik végre, ha eljutnak a nirvánába. Mi egyéb nem
számít még halálos bűnnek? Erről később még majd beszélnem kell
neked.
És még csodálkoznak, hogy az emberek manapság cinizmussal
szemlélik a vallást.
Egyébként mindez akkor nem sokat számított nekem. Nem hatott
a meglepetés erejével, hogy sem Poklot, sem Mennyországot nem
találtam a halálom után, akkor most miért akadékoskodtam? Hát
persze, idegesített, hogy el fognak hamvasztani.
A gyönyörű pázsit és a lankás dombocskák között impozáns (s
közben mégis szolidan megbúvó) vörös épület állt. Az épület hátsó
részéből magas torony emelkedett, nyilván a kémény, az
előcsarnokban pedig az egyik üvegajtón ízléses felirat hirdette, hogy
„Kápolna”. Mindenki kiszállt a kocsijából, és elindult a vörös téglás
krematóriumba a koporsó után, amelyet négy koporsóvivő tartott a
vállán tiszteletteljes ünnepélyességgel. Amikor a menet megérkezett,
már várakozott ott néhány másik autó is, emberek ácsorogtak kis
csoportokban, és udvarias, az alkalomhoz illően áhítatos beszélgetést
folytattak, én pedig meghatottságot éreztem a nagyszámú résztvevő
miatt. Nem tudtam, hogy ilyen sokan szerettek engem – még néhány
ügyfelem is a gyászolók között volt –, és ennyien érezték szükségét,
155
hogy leróják kegyeletüket. Olyan ismerősöket és barátokat fedeztem
fel, akikkel évek óta nem találkoztam; még az ügyvédem is eljött.
Olyanok is voltak szép számmal, akiket nem ismertem, feleségek,
férjek, olyan emberek partnerei, akiknek még életemben közük volt
hozzám. A sok gyászoló láttán elszorult a gyomrom. Megint a
könnyeimmel küszködtem.
Az emberek halkan beszélgetve, lassú léptekkel bementek a
kápolnába, én pedig vártam az alkalmas pillanatra, hogy
besurranhassak. A vörös téglafalon át is bemehettem volna, de
valami miatt szerettem volna olyan normálisan viselkedni,
amennyire csak lehetett. Ellebegtem az első sorig, mert tudtam, hogy
ott találom azokat, akik a világon a legdrágábbak a számomra.

Andrea és Primrose az első pad közepén ült, Andrea szülei a

lányuk mellett, az anyám pedig Prim mellett foglalt helyet. Prim
arcocskája feldagadt a sírástól. A feleségem felhajtotta a fátylát. Az
arca elkínzott volt alatta, a bőre hamuszürke. Mögöttük Oliver és
Sydney ült, a sor fennmaradó részét pedig az alkalmazottaink
töltötték meg. Sydney arca komor volt, de szenvtelen. Oliver szeme
gyulladtnak látszott, mintha ő is rengeteget sírt volna az utóbbi
napokban.
Én egy emelvényre ültem, amelynek a közepén egyszerű,
vászonnal letakart oltár állt fafeszülettel. Látni akartam
családtagjaim és barátaim arcát, és csendben köszönetet mondani
mindegyiküknek, amiért eljött. Száz vagy még több ember volt ott,
és bánatos melegség töltött el. Hirtelen mindannyiukat szerettem, és
mind hiányoztak. Bárcsak képes lettem volna kommunikálni
valahogy, a tudtukra adhattam volna, hogy jól vagyok, hogy a fizikai
fájdalom nem követ bennünket a halálon túl. Tulajdonképpen kevés
fizikai érzék követ, mert nem éreztem sem meleget, sem hideget,
sem éhséget, sem szomjúságot. A kimerültség pedig a lelkem
kimerültsége volt, minden fizikai vonatkozás nélkül. A többi érzés is
csak az emlékeimben élt.
156
 A pulpitusnak támaszkodtam.
A szertartás nagyon hamar véget ért. Nem zsoltárokat énekeltek,
hanem Grieg és Beethoven zenéje szólt a kápolna lejátszóján. A
muzsika halk volt és lágy, mintha csak azért komponálták volna,
hogy könnyeket fakasszon. A pap szólt néhány szót, elmondta hogy
jó ember voltam, még ha nem is különösebben vallásos. Az, hogy
soha életében nem találkozott velem, nem akadályozta meg abban,
hogy elhalmozzon dicséretekkel, amelyeket úgy éreztem, nem
érdemlek meg, és amelyeket valószínűleg minden elhunyt
megkapott az általa vezetett szertartásokon, bárki volt is az illető.
Meglepetésemre Sydney ment ki a pulpitushoz beszédet tartani; azt
hittem, Oliver mond majd néhány jó szót rólam. Amikor azonban
megviselt arcára pillantottam, arra gondoltam, talán félt, hogy a
beszéd közepén összeomlik, és ezért nem merte elvállalni ezt a
felelősséget. Hosszú ideje ismertük egymást, és sok mindenen
keresztülmentünk együtt.
Nem ismétlem meg Sydney nemes lelkű szavait rólam; elég
legyen annyi, hogy az összegyűltek soraiból sűrű zokogás, szipogás
és orrfúvás hallatszott. Andrea lehajtott fejjel ült, így nem láthattam
az arcát, Primrose pedig mindvégig halkan sírdogált az anyja
mellkasán, s közben egy pillanatra sem engedte ki a kezéből a
„takaróját”. Ez egy kis darab gyapjú volt, amit mindig a keze
ügyében tartott, hogy simogathassa vele az arcát; annak a rózsaszín
takarónak a maradványa volt, amelyet tipegő kora óta állandóan
magával hurcolt. A rengeteg használat és mosás miatt a gyapjú végül
darabokra foszlott, s végül csak az egyik oldal selyemszegélye
maradt meg. Prim úgy ragaszkodott ehhez a maradékhoz, mintha az
az egész takaró az ő biztonságot nyújtó takarója volna. Minden este
ezzel feküdt le, sőt manapság néha még a hüvelykujja is a szájába
tévedt, ahogy a selyemanyagot az arcocskájához és az orrához
nyomta. Magától értetődött, hogy ezen a szörnyű napon is elhozza,
de láttam, hogy nem sok vigaszt merített belőle.

157
 Az anyám jéghideg arccal ült mellette. Szokás szerint úgy
éreztem, cserbenhagytam őt, de most nem érdekelt. Ma csak azokkal
törődtem, akik igazán szerettek engem.
Mire Sydney érzelmes gyászbeszéde végére ért (azzal
magasztalt, hogy túl sok példás jellemvonásom volt), az oltár mögött
álltam a karomba hajtott fejjel, és úgy bőgtem, mint egy gyerek.
Gondolom, mindenki elgondolkodott már azon, vajon mit mondanak
majd róla a barátai, ha elmegy. Nos, én ezen a boldogtalan őszi
napon megtudtam. A szavaitól nem a büszkeség töltött el, inkább,
mint korábban már annyiszor, alázatot éreztem. A szeretet, amit a
barátaim iránt éreztem, mindegyikük iránt, aki aznap ott volt abban a
kápolnában, majdnem szétfeszítette a lelkemet. Az érzés egyszerre
volt gyönyörű és végtelenül szomorú.
Egy ideig néma csend volt, amikor a pap megkérte a
jelenlévőket, hogy gondoljanak rám és arra, mennyit jelentettem
nekik életemben. Ha hallható lett volna a jajveszékelésem, bizonnyal
betölti az egész kápolnát. Jó kis zavart okoztam volna. Aztán
következett a legrosszabb rész.
Valahol valaki megnyomott egy gombot, és a koporsó, amely egy
görgős szerkezeten feküdt az oltár mellett, lassan elindult hátrafelé,
szelíden szétnyitva a bársonyfüggönyöket. Az apró görgők hangja
alig volt hallható, és amúgy is hamarosan elnyomta az utolsó utamat
kísérő zene. Egy modern darab volt, de toronymagasan kiemelkedett
kortársai közül, és biztos voltam benne, hogy Andrea választotta,
mert tudta, hogy ez az egyik kedvencem. A REM Everybody Hurts
című daláról van szó, az egyik legmegindítóbb dalról, amit valaha
írtak. Bármikor összeszorult volna tőle a torkom és könnyeket csalt
volna a szemembe, de istenem, a saját temetésemen – teljesen
elvesztem tőle.
Átmentem az oltár egyik oldaláról a másikra, rávetettem magam
a mozgó koporsóra, és kétségbeesetten jajveszékeltem. Kérlek, ne
égessetek el, kérlek, ne égessetek el! Nem tudjátok, mit csináltok!
Nem vagyok halott! Nem vagyok halott!

158
 Senki sem hallotta, és amúgy sem hitte volna el senki. De
istenemre, én hittem! Abban a pillanatban őszintén azt gondoltam,
hogy semmi sem jóvátehetetlen, semmi sem javíthatatlan;
megmenekülhetek, van remény!
Öklömmel vertem a koporsó fedelét (érdekes, az öklöm egyszer
sem hatolt át a fán; mintha a tudatom nem engedte volna, mintha
még mindig kapaszkodtam volna a valóság valamilyen korábban
ismert formájába, és ez önmagában is korlátozta a képességeimet),
és ordítoztam, kiabáltam nekik, hogy állítsák meg, mentsék meg a
testemet. Természetesen senki sem vett észre.
A koporsó haladt tovább a maga útján, és nekem nagyon nem
tetszett a függöny mögötti sötétség. Amint a függöny összecsukódik
mögötte, és a koporsó eltűnik szem elől, rögion egy kemencébe
kerül, ahol gáz segítségével elhamvasztok, és nem kívántam ott
lenni, amikor ez megtörténik. Ez volt testi pusztulásom
megpecsételése, amely után teljesen elveszek. Tudom, esztelenség,
de amíg a testem létezett valahol, úgy éreztem, van valami
kapcsolatom a világhoz, amelyet ismertem és annyira szerettem.
De a koporsó kérlelhetetlenül haladt tovább Michael Stipe nyers,
érzelemdús hangjától kísérve, és megértettem, hogy most tényleg
megszűnők, mint személy. Feneketlen bánatomban a padlóra
rogytam, és amikor esdekelve a családomra emeltem a tekintetem,
csak fájdalomtól eltorzult arcukat, patakzó könnyeiket és rázkódó
vállukat láttam. Még anyám szeméből is ezüstösen csillogó
patakocskák csordogáltak. A második sorban Sydney sztoikus
nyugalommal ült, Oliver pedig lehajtotta a fejét és behunyta a
szemét. Még sohasem láttam egykori munkatársamat és barátomat
ennyire nyomorultnak.
Az én fejem is lehanyatlott, és négykézláb görnyedtem az eltűnő
koporsó előtt. Érzékeltem, hogy a függönyök összezárulnak, és a
lelki szemeim előtt láttam az életre kelő lángsugarakat. A többire
gondolni sem mertem.

159
 Utolsóként hagytam el a kápolnát, bár természetesen az utolsó
távozó ember erről mit sem tudott. Záporoztak a könnyeim,
szabadjára engedtem az érzelmeimet, mert tudtam, hogy sohasem
fogok rendesen működni (bármit jelentsen is ez jelenlegi
létformámban), míg ki nem sírom magamból a könnyeim nagy
részét. De aztán még én is a végére jutottam, és megint feltámadt
bennem a vágy a feleségem és a lányom után.
Ahogy kifelé mentem a padsorok között, elmentem egy öregúr
mellett, aki nemrég jött be, és éppen a szertartás menetrendjét
tartalmazó lapokat szedte össze. Hetvenes évei végén járhatott, és a
külsejéből ítélve – görnyedt volt és gyenge, a bőre megsárgult – a
közeljövőben komolyabb dolga is akadhat ebben a krematóriumban.
Lehet, hogy tévedtem, de mintha megborzongott volna, ahogy
elhaladtam mellette, és amikor visszafordultam, láttam hogy kancsal
szemeivel egyenesen felém bámul. Aztán megrántotta a vállát, és
tovább szedegette a lapokat, nekem pedig szöget ütött a fejembe,
hogy talán azok, akik maguk is közel állnak a halálhoz, képesek
észlelni, „érzékelni” olyan dolgokat, amelyeket mások nem.
Különös gondolat volt, de akkor ennél fontosabb teendőkön járt az
eszem. Talán a puszta jelenlétem Andrea és Primrose mellett
valahogy képes lesz tudat alatt biztonságot nyújtani nekik. Csak
reménykedhettem.
Odakint a tömeg csoportokra bomlott, és mindenfelől beszélgetés
hallatszott, de a hangjukat tiszteletteljesen lehalkították. Néhány
gyászoló az egyik fal mellett takarosan elrendezett koszorúkat és
csokrokat nézegette. Innen-onnan még halk nevetgélést is hallottam,
nyilván sokan megkönnyebbültek, hogy a legrosszabbon túl vannak.
Reméltem, hogy valami rólam szóló vicces, de szeretetteljes
anekdota volt a derültség oka. Azt akartam, hogy a jó dolgokra
emlékezzenek, de meglepetésemre – és, be kell vallanom, enyhe
bosszúságomra – azt találtam, ahogy ott sodródtam közöttük,
vigyázva, nehogy bárkihez is hozzáérjek, hogy alig néhány
beszélgetés szólt rólam, arról, milyen nagyszerű fickó voltam, és
mennyire hiányzom nekik. Persze engem is említettek, de szinte
160
csak érintőlegesen. Az időjárás és a kormány legújabb
szélhámosságai több műsoridőt kaptak, mint én. Nem számítottam
nagy, közös siránkozásra és fogcsikorgatásra, de jólesett volna, ha
egy kicsit több figyelmet szentelnek a jó öreg Jimnek, tehetségének,
humorérzékének, ilyesmi. Később, talán a házban sor kerül majd
mélyebb megemlékezésre is. Legalábbis reméltem.
Észrevettem, hogy voltak ott néhányan fényképezőgéppel,
jegyzetfüzettel vagy diktafonnal, nyilván a helyi és az országos sajtó
munkatársai voltak. Nem a halálom volt a nagy hír, sokkal inkább
az, hogy egyike voltam négy embernek, akikkel a feltételezések
szerint ugyanaz a gyilkos végzett. A sorozatgyilkos volt az igazi
sztori, de a temetésem is jó lesz kitölteni néhány hasábot. Kiszúrtam
egy másik fotóst is, aki a tömeget fényképezte, de nem úgy nézett ki,
mint a többi tudósító: ő vette a fáradságot, hogy sötét öltönyt és
fekete nyakkendőt vegyen. Rájöttem, hogy rendőrségi fényképész,
aki azért van itt, hátha elkap valakit, aki gyanúsan viselkedik, egy
magányos gyászolót, valakit, aki nem tartozik a többiekhez. A
rendőrség tehát itt kereste a gyilkost, ezért én is figyelmesebben
kezdtem szemlélni a tömeget.
Senkiről sem tűnt fel azonban, hogy nem odavaló lenne.
Észrevettem a két nyomozót, akik a szállodába is kiszálltak. Coates
és Simmons, ha jól emlékeztem. Aztán valaki más is szemet szúrt:
egy fa alatt, kis, füves halmocskán magányos alak állt, tökéletesen
mozdulatlanul, és az eseményeket szemlélte. Éppen ez volt benne a
különös.
Bár legalább háromszáz méterre volt tőlem, valahogy éreztem,
hogy egyenesen engem néz. Magas volt, de az alakja homályos,
elmosódott, mintha vékony rétegű, színes másolat lett volna. Mégis
volt benne valami ismerős; biztos voltam benne, hogy már láttam
valahol. Csak arra nem emlékeztem, hogy hol.
És ahogy bámultam, az alak felemelte a karját, mintha inteni
akarna nekem. Aztán nem volt sehol. Eltűnt. Mint egy igazi szellem.

161
 23.

Andrea nem tartott rendes halottbúcsúztatót. Inkább kisebb,

exkluzív fogadást rendezett a házunkban, ahová csak néhány
kiválasztott gyászolót hívott meg. Tökéletesen megértettem: ugyan
melyik feleség szeretne nagy emlékpartit, amikor a férje ilyen
brutális gyilkosság áldozata lett? Ami engem illet, nekem sem lett
volna kedvem hozzá. Én csak Primrose közelében szerettem volna
lenni, átölelni őt láthatatlan karommal és a fülébe súgni: „Ne aggódj
apu miatt!”
Az este illő lehangoltságban telt, és nagy megkönnyebbülésemre
(és biztos vagyok benne, hogy Andreáéra is) a vendégek hamarosan
kimentették magukat és elszállingóztak. Most már legalább én
voltam a beszélgetések legfőbb témája, különösen ha azok a
feleségem és a vendégek között zajlottak. Sikerült elkapnom néhány
kedves megjegyzést magamról, és sütkéreztem a felfedezésben,
hogy milyen remek fickó is voltam, micsoda briliáns művészeti
vezető, aki ugyanakkor elő tudott rukkolni rövid, de fogós
szlogenekkel is, és remek humorérzéke volt. Kezdtem még jobban
megkedvelni magam – mármint korábbi önmagamat. Sydney
Presswell az elsők között távozott, és ezen mosolyognom kellett. Ez
volt Sydney: a munka mindennél előbbre való volt a számára, még
barátja és kollégája halálánál is. Végül is hétköznap volt (bár most
már nem tudnám megmondani, milyen nap), és én szinte csodáltam
őt pragmatizmusáért. Kíváncsi voltam, vajon ezek után is
nekigyürkőznek-e a banknak, de arra jutottam, hogy nem, hiszen
nem volt már elég idő új kreatív csapatot felállítani és eligazítani,
aztán még elsőrangú eredményt is produkálni velük. Talán ő és

162
Oliver az irántam érzett kegyeletből hagyja az egészet. Ollie egészen
biztosan nem volt abban az állapotban, hogy végigcsinálja.
A többiek is hamarosan elmentek, én pedig ott ültem a lépcsőn a
nappali előtt, és néztem, ahogy távoznak. Bár a temetésen megjelent
gyászolók közül nem mindenki kapott meghívást a házba, a nappali
annyira tömve volt, hogy néhány vendég kiszorult a konyhába. Az
ajtónyíláson át az este legnagyobb részében Primrose-on tartottam a
szemem, aki a nagyapja ölében ült egy karosszékben. Az arca
halovány volt és foltos a sok elmaszatolt könnytől. Feltűnt, hogy az
anyám nem jött vissza a szertartás után, nyilván rávett valakit, hogy
vigye el, vagy, ami még valószínűbb volt, a visszaúton kiszállt az
első metró– vagy taxiállomásnál. Andrea igazi erős bástya volt,
egyik csoporttól a másikig járkált, ellenőrizte, mindenkinek van-e
mit ennie – apró szendvicsekkel és pástétommal töltött
süteményekkel készült – és innia – a teán és üdítőitalokon kívül
sherryt vagy likőröket lehetett választani. Láttam, hogy Oliver néha
bátorítóan megszorítja a karját, és magamban megköszöntem neki,
amiért ott van vele. A vitánk most értelmetlennek, jelentéktelennek
tűnt, és őszintén bántott, hogy olyan rossz hangulatban váltunk el
egymástól.
Egyszer csak láttam, hogy Andrea halkan mond valamit
Primrose-nak, majd megfogja a kezét és kivezeti a szobából.
Nekilapultam a falnak (tulajdonképpen majdnem átpréseltem
magam rajta – még mindig nem voltam teljes mértékben ura új
képességeimnek), hogy el tudjanak menni mellettem anélkül, hogy
hozzám érnének. Közelről láttam halvány aurájukat: tompa,
szomorkás fénnyel világított, nélkülözött minden ragyogást. Nem
tudtam, hogy a bánat ennyire megfogható lehet. Miután elhaladtak
mellettem, utánuk eredtem Prim vidám kis hálószobájába; a régi
Shrek– és A kis hableány-poszterek, könyvespolcok, amelyeken
színes gerincű mesekönyvek sorakoztak, a fenyőfa szekrény tetején
ízléses rendben pihenő babák – rengeteg baba –, az apró, kék
virágokkal díszített sárga tapéta a hozzá illő kék-sárga függönnyel.
Általában elég volt bekukkantanom ide, és azonnal felvidultam –
163
még az ágy melletti szekrényen heverő kis oxigénpipa sem rontotta
el a kedvem –, ez azonban nem normális nap volt. Alig feküdt le
Prim a keskeny ágyra, újra ömleni kezdtek a könnyei, Andrea pedig
igyekezett halk szavakkal megnyugtatni, miközben lehúzta a cipőjét.
– Miért kellett apunak meghalnia, mami? – kérdezte Prim
vékony, panaszos hangon.
Most elsorolhatnám, mi mindent mondott Andrea válaszképp, és
Primrose milyen kérdéseket tett még fel, de nem teszem. Elég
legyen annyi, hogy a lényegük ez volt: Miért vette el Isten azt az
embert, aki a világon a második legfontosabb volt neki? Miért ilyen
kegyetlen Isten? Boldog apu ott, ahol most van, és ha igen, akkor
miért? Nem hiányzunk neki? Hamarosan eljön és magával visz
bennünket is? Nemcsak a szívem sajdul bele, ahogy felidézem, de a
lelkem is majdnem belerokkan. És milyen találó kérdések! Egyikre
sem létezik jó válasz, és nincs semmi, ami megszüntethetné vagy
akár csak enyhítené a hátramaradottak fájdalmát. Lassan felforrt
bennem a harag. Nemcsak hogy nem voltak kielégítő válaszaim
ezekre a kérdésekre – pedig mindig azt hittem, ha elhagyjuk a
halandóság zűrzavarát, rájövünk az igazságra de még akkor sem
nyugtathattam volna meg a lányomat, ha vannak. Ami az
állapotomat, a jövőmet és a célomat illette, magam is vaksötétben
tapogatóztam. Oh, igen, a célom. Hittem, hogy ennek az állapotnak
célja van – mindennek kell hogy legyen oka, jelentése, hívd, ahogy
akarod –, de fogalmam sem volt róla, mi lehet az. Tehát, ahogy
mondtam, kezdtem nagyon dühös lenni.
Fel-alá járkáltam a szobában és magamban motyogtam,
miközben Andrea gyengéden cirógatta a lányunk homlokát.
Megkereste Prim kedvenc maciját, Snowyt, és a kezébe nyomta. A
haragom elcsitult egy pillanatra, míg átöleltem Andreát és Primrose-
t, de szinte rögtön újra tehetetlen dühöt ereztem, amiért nem
vonhatom magamhoz őket, nem szoríthatom ki belőlük a szuszt. Azt
hiszem, sohasem szerettem még őket annyira, mint abban a
pillanatban. Ugyanakkor elöntött a bánatuk, és minden korábbinál
mélyebb fájdalmat ereztem.
164
 Andrea még utoljára megölelte és megcsókolta Primrose-t, majd
elindult kifelé. Primrose ott feküdt az ágyon, szorosan magához
ölelte Snowyt (mi egyébről is nevezhetnénk el egy öregedő mackót,
mint a hóról?) és becsukta a szemét, mintha elalváshoz készülődne.
De hol volt a megszokott, vigasztaló takarófoszlánya? Keresi majd,
ha felébred vagy mozgolódik álmában, de hiába kutattam a
szobában, sehol nem láttam a rövid, rózsaszín selyemdarabot.
Emlékeztem rá, hogy ott volt vele a kápolnában, és eszembe jutott,
hogy talán még mindig a kabátja zsebében van, amely a lenti
öltözőszobában lógott. Andrea után kiáltottam, aki lábujjhegyen
kifelé osont a szobából, de ő persze nem hallott meg. Én nem
hozhattam fel, ezért tehetetlenül felnyögtem, majd újra kiáltottam
Andreának, de hasztalan. Még sohasem éreztem magam ennyire
haszontalannak, ennyire alkalmatlannak.
Andrea megállt az ajtóban, és egyik kezét a kilincsen tartva
hátrapillantott Primrose-ra. A lányunk már aludt is; biztosan
kimerítették az utóbbi néhány nap megpróbáltatásai. Andrea végül
kiment, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Leültem a padlóra az ágy mellé, és úgy tettem, mintha Prim haját

és hátát simogattam volna. Szinte elhittem, hogy érzem őt, és
vigasztaló szavakat suttogtam, remélve, hogy a szavaim – vagy
legalább a mögöttük rejlő érzelem – eljutnak hozzá. Prim hamarosan
halkan horkolni kezdett, de én ott maradtam vele, tovább suttogtam
neki, és újra meg újra elmondtam, mennyire szeretem, és hogy nem
kell félnie. Apu jól van, és ott van vele, még ha ő nem is látja.
Egyszer megrebbent a szemhéja, és azt suttogta, hogy „apu”, de
aztán gyorsan elmerült megint, mélyen aludt tovább, és lassan,
tudtán kívül elkezdte feldolgozni a halálomat. Csak napról napra,
suttogtam neki. Előbb-utóbb rendbe jön minden. Remélem, mindig
hiányozni fogok, de a fájdalom csökken majd, és egy idő után
elhalványul. Teljesen sohasem múlik el, de ahhoz eléggé, hogy ne

165
húzzon vissza, és élhesd a saját életedet. Istenem, annyira szerettem
őt, és ha arra gondoltam, mit veszítek el, úgy éreztem, beleőrülök.
Bár én nem voltam fáradt, lehunytam a szemem, és élveztem,
hogy vele lehetek. A mellkasa nemsokára ütemesen emelkedett és
süllyedt, a Snowyt markoló ujjai pedig ellazultak, ahogy még
mélyebb álomba merült. Kinyitottam a szemem és kinéztem az
ablakon: már sötétedett.
Felkeltem az ágy mellől, adtam még egy színlelt csókot Primnek,
majd az ajtóhoz mentem és átsiklottam rajta. Megint átéltem azt a
különös, futó pillanatot, amikor ritkás levegőn és atomokon
szivárgók át (talán magán az atomok közötti levegőn? – tűnődtem el
egy pillanatra, amikor eszembe jutott, hogy a mi világunkban – a ti
világotokban – semmi sem igazán szilárd, talán ez a titka az
anyagtalan szellemeknek, akik elvileg anyagi jelleggel bíró ajtókon
és falakon hatolnak át), az érzést, hogy része vagyok az ajtónak, de a
következő másodpercben már a lányom hálószobája előtti
lépcsőpihenőn álltam. Lentről halk beszédhangokat hallottam,
amiből arra következtettem, hogy a vendégek nagy része már
elment. Rövid csend következett, majd megint hangok. Az egyik
Andreáé volt. Végigmentem a pihenőn, és befordultam a lépcső felé.
Siklás helyett egyenként vettem a fokokat, mintha az életem
normális kerékvágásban haladna, és éppen most fejeztem volna be
az esti felolvasást Primnek, s a vacsora előtti vodka-tonikomért,
esetleg brandymért indulnék. Milyen szép is lett volna. De a valóság
sajnos nem ez volt. Nem, a valóság meglepetés, döbbenet,
kétségbeesés és gyötrelem volt. A múltam még mindig nem engedett
el teljesen.

Csókolóztak. Andreát és Olivért egymás karjaiban találtam, és

éppen csókolóztak.
A földbe gyökerezett a lábam és tátva maradt a szám.

166
 Ez nem részvétcsók volt. Nem is régi barátok közti plátói puszi.
Ez mohó, vágyakozó csók volt. A nyelvfaló változat. Olyan, amilyet
Andreával már vagy három-négy éve nem vállottunk.
Nem hittem a szememnek. Bámultam őket a nappali nyitott
ajtaján át, és minden erő elszállt belőlem. Ez nem történt meg. Ez
nem történhetett meg. A feleségem és a legjobb barátom. Még öt
perce sincs, hogy meghaltam. Megőrültem talán? A testem
elvesztése elhomályosította volna az elmémet? Ez nem lehetett igaz.
Szétváltak, és sovány vigaszt nyújtott, hogy Andrea tolta el
magától Olivért.
– Nem lehet! – mondta lihegve. – Nem helyes. Ne ilyen hamar.
Nem helyes? Ne ilyen hamar? Mi az ördögöt akart ezzel
mondani? Ez egyenesen… egyenesen obszcén volt!
– Sajnálom, Andrea. – Mondta Oliver, de nem engedte el őt. –
Nem bírtam tovább várni. Olyan nehéz volt ez a pár nap.
– Mi a fenét gondolsz, nekem milyen volt? – vágott vissza
Andrea. – Én nem… én nem akartam semmi ilyesmit.
Oliver hangja idegesen csengett, de Andreáéhoz képest még
mindig viszonylag nyugodt volt. Még most sem engedte el.
Andrea Oliver mellkasára tette a kezét. – Szerettem őt, Oliver.
Értsd meg! Még mindig szerettem. – Megbicsaklott a hangja.
– Igen, tudom. – Oliver mélyen a szemébe nézett. – De az nem
ugyanaz volt. Sohasem volt olyan, mint kettőnk között. Még amikor
először elmentél Jimhez, akkor is engem szerettél.
Megpróbálta megint közelebb vonni magához, de Andrea
ellenállt. Nem bántam volna, ha néhány perccel azelőtt is ellenáll.
– Primrose lejöhet – tiltakozott, de csak tessék-lássék állt ellen.
– Ő most meghalt a világ számára. Ne haragudj, nem kellett
volna ezt mondanom. De szegény kölyök kimerült. Ha békén
hagyod, átalussza az egész éjszakát.
Andreának végül csak sikerült kiszabadulnia. Oliver megpróbálta
hátulról elkapni.
– Nem! – Az ellenkezése ezúttal tényleg heves volt, és Oliver
hátrált egy lépést.
167
 – Jól van, Andrea. – Halkan beszélt, mintha tényleg attól félne,
felébreszti Primrose-t. – Csak nehéz távol maradnom tőled, amikor
ennyi mindenen mész át.
– Ez nevetséges! – Andrea megvetően köpte a szavakat, de én
tudtam, hogy legalább annyira szóltak saját magának, mint
úgynevezett barátomnak. – Undorító, amit művelünk.
Nos, ebben osztottam a véleményét.
– Ne mondj ilyet, Andrea! Csak mert ilyen szörnyű körülmények
között halt meg, még nem jelenti azt, hogy nem helyes, amit
teszünk.
Nem helyes? Tehát úgy gondolta, hogy megcsalni engem helyes?
Az előbb nem hittem a saját szememnek, most viszont a fülemnek
nem hittem. Ez a képmutató, aljas rohadék igazolni próbálta az
árulásukat.
– De…
Oliver megrázta a fejét és közbeszólt: – Néhány perccel ezelőtt
szükséged volt rám. Azok voltak a valódi érzéseid, Andrea.
– Most is szükségem van rád, de nem erről van szó. Túl hamar…
nem helyes.
– Meddig várjak még?
– Nem… nem tudom, Oliver. Időre van szükségem. Primrose-ra
is gondolnunk kell.
– És a barátaink? Az anyád és az apád? Az a szörnyeteg anyja?
Az én szörnyeteg anyám? Csak nekem volt jogom így nevezni!
– Egyelőre azt kell tennünk, ami helyes.
– De mindig is szerettél, ugye? – Oliver szeme riadtan tágra
nyílt, a szemöldöke felszaladt. A jó öreg elveszett-kisfiús pillantás.
Mindig bejött. Sokszor láttam, hogy beveti nemcsak nők, de férfiak
ellen is, bár más szándékkal. Vajon tényleg kedveltem én ezt az
embert valaha is?
– Még csak beszélnünk sem lenne szabad róla. A legjobb barátod
volt, hát nem érzel semmi bűntudatot?

168
 – Persze hogy érzek! Mindig is éreztem! – Most már Oliver is
dühös volt. – De először is sosem lett volna szabad elhagynod
engem. Felhasználtad ellenem Jimet.
– Dehogy használtam! Hogy mondhatsz ilyet? – Andrea a lépcső
felé pillantott, mintha megijedt volna, hogy kifakadásával
felébresztette a lányunkat. Egy pillanatig mintha egyenesen rám
nézett volna.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, és mind a hárman
rémülten összerezzentünk.

Andrea kinyitotta a bejárati ajtót. A lépcsőn Simmons és Coates

nyomozó állt. Biztosan követték a temetési menetet vissza a házig,
és odakint várakoztak, míg úgy nem vélték, mindenki elment.
Úgy tűnt, a magasabbik, Simmons vitte a szót.
– Sajnáljuk, hogy ezen a szomorú napon zavarjuk önt, Mrs. True,
de itt van még önnel Mr. Oliver Guinane? Vártunk rá egy ideig
odakint, hogy ne kelljen alkalmatlankodnunk, de nem jött.
Andrea csodálkozva hátrapillantott. Oliver a nappali ajtajában
állt, alig egy-két méterre tőlem.
– Minden rendben, Andrea – mondta –, bízd csak rám. – A
hangja nyugodt volt, de azért éreztem benne némi idegességet. Ez
persze természetes, ha valaki két barátságtalan rendőrrel találja
szembe magát. – Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan. Most
vettem észre, milyen sápadt az arca.
– Igen, uram. Simmons nyomozó és Coates nyomozó. Hétfőn
találkoztunk a szállodában.
– Igen, emlékszem. – Oliver mindkettőjüknek biccentett.
– Bejöhetünk? – kérdezte Simmons udvariasan Andreától.
Andrea habozott, de csak egy pillanatig. – Hát… hát persze. A
lányom odafent alszik.
– Csendben leszünk, megígérem. Csak szeretnénk feltenni
néhány kérdést Mr. Guinane-nek.

169
 Andrea szélesre tárta az ajtót, és félreállt, hogy a két rendőr
beléphessen. Simmons és Coates megállt az előszobában. Látszott
rajtuk, hogy kínosan érzik magukat, de a tekintetük időnként
Olivérré tévedt.
– Amint azt nyilván ön is tudja, Mrs. True, Coates nyomozó és
én a férje megölésének ügyében nyomozunk.
Andrea bólintott. – Láttam magukat a temetésen.
– Remélem, nem voltunk túlságosan tolakodóak.
– Nem. Az újságírókkal ellentétben.
– Hát igen. – Simmons eltöprengett ezen egy kicsit. – Az
újságírók néha kellemetlenek tudnak lenni. De mi rendőrként
semmit sem tehettünk ellene. Tudja, szabad sajtó, ilyesmi.
– Minden rendben, nem hibáztatom magukat. – Andrea Olivérré
pillantott, aki még mindig a nappali ajtajánál várakozott. – Miért
akarnak beszélni Oliverrel?
Andrea idegesnek látszott, valószínűleg amiatt, amit ő és a volt
barátom tenni készültek alig néhány perccel korábban.
– Oh, azt hiszem, az egyelőre Mr. Guinane-re és ránk tartozik. –
Most az alacsonyabb nyomozó, Coates beszélt. – Csak néhány
egyszerű kérdés, semmi hivatalos. Valószínűleg nem tart sokáig.
Andrea kérdőn nézett Olivérré, aki ellépett az ajtóból.
– Nincs kifogásom ellene, hogy Andrea is jelen legyen.
Bemegyünk? – Kezével a nappali felé intett.
– Ööö, nem, Mr. Guinane. – Megint Simmons. – Természetesen
ott beszélgetünk, ahol csak akarja, de azt hiszem, nem helyes, ha
Mrs. True-t is bevonjuk.
Andrea és Oliver gyors, ideges pillantást váltott egymással.
Oliver tiltakozni akart, de Andrea félbeszakította.
– Rendben van, nyomozó – mondta. – Megnézem a lányomat, és
ott maradok vele, amíg nem szólnak, hogy lejöhetek.
– Nem fog sokáig tartani. – Simmons ezúttal ígéretet tett.
A következő pillanatra nem voltam felkészülve. Andrea
egyenesen átgázolt rajtam, hogy felmenjen a lépcsőn, és én majdnem
összeroskadtam a rám zúduló érzelmek súlya alatt. Andrea zavart
170
volt és meglepően ijedt, s mindez a lelkében áramló rettenetes bánat
alatt. Szerencsére gyorsan elmúlt, és Andrea fáradt léptekkel
megmászta a lépcsőt.
Mindkét nyomozó Oliver felé fordult.
– Bemehetünk, uram? – kérdezte Coates, aki leplezetlen
kíváncsisággal a szemében méregette Olivért.
Oliver beengedte őket, majd ő is utánuk ment a nappaliba. Én a
nyomában. Intett a rendőröknek, hogy foglaljanak helyet, azok pedig
tisztelettudóan elfoglalták a kanapé két végét. Ami engem illet, nem
volt kedvem leülni, mert iszonyú dühös voltam. Legszívesebben
elkaptam volna volt barátom és üzlettársam nyakát, és ott helyben
kitekertem volna. Szerettem volna péppé verni, és többször ütöttem
is, de persze mindegyik ütésem ártalmatlanul áthatolt rajta, mintha
csak hologram lett volna. Dühöngtem. Belerúgtam ott, ahol igazán
fájnia kellett volna, de ő még csak meg sem rezzent. Istenemre, meg
akartam ölni!
De nem tehettem mást, csak vártam és figyeltem. A beszélgetés
valahogy így hangzott:

SIMMONS: Mr. Guinane, A múltkor azt mondta nekünk, hogy

James True meggyilkolásának éjszakáján távozott a szállodából és
hazament. OLIVER: Igen.
SIMMONS: Az ön egyik korán kelő szomszédja viszont, aki
minden reggel kiengedi a kutyáját a kertbe, azt mondta, reggel hat
óra körül látta belépni önt az épület előcsarnokába.
OLIVER: (Csend.)
COATES: Üres kézzel érkezett, tehát nem mehetett tejért vagy a
reggeli lapokért.
OLIVER: (Kényelmetlen csend.)
SIMMONS: Szeretne módosítani eredeti állításán, uram?
OLIVER: Nem tudtam elaludni. Fel voltam pörögve tudják, Jim
és én éppen egy nagyszabású kampányon dolgoztunk egy leendő
ügyfél számára. Nehéz lazítani, miután az ember fél éjszaka nyertes
ötleteken törte a fejét.
171
 COATES: Tehát korán távozott a szállodából, ugyebár? Úgy
értem, vasárnap éjjel.
OLIVER: Hát, azért nem olyan korán. Úgy éjfél körül lehetett.
Nem néztem meg az órámat, semmi okom nem volt rá.
COATES: Hallották, hogy heves vitát folytatott James True-val...
OLIVER: Nem nevezném hevesnek. Időnként előfordulnak
szakmai nézeteltérések. Együtt jár ezzel a munkával, és sohasem
komoly a dolog.
SIMMONS: A szálloda éjszakai szolgálatosa, aki a
reggelirendeléseket szedte össze, azt mondta, a vita nagyon
komolynak hangzott, amikor elhaladt az ajtajuk előtt.
OLIVER: Téved. Lehet, hogy egy kicsit hangosak voltunk, de
nem került sor verekedésre, vagy ilyesmi.
COATES: Igaz, hogy mostanában jelentős véleménykülönbség is
volt önök között üzleti téren?
OLIVER: Nem sikerült egyetértésre jutnunk egy nagyobb céggel
történő jövendő egyesüléssel kapcsolatban; én mellette voltam, Jim
ellene –, de ez aligha lett volna ok gyilkosságra, ha erre céloznak.
SIMMONS: Egyelőre nem célzunk semmire.
COATES: Ön és True felesége valaha szeretők voltak, igaz?
OLIVER: Te jóisten! Valaki pletykált a cégnél? Évekkel ezelőtt
volt viszonyunk, mielőtt Jim és Andrea összeházasodott. Igazság
szerint Andrea együtt élt velem, mielőtt Jim mellett döntött volna.
Azóta semmi sincs köztünk.
ÉN: Ha!
SIMMONS: Biztos ön ebben, Mr. Guinane?
OLIVER: Hát persze, teljesen biztos vagyok!
SIMMONS: Nos, ezt egyelőre hagyjuk.
ÉN: Ne! Kérdezze tovább! Hazudik!
COATES: Az imént említette, hogy fel volt pörögve. Ez alatt
drogokat kell érteni, uram? OLIVER: Mi?
COATES: Használ ön kábítószert?
OLIVER: További alaptalan pletykák az irodából?

172
 SIMMONS: Megtudtuk, hogy az ön kábítószer-fogyasztása az
évek során több alkalommal okozott problémákat, különösen ami
Mr. True-val való kapcsolatát illeti.
OLIVER: Ez már régen volt. Használtam marihuánát, néha
kokót, semmi igazán keményet. De már tiszta vagyok. Amikor azt
mondtam, fel voltam pörögve, úgy értettem, hogy, eh, nagyon élénk
voltam. A „felpörgés” kifejezést a játékban használjuk. Tudják, a
reklámszakmában.
COATES: Hallott már a Kis Vörösről, Mr. Guinane?
OLIVER: Miről beszél?
COATES: Kis Vörös. Néhány kollégám úgy hívja, Rudolf.
Tudja, Rudolf, a Vörös Orrú Rénszarvas.
OLIVER: Mit akar ezzel?
COATES: Nos, tudja az intenzív kokózás egyik legtutibb
árulkodó jele, hogy az ember orra hegye enyhén begyulladhat. Nem
lesz nagyon vörös, nem lesz harsány. Láthatja néhány hírességen is a
tévében, ha kezd lekopni a sminkjük. Nem túl szembeötlő, érti, csak
egy kis vörös pötty az orr hegyén. Mint most az önén.
OLIVER: Ez őrültség! Évekkel ezelőtt leálltam vele!
ÉN: Miért hazudsz, Ollie? Mit rejtegetsz azonkívül, hogy
viszonyod van a feleségemmel?
COATES: Valóban?
OLIVER: Talán nem vették észre, de egy jó barátomat
veszítettem el a héten. Ha hiszik, ha nem, sírtam is.
SIMMONS: Miért veszekedtek James True-val a múlt szombat
éjjel?
OLIVER: Már megint itt lyukadtunk ki, mi? Semmiség volt, egy
kis nézeteltérés barátok között. Jim azt hitte, megint ráálltam a
kokainra.
COATES: Oh, tehát még mindig szed kábítószert.
OLIVER: Nem ezt mondtam! Semmit sem ismertem be. De
nézzék, komolyan azt hiszik, hogy megöltem a legjobb barátomat és
kollégámat? Azt hittem, egy sorozatgyilkos áldozata lett.

173
 SIMMONS: Könnyen lehet, hogy csak úgy rendezték, hogy
annak látsszon. Egy utánzó műve. Ha valaki szeretne eltüntetni egy
másik embert az útból anélkül, hogy gyanúsítottá válna, miért is ne
rejtené az indítékot egy sor egyforma gyilkosság mögé és hárítaná a
vádat a sorozatgyilkosra? A tettes számára sajnálatos módon
azonban Mr. True halála nem illik teljesen a korábbi gyilkosságok
sorába. Tudja, nem ugyanaz volt a módszer.
OLIVER: Nem értem.
SIMMONS: Az első három esetben az áldozatok már egy ideje
halottak voltak, amikor a csonkításra sor került. Bár a csonkítás
miatt folyt némi vér, az nem fröcskölt messzire. Jobban nem tudom
megfogalmazni, mint hogy az ő vérük nem lövellt ki. Ugyanakkor
James True esetében a csonkítás vagy közvetlenül a halál beállta
után történt, vagy, ami valószínűbb, közvetlenül előtte, a vizsgálat
jelenlegi állása szerint. Ez az oka, hogy több vér folyt, mint az előző
három esetben az áldozat szíve ugyanis még pumpált az ereken és
artériákon keresztül. A vére még nem kezdett el alvadni.
OLIVER: Tehát valószínűleg a gyilkost is vér borította.
COATES: Önnek… úgy értem, a tettesnek rengeteg ideje volt
megtisztálkodni. Az egész éjszaka a rendelkezésére állt. És persze
viselhetett védőruházatot is: műanyag esőkabátot, kesztyűt,
olyasmit, amit utána könnyedén elrejthetett vagy eldobhatott.
OLIVER: Nézzék, maguk gyilkossággal vádolnak engem? Ha
igen, egy szóval sem mondok többet az ügyvédem nélkül!
SIMMONS: Nem vádoljuk semmivel, Mr. Guinane. Legalábbis
egyelőre. De holnap vagy holnapután megint ki fogjuk kérdezni,
valószínűleg a Scotland Yardon, tehát ha úgy érzi, ügyvédre van
szüksége, azt javaslom, minél előbb lépjen kapcsolatba vele.
OLIVER: Ez nevetséges! Ez teljes őrültség!
SIMMONS: Csak álljon a rendelkezésünkre, uram. Egyelőre
ennyi.

Az, hogy egymás karjaiban találtam Olivért és Andreát, lesújtott,

minden erő kiszállt belőlem (és ez még csak a kezdet volt); de most,
174
hogy hallottam: gyakorlatilag Olivért gyanúsítják a
meggyilkolásommal, szinte megsemmisültem. Ez nem lehet! Ollie
nem tehette. Hiszen a legjobb barátom volt. Nem! Ez nem lehetett
igaz! Mégis… elárultak engem Andreával. Alig hűlt ki a holttestem,
és ő már szenvedélyesen csókolja a feleségemet a saját
otthonomban. Vajon mióta tartott a kis románcuk? Néhány hete,
néhány hónapja – egy éve? Nem tudtam, semmit sem vettem észre.
Andrea nem tett volna ilyet velem. Vagy mégis? Előttem Olivért
szerette, így lehet, hogy a láng soha nem aludt ki teljesen. Édes
istenem, mi mindent kellett még elviselnem? Őszinte volt-e hozzám
valaha is?
Szó szerint összeroskadtam, a térdem megroggyant, a vállam
megereszkedett. Fizikai valóm súlya alatt valószínűleg össze is
estem volna. Úgy éreztem, minden erőm elhagyott, minden
energiám elapadt. De a két nyomozó távozni készült, és többet meg
akartam tudni tőlük. Hallani akartam, mit mondanak egymásnak a
gyanúsított hallótávolságán kívül. Követtem őket ki a házból,
szorosan a sarkukban maradtam, ahogy visszamentek a kocsijukhoz,
amely lejjebb parkolt az út mellett.
– Honnét tudtál a drogról? – kérdezte Simmons.
– A jó öreg Vörös – felelte Coates. Fekete haját rövidre nyírva
viselte. Zömök volt és keménynek látszott, de nem annyira, mint
hideg tekintetű társa.
– Ugyan már, Danny! A Vörös? Mindketten tudjuk, hogy az
marhaság. – Simmons sasorra éles volt, mint egy bárd. Láthatóan
türelmetlenül viselte alacsonyabb rangú társát.
– Belső információ – magyarázta Coates. – De Guinane ezt nem
tudhatta meg.
– Voltál a reklámügynökségnél?
– Mondhatni.
– Nélkülem? Elvileg egy csapat vagyunk. A francba, egy csapat
része vagyunk!
– Van egy kapcsolatom, Nick.

175
 – Ne csinálj belőlem majmot, oké? Mi ez az ügy Guinane és True
felesége között? Ez is belső pletyka?
– Hát, én nem nevezném pletykának. – Odaértek az autóhoz, és
Coates a nadrágzsebében kutatott a kulcs után. A Vauxhall teteje
fölött Simmonsra vigyorgott.
– Oké, elég volt, Danny. – Simmons egyáltalán nem találta
viccesnek. – Te ráncigáltál ide, hogy a temetés után beszéljünk
Guinane-nel, és órákig kellett várnunk. Most ne szórakozz velem.
Mi folyik itt?
– Nos, kiderült hogy True felesége Guinane barátnője volt,
mielőtt hozzáment volna True-hoz.
– Igen, ezt tudjuk. És?
– A forrásom azt állítja, hogy a viszonyuk újrakezdődött röviddel
a házasság után. És még mindig tart.
– Jézusom! Még egy ok, hogy Guinane utálja az üzlettársát.
– Bizony. Ez meg az egyesülési vita. És azt is tudjuk, hogy True
megölése nem illik a többi közé.
– Mi az a bizarr dolog, amit a másik hárommal csináltak, mielőtt
megölték őket?
– Ketten közülük – a férfiak – kurvákhoz jártak, mielőtt
meghaltak, nem igaz? Vagyis olyasmit műveltek, ami egyáltalán
nem illett hozzájuk. És ezt mindkét esetben közeli barátoktól tudjuk.
Csak akkor jöttünk rá, hogy kurvákhoz jártak, amikor lenyomoztuk,
mit csináltak a haláluk előtt.
– Egy csomó embernek vannak sötét titkai, amikről senki sem
tud.
– Persze. Nem lehetünk biztosak benne, hogy egyikük sem
csinálta korábban. De mind a kettő sikeres, jóképű pasas volt, profi a
szakmájában, az egyik biztosítási ügynök, a másik ügyvéd. Az
elsőnek dögös felesége is volt, emlékszel?
Simmons bólintott és a kocsi tetejére támaszkodott.
– Te félrelépnél, ha egy olyan nő várna otthon?
– Valószínűleg nem. De tudod, van egy régi mondás: néha kell
egy kis kaland. A változatosság a legjobb afrodiziákum.
176
 – Oké. Előfordulhat. De mi a helyzet a második fickóval?
– Lehet, hogy ott valami más.
– Elmegy egy hímringyóval, amikor nem is meleg?
– Mint mondtam, sötét titkok.
– Igen, de a barátnője – apropó, szintén jó csaj – azt mondta,
semmi ferde hajlama nem volt a fiújának, akivel együtt is élt. Ami
azt illeti, pont az ellenkezője. A barátai szerint eléggé merev fickó
volt, és kizárólag a nők érdekelték. Egy kicsit homofób is. És ne
gyere azzal, hogy ez a latens homoszexualitás jele, mert mindketten
tudjuk, hogy ez baromság.
– Jól van, én is tudom. Azt mondtad, nem illett a képbe. De mind
a ketten elég régóta vagyunk a szakmában, hogy tudjuk: az emberek
néha művelnek meglepő dolgokat.
– Oké. De ott van a harmadik áldozat, a nő.
– Na igen. Az egy kicsit tényleg bizarr volt.
– Bizarr? Kurvára nevetséges. Vonzó, harmincéves nő, egy
gazdag bankár felesége, divatos ruhákkal, sok ésszel és előkelő
társadalmi kapcsolatokkal. Mi a francért árulná magát? Találtunk
tanúkat, akik szerint botrányt kavart a Shepherd Market környékén,
nem messze onnét, ahol végül kidobták a tetemét. A fenébe is, a
helyi kurvák panaszkodtak, mert betolakodott a területükre.
– Tudom. Semmi értelme.
– – Szerinted is? – Coates tettetett meglepetéssel húzta fel a
szemöldökét.
– Hát, mind csinált valami bizarr dolgot, olyasmit ami veszélybe
sodorhatta őket.
– Mind, kivéve James True-t.
– Aha, tényleg nem illik a sorba. Egész hétvégén az
ügynökségének dolgozott, és amennyire tudjuk, nem hagyta el a
szállodát, és nem tett semmi szokatlant. És semmilyen nemű prosti
sem ment fel a szobájába. Megint csak: amennyire tudjuk.
– Csak az illik a sorba, hogy fiatal volt, jóképű és sikeres,
ugyanolyan gyilkos fegyvereket használtak, csak fordított
sorrendben. A lényeg, hogy az üzlettársa, ez az Oliver Guinane-erről
177
nem tudhatott, sem a másik három áldozat különös tetteiről. Senki
sem tudhatott, ezeket az információkat megtartottuk magunknak.
– A nyomozásvezető parancsára. Részben, mert nem akartunk
még több fájdalmat okozni a közeli hozzátartozóknak az
elkerülhetetlen nyilvánossággal, de főleg azért, mert egyelőre elég,
ha mi tudunk a hasonlóságokról.
– Így van. A közvélemény nem értesült a médiából, mert
blokkoltuk. Guinane egészen biztosan nem tudhatta. Ezen csúszott
el, na nem mintha tehetett volna ellene bármit is.
– Az elmélet miatt, hogy a gyilkos zsarolással vagy fenyegetéssel
vette rá az áldozatokat, hogy kövessék el azokat a nem jellemző
tetteket. Talán azt mondta, megöli a családjukat.
– Pontosan.
– De ismernie kellett a gyilkos fegyvereket.
– Kinyomozta. Nem tarthatunk vissza mindent a nyilvánosság
elől. Kiszivárgott ez-az a Yardról, aztán elterjedt. Akár egy
kocsmában is hallhatta az infót. Guinane író, honnét tudjuk, hogy
nem jár össze újságírókkal? Te is tudod, hogy fecsegnek néhány
pohár után.
Simmons kétkedve rázta a fejét. – Hát, nem tudom, Dan. Egy
kicsit erőltetettnek tűnik. Különben meg, ha tudott a fegyverekről,
miért nem tudta, melyiket használták előbb?
– Ezt bízd csak rám! – mondta Coates, és a kollégájára
vigyorgott. – Még az újságíróknak is van lelkiismeretük. Talán nem
akarják, hogy kiderüljön. Legalábbis egyelőre. Ebben a mi
szabályainkat követik.
– Továbbra sincsen konkrét bizonyítékunk Guinane ellen. Gyere,
rohadt hideg van itt. Üljünk be a kocsiba, és visszafelé mesélhetsz a
forrásodról.
Coates halkan kuncogott és bebújt a kocsiba. – Ha meghallod,
hinni fogsz nekem – mondta.
Mielőtt bármi egyebet is mondtak volna, mindketten becsukták
az ajtót és elhajtottak, én pedig ott maradtam a járdaszegély mellett,
és nem tehettem mást, csak álltam és bámultam utánuk.
178
 24.

Ezután a kóborlás időszaka következett. Levert voltam, zavart,

riadt – és teljesen tehetetlennek éreztem magam. A rendőrség Olivért
gyanúsította a megölésemmel, és szerintük úgy próbálta beállítani,
mintha egy őrült sorozatgyilkos műve lett volna, ám nem járt teljes
sikerrel. Azt hittem, hogy a barátom, de kiderült, hogy becsapott
engem. A feleségemmel együtt elárultak engem. Hová fajulhat még
ez? (Érdekes, hogy valahányszor felteszed magadnak ezt a kérdést, a
dolgoknak kivétel nélkül mindig sikerül még rosszabbra fordulniuk;
az én esetem sem volt kivétel.) Teljesen egyedül voltam, úgy tűnt,
még maga Isten is elhagyott. A testem meghalt, én azonban láthatóan
nem. Nem, nem is gondoltam rá, hogy szellem vagyok, hiszen a
szellemek látják a többi szellemet, nem? Néha meg-megpillantottam
különös dolgokat, amelyek valaha élőlények lehettek (emlékeztem
az áttetsző, de ismerős arcra, amelyet immár kétszer láttam
messziről, egyszer tinédzserkoromban, aztán a temetésemen), de
egyikük sem próbált kommunikálni, és mindegyik hamar
elenyészett. Mi volt hát a– sorsom? Örökre a világban kellett
bolyonganom céltalan lelki nomádként? Lehet, hogy ez volt a Pokol.
Aznap délután nem tértem vissza a házba. Nem akartam látni
Andreát. Képtelen voltam rá. Bármennyire is szerettem volna
Primmel lenni, legalább ugyanannyira el akartam kerülni hűtlen
feleségemet. A szerelemnek őszinte dolognak kellene lennie, de
vajon milyen gyakran az? Ordítani szerettem volna haragomban,
vonítani elkeseredésemben, de mi értelme lett volna? Senki sem
hallotta volna, senki sem törődött volna velem.
Magam mögött hagytam az otthonomat.

179
 Tedd fel magadnak a kérdést, hogy éreznéd magad, ha
láthatatlanná válnál! Jó móka lenne, nem igaz? Mennyi helyre
elmehetnél, mennyi embert megleshetnél. És képzeld hozzá, hogy
szilárd anyagod sincsen többé, semmi sem érhet hozzád, semmi sem
tehet kárt benned. Még jobb móka, mi?
Nos, ebben tévedsz. A dolog ugyanis nem egészen így működik.
Legalábbis ha ilyen trauma ért, mint engem. Úgy éreztem,
élőhalottként vándorlok a felfedezés és kiábrándulás útján, s a
legfontosabb felfedezés az volt, hogy életem során elárult az anyám.
(Hogy rejthette el előlem az apám leveleit? Hogy téphette össze
egyetlen fia fényképét ennyi gyűlölettel a szemében, csak mert volt
képem meghalni, ráadásul, ami még rosszabb, hatalmas feltűnést
keltve?) Az apám, aki a sok levél ellenére azért mégiscsak elhagyott,
amikor még gyerek voltam; a legjobb barátom és üzlettársam, és a
nő, akit éveken át szerettem és aki életet adott a lányomnak. Azok az
emberek, akiket a világban töltött időm alatt mindvégig szerettem és
tiszteltem (kivéve az apámat, aki iránt semmit nem éreztem), mind
becsaptak engem.
Ezzel a súlyos teherrel a lelkemen, magányosan indultam vissza
a városba.

Elmentem ide-oda: moziba, színházba, bárokba és szállodákba,

családi otthonokba, az állatkertbe (ahol a tigrisek morogtak, a
majmok pedig sivalkodtak, amikor elmentem mellettük; a legtöbb
állat a füle botját sem mozdította, amikor elhaladtam ketrecük vagy
karámjuk előtt, csak néhány adta jelét, hogy érez engem, és bámult
gyanakodva, mintha zavarná a jelenlétem). Megfigyeltem az életet,
az embereket, kiválasztottam egyes személyeket, akiket érdekesnek
találtam, és végigkísértem napi vagy éjjeli teendőiket.
Ott ültem a színpad mellett, és nagy színészek alakításait néztem,
az egyik musical alatt még a kórus hátsó sorába is beálltam, és
180
együtt énekeltem velük. Parkokban sétáltam és buszokra szálltam.
Elnézegettem a gyerekeket játszótereken és osztálytermekben, s
közben Primrose-ra gondoltam, vágyódtam utána, nagyon szerettem
volna újra látni őt, megölelni, megcsókolni kerek pofiját, és a fülébe
súgni, mennyire szeretem és mennyire hiányzik… De ellenálltam a
kísértésnek, hogy visszamenjek a házba, mert Andrea házasságtörése
és Oliver árulása még mindig haraggal és elkeseredéssel töltött el.
Elhitettem magammal, hogy a visszatérés csak tovább mélyítené a
fájdalmamat. Az egyik nap nagy részét azzal töltöttem, hogy a metró
végtelen, körforgalmú vonalán utazgattam, tanulmányoztam az
utasokat, hallgattam a beszélgetésüket, irigyeltem fizikai létüket,
emberi mivoltukat. Hébe-hóba beleolvadtam valamelyik gyanútlan
utasba, csak hogy érezzem egy kicsit az élet ízét, belepillantsak a
gondolataiba, átéljem az érzelmeit. És az egész meglehetősen
kényelmetlen és unalmas volt, bár nem az ő hibájukból: az unalom,
az érdektelenség belőlem fakadt. Még az egyik fiatal srác
szenvedélyes álmodozása a barátnőjével előző éjjel átélt szexuális
gyönyörről és a következő éjjeli folytatásról sem mozdított meg
bennem semmit. Olyan volt, mint egy színvonalasabb korhatáros
film, de nem éreztem sem vágyat, sem irigységet – az ábrándok még
csak erekciót sem váltottak ki nálam (igaz, nála bevált, de ahhoz
mije nem volt közöm). Ha a „szervezetem” képes lett volna
pigmentet termelni, az élmény hatására talán elpirulok, de csak
kisurrantam belőle, megunva a srác magánjellegű képzelgését. Arra
tippeltem, hogy ha többé nem vagy képes a biológiai értelemben vett
nemzésre, akkor a lelked blokkolja az izgalmi állapotért felelős
ösztönt, mivel minden ilyen késztetés feleslegessé válik. Lehet, hogy
néhány lebénult ember vitába szállna velem erről, de ők ugyanúgy
húsból és vérből vannak; ha semmivé válsz, eltávolodsz – szó
szerint: az érzelmeket, mint a szeretet és a gyűlölet nem veszíted el
(példa erre az én haragom), és képes leszel a vágyódásra is, a
szexualitás azonban nem tényező többé. Higgy nekem, kipróbáltam
(a nemi vágy emlékét nem felejted el).

181
 Talán most elgondolkodsz azon, vajon érezték-e a jelenlétemet
azok az emberek, akikbe bebújtam. A válaszom nem, nem igazán,
leszámítva az enyhe borzongást, amit mindegyiküknél tapasztaltam.
A megszakított energiafolyam egészen apró rezdülése, a nyak
izmainak pillanatnyi megfeszülése. Nem volt hatalmam ezek felett
az emberek felett, érted, nem voltam testrabló, nem tudtam rávenni
őket, hogy engedelmeskedjenek az akaratomnak; és ők sem vették át
az én gondolataimat és érzéseimet – az egész szigorúan egyirányú
utca volt.
Most következik az a rész, ami miatt tényleg kellemetlenül
érzem magam: a próba, amit az előbb említettem. De ha őszinte
akarok lenni, erről is beszélnem kell. A metrón ért csalódás után
nagyon szerettem volna felfedezni az állapotom által rám
kényszerített korlátokat. Úgy értem: mit tenne bármelyik egészséges
férfiember, ha hirtelen megadatna neki a láthatatlanná válás
képessége? A nemi vágy emléke még mindig élt bennem, még
mindig nagyra értékeltem a szépséget, különösen annak a női
nemben való megjelenését, és még mindig munkáltak bennem
alantas hajlamok – azt hiszem, nagyvonalúan nevezhetnénk őket
emberi gyengeségnek is.
Hazáig követtem egy gyönyörű, szőke fiatal lányt, és
végignéztem, ahogy levetkőzik, majd megfürdik. Észrevettem, hogy
nem természetes szőke, de a smink és a divatos ruhák nélkül is
káprázatosan szép volt. Méltányoltam a szépségét, de nem izgatott
fel: csak a szenvtelen szemlélő csodálatát éreztem. Valahogy úgy
gyönyörködhettem benne, ahogy egy nyolcvanas éveiben járó férfi
tenné: értékelés vágy nélkül. így tanultam meg állapotom egy újabb
aspektusát, és ezt, bár a leskelődés elég nagy szégyen,
mindenképpen el akartam mesélni. Egy kevésbé csüggesztő példa,
hogy bár a finom étel látványa továbbra is örömet okozott, nem
keltette fel többé az étvágyamat, mert nem éreztem éhséget. És
ahogy ott kóboroltam az utcákon és parkokban, s ha kedvem tartotta,
suhantam, ha akartam, hosszú szökellésekkel haladtam, nem éreztem
sem fájdalmat, sem pedig fáradtságot. Inkább a lelkem volt
182
elcsigázott, de hamar megértettem, hogy ez a napok óta nyomasztó
érzelmi gyötrelem, semmint a megtett kilométerek következménye.
Így bár a szőke lány mezítelensége gyönyörűséget okozott, nem
kerített a hatalmába, egy cseppnyi izgalmat sem okozott. Teste
domborulatai és hajlatai lebilincselők voltak, kecsesen hosszú
combja csodálatra méltó, de bennem csak elismerést keltett. Úgy
tűnik, a pápának igaza volt, amikor évekkel ezelőtt kijelentette, hogy
a Mennyben nincsen szex.
Egyébként volt jó néhány üres időszakom is, amikor nem ott
találtam magam, ahol vártam. Ha halandó lettem volna, bizonyára
azt feltételezem, hogy elájultam vagy elaludtam, de ha fizikai
értelemben immár nem merülhettem ki, akkor miért történt volna
velem ilyesmi? Azt mondják, mindannyian álmodunk, még ha
ébredéskor nem is emlékszünk semmire, de nem álmodunk az alvás
teljes ideje alatt. Az álmok öntudatlan állapotunknak csupán kicsiny
százalékát teszik ki, s köztük a teljes zárlat hosszabb periódusai
találhatók. Hová megy ilyenkor az elménk? A testünk természetesen
nem áll le teljesen – hogyan lélegezne akkor tovább a tüdő, hogyan
verne a szív? De elmerülünk az öntudatlanságban, és csak
találgathattam, hogy vajon ez történik-e velem működő test nélkül
is. A rejtély felkeltette a kíváncsiságomat, de sajnos erre sem volt
válasz.
Főleg az ilyen kiesések folytán kezdtem egyre jobban elveszíteni
az időérzékemet – és vele együtt minden érdeklődésemet magában
az idő múlásában –, de azt hiszem, több nap telt el. Egyedül és
céltalanul kóboroltam, csak néha egy-egy kutya vagy macska érezte
meg a jelenlétemet, az embereknek fogalmuk sem volt a
létezésemről.
De aztán támadt egy ötletem.

183
 25.

