A TÉVELYGŐ NÉGUS

– egy „Dávid Veron”-történet –

A podolini piarista templom, 1909 / fortepan.hu

Az ókanizsai templomot az őrangyalokról nevezték el jó százötven évvel azelőtt. Méltányos volt

tehát az elvárás, hogy ezek a suhogó szárnyas, pallosos teremtmények különös gonddal óvják
Ókanizsa templomát és hívő népét. Ha Magyarországot pestis sújtja, e városka felől hessentsék el
angyalai a gyilkos kórt; ha jégesővel terhes felhőzet közeleg, repüljenek a közepébe, és lángos
kardjaikkal kaszabolják harmattá a jeget; ha kamarai adószedők bárkája kötne ki a Tiszán,
szárnyaikkal addig csapdossanak, míg e kellemetlen férfiak se nem látnak, se nem hallanak a
tollvihar keltette irtózatos tüsszögésektől.
Nem csoda hát, hogy az őrangyalok folyton-folyvást csalódást okoztak Ókanizsa népének.
A templomképviselő gazdák között majd’ minden évben akadt egy, aki névváltoztatást javasolt
abban a reményben, hogy valamely más szent hathatósabban oltalmazná a várost. Szent György
például fél kézzel a Tiszába lökné az adószedőket azzal a hegyes lándzsájával. De Szent Antal
talán még nála is előnyösebb védőszentnek bizonyulna, tekintettel arra, milyen fürgén cselekszik,
ha az ember fényes ezüstkoronásokat pottyant a szobra előtti perselybe.
A névváltozás szüksége azonban sosem tűnt annyira sürgetőnek, mint kilencszáznyolc
adventjének utolsó előtti napján. Az őrangyalok ordító figyelmetlensége ezen a napon még
Laurencia nővért is kihozta a sodrából, aki pedig oly szelíd volt, hogy a templomkerti Nepomuki-
szobor tisztes kőhomlokára minduntalan rárondító kövér vadgalambokat sem szívesen kergette
el.
– Nem hiszem, hogy Nepomuki Szent János szóvá tenné a dolgot – vonogatta a vállát, és
ebben – tekintettel a Nepomuki szomorú, ámbátor glóriás legendájára – igaza is volt.
Laurencia nővér hasonló szelídséggel irányította a karácsony előtti templomtakarítást is.
Így a hívek, akik önként jelentkeztek söprögetésre, szoborvikszolásra és fenyőállításra,
szorgosabban tárgyalhatták ki az újonnan kinevezett káplán, Timon atya hajpomádéjának
összetevőit („Micsoda sűrűség!”, „Nap nem ragyog szebben!”, „Férfiemberhez méltatlan módi,
még ha pap is az illető!” stb.), mint ahogy a törlőrongy fickándozott a kezükben.
– Vízkeresztre se leszünk készen, ha így haladunk, emberek! – dörrent a trécselőkre
Rekecki, a sekrestyés, és nyomatékul ledobta válláról a létrát a kőre.
A létra visszhangosat csattant, mire a takarítók szétrebbentek, és tüntető szorgalommal
estek neki a padsöprésnek, gyertyatartó-fényesítésnek, gyóntatószék-pókhálózásnak – kinek mi
volt a feladata. Rekecki, aki egy gyerekkori betegség miatt sántított a bal lábára, derék férfiú volt,
széles vállal, lapátkezekkel. Állítólag egyszer még magát Hevér Márk apátplébános urat is
meghátrálásra kényszerítette. Bács-Bodrog vármegye e tekintélyes papja ugyanis arra utasította,
hogy vágjon le egy hüvelyknyit arasz hosszan lengedező rőt bajuszából.
– Az egyház csak a lélek dolgaiban tévedhetetlen! – vágott vissza Rekecki a jólértesültek
szerint. – Szőrzet dolgában nem!
Rekecki sekrestyés határozottsága abban is megmutatkozott, ahogy a karácsonyra szánt
fenyők törzsét egyetlen mozdulattal a molyrágta talpfákba illesztette. Úgyhogy az alkalmi
takarítóbanda tagjai jónak látták, ha fegyelmezett csöndben dolgoznak tovább. Kivéve Vékonyné
Zsike asszonyságot (született nemes nemzetes Bogdán Erzsébet), aki félhangosan szólt oda a
lányának, az üvegdíszeket puha kézzel kicsomagoló, búzaszőke Annuskának:
– Harmadnapos mákostészta legyek, ha nem a Bús Piritől jött ide egyenesen! – és a nekik
háttal ügyködő Rekecki felé intett a fejével.
– Mama! – sápadozott Annuska.
Azért egy alaposabbat odapislantott a bekecsre a sekrestyés széles hátán, mintha az anyja
onnan olvasta volna le a Bús Piri nevét.

