Diane Setterfield

A
tizenharmadik
történet
 A magyar fordítás az alábbi kézirat alapján készült:
Diane Setterfield: The Thirteenth Tale
By Orion (an Imprint of The Orion Publishing Group Ltd.),
2006

Minden jog fenntartva! A kiadvány sem egészben,

sem részben nem sokszorosítható, sem írott, sem elektronikus
sajtóban, bárminemű felhasználása csak a kiadó írásbeli
engedélyével történhet.

Copyright © Diane Setterfield, 2006

Hungárián translation © Szaffkó Péter, 2006

© Partvonal Könyvkiadó, 2006

A borítót átdolgozta Bóna Endre

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006

www.partvonal.hu
Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője
Kiadóvezető Nemes Dóra
Felelős szerkesztő Balázs Éva
Nyomdai előkészítés Császár András
Tördelte a P.R.S. Bt., Budapest
Minden gyerek különlegesnek tünteti fel a születését. Ez általános
emberi vonás. Szeretnél valakit igazán megismerni? Kívül-belül
egyaránt? Akkor kérd meg, hogy meséljen neked a születéséről.
Amit hallani fogsz, az nem az igazság, hanem egy történet. De
nincs beszédesebb egy történetnél.

(Vida Winter: Történetek a változásról és a kétségbeesésről)

A kezdetek

A levél
November volt. Bár még nem volt késő, besötétedett, mire befordultam a Laundress közbe.
Apa végzett aznapra, lekapcsolta a villanyt az üzletben és lehúzta a rolókat; de hogy ne legyen
teljesen sötét amikor hazaérek, a lakáshoz vezető lépcsőfeljáróban égve hagyta a lámpát. A
bejárati ajtó üvegén keresztül halvány, téglalap alakú fény vetődött a nedves járdára, és ami-
kor megálltam a megvilágított részen, hogy a kulcsommal kinyissam az ajtót, akkor pillantot-
tam meg először a levelet. Az is téglalap alakú volt, alulról az ötödik lépcsőfokon, ahol nem
lehetett nem észrevenni.
Bezártam az ajtót és a kulcsot a szokásos helyre tettem, Bailey Geometria felsőfokon című
könyve mellé. Szegény Bailey! Harminc éve a kutyának sem kell ez a vastag, szürke borítójú
könyv. Néha eltűnődöm, vajon mi tette a bolti kulcsok őrzőjévé. Gondolom, nem az a sors,
amit a remekműnek szánt, amelyen két évtizedig dolgozott.
Levél. Nekem. Ez eseménynek számított. A vastagon kitömött, éles sarkú boríték különös
címzése minden bizonnyal feladta a leckét a postásnak. Az írás gyerekkézre vallott, jóllehet
stílusa, a maga nagy gonddal megrajzolt betűivel, régiesnek tűnt. A gyakorlatlan, egyenetlen
vonások vagy a semmibe vesztek, vagy mélyen felszántották a papírt. A betűket nem kötötték
egybe. A nevemet – M A R G A R E T L E A – úgy írta le a levél írója, mintha mindegyik betű
újabb és újabb fáradságába került volna. Mivel gyerekeket nem ismertem, arra gondoltam,
hogy ez egy nyomorék kézírása.
Ettől furcsa érzésem támadt. Tegnap vagy tegnapelőtt, miközben én csendes magányom-
ban mindennapi teendőimet végeztem, egy ismeretlen – egy idegen – azzal bajlódott, hogy
ráírja a nevemet erre a borítékra. Ki lehet az, aki gondolatban velem volt elfoglalva, mialatt én
semmit sem gyanítottam?
Még a kabátomat sem vetettem le, lehuppantam a lépcsőre, hogy elolvassam a levelet. (Én
csak akkor olvasok, ha biztonságos pózban érzem magam. Ez hétéves korom óta van így,
amikor is az történt, hogy egy magas falon ülve olvastam a Vízitündérek című könyvet, és a
víz alatti élet leírása annyira elvarázsolt, hogy tudat alatt elengedtem magam. Ahelyett, hogy a
fantáziámban körülölelő víz a felszínen tartott volna, leestem a földre és elájultam. Még most
is érzem a fejbőrömön ejtett sebet. Az olvasás veszélyes dolog is tud lenni.)
Felbontottam a levelet és kivettem belőle egyet az öt-hat, műgonddal teleírt papírlap közül.
A munkámnak köszönhetően nagy gyakorlatom van a bonyolult kéziratok olvasásában. Nincs
benne semmi ördöngösség, csupán türelemre és gyakorlatra van szükség hozzá. Erre a kettőre,
valamint arra, hogy az ember kifejlessze magában a belső látás képességét. Ha olyan kéziratot
olvasol, amit megrongált a víz, a tűz, a napfény, vagy egyszerűen csak az idő múlása, akkor a
szemeddel nem csak a betűk formáját kell vizsgálnod, hanem a produktum egyéb jegyeit is.
Milyen gyorsan haladt a toll? Milyen erősen nyomta a levél írója a tollat a papírra? Hányszor
és hol szakad meg a folytonosság? El kell engedni magad. Ne gondolj semmire! Egészen ad-
dig, amíg egy olyan álomban nem találod magad, amelyben egyszerre vagy a papíron szágul-
dozó toll és maga a papír, amelynek felszínét szinte csiklandozza a tinta érintése. Akkor már
el tudod olvasni. Megismered az író szándékát, gondolatait, kétségeit, vágyait, egész mondan-
dóját. Olyan világosan fogod látni ezeket, mintha te lennél az a gyertyaláng, amely megvilá-
gítja a papírt, ahogy a toll végigszáguld rajta.
 Nem mintha ez a levél olyan kihívást jelentett volna, mint néhány másik. Az ákombákom
jelek gyorsan betűkké, majd szavakká és mondatokká álltak össze.
A következő állt a levélben:

Egyszer interjút adtam a Banbury Herald számára. Majd pontosan utána kell néznem – az ön-
életrajzomhoz. Egy fura fickót küldtek hozzám. Valójában kisfiú volt. Olyan magas, mint egy
férfi, de olyan dundi, mint egy kisgyerek. Ronda, barna öltönyét sokkal idősebbeknek tervez-
ték. A gallérja, a szabása, az anyaga mind rosszul állt neki. Gondoskodó anya vesz ilyesmit a
fiának, aki iskola után az első munkahelyére igyekszik, arra gondolván, hogy majd belenő
egyszer. Csakhogy a fiúk még nem nőnek fel attól, hogy lekerül róluk az iskolai egyenruha.
Volt valami megragadó a viselkedésében. Erő sugárzott belőle. Amikor megláttam, azon
tűnődtem, vajon mi járhat a fejében.
Semmi bajom azokkal az emberekkel, akik szeretik az igazságot – eltekintve attól, hogy
partnernek unalmasak. Addig legalábbis elviselhetők, amíg el nem kezdenek beszélni a törté-
netmesélésről és a becsületről, ahogy néhányan teszik. Ez persze idegesít. De ha békén hagy-
nak, akkor én sem bántom őket.
Nem azokkal van bajom, akik szeretik az igazságot, hanem magával az igazsággal. Miféle
segítséget vagy vigaszt jelent az igazság, szemben egy történettel? Mire jó az igazság éjfélkor,
a sötétben, amikor a szél úgy üvölt a kéményben, mint a farkasok? Amikor a villámlástól ár-
nyékok jelennek meg a hálószoba falán és az ablakon hosszú körmével kopogtat az eső? Nem.
Amikor a félelemtől és a hidegtől szoborrá válsz a saját ágyadban, akkor ne számíts arra, hogy
a csontos, hús nélküli igazság a segítségedre siet. Ilyenkor egy történet puha kényelmére van
szükséged. Egy hazugság andalító, bódító biztonságára.
Néhány író persze nem szereti az interjúkat. Ingerültek lesznek tőle. Mindig ugyanazok a
kérdések – panaszolják.
Nos, mire számítanak? Az újságírók firkászok. Mi, írók vagyunk az igaziak. Csak mert
mindig ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, az még nem jelenti azt, hogy nekünk is ugyan-
azokat a válaszokat kell adnunk, nem igaz? Vagyis azt akarom mondani, hogy kiszínezzük a
dolgokat, ebből élünk. Úgyhogy én évente több tucat interjút adok. Az évek hosszú sora alatt
több százat is. Mert én sohasem hittem abban, hogy a zsenit el kell zárni a külvilágtól ahhoz,
hogy boldogulni tudjon. Az én tehetségem nem olyan törékeny dolog, ami rettegne az újság-
írók mocskolódó tollától.
Eleinte igyekeztek kifogni rajtam. Kutatgattak, a zsebükben egy falatnyi kis igazsággal ér-
keztek hozzám, amit a megfelelő pillanatban előhúztak abban a reményben, hogy ijedtségem-
ben még többet fogok elárulni. Nagyon óvatosnak kellett lennem. Apró lépésekkel abba az
irányba kellett őket terelnem, amelyet én láttam jónak, finoman, észrevétlenül kellett becsalo-
gatnom őket egy olyan történetbe, amely szebb volt, mint amit ők vártak. Ez persze nagy ta-
pintatot igényel. Aztán egyszer csak felcsillant a szemük, az apró kis igazsághoz való ragasz-
kodásuk gyengülni látszott, mígnem teljesen megfeledkeztek róla és hagyták, hogy a homály-
ba vesszen. Ez mindig bejött. Egy jó kis történet mindig lenyűgözőbb, mint egy szemernyi
igazság.
Később, amikor híres lettem, a Vida Winter-interjú egyfajta rítussá vált az újságírók szá-
mára. Nagyjából tudták, hogy mire számíthatnak, és csalódottak lettek volna, ha történet nél-
kül kellett volna távozniuk. Gyorsan végigvették a rutinkérdéseket (Honnan merítette az ihle-
tet? Valóságos személyekről mintázza a szereplőit? Mennyire azonos ön a főszereplővel?), és
minél rövidebben válaszoltam, annál jobban örültek neki (A fejemből. Nem. Egy cseppet
sem.). Aztán következett az, amire vártak, az, ami miatt valójában jöttek. Ábrándozó és re-
ménykedő tekintet ült ki az arcukra. Olyanok voltak, mint a gyerekek, amikor aludni mennek.
„És most ön következik, Miss Winter – mondták. – Meséljen magáról!”
 És én meséltem. Valójában egyszerű kis történeteket, nem túl hosszúakat. Csak néhány
csinosan egybefűzött cselekményszálat, egy-egy emlékezetes motívummal és gyöngyszemmel
megspékelve. Ezek csupán apró hulladékok voltak a rongyoszsákomból. Több százat is őriz-
tem benne, és csak előráncigáltam őket. Regényekből és novellákból kimaradt részeket, soha
be nem fejezett történeteket, elvetélt karaktereket, költői helyszíneket, amelyeket soha semmi-
re sem tudtam használni. Csip-csup dolgok voltak, amelyek kimaradtak a szerkesztéskor. Eh-
hez csak annyi kell, hogy kikerekítsük a részleteket, elvarrjuk a szálakat, és már kész is a tel-
jesen új életrajz.
Boldogan távoztak. A jegyzetfüzetüket, úgy szorongatták a mancsukban, mint gyerekek a
cukorkát a szülinapi buli végén. Lesz mit mesélni az unokáiknak: „Egyszer találkoztam Vida
Winterrel, és elmondott nekem egy történetet.”
De térjünk vissza a Banbury Heraldtól küldött fiúhoz, aki egyszerűen ezzel állt elém:
„Miss Winter, mondja el az igazat!” Hát miféle kérés ez? Jártak nálam olyan emberek, akik
ravasznál ravaszabb módon igyekeztek kelepcébe csalni, és én egy kilométerről felismertem
őket, de ilyet! Ez nevetséges. Úgy értem, mire számított?
Ez jó kérdés. Mire számított? A szeme lázasan csillogott. Fürkésző tekintettel nézett rám.
Méregetett. Vizsgálgatott. Valami egészen különleges dologra volt kíváncsi, ebben biztos vol-
tam. A homloka gyöngyözött a verítéktől. Talán valami baja lehetett. „Mondja el az igazat!” –
motyogta.
Furcsa érzés töltött el. Mintha életre kelt volna a múlt. Egy korábbi élet hullámai támadtak
fel a gyomromban, aztán szétáradtak az ereimben és hideg érintéssel csapódtak a halántékom-
nak. Halálosan izgalmas volt. Mondja el az igazat!
Elgondolkodtam a kérésén. Végigfuttattam az agyamon és mérlegeltem a lehetséges kö-
vetkezményeket. Zavart engem ez a fiú a sápadt arcával és égő szemével.
„Rendben van” – adtam meg magam.
A fiú egy órával később ment el. Alig hallhatóan és szórakozottan elköszönt, vissza se né-
zett.
Nem mondtam el neki az igazat. Hogyan is tehettem volna? Egy történetet meséltem el ne-
ki. Egy elcsépelt, vérszegény kis dolgot. Semmi sziporka, semmi ragyogás, csak unalmas és
színtelen, nagy vonalakban összetoldozott események sora, mindenféle szépítgetés nélkül. Az
a fajta történet volt, amely szakasztott olyan, mint a valóság. Vagy inkább olyan, amelyikről
az emberek azt gondolják, hogy az a való élet, ami persze nem egészen ugyanaz. Az én tehet-
ségemmel nem könnyű egy ilyen történetet kitalálni.
Néztem a fiút az ablakból. Csoszogva baktatott végig az utcán, meggörnyedve, leszegett
fejjel, mintha minden lépés nagy erőfeszítésébe került volna. Teljesen eltűnt belőle a kezdeti
vitalitás, a hév és a lendület. Én öltem ki belőle. Persze nem csak én vagyok a hibás ebben.
Tudhatta volna, hogy nem szabad nekem hinnie.
Soha többet nem láttam.
Az az érzés belül, a gyomromnak, a halántékomnak, az ujjbegyeimnek feszülő hullámzás
elég sokáig megmaradt. Hol feltámadt, hol alábbhagyott, attól függően, hogy mennyire gon-
doltam a fiú szavaira. Mondja el az igazat! „Nem” – válaszoltam. Újra meg újra. Nem. De
nem hagyott békén. Nyugtalanított. Sőt mi több, veszélyes volt. Végül alkut kötöttem: „Még
nem.” Akkor sóhajtott egyet, izgett-mozgott, de aztán megnyugodott. Olyannyira, hogy telje-
sen meg is feledkeztem róla.
Milyen régen történt! Harminc éve? Vagy negyven? Az idő gyorsabban múlik, mint gon-
dolnánk.
Mostanában sokszor gondolok a fiúra. Mondja el az igazat! És megint éreztem azt a furcsa,
belső morajlást. Valami növekszik bennem, osztódik és sokasodik. Érzem a gyomromban,
kerek és kemény, körülbelül akkora, mint egy jókora grapefruit. Kiszívja a levegőt a tüdőm-
ből és kirágja a velőt a csontjaimból. A hosszú nyugalmi állapottól megváltozott. Egy szelíd
és engedelmes dologból erőszakos lény lett. Visszautasít mindenféle tárgyalást, akadályozza a
beszélgetést, és a jogaira hivatkozik. Nemleges választ nem fogad el. Az igazat, ezt visszhan-
gozza, miközben a fiú után szól és nézi az egyre távolodó hátát. Aztán felém fordul, jól meg-
szorítja a zsigereimet és csavar rajtuk egyet. Megegyeztünk, emlékszel? Itt az idő.
Remélem, nincs ellenére, hogy megírja az életrajzomat. Jöjjön el hozzám kedden! Küldök
maga elé egy kocsit a Harrogate pályaudvarra a félötös vonathoz.

Vida Winter

Hogy meddig ültem a lépcsőn, miután elolvastam a levelet? Fogalmam sincs, mert teljesen
elbűvölt. Van valami különös erejük a szavaknak. Ha avatott kezek alól kerülnek ki, megba-
bonáznak. Úgy rátekerednek az ember végtagjaira, mint a pókháló, és amikor annyira elbűvöl-
ték, hogy mozdulni sem tud, akkor átszúrják a bőrét, behatolnak a vérébe, és elnémítják a
gondolatait. És a belső énében csodákat művelnek. Amikor hosszú idő után végre magamhoz
tértem, csak sejtettem, hogy mi mehetett végbe öntudatlanságom legmélyén. Mit tett velem ez
a levél?
Nagyon keveset tudtam Vida Winterről. Természetesen tisztában voltam azokkal a jelzők-
kel, amelyekkel a nevét illették: Anglia legkedveltebb írónője; századunk Dickense; a világ
leghíresebb élő írónője, és így tovább. Természetesen tudtam, hogy népszerű, bár amikor ké-
sőbb kutatásokat végeztem, a számokon továbbra is meglepődtem. Hatvan könyv hatvan év
alatt; ötvennégy nyelvre fordították le őket; Miss Wintert huszonhét alkalommal nevezték az
angol könyvtárak leggyakrabban kikölcsönzött szerzőjének; és tizenkilenc film készült a re-
gényeiből. Statisztikai szempontból a legvitatottabb kérdés az volt, hogy vajon több példány
kelt-e el a könyveiből, mint a Bibliából, vagy sem. Ebben nem az okozott nehézséget, hogy
megtudjuk, hány könyvet adott el (ez a szám milliós nagyságrendben váltakozott), hanem az,
hogy konkrét számokat szerezzünk be a Bibliára vonatkozóan: bármit is gondolunk Isten igé-
jéről, az eladási adatai közismerten megbízhatatlanok. De az a szám, ami engem a legjobban
izgatott a lépcső alján ülve, az a huszonkettő volt. Ennyi volt a száma azoknak az életrajzírók-
nak, akik információ hiányában, bátorítás híján vagy éppen a Miss Wintertől érkező intenciók,
esetleg fenyegetések hatására kénytelenek voltak feladni, hogy megtudják róla az igazat. De
ezt akkor még nem tudtam. Csupán egy statisztikai adatot ismertem, és az az egy tűnt fontos-
nak: hány könyvet olvastam én, Margaret Lea Vida Wintertől. Egyet sem.
Megborzongtam a lépcsőn, ásítottam és nyújtóztam egyet. Miután magamhoz tértem, rájöt-
tem, hogy öntudatlan állapotomban átrendeződtek a gondolataim. Különösen két dolog emel-
kedett ki és foglalt helyet figyelmem középpontjában az emlékezetemnek nevezett töredék-
halmazból.
Az egyik egy kis jelenet volt, amely a boltban játszódott le, és apám is benne volt. Egy
magánkönyvtárból kiselejtezett gyűjteményt tartalmazó dobozt csomagolunk ki, és több Vida
Winter-könyv is szerepel benne. A boltban nem árulunk kortárs regényeket. Ebédidőben átvi-
szem az antikváriumba – mondom, és a pult szélén hagyom a könyveket. De a délelőtt folya-
mán a négyből három eltűnik. Eladtuk. Egyet egy papnak, egyet egy térképésznek, egyet pe-
dig egy hadtörténésznek. A könyvszerető emberek szokásos sápadtságával és belső izzásával
jellemezhető ügyfeleink arca láthatóan felcsillan, amikor észreveszik a papírkötésű könyvbo-
rítók gazdag színeit. Ebéd után, amikor befejezzük a kicsomagolást, a katalogizálást, a köny-
vek elrendezését, és a boltban nincs ügyfél, rendszerint ülünk és olvasunk. Késő délután van,
esik az eső, és az ablakok bepárásodtak. A háttérben sziszeg a gázmelegítő; a fülünkben visz-
szacseng a hang anélkül, hogy hallanánk, mert egymás mellett ülve, de kilométerekre egymás-
tól, mindketten teljesen elmerültünk a könyveinkben.
– Főzzek egy teát? – kérdezem, kikandikálva a könyvemből.
Semmi válasz.
Ennek ellenére főzök egy teát, és a csészét odateszem apa mellé a pultra.
 Egy órával később az érintetlen tea teljesen hideg. Frisset főzök, és újabb gőzölgő csészét
helyezek a pultra. Észre sem veszi, hogy mit csinálok.
Finoman megbillentem a könyvet a kezében, hogy lássam a borítóját. Ez a negyedik Vida
Winter-regény. Visszahelyezem a könyvet eredeti pozíciójába, és apám arcát vizsgálgatom. Ő
nem hall engem. Nem lát engem. Egy másik világba került, és én csak egy szellem vagyok
számára.
Ez volt az első emlék.
A második egy kép. Egy félprofilból látható, fényből és árnyékból megformált arc tornyo-
sul magasan az alatta, hozzá képest törpévé zsugorodott várakozók fölé. Csak reklámfotó volt
a pályaudvar óriásplakátján, de számomra az ősi civilizációk sziklafalba vésett, rég elfelejtett
királynőinek és istennőinek hűvös nagyságát sugározta. Ha az ember elmélázik a szem külön-
leges ívén, a széles és sima arccsonton, az orr kifogástalan vonalán és arányosságán, akkor
egyúttal azon csodálkozik, hogy miként képes az emberi lények variációinak véletlenszerűsé-
ge ilyen emberfeletti módon tökéleteset alkotni, mint ez az arc. Az ilyen csontok, amelyeket
majd a jövő régészei fognak felfedezni, nem kezdetleges szerszámokkal létrehozott tárgyi le-
leteknek fognak számítani, hanem a művészi igyekezet legmagasabb csúcsának. Az ezeket a
rendkívüli csontokat díszítő bőr olyan, mint az alabástrom áthatolhatatlan fényessége; sőt még
halványabbnak is tűnik a finom halántékon és a karcsú, elegáns nyakon nagy gonddal elren-
dezett vörös hajfürtök mellett.
És ha ez a különleges szépség még nem lenne elegendő, akkor ott van a szem. Egy fotós
bűvészmutatványnak köszönhetően olyan zöld a színe, amilyen senkinek sincs, és inkább ha-
sonlít egy templomablak üvegéhez, vagy a smaragdhoz, vagy a töltött cukorkához; ez a szem
néz el teljesen kifejezéstelen tekintettel az utazók feje fölött. Azt nem tudom megmondani,
hogy vajon aznap a többi utas is ugyanígy érzett-e a kép láttán; ők olvasták az írónő könyveit,
tehát lehetséges, hogy másképpen látták a dolgokat. De én, amikor belenéztem a hatalmas
zöld szemekbe, önkéntelenül is arra gondoltam, hogy a szem a lélek tükre. Emlékszem, mi-
közben néztem a nő zöld, kifejezéstelen szemét, arra gondoltam, hogy neki nincs lelke.
Mindössze ennyit tudtam Vida Winterről azon az estén, amikor ezt a levelet megkaptam.
És ez nem volt sok. Bár ha jobban meggondolom, akkor talán mindenki más is csak ennyit
tudott. Mert bár mindenki ismerte Vida Wintert – ismerték a nevét, az arcát, a könyveit –,
ugyanakkor senki sem ismerte őt igazán. Mivel legalább olyan híres volt a titkairól, mint a
történeteiről. Tökéletes rejtély volt.
Nos, ha a levélnek hinni lehetett, akkor Vida Winter el akarta mondani az igazat az életé-
ről. Ez önmagában is furcsa volt, de még ennél is furcsább volt a következő gondolatom: va-
jon miért éppen nekem akarja elmondani?
 Margaret története
Miután felálltam a lépcsőről, beléptem a sötét könyvesboltba. Nem kellett felkapcsolnom a
villanyt; úgy ismerem az üzletet, mint a tenyeremet. A bőr és a régi papír illata azonnal meg-
nyugtatott. Az ujjaimmal végigsimítottam a könyveket, ahogy a zongorista szokta a billentyű-
ket. Mindegyik könyvnek megvan a maga egyedi ismertetőjegye: Daniels Térképészet-
történetének szemcsés vászonborítója van, a Szentpétervári Kartográfiai Intézet értekezleteiről
szóló Lakunyin-féle jegyzőkönyvek – kézzel rajzolt és kézzel színezett térképeivel együtt –
egy igencsak megkopott, repedezett bőrdossziéban vannak. Ha bekötnék a szememet és a
könyvesbolt három emeletének bármelyikére vinnének, a könyvek érintése alapján meg tud-
nám mondani, hogy hol vagyok.
Kevés vevőt látni Lea Antikváriumában, napjában átlagosan fél tucatot. Szeptemberben
fellendül egy kicsit a forgalom, amikor jönnek a diákok, hogy megvegyék az új tanévre szóló
tankönyveiket; aztán még egyszer, májusban, amikor a vizsgák után visszahozzák őket. Apám
vándorkönyveknek nevezi ezeket a példányokat. Az év többi részében napok telnek el anél-
kül, hogy vevőt látnánk. Minden nyáron felbukkan a különc turista, aki miután letévedt a főút-
ról, kíváncsiságból a napfényből belép a boltba, ahol egy pillanatra megáll és egy darabig pis-
log, hogy a szeme alkalmazkodni tudjon a benti fényhez. Attól függően, hogy mennyire fáradt
el a fagylaltevésben vagy a csónaknézegetésben, vagy marad egy kicsit, hogy élvezze az ár-
nyékot és a nyugalmat, vagy nem. Leggyakrabban olyan látogatóink vannak, akik a barátunk
barátjától hallottak rólunk, és ha már Cambridge közelében járnak, akkor benéznek hozzánk.
Amikor belépnek a boltba, az arcukon látszik, hogy elvárásaik vannak, és nem ritkán elnézést
kérnek a zavarásért. Kedves emberek, olyan csendesek és szeretetreméltóak, mint maguk a
könyvek. De a legtöbbször csak apa, én és a könyvek vagyunk az üzletben.
Vajon miből élnek? – gondolhatná a kedves olvasó, ha látná, hogy milyen kevés vásárló
fordul meg az üzletben. De, tudják, a könyvesbolt pénzügyi értelemben csak melléküzemág.
Az igazi üzlet máshol zajlik. Körülbelül évi öt-hat tranzakció képezi a megélhetésünk alapját.
A következő a helyzet: apa ismeri a világ legnagyobb gyűjtőit és ismeri a világ legnagyobb
gyűjteményeit. Ha lenne alkalmuk megfigyelni őt árveréseken vagy könyvvásárokon, ame-
lyeket gyakran látogat, akkor észrevennék, hogy milyen gyakran mennek oda hozzá halk sza-
vú, diszkréten öltözött személyek, akik félrehívják, hogy nyugodtan tudjanak váltani egy pár
szót. A szemükből azonban egyáltalán nem nyugalom árad. „Tud-e arról a…” – kérdezik tő-
le, vagy pedig „Hallott-e valaha arról, hogy…” – és megemlítenek egy könyvet. Apa óvato-
san válaszol. Semmi értelme reményt kelteni. Ezekből a dolgokból általában nem lesz semmi.
Másfelől viszont, ha mégis hallana valamit… És ha addig még nem volt meg neki, akkor be-
jegyzi a kis zöld noteszébe az illető címét. Aztán elég hosszú ideig nem történik semmi. De
később – néhány hónappal vagy több hónappal később, ezt nem lehet tudni – egy másik árve-
résen vagy könyvvásáron, amikor meglát egy bizonyos másik illetőt, akkor finoman, puhato-
lózva érdeklődni kezd, hogy vajon…, és ismét szóba kerül a könyv. Az esetek döntő többsé-
gében a dolog itt véget is ér. Néha azonban a beszélgetéseket levélváltás is követheti. Apa
rengeteg időt tölt azzal, hogy leveleket ír. Franciául, németül, olaszul, sőt időnként latinul is.
Tíz esetből kilencszer a válasz udvarias, kétsoros elutasítás. Előfordul azonban – évente fél
tucatszor –, hogy a válaszból utazás következik. Utazás, amelynek során apa valahol felvesz
egy könyvet, és egy másik helyre viszi azt. Ritkán van távol negyvennyolc óránál tovább. És
csak hatszor egy évben. Ebből élünk.
Maga a könyvesbolt lényegében semmi pénzt nem hoz. Csupán levélírásra és levelek kéz-
besítésére szolgál. Egy hely, ahol agyon lehet ütni az időt a következő könyvvásárig. A bank-
igazgatónk szerint ez csak egy hobbi, amit apa a sikereinek köszönhetően megengedhet ma-
gának. De a valóságban – pontosabban apáéban és az enyémben, hiszen a valóság nem min-
denki számára jelenti ugyanazt – a bolt az egésznek a lelke. Könyvek gyűjteménye, biztonsá-
gos hely mindegyik kötet számára, amelyeket egykor oly nagy szeretettel írtak meg, de jelen-
leg senkinek sem kellenek. És egyben olyan hely, ahol olvasni lehet. Az 'A' Austent jelenti, a
'B' Brontét, a 'C' Charlest, a 'D' pedig Dickenst. Ebben a boltban tanultam meg az ábécét.
Apám a polcok között sétált, engem a karjában tartva, és miközben megtanított a betűkre, el-
magyarázta, hogy mire kell az ábécé. Írni is ott tanultam meg: neveket és címeket másoltam át
a katalóguscédulákra, amelyek még most, harminc évvel később is ott vannak. A könyvesbolt
egyszerre volt az otthonom és a munkahelyem. Jobb iskola volt ez számomra, mint amilyen a
suli valaha is volt, aztán pedig ez lett az én magánegyetemem. Ez volt az életem.
Apám soha nem adott könyvet a kezembe és soha nem tiltotta egyiket sem. Csak hagyta,
hogy bolyongjak és nézelődjek, és magam válasszak megfelelő vagy kevésbé megfelelő mó-
don. Olvastam történelmi hősökről szóló véres történeteket, amelyekről a 19. századi szülők
úgy vélték, hogy gyerekeknek valók, és olyan középkori rémtörténeteket, amelyek biztosan
nem voltak azok; olvastam olyan veszélyekkel teli utazásokról, amelyekben abroncsszoknyás
hölgyeknek kellett átjutniuk csalóka tájakon. És olvastam kézikönyveket a jó családból szár-
mazó fiatal lányokra vonatkozó illemszabályokról és viselkedési szokásokról; olvastam olyan
könyveket, amelyekben voltak képek, és amelyekben nem voltak; olvastam könyveket ango-
lul, franciául és olyan nyelveken, amelyeket nem ismertem, de a fejemben összeraktam a tör-
ténetet néhány kitalált szó alapján. Könyvek. Könyvek. És könyvek.
Az iskolában nem használtam fel azt, amit otthon olvastam. Az ódon nyelvtankönyvekből
megtanult régies francia kifejezések bekerültek a fogalmazásaimba, de a tanáraim ezeket he-
lyesírási hibáknak vélték, jóllehet soha nem tudták teljesen kiirtani a szövegeimből. Olykor-
olykor a történelemórán olyan ismeretanyaggal foglalkoztunk, amit boltbéli véletlenszerű ol-
vasmányaimból már jól ismertem. Nagy Károly? Eltűnődtem. Vajon az én Nagy Károlyom?
A boltból? Ilyenkor teljesen megkukultam attól, hogy egy pillanatra két olyan világ ütközött
össze, amelyeknek egyébként semmi közük sem volt egymáshoz.
Két olvasmány között segítettem apának a munkájában. Kilenckor barna papírba csoma-
golhattam a könyveket és megcímezhettem őket olyan ügyfeleinknek, akik messze laktak.
Tízkor engedélyt kaptam arra, hogy ezeket a csomagokat elvigyem a postára. Más alkalom-
mal tíz órakor megszabadítottam anyát az egyetlen munkától, amit a boltban végzett: a takarí-
tástól. A „régi könyvekbe” természetszerűleg beivódott piszok, baktériumok és egyéb káros
anyagok ellen védekezésül fejkendőbe és hosszú pongyolába öltözve, az ajkait szorosan ösz-
szezárva és lehetőleg minél kevesebbszer lélegezve szokta letörölgetni a polcokat finom toll-
seprűjével. Időnként a tollak egy képzeletbeli porfelhőt kavartak fel, mire anya visszahőkölt
és köhögni kezdett. Elkerülhetetlen volt, hogy a harisnyája beakadjon abba a ládába, amely a
könyvek előre kiszámítható rosszindulata következtében éppen mögötte volt elhelyezve. Fel-
ajánlottam, hogy majd én letörölgetek; ő pedig nagyon szívesen vált meg ettől a munkától;
ezután már nem is kellett bejönnie a könyvesboltba.
Amikor tizenkét éves lettem, apa megbízott, hogy keressem meg az elveszett könyveket. A
leltár szerint azokat a tételeket tekintettük elveszettnek, amelyek nem voltak a megfelelő he-
lyükön a polcon. Lehet, hogy ellopták őket, de az volt a valószínűbb, hogy egy szórakozott
nézelődő rossz helyre tette őket vissza. Hét helyiség volt a könyvesboltban és mindegyikben
földtől plafonig sorakoztak a könyvek, több ezer kötet.
– És ha már benne vagy, ellenőrizd az ábécé szerinti sorrendet is – mondta apa.
Ennek a munkának soha sincs vége; kíváncsi lennék, vajon teljesen komolyan gondolta-e,
amikor ezt rám bízta. Persze nem számít, mert én komolyan vettem, amit elvállaltam.
Egész nyáron minden délelőttöm ráment, de szeptember elejére, amikor megkezdődött az
iskola, mindegyik elveszett könyv meglett, mindegyik elkallódott kötet visszakerült a helyére.
Emellett pedig – és így utólag visszatekintve ez tűnik igazán fontosnak – ha röviden is, de a
könyvesboltban minden egyes könyvvel kapcsolatba kerültem.
 Mire tizenéves lettem, olyan sokat segítettem apámnak, hogy csendes délutánokon semmi
komoly munkánk nem akadt. Miután elvégeztük a délelőtti munkát, szortíroztuk az új köny-
veket a polcokon, megírtuk a leveleket, és miután a folyóparton megettük a szendvicseinket és
megetettük a kacsákat, visszamentünk a boltba olvasni. Az olvasmányaim egyre kevésbé vol-
tak véletlenszerűek. Egyre gyakrabban böngészgettem a második emeleten, ahol tizenkilence-
dik századi irodalom, önéletrajzok, memoárok, naplók és levelek töltötték meg a polcokat.
Apám észrevette, hogy milyen jellegű könyvek iránt érdeklődöm. Könyvvásárokról és ki-
árusításokról mindig olyan könyveket hozott, amelyekről úgy gondolta, hogy szívesen elolva-
som. Kopott kis könyvecskéket, főként kéziratok formájában, amelyekben az elsárgult lapokat
szalag vagy zsinór tartotta össze, némelyiket pedig kézzel kötötték be. Hétköznapi emberek
hétköznapi életéről szóltak. Nem egyszerűen csak olvastam, de faltam az ilyeneket. Az étele-
ket ugyan egyre kevésbé kívántam, de a könyvek iránti mohóságom csillapíthatatlan volt. Így
kezdődött, a hivatásom.
Nem vagyok igazi életrajzíró. Tulajdonképpen nem is igen vagyok életrajzíró. Főleg a saját
magam szórakoztatására írtam egy sor életrajzi tanulmányt az irodalomtörténet néhány jelen-
téktelen alakjáról. Engem mindig a futottak még kategóriába tartozó személyek élete érdekelt;
azoké az embereké, akik saját korukban a hírnév árnyékában éltek, és akik haláluk után telje-
sen a feledés homályába süllyedtek. Szeretek kibányászni olyan életeket, amelyek száz vagy
még több éve bújnak meg irattári polcokon, soha ki nem nyitott naplókban. Mindennél na-
gyobb örömet okoz nekem, amikor évtizedek óta meg nem jelent memoárokba új életet tudok
lehelni.
Időnként egy-egy alanyom éppen elég jelentős ahhoz, hogy felkeltse egy vidéki egyetemi
kiadó érdeklődését, így aztán néhány publikáció kapcsolódik a nevemhez. Nem könyvek.
Semmiféle nagy dolog. Valójában csak rövid esszék, egy néhány papírborítóba fűzött vékony
lapocska. Az egyik ilyen tanulmányom – Az atyai múzsa, amely a Landier fivérekről, Jules-ről
és Edmondról szól, akik együtt írták a naplójukat – felkeltette egy történész figyelmét, aki be-
letette az általa szerkesztett keménykötésű esszégyűjteménybe, amelynek a témája az írás és a
család kapcsolata volt a tizenkilencedik században. Bizonyára ezen az írásomon akadt meg
Vida Winter szeme, de az, hogy ez megjelent a gyűjteményben, teljesen félrevezető. Egy kö-
tetben szerepel kutatók és hivatásos írók munkáival, mintha igazi életrajzíró lennék, pedig én
csak egy dilettáns vagyok, egy tehetséges amatőr.
Az életek – a halottak életei – csupán a hobbim. Az igazi munkát a könyvesboltban vég-
zem. Az én dolgom nem az, hogy eladjam a könyveket – ezt apa csinálja –, hanem az, hogy
vigyázzak rájuk. Egyszer-egyszer leveszek egy kötetet és beleolvasok. Elvégre azért vagyok
itt, hogy vigyázzak a könyvekre és bizonyos értelemben az olvasás is azt jelenti, hogy vigyá-
zok rájuk. Bár nem olyan régiek, hogy a koruk miatt értékesek lennének és nem elég fontosak
ahhoz, hogy a gyűjtők keresnék, én imádom ezeket a rám bízott egyedeket, még akkor is, ha
igen gyakran kívül-belül egyaránt unalmasak. Bármennyire banális is az írás tartalma, mindig
van benne valami, ami megkap engem. Mert valaki, aki ma már halott, egykor elég fontosnak
tartotta ezeket a gondolatokat ahhoz, hogy papírra vesse.
Az emberek eltűnnek, amikor meghalnak. Eltűnik a hangjuk, a nevetésük, a leheletük me-
legsége. A húsuk. Végül a csontjai is. Minden élő emlék megszűnik. Ez egyszerre szörnyű és
természetes. Mégis néhány ember számára van kivétel ez alól a teljes megsemmisülés alól.
Mert az általuk írt könyvekben ők tovább élnek. Újra felfedezhetjük őket. Felfedezhetjük a
humorukat, a hanghordozásukat, a hangulatukat. A leírt szavakon keresztül fel tudnak bosz-
szantani vagy boldoggá tudnak tenni. Megnyugtathatnak. Zavarba hozhatnak. Megváltoztat-
hatnak. Mindez lehetséges, még akkor is, ha már halottak. Mint a borostyánkőbe zárt legyek
vagy a jégbefagyott holttestek, az, aminek a természet törvénye szerint el kell múlnia, a papír-
ra vetett tintavonások mágikus ereje folytán megőrződik. Ez egyfajta csoda.
 Ahogy mások a holtak sírjait, úgy ápolom én a könyveket. Tisztogatom őket, kisebb javítá-
sokat végzek rajtuk és szép rendben tartom őket. És mindennap kinyitok egy-két kötetet, elol-
vasok egy pár sort vagy oldalt, és hagyom, hogy az elfelejtett holtak hangja visszhangozzék a
fejemben. Vajon megérzik ezek a holt írók, amikor olvassák a könyvüket? Vajon megjelenik
egy gombostűfejnyi világosság örök sötétségükben? Vajon felborzolja-e a lelküket, amikor
egy másik elme beleolvas az övékébe? Remélem, hogy igen. Mert halottnak lenni biztosan
nagyon magányos dolog.
Jóllehet itt most kiteregettem a legbelső gondolataimat, ugyanakkor azt is látom, hogy a
lényeget csak kerülgetem. Nem vagyok híve az önkéntelen megnyilatkozásoknak: inkább úgy
néz ki, hogy miközben igyekeztem magam arra kényszeríteni, hogy legyőzzem szokásos tar-
tózkodó viselkedésemet, mindent és bármit leírtam, csak azért, hogy elodázzam annak a do-
lognak a megírását, ami igazán számít.
Pedig meg akarom írni. „A hallgatás nem természetes környezete a történeteknek – mondta
nekem egyszer Miss Winter. – Szavakra van szükségük. Szavak nélkül elsápadnak, lebeteg-
szenek és meghalnak. Aztán meg kísérteni fognak.” És így is van. Úgyhogy íme az én történe-
tem. Tízéves voltam, amikor felfedeztem azt, amit anyukám titkolt előlem. Ez azért számít,
mert amit titkolt, az nem az ő titka volt, hanem az enyém.
Aznap este a szüleim elmentek szórakozni. Ez nem gyakran történt meg, de amikor igen,
akkor átküldtek a szomszédba, hogy Mrs. Robb konyhájában ücsörögjek. A szomszédos ház
elrendezése pontosan olyan volt, mint a miénk, csak a fordítottja, de ez az egész maradi dolog
teljesen kiborított, úgyhogy amikor elérkezett a szüleim következő kimenője, újra azzal érvel-
tem, hogy elég nagy és értelmes vagyok már ahhoz, hogy otthon maradhassak felügyelet nél-
kül. Nem sok reményt fűztem a sikerhez, de ezúttal apa beleegyezett. Anya csak azzal a felté-
tellel hagyta magát rábeszélni, hogy Mrs. Robb fél kilenckor benéz hozzám.
Hét órakor mentek el otthonról, én pedig úgy ünnepeltem, hogy készítettem magamnak egy
vaníliaturmixot, amit a díványon ülve ittam meg, miközben odáig voltam a saját nagyságom-
tól. Margaret Lea, aki elég nagy már ahhoz, hogy egyedül otthon maradhasson. A vaníliatur-
mix után meglepetésemre unatkozni kezdtem. Mit kezdjek a szabadságommal? Felfedező
körútra indultam, hogy végigjárjam új szabadságom territóriumát: az ebédlőt, az előcsarnokot
és a földszinti vécét. Minden ok nélkül eszembe jutott az egyik gyermekkori ijesztgetés a far-
kassal és a három kismalaccal. Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szét-
verem a házikódat! Nem került volna semmi fáradságába, hogy szétverje a szüleim házikóját.
A sápadt, levegős szobák túlságosan tartalmatlanok voltak ahhoz, hogy ellenálljanak, a búto-
rok pedig, a maguk törékeny finomságukkal úgy omlanának össze, mint a kártyavár, ha a far-
kas csak rájuk nézne. Igen, az a farkas egy füttyentéssel szétverné a házat és mind a hármun-
kat egyetlen harapással megenne reggelire. Azt kívántam, bárcsak a boltban lennék, mert ott
soha nem féltem. A farkas ijesztgethetne azzal, hogy bekap bennünket, de a könyvek révén
dupla vastagságú falak mögött apa és én olyan biztonságban éreznénk magunkat, mint egy
erődítményben.
A felső szinten belenéztem a fürdőszobatükörbe. Csak megnyugtatásul, hogy lássam, hogy
nézek ki, mint felnőtt lány. A fejemet először egy kicsit balra, aztán egy kicsit jobbra billen-
tettem, és mindenféle szögből tanulmányoztam a tükörképemet, remélve, hogy valaki mást
fogok látni. De csak én néztem vissza magamra.
Az én szobám semmi újat nem ígért. Minden zugát úgy ismertem, mint a tenyeremet, és a
szoba is ismert engem, unalmas társak voltunk egymásnak. Ehelyett inkább a vendégszobába
mentem be. A jelentéktelen külsejű ruhásszekrény és az üres öltözőasztal csak látszólag utalt
arra, hogy ott fésülködni vagy öltözködni lehet, mert az ember valahogy érezte, hogy az ajtók
mögött és a fiókokban nincs semmi. Az ágy a szorosan aláhajtott és kisimított lepedővel nem
volt túlzottan hívogató, a vékony párnák pedig úgy néztek ki, mintha kiszippantották volna
belőlük az életet. Mindig vendégszobának hívtuk, de sosem volt vendégünk. Anya aludt itt.
 Zavartan kihátráltam a szobából és megálltam a lépcsőfordulóban.
Ez az. Egy új szakasz az életemben. Egyedül voltam otthon. Beléptem a felnőtt gyerekek
sorába, és holnap a játszótéren majd elmondhatom: „Tegnap nem mentem át a szomszédba,
hogy vigyázzanak rám. Egyedül maradtam otthon.” A többi lány szája tátva marad majd.
Annyira régóta vágytam már erre, és most, hogy bekövetkezett, nem tudtam, mihez kezdjek
vele. Előtte arra számítottam, hogy automatikusan alkalmazkodni fogok az élményhez, hogy
akkor először fogom meglátni azt a személyt, akivé válnom kellett. Azt reméltem, hogy a vi-
lág többé nem az ismert gyermekarcát mutatja majd nekem, hanem a titkos, felnőtt élettel teli
oldalát. Ehelyett ott álltam új függetlenségembe burkolózva, és éretlenebbnek éreztem ma-
gam, mint valaha. Valami baj van velem? Megtudom valaha, hogy hogyan kell felnőni?
Kacérkodtam a gondolattal, hogy átmegyek Mrs. Robb-hoz, de volt annál jobb hely, be-
másztam apa ágya alá.
A padló és az ágykeret közötti hely összement, amióta utoljára ott jártam. Az egyik vál-
lamnak nekinyomódott a nyári bőrönd, ami világosban és sötétben is ugyanolyan szürke volt.
A tartalma mind nyári holmi volt: napszemüvegek, tartalék film a fényképezőgéphez, a fürdő-
ruha, amelyet anya soha nem vett fel, de ki se dobta. A másik oldalon egy papundekli doboz
volt. Az ujjaimmal addig piszkáltam a hullámpapírból készült doboztetőt, amíg be nem jutot-
tam a belsejébe és elkezdtem matatni. A karácsonyfaégők összegubancolódott zsinórja. A ka-
rácsonyi angyalka szoknyáját borító tollak. Amikor utoljára itt voltam az ágy alatt, akkor még
hittem a Télapóban. Most már nem hiszek. Ez már a felnőtté válás része?
Mialatt üggyel-bajjal kimásztam az ágy alól, elmozdítottam a helyéről egy régi kekszes
dobozt. Félig kikandikált az ágytakaró fodra alól. Emlékeztem erre a dobozra: amióta az
eszemet tudom, mindig ott volt. A tetején, amit nagyon nehéz volt levenni, skót sziklák és er-
dei fenyők képe látszott. Csak úgy megpróbáltam kinyitni a dobozt. Idősebb és erősebb ujja-
imnak olyan könnyedén engedelmeskedett a tető, hogy hirtelen megrémültem. A dobozban
apa útlevele és több különböző méretű papír volt. Részben nyomtatott, részben kézzel írott
űrlapok. Itt-ott egy-egy aláírás.
Én ha látok valamit, akkor azt azonnal elolvasom. Ez mindig is így volt. Átfutottam a do-
kumentumokat. A szüleim házassági anyakönyvi kivonatát. A születési anyakönyvi kivonatu-
kat. A saját születési anyakönyvi kivonatomat. Piros betűk krémszínű papíron. Apa aláírása.
Óvatosan visszahajtogattam, odatettem a többi nyomtatvány mellé, amelyeket már elolvastam
és vettem a következőt. De az ugyanaz volt. Nem értettem. Miért lenne nekem két születési
anyakönyvi kivonatom. Aztán megláttam. Ugyanaz az apa, ugyanaz az anya, ugyanaz a szüle-
tési dátum, de a név más.
Mi történt velem abban a pillanatban? A fejemben hirtelen minden darabokra hullott, aztán
kicsit másképpen újra összeálltak abban a fura átrendezett formában, amit az agyunk tud pro-
dukálni.
Van egy ikertestvérem.
Mit sem törődve a fejemben zajló kavalkáddal, kíváncsi ujjaim kibontottak egy második
papírt. Egy halotti anyakönyvi kivonat volt. Az ikertestvérem meghalt.

Bár a felfedezés szíven ütött, mégsem voltam meglepve. Mert bizonyos értelemben már tud-
tam. Mindig volt bennem egy érzés. A tudat – ami túlságosan egyértelmű volt ahhoz, hogy
szavakba öltsem –, hogy van valami. Valami megváltozott minőség a levegőben a jobbomon.
Valami megdermedt fény. Valami különös jelenség, amitől az üres tér vibrálni kezdett. Az én
sápadt árnyékom.
Miközben a jobb oldalamhoz szorítottam a kezemet, lehajtottam a fejemet úgy, hogy az or-
rom szinte a vállamat érte. Régi mozdulat volt ez, ami mindig akkor jött elő, amikor fájt va-
lamim, zavarban voltam, vagy kényszer nehezedett rám. A felfedezésem, amely eddig túlsá-
gosan ismerős volt ahhoz, hogy elmélkedjek rajta, hirtelen értelmet nyert. Az ikertestvéremet
kerestem. Azt, hogy hol kellene lennie. Mellettem.
Miután megnéztem mindkét dokumentumot és a világ nagyjából visszatért a rendes kerék-
vágásba ahhoz, hogy újra mozgásba lendüljön, arra gondoltam, hogy ez van. Veszteség. Szo-
morúság. Magányosság. Egész életemben volt egy olyan érzés bennem, ami távol tartott az
emberektől – és ami egyben társat is adott nekem –, és most, hogy megtaláltam ezeket az
anyakönyvi kivonatokat, az érzésnek már neve is volt: testvér.
Hosszú idő múlva hallottam, hogy odalenn nyílik a konyhaajtó. Elzsibbadt lábammal a
lépcsőfordulóig vánszorogtam, a lépcső aljánál pedig Mrs. Robb jelent meg.
– Minden rendben van, Margaret?
– Igen.
– Nincs szükséged semmire?
– Nincs.
– Nos, gyere át, ha valamire mégis szükséged lenne.
– Rendben.
– Most már hamarosan itthon lesz anya meg apa.
Ezzel elment.
Visszatettem a dokumentumokat a dobozba, a dobozt pedig visszatoltam az ágy alá. Kijöt-
tem a hálószobából és becsuktam magam mögött az ajtót. A fürdőszoba tükre előtt teljesen
megrémültem, amikor a tekintetem összeakadt egy másik tekintettel. Borzongás futott végig
az arcomon tőle. Éreztem, hogy kiráz a hideg.
Később meghallottam a szüleim lépteit a lépcsőn.
Kinyitottam az ajtót és a lépcsőfordulóban apa megölelt.
– Ügyes vagy! – mondta. – Szépen vizsgáztál.
Anya sápadtnak és fáradtnak tűnt. Ha elmentek, akkor mindig megfájdult a feje.
– Igen – mondta. – Jó kislány voltál.
– Na és hogy ment, kicsim? Milyen volt egyedül lenni itthon?
– Klassz volt.
– Gondoltam, hogy az lesz – mondta apa. Aztán nem tudta megállni, hogy még egyszer
meg ne öleljen, boldogan, mindkét karjával, és megpuszilta a fejemet. – Ideje lefeküdni. És ne
olvass túl sokáig!
– Nem fogok.
Később hallottam, amint a szüleim lefekvéshez készülődnek. Apa kinyitotta a gyógyszeres
szekrényt, hogy kivegye anya tablettáit, és töltött egy pohár vizet. Hallottam a hangját, amikor
szokásához híven azt mondta: „Egy jó kis alvás után jobban fogod érezni magad.” Aztán a
vendégszoba ajtaja becsukódott. Néhány perccel később megnyikordult az ágy a másik szo-
bában, és hallottam, hogy apa lekapcsolja a villanyt.
Tudtam, hogy mit jelent az iker. Egy sejt, amiből normális esetben egy ember lesz, meg-
magyarázhatatlan módon kettéválik és egy helyett két egyforma ember lesz belőle.
Iker voltam.
Az ikertestvérem meghalt. Akkor én most mi vagyok?
A takaró alatt a kezemet testem ezüstös rózsaszín félholdjához szorítottam. Az árnyékra,
amit a testvérem hagyott hátra. Mint az emberi szervezet régésze, bizonyítékot kerestem tes-
tem őstörténetére. Olyan hideg voltam, mint egy hulla.

A levéllel a kezemben kijöttem a boltból és felmentem a lépcsőn a lakásomba. A háromeme-

letnyi könyv miatt a lépcsősor egyre keskenyebb volt. Miközben mentem felfelé és leoltottam
magam mögött a villanyokat, fordulatokat keresgéltem egy udvarias visszautasító levélhez.
Mondhatnám Miss Winternek, hogy nem én vagyok a megfelelő életrajzíró. Hogy nem érde-
kel a kortárs irodalom. Egyetlen könyvet sem olvastam Miss Wintertől. Könyvtárakhoz és
archívumokhoz értek, de élő íróval még sohasem készítettem interjút. Sokkal jobban érzem
magam a halottakkal, és igazat szólva idegesítenek az élők.
Valószínűleg ezt az utolsó megjegyzést nem kellene beletenni a levélbe.
Nem volt kedvem vacsorát készíteni. Elég lesz egy csésze kakaó.
Miközben vártam, hogy felforrjon a tej, kinéztem az ablakon. Az éjszakai ablaküvegen egy
arc nézett vissza rám, mely olyan sápadt volt, hogy rajta keresztül látni lehetett a fekete eget.
Egymáshoz szorítottuk hideg, üveges arcunkat. Ha valaki látott volna bennünket, akkor tudta
volna, ha nincs ott az az ablaküveg, akkor tényleg nincs semmi, ami megkülönböztet bennün-
ket egymástól.
 Tizenhárom történet
Mondja el az igazat! – A levélbeli szavak megrekedtek a fejemben, és úgy tűnt, csapdába es-
tek a padlásszobám ferde mennyezete alatt, mint egy kéményen betévedt kismadár. Természe-
tes volt, hogy a fiú kérése hatással volt rám; rám, akinek soha nem mondták el az igazat, ha-
nem hagyták, hogy egyedül és titokban jöjjek rá. Mondja el az igazat! – Helyes.
De elhatároztam, hogy kiverem a fejemből ezeket a szavakat és a levelet.
Közeledett az idő. Gyorsan cselekedtem. A fürdőszobában szappannal megmostam az ar-
comat és megmostam a fogamat. Három perccel nyolc előtt már hálóingben és papucsban vol-
tam, és vártam, hogy felforrjon a teavíz. Gyorsan, gyorsan! Egy perc múlva nyolc. A forró
vizes palackom készen volt, és a csapból teleengedtem egy poharat vízzel. Az idő volt a lé-
nyeg. Mert nyolc órakor számomra megszűnt a világ. Ez volt az olvasás ideje.
Az este nyolc és éjjel egy-két óra közötti időszak jelentette számomra mindig a bűvös órá-
kat. A vastag kék fonalból készült ágytakarón fekvő nyitott könyvem fehér lapjai, amelyeket
egy kerek lámpa fénye világított meg, egy másik világ kapuját nyitották meg nekem. De az-
nap este a varázslat nem működött. Az előző este függőben hagyott cselekmény szálai a nap
folyamán elhalványultak, és azon vettem észre magam, hogy egyáltalán nem érdekel a végki-
fejlet. Tettem egy kísérletet arra, hogy az egyik szálat megértsem, de amint sikerült kibogoz-
nom, közbeszólt egy hang – Mondja el az igazat! –, amitől újra összezavarodott minden.
Ezért a kezem inkább a régi kedvencek után matatott: A fehér ruhás hölgy, Üvöltő szelek,
Jane Eyre…
De az sem volt jó. Mondja el az igazat!
Az olvasás még sohasem hagyott cserben. Mindig ez volt az egyetlen biztos dolog. Miután
leoltottam a villanyt, a párnára hajtottam a fejemet és megpróbáltam elaludni.
Egy visszhang. Egy történet töredékei. A sötétben még hangosabban hallottam: Mondja el
az igazat!
Hajnali kettőkor felkeltem az ágyból, felhúztam valami zoknit, kinyitottam a bejárati ajtót
és hálóköntösbe burkolózva lesettenkedtem a keskeny lépcsőn a boltba.
A bolt hátsó végében van egy picinyke szoba, nem sokkal nagyobb, mint egy szekrény,
amit akkor szoktunk használni, amikor be kell csomagolnunk egy könyvet, hogy postára ad-
juk. Egy asztal van benne meg egy polcon barna csomagolópapír, olló és egy köteg spárga.
Ezeken kívül van még egy egyszerű vitrin, amiben vagy egy tucat könyv bújik meg.
A vitrin tartalma nagyon ritkán változik. Ha most belenézne valaki, akkor ugyanazt látná,
mint amit én láttam akkor éjjel: egy borító nélküli könyv lefektetve, mellette egy csúnyán
megmunkált bőrkötésű kötet. Valamivel odébb két latin nyelvű könyv állt, aztán egy régi bib-
lia. Egy háromkötetes botanika könyv, két történelmi és egy elrongyolódott csillagászati kö-
tet. Volt még egy japán és egy lengyel nyelvű könyv, és néhány óangol vers. Miért tartjuk
ezeket a könyveket külön? Miért nincsenek ezek is ott, ahol a többiek, a címkékkel ellátott
polcokon? A vitrinben tartjuk azt, ami ezoterikus, ami értékes, ami ritkaságszámba megy.
Ezek a kötetek egymagukban annyit érnek, mint az egész könyvesbolt teljes állománya, sőt
talán még többet is.
Az a könyv, amelyet most kerestem – egy kis keménykötésű, tízszer tizennégy centiméte-
res, csupán hatvanéves kiadvány – nem illett ezekhez az antik dolgokhoz. Néhány hónapja
került hozzánk, és gondolom, apa figyelmetlensége miatt maradt itt, meg is akartam tőle kér-
dezni, hogy eltehetem-e valahová máshová. De minden eshetőségre számítva felvettem a fe-
hér kesztyűt. Ezt is a vitrinben tartjuk, hogy felvegyük, amikor ezekhez a könyvekhez nyú-
lunk, mert – egy kicsit ellentmondásos módon – miközben a könyvek életre kelnek, amikor
olvassuk őket, az ujjaink végéről rájuk kerülő zsír tönkreteszi őket, amikor lapozgatjuk. Min-
denesetre az érintetlen borítójával és éles sarkaival együtt kiváló állapotban volt a könyv,
amelyet egy igen magas színvonalú, népszerű sorozat részeként adott ki egy ma már nem léte-
ző kiadó. Aranyos kis kötet volt, és első kiadás, de nem az a fajta dolog, amire féltve őrzött
kincsek között számítana az ember. Használt tárgyak boltjában vagy falusi piacokon a sorozat
többi kötetét fillérekért árulják.
A borítója krém- és zöld színű volt: a háttérben szabályos, halpikkely formájú motívumok
látszódtak, két helyen pedig kimaradt egy négyzet alakú forma, az egyikben egy sellő rajza
volt látható, a másikban pedig a szerző neve és a cím: Vida Winter, Tizenhárom történet a
változásról és a kétségbeesésről.
Bezártam a vitrint, a kulcsot meg az elemlámpát visszatettem a helyükre, majd újra meg-
másztam a lépcsőket és a könyvet a kesztyűs kezemben tartva lefeküdtem.
Nem akartam olvasni. Vagyis nem kifejezetten. Csak néhány szót, egy-két mondatot keres-
tem, valamit, ami elég merész, elég erős ahhoz, hogy elnémítsa a szavakat, amelyek a levélből
újra meg újra felbukkantak a fejemben. Kutyaharapást szőrével, ezt szokták mondani. Csak
egy pár mondatot, esetleg egy oldalt olvasnék el, aztán el fogok tudni aludni.
Levettem a könyv borítóját és biztonságba helyeztem a külön erre a célra fenntartott fiók-
ba. Még kesztyűvel sem lehet az ember elég óvatos. Amikor kinyitottam a könyvet, belélegez-
tem. A régi könyvek illata olyan éles, olyan száraz, hogy szinte harapni lehet.
Az előszó. Csak néhány szó.
De az első sor végigpásztázása után a szemem csapdába esett.

Minden gyerek különlegesnek tünteti fel a születését. Ez általános emberi vonás. Szeretnél
valakit igazán megismerni? Kívül-belül egyaránt? Akkor kérd meg, hogy meséljen neked a
születéséről. Amit hallani fogsz, az nem az igazság, hanem egy történet. De nincs beszédesebb
dolog egy történetnél.

Olyan volt, mintha beleestem volna a vízbe.

Parasztok és hercegek, törvényszolgák és pékinasok, kereskedők és hableányok, a szerep-
lők mind azonnal ismerősnek tűntek. Százszor és ezerszer olvastam már ezeket a történeteket.
Olyanok voltak, amelyeket mindenki ismer. De ahogy olvastam, fokozatosan távolodtak attól,
ami először ismerősnek tűnt. Furcsák voltak. Újak lettek. Ezek a szereplők nem azok a színes
babák voltak, akikre a gyermekkori képeskönyveimből emlékeztem, akik mechanikusan újra
eljátszották a történetet. Ezek emberek voltak. A vér, ami kiserkent a királylány ujjából, ami-
kor megérintette a szövőszéket, nedves volt, és erősen fémes ízt hagyott a nyelvén, amikor
megnyalta az ujját elalvás előtt. Amikor az eszméletlen királylányt elébe vitték, a király sós
könnyei égésfoltokat hagytak az arcán. A történeteket valami ismeretlen hangulat hatotta át.
Mindenki elnyerte jutalmát: a király visszakapta a lányát, akit egy idegen csókja keltett életre,
a szörnyeteget megfosztották a bundájától és csupasz lett, mint az ember, a sellő pedig járni
tudott; de csak amikor már túl késő volt, akkor döbbentek rá, milyen árat kell fizetniük azért,
hogy elkerüljék a sorsukat. Minden „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ban volt valami
keserű. A sors, amely eleinte olyan hajlékony volt, olyan racionális és mindenféle dologra
nyitott, a végén kegyetlen bosszút áll a boldogságért.
A történetek kegyetlenek, durvák és szívszaggatóak voltak. Imádtam őket.
Miközben éppen a Sellő történetét olvastam – a tizenkettedik történetet –, furcsa izgatott-
ság érzése kerített hatalmába, aminek semmi köze nem volt a történethez. Zavarban voltam: a
hüvelykujjam és a mutatóujjam üzenetet küldtek felém: Már nincs sok oldal hátra. A tudat
egyre inkább nem hagyott nyugodni, míg végül megfordítottam a könyvet, hogy ellenőrizzem.
És igaz volt. A tizenharmadik történet bizonyára nagyon rövid lesz.
Olvastam tovább, befejeztem a tizenkettediket és lapoztam. Semmi.
Visszalapoztam, aztán megint előre. Semmi. Nem volt tizenharmadik történet.
 Hirtelen elindult velem a világ, és úgy éreztem magam, mint a mélytengeri búvár, aki túl
gyorsan jut fel a felszínre.
A szobám részei lépésről-lépésre váltak ismét láthatóvá. Az ágytakaróm, a könyv a kezem-
ben, a még mindig halványan világító lámpa a nappali világosságban, ami kezdett betolakodni
a vékony függönyökön keresztül.
Reggel volt.
Végigolvastam az éjszakát.
Nem volt tizenharmadik történet.

A boltban apa az asztalnál ült, fejét a kezében tartva. Meghallotta, hogy jövök lefelé a lép-
csőn, és fehérre vált arccal felnézett.
– Mi baj van? – ugrottam oda hozzá.
Túlságosan sokkolva volt ahhoz, hogy megszólaljon; a kezével egy néma, kétségbeesett
mozdulatot tett, mielőtt lassan újra eltakarta volna rémülettel teli szemét. Közben nyögdécselt.
A kezem apa válla fölött lebegett, de nem szokásom megérinteni az embereket, úgyhogy
ehelyett a szék támlájára helyezett kardigánt fogtam meg.
– Tudok valamit segíteni? – kérdeztem.
Amikor megszólalt, a hangja kimerült és megrendült volt:
– Telefonálnunk kell a rendőrségnek. Most mindjárt. Azonnal.
– A rendőrségnek? Apa, mi történt?
– Betörés – úgy hangzott, mintha eljött volna a világvége.
Zavartan körülnéztem a boltban. Minden rendben volt.
Az íróasztal fiókjait nem feszegették, a polcokon nem kutattak, az ablak nem volt betörve.
– A vitrin – motyogta apa, és ekkor megértettem.
– A tizenhárom történet – mondtam határozottan. – Fent van a lakásomban. Kölcsönvet-
tem.
Apa rám nézett. A tekintetében megkönnyebbülés és teljes döbbenet keveredett.
– Kölcsönvetted?
– Igen.
– Te vetted kölcsön?
– Igen – nem értettem a dolgot. Tudta, hogy mindig kölcsönveszek könyveket a boltból.
– De Vida Wintert...?
Rájöttem, hogy némi magyarázattal tartozom.
Általában régi regényeket olvasok. Ennek igen egyszerű oka van: szeretem a megfelelő be-
fejezéseket. Házasság és halál, nemes önfeláldozás és csodával határos megújulás, tragikus
elválás és nem remélt újraegyesülés, hatalmas bukás és megvalósult álom: szerintem ezek
azok a befejezések, amelyekre érdemes várni. Ezeknek kell következniük kalandok, veszélyek
és nehéz választások után, és mindennek szépen a helyére kell kerülnie. És az ilyesfajta befe-
jezések gyakrabban fordulnak elő régi művekben, mint a modernekben.
A kortárs irodalom számomra alig ismert terület. A könyvekről folytatott mindennapi be-
szélgetéseink során apa gyakran tett fel nekem ebben a témában kérdéseket. Ő is annyit olvas,
mint én, de sokkal szélesebb palettán, és nagyon tisztelem a véleményét. Pontos és kimért
szavakkal írta le nekem azt a sivárságot, amit olyan regények végén érez, amelyek azzal vég-
ződnek, hogy az emberi szenvedés soha nem ér véget, csak elviselni lehet. Beszélt olyan befe-
jezésekről, amelyek visszafogottak, de ugyanakkor hosszabb ideig visszhangoznak az emlé-
kezetben, mint a harsányabb, váratlanabb végkifejletek. Elmagyarázta nekem, miért van az,
hogy rá nagyobb hatással van a kétértelműség, mint az általam kedvelt halál és házasság típu-
sú befejezés.
Az ilyen beszélgetések alkalmával mindig komolyan figyelek és bólogatok, de a végén
mégiscsak a régi szokásomhoz ragaszkodom. De ezért nem szokott hibáztatni. Van egy dolog,
amiben megegyeztünk: túl sok könyv van a világon ahhoz, hogy egy ember mindet elolvassa,
ezért valahol meg kell húzni a vonalat.
Egyszer apa beszélt nekem Vida Winterről: „Szerintem van olyan élő író, aki megfelelne
neked.”
De soha nem olvastam egyetlen Vida Winter-könyvet sem. Minek is olvasnék, amikor még
annyi halott író van, akiket nem ismerek.
Csakhogy most éjszaka lejöttem, hogy kivegyem a Tizenhárom történetet a vitrinből. Apa
joggal csodálkozott, hogy miért.
– Tegnap kaptam egy levelet – kezdtem magyarázni.
Apa bólintott.
– Vida Wintertől.
Apa felhúzta a szemöldökét, de várt, hogy folytassam.
– Meghívott, hogy látogassam meg. Azzal a céllal, hogy írjam meg az életrajzát.
Apa szemöldöke még néhány milliméterrel felemelkedett.
– Nem tudtam aludni, úgyhogy lejöttem a könyvért.
Azt vártam, hogy apa mond valamit, de hallgatott.
A homlokát ráncolva gondolkodott. Egy kis idő után ismét én szólaltam meg.
– Miért van ez a könyv a vitrinben? Mitől olyan értékes?
Apa félretolta a gondolatait és válaszolt:
– Részben azért, mert ez a leghíresebb angol nyelvű élő író első könyvének első kiadása.
De főként azért, mert hibás. Az összes többi kiadásnak az a címe, hogy Történetek a változás-
ról és a kétségbeesésről. A tizenhárom nem szerepel benne. Észrevetted, hogy csak tizenkét
történet van benne?
Bólintottam.
– Feltehetőleg az eredeti terv tizenhárom volt. Aztán csak tizenkettőt tett bele. De összeke-
verték a borítótervet és a könyv az eredeti címmel és csak tizenkét történettel jelent meg.
Vissza kellett vonni őket.
– De neked van egy…
– Tiszta véletlen. Abból a kötegből való, amelyet tévedésből egy dorseti boltba küldtek,
ahol valaki megvett egy példányt, mielőtt értesítették volna a könyvesboltot, hogy csomagolja
be a könyveket és küldje őket vissza. Az illető harminc évvel ezelőtt rájött, hogy a megvásá-
rolt példány igen értékes lehet és eladta egy gyűjtőnek. A gyűjtő hagyatékát szeptemberben
elárverezték, és én megvettem a kötetet. Az avignoni üzletből származó bevételből.
– Az avignoni üzletből? – Két évig tartott az avignoni üzlet tárgyalása. Az volt apa egyik
legnagyobb hasznot hozó sikere.
– Gondolom, rajtad volt a kesztyű? – kérdezte félénken.
– Kinek nézel engem?
Mosolygott, mielőtt folytatta volna:
– Ennyi erőfeszítés semmiért.
– Hogy érted ezt?
– Hát hogy visszavonták a könyveket a rossz cím miatt. Az emberek még most is a Tizen-
három történetnek hívják, hiába adták ki több mint ötven éve úgy, hogy Történetek a válto-
zásról és a kétségbeesésről.
– És ennek mi az oka?
– Ez lesz abból, ha a hírnév titokzatossággal párosul. Mivel valójában igen keveset lehet
tudni az írónőről, az olyan információtöredékek, mint például a visszavont első kiadásból hi-
ányzó történet, nagyobb jelentőséget nyernek, mint amennyit megérdemelnek. Így az embe-
reknek van min spekulálniuk.
Rövid szünetet tartott. Aztán, miközben tétován bámult a bolt közepe felé, olyan halkan
szólalt meg, hogy alig tudtam kivenni a szavait:
 – Most meg egy életrajz… Ez igen váratlan.
Eszembe jutott a levél meg a félelmem, hogy az írójában nem szabad megbízni. Eszembe
jutottak a fiatalember nógató szavai: „Mondja el az igazat!” Eszembe jutott a Tizenhárom tör-
ténet, amely az első szótól fogva magával ragadott és egész éjjel fogva tartott. Azt akartam,
hogy ismét rabul ejtsen.
– Nem tudom, mit csináljak – mondtam apának.
– Ez más, mint amit eddig csináltál. Vida Winter élő alany. Interjút kell készíteni vele és
nem archívumokat bújni.
Bólogattam.
– De szeretnéd ismerni azt a személyt, aki a Tizenhárom történetet írta.
Ismét bólogattam.
Apa a térdére rakta a kezét és sóhajtott. Ő tudja, mit jelent az olvasás. Hogy mennyire a
rabja tudunk lenni.
– Mikor kellene menned?
– Hétfőn – feleltem.
– Kivigyelek az állomásra?
– Megköszönöm. És…
– Igen?
– És kaphatok egy kis szabad időt? Kéne még egy kicsit olvasnom, mielőtt elmegyek hoz-
zá.
– Persze – válaszolta apa mosolyogva, de némi aggódás is volt benne. – Persze, hogy kap-
hatsz.

Felnőtt életem egyik legcsodálatosabb korszaka következett. Életemben először fordult elő,
hogy az éjjeliszekrényemen halomban álltak a vadonatúj, fényes fedelű, puha kötésű könyvek,
amelyeket egy rendes könyvesboltban vettem. Vida Winter: Középütt; Vida Winter: Ha két-
szer, akkor örökké; Vida Winter: Kísértések; Vida Winter: Körön kívül; Vida Winter: A nyo-
morúság szabályai; Vida Winter: A születésnapi lány; Vida Winter: Bábjáték. A borítókról,
amelyeket mind ugyanaz a művész készített, sugárzott a forróság és az erő: borostyánsárga és
skarlátvörös, arany és bíborvörös színek. Még a Történetek a változásról és a kétségbeesésről
című könyvből is vettem egy példányt; a Tizenhárom nélkül a cím csupasznak látszott, ezért
volt apa példánya olyan értékes. Azt a példányt visszatettem a vitrinbe.
Természetesen az ember mindig valami különlegeset remél, amikor olyan írótól olvas, aki-
től még sohasem olvasott semmit, és Miss Winter könyvei ugyanazt az izgalmat okozták, mint
amit akkor éreztem, amikor például felfedeztem a Landier-naplókat. De ez több volt annál.
Mindig is olvasó ember voltam; életem minden szakaszában olvastam és nem emlékszem
olyan időre, amikor az olvasás ne a legnagyobb öröm lett volna a számomra. Ugyanakkor
nem mondhatom nyugodt szívvel azt, hogy amit felnőtt éveimben olvastam, ugyanolyan ha-
tással volt a lelkivilágomra, mint a gyermekkori olvasmányaim. Még mindig megfeledkezem
magamról, amikor belemerülök egy jó könyvbe. És mégsem ugyanaz a helyzet. Azt kell mon-
danom, hogy számomra a könyvek jelentik a legfontosabb dolgot; de nem tudom elfelejteni
azt, hogy volt olyan időszak, amikor még ennél is egyértelműbben alapvetőek voltak az éle-
temben. Gyermekkoromban a könyvek jelentettek számomra mindent. Így aztán mindig van
bennem egy kis nosztalgikus vágyódás a könyvek okozta elveszett öröm után. De ez nem
olyan vágyódás, ami valaha is beteljesülhet. És most, ezeken a napokon, amikor egész nap és
fél éjszaka olvastam, amikor egy könyvekkel teleszórt ágytakaró alatt aludtam, amikor úgy
aludtam, hogy csak a sötét volt, semmiről sem álmodtam, és az egész csak egy röpke pillanat-
nak tűnt, mert arra ébredtem, hogy megint olvasok – szóval ekkor az olvasás elveszett öröme
újra visszatért hozzám. Miss Winter újjáélesztette bennem az újdonsült olvasó szűzi tulajdon-
ságait, aztán a történeteivel teljesen elbűvölt.
 Apa időnként feljött a lépcsőn és bekopogott hozzám. Alaposan végigmért. Valószínűleg
kába volt a tekintetem, ami az intenzív olvasásnak köszönhető.
– Ugye nem felejtesz el enni? – kérdezte, miközben a kezembe nyomott egy zacskónyi ka-
ját vagy egy fél liter tejet.

Szerettem volna örökre a lakásomban maradni azokkal a könyvekkel. De ha el akartam menni