Úgy éreztem, lassan kivonulok az általam ismert világból, egyre

objektívebben szemlélem, szinte csak tanúja vagyok az
eseményeknek, helyzeteknek, fokozatosan elsodródom, elkülönülök
az élők valóságától. Talán ezért éreztem szükségét, hogy
mihamarabb valamilyen kapcsolatot létesítsek Primrose-zal. Csak
meg akartam nyugtatni őt, azt akartam, hogy tudja, mennyire
szeretem és mennyire hiányzik, hogy ebben a dimenzióban
ismeretlen a fájdalom, csak érzelmi szenvedés létezik (azt hiszem,
elviselhetetlen haragom táplálta a szenvedést; és lehet, töprengtem,
hogy ez az oka annak is, hogy még mindig ide vagyok láncolva
ehhez a világhoz). A legfontosabb talán mégis az volt, hogy
elbúcsúzzam tőle, s ne úgy hagyjam el őt, mint engem az apám, aki
nem szólt, hogy elmegy, amikor még magam is gyerek voltam.
A következő jutott az eszembe: ha bizonyos állatok képesek
voltak érzékelni a jelenlétemet, akkor miért ne lennének képesek
ugyanerre spiritiszták, médiumok, látnokok vagy bárhogy is nevezik
magukat manapság? Azt állították magukról, hogy ők azon kevesek
közé tartoznak, akik képesek kapcsolatba lépni a halottakkal, és
közvetíteni szavaikat az élőknek. Egy próbát megért.
De hogy találok ilyen embert?
Az Aranyoldalakon aligha rághattam végig magam, így hát csak
kóboroltam egy darabig és nézelődtem.
Ne kérdezd, hogy sikerült, mert fogalmam sincs.
Kétségbeesésemben egyszerűen arra gondoltam, amit kerestem, és
hamarosan egy kis kertes ház előtt találtam magam a város általam
ismeretlen részén. (Furcsa módon éjszaka volt; a nap legnagyobb
részét elveszítettem valahol, feltételeztem, hogy újabb
184
eszméletvesztésről volt szó.10) Lehettem Camdenben, de akár
Peckhamben is – semmi jelentősége nem volt. Csak megérkeztem
arra a helyre (vagy odavonzott valami), és valahogy tudtam, hogy
akit keresek, odabent van. Ha jobban belegondolok, vagy én
„hangolódtam rá” a médiumra, vagy ő énrám. Átlebegtem a
téglafalon, és egy tágas, gyengén megvilágított szalonban találtam
magam, ahol hét ember – öt nő és két férfi – ült egy sötétvörös
bársonnyal (vagy valami hasonlóval) letakart kerek asztal körül.
Tenyerük az asztal lapján pihent, és ujjaik összeérő hegye
összefüggő kört alkotott. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a szeánsz
elkezdődött.
Észrevettem, hogy a függönyöket szorosan összehúzták, és a
szobát csak egy alacsony lámpa világította meg. Gyorsan szemügyre
vettem az asztal körül ülők arcát, a médiumot keresve, és a
tekintetem hamarosan megállapodott egy kövérkés nőn. Dús keble
lassan emelkedett és süllyedt, a szemét lehunyta. Tetőtől talpig
feketében volt, a fülében nagy karikák himbálóztak, de valaki más, a
vele szemben ülők egyike szólalt meg. Ez az asszony ősz,
madárcsontú teremtés volt, szöges ellentéte a médiumokról alkotott
sztereotípiának, a Doris Stokes-féle kedves, barátságos néninek. Az
arca sovány volt, sőt ösztövér, magas, kiugró pofacsonttal és beesett
orcával, a nyaka pedig cingár, mint egy megkopasztott tyúké. A
kopott kardigán szoros ujjából előbukkanó csuklója is törékeny volt,
kézfejcsontja kidudorodott, ujjai pedig enyhén reszkettek a
mélyvörös terítőn. Kézfeje és karja áttetsző bőrén kidagadtak a
sötétkék erek. Nem volt rajta smink, a szemöldöke sima homloka
alatt és hosszú, keskeny orra felett szinte túl nehéznek tűnt törékeny
10
Az idő mintha minden folyamatosságát elveszítette volna a számomra. Az egyik
percben még fényes nappal volt, a következőben pedig éjszaka (amikor még
magányosabbnak éreztem magam), a kettő között eltelt órákat pedig rejtélyes
„áramszüneteim” töltötték ki. A médium felkeresésének ötlete reggel
fogalmazódott meg bennem, de amikor a puszta kívánságom által vagy az ő
„vonóhálója” segítségével – látszólag minden akadály és késedelem nélkül –
megérkeztem a házhoz, ahol a szeánszot tartották, a felhős égen a nap helyét már a
fogyó hold vette át.
185
arcához képest. A gyenge világításban lehetetlen volt meghatározni a
korát, bárhol járhatott ötven és hetven között, de ha tippelnem kellett
volna, azt mondom, az utóbbihoz közelebb állt. A hangja éppen
olyan vékony volt, mint ő maga, magas és éles. Súlyos szemhéja
csukva volt, az arcát pedig enyhén felszegte, mintha az, akihez
beszélt, a mennyezet egyik sarkában bújt volna meg.
– Andrew? Hallasz engem, Andrew? Érzem, hogy itt vagy a
közelben. Catherine üzenetet vár tőled, Andrew. Van mondanivalód
a számára?
A kövérkés asszony, akit először tévesen a médiumnak véltem,
most a vele szemben ülő beszélőre szegezte a tekintetét. A többi
vendég, különböző korú és öltözetű emberek színes gyülekezete,
vagy a saját kezét bámulta, vagy csukva tartotta a szemét, és
lehajtotta a fejét.
A törékeny médium megint megszólalt:
– Andrew, miattad gyűltünk itt össze, és semmi mást nem
akarunk neked, csak békét és szeretetet. Akarsz szólni rajtam
keresztül?
A kérdést azonban néma csend követte, és a vendégek közül
néhányan – zavarukban vagy kényelmetlenségükben – mozgolódni
kezdtek a széken. A médium hirtelen kinyitotta a szemét – fakókék,
szürkébe hajló szeme volt –, és egy pillanatig azt hittem, egyenesen
rám néz. Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, megint
szólította a szellemet:
– Andrew?
Hátrapillantottam a vállam fölött, hátha Andrew kísértete ott áll
mögöttem. Nem láttam semmit. De mintha az árnyékban valami
megmozdult volna…
– Te vagy az, Andrew, hallom, hogy a nevedet mondod –
hallatszott a vézna öregasszony remegő hangja.
Az asztal körül többen kinyitották a szemüket, és felém
fordították a fejüket. Én is a mögöttem lévő homályos sarkot
néztem.

186
 Most már határozottan láttam: valami nagy dolog mozdult a
sötétben, és lassan kivált a többi árny közül. Bár ez képtelenség,
esküszöm, hogy égnek állt a szőr a hátamon. Egy arc öltött lassan
alakot, mint az előhíváskor láthatóvá váló fénykép, majd a vállak is
megjelentek.
Eleinte nehéz volt kivenni, mert homályos volt, a vonások
elmosódottak. A médium biztatására azonban a jelenés kezdett
határozott formát ölteni, és rövidesen megállapítottam, hogy az arc
egy idős férfié. A haja fehér volt, a bőre azonban ránctalan, mintha
ennek a világnak a gondjai nem követték volna őt a másikba.
– Milyen sokan – hallottam a médium hangját. – Milyen sokan
eljöttetek ma, és mindenkinek üzenete van a szerettei számára.
Az asztal körül ülők felől sóhajok, nyögések, sőt néhány
panaszos jajszó is hallatszott. Szinte tapintani lehetett a feszültséget,
amit a hisztéria előszelének éreztem. Az én idegeim is pattanásig
feszültek.
Amikor a médium megjegyezte, milyen sokan eljöttek, először
azt hittem, az asztal körül ülő vendégekre gondol, amikor azonban a
lassan testet öltő szellem mögé pillantottam, észrevettem, hogy más
alakok is kezdenek kirajzolódni a félhomályban. Az első volt a
legtisztább, bár a kép időnként bizonytalanul megremegett és azzal
fenyegetett, hogy mögötte settenkedő, szégyenlősebb társaival
együtt eltűnik.
– Milyen sokan – ismételte meg a médium, és reszketeg
hangjában mintha hálát éreztem volna. Visszafordultam felé, és
láttam, hogy nyitott szájjal mosolyog, sárga fogai kivillannak
felhúzott ajkai alól. A mosoly sem tette azonban melegebbé az arcát,
éppen ellenkezőleg: szinte vicsorgásnak tűnt.
– Lépjetek előre! – kántálta. – A szavaitokra várunk.
Ekkorra már egy kicsit arrébb húzódtam, mert nem akartam a
médium és túlvilági vendégei közé kerülni. A szellemalakok
azonban megtorpantak, alakjuk nem fejlődött tovább. Láttam tágra
nyílt szemüket és sápadt arcukat, amely egészen biztosan nem ehhez
a világhoz tartozott, mert semmi szilárd, semmi anyagi nem volt
187
benne. Csak képpé összeállt ködfoltok voltak. Bizarr módon mintha
féltek volna tőlem.
A kialakulásuk hirtelen visszafordult, és kezdtek megint eggyé
válni az árnyékokkal, a homály felfalta őket, de a tekintetüket
mindvégig rám szegezték. Szólásra nyitottam a számat, de nem
tudtam, mit is mondhatnék. Hívjam talán vissza őket? Magyarázzam
meg, hogy én is közülük való vagyok? Abban a pillanatban azonban
megértettem: nem tartoztam közéjük, nem voltam szellem, nem az
voltam, aminek lennem kellett volna. Mégis esdeklőn kinyújtottam
feléjük a kezem. Bárhová mentek is, velük akartam menni.
Halványodó arcukon azonban látszott, hogy a félelem mellett
megjelenik a bizalmatlanság is, amitől úgy éreztem magam, mint
egy visszataszító torzszülött.
Úristen. Belém hasított a felismerés, hogy szellemeket kísértek.
– Kérlek, ne hagyjatok el bennünket! – Ez már a médium éles,
kétségbeesett hangja volt. – Szeretteitek hallani akarnak benneteket!
Andrew, mondd el, mi bánt, hogy segíthessek! Mi itt mind egyet
akarunk ebben a szobában, és nem bántunk benneteket.
Egy pillanatra felé pillantottam, és amikor visszafordultam a
jelenések felé, láttam, hogy gyakorlatilag elenyésztek, ritkás köddé
váltak. Egyet kivéve. Nem tudtam, hogy ez az egy ott maradt, vagy
új jövevény volt, aki csak most érkezett a szeánszra, és még nem
tűnt fel neki a jelenlétem. Ez azonban valószínűtlen volt, hiszen
engem nézett.
Valahogy ismerősnek tűnt, és hirtelen arra is rájöttem, honnét: az
a kísértet volt, akit a temetésemen láttam a kis dombon. Már akkor
ismerősnek találtam, de még mindig nem emlékeztem, honnét
ismerem. Ha élt volna, középkorú, negyvenes évei közepén vagy
végén járt volna, mert tekintete bölcsességet, vonásai tapasztalatot
sugalltak. A haja dús volt, de majdnem színtelen, és kissé gyűrött, de
nem elnyűtt öltönyt viselt. Fehér ing és sötét nyakkendő is volt rajta
(az öltönye és a nyakkendője olyan elmosódott volt, hogy a színét
csak szürkeként tudtam azonosítani). Ismertem ezt a férfit. Ismertem
ezt a férfit.
188
 Olyan melegség áradt belőle, amit halálom óta nem éreztem.
Lassan megnyugodtam, ha elképedésem nem is csökkent, ahogy
figyeltem az egyre tisztább alakot öltő fantomot. A szürke halvány
színeknek adta át a helyét, és a vonásai is mind élesebbé váltak.
Láttam, hogy a nyakkendője piros, az öltönye pedig barna.
Mosolygott – rám – és elöntött a melegség. A szája szóra nyílt.
A hang azonban a hátam mögül érkezett.
– Jimmy!
A magas, siránkozó hang nem az övé volt, hanem egy nőé.
Megint hátrapillantottam a médiumra, aki háromszor elismételte a
nevemet.
– Jimmy… Jimmy… Jimmy…
Gyerekkorom óta nem szólítottak így.
– Figyelj rám!
Meglepetésemben azt sem tudtam, hová nézzek, ide-oda
kapkodtam a tekintetemet az asztalnál ülők és a szellem között. A
médium szája megint megmozdult, és láttam, hogy az álla nedvesen
csillog a nyáltól.
– Vissza kell menned, Jimmy – mondta, és csak ekkor értettem
meg, hogy a jelenés a madárszerű asszonyon keresztül beszél
hozzám, aki továbbra is a bársonyterítőre szorította a tenyerét, és
kisujja továbbra is érintkezett az asztalon fekvő többi kézzel. Az ő
hangját hallottam, mégsem volt teljesen ugyanaz, mint akkor,
amikor az Andrew nevű szellemet szólította. Valami miatt minden
szónál pára száll fel a szájából, mintha a szoba hőmérséklete hirtelen
nagyot zuhant volna, amit azonban én nem érzékelhettem.
A vendégek megrökönyödött arccal néztek egymásra.
– Ki az a Jimmy? – hallottam egyiküket. Általános fejrázás és
rosszalló mormogás volt a válasz.
– Én vagyok Jim, rólam van szó! – mondtam. Talán abban
reménykedtem, hogy a médium a maga különleges érzékével képes
meghallani engem.
Nyilvánvaló volt azonban, hogy nem hall, mert a feje ide-oda
bicsaklott a nyakán, halványkék szemének pupillái pedig eltűntek a
189
szemöldöke mögött. Megdermedt, a háta íjként megfeszült, vézna
nyakát kinyújtotta, amennyire csak tudta. Egy hosszú pillanatig azt
hittem, lefordul a székről, a két tenyerét azonban biztosan tartotta az
asztalon.
– Nem hall téged, Jimmy. – A szavak most is a médium szájából
hangzottak el, de tudtam, hogy a mögöttem álló szellemalaktól
származnak. Feléje fordultam, és láttam, hogy még mindig rám
szegezi a tekintetét; az asszony csak egyszerű szócső volt a számára.
A háta mögött homályos alakok lapultak: a többi kísértet reszkető
körvonalai. De láthatóan ők is reszkettek a félelemtől, éreztem a
belőlük áradó rettegést. Nekem kellett volna félnem, és önkéntelenül
is megcsóváltam a fejem a paradox helyzet miatt, annak ellenére,
hogy bennem is munkált a félelem.
– Mi… ki vagy te? – kérdeztem, de magam sem igen
számítottam válaszra. Az utóbbi időben túlságosan hozzászoktam,
hogy kérdéseim a semmibe vesznek.
Gyengéden mosolygott. Láttam, hogy a szeme kék, a haja pedig
barna, bár már őszül. Ismertem ezt az embert.
– Az nem számít egyelőre – hallottam a médium hangját a hátam
mögül, de a férfi ajkai formálták a szavakat. – Vissza kell menned,
Jimmy. Vissza kell menned, és meg kell állítanod. Ha nem teszed,
sokan meghalnak még.
– Kit kell megállítanom? Olivérré gondolsz, a barátomra, aki
megölt?
A szellemarcon elkeseredés suhant át. – Nem. Arra, aki
árnyékban él, akinek fekete a lelke. Már találkoztál ezzel az
emberrel, Jimmy. Véget kell vetned a gyilkosságoknak. Keresd meg
újra az embert, akinek nincsen arca!
Valahogy már az előtt tudtam, kire gondol, hogy a médium
megszólalt volna.
– Az ollós embert – mondta az asszony, miközben a jelenés
formálta a szavakat.

190
 A fickó, aki cikkeket vág ki az újságokból. Aki a sötét
pincelakásban él. A fickó a borzalmasan eltorzult arccal. Még inkább
a fickó, akinek nincsen arca.
– Nem. – Ebben az egy szóban minden elutasítás benne volt.
Semmilyen körülmények között nem akartam újra meglátogatni azt
a torz alakot. Békén kell hagyni, gondoltam. A beteges
megszállottságával együtt. Bár engem nem érhetett bántódás, a sötét
odúba való visszatérésnek még a gondolata is taszított.
– Véget kell vetned ennek a gonoszságnak, Jimmy. A
gyilkolásnak és a vérfürdőnek véget kell érnie.
Össze voltam zavarodva. Csonkítás. A gyilkos, akit először
vádoltam a halálom miatt. Az ollós férfi.
– De nem tehetek semmit – kiáltottam. – Én... csak szellem
vagyok, mint te.
– Nem, még nem vagy az. Idővel, Jimmy, idővel... – A médium
hangja halkulni kezdett, az előttem álló jelenés és a mögötte
meghúzódó alakok pedig egyre halványabbak lettek.
– Eljön majd a te időd is, de előbb...
A hang egyre gyengébb lett, ahogy az alak elenyészett előttem.
– Az erő… – A szavak hol elhaltak, hol pedig újra felerősödtek,
mintha egy hangerőszabályzót tekergettek volna. – A többiek itt...
félnek tőled... a kapocs... egyre gyengébb... eljön hozzád... egyszer...
vége lesz. Légy bátor... erősnek kell... a családod... veszélyben...
A látomás – a hanggal együtt – eltűnt, a szemem előtt foszlott
semmivé. Tompa ütődést hallottam, és valaki felsikoltott.
Megpördültem, és láttam, hogy a médium előrebukott, és fejjel az
asztalra zuhant. Az egyik vendég, talán éppen a kövér nő sikoltott a
drámai események hatására.
A homályos sarokra meredtem, de már nem láttam ott semmit,
sem halványodó szellemképet, sem bármi jelét annak, hogy a
kísértetek egyáltalán ott jártak. Ekkor hirtelen, minden gondolkodás
nélkül megrohant egy emlék. Már máskor is láttam a szellemet, aki
beszélt hozzám, de ez évekkel azelőtt történt és majdnem eltemette
az idő. Emlékeztem, hogy amikor a motorbalesetem történt, tizenhét
191
éves koromban, a megrázkódtatás hatására elhagytam a testemet, és
láttam, hogy a vizesárokban heverő eszméletlen porhüvelyemet
ködös alakok szemlélik. És az egyikükre különösen pontosan
emlékeztem. Beszélni próbált hozzám, de vagy az ő ereje, vagy az
én fogékonyságom túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy a szavai
eljussanak hozzám. Már akkor ismerősnek találtam, de még nem
értettem, miért. Most viszont már tudtam.
Ugyanaz az ember jelent meg előttem néhány perccel ezelőtt itt,
a médium szalonjában, ő volt a szellem, aki beszélt hozzám. Most
már minden kétséget kizáróan tudtam, hogy az a szellem az apám
volt.

192
 26.

Ezért mentem hát vissza abba a sivár, szörnyűséges alagsori

lakásba, valahol London nyugati részén. Könnyű volt odajutni, még
ha nem is akaródzott. Egyszerűen elképzeltem magamnak, és már
repültem is, az utcák elmosódott csíkként suhantak el alattam.
Néhány másodpercen belül ott voltam a rosszul megvilágított
szobában, ahol még az árnyékok is sokkal sötétebbek voltak, mint a
szeánszon percekkel korábban. A borzalmasan eltorzult férfi otthon
volt.
Nehéz volna leírni, micsoda félelmet és viszolygást éreztem
abban a pillanatban, hogy megláttam az asztal fölé görnyedő alakot,
mert nemsokára még szörnyűbb dolgok tanúja voltam, amelyek még
mélyebb undorral töltöttek el. A hajlott hátú férfi éppen táplálkozott.
Csakhogy ezt egy szívószálon át tette. Valami pépes keveréket
szívott fel az arca helyén tátongó lyukba, és az ezt kísérő szürcsölő,
bugyogó hang legalább olyan gyomorforgató volt, mint maga a
látvány.
A turmixgép átlátszó, műanyag tartálya ott állt az asztalon, nem
messze tőle – az asztalt egyébként még mindig régi újságkivágások
borították, és ott hevert a hosszú olló is s valami iszapos lötty
üledéke látszott benne. A sűrű, barna kása többi része a tálban volt,
amelyből a görnyedt alak ivott.
Kopott, fekete ruhájában, lógó vállával és lehajtott fejével
leginkább egy hatalmas, szívócsövén át táplálkozó légyre
emlékeztetett, és a folyadék ürülékszíne csak megerősítette a
benyomást. Bár anyagtalan voltam, hányingerem támadt. Mégis erőt
vettem magamon és ott maradtam. Elég volt körülnéznem a
lerobbant lakásban, egy pillantást vetnem a fal és a mennyezet
193
bizonyos részein tenyésző fekete penészre, a rongyos szőnyegre, a
szomszédos konyha pultján hagyott nyitott konzervdobozokra, és
könnyen el tudtam képzelni, micsoda émelyítő bűz lehet odabent.
Most először örültem neki, hogy nincs szaglásom. Bizarr helyzet
volt, mind a helyszínt, mind a szándékaimat illetően: odakint egy
egész világ várta, hogy felfedezzem (ha fel tudnám csigázni az
„érdeklődésemet”), mit kerestem hát ebben az ocsmány odúban,
amikor átlebeghettem volna a falon, és felkereshettem volna sokkal
egészségesebb és szórakoztatóbb helyeket is? Mégis ott maradtam,
bár nem egészen értettem, miért teszek eleget egy szellem
kérésének. Egy szellemének, aki a családomat említette... és a
veszélyt...
Az ollós férfi, mondta apám szelleme. Véget kell vetned ennek a
gonoszságnak.
Akkor tehát ez a görnyedt fickó volt a sorozatgyilkos? Ő
gyilkolta és csonkította meg azokat a szerencsétlen embereket? A
gyilkos, akit Oliver sikertelenül utánozni próbált? És ha nem, akkor
mi vonzott ide engem legelőször, még a szeánsz előtt, mielőtt
apámnak lehetősége lett volna szólni hozzám? Ennek az embernek
az érdeklődése a gyilkosságok iránt, amit az asztalon rendetlen
összevisszaságban heverő újságkivágások is mutattak, több volt
beteges kíváncsiságnál. Egyszerűen őrület volt. Én – még életemben
– hétköznapi ember voltam, és vajmi kevéssé érdeklődtem a
túlvilági dolgok iránt, még ha időnként képes is voltam kilépni a
testemből. Mit kellett volna hát gondolnom most? El akartam
menekülni onnét, minél messzebb kerülni ettől a szerencsétlen,
visszataszító teremtménytől. A lelkiismeretem megdorgált az ilyen
rosszindulatú gondolatokért, a szemem viszont szinte könyörgött,
hogy tűnjek el onnét. Amellett szívesebben gyönyörködtem volna
Oliverben, ahogy az igazságszolgáltatás elé állítják, mint ebben a
szörnyszülöttben, amint éppen eszik. Önző dolog, tudom, de
képtelen voltam napirendre térni a barátom kettős árulása felett:
először a feleségemet vette el tőlem, aztán az életemet.

194
 Kényszerítettem magam, hogy ott maradjak. Még akkor sem
menekültem el, amikor a groteszk teremtmény hirtelen abbahagyta
az evést, a teste megfeszült és hátrapillantott rám. Milyen kárt
tehetett bennem? Nem volt éppen kellemes érzés, ahogy a
szénfekete szempár rám meredt, mintha tudta volna, hogy ott
vagyok. Képletesen visszatartottam a lélegzetemet, a tekintete pedig
tovább pásztázott, utálatos búvóhelye sötét sarkait kutatva. Egy idő
után folytatta a hangos szörcsögést, én pedig megkönnyebbülten
felsóhajtottam. De hogy lehetett az, hogy az előző két alkalommal is
mintha megérezte volna a jelenlétemet? Miféle pszichikai erő
birtokában volt? A halálom óta senki sem érzékelt engem, még a
legközelebbi hozzátartozóim sem – még az anyám sem –, miért pont
ez az ember volt képes erre? Újabb kérdések amúgy is rejtélyes
helyzetemmel kapcsolatban.11
Úgy döntöttem, várok. Addig maradok ott, ameddig csak bírom,
és meglátom, mi történik, bármilyen irtóztató megpróbáltatás várjon
is rám. A pokolba is, nem volt más dolgom. Ott maradtam tehát a
férfival egész éjjel, néztem, ahogy ide-oda csoszog apró, kétszobás
lakásában, vagy a nagy halom újságkivágás fölött töpreng.
Ingerültnek látszott, amikor az én szörnyű halálomról szóló cikk
került a kezébe, majd feldühödött, és többször egymás után az
asztalra csapott az öklével. Csak arra gondolhattam, hogy azért
haragszik, mert valaki ellopta a módszerét, és miután kiélvezte a
gyilkosságot (ez az eltorzult fickó nyilván valami perverz
kielégüléshez jutott az ölés és a csonkítás által, tehát valószínűleg
azt feltételezte, hogy az utánzója is ilyesmit élt át), rákente az
egészet. Újra és újra elolvasta a cikket, és iszonyú rémületemre egy
tompa ceruzával aláhúzta a házunk megközelítőleges címét. Amikor
11
Az a tény, hogy még a médium sem volt képes meglátni, új feladványt jelentett.
A nő tisztában volt a szellem jelenlétével, beszélt ahhoz, akiről én azt gondoltam,
hogy az apám, és aki rajta keresztül beszélt hozzám. Azt jelenti ez, hogy én nem
vagyok tökéletes szellem annak ellenére, hogy a testem kétségtelenül halott? A
pokolba, hiszen el is égették! Ha nem szellem vagyok, akkor mi? Sem élőlény,
sem szellem – legalábbis a szó valódi értelmében. Féltem, hogy ebbe beleőrülök.
195
eltűnődtem rajta, miért tehette, elfogott a pánik. Hamarosan
felegyenesedett ültében, és félrelökte az újságkivágást. A szemközti
falon lévő piszkos tapétára meredt, de a tekintete üres volt, mintha
nem a kopott mintákat tanulmányozná, hanem töprengene valamin.
A tekintete tompa és kifejezéstelen volt, mintha matt festékkel
vonták volna be, az arcán tátongó üregből nyál és valami sárgás,
gennyszerű anyag szivárgott, és végigfolyt torz állán.
Legszívesebben elfordultam volna, de ocsmánysága mintha
megbabonázott volna. Te jó ég, mi mindenen mehetett keresztül ez
az ember életében? Vajon ezzel a szája és az orra helyén tátongó
mély sebbel született, vagy a deformitást valami baleset okozta?
Miféle világban élt? Micsoda lelki szenvedéseken mehetett át. Vajon
volt-e valami foglalkozása, vagy a külseje miatt kénytelen volt
állandó rejtőzködésben élni, és csak a normális vonásainak hiányát
elrejtő kalapban és sálban merészkedett ki az emberek közé? Talán
arca csúfsága okozta lelke csúfságát? Már kezdtem megsajnálni, de
akkor eszembe jutott, hogy gyilkos, aki feldarabolja áldozatai
holttestét.
Talán furcsán hangzik, hogy egy pillanatra sem kételkedtem
benne: ő a sorozatgyilkos, akit a rendőrség keres, de minden
körülmény – az érdeklődése a gyilkosságokkal foglalkozó
újságcikkek iránt, az őt körülvevő sötét aura, még a lakás komor,
sötét hangulata is – azt jelezte számomra, hogy valami nagyon nincs
rendjén ezzel az emberrel, és ennek semmi köze fizikai rútságához.
És amikor odacsoszogott az egyik sarokban álló szekrényhez, és
rongyba csavart tárgyat vett elő, a kíváncsiságom tovább fokozódott.
Ahogy az asztalra fektette a csomagot, hogy kibonthassa, valami
vagy valamik megcsörrentek benne. A rongy több hosszú –
körülbelül harminc centiméteres –, szürke kötőtűt rejtett, és láttam,
ahogy halálosra fent acélhegyük baljósan megcsillan.

Az éjszaka hátralévő részét ezen a hátborzongató és nyomasztó

helyen töltöttem, figyeltem a torz fickót, hallgattam a torkából
196
feltörő hörgést, néztem, ahogy az újságkivágásait rendezgeti, és
igyekeztem elkerülni vele az érintkezést, amikor fel-alá kezdett
járkálni sötét esőkabátjában. Időnként visszatért az asztalhoz, és a
kezébe vette a meggyilkolásomról szóló beszámolókat, mintha ezek
valami különleges jelentőséggel bírtak volna a számára (és rájöttem,
hogy valóban így van, mert a rendőrségnek igaza volt: ezt a
gyilkosságot nem ő követte el). A légzése minden alkalommal
nehézkesebb és durvább lett valahányszor átfutotta a cikkeket, és
alig leplezett haraggal hajította vissza őket az asztalra. Aztán ismét
ide-oda járkált vagy tíz percig, majd megint felvette a papírokat. Ez
hosszú ideig így ment, és megerősített abban a hitemben, hogy a
fickó nem épeszű. Meghúztam magam az egyik sötét sarokban,
ugrásra készen, valahányszor felém közeledett, mert annak ellenére
féltem tőle, hogy tudtam, nem tehet kárt bennem. Amikor úgy
éreztem, egyenesen engem néz, mintha érezné a jelenlétemet,
megdermedtem. Ilyenkor ő maga is mozdulatlanná meredt, és
kidülledő, fürkésző szeméből csak úgy sugárzott a rosszindulat.
Olyan volt, mintha a megtestesült gonosszal néztem volna
farkasszemet, és nem sokáig álltam a tekintetét; mindig elfordítottam
a fejem, összehúztam magam, és felkészültem rá, hogy ha közelebb
jön, azonnal kereket oldok.
Ő azonban egyszer sem jött közelebb. Ehelyett a válla
megereszkedett, és vagy folytatta a járkálást, vagy visszatért az
asztalhoz, rajta a kaotikus újságkivágás-kupaccal, mocskos tállal és
turmixgéppel, amiket még nem takarított el onnét. Fogalmam
sincsen, mennyi idő telhetett el, mire úgy döntött, aludni tér, mert azt
hiszem, kezdtem elveszíteni az időérzékemet, de végül lekapcsolta a
nagyobbik szoba gyenge lámpáját, és átment a hálószobába. Nem
kívántam jelen lenni, amikor levetkőzik – ki tudja, milyen
borzalmakat tárt volna még elém meztelen, lelógó vállú teste –, ezért
ott maradtam a sarkomban, amely immár koromsötét volt, mert a
nyitott ajtón át beszűrődő fény nem hatolt el odáig. Néhány tompa
puffanás (valószínűleg a cipőjét dobta le) és nyögés (talán más,
rejtett torzulások okoztak fájdalmat neki?) után hallottam, ahogy
197
vizel (a hálószobából minden bizonnyal fürdőszoba vagy vécé nyílt),
aztán leöblíti. Halk, puha léptekkel visszatért az ágyhoz, majd
hallottam, ahogy megcsikordulnak a vén rugók.
Hallgattam, ahogy magában dörmög. A hangja néha dühös,
artikulátlan morgássá erősödött, aztán egy idő után már csak
kellemetlen horkolása hallatszott; a csikorgó, erőltetett kilégzést
durva, morgásszerű belégzés követte. A sötétben felfedezőútra
indultam a lakásban (mielőtt bemászott volna az ágyba, a hálószobai
lámpát is lekapcsolta, és csak fentről a járdáról világított be egy
utcai lámpa bizonytalan fénye), de semmi fontosat nem találtam,
semmi olyasmit, ami felfedte volna előttem ennek az embernek a
személyazonosságát. A mosogatóban mosatlan tányérok és tálak
tornyosultak, az alatta lévő műanyag szemetesvödör már régen
túlcsordult, és a hulladék egy része – egy tejesdoboz, egy fél
tojáshéj, egy üres babkonzerves doboz – a padlóra ömlött.
Visszamentem a szobába, és rávettem magam, hogy leüljek a
hepehupás, újságokkal borított kanapéra, amelynek éppen hogy csak
ki tudtam venni a körvonalait a pincelakás ablakán beszűrődő
fényben. Ismét hálát adtam, amiért nem éreztem szagokat.
Azt hiszem, mély álomba merülhettem, mert amikor legközelebb
magamhoz tértem, a piszkos ablaküveg mögött délutáni szürkeséget
láttam, és a házigazda ismét a lakásban szöszmötölt. Úgy láttam,
távozni készül. Bosszúsan vettem tudomásul, hogy alvással vagy
eszméletlenül töltöttem az egész éjszakát és a következő nap nagy
részét.

198
 27.

Követtem fel a kőlépcsőn az utca szintjére. Ugyanaz a sötét színű

esőkabát és sál volt rajta, mint előző nap, csak kidülledő szemét
takarta el a kalap árnyéka. Szemerkélt az eső, és láthatóan hideg őszi
nap volt, mert a többi járókelő is esőkabátot vagy felöltőt viselt, és
némelyikük kinyitott esernyőt tartott a kezében. Nem tudtam, hány
óra lehetett, de érzésem szerint délutánra járhatott. Te jó ég, aludtam
(vagy egyszerűen eszméletlen voltam), mialatt ő felöltözött és evett,
s közben ugyanúgy nem tudott róla, ahogy én nem tudtam róla?
A válla még jobban meggörnyedt, mint általában, mintha
igyekezett volna meghúzni magát, nehogy észrevegyék. A lakók
számára fenntartott parkolóban álló járművek felé indult, én pedig
kél lépéssel hátrébb követtem. A szitáló eső áthatolt rajtam. Egy
vénséges Hillman Minx mellett állt meg. A hatalmas, szürke,
harckocsiszerű járgányt még az 1950-es években gyárthatták. A
felnik rozsdásak voltak, az ajtók kopottak és lyukacsosak, az
ablakok éppen olyan mocskosak, mint a lakásban, amelyet nemrég
elhagytunk, bár az ablaktörlőknek sikerült egy ívben némileg
elkenni a piszkot. Észrevettem, hogy a szélvédő belső részére egy
parkolási engedélyt ragasztottak, de amikor közelebbről
megvizsgáltam, láttam, hogy nem tüntették fel rajta a tulajdonos
nevét, csak a kocsi rendszámát.
A férfi kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót és bemászott, én pedig
áthatoltam az egyik hátsó ajtón, és elhelyezkedtem a széles ülésen.
Az otthonához hasonlóan az autója belseje is rendetlen volt, a padlón
papírdarabok és más hulladékok – például egy fedél nélküli
jégmentesítő sprayes doboz, egy ütött-kopott KRESZ-könyv, egy
üres tejesdoboz, használt szívószálak – hevertek szanaszét. A bőr
199
üléshuzat itt-ott felrepedezett, az anyósülés pedig mocskos ronggyal
volt leterítve. A fickó lehajolt, és becsúsztatott valamit az ülése alá.
Nem vettem észre, hogy a hóna alatt magával hozott valamit a
lakásból, és most azt rejtette el. A ruhába csavart csomagból
összetéveszthetetlen, fémes csendülés hallatszott. Elhozta a
kötőtűket.
Mielőtt azonban eltűnődhettem volna rajta, miért tette, a helyére
dugta a kulcsot és indított. A motor kelletlenül nyögött egyet, és még
kétszer neki kellett futnia, mire felpörgött és felvette nehézkes,
köhögő ütemét. Azonnal egyesbe tette a sebességváltót – a Hillman
olyan vén volt, hogy a kar még a kormányoszlopon helyezkedett el
és kikanyarodott a járdaszegély mellől. Csak akkor jöttem rá, hogy
rosszul ítéltem meg a napszakot, amikor a mellékutcából
kifordultunk a főútra, mert az utca tele volt emberekkel, minden
üzletben és irodában égett a villany és magán az úton is nagy volt a
forgalom. Kora este volt, nem délután. Hogy alhattam ilyen sokáig?
Miért nem ébredtem fel a férfi mozgolódására korábban? Persze az
is felmerült bennem, hogy valójában nem is aludtam, csak újabb
időcsuszáson estem át. Képtelen voltam megállapítani; még nem
tudtam eleget az állapotomról ahhoz, hogy el tudjam dönteni. Csak
annyi volt bizonyos, hogy időnként elaludtam vagy elveszítettem az
eszméletemet, s ilyenkor a lelkem, a szellemem, a tudatom,
nevezzük bárhogy, pihent és felújult. Tényleg, minden „ébredéskor”
egy kicsit frissebbnek éreztem magam, így nem gondolhattam
másra, mint hogy még ebben az állapotban is szükségem van
pihenésre és feltöltődésre. Elég földhözragadt dolognak tűnt, de
feltételeztem, hogy a testtelen lét bizonyos fokig megfelel a normális
életnek, az elme ismerős sémákat követ. Talán ebben az ismeretlen
világban az ember ösztönösen az ismertre támaszkodik, de az is
lehet a magyarázat, hogy egy élet bevett szokásait a halál is nehezen
töri meg.
Továbbmentünk, és hamarosan rájöttem, hogy London
Shepherd's Bush nevű részében járunk. Néztem a dolgukra igyekvő
embereket, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy a mellettük
200
elhaladó kocsiban egy különös kísértet utazik. Mennyire irigyeltem
egyhangú életüket, mennyire szerettem volna ismét a rendszer
részévé válni, élő, lélegző emberi lénnyé, minden problémával,
fájdalommal és örömmel, ami ezzel a léttel együtt járt! A világ,
amelyben most éltem, egyáltalán nem volt mókás, és megfordult a
fejemben, hogy talán a purgatóriumban vagyok, az élet és a halál
közti stádiumban, amelyről egyes vallások – főleg az enyém – azt
állították, hogy mindenkinek át kell haladnia rajta, mielőtt eljut a
Paradicsomba (vagy a Mennyországba, ahogyan mi nevezzük). És
ha ez volt a helyzet, akkor a megváltásom részben azon is múlhatott,
hogy meg tudom-e akadályozni ezt a szörnyet újabb ártatlan
emberek meggyilkolásában. A pokolba is, hiszen nem volt semmi
más dolgom, engem már nem érhetett bántódás, miért ne vágjak
bele? A szellem számára, akit az apámnak gondoltam, valamiért
fontos volt a dolog. Arról halvány elképzelésem sem volt, hogy
fogom megállítani ezt a beteg vadállatot, de reméltem, hogy idővel
adódik majd valamilyen megoldás.
A gondolataim visszatértek a lerongyolódott járgány sofőrjéhez,
és a hátsó ülésről szemügyre vettem a tarkóját. Halk szörtyögését
időnként szándékos horkantások szakították meg, amelyekkel a
többi sofőrre reagált, amiért azok felidegesítették figyelmetlen
manővereikkel. Ocsmány, beteg aurája most is legalább annyira
zavart, mint maga a fickó. A sárszerű udvarból csak úgy áradt a
negatív energia, amiről biztosan éreztem, hogy az élőket is
felkavarja, akikkel kapcsolatba kerül. Érdekes, hogy egyes emberek
azonnal ellenszenvet éreznek bizonyos más emberekkel szemben,
akikkel pedig akkor találkoznak először, ennek pedig, úgy tartottam,
csak a köztük lejátszódó kémiai kölcsönhatás lehet az oka. Most már
azon a véleményen vagyok, hogy az ellenszenvnek vagy éppen az
utálatnak sokkal inkább az aura érzékeléséhez van köze, mintsem
bármilyen kémiai reakcióhoz (persze az is lehet, hogy a kettő
tulajdonképpen ugyanaz, ki tudja? – én biztosan nem); és az
ellenkezője valószínűleg szintén igaz, vagyis a vonzást is könnyedén

201
befolyásolja az impozáns aura. Talán ez a titka a rejtélynek, amit úgy
hívunk: „szerelem első látásra”12.
Azt hiszem, úgy tíz perce utazhattunk (többé nem voltam biztos
az időben, ezért nagyon nehéz volt megítélnem), amikor az autó
bekanyarodott egy hatalmas, szürke épületegyüttes udvarára, és
elhaladtunkban egy táblán megpillantottam a „Kórház” szót. Hogy
London melyik kórháza lehetett, arról fogalmam sem volt, de a
főépület mindkét oldalán két-két szárny húzódott, a homlokzaton
pedig alaposan meglátszott a város szennyezett levegőjének hatása.
Akaratlan sofőröm megkerülte a szürke tömböt, és beállt a
Hillmannel a zsúfolt személyzeti parkolóba. Kikászálódott,
ellenőrizte az ülés alatt heverő csomagot, és még beljebb tolta az
ülés alá egy torokhangú röffenés kíséretében, amelyhez már lassan
kezdtem hozzászokni. Becsapta és bezárta az ajtót, aztán cammogva
elindult, én pedig követtem. Furcsa, csoszogó léptekkel járt, az egyik
görnyedt vállát magasabban tartotta, mint a másikat, és megint
eltűnődtem, vajon milyen egyéb testi fogyatékosságai lehetnek. A
járásban egészen biztosan akadályozta valami, bár a fizikuma
keménynek, erőteljesnek látszott, a válla is széles volt, igaz, hajlott
és előrelógó, a karja és a csuklója vastag, és bakancsos lába is
ormótlan, ami vaskos lábszárakra utalt. A kalap és a gyapjúsál
majdnem teljesen eltakarta az arcát, dülledt fekete szeme egy
vékony résen át kémlelt. Bár az elfedett üreg, ahol a szájnak és az
orrnak kellett volna lennie begyógyulatlan, porcogós volt, és
állandóan szivárgott belőle a genny (az előző éjjel kénytelen volt
végig egy nagy, szennyes rongyot nyomni hozzá), valamiért úgy
éreztem, hogy a sérülés – ha az volt egyáltalán – nem új keletű. Az
12
Erről eszembe jutott – akkor túl zaklatott voltam, hogy érzékeltem volna olyan
finom dolgokat, mint az aura hogyan vegyült el Prim néma kisugárzása (amelybe
a tompa parázslás mellett azért éles felvillanások is keveredtek) Andreáéval, aki
vigasztalni próbálta őt, és fényük egy közös egésszé egyesült. Akkor is látszott,
amikor Primrose a nagyapja ölében ült a temetésemen. Sajnos arra is emlékeztem,
hogy másfajta kölcsönhatás tanúja voltam, amikor Andrea és Oliver valamivel
később olyan szenvedélyesen csókolózott a házamban: mindkettőjükből vibráló
kisülések törtek elő a tompa színeken keresztül.
202
evésben mutatott tapasztalata alapján az üreg régóta ott lehetett: a
szívószálat pontosan arra a helyre illesztette, ahol valamiféle
szívószerv bújt meg az érdes szélű nyílás mélyén, semmi jelét nem
adta fájdalomnak vagy akár kényelmetlenségnek, és a pépes ételt is
gyakorlott könnyedséggel szívta fel. A szembejövők, köztük
egyenruhás nővérek furcsa pillantásokat vetettek rá, de senki sem
szólította meg. A sarkában maradtam, és megfordult a fejemben,
hogy talán kezelésre jött a kórházba, vagy itt dolgozik, például
hordár, kazánfűtő, vagy egyéb olyan munkakörben alkalmazzák,
ahol nem kell emberekkel érintkeznie. Kegyetlen gondolat, tudom,
de majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy a tevékenysége
során nem sokat találkozik emberekkel.
Egy kétszárnyú ajtó felé indult, amely a „Hullakamra –
Idegeneknek belépni tilos” feliratot viselte. Belökte az egyik
szárnyat, belépett, és egy hosszú, széles és barátságtalan folyosón
haladt tovább. A falakat tolakodó zöld színre festették, a mennyezeti
világítótesteket pedig valamilyen okból drótháló védte, mintha attól
tartanának, hogy az erre szállított halottak esetleg felülnek és
megpróbálják összetörni. Még mindig a sarkában voltam, lépdeltem,
nem pedig siklottam utána, mintha még mindig a normális világhoz
tartoztam volna. Szemből zöld kezeslábast viselő férfi közeledett, a
nyakában szintén zöld műtőmaszk lógott. Elhaladtában biccentett a
fickó felé, akit követtem, az pedig fojtott morgással üdvözölte, ami
bármit jelenthetett.
Nemsokára egy műanyag ajtóhoz értünk, ahhoz a fajtához,
amelynek a szárnyai fedik egymást, és könnyű áttolni rajtuk kocsikat
és hordágyakat. Egy hosszú helyiségben találtuk magunkat,
amelynek a falait padlótól a mennyezetig fehér csempe borította, a
fentről világító neoncsövek pedig a klinikai tisztaság benyomását
keltették. Az egyik oldalon a fal mellett végig acél hűtőkamrák
sorakoztak, mindegyik körülbelül egy méterszer hatvan centis
ajtóval. Legalább negyven volt belőlük. A betonpadlón három
rozsdamentes acélból készült asztal, mindegyik mellett sebészeti
eszközökkel megrakott kocsi állt. Csak az egyik asztalon feküdt egy
203
meztelen emberi test. Egy másik, szintén köpenyt, maszkot és
gumikesztyűt viselő férfi éppen ezen a holttesten dolgozott.
– Helyes, helyes – szólalt meg a maszkos fickó, amikor
felpillantott. – A tiéd ma az esti műszak, Moker?
Ismerős mordulás az emberemtől.
– Hát, nincs túl sok minden, hacsak nem hoznak frisset. – A
holttest mellett álló férfi levette a maszkot. – Ez kész van, csak mosd
le és tedd el éjszakára. Szóltak, hogy a rokonok bejönnek reggel még
egy utolsó búcsúra meg azonosításra, úgyhogy alapos munkát
végezz!
A boncmester hangjában nyoma sem volt a kedvességnek, ahogy
– hogy is nevezte? – Mokerhez beszélt. Igen, egészen biztosan jól
értettem: Moker. Sőt egyenesen undorral nézett végig a bebugyolált
arcú férfin, és biztos voltam benne, hogy ez nem Moker külsejének
szól. Nem, a politikai korrektségre annyira kényes korunkban
ilyesmit nem engedett volna meg magának. Moker nem tűnt túl
népszerűnek, és ezt meg tudtam érteni. Torzulás ide vagy oda, volt
valami tapinthatóan kellemetlen a fickóban.
A boncmester nekilátott lefejteni a kezéről a gumikesztyűt,
közben mélyen elgondolkozva nézte az előtte heverő holttestet.
Amikor beledobta a kesztyűt egy pedálos kukába, észrevette, hogy
Moker még mindig nem mozdult. Haragosan meredt rá drótkeretes
szemüvege mögül.
– Na mi az, mire vársz? – kérdezte ingerülten. – Öltözz át, és ne
felejts el kesztyűt húzni! Elégszer elmondtam, hogy a hulláktól
mindenféle betegséget lehet kapni. Mozgás!
Moker elcsoszogott, és bement egy ajtón, ami a hosszú, rideg
terem egyik oldalán nyílt, és amelyet eddig észre sem vettem. Puszta
kíváncsiságból utánamentem. Egy öltöző volt ott, a fal mentén
magas szekrények sorakoztak, és egy fiatal fickó, aki úgy nézett ki,
mint aki egy kicsit túlzásba vitte a Big Maceket, éppen bezárta az
egyiket. Moker is odament egy szekrényhez, előkotort egy kulcsot
az esőköpenye zsebéből és kinyitotta, de előbb sikerült elolvasnom
az ajtón lévő kis névtáblát. A táblán szabálytalan nagybetűkkel ez
204
állt: „A. Moker”. A név tehát megerősítést nyert, de nem mintha
ezzel előbbre jutottam volna. Miért mentem egyáltalán utána,
kérdeztem magamtól. Mit kellett volna tennem? Nemcsak hogy
fizikailag nem érhettem hozzá, de még kísérteni sem tudtam. Néha
talán érzékelte a jelenlétemet, de semmi sem utalt arra, hogy tényleg
lát is engem.
A boncmester, aki az utasításokat adta Mokernek, most bejött
mögöttünk, és egy gyűrött kötényt emelt a magasba. Két ujja közé
fogta a sarkát, mintha félne, hogy pestist terjeszt.
– Kié ez? – vakkantott az öltözőszobában tartózkodó két férfira.
A pocakos fickó éppen egy dzsekibe tornázta bele magát. Az
egyik ujj nyílásán kibukkant a keze és Mokerre mutatott.
– Alecé – felelte a legtermészetesebb módon, mintha tettét
egyáltalán nem tartaná árulásnak.
A boncmester megsemmisítő pillantást vetett Mokerre, és a
kezébe nyomta az inkriminált ruhadarabot.
– Már mondtam neked – figyelmeztette a boncmester, miközben
Moker elvette a koszos kötényt. – Ne hagyd a koszos kötényeidet
szerteszét az öltözőben! Ezt már hetekkel ezelőtt ki kellett volna
mosatni.
Azzal sarkon fordult és kiment a szobából, nyomában a Pocakos
Fickóval. Moker egyedül maradt.
Láttam, hogy a szekrény aljába hajítja a kötényt, majd kivesz egy
hosszú, zöld vászon kezeslábast, amilyet a boncmester is viselt.
Ráterítette egy szék támlájára, aztán letekerte a sálat a nyakáról.
Szerencsétlen, tönkretett arca láttán megint elborzadtam, de Moker
gyorsan benyúlt a szekrény fiókjába, kivett egy műtősmaszkot,
ezúttal fehéret, és felhúzta az arcára, eltakarva vele a lyukat. A
vászondarab azonban így, orr és száj nélkül elég furcsán állt rajta.
Amikor kifújta a levegőt, kidagadt, amikor pedig beszívta, mélyen
behorpadt.
Felvette a kezeslábast, kabátját, sálját és kalapját pedig betette a
szekrénybe, és bezárta az ajtaját. Fogott egy száraz szivacsot meg
egy rongyot, és visszatért a nagyobb terembe, amely a fémasztalon
205
heverő holttestet leszámítva immár üres volt. Moker elindult a hulla
felé, méregette néhány pillanatig, szemügyre vette a mellkasán és az
ágyékán húzódó elnagyolt varratot, ahol a boncmester vizsgálat
céljából eltávolította a szerveket. Észrevettem, hogy nem messze
onnét, az egyik polcon felirattal ellátott edények sorakoztak,
mindegyikben egy-egy belső szerv. A rozsdamentes acélasztal
oldalán kéziratos jegyzetekkel teli papírlap lógott. A tetem jobb
lábának nagyujjához további adatokat tartalmazó címkét erősítettek.
Halk köhögést hallottam. A hang egy kis és innét nézve szűk irodába
vezető, nyitott ajtó felől érkezett, ahol a Mokert köszöntő férfi ült
egy íróasztal fölé görnyedve. Még mindig a zöld kezeslábas volt
rajta, és teljesen elmerült a papírmunkában, nyilván az elhunytra
vonatkozó dokumentumokat töltötte ki. A köhögés hallatán Moker
törölgetni kezdte a holttestet, én pedig ellibegtem onnét. A halott
férfi minden képzeletet felülmúlóan sápadt volt, szeme és szája
környékén kékes foltok látszottak, és más helyütt is hasonló
elszíneződések csúfították el a bőrét. Borzalmas látványt nyújtott,
főleg a mellkasán és a hasán végigfutó nagy, Y formájú varrattal, és
nem állt szándékomban figyelemmel kísérni Moker munkáját.
Lassan továbblebegtem, bekukkantottam a különféle folyadékokat,
porokat és kenőcsöket, sőt dezodorokat és korrektorokat tartalmazó
üvegszekrényekbe. Volt ott egy balzsamozógép is tárcsákkal és
csövekkel, a tetején nagy üvegtartály valami rózsaszínes
folyadékkal. A szomszédos kis iroda zsúfolt asztalán, amelyen a
boncmester továbbra is a hivatalos papírokkal szöszmötölt, álló
irattartók sorakoztak, valamint egy számítógép billentyűzete és
monitora, két lámpa, egy telefonkészülék és mindenféle iratok meg
mappák. A boncmesternek alig maradt helye az íráshoz. Körben a
falon egyéb dokumentumok, bekeretezett boncmesteri engedélyek,
egy naptár és valami nyomtatott munkaütemezés-féle lógott,
amelyen a hétköznapokat és a munkaidőt tintával megjelölték.
Láttam, hogy egész hétre Moker neve szerepel az éjszakai
beosztásban.

206
 A boncmester végül megkönnyebbült dörmögéssel letette a tollat,
és hátratolta kerekes székét. Elléptem onnét, mintha a szék nekem
ütközhetne (az ösztönös reakciókat még mindig nehéz volt
legyőzni), visszavonultam a boncterembe, a boncmester pedig
követett. Nem vette a fáradságot, hogy kifelé menet elköszönjön
Mokertől, Moker pedig, aki buzgón törölgette a halottat, fel sem
pillantott a munkájából.
Még mindig meglehetős nyugtalansággal töltött el Moker
jelenléte, és bár nem láthatott meg (igaz, valahányszor megérezte,
hogy nincs egyedül és körülnézett a teremben a zavar forrását
kutatva, ijedten megdermedtem), legszívesebben elrepültem volna
arról a helyről. Sajnos azonban nem mehettem: a szellem szavai és a
szeánsz túlságosan mély hatást gyakorolt rám. Lehet, hogy a
megváltás útján haladtam, az ösvényen, amely kivezet a
purgatóriumból. Végül is katolikus voltam, még ha hitehagyott is, és
hinnem kellett az ilyesmiben. Ezenkívül a testetlenségnek is kellett
valami hatást gyakorolnia, nemde?
Így hát maradtam. Fogalmam sem volt virrasztásom valódi célját
illetően, de bíztam benne, hogy valami hasznos dolog sül ki belőle.
Az éjszaka lassan telt, és minél későbbre járt az idő, a hullaház
mintha annál jobban elszigetelődött volna a világ többi részétől.
Moker lépéseinek vagy köhintéseinek zaja, a víz csobogása, ahogy
kicsavarta a rongyot, mind üresen kongónak, visszhangzónak és
sokkal hangosabbnak tűnt, mint kellett volna. Tudtam, hogy ez csak
a csempézett falak és a fémszekrények akusztikájának a játéka, de
ennek ellenére kísérteties volt. Valószínűleg a láthatatlan holttestek
és a hulla látványa, amin Moker éppen dolgozott, szintén fokozták a
hátborzongató hatást, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy
tulajdonképpen én vagyok a kísértet. Senki sem zavarta Mokert a
munkájában, egész éjjel egy teremtett lélek sem lépett be a
hullaházba; nem szólalt meg a telefon, a falakon túlról sem szűrődött
be semmilyen külső zaj. A csendet csak a férfi nyögései és időnként
sípoló lélegzetvétele törte meg. Egyszerre volt lehangoló és
idegtépő.
207
 Végül befejezte a munkát, és az átázott szivacsot meg rongyot a
fémasztal lábánál álló műanyag vizesvödörbe dobta. Néhány
pillanatig nézegette a művét, majd vaskos ujját végigfuttatta a halott
mellkasától az ágyékáig húzódó varraton. Visszataszító tett volt, és
csak találgatni tudtam a fickó lelkületével és motivációjával
kapcsolatban. Ezután elcsoszogott (jobb válla még mindig jobban
lelógott, mint a bal), odament egy magas, szabadon álló
szekrényhez, és nagy, összehajtogatott fehér lepedőt vett elő belőle.
Ezt ráterítette a holttestre, és a fejétől a bokájáig betakarta vele, hogy
csak a két lábfeje látszott ki. Aztán odagurított egy hordágyat, és
(legalábbis nekem úgy tűnt) különösebb erőfeszítés nélkül átemelte
rá a tetemet. Eltolta a zárt szekrénysor végéig, elolvasta a feliratot az
egyiken, majd egészen kihúzta a szekrényt. A szekrény
természetesen üres volt, Moker pedig visszament a hordágyhoz, és
odatolta a szekrény kihúzott polcához. Megint könnyedén felemelte
a tetemet és a polcra fektette, majd gondosan elrendezte a lepedőt a
test körvonala mentén, hogy visszatolhassa a polcot a helyére. Meg
is tette, és miután a leples halott eltűnt, a tenyerével kétszer
megütögette a szekrény ajtaját, mintha jó éjt kívánt volna a halott
férfinak.
Ezt legalábbis morbidnak találtam, ami azonban ezután
következett, az sokkal rosszabb volt. Istenem, de mennyivel
rosszabb! Egyenesen undorító. Először odament a dupla műanyag
ajtóhoz, kinyitotta egy kissé, és kilesett, hogy tiszta-e a levegő.
Aztán visszajött a zárt szekrényekhez, végigment előttük, és
megütögette mindegyiket, amelyik mellmagasságban volt. Megállt,
vetett még egy gyors pillantást a műanyag ajtóra, majd kinyitotta az
egyik szekrényt. A polc könnyen kicsúszott, a csendet csak a görgők
halk moraja törte meg, és én láttam, hogy a holttest, amit rejt, kisebb
az előzőnél. Bár a fej nem látszott, a kecses, színtelen lábfejekről és
a halott mellkasán emelkedő két apró halmocskáról meg tudtam
állapítani, hogy a lepel alatt egy nő vagy egy lány fekszik.
Moker lassan lehúzta a fehér lepedőt, mintha a feltárás minden
pillanatát ki akarná élvezni, és megállt egy kicsit, amikor felszínre
208
kerültek a mellek. A műtősmaszk gyorsabb ütemben dagadt ki és
horpadt be, és láttam, hogy a nyál egyre terjedő sötét foltban itatja
át. A leleplezés folytatódott, és el akartam fordulni a nyilvánvaló
nekrofiliától. Ehelyett azonban iszonyattal figyeltem tovább, mintha
megint megbabonázott volna.
Amikor a lepel végül a lány lábához ért – láttam, hogy húszas
évei elején járhatott, amikor meghalt –, Moker felemelte vastag,
ekkorra már remegő kezét, és végigsimított a hófehér testen. A
holtsápadt bőrt és a kék ajkakat leszámítva a lányon semmiféle
sérülés nyoma nem látszott, mintha az, ami véget vetett ifjú életének,
rejtve maradt volna porhüvelye mélyén; aranyszőke haja csapzott
tincsekben keretezte fejét és nyakát.
Élesen felordítottam tiltakozásul, amikor láttam, mire készül
Moker, és megpróbáltam lefogni a kezét, elrángatni onnét,
megakadályozni benne, hogy meggyalázza ezt a gyönyörű, élettelen
lányt. Nem állíthattam meg, de (bár tisztában voltam
tehetetlenségemmel) képtelen voltam visszafogni magam, és
ütöttem, téptem, kétségbeesetten igyekeztem elvonszolni onnét.
Ormótlan keze a halott lány combjai között kotorászott, amelyeket
mostanra szemérmetlen pózban széttárt. Csak ordítottam és
ordítottam.
Végül feladtam és visszamentem a szomszédos kis irodába.
Lerogytam az íróasztal melletti székre, a karomba hajtottam a
fejemet, és befogtam a fülemet.
Így is hallottam azonban a boncteremből érkező brutális
hangokat, Moker vadállati nyögéseit, ahogy meggyalázta a gondjaira
bízott holttestet.
Bármennyire sokkoló és undorító is volt azonban ez az aljas
perverzitás, semmi sem készíthetett fel az iszonyatra, amely még
ezután következett.
Hosszú, nyomorult éjszaka volt, és nem egy alkalommal
kényszerítenem kellett magamat, hogy ott maradjak ezzel a
szörnyeteggel. Behúzódtam a kis irodahelyiségbe, és
kétségbeesetten igyekeztem elzárni a tudatomat a szomszéd
209
teremben folyó gyalázat elől. Más szekrényeket is kinyitott, de nem
mertem belegondolni, mit művelhet a többi holttesttel. Az is lehet
persze, hogy miután végzett a lánnyal, Moker csupán előírt feladatait
végezte el, de ebben csak reménykedhettem. Kétszer pillantottam
meg az ajtónyíláson keresztül padlótörlővel a kezében és
fémvödörrel a lábánál, amiből arra következtettem, hogy nemcsak a
holttestek tisztítása a feladata, hanem a boncterem takarítása is.
Egyszer bejött az irodába, és kénytelen voltam az egyik sarokba
hátrálni, nehogy hozzám érjen – beleborzongtam a gondolatba, hogy
osztoznom kelljen beteg érzéseiben –, és ott is maradtam, míg
átlapozta az asztalon heverő iratokat. Olyan érzésem támadt, hogy
nem dolgozik, inkább csak szimatol, mert semmit sem tett hozzá a
különböző nyomtatványokhoz, amiket átnyálazott, és ő maga sem
kezdett hozzá új kitöltéséhez. Benézett az asztal fiókjaiba is, és az
volt a benyomásom, hogy még mindig csak kíváncsiskodik, és nem
keres semmi konkrét dolgot. És különös módon mindvégig viselte a
maszkot az arcán tátongó lyuk felett, mintha bármelyik pillanatban
beléphetne valaki, és nem akarta volna, hogy meglássák a rútságát.
Nem tudtam, mióta dolgozhatott ebben a kórházi hullaházban, de
szinte biztosra vettem, hogy a többi alkalmazott tud arca
torzulásáról. Lehet, hogy valami furcsa oknál fogva saját maga elől
próbálta rejtegetni. Megfigyeltem, hogy mocskos lakásában egyetlen
tükör sincsen, de hát más helyeken előfordulhattak, amerre járt;
például ennek a szobának a falán is volt egy kis tükör, nagyjából
szemmagasságban, nyilván a boncmestereknek, hogy rendbe
tehessék magukat, mielőtt munkához látnak. Moker azonban –
megfigyelésem szerint szándékosan – tartózkodott tőle, hogy
belepillantson, amíg az irodában tartózkodott.
Nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor végre megint kiment
és folytatta a munkát, amiért fizették, bármi volt is az – főleg söpört
és felmosott, nem csak a halottakkal kellett foglalkoznia. Ott
maradtam az irodában, visszaültem a székbe, és behunytam a
szemem, de kész voltam bármelyik pillanatban felugrani, ha újra be
találna jönni. Néha megnéztem az időt az íróasztal fölött lógó
210
faliórán. Amikor a mutató tíz órát mutatott, hallottam hogy Moker
kiönti a felmosóvizet a boncterem egyik rozsdamentes acélból
készült lefolyójába, majd elpakolja a vödröt és a padlótörlőt egy
szekrénybe. Feltételeztem, hogy rövidesen véget ér a műszakja és
távozik.
Visszamentem a hosszú, fehér csempés terembe, és követtem őt
az öltözőbe. Levette a zöld kezeslábast, a maszkot pedig eltette az
esőkabátja zsebébe. Ezután a nyaka és az arca köré tekerte a hosszú
gyapjúsálat, majd felvette a kabátot és a széles karimájú kalapot.
Készen állt a távozásra, és valami belső ösztön azt súgta, hogy nem
haza készül.

Igazam volt: nem ment vissza alagsori lakásába, hanem egy éjjel-
nappali mélygarázsba hajtott Bayswaterben.

Sokáig ültünk ott, Moker az első ülésen gubbasztott, én, a

megfoghatatlan potyautas pedig hátul. Gyűlöltem ilyen közel lenni
hozzá – biztosra vettem, hogy ha működne a szaglásom,
elviselhetetlennek érezném a bűzét –, de nem volt más választásom.
Ereztem, hogy valami rosszat forral a fejében (megint valami
finomra hangolt ösztön?): ugyan mi másért ücsörgött volna a
sötétben a mélygarázs legalsó szintjén, és figyelt volna meg
alaposan mindenkit (pedig nem voltak sokan ezen a késői órán), aki
az autójáért jött.
A parkoló megvilágítása majdnem olyan rossz volt, mint a
lakásáé (mostanra kezdtem hozzászokni a sötét, lehangoló
helyekhez: a szoba, ahol a szeánszot tartották, Moker komor lakása,
anyám szobája, most meg ez a homályos parkoló), nem voltak
biztonsági kamerák, és ezen a szinten alig néhány kocsi állt. A
léptek, ha éppen jött valaki, magányosan kopogtak a hatalmas föld
alatti térben. A vén Hillman két menő kocsi, egy Mondeo és egy
BMW között parkolt, ami csak még jobban kiemelte ütött-kopott
211
ócskaságát. Olyan csendes volt ez a szint, hogy meg voltam
győződve róla: Moker reszelős lélegzetvétele messze az autón túl
elhallatszik, de az egész lehetett saját agyonhajszolt képzeletem
játéka is. Ajtócsapódást, majd egy induló motor zaját hallottam,
aztán a betonon surranó gumik fojtott hangja hallatszott. A zaj
hamarosan elhalt. Újabb léptek, ezúttal egynél több emberé.
Két alak bukkant fel, lefelé tartottak a kanyarodó kocsifeljárón,
egyenesen felénk, és Moker lejjebb csúszott az ülésben. Egy férfi és
egy nő közeledett kart karba öltve, elmerültek egymás tekintetében,
s láthatóan minden egyébről megfeledkeztek. Odaértek a BMW-hez,
de nem vették észre a mellette parkoló régi járgányban gubbasztó
sötét alakot. A férfi a kulcs után kotorászott a zsebében. Mielőtt
azonban bedugta volna a zárba, szenvedélyes csókban fonódtak
össze, és a férfi szabad keze végigsiklott a nő hátán. így maradtak
egy kis ideig, és hallottam, hogy Moker lélegzete nehézkesebbé,
egyenetlenebbé válik.
A férfi beült a BMW volánja mögé, a nő pedig megkerülte a
kocsit; szerelme kinyújtózkodott odabent, és kinyitotta neki a másik
ajtót. Ahogy a nő elhaladt az ablakom mellett, láttam hogy csinos,
harmincas évei közepén járhat, és elegáns, hosszú szoknyát visel
kabáttal. A férfin enyhén gyűrött öltöny volt, és aktatáskát is hozott,
amit beszálláskor a BMW hátsó ülésére dobott. Úgy festettek, mint
két kolléga, akik túlóráznak egy kicsit. Amint mindketten bent
voltak az autóban, szó szerint egymásra vetették magukat, a szájuk
egymáshoz tapadt, a kezük egy pillanatig sem pihent. Csókjaik
szenvedélyesek voltak, az ölelésük forró; a kezük felfedezőútra
indult a másik testén, és én kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
Moker összehúzta magát az ülésben, de közben nem vette le a
szemét a szerelmespárról. Nyilvánvalóan felizgult, de félt, hogy
észreveszik. Amikor már úgy tetszett, a férfi és a nő elveszítik
minden gátlásukat, úgy ötven méterre tőlünk kinyílt egy „Kijárat”
feliratú ajtó, és három férfi lépett be rajta. Hangosan nevettek
egymás megjegyzésein, az egyik még játékosan bele is bokszolt
egyik társa karjába. A pár a BMW-ben mozdulatlanná dermedt egy
212
pillanatra, aztán gyorsan felegyenesedtek ültükben, és a férfi matatni
kezdett a slusszkulccsal, mintha indítani akarna. Amikor a három
férfi megállt két kocsi mellett, nem messze onnét, és az egyikük
észrevette őket, a sofőr tényleg elindította a motort, bekapcsolta a
tompított fényszórót, és közben morgott valamit, de nem hallottam.
Elhajtottak, valószínűleg azért, hogy keressenek valami más félreeső
helyet munka utáni közös programjukhoz.
Miután a BMW elhúzott, a csoport kétfelé oszlott, ketten beültek
egy kék Peugeot kombiba, a harmadik pedig egy parkoló Celicához
ment és abba kecmergett be. Moker felegyenesedett, amikor a Celica
elment, majd előrehajolt, és felvette az ülés alól a kis csomagot, amit
még korábban rejtett el. Az ölébe fektette és kibontotta a ruhát, én
pedig ismerős, csendülő hangot hallottam, és előredőltem, hogy
jobban lássak. Bár a fényviszonyok nem voltak éppen kedvezőek a
föld alatti parkolóban, ki tudtam venni, mit tart fel Moker a
szélvédőhöz, hogy szemügyre vegye.
Az egyik gonoszul kihegyezett, acélbevonatú kötőtű volt az.
Visszarogytam az ülésre, és hirtelen jeges félelem markolt a
szívembe. Mi az ördögért várakozott Moker ezen a rosszul
megvilágított és félreeső helyen? Miért szorongatta azt az átalakított,
aljas külsejű szerszámot? Nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy
kitaláljam. Istenem! Ki akartam szállni. Nem akartam végignézni
egy gyilkosságot úgy, hogy semmit sem tehetek ellene! Én…
Megint kinyílt a „Kijárat” feliratú ajtó. Moker felkapta a fejét.
Egy alak bukkant fel az ajtóban, a sziluettje kirajzolódott a
lépcsőházi lámpa fényében. A léptei visszhangzottak a betonfalak és
oszlopok között. Az alak áthaladt egy mennyezeti világítótest tompa
fényudvarában, és Mokerrel ugyanabban a pillanatban láttuk meg,
hogy az illető férfi. Az újságok beszámolói szerint az áldozatok
neme nem számított a gyilkosnak, akinek az ámokfutása immár hat
hete tartott. Tehát ha tényleg Moker volt a sorozatgyilkos – és most
már nem kételkedtem benne –, akkor egy magányos férfi ezen az
elhagyatott helyen ideális áldozat lehet. A parkoló kijárata három
emelettel feljebb volt, közte és köztünk vastag betonfödémek.
213
 Moker úgy tartotta maga előtt a kötőtűt, mint egy kést, s várta,
hogy a férfi közelebb érjen. Éreztem, hogy megfeszül, hallottam,
hogy visszafojtja a lélegzetét; a másik keze a Hillman belső
ajtókilincsén matatott. A férfi közelebb jött, mit sem tudva róla, hogy
figyelik. Átkelt egy árnyóceánon, majd újabb világítótest alatt haladt
el, és Mokerből halk, csalódott nyögés szakadt fel.
A férfi, aki bandzsán bámult ki vastag szemüvege mögül,
alacsony volt, túlsúlyos és kopaszodó. Vajmi keveset tudhatott róla,
hogy közönséges külseje aznap éjjel megmentette az életét. Erre
egyébként én is csak valamivel később jöttem rá. Moker megint
összeroskadt az ülésben, és áthajolt a túlsó oldalra, hogy a kocsin
kívülről ne vegyék észre. A férfi, aki így szerencsés módon tovább
élhetett, alig tizenöt méterre haladt el tőlünk, észrevette a kocsiját,
egy szürke Saabot több autóval odébb, és elégedett hümmentés
kíséretében elindult felé. Megkönnyebbülten láttam, hogy elindítja a
kocsiját és elhajt a parkolóból. A fényszórója néhány másodpercre
megvilágította a Hillman belsejét. Moker lekushadt, míg a Saab el
nem gurult előttünk, és neki nem vágott a felhajtónak.
Nem tudom megítélni, mennyit vártunk ezután, de legalább fél
óra telt el, mire újra nyílt az ajtó. Ezúttal egy nő jött ki rajta, az ő
sziluettjét is megvilágította a lámpa, és éreztem Moker fokozódó
izgalmát. A nő egyedül volt, és ez nagyon sebezhetővé tette. Karcsú
alakja és hosszú, dús haja egyértelműen célponttá tette, kezdtem
ugyanis megérteni, hogyan választja ki a gyilkos az áldozatait.
Nemsokára többet láttunk a nőből, és bár nem volt annyira
ragyogó szépség, mint első látásra gondoltam – az orra egy kicsit
nagy volt, az álla túl kicsi –, jól tartotta magát, a szoknya és a
felsőkabát pedig kiemelte vonzó alakját. A blúza egy gombbal
tovább volt nyitva a kelleténél, a bokája pedig szép volt és karcsú a
magas sarkú papucscipőben. Moker már remegett az izgalomtól.
A keze óvatosan megint a kilincsre csúszott, miközben figyelte,
ahogy a nő a kocsijához megy. Hallottuk az elektromos zár
pittyenését. Moker lassan, némán, de határozottan meghúzta a
kilincset, résnyire nyitotta az ajtót, és meggyőződött róla, hogy a nő,
214
aki saját ajtajának kinyitásával volt elfoglalva, nem hallotta-e meg.
Nem. Abban a pillanatban, hogy kinyitotta a saját ajtaját, Moker
szélesre tárta az övét.
– Ne! – ordítottam, és rávetettem magam, hogy elkapjam a
vállát. Persze hiába: a kezem áthatolt rajta, esőkabátostul-
mindenestül. De mégis habozott. Én pedig hirtelen visszarántottam a
kezem, mintha ezer volt csapott volna belém, mert megéreztem őt,
megpillantottam a természetét, a határsértés pedig sokkoló volt.
Olyan volt, mintha a lelkem valami elviselhetetlen gonoszságba
zuhant volna bele, olyan létformába, amely híján volt minden
könyörületnek, és amelyet megnyomorított saját gyűlölete. Csak egy
pillanatig tartott az egész – láthatóan mindkettőnk számára, mert
Moker is mereven ült, mint aki elkábult gyorsan elmúlt, de magával
vitte az energiám egy részét. Moker hátrafordult, és mintha
egyenesen rám bámult volna, mint már korábban is tette, de
természetesen nem látott semmit. Még így is hatalmas
megkönnyebbülést éreztem, amikor megint hátat fordított és
kinyitotta az ajtót, amely közben majdnem becsukódott. Éppen ki
akart lépni az autóból, amikor ismét kivágódott a kijárati ajtó, és két
férfi szabályosan kizuhant rajta. Hangosan kacagtak és vihorásztak
valami poénon, amit valószínűleg csak az igazán részegek találtak
viccesnek.
A döbbent Moker azonnal becsukta a kocsi ajtaját, és figyelte,
ahogy a két részeg bizonytalan léptekkel ellejt egy sor parkoló kocsi
előtt. Egyik kezével szorosan megmarkolta a Hillman kormányát, és
a szörcsögése valószínűleg összefüggéstelen szitkokat jelentett. A
nő, aki éppen készült beülni az autójába, felpillantott, és rosszallóan
megcsóválta a fejét mielőtt beszállt volna. Hallottam, hogy elindítja
a kocsi motorját, és láttam, hogy elöl-hátul kigyulladnak a lámpák.
Kitolatott a parkolóhelyről, megfordult, és rádudált a két fickóra,
akik eltúlzott igyekezettel próbáltak kitérni az elhaladó kocsi útjából.
Az egyikük bemutatott a nőnek, amit a másik rettenetesen mókásnak
talált. A kocsi hátsó lámpái eltűntek a felhajtón, a két részeg pedig
megtalálta a kocsit, amit vakon keresgéltek. Láthatóan nem zavarta
215
őket, hogy ilyen állapotban nem lett volna szabad vezetniük. Az
egyik bemászott a volán mögé, a másik pedig átment a túlsó oldalra
és ott szállt be. A Jaguar tökéletes tolatást mutatott be, majd
szabályosan elindult a felhajtó felé. Egykettőre eltűnt, de a sofőrnek
még eszébe jutott, hogy felkapcsolja a világítást, mielőtt a Jag
befordult volna a felhajtó kanyarjában.
Moker és én megint egyedül maradtunk az árnyékban.