2
 – Jaj, lelkem – susogta szelíden Laurencia nővér, aki a betlehemi életkép figuráit
szedegette ki egyesével egy jókora vesszőkosárból. – Vigyázzon, nehogy megint gyónni kelljen!
– Áh – legyintett Vékonyné –, nem olyan nagy gond az. A plébános úr velem egy perc
alatt végez. Alig hogy megismeri a hangomat a rács másik oldaláról, már mondja is, hogy húsz
miatyánk, ötven üdvözlégy.
– Ötven? – kapott Annuska egy gurulékony üveggömb után. – Mit követett el,
édesanyám? Netán embert ölt?
– Ne is mondjál ilyet, leányom! – szorította kebléhez rémülten Laurencia nővér a
betlehemi dromedárt.
– Hát a minap majdnem – válaszolt Vékonyné, és gyakorlottan húzta végig a vizes
rongyot Szent Antal vaskos bokáján. – Amikor ezzel az új káplánnal hozott össze a sors a
gyóntatószékben. Olyan apróra kikérdezte a bűneimet… a tízparancsolat minden pontját sorra
vette, hogy áldja meg az Úristen… A ne ölj!-nél tartottunk még csak, mikor már arra gondoltam,
hogy ha öt percen belül nem üti meg a guta ezt a reverendás ifjú szentet, nekem otthon kifut a
levesem! És ha az én levesem kifut otthon, mert két óra hosszat kell koptatnom a gyóntatószéket,
akkor én olyan mérges leszek, de olyan…!
– Szűz Máriám! – kapott a szívéhez újfent Laurencia nővér, ezúttal a dromedár nélkül.
– Jaj, nem kell ám olyan komolyan venni a mamát – nyugtatta Annuska.
De ahogy Laurencia nővérre nézett, az ő kezéből is kiszaladt egy tükrös csillagdísz.
A tisztelendő apáca sárgára sápadt, levegő után kapkodott.
– Vizet! – szólt Vékonyné a lányára.
Míg Annuska a sekrestyébe szaladt, Vékonyné hátat fordított Szent Antalnak, és jó erősen
átkarolta a pufók Laurenciát. A nővért szemlátomást ájulás kerülgette.
– Semmi baj – csitította Vékonyné. – Mindjárt itt a víz.
– Itt a vég! – sikoltotta Laurencia nővér alélva.
Mutatóujját a betlehemes figurák vesszőkosarára szegezte.
A nővér sikoltását az összes takarító meghallotta. Abbahagyták a munkát, és Laurencia
ujját követve úgy nézték a kosarat, mintha magát a patás Belzebubot várták volna kiemelkedni
belőle, lángerdő és kénbűzös füstfelhő közepette.
Vékonyné belekukkantott a kosárba, de nem látott semmit, csak a Kisjézust és két
napkeleti bölcset, egymás hegyén-hátán.
– Túl sok volt neki mára a munka – szólt oda a többieknek. – A tisztelendő nővér
kimerült. Átkísérem az uram rendelőjébe – zárta le a még el sem kezdődött vitát, és próbálta
talpra állítani Laurenciát.

3
 Ám a nővér tovább mutogatott a vesszőkosárra.
– Eh… ehe… elehe… – habogott.
– Agylob! Vagy vérömleny – nézegette kíváncsian Vékonyné.
Átvette a poharat Annuskától, aki közben megjárta a sekrestyét.
Laurencia nővér tőle szokatlan vehemenciával lökte el Zsike néni kezét, poharastul. A víz
a Kisjézus rózsásra pingált orcájára loccsant.
– Eltűnt! – nyögte ki végre a nővér.
– Micsoda? – kérdezte Annuska. Belenézett a kosárba. – A Szűz Mária?
– Az amott van, ni – mutatott a miniatűr marhák mögé Rekecki.
Nem nézhette a távolból ezt az asszonyi ribilliót. Odament, hogy rendet tegyen.
– Fektessük le a nővért – húzott közelebb egy kipárnázott térdeplőt.
– A néhé… gugus… – lehelte Laurencia. – A négus… eltűnt!
Rekecki, Annuska és Vékonyné olyan egyszerre hajoltak a kosár fölé, hogy összekoccant a
kobakjuk.
– Tényleg – állapította meg Vékonyné különösebb izgalom nélkül. – De hát biztosan van
egy dublőr, vagy hogy is hívják. Egy olyan… tartalék. A plébánián.
– Már hogy lenne tartalék? – mordult föl Rekecki. – Ezt a betlehemet az idősebb Tallián
grófnétól kaptuk, húsz éve is megvan már.
– A négus? Mármint… a harmadik napkeleti bölcs? – kapisgálta Annuska. – Az,
amelyiknek a turbánján az a… az a…?
– Az a kő volt, bezony – fejezte be a sekrestyés.
Még most is a kosár fenekét bámulta. Annuska úgy látta, nem egyszerűen bosszús, de
egyenesen tragikus az arckifejezése.
– A rubint?! – kiáltott föl Vékonyné. Felindulásában elengedte Laurencia nővért, akinek a
fekete főkötős feje nagyot koppant a kövön. – Eltűnt a szerecsen király? A rubintos homlokával?
– Mit fog ehhez szólni a plébános úr? – aggódott most már Annuska is.
– Az semmi! – kutatta át Rekecki a kosarat, mindhiába. – Mit fog ehhez szólni Dujmovics
kapitány?
Ijedt csönd telepedett az önkéntes takarítókra. Hogy ilyen megessen az Őrangyalok
templomában… Hogy két nappal karácsony szent napja előtt lába keljen egy napkeleti bölcsnek!
Ráadásul egy négusnak! Hogy az ókanizsai jámborok enyves kezének híre menjen a megyében!
Vidám cipőkopogás rondított a nagy közös rémületbe.
– Mihez mit fog szólni a rendőrkapitány? – kérdezte templomhoz illetlen harsánysággal
egy sötét hajú, zöld szemű lány, aki madzaggal összekötött paksamétát lengetett a kezében.

4
 – Dávid Veron – állapította meg Rekecki sekrestyés. Hangját a legmélyebb gyász festette
feketére. – Már csak maga hiányzott!