Yorkshire-be, hogy találkozzam Miss Winterrel, akkor más dolgom is volt. Egy napot kihagy-
tam az olvasásból és elmentem a könyvtárba. A sajtószobában átnéztem az összes országos
napilapot, és a könyvismertetéseket tartalmazó oldalakon a Miss Winter legújabb regényeiről
szóló recenziókat kerestem. Minden alkalommal, amikor egy új könyve jelent meg, egy
harrogate-i szállodába hívta az újságírókat, ahol egyenként fogadta őket, és külön-külön min-
denkit megajándékozott azzal, amit ő a saját élettörténetének nevezett. Bizonyára több tucat,
talán több száz ilyen történet létezik. Én magam egy fél tucatot találtam különösebb keresgé-
lés nélkül.
A Középütt megjelenése után egy pap és egy iskola-igazgatónő titkolt lánya volt; egy évvel
később ugyanabban az újságban a Kísértésekről írtak, ahol elmondta, hogy ő egy párizsi kur-
tizán szökött gyermeke. A Bábjáték esetén különböző újságokban azt nyilatkozta, hogy egy
svájci kolostorban nevelkedett árva gyermek, aki a londoni nyomornegyed egyik mellékutcá-
jából származik és egy olyan családból, ahol a tíz féktelen természetű fiútestvér mellett ő volt
az egyetlen és mellőzött kislány. Nekem különösen tetszett az a verzió, amikor Indiában vélet-
lenül elkeveredett skót misszionárius szüleitől, és Bombay utcáin komoly egzisztenciát terem-
tett azzal, hogy történetmesélésből élt. Fenyőfákról mesélt, amelyeknek olyan illatuk volt,
mint a legfrissebb koriandernek, hegyekről, amelyek olyan szépek voltak, mint a Tádzs
Mahal, a skót nemzeti ételről, a haggisról, amely finomabb, mint bármelyik indiai utcasarkon
árult pakora, és persze a skót dudáról. Micsoda hangjuk van a skót dudáknak! Olyan szép,
hogy le sem lehet írni. Amikor sok-sok évvel később visszatért Skóciába, amit még csecse-
mőkorában hagyott el, mélységesen csalódott. A fenyőfák illata nem is hasonlított a koriande-
réhez, a hó hideg volt, a haggis íztelen. Ami pedig a dudákat illeti…
Minden egyes történet – lett légyen fanyar és szentimentális, tragikus és csípős, komikus és
ravasz – apró remekmű volt. Bármely más író esetében ezek a pálya csúcsát jelenthették vol-
na; Vida Winter számára azonban ezek csak melléktermékek voltak. Szerintem senki sem
gondolta azt, hogy igazak. Az elutazásom előtti nap vasárnap volt, és a délutánt a szüleim há-
zában töltöttem. Soha semmi sem változik benne; egy farkas üvöltésétől összeomlana.
Miközben teáztunk, Miss Winterről beszélgettünk.
– Természetesen nem ez az igazi neve. Ha az lenne, akkor könnyű lenne lenyomozni. Ed-
dig még mindenki feladta, mert semmilyen információt nem talált róla. Még a legegyszerűbb
adatokat sem tudja róla senki.
– Milyen különös!
– Mintha a semmiből jött volna. Mintha nem is létezett volna azelőtt, hogy író lett. Mintha
a könyveivel egy időben találta volna fel önmagát is.
– Tudjuk, hogy milyen írói álnevet választott magának. Valamit biztosan ez is elárul róla –
mondta apa.
– Vida. A latin vita szóból eredhet, ami azt jelenti, hogy élet. De én nem tudok megszaba-
dulni a gondolattól, hogy francia is lehet.
A vide franciául azt jelenti, hogy üres. Az üresség. A semmi. De ilyen szavakat nem hasz-
nálunk a szüleim házában, ezért hagytam, hogy apa kikövetkeztesse.
– Úgy van – bólintott. – És mi a helyzet a Winterrel?
Winter, azaz tél. Tudtam, hogy nekem ez mit jelent. De a halál is tabunak számított anya
nappalijában. Így aztán kinéztem az ablakon a télre, hogy ihletet merítsek. A testvérem szel-
leme mögött sötét ágak meredeztek pucéran a sápadt és ködszürke ég alatt, a virágágyás pedig
csak csupasz, fekete föld volt.
– Semmi zöld – vetettem fel bátortalanul. – Semmi növekedés. – Ez már közel volt a ve-
szélyzónához. – Semmi élet.
Túl messzire mentem. Anya a kötése fölött felhördült.
– Ostobaság! – mondta. – Már hogyne lenne élet. Csak a föld alá bújt, ennyi az egész.
Anélkül, hogy egymásra néztünk volna, apa is és én is bólintottunk.
– Igen – mondtunk kórusban. – A föld alá bújt.
Aztán rövid csend következett, és amikor már mondani kellett valamit, nehogy a korábban
elhangzott szavak túl nagy súllyal telepedjenek ránk, azt mondtam:
– Rafinált egy név. V és W. Nagyon rafinált.
– Úgy igaz!
Anya megszámolta az öltéseket, apa felvette az újságját, én pedig kinéztem az élettelen
kertbe. Az egyre fakuló fényben az árnyékom ott lebegett az üvegen és nézett befelé az élette-
len szobába. Azon tűnődtem, vajon mit gondol rólunk? Vajon mit gondol arról, amikor meg-
próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy ez az élet és mi valóban élünk.
 Megérkezés
Egy átlagos téli napon indultam el otthonról, és a vonatom kilométereken keresztül áttetsző
fehér ég alatt haladt előre. Aztán átszálltam, és gyülekezni kezdtek a felhők. Egyre nagyobbak
és sötétebbek lettek, és ahogy haladtam észak felé, egyre kövérebbek is. Azt vártam, hogy
bármelyik pillanatban kopogni kezd az eső az ablakpárkányon. De nem esett.
Miss Winter sofőrje, egy fekete hajú, szakállas férfi, nem volt hajlandó beszélgetni. Ennek
én örültem, mert így szabadon tanulmányozhattam az ismeretlen tájakat, amelyek feltárulkoz-
tak előttünk, amint elhagytuk a várost. Még sohasem jártam északon. A kutatásaim miatt vol-
tam már Londonban, és egyszer-kétszer átkeltem a csatornán, hogy ellátogassak párizsi
könyvtárakba és archívumokba. Yorkshire megyét csak regényekből ismertem, ráadásul ko-
rábbi századokban írt regényekből. Miután elhagytuk a várost, alig utalt valami a jelen világ-
ra, és azt is gondolhattam, hogy nem csak vidékre utazom, hanem a múltba is. Olyan régies-
nek tűntek a falvak a templomaikkal, a kocsmáikkal és kőházaikkal; aztán, ahogy haladtunk
tovább, a falvak egyre kisebbek lettek és egyre nőtt közöttük a távolság, mígnem a téli táj si-
várságát már csak itt-ott egy-egy tanyasi ház bontotta meg. Végül a tanyasi házakat is magunk
mögött hagytuk, és teljesen besötétedett. Az autó fényszórói egy színtelen és meghatározatlan
tájat mutattak foltokban: nem volt se kerítés, se fal, se sövény, se épület. Csupán egy szegély
nélküli út volt, amelynek mindkét oldalán bizonytalanul hullámzott a sötétség.
– Ez a láp? – kérdeztem.
– Igen – mondta a sofőr, mire én közelebb hajoltam az ablakhoz, de semmi mást nem lát-
tam, csak a vízzel teli égboltot, amely teljesen rátelepedett a földre, az útra, az autóra. Egy
bizonyos távolságon túl még a fényszórónk fénye is a sötétbe veszett.
Egy jelöletlen kereszteződésnél letértünk az útról és még egy pár kilométert zötyögtünk
egy köves úton. Kétszer megálltunk, hogy a sofőr kinyisson egy kaput, majd bezárja magunk
mögött, aztán mentünk tovább, még vagy másfél kilométert rázkódva.
Miss Winter háza két kis domb között húzódott meg a sötétben, amelyek mintha egybeol-
vadtak volna, és a völgyet meg a házat csak az utolsó kanyarban lehetett látni. Ekkorra az ég-
bolt bíborvörös, indigókék és szürke árnyalatokban tündökölt, miközben a ház hosszan, ala-
csonyan és nagyon sötéten húzódott meg odalent a völgyben. A sofőr kinyitotta nekem az aj-
tót, és mire kiszálltam, láttam, hogy már kivette a bőröndömet a csomagtartóból és húzta ma-
gával, magamra hagyva a kivilágítatlan veranda előtt. Lehúzott redőnyök sötétítették el az ab-
lakokat, és semmi jele nem volt annak, hogy itt emberek élnek. A teljesen lezártnak tűnő hely
egyáltalán nem csalogatta a látogatót.
Megnyomtam a csengőt. Furcsán tompa hangon szólalt meg a nedves levegőben.
Miközben vártam, az eget szemléltem. A cipőtalpamon áthatolt a hideg, és újra csenget-
tem. Még mindig senki sem jött az ajtóhoz.
Már éppen harmadjára is meg akartam nyomni a csengőt, amikor meglepetten láttam, hogy
az ajtó hang nélkül kinyílt.
A hölgy, aki megjelent az ajtóban, előírásszerűen mosolygott és elnézést kért, hogy megvá-
rakoztatott. Első látásra teljesen hétköznapi nőnek tűnt. Rövid, ápolt haja ugyanolyan sápadt
színű volt, mint a bőre, a szeme pedig se nem kék, se nem szürke, se nem zöld volt. Mégis
inkább a színtelensége miatt tűnt egyszerűnek, nem pedig a kifejezéstelen arca miatt. Úgy
éreztem, hogy ha némi melegség lett volna benne, akkor a szeméből sugárzott volna az élet-
öröm; és miközben rezzenéstelenül állta vizsgálódásomat, úgy tűnt nekem, hogy kifejezéste-
len tekintetét csak komoly erőfeszítés árán tudta megtartani.
– Jó estét kívánok – mondtam. – Margaret Lea vagyok.
– Az életrajzíró. Már vártuk.
 Vajon mitől képes az ember átlátni a másik színlelésén? Mert abban a pillanatban egészen
világosan megértettem, hogy nyugtalan. Talán az érzéseknek van szaguk vagy ízük; talán
anélkül, hogy tudnánk róla, rezgések segítségével adjuk át a levegőben. Bármi is legyen a
közvetítő eszköz, nagyon pontosan tudtam, hogy nem igazán tőlem rémült meg, hanem egy-
szerűen csak attól, hogy ott voltam és idegen voltam.
Bekísért, és becsukta mögöttem az ajtót. A kulcs hang nélkül fordult el a zárban, és a jól
megolajozott reteszek nyikorgás nélkül, hangtalanul csúsztak a helyükre.
Ahogy ott kabátban álltam az előszobában, először éreztem meg a hely legkirívóbb furcsa-
ságát. Miss Winter házában teljes csend uralkodott.
A nő mondta nekem, hogy Judithnak hívják és ő a házvezetőnő. Megkérdezte, hogy utaz-
tam, majd elmondta, hogy mikor vannak az étkezések és mi a legmegfelelőbb idő arra, hogy
forró vizet használjak. A szája kinyílt és becsukódott; amint a szavak elhagyták az ajkát,
olyan csendbe burkolóztak hirtelen, hogy egy szempillantás alatt elhaltak. Ugyanaz a csend
nyelte el a lépteinket és tompította az ajtók nyitásakor és zárásakor keletkezett hangokat, mia-
latt egyenként megmutatta nekem az étkezőt, a nappalit és a zeneszobát.
A csend mögött nem volt semmi varázslat; a párnázott bútorok miatt volt az egész. A túl-
ságosan kitömött kanapékon bársonypárnák sorakoztak; voltak ott kárpitozott zsámolyok, dí-
ványok és fotelok; kárpitok borították a falakat és a bútorokat. Mindegyik emeleten szőnye-
gek voltak, és mindegyik nagy szőnyegen volt egy kis szőnyeg. Mint ahogy az itatóspapír
csak a fölösleges tintát szívja fel, a házban található anyagok mintha maguknak a szavaknak a
lényegét szippantották volna fel.
Követtem a házvezetőnőt. Balra, majd jobbra fordultunk, aztán jobbra és balra, felmentünk
egy lépcsőn, aztán lementünk egy másikon, mire teljesen összezavarodtam. Pillanatok alatt
eljutottam odáig, hogy nem értettem: mi köze van a ház nyakatekert belsőjének a külső puri-
tánsághoz. Arra gondoltam, hogy a házat az idők során átalakították, itt-ott hozzáépítettek va-
lamit; és mi valószínűleg egy olyan szárnyban vagy toldalékban vagyunk, ami elölről nem
látszott.
– Majd hozzászokik – bökte oda a házvezetőnő, amikor látta az arcomat, én pedig szinte
szájról olvasva értettem csak meg, amit mondott.
Végül egy közbenső lépcsőpihenőre értünk és ott megálltunk. Kinyitott egy ajtót, amely
egy nappaliba vezetett. Még három ajtó nyílt ugyanabból a szobából.
– Fürdőszoba – mondta, amikor kinyitotta az egyiket. – Hálószoba – közölte egy másik ki-
nyitásakor – és dolgozószoba.
A szobákat ugyanolyan mértékben szigetelték fali kárpitok, függönyök és fali szőnyegek,
mint a ház többi részét.
– Az étkezőben kíván étkezni vagy itt? – kérdezte a házvezetőnő, egy kis asztalra és az ab-
lak mellett álló egyetlen székre mutatva.
Nem tudtam, hogy ha az étkezőt választom, akkor az azt jelenti-e, hogy a ház úrnőjével
együtt fogok étkezni, és mivel abban is bizonytalan voltam, hogy milyen minőségben tartóz-
kodom a házban (vendég vagyok-e vagy alkalmazott?), nem tudtam eldönteni, hogy mikor
vagyok udvariasabb: ha elfogadom, vagy ha visszautasítom ezt a lehetőséget. Megérezve a
bizonytalankodásom okát, a házvezetőnő – mint aki kénytelen feladni a szűkszavúságát –
hozzátette:
– Miss Winter mindig egyedül eszik.
– Hát ha mindegy, akkor majd itt fogok étkezni.
– Máris hozok levest és egy pár szendvicset, jó? Biztosan megéhezett a vonaton. Ha teát
vagy kávét akar készíteni, itt minden van hozzá. – A hálószoba egyik sarkában kinyitott egy
szekrényt, amelyben volt egy teaforraló meg mindenféle dolog italok elkészítéséhez, sőt még
egy apró kis hűtőszekrény is. – Így nem kell mindig a konyhába szaladgálnia – tette hozzá, és
zavartan és bocsánatkérően rám mosolygott, gondolom azért, mert nem szívesen látott volna
engem a konyhában.
Magamra hagyott, hogy kicsomagoljak.
A hálószobában egy perc alatt kipakoltam a ruháimat, a könyveimet és a piperémet. Mie-
lőtt a házvezetőnő visszatért egy tálcával, éppen csak annyi időm volt, hogy kipróbáljam a
régimódi nagy ágyat, amelyen annyi párna volt, hogy ha a matrac alatt marokszámra lett vol-
na borsó, azt sem vettem volna észre.
– Miss Winter azt üzeni, hogy nyolc órakor várja önt a könyvtárban.
Minden igyekezetével azon volt, hogy ez meghívásnak hangozzék, de semmi kétségem
nem volt afelől, hogy parancsként kell értelmeznem.
 Találkozás
Miss Winterrel
Nem tudom, hogy szerencsére vagy véletlenül alakult úgy, de az tény, hogy jó húsz perccel
hamarabb érkeztem meg a könyvtárba, mint kellett volna. Ez nem volt probléma. Mi lenne
jobb időtöltés, mint egy könyvtár? És számomra mi más lett volna jobb alkalom arra, hogy
megismerjek valakit, mint hogy megnézzem, milyen könyvei vannak és hogyan bánik velük?
Az első benyomásom az egész szobára vonatkozott, és nagyon meglepett, hogy mennyire
más volt, mint a ház egyéb részei. A többi szobában vastagon hevertek az elfojtott szavak te-
temei, de itt a könyvtárban lélegezni lehetett. Szövet helyett ebben a szobában minden fából
készült. A földön padló volt, az ablakokon zsalugáter, a falakon pedig kemény tölgyfa polcok.
Magas szoba volt, és jóval hosszabb, mint széles. Az egyik oldalon az öt boltíves ablak
csaknem a földtől a plafonig ért; még ülőhely is volt az ablakmélyedésekben. Szemben velük
öt hasonló alakú tükör állt olyan helyzetben, hogy mutassák a külső látnivalót; akkor este
azonban csak a zsalugáterek faragott lécei látszódtak bennük. A könyvespolcok benyúltak a
szoba közepébe, mintegy fülkéket alkotva; mindegyik beugróban sárgafényű lámpa állt egy
kis asztalon. A szoba távoli sarkában látható tüzet leszámítva, csak ezek adtak világosságot,
és ezáltal olyan finom és meleg fényöblök alakultak ki, amelyek végén a könyvsorok beleol-
vadtak a sötétbe.
Lassú léptekkel elindultam a szoba közepe felé, miközben benéztem a jobb és bal oldali
fülkékbe. Az első pillantások után azon kaptam magam, hogy bólogatok. Igazi, jól karbantar-
tott könyvtár volt. Kategóriánként, ábécé sorrendben és tisztán sorakoztak a könyvek, éppen
úgy, ahogy én magam rendeztem volna el. Az összes kedvencem ott volt rengeteg ritka és ér-
tékes, valamint átlagosabb és sokszor forgatott kötet társaságában. Nem csak a Jane Eyre, az
Üvöltő szelek, A fehér ruhás hölgy, hanem Az otrantói kastély, Lady Audley titka és a Kísértet
menyasszony. Teljesen odáig voltam, amikor rábukkantam a Doktor Jekyll és Mr Hyde-ra, ami
olyan ritkaságszámba ment, hogy apa már alig akart hinni a létezésében.
Miközben csodálattal bámultam a gazdag könyvválasztékot Miss Winter polcain, szép las-
san odaértem a szoba túlsó végében lévő kandallóhoz. Az utolsó jobb oldali fülkében már
messziről jól látszott egy különleges könyvespolc: a megnyugtató, főként a régebbi könyvek
gerincét jelentő barna csíkok helyett ezek a könyvek a modernebb idők ezüstkék, hamvaszöld
és rózsaszín kavalkádját mutatták. Ezek voltak az egyedüli modern könyvek a szobában. Miss
Winter saját művei. A legfelső polcon sorakoztak a legkorábbi kötetei, míg a legalsón a leg-
újabbak, mindegyik számos különféle kiadásban, sőt különböző nyelveken is. A téves című
könyv, a Tizenhárom történet, amelyet a boltban olvastam, nem volt meg, de a másik válto-
zatból, a Történetek a változásról és a kétségbeesésről címűből legalább egy tucat különféle
kiadást láttam.
Kiválasztottam Miss Winter egyik friss könyvét. Az első oldalon egy idős apáca megérke-
zik egy olaszországinak tűnő, névtelen város mellékutcáján álló kis házba; bevezetik egy szo-
bába, ahol egy – feltehetőleg angol vagy amerikai – nagyképű fiatalember fogadja meglepet-
ten. (Lapoztam. Az első bekezdések magukkal ragadtak, mint ahogy minden alkalommal tör-
tént, amikor kinyitottam valamelyik könyvét, és anélkül, hogy szándékomban állt volna, el-
kezdtem komolyan olvasni.)
A fiatalember eleinte nemigen értékeli azt, amit az olvasó már tud: hogy a látogatója ko-
moly küldetéssel jött, amely meg fogja változtatni a fiatalember életét oly módon, hogy azt
még elképzelni sem tudja. Az apáca magyarázkodni kezd és türelemmel viseli (lapoztam, és
közben teljesen megfeledkeztem a könyvtárról, Miss Winterről, magamról), amikor a férfi az
öntelt ifjú lezserségével bánik vele…
 És ekkor valami áthatolt az olvasmányon és kizökkentett a könyvből. Valami szúró érzés a
tarkómon.
Valaki figyelt engem.
Tudom, hogy a tarkón keletkező érzés nem ritka jelenség; de ez volt az első alkalom, hogy
velem megtörtént. Mint ahogy az nagyon sok magányos emberre jellemző, az én érzékeim is
úgy vannak behangolva, hogy megérezzem mások jelenlétét, és általában inkább ahhoz va-
gyok szokva, hogy láthatatlan kémként ülök egy szobában, nem pedig ahhoz, hogy utánam
kémkedjenek. Most azonban valaki engem figyelt, sőt már egy ideje ezt tette. Vajon mióta
motoszkál bennem ez a félreérthetetlen érzés? Visszagondoltam az elmúlt percekre, és meg-
próbáltam felidézni, hogy hol tartottam a könyvben, amikor éreztem a másik test jelenlétét.
Vajon azóta volt ott, hogy az apáca elkezdett beszélgetni a fiatalemberrel? Vagy amióta belé-
pett a házba? Vagy már korábban? Egyeden porcikám sem mozdult, a fejemmel a könyv fölé
hajoltam, mintha mi sem történt volna, és próbáltam visszaemlékezni.
Aztán rájöttem.
Már azelőtt éreztem, hogy kezembe vettem volna a könyvet. Mivel szükségem volt egy
percre, hogy magamhoz térjek, lapoztam egyet és továbbra is úgy tettem, mint aki olvas. –
Nem tudsz becsapni! – mondta.
Erélyesnek, határozottnak, fölényesnek kellett lennem. Nem lehetett mást tenni, mint meg-
fordulni és szembenézni vele.
Vida Winter megjelenése nem rejtőzködésre lett tervezve. Ókori királynő, boszorkány
vagy istennő volt. Merev testtartásával uralkodóhoz méltóan emelkedett ki a halomszámra
található vastag, bíbor és vörös színű párnák közül. A vállánál húzott türkizkék és zöld ruha-
anyag, amely beborította a testét, semmit sem enyhített tartása merevségén. Csillogó vörös
haja fürtökbe csavarva övezte fehérre púderezett arcát, az ajkán merész, vörös rúzzsal. Az
ölében nyugvó keze rubintból, smaragdból és fehér csontos ujjperecekből álló együttes volt;
csupán körmei nem illettek a képbe, amelyek nem voltak kifestve, rövidre voltak vágva és
olyan szögletesek voltak, mint az enyém vagy mint egy fiúé.
Amitől egy kicsit elbátortalanodtam, az a napszemüvege volt. Nem láttam a szemét, de
amennyire emlékeztem lélek nélküli zöld szivárványhártyájára, úgy tűnt, mintha sötét szem-
üveglencséi egy fényszóró erejével értek volna fel; az volt a benyomásom, hogy a szemüveg
mögül tekintetével keresztülhatol a bőrömön és belenéz a lelkembe.
Beburkolóztam, közömbös arckifejezést öltöttem magamra, elbújtam a külsőm mögé.
Azt hiszem, egy pillanatra meglepődött, hogy nem voltam áttetsző, hogy nem látott át raj-
tam, de gyorsan magához tért, gyorsabban, mint én.
– Remek – szólalt meg csípősen, és inkább önmagának szólt a mosoly, mint nekem. – Tér-
jünk a tárgyra! A leveléből úgy értettem, hogy vannak bizonyos fenntartásai az ajánlatommal
kapcsolatban.
– Nos, igen, vagyis…
– Mit szólna hozzá, ha megemelném a havi járandóságát és a végösszeget? – a hangjából
úgy tűnt, nem is hallotta, hogy megszólaltam.
Megnyaltam az ajkamat, és a megfelelő szavakat kerestem. Mielőtt megszólalhattam vol-
na, az árnyéka elkezdett föl-alá mozogni, eltakarva lapos, barna frufrumat, egyenes vonalú
szoknyámat és tengerkék kardigánomat. Sajnálkozva enyhén elmosolyodott és figyelembe
sem vette, hogy én mondani akarok valamit.
– De az anyagiak magát egyáltalán nem érdeklik. Milyen különös! – mondta kimért han-
gon. – Írtam olyan emberekről, akiket nem érdekel a pénz, de sosem gondoltam volna, hogy
találkozom is eggyel. – Hátradőlt a párnákra. – Ezért most úgy látom, hogy a probléma a tisz-
tesség. Azok az emberek, akikre nem jellemző az egészséges pénzszeretet nyújtotta kiegyen-
súlyozottság, általában szenvednek a személyes tisztesség miatti elképesztő megszállottságtól.
Felemelte a kezét és egy mozdulattal belém fojtotta a szót.
 – Maga fél elvállalni egy hivatalos életrajzot, nehogy fel kelljen adnia a függetlenségét.
Arra gyanakszik, hogy befolyásolni akarom a végleges könyv tartalmát. Tudja, hogy a múlt-
ban ellenálltam az életrajzíróknak, és most azon gondolkodik, vajon mik a terveim azzal,
hogy meggondoltam magam. De mindenekelőtt – már megint a napszemüveg sötét tekintete
következett – attól fél, hogy én hazudni akarok magának.
Tiltakozni akartam, de semmi nem jött ki a számon. Igaza volt.
– Látja, nem tud mit mondani, igaz? Kínos lenne azzal vádolnia, hogy hazudni akarok ma-
gának? Az emberek nem szívesen vádolják egymást azzal, hogy hazudnak. És az isten sze-
relmére, üljön már le!
Leültem.
– Én nem vádolom önt semmivel sem – kezdtem szelíd hangon, de azonnal közbevágott.
– Ne legyen olyan udvarias! Ha van valami, amit ki nem állhatok, akkor az az udvariasság.
Összeráncolta a homlokát és a napszemüveg mögül előbukkant a szemöldöke. Sűrű fekete
szemöldök, ami semmi más szemöldökhöz nem hasonlított.
– Udvariasság. Az a szegény ember erénye, ha egyáltalán létezik olyan. Arra lennék kíván-
csi, hogy mi olyan csodálatos az ártalmatlanságban? Végül is azt könnyű elérni. Nem kell
hozzá különösebb tehetség, hogy valaki udvarias legyen. Épp ellenkezőleg: ha az embernek
semmi nem sikerül, akkor már csak az marad, hogy kedves legyen. A célratörő embereket
egyáltalán nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róluk.
Nem hiszem, hogy Wagnernek bármikor is lett volna álmatlan éjszakája amiatt, hogy meg-
sértette valakinek az érzéseit. Csakhogy ő zseni volt.
Könyörtelenül folyt belőle a szó, és szinte állandóan a zseniről és annak kebelbarátjáról, az
önzésről beszélt, miközben vállkendőjének egyetlen ránca sem mozdult meg. Arra gondoltam,
ez a nő biztosan acélból van.
Végül aztán előadása végére ért a következő szavakkal:
– Az udvariasság olyan erény, amellyel én nem rendelkezem és másokban sem értékelem
sokra. Ezzel nekünk nem kell foglalkoznunk. – És érzékeltetve, hogy a témában kimondta az
utolsó szót, elhallgatott.
– Említette a hazugság témáját – mondtam én. – Azzal viszont foglalkoznunk kellene.
– Milyen vonatkozásban? – A sötét szemüveglencsén keresztül csak Miss Winter szempil-
láinak a mozgását láttam. Úgy vették körbe és remegtek a szeme körül, mint a pók hosszú lá-
bai a teste körül.
– Csak az elmúlt két év során tizenkilenc változatban adta elő az élettörténetét újságírók-
nak. Ennyit találtam csupán rövid keresés után, de ennél sokkal több van. Talán több száz is.
Miss Winter megrántotta a vállát.
– Ez a foglalkozásom. Történeteket mesélek.
– Én viszont életrajzíró vagyok és tényekkel dolgozom.
Megvető fejmozdulatot tett és hajfürtjei szinte egy darabban követték az útját.
– Az borzasztóan unalmas. Soha nem tudtam volna életrajzíró lenni. Nem gondolja, hogy
egy történet segítségéve] jobban el lehet mondani az igazat?
– Azokkal a történetekkel nem, amelyeket eddig mesélt. Miss Winter egyetértőleg biccen-
tett.
– Miss Lea – kezdte, most egy kicsit lassúbb tempóban –, megvolt az okom arra, hogy vé-
dőfalat vonjak a múltam köré. De biztosíthatom róla, hogy az ma már érvényét vesztette.
– Mi volt az oka?
– Az élet olyan, mint a komposzt.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Most úgy gondolja, hogy furcsa dolog ilyet mondani, pedig igaz. Az egész életem és
minden élményem, az események, amelyek történtek velem, az emberek, akiket ismertem, az
összes emlékem, álmom, fantáziálásom, minden, amit valaha olvastam, szóval ez mind ráke-
rült a komposzt tetejére, ahol idővel elrohadtak és sötét színű, szerves talajtakaró lett belőlük.
A sejtbomlás folyamata miatt felismerhetetlenné vált. Mások ezt képzeletnek nevezik. Én úgy
gondolok erre, mint egy komposztkupacra. Ha van egy jó ötletem, akkor elültetem a kom-
posztba és várok. Abból a fekete anyagból táplálkozik, ami valamikor élet volt, abból vesz
magához energiát. Kicsírázik, gyökeret ereszt, kihajt. És így megy ez tovább mindaddig, amíg
egy szép napon egy történet vagy regény lesz belőle.
Bólintottam, jelezve, hogy tetszett a hasonlat.
– Az olvasók – folytatta Miss Winter – ostobák. Azt hiszik, hogy minden írás önéletrajzi.
És az is, csak nem úgy, ahogy ők gondolják. Az író életének időre van szüksége ahhoz, hogy
elrohadjon, mielőtt fel lehet használni arra, hogy egy írásművet tápláljon. Hagyni kell, hogy
elsorvadjon. Ezért nem engedhettem meg, hogy újságírók meg életrajzírók vájkáljanak a múl-
tamban, hogy kibányásszanak belőle ezt-azt és a saját szavaikkal örökítsék meg. A könyveim
megírásához szükségem volt arra, hogy a múltamat békén hagyják, hogy legyen ideje érlelőd-
ni.
Végiggondoltam a válaszát, majd megkérdeztem:
– És mi történt, ami most megváltoztatta a dolgokat?
– Öreg vagyok. Beteg vagyok. Tegye össze ezt a kettőt, kedves életrajzíró, és mi lesz belő-
le? Szerintem a történet vége.
Beleharaptam az ajkamba.
– És miért nem írja meg ön a könyvet?
– Túl későre hagytam. Meg aztán ki hinne nekem? Túl gyakran csaptam már vaklármát.
– El akarja mondani nekem az igazat? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta, és bár csak a másodperc egy töredékéig tartott, én azért hallottam ben-
ne a bizonytalanságot.
– És miért akarja nekem elmondani?
Várt egy kicsit.
– Tudja, pontosan ugyanezt kérdeztem magamtól az elmúlt negyedórában újra és újra.
Hogy milyen ember maga, Miss Margaret Lea?
Mielőtt válaszoltam volna, ismét az álarcom mögé bújtam.
– Bolti eladó vagyok. Egy antikvár könyvesboltban dolgozom. Amatőr életrajzíró vagyok.
Esetleg olvasta a Landier fivérekről írott munkámat?
– Hát ez nem túl sok, igaz? Ha együtt akarunk dolgozni, akkor egy kicsit többet kell tud-
nom magáról. Aligha tudnám egy hosszú élet titkait kiönteni valakinek, akiről semmit sem
tudok. Úgyhogy meséljen magáról! Mik a kedvenc könyvei? Miről ábrándozik? Kiket szeret?
Egy pillanatig annyira megbénultam, hogy képtelen voltam válaszolni.
– Nos, válaszoljon! Az isten szerelmére! Egy vadidegent kell befogadnom a házamba? Egy
idegen fog nekem dolgozni? Ennek nincs értelme. Nos, ide figyeljen: hisz a szellemekben?
Valami, ami erősebb volt a józan észnél, arra késztetett, hogy felálljak a székemből.
– Mit csinál? Hova megy? Várjon!
Lassan lépegettem előre, igyekeztem nem szaladni, tudatosan figyelve a padlón kopogó
lépteim ritmusára, miközben olyan hangon beszélt hozzám, amiben volt egy kis ijedtség.
– Jöjjön vissza! – kiáltotta. – Elmesélek egy történetet, egy csodálatos történetet!
Mentem tovább.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kísértetjárta ház…
Odaértem az ajtóhoz. Megfogtam a kilincset.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyvtár… Kinyitottam az ajtót és már készül-
tem kilépni a semmibe, amikor Miss Winter szinte félelemtől rekedtes hangon olyat mondott,
amitől megálltam.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két lány ikertestvér…
 Megvártam, amíg a szavak elhaltak a levegőben, aztán – akaratom ellenére – visszanéztem.
Egy tarkót láttam és két kezet, amelyek remegve közeledtek az elfordított arc felé.
Egy bizonytalan lépést tettem visszafele a szobába.
Erre a hangra a vörös fürtök felém fordultak.
Teljesen elképedtem. A napszemüveg nem volt sehol. Miss Winter zöld szemével, amely
olyan fényes volt, mint az üveg és legalább olyan igazi, szinte könyörgő pillantást vetett rám.
Egy pillanatig csak viszonoztam a tekintetet. Aztán megszólalt egy remegő hang:
– Miss Lea, kérem, foglaljon helyet! – És ez a hang Vida Winteré is volt meg nem is.
Valami akaratomon kívül magával ragadott, elindultam a szék felé, és leültem.
– Nem ígérek semmit – mondtam kimerülten.
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit is követelhetnék – hangzott a válasz, na-
gyon halkan.
Fegyverszünet.
– Miért engem választott? – kérdeztem még egyszer, és ezúttal Miss Winter válaszolt.
– A Landier fivérekről írott munkája miatt. Mert megérti a testvéreket.
– És elmondja az igazat?
– El fogom mondani az igazat.
A szavak eléggé kétértelműén hangzottak, de hallottam a mögöttük megbújó remegést is.
Nem volt kétségem afelől, hogy szándékában állt elmondani az igazat. Ezt már eldöntötte.
Talán el is akarta mondani. Csak abban nem hitt egészen, hogy meg fogja tudni tenni. Azzal,
hogy őszintén ígéretet tett, legalább annyira próbálta önmagát meggyőzni, mint engem, és ő
legalább annyira egyértelműen érezte a hit hiányát, mint én. Ezért tettem egy javaslatot.
– Három dolgot fogok kérdezni. Olyan dolgokat, amelyek megtalálhatók a levéltárban.
Amikor elmegyek innen, ellenőrizni fogom, amit mondott. Ha úgy látom, hogy az igazat
mondta, akkor elfogadom a megbízást.
– Ó, a hármas szabály… A bűvös szám. Három próba, mielőtt a herceg elnyeri a szép ki-
rálylány kezét. Három kívánság, amit a beszélő aranyhalacska ajánl fel a halásznak. Három
kismalac és három bakkecske. Miss Lea, ha két kérdést mondott volna vagy négyet, akkor ta-
lán képes lettem volna hazudni, de a három…
Kihúztam a ceruzámat a jegyzettömb spiráljából és kinyitottam a füzetet.
– Mi az igazi neve?
Miss Winter nyelt egyet.
– Egészen biztos abban, hogy ez a legjobb megoldás a továbblépéshez? Elmesélhetnék egy
kísértethistóriát, egy egészen jót, még akkor is, ha én állítom ezt róla. Azzal könnyebben el-
jutnánk a dolgok lényegéhez…
Megráztam a fejemet.
– Mondja meg a nevét!
A rubinnal borított ujjai megmozdultak az ölében; a kövek megcsillantak a tűz fényénél.
– A nevem valóban Vida Winter. Végigcsináltam a szükséges jogi procedúrákat ahhoz,
hogy törvényesen és nyíltan így hívjanak. Maga azt akarja tudni, hogy mi volt a nevem, mie-
lőtt megváltoztattam volna. Az a név…
Elhallgatott, mert valamiféle gátat kellett leküzdenie magában, és amikor kimondta a ne-
vet, a hangja teljesen közömbös volt, bármiféle intonáció nélkül, mintha a szó egy olyan ide-
gen nyelvből származott volna, amelyet soha nem akart volna megtanulni:
– Az a név Adeline March volt.
Mintha rövidíteni akarta volna azt a minimális rezgést is a levegőben, amit a név kimondá-
sa okozott, meglehetősen éles hangon folytatta:
– Remélem, nem akarja megkérdezni a születési dátumomat. Én már abban a korban va-
gyok, amikor sikk ezt elfelejteni.
– Megleszek nélküle, ha megmondja, hogy hol született.
 Ingerülten sóhajtott egyet.
– Sokkal jobban el tudnám mondani, ha megengedné, hogy a magam módján mondjam
el…
– Ebben állapodtunk meg. Három tény, amelyek megtalálhatók a levéltárban.
Miss Winter lebiggyesztette az ajkát.
– A hivatalos iratokban azt fogja találni, hogy Adeline March a londoni Szent Bertalan
Kórházban született. Aligha lehet elvárni tőlem, hogy személyesen garantáljam ennek az
adatnak a hitelességét. Bár kivételes egyéniség vagyok, annyira mégsem, hogy emlékeznék a
saját születésemre.
Ezt felírtam magamnak.
A harmadik kérdés. Be kell vallanom, hogy nem voltam felkészülve semmiféle harmadik
kérdéssel. Miss Winter nem akarta megmondani nekem a korát, nekem pedig nemigen volt
szükségem a születési dátumára. Abból kiindulva, hogy milyen sok könyvet publikált és hogy
mikor jelent meg az első könyve, legalább hetvenhárom vagy hetvennégy évesnek kellett len-
nie, a külseje alapján ítélve pedig, amit ugyan befolyásolt a betegsége és a sminkje, nem lehe-
tett több mint nyolcvan. De ez a bizonytalanság nem számított: a neve és a születési helye
alapján magam is meg tudom találni a dátumot. Az első két kérdésből már megvolt az az in-
formáció, amelyre szükségem volt ahhoz, hogy ellenőrizni tudjam, valóban létezett-e valaki,
akit Adeline March-nak hívnak. Akkor mit kérdezzek? Talán titokban arra vágytam, hogy
halljam Miss Wintert mesélni, de amikor alkalmam nyílt arra, hogy a harmadik kérdést dzsó-
kerként kijátsszam, rögtön megtettem.
– Meséljen el… – kezdtem lassan és óvatosan, mert az olyan történetekben, amelyekben
van varázsló, mindig a harmadik kívánságnál következik be az, hogy mindazt, amit oly nagy
veszélyek árán nyert meg valaki, végzetes módon elragadják tőle. – Meséljen el valami
olyasmit, ami azelőtt történt önnel, hogy megváltoztatta a nevét, és aminek nyoma van vala-
milyen levéltárban! – Például iskolai sikerek, gondoltam én. Sporteredmények az iskolában.
Olyan apró győzelmek, amelyeket a büszke szülők és az utókor kedvéért jegyeznek fel.
A kérésemet követő csendben úgy tűnt, mintha Miss Winter teljes külső lényét eltűntette
volna belső lényegében; a szemeim előtt sikerült neki eltávolítania önmagát önmagától, és
kezdtem megérteni, hogy korábban miért nem vettem észre őt. Figyeltem a maga köré vont
burkot, és csodáltam, hogy mennyire nem lehetett tudni, mi megy végbe a felszín alatt.
Aztán előbukkant.
– Tudja, hogy miért olyan sikeresek a könyveim?
– Gondolom, rengeteg oka van.
– Lehet. De főleg azért, mert mindegyiknek van eleje, közepe és vége. A megfelelő sor-
rendben. Persze mindegyik történetnek van eleje, közepe és vége; de ami számít, az az, hogy a
megfelelő sorrendben legyenek. Ezért szeretik a könyveimet.
Sóhajtott és idegesen babrált az ujjaival.
– Válaszolok a kérdésére. Elmondok egy történetet, ami azelőtt történt meg velem, hogy
író lettem és megváltoztattam volna a nevemet, s ez olyan valami, aminek levéltári nyoma is
van. Ez volt a legfontosabb dolog az életemben. Csak még nem voltam felkészülve arra, hogy
ilyen hamar elmondjam. És ehhez meg kell szegnem az egyik szabályt, amit magamnak állí-
tottam föl. Előbb a történet, végét kell elmondanom, és majd csak azután az elejét.
– A történet végét? Az hogyan lehetséges, ha azelőtt történt, mielőtt írni kezdett?
– Nagyon egyszerűen, mert a történetem, az én saját személyes történetem véget ért, mie-
lőtt írni kezdtem volna. A történetmesélés mindig is csak arra szolgált, hogy amióta minden-
nek vége van, valahogy eltöltsem az időt.
Vártam, Miss Winter pedig úgy sóhajtott, mint az a sakkozó, akinek az egyik fontos bábu-
ját sarokba szorították.
 – Inkább nem mondanám el. De megígértem, igaz? A hármas szabály. Elkerülhetetlen. A
varázsló könyöröghet a fiúnak, hogy ne legyen harmadik kívánsága, mert ő tudja, hogy abból
nagy baj lesz, de a fiúnak lesz harmadik kívánsága, a varázslónak pedig teljesítenie kell azt,
mert a történet szabályai ezt írják elő. Maga arra kért engem, hogy mondjam el az igazat há-
rom dologról, és ezt muszáj megtennem – a hármas szabály miatt. De cserébe hadd kérjek
először én valamit.
– Mit?
– Ezután nem ugrabugrálunk a történetben. Holnaptól kezdve elmesélem magának a törté-
netemet: kezdem az elejével, folytatom a közepével, befejezésül pedig a vége következik.
Minden a maga helyén. Semmi csalás. Semmi előrenézés. Semmi kérdés. Semmi ravaszkodó
leskelődés az utolsó oldalon.
Vajon volt joga ahhoz, hogy feltételeket szabjon a megállapodásunkhoz, amelyet már elfo-
gadott? Nem nagyon hiszem. Ennek ellenére bólintottam.
– Beleegyezek.
Nem igazán tudott rám nézni, miközben beszélt.
– Angelfieldben éltem.
A hangja megremegett a helységnév kimondásakor, és idegesen vakargatta a tenyerét egy
ösztönös mozdulattal.
– Tizenhat éves voltam.
A hangja egyre modorosabb lett; a gördülékenység teljesen eltűnt belőle.
– Tűz volt.
A szavak keményen és szárazan törtek fel a torkából, mint valami kődarabok.
– Mindent elveszítettem.
Aztán mielőtt megakadályozhatta volna, feltört belőle egy kiáltás:
– Ó, Emmeline!
Bizonyos kultúrákban az a hit járja, hogy a név magában hordozza az illető misztikus ere-
jét. Hogy a nevet csak Istennek, a viselőjének és néhány kiváltságosnak kell ismernie. Egy
ilyen név kimondása, legyen az saját vagy valaki másé, nagy veszélyt rejt magában. Úgy tű-
nik, ez a név ilyen volt.
Miss Winter összeszorította az ajkait, de már túl késő volt. A bőre alatti izmokon remegés
futott végig.
Most már tudtam, hogy az enyém lesz a történet. Véletlenül rátapintottam annak a törté-
netnek a lényegére, aminek a megírására felkértek. A szeretet. És elvesztés. Hiszen miféle
más bánat lehetne e felkiáltás mögött, mint valakinek az elvesztése? Egy szempillantás alatt
átláttam a fehér smink és az egzotikus drapériák alkotta maszkon. Egy pillanatra úgy tűnt,
mintha egyenesen beleláttam volna Miss Winter lelkébe és gondolataiba. Felismertem az igazi
lényegét: hogyan is tévedhettem volna, hisz én talán nem ugyanolyan voltam? Mindketten
magányos ikrek voltunk. Amikor erre rádöbbentem, a történet póráza megfeszült a csukló-
mon, és az izgatottságomat hirtelen ijedtség váltotta fel.
– Hol találom nyomát ennek a tűznek? – kérdeztem, és a hangomban igyekeztem leplezni
ijedtségemet.
– A helyi újságban. A Banbury Heraldban.
Bólintottam, feljegyeztem a füzetembe, majd bezártam a fedelét.
– Bár – tette hozzá – van másfajta nyoma is, amit akár most is meg tudok mutatni.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Jöjjön közelebb!
Felálltam a székemből, és közelebb léptem hozzá.
Miss Winter felemelte a jobb karját és kinyújtotta felém összezárt öklét, amely úgy tűnt,
mintha háromnegyed részét drágakő borította volna karomszerű háttérrel. Egy láthatóan nagy
erőfeszítést igénylő mozdulattal megfordította a kezét és szétnyitotta, mintha valamiféle meg-
lepetésnek szánt ajándékot szorongatott volna benne, amit át akar nekem adni.
De nem volt benne semmi ajándék. A meglepetés maga a kéz volt.
A tenyerén olyan volt a hús, amilyet még soha életemben nem láttam. Elfehéredett baráz-
dái és bíborvörös redői nem is hasonlítottak az én ujjaim tövében látható rózsaszín domboru-
lathoz, a tenyerem sápadt színű mélyedéséhez. Miss Winter húsa, amelyet megolvasztott a
tűz, teljesen felismerhetetlen alakúvá vált, akárcsak egy lávafolyam által örökre megváltozta-
tott táj. Az ujjait nem tudta kinyitni, csak karomszerűen összezárva tartotta a hegszövet össze-
zsugorodott feszessége miatt. A tenyere közepén a sok heg és égési seb között volt egy furcsa
folt. Nagyon mélyen ült a markában, annyira mélyen, hogy hirtelen rosszul lettem, amikor
arra gondoltam, vajon mi történt a csonttal, aminek ott kellene lennie. Így érthetővé vált a
csuklónál folytatódó furcsa kézfej és az a mód, ahogyan szinte odatapadt a karjához, mintha
teljesen élettelen lett volna. A folt kör alakú volt a tenyere közepén, és abba az irányba, ami
egy hétköznapi kézen a hüvelykujj felé mutat, egy egyszerű vonal indult ki belőle.
Így utólag visszagondolva, azt hiszem, hogy többé-kevésbé „q” alakú volt, de akkor a vá-
ratlan és fájdalmas leleplezés sokkoló hatása alatt mindez nem volt ilyen egyértelmű és
ugyanúgy zavart, mintha egy szövegben olyan ismeretlen jelet találtam volna, amely valami
kihalt és érthetetlen nyelvből származna.
Hirtelen szédülni kezdtem és a mögöttem lévő székbe kapaszkodtam.
– Elnézést kérek – hallottam Miss Winter szavait. – Az ember annyira hozzászokik a saját
szörnyűségeihez, hogy megfeledkezik arról, milyennek látják más emberek.
Leültem és a szemem sarkában vibráló feketeség fokozatosan visszahúzódott.
Miss Winter összezárta ujjait sérült tenyerébe, elfordította a csuklóját és ékszerrel borított
kezét ismét az ölébe rejtette. Mintegy védekező mozdulattal pedig a másik kezét ráhelyezte.
– Sajnálom, Miss Lea, hogy nem akarta meghallgatni a kísértethistóriámat.
– Majd máskor meghallgatom.
Az interjúnak vége volt.
A lakosztályom felé haladva eszembe jutott a levél, amit Miss Winter küldött nekem. Az
erőltetett és fájdalomról árulkodó kézírás, amilyet soha nem láttam még azelőtt. Úgy gondol-
tam, hogy betegség miatt van. Talán ízületi gyulladástól. Most már azonban megértettem. A
legelső könyvtől kezdve egész életében Miss Winter bal kézzel írta a remekműveit.
A dolgozószobámban zöld bársonyfüggöny volt, a falakat pedig halványsárga szaténse-
lyem borította. A puha csend ellenére elégedett voltam a szobával, mert az összhatást enyhí-
tette a széles fából készült íróasztal és a sima támlás szék, amely az ablak alatt állt. Felkap-
csoltam az asztali lámpát, kiterítettem magam elé a nagy köteg papírt, amit magammal vittem,
és elővettem tizenkét ceruzámat. Vadonatújak voltak: kihegyezetlen piros rudak, pont ilye-
nekkel szeretek új feladatba fogni. Utolsóként a ceruzahegyezőt vettem ki a táskámból. Mint
valami bűnös dolgot, úgy toltam el egészen az asztal széléig és a papírkosarat pontosan alá
helyeztem el.
Egy pillanatnyi ötlettől vezérelve felmásztam az íróasztalra, és benyúltam a szépen kidol-
gozott drapéria mögé, hogy elérjem a függönyrudat. Ujjaimmal tapogatózva megkerestem a
függönyök tetejét, majd a csipeszeket, amelyek rögzítették. Nem igazán egyszemélyes munka
volt, mert a függönyök a földig értek, keresztbe-kasul bélelve voltak, és a súlyuktól majd le-
szakadt a vállam. De néhány perc múlva előbb az egyik, aztán a másik függöny máris a szek-
rényben pihent összehajtogatva. Álltam a szoba közepén és néztem a munkám eredményét.
Az ablak hatalmas méretű, sötét üvegtábla volt, amelynek közepén sötéten áttetsző szelle-
mem bámult be rám. Az ő világa nem olyan volt, mint az enyém: az üveg túloldalán egy író-
asztal halvány körvonala látszott, hátrébb pedig egy mélyen ülő gombokkal díszített fotel he-
lyezkedett el egy állólámpa által megvilágított kör közepén. De amíg az én székem piros volt,
az övé szürke; és amíg az én székem egy indiai szőnyegen állt halványsárga falakkal körbe-
véve, az övé kísértetiesen lebegett egy meghatározatlan és végtelennek tűnő sötét síkban,
amelyben mintha hullámokhoz hasonló bizonytalan formák mozogtak és lélegeztek volna.
Együtt fogtunk hozzá az íróasztalunk rituális előkészítéséhez. A papírhalmazt kisebb köte-
gekbe szedtük szét, és végiglapoztuk őket, hogy levegőt engedjünk a lapok közé. Egyenként
kihegyeztük a ceruzáinkat, miközben forgattuk a fogantyút és néztük a földön álló papírko-
sárba himbálózva aláhulló hosszú forgácsdarabokat. Amikor az utolsó ceruzát is jó hegyesre
kihegyeztük, nem tettük le a többivel együtt, hanem tartottuk a kezünkben.
– Így ni – mondtam neki. – Munkára készen.
Ő kinyitotta a száját, mintha mondott volna valamit nekem. De nem hallottam a szavakat.
Én nem tudok gyorsírni. Az interjú alatt egyszerűen csak kulcsszavakat jegyeztem fel, és
abban reménykedtem, hogy ha rögtön az interjúk után leírom a hallottakat, akkor ezek a sza-
vak elegendőek lesznek ahhoz, hogy felfrissítsék az emlékezetemet. Az első találkozó eseté-
ben ez jól is működött. Időnként belepillantva a jegyzetfüzetembe, az írópapírom közepét te-
leírtam Miss Winter szavaival, miközben gondolatban felidéztem őt magát, hallottam a hang-
ját és láttam a viselkedését. Hamarosan alig vettem tudomást a jegyzetfüzetemről, és csak a
fejemben lévő Miss Winter diktálását követtem.
Széles margót hagytam. A bal oldalon feljegyeztem mindenféle modorosságot, arckifeje-
zést vagy kézmozdulatot, ami hozzáadhatott valamit a mondanivalójához. A jobb oldali mar-
gót üresen hagytam. Amikor később majd újraolvasom az egészet, ide fogom beírni a saját
gondolataimat, megjegyzéseimet, kérdéseimet.
Valószínűleg órákon át dolgozhattam. Felálltam, hogy készítsek magamnak egy csésze ka-
kaót, de ez nem volt több kis szünetnél, ami nem zavarta meg az alkotási folyamatot; vissza-
tértem a munkámhoz és úgy vettem fel ismét a fonalat, mintha mi sem történt volna.
– Az ember annyira hozzászokik a saját szörnyűségeihez, hogy megfeledkezik arról, mi-
lyennek látják más emberek – írtam le végül a középső oszlopba, a bal oldalon pedig beje-
gyeztem, hogy miképpen takarta be jó kezével a sérült keze fejét.
A szöveg utolsó sora alá egy kettős vonalat húztam, és kinyújtóztam. Az ablakban lévő
másik énem is kinyújtózott.
Kezébe vette azokat a ceruzákat, amelyeknek a hegye elkopott és egyenként kihegyezte
őket.
Éppen egy ásítás felénél tartott, amikor valami történt az arcával. Először a homloka köze-
pén jelent meg valami elmosódott folt, és úgy nézett ki, mint egy hólyag. Újabb folt tűnt fel az
arcán, aztán a szeme alatt, az orrán, az ajkán. Minden egyes elmosódott foltot monoton puha
dobbanás, vagy inkább kopogás kísért, ami egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Néhány másod-
perc múlva úgy nézett ki, mintha az egész arca széthullott volna.
De nem a halál munkálkodott. Csak az eső. A hőn áhított eső.
Kinyitottam az ablakot, hagytam, hogy a kezem csuromvizes legyen, aztán a vízzel bedör-
zsöltem a szememet és az arcomat. Megrázkódtam. Ideje volt lefeküdni.
Félig nyitva hagytam az ablakot, hogy halljam az eső hangját, amint egyenletesen és tom-
pán hullik alá. Hallottam, amikor levetkőztem, amikor olvastam, amikor aludtam. Végigkísér-
te az álmomat, mint egy egész éjszakára halkan bekapcsolva maradt rádió, amely fura elmo-
sódott zenét játszik, miközben a háttérben alig hallható idegen nyelvű suttogás keveredik is-
meretlen dallamfoszlányokkal.
 És aztán
belekezdtünk…
Másnap reggel kilenc órakor Miss Winter értem küldött és bementem hozzá a könyvtárba.
Nappal a szoba egészen másmilyen volt. Mivel a zsalugáterek ki voltak hajtva, a földtől
plafonig érő ablakokon át áradt befelé a fény a halvány égboltról. A kert, amely még mindig
nedves volt az éjszakai harmattól, fénylett a reggeli napsütésben. Az ablakmélyedésben álló
egzotikus növények levelei szinte összeértek az üvegen túl lévő szívósabb és nedvesebb test-
vérekével, és az üvegtáblákat tartó, finom kidolgozású ablakkeret semmivel sem tűnt masszí-
vabbnak, mint a kertben lévő fák ágai közé szőtt pókháló csillogó szálai. Maga a könyvtár,
amely az előző estéhez képest jelentéktelenebbnek és keskenyebbnek tűnt, olyan volt, mint
egy könyvekből álló délibáb a nedves télikertben.
A sápadt kék égbolttal és a tejfehér nappal ellentétben Miss Winter csupa forróság és tűz
volt, mint egy üvegházban nevelt egzotikus virág egy északi télikertben. Aznap nem volt rajta
napszemüveg, de a szemhéja bíborvörösre volt festve, amihez egy Kleopátra stílusú koromfe-
kete csík szolgált keretül ugyanolyan sűrű fekete szempillákkal, amilyet előző este láttam. A
ragyogó nappali fényben azt is láttam, amit este nem láthattam: a nyílegyenes választék men-
tén Miss Winter vörös tincsei között egy keskeny hófehér csík húzódott.
– Emlékszik az egyezségünkre – kezdte Miss Winter, amikor leültem a kandalló másik vé-
gén lévő székre. – Eleje, közepe és vége, mind a megfelelő sorrendben. Semmi csalás. Semmi
előrenézés. Semmi kérdés.
Fáradt voltam. Szokatlan ágy egy szokatlan helyen, reggel pedig valami tompa és bágyadt
hang lüktetett a fejemben.
– Kezdje, ahol akarja – mondtam.
– Az elejénél fogom kezdeni. Jóllehet az eleje persze sohasem ott van, ahol az ember gon-
dolja. Az életünk annyira fontos a számunkra, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, az
egész a születésünkkel kezdődik. Először nem volt semmi, aztán megszülettem én… Pedig ez
nem így van. Az emberi életek nem madzagok, amelyeket ki lehet bogozni és el lehet válasz-
tani a többitől. A család olyan, mint egy háló. Lehetetlen úgy hozzányúlni az egyik részéhez,
hogy a többi bele ne remegjen. Lehetetlen megérteni az egyik részét, anélkül hogy ne legyen
fogalmunk az egészről. Az én történetem nem csak az enyém, hanem Angelfield története is.
Angelfieldé mint falu. Angelfieldé mint ház. És magáé az Angelfield családé. A történet egy-
aránt szól George-ról és Mathilde-ról; az ő gyerekeikről, Charlie-ról és Isabelle-ről; Isabelle
gyerekeiről, Emmeline-ről és Adeline-ról. A házukról, a sorsukról, a félelmeikről. És a szel-
lemükről. Az embernek mindig oda kell figyelnie a szellemekre, igaz, Miss Lea?
Kemény pillantást vetett rám, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
– A születés nem igazán kezdet. Eleinte az életünk nem igazán a mi történetünk, hanem va-
laki más történetének a folytatása. Vegyünk például engem. Ha most rám néz. akkor azt gon-
dolná, hogy az én születésemben volt valami különleges, nem? Csodajelek kíséretében történt,
boszorkányok és tündérvilágbeli keresztanyák jelenlétében. De nem. Egy cseppet sem. Tulaj-
donképpen amikor megszülettem, csupán mellékcselekménynek számítottam…
– De már hallom is a kérdését: honnan ismerem azt a történetet, amely megelőzte a szüle-
tésemet? Mik a források?
Honnan származik az információ? Nos, vajon honnan származhatnának az információk egy
olyan házban, mint az Angelfield-ház? Természetesen a cselédektől. Különösen a Dadustól.
Bár nem mindent közvetlenül az ő szájából hallottam. Az igaz, hogy néha mesélt a múltról,
miközben az ezüstneműt tisztogatta és úgy tűnt, mintha egészen elfeledkezett volna arról,
hogy én is ott vagyok. Összeráncolt homlokkal emlegette a falubeli szóbeszédeket és a helyi
pletykákat. Események, beszélgetések és jelenetek tolultak az ajkára, és a konyhaasztal fölött
szabadjára is engedte őket. Előbb-utóbb azonban a történet olyan irányt vett, amely nem való
gyereknek – és különösen nem nekem –, és ilyenkor hirtelen eszébe jutott, hogy én is ott va-
gyok, mire a mondat közepén abbahagyta a történetet és gyorsan elkezdte erősebben dörzsölni
a kezében levő tárgyat, mintha azzal együtt a múltat is ki akarta volna törölni. De egy olyan
házban, ahol gyerekek vannak, nem lehet titkot tartani. Én másképpen raktam össze a történe-
tet. Amikor a reggeli mellett a Dadus beszélgetett a kertésszel, megtanultam, hogyan értel-
mezzem azokat a váratlan szüneteket, amelyek meg-megszakították a látszólag ártatlan be-
szélgetéseket. Anélkül, hogy ennek bármilyen jelét adtam volna, észrevettem azokat a néma
pillantásokat, amelyeket bizonyos szavak váltottak ki belőlük. És amikor úgy gondolták, hogy
magukban vannak és bizalmasan beszélgethetnek, valójában nem voltak egyedül. Ilyen mó-
don értettem meg a származásom történetét. Később aztán, amikor a Dadus már nem az az
asszony volt, mint aki régen, amikor idős kora miatt kicsit zavart volt és sokat beszélt, össze-
függéstelen beszédével megerősítette azt a történetet, amelyet éveken keresztül igyekeztem
összerakni. Ez az a történet – amely célzások, tekintetek és elhallgatások formájában jutott el
hozzám –, szóval ez az a történet, amelyet most szavakba öntve el fogok magának mesélni.
Miss Winter megköszörülte a torkát, hogy belefogjon.
– Isabelle Angelfield különc volt.
Mintha a hangja magától szökött volna ki belőle, mire meglepődve elhallgatott. Amikor új-
ra megszólalt, a hangja megfontolt volt.
– Isabelle Angelfield egy vihar idején született.
Ismét elvesztette uralmát a hangja felett.
Annyira hozzászokott az igazság eltitkolásához, hogy elsorvadt benne. Újra meg újra pró-
bálkozott sikertelenül. De mint a tehetséges muzsikus, aki évek óta nem játszott és újra kezé-
be veszi a hangszerét, végül sikerült magára találnia.
Elmesélte Isabelle és Charlie történetét.
*
Isabelle Angelfield különc volt.
Isabelle Angelfield egy vihar idején született.
Lehetetlen megtudni, hogy vajon ezeknek a tényeknek van-e közük egymáshoz. De amikor
két és fél évtizeddel később Isabelle másodjára hagyta el az otthonát, a falubeliek felidézték a
múltat és eszükbe jutott az a végtelen eső a születése napján. Néhányan úgy emlékeztek rá,
mintha csak tegnap történt volna, hogy az orvos késett, mert a megáradt folyóból a partra
özönlött víz feltartóztatta. Mások minden kétséget kizáróan arra emlékeztek, hogy a köldök-
zsinór úgy rá volt tekeredve a csecsemő nyakára, hogy csaknem megfojtotta, mielőtt megszü-
letett. De akárhogy is történt, nehéz szülés volt, mert pontban hatkor, amikor éppen megszüle-
tett a kisbaba és az orvos csengetett az ajtón, az anya meghalt és átköltözött ebből a világból a
másikba. Szóval, ha az időjárás jó lett volna, és az orvos korábban érkezett volna, és ha a köl-
dökzsinór nem vette volna el az oxigént a gyermektől, és ha az anya nem halt volna meg…
És ha meg ha meg ha. Ezeknek a gondolatoknak semmi értelme sincs. Isabelle olyan volt,
amilyen, és csak ennyit lehet elmondani a dologról.
A csecsemőnek, egy öklömnyi, fehér pukkancsnak, nem volt édesanyja. És eleinte tulaj-
donképpen úgy nézett ki, hogy édesapja sincsen. Az apja, George Angelfield ugyanis depresz-
szióba esett. Bezárkózott a könyvtárba és kerek perec kijelentette, hogy nem hajlandó kimen-
ni. Ez talán túlzásnak tűnik, hiszen tízévnyi házasság általában elegendő ahhoz, hogy az em-
ber kigyógyuljon a házastárs iránti érzelmekből, de Angelfield különös fickó volt, és idáig
fajult a dolog. Imádta a feleségét – az ő rossz természetű, lusta, önző és csinos Mathilde-jét.
Jobban szerette őt, mint a lovait, sőt még a kutyájánál is jobban. Ami a kilencéves Charlie ne-
vű fiukat illeti, George-nak meg sem fordult a fejében, hogy vajon jobban vagy kevésbé sze-
reti-e őt, mint Mathilde-ot, mert a helyzet az, hogy Charlie-ra egyáltalán soha nem gondolt.
A vesztesége felett érzett bánatában félig megőrült George Angelfield egész nap a könyv-
tárban ült, nem evett semmit, nem fogadott senkit. Az éjszakákat is ott töltötte, a heverőn fe-
küdt, de nem aludt, csak vöröslő szemmel a holdat bámulta. Ez hónapokon keresztül ment
így. Sápadt arca még sápadtabb lett, lesoványodott, beszélni sem beszélt már. Specialistákat
hívtak hozzá Londonból. Jött a lelkész, aztán megint elment. A kutyát elemésztette a szeretet
hiánya feletti bánat, és amikor kimúlt, George észre sem vette.
Végül a Dadus megelégelte a dolgot. Kivette a csecsemő Isabelle-t a gyerekszobában elhe-
lyezett bölcsőből, és levitte az alsó szintre. Elhaladt a komornyik mellett, figyelembe sem vé-
ve a tiltakozását, és kopogás nélkül bement a könyvtárba. Odamasírozott az íróasztalhoz és
szó nélkül George Angelfield karjaiba ejtette a kisbabát. Azután sarkon fordult és kisétált a
szobából, becsapva maga után az ajtót.
A komornyik már készült bemenni, hogy kihozza a csecsemőt, de a Dadus felemelte a mu-
tatóujját és sziszegve ennyit mondott: „Meg ne próbálja!” A férfi úgy megrökönyödött, hogy
szót fogadott. A cselédek összegyűltek a könyvtár ajtaja előtt, nézték egymást és nem tudták,
hogy mitévők legyenek. De a Dadus meggyőző ereje megbénította őket és nem tettek semmit.
Hosszú délután volt, aminek a végén az egyik harmadrangú cseléd beszaladt a gyerekszo-
bába.
– Kijött! Az úr kijött!
A Dadus a maga szokásos tempójában és szokásos modorában lejött meghallgatni, hogy mi
történt.
A cselédek órák óta az előcsarnokban lézengtek, hol hallgatóztak az ajtónál, hol belestek a
kulcslyukon. Eleinte az uruk csak ült egy helyben, nézte a kisbabát unott és zavaros tekintet-
tel. A kisbaba ficánkolt és csacsogott. Amikor a cselédek meghallották, hogy George
Angelfield válaszképpen gügyögött és nevetgélt, meglepett pillantásokat váltottak, de akkor
lepődtek meg igazán, amikor később altatódalokat hallottak. A kisbaba elaludt és csend lett. A
cselédek elmondása szerint az apa egy percre sem vette le a szemét a lánya arcáról. Aztán a
kislány felébredt, mert éhes volt, és elkezdett sírni. Az ordítása egyre hangosabb és élesebb
lett, mígnem végül feltárult az ajtó.
Ott állt nagyapám karjában a kisbabával.
Látván, hogy a cselédei ott lebzselnek tétlenül, rájuk nézett és elordította magát:
– Ebben a házban hagyják, hogy egy kisbaba éhezzen?
Attól a naptól kezdve George Angelfield személyesen vette kezébe a lánya sorsát. Ő etette,
fürdette és csinált vele minden mást, amit kellett, a kiságyát bevitte a saját szobájába, nehogy
éjszaka sírjon, hogy egyedül van, készített neki egy hátizsákot, amibe beleültette, ha lovagolni
vitte, olvasott neki (üzleti leveleket, a sportrovatot és romantikus regényeket), és minden gon-
dolatát megosztotta vele. Egyszóval úgy viselkedett, mintha Isabelle egy értelmes és kellemes
társ lett volna, nem pedig egy vad és tudatlan kisgyermek.
Talán a kinézete miatt szerette annyira az apja. Charlie, az elhanyagolt idősebb gyermek,
aki kilenc évvel volt idősebb Isabelle-nél, az apja fia volt: esetlen, kövérkés, vörös hajú fiú,
lomha járással és réveteg tekintettel. Isabelle azonban mindkét szülőjétől örökölt valamit. Ap-
ja és bátyja vörösszőke haja a kislány esetében sűrű, fényes gesztenyebarna formát öltött. A
sápadt Angelfield-féle arcbőr alatt, Isabelle-nél, finom csontok húzódtak meg. Apjától örököl-
te a szebb állat, anyjától pedig a szebb ajkat. Ferdén vágott szeme és hosszú szempillái
Mathilde-é voltak, de amikor tágra nyitotta a szemét, előtűnt bámulatosan szép, smaragdzöld
szivárványhártyája, amely az Angelfieldek jelképe volt. Legalábbis fizikai értelemben véve,
Isabelle maga a tökély volt.
A háznép alkalmazkodott a szokatlan állapothoz. A kimondatlan egyezség szabályai sze-
rint úgy viselkedtek, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy egy apa rajongásig odavan a
kislányáért. Nem tartották férfiatlannak, úriemberhez nem méltónak és nevetségesnek sem,
hogy állandóan ott tartotta Isabelle-t maga mellett.
De mi a helyzet Charlie-val, a kisbaba bátyjával? Lassú felfogású fiú volt, akinek körbe-
körbe járt az agya, mindig ugyanarra a néhány dologra koncentrálva, de képtelen volt bármi-
lyen új dolgot megtanulni vagy logikusan gondolkodni. A kisbabáról tudomást sem vett, és
örült azoknak a változásoknak, amelyeket a kis jövevény megérkezése okozott. Isabelle meg-
születése előtt két szülő volt, akiknek a Dadus jelenthette a rendetlenkedéseket, két szülő,
akiknek a reakcióit lehetetlenség volt kiszámítani. Az édesanyja következetlen nevelő volt:
néha elfenekelte a rossz viselkedésért, máskor viszont csak nevetett rajta. Az apja ugyan szi-
gorú volt, de egyben egy kicsit szétszórt is, és a beígért büntetéseit gyakran elfelejtette. Ami-
kor azonban meglátta a fiút, akkor halványan eszébe ötlött, hogy valamiféle rendetlenkedésért
meg kellene fenyíteni, és akkor elfenekelte a gyereket, mondván, hogy ha most nem is aktuá-
lis, jó lesz előlegképpen a következő alkalomra. Ez jó lecke volt a fiúnak, amiből tanult: ke-
rülte az édesapját.
Amikor Isabelle megérkezett, mindez megváltozott. Anyu meghalt, aput pedig túlságosan
lefoglalja a kis Isabelle-je ahhoz, hogy a cselédek hisztérikus jelentéseivel foglalkozzon, mi-
szerint a vasárnapi pecsenyébe egeret sütöttek vagy hogy valaki rosszindulatból gombostűket
szúrt a szappanba. Charlie azt csinálhatott, amihez kedve volt, és leginkább ahhoz volt kedve,
hogy a manzárdszobába vezető lépcső tetején felszedte a padlólemezt és figyelte, ahogy a cse-
lédek elesnek és kificamítják a bokájukat.
A Dadus megszidhatta, de ő mégiscsak a Dadus volt, és ebben az újdonsült szabad életben
Charlie szíve vágya szerint csonkíthatott és sebezhetett abban a biztos tudatban, hogy úgyis
megússza. Azt mondják, hogy a következetes felnőtt viselkedés jót tesz a gyerekeknek, és a
következetes mellőzés tökéletesen illett ehhez a gyerekhez, mert ezekben a félárva években
Charlie Angelfield olyan boldog volt, hogy madarat lehetett vele fogatni.
George Angelfield imádata a lánya iránt kiállta az összes megpróbáltatást, amit csak egy
gyerek a szülőnek okozhat. Amikor Isabelle beszélni kezdett, George rájött, hogy a lánya ter-
mészetfölötti képességekkel rendelkezik, egy valóságos mindentudó, így aztán mindent meg-
beszélt vele, aminek az lett a vége, hogy az egész házat egy hároméves gyermek szeszélyei
szerint kellett irányítani.
Látogatók ritkán jöttek, és ahogy a házban a hóbortosság zűrzavarrá alakult át, még keve-
sebben jártak. Aztán a cselédek elkezdtek egymás között panaszkodni. Isabelle még nem volt
kétéves, amikor a komornyik távozott. A szakácsnő egy évvel tovább bírta a szabálytalan ét-
kezési időpontokat, amelyeket a gyermek határozott meg, de aztán elérkezett az a nap, amikor
ő is beadta a lemondását. Mivel a konyhalány is vele ment, végül a Dadusnak kellett gondos-
kodnia a lekváros piskótáról egészen váratlan időpontokban. A cselédek nem érezték köteles-
ségüknek, hogy elvégezzék a házimunkákat: nem egészen ok nélkül úgy vélték, hogy csekély
fizetésük aligha kárpótolja őket a sebekért és zúzódásokért, a kificamodott bokákért és a rossz
gyomorműködésért, amelyeket Charlie szadista kísérletezéseinek köszönhettek. Elmentek és a
helyükre egy sor ideiglenes alkalmazott érkezett, de egyikük sem maradt sokáig. Végül aztán
még az ideiglenes alkalmazottakról is le kellett mondani.
Mire Isabelle ötéves lett, a házban már csak George Angelfield, a két gyerek, a Dadus, a
kertész és a vadőr lakott. A kutya kimúlt, a macskák pedig, akiket Charlie veszélyessége miatt
kint kellett tartani, rossz időben a fészerben húzták meg magukat.
Ha George Angelfield észrevette elszigeteltségüket, a házban uralkodó mocskot, akkor sem
bánkódott miatta. Ott volt neki Isabelle, és ettől boldog volt.
Ha volt valaki, akinek hiányoztak a cselédek, az Charlie. Nélkülük nem volt célpontja a kí-
sérleteinek. Amikor aztán keresett valakit, akit bántani lehetett, akkor – aminek előbb-utóbb
úgyis be kellett következnie – választása a húgára esett.
 Azt nem engedhette meg magának, hogy Isabelle az apja jelenlétében sírjon, és mivel rit-
kán fordult elő, hogy ne lett volna az apja mellett, Charlie-nak komoly nehézsége támadt. Ho-
gyan csalja el mellőle Isabelle-t?
Csábítással. Miközben suttogva csodákat és meglepetést ígért Isabelle-nek, Charlie kive-
zette a lányt az oldalajtón keresztül a virágoskert egyik széle mentén a formára nyírt bokorso-
rok között, aztán átmentek a másik kert szoborszerű bokrai között, majd a bükkfákkal övezett
út mentén bejutottak az erdőbe. Ott volt egy hely, amelyet jól ismert Charlie. Egy régi nyirkos
kunyhó, ablakok nélkül, kiváló hely a titkoknak.
Charlie áldozatot keresett magának, és a húga, aki mögötte haladt, kisebb, fiatalabb és
gyengébb volt nála, s minden bizonnyal ideálisnak tűnt erre. De a kislány különc volt és okos,
és a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy Charlie szerette volna.
Charlie felhúzta a húga blúzának ujját és egy, a rozsdától narancssárga színűvé vált drótot
végighúzott a lány fehér alkarján. Isabelle figyelte az ólomkék vonal mentén kibuggyanó vö-
rös vércseppeket, aztán a bátyjára nézett. Zöld szemét tágra nyitotta a csodálkozástól, amiben
volt valami élvezet is. Amikor kinyújtotta a kezét a drótért, Charlie automatikusan odaadta
neki. Isabelle feltűrte a blúza másik ujját is, átlyukasztotta a bőrét és nagy erővel csaknem a
csuklójáig húzta le a drótot. A vágás mélyebb volt, mint amelyet Charlie okozott, és a vér
azonnal kibuggyant és folyni kezdett. Elégedetten sóhajtott egyet, amikor ránézett, aztán fel-
nyalta a vért. Utána visszaadta a drótot Charlie-nak, és mutatta neki, hogy gyűrje fel az inguj-
ját.
Charlie elképedt. Ennek ellenére beleszúrta a drótot a karjába, mert Isabelle úgy akarta,
közben pedig fájdalmában nevetett.
Ahelyett, hogy egy áldozatot talált volna, Charlie rádöbbent, hogy igen különös összeeskü-
vő lett belőle.
Az élet ment tovább az Angelfield család számára, partik nélkül, vadászatok nélkül, cselé-
dek nélkül és a legtöbb olyan dolog nélkül, amelyeket akkoriban az ő társadalmi pozíciójuk-
hoz tartozó emberek természetesnek vettek. Hátat fordítottak a szomszédoknak, hagyták, hogy
a birtokot a bérlők igazgassák, és a Dadus és a kertész jóindulatára és becsületére bízták ma-
gukat azokban a hétköznapi dolgokban, amelyekre szükség volt ahhoz, hogy életben maradja-
nak.
George Angelfield elfeledkezett a világról, és egy időre a világ is elfeledkezett őróla. Az-
tán eszébe jutott az embereknek. A pénz miatt.
A környéken voltak más nagy házak is. Más többé-kevésbé arisztokrata családok. Köztük
volt egy olyan ember, aki nagy gondot fordított a pénzére. Kikutatta a legjobb tanácsokat, ha-
talmas összegeket fektetett be, ha a bölcsesség azt diktálta, és kis összegekkel spekulált, ami-
kor a veszteségnek nagyobb volt a rizikója, de ha sikerrel jár, akkor nagy haszonra tehet szert.
A nagy összegeket teljes egészében elvesztette. A kisebbek növekedtek – de csak módjával.
Pácba került. Mindemellett volt egy lusta, de pazarló fia és egy dülledt szemű, vastag bokájú
lánya. Valamit tennie kellett.
George Angelfield soha nem fogadott senkit, így aztán soha nem is kapott pénzügyi taná-
csokat. Amikor az ügyvédje javaslatokat küldött neki, ő tudomást sem vett róluk, és amikor a
bankjától levele érkezett, ő nem válaszolt rá. Ennek következtében az Angelfieldek pénze,
ahelyett, hogy az üzletek váltogatása közben kiapadt volna, ott hevert kényelmesen egy bank
pincéjében és gyarapodott.
Pénz beszél. A dolognak híre ment.
– George Angelfieldnek nincs egy fia? – kérdezte a csaknem csődbe jutott férfi felesége. –
Milyen idős lehet most? Huszonhat?
És ha Sybilla nem kaphatja meg a fiút, akkor miért ne kaphatná meg a lányt Roland? –
gondolta a feleség. Már bizonyára házasulandó korban van mostanra. És tudták, hogy az apja
odáig van érte: a lány nem menne üres kézzel.
 – Szép idő van egy kis piknikhez – mondta az asszony, és a férje, mint a legtöbb férj, nem
értette, hogy mi a kapcsolat a kettő között.
A meghívó két hétig sorvadozott a nappali ablakpárkányán, és ott is maradt volna addig,
amíg a nap teljesen ki nem szívja a tinta színét, ha nem lett volna Isabelle. Az egyik délután,
amikor nem tudta, hogy mihez fogjon, lejött a lépcsőn, unalmában felfújta az arcát, felvette a
levelet és felbontotta.
– Mi az? – kérdezte Charlie.
– Meghívó – válaszolta Isabelle. – Egy piknikre.
Egy piknikre? Charlie elgondolkodott rajta. Furának tűnt. De megvonta a vállát és el is fe-
lejtette. Isabelle felállt és odament az ajtóhoz.
– Hová mész?
– A szobámba.
Charlie követni akarta, de Isabelle megállította.
– Hagyj békén! – mondta. – Most nincs jó kedvem.
Charlie siránkozott, megmarkolta a húga haját és végigsimította a tarkóját, ahol megtalálta
azokat a horzsolásokat, amelyeket legutóbb okozott. De Isabelle kiszabadította magát, felfu-
tott a lépcsőn és magára zárta az ajtót.
Egy órával később, amikor hallotta, hogy a lány jön le a lépcsőn, Charlie odament az ajtó-
hoz.
– Gyere be a könyvtárba velem! – kérlelte a húgát.
– Nem.
– Akkor gyere ki velem az őzparkba!
– Nem.
Charlie észrevette, hogy Isabelle átöltözött.
– Miért öltöztél így ki? – kérdezte. – Hülyén nézel ki.
Egy ritka szövésű, fehér anyagból készült és zöld szegéllyel díszített nyári ruhát viselt,
amely valamikor az édesanyjáé volt. A szokásos teniszcipője helyett, amelynek a cipőfűzője
szinte már rojtos volt, zöld szaténszandált vett fel, amely egy számmal nagyobb volt a kelle-
ténél, mert azt is anyukájától örökölte, a hajába pedig virágot tűzött. Az ajkán rúzs csillogott.
Charlie elkomorodott.
– Hová mész? – kérdezte.
– A piknikre.
Charlie megragadta Isabelle karját, jó erősen megszorította és a könyvtár felé húzta.
– Nem!
Charlie még erősebben húzta.
– Charlie, azt mondtam, hogy nem – sziszegte Isabelle.
A fiú elengedte. Tudta, hogy ha Isabelle így mond nemet, akkor azt komolyan is gondolja.
Erre már rájött korábban. Isabelle-nek napokig lehetett rossz kedve.
A lány sarkon fordult és kinyitotta a bejárati ajtót.
Dühében Charlie keresett valamit, amibe belevághat egy nagyot. De már mindent eltört,
ami törhető volt. Azok a tárgyak, amelyek megmaradtak, több kárt okoznának az öklének,
mint ő nekik. Összeszorított ökle meglazult, és követte Isabelle-t: ki az ajtón, el a piknikre.

A tó partján összegyűlt fiatalok nagyon szép látványt nyújtottak messziről nyári ruháikban és
fehér ingjükben. A kezükben tartott poharakban olyan folyadék volt, amely csillogott a nap-
fényben és a lábuk alatt a fű olyan puha volt, hogy mezítláb is mozoghattak. Az igazság azon-
ban az, hogy a piknikezők izzadtak a ruha alatt, a pezsgő meleg volt, és ha bárki úgy döntött
volna, hogy leveszi a cipőjét, akkor libaürüléken kellett volna közlekednie. Ennek ellenére
szívesen tettették a jókedvet abban a reményben, hogy a színlelés talán meghozza az igazit.
 A tömeg szélén egy fiatalember észrevette, hogy odafent a háznál mozgás van. Egy furcsa
ruhába öltözött lányt kísér egy esetlen férfi. A lányban volt valami érdekes.
A fiatalember nem reagált a barátja viccelődésére, mire az odanézett, hogy lássa, mi vonta
el a társa figyelmét, és elhallgatott. Egy pár fiatal lány, akik állandóan ugrásra készen figyelik,
hogy mit csinálnak a fiúk, még akkor is, ha történetesen a hátuk mögött állnak, szóval ez a pár
fiatal lány megfordult, hogy lássák, mi okozta a hirtelen csendet. És akkor beindult a dominó-
effektus, aminek eredményeképpen az egész társaság megfordult, hogy lássák a jövevényeket,
és amikor meglátták őket, a lélegzetük is elállt.
A szélesen elnyúló pázsiton Isabelle lépkedett.
Közeledett a csoporthoz. Amikor odaért, a társaság úgy vált ketté, mint a tenger Mózesnek,
és Isabelle egyenesen a tópartra ment. Felállt egy lapos sziklára, amely benyúlt a víz fölé. Va-
laki közeledett felé egy pohárral és egy üveggel, de ő intett, hogy menjen el. A nap erősen sü-
tött, hosszú volt az út idáig és nem pezsgőre, hanem annál többre volt szüksége, hogy lehűtse
magát.
Levette a cipőjét, felakasztotta egy fára, majd kinyújtott karokkal beledőlt a vízbe.
A tömeg lélegzetvisszafojtva figyelt, és amikor Isabelle felbukkant a tó felszínén, s a víz
oly módon áradt szét alakja körül, ahogy annak idején Vénusz születésekor, az emberek újra
visszafojtották a lélegzetüket.
Ez a vízbeugrás még egy olyan dolog volt, amelyre az emberek évekkel később is emlé-
keztek, miután másodjára ment el otthonról. Emlékeztek rá és sajnálattal vegyes rosszallással
rázták a fejüket. Abban a lányban a kezdetektől fogva benne volt. De azon a napon egyszerű-
en csak a jókedvnek tudták be, és az emberek hálásak voltak neki érte. Isabelle egymaga fel-
dobta az egész társaság hangulatát.
Az egyik fiatalember, a legmerészebb, akinek szőke haja volt és mindig hangosan nevetett,
lerúgta a cipőjét, levette a nyakkendőjét és ő is beugrott a tóba. Három barátja követte. Igen
rövid idő alatt mindegyik fiatalember a vízben kötött ki, lebuktak a víz alá, hívogatták egy-
mást, kiabáltak és igyekeztek egymást felülmúlni atlétikai gyakorlatokban és fröcskölésben.
A lányok gyorsan átgondolták, hogy csak egy választásuk van. Felakasztották szandáljaikat
az ágakra, igyekeztek minél izgatottabb arcot vágni, majd beugráltak a vízbe, nagyokat kia-
báltak, remélve, hogy így fel tudják hívni magukra a figyelmet, miközben mindent elkövettek,
hogy a hajuk nehogy túlságosan nedves legyen.
De erőfeszítéseik hiábavalónak bizonyultak. A férfiak szeme csak Isabelle-t kereste.
Charlie nem követte a húgát a vízbe. Csak állt, egy kicsit arrébb, és figyelt. Vörös haja és
fakó bőre miatt az eső és a házon belüli tevékenységek vonzották. A napon rózsaszínű lett az
arca, és szúrt a szeme, amikor a verejték belecsurgott a homlokáról. De alig pislogott. Nem
bírta levenni a szemét Isabelle-ről.
Vajon hány óra telt el, amíg ismét vele lehetett? Egy örökkévalóságnak tűnt. Az Isabelle
jelenlététől megélénkült piknik sokkal tovább tartott, mint azt bárki gondolta volna, mégis a
vendégeknek úgy tűnt, hogy egy szempillantás alatt véget ért, és mindannyian szívesen ma-
radtak volna még tovább, ha tehették volna. Távozáskor a társaság azzal vigasztalódott, hogy
lesznek majd még ilyen piknikek, miközben meghívásokat ígértek meg egymásnak és nedves
csókokat váltottak.
Amikor Charlie közeledett Isabelle-hez, a lány vállán egy fiatalember zakója volt, magát a
fiatalembert pedig Isabelle teljesen megszédítette. Nem sokkal távolabb egy kislány álldogált,
aki nem tudta eldönteni, hogy szükség van-e a jelenlétére vagy sem. Bár dundi, egyszerű és
nőies volt, a fiatalemberrel való hasonlósága egyértelművé tette, hogy ő a húga.
– Gyere! – mondta Charlie durva hangon a testvérének.
– Ilyen hamar? Azt hittem, sétálhatnánk egyet. Rolanddal és Sybillával. – Jóindulatúan rá-
mosolygott Roland húgára, Sybilla pedig, aki meglepődött ezen a kedvességen, sugárzó arccal
nézett rá.
 Otthon – néha – Charlie el tudott bánni Isabelle-lel úgy, hogy bántotta, de nyilvánosan nem
merte megtenni, ezért beadta a derekát.
Mi történt a séta alatt? Az erdőben történt eseményeknek nem voltak tanúi. Tanúk hiányá-
ban pedig nem volt miről pletykálkodni. Legalábbis eleinte. De nem kell valakinek zseninek
lennie almoz, hogy a későbbi eseményekből kitalálja, mi történt a nyári lombok árnyékában
azon az estén.
Valami ilyesmi lehetett: Isabelle talált valami ürügyet arra, hogy elküldje a férfiakat.
– A cipőm! Otthagytam a fán! – És elküldte Rolandot, hogy hozza oda neki, aztán Charlie-t
is Sybilla kendőjéért vagy valami másért.
A lányok elhelyezkedtek egy puha földdarabon. Amíg a férfiak odavoltak, ők vártak az
egyre fokozódó sötétben, a pezsgőtől kicsit álmosan, belélegezve a nap megmaradt melegét és
azzal együtt valami sötétebbnek, az erdőnek és az éjszakának a kezdetét. A testük melege
kezdte kiszívni a nedvességet a ruhájukból, és amikor a szövet ráncai megszáradtak, elváltak
az alattuk lévő hústól és csiklandó érzést váltottak ki.
Isabelle tudta, hogy mit akar. Rolanddal maradni egy kis időre. De hogy ezt megtehesse,
meg kellett szabadulnia a bátyjától.
Elkezdett beszélni, miközben nekidőltek egy fának.
– Szóval akkor ki a te udvarlód?
– Nekem nincs igazán udvarlóm – ismerte be Sybilla.
– De kell hogy legyen. – Isabelle az oldalára fordult, felvett egy páfránylevelet és végig-
húzta az ajkán. Aztán végighúzta Sybilla ajkán.
– Ez bizserget – motyogta Sybilla.
Isabelle megismételte. Sybilla elmosolyodott, félig becsukta a szemét és nem állította le
Isabelle-t, amikor a finom levelet végighúzta a nyakán és a ruhája dekoltázsa mentén, különös
figyelmet fordítva a keblek domborulatára. Sybilla félig az orrán keresztül kuncogó hangot
hallatott.
Amikor a levél eljutott a derekáig és még lejjebb, Sybilla kinyitotta a szemét.
– Abbahagytad – panaszkodott.
– Nem hagytam abba – mondta Isabelle. – Csak nem érzed a ruhádon keresztül. – Azzal
felhajtotta Sybilla ruhája alját és végighúzta a páfránylevelet a bokáján. – Így jobb?
Sybilla újra becsukta a szemét.
A kicsit vastag bokától a zöld tollacska egy különösen izmos térdig jutott el. Sybilla olyan
hangon morgott valamit, mint akinek torokgyulladása van, bár meg sem mozdult addig, amíg
a páfránylevél el nem érte a combját, és csak akkor sóhajtott fel, amikor Isabelle a növény he-
lyett saját finom ujjaival végezte a műveletet.
Isabelle egy percre sem vette le éles tekintetét az idősebb lány arcáról, és abban a pillanat-
ban, ahogy a lány szemhéja megrezzent, elhúzta a kezét.
– Persze – mondta nagyon tárgyszerűen. – Tényleg szükséged van egy udvarlóra.
Sybilla, aki nem szívesen zökkent ki befejezetlen gyönyöréből, nem nagyon értette.
– A bizsergéshez – magyarázta neki Isabelle. – Ez sokkal jobb egy udvarlóval.
És amikor Sybilla megkérdezte újdonsült barátnőjétől, hogy „Honnan tudod?”, akkor
Isabelle máris készen állt a válasszal: Charlie.
Mire a fiúk visszatértek a cipővel és a kendővel a kezükben, Isabelle elérte a célját. Sybilla,
akinek a szoknyáján és az alsószoknyáján egyértelműen látszott némi rendezetlenség, odaadó
érdeklődéssel nézte Charlie-t.
Charlie, akit hidegen hagyott a fürkészés, Isabelle-re nézett.
– Gondoltál már arra, hogy milyen hasonló Isabelle és Sybilla? – kérdezte Isabelle köny-
nyelműen. Charlie meresztette a szemét. – Úgy értem, a nevek hangzása. Szinte felcserélhető-
ek, nem gondolod? – Isabelle keményen ránézett a bátyjára, és rávette, hogy megértse, amit
mond. – Roland és én egy kicsit még sétálunk. De Sybilla fáradt. Te maradj vele!
 Charlie hűvös tekintettel ránézett Sybillára, észlelve ruhája rendezetlenségét. A lány visz-
szanézett rá tágra nyílt szemmel és kissé nyitott szájjal.
Amikor Charlie visszafordult arra, amerre korábban Isabelle állt, a húga már nem volt ott.
Csak a nevetése jött vissza a sötétből, a nevetése és Roland hangjának mély morajlása. De ké-
sőbb vissza fogja kapni azt, ami az övé. Vissza fogja kapni. Isabelle pedig újra meg újra meg
fog fizetni érte.
Addig pedig valamit kezdeni kell az érzéseivel.
Odafordult Sybillához.

A nyár csupa piknikből állt. Charlie számára pedig csupa Sybillákból. Isabelle számára azon-
ban egyedül csak Roland létezett. Minden nap kijátszotta Charlie-t, kibújt a szorításából és
eltűnt a biciklijén. Charlie-nak soha nem sikerült megtudnia, hogy hol találkozott a pár, ahhoz
pedig túl lassú volt, hogy kövesse Isabelle-t, amikor lobogó hajjal megszökött. Néha vissza
sem jött sötétedésig, néha még akkor sem. Amikor Charlie megszidta, Isabelle csak nevetett
és hátat fordított neki, mintha ott sem lett volna. Próbálta bántani a húgát, megcsonkítani, de
ahogy fokozatosan kerülte őt, és állandóan kicsúszott a keze közül, rájött, hogy a játékaik
mennyire Isabelle akaratától függenek. Bármennyire is erős volt Charlie, a húga gyorsasága és
eszessége azt jelentette, hogy minden alkalommal meglépett tőle. Mint a méhcsípte vaddisz-
nó, Charlie tehetetlen volt.
Nagy ritkán, engesztelésül, Isabelle hallgatott a könyörgéseire. Egy-két órára átengedte
magát Charlie kényének-kedvének, és hagyta, hogy élvezze azt a látszatot, mintha végleg
visszajött volna, és minden ugyanúgy lenne, mint azelőtt. De ez csak látszat volt, amire
Charlie hamarosan rájött, és Isabelle újabb eltűnése egy ilyen közjáték után csak még kínzóbb
volt.
A Sybillák csak ideig-óráig feledtették Charlie-val a fájdalmát. Egy darabig a húga készí-
tette elő neki az utat, de amikor egyre jobban és jobban érezte magát Roland társaságában,
Charlie-nak magának kellett elrendeznie az ügyeket. Belőle hiányzott a húga finomsága; volt
egy olyan eset, ami botrányba is fulladhatott volna, és a dühös Isabelle elmagyarázta Charlie-
nak, hogy ha így akarja intézni a dolgokat, akkor másféle nőt kell választania magának. A ki-
sebb rangú arisztokraták lányaitól kovácsok, farmerek és erdészek lányai felé fordult. Sze-
mély szerint ő maga nem látta a különbséget közöttük, de így a világ kevésbé törődött vele.
Bármilyen gyakoriak is voltak ezek a búfelejtő pillanatok, mégiscsak gyorsan elröppentek.
A döbbent szemek, a lehorzsolt karok és a véres combok abban a pillanatban eltűntek az em-
lékezetéből, amint hátat fordított nekik. Semmi sem tudta felülmúlni élete nagy szenvedélyét:
azt, amit Isabelle iránt érzett.

Az egyik nyárvégi reggelen Isabelle belelapozott üres naplójába és megszámolta a napokat.

Becsukta a könyvet és elgondolkodva visszatette a fiókba. Amikor elhatározta magát, lement
a földszintre az apja dolgozószobájába. Az apja felnézett:
– Isabelle! – Örült, hogy látta a lányát. Amióta Isabelle olyan gyakran eljárt otthonról, az
apja különösen hálás volt, amikor így bejött hozzá.
– Drága Papa! – Isabelle rámosolygott az apjára, aki észrevette, hogy valami megcsillan a
lány szemében.
– Van valami érdekes?
Isabelle tekintete a mennyezet sarkába tévedt és elmosolyodott. Anélkül, hogy a tekintetét
levette volna a sötét sarokról, elmondta az apjának, hogy elmegy.
George először nem is igen értette, hogy mit beszél Isabelle. Azt érezte, hogy a fülében
lüktetni kezd az egyik ér. A szeme elhomályosodott. Lehunyta a szemét, de a fejében vulkán-
kitörést, meteorok zuhanását és robbanásokat érzékelt. Amikor kihunytak a lángok és a belső
világában nem maradt már más csak egy csendes, lepusztult táj, kinyitotta a szemét.
 Mit csinált?
A kezében egy hajtincs volt, amelynek az egyik végén egy véres bőrdarab lógott. Isabelle
ott volt, háttal az ajtónak, keze a háta mögött. Az egyik gyönyörű zöld szeme véraláfutásos
volt, az arca egyik fele pedig vörös és enyhén duzzadt. A fejbőréből egy vércsepp gördült alá,
lefolyt a szemöldökéig, aztán kikerülte a szemét.
George megrémült magától és Isabelle-től. Szótlanul elfordult tőle, Isabelle pedig kiment a
szobából.
Ezután George órákig ült egyhelyben, ujjai között forgatva a gesztenyebarna hajtincset,
amelyet a kezében talált, egyre csak forgatta, majd az ujja köré csavarta, egyre szorosabban,
amíg mélyen bele nem vágott a húsába és annyira össze nem tapadt, hogy lehetetlen lett volna
kibogozni. Végül aztán, amikor a fájdalomérzet befejezte lassú utazását az ujjától a tudatáig,
sírva fakadt.
Charlie aznap nem volt otthon és nem is ment haza éjfélig. Amikor Isabelle szobáját üresen
találta, végigjárta az egész házat, de valamiféle hatodik érzéke azt súgta neki, hogy valami
nagy baj történt. Mivel sehol sem találta a húgát, bement az apja dolgozószobájába. Egyetlen
pillantást vetett a sápadt arcú férfira és mindent megértett. Egy percig bámulta egymást apa és
fia, de a közös veszteség nem tudta egyesíteni őket. Semmit sem tudtak tenni egymásért.
A szobájában Charlie leült az ablak melletti székbe, majd órákig ott ült, a holdfényben lát-
szott a körvonala. Egy bizonyos ponton kinyitotta az egyik fiókot és kivette belőle azt a pisz-
tolyt, amelyet zsarolással szerzett meg egy helybeli orvvadásztól, és kétszer vagy háromszor a
homlokához emelte. A gravitáció ereje azonban minden esetben visszahúzta a kezét az ölébe.
Hajnali négykor eltette a pisztolyt és helyette elővette azt a hosszú tűt, amelyet a Dadus
varródobozából csent el vagy tíz éve, és amelyet azóta igen sokszor használt már. Felhúzta a
nadrágszárát, letolta a zokniját és a bőrébe újabb szúrásnyomot készített. Megrázkódott a vál-
la, de a keze határozottan mozgott, miközben Egyetlen szót vésett a sípcsontjába: Isabelle.
Ekkorra Isabelle már régen elment. Néhány percre visszatért a szobájába, aztán ismét ki-
ment, és a hátsó lépcsőn lement a konyhába. Ott furcsán, erősen megölelte a Dadust, ami igen
szokatlan volt tőle, aztán kisurrant a mellékajtón és nekiindult a konyhakerten keresztül a
kertkapu felé, amely egy kőfalba volt bevágva. A Dadus látása már régóta megromlott, de ki-
fejlődött benne egy olyan képesség, hogy a levegő rezgéséből meg tudta ítélni az emberek
mozgását, és most az volt a benyomása, hogy ha csak egy pillanatra is, de Isabelle tétovázott,
mielőtt bezárta maga mögött a kertkaput.
Amikor George Angelfield számára egyértelművé vált, hogy Isabelle távozott, bement a
könyvtárba és magára zárta az ajtót. Nem volt hajlandó ételt elfogadni, sem látogatókat fo-
gadni. Akkoriban már csak a lelkész és az orvos járt hozzá, de most mindkettővel röviden el-
bánt. „Mondd meg az Istenednek, hogy menjen a pokolba! – illetve – Hadd haljon meg egy
sebzett állat békében, jó!” Ennyiből állt az üdvözlésük.
Néhány nap múlva visszajöttek és hívták a kertészt, hogy törje be az ajtót. George
Angelfield meghalt. Egy rövid vizsgálat elegendő volt annak megállapításához, hogy a férfi
vérmérgezésben halt meg, amit a gyűrűs ujjának húsába mélyen beleágyazódott emberi haj-
szál okozott.
Charlie nem halt meg, bár nem egészen értette, hogy miért nem. Fel-alá járkált a házban.
Lábnyomokból készített ösvényt a porban, amelyen mindennap végigment, a ház legfelső
emeletéről haladva lefelé. Évek óta nem használt manzárdszobák, cselédszobák, családi szo-
bák, a dolgozószoba, a könyvtár, a zeneszoba, a nappali, a konyhák. Nyugtalan, végtelen, re-
ménytelen keresés volt. Éjszakánként kiment a birtokra kószálni, a lábai fáradhatatlanul vitték
előre és előre. És egész idő alatt az ujjaival morzsolgatta zsebében a Dadus tűjét. Az ujjhegyei
véres, varas masszának látszottak. Hiányzott neki Isabelle.
Így élte át Charlie a szeptembert, az októbert, a novembert, a decembert, a januárt és a feb-
ruárt, és március elején Isabelle visszajött.
 Charlie éppen a konyhában volt, a lábnyomokat követve, amikor meghallotta, hogy egy
jármű közeledik a házhoz.
Mogorva tekintettel odament az ablakhoz. Nem akart látogatókat.
Ismerős alak lépett ki a kocsiból – és Charlie szívverése szinte megállt.
Egy pillanat alatt az ajtónál termett, le a lépcsőn, és máris ott állt az autó mellett, mert
Isabelle volt az.
Charlie csak nézte.
Isabelle felnevetett.
– Tessék – mondta –, ez a tied. – És átnyújtott Charlie-nak egy nehéz csomagot, ami vá-
szonba volt bebugyolálva. Isabelle hátranyúlt a kocsiban és kivett valamit. – És ez is. –
Charlie engedelmesen a hóna alá kapta. – Most pedig, amit a legjobban szeretnék a világon,
az egy jó nagy adag konyak.
Charlie kábultan követte Isabelle-t a házba és a dolgozószobába. Isabelle egyenesen az
italszekrényhez ment, poharakat és egy üveget vett elő. Az egyik pohárba töltött egy jókora
adagot és szinte nyitott szájjal, egy szuszra lenyelte. Aztán újratöltötte a saját poharát és a má-
sikat is, amelyet odanyújtott a bátyjának. Charlie meg csak állt tompán és szótlanul, két keze
tele a szorosan bebugyolált csomagokkal. Isabelle nevetése visszhangzott a fülében, és olyan
volt, mintha egy hatalmas templomi harang mellett állt volna. Elkezdett forogni vele a világ
és könnyek szöktek a szemébe.
– Tedd le azokat! – mondta neki Isabelle. – Most ünnepelünk. – Charlie elvette a poharat
és beleszagolt az alkoholba. – Igyunk a jövőre!
Charlie egyszerre felhajtotta a konyakot, aztán köhögni kezdett az ismeretlen, égető érzés-
től.
– Még nem láttad őket, ugye? – kérdezte Isabelle.
Charlie összehúzta a szemöldökét.
– Nézd csak! – Isabelle odafordult a csomagokhoz, amelyeket Charlie az íróasztalra rakott,
levette róluk a finom csomagolóanyagot, és hátrébb állt, hogy Charlie láthasson. Charlie las-
san arra fordult és odanézett. A csomagok kisbabák voltak. Két kisbaba. Ikrek. Charlie pislo-
gott egyet. Félig-meddig felfogta, hogy most valahogyan reagálnia kellene, de nem tudta,
hogy ilyenkor mit kell mondani vagy tenni.
– Ó, Charlie, az Isten szerelmére, ébredj már fel! – mondta Isabelle, megragadva Charlie
mindkét kezét, majd féktelen táncba indult vele a szobában. Forgatta a bátyját körbe és körbe
mindaddig, amíg Charlie a szédüléstől kezdett magához térni, és amikor megálltak, Isabelle
kezébe fogta a bátyja arcát és közölte: – Charlie, Roland meghalt. Most már csak te és én va-
gyunk egymásnak. Érted?
Charlie bólintott.
– Jó. És akkor hol van a Papa?
Amikor Charlie elmondta neki, hogy mi történt, Isabelle teljesen hisztérikus lett. A Dadus,
akit a visítozó kiáltások ugrasztottak ki a konyhából, a régi szobájában fektette le Isabelle-t, és
amikor végre lecsendesedett, megkérdezte tőle:
– Azok a kisbabák… hogy hívják őket?
– March – felelte Isabelle.
De ezt tudta a Dadus. Az esküvőről néhány hónappal azelőtt értesült, aztán a szülésről is
érkeztek hírek (nem kellett az ujjain megszámolnia a hónapokat, de azért ő megtette és lebigy-
gyesztette az ajkát). Néhány hete arról is hallott, hogy Roland tüdőgyulladásban meghalt; azt
is tudta, hogy az idősebb Mr. és Mrs. March, akiket teljesen lesújtott egyetlen fiuk halála, és
akik felháborítónak találták új menyük végzetes gondatlanságát, most már egyszerűen kerül-
ték Isabelle-t és a gyerekeit, és csak gyászolni akartak.
– De mi a keresztnevük?
– Adeline és Emmeline – válaszolta Isabelle álmosan.
 – És hogy tudod őket megkülönböztetni?
De a gyermek-özvegy már aludt. És mialatt a régi ágyában álmodott, egészen elfeledkezve
a kalandjáról és a férjéről, visszakapta a lánykori nevét. Amikor másnap reggel felébred,
olyan lesz, mintha a házasság meg se történt volna, és a kisbabák nem úgy fognak tűnni neki,
mint a saját gyermekei – egyetlen anyai csont sem volt a testében –, hanem csupán a ház szel-
lemei.
A kisbabák is aludtak. A konyhában a Dadus és a kertész sima, sápadt arcuk fölé hajoltak
és halkan beszéltek hozzájuk.
– Melyik melyik? – kérdezte a kertész.
– Nem tudom.
Álltak a régi bölcső két oldalán és néztek. Két félhold alakú szempillapár, két ráncos szá-
jacska, két bolyhos fejbőr. Aztán az egyik baba egy kicsit megmozdította a szemhéját és félig
kinyitotta az egyik szemét. A kertész és a Dadus lélegzetvisszafojtva figyeltek. De a szemhéj
újra lecsukódott és a baba folytatta az alvást.
– Az lesz Adeline – suttogta a Dadus. Elővett egy csíkos konyharuhát az egyik fiókból és
csíkokat vágott le belőle. A két csíkot egyforma hosszúságúra hajtogatta, majd a pirosat annak
a babának a csuklójára kötötte, amelyik megmozdult, a fehéret pedig a másikéra.
A házvezetőnő és a kertész, egyik kezükkel a bölcsőt fogva, nézték a kicsiket. Egyszer
csak a Dadus arca felderült, ránézett a kertészre és így szólt:
– Két kisbaba. A mindenit, Dig! A mi korunkban!
Amikor a kertész levette tekintetét a babákról, látta, hogy a Dadus barna szemét egy
könnycsepp homályosítja el.
A kiságy fölött kinyújtotta napbarnította, durva kezét. A Dadus kitörölte szeméből balga-
sága jelét, aztán mosolyogva beletette a maga apró, pufi kezét. A férfi érezte a tenyeréhez
nyomódó könnycsepp nedvességét.
Az összefonódó kezek árnyékában, a két ember tekintetének remegő vonala alatt a két kis-
baba álmodott.
*
Késő volt már, amikor befejeztem Isabelle és Charlie történetének leírását. Az égbolt sötét
volt, a házban mindenki aludt. Az egész délutánt és az este nagy részét az íróasztalom fölé
hajolva töltöttem, és a fülemben újra hallottam a történetet, miközben a ceruzám sorról-sorra
haladt, engedelmeskedve a belső hang diktálásának. A lapokat sűrűn teleírtam Miss Winter
saját szavainak áradatával. Időnként a kezem balra mozdult és valami megjegyzést írtam a bal
oldali margóra, amikor a hangszíne vagy valamelyik gesztusa a történet részévé vált.
Eltoltam az utolsó papírlapot magam elől, letettem a ceruzámat és megmozgattam elfáradt
ujjaimat. Miss Winter hangja órákon át egy másik világot varázsolt elém, felélesztve nekem a
halottakat benne, és nem is láttam semmi mást, csak a szavai által létrehozott bábelőadást. De
amikor a hangja elhallgatott, az arca ott maradt előlem és eszembe jutott a szürke macska,
amely mintegy varázsszóra hirtelen az ölében termett. Szótlanul tűrte Miss Winter simogatá-
sát, miközben egyfolytában engem nézett kerek, sárga szemével. Ha netán látta a szellemei-
met, ha látta a titkaimat, akkor a legkevésbé sem izgatta, csak pislogott egyet és továbbra is
közönyösen bámult engem.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
– Árnyék – felelte Miss Winter szórakozottan. Amikor végre bebújtam az ágyba, leoltot-
tam a lámpát és becsuktam a szemem. Még mindig éreztem ujjbegyemen azt a helyet, ahol a
ceruza úgy megnyomta. Az írástól a jobb vállamban volt egy gumó, aminek még nem akaró-
dzott eloszlani. Bár sötét volt és a szemem becsukva tartottam, csak egy darab papírt láttam
saját kézírásommal és a széles margókkal. A jobb oldali margó felkeltette a figyelmemet.
Eredeti formájában, mindenféle jegyzet nélkül fehéren csillogott, szinte szúrta a szememet. Ez
volt az a hely, amelyet fenntartottam a saját jegyzeteim, megjegyzéseim és kérdéseim részére.
A sötétben az ujjaim körbefogtak egy szellemtollat, majd megrezzentek a félálomban rám
törő kérdésekre reagálva. Eltöprengtem azon a titkos tetováláson, amelyet Charlie a testében
viselt, a húga nevét a csontjába vésve. Vajon meddig marad meg benne a tetoválás? Egy élő
csont helyre tudja hozni magát? Vagy vele marad egészen a haláláig? A föld alatt, a koporsó-
jában, amikor a csontról már lerohad a húsa, vajon a sötétben látszódni fog az Isabelle név?
Roland March, a halott férj, milyen hamar elfelejtették… Isabelle és Charlie. Charlie és
Isabelle. Ki volt az ikrek apja? És a gondolataim mögött megjelent előttem a Miss Winter te-
nyerében lévő heg. Q betű, emberi húsba égetve.
Ahogy álmomban elkezdtem írni a kérdéseket, úgy tűnt, mintha a margó egyre növekedne.
A papír lüktetett a fénytől. Ahogy fokozatosan nőtt, szinte elnyelt engem is, míg reszkető cso-
dálkozással rá nem jöttem, hogy én magam is belekerültem a papír szövetébe, magának a tör-
ténetnek a fehér belsejébe. Súlytalanul bolyongtam egész éjjel Miss Winter történetében, fel-
mérve a tájat, méregetve a kontúrokat és a szélére érve, lábujjhegyen tipegve, belestem a
mezsgyén túli titkokba.
 Kertek
Korán ébredtem. Túl korán. Egy monoton dallamtöredék zsongott a fejemben. Mivel még egy
órát kellett várnom arra, hogy Judith bekopogjon az ajtón a reggelivel, készíttetem magamnak
egy csésze kakaót, tűzforrón megittam és kimentem a kertbe.
Miss Winter kertje egyfajta rejtély volt. Először is a puszta mérete lenyűgöző volt. Amit én
először a kert szélének gondoltam – a virágágyak oldalánál húzódó tiszafa sövényt – az csak
valamiféle belső fal volt, amely elválasztotta az egyik kertet a másiktól. És a kert tele volt
ilyen elválasztókkal. Galagonya-, fagyal- és vörösbükk sövények; borostyánnal, téli iszalaggal
és a kúszórózsa csupasz, rendszertelenül növő száraival benőtt kőfalak, és egyenletes táblákra
osztott vagy fűzfa-vesszőfonatból készült kerítések.
Az ösvényeken haladva a kert egyik részéből a másikba kószáltam, de nem tudtam megfej-
teni az elrendezést. Sövények, amelyek szemből teljesen tömörnek tűntek, néha átlós irányú
átjárókat rejtettek, ha oldalról néztem. A bozótosokba könnyű volt bemenni, de csaknem lehe-
tetlen volt kijönni belőlük. Olyan szökőkutak meg szobrok, amelyekről azt hittem, hogy már
rég magam mögött hagytam, újra felbukkantak előttem. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy
álltam, mint a cövek, összezavarodva körülnéztem és ráztam a fejem. A természet maga is egy
labirintus volt, és szándékosan akadályozni akart engem.
Amikor az egyik sarkon befordultam, szembetalálkoztam azzal a szótlan, szakállas férfival,
aki az állomásról ideszállított engem.
– Maurice-nak hívnak – mondta, kelletlenül bemutatkozva.
– Hogy csinálja, hogy nem téved el? – kérdeztem. – Van valami trükkje a dolognak?
– Csak az idő – válaszolta a férfi, anélkül hogy abbahagyta volna a munkáját. Egy felkapált
földterületen térdelt, ahol a talajt egyengette és a növények gyökere körül nyomkodta a földet.
Láttam, hogy Maurice nem örül annak, hogy a kertben mászkálok. Ez nem zavart, mert
magam is magányos természetű vagyok. Ezután, ha megláttam, az ellenkező irányba indultam
el, és azt hiszem, ő is osztotta a tapintatosságomat, mert egyszer-kétszer, amikor a szemem
sarkából mozgást vettem észre és felnéztem, láttam, hogy Maurice visszalép egy bejáratból
vagy hirtelen az ellenkező irányba fordul. Ily módon sikeresen békén hagytuk egymást. Bősé-
gesen volt hely a számunkra, hogy elkerüljük egymást mindenféle kényszerérzet nélkül.
Aznap később bementem Miss Winterhez és tovább folytatta a történetet az Angelfield-
házról.
*
A Dadus neve Mrs. Dunne volt, de a családban a gyerekeknek ő mindig csak a Dadus maradt,
és úgy tűnt, mintha mindig is a házban élt volna. Ez pedig ritkaságnak számított, mert a sze-
mélyzet tagjai gyorsan váltották egymást Angelfieldben, és mivel egy kicsit gyakoribb volt a
távozás, mint az érkezés, elérkezett az a nap is, amikor ő volt az egyetlen háztartási alkalma-
zott, aki megmaradt. Hivatalosan házvezetőnő volt, de a valóságban mindent csinált. Mosoga-
tott és begyújtott, mint egy cselédlány, amikor eljött az étkezés ideje, akkor szakácsnő volt, és
ha kellett, akkor komornyik. De mire az ikrek megszülettek, addigra már nagyon megörege-
dett. Rosszul hallott, rosszul látott, és bár nem szívesen ismerte be, már sok mindent nem tu-
dott megcsinálni.
A Dadus tudta, hogyan kell gyereket nevelni: rendszeres időben való étkezés, fektetés, für-
detés. Isabelle és Charlie egyszerre túlságosan szabadon és mellőzötten nőttek fel, és a Da-
dusnak majd megszakadt a szíve, amikor látta, hogy mivé lettek. Az, hogy az ikrekkel nem
nagyon törődtek, a Dadus reményei szerint kiváló lehetőséget nyújtott a számára, hogy meg-
törje a rendet. Volt egy terve. Úgy gondolta, hogy Isabelle és Charlie orra előtt, az őket kör-
bevevő zűrzavar kellős közepén két normális, hétköznapi gyermeket fog felnevelni. Napi há-
romszori kiadós étel, hatkor fekvés, vasárnap templom.
Csakhogy nehezebb volt, mint gondolta.
Először is ott volt a verekedés. Adeline állandóan nekiesett a testvérének, ököllel és lábbal
hadonászott, a haját tépte és ütötte, ahol érte. Vörösen izzó szenet tartva a parázsfogóban ül-
dözte húgát, és amikor elkapta, megperzselte a haját. A Dadus maga sem tudta, mi aggasztja
jobban: Adeline kitartó és kíméletlen erőszakossága vagy az, hogy Emmeline állandóan és
panaszkodás nélkül elfogadta azt. Mert Emmeline, bár többször is kérte a nővérét, hogy hagy-
ja abba a zaklatását, egyetlen egyszer sem torolta meg. Ehelyett tétlenül lehajtotta a fejét és
türelmesen várta, hogy a vállára és a hátára záporozó ütések abbamaradjanak. A Dadus egy-
szer sem látta, hogy Emmeline kezet emelt volna Adeline-ra. Két gyermek jósága gyűlt össze
benne, Adeline-ban pedig két gyermek rosszasága. A Dadus úgy gondolta, hogy ez bizonyos
értelemben érthető.
Aztán ott volt az evés megoldhatatlan ügye. Étkezéskor az esetek többségében a gyereke-
ket egyszerűen nem lehetett megtalálni. Emmeline imádott enni, de ez az imádata soha nem
alakult át az evés alatti fegyelmezettségbe. Az éhségét nem lehetett napi háromszori evéssel
csillapítani, az annál mohóbb és szeszélyesebb dolog volt. Naponta tízszer, hússzor, ötvenszer
csapott le, azonnal ételt követelve, és amikor egy pár falattal sikerült kielégíteni, eltűnt és az
étel ismét lényegtelenné vált. Emmeline kövérségét egy kenyérrel és mazsolával állandóan
teli zseb biztosította, mert így a hordozható csemegéből bárhol és bármikor haraphatott egyet.
Az asztalhoz csak azért ment, hogy feltöltse ezeket a zsebeket, mielőtt elballagott volna, hogy
ledőljön a tűzhely mellett vagy valahol egy mezőn.
A nővére teljesen más volt. Adeline egy drótszálhoz hasonlított, amelyen a térd és a kö-
nyök helyén egy-egy csomó található. Az ő üzemanyaga nem ugyanaz volt, mint más halan-
dóké. Az ételt nem neki találták ki. Soha senki sem látta enni: mint az örökké mozgó kerék,
Adeline is zárt áramkör volt, akit valami varázslatos belső forrásból nyert energia táplált. De
az örökké mozgó kerék csak mítosz, és amikor a Dadus reggel észrevette, hogy egy üres tá-
nyér van azon a helyen, ahol az előző este egy szelet füstölt sonka volt, vagy hogy a vekni
kenyérből hiányzott egy jó vastag szelet, sejtette, hogy hová kerültek, és csak sóhajtott egy
nagyot. Miért nem esznek az ő lányai tányérból úgy, mint más normális gyerekek?
Talán jobban boldogulhatott volna, ha fiatalabb lett volna. Vagy ha a lányokból kettő he-
lyett csak egy van. De az Angelfieldek vére olyan kódot hordozott magában, amelyet semmi-
lyen mennyiségű gyermekkori étel és szigorú gyakorlat sem tudott átírni. A Dadus ezt nem
akarta megérteni, hosszú időn keresztül nem akarta megérteni, de végül mégis elfogadta. Az
ikrek különcök voltak, és ezen nem lehetett változtatni. Teljes egészében furcsák voltak, egé-
szen a szívük mélyéig.
Például ahogyan beszéltek. A Dadus látta őket a konyhaablakon keresztül, két elmosódott
alak, akiknek a szája szinte soha be nem állt. Amikor közeledtek a házhoz, el-elkapott néhány
beszédfoszlányt. Aztán bejöttek és akkor hallgattak. Hangosabban beszéljetek! – mondta ne-
kik a Dadus állandóan. De ő egyre jobban nagyothallott, a lányok pedig szégyenlősek voltak;
a csevegésük csak maguknak szólt, másoknak nem. Ne légy ostoba! – mondta Dignek, amikor
a férfi kijelentette, hogy a lányok nem tudnak rendesen beszélni. – Abba sem tudják hagyni,
ha belekezdenek.
A felismerés egy téli napon következett be a Dadusnál. Most az egyszer mindkét lány bent
volt a házban; Emmeline rávette Adeline-t, hogy maradjanak bent a melegben, a tűzhely mel-
lett, mert odakint esett az eső. A Dadus rendszerint csak ködösen látott; azon a napon azonban
váratlanul tisztább lett a látása és mintha élesebben hallott volna, így amikor a nappali szoba
ajtaja mellett elhaladt, meghallotta a lányokat és megállt. A hangok úgy pattogtak közöttük,
mint egy teniszlabda a mérkőzésen; a hangok, amelyektől mosolyogtak vagy nevettek vagy
gonosz pillantásokat vetettek egymásra. A hangjuk hol sikoltozássá erősödött, hol pedig sut-
togásban halt el. Nagyobb távolságból azt gondolta volna bárki, hogy ez a normális gyerekek
életrevaló, szabadjára engedett csevegése. De a Dadus szíve nagyot dobbant. Ezt a nyelvet
még sohasem hallotta azelőtt. Ez nem angol volt és nem is az a francia, amelyhez hozzászo-
kott, amikor George Mathilde-ja még élt és amelyen Charlie beszélt Isabelle-lel. Johnnak iga-
za volt. Nem beszéltek rendesen.
A felismerés döbbenetétől szinte a földbe gyökerezett a lába az ajtóban. És ahogy az néha
történni szokott, az egyik megvilágosodás hozza magával a másikat. A kandallón lévő óra ütni
kezdett, és mint mindig, az üveg mögött lévő mechanizmus jóvoltából egy kismadár repült ki
a ketrecéből, hogy egy gépies kört tegyen, mielőtt visszatérne a ketrecébe a másik oldalon.
Amint a lányok meghallották az óra első ütését, felnéztek az órára. Két pár tágra nyílt zöld
szem pislogás nélkül figyelte a madarat, ahogyan a szárnyait fel s le mozgatva végigküzdi
magát az óra belsejében.
Semmi különösebben hideg vagy különösebben embertelen nem volt a nézésükben. Olyan
volt, ahogyan a gyerekek nézni szokták az élettelen, mozgó tárgyakat. De a Dadusnak ettől
megfagyott a vér az ereiben, mert ez a nézés pontosan olyan volt, mint ahogy akkor néztek,
amikor megfedte, megszidta őket vagy éppen a lelkükre beszélt.
Ők nincsenek tisztában azzal, hogy én élek – gondolta a Dadus. Nincsenek tisztában azzal,
hogy rajtuk kívül más is létezik.
Csak a Dadus jóságának tudható be, hogy nem tartotta őket szörnyűségesnek. Inkább csak
sajnálta őket.
Milyen magányosak lehetnek. Milyen magányosak!
Elfordult az ajtótól és elcsoszogott.
Attól a naptól kezdve a Dadus átértékelte az elvárásait. Rendszeres étkezések és fürdeté-
sek, vasárnapi templom, két kedves, normális gyermek: mindezek az álmok kirepültek az ab-
lakon. Most már csak egyetlen dolga maradt: vigyázni a lányokra.
Miután végiggondolta a dolgot, úgy hitte, megértette, hogy mi az oka. Ikrek, akik mindig
együtt vannak, mindig kettesben. Ha az ő világukban az a normális, hogy ketten vannak, ak-
kor vajon milyennek tűnik nekik a többi ember, akik nem kettesével, hanem egyenként létez-
nek? Bizonyára félembereknek tűnünk fel nekik – gondolta a Dadus. És eszébe jutott egy szó,
ami akkor furcsának tűnt, és azokra az emberekre használták, akik elvesztették egy részüket.
Amputáltak. Ezek vagyunk mi a számukra. Amputáltak.
Ez normális? Nem. A lányok sosem voltak és sosem lesznek normálisak. De a Dadus pró-
bálta magának bizonygatni, hogy a dolgok jelen állása mellett, hogy tudniillik az ikrek azok
ikrek, talán az ő különcségük mégiscsak normális.
Természetesen minden amputált sóvárog az ikerség állapota után. Hétköznapi emberek,
akik nem ikrek, keresik a lelki társukat, szeretőik vannak, megházasodnak. A hiányosságuktól
gyötrődve küzdenek azért, hogy egy pár része legyenek. A Dadus sem volt más ebben a tekin-
tetben. És neki is megvolt a másik fele. John-the-dig, vagyis Ásó John.
Hagyományos értelemben nem voltak egy pár. Nem házasodtak össze, még csak szeretők
sem voltak. A Dadus, aki tizenkét vagy tizenöt évvel volt idősebb a férfinál, nem igazán volt
elég öreg ahhoz, hogy az anyja lehessen, de annál igen, amennyit feleségnek elképzelt volna
magának John. Akkor, amikor megismerkedtek, a Dadus abban a korban volt, amikor már
nem akart senkihez sem feleségül menni. Ugyanakkor a férfi, aki a fénykorát élte, szeretett
volna megnősülni, de valahogy sohasem jutott el odáig. Ezenkívül, amikor már a Dadussal
együtt dolgozott, minden reggel teázott vele, és minden este az asztalnál ült és ette a Dadus
főztjét, leszokott arról, hogy fiatal nők társaságát keresse. Ha valamivel nagyobb képzelőerő-
vel rendelkeztek volna, akkor átléphették volna a saját elvárásaik által emelt korlátokat; felis-
merhették volna, hogy mit is éreznek egymás iránt: a legmélyebb és a legtiszteletreméltóbb
szerelmet. Más korban és más kultúrában a férfi megkérte volna a Dadus kezét, ő pedig igent
mondott volna. A legkevesebb, amit bárki elképzelne egy ilyen esetben, az az, hogy valame-
lyik péntek este, miután elfogyasztották a halat és a krumplipürét és túl voltak a pudinggal
leöntött gyümölcsös pitén, a férfi megfogja a nő kezét – vagy a nő az övét – és szemérmesen,
szó nélkül elvezetik egymást valamelyikük ágyához. De ennek még a gondolata sem merült
fel bennük. Így aztán barátok lettek, ahogy az a régi házaspároknál történik, és élvezték a
gyengéd odaadást, ami azokra a szerencsésekre vár, akik már túljutottak a szenvedélyen anél-
kül, hogy magát a szenvedélyt valaha is átélték volna.
A férfit John-the-dignek, azaz Ásó Johnnak szólították, de aki nem ismerte, annak John
Digence volt. Mivel soha nem rajongott az írásért, amikor befejezte az iskolás éveket (és ez
elég hamar bekövetkezett, mert az ő számára nem sok volt belőlük), kezdte elhagyni a veze-
tékneve utolsó betűit, hogy időt takarítson meg vele. Az első három teljesen megfelelt neki,
hiszen tömörebben és pontosabban megmondta, hogy kicsoda és mivel foglalkozik, mint a
teljes neve. Így aztán hozzászokott ahhoz, hogy John Digként írta alá a nevét, amiből aztán a
gyerekek Ásó Johnt csináltak.
Színes egyéniség volt. Kék szeme olyan volt, mintha egy kék üveg mögött sütne a nap. Ősz
haja úgy nőtt a feje búbján, mint a nap felé ágaskodó növény. Az arca pedig kipirult a meg-
erőltetéstől, amikor ásott a kertben. Senki sem tudott úgy ásni, mint ő. Különös módszere volt
a kertészkedéshez. A hold állásához igazodott. Növekvő hold idején ültetett.
Az időt is a holdciklusokkal mérte. Esténként számokkal teli táblázatok fölött görnyedt és
mindenhez kiszámolta a legkedvezőbb időpontot. A dédnagyapja kertészkedett így, és ugyan-
ezt követte a nagyapja és az apja is. Továbbvitték ezt a hagyományt.
Ásó John családja mindig is kertészként dolgozott Angelfieldben. A régi szép időkben,
amikor a háznál volt egy főkertész és hét kisegítő, a dédnagyapja az egyik ablak alatt meg-
gyökereztetett egy élő sövényt, és hogy semmi se vesszen kárba, több száz pár centis darabkát
levágott belőle, majd elültette őket egy virágágyásba. Amikor aztán megnőttek vagy huszonöt
centire, kiültette mindet a kertbe. Némelyiket alacsonyra és éles szegélyűre vágta, a többit pe-
dig hagyta, hadd terebélyesedjenek, majd fogta a sövénynyíró ollóját és gömb alakúra formáz-
ta őket. Volt olyan, amelyikből piramist, kúpot vagy cilindert lehetett kialakítani. Ahhoz,
hogy a sövényeit szépen formázni tudja, ez a nagy és durva kezű férfi megtanult egy csipke-
verő türelmével és aprólékos gondosságával dolgozni. Sem állati, sem emberi alakokat nem
formált meg. Nem szerette azokat a fácánokat, oroszlánokat és életnagyságú kerékpározó em-
beri alakokat, amelyeket más kertekben lehet látni. Neki vagy a szigorúan szabályos mértani
alakzatok, vagy pedig az elképesztően absztrakt formák tetszettek.
Utolsó éveire már csak a sövénykert létezett számára. Mindig igyekezett minél előbb befe-
jezni a napi munkáját, mert csak arra vágyott, hogy az „ő” kertjében lehessen, ahol végigsi-
míthatja az általa készített sövényalakzatok felszínét, miközben megpróbálta elképzelni, hogy
milyen lesz ötven vagy száz év múlva, amikorra majd beérik a kertje.
A sövénynyíró ollója a halála után a fiáé lett, évtizedekkel később pedig az unokájáé. Az-
tán amikor az unoka meghalt, a munkát Ásó John, a dédunoka vette át, aki a tanulóéveit egy
csaknem negyvenöt kilométernyire lévő hatalmas kertben töltötte le, és onnan jött haza. Bár
akkor még csak kertészinas volt, a sövénykert az elejétől fogva az ő feladata volt. Hogyan is
lehetett volna másképpen? Megfogta a sövénynyíró ollót, amelynek fából készült nyele átvet-
te apja kezének a formáját, és érezte, hogy az ujjai beleillenek a mélyedésekbe. Otthon volt.
Azokban az években, amikor George Angelfield elvesztette a feleségét, és amikor a sze-
mélyzet létszáma oly drasztikusan lecsökkent, Ásó John ott maradt. A kertészek elmentek és
senki sem jött a helyükre. Amikor még egészen fiatal volt, automatikusan főkertész lett, bár ő
volt az egyetlen kertész. Rengeteg volt a teendője, de a munkaadója egyáltalán nem törődött
vele; köszönet nélkül kellett dolgoznia. Pedig lett volna más állás is, más kertekben. Bárme-
lyik állást megkapta volna, amelyiket megpályázza: ha valaki személyesen látta őt, azonnal
megbízott benne. Ő azonban soha nem hagyta el Angelfieldet. Hogyan is tehette volna? Ami-
kor a sövénykertben dolgozott és naplementekor visszatette bőrtokjába a sövénynyíró ollót,
nem kellett arra gondolnia, hogy ő ugyanazokat a bokrokat nyírja, amelyeket a dédnagyapja
ültetett el, hogy ő ugyanolyan módszerrel és ugyanolyan mozdulatokkal végzi a munkáját,
mint ahogy azt családja három nemzedéke is tette előtte. Mindez olyan mélyen beleivódott,
hogy gondolnia sem kellett rá. Magától értetődő volt. Akárcsak a sövényeinek, neki is
Angelfieldben voltak a gyökerei.

Vajon milyen érzések kavarogtak benne, amikor bement a kertjébe és látta, hogy mekkora
pusztítás történt benne? Hatalmas repedések a tiszafák oldalán, amelyeken keresztül látszott a
szívüket képező barna fa. A bozontos lombú fák lefejezve álltak, a gömb alakú lombkoronák
a földön hevertek. Az addig tökéletes egyensúlyban álló piramisok most megdőltek, a kúpok
szétzilálódtak, a cilinderekbe pedig belevágtak és cafatokban hevertek szanaszét. John nézte a
hosszú gallyakat, amelyek még mindig zöldelltek, még mindig frissek voltak, szétszóródva a
füvön. Lassú elszáradásuk, összezsugorodó elsorvadásuk és végső haláluk még hátra volt.
Miközben döbbenten nézett, és a remegés a szívéből a lábába, a lábából pedig az alatta lé-
vő földbe áradt szét, próbálta megérteni, hogy mi történt.
Egy villámcsapás lett volna, amely éppen az ő kertjét választotta ki a pusztításra? De mifé-
le szeszélyes vihar az, amely csendben csap le?
Nem. Ezt ember csinálta.
Az egyik sarokban meg is találta a bizonyítékot. A harmatos füvön ott hevert a tágra nyi-
tott, hatalmas olló, mellette pedig a fűrész.
Mivel nem ment be ebédelni, az aggódó Dadus kiment, hogy megkeresse.
Amikor odaért a sövénykerthez, rémületében a szája elé kapta a kezét, aztán kötényét meg-
ragadva izgatottan haladt tovább.
Amikor megtalálta Johnt, felállította a földről. A férfi teljes súlyával rátámaszkodott a Da-
dusra, aki nagyon óvatosan bevezette a konyhába és leültette egy székre. Készített egy édes és
forró teát, a férfi pedig csak bámult előre a semmibe. A Dadus szó nélkül a férfi szájához
emelte a csészét és megitatta vele a forró folyadékot. Végül John tekintete találkozott a Dadu-
séval, aki látta a férfi szemében, hogy milyen veszteség érte, és érezte, hogy kicsordul a köny-
nye.
– Ó, Dig! Tudom. Tudom.
A férfi megfogta a Dadus vállát, és a teste együtt remegett az asszony testével.

Az ikrek aznap délután nem kerültek elő, a Dadus pedig nem kereste meg őket. Amikor este
hazamentek, John még mindig a székében ült halálsápadtan és kimerülten. A gyerekek láttán a
férfi összerezzent. A két lány furcsa és közömbös tekintettel olyan futó pillantást vetett a férfi
arcára, mint amilyet a nappaliban lévő faliórára szoktak.
Mielőtt a Dadus lefektette az ikreket, bekötötte a fűrésztől és az ollótól szerzett sebeiket a
kezükön.
– Ne nyúljatok a szerszámokhoz John fészerében! – zsörtölődött velük. – Nagyon élesek,
elvágjátok velük magatokat.
Aztán, még mindig nem számítva arra, hogy figyelnek rá, hozzátette:
– Miért csináltátok? Istenem, miért csináltatok? Összetörtétek a szívét.
Érezte, hogy az egyik gyerek keze megérinti az övét.
– A dadus szomorú – mondta a kislány.
Emmeline volt az. A Dadus meglepetten kitörölte szeméből a könnyet és ránézett.
A kislány újra megszólalt.
– Ásó John szomorú.
– Igen – suttogta a Dadus. – Szomorúak vagyunk.
A kislány mosolygott. A mosolyban nem volt semmi rosszindulat. Semmi bűntudat. Egy-
szerűen egy elégedettséget nyugtázó mosoly volt jelezvén, hogy valamit észrevett és helyesen
értelmezte azt. A kislány könnyeket látott. Ezt nem értette. Aztán rájött, hogy mi a megoldás:
a szomorúság.
A Dadus becsukta az ajtót és lement a földszintre. Ez óriási dolog volt. Kommunikáció
volt, vagy talán még annál is sokkal több. Lehetséges, hogy egy nap a kislány még meg is
fogja érteni?
Kinyitotta a konyhaajtót és bement, hogy felvidítsa Johnt az elkeseredésében.
*
Aznap éjjel volt egy álmom.
Miss Winter kertjében sétálgatva találkoztam a testvéremmel.
Sugárzó arccal kitárta hatalmas, aranyszínű szárnyait, mintha át akarna ölelni, és engem
boldogság töltött el.
De amikor közeledtem hozzá, észrevettem, hogy vak és nem lát engem. Ekkor kétség-
beesés öntötte el a szívemet.
Amikor felébredtem, gombolyagként összehúztam magam, és addig maradtam így, amíg a
testemben az égető forróság alább nem hagyott.
 Merrilly és a babakocsi
Miss Winter háza annyira magányosan állt, és a ház lakói annyira visszavonultan éltek, hogy
teljesen meglepődtem, amikor az első ott töltött héten egyszer meghallottam, hogy a ház előtti
kavicsútra egy jármű érkezett. Kikukucskáltam a könyvtár ablakán, és láttam, hogy kinyílik
egy nagy fekete autó ajtaja, amelyben megjelent egy magas, fekete hajú férfi. Hirtelen eltűnt a
bejáratnál lévő verandán, majd egy rövid csengetést hallottam.
Másnap megint láttam. A kertben voltam, és úgy három méterre lehettem a bejárati veran-
dától, amikor meghallottam a kerékcsikorgást a kavicson. Mozdulatlanul álltam, teljesen ma-
gamba szállva. Bárki, aki vette volna a fáradságot, hogy odanézzen, simán megláthatott volna,
de amikor az emberek arra számítanak, hogy nem látnak semmit, akkor az rendszerint úgy is
van. A férfi tehát nem vett észre engem.
Az arckifejezése nagyon komoly volt. Vastag szemöldöke árnyékot vetett a szemére, az ar-
ca többi részét pedig tompa mozdulatlanság jellemezte. Benyúlt az autóba a táskájáért, bevág-
ta az ajtót, majd felment a lépcsőn, hogy becsengessen.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó. Sem a férfi, sem Judith nem szólt egy szót sem, és eltűntek
a ház belsejében.
Aznap később Miss Winter elmondta nekem Merrilly és a babakocsi történetét.
*
Ahogy az ikrek idősebbek lettek, egyre messzebb és messzebb jutottak a birtok területén, és
hamarosan ismerték az összes hozzátartozó farmot és kertet. Fogalmuk sem volt a határokról
és a magántulajdonról, úgyhogy mentek, amerre a kedvük tartotta. Kinyitották a kapukat és
nem mindig zárták be maguk után. Ha kerítés akadt az útjukba, akkor átmásztak rajta. Próbál-
koztak konyhaajtókkal, és ha kinyíltak – ami elég gyakran megtörtént, mert Angelfieldben az
emberek nem nagyon zárták be az ajtókat –, akkor bementek. Ettek mindenből, ami finomat
találtak a kamrában; ha elfáradtak, aludtak egy órácskát odafent valakinek az ágyán; palacsin-
tasütőt meg kanalakat vittek el magukkal, hogy a mezőn elriasszák a madarakat.
A környékbeli családok teljesen kikészültek ettől. Mert ha megvádolták őket, akkor mindig
akadt valaki, aki látta az ikreket a szóban forgó időben egy másik távoli helyen; legalábbis az
egyiküket látták; de legalábbis úgy gondolták, hogy látták. Így történt aztán, hogy szép lassan
minden régi kísértettörténetre újra emlékezni kezdtek. Minden régi háznak vannak történetei;
minden régi háznak vannak kísértetei. Már maga az a tény, hogy a lányok ikrek voltak, vala-
melyest kísértetiesnek számított. Mindenki egyetértett abban, hogy valami nem volt rendben
velük, és hogy vajon maguk a lányok voltak-e az okai, vagy valami más, azt nem lehetett tud-
ni, de tény, hogy sem a felnőttek, sem a gyerekek nem nagyon voltak hajlandók a régi ház kö-
zelébe menni, mert féltek attól, amit esetleg ott látni fognak.
De egy idő után a betolakodások okozta kellemetlenségek csak legyőzték a kísértetektől
való félelmet, és az asszonyok megdühödtek. Több alkalommal is tetten érték a lányokat és
rájuk kiabáltak. A dühtől eltorzult az arcuk, és olyan gyorsan nyitogatták és csukogatták a
szájukat, hogy az ikrek elkezdtek rajtuk nevetni. Az asszonyok nem értették, hogy miért ne-
vetnek a lányok. Nem tudták, hogy a szájukból kiáramló szavak sebessége és zagyvaléka lepte
meg a két lányt. Az asszonyok pedig azt hitték, hogy egyszerűen csak gonoszak, ezért még
jobban kiabáltak velük. Az ikrek egy darabig nézték a falubeliek dühét kifejező látványossá-
got, aztán sarkon fordultak és elmentek.
Amikor a férjeik hazatértek a mezőről, az asszonyok panaszkodni kezdtek, azt mondták,
hogy valamit tenni kellene, mire a férfiak így válaszoltak: „Elfelejtitek, hogy a kastélyban élő
gyerekekről van szó.” Erre az asszonyok visszavágtak: „Kastélyban élnek vagy sem, egyetlen
gyereknek sem lenne szabad megengedni, hogy olyan féktelenek legyenek, mint az a két lány.
Ez nem helyénvaló. Valamit tenni kell!” A férfiak pedig csak ültek szótlanul a krumplival és
hússal megrakott tányérjuk felett, a fejüket rázták és semmi sem történt.
Egészen a babakocsis esetig.
A faluban élt egy Mary Jameson nevű asszony. A férje Fred Jameson volt, az egyik nap-
számos, és Mary vele és a szüleivel együtt élt az egyik házban. A házaspárnak nemrégen volt
az esküvője, ami előtt a lányt Mary Leigh-nek hívták, és ez a magyarázata annak a névnek,
amelyet az ikrek találtak ki neki a maguk nyelvén: Merrillynek nevezték el, és ez jól is állt
neki. Az asszony néha kiment a mezőre a férjéhez, és a nap végén leültek egy bokor árnyéká-
ban, ahol a férfi elszívott egy cigarettát. Magas, barna bőrű, nagy lábú ember volt, aki rend-
szerint átkarolta az asszony derekát, megcsiklandozta és belefújt a ruhája elejébe, amitől
Merrilly nevetett. Hogy kötekedjen a férjével, próbált nem nevetni, de valójában szeretett vol-
na, és végül csak elnevette magát.
Ha nem lett volna ez a nevetése, akkor csak egy egyszerű asszony lett volna. A haja olyan
piszkos színű volt, ami szőkének túl sötét; az ajka nagy, a szeme kicsi. De volt ez a nevetése,
és annak a hangja olyan szép volt, hogy ha azt valaki meghallotta, akkor úgy tűnt, mintha a
fülén keresztül látná a nőt, aki teljesen átalakult. A szeme teljes egészében eltűnt kövér, hófe-
hér arca fölött, és mivel nem nagyon lehetett látni, ekkor hirtelen észre lehetett venni a száját:
húsos, cseresznyeszínű ajkát, szabályos, fehér fogsorát – Angelfieldben senkinek sem volt
ahhoz hasonló szép foga – és rózsaszínű kis nyelvét, ami olyan volt, mint egy kiscicáé. Na
meg az a hang! Az a csodálatos, csengő, megállíthatatlan zene, ami úgy ömlött a torkából,
mint a forrásvíz egy föld alatti patakból. Az öröm hangja volt. A férje ezért vette el. És ami-
kor az asszony nevetett, a férfi hangja ellágyult, az ajkát rászorította a felesége nyakára és újra
meg újra ismételte a nevét: Mary. A hangja remegése pedig csiklandozta az asszony nyakát,
amitől aztán újra csak nevetett és nevetett.
Mindenesetre, azon a télen, amikor az ikrek a kerteket és a parkokat járták, Merrillynek
kisbabája született. A tavasz első meleg napjaiban kimerészkedett a kertbe, ahol a kisruhákat
akasztotta ki egy kötélre. Mögötte egy babakocsi volt. Isten tudja, honnan került oda; nem
számított mindennapi dolognak, hogy egy falusi lánynak babakocsija volt; nyilván valami
használt dolog lehetett, amelyet olcsón tudott megvenni a család (jóllehet nagyon drágának
nézett ki), hogy ezzel is jelezzék az első gyermek és az unoka fontosságát. Mindenesetre, mi-
közben Merrilly lehajolt a következő kis ruhácskáért vagy kisingért, énekelt, mint egy éne-
kesmadár, és a dalt valószínűleg a csodaszép, fekete babakocsinak szánta. A kerekei ezüst-
színűek és magasak voltak, így annak ellenére, hogy a kocsi része nagy, fekete és legömbölyí-
tett volt, az egész azt a benyomást keltette, mintha gyors és súlytalan lenne.
A kert hátsó része a mezőre nézett; csupán egy sövény választotta el a két helyet egymás-
tól. Merrilly nem tudta, hogy a sövény mögül két zöld szempár a babakocsira mered.
A kisbabákra sokat kell mosni, Merrilly pedig dolgos és odaadó anya volt. Minden nap kint
volt a kertben, kivitte és bevitte a mosott ruhákat. Miközben mosta a pelenkákat és a kisinge-
ket a mosogatóban, a konyhaablakon keresztül szemmel tartotta az odakint lévő szép kis ba-
bakocsit. Lényegében ötpercenként kiszaladt a kertbe, hogy beállítsa a babakocsi ernyőjét,
beletegyen egy plusz takarót vagy hogy egyszerűen csak énekeljen.
Nem csak Merrilly volt odáig a babakocsiért. Emmeline-t és Adeline-t ugyancsak elkábí-
totta.
Egyik nap Merrilly kilépett a hátsó verandáról egy kosár mosott ruhával a hóna alatt és a
babakocsi nem volt ott. Merrilly hirtelen megállt. A szája szólásra nyílt, a kezét az arcához
kapta; a kosár belepottyant a virágágyásba, a gallérok és a zoknik ráhullottak a sárga violákra.
Merrilly egyszer sem nézett a kerítés és a tüskebokrok felé. Előbb balra, aztán jobbra fordítot-
ta a fejét, mintha nem akarna hinni a szemének, balra és jobbra, balra és jobbra, balra és jobb-
ra, miközben egyre csak fokozódott benne a pánik, míg végül sikított egyet, olyan magas han-
gon, hogy egészen az égig felhallatszott, mintha ketté akarta volna törni a mennyboltot.
 Mr. Griffin felnézett a veteményeskertjéből és odament a kerítéshez, három házzal arrébb.
A szomszédban az öreg Stokes mama összeráncolta a homlokát a konyhában és kiment a ve-
randára. Mindketten döbbenten néztek Merrillyre, azon tűnődve, vajon nevető szomszédjuk
valóban képes lenne-e ilyen hangot kiadni, mire ő vadul nézett vissza rájuk, szinte megné-
mulva, mintha a sikítása egy életre felhasználta volna a szókincsét.
Végül megszólalt:
– Eltűnt a kisbabám.
Amint kimondta e szavakat, a szomszédok mozgásba lendültek. Mr. Griffin egy szempil-
lantás alatt átugrott a kerítésen, megfogta Merrilly karját és odavezette a házuk elé, azt kér-
dezve:
– Eltűnt? Hová tűnt?
Stokes mama eltűnt a hátsó verandájáról, majd egy másodperccel később a hangja az elülső
kertből harsant föl, segítségért kiáltva.
Aztán egyre nőtt a zűrzavar:
– Mi az? Mi történt?
– Elvitték! A kertből! A babakocsiban!
– Ti ketten menjetek arra, ti pedig amarra!
– Valaki hozza ide a férjét!
Mindez a zűrzavar és ez a mozgás a ház előtt történt. Hátul minden mozdulatlan volt.
Merrilly kimosott ruhái fel-le emelkedtek a lusta napfényben, Mr. Griffin ásója csendben pi-
hent a megforgatott földben, Emmeline tudatlan, csendes eksztázisban simogatta az ezüstszí-
nű küllőket, Adeline pedig arrébb rugdosta, hogy el tudják indítani a dolgot.
Nevet is adtak neki. Vominak hívták.
A babakocsit a kertek alatt húzták végig. Nehezebb volt, mint gondolták. Először is a kocsi
nehezebb volt, mint amilyennek látszott, ráadásul nagyon egyenetlen talajon kellett húzniuk.
A mező széle egy kicsit lejtett, ami miatt a babakocsi valamelyest megdőlt. Egy szintbe hoz-
hatták volna a négy kereket, de az újonnan felásott föld beljebb puhább volt, és a kerekek be-
lesüppedtek volna a talajba. Bogáncsok és tüskék akadtak bele a küllőkbe, amelyek lelassítot-
ták, és kész csoda volt, hogy az első pár méter után tovább tudtak menni. De elemükben vol-
tak. Teljes erejükkel tolták a kocsit, hogy hazaérjenek, mindent beleadtak, és szinte nem is
érezték, hogy mekkora erőfeszítésükbe kerül. Az ujjaik véresek lettek attól, hogy leszedték a
kerekekről a bogáncsokat, de ők csak mentek tovább, miközben Emmeline szerelmes dalt
énekelt a babakocsinak, kezével időről-időre titokban megsimogatva, sőt még meg is puszilta.
Végül elértek a mező végére és már látták a házat. De ahelyett, hogy egyenesen odamentek
volna, a vadaskert lejtőinek irányába fordultak. Játszani akartak. Amikor fáradhatatlan energi-
ájukkal sikerült feltolniuk a babakocsit a leghosszabb lejtő tetejére, megfelelő pozícióba állí-
tották. Kivették a kocsiból a kisbabát, letették a földre, Adeline pedig bemászott. Állát a tér-
dére helyezve, a két oldalba belekapaszkodva, hófehér arccal várt. A megbeszélt jelre
Emmeline olyan erővel lökte meg a babakocsit, ahogy csak bírta.
Először a kocsi lassan ment. A talaj egyenetlen volt, a lejtő pedig – odafent – elég enyhe.
Aztán egyszer csak felgyorsult. A fekete kocsi szélsebesen haladt a lemenő napban, ahogy a
kerekek forogtak. Egyre gyorsabban és gyorsabban, egészen addig, míg a küllők egyetlen
foltba nem olvadtak össze, aztán már az sem látszott. A dőlésszög egyre meredekebb lett, és a
huppanások miatt a babakocsi egyik oldalról a másikra rázódott, azzal a veszéllyel fenyeget-
ve, hogy felborul.
Egy hang töltötte meg a levegőt.
– Aaaaaaaaa!
Adeline sikított az örömtől, ahogy a babakocsi száguldott lefelé a lejtőn, csontjait rázva és
az idegeit borzolva.
Egyszer csak világossá vált, hogy mi fog történni.
 Az egyik kerék nekicsapódott egy darab kőnek, amely kiállt a földből. A kerék csak úgy
szikrázott, ahogy a fém nekiment a kőnek, és ahelyett, hogy a babakocsi még sebesebben szá-
guldott volna lefelé a lejtőn, hirtelen a levegőbe emelkedett, repülve a nap felé, kerekeivel fel-
felé. Egy szép kis kört írt le az ég felé, míg a talaj erőszakosan úgy nem döntött, hogy elkapja,
aztán hallani lehetett, hogy valami eltörik. Miután Adeline örömujjongása visszhangzott az
égbolton, egyszerre csak minden nagyon csendes lett.
Emmeline leszaladt a dombon. Az égre meredező kerék eldeformálódott és félig elgörbült,
miközben a másik még mindig forgott, de már nem olyan sebességgel, mint azelőtt.
A fekete kocsi összetört belsejéből egy fehér kar lógott ki, és furcsa szögben mozdulatlanul
hevert a köves talajon. A kézen piros foltok és karmolások voltak.
Emmeline letérdelt.
A kocsi összetört belsejében minden sötét volt.
De valami mozgott benne.
Két zöld szem, amely visszanézett.
– Vomi! – mondta Adeline és mosolygott.
A játéknak vége volt. Ideje volt hazamenni.
*
A történetet leszámítva, Miss Winter keveset beszélt a találkozásainkkor. Eleinte, a könyvtár-
ba érkezve megkérdeztem tőle, hogy hogy van, de ő csak ennyit mondott: „Rosszul. És ma-
ga?” és ezt olyan zsörtölődő hangon tette, mintha valami ostoba kérdést tettem volna fel neki.
A magam részéről soha nem válaszoltam az ő kérdésére, mivel nem is várta el tőlem, így az-
tán a kölcsönös udvariaskodáson gyorsan átestünk. Általában oldalazva besompolyogtam a
könyvtárba, pontosan egy perccel korábban, elfoglaltam a helyemet a tűzhellyel szemben el-
helyezett székben, és a táskámból elővettem a jegyzetfüzetemet. Aztán Miss Winter, minden-
féle bevezető nélkül, onnan folytatta a történetet, ahol legutóbb abbahagyta. Ezeket a szeán-
szokat semmiféle meghatározott idő nem szabályozta. Időnként Miss Winter addig beszélt,
amíg egy epizód természetes végéhez nem ért. Amikor kiejtette az utolsó szavakat, a hangjá-
ból félreérthetetlenül kiderült, hogy a beszélgetésnek aznapra vége. Ezt egy olyan kétértelmű
csend követte, mint amilyen az üres fehér lap egy fejezet végén. Elvégeztem az utolsó bejegy-
zést a füzetembe, becsuktam, összegyűjtöttem a dolgaimat és távoztam. Olyan is volt azon-
ban, hogy Miss Winter váratlanul elhallgatott egy jelenet vagy néha egy mondat közepén, mi-
re én felnéztem, hogy lássam hófehér arcát, amelyre a kitartás álarca feszült. Segíthetek vala-
miben? – kérdeztem, amikor először láttam őt így. De ő csak lehunyta a szemét és intett, hogy
távozzak.
Amikor befejezte Merrilly és a babakocsi történetét, eltettem a ceruzámat és a jegyzetfüze-
temet a táskámba, majd miközben felálltam, így szóltam:
– Néhány napra elmegyek.
– Nem – mondta Miss Winter szigorúan.
– Attól tartok, muszáj elmennem. Eredetileg csak néhány napra számítottam, de már több
mint egy hete itt vagyok. Nincs nálam elég holmi hosszabb tartózkodásra.
– Maurice be tudja vinni a városba, hogy vegyen bármit, amire szüksége van.
– Szükségem van a könyveimre.
Miss Winter a könyvtári polcokra mutatott. Megráztam a fejem:
– Sajnálom, de tényleg el kell mennem.
– Miss Lea, úgy tűnik, maga azt hiszi, hogy rengeteg időnk van. Lehet, hogy magának van,
de hadd emlékeztessem arra, hogy én elfoglalt nő vagyok. Nem akarok többet hallani arról,
hogy elmegy. A téma le van zárva.
Beleharaptam az ajkamba és egy pillanatra meghunyászkodtam. De aztán magamhoz tér-
tem.
 – Emlékszik az egyezségünkre? A három igaz dologra? Le kell ellenőriznem.
Miss Winter habozott.
– Nem hisz nekem?
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést.
– Három igaz dolog, amit ellenőrizhetek. A szavát adta nekem.
Miss Winter összeszorította az ajkát, de beadta a derekát.
– Hétfőn elmehet. Három napra, de többre nem. Maurice majd kiviszi az állomásra.