Sokáig vártunk.
Még mindig parkolt ott néhány autó, és feltételeztem, hogy egy
részüket egész éjszakára otthagyják, de hosszú ideig nem jött senki,
és úgy éreztem, az idegeim – és az eltökéltségem – nem bírja már
soká. Hiszen megérintettem ezt az embert, éreztem őt, éreztem lelke
könyörtelen sivárságát. Vajon gonosznak született, vagy csak
torzulása tette azzá? Bármilyen szörnyű volt is azonban testi
fogyatékossága, ez aligha igazolhatta a normális emberi lények iránt
érzett nyilvánvaló gyűlöletét. Pedig ő gyűlölte őket; éreztem, amikor
testem egy része egybeolvadt az övével. Születhet-e valaki
gonosznak? Vagy a körülmények, a miliő teszik azzá? Neki aligha
tehettem fel ezt a kérdést.
Meddig volt hajlandó várni ez a pszichopata szörnyeteg a
megfelelő áldozatra? O igen, ekkor már kétszeresen is biztos voltam
benne, hogy ez a szándéka – mi másért hozta volna a kiköszörült
kötőtűket, miért indult el a magányos nő felé, ha nem megfelelő
zsákmányra várva? De miért nem volt jó az első férfi, aki erre jött?
Senki más nem volt a közelben, és a korábbi áldozatok között voltak
férfiak és nők is. A fickó ráadásul kövér volt és puhány külsejű,
aligha tanúsított volna kemény ellenállást. Először úgy láttam,
Moker lecsap rá, de amikor meglátta az arcát, megint ellazult az
ülésben. Ekkor ébredtem rá. Talán az lehetett az oka, hogy az az első
férfi nem volt éppen vonzónak nevezhető? Hogy őszinte legyek,
kifejezetten ronda volt. Az volt tehát a követelmény az áldozatokkal
szemben, hogy jóképűek és csinosak, de legalábbis jó kiállásúak
216
legyenek? Ilyen embereket keresett tehát Moker? A nő határozottan
csinos volt, és Moker neki is veselkedett, csak az alkalmatlan
pillanatban színre lépő részegek mentették meg az életét. A
bulvárlapok színes beszámolói szerint az eddigi áldozatok nagyon,
de legalábbis meglehetősen sikeres üzletemberek vagy szakemberek
voltak, elegánsan öltöztek, és a róluk közölt fotók alapján a
külsejükre sem panaszkodhattak. Hát ezért kérdezte meg Sadler
főfelügyelő a szállodában Olivértől, hogy jóképű voltam-e! Szóval
Moker neheztelt a szép és sikeres emberekre? Irigyelte őket? Ki
akarta irtani őket – és természetesen tönkretenni a külsejüket –, mert
ő maga sohasem válhatott hozzájuk hasonlóvá? Hamarosan
megtudtam azonban, hogy ezeknek az embereknek a megölése csak
a jéghegy csúcsa: Moker pusztító féltékenysége sokkal továbbment
ennél.
Türelmes volt ez az aljas pszichopata. Nagyon türelmes. Amikor
már kezdtem azt hinni, hogy biztosan feladja a virrasztást, hogy a
többi autót már egész éjszakára itt hagyják, mindketten meghallottuk
a lejáró felől egy női cipő magas sarkának semmivel össze nem
téveszthető kopogását. Az alacsony betonfödém és a betonfalak által
felerősített hang pillanatról pillanatra hangosabb lett. Aztán
megpillantottuk.
Távolról magasnak és karcsúnak látszott, karcsúbbnak még az
előző nőnél is, aki a kijáraton át jött le ide. Ahogy közelebb ért,
láttuk, hogy a hosszú haja frufruban keretezi az arcát. Belépett egy
megvilágított területre, és elkeseredetten felnyögtem, mert láttam,
hogy a vonásai kellemesek, bár nem éppen lebilincselőek. Tudtam,
hogy jó eséllyel átmegy Moker szépségtesztjén.
Moker megmozdult az első ülésen, és láttam, hogy a kötőtű
megint a kezében van. Mint korábban, szabad kezével megint
megfogta az ajtókilincset.
A nő elhaladt a Hillman előtt, de nem vette észre a régi autó sötét
belsejében rá leselkedő vadászt. Keskeny, ezüstkeretes szemüveget
viselt, amely egyáltalán nem csökkentette a vonzerejét, épp
ellenkezőleg: ettől mintha még sebezhetőbbnek tűnt volna. Az ajka
217
finom vonalú volt, az orra erős, de nem feltűnő. Elöl nyitott, kockás
kabátja alatt látszottak a krémszínű blúz alatt megbúvó mellei. Bal
kezében műanyag Safeway's reklámszatyrot és aktatáskát tartott
(valószínűleg sokáig dolgozott, aztán késő éjjel még elszaladt
bevásárolni). Észrevettem, hogy nem visel jegygyűrűt; talán modern
típusú nő volt, akinek a karrier mellett nemigen maradt ideje a
romantikára.
Az alkalom tökéletes volt Moker számára: sötét, elhagyott
helyszín, magányos és mit sem sejtő, ráadásul csinos áldozat. Még
az árnyékok is a szövetségesévé szegődtek. Lassan levette a kalapját.
Istenem, imádkoztam, hogy valaki megint megjelenjen az ajtóban
vagy a lehajtón; imádkoztam, hogy jöjjön erre egy parkolóhelyet
kereső autó. De tudtam, hogy nem fog megtörténni. A körülmények
túlságosan ideálisak voltak egy gyilkossághoz.
A nő, aki megítélésem szerint húszas évei végén vagy harmincas
évei elején járhatott, egy sötét Mazda sportkocsi felé vette az irányt,
amely a többi autótól külön, egy oszlop mögött állt, mintegy húsz
méterre tőlünk. Jobb kezében fogta a kulcsot, s kinyújtotta a karját,
mintha próbálná kiszúrni az autót a sötétben. Láttam rajta, hogy
nyugtalan, de hát melyik nő nem lett volna az egyedül egy ilyen
kriptaszerű helyen, a fémkoporsókként sorakozó autók között, a
mesterséges homályban? Miközben óvatosan ide-oda forgatta a fejét,
Moker csendesen várt, majd kicsusszant a Hillmanből. Aztán levette
a sálat eltorzult arcáról.
A kiszemelt zsákmány már majdnem elérte a Mazdát, amikor
Moker lábujjhegyen utána osont. Puha cipője (most vettem észre,
hogy koszos, olcsó vászon tornacipőt visel) nem csapott zajt a
betonon. A nő előrehajolt, hogy bedugja a Mazda kulcsát a zárba,
Moker pedig megszaporázta a lépteit, mögéje ért és szembefordította
magával. A nő szeme elkerekedett a rémülettől, a szája sikításra
nyílt, de Moker baljával befogta, a halálos fegyvert tartó kezével
pedig erőteljesen felfelé szúrt, egyenesen a bal oldali bordák alá.

218
 Az egész olyan gyorsan történt, hogy bár tudtam, mi fog történni,
még mindig dermedten ültem az autóban, és csak akkor ocsúdtam fel
a kábulatból, amikor a hosszú tű a blúzon át a nő testébe hatolt.
Ahogy ott ültem, mint akit fejbe vertek, hirtelen eszembe jutott
valami, amiről a nyomozók beszélgettek még a szállodában: az
orvos megállapította, hogy két fegyvert használtak, egy baltát vagy
bárdot és valamit, ami átlyukasztotta a szívemet. Ez az utóbbi
fegyver egy hosszú, vékony tű volt. Akkor még nem tudtam, de
minden bizonnyal egy egyszerű kötőtűről beszélt, amelyből
Mokernek volt bőven. A kivágott újságcikkek csak a gyilkosságok
iránti beteges érdeklődését mutatták, a birtokában lévő kötőtűk
azonban minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy ő a tettes.
Átsiklottam a bezárt ajtón es a borzalmas jelenethez
száguldottam. Moker erősen tartotta áldozatát, de a kezét már nem
szorította a szájára. A nő remegett a szorításában, ahogy a
könyörtelen tű egyre mélyebben és mélyebben hatolt a testébe, és a
hegye elérte a szívét.
Ordítva rárohantam, darabokra akartam tépni, pedig jól tudtam,
hogy még csak hozzá sem érhetek. Szinte félőrült lehettem a
haragtól, mert a látásom elhomályosult, az egész kép bizonytalanná,
zavarossá vált. Moker még mindig magához szorította a nőt, mintha
a szerelmét ölelné, a testük szorosan egymásnak feszült. Az áldozat
vergődése gyorsan gyengült, s végül már csak karja és lába
rángatózott kissé, ahogy kiszállt belőle az élet. Milyen gyors, milyen
egyszerű. Milyen hitvány.
A nő elcsendesedett, már csak az egyik lába rándult meg néha, és
Moker hagyta lecsúszni a földre. Közben tartotta a vállát, követte a
testet, lassan letérdelt mellé, s jobb kezével még mindig felfelé
nyomta a vékony acéltűt a bal mell alatt, hogy behatoljon a szívbe.
Rövidesen a rángatózó láb is mozdulatlanná dermedt. A nő halott
volt, én pedig felüvöltöttem tehetetlenségemben és fájdalmamban.
És akkor észrevettem, hogy valami felemelkedik a mozdulatlan
testből, valami, ami nem plazma volt és nem pára, inkább a kettő
keveréke. Csak tíz-tizenöt centi magas lehetett és selymes, földöntúli
219
ködre emlékeztetett. Olyan halovány volt, hogy átláttam rajta, és úgy
szállt felfelé, mint a kialudt gyufaszál vékony füstje. A következő
pillanatban eltűnt, és megértettem, hogy a nő lelke elhagyta
porhüvelyét.
Moker körülnézett, vizslatta egy darabig az árnyékokat, nem lát-
e mozgást valahol vagy közeledő jármű fényét a feljáró felől.
Bennünket leszámítva azonban a parkoló alsó szintje kihalt volt.
Még tovább nyomta befelé a hegyesre fent tűt, míg lapos vége el
nem zárta a sebet. Meglepő módon alig folyt vér, mert a vékony
bemeneti nyílást gyakorlatilag teljesen kitöltötte a tű; csak a tű
tompa végén látszott némi kiszivárgott, csillogó vér. Megrendültem,
sőt majdnem összeomlottam. Bár tudtam, hogy ez fog történni,
mégis szomorú és kegyetlen halálnak éreztem. Milyen váratlanul
sújtott le rá, milyen borzalmasak lehettek fiatal életének utolsó
pillanatai; igaz, némi vigaszt nyújtott, hogy a megpróbáltatásai
gyorsan véget értek. Lenéztem a halvány arcra, a halál grimaszába
torzult szájra, a drótkeretes szemüveg mögött résnyire nyitva maradt
szemekre, amelyekből minden döbbenet eltűnt.
Hallottam, hogy Moker morog. A hang éppen olyan visszataszító
volt, mint maga a fickó. Felállt, könnyedén felemelte a tetemet, és
visszafordult a vén Hillman felé. A nő holtteste ernyedten lógott a
kezében. Kényszerítettem magam, hogy kövessem őket, pedig
tisztában voltam vele, hogy további rémségek következnek – hiszen
nem csonkította meg korábbi áldozatait is? De eltökéltem magam,
hogy végigcsinálom ezt a rémálmot. Fogalmam sem volt, mit
tehettem volna, hogy megállítsam, de apám szelleme arra biztatott,
hogy térjek vissza a gyilkoshoz. Biztosan megvolt rá az oka.
És igen, valóban újabb borzalom következett, de nem az, amire
számítottam. A maga módján viszont ez még rosszabb volt.

220
 29.

Moker meglepetésemre beemelte a halott nőt a veterán Hillman

hátsó ülésére. Aztán még nagyobb meglepetésemre utána mászott.
Mire készült? Talán meg akarta erőszakolni a holttestet, ahogy a
hullaházban lévőkkel is tette? Vagy itt akarta megcsonkítani
áldozatát? Nem láttam a kocsiban vérnyomokat, tehát nem tartottam
valószínűnek, hogy korábban erre a célra használta volna a hátsó
ülést.
Beültem a jobb oldali első ülésre, és hátrafordultam, hogy
lássam, mi történik. Émelygett a gyomrom, rettegtem, de morbid
kíváncsiság fogott el. Talán még mindig valami módot kerestem
arra, hogy beavatkozzak, hogy megállítsam ezt a mániákust.
Moker elővett egy nagy rongyot – talán túlméretezett zsebkendő
volt –, betömte a nő blúza alá, és rányomta a sebre, hogy elállítsa azt
a gyenge vérzést is, amely a kötőtű tompa vége mellett jelentkezett.
Aztán szorosan begombolta a nő kabátját a mellén, hogy a rongy a
seben maradjon. Megborzongtam, amikor láttam, micsoda
szenvedély izzik dülledt szemében.
Bár ott voltam, és a saját szememmel láttam, ami ezután történt,
képtelen voltam elhinni.
Moker hátradőlt az ülésen és behunyta a szemét. A holttest az
ülés másik végében gubbasztott. Ámulattal néztem, szinte
lebilincselt, ami történt. Talán így jut még nagyobb kielégüléshez,
hogy ott ücsörög áldozata mellett, és élvezi a halott társaságát,
ahogy az lassan kihűl? Ahhoz, hogy a legbetegebb őrültek közé
tartozott, nem fért kétség, de az áldozattal való ilyen enyelgés túl
volt minden józan ész határán. Nemigen állt ugyan fenn a veszélye,
hogy rajtakapják itt a parkolóban – bárki jött is volna arra, a szint
221
rossz világítása miatt nem látott volna be az autó hátsó részébe –, de
minek kockáztatott? Ha pedig fel akarta darabolni a hullát, aligha a
saját autójában teszi, hiszen ez a lassan megalvadó vér ellenére is
jelentős felfordulással járna. Nem értettem hát, mire készül, csak
bámultam. A lélegzetvétele mélyebb lett, a szörtyögő hang még
zavaróbb. Nemsokára aludt, és a sál, amit visszatekert az arcára,
enyhén megmozdult minden kilégzésnél.
Aztán bekövetkezett. Először azt hittem, csak képzelődöm, de
minél feszültebben figyeltem Mokert, annál biztosabb lettem benne,
hogy az alakja bizonytalanul reszket.
Valami távozni készült belőle.
Bevallom, még jobban féltem, mint az előbb, és lekuporodtam az
ülés elé, szinte bebújtam a szélvédő alá. Ebben az állapotomban nem
kellett volna – nem lett volna szabad –, hogy bármilyen fizikai
kényelmetlenséget érezzek, de erőt vett rajtam a hideg rettegés. A
jéghideg rettegés. És bár odalent guggoltam, átláttam az ülés fölött,
és láttam, hogy Mokeren valami különös átalakulás megy végbe.
Még jobban összehúztam magam, nehogy valami módon
felfedezzen, és figyeltem, ahogy a feje és a válla körvonalai
elmosódnak, mintha ritkás, páraszerű anyag borította volna el őket, s
eközben valami homályos köd – nem, nem, inkább gyenge
ektoplazma – szállt fel belőle, és az alakja bizonytalanná vált
mögötte. És ahogy ez az áttetsző felhő a levegőbe emelkedett,
láttam, hogy valamilyen formát vesz fel. A forma pedig maga Moker
volt, csak éppen a sál és a kalap nélkül, a mocskos esőkabát nélkül,
amitől mintha sohasem vált volna meg, és egyáltalán, minden ruha
nélkül.
Bár az alak elmosódott volt és állandóan változott, ki tudtam
venni teste ragyáit és hegeit (egy pillanatra megfordult a fejemben,
vajon nem ő okozta-e a régi sebeket saját magának), a deformált
csontokat, a meglepően gömbölyű mellkast, és elborzadva tettem fel
magamnak a kérdést: hogy létezhet egy ember ennyi
fogyatékossággal, hogy tanulhat meg együtt élni ilyen szörnyű testi
hibákkal? A felhő egyre magasabbra emelkedett, kitört a fickóból,
222
mint szellem a sírból, Moker teste pedig oldalra dőlt, mintha az
életerő szállt volna ki belőle. A kiürült test végül a hátsó ülés sarkába
omlott. Moker valódi szeme csukva volt, s ennek megfelelően
csukva volt lebegő alakmásának a szeme is, de én ennek ellenére
továbbra is igyekeztem elrejtőzni.
Az anyag – ektoplazma, szellem, lényeg, nem tudom, minek
nevezzem – még feljebb kúszott, míg azt hittem, eltűnik az autó
tetején át, de amint a fedetlen fej (itt-ott felfedeztem rajta néhány
hajtincset) elérte a plafont, az egész dolog elindult oldalirányban, az
ülés másik sarkában heverő holttest felé. Ez a jelenés egyszerre volt
lenyűgöző és borzalmas, szokatlan és félelmetes annak ellenére,
hogy a múltban magam is sokszor elhagytam a testemet hasonló
módon (igaz, én biztos voltam benne, hogy a lelkem sohasem vált
láthatóvá, mint ez, különben valaki biztosan szólt volna!). A
szeánszon megjelenő kísértetek nem rémisztettek meg ennyire, mert
bennük nem volt semmi fenyegető. Ez azonban más volt, ebben a
jelenségben volt valami rosszindulatú, és éreztem, ahogy a
nyakamon felborzolódnak a nem létező szőrszálak, a karom pedig
libabőrös lesz. Ha nem lettem volna halott, rohantam volna az
életemért.
És akkor történt meg. Akkor és ott olyasmit láttam, amit soha
nem tartottam lehetségesnek. Persze én is olvastam könyveket és
láttam filmeket démoni megszállottságról, de azok elvetemült vagy
túlságosan gazdag képzelőerővel megáldott írók és rendezők
alkotásai voltak, ez itt viszont egy igazi ember volt (igaz,
abnormális), akinek a lelke éppen ellopta egy másik ember testét. A
halál eltávolította a lelket a nő testéből, és a helyét most egy másik
lélek foglalta el, mintegy kitöltve a vákuumot. A Moker által
kibocsátott pára a szemem láttára hatolt be a hátsó ülésen heverő
holttestbe, szinte belemászott, lassan, óvatosan, de akadály nélkül.
Nem kapkodott, nem hirtelen foglalta el, csak egyenletesen,
folyamatosan fúrta bele magát, és az elmosódott, de kivehető „köd”
fokozatosan elsüllyedt az idegen testben, míg Moker bizonytalan
alakja teljesen el nem tűnt.
223
 És néhány pillanattal később – nagyon hosszú pillanatok voltak –
a holttest szeme felpattant és egyenesen rám meredt.

224
 30.

Amikor a tetem megszólalt, a hangja furcsa volt, erőltetett,

mintha próbálná felidézni, hogyan is kell beszélni. Női hang volt, de
enyhe rekedtség bujkált benne.
– Téged… ismerlek – mondta.
Úgy hátrahőköltem, hogy átzuhantam, a műszerfalon és a motor
alatt landoltam. Néhány pillanatig kábán ott maradtam, örültem,
hogy legalább eltűntem a Hillman hátsó ülésén ülők szeme elől.
Aztán ahelyett, hogy felálltam volna és ismét a látómezejükbe
kerülök, inkább kigurultam Moker kocsija alól, és négykézláb
megkerültem a mellette parkoló Celicát. Lelapultam, amennyire csak
lehet, nehogy észrevegyenek, és csak a Celica távolabbi első kereke
mögött pihentem meg.
Hogy lehet, hogy ez a nő látott engem? Várjunk csak, hiszen a
szellemek is láttak a szeánszon! Sőt ők féltek tőlem. De… de…
ennek a nőnek a szeme kinyílt, és egyenesen rám nézett. Ez azt
jelentette, hogy nem is volt igazán halott? De az a hosszú, hegyes
kötőtű a szívében… ki élné túl? Ugyanakkor Mokert elhagyta a
lelke, és átszállt az áldozat testébe. Ez akkor azt jelentette, hogy
Moker halott? Gondolkodj, nógattam magam, gondold végig a
dolgot. Talán nem rendelkeztem valaha én magam is a képességgel,
hogy elhagyjam a testemet anélkül, hogy az meghalna? A testen
kívüli tapasztalat szakértője voltam, de Moker talán még tovább
fejlesztette ezt a képességét, és hatalmában állt beköltözni egy másik
testbe, amelyet előző tulajdonosa elhagyott.
Kilestem a Celica motorházteteje fölött, és a szememet erőltetve
próbáltam kivenni, mi folyik a Hillman belsejében. Nagyon sötét
volt odabent, de láttam, hogy valami megmozdul. Lelapultam,
225
amennyire csak tudtam, nehogy megint észrevegyenek. Inkább
hallottam, mint láttam, hogy kinyílik a hátsó ajtó, és gyorsan
lebuktam. Óvatosan megint felemeltem a fejem, és odébb osontam a
Celica mellett, hogy átnézhessek az ablakain, de mégis rejtve
maradjak.
A nő a Hillman nyitott ajtaja mellett állt. Csak az állától a
derekáig láttam, de így is meg tudtam állapítani, hogy bizonytalan a
tartása. Egyik kezével a szürke fémtetőre támaszkodott, a másikkal
pedig az ajtókilincset markolta. A mellkasa nehézkesen emelkedett
és süllyedt, mintha a lélegzetvétel komoly nehézséget okozna. Vajon
most Moker működtette a tüdejét? Ott volt a nőben és újra mozgásba
hozta a halott testet? Bármilyen hihetetlenül hangzott is, hirtelen
semmi kétségem nem volt afelől, hogy így van. Végül is minden,
amin mostanában keresztülmentem, hihetetlen volt, miért lett volna
éppen ez olyan különös? A nő lelke távozott halott testéből, Moker
lelke pedig beleköltözött, kitöltötte a vákuumot, elfoglalta. A saját
szememmel láttam.
Igyekeztem továbbra is rejtve maradni. Ellopakodtam a
Celicától, bebújtam egy betonoszlop mögé, és csak akkor álltam fel,
amikor az oszlop közém és a két jármű közé került.
Megkockáztattam egy gyors pillantást.
A feltámasztott nő lassan, esetlenül megfordult és körülnézett a
parkolóban. Megint visszarántottam a fejem az oszlop mögé, mert
attól tartottam, engem keres. Vártam úgy fél percet, aztán ismét
kilestem az oszlop mögül. A nő a karját mozgatta, próbálta
behajlítani merev ujjait, de csak félig-meddig járt sikerrel. Tett
néhány lépést, eleinte elég bizonytalanul, egyik kezét a Hillman
tetején tartotta támasztékként, de a léptei egyre határozottabbak
lettek. Lassan megkerültem a rejtekhelyemül szolgáló oszlopot,
hogy ne lásson meg, de közben folyamatosan figyeltem.
A jobb keze most már a kocsi motorházán volt. A léptei egy kissé
még mindig félszegek voltak, de nem tudtam eldönteni, hogy ennek
a zombiállapot az oka vagy a magas sarkú cipő. Minden lépéssel
magabiztosabb lett, nemsokára elhagyta a régi autó nyújtotta
226
biztonságot, és segítség nélkül ment tovább, bár a cipők inkább
vonszolódtak a betonon, mintsem kopogtak, mint korábban, amikor
a nő még életben volt. Egyszer csak megbicsaklott az egyik térde és
elesett, de a kezével sikerült megtámaszkodnia, így nem terült el. Ott
gubbasztott fél térden állva, a válla emelkedett és süllyedt, mintha
erőt gyűjtene, az ökle szilárdan támaszkodott a betonon. Vagy egy-
két percig maradt így – nem tudtam megállapítani aztán erőt vett
magán és megint felállt. Jobban mondva Moker vett erőt rajta, hogy
megint felálljon.
A mozdulat híján volt minden eleganciának, mintha Bambi
próbált volna először lábra állni, de nem csekély erőfeszítéssel
sikerült neki. A nő – a zombinő – ott állt a sötét és üres parkoló
közepén, próbálta összeszedni magát és még több erőt gyűjteni.
Kezdtem megérteni, hogy ha a test meghal, nem minden funkció
szűnik meg azonnal. Kell egy kis idő – még ha csupán
másodpercekről van is szó – míg a szervek feladják, és még több
idő, hogy az izmok és szövetek is elernyedjenek. Lehetséges volt
tehát, hogy egy idegen entitás átvegye felettük a hatalmat, és újra
működésbe hozza őket? Most valószínűleg azt gondolod, ahogy én
is gondoltam egy-két héttel ezelőtt, hogy semmiképpen. Én mégis
ott álltam és tanúja voltam a csodának (?). Úgy tűnt, a test
megszállása nem kizárólag az ördögök és démonok privilégiuma.
Ekkor megértettem, hogy amikor Jézus Krisztus visszahozta az
életbe Lázárt, tulajdonképpen Lázár lelkét idézte meg, és
megparancsolta neki, hogy térjen vissza egykori testébe. Ki gondolta
volna, hogy az elhagyott testet valaki más lelke is kisajátíthatja?
Mielőtt továbbment volna, a halott nő még egyszer körülnézett,
mintha keresett volna valamit. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a
„valami” én vagyok, úgyhogy rémülten és hitetlenkedve, de
kíváncsian tovább rejtőztem. Egy idő után úgy tűnt, feladja a
kutatást, de biztos voltam benne, hogy nem elégedett. Megint
elindult, az első pár lépése esetlen volt, otromba és lassú (bár nem
annyira, mint a régi horrorfilmek sztereotip zombijaié), és a

227
„Kijárat” feliratú ajtó felé vette az irányt, amelyet Moker korábban
órákon át bámult.
Mi az ördögre készült ez a nő – vagyis fickó? Hát nem a
csonkítás volt a következő pont a gyilkos napirendjén? Az újságok
szerint ez volt maga a napirend. Ekkor ütött szöget a fejembe, hogy
vajon Moker a TKÉ előidézésével ugyanígy belebújt-e minden
áldozata testébe. És ha igen, milyen okból, milyen élvezetet lelt
benne? Elhatároztam, hogy a nyomába szegődöm. Hidd el, nem
igazán fűlt hozzá a fogam, legszívesebben kereket oldottam volna,
elmenekültem volna valami józan helyre – például a saját házamba.
Az igazság azonban az, hogy most már tényleg kíváncsi lettem.
Megvártam, míg becsukódik az ajtó, s csak akkor hagytam ott a
rejtekhelyemet. Nem tudom, miért tartottam attól, hogy meglát,
hiszen érinthetetlen voltam. Mit tehetett volna velem Moker? A
sárgára festett ajtóhoz mentem. Hallgatóztam egy kicsit, mielőtt
átsuhantam volna rajta, és hallottam, hogy csoszogó léptek tartanak
felfelé az utcai szintre vezető kőlépcsőn. Amikor már eléggé
elhalkultak, hogy biztonságban érezhettem magam, átnyomakodtam
az ajtón – nem, ezúttal még csak nyomakodnom sem kellett –,
egyszerűen átsiklottam rajta.
A lépteket most már tisztábban hallottam, bár egyre halkabban,
ahogy elenyésztek messze fölöttem. Óvatosan, nagyon óvatosan
feljebb mentem néhány lépcsőfokot és megint hallgatóztam. Már
alig hallottam a lépések zaját, így még feljebb mentem, s közben
folyamatosan felfelé kémleltem a vaskorlátok között. Néha meg-
megpillantottam a nő kezét, amint megmarkolja a korlátot, mintha
így próbálná továbbvonszolni magát. Az ujjak mozgása nem volt
éppen összehangolt, kettő közülük merev volt és egyenes.
Szándékosan lemaradtam, és ügyeltem rá, hogy mindig legyen
közöttünk legalább egy forduló. Kis idő múlva hallottam, hogy
odafent kinyílik egy ajtó. A nő, vagyis Moker – még hozzá kellett
szoknom a gondolathoz, hogy őt követem, nem pedig ezt a
szerencsétlen nőt – kilépett az éjjel-nappali üzletekkel teli, állandóan
zsúfolt Queenswayre.
228
 Vajon milyen játékot játszott? Nem értettem az indítékait:
megcsinálta ezt minden áldozatával? A gyilkos beleköltözött volna
minden áldozat testébe annak halála után? Miért rabolta el a
testüket? Amikor a két nyomozó beszélgetését hallgattam a házunk
előtt, hallottam, amint azt mondják, hogy a sorozatgyilkos korábbi
áldozatai mind szokatlan és bizarr dolgokat műveltek haláluk
időpontja táján. Lehet, hogy nemsokára megtudom, miért és
hogyan? Megborzongtam. Mégis, a téboly milyen mélységeiben
létezett ez az ember? Mi lehetett a célja? Nevetségessé akarta tenni
áldozatait? Talán testi torzulása annyira eltorzította az elméjét is,
hogy nem elégedett meg azzal, hogy elpusztítja ezeknek az ártatlan
embereknek a testét, hanem tönkre akarta tenni a jó hírüket is? Vagy
csupán szexuális önkielégítésről volt szó, olyan dolgok megtételéről,
amelyekre saját alakjában nem volt lehetősége (arca deformáltsága
miatt-e, vagy mert más fizikai rendellenességei is voltak, nem
tudtam)?
Felsuhantam a felső szintre. A fejem szinte szédült a sok kétely
és aggodalom miatt. Megálltam az utcára vezető ajtó előtt, és mielőtt
átléptem volna rajta, megpróbáltam rendbe szedni a gondolataimat.
A Queenswayen bőven volt fény az üzletek, az utcai lámpák és a
lassan araszoló autók miatt, és járókelők is voltak bőven. Nem
tudtam, hány óra lehet13. Mint mindig, most is a gyakran
„nagyvárosi” tömegként emlegetett jelenséggel szembesültem:
mindenféle ember nyüzsgött, sietett vagy ténfergett a járdán,
13
Érdekes, hogy minden tárgy, amit normális körülmények között elvártam volna
(már ami engem illetett), nálam volt, a karórámtól kezdve a zsebkendőmön át a
kulcscsomómig, bár egyiküknek sem vettem semmi hasznát. Csak
feltételezhettem, hogy a testen kívüli állapotban is úgy láttam mindent, ahogy
annak lennie kellett volna, mintha ezek a személyes és megszokott, ám
jelentéktelen kellékek valami enyhe vigaszt, fogódzót nyújtottak volna a
számomra. Kínosan és fenyegetve éreztem volna magam, ha meztelen vagyok,
még akkor is, ha senki sem láthat meg, ezért az elmém felöltöztetett, mégpedig
azokba a ruhákba, amiket halálom éjszakáján viseltem. A többi dologra a
hihetőség miatt volt szükség. Biztosan könnyedén „átöltözhettem” volna, ha erre
összpontosítok, de mi értelme lett volna?
229
néhányan hangosak és feltűnőek voltak, másokat inkább saját
gondolataik kötöttek le. A nő, akit követtem, elvegyült a tömegben,
először bizonytalanul, mintha részeg lett volna, de a mozgása egyre
összeszedettebbé vált menet közben. Az út mellett húzódó árokban
maradtam, hogy elkerüljem az embereket, de időnként itt is félre
kellett állnom, mert voltak, akik a gyorsabb előrehaladás érdekében
szintén ezt a megoldást választották. Az egyirányú úton a hátam
mögül érkező autók lassan haladtak el mellettem, de természetesen
semmilyen veszélyt nem jelentettek rám nézve: a motorházak és
külső visszapillantó tükrök simán áthatoltak a bal oldalamon.
Valamivel előttem a nő megállt, és mintha megszólított volna egy
férfit. A fickó középkorú lehetett, harsány öltözéke és a nyakában
lógó videokamera alapján amerikai turistának néztem. Épp időben
értem oda, hogy halljam, amint azt feleli:
– Nem, köszönöm, kedvesem. Boldog házasságban élek.
A nő sértődötten faképnél hagyta, a férfi pedig utána fordult, és
nézte, ahogy ismét beveszi magát a tömegbe. Zavartan megcsóválta
a fejét, és folytatta az útját.
A nő ezután egy fekete férfit szólított le. Nagydarab, jól öltözött
fickó volt, harmincas évei végén. Túl messze voltam, hogy
kivehettem volna a szavait, de az is lehet, hogy halkan beszélt és az
utcazaj elnyomta. A magas fickó végigmérte, aztán hangosan
felnevetett. Nem válaszolt, csak továbbnyomakodott, miközben a
fejét rázta és tovább nevetett.
– Bolond kurva – mormogta, amikor elment mellettem.
Más emberek is utána fordultak. Valószínűleg azt hitték, részeg,
mert elég bizonytalanul lépdelt a tömegben, bele-beleütközött
valakibe, másokra hangosan ráripakodott, mire azok gyorsan kitértek
az útjából. Épp mielőtt odaért volna egy arab újságokat és
magazinokat áruló, harsányan kivilágított standhoz, három sápatag
arcú férfi lépett ki az utcára. Hangosan beszélgettek saját nyelvükön,
nevettek és általában véve jókedvük volt. A nő odament hozzájuk, és
megint mondott valamit, amit nem igazán értettem. Ahhoz azonban
eleget hallottam belőle, hogy rájöjjek: ajánlatot tett mindhármuknak.
230
 Azok először meglepetten bámulták, bizonyára végigmérték
csinos, elegáns ruháját és megjelenését, majd egymásra néztek.
Kettő gágogó nevetésben tört ki, amivel sikerült valahogy
megsérteniük a nőt, a harmadik azonban érdeklődve méregette az
arcát és a testét. Dünnyögött valamit a másik kettőnek, mire azok
bizonytalanul bólogattak, és a nevetésük széles, buja vigyorrá
szelídült. Az első megfogta a nő kezét, és halkan a fülébe súgott
valamit. Angolul lehetett, mert a nő azonnal elkapta az egyik társa
kezét, mintha megszédült volna. A következő pillanatban ketten
közrefogták, és két oldalról támogatva elindultak vele. Vidám kis
kvartett voltak: a két arab izgatottan locsogott, a harmadik, amelyik
válaszolt a nő ajánlatára, kicsit kimértebben viselkedett, de rajta is
látszott, hogy türelmetlen. Én az árokban maradtam, majdnem egy
vonalban velük, és óvatosan kerülgettem a gyalogosokat, akik
leléptek a járdáról, hogy kitérjenek az útjukból. A gyomrom
összeszorult az undortól.
Hát azért foglalta el Moker a nő testét, hogy idegenekkel
feküdjön össze, hogy megalázza, bemocskolja áldozatát? De miért?
Mi volt a célja ezzel? Hogy általa éljen egy ideig? Felidéztem a
korábbi áldozatok képét a televízióból és az újságból, és sejtettem,
hogy első feltevésem helyes volt: mindannyian jó kiállású, sikeres
emberek voltak.
Moker olyanná akart válni, mint ők, még ha csak rövid időre is.
És általuk akarta kiélvezni azt, ami számára arca rettenetes torzulása
miatt valószínűleg lehetetlen lett volna. Megszállta egy időre a friss
hullákat – talán a holttestek végül minden erejüket és mozgási
képességüket elveszítik, és ez a halál utáni állapot csak időleges –,
csak hogy lealjasítsa, szégyenbe hozza és talán ki is élvezze őket.
Miután kielégülést nyert – fizikai és lelki értelemben egyaránt? –,
azután hagyta ott a holttestüket valami félreeső helyen, ahová aztán
nyugodtan visszatérhetett, hogy megcsonkítsa őket.
A négy ember, akit követtem, három arab és egy halott nő,
hirtelen irányt változtatott, és az egyik utcasarkon lévő nagy áruház
mellett átkeltek egy forgalmas zebrán. Én a nyomukban maradtam.
231
 A férfiak elegánsan öltöztek, ketten közülük az őszi hűvösség
ellenére könnyű nyári öltönyben voltak, a harmadik, a komoly pedig
drágának tűnő bőrkabátot viselt. Mindhármukon jó minőségű inget
és nyakkendőt láttam, a cipőjüket fényesre suvickolták. Annyira
hasonlítottak egymásra, hogy akár testvérek is lehettek, bár az egyik
öltönyös egy kicsit túlsúlyos volt, pocakja a derékszíjára lógott. A
haja is ritkásabb volt, mint a társaié, és barnás fejbőre itt-ott
kibukkant az áruház és az üzletek fényében megcsillanó, gondosan
ápolt hajtincsek alól. Az út túlsó oldalán befordultak egy
mellékutcába, és észrevettem, hogy abbahagyták a beszélgetést. Már
nem is nevettek.
A nő lába hirtelen megbicsaklott és majdnem térdre esett, de a
két fickó erősen tartotta, talpra rántották és tovább támogatták. Az
arcuk most már komor volt, sőt haragos. A bőrkabátos rámordult a
nőre, aki erre összefüggéstelenül motyogott valamit. Ott cammogott
közöttük, a mozgása még mindig ingatag volt, de már nem annyira,
mint egy perccel korábban.
Nem sok járókelő volt ebben a mellékutcában, de az autók innét
is folyamatosan áramlottak a zsúfolt Queensway felé. Bayswaternek
ez a része a nap minden órájában lüktetett az élettől (talán a kora
hajnalt leszámítva), de minél távolabb kerültünk a főúttól, annál
kevesebb emberrel találkoztunk. A három férfi most meggyorsította
a lépteit, szinte vonszolták maguk mögött a nőt. Átkeltek egy
keskeny sikátoron, és az egyikük hevesen gesztikulálva az utca
sötétségbe vesző vége felé mutatott, a bőrkabátos azonban megrázta
a fejét, és morgott valamit a nyelvükön.
Egészen közel voltam hozzájuk, könnyedén kitaláltam a
szándékukat, de semmit sem tehettem ellene. Nemsokára megint
elértünk egy szűk sikátorhoz, és Bőrkabát ezúttal bólintott és intett a
fejével. Valószínűleg jól ismerte a környéket.
Hogy történhet meg mindez? – tettem fel magamnak újra és újra
a kérdést. A nő halott volt, a szívét átfúrta egy hosszú és éles kötőtű.
Hogy lehetett, hogy mégis jár és beszél, hogy volt képes Moker
rávenni minderre? Nem jutott eszembe más, mint hogy ha a lélek, a
232
szellem, az élet szikrája, mindegy hogyan nevezzük, elhagyja a
testet, annak még szüksége van egy kis időre, hogy teljesen leálljon.
Mintha egy lemerült elemet újra cserélnénk. Tudtam, hogy kész
őrület, de ez az őrület ott játszódott le a szemem előtt.
Ebben a kis utcában már nem közlekedtek járművek, csak itt-ott
parkolt egy autó, és minél beljebb hatoltunk, annál sűrűbb lett a
sötétség. Az utcai lámpáknak csak egy kis része működött, így
mindent fekete árnyék borított.
A csoport elért egy kereszteződést, amely zsákutcában
folytatódott, ahol az egyik oldalt kivilágítatlan üzletek, velük
szemben pedig sötétségbe boruló raktárépületek sorakoztak. A nőt
ebbe az irányba vonszolták, ő pedig nem tiltakozott, csak lassú
tempója és ügyetlensége miatt kellett vezetni.
Amikor elérték az egyik raktárépület bejáratához vezető beugrót,
belökték őt a koromfekete sötétségbe.
A nő megbotlott a széles kőlépcsőn, és a két arab megint
felállította, de ezúttal durván. Közelebb léptem. Tudtam, mi fog
történni, és segíteni akartam neki – a nőnek, nem Mokernek, aki
benne rejtőzött; ő tudta, mit akar kétségbeesetten törtem a fejem, mit
tehetnék. Ha hús-vér ember lettem volna, egyszerűen rájuk rontok,
hiába vannak hárman. De csak... semmi voltam! Nem kiálthattam
rájuk, nem érhettem hozzájuk. Istenem, még csak meg sem
ijeszthettem őket!
A csoport vezetője nem vesztegette az idejét. A keze rögtön
felnyomakodott a nő szoknyája alá, az oldalán lévő háromszög alakú
hasítékba akasztva a csuklóját, könnyen fel tudta hajtani a széleit.
Mostanra hozzászoktam a sötétséghez – vagy a szemem
alkalmazkodott hozzá, vagy testen kívüli állapotomban amúgy is
élesebb volt, mint azelőtt és láttam, hogy a másik két ember – a
másik két állat – a nő kabátjával van elfoglalva. Az egyikük
elengedte egy pillanatra, lehúzta a sliccét, és kiszabadította merev
péniszét, pedig jobban tette volna, ha nem mutogatja a tömzsi,
vastag szerszámot. Bőrkabát is követte a példáját, miközben jobb
kezének ujjai még mindig a szoknya alatt matattak. A nő nevetett – a
233
hang kísértetiesen hatott a sötétben –, a fejét nekivetette a mögötte
lévő fémajtónak. Ide-oda rángatta a fejét, a szemét félig behunyta,
pupillái eltűntek a szemhéja alatt.
Bőrkabát, akinek a szerszáma büszkén meredt elő a nadrágjából,
lerántotta a nő bugyiját és a harisnyáját a térdéig. A jobb keze megint
eltűnt a szoknya alatt, a nő felsőteste pedig előrebukott, majd megint
hátrarándult, és a tarkója nagyot koppant a fémajtón. Ennek ellenére
folyamatosan nevetett, bár tébolyult hahotáját aligha lehetett emberi
hangnak nevezni. A két másik fickó széttépte a kabátját, és mohó
kezük lecsapott a melleire.
A vezetőjük ekkora felhajtotta a szoknyát a nő derekáig,
behajlította a térdét, és egyik kezével a nő csípőjén, a másikkal
duzzadt péniszén, megpróbált beléhatolni. Két társa őrjöngve
szaggatta a blúzát, hogy minél előbb kiszabadítsák a melleit. A
vérrel átitatott rongydarab, amely eddig a halott szívből kifolyó vért
fogta fel, most a földre esett.
Hallottam, hogy Bőrkabát, akinek időközben sikerült bejutnia,
arabul elkiáltja magát. Valószínűleg káromkodott, mert nem értette,
miért lett hirtelen nedves. Eltolta magát a nőtől, de benne maradt és
megérintette a fehér ingét összekenő, egyre terjedő sötét foltot. Nem
voltam biztos benne, hogy látta a vért a sötétben vagy hogy
megérezte a szagát, de valahogy rögtön tudta, mi az. A vérnek nem
volt ideje kihűlni vagy megalvadni az erekben, így most bőven
ömlött, elborította a tű tompa végét, végigfolyt a nő hasán, szétvetett
lábai között, eláztatta letépett bugyiját és szétszakított harisnyáját, s
fröcskölve a földre csorgott.
Bőrkabát visszavonulót fújt, s a vér ismét napvilágra került
péniszére folyt. Éles, utálkozó hangot hallatott, rögtön utána pedig
lendült a keze, és erős pofont kevert le a nőnek. Az erre csak
nyögéshez hasonló nevetéssel válaszolt, mire a két másik arab is
abbahagyta a vad markolászást, és döbbenten bámult rá. Aztán a
vezetőjükre néztek, és haragos szóváltás kezdődött hármójuk között.
Éppen csak ki tudtam venni az arckifejezésüket a sötétben:
ocsmány volt, talán épp olyan ocsmány, mint a lelkük. Az egyik
234
megvizsgálta a kezét, és látta, hogy sötétre festi a folyadék, ami nem
lehetett más, csak vér. O is megütötte, erősen, véres kezét ökölbe
szorítva. A nő a másik oldalán álló arabnak tántorodott, az dühösen
ellökte, vissza a társához, aki megint ütött, és ezúttal a felkarját
találta el. Nem tudtam, hogy a nő – Moker – érez-e fájdalmat, de
mély nevetése élesebb lett, ami láthatóan még jobban felingerelte a
három arabot. Nekiestek, ököllel csépelték a testét, ahol érték, a
vezetőjük pedig, akinek a szerszáma még mindig elöl volt és még
mindig nem ernyedt el, hátrébb lépett, hogy belerúgjon. Az első
rúgás a térdén érte, ettől megbicsaklott a lába és megroggyant,
miközben a másik két támadó szünet nélkül püfölte. Amikor
felfedezték, hogy az ő csinos nyári öltönyük is véres lett, tényleg
elvesztették a fejüket. Ütötték, rúgták, ahogy lassan a beugró
sarkába roskadt.
Megpróbáltam beavatkozni, megpróbáltam elkapni a vezért, aki
dühödt rúgásaival a nő fejét és vállát vette célba, de az
erőfeszítéseim hiábavalónak bizonyultak – mint azt előre sejtettem.
Nem mondom el, milyen gorombaságokat vágtam a fejükhöz, de a
politikai korrektségtől meglehetősen messzire estek. Azt hiszem,
jobban undorodtam tőlük, mint ők ettől az értelmetlenül motyogó,
vérző nőtől. Oké, én tudtam, hogy a nő halott és az őrült Moker
kapja a verést (vajon ő érzett-e fájdalmat? – a vihogásból és az
örömteli sikolyokból ítélve aligha), de valahogy még mindig
tiszteltem a nőt, aki azelőtt volt, hogy ez vált volna belőle. Talán ha
abbahagyta volna a gúnyos kacagást, a három fickó leszállt volna
róla. Sajnos azonban Moker odabent túlságosan is élvezte a dolgot.
A nő az ajtó előtt kuporgott, de csak az ütések és rúgások miatt,
nem azért, mert félt. Az eszelős kacagás legalábbis erre utalt.
Végül elterült a betonon. Félig az oldalán hevert, a két térdét
összekötötte az egy csomóba gyűrődött bugyi és harisnya, a
lábszárát és a bokáját azonban széttárta. A szoknyája épp annyira
csúszott le, hogy eltakarta a szeméremszőrzetét; a vér továbbra is
folydogált, bár nem lövellt a sebéből. A három fickó még most sem
hagyta abba a földre került áldozat rugdosását.
235
 Úgy tűnt, csak akkor álltak le, amikor elfáradtak. Dünnyögtek
valamit egymás között, és lebámultak a nőre, aki még mindig
mozgott és gúnyolta őket, bár a vihogása erőtlenebb lett, és egyre
többször szakították meg rövid szünetek.
Bőrkabát ráförmedt a másik kettőre, akik meglepetten néztek rá,
de aztán elvigyorodtak. A vezér és egyik társa már amúgy is
élesítettek, és úgy tűnt, az erőszak csak még keményebbé tette őket.
A harmadik, a pocakos fickó is lehúzta a sliccét, a másik kettő pedig
harsány röhögésben tört ki, amikor meglátták, hogy ő még mindig
petyhüdt. A pocakos morgott valamit, fogalmam sincsen, mit, és
durván meglökte a nőt a cipője orrával. Az áldozat csupán újabb
kacajjal felelt.
Elborzasztott, amit a nővel eddig műveltek – biztosan azt hitték,
részeg, drogos vagy bolond; egyáltalán nem látszott prostinak –, de
ami ezután következett, attól undorodva tántorodtam hátra.
Bőrkabát a földön heverő nő fölé állt és nekilátott kielégíteni
magát. A másik kettő is odalépett és követte a példáját.
Átmentem a szűk zsákutca túlsó oldalára, ráztam a fejem,
elátkoztam ezeket az embereket aljas hitványságukért. Nem akartam
nézni, de haboztam otthagyni a nőt. Hiába fordultam azonban el,
akkor is hallottam a fölötte maszturbáló arabok nyögéseit és
sóhajait.
A nyögések egyre erősödtek és hamar elérték a csúcspontot,
ahogy előbb az egyik, aztán a másik is elment. Még azzal sem
törődtek, hogy visszafogják a kiáltásaikat. Megpróbáltam nem
odafigyelni a lihegésükre meg arab nyelvű motyogásukra, és csak
akkor fordultam vissza, amikor megint röhögni kezdtek. Ketten a
harmadik ernyedt szerszámára mutogattak, aki kétségbeesetten
próbált életet lehelni belé. Káromkodott a másik kettőre – legalábbis
káromkodásnak hallatszott –, de azok csak még hangosabban
röhögtek. Az ideges arab feladta, és elvette a kezét lottyadtan
himbálózó péniszétől.
De aztán mintha ragyogó ötlete támadt volna, mert elégedett
vihogást hallatott. Mondott valamit a társainak, majd ismét megfogta
236
a szerszámát, ezúttal két kézzel, és erőlködő hangokat hallatott. A
másik kettő lelkesen biztatta. Egy perc sem telt belé, már vizelt is, és
a sugarat egyenesen a lépcsőn fekvő nőre irányította,
összemocskolva vele csupasz combjait, a kabátját, az arcát és a
haját.
Az emberi aljasság ilyen fokától a földbe gyökerezett a lábam,
aztán haragomban és elkeseredésemben még hátrébb húzódtam az
árnyékba.
Ölni tudtam volna.
A három féreg elment, de én ott maradtam. Bármilyen lélekölő
volt is az egész ocsmány ügy, továbbra is kíváncsi voltam. Es dühös.
Vajon mihez akart kezdeni Moker most, hogy az egykor csinos nő –
menedzsertípusnak néztem – piszkosan, megbecstelenítve hevert egy
húgytócsában a beugróból nyíló ajtó előtt? Megalázta, a sárba
tiportatta ezt az egykor valószínűleg tisztes, jó hírű nőt, és
megfordult a fejemben, hogy ez is a terv része volt: megszállja az
áldozatait (nem volt kétségem afelől, hogy korábbi áldozatait
hasonló megaláztatásoknak vetette alá), lealacsonyítja és olyan
tettek végrehajtására kényszeríti őket, amilyenek azoknak normális
életükben eszükbe sem jutottak volna. Gyanítottam, hogy ez is a
bosszúhadjárat része. A társadalom ellen, amely valószínűleg mindig
elfordult tőle. Semmit sem tudtam Moker hátteréről, múltjáról, de le
mertem volna fogadni, hogy korai éveit különféle intézetekben,
esetleg kórházakban töltötte, ahol megpróbálták rendbe hozni az
arcát (ha jelenlegi formáját műtét után nyerte el, milyen lehetett
előtte?). A gyerekkor nyilván gyötrelem, a serdülőkor valódi
kínszenvedés volt a számára. Vajon mindig magányosan élt, vagy
csak férfivá érve lett számkivetett? Vajon volt-e családja, és ha igen,
talán eltaszították maguktól? Olyan keveset tudtam Mokerről.
De ne hidd, hogy sajnálni kezdtem az ürgét. Képtelen lettem
volna rá, amikor ott hevert az a szánalmas kupac az ajtóban, nem
messze tőlem. Moker gonosz volt. Már a puszta jelenléte is
rosszindulatot árasztott, és ezt már az első pillanatban éreztem,
amint megláttam őt. A fenébe is, még az aurája is szennyes volt! Ez
237
az ember aljas volt, és meg kellett állítani. Nem számított, hogy
szörnyen torz, akár születésétől fogva, akár valami borzalmas és
bizarr balesetből kifolyólag: Moker könyörtelen gyilkos volt.
Meg kellett állítanom, de fogalmam sem volt, hogyan.
Meghúztam magam az árnyékban, figyeltem a holttestet. A
fejemben egymást kergették a gondolatok és a kételyek. A három
fickó nevetve csapkodta egymás vállát, miközben elsétáltak
mocskos tettük helyszínéről, és én gyűlöltem őket azért, amit tettek.
De Mokert még náluk is jobban gyűlöltem.
Amikor úgy éreztem, eleget vártam, és éppen megindultam volna
a fekvő test felé, valami megmozdult. Először azt hittem, maga a nő
– hiszen korábban láttam mozogni –, de ahogy közelebbről
megnéztem, rájöttem hogy tévedtem. Megint elhátráltam, és még
mélyebbre rejtőztem az árnyékban. Féltem a szörnyetegtől, aki
megszállta az áldozatot. Mint nemrég a parkolóban, most is ködös
körvonalat, átlátszó alakot láttam, amely lassan felismerhető formát
öltött. És a sötétség és a pára áttetsző jellege ellenére láttam, hogy
Moker távozik a halott nő testéből.
A fátyolszerű alak egyre sűrűsödött, egyre szilárdabbnak tűnt, és
kezdett emberibb alakot ölteni – leszámítva persze az arcát. Az alatta
heverő hús-vér test mozdulatlan volt, ismét élettelen tetem csupán,
Moker pedig egyre feljebb emelkedett. Már semmi nehézkes nem
látszott rajta; a növekedése egyenesen kecses volt. Még hátrébb
húzódtam, majdnem áthatoltam a mögöttem lévő üzlet ajtajának
üvegén. Amikor ezt észrevettem, gyorsan tettem még egy lépést
hátrafelé, és immár az üveg túloldalán, az üzlet belsejében voltam. A
másodperc töredékéig éreztem a jól ismert kényelmetlenséget, a
klausztrofóbiás szorongást, amit az üveggel való egyesülés, a
molekuláiban való felszívódás rövid érzése követett. Semmi
nyomasztó, csupán a természetes átmenet, amit csak az odakint, az
utcán lappangó dologtól való félelem árnyékolt be.
A Moker-látomás könnyed mozdulattal felegyenesedett és
lepillantott áldozatára. Bár árnyékban volt, tisztán láttam őt, nem
éppen szilárd alakjában, de tompa ragyogást bocsátott ki magából a
238
sötétben. Eszembe jutott, hátha ő is ugyanilyennek lát engem. Az
igazat megvallva, a felbukkanása gondolkodóba ejtett a teste
elhagyására való képességét illetően. Ez ugyanaz a képesség volt,
amit én is birtokoltam? Annak kellett lennie, nem lehetett semmi
más. Csakhogy ő olyan gyorsan és könnyedén lépett ki fizikai
alakjából. Talán a fickó természete tette ezt lehetővé: a magány átka
révén bőven jutott ideje tökéletesíteni a teste elhagyásában való
jártasságát.
És mi lehetett volna jobb ösztönzés nyomorult külsejéből való
kilépésre, mint saját fizikai tökéletlensége? Mi lehetett volna jobb
indíték, mint a vágy, hogy egy rövid időre valaki mássá váljon,
valakivé, aki egészséges, vonzó, gazdag – és köztiszteletben álló?
(És eltévelyedett elméjében ki lett volna alkalmasabb alany, hogy
megalázza, tönkretegye? Az áldozatai pontosan azt a típust
testesítették meg, amit mindig is irigyelt, és el akarta pusztítani az
arcukat és a testüket, hogy kielégítse irántuk érzett gyilkos haragját.
Megvetette őket azokért a tulajdonságokért, amelyekkel ő maga
sohasem rendelkezett, és végső megtorlásként egy bárd segítségével
saját képére formálta őket.)
Sohasem fogom megtudni, miként fedezte fel Moker a
képességet, hogy tetszés szerint elhagyja a testét, de ahhoz kétség
sem férhetett, hogy ezt a tudását mesteri szintre fejlesztette. Azt sem
fogom megtudni soha, hogyan tanulta meg elfoglalni és irányítani
halott emberek testét. De végül is egy boncteremben dolgozott,
halottak között.
Arra jutottam, hogy Moker gyakorlással érte el, amit tudott.
Számomra a TKE csak alkalmi szórakozás volt, Mokernek azonban
egyszerre jelentette a menekülés és a bosszú eszközét. Nem csoda,
hogy igazi szakértőjévé vált.

Halvány fényű alakja még egy darabig mozdulatlanul nézett le

szerencsétlen áldozatára. Aztán megrezdült és körülnézett. Egy
feszült pillanatig attól féltem, felfedez az üzletben, de bár a tekintete
239
egy hosszú másodpercig elidőzött az ajtón, aztán tovább pásztázta a
környéket.
Egy idő múlva elindult, és meggondolatlanságomban majdnem
utána vetettem magam. El akartam pusztítani, meg akartam
akadályozni, hogy még egyszer elkövesse ezt a szörnyűséget. De
annyira féltem tőle, hogy inkább ott maradtam. Különben sem
tudtam, képes lennék-e kontaktust létesíteni vele jelenlegi
állapotunkban. Ez mindenesetre jó kifogás volt.
Támadt viszont egy másik ötletem.
Moker már jó ideje elment, mire kimerészkedtem az üzletből.
Mielőtt átmentem volna az út túlsó oldalán lévő ajtóhoz, ahol a
vizelettel eláztatott nő hevert, kilestem jobbra, nem tért-e vissza a
gyilkos. Idegesen vártam, készen a menekülésre. Az utca üres volt.
Átmentem.
Megvizsgáltam a halott nőt, ellenőriztem, hogy valami csoda
folytán nem kezdett-e esetleg újra lélegezni. Nem, tényleg halott
volt.
Eltűnődtem, vajon gyilkosa azt tervezi-e, hogy fizikai alakjában
visszatér ide a kocsiján, és itt csonkítja meg, ahol sötét van és
nyugalom, és kicsi az esélye, hogy megzavarják. Talán minden
alkalommal így csinálta: ölt, elfoglalta a testet, otthagyta a halott
áldozatot valami félreeső helyen, majd visszament és felaprította. De
az is lehet, hogy beteszi a holttestet a kocsiba, és máshová viszi
feldarabolni. Bármelyik forgatókönyv szerint járt is el, tudtam, hogy
a rémálomnak még nincs vége: vissza fog jönni, hogy befejezze a
munkát, és nincs sok időm.
Azon gondolkodtam, el tudnám-e vinni a nőt onnét.
Szemügyre vettem a tetemet. A szája felrepedt, az arccsontja
fekete volt az őt összerugdosó három arab cipőtalpának piszkától,
korábban elegáns ruháját vér és vizelet szennyezte be. Leguggoltam
mellé (azt hiszem, szerettem volna valahogy megérezni őt).
Bepréselődtem a holttest és az ajtó közötti résbe (persze az én
alakomban nem kellett volna préselődnöm, de azért én azt tettem),
vettem egy mély levegőt és eggyé olvadtam vele.
240
 És működött. Úgy tűnt, megtaláltam a helyem.
Alig telt el azonban néhány másodperc azután, hogy körülvett a
húsa, megrohantak a halott egyre halványodó emlékei.
Megtapasztaltam az életét, csak apró villanásokat, csak egyes
pillanatokat, mégis mintha mindent megtudtam volna róla a
születésétől a haláláig. Azt hiszem, a drága életből még a halál után
is marad néhány foszlány az agyban, sőt talán a testben is. Mint a
régi rádió– és tévékészülékek, amelyek energiája nem szűnt meg
rögtön a kikapcsoláskor, hanem lassan elapadt, úgy az ember ereje is
elfogy, nem pedig elillan a halál beálltával. Most, ahogy elmerültem
ebben a kihűlő holttestben, úgy éreztem, maradt még egy kevés
energia – de legalábbis emlék – az anyagában.
Az elmém felszívta, ami megmaradt a nő életének emlékeiből.
Nem volt eléggé összefogott ahhoz, hogy maga alá gyűrjön, de azért
így is riasztó volt.
Képek, érzések, gondolatok özönlöttek át rajtam. Egy nagy,
élénkpiros labda sárga pöttyökkel, nagyobbnak tűnt, mint én, a
megfigyelő; felhőtlen öröm – egy férfi, a harmincas évei elején
járhatott, bár nagyon öregnek láttam, nevet és egy hintában lökdös
engem; régen volt, és ő az apám, én pedig a kicsi lánya vagyok (nem
volt kérdés, nem volt rejtély, egyszerűen így volt, és kész), és
csodálatos boldogság áramlik bennem, de hamar elpárolgott, és a
helyét rideg szomorúság vette át, amikor a férfi elment – most egy
nő, egy boldogtalan, kemény asszony, kedves arc, de szigorú szemek;
anya, a halott nő anyja, és ott is volt szerelem, de nem úgy, mint
régen; az asszony idősebb volt, őszült, és haragudott, felemelte a
hangját, rám, és az ellenszenv súlyosan nehezedett a szeretetre; de
úgy látszott, hogy a halálban, az én halálomban megbocsátást
nyertem, és szinte fájt a vágyakozás – még mindig emésztett, a
bánat, hogy annyi évvel korábban elveszítettem az apámat...
Bár a halott nő emléktöredékeit éltem át, a saját érzéseim is
befurakodtak, mert az elmémet is magába zárta az élettelen hús és a
megdermedt vér, s hirtelen azon gondolkodtam, vajon Primrose is

241
gyászol-e majd engem évekkel később. Apám képe is megjelent, de
idegennek hatott.
...karcsú, rózsaszín baba, Barbie vagy Wendy (a kép nem volt
elég tiszta) – egy kiskutya, aminek a ,nevét kiáltom: Rumból – egy
fiú, itt hirtelen magasba csap a szeretet hulláma – a tenger, a
csodálatos, nyugodt tenger, előbb zöld, aztán kék – egy rántás,
valami baleset, fájó kar, hamar elmúlik – bűntudat, bűntudat,
bűntudat, még több bánat, látomások egy férfiról, bizonytalan alak,
mögötte egy nő, és tudtam, hogy a szeretőm volt, a nő pedig a
felesége, mélységes mély bánat, rettenetes kín, a viszonynak
hamarosan vége – megint a tenger, csodálatosan meleg és nyugodt...
Felszívtam az áldozat emlékeinek apró töredékeit, mielőtt
elenyésztek volna, mielőtt végleg elhagyták volna húsból, csontból
és szövetből épült raktárukat.
…megint az anya, még itt van a szeretet, de erősebb az
ellenszenv – rossz idők, fekete napok, láttam mindet, olyanok voltak
a pillanatok, mint egy kaleidoszkóp, míg mások különállók és
élesek, némelyik elsuhant, némelyik másodpercekig is eltartott, ami
hosszú időnek tűnt – gondolatok, energia áramlott, de egyre apadt,
állandóan apadt, sorvadt, gyengült, mintha ők maguk is elfáradtak
volna – most egy iroda, egy munkahely; számítógép-monitorok,
arcok, vegyes érzelmek, pillanatképek, amelyeket valahogy mégis
teljesnek éreztem – egy lakás, egyszerű, de ízléses berendezés, a hely
melegsége, majd egy Tibbies nevű fekete-fehér macska – emberek,
barátok – elhagyom az irodát...
Es aztán minden megváltozott: sötétség kúszott elő, eleinte
lassan, míg majdnem mindent elborított; és félelmet hozott
magával...
...és rettegés, dermesztő rettegés – magányos séta le az
árnyékba, a veszély előérzete – az autó, nagyon közel az autóhoz –
surranó léptek a hátam mögött – ezek az utolsó hangok és képek
fokozott erővel rohamoztak – fájdalom, iszonyú fájdalom és üvöltő
félelem! – a sötétség erős, összecsap felettem, mielőtt elosztana –
fogy, gyengül – míg végül csak fény marad...
242
 Vergődtem a nő testében az emlékek nyomása alatt, a
rettegésének egy része átköltözött belém. Kényszerítettem magam,
hogy megnyugodjak, de tudtam, ha ezek az utolsó emlékek egy
pillanattal is tovább tartanak, elmenekülök az engem körülvevő
hideg húsból. Ereztem, hogy reszketek, még ha nem is volt
lehetséges. A halála borzalmas volt, és a szenvedés folytatódott
azután is, hogy a szív megszűnt dobogni.
Összeszedtem magam. Üres térben voltam, a nőből semmi sem
maradt. A testben nyoma sem volt korábbi lakójának.
Eljött az ideje, hogy alávessem az akaratomnak. Imádkoztam,
hogy lehetséges legyen.