***

Vékony doktor nyugtatóport oldott fel egy pohár vízben. Elgondolkodva figyelte, ahogy a fehér
örvény lassan eltűnik a pohárban.
– Nem hiszem, hogy kelleni fog – osont be a szobába felesége, Zsike asszonyság.
Nesztelenül csukta be maga mögött az ajtót, és ült le a férje mellé az idő kormozta, súlyos
ebédlőasztalhoz. – Laurencia nővér elaludt a konyhai sezlonyon.
– És egyenletes a lélegzése? – kérdezte Dávid Veron, aki a doktorral szemben foglalt
helyet, Annuska és Rekecki sekrestyés között.
Kezében még mindig a paksamétát szorongatta: karácsonyi dalok szövege szerepelt rajta,
a leányiskolai kórus ünnepi hangversenyének műsora. A papírt Veron munkaadója, az Árkádia
papír- és könyvkereskedés tulajdonosa, Stein Ede adta ajándékba, Veron pedig, mint az apácák
egykori tanítványa, szabad perceiben saját kezűleg, szívességből másolta át a lapokra a szövegeket.
Azért szaladt át a templomba, hogy a kész munkát átnyújtsa Laurencia nővérnek.
A nővérnek, aki most a megrázkódtatástól öntudatlanul feküdt odakint, Vékony doktor
konyhájának horpadt sezlonyán.
– Meg akarod mérni a pulzusát is? – kérdezte a doktor Veront. – Ahhoz ki kell menned a
szobából, édes lányom – mosolygott össze Annuskával, aki valóban az ő édes lánya volt,
egyszersmind Veron legkedvesebb barátnője.
– Jó lesz később is – válaszolta sietve Veron. – Úgy tudom, az a rubin megér vagy tízezer
koronát.
– Hát ilyet meg kitől hallott? – horkantotta Rekecki, aki megállás nélkül dörzsölte-súrolta
a térdét.
– Egész Ókanizsa tudja! – csapott az asztalra Vékonyné úgy, hogy Vékony doktor félig
szívott szivarja kivetette magát a hamutálból.
– És én ezért fogom jelenteni a lopást a plébános úrnak – nézett a sekrestyésre a doktor.
– Azt bízza rám, doktor úr! – mondta Rekecki fenyegetően, mintha a doktor
apagyilkossággal vádolta volna meg. – Csak előbb még szétnézek a sekrestyében. Hátha előkerül
az a szerecsen, tudja? Végtére is egész évben ott van az a kosár, a sekrestyében. Egy szekrény
alján. A szekrényt bezárva tartottam, egész…
– Egészen tegnap estélig – fejezte be Vékonyné. – Nincs igazam?

5
 Annuska remélte, hogy senkinek nem jut eszébe ninccsel válaszolni, különben a nap
hátralévő részét ott töltik az ebédlőben, az anyja ellenvetéseit hallgatva.
– Már hogyne lenne igaza, Zsike néni! – hadarta Veron. – Tegnap este Laurencia nővér
átjött az Árkádiába, hogy menjek, segítsek neki lecipelni a kosarat a templomba. Nem tudom,
honnan sejthette, hogy munkaidő után is gyakran a boltban maradok… Hogy megmerítkezzem a
modern költészet kiadványainak örömeiben… Elvonulva a világ elől, egyedül, én és a nagy
elmék…
Veron párás szemmel tekintett az ablak felé, minden bizonnyal jelet remélve az
univerzumtól. Nem is kellett csalatkoznia: odakint rekedten kukorékolt föl egy kiskakas.
– Megint az a kopasz nyakú kendermagos – fordult az ablak felé Vékonyné is. – Újévre a
levesestálban fog kukorékolni, hogy a Jóisten áldja meg! A minap is arra keltem, hogy a…
– Én akkor megyek is keresgélni – pattant föl Rekecki. – Ott lesz az a szerecsen, valahol a
miseruhás szekrényben. Vagy a templomban. Hamar megtalálom.
– Szól nekünk, ha megtalálta? – állt föl a doktor is.
– Minek? – Rekecki már az ajtóban toporgott. – Ha megvan a szerecsen, az nem egy
történés. Akkor minden rendben.
– De ha nincs meg? – kérdezte Veron.
Válasz helyett csak a kapu döndülése hallatszott.
Vékonyné összefonta a karját a mellén, és résnyire húzott szemmel fixírozta az ajtót.
– Ő volt az – jelentette ki. – A zsigereimben érzem. Eladja a négust, és selyem
alsószoknyát vesz az árán a Bús Pirinek.
– Erzsikém, ennek a jóembernek felesége van, és vagy öt gyereke – gyújtott rá a doktor
egy újabb szivarra.
– Hogy a férfiak milyen málék bírnak lenni! – sóhajtott Zsike néni.
– Kivéve persze édesapámat – sietett Annuska a helyreigazítással.
Veron fölugrott, és körözni kezdett az asztal körül.
– Ugyan ki csinálta? – kulcsolta össze a háta mögött a kezét, akár valami élemedett
oklevéltanász. – Ki a tettes? Ki a tolvaj?
– Nem lehet, hogy te vagy az, Veronka? – fújta ki a füstöt Vékony doktor. Levette a
szemét a lányról, mert kezdett szédülni. – Amikor a nővérnek segítettél, volt a templomban valaki
rajtatok kívül?
– Hát ez fölöttébb tréfás, Gyula bácsi! – torpant meg Veron egy pillanatra. – Vigyázzon,
még megpörkölődik a szakálla – pöccintett le egy parázsló hamudarabot a doktor álláról.