Éppen a Merrilly és a babakocsi történetének kellős közepén jártam, amikor kopogtak az aj-
tómon. Még nem volt vacsoraidő, ezért meglepődtem; Judith még sohasem zavart meg munka
közben.
– Legyen szíves, jöjjön be a szalonba! – mondta. – Itt van Dr. Clifton. Szeretne beszélni
önnel.
Amikor beléptem a szobába, a férfi, akit korábban láttam megérkezni a házba, felállt. Ne-
kem nem nagyon megy a kézfogás, úgyhogy örültem, amikor úgy döntött, hogy nem nyújtja
nekem a kezét, de így egy kicsit zavarban voltunk, hogy miként fogjunk bele a beszélgetésbe.
– Ha jól tudom, ön Miss Winter életrajzírója.
– Nem vagyok benne biztos.
– Nem biztos benne?
– Amennyiben igazat mond nekem, akkor az vagyok. De ha nem, akkor csak egy írnok.
– Hm. – A férfi egy kicsit elgondolkodott. – Számít ez valamit?
– Kinek?
– Önnek.
Azt nem tudtam, de tudtam, hogy a kérdése szemtelen, úgyhogy nem válaszoltam rá.
– Gondolom, ön Miss Winter orvosa.
– Az vagyok.
– Miért akart velem beszélni?
– Tulajdonképpen Miss Winter kért meg rá. Szeretné, ha tájékoztatnám önt az egészségi ál-
lapotáról.
– Értem.
Ő pedig szenvtelen, tudományos egyértelműséggel belefogott a magyarázatába. Néhány
szóval elmondta nekem a Miss Wintert megtámadó halálos kór nevét, a tüneteket, amelyeket
el kell viselnie, a fájdalom mértékét és azt, hogy a nap mely óráiban hat rá a gyógyszer leg-
jobban és legkevésbé. Megemlített még egy sor egyéb olyan körülményt is az egészségi álla-
potát illetően, amelyek önmagukban is halálhoz vezetnek, de az a bizonyos másik betegség
volt a legsúlyosabb. Aztán amennyire csak tudta, részletesen elmondta, hogy a betegség való-
színűleg milyen módon fog előrehaladni, hogy miként kell adagolni a gyógyszereket ahhoz,
hogy akkorra is maradjon még valami tartalék, amikor – ahogy ő mondta – Miss Winternek
valóban szüksége lesz rá.
– Mennyi idő van hátra? – kérdeztem, amikor a magyarázat véget ért.
– Nem tudom megmondani. Más már belehalt volna. Miss Wintert kemény fából faragták.
És amióta ön itt van… – az orvos hirtelen elhallgatott, olyan látszatot keltve, mint amikor va-
laki azon kapja magát, hogy véletlenül elkottyantott egy titkot.
– Amióta én itt vagyok…?
Rám nézett és habozott egy darabig, aztán elhatározta magát.
– Amióta ön itt van, úgy tűnik, hogy egy kicsit jobban tartja magát. Azt mondja, a törté-
netmesélés érzéstelenítő hatása miatt van.
Nem igazán tudtam, hogy mire véljem ezt az egészet. Mielőtt még elmélyülhettem volna a
gondolataimban, az orvos folytatta:
– Úgy tudom, elmegy…
 – Ezért kérte meg Miss Winter, hogy beszéljen velem?
– Csak arról van szó, hogy szeretné, ha tudná, hogy mennyire fontos az idő.
– Megmondhatja neki, hogy megértettem.
A beszélgetésünk véget ért, az orvos kinyitotta nekem az ajtót, és miközben elhaladtam
mellette, újra megszólalt váratlanul suttogó hangon:
– A tizenharmadik történet?... Ugye nem...?
A férfi amúgy közömbös arcán az olvasó lázas türelmetlenségét véltem felcsillanni.
– Semmit sem mondott róla – válaszoltam. – De ha mondott volna is, akkor sem tehetném
meg, hogy elmondom önnek.
A tekintete ismét közömbös lett, és a szája és az orra között egy idegszál megremegett.
– Jó napot, Miss Lea!
– Jó napot, doktor úr!
 A doktor és Mrs. Maudsley
Az utolsó nála töltött napon Miss Winter elmesélte a doktor és Mrs. Maudsley történetét.
*
Ha valaki nyitva hagyja a kaput és idegen emberek besétálnak rajta, az egy dolog, de egy ba-
bakocsival elsétálni, amelyben benne van egy csecsemő, az egészen más. Az a tény, hogy
amikor megtalálták a kisbabát és látták, hogy az eltűnéstől semmi baja sem lett, most nem
számít. Elszabadultak a dolgok, és valamit tenni kellett.
A falubeliek úgy érezték, hogy nem fordulhatnak közvetlenül Charlie-hoz. Tudták, hogy a
házban furcsa dolgok történnek, és félig-meddig féltek odamenni. Nehéz lenne megmondani,
hogy Charlie, Isabelle vagy a szellem rémisztette-e meg őket. Így aztán Dr. Maudsley-hoz
fordultak. Ez nem az az orvos volt, aki késői érkezése miatt esetleg hozzájárulhatott Isabelle
anyjának halálához, amikor megszülte a gyermekét, hanem egy új ember, aki akkor már
nyolc-kilenc éve dolgozott a faluban.
Dr. Maudsley nem volt fiatal, de annak ellenére, hogy negyvenes évei közepén járt, fiata-
losnak tűnt. Nem volt magas és nem is volt túlságosan izmos, de áradt belőle az energia és az
életerő. A testéhez képest hosszú lába volt és hatalmasakat lépett, látszólag különösebb erőfe-
szítés nélkül. Mindenkinél gyorsabban ment, és sokszor azon kapta magát, hogy a levegőbe
beszél, s amikor visszafordult, látta, hogy a társa jócskán lemaradva, lihegve igyekszik utolér-
ni. Ezzel a fizikai energiával nagy szellemi frissesség párosult. Halk, de gyors beszédéből
érezni lehetett szavainak intellektuális erejét, és megvolt az a képessége, hogy minden esetben
mindenkivel megtalálja a megfelelő hangot. Mindezt lehetett látni a szemében, amely sötét-
barna és csillogó volt, akár egy madáré, fürkésző és átható, fölötte sűrű, ápolt szemöldökkel.
Maudsley át tudta adni az energiáját a környezetének, ami nem rossz egy orvos esetében.
Ahogy a betegek meghallották, hogy közeledik az úton, hogy bekopog az ajtajukon, máris
kezdték jobban érezni magukat. Nem utolsó sorban pedig szerették. A doktor önmagában is
fél gyógyulás, így mondták az emberek. Sokat számított neki, hogy a betegei életben marad-
nak-e vagy meghalnak, és ha életben maradtak – ami csaknem mindig bekövetkezett –, akkor
az is érdekelte őt, hogy hogyan élnek.
Dr. Maudsley imádta a szellemi munkát. A betegséget egyfajta rejtvényként fogta fel, és
addig nem nyugodott, amíg meg nem oldotta. A betegek hozzászoktak, hogy miután egész
éjszaka megpróbálta megfejteni a tüneteket, korán reggel az volt az első dolga, hogy elment
hozzájuk még egy kérdést feltenni. Amikor pedig sikerült felállítania a diagnózist, akkor a
kezelésen kezdte törni a fejét. Természetesen minden könyvet átnézett, mindenféle szokásos
kezeléssel teljesen tisztában volt, de eredeti gondolkodásmódja még egy egyszerű torokgyul-
ladást is próbált más szemszögből nézni. Állandóan kereste a meglévő ismereteknek azt a pa-
rányi szeletét, amelynek segítségével nem csupán meggyógyítja a torokgyulladást, hanem tel-
jesen új megvilágításba tudja helyezni magát a torokgyulladást is. Energikus, intelligens és
szeretetre méltó férfi volt, kivételesen jó orvos és az átlagnál is jobb ember. Persze mint min-
denkinek, neki is volt hibája.
A falubeliek küldöttségét három ember alkotta: a kisbaba édesapja és nagyapja, valamint a
kocsmáros, egy nyúzott képű fickó, aki semmiből sem szeretett kimaradni. Dr. Maudsley üd-
vözölte a küldöttséget és figyelmesen végighallgatta a történetet, amelyet a háromból ketten
adtak elő. Azzal kezdték, hogy nyitva voltak a kapuk, aztán folytatták az eltűnt serpenyők za-
varba ejtő eseteivel, végül néhány percen belül eljutottak a történetük csúcspontjához: a cse-
csemő babakocsistól való elrablásáig.
– Teljesen megvadultak – mondta befejezésképpen az ifjabbik Fred Jameson.
– Senkire nem hallgatnak – tette hozzá az idősebbik Fred Jameson.
 – És önnek mi a véleménye? – kérdezte Dr. Maudsley a harmadik férfitól. Wilfred Bonner,
aki oldalt állt, mindeddig nem szólt semmit.
Mr. Bonner levette a sapkáját és lassú, sípoló hanggal levegőt vett.
– Nos, én nem vagyok orvos, de nekem úgy tűnik, hogy azokkal a lányokkal valami nincs
rendben. – A szavait jelentőségteljes pillantással kísérte, aztán, arra az eshetőségre, ha nem
értették volna meg a mondandóját, tenyerével egyszer, kétszer, háromszor a kopasz fejére
ütött.
Mind a három férfi zord tekintettel bámulta a cipőjét.
– Bízzák csak rám! – mondta a doktor. – Majd beszélek a családdal.
A férfiak távoztak. Ők megtették a magukét. Most már a doktor úron, a falu legtekintélye-
sebb emberén a sor.
Bár a doktor azt mondta, hogy beszélni fog a családdal, valójában a feleségével beszélt.
– Nem hiszem, hogy rosszat akartak volna ezzel – mondta Mrs. Maudsley, amikor a férje
befejezte a történetet. – Tudod, milyenek a lányok. Egy csecsemővel sokkal érdekesebb ját-
szani, mint egy játék babával. Nem bántották volna a kisfiút. De azért meg kell nekik monda-
ni, hogy többet ne csináljanak ilyet. Szegény Mary!
Mrs. Maudsley felemelte a tekintetét a varrásáról és a férje felé fordult.
Rendkívül vonzó nő volt. Óriási barna szemek csinosan göndörödő hosszú szempillákkal,
fekete haját, amelyben nyoma sem volt még az őszülésnek, olyan egyszerű stílusban fogta
össze hátul, amilyet csak egy igazi szépség engedhet meg magának. Mozgás közben jól lát-
szott arányos alakja és nőies kecsessége.
A doktor tudta, hogy a felesége gyönyörű, de olyan régóta voltak már házasok, hogy már
fel sem tűnt neki.
– A faluban azt hiszik, hogy a lányok szellemileg visszamaradottak.
– Az lehetetlen!
– Legalábbis Wilfred Bonner így gondolja.
Mrs. Maudsley csodálkozva rázta meg a fejét.
– Fél tőlük, mert ikrek. Szegény Wilfred! Tudatlanságból fakadó régimódi babona. Hála Is-
tennek, a fiatalabb nemzedék ennél megértőbb.
A doktor a tudomány embere volt. Bár tudta, hogy statisztikailag kicsi a valószínűsége an-
nak, hogy az ikrekben van valami mentális rendellenesség, nem zárta ki ezt a lehetőséget,
amíg nem látta őket. Ugyanakkor az nem lepte meg, hogy a felesége, akinek a vallása tiltotta,
hogy bárkiről is rosszat gondoljon, természetesnek vette, hogy ez a szóbeszéd csak rosszindu-
latú pletyka volt.
– Biztosan igazad van – dünnyögte a doktor határozatlanul, ami azt jelentette, hogy a fele-
sége biztosan téved. Már régóta nem próbálkozott rávenni a feleségét arra, hogy csak abban
higgyen, ami igaz; az asszony olyan vallásban nevelkedett fel, amely nem akart különbséget
tenni a között, ami igaz és ami jó.
– Akkor mit fogsz tenni? – kérdezte a férjétől.
– Meglátogatom a családot. Charles Angelfield csaknem remeteként él, de ha odamegyek,
fogadnia kell.
Mrs. Maudsley bólintott, ami nála azt jelentette, hogy nem ért egyet a férjével, bár ő ezt
nem tudta.
– Mi van az édesanyával? Mit tudsz róla?
– Nagyon keveset.
A doktor csendben gondolkodott tovább, Mrs. Maudsley folytatta a varrást, majd egy ne-
gyedóra elteltével a férfi megszólalt:
– Mi lenne, ha te mennél oda, Theodora? Az édesanya talán szívesebben beszélne egy nő-
vel, mint egy férfival, nem gondolod?
 Így aztán három nappal később Mrs. Maudsley elment a házhoz és bekopogott a bejárati
ajtón. Mivel senki nem nyitott ajtót, nagyon meglepődött, összeráncolta a homlokát – elvégre
üzent, hogy jönni fog –, majd megkerülte a házat, hogy ott menjen be. A konyhaajtó félig
nyitva állt, így kopogás nélkül bement. Senki sem volt ott. Mrs. Maudsley körülnézett. Három
alma hevert az asztalon megbarnulva, összeaszalódva és csaknem teljesen elrohadva, a koszos
tányérokkal magasan megrakott mosogató mellett egy fekete konyharuha lógott, az ablak pe-
dig olyan mocskos volt, hogy ki sem lehetett rajta látni. Finom, fehér orrával beleszagolt a
levegőbe. Ebből mindent megtudott, amire kíváncsi volt. Lebiggyesztette az ajkát, felhúzta a
vállát, jó erősen megszorította a táskáját, amelynek fogója teknősbékapáncélból készült, és
felfedező útra indult. Szobáról szobára ment Isabelle-t keresve, de közben rögzítette magában
a mindenhonnan áradó mocskot, rendetlenséget és ápolatlanságot.
A Dadus könnyen elfáradt, nehezére esett lépcsőt mászni, és már a látása sem volt a régi.
Gyakran gondolta úgy, hogy megtisztította a dolgokat, pedig nem, vagy meg akarta csinálni,
csak elfelejtette, de az igazat megvallva, nagyon jól tudta, hogy a takarítás valójában senkit
sem érdekel, ezért főként a lányok etetésével foglalkozott, akik örülhettek, hogy ennyire is
képes. A ház tehát piszkos volt meg poros, és ha egy kép megbillent a helyén, akkor az egy
évtizedig ferdén állt. Amikor egy nap Charlie nem találta a szemétkosarat a dolgozószobájá-
ban, egyszerűen csak ledobta a papírt a földre oda, ahol a kosár szokott lenni, és hamarosan
rájött, hogy sokkal kevesebb gonddal jár, ha a szemetet évente csak egyszer dobja ki és nem
hetente.
Mrs. Maudsley-nak egyáltalán nem tetszett, amit látott. Összeráncolt homlokkal nézte a fé-
lig elhúzott függönyöket, nagyot sóhajtott a megfakult ezüstneműk láttán, és hitetlenkedve
csóválta a fejét, amikor a lépcsőn belebotlott a serpenyőkbe, majd az előszoba padlóján meg-
látta a szanaszét szórt kottákat. A nappaliban gépiesen lehajolt, hogy felvegyen a földről egy
kártyát, a pikk hármast, amely a szoba közepén hevert, de amikor körülnézett, hogy merre ta-
lálja meg a paklit, akkora rendetlenség tárult elé, hogy egészen elbizonytalanodott. Tanácsta-
lanul újra ránézett a kártyára és látta, hogy milyen vastagon belepte a por. Mint finnyás és fe-
hér kesztyűt viselő asszony, mindenáron szerette volna letenni valahová, de hová? Egy pár
percre szinte megbénította a nyugtalanság, ami azért fogta el, mert egyfelől szerette volna, ha
patinás kesztyűjével nem kellene tovább fognia azt a poros, kicsit már ragadós kártyalapot,
másfelől viszont nem volt hajlandó olyan helyre tenni, ahová nem való. Végül egy határozott
vállrándítással a bőrfotel karfájára helyezte, és megkönnyebbülve kiment a szobából.
A könyvtár jobb állapotban lévőnek tűnt. Az is poros volt persze, és a szőnyeg elkopott, de
legalább a könyvek a helyükön voltak. De amikor már kezdte azt hinni, hogy ebben a koszos,
zűrzavaros családban mégiscsak megmaradt valami a rendszeretetből, hirtelen meglátott egy
ágyszerű tákolmányt. A két könyvszekrény között a sötét sarokba betuszkolt fekhely csupán
egy bolhás takaróból és egy koszos párnából állt, és Mrs. Maudsley először azt hitte, hogy a
macska fekhelye. De amikor újra odanézett, a párna alatt megpillantotta egy könyv sarkát.
Kihúzta. A Jane Eyre volt az.
A könyvtárból a zeneszobába ment át, ahol ugyanolyan rendetlenséget talált, mint amilyet
máshol látott. A bútorok nagyon furcsán voltak elrendezve, mintha bújócskához tervezték
volna. Egy heverő volt a fal felé fordítva, egy szék félig betolva állt egy komód mögött, ame-
lyet elmozdítottak az ablak alatti helyéről; mögötte egy széles szőnyeg helye látszott, ahol vé-
konyabb volt a por és a zöld szín jobban áttetszett rajta. A zongorán egy vázában elfeketedett,
törékeny virágszárak, körülötte pedig hamuszerű, papírvékony szirmok hevertek. Mrs.
Maudsley odanyúlt és felvette az egyiket, mire az elporladt és csúnya sárgásszürke foltot ha-
gyott fehér kesztyűs ujjai között.
Mrs. Maudsley szinte lehuppant a zongoraszékre.
A doktor felesége nem volt rossz asszony. Megfelelő módon meg volt győződve saját fon-
tosságáról, és ezért úgy hitte, hogy Isten valóban minden lépését figyeli és minden szavát hall-
ja. Annyira lefoglalta az, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon attól a büszkeségtől,
amit hajlamos volt érezni önnön szent mivolta miatt, hogy semmilyen más esetleges gyarlósá-
gát nem vette észre. Jótét lélek volt, ami azt jelentette, hogy ha bármi rosszat tett, annak soha-
sem volt tudatában.
Vajon mi járt a fejében, amikor ott ült a zongoraszéken és bámult bele a semmibe? Ezek az
emberek olyanok, akik nem képesek a vázáikba folyamatosan vizet tölteni. Nem csoda, ha a
gyerekeik rosszalkodnak! A probléma súlyossága hirtelen az elhervadt virágokon keresztül
jelent meg előtte, mire Mrs. Maudsley zavartan és szórakozottan levette a kesztyűjét, majd
ujjait végighúzta a zongora fekete és szürke billentyűin.
A szobában megszólaló hang a lehető legharsányabb és legkevésbé zongorára emlékeztető
hang volt. Részben azért, mert a zongorát évek óta elhanyagolták, nem játszottak rajta és nem
hangolták fel. Másrészt pedig azért, mert a hangszer húrjainak rezgését azonnal követte egy
másik, hasonlóan diszharmonikus hang. Valamiféle fülsiketítő sípolás volt, idegesítő, vad vi-
sítás, mint amilyet egy macska ad ki, amikor a farkára lépnek.
Ettől Mrs. Maudsley teljesen magához tért révületéből. Amikor meghallotta a sípoló han-
got, hitetlenkedve ránézett a zongorára, majd felállt és az arcához kapta mind a két kezét. Za-
varodottságában épp csak egy pillanat állt a rendelkezésére, hogy felfogja, nincs egyedül.
A heverőről hirtelen egy fehér ruhás, sovány alak emelkedett fel...
Szegény Mrs. Maudsley!
Ideje sem volt észrevenni, hogy a fehér ruhás alak a feje fölött meglóbál egy hegedűt, és
hogy a hegedű nagyon gyorsan és nagy erővel közeledik a fejéhez. Mielőtt felfoghatta volna,
a hegedű nekicsapódott a koponyájának, elsötétült előtte a világ, és eszméletlenül a padlóra
zuhant.
Teljesen széttárt karjaival és tiszta fehér zsebkendőjével, amely még mindig az óraszíjába
volt bedugva, Mrs. Maudsley úgy nézett ki, mintha egy csepp élet sem maradt volna benne.
Az apró porcicák, amelyek fellibbentek a szőnyegről, amikor az asszony földet ért, szép
csendben visszahullottak.
Jó fél óráig feküdt ott, mígnem a Dadus, aki a farmról jött vissza, ahol összegyűjtötte a to-
jásokat, véletlenül benézett az ajtón és meglátott egy sötét valamit ott, ahol addig nem volt
semmi.
A fehér ruhás alaknak nyoma sem volt.
*
Mivel emlékezetből írtam át a feljegyzéseimet, Miss Winter hangja ugyanolyan valóságosan
töltötte be a szobámat, mint a könyvtárat. Olyan módon beszélt, amely mélyen belevéste ma-
gát az emlékezetembe és olyan megbízható volt, mint egy hanglemezfelvétel. De amikor ah-
hoz a ponthoz ért, hogy: a fehér ruhás alaknak nyoma sem volt, egy kis szünetet tartott, úgy-
hogy most én is egy kis szünetet tartottam, a ceruzámmal körözve a papír fölött, miközben
azon gondolkodtam, mi történt azután.
Mivel nagyon belemerültem a munkámba, egy kis időre volt szükségem ahhoz, hogy a
szememet átállítsam a történetbeli doktor feleségének földön fekvő figurájáról magára a törté-
net mesélőjére. Amikor sikerült, megdöbbentem. Miss Winter szokásos sápadtsága most csú-
nya sárgásszürke árnyalatba ment át, a testtartása pedig, ami bizony mindig nagyon merev
volt, azt sugallta, mintha valami láthatatlan támadás visszaverésére készült volna. A szája
környéke remegett, és úgy láttam, hogy nagy erőfeszítésébe tellett, hogy az ajkát szorosan
összezárva tartsa és ne engedje, hogy egy elfojtott fintor felülkerekedjen.
Ijedten felpattantam a székemből, de fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene tennem.
– Miss Winter! – kiáltottam fel tehetetlenségemben. – Mi a baj?
– A farkasom – valami ilyesmit hallottam, de az erőfeszítéstől, hogy megszólaljon, szinte
megbénult az ajka. Becsukta a szemét és úgy tűnt, mintha a levegővétellel kellene küszköd-
nie. Amikor már éppen szaladni akartam Judithért, Miss Winter visszanyerte szokásos állapo-
tát. Lassabban vette a levegőt, megszűnt a remegés az arcán, és bár még mindig sápadt volt,
kinyitotta a szemét és rám nézett.
– Már jobb… – mondta kimerülten.
Lassan visszamentem a székemhez.
– Mintha valami farkast említett volna – szólaltam meg.
– Igen. Az a fekete vadállat, amely rágja a csontjaimat, amikor csak teheti. Többnyire egy
sarokba húzódik vagy ajtók mögé bújik, mert fél ezektől – mondta, és a mellette álló asztalon
lévő fehér tablettákra mutatott. – De ezek sem tartanak örökké. Mindjárt tizenkét óra és kezd
elmenni a hatásuk. A farkas meg itt liheg a nyakamban. Fél egykor már belém süllyeszti a fo-
gát és a karmait. Ez egyig tart, amikor bevehetek egy újabb tablettát, és akkor ő visszatér a
zugába. Mindig figyeljük az órát, ő is, én is. Minden nap öt perccel hamarabb csap le. De én
nem vehetem be a tablettáimat öt perccel korábban. Azt az időt nem lehet megváltoztatni.
– De hát a doktor úr biztosan…
– Persze. Hetente vagy tíznaponta egyszer beállítja a dózist. Csak soha nem ad eleget. Tud-
ja, nem akarja, hogy ő öljön meg engem. Úgyhogy amikor eljön az ideje, a farkasnak kell vé-
geznie velem.
Rám nézett, teljesen érzéketlenül, aztán megenyhült.
– Látja, itt vannak a tabletták. Meg egy pohár víz. Ha akarnám, magam is véget vethetnék
a dolognak. Amikor csak akarom. Úgyhogy ne sajnáljon engem. Ezt a megoldást választot-
tam, mert még van tennivalóm.
Bólintottam.
– Rendben van. Menjünk tovább és folytassuk, jó? Hol hagytuk abba?
– A doktor feleségénél. A nappaliban. A hegedűvel.
És folytattuk a munkát.
*
Charlie nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a problémáival foglalkozzon.
Neki csak voltak a problémái. Rengeteg probléma. Lyukas tető, összetört ablakpárkányok,
elporladó galambok a manzárdszobákban – de ő nem törődött ezekkel. Vagy talán annyira
eltávolodott ettől a világtól, hogy észre sem vette. Amikor a beázás már nagyon súlyos volt,
egyszerűen csak lezárta a szobát és egy másikat kezdett használni. Végül is a ház elég nagy
volt. Az ember eltűnődik azon, vajon lassú észjárásával felfogta-e, hogy az ő otthonukat tény-
legesen más emberek tartják fenn. Számára viszont a pusztulás volt a természetes környezet.
Ebben érezte otthon magát.
De azért egy orvos felesége, aki esetleg holtan fekszik a nappaliban, olyan probléma lett
volna, ami felett nem lehetne csak úgy elmenni. Mert ha közülünk való lenne… De kívülálló
volt. És ez így már más. Valamit tenni kellett, bár fogalma sem volt arról, hogy mi lehetne az
a valami, ezért csak meglepetten bámulta a doktor feleségét, aki lüktető fejére szorította a ke-
zét és nyögdécselt. Lehet, hogy Charlie ostoba volt, de azt tudta, hogy ez mit jelent. Jön a ka-
tasztrófa.
A Dadus elküldte Ásó Johnt a doktorért, aki hamarosan meg is érkezett. Egy darabig úgy
tűnt, hogy a katasztrófa sejtelme téves volt, mert kiderült, hogy a doktor felesége egyáltalán
nem sérült meg súlyosan, még agyrázkódása se nagyon volt. A korty konyakot visszautasítot-
ta, a teát elfogadta, és egy kis idő múlva teljesen jól érezte magát.
– Nő volt – mondta. – Egy fehér ruhás nő.
– Az lehetetlen – válaszolta a Dadus egyszerre magabiztosan és elutasítóan. – Ebben a
házban nincs fehér ruhás nő.
Mrs. Maudsley barna szemében könnyek csillogtak, de hajthatatlan volt.
– De igen, egy sovány nő, ott volt a heverőn. Meghallotta a zongorát, majd felugrott és…
 – Jól láttad? – kérdezte Dr. Maudsley.
– Nem, csak egy pillanatig…
– Na látja! Az lehetetlen – szólt közbe a Dadus, és bár a hangja rokonszenves volt, egyúttal
határozott is. – Itt nincs fehér ruhás nő. Bizonyára szellemet látott.
És most először Ásó John is megszólalt:
– Azt mondják, hogy a házban szellemek járnak.
Az összegyűlt emberek egy darabig nézték a földön heverő összetört hegedűt és méreget-
ték a Mrs. Maudsley homlokán keletkezett dudort, de mielőtt bárki megszólalhatott volna,
Isabelle jelent meg az ajtóban. Sovány, karcsú testén fakó citromsárga ruhát viselt; kócos fri-
zurája rendetlen volt, és a szeme, amely gyönyörű volt, vadul csillogott.
– Lehet, hogy ezt a személyt láttad? – kérdezte a doktor a feleségétől.
Mrs. Maudsley végigmérte Isabelle-t, hogy összehasonlítsa az emlékében megőrződött
képpel. Hányféle árnyalat létezik a fehér és a fakó citromsárga között? Hol húzódik pontosan
a határ a sovány és a karcsú között? Milyen hatással van egy fejre mért ütésnek az illető me-
móriájára? Habozott, aztán amikor meglátta a lány smaragdzöld szemét, amely pontosan
egyezett az emlékképével, döntött.
– Igen. Ez az a személy.
Ettől a pillanattól kezdve a doktor, teljesen megfeledkezve a feleségéről, Isabelle-re fordí-
totta minden figyelmét. Gondosan és kedvesen megvizsgálta, és némi aggodalom ült a szeme
sarkában, miközben kérdéseket tett fel a lánynak. Amikor nem volt hajlandó válaszolni, a
doktor nem lepődött meg, de ha Isabelle mégiscsak rászánta magát a válaszadásra – hol ra-
vaszkodva, hol türelmetlenül, hol pedig értelmetlenül akkor nagyon figyelmesen hallgatta,
miközben bólogatott és orvosi noteszébe bejegyzéseket tett. Amikor megfogta a lány csukló-
ját, hogy megmérje a pulzusát, döbbenten konstatálta az alkarja belső részén látható vágásokat
és sebhelyeket.
– Ezeket ő maga csinálja?
A Dadusnak nem nagyon akaródzott megmondani az igazat, de halkan kimondta:
– Igen –, mire a doktor aggodalmas ábrázattal összeszorította a fogát.
– Beszélhetnék önnel, uram? – kérdezte a doktor Charlie felé fordulva. Charlie üveges te-
kintettel nézett rá, de a doktor karon fogta. – Esetleg a könyvtárban? – mondta és határozott
mozdulattal kivezette Charlie-t a szobából.
A nappaliban maradt Dadus és Mrs. Maudsley türelmesen vártak, és úgy tettek, mintha
nem is figyelnének a könyvtárból jövő hangokra. Nem többféle hang hallatszott ki, hanem
csupán egyetlen, amely nyugodt és kimért volt. Amikor elhallgatott, hallottuk, hogy Charlie
emelt hangon megszólal:
– Nem! – aztán újra: – Nem! – majd ismét a doktor nyugodt hangja következett. Jó darabig
odabent voltak, és többször is hallottuk Charlie ellenkezéseit, de aztán nyílt az ajtó és megje-
lent a doktor, komoly és megtört tekintettel. Mögötte a kétségbeesés és a tehetetlenség iszo-
nyú üvöltése hangzott fel, de a doktor csak összerezzent és behúzta maga mögött az ajtót.
– Elintézem a dolgot az elmegyógyintézettel – mondta a Dadusnak. – A szállítást bízza
rám! Két óra megfelel?
A Dadus, aki teljesen zavarban volt, bólintott, a doktor felesége pedig felállt, hogy indulja-
nak.
Két órakor három férfi érkezett a házhoz, akik kivitték Isabelle-t egy zárt, kétüléses kocsi-
ba, amely a felhajtón állt meg. Isabelle kezes bárányként engedelmeskedett nekik, szófogadó-
an bebújt az ülésre, és egyszer sem nézett ki az ablakon, mialatt a lovak lassú ügetésben elin-
dultak a park kapuja felé.
A közömbös ikrek lábujjukkal köröket rajzoltak a kavicsos útra.
 Charlie a lépcsőn állva figyelte a kocsit, ahogy egyre kisebb és kisebb lett. Úgy nézett ki,
mint egy gyermek, akinek elvették a kedvenc játékát és aki nem akarja elhinni – nem egészen,
vagy még nem –, hogy ez tényleg megtörténik.
A Dadus és Ásó John az előszobából nézték őt aggódva, arra várva, hogy mikor fogja fel a
történteket.
A kocsi elérte a park kapuját, majd eltűnt. Charlie még három, négy, öt másodpercig to-
vább figyelte a nyitott kaput. Aztán kinyílt a szája. Egy hatalmas rángatózó és reszkető kör,
amely láttatni engedte remegő nyelvét, hússzínű, piros torkát, és a sötét üreg fölött hártyaként
lebegő nyálát. Mi csak álltunk megbabonázva és vártuk, hogy valami szörnyű hang fog feltör-
ni a tágra nyílt, reszkető szájból, de még nem állt készen arra, hogy megérkezzen. Hosszú má-
sodpercekig tartott, mígnem végül úgy tűnt, hogy az egész testét átjárta ez a felgyülemlett
hang. Végül térdre esett a lépcsőn, és feltört belőle a kiáltás. De nem az az oroszlánbőgés volt,
amire számítottunk, hanem egy tompa, orrhangú horkantás.
A lányok egy pillanatra felnéztek a lábujjukkal rajzolt körökről, de aztán közönyösen visz-
szatértek foglalatosságukhoz. Ásó John összeszorította az ajkát és elfordult, majd elindult a
kertbe, hogy folytassa a munkát. Neki itt nem volt semmi tennivalója. A Dadus odament
Charlie-hoz, vigasztalásképpen megfogta a vállát és megpróbálta rávenni, hogy menjen be a
házba, de a férfi nem is hallotta a szavait, csak szipákolt és nyüszített, mint egy elgáncsolt is-
kolásfiú.
Ennyi volt.
*
Ennyi volt? Ezek a szavak igen furcsa módon reagáltak Miss Winter édesanyjának az eltűné-
sére. Az nyilvánvaló volt, hogy Miss Winternek nem volt jó véleménye Isabelle szülői képes-
ségeiről; tulajdonképpen az édesanya szó hiányzott a szótárából. Talán érthető is volt: annak
alapján, amit én láttam, Isabelle a legkevésbé sem volt anya típus. De hogy jövök én ahhoz,
hogy más emberek édesanyjukkal való kapcsolatát bíráljam?
Becsuktam a füzetemet, a ceruzát bedugtam a spirálba és felálltam.
– Három napra elmegyek – emlékeztettem Miss Wintert. – Csütörtökön jövök vissza.
Ezzel magára hagytam őt a farkasával.
 Dickens dolgozószobája
Befejeztem az aznapi jegyzeteim átírását. Már mind a tizenkét ceruza hegye elkopott; komoly
ceruzahegyezés várt rám. A ceruzahegyeket egyenként beleraktam a hegyezőbe. Ha a hegyező
tekerőkarját lassan és egyenletesen forgatja az ember, akkor a grafitot körülvevő fa tekercsben
válik le és Egyetlen mozdulattal pontosan a papírkosárba esik bele, de akkor este fáradt vol-
tam, és saját súlyuktól folyton eltörtek.
A történeten gondolkodtam. A Dadus és Ásó John iránt rokonszenvet éreztem. Charlie és
Isabelle idegesített. A doktor és a felesége a legjobbat akarták, de gyanítottam, hogy ha bele-
avatkoznak az ikrek életébe, abból nem fog jó kisülni.
Maguk az ikrek rejtély voltak a számomra. Tudtam, hogy más emberek mit gondoltak ró-
luk. Ásó John úgy vélte, hogy nem tudnak rendesen beszélni; a Dadus azt gondolta, hogy a
lányok nem értették meg, hogy a többi ember is él; a falubeliek pedig azon a véleményen vol-
tak, hogy a lányoknak hiányzik egy kerekük. Amit nem tudtam – és ez volt a legfurcsább –, az
az, hogy mit gondolt a történet elmesélője. Amikor mesélt, Miss Winter olyan volt, mint az a
fény, amely mindent megvilágít, csak saját magát nem. Ő volt az a pont, aki mindig eltűnt az
elbeszélés leglényegesebb részeiben. Mindig úgy beszélt, hogy ők, újabban pedig, hogy mi, de
ami nekem zavaróan hiányzott, az az én volt. Mi lehet az oka annak, hogy ilyen mértékben
távol került a saját történetétől?
Ha meg akartam volna kérdezni erről, tudom, mit válaszolt volna: Miss Lea, megegyez-
tünk. Már előfordult, hogy egy-két részletre rákérdeztem a történetben, és bár időnként vála-
szolt is, ha nem akart felelni, akkor mindig emlékeztetett az első találkozásunkra: „Semmi
csalás. Semmi előrenézés. Semmi kérdés.”
Már beletörődtem abba, hogy a kíváncsiságom sokáig nem lesz kielégítve, mégis úgy adó-
dott, hogy azon az estén történt valami, ami bizonyos mértékben magyarázatot adott a dolog-
ra.
Elrendeztem az íróasztalomat és éppen készültem becsomagolni, amikor kopogtattak az aj-
tómon. Kinyitottam és Judith állt a folyosón.
– Miss Winter azt kérdezi, hogy volna-e egy perce a számára? – Judith ilyen udvarias for-
mában tolmácsolta az ennél sokkal rövidebb utasítást, hogy: „Hozd ide Miss Lea-t!” Efelől
semmi kétségem nem volt.
Összehajtogattam az egyik blúzt és lementem a könyvtárba. Miss Winter a szokásos hely-
zetben ült és égett a tűz, de egyébként sötét volt a helyiségben.
– Gyújtsam fel valamelyik lámpát? – kérdeztem az ajtóból.
– Nem! – A válasz messziről jött, ezért a könyvespolcok közötti folyosón elindultam felé.
A zsalugáterek nyitva voltak, és a csillagokkal teletűzdelt sötét égbolt fénye visszaverődött a
tükrökben.
Amikor odaértem Miss Winter mellé, a táncoló tűz fényében láttam, hogy zaklatott volt.
Szótlanul ültem a helyemen, élveztem a tűz melegét és néztem a könyvtár tükreiben visszave-
rődő éjszakai égboltot. Egy negyedórába is beletelt, amíg elmélkedett, én pedig vártam.
Aztán megszólalt:
– Látta valaha azt a Dickens-képet a dolgozószobájában? Azt hiszem, egy Buss nevű em-
ber festette. Valahol van egy reprodukcióm róla, majd megkeresem magának. De mindegy, a
lényeg, hogy Dickens azon a képen az íróasztalától egy kicsit hátrébb tolt székén ül elszuny-
nyadva, csukott szemmel, fejét előrehajtva. Házi papucs van rajta. A feje körül a könyveiből
vett szereplők lebegnek a levegőben, mint a szivarfüst; néhányan ott tolonganak az íróasztalon
heverő papírok felett, mások mögötte tömörülnek vagy lefelé mozognak, mintha azt hinnék,
hogy képesek a saját lábukon járni a földön. És miért ne? Őket ugyanolyan határozott vona-
lakkal ábrázolták, mint magát az írót, úgyhogy miért ne lehetnének ugyanolyan valóságosak,
mint Dickens? Sokkal valóságosabbak, mint a polcokon sorakozó könyvek, azok a könyvek,
amelyeket itt-ott egy-egy halvány vonal jelöl, és aztán eltűnnek a kísérteties semmibe...
...Bizonyára szeretné tudni, hogy most miért jutott eszembe az a kép. Azért emlékszem rá
olyan jól, mert azt a módot tükrözi, ahogyan én éltem le az életemet. Becsuktam a dolgozó-
szobám ajtaját a világ előtt, és a saját képzeletem szülte emberekkel zártam össze magam.
Csaknem hatvan éven át büntetlenül kilestem azoknak az embereknek az életét, akik nem is
léteznek. Gátlástalanul bekukucskáltam a szívekbe és a hálószobákba. Vállak fölé hajoltam,
hogy kövessem a tollszárak mozgását, amint szerelmes levelet, végrendeletet vagy vallomást
vetnek papírra. Figyeltem, ahogy a szerelmesek szeretnek, a gyilkosok gyilkolnak és a gyere-
kek szerepeket játszanak. Börtönök és bordélyházak tárultak fel előttem; vitorlás hajók és te-
vekaravánok szállítottak tengereken és sivatagokon keresztül; évszázadok és földrészek tűntek
el egyetlen intésemre. Kilestem a hatalmasok gonosztetteit és tanúja voltam a szerény embe-
rek nemességének. Olyan közel hajoltam az ágyban alvókhoz, hogy talán még a leheletemet is
érezték az arcukon. Láttam az álmaikat...
...Az én dolgozószobám hemzseg azoktól a szereplőktől, akiket még meg kell írni. Képze-
letbeli emberek, akik életre akarnak kelni, akik rángatják a ruhámat és kiabálnak: „Most én
következem! Gyerünk! Én vagyok soron!” És nekem választanom kell. Ha pedig választot-
tam, akkor a többiek tíz hónapig vagy egy évig pihennek, míg be nem fejezem a történetet,
aztán megint kezdődik az ordítozás
...És amióta csak írással foglalkozom, időnként előfordul, hogy felemelem a tekintetemet a
lapról – egy fejezet végén, vagy amikor egy pillanatig elidőzöm egy halálesetet leíró jelenet
után, vagy éppen csak a megfelelő szót keresem – és a tömeg másik végén egy arcot látok.
Egy ismerős arcot. Sápadt arcbőr, vörös haj, állhatatos, zöld szemű tekintet. Pontosan tudom,
hogy ki az a nő, mégis mindig meglepődöm, amikor meglátom. Minden alkalommal sikerült
meglepnie. Gyakran szólásra nyitotta a száját, hogy beszéljen hozzám, de évtizedekig túl
messze volt ahhoz, hogy meghalljam. S én valahányszor éreztem a jelenlétét, elfordítottam a
tekintetemet és úgy tettem, mintha nem láttam volna. Azt hiszem, nem sikerült becsapnom...
...Az emberek csodálkoznak azon, hogy mitől vagyok olyan termékeny író. Nos, miatta. Ha
öt perccel azután, hogy befejeztem az utolsó könyvemet, máris belefogok a következőbe, az
azért van, mert ha felnéznék az íróasztalomról, akkor az ő tekintetét látnám. Teltek-múltak az
évek; a könyvesboltok polcain egyre csak nőtt a könyveim száma, és ennek következtében a
dolgozószobám levegőjében lebegő embertömeg egyre kisebb lett. Minden megírt könyv után
a fecsegő hangok egyre csendesebbé váltak, és csökkent a fejemben a nyüzsgés érzése. A fi-
gyelmet követelő arcok száma csökkent, és a tömeg végén, de minden egyes könyvvel köze-
lebb, mindig ott állt ő. A zöld szemű lány. És várt...
...Eljött az a nap, amikor befejeztem az utolsó könyvem végső kéziratát. Leírtam az utolsó
mondatot és elhelyeztem az utolsó pontot. Tudtam, hogy mi fog következni. A toll kicsúszott
a kezemből, én pedig becsuktam a szemem. „Szóval – mintha ezt mondta volna, vagy talán én
mondtam – most kettesben vagyunk.” Egy darabig vitatkoztam vele. „Nem fog menni –
mondtam neki. – Nagyon régen volt, még gyerek voltam, azóta elfelejtettem.” Persze csak
megjátszottam az egészet. „De én nem felejtettem el – mondta ő. – Emlékezz csak, amikor…”
...Még én is felismerem a szükségszerűt, amikor látom. Én is emlékszem.
A levegőben érezhető enyhe remegés abbamaradt. A csillagokról Miss Winterre fordítot-
tam a tekintetemet. Zöld szeme úgy tapadt egy pontra a szobában, mintha abban a pillanatban
is a vörös hajú, zöld szemű lányt látná.
– Az a lány maga.
– Én? – Miss Winter tekintete lassan elfordult a kísértetgyerekről és felém közeledett. –
Nem, nem én vagyok az. Ő – Miss Winter habozott. – Ő az, aki valamikor én voltam. Az a
gyermek már réges-régen megszűnt létezni. Az élete a tűzvész éjszakáján ért véget, mintha a
lángok nyelték volna el. Az a személy, akit most maga előtt lát, az egy senki.
 – De az ön karrierje… A történetei…
– Ha az ember egy senki, akkor kitalál dolgokat. Azzal tölti be az űrt.
Aztán ültünk szótlanul és néztük a tüzet. Miss Winter időnként önkéntelenül megdörzsölte
a tenyerét.
– A maga esszéje Jules és Edmond Landierről – szólalt meg egy idő múlva.
Kelletlenül felé fordultam.
– Miért választotta éppen őket? Volt valami, ami miatt különösen érdekesek voltak a maga
számára? Valami személyes vonzódás?
Megráztam a fejem.
– Nem, semmi különleges.
Aztán már csak a csillagok csendje és a tűz pattogása maradt.
Egy óra múlva vagy még annál is később, amikor a lángok egyre inkább alábbhagytak,
harmadjára is megszólalt Miss Winter.
– Margaret – azt hiszem, először szólított a keresztnevemen. – Amikor holnap elmegy…
– Igen?
– Visszajön, ugye?
Nehéz volt megítélni az arckifejezését a kihunyó, pislákoló tűz fényében, és nehéz lett vol-
na megmondani, hogy a hangjából kihallatszó remegés mennyire volt a fáradtság vagy a be-
tegség hatása, de nekem úgy tűnt, legalábbis abban a pillanatban, amikor azt válaszoltam:
„Igen. Természetesen visszajövök”, hogy Miss Winter félt.
Másnap reggel Maurice kivitt az állomásra, és én felszálltam a délre induló vonatra.
 Az évkönyvek
Hol is kezdhettem volna a kutatásomat, mint otthon, a könyvesboltban?
Lenyűgöztek a régi évkönyvek. Gyerekkorom óta bármikor unatkoztam, aggódtam vagy
féltem, mindig ezekhez a polcokhoz menekültem, hogy belelapozzak a nevekkel, dátumokkal
és feljegyzésekkel teli almanachokba. Ezekben a kötetekben elmúlt életeket összegeztek egy
néhány, könyörtelenül szenvtelen sorban. Olyan világ volt ez, amelyben a férfiak bárók, püs-
pökök és parlamenti miniszterek voltak, a nők pedig feleségek és lánygyermekek. Semmi nem
szólt arról, hogy ezek az emberek vajon kedvelték-e a májat reggelire, hogy kiket szerettek,
vagy hogy a félelmük milyen alakot kölcsönzött a sötétben felbukkanó formáknak, miután
este elfújták a gyertyát. Semmi személyes nem volt bennük. Akkor mi vonzott engem annyira
az elhunyt emberek életének ilyen szegényes feljegyzéseihez? Csupán az, hogy emberek vol-
tak, hogy valóban éltek, és most halottak voltak.
Amikor ezeket a könyveket olvastam, valami izgatottság volt bennem. Bennem, de nem én
voltam izgatott. A listák olvasása közben énemnek az a része, amely már a másik oldalon
volt, felébredt és simogatott.
Soha senkinek sem magyaráztam meg, hogy miért voltak az évkönyvek olyan fontosak a
számomra; még azt sem mondtam el soha, hogy szívesen olvasom őket. De apám észrevette,
hogy vonzódom hozzájuk, és ha valamelyik aukción ilyen jellegű kötetek jelentek meg, bizto-
san megszerezte nekem. Így alakult ki az a helyzet, hogy az ország minden illusztris elhunyt
személyisége, sok-sok nemzedékre visszamenően, a második emeleti polcokon élte földöntúli
életét szép csendesen. És én voltam az ő társaságuk.
A második emeleten, az ablakmélyedésbe kucorodva lapozgattam a nevekkel teli köteteket.
Miss Winter nagyapját, George Angelfieldet megtaláltam. Nem volt báró, sem miniszter, sem
püspök, de mégis ott volt. A család arisztokrata származású; valamikor rangjuk is volt, de né-
hány nemzedékkel korábban a család kettészakadt: egyik fele vitte a rangot, a másik pedig a
pénzt és a vagyont. Ő a vagyonos feléhez tartozott. Az évkönyvek általában a rangok után
mentek, de úgy tűnik, a kapcsolat elég szoros volt ahhoz, hogy megérjen egy címszót, úgy-
hogy ott volt: George Angelfield; a születési dátuma; rezidenciája: az oxfordshire-i
Angelfield-ház; a felesége: Mathilde Monnier, aki a franciaországi Reimsban született; egyet-
len fia: Charles. A későbbi évek adataiban kutatgatva, egy évtizeddel később találtam egy ki-
egészítést: a fia Charles, a lánya Isabelle. Némi további keresgélés után megtaláltam a George
Angelfield halálát megerősítő bejegyzést, majd a Roland March név alatt Isabelle házasságát.
Egy darabig mosolyogva gondoltam arra, hogy egészen Yorkshire-ig mentem azért, hogy
meghallgassam Miss Winter történetét, miközben egész idő alatt itt volt, az évkönyvekben,
néhány méterrel az ágyam alatt. De aztán kezdtem komolyabban belegondolni. Mit bizonyít
ez az írásos nyom? Csak annyit, hogy egy George és egy Mathilde nevű ember, valamint a
gyerekeik, Charles és Isabelle léteztek. Semmi nem szól az ellen, hogy Miss Winter ugyanúgy
találta meg őket, mint én, vagyis egy könyv lapozgatása közben. Ezeket az évkönyveket min-
denféle könyvtárban meg lehetett találni. Bárki, akit érdekelt, belenézhetett. Nem lehet, hogy
talált egy sor nevet és dátumot és köréjük szőtt egy történetet önmaga szórakoztatására?
Ezen kétségeim mellett volt még egy másik problémám is. Roland March meghalt, és az ő
halálával az Isabelle-ről szóló írásos nyom megszűnt. Az évkönyvek világa furcsa dolog. A
való világban a családok olyanok, mint a fák, amelyek mindenféle irányban ágakat növeszte-
nek; a házasságon keresztüli vérkeveredés nemzedékről nemzedékre halad tovább, és a kap-
csolatok egyre bővülő hálót alkotnak. Ezzel szemben a rang egyik emberről a másikra száll át,
és az évkönyvek éppen ezt a sovány, lineáris vonalat szerették kiemelni. A rang vonalának
mindegyik oldalán volt egynéhány öcs, unokaöcs, unokatestvér, akik még elég közeli rokonok
voltak ahhoz, hogy beleessenek az évkönyvek érdeklődési körébe. Aztán voltak azok az em-
berek, akik lehettek volna lordok vagy bárók. És bár ezt nem mondták ki, azokat is felsorol-
ták, akik még esetleg azzá lehettek, ha a megfelelő tragédiák sorozata bekövetkezik. De ha a
családfán belül az elágazás elért egy bizonyos számot, akkor a nevek a perifériára kerültek,
majd eltűntek az éterben. A hajótörés, járvány és földrengés együttes előfordulása sem lett
volna elegendő ahhoz, hogy ezek a harmad-unokatestvérek kiemelt szerephez jussanak. Az
évkönyveknek megvoltak a maguk korlátai. Ez történt Isabelle-lel is. Nő volt; a gyerekei lá-
nyok voltak; a férje (aki nem volt lord) meghalt; az édesapja (szintén nem volt lord) meghalt.
Az évkönyv magára hagyta őt is és a gyerekeit is; mindannyian beleestek a hétköznapi embe-
rek hatalmas tengerébe, akiknek a születésük, haláluk és házasságuk csakúgy, mint a szerel-
meik, félelmeik és kedvenc reggelijük túlságosan jelentéktelennek számítottak ahhoz, hogy
érdemes legyen feljegyezni az utókor számára.
Persze Charlie férfi volt. Az évkönyvbe még éppen hogy belefért. A homályba vesző jelen-
téktelenség azonban már árnyékot vetett rá is. Kevés információ állt rendelkezésre róla. A ne-
ve Charles Angelfield volt. Megszületett. Angelfieldben élt. Nem nősült meg. Nem halt meg.
Ami az évkönyvet illeti, ennyi információ elegendő volt.
Egyik kötetet a másik után vettem elő, de az adatok mindig csak egy vázlatos, be nem feje-
zett életre utaltak. Mindegyik újabb kötetnél azt gondoltam, hogy na ebben az évben már nem
lesz benne. De minden évben ott volt, még mindig Charles Angelfieldként, még mindig
Angelfieldben lakott, és még mindig nem nősült meg. Megint eszembe jutott, amit Miss
Winter mondott nekem Charlie-ról és a húgáról, és az ajkamat harapdáltam arra a gondolatra,
hogy mit jelentett Charlie hosszú agglegénysége.
Aztán, amikor a negyvenes évei vége felé járhatott, egy meglepő információt találtam. A
neve, a születési dátuma és a rezidenciája mellett egy furcsa rövidítés volt – hhny – amit addig
soha nem láttam.
Odalapoztam a rövidítések jegyzékéhez.
Hhny: hivatalosan holtnak nyilvánítva.
Amikor visszatértem a Charlie-ról szóló bejegyzéshez, hosszú ideig bámultam összeráncolt
homlokkal, mintha azt gondoltam volna, hogy ha elég erősen nézem, akkor a papír anyagából
vagy vízjeléből valahogyan fény derül a rejtélyre.
Ebben az évben hivatalosan holtnak nyilvánították. Amennyire tudtam, akkor nyilváníta-
nak valakit hivatalosan holttá, ha az illető nyomtalan eltűnése óta eltelik legalább hét év. Ez-
zel megkönnyítik a család számára az öröklés lehetőségét. Ehhez nincs szükség sem bizonyí-
tékra, sem holttestre, elég az eltűnés ténye. Lehet, hogy az adott személy egyáltalán nem is
halt meg, csak elment, eltűnt vagy utazgatott valahol, távol mindenkitől, aki valaha is ismerte.
Törvény szerint halott, de nem biztos, hogy valóban az. Azon tűnődtem, vajon miféle élet le-
het az, amely ilyen megfoghatatlan, rejtélyes módon ér véget? Hhny.
Becsuktam az évkönyvet, visszatettem a helyére a polcon, és lementem az üzletbe, hogy
készítsek magamnak egy kakaót.
– Tudsz valamit arról, hogy milyen jogi lépéseket kell tenni ahhoz, hogy valakit holtnak
nyilvánítsanak? – kérdeztem apától, miközben a tejeslábas mellett álltam a tűzhelynél.
– Gondolom, annyit, mint te – felelte.
Aztán megjelent az ajtóban és átnyújtotta nekem az egyik ügyfelünk gyűrött névjegykár-
tyáját.
– Ezt az embert kell megkérdezni. Nyugalmazott jogászprofesszor. Jelenleg Walesben él,
de minden nyáron idejön, hogy végigböngéssze a könyveket és sétáljon egyet a folyóparton.
Kedves fickó. Írhatsz is neki. Egyúttal meg is kérdezhetnéd tőle, hogy tartogassam-e még a
számára azt a Justitiae Naturális Principia című könyvet.
Amikor elkészítettem a kakaómat, visszatértem az évkönyvhöz, hogy utánanézzek Roland
March-nak és a családjának. A nagybátyja művészkedett; és amikor ellenőriztem ezt a művé-
szettörténeti részben, megtudtam, hogy a portréi – amelyeket ma már középszerűnek tartanak
– egy darabig igencsak népszerűek voltak. Mortimernek Az angol vidéki portréfestészetről
szóló kötetében találtam egy reprodukciót Lewis Anthony March egyik korai arcképéről,
amelynek az volt a címe, hogy „Roland, a művész unokaöccse”. Különös dolog megnézni egy
fiú arcát, aki még nem egészen felnőtt, és egy idős asszonynak, vagyis a lányának a vonásait
keresni benne. Néhány percig vizsgálgattam jó húsban lévő, érzéki arcvonásait, csillogó szőke
haját és lusta fejtartását.
Aztán becsuktam a könyvet. Csak az időmet pazaroltam. Tudtam, hogy ha egész nap és
egész éjszaka keresném, akkor sem találnék egyetlen utalást sem az ikrekre, akiknek állítólag
ő volt az apjuk.
 A Banbury Herald
archívumában
Másnap vonattal elmentem Banburybe, a Banbury Herald irodájába.
Egy fiatalember mutatta meg nekem az archívumot. Azok számára, akiknek nem sok dol-
guk van vele, az archívum szó bizonyára imponálóan hangzik, de számomra, aki éveken ke-
resztül ilyen helyeken töltöttem a szabadságomat, nem volt meglepő, hogy valójában egy ha-
talmas, ablak nélküli, alagsori helyiségbe vezettek be.
– Egy ház leégett Angelfieldben – mondtam röviden – körülbelül hatvan évvel ezelőtt.
A fiú megmutatta nekem azt a polcot, ahol a megfelelő időszakhoz kötődő állomány volt
található.
– Levegyem önnek a dobozokat?
– És az irodalmi rovatot tartalmazó oldalakat is, nagyjából negyven évvel ezelőttről, de
nem tudom pontosan, melyik évből.
– Irodalmi rovatot tartalmazó oldalakat? Nem is tudtam, hogy a Heraldnak irodalmi rovata
is volt. – Ezzel a fiatalember odébb tolta a létráját, levett még néhány dobozt és odatette a
többihez egy hosszú asztalra, ahol jó világítás volt.
– Tessék parancsolni! – mondta vidáman és magamra hagyott.
Megtudtam, hogy az angelfieldi tüzet valószínűleg baleset okozta. Nem volt ritka, hogy az
emberek akkoriban felhalmoztak egy csomó tüzelőanyagot, és ez volt az oka annak, hogy a
tűz olyan gyors pusztítást végzett. Senki sem volt a házban, csak a tulajdonos két unokahúga,
akiknek sikerült kimenekülniük és kórházba kerültek. Úgy tudták, hogy a tulajdonos külföld-
ön volt. (Úgy tudták... Ezen eltűnődtem. Gyorsan lejegyeztem a dátumokat: még hat év volt a
hhny-ig.) A cikk végén néhány megjegyzést fűztek a ház építészeti jelentőségéhez, és kijelen-
tették, hogy a ház jelenlegi formájában lakhatatlan.
Lemásoltam a történetet és végigfutottam a következő számok főcímein, hátha írtak még
valamit, de mivel semmit sem találtam, visszaraktam az újságokat és nekiláttam a többi do-
boznak.
„Mondja el az igazat!” – mondta annak idején a fiatalember, aki ódivatú öltönyében készí-
tett interjút Vida Winterrel negyven évvel ezelőtt a Banbury Herald részére. És Miss Winter
sohasem felejtette el ezeket a szavakat.
Az interjúnak semmi nyoma nem volt. Még olyasminek se nagyon, amit ténylegesen iro-
dalmi rovatnak lehetett volna nevezni. Az egyetlen dolog, ami irodalmi jellegű volt, az né-
hány alkalmi könyvismertetés „Könyvajánló” címmel, egy bizonyos Miss Jenkinsop tollából.
Ezekben az írásokban kétszer akadt meg a szemem Miss Winter nevén. Nyilvánvaló volt,
hogy Miss Jenkinsop olvasta és kedvelte Miss Winter regényeit, lelkesen és jogosan dicsérte
őket, még ha nem is igazán tudományos kifejezésekkel, de egyértelmű volt az is, hogy szemé-
lyesen soha nem találkozott a szerzővel és ugyancsak világos volt, hogy nem ő a barna öltö-
nyös férfi.
Becsuktam az utolsó újságot és szépen belehelyeztem a dobozába.
A barna öltönyös férfi csak kitaláció volt. Egy eszköz arra, hogy csapdába csaljon. A gi-
liszta, amellyel a horgász odacsalogatja a halat. Ez várható volt. Reményeimet talán csak Ge-
orge és Mathilde, illetve Charlie és Isabelle létezése táplálta. Ők legalább valóságos szemé-
lyek voltak; a barna öltönyös férfi nem.
Miután felvettem a kalapomat és a kesztyűmet, távoztam a Banbury Herald irodájából és
kiléptem az utcára.
Míg a téli utcán haladtam előre egy kávéházat keresve, eszembe jutott a levél, amelyet
Miss Winter küldött nekem. Emlékeztem a barna öltönyös férfi szavaira és arra, ahogy a tető-
téri szobám szarufáin visszhangzottak. De a barna öltönyös férfi Miss Winter képzeletének
szülötte volt. Gondolhattam volna. Végtére is Miss Winter mesélő volt, nem? Történetmesélő.
Mesemondó. Hazudozó. És azt a mondatot, amely annyira megragadott – Mondja el az iga-
zat! –, olyan ember mondta, aki nem is létezett.
Még magamnak sem tudtam volna elmagyarázni, hogy milyen keserű csalódást éreztem.
 A r om
Banburyben buszra szálltam.
– Angelfield? – kérdezte a sofőr. – Nem, Angelfieldbe nincs buszjárat. Legalábbis még
nincs. Talán más lesz, ha felépül a szálloda.
– Szóval építkezés folyik ott?
– Valami régi romot bontanak le, amiből elegáns szálloda lesz. Akkor majd lehet, hogy
járni fog oda busz a személyzet miatt, de most az a legjobb, ha a Hare and Hounds-nál leszáll
a Chenes Roadon és onnan gyalog megy tovább. Kábé másfél kilométer lehet.
Angelfieldben nem sok minden volt. Egyetlen utca, ahol egy fából készült jelzőtáblán – lo-
gikus egyszerűséggel – mindössze ennyi állt: Utca. Egy tucatnyi, párosával épült házikó mel-
lett haladtam el. Itt-ott volt valami megkülönböztető jegy – egy óriási tiszafa, egy gyerekhin-
ta, egy lóca –, de összességében mindegyik lakóház, a maga szépen szőtt nádtetejével, a fe-
hérre festett oromzatával és a kőművesmunka visszafogott művésziességével úgy hasonlított a
szomszédjára, mint egy tükörkép.
A házikók ablakai a mezőkre néztek, amelyeket szabályosan ültetett sövénysorok határol-
tak, és itt-ott fák szakították meg az egyhangúságot. Távolabb juhokat és teheneket lehetett
látni, aztán egy sűrű erdőt, amelyen túl, a térképem szerint, ott volt az őzpark. Járda mint
olyan nem volt, de ez nem nagyon számított, mert forgalom sem volt. Tulajdonképpen emberi
életnek nyomát sem láttam egészen addig, amíg el nem hagytam az utolsó házikót, és oda nem
értem a postahivatallal egybeépült vegyesbolthoz.
Két gyerek szaladt ki a boltból sárga esőkabátban, és rohantak előre az úton az anyjuk
előtt, aki megállt a postaládánál. Az alacsony és csinos kis nő nagy igyekezettel próbált bé-
lyegeket ragasztani a borítékokra, ügyelve arra, nehogy a hóna alatt szorongatott újságot elejt-
se. Az idősebbik gyerek, egy fiú, magasba emelte a kezét, hogy beledobja a cukorkás papírját
az egyik út menti oszlopra szerelt szemétkosárba. Odament a húga papírjáért is, de a kislány
ellenkezett. – Majd én! Majd én! – Lábujjhegyre állt és kinyújtotta a karját, mit sem törődve a
bátyja tiltakozásával, aztán a szemétkosár nyílása felé hajította a papírt. A szél azonban fel-
kapta és átfújta az út másik oldalára.
– Megmondtam!
Mindkét gyerek megfordult és egymásnak estek, aztán hirtelen leálltak, amikor megláttak
engem. Két szőke frufru lógott bele a két teljesen egyforma, barna szempárba. Két száj maradt
egyformán tátva. Nem, nem voltak ikrek, de nagyon hasonlítottak egymásra. Lehajoltam,
hogy felvegyem a cukorkás papírt és feléjük nyújtottam. A kislány, aki szívesen elvette volna
tőlem, előre akart lépni. A bátyja azonban, aki óvatosabb volt, kinyújtotta a karját, hogy az
útját állja és kiáltott egyet:
– Anyu!
A postaládánál figyelő szőke hajú nő látta, hogy mi történt.
– Rendben van, Tom. Hadd vegye el! – A kislány kivette a papírt a kezemből anélkül, hogy
rám nézett volna. – Köszönjétek meg! – szólt oda az édesanyja. A gyerekek visszafogott han-
gon meg is tették, aztán hátat fordítottak nekem és boldogan arrébb ugráltak. Ezúttal az asz-
szony felemelte a kislányát, hogy elérje a szemétkosarat, és közben újra rám nézett, titkolt kí-
váncsisággal nézve a fényképezőgépemet.
Angelfield nem az a hely, ahol láthatatlan lehettem volna. Némi tartózkodással rám mo-
solygott:
– Kellemes sétálgatást! – mondta, aztán megfordult, hogy kövesse a gyerekeit, akik már fu-
tottak visszafele az úton a házikók irányába.
Néztem, ahogy távolodtak.
 A gyerekek futás közben is egymás mellett ugrabugráltak, mintha valamilyen láthatatlan
kötéllel rángatták volna őket. Találomra változtattak irányt, váratlanul lelassítottak vagy fel-
gyorsultak, mintha valamiféle telepátia arra késztette volna őket, hogy mindent egyszerre csi-
náljanak. Olyanok voltak, mint két táncos, akik ugyanarra a belső zenére mozognak, két fale-
vél, amelyeket ugyanaz a szellő kapott fel. Titokzatos és egyben teljesen ismerős volt ez a je-
lenség. Szerettem volna tovább is elnézni őket, de attól tartva, hogy esetleg megfordulnak és
észreveszik, hogy bámulom őket, félrehúzódtam.
Néhány száz méter után látni lehetett a park kapubejáróját. Maga a kapu nem csak egysze-
rűen be volt zárva, de az igényesen kidolgozott vasszárnyakat kívül-belül átszövő borostyán
szinte hozzáerősítette az egészet a földhöz és egymáshoz. A kapu fölött egy színében megko-
pott, kőből készült boltív emelkedett magasan az út fölé, az oldalai pedig két kisméretű, egy-
szobás épületben végződtek, amelyeken ablak is volt. Az egyik ablakban egy darab papír lát-
szódott. Mint megrögzött olvasó, nem tudtam ellenállni: keresztülgázoltam a magasra nőtt és
vizes füvön, hogy elolvassam. De az írásnak már csak a nyomai maradtak meg. Az építőcég
színes lógója még látható volt, de alatta két halványszürke folt jelezte a bekezdések alakját és
– egy kicsivel, de nem sokkal sötétebben – egy aláírás árnyékát. Az írás alakja megőrződött,
de a tartalmát a több hónapon át tűző nap kifehérítette.
Fel voltam készülve arra, hogy jó sokat kell gyalogolnom a kerítés mentén, mire valahol be
tudok menni, de csak néhány lépést tettem meg, amikor váratlanul egy kis fából készült ajtóra
bukkantam, amely csak kilincsre volt zárva. Egy pillanat alatt bent voltam a kertben.
A házhoz vezető út valamikor kaviccsal lehetett beszórva, de a kavicsok mostanra össze-
keveredtek a puszta földdel és a csenevész fűvel. Az út nagy kanyarral egy kőből és kvarcka-
vicsból épült templomhoz vezetett, amelynek ravatalozásra is alkalmas, fedett bejárata volt,
aztán továbbkanyargott a másik irányba, a kilátást akadályozó sűrű fák és bokrok mögött. A
park szélét mindkét oldalon teljesen benőtte a növényzet; a különféle bokrok ágai helyért
küzdöttek, míg alattuk a fű és a gaz minden lehetséges helyre benyomult.
Elindultam a templom felé. Bár a viktoriánus korban újjáépítették, mégis megőrizte a kö-
zépkorhoz kötődő szerénységét. A kisméretű és formás templomtorony úgy mutatta az irányt
az égbolt felé, hogy nem próbált meg lyukat fúrni bele. A templom a kanyargós, kavicsos út
csúcsán helyezkedett el; ahogy közeledtem, a tekintetemet nem a fedett bejárat vonzotta, ha-
nem az a kilátás, amely a másik oldalon nyílt meg előttem. Ez a kilátás minden egyes lépésnél
tovább tágult egészen addig, amíg végre az a kőhalmaz, amelyet Angelfield-háznak neveztek,
fel nem bukkant, és amikor én csaknem kővé meredtem.
A ház furcsa szögben állt a helyén. Ha az ember az út felől közeledett, akkor egy sarokhoz
érkezett, és egyáltalán nem lehetett tudni, hogy melyik oldal volt a ház eleje. Mintha a ház
tisztában lett volna azzal, hogy a látogatókat szemből kell fogadnia, de az utolsó pillanatban
mégsem tudta megállni, hogy ösztönösen el ne forduljon és az őzparkot, valamint a teraszok
végénél kezdődő erdőt bámulja. Így aztán a látogatót nem egy kedves mosoly fogadta, hanem
egy hideg váll.
Ezt a furcsa érzést csak fokozta külső megjelenésének néhány egyéb jellemzője. A ház
aszimmetrikusan épült. Az épület gerincét alkotó középső részt három óriási kiszögellés egé-
szítette ki, mindegyik négy emelet magas volt, és egyedül a hozzájuk tartozó tizenkét hatal-
mas ablak nyújtotta a rend és a harmónia érzését. A ház többi részében az ablakok az össze-
visszaság érzetét keltették; nem volt köztük két egyforma, és egyetlen egy sem volt szintben a
mellette lévővel, függetlenül attól, hogy ez utóbbi balra vagy jobbra, fent vagy lent helyezke-
dett el. A harmadik emelet fölött egy oszlopos korlát igyekezett egyetlen öleléssel összetartani
az eltérő stílusban épült részeket, de egy helyenként kiugró kődarab, egy kisebb mélyedés a
falban, vagy egy furcsa ablak túl sok volt a számára; ilyenkor eltűnt, de csak azért, hogy újra
felbukkanjon az akadálypálya másik oldalán. Az oszlopos korlát fölött húzódott a mézszínű
tornyokból és kéményekből álló egyenetlen tetővonal.
 Ez lett volna a rom? Az aranyszínű kő olyan tisztának és frissnek tűnt, mint azon a napon,
amikor kibányászták. Persze a kis tornyok igényes kőművesmunkája egy kicsit megkopott, a
korlát helyenként porladozott, de ennek ellenére nem igazán úgy nézett ki, mint egy rom.
Ahogy ott néztem a házat, kék égbolttal a háttérben, körülötte pedig zöld fűvel, egyáltalán
nem esett nehezemre elképzelni, milyen lehet, ha laknak benne.
Aztán feltettem a szemüvegemet, és akkor megértettem.
Az ablakban nem volt üveg, a keretek pedig elrohadtak vagy elégtek. Amiket én árnyéknak
láttam jobb oldalt az ablakok fölött, azok a tűz okozta foltok voltak. A magasból lecsapó ma-
darak nem a ház mögé, hanem a ház belsejébe igyekeztek, mert tető az nem volt. Nem is ház
volt ez, hanem csak egy váz.
Ismét levettem a szemüvegemet, és a színen újra egy érintetlen, Erzsébet-kori házat láttam.
Lehet az embernek komoran fenyegető érzése, ha az ég indigókék és a holdat hirtelen felhők
takarják el? Talán. De az aznapi felhőtlen kék éghez képest a látvány maga volt az ártatlanság.
Az utat lezárták egy korláttal, amelyen figyelmeztetés is állt: Veszélyes! Ne menjen köze-
lebb! Amikor észrevettem, hogy a kerítésben van egy olyan rész, ahol az elemeket egymáshoz
illesztették, felemeltem az egyik panelt, átbújtam, és visszatettem a helyére magam mögött.
A hideg váll mellett haladva a ház elejéhez mentem. Az első és a második kiugró épület-
rész között hat széles, de alacsony lépcsőfok vezetett egy dupla ajtóhoz. A lépcsőt mindkét
oldalról oszloptalpak szegélyezték, amelyeken valamiféle sötét és fényes anyagból kifaragott
két hatalmas macska állt. A testük hullámosságát olyan élethűen faragták ki, hogy amikor az
ujjaimat végigfuttattam az egyiken és félig-meddig azt vártam, hogy bundája lesz, egészen
meglepődtem a kő hűvös keménységén.
A harmadik kiszögellés földszinti ablakán látszott legjobban a tűz nyoma. Egy lehullott
téglarakásra felágaskodva elég magas voltam ahhoz, hogy bekukkantsak. A látványtól nyugta-
lanság fogta el a lelkemet. Van valami egyetemes, valami mindenki számára ismerős dolog
abban, ahogy egy szobát elképzelünk. Jóllehet az üzlet fölötti szobám, a gyerekszobám a szü-
leim házában és a Miss Winter házában rendelkezésemre bocsátott hálószobám egyáltalán
nem hasonlítottak egymásra, mégis volt bennük néhány közös elem, olyan közös elemek,
amelyek mindenhol és mindenki számára állandóak. Még egy ideiglenes táborban is van va-
lami a fejünk fölött, ami megvéd az időjárástól, van egy hely, ahová beléphetünk, ahol tartóz-
kodhatunk és ahonnan távozhatunk, és valami, amitől különbséget tehetünk a kint és a bent
között. Itt semmi ilyesmi nem volt.
A tetőgerendák leszakadtak, némelyik csak az egyik végén úgy, hogy keresztirányban át-
szelte a teret és megnyugodott a szobát az ablakpárkányig megtöltő, téglából, fából és egyéb
anyagokból álló halmokon. A különféle zugokba és szegletekbe régi madárfészkek ékelődtek
be. A madarak bizonyára magokat is hoztak, és a napfényen kívül hó és eső is bejutott ide,
mert ezen a lepusztult helyen növények keltek ki: nyári orgonák elbarnult téli ágait láttam és a
fény felé hosszan megnyúlt bodzákat. A borostyán mint valami tapéta takarta be mindenfelé a
falat. A nyakamat nyújtogatva úgy néztem felfelé, mintha valami sötét alagútba próbálnék
belelátni. Négy magas fal még mindig érintetlen volt, de a mennyezet helyett csak négy vas-
tag gerendát láttam szabálytalan elrendezésben, felettük újabb üresség következett, majd
megint néhány gerenda, és így tovább újra meg újra. Az alagút végén pedig fény volt. Az ég-
bolt.
Itt még egy szellem sem tudott volna megélni.
Szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy itt valamikor drapériák, bútorok és festmények le-
hettek. Csillárok világították meg mindazt, aminek most a nap adott fényt. Mi lehetett ez a
szoba? Nappali, zeneszoba vagy ebédlő?
Rápillantottam a szobában felhalmozódott romhalmazra. Abból a felismerhetetlen össze-
visszaságból, ami egykor otthonként funkcionált, valami megragadta a figyelmemet. Először
azt hittem, hogy egy félig lezuhant gerenda, de ahhoz nem volt elég vastag, és mintha a falhoz
lett volna erősítve. Odébb volt még egy ilyen. Aztán még egy. Úgy tűnt, hogy ezekben a hosz-
szú fadarabokban szabályos távolságonként csapolások voltak, mintha valamikor derékszög-
ben további fadarabokat erősítettek volna hozzájuk. Tulajdonképpen az egyik sarokban volt is
egy olyan, amely még láthatóan egyben volt.
Valami borzongás futott végig rajtam.
Ezek a gerendák polcok voltak.
A természetnek és a lepusztult építészetnek ez a keveréke könyvtár volt.
Egy pillanat alatt bemásztam az üvegtelen ablakon.
Óvatosan haladtam előre, minden lépésemre ügyelve. Minden sarokba és sötét zugba bepil-
lantottam, de könyvet nem láttam. Nem mintha számítottam volna valamire is, hiszen ilyen
körülmények között egy sem maradhatott meg, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem
meg.
Egy pár percig a fényképezésre koncentráltam. Készítettem képeket az üvegtelen ablakke-
retekről, a deszkákról, amelyek valamikor a könyveket tartották, és a masszív keretben lévő,
nehéz tölgyfa ajtóról.
Amikor megpróbáltam a legjobb helyzetből lefényképezni a hatalmas kőkandallót, egészen
előrehajoltam, egy kicsit oldalra dőlve, és hirtelen megálltam. Nyeltem egyet és éreztem,
hogy a szívem egy kicsit gyorsabban ver. Hallottam valamit? Vagy éreztem? Talán valami
megmozdult mélyen a törmelékben a lábam alatt? De nem. Semmi nem volt. Mindenesetre
óvatosan a szoba azon vége felé igyekeztem, ahol a téglafalban volt egy akkora nyílás, ame-
lyen kifértem.
Az előcsarnokba kerültem. Itt volt a dupla ajtó, amelyet kívülről láttam. A kőből épült lép-
cső épségben átvészelte a tüzet. A szélesen magasba emelkedő lépcsőfeljáró oszlopos korlát-
ját és kapaszkodóját teljesen belepte a borostyán, de az építmény körvonalai világosan lát-
szódtak: egy elegáns ív, amely kagylószerűen kiszélesedik a lépcső aljánál. Egyfajta képzelet-
beli, fejre állított hiányjel.
A lépcső egy galériára vezetett, amely egykor valószínűleg körbeérte az előcsarnok teljes
szélességét. Az egyik végén most csak a padlózat egyenetlen vége látszódott és egy nyílás,
ahonnan a lenti kőpadlóra lehetett leesni. A másik vége viszont csaknem teljesen ép volt. A
galéria korlátjának a maradványai látszódtak, majd egy folyosó. A mennyezet füstfoltos volt,
de ép; megvolt a padló, sőt még az ajtók is. Ez volt a háznak az első olyan része, amely meg-
úszta az általános pusztítást. Itt akár lakni is lehetett.
Készítettem néhány gyors fotót, aztán minden részt alaposan kitapogatva a lábammal, mie-
lőtt ráléptem volna, óvatosan elindultam a folyosón.
Az első ajtó mögött csak egy lyuk, faágak és a kék ég volt. Se fal, se mennyezet, se padló,
csak a friss kinti levegő.
Becsuktam az ajtót és haladtam tovább a folyosón, szentül elhatározva, hogy nem fogok
megrettenni a hely veszélyeitől. Miközben egyfolytában a lábam alá néztem, odaértem a má-
sodik ajtóhoz. Lenyomtam a kilincset és belöktem az ajtót.
Valami mozgott!
A húgom!
Már majdnem odaléptem hozzá.
Majdnem.
Aztán rájöttem. Egy tükör volt ott. Belepte a por és olyan sötét foltok voltak rajta, mintha
tintafoltok lettek volna.
Lenéztem a földre, ahová lépni akartam. Padló nem volt, csak egy háromméteres szakadék,
amelynek az alján kemény kőlapok voltak.
Most már tudtam, hogy mit láttam, a szívem mégis egyre hevesebben dobogott. Újra fel-
néztem, és ott volt. Egy sápadt arcú, fekete szemű lény, egy homályos, bizonytalan körvonalú
alak, aki remegve állt a régi kereten belül.
 Látott engem. Ott állt, a karját sóvárogva felém nyújtva, mintha csak annyit kellett volna
tennem, hogy előrelépek és megfogom. És mindent egybevetve nem az lenne a legegyszerűbb
megoldás, ha megtenném és végre újra egymáshoz tartoznánk?
Vajon mennyi ideig álltam ott, nézve, hogy vár rám?
– Nem – suttogtam, de a karja még mindig hívogatott. – Sajnálom. – Aztán a karja lassan
lehanyatlott.
Aztán felemelt egy fényképezőgépet és csinált rólam egy képet.
Sajnáltam. Üvegen keresztül nem lehet fényképezni. Én tudom. Próbáltam.

Álltam és a kezem a harmadik ajtó kilincsén nyugodott. A hármas szabály, mondta annak ide-
jén Miss Winter. De most már nem volt kedvem a történetéhez. A benti esővel és trükkös tü-
körrel rendelkező veszélyes háza már nem érdekelt.
Elmegyek. Hogy lefényképezzem a templomot? Még csak azt sem. Elmegyek a vegyes-
boltba. Telefonálok egy taxiért. Kimegyek az állomásra és onnan hazamegyek.
Ezt az egészet egy perc alatt megteszem. Most azonban úgy akartam maradni, ahogy vol-
tam, fejemet az ajtónak támasztva, kezem a kilincsen, közömbösen gondolva arra, hogy mi
lehet mögötte, és vártam, hogy kicsorduljon a könnyem és megnyugodjon a szívem.
Vártam.
Aztán a kezem alatt a harmadik szoba ajtajának kilincse elkezdett magától lenyomódni.
 A barátságos óriás
Futottam.
Átugráltam a padlódeszkákban lévő lyukakat, hármasával igyekeztem lefelé a lépcsőn, s
amikor elvesztettem az egyensúlyomat, elkaptam a korlátot, hogy abba kapaszkodjak meg.
Egy maroknyi borostyánt fogtam meg, és bár megbotlottam, sikerült állva maradnom és ismét
előrelendültem. A könyvtárba? Nem. A másik irányba. Egy boltíves folyosón mentem keresz-
tül. Bodza- és nyáriorgona-ágak akadtak bele a ruhámba, és többször is majdnem elestem,
amikor a lábam a lerombolt ház törmelékei között kereste a járható utat.
Végül, ami elkerülhetetlen volt, a földre zuhantam és vad kiáltás hagyta el az ajkamat.
– Oh jaj! Istenem! Megijesztettem? Jaj!
Visszanéztem a boltíves folyosóra.
A galéria lépcsőfeljárója fölé hajló alakban nem a képzelgéseim csontvázát vagy szörnye-
tegét láttam, hanem egy óriást. Minden nehézség nélkül jött le a lépcsőn, elegánsan és semmi-
vel sem törődve lépegetett a padlón heverő törmeléken, majd odajött hozzám és fölém hajolva
megállt, az arcán a legnagyobb aggodalommal.
– Úristen!
Biztosan megvolt százkilencven centi és olyan hatalmasnak látszott, hogy a ház szinte ösz-
szement körülötte.
– Én nem akartam... Tudja, csak azt gondoltam, hogy... Mivel egy ideje már ott állt és... De
most már mindegy, mert az a lényeg, kedvesem... megütötte magát?
Úgy éreztem magam, mintha egy gyermek méretére zsugorodtam volna össze. Ugyanakkor
hatalmas méretei ellenére ebben a férfiban is volt valami gyerekes. Ahhoz túl testes volt, hogy
ráncos legyen, az arca kerek, angyali arc volt, míg kopaszodó fejét szépen elrendezett ezüst-
szőke hajfürtök vették körbe. Kéken áttetsző szeme olyan kerek volt, mint a szemüvege, és
kedvesség áradt belőle.
Valószínűleg elképedten nézhettem és talán sápadt is voltam. Letérdelt mellém és megfog-
ta a csuklómat.
– A mindenit, jó nagyot esett. Bárcsak... Nem kellett volna... A pulzusa egy kicsit magas.
Hm.
A lábszáramban szúrást éreztem. Odanyúltam, hogy megvizsgáljam a nadrágom térdén ke-
letkezett szakadást, és az ujjam véres lett.
– Ajjaj! A lába, ugye? Eltört? Tudja mozgatni? – Megmozgattam a lábamat, mire a férfi
arcán megkönnyebbülés jelent meg.
– Hála Istennek! Sose bocsátottam volna meg magamnak. Most pedig maradjon ott, ahol
van, amíg én... Csak hozom a... Mindjárt jövök. – És ezzel elment. Szinte tánclépésben haladt
előre az egyenetlen végű fadarabok között, aztán gyorsan felszaladt a lépcsőn, miközben a
felsőteste könnyedén emelkedett felfelé, mintha semmi köze sem lenne az alant zajló óvatos
lábmunkához.
Vettem egy mély levegőt és vártam.
– Feltettem a teavizet – mondta, amikor visszajött. Egy tökéletes elsősegélykészletet hozott
magával, egy fehér dobozt, rajta vörös kereszttel; kivett belőle egy gyulladás elleni fertőtlení-
tőt meg gézt.
– Mindig mondtam, hogy egyszer valaki megsérül ezen a régi helyen. Évek óta megvan ez
a készlet. Jobb félni, mint megijedni, igaz? Ajjaj! – Fájdalmasan összerezzent, amikor az ége-
tő pólyát rátette a sebes lábamra. – Egy kis bátorságot kérek.
– Itt van áram? – kérdeztem.
Zavarban éreztem magam.
 – Áram? De hiszen ez egy romhalmaz. – A férfi rám nézett, teljesen megdöbbent a kérdé-
semen, mintha az eséstől agyrázkódásom lett volna és elveszítettem volna a józan eszemet.
– Csak azért gondoltam erre, mert mintha azt mondta volna, hogy feltette a teavizet.
– Ja, értem! Nem! Van egy tábori tűzhelyem. Valamikor volt egy termoszom is, de… –
Felhúzta az orrát. – Termoszból nem olyan jó a tea, igaz? Nos, nagyon éget?
– Csak egy kicsit.
– Ügyes kislány! Jó nagyot esett. A teát citrommal és cukorral kéri? Attól tartok, tej nincs.
Hűtőm sincs.
– A citrom tökéletes lesz.
– Rendben van. Nos, helyezze magát kényelembe! Elállt az eső, a teát odakintre kéri? –
Odament a ház elején található hatalmas dupla ajtóhoz és kinyitotta. A vártnál kisebb nyikor-
gással ki is nyílt az ajtó, én pedig megpróbáltam felállni.
– Ne mozogjon!
Az óriás tánclépésben visszajött hozzám, lehajolt és felemelt. Éreztem, hogy a levegőben
finoman kivisz onnan. Oldalról ráhelyezett annak az egyik fekete macskának a hátára, ame-
lyet egy órával korábban megcsodáltam.
– Itt várjon, és amikor visszajövök, iszunk egy remek teát! – mondta, és ezzel bement a
házba. Hatalmas háta felsuhant a lépcsőn és beleolvadt a folyosó elejébe és a harmadik szoba
bejáratába.

– Kényelmes?
Bólintottam.
– Csodálatos. – A férfi mosolygott, mintha valóban csodálatos lett volna. – Akkor most
mutatkozzunk be! Az én nevem Love. Aurelius Alphonse Love. De csak szólítson
Aureliusnak!
– Margaret Lea.
– Margaret. – Felcsillant a szeme. – Remek. Igazán remek. Most pedig együnk.
A nagy fekete macska fülei között kibontott egy kendőt, egyenként mindegyik sarkát. Egy
sötét színű, ragadós sütemény volt benne, amely igazságosan ketté volt vágva. Beleharaptam.
Tökéletes édesség volt egy ilyen hideg napon: gyömbérrel volt fűszerezve, édes volt, de me-
leg. Az idegen ízléses porceláncsészébe töltötte a teát. Odanyújtott nekem egy cukortartót,
aztán a mellényzsebéből elővett egy kék bársonyzacskót és kinyitotta. A zacskóban egy
ezüstkanál volt, amelynek a nyelét egy elnyújtott A betű díszítette stilizált angyal formájában.
Elvettem, megkevertem vele a teámat és visszaadtam.
Miközben ettem és ittam, a házigazdám a másik macskán ült, amely a férfi hatalmas po-
cakja alatt meglepő módon csak kiscicának tűnt. Szótlanul evett, elegánsan és koncentrálva.
Közben figyelte, hogy én eszek-e, szerette volna tudni, hogy ízlik-e az étel.
– Ez finom volt – mondtam. – Házilag készült, ugye?
A két macska közötti távolság úgy három méter lehetett, és ha beszélgetni akartunk, akkor
egy kicsit fel kellett emelni a hangunkat, amitől egy kicsit teátrális lett az egész, mintha vala-
mi előadás lett volna. És még közönségünk is volt. Az esőtől kitisztult világosságban az erdő
széléhez közel egy mozdulatlanul álló szarvas nézett bennünket kíváncsian. Nem pislogott,
éberen figyelt és mozgott az orrlyuka. Amikor látta, hogy észrevettem, nem próbált meg el-
futni, hanem – épp ellenkezőleg – úgy döntött, hogy nem fél tőlünk.
A kísérőm megtörölte az ujjait a szalvétával, aztán kirázta és négyrét hajtotta.
– Szóval akkor ízlett? A receptet Mrs. Love-tól kaptam. Gyermekkorom óta készítem ezt a
süteményt. Mrs. Love kitűnő szakácsnő volt. És összességében csodálatos asszony. Természe-
tesen már nem él. Szép kort ért meg... Bár az ember azt is remélhette volna... De nem úgy tör-
tént.
 – Értem – mondtam, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg értettem. Vajon Mrs. Love
a felesége volt? De hát azt mondta, hogy gyermekkora óta készíti ezt a süteményt. Csak nem
az édesanyjáról beszélt? De miért hívná őt Mrs. Love-nak? Két dolog viszont világos volt:
egyrészt szerette azt az asszonyt, másrészt viszont már meghalt. – Sajnálom – tettem hozzá.
Szomorú tekintettel tudomásul vette részvétnyilvánításomat, aztán ismét felderült az arca.
– De ez teljesen megfelelő megemlékezés, nem? Úgy értem, a sütemény.
– Persze. Régen történt? Mármint hogy elveszítette?
Egy kicsit elgondolkodott.
– Csaknem húsz éve. Bár többnek tűnik. Vagy talán kevesebbnek. Attól függ, honnan néz-
zük.
Bólintottam. Semmivel sem lettem okosabb.
Néhány percig szótlanul ültünk. Én az őzparkot fürkésztem. Ahol az erdő kanyarodott,
újabb szarvasok bukkantak fel. A napfénnyel együtt haladtak előre a füves parkon keresztül.
A lábamban csökkent a szúró fájdalom. Kezdtem jobban érezni magam.
– Mondja csak... – szólalt meg az idegen, és éreztem, hogy össze kell szednie a bátorságát,
hogy feltegye a kérdését. – Van magának édesanyja?
Meglepődtem. Az emberek általában olyan kevés ideig tartózkodnak körülöttem, hogy nem
szoktak személyes kérdéseket feltenni.
– Nem haragszik? Bocsásson meg, hogy megkérdeztem, de... Hogy is mondjam? A család
az olyan... olyan... De ha nincs kedve... Sajnálom.
– Semmi baj – kezdtem lassan. – Nem haragszom.
És tényleg nem haragudtam. Talán az addigi sorozatos meglepetések tették vagy a különös
hely hatott rám így, de az volt az érzésem, hogy bármit is mondok el magamról ennek a férfi-
nak, az örökre itt marad ezen a helyen, vele együtt, és a világ egyéb részén senki sem fogja
megtudni. Bármit mondok neki, annak semmilyen következménye nem lesz. Úgyhogy vála-
szoltam a kérdésére:
– Igen, van édesanyám.
– Egy édesanya! Micsoda... Ó micsoda... – Az arcán valami különösen erőteljes kifejezés
jelent meg, talán szomorúság vagy sóvárgás. – Mi lehet kellemesebb annál, minthogy valaki-
nek van édesanyja! – kiáltott fel végül. Ez egyértelműen azt jelentette, hogy erről még tovább
kell beszélni.
– Ezek szerint magának nincs édesanyja? – kérdeztem.
Aurelius arca egy pillanatra eltorzult.
– Sajnos. Mindig szerettem volna... Vagy legalább egy apát. Akár testvéreket, bárkit, aki
ténylegesen hozzám tartozik. Amikor gyerek voltam, mindig úgy tettem, mintha lenne vala-
kim. Kitaláltam egy egész családot. Több nemzedéket is! Jót nevetett volna rajta! – Miközben
beszélt, semmi olyasmi nem volt a tekintetében, amin nevetni lehetett volna. – De ami a való-
di édesanyát illeti... Egy tényleges, ismert édesanyát... Persze mindenkinek van édesanyja,
igaz? Ezt én is tudom. De az a kérdés, hogy az ember tudja-e, hogy ki az édesanyja. És én
mindig azt reméltem, hogy egyszer... Mert azért az nem lehetetlen, ugye? Így aztán soha nem
adtam fel a reményt.
– Á!
– Ez nagyon szomorú dolog – mondta, és megrántotta a vállát, mintha nem nagyon számí-
tana, de számított. – Szerettem volna, ha lett volna édesanyám.
– Mr. Love...
– Kérem, szólítson Aureliusnak!
– Tudja, Aurelius, az édesanyákkal nem minden olyan kellemes, mint ahogy gondolnánk.
– Igen? – Mintha valami nagy felismerés kerítette volna a hatalmába. Fürkészőn a sze-
membe nézett. – Veszekedések?
– Nem egészen.
 Összeráncolta a homlokát.
– Félreértések?
Megráztam a fejem.
– Még rosszabb? – Aurelius teljesen elképedt. Próbálta megfejteni, mi lehet a probléma az
eget, az erdőt és végül a szememet fürkészve.
– Titkok – mondtam neki.
– Titkok? – Hatalmasra nyitotta a szemét. Teljes zavarában megrázta a fejét, és reményte-
lenül igyekezett a mondanivalóm mélyére látni. – Bocsásson meg! – mondta végül. –Nem tu-
dom, hogyan segíthetnék. Nagyon keveset tudok a családról. Tudatlanságom ebben a tekintet-
ben határtalan. Sajnálom, hogy vannak titkok. Biztos vagyok benne, hogy helyesen érzi azt,
amit érez.
A részvéttől melegebb lett a tekintete, és átnyújtott egy szépen összehajtogatott zsebken-
dőt.
– Sajnálom – mondtam. – Ez valami megkésett sokk lehet.
– Remélem.
Mialatt megtöröltem a szememet, Aurelius elfordult és az őzpark felé nézett. Lassan kez-
dett besötétedni. Aztán követtem a férfi tekintetét, és valami csillogó fehéret láttam: a szarvas
halvány színű bundáját, amint kecsesen beszökellt a fák közé.
– Azt hittem, hogy maga egy kísértet – szólaltam meg. – Amikor éreztem, hogy a kilincs
megmozdul a kezemben. Vagy egy csontváz.
– Csontváz! Én? Csontváz? – kuncogott, és örömében szinte az egész teste rázkódott.
– Aztán kiderült, hogy óriás.
– Úgy van! Óriás vagyok. – A nevetéstől könny szökött a szemébe, amit letörölt, majd azt
mondta: – Tudja, van itt egy kísértet, de legalábbis ez járja.
Majdnem azt mondtam, hogy tudom, és hogy láttam is őt, de Aurelius nem az én kísérte-
temről beszélt.
– Látta már a kísértetet?
– Nem – mondta Aurelius és sóhajtott. – Még egy kísértet árnyékát sem láttam.
Egy darabig szótlanul ültünk, s mindketten a saját kísértetünkön tűnődtünk.
– Hűvösödik – jegyeztem meg.
– A lába rendben van?
– Azt hiszem, igen. – Lecsúsztam a macska hátáról és megpróbáltam ráállni a lábamra. –
Igen. Már sokkal jobb.
– Remek! Remek!
A hangunk suttogásnak tűnt az egyre szürkülő fényben.
– Egész pontosan ki az a Mrs. Love?
– Az a hölgy, aki befogadott. Ő adott nevet nekem. És nekem adta a receptes könyvét. Tu-
lajdonképpen mindent ő adott nekem.
Bólintottam. Aztán magamhoz vettem a gépemet.
– Azt hiszem, most már mennem kell. Meg kellene próbálnom néhány képet készíteni a
templomról, mielőtt teljesen besötétedik. Nagyon szépen köszönöm a teát.
– Néhány percen belül nekem is mennem kell. Nagyon jó volt találkozni magával,
Margaret. Eljön máskor is?
– De, ugye, valójában nem itt lakik? – kérdeztem kétkedve.
Aurelius elnevette magát. Olyan sötéten és émelygősen édes volt, mint a sütemény.
– Jaj, nem! Arrafele van a házam – mondta, és az erdő felé mutatott. – Csak délutánonként
szoktam idejönni. Mondjuk, hogy egy kis elmélkedésre, jó?
– Hamarosan le fogják bontani. Gondolom, tudja.
 – Tudom. – Aurelius kedvesen és szórakozottan megsimogatta a macskát. – Kár érte, nem?
Hiányozni fog ez a régi hely. Egyébként, amikor meghallottam, azt hittem, hogy maga közü-
lük való. Valami földmérő vagy ilyesmi. De nem az.
– Nem, nem vagyok földmérő. Könyvet írok valakiről, aki régen itt lakott.
– Az Angelfield lányokról?
– Igen.
Aurelius elgondolkodva bólintott.
– Tudja, ikrek voltak. Képzelje csak el!
A férfi tekintete egy pillanatra nagyon messzire tévedt.
– Eljön máskor is, Margaret? – kérdezte, amikor felemeltem a táskámat.
– Kénytelen leszek.
Benyúlt a zsebébe és kivett egy névjegykártyát. Aurelius Love, Hagyományos angol étkez-
tetés esküvőkre, keresztelőkre és egyéb rendezvényekre. Rámutatott a címre és a telefonszám-
ra.
– Telefonáljon, amikor megint erre jár! El kell jönnie hozzám és majd csinálok egy igazi
teát.
Mielőtt elváltunk volna, Aurelius megfogta a kezemet és könnyed, régimódi stílusban
megpaskolta. Aztán súlyos teste elegánsan felkúszott a lépcsőn és bezárta maga mögött a ne-
héz ajtót.
Én lassan elsétáltam a templomig, miközben az idegen járt a fejemben, akivel találkoztam
– találkoztam és megbarátkoztam. Teljesen más volt, mint én. Aztán, amikor átmentem a fe-
dett kapubejárón, arra gondoltam, hogy talán én vagyok az idegen. Vajon csak a képzeletem
volt, vagy amióta találkoztam Miss Winterrel, megváltoztam?
 Síremlékek
A fényviszonyokat tekintve túl sokáig vártam, a fényképezés már szóba sem jöhetett. Ezért
elővettem a jegyzetfüzetemet a temetői sétához. Angelfield régi, de kicsi közösség volt, úgy-
hogy nem volt túl sok síremlék. Megtaláltam John Digence-t, aki Megtért az Úr kertjébe és
egy asszonyt, Martba Dunne-t, A mi Urunk hűséges szolgáját, akiknek az évszámai elég közel
álltak ahhoz, amire a Dadus esetében gondoltam. Feljegyeztem a neveket, a dátumokat és fel-
iratokat a füzetembe. Az egyik síron friss virágok voltak, egy csokor színpompás, narancssár-
ga krizantém, és odamentem megnézni, hogy kire emlékeznek ilyen kedvesen. Joan Mary
Love volt, akire valaki úgy emlékezik, hogy: Soha nem felejtelek el.
Hiába kerestem, sehol sem találtam az Angelfield nevet. De nem sokáig töprengtem ezen,
hiszen a család tagjait nem a sírkertbe, egy közönséges sírba temették volna. Az övéké sokkal
grandiózusabb kivitelezésű lenne, márványtáblába vésett, hosszú életútjukkal és arcképükkel.
És az odabent lenne a kápolnában.
A templom nyomasztó volt. A régi ablakok, amelyek zöldes színű, keskeny üvegdarabkák
voltak vastag, boltíves kőkeretbe építve, csupán síri fényt eresztettek át, amely halványan
megvilágította a fényét vesztett kőoszlopokat, a fekete tetőgerendák közé ékelt, fehérre me-
szelt boltíveket és a padsorok simára csiszolt felületét. Amikor a szemem hozzászokott a benti
fényhez, megnéztem az emléktáblákat és a sírköveket a parányi kápolnában. Az összes, év-
századok óta halott Angelfieldnek mind ott volt a sírfelirata, bő lére eresztett magasztaló so-
rok formájában, amelyeket igen nagy költséggel drága márványtáblákba véstek. Úgy gondol-
tam, hogy majd egy másik alkalommal visszamegyek oda, hogy megfejtsem a korábbi nem-
zedékek feliratait; most csak egy pár nevet kerestem.
George Angelfield halálával a család ékesszóló feliratai véget értek. Charlie és Isabelle –
mert valószínűleg ők döntöttek úgy – nem nyújtották hosszúra apjuk életének és halálának
összegzését a későbbi generációk számára. Megszabadulva Joldi kínjaitól, végleg megtért
Megváltójához – mindössze ennyi volt a sírkő szűkszavú üzenete. Isabelle evilági szerepét és
távozását a leghagyományosabb szavakkal foglalták össze: A hőn szeretett anya és testvér egy
jobb helyre távozott. Mindenesetre feljegyeztem a füzetembe és gyors számolást végeztem.
Fiatalabb volt, mint én! Nem olyan tragikusan fiatal, mint a férje, de mégis túl korán halt meg.
Szinte hiányzott Charlie sírja. Miután minden második sírkövet kihagytam a kápolnában,
már éppen fel akartam adni, amikor a szemem végül megakadt egy kis fekete kövön. Olyan
kicsi és olyan fekete volt, mintha láthatatlannak tervezték volna, vagy legalábbis jelentékte-
lennek. Mivel a betűket nem aranyozták be, és így nem láttam a szöveget, felemeltem a ke-
zemet, és mint a Braille-írásnál, egyenként tapogattam ki a szavakat ujjaimmal.
Charlie Angelfield
Eltávozott a sötétségbe.
Soha többé nem látjuk őt.

Nem voltak évszámok.