Lecsillapítottam az érzelmeimet, ami meglepően könnyen ment.

A sok szörnyűség ellenére, amit aznap éjjel tapasztaltam, a félelem
és szorongás ellenére a testem elhagyásához használt gyakorlat
ismételgetésével meg tudtam nyugtatni a lelkemet.
Mély, nagyon mély belégzés (természetesen színlelt
lélegzetvétel) és hosszú, nagyon hosszú kilégzés. Megszólítottam
anyagtalan formám minden részét, a nem létező lábujjakkal
kezdtem, aztán felfelé indultam hiányzó lábamon, majd láthatatlan
ágyékom következett, onnét megfoghatatlan hasamon,
mellkasomon, vállamon és karomon haladtam tovább, míg elértem
kivehetetlen fejemet, és akaraterőmmel ellazítottam őket. Aztán
ahelyett, hogy fizikai alakom elhagyására adtam volna parancsot
(ilyenkor általában egy adott pontra koncentráltam a mennyezet
közelében – ez általában a hálószoba mennyezete volt –, és erősen
akartam, hogy belső énem odamenjen), arra kényszerítettem magam,
hogy a megszállt test részévé váljak. Az, hogy életemben sokkal
nagyobb termetű voltam, mint a szerencsétlen nő, úgy tűnt,
egyáltalán nem számít – így is tudatosan ki kellett „töltenem”
emberi formáját. Éreztem, ahogy áramlók benne, különös módon
inkább kiterjedtem, mintsem összehúzódtam, éreztem magam az
izmaiban, csontjaiban és belső szerveiben. Néha vissza-visszatért a
243
halott nő egy emléktöredéke, de sohasem volt elég erős, hogy
hosszasan velem maradt volna.
Az ujjaim az övéibe csúsztak. A hasam és a mellkasom bőre
belső formájához igazították magukat. Apránként átvettem az
alakját, éreztem a behatolást, de semmilyen kényelmetlenséget nem
okozott. Mokernek mindössze pillanatokra volt szüksége, hogy
megszállja áldozatát, de neki nagyobb gyakorlata volt, mint nekem.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy vajon a démonok is így
kerítenek hatalmukba bizonyos szerencsétleneket (korábban nem
hittem a démoni megszállottságban, de újabban sokkal rugalmasabb
vagyok azt illetően, mi lehetséges és mi nem).
Amikor úgy éreztem, teljesen elmerültem, megpróbáltam
megmozdítani a nő jobb kezét. Kicsúsztam belőle.
Visszahúztam a kezem és ismét belebújtam, mintha a halott ujjai
egy kesztyű ujjai lettek volna. Megint vettem néhány mély
lélegzetet, még erősebben összpontosítottam, és igyekeztem
elképzelni, hogy egy vagyok vele.
A nő keze alig észrevehetően megmoccant.

A halott nő testének elfoglalása végül is viszonylag könnyű

feladat volt (igaz, irányítani már keményebb diónak bizonyult).
Arról volt szó, hogy bele kellett „gondolnom” magam a testbe, ami
lényegét tekintve nem volt egyéb elhagyott épületnél. Ha úgy
tetszik, olyan zen dolog volt az egész. Ahogy azt korábban
említettem, a kulcs az „eggyé válás” volt vele, tehát nem annyira
átvettem az irányítást az élettelen hús és vér fölött, sokkal inkább a
részévé váltam. Nem felöltöttem, hanem én lettem az. Mivel volt
gyakorlatom abban, hogyan vetítsem ki belső énemet más,
„héjamon” kívüli helyekre, nem okozott túl nagy nehézséget
belevetítenem magam egy másik ember testébe. Nehéz elmagyarázni
és megvalósítani sem éppen könnyű, de ha ismered a trükköt, megy
a dolog.

244
 Az, hogy bejutottam és „kitöltöttem” az új testet, mind szép volt
és jó, rávenni azonban, hogy engedelmeskedjen a parancsaimnak,
már más lapra tartozott. Először megszoktam, hogyan tudom
mozgatni a jobb kézfejet, aztán következett a kar könyékig. A test
többi részéből már kicsit nehezebb volt kicsikarni bármilyen
reakciót, de a kitartásom meghozta gyümölcsét. Ne felejtsd el, még
mindig eléggé zaklatott állapotban voltam, tehát nem kevés
erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán megnyugtassam magam;
egy másik ember testének irányítása pedig teljes körű koncentrációt
igényelt. De ráéreztem a dologra. Először csak apránként, később
azonban ment, mint a karikacsapás. Az volt a trükkje, hogy ne
próbálkozzak túl görcsösen, hanem engedjem el magam és
egyszerűen sodródjak bele.
Felülni nem volt túl nehéz, bár az idegen testet súlyosnak és
ormótlannak éreztem, lábra állni azonban szinte lehetetlennek tűnt.
Tudod, ha az ember a saját testében lakik, az évek során
alkalmazkodik a növekedéséhez, és nem tűnik fel annyira a súlya, de
belebújni egy másik testbe olyan, mint felpróbálni egy páncélruhát,
ami ólomból készült. Hozzá kell szokni, de a mozgásod még akkor
is esetlen lesz. Moker nyilván rengeteg gyakorlással sajátította el ezt
a képességet, de a nő teste még az ő irányítása alatt is egy kicsit
mereven és ügyetlenül mozgott.
Az első problémát a látás jelentette. Az áldozat szemén át
mindent homályosan láttam, és eszembe jutott, hogy szemüveget
viselt, ami most nem volt sehol. Biztosan leesett, miközben a három
szemétláda helybenhagyta. Körbetapogattam a betonlépcsőt mindkét
esetlen kézzel, és bár maguk az ujjbegyek érzéketlenek voltak,
éreztem, hogy valami megmoccan alattuk. Beletelt egy kis időbe,
míg sikerült felvennem a szemüveget – mintha vastag, egyujjas
kesztyűben próbálkoztam volna –, mert közben többször is
elejtettem. Előbb-utóbb azonban feltornáztam az „orromra”, és a
szárát is sikerült a nő haján át a füle mögé akasztani. Az egyik lencse
elrepedt, de a látásom javult valamelyest. Igaz, nem annyira, mint
reméltem, de ahhoz elég volt, hogy tájékozódhassak.
245
 Zöldfülű kezdő voltam, de eltökéltem, hogy elérem a célomat.
Volt ugyanis egy tervem.
A beugró téglafalába kapaszkodva lassan feltápászkodtam.
Először csak feltérdeltem (vagyis feltérdeltettem őt), aztán
felemeltem az egyik lábat, hogy a lábszár és a comb derékszöget
zárjon be egymással, azután az ujjaimmal (az ő ujjaival)
belekapaszkodtam a téglák közötti mélyedésekbe további
támasztékért, és akaraterőm és a nő apadó erejének megfeszítésével
felálltam. (Nagy szerencsémre a dulakodásban elveszítette a cipőjét,
így nem kellett aggódnom a magas sarok miatt.) Sikerült tehát talpra
állnom, de azonnal nekiestem a fémajtónak, s ott is maradtam
néhány percig, miközben szétterpesztett lábammal szilárdan álltam a
lépcsőn, de a testem többi része reszketett. Óriási munkával sikerült
megigazítanom a nő ruházatát, felrángattam a bugyit és a harisnyát,
és begomboltam (majdnem lehetetlenül nehéz volt, de nem adtam
fel) a kabátot.
Szédültem, mintha túl magasan lennék. Akkor érez ilyet az
ember, amikor először ül biciklire vagy lóra. És amikor ellöktem
magam az ajtótól és megpróbáltam elindulni, olyan érzésem volt,
mintha gólyalábakon jártam volna. Elestem a lépcsőn, és újra végig
kellett csinálnom a feltápászkodás teljes folyamatát. Majdnem – de
nem teljesen – olyan volt, mint először járni tanulni (azt hiszem egy
művégtaggal ellátott amputáltnak kell átesnie hasonló tortúrán), és
hidd el, nem volt gyerekjáték. Még kétszer botlottam meg és estem
el, mielőtt elértem volna az útkereszteződést.
Bár a lépteim nehézkesek és eléggé veszélyesek voltak, a
karommal pedig folyamatosan hadonásztam, hogy megőrizzem az
egyensúlyomat, nemsokára megszoktam a járást. Mire
visszajutottam a Queenswayre, már csak azt hihették, hogy
reménytelenül részeg vagyok.
Az út London utcáin át rettenetes volt. Szerencsére késő éjszaka
volt, és miután elhagytam a Queensway környékét, a mellékutcák
megint sötétebbek és gyakorlatilag néptelenek lettek. Az a kevés
ember, akivel találkoztam, valószínűleg azt hitte, leittam vagy
246
belőttem magam, ahogy ide-oda tántorogtam, és ahol csak tudtam,
belekapaszkodtam a falba. Megfordultak utánam, néhányan
átmentek az út túlsó oldalára, amikor megláttak. Egy csapat fiatal
srác hangosan röhögött rajtam, sértéseket és ajánlatokat kiáltoztak
felém, hogy mit csinálhatnánk együtt, de amikor látták, hogy nem
törődöm velük, ők sem foglalkoztak velem tovább és elmentek.
Egy járókelő, egy idősebb, rosszul öltözött férfi odajött hozzám,
és megkérdezte, jól vagyok-e, nincs-e szükségem segítségre. Nem
tudom, hogy véres ruhám, összevert arcom, a belőlem áradó
vizeletszag vagy a válasz helyett feltörő rekedt bugyborékolás
ijesztette-e el. Elképzelhető – valószínű –, hogy az összes így együtt.
Gyorsan kereket oldott, én pedig tovább botorkáltam.

Hosszú út állt előttem, és egyáltalán nem voltam biztos benne,

hogy sikerül. A test halála után nem kell sok idő, hogy az izmok is
elhaljanak, és percről percre gyengébbnek éreztem magam. Az, hogy
a vér nem keringett az ereimben, önmagában még nem jelentett
semmit – nem éltem, így szükségem sem volt rá –, attól viszont,
hogy az egész a lábamban gyűlt össze, úgy éreztem, mintha
ólomcsizmát viselnék. Ráadásul a csökkenő testhőmérséklettel
együtt a tetem is egyre merevebb lett. Mire eljutottam a rendőrőrsre,
már úgy mozogtam, mint Frankenstein teremtménye.
Az út során végig beszélni próbáltam, amivel sikerült a
(szerencsére) ritka járókelők közül még többnek a figyelmét
magamra vonnom. Számukra valószínűleg nemcsak részegnek és
ziláltnak, de bolondnak is tűntem.
Az volt a szándékom, hogy mire elérem kitűzött célomat, képes
legyek összefüggően beszélni. El kellett mesélnem a történetemet, és
ki kellett mondanom egy nevet. Ez újabb akadályt jelentett, sokkal
nagyobbat, mint mozgásra bírni a testet. Eltartott egy ideig, mire
egyáltalán képes voltam valamilyen hangot kiadni, és ez is csak
hörgő suttogás volt, ami valahogy úgy hangzott, hogy

247
„Unurrrrgahh”. Nem volt valami fényes, de kezdetnek meg kellett
elégednem ennyivel.
Próbáltam kiejteni bizonyos szavakat, eleinte olyan
egyszerűbbeket, mint az „egy, kettő, három”, meg ilyesmit, de csak
annyi jött ki, hogy „e', ke'ő, há'm”. Kitartóan próbálkoztam,
küszködve lépkedtem, és kínlódva igyekeztem megszólalni. Es bár a
testen kívüli állapotban minden fizikai érzékemet elveszítettem (a
falakon való áthaladás és a hasonlók mentális élmények voltak),
határozottan éreztem, hogy fagyos hideg vesz körül. Mintha egy
nehéz szkafandert viseltem volna, amit egy jéghideg téli éjszakára
kint hagytak az udvaron. Eltűnődtem: mennyi idő múlva is
jelentkezik a hullamerevség? Általában a halál beállta után
negyvenöt-hatvan perccel, ugrott be valahonnét.
Továbbtámolyogtam, a kezemet a járda menti falakon húztam
vagy lámpaoszlopokat kaptam el, hogy megőrizzem az
egyensúlyomat. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, ha át
akartam kelni egy úton, ahol semmit sem foghattam meg, ha a
térdem netán összecsuklana, és a járművek elől sem tudtam
félreugrani (amelyekből szerencsére kevés volt), így inkább
megtorpantam, míg az autók és buszok kikerültek. Szitkokat vágtak
a fejemhez, nyomták a dudát, de ügyet sem vetettem rájuk. Csak
egyetlen gondolat vezérelt: el kellett érnem a célomat, mielőtt a hús
és a csont feladná.
Mivel egész életemet ebben a városban töltöttem, tudtam, hol
találom a helyi rendőrőrsöt, és ahhoz is eléggé észnél voltam, hogy
felismerjem az utakat és utcákat. Hogy mennyi ideig vánszorogtam,
fogalmam sem volt, lehetett egy óra, de lehetett fél is. Bármeddig
tartott is azonban, a vállalkozás lassan kezdte felemészteni az
elszántságomat.
Nem messze megláttam egy nagy felüljárót, és ez reményt adott,
mert azt jelentette, közel vagyok. Egy időre még a botorkálás –
valahol félúton Liam Gallagher széteső mozgása és Ozzy Osbourne
csoszogása között – is gyorsabban ment, de ez nem tartott sokáig.
Akaratom ellenére lelassultam, és húzni kezdtem az egyik lábamat.
248
És akkor a távolban megpillantottam az épületet, amit kerestem, és a
látvány új erőt öntött belém. Leléptem a járdáról, közben majdnem
megbotlottam a nagy sietségben, de sikerült visszanyernem az
egyensúlyomat, mielőtt orra buktam volna. Ez különösen idétlen
pillanat lehetett, a karom ide-oda hajlott mindenféle lehetetlen
szögben. Valaki rám füttyentett, aztán röhögött, de senki sem sietett
a segítségemre, és talán így is volt jó.
Kíváncsi pillantásoktól kísérve (ezen a nagyobb úton voltak még
néhányan) továbbtántorogtam célom felé. Amikor elértem a túlsó
oldalt, azt találtam, hogy komoly nehézséget okoz felemelni a lábam
és fellépnem a járdára. Végighúztam a lábujjamat a járdaszegélyen,
hogy kitapogassam a megfelelő magasságot, és előrehajoltam, hogy
a testsúlyom arra a lábra helyeződjék, majd utána vonszoltam a
másikat is. Nem éppen úgy sikerült, ahogy terveztem: elveszítettem
az egyensúlyomat és elestem a járdán. Szerencsémre nem terültem
el, csak a hátsómra huppantam, egyik kezemmel a peremkőre
támaszkodtam, a lábaimat oldalirányban szétvetettem, a térdemet
behajlítottam. Úgy egy percig maradtam ebben a pozícióban,
igyekeztem visszanyerni az önuralmamat, és lélekben felkészültem
az erőfeszítésre, amit az ebből a helyzetből történő felállás igényelt.
És ekkor megláttam azt, amit a világon abban a pillanatban a
legkevésbé szerettem volna látni.
Az út túlsó oldalán Moker vén, ütött-kopott Hillmanje közeledett
felém, oldalsó lámpái, mint két fenyegető jelzőláng. Tudtam, ki az a
sötét alak, aki a kormány mögött görnyed, és elkeseredetten
felnyögtem. A nyögéssel együtt hangosan káromkodtam, és legalább
ez nagyjából érthetően hangzott (legalábbis a saját fülemnek).
Moker nyilvánvalóan nem vett észre, mert a kocsi nem lassított.
Ilyen helyzetben ösztönösen eltakarom az arcom vagy
összekuporodom és meghúzom magam, de más testét rávenni ilyen
hirtelen reakcióra nem olyan könnyű dolog. Nagy igyekezetemben
valahogy négykézláb állva kötöttem ki, mint egy kutya, és felemelt
arccal egyenesen a közeledő autó felé bámultam.

249
 Moker azonnal beletaposott a fékbe, amint észrevett, és abban a
pillanatban megértettem, hogy fel-alá cirkált a környéken és engem
keresett. Biztosan elment a kocsijáért a parkolóba (nyilván a csendes
oldalbejáraton át közelítette meg), majd visszatért a sötét
zsákutcába, ahol a nő megviselt holttestét hagyta, és felfedezte, hogy
eltűnt. Hogy megdöbbenthette a dolog!
Tehát elindult megkeresni a zsákmányát. Talán az is eszébe
jutott, hogy az arabok elvitték – sőt talán még az a gyanú is
felmerült benne, hogy egy másik szellem lopta el jogos jussát. És a
kutatás sikerrel járt. Megtalált. Én pedig tehetetlen voltam.

250
 32.

Küszködve próbáltam újra a lábamra állni (na jó, a halott nő

lábára, de egy kicsit fárasztó ezt folyton hozzátenni), de csak
vergődtem a járdán. A lábam megmakacsolta magát. A Hillman,
amely amúgy sem haladt túl gyorsan, megállt mellettem. Az oldalsó
ablakon át Moker kalappal és sállal eltakart arca bámult rám.
Eszeveszetten küzdöttem, de a lábam nem volt hajlandó
engedelmeskedni. Ha megpróbáltam behajlítani a térdem, az nem
engedett. Moker körülnézett, biztosan meg akart győződni róla, hogy
tiszta a terep, és nyugodtan beemelhet a kocsi csomagtartójába,
amikor egy Audi fékezett mögötte. Az ideges sofőr vadul dudált, és
rákiáltott az útjában álló akadályra, Moker pedig hátrapillantott; ha
lett volna arca, most biztosan meglepetés vagy harag ül ki rá.
Letekerte az oldalsó ablakot – ami a vén Hillman esetében nem ment
éppen gyorsan –, és intett a másik sofőrnek, hogy kerülje ki, de
óriási szerencsémre a fickó kötekedőfajta volt, és nem látott semmi
okot rá, hogy kitérjen egy másik jármű miatt, amely szabálytalanul
áll az út közepén (ami nagyon széles volt, de a dolog nem erről
szólt). Egyre csak nyomta a dudát és káromkodott.
Moker nyilván úgy döntött, egyszerűbb félreállni, mint
szópárbajba keveredni a másik sofőrrel, mert továbbhajtott, és
lekanyarodott az út felé eső oldalán lévő járdaszegély mellé.
Megragadtam az alkalmat, és megint megpróbáltam felállni, de
kevés sikerrel: a lábam összecsuklott, valahányszor fel akartam
térdelni. A szemem sarkából láttam, hogy Moker Y fordulóba kezd,
és nyöszörögtem tehetetlen dühömben.
Hirtelen erős karok ragadtak meg a hónom alatt, felrántottak és
bizonytalan lábamra állítottak. Egy rövid, szőke hajú, sminkeletlen,
251
nagydarab nő lépett elém hátulról, de közben nem engedte el a
kezem, nehogy megint összeessek. Sötét kabátot és bő, sötét
nadrágot viselt. A kabát nyakára és hajtókájára halványkék ing
gallérja terült, amelynek hosszú sarkai nagy, telt keblek bimbóira
mutattak.
– Jól vagy, kedvesem? – kérdezte férfias termetéhez képest
meglepően magas hangon. Az egyetlen dísz, amit viselt, egy pár
nagy, lelógó fülkarika volt.
– Ö... é... iigen – sikerült kinyögnöm.
Bár a látásom rohamos gyengülésével az alak kezdett
elmosódottá válni, láttam az arcára kiülő döbbenetet, amikor
észrevette, milyen állapotban vagyok, és megérezte a vér és a vizelet
(meg más egyéb) szagát a ruhámon. Hátrálni kezdett, de nem
félelem, hanem inkább az undor miatt. Tudtam, hogy nem vagyok
valami kellemes látvány, és az illatom sem lehetett éppen mennyei,
de azért esdeklőn nyújtottam felé a kezem. A nő azonban
továbbhátrált, és nem hibáztathattam érte: nem lehetett egy felemelő
élmény találkozni velem ezen az éjszakai órán (nos, más időpontban
sem).
– Seg... seg... – motyogtam, de hiába; a nő sarkon fordult és
faképnél hagyott.
Közben még több duda kapcsolódott be a hangversenybe, én
pedig lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy megnézzem Mokert.
Ügy tűnt, komoly kellemetlenséget okozott a többi sofőrnek, mert
keresztben állt az úton, és így még két jármű útját állta el, ráadásul
az egyik egy éjszakai busz volt. A feltartóztatott sofőrök éktelen
lármát csaptak, bár a hangzavar hirtelen elhalkult kölcsönvett
fülemben. A francba, mindjárt odavan a hallásom!
Megindultam és követni kezdtem a nagydarab nőt, aki ekkorra
elmosódott folttá zsugorodott a távolban. Nemsokára elhaladt a
rendőrőrs ajtaja előtt, amelyet én is szerettem volna elérni, és arra
gondoltam, igazán beugorhatott volna, hogy bejelentést tegyen az
utcán kóválygó összevert, őrült nőről.

252
 A bal lábamat a jobb elé tettem, aztán a jobbat a bal elé, egyik a
másik elé, közben erősen koncentráltam, és próbáltam kimondani a
szavakat.
– Bal... aj... lé... – megállás nélkül gyakoroltam, s mindannyiszor
kierőszakoltam, hogy merev lábam megmozduljon. – Egy... a más...
elé... Egy... a... elé...
Megállás nélkül ismételgettem, míg végül úgy hangzott, mint
valami kántálás. Elhúzott mellettem egy busz, az, amelyiket Moker
az előbb feltartott, aztán egy autó, és tudtam, hogy nemsokára ő
maga is megjelenik a járda mellett, mint valami nagy, gonosz
csúszómászó. Megpróbáltam meggyorsítani a lépteimet, de
majdnem felbuktam a nagy erőlködésben. Nyugalom, mondogattam
magamban, összpontosíts, egyik láb a másik elé, ne kapkodj! Már
nincs messze... Istenem, akkor miért tűnt mégis olyan iszonyúan
távolinak?
– Egyik... a... má... elé... – A rohadt életbe!
Mindjárt ott vagyok. Már nincs olyan messze. Hol lehet Moker?
Nem volt kedvem megnézni. Azt jelentette volna, hogy meg kell
állnom, és erővel hátra kell fordítanom a fejemet. Túl sok idő.
Különben is, a látásom egyre rosszabb. Elmosódott fényudvar az
utcai lámpák körül. Hideg, rohadt hideg ez a hulla. Azt hiszem,
majdnem ott vagyok.
Egyfolytában beszéltem menet közben, mert ha nem tudok
összefüggően beszélni a rendőrségen, akkor az egész vállalkozás
értelmetlen volt.
Uh-oh! Autó hátulról! Nem kellett volna odanéznem ahhoz, hogy
tudjam, ki az, de mivel elég volt oldalra pillantanom, megtettem.
Szinte hallottam, ahogy a nyakam csontjai és izmai csikorogva
egymásnak feszülnek.
Valóban ott ült Moker, és távol ülő, dülledt szemeivel egyenesen
engem bámult a nyitott oldalablakból. Nem tudtam eldönteni, hogy
meglepetés vagy pánik tükröződik ijesztő tekintetében. Talán a kettő
keveréke. Elkanyarodtam, mert rájöttem, hogy ha ilyen tisztán látom
a szemét, akkor túl közel vagyok hozzá. Hatalmas keze kinyúlt az
253
ablakon, és megpróbált elkapni, de éppen sikerült elég messze
kerülnöm tőle.
Vajon min járhatott az esze? Hogy nem sikerült végeznie a
nővel? De hát az araboktól kapott verés biztosan megadta neki a
kegyelemdöfést. Vagy a tekintete képes volt áthatolni a halott bőrén,
és látott engem odabent? Hiszen korábban is érzékelte már a
jelenlétemet.
Nem volt időm ilyesmin elmélkedni. Moker megállította az
araszoló autót, és kinyitotta a sofőrülés felőli ajtót...
De akkor odaértem, ott álltam a rendőrőrs bejáratánál. Jaj ne,
lépcső! Két lépcsősor, amit meg kell mászni!
Összeszedtem minden maradék akaraterőmet. Meg kellett
csinálnom, fel kellett jutnom oda. Egy – lépcső, kettő – lépcső...
vajon ott van mögöttem? Istenem, biztosan. Elég volt egy pillanat,
hogy kiugorjon az autóból, átszaladjon a járdán és elkapjon, mielőtt
eljutnék a harmadik lépcsőfokig.
– Há'm... – mondtam hangosan. Bármelyik pillanatban
számítottam rá, hogy a durva kéz megragad és elvonszol, vissza a
Hillmanhez, és belök a hátsó ülésre vagy a csomagtartóba.
– Négy...
Miért nem éreztem a markát a vállamon? Mi tartott neki ennyi
ideig?
– Öt...
Még több lépcső, a kanyarnál, csak menj, egy lépcső, két lépcső,
három, négy, tovább, kapaszkodj a korlátba, egyik láb, másik láb...
Istenem, annyira nehéz, mint a gyorsan kötő cement... de kitartás,
nincs messze, már nincs olyan messze...
Ott voltam, ott voltam a lépcső tetején! Megtántorodtam
meglepetésemben. A dupla ajtó karnyújtásnyira volt előttem, bár a
bentről kiszűrődő fényt egyre halványabban láttam. Tudtam, hogy ez
nem a világítás hibája: a szemek, amelyeket használtam, lassan
elhaltak. Észrevettem egy árnyat odabent, egy ember volt, megnyúlt,
fekete fejjel, és akkor hirtelen megértettem, miért nem szállt ki
Moker az autóból, hogy utánam eredjen: egy sisakos rendőr állt az
254
üveg túlsó oldalán, és éppen kinyitotta nekem az üvegajtó egyik
szárnyát. Biztosan látta, ahogy botladozva vánszorgok felfelé,
üldözőm pedig észrevette az utolsó pillanatban. Mire elértem az
utolsó lépcsőfokot, Moker valószínűleg már messze járt.
A rendőr – isten áldja csúcsos sisakját! – intett, hogy menjek
beljebb, és közelebbről is szemügyre vett. Érzékeltem, hogy hirtelen
visszarántja a fejét és a vállát, nyilván kellemetlen szagom miatt.
Egyre gyengülő hallásom miatt a hangja csak tompán ért el
hozzám, de azért megértettem, mit kiáltott:
– Látogatója van, őrmester!
Nekiestem, és azt hiszem, az első reakciója az volt, hogy ellök
magától, de a kötelességtudat felülkerekedett. Erős kéz
ragadta meg a karomat. A hang mintha egy másik szobából szólt
volna:
– Jézusom, mi történt magával?
Túlságosan elfoglalt a mondanivalóm előkészítése, hogy
felelhettem volna a kérdésére. Nagy nehezen visszanyertem az
egyensúlyom, otthagytam a rendőrt, és a pult felé támolyogtam,
amely mögött még éppen ki tudtam venni az éjszakai ügyeletes
felsőtestének körvonalait. Nekizuhantam a pultnak és rákezdtem: –
Vala... megölt... eng...

255
 33.

Már alig maradt bennem erő.

A test egyre nehezebb és hidegebb lett. A térdem megroggyant. A
látásom elhomályosult. Nem hallottam mást, csak fehér zajt, aztán
azt sem. Az állam elernyedt, a szemhéjam elnehezült, a szemem
lassan bezáródott. Nem maradt sok időm, összekapartam tehát
akaraterőm minden maradékát, ami nem volt valami sok.
Azt mondtam az ügyeletesnek:
– Gyilkos... ságot... aka... rok... bejelte... bejelenteni. Az
enyémet. A... gyilkos... neve... Al... Alec... Moker. Ő... ölte meg a... a
többieket... is…
Aztán a nő teste végleg feladta.

256
 34.

Otthagytam a holttestet a rendőrőrs hosszú, fényárban úszó

előterének padlóján, egyenruhás férfiak és nők gyűrűjében, akik
közül az egyik – maga a szolgálatos – mesterséges lélegeztetéssel és
szívmasszázzsal megpróbálta újraéleszteni. Részemről nem volt
értelme továbbra is ott maradni. Megadtam nekik a gyilkos nevét, és
reméltem, meg is értették, amit mondtam nekik. Különben felesleges
volt az egész.
A test elhagyása sokkal könnyebb volt, mint a beköltözés.
Egyszerűen kihúztam magam belőle, elképzeltem magam valahol a
mennyezet közelében, ahogy régebben a saját testemből szoktam
távozni. Abban a pillanatban kiszakadtam a mozdulatlanul heverő
nőből, és az egyik sarokból néztem le rá. Nem időztem ott soká. A
nő igazán és visszavonhatatlanul halott volt, és a rendőrök
semmilyen módon nem hozhatták már vissza.
Magam elé képzeltem Moker lepusztult, undorító odúját, és a
következő pillanatban már át is hatoltam az épület falán, s a
Shepherd's Bush felé suhantam. Úgy éreztem, alig telt el egy-két
másodperc, és ott voltam, lefelé lebegtem az alagsori lépcsőn, majd
átmentem a kopott bejárati ajtón.
A lakás üres volt, de valami azt súgta, nem kell sokáig várnom.
így is lett. Újra átfésültem a sivár szobákat, magam sem tudtam, mit
keresek, azt hiszem, csak egyszerűen kíváncsi voltam, érdekelt
hogyan él ez a szörnyeteg. A mocskos konyhában tárolt étel nagy
része konzerv volt, a többi csomagolt. A mosogató melletti kis
pulton ütött-kopott turmixgép állt. Sehol sem láttam fényképeket,
ami Moker esetében nem lepett meg – tényleg szívesen nézegette
volna saját arcképeit? –, de családtagok és barátok fotóit sem
257
találtam. (Barátok? Volnának barátai? Talán egy kicsit kegyetlen volt
ilyet gondolnom, de szinte biztos voltam benne, hogy számkivetett,
pária.) A konyha falán lógott egy naptár, és a hónap egyik napja be
volt karikázva rajta. Bár a napokat illetően egy kissé elveszítettem a
fonalat, majdnem biztos voltam benne, hogy a mai dátumot jelölte
meg – nagyjából stimmelt –, és eltűnődtem, vajon ha vissza tudnék
lapozni a naptárban, bekarikázva találnám-e a többi gyilkosság
napját is. Majdnem biztos voltam benne. A legérdekesebb azonban
az volt, hogy ebben a hónapban nem jelölt meg másik napot, amit én
további bizonyítékként értelmeztem arra nézve, hogy velem nem
Moker végzett.
Csoszogó lépteket hallottam odakint a lépcsőn, és tudtam, hogy a
ragadozó visszatért borzalmas fészkébe. Behúzódtam a legsötétebb
árnyékba, amit csak találtam.
Kulcs fordult a zárban, az ajtó fáradt nyikorgással kitárult, és
megjelent Moker görnyedt alakja. A vastag gyapjúmaszk mögül
gusztustalan, szortyogó lihegés hallatszott, mintha egy hosszabb
távot gyalog vagy futva tett volna meg az autójától idáig, és kifulladt
volna, mire ideért. Becsapta maga mögött az ajtót és
nekitámaszkodott. A mellkasa zihált, látszott, hogy igyekszik
megnyugodni. Talán sikerült pánikba kergetnem? Vajon rájött-e,
amikor látta áldozatát bevánszorogni a rendőrségre, hogy valaki
beköltözött a testébe? Egészén biztos voltam benne, hogy testen
kívüli állapotában észrevett engem a parkolóban, mielőtt belebújt
volna halott áldozatába; amikor azonban először jártam ebben a
lakásban, nem látott meg, bár mintha megérezte volna a
jelenlétemet. Tehát csak akkor láthatott, amikor ő maga is kilépett a
testéből? Reméltem, hogy rövidesen megtudom a választ.
A gyilkos lassan letekerte a sálat az arcáról és a földre dobta.
Aztán a kalap következett, és megint teljes valójában feltárult
előttem ocsmánysága; az arcán tátongó lyuk mély volt, de legalább
árnyékban maradt. Az őt körülvevő aura, ha lehet, még romlottabb
színű és még gonoszabb lett. Furcsa, nyávogó hangot hallatott,
mintha mondani akarna valamit, és egyre hangosabb lett, ahogy
258
közeledett felém. A karjait maga előtt lóbálta, ujjai a levegőt
markolászták.
Elhátráltam előle, meglepett a támadása, most már végképp nem
tudtam, lát-e vagy sem. De hirtelen megtorpant, és a másik sarok
felé fordult. Most arrafelé rohamozott hadonászva és mély,
artikulátlan üvöltést hallatott, amikor ujjai a levegőn kívül nem
találtak semmit. A biztonság kedvéért azonban beugrottam az
újságokkal és kivágott cikkekkel rendetlenül teleszórt asztal mögé,
és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy az kettőnk között maradjon.
Moker átcsoszogott a konyhába, és felkapcsolta a villanyt.
Néhány pillanattal később visszajött, élesen jobbra fordult és
berontott a hálószobába. Ott is felgyulladt a villany, és hallottam,
hogy dühöngve ide-oda hajigálja a keze ügyébe eső tárgyakat.
Semmi kétségem sem volt afelől, hogy engem keres, és csak enyhe
vigaszt nyújtott a tudat, hogy érzékel, de nem lát. Kiviharzott a
hálószobából, tántorogva megtorpant az asztal túlsó oldalán, de
groteszk fejét továbbra is vadul forgatta ide-oda. Néhányszor olyan
meredten bámult rám, hogy biztos voltam benne, lát engem, de a
tekintete egy idő után mindannyiszor továbbvándorolt.
A körülötte vibráló aurát mintha apró, haragos fényszilánkok
borzolták volna, mint egy szigeteletlen vezeték szikrái. A mellkasa
emelkedett és süllyedt, reszelős, felületes hörgése szorongásról
árulkodott, mintha sírás fojtogatta volna, az arcán lévő üreg
szabálytalan szélén habos nyál csillogott. Ideges mozdulatai – karja
rángatózása, felsőteste zihálása, feje nyugtalan kapkodása – végül
megszűntek, és lebámult a rendetlen asztalra.
Tett egy lépést előre, és megállt az asztal szélénél, majd lehajolt,
és keresgélni kezdett az újságok között. Idegesen a földre söpört
néhányat, a maradékban pedig valami konkrét dolog után kutatott.
Nemsokára meg is találta.
Az én megölésemről szóló cikk volt az, amely a sorozatgyilkos
újabb áldozataként azonosított. Moker a rólam készült fekete-fehér
képet bámulta egy darabig; aztán a kisebbet, amelyiken Andrea és
Oliver volt látható Primrose-zal a háttérben. Mutatóujja a vastag,
259
ceruzás aláhúzásra csúszott. Bár az újságoldalt fejjel lefelé láttam,
pontosan tudtam, mit húzott alá. A cikk természetesen nem közölte a
teljes címemet, csak a tágabb városrészt: Woodford déli része.
Moker odament a fal mellett álló magas szekrényhez. Még
mindig hörgött, a mellkasán még mindig látszott az erőlködés. Ujja
egy mozdulatával felpöccintette a szekrény régimódi, forgónyelves
zárját, mire az ajtó gyakorlatilag kivágódott és papír– meg egyéb
hulladék ömlött a padlóra, mint valami kisebb földcsuszamlás.
Vaskos kezével a bent maradt halomba túrt, és kihúzott az aljáról két
nagy telefonkönyvet. Láttam, hogy az egyik londoni telefonkönyv, a
másik pedig az Aranyoldalak. Mindkettő meglehetősen
elhasználódott állapotban volt, és nem értettem, Mokernek mi
szüksége rájuk. A lakásban nem volt telefon, de ha van is, Moker
úgysem tudja használni. Nem tudott beszélni, csak artikulátlan
hangokat volt képes kiadni.
Odavitte a londoni telefonkönyvet az asztalhoz, letette, majd fölé
fordította és felkapcsolta a lámpát. Ha normális állapotomban
vagyok jelen, biztosan kivert volna a hideg veríték, amikor
lapozgatni kezdte a könyvet, mert jól tudtam, mit keres.
Valószínűleg valamelyik szomszédja ajtaja elől emelte el a
telefonkönyvet. Ez elég gyakran előfordult a bérháztömbökben, ahol
a British Telecom kézbesítői csak úgy odadobták az új kiadványokat
a lakások lábtörlőjére, de még nem szolgált magyarázattal arra
nézve, miért kellett neki. Valószínűleg csak címeket nézett meg
benne, mint most is.
Rémülten figyeltem, ahogy megkeresi a T betűt, és szerettem
volna kitépni a könyvet a kezéből, megsemmisíteni, fecnikre
szaggatni. Abbahagyta a lapozgatást, és elindult lefelé a neveken. Az
ujja egyre lassult, egyre céltudatosabban haladt, majd megállt. A
körménél a saját nevemet láttam.
Ebben a pillanatban mindketten felkaptuk a fejünket. Odakint az
utcán csikorogva lefékezett egy autó. Aztán még egy követte. Gumi
visított, aztán ajtók csapódtak. Szapora, súlyos léptek…

260
 El kell ismernem, Moker távolról sem volt lomha, amikor
menekülésről volt szó. Persze, a mozgása esetlen volt, a léptei
inkább otrombák, mint kecsesek, de sebesen kereket oldott. Mind a
ketten hallottuk, hogy a léptek odakint egyre közelednek a járdán, és
már az alagsori lakáshoz vezető lépcső tetején jártak, amikor Moker
még mindig a kalapjával és a sáljával volt elfoglalva. A sálat
eltorzult arca köré tekerte, mint valami maszkot, a kalap karimáját
pedig mélyen a szemébe húzta. Utána a nehéz esőkabátba bújt bele.
Egyik tevékenység sem tartott tovább néhány másodpercnél.
A koszos ablak mögött árnyékok mozogtak. Moker kitépte a
telefonkönyv lapját és összehajtotta. Megindult a kis konyhába
vezető ajtó felé, s közben a zsebébe gyűrte a lapot. Most már hangos
dörömbölés hallatszott a bejárati ajtón, és egy hang azt kiáltotta:
– Rendőrség, kinyitni!
– Igen! – sziszegtem ökölbe szorított kézzel, amikor még több
lefelé igyekvő lábat láttam kint a lépcsőn, de amikor a tekintetem
Mokert kereste, ő már nem volt sehol. Utána vetettem magam, én
magam is futottam, pedig suhanhattam volna, és éppen időben értem
a konyhába, hogy lássam, amint eltűnik az onnét nyíló hátsó ajtón át.
Megint dörömbölés hallatszott a bejárati ajtó felől, hallottam, hogy
zörögnek a zárral. Megint ugyanaz a hang:
– Kinyitni! Rendőrség!
Bárcsak be tudnám engedni őket, gondoltam magamban, ahogy
ott vacilláltam a szoba és a konyha között. Bárcsak… Gyerekes
dolog lehetetlenségekről álmodozni. Sürgősen el kellett döntenem,
mit teszek: követem Mokert, vagy megvárom, míg a rendőrök
betörik az ajtót? A rendőrőrsön láthatóan komolyan vették a
haldokló nő utolsó szavait. A nő (vagyis én) megadta nekik támadó
ja/gyilkosa nevét, s az állapota hitelesítette a szavait. Amikor
felfedezték a szivárgó sebet a szívén, amelyben még mindig ott volt
a kötőtű, nem tehettek mást, el kellett indulniuk a nyomon. A
számítógépen tárolt választási névjegyzékből pillanatok alatt
megtudták Alec Moker címét. Ez volt a tervem, és úgy tűnt, bevált.
A figyelmüket legalábbis sikerült felkeltenem.
261
 Moker azonban szökésben volt, és míg tűnődtem, elveszítettem
szem elől. Átszáguldottam a mocskos konyhán, és kirepültem a
hátsó ajtón. Egy kis, limlommal teli betonudvarra jutottam, ahol egy
rozsdaette hűtőszekrény, kartondobozok, egy nagy, összetekert
linóleumdarab és az egyéb szokásos kommunális hulladék hevert,
ami akkor gyűlik össze, ha a lakók lusták a törvényben előírt módon
megszabadulni a szemetüktől. Moker éppen akkor tűnt el egy másfél
méter magas fal tetején az udvar végében.

Tudtam, hová tart, és elfogott tőle a rémület. Követtem a falon át,

és egy elzárt templomkertben találtam magam. Fákkal, bokrokkal,
virágokkal és egy kis pázsittal beültetett, gondosan rendben tartott
kis oázis volt. Minden oldalról magas épületek vették körül,
valószínűleg lakótömbökké alakított ódon házak, az egyik végében
pedig maga a templom állt. A többi épület fölé magasodó tornya,
mint valami gúnyos ujj, a Mennyország felé mutatott (mármint
számomra volt gúnyos). Moker furcsa, görnyedt tartásával
végigloholt egy kockakővel kirakott, keskeny járdán, és bebújt a
templom fala és a bokrok közötti átjáróba. Amikor odaértem, egy
magas kaput láttam az átjáró túlsó végében, és Moker éppen ezen
szuszakolta át magát. Elátkoztam a kaput, amiért nem volt bezárva.
Egy utcai lámpa megvilágította ormótlan alakját, ahogy jobbra
fordult. Aztán megint eltűnt a szemem elől, én pedig gyorsítottam,
hogy utolérjem. Végigsuhantam az árnyékba borult átjárón, és
hamarosan kiértem egy jól megvilágított, széles, de csendes útra,
amely párhuzamosan futhatott azzal az utcával, amelyen Moker
lakása állt. Az út mindkét oldalán autók parkoltak, és felfedeztem
közöttük a vén Hillmant is. Moker ott állt mellette, és a kulcs után
kotorászott az esőkabát zsebében. Úgy tűnt, valamilyen okból
kifolyólag általában távolabb parkolta le az autót a lakástól, de az is
lehet, hogy éppen nem talált üres helyet közelebb az otthonához. Ma
este nagy szerencséje volt Mokernek, hogy London központjában
problémát okozott a parkolás.
262
 Megtalálta a kocsikulcsot, és kinyitotta a Hillman ajtaját, bár
neki kellett futnia néhányszor, mire beletalált a zárba. Ideges
izgatottsága – a kellemetlen fajta izgatottság – jól látszott az auráján,
mert a közelben álló lámpa fényében a komor udvar még mindig
szikrázott, de most már itt-ott rövid, szürkés fénykilövellések
vegyültek bele. Új színek is megjelentek az aurában, amely a
korábbi haragos robbanásoktól eltekintve rosszindulatúan sötét
maradt. A mályva és a mélykék dominált, bár szabálytalan
időközökben vörös árnyalatok is felizzottak benne. Egyik szín sem
volt azonban élénk, valahogy mindegyiket tompának, tisztátalannak,
szennyesnek láttam.
Mire odaértem, már a kocsiban ült, és ferdén maga előtt tartotta a
telefonkönyvből kitépett oldalt, hogy a külső fény ráessen (a
Hillmannek vagy nem volt belső világítása, vagy tönkrement – vagy
Moker nem akarta megkockáztatni, hogy észrevegyék). Benéztem az
oldalsó ablakon, és láttam, hogy az ujja megint lefelé vándorol a T
betűs nevek listáján.
Megint megkereste a címemet.

Elvitethettem volna vele magam, de előbb akartam a házamhoz

érni. Fogalmam sem volt, hogyan figyelmeztetem majd Andreát,
hogy váratlan – és igen kellemetlen – vendég tart hozzájuk; az
egyetlen gondolatom az volt, hogy előbb érjek oda, mint Moker.
Arra a következtetésre jutottam, hogy Moker mindig érezte a
jelenlétemet, de csak akkor látott, amikor ő is testen kívüli
állapotban volt. Lehet, hogy csak egy futó pillanatra, de Moker látta
az arcomat korábban, és otthon, a lakásában aztán összevetette az
újságban közölt fényképpel. És most útban volt az otthonom felé
azzal a szándékkal, hogy... Hogy torz felfogása szerint bosszút
álljon? Hogy megbüntessen, amiért azonosítottam a rendőrségen a
nő támadóját, ami remélhetőleg némi agymunka után összekapcsolja
majd őt a többi gyilkossággal is? Vagy mert én voltam az egyetlen,

263
aki tudott különleges képességéről? Nem számított, melyik a helyes
válasz: ez egy őrült vadember volt, és a családomra pályázott.
Akaraterőm megfeszítésével suhantam az üres utakon és
utcákon. Hosszú, alacsony ugrásokkal haladtam előre, földet éréskor
mindig újra ellöktem magam a kezemmel, ahogy régen álmomban
szoktam; így majdnem olyan volt, mintha repülnék. A bensőmet
átjáró hidegnek semmi köze sem volt a külső hőmérséklethez: a
lelkemet markoló félelem hidege volt. Szerettem volna felordítani
tehetetlenségemben, szerettem volna útját állni Mokernek, mielőtt
odaér a házamhoz, de nem tehettem mást, csak hajtottam magam
előre, és reméltem, hogy Andrea nincs otthon, Primrose-t pedig már
korábban elvitte valami baráthoz vagy rokonhoz, csak hogy távol
tartsa a szenzációhajhász újságíróktól és a jóakaróktól, akik
összetévesztik az együttérzést a tolakodással. Valahogy azonban
éreztem, hogy nem ment el otthonról, ha másért nem, hát éppen
Prim miatt: a lányunknak szüksége volt az ismerős környezetre, mert
ha az ember életét feldúlja egy tragédia, némi vigaszt meríthet a
megszokott dolgokból, a dolgokból, amelyeket ismer és amelyekben
bízik, amelyek még mindig ott vannak vele. Primnek időre volt
szüksége, hogy alkalmazkodjon és, ami még fontosabb, elfogadja a
megváltozott helyzetet, az pedig nem segített volna, ha elszakítják az
otthonától. Nem, tudtam, hogy Andrea nem megy el otthonról
Primrose-zal, legalábbis még sokáig nem. Csak abban bízhattam,
hogy a feleségem miden ajtót és ablakot bezárt, mielőtt aludni tért
ma este.
Úgy éreztem, soha nem érek oda, pedig tudtam, hogy jól
haladok. Alig volt forgalom – nem mintha amúgy számított volna és
a járdák is néptelenek voltak, leszámítva egy-egy magányos éjszakai
munkást és megviselt duhajt. Nem tudtam, hány óra lehet, de láttam,
hogy a házak nagy része és az összes üzlet és iroda sötétségbe
burkolózik.
Eszembe jutott, hányszor korholtam Andreát, amiért a
földszinten vagy az emeleten résnyire nyitva hagyott egy ablakot,
vagy bezárta, de nem reteszelte el a bejárati ajtót, és fohászkodtam,
264
hogy az egyedüllét intse nagyobb óvatosságra. Biztosan
kiszolgáltatottnak érezte magát nélkülem, és ez a gondolat csak
megerősítette bennem a tudatot, milyen haszontalan is vagyok a
számára ebben az állapotban.
Végre – mintha nagyon hosszú időbe telt volna – elértem a
házunkhoz vezető utat. Es a késői óra ellenére odabent még mindig
égett a villany.

Megálltam a kapunál. Oliver ezüst BMW-je állt a járdaszegély

mellett, és hirtelen nem tudtam, örüljek vagy haragudjak miatta.
Legalább Andrea és Prim nem volt egyedül. De mit keresett ott
Oliver ilyenkor?
Talán Moker megteszi nekem azt a szívességet, hogy megöli.
Gyorsan elhessegettem a fejemből az ilyen értelmetlen
gondolatokat. Még ha Oliver ölt is meg, és úgy tett, mintha valaki
más követte volna el, meg tudná védeni a feleségemet és a lányomat.
És a legjobban a lányom miatt aggódtam.
Átsiklottam a kapun, és a bejárati ajtóhoz mentem. Vettem egy
mély és tökéletesen értelmetlen levegőt, majd átléptem rajta.

A nappali felől hallottam a hangjukat – Olivérét és Andreáét –,

de olyan halkan beszéltek, hogy az előszobából, ahol álltam, csak
monoton duruzsolásnak hallatszott. A nappali ajtaja nyitva volt, én
pedig ostoba módon először odakintről akartam hallgatózni, mintha
a belépésemet észrevehették volna. Megdorgáltam magam ezért, és
becsusszantam az ajtón.
Egymás mellett ültek a kanapén. A legjobb barátom és a
feleségem. Közel ültek, egymás felé hajoltak, a térdük majdnem
összeért. Oliver egyik karját hanyagul a kanapé támláján pihentette,
Andrea kissé felé dőlt, keze Oliver térdén. Az arcát nézte, de Oliver
lesütötte a szemét, és a köztük lévő kicsiny helyre meredt.

265
 Andreán az én egyik régi, magas nyakú, kávészínű kardigánom
volt, nyitott cipzárral, alatta fekete tornatrikó és szürke
tréningnadrág. A lába a szőnyegen csupasz volt14. Oliver úgy nézett
ki, mint aki most érkezett az irodából: könnyű nadrág, sötétkék póló,
laza, nyers színű dzseki. A lábán barna őszi bőrcipő.
Szinte azonnal felforrt nem létező vérem, de hirtelen erőt vett
rajtam a vágy, hogy meglátogassam Primrose-t, meggyőződjek róla,
hogy egészséges és biztonságban van. Kimentem a szobából, és a
lépcső felé indultam. Úgy mentem fel rajta, mintha hétköznapi
emberi lény lennék, nem pedig tévelygő kísértet.
Hálószobájának ajtaja résnyire nyitva volt – sohasem csuktuk be
éjszakára, hátha Prímet felébreszti valami rossz álom és értünk kiált.
így azt is meghallottuk, ha nehezen kap levegőt, ami közelgő
asztmás rohamot jelzett. Besurrantam a résen, és nevetséges módon
lábujjhegyen lopakodtam oda keskeny ágyához, mintha képes lettem
volna esetleg felébreszteni.
Virágmintás takarója majdnem a derekáig lecsúszott, ami
nyugtalan álomra utalt, vagy arra, hogy túl meleg van a szobában.
Egyik kis karját behajlította, hogy a keze, különösképpen a
hüvelykujja az arca közelében legyen, a másik karját kinyújtotta az
oldala mellett, kézfeje a gyűrött takarón pihent. A haja az arcába
omlott, majdnem eltakarta. Mennyire szerettem volna odafeküdni
mellé és megölelni őt!
Halvány éjszakai lámpája – egy belülről megvilágított kedves,
rózsaszín elefánt – tompa, de megnyugtató fényt sugárzott a
szobába, én pedig, mintegy megszokásból, ellenőriztem az ágy
mellett álló, alacsony, vidám színekre festett szekrényt. A
Micimackó-lámpa alatt ott volt az oxigénpipa. Emlékeztem, amikor
a családorvos először írta fel a Ventolin lélegeztetőt Prim asztmájára,
14
Miközben csodálkoztam azon, hogy miért jegyzek meg ilyen jelentéktelen
részleteket, rájöttem, hogy mióta elhagytam a halott nő testét, minden dolog
sokkal élesebbé vált, már amúgy is kifinomult érzékelő-képességem mostanra
hihetetlen fokúra nőtt. Azt hiszem, a halál és a veszély teszi ezt, bármi is a
létállapotod.
266
és hogy belesajdult a szívem, amikor láttam, hogy a lányunk minden
éjjel elhelyezi a keze ügyében a kisszekrényén. A szerkezet legalább
olyan biztonságot nyújtott neki, mint Snowy, a fehér plüssmackó.
Tudom, minden gyerek drága kincs, de a sajátunk mindig a
legdrágább. Időnként betegnek látni őt olyan kín, amit a legtöbb
szülő kénytelen elviselni, de a tudat, hogy a betegség állandó és az
életét is veszélyeztetheti, nos, az pokoli szenvedés. A tény, hogy az
asztma manapság meglehetősen gyakori nyavalya a gyerekek
körében – az osztályában legalább még három gyereknek volt –,
még nem tette elviselhetőbbé ezt a szenvedést.
Lehajoltam, hogy megcsókoljam, s közben azt kívántam, bárcsak
félre tudnám simítani a haját az ujjaimmal, és bár nem jött létre
fizikai kapcsolat, Prim mocorogni kezdett álmában. Elfordította a
fejét, és a szemhéja is megrebbent egy pillanatra, de a szemét nem
nyitotta ki. A mozdulat meglepett, és hátrébb húzódtam egy kicsit,
hogy jobban szemügyre vehessem. A nyugtalansága nem tartott
sokáig, hamarosan újból mély álomba merült, és keskeny mellkasa
ismét egyenletesen emelkedett és süllyedt. A mozdulattól azonban
arrébb csúszott a takaró, és kibukkant egy bekeretezett, színes
fénykép felső része.
Behunytam a szemem, hogy visszatartsam a feltörni készülő
könnyeket. Bár a fotón csak a fejem, a vállam és Prim feje búbja
látszott, rögtön tudtam, melyik kép az. Andrea készítette a felvételt
legalább négy évvel azelőtt, amint éppen egy játszótéren
hintáztattam a lányomat. Nevetve tartottam a hinta ülését, amibe
beleszíjaztuk Primet, és nekiveselkedtem, hogy egy újabb
mindenható lökéssel az „égbe röpítsem” őt, ahogy fogalmazott.
Arcának csak kis része látszott, de tudtam, hogy boldogan nevet, a
szemében csak egy cseppnyi félelem – nem is félelem volt az,
inkább izgatott várakozás – tükröződik, és elöl hosszú, a napfénytől
vörösben játszó hajtincs lóg az arcába, szinte pontosan kettéosztva
azt. Szomorúságom egyrészt annak szólt, hogy soha többé nem
élhettem át ilyen csodálatos pillanatot, másrészt pedig annak, hogy

267
Prim szükségét érezte, hogy ott legyen vele a képem az ágyban, a
keze ügyében, mint az oxigénpipa.
Ekkor azonban a harag háttérbe szorította a többi érzelmemet.
Oliver tehetett a halálomról; Oliver miatt veszítette el a kislányom
az apját; Oliver volt a „barát”, aki ellopta a feleségemet. Felálltam.
Elvakítottak az anyagtalan szememet csordultig megtöltő könnyek,
és dühöngtem a kétszínűsége miatt. Oliver. Mennyi csodálatos időt
töltöttünk együtt, persze nehéz időket is; felépítettük a céget,
bombáztuk egymást jobbnál jobb ötletekkel, koccintottunk
örömünkben vagy éppen bánatunkban, attól függően, hogy éppen
megszereztünk vagy elveszítettünk egy ügyfelet. Időnként olyanok
voltunk, mint a testvérek – nem, talán még közelebb is álltunk
egymáshoz, mert nem volt köztünk testvéri rivalizálás csapatként
pedig remekül kiegészítettük egymást: Oliver a szószátyár, de
simulékony és meggyőző érvelő, aki éppolyan könnyedén bűvölte el
az ügyfeleket, mint a nőket, és én, a hallgatag, de őszinte csapattag,
aki egy kicsit szégyenlős volt mind az ügyfelekkel, mind pedig a
nőkkel szemben. Nagyszerű csapat voltunk, nyoma sem volt
köztünk féltékenységnek, ami igencsak ritkaságszámba megy egy
szövegíró és egy művészeti vezető viszonyában, ahol a rivalizálás és
elfogultság (ötletek és státus tekintetében is) majdnem mindig felüti
ocsmány fejét. Legalábbis én így hittem.
Ezek alatt a remek és izgalmas évek alatt Oliver valószínűleg
végig irigyelt engem, amiért Andrea a feleségem lett, pedig
korábban ő maga tette tönkre a kapcsolatukat. Annyira irigyelt, hogy
aljas tervet kovácsolt, hogyan szerezhetné vissza őt. Ennyi éven át
becsapott engem...
Ilyen sötét gondolatok kergették egymást a fejemben, ahogy ott
álltam a lányom ágya mellett. A néhány perccel előbbi levertség
helyét izzó gyűlölet vette át azzal az emberrel szemben, aki nemcsak
a feleségemet, hanem az életemet is elvette tőlem. Még egy utolsó
pillantást vetettem Primre, de az iránta érzett szeretet csak háborgó
lelkem felszínét volt képes megenyhíteni. Kilopakodtam a

268
lépcsőpihenőre. Ahogy lefelé mentem a lépcsőn, Andrea hangját
hallottam.
– Mit vársz tőlem, Oliver? – kérdezte. – Még nincs egy hete,
hogy Jim meghalt, és te azt hiszed, csak úgy elfelejthetem őt?
– Nem azt mondtam, hogy el kellene vagy el tudnád felejteni. –
Oliver halk, józan hangon beszélt, ahogy az ügyfeleket szokta
meggyőzni róla, hogy a hirdetésünk vagy a kampányunk csodálatos,
még ha ők nincsenek is elragadtatva tőle. – De véget akarok vetni a
képmutatásnak, Andrea. Azt akarom, hogy mindig együtt legyünk.
Oh, szóval véget akart vetni a képmutatásnak! Hát nem lesz
nehéz most, hogy már nem vagyok útban.
Megint Andrea, a hangjában fokozódó ingerültség. – Nem érted,
mennyire szerettem, és most mennyire hiányzik!
Szeretett engem? Hát ez nem igazán fért a fejembe. Ha annyira
szeretett, hogyan árulhatott el?
– Szerettél mindkettőnket, ezt elfogadom, Andrea. De legyél
őszinte magadhoz: engem jobban szeretsz. Mindig is jobban
szerettél.
– Sohasem könnyítetted meg a dolgomat. Sohasem hagytál
békén.
– Jimmel gyümölcsöző üzleti kapcsolatban álltunk. Nem
léphettem le csak úgy, nem lett volna tisztességes vele szemben.
– Hallottad, most mit mondtál? Dugtad a feleségét, de úgy
gondoltad, nem lenne tisztességes felbontani az üzleti
kapcsolatotokat? Nem hiszem el, hogy valaha is így láttad a dolgot!
Ezt én sem tudtam elhinni. Oliver mindent akart. Akarta a
feleségemet, de kellett neki a közös cég jelentette siker és pénz is.
Hihetetlen.
– Nem hagyhattalak el téged, Andrea! Megpróbáltam,
megpróbáltam elfelejteni mindazt, ami kettőnk között történt, de
egyszerűen nem ment. Túlságosan szerettelek akkor és túlságosan
szeretlek most is!
– Halkabban! Nem szeretném, ha Prim felébredne. Már így is
épp eleget szenvedett.
269
 Oliver suttogva beszélt, de addigra elég közel voltam hozzájuk,
hogy halljam. Ott álltam az ajtó előtt.
– Éppen Prim miatt kell újra együtt lennünk – mondta.
A szavakat mély csend követte. Vártam.
– Nem jó, hogy felhozod ezt. Ne most, amikor olyan sok
fájdalmon megyek keresztül. – Andrea hangja halk volt, de ő nem
suttogott. Hallottam, hogy megnyikordul a kanapé, mintha egyikük
pozíciót váltott volna.
Megint Oliver, még mindig suttogva, de a hangjába mintha... mi
is vegyült volna? Talán megbánás? Alázat? Egyik sem volt igazán az
ő stílusa, de most határozottan más hangnemben beszélt.
Szomorúság is lehetett. – Tudom, hogy túl gyors. De jogom van
hozzá. Ezt te is tudod.
Földbe gyökerezett a lábam. Megint csend, ezúttal hosszabb.
Még mindig az ajtó előtt állva elképzeltem, ahogy Andrea fürkészőn
Oliver szemébe néz. Talán ő maga is azon tűnődött, mire célzott
ezzel.
Kisvártatva így szólt, ugyanolyan halkan: – Ez volt a
legkegyetlenebb dolog, amit Jimmel tettünk.
Értelmetlenül visszatartottam a lélegzetemet. Mi lehetett
kegyetlenebb annál, hogy éveken át megcsaltak engem?
– Belepusztult volna, ha megtudja – felelte Oliver.
Megint éreztem a jéghideg szorítást. Hová a fenébe akartak
kilyukadni ezzel? Mire célzott Oliver? Mi lehet az, ami még az
árulásuknál is nagyobb fájdalmat okozna nekem?
– Hülyeségeket beszélsz, Oliver. Még mi sem tudjuk biztosan.
– Ne áltasd magad. Vagy ezerszer ellenőriztük a dátumot. Jim a
tengerentúlon volt egy fényképes meló miatt, amikor megfogant. Az
idő pont kijön, csak Jim hitte, hogy egy kicsit korai szülés volt.
Micsoda? Miről beszél ez?
– Akkor sem lehetünk biztosak benne. – Andrea tiltakozása
inkább védekezésnek hatott.

270
 – Mindig is tudtuk. Nézd meg a haját: ugyanaz a barna árnyalat,
mint az enyém. Még az orrán is ott vannak a szeplőim. Az enyémek
elhalványultak, de néhány még nekem is megvan.
Ebben igaza volt: Olivernek volt néhány világos színű szeplő az
arcán, de annyira halványak voltak, hogy szinte észre sem lehetett
venni őket.
– De a legjobban a szeme árulja el. Persze, hasonlít a szeme a
tiédre is, de sokkal inkább olyan, mint az enyém. Évről évre jobban
hasonlít rám.
– Elég! Nem akarom hallani! Nem alkalmas rá az idő.
– Soha nem is volt az, ugye, Andrea? Soha nem volt alkalmas az
idő, hogy megmondd Jimnek az igazat.
– Soha nem hagytam volna el őt. Nem engedtem volna, hogy ez
tönkretegye a házasságunkat.
– Előbb-utóbb nem lett volna választásod. És akkor Jimnek többé
semmit nem jelentettél volna.
Hallottam, hogy Andrea halkan sírva fakad. Nekitántorodtam a
falnak, a vállam el is tűnt benne.
– Kérlek, hallgass el! – tört ki Andreából a zokogás.
– Szembe kell nézned – néznünk – azzal, ami mindig is volt
közöttünk, és ez több puszta szerelemnél. Ez felelősség, Andrea.
Primrose az én lányom, és rendes apja akarok lenni.

Döbbenten álltam. Mintha letaglóztak, összetörtek volna.

Teljesen. Soha semmi sem okozott még ekkora megrázkódtatást. Az
sem viselt meg ennyire, amikor rájöttem, hogy Andrea éveken át
megcsalt, vagy amikor megtudtam, hogy a legjobb barátomat
gyanúsítják a megölésemmel. Még az sem, amikor megtaláltam
halott és megcsonkított testemet. Egész életem alatt soha semmi nem
sújtott le ennyire. Egyszerűen kifacsarta a szívem.
Leverten nekidőltem az előszoba falának, a vállamra súlyos
teherként nehezedett a bánat. Az ajtón túl folytatódott a beszélgetés,
de túlságosan kábult voltam, hogy befogadjam, ami ezután
271
elhangzott. Primrose-t láttam magam előtt, az egyetlen emberi lényt
ezen a világon, aki feltétel nélkül szeretett; ő volt a fény az
éjszakában, a kicsi lányom, akit minden másnál, még az életemnél is
jobban szerettem. Térdre roskadtam, és hosszú, panaszos sóhaj
szakadt fel belőlem, amit senki sem hallott. Ha a könnyeim valódiak
lettek volna, eláztatják a falat, amelynek arcomat támasztottam; ha
rendelkeztem volna fizikai erővel, csúnyán helybenhagyom, ha
éppen meg nem ölöm azt az embert, aki a feleségem mellett ült, és
minden árulásuk legszörnyűbbikéről beszélt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire a szavaik megint
eljutottak hozzám, de lassan ismét kezdtek áthatolni a zavar és
fájdalom ködén, amely körülvette az agyamat.

Andrea beszélt éppen.

– Miért hiszi azt a rendőrség, hogy te ölted meg Jimet? Miért
éppen te, Oliver?
– Mert én vagyok az utolsó, aki élve látta, és egy gyilkossági
ügyben általában ez az ember az első számú gyanúsított, főleg ha a
rendőrség valami indítékot is ki tud agyalni. A sajtó biztosan aratott,
amikor bevittek kikérdezni.
– De hát miért nem mondod el a rendőrségnek?
– Mit, azt, hogy a veszekedésünk után egyenesen ide jöttem a
szállodából? Hogy szeretkeztem veled?
– Hogy engem keféltél, miközben a férjem holtan hevert egy
szállodai szobában?
– Szeretkeztem, Andrea. Légy szíves, ne használj ilyen szavakat
a kapcsolatunkra. És szeretkeztünk, mi ketten, együtt. Mindig
kölcsönös volt, vagy nem?
Rövid csend állt be, majd Oliver folytatta: – Amellett az, hogy itt
voltam, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem követhettem el a
gyilkosságot előtte, vagy nem mehettem vissza a szállodába, hogy
megöljem. Nem maradtam sokáig, emlékszel? Aggódtál, hogy Prim
esetleg felébred, és itt talál bennünket. Most már bánom, hogy nem
272
maradtam, de a lényeg az volt, hogy ne keverjelek bele semmilyen
botrányba.
– A férjemet darabokra vágták, te pedig amiatt aggódtál, hogy
folt esik a hírnevemen?
Kurtán, elkeseredetten felnevetett.
– Valami ilyesmi – mondta Oliver. – Alibiként sem szeretnélek
használni, főleg, mert valószínűleg az sem segítene a helyzetemen.
Sőt, lehet, hogy csak rontana rajta. Szeretlek, Andrea. Biztosan
megérted, miért teszem, amit teszek.
Halk sírdogálás.
– És te is szeretsz. – Ez egyszerű ténymegállapítás volt Oliver
részéről. – Mindig is szerettél. Soha nem halványult el a szerelmed
irántam, csak nem akartál fájdalmat okozni Jimnek.
– Nem, nem akartam fájdalmat okozni neki, de azért
találkozgattam veled. – Andrea hangjában keserűség és cinizmus
bujkált.
– Akkor sem igazán változott köztünk semmi, amikor
hozzámentél.
– Próbáltalak, próbáltalak elfelejteni. Olyan szemét módon
viselkedtél velem, Jim pedig annyira gyengéd volt.
– Én is mindent megtettem, hogy megfeledkezzem kettőnkről,
Andrea. Esküszöm, nem akartalak szeretni többé.
De sajnos nem színlelhettem sokáig. Megadtam magam az igazi
érzelmeimnek. És előbb-utóbb te is.
– Nem tehettem ellene semmit. Nagyon hiányoztál, minden
durvaságod ellenére. Azt hittem, a szerelmem majd idővel elmúlik,
de nem múlt el. Csak úgy bírtam elviselni az életemet, ha
találkoztam veled. Boldognak kellett volna lennem Jimmel, aztán
Primrose-zal, de sohasem volt teljes a boldogságom. A lelkem egy
része elveszett.
– Akkor ne hagyd, hogy a bűntudat mindent tönkretegyen.
– Most, hogy mindketten szabadok vagyunk? Te tényleg azt
hiszed, hogy félre tudom tenni az érzéseimet, csak mert Jim már

273
nincs? Ez egyszerűen nem lehetséges. Jó ember volt, szerető férj és
csodálatos apa. Ennél többet érdemel.
– Jogod van a boldogsághoz, Andrea. – Megint Ollie őszintének
tűnő, üzletkötői hangja.
– Boldog lettem volna Jimmel. Boldog voltam vele.
– De az előbb mondtad, hogy valami hiányzott az életedből…
– Hogy még mindig szerettelek? Azt a hiányzó részt tudtam
volna kezelni, Oliver. Boldogultam volna, ha távol tartod magad
tőlem.
– Mennyi csodálatos időt töltöttünk együtt! Nem feledkezhetsz
meg róluk, nem tehetsz úgy, mintha nem történtek volna meg.
– Hotelszobákban? A kocsidban? A lakásodon? Lopakodtunk,
hazudoztunk. Undorodom tőle.
– Teljesen odaadtad nekem magad. Annyira akartál engem,
mint...
– Nem!
– ...mint én téged! Még mindig szeretjük egymást, hát nem látod?
Egy ideig nem érkezett válasz. Aztán: – Hogy lehetsz ilyen
érzéketlen? Hogy mondhatsz ilyeneket, amikor a férjemet – a te
legjobb barátodat – alig pár napja brutálisan meggyilkolták?
– Úgy, hogy őszintén beszélek, és meg kell hallgatnod. Oké,
adhatunk neki egy kis időt, az csak jót tesz. De nem foglak újra
elveszíteni. Már nem kell hazugságban élnünk, igazi család lehetünk
én, te és Primrose.
– Nekem volt igazi családom.
– Kérlek, hidd el, nem akarok durván fogalmazni, de előbb-utóbb
szembe kell nézned az igazsággal. Ha úgy érzem, nem kellek neked,
egyszer s mindenkorra eltűnök az életedből. De mind a ketten
tudjuk, mi a helyzet valójában, nem igaz?
A sima nyelvű, meggyőző Oliver. Hogy gyűlöltem a
nyomorultat.
Andrea habozott egy kicsit, mielőtt felelt volna.
– Nem. Szeretlek, Oliver, de meg kell értened…

274
 – Megértem. Komolyan megértem. Tudom, milyen nehéz neked.
Nekem is éppen olyan nehéz.
– Hogy lehetne éppen olyan nehéz? Te csak az úgynevezett
barátja voltál.
– Attól még szerettem.
– Elárultad!
– Mindketten elárultuk. És ezen már egyikünk sem változtathat.
Nézd, neked időre van szükséged, hogy meggyászold, én pedig kész
vagyok várni, ha erről van szó. De nem fogom feladni. Ott leszek,
amikor csak szükséged van rám. Ez megfelel így? Távol tartom
magam egy ideig, de előbb vagy utóbb – csak rajtad múlik –
visszajövök.
Megint fojtott sírást hallottam.
– Most menj el – kérte Andrea szipogva. – Menj haza.
– Be kell mennem az irodába.
– Ilyenkor, éjjel?
– Sydney egész éjjel bent lesz, hogy előkészítse a könyvelést
ellenőrzésre és bemutatásra. A Blake & Turnbrow-nak joga van
átnézni a könyvelést, mielőtt megkezdenénk az egyesülést.
– Tehát megcsináljátok? Az egyesülést, a felvásárlást? Annak
ellenére, hogy Jim ellenezte?
– Ez a helyes lépés.
– Nem jelent ez neked újabb indítékot a gyilkosságra? A
rendőrség tudja, hogy Jim ellenezte a dolgot.
– Ezt kész vagyok megkockáztatni. Az én elképzelésem mindig
az volt, hogy felépítünk egy kicsi, de jól menő ügynökséget,
szerzünk néhány nagymenőt, de legalábbis tekintélyes ügyfelet,
aztán eladjuk jó pénzért, és esetleg abba is hagyjuk. A nagy
ügynökségek mindig szívesen falták fel az apróhalat, főleg ha
különösen jó a kreatív csapatuk, mint a miénk.
– Mint a tiétek volt. Elveszítettétek Jimet.
– A legjobb ötleteim mindig nekem voltak. Jim csak a művész
volt.