6
 Vékony aggódva figyelte, hogy a parázs lángba borítja-e az asztalterítőt, aztán a házat meg
a várost. A parázs azonban egyenest a hamutálba röppent.
– Hol hagytátok a kosarat? – vonta össze Annuska nevetős ívű szemöldökét. – Amikor
eljöttetek a templomból.
– A falnál, a gyóntatószék mellett – felelte rövid gondolkodás után Veron.
Csend támadt egy pillanatra.
– Hát ez rossz hír – dörmögte a doktor. – Mert akkor akárki ellophatta, aki a hajnali
misén ott volt. Odalopózik, belenyúl a kosárba… És kész. A négus bölcs már surran is ki a
templomból, a suba alatt.
– Persze, mert csakis egy paraszt lophatta el, mi? – tette csípőre a kezét Veron. – Mintha
egy városi írnok, egy tanító vagy egy postatiszt nem csaphatta volna a rubint a kalapja alá!
– Vagy egy boltoskisasszony! – szólt közbe Annuska.
Veron úgy nézett rá, ahogy Cézár nézhetett Brutusra ama balvégzetű éjjelen, március
idusán.
– Az én kalapom és a fejem között nincs akkora hely, hogy egy négus elférjen – jelentette
ki megfellebbezhetetlenül.
– A kapitány mindenkit ki fog kérdezni, aki ma misére ment – vakarta meg a szakálla
tövét a doktor. – Két hónapja már, hogy lakat alá tette azt a birkatolvajt. Alig várja, hogy valami
komoly ügy akadjon a horgára.
– Az a szegény betlehem… – sóhajtotta Annuska. – Holnapután karácsony, és a két
napkeleti király ott fog szégyenkezni az Úr Jézus előtt. Mit fognak mondani, ha megkérdezi, hol a
harmadik?
– Én ráfognám a Heródesre – vágta rá Veron gondolkodás nélkül, magában megjegyezve,
hogy a barátnőjét kétszer több együttérzéssel áldotta meg a Jóisten, mint amennyire egy embernek
egész életében szüksége lehet. – Annak a Heródesnek az evangélium szerint a szeme se áll jól.
– Az hagyján, hogy az Úr Jézus, de az apátplébános úr! – morogta a doktor. – Tajtékozni
fog.
– A sekrestyés! – kurjantott Vékonyné, aki egész idő alatt csak hallgatott, és az ajtót
bámulta röggönysugaras tekintetével. – Az ő szeme, no az nem áll jól!
– Drágám, a szemészeti diagnózist bízza inkább rám – simogatta meg a doktor felesége
barna kezét.
Veron befejezte a körözést. Megfordult, hátát az ajtónak vetette.
– Az apám is jár a hajnali misére – szögezte az asztal üres közepére a pillantását. – És az is
igaz, hogy nem volt más a templomban, mikor a nővér meg én kihoztuk a kosarat.

7
 Annuska kék szeme elkerekedett.
– Azt akarod mondani, hogy szegény Laurencia lopta el a rubintos szerecsent?
Veron ellökte magát az ajtótól. Szembefordította a székét Annuskáéval, és leült.
– Azt akarom mondani, édes egy Annusom, hogy szükségem van a segítségedre.

***

Énekes Miska, a vak kántor ördöngős ujjai alatt szinte bömbölt az orgona. Nem spórolt a
hangerővel, hadd ébredjenek föl a hívek, akik bár megszokták a korán kelést, a hajnal sötétségétől
és a templom hidegétől csakhamar elálmosodtak.
Fél hat volt. Veron odafent állt a kórusban, Énekes Miskától és az orgonájától
karnyújtásnyira. De csak a ködmönbe és nagykendőbe bugyolált teste, mert a lelkét a jó meleg
dunna alatt hagyta, otthon, a Széna tér sarkán. A teste viszont akkorát ásított, hogy Annuska, aki
kihúzott derékkal, éberen imádkozott mellette, attól félt, barátnője beszippantja a kezében
szorongatott kottapapírt.
Így telt el negyed óra. Hevér apátplébános odalent hadarva ropogtatta a latin szöveget,
Veron feje pedig rá-rábillent Annuska vállára. Annuska idegességében kipirult, és szelíden oldalba
bökte Veront, ébredjen már föl végre-valahára.
Épp időben, mert Énekes Miska újra zúgatni kezdte az orgonát, az időközben magukhoz
tért hívek pedig engedelmesen harsogták odalent:
Harmatozzatok, égi magasok!
Téged vár epedve a halandók lelke,
Jöjj el, édes üdvözítőnk!
Csodálatos módon Veron is ebben a pillanatban tért magához. Talán kissé jobban is a kelleténél,
mert amikor három versszak után Énekes Miska abbahagyta az orgonálást, Veron nem hallgatott
el. Csak fújta tovább teli tüdőből az előbbi dallamra:
Ki templomból lop, kárhozatra jut,
Átok sújt le rája, gonosztette ára,
Jöjj el, édes üdvözítőnk!
Veron háromszor is jelentkezett a leánykórusba, ám nem vették föl. És nem ok nélkül: hallására
nemhogy székesegyházakat, de rozzant kutyaólat sem igen alapozhattak a karnagyok. Énekes
Miska, akinek beletelt pár percébe, míg le tudta gyűrni a Veron tehetsége okozta muzikális
megrázkódtatást, kétségbeesve nyúlt a billentyűkhöz, hogy legalább a kísérettel kiegyenesítse a
lány dallamvezetésének hegyeit és völgyeit.