Hirtelen megborzongtam. Azon tűnődtem, vajon ki választotta ki ezeket a szavakat. Talán
Vida Winter? És milyen hangulat lappangott mögötte? Úgy tűnt, mintha a mondatokban lett
volna valami kétértelműség. Az eltávozás miatt érzett szomorúság? Vagy a túlélők diadalmas
búcsúja egy szerencsétlen sorsú embertől?
Miután kijöttem a templomból és lassan sétáltam a kavicsos úton a park kapuja felé, vala-
mi könnyű, szinte súlytalan fürkészést éreztem a hátamon. Aurelius elment, akkor mi lehetett
az? Talán az Angelfield kísértet? Vagy magának a háznak a kiégett tekintete? De nagy való-
színűséggel csak egy szarvas volt, amely láthatatlanul figyelt engem az erdő árnyékából.
– Kár – mondta apa aznap este az üzletben –, hogy nem tudsz hazajönni egy pár órára.
– De hiszen itthon vagyok – tiltakoztam és úgy tettem, mint aki nem érti. De tudtam, hogy
apa anyámról beszél. Az az igazság, hogy nem tudtam elviselni az ő bádogszerű csillogását,
sem a háza őseredeti fénytelenségét. Árnyékok közt éltem, a saját bánatom volt a barátom, de
tudtam, hogy az anyám házában nincs helye a szomorúságnak. Talán ha egy vidám, bőbeszé-
dű lánya lett volna, akinek a derűje segített volna elűzni a félelmeit, azt szerette volna. De az
adott helyzetben ő félt az én szótlanságomtól. Éppen ezért nem szívesen mentem haza. – Na-
gyon kevés időm van – magyaráztam apának. – Miss Winter ragaszkodik hozzá, hogy halad-
junk a munkával. És különben is, már csak néhány hét van karácsonyig. Addigra visszajövök.
– Igen – mondta apa. – Mindjárt karácsony.
Szomorúnak és aggódónak tűnt. Tudtam, hogy ennek én vagyok az oka, és sajnáltam, hogy
nem tehettem ellene semmit.
– Becsomagoltam néhány könyvet, hogy magammal vigyem Miss Winterhez. A betűren-
des mutatóban megjelöltem a cédulákat.
– Rendben van. Semmi gond.
*
Aznap éjjel az ágyam szélére nehezedő súly ébresztett fel. A csontjaim szúrósan nekifeszültek
a húsomnak a takaró alatt.
Ez ő! Végre eljött értem!
Csak annyit kell tennem, hogy kinyitom a szememet és ránézek. De a félelem megbénít.
Hogy fog kinézni? Mint én? Magas, sovány és fekete szemű? Vagy – és ettől féltem igazán –
egyenesen a sírból érkezett? Miféle szörnyűséges dolog az, amellyel egyesülni – vagy újra
egyesülni – akarok?
A félelem eloszlik.
Felébredek.
A takarón keresztüli nyomás megszűnik, úgy teszek, mintha aludnék. Nem tudom, hogy
megkönnyebbültem vagy csalódtam.
Felkeltem, újra becsomagoltam a dolgaimat, és a téli hajnal szürkeségében elindultam az
állomásra, hogy felszálljak az első északra tartó vonatra.
 Folytatás

Hester megérkezik
Amikor eljöttem Yorkshire-ből, jócskán benne voltunk a novemberben; mire visszatértem,
már csak egy pár nap volt hátra és következett a december.
Decemberben sokat fáj a fejem és csökken az amúgy is rossz étvágyam. Egyre nyugtala-
nabbul olvasok. Éjszakánként ébren tart a december nedves, hűvös sötétsége. Van bennem
egy óra, amely december elsején elkezd ütni, számlálja a napokat, az órákat és a perceket,
egészen egy bizonyos napig, annak a napnak az évfordulójáig, amikor elkészültem és aztán
tönkretettek: ez volt a születésnapom. Nem szeretem a decembert.
Ebben az évben a rossz előérzetet még az időjárás is fokozta. A sűrű felhős égbolt nyo-
masztóan telepedett rá a házra, örökös szürkületre ítélve bennünket. Amikor megérkeztem,
Judith éppen helyiségről helyiségre járt, hogy összeszedje a vendégszobákból az asztali lám-
pákat, az állólámpákat és az olvasólámpákat, amelyeket soha nem használtak és elrendezze
őket a könyvtárban, a nappaliban és az én lakosztályomban. Bármit, amivel le lehet küzdeni
azt a nyomasztó szürkeséget, amely ott lappangott minden sarokban, minden szék alatt, a füg-
gönyök ráncaiban és a kárpitok redőiben.
Miss Winter semmit sem kérdezett a távollétemről; nem mondott semmit a betegsége ala-
kulásáról sem, pedig még egy ilyen rövid távollét után is látni lehetett, hogy mennyit romlott
az állapota. A kasmírtakaró láthatóan üres hajtásokkal vette körül összement alakját, az ujján
viselt rubintok és smaragdok pedig mintha megnőttek volna, annyira lesoványodott a keze. A
hajában lévő választék finom fehér vonala távozásom óta szélesebb lett; minden egyes hajszál
mellett ott kúszott, amitől a fénylő ősz hajszín halványabb narancssárgába ment át. Fizikai
törékenysége ellenére azonban úgy tűnt, hogy tele van erővel és energiával, amelyek felülke-
rekedtek a betegségén, a korán, és erőssé tették. Amikor megjelentem a könyvtárban, szinte
még le sem ültem a helyemre és elő sem vettem a jegyzetfüzetemet, beszélni kezdett ott foly-
tatva a történetet, ahol legutóbb abbahagyta, mintha csordultig lett volna vele, és egy percig
sem bírta volna tovább magában tartani.
*
Amikor Isabelle elment, a faluban mindenki úgy érezte, hogy valamit csinálni kell a gyere-
kekkel. Tizenhárom évesek voltak; ebben a korban nem lehet egy gyereket magára hagyni;
szükségük volt egy asszonyra, aki hat rájuk. Nem kellene esetleg valahova iskolába küldeni
őket? Csak hát melyik iskola fogadna be olyan gyerekeket, mint ők? Amikor rájöttek, hogy az
iskola szóba sem jöhet, úgy döntöttek, hogy felvesznek egy nevelőnőt.
Találtak is egyet. Hesternek hívták. Hester Barrow-nak. Nem volt valami szép név, de hát
ő sem volt egy szép lány.
Dr. Maudsley szervezett meg mindent. A bánatába burkolózott Charlie nemigen volt tisz-
tában azzal, hogy mi történik körülötte, Ásó Johnnal és a Dadussal pedig, akik csupán szolgá-
lók voltak a házban, senki sem konzultált. A doktor Mr. Lomaxot, a család ügyvédjét kereste
fel, és ők ketten, valamint a bankigazgató egyik segítője intéztek mindent. És minden készen
állt.
Mindannyian tehetetlenül és tétlenül vártunk, mindegyikünkben vegyes érzelmek dúltak. A
Dadus kétségek között vergődött. Ösztönösen gyanakvást érzett az idegen iránt, aki belép az ő
birodalmába, és ehhez a gyanakváshoz félelem is párosult, hogy talán már nem lesz rá szük-
ség – hiszen már évek óta szolgált és tisztában volt a korlátaival. De azért reménykedett is.
Remélte, hogy az új jövevény fegyelmezettségre tanítja majd a gyerekeket és visszaállítja a jó
modort és a józanságot a házban. Valójában olyannyira vágyott a rendezett és jól karbantartott
családi életre, hogy mielőtt a nevelőnő megérkezett volna, elkezdett parancsokat osztogatni,
mintha olyan gyerekek lettünk volna, akik képesek alkalmazkodni. Nem is kell mondanom,
hogy tudomást sem vettünk róla.
Ásó John érzései kevésbé voltak kérdésesek, ő tulajdonképpen teljes egészében ellenséges
volt. Nem vett részt a Dadus hosszas töprengéseiben azt illetően, hogy hogyan fognak alakulni
a dolgok, és egyetlen árva szóval sem volt hajlandó ösztönözni a Dadus szívében gyökeret
vert optimizmust. „Ha ő a megfelelő személy” – kezdte a Dadus, vagy „Nem lehet tudni,
mennyire fordulhatnak jobbra a dolgok. ..” – mondta, de John csak bámult kifele az ablakon
és nem hagyta magát. Amikor a doktor azt javasolta, hogy menjen ki kocsival az állomásra a
nevelőnő elé, John nagyon udvariatlanul így válaszolt: „Nincs nekem időm arra, hogy össze-
vissza kóvályogjak valami istenverte tanítónő miatt.” Így aztán a doktor kénytelen volt úgy
alakítani a dolgokat, hogy ő maga menjen ki a nevelőnő elé az állomásra. A sövénykertben
történt incidens óta John már nem volt a régi, most pedig, amikor közeledett az újabb válto-
zás, órákat töltött egyedül, a jövőt illető saját félelmein és aggodalmain tűnődve. Az új jöve-
vény friss szempárt, friss hallgatóságot jelentett egy olyan házban, ahol évek óta senki sem
nézett vagy figyelt rendesen. A titoktartáshoz hozzászokott Ásó Johnnak baljós előérzete volt.
Külön-külön mindannyian meg voltunk rémülve. Vagyis mindannyian, kivéve Charlie-t.
Amikor elérkezett a nap, egyedül Charlie viselkedett a szokásos módon. Bár bezárkózott és
kerülte, hogy lássák, a jelenléte elég nyilvánvaló volt azokból a bömbölésekből és csattogá-
sokból, amelyek időnként megrázták az egész házat, de ezt a zajt már mindannyian úgy meg-
szoktuk, hogy alig vettünk róla tudomást. Az Isabelle-t gyászoló férfi számára nem létezett
nappal vagy éjszaka, és egy nevelőnő érkezése semmit sem jelentett neki.
Aznap reggel az első emeleten álldogáltunk az egyik utcai szobában. Hálószobának is ne-
vezhettük volna, ha az ágy kilátszott volna a rengeteg lom alól, amelyek annak rendje és mód-
ja szerint évek alatt felhalmozódtak. Emmeline éppen a körmével húzgálta kifelé a szálakat az
ezüstmintás hímzésből, amely végigfutott a függönyön. Amikor egyet sikerült kioperálnia,
nagy boldogan becsúsztatta a zsebébe, hogy majd később hozzátegye az ágya alatt lévő lopott
holmik közé. De megzavarták ebben a tevékenységében. Valaki jött, és akár tudta, akár nem,
hogy ez mit jelent, hirtelen őt is a várakozás szele csapta meg, amit az egész házban lehetett
érezni.
Emmeline hallotta meg elsőként a kocsit. Az ablakból néztük, ahogy az új jövevény ki-
száll, tenyerével két gyors mozdulattal kisimítja a ráncokat a szoknyájából, majd körülnéz.
Ránézett a bejárati ajtóra, aztán előbb balra, majd jobbra fordította a tekintetét, végül – amire
én hátraugrottam – felnézett. Talán azt gondolta, hogy valami trükkös fény van az ablakban
vagy a törött ablakpárkányon befújó szellő libbentette fel a függönyt. Bármit is látott, minket
biztosan nem.
Mi viszont láttuk őt. Az Emmeline által készített új függönylyukon keresztül néztünk kife-
lé. Nem tudtuk, mit gondoljunk. Hester átlagos magasságú volt. Átlagos testalkatú. A haja se
nem sárga, se nem barna. A bőre ugyanolyan színű. A kabátja, a cipője, a ruhája, a kalapja:
mind ugyanaz a jellegtelen szín volt. Az arcán semmi megkülönböztető jelet nem lehetett lát-
ni. És mi mégis bámultuk. Addig bámultuk, míg belefájdult a szemünk. Egyszerű kis arcán
minden pórus csillogott. Valami csillogott a ruháján és a hajában is. Valami sugárzott a bő-
röndjéből is. Valamitől olyan ragyogás volt körülötte, mint egy izzólámpa. Valamitől nagyon
egzotikus volt.
Fogalmunk sem volt arról, hogy mi lehetett az. Még hasonlót sem képzeltünk el azelőtt.
Később azonban rájöttünk.
 Hester tiszta volt. Tetőtől-talpig megsúrolva, beszappanozva, leöblítve. Körülbelül egy ne-
gyedórája lehetett a házban, amikor elküldte értünk a Dadust. Mi persze nem engedelmesked-
tünk és vártuk, hogy mi fog történni. Vártunk. És vártunk. De nem történt semmi. Ez volt az
első alkalom, hogy mi erre nem voltunk felkészülve; bárcsak tudtuk volna előre. Hiába értet-
tünk mesterien a bujkáláshoz, semmi értelme nem volt, ha nem állt szándékában megkeresni
bennünket. Márpedig nem keresett. Ott lebzseltünk a szobában, halálosan untuk magunkat,
aztán egyre nyugtalanabbak lettünk a kíváncsiságtól, ami minden ellenállásunk dacára gyöke-
ret vert bennünk. Figyelni kezdtük a hangokat odalentről: Ásó John hangját, a bútortologatá-
sét, valamiféle kalapálást és kopogást. Aztán csend lett. Ebédidőben ismét hívtak, de mi nem
mentünk. Hat órakor a Dadus megint értünk jött:
– Gyerekek, gyertek és vacsorázzatok együtt az új nevelőnővel!
Mi továbbra is a szobánkban maradtunk. De nem jött oda senki. Kezdtük úgy érezni, hogy
az új jövevény erejével számolnunk kell.
Később hallottuk, hogy az egész ház lefeküdni készül. Lépéseket hallottunk a lépcsőn, mi-
közben a Dadus azt mondta:
– Remélem, kényelmes helye lesz, kisasszony –, mire a nevelőnő határozott hangon vála-
szolt:
– Biztos vagyok benne, Mrs. Dunne. Köszönöm a fáradozását.
– Ami a lányokat illeti, Miss Barrow…
– Ne aggódjon miattuk, Mrs. Dunne. Nem lesz velük semmi baj. Jó éjszakát!
És amikor a Dadus óvatos csoszogásának a hangja abbamaradt, minden elcsendesedett.
Beköszöntött az éjszaka és az egész ház aludt. Kivéve bennünket. A Dadus megpróbálta
megtanítani nekünk, hogy az éjszaka alvásra való, de mint minden más tanítása, ez is lepergett
rólunk, mi pedig nem féltünk a sötétben. A nevelőnő ajtaja előtt hallgatóztunk, de csak egy
egér kapargálását hallottuk a padló alatt, úgyhogy lementünk a földszintre az éléskamrába.
Nem tudtuk kinyitni az ajtót. Amióta éltünk, sosem volt kulcsra zárva, de aznap éjjel egy
friss olajpaca árulkodott a változásról.
Emmeline türelmesen és meglepetten várta, hogy kinyílik az ajtó, mint ahogy azt korábban
mindig is tette. Bízott benne, hogy néhány perc múlva hozzájutunk a kenyérhez, a vajhoz és a
lekvárhoz.
De nem estünk kétségbe. A Dadus kötényzsebe. Abban lesz a kulcs. Mindig ott voltak a
kulcsok: a karikára felfűzött, soha nem használt, rozsdás kulcsok ajtókhoz, lakatokhoz és
szekrényekhez a ház bármelyik részében, amihez jó adag babrálás kellett, hogy az ember kita-
lálja melyik kulcs melyik zárba illik.
A zseb üres volt.
Emmeline megmozdult, és kimérten eltűnődött a késlekedés okán.
A nevelőnő egyre inkább igazi kihívásnak tűnt. De ilyen módon nem fog elkapni bennün-
ket. Ki fogunk menni. Bármelyik falusi házba be tudunk menni egy kis harapnivalóért.
A konyhaajtó kilincse elfordult, aztán megállt. Hiába lökdöstük és csavargattuk, nem en-
gedett. Be volt lakatolva.
A nappaliban bedeszkázták a törött ablakot, az ebédlőben pedig rögzítették a zsalugátert.
Már csak egy lehetőség maradt. Lementünk az előcsarnokba és odamentünk a hatalmas bejá-
rati ajtóhoz. Emmeline, teljesen zavartan, mögöttem ballagott. Éhes volt. Miért kell ennyit
bajlódni ezekkel az ajtókkal meg ablakokkal? Mennyi idő múlva tömheti meg a pocakját egy
kis ennivalóval? Egy aprócska holdfénynyaláb, amely az előcsarnok festett ablakain keresztül
kékes árnyalatúnak tetszett, elegendő volt ahhoz, hogy megvilágítsa a hatalmas reteszeket,
amelyek nehezek és elérhetetlenek voltak, és amelyeket megolajoztak és a helyére illesztettek
a bejárati ajtón.
Be voltunk zárva.
 – Klassz – mondta Emmeline. Éhes volt. És ha Emmeline éhes volt, akkor meg kellett etet-
ni. Ez ilyen egyszerű volt. Pácban voltunk. Már régóta be kellett volna következnie, de végül
Emmeline szegény kis agyával felfogta, hogy a hőn áhított ennivalóból most nem lesz semmi.
A szemében ijedt tekintet jelent meg, majd kinyitotta a száját és elkezdett jajveszékelni.
Síró hangja felkúszott a lépcsőn, a folyosón befordult balra, még egy lépcsőfordulót haladt
felfelé és becsúszott az új nevelőnő hálószobájának ajtaja alatt.
Nem sokkal később egy új hang párosult hozzá. Nem a Dadus tapogatózó csoszogása, ha-
nem Hester Barrow lábának ügyes, ütemes lépése. Fürge, de nem sietős kip-kop. Lefelé a lép-
csőn, végig a folyosón, egyenesen a galériához.
Én a hosszú függönyök hajtásai között kerestem menedéket, még mielőtt megjelent volna a
galéria fordulójában. Éjfél volt. Ott állt a lépcső tetején, egy apró kis figura, se nem kövér, se
nem sovány, két izmos lábát megvetve, és egész megjelenését nyugalom és határozottság jel-
lemezte. Övvel szorosan összefogott kék hálóköntösében és szépen megfésült hajával éppen
úgy nézett ki, mintha ülve aludt volna, hogy készen álljon a reggeli felkelésre. A haja vékony
szálú volt és laposan a fejéhez tapadt, az arca előnytelen, az orra tömzsi. Egyszerű volt, ha
annál nem rosszabb, de az egyszerűségnek Hesteren távolról sem olyan hatása volt, mint bár-
mely más nő esetében lenne. Ő magára vonzotta mások tekintetét.
Egy perce még Emmeline a lépcső aljánál állva zokogott az éhségtől, de abban a pillanat-
ban, hogy Hester teljes mivoltában megjelent a színen, abbahagyta a sírást és – láthatóan
megbékülve – úgy bámult, mintha egy tepsi jelent volna meg előtte jól megpakolva tortával.
– Örülök, hogy látlak – mondta Hester, miközben lejött a lépcsőn. – Nos, te ki vagy?
Adeline vagy Emmeline?
Emmeline csak tátotta a száját, de egy szót sem szólt.
– Mindegy – mondta a nevelőnő. – Szeretnél valamit vacsorázni? És hol van a testvéred? Ő
is kérne valamit?
– Klassz – mondta Emmeline, én pedig nem tudtam, hogy ezt a vacsora szó vagy maga
Hester provokálta ki belőle.
Hester körülnézett és kereste a másik ikret. A függöny csak függönynek tűnt neki, mert egy
röpke pillantás után minden figyelmét Emmeline-nek szentelte.
– Gyere velem! – mondta neki mosolyogva és elővett egy kulcsot a kék zsebéből. Tökéle-
tes ezüstkék színű volt, amelyet magas fényűre csiszoltak, és a kék holdfényben szívfájdítóan
csillogott.
Ez megtette a hatását.
– Fényes – jelentette ki Emmeline, és anélkül hogy tudta volna, mi az, vagy hogy milyen
varázslatra képes, követte a kulcsot – és persze vele együtt Hestert – vissza a konyhába a hi-
deg folyosókon át.
A függöny hajlataiban állva az éhség okozta kín dühvé változott. Hester és az ő kulcsa!
Emmeline! Már megint olyan volt, mint a babakocsi. Szerelem volt.
Ez volt az első közös éjszaka, és Hester győzött.
A ház szutykossága nem úgy hatott a mi tiszta kis nevelőnőnkre, mint ahogy várható lett
volna. Éppen a fordítottja történt. Az a néhány száraz és poros fénynyaláb, amely keresztül
tudott hatolni a tisztítatlan ablakokon és a vastag függönyökön, szinte mindig Hestert kereste.
Ő viszont összegyűjtötte és visszasugározta mindet a sötétségbe, ahol felfrissültek és életre
keltek a vele való találkozástól. Lassanként a ragyogás Hesterről átterjedt az egész házra. Az
első napon, amelyet teljes egészében nálunk töltött, csak a saját szobáját vette kezelésbe. Le-
vette a függönyöket és belenyomta egy dézsa szappanos vízbe. Felcsipeszelte őket a szárító-
kötélre, ahol a nap és a szél felébresztette a rózsaszín és sárga rózsákkal díszített gyanútlan
mintákat. Miközben száradtak, újságpapírral és ecettel megtisztította az ablakot, hogy beme-
hessen rajta a fény, és amikor már látta is, hogy mit csinál, a padlótól a mennyezetig végigsú-
rolta az egész szobát. Mire beállt az este, szinte a tisztaság egy kis szigetét hozta létre a négy
fal között. És ez még csak a kezdet volt.
Szappan és fehérítő, energia és eltökéltség segítségével ragyogó tisztaságot teremtett a
házban. Ott, ahol a lakók nemzedékeken keresztül félig vakon és céltalanul bóklásztak, csu-
pán saját nyomorult rögeszméiket kergetve körbe-körbe, Hester úgy bukkant fel, mint egy ta-
vaszi nagytakarítást végző csodalény. Harminc éven át ebben a házban az élet ritmusát az el-
csigázott nap egy-egy kóbor fénysugarában megrekedt porszemek lassú mozgásával mérték.
Most azonban Hester apró léptei diktálták a perceket és a másodperceket, és a poroló erőteljes
suhintására eltűntek a levegőben szálló porszemek.
A tisztaság után következett a rend, és a ház érezte meg elsőként a változást. Az új nevelő-
nőnk nagy alapossággal végigjárta az épületet. Alulról ment felfelé, és minden szinten
cüccögött és a homlokát ráncolta. Egyetlen szekrény vagy beugró sem kerülte el a figyelmét;
a kezében egy ceruzával és jegyzetfüzettel járta végig az összes szobát, és feljegyzett minden
nedves foltot és zörgő ablakot, ellenőrizte, hogy melyik ajtó vagy padló nyikorog, a régi kul-
csokat belepróbálta a régi zárakba és megjelölte őket. Minden ajtót bezárt maga mögött. Jól-
lehet, ez még csak az első „bejárás” volt, előkészítő fázis a végső felújításhoz, ő azért minden
szobában megváltoztatott valamit, ahová csak bement: a sarokba ledobott takarókat összehaj-
totta és szépen rátette egy székre; felvett egy könyvet és a hóna alatt vitte, hogy majd vissza-
tegye a helyére a könyvtárban; vagy megigazította egy függöny ráncait. Mindezt észrevehető-
en gyors tempóban végezte, de nem volt olyan érzésünk, hogy sietett volna. Úgy tűnt, mintha
csak rá kellene néznie egy szobára, hogy a sötétség eltűnjön, hogy a rendetlenség szégyen-
kezve összeszedje magát, a szellemek pedig visszavonuljanak. Ilyen módon minden szobán
meglátszott Hester keze nyoma.
Igaz, a padlásnál még ő is megtorpant. Leesett az álla és elámult a lyukas tető állapotán. De
még ebben a káoszban is legyőzhetetlen volt. Összeszedte magát, összeszorította az ajkát, és
még nagyobb elánnal írta fel megjegyzéseit a noteszába. Még aznap jött egy építőmester. Is-
mertük a faluból: kényelmes ember volt, lassú járású; amikor beszélt, akkor a magánhangzó-
kat hosszan elnyújtotta, hogy a szája megpihenjen egy kicsit, mielőtt kimondta volna a követ-
kező mássalhangzót. Hat vagy hét munkát végzett egyszerre és nagyon ritkán fejezett be egyet
is belőlük; a munkanapokat cigarettázással töltötte és miközben az éppen esedékes munkát
szemlélgette, vészjóslóan ingatta a fejét. Szokásos lusta stílusában mászott fel a lépcsőn, de
miután öt percet töltött Hesterrel, hallottuk, hogy a kalapácsa megállás nélkül kopácsolt.
Hester felvillanyozta.
Néhány napon belül megvolt az ideje az étkezéseknek, a lefekvésnek és a felkelésnek. Még
néhány nap, és tiszta cipőt kellett hordani odabent és tiszta csizmát odakint. Sőt még a se-
lyemruhákat is kimosták, megjavították, méretre szabták és beakasztották a szekrénybe vala-
milyen rejtélyes „jobb alkalomra”, a mindennapokra pedig matrózkék és zöld vászon-puplin
ruhák jelentek meg fehér övvel és gallérral.
Emmeline remekül érezte magát az új rendszerben. Rendszeres időközönként jól lakott,
engedték, hogy játsszon – persze szoros felügyelet mellett – Hester csillogó kulcsaival. Még a
fürdésbe is beleszeretett. Először hadakozott, kiabált és rúgkapált, amikor Hester és a Dadus
levetkőztették és beletették a fürdőkádba, de amikor fürdés után meglátta magát a tükörben,
látta, hogy milyen tiszta és a haja milyen szépen össze van fogva egy zöld szalaggal, tátva
maradt a szája és teljesen transzba esett. Szeretett csillogni. Amikor Emmeline Hester közelé-
ben volt, titokban megleste a nevelőnő arcát és figyelte, hogy hogyan mosolyog. Amikor
Hester elmosolyodott – és ez igen gyakran előfordult –, Emmeline nagy élvezettel nézte az
arcát. Hamarosan megtanult visszamosolyogni.
A személyzet többi tagjának is jól ment a sora. A Dadus szemét megvizsgálta a doktor, és
hosszas panaszkodás közepette elvitték egy szakorvoshoz. Amikor visszajött, újra látott. A
Dadus annyira boldog volt, amikor meglátta a házat a maga ragyogó tisztaságában, hogy
azonnal el is felejtette azokat az éveket, amikor a szürkeség állapotában élte az életét, és elég-
gé megfiatalodott ahhoz, hogy csatlakozzon Hesterhez ebben a szép új világban. Még a Hester
parancsait morogva teljesítő és mindenlátó, ragyogó tekintetét határozottan kerülő Ásó John
sem tudta kivonni magát az egész személyzetet érintő nevelőnői energia pozitív hatása alól.
Anélkül, hogy bárkihez is egy szót szólt volna, magához vette a sövénynyíró ollóját és a ször-
nyűség óta először újra belépett a kertjébe. Ott aztán minden erejét arra fordította, hogy foly-
tassa a természet által már elkezdett munkát a múltbéli katasztrófa nyomainak eltüntetésében.
Charlie-t kevésbé érintették közvetlenül a változások. Ő kerülte Hestert, és ez mindkettő-
jüknek megfelelt. Hester ugyanis nem akart mást, mint a munkáját végezni, az pedig minket
jelentett. A mi elménket, a mi testünket és a mi lelkünket azt igen, de a mi gyámunk az ő ha-
táskörén kívül esett, így aztán nem foglalkozott Charlie-val. Hester nem volt Jane Eyre,
Charlie pedig nem volt Mr. Rochester. A nevelőnő eleven energiája elől Charlie a második
emeleti régi gyerekszobákba vonult vissza, egy gondosan bezárt ajtó mögé, ahol ő és az emlé-
kei együtt sorvadtak a koszban. Számára Hester hatása abban merült ki, hogy javult az étrend-
je és nagyobb gonddal kezelték a vagyonát, amelyet a Dadus becsületes, de erőtlen irányítása
alatt lelkiismeretlen kereskedők és üzletemberek jócskán megdézsmáltak. Charlie egy ilyen
változást sem vett észre, és ha mégis, szerintem akkor se nagyon érdekelte.
Hester azonban kordában tartotta a gyerekeket és nem engedte őket a közelébe, amiért – ha
egyáltalán gondolkodott rajta – nagyon hálás volt. Hester uralma alatt nem fordult elő, hogy
ellenséges szomszédok panaszkodni jöttek volna hozzá az ikrek miatt, nem kellett lemennie a
konyhába, hogy a Dadus készítsen neki egy szendvicset, de ami még ennél is fontosabb:
egyetlen pillanatra sem kellett elhagynia képzeletének azt a birodalmát, amelybe Isabelle-t
helyezte, csak Isabelle-t és mindig Isabelle-t. Amit területileg elveszített, azt megnyerte a füg-
getlenségben. Soha nem hallotta Hestert, sohasem látta, egyetlen egyszer sem gondolt rá.
Hester teljesen megfelelt neki.
Hester győzelmet aratott. Lehet, hogy csúnyácska volt, de nem létezett olyan dolog, amit
ez a lány ne tudott volna elérni, ha egyszer a fejébe vette.
*
Miss Winter egy kis szünetet tartott, tekintetét a szoba egyik sarkára szegezte, ahol a múltja
valóságosabbként jelent meg előtte, mint a jelen vagy akár én magam. A szája és a szeme sar-
kában félig-meddig a szomorúság és a kín vibrált. Mivel tudtam, hogy milyen törékeny szállal
kötődik a múltjához, nagyon vigyáztam, hogy el ne szakítsam, de arra is ügyelnem kellett,
hogy ne hagyja abba a történetét. A szünet folytatódott.
– És ön? – kérdeztem halkan. – Ön hogy érzett iránta?
– Én? – Bizonytalanul pislogott. – Ó, én kedveltem. Az volt a baj.
– Baj?
Ismét pislogott, mocorgott a székében és újfajta, éles tekintettel nézett rám. Elvágta a szá-
lat.
– Azt hiszem, mára ennyi elég. Most elmehet.
 Életrajzi dobozok
Hester történetén keresztül gyorsan visszazökkentem a régi kerékvágásba. Délelőttönként
Miss Winter elmesélte nekem az aznapi történetét, amit meghallgattam, most már alig törődve
azzal, hogy jegyzeteljek. Később a szobámban a nagy papírhalmazok, a tizenkét ceruzám és a
hűséges hegyezőm társaságában leírtam mindazt, amit megjegyeztem. Miközben a szavak a
ceruzám hegyéről átkerültek a papírlapra, a fülemben felidézték Miss Winter hangját; később,
amikor hangosan felolvastam azt, amit leírtam, éreztem, hogy az arcomon megjelennek az ő
arckifejezései. A bal kezem felemelkedett és aláhullott hatásos gesztusainak utánzásaképpen,
mialatt a jobb kezem, mintha béna lenne, az ölemben nyugodott. A szavak képpé alakultak át
a fejemben. Láttam a tiszta és takaros Hestert, akit ezüstös csillogás vett körül, az egész testét
átjáró fényesség, amely az idő előrehaladtával állandóan nagyobb lett: először csak a szobájá-
ba telepedett be, aztán a házba, majd a lakóira is átterjedt. A Dadust, aki egy sötétben lassan
mozgó alakból teljesen átváltozott olyanná, akinek mindenfelé cikázott a szeme, és csillogott
attól, amit látott. És ott volt Emmeline, akiből Hester csillogó kisugárzásának hatása alatt egy
koszos, alultáplált kis csavargóból tiszta, gyengéd és dundi kislány lett. Hester még a sövény-
kertre is jó hatással volt: a tiszafák letört ágai közé behatolt a ragyogása és friss, zöld hajtáso-
kat csalogatott elő. Természetesen Charlie-t is láttam, aki a körön kívül eső sötétségben járkált
nagy robajjal fel s alá – őt csak hallani lehetett, látni nem. Aztán ott volt a furcsa nevű kertész,
Ásó John, aki ragaszkodott a maga területéhez és nem nagyon akart kilépni a fénybe. No meg
Adeline, a titokzatos és kiismerhetetlen Adeline.
Amikor ilyen tudományos munkát végeztem, mindig életrajzi dobozokkal dolgoztam. Az
üvegdobozban kartotéklapok voltak, amelyek tartalmazták a témámhoz kapcsolódó minden
lényeges személy életével kapcsolatos részleteket – a nevet, foglalkozást, lakóhelyet és min-
den egyéb fontosnak tűnő adatot. Igazából nem nagyon tudom, hogy mit kezdjek ezekkel az
életrajzi dobozokkal. A hangulatomtól függően vagy úgy tekintek rájuk, mint a halottaknak
örömet szerző emlékiratokra (Nézzétek csak! – szólal meg az egyik a képzeletemben, amikor
a kartotékok rám merednek az üvegen keresztül. – Feljegyez bennünket a kartotékjaira! Pedig,
ha belegondolunk, már kétszáz éve halottak vagyunk!), vagy amikor az üvegdobozok nagyon
sötétek és úgy érzem, hogy megfeneklettem és ideát teljesen egyedül vagyok, akkor a karto-
nok olyanok, mint apró, élettelen és hideg sírfeliratok, maguk a dobozok pedig olyanok, mint
egy temető. Miss Winter történetének szereplői nagyon kevesen voltak, és amikor a kartoték-
jaikat kevergettem a kezemben, pille könnyedségüktől megrémültem. Hallottam egy történe-
tet, de ami a részletes információkat illeti, még mindig nagyon kevés volt abból, amire szük-
ségem volt.
Vettem egy üres kartotékot és elkezdtem írni.
Hester Barrow
Nevelőnő
Angelfield-ház
Született:?
Meghalt:?
Megálltam. Gondolkoztam. Az ujjaimon rövid számolást végeztem. A lányok még csak ti-
zenhárom évesek voltak. Hester pedig nem volt idős. Ezzel a lendülettel nem lehetett az.
Harmincéves volt? És ha csak huszonöt? Mindössze tizenkét évvel idősebb, mint a lányok...
Lehetséges volna? – tűnődtem el. A hetvenes éveiben járó Miss Winter haldoklott. De ez nem
jelenti azt, hogy egy nála idősebb embernek feltétlenül halottnak kell lennie. Mik a lehetősé-
gek? Egyetlen dolgot lehetett tenni.
Még egy megjegyzést írtam a kartotékra és aláhúztam. MEG KELL TALÁLNI!
Vajon azért láttam aznap éjjel álmomban Hestert, mert elhatároztam, hogy meg fogom talál-
ni?
Egy se nem szép, se nem csúnya alak, övvel szorosan összefogott hálóköntösben, ott állt a
galéria lépcsőfordulójában, a fejét ingatva és az ajkát összeharapva a tűzfoltos falak, az egye-
netlen és törött padlók, valamint a lépcsőt teljesen beborító borostyán láttán. Ennek a káosz-
nak a közepén azonban bármi, ami közel volt hozzá, csak úgy ragyogott. Teljesen megnyugta-
tó volt. Közeledtem hozzá, úgy vonzott, mint egy mágnes. De amikor beléptem a bűvkörébe,
nem történt semmi. Még mindig sötétben voltam. Hester fürge szeme jobbra-balra cikázott,
mindent magába szívott, aztán megállapodott valakin, aki mögöttem állt. Az ikertestvéremen,
vagy legalábbis nekem úgy tűnt az álmomban. De amikor Hester tekintete átugrott engem,
nem lehetett látni semmit.
Felébredtem, az oldalamban érzett szokásos égető hidegtől, és újra kielemeztem az ál-
momban látott képeket, hogy megértsem a rémületem okát. Hesterben semmi ijesztő nem
volt. Semmi idegesítő sem volt abban, ahogy a tekintete simán áthatolt az arcomon. Nem attól
reszkettem az ágyban, amit álmomban láttam, hanem attól, ami voltam. Ha Hester nem látott
engem, akkor az azért lehetett, mert én kísértet voltam. Ha pedig kísértet voltam, akkor meg-
haltam. Mi más lehet a magyarázat?
Felkeltem és bementem a fürdőszobába, hogy lemossam magamról a félelmemet. Nem
néztem bele a tükörbe, hanem inkább a vízben bámultam a két kezemet, de a látványtól
megint félelem fogott el. Miközben a két kezem itt van, tudtam, hogy ugyanebben az időben
odaát is van kettő, de ott halottak. És a szemem, amely látta a kezemet, odaát ugyancsak ha-
lott. És az agyam, amelyben ezek a gondolatok megfogalmazódtak – vajon nem ugyanúgy
halott? Mélységes rettegés fogott el. Miféle természetellenes teremtmény vagyok én? Miféle
természeti szörnyeteg az, amely egy személyt két testté választ szét a születés előtt, aztán az
egyiküket megöli? És mi vagyok én, aki megmaradtam? Egy félig halott lény, akit nappal az
élők világába száműztek, éjszaka pedig a lelke egy árnyékvilágban az ikerpárjához tapad.
A szokásoshoz képest korábban begyújtottam, elkészítettem a kakaómat, majd hálóköntös-
be és pokrócokba bugyolálva magam leültem, hogy levelet írjak apának. Hogy megy az üzlet,
hogy van anya, hogy van ő, és megkérdeztem azt is, hogy hogyan lehet megkeresni valakit. A
valóságban is vannak magándetektívek vagy csak a könyvekben? Elmondtam neki, hogy mi-
lyen keveset tudok Hesterről. El lehet indulni a keresésére ilyen kevés információval is? Egy
magándetektív vajon elvállalna egy ilyen feladatot? És ha nem, akkor ki tenné meg?
Újra elolvastam a levelet. Az élénk és józan hangvételű szöveg semmit sem árult el a fé-
lelmemből. Hajnalodott. A remegés abbamaradt. Judith hamarosan itt lesz a reggelivel.
 Egy szempár a tiszafán
A nevelőnő bármit el tudott érni, amit egyszer a fejébe vett. Legalábbis eleinte úgy tűnt.
Egy idő után azonban kezdtek nehézségek felmerülni. Az első dolog a Dadussal való vitája
volt. Miután kitakarított és rendet rakott, Hester kulcsra zárta a kész szobákat, és igencsak dü-
hös lett, amikor felfedezte, hogy valaki újra kinyitotta őket. Magához hívatta a Dadust.
– Mi szükség van arra – kérdezte Hester –, hogy nyitva tartsunk olyan szobákat, amelyeket
senki sem használ? Láthatja, hogy mi történik: a lányok akkor mennek be oda, amikor akar-
nak és mindent felforgatnak ott, ahol addig rend volt. Így a maga meg az én munkám is feles-
legessé válik.
Úgy tűnt, hogy a Dadus teljesen egyetért ezzel, Hester pedig elégedetten távozott a beszél-
getés után. Egy hét múlva azonban megint csak nyitva találta azokat az ajtókat, amelyeknek
zárva kellett volna lenniük, és a homlokát ráncolva ismét hívatta a Dadust. Ezúttal Hester úgy
döntött, hogy nem fog megelégedni puszta ígéretekkel, hanem a dolgok mélyére fog hatolni.
– A levegő miatt van – magyarázta a Dadus. – Ha a házban nem mozog a levegő, akkor
borzasztóan nedves lesz.
Hester röviden és egyszerű szavakkal előadást tartott a Dadusnak a légmozgásról és a ned-
vességről, majd elküldte azzal a tudattal, hogy most biztosan megoldotta a problémát.
Egy héttel később megint észrevette, hogy nincsenek bezárva az ajtók. Ezúttal azonban
nem hívatta a Dadust. Inkább elgondolkodott. Ez az ajtózárásos probléma nem is volt olyan
egyszerű, mint amilyennek először tűnt. Ezért elhatározta, hogy figyelni fogja a Dadust, és
megpróbál rájönni, mi az, ami miatt mindig kinyitja az ajtókat.
A második gondot Ásó John jelentette. Az, hogy a kertész gyanakodott rá, nem kerülte el
Hester figyelmét, de emiatt nem volt mérges. Elvégre ő volt az idegen a házban, és neki kel-
lett bebizonyítania, hogy a többiek miatt van ott és nem azért, hogy bajt okozzon. Tudta, hogy
idővel meg fogja nyerni magának. Csakhogy hiába tűnt úgy, hogy John megszokta Hester je-
lenlétét, a gyanakvása nem nagyon akart elmúlni. Aztán egy nap a gyanakvás hirtelen valami
másba csapott át. Hester valami egészen banális dologgal ment oda hozzá: a kertünkben látott
– vagy legalábbis azt állította – egy gyereket a faluból, akinek az iskolában kellett volna len-
nie.
– Ki az a gyerek? – érdeklődött a kertésztől. – Kik a szülei?
– Nekem semmi közöm hozzá – mondta John olyan gorombán, hogy Hester szinte vissza-
hőkölt.
– Nem is mondtam ilyet – válaszolta Hester nyugodtan –, de a gyereknek az iskolában a
helye. Biztosan maga is egyetért velem ebben. Ha hajlandó megmondani, hogy kicsoda, akkor
majd én beszélek a szüleivel és a tanítónővel.
Ásó John megrándította a vállát és készült elmenni, de Hester nem az a nő volt, akit ilyen
egyszerűen le lehetett rázni. Megkerülte a férfit, odaállt elé és megismételte a kérését. Miért
ne tette volna? Teljesen ésszerű volt, és az egészet nagyon udvariasan tette. Mi oka lehetne a
férfinak arra, hogy megtagadja a kérését?
Márpedig megtagadta.
– Ide nem jönnek gyerekek a faluból. – Mindössze ennyi volt a válasza.
– De ez a gyerek idejött – folytatta Hester.
– Félelemből nem jönnek ide.
– Ez nevetséges. Mitől kellene itt félniük? A gyerek széles karimájú kalapban és egy mére-
tére szabott férfinadrágban volt. Elég feltűnő jelenség. Bizonyára tudja, hogy ki ő.
– Nem láttam ilyen gyereket – jött a válasz elutasító modorban, és John ismét indulni ké-
szült.
Hester viszont állhatatos volt.
 – De biztos, hogy látta őt…
– Tudja, kisasszony, ahhoz, hogy olyan dolgokat lássunk, amik nincsenek, sajátos észjárás
kell. Ami engem illet, én józan eszű fickó vagyok. Ahol nincs mit látni, ott nem látok semmit.
Én a maga helyében, kisasszony, ugyanezt tenném. Jó napot!
Ezzel John távozott, Hester pedig nem próbálta megállítani. Egyszerűen csak állt ott, hitet-
lenkedve rázva a fejét, azon tűnődve, hogy mi az ördög történt ezzel a férfival. Úgy tűnt, hogy
Angelfield egy talányokkal teli ház volt. Ennek ellenére Hester semmit sem kedvelt jobban,
mint a szellemi tornát. Hamarosan meg fogja oldani a rejtélyeket.

Hester egészen különleges emberismerettel rendelkezett, és rendkívül értelmes volt. De e ké-

pességek mellett ott volt az a tény, hogy nem egészen tudta, kivel áll szemben. Vegyük példá-
ul azt a szokását, hogy az ikreket rövid időszakokra magukra hagyta, mialatt máshol végezte a
maga munkáját. Először közelről figyelte az ikreket, tanulmányozta a hangulatukat, felmérte,
hogy mennyi idő alatt fáradnak el, mit csinálnak, ha közeledik az étkezés, hogy viszonylik
egymáshoz az élénkségük és a pihenésük. Amikor ennek az elemzésnek az alapján arra a kö-
vetkeztetésre jutott, hogy a lányok egy órát képesek nyugodt heverészéssel eltölteni, akkor
magukra hagyta őket. Egy ilyen alkalommal egészen különleges dologra szánta el magát. Az-
nap jönnie kellett a doktornak, és ő beszélni akart vele. Négyszemközt.
Buta kis Hester. Ahol gyerekek vannak, ott nem létezik négyszemközti beszélgetés.
Hester a bejáratnál találkozott a doktorral.
– Szép napunk van. Van kedve sétálni egyet a kertben?
Elindultak a sövénykert felé, de nem vették észre, hogy követik őket.
– Ön csodát művelt itt, Miss Barrow – kezdte a doktor. – Emmeline teljesen megváltozott.
– Nem – felelte Hester.
– De, biztosíthatom róla. Álmomban sem mertem ilyen eredményt remélni. Le vagyok
nyűgözve.
Hester lehajtotta a fejét és egy kicsit elfordult a férfitól. A doktor szerénységnek vélte a
lány reagálását, ezért nem szólt semmit, arra gondolva, hogy Hestert elbűvölte az ő szakmai
elismerése. Miközben Hester igyekezett magához térni, a doktor figyelmét a frissen metszett
tiszafa vonta magához. Minden bizonnyal elbűvölték a fa szabályos vonalai, különben észre-
vette volna Hester savanyú ábrázatát és rájött volna, hogy tévedett.
Amikor Hester azt mondta, hogy nem, az egyáltalán nem a nőkre jellemző álszerénység
volt, ahogy azt a doktor értelmezte. Egyértelmű ténymegállapítás volt. Persze, Emmeline
megváltozott. Mivel Hester ott volt, ez nem is történhetett másképpen. Ebben nem volt semmi
csodálatos. Erre gondolt, amikor kimondta a nemet.
Ennek ellenére nem lepődött meg a doktor megjegyzéséből kicsengő lekezelő hanghordo-
záson. Nem olyan világ volt az, amelyben észrevették, hogy egy nevelőnőnek zseniális tehet-
sége van, de azért úgy gondolom, hogy Hester csalódott volt. Úgy vélte, a doktor az egyetlen
ember Angelfieldben, aki talán megérthette volna őt. De nem így történt.
Odafordult az doktorhoz, de az háttal állt neki. Keze a zsebében, egyenes testtartással né-
zett fel oda, ahol a tiszafa teteje találkozott az égbolttal. Szépen fésült haja őszült, és a feje
búbján látszott egy három-négy centi átmérőjű, rózsaszínben játszó, tökéletes kört alkotó fej-
bőr, ami teljesen kopasz volt.
– John szépen rendbe hozta azt a rombolást, amit az ikrek végeztek – mondta Hester.
– Miért csinálták?
– Emmeline esetében könnyű a válasz. Adeline vette rá. De hogy Adeline miért tette, azt
már nehezebb megválaszolni. Azt hiszem, ő maga sem tudja. A legtöbbször ösztönből cselek-
szik, mintha semmilyen tudatos elem nem lenne benne. De bármi is volt az ok, John számára
kétségbeejtő volt az eredmény. Évtizedek óta az ő családja gondozta a kertet.
– Kegyetlenség. Annál inkább megdöbbentő egy gyerek részéről.
 A doktor nem látta, de Hester ismét vágott egy grimaszt. Elég világos volt, hogy a férfi
nem sokat tudott a gyerekekről.
– Valóban kegyetlenség, de a gyerekek határtalan kegyetlenségekre képesek. Csak nem
szeretünk erre gondolni.
Lassan elindultak a sövények között, a tiszafákat meg-megcsodálva, miközben Hester
munkájáról beszéltek. Biztos távolságot tartva, de mindig hallótávolságon belül egy kis kém
követte őket, egyik tiszafától a másikig lopakodva. Hester és a doktor hol balra, hol jobbra
mentek, néha visszakanyarodtak oda, ahol már jártak; jó kis játék volt, olyan, mintha aprólé-
kosan kidolgozott tánclépésekből állt volna.
– Miss Barrow, ugye elégedett azokkal az eredményekkel, amelyeket Emmeline-nel sike-
rült elérnie?
– Igen. Ha még egy vagy két évig foglalkozhatom vele, szerintem végleg leszokik a fe-
gyelmezetlenségről, és olyan aranyos kislány lesz belőle, aki mindig tudja, hogy szépen kell
viselkednie. Nem lesz túl okos, de nem hiszem, hogy bármi akadálya lenne annak, hogy egy
nap teljes mértékben elfogadható életet éljen a testvérétől függetlenül. Talán még férjhez is
mehet. A férfiak nem az értelmet keresik a feleségükben, Emmeline pedig igen szeretetteljes.
– Nagyszerű.
– Adeline-nal egészen más a helyzet.
Egy pihenőhöz értek, egy levelekkel benőtt obeliszk közelébe, amelynek az egyik oldalán
végig egy hosszú hasadék látszódott. A nevelőnő megnézte a barna belső ágakat és megérin-
tette az egyik zöld levekkel teli új kis gallyat, amely a régi fából nőtt ki és a fény felé kapasz-
kodott. Sóhajtott egyet.
– Adeline rejtély a számomra, Dr. Maudsley. Szívesen venném az orvosi véleményét.
A doktor udvariasan biccentett.
– Állok rendelkezésére. Mi a probléma?
– Még sohasem találkoztam ilyen zavarba ejtő gyermekkel. – Hester egy pillanatra elhall-
gatott. – Ne haragudjon, hogy ilyen lassú vagyok, de nem nagyon lehet egyszerűen megfo-
galmazni azt a furcsaságot, amit észrevettem benne.
– Akkor mondja lassan. Nem sietek.
A doktor rámutatott egy alacsony padra, amely mögött az egyik kocka alakú sövényből egy
szabályosan kiképzett boltívet alakítottak ki, ahhoz hasonlót, amely gyakran látható igényesen
kidolgozott baldachinos ágyak fejlapjaként. Leültek és látták, hogy szemben velük éppen a
kert egyik legnagyobb mértani alakzata helyezkedik el.
– Nézze, egy dodekaéder!
Hester nem reagált a férfi megjegyzésére, hanem belekezdett a magyarázatába.
– Adeline ellenséges és agresszív gyermek. Nem örül annak, hogy én a házban vagyok, és
ellenáll minden olyan erőfeszítésemnek, amellyel a rendet próbálom fenntartani. Az étkezése
teljesen rendszertelen: minden ételt visszautasít egészen addig, amíg már-már éhen hal, és
csak akkor hajlandó enni, de akkor is csak a legkisebb falatot. Erőszakkal kell megfürdetni, és
soványsága ellenére két ember kell ahhoz, hogy a vízben tartsuk. Bármilyen kedvesen is köze-
ledem hozzá, teljes közöny a válasz. Úgy tűnik, hogy abszolút képtelen az emberi érzelmekre,
és hogy egészen őszinte legyek önhöz, Dr. Maudsley, többször eltűnődtem azon, vajon nem
az emberiség primitív korszakába vágyik-e vissza.
– Értelmes?
– Furfangos. Ravasz. De semmivel sem lehet rávenni arra, hogy bármi más érdekelje a sa-
ját kívánságain és vágyain kívül.
– És a tanulásban milyen?
– Nyilván megérti, hogy ilyen lányok esetében a foglalkozás nem úgy megy, mint a normá-
lis gyerekeknél. Ők nem tanulnak se számtant, se latint, se földrajzot. Ennek ellenére a rend
kedvéért a gyerekeknek naponta kétszer két órát kell koncentrálniuk, ami abból áll, hogy én
történeteket mesélek nekik.
– És ezeket az órákat szereti?
– Bárcsak tudnám, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre! Tudja, Dr. Maudsley, Adeline
igazi vadóc. Trükkel kell bevinni a szobába vagy pedig Johnt kell megkérnem, hogy erőszak-
kal vigye be. Mindent megtesz azért, hogy ne kelljen a szobába bemennie, hadonászik a kar-
jával, vagy úgy kimerevíti a testét, hogy képtelenség bevinni az ajtón. Íróasztalhoz ültetni
gyakorlatilag lehetetlen. A legtöbb esetben John egyszerűen kénytelen a földön hagyni. Óra
alatt nem néz rám, nem figyel rám, hanem elrejtőzik a saját belső kis világában.
A doktor figyelmesen hallgatta Hestert és bólintott.
– Nehéz eset. A viselkedése nagyobb gondot okoz önnek és attól fél, hogy erőfeszítéseinek
az eredménye kevésbé lesz sikeres, mint a testvére esetében. Ennek ellenére – mondta kedves
mosollyal – bocsássa meg nekem, Miss Barrow, ha nem egészen értem, hogy miért tartja rej-
télynek ezt a kislányt. Én éppen az ellenkezőjét látom: Adeline viselkedését és lelki állapotát
olyan logikusan tudja összefoglalni, hogy sok medikus hallgató sem tudná jobban ugyanezen
jegyek alapján.
Hester egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Még nem mondtam el a zavarba ejtő részt.
– Á.
– Vannak olyan módszerek, amelyek a múltban sikeresek voltak olyan gyerekekkel, mint
Adeline. Nekem is vannak olyan eljárásaim, amelyekben hiszek és nem is haboznék kipróbál-
ni, ha nem lenne...
Hester elgondolkodott, és a doktor ezúttal elég bölcs volt ahhoz, hogy kivárja, amíg foly-
tatja. Amikor a lány ismét megszólalt, lassan beszélt és minden mondatát gondosan megfor-
málta.
– Olyan ez, mintha valami fátyol lenne Adeline-ban, egy fátyol, amely nemcsak az embe-
rektől, de önmagától is elválasztja. Néha ez a fátyol elvékonyodik, néha el is tűnik, és akkor
egy másik Adeline bukkan fel. De aztán visszatér a fátyol és a gyerek ugyanolyan lesz, mint
azelőtt volt.
Hester ránézett a doktorra, és várta a reakcióját. A férfi összeráncolta a homlokát, de a rán-
cok fölött, ahol a haja kezdődött, a fejbőre sima rózsaszín volt.
– Hogy viselkedik ezekben a periódusokban?
– A külsődleges jegyek nem nagyon láthatóak. Több héten át nem is vettem észre ezt a je-
lenséget, és még azután is vártam egy kicsit, mielőtt beszélnék önnel.
– Értem.
– Először is a légzése. Néha változik, és tudom, hogy bár megpróbál úgy tenni, mintha a
maga kis világában lenne, engem figyel. Aztán a keze...
– A keze?
– Rendszerint meg van feszítve és így kiszélesedik – mondta Hester a saját kezével illuszt-
rálva –, de néha észreveszem, hogy elernyed, valahogy így – és ismét bemutatta, ahogy az uj-
jai lágyan szétterülnek. – Mintha a történet teljesen lekötné a figyelmét és közben annyira el-
feledkezne a védekező reflexeiről, hogy egészen elengedi magát és nem jut eszébe elutasítani
és ellenkezni. Nagyon sok nehéz esettel volt már dolgom, Dr. Maudsley. Igen jelentős tapasz-
talattal rendelkezem. És amit eddig láttam, abból a következőre jutottam: bármennyire is cse-
kély a valószínűsége, szerintem valami lappang benne.
A doktor nem válaszolt azonnal, de elgondolkodott, Hester pedig hálás volt érte.
– Van valami szabályszerűség ezeknek a jegyeknek a felbukkanásában?
– Egyelőre semmi olyan, amiben biztos lehetnék... De...
A doktor félrebillentette a fejét, mintegy bátorítva Hestert, hogy folytassa.
– Valószínűleg semmi, de bizonyos történetek...
 – Történetek?
– Például a Jane Eyre. Elmeséltem nekik az első rész rövidített változatát, ami néhány nap-
ba tellett, és akkor határozottan láttam. Dickens esetében is. A történelmi és az erkölcsi törté-
neteknek sohasem volt olyan hatásuk.
A doktor összeráncolta a homlokát.
– És ez konzisztens? A Jane Eyre olvasása mindig előidézi azokat a változásokat, amelye-
ket leírt nekem?
– Nem. Ez a probléma.
– Hm. Akkor mit szándékozik tenni?
– Vannak módszerek az olyan önző és ellenálló gyerekek kezelésére, mint amilyen
Adeline. Ha most szigorú életmódra fognánk, akkor megmenthetnénk attól, hogy később inté-
zetbe kerüljön. Ugyanakkor egy ilyen életforma, amely szigorú napirend bevezetésével járna
és olyan dolgok megtiltásával, amelyek ösztönzőleg hatnak rá, rendkívüli károkat okozna...
– Annak, akit nagy ritkán látunk a fátyol mögött?
– Pontosan. Valójában annak a gyereknek mi sem lenne ennél rosszabb.
– És az a fátyol mögötti gyerek, az ő számára milyen jövőt jósol?
– Ez még túl korai kérdés. Csak annyit mondhatok, hogy a jelen pillanatban nem engedhe-
tem meg, hogy elveszítsük. Ki tudja, mi lehet belőle?
Csendben ültek és nézték a szemben lévő, levelekkel tarkított mértani alakzatot és eltöp-
rengtek azon a problémán, amelyet Hester fogalmazott meg, miközben – anélkül, hogy észre-
vették volna – maga a probléma, a sövények takarásában, bámulta őket a gallyak közötti nyí-
lásokon keresztül.
Végül megszólalt a doktor.
– Nem ismerek olyan orvosi kezelésre szoruló állapotot, amelynek olyan mentális hatása
lenne, amilyet elmondott. Persze lehet, hogy csak én nem tudok ilyenről. – A doktor várt egy
kicsit, hogy Hester tiltakozzon, de a lány csendben maradt. – Hm. Azt hiszem, alaposan ki
kellene vizsgálnom a gyereket, hogy meg tudjam állapítani az általános egészségügyi állapo-
tát, mentálisan és fizikálisan egyaránt. Ez lehet az első lépés.
– Éppen erre gondoltam – felelte Hester. – Nos... – mondta, miközben a zsebében kotorá-
szott – itt vannak a feljegyzéseim. Minden egyes esetet leírtam, amelyet magam láttam, és
némi előzetes elemzést is készítettem. A vizsgálat után esetleg itt tudna maradni egy fél órára,
hogy megossza velem az első gondolatait? Azután eldönthetnénk, hogy mi legyen a követke-
ző lépés.
A doktor némileg csodálkozva nézett Hesterre. A nevelőnő kilépett a szerepéből és úgy vi-
selkedett, mintha valami szakértő kolléga lenne.
Hester észrevette magát.
Eltűnődött. Visszakozzon? Vagy már túl késő? Aztán döntött. Aki á-t mondott, mondjon b-
t is.
– Ez nem dodekaéder – mondta ravaszkodva. – Tetraéder.
A doktor felállt a padról és odalépett a sövényalakzathoz.
Egy, kettő, három… Miközben számolt, mozgott az ajka.
Megállt a szívverésem. Vajon megkerüli a fát és megszámolja az oldalakat és a sarkokat?
Vajon belémbotlik?
De a doktor hatnál megállt. Tudta, hogy Hesternek igaza volt.
Aztán következett egy kínos perc, amikor csak szó nélkül nézték egymást. A férfi arckife-
jezése bizonytalanságról árulkodott. Ki ez a nő? Mi jogosítja fel arra, hogy így beszéljen vele?
Csak egy pufók, jelentéktelen arcú, vidéki nevelőnő volt. Nem igaz?
Hester szótlanul nézett vissza a doktorra, és szinte átragadt rá a férfi tekintetéből áradó bi-
zonytalanság.
 Úgy tűnt, mintha a világ egy picit megbillent volna a tengelye körül, és mindketten zavar-
tan elfordították a fejüket.
– Az orvosi vizsgálat – szólalt meg Hester.
– Esetleg szerda délután? – javasolta a doktor.
– Szerda délután.
A világ visszazökkent a megfelelő tengelyszögbe.
Visszasétáltak a házhoz, és az ösvény végénél a doktor távozott. A tiszafa mögött a kis
kém a körmét rágta és eltűnődött.
 Öt hang
A kimerültségtől viszkető fátyol telepedett a szememre. Az agyam olyan volt, mint a szivacs.
Egész nap és fél éjszaka dolgoztam, most pedig féltem elaludni.
Talán szórakozik velem az agyam? Úgy tűnt, mintha valami dalt hallottam volna. Vagyis
nem egészen dalt. Csupán öt hang. Kinyitottam az ablakot, hogy megbizonyosodjak. Igen.
Határozottan hangokat hallottam a kertből.
A szavakat megértem. Ha a kezembe veszek egy szöveggel teleírt szakadt vagy maradék
papírlapot, ki tudom találni, hogy mi lehetett előtte és mi lehetett utána. Vagy ha mégsem, ak-
kor is a lehető legkevesebbre tudom csökkenteni a valószínű megoldások számát. De a zene
az nem az én nyelvem. Ez az öt hang talán egy altató kezdete volt? Vagy egy panaszdal elhal-
kuló vége? Nem tudtam volna megmondani. Mivel nem volt se eleje, se vége, amelyek keret-
be foglalhatták volna, és nem volt dallam se, amely összefoghatta volna ezeket a hangokat, az,
ami egybefoglalta őket, vészesen bizonytalannak tűnt. Minden alkalommal, amikor az első
hang megszólalt, volt egy izgalmas pillanat, amíg megpróbálta megtudni, hogy ott van-e még
a társa, avagy már elszállt, elveszett örökre, elfújta a szél. Ugyanez történt a harmadikkal és a
negyedikkel is. Az ötödiknél nem volt lezárás, csupán egy olyan érzés, hogy azok a törékeny
illesztések, amelyek összetartották ezeket a találomra kiválasztott hangokat, elengednek, aho-
gyan a dal többi részének az illesztései is elengedtek, és még ez az utolsó, üres töredék is
örökre eltűnik, felkapja a szél, mint az utolsó leveleket egy téli fáról.
Amikor azt akartam, hogy újra halljam ezeket a hangokat, makacsul némák maradtak, de
valahányszor nem gondoltam rá, egyszer csak előbukkantak a semmiből. Amikor este nagyon
belefeledkezem a munkába, akkor nagyjából tudom, hogy egy darabig újra meg újra hallom
az ismétlődő hangokat a fejemben. Vagy ha már ágyban vagyok, valahol az alvás és a félálom
között lebegve, messziről hallom őket, mint valami bizonytalan és értelmetlen dalt, amit ne-
kem énekelnek.
De most valóban hallottam. Először egyetlen hangot, mert a folytatás belefulladt az abla-
kon kopogó esőcseppekbe. Semmi – mondtam magamban, és megpróbáltam újra elaludni. De
aztán, a vihar közben beállt pillanatnyi csendben, három hang a víz fölé emelkedett.
Sűrű, sötét éjszaka volt. Az ég olyan fekete volt, hogy csak az eső hangja alapján tudtam
elképzelni a kertet. Az a dobolás az ablakokra hulló eső volt. A halk, rendszertelenül megszó-
laló éles sikítások a fűre hulló friss csapadékot jelezték. A csörgedező hang a csatornákból a
kanálisba lefolyó víz hangja volt. Csepp – csepp – csepp. A levelekről földre hulló esőcsep-
pek. Mindezeken túl, mindezek fölött, hacsak nem őrültem meg vagy nem álmodtam, hallot-
tam az öt hangot. La-la-la-la-la.
Csizmát húztam, felvettem egy kabátot és kimentem a sötétségbe.
A kezemet sem láttam az orrom előtt. Semmit sem hallottam, csak a csizmám cuppogását a
gyepen. Aztán elcsíptem az egyiket. Egy harsány, nem zenei hangot; nem hangszerből szár-
mazott, hanem egy hangnem nélküli, disszonáns emberi hang volt.
Lassan és gyakori megállásokkal követtem a hangot. Végigmentem a hosszú kerítés men-
tén, és befordultam abba a kertbe, amelyben a tó volt – legalábbis azt hiszem, oda mentem.
Aztán eltévesztettem az utat, keresztülbotladoztam a puha talajon, ahol egy ösvénynek kellett
lennie, és végül nem a tiszafa mellé értem, ahogy reméltem, hanem egy térdig érő, tövises bo-
korhoz, amely beleakadt a ruhámba. Onnantól fogva feladtam, hogy megpróbáljam kitalálni,
hol járok, egyedül csak a fülem után mentem, úgy követtem a hangokat, mint Ariadné fonalát
egy labirintusban, amelyet nem sikerült felismernem. Rendszertelen időközönként hangzottak
fel, és minden alkalommal arra vettem az irányt, mígnem a csend miatt megálltam és vártam,
hogy megkapjam az új jelet. Vajon mennyi ideig botorkáltam miatta a sötétben? Negyedórá-
ig? Fél óráig? Csak azt tudom, hogy a végén ugyanannál az ajtónál találtam magam, ahonnan
elindultam a házból. Egy teljes kört tettem meg, vagy végigvezettek rajta.
A csend nagyon véglegesnek tűnt. A hangok elhaltak, és a helyükbe ismét az eső lépett.
Ahelyett, hogy bementem volna, leültem a padra, a fejemet keresztbe tett karjaimra fektet-
tem és hagytam, hogy az eső veregesse a hátamat, a nyakamat, a hajamat.
Kezdett nagyon ostobának tűnni, hogy a kertben valami teljesen lényegtelen dolog után ku-
tatok, és majdnem sikerült magamat meggyőzni arról, hogy nem is hallottam semmit, mindez
csak a képzeletem játéka volt. Aztán a gondolataim más irányt vettek. Az jutott eszembe, va-
jon apa mikor fogja elküldeni nekem a tanácsait arra vonatkozóan, hogy hogyan találjam meg
Hestert. Angelfieldre gondoltam, és összeráncoltam a szemöldökömet: mit csinált Aurelius,
amikor a ház leégett? Angelfield eszembe juttatta a szellemet, amiről eszembe jutott a saját
kísértetem, a fénykép, amelyet készítettem róla, amelyen mindössze egy elmosódott fehér folt
volt. Elhatároztam, hogy másnap felhívom édesanyámat, de ez biztonságos elhatározás volt:
senki sem kérheti számon az embertől azt a döntést, amelyet az éjszaka kellős közepén hoz.
És ekkor a gerincem figyelmeztető jelzést küldött.
Valaki. Itt. Most. Mellettem.
Hirtelen felkaptam a fejem és körülnéztem.
Teljesen sötét volt. Semmit és senkit nem lehetett látni. Mindent, még a hatalmas tölgyfát
is elnyelte a sötétség, és a világ mindössze egy szempár lett, amely engem és a szívem vad
dobogását figyelte. Nem Miss Winter. Itt nem lehet. Éjjel ilyenkor nem lehet. Akkor ki?
Már azelőtt megéreztem, hogy éreztem volna. Az érintés az oldalamon... egyik pillanatban
itt, aztán eltűnik.
A macska volt, akit Árnyéknak hívtak.
Újra megbökött, a pofáját a bordámhoz nyomta, és nyávogott, elég nehézkesen, hogy beje-
lentse magát. Kinyújtottam a kezem és megsimogattam, mialatt a szívem kereste a megfelelő
ritmust. A macska dorombolt.
– Csupa víz vagy – mondtam neki. – Gyere, te kis ostoba. Ilyen éjszakán nem lehet kint
maradni.
Követett a szobámba, szárazra nyalta magát, mialatt én törölközővel becsavartam a feje-
met, és együtt aludtunk el az ágyon. Most az egyszer – talán a macskának köszönhetően – a
rémálmaim elmaradtak.
A következő nap unalmas és szürke volt. A szokásos interjút követően sétáltam egyet a
kertben. A kora délutáni borongós fényben megpróbáltam nyomon követni azt az utat, ame-
lyet éjjel bejártam. Az eleje elég könnyű volt: végig a kerítés mentén, majd be a kertbe, ame-
lyikben a tó van. De ezután elvesztettem a nyomot. Zavarba estem, amikor felidéztem, hogy
egy virágágyás puha, nedves földjén léptem át, mert minden ágyás és mezsgye szépen el volt
gereblyézve és rendezett volt. Ennek ellenére próbálkoztam néhány ötletszerű megoldással,
hoztam egy-két hirtelen döntést, és egy nagyjából kör alakú útvonalon mentem végig, amely
vagy tükrözte, vagy nem – legalábbis részben – az éjszakai sétám menetét. Semmi rendkívülit
nem láttam. Hacsak nem vesszük annak azt, hogy találkoztam Maurice-szal és most az egy-
szer beszélt is hozzám. Egy földkupacon térdelt, amelyet egyengetett és rendezgetett. Meg-
érezte, hogy a háta mögött közeledek felé, mire felnézett.
– Átkozott rókák – morogta. Aztán folytatta a munkáját.
Én visszamentem a házba és elkezdtem leírni a délelőtti interjún készített jegyzeteimet.
 A kísérlet
Elérkezett az orvosi vizsgálat napja és Dr. Maudsley megjelent a házban. Szokás szerint
Charlie nem volt ott. Hester a szokásos módon (a szobája előtt egy tálcára helyezett levélben)
értesítette a doktor látogatásáról, de mivel nem hallott felőle semmit, teljesen jogosan úgy
gondolta, hogy nem érdekli a dolog.
A páciens éppen morcos, de engedékeny hangulatban volt. Engedte, hogy bevezessék a
szobába, ahol a vizsgálat történt, és beletörődött, hogy nyomogatják és piszkálgatják. Amikor
megkérték, hogy nyissa ki a száját és nyújtsa ki a nyelvét, azt nem tette meg, de amikor a dok-
tor bedugta az ujjait a lány szájába és fizikailag elválasztotta az alsó ajkat a felsőtől, hogy be-
lenézzen, legalább nem harapta meg. A tekintete elfordult tőle és a műszereitől; úgy tűnt, nem
nagyon vesz tudomást a doktor jelenlétéről és a vizsgálatról. Nem lehetett rávenni, hogy meg-
szólaljon.
Dr. Maudsley megállapította, hogy a betege súlyhiányos és tetves; máskülönben fizikai ér-
telemben minden tekintetben makkegészséges. A pszichikai állapotát ugyanakkor már nehe-
zebb volt meghatározni. Vajon a gyerek, ahogy Ásó John célzott rá, értelmileg fogyatékos
lehetett? Vagy a lány viselkedését a szülői nemtörődömség és a fegyelmezés hiánya okozta?
Ez volt a Dadus véleménye, aki, legalábbis nyilvánosan, mindig hajlandó volt felmenteni az
ikreket.
A doktornak nem csak ilyen gondolatok jártak a fejében, amikor megvizsgálta a vadóc ik-
ret. Előző este a saját házában, pipával a szájában és kezét a kandallóra helyezve, hangosan
elmélkedett az esetről (élvezte, hogy a felesége hallgatta, mert az mindig nagyobb ékesszólás-
ra ösztönözte), számba véve azokat a helytelen viselkedéseket, amelyekről hallott. Voltak a
falusi házakból való lopások, a sövénykert megrongálása, az Emmeline-nel szembeni erősza-
koskodások, és a gyufa iránti csodálat. Eltöprengett a lehetséges magyarázatokon, amikor a
felesége halk hangja hirtelen megszakította elmélkedését.
– Nem gondolod, hogy egyszerűen csak gonosz?
A doktor egy pillanatra úgy meglepődött, hogy nem tudott válaszolni.
– Ez csak egy ötlet – mondta az asszony, és egy kézmozdulattal szinte elhessentette saját
szavait. Halkan beszélt, de ez nem nagyon számított. Az a tény, hogy megszólalt, elég volt
ahhoz, hogy a szavainak súlya legyen.
Aztán ott volt, amit Hester mondott.
– Figyelembe kell vennie – magyarázta neki a nevelőnő korábban –, hogy erős szülői fel-
ügyelet hiányában, és ha nincs elég határozott irányítás valaki más részéről, a gyerek fejlődé-
sét teljes egészében az ikerség élménye alakítja. A testvére az egyetlen biztos és állandó pont
a tudatában, ezért egész világnézete ennek a kapcsolatnak a szűrőjén keresztül fog kialakulni.
Természetesen a nevelőnőnek igaza volt. A doktornak fogalma sem volt arról, hogy ezt mi-
lyen könyvből szedte, de biztosan nagyon alaposan végigolvasta, mert nagyon logikusan épí-
tette fel az elméletét. Miközben a doktor hallgatta a lányt, egészen meglepődött azon, hogy
milyen furcsa hangja van. Annak ellenére, hogy egyértelműen magas női hangja volt, kiérző-
dött belőle egy jó kis adag férfias tekintély. Világosan beszélt. Megvolt az a szórakoztató szo-
kása, hogy a saját gondolatait ugyanolyan meggyőző határozottsággal adta elő, mint amikor
egy általa ismert szaktekintély elméletét közölte. Amikor egy mondat végén elhallgatott, hogy
levegőt vegyen, gyors pillantást vetett a férfira – ez eleinte zavarta a doktort, de most inkább
mulatságosnak tartotta –, mintegy tudatva vele, hogy most ő beszélhet, vagy hogy még foly-
tatja a mondanivalóját.
– További kutatásokat kell végeznem – mondta a doktor Hesternek, amikor találkoztak,
hogy a vizsgálat után beszéljenek a betegről. – És feltétlenül utána fogok nézni, hogy mennyi-
re fontos az a tény, hogy ikerről van szó.
 Hester bólintott.
– Én a következőképpen látom a helyzetet – mondta. – Sok tekintetben az ikreket úgy is
felfoghatjuk, mint akik között kettéoszlanak a jellemző tulajdonságok. Ha egy hétköznapi,
egészséges személy egy sor különféle érzésekkel van tele és viselkedése széles skálán mozog,
akkor ikrek esetében úgy is fogalmazhatunk, hogy a két iker felosztja egymás között az ér-
zelmeket, és mind a kettőnek lesz egy sajátos érzelemhalmaza. Az egyik vad és könnyen dü-
höngeni kezd, a másik lusta és passzív. Az egyik a tisztaságot kedveli, a másik imádja a koszt.
Az egyiknek farkasétvágya van, a másik napokig képes koplalni. Nos, ha ez a megosztottság,
amelyről később még vitatkozhatunk, hogy mennyire tudatos, alapvetően fontos Adeline ön-
azonosságához, akkor, ugye, nem meglepő, ha minden olyat elfojt önmagában, aminek szerin-
te Emmeline-hez kell tartoznia? – A kérdés költői volt; nem jelezte a doktornak, hogy beszél-
het, hanem jó nagy levegőt vett és folytatta: – Most nézzük meg a fátyolon túli lány tulajdon-
ságait. Meghallgatja a történeteket, képes megérteni azokat és hatással van rá egy olyan nyelv,
amely nem ikernyelv. Ez azt sugallja, hogy hajlandó más emberekkel kapcsolatba kerülni.
Csakhogy az ikrek közül melyik az, akinek az a tulajdonság jutott, hogy másokkal kapcsolat-
ba lépjen? Emmeline! Így tehát Adeline kénytelen elfojtani magában az emberi természetnek
ezt a részét.
Hester a fejével odafordult a doktor felé és olyan pillantást vetett rá, amivel jelezte, hogy
most ő következik.
– Érdekes gondolat – mondta a doktor óvatosan. – Én inkább az ellenkezőjére gondoltam
volna, maga nem? Vagyis hogy az ikrektől az ember azt várja, hogy több bennük a hasonló-
ság, mint a különbözőség.
– De megfigyelésekből tudjuk, hogy nem így van – vágott vissza Hester gyorsan.
– Hm.
Hester nem mondott semmit, hagyta, hogy a doktor gondolkodjon. A férfi bámulta az üres
falat, mélyen elmerengett, miközben Hester aggódva tekintgetett felé, és igyekezett kitalálnia
a férfi arckifejezéséből, hogy mit gondol a teóriájáról. Aztán a doktor készen állt a válasz-
adásra.
– Bár igen érdekes ez a gondolat – mondta, miközben rokonszenves mosollyal próbálta
enyhíteni ellenkező véleményét –, nem emlékszem, hogy valaha is olvastam volna a szakiro-
dalomban az ikrek jellemének ilyen természetű elválasztásáról.
Hester rá se hederített a mosolyra, hanem egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Nem, a szakirodalom nem számít. Ha valahol lehetne erről olvasni, akkor az Lawson, de
nála nincs ilyesmi.
– Maga olvasta Lawsont?
– Természetesen. Álmodni sem mernék arról, hogy a szakirodalom ismerete nélkül nyilat-
kozzak bármilyen témában.
– Ó!
– Harwoodnál van egy utalás egy perui fiú ikerpárra, ami igen sokatmondó, de nem jut el
odáig, hogy levonja a levonható következtetéseket.
– Emlékszem a példára, amit mond... – kezdte hirtelen a doktor. – Ó! Már értem, hogy mi a
kapcsolat! Nos, kíváncsi vagyok, hogy a Brasenby-féle esettanulmánynak van-e valami jelen-
tősége.
– Nem sikerült megszereznem a teljes tanulmányt. Kölcsön tudná adni nekem?
Így kezdődött.
A doktor, akit lenyűgözött Hester megfigyeléseinek éleselméjűsége, kölcsönadta neki a
Brasenby-féle esettanulmányt. Amikor a nevelőnő visszaadta, volt mellette egy tömör meg-
jegyzésekkel és kérdésekkel teli papírlap is. A doktor pedig időközben beszerzett számos
egyéb könyvet és cikket az ikrekről, egészen friss írásokat, különböző szakemberek még ké-
szülőben lévő műveinek másolatait, sőt külföldi munkákat is. Egy-két hét után rájött, hogy
egy csomó időt megtakaríthat azzal, ha ezeket először Hesternek adja át, és ő maga csak az
általa megfogalmazott tömör és értelmes összefoglalókat olvassa el. Amikor már mindent el-
olvastak, amit csak lehetett, visszatértek a saját megfigyeléseikhez. Mindkettőjüknek voltak
feljegyzései, a doktoré orvosi, a nevelőnőé pszichológiai jellegű; a Hester által írt jegyzetek
margóját a doktor látta el kommentárokkal, de Hester talán még több megjegyzést fűzött a
férfi kéziratához, néha pedig külön papíron mellékelte saját, meggyőző fejtegetéseit is.
Olvastak, gondolkodtak, írtak, találkoztak, konzultáltak. Ez addig ment így, míg el nem ju-
tottak odáig, hogy már mindent tudtak az ikrekről, kivéve egyetlen dolgot, de ez volt az egyet-
len, ami számított.
– Mennyi munka – mondta egyik este a doktor a könyvtárban –, mennyi papír! És mégsem
jutottunk semmivel se közelebb. – Izgatottan végigsimította a haját. Azt mondta a feleségé-
nek, hogy fél nyolcra hazaér, és most már el fog késni. – Vajon Emmeline miatt nyomja el a
fátyol mögötti lányt Adeline? Szerintem erre a jelenlegi ismeretek alapján nem lehet válaszol-
ni. – A doktor sóhajtott egyet, és félig zavartan, félig megadóan az asztalra dobta a ceruzáját.
– Teljesen igaza van. Nem lehet. – Meg lehetett bocsátani Hesternek, amiért morcos volt: a
doktor négy hét alatt jutott arra a következtetésre, amit már az elején elmondhatott volna neki
Hester, ha meghallgatta volna.
A doktor odafordult hozzá.
– Csak egy módon lehet megtudni – mondta Hester halkan.
Dr. Maudsley felhúzta a szemöldökét.
– A tapasztalatom és a megfigyeléseim alapján hiszek abban, hogy itt lehetőség van egy
egészen eredeti kutatás megvalósítására. Természetesen mint egyszerű nevelőnő, nehéz lenne
rábeszélnem a megfelelő folyóiratot arra, hogy leközölje, amit összegyűjtöttem. Megnéznék a
végzettségemet és azt gondolnák, hogy egy ostoba nő vagyok, aki olyasmivel foglalkozik,
amihez semmi köze nincsen. – Megvonta a vállát és a földre szegezte a tekintetét. – Talán
igazuk is van, és az vagyok. Ugyanakkor – ravaszkásan felnézett – egy megfelelő háttérrel és
ismeretekkel rendelkező férfi számára ez egészen biztosan komoly téma.
A doktor először elcsodálkozott, aztán fátyolos lett a szeme. Eredeti kutatás! Az ötlet nem
is ostobaság. Ebben a pillanatban villant át rajta, hogy az utóbbi hónapokban elolvasott óriási
mennyiségű szakirodalom végére érve, minden bizonnyal ő az az orvos, aki a legtöbbet tud az
ikrek témájáról az egész országban. Ki más tudná azt, amit ő tud? És ami még fontosabb: ki-
nek a közelében van olyan tökéletes esettanulmány, mint neki? Eredeti kutatás? Miért is ne?
Hester hagyta, hogy a doktor még néhány percig elmélkedjen magában, és amikor látta,
hogy a javaslata célba talált, halkan megszólalt:
– Természetesen, ha szüksége van egy asszisztensre, én örömmel segítek bármiben.
– Nagyon kedves magától – bólintott a doktor. – Természetesen, maga dolgozik a lányok-
kal... Gyakorlati tapasztalat... Felbecsülhetetlen... Egészen felbecsülhetetlen...
A doktor távozott a házból és szinte repült haza, ahol észre sem vette, hogy a vacsora ki-
hűlt és hogy a feleségének rossz kedve volt.
Hester összegyűjtötte a papírokat az asztalról és kiment a szobából; az a mód, ahogy ki-
mérten lépett és határozottan bezárta az ajtót, nagy megelégedettségről árulkodott.
Úgy tűnt, mintha a könyvtár üres lenne, pedig nem volt az. A könyvespolcok tetején fekve
egy kislány rágta a körmét és gondolkodott.
Eredeti kutatás.
Vajon Emmeline miatt fojtja el a fátyol mögötti kislányt Adeline? Nem kellett hozzá túl sok
ész, hogy kitaláljuk, mi fog történni ezután.

Éjszaka csinálták.
Emmeline meg sem mozdult, amikor kiemelték az ágyból. Bizonyára biztonságban érezte
magát Hester karjaiban; talán megérezte álmában a szappan illatát, amikor kivitte a szobából
és végigvitte a folyosón. Bármi is történt, nem fogta fel, hogy mi történik akkor éjjel. Csak
órákkal később ébredt rá az igazságra.
Adeline esetében más volt a helyzet. Pillanatokon belül felébredt, hogy nincs ott a testvére.
Odaszaladt az ajtóhoz, de Hester gyorsabb volt és bezárta. Adeline egy szemvillanás alatt
megértett és megérzett mindent. Elválasztás. Nem sikítozott, nem csapkodta ököllel az ajtót,
és nem kaparta a zárat a körmével. Minden küzdés elszállt belőle. Lehuppant a földre, kis
gombolyaggá húzta össze magát az ajtónál, és egész éjjel ott maradt. A csupasz padló kemény
volt a csontjainak, de nem érzett fájdalmat. Nem égett a tűz és a hálóinge vékony volt, de nem
érezte a hideget sem. Semmit sem érzett. Össze volt törve.
Amikor bementek érte másnap reggel, nem hallotta meg a kulcsot a zárban, és nem reagált,
amikor a kinyíló ajtó ellökte a helyéről. A tekintete élettelen volt, a bőre vértelen. Nagyon hi-
deg volt a teste. Akár hulla is lehetett volna, ha nem mozgott volna szüntelen az ajka, hangta-
lanul kántálva valamit, ami lehetett Emmeline, Emmeline, Emmeline.
Hester karjaiba vette Adeline-t. Nem volt nehéz. Most már tizennégy éves volt, de csupa
bőr és csont. Minden ereje az akaratosságában volt, és amikor az elszállt belőle, szinte semmi
sem maradt. Olyan könnyedén vitték le a lépcsőn, mint egy szellőztetni való tollpárnát.
John vezette a kocsit. Nem szólt semmit. Egyetértett vagy nem értett egyet, nem nagyon
számított. Hester volt a döntés.
Adeline-nak azt mondták, hogy látni fogja Emmeline-t. Ez hazugság volt, amivel nem kel-
lett volna fáradozniuk: Adeline-t bárhová elvihették volna, akkor sem ellenkezett volna velük.
Elveszett. Kiüresedett. A testvére nélkül semmi és senki volt. A doktor házába csak a testét
vitték el, a lelke ott maradt.
Otthon Hester szobájában kivették az ágyból Emmeline-t, és visszavitték a sajátjába anél-
kül, hogy felébresztették volna. Még egy órát aludt, és amikor kinyitotta a szemét, egy kicsit
meglepődött, hogy eltűnt a testvére. Ahogy telt az idő, a meglepetése is egyre nagyobb lett,
délutánra már izgatott volt. Felkutatta az egész házat. Végigkutatta a kerteket. Amilyen mesz-
szire csak mert, bement az erdőbe, a faluba.
Vacsoraidőben Hester az út szélén talált rá, amint abba az irányba néz, amely – ha elindult
volna az úton – éppen a doktor házába vitte volna. De nem mert elindulni. Hester Emmeline
vállára tette a kezét és közelebb húzta magához, aztán visszavitte a házba. Emmeline egyszer-
egyszer megállt, hezitálva, mint aki vissza akar fordulni, de Hester megfogta a kezét és hatá-
rozottan hazafelé irányította. Emmeline szófogadó, de zavart léptekkel követte. Vacsora után
odaállt az ablakhoz és nézett kifelé. Amikor besötétedett, félni kezdett, de csak akkor zavaro-
dott meg egészen, amikor Hester bezárta az ajtókat és hozzáfogott, hogy szokás szerint lefek-
tesse Emmeline-t.
A kislány egész éjjel sírt. Magányos zokogás hallatszott, ami mintha soha nem akarna ab-
bamaradni. Ami Adeline-nak egy szempillantásba került, ahhoz Emmeline-nek huszonnégy
óra kellett. De mire hajnalodott, megnyugodott. A sírás és a reszketés meghozta a felejtést.
Ikrek elválása nem átlagos elválás. Képzeljük el, hogy túlélünk egy földrengést. Amikor
magunkhoz térünk, a világ felismerhetetlen lesz. Máshol van a látóhatár. A napnak más a szí-
ne. Semmi sem maradt abból a földből, amelyet ismertünk. Ami bennünket illet, mi életben
vagyunk. De ez nem ugyanaz, mint élni. Nem csoda, hogy az ilyen természeti csapások túlélői
gyakran azt kívánják, bárcsak odavesztek volna a többiekkel együtt.
*
Miss Winter maga elé meredve ült. A híres vörösréz színű haja sárgabarackká változott.
Már nem használta a hajlakkját, és a határozott formájú hajfürtjeiből és hajtincseiből puha,
alaktalan gubancok lettek. De az arca kemény maradt és a testtartása merev, mintha valami
csípős szélnek akarna ellenállni, amelyet csak ő érez. Lassan felém fordította a tekintetét.
– Jól van? – kérdezte. – Judith azt mondja, hogy nem nagyon eszik.
– Mindig ilyen voltam.
– De sápadtnak látszik.
– Talán egy kicsit fáradt vagyok.
Korán végeztünk. Azt hiszem, egyikünk sem érezte úgy, hogy folytatni szeretnénk.
 Hiszek-e
a szellemekben?
Amikor legközelebb láttam, Miss Winter másképpen nézett ki. Fáradtan lehunyta a szemét, és
a szokásosnál hosszabb idejébe tellett, hogy felidézze a múltat és hozzáfogjon a történethez.
Mialatt igyekezett felvenni a fonalat, figyeltem és észrevettem, hogy felhagyott a műszempil-
lákkal. A szokásos bíborvörös szemhéjfesték és a lendületes fekete csík megvolt. De a sűrű
szempillák nélkül úgy nézett ki, mint a váratlanul felbukkanó kisgyerek, aki az anyukája pipe-
rés dobozával játszott.
*
A dolgok nem úgy alakultak, ahogy Hester és a doktor remélte. Olyan Adeline-ra készültek
fel, aki összevissza beszél, dühöng, rúgkapál és verekszik. Emmeline-nel kapcsolatban arra
számítottak, hogy kedveli annyira Hestert, hogy megbékél vele a testvére hirtelen eltűnése
ellenére. Röviden azt várták, hogy a lányok ugyanolyanok lesznek, mint azelőtt, csak míg ko-
rábban együtt voltak, addig most külön-külön, így aztán eleinte nagyon meglepte őket az,
hogy az ikrek szinte élettelen rongybábukká változtak át.
Nem teljesen élettelenné. A vér továbbra is lassan csordogált az ereikben. Lenyelték a le-
vest, amit kanállal tett a szájukba az egyik házban a Dadus, a másikban pedig a doktor felesé-
ge. De a nyelés reflex, és étvágyuk az nem volt.
Napközben a szemük nyitva volt, de nem láttak vele, éjszaka pedig csukva volt, de nem
jött el a nyugodt álom. Külön voltak; egyedül voltak; saját belső börtönükben vegetáltak.
Olyanok voltak, mint az amputált személyek, csak nekik nem az egyik végtagjuk hiányzott,
hanem a lelkük.
A tudósok vajon kételkedtek önmagukban? Megálltak-e eltöprengeni azon, hogy helyesen
cselekszenek-e? Az ikrek elnyúló, tudattalan testük vajon beárnyékolta a csodálatos kutatásu-
kat? Tudja, nem szándékosan voltak kegyetlenek. Csak ostobák voltak. Félrevezette őket a
tudásuk, az ambíciójuk, az önmagukat becsapó vakságuk.
A doktor vizsgálatokat végzett, Hester megfigyelt. Minden nap találkoztak, hogy összeves-
sék a jegyzeteiket. Hogy megbeszéljék azt, amit először optimistán haladásnak neveztek. A
doktor íróasztala mögött vagy az Angelfield-könyvtárban egymás mellett ültek, fejüket a pa-
pírok fölé hajtva, amelyeken a lányok életének minden részlete fel volt jegyezve. Viselkedés,
étrend, alvás. Törték a fejüket, hogy miért nincs étvágyuk, miért akarnak mindig aludni, ami-
kor az alvás nem is volt igazi alvás. Elméleteket állítottak fel arról, hogy miért változtak meg
az ikrek. A kísérlet nem ment olyan jól, mint remélték, sőt tulajdonképpen borzasztóan kez-
dődött, de a két tudós mérlegelte azt a lehetőséget is, hogy talán ártanak vele, jóllehet inkább
abban akartak hinni, hogy együtt csodára lesznek képesek.
A doktornak nagy megelégedést jelentett az az újdonság, hogy évtizedek óta először dol-
gozik a legmagasabb tudományos szinten. Csodálattal figyelte pártfogoltjának azt a képessé-
gét, hogy az egyik pillanatban megért egy elvet, a másikban pedig már szakmai hozzáértéssel
és eredeti gondolkodásmóddal alkalmazza is. Rövid idő alatt bevallotta önmagának, hogy
Hester inkább kolléga volt, mint pártfogolt. Hester pedig nagyon élvezte azt, hogy szellemi
képességeit végre megfelelően használják és nagy kihívásoknak van kitéve. A mindennapi
találkozóikról izgatottan és jókedvűen jött ki. Úgyhogy természetes volt a vakságuk. Hogyan
várhatta volna el tőlük bárki is, hogy megértsék, az, ami oly sok jót tesz nekik, óriási kárt
okoz a gondozásuk alatt álló gyerekeknek? Hacsak esténként nem fordult elő, hogy miközben
mindketten egyedül ültek és készítették aznapi feljegyzéseiket, ránéztek a mozdulatlan, élette-
len tekintetű gyermekre, aki a sarokban egy széken ült, és némi kétely villant át az agyukon.
Talán. De ha így is történt, erről nem készítettek feljegyzést, és nem is említették meg a má-
siknak.
A két ember annyira függővé vált közös vállalkozásuktól, hogy egyáltalán nem vették ész-
re, hogy a hatalmas kutatásuk semmit nem halad előre. Emmeline és Adeline minden volt,
csak katatóniás nem, és a fátyol mögötti lányt sehol sem lehetett látni. A tudósokat a felfede-
zések hiánya nem tántorította el, tehát folytatták a munkájukat: táblázatokat és grafikonokat
készítettek, elméleteket gyártottak és alaposan kidolgozott kísérleteket fejlesztettek ki, hogy
kipróbálják őket. Minden sikertelen próbálkozás után azt mondták, hogy kifelejtettek valamit
a vizsgálatból, és mentek tovább a következő nagyszerű ötlethez.
A doktor feleségét és a Dadust is bevonták, de csak közvetve. A lányok fizikai felügyelete
az ő dolguk volt. Naponta háromszor kanalaztak levest a rájuk bízott gyerek engedelmes szá-
jába. Ők öltöztették az ikreket, ők fürdették, mostak rájuk és megfésülték a hajukat. Mind-
egyik asszonynak megvolt a maga oka arra, hogy miért nem értett egyet a kutatással; mind-
egyik asszonynak megvolt a maga oka arra, hogy ne mondják el a gondolataikat. Ami Ásó
Johnt illeti, ő kívül maradt ezen az egészen. Az ő véleményére senki sem volt kíváncsi, ami
persze nem jelentette azt, hogy ő ne mondta volna el minden nap a konyhában a Dadusnak:
– Semmi jó nem lesz belőle. Én mondom. Semmi jó.
Elérkezett egy olyan pillanat, amikor feladhatták volna. Minden tervük csődöt mondott, és
hiába törték a fejüket, semmi új nem jutott az eszükbe. Pontosan ezen a ponton azonban
Hester a javulás apró jeleit vette észre Emmeline-nél. A lány az egyik ablak felé fordította a
fejét. Azon kapták rajta, hogy valami fényes mütyürt szorongat a kezében, és nem hajlandó
megválni tőle. Amikor kívülről hallgatózott az ajtón (ami nem udvariatlanság, ha a tudomány
nevében végzik), Hester rájött, hogy a magára hagyott gyermek a régi ikernyelven suttog ma-
gának.
– Azzal nyugtatja magát – mondta a doktornak –, hogy megpróbálja elképzelni a testvére
jelenlétét.
A doktor olyan rutint alakított ki, hogy néhány órányi időtartamra egyedül hagyta Adeline-
t és kívülről, az ajtónál állva, kezében jegyzetfüzettel és tollal hallgatózott. De nem hallott
semmit.
Hester és a doktor azt tanácsolták önmaguknak, hogy Adeline esetében, amely sokkal ko-
molyabb ügy, legyenek türelemmel, miközben gratuláltak maguknak az Emmeline-nel kap-
csolatos kedvező eredmények miatt. Örömmel jegyezték fel, hogy Emmeline-nek jobb lett az
étvágya, hajlandó volt fennmaradni, és az első néhány lépést saját magától tette meg. Hama-
rosan sétálgatott a ház körül és a kertben, újra a rá jellemző régi céltalansággal. Ó, igen, a
doktor és Hester egyetértett abban, hogy a kísérlet most már tényleg nagyon jó irányban halad
előre! Azt, hogy vajon gondoltak-e arra a lehetőségre, hogy amit ők „kedvező eredmények-
nek” neveztek, csupán annyit jelentett, hogy Emmeline visszatért a kísérlet előtti régi szokása-
ihoz, nehéz lenne megítélni.
Emmeline-nel sem volt minden olyan egyszerű. Volt egy szörnyű nap, amikor az orrát kö-
vetve odament ahhoz a szekrényhez, amely tele volt azokkal a rongyokkal, amelyeket a test-
vére hordott korábban. Az arcához vette őket, beszívta az áporodott, állatokra emlékeztető
szagot, aztán nagy örömmel magára vette őket. Elég idétlen dolog volt, de még rosszabb dol-
gok következtek ezután. Ily módon felöltözve észrevette magát a tükörben, és mivel azt hitte,
hogy a testvére van ott, hirtelen nekiszaladt. A csörömpölés elég hangos volt ahhoz, hogy a
Dadus odarohanjon, aki a tükör mellett sírva találta meg Emmeline-t: a lány nem a fájdalom
miatt sírt, hanem a testvére miatt, aki darabokra tört és vérzett.
Hester elvette tőle a ruhákat és utasította Johnt, hogy égesse el őket. További elővigyáza-
tosság kedvéért elrendelte, hogy a Dadus minden tükröt fordítson a fal felé. Emmeline egy
kicsit megdöbbent, de nem volt több hasonló incidens.
 Nem volt hajlandó beszélni. Annak ellenére, hogy a zárt ajtók mögött magában suttogott,
mindig a régi ikernyelven, sem a Dadussal, sem Hesterrel nem volt hajlandó egyetlen szót
sem váltani angolul. Ez olyasmi jelenség volt, amit meg kellett beszélni. Hester és a doktor
hosszú értekezletet tartottak a könyvtárban, amelynek a végén arra a következtetésre jutottak,
hogy nincs ok az aggodalomra. Emmeline tudott beszélni, és idővel fog is. A beszéd megta-
gadása, a tükörrel történt incidens – ezek persze csalódások voltak, de a tudománynak meg-
vannak a maga csalódásai. De nézzük meg a fejlődést! Emmeline például nem volt elég erős
ahhoz, hogy kiengedjék? És mostanában kevesebb időt töltött azzal, hogy az út mentén lődö-
rög, azon a láthatatlan határvonalon, amelyet nem mert átlépni, a doktor házának irányába te-
kintgetve. A dolgok olyan jól mentek, ahogy remélni lehetett.
Fejlődés? Nem ezt remélték a kezdet kezdetén. Nem volt sok azokhoz az eredményekhez
viszonyítva, amelyeket Hester ért el a lánnyal, amikor először megérkezett. De mindössze
ennyire jutottak és mindent kihasználtak. Titokban talán meg is könnyebbültek. Mert mi lett
volna egy határozott siker eredménye? Minden okot megszüntetett volna, amiért folytatni le-
hetett az együttműködésüket. És bár a tényt magát nem vették észre, nem is szerették volna.
Saját maguk jószántából sohasem fejezték volna be a kísérletet. Soha. Ahhoz, hogy abba-
hagyják, valami másra volt szükség, valami külső dologra. Valamire, ami úgy jött, mint derült
égből a villámcsapás.
– Mi volt az?
Bár lejárt az időnk, bár az a visszafogott, szürkésfehér tekintet ült ki az arcára, amely akkor
jelentkezett, amikor hamarosan gyógyszert kellett kapnia, s bár tilos volt kérdéseket feltenni,
nem tudtam megállni.
A fájdalmai ellenére volt valami zölden csillogó, hamiskás vibrálás a szemében, amikor bi-
zalmasan előredőlt.
– Hisz a szellemekben, Margaret?
Hogy hiszek-e a szellemekben? Mit mondhatnék erre?
Bólintottam.
Miss Winter elégedetten dőlt hátra a székében, én pedig úgy éreztem, hogy már megint
többet adtam ki magamból, mint amennyit akartam.
*
A következőképpen nézett ki a dolog:
Az egyik napsütéses napon Hester, miután befejezte több órás napi teendőit, korán távozott
a házból és úgy döntött, hogy a hosszabbik úton megy a doktorhoz. Az ég ragyogó kék színű
volt, a levegő friss illatú és tiszta, és úgy érezte, hogy tele van valamiféle olyan feszítő energi-
ával, amit nem tudott megnevezni, de ami mindenképpen aktív tenni akarásra késztette.
A mezőt elkerülő ösvény egy enyhe lejtőn vezetett fel, amely, ha nem is volt igazi domb,
remek kilátást nyújtott számára a környező földekre. Félúton járhatott a doktor háza irányá-
ban, élénk léptekkel haladva előre, felgyorsult szívveréssel, de semmiféle kimerültséget nem
érezve, sőt inkább az járt a fejében, hogy repülni is tudna, ha nagyon akarna, amikor hirtelen
meglátott valamit, amitől majdnem elájult.
A távolban egy mezőn együtt játszott Emmeline és Adeline. Semmi tévedés. Két vörös
színű hosszú sörény, két pár fekete cipő; az egyik gyerek tengerészkék puplinruhában, ame-
lyet aznap reggel a Dadus adott rá, a másik pedig zöldben.
Lehetetlen.
De nem. Hester tudományos világnézetű volt. Ha egyszer látta őket, akkor ott is voltak.
Kell hogy legyen rá magyarázat. Adeline megszökött a doktor házából. A kábultsága ugyan-
olyan gyorsan távozott belőle, mint amilyen gyorsan belészállt, és kihasználva egy nyitott ab-
lak vagy egy elhagyott kulcscsomó adta lehetőséget, mielőtt bárki észrevette volna, megszö-
kött. Ez minden.
 Mit csináljon? Odaszaladni az ikrekhez értelmetlen lett volna. Egy hosszú, elnyúló mezőn
kellene megközelítenie őket, és még mielőtt odaérne, a lányok észrevennék és elmenekülné-
nek. Reménytelen próbálkozás lenne. Így aztán a doktor házához ment. Futva.
Pillanatok alatt odaért és türelmetlenül verni kezdte az ajtót. Mrs. Maudsley engedte be, a
nagy zajtól egy kicsit morcosan, de Hesternek sokkal fontosabb dolgok jártak a fejében, mint
a bocsánatkérés, ezért elviharzott mellette a rendelő irányába. Kopogás nélkül lépett be a he-
lyiségbe.
A doktor felnézett, és csodálkozva látta, hogy a munkatársa arca kipirult az izgatottságtól,
a frizurája pedig, ami általában rendezett szokott lenni, mintha csapzott lett volna. A nevelőnő
nehezen kapott levegőt. Szeretett volna megszólalni, de nem tudott.
– Mi történt? – kérdezte a doktor, miközben felállt a székéből és az íróasztalt megkerülve
odament Hesterhez, hogy a vállára tegye a kezét.
– Adeline! – zihálta Hester. – Kiengedte!
A doktor értetlenkedve ráncolta a homlokát. A vállánál fogva olyan szögben fordította el
Hestert, hogy szembeálljon a szoba másik végével.
Ott volt Adeline.
Hester visszafordult a doktor felé.
– De én most láttam őt! Emmeline-nel együtt! Az Oates-réten túli erdő szélén… – kezdte
eléggé szenvedélyesen, de aztán eltöprengett és a hangja kezdett elhalni.
– Nyugodjon meg, üljön le ide, és igyon egy korty vizet! – mondta a doktor.
– Biztosan elszaladt. Hogy juthatott ki? És hogy tudott ilyen gyorsan visszajönni? – kér-
dezte Hester és próbálta valahogy megérteni a dolgot.
– Két órája ebben a szobában van. Reggeli óta. Egy percre sem maradt felügyelet nélkül. –
Belenézett Hester szemébe, mert felkavarta a lány állapota. – Bizonyára egy másik gyerek
volt. A faluból – tette hozzá, és igyekezett doktori méltóságát megőrizni.
– De… – Hester csak rázta a fejét. – Adeline ruhájában volt. Adeline haját láttam.
Hester megfordult, hogy újra megnézze Adeline-t. A kislány tekintete teljesen közömbös
volt. Nem abban a zöld ruhában volt, amelyet Hester néhány perccel azelőtt látott, hanem egy
szép kékben, a haja sem volt kócos, hanem be volt fonva.
Amikor Hester visszafordult a doktorhoz, a tekintete egészen zavart volt. Nem tudott
egyenletesen lélegezni. Semmiféle racionális magyarázat nem volt arra, amit látott. Teljesen
tudománytalan volt. Hester pedig tudta, hogy a világ totálisan és mélységesen tudományos
alapú. Csupán egy magyarázat lehetséges.
– Bizonyára megbolondultam – suttogta. A pupillái kitágultak, az orrlyuka remegett. –
Szellemeket láttam!
A szeme megtelt könnyel.
A doktorban furcsa érzés támadt, amikor látta, hogy a munkatársa ilyen zilált érzelmi álla-
potban van. Bár a tudós énje volt az, aki először megcsodálta Hester racionális észjárását és
megbízható elméjét, most a férfi, az állati és ösztönös énje reagált a lány lelki kiborulására,
amikor átkarolta, határozottan magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.
Hester nem ellenkezett.
Az ajtónál való hallgatózás nem udvariatlanság, ha azt a tudomány nevében teszik, márpe-
dig a doktor felesége nagyon odaadó tudós volt, amikor arról volt szó, hogy a férjét kell ta-
nulmányozni. A csók, ami annyira meglepte a doktort és Hestert, egyáltalán nem jelentett
meglepetést Mrs. Maudsley-nak, aki már egy ideje valami ilyesmire gyanakodott.
Feltépte az ajtót és magából jogosan kikelve beviharzott a rendelőbe.
– Megköszönném, ha azonnal távozna ebből a házból – mondta Hesternek. – Küldje el
Johnt a kocsival a gyerekért!
Aztán a férjéhez fordult:
– Veled később beszélek.
 A kísérlet véget ért. Csakúgy mint sok más dolog.
John elment Adeline-ért. A házban sem a doktort, sem a feleségét nem látta, de a cseléd-
lánytól megtudta, hogy mi történt aznap délelőtt.
Otthon lefektette Adeline-t a régi ágyába a régi szobájában, és nyitva hagyta az ajtót.
Emmeline éppen az erdőben sétált, felemelte a fejét, beleszagolt a levegőbe és egyenesen
hazafelé indult. A konyhaajtón ment be a házba, egyenesen fel a lépcsőn, kettesével rohanva
felfelé és gondolkodás nélkül a régi szobába tartott. Amikor bement, becsukta maga mögött az
ajtót.
És Hester? Senki sem hallotta, hogy visszament volna a házba és senki sem hallotta távoz-
ni. De amikor másnap reggel a Dadus kopogtatott az ajtaján, a tiszta kis szobát üresen találta,
Hester nem volt sehol.
*
Amikor felocsúdtam a történet bűvköréből, visszatértem Miss Winter üvegekkel és tükrökkel
teli könyvtárába.
– Hova ment? – kérdeztem.
Miss Winter egy kicsit összeráncolta a homlokát.
– Fogalmam sincs róla. Mit számít az?
– Valahova mennie kellett.
A mesélő oldalvást rám pillantott.
– Miss Lea, semmi értelme ezekkel a mellékszereplőkkel foglalkozni. Ez nem az ő történe-
tük. Jönnek-mennek, és ha elmennek, akkor örökre eltűnnek. Ez van, ezen nem lehet változ-
tatni.
Belecsúsztattam a ceruzámat a jegyzetfüzetem spiráljába és az ajtóhoz mentem, de amikor
odaértem, visszafordultam.
– És honnan jött?
– Az ég szerelmére! Csak egy nevelőnő volt! Higgye el nekem, hogy jelentéktelen sze-
mély.
– Kellett, hogy legyenek ajánlásai. Korábbi állása. Vagy egy álláskereső levél az otthoni
címével. Talán egy ügynökségtől jött?
Miss Winter lehunyta a szemét és az arcán hosszas szenvedésről árulkodó kifejezés jelent
meg.
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Lomax, az Angelfield család ügyvédje minden részletet
tud. Nem mintha sokat segítenének magának. Ez az én történetem. Nekem kellene tudnom.
Az irodája Banburyben van, a Market Streeten. Utasítani fogom, hogy ha bármit meg akar
tudni, mindenre válaszoljon magának.
Aznap este írtam Mr. Lomaxnak.
 Hester után
Másnap reggel, amikor Judith behozta a reggelimet, odaadtam neki a Mr. Lomaxnak írt leve-
let, mire ő is elővett egy nekem szóló levelet a köténye zsebéből. Felismertem apám kézírását.
Apa levelei mindig megnyugvást jelentettek, és ez most sem volt másképpen. Remélte,
hogy jól vagyok. Hogy haladok a munkámmal? Olvasott egy különös és kellemes tizenkilen-
cedik századi dán regényt, amiről majd mesélni fog, amikor újra otthon leszek. Egy aukción
kapcsolatba került egy köteg tizennyolcadik századi levéllel, amelyek senkinek sem kellettek.
Engem vajon érdekelnének? Mindenesetre megvette a leveleket. Magándetektívek? Nos, talán
vannak, de nem lenne ugyanolyan jó vagy még jobb egy családfakutató? Van egy fickó, akit
ismer, és aki pontosan megfelel egy ilyen munkára, és ha jobban belegondol, akkor még egy
szívességgel is tartozik: néha bejött az üzletbe, hogy használja az évkönyveket. Amennyiben
érdekel a dolog, itt a címe. Végül, mint mindig, a szokásos kiüresedett szavak: Anya is sok-
szor csókol.
Vajon tényleg mondta? – töprengtem magamban. Apa megemlíti, hogy „Ma délután írok
Margaretnek”, mire anyám – mellékesen? kedvesen? – így válaszol: „Sokszor csókolom.”
Nem. Nem tudtam elképzelni. Ezt apa tette hozzá. Anélkül, hogy anyám tudná. Apa vajon
miért foglalkozott ezzel? Hogy a kedvemben járjon? Hogy hihetővé tegye? Vajon miattam
vagy miatta tette ezeket a hálátlan erőfeszítéseket, hogy összekapcsoljon bennünket? Lehetet-
len feladat volt. Anyám és én olyanok voltunk, mint két kontinens, amelyek lassan, de feltar-
tóztathatatlanul távolodnak el egymástól; apám, a hídépítő pedig állandóan bővítette azt a tö-
rékeny építményt, amely összeköthet bennünket.
Az üzletbe érkezett egy levél a számomra; apám azt is mellékelte. Attól a jogászprofesz-
szortól jött, akit apa javasolt nekem.

Kedves Miss Lea!

Nem is tudtam, hogy Ivan Lea-nek van egy lánya, de most már tudom, és nagyon örülök,
hogy megismerhetem Önt, annak pedig még jobban, hogy segíthetek. A holtnak nyilvánítás
pontosan azt jelenti, amire gondolt: egy személy halálának jogi vélelmét. Az elhalálozás lehet
az egyetlen ésszerű feltételezés, ha egy személy eltűnésének körülményei nem ismertek és
hollétéről hosszú ideje semmit sem lehet tudni. E vélelem fő funkciója, hogy lehetővé tegye
az eltűnt személy tulajdonának átszállását az örökösökre.
Elvégeztem a szükséges kutatásokat és utánajártam azoknak az ügyhöz tartozó dokumen-
tumoknak, amelyek Önt különösképpen érdeklik. Az Ön Mr. Angelfieldje nyilvánvalóan na-
gyon visszavonult életet élt, és eltűnésének dátuma és körülményei nem ismeretesek. Ugyan-
akkor az a fájdalmas és rokonszenves munka, amelyet egy bizonyos Mr. Lomax végzett el az
örökösök (két unokahúg) nevében, lehetővé tette, hogy a megfelelő formaságokat megejtsék.
Az ingatlan elég értékes volt, bár a tűz, amely lakhatatlanná tette, lényeges csökkenést jelen-
tett. De mindezt a saját szemeivel is látni fogja azokban a dokumentumokban, amelyekről má-
solatokat készítettem Önnek.
Látni fogja, hogy maga az ügyvéd az egyik kedvezményezett nevében írt alá. Ez bevett
szokás olyan esetekben, amikor a kedvezményezett valamilyen okból kifolyólag (például be-
tegség vagy más akadályoztatás miatt) nem tudja a saját ügyeit intézni.
Igen nagy figyelmet fordítottam a másik kedvezményezett aláírására. Szinte teljesen olvas-
hatatlan volt, de végül sikerült megfejtenem. Vajon a manapság legjobban őrzött titokra sike-
rült rábukkannom? De talán Ön ezt már eddig is tudta? Ez keltette fel az Ön érdeklődését az
eset iránt?
 Ne féljen! Én nagyon diszkrét ember vagyok! Mondja meg az édesapjának, hogy adjon ne-
kem egy jelentős árkedvezményt a Justitiae Naturális Príncipía című könyvre, és én egy szót
sem fogok szólni senkinek.