275
 Én odakint az előszobában lelkileg már nem zuhanhattam
mélyebbre, de megint felizzott bennem a harag.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz! – vágott vissza Andrea. -Egy
csapat voltatok, Jimnek mindig nagyszerű kampányötletei voltak.
– Oké, mi tudjuk ezt, de a Blake & Turnbrow nem. Sydney és én
rengeteg megbeszélést tartottunk az embereikkel, amikről Jimnek
fogalma sem volt, és egy csomó olyat, amikre meg a sok munka
miatt nem tudott eljönni. Ha a prezentáció előkészítéséről van szó, a
művészeti vezető mindig az utolsó szem a láncban. A Blake &
Turnbrow-nál valószínűleg azt hiszik, hogy én vagyok a fő kreatív
motor.
– Ha Jim rájött volna, miben is mesterkedsz...
– Éppen ez volt az egyik hibája, nem? Mindig megbízott az
emberekben, mindig a legjobbat tételezte fel mindenkiről. Tudod,
Jimnek két nagy hibája volt. Az egyik, hogy könnyű volt átverni. A
második pedig, hogy ezt nem volt hajlandó bevallani, főleg saját
maga előtt.
– És ettől nekem most jobban kellene szeretnem téged?
– Az egészet értetek csinálom, Andrea. Érted és Primrose-ért.
Ha eddig voltak is kétségeim afelől, hogy Guinane a gyilkosom
(látod, képtelen voltam rávenni magam, hogy még egyszer
Olivernek vagy Ollie-nak nevezzem), most azok is elpárologtak.
Hogyan hihettem neki valaha is? Hogyan gondolhattam, hogy jól
ismerem őt? Úgy értem, itt volt ez a szemétláda, aki tönkre akarta
tenni a cégemet, aki el akarta lopni tőlem a feleségemet, és most,
mindennek a tetejébe (igen, ez rosszabb volt számomra, mint az,
hogy dugta a feleségemet, mert abba Andrea is önként ment bele)
még a lányomat is magának követelte. Miért idegenkedett volna hát
a meggyilkolásomtól? Úgy van, ő tette, nem más. Volt üzlettársam
ezen az estén olyan dolgokat árult el magáról, amelyeket egy héttel
korábban még csak nem is sejtettem róla. Istenem, adj valami
eszközt, tégy képessé rá, hogy visszaüssek, hogy bosszút állhassak
magamért! Lehet, hogy tiéd a bosszú, de a fenébe, vess belőle egy
morzsát nekem is, hagyd, hogy besegítsek egy keveset!
276
 Kényszerítettem magam, hogy tovább hallgatózzak.
– Miért mondod el most nekem mindezt? Hová akarsz
kilyukadni, Oliver? Már úgysem érezhetem ennél alávalóbbnak
magam, miért mutatod meg nekem most még azt is, milyen vagy
valójában?
Oliver hangja idegesnek tűnt, de az arrogancia még mindig ott
bujkált benne. – Mert a sokévnyi hazudozás után őszinteséget
akarok kettőnk között. Azt akarom, hogy tudd, mi mindent vagyok
kész megtenni érted.
– Úgy érted, saját magadért.
– Nem, azért, hogy szép jövőnk legyen együtt. Neked, nekem és
Primnek. Elegem van a taposómalomból, kedvesem. Ki akarok
szállni. A pénzből, amit az egyesülésért kapok, otthagyhatom a
reklámszakmát. Jut majd időnk saját magunkra, Andrea. Nem
lesznek többé határidők, nem lesznek más elfoglaltságok, nem lesz
több stressz. Es persze előbb-utóbb megkapom az örökségemet is, és
az sem kevés.
– Ez nem hat meg, Oliver. De köszönöm, hogy segítesz döntésre
jutni. Vége. Azt akarom, hogy elmenj. Most!
– Már korábban is megpróbáltál véget vetni neki. Nem is
egyszer.
– De most más. Jim halálával rájöttem, micsoda kurva vagyok.
Te meg milyen kétszínű disznó.
– Ha túl leszel a gyászon, és megint tudsz tisztán gondolkodni,
majd másképp látsz mindent.
– Nem hiszem, hogy valaha is túl leszek rajta.
– Nem a mi hibánk volt, Andrea. Nem a tiéd és nem az enyém. A
halálát a sors rendezte így, nekünk semmi közünk hozzá. Majd te is
belátod.
– Ebben kezdek kételkedni. A rendőrség rád gyanakszik, Oliver,
én pedig már nem tudom, meddig lennél hajlandó elmenni, hogy
megszerezd, amit akarsz.

277
 – Ne engem tegyél felelőssé a haláláért, Andrea! A héten
többször is úgy éreztem, hogy a halála meg volt írva, hogy Jim
nélkül végre minden olyan lehet, amilyennek lennie kellene.
– Tudod mit? Végre új megvilágításban látlak, és nem vagy
valami kellemes látvány. Menj be Sydneyhez az irodába, és sződd
csak tovább a kis fondorlataidat a gyors meggazdagodásra. Csak
mostantól hagyj békén engem és Primrose-t!
A kanapé megint megnyikordult, Guinane valószínűleg felállt.
– Oké, elmegyek – mondta. – Tudom, hogy meg fogod gondolni
magad kettőnkről. Előbb-utóbb tisztán látod majd a dolgokat.
– Csak menj, Oliver! Nincs tovább, nem fogod fel? Végeztünk.
Léptek a szőnyegen. Guinane jelent meg az ajtóban, alig fél
méterre tőlem. Amikor megállt ott és visszafordult Andreához,
legszívesebben rávetettem volna magam.
– Holnap felhívlak – mondta.
– Inkább ne! – felelte Andrea hidegen.
Guinane nézte őt egy darabig az ajtóból, de az arckifejezéséből
ítélve Andrea nem viszonozta a pillantását.
– Tudod, hol találsz, ha szükséged van rám – mondta végül.
Azzal sarkon fordult és elindult a bejárati ajtó felé.
Még mindig szerettem volna nekimenni. Meg tudtam volna ölni.
És akkor belém hasított.
Hirtelen azt akartam, hogy maradjon.
Mert Moker útban volt idefelé.

278
 36.

Körülbelül tíz perccel később kopogtak az ajtón.

279
 37.

Fogalmam sincs, Moker miért nem a csengőt használta. Ki tudja,

talán úgy gondolta, a postaláda fölötti kopogtató hangja baljósabb,
félelmetesebb.
Ekkor már odabent voltam a hosszú nappaliban – egészen a ház
hátsó részéig folytatódott, mert kibontottunk egy válaszfalat –, és a
kanapén halkan sírdogáló Andreát néztem.
Borzalmasan festett. Sötét haja zilált volt, az arca sápadt,
beteges. A szeme alatt gyulladtnak látszó, vörös karikák
éktelenkedtek, a bőr pedig felpuffadt körülöttük. Nagyon gyengének
látszott, mint aki egy hete nem evett és nem aludt rendesen.
Görnyedten ült a kanapé szélén, két könyökét a térdére támasztotta,
és egy elázott zsebkendőt szorongatott.
– Annyira sajnálom, Jim! – A hangja erőtlen volt, tele
fájdalommal és megbánással.
Egy pillanatra késztetést éreztem, hogy odamenjek, szorosan
átöleljem, és vigasztaló szavakat suttogjak a fülébe, de aztán
eszembe jutott a kétszínűsége, és elment tőle a kedvem (nem mintha
egyébként lehetséges lett volna). Most, hogy tudtam a sok éven át
tartó álnokságról és házasságtörésről, forrt bennem a düh, és ez
háttérbe szorította az iránta érzett sajnálatot. Vajon az egész
házasságunk hazugság volt? Ha – ha hallható lett volna a hangom,
világgá üvöltöm a gondolataimat – Primrose tényleg Oliver lánya,
akkor a viszonyuk nem sokkal azután kezdődött újra, hogy mi
összejöttünk, még a házasságunk előtt. Mi lehetett a baj velem, mit
nem adtam meg neki? Úgy szerettem Andreát, ahogy egy férfi csak
szerethet egy nőt, de neki ez sem volt elég. Sötét képeket láttam
magam előtt kettőjükről, ahogy rejtőzködnek, napközben
280
szeretkeznek, amikor én általában fotózáson vagy forgatáson voltam,
vagy éjszaka, amikor Andrea a lányos estéire hivatkozva elment
otthonról, aztán az egyik közeli barátjánál töltötte az ékszakát, mert
már túl késő volt. Ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben.
Guinane és Andrea meztelenül, egymás karjaiban, Guinane hozzáér
a feleségem testéhez, beléhatol. Megdugja. A gondolat még a szónál
is brutálisabb volt. Brutálisabb és ocsmányabb.
A legnagyobb csapás azonban, amely minden mást
elhomályosított, az igazság volt Primrose-zal kapcsolatban. Ez végül
teljesen kiütött.
Annyira szerettem őt, és a gondolattól, hogy valójában nem is az
én lányom, megszakadt a szívem, elhagyott az akaraterőm,
szétmállott a lelkem. Ez a kicsi gyermek, akit imádtam, amióta csak
olyan könnyedén kicsusszant Andrea méhéből. Ragacsos volt és
véres, mégis a leggyönyörűbb látvány, amiben valaha részem volt.
Milyen ideges voltam, hiszen az egész olyan új volt a számomra,
még sohasem volt senki, aki ennyire függött volna tőlem, és micsoda
jóleső érzés volt apává lenni.
Ha még életben vagyok, és Guinane váratlanul világgá kürtöli,
hogy ő Prim vér szerinti apja, sőt még vérvizsgálatot is végeztet,
hogy bebizonyítsa, utolsó leheletemig harcoltam volna, hogy
megtarthassam őt. Tudtam, hogy ettől sohasem fogom kevésbé
szeretni őt, mindig az én lányom lesz, és abban is biztos voltam,
hogy számára is örökre az apukája maradok.
Csak néztem a kanapén kuporgó nyomorult Andreát, ahogy
halkan sírdogált, és átkozta magát mindazért, amit velem művelt.
Felemelte a fejét, és a nappali nyitott ajtaja felé pillantott.
– Oliver…? – suttogta.
Szomorú, könnyáztatta arcán határozottság jelent meg, nedves
szeme összehúzódott és keményen felcsillant.
– Nem. – A hangja egyszerre volt dühös és bűntudatos. –
Megmondtam, hogy vége.
Megint három hangos kopogás.

281
 Andrea felállt a kanapéról, és fáradt, de határozott léptekkel
elindult az ajtó felé. Egyenesen átment rajtam, és egy pillanatra
olyan lelki kínt éreztem, amely a sajátommal vetekedett. Mintha egy
szenvedéssel és megbánással teli, harag rágta felhő nyelt volna el.
Csak a félelem – a miatta való félelem – miatt vetettem utána
magam.
Alig érte el a nappali bejáratát, elszáguldottam mellette és
felemeltem a kezem, mintha el akartam volna állni az útját.
– Ne! – üvöltöttem az arcába. – Ne nyisd ki az ajtót, kérlek, ne
nyisd ki az ajtót!
A gyötrelme megint magába zárt, de ezúttal felkészültem rá, és
hagytam, hogy átsuhanjon rajtam anélkül, hogy magamra vettem
volna. Ott lépkedtem mellette, és folyamatosan sikítottam a fülébe
egészen a vastag, tölgyfa bejárati ajtóig.
– Ne engedd be! Az isten szerelmére, ne nyisd ki az ajtót!
Ezután az egész olyanná vált, mint egy lassított felvétel:
Andrea habozik, mintha meghallott volna, de nem hallhatott
meg, mert még egy lassú, jaj, de milyen lassú lépést tesz az ajtó felé,
emeli a kezét, a kilincs felé nyúl, én egyre csak üvöltök – ne csináld,
Andrea, kérlek, ne engedd be! – fordul a csuklója, közben Oliver
nevét mondja, és a következő pillanatban a feleségem, az özvegyem
lenyomja a kilincset és hátralép, hogy szélesre tárhassa az ajtót...
A küszöbön ott állt Moker.
A sál már nem takarta az arcát. A vállára terítette, a két vége
lelógott a dereka alá. A fején még mindig ott volt a kalap, az egyik
kezében pedig hegyes kötőtűt tartott.
Ez lehet a bevett módszere, döbbentem rá, mert már korábban, a
mélygarázsban is tanúja voltam. Kiszemelt áldozatának megmutatja
irtózatos arcát, az megdöbben, néhány pillanatra megbénul a
félelemtől, és ez éppen elég neki, hogy a szívébe döfje a kötőtűt,
miközben a másik kezével befogja a száját, hogy az esetleges
sikoltás ne hallatsszon.
A férfi mögött sötét volt, de a benti fényben jól látszott
borzalmas ábrázata, az arc helyén tátongó mély kráter. Két keze
282
villámgyorsan mozdult, az egyik szúrásra, a másik a száj befogására
készen, Andrea azonban ijedtében hátrált egy lépést, és mielőtt
Moker előrelendülhetett volna, megfordult, és a nyitott ajtón át
berohant a nappaliba.
Megpróbáltam a gyilkos útjába állni, megpróbáltam szilárddá
képzelni magam, de reménytelen volt. Moker egyszerűen átsétált
rajtam, és a lelkemet egy pillanatra teljes sötétség töltötte el.
Összerándultam.
Moker megtorpant és hátrapillantott, mintha ő is megérzett
volna. Zavara azonban csak egy pillanatig tartott, és groteszk fejét
ismét zsákmánya felé fordította. Andrea megpróbálta becsukni maga
mögött a nappali ajtaját, Moker azonban visszalökte az ajtót, de
olyan erővel, hogy Andrea hátratántorodott, és benyomult a szobába.
Andrea fél térden állt, rövid, pánikszerű lihegéssel kapkodta a
levegőt, és igyekezett feltápászkodni.
Elrohantam Moker mellett, éppen csak hogy hozzáért a vállam,
és fel akartam rántani Andreát, de megint elfelejtettem, hogy minden
befolyásomat elveszítettem a régi világban.
– Menekülj, Andrea! – ordítottam. – Menekülj ki a házból! Ne
engedd közel magadhoz!
Próbálkozásom még az értelmetlennél is rosszabb volt: csupán az
időmet pocsékoltam vele. Megpördültem, és megint Mokerre
vetettem magam. Megint teljes sötétség. És Moker megint megállt,
az acél kötőtű hegye felfelé meredt a kezében, ide-oda kapkodta a
fejét, nagy, sötét szeme zavartan pislogott. Megérzett engem, de csak
egy pillanatra. Olyasmit tapasztalhatott, mint én szoktam: egyesülést
valami mással, valami idegennel.
A zavara hamar elmúlt, mert a másik oldalon kizuhantam belőle,
de ennyi késlekedés is elég volt Andreának, hogy feltápászkodjon.
Berohant a kanapé mögé, igyekezett azt maga és a rá vadászó
szörnyeteg között tartani, s közben kétségbeesetten kutatott a
szobában valami tárgy után, ami segíthetne rajta, amit esetleg
fegyverként használhatna.

283
 Én is ugyanezt tettem: fürkésztem a nappalit, hátha találok
valamit, amivel megvédheti magát. A szemem hirtelen megakadt a
szoba túlsó végében lévő, vakítóan fehér kandalló oldalának
támasztott piszkavason. Hogy erősködtem annak idején, hogy semmi
sem melengeti jobban a lelket, mint egy igazi tűz igazi lángja, és
most nagyon örültem, hogy így tettem.
– A piszkavas, Andrea! Fogd a piszkavasat! – Talán abban
reménykedtem, hogy ha elég hangosan kiabálok, mintegy
belepréselhetem a gondolatot a fejébe. És lehet, hogy így is volt,
mert Andrea hirtelen a piszkavas után vetette magát.
Futás közben hangosan sikított, valószínűleg nemcsak
félelemből, hanem hogy felébressze a szomszédokat. Korábban
sohasem zavart, hogy családi házban élünk, de ma este nagyon
bántam. Senki sem volt hallótávolságon belül.
Moker ott dübörgött a nyomában, mint valami fürge zombi, s
közben furcsa, horkantó hangokat adott ki. Tudta, hogy Andreának
nincs hová menekülnie. A nappali végében ott voltak ugyan a
teraszra és a nagy, de dísztelen kertbe vezető ajtók, ezeket azonban
mindig zárva tartottuk, a kulcs pedig a kandallóval szemközt álló
hosszú pohárszék fiókjában lapult. Csak akkor volt a zárban, amikor
az ajtókat nyári napokon és estéken gyakran használtuk, Andrea
esélye pedig, hogy a fiókhoz érjen, kivegye a kulcsot, és kinyissa az
egyik ajtót, mielőtt Moker utoléri, a nullával volt egyenlő.
Hálát adtam Istennek, hogy a piszkavasat választja. Csakhogy
mégsem azt választotta. Ehelyett elrohant a kandalló mellett, és egy
talapzaton álló görög mellszobor felé vette az irányt.
Megértettem, mit akar és felkiáltottam:
– Ne, nem sikerül, túl közel van hozzád!
Ostoba módon képtelen voltam leszokni arról, hogy normális
emberi lény módjára viselkedjem. Persze hogy nem hallott meg.
Andrea nyilván telefonált korábban, kivette a készüléket a
töltőből, amit általában az előszobában, egy elegáns állványon
tartottunk, és odasétált a nappali nagy erkélyajtóihoz, hogy
gyönyörködjön a kertben, miközben beszél. Ez bevett szokása volt,
284
mindig ezt tette, valahányszor sejtette, hogy a beszélgetés hosszú
lesz, és most láttam, hogy a készülék ott egyensúlyoz a szobor
talapzatának felső peremén. Andrea a telefonért indult, nem a
szoborért, de semmiképpen sem volt ideje felhívni a rendőrséget.
Talán úgy tervezte, hogy folyamatosan kerülgeti Mokert, miközben
segítséget kér.
Moker gyorsított otromba léptein, én pedig megint belerohantam.
Bármit megtettem volna, csak hogy lelassítsam. Megint elnyelt a
fekete mélység, de ezúttal halvány képek is átszűrődtek. Amennyire
meg tudtam ítélni, halott emberek voltak, akiknek holttestét
borzalmasan tönkretették, húsukban mély vágások éktelenkedtek,
végtagjaikat majdnem leválasztották a testről. Ezúttal, a szörnyű
látomások ellenére, amelyek egyre igyekeztek határozott alakot
ölteni, futó látogatás helyett megpróbáltam a gyilkos testében
maradni. Az volt a célom, hogy eltereljem a figyelmét, és lelassítsam
az előrenyomulását, esélyt adva ezzel Andreának, hogy
elmenekülhessen a sarokból, ahová beszorult.
A csel csak néhány másodpercig járt sikerrel. Moker szabályosan
lerázott magáról, és megint Andrea után vetette magát. Andrea
hozzávágta a telefont, és fejbe találta vele. Ez pillanatnyi fájdalmat
okozhatott neki, mert megtorpant és a homlokához kapott.
Andrea rögtön kihasználta a helyzetet, átbukott Moker kinyújtott
keze alatt, és a szoba másik vége felé lódult. Szerencsétlenségére
azonban a férfi váratlan fürgeséggel megpördült és a válla után
kapott. A mozdulattól elveszítette az egyensúlyát és elvágódott a
padlón, de estében sikerült elkapnia Andrea bokáját.
Andrea felsikoltott. Moker maga felé húzta, és fölébe kúszott,
mintha a súlyával akarná szétlapítani. Andrea csapkodott és
vergődött, szabad lábával támadója felé rúgott, de minden
erőfeszítése hiábavalónak bizonyult a férfi erejével és termetével
szemben. Moker maga alá gyűrte a lábait és mindkettőt lefogta,
majd bal kezével megragadta a kávészínű kardigánt, amely valaha az
enyém volt. Andrea már csak tehetetlenül vinnyogott, ahogy

285
támadója belemarkolt a hajába és hátrahúzta a fejét, megfeszítve
ezzel a gerincét.
Moker azokat a szörnyű, gurgulázó-szörcsögő hangokat hallatta,
miközben leteperte Andreát. Isten tudja, haragjában vagy
izgalmában-e, de valószínűleg mindkettő. Olyan erővel feszítette
hátra Andrea fejét, hogy azt hittem, elroppan a gerince. Eszelős
haraggal ütöttem a tarkóját, de az öklöm eltűnt hosszú, ritkás
hajában és a koponyájában.
– Oh, istenem, kérlek, segíts, segíts! Add, hogy megállíthassam!
Jól tudtam, hogy feleslegesen rimánkodom. Az égvilágon semmit
sem tehettem. Az sem állította meg, ha bebújtam a testébe,
legfeljebb összezavarta néhány másodpercre. Teste súlyával a
padlóhoz szegezte Andreát, megmarkolta az arcát, és egyre hátrébb
és hátrébb feszítette a fejét.
Másik kezében döfésre készen tartotta a kihegyezett tűt.
És ekkor újabb sokk ért, amitől kétségbeesetten felüvöltöttem.

A pánik és a nagy kavarodás közepette majdnem

megfeledkeztem róla. De ott volt, és kicsiny arca elsápadt a
rémülettől.
Primrose a kanapé mellett állt csinos, bokáig érő, sárga
hálóingében. Lábujjai elsüllyedtek a vastag szőnyegben, tágra nyílt
szemében döbbenet és félelem. Mellkasa nehézkesen zihált, ahogy
próbált levegőhöz jutni (egy asztmás betegnek éppen olyan nehezére
esik kifújni, mint beszívni a levegőt), ami az asztmás roham biztos
jele volt. Egyik apró, törékeny kezecskéjében Snowy lógott a
mancsánál fogva, fehér tappancsa a szőnyeget súrolta.
A levegő hiánya miatt csak szaggatottan volt képes beszélni.
– Hagyd… békén… anyut! – kiáltotta.
Andrea, akinek az állát és a gerincét még mindig hátrafelé
feszítette Moker keze, fájdalmasan felnyögött:
– Fuss el, kicsim, fuss!

286
 Az Andreát fogva tartó Moker arca helyén tátongó üregből
rekedt, torokhangú szörtyögés hallatszott.
Aztán mozdulatlanná dermedt, és a kislányra bámult, akiről
egészen ma estig azt hittem, hogy az enyém.

Elrohantam a rém mellett és ösztönösen megpróbáltam a

karjaimba kapni Primrose-t, de csak az üres levegőt markoltam.
Kétségbeesett zavaromban úgy éreztem, mintha nem is én lennék
anyagtalan, hanem ő. Tehetetlenül nyöszörögtem és ordítottam neki,
hogy meneküljön a házból, rohanjon át a szomszédba, ébressze fel
őket, mindegy, csak ne maradjon itt kiszolgáltatva ennek az
őrültnek, aki az anyja életére tört.
Primből elfojtott zokogás tört fel, de hirtelen megakadt, ahogy a
tüdeje levegő után kapkodott. Szabad kezére pillantottam, remélve,
hogy magával hozta az oxigénpipát. Nem volt nála, de most nem is
ez volt a legfontosabb.
– Fuss, Prim, menekülj! – visította Andrea, ezúttal hangosabban,
de a kislányunk csak állt, dermedten a rémülettől.
Világosbarna szemébe könnyek szöktek (még ebben a kritikus
helyzetben is el kellett ismernem, hogy a szeme sokkal inkább
Guinane-é, mint az enyém vagy az anyjáé), a mellkasa pedig
reszketegen emelkedett és süllyedt. Nem moccant, képtelen volt
megmoccanni.
Szembefordultam Mokerrel, és közé meg Primrose közé léptem,
mintha el tudtam volna állni az útját. A gyilkos még mindig Prímet
bámulta – rajtam keresztül és fekete szemében furcsa fény villant. A
mohó öröm fénye.
Andrea szeme kiguvadt, mert hátrafeszített feje miatt csak éles
szögben, oldalt tudott Primrose-ra nézni. Felsikoltott, de olyan
magas és éles hangon, ami egészen biztosan messzire elhallatszott a
ház falán túl is.
Moker figyelmét ez is csak egy másodpercre terelte el. Kegyetlen
tekintettel lepillantott Andreára, és még egy kicsit hátrébb feszítette
287
a fejét. Biztos voltam benne, hogy színtiszta szadizmusból teszi, és
rettegtem, hogy eltöri a nyakát. A következő pillanatban azonban
villámgyorsan fogást váltott, belemarkolt a hajába és erőteljes
mozdulattal a padlóhoz csapta az arcát. Az ütközés a vastag szőnyeg
ellenére is kisebb robbanásnak hallatszott, és a szétfröccsenő vér
csillogó, vörös pöttyökkel szórta tele a nyers színű szőnyeget.
Andrea meg sem nyikkant, csak hevert ott mozdulatlanul, talán
holtan.
– Édes istenem, kérlek, ne engedd! – fohászkodtam.
Amikor pedig Moker a zsebébe csúsztatta a tűt, majd
feltápászkodott és megindult Prim felé, megint fohászkodtam, de
ezúttal hangosan, még ha rajtam kívül nem is hallhatta más.
– Édes istenem, kérlek, ne engedd!
Moker egyre közeledett, Andrea mozdulatlanul, szétvetett kézzel
és lábbal hevert mögötte.
– Ne merj hozzáérni! – ordítottam Moker hiányzó arcába. – Ha
hozzányúlsz, megöllek!
Természetesen hiába, de valószínűleg akkor sem mentem volna
sokra, ha meghallja a fenyegetésemet.
Megpördültem és letérdeltem Prim előtt.
– Primrose, el kell menekülnöd a házból! El kell futnod most
azonnal!
Hevesen, de határozottan beszéltem, és reménykedtem benne,
hogy a szavaim puszta ereje és a rá összpontosuló gondolataim
valahogy eljutnak az agyába. Prim elkerekedett szemmel nézett fel a
közeledő szörnyetegre, alsó ajka remegett, és nehézkesen zihált.
A szemem, amelyet elhomályosítottak a tehetetlenség, az
elkeseredés – a merő reménytelenség – könnyei, ugyanolyan tágra
nyílt és rémült lehetett, mint az övé. Átöleltem apró, vékonyka
testét, mintha így megvédhetném, de a két hatalmas kéz áthatolt
rajtam, és megragadta Prim keskeny vállát. Snowy a szőnyegre
zuhant.

288
 – Anyu... – nyüszítette Primrose halkan. A szeméből két kövér
könnycsepp buggyant ki, és megkezdték szabálytalan útjukat lefelé
az arcocskáján. – Apu...
A gyilkos kezek a válláról a nyakára csúsztak, és a könyörtelen
ujjak összezárultak.

289
 38.

Moker a nyakánál fogva felemelte Primrose-t a válla

magasságáig. De ahogy a lányom ott lógott, pici lábai a levegőt
rugdosták, sápadt arca pedig kezdett elvörösödni, hirtelen
megmozdult a szőnyeg.
Értelmetlen ütéseim csak úgy záporoztak Mokerre.
Megpróbáltam belelépni, de egy pillanatra megéreztem a borzalmas,
beteg kéjt, és ez már túl sok lett volna. Azért vertem tovább, mert
egyszerűen nem tehettem mást – nem nézhettem tétlenül, ahogy
megöli az én Primrose-omat!
Moker vette észre először, hogy a vastag szőnyegen gyors
hullám fut végig a szoba egyik végétől a másikig, mintha fuvallat
jutott volna alá. Míg Moker lefelé és jobbra-balra nézelődött, Prim
nyakán időlegesen bizonyára enyhült a nyomás, mert erőlködve
sikerült levegőt vennie. Moker tekintetét követve én is
lepillantottam, és megdöbbentem attól, amit láttam.
A szőnyeg mintha lebegett volna. Minden egyes gyapjúszála
mereven felfelé állt. Az egésznek a közepén álltunk, és a mozgás,
ami leginkább sebesen terjeszkedő árnyékhoz hasonlított, és
körkörös hullámokat keltett körülöttünk, mint amikor követ dobnak
egy nyugodt tóba.
Drága és elegáns szőnyeg volt, faltól falig ért. Nem durva,
bozontos anyag, hanem puha és mély plüss, amelyben szinte úgy
süllyedt el az ember lába, mint a finom homokban. Andrea és én egy
éven át jártunk csupasz, foltos, lakkozott fapadlón mielőtt
megengedtük volna magunknak ezt a fényűzést.
De most valami nem volt rendjén vele. Olyan volt, mintha életre
kelt volna. A puha szőnyeg hirtelen fenyegetővé vált.
290
 Bár Moker éppen el volt foglalva, a jelenség őt is megzavarta,
hiszen a szőnyeg felmeredő szálai majdnem ledöntötték a lábáról.
Megrökönyödve láttam, hogy a gyapjúszálak kemények, mint a tűk.
Andrea eszméletlenül heverő teste a szoba túlsó végében, a kandalló
mellett hirtelen megmozdult, ahogy ezernyi megkeményedett rost
ágaskodott fel alatta, enyhén megemelve őt. Megpróbálta felemelni
a fejét, közben betört orrából vér csorgott a szőnyegre, de az
erőfeszítés túlságosan nagynak bizonyult, és megint visszazuhant.
Rövid, fojtott kiáltást hallottam, amikor a szálak összeszurkálták az
arcát.
Moker figyelmét még mindig a szőnyeg mozgása kötötte le.
Fekete szemében vadállati indulat villogott, áldozatát még mindig
maga előtt tartotta a levegőben, de egyelőre megfeledkezett róla. A
jelenség egy időre az én figyelmemet is elterelte.
Az összehúzott függönyök is lobogni kezdtek, mintha huzat
támadt volna, bár az összes ablak csukva volt mögöttük. A hosszú
pohárszék közepe táján álló törékeny szobrocska hirtelen
keresztülszáguldott a szobán, és nekivágódott a kandalló fehér
téglaperemének. Moker az ezernyi apró darabra meredt, mintha azt
várta volna, hogy a kis szobor újra összeáll. A pohárszék két szélén
fehér márványból készült nagy, nehéz gyertyatartók egyike remegni
kezdett. A rázkódás mély, dübörgő hangot keltett, aztán a dísz lassan
a levegőbe emelkedett, a benne lévő gyertya megbillent, majd
visszaesett a pohárszékre. Döbbenten figyeltük, ahogy a márvány
gyertyatartó körülbelül fejmagasságban lebeg egy darabig, aztán
hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül felénk süvített.
Ösztönösen lebuktam, Moker reakciója azonban nem volt ilyen
gyors, és a súlyos tárgy telibe találta torz arcát. Rekedt, fröcsögő
kiáltást hallatott, és a felborzolódott szőnyegre ejtette Primrose-t.
Letérdeltem a gyerek mellé, és kutyafuttában megvizsgáltam az
arcát. Már nem volt vörös, de sápadt színébe halvány, kékes árnyalat
vegyült, ami immár fenyegetően jelezte a lecsapni készülő asztmás
291
rohamot. A lélegzetvétele felületessé vált, de némileg megnyugtatott,
hogy láttam a kifújt levegő páráját a szája körül, ami azt jelentette,
hogy lélegzik. Várjunk csak egy percet! Pára? Ez meg mi az ördögöt
jelentett?
Alig tettem fel azonban a kérdést, már éreztem is a dermesztő
hideget.
Ebben a szellemállapotban nem lett volna szabad, hogy
számítson a szoba hőmérséklete. Mégis fázni kezdtem, a fagyos
hideg nem létező csontjaimig hatolt, eltöltötte a bensőmet,
megdermesztette a véremet, átjárta a belső szerveimet, amelyek már
nem is léteztek, szabályosan fagytam meg! Ereztem, hogy a karomon
felborzolódik a szőr – sőt éreztem, hogy a hajszálak megmerevednek
a fejemen! Es amikor Mokerre pillantottam, aki a falnak
támaszkodott, és kezét a homlokára szorította, láttam, hogy ritkás,
egészségtelen haján zúzmara képződik, az arcán lévő lyukból pedig
pára gomolyog;
Ügy tűnt, most már ő is felfigyelt a hirtelen lehűlésre, mert
lassan felegyenesedett, elvette a kezét a homlokától (csalódottan
láttam, hogy a gyertyatartó még a bőrét sem hasította fel – nem
vérzett –, bár látszott a nyoma, és valószínűleg ronda lila búb nő
majd a helyén), és ezúttal az egész szobát átkutatta a tekintetével.
Könyörtelen szemében most először mintha félelem csillant volna
meg.
Andrea még mindig nem mozdult. Vajon csak eszméletlen volt
vagy halott? A haja felborzolódott, mintha elektromosan feltöltődött
volna, és apró, deres foltok lepték el.
Mi a pokol folyik itt?
Az egyik színes kép – egy naplesi nyaraláson készült, a Mexikói-
öböl partján, Andreát, Primet és engem ábrázolta, Prim még csak
hároméves volt, és édesen mosolygott rajta – súlyos ezüstkeretével
együtt leröppent a kandallópárkányról, és Moker hátának vágódott,
aki erre megint megfordult.

292
 Ekkor az elülső ablak melletti magas állványon feszítő elegáns,
de üres váza rugaszkodott neki és tört darabokra Moker térdén, mire
az fájdalmasan felmordult.
A mennyezetbe süllyesztett lámpák hirtelen villódzni kezdtek,
elsötétültek, majd ismét kivilágosodtak, mintha valami láthatatlan
kéz le-fel csavargatta volna a szabályozót. Az erősödés és gyengülés
folytatódott és egyre gyorsabban váltakozott. A villódzásnak
azonban semmi köze sem volt a szabályozóhoz, mert a szoba másik
két, független fényforrása, egy állólámpa és egy kisebb a
pohárszéken, szintén követte a mennyezeti világítás viselkedését.
Egy nagy, fekete keretes kép – egy korlátozott példányszámú
Rothko-nyomat, amelyen három különböző színű mező fedte
egymást – hangos csattanás kíséretében a padlóra zuhant, az üvege
teljes hosszában elrepedt, de csak néhány csipkés szilánk szabadult
ki belőle. Egy pillanatig állva maradt, majd arccal előre a (szó
szerint) megkövült szőnyegre dőlt.
Moker bután kapkodta a fejét ide-oda, az arcán tátongó sötét
tölcsérből pára gomolygott.
Megint éreztem a hideget. Olyan volt, mintha egy nagy, jeges
marok szorítana belülről, s ujjai lassan a szívemre fonódnának.
Annak ellenére, hogy fizikai értelemben nem léteztem, éreztem,
hogy a végtagjaim megmerevednek, a hátam és a nyakam
megdermed. A nappali ajtaja becsapódott, az ágyúlövésszerű robajtól
összerezzentem, a következő pillanatban megint kivágódott, pedig
senki sem volt az előszobában. Aztán megint becsapódott, de olyan
erővel, hogy a szoba összes többi festménye is lezuhant a falról. Az
ajtó ezúttal visszapattant a keretről, és kitárva lengedezett. Az egyik,
nem fényvisszaverő üveggel takart festmény alig egy méterre tőle,
képes részével felfelé ért földet, és láttam, hogy az üvegfelületet dér
borítja, s a képből csak halvány, elmosódott pasztellszínek látszanak.
Kicsit távolabb a kandallóhoz tartozó eszközök csörömpölve a
kandalló belsejébe zuhantak, és ott rezegtek, mintha lebegni
próbálnának. A kávézóasztal mellett álló egyenes hátú szék felborult,
a néma forgószél pedig végigsöpört a függönyökön, könyveken és
293
újságokon, elmozdította őket vagy végigpörgette a lapjaikat. A
lámpák, amelyek fénye már egy ideje gyenge maradt, most még
jobban elsötétültek, és olyan érzés volt, mintha a kinti éjszaka betört
volna a házba.
További tárgyak – tartóállványaikban zörgő CD-lemezek,
bekeretezett fényképek, egy ónötvözetből készült, hosszú
gyertyakoppantó, az évek során összegyűjtögetett apró, de értékes
holmik, a fellapozott könyvek és újságok – süvítettek végig a szobán
és vágódtak a döbbent és reményeim szerint rémült gyilkosnak, aki
tehetetlenül bámulta a kavarodást és a feléje száguldó lövedékeket.
Ekkor kezdtek kiválni az alakok a sötétségből.
Először csak elmosódott árnynak látszottak, semmi többnek.
Nem igazán összeilleszthető alkotórészek szivárogtak elő a szoba
homályából. Testetlen formák, meghatározatlan alakok, de mind
mozgott, kígyózott, mintha egzotikus, éteri táncot jártak volna,
miközben lassan összeforrtak.
Kísértetek.
Moker horkantó nyögést hallatott, és fekete tekintete a lebegő
ködre szegeződött, amely közelebb volt hozzám, mint hozzá. Bár
arca nem volt, gesztusai elárulták riadalmát: vadul reszketve lapult a
falhoz, felemelt kezei, amelyekkel valószínűleg a lövedékektől
próbálta volna megvédeni magát, úgy remegtek, mintha a Parkinson-
kór előrehaladott stádiumában lett volna. Sűrű szemöldökét
jégkristályok borították, lógó hajtincsei pedig annyira megfagytak,
hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban letörhetnek. Hálát adtam
Istennek, hogy ez az őrült megfeledkezett Primrose-ról.
A kavargó ködgomolyagok feléje hömpölyögtek, a bennük
felsejlő alakok körvonalai lassan határozottabbá váltak, majd megint
elhalványultak és beleolvadtak a tömegbe. De ahogy a szürke,
gomolygó tömeg ellebegett előttem, mintha felismertem volna az
egyik rémet a sok közül, egy szellemet, amely régóta kísértett már.
Az apám volt az, és minden kétséget kizáróan tudtam, hogy azért jött
el a többi kísértettel együtt, hogy segítsenek nekem. Hogyan volt ez

294
lehetséges? Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hiszen még azt
sem tudtam, én magam hogyan vagyok lehetséges.
Amikor a fortyogó tömeg elérte Mokert, ő megpróbálta a kezével
távol tartani őket, de mivel támadói anyagtalanok voltak, minden
erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. A ködgomolyagok meg sem
rezzentek kétségbeesett suhintásai nyomán, és bár a belsejükben
tovább formálódtak az alakok, mindegyik zavaros maradt, egyik sem
uralta a többit. Ahogy bekerítették Mokert, úgy tűnt, rengetegen
vannak.
Bár úgy látszott, nagy elánnal esnek neki, végső soron nem
voltak hatékonyabbak, mint Moker próbálkozása, hogy lerázza őket
magáról. Persze belekapaszkodtak hosszú esőkabátjába,
kísértetujjaikkal az arcát böködték, de nem állt hatalmukban sérülést
okozni neki15, leszámítva a különböző családi apróságok hajigálását,
és mintha még ezek mögött sem lett volna igazi erő. Nem, Mokert a
puszta rettegés kényszerítette térdre.
A földöntúli jelenések egy ideig fokozatosan erősödtek körülötte,
de egyik sem vált határozottá, tömörré. Örömömben, talán kegyetlen
kárörömömben megpróbáltam egyes arcokat és tisztább alakokat
kivenni az áttetsző, hátborzongató seregben, de egyiket sem
ismertem fel, kivéve azt, amelyik a fizikai világban eltűnt apám volt.
Ö elkülönült a többiektől, mintha a támadás irányítója lett volna.
Ekkor éppen engem figyelt. Ő volt az egyetlen alak, amelyik nem
reszketett, és bár nem mosolygott – a helyzet túlságosan komoly volt
ahhoz –, az arckifejezése jóindulatot sugárzott.
Csak találgathattam, kiket hozott el a házamba ezen az estén.
Valami égi sereget? Angyalokat? Isten katonáit? Fogalmam sem
15
Ne feledd: A KÍSÉRTETEK NEM KÉPESEK KÁRT TENNI AZ ÉLŐKBEN.
Oké, képesek élettelen tárgyakat átrepíteni a szobán, de ezek a tárgyak még csak
karcolást sem okoznak célpontjukban; a szellemek meg tudnak mozdítani nehéz
bútorokat, képesek zörgetni teáscsészéket és ablakokat, még bizonyos tárgyak
lebegését is elő tudják idézni, DE NEM KÉPESEK FIZIKAI KÁRT TENNI
SEMMILYEN ÉLŐ SZEMÉLYBEN. Persze halálra rémíthetnek egyes embereket,
szívrohamot okozhatnak, és kísértésükkel megőrjíthetik áldozatukat, DE
FIZIKAILAG NEM ÁRTHATNAK. Ezt próbáld meg észben tartani!
295
volt, és nem az az idő volt, hogy ilyesmin törjem a fejem.
Egyszerűen hálás voltam, hogy az én oldalamon állnak. A szeánszon
a szellemek különálló, egyedi lények voltak, de ma összevegyültek,
egyesültek, mintha a közös cél megnövelné az erejüket. Nagyon
keveset tudtam a természetfeletti világáról, a paranormális
jelenségekről, de sejtettem, hogy a fények elhalványulásának és a
levegő hirtelen lehűlésének az volt az oka, hogy a szellemek energiát
szívnak el a „való világból”, ebből, amelyben az emberek élnek és
lélegeznek; a bennünket körülvevő megfoghatatlan és észrevétlen
erőket csapolják meg, talán a szobában jelenlévők pszichikai
energiájából is táplálkoznak. Ezek a gondolatok gyorsan villantak át
a fejemen, amikor halott apám arcába néztem, és könnyen lehet,
hogy éppen ő plántálta belém őket.
Moker hörgő vakkantása visszarántott a valóságba. Láttam, hogy
a gyilkos térden állva reszket, egyik vállát a falnak nyomja, mintha
át akarná préselni magát a vakolaton, miközben a szellemek
hasztalan csépelik, ütéseiknek nincs semmiféle fizikai eredménye.
Moker mégis rettegve lapult, nyüszített és kapkodta a fejét, mintha
tényleg érezte volna a könyörtelen büntetést, és azt hiszem, saját
félelme és az ütések ígérete szegezte oda. Tudtam, hogy hamarosan
rájön az igazságra.
Rá is jött.
Még mindig egész testében remegett, amikor óvatosan felemelte
rút fejét, és nem tudtam megállapítani, vajon a szoba sarkköri
levegője (fekete esőkabátját vékony zúzmararéteg borította, és
amikor megmozdult, a merevvé dermedt anyag recsegett-ropogott)
vagy a félelem miatt teszi-e. Mintegy próbaképpen kinyújtotta a
nyakát, és szembefordult testetlen zaklatóival.
Inkább éreztem, mintsem láttam, hogy Primrose megmozdul
mellettem, és amikor lepillantottam, felemelte az egyik karját a
padlóról, és nyugtalanul a mellkasára helyezte. Nem volt éppen
eszméletlen, de közel járt hozzá. A hátán feküdt, a szőnyeg hideg és
merev volt alatta, a szemhéja meg-megrándult, mintha egyik
rémálomból a másikba esne. A lélegzetvétele felületes és nehézkes
296
volt, ajka rohamosan színtelenedett, és rövid, rekedt, sípoló
lihegések törtek fel belőle. A mellkasára fektetett csupasz karjának
belső felét számtalan apró, vörös pötty borította, mintha tompa
szögekkel sűrűn kivert ágyon feküdt volna, és aggódtam a másik
karja és fedetlen lábai miatt. A legjobban azonban mégis a
lélegzetvétele aggasztott. Egy komoly asztmás roham végezhet az
emberrel, és tudtam, hogy ha Prim nem szippant rövidesen a
Ventolin-pipájából, ez könnyen komolyra fordulhat. Még
adrenalininjekcióra is szüksége lehet.
Rémülten megfordultam, hogy lássam, Andrea magához tért-e
már. A szellemek kavargó ködén át észleltem, hogy pontosan
ugyanabban a pozícióban fekszik, mint amikor utoljára néztem meg;
az egyetlen különbség az volt, hogy a vére már nagyobb területen
itatta át a szőnyeget (maga a szőnyeg olyan volt, mint egy felborzolt
szőrű kutya, a reszketése továbbra is hullámokat keltett a szobában).
Imádkoztam, hogy ne legyen halott – saját maga és Prim miatt is.
A tekintetem megint Mokerre ugrott. Láttam, hogy lassan feláll,
miközben hátát és kezét még mindig a mögötte lévő falnak nyomja,
és már nem törődik az őt hiába ütlegelő alakokkal. A szellemek most
már elkeseredettebbnek látszottak, mintha saját tehetetlenségük
feldühítette volna őket. Moker meglendítette a karját, és közéjük
suhintott, ahogy az ember a szúnyogokat zavarja el az arca elől.
A köd még jobban elhalványult, a mennyezeti és az állólámpák
fénye egy kicsit erősebb lett. A szellemek kezdték elveszíteni a
hatalmukat, mintha a kudarc elszívta volna az erejüket, mintha
ráébredtek volna saját gyengeségükre. Moker ide-oda lengette a
karját maga előtt, és ahol elérte a ködöt, az körülfolyta és
összezsugorodott. Apám látomása ismét csatlakozott a ködsereghez,
a gyilkos pedig felém vette az irányt.
De Primrose-t akarta.
Térden állva előredőltem, mintha esedeznék. Elhagyott minden
remény.
A szellemek azonban még nem végeztek Mokerrel.

297
 Az alakok, amelyek ekkorra már majdnem kivehetetlenek voltak
a nagy felhőben, most elkezdtek összehúzódni, és lassan egyetlen
tömör egészet alkottak. Színük mélyebb árnyalatot öltött,
összefogottabbak, szilárdabbak lettek, s így megint magukra vonták
Moker figyelmét. A gyilkos már útban volt Primrose felé, de
megtorpant és feléjük fordult. A szeme úgy csillogott, mint akit
teljesen a hatalmába kerített a látvány.
Engem jobban érdekelt, mi van Prímmel. Majdnem beleőrültem
a kétségbeesésbe, amikor láttam, milyen gyorsan romlik az állapota:
minden lélegzetvétel kínszenvedést okozott neki, ahogy gyenge
tüdeje küzdött a levegőért, arca pedig most már határozottan
elkékült. Nem sok reményt tápláltam, de megint Andrea felé
pillantottam. Most már azonban én sem hagyhattam figyelmen kívül
azt, ami a szoba közepén folyt.
A lebegő ködből gyakorlatilag semmi sem maradt, mert az
egészet felszívta a kialakulóban lévő fekete vihar. Ez a rejtélyes
alakzat úgy meg-megfordult a tengelye körül, mint valami miniatűr
tornádó, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül már
szabályosan pörgött.
Moker döbbenten meredt rá (a szeme alatt tátongó hatalmas,
fekete barlang miatt tényleg olyan volt, mintha szájtátva bámulná). A
fény megint elhalványult, mintha a világosságát felszívta volna a
fekete jelenés, és bennem is fokozódott a fagyos hideg, bár többé
nem létezett olyasmi, hogy „bennem”. Úgy éreztem magam, mint
egy jégszobor, amelyik a közepén a leghidegebb. Moker reszketése
ellenőrizhetetlenné vált, valósággal vibrált, mintha folyamatosan
ismétlődő rohamok érnék. Megnéztem Primrose-t, mert most már
attól féltem, hogy esetleg halálra fagy, de nem láttam jeget göndör
hajában, sem libabőrt csupasz karján és lábán. Arra gondoltam,
vajon félig eszméletlen állapota miatt esetleg az ő pszichikai
energiáját nem szívták el, és reméltem, hogy ha így van, akkor
Andreával is ez a helyzet, aki viszont teljesen eszméletlennek tűnt
(Uram, add, hogy még életben legyen).

298
 A furcsa szellemképződmény körülbelül másfél méter magas
lehetett; a szélei túl szabálytalanok voltak, de a legszélesebb részen
úgy egy, a legkarcsúbb helyen pedig fél méter átmérőjű volt, és
szinte szilárdnak látszott, ahogy ott pörgött néhány centivel a padló
fölött, egyre gyorsabban és gyorsabban. A tárgyakat, amelyek alig
néhány perccel korábban még szanaszét repkedtek a nappaliban,
most mintha vonzotta volna ez a forgó mozgás, bár csupán meg-
megmoccantak ott, ahová zuhantak. A szőnyeg viszont megvadult,
egyes részei (különösen az örvény alatt) felemelkedtek, mintha a
szél utat talált volna a ház téglafalának üregein át és a padlódeszkák
között, és a vékony réseken keresztül fokozott erővel tört volna be a
szobába. Az egyik sarka kitépte magát a szegélyléc alól, a vihar
középpontja felé pöndörödött, és ott csattogott a levegőben, mint egy
hatalmas nyelv. A szőnyeg szálai körkörösen lelapultak, mint a
mágnes körül elrendeződő vasreszelék: túl messze voltak ahhoz,
hogy elrugaszkodhattak volna, de elég közel hozzá, hogy
megpróbálják. A porszemcsék, amelyeket semmilyen porszívó nem
volt képes kiszippantani, most felemelkedtek, és maguk is apró,
forgó tölcsért képezve versenyre keltek a nagy örvénnyel.
Moker pedig még mindig a fő attrakció hatása alatt volt, kővé
dermedt, zavartan, félelemmel vegyes áhítattal állt...
...Mígnem a fő vihartölcsér vékonyabbá, még határozottabbá
vált, majd lassan különös, tökéletesen kerek, fénytelen fekete
oszloppá sűrűsödött; közben pedig folyamatosan reszketett – csak
feltételeztem, hogy a színtiszta energiától. Halkan duruzsolt, mintha
valami gépezet lett volna, és a nappaliban szerteszét heverő tárgyak
még nagyobb izgalomba jöttek. Aztán hirtelen, minden
figyelmeztetés nélkül átugrotta a Moker és közte lévő távolságot, és
belevetette magát a férfi arcán tátongó sötét üregbe.
Azt hiszem, Moker most hallatott életében először emberi
sikolyt. A sikoly betöltötte az egész helyiséget, és eszelős rikoltásba
csapott át, amelynek már nem volt körülírható jellege: leginkább
hosszú, fülsértő huhogásra hasonlított, vadállati halálkiáltásra, amely
visszaverődött a falakról. A szörnyeteg összeesett és felvonított – ez
299
már szánalmas hang volt a sikolyhoz képest –, amikor a térde és a
tenyere nekiütődött a szőnyeg megkeményedett szálainak. Aztán
már csak magas, elkínzott nyüszítésre volt képes, mintha a beléhatolt
feketeség megmérgezné, vagy rátekeredett volna valamelyik
létfontosságú szervére és lassan kiszorította volna belőle az életet.
Azt hittem, vége a küzdelemnek. Azt hittem, Moker kirohan a
házból, elmenekül kínzói elől, megfeledkezik Primrose-ról és
Andreáról. Még mindig ott volt Prim asztmás rohamának
problémája, de legalább nyertünk némi haladékot, Andreának több
ideje maradt magához térni – ha képes magához térni – és lehozni a
kislányunknak az életmentő légzőkészüléket. Azt hittem, van
esélyünk.
De tévedtem. Mekkorát tévedtem.
A fények megint felragyogtak. A szőnyeg elveszítette az erejét,
elernyedt és újból felvette normális állagát, csak a porszemcsék
milliárdjai lebegtek még mindig a levegőben, mint megannyi apró
muslica. A szétszóródott tárgyak mozdulatlanná dermedtek. A
ködből már csupán néhány kisebb foszlány úszott lustán a
levegőben. A szoba szinte megnyugodott...
...míg Moker borzalmas, elnyújtott böfögés kíséretében vissza
nem öklendezte a néhány pillanattal korábban lenyelt fekete
tömeget.
Az alakzat elveszítette tartását, és úgy gomolygott elő, mint egy
gyárkémény füstje; bodorodó szélei eloszlottak a levegőben. Még
több tört elő, ahogy Moker okádni kezdett, mint egy kutya, amelyik
túl sok zsíros húst evett, és valahányszor hányt, mindig kevesebb és
kevesebb került elő a füstszerű képződményből. A teste minden
kihajtásnál megremegett, és hamarosan már csak halovány, szürkés
füstcsíkok bukkantak fel az arca közepén lévő űrből, s szálltak
lassan a nagyobb felhők után. A sorozatgyilkos haját és esőkabátját
borító zúzmara elveszítette csillogását, gyorsan olvadni kezdett, és
én is éreztem, hogy fagyos bensőm lassan felenged. Valahogy
megértettem, hogy a szellemek felhasználtak minden energiát, amit

300
össze tudtak kaparni; egyesült alakjuk elveszítette az erejét és
fokozatosan elenyészett.
Moker még mindig négykézláb görnyedt, de már nem hányt.
Lassan felemelte a fejét. És a tekintete Primrose-t kereste.
Prim mellkasa görcsösen megrándult, valahányszor megpróbált
levegőhöz jutni, és félig zárt szemhéja alatt csak fehérség látszott,
mint két vékony hócsík. Pici ökleit összeszorította, és minden
kísérletnél megremegett az arcocskája. Nagyon sápadt volt, a bőre
minden színét elveszítette, amitől csak még szembetűnőbbé vált a
baljós kék árnyalat. Közel járt ahhoz a ponthoz, amelyen túl már
csak a tiszta oxigén segíthetett rajta.
A szoba elnémult. Moker mászni kezdett felénk.
Egy borzalmas pillanatig azt hittem, Prim lélegzése teljesen
abbamaradt, de csak kis szünetet tartott, hogy erőt gyűjtsön. A
szervezete tudatos irányítás nélkül is tisztában volt vele, mit kell
tennie. És a következő erőltetett, csikorgó belégzésnél a szoba
megint életre kelt.

Hangokat hallottam, egyszerre minden irányból – a falakból, a

mennyezetből, a padlóból –, mintha a szellemek, miután Mokert
nem keríthették hatalmukba, magát a házat foglalták volna el. Az
ablaktáblák recsegtek a függönyök mögött, a függönyök
lengedeztek, a szétszóródott tárgyak – a márvány gyertyatartó, a
díszek, a bekeretezett fényképek – megint mozgolódni kezdtek,
táncra perdültek, némelyikük centikre felemelkedett a levegőbe,
mások pedig, kisebb holmik, mint a szobrocskák, egy hamutartó és
az ón gyertyakoppantó megint célba vették a még mindig
négykézláb mászó Mokert, de ezúttal erőtlenül hullottak a vállára és
a fejére. A képek eddig csak megrepedt üvege most teljesen kitört, és
a szilánkok elborították a szőnyeget, amelynek a szálai
megmozdultak, de már nem tudtak felegyenesedni. A mögöttem lévő
sarokban álló nagy képernyős tévé hirtelen hangrobbanás és
színkavalkád kíséretében bekapcsolódott, majd rögtön ki is
301
kapcsolta magát. A kandallóból hamulavina tört elő, a kavargó,
fekete felhők beterítették a szobának azt a végét, és összekeveredtek
az újjáéledt köddel, amelyben elmosódott formák igyekeztek újra
alakot ölteni. Fojtott jajveszékelésbe átcsapó nyöszörgést hallottam,
ami azt jelezte, hogy a kísérteteknek nem sikerült visszanyerniük az
erejüket.
Mégis rárohantak Mokerre, segítségül hívták a kémény porát,
amitől a gyilkos mintha szél kergette füstben botorkált volna; de
még mindig tehetetlenek voltak vele szemben: csak zaklathatták,
gyötörhették, de nem állhatták útját.
És ezt Moker is tudta. Alig vette észre, mi folyik körülötte, még a
képek törött üvegéből kirepülő és a fejéről vagy vastag esőkabátjáról
lepattanó szilánkokról sem vett tudomást. A szörnyetegnek csupán
egyetlen célja volt, az pedig ott feküdt mellettem és levegő után
kapkodott.
A felfordulás és a jajgatás egy ideig tovább erősödött.
Moker ügyet sem vetett rá.
És talán éppen azért, mert nem törődött velük – végül is, mint
később megtudtam, hiába támadták meg a testét, tisztátalan lelkének
ocsmány sötétsége meghátrálásra kényszerítette őket, tehát tisztában
volt vele, hogy a hatalmuk korlátozott –, erejük apadása még jobban
felgyorsult.
Moker közelebb ért, és a kavargó, őt fojtogatni igyekvő poron és
ködön keresztül leginkább egy visszataszító mesebeli ragadozóra
emlékeztetett, valami rémálomba illő teremtményre, amely egész
oldalt érdemelt volna A szörnyetegek és démonok enciklopédiájában.
A tárgyak továbbra is hasztalan záporoztak rá, az elgyötört lelkek
hátborzongató jajgatása folytatódott, a szobában sűrű por szállt, de
Moker csak közönyösen nyomult előre.
Mintha megérezte volna, hogy valami gonosz, valami halálosan
veszedelmes dolog közeledik felé, Prim szeme felpattant, és azonnal
elkerekedett a rémülettől, amikor meglátta a fölébe tornyosuló
Mokert. (Akkor jöttem rá, hogy nem az asztmás roham miatt
veszítette el az eszméletét, hanem akkor ájult el, amikor Moker
302
megpróbálta megfojtani.) A szája is kinyílt, de nem tudott elég
levegőt beszívni, hogy felsikoltson.
Kétségbeesett igyekezettel próbált elkúszni a közeledő iszonyat
elől, könyökével és sarkával taszigálta magát, de Moker könnyedén
elkapta a bokáját és visszahúzta magához.
A jajgatás panaszos vonítássá erősödött körülöttünk, de a hangok
távolinak tűntek, mintha az összegyűlt szellemeket valamilyen erő
akaratuk ellenére visszahúzta volna oda, ahonnét jöttek, ahol az
emberi lét csak emlék. Újfajta hűvösség öntött el, amely
elzsibbasztott és legyengített: a végső kétségbeesés hűvössége.
Primrose reszketett a félelemtől, de bátran támadója felé rúgott, s
megpróbált kikecmeregni a fenyegetően fölébe magasodó tömeg
árnyékából. A Moker arcán lévő porcos szélű nyílásból nyál
csorgott, s a Prim hálóingén összegyűlő hosszú, selymes patakocskát
apró buborékok pettyezték. A nyál átszivárgott a finom anyagon, és
eláztatta a kislányunk remegő mellkasát. Moker egyik hatalmas
kezét Prim vállára tette, és a földhöz préselte a testét, a másikkal
pedig benyúlt az esőkabátja zsebébe, és előhúzta a hosszú,
kihegyezett kötőtűt.
A ködgomolyagok ritkásak, kimerültek voltak, de még mindig
hallottam a gyötrelmes jajveszékelést. Igaz, most már messziről,
nagyon messziről, mintha a szellemek már elmentek volna, de a két
világot elválasztó kapu még nem csukódott volna be teljesen. A
levegőben még mindig keringett egy kis korom, és néhány
leheletvékony párafoszlány is lebegett lustán, de ezek már csak az
imént lejátszódott drámai események jelentéktelen maradványai
voltak.
Moker Prim vékony testének szegezte a hosszú, szürke tűt.
Ferdén tartotta, kicsivel a bal oldali bordái alatt, a hegye benyomta,
de nem szakította át a hálóing vékony anyagát. Primrose becsukta a
szemét, hátha attól elmúlik a rossz álom.
Ösztönösen kettejük közé vetettem magam. Talán azt reméltem,
el tudom téríteni a fegyvert, de tudtam hogy reménytelen.
Mindkettejükön átzuhantam és elterültem mellettük a padlón.
303
 Feltérdeltem, lehajtottam a fejem, az arcom majdnem hozzáért
Priméhez, mintha vigasztaló szavakat akartam volna suttogni a
fülébe, olyasmit, hogy csak egy pillanatra fog fájni, aztán felébred,
és egy sokkal jobb, egy csodálatos helyen találja majd magát.
Moker megmarkolta a hosszú, vékony tűt. A hüvelykujja
ráfeszült a fegyver lapos, lekerekített végére. A bütykei kifehéredtek.
És megnyomta.
Felüvöltöttem.
És abban a pillanatban Andrea brutális erővel Moker lehajtott
fejére sújtott a piszkavassal.

304
 39.

A nehéz piszkavas iszonyú reccsenés kíséretében szakította be a

szörnyeteg koponyáját – de a hang hátborzongatóan jólesett. Édes
volt és helyes. Kellemes. Igazságos. Olyan hang volt, mint amit egy
cukorkával teli csokitojás adhat ki, ha nagy magasságból betonra
esik: nehéz, tompa, gyászos reccsenés.
Mozgás, zaj... minden pillanatok alatt elnémult.
Moker megmerevedett. Még mindig Prim fölé hajolt, aki nem
nyitotta ki a szemét, és nehezen, szaggatottan lélegzett. És a tű még
mindig a bordáinak feszült. A Moker orrát és a száját helyettesítő
tátongó veremből egyetlen hang sem jött ki, sem gurgulázás, sem
szörtyögés, sem be– vagy kilégzés. A szeme jobban kidülledt, mint
korábban bármikor, de a tekintete most vak volt, üres és fénytelen. A
fején nyílt új repedésből, amelybe beszorult a piszkavas, bugyogva
megindult a vér. Vagy halott volt, vagy nagyon közel járt hozzá.
Láthatóan ő maga sem tudta eldönteni, melyik is az igazság.
A szoba teljes mozdulatlanságba dermedt...
...aztán Moker feje nagyot rándult, ahogy Andrea kiszabadította
belőle a piszkavasat.
Most már úgy lövellt a vér a mély sebből, mint egy kisebb vörös
szökőkút, amelynek éppen most nyitották ki a szelepét. Elöntötte a
fejét, lefolyt a homlokára, belecsorgott az egyik szemébe, és
beszivárgott az alatta tátongó lyukba.
Andrea megint lecsapott, ugyanoda, ugyanakkora erővel
(eszembe jutott, azt olvastam valahol, hogy a nők bizonyos
esetekben emberfeletti erőt képesek kifejteni gyermekük védelme
érdekében; egy asszony egyszer egymaga megemelt egy autót,

305
amikor alig tipegő gyereke beszorult alá), és egy másik dimenzióból
halk sóhaj szállt felénk.
Aztán megint kirántotta a piszkavasat, de Moker még mindig
egyenes felsőtesttel térdelt. A szörnyű fegyver harmadszor is
lesújtott, akkora erővel, hogy tompa vége egész a férfi homlokáig
hatolt.
Moker ezúttal oldalra dőlt, de a piszkavas kiszakadt a tojásként
szétzúzott koponyából és Andrea kezében maradt. Andrea olyan
erővel vágta földhöz, hogy pattant egyet a szőnyegen.
A halott elnyúlt Prím mellett, egyik koszos tornacipőt viselő lába
maga alá temette a kislány mindkét bokáját. Andrea letérdelt mellé,
mindkét kezével a lánya után nyúlt, de hirtelen megszédült, és egyik
kezével kénytelen volt megtámaszkodni a padlón; még nem nyerte
vissza teljesen az eszméletét. Behunyta a szemét, aztán megint
kinyitotta, nyitott száján át vett egy mély lélegzetet, és a vér ízére
összeráncolta a homlokát. Megint Prim fölé hajolt, felemelte a
vállánál fogva és szorosan magához ölelte. Prim arca Andrea
nyakának billent.
Közelebb léptem, hogy jobban lássam őket. Egyik kezemmel
átöleltem Andrea vállát, a másikkal pedig a kicsi lányom hátát
simogattam. (Igen, még mindig úgy gondoltam Primrose-ra, mint az
én kicsi lányomra. Hét évet nem lehetett csak úgy, egy mozdulattal
kitörölni.)
– Az oxigénpipáját, Andrea! – kiabáltam. – Hozd ide az
oxigénpipáját, amilyen gyorsan csak tudod!
Andrea orra helyén eltorzult massza látszott, a belőle bőségesen
csorgó vér a szájára folyt, és az álláról lecsöpögött a fekete
tréningruhára és a kardigánjára. A vér mennyisége arra utalt, hogy az
orra csúnyán betört. Amikor kinyílt a szája, hogy Primhez szóljon,
láttam, hogy három elülső fogából is lepattant egy darab, és a
fogínye is vérzett. Prim nem felelt, Andrea pedig eltartotta magtól,
hogy megvizsgálhassa az arcát.
Prim arcára apró vércseppek fröccsentek, amikor Andrea
felnyögött és megint magához ölelte. Hirtelen akadozó, kínkeserves
306
hörgés jelezte, hogy Primrose még életben van, Andrea pedig
minden további teketória nélkül felemelte, és kirohant a nappaliból a
lányával a karjában. Meztelen talpa alatt üvegszilánkok ropogtak, de
ő nem törődött a fájdalommal, amit bizonyára okoztak neki. A
nappali ajtajában azonban megtántorodott. Mély levegőt vett, és
nekivágott az előszobai lépcsőnek.
Követtem őket, és pillanatokon belül Prim kicsiny
hálószobájában voltunk, amely a napfényben olyan barátságos és
derűsen ártatlan, de most fenyegető árnyékok szállták meg, amelyek
ellen a gyenge éjszakai lámpa semmit sem tehetett. Andrea gyorsan
orvosolta a helyzetet, és a könyökével felkapcsolta a nagy villanyt.
Sietve a keskeny ágyra, a vidám, virágos takaróra ültette Primet,
egyik kezével a kis testet tartotta, a másikkal pedig felkapta az
éjjeliszekrényen heverő kék pipát. Talán a sebes utazás hozta vissza
az életet Primrose-ba – vagy valami belső érzéke megnyugtatta,
hogy most már biztonságban van az anyja karjaiban –, mert a szeme
kinyílt, az ajkai pedig egyszerre kapkodtak levegő után és próbáltak
szavakat formálni. Mire Andrea az arcához emelte az oxigénpipát,
Prim szeme már tágra nyílt – és egyenesen engem bámult.
– Apu? – hallottam a suttogását.
Úgy tűnt, Andrea nem vette észre. Prím szája elé tartotta a pipát,
és mutatóujját a tetején lévő gombra tette.
– Nyisd ki a szád, kicsim, nyisd ki szépen! – kérlelte remegő
hangon.
Prim az anyjára pillantott, és azt tette, amit mondott neki. Finom
pára lövellt a szájába, és mohón nyelte a levegőt.
– Még egyszer, kicsikém, még egyszer! – biztatta az anyja.
Az eljárást többször megismételték, és Prim válla lassan
abbahagyta a remegést, a mellkasa pedig ütemesen emelkedett és
süllyedt. Andrea feszültsége is oldódott egy kissé, bár valószínűleg
még mindig rémült volt amiatt, amin keresztülmentek. Azt hiszem, a
lányunk kedvéért próbálta bátornak mutatni magát.
Amikor Prim is megnyugodott, megint átpillantott az anyja válla
fölött. A szemében csalódottságot láttam.
307
 Igyekeztem szeretetteljes mosollyal visszanézni rá, hátha esetleg
megint észrevesz.
De nem vett észre. Drága, sápadt kis pofiján a tanácstalanság
ráncai jelentek meg. – Anyu, láttam aput! – mondta, amikor már elég
levegőhöz jutott.
Andrea magához ölelte, de azért vigyázott, hogy ne akadályozza
a légzésben.
– Csitt, Prim – súgta neki halkan, gyengéden. – Most már
minden rendben van. A rossz ember elment. Többé nem bánthat
téged. – Olyan volt a hangja, mintha komoly nátha kínozná.
– De anyu...
– Igen kicsim, apu vigyázott ránk. Szerintem is itt volt, és
megvédett bennünket.
Vajon ezt csak azért mondta, hogy megnyugtassa Primet, vagy ő
maga is elhitte? Erre nem kaphattam választ, de talán az utóbbi volt
a helyzet. Legalábbis szerettem volna ezt hinni.
Mert megvigasztalt a tudat.