8
 Szerencsére Annuska, akit igazán kellemes orgánummal áldott meg az Úr, csatlakozott
Veron énekéhez. Ő nem annyira a kétségbeesés, inkább az erőszak hatására: Veron ugyanis tüdőn
bökte a könyökével.
Ki templomból lop, az őrangyalok
Megrágják a lelkit, s rubinttá változik,
Jöjj el, édes üdvözítőnk!
A hívek nagyobb részét nemigen zavarta meg a szokatlan szöveg, talán nem is fogták föl.
Aki tudta, az ének szokásos versszakait dünnyögte az orgonaszóra. Csak Hevér Márk dermedt
olyan mozdulatlanságba az oltárnál, hogy bízvást beállhatott volna a betlehemi szoborcsoportba –
jászolnak, például. Az már föltűnőbb volt, hogy Rekecki Pali, a nyolcéves forma ministránsgyerek
belerúgott a földre helyezett csöngettyűbe. Nem is annyira az ének, mint az a bődülésnek is beillő
krákogás zavarhatta meg, mellyel a miséző plébános jelezte a kórusnak, hogy immár magához tért
a szoborszerű révületből, és Énekes Miska döntse el végre, befejezték-e az éneklést, vagy további
meglepetésszerű folytatással szolgál ő és az amatőr kórusa.
Énekes Miska, de főleg Veron úgy döntött, ennyi elég. Veron zsebre vágta a kottapapírt,
és elégedett képpel hajolt át a kórus korlátján, hogy veséig hatóan vizslassa a jámbor hívősereget.
– És most? – suttogta Annuska.
– Várunk türelemmel – mondta Veron, életében alighanem először.

***

– Nem megmondtam, hogy ő volt? – csapott az asztalra Vékonyné úgy, hogy Annuska
teájából kifordult a kiskanál.
A doktor ebédlőjében összegyűlt önkéntes vizsgálóbizottság (Annuska, Veron és a
doktor) gyakorlottan hagyta figyelmen kívül Zsike néni kérdését.
Bús Piri azonban önérzetes asszony volt, nem tűrte a vádaskodást.
– Én meg azt mondtam meg, hogy valaki rossz hírbe akar hozni! – csattant föl.
Bogárszemében csak úgy parázslott a fölháborodás és a szégyen.
– Azzal már elkésett az illető – vágott vissza a doktorné habozás nélkül.
Bús Piri kirúgta maga alól a széket. Kiegyenesítette negyvenéves létére is karcsú derekát,
és fölszegett állával a doktor felé biccentett.
– Ha tudom, hogy egy asszony ennyit megengedhet magának az ura jelenlétiben, bizisten,
még egyszer férjhez megyek! – folytatta a szópárbajt. – Csak hát az én uram férfi volt a talpán,
sose hagyta, hogy…

9
 – Nono! – pattintotta föl a doktor a szivardoboz tetejét. – Nem azért ülünk itt, az én
házamban, és nem Dujmovics főkapitány szobájában, hogy vádaskodással múlassuk az időt.
– Köszönjük, hogy hallgatott a kántor úrra, és eljött hozzánk – mosolygott Annuska
békítőleg Bús Pirire, aki a rend kedvéért még fújt egy nagyot, aztán visszaült a helyére.
Dávid Veron viszont nem szólt semmit. Csak bámulta a faragott négust, aki zöld
palástjában és aranyos turbánjában némán tűrte a zsivajt. A turbánba illő vörös ékkő kihívó
csillogással hevert a gyűrt kalendáriumlapon, amiből a fekete bölcset kicsomagolták.
– Ahogy mondtam, az este találtam meg – mutatott Bús Piri a megkerült szoborra. –
Kimentem kukoricát darálni az istállóba. Bele akartam önteni a darát a ládába, mire látom, hogy
ez a csomagolt szerecseny kukucskál rám az aljáról.
– Aztán miért nem vitte rögtön a plébániára? – gyújtott meg egy gyufát a doktor.
– Én… én akartam… – sütötte le az asszony a szemét. – Csak hát késő volt már, nem
akartam a plébános urat… Gondoltam, elég lesz máma délelőtt is. Esetleg… elküldetem
valakivel…
– A szeretőjével? – vágta oda kurtán Vékonyné. – A Rekecki sekrestyéssel! Nem-e a maga
kedvéért lopta el a négust? Bajba keverni egy embert az öt gyerekével…
– A Ferinek semmi köze hozzá! – kiáltotta Piri. – Ha jobban meggondolom, inkább egy
ilyen magafajta, rossz akaratú asszony lophatta el! Hogy engemet bajba keverjen! Hát tehetek én
arról, hogy egyedül az enyim a ház meg a föld? Hogy nem kell főzni, mosni, dógozni senki fiára,
csak magamra? A magafélik meg… – nézett farkasszemet a doktornéval. – Azt se tudják, milyen
egyedül tengődni egy akkora házban, egyedül kelni meg feküdni! Csak az irigység!
Vékony doktorban hosszú évek rutinja elevenedett meg, amikor sikerült hamarabb
megszólalnia, mint a feleségének.
– A maga javára szól, Piroska, hogy önként idejött a szoborral – fújta ki a szivarfüstöt. –
Persze lehet, hogy csak a lelkiismerete szavára…
– Így is, úgy is jelentkeztem vóna – igazította ki Bús Piri a doktort. – De hajnalban,
amikor a szentmisén magamba szállva a Szűzanyához imádkoztam, úgy éreztem, mintha egy
angyal szólított volna meg, és…
– Angyali hangot hallott, mint az evangéliumban Mária, igaz? – kérdezte Veron nagy
ártatlanul.
– Azzal a különbséggel, hogy Mária szűz volt – morgott közbe Vékonyné, mire a doktor
úgy érezte, sürgősen más irányt kell szabnia a társalgásnak.
– Kinek van kulcsa a kapujához, Piri? – kérdezte.
Az asszony zavartan igazgatta a kendője csücskét.