Legalázatosabb szolgája,
William Henry Cadwalladr

Az első dolgom az volt, hogy megnéztem a Cadwalladr professzor által készített másolat
végét. Ott volt a hely Charlie unokahúgainak az aláírására. Amint a professzor mondta,
Emmeline helyett Mr. Lomax írt alá. Ebből arra tudtam következtetni, hogy a lány legalább a
tüzet túlélte. A második sorban pedig ott volt az a név, amelyet vártam. Vida Winter. Utána
pedig, zárójelben, az állt, hogy korábbi nevén Adeline March.
Bizonyíték.
Vida Winter Adeline March volt.
Igazat mondott.
Ennek tudatában a megbeszélt időben ott voltam a könyvtárban, ahol meghallgattam és le-
jegyzeteltem a kis füzetembe, amit Miss Winter mesélt a Hester távozása utáni helyzetről.
*
Adeline és Emmeline az első éjszakát és az első napot a szobájukban töltötték, ágyban fekve,
egymást átölelve és egymás szemébe nézve. A Dadus és Ásó John között volt egy kimondat-
lan megállapodás, miszerint úgy kezelik a lányokat, mint a lábadozó betegeket, és bizonyos
értelemben azok is voltak. Sérülést okoztak nekik. És most az ágyban feküdtek, az orruk ösz-
szeért, miközben egymás tekintetét fürkészték. Egyetlen szó nélkül. Egyetlen mosoly nélkül.
Még pislogni is egyszerre pislogtak. Aztán a vérátömlesztéssel, ami a huszonnégy óráig tartó
nézésen keresztül történt meg, a megszakadt kapcsolat újra helyreállt. De mint minden be-
gyógyult sebnek, ennek is maradt valami nyoma.
Eközben a Dadus azon értetlenkedett, hogy mi történhetett Hesterrel. John, aki nem akarta
kiábrándítani a nevelőnővel kapcsolatban, semmit sem szólt, de a hallgatása még inkább arra
késztette a Dadust, hogy hangosan elmélkedjen:
– Gondolom, a doktornak megmondta, hogy hová megy – mondta szánalmas hangon. –
Meg kell tudnom tőle, hogy mikor jön vissza Hester.
Ekkor már Johnnak meg kellett szólalnia és ezt keményen tette:
– Te csak ne kérdezd meg tőle, hogy hová ment! Semmit se kérdezzél tőle! Amúgy nem
fogjuk itt látni többé a doktort.
A Dadus homlokát ráncolva elfordult tőle. Mi baja van itt mindenkinek? Hester miért nincs
itt? Miért olyan mérges John? És a doktor, aki állandó látogató volt ebben a házban, ő miért
ne jönne többé ide? Olyan dolgok történtek, amelyeket a Dadus nem tudott felfogni. Mosta-
nában egyre gyakrabban és egyre hosszabb időszakokra olyan érzése volt, hogy valami nincs
rendben a világban. Nem egyszer azon kapta magát, hogy rádöbbent, órák teltek el úgy, hogy
semmire sem emlékezett. Olyan dolgok, amelyek mások számára teljesen természetesek vol-
tak, neki értelmetlennek tűntek. Amikor pedig kérdéseket tett fel, hogy megpróbálja megérte-
ni, az emberek szemében furcsa tekintet jelent meg, amelyet igyekeztek gyorsan leplezni.
Igen. Valami furcsa dolog zajlott, és Hester megmagyarázhatatlan távolléte ennek csak egy
része volt.
John, miközben sajnálta, hogy a Dadus ettől boldogtalan, megkönnyebbült, hogy Hester
elment. A nevelőnő távozása nagy terhet vett le a válláról. Sokkal szabadabban járkált be a
házba, és esténként hosszabb időt töltött el a Dadussal a konyhában. Az ő szempontjából
Hester elveszítése egyáltalán nem tűnt veszteségnek. Az ő életében Hester csupán egyetlen
javulást hozott – amikor arra biztatta, hogy újra kezdjen el dolgozni a sövénykertben –, de ezt
olyan finoman és olyan diszkréten tette, hogy egy kis idő elteltével egyszerű volt önmagát
meggyőznie arról, hogy ezt a döntést tulajdonképpen teljesen egyedül ő maga hozta meg.
Amikor kiderült, hogy Hester végleg elment, John elővette a csizmáját a csűrből és leült a
kályha mellé, hogy kitisztítsa, s közben feltette a lábát az asztalra, mert ugyan ki szólna most
rá?
A gyerekszobában tartózkodó Charlie-t mintha elhagyta volna a dühe és a helyébe keserű
kimerültség lépett. Néha lehetett hallani, ahogy lassan és csoszogva járkál a szobában, máskor
pedig, ha az ember hallgatózott az ajtón, hallani lehetett, hogy sír, de úgy, ahogy egy szeren-
csétlen kis kétéves gyermek zokog mindenbe belefáradva. Lehetséges volna, hogy Hester va-
lamiféle titokzatos, de mégis tudományos módon a zárt ajtón keresztül hatással volt Charlie-ra
és kordában tartotta legmélyebb kétségbeesését? Ez sem tűnt lehetetlennek.
Nem csak az emberek reagáltak Hester eltűnésére. A ház is azonnal reagált. Az első dolog
az újfajta csend volt. Nem lehetett hallani Hester lépteinek kopogását, amint fel és alá járkál a
lépcsőkön és a folyosókon. Aztán a tetőn is abbamaradt a munkások dobogása és kopácsolása.
Amikor a tetőfedő rájött, hogy Hester elment, igen komolyan arra gyanakodott, hogy ha nem
lesz, aki Charlie orra alá tolja a számláit, akkor senki sem fogja kifizetni a munkáját. Így aztán
összepakolta a szerszámait és elment, egyszer ugyan még visszajött a létrájáért, de soha többé
nem látták.
A csend első napján – mintha soha semmi sem szakította volna meg a folyamatot – a ház
visszatért a régi kerékvágásba és lassan újra pusztulni kezdett. Először a kis dolgok jelentek
meg: minden szobában minden tárgy minden egyes nyílásába kezdett beivódni a kosz; a felü-
leteket por lepte be; az ablakokon megjelent az első vékony koszréteg. A Hester okozta válto-
zások mind a felszíneket érintették, ezért naponta karban kellett tartani azokat. És mivel a Da-
dus takarítási programja eleinte csak esetleges volt, aztán egészen megszűnt, újra felülkereke-
dett a ház igazi, állandó jellemzője. Elérkezett az az idő, amikor semmihez sem lehetett hoz-
zányúlni anélkül, hogy az ember kezéhez oda ne tapadt volna valamennyi piszok.
A tárgyak is visszatértek a régi kerékvágásba. A kulcsok indultak elsőként szokásos körút-
jukra. Éjszakánként kicsúsztatták magukat a kulcslyukakból és leválasztották magukat a
kulcstartókról, aztán egy meglazult padló alatti üreg porral teli közegében egymásra találtak.
Az ezüst gyertyatartók, amelyek még mindig csillogtak Hester munkája révén, a nappali szo-
bában lévő kandallóról Emmeline ágy alatti kincsesládájába vándoroltak át. Könyvek kerültek
le a könyvespolcokról, hogy az emeleten valamelyik sarokban vagy heverő alatt találjanak új
pihenőhelyre. A függönyök önállóan húzták össze és szét magukat. Még a bútorok is mozogni
kezdtek az ellenőrzés hiányában. Az egyik heverő a fal felé mozdult a helyéről; az egyik szék
pedig egy fél méterrel arrébb került. Minden bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a házban
szellemek járnak, újra megerősödött.
Mielőtt egy javítás alatt álló tető rendbe jönne, először rosszabb állapotba kerül. A tetőfedő
által ott hagyott lyukak nagyobbak voltak, mint azok, amelyek miatt odahívták őt dolgozni.
Nagyon kellemes volt a padlásszoba padlóján feküdni és közben napozni, de az eső az más
volt. A padló kezdett megpuhulni, aztán egy idő után a víz elkezdett csöpögni az alatta lévő
szobákba. Voltak olyan helyek, ahová nem volt szabad lépni, mert veszélyesen meghajlott
volna a padló. Hamarosan be is szakadt és egyenesen le lehetett látni a lenti szobába. És vajon
mennyi időbe telik, amíg annak a szobának a padlója is beszakad és be lehet majd látni a
könyvtárba? És a könyvtár padlója is beszakadhat? Lehet, hogy egyszer majd valaki a pincé-
ben fog állni és a négy szinten keresztül az eget fogja bámulni?
A víz, akárcsak Isten, kifürkészhetetlen utakon jár. Ha egyszer bejut a házba, akkor közve-
tetten a gravitációs erőnek engedelmeskedik. A falakon belül és a padlók alatt titkos csatorná-
kat és vájatokat talál; váratlan irányokban képes szivárogni és csörgedezni; a lehető legvaló-
színűtlenebb helyeken bukkan fel. A házban mindenfelé rongyok voltak elhelyezve a nedves-
ség felszívására, de soha senki sem csavarta ki azokat a rongyokat; serpenyőket és lábasokat
raktak ki sok helyre, hogy azokba csöpögjön a víz, de még mielőtt valakinek eszébe jutott
volna kicserélni őket, tele lettek és kiömlött belőlük a víz. Az állandó nedvesség leszedte a
falakról a vakolatot és beleivódott a habarcsba. A padláson némelyik fal annyira labilis volt,
hogy egy kézzel úgy meg lehetett mozgatni, mint egy meglazult fogat.
És hogyan érezték magukat az ikrek ebben a helyzetben? Súlyos sebet ejtett rajtuk Hester
és a doktor. Persze a dolgok már soha nem lesznek olyanok, mint régen. Az ikrek mindig ma-
gukban fogják hordozni ezt a sebet, és a szétválasztás hatását soha nem lehet véglegesen kitö-
rölni belőlük. De a sebet mindketten másképpen érezték. Elvégre Adeline szinte azonnal a
vándorhajlam állapotába zuhant, amikor megértette, hogy mit akar Hester és a doktor. Csak-
nem ugyanabban a pillanatban vesztette el önmagát, amelyikben az ikertestvérét, és nem em-
lékezett arra az időre, amit tőle távol töltött. Amennyire meg tudta ítélni, az a feketeség,
amely a testvére elvesztése és újra megtalálása közé esett, egy vagy két év is lehetett. Nem
mintha most számítana valamit, hiszen vége volt és újra visszatért az életbe.
Emmeline számára másként csapódtak le a dolgok. Neki nem adatott meg az amnézia
okozta megkönnyebbülés. Ő hosszabb ideig és többet is szenvedett. Az első hetekben minden
perc kínszenvedés volt. Úgy érezte magát, mint egy megcsonkított abból az időből, amikor
még nem volt érzéstelenítő, félig eszét vette a fájdalom, teljesen megdöbbentette, hogy az
emberi test ennyi mindent el tud viselni és nem hal bele. De lassanként, sejtről sejtre, kezdett
gyógyulni. Eljött az az idő, amikor már nem az egész teste égett a fájdalomtól, hanem csak a
szíve. Aztán az a nap is elérkezett, amikor – legalábbis egy kis időre – a szíve képes volt a
bánaton kívül más érzelmek befogadására is. Egyszóval: Emmeline alkalmazkodott ahhoz,
hogy nincs vele az ikertestvére. Megtanult külön létezni.
De mégiscsak újra összekerültek, és ismét ikrek voltak. Emmeline azonban már nem
ugyanaz az iker volt, mint azelőtt, és ezt Adeline nem fogta fel azonnal.
Először csak az újraegyesülés örömét érezték. Elválaszthatatlanok voltak. Ahova ment az
egyik, követte a másik. A sövénykertekben a fák körül szaladgáltak, és vég nélkül bújócskáz-
tak, megismételve azt az élményt, amikor elvesztették és újra megtalálták egymást, amibe
Adeline sohasem fáradt bele. Emmeline számára az újdonság érzése fokozatosan kezdett el-
halványulni. Közéjük ékelődött a régi ellentét. Emmeline balra akart menni, Adeline jobbra,
így aztán veszekedtek. És mint korábban, most is általában Emmeline adta be a derekát. De
új, titkos énjének ez nem tetszett.
Bár Emmeline annak idején kedvelte Hestert, most mégsem hiányzott neki. A kísérlet alatt
eltűnt a rokonszenve. Végül is tudta, hogy Hester választotta el őt a testvérétől. És ami még
ennél is rosszabb volt, Hestert annyira lefoglalták a jelentései és a tudományos megbeszélései,
hogy talán észre sem vette, de elhanyagolta Emmeline-t. Akkoriban, amikor szokatlan ma-
gányra volt ítélve, Emmeline különböző módokat talált arra, hogy ne gondoljon a bánatára.
Olyan szórakoztató dolgokat fedezett fel, amelyeket önmagukért kedvelt. Játékokat, amelye-
ket nem volt hajlandó feladni csak azért, mert a testvére visszajött.
Így történt, hogy az újraegyesülés utáni harmadik napon Emmeline otthagyta a bújócskát a
kertben és besétált a biliárdszobába, ahol volt egy pakli kártyája. A filcborítású asztal közepé-
re hasalva elkezdte a játékát, ami a pasziánsz egyik változata volt, a legegyszerűbb és leggye-
rekesebb. Emmeline minden alkalommal győzött; a játék úgy volt megtervezve, hogy ne tud-
jon veszíteni. És ő minden alkalommal örült.
Az egyik játszma közepén oldalra billentette a fejét. Nem hallotta egészen pontosan, de a
belső hallása, amely állandóan az ikertestvérére volt hangolva, azt súgta neki, hogy Adeline
hívja. Emmeline nem vett róla tudomást. Dolga volt. Majd később megnézi Adeline-t. Ha
majd befejezte a játékát.
Egy órával később, amikor Adeline beviharzott a szobába és a szeme szikrát szórt a méreg-
től, Emmeline semmivel sem tudott védekezni. Adeline felmászott az asztalra és a dühtől
hisztérikus állapotba kerülve rávetette magát Emmeline-re.
 Emmeline a kisujját sem mozdította azért, hogy védekezzen. Nem is sírt. Egy hangja sem
volt, sem a támadás alatt, sem amikor véget ért.
Amikor Adeline dühe elpárolgott, néhány percig állt és nézte a testvérét. A zöld filcre vér-
csepp került. A kártyák szanaszét hevertek. A gombolyaggá összekucorodott Emmeline válla
rángatózva járt fel s alá, ahogy lélegzett.
Adeline hátat fordított neki és elsétált.
Emmeline maradt, ahol volt, az asztalon, egészen addig, amíg John órákkal később érte
nem jött. A kertész odavitte a Dadushoz, aki kimosta a hajából a vért, a szemére borogatást
tett és bűbájdióval kezelte a horzsolásait.
– Ez nem történhetett meg, amikor Hester itt volt – jegyezte meg a Dadus. – Bárcsak tud-
nám, mikor jön vissza.
– Nem fog visszajönni – mondta John, igyekezvén leplezni bosszúságát. Ő sem szerette
ilyen állapotban látni a gyereket.
– De nem értem, hogy miért így ment el. Szó nélkül. Mi történhetett? Gondolom, valami
sürgős dolog lehetett. A családjában...
John a fejét rázta. Tucatnyiszor hallotta már ezt a gondolatot, amihez annyira ragaszkodott
a Dadus, hogy Hester vissza fog jönni. Az egész falu tudta, hogy nem fog visszajönni. A
Maudsley-ék szolgálója mindent hallott. Azt állította, hogy látta is, és még sok minden mást
is, úgyhogy teljességgel lehetetlen volt, hogy létezzen olyan felnőtt a faluban, aki ne tudta
volna egészen biztosan, hogy a csúnyácska nevelőnőnek viszonya volt a doktorral.
Természetes volt, hogy a Hester „viselkedéséről” szóló pletykák (a falu így nevezte a hely-
telen magatartást) előbb-utóbb a Dadus fülébe is eljutnak. Először fel volt háborodva. Egysze-
rűen nem volt hajlandó elhinni azt, hogy Hester – az ő Hestere – ilyet tett volna. De amikor
dühösen beszámolt a hallottakról Johnnak, ő csak megerősítette. Emlékeztette a Dadust arra,
hogy aznap ő ott járt a doktornál, hogy elhozza a gyereket. Közvetlenül a szolgálólánytól hal-
lotta. Azon a napon, amikor megtörtént. És különben is, miért távozott volna Hester olyan hir-
telen, figyelmeztetés nélkül, ha semmi rendkívüli nem történt volna?
– A családja – dadogta a Dadus. – Vészhelyzet...
– Akkor hol a levél? Írt volna, ha vissza akarna jönni, nem? Megmagyarázta volna. Kaptál
tőle levelet?
A Dadus megrázta a fejét.
– Na látod – zárta le a témát John, aki képtelen volt elrejteni a hangjából kicsengő elégté-
telt –, olyasmit tett, amit nem kellett volna, és nem fog visszajönni. Végleg elment. Hidd el
nekem!
A Dadus egyre csak ezen gondolkodott. Nem tudta, hogy mit higgyen. A világ nagyon za-
varos hely lett.
 Eltűnt!
Csak Charlie-t nem érintette a dolog. Persze voltak változások. A valódi ételek helyét, ame-
lyeket Hester idejében az ajtaja elé helyeztek reggeli, ebéd és vacsora idején, alkalmi szendvi-
csek vették át, egy hideg hússzelet és egy paradicsom, egy tál fagyasztott rántott tojás, ame-
lyek kiszámíthatatlan időközönként bukkantak fel, vagyis amikor a Dadusnak eszébe jutott.
Charlie-nak mindegy volt. Ha éhes volt és az ételt odatették, akkor evett egy falatot a húsból
vagy a száraz kenyér egyik csücskéből, de ha nem volt ott semmi, akkor nem evett, és nem
törődött azzal, hogy éhes. Ő ennél sokkal erősebb éhség miatt aggódott. Az élete lényege volt
az, és valami, amit Hester sem a megérkezésekor, sem a távozásakor nem változtatott meg.
De Charlie számára mégis változás következett be, jóllehet Hesternek ahhoz semmi köze
nem volt.
Időnként egy-egy levél érkezett a házba, és időnként valaki felbontotta. Néhány nappal
azután, amikor Ásó John megjegyezte, hogy Hestertől nem kaptak levelet, a Dadus az elő-
csarnokban egy porral belepett levélkupacot talált a postaláda alatti szőnyegen. Felbontotta a
leveleket.
Az egyik Charlie bankárától jött: érdekli-e egy befektetési lehetőség?
A második egy számla volt a tetőn dolgozó építőktől.
A harmadik vajon Hestertől érkezett?
Nem. A harmadik a szanatóriumból jött. Isabelle meghalt.
A Dadus csak bámulta a levelet. Meghalt! Isabelle! Ez igaz lenne? A levél szerint influen-
za volt.
Charlie-nak meg kellene mondani, de a Dadusnak a gondolattól is inába szállt a bátorsága.
Úgy döntött, hogy jobb lesz, ha először Johnnal beszél, és félretette a leveleket. De később,
amikor John a helyén ült a konyhában és a Dadus friss teát töltött a csészéjébe, a levélről tel-
jesen megfeledkezett. Ez is azoknak az egyre gyakoribb elfelejtett momentumoknak a sorsára
jutott, amelyeket átélt, érzett, de mivel nem jegyezte fel, eltűntek a süllyesztőben. Ennek elle-
nére néhány nappal később, amikor egy odaégett pirítóst és szalonnát tartalmazó tálcával átha-
ladt az előcsarnokon, gépiesen az étel mellé tette a leveleket, bár egyáltalán nem emlékezett a
tartalmukra.
Aztán teltek-múltak a napok, és úgy tűnt, hogy semmi sem történt, kivéve, hogy a por egy-
re vastagabb lett, a kosz még jobban összegyűlt az ablakpárkányokon, a nappaliban a kártya-
lapok egyre távolabb kerültek a dobozuktól, és napról napra könnyebb volt elfelejteni, hogy
valaha is járt itt egy Hester.
A napok egyhangú csendességében Ásó John jött rá, hogy valami történt. Ő kint szeretett
lenni, nem volt otthon ülő típus. Ennek ellenére tudta, hogy eljön az az idő, amikor a csészék-
be már nem lehet még egy adag teát tölteni anélkül, hogy el ne mosnák, sőt azt is tudta, hogy
egy olyan tányérra, amelyen előzőleg nyers húst tartottak, rögtön utána nem lehet főtt húst
tenni. Látta, hogy mi a helyzet a Dadussal, nem volt ostoba. Így aztán, amikor a koszos tányé-
rok és csészék már halomban hevertek egymáson, fogta magát és elmosogatott. Fura látvány
volt, ahogy ott állt a mosogató mellett gumicsizmában és kalapban, és olyan ügyetlenül kezel-
te a mosogatórongyot és a porcelánt, mint amennyire ügyes volt az agyagcserepeivel és az
érzékeny növényeivel. És felfigyelt arra, hogy a csészék és a tányérok száma folyamatosan
csökken. Hamarosan nem lesz elegendő. Hol vannak a hiányzó edények? Azonnal arra gon-
dolt, hogy a Dadus időnként felvitt egy-egy tányért Charlie úrnak. Látta valaha is a Dadust
üres tányérral visszajönni a konyhába? Nem.
John felment az emeletre. A zárt ajtó előtt hosszú sorban voltak elrendezve a csészék és a
tányérok. Az ételek, amelyekhez Charlie hozzá sem nyúlt, kiváló lakomát jelentettek a fölöt-
tük zümmögő legyeknek, és erős, kellemetlen szag terjengett a közelükben. Vajon hány napon
át hagyta itt a Dadus az ételt anélkül, hogy észrevette volna, hogy az előző napi érintetlen
volt? Összeadta a tányérok és a csészék számát, és összeráncolta a homlokát. Ekkor jött rá.
Nem kopogott be az ajtón. Mi értelme lett volna? El kellett mennie a csűrjébe egy fadarab-
ért, amely elég erős volt ahhoz, hogy faltörő kosnak használja. A tölgyfának csapódó hang, a
fától elváló fémpántok okozta nyikorgás és robaj elegendő volt ahhoz, hogy mindannyiunkat,
még a Dadust is, odacsalogasson az ajtóhoz.
Amikor a betört ajtó kimozdult a helyéből, félig a csuklópánton lógva, hallottuk a zümmö-
gő legyeket és iszonyatos bűz áradt kifelé, amelytől Emmeline és a Dadus is visszahőkölt.
Még John is a szája elé emelte a kezét és egy árnyalattal sápadtabb lett.
– Maradjatok ott! – adta ki az utasítást, amikor belépett a szobába. Én, néhány lépéssel
mögötte, követtem.
Óvatosan átléptük a régi gyermekszoba padlóján heverő rothadó ételmaradékokat, és mi-
közben haladtunk előre, megriadt légyrajok szálltak fel a levegőbe. Charlie úgy élt, mint egy
állat. Penésszel borított koszos tányérok hevertek a padlón, a kandallón, a székeken és az asz-
talon. A hálószoba ajtaja félig nyitva volt. A még mindig a kezében lévő faltörő kos végével
John óvatosan meglökte az ajtót, mire egy megrémült patkány rohant ki a lábaink között. Bor-
zalmas látvány volt. Még több légy, még több rothadó étel, és ami még rosszabb: Charlie be-
teg volt. A padlón lévő szőnyeg megkeményedett a megszáradt, légypiszokkal teli hányadék-
tól. Az asztalon az ágy mellett volt egy köteg véres zsebkendő és a Dadus régi stoppolótűje.
Az ágy üres volt. Csupán a vértől és más emberi hitványság eredményétől foltos gyűrött,
koszos lepedők voltak benne.
Nem beszéltünk. Próbáltunk nem lélegezni, és amikor szükségből levegőt vettünk a szán-
kon keresztül, az émelyítő és undorító levegő megrekedt a torkunkban és öklendezni kezd-
tünk. De a legrosszabb még hátra volt. Volt még egy szoba. Johnnak meg kellett feszítenie a
testét, hogy ki tudja nyitni a fürdőszobába vezető ajtót. Még mielőtt teljesen kinyílt volna,
megéreztük a szörnyűséget. Mielőtt beletelepedett volna az orrlyukamba, a bőröm már meg-
érezte, és az egész testemet hideg verejték járta át. A vécé borzasztó volt. A vécétető le volt
hajtva, de nem tudta teljesen eltakarni azt a túlcsorduló mocskot, amit takarnia kellett volna.
De ez még semmi nem volt. A kádban ugyanis, amitől John egy jó nagyot lépett hátra, és rám
is lépett volna, ha én, ugyanabban a pillanatban, nem léptem volna kettőt hátra, szóval a kád-
ban volt egy testváladékból álló fekete lötty, amelynek a szagától John is és én is az ajtóhoz
szaladtunk, keresztül a patkányürülékeken és a legyeken, ki a folyosóra, le a lépcsőn és ki a
kapun.
Hánytam. A zöld füvön az én sárga hányadékom frissnek, tisztának és édesnek tűnt.
– Rendben van – mondta John, majd az egyik kezével, amely még mindig remegett, meg-
veregette a vállamat.
A Dadus, aki a maga sietős csoszogásával követett bennünket, a füvön keresztül közeledett
hozzánk, és az egész arca kérdésekről árulkodott. Mit mondhatnánk neki?
Megtaláltuk Charlie vérét. Megtaláltuk Charlie ürülékét, Charlie vizeletét és Charlie há-
nyadékát. Na és Charlie?
– Nincs itt – mondtuk a Dadusnak. – Eltűnt.
*
Visszamentem a szobámba, és a történeten gondolkodtam. Több szempontból is különös volt.
Ott volt természetesen Charlie eltűnése, ami önmagában is érdekes fordulat. Ez arra késztetett,
hogy elgondolkodjak az almanachon és azon a furcsa rövidítésen, ami úgy néz ki, hogy hhny.
De többről is szó volt. Vajon Vida Winter megtudta, hogy észrevettem? Semmilyen külsődle-
ges jelét nem adta. Pedig én észrevettem. Ma Miss Winter úgy fogalmazott, hogy én.
*
A szobámban a sonkás szendvics mellett a tálcán találtam egy nagy, barna borítékot. Mr.
Lomax, az ügyvéd, postafordultával válaszolt a levelemre. Rövid, de kedves hangú megjegy-
zéséhez mellékelt néhány másolatot Hester szerződéséről, amelyre rápillantottam, aztán félre-
tettem, egy ajánlólevélről, amelyet egy bizonyos Lady Blake írt Nápolyból, dicsérve Hester
adottságait, és arról, ami a legérdekesebb volt: egy levélről, amelyben maga a csodatévő vála-
szolt az állásajánlatra, elfogadva azt.

Tisztelt Dr. Maudsley,

Köszönöm az állásajánlatot, amelyet volt kedves a figyelmembe ajánlani.

Örömmel állok munkába Angelfieldben április 19-én az Ön javaslata szerint. Már érdek-
lődtem és megtudtam, hogy a vonatok csak Banburyig mennek. Talán Ön tudna nekem taná-
csot adni arra vonatkozóan, hogy miként tudnék legegyszerűbben eljutni az állomásról
Angelfieldbe. Fél tizenegykor fogok megérkezni a banburyi állomásra.

Őszinte tisztelettel,
Hester Barrow

Hester erőteljes nagybetűi határozottságra utaltak, a betűk dőlése következetességre, a „g”

és az „y” mértéktartó hurkolásából pedig valamiféle szabályszerűség áradt. A betűk mérete
adagos volt: elég kicsik voltak, hogy takarékoskodni lehessen a tintával és a papírral, de elég
nagyok ahhoz, hogy jól olvashatók legyenek. Semmi díszítés nem volt bennük. Semmi bonyo-
lult hurkolás, kunkorítás vagy cizellálás. A kézírás szépsége a rendezettségből, az egyensúly-
ból és az arányosságból következett, amelyek minden egyes betű leírását szabályozták. Szép,
tiszta kézírás volt. Maga Hester volt, szavakba öntve.
A jobb felső sarokban volt egy londoni cím.
– Jó – gondoltam. – Most már megtalállak. Elővettem egy papírt, és mielőtt elkezdtem vol-
na a tegnapi szöveg átírását, írtam egy levelet annak a családfakutatónak, akit apa javasolt.
Elég hosszúra sikerült: be kellett mutatkoznom, mert nyilván fogalma sincs arról, hogy Mr.
Lea-nek van egy lánya; finoman utalnom kellett az évkönyvek ügyére, hogy okom legyen
igénybe venni az idejét; fel kellett sorolnom mindent, amit Hesterről tudtam: Nápolyt, Lon-
dont, Angelfieldet. De a levelem lényege nagyon egyszerű volt. Találja meg Hestert!
 Charlie után
Miss Winter nem tett megjegyzést arra vonatkozóan, hogy kapcsolatba léptem az ügyvédjé-
vel, pedig biztos vagyok benne, hogy a férfi szólt neki, mint ahogy abban is biztos vagyok,
hogy a dokumentumokat, amelyeket kértem, soha nem kaptam volna meg az ő beleegyezése
nélkül. Eltöprengtem azon, hogy vajon csalásnak tekinti-e, hogy ez valamiféle „ugrabugrálás-
e a történetben”, amit ő annyira ellenzett, de azon a napon, amikor megkaptam a leveleket Mr.
Lomaxtól és elküldtem a kérésemet a családfakutatónak, Miss Winter nem szólt egy szót sem,
hanem ott folytatta a történetet, ahol előzőleg abbahagyta, mintha ezek a postai úton történt
információcserék meg sem történtek volna.
*
Charlie volt a második veszteség.
A harmadik Isabelle lenne, de gyakorlati szempontból őt valójában már két évvel azelőtt
elvesztettük, úgyhogy ő nemigen számít.
Johnt jobban megviselte Charlie eltűnése, mint Hesteré. Lehet, hogy Charlie visszavonul-
tan élt, csodabogár vagy remete volt, de mégiscsak ő volt a ház ura. Évente négyszer, a hato-
dik vagy hetedik felkérésre, odafirkálta a kézjegyét egy papírra, és akkor a bank kiadott annyi
pénzt, hogy valahogy fenn lehessen tartani a háztartást. Most pedig eltűnt. Mi lesz a háztartás-
sal? Honnan szereznek pénzt?
Johnnak volt néhány szörnyű napja. Ragaszkodott hozzá, hogy takarítsák ki a gyerekszoba
részt. Különben mindnyájan betegek leszünk tőle – mondta, és amikor már nem tudta tovább
elviselni a szagot, odakint leült a lépcsőre, és úgy szívta magába a friss levegőt, mint aki víz-
ben való haldoklásból menekült meg. Esténként sokáig fürdött, egy egész darab szappant el-
használva, amivel addig dörzsölte a bőrét, amíg rózsaszínben nem csillogott. Még az orrlyukát
is beszappanozta belülről.
És főzött. Megfigyeltük, hogy a Dadus gyakran megfeledkezett magáról, amikor a főzés
közepe táján járt. A zöldségek teljesen szétfőttek, aztán odaégtek a serpenyő aljára. A házban
állandóan érezni lehetett az odaégett étel szagát. Aztán egyik nap Johnt ott találtuk a konyhá-
ban. Az a kéz, amelyet mi piszkosnak ismertük, mert a földről szedte fel a burgonyát, most
vízben áztatta és meghámozta a sárga héjú zöldségeket, és csörgette a serpenyő fedelét a tűz-
helyen. A finom húst vagy halat rengeteg zöldséggel ettük és erős, forró fekete teát ittunk. A
Dadus a konyhasarokban ült a székén, láthatóan nem is érzékelve, hogy ezek valamikor az ő
feladatai voltak. Mosogatás után, amikor beesteledett, kettesben ültek a konyhaasztalnál és
beszélgettek. John mindig ugyanazok miatt a dolgok miatt aggódott. Mit tegyenek? Hogy
tudnak életben maradni? Mi lesz velünk, mindnyájunkkal?
– Ne aggódj, majd kijön – mondta a Dadus.
Kijön? John sóhajtott egyet és megrázta a fejét. Ezt már hallotta.
– Ő nincs odabent, Dadus. Eltűnt, már nem emlékszel?
– Eltűnt! – A Dadus csak rázta a fejét és nevetett, mintha John viccelt volna.
Amikor először tudta meg, hogy Charlie eltávozott, a tény egy pillanatra megérintette a tu-
datát, de nem talált olyan helyet, ahol megragadhatna. A tudatában lévő járatok, folyosók és
lépcsőházak, amelyek összekötötték és egyben el is különítették egymástól a gondolatait, tel-
jesen tönkrementek. Ha egy gondolatfoszlányt elcsípett, akkor követte a falakon talált lyuka-
kon keresztül, bebújt a lába alatt megnyíló alagutakba, majd félig-meddig zavarodottan meg-
állt: nem volt valami...? Vajon ő nem volt...? Amikor Charlie-ra gondolt, aki a gyerekszobába
bezárva őrülten szenvedett attól, hogy még mindig szerette halott húgát, a Dadus gondolata,
anélkül, hogy felfogta volna, egy idő után egy csapóajtón keresztül átesett egy másik dimen-
zióba, ahol is Charlie nemrég elhunyt apja jutott eszébe, aki a könyvtárba bezárkózva gyászol-
ta elvesztett feleségét.
– Tudom, hogy hogy fogom kihozni onnan – mondta a Dadus és kacsintott. – Beviszem
neki a csecsemőt. Az majd megteszi a hatását. Megyek és máris megnézem a kisbabát.
John nem magyarázta el neki újra, hogy Isabelle meghalt, mert akkor fájdalmasan megle-
pődött volna és tudni szerette volna, hogy hogyan és miért. Szanatóriumban? – kiáltana fel
rémülten. De miért nem mondta el nekem valaki, hogy Miss Isabelle szanatóriumban van? Ha
rágondolok a szegény lány apjára! Mennyire imádja őt! Ez lesz a halála! – mondaná, aztán
órákon át bolyongana a múlt összetört útvesztőiben, régmúlt tragikus dolgokon keseregve,
mintha csak tegnap történtek volna, mit sem törődve a jelen bánatával. John már tucatszor vé-
gigcsinálta ezt, és nem volt szíve ahhoz, hogy újra megtegye.
A Dadus lassan felkászálódott a székéből, és fájdalmasan egyik lábát a másik elé helyezve
kicsoszogott a szobából, hogy megnézze a csecsemőt, aki – az emlékezetéből kiesett idő alatt
– felnőtt, férjhez ment, ikreket szült és meghalt. John nem állította meg. A Dadus még a lép-
csőig sem jut el, mire elfelejti, miért is indult el. De amikor hátat fordított neki, John a kezébe
temette az arcát és sóhajtott egyet.
Mit kellene tenni? Charlie-val, a Dadussal, mindennel? Ez foglalta le John minden gondo-
latát. Az egyik hét végén a gyerekszoba tiszta lett, és az esteli elmélkedésekből valamiféle
terv rajzolódott ki. Charlie-ról semmiféle jelentés nem érkezett, se a közelből, se a távolból.
Senki sem látta elmenni, és a házon kívül lakók közül senki sem tudta, hogy eltűnt. De visz-
szavonult életformáját figyelembe véve, nem is volt valószínű, hogy bárki is rájött volna,
hogy eltűnt. John azon töprengett, vajon kötelessége-e értesíteni valakit – a doktort? az ügy-
védet? – Charlie eltűnéséről. Újra meg újra meghányta-vetette magában ezt a kérdést, de min-
den egyes alkalommal arra a következtetésre jutott, hogy nem. Egy férfinak minden joga
megvan ahhoz, hogy akkor hagyja el az otthonát, amikor akarja, és úgy menjen el, hogy nem
közli az alkalmazottaival az úti célját. John semmi előnyt nem látott abban, hogy elmondja a
doktornak, akinek a ház életébe való korábbi beavatkozása csak rosszat hozott, ami pedig az
ügyvédet illeti...
Itt John hangos gondolkodása lelassult és bonyolultabb lett. Mert ha Charlie nem jön visz-
sza, akkor ki fogja aláírni a banki papírokat? Nagyjából sejtette, hogy ha Charlie távolléte el-
húzódik, akkor az ügyvédet be kell vonni a dolgokba, de mégis... John természetesen vonako-
dott. Angelfieldben évek óta a világnak hátat fordítva éltek. Hester volt az egyetlen kívülálló,
aki belépett az ő világukba, és tessék, meg lehet nézni, mi történt! Emellett ösztönösen bizal-
matlan volt minden ügyvéddel. Johnnak semmi baja nem volt Mr. Lomaxszal, aki egészen
rendes és értelmes fickó benyomását keltette, de valahogy nem tudta rászánni magát, hogy az
Angelfield-házat érintő problémákat egy olyan foglalkozású egyénre bízza, akinek éppen ab-
ból kell megélnie, hogy beleüti az orrát más emberek magánügyeibe. Ezenkívül, ha Charlie
eltűnése napvilágra kerül, mint ahogy a különcségével történt, vajon az ügyvéd megelégszik-e
azzal, hogy aláírja Charlie banki papírjait, csak azért, hogy John és a Dadus továbbra is fizetni
tudják a bolti számlákat. Nem. Eleget tudott az ügyvédekről ahhoz, hogy tudja, ez nem ilyen
egyszerű. John összeráncolta a homlokát, amikor elképzelte, hogy Mr. Lomax megjelenik a
házban, kinyitogatja az ajtókat, minden szekrényt végigmatat, és az Angelfield-ház minden
sötét zugába és gondosan őrzött titkába belenéz. Sosem lenne vége.
Ráadásul csak egyszer kellene, hogy az ügyvéd eljöjjön és lássa, hogy a Dadus nincs jól.
Ragaszkodna hozzá, hogy hívják el az orvost. És a Dadussal ugyanaz történne, mint ami
Isabelle-lel történt. Elvinnék. Mi jó lenne abban?
Nem. Éppen csak hogy megváltak egy kívülállótól; nincs itt az ideje egy másikat idehívni.
Sokkal biztonságosabb, ha a magánügyeket maguk intézik. Ami azt jelentette, hogy a dolgok
jelenlegi állása mellett, ő fogja intézni.
 A dolog nem volt sürgős. A legutóbbi pénzkivétel csak néhány hete történt, úgyhogy nem
voltak teljesen pénz nélkül. Aztán Hester is úgy ment el, hogy nem vette fel a fizetését, így
aztán készpénz is rendelkezésre állt, ha nagyon nagy szükség lenne rá, és ha a lány nem kéri
el írásban. Sokféle élelmiszerért nem kellett fizetni: a kertben egy hadsereg etetésére elegendő
mennyiségű zöldség és gyümölcs volt, az erdő pedig tele volt fajddal és fácánnal. Ha pedig
minden kötél szakad, ha vészhelyzet állna elő, vagy valami nagy csapás érné őket (John nem
egészen tudta, hogy mit is ért ezen – hiszen a jelenlegi helyzet talán nem nagy csapás volt?
Lehet, hogy még ennél rosszabb is bekövetkezhet? Valahogy így gondolta), akkor ismert va-
lakit, aki titokban szívesen megvenne néhány hordó vörösbort a pincéből és adna érte egy-két
shillinget.
– Egy darabig elleszünk – mondta a Dadusnak egyik este, miközben cigarettázott. – Ha
óvatosak vagyunk, talán négy hónapig is elboldogulunk. Hogy azután mit csinálunk, azt nem
tudom. Majd akkor meglátjuk.
Csupán önmaga megnyugtatására tett úgy, mintha beszélgetnének; egyenes válaszokat már
nem remélt a Dadustól. De az, hogy beszélget vele, olyan régi szokása volt, hogy nem tudta
egykönnyen feladni. Továbbra is a konyhaasztal másik végénél ült, megosztotta a Dadussal a
gondolatait, az álmait, az aggodalmait. Amikor pedig a Dadus – találomra kiválasztott, össze-
függéstelen szavakkal – mégiscsak válaszolt, John törte a fejét a kijelentésein és igyekezett
kapcsolatot találni a válasz és a kérdés között. A Dadus fejében kanyargó labirintus azonban
túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy John eligazodjon benne, a Dadus pedig az egyik szótól
a másikig vezető fonalat a sötétben rendszerint elvesztette.
John rendszeresen a konyhakertből hozta az ennivalót. Ő főzött; felszeletelte a húst a Da-
dus tányérján és egy villával apró adagokat tett a szájába. Kiöntötte az elhűlt teát és frisset
töltött a csészéjébe. Nem volt ács, de itt-ott új deszkát szegelt az elrohadtak fölé, kiürítette a
lábosokat a főbb szobákban, a padláson állva nézte a tetőn a lyukakat, és a fejét vakarta. Ezt
valahogy meg kell csinálnunk – mondogatta némi határozottsággal, de nem sokat esett az eső
és nem havazott, úgyhogy az a munka még várhatott egy darabig. Annyi minden mást kellett
csinálni. Lepedőket és ruhákat mosott. Amikor megszáradtak, kemények voltak és ragacsosak
a szappanmaradéktól. Megnyúzta a nyulat és megkopasztotta a fácánt, aztán megsütötte őket.
Elmosogatott és kitisztította a mosogatót. Tudta, hogy mit kell elvégezni. Százszor is látta,
hogy a Dadus hogy csinálta.
Időnként egy fél órát eltöltött a sövénykertben, de nem tudta élvezni. Az ottlét örömét be-
árnyékolta afölötti aggodalma, hogy mi történhet a házban, amíg ő idekint van. Amellett, ah-
hoz hogy rendesen elvégezze ott a munkát, több időre lett volna szükség, mint amennyit rá
tudott áldozni. Végül csak a konyhakertet tartotta rendben, a többit pedig hanyagolta.

Amikor már hozzászoktunk, volt bizonyos kényelem az új életformánkban. A borospince

alapvető és titkos forrása lett a háztartáshoz szükséges pénznek, és ahogy telt-múlt az idő,
kezdtük elviselhetőnek érezni az életet. Sőt valójában jobb is, ha Charlie csak távol van vala-
hol. Ha nem találják meg és nem tér vissza, ha se nem halott, se nem él, senkinek sem tud ár-
tani.
Így aztán magamban tartottam, amit tudtam. Az erdőben volt egy kis kunyhó. Száz éve
nem használta senki, teljesen benőtte a tüskebokor és mindenfelől csalán vette körbe; ez volt
az a hely, ahová Charlie és Isabelle gyakran járt annak idején. Miután Isabelle-t szanatórium-
ba vitték, Charlie továbbra is odajárt; tudtam, mert láttam őt ott, ahogy szipogott és szerelmes
leveleket karcolt a csontjaiba azzal a régi tűvel.
Ez volt a legnyilvánvalóbb hely. Úgyhogy, amikor Charlie eltűnt, ismét odamentem. Ke-
resztülverekedtem magam a tüskebokron és a futónövényeken, amelyek eltakarták a bejáratot,
és odabent a sötétben megtaláltam. Egy sarokban volt lerogyva, mellette egy puska, az arca
félig szétroncsolódva. A kukacok ellenére felismertem a másik felét. Biztosan Charlie volt.
 Kihátráltam az ajtón, s nem nagyon törődtem a csalánnal és a tüskebokorral. Alig vártam,
hogy ne lássam többé, de a látvány bennem maradt, és bár rohantam, lehetetlennek tűnt elme-
nekülni üres, félszemű tekintete elől.
Hol nyugodhatnék meg?
Volt egy ház, amelyet ismertem. Egyszerű kis ház az erdőben. Loptam onnan egyszer-
kétszer ennivalót. Oda mentem. Az ablak mellett elbújtam, visszatartottam a lélegzetemet,
tudván, hogy a normális élet közelében vagyok. Amikor abbahagytam a zihálást, felálltam,
hogy benézzek az ablakon, és egy asszonyt láttam, aki a székében kötött. Bár ő nem tudta,
hogy ott vagyok, a jelenléte megnyugtatott, mint egy kedves nagymama egy tündérmesében.
Néztem a nőt, s közben addig dörzsöltem a szememet, míg végül Charlie holttestének a látvá-
nya elhomályosult és a szívem újra szabályosan vert.
Visszagyalogoltam Angelfieldbe. És nem szóltam senkinek. Jobb volt úgy, ahogy volt. Kü-
lönben is, neki úgysem számított volna semmit, nem igaz? Ő volt az első szellemem.
*
Úgy tűnt nekem, mintha a doktor kocsija örökké Miss Winter kocsifeljáróján állt volna. Ami-
kor megérkeztem Yorkshire-be, minden harmadik nap eljött, aztán minden második nap, majd
naponta, most pedig egy nap kétszer is megjelent. Gondosan figyeltem Miss Wintert. Ismer-
tem a tényeket. Miss Winter beteg volt. Haldoklott. Ennek ellenére, amikor a történetét mesél-
te nekem, mintha valami kútból merítette volna az erejét, amit sem a kor, sem a betegség nem
befolyásolt. Magamnak azzal magyaráztam ezt a paradoxont, hogy az állandó orvosi figyelem
tartotta életben Miss Wintert.
Ugyanakkor számomra láthatatlan módon minden bizonnyal nagyon súlyos mértékben fo-
lyamatosan gyengült. Mi mással lehetne magyarázni azt, hogy Judith az egyik reggel váratlan
kijelentést tett. Mint derült égből a villám, közölte velem, hogy Miss Winter túlságosan rosz-
szul van ahhoz, hogy fogadni tudjon. Hogy egy-két napig nem lesz képes folytatni a beszélge-
tésünket. Hogy ha nincs semmi dolgom, akkor akár rövid szabadságra is mehetek.
– Szabadságra? Azután a felhajtás után, ami legutóbb történt az elmenetelem miatt, azt
gondoltam, hogy esze ágában sincs most engem szabadságra küldeni. Ráadásul karácsonyig
már csak egy pár hét van hátra!
Bár Judith elpirult, több információval nem szolgált. Valami nem volt rendjén. Elküldenek,
hogy ne legyek útban.
– Becsomagolok magának egy táskát, ha az segít – ajánlotta fel Judith. Bocsánatkérőleg
mosolygott, mert tisztában volt vele, úgyis tudom, hogy valamit titkol.
– Be tudok csomagolni magamnak – zavaromban udvariatlan voltam.
– Maurice ma szabadnapos, de Dr. Clifton kiviszi az állomásra.
Szegény Judith! Gyűlölte a csalást és nem tudott jól füllenteni.
– És Miss Winter? Szeretnék egy pár szót váltani vele, mielőtt elmegyek.
– Miss Winter? Attól tartok, hogy ő…
– Nem fogad engem?
– Nem tudja fogadni. – Láthatóan megkönnyebbült, és őszinteség csengett a hangjában,
mert végre valami igazat mondhatott. – Higgye el, Miss Lea. Egyszerűen nem tudja.
Bármit is tudott Judith, azt Dr. Clifton is tudta.
– Cambridge-ben merre van az édesapja boltja? – érdeklődött – Vannak az orvostudomány
történetével foglalkozó könyvei?
Röviden válaszoltam neki, de jobban el voltam foglalva a saját kérdéseimmel, mint az övé-
ivel, aztán egy kis idő után nem kísérletezett tovább azzal, hogy társalogjunk. Amikor behaj-
tottunk Harrogate-be, a hangulatra teljesen rátelepedett Miss Winter nyomasztó hallgatása.
 Újra Angelfield
Előző nap a vonaton elképzeltem, hogy nagy nyüzsgés és zaj lesz: utasításokat kiabálnak, a
levegőbe lendülő karok szemafor módjára sürgős üzeneteket küldözgetnek egymásnak; nyi-
korgó és lassan mozgó daruk; kőre zuhanó kövek hangja. Ehelyett, amikor megérkeztem a
kertkapuhoz és a bontási terület felé néztem, minden csendes és mozdulatlan volt.
Nem volt semmi látnivaló; a köd mindent láthatatlanná tett, ami egy kicsit is távolabb volt.
Még az ösvényt sem lehetett tisztán kivenni. Az egyik percben rajta volt a lábam, a másikban
mellé lépett. A fejemet felemelve vakon mentem előre, aszerint követve az utat, ahogyan utol-
só látogatásomból, és ahogy Miss Winter leírásából emlékeztem rá.
A fejemben lévő térkép pontos volt: éppen úgy értem oda a kerthez, ahogy vártam. A tisza-
fák sötét alakja olyan volt, mint egy bizonytalan körvonalakkal megfestett színpadkép, kétdi-
menzióssá változva az üres háttér előtt. A felhőszerű ködben mint két légies keménykalap,
mint egy pár kupolához hasonló forma lebegtek, a törzsük pedig beleveszett az alattuk levő
fehérségbe. Hatvan éve nőnek jobban, mint kellene, és alaktalanná váltak, de most szíveseb-
ben gondolt arra az ember, hogy a köd lágyítja meg a formák geometriáját, és hogy amikor
felszáll, látni lehet majd a kertet olyannak, amilyen akkor volt, a maga matematikai tökéletes-
ségében, s nem egy bontási terület vagy egy romhalmaz tövében, hanem egy sértetlen ház
mellett.
Egy fél évszázad, ami oly jelentéktelen, mint a levegőben összegyülemlett víz, készen állt
arra, hogy a téli nap első sugarával elpárologjon.
Felemeltem a csuklómat, hogy megnézzem az időt. Elintéztem, hogy Aureliusszal talál-
kozzam, de hogy találjam meg ilyen ködben? Egy örökkévalóságig is bolyonghatok itt, anél-
kül hogy meglátnám, még akkor is, ha karnyújtásnyira lenne tőlem.
Elkiáltottam magam:
– Hello! – mire egy férfihang jött vissza hozzám:
– Hello!
Lehetetlen volt megmondani, hogy messze volt vagy a közelben.
– Merre van?
Elképzeltem Aureliust, amint a ködbe bámul, hogy valami ismertetőjelet keressen.
– Egy fa mellett állok. – A szavak tompán hallatszottak.
– Én is – kiáltottam vissza. – Nem hiszem, hogy ugyanannál a fánál állnánk. A hangja túl
messziről jövőnek tűnik.
– Az öné viszont egészen közelinek.
– Igen? Akkor maradjon ott, ahol van és beszéljen, és akkor megtalálom!
– Igaza van! Kiváló terv! Csak valamire gondolnom kell, hogy beszéljek róla, nem igaz?
Milyen nehéz megrendelésre beszélni, pedig máskor olyan könnyűnek tűnik... Micsoda po-
csék időnk van. Nem is emlékszem ilyen sötétre.
Így gondolkodott Aurelius fennhangon, miközben én beléptem egy felhőbe és követtem a
hangját a levegőben.
Akkor láttam meg azt a dolgot. Egy árnyat, amely elúszott mellettem, sápadtan a nedves
fényben. Azt hiszem, tudtam, hogy nem Aurelius volt az. Hirtelen rádöbbentem, hogy heve-
sen ver a szívem, mire kinyújtottam a karomat, félig reszketve, félig reménykedve. Az alak
elsuhant mellettem és kiúszott a látókörömből.
– Aurelius? – A hangomban még én is hallottam a remegést.
– Igen?
– Még mindig ott van?
– Természetesen.
 A hangja teljesen rossz irányból érkezett. Vajon mit láttam? Nem Aureliust. Biztosan a köd
hatása volt. Félve attól, hogy még mit láthatok, ha tovább várok, megálltam és nem mozdul-
tam, miközben belebámultam a nedves levegőbe, és azt kívántam, hogy újra jelenjen meg az
az alak.
– Aha! Megvan! – csattant fel egy öblös hang mögöttem. Aurelius. Egyujjas kesztyűbe búj-
tatott kezével megragadta a vállamat, amikor szembefordultam vele. – Szentisten, Margaret!
Ön olyan fehér, mint a fal. Az ember azt gondolhatná, hogy szellemet látott!

Együtt sétáltunk a kertben. Felöltőben Aurelius még magasabbnak és testesebbnek tűnt, mint
amilyen valójában volt. Ködszürke esőkabátomban teljesen jelentéktelennek éreztem magam
mellette.
– Hogy halad a könyve?
– Most még csak jegyzetek. Beszélgetések Miss Winter-rel. Meg kutatás.
– Akkor ma kutat, ugye?
– Igen.
– Mit akar megtudni?
– Csak néhány fényképet szeretnék készíteni. Csak nem úgy néz ki, hogy az időjárás segít
ebben.
– Egy órán belül tökéletesen fog látni mindent. Ez a köd nem tart sokáig.
Valamiféle gyalogúthoz értünk, amelynek mindkét oldalán olyan szélesen nőtt a csutka-
kúp, hogy szinte sövényt alkotott.
– Maga miért jár ide, Aurelius?
Elsétáltunk az út végéig, aztán olyan helyre jutottunk, ahol a ködön kívül semmi más nem
látszott. Amikor egy tiszafasor mellé értünk, amely kétszer olyan magas volt, mint maga
Aurelius, követtük a vonalát. Észrevettem, hogy a fű és a falevelek csillogni kezdtek: előbújt a
nap. A levegőben lévő nedvesség kezdett elpárologni és a látókör percről percre szélesedett. A
tiszafasorunk körbevezetett bennünket egy üres hely körül; visszaérkeztünk ugyanarra a gya-
logútra, ahonnan elindultunk.
Amikor a kérdésem időben annyira távolinak tűnt, hogy már abban sem voltam biztos,
hogy feltettem, Aurelius válaszolt:
– Itt születtem.
Hirtelen megálltam. Aurelius ment tovább, nem is érzékelve, hogy milyen hatással voltak
rám a szavai. Egy pár lépést szaladnom kellett, hogy utolérjem.
– Aurelius! – Megragadtam a kabátja ujját. – Ez igaz? Tényleg itt született?
– Igen.
– Mikor?
Furcsán, szomorúan elmosolyodott.
– A születésnapomon.
– Igen – erősködtem gondolkodás nélkül –, de mikor?
– Valamikor januárban, valószínűleg. Esetleg februárban. Talán még december vége is
szóba jöhet. Durván hatvan évvel ezelőtt. Attól tartok, ennél többet nem tudok.
Összeráncoltam a szemöldökömet, és eszembe jutott, mit mondott nekem korábban Mrs.
Love-ról és arról, hogy nincs édesanyja. De milyen körülmények lehetnek azok, amelyben
egy fogadott gyermek olyan keveset tud a származásáról, hogy még a saját születésnapját sem
tudja?
– Aurelius, azt akarja nekem mondani, hogy lelenc?
– Igen. Ez a helyes szó rám. Lelenc.
Nem tudtam, mit mondjak.
– Azt hiszem, az ember hozzászokik – mondta, és sajnáltam, hogy neki kellett engem meg-
vigasztalnia saját vesztesége miatt.
 – Valóban?
Fürkésző tekintettel vizsgálgatott, azon töprengve, mennyit mondjon el nekem.
– Valójában nem – válaszolta.
Mint két nyomorék ember, lassan és nehezen lépkedve folytattuk a sétánkat. A köd csak-
nem teljesen felszállt. A sövénykert bűvös alakjai már elveszítették varázsukat, és gondozat-
lan bokroknak látszottak, mert azok is voltak.
– Szóval Mrs. Love volt az, aki – kezdtem hozzá.
– Megtalált engem. Igen.
– És a szülei...
– Fogalmam sincs róla.
– De azt tudja, hogy itt történt? Ebben a házban?
Aurelius mélyen a zsebébe süllyesztette mindkét kezét. A válla megfeszült.
– Nem várom el, hogy mások megértsék. Nincs semmi bizonyítékom. De én tudom. – Rö-
viden rám pillantott, én pedig a szememmel biztattam, hogy folytassa. – Néha az ember tud
dolgokat. Dolgokat önmagáról. Olyan dolgokat, amelyekre nem emlékezhet. Nem tudom
megmagyarázni.
Bólintottam, Aurelius pedig folytatta.
– Azon az éjszakán, amikor megtaláltak, nagy tűz volt itt. Mrs. Love mondta ezt nekem,
amikor kilencéves voltam. Úgy gondolta, hogy el kell mondania, mert amikor megtalált, a ru-
hámon érezni lehetett a füst szagát. Később idejöttem, hogy megnézzem. És azóta rendszere-
sen járok ide. Később a helyi újság archívumában is utánanéztem. Mindenesetre...
A hangjából érződött az a félreérthetetlen könnyedség, ami azokra jellemző, akik valami-
lyen rendkívül fontos dolgot mesélnek el. Egy történetet, amely annyira kedves az elbeszélő-
nek, hogy a jelentőségének eltitkolása végett alkalmi ruhába kell öltöztetni arra az esetre, ha a
hallgató nem rokonszenvezne vele.
– Mindenesetre abban a pillanatban, amikor idejöttem, tudtam. Ez az otthonom, mondtam
magamban. Innen jöttem. Semmi kétségem nem volt felőle. Tudtam.
Az utolsó szavaknál Aurelius könnyedsége eltűnt, és valamiféle szenvedély váltotta fel.
Megköszörülte a torkát.
– Bizonyítékom nincsen. Csak dátumok egybeesése, Mrs. Love halvány emléke a füstszag-
ról, no meg az én meggyőződésem.
– Én elhiszem – mondtam.
Aurelius beleharapott az ajkába és gyanakvó pillantást vetett rám. A bizalmas információja
és a köd, váratlanul igen intim közelségbe hozott bennünket, és közel jártam ahhoz, hogy el-
mondjam neki azt, amit még soha senkinek sem mondtam el. A szavak szinte készen tolultak
a fejembe és türelmetlenül várták, hogy kirepülhessenek a nyelvemről. Mintha évek óta erre a
pillanatra vártak volna.
– Én hiszek önnek – ismételtem meg, és a nyelvem egyre nehezebb lett a várakozó szavak-
tól. – Nekem is volt ilyen érzésem. Hogy tudok olyat, amit nem tudhatnék. Még abból az idő-
ből, amire nem emlékezhetem.
És akkor megint ott volt! Egy hirtelen mozdulat a szemem sarkában, és ugyanabban a pil-
lanatban, amikor megjelent, már el is tűnt.
– Látta ezt, Aurelius?
– Mit? Nem, én semmit sem láttam.
Eltűnt. Vagy soha nem is volt ott.
Visszafordultam Aureliushoz, de elveszítettem a bátorságomat. A bizalom ideje elmúlt.
– Önnek van születésnapja? – kérdezte Aurelius.
– Igen. Nekem van születésnapom.
Az összes ki nem mondott szó visszatért oda, ahol az elmúlt években tartózkodott.
– Feljegyezném, jó? – mondta vidáman. – És majd küldök üdvözlőkártyát.
 Egy mosolyt erőltettem magamra.
– Tulajdonképpen nemsokára lesz.
Aurelius kinyitott egy kis kék jegyzetfüzetet, amely hónapokra volt beosztva.
– Tizenkilencedike – mondtam neki, ő pedig ceruzával leírta, ami olyan kicsi volt a kezé-
ben, mintha fogpiszkáló lett volna.
 Mrs. Love kétszer
köt sarkat
Amikor elkezdett esni az eső, feltettük a kapucninkat és sietve elindultunk a templom felé. Az
előcsarnokban egy kis táncot jártunk, hogy lerázzuk a kabátunkról az esőcseppeket, aztán be-
mentünk.
Az egyik oltár közeli padsorba ültünk be, és én addig bámultam a színtelen, boltíves meny-
nyezetet, amíg bele nem szédültem.
– Meséljen arról, amikor megtalálták – mondtam. – Mit tud róla?
– Azt tudom, amit Mrs. Love mondott el nekem – válaszolta Aurelius. – Azt el tudom
mondani önnek. És persze mindig ott van az örökségem.
– Van öröksége?
– Igen. Nem valami nagy dolog. Nem az, amire általában az emberek gondolnak, amikor
örökségről beszélnek, de mégis... Tulajdonképpen később meg is mutathatom önnek.
– Az jó lenne.
– Igen... Mert arra gondoltam, hogy a kilenc óra túl közel van a reggelihez, hogy süteményt
együnk, nem? – Ezt kényszeredett mosollyal mondta, amit a következő szavai alatt ragyogó
arckifejezés váltott fel. – Úgyhogy azt gondoltam, Margaretet uzsonnára kell visszahívni. Sü-
temény és kávé, hogy hangzik? Biztosan jól esne egy kis harapnivaló. És ugyanakkor megmu-
tatom az örökségemet is. Azt a keveset, amit látni lehet belőle.
Elfogadtam a meghívást.
Aurelius elővette a szemüvegét a zsebéből és elgondolkodva elkezdte megtisztogatni egy
zsebkendővel.
– Nos, tehát – mondta, és lassan vett egy nagy levegőt. Aztán ugyanolyan lassan kiengedte.
– Ahogy nekem mesélte. Mrs. Love és az ő története.
Az arcára passzív semlegesség ült ki, ami minden történetmesélőnél annak a jele, hogy ő
maga eltűnik és hagyja, hogy a történet önmagáért beszéljen. Aztán belefogott, és az első sza-
vaktól kezdve, a hangja legmélyéről Mrs. Love-ot hallottam, akit a történetére való visszaem-
lékezés felélesztett a sírjából.
Az ő története volt ez és Aureliusé, meg talán Emmeline-é is.
*
Koromsötét volt az ég akkor este, és vihar készülődött. A fák tetején süvített a szél, és annyira
zuhogott az eső, hogy majd betörte az ablakokat. Én ebben a székben kötöttem egy szürke
zoknit, a másodikat, és éppen a sarkánál jártam. Egyszer csak kirázott a hideg. De nem azért,
mert fáztam. Elég sok tűzifa volt a kosárban, amelyeket aznap délután hoztam be a csűrből, és
nemrég tettem egyet a tűzre. Úgyhogy nem fáztam, egyáltalán nem. De arra gondoltam: Mi-
csoda este! Örülök, hogy nem valami szegény lélek vagyok, aki a szabadban rekedt távol az
otthonától egy ilyen estén, és ettől a gondolattól rázott ki a hideg.
Belül minden csendes volt, csak a tűz pattogása hallatszott néha és a kötőtűk csattogása, no
meg a sóhajtozásaim. Azt kérdezed, hogy a sóhajtozásaim-e? Nos, igen, a sóhajtozásaim.
Mert nem voltam boldog. Egyre többet emlékeztem, és ez rossz szokás egy ötvenéves nő ré-
széről. Volt meleg kandallóm, tető a fejem felett és főtt ételt vacsoráztam, de elégedett vol-
tam-e? Nem. Úgyhogy ott ültem és sóhajtoztam a szürke zoknim fölött, mialatt az eső csak
egyre esett. Egy idő után felálltam, hogy hozzak magamnak az éléskamrából egy szelet ma-
zsolás süteményt, amit konyakkal is leöntöttem, és nagyon finom volt. Az mindig nagyon fel-
vidított. De amikor visszajöttem és felvettem a kötésemet, majd kiugrott a szívem a helyéből.
Tudod, miért? Mert kétszer kötöttem meg annak a zokninak a sarkát!
 És ez bosszantott engem. Tényleg bosszantott, mert én nagyon figyelmesen kötök, nem
olyan szeleburdi módon, mint Kitty húgom szokott, és nem is félig vakon, mint szegény jó
édesanyám, amikor a végét járta. Én csak kétszer követtem el ezt a hibát életemben.
Először akkor kötöttem egy sarkot többször, mint kellene, amikor még fiatal voltam. Egy
nyitott ablak mellett ültem, és élveztem mindennek az illatát, ami a kertben virágzott. Az egy
kék zokni volt. Egy... nos, egy fiatalember részére. Az én fiatalemberem részére. Nem mon-
dom meg a nevét; semmi szükség sincs rá. Nos, álmodoztam. Ostoba voltam. Fehér ruháról,
fehér tortáról és egy csomó hasonló ostobaságról. Aztán hirtelen lenéztem, és láttam, hogy
kétszer kötöttem meg a sarkot. Olyan világos volt, mint a nap. Bordás lábszár, egy sarok, még
további bordázás a lábfejen, aztán még egy sarok. Hangosan nevettem. Nem számított. Elég
könnyű lebontani és rendbe hozni.
Már kihúztam a kötőtűket, amikor Kitty jött futva a kerti úton. Mi van vele? – gondoltam
hirtelen. Láttam, hogy az arca holtsápadt volt, aztán teljesen kővé meredt, amikor meglátott
engem az ablakon keresztül. Ekkor tudtam meg hogy ez nem számára, hanem számomra je-
lent problémát. Kinyitotta a száját, de még a nevemet sem tudta kimondani. Zokogott. Aztán
csak előjött vele.
Baleset történt. Az én barátom, a fiatalemberem odavolt a bátyjával. Fajdra vadásztak. Ott,
ahol nem lett volna szabad. Valaki meglátta őket, mire ők megijedtek és elszaladtak. Dániel, a
báty ért oda elsőként a kerítésátjáróhoz és átugrott rajta. Az én fiatalemberem túlságosan sie-
tett. A puskája beleakadt a kerítésbe. Le kellett volna lassítani, és nem kapkodni. Lépéseket
hallott maguk mögött és bepánikolt. Megrántotta a puskát. Ugye nem kell részleteznem? Kita-
lálod, hogy mi történt.
Lebontottam a kötésemet. Az összes hurkot, amelyet egymás után készítettem, sorról sorra,
hogy megkössem a zoknit. Lebontottam. Az könnyű. Kiveszed a tűket, egy kicsit megrántod,
és az egész lebomlik. Sorról-sorra, egymás után. Lebontottam a fölösleges sarkat, aztán foly-
tattam tovább. A lábfejet, az első sarkat és a lábszár bordázatát. Az összes hurok szétbomlik,
ahogy meghúzod a fonalat. Aztán nem maradt több lebontani való, csak egy köteg kék, gyű-
rött gyapjúfonal az ölemben.
Nem sokáig tart megkötni egy zoknit, de a lebontáshoz sokkal kevesebb idő is elég.
Gondolom, a kék fonalat feltekertem egy gombolyagba, hogy valami mást kössek belőle,
de arra már nem emlékszem.
A második alkalom, amikor kétszer kötöttem meg egy zokni sarkát, akkor volt, amikor
kezdtem megöregedni. Kitty meg én itt ültünk kettesben a kandalló mellett. Egy éve halt meg
a férje, és körülbelül egy éve jött hozzám lakni. Szerintem sokkal jobb kedélyű lett, többet
mosolygott. Érdeklődött dolgok iránt. Sírás nélkül képes volt meghallani a férje nevét. Itt ül-
tünk, és én kötöttem – egy szép hálózoknit Kitty részére, a legfinomabb bárány gyapjúból,
rózsaszínűt, ami ment a hálóköntöséhez –, ő pedig egy könyvet tartott az ölében. De valószí-
nűleg nem a könyvet nézte, mert egyszer csak azt mondta:
– Joan, kétszer kötötted meg a sarkot.
Felemeltem a kötésemet, és igaza volt.
– A mindenit neki! – szaladt ki a számon.
Kitty azt mondta, ha ez az ő kötése lett volna, nem csodálkozna. Ő mindig kétszer kötötte
meg a sarkokat, vagy pedig megfeledkezett a sarokról. Néha kötött zoknit a férjének sarok
nélkül, aminek csak szára meg lábujja volt. Nevettünk egyet. De Kitty azt mondta, azért cso-
dálkozik rajtam, mert én nem szoktam ilyen szórakozott lenni.
Nos, mondtam, már korábban is elkövettem ezt a hibát. De csak egyszer. És felidéztem ne-
ki a történetet, amit az előbb elmeséltem neked. Az én fiatalemberemről. És miközben hango-
san visszaemlékeztem, óvatosan lebontottam a második sarkot és hozzáfogtam, hogy rendbe
tegyem. Ehhez kell egy kis koncentrálás és kezdett besötétedni. Én befejeztem a történetemet,
Kitty nem szólt semmit, én meg arra gondoltam, hogy a férje jár a fejében. Tudod, én a ma-
gam veszteségéről beszéltem, ami sok-sok évvel azelőtt történt, az övé viszont nem is olyan
régen.
Már túl sötét volt ahhoz, hogy az ujját rendesen befejezzem, úgyhogy félretettem és felnéz-
tem. Kitty? – mondtam. Kitty? – semmi válasz. Egy pillanatra azt hittem, talán elaludt. De
nem.
Nagyon békésen ült ott. Az arcára mosoly ült ki. Mintha boldog lenne, hogy visszatérhet
hozzá. Vissza a férjéhez. Miközben a sötétben nézegettem a hálózoknit és elmeséltem a régi
történetemet, Kitty hozzá távozott.
Így aztán nagyon zavart, azon az estén, amikor az ég koromfekete volt, hogy két sarkot kö-
töttem. Egyszer már megtettem, és akkor elveszítettem a fiatalemberemet. Másodjára elveszí-
tettem a húgomat. Most ez a harmadik eset, de nincs senkim, akit elveszíthetnék. Egyedül ma-
radtam.
Néztem a zoknit. Szürke gyapjú, egyszerű dolog. Magamnak készült.
Talán nem számít, gondoltam magamban. Kinek hiányoznék? Senki sem fog szenvedni, ha
elmegyek. Áldás lesz. Elvégre én legalább éltem, nem úgy, mint a fiatalemberem. És emlé-
keztem arra a tekintetre Kitty arcán, arra a boldog és békés tekintetre. Gondoltam, nem lehet
olyan rossz dolog.
Hozzákezdtem a fölösleges sarok lebontásához. Kérdezhetnéd, hogy mi értelme volt. Nos,
nem akartam, hogy ezzel együtt találjanak rám. Ostoba öregasszony! – ezt fogják mondani
rólam, gondoltam magamban. Úgy találták meg, hogy az ölében ott volt a kötés, és tudjátok
mi történt? Kétszer kötötte meg a sarkot! – nem akartam, hogy ezt mondják rólam. Úgyhogy
lebontottam. És mialatt dolgoztam, gondolatban felkészítettem magam arra, hogy elmegyek.
Nem tudom, mennyi ideig ültem ott így. De egyszer csak valami zaj ütötte meg a fülemet.
Kintről jött. Sírás, mint valami eltévedt állat. Teljesen bele voltam temetkezve a gondolataim-
ba, és nem számítottam arra, hogy valami is közém és a halálom közé állhat, úgyhogy először
nem nagyon figyeltem fel rá. De aztán újra hallottam. Mintha engem hívott volna. Hiszen ki
más hallhatta volna meg itt, a semmi közepén? Arra gondoltam, talán egy cica lehet, amelyik
elveszítette az anyját vagy valami ilyesmi. És annak ellenére, hogy a teremtőmmel készültem
találkozni, annak a nedves szőrű kiscicának a gondolata megzavart. Úgy gondoltam, hogy az,
hogy meghalok, nem igazán ok arra, hogy Isten egyik teremtényétől megtagadjak egy kis me-
leget és egy kis ennivalót. És azt is bevallhatom neked, hogy egyáltalán nem bántam volna, ha
abban a pillanatban valamilyen élőlény mellettem lett volna. Úgyhogy odamentem az ajtóhoz.
És mit találtam ott?
A verandán, az esőtől védett helyen egy csecsemőt! Vászonba volt bepelenkázva, és úgy
nyivákolt, mint egy kiscica. Szegény kis kölyök! Fáztál, vizes és éhes voltál. Alig hittem a
szememnek. Lehajoltam, felemeltelek és abban a pillanatban, hogy megláttál, abbahagytad a
sírást.
Nem sokat teketóriáztam odakint. Enned kellett és valami száraz ruha kellett rád. Úgyhogy
nem sokáig időztem a verandán. Csak egy gyors körülnézés. Semmi és senki nem volt ott.
Csak az erdő széléről hallatszott a fák susogása, és – különös módon – füstöt láttam felszállni
az ég felé Angelfield irányában.
Magamhoz szorítottalak, bementem a házba, és bezártam az ajtót.
Korábban két alkalommal kötöttem kétszer sarkat egy zokninak, és a halál jött a közelem-
be. A harmadik alkalommal pedig az élet érkezett az ajtóm elé. Ez megtanított arra, hogy ne
vonjak le túl sok következtetést a véletlen egybeesésekből. Különben sem volt sok időm azu-
tán a halálra gondolni.
Te voltál nekem, akire gondolnom kellett. És azóta is boldogan élünk.
*
Aurelius nyelt egy nagyot. A hangja rekedt és megtört lett. A szavak úgy dőltek belőle, mint
egy ráolvasás; azok a szavak, amelyeket ezerszer hallott kisfiúként és amelyeket felnőttként
évtizedeken át ismételt el magában.
Amikor a történet véget ért, szótlanul ültünk és az oltárt nézegettük. Odakint, kényelmes
tempóban, továbbra is esett. Aurelius olyan mozdulatlan volt mellettem, mint egy szobor, de
gyanítottam, hogy a gondolatai egyáltalán nem nyugodtak.
Rengeteg dolgot mondhattam volna, de nem szóltam semmit. Vártam, hogy visszatérjen a
jelenbe. Amikor ez megtörtént, megszólalt.
– Az a helyzet, hogy ez nem az én történetem, igaz? Úgy értem, benne vagyok, ez nyilván-
való, de nem az én történetem, hanem Mrs. Love-é. A férfiről, akihez férjhez akart menni;
Kitty húgáról; a kötéséről. A sütéséről. Ez az egész az ő története. És amikor már azt hiszi,
hogy mindennek vége, akkor én megérkezem és új fordulatot adok a történetnek. Ettől azon-
ban ez még nem az én történetem, igaz? Mert mielőtt kinyitotta az ajtót... Mielőtt meghallotta
azt a hangot az éjszakában... Mielőtt ...
Elhallgatott, a hangja elakadt, és jelezte, hogy abbahagyja a mondatot és újat kezd:
– Mert ha valaki ilyen módon talál egy csecsemőt, ha egyszerűen csak megtalálja, teljesen
egyedül az esőben, az azt jelenti, hogy előtte... ahhoz, hogy ez megtörténhessen... szükség-
ből...
Újabb kétségbeesett kézmozdulattal jelezte, hogy a mondat így nem jó, a szeme vadul
pásztázta végig a templom mennyezetét, mintha valahol megtalálná azt az igét, amelyre szük-
sége volt, hogy végleg ki tudja mondani, amit akar:
– Mert ha Mrs. Love talált meg engem, akkor az csak azt jelentheti, hogy mielőtt ez meg-
történt, valaki másnak, egy másik személynek, egy anyának kellett...
Ez az. Az a bizonyos ige.
Aurelius arcára ráfagyott a kétségbeesés. A keze, amellyel éppen egy izgatott mozdulatot
tett, olyan pózban állt meg, mintha könyörögne vagy imádkozna.
Előfordul, hogy az emberi arc és test olyan pontosan tudja kifejezni a szív vágyakozását,
hogy – mint mondani szokás – olvasni lehet benne, mint egy könyvben. Én olvastam
Aureliusban.
Ne hagyj el engem!

Megérintettem a kezét, és a szobor újra életre kelt.

– Nincs értelme megvárni, amíg eláll az eső – suttogtam.
– Ez egész nap így lesz. A fényképek várhatnak. Mi meg mehetnénk.
– Igen – mondta Aurelius barátságtalan éllel a hangjában.
– Akár mehetünk is.
 Az örökség

– Ha egyenesen megyünk, akkor két kilométer – mondta Aurelius, az erdő felé mutatva –, ha
az úton megyünk, akkor hosszabb.
Keresztülmentünk az őzparkon és már majdnem elértük az erdő szélét, amikor hangokat
hallottunk. Egy nő hangja volt, amely az esőn keresztül lebegett végig a kavicsos úton a gye-
rekeihez és a parkon át egészen odáig, ahol mi voltunk.
– Megmondtam, Tom! Túlságosan vizes. Nem tudnak dolgozni, amikor ennyire esik az
eső. – A gyerekek csalódottan megálltak, amikor látták a mozdulatlan darukat és gépeket. Mi-
vel szőke fejükön viharkalap volt, nem tudtam megkülönböztetni őket. Az asszony utolérte a
gyerekeket, és a család egy darabig az esőkabátokkal volt elfoglalva.
Aureliust lenyűgözte a családi tabló.
– Már láttam őket korábban – mondtam. – Tudja, hogy kik ők?
– Egy család. A Fő utcán laknak. Abban a házban, ahol a hinta van. Karen viseli gondját az
őzeknek.
– Még most is vadásznak itt?
– Nem. Karen csak a gondjukat viseli. Kedves család.
Irigykedve nézett utánuk, aztán megrázta a fejét és témát váltott.
– Mrs. Love nagyon jó volt hozzám – mondta –, és én szerettem őt. Ez az összes egyéb do-
log... – Egy lemondó mozdulatot tett, majd az erdő felé fordult. – Jöjjön! Menjünk haza!
A kertkapuk felé visszaforduló esőkabátos család nyilvánvalóan hasonló döntésre jutott.
Aurelius és én szótlan barátságban sétáltunk keresztül az erdőn.
Nem voltak levelek, amelyek elfogták volna a fényt, az esőtől elsötétült faágak egészen fe-
keték lettek a nedves égi háttér előtt. Aurelius, kinyújtott kezével félretolva az alacsonyabb
ágakat, még több esőcseppel toldotta meg azokat, amelyek az égből hullottak ránk. Egy kidőlt
fához értünk, amelyen áthajolva megbámultuk az üregében összegyűlt esőt, amely szinte bőr-
szerűvé puhította a rothadó fakérget.
Aztán Aurelius megszólalt:
– Itthon vagyunk.
Egy kis kőház volt. Inkább tartósnak, mint díszesnek épült, de ennek ellenére kellemes lát-
vány volt egyszerű és határozott vonalaival. Aurelius körbevezetett a ház körül. Vajon száz
vagy kétszáz éves volt? Nehéz volt megmondani. Nem az a fajta ház volt, amelyen száz év
meglátszik. Kivéve azt az apróságot, hogy hátul volt egy nagyméretű, újonnan készült hozzá-
építés, amely majdnem akkora volt, mint maga a ház, és szinte az egészet egy konyha uralta.
– Ez az én szentélyem – mondta Aurelius, amikor bevezetett.
Egy jó nehéz rozsdamentes acélsütő, fehér falak, két hatalmas hűtőszekrény – szóval egy
igazi konyha egy igazi szakács számára.
Aurelius kihúzott nekem egy széket és én leültem egy kis asztalhoz egy könyvszekrény
mellett. A polcok tele voltak szakácskönyvekkel – franciául, angolul és olaszul. Az egyik
könyv, amely teljesen más volt, mint a többi, az asztalon feküdt. Vastag jegyzetfüzet volt,
amelynek a sarkai az évek során lekoptak, és barna papírral borították be, ami szinte átlátszó-
vá vált a gyakori zsíros kézzel való lapozgatástól. Valaki az elejére ráírta, hogy RECZEPTEK
régimódi, iskolás nagybetűkkel. Néhány évvel később az illető áthúzta a 'Z' betűt, egy másik
tollat használva.
– Megengedi? – kérdeztem.
– Természetesen.
 Kinyitottam a könyvet és elkezdtem lapozgatni benne. Viktória-piskóta, datolyás és diós
kalács, lángos, gyömbéres mézeskalács, esküvői torta, gyümölcskosárka, gyümölcstorta... a
helyesírás és a kézírás fokozatosan javult, ahogy a lapok követték egymást.
Aurelius beállította az órát a sütőn, aztán könnyedén mozogva összeszedte az alapanyago-
kat. Ezután minden a keze ügyében volt, és anélkül, hogy odanézett volna, csak odanyúlt egy
szitáért vagy egy késért. Olyan könnyedén mozgott a konyhában, mint ahogy a sofőrök vált-
ják a sebességet az autójukban: a kezét teljesen szabadon kinyújtotta, pontosan tudván, mit
kell tennie, miközben a szemét le sem vette arról a fix pontról, ami előtte volt: a tálról, amely-
ben összekeverte az alapanyagokat. Lisztet szitált, felkockázta a vajat, narancshéjat reszelt.
Mindez olyan természetes volt a számára, mint az, hogy lélegzett.
– Látja azt a szekrényt? – kérdezte. – Ott, öntől balra? Megtenné, hogy kinyitja?
Gondolván, hogy valamilyen eszközre van szüksége, kinyitottam a szekrény ajtaját.
– Talál benne egy táskát felakasztva.
Egy régimódi és furcsa stílusú hátizsákféle volt. Az oldala nem volt megtűzve, csak be volt
hajtva. Egy övvel és egy hosszú, széles bőrszíjjal volt rögzítve, amelyhez mindegyik oldalon
volt egy rozsdás csat, és így keresztben is hordani lehetett az ember testén. A bőr száraz és
repedezett volt, és a vászon, amely valamikor khakiszínű volt, most már színét vesztette.
– Mi ez? – kérdeztem.
Aurelius egy pillanatra rám emelte a tekintetét a tálról.
– Az a táska, amelyben engem megtaláltak.
Visszafordult, hogy összekeverje az alapanyagokat.
A táska, amelyben megtalálták? A tekintetem lassan a táskáról Aurelius irányába fordítot-
tam. Még így, az asztal fölé hajolva is majdnem két méter magas volt. Eszembe jutott, hogy
amikor először találkoztam vele, azt gondoltam róla, hogy olyan, mint egy képregénybeli óri-
ás. Ma már a táska szíja még a derekát sem érné át, pedig hatvan évvel ezelőtt annyira kicsi
volt, hogy belefért. Szinte beleszédültem a gondolatba, hogy mire képes az idő, ezért ismét
leültem. Ki lehetett az, aki akkor régen egy kisbabát helyezett el ebben a táskában? Aki vá-
szonba csavarta a csecsemőt, bekapcsolta a csatot az időjárás miatt és a szíjjal magához erősí-
tette a táskát, hogy elvigye az éjszaka kellős közepén Mrs. Love-hoz? Végighúztam a kezem
azokon a helyeken, amelyeket az illető megérintethetett. A vásznon, a csaton, a szíjon. Keres-
tem valamiféle nyomot. Valamit, akár Braille-írással, akár láthatatlan tintával vagy kóddal
írottat, amit az érintésem leleplezhetne, ha tudná, hogyan. De nem tudta.
– Idegesítő, ugye? – kérdezte Aurelius.
Hallottam, hogy valamit betolt a sütőbe és bezárta az ajtaját, aztán éreztem, hogy mögöt-
tem áll és átnéz a vállam fölött.
– Nyissa ki... nekem lisztes a kezem.
Kioldottam a csatot és kibontottam a vászon hajtogatásait. Lapos kör lett belőle, amelynek
a közepén papírok és rongyok voltak.
– Az örökségem – jelentette ki Aurelius.
Az egész úgy nézett ki, mint kidobásra váró fölösleges dolgok halmaza, de Aurelius olyan
átéléssel nézte, mint egy kisfiú valami kincsesládát.
– Ezekből van az én történetem – mondta. – Ezek a tárgyak mondják el, hogy ki vagyok.
Csak annyi, hogy... hogy meg kell érteni őket. – Hangja egyszerre volt bizakodó, és egyben
lemondó is. – Egész életemben próbáltam összerakni őket. Egyfolytában gondolkodom, bár-
csak megtalálnám a fonalat... És akkor minden világos lenne. Nézze például ezt...
Egy darab rongyra mutatott rá. Valamikor fehér, most már elsárgult vászondarab volt. Ki-
húztam a többi tárgy közül és kisimítottam. Ugyancsak fehér színű csillag- és virágmintával
volt kihímezve; volt rajta négy ízléses gyöngyház gomb; csecsemőruha vagy hálóruha lehe-
tett. Aurelius vastag, lisztes ujjaival a parányi ruha fölött hadonászott, de nem akart hozzá-
nyúlni, nehogy lisztes legyen. A kis ruha keskeny ujja most csak az egyik karjára lett volna jó.
 – Ez volt rajtam – magyarázta Aurelius.
– Ez nagyon régi.
– Gondolom, velem egyidős.
– Szerintem régebbi.
– Gondolja?
– Nézze meg itt a varrást… meg itt! Többször is javították már. És ez a gomb nem illik ide.
Más csecsemők is hordták maga előtt.
A tekintete a vászondarabkáról rám, majd megint a ruhára cikázott, mindent tudni akart.
– És itt van ez – mondta egy nyomtatott oldalra mutatva. Egy könyvből tépték ki, és a gyű-
rődés miatt a szöveg nem látszott nagyon jól. Amikor a kezembe vettem, elkezdtem olvasni.
...nem eszméltem rá mindjárt, hogy mi a szándéka, de amikor láttam, hogy felkapja a
könyvet, és felém akarja hajítani, rémült sikoltással ösztönösen félrehúzódtam;... először nem
jöttem rá, mi volt a szándéka; de amikor megláttam, hogy felemeli és meglebegteti a levegő-
ben, majd olyan pózba áll, hogy el tudja dobni, én ösztönösen félreugrottam és ijedten felkiál-
tottam...
Aurelius elkapta a mondat végét és folytatta, de nem olvasva, hanem kívülről:
– ...sajnos, nem elég fürgén. A vastag kötet már repült, eltalált, én orra buktam, és esés
közben belevágtam a fejemet az ajtó sarkába.
Természetesen felismertem. Hogy is ne ismertem volna fel, hiszen számtalanszor olvas-
tam.
– Jane Eyre – mondtam elgondolkodva.
– Felismerte? Igen, az. Megkérdeztem egy embert a könyvtárban. Charlotte valaki írta. Azt
hiszem, egy csomó húga volt.
– Olvasta?
– Belekezdtem. Egy kislányról szól. Elveszítette a családját, így aztán a nagynénje veszi
magához. Azt hittem, hogy ezzel valamire rátaláltam. De a nagynéni utálatos asszony, egyál-
talán nem olyan, mint Mrs. Love. Ezen az oldalon Jane-hez az egyik unokatestvére vágja hoz-
zá a könyvet. De később iskolába megy, egy szörnyű iskolába, ahol az étel is szörnyű, de lesz
egy barátnője. – Aurelius elmosolyodott, és felidézte az olvasmányát. – Csak aztán a barátnő-
je meghal.
– Az arca elkomorult. – És azután... már nem érdekelt. Nem olvastam el a végét. Azután
már nem láttam semmiféle kapcsolatot. – Egy vállrándítással elintézte a zavarát. – Maga ol-
vasta? Mi történt vele a végén? Fontos?
– Beleszeret a munkaadójába. A férfi felesége, aki őrült, de titokban a házban lakik, meg-
próbálja felgyújtani a házat, Jane pedig elmegy. Amikor visszajön, a feleség már halott, Mr.
Rochester megvakul, aztán Jane feleségül megy hozzá.
– Ó! – Aurelius összeráncolta a homlokát, miközben próbálta kibogozni a dolgokat. Aztán
feladta. – Nem. Ennek így semmi értelme nincs, ugye? Talán az elejének. A kislány anya nél-
kül. De azután... Bárcsak valaki el tudná mondani nekem, hogy mit jelent ez! Bárcsak valaki
el tudná nekem mondani az igazat.
Visszafordult a kitépett laphoz.
– Lehet, hogy nem is a könyv a fontos. Talán csak ez a lap. Talán ennek van valamilyen
titkos jelentése. Nézze!
A gyermekkori receptes könyve hátsó borítójának belső oldalán egy sor szám és betű volt
nagy, fiús kézírással.
– Valamikor azt hittem, hogy ez egy kód – magyarázta.
– Megpróbáltam megfejteni. Próbáltam minden szó első betűjét, minden sor első betűjét.
Vagy a másodikat. Aztán megpróbáltam egyik betűt kicserélni egy másikkal. – Rámutatott a
különféle próbálkozásaira, szenvedélyes tekintettel, mintha még mindig volna valami esélye
annak, hogy meglát valamit, ami addig elkerülte a figyelmét.
 Tudtam, hogy reménytelen.
– És ez mi? – kérdeztem, felemelve a következő tárgyat, és önkéntelenül is megrázkódtam.
Valamikor madártoll, de most undorító, csúnya látvány volt. Az olaj kiszáradt belőle, a rostjai
kemény barna peckekké váltak a törött gerincen.
Aurelius megrántotta a vállát és a fejét rázta, jelezve, hogy fogalma sincs róla, én pedig
megkönnyebbülten visszadobtam a helyére.
Aztán már csak egyetlen dolog volt.
– És itt van ez... – kezdte Aurelius, de nem fejezte be. Egy darab papír volt, amit durván el-
téptek, rajta egy halvány tintafolt, ami valamikor egy szó lehetett. Közelebbről is megnéztem.
– Azt hiszem – motyogta Aurelius. – Nos, Mrs. Love úgy gondolta... Vagyis mind a ketten
egyetértettünk abban, hogy... – reménykedve rám emelte a tekintetét – hogy biztosan az a ne-
vem.
A kezével mutatta:
– Az esőben ázott el, de itt, pontosan itt... – Odavezetett az ablakhoz, és intett, hogy emel-
jem fel a papírt a fény felé. – Mintha 'A' betű lenne az elején. Aztán egy 'S'. Itt, a vége felé.
Persze egy kicsit elmosódott az évek során; nagyon erősen kell nézni, de lehet látni, ugye?
Néztem a foltot.
– Maga nem látja?
Bizonytalan mozdulatot tettem a fejemmel, ami nem volt sem bólintás, sem fejrázás.
– Látja! Nyilvánvaló, ha az ember tudja, hogy mit keres, nem?
Továbbra is néztem a papírt, de a fantombetűk, amelyeket Aurelius látott, számomra látha-
tatlanok voltak.
– És ezért nevezett el Mrs. Love – mondta – Aureliusnak. Bár gondolom, akár Alphonse is
lehetnék.
Nevetett a saját megjegyzésén, szomorú és erőltetett nevetéssel, aztán elfordult.
– A másik dolog a kanál volt. De azt már látta. – Belenyúlt a felső zsebébe és kivette azt az
ezüstkanalat, amelyet az első találkozásunkkor már láttam, amikor a gyömbéres süteményt
ettük az Angelfield-ház lépcsőjét szegélyező hatalmas macskákon ülve.
– És maga a táska – tűnődtem hangosan. – Miféle táska ez?
– Csak egy táska – mondta Aurelius határozatlanul. Az arcához emelte és finoman meg-
szagolta. – Valamikor füstszaga volt, de már nincs. – Odanyújtotta nekem, és én is megsza-
goltam. – Látja? Már elmúlt.
Aurelius kinyitotta a sütő ajtaját és kivett egy tepsi halványsárgára sült aprósüteményt,
hogy lehűtse. Aztán feltöltötte a vízforralót és elővett egy tálcát. Két csészét és csészealjat,
egy cukortartót, egy tejeskancsót és kistányérokat helyezett rá.
– Ezt fogja meg! – mondta és odanyújtotta nekem a tálcát. Kinyitott egy ajtót, amelyen ke-
resztül egy nappali szoba látszódott régi kényelmes fotelekkel és virágmintás huzattal. – Érez-
ze magát otthon. Mindjárt viszem a többit. – Háttal állt nekem, a fejét előrehajtotta, miközben
kezet mosott. – Megyek azonnal, csak ezeket elteszem.
Bementem Mrs. Love nagyszobájába, leültem az egyik fotelba a kandalló mellett és hagy-
tam, hogy Aurelius visszategye az örökségét – a nagy értékű és megfejthetetlen örökségét –
biztonságos helyére.
*
Amikor eljöttem a házból, valami befészkelte magát a gondolataimba. Vajon olyasmi, amit
Aurelius mondott? Igen. Valami visszhang vagy kapcsolat homályosan felbukkant az agyam-
ban, de a története elhomályosította. Nem számít. Majd visszajön.
Az erdőben van egy tisztás. A túloldalán a talaj meredeken folytatódik és ritkásan bokrok
tarkítják, mielőtt ismét egyenes lenne és újra fák következnek. Emiatt szokatlan szemszögből
lehet látni a házat. Ezen a tisztáson álltam meg, amikor visszafelé jöttem Aurelius házából.
 A táj sivár volt. A ház, vagy ami megmaradt belőle, kísérteties volt. Egy szürke folt szürke
háttérrel. A bal oldalon a felső szintek mind eltűntek. A földszint megmaradt, az ajtó keretét
egy sötét színű kőből készült áthidaló és az odavezető lépcsők jelezték, de maga az ajtó eltűnt.
Az aznapi időjárás nem volt valami kellemes, így reszkettem a félig lebontott házban. Még a
kőmacskák is elhagyták. Akárcsak az őzek, megléptek a nedvesség elöl. Az épület jobb oldala
még mindig nagyrészt érintetlen volt, bár a daru pozíciójából ítélve, az lesz a következő. Va-
jon az összes gépre szükség volt? Elkezdtem gondolkodni, mert úgy nézett ki, mintha a falak
egyszerűen csak szétmállanának az esőben; a még mindig meglévő kövek, amelyek olyan
színtelenek és súlytalanok voltak, mint a rizspapír, szerintem a tekintetemtől is összeomlottak
volna, ha elég hosszú ideig álltam volna ott.
A fényképezőgépem a nyakamba volt akasztva. Kihalásztam a kabátom alól és a szemem-
hez emeltem. Meg lehet vajon örökíteni a ház enyészetét ezen a nedvességen keresztül? Nem
nagyon hittem benne, de kész voltam megpróbálni.
Éppen állítgattam a távolsági lencsét, amikor a nézőke sarkában valami mozgást észleltem.
Nem az én szellemem volt. A gyerekek jöttek vissza. Valamit megláttak a fűben és izgatottan
hajoltak fölé. Mi lehetett az? Sündisznó? Kígyó? Kíváncsiságból úgy állítottam be a fókuszt,
hogy jobban lássak.
Az egyik gyerek lenyúlt a fűbe és felvette, amit találtak. Egy sárga védősisak volt, valame-
lyik építőmunkásé. A fiú – mert most már ezt is meg tudtam állapítani – örömteli mosollyal
tolta hátra a viharkalapját és feltette a sisakot. Vigyázzállásba vágta magát, mint egy katona,
mellet ki, fejet fel, keze a teste mellett, az arca pedig megfeszült, mert arra kellett koncentrál-
nia, nehogy lecsússzon a fejéről a túl nagy méretű sisak. Abban a pillanatban, ahogy ilyen
pózba vágta magát, egy kisebb csoda történt. Egy napsugár utat talált magának a felhők között
és rávetődött a fiúra, akit a dicsőség pillanatában sikerült megvilágítania. Elkattintottam a gé-
pet, lefényképeztem a fiút a sisakban, bal válla fölött egy sárga 'Vigyázat!' tábla állt, jobbra
pedig a háttérben a ház, egy gyászos, szürke romhalmaz.
A nap újra eltűnt, levettem tekintetemet a gyerekekről, hogy továbbtekerjem a filmet és el-
tettem a fényképezőgépet. Amikor visszanéztem, a gyerekek már félúton jártak a kocsiúton. A
fiú bal kézzel fogta a lány jobb kezét, körbe-körbe forogtak a kertkapu felé közeledve, egy-
formákat léptek, egyforma lendülettel, teljesen kiegészítették egymást. Ahogy az esőkabátjuk
alja lebegett utánuk és a lábuk gyakran alig érte a földet, olyan volt, mintha mindjárt felemel-
kednének a levegőbe és elrepülnének.
 Jane Eyre és a kemence
Amikor visszamentem Yorkshire-be, nem kaptam magyarázatot arra, hogy miért küldtek el.
Judith visszafogott mosollyal köszöntött. A nappali fény szürkesége behatolt a bőre alá és ár-
nyékot vetett a szemére. A nappalimban egy kicsit jobban széthúzta a függönyöket, többet
láttatva az ablakból, de a sötétség szempontjából ez nem sokat számított.
– Átkozott időjárás! – kiáltott fel, és arra gondoltam, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.
Bár csak néhány nap telt el, úgy tűnt, mint egy örökkévalóság. Gyakran volt este, de soha-
sem volt igazi nappal, a sűrű, sötét ég nyomasztó hatása kizökkentett bennünket az időből. Az
egyik délelőtti találkozónkra Miss Winter késve érkezett. Ő is sápadt volt; nem tudtam, vajon
a nemrég érzett fájdalom emléke vagy valami más miatt volt sötét a tekintete.
– Rugalmasabb napirendet javaslok a találkozásainkhoz – mondta, amikor elhelyezkedett a
világosságban.
– Természetesen. – Az orvossal folytatott beszélgetésemből tudtam, hogy rossz éjszakái
voltak, láttam, amikor a fájdalomcsillapító hatása csökkenni kezdett vagy nem hatott rende-
sen. Megegyeztünk, hogy nem kell minden reggel kilenckor megjelennem, hanem várjak,
amíg kopognak az ajtómon.
Eleinte a kopogás mindig kilenc és tíz között történt. Aztán későbbre tolódott. Miután az
orvos megváltoztatta az adagolást, Miss Winter reggelente korábbra hívott, de rövidebb időre;
aztán olyan is volt, hogy naponta kétszer-háromszor találkoztunk, rendszertelen időközön-
ként. Néha hívatott, amikor jól érezte magát, és olyankor hosszan és részletesen mesélt. Aztán
hívott olyankor is, amikor fájdalmai voltak. Ilyen esetekben nem annyira társaságra volt szük-
sége, hanem magának a történetmesélésnek a fájdalomcsillapító hatására.
A kilenc órai szeánszaim célja is idővel értelmét veszítette. Én meghallgattam Miss Winter
történetét, aztán leírtam a történetet, amikor aludtam, a történettel álmodtam, és amikor ébren
voltam, akkor a történet képezte gondolataim állandó hátterét. Olyan volt, mintha teljes egé-
szében egy könyvben éltem volna. Az evés miatt sem kellett megmozdulnom, mert az íróasz-
talomnál ültem a saját szövegemet olvasva, miközben megettem az ételt, amit Judith behozott
a szobámba. A zabkása azt jelentette, hogy reggel van. A leves és a saláta az ebédidőt jelezte.
Esténként hús és a májpástétom volt. Emlékszem, egyszer hosszasan elgondolkodtam egy tá-
nyér tojásrántotta fölött: vajon az mit jelent? Bármit jelenthetett. Ettem belőle egy falatot, az-
tán félretoltam a tányért.
Ebben a hosszú és semmit nem változó időszakban volt néhány kiemelkedő esemény. Ak-
kor feljegyeztem magamnak, a történettől függetlenül, és most érdemes felidézni néhányat.
Íme az egyik.
A könyvtárban voltam. Kerestem a Jane Eyre-t, és szinte egy egész polcra való példányt
találtam belőle. Egy megszállott gyűjteménye volt: voltak olcsó, modern kiadások, amelyek-
nek nincs antikvár értékük; és olyanok, amelyek annyira ritkán jelennek meg a könyvpiacon,
hogy nehéz lenne megmondani az árukat; a többi meg a kettő közé esett. Az, amelyiket én
kerestem, hétköznapi – bár különös – kiadás volt a századfordulóról. Miközben keresgéltem,
Judith behozta Miss Wintert és leültette a kandalló mellé.
Amikor Judith elment, Miss Winter megkérdezte:
– Mit keres?
– A Jane Eyre-t.
– Szereti a Jane Eyre-t? – kérdezte.
– Nagyon. És ön?
– Én is.
Miss Winter reszketett.
– Tegyek egy kicsit a tűzre?
 Miss Winter lehunyta a szemhéját, mintha végigfutott volna rajta a fájdalom.
– Talán igen.
Amikor a tűz ismét nagy lánggal égett, azt mondta:
– Van egy perce? Üljön le, Margaret!
Aztán egy rövid szünet után így folytatta:
– Képzeljen el egy futószalagot, egy hatalmas futószalagot és a végén egy súlyos kemen-
cét! A futószalagon pedig könyvek vannak. A világ összes példánya abból a könyvből, ame-
lyet valaha is szeretett. Mind felpakolva. Jane Eyre. Villette. A fehér ruhás hölgy.
– Middlemarch – tettem hozzá.
– Köszönöm. Middlemarch. Aztán képzeljen el egy kapcsolókart, amelyen két felirat van:
BE és KI. Pillanatnyilag ki van kapcsolva. Mellette ott áll egy emberi lény, és a kezét a kap-
csolón tartja. Éppen arra készül, hogy bekapcsolja. És ön megállíthatja. Fegyver van a kezé-
ben, csak meg kell húznia a ravaszt. Mit tenne?
– Á, ez ostobaság.
– A férfi bekapcsolja a kart. A futószalag elindul.
– De ez így túl szélsőséges, puszta feltételezés.
– Először Shirley halad túl a végén.
– Én nem szeretem az ilyen játékokat.
– Most George Sandot kezdi nyaldosni a láng.
Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem.
– Az Üvöltő szelek következik. Azt is hagyja elégni?
Nem tudtam, mit tegyek. Láttam a könyveket, láttam, ahogy határozottan haladtak előre a
kemence nyílásába és megriadtam.
– Tegye, amit jónak lát. Beleesik. Ugyanez lesz a Jane Eyre-rel is?
Jane Eyre. Hirtelen kiszáradt a szám.
– Csak annyit kell tennie, hogy lő. Nem fogom elmondani senkinek. Soha senkinek sem
kell megtudnia. – Miss Winter várt. – Elkezdtek beleesni a kemencébe. Csak az első néhány
darab. De még rengeteg példány van. Egy perce van, hogy döntsön.
A hüvelykujjammal idegesen megdörzsöltem a középső ujjamon a körmöm egyenetlen vé-
gét.
– Most már gyorsabban zuhannak alá.
Miss Winter nem vette le rólam a tekintetét.
– A fele már odavan. Gondolkodjon, Margaret! Az összes Jane Eyre hamarosan örökre el-
tűnik. Gondolkodjon!
Miss Winter pislogott egyet.
– A kétharmad odavan. Csak egyetlen személy, Margaret. Egyetlen apró, jelentéktelen
személy.
Én is pislogtam.
– Még mindig van egy kis ideje. Ne felejtse el, hogy ez az ember könyveket éget. Tényleg
megérdemli, hogy éljen?
Pislogás. Pislogás.
– Az utolsó esély.
Pislogás. Pislogás. Pislogás.
Nincs többé Jane Eyre.
– Margaret! – Miss Winter arca eltorzult az idegességtől, mialatt beszélt és bal kezével ver-
te a széke karfáját. Még a sérült jobb keze is rángatózott az ölében.
Később, amikor ezt leírtam, úgy gondoltam, hogy ez volt a legspontánabb érzelemkitörés,
amit valaha is tapasztaltam Miss Winter esetében. Elképesztő mennyiségű érzelem volt ahhoz
képest, hogy csupán egy játékról volt szó.
 És az én érzéseim? Szégyelltem magam. Mert hazudtam. Természetesen jobban szerettem
a könyveket, mint az embereket. Természetesen többre értékeltem a Jane Eyre-t, mint azt az
ismeretlen idegent, aki a kezét a kapcsolókaron tartotta. Természetesen Shakespeare összes
műve sokkal értékesebb volt, mint egy emberi élet. Természetesen. Miss Winterrel ellentétben
én szégyelltem ezt kimondani.
Kifelé menet visszamentem a Jane Eyre-es polchoz és levettem az egyik kötetet, amely
megfelelt az elvárásaimnak. A megfelelő kor, a megfelelő papírfajta, a megfelelő betűtípus. A
szobámban addig lapoztam, míg meg nem találtam azt a helyet.
... nem eszméltem rá mindjárt, hogy mi a szándéka, de amikor láttam, hogy felkapja a
könyvet, és felém akarja hajítani, rémült sikoltással ösztönösen félrehúzódtam; ... először nem
jöttem rá, mi volt a szándéka; de amikor megláttam, hogy felemeli és meglebegteti a levegő-
ben, majd olyan pózba áll, hogy el tudja dobni, én ösztönösen félreugrottam és ijedten felkiál-
tottam...
A könyv érintetlen volt. Egyetlen lapja sem hiányzott. Ez nem az a kötet volt, amelyből
Aurelius lapját kitépték. De máskülönben miért is lenne az? Ha az a lap Angelfieldből szár-
mazik – ha onnan származna – akkor a ház többi részével együtt leégett volna.
Egy darabig ültem és nem csináltam semmit, csak a Jane Eyre-re gondoltam meg a könyv-
tárra, a kemencére, a felgyújtott házra, de bárhogy is próbáltam összefüggéseket találni közöt-
tük, semmire sem jutottam.
A másik dolog, amire ebből az időszakból emlékszem a fénykép esete volt. Az egyik reg-
gel a reggelimmel együtt egy kis csomag is érkezett, amelyet apa címzett meg nekem vékony
betűivel. Az Angelfieldről készített fényképeim voltak; elküldtem neki a filmet a tokjában, ő
pedig előhívatta nekem. Volt egy pár tiszta kép az első napról; a szederbokorról, amely bele-
nőtt a könyvtár maradványába, és a borostyánról, amely felkúszott a lépcsőn. Elidőztem a há-
lószoba képénél, ahol szemtől-szembe találkoztam a szellememmel; a régi kandalló fölött
csak egy villanólámpa fénye látszott. Ennek ellenére kivettem a kötegből és beletettem a
könyvem elejébe, hogy megőrizzem.
A többi fénykép a következő napon készült, amikor az időjárás ellenem dolgozott. A leg-
több képen nem látszott semmi, csak zavaros foltok. Amire emlékeztem, az a szürke és az
ezüst árnyalatai voltak; a köd úgy mozgott, mint egy gézfátyol; a leheletem pedig valahol a
levegő és a víz között ingadozott. De a fényképezőgépem ebből semmit sem örökített meg, és
nem is lehetett azok között a sötét foltok között, amelyek itt-ott megszakították a szürkeséget,
hogy egy követ, egy falat, egy fát vagy egy erdőt formáljanak meg. Egy féltucatnyi fénykép
után abbahagytam a nézegetést. Miután a fényképköteget belesüllyesztettem a kardigánom
zsebébe, lementem a könyvtárba.
Félúton lehettünk a szokásos beszélgetésünkben, amikor csendre lettem figyelmes. Álmod-
tam. Szokás szerint belevesztem Miss Winter gyermekkori ikervilágába. Újrajátszottam a
hangját, emlékeztem egy megváltozott hangszínre meg arra a tényre, hogy megszólított, de
nem tudtam felidézni a szavakat.
– Hogy? – kérdeztem.
– A zsebe – ismételte meg Miss Winter. – Valami van a zsebében.
– Ó!... Néhány fénykép... – Abban a történet és a saját életem közötti lebegő állapotban,
amikor még nem igazán tértem magamhoz, tovább motyogtam. – Angelfieldről – mondtam.
Mire magamhoz tértem, a képek már Miss Winter kezében voltak.
Először alaposan megnézte mindegyiket, a szemüvegén keresztül erőlködve, hogy ki tudja
bogozni az elmosódott formákat. Ahogy az egyik megfejthetetlen kép követte a másikat, egy
kis Vida Winteres sóhajt adott ki magából, olyat, amellyel mintegy közölte, hogy minimális
elvárásai tökéletesen teljesültek, a száját pedig összeszorította. A jó kezével elkezdte jóval
felületesebben átlapozni a képköteget; arra utalva, hogy már semmi érdekes dolgot nem vár a
képektől, egy rövid pillantás után mindegyiket odalökte maga mellé az asztalra.
 Elbűvölt, ahogy a félrelökött fényképek szabályos ritmusban követték egymást az asztalla-
pon. Teljes kuszaságban szinte betakarták a felszínt, miközben tompa puffanással landoltak
egymáson, majd a síkos felületen megcsúsztak és olyan hangot adtak ki, mintha azt monda-
nák, hogy haszontalan, haszontalan, haszontalan.
Aztán egyszer csak ez a ritmus abbamaradt. Miss Winter egészen mereven ült, a kezében
egyetlen képpel, amelyet összeráncolt homlokkal vizsgálgatott. Szellemet látott – gondoltam
magamban. Aztán egy hosszú perc után, mintha nem is érezné, hogy figyelem, a fényképet a
maradék aljára helyezte, majd megnézte a többit és ugyanúgy lökte le azokat, mint korábban.
Amikor az, amelyik felkeltette az érdeklődését, újra előkerült, alig nézett rá, de hozzátette a
többihez.
– Én nem tudtam volna megmondani, hogy ez Angelfield, de ha maga mondja... – jegyezte
meg hűvösen, majd egy nyilvánvalóan ügyetlen mozdulattal felemelte az egész paklit, felém
nyújtotta és elejtette.
– A kezem. Kérem bocsásson meg! – motyogta, amikor lehajoltam, hogy felszedjem a ké-
peket, de engem nem lehetett becsapni.
És ott folytatta a történetet, ahol abbahagyta.
Később újra végignéztem a képeket. Annak ellenére, hogy a fényképek leejtése összeza-
varta az eredeti sorrendet, nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik hatott rá olyan nagyon. Az
elmosódott, szürke képek között valójában csak egy volt, amely eltért a többitől. Az ágyam
szélén ültem, néztem a képet és tisztán emlékeztem a pillanatra. A köd ritkulása és a nap me-
legedése éppen a legmegfelelőbb pillanatban történt ahhoz, hogy egy fénysugár ráessen egy
fiúra, aki mereven pózolt a fényképezőgép előtt, az állát felvetve, egyenes háttal, de a szeme
elárulta izgatottságát amiatt, hogy a nehéz, sárga sisakja bármikor félrecsúszhat a fején.
Miért hatott rá annyira az a fénykép? Jól megnéztem a hátteret, de a már félig lebontott ház
csak egy szomorkás szürke paca volt a gyerek jobb válla fölött. Ami hozzá közelebb látható
volt, az a biztonsági korlát rácsozata és a 'Vigyázat!' felirat.
Vajon maga a fiú érdekelte Miss Wintert?
Fél órán keresztül találgattam a kép kapcsán, de mire úgy döntöttem, hogy elteszem, sem-
mivel sem voltam közelebb a lehetséges magyarázathoz. Mivel zavart a dolog, ezt is oda-
csúsztattam a könyvem elejére, ahol a tükörben a semmit ábrázoló fénykép volt.
A fiú fényképét és a Jane Eyre és a kemence című játékot leszámítva, nem sok minden
más zavarta meg azt az állapotot, amelybe a történet miatt kerültem.
Emlékszem a macskára. Észrevette, amikor nem mentem el, a nappal és az este különböző
időszakaiban jött és kaparta az ajtómat, hogy egy kicsit foglalkozzak vele. Megette a tányé-
romon maradt tojást vagy halat. Szeretett a papírhalmazokon ülni, és nézni, ahogy írok. Órá-
kon keresztül ültem és körmöltem a szövegemet, Miss Winter történetének sötét labirintusá-
ban kószálva, de bármennyire is megfeledkeztem magamról, azt mindig éreztem, ha figyel-
nek. Amikor pedig nagyon eltévedtem, a macska tekintete szinte belenyúlt a bennem lévő ku-
szaságba és visszavezetett a szobámba a jegyzeteimhez, a ceruzáimhoz és a ceruzahegyezőm-
höz. Néha éjszaka még velem is aludt az ágyamon, és megszoktam, hogy a függönyöket szét-
húzva hagyjam, hogy amikor reggel felébred, odaülhessen az ablakpárkányra, ahonnan néz-
hette azokat a sötétben mozgó dolgokat, amelyek az emberi szem számára láthatatlanok.
Ez minden. Ezeken kívül nem történt semmi. Csak az örökké tartó szürkület és a történet.
 Beomlás
Isabelle meghalt. Hester elment. Charlie meghalt. Most Miss Winter a többi veszteségről be-
szélt.
*
Fent a padláson nekitámasztottam a hátam a düledező falnak. Jó erősen megnyomtam a falat,
aztán előredőltem. Újra meg újra. Kísértettem a sorsot. Azon töprengtem, vajon mi történne,
ha ledőlne a fal. Vajon a tető beomlana? Az esés súlyától összeomlanának a padlódeszkák? A
tetőcserepek, a gerendák meg a kövek a mennyezeten keresztül belezuhannának az ágyakba és
a dobozokba, mintha földrengés lenne? És utána mi lesz? Ott megáll? Milyen messzire men-
ne? Én csak hintáztam és hintáztam, kötekedtem a fallal, arra késztetve, hogy ledőljön, de
nem tette. Elképesztő, hogy még kényszerítés ellenére is milyen sokáig képes egy lepusztult
fal állni a helyén.
Aztán az éjszaka kellős közepén felébredtem és a fülemet hegyeztem. A zaj maga már vé-
get ért, de a dobhártyámon és a mellkasomban még mindig éreztem a visszhangját. Kimász-
tam az ágyból és a lépcsőhöz szaladtam, Emmeline-nel a sarkamban.
Mi akkor értünk oda a galéria fordulójához, amikor John, aki a konyhában aludt, a lépcső
aljához ért, és mindannyian bámultunk. Az előcsarnok közepén ott állt hálóruhában a Dadus
és felfelé nézett. A lábánál volt egy hatalmas kődarab, a feje fölött pedig egy szabálytalan
lyuk a mennyezeten. A levegő tele volt szürke porral. Felemelkedett és leszállt a levegőben,
nem tudva, hogy hol kellene megállapodni. Malter-, vakolat- és fadarabok még mindig hullot-
tak alá a fenti szintről olyan hanggal, mintha egerek szaladnának szerteszéjjel, és időről-időre
éreztem, hogy Emmeline felugrik, amikor deszkák és téglák zuhantak le fentről.
A kőlépcső hideg volt, és a lábamba faszilánkok, malter- és vakolatdarabok álltak bele.
Düledező házunk összes törmelékének a közepén ott áll a Dadus, mint egy szellem, körülötte
lassan alászálló porfelhőkkel. Piszkos szürke volt a haja, piszkos szürke az arca és a keze, és
piszkos szürke volt minden redő hosszú hálóingén. Teljesen mozdulatlanul állt és nézett felfe-
lé. Odamentem mellé, és követtem a tekintetét. Néztünk kifelé a mennyezeti lyukon, és egy
másik lyukon egy másik mennyezeten, aztán még egyen egy harmadik mennyezeten. Láttuk a
piros tapétát a fenti hálószobában, a borostyánnal befutott rácsmintát az afölötti szobában és a
kis padlásszoba sápadtszürke falait. Mindezek fölött, jó magasan a fejünk fölött pedig láttuk a
lyukat a tetőn és az eget. Csillagok nem voltak.
Megfogtam Emmeline kezét.
– Gyere! – mondtam. – Nincs értelme oda felnézni.
Elvittem onnan, ő pedig úgy követett engem, mint egy kisgyerek.
– Majd én lefektetem – mondtam Johnnak.
John, halálsápadtan bólintott.
– Igen – mondta kásás hangon. Alig tudott ránézni Emmeline-re. Egy lassú mozdulattal a
beszakadt mennyezetre mutatott. Egy olyan fuldokló ember lassú mozdulata volt ez, akit ma-
gával sodor az ár. – Azt pedig majd én elintézem.
De egy órával később, amikor a Dadus megmosakodott és friss hálóinget vett fel, ágyba
bújt és elaludt, John még mindig ott volt. Pontosan úgy, ahogy ott hagytam. Még mindig azt a
pontot bámulva, ahol korábban állt.
Másnap reggel, amikor a Dadus nem jelent meg a konyhában, én mentem, hogy felkölt-
sem. De már nem lehetett felkölteni. A lelke távozott a tetőn lévő lyukon, és ő maga is elment.
– Elvesztettük – mondtam Johnnak a konyhában. – Meghalt.
John arca semmit sem változott. Továbbra is bámult előre a konyhaasztal fölött, mintha
nem is hallott volna engem.
 – Igen – mondtam egy idő után, de olyan hangon, amit nemigen lehetett hallani. – Igen.
Olyan érzés volt, mintha mindennek vége lenne. Csupán egy kívánságom volt: úgy szeret-
tem volna ülni, mint John, mozdulatlanul, miközben bámulok a levegőbe és nem csinálok
semmit. De az idő nem állt meg. Még mindig éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, mint
ahogy a másodpercek követik egymást. Éreztem a gyomromban, hogy éhes vagyok, a torko-
mat pedig szomjúság gyötörte. Annyira szomorú voltam, hogy azt hittem, belehalok, de ehe-
lyett botrányosan és felháborítóan abszurd módon életben voltam – annyira életben, hogy es-
küszöm, még azt is éreztem, hogy a hajam és a körmöm nő.
Bármennyire is elviselhetetlen súlyként telepedett a szívemre ez az egész, Johnnal ellentét-
ben én nem tudtam átadni magam a szenvedésnek, pedig mennyivel könnyebb lett volna úgy!
Hester elment; Charlie meghalt; a Dadus meghalt; a maga módján John is elment, bár nagyon
reméltem, hogy vissza fog találni hozzánk. Eközben a ködben álló kislánynak ki kellett jönnie
az árnyékból. Itt volt az ideje annak, hogy a játékot abbahagyják és nőjenek fel.
– Akkor felteszem a vízforralót – mondtam. – Készítek egy csésze teát.
A hangom nem az enyém volt. Valamilyen másik lány, valamilyen érzékeny, talpraesett,
hétköznapi lány a bőröm alá bújt és átvett engem. Úgy tűnt, hogy tudja, mit kell tenni. Csak
részben csodálkoztam. Hiszen a fél életemet talán nem azzal töltöttem, hogy azt figyeltem,
hogyan élnek az emberek? Figyeltem Hestert, figyeltem a Dadust és figyeltem a falubelieket.
Belül teljesen megnyugodtam, miközben az ügyes lány felforralta a vizet, kiosztotta a tea-
leveleket, kevert és töltött. Két cukrot tett John teájába, az enyémbe hármat. Amikor elkészült,
megittam, és amikor a forró, édes tea leért a gyomromba, végre abbahagytam a reszketést.
 Az ezüstkert
Mielőtt még egészen ébren lettem volna, éreztem, hogy valami változás van. Egy perccel ké-
sőbb, anélkül hogy kinyitottam volna a szemem, tudtam, mi az. Világos volt.
Eltűntek az árnyak, amelyek a hónap elejétől fogva ott rejtőztek a szobámban; és eltűntek a
sötét sarkok is, a gyászos hangulattal együtt. Az ablak fakó színű téglalap volt, amiből vibráló
halvány fény hatolt be a szobámba, amelynek minden zugát megvilágította. Olyan régóta nem
láttam ilyen világosságot, hogy úgy megörültem neki, mintha nem egyszerűen egy éjszaka ért
volna véget, hanem a tél. Mintha megérkezett volna a tavasz.
A macska ott ült az ablakpárkányon és figyelmesen nézte a kertet. Amikor meghallotta,
hogy megmozdulok, azonnal leugrott és a mancsával jelezte az ajtón, hogy ki akar menni.
Felvettem a ruhámat és a kabátomat, és kettesben másztunk le a lépcsőn, aztán be a konyhába
és ki a kertbe.
Abban a pillanatban, amikor kiléptem a házból, rájöttem, hogy hibáztam. Nem nappal volt.
Nem a nap, hanem a holdfény volt az, ami vibrált a kertben, ezüst szegélyt vonva a falevelek-
re és kiemelve a szoborfigurák kontúrjait. Megálltam és néztem a holdat. Tökéletesen kör ala-
kú volt, fakó fényként lebegve a tiszta égbolton. Ebben a megbabonázott állapotban reggelig
képes lettem volna ott állni, de a macska türelmetlenül dörgölőzött a bokámhoz, hogy figyel-
jek rá, mire lehajoltam és megsimogattam. Alig hogy hozzáértem, máris otthagyott, de néhány
méterrel arrébb megállt és a vállán keresztül visszanézett.
Felhajtottam a kabátom gallérját, becsúsztattam a hideg kezemet a zsebembe és követtem a
macskát.
Először végigvezetett a füves ösvényen a hosszú virágágyásszegélyek között. Balra tőlünk
a tiszafasor fényesen csillogott; jobbra a sövény sötét volt a hold árnyékában. Befordultunk a
rózsakertbe, ahol a megnyírt bokrok úgy néztek ki, mint halomba rakott száraz gallyak, de a
gondosan kidolgozott kockaszegélyek, amelyek tekervényes reneszánszkori mintázattal vették
körbe őket, ki s be kanyarogtak a holdfényben, helyenként ezüstös, máshol fekete színben
tűnve fel. Egy tucat alkalommal megállhattam volna nézelődni: egy borostyánlevél olyan
szögben állt, hogy tökéletesen magára vonta a holdfényt; egészen váratlan módon tűnt fel a
nagy tölgyfa, amely hihetetlenül tisztán látszódott a fakó égbolttal a háttérben – de nem tud-
tam megállni. A macska egész idő alatt előttem haladt céltudatos, egyenletes tempóban, és a
farkát úgy használta, mint egy idegenvezető az esernyőjét, jelezve, hogy erre, erre, kövesse-
nek! A fallal körülvett kertben felugrott arra a falra, amely a szökőkút medencéjét vette körbe,
és félig körbejárta, mit sem törődve azzal, hogy a hold fényes pénzérmeként tükröződött visz-
sza a medence alján. Amikor pedig egy vonalba került a télikertbe vezető boltíves bejárattal,
leugrott és elindult arrafelé.
A boltív alatt megállt. Fürkész tekintettel balra is meg jobbra is szétnézett. Valamit látott.
Aztán elindult abba az irányba, de akkor már nem láttam.
Mivel kíváncsi voltam, lábujjhegyen előrementem oda, ahol a macska állt, és körülnéztem.
Egy télikert színes látvány, ha az ember a nap megfelelő szakaszában és a megfelelő év-
szakban látja. Nagyrészt attól függ, hogy a nappali fény mennyire tudja életre kelteni. Az éj-
szakai látogatónak alaposabban körül kell néznie, hogy lássa a legszebb dolgokat. Túl sötét
volt ahhoz, hogy látni lehessen a fekete földön szélesen elterülő hunyorleveleket; a szezonnak
túlságosan az elején jártunk még ahhoz, hogy hópelyhek csillogjanak; és túl hideg volt ahhoz,
hogy a boroszlán illatát érezni lehessen. Volt viszont bűbáj dió; az ágait hamarosan remegő
sárga és narancssárga bojtok fogják díszíteni, de most maguk az ágak jelentették a fő látvá-
nyosságot. A vékony és levéltelen ágak finoman egymásba fonódtak, véletlenszerűen kanya-
rogtak – elegáns visszafogottsággal.
 A tövénél egy emberi alak földre kuporodott, gömbölyű sziluettje látszott. Majd megfagy-
tam.
Az alak nagy erőfeszítéssel mozgott fel s alá, miközben ziháló hangokat és mély nyögése-
ket adott ki magából.
Egy hosszú másodperc alatt az agyamban igyekeztem gyors magyarázatot találni arra,
hogy mit keres egy másik emberi lény Miss Winter kertjében éjszaka. Bizonyos dolgokat
azonnal tudtam, anélkül, hogy akár gondolkodnom is kellett volna rajta. Először is az biztos,
hogy nem Maurice térdelt ott a földön. Bár ő volt az a személy, akit minden további nélkül a
kertben találhattam volna, eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy esetleg ő is lehet. Ez
nem az ő szikár alakja volt, és nem is a kimért mozdulatai. És nem lehetett Judith sem. A tisz-
ta, nyugodt Judith rendben tartott körmeivel, tökéletes frizurájával és kipucolt cipőjében itt
bolyongana a kertben az éjszaka közepén? Az lehetetlen. Ezt a két személyt nem kellett figye-
lembe vennem és nem is vettem.
Ehelyett az agyam, egy szempillantás alatt, százszor cikázott ide-oda két gondolat között.
Miss Winter volt az.
Miss Winter nem lehetett.
Miss Winter volt, mert ... mert ő volt. Láttam. Éreztem. Ő volt az, és én tudtam.
Ő nem lehetett. Miss Winter törékeny és beteg volt. Miss Winter mindig a tolószékében
ült. Miss Winter túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy lehajoljon és kihúzzon egy gazt, nem
hogy egyedül hajlongjon a hideg földön, ilyen őrült módon háborgatva a talajt. Ez nem Miss
Winter volt.
De valahogy, bármilyen lehetetlen is volt, minden dolog ellenére ő volt.
Az az első másodperc hosszú és zavaros volt. A második, amikor végre megérkezett, hirte-
len volt.
Az alak megdermedt... megfordult... felállt... és én tudtam.
Miss Winter szeme. Gyönyörű, természetfölöttien zöld színű.
De az arc nem Miss Winteré.
Sebhelyekkel és foltokkal tarkított bőr, amelyen keresztbe-kasul mélyebb üregek voltak,
mint amilyen a korral jár. Két nem egyforma gömbölyded orca. Aránytalan ajkak, az egyik
fele tökéletes íj alakú, amely a korábbi szépségre utal, a másik egy darabka átültetett fehér
bőr.
Emmeline! Miss Winter ikertestvére! Él, és ebben a házban lakik!
Teljesen felkavarodtam; a vér lüktetett a fülemben; a sokktól megbénultam. Pislogás nélkül
nézett rám, én pedig rájöttem, hogy ő kevésbé ijedt meg, mint én. Ennek ellenére úgy tűnt,
mintha őt is ugyanaz a dolog babonázta volna meg. Mindkettőnk mozdulatlanságra volt ítélve.
Ő tért magához elsőként. Hirtelen mozdulattal felém nyújtotta sötét és földes kezét, és re-
kedtes hangon egy sor értelmetlen hangot bocsátott ki magából.
A csodálkozás lelassította a reakciómat; még a nevét sem tudtam kidadogni, mire megfor-
dult és elsietett, előredőlve, görbe háttal. Az árnyékból előkerült a macska. Nyugodtan kinyúj-
tózott, és nem is foglalkozott velem, hanem fogta magát és a nő után eredt. Mind eltűntek a
boltív alatt, és én egyedül maradtam. Én és egy adag feltúrt föld.
Vagy inkább farkasok.
Miután elmentek, meggyőzhettem volna magamat arról, hogy csak képzelődtem. Hogy ál-
momban alvajáró voltam, és hogy azt álmodtam, hogy Adeline testvére megjelent előttem és
egy titkos, érthetetlen üzenetet suttogott nekem. De én tudtam, hogy ez valóságos volt. És bár
már nem lehetett látni, még mindig hallottam az énekét, amikor elment. Az az idegesítő, dal-
lamtalan, öthangú töredék. La-la-la-la-la.
Álltam és figyeltem, egészen addig, amíg teljesen elhalványodik a dolog.
Azután, mivel rájöttem, hogy a lábam és a kezem is majd lefagy, visszatértem a házba.
 Fonetikus ábécé
Sok év telt el azóta, hogy megtanultam a fonetikus ábécét. Apa boltjában kezdődött egy nyel-
vészeti könyvben lévő táblázattal. Először semmi oka nem volt az érdeklődésemnek, csupán
annyi, hogy az egyik hétvégén nem volt semmi teendőm, és lenyűgöztek a jelek és a szimbó-
lumok a táblázatban. A nagy 'N' nem olyan volt, mint a kis 'n' és a nagy 'Y' sem olyan volt,
mint a kis 'y'. Egyes betűknek, például az 'n'-nek, a 'd'-nek, az V-nek és a 'z'-nek fura kis far-
kuk és hurkuk volt, a 'h'-t, az 'i'-t és az 'u'-t meg át lehetett húzni, mintha V betűk lettek volna.
Imádtam ezeket a vad és különös keverékeket: több papírt is teleírtam olyan 'm' betűkkel,
amelyekből 'j' lett, és V betűkkel, amelyek bizonytalanul gubbasztottak a kicsi 'o' betűkön,
mint a cirkuszban szereplő kutyák a labdákon. Apám megtalálta a jelekkel teleírt lapokat és
megtanította nekem, hogy milyen hangok tartoznak hozzájuk. Rájöttem, hogy a nemzetközi
fonetikus ábécében vannak olyan szavak, amelyek úgy néznek ki, mint jelek a matekban,
olyanok, amelyek titkos kódnak tűnnek, aztán olyanok is, amelyek mintha valamilyen elve-
szett nyelvhez tartoznának.
Szükségem volt egy elveszett nyelvre. Egy olyanra, amelyen kommunikálni tudnék az el-
tűntekkel. Egy különleges szót számtalanszor leírtam. A húgom nevét. Egy bűvös ereklyét. A
szót egy nagy gonddal készített miniatűr origamiba hajtogattam bele, és a papírdarabkát min-
dig a közelemben tartottam. Télen a kabátzsebemben volt, nyáron a bokámat csiklandozta a
zoknimon belül. Éjszaka úgy aludtam el, hogy a kezemben szorongattam. Bármennyire is vi-
gyáztam, nem mindig tudtam nyomon követni ezeket a papírdarabkákat. Elveszítettem őket,
majd újat csináltam, aztán megtaláltam a régit. Amikor anyám megpróbált egyet zsákmányol-
ni a kezemből, én inkább lenyeltem, hogy megakadályozzam, bár úgysem tudta volna elol-
vasni. De amikor láttam, hogy apa elővesz egy elszürkült és rojtos szélű papírfecnit az egyik
fiók alján lévő limlom közül és kihajtogatja, semmit sem tettem, hogy megállítsam. Amikor
elolvasta a titkos nevet, az arca elkomorult, és amikor a tekintetét rám emelte, a szeme csupa
szomorúság volt.
Mondott volna valamit. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de én az ajkamhoz emel-
tem az ujjamat és némaságot parancsoltam neki. Nem akartam, hogy kimondja a húgom ne-
vét. Talán nem próbálta meg elzárni őt a sötétben? Nem akarta elfelejteni? Nem próbálta meg
tőlem távol tartani? Most már nem volt joga hozzá.
Kikaptam a papírt a kezéből és szó nélkül kimentem a szobából. A második emeleti ab-
lakmélyedésben egy papírmorzsát a számba tettem, megkóstoltam száraz, fás ízét, aztán le-
nyeltem. A szüleim tíz éven keresztül hallgattak a húgom nevéről, mert igyekeztek elfelejteni.
Most már én védem őt a saját hallgatásommal. És emlékezem.
Amellett, hogy rossz kiejtéssel tizenhét nyelven tudtam köszönni és elnézést kérni, és hogy
a görög ábécét elölről és hátulról is el tudtam sorolni (én, aki soha életemben nem tanultam
meg egyetlen görög szót sem), a fonetikus ábécé egy volt azon titkos és találomra kiválasztott
haszontalan ismeretek tárháza közül, amelyek még gyermekkorom könyvbúvárkodásaiból
maradt meg. Csak azért tanultam meg, hogy elszórakoztassam magam – akkoriban a cél kizá-
rólag privát jellegű volt –, úgyhogy az évek múlásával semmiféle erőfeszítést nem tettem arra,
hogy gyakoroljam is. Ezért történt az, hogy amikor bejöttem a kertből és elkezdtem írni, hogy
megörökítsem Emmeline sürgető suttogásának sziszegő- és réshangjait, a zárhangjait és per-
getett mássalhangzóit, több kísérletet is kellett tennem.
Három vagy négy próbálkozás után leültem az ágyamra és néztem a kanyargó sorokat, a
szimbólumokat és a jeleket. Vajon pontos volt? Kétségek kezdtek gyötörni. Vajon jól emlé-
keztem a hangokra, miután ötperces séta után beértem a házba? Megfelelően emlékszem a
fonetikus ábécére? Mi lesz, ha az első sikertelen kísérleteim rossz irányba terelik a memóriá-
mat?
 Suttogva elmondtam, amit leírtam a papírra. Újra elsuttogtam, de most sietősen. Arra vár-
tam, hogy az emlékezetemben megszülessen valamiféle válaszvisszhang, amelyik azt mondja
nekem, hogy jól csináltam. De semmi. Valamilyen félrehallott, majd csupán félig felidézett
dolog szerencsétlen átirata volt. Semmi értelme nem volt.
Inkább leírtam a titkos nevet. A varázsigét, a varázsszót, a bűvös ereklyét.
Soha nem volt hatása. A húgom soha nem jött el. Még mindig egyedül voltam.
Összegyűrtem a papírt egy labdaccsá és berúgtam a sarokba.
 A létra

– Ugye, nem untatja a történetem, Miss Lea?