Amikor otthagytam őket az ágyon – egymásba csimpaszkodtak,

Andrea szelíden hintáztatta Primet, nyugtató orrhangon dúdolt neki,
és közben vagy egy tucatnyi véres papír zsebkendőt tartott az
arcához –, vad érzés kerített hatalmába és tolta félre az irántuk –
igen, mindkettőjük iránt – érzett szeretetet. Ez az érzés a keserűség
volt. Es a harag.
Olyan sok mindent veszítettem el a halálom éjjelén, és most rá
kellett jönnöm, hogy bizony még nagyobb veszteségről van szó:
olyasvalamit veszítettem el ugyanis, ami igazán soha nem is volt az
enyém. A végső valóság rideg volt, kérlelhetetlen.
És Guinane volt az okozója minden rossznak, ami velem történt.
Azzal, hogy megkívánta a feleségemet és ellopta a lányomat. Azzal,
hogy elárult mint barát és mint üzlettárs. Azzal, hogy megölt engem.
És azzal, hogy megölt, gyakorlatilag idehívta a szörnyeteget az

308
otthonomba, hogy annak a két embernek az életére törjön, akik
többet jelentettek a számomra, mint maga az élet.

Mindennek Guinane volt az oka.

Visszamentem a nappaliba. Csend volt és teljes nyugalom, de a
szoba egy csatatérre emlékeztetett. A padlón mindenfelé törött vagy
elgörbült tárgyak, üvegszilánkok, szétszórt CD-k és felborult
bútorok hevertek. Még a tévé képernyőjén is nagy, kiégett fehér folt
éktelenkedett.
A törmelékhalom közepén pedig ott feküdt Alec Moker
megtépázott holtteste. A testét már nem vette körül aura.
A szoba fényárban úszott, és a kísértetek visszatértek.
Haloványak voltak, szinte elhanyagolhatók. Még mindig nem
kaptak erőre. Az apám is köztük volt, őt talán egy kicsit élesebben
láttam, mint a többieket, mert köztünk szorosabb volt a kapcsolat. O
rám mosolygott, miközben a körülötte állók egyre csak fogytak.
Eltűnődtem, vajon azért tudtak-e erőt meríteni a visszatéréshez –
bármilyen csekély volt is ez az erő –, mert ellenségük halott volt, de
a saját szemükkel kellett meggyőződniük a végkifejletről. Igaz,
egyikük sem táncolt a holttestén.
Megálltam Moker holttestének túlsó oldalán, és az apám megint
rám mosolygott. A belőle áradó melegség és feltétlen szeretet ahhoz
volt hasonló, amit én éreztem Primrose iránt.
Ahogy ő is csatlakozott halványodó társaihoz, lepillantottam a
gyűrött kupacra, amely valaha Moker volt.
A kinyílt fejből szivárgó vér nagy területen áztatta el a világos
szőnyeget, beitta magát a lelapult rostok közé, és tudtam, hogy a
szőnyeg soha többé nem nyeri már vissza eredeti színét. Moker
egyáltalán nem moccant, nem voltak halál utáni görcsös rángások, a
testből a véren kívül semmilyen más folyadék nem ürült ki. Lehet,
hogy halál– és ürülékszaga volt, nem tudtam megállapítani. Nem
vonaglottak az ujjai, nem rángatózott a lába. Igen, a démon teljesen
halott volt.
309
 A halállal azonban együtt járt valami. A végső és
visszavonhatatlan esemény, ami mindig bekövetkezik, ha valaki
elhagyja az élők világát: a lélek távozása a testből.
Most Alec Moker számára is elérkezett az idő.
Alig tettem egy lépést a tetem felé, láttam, hogy valami kezd
megváltozni rajta.
Először azt hittem, maga a holttest mozgolódik, és képzeletbeli
szívem kihagyott egy képzeletbeli ütemet. Ez képtelenség volt.
Moker igazán és végérvényesen meghalt. Senki sem élhetett túl egy
ilyen koponyasérülést, még egy hozzá hasonló teremtmény sem. És
ő mégis mozgott.
Nem. Tévedtem. Valami kifelé igyekezett Mokerből.
A test maga mozdulatlan maradt, de valami lassan kiemelkedett
belőle. A lelke búcsúját láttam.
Moker fekete lelke a fekete árnyak között is a legfeketébb volt.
A velem szemben álló, lassan láthatatlanná váló szellemek,
köztük az apám is, hátrébb húzódtak. Halványodó alakjukon jól
látszott a félelem, sőt néhányan még mintha össze is zsugorodtak
volna az egyre magasabbra emelkedő sötétség láttán. A riadalmuk
ragályosnak bizonyult, és én magam is tettem egy lépést hátrafelé,
mert nem szerettem volna annak a valaminek a közelében lenni. A
szoba levegője hirtelen sűrű lett, balsejtelmektől súlyos, a levegőben
pedig mintha vihar előtti elektromosság vibrált volna. Hallottam a
helyszínről lassanként elmenekülő szellemek erőtlen suttogását, és
éreztem viszolygásukat e rosszindulatú lélektől, amely az élő Moker
legbelső lényegét jelentette.
Beteges, visszataszító és sötét jelenés volt, mint valami mély, rég
elfeledett kút mozdulatlan, poshadt vize. Úgy látszott, önmagával is
harcol, mégis egyben meg is lapult, mintha saját gonoszságára nem
remélhetne megváltást, sorsán nem javítana már semmilyen
bűnbánat. Most először értettem meg igazán, mit is jelent az, hogy
„elveszett lélek”.
Az iszapos sötétség egyre csak emelkedett a holtestből, a
bizonytalan formák majdnem teljesen eltűntek mögötte, csak a halk,
310
morajló suttogás hallatszott még. A távozó lélek lassan alakot öltött.
Moker alakját. Először egy fejet formált, aztán a vállak következtek,
de mind homályos volt, szennyes és sárszerűen sűrű. Még tovább
hátráltam, ahogy fölém tornyosult, míg majdnem elértem az ajtót.
Lehet, hogy a menekülésre készültem; abban a pillanatban nem
tudtam volna megmondani.
Fokozatosan láthatóvá vált a többi vonása is: a nagy kezek, a
fényüket veszített szemek, a fülek. Utoljára az arc helyén tátongó
lyuk. Úgy tűnt, Moker még halálában sem szabadulhat borzalmas
bélyegétől.
Már nem jelentett veszélyt, a rosszindulat valahogyan
felszívódott belőle. De alig fogant meg bennem a gondolat, hogy ez
a jelenés talán szánalmat érdemel, a nyomorúságos alakmás máris
kezdett felbomlani, vékony foszlányokra hullott szét, eloszlott,
feloldódott a levegőben, mint nemrég a köd, én pedig egyre csak
néztem, míg végül nyoma sem maradt. Moker bűneit meg nem bánó
lelke a szemem előtt lett semmivé.
Csak én és a holttest maradtunk a szobában. A kísértetek
elmentek, Moker elátkozott lelke megszűnt létezni. Minden csendes
volt és nyugodt. Imádkoztam, hogy az otthonom ezentúl mindig
ilyen is maradjon.
Az emeletről nem hallatszott semmi nesz, de sejtettem, hogy
amint Prim eléggé megnyugszik, Andrea azonnal kihívja a
rendőrséget a hálószobánkban lévő telefonról. Abban is majdnem
biztos voltam, hogy nem merészkedik le, míg meg nem érkeznek, és
a tervemet pontosan ez alatt az idő alatt kellett végrehajtanom.
Odamentem a szőnyegen heverő mozdulatlan – üres – testhez. A
kifolyt vér mélyvörös udvart képezett a feje körül. Bármilyen undort
is éreztem, erőt vettem magamon, letérdeltem, majd ráfeküdtem a
hullára. Semmi ellenállást nem tapasztaltam: úgy süllyedtem el
Moker holttestében, mintha vízbe merültem volna. A borzalmas és
lealacsonyító érzésekre azonban, amelyek ekkor rohantak meg,
semmi sem készíthetett fel. Láttam Moker áldozatait, láttam, ahogy
a támadásban sebeket szereznek, megtapasztaltam a mindent
311
elhomályosító vágyat és a perverz kéjt, amit a gyilkos érzett, a
veszély okozta izgalmat, ami a tett elkövetése jelentett, és a
szexuális kielégülést, amely a gyilkosságot követte. Az elfajzott
dicsőség mögött azonban feneketlen nyomorúság bujkált: Moker
örök társa, a pokoli szenvedés, az aljas boldogtalanság, amely egész
életében elkísérte. A közelmúlt eseményeinek felidézése során a
beteges diadalmámor elhomályosította a keserűséget, de tudtam,
hogy csak rövid időre győzhetett, és végül mindig az utóbbi
kerekedett felül.
A húsba és csontba zárt ocsmányságot és hitvány kéjt már-már
annyira elviselhetetlennek éreztem, hogy felordítottam. De kellett ez
a test, szükségem volt Moker tetemére a saját céljaim érdekében, a
saját bosszúm miatt. Most kizárólag a megtorlás vágya vezetett.
Megpróbáltam a saját gondolataimat előtérbe tolni, igyekeztem
Primet felidézni lelki szemeim előtt, hátha így felül tudom írni
Moker emlékeit. Az igazat megvallva azonban csak a bosszú
gondolatának sikerült elnyomnia a gyűlöletes érzéseket. Minden
elszántságomat latba vetve félretoltam a rémtetteket és az általuk
okozott örömöt, és csak az új eszköz irányítására összpontosítottam.
Akaratommal behatoltam a test minden részébe, magába a vázba, az
erekbe, a húsba, és az uralmam alá vontam őket, mintha az enyémek
lettek volna, legalábbis egy rövid időre.
Lassan, végtelenül lassan megmozdítottam az egyik kezem ujjait.
Aztán magát a kezet. Aztán a másikat. Majd az egyik kart.
Működött: Moker teste egy rövid időre az enyém lett. Lépteket
hallottam a fejem fölött, és tudtam, hogy Andrea a hálószobánkban
van, és éppen telefonálni készül. Eltűnődtem, vajon mennyi időre
van szüksége a rendőrségnek, hogy ideérjenek.
Gyorsabban kellett mozognom. Talpra kellett állítanom Moker
testét. Felemeltem a vállait a padlóról, aztán felhúztam az egyik
térdet. Hatalmas erőfeszítésbe került, de sikerült lábra (Moker
lábára) állnom. Ingadoztam egy kicsit, míg hozzászoktam az idegen
testhez. Aztán tettem egy óvatos lépést előre, de majdnem elestem,
az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem az egyensúlyomat,
312
mielőtt orra buktam volna. A következő lépés már nem volt olyan
rossz. Ha erősen összpontosítottam, meg tudtam csinálni. A
következő kérdés az volt, tudok-e majd így autót vezetni. Még egy
lépés. Jól van. Működött. Már majdnem elértem az ajtót.
De hirtelen eszembe jutott valami, megfordultam és esetlenül
visszabotorkáltam, amerről jöttem. Óvatosan lehajoltam, és
felvettem a szőnyegről a kötőtűt.

313
 40.

Nyitva hagytam magam mögött a bejárati ajtót. Őszintén

megvallva túl sok vesződséggel járt volna megfordulni és becsukni
magam mögött. Alig néhány perccel korábban költöztem csak be
Moker testébe, és időre volt szükségem, hogy hozzászokjak.
Megálltam, a hosszú sál egyik lógó végével letöröltem a Moker
egyik szemét borító vért, és a következő lépésnél minden
ügyességemre szükség volt, hogy ne zuhanjak le a lépcsőn.
Megúsztam, de a mozgásom még mindig merev és otromba volt,
mint korábban a nő esetében. Moker életében is különös stílusban
mozgott, s ez a halálával csak még furcsább és ügyetlenebb lett.
Sokkal jobban csoszogott, a felsőteste pedig úgy imbolygott jobbra-
balra, mint a legendás részeg tengerészé. Egy zombiba is több
kellem szorulhatott.
Ahogy lassan botorkáltam a kocsifeljárón, amelyet részben
megvilágított a mögöttem lévő ház és az utcai lámpák fénye,
éreztem, hogy belém harap az éjszaka hűvöse. Észre sem lett volna
szabad vennem a hideget, de az mégis bezúdult az arcomon lévő
üregen – és a fejem tetején újonnan keletkezett kráteren – át, átjárta
a testet, és elért engem, a test új urát is 16. Némi nehézség árán
sikerült az arcom köré tekerni a hosszú sál mindkét végét, elzárva
ezzel a tátongó nyílást.
16
Szöget ütött a fejembe, hogy vajon az agyat ért sérülés (a vérrel együtt egy
csomó szürkés göröngy is kifolyt) tönkretette–e a test mozgáskészségét – az
idegrendszeren áthaladó kémiai ingereket, a csontokat mozgató izmok működését
–, de úgy tűnt, az elme, és így az akaraterő, a fizikai hajtóerők, ha úgy tetszik, a
test motorja nélkül is boldogul. Moker tetemének irányítását most egy metafizikai
motor vette át, és bár idegen voltam a járműben, reméltem, hogy lesz elég erőm
végrehajtani a feladatot.
314
 Tovább csetlettem-botlottam, eltámolyogtam a házunk előtti
járdaszegélyig, de kétszer is majdnem elestem, mire odaértem. Ott
állt Moker ősrégi Hillmane, szinte a ház előtt parkolt le vele. Bár a
gondolataimat lefoglalta a sok korrekció, amit el kellett végeznem –
egy másik test reflexeit és mozgását kellett irányítanom, és közben
még Moker emléktöredékeit is el kellett nyomnom –, azért eszembe
jutott, hogy átkutassam az esőkabát mély zsebeit a kocsikulcs után.
Az ujjaim dermedtek voltak, alig éreztem velük valamit, de azt meg
tudtam állapítani, hogy egyik zsebben sem volt kulcs. Akkor talán,
némi szerencsével...
Igen! Odaértem a vén járgányhoz, bekukucskáltam a járda felőli
ablakon, és láttam, hogy a kulcs a helyén van. Megint vér csorgott a
szemembe, és esetlenül letöröltem a sál egyik végével. Sejtettem,
hogy a következő lépés kényes lehet. Autót vezettetni valaki más
testével nem lehetett éppen könnyű, de legalább az utak majdnem
teljesen üresek voltak az éjszakának ebben a részében – vagy a
reggelében. Mennyi idő is lehet? – tűnődtem. Egy óra, kettő? Nem
igazán számított, és megkísérelni egy karóra leolvasását – ha Moker
hordott egyáltalán ilyesmit – túl nagy erőfeszítésnek tűnt. Semmi
jelentősége nem volt.
Ekkor hasított belém. Az első emlék. Mint derült égből a
villámcsapás. Olyan élénk volt, hogy sokkal inkább emlékeztetett
hallucinációra.
Prim rémült arcocskája alattam, én fölébe tornyosulok, aztán
Andrea harcol ellenem, nyál fröccsen az arcomba, majd megint
Prim, a mellkasa reszket, ahogy levegőért küzd, én a kezemben
tartok valamit, a kötőtűt, szürke és halálosan hegyes...
Összerogytam a járdán, és az emlék elillant, a látomás hirtelen
abbamaradt, a jelenet elsodródott az elmémből. Kezemmel a
Hillman karosszériáját tapogattam, a körmeim csikorogtak a festett
fémen, ahogy fogódzót kerestem, hogy felhúzhassam magam. Aztán
már térdeltem, egyik kezemet az ablaknak nyomtam. Felfelé
csúsztam a kocsi oldalán, kinyújtottam a térdemet, a kezemet
megfeszítettem, hogy fel tudjak emelkedni, aztán egész testemmel
315
nekitámaszkodtam az autónak, és megpróbáltam visszanyerni az
erőmet, amit elvesztegettem. Beletelt néhány percbe, mire ismét
összeszedtem magam, és megint volt elég akaraterőm, hogy
uralkodjak Moker groteszk porhüvelye felett.
Csak sokadik próbálkozásra sikerült elég erősen megmarkolnom
a kilincset, hogy kinyithassam az ajtót, de végül sikerrel jártam,
felmásztam a magas vezetőülésbe és elhelyezkedtem.
Kétségbeesetten meredtem a műszerfalra. Hát persze, el is
felejtettem. A sebességváltó a kormányoszlopon volt. Csak egyszer
vezettem ilyen autót, és az is réges-régen történt, Amerikában. Bár,
ha az ember egyszer megtanul biciklizni...
Még mindig zaklatottan a felvillanó emlékképtől lehajoltam, és
reszkető kézzel az indítókulcs után nyúltam. Elfordítottam a kulcsot,
de a motor lefulladt. Megint megpróbáltam, de nehézkes lábammal
lenyomtam a gázpedált is. Ekkor szerencsére beindult – a Hillman
sokat ment az éjjel, és a motor nem hűlt le teljesen –, én pedig
hátradőltem az ülésben. Most következett a neheze: vezetnem kellett
ezt a rohadt kocsit.
Bal lábbal lenyomtam a kuplungot, a sebességváltót a kormány
alatt egyesbe tettem, majd lassan felengedtem a kuplungot, s közben
gázt adtam. A motor felbőgött, és az autó megugrott. Megint
lefulladtam. A francba is, ez nem ígérkezett könnyűnek. Mielőtt
megint végrehajtottam volna az egész munkamenetet, eszembe jutott
a kézifék. Elfelejtettem kiengedni. Azért voltam ilyen lassú, mert
nemcsak az autót próbáltam megszokni, hanem Moker testét is.
Megint beindítottam a motort, majd ügyetlenül szteppeltem a
pedálokon. Ha visszagondolok, valószínűleg csak azért tudtam akkor
éjjel elvezetni a Hillmant, mert Moker testének még mindig ismerős
volt a vén tragacs. Rájöttem, hogy minél kevesebbet gondolkodom
azon, mit csináljak, annál jobban végzik a dolgukat a kölcsönvett
kezek és lábak. Bizonyos értelemben robotpilótával közlekedtem, és
ezért nagyon hálás voltam. Azt hiszem, néha mindannyian csinálunk
dolgokat automatikusan, és lényegében most is ez történt.

316
 Az első manőver az autó megfordítása volt, hogy a megfelelő
irányba indulhassak. Elfordítottam a kormányt, és megnyomtam a
gázpedált...
…a föld alatti parkoló, a csinos, szemüveges nő felém fordul,
először meglepett, aztán rémült, kinyitja a száját, hogy sikoltson, a
diadal csodálatos érzése önt el, ahogy felfelé nyomom a hosszú,
vékony tűt a melle alatt, a szíve felé...
A Hillman belerohant egy autó oldalába, amely az út túlsó szélén
parkolt. Oh, édes...! Hátramenetbe kellett kapcsolnom és vissza
kellett tolatnom. Vajon nagyon hangos lehetett? Nem érdekelt, ha a
szomszédaim felébrednek kényelmes álmukból – feltéve, ha addigra
sikerül eltűnnöm. Oké. Nyugodj meg, csak lazán. Hátramenet. Hol a
szarban volt a hátramenet? Ja igen, lefelé, lefelé kellett nyomni a
váltókart. Hoppá! Ez a második volt. Eszembe jutott. Nem, először
kifelé, aztán lefelé. Megvan.
Igyekeztem előkaparni a kormányváltókról szerzett ismereteimet,
de közben a test saját bevett reflexeire is hagyatkoztam. Addig
tolattam az autóval, míg a hátsó kerekek neki nem ütődtek a túlsó
járdaszegélynek, s közben jobbra tekertem a kormányt. A szemben
lévő ház egyik hálószobai ablakában felgyulladt a villany.
A váltómű recsegett-ropogott, ahogy egyesbe kapcsoltam és jobb
lábammal erősen a gázra tapostam. A Hillman nekirugaszkodott, és
végigszántotta egy másik parkoló autó oldalát a szemközti
járdaszegély mellett, leszakítva a külső visszapillantó tükrét is...
...sötét, esőtől nedves, elhagyatott utca, egy férfi közeledik felém,
leveszem a sálam, megvárom, míg közelebb ér, csak akkor mutatok
meg mindent, a férfi habozik, a léptei lelassulnak, jóvágású arcán a
nyugtalanság első jelei, aztán a halálos rémület, amikor lehull a sál,
megfordul, hogy elfusson, de nem elég gyorsan, előbb egy nagy kéz
visszafordítja, aztán villan a tű, felfelé szúr, áthatol ruhán, bőrön,
húson, megtalálja a szívet, és tiszta, diadalittas öröm...
Uhhh! Az emlék szinte fájdalmat okozott, a megrázkódtatástól
elkaptam a kormányt, és a Hillman egy újabb parkoló autót húzott
meg az út bal oldalán. Istenem, hát nem tudom féken tartani őket?
317
Nem tudom visszatartani az emlékeket és a perverz kéjt, ami velük
jön? Fegyelmeznem kellett magam, el kellett üldöznöm minden
idegen gondolatot. De képes vagyok-e rá? Végül is ez nem az én
testem volt, így az emlékeit sem szelídíthettem meg én, a bitorló.
Ellenállóvá kellett hát válnom velük szemben. Hiszen a saját elmém
felett még én voltam az úr, nem? Hát persze.
A mellékutcák üresek voltak, akárcsak a főút, amikor
rákanyarodtam. Óvatosan kellett vezetnem, végig koncentrálnom
kellett, mindent el kellett követnem, hogy ne kalandozzon el a
figyelmem. Jaj nekem...
...egy temető, régi, gótikus sírokkal és nagy angyalszobrokkal,
mindenfelé viharvert kőtömbök; és ott a nő, egyedül, virágokat tesz
egy számára kedves elhunyt sírjára; és ott vagyok én is, lopakodom
a foltos keresztek, a kiterjesztett szárnyú angyalok és a díszes ajtajú
kripták között, becserkészem a nőt, aki elegáns, vonzó, hosszú fekete
haja van; egyre közelebb jutok hozzá, letekerem a sál két végét,
készen az ugrásra, előveszem a gyilkos szerszámot a zsebemből; ő
felém fordul, meglát, gyönyörűséget érzek az arcára kiülő iszonyat
láttán; a csodálatos, döbbent tekintet, amely már tudja, hogy halott,
aztán a semmihez sem fogható élvezet, ahogy a tű belemélyed,
áthatol a selyemblúzán, pontosan a bordái alatt, nyomom – nem,
csak csúsztatom, alig kell erőt kifejtenem – a hosszú tűt felfelé a
húsában, egyenesen a szívébe hatol, a sikolyát hatalmas kéz fojtja
el, ő pedig rázuhan a sírra, amelynek lakóját gyászolni jött ide;
aztán a tapogatás, a ruhák felhajtása, a finom bugyi lehúzása, és
izgatott ujjaim már odabent is vannak...
A látomás olyan erős, olyan élénk volt, annyira betöltötte a
gondolataimat, hogy az autó keresztbe fordult az úton, felugrott a
járdára, és majdnem belerohant egy lámpaoszlopba. Megráztam a
fejem, igyekeztem megszabadulni a borzalmas, beteg, elfajzott
képektől, azok pedig gyorsan elhalványultak, és megint csak az utat
láttam magam előtt.
Visszavittem rá az autót, megpróbáltam uralni a gondolataimat,
megvédeni az idegen benyomásoktól, és egy darabig sikerrel is
318
jártam. Olyan egyenesen haladtam a vén Hillman-nel a széles, kihalt
úton, amennyire csak tőlem telt. Az utat sárgás lámpafény világította
meg, az üzletek és házak sötét ablakai kétoldalt olyanok voltak, mint
a figyelő szemek. A távolban villogó kék fény tűnt fel, egy
kereszteződésben rendőrautók vagy mentők fordultak rá a főútra.
Nem akartam kockáztatni, ezért lehúzódtam az út szélére. A bal
oldali gumik hangosan csikorogtak a járdaszegélyen. Egy fehér
teherautó mögé álltam be.
Jól tettem, mert az út túlsó oldalán két rendőrautó húzott el
vijjogó szirénákkal, a nyomukban jelzés nélküli kocsi száguldott.
Talán hozzánk igyekeznek? – fordult meg a fejemben. Biztosan nem.
Nem reagálhattak ilyen gyorsan Andrea hívására, vagy mégis? A
rendőri reakció ideje vészhívások esetén manapság legalábbis
kiszámíthatatlan, de lehet, hogy ma éppen nyugodt éjszakájuk volt.
Előfordulhatott, hogy valami másik hívásra mentek ki. Ezt nem
tudhattam, és nem állt szándékomban visszafordulni, hogy
megbizonyosodjak róla.
Valami más foglalkoztatott, ahogy mereven ültem a
vezetőülésben, az előttem parkoló teherautó hátulját bámultam, és a
vér lassan rászáradt az egyik szememre. Aztán eszembe jutott.
Tényleg jól tettem, hogy félreálltam a rendőrautók elől: elfelejtettem
bekapcsolni a Hillman világítását. Előrehajoltam, hogy megtegyem.
A kezem – Moker keze – matatott egy darabig a műszerfalon a
megfelelő kapcsoló után. Éppen rábukkantam egy gyanúsítható
jelöltre, megnyomtam és...
.. .koromsötét sikátor, valahol a belvárosban, egy kapualjban
támaszkodik valaki, várakozik, vár valakire, rám vár; a rövid balta –
balta, nem hentesbárd – a kezemben, a nagy esőkabátból vettem elő,
amire mély zsebet varrtam, hogy elférjen benne, a magasba emelem,
miközben az alak vár; már halott – és üres –, ott áll, merev, mint egy
darab fa, a fal és a hullamerevségben megdermedt lába bizarr
módon megtartja, felemelem a baltát, átjár az izgalom, ahogy
erősen lecsapok vele a halott ember koponyájára, és egyre csak
csapkodom és vágom, miközben a test előreesik és elterül a földön,
319
követem, ütöm és vágom, belehasítok a hideg húsba,
felismerhetetlenné teszem; a sikátor nedves betonján csak egy halom
felaprított húst és véres, lemeztelenített csontokat hagyok...
Ha a saját testemben lettem volna, biztosan elhányom magam ott
az autóban, olyan undorító volt a szörnyeteg szöveteiben és kihűlő
húsában megőrzött emlékkép, de még így is megfordult körülöttem a
világ, és nem csak a kegyetlen látomás miatt. Nem, az újra és újra
lesújtó balta, az alvadó vér lusta fröccsenése, csorgása, az emberi
test szétdarabolása, teljes elpusztítása okozta magasztos kéj,
eksztatikus boldogság sokkalta szörnyűbb volt.
Ezúttal hiába nyelte el a látomást a sötétség, valami ott maradt
utána. Nem a folytatása volt, hanem egy elszigetelt emlékkép a
halott meggyalázásának végső aktusáról. Nem csoda, hogy a
rendőrség egy pillanatig sem kapcsolta össze komolyan az én
megölésemet a többi gyilkossággal: a korábbi esetekben ugyanis sor
került még egy utolsó szentségtelen, mocskos tettre, ami az én
esetemben elmaradt.
Moker mindig csendes, félreeső helyeken hagyta az áldozatait,
ahová aztán visszatérhetett saját alakjában, saját testében, és
végrehajthatta a csonkítást anélkül, hogy megzavarták volna.
Elhagyatott helyeken, ahol az elpusztított holttest fölé guggolhatott,
és székletét a kivágott szív helyén tátongó üregbe üríthette.

Egyáltalán nem bántam, hogy ilyen csekély forgalom volt az

éjszakának ebben a szakaszában, különben bizonytalan vezetési
stílusommal valószínűleg komoly balesetet okoztam volna. Néha így
is sikerült nekihajtanom egy-egy parkoló kocsinak, kidöntöttem egy
járdasziget korlátját, és egy alkalommal, amikor a koncentrációm a
legjobban elgyengült, majdnem egy teljes mérföldön át az út rossz
oldalán haladtam. Az emlékek tehettek róla, amelyek valahogy
megőrződtek Moker lényében, lenyomatában, szabálytalan
időközökben rám szabadultak, s csak azután tűntek el végképp, hogy
még egyszer felidéződtek.
320
 ...holttestekkel dolgozom a boncteremben, mosom őket, tisztítom
őket, hogy temetésre alkalmas állapotba kerüljenek, a velük töltött
privát, utálatos percek...
...drága öltönyt, selyem nyakkendőt és ropogós inget viselő
férfiak arca, orvosok, akik hivatásszerű közöny mögé rejtik
természetes undorukat (bár nem mindegyikük jár teljes sikerrel),
amikor belenéznek az arcomon tátongó lyukba, ahogy rázzák a
fejüket, mert semmit sem tehetnek, nem hozhatják helyre, nincs ott
semmi, amiből újjáépíthetnék; a műtétek, hogy legalább egy
használható szájat kialakítsanak, a szörnyű fájdalom, a megtagadott
remény...
...magamat nézem egy tükörben, de mintha fiatalabb lennék,
farmer és bő pulóver van rajtam, a kín, a kétségbeesés, a keserűség
– és a harag! A tükör szétzúzása, minden tükör szétzúzása, minden
tárgy megsemmisítése, amelyben megláthatom magam…
…apró állatok megnyomorítása...
...az emberek megbámulnak, a gyerekek sikítanak, a nők, a
lányok, a fiúk leplezetlen vagy rosszul leplezett undora...
...a nyomorúság az üresség...
...aztán dicsőséges menekülés, megszabadulok ettől a
megbélyegzett testtől, láthatatlanság, az álmok, amelyek valójában
nem álmok, hanem valódi szökések, az utazás távol saját magamtól,
a felfedezés, amely mindent megváltoztatott...
Itt voltam én, Jim True – vagyis Jim True lelke – egy másik
ember burkában, és láttam magam előtt annak a másik embernek az
életét, átéltem a fájdalmait, a nyomorúságát, új és meglepő örömét,
miközben egyre közelebb jutottam saját végzetemhez, vagyis ahhoz,
amit annak fogtam fel.
...Az utcán megyek, az emberek észrevesznek, megtorpannak
vagy gyorsan elfordítják a fejüket, egy helyet keresek, egy konkrét
házat, megtalálom, kopogok az ajtón, a zilált hajú, beesett arcú és
sápadt bőrű asszony az ajtóban áll, kinéz, meglát, az anyám, aki
elhagyott, most felsikít, csak a torzulásról ismer fel, becsapja az
ajtót, ordít, hogy menjek el, menjek el...
321
 Ki kellett zárnom a gondolatokat, az útra kellett
összpontosítanom, az autó irányítására kellett figyelnem, hármasba
kapcsoltam, aztán már nemigen törődtem a sebességváltóval, túl
nagy fáradságot jelentett a makacs rúd kezelése.
…egy üres lekvárosüvegben méhet fogok, majd a tetejébe fúrt kis
lyukon át lassan feltöltöm vízzel...
Rengeteg emlék, mind tolakszik, hogy megsemmisíthesse magát,
többé már nem számít az időrend, az egyik pillanatban még kisfiú
vagyok, a következőben felnőtt férfi, de egy közös szál összeköti a
különböző időszakokat, egy motívum állandóan jelen van: az
elutasítás...
Az út legnagyobb részét szerencsére széles főutakon tehettem
meg, és a mellékutcákra nem volt szükségem, máskülönben a kisebb
hely miatt nehezebb lett volna kikerülnöm a parkoló járműveket, és
még lassabban jutottam volna előre. A jelzőlámpákkal nem
törődtem, nem akartam folyton sebességet váltani, de a szerencsém
továbbra is kitartott, és semmilyen átmenő forgalom nem keresztezte
az utamat.
…felteszem a maszkot, a fehér orvosi maszkot, eltakarom vele a
nyílást, pedig a rejtegetés csak még több kíváncsiságot és még több
gúnyolódást okoz. Az ocsmányságomat megtartom magamnak. Az
utcán még a nyári hónapokban is viselem a sálat, szorosan az arcom
köré tekerem, hogy csak a szemem látszik ki, gyakran ott van alatta
az orvosi maszk is, aztán a kalap, hogy árnyékot vessen a szememre,
mert még az is visszataszító, túl fekete, túl dülledt...
Már nagyon sokszor vezettem ezen az úton, de hiába tűnt
ismerősnek, erősen kellett koncentrálnom, hogy fel tudjam idézni,
hol merre kell fordulnom (a Hillman olyan nehéz volt, hogy ha
elfogadható sebességgel haladtam, a kanyarodáshoz sem kellett
visszakapcsolnom).
…gyerekek, osztályterem, játszótér, sokan vannak, ijedt
döbbenettel bámulnak, suttognak egymással és rám mutogatnak,
néhányan vihognak, aztán hangosan nevetnek, gúnyneveket
kiáltoznak…
322
 …elutasítás...
...magány, homályos szobák, a keserűség az egyetlen társam. ..
Megmarkoltam a kormányt, mert hátulról rám villantott egy autó.
Lassan felemeltem az egyik lapátkezemet, a másik továbbra is a
kormányt tartotta, megérintettem a sálat, hogy megbizonyosodjak
róla, a helyén van, és elrejti a fogyatékosságomat. A türelmetlen
sofőr beletaposott a gázba, elhúzott a lusta Hillman mellett, és
elhaladtában haragos pillantást vetett rám az utasa mellől. Röviden,
gúnyosan tülkölt, aztán a hátsó lámpái hamarosan eltűntek a
távolban.
...az álmok, sok közülük rettenetes, nyomasztó, de némelyik
csodálatos, aztán a felismerés, hogy ezek általában többek egyszerű
álmoknál, ezek szökések a testből, lelki utazások ismerős helyekre,
ahol azonban soha nem láthatnak meg, ahol torzságomat elrejti a
láthatatlanság fátyla, ahol még saját magam számára sem létezik
semmi; amikor megtudom, hogy ezek az utazások nem
korlátozódnak az éjszakákra, hogy irányíthatom őket, hogy maga az
alvás az egyetlen állandó, nélkülözhetetlen feltétel, az pedig
tanulható, befolyásolható, ahogy maguk az utazások is...
...olyan sok helyen jártam, olyan sok otthont látogattam meg,
olyan sok tevékenységet lestem ki, olyan sok hálószobában…
...és mindig ott van a szabadság hatalmas érzése...
…az elutasítás lehetetlensége...
...és a való életbe való visszatérés nyomorúsága, a magány, a
szívfájdalom, a harag...
...de nemsokára a halottak feletti uralom csodája, a képesség,
hogy a tetemeket felhasználhatom saját kielégítésemre és a
bosszúra...
...az első kísérlet, az első friss hulla; látom, ahogy a lelke végleg
elhagyja a testet, mert mindig is rendelkeztem egy bizonyos
pszichikai képességgel, talán a természet kárpótolt vele a fizikai
csapásért; figyelem, ahogy a lélek felemelkedik a testből, mint a gőz
a fazékból, csak talán nem olyan tiszta, ürességet hagy maga után,
legalábbis akkor így képzelem; a boncteremben egy lélek sem jár,
323
hirtelen ötlettől vezérelve kilépek a saját testemből, otthagyom a
csempézett teremből nyíló üres irodában egy széken, belefekszem a
hideg hús és a máris bomlásnak induló szervek közé, nagy nehezen
felemelem az egyik merev kart, a hullamerevség korai szakasza,
feltartom a vonakodó kart, aztán a másikat, aztán kicsit nehezebben,
egyenként megemelem a lábakat, végül felülök és körülnézek, látom
az utolsó, elsuhanó emlékeket, amelyek az agyban és a testben
tárolódnak mint halványuló jelek egy mágnesszalagon...
...megismétlem a kísérletet újra és újra, míg el nem jön az ideje a
következő logikus – legalábbis számomra logikus – lépésnek: más,
frissebb testeket kell szereznem, amelyekben megélhetem, még ha
csak egy nagyon rövid időre is, amit korábbi gazdájuk megélt, nem,
amit megélhetett volna...
Istenem, ez elviselhetetlen volt. A beteg aljasság odabent.
Majdnem a kormánykerékre buktam, csak az a tudat akadályozott
meg benne, hogy közeledem a célomhoz. Vajon Moker milyen
emlékeit kellett még elszenvednem? Úgy éreztem, sokkal többet már
képtelen vagyok elviselni, főleg ha azok is olyanok, mint az
eddigiek.
De volt még egy utolsó emlék, amit fel kellett idéznem, mielőtt
örökre kitörlődhetett volna, és bizonyos értelemben talán ez volt a
legnyugtalanítóbb mind közül, mert ezzel kezdődött Moker
gyűlölete a többi ember iránt.
...káosz, képek peregnek előttem szabálytalan sorban és
felismerhetőség nélkül...
...míg le nem lassul minden, és össze nem áll egyetlen végső és
tökéletesen tiszta emlékké...
...a sötétség lassan eloszlik, vörös fény, aztán túl erős ragyogás,
alakok mozognak körülöttem, érzem, hogy felemelnek, az elválás
érzése, elszakad valami, ami magához a létezéshez kapcsolt, az
elszigetelődés iszonyatos, borzalmas érzése, a szomorúság, hogy
elveszítettem valamit, pedig nem is tudom, mit, aztán a hangok
körülöttem, zajok, amelyek lélegzésre emlékeztetnek, ismerősek,
mert mintha mindig velem lettek volna, csakhogy most élesek,
324
kellemetlenek, nem barátságosak és megnyugtatóak többé, és a
fényes, fehér alakok fölém hajolnak, újabb elmosódott alak lép be
homályos látóterembe, és ebben is van valami ismerős, valami szép
és szívet melengető...
Újabb emlékkép villan be egy pillanatra; ezt már láttam: az
asszony, akinek kerestem és megtaláltam a házát, az anya, aki azt
kiabálta: „menj innen, menj innen!”, mielőtt fedetlen arcomba csapta
volna az ajtót
... elutasítás...
...teljes elutasítás...
Aztán semmi más. Az utolsó emlék befejezetlen maradt.
Félrerántottam a kormányt, és az autó vadul csikorogva megállt.
Nem voltam képes tovább elviselni az emlékek súlyát. Az
emlékekét, amelyek nem a sajátjaim voltak, hanem valaki másé, aki
egész életében csak a nyomorúságot ismerte.
Ismertem a tetteit, ismertem a gonoszságát, amely úgy töltötte ki
a lelkét, ahogy másnak a szeretet, de mindezek ellenére lehajtottam a
fejem a kormányt tartó hatalmas kezekre és sírva fakadtam. Alec
Mokert sirattam.

325
 41.

Felfogtam a helyzet iróniáját, ahogy az esőköpeny ujjával

megtöröltem a dülledt szemeket: saját könnyeit ejtettem Mokerért.
Józan ésszel meggondolva ostoba dolognak tűnhet szánalmat
érezni valaki iránt, aki olyan aljas és romlott, mint Moker volt, egy
halottgyalázóért, aki négy embert ölt meg és darabolt fel – az isten
szerelmére, aki megpróbálta megölni a feleségemet és az én kis
Primrose-omat! –, de én mégis pontosan azt éreztem. Az egész élete
hitvány volt, születésétől felnőttkoráig, szenvedett a szégyentől, a
megaláztatástól, a reménytelenségtől, a magánytól; és ami Moker
számára talán a legrosszabb volt: az elutasítástól. A teljes
elutasítástól. Még a saját anyja is megtagadta. Vajon nem elég-e
ennyi, hogy bármilyen lelket tönkretegyen? És akkor adjuk még
hozzá a fizikai torzulást, ami az egészet okozta. Mégsem tudtam
kitörölni az emlékezetemből a képet, ahogy Moker ott térdel
Primrose fölött, a kezében tartott kihegyezett kötőtű készen arra,
hogy a lányom kis szívébe mélyedjen. Ez a kép még mindig sokkolt,
még mindig izzó haraggal töltött el, de a harag mögött ott lappangott
az iránta érzett szánalom is. Ugyan ki lenne képes ilyen életet élni,
és mégis megmaradni normálisnak? Úgy értem, lelkileg
normálisnak. Kiben nem torzulna el ilyen körülmények között a
világról alkotott felfogás? De lehet, hogy Andreának igaza volt,
amikor könnyen becsaphatónak nevezett, hiszen sokan vannak a
világon, akik még e gyilkosnál is jobban szenvednek; akiket állandó
fájdalom gyötör, akiket borzalmas külső rendellenességek sújtanak,
akik több végtagjukra bénák, férfiak, nők és gyermekek, akik csak
gépek segítségével képesek lélegezni – a lista végtelen –, és
legtöbbjük igyekszik a normálishoz leginkább közelítő életet élni,
326
megkeseredettség, harag és mások iránti gyűlölet nélkül. Mi az
ördögnek kellett volna tehát sajnálnom egy olyan szörnyeteget, mint
Moker? Nem kell. És valahogy mégis sajnáltam.
Amikor abbahagytam a sírást, és a könnyeim felszáradtak,
valami szöget ütött a fejembe. Moker révén négy ember megölésére
„emlékeztem”. Négy emberére. Én nem voltam köztük. Nem mintha
szükségem lett volna rá, de ezzel megvolt a perdöntő bizonyíték,
hogy engem Oliver Guinane gyilkolt meg. Mokert némileg mentette
keserű gyűlölete és tébolyodottsága, de Guinane vajon mit hozhatott
fel a mentségére? Az irigységet és a kapzsiságot? Igen, irigység és
kapzsiság. Irigyelte tőlem a feleségemet és a gyermekemet. Egy zsák
pénzt akart keresni egy olyan ügylet révén, amit én nem támogattam.
Azt hiszem, elég nyilvánvaló.
De hogy miért vágta le a nemi szervemet, az továbbra is rejtély
maradt számomra.

Az oldalsó ablakon át felpillantottam az üveg bejárati ajtó fölött

díszelgő, kivilágított, neon gtp feliratra, cégünk lógójára. Guinane,
True, Presswell. Ha az úgynevezett „egyesülés” megtörténik, ez a
név nyomtalanul eltűnik. Tudtam, hogy néhány ügyfelünk
valószínűleg továbbáll, de a legtöbbjük szívesen marad egy olyan
nemzetközileg is sikeres reklámcég égisze alatt, mint a Blake &
Turnbrow. Persze szükség lesz egy-két új prezentációra, egy csomó
munkavacsorára, testületi szabadságolásokra, de az egész frissesség
és csillogás biztosan elcsábítja majd a vonakodó ügyfeleket is. Ez a
játék így működött.
Most, hogy Moker emlékei szerencsére elapadtak, ilyen
gondolatoknak is jutott hely az agyamban, de ezek jelentéktelen
dolgok voltak, teljességgel lényegtelenek, mint minden a világ nagy
rendjében. Abban a pillanatban csak egyvalamire összpontosítottam.
Esetlenül lenyomtam a kilincset, kinyitottam az autó ajtaját és
kikecmeregtem. Komoly erőfeszítésembe került, hogy feltekintsek
az épületre. A felső irodában égett a lámpa, és az ötödik emeleti
327
álerkély alacsony, kő mellvéd sziluettje élesen kirajzolódott a fényes
háttér előtt. Sydney irodája, mellette pedig az, amelyen Guinane-nel
osztoztunk. Guinane ezüst BMW-je ott parkolt az épület előtt,
közvetlenül Sydney Mercije mögött.

Csak többszöri próbálkozásra sikerült megnyomnom az

ujjammal – Moker ujjával – az ötödik emelet gombját a liftben. Az
apróbb feladatok végrehajtatása valaki más testével valamilyen
okból nehezebbnek bizonyult, mint a nagyobb dolgoké – nem volt
éppen könnyű például felvenni a gyilkos kötőtűjét a szőnyegről, és
becsúsztatni az esőkabát mély zsebébe, ahogy a halott nő kabátját
sem volt egyszerű begombolni valamivel korábban. A járás, az
autóba való be– és kiszállás, sőt a vezetés is viszonylag könnyen
ment az ajtók kinyitásával és a lift gombjainak megnyomásával
összehasonlítva.
Az ügynökség üvegajtaja szerencsére nem volt bezárva, így elég
volt megtaszítanom az egyik szárnyat, és már bent is voltam.
A szemerkélő esőtől csillogó utca kihalt volt, de ez nem lepett
meg ezen a késői – vagy inkább korai – órán (attól függ, honnan
nézed). Érzésem szerint, de ez tényleg csak találgatás volt, úgy
hajnali egy-két óra lehetett. Megérkezett a kis lift, az ajtaja halk
surranással kinyílt. Éreztem, hogy percről percre gyengülök.
Becsoszogtam, és nagy nehezen megnyomtam az ötödik emelet
gombját. Aztán nekitámaszkodtam a lift hátsó falának,
megkapaszkodtam a derékmagasságban körbefutó acélkorlátban, és
hagytam, hogy átvegye a súlyom egy részét. Nem tudtam, meddig
használhatom Moker testét, mielőtt teljesen kimerül, de a nő
testében néhány órával korábban Bayswatertől Paddingtonig
jutottam, tehát elvileg volt még egy kis időm. Persze nem gyalog
tettem meg a házamtól az irodánkig vezető utat London központján
keresztül, de a vezetés miatti összpontosítás, amit ráadásul állandóan
megzavartak Moker emléktöredékei, engem is alaposan kifárasztott,
nemhogy a kölcsönvett testet. A térdem az összecsuklás határán járt,
328
felsőtestemet pedig nagyon nehéznek éreztem, mintha felesleges
súlyokat cipeltem volna az esőkabát zsebeiben. Még a fejemet is alig
bírtam megtartani, a nyakamat túlságosan erőtlennek éreztem ekkora
tömeg elviseléséhez. De muszáj volt kitartanom, muszáj volt
felhasználnom végső tartalékaimat is, hogy végrehajthassam kis
feladatomat.
A lift megállt, bár én nem éreztem meg, és csak abból vettem
észre, hogy elértem az ötödik emeletet, hogy kinyílt az ajtó. Az itteni
minirecepció (a főporta a földszinten volt) és a folyosó sötétbe
burkolózott, csak az egyik irodából szűrődött ki némi fény, kicsit
beljebb. Merev léptekkel kibotorkáltam a kis liftből, vártam egy
darabig a recepcióspultnál, hátha meghallok valamit, bármit. A
három üzletvezető irodasora a folyosó túlsó végén helyezkedett el,
onnét senki sem hallhatta meg a lift érkezését. Legalábbis nem
tartottam valószínűnek, de az éjszakának (vagy hajnalnak) ebben a
szakaszában az épület többi része néma volt, ezért a zajok is
messzebbre hallatszottak. Reméltem azonban, hogy nem így történt:
nagyon fontos volt, hogy meglepjem Guinane-t. A kötőtűvel akartam
megölni.

Milyen csend volt, milyen sűrű csend. Annak idején magam is

eleget dolgoztam késő éjszakába nyúlóan, hogy hozzászokjak a
magányhoz, ami azután köszönt az irodára, hogy az alkalmazottak
összepakoltak, lekapcsolták a villanyokat, hazamentek és temetői
hangulatú csendet hagytak maguk mögött. Ilyenkor, mivel senki sem
zavar, sokkal több munkát el lehet végezni, mint napközben, de a
kísérteties nyugalom előbb-utóbb kikezdi az ember idegeit, és úgy
érzed, te vagy az utolsó élő ember a bolygón. Ilyenkor szokott az
ember felhívni valakit – feleséget, barátnőt, üzlettársat, mindegy kit,
csak emberi hangot halljon.
Az irodára ezen az éjjelen is ez a hátborzongató némaság borult
– talán még inkább, mint máskor de kit hívhattam volna fel? Mit
mondhattam volna? Én vagyok az, kincsem, csak nem éppen úgy,
329
ahogy ismertél. Bár lett volna rendes szám, amivel kimondhattam
volna a szavakat. Andreának azonban nem volt szüksége több
megrázkódtatásra ma éjjel. Különben sem úgy tekintettem rá, mint a
feleségemre; Oliver tönkretette ezt. És sajnos Primet sem
tekinthettem többé a lányomnak. És ez volt a legrosszabb.
Továbbcsoszogtam, időnként felemeltem a kezem, hogy
megtámaszkodjam a falban, s ilyenkor elferdítettem néhányat az
iroda által nyert számos bekeretezett reklámdíj közül (a nagy részét
Guinane és én zsebeltük be, a többit pedig valamelyik tehetséges,
fiatal művészeti-kreatív csapatunknak köszönhettük). Csak úgy
emlegettük, a Hiúság sétánya, de a díjak már egyáltalán nem
jelentettek semmit a számomra. Bár nem kellett lélegeznem,
hallottam a Moker arcán lévő üregből önkéntelenül is fel-feltörő,
félig recsegő, félig sziszegő, szipogó hangokat, és igyekeztem
visszafojtani őket. Sajnos azonban ez nem olyasmi volt, amit az
ember csak úgy visszafojt, és reménykedtem benne, hogy a hangokat
csak én hallom.
A folyosó felénél járhattam, amikor halk duruzsolás ütötte meg a
fülem. Megálltam és hallgatózni kezdtem.
Vajon csak egy hangot hallottam? Tettem még néhány lépést.
Moker mocskos tornacipője halkan csoszogott a szőnyegen. A
tompa, monoton zsongás egyetlen hangnak tűnt, csak néha-néha
szakította meg...? Nyögés? Valaki nyögdécselt? Talán Guinane
Sydney Presswellt is megtámadta? Talán Sydney volt a következő a
halállistáján? Ha mindkét partnere eltűnik az útból, Guinane sokkal
több pénzt kaszálhatott volna, és ha velem képes volt végezni, akkor
nyilván Sydney sem jelenthetett problémát.
Továbbaraszoltam a folyosón. Ezúttal visszafogtam magam,
hogy ne siessek, mert attól féltem, meghallanak, és így elveszítem a
meglepetés erejét, amire pedig nagy szükségem volt, ha elég közel
akartam kerülni Guinane-hez, hogy a mellkasába döfhessem a tűt.
Érdekes, hogy a zombifilmekben a zombiknak mindig emberfeletti
erejük van, a valóságban (amennyiben ebben az esetben valóságról
beszélhetünk) pedig az élőhalott izmai és inai elsorvadtak és
330
elveszítették erejük nagy részét. Moker elgyengült – a haláltól
elgyengült -testében én magam is gyenge voltam, és percről percre
tovább gyengültem. Tudtam, hogy a test hamarosan összeesik –
pontosan úgy, ahogy a nő is tette nemrég, a rendőrőrsön – és
használhatatlanná válik a számomra. Nem engedhettem meg
magamnak, hogy Guinane észrevegyen; le kellett sújtanom, mielőtt
egyáltalán esélye lett volna védekezni. Óvatosan léptem egyet,
vártam néhány pillanatot, aztán megint tettem egy lépést.
Csigalassúsággal haladtam a szőnyeggel borított folyosón, és
igyekeztem a lehető legkevesebb zajt csapni.
A hang – és a nyögések – egyre erősödtek, ahogy közeledtem a
folyosó végén lévő irodákhoz. Nemsokára már a szavakat is ki
tudtam venni.

331
 42.

Sydney Presswell irodája üres volt, de a villany égett odabent.

Ott, ahol Moker alakjában álltam, a sötét folyosót egy másik,
rövidebb folyosó keresztezte, és szemben, egy kicsit jobbra, nyitott
ajtó vezetett a Sydney fő tartózkodási helyének számító irattárba,
ahol a céges dokumentumokat és jelentéseket tartottuk, és ahol
Sydney általában a pénzügyi mérleggel zsonglőrködött. Nem volt
szokatlan, hogy a könyvelő ilyen sokáig dolgozzon, bár én sohasem
értettem, mi nyűgözi le annyira a számokban és pénzügyi
mérlegekben. Szerencsére azonban nem is kellett megértenünk, sem
nekem, sem Guinane-nek, mert Sydney levette a vállunkról az ilyen
unalmas, agyzsibbasztó, ám annál fontosabb teendőket, mi pedig
örömmel hagytuk. Igen, ilyen ostobák voltunk mindketten.
A hangok a szomszédos, nagyobb irodából érkeztek, a folyosó
kereszteződésétől balra, amelyen Guinane és én osztoztunk, mint
szövegíró és művészeti vezető, hogy együtt tudjunk működni a
különböző ötletek kidolgozásában. Az iroda ajtaja nyitva volt, de a
mindössze harminc-negyven centis résen át nem sok mindent láttam
abból, ami odabent folyt. Bár a szög miatt ugyanakkor engem sem
vehettek észre, visszaléptem, és nekilapultam a folyosó falának,
hogy a kereszteződés sarka teljesen elrejtsen. Megpróbáltam a lehető
leghalkabbra fogni a feltörő torokhangokat, és feszülten
hallgatóztam.
– ...kár, hogy rosszkor bukkantál fel, és rajtakaptál, amint az
asztalodban kutattam, Oliver. Már persze a te szempontodból kár,
mert ami engem illet, remekül passzol a terveimbe. Jim mindig
akadályt jelentett, de te... nos, te csak egy rohadt kis nyűg voltál.

332
 Halk dörmögés, szinte morgás. Guinane-től? Más nemigen
lehetett. Aztán megint Sydney:
– Biztosan kellemetlen meglepetés volt, már egy ideje nem voltál
benne. Pedig el akartam magyarázni neked egy-két dolgot, mielőtt...
– Nem fejezte be a mondatot, de a burkolt célzás baljósan lógott a
levegőben.
Kilestem a forduló mögül, hogy egy kicsit többet lássak a félig
nyitott ajtón át, de rögtön vissza is rántottam a fejem, mert valaki
elsétált a rés előtt. Sydney járkált a szobában, egyik kezében valami
hosszú és ezüstösen csillogó tárgyat tartott, amelynek a vége másik
keze nyitott tenyerében nyugodott. A folyosó falának simultam,
vártam, és a kezemmel próbáltam elnyomni a Moker arcán lévő
nyíláson át hallatszó szörtyögő hangot. Bár csak egy rövid pillanatra
láttam, hirtelen rájöttem, mi volt az az ezüstös tárgy a kezében: egy
majdnem méternyi hosszú, beosztások nélküli acélvonalzó, amivel
kartont és papírt vágtam. Az egyik oldala lapos volt és tompa, a
másik pedig enyhén ferde, hogy mellette jól el lehessen vezetni egy
kés vagy egy szike élét. Bár mindkét végén derékszögű volt,
hasonlított egy szablyára vagy nehéz kardra – és biztos vagyok
benne, hogy használni is lehetett ilyen célra. Szóval mindig is
tudtam, hogy rossz kezekben halálos fegyver lehet.
– Tudod, mit kerestem, Oliver?
Sydney hangja a körülmények ellenére nyugodt, visszafogott
volt; az a hang, amelytől azonnal elnehezült a szemhéjam, amint a
pénzügyi mérleg számairól kezdett beszélni.
Guinane csak fojtott nyöszörgést hallatott.
– Leveleket kerestem – folytatta Sydney. – Azokat a nagyon
meghitt hangvételű leveleket, amiket Jim felesége küldözgetett
neked az évek során. Az elsőt még nagyon régen találtam meg, és
azóta figyelemmel kísértem őket. Andrea elég szenvedélyes hölgy,
bár a bűntudatról szóló részeket kihagyhatta volna. Sokszor véget
akart vetni a viszonyotoknak, nem igaz? Csak te nem engedted. De
miért tartottad azokat a leveleket az asztalod bezárt fiókjában,
Oliver? Apropó, az irodában minden fiókhoz, szekrényhez és
333
irattartóhoz van tartalék kulcsom. Nagyon hasznosak az én kis
szaglászásaimhoz. De miért, Oliver, mi az ördögért tartottad őket az
irodában? Elmondom, mit gondolok. Szerintem élvezted, ha úgy
olvasgathattad őket, hogy a barátod ott ül veled szemben, és fogalma
sincsen az egészről. Nem ez az oka? Igen, azt hiszem, ez a helyes
válasz.
– Rohadék!
Ez legalább érthető és összefüggő megnyilvánulás volt, de
Guinane nem fejtette ki bővebben.
– Tudod, a sok éjszakán, amit itt töltöttem, nem csak a
könyvelést pofozgattam. Nem, kémkedtem utánad és Jim után is. El
sem tudom mondani, mennyire undorodtam a ti meghitt kis
barátságotoktól. Én mindig csak kívülálló voltam, a szürke
pénzszámláló, te meg ő pedig az ügynökség, a kreatív csapat, akik
idevonzották a sok balekot. Az én helyzetem mindig gyenge volt,
ezért kellett állandóan rajtatok tartanom a szememet, nehogy
összeesküvést szőjetek ellenem.
Legszívesebben a falba vágtam volna az öklömet odakint. Mi a
francról beszélt ez? Az isten szerelmére, hiszen a cég neve gtp volt,
a Guinane, a True és a Presswell rövidítése, Sydney mindig egyenlő
partner volt! Sohasem szőttünk ellene összeesküvést, a csapat fontos
tagja volt, a dörzsölt pénzügyi szakember, aki nem engedte, hogy
elszaladjon velünk a ló, aki a cég... minden... üzleti... ügyét...
intézte... A belső szóáradat hirtelen lelassult. Azontúl, hogy
rendszeresen átkutatta az asztalainkat, és nyilván a fájljainkba is
belenézett, vajon mi mindenben volt még benne a keze?
– Oh, igen, ti voltatok a cég büszkeségei, ügyfelek és díjak
dicsőséges elhódítói. És én? Csak a harmadik fél, egy jelentéktelen
figura. Mint mondtam, csak pénzszámláló. Érdekelt benneteket
valaha, hogy van magánéletem is? Érdekelt? Tudtátok, hogy már
volt két válásom, és a harmadik sincs messze? Az előző válások elég
sokba kerültek, és a harmadik se két fillér lesz. És azt tudtad, hogy
szerencsejátékos vagyok, Oliver? Oh, mennyire imádom a játékot!
Lovak, kaszinó s még agárversenyek is... mindet imádom! Van
334
valami fogalmad róla, mennyibe kerül fenntartani egy ilyen
életstílust? Aztán ott van még a kokain is. Ez a legmulatságosabb az
egészben. Jim azt hitte, csak neked vannak problémáid a droggal;
mennyit beszélgettünk erről a hátad mögött! Hogyan szoktassunk le
róla, benne lennél-e egy elvonókúrában? Egyáltalán felhozzuk-e
előtted a dolgot, vagy ez az üzleti kapcsolat rovására menne?
Tulajdonképpen én hívtam fel rá Jim figyelmét, hogy megint ráálltál
a kokóra. És azt egyikőtök sem vette észre, hogy én is rendesen
használom. Igaz, veled ellentétben, én képes vagyok irányítani. Az
egész az anyagcserén múlik, és a tiéd biztosan nem megfelelő.
Mindegy, így is drága mulatság.
Örömtelen kuncogást hallottam. Az irodában fel-alá járkáló
Sydneytől érkezett. Guinane csak nyögdécselt, ami, azt hiszem,
erőtlen tiltakozás lehetett. Mi az ördög lehetett vele?
– Természetesen nem engedhettem, hogy megtudjátok, pénzügyi
nehézségeim vannak. Ha ugyanis ez bekövetkezik, első dolgotok lett
volna ellenőrizni a könyvelést, vagy felkérni egy független
könyvvizsgálót, hogy nézze meg, ezt pedig nem hagyhattam. Tudod,
túl sok kényes ügyletet bonyolítottam a cég pénzével. Nem
engedhettem, hogy valami külsős spicli beleüsse az orrát. Nem,
valószínűleg börtönben kötöttem volna ki. Akarod hallani néhány
ügyes kis húzásomat, Oliver?
Ha ő nem is akarta, én annál inkább. Megint kikukucskáltam a
fal mögül, és belestem a folyosó túlsó oldalán lévő nyitott ajtón.
Nem tudtam, vajon nyugodt hanghordozása vagy kijelentései
meglepő tartalma teszi-e, de lebilincseltek Sydney megnyilatkozásai.
Miért vallotta be mindezt Guinane-nek? És mit csinált vele? A
pénzügyi igazgatónk – a pénzszámláló – megint elsétált a szűk rés
előtt, és ezúttal a tenyerébe csapott a fémvonalzóval, ahogy a
tanárok tették a nádpálcájukkal még a testi fenyítés betiltása előtti
időkben.
– Remélem figyelsz, Oliver. Nagy megkönnyebbülést jelent
nekem elmondani mindezt ennyi idő után, úgyhogy értékelném, ha
hegyeznéd a füled.
335
 Egy pillanatra megállt, és jól láttam őt a nyílásban. A mennyezeti
világítás fénye megcsillant a tompa acéleszközön.
– Azelőtt is voltak anyagi problémáim, hogy veled és Jim True-
val találkoztam volna, és azóta is vannak, de mindig sikerült
titokban tartanom. Jimet könnyű volt átverni, te pedig, Oliver,
amúgy sem törődtél semmivel. Ti ketten teljesen átengedtétek nekem
a cég pénzügyeit, és minden tanácsomat megfogadtátok. Annyira
szerelmesek voltatok a saját kreativitásotokba, hogy nem
foglalkoztatok a pénzzel. Amíg folyt rendesen és nagy lábon
élhettetek belőle, nem aggódtatok olyan unalmas hülyeségek miatt,
mint könyvvitel, számlák, ügyfelek üldözése tartozások miatt. Nem
panaszkodtam, mert így bőven volt mozgásterem. Megegyeztem
néhány nyomdásszal – tudod, mennyi nyomdai megbízást adunk
minden évben –, szerkesztővel, művészeti stúdióval, sőt még egy-két
fényképésszel is. Egy kicsit felfújt számlát nyújtottak be, a valódi
költségek és a kiszámlázott összeg közötti különbözeten pedig
megosztoztunk. Simán ment a dolog éveken át, és senki sem
panaszkodott, főleg nem az ügyfeleink, akiknek halvány fogalmuk
sincsen az ilyen kiadásokról. Tátva maradna a szájuk, ha megtudnák,
mekkora az árrés ezeken a szolgáltatásokon.
Megint eltűnt a szemem elől, és folytatta a járkálást. Abból,
ahogy beszéd közben megdöntötte a fejét, rájöttem, hogy Guinane
nem áll. De még csak nem is egy székben ül.
– Az utazási, ebéd– és vacsorakiadásokon kívül még számtalan
módon megfejhettem az ügynökséget. Szórakozás, céges autók – az
egyik véletlenül éppen a leendő exfeleségemnek –, telefonszámlák,
mind eltűntek a könyvelésben. Még a kábítószer-függőségemet is a
gtp fizette, na ehhez mit szólsz?
Újabb száraz nevetés. Újabb halk morgás Guinane-től.
– De a csúcs, a nagy húzás, ami a legtöbbet hozta nekem, a
fantomcég volt, amiről egyikőtök sem tudott semmit. Pedig milyen
egyszerű volt! Csak annyit kellett tennem, hogy alapítottam egy
másik céget, és a gtp név után odabiggyesztettem, hogy „kft”.
Amikor bizonyos számlák beérkeztek a gtp-hez, csak oda kellett
336
írnom a név után, hogy „kft”, majd a pénzt átutaltam a saját titkos
cégem számlájára. Persze óvatosnak kellett lennem, nem
hiányozhattak nagy összegek, de az évek során ez a kis fondorlat
elég jól jövedelmezett. Ügyes, nem? Sőt szerintem egyenesen
briliáns voltam. Érted, sohasem voltam túl mohó, sohasem léptem át
bizonyos határokat, mégis sokat zsebeltem.
Lassan, centiről centire haladva átosontam a keresztfolyosó
másik oldalára. Igyekeztem úgy időzíteni, hogy Sydney ne haladjon
el éppen a nyitott ajtó előtt, és ne vegyen észre. Ha esetleg csaptam
is némi zajt, ahogy Moker lábát húztam a szőnyegen, Sydney nem
hallotta meg. Annyira belemerült a hencegésbe, hogy semmit sem
hallott, ami az irodán kívül történt. Éreztem, hogy a testem – Moker
teste – másodpercről másodpercre gyengül, ahogy a létfontosságú
funkciók, amelyeket csak az én akaraterőm működtetett, lassan
leálltak.
– És akkor a Blake & Turnbrow, London és New York egyik
legnagyobb és leggazdagabb reklámügynöksége előállt az ajánlattal,
hogy felfalná a gtp-t. Jim tudta, hogy ez lényegében felvásárlást
jelentene, te pedig tagadtad – vagy megvoltak a saját céljaid. De
mind a ketten azt hittétek, hogy az egész a Blake & Turnbrow ötlete,
mert annyira lenyűgözte őket a munkánk és az ügyfeleink listája.
Nos, az igazat megvallva, Oliver – és ma este éppen ezt teszem: csak
az igazat mondom neked – én voltam az, aki tapogatózni kezdett. Én
közeledtem hozzájuk. Persze a hátsó ajtón át, egy ottani
kapcsolatomon keresztül. A tudtukra adtam, hogy nem lennénk
ellenére a tárgyalásoknak.
Tompa csattanás, ahogy Sydney megint a tenyerébe csapott az
acélvonalzóval. Onnét, ahol most álltam, nem láttam Sydneyt,
viszont megpillantottam Guinane-t. Fél térden állt, egyik karja az
íróasztalon feküdt, másik, ökölbe szorított kezével pedig a padlón
támaszkodott. A feje folyton előrebukott, mintha a nyaka nem bírta
volna el a súlyát. A haja alól vékony patakocskában vér csorgott az
arcára.