10
 – Hát… csak énnekem – bökte ki.
Hirtelen felvidult.
– Meg a Gubás szomszédnak.
A többiek gondolkodóba estek.
– A mézes Gubásnak? – kérdezte félénken Annuska.
– Annak hát – felelte Piri.
– De hát az… az most Zomborban van a lányánál, nem? – folytatta Annuska. – Akartam
tőle mézet rendelni karácsonyra, még novemberben, a piacon. Azt mondta, Luca napján vonatra
ül, és csak újévkor jön haza. Nagyon gondolkodott, kire bízza a jószágokat.
– Nem-e magára bízta? – fordult Vékonyné Pirihez.
Az asszony csöndben maradt.
Veron és a többiek úgyszintén.
– Hajaj – sóhajtott végül Vékony doktor. Észre se vette, hogy a szivar kialudt a szájában.
– Elég vót a kérdezősködésből – állt föl Bús Piri. – Nem én loptam el, hallják? Különben
nem hoztam volna ide. Tessék, én megtettem, ami a kötelesség. A szerecseny itt van, alá szógálja.
Éppen olyan fürgén hagyta el a házat, mint Rekecki sekrestyés egy nappal előtte.
– Elengedi? – hápogott Vékonyné a férjére meredve. – Csak így?
A doktor fáradtan dörzsölte őszülő szemöldökét.
– Mit mondanak, mennyit ér? – vette kezébe a rubint. – Tízezer korona?
Annus és Vékonyné egyszerre bólintottak.
– Az bizony sok. Hajaj… – sóhajtott a doktor újra. – Ha a kapitány tudomást szerez róla,
mi is bajba kerülhetünk. A Rekeckivel, Laurencia nővérrel meg az Énekes Miskával együtt.
– Könnyen lehet, hogy a kapitány már tudja is – igazgatta búzahajfonatát Annuska. –
Tegnap vagy egy tucat ember segédkezett a templomban, amikor Laurencia nővér fölfedezte a
hiányt. Ugye, Veron?
Veron megfogta a gyűrött kalendáriumlap sarkát, és a szoborral együtt maga felé húzta.
Szólni azonban nem szólt.
– Ahogy a kapitányt ismerem, képes, és az éjféli mise kellős közepén vonul be a
templomba, hogy bezárassa a híveket – kelt föl a doktor, hogy a kredencből elővegyen egy
aranyló folyadékkal félig teli, metszett palackot. A karácsonyi mise alatt kardjával hadonászó
Dujmovics képzete határozott vágyat ébresztett benne némi szíverősítő iránt. Úgy vélte, a nők is
hasonlóan éreznek, ezért előkereste a palackhoz illő pohárkákat is.
Némán hajtották föl az italt.
– Nagyon érdekes – nyalta meg a száját Veron.

11
 – Egy sebész kollégámtól kaptam – magyarázta a doktor. – Nyugdíjas, és szívesen
kísérletezik különböző likőrök és párlatok…
– Úgy értem, ez a nyomtatvány – rántotta ki Veron a csomagolást a szobor alól.
A szerecsen csodálatosképpen állva maradt, bár Annuska – aki ritkán ivott alkoholt – úgy
látta, méltatlankodó kifejezés jelent meg sötét faarcán.
– Hogy érted? – hajolt a papír fölé a doktor is.
– Itt a dátum. Ezerkilencszázkilenc – mutatta Veron. – Ez a jövő évi kalendárium. Úgy
emlékszem, három napja, hogy édesapám kérdezett felőle, de Timon atya azt mondta neki, még
nem küldte el a nyomda. Ha megérkezik, a sekrestyében árusítják majd, ahogy máskor is.
Vékony doktor arca megszínesedett.
– No és aztán! – mondta a doktorné. – Mihelyst megjött a kalendárium, a Rekecki vitt
egyet a szeretőjének. A Piri meg belecsomagolta a rubintos szobrot.
– Nem is tudom – húzta elő a doktor a rubint az órazsebéből, ahova időközben rejtette. –
Ha így cselekszik, azzal bajba keveri a sekrestyést.
– Én nem gondolnám ilyen butának a Pirit – kockáztatta meg Annus. – Kivéve persze ha
összevesztek, és Piri szándékosan akarja tolvajnak föltüntetni a Rekeckit.
– No de legalább a misére járók nem gyanúsak most már – jegyezte meg a doktor. – Mert
én úgy látom, hogy nem a templomból, hanem a sekrestyéből lophatták el a szobrot. Ott volt
kéznél ez a csomagolás – lengette meg a papírlapot.
– Amikor levittük a templomba, nem kutattuk át a kosarat – rázta a fejét Veron. – Se
Laurencia nővér, se én. Eszünkbe se jutott, hogy nincsen benne valami, amit múlt farsangkor
beletettek.
– Márpedig ez hiányzott belőle – fogta meg Annus gyöngéden a szobrocskát, hogy
köténye sarkával megtörölje az ujjlenyomatos turbánt.
– Ki járhatott a sekrestyében tegnap, tegnapelőtt? – kérdezte a doktor. – Három napja
még nem volt Ókanizsán jövő évi kalendárium, ugyebár. Ha hiszünk Veronkának.
– Persze, hogy hiszünk! – rikkantotta Annuska, lelkesebben, mint a misebéli krédót.
– Mindig mondtam, hogy a sekrestyés volt! – rikkantott Vékonyné is.
Odakintről göthös kukorékolással válaszolt a kiskakas.
– Ilyen tyúkeszű lenne a sekrestyés? – kérdezte Veron alkalomhoz illő szóválasztással. –
Tudhatta, hogy ő lesz az első, akire ráfoghatják a lopást.
– Jaj, kislányom, ilyen a szerelem! – karolt Vékonyné a férjébe. – Ha Piri úgy kívánja, ez a
Rekecki a holdat is lehozza neki!
– Rubin alakjában – dugta vissza a doktor a követ a zsebébe.