Számos hasonló megjegyzést kellett elviselnem másnap, mert – mivel képtelen voltam el-
fojtani az ásításaimat – fészkelődtem és a szememet dörzsöltem, mialatt Miss Winter elbeszé-
lését hallgattam.
– Elnézést kérek. Csak fáradt vagyok.
– Fáradt! – kiáltott fel Miss Winter. – Úgy néz ki, mint egy kicsavart rongy! Egy kiadós
étel majd rendbe hozza. Mi történt magával?
Megrándítottam a vállam.
– Csak fáradt vagyok. Ez minden.
Lebiggyesztette az ajkát és szigorúan rám nézett, de én semmi többet nem mondtam, mire
ő folytatta a történetét.
*
Hat hónapig a dolgok mentek a maguk útján. Csupán egynéhány szobát használtunk: a kony-
hát, ahol még mindig John aludt éjszakánként, a nappalit és a könyvtárat. Mi, lányok a hátsó
lépcsőt használtuk, hogy a konyhából az egyetlen biztonságosnak tűnő hálószobába menjünk.
A matracokat, amelyeken aludtunk, a régi szobából húztuk át, mert az ágyakat nehéz lett vol-
na megmozdítani. A ház különben is túlságosan nagynak tűnt, amióta a lakók száma annyira
lecsökkent. Mi, túlélők nyugodtabbak voltunk a kisebb helyiség kínálta biztonság és kezelhe-
tőség miatt. Mindezek ellenére sohasem tudtuk egészen elfelejteni a ház többi részét, amely
lassan fertőződik el, mint egy elhaló végtag.
Emmeline azzal töltötte az ideje nagy részét, hogy kártyajátékokat talált ki. Játssz velem!
Ó, gyere már, játsszál már velem! – hajtogatta állandóan. Egy idő után beadtam a derekamat
és játszottam vele. Felemás játékok voltak, a szabályok állandóan változtak; a játékokat csak ő
értette és mindig ő nyert, amitől állandóan jó kedve volt. Rendszeresen fürdött. Soha többet
nem mondott le a szappanról meg a forró vízről, amiket imádott; órákat töltött a kádban, él-
vezve a vizet, amit én melegítettem fel mosáshoz és mosogatáshoz. De nem sajnáltam tőle.
Jobb volt úgy, hogy legalább az egyikünk boldog tudott lenni.
Mielőtt lezártuk volna a szobákat, Emmeline végignézte Isabelle szekrényeit, és ruhákat,
parfümös üvegeket és cipőket vett ki belőlük, amelyeket az általunk használt hálószobába
hordott össze. Olyan volt, mintha egy öltözőszekrényben próbáltunk volna aludni. Emmeline
fel is vette a ruhákat. Némelyik vagy tíz éve kiment a divatból, a többiek – gondolom, azok
még Isabelle anyjáé lehettek – harminc-negyvenévesek voltak. Emmeline esténként azzal szó-
rakoztatott bennünket, hogy színpadias mozdulatokkal bejött a konyhába a legkülönlegesebb
ruhákban. A ruhákban többnek látszott, mint tizenöt évesnek, olyan nőiesnek tűnt bennük.
Emlékszem, amikor Hester beszélgetett a doktorral a kertben – Semmi se szól az ellen, hogy
egy nap Emmeline férjhez menjen – és arra is, amit a Dadus mondott Isabelle-ről és a pikni-
kekről – Az a fajta lány volt, akire a férfiak nem tudnak úgy ránézni, hogy ne akarják meg-
érinteni – és hirtelen izgatott lettem. De aztán lehuppant egy konyhaszékre, egy selyemtokból
elővett egy pakli kártyát és gyermeki hangon azt mondta: Gyere már, kártyázzál velem! Félig
megnyugodtam, de ennek ellenére ügyeltem arra, hogy kiöltözve el ne hagyja a házat.
John fásult volt. De rávette magát, hogy olyat tegyen, ami meg sem fordult a fejünkben:
szerzett egy fiút, aki segített neki a kertben.
– Rendben lesz így – mondta. – Csak az öreg Proctor fia, Ambrose. Nyugodt fickó. Nem
lesz itt sokáig, csak amíg rendbe hozom a házat.
Én pedig tudtam, hogy az örökké fog tartani.
 Megérkezett a fiú. Magasabb volt Johnnál és szélesebb vállú. Zsebre dugott kézzel álltak
és megbeszélték a napi teendőket, aztán a fiú nekilátott a munkának. Kimért, türelmes tempó-
ban ásott; az ásó állandó, egyenletes csengése, amikor a talajhoz ért, az idegeimre ment.
– Miért kell nekünk az a fiú? – szerettem volna tudni. – Ő is kívülálló, mint mások.
De valamiért John számára a fiú nem volt kívülálló. Talán mert John világából jött, a férfi-
ak világából, abból a világból, amelyet én nem ismertem.
– Jóravaló legény – mondta John újra meg újra a kérdésemre válaszolva. – Keményen dol-
gozik. Nem kérdez sokat és nem beszél sokat.
– Lehet, hogy nincs nyelve, de van szeme a fején.
John megrándította a vállát és elnézett, kicsit kínosan érezve magát.
– Én nem leszek mindig itt – mondta végül. – Nem lesz örökké minden úgy, mint most. –
Egy kósza mozdulatot tett, amelybe beleértette a házat, a lakóit és a benne folyó életet. – Egy
nap a dolgoknak meg kell változniuk.
– Megváltozni?
– Felnőttek lesztek. Az nem ugyanilyen lesz, igaz? Egy dolog gyereknek lenni, de amikor
felnőttök...
De addigra már elmentem. Nem voltam rá kíváncsi, hogy mit akar mondani.
Emmeline a hálószobában volt, és flittereket szedett le egy stóláról a kincsesládájába. Leül-
tem mellé. Túlságosan belemerült a teendőjébe, úgyhogy észre sem vette, amikor bejöttem.
Duci, elvékonyodó ujjaival könyörtelenül rángatta a flittereket, míg le nem jöttek, aztán bele-
dobta mindet a ládikójába. Lassú munka volt, de hát Emmeline-nek rengeteg ideje volt. Nyu-
godt arca meg sem rezzent, ahogy a stóla fölé hajolt. Az ajkát összeszorította, a tekintete egy-
szerre volt intenzív és álmos. Időnként leereszkedett a felső szemhéja, bezárva a zöld szivár-
ványhártyát, aztán abban a pillanatban, hogy hozzáért az alsó szemhéjhoz, máris felemelke-
dett, és látni lehetett, hogy a zöld semmit sem változott.
Valóban úgy néztem ki? – tűnődtem magamban. Ó, azt tudtam, hogy a tükörben teljesen
egyforma volt a szemünk. És azt is tudtam, hogy hátul a tarkónkon a hajunk tövénél ugyan-
olyan oldalirányú izomhúzódásunk van mindkettőnknek. Azzal is tisztában voltam, hogy mi-
lyen hatást váltott ki a falubeliekből az, amikor nagy ritkán egymásba karolva végigsétáltunk
a Fő utcán egyforma ruhában. De azért én csak nem ugyanúgy néztem ki, mint Emmeline,
nem? Az én arcom nem tudott olyan nyugalommal koncentrálni. A feszültség eltorzítaná. Ha-
rapnám az ajkamat, dühösen hátralökném a hajamat, hogy ne legyen útban és türelmetlenül
fújtatnék. Én nem lennék olyan nyugodt, mint Emmeline. Én a fogammal harapnám le a flitte-
reket.
Ugye, nem hagysz el? – akartam kérdezni tőle. Mert én nem foglak elhagyni. Örökre itt
maradunk. Együtt. Bármit is mond Ásó John.
– Játsszunk valamit?
Emmeline szó nélkül folyatta a munkáját, mintha nem is hallott volna engem.
– Játsszunk férjhezmenősdit. Te lehetsz a menyasszony. Gyere. Vedd fel... ezt – a sarokban
lévő ruhahalomból előhúztam egy sárga fátyolszerűséget. – Nézd csak, ez olyan, mint egy fá-
tyol. – Emmeline nem nézett föl, még akkor sem, amikor a fejéhez dobtam. Egyszerűen csak
félretolta az arcáról és tovább szedegette a flittereket.
Így aztán a kincsesládájával kezdtem foglalkozni. Hester kulcsai még mindig benne voltak,
még mindig fényesen ragyogtak, pedig – már amennyire ezt meg lehetett ítélni – Emmeline
nyilvánvalóan elfelejtette, hogy kié voltak előzőleg. Voltak ott különféle ékszerdarabkák
Isabelle-től, annak a cukorkának a csomagolópapírjai, amelyet egyszer Hester adott neki, egy
törött zöld üveg ijesztő szilánkdarabja, egy hosszú, aranyszegélyű szalag, ami valamikor az
enyém volt, a Dadustól kaptam olyan régen, hogy már nem is emlékszem rá. A limlomok alatt
még mindig ott voltak azok az ezüstszálak, amelyeket azon a napon bontott ki a függönyből,
amikor Hester megérkezett. Aztán, félig bedugva a rubinkövek, az üvegek és a limlomok alá,
volt valami, ami nem illett oda. Valami bőrből készült dolog. Félrebillentettem a fejemet,
hogy jobban lássam. Á! Ezért kellett neki! Arany betűk. APL. Mi az, hogy APL? Vagy ki az
az APL? A fejemet a másik oldalra billentve még valamit megláttam. Egy picike lakatot. És
egy picike kulcsot. Nem csoda, hogy Emmeline kincsesládájában volt. Arany betűk és egy
kulcs. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb trófeája. Aztán hirtelen belém villant. APL! Napló!
Kinyújtottam a kezem.
Emmeline – a tekintete nagyon megtévesztő tudott lenni – villámgyorsan megmarkolta a
csuklómat, mint egy satu, és nem engedte, hogy hozzáérjek. De még mindig nem nézett rám.
Határozott mozdulattal eltolta a kezemet és lecsukta a láda fedelét.
A csuklómon fehér foltok jelezték, hogy hol szorította meg.
– Elmegyek – mondtam kísérletképpen. A hangom nem volt valami meggyőző. – Igen. És
itt hagylak téged. Felnőtt leszek és egyedül fogok élni.
Aztán tele méltóságteljes önsajnálattal, felálltam és kisétáltam a szobából.
Csak késő délután jött utánam és talált rám a könyvtár ablakmélyedésében. Elhúztam a
függönyt, hogy eltakarjon, de ő egyenesen odajött és körülnézett. Hallottam a lépteit közeled-
ni, és éreztem, hogy megmozdul a függöny, amikor felhajtotta. A homlokomat az üvegnek
támasztva néztem, ahogy az esőcseppek hullanak rá az ablakpárkányra. A széltől remegtek, és
állandóan azzal fenyegetőztek, hogy cikcakkban elindulnak és minden útjukban álló csep-
pecskét felfalnak, rövid ezüstös csíkot hagyva maguk után. Emmeline odajött hozzám és a
fejét a vállamra hajtotta. Én mérgesen leráztam magamról. Nem fordultam meg és nem szól-
tam egy szót sem. Ő megfogta a kezemet és valamit a tenyerembe csúsztatott.
Megvártam, hogy elmenjen, mielőtt megnéztem. Egy gyűrű. Emmeline egy gyűrűt adott
nekem.
A követ befelé fordítottam, a tenyerem felé, és közelebb vittem az ablakhoz. A fénytől
életre kelt a kő. Zöld volt, mint a szemem színe. Zöld, mint Emmeline szeme színe. Adott ne-
kem egy gyűrűt. Becsuktam a tenyeremet, és a kővel a közepén szorosan ökölbe szorítottam a
kezemet.
*
John vödörbe gyűjtötte az esővizet, aztán kiöntötte; meghámozta a zöldségeket a főzéshez;
kiment a farmra és tejjel és vajjal tért vissza. De úgy tűnt, hogy minden feladat után szinte tel-
jesen kimerült a lassan összegyűjtött energiája, és én minden alkalommal eltűnődtem, vajon
lesz-e elég ereje felemelni szikár testét az asztaltól, hogy folytatni tudja a következő dolgot.
– Menjünk ki a sövénykertbe? – kérdeztem tőle. – Megmutathatná, hogy ott mit kell csi-
nálni.
John nem válaszolt. Azt hiszem, nem nagyon hallott engem. Néhány napig hagytam, aztán
újra megkérdeztem. Meg újra. Meg újra.
Végül aztán bement a csűrbe, ahol megélezte a metszőollót öreges tempójában. Aztán le-
emeltük a hosszú létrákat és kivittük a szabadba.
– Így – mondta, miközben megmutatta, hogyan kell bekapcsolni a biztonsági pecket a lét-
rán. Nekitámasztotta a létrát a kertfalnak. Néhányszor kipróbáltam a biztonsági pecket, aztán
felmásztam egy pár lépcsőfokot és lemásztam.
– Nem lesz ilyen biztonságos érzés, ha a tiszafának támasztod – mondta John. – De ha jól
beállítod, akkor elég biztonságos. Érezni kell.
És akkor bementünk a sövénykertbe. Odavezetett egy közepes méretű tiszafa formához,
ami nagyon bozontos volt. Neki akartam támasztani a létrát, de John rám kiabált:
– Nem, nem! Túl türelmeden vagy. – Háromszor körbejárta a fát. Aztán leült a földre és
rágyújtott egy cigarettára. Én is leültem, és nekem is meggyújtott egyet. – Soha ne vágj a nap-
pal szemben! – mondta. – És soha ne vágj a saját árnyékoddal szemben! – Néhányszor szívott
egyet a cigarettából. – Vigyázz a felhőkkel! Ne engedd, hogy elferdítsék a vonaladat, amikor
ide-oda szállnak. Keress valami állandót, ami a látókörödbe esik. Egy tetőt vagy egy kerítést.
Az legyen a kiindulópont. És soha ne siess! Háromszor annyi ideig nézd, mint amennyi idő
alatt levágod. – Egész idő alatt le nem vette a szemét a fáról, míg beszélt, és én sem. – Érez-
ned kell a fa túlsó oldalát, miközben az elejét nyírod, és fordítva. És ne csak az ollóval vágj.
Használd az egész karodat. Egészen a válladig.
Elszívtuk a cigarettánkat és a végét eloltottuk a cipőnk talpa alatt.
– És jegyezd meg, hogy milyennek látod innen messziről, tartsd jól a fejedben akkor is,
amikor közelről nézed.
Készen álltam.
Háromszor kellett a fának támasztanom a létrát, mire úgy látta, hogy biztonságos. És akkor
fogtam az ollót és felmásztam.
Három órán át dolgoztam. Eleinte tudatában voltam, hogy magasban vagyok, állandóan le-
felé néztem, és kényszerítenem kellett magam, hogy feljebb lépjek a létrán. És akárhányszor
odébb tettem a létrát, többszöri próbálkozásomba tellett, mire biztonságosan tudtam elhelyez-
ni. De a feladat fokozatosan magával ragadott. Alig vettem észre, hogy milyen magasan va-
gyok, annyira lefoglalta a gondolataimat a forma, amit ki kellett alakítanom. John egyszer-
egyszer tett egy megjegyzést: Figyelj az árnyékodra! vagy Gondolj a túloldalra! de többnyire
csak nézett és cigarettázott. Csak amikor végleg lejöttem a létráról, kiakasztottam a biztonsági
pecket és összecsuktam a létrát, csak akkor vettem észre, hogy mennyire fáj a kezem az olló
súlyától, de nem törődtem vele.
Néhány lépést hátráltam, hogy megnézzem a munkámat. Háromszor körbejártam a fát. A
szívem majd kiugrott a helyéből. Jó munkát végeztem.
John bólintott.
– Nem rossz – jelentette ki. – Ügyes vagy.
*
Bementem a csűrbe a létráért, hogy megnyírjam a nagy keménykalapot, de a létra eltűnt. A
fiú, akit nem kedveltem, a konyhakertben volt a gereblyével. Odamentem hozzá, fenyegető
arckifejezéssel:
– Hol a létra? – Ez volt az első alkalom, hogy megszólítottam.
Ő figyelmen kívül hagyta a durva modoromat és udvariasan válaszolt.
– Mr. Digence vitte el. Ott van elől, a tetőt javítja.
Vettem egyet John cigarettájából, amit a csűrben hagyott, és elszívtam, miközben lesújtó
pillantásokat vetettem a fiúra, aki irigykedve nézett. Utána megéleztem a metszőollót. Mivel
megtetszett az élezés, megéleztem a kerti kést is, szép komótosan, hogy jó éles legyen. Egész
idő alatt ugyanazzal a ritmussal toltam neki a kést a köszörűkőnek, mint amilyen ritmusban
gereblyézett. Aztán felnéztem a napra és úgy gondoltam, hogy kezd késő lenni ahhoz, hogy
hozzákezdjek a nagy keménykalaphoz. Ekkor mentem megkeresni Johnt.
A létra a földön hevert. Két része az óra mutatóihoz hasonló furcsa szögben állt, a fémho-
rony, amelynek állandóan hatórás állásban kellene tartania a két részt, kiszakadt a fából, és a
törés helyénél óriási szilánkok álltak ki az egyik szárából. A létra mellett ott feküdt John. Nem
mozdult, amikor megérintettem a vállát, de meleg volt, mint a nap, amely rásütött a kificamo-
dott végtagjaira és véres hajára. A szeme a tiszta kék égboltra meredt, de a szeme kékjét fur-
csa köd takarta.
A józan ész hirtelen elszállt belőlem. Egyszer csak ott álltam egyedül, csak egy ostoba
gyermek, szinte egy senki.
– Mit csináljak? – suttogtam. – Mit csináljak? – Megijedtem a hangomtól.
Lefeküdtem a földre és miközben a kezembe fogtam John kezét és a homlokomat kavics-
darabkák nyomták, figyeltem az idő múlását. A könyvtárnál lévő kiugró fal árnyéka behatolt a
kavicsok közé és elérte a létra legtávolabbi fokát. Fokról-fokra kúszott felfelé a létrán mife-
lénk. Elérte a biztonsági pecket.
A biztonsági pecek. Miért nem ellenőrizte John a biztonsági pecket? De biztosan ellenőriz-
te. Persze hogy ellenőrizte. De ha valóban ellenőrizte, akkor hogyan... miért?
Bele sem lehetett gondolni.
A könyvtári árnyék fokról-fokra, egyre közelebb és közelebb került. Elérte John gyapjú-
nadrágját, aztán a zöld ingét, a haját – milyen vékony lett a haja! Miért is nem vigyáztam rá
jobban?
Bele sem lehetett gondolni. De hogy lehet nem belegondolni? Miközben figyeltem John
megőszült haját, azt is észrevettem, hogy a földben mély nyomokat hagyott a létra lába, ami-
kor kicsúszott alóla. Semmi más jel nem volt. A kavics nem homok vagy hó, vagy akár újon-
nan felásott föld. Nem őrzi meg a lábnyomokat. Semmi nyoma nem volt annak, hogy valaki
esetleg arra járt, vagy a létra aljánál lődörgött, aztán amikor befejezte, amiért jött, nyugodtan
elsétált. Amennyire a kavicsokból meg lehetett ítélni, akár szellem is lehetett.
Minden hideg volt. A kavics, John keze, a szívem.
Felálltam és otthagytam Johnt anélkül, hogy visszanéztem volna. Megkerültem a házat és a
konyhakert felé mentem. A fiú még mindig ott volt; éppen tette el a gereblyét és a seprűt.
Amikor meglátta, hogy közeledek, megállt és rám meredt. Aztán, amikor megálltam – el ne
ájulj! el ne ájulj! –mondtam magamban –, futva jött felém, hogy elkapjon. Úgy néztem őt,
mintha valahonnan nagyon messziről közeledne. És nem ájultam el. Nem egészen. Ehelyett,
amikor a közelembe ért, éreztem, hogy egy hang tör fel belőlem, szavak, amelyeket nem én
választottam, de amelyek erőszakkal törtek ki a torkomból.
– Segítsen már valaki!
A fiú megragadott a hónom alatt; én nekiestem, ő pedig gyengéden lefektetett a fűbe.
– Segítek – mondta. – Itt vagyok.
*
Mivel Ásó John halála még frissen élt az emlékezetemben és Miss Winter veszteségtől szen-
vedő arca még mindig uralta a gondolataimat, nem is igen vettem észre, hogy a szobámban
egy levél várt rám.
Ki sem bontottam addig, amíg le nem írtam az aznapi részt, és amikor kibontottam, nem
sokra mentem vele.

Kedves Miss Lea!

Azok után, hogy az ön édesapja olyan sokat segített nekem az elmúlt évek során, hadd fe-
jezzem ki abbéli örömömet, hogy legalább kis mértékben viszonozhatom a lányának tett szí-
vességgel.
Az Egyesült Királyságban végzett kezdeti kutatásaim alapján semmi adatot nem találtam
Miss Hester Barrow hollétét illetően azok után, hogy Angelfieldben dolgozott. Bizonyos do-
kumentumokat találtam az adott időszak előtti életére vonatkozóan, és ezek alapján összeállí-
tok egy összegzést, amelyet heteken belül el fogok küldeni önnek.
A kutatásaim még természetesen nem értek véget. Még nem vizsgáltam végig az olasz
kapcsolatot, és nagyon valószínű, hogy a korai évekből kibányászott részletek új irányt fog-
nak szabni a keresésnek.
Ne csüggedjen! Ha az ön nevelőnőjét meg lehet találni, akkor én meg fogom találni.

Szívélyes üdvözlettel, Emmanuel Drake

A levelet betettem egy fiókba, aztán felvettem a kabátomat.

– Akkor gyere! – mondtam Árnyéknak.
 A macska jött utánam le a lépcsőn és ki a házból, majd a ház melletti úton mentünk előre.
Itt-ott egy bokor miatt, amely a falig nőtt, az út kanyargott; észrevétlenül vezetett el a faltól, el
a háztól a kert labirintusszerű, csábító látványosságaihoz. Én ellenálltam az enyhe kanyarnak
és egyenesen folytattam az utam. Arra törekedtem, hogy a ház mindig a bal oldalamon legyen,
ami azt jelentette, hogy be kellett préselnem magam egy egyre szélesedő, sűrű, érett bokrok-
kal teli bozótba. Görcsös száraik belekaptak a bokámba; és az arcom köré kellett csavarnom a
sálamat, nehogy összevissza karcolódjon. A macska addig követett, aztán megállt, mert meg-
ijedt a növényzet vastagságától.
Én mentem tovább. És megtaláltam, amit kerestem. Egy ablakot, amelyet teljesen benőtt a
borostyán, és olyan sűrű örökzöld levélzet volt az ablak és a kert között, hogy a belülről ki-
szűrődő fényt észre sem lehetett volna venni.
Közvetlenül az ablak mellett egy asztalnál ült Miss Winter húga. Szemben vele Judith, aki
kanállal adagolta a levest a magatehetetlen nő sebhelyes szájába. Amikor éppen a tál és a száj
között járt a keze, Judith hirtelen megállt és pontosan felém nézett. Engem nem láthatott, mert
túl sok volt a borostyán. Biztosan megérezte a tekintetemet. Egy pillanatnyi szünet után visz-
szafordult és folytatta a dolgát. De még előtte észrevettem valami különöset a kanálon. Ezüst-
kanál volt, amelynek a nyelét egy stilizált angyal formájú 'A' betű díszítette.
Már láttam ilyen kanalat. 'A' betű. Angyal. Angelfield. Emmeline-nek volt ilyen kanala és
Aureliusnak is.

Szorosan a falhoz simulva kihátráltam a bozótból.

– Bemenjünk? – kérdeztem Árnyéktól, aki boldogan egyetértett velem.
Mr. Drake nem találta meg nekem Hestert. Másfelől viszont én megtaláltam Emmeline-t.
 Az örök szürkület
A dolgozószobámban írtam; a kertben sétáltam; a hálószobámban simogattam a macskát, és
úgy tartottam távol a rémálmaimat, hogy ébren maradtam. Az a holdfényes éjszaka, amikor
megláttam Emmeline-t a kertben, most már csak álomnak tűnt nekem, mert az ég újra bezáró-
dott, és ismét végtelen szürkületben kellett élnünk. A Dadus és most már Ásó John halálával
újabb ijesztő elemmel bővült Miss Winter története. Vajon az az alak a kertben Emmeline volt
és ő babrált a létrával? Nem tehettem mást, mint hogy várok a történet folytatására. Eközben,
ahogy telt a december, az ablakomnál lebegő árnyék egyre csak erősödött. Ha közel volt, un-
dorodtam tőle; ha távol volt, majd meghasadt a szívem; akárhányszor megláttam, mindig a
félelem és a vágyakozás jól ismert keverékét váltotta ki belőlem.
Általában előbb érkeztem meg a könyvtárba, mint Miss Winter – akár délelőtt, akár dél-
után, akár este, nem is tudom, mostanra már teljesen mindegy volt –, és az ablak mellett állva
vártam rá. Sápadt húgom nekiszorította a tenyerét az én tenyeremnek, könyörgő tekintetével
kelepcébe csalt, hűvös lélegzetével bepárásította az üveget. Csak be kellett volna törnöm az
ablakot és máris vele lehettem volna.
– Mit néz? – szólalt meg Miss Winter hangja mögöttem.
Lassan megfordultam.
– Üljön le! – vakkantott rám. Aztán így szólt: – Judith, hozzon valamit enni ennek a lány-
nak!
Leültem.
Judith kakaót és pirítós kenyeret hozott. Miss Winter folytatta a történetét, mialatt én kor-
tyoltam a forró kakaót.
*
– Én segítek – mondta a fiú. De mit tehetett? Csak egy fiú volt.
Megszabadultam tőle. Elküldtem Dr. Maudsley-ért és amíg odavolt, készítettem egy jó
erős, édes teát és megittam az egészet. Kemény gondolataim támadtak és gyorsan kigondol-
tam őket. Mire az utolsó cseppet is megittam, elmúlt a sírhatnékom. Ideje volt cselekedni.
Mire a fiú visszajött a doktorral, készen álltam. Amint meghallottam a lépteiket közeledni
a ház felé, befordultam a sarkon, hogy fogadjam őket.
– Emmeline, szegény gyermekem! – kiáltott fel a doktor, amikor közeledett, kezét előre-
nyújtva, mintha meg akarna ölelni.
Egyet hátrafele léptem, ő pedig megállt.
– Emmeline? – A szemén bizonytalanság futott végig: Adeline? Az nem lehet. Az lehetet-
len. A név elhalt a nyelvén. – Bocsáss meg! – motyogta. De még mindig nem tudta.
Én nem segítettem neki megoldani a zavartságát. Inkább sírni kezdtem.
Nem igazi könnyeket. Az igazi könnyeim – és higgye el, hogy van belőle bőven – mind
félre voltak téve. Valamikor, éjjel vagy holnap vagy valamikor hamarosan, nem tudtam volna
megmondani, hogy pontosan mikor, de valamikor egyedül leszek és órákon át fogok sírni.
Johnért. Magamért. Hangosan fogok sírni, könnyek között visítozva, úgy, ahogy kislányko-
romban sírtam, amikor csak John tudott megnyugtatni azzal, hogy a hajamat simogatta do-
hány- és kertszagú kezével. Forró és csúnya könnyek lesznek, és amikor vége lesz, ha vége
lesz, a szemem úgy be lesz dagadva, hogy csak egy keskeny, vörös szélű nyílás lesz, amelyen
látni fogok.
De azok saját könnyek lesznek, és nem ennek az embernek szólnak. Azok a könnyek, ame-
lyekkel őt megörvendeztettem, hamisak voltak. Olyanok, amelyek úgy emelik ki a zöld sze-
memet, mint a gyémánt a smaragdot. Ha egy férfit zöld szemekkel hipnotizálsz, annyira el
lesz bűvölve, hogy észre sem veszi, hogy a szem mögött ott van valaki, aki figyeli őt.
 – Attól tartok, már semmit sem tehetek Mr. Digence-ért – mondta Mr. Maudsley a holttest
mellől.
Furcsa volt hallani John igazi nevét.
– Hogyan történt? – A doktor felnézett a balusztrádra, ahol John dolgozott korábban, aztán
a létra fölé hajolt. – Kiakadt a biztonsági pecek?
Csaknem érzelem nélkül tudtam ránézni a holttestre.
– Lehet, hogy megcsúszott? – töprengtem hangosan. –Talán megkapaszkodott a létrában,
amikor esett és magával rántotta?
– Senki sem látta leesni?
– A mi szobáink a ház másik oldalán vannak, a fiú pedig a veteményeskertben volt. – A fiú
egy kicsit arrébb állt tőlünk, és nem nézett a holttest irányába.
– Hm. Nincs családja, úgy emlékszem.
– Mindig eléggé egyedül élt.
– Értem. És hol van a nagybátyád? Miért nem ő fogadott engem?
Fogalmam sem volt arról, hogy John mit mondott el a fiúnak rólunk. Vártam, hogy miként
alakulnak a dolgok.
Zokogó hangon azt mondtam a doktornak, hogy a nagybátyám elment.
– Elment? – A doktor összeráncolta a homlokát.
A fiú nem reagált semmit. Akkor eddig semmin sem lepődött meg. Állt és a cipőjét bámul-
ta, hogy ne kelljen a holttestre néznie, nekem meg volt annyi időm, hogy magamban anyám-
asszony katonájának nevezzem, mielőtt folytattam:
– A nagybátyám néhány napig nem jön vissza.
– Hány napig?
– Ó! Hány napja is pontosan, hogy elment...? – összeráncoltam a homlokomat és egy kicsit
úgy tettem, mintha visszafele számolgatnám a napokat. Aztán a holttestre emeltem a tekinte-
temet, és megremegtettem a lábamat.
A doktor és a fiú egyszerre mellém léptek, és mindketten megragadtak a könyökömnél
fogva.
– Jól van. Majd később, kicsim.
Engedtem, hogy körbevigyenek a ház mellett a konyhaajtóhoz.
– Nem tudom pontosan, hogy mit tegyek – mondtam, amikor befordultunk a sarkon.
– Pontosan mivel kapcsolatban?
– A temetéssel.
– Neked nem kell semmit sem tenned. Én elintézem a temetkezési vállalkozót, a lelkész
meg majd intézi a többit.
– De mi lesz a pénzzel?
– Majd a nagybátyád elrendezi, amikor visszajön. Egyébként hol van?
– De mi lesz, ha csak sokára jön?
– Elképzelhetőnek tartod, hogy sokára fog jönni?
– Hát... kiszámíthatatlan ember.
– Az igaz. – A fiú kinyitotta a konyhaajtót, a doktor pedig bevezetett a konyhába és odahú-
zott egy széket. Én belerogytam.
– Az ügyvéd majd minden szükséges dolgot elintéz, ha arra kerül a sor. Nos, hol van a hú-
god? Tudja, hogy mi történt?
A szemem se rebbent.
– Alszik.
– Nem is baj. Akkor hagyjuk is aludni, nem?
Bólintottam.
– Nos, akkor ki tud rátok vigyázni, ameddig magatok vagytok?
– Ránk vigyázni?
 – Nemigen maradhattok itt magatokban... Ezután pedig pláne nem. Eleve elhamarkodott
dolog volt a nagybátyád részéről, hogy a házvezetőnő elvesztése után ilyen gyorsan itt hagyott
benneteket anélkül, hogy gondoskodott volna a pótlásáról. Valakinek ide kell jönnie.
– Tényleg szükséges? – Potyogtak a könnyeim és látszott a zöld szemem; nem csak
Emmeline tudta, hogyan kell nőiesnek lenni.
– Hát biztosan te is...
– Csak mert amikor legutóbb jött valaki ránk vigyázni... Emlékszik a nevelőnőnkre, ugye?
– mondtam és olyan lesújtó és gyors pillantást vetettem rá, hogy alig akarta elhinni, amit lá-
tott. Volt benne annyi jó érzés, hogy elpirult, aztán elfordította a tekintetét. Amikor ismét rám
nézett, csupa smaragd és gyémánt voltam megint.
A fiú megköszörülte a torkát.
– A nagymamám el tudna jönni és rájuk tudna nézni, uram. Nem valószínű, hogy itt ma-
radna, de minden nap el tudna jönni egy kis időre.
Dr. Maudsley zavartan elgondolkodott. Ez megoldás volt, ő pedig megoldást keresett.
– Nos, Ambrose, azt hiszem, ez ideális megoldás lenne. Legalábbis rövid távon. És való-
színű, hogy a nagybátyád valóban néhány napon belül visszajön, és abban az esetben nem lesz
szükség, ahogy te mondod, arra, hogy... hogy...
– Úgy van – mondtam, és felkeltem a székből. – Szóval ha maga elintézi a temetkezési vál-
lalkozót, én elintézem a lelkészt. – Kinyújtottam a kezemet. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan
idejött.
A férfi teljesen elveszítette a talajt a lába alól. A kijelentésemre felállt a helyéről és érez-
tem a kezemben ujjai rövid érintését. Izzadtak voltak.
Újra az arcomat fürkészte, hogy kitalálja a nevemet. Adeline vagy Emmeline? Emmeline
vagy Adeline? Az egyetlen lehetséges megoldást választotta:
– Fogadd részvétemet Mr. Digence miatt. Nagyon sajnálom, Miss March.
– Köszönöm, doktor úr! – És könnyfátyolba rejtettem a mosolyomat.
Kifelé menet Dr. Maudsley biccentett a fiúnak, és becsukta maga mögött az ajtót. Akkor
most a fiú következik.
Megvártam, amíg a doktor elment, aztán kinyitottam az ajtót és intettem, hogy távozhat.
– Egyébként – mondtam, amikor a küszöbhöz ért, olyan hangon, amiből kiderült, hogy én
vagyok a ház úrnője – nincs rá szükség, hogy a nagymamád idejöjjön.
A fiú furcsán nézett rám. Ő olyan volt, aki látta a zöld szemet és benne lévő lányt is.
– Nem is baj – mondta, miközben hanyagul megérintette a kalapja peremét –, mert nincs
nagymamám.
*
Én segítek – mondta annak idején a fiú, de hát csak egy fiú volt. Igaz, tudott kocsit vezetni.
Másnap elvitt bennünket Banburybe az ügyvédhez, én ültem az első ülésen, Emmeline pe-
dig hátul. Miután egy negyed órát vártunk a recepciós állandó tekintete mellett, végül behív-
tak Mr. Lomax irodájába. Ránézett Emmeline-re, aztán rám, és azt mondta:
– Nem kell megkérdeznem, hogy ti ketten kik vagytok.
– Mi egy kis nehézségbe keveredtünk – kezdtem magyarázni. – A nagybátyám nincs itt-
hon, a kertészünk pedig meghalt. Baleset volt. Tragikus baleset. Mivel nincs családja és min-
dig csak nekünk dolgozott, úgy érzem, hogy a családnak kellene fizetnie a temetést, csakhogy
nincs elég...
Az ügyvéd tekintete rólam Emmeline-re, aztán megint rám szegeződött.
– Kérem, bocsásson meg a húgomnak! Nincs valami jól. – Emmeline valóban elég furcsá-
nak látszott. Hagytam, hogy az egyik ódivatú ruháját vegye fel, és a szemében annyi szépség
gyűlt össze, hogy semmi olyan hétköznapi dologra nem volt már benne hely, mint például az
értelem.
 – Igen – mondta Mr. Lomax és kicsit halkabban, megértő hangon hozzátette: – Hallottam
valami ilyesmit.
A kedvességét viszonozva az íróasztal fölé hajoltam és bizalmasan közöltem: – És persze a
nagybátyámmal... nos, önnek volt dolga vele, úgyhogy ismeri, ugye? Vele sem mindig olyan
nagyon egyszerűek a dolgok. – A legátlátszóbb tekintetet vetettem rá. – Tulajdonképpen igazi
élvezet, ha a változatosság kedvéért olyasvalakivel beszélgethet az ember, aki értelmes.
Mr. Lomax felidézte magában a pletykákat, amiket hallott. Az egyik ikertestvér nincs egé-
szen rendben, mondták. Nos, arra a következtetésre jutott, hogy a másik viszont nem esett a
feje lágyára.
– Az öröm teljességgel kölcsönös, Miss... Bocsásson meg, de mi is volt az apja neve?
– A név, amit keres, az March. De megszoktuk, hogy az édesanyánk nevén ismernek ben-
nünket. Az Angelfield testvérek, így hívnak minket a faluban. Senki sem emlékszik Mr.
March-ra, különösen mi nem. Tudja, soha nem volt alkalmunk találkozni vele. És semmi dol-
gunk nincs a családjával sem. Gyakran gondoltam arra, hogy jobb lenne a családnevünket
formálisan is megváltoztatni.
– Meg lehet tenni. Miért ne? Tényleg egyszerű.
– De ezt majd máskor. A mai teendőnk...
– Természetesen. Nos, hadd nyugtassam meg önt a temetéssel kapcsolatban. Ha jól értem,
akkor nem tudja, hogy mikor jön vissza a nagybátyja.
– Egy kis időbe beletelhet – mondtam, ami nem volt egészen hazugság.
– Nem számít. Vagy visszajön időben, és akkor ő maga fogja rendezni a költségeket, vagy
ha nem, akkor majd én intézkedem az ő nevében, és amikor hazajön, elrendezzük a dolgokat.
Olyan megkönnyebbült arcot vágtam, amilyenre számított, és még melegében, amikor
örömmel vette, hogy meg tudott szabadítani engem a gondjaimtól, egy csomó kérdést tettem
föl neki arról, hogy mi történne, ha egy olyan lány, mint én, aki felelőséggel tartozik egy
olyan húg iránt, amilyen nekem van, olyan balszerencsés helyzetbe kerülne, hogy örökre elve-
szítené a húga gyámját. Néhány szóban elmagyarázta nekem az egész helyzetet, és én világo-
san láttam, hogy milyen lépéseket kell tennem és milyen gyorsan kell megtennem azokat.
– Nem mintha ez önre vonatkozna, az ön helyzetében! – fejezte be az ügyvéd a magyaráza-
tot, mintha nagyon elragadta volna a hév az ijesztő forgatókönyv felvázolásával, és szerette
volna visszavonni a nagy részét annak, amit mondott.
– Elvégre a nagybátyja néhány napon belül visszatér.
– Ha Isten is úgy akarja! – mondtam derűs arccal.
Már az ajtónál álltunk, amikor Mr. Lomaxnak eszébe jutott egy fontos dolog.
– Véletlenül nem hagyta meg a címét?
– Ismeri a nagybátyámat!
– Én is így gondoltam. És körülbelül sem tudja, hogy merre lehet?
Kedveltem Mr. Lomaxot, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne hazudjak neki, ha
kellett. A hazudozás megszokott dolog egy olyan lánynál, mint én vagyok.
– Igen... vagyis nem.
Nagyon komolyan rám nézett.
– Mert ha nem tudja, hogy merre van... – Gondolatban már vissza is tért azokhoz a jogi
dolgokhoz, amelyeket éppen az imént sorolt el nekem.
– Nos, azt meg tudom mondani, hogy mit mondott, hova megy.
Mr. Lomax rám nézett, és felhúzta a szemöldökét.
– Azt mondta, hogy Peruba megy.
Mr. Lomax kerek szeme kidülledt, és eltátotta a száját.
– Persze mind a ketten tudjuk, hogy ez nevetséges, nem? – fejeztem be. – Az nem lehet,
hogy Peruban van, igaz?
 És a legmagabiztosabb és legmerészebb mosollyal, ami kitelt tőlem, becsuktam az ajtót
magam mögött és magára hagytam Mr. Lomaxot, hogy aggódjon miattam.
*
Elérkezett a temetés napja, és nekem még mindig nem volt alkalmam sírni. Minden nap volt
valami. Először a lelkész, aztán a falubeliek jöttek a házhoz érdeklődni a koszorúk és virágok
után; még Mrs. Maudsley is eljött, aki udvariasan, de hűvösen viselkedett, mintha valahogy
engem is bepiszkolt volna Hester bűne.
– Mrs. Proctor, a fiú nagymamája kész csoda volt – mondtam neki. – Kérem, köszönje meg
a férjének, hogy ajánlotta.
Egész idő alatt gyanítottam, hogy a Proctor fiú rajtam tartja a szemét, de soha nem tudtam
rajtakapni.
John temetése sem volt alkalmas hely a sírásra. A legkevésbé sem alkalmas. Hiszen én
Miss Angelfield voltam, és ki volt ő? Csak egy kertész.
A szertartás végén, mialatt a lelkész kedvesen és feleslegesen beszélt Emmeline-hez – Sze-
retne-e gyakrabban templomba járni? Isten szeretete minden teremtményének áldás –, én ki-
hallgattam Mr. Lomax és Dr. Maudsley beszélgetését, akik azt hitték, hogy hallótávolságon
kívül vannak a hátam mögött.
– Talpraesett lány – mondta az ügyvéd a doktornak. – Azt hiszem, nincs teljesen tisztában
a helyzet súlyosságával; ön tudja, hogy senki sem tud a nagybácsi hollétéről? De ha ez a lány
megtudja, akkor biztos vagyok benne, hogy megállja a helyét. Elindítottam a pénzügyek el-
rendezését. Az volt a legfontosabb a számára, hogy a kertész temetését kifizesse. Jó szív páro-
sul egy bölcs fejjel.
– Igen – mondta a doktor halkan.
– Mindig az volt a benyomásom, és nem tudom, hogy honnan származik, hogy a két gye-
rek nem egészen... nincs egészen rendben. De most, hogy találkoztam velük, a napnál is vilá-
gosabb, hogy csak az egyiküknek van baja. Micsoda szerencse! Persze ön ezt mindvégig tud-
ta, hiszen az orvosuk.
A doktor mormogott valamit, amit nem hallottam.
– Mi az? – kérdezte az ügyvéd. – Fátyolt mondott?
Nem volt válasz, ezért az ügyvéd egy másik kérdést tett fel.
– De melyik melyik? Soha nem tudtam, amikor hozzám jöttek. Hogy hívják az értelmest?
Éppen csak annyira fordultam el, hogy a szemem sarkából lássam őket. A doktor ugyanaz-
zal az arckifejezéssel nézett rám, ami az egész szertartás alatt jellemezte. Hová lett az a lassú
észjárású gyerek, akit két teljes hónapon át a házában tartott? A kislány, aki nem tudott egy
kanalat a szájához emelni vagy egy angol szót kimondani, nemhogy utasításokat adni egy te-
metéshez és értelmes kérdéseket feltenni egy ügyvédnek. Én megértettem, hogy miből fakad a
zavarodottsága.
A tekintete rólam Emmeline-re, Emmeline-ről rám vetődött.
– Azt hiszem, az Adeline. – Leolvastam a szájáról a nevet, és mosolyogtam azon, hogy
minden orvosi teóriája és kísérlete kútba fulladt.
Amikor a tekintetünk találkozott, a magasba emeltem a kezemet és integettem nekik. Egy
szívélyes gesztussal megköszöntem nekik, hogy eljöttek egy olyan embernek a temetésére,
akit ők alig ismertek, csak azért, hogy nekem segítsenek. Az ügyvéd így fogta fel. De lehet,
hogy a doktor egészen másként értette.
*
Később. Sok órával később.
A temetésnek vége volt, végre sírhattam.
Csakhogy nem tudtam. A könnyeim, amelyeket túl sokáig visszafojtottam, betokosodtak.
Most már örökre bent kell maradniuk.
 Betokosodott könnyek

– Elnézést kérek – kezdte Judith és elhallgatott. Szorosan összezárta az ajkát, aztán egy rá
nem jellemző kézmozdulattal kibökte: – A doktort már elhívták valahová, egy órán belül nem
fog ideérni. Kérem...
Övvel összefogtam a hálóköntösömet és követtem; Judith félig-meddig szaladt, néhány lé-
péssel előttem járva. Lépcsőn fel, lépcsőn le, folyósokon és átjárókon keresztül haladtunk,
majd visszajutottunk a földszintre, de a háznak egy olyan részébe, amelyet azelőtt még nem
láttam. Végül elérkeztünk egy olyan szobaegyütteshez, amelyet Miss Winter privát lakosztá-
lyának gondoltam. Megálltunk egy zárt ajtó előtt, és Judith zavartan rám nézett. Megértettem
az aggodalmát. Az ajtó mögül mély, embertelen hangok jöttek, fájdalmas üvöltések, amelye-
ket meg-megszakított egy-egy rendszertelen, ziháló levegővétel. Judith kinyitotta az utolsó
ajtót és bementünk.
Teljesen megdöbbentem. Nem csoda, hogy a hang ennyire visszhangzott! A ház többi ré-
szével ellentétben, ahol vastagon kitömött kárpitozás, méregdrága szövetek, hangszigetelt fa-
lak és falikárpitok voltak, ez egy üres és csupasz szoba volt. A falak csak be voltak gipszelve,
a padló sima gerendából készült. A sarokban egy egyszerű könyvszekrény tele volt pakolva
elsárgult papírokkal, és ugyancsak a sarokban állt egy keskeny ágy egyszerű, fehér takarók-
kal. Az ablak előtt egy kartonfüggöny lógott lazán mindkét oldalon, beengedve az esti fényt.
Egy sima kis iskolai padra borulva, háttal nekem, feküdt Miss Winter. Nem volt rajta élénk
narancssárga és sugárzó bíborvörös. Fehér, hosszú ujjú hálóingben volt és zokogott.
A hangszálak fölött a levegő éles, atonális kaparásként szakadt fel. Fülsértő jajveszékelés-
ként, amely ijesztő állati nyögésbe ment át. A válla felemelkedett és összezuhant, a teste resz-
ketett; az ismeretlen erő törékeny nyakán keresztül a fejéig, a karján végig, a kezéig fejtette ki
a hatását, majd az íróasztal tetején állt meg. Judith sietve kicserélt egy párnát Miss Winter
homloka alatt; a válságos helyzet fogságába került Miss Winternek fogalma sem volt arról,
hogy mi ott vagyunk.
– Soha nem láttam őt ilyennek – mondta Judith, kezét a szájához szorítva. Aztán egyre fo-
kozódó pánikhangulatban hozzátette: – Nem tudom, mit csináljak.
Miss Winter szája tátogott és grimaszolt, vad és csúnya formákká alakította a fájdalom,
amely túl nagy volt hozzá.
– Rendben van – mondtam Judithnak. Olyan kínszenvedés volt ez, amelyet jól ismertem.
Odahúztam egy széket és leültem Miss Winter mellé.
– Pszt, pszt! Tudom. – Az egyik karommal átöleltem a vállát, és mindkét kezét az enyémbe
fogtam. A saját testemmel betakartam a testét, a fülemmel egészen közel hajoltam a fejéhez és
folytattam a kántálást. – Jól van. Elmúlik. Pszt! Csendesen, kisgyerek. Nem vagy egyedül. –
Ringattam és nyugtatgattam, és nem hagytam abba a bűvös szavak kántálását. Nem az én sza-
vaim voltak, hanem apámé. Olyan szavak, amelyekről tudtam, hogy hatnak, mert nekem min-
dig bejöttek. – Pszt! – suttogtam. – Tudom. Elmúlik.
A rángatózások nem álltak le, és a sírás sem lett kevésbé fájdalmas, de fokozatosan váltak
kevésbé erőszakossá. Minden újabb roham között volt ideje arra, hogy kétségbeesetten és
reszketve levegőt vegyen.
– Nem vagy egyedül. Veled vagyok.
Egy idő után megnyugodott. A koponyája íve belenyomult az arcomba. A hajtincsei az aj-
kamhoz értek. A bordámban éreztem, ahogy aprókat lélegzik, és a tüdejében finom vonaglás
zajlik. A keze jéghideg volt a kezemben.
– Jól van. Jól van.
 Percekig ültünk csendben. Felhúztam a kendőt és úgy igazítottam el, hogy melegebb le-
gyen a vállán, aztán megpróbáltam egy kis meleget dörzsölni a kezébe. Az arca teljesen kiké-
szült. Alig látott ki megduzzadt szemhéja alól, és az ajka fájt és megrepedezett. Egy zúzódás
jelezte azt a helyet, ahol a fejét az asztalhoz verte.
– Jó ember volt – mondtam. – Jó ember. És szerette önt.
Miss Winter lassan bólintott. A szája megremegett. Talán mondani akart valamit? Az ajka
ismét megmozdult.
A biztonsági pecek? Ezt mondta?
– A húga nyúlt hozzá a biztonsági pecekhez? – így utólag durva kérdésnek tűnik, de akkor,
amikor a könnyáradat minden etikettet elmosott, az őszinteség nem tűnt helytelennek.
A kérdésemre még egy utolsót rándult a fajdalomtól, de azután teljesen világosan beszélt.
– Nem Emmeline volt. Nem ő. Nem.
– Akkor kicsoda?
Összeszorította a szemét, elkezdett hintázni és a fejét egyik oldalról a másikra rázta. Álla-
toknál már láttam ugyanezt a mozgást állatkertben, ahol beleőrültek a fogságukba. Mivel attól
féltem, hogy újra előveszi a kínzó fajdalom, eszembe idéztem, hogy gyerekkoromban mit
szokott csinálni apám, hogy megnyugtasson. Finoman és gyengéden simogattam a haját ad-
dig, míg végre megnyugodva a vállamra hajtotta a fejét.
Végül annyira lecsendesedett, hogy Judith ágyba tudta fektetni. Álmos, gyermeki hangon
azt kérte, hogy maradjak ott és én ott is maradtam vele, az ágya mellett térdelve és néztem,
ahogy elalszik. Néha-néha remegés zavarta meg az álmát és mintha félelem ült volna ki alvó
arcára; amikor ez történt, addig simogattam a haját, amíg szemhéja ismét mozdulatlan lett.
Mikor is volt, amikor apám így nyugtatgatott engem? Egy eset tört fel az emlékezetem mé-
lyéről. Tizenkét év körüli lehettem. Vasárnap volt, apa és én szendvicset ettünk a folyónál,
amikor egy ikerpár bukkant föl. Két szőke kislány szőke szüleikkel kirándulni jöttek, hogy
megcsodálják az építészeti remekeket és élvezzék a napsütést. Mindenki észrevette őket; ők
pedig biztosan hozzá voltak szokva, hogy idegenek megbámulják őket. De az én tekintetem-
hez nem lehettek hozzászokva. Én megláttam őket és a szívem egy nagyot dobbant. Olyan
volt, mintha tükörbe néztem volna és teljes valómban magamat látnám. Óriási buzgalommal
néztem őket. Mohó vággyal. Ők pedig idegesen elfordultak a mohó tekintetű lánytól és meg-
fogták a szüleik kezét. Láttam, hogy félnek, mire a tüdőmet valami kemény kéz megszorította
és elsötétült az ég. Később, a könyvesboltban, én az ablakpárkányon feküdtem, félálom és
rémálom között lebegve; apa pedig a földön guggolva simogatta a hajamat és csendesen kán-
tálta: „Pszt, elmúlik. Jól van. Nem vagy egyedül.”

Valamivel később megjött Dr. Clifton. Amikor megfordultam és megláttam az ajtóban, az volt
az érzésem, hogy már egy ideje ott állt. Kisurrantam mellette az ajtón és volt valami az arcki-
fejezésében, amit nem tudtam megfejteni.
 Víz alatti titkosírás
Visszamentem a saját szobámba, de a lábam olyan lassan mozgott, mint amilyen lassan jártak
a gondolataim. Semminek nem volt értelme. Miért halt meg Ásó John? Mert valaki megpisz-
kálta a létrán a biztonsági pecket. A fiú nem lehetett. Miss Winter története szerint egyértelmű
alibije volt: mialatt John és a létrája a balusztrádtól a földre zuhantak a légüres térben, a fiú
Adeline cigarettáját nézte, de nem mert kérni belőle egy szippantást. Akkor biztosan
Emmeline volt az. Csakhogy a történetben semmi sem utalt arra, hogy Emmeline ilyesmit csi-
nálna. Ártalmatlan gyermek volt, még Hester is azt mondta. És Miss Winter nem is fogalmaz-
hatott volna világosabban. Nem. Nem Emmeline volt. De akkor kicsoda? Isabelle halott volt.
Charlie eltűnt.
Odaértem a szobámhoz, bementem és megálltam az ablak mellett. Túl sötét volt ahhoz,
hogy látni lehessen; csupán a saját tükörképem halvány árnyéka látszódott az üvegen.
– Kicsoda? – kérdeztem.
Végül meghallgattam a fejemben megszólaló nyugodt és kitartó hangot, amit megpróbál-
tam nem észrevenni.
– Adeline.
– Nem – mondtam magamban.
– De – mondta a hang. – Adeline.
Az lehetetlen volt. Az Ásó Johnért ejtett fájdalomkönnyek még mindig túl élénken éltek az
emlékezetemben. Senki nem tudna így meggyászolni egy embert, ha ő ölte volna meg, nem
igaz? Senki sem tudna megölni egy embert, akit eléggé szeret ahhoz, hogy megkönnyezze?
De a fejemben motoszkáló hang epizódról epizódra újravette az egész történetet, amelyet
már annyira jól ismertem. A sövénykerti vandál munka, amelyben minden egyes ollóvágás
John szívére mért ütés volt. Az Emmeline elleni támadások, a hajrángatás, a verekedés, a ha-
rapás. A babakocsiból kivett csecsemő, akit gondatlanul magára hagytak, hogy vagy meghal,
vagy megtalálják. Az egyik ikerrel nincs minden rendben, ezt mondogatták a faluban. Emlé-
keztem és eltöprengtem. Lehetséges volna? Lehet, hogy a könnyek, amelyeket nemrég láttam,
a bűntudat könnyei voltak? A megbánás könnyei? Egy gyilkos nőt tartottam a karjaimban és
őt nyugtatgattam? Vajon ez volt az a titok, amelyet Miss Winter oly régóta takargat a világ
elől? Kellemetlen gyanú futott végig rajtam. Vajon ez lenne Miss Winter történetének a lé-
nyege? Hogy rokonszenvezzek vele, hogy feloldozzam, hogy megbocsássak neki? Végigfutott
rajtam a hideg.
De legalább egy dologban biztos voltam. Miss Winter szerette Johnt. Nem is lehetett más-
képpen. Eszembe jutott, ahogy elgyötört és zaklatott testét magamhoz szorítottam és tudtam,
hogy ilyen kétségbeesést csak a megszakadt szerelem képes okozni. Eszembe jutott, hogy a
gyermek Adeline belépett John magányába a Dadus halála után, visszahozva őt az életbe az-
zal, hogy rávette, tanítsa meg őt sövényt nyírni.
Azokat a sövényeket, amelyeket ő tett tönkre.
Ó, de talán ebben sem voltam olyan biztos!
Tekintetemmel az ablakon túli sötétet fürkésztem. Miss Winter meseszép kertjét. Talán ez-
zel tisztelgett Ásó John emléke előtt? Életre szóló vezeklés azért a kárért, amit ő okozott?
Megdörzsöltem a fáradt szememet és tudtam, hogy le kellene feküdnöm. De túl fáradt vol-
tam ahhoz, hogy elaludjak. Ha nem teszek ellene semmit, a gondolataim egész éjszaka körbe-
körbe fognak járni. Úgy döntöttem, hogy megfürdöm.
Amíg vártam, hogy a kád megteljen vízzel, körülnéztem, hogy valamivel lefoglaljam a
gondolataimat. Felfigyeltem egy félig látható papírgombócra, ami az öltözőasztal mögött volt.
Kibontottam és kisimítottam. Egy sor fonetikus írás volt rajta.
 A fürdőszobában, miközben a háttérben zuhogott a víz a kádba, néhány rövid és sikertelen
kísérletet tettem arra, hogy megfejtsek valamit az általam rajzolt jelekből. Mindig az a nyo-
masztó érzésem volt, hogy nem értettem egészen pontosan, hogy mit mondott Emmeline. El-
képzeltem a holdsütötte kertet, a bűbáj dió kusza lombjait és a groteszk, sürgető arcot; újra
hallottam Emmeline pattogó hangját. De bármilyen erősen is próbálkoztam, nem tudtam fel-
idézni a hallottakat.
Bemásztam a fürdőkádba, és a papírfecnit a szélén hagytam. A víz, amely a lábamnak és a
hátamnak jó meleg volt, kifejezetten hűvös volt az oldalamon lévő foltnak. Becsuktam a sze-
memet és alámerültem. A víz alá került a fülem, az orrom, a szemem és a fejem búbja is. A
víz csengett a fülemben, a hajam pedig megemelkedett.
Kibújtam egy kis levegőért, és azonnal újra a víz alá merültem. Aztán levegő és megint
víz. A gondolataim laza, víz alatti tempóban elkezdtek úszkálni a fejemben. Eleget tudtam az
ikernyelvről ahhoz, hogy tudjam: az sohasem teljes egészében kitalált nyelv. Emmeline és
Adeline esetében az angol vagy a francia, esetleg mindkettő lehet az alapja.
Levegő. Víz.
Szándékos elferdítés. Talán az intonációban. Vagy a magánhangzókban. És néha a plusz
darabokat csak azért adják hozzá, hogy valamit eltakarjanak, nem azért, hogy jelentésük le-
gyen.
Levegő. Víz.
Rejtély. Titkos kód. Titkosírás. Ez nem lehet annyira nehéz, mint az egyiptomi hieroglifák
vagy a mükénéi lineáris B táblák. De hogyan kell hozzáfogni? Vegyük mindegyik szótagot
külön-külön. Ez egy szó vagy egy szó része lenne.
Először hagyjuk el az intonációt. Játsszunk el a hangsúllyal. Kísérletezzünk a magánhang-
zók megnyújtásával, rövidítésével vagy egyszerűsítésével. És akkor mire utal a szótag ango-
lul? Vagy franciául? És mi van, ha kihagyjuk és helyette mindegyik oldalon eljátszadozunk a
szótagokkal? Hatalmas számú kombináció lehetséges. Több ezer. De nem végtelen számú.
Egy számítógép meg tudná fejteni. Ugyanúgy egy emberi agy is – egy-két év alatt. A halottak
a föld alá mennek.
Micsoda? Úgy felültem hirtelen, mint akit áramütés ért. A szavak a semmiből kerültek elő.
Fájdalmasan verték a mellem. Nevetséges volt. Ez lehetetlen!
Remegve odanyúltam a kád szélére, ahol hagytam a feljegyzéseimet és közelebb húztam
magamhoz. Izgatottan futottam végig rajta. A jegyzeteim, a betűim és jeleim, a kacskaringóim
és pontjaim eltűntek. Egy víztócsába kerültek és belefulladtak.
Megpróbáltam még egyszer felidézni a hangokat, ahogy a víz alatt hallottam. De már kitör-
lődtek az emlékezetemből. Csak terhelt és elszánt arcára emlékeztem meg arra az öthangnyi
dallamra, amit akkor énekelt, amikor elment.
A halottak a föld alá mennek. Ezek a szavak teljesen készen érkeztek a tudatomba, semmi-
féle nyomot nem hagyva maguk után. De honnan jöttek? Milyen trükköt játszik velem a tuda-
tom, hogy ilyen szavakat generál nekem a semmiből?
Persze azt azért nem igazán hittem, hogy ezt mondta volna nekem Emmeline.
– Ugyan már, légy eszednél – mondtam magamnak.
Odanyúltam a szappanért és úgy döntöttem, hogy kiverem a fejemből a víz alatti képzelgé-
seimet.
 Haj
Miss Winter házában soha nem néztem az órát. A másodpercek helyett ott voltak a szavak, a
perceket pedig a ceruzával írt sorok jelentették. Soronként tizenegy szó, oldalanként huszon-
három sor volt az új időmérőm. Szabályos időközönként megálltam, hogy kihegyezzem a ce-
ruzámat és nézzem, amint a grafitszélű ceruzahéj lepottyan a szemétkosárba; ezek a szünetek
jelentették nekem az „órákat”.
Annyira belemerültem a történetbe, amit hallottam és leírtam, hogy semmi másra nem
vágytam. A saját életem – úgy, ahogy volt – semmivé lett. Nappali gondolataimat és éjszakai
álmaimat nem az én világomból, hanem Miss Winter világából származó alakok töltötték ki.
Hester és Emmeline, Isabelle és Charlie jártak a képzeletemben, és a gondolataim állandóan
Angelfieldbe kalandoztak el.
Őszintén szólva nem volt ellenemre, hogy lemondjak a saját életemről. Az, hogy mélyen
beleástam magam Miss Winter történetébe, ürügy volt arra, hogy hátat fordítsak a sajátomnak.
Persze azért ez nem megy ilyen egyszerűen. Bármennyire is szerettem volna nem tudomást
venni róla, tudtam, hogy december volt. Emlékeim mélyén, álmaim peremén és az őrült tem-
póban írt kéziratom papírjainak margóján tisztában voltam azzal, hogy telnek-múlnak a de-
cember napjai és éreztem, hogy az ünnep egyre közeledik.
A könnyek között töltött estét követő napon nem láttam Miss Wintert. Ágyban maradt,
csak Judith és Dr. Clifton mehetett be hozzá. Ez nekem is jó volt, mert magam sem aludtam
jól. Másnap azonban már hívatott. Az egyszerű kis szobájába mentem és ő ágyban feküdt.
Mintha a szeme nagyobbra nőtt volna. Sminknek nyoma sem volt az arcán. Lehet, hogy a
gyógyszere éppen akkor hatott a legjobban, de valami újfajta nyugalom áradt belőle. Nem
mosolygott rám, de amikor beléptem és felnézett, kedvesség ült a szemében.
– Nem lesz szükség a füzetére és a ceruzájára – mondta. – Ma egészen más dolgot kérek
magától.
– Mit?
Judith jött be. Leterített egy lepedőt a földre, aztán a szomszédos szobából behozta Miss
Winter székét és beleültette. A lepedő közepére tolta a széket és olyan szögben állította be,
hogy Miss Winter kilásson az ablakon. Aztán egy törülközőt tett az úrnője vállára és szétterí-
tette rajta narancssárga színű haját.
Mielőtt Judith kiment, átadott nekem egy ollót.
– Sok szerencsét! – mondta mosolyogva.
– És mit kell tennem? – kérdeztem Miss Wintert.
– Vágja le a hajam, természetesen.
– Vágjam le a haját?
– Igen. Ne nézzen úgy rám! Nincs ebben semmi.
– De én nem tudom, hogy kell csinálni.
– Csak fogja az ollót és vágja! – Miss Winter sóhajtott egyet. – Nem érdekel, hogyan csi-
nálja. Nem érdekel, hogy néz ki, csak meg akarok szabadulni tőle.
– De én...
– Kérem!
Kényszeredetten odaálltam mögé. Kétnapi ágyban fekvés után a haja egy köteg narancs-
sárga dróthoz hasonló szálból állt. Száraz volt az érintése, annyira száraz, hogy szinte azt vár-
tam, mikor törik el, és tele volt apró, összeragadt csomókkal.
– Jobb lesz, ha először megfésülöm.
Rengeteg csomó volt. Bár egyetlen zokszót sem ejtett, éreztem, hogy minden egyes kefe-
húzásra összerándult.
Letettem a kefét; egyszerűbb lesz, ha csak simán levágom a csomókat.
 Próbaképpen megtettem az első vágást. Néhány centit levágtam a hajszálai végéből, vala-
hol a válla és a feje búbja között. Az olló pengéi könnyedén átvágták a hajat, a levágott rész
pedig lehullott a lepedőre.
– Rövidebbre – mondta halkan Miss Winter.
– Eddig? – kérdeztem, megérintve a vállát.
– Rövidebbre.
Megfogtam egy hajtincset és idegesen lenyisszantottam. Egy narancssárga kígyó siklott le
a lábamhoz, Miss Winter pedig elkezdett beszélni.
*
Emlékszem, hogy néhány nappal a temetés után Hester régi szobájában voltam. Semmi külö-
nös célom nem volt, csak álltam ott az ablak mellett és bámultam a semmibe. Az ujjammal
találtam egy kis gubót a függönyön. Egy szakadás volt, amit megvarrt. Hester nagyon szépen
tudott varrni. De volt egy pici kis darab cérna, amely meglazult a végén. És valahogy olyan
furcsa módon elkezdett idegesíteni. Nem állt szándékomban kihúzni, valójában semmi sem
állt szándékomban... De hirtelen ott volt az ujjaim között. A cérna, teljes hosszában, a cik-
cakkban emlékeztetve az öltésekre. Aztán a függönyön ott tátongott a lyuk. Most már el fog
kopni.
John soha nem örült annak, hogy Hester a házban volt. Örült, amikor elment. De a tény
mégiscsak az, hogy ha Hester ott maradt volna, akkor John nem lett volna a tetőn. Ha Hester
ott lett volna, akkor senki sem piszkálta volna meg a biztonsági pecket. Ha Hester ott lett vol-
na, akkor azon a napon is ugyanúgy alkonyodott volna be, mint máskor, és mint máskor, John
tette volna a dolgát a kertben. Amikor az ablakkiszögellés délután árnyékot vetett a kavicsos
útra, nem lett volna ott se létra, se szilánkok, se John elterülve a földön, hogy átvegye annak
hidegét. Az a nap is ugyanúgy zajlott volna, mint bármelyik másik, és a végén John lefeküdt
volna és szépen aludt volna, még csak nem is álmodva arról, hogy lezuhan a levegőben. Ha
Hester ott lett volna.
Úgy véltem, hogy a függönyön lévő rojtosodó lyuk teljességgel elviselhetetlen.
*
Amíg Miss Winter beszélt, én mindvégig vágtam a haját, és amikor a fülcimpájához értem,
megálltam.
Ő a fejéhez emelte a kezét és kitapogatta a haja hosszúságát.
– Rövidebbre – mondta.
Újra felvettem az ollót és folytattam.
*
A fiú továbbra is jött minden nap. Ásott, gyomlált, ültetett és betakarta a talajt. Gondoltam,
azért jött, mert tartoztunk neki pénzzel. De amikor az ügyvéd adott nekem egy kis készpénzt –
hogy ne jöjjenek zavarba, amíg a nagybátyám vissza nem jön – és kifizettem a fiút, ő még
azután is jött. Figyeltem az emeleti ablakokból. Nem egyszer felnézett abba az irányba, ahol
voltam és olyankor félreugrottam, hogy ne lásson, de egyszer csak észrevett, és akkor intege-
tett. Én nem integettem vissza neki.
Minden reggel hozott zöldséget a konyhaajtóhoz, néha egy megnyúzott nyulat vagy egy
kopasztott tyúkot, és minden délután jött, hogy összegyűjtse a héjakat a komposzthoz. Az aj-
tóban álldogált, és most, hogy fizettem neki, egyre gyakrabban volt cigaretta a szájában.
Nekem már nem volt John cigarettájából, és idegesített, hogy a fiú dohányzott, én meg
nem. Soha nem szóltam egy szót sem erről, de egy nap, amikor az ajtófélfának támaszkodott a
vállával, észrevette, hogy a szivarzsebében lévő cigarettás dobozt nézem.
– Cserélek egyet egy csésze teáért – mondta.
 Bejött a konyhába – ez volt az első alkalom, hogy ténylegesen bejött a házba, amióta John
meghalt –, leült John székébe és rákönyökölt az asztalra. Én a sarokban lévő székre ültem,
ahol a Dadus szokott ülni annak idején. Szótlanul megittuk a teánkat és kifújtuk a cigaretta-
füstöt, amely felfelé szállt a piszkos plafonra lusta ködként, karikákban. Amikor az utolsót
szívtuk és elnyomtuk a csikket a csészealjunkon, szó nélkül felállt, kiment a konyhából és
visszatért a munkájához. De másnap, amikor bekopogott a zöldségekkel, egyenesen besétált,
leült John székébe és odalökött nekem egy cigarettát, mielőtt még odatettem volna a teaforra-
lót.
Sohasem beszéltünk. De megvoltak a szokásaink.
Emmeline, aki soha nem kelt fel ebédidő előtt, néha a szabadban töltötte a délutánt és néz-
te, ahogy a fiú dolgozik. Én megszidtam érte: Te ennek a háznak vagy a kisasszonya. Ő egy
kertész. Az Isten szerelmére, Emmeline! – de neki ez semmit sem számított. Ő a maga lassú
mosolyával mindenkire rámosolygott, aki tetszett neki. Nagyon odafigyeltem rájuk, mert
eszembe jutott, amit a Dadus mondott azokról a férfiakról, akik nem tudtak úgy ránézni
Isabelle-re, hogy ne akarták volna megérinteni. De a fiú semmi jelét nem mutatta annak, hogy
meg akarná érinteni Emmeline-t, bár kedvesen beszélt hozzá és szívesen megnevettette. De én
azért továbbra is nyugtalan voltam emiatt.
Néha az egyik emeleti ablakból figyeltem kettejüket, amikor együtt voltak. Egy napsütéses
napon láttam, hogy Emmeline a földön fekszik, fejét az egyik könyöklő kezén tartva. Ettől jól
látszott a dereka és a csípője közötti domborulat. A fiú odafordította a fejét, hogy válaszoljon
valamire, amit Emmeline mondott, és mialatt a lányra nézett, ő a hátára fordult, felemelte az
egyik kezét és félrelökött egy kósza tincset a homlokából. Ez egy epekedő, érzéki mozdulat
volt, amitől arra gondoltam, hogy Emmeline nem nagyon bánná, ha a fiú megérintené.
De amikor a fiú befejezte a mondanivalóját, hátat fordított Emmeline-nek, mintha nem is
látná, és folytatta a munkáját.
Másnap reggel a konyhában cigarettáztunk. Én törtem meg a szokásos csendet.
– Ne nyúlj Emmeline-hez! – mondtam neki.
A fiú meglepődött.
– Én nem nyúltam Emmeline-hez.
– Helyes. Ne is tedd!
Arra gondoltam, ezzel le van zárva a dolog. Mindketten még egyet szívtunk a cigarettánk-
ból és én felkészültem rá, hogy visszatérek a szokásos szótlanságba, de miután kifújta a füstöt,
a fiú újra megszólalt:
– Nem akarok hozzányúlni Emmeline-hez.
Hallottam. Hallottam, amit mondott. Az a furcsa kis intonáció. Hallottam, hogy mit akart
mondani.
Szívtam egyet a cigarettámból és nem néztem a fiúra. Lassan kiengedtem a füstöt. Nem
néztem rá.
– Ő kedvesebb, mint te vagy – mondta.
Én még félig sem szívtam el a cigarettámat, de eloltottam. Odaléptem a konyhaajtóhoz és
feltéptem.
Az ajtóban megállt, amikor mellém ért. Én mereven álltam, egyenesen előrenéztem az inge
gombjaira.
Az ádámcsutkája fel-alá ugrált, ahogy nyelt. A hangja mormogott.
– Légy kedves, Adeline.
Hirtelen dühömben felpillantottam rá, és legszívesebben keresztüldöftem volna a tekinte-
temmel. De meglepődtem az arcán látható gyengédségen. Egy percig... zavarban voltam.
Ezt kihasználta. Felemelte a kezét. Meg akarta simogatni az arcomat.
De én gyorsabb voltam. Felemeltem az öklömet és félrelöktem a kezét.
Nem bántottam. Nem is tudtam volna bántani. De elképedt. Csalódott.
 Aztán elment.
Ezután nagyon üres volt a konyha. Elment a Dadus. Elment John. És most már a fiú is el-
ment.
Én segítek – mondta annak idején. De lehetetlen volt. Hogyan tudna egy ilyen fiú segíteni
rajtam? Hogyan tudna bárki is segíteni rajtam?
*
A lepedő tele volt narancssárga hajjal. Hajtincseken lépkedtem és haj tapadt a cipőmhoz. Az
összes régi színt levágtam; az a néhány ritka hajtincs, amely Miss Winter fejbőréhez tapadt,
hófehér volt.
Elvettem a törülközőt és lefújtam a kósza hajszálakat a tarkójáról.
– Adja ide a tükröt! – mondta Miss Winter.
Odaadtam neki. Levágott hajával úgy nézett ki, mint egy megőszült gyermek.
Miss Winter belenézett a tükörbe. A tekintete, amely csupasz és komor volt, találkozott a
sajátjával, és sokáig nézte magát. Aztán a tükrös felével lefelé fordítva letette az asztalra.
– Pontosan ilyet akartam. Köszönöm, Margaret.
Eljöttem tőle, és amikor visszaértem a szobámba, a fiúra gondoltam. A fiúra és Adeline-ra
meg a fiúra és Emmeline-re. Aztán Aureliusra gondoltam, akit csecsemőként találtak meg
ódivatú öltözékben és egy táskába csomagolva, amiben volt egy kanál Angelfieldből és egy
lap a Jane Eyre-ből. Mindezen hosszasan elgondolkodtam, de minden erőfeszítésem ellenére,
semmiféle következtetésre nem jutottam.
Egy dolog azért felötlött bennem, az agy valamelyik feneketlen bugyrában. Eszembe jutott,
mit mondott Aurelius, amikor legutóbb Angelfieldben voltam: „Bárcsak valaki el tudná ne-
kem mondani az igazat.” És megtaláltam a visszhangját is: „Mondja el az igazat!” A fiú a
barna öltönyben. Nos, ez megmagyarázza, hogy a Banbury Heraldban miért nincs nyoma an-
nak az interjúnak, amiért a fiatal riporterük Yorkshire-be ment. Nem is volt riporter. Mindvé-
gig Aurelius volt.
 Eső és torta
Másnap arra ébredtem, hogy: ma van, ma van, ma van. Egy lélekharang, amelyet csak én hal-
lottam. A szürkület mintha a lelkembe is behatolt volna; földöntúli kimerültséget éreztem. A
születésnapom. A halálnapom.
Judith egy üdvözlőkártyát is hozott apámtól a reggeli mellett a tálcán. A képen virágok, a
szokásos általánosan megfogalmazott jókívánság és néhány mondat. Remélte, hogy jól va-
gyok. Ő jól van. Szerzett számomra néhány könyvet. Elküldje-e? Anyám nem írta alá a kár-
tyát; apám írta alá mindkettőjük nevében. Szeretettel Apa és Anya. Az egész rossz volt. Én is
tudtam, ő is tudta, de mit lehetett vele tenni?
Judith jött be.
– Miss Winter kérdezi, hogy esetleg most...?
A kártyát becsúsztattam a párnám alá, mielőtt még észrevehette volna.
– Most megfelel – mondtam, és magamhoz vettem a ceruzámat és az írómappámat.
– Jól aludt? – kérdezte Miss Winter, majd hozzátette: – Egy kicsit sápadt. Nem eszik ele-
get.
– Jól vagyok – biztosítottam Miss Wintert, pedig nem voltam jól.
Egész nap azzal az érzéssel küszködtem, hogy az egyik világ kóbor darabkái beszivárog-
nak egy másik hasadékain át. Ismerik azt az érzést, amikor az ember elkezd olvasni egy új
könyvet, mielőtt még leülepedett volna benne az előző?
Az ember maga mögött hagyja az előző könyvet, amelynek a gondolatai és a témái – sőt
még a szereplői is – beleivódnak a ruhája szövetébe, és amikor kinyitja az újat, még mindig
ott vannak. Nos, ez éppen ilyen volt. Egész nap mindig elterelte valami a figyelmemet. A
gondolataim, az emlékeim, az érzéseim, saját életem jelentéktelen töredékei – mind akadá-
lyoztak abban, hogy koncentrálni tudjak.
Miss Winter valamiről mesélt nekem, amikor hirtelen megszakította a mondanivalóját:
– Figyel rám, Miss Lea?
Felriadtam az ábrándozásomból és próbáltam valamit válaszolni. Hogy figyeltem-e? Fo-
galmam sem volt róla. Abban a pillanatban nem tudtam volna elmondani, hogy miről beszélt,
bár biztos vagyok benne, hogy a tudatomban volt egy olyan hely, ahol az egészet rögzítettem.
De abban a pillanatban, amikor kizökkentett a magam világából, egyfajta senki földjén jártam,
valahol két hely között. Az ember agya mindenféle trükkre képes, mindenféle dolgot képes
produkálni, mialatt mi magunk egy fehér zónában szunyókálunk, ami a külső szemlélő számá-
ra úgy tűnik, mintha nem figyelnénk rá. Mivel nem találtam a megfelelő szavakat, egy darabig
néztem Miss Wintert, miközben ő egyre ingerültebb lett, én meg rácsaptam az első értelmes
mondatra, amely eszembe jutott.
– Volt önnek gyermeke, Miss Winter?
– Szentisten, micsoda kérdés! Dehogyis volt. Megőrült, kislány?
– És Emmeline-nek?
– Van egy egyezségünk, nem? Semmi kérdés! – Aztán megváltozott arckifejezéssel előre-
hajolt és közelebbről megnézett magának. – Beteg?
– Nem, nem hiszem.
– Nos, az biztos, hogy gondolatban nem itt jár.
Ez azt jelentette, hogy menjek el.
Amikor visszamentem a szobámba, egy órát unatkoztam, nyugtalankodtam, ideges voltam
magamtól. Az íróasztalomnál ültem, kezemben egy ceruzával, de nem írtam; fáztam és felte-
kertem a radiátort, aztán, amikor túl meleg lett, levettem a kardigánomat. Szerettem volna fü-
rödni egyet, de nem volt meleg víz. Készítettem egy kakaót és sok cukrot tettem bele, utána
meg hányingerem volt az édességtől. Olvassak egy könyvet? Az segítene? A könyvtárban a
polcok tele voltak halott szavakkal. Onnan semmi sem segíthet rajtam.
Hirtelen elkezdett esni, verte az ablakot, és megdobbant a szívem. Ki a szabadba! Igen, er-
re van szükségem. De nem egyszerűen a kertre. El kellett mennem messzire, most azonnal. Ki
a lápba.
A főkaput zárva tartották, azt tudtam, és nem akartam megkérni Maurice-t, hogy nyissa ki
nekem. Ehelyett elindultam a kerten keresztül a háztól legtávolabbi pont felé, ahol volt egy
ajtó a falban. Az ajtót, amelyet benőtt a borostyán, már hosszú ideje nem nyitották ki, és a le-
vélzetet félre kellett húznom, hogy ki tudjam nyitni a reteszt. Amikor az ajtó kinyílt felém,
még több borostyánt kellett félretolnom, mielőtt – egy kicsit csapzottan – kiléphettem a kert-
ből.
Valamikor azt gondoltam, hogy szeretem az esőt, de valójában alig ismertem. Az az eső,
amelyiket én szerettem, szelíd városi eső volt, amelyet meglágyít mindenféle akadály, amit
csak a várossziluett az útjába helyez, és amelyet magának a városnak a fokozatosan erősödő
hőmérséklete megmelegít. A lápon azonban, amit dühössé tesz a szél és keserűvé a hideg, az
eső elvetemült volt. Jégtűk szurkálták az arcomat, a vállamon pedig csaknem megfagyott víz-
darabkák robbantak szét.
Boldog születésnapot!
Ha a könyvesboltban dolgoztam, apám mindig elővett egy ajándékot az íróasztal alól, ami-
kor lejöttem a szobámból. Egy könyvet vagy könyveket, amelyeket aukción vett és évközben
eldugva tartott. Meg egy lemezt, egy parfümöt vagy egy képet. Egy csendes délután szokta
becsomagolni őket, mialatt én a postára vagy a könyvtárba mentem. Valamelyik ebédidőben
kiment, hogy kiválasszon egy üdvözlőkártyát, egyedül, és az íróasztalnál ráírta, hogy Szeretet-
tel Apa és Anya. Egyedül, teljesen egyedül. A cukrásztól szokott hozni egy tortát, és valahol a
boltban – soha nem jöttem rá, hogy hol; ez azon kevés titkok egyike volt, amelyet nem sike-
rült megfejtenem – tartott egy gyertyát, amely minden évben ezen a napon került elő; meg-
gyújtotta, majd én elfújtam olyan boldogságot mutatva, amilyet csak tudtam. Aztán megettük
a tortát, teát ittunk mellé és leültünk, hogy csendben emésszünk és katalogizáljunk.
Tudom, hogy ez milyen volt a számára. Most már, hogy felnőttem, könnyebb volt, mint
gyerekkoromban. Mennyivel kínosabbak voltak a születésnapok akkoriban a házban! A csűr-
ben kellett eldugni az ajándékokat, nem előlem, hanem anyám elől, aki látni sem bírta. Az el-
kerülhetetlen fejfájás volt az ő féltékenyen őrzött ünneplési rítusa, ami miatt lehetetlen volt
meghívni más gyerekeket a házba, és ugyancsak lehetetlen volt magára hagyni egy állatkerti
látogatás vagy egy parkban töltött kis idő kedvéért. A születésnapi játékaim mindig csendesek
voltak. A torták sohasem készültek otthon, a maradékról pedig mindig le kellett szedni a gyer-
tyákat és a cukormázat, mielőtt eltettük egy dobozba másnapra.
Boldog születésnapot? Apa vidáman suttogta a szavakat – Boldog születésnapot! – egyene-
sen bele a fülembe. Szótlanul kártyáztunk; a nyertes örömteli arcot vágott, a vesztes pedig
grimaszolt és magába zuhant, de a fölöttünk lévő szobában semmit, se egy pisszenést, se egy
sercegést nem lehetett hallani. A menetek között szegény apám fel s le járt a hálószoba szót-
lan fájdalma és a földszinti titkos születésnap között, a lépcsőn váltogatva az arckifejezését
vidámság és rokonszenv, majd újra vidámság között.
Boldogtalan születésnap. Amióta csak megszülettem, a bánat mindig jelen volt. Úgy tele-
pedett meg nálunk, mint a por a lakásban. Mindent és mindenkit betakart; minden levegővé-
telnél megszállt bennünket. Beletemetett bennünket saját külön szerencsétlenségünkbe.
Csak azért voltam képes elgondolkodni ezeken az emlékeken, mert nagyon fáztam.
Vajon miért nem tud szeretni engem? Miért jelent anyámnak kevesebbet az én életem, mint
az ikertestvérem halála? Engem okolt miatta? Talán igaza volt. Én csak azért voltam most
életben, mert a testvérem meghalt. Akárhányszor rám nézett, a vesztesége jutott az eszébe.
Vajon könnyebb lett volna az számára, ha mindketten meghalunk?
 Kábultan sétáltam. Az egyik lábam a másik elé, újra meg újra meg újra, szinte megbabo-
názva. Nem is érdekelt, hogy merre megyek. Nem néztem semerre, nem láttam semmit, csak
botorkáltam előre.
Aztán valamiben megbotlottam.
– Margaret! Margaret!
Túlságosan fáztam ahhoz, hogy megijedjek, túlságosan fáztam ahhoz, hogy a tekintetem-
mel reagáljak arra a hatalmas alakra, amely előttem állt zöld, vízálló anyagból készült, sátor-
szerű szövetbe burkolózva. Megmozdult és két kéz ragadta meg a vállamat, majd megráztak.
– Margaret!
Aurelius volt.
– Nézzenek oda! Egészen elkékült a hidegtől! Gyorsan, jöjjön velem! – Megfogta a karo-
mat és gyors léptekkel elvezetett. A lábam csetlett-botlott a földön mögötte, mígnem egy út-
hoz értünk, ahol egy kocsi állt. Begyömöszölt az autóba. Hallottam az ajtók csapódását, egy
motor berregését, aztán hirtelen meleget a bokám és a térdem körül. Aurelius kinyitott egy
termoszt és töltött nekem egy csupor narancsteát.
– Igyon!
Megittam. Forró és édes volt.
– Egyen!
Beleharaptam a szendvicsbe, amelyet felém nyújtott.
A kocsi melegében, ahol ittam a forró teát és ettem a csirkés szendvicset, jobban fáztam,
mint azelőtt. A fogam elkezdett vacogni és úgy reszkettem, mint a nyárfalevél.
– Szentséges Isten! – kiáltott fel Aurelius halkan, amikor az egyik szendvicset nyújtotta
oda a másik után. – Te jó Isten!
Az étel egy kicsit magamhoz térített.
– Mit csinál itt, Aurelius?
– Azért jöttem, hogy ezt odaadjam önnek – mondta, majd hátranyúlt és felemelt egy tortás
dobozt az ülések közötti résből.
Miután a dobozt az ölembe tette, ragyogó arccal rám nézett és levette a doboz tetejét.
Egy torta volt benne. Egy házilag készült torta. A tetején pedig szép, kerek, cukormázzal
készült betűkkel három szó állt: Boldog születésnapot, Margaret!
Túlságosan fáztam ahhoz, hogy elsírjam magam. Ehelyett a hideg és a torta kombinációja
arra késztetett, hogy beszéljek. Találomra ömlöttek belőlem a szavak, mint a gleccser alól
előkerülő tárgyak, amikor olvadni kezd. Éjszakai éneklés, kert, amelynek szeme van, testvé-
rek, egy csecsemő, egy kanál.
– És még a házat is ismeri – fecsegtem, miközben Aurelius papírtörülközőkkel szárította a
hajamat. – A maga házát meg Mrs. Love-ét. Kinézett az ablakon és úgy gondolta, hogy Mrs.
Love valamiféle tündérmesébe illő nagymama volt... Nem érti, hogy ez mit jelent?
Aurelius a fejét rázta.
– De nekem azt mondta...
– Hazudott magának, Aurelius! Amikor eljött a barna öltönyében, hogy találkozzon vele,
hazudott magának. Be is ismerte.
– Szent Isten! – kiáltott fel Aurelius. – Honnan az ördögből tudott maga az én barna öltö-
nyömről? Tudja, úgy kellett tennem, mintha újságíró volnék. – De aztán, amikor kezdte fel-
fogni, amiket mondtam: – Azt mondja, egy olyan kanál, mint az enyém? És ismerte a házat?
– Aurelius, ő a maga nagynénje. És Emmeline az édesanyja. Aurelius abbahagyta a hajam
simogatását, és egy jó darabig kifelé bámult az autó ablakán a ház irányába.
– Az édesanyám – motyogta – ott van.
Bólintottam.
Újabb csend következett, aztán odafordult hozzám.
– Vigyen oda hozzá, Margaret!
 Mintha felébredtem volna.
– Az a helyzet, Aurelius, hogy nincs jól.
– Beteg? Akkor pedig oda kell vinnie. Azonnal!
– Nem igazán beteg. – De hogy magyarázzam meg? – Tudja, Aurelius, megsérült a tűzben.
Nemcsak az arca, az elméje is.
Aurelius magába szívta ezt az új információt, hozzáadta a már meglévő veszteség- és fáj-
dalomlistájához, és amikor ismét megszólalt, a hangja határozottan komoly és céltudatos volt.
– Vigyen oda hozzá!
Vajon a betegség diktálta a válaszomat? Vagy az a tény, hogy a születésnapom volt? Eset-
leg az, hogy én is anya nélküli voltam? Valószínűleg ezek mind közrejátszottak, de ami a leg-
fontosabb volt, az Aurelius arckifejezése, mialatt a válaszomat várta. Száz meg száz okom lett
volna nemet mondani a kérésére, de határozott követelésével szemben ezek mind a háttérbe
szorultak.
Igent mondtam.
 Újraegyesülés
A fürdés valamennyire kiolvasztott, de a szemem mögötti fájdalmat egyáltalán nem csökken-
tette. Teljesen feladtam, hogy aznap délután még dolgozzak, úgyhogy bebújtam az ágyba és
nyakig betakaróztam, minden takarót magamra húzva. Belül még mindig reszkettem. Fél-
álomban furcsa látomásaim voltak. Hestert, az apámat, az ikreket és az anyámat láttam, de
mindenkinek másik arca volt, és mindenki valaki másnak volt álcázva, sőt még a saját arcom
is zavaró volt a számomra, mert az is mindig változott, hol az enyém volt, hol másé. Aztán
megjelent álmomban Aurelius értelmes feje: ő önmaga volt, csak önmaga és mindig önmaga,
aki mosolygott, és a fantomok eltűntek. A sötétség összezárult fölöttem, mint a hullámok a
vízben, és mély álomba zuhantam.
Fejfájással ébredtem, fájt minden végtagom, az izületeim és a hátam. Olyan fáradtság tele-
pedett rám és tompította a gondolataimat, amelynek semmi köze nem volt a kimerültséghez
vagy alváshiányhoz. Sűrűbb lett a sötétség. Lehet, hogy átaludtam az Aureliusszal megbeszélt
időpontot is? A gondolattól ideges lettem, de csak nagy általánosságban, és hosszú percek tel-
tek el, mire rá tudtam venni magam, hogy megnézzem az órát. Mert álmomban furcsa érzés
alakult ki bennem – zaklatottság? nosztalgia? izgatottság? – és ettől reménykedni kezdtem.
Visszatért a múlt! Közel volt a húgom. Semmi kétség nem fért hozzá. Még nem láttam őt,
nem éreztem az illatát, de a belső fülemben, amely mindig és csak őrá volt hangolva, éreztem
a vibrálását és ez sötét, álmosító örömmel töltött el.
Nem volt semmi szükség arra, hogy lemondjam Aureliust. A húgom megtalál engem,
akárhol is vagyok. Talán nem az ikertestvérem? Valójában még volt egy fél órám, mielőtt ta-
lálkoznom kellett Aureliusszal a kertkapunál. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, de fáz-
tam és fáradt voltam ahhoz, hogy levegyem a pizsamámat, ezért ráhúztam egy vastag szok-
nyát és egy pulóvert. Jó melegen beöltözve, mint egy gyermek az éjszakai tűzijátékhoz, le-
mentem a konyhába. Judith hagyott nekem hideg ételt, de nem volt étvágyam és hozzá sem
nyúltam az ennivalóhoz. Tíz percig ültem a konyhaasztalnál, miközben nagyon szerettem vol-
na becsukni a szememet, de nem mertem, nehogy hatalmába kerítsen a bágyadtság és a ke-
mény asztallapon kössön ki a fejem.
Még volt öt percem, amikor kinyitottam a konyhaajtót és kisurrantam a kertbe.
A házból nem jött semmi fény, és csillagok sem voltak az égen. Botladoztam a sötétben; a
lábam alatt puha volt a talaj és a levelekkel és gallyakkal teli bozótok jelezték, ha letértem az
útról. Egy semmiből előbukkanó ág megkarcolta az arcomat és becsuktam a szememet, hogy
megvédjem. A fejemben félig fájdalmas, félig eufórikus vibrálást éreztem. Teljesen megértet-
tem. Ez az ő dala volt. Közeledett a testvérem.
Odaértem a találkozóhelyre. Valami megmozdult a sötétben. Aurelius volt az. A kezemmel
esetlenül felé nyúltam, aztán éreztem, hogy megfogja.
– Jól van?
Hallottam a kérdést, de olyan távolinak tűnt.
– Láza van?
A szavak megvoltak, de furcsa módon nem jelentettek semmit.
Szerettem volna elmondani neki a csodálatos vibrálásokat, elmondani, hogy közeledik a
testvérem, hogy bármelyik pillanatban itt lehet. Tudtam; tudtam abból a melegségből, ami az
oldalamon levő jeléből sugárzott. De ártatlan hangja közém és a szavaim közé állt, és meg-
némított.
Aurelius elengedte a kezemet, hogy levegye az egyik kesztyűt, én pedig a homlokomon
éreztem a tenyerét, amely furcsán hűvös volt a forró éjszakában.
– Ágyban kellene lennie – mondta.
 Finoman, de eléggé érthetően meghúztam Aurelius kabátujját. Követett a kerten át olyan
egyenletes mozgással, mint egy kereken gördülő szobor.
Nem emlékeztem rá, hogy mikor kerültek Judith kulcsai a kezembe, de bizonyára magam-
hoz vettem. Biztosan végigmentünk az Emmeline lakrészéhez vezető folyosón, de az is kitör-
lődött az emlékezetemből. Emlékszem az ajtóra, de a kép, ami felbukkan bennem, az az, hogy
lassan és magától kinyílt, amikor odaértünk, amiről tudtam, hogy teljességgel lehetetlen. Bi-
zonyára én nyitottam ki, de a valóság eltűnt a tudatomból és csak a magától kinyíló ajtónak a
képe maradt meg bennem.
Csak töredékesen emlékszem arra, hogy mi történt akkor éjjel Emmeline-nél. Egészen ha-
tározott időszakok estek ki az emlékezetemből, míg más eseményekre úgy emlékszem, mintha
újra meg újra megtörténtek volna gyorsan egymás után. Ijesztően hatalmas arcok és tekintetek
lebegnek a szemem előtt, aztán Emmeline és Aurelius apró bábuknak tűnnek valahol a távol-
ban. Ami pedig engem illet, én teljesen megszállott voltam, álmosan és fázva – és egész idő
alatt egyetlen egy dolog tartott a hatalmában: a testvérem.
Logikai és racionális alapokon megpróbáltam helyes sorrendbe rakni azokat a képeket,
amelyeket az emlékezetem csupán részleteiben és találomra jegyzett fel, akár egy álomban
átélt eseményeket.
Aurelius és én beléptünk Emmeline lakosztályába. A vastag szőnyegen nem hallatszottak a
lépteink. Előbb bementünk egy ajtón, aztán egy másikon, és akkor egy olyan szobába jutot-
tunk, amelynek az ajtaja a kertre nyílt. Az ajtóban állt, háttal nekünk, egy ősz hajú alak. Dú-
dolt. La-la-la-la-la.
Az a dallamtöredék, amelynek se eleje, se vége nem volt, és amely azóta kísértett, hogy
idejöttem ebbe a házba. Belemászott a fejembe, ahol versenyre kelt a testvérem magas hangú
vibrálásával. Mellettem Aurelius arra várt, hogy bejelentsem magunkat Emmeline-nek. De
nem tudtam megszólalni. A fejemben a világegyetem egyetlen elviselhetetlen jajveszékeléssé
redukálódott; az idő egyetlen örökké tartó pillanatba zsugorodott össze; én pedig teljesen
megnémultam. Befogtam a fülemet, és kétségbeesetten próbáltam csökkenteni a hangzavart.
A mozdulatomat látva végül Aurelius szólalt meg: – Margaret!
Amikor az ismeretlen hangot meghallotta maga mögött, Emmeline megfordult.
A hirtelen meglepetéstől zöld szemében ijedtség látszódott. Ajak nélküli szája egy torz Ó
hanggá formálódik, de a dúdolás nem marad abba, csak irányt változtat és úgy vált át sikító
jajveszékeléssé, mintha kést döfnének belém.
Aurelius ijedtében Emmeline felé fordult és kővé dermedt annak a nőnek az iszonyú arcá-
tól, aki az édesanyja volt. Az Emmeline torkából feltörő hang úgy vágta a levegőt, mint egy
olló.
Egy darabig vak és süket vagyok. Amikor újra látok, Emmeline a földön guggol, és jajve-
székelő hangja pityergéssé csendesült. Aurelius fölötte térdel. Emmeline Aurelius felé hado-
nászik, de nem tudom, hogy meg akarja-e őt fogni vagy el akarja lökni magától, mindenesetre
Aurelius a tenyerébe veszi a kezét és hosszan tartja.
Kéz a kézben. Vér a vérrel.
Aurelius csupa szomorúság.
A fejemben még mindig hallom az élénk, ártatlan hangot. A húgom... A húgom...
A világ visszavonul, én pedig magamra maradok egy hang gyötrelmével.
Tudom, hogy mi történt azután, még akkor is, ha nem emlékszem rá. Aurelius gyengéden
lefekteti Emmeline-t a földre, mert lépéseket hall az előcsarnokból. Egy kiáltás jelzi, hogy
Judith nem találja a kulcsait. Amíg elmegy és szerez egy másik készletet – talán Maurice-tól –
, Aurelius kinyit egy ablakot és eltűnik. Amikor végre Judith belép a szobába és ránéz a föl-
dön fekvő Emmeline-re, ijedten felkiált és felém lép.
De akkor erről semmit sem tudok. Mert az a fény, amely a húgom, átölel, megszáll és ön-
tudatlanná tesz. Végre.
 Mindenkinek van
története
A nyugtalanság, ami olyan éles volt, mint Miss Winter egyik szúrós tekintete, tűszúrásként
ébresztett fel. Milyen nevet mondtam álmomban? Ki vetkőztetett le és fektetett ágyba? Vajon
mit olvastak ki a bőrömön lévő jelből? Mi lett Aureliusszal? És mit csináltam Emmeline-nel?
Mindennél jobban kínozza a lelkiismeretemet Emmeline eltorzult arca, amikor lassan kezd
előjönni az álmomból.

Amikor felébredek, nem tudom, milyen nap van és mennyi az idő. Judith van ott; látja, hogy
megmozdulok és egy poharat tart a számhoz. Iszom.
Mielőtt megszólalhatnék, az álom újra hatalmába kerít.
Amikor másodjára ébredtem fel, Miss Winter ült az ágyam mellett, kezében egy könyvvel.
A széke szokás szerint bársonypárnákkal volt kitömve, de seszínű hajtincseivel csupasz arca
körül úgy nézett ki, mint egy csintalan kisgyerek, aki tréfából felmászott a királynő trónjára.
Amikor meghallotta, hogy megmozdulok, felemelte a fejét az olvasásból.
– Dr. Clifton itt járt. Azt mondta, nagyon magas láza volt.
Nem szóltam semmit.
– Nem tudtuk, hogy a születésnapja van – folytatta Miss Winter. – Nem találtunk üdvözlő-
kártyát. Mi itt nem nagyon törődünk a születésnapokkal. De hoztunk magának egy kis
boroszlánt a kertből.
A vázában sötét színű ágak voltak, amelyeken alig volt levél, de egész hosszukban csinos,
bíborvörös virágok borították. Édes, kábító illattal telt meg tőlük a levegő.
– Honnan tudták, hogy születésnapom van?
– Maga mondta nekünk. Amíg aludt. Mikor fogja nekem elmondani a maga történetét,
Margaret?
– Én? Nekem nincs történetem – válaszoltam.
– Dehogy nincsen! Mindenkinek van története.
– Nekem nincs. – Ráztam a fejem. Belül elmosódott visszhangjait hallottam azoknak a
szavaknak, amelyeket álmomban mondhattam.
Miss Winter beletette a könyvjelzőt a könyvbe és becsukta.
– Mindenkinek van története. Ez olyan, mint a család. Lehet, hogy az ember nem tudja, kik
ők, lehet, hogy elveszítette őket, de azért léteznek. Elsodorhatja az élet, vagy hátat fordíthat
nekik az ember, de azt nem mondhatja, hogy nincs családja. Ugyanez igaz a történetekre is.
Úgyhogy – zárta le a témát – mindenkinek van története. Mikor fogja elmondani nekünk a
magáét?
– Semmikor.
Félrebillentette a fejét és várta, hogy folytassam.
– Soha senkinek sem mondtam el a történetemet. Feltéve, hogy egyáltalán van. És semmi
okot nem látok arra, hogy ezen változtassak.
– Értem – mondta Miss Winter halkan, bólogatva, mintha valóban megértette volna. –
Természetesen ez a magánügye. – Megfordította a kezét az ölében és nézte a sérült tenyerét. –
Joga van ahhoz, hogy ne mondjon semmit, ha így akarja. De a hallgatás nem természetes kö-
zege a történeteknek. Szavakra van szükségük. Nélkülük elhalványulnak, lebetegednek és
meghalnak. Aztán pedig kísértenek.
– A tekintete ismét felém fordult. – Higgye el, Margaret! Én tudom.
Hosszú időszakokat aludtam át, és akárhányszor felébredtem, az ágyam mellett volt valami
betegnek szánt étel, amit Judith készített. Egy-két falatot ettem belőle, többet nem. Amikor
Judith bejött, hogy elvigye a tálcát, nem tudta leplezni csalódottságát annak láttán, amit meg-
hagytam, de soha nem tette szóvá. Fájdalmam – fejfájásom, hidegrázásom, betegségem – nem
volt, hacsak nem számítjuk annak a mélységes kimerülést és a bűntudatot, ami hatalmas súly-
ként nyomta a fejemet és a szívemet. Mit csináltam Emmeline-nel? És Aureliusszal? Amikor
ébren voltam, annak az éjszakának az emlékei gyötörtek; a bűntudattól aztán megint álomba
zuhantam.
– Hogy van Emmeline? – kérdeztem Judithtól. – Rendben van?
Judith válaszai közvetettek voltak: miért aggódok Emmeline miatt, amikor én magam is
elég rossz állapotban vagyok? Miss Emmeline már nagyon hosszú ideje nincs jól. Miss
Emmeline sokat javult az évek során.
Az, hogy Judith nem volt hajlandó egyenesen válaszolni, mindent elárult nekem, amit tud-
ni akartam. Emmeline nem volt jól. És az én hibámból.
Ami Aureliust illeti, az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy írok neki. Amint képes voltam
rá, megkértem Judithot, hogy hozzon nekem papírt meg tollat, és egy párnára támaszkodva
írtam egy vázlatot. Mivel nem voltam vele megelégedve, megpróbáltam egy másikat, aztán
megint egyet. Soha nem álltam még ennyire hadilábon a szavakkal. Amikor a takaróm már
annyira tele volt a félredobott változatokkal, hogy teljesen elkeseredtem, találomra kiválasz-
tottam egyet és szépen lemásoltam:

Kedves Aurelius! Jól van?

Nagyon sajnálom, ami történt. Senkit sem akartam bántani. Őrült voltam, ugye? Mikor lát-
hatom újra?
Még mindig barátok vagyunk?
Margaret

Ez így jó lesz.