337
 – Elég nagy volt a kockázat – folytatta Sydney, és az árnyéka egy
pillanatra a folyosóra vetült –, de a pénzhez képest, amit hárman
kaptunk volna, a korábbi évek csalásai csupán szánalmas
aprópénznek tűnnek. Természetesen azonban, mivel reggelre már
csak én maradok a három üzlettárs közül, az én részem még
nagyobb lesz. Érdekel, milyen kockázatot rejtett a helyzet a
számomra, Oliver? Ha nem, akkor is elmondom. Remélem, nem
vagy túl kába ahhoz, hogy felfogd. Talán túl erősen megütöttelek,
amikor megleptél az asztalodnál? Ez a fémdarab veszélyes fegyver,
nem gondolod? Csak a tompa felét használtam, hogy ne okozzak túl
nagy sérülést, mert az nem illene a tervembe.
Még közelebb araszoltam a nyitott ajtóhoz. A lábam kezdett
összecsuklani a ránehezedő teher alatt.
Sydney tovább mesélt:
– Hol is tartottam? Ja igen, az „egyesülésnél”. A Blake &
Turnbrow, mint az egyik legmenőbb és leggazdagabb cég a
városban, természetesen tudni akarja majd, mit kap, és hogy a
következő néhány évre készített előrejelzésem nem túlzás-e. Ezt
„ésszerű elővigyázatosságnak” hívják. Könyvvizsgálókat fognak
ideküldeni, hogy nézzék át az iratainkat, és ellenőrizzék a
forgalmunkat, hogy lássák, hatékonyan működünk-e. Csontvázakat
keresnek majd a szekrényben, esetleges adócsalások nyomait,
ilyesmit, ám e tekintetben teljesen tiszták vagyunk. Nem vagyok
sem hülye, sem pedig olyan mohó, hogy ilyen kockázatot vállaljak.
Hallottam, hogy abbahagyja a járkálást.
– Rohadt kemény munka volt – sóhajtotta. – Biztosan ti is
észrevettétek, hogy mostanában még többet túlórázom, és még több
hétvégét töltök itt bent. Ma este végre mindent a helyére tettem, és
ha én vagyok itt és én válaszolhatok a csapatuk kérdéseire, minden
menni fog. Egyszer megcsapoltam, máskor feltöltöttem, a jövőben
esedékes pénzből fedeztem régi adósságokat, így minden eltérést
befoltoztam, és a könyvelés korrektnek tűnik majd. Biztosan
találnak majd apróbb dolgokat, amelyek nincsenek rendben, de
ezeket jelentéktelennek fogják ítélni a teljes rendszer szempontjából.
338
A Blake & Turnbrow annyira szeretné megszerezni a cégünket, hogy
a kisebb hibák aligha állnak majd a tranzakció útjába.
Guinane szavai lassúak, akadozók, de azért érthetők voltak:
– Miért, Sydney? Miért tetted ezt velünk?
– Már elmagyaráztam. Óriási szükségem van a pénzre. A
szerencsejátékos partnereim egy kissé türelmetlenek és híján vannak
a megértésnek is. Akárcsak a volt feleségeim, akik a tartásdíj
elmaradása miatt panaszkodnak. A kokainvásárlás a mai túlkereslet
mellett szintén nem javít a helyzeten. Nem, pillanatnyilag
kétségbeejtő a helyzetem.
Rövid szünetet tartott, mintha a következő szavain töprengene.
– Ezért kellett meghalnia Jimnek. Útban volt, meg akarta
akadályozni az átvételt. Szerencsére volt egy ismerősöm a
rendőrségen, aki tudtán kívül adott egy ötletet. Es ami azt illeti, ez az
ötlet elég jól bevált.
– Te... te ölted meg Jimet? – Guinane hallhatóan kezdett
magához térni a fejét ért ütés okozta kábulatból. Sydney biztosan az
első súlyosabb tárgyat kapta fel, ami a keze ügyébe esett, amikor
Guinane besétált az irodánkba: az acélvonalzót, amit néha az
asztalomon hagytam.
– Oh, igen. Azt hittem, mostanra rájöttél – hallottam Sydneyt. –
Danny Coates nyomozó a második feleségem bátyja, vagyis a volt
sógorom. Mi ketten mindig jól kijöttünk egymással annak ellenére,
hogy micsoda szuka a húga, és még a válás után is tartottuk a
kapcsolatot. Hozzám hasonlóan ő is szereti a lóverseny izgalmát, na
meg a huszonegyet és a rulettet sem veti meg. Sőt ugyanazokba a
játékklubokba járunk. Es néha-néha egy kis löket sincs ellenére, én
pedig időnként ellátom anyaggal.
– Sydney... figyelj, engedj felkelnem. Hagyjuk ezt... az egészet. –
Guinane még mindig akadozva beszélt, és úgy hallatszott, mintha
fájdalmai lennének, vagy esetleg agyrázkódás érte.
– Azt hittem, hallani akarod. Tudod, valóságos katarzis
kibeszélni magamból, különösen hogy nem tudod majd továbbadni
senkinek.
339
 – Ezt hogy érted?
Zajokat hallottam, mintha Guinane megpróbált volna
feltápászkodni, de amikor belestem a résen, láttam, hogy
visszazuhan, és csak azért nem terül el a padlón, mert sikerült
elkapnia az asztal szélét.
Sydney hangja szelíd volt, mégis kirázott tőle a hideg.
– Csitt, légy türelemmel, Oliver. Az egész történet érdekel, vagy
nem?
Sydney ismét megjelent a nyílásban, háttal nekem. Megállt
Oliver fölött, a kezében csapásra készen tartotta a fémvonalzót.
– Igen, az én zsaru barátom túl sokat játszik, és a kokain a
gyengéje. Nem éppen a legjobb ajánlólevél a rend és törvény őrének,
nem igaz? Sajnos azonban ilyen világban élünk manapság. Semmi
sem tiszta többé.
Miután meggyőződött róla, hogy Guinane még mindig túl
gyenge és kótyagos, hogy problémát okozhatna, Sydney megint
járkálni kezdett, és ismét eltűnt a látóteremből. Közelebb osontam a
nyíláshoz, s közben éreztem, hogy egyre nehezebb megőriznem az
uralmat a megszállt test fölött. Ha tenni akartam valamit, akkor
hamarosan lépnem kellett, de még többet akartam hallani. Még
mindig a meglepetések hatása alatt álltam.
– A volt sógoromat titoktartásra kötelezték egy ilyen horderejű
ügyben. Egy sorozatgyilkost keresnek, aki megcsonkítja az
áldozatait. O azonban képtelen fékezni a nyelvét, amikor
találkozunk egy kis játék meg iddogálás kedvéért. Nevezhetjük
nyugodtan hetvenkedésnek is, mert fontosnak tűnik tőle. Ezért
született meg a fejemben olyan könnyen a terv Jim True kiiktatására.
Rájöttem, hogy megölhetem, aztán úgy rendezhetném a dolgot,
mintha a sorozatgyilkos műve lett volna. Jim így eltűnne az útból, és
nem akadályozná tovább az egyesülést. Es ugyan ki gyanúsítana
engem a bűntettel? Csak a megfelelő alkalomra vártam, és te tálcán
kínáltad nekem, Oliver, amikor a múlt vasárnap éjjel felhívtál, hogy
ki vagy borulva és elmentél a szállodából. Vagyis egyedül hagytad

340
Jimet. Akkor már eléggé elkeseredett voltam, és a hívásod adta meg
az utolsó lökést.
– Ezt nem tehetted... – Guinane hangja döbbent volt és rémült.
Sydney hevesen, szinte dühösen reagált. A hangja most először
keményedett meg azóta, hogy hallgatóztam.
– Dehogynem tehettem! Vártam egy kicsit a hívásod után. Ne
haragudj, hogy nem támasztottam alá a sztoridat a rendőrségnek, de
mire megkérdezték, hogy tényleg felhívtál-e akkor éjjel, ahogy
mondtad, a cselekmény tovább bonyolódott. Hol voltam én? Oh,
igen, a hívásod után kerestem egy megfelelő fegyvert: egy olyan
rövid nyelű húsvágó bárdot a konyhából, ami bár nem volt pont
ugyanolyan, mint a korábbi gyilkosságoknál használt fegyver, de a
célnak tökéletesen megfelelt. A pletykás kedvű Coates nyomozó
ugyanis mesélt nekem a gyilkos fegyverről. Sajnos még akkor éjjel a
Temzébe dobtam. Elmentem a szállodába, és a kártyával bementem
a lakosztályotokba. Emlékszel, magamnak is kértem egy kártyát,
amikor kivettem nektek a szobát, hogy kedvemre járhassak-
kelhessek, be-bekukkanthassak hozzátok, hogy haladtok. Bementem,
és ahogy reméltem, mivel már késő volt, elmúlt éjfél, Jim felöltözve
aludt az ágyon. Azt hiszem, a veszekedésetek után meghúzott egy
whiskysüveget. És hogy milyen mélyen aludt! Olyan gyenge volt a
lélegzete, hogy azt hittem, máris halott. Könnyű célpont volt.
Kesztyűt viseltem és egy olyan borzalmas, régi, rikító színű
esőkabátot, tudod, ami úgy a nyolcvanas évek divatja lehetett, és
amit nem dobtam el, úgyhogy a vér nem jelentett problémát. Ami az
arcomra fröccsent, azt lemostam a fürdőszobában. A táskámban
vittem magammal az esőkabátot és a kesztyűt, meg a bárdot is, és
oda is tettem vissza őket, miután végeztem, arra az esetre, ha netán
látna valaki távozni. Ja igen, és a másik fegyver is a táskában
érkezett, de az a bűntett helyszínén maradt. Danny Coates mesélt
nekem a kötőtűről is. Valószínűleg azt hitte, úgyis tudja mindenki,
pedig közös megegyezéssel visszatartották a közvélemény elől. Te is
könnyen tudomást szerezhettél róla valamelyik újságíró barátodtól.
Apropó, a rendőrség szerint egy másik súlyos hibád az volt, hogy a
341
kötőtűt azután használtad, hogy a bárddal megölted Jimet. Ezt a
törvényszéki orvosuk állapította meg. Ez is arra utalt, hogy egy
másoló gyilkos volt az elkövető.
– Te őrült vagy – közölte Oliver kásás hangon. (Látod, hogy
gondolatban visszaváltottam „Olivérré”. Még mindig gyűlöltem
azért, amit a feleségemmel együtt elkövetett ellenem, és amiért
ellopta tőlem a számomra legértékesebb dolgot a világon: a
lányomat, Primrose-t. De nem ő ölt meg, odáig ezért nem süllyedt.
Ott és akkor, szorult helyzete miatt még majdnem meg is sajnáltam.)
– Nem mondanám – rázta a fejét Presswell. – Fogalmazzunk
inkább úgy, hogy a többévi neheztelés és reménytelen anyagi
helyzetem egy kritikus pillanatban találkoztak egymással. Tudod,
Jim még csak meg sem nyikkant, amikor kettéhasítottam a fejét. Ez
elég meglepő, nem gondolod?
Olivernek igaza volt: Presswell megőrült. Épeszű ember nem lett
volna képes ilyen tárgyilagos stílusban beszélni egy ilyen borzalmas
tettről, mint ő. Rosszullét fogott el, nem fizikailag, mert más ember
testében voltam, hanem lelkileg lettem rosszul. Sydney Presswell
volt az, nem pedig Oliver. Saját üzlettársam és barátom darabolt fel.
Talán még nevetek is, ha a humorérzékem nem hagyott volna el már
jóval ezelőtt. Ez a tébolyult vágta le a nemi szervemet és hagyta ott
mellettem. Micsoda beteges dolog! Még közelebb csoszogtam a
nyíláshoz, eltorzult arcom majdnem elérte az ajtó szélét. Ott állt a
gyilkosom, háttal nekem.
– Szerencsére – folytatta, mintha élvezné saját vallomását –, a
szálloda olyan csendes volt, mint egy sírbolt, amikor megérkeztem,
és mivel egy hátsó személyzeti bejárót használtam, még az éjszakai
portás sem látott meg.
– Nem... – nyögte ki Oliver nem kis nehézség árán. – Nem
értem, miért rögtön rám gyanakodtak.
– Mert te láttad utoljára élve Jimet. Az ilyen esetekben mindig ez
az ember az első számú gyanúsított. Ráadásul veszekedtél vele a
lakosztályban; sőt az éjszakai szolgálatos szerint elég heves vita
zajlott köztetek. Amikor hallottak a köztetek lévő vitáról a Blake &
342
Turnbrow-féle ügylettel kapcsolatban, még inkább gyanakodni
kezdtek rád. Aztán amikor meséltem Coates nyomozónak a Jim
feleségével folytatott viszonyodról, nos, azt hiszem, ez tényleg
eldöntötte az ügyet a számukra. El akartad tenni az üzlettársadat az
útból, mert ellenezte a manővert, ami pedig gazdaggá tett volna
téged, ráadásul a feleségét is akartad. Az ő szemükben ezek elég erős
indítékok. Ja igen, és azt is megemlítettem, hogy súlyos drogos
vagy.
Presswell Oliver fölé tornyosult, és úgy tartotta a nehéz vonalzót,
mint egy bunkót. Fenyegető volt.
– Megpróbáltad úgy rendezni, mintha ez is a sorozatgyilkos
legújabb műve lenne, de bár rájöttél, mi a gyilkos fegyver, nem
tudtál az elkövetési mód egy másik fontos eleméről, valamiről, amit
akkor sem rendezhettél volna meg, ha tudsz róla. Honnét tudhattál
volna az áldozatok őrült viselkedéséről a haláluk előtt? Csak a
nyomozásba közvetlenül bevont rendőrök tudták, hogy a három
korábbi áldozat teljesen jellemétől elütő módon viselkedett, mielőtt
megölték őket. Korábban feddhetetlen életet éltek, de utolsó
órájukban lealjasították magukat. A sajtó ezt sohasem tudta meg, ezt
tényleg teljes titokban tartották. Én persze tudtam róla, mert a volt
sógorom el akarta hitetni velem, hogy nagyon fontos ember, akit
csak a legnagyobb ügyekben vetnek be, és imádott megosztani
velem belső információkat. Azt hitte, ettől majd felnézek rá. Az
utánzó gyilkos – vagyis te, Oliver – azonban komoly hibát követett
el, mert nem ismerte teljesen a gyilkosságok körülményeit. Az előző
áldozatok kényszer hatása alatt álltak. Talán a gyilkos azzal
fenyegetőzött, hogy ha a kiszemelt célpont nem teljesíti az
utasításait, baja esik a családjának. Vagy zsarolta őket valamivel.
Vagy hipnotizálta. Rengeteg elmélet született, de a rendőrség nem
tud semmi biztosat. Csak annyit tudnak, hogy a gyilkos nagyon
beteg, és nincsen semmi világos indítéka. De neked, Oliver, neked
több indítékod is van Jim megölésére, és amennyire ők tudják, nagy
intrikus vagy, de nem vagy beteg. Még Jim legbecsesebb
testrészének a levágásában is lehet valami különös logika: azzal a
343
nővel hált, akit te szerettél. Ez különböztet meg téged attól, akit
keresnek, és ezért nem olyan ez a gyilkosság, mint a többi. Még a
gyilkos fegyvereket is rossz sorrendben használtad.
A nevetésében most mintha több humort éreztem volna, de a
korábban csak lappangó hisztéria is nyilvánvalóbbá vált.
Láttam, hogy Oliver megpróbál felállni, de Sydney megint fejbe
vágta a vonalzóval. Csak a lapos oldalát használta, de erőset húzott
vele Oliver koponyájára. Oliver felkiáltott, majd nyöszörögve
megint összeesett.
Az eszméletét azonban nem veszítette el, mert hallottam hogy ezt
dadogja:
– El... elmondom nekik... Mindent elmondok... rolád...
Sydney, még mindig az ajtónyílásban, fölé hajolt. – Sajnos nem
lesz rá alkalmad. Tényleg olyan hülye vagy, hogy azt hiszed, túléled
ezt az éjszakát? Hogy azért mondtam el mindezt, hogy könnyítsék a
lelkiismeretemen? Huh! Te tényleg címeres ökör vagy, tudsz róla?
Csupa fantázia, de semmi ész, ahogy drága édesanyám szokta
mondani.
Felegyenesedett, és folytatta a mondókáját. – Be kell vallanom,
az elmúlt héten félig ösztönösen cselekedtem, improvizáltam, ahogy
alakultak a dolgok, de ma éjjel hozzásegítettél a tökéletes
befejezéshez. Ma éjjel meghalsz, érted? Es hátrahagyod a
vallomásod. Tudtad, hogy a rendőrség a sarkadban van, lelkiismeret-
furdalás gyötört, amiért megölted a legjobb barátodat, így az
egyetlen becsületes kiutat választottad.
És a szeretőd is kidobott, tehettem volna hozzá, de nem tettem.
Oliver mindkét kezével megragadta az asztal szélét, és
megpróbálta felhúzni magát. Sydney nem törődött az
erőfeszítésével, de az acélvonalzót ütésre készen tartotta fölötte.
– Hadd avassalak be az egész forgatókönyvbe, Oliver. Idejöttél
ma éjjel, mert ez volt az utolsó menedéked. Senki sem volt idebent.
Nem, még én sem. Otthon voltam és mélyen aludtam, akárcsak azon
a végzetes vasárnap éjjelen. Igaz, sokáig dolgoztam, de elmentem,
mielőtt megjöttél volna. Begépelted a vallomásodat a
344
számítógépedbe, és otthagytad a képernyőn, anélkül hogy
elmentetted volna. Éveken át dugtad a legjobb barátod feleségét,
kettőtök között üzleti ellentét feszült, és egy dühroham során
megölted őt. Természetesen mindezt én fogom begépelni helyetted,
de ráhúzom a mutatóujjamra a zsebkendőmet, így a billentyűzeten
csak a te ujjlenyomataidat fogják megtalálni. Úgy hallottam, a
számítógéppel írt búcsúlevelek elég népszerűek manapság. Nem lesz
szükség aláírásra, ami a jelen körülmények között jelentős segítség a
számomra.
Ereztem, hogy Moker testének maradék ereje sebesen apad.
Lépnem kellett, de még nem tehettem: Sydney kitárulkozása az
ember előtt, akiről úgy gondolta, rövidesen halott lesz, még nem ért
véget.
– Miért, Sydney? – hallottam Olivért. – Amikor annyi éven át
dolgoztunk együtt? Semmi sem érhet annyit, hogy megöld érte a
barátaidat.
– Még mindig nem érted, ugye? Egyikőtök sem fogta fel,
mekkora nyomás alatt élek. Hát basszátok meg!
Tudod, mit éreztem? Döbbenetet. Megdöbbentett, hogy Sydney
Presswellt káromkodni hallom. Tudom, nevetséges, tekintve hogy
éppen most vallott be többévi sikkasztást, és ami még rosszabb, a
megölésemet, de azt hallani Sydney – Presswell! – szájából, hogy
„basszátok meg”, teljesen megdöbbentett. Soha életemben nem
hallottam még káromkodni, egyetlenegyszer sem, még akkor sem,
amikor a cég ügyes-bajos dolgairól vitatkoztunk. Sőt arra sem
emlékeztem, hogy láttam-e őt egyáltalán mérgesnek valaha is. Vagy
legalább ingerültnek. Mindig szelíden viselkedett. Nem alázatos
volt, nem úgy értem, de mindig ő volt a tökéletes úriember, a
legkiegyensúlyozottabb ember, akit valaha ismertem.
És most kimondta ezt a szót, és ez betette a kaput. Úgy éreztem,
Sydney – látod? Még Presswellnek sem voltam képes sokáig
nevezni – két ember: a kedves, halk szavú, udvarias könyvelő,
köztiszteletben álló munkatárs, és a fondorlatos gyilkos, aki most

345
Oliver fölé hajolt. A „basszátok meg” rátette a pecsétet. Sydney őrült
volt.
Felemelte a hangját, szinte kiabált Oliverrel.
– Ti kreatívok folyton panaszkodtok, hogy szűk a határidő, nincs
elég idő prezentációra, másnapra kellenek vázlatok és szövegötletek,
mennyi szarság! De sohasem értetted meg, milyen nyomás
nehezedik rám, és most nem arra gondolok, amit a munka jelent!
Nyakig vagyok a szarban, Oliver, és ez az egész már érett egy ideje.
Nem csak a kapzsi exfeleségekre meg a kölykök tandíjára gondolok.
Komoly összegekkel tartozom olyan embereknek, akik nem
szeretnek sokat várni a pénzükre. Nekem pedig nincs pénzem.
Pontosabban egyelőre nincsen.
Olyan erővel csapott az asztalra a fémvonalzóval, hogy majdnem
kiugrottam a kölcsönvett testből.
– De ez mind megváltozik, ha nyélbe ütjük az üzletet. Már
felkértek, hogy maradjak pénzügyi tanácsadónak magasabb
fizetésért, de az igazi jutalom a partneri bonusz lesz a Blake &
Turnbrow-tól, na meg a nagy titkos jutalék, amit az üzlet
lebonyolítójaként kapok. Te és Jim sohasem tudtátok volna meg, de
azt hiszem – hogy a néhai nagy Buddy Hollyt idézzem –, ez nem
számít többé!
Most, hogy a hangja ismét felvette megszokott, békés tónusát,
valahogy még jobban megijesztett.

– Nos, mi legyen veled, Oliver?

A kérdés egészen komolynak hangzott. Ismét a kedves Sydney.
O felelt a saját kérdésére. – Tulajdonképpen nagyon egyszerű a
dolog. Természetesen meg kell halnod, de ezt, azt hiszem, már
tudod. Felmerül tehát a kérdés: hogyan fogsz meghalni? A válasz
megint csak egyszerű. A mélybe veted magad.
Újabb nyögés Olivértől, mintha elkeseredetten tiltakozni próbált
volna.

346
 – A vallomásodról majd én gondoskodom néhány percen belül.
Nem maradt tehát más, csak maga a tett. Azt hiszem, oda kell
vonszolnom téged az ablakhoz, nemde? Véletlenül sem segítesz, mi?
Gondoltam.
Hallottam, hogy átvág a szobán. A hangja egy kicsit távolabbról
szólt.
– Már többször figyelmeztettelek ezekkel a padlóig érő
ablakokkal meg az értelmetlen korláttal kapcsolatban. Mondtam
mindkettőtöknek, hogy veszélyes kinyitni őket, de ti annyira
ragaszkodtatok az eleganciához, hogy nem törődtetek vele. Most
megtudod, tényleg mennyire veszélyesek.
Tolózár kattant, kilincs nyikordult. Aztán a beáramló friss
fuvallat meglökte egy kicsit az ajtót, amely mögött rejtőztem, és a
nyílás összeszűkült egy kicsit. Odabentről rövid dulakodás zaja
hallatszott, aztán ismét Oliver tiltakozó nyöszörgése, majd egy nehéz
test vonszolásának halk hangja.
Oh, istenem, elérkezett a pillanat. Tennem kellett valamit,
méghozzá gyorsan.
Egyik kezemmel benyúltam az esőkabát mély zsebébe, és merev
ujjaimmal az oda rejtett kötőtű után kotorásztam. Az ujjbegyeim
érzéketlenek voltak, de erővel a vékony fegyverre szorítottam őket,
és megmarkoltam a tűt, amilyen erősen csak tudtam. Lassan
kihúztam, miközben állandóan attól féltem, hogy esetleg leejtem.
A másik kezemmel megfogtam az ajtót és szélesre tártam.
Előreszegeztem a tűt, halálos acélhegyével felfelé.
Az erő azonban gyorsan szivárgott a megszállt testből. A térdem
megbicsaklott, felemelt karom remegett.
Elveszítem, gondoltam. Elveszítem felette az irányítást!
Sydney Presswell a szoba közepénél tartott. Oliver ernyedten
lógott a karjaiban, a lába végigszántotta a szőnyeget. Előttük a
nyitott franciaablak.
Sydney meghallotta nehézkes, csoszogó lépteimet.
Hátrapillantott a válla felett, meglátott, és nyájas arca megnyúlt a
döbbenettől.
347
 43.

Ott álltam az ajtóban, a kötőtű remegett a kezemben, és tudtam,

hogy már nincs erőm a támadáshoz. Moker bőre olyan volt, mint egy
nehézbúvár ruhája, a feje akár a nehéz fémsisak. Ereztem, hogy a
lelkem is kifelé igyekszik a hasznavehetetlen testből, próbálja
ledobni, mint egy felesleges bőrréteget. Néhány pillanaton belül
Oliver átzuhan az ablak előtti alacsony mellvéden, és ezt nem lett
volna szabad hagynom – nem, mindazok ellenére, amit velem tett,
őszintén megvallva nem lettem volna képes hagyni –, hogy
megtörténjen. Elárult, ellopta a feleségemet és elbitorolta a kislányt
is, aki pedig az enyém lehetett volna. De nem ölt meg. Azt Sydney
tette. A kapzsi, megsértett Sydney Presswell, a nyájas, könnyű
természetű Sydney. A sikkasztó Sydney. A perverz Sydney. A gyilkos
Sydney! És most már annyira legyengültem, hogy nem tudtam
megakadályozni, hogy megöljön még egy embert. Jézusom, kérlek,
segíts rajtam! Add meg azt az utolsó cseppnyi erőt és elszántságot,
amivel megállíthatom Sydneyt, mielőtt kidobja Olivért az ablakon!
De hiába fohászkodtam, alig maradt bennem erő. Lehet, hogy
megdöbbent, meglepődött, de félelemnek vagy sokknak a nyomát
sem láttam Sydney szemében.
De éppen a sokk hiánya adott egy ötletet. És az ötletet az igazi
sorozatgyilkos ihlette.
Annyira rá kellett ijesztenem Sydneyre, hogy megbénuljon, ha
csak néhány másodpercre is, mint Moker áldozatai, így talán lesz
annyi időm, hogy beledöfjem a tűt, de a nyakába, ami könnyebb
célpontot nyújtott a nehezen hozzáférhető szívnél.
Megragadtam a sálat – nem, már túl gyenge voltam a hirtelen
mozdulatokhoz; pontosabb, ha azt mondom, hogy szabad kezemmel
tapogatni kezdtem –, hogy lerántsam és felfedjem a torzulást, ami
348
Moker egész életét megkeserítette, arca borzalmas rendellenességét,
amelynek látványa néhány végzetes másodpercre megbénította
kiszemelt áldozatait.
És bizonyos szempontból működött a tervem, bár a félelem
Sydney esetében nem játszott szerepet. Nem, a döbbenetet
viszolygás váltotta fel, undor a groteszk teremtmény láttán, aki
pillanatnyilag akadályozta őt nagyszabású terve végrehajtásában.
Aztán valami más is megvillant a keret nélküli szemüveg mögött.
Talán a felismerés? A tekintete az arcomról a rászegezett gonosz
fegyverre siklott. Kihegyezett kötőtű. Vajon leesett neki?
Es azt hiszem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy Moker testében friss
erő áradt szét. Nem tudom, nem vagyok teljesen biztos ezekben a
dolgokban, de szerintem, ami megmaradt Moker lelkületéből
megtépázott agyában vagy akár a húsában, most felébresztette az őt
egész életén át sújtó elutasítás, a sok éven át tartó kitaszítottság, a
normális emberek viszolygásának emlékét. És Sydney szemében
ugyanaz a viszolygás látszott. Vajon a hús és a vér képes felszívni
ilyen lélekszaggatóan erős érzelmeket? Talán minden, ami
életünkben történik velünk, lejegyzésre kerül, valahogy beleivódik
testünk anyagába? Fogalmam sem volt, de a Moker testét átjáró
haragos erő erre utalt.
Még egy gondolat: az is lehet, hogy a harag, amely erőt öntött a
testbe, belőlem, saját lelkemből fakadt. Talán nem sírtam Mokerért
az autóban? Talán nem tapasztaltam meg a szenvedést, ami egész
életében osztályrészül jutott neki? Lehet, hogy az iránta táplált
együttérzésem, kínjainak átélése, az iránta érzett haragom
mozgósította saját akaraterőm utolsó morzsáit? Talán Sydney
leplezetlen undora az előtte álló torzszülött miatt közös reakciót
váltott ki belőlem és Moker személyiségének maradványából? Csak
találgathatom a helyes választ.
A hirtelen visszatért életerő átröpített a szobán, egyenesen neki
Sydneynek.
Oliver a földre zuhant, amikor Sydney elengedte, és maga elé
kapta a kezét, hogy elhárítsa a támadást.
349
 A kötőtűt a magasba emeltem, és mielőtt belerohantam volna
Sydneybe, lecsaptam vele. Kövér nyakára céloztam, de elvétettem,
és az acélhegy az arcába fúródott, néhány centivel a bal szeme alatt.
Esetlen, de heves rohamom hátrafelé lökte, fájdalmában vagy
meglepetésében élesen felordított, félelme és undora rémületté
változott, ahogy hátratántorodott. A lendület és a pánik a nyitott
ablak felé sodort bennünket.
Még mélyebbre nyomtam a tűt, átszakítottam az arcát, és Sydney
most már üvöltött, átható, rémült ordítás szakadt fel belőle, abból az
emberből, aki sohasem mutatott ki erős érzelmeket. Az arcából friss
vér fröccsent száradt vérrel borított homlokomra, én pedig egyre
csak nyomtam a tűt ismét apadó erőmmel. Mindketten kizuhantunk
a nyitott ablakon túl lévő, alig fél méter széles álerkélyre.
Ahogy ott tántorogtunk a húszméteres mélység peremén, a
nedvességtől csillogó utca fölött, különös dolog történt. Sydney,
akinek a térde hátul a kő mellvédnek feszült, egyenesen a szemembe
– Moker szemébe – nézett. A pillanat megdermedt, a valós idő
elveszítette a jelentőségét, ahogy az az ilyen fontos pillanatokban
lenni szokott.
Ebben a véget nem érő másodpercben Sydney halványszürke
szeme tágra nyílt, és mintha felismerést láttam volna benne.
Talán a bűntudata itt, alig egy lélegzetvételnyire a feledéstől
vagy a pokoltól, az agyában az én valódi arcomat húzta Moker
hiányzó arcára, mert biztos voltam benne, hogy a szája és a hangja
az én nevemet kezdte formálni, a szemében ülő rémület pedig egy
rövid pillanatra kérdő tekintetnek adta át a helyét.
– Ji…? – Egészen biztosan ezt akarta mondani, de a zuhanás
elszakította tőlem.
A félig kimondott kérdés – ha helyesen ítélem annak – vadállati
üvöltésbe csapott át, amely szánalmas jajkiáltássá sorvadt, épp
mielőtt Sydney földet ért volna.
A puffanás puha, nedves hangja borzalmas volt.

350
 44.

Ott ingadoztam a keskeny, hamis erkélyen, a maradék erőm is

végleg elhagyott. A szemerkélő eső lassan eláztatta a kölcsönvett test
fejét és kezét, egy olyan testét, amelyet nem szívesen birtokoltam
volna állandó jelleggel. A szelíd szellő belekapott az esőkabát
hajtókájába, de csak ebből vettem észre a jelenlétét, mert a bőrömön
nem éreztem.
Üresnek, sivárnak éreztem magam, kopárnak mint a test, amibe
beköltöztem. Mintha az emlékek, amiket Moker kihűlő húsa a lélek
távozása után megőrzött – vagy az agyban lévő vegyi anyagok,
amelyek az ilyesmit irányítják, és amelyek csak bizonyos idővel a
test halála után alszanak ki –, végérvényesen elenyésztek volna. A
héjnak, az edénynek, a gazdatestnek többé nem volt jelentősége,
csak azok számára, akik majd később szemügyre veszik, és
elfintorodnak az ocsmányságán és a sérülésein.
Számomra sem volt fontos többé. Ahogy már semmi sem ezen a
világon. Talán.
Előrehajoltam, a térdemet a kő mellvédnek támasztottam.
Már nem volt szükségem Mokerre. Ki akartam lépni belőle. A
holtteste legalább segített megakadályozni egy újabb gyilkosságot.
Kár, hogy maga Moker nem érdemelte ki ezt a kis megváltást.
Most már túl hideg volt a test és túl üres. Szinte éreztem, ahogy a
hús oszlásnak indul körülöttem. Vissza akartam kapni a
szabadságomat.
Még jobban kihajoltam a kihalt, csillogó utca fölé. A térdem már
nem feszült a mellvédnek. Aztán követtem Sydneyt.

351
 Zuhantam a sötétben. A test lustán átfordul. Lassú esés. Olyan
lassú, hogy azt hinnéd, a földet érés nem is olyan elkerülhetetlen.
Pedig az. Hogyne lenne az. Csak sokkal tovább tart, mint hinnéd.
És hirtelen félelmet érzek, bár tudom, hogy nem eshet
bántódásom az út végén. Már halott vagyok, hogy érezhetnék hát
fájdalmat? Különben pedig ez nem is az én testem. Talán a
sokkhatástól félek. Vagy az agyam figyelmeztet rá, hogy ha nagy
magasságból kemény és rugalmatlan felszínre érkezem, akkor súlyos
sérülést szenvedek. Valószínűleg csak egy pillanatra fog fájni – attól
függ, milyen magasról zuhanok le –, de, mint maga az esés, ez a
pillanat is nagyon sokáig tarthat.
És vár rám még valami az út végét megelőző pillanatban. Moker
utolsó emléke – és az első is egyben.
Jártam már itt, de akkor félbeszakított saját gyötrelmem.
...káosz, képek suhannak át egy újonnan teremtett elmén...
szabálytalan sorban és felismerhetőség nélkül, míg le nem lassul és
össze nem áll, az egész nyugodt lesz és az emlék kitisztul...
Megértem. Ez Moker legelső emléke. A születése. Tovább
zuhanok, a hátamon vitorlázok lefelé, kezem és lábam széttárom.
...a sötétség lassan eloszlik, vörös fény, aztán túl erős ragyogás,
alakok mozognak körülöttem, lebegek, de nem úgy, ahogy az
anyaméhben lebegtem; nagy, durva kezek síkos, véres testem alatt,
elválasztás, valami elszakad, a kötelék, amely táplált, hirtelen a
veszteség borzalmas érzése, szomorúság, az első; aztán hangok
vesznek körül, nem olyanok, mint az állandó lüktetés, ami mindig ott
volt velem, azt már nem hallom, ezek a nyersebb hangok vannak
helyette, amiket nem nagyon szeretek, és azok az elmosódott, mozgó
árnyak, fényesek, fehérek és rózsaszínek; az egyik nagyobb, mint a
többi, valami ragacsos melegséget törölnek le a testemről,
kellemetlen hangok, nyögések, az engem tartó karok hirtelen
megmerevednek, boldogtalanság ami valahogy belém is átköltözik a
megkeményedő szorításban, engem is boldogtalanná tesz; még több
rózsaszín alak, nem látszanak élesen fókuszálatlan látómezőmben –
kezek –, felém nyúlnak...
352
 ...odaadnak valaki másnak, csodálatos érzés, kényelem és
biztonság, öröm, amely megszokott és folyamatos volt, egészen
néhány pillanattal ezelőttig – csodálatos dolog visszakapni, még
akkor is, ha nem teljesen ugyanaz, nem olyan biztonságos, mint
korábban...
... Borzalmas hang, váratlan, magas, rémült, egy sikoly...
...és új helyszín tolakszik az állandóan változó álomképbe, emlék
egy ekkor még csak eljövendő időről – egy asszony, akit ismerek, de
nem láttam már sok-sok éve, az asszony, aki életet adott nekem, egy
nyitott ajtóban áll, ösztövér asszony, idő előtt megráncosodott bőre
sárgás, durva, őszes haja zilált, a ruhája elhanyagolt, és rémült
megvetéssel mered rám, és az arcomba csapja az ajtót – szegény,
szerencsétlen arcomba –, és hallom, hogy rikácsol a csukott ajtó
túlsó oldalán...
...menj innen!...
...menj innen!...
...én pedig visszatérek a születésemhez, és ugyanennek az
asszonynak adnak oda, fiatalabb, fáradt, de elégedett – csak éppen
ugyanazzal az arckifejezéssel bámul rám, amivel évek múltán fog
ma)d, amikor a keresésére indulok, ő pedig csak ordít és ordít,
amikor meglát engem az ajtaja előtt, azt, akinek oly sok évvel
korábban életet adott; a gyermek, akit megpróbált elfelejteni, akit
pedig szeretnie kellene, ahogy más anyák teszik, ahogy más
anyáknak kellene, ahogy más anyáknak is kell – de ő ehelyett csak
sikít, sikít...
...menj innen!...
...menj innen!...
...és most ugyanaz a sikoly, csak ez az első, rögtön a születésem
után, a sikoly megrémiszt, bár fogalmam sincsen, miért – a
nyugtalan zajok körülöttem, amelyekről még azt sem tudom, hogy
emberi hangok, mert még nem tapasztaltam meg az életet, de valami
a zajokban fokozza a szorongásomat – máris ellenszenves ez a világ,
máris összezavar – megijeszt –, az a sikoly pedig örökre szétzúzza az
elégedettséget, amit az anyaméhben éreztem...
353
 ...vigyék innen!...
...vigyék innen!...
...és máris megtanulom az elutasítást.

Sydney mellett csapódtam a földhöz, és hallottam a csontok

reccsenését. Moker koponyájának hátsó része, amely elsőként ért
talajt, megrepedt, mint egy tojás – de ezúttal mint egy igazi tojás,
amelyben cukorkák helyett nyúlós, sárga massza van –, éreztem,
ahogy szétloccsant az agya, a darabkái szétszóródtak az aszfalton. A
belső szervek kiugrottak a helyükről, a legtöbb széthasadt, néhány
szétlapult. A tüdő, amely úgy látszik, zuhanás közben, mielőtt a test
megfordult volna, levegőhöz jutott az arc szabálytalan, tölcsér alakú
nyílásán át, most úgy robbant szét, mint egy lufi. A legrosszabb
azonban a földbe csapódás hangja volt, ugyanaz a puha, nedves
toccsanás, amit Sydney is kiadott, csakhogy ezt most belülről
hallottam, ahol hangosabb és ijesztőbb volt, a belső szervek
összezúzódását és a csontok szétmorzsolódását pedig éreztem is
(nem, semmi fájdalom nem jelentkezett).
Az ütközés majdnem kilökött Moker testéből, én azonban
mintegy visszaestem – hogy pontosabb legyek, visszaverődtem –,
mielőtt megint belesüppedtem volna. Érzékeltem, hogy semmi sem
maradt odabent, sem emlék, sem működőképes funkció. A test most
már tényleg minden tekintetben üres héj volt, és úgy gondoltam,
legfőbb ideje megszabadulnom tőle. Felültem, a tetem pedig ott
maradt, ahová esett.
Sydney fejéből mellettem csak pép maradt – Mokerrel
ellentétben ő arccal előre érkezett –, és a vérrel együtt valami furcsa,
sárgás anyag is szivárgott belőle. Az egyik lába komikus szögben
kicsavarodott a csípőjéhez képest, az egyik keze pedig a tarkóján
pihent, a tenyér és a behajlított ujjak érdekes módon felfelé
mutattak, a könyöke kifordult. Azt hiszem, szétrepedt a hasa, mert a
vértócsa alatta egyre terjedt az eső áztatta utcán. A vér ütemesen
lövellt, mintha még mindig vert volna a szíve, de gyorsan egyenletes
354
patakká szelídült, jelezve, hogy az életerő utolsó, gyenge tartalékai
is feladták.
Felálltam és kiléptem Mokerből, mintha egy kikötött csónakból
lépnék ki. Mégsem tudtam rögtön otthagyni, de nem értettem, miért.
A testére nem volt többé szükségem, a bosszúmat végrehajtottam –
nem mintha bármilyen megelégedést vagy büszkeséget éreztem
volna, csak a mélységes szomorúság és a beteljesedés érzése fogott
el. Igen, és szánalom, mély szánalom a szerencsétlen ember ránt,
akit Alec Mokernek hívtak. Eszembe jutott a visszapillantás, az
utolsó emlékkép, mielőtt a teste földet ért volna, születésének
pillanata, a kezdet, amely olyan kegyetlen, olyan megsemmisítő
volt, hogy sohasem törlődött ki a tudatalattijából, pedig éppen csak
megszületett, és egy ilyen korai eseménynek rögzülnie sem lett
volna szabad, nemhogy még fel is idéződjön ennyi év elmúltával.
(Eltűnődtem, vajon minden, ami életünkben történik velünk, szép
rendben elraktározódik-e valahol mélyen, a tudatunk rétegei alatt,
ahol aztán sohasem veszik el, sohasem hal meg, hanem a halál
pillanatában újra felidéződik. Velem nem történt meg, de az én
halálom nem is volt, hogy úgy mondjam, szokványos.)
A keskeny utca túlsó végéből éles fény villant felénk, s én
arrafelé fordultam. Egy autó közeledett nagy sebességgel,
felkapcsolt fényszórókkal. Aztán rendőrségi szirénák vijjogása, és
újabb kocsi fordult be egy mellékutcából az út másik végén. Ezek is
felém vágtattak, a sötétség és az eső miatt a hangjuk valahogy még
sürgetőbbé vált. A három rendőrségi jármű hangosan csikorgó
gumikkal fékezett le a csúszós úton.

355
 45.

Az egyik kocsiból egyenruhás rendőr ugrott ki, és futva tette meg

a néhány métert az utcán heverő holttestekig, mögöttem pedig a
Simmons és a Coates nevű nyomozó (az utóbbi Sydney volt sógora!)
szállt ki a Volvójukból, és indult el a tetemek felé, ám jóval kisebb
sietséggel. Más egyenruhások is kiszálltak a Volvo mellé leparkolt
járőrkocsiból, egy Vauxhall Cavalierből.
– Az isten bassza meg – suttogta döbbenten a Coates nevű
nyomozó, amikor lenézett a lábainál heverő két összetört férfira.
Egyiknek sem kellett ellenőrizni a pulzusát ahhoz, hogy
meggyőződjenek róla, halott-e.
Az egyenruhás rendőr elkövette azt a hibát, hogy elővett a
zsebéből egy kis zseblámpát és a két halott fejére világított vele. A
fénycsóva megremegett, ahogy a rendőr hirtelen félrefordította a
fejét, mintha hányni akarna. Simmons megragadta a rendőr
csuklóját, és szilárdan tartotta a lámpát, hogy rendesen szemügyre
vehesse a holttesteket.
– Az lesz Moker, az őrült, akit keresünk – mondta halkan. – A
sérülést az arcán nem az esés okozta. Először is, nem folyik belőle
vér, másodszor pedig pont olyan, mint amilyennek Andrea True
leírta. És a másikkal mi a helyzet? Szerinted Oliver Guinane?
– Nem hiszem. – Coates hangja tétova volt, a döbbenete lassan
ijedtségbe csapott át. – Még így, hason fekve is látszik, hogy nem
göndör, barna a haja, mint Guinane-é. Azt hiszem... azt hiszem,
tudom, ki ez. – A halottra szegezte reszkető ujját. – Látod az
összetört szemüveget a vértócsában, a feje mellett?
– Tehát?

356
 – Azt hiszem, ez a kapcsolatom az ügynökségnél. Sydney
Presswell, társigazgató és pénzügyi vezető. A sógorom volt, míg a
húgom el nem vált tőle pár éve. Igen, ez egész biztosan az ő szürke
kockás öltönye, folyton ezt hordja. Andrea True azt mondta, őhozzá
jön ma éjjel Guinane.
Mindkét nyomozó és a vizsgálódó rendőrök közül is többen az
épület felső emeletén lévő fényes ablakra pillantottak.
– Jól van – mondta Simmons kurtán. Az egyenruhásokra, majd
az ötödik emeleti erkélyre mutatott. Az irodából kiszűrődő fényben
élesen kirajzolódott a mellvéd. – Három ember most rögtön felmegy
oda. Ezek ketten onnét estek ki. Nézzenek körül, van-e ott még
valaki. Elvileg kell ott lennie valahol egy Oliver Guinane nevű
fickónak. Igen, az, akit behoztunk kihallgatásra a társa, James True
halála ügyében. Lehet, hogy ő a felelős ezekért is itt. – A földön
heverő holttestek felé biccentett. – Úgyhogy legyenek óvatosak,
sosem lehet tudni. Ha megtalálták, kiabáljanak le.
A rendőr felé fordult, aki néhány perccel azelőtt majdnem rosszul
lett.
– Maga! Fogja a rádiót, és szóljon be, hogy erősítésre van
szükségünk, amilyen gyorsan csak lehet. Jobb lesz, ha hívják a
mentőket is. Már nem tehetnek semmit, de kell egy kocsi, hogy
elvigye a holttesteket. Es jól figyeljen, azt akarom, hogy zárják le az
egész utcát. Később majd szűkítjük a területet, ha a fontos dolgokról
gondoskodtunk. Mozgás!
Az egyenruhás elsietett a csíkos járőrkocsi felé, amely mögött
ebben a pillanatban fékezett le egy rendőrségi Transit. A kocsiból
újabb egyenruhások szálltak ki.
Simmons elkapta az egyik mellette álló rendőr karját, és az
irodaépület előtt parkoló Hillmanre mutatott.
– Kutassa át ott azt a vén roncsot, ha zárva van, törje be. Azt az
autót kerestük.
– Nekem úgy tűnik – szólalt meg Coates, akinek az arca
sápadtnak tűnt a reflektorok fényében – a testek elhelyezkedéséből,
hogy együtt érkeztek. Talán dulakodtak, és kiestek az erkélyen.
357
 – Aha, lehet. De miért támadta meg Moker Presswellt?
– Biztosan Guinane volt a célpont, csak Sydney útban volt, vagy
megpróbálta megvédeni a barátját, de az is lehet, hogy ő volt
egyedül az irodában. Nem volt titok, hogy Guinane-t bevittük
kihallgatásra James True meggyilkolásával kapcsolatban, és lehet,
hogy Moker azt hitte, ő az utánzó gyilkos, és nem tetszett neki a
dolog. Andrea True azt mondta, Moker röviddel azután érkezett a
házba, hogy Guinane elment, de lehet hogy már korábban ott volt, és
hallgatózott az egyik ablaknál.
– És hallotta, amikor Guinane elmondja a barátnőjének, hová
készül – folytatta Simmons, de a hangja kétkedő volt.
– Szerintem így volt. Most már tudjuk, hogy Moker volt a
sorozatgyilkos. Nem sikerült elkapnia Mrs. True-t és a kislányt,
úgyhogy másik célpont után nézett.
Simmons megcsóválta a fejét, és feljebb húzta az esőkabátját. –
Nemtőm. Se füle, se farka. Honnét tudhatta, hol az ügynökség?
– Tudod, találtunk néhány telefonkönyvet a lakásában. Már
korábban megszerezte a címet, valószínűleg napokkal ezelőtt,
amikor először olvasott Guinane-ről az újságban. Emlékszel, az
ügynökség és Guinane neve is alá volt húzva vastag ceruzával abban
a cikkben, amiben gyanúsítottként említik. Na meg True házának a
címe is.
A két nyomozó láthatóan alaposabban át tudta vizsgálni a
kivágásokat, mint én, még akkor is, ha siettek.
Simmons csettintett a nyelvével. – Nem, nekem nem jön össze.
Túl egyszerű. Utána akarok nézni ennek a Sydney Presswellnek,
akár a sógorod, akár nem.
– A volt sógorom – helyesbített Coates.
– Most már minden értelemben. Nézd, van itt valami, ami nem
illik bele az általunk ismert képbe. Többet akarok megtudni
Guinane-ről, Presswellről és True-ról, de főleg Presswellről, mert ő
szállította neked az információkat Guinane-ről. Úgy értem, rendesen
besározta Guinane-t.
– Oké, de...
358
 Mindketten felkapták a fejüket, és az újonnan érkező autó felé
néztek. A sötét luxus Jaguar leparkolt a többi rendőrautó mögé.
– Ajaj – sóhajtotta Coates rezignáltán. – Megjött a főnök.
– Igen, és vele van Newman parancsnok is – tette hozzá
Simmons. – Biztos odafent is hallottak a nagy áttörésünkről.
Ez érdekesnek ígérkezik, gondoltam, közelebb óvakodtam, és
megálltam háttal egy falnak, hogy ne legyek a sürgölődő rendőrök
útjában (persze nem mintha számított volna, hiszen úgysem vették
volna észre, ha átmennek rajtam, leszámítva egy pillanatnyi zavart).
Hogy a pokolba fog bárki is rájönni, mi történt itt valójában?

A két magas rangú rendőr a bűntett helyszíne felé tartott. Fürgén

lépkedtek, és közben viszonozták a rendőrök tisztelgését, akik
igyekeztek még elfoglaltabbnak látszani. A magasabbik Sadler
főfelügyelő volt. Az alacsonyabb (aki csak aránylag tűnt
alacsonynak, mert Sadler nagyon magas volt) fontos ember
benyomását keltő sötét, ropogós egyenruhát viselt, az arcát
gondosan nyírt szakáll díszítette. O úgy viszonozta a tisztelgéseket,
hogy a kezében tartott barna bőrkesztyűt egy pillanatra sapkája eső
pettyezte ellenzőjéhez rántotta.
Amikor elérték a két nyomozót, Sadler bemutatta őket az
egyenruhásoknak.
– Simmons nyomozó és Coates nyomozó.
A rendőrfőnök kurtán biccentett. Simmonst szólította meg.
– Ismertesse velem nagy vonalakban a nyomozás fő irányát, és
hogy ez hogy kapcsolható hozzá. – Kesztyűjével a lábuknál heverő
holttestekre bökött. – Feltételezem, hogy valami kapcsolat van
közöttük.
– Hallottunk a nőről, aki az éjjel összeesett és meghalt
Paddington Greenben, miután megnevezte a támadóját – mondta
Sadler két beosztottjának. – A csoda az, hogy azokkal a sérülésekkel
egyáltalán eljutott az őrsig.

359
 – Így van, uram – bólintott Simmons. – Egy kötőtűvel a szívében
érkezett meg.
– Innét folytassa – utasította türelmetlenül Newman parancsnok.
– A gyilkos fegyver miatt a Paddington Green-iek értesítették a
Yard gyilkossági csoportfőnökségét, ahol a gyilkosságsorozattal
foglalkoznak. A szerencse úgy hozta, hogy Coates nyomozó és én
éppen túlóráztunk odabent, és abban a pillanatban odasiettünk, hogy
a jelentést felvevő ügyeletes továbbította nekünk az információt.
– A nő már halott volt, mire odaértek? – érdeklődött Sadler
főfelügyelő, miközben savanyú kifejezéssel sovány arcán szemügyre
vette a földön heverő holttesteket.
– így van, uram. A testén sok egyéb sérülést is találtunk, ami azt
jelezte, hogy a gyilkosa alaposan elbánt vele. Komoly ellenállást
tanúsíthatott, és nem került sor csonkításra. Úgy gondoljuk, sikerült
elmenekülnie, mielőtt a gyilkos megtehette volna.
– És azt mondják, ezt a Moker nevű illetőt nevezte meg mint a
támadóját. – A rendőrfőnök ezt nem kérdésnek, hanem
megerősítésnek szánta.
Sadler folytatta: – így van. Nem beszélt túl összefüggően, ami
nem is meglepő azok után, amin keresztülment, de a név maga
szerencsére tökéletesen érthető volt.
Megint Simmons vette át a szót: – Moker címét könnyen
megtudtuk, bár nem szerepelt a nyilvántartásban. A számítógép a
választási névjegyzékben találta meg, Swansea pedig megadta
Moker autójának a típusát és a rendszámát. Feltételeztük, hogy a
gyilkosunk autót is használ, mert a korábbi áldozatait is elszállította
egyik helyről a másikra, hogy feldarabolhassa őket. Egy újabb
gyilkosságra vártunk. Persze ez is lehetett egy másik utánzó, de
ezúttal úgy gondoltuk, jó nyomon járunk. Az adatbázisban összesen
három Mokert találtunk, de ebből ketten a külvárosokban éltek,
bennünket pedig az érdekelt, aki London belvárosában lakik, ahol a
gyilkosságokat elkövették. A biztonság kedvéért azért a másik két
címre is küldtünk ki embereket, de a figyelmünket a Shepherd's

360
Bush-i címre összpontosítottuk. Ahogy beléptünk Moker üres
lakásába, azonnal tudtuk, hogy a megérzéseink helyesek voltak.
– Felteszem, volt házkutatási parancsuk? – kérdezte Newman
parancsnok élesen.
– Telefonon kértünk, és kihozták, míg ott tartózkodtunk, uram.
Úgy láttam, egyik tiszt sem akarta megkérdezni, hogy ez azután
vagy azelőtt történt-e, hogy behatoltak a lakásba.
– Nem okoztunk felfordulást a behatolással, uram – jegyezte meg
gyorsan Coates, mintha olvasott volna a gondolataikban. – Az ablak
csak rá volt fordítva, és ezt gyorsan elintéztük egy hitelkártyával,
miután nem érkezett válasz a kopogásra. Egy rendőr bemászott és
beengedett minket. Ha probléma lesz belőle, mondhatjuk, hogy
nyitva volt az ajtó.
A rendőrfőnök rámeredt néhány másodpercig, én pedig, mint
külső szemlélő, aki nem igazán kedvelte a köpcös nyomozót,
rendkívül élveztem Coates feszengését.
– Halljuk a többit, Simmons! – mondta Newman, és elfordította a
tekintetét Coatesról.
– Igen, uram. Bár sajnálatos módon nem sikerült az otthonában
elkapnunk Mokert, a helyszínen elég bizonyítékot találtunk arra
nézve, hogy ő a sorozatgyilkos, a helyszínelők pedig ebben a
pillanatban is a terepei fésülik át igen finom fésűvel.
Newman bátorítóan biccentett, Simmons pedig folytatta.
– Minden eddigi gyilkosságról találtunk újságkivágásokat,
beleértve James True-ét is. Találtunk még egy halom kötőtűt is az
egyik szekrényben. Néhányat már kihegyeztek, és mindegyik
megegyezett a gyilkos fegyverekkel.
– Szép munka – ismerte el Newman, és a tenyerébe csapott a
bőrkesztyűvel. – Hogy kapcsolható mindez ehhez az esethez? –
Most a halottak felé intett a fejével.
– Igen, nem teljesen értettem, amit a telefonban mondott –
vetette közbe Simmons közvetlen főnöke, Sadler. – Azt mondta,
Moker ennek a James True-nak a házában bukkant fel.

361
 Furcsa volt, hogy így utalt rám, amikor alig néhány méterre
álltam tőlük (eljöttem a faltól, hogy közelebb lehessek a csoporthoz).
Simmons gyorsan elmagyarázta a feletteseinek, hogyan találtak
Andreát és Primrose-t ábrázoló újságkivágásokat, majd hogyan
vették észre, hogy a telefonkönyvből hiányzik egy lap a T betűs
résznél. Coates időnként közbevágott, csak hogy a főnökök el ne
felejtsék, ő is benne van a dologban. Azonnal – és úgy véltem, elég
okosan – összerakták a két dolgot, és azonnal nagy erőkkel a
házamhoz siettek, ahol megtalálták az elgyötört Andreát és
Primrose-t. Andrea információi alapján azonnal riadóztattak minden
egységet, hogy fokozott erővel keressék Moker Hillmanjét, amit
végül egy diplomata háza előtt posztoló rendőr szúrt ki és jelentett.
A Hillman csak kétutcányira parkolt az ügynökségtől, és Simmons
és Coates ebből következtetett arra (megint csak úgy gondoltam,
igen fürgén), hogy Moker Oliver Guinane-t vette üldözőbe, amiért
az el akarta lopni Moker gyilkosságait.
Sadler szakította félbe a beszámolót:
– Ez a Guinane most odabent van az épületben? – A magas férfi
felpillantott a kivilágított ötödik emeleti ablakra, és a rendőrfőnök
ösztönösen ugyanezt tette.
– Nem tudjuk, uram. Az előbb felküldtem néhány embert, hogy
nézzék meg, de még nem jelentkeztek. Éppen fel akartam menni,
amikor megérkeztek. Gondoltam, jobb lesz, ha előbb beavatom önt
és a parancsnok urat a dologba.
– Helyes. Jól tette. Gyerünk...
A rendőr, akit Simmons elküldött, hogy kutassa át Moker
kocsiját, most megjelent a nyomozó mellett. Volt nála valami: egy
nagy zsebkendővel tartotta, hogy ne érintkezzen a tenyerével vagy
begörbített ujjaival. Még közelebb léptem, hogy jobban lássak, és
átkukucskáltam Coates válla fölött.
Sadler szólította meg a rendőrt, aki láthatóan vonakodott
félbeszakítani a nagy emberek társalgását.
– Ööö, egy kis bárd, uram. Azt hiszem, baltának is nevezhetjük.
– A Hillmanben találta? – Simmons érdeklődve közelebb hajolt.
362
 – Igen, uram. A vezetőülés alatt.
Moker szerszáma. Meg is feledkeztem róla. Hála istennek, hogy
nem vitte be magával a házba...
– Én utasítottam, hogy kutassa át Moker autóját, amikor
ideértünk – magyarázta Simmons a rendőrfőnöknek és a
főfelügyelőnek.
Mentőautó gyászos szirénája hallatszott; észre sem vettük, hogy
közeledik. A sziréna elhallgatott, miközben a sofőr arra várt, hogy az
egyik rendőr félrehúzza a kék-fehér szalagot, amit már ki is
feszítettek az utca mindkét végén.
A figyelmük visszatért a rendőr kezében lévő gonosz fegyverre.
– Nem kellett feltörnöm az autót, uram – mondta a fiatal rendőr,
anélkül hogy bármelyik konkrét „uramnak” címezte volna a közlést.
Büszkén tartotta a bárdot. – Nyitva volt az ajtó, ezt meg nem tartott
sokáig megtalálni. Rengeteg vér van rajta, még a nyelén is. Régi és
újabb foltok. Olyan, mintha sohasem tisztították volna.
Simmons szélesen elvigyorodott, és bár Coates most háttal állt
nekem, biztos vagyok benne, hogy ő is vigyorgott. Sadler arcán is
megvillant egy kis mosolyféle.
– Szép munka – mondta a rendőrfőnök a fiatal rendőrnek. (Hány
éves lehetett? Úgy húsz körül? A sisak túl nagy volt a fejére.) –
Nagyon szép munka. – (Úgy beszélt, mint egy igazi vezető.) –
Csomagolja be, és adja oda a törvényszékieknek, amikor
megérkeznek. Mi a neve?
– Kempton, uram.
– Miután átadta a bizonyítékot, folytassa a jármű átkutatását,
hátha talál még valamit. És szóljon valakinek, hogy segítsen
magának. Azt akarom, hogy ketten végezzék a munkát.
– Elintézve, uram – szólt közbe Simmons gyorsan, de nem
védekezőn. – A másik rendőr ebben a pillanatban is az autóval
foglalkozik.
Newman parancsnok elégedetten bólintott.

363
 – Uram! – Mondta a rendőr előírásszerűen, és távozott. A
járőrkocsi felé masírozott, minden bizonnyal azért, hogy keressen
egy műanyag zacskót, amibe belefér a zsákmánya.
Simmons még mindig mosolygott, valószínűleg Coates is.
– Nos, azt hiszem, a balta és a tűk, amiket Moker lakásában
találtak, együtt szépen tisztázzák az ügyet – jegyezte meg Sadler,
mintha meg akarná dicsérni két beosztottját.
– Kivéve azt a másik fickót ott – mondta Newman parancsnok,
csak hogy letörje a jókedvüket. – Mit is mondtak, hogy hívják?
– Presswell – vágta rá gyorsan Coates. – Sydney Presswell. Úgy
véljük, dulakodásba keveredett Mokerrel. Syd... Presswell
valószínűleg Guinane-t akarta megvédeni Mokertől, és közben
kiestek az erkélyre, aztán át a mellvéden.
– Többet tudunk majd, ha Guinane tényleg odafent van – tette
hozzá Simmons segítőkészen. – Lehet, hogy megsérült, talán
eszméletlen.
– Akkor jobb lesz, ha utánanézünk – mondta Newman, és megint
a tenyerébe csapott a kesztyűvel, mintha így tenne pontot a
nyomozók jelentésének végére.
Ekkorra már majdnem elveszítettem az érdeklődésemet. Ami
engem illetett, a helyzet tiszta volt, és nem volt szükségem több
információra. Majd felmennek és megtalálják Ollie-t félig
eszméletlenül a régi irodánkban, ő pedig bizonyára beavatja majd
őket a részletekbe, amint képes lesz rá. Elmeséli majd nekik Sydney
meggondolatlan vallomását – Sydney azt hitte, akihez beszél
perceken belül halott lesz –, ők pedig lenyomozzák a mi rohadt,
tébolyult pénzszámlálónkat – igen, most már tényleg így tekintettem
rá, pedig korábban sohasem tartottam annak –, felfedezik a sok apró
eltérést a könyvelésben, és a ravasz öreg Sydney nem lesz ott, hogy
kimagyarázza magát. Alaposan bele fogják ásni magukat a
magánéletébe is, rájönnek az adósságaira, a játékszenvedélyére, a
tartásdíjra a két nagy igényű exfeleségnek, miközben a harmadik
válás is küszöbönáll. A drogokra. Talán – nem, egészen biztosan –
átkutatják a lakását, miután Oliver mesél nekik, és megtalálják a
364
cuccot. De az is lehet, hogy valamelyik volt felesége bosszúból
beköpi – elképzelhetetlen, hogy egy feleség ne tudjon róla, ha a férje
drogozik. Mindez persze még nem teszi feltétlenül gyilkossá, de
minden hitelét elveszíti mint tiszteletre méltó, szavahihető ember.
Emiatt még mélyebbre ásnak majd, és biztos voltam benne, hogy
előbb-utóbb találnak is valamit.
Ollie? O nem volt bűnös a gyilkosságban, de ami engem illetett,
más dolgokban igen. Sohasem tudok megbocsátani neki, de a fenébe
is, már nem érdekelt. Úgy éreztem, kezdek eltávolodni az olyan
érzelmektől, mint a harag. Furcsa módon még Sydneyre sem tudtam
haragudni, amiért becsapott és megölt engem; csak nagyon beteg
embernek tartottam. Istenem, még Moker iránt is szánalmat éreztem.
Képzeld el, milyen lehet emlékezni arra, hogy az anyád
eltaszított a születésedkor! Aztán egész életedben csak elutasításban
volt részed! Születésedtől fogva kigúnyol vagy elkerget néhány
tudatlan ember – néhány, mégis milyen sokan vannak –, szinte
megőrjít saját torzságod. (Úgy tűnt, ahogy apad a haragom, úgy lesz
bennem egyre erősebb az együttérzés.) Sajnáltam a szegény,
szerencsétlen fickót, aki megpróbálta megölni Andreát és Primrose-t,
sajnáltam azt az embert, aki már négy másikkal végzett, használta
őket, majd háromnak a holttestét felaprította, és egyszerűen nem
tudtam megérteni, miért teszem. Valószínűleg azért, mert szó szerint
belülről tekinthettem bele az életébe, megtapasztalhattam a bánatát
és a fájdalmát. Ugyanakkor éreztem a szörnyű tettek kiváltotta
izgalmat és beteg kéjt is. Ereztem fekete lelkének árnyát – a lélekét,
amely ereje teljében visszaverte a jó lelkeket, amelyek elmerültek az
ocsmányságában, hiábavalóan igyekezve befolyásolni. Semmi
értékes nem volt ott, csak nyomorult sötétség és kegyetlen aljasság.
Lehet a gonosz valaha is kizárólagos, teljes? Semmilyen fény nem
csillant a sötétségben? Régebben nem hittem ebben, de most már
elbizonytalanodtam. Moker lelke talán testi állapotától függetlenül is
gonosszá lett volna.
Mindegy. Ideje továbblépni. Már nem volt mit meghallgatnom,
mindenre megkaptam a választ. Haza kellett mennem, meg akartam
365
nézni, Andrea és Prim jól van-e. A feleségem, aki megcsalt. És a
lányom, aki nem is az enyém. Istenem...
De mit számított? Így is szerettem mindkettőjüket. Igen, még
Andreát is. Lehet, hogy a házasságunk hazugság volt, de voltak jó,
sőt csodálatos pillanataink. (Talán a szerelmünk is egyre erősebb
lett, és egyre jobban betöltötte a réseket, ahol a negatív hatások
betüremkedtek.) Primrose iránt érzett szeretetemet pedig soha – soha
–, semmi sem fogja beárnyékolni. Nem, azon semmi sem
változtathatott.
Ennyi. Ideje indulnom.
Sodródni kezdtem az utcán, mit sem törődve az esővel és a
körülöttem serénykedő egyenruhásokkal. Sodródni kezdtem, de
valami megállított. Egy elkapott mondat a kis csoport felől, akiket az
imént kihallgattam. Coates egy mondata.

– A nőnek meg kellett volna maradnia a sálak kötögetésénél –

jegyezte meg Coates.
Newman parancsnok, aki Sadlerrel az oldalán már tett néhány
lépést a gtp bejárata felé, megtorpant, és visszafordult Coateshoz és
Simmonshoz. A két nyomozó olyan szorosan követte feletteseit,
hogy majdnem beléjük ütköztek.
Én is Coatesra bámultam.
– Mit mondott? – kérdezte a rendőrfőnök szigorúan. Sadler is
meglepetten méregette a nyomozót.
– Mit mondott, ember? – Newman acélos tekintete haragosan
meredt Coatesra.
– Izé, amikor átkutattuk a lakást, találtunk egy halom rosszul
kötött sálat. Hosszúak voltak, mind sötét. Meg volt ott pár
gombolyag gyapjúfonal meg kötőtűk. A nő a kötőtűk megszállottja
lehetett.
– Mi az öreg ördögről beszél, Coates? Ki az a nő? – förmedt rá
Sadler.