12
 Vékonyné fölkelt, és kisimította a kötényét.
– Amondó vagyok, szóljon Dujmovicsnak – veregette meg a férje vállát. – Még ha elő is
került a rubint, Rekecki megérdemel néhány napot a fogdában. Szeretőt tartani templomszolga
létére… És akkor szegény Rekeckiné meg a gyerekek sérelmeiről még nem is szóltam. Mi
ellenben nem érünk rá ezzel a galibával foglalkozni – nézett a lányára. – A templom fáját
földíszítettük, de a mienk még kint porosodik a fáskamrában. Pedig a Jézuska már Ókanizsa
határában lehet!
– Úgy bizony – dőlt hátra Vékony doktor. Ujjai sebesen galoppoztak az asztal peremén. –
És én nem szívesen köszönteném a Jézuskát egy tömlöcbe dugott sekrestyéssel.

***
– Nocsak, nocsak! – kiáltott föl Hevér Márk apátplébános úr. – A tévelygő négus! – nézett
hol Vékony doktorra, hol Dávid Veronra, akik a plébánia hideg folyosóján botlottak bele.
Ők éppen érkeztek, a plébános éppen indulni készült. Amikor azonban átadták neki a
szobrot és a vörösen ragyogó követ, Hevér Márk visszaakasztotta a kabátját a fogasra, és
kandallótűztől meleg plébánosi irodába invitálta két váratlan látogatóját. Miután a szakácsné
fölszolgálta a kávét, a plébános pedig a tűzifa-hasogatás feladatával jó időre lefoglalta az élénken
érdeklődő Timon káplánt, a doktor belefogott a mesébe.
– Először is szeretnék bocsánatot kérni, hogy csak most jelentjük a szobor eltűnését –
szabadkozott. – Az a helyzet, hogy már tegnap értesültünk róla. Az igazat megvallva nem akartuk
magát addig háborgatni, amíg…
– Az igazat megvallva, mi? – paskolta meg Márk atya gömbölyded pocakján a
kifényesedett reverendát. – Mit gondolnak, tán évente jár az a jámbor apáca gyónni?
Veron nem merte megkérdezni, hogy a pap Laurencia nővérre érti-e, amiről beszél.
– Köt a gyónási titok, úgyhogy nem mondhatom el, ki mindenki szabadult meg lelki
kínjaitól a mai nap során – folytatta az atya. – Jobb is, különben itt kellene ülnünk napestig.
Veron fiam, te gyóntál már?
A lányt váratlanul érte a kérdés. Kinyitotta a száját, de hang egyelőre nem jött ki rajta.
– Vagy nem azért jöttél, hogy megbánd a bűneidet? – faggatta tovább Hevér plébános, aki
annak idején maga hintette a keresztvizet a csecsemő Veron homlokára, és apjával, a rendszeresen
adakozó Dávid Szilveszter gazdával jó évtizede baráti viszonyt ápolt. – Szép Szűz Mária, csak
nem a kézfogódat akartad bejelenteni?
Veron újfent kinyitotta a száját, ám a pap megelőzte: harsány kacajra fakadt.