Megjött Dr. Clifton. Meghallgatta a szívemet és egy csomó kérdést tett fel.
– Álmatlanság? Gyakori felébredés? Rémálmok?
Mind a három alkalommal bólintottam.
– Gondoltam. – Elővett egy lázmérőt és utasított, hogy helyezzem a nyelvem alá, aztán fel-
állt és odament az ablakhoz. Háttal állva nekem, megkérdezte:
– És miket olvas?
A lázmérővel a számban nem tudtam válaszolni.
– Üvöltő szelek... azt olvasta?
– Hmm.
– És a Jane Eyre-t?
– Mm.
– Értelem és érzelem?
– Hmm.
Megfordult és szigorúan rám nézett.
– És gondolom, ezeket a könyveket többször is elolvasta.
Én bólintottam, ő pedig a homlokát ráncolta.
– Olvasta és újraolvasta? Hányszor?
Még egyszer bólintottam, és ő még jobban ráncolta a homlokát.
– Gyerekkora óta?
Zavarba hoztak ezek a kérdések, de a tekintete olyan szigorú volt, hogy újra bólintanom
kellett.
Fekete szemöldöke alatt a szeme szinte résnyire zsugorodott össze. Magam is láthattam,
hogy olyan ijesztő lehet a betegei számára, hogy azok inkább meggyógyulnak, csak megsza-
badulhassanak tőle.
 Aztán közelebb hajolt hozzám, hogy megnézze a lázmérőt. Az emberek másként néznek ki
egészen közelről. A fekete szemöldök az fekete szemöldök, de közelről lehet látni benne az
egyes szálakat, hogy milyen közel vannak egymáshoz. Az utolsó néhány szál, amelyek na-
gyon vékonyak, csaknem láthatatlanok voltak, a homloka irányába fordultak és a fülkagyló
csigavonalára mutattak. A bőre pórusaiban közel egymáshoz szőrszálak álltak szépen elren-
dezve. Aztán megint láttam: az orrcimpája szinte észrevehetetlenül kitágult, a szája széle pe-
dig rángatózott. Ezt én mindig szigorúságnak fogtam föl, és annak jeleként, hogy nem sokra
tart engem; de most, hogy ilyen közelről láttam, úgy tűnt, hogy talán nem is ellenszenv. Le-
hetséges volna, gondoltam magamban, hogy Dr. Clifton titokban nevet rajtam?
Kivette a lázmérőt a számból, összekulcsolta a karját és közölte a diagnózisát:
– Ön olyan betegségben szenved, amely romantikus fantáziájú hölgyeket támad meg. A tü-
netek: ájulás, kimerültség, étvágytalanság, rossz hangulat. Bár egy bizonyos szinten a krízis
annak tudható be, hogy fagyos esőben megfelelő vízhatlan öltözék nélkül kószált, sokkal va-
lószínűbb, hogy a mélyebb ok valamiféle érzelmi trauma. Szemben azonban kedvenc regé-
nyeinek hősnőivel, az ön fizikai állapotát nem gyengítették le a korábbi, keményebb száza-
dokra jellemző életkörülmények. Se tuberkulózis, se gyermekkori himlő, se egészségtelen
életfeltételek. Túl fogja élni.
Egyenesen a szemembe nézett, én pedig képtelen voltam elfordítani a tekintetemet, amikor
azt mondta:
– Nem eszik eleget.
– Nincs étvágyam.
– L'appétit vient en mangeant.
– Evés közben jön meg az étvágy – fordítottam le.
– Pontosan. Vissza fog térni az étvágya. De félútig elébe kell mennie. Akarnia kell, hogy
visszatérjen.
Most én ráncoltam össze a homlokomat.
– A kezelés nagyon egyszerű: egyen, pihenjen és vegye be ezt... – mondta, miközben gyor-
san lejegyzett valamit egy noteszba, kitépte a lapot és az éjjeli szekrényemre tette – és akkor a
gyengeség meg a fáradtság néhány nap alatt elmúlik. – Fogta az orvosi táskáját és beletette a
tollat meg a papírt. Aztán felállt, hogy induljon, de egy darabig habozott. – Szeretném meg-
kérdezni, hogy miket álmodott, de gondolom, nem szeretne beszélni róluk...
Érzéketlenül néztem rá.
– Jól gondolja.
Az arca megnyúlt.
– Sejtettem.
Az ajtóból elköszönt és elment.
Odanyúltam a receptért. Erőteljes macskakaparással a következőt írta le: Sir Arthur Conan
Doyle: Sherlock Holmes kalandjai. Naponta kétszer tíz oldal, természetesen a könyv végéig.
 Decemberi napok
Megfogadva Dr. Clifton utasításait, két napot ágyban töltöttem, ettem, aludtam és Sherlock
Holmes-t olvastam. Be kell vallanom, hogy túladagoltam magam az előírt kezelésből, mert
egymás után faltam a történeteket. A második nap vége felé Judith lement a könyvtárba és
hozott nekem még egy Conan Doyle-kötetet. Amióta elájultam, hirtelen kedves lett hozzám.
Nem az változtatta meg, hogy megsajnált – bár kétségtelenül sajnált engem –, hanem az, hogy
most már Emmeline jelenléte nem volt titok többé a házban, és így szabadjára engedhette
természetes rokonszenvét velem szemben, ahelyett, hogy állandóan valamiféle védekező lát-
szat mögé kellene bújnia.
– És soha nem mondott semmit a tizenharmadik történetről? – kérdezte tőlem egyik nap
nem nagyon reménykedve.
– Egy szót sem. És magának?
Judith a fejét rázta.
– Soha. Különös, nem, hogy miután annyi mindent megírt, éppen a leghíresebb történet ta-
lán nem is létezik. Gondoljon csak bele: biztosan ki tudna adni egy könyvet az összes hiányzó
történettel, és vennék, mint a cukrot. – Aztán egy fejrándítással letisztázta a gondolatait, és
más hangnemben megkérdezte: – Szóval akkor mit szól Dr. Cliftonhoz?
Amikor Dr. Clifton beugrott, hogy megnézze, hogy vagyok, a szeme rátévedt az ágyam
melletti kötetekre; nem szólt semmit, de az orrcimpája megrándult.
A harmadik napon, bár még olyan törékenynek éreztem magam, mint egy újszülött, felkel-
tem. Amikor elhúztam a függönyt, a szobámat világos, tiszta fény járta be. Odakint ragyogó,
felhőtlen kék ég nyúlt végig a horizonton, alatta pedig a kert szikrázott a dértől. Olyan volt,
mintha a hosszú, borongós napok alatt a fény összegyűlt volna a felhők mögött, és most, hogy
a felhők elmentek, semmi sem állíthatta meg, hogy a fény szétáradjon, és azonnal ránk zúdítsa
kéthétnyi világosságát. A csillogástól pislognom kellett, de úgy éreztem, mintha az élet szép
lassan kezdett volna megmozdulni az ereimben.
Reggeli előtt kimentem a szabadba. Lassan és óvatosan lépkedtem a füvön, sarkamban Ár-
nyékkal. A lábam alatt minden ropogott, és mindenfelé jeges leveleken szikrázott a nap. A
zúzmarás fűben megmaradt a talpam nyoma, de mellettem Árnyék úgy lépkedett, mint egy
kecses szellem, aki nem hagy lábnyomot maga után. A hideg és száraz levegő először olyan
volt, mint egy kés a torkomban, de lassanként megfiatalított, és sütkéreztem az életkedvben.
Ennek ellenére egy pár perc elegendő volt; kipirult arccal, rózsaszín ujjakkal és fájó lábujjak-
kal szinte örültem, hogy visszamentem és Árnyék is örömmel követett. Először reggeli, aztán
a könyvtárbeli dívány, a lobogó tűz, majd valami olvasnivaló.
Abból tudtam megállapítani, hogy már sokkal jobban voltam, hogy a gondolataim nem
Miss Winter könyvtárának kincsei körül jártak, hanem a története körül. Az emeleten össze-
szedtem a papírhalmazomat, amelyet az idegösszeomlásom napja óta teljesen elhanyagoltam,
és odavittem a tűzhely melegének közelébe, ahol – Árnyékkal az oldalamon – a nappal nagy
részét töltöttem és olvastam. Olvastam és olvastam, újra meg újra felfedezve a történetet, em-
lékeztetve magam a rejtélyekre és a titkokra. De semmi reveláció nem volt. A végén ugyan-
annyira össze voltam zavarodva, mint mielőtt elkezdtem. Megpiszkálta valaki Ásó John létrá-
ját? De kicsoda? És mi volt az, amit Hester látott, amikor azt hitte, hogy szellemet látott? És
ami az összes közül a legkevésbé megmagyarázható dolog, az az, hogy hogyan lett egy erő-
szakos, zsivány gyermekből, aki képtelen volt a saját, nehéz felfogású testvérén kívül bárki
mással kommunikálni és aki a kerti pusztításban olyan szívfacsaró dolgokra volt képes, szó-
val, hogy ebből a gyermekből hogyan fejlődött ki Miss Winter, a több tucat nagysikerű regény
fegyelmezett írója és egy páratlan szépségű kert elkészítője?
 Félretoltam a papírhalmazt, megsimogattam Árnyékot és bámultam a tüzet, miközben egy
olyan történet nyugalmára vágytam, amelyben mindent jó előre megterveznek, ahol a történet
közepén előforduló zűrzavart csak az én szórakoztatásomra találták ki, és ahol azt, hogy a
megoldás milyen messzire van, úgy tudom lemérni, hogy megnézem, hány oldal van még hát-
ra. Fogalmam sem volt arról, hogy hány oldal kell még ahhoz, hogy Emmeline és Adeline tör-
ténetét befejezzük, de arról sem, hogy lesz-e egyáltalán idő befejezni.
Annak ellenére, hogy beletemetkeztem a jegyzeteimbe, nem tudtam megállni, hogy ne töp-
rengjek el azon, miért nem láttam Miss Wintert. Akárhányszor érdeklődtem felőle, Judith
mindig ugyanazt válaszolta: Emmeline-nel van. Egészen estig, amikor egy üzenetet hozott
magától Miss Winter-től: elég jól vagyok-e már ahhoz, hogy vacsora előtt egy kicsit felolvas-
sak neki?
Amikor odamentem hozzá, az asztalon Miss Winter felől találtam egy könyvet – Lady
Audley titkát. Kinyitottam a könyvjelzőnél és olvasni kezdtem. De csak egy fejezetet olvastam
el, amikor megálltam, mert úgy éreztem, hogy beszélni akar velem.
– Mi történt akkor éjjel? – kérdezte Miss Winter. – Azon az éjszakán, amikor beteg lett?
Ideges is voltam, meg örültem is, hogy végre alkalmam nyílik a magyarázkodásra.
– Már tudtam, hogy Emmeline a házban van. Éjszakánként hallottam őt. Láttam a kertben.
Megtaláltam a lakhelyét. Aztán azon a bizonyos éjszakán hoztam valakit, aki látni akarta.
Emmeline megrémült, pedig nekem nem állt szándékomban megijeszteni. De rettenetesen
meglepődött, amikor meglátott bennünket, és... – a hangom elakadt a torkomban.
– Tudja, ez nem a maga hibája. Ne essen pánikba. A jajveszékelés és az idegösszeomlás...
ez olyan dolog, amit én meg Judith és a doktor sokszor láttunk már azelőtt. Ha itt valaki hibás,
akkor az én vagyok, mert nem mondtam meg hamarabb, hogy ő is itt él. Hajlamos vagyok ar-
ra, hogy túlságosan óvatos legyek. Ostoba voltam, hogy nem mondtam el magának. – Miss
Winter elhallgatott. – Hajlandó megmondani, hogy ki az, akit idehozott?
– Emmeline-nek volt egy gyereke – mondtam. – Az a személy jött ide velem. A férfi a
barna öltönyben. – Miután elmondtam, amit tudtam, azok a kérdések, amelyekre nem tudtam
a válaszokat, a nyelvemre tolultak, mintha a saját őszinteségem arra biztatná, hogy ő is őszinte
legyen viszonzásképpen. – Mit keresett Emmeline a kertben? Valamit megpróbált kiásni a
földből, amikor ott láttam. Gyakran csinálja: Maurice azt mondja, a farkasok műve, de én tu-
dom, hogy nem úgy van.
Miss Winter hallgatott és teljesen mozdulatlan volt.
– A halottak a föld alá mennek – idéztem neki. – Ezt mondta nekem Emmeline. Mit gon-
dolt, hogy ki van ott eltemetve? A gyereke? Vagy Hester? Kit keres a föld alatt?
Miss Winter mormogott valamit, és bár halk volt, azonnal felébresztette bennem annak a
nyers kijelentésnek az elveszített emlékét, amelyet Emmeline vágott a fejemhez a kertben.
Ugyanazok a szavak!
– Ez az? – kérdezte Miss Winter. – Ezt mondta?
Bólintottam.
– Ikernyelven?
Ismét bólintottam.
Miss Winter érdeklődve nézett rám.
– Nagyon szépen gyógyul, Margaret. Jobban, mint gondoltam. Az a baj, hogy ennek a tör-
ténetnek az időzítése egy kicsit kicsúszott a kezünkből. Magunk előtt járunk. – Elhallgatott,
belenézett a tenyerébe, aztán egyenesen rám nézett. – Azt mondtam, Margaret, hogy el fogom
mondani magának az igazat. És úgy is lesz. De mielőtt elmondanám, előbb valaminek történ-
nie kell. Meg fog történni, de még nem következett be.
– Micsoda...?
De még mielőtt befejezhettem volna a kérdésemet, Miss Winter megrázta a fejét.
 – Térjünk vissza Lady Audleyhoz és az ő titkához, jó? Olvastam még körülbelül egy fél
órát, de a gondolataim nem a történeten jártak, és az volt a benyomásom, hogy Miss Winter
figyelme is elkalandozott. Amikor Judith jött és megkopogtatta az ajtót, hogy vacsoraidő van,
becsuktam a könyvet és félretettem, és mintha semmi sem jött volna közbe, mintha folytat-
nánk a korábban megkezdett beszélgetést, Miss Winter azt mondta:
– Ha nem túl fáradt, este átmehetünk megnézni Emmeline-t.
 Nővérek
Amikor eljött az ideje, elmentem Emmeline lakrészébe. Ez volt az első alkalom, hogy ott jár-
tam mint meghívott vendég, és az első dolog, amit észrevettem, még mielőtt beléptem volna a
hálószobába, hogy milyen sűrű a csend. Megálltam az ajtóban – még nem vettek észre – és
rájöttem, hogy ez a suttogásuk miatt van. A hallhatatlanság határát súrolva, a hangszálakba
beakadó lélegzet hullámokat vert a levegőben. A lágy zárhangok, amelyek még azelőtt eltűn-
tek, hogy hallani lehetett volna őket, és az elfojtott sziszegő hangok, amelyeket akár össze le-
hetne téveszteni a fülünkben csordogáló vér hangjával. Akárhányszor azt hittem, hogy abba-
maradt, egy halk susogás érintette meg a fülemet, mint amikor egy molylepke a hajamra száll,
aztán elrepül. Megköszörültem a torkomat.
– Margaret – mondta Miss Winter, aki a testvére mellett ült a tolószékében és az ágy másik
oldalán lévő székre mutatott. – Milyen kedves magától!
Néztem Emmeline arcát a párnán. A vörös és a fehér ugyanaz a vörös és fehér sebhely és
égési sérülés volt, mint amit korábban már láttam; semmit sem veszített jól táplált teltségén; a
haja még mindig ugyanolyan hófehér, kusza gombolyag volt. A tekintete egykedvűen pásztáz-
ta a mennyezetet; a jelenlétem teljesen közömbösen hagyta. Mit számított, hogy ott voltam?
Hiszen ő volt más. Valami változás következett be benne, olyan változás, ami rögtön látható,
bár nehéz lenne meghatározni. Ugyanakkor semmit sem veszített az erejéből. A takaró alól
kilógott az egyik keze, amellyel erősen szorította Miss Winter kezét.
– Hogy van, Emmeline? – kérdeztem idegesen.
– Nincs jól – válaszolta Miss Winter.
Az utóbbi napokban Miss Winter is változott. De az ő betegségében volt valami letisztulás:
a betegség minél inkább legyengítette, annál többet mutatott meg a lényegéből. Amikor csak
láttam, mintha mindig összement volna: soványabb, törékenyebb, átlátszóbb és minél gyen-
gébb lett, annál jobban látszott lényének acélossága.
Mindenesetre Emmeline egy nagyon vékony és gyenge kezet tartott saját kemény ökle szo-
rításában.
– Felolvassak valamit? – kérdeztem.
– Feltétlenül.
Felolvastam egy fejezetet. Aztán Miss Winter azt suttogta:
– Alszik. – Emmeline szeme csukva volt; a lélegzése mély és szabályos. Elengedte a nővé-
re kezét és Miss Winter igyekezett újra életet dörzsölni belé. Az ujjai már sebesedni kezdtek.
Amikor látta, hogy merrefelé nézek, a kendőjébe dugta a kezét.
– Elnézést kérek, hogy így meg kellett szakítani a munkánkat – mondta Miss Winter. –
Egyszer már el kellett magát küldenem, amikor Emmeline beteg volt. És most is vele kell töl-
teni az időmet és a munkánknak várnia kell. De most nem fog sokáig tartani. És itt a kará-
csony is. Maga is nyilván haza akar menni, hogy a családjával lehessen. Amikor visszajön az
ünnepek után, meglátjuk, hogyan állnak a dolgok. Remélem – egy nagyon rövid szünetet tar-
tott – hogy akkor már folytatni tudjuk a munkánkat.
Először nem értettem, hogy mit akar mondani. A szavak kétértelműek voltak; ezt a hangja
árulta el. A tekintetem Emmeline alvó arcára tévedt.
– Azt akarja mondani, hogy...?
Miss Winter sóhajtott.
– Ne tévessze meg, hogy látszólag erős. Nagyon régóta beteg már. Éveken keresztül azt
hittem, hogy megérem és látni fogom, amikor elmegy. Aztán amikor beteg lettem, már nem
voltam benne olyan biztos. Most meg úgy tűnik, hogy versenyt futunk a finisben.
Szóval erre vártunk. Az eseményre, amely nélkül a történetnek nincs vége.
Hirtelen kiszáradt a torkom és a szívem úgy dobogott, mint egy gyermeké.
 Haldoklik. Emmeline haldoklik.
– Ez az én hibám?
– A maga hibája? Hogy lenne a maga hibája? – rázta meg a fejét Miss Winter. – Annak az
éjszakának semmi köze nincs hozzá.
A régi, éles tekinteteinek egyikét vetette rám, amiből látszott, hogy többet értett meg, mint
amennyit én el akartam árulni.
– Ez miért aggasztja magát, Margaret? A húgom magának idegen ember. És nem is azért
aggódik, mert együtt érez velem, igaz? Úgyhogy árulja el, Margaret, mi a baj?
Részben tévedett. Én együtt éreztem vele, mert úgy hittem, hogy tudom, mi mindenen
ment keresztül. Majdnem egyenrangúnak vettem őt magammal a csonkolt emberek táborában.
Az életben maradt ikernek csak fél lelke van. Az élet és a halál közti vonal keskeny és sötét,
és egy magára maradt iker közelebb van hozzá, mint bárki más. Bár gyakran türelmetlen és
kötekedő volt, megszerettem Miss Wintert. Különösen szerettem azt a gyereket, aki valamikor
volt, azt a gyereket, aki manapság egyre gyakrabban felbukkant. Levágott hajával, csupasz
arcával, a nehéz kövektől megszabadított törékeny kezével minden nap egyre gyermekibb lett.
Az én képzeletemben ez volt az a gyermek, aki elveszítette a testvérét, és ez az a pont, ahol
Miss Winter bánata találkozott az enyémmel. Az ő drámája ebben a házban fog lejátszódni az
elkövetkezendő napokban, és pontosan ugyanez a dráma alakította az én életemet, bár az ab-
ban az időben következett be, amelyre nem is emlékszem.
Néztem Emmeline arcát a párnán. Közeledett ahhoz a választóvonalhoz, amely engem már
elválaszt a húgomtól. Hamarosan át fogja lépni és örökre elvész a számunkra, ami azon a má-
sik helyen majd új érkezésnek fog számítani. Az a képtelen vágy töltött el, hogy a fülébe súg-
jak, egy üzenetet küldjek a húgomnak, rábízva azt valakire, aki talán hamarosan találkozni fog
vele. Csak mit mondjak?
Éreztem az arcomon Miss Winter kíváncsi tekintetét. Lemondtam az ostoba ötletemről.
– Mennyi idő?
– Néhány nap. Talán egy hét. Nem sok.

Aznap este sokáig fennmaradtunk Miss Winterrel. Másnap is ott voltam Emmeline-nél az
ágya mellett. Ültünk, miközben hangosan felolvastam vagy hosszú ideig hallgattunk, és csak
Dr. Clifton jött be, hogy megtörje virrasztásunkat. Úgy tűnt, hogy természetesnek vette a je-
lenlétemet, én is részesültem ugyanabból a komor mosolyból, amellyel Miss Winterre tekin-
tett, miközben halkan beszélt Emmeline leépüléséről. Néha aztán ült velünk együtt egy órács-
kát, megosztva velünk a csendet, vagy éppen hallgatta, amíg felolvasok. Bármilyen könyvet
bármelyik polcról, amit én bárhol el tudok kezdeni és befejezni, sokszor mondat közepén is.
Az Üvöltő szelek belefolyt Emmába, amiből átváltottunk a Nehéz időkbe, aztán belevágtunk A
fehér ruhás hölgybe. Mindig csak részleteket vettünk. Nem számított. A művészetnek, a maga
teljességével, megformáltságával, befejezettségével, nem volt hatalma ahhoz, hogy vigasztal-
jon. A szavaknak azonban volt egy életvonaluk. Maguk mögött hagyták letompított ritmusu-
kat, ami Emmeline ki és belégzésének ellentéte volt.
Aztán eltelt a nap és másnap karácsony volt, az elutazásom napja. Bizonyos szempontból
nem akartam elmenni. Ennek a háznak a csendje, a kert által kínált remek magányosság volt
az, amire jelenleg leginkább vágytam. A bolt és az apám nagyon kicsinek és távolinak tűntek,
az anyám pedig, mint mindig, még távolabbinak. Ami a karácsonyt illeti... Nálunk otthon a
karácsonyi ünnep túl közel volt a születésnapomhoz, és anyám képtelen volt elviselni egy má-
sik nő gyermekének a születésnapját, bármilyen régen is történt az. Apámra gondoltam, aki
ilyenkor felbontja a kevés barátjuktól érkezett karácsonyi üdvözlőlapokat, a kandallóra helye-
zi az ártalmatlan télapókat, havas tájakat, vörösbegyeket, és félreteszi azokat, amelyek Szűz
Máriát ábrázolják. Minden évben titokban összegyűjtötte őket: az anya csillogó színű képeit,
aki boldog örömmel nézi egyetlen és tökéletes gyermekét, aki visszanéz rá, és ketten együtt a
szeretet és a teljesség üdvözítő egységét alkotják. Minden évben a szemetesben kötöttek ki,
mind egytől-egyig.
Tudtam, hogy Miss Winter nem fogja ellenezni, ha azt kérem tőle, hogy maradhassak. Ta-
lán még örülne is neki, hogy az előtte álló napokban egy társa is lesz. De nem kértem meg.
Nem tudtam. Láttam, hogy mennyire rosszabbodik Emmeline állapota. Ahogy gyengült, úgy
szorította a szívemet egyre szorosabban egy kéz, és a bennem növekvő fájdalom azt súgta ne-
kem, hogy nincs messze a vég. Gyávaság volt tőlem, de amikor elérkezett a karácsony, jó al-
kalom volt arra, hogy elmeneküljek, és én megragadtam az alkalmat.
Este bementem a szobámba és becsomagoltam, aztán visszamentem Emmeline lakrészébe,
hogy elbúcsúzzak Miss Wintertől. A nővérek suttogása teljesen elszállt; a tompaság még ne-
hezebb, még mozdulatlanabb volt, mint azelőtt. Miss Winternek egy könyv volt az ölében, de
ha korábban olvasott is, most szomorúan nézte a húga arcát. Az ágyban Emmeline mozdulat-
lanul feküdt, a takarója fel s le emelkedett, ahogy lélegzett. A szeme csukva volt, és úgy tűnt,
hogy mélyen alszik.
– Margaret – motyogta Miss Winter és egy székre mutatott. Úgy tűnt, örült, hogy odamen-
tem. Együtt vártuk, hogy besötétedjen és hallgattuk Emmeline lélegzését.
Közöttünk, a betegágyon, Emmeline ki s be lélegzett egyenletes, rendületlen tempóban,
ami olyan nyugtató volt, mint a hullámok hangja a tengerparton.
Miss Winter nem beszélt és én is hallgattam, s közben a fejemben lehetetlen üzeneteket fo-
galmaztam meg, amelyeket a húgomnak küldhetnék ezzel a hamarosan útra induló utazóval
abba a másik világba. Minden egyes kilégzéskor a szoba levegője mélyebb és tartósabb szo-
morúsággal telt meg.
Az ablak előtt egy sötét sziluett, Miss Winter mozdult meg.
– Ez magának jár – mondta, és a sötétben egy mozdulat azt sugallta, hogy az ágy fölött va-
lamit felém nyújt.
Az ujjaim egy fémlakattal ellátott szögletes bőrtárgyat érzékeltek. Valamiféle könyv lehe-
tett.
– Emmeline kincsesládájából való. Már nem lesz rá szükség. Menjen. Olvassa el! Amikor
visszajön, majd beszélünk.
A kezemben a könyvvel átmentem a szobán, a bútorok mellett tapogatózva. Mögöttem
Emmeline tovább folytatta egyenletes lélegzését.
 Egy napló és egy vonat
Hester naplója sérült volt. A kulcs nem volt meg, a kapocs annyira elrozsdált, hogy narancs-
sárga foltok maradtak az ember ujján. Az első három lap összeragadt, ahol a belső borítóból
származó ragasztó megolvadt. Az utolsó szó mindegyik oldalon barnás foltba ment át, mintha
a napló egyszerre kosznak és nedvességnek lett volna kitéve. Néhány lapot kitéptek; az elsza-
kított szélek mentén bosszantó szótöredékek voltak láthatók: abn, kr, ta, eszt. A legrosszabb
az volt, hogy úgy tűnt, a naplót valamikor vízbe ejtették. A lapok hullámosak lettek, és ha be-
csuktam, a napló lapjai jobban kidudorodtak, mint a napló eredeti vastagsága volt.
Ez a vízbeejtés okozta nekem a legnagyobb nehézséget. Ha az ember ránézett egy lapra,
akkor nyilvánvaló volt, hogy kézírás volt rajta. Nem is akármilyen kézírás, hanem Hesteré.
Látszottak a határozott felfelé nyúló betűi, a kiegyensúlyozott, folyékony hurkái; a betűk ké-
nyelmes dőlése, a takarékos, mégis funkcionális helykihagyásai. De ha közelebbről megnéz-
tem, akkor a szavak elmosódtak és elhalványultak. Ez a vonal egy l vagy egy t betű? Ez a hu-
rok a vagy e? Vagy esetleg s? Ez a betűkombináció vajon bolt vagy lett?
Kész rejtvény volt. Bár később készítettem a naplóról egy sajátkezű másolatot, aznap az
ünnepnapi vonat túlságosan zsúfolt volt ahhoz, hogy ceruzát és papírt használjak. Az ablak
melletti ülésemen összekucorodtam, az orrom szinte beleért a naplóba, és így olvastam végig
az oldalakat, felhasználva rejtjelfejtő képességemet. Eleinte három szóból egyet sikerült meg-
fejtenem, aztán ahogy egyre inkább megértettem Hester gondolatmenetét, a szavak félúton
már elém jöttek, hogy erőfeszítéseimet nagylelkű felismerésekkel jutalmazzák, míg végül már
szinte a folyamatos olvasás sebességével tudtam lapozni. A karácsony előtti napon, azon a
vonaton Hester életre kelt.
Nem fogom kipróbálni a türelmüket azzal, hogy Hester naplóját eredeti formájában ismer-
tessem itt: vagyis töredékesen és hiányosan. Hester szellemében kijavítottam, letisztítottam és
rendbe tettem a szöveget. Száműztem a káoszt és a zagyvaságot. A kételyeket bizonyosságra
cseréltem, a homályosságot egyértelművé változtattam, a hiányzó részeket pedig pótoltam.
Eközben időnként írhattam olyan szavakat a szövegbe, amelyeket Hester soha nem írt le, de
megígérhetem, hogy ha tévedtem, akkor azok csak apróságok lehetnek; ahol fontos volt, ott
addig hunyorogtam és vizsgálódtam, amíg teljes bizonyossággal megállapítottam, hogy mi
volt az eredeti szöveg.
Nem ismertetem az egész naplót, csak egy válogatást belőle, amit én szerkesztettem. A vá-
lasztásomat elsősorban az vezérelte, hogy melyek a fontos kérdések a saját célom elérése
szempontjából, ami nem más, mint Miss Winter története, másodsorban pedig az a vágyam,
hogy pontos képet nyújtsak Hester életéről Angelfieldben.
*
Az Angelfield-ház messziről elég jó, bár rossz irányba néz és az ablakok rosszul vannak elhe-
lyezve, de ha valaki közeledik a házhoz, azonnal látja azt a roskadozó állapotot, amelybe en-
gedték jutni. A kőművesmunka bizonyos részei nagyon veszélyesek. Az ablakkeretek rohad-
nak, és úgy néz ki, mintha a tető bizonyos részeit vihar tette volna tönkre. Első dolgom lesz,
hogy a padláson ellenőrizzem a mennyezetet.
Az ajtóban a házvezetőnő fogadott. Bár próbálja rejtegetni, azonnal megértettem, hogy ne-
hezen lát és hall. Előrehaladott korát tekintve ez nem meglepő. Ez magyarázatot ad a ház ko-
szos állapotára is... de feltételezem, hogy az Angelfield család nem akarja kidobni, hiszen
egész életében ebben a házban szolgált. Elfogadom a lojalitásukat, bár nem látom be, miért ne
kaphatna segítséget fiatalabb és erősebb segéderőktől.
Mrs. Dunne beszélt nekem a háztartásról. A család évek óta sokak véleménye szerint jelen-
tősen lecsökkent személyzettel él együtt, és ezt elfogadták, mint a ház egyik sajátosságát.
Hogy ennek miért kell így lennie, még nem tudtam kideríteni, de azt tudom, hogy a tényleges
családon kívül csak Mrs. Dunne és egy John Digence nevű kertész van a házban. Vannak őzek
(bár már senki sem vadászik), de aki felügyel rájuk, azt soha nem lehet látni a ház körül;
ugyanattól az ügyvédtől kapja az utasításokat, aki engem alkalmazott és aki egyfajta jószág-
igazgató – már ha egyáltalán van olyan, hogy jószágigazgatás. Maga Mrs. Dunne kezeli a
rendszeres háztartási pénzügyeket. Feltételeztem, hogy Charles Angelfield ellenőrizte a fő-
könyveket és a számlákat minden héten, de Mrs. Dunne csak nevetett és megkérdezte, hogy
szerintem ő lát-e annyira, hogy számsorokat írjon be egy könyvbe. Nem tudom megállni,
hogy ezt ne tartsam túlzottan szokatlannak. Nem mintha Mrs. Dunne-t megbízhatatlannak
gondolnám. Abból, amit láttam, minden jel arra mutat, hogy jószívű, becsületes asszony, és
remélem, hogy ha majd jobban is megismerem, a zárkózottságát teljes mértékben a süketsé-
gének tudhatom be. Írtam egy feljegyzést Mr. Angelfieldnek, amiben bemutattam neki annak
az előnyeit, ha valaki pontos könyvelést vezet, és arra gondoltam, hogy talán felajánlom, hogy
magam vállalom ezt a munkát, ha ő túlságosan elfoglalt.
Miközben ezen töprengtem, az ötlött fel bennem, hogy ideje lenne találkozni a munka-
adómmal, és jobban meg sem lepődhettem volna, amikor Mrs. Dunne azt mondta, hogy az
egész napját a régi gyerekszobában tölti és nem szokott kijönni onnan. Egy idő után megbizo-
nyosodtam róla, hogy valamiféle mentális betegségben szenved. Milyen kár! Van-e annál
szomorúbb dolog, mint amikor az agy nem tud megfelelően funkcionálni?
Mrs. Dunne teával kínált (amelyet udvariasságból látszólag megittam, de később a csapba
öntöttem, mert nem bíztam a teáscsésze tisztaságában azok után, hogy láttam a konyha állapo-
tát) és mesélt egy kicsit önmagáról. Nyolcvanéves elmúlt, soha nem ment férjhez, és egész
életében itt élt. Természetes módon a beszélgetésünk hamarosan a családra terelődött. Mrs.
Dunne ismerte az ikrek anyját kislány korában és fiatalasszonyként. Megerősítette azt, amit
már magam is felfogtam: az anya elmebetegség miatt nemrégiben szanatóriumba vonult, és ez
az oka az én alkalmazásomnak. Az eseményeket, amelyek az anya bezárásához vezettek,
olyan zavarosan mesélte el, hogy végül is nem volt világos, vajon a nő megtámadta a doktor
feleségét egy hegedűvel vagy sem. Aligha számít: nyilvánvaló, hogy a családban öröklődik az
elme károsodása, és bevallom, a szívem egy kicsit hevesebben vert, amikor erről megbizo-
nyosodtam. Micsoda elégtétel egy nevelőnő számára az, hogy rábízzák azoknak az elméknek
az irányítását, amelyek már simán és akadálytalanul haladnak előre a maguk útján! Micsoda
kihívás fenntartani a rendezett gondolkodást olyan gyerekeknél, akiknek az elméje már vilá-
gos és tiszta! Nemcsak hogy készen állok erre a munkára, de éveken keresztül erre vágytam.
Itt végre meg fogom tudni, hogy mennyit érnek a módszereim!
Érdeklődtem az apa családjáról is, mert bár Mr. March meghalt és a gyerekek nem is is-
merték, mégis az ő vére a lányok vére is, és hatása van a természetükre. Mrs. Dunne azonban
nagyon keveset tudott nekem mondani. Helyette elkezdett egy sor anekdotát az anyáról és a
nagybácsiról, ami – ha jól olvasok a sorok között (és biztos vagyok benne, hogy ezt várta tő-
lem) – tartalmazott valami botrányos dolgot... Persze, amire céloz, egyáltalán nem valószínű,
legalábbis nem Angliában, és gyanítom, hogy Mrs. Dunne-nak egy kicsit élénk a fantáziája. A
fantázia egészséges dolog, és számos tudományos felfedezésre nem került volna sor nélküle,
de valamilyen komoly tárgyhoz kell kapcsolni, ha azt akarjuk, hogy valami kijöjjön belőle.
Ha hagyjuk, hogy magában kószáljon, akkor hajlamos arra, hogy az ostobaság irányába ve-
zessen bennünket. Talán a kora miatt kalandozik el annyira, mert más tekintetben nagyon
kedves lénynek tűnik és nem az a típus, aki pletykákat talál ki önmaga kedvéért. Mindenesetre
ezt a témát én azonnal határozottan kivertem a fejemből.
Amikor ezt írom, zajokat hallok a szobámon kívülről. A lányok előjöttek a búvóhelyükről
és a házban settenkednek. Semmiféle jót nem tettek velük, és engedték, hogy így viselkedje-
nek. Nagyon nagy hasznukra fog válni a rend, a higiénia és a fegyelem, amit be akarok vezet-
ni ebben a házban. Nem fogok kimenni hozzájuk. Biztosan azt várják, hogy megyek, de a cél-
jaimnak az felel meg, ha máris összezavarodnak.
Mrs. Dunne megmutatta nekem a földszinti szobákat. Mindenütt piszok, mindenen vasta-
gon áll a por, a függönyök rongyokban lógnak, de Mrs. Dunne ezt nem látja és azt hiszi róluk,
hogy olyanok, mint évekkel ezelőtt, az ikrek nagyapjának az idejében, amikor még teljes
személyzet volt. Van egy zongora, amit lehet, hogy már nem érdemes megmenteni, de majd
meglátom, mit lehet tenni, aztán egy könyvtár, amelyben rengeteg ismeret lehet, ha egyszer
letörlik a port és meg lehet nézni, hogy mi van benne.
A többi emeletet egyedül jártam végig, mert nem akartam, hogy Mrs. Dunne-nak egyszerre
olyan sok lépcsőt kelljen megmásznia. Az első emeleten verekedést, suttogást és elfojtott
kuncogást hallottam. Megtaláltam a gondozásomra bízott gyerekeket. Bezárták az ajtót és el-
hallgattak, amikor megpróbáltam kinyitni. Név szerint szólítottam őket, aztán magukra hagy-
tam őket és továbbmentem a második emeletre. Alapszabály, hogy nem szaladgálok a rám
bízott gyerekek után, hanem betanítom őket arra, hogy ők jöjjenek hozzám.
A második emeleti szobákban iszonyú rendetlenség uralkodik. Koszosak, de erre számítot-
tam. Az esővíz befolyt a tetőn (erre is számítottam), és néhány rohadásnak indult padlódesz-
kán még penészgombák is voltak. Ez igazán egészségtelen környezet a gyerekneveléshez. Jó
pár padlódeszka hiányzott, és mintha szándékosan szedték volna fel azokat. Beszélnem kell
Mr. Angelfielddel arról, hogy meg kell javíttatni. El fogom neki magyarázni, hogy valaki le-
zuhanhat az alsóbb szintre vagy ami a legkevesebb, kificamíthatja a bokáját. Az összes ajtó-
zsanért meg kell olajozni, és az összes ajtókeret meg van vetemedve. Bárhová mentem, az aj-
tók nyikorogtak, a padlódeszkák recsegtek, és a függönyöket a huzat mozgatta, bár fogalmam
sincs, hogy mitől van huzat.
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem a konyhába. Mrs. Dunne készítette a vacso-
rát, és mivel semmi kedvem sem volt olyan ételt enni, amely az általam látott edényekben fő,
belefogtam egy nagy halom edény elmosogatásába (miután úgy kisúroltam a mosogatót,
ahogy legalább tíz éve nem volt), és árgus szemekkel figyeltem Mrs. Dunne előkészületeit.
Nagyon jól csinálja.
A lányok nem jöttek le enni. Hívtam őket egyszer, aztán többet nem. Mrs. Dunne nagyon
szerette volna, hogy hívjuk le és beszéljük rá őket, de én megmondtam neki, hogy nekem
megvannak a magam módszerei, és hogy neki is mellettem kell állnia.
A doktor jött ebédre. Ahogy már felkészítettek rá, a ház feje nem jelent meg. Azt hittem,
hogy a doktor meg fog sértődni ezen, de úgy tűnt, hogy ezt ő teljesen normálisnak találta.
Úgyhogy csak ketten voltunk, Mrs. Dunne pedig mindent megtett azért, hogy megfelelően
kiszolgáljon bennünket, bár nekem is sokat kellett segítenem.
A doktor intelligens, művelt ember. Őszintén azt szeretné, ha az ikrek javulnának, és ő volt
a legfőbb előmozdítója annak, hogy én Angelfieldbe kerüljek. Hosszasan elmagyarázta az
előttem álló nehézségeket, én pedig a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal hallgattam őt.
Bármilyen nevelőnő számára, aki már néhány órát eltöltött ebben a házban, teljesen világos
lenne, hogy milyen feladatok várnak rá, de ő mégiscsak férfi, és ezért nem tudja, milyen fá-
rasztó hosszasan magyarázni olyasvalamit, amit a másik már tökéletesen megértett. Az, hogy
idegesen izegtem-mozogtam, hogy egy-két válaszom igen nyers volt, teljesen elkerülte a fi-
gyelmét, és attól tartok, hogy az energiája és az elemző készsége felülmúlja a megfigyelőké-
pességét. Nem kritizálom igazságtalanul azért, mert mindenkiről, akivel találkozik, azt gon-
dolja, hogy nála gyengébb képességű. Végső soron okos ember, sőt nagy hal egy kis pocso-
lyában. Egyfajta nyugodt és szerény viselkedésmódot vett fel, de én elég könnyen átláttam
rajta, mert én pontosan ugyanilyen álarc mögé szoktam bújni. Ugyanakkor szükségem van a
segítségére abban a feladatban, amit elvállaltam, és a szövetségesemmé fogom tenni minden
hibája ellenére.
 A felháborodás hangjait hallom odalentről. Valószínűleg a lányok felfedezték a zárat az
éléskamra ajtaján. Dühösek és idegesek lesznek, de hogy tudnám másként megtanítani őket
arra, hogy a rendes étkezési időben egyenek? Ha meg nincsenek étkezési idők, akkor hogy
lehet rendet tartani?
Holnap azzal fogom kezdeni, hogy kitakarítom ezt a hálószobát. A felületeket ma este már
letöröltem egy nedves ronggyal, és a padlót is majdnem felsúroltam, de lebeszéltem magam
róla. Holnap újra meg kellene csinálni, amikor lemosom a falakat és leveszem a kosszal tele
függönyöket. Úgyhogy ma éjjel koszban alszom, de holnap ragyogó tisztaságú szobában bú-
jok ágyba. Ez jó kezdet lesz. Mert azt tervezem, hogy helyreállítom a rendet és a fegyelmet
ebben a házban, és ahhoz, hogy ez sikerüljön, először szükségem van egy tiszta szobára,
amelyben gondolkodni tudok. Senki sem tud világosan gondolkodni és fejlődni, ha nincs kö-
rülötte tisztaság és rend.
Az ikrek sírnak az előcsarnokban. Itt az ideje, hogy találkozzam velük.
*
Annyira lefoglalt a ház körüli dolgok megszervezése, hogy az utóbbi időben nagyon kevés
időm maradt a naplómra, pedig muszáj időt szakítanom rá, mert én főleg írásban rögzítem és
fejlesztem a módszereimet.
Emmeline-nel elég szépen fejlődünk, és a vele való tapasztalatom pontosan beleillik abba a
viselkedésmintába, amelyet más, nehezen kezelhető gyereknél láttam. Szerintem nem annyira
súlyosan zavart, mint ahogy korábban mondták nekem, és az én befolyásommal kedves gye-
rek lesz belőle. Érzékeny és erős, megtanulta értékelni a tisztaság előnyeit, jó étvággyal eszik,
és rá lehet venni, hogy engedelmeskedjen, ha szépen beszélünk hozzá és kisebb jutalmakat
ígérünk be neki. Hamarosan meg fogja érteni, hogy a jóság jutalma az, hogy mások megbe-
csülik érte, és akkor csökkenteni tudom a megvesztegetését. Soha nem lesz okos, de én is tu-
dom a módszereim korlátait. Bármennyire is értek a dologhoz, csak azt tudom fejleszteni, ami
eleve megvan.
Az Emmeline-nel végzett munkámmal meg vagyok elégedve.
A testvére nehezebb eset. Erőszakot már korábban is láttam, és kevésbé vagyok megdöb-
benve a pusztításai láttán, mint ő gondolja. Ugyanakkor egy dolog nagyon meglep: más gye-
rekeknél a pusztítás a dühkitörések kísérőjelensége, nem pedig elsődleges célkitűzés. Az erő-
szakos cselekedetet, más gyerekeknél végzett megfigyeléseim alapján, leggyakrabban a düh
túltengése motiválja, és a dühkitörés csak esetenként káros az emberekre és a tárgyakra.
Adeline esete nem illik bele ebbe a modellbe. Magam is láttam már eseteket, és hallottam má-
sokról, amelyekben úgy tűnik, hogy Adeline egyetlen indítéka maga a rombolás, a düh pedig
olyasmi, amit folyamatosan szítania kell önmagában, hogy legyen elég energiája a rombolás-
hoz. Mert egyébként törékeny kis gyermek, csont és bőr, és csak falatokat eszik. Mrs. Dunne
elmesélt nekem egy esetet, amikor megtudták, hogy Adeline egy sor tiszafát tönkretett. Ha ez
igaz, akkor az nagy baj. A kert láthatóan nagyon szép volt. Helyre lehetett hozni, de John na-
gyon elkeseredett a dolog miatt, és nemcsak a sövénykert, hanem az egész kert megsínyli,
hogy már nem érdekli őt annyira. Majd találok rá időt és alkalmat, hogy visszaállítsam a
büszkeségét. Sokat fog számítani, ha javítani tudjuk a ház megjelenését és hangulatát, ha sike-
rül elérni, hogy megint örömét leli a munkában és a kert ismét rendben lesz.
Johnról és a kertről jut eszembe: beszélnem kell vele a fiúról. Amikor ma délután a tanuló-
szobába tartottam, egészen közel kerültem az ablakhoz. Esett és én be akartam csukni az ab-
lakot, hogy ne jöjjön be még több nedvesség; a belső ablakpárkány már amúgy is szinte szét-
mállik. Ha nem lettem volna olyan közel az ablakhoz, az orommal szinte az üveghez érve,
akkor nem valószínű, hogy láttam volna. De így láttam: ott volt egy fiú, aki a virágágyásban
guggolt és gyomlált. Egy férfinadrág volt rajta, amelynek az alsó szára le volt vágva és nad-
rágtartó tartotta. A széles karimájú kalap árnyékot vetett az arcára, ezért nem tudtam pontosan
megállapítani a korát, bár olyan tizenegy-tizenkét évesnek véltem. Tudom, hogy vidéken be-
vett gyakorlat, hogy gyerekek is részt vesznek a mezőgazdasági munkákban, bár úgy gondol-
tam, hogy a legtöbben inkább farmon dolgoznak, és persze nagyra tartom, hogy már korán
elkezdik az ismerkedést a leendő szakmájukkal, de nem szeretem látni, ha bármelyik gyerek
iskolaidőben dolgozik. Majd beszélek Johnnak erről, és megpróbálom megértetni vele, hogy a
fiúnak iskolaidőben az iskolában a helye.
De hogy visszatérjek az előző témámhoz: ami Adeline testvére iránti gonoszságát illeti, le-
het, hogy ezen ő meglepődne, de én már láttam ilyet. A féltékenység és a harag mindennapos
dolog testvérek között, s ikrek esetében a rivalizálás még intenzívebb. Idővel képes leszek
csökkenteni az agresszivitását, de addig állandó odafigyelésre lesz szükség, hogy Adeline-t
megakadályozzam abban, hogy a testvérét bántsa. Ez pedig más dolgoknál lassítja majd le a
fejlődést, ami sajnálatos. Azt, hogy Emmeline miért hagyja magát megverni (és miért engedi,
hogy Adeline kitépje a haját és forró szénnel kergesse), még nem sikerült megértenem. Két-
szer akkora, mint a nővére és sokkal erőteljesebben tudná megvédeni magát, mint Adeline.
Talán attól fél, hogy sérülést okoz a nővérének, hiszen gyengéd teremtés.
*
Az első napokban Adeline-t olyan gyereknek gondoltam, aki talán soha nem fog olyan önálló
és normális életet élni, mint a testvére, de akiben kifejleszthető az egyensúly és a stabilitás, és
akinek a dührohamait szigorú napirend bevezetésével vissza lehet szorítani. Abban viszont
nem bíztam, hogy valaha is el lehet juttatni odáig, hogy megértse. Én úgy láttam, hogy ez a
feladat nehezebb lesz, mint a testvére esete, ugyanakkor jóval kevesebb köszönetre számíthat-
tam, mert ez sokkal kevésbé lesz látható a külvilág számára.
De meglepetésemre módosítanom kellett ezt a véleményemet egy sötét és elborult elme je-
lei láttán. Ma reggel Adeline a lábát húzva jött az órára, de egyáltalán nem úgy, mint akinek
nincs kedve hozzá, és amikor leült a helyére, a fejét a karjára hajtotta, mint ahogy már koráb-
ban is láttam. Elkezdtem az órát. Ez nem jelentett mást, mint egy történet elmesélését, ame-
lyet én adaptáltam a Jane Eyre nyitó fejezeteiből, mert azt nagyon sok lány szerette.
Emmeline-re koncentráltam, mert bátorítani akartam, hogy kövesse a történetet, amennyire
csak lehetséges, a fantáziája bevonásával. Más-más hangot kölcsönöztem a hősnőnek, a nagy-
nénjének és az unokatestvérének, és a mesélést olyan gesztusokkal és arckifejezésekkel kísér-
tem, amelyekkel érzékeltetni tudtam a szereplők érzéseit. Emmeline le sem vette rólam a
szemét, és elégedett voltam a hatásommal.
A szemem sarkából mozgást vettem észre. Adeline felém fordította a fejét. Még mindig a
kezén pihentette, s a szemei még mindig csukva voltak, de teljesen olyan érzésem volt, hogy
rám figyel. Még ha a helyzetváltoztatásnak nem is volt jelentősége (de volt, mert azelőtt min-
dig elfordult tőlem), változott a testtartása. Amíg általában rádől az asztalra és alszik, egyfajta
állati öntudatlanságban, ma az egész teste éber volt: a válla tartásában volt egy bizonyos fe-
szültség. Mintha szeretne a történet irányába mozdulni, de közben azt a látszatot szeretné kel-
teni, hogy még mindig szendereg.
Nem akartam, hogy lássa, bármit is észrevettem. Továbbra is úgy néztem, mintha
Emmeline-nek olvasnék. Az arcommal és a hangommal továbbra is játszottam. De egész idő
alatt Adeline-on tartottam a szemem. És nemcsak figyelt. Észrevettem, hogy megrezzent a
szemhéja. Azt hittem, hogy csukva volt a szeme, de egyáltalán nem úgy volt – a szempillái
közül engem figyelt!
Ez igen érdekes fejlemény, és azt hiszem, ezt fogom felhasználni az itteni feladatom kö-
zéppontjaként.
*
Aztán egy teljesen váratlan dolog történt. A doktor arca megváltozott. Igen, megváltozott,
méghozzá a szemem előtt. Ez olyan pillanat volt, amikor az arc hirtelen új fókuszt nyer, ami-
kor a vonások, amelyek teljesen ugyanolyanok, mint addig voltak, szédítő módon átrendeződ-
nek és teljesen váratlan s új fényben tűnnek fel. Szeretném tudni, hogy mi az az emberi agy-
ban, ami az általunk ismert emberek arcán az ilyen mérvű eltolódást és összevissza ugrálást
okozza. Az optikai hatásokat, a fényhez és hasonlókhoz kapcsolódó jelenségeket kizártam, és
arra a következtetésre jutottam, hogy a magyarázat a néző lélektanában keresendő. Minden-
esetre a doktor arcvonásainak hirtelen mozgása és átrendeződése arra késztetett, hogy egy pár
percig őt nézzem, ami bizonyára elég furcsának tűnt neki. Amikor a vonásai abbahagyták az
ugrálást, az arckifejezésében is volt valami furcsa, valami, amire nem tudtam, nem tudok rá-
jönni. Amire pedig nem tudok rájönni, azt nem szeretem.
Néhány másodpercig néztük egymást, mindketten teljesen idétlenül, aztán hirtelen megfor-
dult és távozott.
Jó lenne, ha Mrs. Dunne nem rakosgatná összevissza a könyveimet. Hányszor kell még
elmondanom neki, hogy egy könyvvel addig nem végzünk, amíg be nem fejezzük?
És ha már el kell pakolnia, akkor miért nem viszi vissza a könyvtárba, ahonnan kihoztam?
Mi értelme van a lépcsőn hagyni?
*
Furcsa beszélgetésem volt Johnnal, a kertésszel.
Jól dolgozik, most már, hogy a sövénykertje javul, jobb kedve van és általában nagyon se-
gít a ház körül. A konyhában teázik és beszélget Mrs. Dunne-nal; néha azt veszem észre, hogy
halkan beszélgetnek, és ilyenkor arra gondolok, hogy talán nem is olyan süket, mint amilyen-
nek mutatja magát. Ha nem lenne ilyen előrehaladott korban, azt képzelném, hogy valamiféle
szerelem fonódik közöttük, de mivel ez ki van zárva, fogalmam sincs róla, hogy mi lehet a
titkuk. Ezt ha nem szívesen is, de szóvá tettem Mrs. Dunne-nak, mert a legtöbb dologban elég
jól megértjük egymást, és azt hiszem, ő elfogadja az itteni jelenlétemet – nem mintha számí-
tana, ha nem így lenne –, és akkor azt mondta, semmi különösről nem beszélgetnek, csak a
háztartásról, a levágandó csirkékről, a felszedendő burgonyáról meg ilyesmikről. És miért
olyan halkan? – erősködtem, mire ő azt válaszolta, hogy nem is volt az olyan halk, legalábbis
nem annyira halk. De maga nem hall engem, amikor én beszélek – mondtam, mire ő: az új
hangokat mindig nehezebb megszokni, mint azokat, amelyeket már ismer, és ha Johnt akkor
is megérti, ha halkan beszél, az azért van, mert sok éve ismeri már a hangját, míg az enyémet
csak néhány hónapja.
Erről a konyhai halk beszédről már teljesen meg is feledkeztem, amikor ez a különös dolog
történt Johnnal. Néhány napja az egyik délelőtt sétáltam egyet a kertben ebéd előtt, amikor
ismét láttam a fiút, aki gyomlálta a virágágyást a tanulószoba ablaka alatt. Ránéztem az órám-
ra, és persze megint iskolaidő volt. A fiú nem látott engem, mert a fák eltakartak. Egy-két
percig figyeltem; egyáltalán nem dolgozott, hanem elnyúlt a füvön, és nagyon el volt foglalva
valamivel, ami pontosan az orra alatt volt. Ugyanaz a széles karimájú kalap volt rajta, mint a
legutóbb. Elindultam felé, hogy megkérdezzem a nevét és kiselőadást tartsak neki a tanulás
fontosságáról, de amikor meglátott, talpra ugrott, az egyik kezével a fejéhez szorította a kalap-
ját és olyan sebességgel futott el, amilyet még nem is láttam. Ez a pánik elég bizonyíték volt
arra, hogy bűnös. A fiú tökéletesen jól tudta, hogy iskolában kellene lennie. Ahogy szaladt,
mintha a kezében egy könyv lett volna.
Odamentem Johnhoz, és elmondtam neki, amit gondoltam. Elmondtam, hogy én nem en-
gedném, hogy gyerekek iskolaidőben dolgozzanak neki, hogy helytelen dolog felborítani a
nevelésüket azért a néhány pennyért, amit megkeresnek, és hogy ha a szülők ezt nem hajlan-
dók elfogadni, akkor majd én magam megyek el hozzájuk. Mondtam neki, ha ennyire szükség
van segítségre a kertben, akkor majd beszélek Mr. Angelfielddel, hogy vegyen fel egy embert.
Ezt a javaslatomat már korábban is megtettem, hogy legyen még pluszszemélyzet a kertben és
a házban is, de John és Mrs. Dunne annyira ellenezték az ötletet, hogy jobbnak láttam várni
vele addig, míg jobban megismerem az itteni dolgok állását.
John válasza az volt, hogy megrázta a fejét és tagadta, hogy ismeri a gyereket. Amikor
megértettem vele, hogy a saját szemeimmel láttam, akkor azt mondta, biztosan valamelyik
falubéli gyerek kódorgott a kertben, hogy ez néha előfordul és hogy ő nem felelős azokért a
falubéli iskolakerülőkért, akik betévednek a kertbe. Erre én azt mondtam, hogy a fiút már ko-
rábban is láttam, aznap, amikor megérkeztem, és hogy a gyerek egyértelműen dolgozott. John
szűkszavú volt, csak azt ismételgette, hogy semmit sem tud a gyerekről, hogy bárki gyomlál-
hat a kertjében, aki akar, és hogy ilyen gyerek nincs.
Egy kicsit mérgesen azt mondtam Johnnak, hogy nem fogom sajnálni és beszélni akarok
erről az iskolaigazgatóval, hogy el fogok menni a szülőkhöz és velük fogom elrendezni az
ügyet. John csak legyintett, mintha azt mondaná, hogy neki semmi köze hozzá és hogy én azt
csinálhatok, amit akarok (és biztosan úgy is lesz). Biztos vagyok benne, hogy ismeri a fiút, és
meg vagyok döbbenve azon, hogy nem hajlandó segíteni nekem a kötelességemet elvégezni.
Nem jellemző rá, hogy ilyen akadékoskodó, de azt hiszem, ő is gyerekként kezdte az inasko-
dást és úgy gondolta, hogy egyáltalán nem ártott neki. Vidéken ezek a beidegződések lassan
tűnnek el.

Teljesen lekötött a napló. Az olvashatóságot akadályozó tényezők arra késztettek, hogy lassan
olvassak, silabizáljam ki a nehezen látható betűket, és minden tapasztalatomat, tudásomat és
képzelőerőmet felhasználva pótoljam az eltűnt szavakat, de mégis úgy tűnt, hogy az akadá-
lyok nem lassították le a munkámat. Ellenkezőleg: a fakó margók, az olvashatatlan részek és
elmosódott szavak mintha mondanivalótól lüktettek volna, teljesen életre keltek.
Mialatt ilyen belefeledkezett módon olvastam, az agyam egy egészen másik részében egy
döntés körvonalai fogalmazódtak meg. Mire a vonat beérkezett arra az állomásra, ahol le kel-
lett szállnom a csatlakozás miatt, meg is született az elhatározás. Végül is nem megyek haza.
Angelfieldbe megyek.
A Banburybe menő helyi vonat teljesen megtelt a karácsonyi utasokkal, úgyhogy nem le-
hetett leülni, állva pedig soha nem olvasok. A vonat minden zökkenésekor, az utastársak lök-
dösésekor és megbotlásakor éreztem, hogy Hester téglalap alakú naplója a mellkasomhoz
nyomódik. Csak a felét olvastam el. A többi várhat.
Mi történt veled, Hester? Hová az ördögbe mentél?
 A múlt lerombolása
Az ablakból látszott, hogy Aurelius konyhája üres volt, és amikor visszasétáltam a ház elejé-
hez és bekopogtam az ajtón, nem jött válasz.
Lehet, hogy elment? Ez az évnek az az időszaka, amikor az emberek elmennek. De ők biz-
tosan a családjukhoz mennek, Aureliusnak pedig, akinek nincs családja, itt kellene lennie.
Egy kicsit megkésve eszembe jutott, mi lehet az oka annak, hogy Aurelius nincs ott: biztosan
tortákat szállít karácsonyi partikra. Hol máshol lehetne egy élelmiszerszállító karácsony előtt?
Később kell visszajönnöm. Az üdvözlőkártyát, amit vásároltam, bedobtam a levelesládába, és
az erdőn keresztül elindultam az Angelfield-házhoz.
Hideg volt, elég hideg ahhoz, hogy havazzon. A lábam alatt keményre fagyott a talaj, fent
az égbolt veszélyesen fehér volt. Fürgén mentem előre. A sálamat körbetekertem az arcomon
egészen az orromig, és így hamar bemelegedtem.
A tisztásnál megálltam. A távolban, a bontási területen szokatlan nyüzsgés volt. Összerán-
coltam a homlokomat. Vajon mi történik? A fényképezőgépem a nyakamban volt, a kabátom
alatt; ahogy kigomboltam, a hideg máris befészkelte magát. Beállítottam a teleobjektívet, és
figyeltem. Az úton egy rendőrségi autó állt. Az építők járművei és gépei mind álltak, a mun-
kások pedig egy kupacban ácsorogtak. Bizonyára nem sokkal azelőtt hagyhatták abba a mun-
kát, mert a tenyerüket összecsapkodták, a lábukkal pedig folyamatosan dobogtak, hogy ne
fázzanak. A sapkájuk a földön volt vagy a könyökükre volt akasztva. Az egyik férfi cigarettá-
val kínálta a többieket. Időnként az egyikük mondott valamit a társaságnak, de beszélgetés
nem volt. Próbáltam megfejteni, hogy milyen arckifejezés látszik az arcukon. Unatkoznak?
Aggódnak? Kíváncsiak? A bontási területtől elfordulva álltak, az erdő és az objektívem irá-
nyába, de néha-néha az egyik vagy a másik a vállán keresztül hátranézett a mögöttük lévő te-
rületre.
A munkások háta mögött egy fehér sátrat állítottak fel, hogy a terület egy részét betakarja.
A ház eltűnt, de a kocsiszínből, a köves útból és a templomból ítélve, körülbelül ott lehetett,
ahol valamikor a könyvtár volt. A sátor mellett az egyik kollégájuk és egy férfi, akit a főnök-
nek néztem, másik két emberrel beszélgetett. Közülük az egyik öltönyben és felöltőben, a má-
sik pedig rendőregyenruhában volt. A főnök beszélt, gyorsan és magyarázó bólogatásokkal és
fejrázással, de amikor a felöltőben lévő férfi kérdezett valamit, a kérdést az építőnek címezte,
és a választ mindhárom férfi nagyon figyelte.
Úgy tűnt, hogy nem törődik a hideggel. Rövid mondatokban beszélt, gyakori és hosszú
szünetei alatt a többiek nem szóltak semmit, hanem nagy türelemmel figyeltek. Egyszer a mu-
tatóujjával a gép irányába mutatott és imitálta, ahogyan a fűrészfogak belevájnak a földbe.
Végül megrándította a vállát, összeráncolta a homlokát és a tenyerét elhúzta a szeme előtt,
mintha le akarná törölni magáról a látottakat.
A fehér sátor oldalában kinyílt az egyik ajtó. Egy ötödik ember lépett ki rajta és csatlako-
zott a négyfős csoporthoz. Rövid, mosoly nélküli beszélgetés következett, majd a végén a fő-
nök átment a saját embereihez és váltott velük néhány szót. A munkások bólogattak, és mint-
ha pontosan azt várták volna, amit hallottak, elkezdték összeszedni a lábaiknál heverő sapká-
kat és termoszokat, és elindultak a kertkapunál leparkolt autókhoz. Az egyenruhás rendőr a
sátor bejáratához állt, háttal az ajtónak, a másik pedig a rendőrautóhoz kísérte az építőmun-
kást és a főnökét.
Lassan leengedtem a fényképezőgépemet, de továbbra is néztem a fehér sátrat. Ismertem a
helyet. Én magam is jártam már ott. Emlékeztem a meggyalázott könyvtár sivárságára. A le-
borult könyvespolcokra, és a gerendákra, amelyek beszakították a padlót. És arra a szörnyű
félelemre, amit akkor éreztem, amikor felbuktam a megégett és törött fadarabok között.
 Volt egy test abban a szobában, megperzselődött papírlapokba burkolva, és egy könyv-
szekrény volt a koporsója. Egy sírhely, amelyet a rázúduló tetőgerendák fél évszázadig elta-
kartak és óvtak.
Nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből. Kerestem valakit, és most úgy tűnik, hogy azt
a valakit megtalálták. Lehetetlen volt ellenállni ennek a párhuzamnak. Hogy lehet nem kap-
csolatba hozni a két dolgot? Ugyanakkor Hester egy évvel azelőtt ment el, nem? Miért jött
volna vissza? Aztán hirtelen belém hasított egy gondolat, amely a maga egyszerűségénél fog-
va arra a következtetésre juttatott, hogy akár igaz is lehet.
Mi van akkor, ha Hester egyáltalán nem is ment el?

Amikor az erdő széléhez értem, láttam a két szőke gyereket, akik szomorúan jöttek az úton.
Imbolyogtak és botladoztak, miközben jöttek: a lábuk alatt a talajban kanyargós fekete vája-
tok voltak, amelyeket a munkások nehéz járművei hagytak maguk után, ők pedig nem nézték,
hová lépnek. Inkább hátrafelé nézegettek, ahonnan jöttek.
A lány volt az, aki miközben majdnem elesett, elfordította a fejét és elsőként meglátott en-
gem. Megállt. Amikor a bátyja is meglátott, nagy magabiztossággal megszólalt:
– Nem lehet oda felmenni. A rendőr mondta. Távol kell maradni.
– Értem.
– Csináltak egy sátrat – tette hozzá szégyenlősen a kislány.
– Láttam – feleltem neki.
A kertkapu boltívében megjelent az anyukájuk. Egy kicsit zihált.
– Gyerekek, jól vagytok? Láttam egy rendőrautót a Fő utcán. – Aztán felém fordult. – Mi
történik?
A kislány válaszolt neki.
– A rendőrök csináltak egy sátrat. Nem szabad közel menni. Azt mondták, hogy menjünk
haza.
A szőke nő a bontási területre emelte a tekintetét, és összeráncolt szemöldökkel nézte a fe-
hér sátrat. – Ezt nem akkor csinálják, amikor...? – A gyerekek előtt nem fejezte be a monda-
tot, de tudtam, mire céloz.
– Azt hiszem, az történt – mondtam. Láttam, hogy a nő szeretné közelebb húzni magához a
gyerekeket, hogy megbizonyosodjon róluk, de csak a kisfiú sálját igazította meg és a kislány
szeméből kisimította a haját.
– Gyertek! – mondta a gyerekeknek. – Különben is túl hideg van ahhoz, hogy kint játssza-
tok. Menjünk haza és igyunk egy kakaót.
A gyerekek átfutottak a kertkapun és célba vették a Fő utcát. Egy láthatatlan kötél kötötte
össze őket, ami megengedte, hogy körbetáncolják egymást vagy bármelyik irányba elszalad-
janak, tudván, hogy a másik is ott lesz, a kötél másik végénél.
Néztem őket és szörnyű hiányt éreztem magam mellett. Az anyjuk ott őgyelgett mellettem.
– Magának is jót tenne egy csésze kakaó, nem? Olyan fehér, mint a fal.
Kiléptünk és követtük a gyerekeket.
– A nevem Margaret – mutatkoztam be. – Aurelius Love egyik barátja vagyok.
A nő elmosolyodott.
– Én Karen vagyok. Én vigyázok itt az őzekre.
– Tudom. Aurelius mondta.
Előttünk a kislány rá akart húzni egyet a bátyjára, aki ellépett előle és kiszaladt az útra.
– Thomas Ambrose Proctor! – kiáltotta az útitársam. – Menj vissza a járdára!
A név hallatán összerezzentem.
– Mit mondott, hogy hívják a fiát?
A fiú anyja csodálkozva felém fordult.
– Csak mert – mondtam – egy Proctor nevű férfi évekkel ezelőtt itt dolgozott.
 – Az apám, Ambrose Proctor.
Meg kellett állnom, hogy gondolkodni tudjak.
– Ambrose Proctor... a fiú, aki Ásó Johnnak dolgozott... ő az ön apja?
– Ásó John? Úgy érti, John Digence? Igen. Ő szerezte az állást az apámnak. Persze az jó-
val az én születésem előtt volt. Az apám az ötvenes éveiben járt, amikor én megszülettem.
– Ha nem bánja, elfogadom a kakaóra szóló meghívását. És szeretnék valamit mutatni is.

Kivettem a könyvjelzőt Hester naplójából. Karén azonnal elmosolyodott, amikor ránézett a

fényképre. A fia komoly arccal, tele büszkeséggel, a sisak karimája alatt, egyenes vállal és
testtartással.
– Emlékszem arra a napra, amikor hazajött és azt mondta, hogy felvett egy sárga sisakot.
Nagyon fog örülni ennek a képnek.
– Az ön munkaadója, Miss March, látta valaha Tomot?
– Hogy látta-e Tomot? Természetesen nem. Tudja, kettő van belőlük, két Miss March. Az
egyikük mindig is egy kicsit fogyatékos volt, ahogy hallottam, úgyhogy a másik irányítja a
birtokot. Ő meg olyan remeteféle. A tűzeset óta egyszer sem jött vissza Angelfieldbe. Leg-
alábbis én nem láttam. Csak az ügyvédjén keresztül tartjuk a kapcsolatot.
Karen a tűzhely mellett állt és várta, hogy a tej megmelegedjen. Mögötte a kis ablakon ke-
resztül látszott a kert, azon túl pedig a mező, ahol valamikor Adeline és Emmeline rángatták
Merrily babakocsiját a babával együtt. Kevés olyan táj lehet, amely ennyire nem változott.
Óvatosnak kellett lennem, hogy ne mondjak el túl sokat. Úgy tűnt, Karen nem tudta, hogy
az ő angelfieldi Miss March-a ugyanaz a személy, mint az a Miss Winter, akinek a könyveit
észrevettem az előcsarnokban lévő könyvespolcon, amikor bejöttem.
– Én meg az Angelfield családnak dolgozom – magyaráztam. – A gyerekkorukról írok. És
amikor megmutattam a munkáltatójának a házról készített néhány fotót, az volt az érzésem,
hogy felismerte a fiút.
– Az nem lehet. Hacsak nem...
Kezébe vette a fényképet és még egyszer megnézte, majd behívta a fiát a másik szobából.
– Tom! Tom, hozd ide azt a képet a kandallóról, jó? Azt, amelyik ezüstkeretben van.
Tom behozta a fényképet, a húga mögötte.
– Nézd csak – mondta neki Karen –, a hölgynek van rólad egy fényképe.
Örömteli mosoly jelent meg az arcán, amikor meglátta magát.
– Megtarthatom?
– Igen – mondtam.
– Mutasd meg Margaretnek a nagyapád képét!
Tom odajött az asztalnak arra az oldalára, ahol én ültem, és szégyenlősen odanyújtotta ne-
kem a fényképet.
Egy nagyon fiatal férfi képe volt. Alig idősebb egy fiúnál. Talán tizennyolc éves lehetett,
vagy még kevesebb. Egy pad mellett állt, a háttérben megnyírt tiszafákkal. Azonnal felismer-
tem a helyet: a sövénykert volt. A fiú levette a kalapját, a kezében tartotta, lelki szemeimmel
pedig láttam azt a mozdulatot, ahogy az egyik kezével leemeli a kalapot, a másikkal pedig
megtörli a homlokát. Próbált nem hunyorogni a naptól, ami majdnem sikerült is neki. Az ing-
ujja a könyökéig fel volt hajtva és az inge legfelső gombja kigombolva, de a nadrágja éle szé-
pen ki volt vasalva, és nehéz kerti cipőjét is kitisztította a fotó kedvéért.
– Ott dolgozott, amikor a tűz lett?
Karen letette az asztalra a kakaós bögréket, a gyerekek pedig bejöttek és leültek, hogy
megigyák.
– Azt hiszem, addigra már bevonult a hadseregbe. Hosszú ideig távol volt Angelfieldtől.
Majdnem tizenöt évig.
 Alaposan megnéztem a régi fényképet meg a fiú arcát, és meglepődtem, hogy mennyire
hasonlítanak egymásra az unokájával. A nagyapa szép volt.
– Tudja, soha nem beszélt a fiatal éveiről. Hallgatag ember volt. De vannak dolgok, amiket
szeretnék tudni. Például hogy miért nősült meg olyan későn. A negyvenes évei vége felé járt,
amikor feleségül vette anyámat. Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak arra, biztosan tör-
tént valami a múltjában... talán egy szerelmi csalódás? De gyermekként az ember nem kérdez
ilyeneket, mire meg felnövünk... – Karen szomorúan megrándította a vállát. – Csodálatos em-
ber volt mint apa. Türelmes. Kedves. Mindig mindenben segített nekem. És mégis, most hogy
felnőtt vagyok, néha az az érzésem, hogy soha nem ismertem igazán.
Volt még egy részlet a képen, ami feltűnt nekem.
– Mi ez? – kérdeztem.
Karen odahajolt, hogy megnézze.
– Az egy táska. Vadat lehet benne hordani. Főleg fácánt. Szét lehet nyitni laposra a földön,
hogy beletegye az ember a vadat, aztán össze lehet vele fogni és be lehet csatolni. Nem tu-
dom, miért van a képen. Az biztos, hogy soha nem volt vadőr.
– Az ikreknek vitt sokszor egy nyulat vagy fácánt, amikor megkívánták – mondtam, és
Karennek nagyon tetszett, hogy megtudhatta ezt a részletet apja ifjúkori életéből.
Aureliusra és az örökségére gondoltam. A táska, amelyben odaszállították, vadastáska volt.
Persze, hogy volt benne egy toll – fácán szállítására használták. Aztán eszembe jutott a
papírfecni. „Mintha 'A' betű lenne az elején – hallottam magamban Aurelius szavait, amikor
az ablak felé tartotta az elmosódott írást. – Aztán egy 'S'. Itt, a vége felé. Persze egy kicsit el-
mosódott az évek során; nagyon erősen kell nézni, de lehet látni, ugye?” Én nem láttam, de ő
talán valóban látta. Csakhogy nem az ő neve volt a papírdarabkán, hanem az apjáé. Ambrose.

Karen házából taxival mentem az ügyvéd irodájába Banburybe. Tudtam a címet a Hesterrel
kapcsolatos levelezésünkből; most megint Hester miatt mentem hozzá.
A titkárnő nem akarta zavarni Mr. Lomaxot, amikor megtudta, hogy nem vagyok bejelent-
ve.
– Tudja, karácsony van.
De én erősködtem.
– Mondja, meg neki, hogy Margaret Lea keresi az Angelfield-házzal és Miss March-csal
kapcsolatosan.
Egy Teljesen mindegy kijelentést sugalló mozdulattal bement az irodába az üzenettel; ami-
kor kijött, eléggé kelletlenül, kénytelen volt azt mondani, hogy menjek be.
Az ifjabb Mr. Lomax nem is volt olyan fiatal. Körülbelül olyasmi korú volt, mint az idő-
sebb Mr. Lomax, amikor az ikrek megjelentek az irodájában, hogy pénzt kérjenek Ásó John
temetésére. Kezet fogott velem, furcsa csillogás vibrált a szemében, félig-meddig mosolygott,
és megértettem, hogy számára mi összeesküvők vagyunk. Éveken keresztül ő volt az egyetlen
olyan személy, aki ismerte ügyfele, Miss March másik nevét is; az apjától örökölte a titkot a
cseresznyefából készült íróasztallal, az irattartókkal és a falon lévő képekkel együtt. Most
meg annyi évnyi titkolózás után jön valaki, aki tudja, amit ő tud.
– Örülök, hogy megismerhetem, Miss Lea. Miben segíthetek?
– Angelfieldből jövök. A helyszínről. Ott van a rendőrség. Találtak egy holttestet.
– Ó! Szent Isten!
– Gondolja, hogy a rendőrök akarnak beszélni Miss Winterrel?
Amikor kiejtettem a nevet, diszkréten az ajtó felé sandított, mintegy ellenőrizve, hogy nem
hallgatnak-e ki bennünket.
– Hivatalból beszélni akarnak majd a birtok tulajdonosával – mondta.
– Gondoltam – válaszoltam sietve. – Az a helyzet, hogy nem csak ő beteg, ezt, gondolom,
tudja.
 Bólintott.
– A húga is haldoklik.
Szigorú tekintettel bólintott, de nem szólt közbe.
– Tekintettel a törékenységére és a húga egészségi állapotára, jobb lenne, ha a holttest fel-
fedezéséről finoman értesítenék. Nem lenne szabad idegentől megtudnia. És nem kellene,
hogy egyedül legyen, amikor tájékoztatják.
– Mit javasol?
– Én ma vissza tudok menni Yorkshire-be. Ha egy órán belül kijutok az állomásra, ma es-
tére ott leszek. Ugye, a rendőrség önön keresztül lép kapcsolatba, vele?
– Igen. De egy pár órát tudok késleltetni a dolgon. Annyit, hogy ön közben odaérjen. Ha
megfelel, az állomásra is ki tudom vinni kocsival.
Ebben a percben megszólalt a telefon. Aggódva néztünk egymásra, miközben felemelte a
kagylót.
– Csontokat? Értem... Igen, ő a birtok tulajdonosa... Idős személy és elég beteg... Egy húga
is van, aki súlyos beteg... Eléggé valószínű, hogy hamarosan magára marad... Az jobb lenne...
Tekintettel a körülményekre... Történetesen ismerek valakit, aki ma este személyesen oda-
megy... Teljesen megbízható... Egészen... Úgy van... Feltétlenül.
Feljegyzett valamit egy papírra, és odatolta elém az asztalon. Egy név és egy telefonszám
volt rajta.
– Azt kéri, hogy hívja fel telefonon, amikor odaér, hogy tudassa vele, mi a helyzet a hölgy-
gyel. Ha fel van rá készülve, akkor beszél vele, ha nem, akkor várhat. Úgy tűnik, hogy a meg-
talált maradványok nem mostaniak. Nos, mikor indul a vonata? Indulnunk kellene.
Látva, hogy mélyen belemerültem a gondolataimba, a nem olyan nagyon fiatal Mr. Lomax
szó nélkül vezetett. Mindazonáltal, látszólag egyfajta csendes izgatottság kerítette a hatalmá-
ba, és végül, amikor az állomás utcájába befordultunk, nem tudta tovább türtőztetni magát.
– A tizenharmadik történet... – kezdte. – Gondolom, nem...?
– Bárcsak tudnám – válaszoltam neki. – Sajnálom.
Csalódott képet vágott.
Amikor már látszott az állomás, én is kérdeztem egyet:
– Nem ismeri véletlenül Aurelius Love-ot?
– Az élelmiszerszállítót? De igen. Az az ember egy szakácsművész!
– Mióta ismeri?
Gondolkodás nélkül válaszolt:
– Tulajdonképpen egy iskolába jártunk –, majd a mondat közepén valami furcsa remegést
hallottam a hangjában, mintha akkor fogta volna fel a kérdésem lényegét. A következő kérdé-
sem nem lepte meg.
– Mikor tudta meg, hogy Miss March azonos Miss Winterrel? Akkor, amikor átvette az ap-
ja praxisát?
Nyelt egyet.
– Nem – mondta, és pislogott. – Még azelőtt. Még iskolába jártam. Egyik nap eljött hoz-
zánk. Az apámmal akart beszélni. Személyes jellegű volt, ezért nem az irodába ment. Valami-
lyen üzleti ügyet kellett elintézniük, és a beszélgetésük során egyértelművé vált, hogy Miss
March és Miss Winter ugyanaz a személy. Tudja, nem hallgatóztam. Vagyis nem szándéko-
san. Már akkor az ebédlőasztal alatt voltam, amikor bejöttek, tudja, volt egy asztalterítő, ami
olyan volt, mintha sátorban lettem volna, és én nem akartam zavarba hozni az apámat azzal,
hogy hirtelen felbukkanok, úgyhogy csendben ott maradtam.
Hogy mondta nekem Miss Winter? Egy olyan házban, ahol gyerekek vannak, nem lehet
titkot tartani.
Megálltunk az állomás előtt, és az ifjabbik Mr. Lomax rémült tekintettel felém fordult.
 – Aureliusnak elmondtam. Azon a napon, amikor elmondta nekem, hogy a tűzeset éjszaká-
ján találtak rá. Megmondtam neki, hogy Miss Adeline Angelfield és Miss Vida Winter ugyan-
az a személy. Sajnálom.
– Ne aggódjon miatta! Most már különben sem számít. Csak kíváncsi voltam.
– Miss Winter tudja, hogy Aureliusnak elmondtam?
Felidéztem magamban azt a levelet, amelyet Miss Winter küldött nekem a legelején meg
Aureliust a barna öltönyében, aki megpróbálta megtudni, hogy honnan származik.
– Ha sejtette, akkor az évtizedekkel ezelőtt volt. Ha tudja, akkor elhiheti, hogy nem érdek-
li.
Az árnyék elvonult a homlokáról.
– Köszönöm a fuvart.
És rohantam a vonathoz.
 Hester naplója II
Az állomásról felhívtam a könyvesboltot. Apa nem tudta elrejteni a csalódottságát, amikor
megmondtam neki, hogy nem megyek haza.
– Édesanyád sajnálni fogja – mondta.
– Igazán?
– Hát persze.
– Vissza kell mennem. Azt hiszem, megtaláltam Hestert.
– Hol?
– Csontokat találtak Angelfieldben.
– Csontokat?
– Az egyik munkás találta meg ma, amikor a könyvtárt tárta fel.
– Úristen!
– Kapcsolatba kell lépniük Miss Winterrel, hogy megkérdezzék róla. A húga meg haldok-
lik. Nem hagyhatom őt ott egyedül. Szüksége van rám.
– Értem – mondta apa komoly hangon.
– Anyának ne mondd el – figyelmeztettem –, de Miss Winter és a húga ikertestvérek.
Apa szótlan maradt. Aztán annyit mondott:
– Ugye vigyázol magadra, Margaret?
Egy negyed órával később elhelyezkedtem az ablak melletti ülésemen és elővettem Hester
naplóját a zsebemből.
*
Sokkal többet szeretnék tudni az optikáról. Amikor Mrs. Dunne-nal a nappaliban ültünk és
átvettük a jövő hétre vonatkozó étrendet, hirtelen mozgást vettem észre a tükörben.
Emmeline! – kiáltottam fel dühösen, mert egyáltalán nem lehetett volna a házban, hanem kint
kellett volna tartózkodnia a napi mozgás és friss levegő miatt. Persze ez az én hibám volt,
mert csak ki kellett néznem az ablakon, hogy lássam, ő is és a testvére is odakint vannak és
kivételesen szépen játszanak. Amit láttam – egészen pontosan amit egy pillanatra elcsíptem –
biztosan egy napsugár volt, ami bejött az ablakon és visszaverődött a tükörben.
Jobban meggondolva a dolgot, a látás lélektana az, ami a félreértést okozta bennem, mint
ahogy nagyon sok különös dolog van a fény világában. Mert ha az ember hozzászokik ahhoz,
hogy az ikreket olyan helyeken látja kószálni a házban, ahol nem is várja, és olyankor, amikor
máshol kellene lenniük, akkor könnyen lehet, hogy a szeme sarkából meglátott mindenféle
mozgást úgy dolgoz fel, mint bizonyítékot arra, hogy ott vannak a közelben. Ebből kifolyólag
a tükörben visszaverődő napfény nagyon meggyőzően tűnhet fel az elmének úgy, mintha egy
kislányt látna fehér ruhában. Ahhoz, hogy az ember ilyen hibákat ne kövessen el, meg kell
tanulni mindent előítéletek nélkül látni, és meg kell szabadulni minden szokványos gondolko-
dásmódtól. Elméletileg nagyon sok szól emellett az elv mellett. Friss gondolkodás! Ártatlan
reagálás a világra! Nagyon sok tudománynak az az alapja, hogy új szemmel lássuk azt, amit
már évszázadok óta láttak és feltehetőleg megértettek. A hétköznapi életben azonban nem le-
het ilyen elvek szerint élni. Képzeljék el, mennyi időre lenne szükségünk, ha a nap minden
percében újra meg akarnánk vizsgálni az élményeink minden részletét. Nem, ahhoz, hogy
megszabadulhassunk a földi dolgoktól, alapvető fontosságú, hogy a világ magyarázatának
nagy részét az elménk ama alsóbb rétegére bízzuk, amely a feltételezettel, az elfogadottal és a
valószínűvel foglalkozik. Ez persze néha félrevezet bennünket és arra késztet, hogy egy nap-
sugár villanását helytelenül egy fehér ruhás kislányként fogjuk fel olyankor, amikor a két do-
log annyira távol van egymástól, amennyire csak lehetséges.
 Mrs. Dunne fantáziája néha elkalandozik. Attól félek, hogy az étrenddel kapcsolatos be-
szélgetésünkből csak nagyon keveset fogott fel, és holnap újra végig kell mennünk az egész
dolgon.
*
Van egy kis tervem, ami az itteni tevékenységeimet és a doktort érinti.
Hosszasan elmagyaráztam neki azt az elképzelésemet, hogy Adeline olyan típusú mentális
zavar jeleit mutatja, amilyennel még soha nem találkoztam és amilyenről még soha nem is
olvastam. Említettem azokat a dolgozatokat, amelyekben ikrekről és a hozzájuk kapcsolódó
fejlődési problémákról olvastam, és láttam az arcán, hogy elfogadja a forrásaimat. Szerintem
most már jobban tisztában van a képességeimmel és a tehetségemmel. Az egyik könyvet,
amelyet említettem, nem ismerte, de én összefoglaltam neki a benne lévő érveket és bizonyí-
tékokat. Azzal folytattam, hogy rámutattam néhány olyan jelentős következetlenségre, ame-
lyeket észrevettem a könyvben és javaslatot tettem arra vonatkozóan, hogy ha az én munkám
lenne, akkor megváltoztatnám a következtetéseket és az ajánlásokat.
A beszélgetésünk végén a doktor rám mosolygott és könnyedén azt mondta: Lehet, hogy
írnia kellene egy saját könyvet. – Pontosan ez adta meg nekem azt a lehetőséget, amire már
régóta vártam.
Kifejtettem neki, hogy egy ilyen könyvhöz szükséges esettanulmány itt van kéznél, itt az
Angelfield-házban. Hogy én minden nap rá tudnék szánni egy pár órát arra, hogy leírjam a
megfigyeléseimet. Felvázoltam egy sor kísérletet, amelyeket el lehetne végezni a hipotézisem
ellenőrzésére. Röviden arra is kitértem, hogy milyen értéket képviselne a kész könyv az orvo-
si társadalom szemében. Ezek után sajnálkozásomat fejeztem ki, hogy minden tapasztalatom
ellenére az én formai végzettségem nem elég magas ahhoz, hogy egy kiadó számára vonzó
legyek, és végül bevallottam, hogy mint nő nem vagyok teljesen biztos abban, hogy egy ilyen
ambiciózus tervet végre tudok hajtani. Egy értelmes és talpraesett, érzékeny és tudományos
szemléletű férfi – bárcsak én is férfi lehetnék! –, aki rendelkezik az én tapasztalataimmal és
ismeri az esettanulmányomat, biztosan jobban el tudná adni.
Ily módon ültettem bogarat a fülébe, aminek az eredménye pontosan az lett, mint amit
akartam: együtt fogunk dolgozni.
*
Attól tartok, Mrs. Dunne nincs jól. Én bezárom az ajtókat, ő kinyitja. Én széthúzom a függö-
nyöket, ő visszahúzza. És a könyveim most sem maradnak a helyükön! Azzal próbál meg ki-
bújni a felelősség alól, hogy szerinte kísértet van a házban.
Egészen véletlenül a kísértetekről való beszélgetés azon a napon történt, amikor az a
könyv, amelyet éppen olvastam, teljesen eltűnt, és a helyére egy Henry James-kisregény ke-
rült. Nem nagyon hiszem, hogy a cserét Mrs. Dunne végezte volna el. Ő maga alig tud olvas-
ni, és nem egy viccelődő típus. Nyilvánvaló, hogy valamelyik lány volt. Ezt azért érdemes
feljegyezni, mert egy igen meglepő egybeesés miatt ebből okosabb trükk lett, mint gondolhat-
ták. Ugyanis az eléggé ostoba történet egy nevelőnőről és két üldözött gyerekről szól. Attól
tartok, Mr. James elárulja a tudatlanságát. Nagyon keveset tud a gyerekekről és gyakorlatilag
semmit sem a nevelőnőkről.
*
Kész. A kísérlet elkezdődött.
Az elválasztás fájdalmas volt, és ha nem tudnám, hogy ebből jó fog származni, nagyon ke-
gyetlennek tartanám magam azért, amit velük tettünk. Emmeline úgy zokog, hogy az ember
szíve majd megszakad. És Adeline? Hiszen ő az, akinek leginkább meg kellene változnia az
önálló élet élményétől. Holnap meg fogom tudni, amikor sor kerül az első találkozásunkra.
 *
Semmire sincs idő, csak a kísérletre, de sikerült egy másik hasznos dolgot elvégeznem. Ma a
posta előtt sikerült beszélgetésbe elegyednem a tanítónővel. Elmondtam neki, hogy beszéltem
Johnnal az iskolakerülőről, és számíthat arra, hogy a gyerek a jövőben rendszeresen fog isko-
lába járni. Anélkül hogy belebocsátkoztam volna a részletekbe, tudattam vele, hogy engem
kell értesítenie, ha a fiú ismét ok nélkül hiányzik. A tanítónő elmesélte, hogy aratáskor fél
osztályt szokott tanítani, mert a gyerekek a kisásójukkal mennek a mezőre a szüleikkel. De
most nincs aratás, és a gyerek a virágoskertet gyomlálta – mondtam neki. Ő megkérdezte,
hogy melyik gyerekről van szó, és én nagyon ostobán éreztem magam, mert nem tudtam neki
megmondani. A különleges kalap nem segít az azonosításban, mert az osztályteremben a gye-
rekek nem viselnek kalapot. Visszamehetnék Johnhoz, de kétlem, hogy többet tudnék meg
tőle, mint a legutóbb.
Az utóbbi időben nem nagyon vezetem a naplómat. Az a helyzet, hogy késő este, amikor
befejezem az írást, vagyis kész vagyok az Emmeline fejlődését nyomon követő mindennapi
jelentéssel, gyakran túl fáradt vagyok ahhoz, hogy lejegyezzem a saját tevékenységeimet is.
Ezeket a napokat és heteket pedig muszáj rögzítenem, mert a doktorral együtt egy nagyon
fontos kísérletet végzünk, és majd évek múlva, amikor elmegyek innen és valahol máshol le-
szek, lehet, hogy szeretnék visszaemlékezni az itteni dolgokra. Talán a doktorral együtt vég-
zett erőfeszítéseim megnyitnak majd előttem néhány ajtót valami hasonló, jövőbeni munka
érdekében, mert számomra a szellemi és tudományos munka mindennél magával ragadóbb és
kielégítőbb. Ma délelőtt, például, Dr. Maudsley és én igen hasznos beszélgetést folytattunk
Emmeline névmáshasználatáról. Egyre nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy beszéljen ve-
lem, és a kommunikációs készsége napról napra javul. Ugyanakkor még mindig van egy
olyan része a beszédének, amelyben nem tud fejlődni: ez pedig a többes szám első személy
következetes használata. Elmentünk az erdőbe – szokta mondani, és én mindig kijavítom: Én
mentem az erdőbe. Mint egy papagáj mondja utánam, hogy 'én', de a következő mondatban:
Láttunk egy cicát a kertben – vagy valami hasonló.
A doktornak és nekem is fejtörést okoz ez a különös dolog. Vajon egyszerűen csak egy be-
vett szokás a beszédében, amit az ikernyelvből vitt át az angolba, egy olyan szokás, ami majd
idővel korrigálja magát? Vagy olyan mélyen él benne az ikerség ténye, hogy még a nyelveze-
tében is ellenáll annak, hogy külön identitása legyen a testvérétől? Meséltem a doktornak
azokról a képzeletbeli barátokról, akiket nagyon sok zavart gyerek kitalál, és együtt próbáltuk
meg megfejteni ennek a velejáróit. Mi van akkor, ha a gyerek annyira függ az ikertestvérétől,
hogy az elválasztás olyan mentális traumát okoz, hogy a sérült elme úgy lel vigaszt, hogy egy
képzeletbeli ikertestvért, egy kitalált társat hoz létre? Semmiféle kielégítő következtetésre
nem jutottunk, de azzal a megelégedettséggel váltunk el, hogy találtunk még egy területet a
későbbi kutatáshoz: a nyelvészetet.
Emmeline, a kutatás, és a szükségszerűen elvégzendő háztartási munka következtében túl
keveset alszom, és tartalék energiáim ellenére, amit egészséges étrenddel és tornával biztosí-
tok magamnak, észlelek magamon alváshiányra utaló tüneteket. Idegesít, hogy bizonyos dol-
gokat leteszek valahová és elfelejtem, hogy hol hagytam őket. És amikor este a kezembe ve-
szem a könyvemet, a könyvjelzőm azt sugallja, hogy az előző este bizonyára vakon lapoztam
előre, mert egyáltalán nem emlékszem azokra az eseményekre, amelyek azon vagy az előző
oldalon vannak. Ezekkel a kisebbfajta bosszantó dolgokkal és az állandó fáradtsággal fizetek
azért a luxusért, hogy a doktorral együtt dolgozhatom a kísérletünkön.
De nem ezt akartam leírni. A munkánkról akartam írni. Nem arról, hogy mire jutottunk,
amit alaposan dokumentáltam a dolgozatainkban, hanem a gondolkodásmódunkról, arról,
hogy milyen könnyen megértjük egymást, hogy az azonnali egyetértés miatt szinte szavak
nélkül is elvagyunk. Amikor mindketten el vagyunk foglalva azzal, hogy például a külön-
külön alanyaink alvási szokásaiban próbáljunk változásokat megtervezni, és a doktor fel akar-
ja hívni valamire a figyelmemet, neki nem kell szólnia egy szót sem, mert érzem magamon a
tekintetét, belül szólít engem, én pedig felemelem a fejemet a munkából, és készen állok arra,
hogy meghallgassam, amit mondani akar.
A szkeptikusok talán ezt sima véletlennek tekintik, vagy azzal gyanúsítanak, hogy egy vé-
letlen incidenst szokásos eseménnyé nagyít a képzeletem, de én akkor is úgy látom, hogy
amikor két ember szorosan együtt dolgozik egy közös munkán – úgy értem, hogy két értelmes
ember –, akkor egy olyanfajta kommunikációs kötelék alakul ki közöttük, ami fokozhatja a
teljesítőképességüket. Mindaddig, amíg közösen dolgoznak egy feladaton, tisztában vannak
egymás legapróbb lépéseivel – és egyben érzékenyek is rájuk –, és ennek megfelelően értel-
mezni is tudják azokat. És mindez anélkül, hogy a legapróbb mozdulatokat látnánk. Ráadásul
ez nem vonja el a figyelmüket a munkáról. Ellenkezőleg, inkább fokozza, mert a megértési
sebességünk felgyorsul. Hadd mondjak erre egyetlen példát, ami önmagában csekélység, de
számos más esetet is jól illusztrál. Ma délelőtt néhány feljegyzéssel foglalatoskodtam, és pró-
báltam kideríteni valamifajta viselkedési mintát a doktor Adeline-nal kapcsolatos jegyzetei-
ből. Amikor egy ceruzáért nyúltam, hogy megjegyzést tegyek a margóra, éreztem, hogy a
doktor keze hozzáér az enyémhez és a kezembe nyomta azt a ceruzát, amelyet kerestem. Fel-
néztem, hogy megköszönjem, de mélyen belemerült a saját papírjaiba, s egyáltalán nem volt
tudatában annak, hogy mi történt. Ilyen módon dolgozunk együtt: az elménk, a kezünk, min-
dig egyetértésben, mindig előre megérezve a másik igényeit és gondolatait. És amikor nem
vagyunk együtt, ami a nap nagy részére jellemző, mindig olyan apró részleteken gondolko-
dunk, amelyek kapcsolódnak a kísérlethez vagy más megfigyelésekhez az élet és a tudomány
szélesebb aspektusairól, és még ez is azt mutatja, hogy mennyire alkalmasak vagyunk erre a
közös feladatra.
Most már azonban álmos vagyok, és bár hosszasan tudnék írni egy tudományos dolgozat
társszerzőségének örömeiről, tényleg ideje lefeküdni.
*
Majdnem egy hete nem írtam, és nem állok elő a szokásos kifogásokkal. Eltűnt a naplóm.
Beszéltem erről Emmeline-nel – kedvesen, komolyan, csokoládét és mindenféle büntetést
ígérve neki (és hát igen, a módszereim csődöt mondtak, de őszintén szólva egy napló elvesz-
tése nagyon személyesen érinti az embert) –, ám ő továbbra is mindent tagad. A tagadás kö-
vetkezetes volt és sok jelét mutatta a jóhiszeműségnek. Bárki, aki nem ismeri a körülménye-
ket, hitt volna neki. Amennyire én ismerem őt, magam is váratlannak találtam a lopást, és ne-
hezen tudom megmagyarázni az eddig elért fejlődés keretén belül. Nem tud olvasni, és nem
érdeklik más emberek gondolatai és belső élete, hacsak nem érinti őt közvetlenül. Miért kelle-
ne neki? Valószínűleg a lakat fényessége ejtette kísértésbe – a csillogó tárgyak iránti szenve-
délye semmit sem változott, és én nem is próbálom leszoktatni erről, általában eléggé ártal-
matlan. De csalódtam benne.
Ha csak a tagadása és a jelleme alapján kellene ítélnem, arra a következtetésre jutnék, hogy
a lopásban ártatlan. De a tény az, hogy senki más nem lehetett.
John? Mrs. Dunne? Még ha feltételezzük is, hogy a cselédek el akarták volna lopni a nap-
lómat, amit egy percig sem hiszek, világosan emlékszem rá, hogy amikor eltűnt, ők a ház má-
sik részében voltak elfoglalva. Arra az esetre, ha tévedtem volna, szóba hoztam, hogy mit is
csináltak, és John megerősítette, hogy Mrs. Dunne egész délelőtt a konyhában volt (Elég nagy
zajt is csapott – mondta nekem). Mrs. Dunne pedig azt erősítette meg, hogy John a kocsiszín-
ben volt, ahol az autót javította (Elég zajos munka – mondta). Egyikük sem lehetett.
Így aztán, miután kizártam minden más gyanúsítottat, kénytelen vagyok elhinni, hogy
Emmeline volt a tettes.
És mégsem tudok megszabadulni a kételyeimtől. Még most is látom az arcát – annyira ár-
tatlan kinézetű, annyira szomorú, ha vádolják – és kénytelen vagyok eltöprengeni azon, hogy
vajon van-e valamilyen más egyéb tényező, amelyet nem vettem figyelembe? Amikor az
ügyet ebből a szemszögből nézem, akkor nyugtalanság tölt el: hirtelen hatalmába kerít az az
előérzet, hogy egyetlen tervem sem fog sikerülni. Valami ellenem dolgozik, amióta csak ide-
jöttem ebbe a házba! Valami, ami akadályozni és idegesíteni akar minden egyes tervemben,
amibe belekezdek! Ellenőriztem és újra ellenőriztem a gondolataimat, és újra nyomon követ-
tem minden lépést a logikámban; semmi hibát nem találok, és mégis érzem, hogy gyötör a
kétség... Mi az, amit nem látok?
Miután átolvastam ezt az utolsó bekezdést, teljesen meg vagyok döbbenve, hogy a stílu-
somból rám egyáltalán nem jellemző módon hiányzik a bizalom. Biztosan csak a fáradtság
késztet arra, hogy így gondolkodjam. Egy nyugtalan elme hajlamos arra, hogy terméketlen
utakra tévedjen; de az, amit egy jó kis alvás nem tud meggyógyítani, nem ér semmit.
Ezenkívül most már vége van. Itt vagyok és írok az eltűnt naplómba. Emmeline-t négy órá-
ra bezártam a szobájába, a következő nap hat órára, és tudta, hogy a következő nap már nyolc
lesz. A második napon, nem sokkal azután, hogy az ajtaja kinyitása után lejöttem, a tanuló-
szobában az íróasztalomon megtaláltam a naplómat. Nagyon nagy csendben kellett odatennie,
mert nem láttam elmenni a könyvtárajtó előtt a tanulószoba irányába, pedig szándékosan nyit-
va hagytam az ajtót. Mindenesetre visszakerült. Úgyhogy semmi kétség, igaz?
*
Annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok elaludni. Éjszakánként lépteket hallok, de amikor
odamegyek az ajtómhoz és kinézek a folyosóra, akkor nincs ott senki.
*
Bevallom, hogy kínos volt – és még mindig kínos – a számomra, ha arra gondoltam, hogy ez
a kis könyv akár csak két napra kikerült a kezemből. Rendkívül kellemetlen érzés volt arra
gondolni, hogy egy másik személy olvasta a szavaimat. Ne tudom megállni, hogy ne gondol-
jak arra, hogyan értelmezné egy másik személy azokat a dolgokat, amelyeket leírtam, mert
amikor csak magamnak írok, és tökéletesen jól ismerem az igazságtartalmát annak, amit le-
írok, akkor talán kevésbé figyelek a kifejezésekre, és amikor gyorsan írok, néha olyan módon
fejezem ki magam, amit félremagyarázhatnak mások, akik nem látnak bele abba, hogy valójá-
ban mit is akarok mondani. Végiggondolva néhány dolgot, amiket leírtam (a doktor és a ceru-
za esetét – micsoda jelentéktelen dolog – tényleg nem is igen érdemes leírni), belátom, hogy
egy idegennek az eredeti szándékomtól igencsak eltérő megvilágításban jelennek meg, és
azon gondolkodom, hogy ezeket a lapokat ne tépjem-e ki és semmisítsem-e meg. Csak nem
akarom, mert ezek az oldalak, amelyeket leginkább szeretnék megtartani, hogy később, ami-
kor megöregszem és már nem itt leszek, újra elolvassam és visszaemlékezhessek a munkám
okozta boldogságra és a nagyszerű kísérletünk kihívására.
Miért ne lehetne egy tudományos barátság az öröm forrása? Ettől még nem lesz kevésbé
tudományos, nem?
De talán a válasz az, hogy végleg abba kell hagyni az írást, mert amikor írok – még most
is, amikor ezt a mondatot írom, vagy éppen ezt a szót – tudatában vagyok egy fantomolvasó-
nak, aki a vállam fölött áthajol, hogy a ceruzámat nézze, aki kiforgatja a szavaimat, eltorzítja,
amit mondani akarok, és arra késztet, hogy kényelmetlenül érezzem magam a saját gondolata-
im közepette.
Nagyon bosszantó, ha az ember a szokásostól eltérő megvilágításban mutatja be önmagát,
még akkor is, ha az nyilvánvalóan hamis megvilágítás.
Nem fogok többet írni.

Befejezések
 A kísértet a történetben
Elgondolkodva felemeltem a tekintetemet Hester naplójának utolsó oldaláról. Számos dolog
megragadta a figyelmemet, mialatt elolvastam, és most hogy már befejeztem, alkalmam nyílt
arra, hogy módszeresebben végiggondoljam az egészet.
Ó – gondoltam magamban.
Ó!
Aztán ÓH!
Hogy írjam le a felfedezésemet? Úgy kezdődött, mint egy véletlen 'mi van ha?', egy vad
feltételezés, egy valószínűtlen elgondolás. Nos, ha nem is lehetetlen, de mindenképpen ab-
szurd volt! Kezdetnek...
Amikor kezdtem felsorakoztatni az értelmes ellenérveket, hirtelen megálltam a gondolat-
menetemben. Mert az agyam, amely egy igen jelentős előérzet hatására szinte önmagát is le-
hagyta, már megadta magát az események ezen új változatának. A történet, amelyet Miss
Winter elmesélt nekem, egyetlen pillanat, egyetlen szédítő és káprázatos pillanat alatt meg-
semmisült, majd újrarendeződött: minden egyes eseményében, minden egyes részletében azo-
nos volt az eredetivel – s mégis teljesen és gyökeresen más. Mint azok a képek, amelyek egy
menyasszonyt mutatnak, ha egy bizonyos szögben tartjuk, és egy vén banyát, ha elfordítjuk.
Mint azok a lapok, amelyeken összevissza egymás mellé rajzolt pontok vannak és teáskannát,
vagy egy bohócarcot, vagy egy katedrálist rejtenek, csak meg kell tanulni meglátni őket. Az
igazság mindvégig ott volt – de csak most vettem észre.
Egy jó órányi elmélkedés következett. Egyszerre egy elemet vizsgálva minden lehetséges
szemszögből, mindent, amit tudtam, újra átgondoltam. Mindent, amit elmondtak nekem és
mindent, amire rájöttem. Igen – gondoltam magamban. És ismét csak Igen. Az is, meg az is,
meg az is. Az új felismerés életet lehelt a történetbe. Elkezdett lélegezni. És ezzel együtt el-
kezdett javulni is. A durva szélek szépen kisimultak. Az űrök megteltek tartalommal. A hi-
ányzó részek újjászülettek. A titkok megfejtették magukat, és a rejtélyek többé már nem vol-
tak rejtélyek.
A sok történetmesélés, a sok fonalfelgombolyítás, a ködösítés, a trükkös tükrök és a dupla-
csavarok után végre megtudtam.
*
Tudtam, mit látott Hester aznap, amiről azt gondolta, hogy kísértet.
Tudtam, hogy ki volt az a fiú a kertben. Tudtam, hogy ki támadta meg Mrs. Maudsley-t
egy hegedűvel.
Tudtam, hogy ki ölte meg Ásó Johnt.
Tudtam, hogy Emmeline kit keresett a föld alatt.
A részletek a helyükre kerültek. Emmeline egy zárt ajtó mögött magában beszélt, amikor a
testvére a doktor házában volt. Jane Eyre, a könyv, amely felbukkan és eltűnik a történetben,
mint egy ezüstszál a falvédőn. Megértettem Hester vándorló könyvjelzőjének rejtélyét, A csa-
var egyet fordul című könyv felbukkanását és a naplója eltűnését. Megértettem Ásó John kü-
lönös döntését, hogy azt a lányt, aki valamikor tönkretette a kertet, megtanítja kertészkedni.
Megértettem a ködbe burkolózott lányt, és hogy miért és hogyan jött elő. Megértettem, ho-
gyan lehetett az, hogy egy olyan lány, mint Adeline eltűnt, mint a kámfor és Miss Wintert
hagyta itt maga helyett.
– Ikrekről fogok mesélni egy történetet – szólt utánam Miss Winter azon az első estén a
könyvtárban, amikor már azon voltam, hogy elmegyek. Ezek a szavak, amelyek váratlanul a
saját történetemet visszhangozták, ellenállhatatlanul összekapcsoltak az övével.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két lány ikertestvér... Csak most már jobban tudtam.
 Azon az első estén megmutatta nekem a megfelelő irányt, csak akkor még nem tudtam,
hogyan kell figyelni.
– Hisz a szellemekben, Miss Lea? – kérdezte egyszer tőlem. – Egy kísértettörténetet fogok
elmesélni magának.
Mire én azt mondtam:
– Majd máskor.
De ő elmondta nekem a kísértettörténetet. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két lány
ikertestvér...
Vagy esetleg: hol volt, hol nem volt, hárman voltak.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház és a házban kísértetek jártak.
A kísértetek szokásainak megfelelően a szellem többnyire láthatatlan volt, de mégsem egé-
szen láthatatlan. Valaki bezárta az ajtókat, amelyeket nyitva hagytak, és kinyitotta, amelyek
be voltak zárva. A tükörben egy felvillanó mozgás, amire felnéz az ember. A függöny mögött
valami megmozdult, pedig az ablak nem volt nyitva. A kis szellem vitte a könyveket váratla-
nul az egyik szobából a másikba, és ő irányította a könyvjelző titokzatos mozgását egyik ol-
daltól a másikig. Az ő keze emelte fel a naplót és helyezte egyik helyről a másikra, majd tette
vissza az eredeti helyére. Ha egy folyosón befordulva az embernek az a furcsa érzése támadt,
hogy nem látta a nyomát annak a cipőnek, amely éppen eltűnt a folyosó másik végén, akkor a
kis szellem nem járhatott messze. Aztán, amikor az ember azon lepődött meg, hogy a tarkóján
valakinek a tekintetét érzi, és felnézett, de csak az üres szobát látta, akkor egészen biztos,
hogy a kis szellem valahol a semmiben bújt meg.
A jelenlétét számtalan módon meg lehetett jósolni, csak megfelelő szem kellett hozzá. De
ő mégsem volt látható.
Halkan kísértett. Lábujjhegyen és mezítláb közlekedve soha nem volt egy hangja sem; ő
azonban mindenkinek a lépteit felismerte a házban, ismert minden nyikorgó deszkát és min-
den nyikorgó ajtót. A ház minden sötét zuga ismerős volt a számára. Tudta, hogy hézag van a
szekrények mögött és a könyvespolcok között, ismerte a heverők háttámláját és a székek alját.
Számára a ház százegy búvóhelyet jelentett, és tudta, hogyan kell láthatatlanul mozogni kö-
zöttük.
Isabelle és Charlie soha nem látták a kísértetet. Az ő életformájukkal, ami a logika és az
ésszerűség határán túlnyúlt, őket a megmagyarázhatatlan nem hozta zavarba. A veszteségek, a
törések és a különböző tárgyak eltűnése számukra a világegyetem természetes része volt. Egy
árnyék miatt, amely elesett egy szőnyegen, ahol nem is kellene árnyéknak lennie, nem álltak
le gondolkodni; az ilyen rejtélyek csupán a szívükben és az elméjükben lévő árnyékok termé-
szetes kiterjesztései voltak. A kis szellem volt a perifériális látószögben megjelenő mozgás, az
agyuk mélyén található megmagyarázhatatlan rejtély, az az állandó árnyék, amely – anélkül,
hogy tudnának róla – az életük részévé vált. A kamrájukban mindent végigjárt a maradékért,
mint egy kisegér, a kandallójukban lévő parázsnál megmelegedett, miután lefeküdtek, és ha
bárki megjelent, ő azonnal eltűnt az omladozó ház valamelyik résében.
Ő volt a ház titka.
És mint minden titoknak, neki is voltak őrzői.
A házvezetőnő, romló látása ellenére, olyan világosan látta a kis szellemet, mint a nap. És
ez jó is volt. Az ő együttműködése nélkül soha nem lett volna elég maradék a kamrában, ele-
gendő morzsa a reggeli kenyérből, hogy életben tartsa a kis szellemet. Mert hiba lenne azt
gondolni, hogy a szellem egy testetlen, légies jelenség volt. Nem. Volt gyomra, és ha üres
volt, akkor meg kellett tölteni.
De megérdemelte a gondoskodást. Mert amennyit megevett, ugyanannyit segített is. A má-
sik személy, aki elég ügyes volt ahhoz, hogy meglássa a kísérteteket, a kertész volt, és ő örült
annak, hogy van egy plusz segítsége. A kis szellem széles karimájú kalapot hordott és John
egyik régi nadrágját, amely a bokájánál le volt vágva és nadrágtartó tartotta, és az, hogy a
kertben kísértett, ugyancsak igen hasznos volt. A gondoskodása révén a burgonya szépen
megnőtt a földben; a föld feletti gyümölcsbokrok nagyszerűen gyarapodtak és fürtökben te-
remtek, amelyeket a levelek között ki tudott tapintani. Nemcsak a gyümölcsökhöz és a zöld-
ségekhez volt aranykeze, de a rózsák is úgy virágzottak, mint azelőtt soha. Később megtanul-
ta, hogy a puszpáng és a tiszafa hogyan nőhet szabályos alakzatban. Parancsára a levelek és az
ágak úgy nőttek, hogy sarkuk és dőlésszögük, hajlataik és matematikailag egyenes vonalaik
voltak.
A kertben és a konyhában a kis szellemnek nem kellett elbújnia. A házvezetőnő és a ker-
tész voltak a védelmezői, az őrzői. Ők tanították meg arra, hogy mik a szokások a házban és
hogy miként lehet benne biztonságosan közlekedni. Ők etették. Ők vigyáztak rá. Amikor ide-
gen jött lakni a házba – a többinél is élesebb szemmel és azzal az elképzeléssel, hogy száműzi
az árnyékot és bezárja az ajtókat –, aggódtak miatta.
De ami a legfontosabb: szerették őt.
De vajon honnan jött? Mi az ő története? Mert szellemek nem bukkannak fel csak úgy talá-
lomra. Csak oda mennek, ahol tudják, hogy otthon vannak. És a kis szellem ebben a házban
otthon volt. Otthon a családjában. Bár nem volt neve, és egy senki volt, a kertész és a házve-
zetőnő mégis tudták, hogy rendben van. Az ő történetét a vörös haja és a smaragdzöld szeme
írta meg.
Mert ez az egész történetben a legfurcsább dolog. A szellem egészen titokzatos módon ha-
sonlított a házban élő ikrekre. Hogyan élhetett volna másképpen úgy, hogy egészen hosszú
ideig senki nem gyanakodott rá. Három lány, akiknek hosszú vörös haja egy csomóban hullott
a vállukra. Három lány feltűnő, smaragdzöld szemekkel. Nem gondolják, milyen furcsa do-
log, hogy mindketten hasonlítottak a kis szellemre és ő meg rájuk?
– Amikor megszülettem – mondta nekem Miss Winter –, nem voltam több, mint egy mel-
lékcselekmény. – Így kezdte a történetet, amelyben Isabelle piknikezni ment, találkozott Ro-
landdal és a végén feleségül ment hozzá, hogy elmeneküljön a bátyja sötét, testvérhez nem
illő szenvedélye elől. Charlie, akit a húga mellőzött, őrjöngött, és a dühét, a szenvedélyét és a
féltékenységét másokra zúdította. Grófok vagy kereskedők, bankárok vagy kéményseprők lá-
nyaira, neki teljesen mindegy volt, hogy kik voltak. Az egyetértésükkel vagy anélkül kétségbe
esetten rájuk vetette magát, hogy felejteni tudjon.
Isabelle egy londoni kórházban szülte meg az ikreket. Két lányt, akikben semmi sem volt
az édesanyjuk férjéből. Vörös hajuk volt – éppen, mint a nagybátyjuknak. Zöld szemük – ép-
pen, mint a nagybátyjuknak.
És itt jön be a mellékcselekmény: körülbelül ugyanebben az időben egy istállóban vagy
egy kis kunyhó fénytelen hálószobájában egy másik nő is szült. Gondolom, nem egy gróf lá-
nyát. És nem is egy bankárét. A tehetős embereknek megvannak a maguk módszerei arra,
hogy a problémákat megoldják. Bizonyára egy névtelen, hétköznapi, erőtlen asszony volt. Az
ő gyermeke is kislány lett. Vörös hajú. Zöld szemű.
A düh gyermeke. Az erőszak gyermeke. Charlie gyermeke.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház, amelyet Angelfieldnek hívtak.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ikerpár.
Hol volt, hol nem volt, egyszer Angelfieldbe jött egy unokatestvér. Vagy inkább féltestvér.