366
 – Ő, uram. – Coates zavartan az utcán heverő két sötét tömeg
felé mutatott. – Moker.
– Moker? – Ez megint Newman volt. A szemöldöke felszaladt,
de az állkapcsa továbbra is keményen összeszorult. – Azt akarja
mondani nekünk, hogy Moker... – A holttestekre mutatott. – ...hogy
Moker – ismételte meg – nő? Vagyis nő volt?
– Ööö, igen, uram. – A nyomozón határozottan látszott, hogy
kényelmetlenül érzi magát. – Azt hittem, tudják. Alexandra Moker.
Ez a teljes neve. Ez szerepelt a választási jegyzékben és a
jogosítványon. A fürdőszobájában találtunk tamponokat, de amúgy
nem sok női holmija volt.
Leesett az állam. Mereven álltam, a szelíd eső áthullott rajtam.
Moker nő volt. Hihetetlen. Számított valamit? Igen, nekem
számított. A szenvedés, amit életében el kellett viselnie, ettől
valahogy még kegyetlenebbnek tűnt. Hívhatsz baleknak, hívhatsz
régimódinak, de mindig nagyon tiszteltem a nőket – ők voltak a
gyenge pontom –, akár fiatalok, akár öregek, akár kövérek, akár
soványak, akár csinosak, akár... nem csinosak. Szinte rajongtam
értük. Még az anyámnak sem sikerült tönkretennie ezt a rajongást. A
nők az én szememben mindig is sebezhetőek voltak, akik védelemre
szorulnak. Tudom, ez manapság politikailag nem korrekt, de nekem
mindig ők voltak a gyengébb nem (ezt fizikailag értem,
semmiképpen sem mentálisan vagy érzelmileg). Mindig kinyitottam
előttük az ajtót, és mindig átadtam nekik az ülőhelyemet. Ha hiszed,
ha nem, általában felálltam, ha egy nő vagy lány lépett be a szobába.
Anakronizmus? Lehet, de már nem vagyok az élők sorában, hogy
mindenféle címkékkel illessenek. Amellett pedig úgy láttam, minden
asszony vagy lány, akivel találkoztam, értékeli az irántuk tanúsított
tiszteletet.
Szóval valószínűleg ezért érintett ilyen rosszul, hogy megtudtam:
Moker nő volt. Te jó ég, milyen lehetett számára az élet? Es vajon
külső torzulása minden nőiességet kiölt belőle? Elég csak arra
gondolni, hogyan járt! Es amikor láttam meztelen mellkasát, azt
hittem, csak kövér! Mi lehetett Isten nagy terve vele? A lelkem – szó
367
szerint a lelkem egyszerűen elcsüggedt. Nem tudtam megmozdulni,
így kénytelen voltam tovább hallgatni Coatesot.
– Apropó, azok a telefonkönyvek. – mondta a nyomozó. – Már
akkor szöget ütött a fejünkbe, amikor átkutattuk Moker lakását.
Értik, rendes száj nélkül nemigen folytathatott kétoldalú
beszélgetést, ráadásul nem is volt telefonja. James True felesége –
özvegye – elmondta, hogy Moker egy szót sem szólt, amikor
megtámadta őt és a lányát, csak olyan hörgő meg horkantó hangokat
adott ki.
Sadler, aki szemmel láthatólag még mindig a Moker nemét illető
új, megdöbbentő információt próbálta megemészteni – biztos
vagyok benne, hogy nem sok női sorozatgyilkost tartanak számon a
bűnügyi krónikák –, kurtán odavetette Coatesnak:
– Mit akar ezzel?
Simmons a kollégája segítségére sietett. – Fel nem adott
leveleket is találtunk a lakásban. Névtelen leveleket, nem volt
köztük két egyforma, minden borítékon más címzés volt, férfiaknak
és nőknek vegyesen. Úgy gondoljuk, a telefonkönyvből választotta
ki őket, és az elküldésük valami perverz örömet okozott neki. Elég
rondák voltak. Azt hiszem, betegesnek is nevezhetjük őket. Tudják,
szexuális dolgok.
Sem Newman, sem Sadler nem kívánta, hogy részletekbe
bocsátkozzon, és Sadler ezt egyértelművé is tette. – Elég ebből
egyelőre! Menjünk be az épületbe, és nézzük meg, odabent van-e
Oliver Guinane. Akár halott is lehet.
Azzal minden további huzavona nélkül, mindannyian a
gondolataikba merülve (leszámítva Coatesot, aki halkan fütyörészni
kezdett) elindultak az irodaépület felé. Amikor beléptek a régi
ügynökségem üvegajtaján, láttam hogy az egyik rendőr, akit
Simmons korábban felküldött, kiszáll a liftből.
Tisztelgett a parancsnoknak, magyarázni kezdett nekik valamit, s
közben felfelé bökött az ujjával, mintha az emeleti irodákra célzott
volna. Reméltem, hogy sikerült magához téríteniük Ollie-t. Es
reméltem, hogy nem sérült meg nagyon.
368
 Bár megfordultam Newman és az emberei után, még mindig nem
mozdultam a helyemről. Talán annyira felzaklatott az új fejlemény,
amelyről őszintén kívántam, hogy az utolsó legyen ezen a borzalmas
héten.
Moker. Alexandra Moker. Egy nő. Még akkor sem jöttem rá,
amikor a testét használtam. De van-e egyáltalán különbség, éreznie
kell-e egy kakukktojás léleknek a férfi és nő közötti fizikai eltérést,
ha nem látja? Őszintén megmondom, fogalmam sem volt, de nem is
tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak. Csak eltűnődtem,
miért volt számomra egyértelmű, hogy Moker férfi?
Eszembe jutottak az előző este a boncteremben történtek. Te jó
ég, még mindig ugyanaz a nap volt? Jól van, már elmúlt éjfél, de
számomra még mindig az előző nap tartott. Amikor egyedül maradt
a boncteremben, Moker egy női holttestet molesztált, ez azt
jelentette, hogy leszbikus? De aztán egy fiatal nő testét lopta el az
éjjel, és elment a három romlott fickóval. Korábban is volt egy női
áldozat. Arra tippeltem, hogy a nemiség semmit sem jelentett a
számára, mert valószínűleg sohasem volt alkalma szeretkezni sem
férfival, sem nővel. A nekrofília ellenére sajnáltam őt.
Eszembe jutott, hogy a neme miatti zavarodottságomnak jóval
egyszerűbb oka van. Amikor megérkezett a boncterembe, a főnöke
megkérdezte, melyikük koszos köténye maradt a teremben, és a
munkatársa, aki éppen távozni készült, a válla fölött Mokerre bökött
a hüvelykujjával, és azt felelte: Alecé.
Csakhogy nem azt mondta, hogy Alecé, hanem azt, hogy Alexé,
ami az Alexandra rövidítése. így követtem el a hibát az elején.
Emellett persze arra számítottam, hogy a sorozatgyilkos férfi,
akárcsak maguk a rendőrök. Még úgy is mozgott, mint egy férfi!
A búskomorságomból zsibbadtság lett. Moker szörnyeteg volt, a
szó minden értelmében. De az élete nyomorúság volt, már a
születése is irtózatos. Nincs mentség a rettenetes dolgokra, miket
művelt, de... de...
Akkor éjjel meg tudtam volna siratni az Alexandra Moker nevű
nőt. De az utóbbi időben túl sokat sírtam.
369
 46.

Miután visszamentem Andreához és Primrose-hoz, és

meggyőződtem róla, hogy jól vannak – mindketten mélyen aludtak
Andreával közös ágyunkban, a bejárati ajtót gondosan bezárták, az
ajtó előtt egy rendőr posztolt, és a hálószoba ajtaját is külön bezárták
–, kóborolni kezdtem. És azóta is kóborlok.
Szó szerint elveszett lélekként bolyongtam a városban éjjel-
nappal. Figyeltem az embereket, szinte velük együtt éltem át a
bánataikat. Beszélgetéseket és heves vitákat hallgattam ki, még
szeretkező párokat is meglestem (ez utóbbiban semmi perverz
örömöt nem leltem, mert a szex vagy a vágy már nem jutott
szerephez bennem; inkább személyes kívánság volt, hogy láthassam
a férfi és a nő között elképzelhető legbensőségesebb kapcsolatot,
érezni akartam egymáshoz tartozásukat – de sajnos gyakran csak a
vágyukat érzékeltem). Azt hiszem, csak a szerelmet kerestem régi,
szomorú világunkban, és igen, meg is találtam, egyáltalán nem volt
ritka jelenség. Ott volt a legtöbb emberben, fiatalban és idősben –
tulajdonképpen főleg ebben a két végletben –, de a középkorúakban
is, amilyen én is voltam. Tudom, ez érzelgősen hangzik, de nekem
nagy megnyugvást jelentett.
Mindent új, ismeretlen módon tapasztaltam meg, és minden
részlet érdekelt. Ugyanezt éli át az ember közvetlenül azután, hogy
felgyógyul egy súlyos vagy hosszan tartó betegségből, csak én
százszorta mélyebben éltem meg. Ültem a parkokban, néztem a
hidegben nyakig felöltözött embereket, ahogy elhaladnak előttem,
egy-egy pillanatra megismertem az érzéseiket, a gondolataikat.
Legszívesebben az iskolák játszóterein játszadozó gyerekeket

370
figyeltem, mert mélyen megérintett az élet iránti határtalan
lelkesedésük. Ha látnád színes és eleven aurájukat!
Bizonyos állatok megéreztek engem, mások nem. A macskák
különösen érzékenyek voltak a jelenlétemre, míg a legtöbb kutya
zavartan viselkedett, gyakran féltek. A madarak határozottan
figyelmen kívül hagytak, amikor a park padjain ücsörögtem, egészen
közel jöttek, csipegették a rovarokat vagy a kenyérmorzsákat, de
sohasem hatoltak be az én terembe. Mintha tudták volna, hogy ott
vagyok, csak éppen nem érdekelte őket. Sem fenyegetést, sem
élelemforrást nem jelentettem a számukra17.
Egy napon ellátogattam a Westminster-katedrálisba. Vasárnap
reggel lehetett – ekkorra már minden időérzékemet elveszítettem –,
mert éppen nagymisét tartottak. Amikor kicsit később kijöttem, azt
vettem észre, hogy megszabadultam a bűntudattól, a poggyásztól –
sohasem volt súlyos teher, de állandó nyűgöt jelentett –, amit rossz
katolikusként (sok más katolikushoz hasonlóan) éveken át mindig
magammal cipeltem. Rájöttem, hogy a hithez nem elengedhetetlen a
pompa és a szertartás, bár a rituálé és a szimbólumok sokak számára
szükségesek, néhány embernek pedig meghatározó fontosságúak. Az
egyéni és a közös vallásgyakorlás egyaránt helyes – az ideális
megoldás természetesen a kettő együtt, hiszen egyik sem zárja ki a
17
Mellesleg az állatoknak is van lelkük. Láttam, ahogy elhagyják az utakon elütött
(egy városban gyakran előfordul) vagy természetes halált halt kutyák és macskák
testét (a macskák majdnem mindig keresnek maguknak egy eldugott helyet, ahol
kiadhatják a lelküket, a kutyák viszont szeretik, ha ilyenkor gazdájuk közelében
lehetnek). És kis lelkük nem száll fel a „mennybe”, mint a miénk, hanem a test
elhagyása után néhány pillanattal elpárolog (ha nem ez történik, ha eltűnés helyett
elsodródik, akkor új szellem született). Bizony, vannak állatkísértetek is. Ugyanaz
a helyzet velük, mint az emberekkel, ezért tűnnek a szellemek mindig olyan
búskomornak – hiszen ők is elveszettek. Más szellemek, mint például az apám
(mindezt tőle magától tudtam meg, amikor legközelebb meglátogatott) egy másik
dimenzióból térnek vissza, de csak látogatóba jönnek, és sohasem maradnak
sokáig. Szóval ő magyarázta el, hogy az állati és emberi lelkek nem vágnak neki
az útnak az ég felé, hanem eltűnnek. Az egyetlen kivétel, mondta, a madarak lelke:
az ő apró szellemük tényleg az ég felé emelkedik, de csak azért, mert életükben
ehhez értettek a legjobban.
371
másikat –, és az emberek szabadon kellene, hogy dönthessenek e
tekintetben, Isten önjelölt szócsöveinek rábeszélése vagy parancsai
nélkül.
Nem tudom, hogy értettem meg ezt, egyfajta fordított reveláció
lehetett, ami hirtelen megtisztította a tudatomat és megvilágosította a
lelkemet. Az egyik pillanatban még sikertelenül próbáltam a
gyülekezet részévé válni, tiszteletteljesen követtem a szertartást,
érthető okokból igyekeztem közel kerülni Istenhez, a következőben
pedig mintha sűrű, szürke felhő emelkedett volna fel rólam. Hirtelen
tudtam, hogy az utam és a hozzám hasonló milliók útja helyes. Isten
közvetítők nélkül is elérhető mindannyiunk számára.
(A mise alatt lejátszódott egy kedves jelenet. Minden hívő aurája
átterjedt a szomszédjára, és amikor a pap felemelte az ostyát, az
aurák eggyé váltak. Az aranyló ragyogás olyan tiszta és vakító volt,
hogy nem tudtam ránézni, és el kellett takarnom a szemem.
Fényesebb volt a napnál, és csodálatos érzés volt ott lenni a
közelében. Kár, hogy az élők nem láthatják.)
Továbbra is követtem az embereket az otthonukba, hogy
megnézzem, hogyan élnek, éjjelente ellátogattam egy-két bárba, és
általában véve egyik helyről a másikra sodródtam. Soha többé nem
mentem el szeánszra, a legutóbbi alkalom után tudtam, hogy csak
kényelmetlenül érezném magam. Mivel hatalmas szenvedést
jelentett volna látnom őket, Andreától és Primrose-tól is távol
tartottam magam egy ideig, ahogy az anyámtól is, csak más okból.
Egy másik nap, éppen szünetet tartottam a vándorlásban, egy
festői temető mellett lődörögtem, talán azzal a titkolt reménnyel,
hátha találkozom néhány barátságos kísértettel. (A krematórium
„nyughelyét” soha nem kívántam felkeresni, mert ott nem volt sír,
csak egy kis táblácska a sok között a nevemmel, a hamvaimat pedig
mögötte, egy zárt fülkében helyezték el. Ebben semmi érzelmes nem
volt.) Találtam egy padot a temető közepén egy kavicsos ösvény
mellett, leültem és végignéztem a sírköveken, sírokon, a kiterjesztett
szárnyú és kitárt karú angyalokon, a zuzmóval benőtt, fehér
kereszteken. Egy-két parcellát szépen rendben tartottak, mások
372
szomorúan elhanyagoltak voltak. A sok kripta, emléktábla és a
néhány emlékmű csendes, borongós hangulatot kölcsönzött a
helynek, amit azonban inkább békésnek, mint hátborzongatónak
találtam.
Reméltem, hogy itt egy kis békét és nyugalmat lelhetek a kinti,
szigorú világ után. A nap magasan állt a tiszta, azúrkék égbolton.
Ekkor jött el hozzám utoljára az apám.
Egy vén tölgyfa alatt állt. A fa már elhullatta a leveleit, de a
vastag ágak még így is árnyékot vetettek rá. Nem tudtam, mióta
állhatott ott, mert csak akkor pillantottam fel, amikor megéreztem
rám szegeződő tekintetét. Először csak egy testetlen árnyék volt a
többi között, de ahogy figyelmesebben néztem, az alakja élesebben
kirajzolódott, bár a lába továbbra is láthatatlan maradt.
Nem mozdultam, csak viszonoztam a pillantását, s közben azon
tűnődtem, vajon oda kellene-e mennem hozzá a tölgyfa alá. Egy kis
idő múlva azonban ő jött oda hozzám.
Mire odaért, teljesen kirajzolódott, annyira, hogy hétköznapi
embernek is nézhettem volna, aki megállt egy kis csevejre. Megállt a
parcellák között futó köves ösvényen, és mosolyogva lenézett rám.
Ugyanazt a ruhát viselte, mint korábbi találkozásaink alkalmával is:
divatjamúlt, kétsoros öltönyt, amely olyan gyűrött volt, hogy aligha
lehetett elegánsnak nevezni, egyszerű, fehér inget és fakó, vörös
nyakkendőt. Most először vettem észre a cipőjét: barna volt, a bőr
felsőrészt apró lyukakból kirakott, elegáns minta díszítette; a cipője
is ráncos volt, de legalább fényes.
– Szervusz, Jimmy – szólalt meg kellemesen mély, halk hangon.
A nap mögötte volt, fehér haja glóriaként övezte a fejét; nehéz
volt kivenni a vonásait.
– Te vagy az... apa – mondtam valamiért. Persze hogy az apám
volt.
– Igen, én vagyok. Ideülhetek melléd egy kicsit?
Arrébb csúsztam a fapad széle felé, hogy helyet csináljak neki. A
legutóbbi találkozásainkra kellemetlen helyzetekben került sor, a

373
legutóbbi egyenesen rettenetes volt. De ekkor, ebben a morbid, ám
békés környezetben sokkal nyugodtabbnak éreztem magam vele.
– Most hallak – jegyeztem meg. Magam is csak most kezdtem el
örvendezni a ténynek. – Közvetlenül beszélsz hozzám.
– Már közelebb vagy hozzánk.
Nem kértem, hogy bocsátkozzon részletekbe. Inkább köszönetet
mondtam neki, amiért segített megvédeni a családomat Mokertől.
– Gyengék voltunk – sóhajtotta és megrázta a fejét. Ahogy
szemügyre vettem őt a napfényben (az alakja csak néha remegett
meg), láttam, mennyire hasonlítunk egymásra. Talán idővel így
néztem volna ki én is, ha nem halok meg ilyen fiatalon.
– Sok lelket vittem magammal – folytatta –, abban a reményben,
hogy együttes erővel legyőzhetjük azt a szerencsétlent. – Szomorúan
felsóhajtott. – Sajnos azonban amikor megtámadtuk a testét, a lelke
olyan visszataszító, olyan romlott volt, hogy nem maradhattunk.
Túlságosan nyomasztó volt, túl ijesztő és túl bomlasztó. Sajnálom,
hogy el kellett menekülnöm a többiekkel, de egyesültünk, nem
szakadhattam el tőlük.
– Időt nyertetek nekünk, ez a lényeg. Andreának így volt elég
ideje, hogy magához térjen, és elintézze a piszkavassal.
Az apám megint mosolygott. – Még akkor is ott voltunk, bár
hasznunkat már nem vehetted. Igyekeztünk erőt önteni a
feleségedbe. – Az arca elkomolyodott. – De tudod, amit utána tettél,
nagy ostobaság volt.
– Arra gondolsz, hogy elvettem Moker halott testét?
– A benne maradt gonosz beszennyezhetett volna.
– Ha maradt benne gonosz, az csak táplálta a haragomat a volt
barátom ellen. Talán az kényszerítette ki a gyűlöletet, amit iránta
éreztem. A barátomnak tartottam.
– A gyilkosság sohasem megoldás.
– Felfogod, mit tett velem Oliver Guinane?
A szellem bólintott. – A bosszúvágy akkor sem helyes.
– A fenébe is! Úgy érzem, egész életemben becsaptak. Az volt az
utolsó csepp, hogy megcsalt a feleségemmel. Elszakadt a cérna. Es
374
legyünk őszinték: ami az árulásokat illeti, te indítottad el a lavinát.
Faképnél hagytál engem és anyámat, amikor még kicsi voltam.
– Mindent elmagyaráztam neked a levelekben, amiket írtam.
Amiket anyád sohasem mutatott meg.
Ekkor elhallgattunk, mert elment mellettünk az ösvényen egy
idős hölgy, pedig észre sem vettük, hogy közeledik.
A háta enyhén hajlott volt, a hetvenes évei vége felé járhatott, és
kopott műanyag galléros, régi kabátot viselt, amely tovább
töpörítette amúgy vézna alakját (a kabát valószínűleg jól állt rajta,
mielőtt elkezdett volna összemenni). Egy cserepes virágot szorított
alaktalan mellkasához. Amikor elhaladt a pad előtt, vidáman
rámosolygott az apámra, kivillantva tökéletes felső porcelán fogsorát
és csupasz alsó ínyét.
– Szép napunk van – üdvözölte apámat károgó hangon, amely
épp olyan vidám volt, mint hiányos mosolya.
Az apám visszamosolygott rá és intett a kezével. Az asszony
továbbment, talán elhunyt férjét jött meglátogatni, vagy egy régi
kedves baráttal akart csevegni egyet. Talán meg akarta nyugtatni
őket, hogy ő sem marad már soká.
Meglepett a jelenet. Az apámat látta, de engem nem. Micsoda
abszurditás! Tehát ő halottabb volt, mint én? Úgy értem... milyen
kifejezést is használtak? Megvan: ő már átkelt, én pedig még mindig
a földhöz voltam láncolva, vagyis ez nem azt jelentette, hogy ő
halottabb, mint én? Nem kellene lennie valami prioritási rendnek?
Egy vállrándítással elintéztem.
Az apám láthatóan élvezte a rövid találkozást az idős hölggyel,
de a félmosoly eltűnt az arcáról, amikor visszafordult hozzám.
– Fiam, láttad a leveleket, amiket az anyád éveken át rejtegetett
előled, míg felnőttél. Rendszeresen írtam neked, miután elmentem,
annak ellenére, hogy sohasem kaptam választ. Sohasem adtam fel,
de aztán meghaltam.
– Akkor is elhagytál engem... bennünket – emlékeztettem.
– Nem, nem hagytalak el benneteket. Az anyád küldött el.
Megráztam a fejem. – Ezt nem hiszem el.
375
 – Sajnálom, de így volt. Az évek során biztosan te is észrevetted,
hogy anyád nem... szóval nincs minden rendben a fejében.
Eszembe jutott az este, amikor anyám a szemem előtt tépte szét a
fényképeimet és semmisítette meg az apámtól érkezett leveleket,
amiket soha még csak nem is láthattam, nemhogy elolvashattam
volna. És azért, mert én is elhagytam őt azzal, hogy meghaltam.
Épeszű ember sohasem reagált volna így, és főleg nem ilyen
haraggal, ilyen gyűlölettel.
– Tényleg elég szeszélyes tudott lenni – mondtam.
– Lehet, hogy saját magad előtt sem ismered el. A fiúnak
tisztelnie kell az anyját, bármi történjék is. Már a születésed előtt
megkeserítette az életemet a követeléseivel és a kifogásaival. Jó
állásom volt, de ő sohasem volt elégedett azzal, ahogy éltünk,
mindig úgy érezte, alábbadott magas életszínvonalából, amikor
hozzám jött – ez a magas életszínvonal azonban sohasem létezett.
Nagyon szerény körülmények között nőtt fel, a szülei egyszerű,
jóravaló emberek voltak, az apja postásként, az anyja részidős
takarítóként dolgozott. Anyád azután kezdte felvenni ezt a nagyzoló
stílust, miután néhány hónapos különbséggel meghaltak. Azt hiszem,
nem maradt mellette senki, aki emlékeztette volna
munkásszármazására.
Sóhajtott, egy pillanatra magukkal ragadták az emlékek. – Egy
időben egy gazdag fiatal fickó körül legyeskedett, aki egy nagy
üzletlánc igazgatóhelyetteseként dolgozott, és a családja is elég
tehetős volt. De a férfi úgy egy év után szakított vele, nyilván talált
valaki mást. Az a vele töltött egy év és a benne rejlő lehetőségek
kelthették fel benne a gőgöt és a kényeskedést. Utána állt össze
velem, és szinte azonnal megbánta. Nem akarlak házaséletünk
részleteivel terhelni, legyen elég annyi, hogy a terhessége veled
mindkettőnket meglepetésként ért.
Hallgattam. Az az igazság, hogy nem volt mit mondanom.
– Miután te megérkeztél, sajnos még nehezebb lett vele az élet.
Attól kezdve aztán soha semmi sem volt elég jó neki vagy a te
számodra. Nem tetszett neki a ház, amiben laktunk, úgy érezte,
376
munkáskörnyék, és azt tervezgette, hogy téged magániskolába
fogunk adni. Mindent megtettem, Jimmy, de sohasem volt elég.
Az alakja egy rövid időre elhalványult, mintha a bánat
meggyengítette volna az erőt, ami a látható jelenés fenntartásához
kellett. Aztán ismét kiélesedett, mint egy polaroid kép.
– Egy idő után aztán lehetetlen volt együtt élni anyáddal, és
kénytelen voltam ultimátumot intézni hozzá: vagy elfogadja, amink
van, megbecsüli, amink van, vagy elmegyek, és téged is magammal
viszlek. – Halkan, szárazon felnevetett. – Na, ezzel elszabadítottam
az őrületét. Nem úgy értem, hogy ettől kezdve elmebetegnek lehetett
volna nyilvánítani, de ijesztően hisztérikus lett. Üvöltött, hogy
azonnal menjek el, hogy soha többé nem akar látni, és hogy én sem
fogom többé látni a fiamat. Ide-oda dobálta magát, szándékosan
nekiesett bútoroknak, amitől tele lett sebekkel meg zúzódásokkal. A
szomszédaink hívták ki a rendőrséget, akiket egyébként rangján
alulinak tartott, és úgy gondolta, nem méltóak rá, hogy szóba álljon
velük. Azt hitték, meg akarom ölni. Miattad is aggódtak. Alig
totyogtál még akkor, és nagyon megijedtél; úgy üvöltöttél, hogy
zengett az egész ház.
Kellemes vonásait keserű mosoly torzította el, ahogy ezt mesélte.
Próbáltam visszaemlékezni, de nem ment, bár az eset biztosan
komoly traumát jelentett nekem annak idején. Lehet, hogy annyira
felkavaró volt, hogy az elmém mélyen elrejtette valahol a
tudatalattimba, és lehet, hogy azt hittem, az apám a hibás, s ez azóta
mérgezte az iránta táplált érzelmeimet. Anyám szándékosan ellene
hangolt az évek során, de a neheztelés alapkövét valószínűleg az a
borzalmas nap rakta le. Túl fiatal voltam még, hogy megértsem a
helyzetet; csak annyit fogtam fel, hogy apa megbántotta anyát, és
biztosan gyűlöltem őt ezért. Talán nem ő maga mondta nekem az
előbb, hogy egy fiúnak szeretnie és tisztelnie kell az anyját?
– Kijöttek a rendőrök, és természetesen én voltam a rosszfiú.
Reménykedtem, hogy a dolgok előbb-utóbb rendbe jönnek, és
élhetünk tovább a megszokott nehéz, de legalább kiszámítható
módon. Távolról sem ez történt. Az anyád viselkedése napról napra
377
rosszabb lett, és végül megtettem, amire állandóan biztatott:
elmentem.
Megint sóhajtott és felém fordította a fejét. Az arcán nemcsak
szenvedést, de mélységes bánatot is láttam. – Nem volt más
választásom. Téged sohasem engedett volna el, és tudtam, hogy ha
maradok, csak romlik az állapota. Végül mindkettőtök érdekében
mentem el. Az élet lehetetlenné vált. Sajnálom, Jimmy. Tényleg
megpróbáltam tartani a kapcsolatot, de lassan felőrlődtem, és egy
idő után nem voltam képes másra, csak leveleket írni.
Hallgattam, próbáltam megemészteni mindazt, amit elmondott.
Mennyi elvesztegetett idő, amelynek nagy részében megvetettem az
apámat, akiről azt hittem, elhagyott engem, aztán utálat, végül pedig
hideg közöny. Számomra megszűnt létezni, és ez még azelőtt volt,
hogy értesültem a haláláról.
– Meg tudsz bocsátani nekem, fiam? – A bánat helyét esdeklés
vette át halványkék szemében. – A halálom után megpróbáltam
kapcsolatban maradni veled, de ez majdnem lehetetlen, ha valaki
egyszer átkelt a túloldalra.
Hirtelen felrémlett előttem egy arc a bámészkodók között, akik
mind rémülten és aggódva bámultak egy fiatal fiút, aki most esett el
a motorjával. A lába csúnyán kicsavarodott, bukósisakja alól vér
csorgott a csatorna szélére, ahol hevert. Apám arcán aznap nem
láttam félelmet, csak részvétet.
Ott ültünk, két szellem egy temető padján, egyikük veterán, a
másik még csak kezdő (nem értettem a kettőnk közti különbséget, de
nem éreztem magam igazi szellemnek). Apa és fia. Újra találkoztak.
Ismét együtt vannak, de csak a halálban. Én azonban ezért is hálás
voltam, és azt hiszem, ha lett volna anyagunk, megölelem őt; vagy
megkértem volna, hogy öleljen meg.
Ehelyett azonban, és talán hogy palástoljam ezt a gyerekes
vágyat, így szóltam:
– De miért nem próbáltál találkozni velem valahol másutt? Miért
nem kerestél meg, amikor felnőttem?

378
 Bűntudatosan megrázta a fejét. – Egyszer megpróbáltam.
Elmentem az iskoládhoz, és vártam, hogy kijöjj. Sajnos azonban
anyád látott meg előbb, és megfenyegetett, hogy hívja a rendőrséget.
Azt mondta, megint kárt tesz magában, mint legutóbb és rám fogja.
Azt mondta, nagyon „boldoggá tenné, ha rács mögött tudhatna
engem.
Jézus Krisztus, gondoltam. Mindig tudtam, hogy anyám
szörnyeteg, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyire aljas.
– A leveleimben mindig ajánlottam időpontokat és helyeket, ahol
mi ketten találkozhatnánk, de te persze sohasem kaptad meg őket.
Teltek az évek, és egyszer csak úgy döntöttem, a fenébe a
körülményekkel, eljövök hozzátok, bekopogok az ajtón, és
egyszerűen bemutatkozom neked. Anyád ordítozhat, őrjönghet,
hívhatja a rendőrséget, de te legalább megtudod, hogy nem
felejtettelek el. Eltökéltem magamban, hogy így lesz, akármi
történjék is. Sajnos azonban meghaltam agyvérzésben, mielőtt
megtehettem volna.
Mindent befogadtam, amit mondott, nem éreztem
zavarodottságot. Egy furcsa üresség, aminek a létét sohasem
ismertem be, de azért mindvégig ott volt, most hirtelen megszűnt,
megbékült. Ha nincsenek a korábbi villámcsapásszerű meglepetések,
talán ismét egésznek éreztem volna magam.
– Azt hiszem, kezdem érteni – mondtam, majd hozzátettem –,
apa.
A mosolya most más volt, mint az előbb. Mintha ő is megtalált
volna valamit, amit nagyon, nagyon hosszú ideje, életében és
halálában is keresett. Ez a mosoly tiszta volt, nem árnyékolták be a
múlt gyötrelmei.
– Tudod, voltak más csalódások is az életemben – mondtam neki,
és nem tudtam viszonozni a mosolyt. – Nagyon sokat jelent, hogy
megtudtam az igazságot kettőnkről, de ezek a másik... ezek a
másik...
– Csalódások, azt mondtad.

379
 – Igen, azt hiszem, ez a helyes szó. Az anyám, a feleségem, a
legjobb barátom, az üzlettársam... még az is, aki a legtöbbet jelenti
nekem a világon, a kislány, akiről azt hittem, az enyém.
Előrehajoltam, a könyökömet a térdemre támasztottam, és a
kezemmel félig eltakartam az arcomat. – Egyszerűen képtelen
vagyok a helyére tenni ezt az egészet a fejemben – mondtam. – Nem
tudom befogadni. – Amikor felemeltem a fejem és ránéztem, az
arcomon valószínűleg bánat és harag keveréke látszott. – Hát senki
sem volt hű hozzám? – kérdeztem, mintha ő tudná a választ, vagy
legalább képes lenne megtalálni az értelmét mindannak, ami történt.
Az apám halkan felelt:
– Hibáztathatod az anyádat mindkettőnk elleni kegyetlenségéért,
de a haragodat enyhítse a szánalom.
Persze, gondoltam. Mostanában jól megy a szánakozás. Hiszen
Moker iránt is éreztem szánalmat. Jézusom, Moker iránt! Még az a
hidegvérű gyilkos sem az volt, akinek látszott!
– Nem ő tehet a lelki problémáiról. Az ő felfogása szerint én
hagytam el őt. O nem kényszerített, hogy menjek el. Azután mindig
attól félt, hogy téged is elveszít, és ezért hangolt ellenem. De persze
előbb-utóbb te is elhagytad: megházasodtál. Aztán meghaltál. Ez
összetörte őt, úgy érzi, semmije sem maradt.
– De Andrea és én nem akartuk kizárni őt az életünkből, ő maga
döntött így.
– Az ő számára, az ő törékeny mentális állapotában az volt a
helyes döntés, hogy kizár téged, vagy legalábbis elkezdi a
folyamatot. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de mindkettőtök
számára ez volt a helyes döntés. Különben lehet, hogy megpróbálta
volna tönkretenni a házasságodat.
Tehetetlenül megráztam a fejem, és hátradőltem a padon.
– Olyannak kell elfogadnod őt, amilyen, fiam. Az elfogadás
magával hozza a megbocsátást is, a megbocsátás pedig nagyon
fontos most neked.
Ezt az utolsó megjegyzést nem igazán értettem: az agyam
túlságosan el volt foglalva a sérelmeimmel.
380
 – Tudod, hogy a feleségem hűtlen volt hozzám a házasságunk
egész ideje alatt?
Bólintott. – Nem teljesen az ő hibája volt. A másik férfi
különbözött tőled, és hatalma volt felette, erős és
megmagyarázhatatlan hatalma. Lehet, hogy furcsának hangzik, de a
feleséged a maga módján szeretett téged.
– Tehát ezt lerendeztük.
– Minden jogod megvan hozzá, hogy keserű légy, de ezzel az
érzéssel nem használsz senkinek. A haragod csak a saját
előrejutásodat gátolja.
Megint nem tudtam követni. Csak Andreát és Olivért láttam
magam előtt, ahogy boldogan élnek Primrose-zal.
– A szeretője, az én legjobb barátom és üzlettársam, Prim apja. –
A temetőre bámultam, mert nem akartam, hogy lássa haragom –
féltékenységem – teljes intenzitását.
– Primrose számára mindig te leszel az apja. Nem számít, ha
megtudja az igazságot, amikor felnő, mindig a te lányodnak fogja
tekinteni magát. Ne becsüld alá az irántad táplált érzelmeit.
– Idővel elfelejt majd.
– Idővel a szeretete csak még mélyebb lesz. Most gyászol téged,
ahogy a feleséged is, de a fájdalom előbb-utóbb elmúlik, és olyan
emlék lép a helyébe, amit többé semmi sem árnyékolhat be.
– Csak... csak nem tudom, képes vagyok-e hinni neked.
– Akkor menj haza, és nézd meg őket még egyszer. Ne feledd,
csak egyszer! Te magad sem szeretnéd kísérteni a saját családodat. –
Megint mosolygott, de ez már nem volt meggyőző. – Ha velük
maradsz, a gyász lassabban múlik el. Nem fognak látni téged, de
jelen leszel, és érezni fognak valamit, amit nem értenek. És ettől
csak nehezebb lesz elviselniük a fájdalmat.
– Nem hiszem, hogy képes leszek rá – feleltem csüggedten. –
Képtelen vagyok hátat fordítani nekik.
– Pedig muszáj. Menj vissza még egyszer, az talán segít
elfogadnod.
– Nem akarom elfogadni. Nem tudom elfogadni!
381
 – Egy idő után belefáradsz majd a saját melankóliádba. És akkor
minden megváltozik.
– Oké. Még mindig szeretem Andreát, és mindig szeretni fogom
Primrose-t.
– És pontosan ez fog segíteni túljutni a keserűségen. Ebben az
állapotodban hamarosan megtapasztalod a színtiszta szeretetet. A
féltékenység, szenvedély, elfogultság és kötelékek nélküli szeretetet,
az önzetlen szeretetet, amit nem terhel a szükség. A szorongásaid
nemsokára eltűnnek.
– Sohasem leszek képes megbocsátani Olivernek, amit velem
tett.
– Nem, de előbb vagy utóbb elfogadod. A te érdekedben
remélem, hogy előbb.
– Megbocsátok neki?
– A megbocsátás az elfogadást követi.
– Úgy beszélsz, mint egy pap.
Hangosan nevetett. – Ott, ahonnét én jövök, mind így beszélünk.
Nem tudjuk megállni. – Megint komolyra váltott. – Még valakit
említettél, aki becsapott téged.
– Sydney. Sydney Presswell. O volt a cég pénzügyi vezetője. De
Sydney nem csak becsapott. O volt az a rohadék, aki megölt engem.
Az apám bólintott, mintha már tudta volna.
– Pénzt is lopott a cégtől, és kifőzött egy egyesülési tervet, amit
én elleneztem. Úgy tűnik, évek óta manipulálta a könyvelést. –
Rezignáltan sóhajtottam. – Kedveltem őt. Nem mindig értettem
egyet a módszereivel és az üzleti tanácsaival, de mindig korrekt
embernek tartottam. Hát igen, ekkora idióta vagyok. Vagyis voltam.
– Könnyen rászedhető?
Ránéztem, már éppen tiltakoztam volna, de aztán meggondoltam
magam. Fanyarul csak annyit mondtam: – Igen, nagyjából az.
Sydney éveken keresztül átvert minket, de Olivernek és nekem
fogalmunk sem volt róla.
– Nem csoda, hogy úgy érzed, soha senki sem volt hű hozzád.

382
 – Üldözési mániám van? Ez még nem jelenti azt, hogy nem
üldöznek. – Régi vicc volt, ami azonban nem fakasztott mosolyra
bennünket. – De tudod mit? Sydney már nem is érdekelhetne
kevésbé. Tudom, különös, mert nemcsak csaló gazember volt, de az
életemet is elvette. Nem érzek gyűlöletet iránta, és nem érzek
megbocsátást. Csak ürességet érzek, ha róla van szó.
– Talán azért, mert meghalt.
– És én öltem meg. Megtorlásnak nevezném.
– Így érzed? Megbosszultad magad.
Ezen elgondolkodtam egy kicsit. – Hát, nem egészen. Mint
mondtam, nem érzek semmit.
– Ez jó.
– Tényleg? Nekem nem tűnik annak. Kiderült róla, hogy igazi
rohadék; még a megölésemet is megpróbálta másra ráverni.
– De elfogadtad a tényt.
– Nem tudom, ezt azért nem mondanám. Hadd fogalmazzak így:
a gyilkosság és a sikkasztás napról napra kevésbé zavar.
– Lassan felkészülsz.
Kérdőn néztem rá. – Mire készülök fel?
– Arra, hogy mindezt magad mögött hagyd.
A válasza nem ért meglepetésként. – Tehát tényleg halott
vagyok? Nincs újrakezdés, nincs visszatérés, még valaki más
bőrében sem?
Apám megrázta a fejét és elégedettnek látszott.
– Elveszítetted a testedet.
– Nem kereshetnék... nem kereshetnék egy másikat?
– Mind foglalt. Hogy újat szerezhess, ahhoz újjá kellene
születned, akkor pedig más időbe és helyre kerülnél. Még csak nem
is emlékeznél erre az életedre.
– Azt nem bánnám – jegyeztem meg.
– Attól tartok, a döntés joga nem a tiéd. Tudod, sokat kell még
tanulnod a másik oldalon. Nagyon sokat.

383
 – Oh! – Meg sem próbáltam elrejteni a csalódottságomat. – És
hogyan jutok át erre a „másik oldalra”? Itt haszontalannak érzem
magam.
– Állandóan fejlődsz.
– Kísértet vagyok.
– Nem egészen. Jelenlegi alakodban mulandó lélek.
– Azt hittem, a kettő ugyanaz.
– Nem.
– A testem halott, akkor miért kell itt kóborolnom? – tiltakoztam.
– Nem voltál a testedben, amikor az meghalt. Szerencsére.
– Szerencsére? Hogyhogy?
– Így lehetőséged nyílt tenni valamit, mielőtt elhagyod ezt a
világot. Valami fontosat.
– Megölni a gyilkost.
– Ő romlott volt.
– De az arca...
– A lelke kezdetben nem volt torz. Csak a saját haragja és
gonoszsága csúfította el.
– Ő hol van most? Láttam, hogy a lelke elhagyja a testét. Félig-
meddig reméltem, hogy elpusztul, tudod, semmivé lesz.
– És nem bűnhődik meg?
Megrántottam a vállam. – Nő volt. Én elégnek érzem, ha ő –
mármint a lelke – teljesen eltűnik. Eleget bűnhődött ezen a világon.
Nem gondolom, hogy még többet kellene szenvednie.
– Igazuk volt veled kapcsolatban. Tényleg könnyű rászedni
téged. De lehet, hogy ez nem is olyan rossz dolog. A szív
ártatlanságát bizonyítja.
– Akkor mondd el!
-Alexandra Moker lelke? Soha semmi sem tűnik el. Maradjunk
annyiban, hogy a lelke nem lesz köztünk nagyon hosszú ideig.
– Értem. Senki sem bűnhődik az örökkévalóságon át.
– Vannak kivételek. Szegény, megkeseredett Alexandra
szerencséjére azonban ő nem tartozott közéjük.

384
 – Azt hiszem, nem szeretném tudni, mi kell ahhoz, hogy az
ember lelke teljesen kitörlődjön.
– Ezt nagyon bölcsen teszed, Jimmy.
– Visszatérhetünk hozzám, az én helyzetemhez?
– A távozásod fokozatosan megy majd végbe. Meglesz a
lehetőséged, hogy többet tudj meg a világról, amelyben éltél, és ezt
az ajándékot nem sokan kapják meg.
– Milyen szerencsés vagyok.
– Hidd el, megéri. De először követned kell a tanácsomat.
– El kell fogadnom az életemben történt rossz dolgokat?
Bólintott. – Menj vissza! Légy pártatlan! Tanulj!
Hirtelen nem jutott eszembe más, amit megkérdezhetnék, így hát
csak csendben ültünk tovább.

385
 47.

Kószáltam még egy kicsit, mielőtt visszatértem volna régi

otthonomba és anyám gyászos lakásába, mert képtelen voltam
azonnal követni apám tanácsát. Tudtam, hogy ha Primrose
közelében leszek, de nem tudok beszélni vele, csak még nagyobb
fájdalmat és tehetetlenséget érzek majd. Tisztában voltam azzal is,
hogy el kell engednem őket, nem szabad kísértenem, és hogy talán
ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatom Primet és Andreát. Tudtam,
milyen érzelmi megpróbáltatás elé nézek.
Így hát kóboroltam még egy kicsit.
Az idő egyre inkább elveszítette a jelentőségét számomra, és
egyre sűrűbben tapasztaltam a jól ismert eszméletvesztéseket.
Általában más helyen ébredtem (ha ez a helyes kifejezés), mint ahol
az elsötétedés pillanatában tartózkodtam. Ettől eleinte elveszítettem
a tájékozódási képességemet, de idővel hozzászoktam.
Megfigyeltem, hogy mielőtt bekövetkezik, általában nagyon
kimerülök, bár természetesen csak lélekben, és feltételeztem, hogy
az ájulások csupán alvást jelentenek, és bármilyen váratlanok is,
feltöltődhetek tőlük.
Csavargásaim során többször is találkoztam magányos
szellemekkel, de azok vagy megdöbbentek, amikor megláttak, vagy
megijedtek tőlem, mintha én lettem volna a kísértet és ők az
emberek. Eliszkoltak vagy elpárologtak, és megint egyedül
maradtam.
Felkerestem más templomokat is, mert úgy éreztem, a
nyugalmuk miatt kiválóak elmélkedésre, és ahogy telt az idő, egyre
többet elmélkedtem. Az éjszaka is felfedte előttem néhány titkát, a
tevékenységet, amely a fénytelen órákban folytatódik. Megértettem,
386
miért aktívabbak a szellemek (akár láthatóak, akár nem) a sötétben:
azért, mert éjjel az utcák üresek, az emberek általában alszanak, s
ilyenkor minimális az érintkezés lehetősége az élők és a holtak
között. Úgy tűnt, a szellemek nagyon félénkek, és gyakran, de nem
mindig tudatában vannak, hogy rossz helyen tartózkodnak. Mint
említettem, egyikük sem kereste a kapcsolatot velem, és kezdtem
úgy érezni magam a világukban, mint valami pária.
Ahogy vizsgálódtam, kutattam vagy csak szemlélődtem,
éreztem, hogy egyre fogyok el. Nem kimondottan gyengültem, de
egyre távolodtam az általam ismert világtól, valahogy lassan
elveszítettem vele a kapcsolatot. Még kutattam, még mindig érdekelt
minden körülöttem, de már nem annyira, mint korábban.
Kórházakat kerestem fel, és gyakran látogattam meg az intenzív
osztályt, hogy lássam, ahogy a lelkek elhagyják nemrégiben elhalt
otthonukat. Néhányan boldogan távoztak, mások viszont
rosszkedvűek voltak, talán összezavarodtak, vagy nem hitték el, ami
történt, sőt volt, amelyik fel sem fogta, hogy meghalt. A boldogokat,
akik elfogadták, hogy menniük kell, mindig különleges, örömteli
sugárzás vette körül, mintha már ekkor tudták volna, hogy békére és
boldogságra lelnek, míg azok a lelkek, amelyek nem értették meg a
helyzetet, vagy amelyek nem fogadták el a halált, fénytelenek
voltak, szürkék, közömbösek, és túl sokáig maradtak a testük
mellett. De egyikük komorsága sem vetekedhetett Moker lelkének
szörnyűségével.
Különben soha többé nem próbáltam betolakodni egy halott
testbe. A gondolattól is irtóztam, és magam is csodálkoztam, hogy
voltam rá képes kétszer is. (Korábban eljátszottam a gondolattal,
hogy állandó jelleggel beköltözők egy élő ember testébe, hogy része
lehessek az életének, hogy ismét anyagi létezővé válhassak, de
szinte azonnal elvetettem az ötletet, mégpedig három okból: először
is két elme egy fejben biztosan őrülethez vezet; másodszor, nagyon
nehéz lett volna; harmadszor pedig rossz, nagyon rossz cselekedet –
lopás – lett volna.)

387
 A felfedezéseim és megfigyeléseim során nagyon sokat tanultam,
a megértés olyan fokára jutottam el, amiről sohasem gondoltam
volna, hogy lehetséges. Az élet a maga teljes valójában lassan
kezdett értelmet nyerni előttem.
És minden nappal (az idő múlását csak az előttem és körülöttem
zajló események, mint a Nap és a Hold mozgása vagy a megnyúló
árnyékok alapján tudtam megbecsülni; ha
egy üres és koromsötét szobában kellett volna állnom, egyáltalán
nem érzékeltem volna az idő múlását; ugyanakkor ez mégsem lett
volna teljesen ugyanaz, mint a vissza-visszatérő ájulások, mert a
gondolataim tovább működtek volna, és ezek segítségével nem lehet
időt mérni) egy kicsit jobban eltávolodtam a világtól, mintegy
fokozatosan kivonultam az egykor ismert létezésből.
Úgy gondoltam, ideje hazalátogatni, mielőtt túl késő lesz.

Először az anyámat látogattam meg: szerettem volna minél előbb

túlesni rajta. Nappal volt, amikor odaértem, a szobában azonban
félhomály honolt a behúzott függönyök miatt, és csak egy pár centis
résen át szűrődött be fény. Anyám gyertyákat gyújtott, ötöt vagy
hatot, s ebből kettő az alacsony kávézóasztalon állt az ütött-kopott
karosszékkel szemben, amellyel együtt nőttem fel.
Anyám a karosszékben ült, előrehajolt, összekulcsolta a kezét,
csuklóját a térdén nyugtatta. Azóta, hogy legutoljára láttam, egy
kicsit megpróbálta rendbe hozni magát. Szürkésbarna haját
megfésülte és jól belakkozta, a világos rózsaszín kardigán alatt viselt
bézs színű blúzt szépen kivasalta, akárcsak a hosszú, rakott
szoknyát.
A szemében szomorúság ült, de nem volt bedagadva, és a
szemhéját sem láttam gyulladtnak, úgy tűnt, túl van a síráson.
Odaléptem mellé, hogy lássam, mit bámul.
A kávézóasztalon, valamivel feltámasztva és a két, díszőrséget
álló gyertyától közrefogva színes fénykép állt, amelynek négy
cikkcakkos szélű darabját átlátszó ragasztószalag fogta össze. A kép
388
engem ábrázolt azon a napon, amikor végeztem a művészeti
főiskolán; fiatal, széles mosolyomat tönkretette az arcomat
kettévágó szakadás, de a szememben így is jól látszott a vidám
bizakodás, a vágy, hogy minél előbb nekivágjak életem következő,
izgalmas szakaszának. A gyertyák szelíd fényében az összeragasztott
fénykép leginkább nyugodt, homályos szentélyre emlékeztetett, és
eszembe jutott, hogy talán ez is volt vele anyám szándéka. Vigyorgó
képemben gyönyörködő, szomorú szemében nyoma sem volt
haragnak, és önsajnálatot sem láttam benne. Ehelyett szelíd lágyság
áradt belőle, amit már évek óta nem tapasztaltam tőle; utoljára talán
gyerekkoromban.
Vajon az álmai ennyi év után végre békét hagytak neki?
Szerettem volna hinni, hogy így van, de anyám mindig
kiszámíthatatlan volt. Lehet, hogy egy új, de időleges szakaszba
lépett. Csak reménykedhettem benne, hogy a hatása nem lesz rövid
életű.
Éreztem, hogy visszatér belém az iránta érzett régi, egyszerű
szeretet, a gyermek természetes, vak imádata, és úgy döntöttem,
elmegyek, mielőtt az emlékek beszennyeznék ezt a szeretetet.
Tudtam, hogy nem érezheti meg az érintést, még a gyengéd
lélegzetet sem az arcán, de azért lehajoltam, és megcsókoltam.

Magam elé képzeltem a házamat, és hagytam, hogy odarepítsen a

gondolat, ez a csodálatos közlekedési eszköz. Ami amellett, hogy
csodálatos, gyors is.
Arra számítottam, hogy egyedül találom Andreát, és meg
akartam várni, míg Primrose hazatér az iskolából. Amikor
mindkettőjüket otthon találtam, rájöttem, hogy valószínűleg hétvége
van, a hangulatából ítélve talán vasárnap. Andrea az ágyunkon
feküdt, Prim pedig a szomszédban, a saját hálószobájában volt, és a
sárga-rózsaszín babaház előtt térdelt, amit a legutóbbi
születésnapjára vettünk neki. Prim elmerülten rendezgette „kis
embereit” – apró műanyag férfiak, nők, gyerekek és állatok
389
népesítették be a kis művilágot, ahová szívesen menekült – a
faépület különböző szobáiban, és saját képzeletével kölcsönzött
nekik életet és múltat.
Miután megtudtam, hol vannak, visszamentem a feleségemhez.
Lepillantottam gyönyörű arcára, ahogy ott hevert az ágyon, és
láttam, hogy a ragasztószalaggal rögzített nagy gézdarab, amely
sebesült orrát takarta, amikor Sydney halálát követően visszatértem
a házba, eltűnt. Az arca sovány volt, a szeme nedves a visszafojtott
könnyektől. Reméltem, hogy ezek lesznek az utolsó könnyei, hogy
már kiadta a bánatát, és ez csak pillanatnyi gyengeség, miután a
nehezén már túljutott. És igen, tudtam, hogy szörnyű bánat
emésztette miattam; fakó aurája elárulta, mennyire kimerítette a
szomorúság, és éreztem lelke nyomorúságát is (az utóbbi időben
nagyon jól megéreztem az ilyesmit).
Miközben figyeltem, Andrea behunyta a szemét. Nem aludni
akart, csak elmerült egy emlékben. Valahogy tudtam, hogy rám
gondol.
Észrevettem, mit tart a kezében, a melléhez szorítva. Az én egyik
régi, mélykék pulóverem volt az. Az éjjeliszekrényen bekeretezett
fénykép állt, amit korábban sohasem láttam ott. Családi kép volt,
nemrég készült; egyik karommal átölelem rajta Andrea vállát, és
szorosan magamhoz vonom, a másik kezem pedig Prim mellkasán
fekszik, ahogy magam és Andrea közé húzom őt. Mind a hárman
nevetünk, és amennyire emlékeztem, nemcsak a fénykép kedvéért: a
párizsi Disneylandben voltunk éppen, és a nap nagy részét
vidámsággal töltöttük.
Korábban talán azért vonakodtam egy kicsit a hazatéréstől, mert
féltem, hogy esetleg ott találom Olivért. De nem volt ott. És a
nyomát sem éreztem. Ezt is Andrea sugározta felém. Nem éreztem
Olivért (pedig mint mondtam, az érzékelésem – ha úgy tetszik, az
intuícióm – nagyon kiélesedett), és reméltem, hogy eltűnt az
életéből. Talán a halálom jelentette megrázkódtatás kitörölte őt
Andreából. Talán a bűntudat ráébresztette, milyen álnokok voltak ők
ketten, és hogy a szerelem ilyen talajon sohasem virágozhat ki. Az is
390
lehet, hogy Andrea végre olyannak látta Olivért, amilyen valójában
volt: hazug, hiú, csaló drogosnak. De ezt megint csak reméltem.
Ahogy azt is, hogy idővel megbocsát majd magának. Azt
akartam, hogy boldogságot találjon a jövőben, ne pedig bánatot és
magányt.
Lehajoltam és megcsókoltam a homlokát.

Utoljára Primrose-t látogattam meg.

Amikor beléptem, még mindig a babaházzal és a kis műanyag
emberkékkel játszott, és amikor hirtelen hátrapillantott a válla fölött,
azt hittem, lát engem. De kedves, kicsi arca nem árult el semmit, és
éppen olyan gyorsan vissza is tért a játékához.
Odamentem és leültem mellé a padlóra. Figyeltem az arcát,
ahogy kis játékvilágát rendezgette, és beszélt az apró emberkék
helyett. Mindig csodáltam a kis darabokat, amiket előadatott velük,
és sokszor gyönyörködtem benne lopva egy kiteregetett újság
mögül, amikor odalent, a nappaliban állította fel a díszletet. A
találékonysága, amely már ötéves korában megmutatkozott, mindig
elképesztett. Minden előadás egyszerű moralitásjátékba torkollt: a
műanyag gyerekek (akik ugyanakkorák voltak, mint a felnőttek)
elvesztek, ugyanezek a gyerekek loptak, aztán megbánták, és megint
jók lettek, az apa megint későn jött haza a munkából, és lemaradt a
vacsoráról, de megígérte, hogy ezután nem fog ilyen keményen
dolgozni (ezt vajon honnét szedhette?). Csodálatos dolog látni,
ahogy a gyereked felnő, gyarapodik fizikailag és szellemileg, én
pedig valósággal a rabja voltam ennek a csodának.
És most ez volt az utolsó alkalom, hogy elmerülhettem benne (ne
kérdezd, honnét tudtam, egyszerűen éreztem, és mint mondtam, az
érzékelésem elég éles lett). Tudtam, hogy apámnak igaza volt,
amikor azt mondta, hogy ha kapaszkodom beléjük, „kísértem” őket,
beavatkozom a gyógyulási folyamatukba, és mivel tudat alatt érezni
fogják a jelenlétemet, a lelkük egy része nem lesz képes elfogadni a
halálomat. A tudat néha képes felvenni túlvilági jelenségeket,
391
amelyeket aztán nem mindig közvetít az agy felé; az ilyen üzenetek
vagy fel nem fogott észlelések sem vesznek el azonban soha, és
gyakran éreztetik a hatásukat.
Észrevettem, hogy Prim, akárcsak az anyja, egy fényképet tart az
ágya mellett. De ezen csak mi ketten voltunk, ő és én, az arcunk
összeért, és a mosolyunk tökéletesen illett egymáshoz.
Elüldögéltem vele egy darabig (tudtam, hogy elég sokáig, mert
amikor kinéztem az ablakon, a nap már jóval lejjebb ereszkedett az
égen). Most jött el az ideje. Ha tovább maradok, csak nehezebb lesz
elbúcsúznom tőle.
Igyekeztem nem tudomást venni a szívembe kúszó fájdalomról,
amely azzal fenyegetett, hogy aláássa az eltökéltségemet.
Előrehajoltam, és vigyázva, nehogy betolakodjak kicsiny testébe,
átöleltem Primet, majd az ajkammal megérintettem puha kis arcát.
Megcsókoltam, ő pedig hirtelen összerezzent. Gyorsan
visszahúzódtam, mert nem akartam megijeszteni. Egy pillanatra
egyenesen rám nézett, de a tekintete aztán mögém fókuszált. Jobbra-
balra forgatta a fejét, aztán maga mögé nézett. Az arca eleinte
zavarról árulkodott, aztán homokszínű szeme felcsillant, és a zavar
helyét az elképedés vette át.
– Apu? – suttogta áhítattal.
Kibuggyanó könnyek homályosították el a látásomat. Tudtam,
hogy nem láthat, és azt sem hallhatja meg, ha szólok hozzá. Mégis
feleltem neki:
– Igen, Prim, én vagyok az, apu.
A szemében nem láttam a felismerést, semmi sem utalt arra,
hogy meghallotta a hangom. Tudtam, hogy így lesz. Nem voltam
igazi szellem.
Prim összeráncolta a homlokát, és megint körülnézett a
szobában. Törökülésben leült a padlóra, és töprengeni kezdett.
Ártatlan arcán még mindig tanácstalanságot láttam, de a rémületnek
szerencsére nyoma sem volt.
Aztán elmosolyodott, és a közös képünkre pillantott az ágy
mellett.
392
Én is mosolyogtam.

393
 48.

Ennyi a történetem. Remélem, legalább egy kicsit érdekesnek

találtad.
Lehet, hogy amikor felébredsz testen kívüli álmodból, mindent
elfelejtesz, amit elmeséltem neked. Néha én is elfelejtettem álmokat,
amikor még éltem.
A fő kérdés az, hiszel-e nekem. Nos, kérdezd meg magadtól,
miért hazudnék. Túl sok időt töltöttem veled, hogy ostobaságokra
fecséreljük el: amikor véletlenül összefutottunk, sötét volt, most
pedig a keleti égbolt kezd világosodni. Amúgy nem számít. Vagy
hiszel nekem, vagy nem. Rajtad múlik.
Azt is megkérdezheted, hogy ha meghalt a mesemondó, a lelke
miért nem került rendes helyére, mint a legtöbb lélek. Ezen a téren
még magam is egy kicsit tanácstalan vagyok, de a következőképpen
gondolom:
Először is, a lelkem nem volt a testemben, amikor meghaltam.
Amikor meggyilkoltak.
Másodszor: volt még egy kis dolgom ezen a világon, mielőtt
elhagyom. Meg kellett akadályoznom a további gyilkosságokat, mert
Moker addig folytatta volna, míg el nem kapják. Ezért találtam
magam Moker alagsori lakásában az egész történet kezdetén. Úgy
tűnik, egy magasabb erő – legalábbis az apám így nevezte, amikor
legutóbb beszélgettünk – vezetett oda. A többi aztán az én dolgom
volt.
Harmadszor pedig szokatlan helyzetem miatt lehetőségem nyílt
megtudni néhány dolgot magamról és az életről. Gyanítom, hogy
sok más lélek is megkapja ezt a lehetőséget, mielőtt távozna, de az
élők természetesen nem tudnak erről. Testetlen alakomban – ha úgy
394
tetszik, asztráltestként –, hús és vér nélkül, és az összes hátránnyal,
ami ezzel jár, tiszta tudat voltam zavaró fizikai körülmények nélkül.
Az érzékelésre való képességem, amellyel mindannyian
rendelkezünk, de csak kevesen használjuk, elveszítette béklyóit, a
lelkem felszabadult. És még mindig szabad, hiszen ez folyamatos
dolog.
Megértettem egyet s mást ezzel a földi élettel kapcsolatban, és
megtanultam értékelni. Ez sem sok persze, de jóval több, mint
amennyit korábban tudtam. Nem akarlak untatni a „szeretet a
legfontosabb” közhellyel, bár ez is az új megértés fontos része, és
még nagyobb része a következő megállónak. Biztos vagyok benne –
az apámtól tudom –, hogy csodálatos lesz, de többet nem mondott.
Nem, azért vagyunk ezen a világon, hogy megtanuljunk elfogadni.
Igen, így van: elfogadni. Elfogadni mindent, amit az élet hozzánk
vág. A jót, a rosszat – mindent. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell
dolgoznod – vagy harcolnod –, hogy legyőzd a rosszat vagy jóra
fordítsd, de előfordul, hogy egyáltalán nincs hatalmunk felette.
Ekkor el kell fogadnod; ugyanis nincs más választásod.
Az apám azt mondta, hogy az elfogadás magával hozza a
megbocsátást, ami szerinte elengedhetetlen a továbblépéshez, de én
nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű – legalábbis a számunkra –
vagy ilyen könnyű volna. Hidd el, én tudom, hogy nem könnyű.
Szerintem az elfogadás valóban vezethet megbocsátáshoz, csak ez a
legtöbb ember számára túl nehéz. Hogyan fogadsz el egy zsarnokot,
egy gyermekmegrontót, egy erőszaktevőt – egy gyilkost? Nekem el
kellett fogadnom az utóbbit, bár minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy megállítsam a gyilkost. De ez nem számít többé. Már lehetek
objektív – megbocsátó –, hiszen nem vagyok része a dolgoknak.
Mert végső soron, a nagy rendszerben nem annyira az élet
megpróbáltatásai a fontosak: ezek nem számítanak azzal
összehasonlítva, ami utána következik, a csodával, ami
mindannyiunkra vár.
Ami segített megértenem mindezt, az az általam ismert világtól –
ahol te most is élsz – való fokozatos elszakadás volt. Féltékenység,
395
csalás, harag, vagyonszerzés – a nagy egész szempontjából
lényegtelen apróságok, és ha magad is megszabadulsz ezektől a
tökéletlenségektől, hamar teljes jelentéktelenségbe süllyednek. Ezért
bocsátottam meg Andreának, Olivernek és Sydneynek. És az
anyámnak is. Ami az apámat illeti, kiderült, hogy nincs mit
megbocsátanom. Elfogadtam a lelki fájdalmat, amit okoztak nekem.
Ez egyáltalán nem ilyen könnyű, nem ilyen egyszerű, de minél
inkább elhalványul a jelenlétem itt, annál könnyebbe és egyszerűbbé
válik.
Az egyetlen személy, akinek még nem bocsátottam meg teljesen,
én magam vagyok, mert bennem is megvoltak ezek a
tökéletlenségek vagy hibák, amelyekről beszéltem. De dolgozom
rajta.
Tudod, még Alexandra Mokernek is el kellett volna fogadnia a
fogyatékosságát, de az sajnos – az egész életén át tapasztalt
elutasítással együtt – tönkretette az elméjét és a lelkét. Szerintem
kap még egy lehetőséget, de ez csak tipp a részemről.
Azt hiszem, már nem leszek itt sokáig. De semmi gond, nagyon
sokat láttam. Végre kirándultam vidékre is, és bár egyre inkább
eltávolodom ettől a világtól, a természet valódi szépségétől eláll a
lélegzetem (megint képletesen értem!).
Rengeteg időt töltöttem művészeti galériákban, tényleg
megnéztem a szobrokat és képeket, tényleg magamba szívtam őket,
és most először valóban értékeltem a művész szándékát. Felkerestem
régi, híres épületeket és néhány lenyűgöző újat is. Múzeumokban is
jártam, bepillantottam más korok, más civilizációk életébe.
Elmentem a palotába, hogy lássam a királynőt – amikor először
jártam ott, éppen nem volt otthon. Elég unalmas az élete, hidd el,
nem olyan, mint amit te vagy én szeretnénk magunknak.
Beültem a parlamentbe is, és komolyan mondom neked, a
legtöbb képviselő tényleg olyan lusta és öntelt, mint amilyennek
hisszük őket.
Egy sötét, csodálatos éjszakán megpróbáltam elérni a csillagokat,
de még olyan magasra sem jutottam, mint egy helikopter. Valami
396
visszahúzott, és tudtam, hogy nem a gravitáció; mintha elértem
volna a határaimat, és saját akaratom nem lett volna képes
továbbrepíteni. De úgy láttam a bolygókat és csillagokat, ahogy
korábban sohasem; elképzelhetetlenül sokan voltak, és mindegyikük
egy-egy csillogó drágakő.
Új szemszögből vizsgálhattam meg a világunkat, és
biztosíthatlak róla, sokkal fantasztikusabb, mint el tudnád képzelni.
De most már fogy az időm.
Érzem, hogy lassan elenyészek, a tudatom elszakad ettől a
helytől. Nézd a karomat. Szinte átlátszó. És a sanda pillantásodból
ítélve gyanítom, hogy a többi részem is eltűnőben van. Nem baj.
Készen állok a távozásra.
Hogy félek-e? Korábban rémisztőnek éreztem a sorsomat, de
már nem. Sőt tulajdonképpen alig várom, hogy továbblépjek. A
túloldalon sokkal több a válasz, és sokkal több a rejtély is. Tudom,
mert nemcsak erre a világra és jelentésére váltam különösen
érzékennyé, de kezdek felfogni valamit a következőből is. Azt
gondolom, hihetetlen lesz.
Jó volt találkozni veled, és jólesett, hogy könnyíthettem a
lelkemen. Ez segít elfelejteni a fájdalmat. Te vagy az egyetlen,
akivel a kóborlásaim során beszélni tudtam, úgyhogy hálás vagyok,
amiért meghallgattál. Szellemekkel igen, de testen kívüli lelkekkel,
mint te, nem. Amellett ők soha nem is akartak beszélni velem.
Mokert láttam egy pillanatra, és ő is látott engem, de az nem
ugyanez volt. Ott nem volt kapcsolat. Erről jut eszembe, úgy érzem,
figyelmeztetnem kell téged, hogy óvatosan bánj a TKÉ-kkel – látod,
mi történt velem –, de tudom, hogy nincs választásod. Csak ne
merészkedj túl messzire a testedtől, oké? És ha teheted, mindig
hagyd valami biztonságos helyen!
Tudod, az érzés, hogy elszakadok ettől az élettől, percről percre
erősödik, aközben is, hogy hozzád beszélek. Azt hiszem, a
távozásom közelebb van, mint korábban hittem.
Vigyázz magadra, és ne feledd, amit az elfogadásról mondtam!
Nagyon sok mindent megoldhat. És megint kérlek: légy óvatos
397
lélekállapotodban! A hátrahagyott test nagyon sebezhető. Ne élj
vissza a képességeddel, vagy jóra használd, vagy semmire! Tanulj,
és bánj úgy a testeddel, mint egy templommal. Bánj vele tisztelettel
– sokkal értékesebb, mint gondolnád. Ja igen, és remélem, nem
bántad, hogy néha elkalandoztam a történet fő fonalától. Gondoltam,
talán érdekel. És különben sem volt alkalmam már jó ideje így
beszélni valakihez.
Oké. Mennem kell.
Még több dolgot kell látni, mielőtt késő lenne. Még többet kell
megérteni.
Nagyon vigyázz magadra! Ne hanyagold el a tested. Becsüld
meg.
Hé, te is halványulsz! A tested vissza akar kapni. Próbálj meg
emlékezni arra, amit elmondtam. Talán segít. Vigyázz magadra!

Egyszer találkozunk...

Egy másik boly...

VÉGE.

398