13
 – No, nem kell úgy megijedni, fiacskám – legyintett vastag, apátgyűrűs kezével. – Már csak
azért sem, mert úgy határoztam, hogy a ma reggeli énekes bűnbeesést is megbocsátom. Ha az
nincsen, sosem tudom meg, ki vetett szemet erre a mi derék szerecsen királyunkra – pillantott az
íróasztal sarkán feszítő zöldpalástos szoborra.
– Bús Piri bevallotta magának? – siettek végre Veron segítségére a szavak.
Most Hevér plébánoson volt a sor, hogy meglepődjék.
– Micsodát?
A doktor és Veron összenéztek, és zavart hallgatásba burkolóztak.
– Igaz, ami igaz, az előbb éppen ahhoz az az asszonyhoz indultam. Végső ideje beszélnem
vele – közölte az atya. Üres csészéjét a puha szőnyegre helyezte, a füles fotel lába mellé. – Nem
tűrhetem, hogy a plébánia egy munkása házasságtörést kövessen el, sőt gyakoroljon!
– Akkor tán nem az asszonnyal kéne kezdeni a beszélést – mormolta Veron a csészéje
árnyékában.
Nem látta, de érezte, hogy a plébános szigorú pillantást vet rá.
– Bölcsen szólottál, fiam – mondta. – Nem kéne asszonnyal kezdeni, igazán nem. Főleg
nem egy sekrestyésnek, aki az egyház áldásával él házasságban egy asszonnyal, és akinek mind az
öt gyerekét én kereszteltem. Mind a nyolcat, hogy pontos legyek – emelte Hevér atya mutatóujját
az égbe. – Két leány és egy fiú sajnos az egy esztendőt sem érte meg. Talán ezért is vesztette el
Rekeckiné a jó kedélyét…
Néhány percig csak a tűz ropogása hallatszott. Egész pontosan addig, míg egy fájdalmas
kiáltás és egy nem kimondottan keresztényi szellemű szidalom meg nem törte a csöndet.
– A káplánomnak nem erőssége a keményfa – kommentálta Hevér Márk angyali
nyugalommal.
Veron beleizzadt az erőlködésbe, hogy lenyelje a kitörni készülő vihogást.
– Szóval nem az özvegy Búsné volt a tettes? – hajolt előre a doktor, tekintetét a
plébánosra szegezve.
– Maradjunk annyiban, hogy Veronka és a maga Annus lánya nem hiába csinált magából
bolondot ma hajnalban – válaszolt a pap. – Az a lélek, akit a lelkifurdalás amúgy is gyötört már,
hamar megtört az átokkal fenyegető sorok hatására. Melyeket bizonnyal Dante is megirigyelne!
„Megrágják a lelkit, s rubinttá változik”? Micsoda rímpár! – sóhajtott az atya elragadtatottan. –
Igazi karácsonyi csoda, hogy az oltárkép őrangyalai nem dőltek a kardjukba, amikor meghallották!
– De hatásos volt, nem? – A füléig vörös Veron nem állta ki szó nélkül. – A tettes
elszégyellte magát, idejött, és… Tehát a tettes, aki… aki…
Hevér Márk szélesen elmosolyodott, és nem ugrott be Veron gyönge próbálkozásának.

14
 – Ugyan, plébános úr – nógatta a doktor is. – Nem az angyalok, hanem ez a szegény
Veron lány fog a kardjába dőlni, ha nem árulja el, ki tett magának vallomást. És, hogy őszinte
legyek, én is csalódottan fogom énekelni a Mennyből az angyalt, ha nem tudom meg.
A pap a fejét csóválta.
– Karácsony van! – sóhajtott végül. – Urunk megtestesülésének az ünnepe. Annak az
ünnepe, hogy Isten megemlékezett rólunk, és megmutatta nekünk az ő irgalmasságát. –
Elhallgatott, majd így folytatta: – Sosem adnék szívesen gyereket rendőrök kezére. Még azt se, aki
haragjában tolvajlás gyanújába keverné az apja szeretőjét. És ezért maga se riad vissza a lopástól,
legyen az akár az apja kulcskarikája, vagy egy fából faragott négus.
Veron fejében lassan világosság gyúlt. A plébános eközben hátrafordult, és óvatos
mozdulattal kiugrasztotta a vörös követ a faszerecsen turbánjából.
– Istennek hála, ez a tolvaj csak apróságokat lop – mondta. A tűz felé fordította a követ,
hogy táncra keljen benne a bíbor ragyogás. – Egy Tallián önként sose válna meg a drágaságaitól –
magyarázta. – Nagylelkű jótevőnk, a grófné annak idején bizonyára úgy gondolta, hogy egy isten,
aki a vizet borrá változtatta, nyilvánvalóan képes arra is, hogy rubinná bűvölje az egyszerű üveget.

***

Óh, boldog Betlehem, áldások városa,

Ott sír a védtelen, bús árvák támasza,
Földiek öröme, égiek szent gyönyöre:
Ne sírj, kis Jézuskám!
Veron lemaradt a Jézuskámról, mert akkorát ásított, hogy nemcsak a saját, hanem Annuska
énekeskönyve is belefért volna a szájába. Ez utóbbiért különösen kár lett volna, mert Annuska az
éjféli mise tiszteletére vasalt rózsaszín selyempapírba csomagolta.
– Kíváncsi leszek, most is belerúg-e a csöngettyűbe – súgta Annuska a barátnőjének.
Veron csak a bal szemét nyitotta ki, hogy ránézzen vele Rekecki Palira, a sekrestyés
legnagyobb fiára, aki az oltár körül sürgölődött a tizenkét hófehérbe öltöztetett ministráns
egyikeként.
– El tudom intézni – súgta vissza Veron, és már horkolt is.
– Miért? Tudsz egy jó rímet a Ne sírj, kis Jézuskám!-ra? – kérdezte Annus, de látva, Veron
hogyan változik egy csapásra álomszuszékból lesben álló dzsungeli vadásszá, azt kívánta, bár ne
kérdezett volna semmit.
– Négus tán? – próbálkozott Veron.

15
 Annuska a fejét rázta.
– Kék pusztán? Fél uszkár? Vagy esetleg… Aú! – jajdult föl Veron.
Annuska ugyanis, miközben teljes odaadással zengte a betlehemes éneket,
csodálatosképpen arra is módot talált, hogy a könyökével keresztülbökje a barátnője veséjét.

Baráth Katalin
2017. december

16