Mialatt a vonaton ültem ölemben Hester naplójával, az a hirtelen nagy rokonszenv, amit kezd-
tem Miss Winter iránt érezni, egyszerre csak megcsappant, amikor eszembe jutott egy másik
törvénytelen gyermek. Aurelius. És a rokonszenvből düh lett. Miért választották el őt az édes-
anyjától? Miért hagyták el? Miért hagyták, hogy magáról kelljen gondoskodnia az életben
anélkül, hogy ismerné a saját történetét?
 Eszembe jutott a fehér sátor és a földi maradványok is, amiről most már tudtam, hogy nem
Hesteré voltak.
Ez az egész a tűz éjszakájában csúcsosodik ki. Mérgezés, gyilkosság, és egy csecsemő el-
hagyása.

Amikor a vonat megérkezett Harrogate-be és leléptem a peronra, meglepődve tapasztaltam,

hogy bokáig ér a hó. Mert bár az elmúlt órában a vonat ablakából bámultam kifelé, semmit
sem láttam abból, ami odakint történt.
Azt hittem, hogy mindent tudok, amikor eljött a tisztán látás pillanata.
Azt hittem, hogy amikor rájöttem, hogy Angelfieldben nem kettő, hanem három lány volt,
a kezemben volt az egész történet kulcsa.
Töprengéseim közepette viszont arra is rájöttem, hogy amíg nem tudom, hogy mi történt a
tűz éjszakáján, semmit sem tudok.
 Csontok
Karácsony este volt; késő, és erősen havazott. Az első és a második taxisofőr egyaránt megta-
gadta, hogy egy ilyen estén elvigyen olyan messzire a városon kívülre, de a harmadikat, egy
közömbös arcú férfit, bizonyára megkapta a kérésem szenvedélyessége, mert megrándította a
vállát és beinvitált az autóba.
– Megpróbáljuk – mondta mogorván.
Kimentünk a városból, a hó továbbra is csak esett, miközben szép apránként felgyülemlett,
pihéről pihére, a föld minden centiméterén, minden bokor tetején, minden ágon. Miután az
utolsó falut és az utolsó tanyaházat is elhagytuk, egy hófehér tájon találtuk magunkat, ahol az
utat időnként nem lehetett megkülönböztetni a többi földterülettől, én pedig belesüppedtem az
ülésbe, és minden percben azt vártam, hogy a sofőr feladja és visszafordul. De a világos utasí-
tásaim meggyőzték arról, hogy tényleg egy úton haladunk. Én magam szálltam ki, hogy ki-
nyissam az első kaput, aztán odaértünk a másodikhoz, a ház főbejáratához.
– Remélem, rendben visszatalál majd – mondtam a férfinak.
– Én? Minden rendben lesz – mondta a sofőr és újból megrándította a vállát.
Ahogy vártam, a kapu be volt zárva. Mivel nem akartam, hogy a sofőr azt higgye, valami-
féle tolvaj vagyok, úgy tettem, mintha a kulcsokat keresném a táskámban, amíg megfordult a
kocsival. Csak amikor már elég távol volt, akkor fogtam meg a kapu rácsát és másztam át raj-
ta.
A konyhaajtó nem volt zárva. Lehúztam a csizmámat, leráztam a havat a kabátomról, és
felakasztottam. Átmentem az üres konyhán és elindultam Emmeline lakrésze felé, mert tud-
tam, hogy ott lesz Miss Winter. Tele vádakkal és tele kérdésekkel, egyre dühösebb lettem;
Aurelius miatt és amiatt a nő miatt, akinek a csontjai hatvan éven át hevertek az Angelfield-
könyvtár kiégett maradványai között. De bármennyire is dúlt bennem a vihar, szótlanul köze-
ledtem a szoba felé: a szőnyeg magába szívta lépéseim tombolását.
Nem kopogtam, hanem belöktem az ajtót és egyenesen bementem.
A függönyök még mindig össze voltak húzva. Emmeline ágya mellett ott ült csendben
Miss Winter. Amikor beléptem, meglepődött és szokatlanul vibráló tekintettel rám nézett.
– Csontok! – sziszegtem felé. – Csontokat találtak Angelfieldben!
A szememmel és a fülemmel egyaránt azt vártam, hogy hirtelen mindent beismer. Hogy
szavakkal, arckifejezéssel vagy gesztusokkal, az nekem mindegy lett volna. Csak tegye meg,
és én leolvasom róla.
Csakhogy volt valami a szobában, ami megpróbálta elvonni a figyelmemet a vizsgálódá-
somról.
– Csontok? – kérdezte Miss Winter. Fehér volt, mint a fal, és a szeme megtelt tengernyi
könnyel, ami elég lett volna ahhoz, hogy az egész dühöm belefulladjon. – Ó! – mondta.
Ó! Mennyiféle érzelmet tud egyetlen szótag magában rejteni. Félelmet. Kétségbeesést. Bá-
natot és lemondást. Megkönnyebbülést, a keserű, vigasztalan fajtából. És fájdalmat, mély és
ősi emberi fájdalmat.
Aztán az a gyötrő nyugtalanság a szobában olyan gyorsan nőtt az agyamban, hogy minden
mást kiszorított a helyéből. Mi lehetett az? Valami, ami nem tartozott hozzá a csontokra vo-
natkozó drámámhoz. Valami, ami megelőzte a bejövetelemet. Egy tétova másodpercre össze-
zavarodtam, aztán az összes lényegtelen dolog, amelyeket érzékeltem anélkül, hogy észrevet-
tem volna őket, hirtelen összeállt. A szoba hangulata. Az összehúzott függönyök. Miss Winter
szemének nedves átlátszósága. A tény, hogy az acélosság, ami mindig is alapvetően jellemez-
te, mintha egyszerűen elpárolgott volna belőle.
A figyelmemet egyetlen dologra koncentráltam: hol van Emmeline lélegzésének lassú hul-
lámzása? A fülembe semmi hang nem ért el.
 – Nem! Ugye nem...
Az ágya mellett letérdeltem és rámeredtem.
– De – mondta halkan Miss Winter. – Elment. Néhány perccel ezelőtt.
Néztem Emmeline üres arcát. Lényegében semmi sem változott. A sebhelyei még mindig
dühösen vörösek voltak; az ajka ugyanolyan ferde volt; a szeme még mindig zöld. Megérin-
tettem eltorzult, foltos kezét, és a bőre még meleg volt. Igaz, hogy elment? Végleg és vissza-
vonhatatlanul elment? Lehetetlennek tűnt, hogy igaz. Csak nem hagyott el bennünket telje-
sen? Csak maradt valami utána, ami megvigasztal bennünket? Nincs valami varázsszó, vagy
talizmán, vagy csodaszer, ami visszahozhatná? Most már semmit sem mondhatok, ami eljutna
hozzá?
A keze melege győzött meg arról, hogy még hall engem. A keze melege hívta elő bennem
az összes szót, amelyek egymás hegyén-hátán igyekeztek türelmetlenül Emmeline fülébe jut-
ni.
– Találd meg a húgomat, Emmeline! Kérlek, találd meg őt! Mondd meg neki, hogy várom.
Mondd meg neki... – A torkom túl keskeny volt ahhoz, hogy minden szó kiférjen rajta, és
szinte megfojtottak, miközben egymásba ütközve próbáltak kitörni belőlem. – Mondd meg
neki, hogy hiányzik! Mondd meg neki, hogy egyedül vagyok! – A szavak féktelenül, sebesen
szakadtak ki belőlem. Nagy buzgalommal szálltak a levegőben közöttünk, és Emmeline-t ke-
resték. – Mondd meg neki, hogy már nem bírok várni! Mondd meg neki, hogy jöjjön már!
De elkéstem. A sorompó lecsukódott. Láthatatlanul. Visszavonhatatlanul. Könyörtelenül.
A szavaim madarakként vágódtak neki az üvegtáblának.
– Jaj, szegény gyermekem! – Miss Winter kezének érintését éreztem a vállamon, és amíg
sírtam elgyötört szavaim holttestei fölött, a keze gyengéden ott maradt.
Egy idő után megtöröltem a szememet. Csak néhány szó maradt. Régi társaik nélkül ösz-
szevissza kerepeltek.
– Az ikertestvérem volt – mondtam. – Itt volt. Nézze!
Felhúztam a szoknyámba dugott pulóveremet, és a fény felé fordítottam az oldalamat. Ott
volt a sebhelyem. A félholdam. Halvány ezüst rózsaszínű, gyöngyházfényű áttetszőség. A vo-
nal, amely elválaszt bennünket.
– Itt volt. Itt voltunk egybenőve. És szétválasztottak bennünket. Ő pedig meghalt. Nem tu-
dott nélkülem élni.
Éreztem, hogy Miss Winter ujjai végigsimítják a félholdat a bőrömön, aztán tekintetéből
gyengéd rokonszenv áradt.
– A helyzet az... (ezek az utolsó szavak, a legeslegutolsó szavak, ezután soha semmit nem
kell mondanom, soha többet)... Azt hiszem, én sem tudok nélküle élni.
– Gyermek. – Miss Winter rám nézett.
Egy darabig foglyul ejtett a szeméből áradó részvét.
Semmire sem gondoltam. Az agyam felszíne teljesen nyugodt volt. De a felszín alatt min-
den izgett-mozgott. Éreztem a felszín alatti áramlás hatalmas hömpölygését. Éveken át egy
hajóroncs került le a mélybe, egy rozsdásodó hajó egy rakomány csonttal. Most pedig meg-
mozdult. Felzavartam, és olyan örvényt hozott létre, amely homokfelhőket emelt ki a tenger
fenekéről, és fövenybuckákat forgatott meg a sötét, felkavart vízben.
Miss Winter egész idő alatt rajtam tartotta hosszú, zöld szemű tekintetét.
Aztán lassan, nagyon lassan, a homok visszakerült a helyére, a víz visszanyerte a nyugal-
mát, lassan-lassan. És a csontok is visszajutottak rozsdásodó tartójukba.
– Egyszer kérte, hogy mondjam el a történetemet – mondtam.
– És azt mondta, hogy magának nincs olyan.
– Most már tudja, hogy nekem is van.
– Soha nem voltak kétségeim felőle. – Kicsit sajnálkozva elmosolyodott. – Amikor idehív-
tam magát, azt hittem, hogy már ismerem a történetét. Olvastam az esszéjét a Landier fivérek-
ről. Nagyon jó esszé volt. Nagyon sokat tud a testvérekről. Ez a bennfentes tudása, gondoltam
én. Minél többször olvastam az esszéjét, annál többször gondoltam arra, hogy biztosan van
ikertestvére. Így választottam ki magát az életrajzírómnak. Mert ha ennyi évnyi történetmesé-
lés után kísértést éreznék arra, hogy hazudjak, maga rá fog jönni.
– Már rájöttem.
Miss Winter bólintott, nyugodtan, szomorúan és meglepődés nélkül.
– Körülbelül itt is volt az ideje. Mennyit tud?
– Amennyit ön elmondott nekem. Csak egy mellékcselekmény, így mondta. Elmesélte ne-
kem Isabelle és az ikrei történetét, és én nem figyeltem eléggé. A mellékcselekmény Charlie
és a dühöngése volt. Folyton ráirányította a figyelmemet a Jane Eyre-re. A könyvre, amely-
ben a családban van egy kívülálló. Az anya nélküli unokatestvér. Nem tudom, ki volt a maga
édesanyja. És azt sem, hogy hogyan került nélküle Angelfieldbe.
Miss Winter szomorúan rázta a fejét.
– Bárki, aki talán tudhatta a választ ezekre a kérdésekre, ma már halott, Margaret.
– És ön nem emlékszik?
– Én is ember vagyok. Mint mindenki más, én sem emlékszem a születésemre. Mire a ma-
gunk tudatára ébredünk, kisgyermekek vagyunk, és a születésünk sokmillió évvel azelőtt tör-
tént, valamikor az idők kezdete előtt. Úgy élünk, mint akik elkésnek a színházból: fel kell
zárkóznunk, amennyire csak tudunk úgy, hogy a későbbi eseményekből kell kikövetkeztet-
nünk a történet elejét. Hányszor mentem vissza az emlékeim határára és pillantottam be a sö-
téten túlra? De nem csak emlékek lebegnek az ottani határon. Sokféle fantazmagória létezik,
amelyek benépesítik azt a birodalmat. Egy magányos gyermek rémálmai. Tündérmesék, ame-
lyeket egy történetre éhes elme kisajátít. Egy képzelőerővel rendelkező kislány fantáziái, aki
nagyon szeretné megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Bármilyen történetet találtam a fe-
lejtés határán, nem áltatom magam azzal, hogy az az igazság.
– Minden gyermek különlegesnek tünteti fel a születését.
– Úgy van. Az egyetlen biztos dolog az, amit Ásó John mondott nekem.
– És mit mondott?
– Hogy én úgy bukkantam fel, mint egy gyomnövény két eper között.
Miss Winter elmesélte nekem a történetet.
*
Valaki rájárt az eperre. Nem madarak, mert azok csipegetnek és lyukakat hagynak az eper-
szemeken. És nem az ikrek, mert ők letaposták a növényeket és lábnyomokat hagytak min-
denfelé a birtokon. Nem, valami könnyű léptű tolvaj szedegette az epret itt is, ott is. Szépen,
anélkül hogy valamit is megzavarna. Egy másik kertész talán észre sem vette volna. Ugyan-
azon a napon John észrevette, hogy a kerti csap alatt egy víztócsa van. A csap csöpögött. Te-
kert rajta egy kicsit, jól elzárta. Megvakarta a fejét, aztán ment a dolgára. De nyitva tartotta a
szemét.
Másnap látott valakit az epernél. Egy kis madárijesztőt, aki alig ért térdmagasságig, egy
hatalmas kalapban, amely még az arcát is eltakarta. Amikor meglátta Johnt, elszaladt. De
másnap annyira eltökélten meg akarta szerezni a gyümölcsét, hogy Johnnak kiabálnia kellett
és az öklét ráznia, hogy elkergesse. Utána John azon gondolkodott, hogy nem tudja mire vélni
a dolgot. A faluban kinek van ilyen kölyke, aki ilyen kicsi és alultáplált? Ki az, aki a környé-
ken megengedi, hogy a gyereke más emberek kertjéből lopjon gyümölcsöt? Nem talált választ
ezekre a kérdésekre.
És valaki járt a melegházban. Ő nem hagyta a régi újságokat olyan állapotban, igaz? És
azok a rekeszek – tisztán lettek eltéve; biztos volt benne.
Ez egyszer feltette a lakatot, mielőtt hazament volna.
 A kerti csap mellett elhaladva észrevette, hogy megint csöpög. Gondolkodás nélkül jó erő-
sen fordított rajta egy felet. Aztán teljes súlyát beleadva, még egy negyed fordulat. Most már
jónak kell lennie.
Éjszaka felébredt, és valamiért, amit nem tudott megmagyarázni, nyugtalan volt. Hol fogsz
aludni – töprengett magában –, ha nem tudsz bemenni a melegházba és nem tudsz újságpapír-
ral megágyazni az egyik rekeszben? És honnan lesz vized, ha a csap olyan erősen el van zár-
va, hogy meg sem tudod mozdítani? Miközben szidta magát azért, hogy ilyen ostobaságokon
jár az agya, kinyitotta az ablakot, hogy megnézze a kinti hőmérsékletet. A fagyok már elmúl-
tak. De azért az évszakhoz képest hűvös volt. És mennyivel hidegebb van, ha az ember éhes?
Mennyivel sötétebb, ha az ember még gyermek?
Megrázta a fejét és becsukta az ablakot. Senki sem hagyna magára egy gyereket az ő kert-
jében, nem igaz? Persze hogy nem. Ennek ellenére öt óra előtt felébredt és kikelt az ágyból.
Korán körbejárta a kertet, ellenőrizte a zöldségeket, a sövénykertet és megtervezte az aznapi
munkáját. Egész délelőtt figyelt, hogy nem lát-e egy lecsüngő karimájú kalapot a gyümölcs-
bokrok között. De semmit sem lehetett látni.
– Mi bajod van? – kérdezte a Dadus, amikor szótlanul ült a konyhaasztal mellett a kávéját
szürcsölgetve.
– Semmi – válaszolta John.
Kiitta a csészéjét és visszament a kertbe. Megállt és fürkész tekintettel végigpásztázta a
gyümölcsbokrokat. Semmi.
Ebédidőben megevett egy fél szendvicset, és úgy érezte, hogy nincs étvágya, a másik felét
pedig rátette egy virágcserépre, amely a kerti csap mellett lefordítva állt. Miközben mondo-
gatta magában, hogy milyen ostoba, mellétett egy kekszet is. Kinyitotta a csapot. Elég komoly
erő kellett hozzá. Hagyta, hogy hangosan csobogjon a víz egy bádog öntözőkannába, majd a
tartalmát kiöntötte a legközelebbi ágyásba és újra teletöltötte. A lezúduló víz csobogása vissz-
hangzott a veteményeskertben. John ügyelt rá, hogy ne nézzen se fel, se körbe.
Aztán egy kicsit arrébb húzódott, letérdelt a fűbe, háttal a csapnak, és elkezdett néhány régi
virágcserepet kefével megtisztítani. Ez fontos munka volt; el kellett végezni; betegséget
okozhat, ha az ember nem tisztítja meg rendesen a cserepeket két ültetés között.
Mögötte megszólalt a csap.
John nem fordult meg azonnal. Befejezte a cserepet, amelyet éppen tisztított, kefélte, kefél-
te, kefélte.
Aztán gyors volt. Talpra ugrott, és villámgyorsan a csapnál termett.
De nem volt szükség ilyen gyorsaságra.
A megrettent gyermek megpróbált elmenekülni, de megbotlott. Feltápászkodott, majd tett
még néhány lépést és újra elesett. John elkapta, felemelte – olyan könnyű volt, mint egy
macska –, maga felé fordította, és a gyerek kalapja leesett.
A kiskölyök csupa csont volt. Éhezett. A szeme környéke heges volt, a haja fekete a pi-
szoktól, és bűzlött. Az arca két égő vörös folt volt. John megfogta a gyerek homlokát, és érez-
te, hogy tűzforró volt. A melegházban megnézte a lábát is. Nem volt rajta cipő, a lába sebes és
duzzadt volt, a piszkon keresztülfolyt a genny. Mélyen a húsában egy tüske vagy valami ha-
sonló. A gyermek reszketett. A láztól, a fájdalomtól, az éhségtől és a félelemtől. John arra
gondolt, hogy ha egy állatot találna ilyen állapotban, akkor elővenné a puskáját és megszaba-
dítaná a szenvedéseitől.
Bezárta a gyereket a melegházba és elment a Dadusért, aki jött is. Megszemlélte a gyere-
ket, egészen közelről, megszagolta, majd hátralépett.
– Nem, nem tudom, kinek a gyereke lehet. Talán ha egy kicsit megmosdatjuk.
– Úgy érted, hogy mártsuk bele a vizeshordóba?
– Ugyan már, vizeshordó! Megyek és engedek vizet a kádba.
Lehámozták a gyerekről a rongyokat.
 – Majd eltüzeljük – mondta a Dadus, és kihajította a ruhákat az udvarra. A kosz a gyerek
bőrébe is beette magát, egész bevonatot képzett rajta. Az első kád víz azonnal elfeketedett.
Ahhoz, hogy kiürítsék és újratöltsék a kádat, kiemelték belőle a gyereket, aki inogva állt a
jobbik lábán. Pucéran és vizesen, szürkésbarna patakocskákkal a testén, csupa bőr és csont
volt.
Nézték a gyereket, aztán egymást, aztán újra a gyereket.
– John, lehet, hogy már rosszul látok, de mondd meg nekem, te sem látod azt, amit én sem
látok?
– Nem.
– Ez neked kisfiú! Ez egy kislány.
Egymás után forralták a vizet az üstben, szappannal súrolták a bőrét és a haját, kikefélték a
körme alatt megkeményedett koszt. Miután alaposan megmosdatták, fertőtlenítettek egy csi-
peszt és kiszedték a tüskét a lábából – a kislány összerándult, de nem kiabált –, majd felöltöz-
tették és bekötötték a sebét. Finoman bekenték a szeme környékét ricinusolajjal. Kalaminos
folyadékot tettek a bolhacsípéseire és vazelint a kicserepesedett ajkára. A csomókat kifésülték
hosszú, csapzott hajából. Hideg borogatást tettek a homlokára és égő arcára. Végül becsavar-
ták egy tiszta törülközőbe és felültették a konyhaasztalra, ahol a Dadus kanállal levest adagolt
a szájába, miközben John meghámozott neki egy almát.
Miután lenyelte a levest, megmarkolta az almaszeleteket, és iszonyú gyorsasággal eltüntet-
te. A Dadus levágott egy szelet kenyeret és megkente vajjal. A gyermek mohó étvággyal azt is
megette.
A Dadus és John nézték a kislányt. A hegektől megtisztult szeme smaragdzöld csíkocska
volt. A megszáradt haja csillogó vörösessárga. Az arccsontja szélesen és kidudorodva helyez-
kedett el az éhes arcon.
– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte John.
– Igen.
– Megmondjuk az úrnak?
– Nem.
– De a kislány ide tartozik.
– Igen.
Egy pár percig elgondolkodtak.
– Mi lenne, ha szólnánk egy doktornak?
A gyermek arcán a rózsaszín foltok már nem voltak olyan fényesek. A Dadus rátette a te-
nyerét a kislány homlokára. Még mindig forró volt, de már jobb.
– Majd meglátjuk, hogyan viselkedik éjszaka. Majd holnap hívunk orvost.
– Ha kell.
– Igen. Ha kell.
*
– És így el volt intézve – mondta Miss Winter. – Maradtam.
– Hogy hívták?
– A Dadus megpróbált Marynek szólítani, de nem ragadt rám. John Árnyéknak hívott, mert
úgy bújtam hozzá, mint egy árnyék. Ő tanított meg engem olvasni a melegházban lévő virág-
mag-katalógusokból, de hamarosan felfedeztem a könyvtárat. Emmeline nem szólított sehogy.
Hiszen engem mindig látott. Csak azoknak kell név, akik nincsenek jelen.
Egy darabig szótlanul elgondolkodtam ezen. A szellemgyerek. Nincs édesanyja. Nincs ne-
ve. A gyermek, akinek az egész léte titok. Lehetetlen volt nem együtt érezni vele. És mégis...
– És mi a helyzet Aureliusszal? Ön tudta, mit jelent anya nélkül felnőni! Őt miért kellett
elhagyni? A csontok, amelyeket Angelfieldben találtak... Tudom, hogy biztosan Adeline ölte
meg Ásó Johnt, de mi történt azután? Mondja el, mi történt a tűz éjszakáján?
 Sötétben beszélgettünk, így nem láthattam Miss Winter arckifejezését, de úgy tűnt, mintha
megremegett volna, amikor az ágyban fekvő alakra nézett.
– Legyen szíves, takarja be az arcát a takaróval! Majd mesélek a csecsemőről. Meg a tűzről
is. De először behívná Judithot? Ő még nem tudja. Szólnia kell Dr. Cliftonnak. Vannak dol-
gok, amiket el kell intézni.
Amikor megjött, Judith először az élőkről gondoskodott. Egy pillantást vetett Miss Winter
sápadt arcára és ragaszkodott hozzá, hogy mindenekelőtt ágyba fektesse és ellássa gyógysze-
rekkel. Együtt toltuk a székét a szobájába; Judith segített neki felvenni a hálóingét, én pedig
közben készítettem egy forró vizes palackot és kibontottam az ágyát.
– Akkor telefonálok Dr. Cliftonnak – mondta Judith. – Itt marad Miss Winterrel? – Egy pár
perccel később azonban újra megjelent a hálószoba ajtajában és intett, hogy menjek ki vele az
előszobába.
– Nem tudtam beszélni vele – suttogta nekem. – A telefon miatt. A hó leszakította a veze-
téket.
El voltunk zárva a külvilágtól.
Eszembe jutott a táskámban lévő papírcetli a telefonszámmal és megkönnyebbültem.
Megegyeztünk, hogy én maradok elsőként együtt Miss Winterrel, hogy Judith be tudjon
menni Emmeline szobájába és elintézze, amit kell. Később majd felvált engem, amikor Miss
Winternek ismét gyógyszert kell adni.
Hosszú éjszaka várt ránk.
 A kisbaba
Miss Winter keskeny ágyában a teste körvonalát csak az ágytakaró legkisebb hullámzása mu-
tatta. Minden lélegzetet szinte lopva vett, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban
megtámadhatják. A lámpa fénye végigpásztázta a csontvázát: megtalálta sápadt arcát és meg-
világította szemöldökének fehér ívét; a fénytől a szeme mintha egy mély árnyékvölgyben lett
volna.
A székem támláján volt egy aranyszínű selyemsál. Ráborítottam a lámpaburára, hogy szét-
szórja és megmelegítse a fényt és kevésbé drasztikusan vetüljön rá Miss Winter arcára.
Csendben ültem, csendben figyeltem, és amikor megszólalt, alig hallottam a suttogását.
– Az igazat? Lássuk csak...
A szavak elszálltak a levegőbe, remegve lebegtek egy darabig, aztán megtalálták az útjukat
és elindultak rajta.
*
Nem voltam kedves Ambrose-hoz. Lehettem volna. Egy másik világban talán az lettem volna.
Akkor talán nem lett volna olyan nehéz: magas és erős volt, a haja aranyszőkén csillogott a
napfényben. Tudtam, hogy kedvelt engem, és én sem voltam közömbös iránta. De megkemé-
nyítettem a szívemet. Emmeline-hez voltam kötve.
– Nem vagyok elég jó neked? – kérdezte Ambrose egy nap.
Ilyen nyíltan kimondta.
Én úgy tettem, mintha nem hallottam volna, de ő erősködött.
– Ha nem vagyok elég jó, akkor mondd az arcomba!
– Nem tudsz olvasni – mondtam – és nem tudsz írni!
Elmosolyodott. Elővett egy ceruzát a konyhaablak párkányáról és egy darab papírra elkez-
dett betűket skribálni. Lassú volt. A betűk egyenetlenek voltak. De elég érthető volt. Ambrose.
Leírta a nevét, és amikor befejezte, fogta a papírt és odatartotta nekem.
Kikaptam a papírt a kezéből, összegyűrtem és a földre dobtam.
Nem jött többet a konyhába teaszünetre. Én a Dadus székében ülve ittam a teámat, hiány-
zott a cigaretta, s közben hallgattam a léptei zaját vagy az ásója csengő hangját. Amikor be-
hozta a húst a házba, szó nélkül letette a táskát, a tekintetét elfordította, az arca kifejezéstelen
volt. Feladta. Később, amikor a konyhát takarítottam, megtaláltam a papírdarabkát a nevével.
Szégyelltem magam és a papírt beletettem a konyhaajtó mögött lógó vadastáskájába, hogy ne
legyen szem előtt.
Mikor jöttem rá, hogy Emmeline terhes? Néhány hónappal azután, hogy a fiú nem jött töb-
bé teázni. Tudtam, mielőtt Emmeline tudta volna; nem az a típus volt, aki a saját testén észre-
vette a változásokat vagy felfogta volna a következményeket. Kérdeztem tőle Ambrose-t. Ne-
héz volt megértetni vele, hogy mit akarok kérdezni, és ő egyáltalán nem értette, hogy miért
vagyok dühös.
– Olyan szomorú volt – mindössze ennyit mondott nekem. – Te túlságosan kegyetlen voltál
hozzá. – Nagyon halkan beszélt, tele együttérzéssel a fiú iránt, s közben igyekezett finoman
megfogalmazni a szemrehányását.
Legszívesebben jól megráztam volna.
– Tisztában vagy azzal, hogy most már gyereked lesz, ugye?
Enyhe meglepődés futott át az arcán, aztán ugyanolyan nyugodt lett, mint azelőtt volt. Úgy
tűnt, semmi sem tudta megzavarni a nyugalmát.
Ambrose-t elbocsátottam. Odaadtam neki az arra a hétre szóló bérét és elküldtem. Nem
néztem rá, miközben beszéltem hozzá. Nem mondtam neki semmi indokot. Ő meg nem kér-
dezett semmit. Máris mehetsz – mondtam neki, de ő nem az a típus volt. Befejezte annak a
sornak az ültetését, amelyben megzavartam, lelkiismeretesen megtisztította a szerszámokat
úgy, ahogy John tanította neki, aztán visszarakta mindet a kerti csűrbe, ahol mindent szépen
és tisztán hagyott. Aztán bekopogott a konyhaajtón.
– Mi lesz a hússal? Tudod legalább, hogy hogyan kell levágni egy csirkét?
Megráztam a fejem.
– Gyere!
A tyúkól felé intett a fejével, én pedig követtem.
– Ne vesztegesd az időt – magyarázta. – Tiszta és gyors munkára van szükség. Semmi bi-
zonytalankodás.
Hirtelen lecsapott egy vörös tollú csirkére, amely a lába alatt kapirgált, és szorosan fogta az
állat testét. Eljátszotta azt a mozdulatot, ahogy kicsavarja a nyakát.
– Látod?
Bólintottam.
– Akkor lássuk!
Elengedte a szárnyast, ami visszarepült a talajra, ahol hamarosan nem lehetett megkülön-
böztetni a többiektől.
– Most?
– Mit fogtok enni ma este?
A nap sugarai megcsillantak a tyúkok tollán, ahogy magokat csipegettek. Lenyúltam egy
csirkéért, de az elszaladt. A második ugyanúgy kicsúszott a kezem közül. Amikor a harmadi-
kat megfogtam, egy kicsit idétlenül, akkor jó erősen szorítottam. Ijedtében vijjogott és meg-
próbált csapkodni a szárnyaival, hogy elmeneküljön. Közben azon járt az eszem, hogy a fiú
hogyan tudta olyan könnyedén tartani a kezében. Mialatt küzdöttem, hogy a hónom alatt tart-
sam és ugyanakkor az egyik kezemet a nyaka köré tudjam fonni, éreztem, hogy a fiú nagyon
szigorúan néz engem.
– Tisztán és gyorsan – emlékeztetett.
Kételkedett bennem, a hangjából éreztem.
Meg fogom ölni a csirkét. Elhatároztam, hogy megölöm. Úgyhogy megragadtam a csirke
nyakát és megszorítottam. De a kezem csak félig engedelmeskedett. Az állat torkából egy el-
fojtott, rémült rikoltás szakadt fel, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Egy megfeszített
mozdulattal és szárnycsapkodással kicsusszant a hónom alól. Csak annak köszönhetem, hogy
a nyakánál fogva meg tudtam tartani, hogy a rémülettől szinte megdermedtem. Miközben va-
dul csapkodta a szárnyait és a karmával hadonászott a levegőben, majdnem megszökött.
A fiú gyorsan és határozottan kivette a csirkét a kezemből és egyetlen mozdulattal megtet-
te.
Odanyújtotta nekem a testet; kényszerítenem kellett magam, hogy elvegyem. Meleg, nehéz
és mozdulatlan volt.
A nap megcsillant a fiú haján, amikor rám nézett. A tekintete rosszabb volt, mint a csirke
karmai, rosszabb, mint a csapkodó szárnyak. Rosszabb, mint a kezemben lógó ernyedt test.
A fiú szó nélkül hátat fordított és elment.

Mire volt jó nekem az a fiú? A szívem nem volt az enyém, hogy neki adjam, máshoz tartozott,
és mindig is így volt. Szerettem Emmeline-t.
Azt hiszem, Emmeline is szeretett engem. Csak jobban szerette Adeline-t.
Fájdalmas dolog ikertestvért szeretni. Amikor ott volt Adeline, Emmeline szíve tele volt.
Rám nem volt szüksége, én kívül maradtam, mint egy kirekesztett, fölösleges lény, mint az
ikrek és az ikerség puszta megfigyelője.
Csak akkor volt Emmeline szívében hely másra, amikor Adeline elment egyedül csatan-
golni. Akkor az ő bánata az én örömöm volt. Apránként kicsalogattam a magányából, ezüst-
szálakat és csillogó apróságokat kínáltam neki ajándékba, amitől lassanként elfelejtette, hogy
magára hagyták, és akkor átadta magát az általam ajánlott barátságnak és társaságnak. A tűz
mellett kártyáztunk, énekeltünk, beszélgettünk. Együtt boldogok voltunk.
Amíg Adeline vissza nem jött. A hidegtől és az éhségtől kimerülve, őrjöngve rontott be a
házba, és abban a pillanatban, hogy megérkezett, a mi világunknak vége lett, és én ismét kívül
rekedtem.
Ez nem volt tisztességes. Bár Adeline megverte és húzta a haját, Emmeline mégis szerette.
Bár Adeline elhagyta, Emmeline mégis szerette. Bármit tett Adeline, az semmin sem változta-
tott, mert Emmeline szeretete teljes volt. És én? A hajam ugyanolyan vörös volt, mint
Adeline-é. A szemem ugyanolyan zöld volt, mint Adeline-é. Ha Adeline nem volt ott, bárkit
be tudtam csapni. De Emmeline-t sohasem csaptam be. A szíve mélyén tudta az igazat.

Emmeline januárban szült.

Senki sem tudott róla. Ahogy nőtt a hasa, úgy lett egyre lustább; nem esett nehezére a há-
zon belül maradni. Megelégedett azzal, hogy bent maradt, ásított a könyvtárban, a konyhában
és a hálószobában. A visszavonulása senkinek sem tűnt fel. Miért kellett volna? A ház egyet-
len látogatója Mr. Lomax volt, ő pedig meghatározott napokon meghatározott időpontban jött.
Gyerekjáték volt kivonni őt a forgalomból, mire az ügyvéd bekopogott az ajtón.
Más emberekkel nem nagyon volt kapcsolatunk. Hús és zöldség tekintetében önellátóak
voltunk – soha nem kedveltem meg a csirke megölését, de megtanultam, hogy kell csinálni.
Ami a többi dolgot illeti, én személyesen mentem ki a farmra a sajtért és a tejért, amikor pedig
hetente egyszer a boltból elküldtek egy biciklis fiút a többi szükségletünkkel, én vártam őt a
kocsifelhajtón, és magam vittem be a kosarat a házba. Úgy gondoltam, érdemes vigyázni arra,
hogy időről időre legalább az egyik ikret lássa valaki. Egyszer, amikor úgy tűnt, hogy Adeline
elég nyugodt, odaadtam neki a pénzt és kiküldtem a biciklis fiú elé. Ma a másik jött ki –
mondta a képzeletemben a fiú, amikor visszament a boltba. – A furcsa. – Eltűnődtem, vajon a
doktor mit fog szólni hozzá, ha a fülébe jut, amit a fiú mondott. De hamarosan lehetetlen volt
Adeline-t ilyesmire megkérni. Emmeline terhessége furcsán hatott rá: életében először felfe-
dezte, hogy van étvágya. Sovány csontvázból gömbölyded és kerek mellű lány lett belőle.
Volt olyan időszak – félhomályban és bizonyos szögből –, amikor én magam sem tudtam
megkülönböztetni őket egymástól. Így aztán időről időre szerda délelőttönként én voltam
Adeline. Összeborzoltam a hajamat, bepiszkoltam a körmömet, zaklatott arckifejezést erőltet-
tem magamra, és így mentem a biciklis fiú elé. Látva, hogy milyen tempóban megyek lefelé a
kavicsos úton, a fiú tudta, hogy ez a másik. Szinte láttam, ahogy a kezével idegesen szoron-
gatja a kerékpár kormányát. Csak lopva pillantgatott rám, miközben átadta nekem a kosarat,
aztán zsebre tette a borravalót és boldogan elkerekezett. A következő héten, amikor saját sze-
mélyemben mentem elé, egy kis megkönnyebbülés látszott rajta.
A terhesség eltitkolása nem volt nehéz. De én azokban a hónapokban aggódva vártam ma-
gát a szülést. Tudtam, hogy milyen veszélyei lehetnek a szülésnek. Isabelle édesanyja nem
élte túl a második szülést, és ezt a gondolatot órákon át nem tudtam kiverni a fejemből, ami-
kor eszembe jutott. Az, hogy Emmeline-nek szenvednie kell, hogy az élete veszélybe kerül –
ez elképzelhetetlen volt. Másfelől, a doktor nem volt a barátunk és nem akartam, hogy eljöj-
jön hozzánk. Látta Isabelle-t és elvitte őt. Ez nem történhet meg Emmeline-nel. Elválasztotta
egymástól Emmeline-t és Adeline-t. Ez nem történhet meg Emmeline-nel és velem. Emellett,
hogyan jöhetne ide anélkül, hogy ne lennének belőle bonyodalmak? És ugyan meggyőzték
arról – bár nem értette meg –, hogy az a lány a ködben annak a néma, rongybabaszerű
Adeline-nak a páncélját törte át, aki egyszer három hónapot töltött nála, de ha rájönne, hogy
három lány van Angelfieldben, azonnal rájönne az igazságra is. Egyszeri látogatáskor, amikor
szülni kell, Adeline-t be tudom zárni a régi gyerekszobába, és ezzel megússzuk a dolgot. De
ha megtudják, hogy kisbaba van a háznál, nem lenne vége a látogatásoknak. Lehetetlen lenne
megtartani a titkunkat.
 Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mennyire bizonytalan az én helyzetem. Én tudtam,
hogy ide tartozom; én tudtam, hogy itt van a helyem. Nekem nem volt más otthonom, csak
Angelfield, senkim, akit szerettem, csak Emmeline, semmi más életem, csak ez itt, mégsem
voltak illúzióim afelől, hogy mennyire erőtlennek tűnhet mások számára az érvelésem. Mi-
lyen barátaim voltak? A doktortól nem nagyon lehet elvárni, hogy beszéljen az érdekemben,
és Mr. Lomax most ugyan kedves volt hozzám, de ha egyszer megtudná, hogy én Adeline
szerepét játszom, nyilvánvaló, hogy megváltozna a hozzáállása. Emmeline ragaszkodása hoz-
zám és az én ragaszkodásom hozzá semmit sem számítana.
Maga Emmeline, aki tudatlan és nyugodt volt, baj nélkül élte napjait a világtól elzárva. Én
ezt az időt a határozatlanság kínos érzésével töltöttem. Hogyan tartsam Emmeline-t bizton-
ságban? Hogyan tartsam magam biztonságban? Minden nap a következő napra halasztottam a
döntést. Az első hónapok alatt biztos voltam abban, hogy a megoldás idővel meg fog születni
bennem. Eddig talán nem oldottam meg mindent a kedvezőtlen körülmények ellenére is? Ak-
kor ezt is meg lehet oldani. De ahogy közeledett az idő, a probléma egyre sürgetőbbé vált, és
semmivel sem kerültem közelebb a döntéshez. Egyik percben azon voltam, hogy fogom a ka-
bátomat és elmegyek a doktor házába, és ott és akkor elmondok neki mindent, a másikban
meg az ellenkező gondolat támadt rám: ha ezt teszem, leleplezem magam, ha pedig leleple-
zem magam, az azt fogja jelenteni, hogy száműznek innen. Majd holnap – mondtam magam-
ban, amikor visszatettem a kabátot a fogasra. Majd holnap valamit kigondolok.
De aztán késő volt a holnaphoz. Kiáltásra ébredtem. Emmeline!
De nem Emmeline volt. Emmeline lihegett és zihált; mint egy vadállat, úgy horkantott és
izzadt; kidülledt a szeme és vicsorított; de nem kiáltott. Lenyelte a fájdalmát és az erővé vál-
tozott benne. A kiáltás, ami felébresztett, és a kiáltások, amelyek tovább folytatódtak és vissz-
hangoztak az egész házban, nem tőle, hanem Adeline-tól jöttek, és egészen reggelig tartottak,
amikor Emmeline megszülte a kisbabáját, egy kisfiút.
Január hetedike volt.
Emmeline elaludt; és mosolygott álmában. Én megfürdettem a babát. Kinyitotta és kidül-
lesztette a szemét, a meleg víztől pedig megrémült. Felkelt a nap.
A döntés ideje eljött és el is múlt, semmiféle döntés nem született, mégis megvoltunk, igaz,
a szerencsétlenség másik oldalán, de biztonságban.
Az életem mehetett tovább.
 A tűz
Miss Winter valószínűleg megérezte Judith érkezését, mert amikor a házvezetőnő bekukucs-
kált az ajtónyílásból, éppen csendben voltunk. Nekem egy tálcán kakaót hozott, de azt is fel-
ajánlotta, hogy felvált engem, ha aludni akarok. Megráztam a fejem.
– Köszönöm, jól vagyok.
Miss Winter is visszautasította, amikor Judith emlékeztette rá, hogy tud még hozni a fehér
tablettákból, ha szüksége volna rá.
Amikor Judith elment, Miss Winter ismét lehunyta a szemét.
– Hogy van a farkas? – kérdeztem.
– Nyugton van a sarokban – mondta Miss Winter. – Miért ne lenne? Biztos a győzelmében.
Megelégszik azzal, hogy kivárja az alkalmas pillanatot. Tudja, hogy nem fogok nagy hűhót
csapni. Megegyeztünk a feltételekben.
– Milyen feltételekben?
– Ő hagyja, hogy befejezzem a történetemet, és akkor én hagyni fogom, hogy végezzen ve-
lem.
Miss Winter elmondta a tűz történetét, miközben a farkas elkezdte a visszaszámlálást.
*
Soha nem gondolkodtam túl sokat a kisbabán, mielőtt megérkezett. Kétségtelenül foglalkoz-
tam a baba elbújtatásának gyakorlati kérdéseivel, és volt egy bizonyos tervem a jövőjét illető-
en. Ha egy darabig titokban tudjuk tartani a létezését, akkor úgy terveztem, hogy később meg-
engedjük, hogy tudjanak róla. Bár kétségtelenül sugdolóznának, de be lehetne vezetni úgy,
mint egy távoli családtag árva gyermekét, és ha az emberek elkezdenék találgatni, hogy kik
lehetnek a szülei, akkor nyugodtan megtehetik; bármit is tennének, semmi sem kényszerítene
bennünket arra, hogy elmondjuk az igazat. Amikor ezeket a terveket szövögettem, akkor úgy
képzeltem el a kisbabát, mint egy nehézséget, amit meg kell oldani. Nem vettem figyelembe,
hogy ő is hús-vér rokonom. Nem számítottam arra, hogy szeretni fogom.
Emmeline gyermeke volt, s ez elég ok volt erre. Es Ambrose-é is. Ezzel a témával nem
foglalkoztam. De az enyém is volt. Megcsodáltam a fényes bőrét, a rózsaszín ajkát, és csöpp
kis keze bizonytalan mozdulatait. Teljesen hatalmába kerített az a vágyam, hogy mindenáron
védelmezni akartam: védelmezni akartam Emmeline kedvéért, védelmezni a saját kedvéért,
védelmezni kettőjükért, és önmagamért. Amikor néztem őt és Emmeline-t, nem tudtam leven-
ni róluk a szemem. Gyönyörűek voltak. Egyetlen vágyam az volt, hogy biztonságban tartsam
őket. És hamarosan rájöttem, hogy szükségük van egy gyámra, aki biztonságban tudja tartani
őket.
Adeline féltékeny volt a kisbabára. Féltékenyebb, mint Hesterre volt, féltékenyebb, mint
rám. De ez várható volt: Emmeline kedvelte Hestert és szeretett engem, de ezek közül egyik
sem zavarta meg az Adeline iránti érzései elsőbbségét. A kisbaba azonban – igen, a kisbaba az
más volt. A kisbaba mindent elbitorolt.
Nem kellett volna meglepődnöm Adeline gyűlöletének mértékén. Tudtam, hogy milyen
iszonyú tud lenni a haragja, már megtapasztaltam az erőszakossága mértékét. Mégis, amikor
először értettem meg, hogy milyen messzire tud elmenni, alig akartam elhinni. Amikor
Emmeline hálószobája mellé értem, halkan benyitottam, hogy lássam, alszik-e még. Láttam,
hogy Adeline a szobában van, az ágy mellé helyezett bölcső fölé hajolva, és valami megijesz-
tett a testtartásában. Amikor meghallotta a lépteimet, elindult, aztán megfordult és kirohant
mellettem a szobából. A kezében egy kispárnát szorongatott.
Éreztem, hogy oda kell szaladnom a bölcsőhöz. A csecsemő szépen aludt, a kis keze a füle
mellett, könnyen és finoman lélegzett, mint a kisbabák.
 Biztonságban van!
A legközelebbi alkalomig.
Kezdtem kémkedni Adeline után. A régi idők bujkálásai most nagyon hasznosnak bizo-
nyultak, mert figyelni tudtam őt a függönyök és tiszafák mögül. Volt valami összevisszaság a
cselekedeteiben; akár kint volt, akár bent, tudomást sem vett a napszakról vagy az időjárásról,
értelmetlenül ismételte ugyanazokat a dolgokat. Olyan utasításoknak engedelmeskedett, ame-
lyeket én nem értettem meg. Naponta egyszer, kétszer, háromszor odament a kocsiszínbe,
majd elment, de minden alkalommal egy egész kanna benzint cipelt magával. Egy ideig vitte
magával a nappaliba, a könyvtárba vagy a kertbe. Aztán mintha megfeledkezett volna róla.
Talán már nem tartotta olyan fontosnak, vagy szórakozottabb lett. Amikor nem figyelt, én el-
vettem mindegyiket. Vajon mit gondolt az eltünedező kannákról? Biztosan azt gondolta, hogy
nekik is van saját akaratuk, és hogy kedvük szerint mozognak összevissza. Vagy talán csak
álomnak, vagy megvalósítandó tervnek képzelte, amikor úgy emlékezett, hogy valahova letet-
te őket. Bármi legyen is az oka, nem találta különösnek, hogy a kannák nem ott voltak, ahol
hagyta őket. De a benzinkannák szeszélyessége ellenére, kitartóan kihozta őket a kocsiszínből
és különböző helyeken dugta el a ház körül.
Úgy tűnt nekem, hogy a napjaim felét azzal töltöttem, hogy tartályokat vittem vissza a he-
lyükre. De az egyik nap, amikor nem akartam Emmeline-t és a babát magukra hagyni alvás
közben, védtelenül, a szokástól eltérően egyet a könyvtárba tettem. Hogy ne lehessen látni, az
egyik felső polcra raktam, a könyvek mögé. És az jutott az eszembe, hogy ez talán jobb hely.
Mert azzal, hogy mindig visszavittem a kannákat a kocsiszínbe, csupán annyit tettem, hogy
biztosítottam, ez örökké így fog menni. Mint a ringlispíl. Azzal, hogy teljesen kivonom őket a
körforgalomból, talán véget vethetek a dolognak.
Kifárasztott az, hogy figyeltem Adeline-t, de ő! Ő sohasem fáradt el. Egy kevés alvás ele-
gendő volt neki. Az éjszaka bármelyik órájában fel tudott kelni. Én meg álmos voltam. Egyik
este Emmeline korán elment lefeküdni. A kisfiú az ágyikójában volt Emmeline szobájában.
Hasfájós volt, egész nap fent volt és sírt, de most, hogy jobban érezte magát, mélyen aludt.
Behúztam a függönyt.
Ideje volt menni, hogy ellenőrizzem Adeline-t. Belefáradtam abba, hogy mindig éber le-
gyek. Mivel figyeltem Emmeline-t és a gyermekét, amikor aludtak, és figyeltem Adeline-t,
amikor ébren voltak, alig aludtam valamit. Milyen békés volt a szobában! Emmeline lélegzése
megnyugtatott, pihentetett. És mellette a levegő lágy érintése, ami a kisbaba lélegzése volt.
Emlékszem, ahogy hallgattam őket, a lélegzésük harmóniáját, miközben arra gondoltam, mi-
lyen békés az egész, és próbáltam kitalálni, hogyan lehetne leírni – mindig ezzel szórakoztat-
tam magam, hogy szavakba öntöttem azt, amit láttam és hallottam –, és arra gondoltam, hogy
le kellene írnom azt, ahogy a lélegzés belém hatol, átveszi az én lélegzésemet, mintha mind-
annyian részei lennénk ugyanannak a dolognak: én, Emmeline és a kisbabánk, mind a hárman
egy levegőt szívnak. Ez az ötlet megragadott és éreztem, hogy álomba sodródok velük.
Valami felébresztett. Akár egy macska, éber voltam, még mielőtt kinyitottam volna a sze-
mem. Nem mozdultam, szabályosan lélegeztem és figyeltem Adeline-t a szempilláim közül.
A bölcső fölé hajolt, felemelte a babát és indult kifelé a szobából. Rákiálthattam volna,
hogy megállítsam. De nem tettem. Ha rákiabáltam volna, akkor elhalaszthatta volna a tervét,
viszont ha hagyom, hogy folytassa, akkor megtudom, hogy mi a szándéka és egyszer s min-
denkorra véget vethetek neki. A kisbaba megmozdult a karjában. Azon járhatott az esze, hogy
felébredjen. Senkinek sem szeretett a karjában lenni, csak Emmeline-ében, és egy kisbabát
nem lehet becsapni egy ikertestvérrel.
Követtem a lépcsőn lefelé a könyvtárba és bekukucskáltam az ajtón, amit félig nyitva ha-
gyott. A csecsemő az íróasztalon feküdt egy halom könyv mellett, amelyeket nem tettem visz-
sza a helyükre, mert olyan gyakran újraolvastam őket. A szépen elrendezett könyvek mellett
láttam, hogy a kisbaba takarója mozog. Hallottam félig elfojtott dünnyögését. Ébren volt.
 Adeline a kandalló mellett térdelt. A szenesvödörből széndarabokat vett ki, a tűzhely mel-
letti farakásból fahasábokat, és véletlenszerűen bedobálta a kandallóba. Nem tudta, hogyan
kell rendesen begyújtani. Én a Dadustól tanultam meg a papír, a gyújtós, a szén és a fa helyes
elrendezését; Adeline tüze vad és ötletszerű dolog volt, aminek egyáltalán nem kellene be-
gyulladnia.
Lassanként kezdtem megfejteni, hogy mit akar tenni.
De ugye nem fog sikerülni neki? A hamuban csak egy csíknyi parázs volt, ami nem volt
elég ahhoz, hogy lángra lobbantsa a szenet vagy a fát, gyújtóst vagy gyufát pedig soha nem
hagytam a közelben. Az ő tüze vad tűz volt, nem kaphatott lángra; tudtam, hogy nem gyullad-
hat meg. De nem tudtam megnyugtatni magam. Gyújtósként neki csak az kellett, hogy kívánja
a tüzet. Csak rá kellett néznie valamire, hogy szikrázzon. Olyan erős gyújtogató varázserővel
rendelkezett, hogy ha nagyon akarta volna, akkor a vizet is lángra tudta volna lobbantani.
Rémülten figyeltem, amint a szénre helyezi a még mindig takaróba bugyolált csecsemőt.
Aztán körülnézett a szobában. Vajon mit keres?
Amikor odament az ajtóhoz és kinyitotta, én visszaugrottam a búvóhelyemre. De nem vette
észre, hogy kémkedek.
Valami mást keresett. Befordult a lépcső alatti átjáróba, és eltűnt.
Én odaszaladtam a kandallóhoz és kivettem a babát a tűzrakásról. A takaróját gyorsan ráte-
kertem egy molyrágta párnaaljra, amit a sezlonon találtam, és azt tettem a szénre a baba he-
lyett. De arra már nem volt időm, hogy elmeneküljek. Lépteket hallottam a kőlapokon és egy
olyan zajt, ami egy földön húzott benzinkanna hangja volt. Az ajtó éppen akkor nyílt ki, ami-
kor sikerült hátralépnem az egyik, könyvespolcok közötti beugróba.
Pszt! Most ne sírj! – imádkoztam magamban, és olyan szorosan magamhoz szorítottam a
kisbabát, hogy érezze a takarója melegét.
A kandalló előtt, fejét az egyik oldalra döntve, Adeline a rakást nézegette. Mi a baj? Észre-
vette a cserét? De úgy tűnt, hogy nem. Körbenézett a szobában. Vajon mit akar?
A baba megmozdult, rándult egyet a kis karja, rúgott egyet a lábával, megfeszítette a hátát,
ami nagyon sokszor a sírás előjele. A fejével a vállamon újra magamhoz öleltem, és a nyaka-
mon éreztem a leheletét. Ne sírj! Kérlek, ne sírj!
Ismét mozdulatlan volt, és én figyeltem.
A könyveim. Az íróasztalon. Azok, amelyek mellett nem tudtam elmenni anélkül, hogy be-
le ne lapozzak, pusztán néhány szó vagy egy gyors rápillantás kedvéért. Mennyire nem illet-
tek az ő kezébe! Adeline és a könyvek? Az egész nagyon rosszul nézett ki. Még amikor kinyi-
totta a fedelet, akkor is hosszan elgondolkodtam azon, hogy most olvasni fog... Hogyan is
számíthattam rá, mi fog történni?
Marokszámra tépte ki a lapokat. Mindet szétszórta az íróasztalon, bár némelyik lecsúszott a
földre. Amikor befejezte a tépkedést, beléjük markolt és laza labdacsokká formálta őket.
Gyorsan! Szélsebesen! Az én szép kis köteteimből hirtelen egy papírhegy lett. Hihetetlennek
tűnik, hogy egy könyvben ennyi papír van. Kiáltani akartam, de mit? Az összes szó, az az
összes gyönyörű szó széttépve és összegyűrve, én pedig az árnyékban állok szótlanul.
Adeline felnyalábolt annyi papírt, amennyit csak tudott, és a kandallóban lévő fehér takaró
tetejére tette mindet. Háromszor fordult az asztal és a kandalló között, tele ölnyi papírral, míg
a kandalló meg nem telt széttépett könyvekkel. Jane Eyre, Üvöltő szelek, A fehér ruhás
hölgy... A tűzrakásról papírlabdacsok gurultak alá, némelyik egészen a szőnyegig, és csatla-
koztak azokhoz, amelyeket Adeline útközben elszórt.
Az egyik az én lábamnál állt meg, és én szótlanul lehajoltam, hogy felvegyem.
Ó! Az összegyűrt papír vérlázító érzése: a szavak megőrülnek, minden irányban szállnak
és értelmüket vesztik. Majd megszakadt a szívem.
Elfogott a düh; úgy ragadott el magával, mint a víz a gazdátlan csónakot; nem láttam és le-
vegőt sem kaptam, úgy zúgott bennem, mint a tenger. Felkiálthattam volna, és előugorhattam
volna a búvóhelyemről, hogy megüssem, de a karomban volt Emmeline kincse, úgyhogy csak
álltam és néztem, reszkettem és szótlanul sírtam, miközben Adeline az én kincsemet gyalázta
meg.
Végül Adeline elégedett volt a tűzrakásával. De akárhonnan is nézzük, a kandallóbeli pa-
pírhegy önmagában véve őrültség volt. Az egész fejjel lefelé van – mondaná a Dadus – soha
nem fog meggyulladni... a papírnak alul kell lenni. De még ha megfelelő módon is rendezte
volna el, akkor sem számítana, mert nem tudná meggyújtani: nem volt gyufája. És még ha
sikerülne is gyufát szereznie, akkor sem érné el a célját, mert a kisfiú, a célba vett áldozat, az
én karomban volt. De ami az egészben a legnagyobb őrültség volt: tegyük fel, hogy nem let-
tem volna ott, hogy megállítsam Adeline-t. Tegyük fel, hogy nem mentettem volna meg a
csecsemőt és hogy élve elégette volna. Hogy tudta bármikor is azt remélni, hogy ha elégeti a
testvére gyermekét, akkor azzal visszanyeri a testvérét?
Ez egy őrült nő tüze volt.
A karomban megmoccant a kisbaba és kinyitotta a száját, hogy nyafogjon. Mit csináljak?
A kisbabát biztonságos helyre kell vinnem, aztán később majd foglalkozom Adeline-nal.
Az agyam veszettül dolgozott, egyik terv a másik után született meg. Emmeline soha többé
nem fogja szeretni a nővérét, ha megtudja, hogy mivel próbálkozott. Akkor csak ő és én le-
szünk. Elmondjuk a rendőrségnek, hogy Adeline ölte meg Ásó Johnt, és akkor elviszik. Nem!
Mi fogjuk elmondani Adeline-nak, hogy ha nem megy el Angelfieldből, akkor elmondjuk a
rendőrségnek... Nem! És akkor hirtelen megszületett az ötlet! Mi fogunk elmenni
Angelfieldből. Igen! Emmeline és én elmegyünk a kisbabával, és új életet fogunk kezdeni
Adeline nélkül, Angelfield nélkül, de együtt.
Ez annyira egyszerű, hogy nem tudom, miért nem gondoltam erre már korábban is.
A fényesen ragyogó jövő szinte valóságosabbnak tűnik, mint a jelen, miközben a Jane
Eyre-ből kitépett lapot is beleteszem a vadastáskába, csak a biztonság kedvéért, meg egy ka-
nalat is, ami a konyhaasztalon van. Szükségünk lesz rá, útban az új élet felé.
És most hová? Valahová nem messze a háztól, ahol semmi sem árthat a babának, ahol elég
meleg lesz addig a néhány percig, amíg visszamegyek a házba és meggyőzöm Emmeline-t,
hogy jöjjön velem...
A kocsiszín nem jó. Néha odamegy Adeline. A templom. Az az a hely, ahová sohasem
megy.
Leszaladok a felhajtón, keresztül a fedett kapubejárón, be a templomba. Az első sorokban
vannak kis kárpitozott párnák a térdeléshez. Egy ágyat készítek belőlük és ráfektetem a babát
a vászontáskájában.
Most pedig vissza a házba!
Már majdnem odaérek, amikor összeomlik a jövő. Üvegdarabkák szállnak a levegőben,
először egy törött ablak, aztán egy másik, majd egy vészjósló, élő fény, ami felvillan a könyv-
tárban. Az üres ablakkeretben látszik, hogy folyékony tűz járja be a szobát, benzinkannák
robbannak fel a hőtől. És két alak.
Emmeline.
Rohanok. A tűz szaga megcsavarja az orromat már a bejáratnál, pedig a kőpadló és a falak
még hidegek, a tűz még nem jutott el ide. De a könyvtár ajtajánál megállok. Lángok kergetik
egymást felfelé a függöny mentén, a könyvespolcok lángokban állnak, maga a kandalló olyan,
mint az égő pokol. A szoba közepén ott állnak az ikrek. A zajok és a forrongó tűz közepette
egy pillanatra megdermedek. Meg vagyok döbbenve. Emmeline, a passzív, engedelmes
Emmeline most mindent ütést, minden rúgást, minden harapást visszaad. Addig soha nem to-
rolt meg semmit a nővérével szemben, de most megteszi. A gyermekéért.
Körülöttük, a fejük fölött egyik lángcsóva a másik után kap életre, ahogy a benzinkannák
felrobbannak, és tűz árasztja el a szobát.
 Kinyitom a számat, hogy odakiáltsam Emmeline-nek, hogy a baba biztonságban van, de az
első lélegzet, amit veszek, csupa hő, és majd megfulladok.
Átugrom a tüzet, kikerülöm, félrelököm, ami rám akar esni felülről, a kezemmel arrébb to-
lom és eloltom, ami a ruhámba belekap. Amikor odaérek az ikrekhez, nem látom őket, de ki-
nyújtom a kezem a füstön keresztül. Az érintésemtől megijednek, és azonnal elhúzódnak
egymástól. Egy pillanatig látom Emmeline-t, tisztán látom, és ő is lát engem. Megragadom a
kezét és magam felé húzom a lángokon, a tűzön keresztül, és elérünk az ajtóig. De amikor rá-
jön, hogy mit csinálok, hogy elviszem őt a tűztől és biztonságos helyre akarom vinni, megáll.
Én megrántom.
– Ő biztonságban van. – A szavaim károgásként jönnek fel a torkomból, de elég tisztán le-
het hallani.
Miért nem érti Emmeline? Megpróbálom újra.
– A baba. Megmentettem.
Biztosan hallotta, amit mondtam. Érthetetlen módon ellenáll a rángatásomnak, és a kezét
kihúzza az enyémből. Hol van? Csak feketeséget látok.
Előrebukdácsolok a lángokban, nekiütközöm a testének, megragadom és húzni kezdem.
De most sem akar velem jönni, még egyszer visszafordul a szobába. Miért?
A testvéréhez van kötve. Meg van kötve.
Vakon és belül égető tüdővel követem a füstbe. Majd én elvágom a köteléket.
A forróság miatt becsukott szemmel beugrom a könyvtárba, kinyújtott kézzel keresgélek.
Amikor a kezem ismét eléri a füstben, nem engedem el. Nem engedem meg, hogy meghaljon.
Meg akarom menteni. És bár ellenkezik, erőteljesen az ajtó felé húzom, majd ki a szobából.
Az ajtó tölgyfából készült. Nehéz. Nem ég egykönnyen. Belököm magunk mögött, és a zár
bekattan.
Mellettem Emmeline előrelép és újra ki akarja nyitni. A tűznél is erősebb valami húzza
vissza őt abba a szobába.
A zárban lévő kulcs, amelyet Hester ideje óta nem használtak, forró. Megégeti a tenyere-
met, ahogy elfordítom. Akkor éjjel semmi más sérülésem nincs, de a kulcs megbélyegzi a te-
nyeremet, és érzem a hús szagát, ahogy pörkölődik. Emmeline kinyújtja a kezét, hogy meg-
fogja a kulcsot és újra kinyissa. A fém megégeti, és miközben sokkolva érzi magát tőle, elhú-
zom a kezét az ajtótól.
A fejemet hatalmas kiáltás tölti be. Vajon emberi hang? Vagy magának a tűznek a hangja?
Még azt sem tudom, hogy a szobából jön-e vagy rajtam kívülről. Torokhangon indul, és
ahogy emelkedik, úgy erősödik, majd hangos sikollyá terebélyesedik, és amikor már azt hi-
szem, hogy levegő hiányában kifullad, tovább folytatódik, lehetetlenül alacsony, lehetetlenül
hosszú és határtalan hangként, ami betölti az egész világot, elárasztja és magába zárja.
Aztán a hang elmúlik és csak a tűz ordítása hallatszik.
Kiérünk. Esik. A fű nedves. Lehuppanunk a földre; hempergünk a nedves füvön, hogy be-
nedvesítsük a parázsló ruhánkat és hajunkat, és érezzük a hűvös nedvességet megperzselt hú-
sunkon. Megpihenünk a hátunkon, hanyatt fekszünk a földön. Kinyitom a számat és iszom az
esőt. Hullik az arcomra, hűti a szememet, és újra látok. Soha nem volt még ilyen az ég: mély-
kék színű, gyorsan mozgó, palaszürke sötét felhőkkel, s közben az esőcseppek ezüst penge-
ként hullanak alá, időnként pedig fényes narancsvörös permet szabadul ki a házból, mint egy
tűzzel telt szökőkútból. Egy villámcsapás kettétöri az eget, aztán újra meg újra.
A baba! Beszélnem kell Emmeline-nel a babáról. Boldog lesz, hogy megmentettem. Rend-
be fogom hozni a dolgokat.
Odafordulok hozzá és kinyitom a számat, hogy beszéljek. Az arca...
Szegény, szép kis arca fekete és vörös, csupa füst és vér és tűz.
A szeme, zöld tekintete tönkrement, nem lát, nem érzékel.
Nézem az arcát és nem találom meg benne azt, akit szerettem.
 – Emmeline? – suttogom. – Emmeline?
Nem válaszol.
Úgy érzem, hogy meghasad a szívem. Mit tettem? Talán...? Lehet, hogy...?
Nem tudom elviselni, hogy tudjam. Nem tudom elviselni, hogy ne tudjam.
– Adeline? – A hangom akár egy törött üvegcserép.
De ő... ez a személy, ez a valaki, ez az ilyen vagy olyan, ez a lehet vagy lehet, hogy nem,
ez a drága, ez a szörny, ez a nem tudom kicsoda... nem válaszol.
Emberek jönnek. Rohannak fel a kocsiúton, hangok sürgetik egymást az éjszakában.
Én feltápászkodom, de csak négykézlábra, aztán elmenekülök. Minél közelebb a földhöz.
Bujkálva. Odaérnek a füvön fekvő lányhoz, és amikor már biztos vagyok benne, hogy megta-
lálták, magukra hagyom őket. A templomban a vállamra teszem a vadastáskát, az oldalamhoz
szorítom a bebugyolált csecsemőt és elindulok.
Az erdőben nyugalom van. Az eső, amit a levelek alkotta kupola lelassít, csendben öntözi a
talaj növényzetét. A gyerek sírdogál, aztán elalszik. A lábaim egy kis házhoz visznek az erdő
másik végében. Ismerem a házat. Gyakran láttam bujkálós éveimben. Egy nő él ott, egyedül.
Az ablakon keresztül gyakran meglestem, ahogy köt vagy süt, és mindig úgy gondoltam, hogy
szép nő, ezért amikor kedves nagymamákról és tündérkeresztanyákról olvasok a könyveim-
ben, az ő arcával ruházom fel őket.
Hozzá viszem a kisbabát. Belesek az ablakon, mint korábban is tettem, és látom a szokásos
helyén a tűz mellett, kötögetve. Gondolatokba merült és nyugodt. Visszabontja a kötését.
Csak ül ott és húzza ki az öltéseket, a kötőtűk pedig ott vannak mellette az asztalon. A veran-
dán van egy száraz hely a kisbabának. Odateszem és egy fa mögött várok.
A nő kinyitja az ajtót. Felveszi a babát. Amikor látom az arckifejezését, tudom, hogy nála
biztonságban lesz a kisfiú. A nő felnéz és körülnéz. Az én irányomba is néz. Mintha látna va-
lamit. Hozzáértem a levelekhez és elárultam, hogy ott vagyok? Átvillan az agyamon, hogy
előjöjjek. A nő biztosan megbarátkozna velem. Eltöprengek, a szél iránya pedig megváltozik.
Pontosan ugyanabban a pillanatban érzem meg a tüzet, mint ő. Elfordul, felnéz az égre, és el-
akad a lélegzete a füst láttán, ami afölött a pont fölött száll fel, ahol az Angelfield-ház áll. Az-
tán zavar látszik az arcán. A kisbabát egészen az arcához emeli és megszagolja. A tűz szaga
érződik a kisfiún, az én ruhámról ment át rá. Még egy pillantást vet a füstre, aztán határozott
léptekkel visszamegy a házba és becsukja az ajtót.
Egyedül vagyok.
Nincs nevem.
Nincs otthonom.
Nincs családom.
Egy senki vagyok.
Nincs hova mennem.
Nincs senkim, aki hozzám tartozik.
Bámulom a megégett tenyeremet, de a fájdalmat nem érzem.
Miféle alak vagyok én? Egyáltalán élek?
Bárhová mehetnék, de visszasétálok Angelfieldbe. Az az egyetlen hely, amelyet ismerek.
Az erdőből a helyszínre igyekszem. Egy tűzoltókocsi. A falubeliek vödrökkel a kezükben a
háttérben állnak, elképedve és füstös arccal, és nézik, ahogy a hivatásos tűzoltók harcolnak a
lángokkal. Nők is vannak, akiket megbabonázott a fekete égbe emelkedő füst. Egy mentőautó.
Dr. Maudsley egy füvön fekvő alak fölött térdel.
Senki sem lát engem.
Én a zűrzavar szélén állok, láthatatlanul. Talán tényleg egy senki vagyok. Talán egyáltalán
nem lát engem senki. Talán meghaltam a tűzben, csak még nem jöttem rá. Talán végül mégis-
csak az vagyok, ami mindig is voltam: egy kísértet.
Aztán az egyik nő az én irányomba néz.
 – Nézzék! – kiált fel és az ujjával felém mutat. – Itt van! – Erre az emberek megfordulnak.
Bámulnak. Az egyik nő elszalad, hogy figyelmeztesse a férfiakat. Elfordulnak a tűztől és ők is
felém néznek.
– Szent Isten! – mondja valaki.
Kinyitom a számat, hogy elmondjam... nem tudom, mit. De nem szólok semmit. Csak állok
ott, a számat mozgatva, hang és szó nélkül.
– Ne próbáljon beszélni! – Dr. Maudsley már mellettem volt.
Nézem a lányt a füvön.
– Túléli – mondja a doktor.
Ránézek a házra. Lángok. A könyveim. Azt hiszem, nem tudom elviselni. Emlékszem a
Jane Eyre egy lapjára, a szavakat tartalmazó labdacsra, amelyet megmentettem a tűzrakástól.
A kisbabával együtt ott hagytam.
Sírni kezdek.
– Sokkos állapotban van – mondja a doktor az egyik nőnek. – Tartsa melegen és maradjon
vele, amíg a testvérét betesszük a mentőautóba.
Egy nő jön oda hozzám és aggodalmaskodva locsog. Leveszi a kabátját, gyengéden körbe-
teker vele, mintha egy kisbabát csomagolna be, majd azt suttogja:
– Ne aggódj, rendbe fogsz jönni, a nővéred rendben van, ó, szegény kis drágám!
Felemelik a lányt a fűről és ráteszik az ágyra a mentőautóban. Aztán engem is besegítenek.
Szembe vele leültetnek. Aztán elindulnak velünk a kórházba.
Ő a levegőbe néz. A szeme nyitva, a tekintete üres. Az első perc után nem nézek oda. A
mentős férfi fölé hajol, ellenőrzi, hogy lélegzik-e, aztán felém fordul.
– Na, és mi a helyzet azzal a kézzel?
A bal kezembe fogom a jobb kezemet, a fejemben mit sem törődve a fájdalommal, de a
testem elárulja a titkot.
A férfi megfogja a kezemet, én pedig hagyom, hogy kinyissa az ujjaimat. A tenyerembe
mélyen egy jel égett bele. A kulcs.
– Ez meg fog gyógyulni – mondja. – Ne aggódjon. Nos, maga Adeline vagy Emmeline?
Egy mozdulattal a másik lányra mutat.
– Ő Emmeline?
Nem tudok válaszolni, nem érzek semmit, nem tudok mozogni.
– Ne aggódj! – mondta a mentős. – Mindent a maga idejében.
Feladja, hogy meg tudjam érteni őt. Csak a maga kedvéért motyog:
– Mégiscsak hívnunk kell valahogy. Adeline, Emmeline, Emmeline, Adeline. Ötven-ötven
százalék, nemde? A végén majd minden kiderül.
Itt a kórház. Kinyitják a mentő ajtaját. Minden csupa zaj és nyüzsgés. A hangok gyorsan
beszélnek. A hordágyat ráhelyezik egy betegszállító kocsira és nagy sebességgel eltolják. Egy
tolókocsi. A vállamon pedig egy kéz nyugszik.
– Üljön bele, kedves! – A szék mozog. A hátam mögött megszólal egy hang: – Ne aggód-
jon, gyermekem! Vigyázni fogunk magára és a nővérére. Most már biztonságban van,
Adeline.
*
Miss Winter aludt.
Láttam a nyitott szája gyengéd ernyedtségét, a rakoncátlan hajtincset, amely nem simult
hozzá a halántékához, és álmában nagyon-nagyon öregnek és nagyon-nagyon fiatalnak tűnt.
Minden lélegzetvételkor megemelkedett és lesüllyedt a takaró a sovány válla fölött, és a taka-
ró szalaggal díszített vége minden süllyedéskor hozzáért az arcához. Úgy tűnt, hogy ő ezt nem
veszi észre, de ennek ellenére odahajoltam, hogy felhajtsam a takaró végét, kisimítsam és a
helyére igazítsam az ősz hajtincset.
 Nem mozdult. Valóban aludt, töprengtem magamban, vagy ez már az öntudatlanság álla-
pota volt?
Nem tudom megmondani, mennyi ideig néztem őt még ezután. Volt ott egy óra, de a muta-
tók mozgása ugyanannyira értelmetlen volt, mint a tengerfelszínt ábrázoló térkép.
Egyik időhullám a másik után tűnt el felettem, miközben csukott szemmel ültem, de nem
aludtam, hanem egy anya éberségével figyeltem, mint aki a gyermeke lélegzését figyeli.
Nem nagyon tudom, mit mondjak a következő dologról. Lehetséges, hogy a fáradtságom
miatt hallucináltam? Elaludtam és álmodtam volna? Vagy Miss Winter valóban beszélt még
egyszer utoljára?
Átadom az üzenetét a testvérének.
Kinyitottam a szemem, de az övé csukva volt. Ugyanolyan mélyen aludt, mint korábban.
Nem láttam a farkast, amikor megjött. Nem is hallottam. Csak ennyi volt: nem sokkal haj-
nal előtt csendre lettem figyelmes, és rájöttem, hogy a szobában egyedül csak én lélegzem.
A kezdetek

Hó
Miss Winter meghalt és továbbra is havazott.
Amikor megjött Judith, egy darabig ott állt velem az ablaknál, és néztük az éjszakai
mennybolt kísérteties fényét. Aztán, amikor átváltott fehérségbe, jelezve, hogy hajnal van,
elküldött lefeküdni.
Késő délután ébredtem fel.
A hó, amitől a telefon már nem működött, most az ablakpárkányig ért, és az ajtók felét is
befújta. Olyan hatékonyan elzárt bennünket a külvilágtól, mint egy börtönlakat. Miss Winter
elmenekült; ugyanúgy az a nő, akit Judith Emmeline-nek hívott, és akinek a nevét én kerül-
tem. Mi többiek, Judith, Maurice és jómagam, csapdába estünk.
A macska nyugtalan volt. A hó zavarta meg; nem tetszett neki ez a változás a világ kül-
alakjában. Az egyik ablakpárkánytól a másikig ment, és kereste az elveszett világát, idegesen
nyávogott Judithra, Maurice-ra és rám, mintha a helyreállítás kulcsa a mi kezünkben lett vol-
na. Ehhez képest gazdájának elvesztése jelentéktelen kis ügy volt, ami, ha egyáltalán észrevet-
te, alapvetően hidegen hagyta.
A hó mintegy meghosszabbított idősíkba kényszerített bennünket, de mindannyian megta-
láltuk a módját annak, hogy elviseljük. Judith, akit nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából,
zöldséglevest készített, kitakarította a konyhaszekrényt, és amikor már minden munkát elvég-
zett, kimanikűrözte a körmét és arcpakolást tett fel. Maurice, akit idegesített a bezártság és a
semmittevés, véget nem érő pasziánszokat játszott, de amikor tej hiányában fekete teát kellett
innia, Judith römizett vele, hogy elterelje a figyelmét a keserűségről.
Ami engem illet, én két napot azzal töltöttem, hogy leírtam az utolsó jegyzeteimet, de ami-
kor azzal készen voltam, valahogy nem tudtam rávenni magam, hogy olvassak. Még Sherlock
Holmes sem tudott lekötni, ebben a hóval elzárt világban. A szobámban egyedül ülve vizsgál-
gattam a melankóliám okát, és próbáltam rájönni, hogy mi az, ami új benne. Rájöttem, hogy
hiányzik nekem Miss Winter. Így aztán, mivel emberi kapcsolatra vágytam, elindultam a
konyha felé. Maurice örömmel kártyázott velem, bár én csak gyerekeknek való játékokat is-
mertem. Aztán, amíg Judith körme száradt, én készítettem el a kakaót meg a teát tej nélkül,
később pedig hagytam, hogy Judith az én körmömet is kifesse.
Ilyen módon töltöttük el hármasban a napokat, a halottainkkal bezárva, miközben az óév
mintha tovább tartott volna, mint kellene.
Az ötödik napon, hagytam, hogy hatalmas szomorúság kerítsen a hatalmába.
Elmosogattam, Maurice eltörölgetett, mialatt Judith pasziánszozott az asztalnál. Mindany-
nyian örültünk, hogy mást csináltunk. Aztán, amikor kész voltam a mosogatással, otthagytam
őket és bementem a nappaliba. Az ablak a kertnek arra a részére nézett, amely szélvédett he-
lyen volt. Ott a hó nem halmozódott fel olyan magasra. Kinyitottam az egyik ablakot, kimász-
tam a fehérségbe és keresztülmentem a havon. Az összes bánat, amelyet a könyvek és a köny-
vespolcok segítségével kordában tartottam, most hirtelen megrohant. Egy magas tiszafa által
védett padon átadtam magam egy olyan szomorúságnak, amely olyan hatalmas és mély volt,
mint maga a hó, és legalább annyira tiszta. Sírtam Miss Winterért, a szelleméért, Adeline-ért
és Emmeline-ért. A testvéremért, az anyámért és az apámért. De leginkább és a legkeserve-
sebben magamért sírtam. A bánatom egy kisgyermek bánata volt, akit éppen akkor választot-
tak el a másik felétől; egy kisgyermeké, aki egy régi doboz fölé hajol, és közben hirtelen döb-
benten fogja fel néhány papír jelentőségét; aztán egy felnőtt nőé, aki egy padon ülve sír a hó
által keltett képzeletbeli fényben és csendben.
Amikor magamhoz tértem, Dr. Clifton volt ott. Átkarolt.
– Tudom – mondta. – Tudom.
Persze hogy nem tudta. Nem igazán. De ezt mondta és én ez megnyugtatott. Mert tudtam,
hogy mire gondol. Mindannyiunknak megvan a magunk bánata, és bár a szomorúság pontos
megjelenése, súlya és dimenziói mindenki számára változnak, a bánat színe mindannyiunkban
közös. Tudom – mondta, mert ő is ember volt, és bizonyos értelemben tudta.
Bevezetett a házba, a melegre.
– Jaj, kedvesem! – kiáltott fel Judith. – Hozzak egy kakaót?
– Szerintem tegyen bele egy korty konyakot is – mondta Dr. Clifton.
Maurice kihúzott nekem egy széket és elkezdte felszítani a tüzet.
Lassan szürcsöltem be a kakaót. Volt tej: a doktor hozott, amikor a bérlő elhozta traktorral.
Judith rám terített egy sálat, aztán elkezdte pucolni a krumplit az ebédhez. Ő, Maurice és a
doktor a szokásos megjegyzéseket tették: Mit tudunk vacsorázni? Csökkent-e a hó? Mennyi
idő múlva javítják meg a telefont? – és ezekkel a megjegyzésekkel rávették magukat, hogy
újraindítsák az életet azután, hogy a halál mindannyiunkat megállásra kényszerített.
A megjegyzések lassanként egybeolvadtak és beszélgetés lett belőlük.
Én hallgattam őket, aztán egy kis idő múlva csatlakoztam hozzájuk.
 Boldog születésnapot!
Hazamentem.
A könyvesboltba.
– Miss Winter meghalt – mondtam az apámnak.
– És te? Te hogy vagy? – kérdezte.
– Élek.
Elmosolyodott.
– Mesélj nekem anyáról! – kértem. – Miért olyan, amilyen?
És elmondta.
– Nagyon beteg volt, amikor te születtél. Egyáltalán nem látott, mielőtt elvittek. Soha nem
látta a testvéredet. Majdnem meghalt. Mire magához tért, az operáció befejeződött és a testvé-
red...
– A nővérem meghalt.
– Igen. Nem lehetett tudni, hogy veled mi lesz. Én az ő ágyától a tiedhez mentem... Azt hit-
tem, mind a hármótokat elveszítem. Imádkoztam mindenféle istenhez, az ég szentjeihez, a
mennyei seregekhez, a Mindenhatóhoz, akiről csak hallottam, hogy mentsen meg benneteket.
És meghallgatták az imáimat. Részben. Te legalább életben maradtál, de az édesanyád igazán
soha nem tért vissza.
Még egy dolog volt, amit tudnom kellett.
– Miért nem mondtad el? Hogy ikertestvér vagyok?
Az arc, amely felém fordult, teljesen összeomlott. Nyelt egyet és amikor megszólalt, a
hangja rekedt volt.
– A születésed története nagyon szomorú. Túlságosan tragikus ahhoz, hogy egy gyerek el-
viselje. Ha tehettem volna, Margaret, magam szenvedtem volna helyetted. Bármit megtettem
volna, hogy megóvjalak.
Szótlanul ültünk. Végiggondoltam az összes kérdést, amit feltehettem volna, de eljött az az
idő, amikor már nem volt rá szükségem.
Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam apáét, pontosan akkor, amikor ő is ezt tette.
*
Három nap alatt három temetésen voltam.
Miss Wintert nagyon sokan meggyászolták. A nemzet bánkódott kedvenc történetmesélője
miatt, és olvasók ezrei jöttek el leróni a kegyeletüket. Én olyan hamar eljöttem, ahogy csak
lehetett, mert én már elbúcsúztam tőle.
A második az csendes esemény volt. Csak Judith, Maurice, a doktor és én gyászoltuk meg
azt a nőt, akit az egész szertartás alatt Emmeline-ként említettek. Ezután röviden elbúcsúztunk
és elváltunk.
A harmadik még rövidebb volt. A banburyi krematóriumban én voltam az egyetlen jelen-
lévő, amikor egy nyájas arcú lelkész gondoskodott arról, hogy egy ismeretlen személyazonos-
ságú ember csontjai Isten kezébe átkerüljenek. Isten kezébe, de valójában én voltam az, aki
később magához vette az urnát, „az Angelfield család nevében”.
*
Angelfieldben hóvirágok voltak. Legalábbis az első jelek megjelentek, mert kibújtak a fagyott
földből és friss zöld részeiket mutogatták a hó fölött.
Amikor felálltam, hallottam egy hangot. Aurelius volt, aki odaért a fedett kapubejáróhoz.
A válla havas volt és virágot tartott a kezében.
 – Aurelius! – Hogy lett belőle ilyen szomorú ember? Ilyen sápadt. – Megváltozott – mond-
tam.
– Kifárasztottam magam egy vadkacsavadászaton. – A szeme, amely mindig halvány színű
volt, most ugyanolyan tiszta kéken csillogott, mint a januári égbolt; annyira átlátszó volt,
hogy bele lehetett látni a csalódott szívébe. – Egész életemben meg akartam találni a csalá-
domat. Tudni akartam, hogy ki vagyok. És az utóbbi időben nagyon reménykedtem. Azt hit-
tem, van valami esély a dolgok rendbehozatalára. Most attól tartok, hogy tévedtem.
Végigsétáltunk a füves ösvényen a sírok között, letakarítottuk a havat a padról és leültünk,
mielőtt újabb hó esne rá. Aurelius benyúlt a zsebébe és két szelet süteményt csomagolt ki. El-
gondolkodva odanyújtotta nekem az egyiket, a másikba pedig beleharapott.
– Ezt hozta nekem? – kérdezte, amikor ránézett az urnára. – Ez a történetem többi része?
Odaadtam neki az urnát.
– Ilyen könnyű? Könnyű, mint a levegő. És mégis... – A kezét a szívéhez tette, olyan moz-
dulatot keresett, ami azt mutatja, hogy milyen nehéz a szíve, de mivel nem talált rá, letette az
urnát és még egyet harapott a süteményből.
Amikor az utolsó morzsát is megettük, megszólalt:
– Ha ő az édesanyám, akkor én miért nem vagyok vele? Miért nem haltam meg vele együtt
ezen a helyen? Miért vitt el Mrs. Love házába és jött vissza ide, egy égő házba? Miért? Ennek
nincs értelme.
Követtem, miközben lelépett a főösvényről és a sírok közötti egyik keskeny labirintusba
igyekezett. Megállt az egyik sírnál, amelyet korábban már megnéztem, és letette a virágokat.
A sírkő nagyon egyszerű volt.
Joan Mary Love
Soha nem felejtelek el
Szegény Aurelius. Nagyon kimerült volt. Aligha vette észre, hogy belekaroltam. De aztán
teljesen felém fordult.
– Talán jobb, ha az embernek nincs is története, mintha olyan van, amely állandóan csak
változik. Egész életemet azzal töltöttem, hogy kergettem a történetemet, de soha nem értem
utol igazán. Rohangáltam a történetem után, amikor egész idő alatt ott volt nekem Mrs. Love.
Tudja, ő szeretett engem.
– Soha nem vontam kétségbe. – Mrs. Love jó anya volt. Jobb, mint az ikrek közül bárme-
lyik lett volna. – Talán jobb is, ha az ember nem tudja – mondtam.
A sírkőről felnézett a fehér égre.
– Maga úgy gondolja?
– Nem.
– Akkor miért mond ilyet?
Kihúztam a karomat az övéből és a hideg kezemet behúztam a kabátom ujjába.
– Anyám mondaná ezt. Szerinte egy súlytalan történet jobb, mint egy túlságosan bonyolult.
– Szóval az én történetem bonyolult.
Nem szóltam semmit, és amikor már túl sokáig hallgattunk, akkor nem az ő történetét
mondtam el neki, hanem az enyémet.
– Volt egy nővérem – kezdtem bele. – Egy ikertestvérem.
Aurelius felém fordult. A válla erős és széles volt az égi háttérben és komolyan hallgatta a
történetemet, amit rázúdítottam.
– Összenőttünk. Itt... – és a kezemmel megérintettem az oldalamat. – Ő nem tudott nélkü-
lem élni. Az én szívem kellett neki, hogy életben maradjon. De én meg nem tudtam vele
együtt élni. Elszívta az erőmet. Szétválasztottak és ő meghalt.
A másik kezemmel megfogtam a seb fölött és erősen megnyomtam.
– Az anyám sohasem mondta el. Úgy gondolta, jobb, ha nem tudom.
– Egy súlytalan történet.
 – Igen.
– De mégis tudja.
Erősebben nyomtam az oldalamat.
– Véletlenül jöttem rá.
– Sajnálom – mondta Aurelius.
Éreztem, hogy megfogja a két kezemet, és mindkettőt az egyik hatalmas markába zárja.
Aztán a másik kezével magához húzott. A vastag kabátok rétegein keresztül éreztem a puha
hasát, és a fülemben hirtelen zajt hallottam. Ez a szívverése, gondoltam. Egy emberi szívé.
Mellettem. Szóval ilyen. Hallgattam.
Aztán szétváltunk.
– És jobb, hogy tudja? – kérdezte Aurelius.
– Nem tudom. De ha az ember tudja, akkor onnan már nincs visszaút.
– És maga tudja az én történetemet.
– Igen.
– Az igazi történetemet.
– Igen.
Nem nagyon habozott. Csak vett egy nagy levegőt és ettől egy kicsit megnőtt.
– Akkor jobb lenne, ha elmondaná – bökte ki.
Elmondtam. És miközben meséltem, sétáltunk, amikor pedig befejeztem a történetet, azon
a helyen álltunk, ahol a hóvirágok kibújtak a hó alól.
Az urnával a kezében Aurelius tétovázott.
– Az az érzésem, hogy ez szabályellenes.
Én is így gondoltam.
– De mi mást tehetnénk?
– Ebben az esetben nem érvényesek a szabályok, ugye?
– Semmi más nem lenne helyénvaló.
– Akkor jöjjön!
Egy tortaszeletelő kést használtunk, hogy egy lyukat vájjunk a fagyott földbe annak a nő-
nek a koporsója fölött, akit Emmeline-ként ismertem. Aurelius beleszórta a hamut, majd újra
betakartuk a földdel. Aurelius teljes súlyával megtaposta, aztán visszaigazítottuk a virágokat
úgy, hogy ne látszódjon meg a beavatkozásunk.
– Amikor elolvad a hó, együtt lesznek – mondta Aurelius, majd leporolta a havat a nadrág-
ja száráról.
– Aurelius, még van valami, ami a történethez tartozik. Elvezettem a temető egy másik ré-
szébe.
– Most már tud az édesanyjáról. De édesapja is volt. – Rámutattam Ambrose sírkövére. –
Az 'A' és az 'S' betű, amit a papíron mutatott nekem. Az az ő nevére utalt. Meg a táska is az
övé. Mindig vadakat hordott benne. Ezért volt benne madártoll.
Elhallgattam. Ez sok volt Aurelius számára megemészteni. Amikor hosszú szünet után bó-
lintott, folytattam.
– Jó ember volt. Maga nagyon hasonlít rá.
Aurelius csak bámult maga elé. Kábultan. Többet tud. Több a veszteség.
– Látom, ő is meghalt.
– Ez nem minden – mondtam halkan. Lassan felém fordította a tekintetét, én pedig azt ol-
vastam ki belőle, hogy attól fél, még mindig nincs vége elhagyatottsága történetének.
Megfogtam a kezét. Rámosolyogtam.
– Miután maga megszületett, Ambrose megnősült. Lett egy másik gyereke.
Egy kis időbe beletelt, míg megértette, mit mondtam, és amikor felfogta, hirtelen egészen
izgatottan szinte új életre kelt. – Azt akarja mondani, hogy... van egy... és hogy a fiú... vagy a
lány...
 – Igen! Egy húga van!
Szélesen elmosolyodott.
Én pedig folytattam:
– És neki is vannak saját gyerekei. Egy fiú és egy lány!
– Egy unokahúg! És egy unokaöcs!
A kezembe fogtam a kezét, hogy ne remegjen.
– Egy család, Aurelius. A maga családja. Már ismeri őket. És már várják magát.
Alig tudtam lépést tartani vele, amikor átmentünk a kapubejárón és végigmentünk az úton
a fehér főkapuig. Aurelius vissza sem nézett. Csak a főkapunál állt meg, és akkor is csak miat-
tam.
– Aurelius! Majdnem elfelejtettem odaadni ezt.
Elvette a fehér borítékot és felbontotta, szinte örömmámorban. Kivette belőle az üdvözlő-
kártyát és rám nézett.
– Micsoda? Csak nem?
– De. Tényleg.
– Ma?
– Ma! – Abban a pillanatban valami megszállt. Olyat tettem, amit még soha életemben
nem csináltam és amire nem is számítottam. Kinyitottam a számat és a lehető leghangosabban
elordítottam magam: – BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!
Egy kicsit biztosan megőrültem. Mindenesetre zavarban éreztem magam. Nem mintha
Aureliust ez zavarta volna. Mozdulatlanul állt, mindkét karját kitárva, a szeme csukva és arc-
cal az égnek. A világ összes boldogsága zuhogott rá a hóeséssel.
Karen kertjében a hóban fogócska nyomai látszottak, apró és még apróbb nyomok, ame-
lyek széles körben követték egymást. A gyerekeket nem láttuk sehol, de ahogy közeledtünk,
hallottuk a hangjukat az egyik tiszafa nagy üregéből.
– Játsszuk el Hófehérkét!
– Az lányoknak való történet.
– Akkor milyen történetet akarsz eljátszani?
– Rakétás történetet.
– Én nem akarok rakéta lenni. Legyünk csónakok.
– Tegnap játszottunk csónakost.
Amikor meghallották a kapunyitást, kikukucskáltak a fából, és mivel a hajukat csuklya ta-
karta el, nem lehetett megkülönböztetni, melyik a fiú és melyik a lány.
– A tortás bácsi!
Karen kilépett a házból és odajött hozzánk.
– Megmondjam nektek, ki ez a bácsi? – kérdezte a gyerekeket, miközben szégyenlősen
rámosolygott Aureliusra. – Ez a nagybácsitok.
Aurelius Karenről a gyerekekre fordította a tekintetét, majd vissza Karenre; a szeme nem
volt elég nagy ahhoz, hogy minden látnivalót befogadjon. Nem tudott megszólalni, de Karen
bizonytalanul kinyújtotta a kezét és megfogta Aureliusét.
– Ez az egész egy kicsit... – kezdte Aurelius.
– Ugye? – felelte egyetértőleg Karen. – De hozzá fogunk szokni, igaz?
Aurelius bólintott.
A gyerekek kíváncsian nézték a felnőttek jelenetét.
– Mit játszotok? – kérdezte Karen, hogy elterelje a figyelmüket.
– Még nem tudjuk – mondta a kislány.
– Nem tudjuk eldönteni – mondta a fiú.
– Tudsz történeteket? – kérdezte Emma Aureliustól.
– Csak egyet – felelte Aurelius.
– Csak egyet? – csodálkozott el Emma. – Vannak benne békák?
 – Nincsenek.
– Dinoszauruszok?
– Nincsenek.
– Titkos ösvények?
– Nincsenek.
A gyerekek egymásra néztek. Ez tényleg nem lehet valami komoly történet.
– Mi rengeteg történetet tudunk – mondta Tom.
– Rengeteget – visszhangozta a kislány, álmodozva. – hercegnőkről, békákról, varázskasté-
lyokról, tündérkeresztanyákról...
– Hernyókról, nyulakról, elefántokról...
– Mindenféle állatról.
– Mindenféléről.
Elhallgattak, és belemerültek a megszámlálhatatlan mennyiségű világok elképzelésébe.
Aurelius úgy nézte őket, mint valami csodát. Aztán a gyerekek visszatértek a való világba.
– Sok millió történetet – mondta a fiú.
– Elmondjak neked egy történetet? – kérdezte a kislány.
Azt hittem, Aureliusnak talán elege lesz a történetekből erre a napra, de bólintott.
A kislány felemelt a földről egy képzeletbeli tárgyat és beletette a jobb tenyerébe. A bal
kezével úgy tett, mintha kinyitna egy könyvet. Felnézett, hogy lássa, mindenki figyel rá. Az-
tán a tekintete visszatért a kezében lévő könyvhöz és belefogott.
– Hol volt, hol nem volt...
Karen, Tom és Aurelius – mindannyian Emmát és a történetét figyelték. Jól meglesznek
együtt.
Én észrevétlenül visszaléptem a kapuból és kisurrantam az utcára.
 A tizenharmadik történet
Nem fogom kiadni Vida Winter életrajzát. Lehet, hogy a világ türelmetlenül várja a történetet,
de azt nem nekem kell elmondanom. Adeline és Emmeline, a tűz és a kísértet, ezek a történe-
tek most már Aureliushoz tartoznak. A temetőbeli sírok az övéi, mint ahogy a születésnap is
az lesz, amit választ. Az igazság anélkül is elég nehéz, hogy még a vállára venné a világ ér-
deklődésének minden további terhét. Mivel maguknak kell most már dönteniük, ő és Karen új
életet kezdhetnek, teljesen elölről.
De az idő múlik. Egy nap nem lesz Aurelius sem; valamikor Karen is elhagyja ezt a vilá-
got. A gyerekek, Tom és Emma már most távolabb vannak attól a történettől, amit itt elmesél-
tem, mint a nagybátyjuk. Az édesanyjuk segítségével elkezdték megformálni a saját történe-
tüket; erős, szilárd és igaz történeteket. El fog jönni az az idő, amikor Isabelle és Charlie,
Adeline és Emmeline, a Dadus és Ásó John, meg a név nélküli lány olyan messze lesznek a
múltban, hogy régi történetüknek nem lesz ereje ahhoz, hogy bárkinek fájdalmat okozzon.
Nem lesznek mások, mint egy történet szereplői, akik senkinek sem tudnak ártani. És amikor
eljön az a nap – addigra én magam is öreg leszek –, oda fogom adni ezt a dokumentumot
Tomnak és Emmának. Hogy elolvassák, és ha úgy döntenek, hogy kiadják.
Remélem, hogy ki fogják adni. Mert amíg nem teszik meg, addig az a szellemgyerek kísér-
teni fog engem. Ott fog barangolni a gondolataimban, kószálni az álmaimban, és a memóriám
lesz az egyetlen játszótere. Ez az ő posztumusz élete nem sok, de mégsem kerül egészen a fe-
ledés homályába. Addig elég lesz, amíg Tom és Emma kiadják ezt a kéziratot és akkor a halá-
la után teljesebb életet élhet, mint azelőtt.
Így aztán a szellemlány története sok évig nem kerül kiadásra, ha egyáltalán valaha is nap-
világot lát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmit sem tudok adni most azonnal a világnak,
amivel ki tudom elégíteni az emberek kíváncsiságát Vida Winterrel kapcsolatban. Mert azért
van valami. A Mr. Lomaxszal történt utolsó találkozásom végén éppen indulni készültem,
amikor megállított.
– Csak még valami – mondta, majd kinyitotta az íróasztala fiókját és kivett belőle egy borí-
tékot.
Az a boríték volt nálam, amikor észrevétlenül kisurrantam Karen kertjéből és visszafelé
indultam. Az új szálloda telkét elegyengették, és amikor megpróbáltam felidézni a régi házat,
csak fényképeket találtam az emlékeim között. De aztán eszembe jutott, hogy a ház mindig
rossz irányba nézett. Elforgatták. Az új épület jobb lesz. Pontosan szembe lesz az emberrel.
A kavicsos útról letértem, hogy átmenjek a hófödte pázsiton a régi őzpark és az erdő irá-
nyába. A sötét ágakat lehúzta a sok hó, ami időnként tömbökben hullott le, ahogy elhaladtam
a fák mellett. Végre odaértem a lejtő jó kilátást nyújtó pontjára, ahonnan mindent lehet látni.
A templomot, a temetőt és a hóban fényesen csillogó koszorúkat. A kapubejárót, ami hófehér
volt az égbolt kékjével szemben. A kocsiszínt, amelyről már lepusztultak a futónövények.
Csak a ház tűnt el, de az teljesen. A sárga sisakos emberek egyetlen üres lapra szűkítették le a
múltat. Elértük azt a pillanatot, amikor megfordult a dolog. Többé már nem lehetett bontási
területnek nevezni. Holnap, vagy talán ma, visszajönnek a munkások, és építési terület lesz
belőle. A múltat lebontották, itt az ideje, hogy elkezdjék építeni a jövőt.
Kivettem a borítékot a táskámból. Vártam. A megfelelő időre. A megfelelő helyre.
A betűk a borítékon furcsán deformáltak voltak. Az egyenetlen vonások vagy teljesen el-
halványultak, vagy beleivódtak a papírba. Nem volt benne semmi folytonosság: mindegyik
betű úgy nézett ki, mintha teljesen önállóan írták volna le, nagy erőfeszítések árán, és a kö-
vetkező valami új és ijesztő vállalkozás lett volna. Olyan volt, mint egy gyerek vagy egy na-
gyon idős személy kézírása. A címzett Miss Margaret Lea volt.
 Felbontottam a borítékot. Kivettem, ami benne volt. Aztán leültem egy kidőlt fára, hogy
elolvassam, mert én soha nem olvasok állva.

Kedves Margaret!
Itt az az írás, amiről beszéltem.
Megpróbáltam befejezni, de úgy látom, nem tudom. Úgyhogy ennek a történetnek, amely-
lyel kapcsolatban a világ olyan nagy hűhót csapott, úgy kell maradnia, ahogy van. Gyenge
dolog: valami a semmiről. Tegyen vele, amit akar!
Ami a címet illeti, olyasmi jut eszembe, hogy Csipkerózsika gyermeke, de eleget tudok az
olvasókról ahhoz, hogy megértsem, bármilyen címet választhatok, a történetet mindig csak
egy címen fogja ismerni a világ, az pedig nem az én címem.

Aláírás nem volt. Se név. De volt egy történet.

Csipkerózsika története, de olyan változatban, amilyet sohasem olvastam. Szűkszavú, ke-
mény és dühös. Miss Winter mondatai üvegszilánkok voltak, fényesek és halálosak.
Képzeljék el a következőt – így kezdődik a történet. – Van egy fiú meg egy lány; az egyik
gazdag, a másik szegény. A leggyakrabban a lány az, akinek nincs aranya, és ez így lesz ab-
ban a történetben is, amit most elmesélek. Nem volt szükség bálra. Egy erdei séta elegendő
volt a kettejük számára, hogy egymás útját keresztezzék. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer
egy tündérkeresztanya, de máskor nem volt egy sem. Ez a történet azokról a más időkről szól.
A mi kislányunk sütőtöke egyszerűen csak sütőtök, és egyszer éjfélkor hazavánszorog, a
szoknyáján vér, és megerőszakolták. Nem lesz másnap inas az ajtónál, aki papucsot adjon ne-
ki. Csipkerózsika már tudja. Nem buta. Viszont terhes.
A történet többi részében a boldogtalanná tett Csipkerózsika megszül egy kislányt, sze-
génységben és koszban neveli fel, majd néhány év után konokul otthagyja annak az embernek
a házában, aki megerőszakolta. A történet hirtelen véget ér.
A gyermek, aki félúton van egy olyan kertben, ahol azelőtt még sohasem járt, fázva és éhe-
sen, hírtelen rádöbben, hogy egyedül van. Mögötte a kertajtó, ami az erdőbe vezet. Félig nyit-
va van. Az édesanyja is ott van még mögötte? Előtte egy csűr, amely – gyermeki szemmel –
úgy néz ki, mint egy kis házikó. Egy hely, ahol elbújhat. Ki tudja, talán még ennivalót is talál.
A kertajtó? Vagy a kis házikó?
Az ajtó? Vagy a házikó?
A gyermek habozik.
A kislány habozik...
És a történet itt véget ér.
Miss Winter legkorábbi emléke lenne? Vagy csak egy történet? Egy történet, amelyet egy
nagy képzelőerővel rendelkező gyerek talált ki, hogy kitöltse azt az űrt, ahol az édesanyjának
kellett volna lenni?
A tizenharmadik történet. Az utolsó, a híres, a befejezetlen történet.
Elolvastam a történetet és elszomorodtam.
A gondolataim fokozatosan elfordultak Miss Wintertől és magamra terelődtek. Lehet, hogy
nem tökéletes, de legalább van anyám. Vajon már túl késő valamit kezdeni magunkkal? De ez
egy másik történet.
A borítékot beletettem a táskámba, felálltam és lesepertem a nadrágomról a fapad porát, az-
tán elindultam visszafele az úton.
Felkértek, hogy írjam meg Miss Winter életének a történetét, és meg is tettem. Valóban
semmi mást nem kell tennem, hogy a szerződés feltételeit betartsam. Ennek a dokumentum-
nak az egyik példányát el kell helyezni Mr. Lomaxnál, aki egy bank páncéltermében letétbe
helyezi, aztán elintézi, hogy egy nagy összeget kifizessenek nekem. Látszólag neki még azt
sem kell ellenőriznie, hogy a lapok, amelyeket leadok, nem üresek-e.
 – Megbízott önben – mondta nekem Mr. Lomax.
Egyértelműen bízott bennem. Az általam sosem látott és alá nem írt szerződésben megfo-
galmazott szándékai elég világosak. El akarja mondani nekem a történetét, mielőtt meghal; és
azt akarja, hogy én jegyezzem le. Az, hogy mit teszek vele később, rám tartozik. Az ügyvéd-
nek elmondtam az elképzelésemet Tomot és Emmát illetően, és megbeszéltünk egy találkozót,
hogy egy végrendeletben rögzítsük a kívánságaimat, minden eshetőségre felkészülve. És ezzel
vége kellene hogy legyen.
De úgy érzem, hogy még nem végeztem egészen. Nem tudom, hogy ki vagy hányan fogják
olvasni ezt, de akármilyen kevesen is lesznek, akármilyen távoli időpontban történik a
mostanhoz képest, felelősséget érzek irántuk. És bár elmondtam nekik mindent, amit tudni
kell Adeline-ról, Emmeline-ről meg a szellemgyerekről, tisztában vagyok azzal, hogy néhány
ember számára ez nem lesz elég. Én tudom, milyen az, amikor az ember befejez egy könyvet,
aztán egy nap vagy egy hét múlva azon kezd töprengeni, hogy mi történt a hentessel vagy kié
lettek a gyémántok vagy hogy az özvegyasszony kibékült-e az unokahúgával. El tudom kép-
zelni, hogy az olvasók elmerengenek azon, mi lett Judithtal és Maurice-szal, hogy valaki kar-
ban tartotta-e a kertet, és hogy ki költözött be a házba lakni.
Úgyhogy, ha ezekre kíváncsiak, hadd mondjam el. Judith és Maurice ott maradtak. A házat
nem adták el; Miss Winter végrendeletében gondoskodott arról, hogy a házat és a kertet egy-
fajta irodalmi múzeummá alakítsák át. Természetesen a kert az igazi érték (az egyik mező-
gazdasági folyóiratban „nem is gyanított gyöngyszemnek” nevezték), de Miss Winter tudta,
hogy sokkal inkább történetmesélői hírneve fog tömegeket vonzani, semmint kertészeti ké-
pességei. Így aztán túrákat vezetnek majd a szobákban, lesz teaház meg könyvesbolt. A bu-
szok, amelyek turistákat visznek a Bronte Múzeumba, utána mehetnek „Vida Winter titkos
kertjébe”. Judith továbbra is házvezetőnőként dolgozik, Maurice pedig főkertészként. Az első
dolguk, mielőtt az átalakítás elkezdődik, az lesz, hogy Emmeline lakosztályát kiürítsék. Ide
nem lesznek túrák, mert itt nem lesz semmi látnivaló.
És itt van még Hester. Ettől biztosan meglepődnek: én legalábbis meglepődtem. Kaptam
egy levelet Emmanuel Drake-től. Az igazat megvallva róla teljesen megfeledkeztem. Ő lassan
és módszeresen folytatta a keresést, és minden kedvezőtlen dolog ellenére, egy késői napon
rátalált. Az olasz kapcsolat volt az, ami félrevezetett – magyarázta a levélben –, mert az ön
házvezetőnője épp az ellenkező irányba ment, Amerikába! Hester egy évig adminisztrátorként
dolgozott egy egyetemi neurológus mellett, és amikor lejárt az egy év, találják ki, ki csatlako-
zott hozzá? Dr. Maudsley! A felesége meghalt (semmi ijesztő, csupán az influenza – ellen-
őriztem), és néhány nappal a temetés után hajóra szállt. Ez szerelem volt. Mára már mindket-
ten meghaltak, de hosszú és boldog életük volt együtt. Négy gyerekük született, az egyikük írt
nekem, én pedig elküldtem neki az édesanyja eredeti naplóját, hogy őrizze meg. Kétlem, hogy
többet fog kisilabizálni belőle, mint minden tízedik szót. Ha megkér, hogy magyarázzam meg,
akkor el fogom neki mesélni, hogy az édesanyja ismerte az édesapját itt Angliában, az édesap-
ja első házassága idején, de ha nem kérdezi meg, akkor hallgatni fogok róla. A nekem írott
leveléhez csatolt egy listát a szülei közös publikációiról. Kutatásokat végeztek és egy tucat
elismert cikket írtak (egyik sem szólt ikrekről; szerintem tudták, hogy mikor kell abbahagyni
valamit), amelyeket közösen publikáltak: Dr. E. és Mrs. H. J. Maudsley.
H. J? Hesternek volt egy középső neve: Josephine.
Mit szeretnének még tudni? Ki vigyázott a macskára? Nos, Árnyék eljött velem a köny-
vesboltba lakni. Ott ül a polcokon, ahol helyet talál magának a könyvek között, és amikor az
ügyfelek rátalálnak, szelíd egykedvűséggel viszonozza a tekintetüket. Néha-néha az ablakban
ül, de nem sokáig. Zavarja az utca, a járművek, a járókelők, a szemben lévő épületek. Meg-
mutattam neki egy rövidebb utat a folyóhoz, de nem tartja méltónak arra, hogy használja.
– Mit vársz tőle? – mondta apám. – Egy folyó nem ér semmit egy yorkshire-i macskának.
Neki a lápra van szüksége.
 Azt hiszem, igaza van. Reményekkel teli, Árnyék felugrik az ablakra, kinéz rajta, majd
hosszan és csalódottan rám néz.
Nem szeretek arra gondolni, hogy honvágya van.
Dr. Clifton bejött apám boltjába – éppen a városban járt, mondta, és emlékezett arra, hogy
apámnak van itt egy könyvesboltja, ezért úgy gondolta, hogy érdemes beugrani, bár nem sok
eséllyel, hogy megnézze, van-e egy bizonyos tizennyolcadik századi orvosi könyvünk, ami
után érdeklődött. Történetesen volt egy példányunk belőle, és a doktor meg az apám barátsá-
gosan és hosszan elbeszélgettek róla, jóval a zárórán túl. Amiért olyan sokáig feltartott ben-
nünket, meghívott vacsorára. Nagyon kellemes volt, és mivel még egy éjszakát a városban
töltött, apám meghívta őt másnap estére a családdal vacsorázni. A konyhában anyám azt
mondta, hogy a doktor „Nagyon kedves ember, Margaret. Nagyon kedves.” A másnap délután
volt az utolsó napja a városban. Lementünk a folyóhoz sétálni egyet, de ezúttal csak kettesben
voltunk, apa levélírással volt elfoglalva, ezért nem tudott velünk jönni. Elmondtam Dr.
Cliftonnak az angelfieldi szellem történetét. Ő figyelmesen hallgatott, és amikor befejeztem,
sétáltunk tovább lassan és szótlanul.
– Emlékszem, hogy láttam a kincsesládát – mondta végül. – Hogyan úszta meg a tüzet?
Én megálltam és eltöprengtem.
– Tudja, eszembe sem jutott, hogy ezt megkérdezzem.
– Most már sohasem fogja megtudni, igaz?
Megfogta a karomat és mentünk tovább.
Mindenesetre, hogy visszatérjek a témámhoz, ami Árnyék és az ő honvágya, amikor Dr.
Clifton meglátogatta apám boltját és látta a macska szomorúságát, azt javasolta, hogy enged-
jem el Árnyékot hozzá lakni. Nem kétlem, hogy Árnyék boldogan menne vissza Yorkshire-
be. De ez az ajánlat, bármilyen kedves is, fájdalmas tanácstalanságot okozott nekem, mert
nem vagyok benne biztos, hogy el tudom viselni az elválást. Az biztos, hogy ő elviselné a hi-
ányomat ugyanolyan nyugalommal, mint ahogy elfogadja Miss Winter eltűnését, mert macs-
ka; de én, mint emberi lény megszerettem és ha egyáltalán lehetséges, szeretném a közelem-
ben tartani.
Egy levélben valami ilyesmit írtam Dr. Cliftonnak; mire ő azt válaszolja, hogy esetleg
mindketten oda mehetnénk és ott maradhatnánk, Árnyék és én, egy kis vakációra. Egy hónap-
ra hív bennünket, tavasszal. Azt mondja, egy hónap alatt bármi történhet, és a végén, szerinte,
még az is lehetséges, hogy kitalálunk valami jó megoldást a dilemmánkra, ami
mindannyiunknak megfelel. Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak arra, Árnyék sorsa vé-
gül jól fog végződni.
És ez minden.
 Utóirat
Vagy majdnem minden. Az ember azt gondolja, hogy valaminek vége van, aztán hirtelen ki-
derül, hogy nem egészen. Volt egy látogatóm.
Árnyék volt az, aki először észrevette. Dudorásztam, miközben csomagoltam a vakációra,
a bőrönd nyitva hevert az ágyon. Árnyék ki s be lépegetett belőle, és olyat játszott, hogy fész-
ket rak magának a zoknijaimból és a kardigánjaimból, amikor hirtelen megállt, feszülten fi-
gyelt, és a mögöttem lévő ajtóra meresztette a szemét.
Nem aranyszőke angyalként jött és nem is úgy mint a halál nagykabátos szelleme. Olyan
volt, mint én: magas, sovány, barna hajú nő, akit nem vennél észre, ha elmész mellette az ut-
cán.
Ezer és ezer dolog volt, amit kigondoltam, hogy megkérdezek tőle, de annyira le voltam
döbbenve, hogy még a nevemet sem tudtam kimondani. Felém lépett, átkarolt és magához
szorított.
– Moira – sikerült végre suttogva megszólalnom –, már kezdtem azt hinni, hogy nem vagy
igazi.
De igazi volt. Az arca az arcomhoz ért, a karja a vállamon, a kezem a derekán. Megérintet-
tük egymást a sebünknél, és minden kérdésem elpárolgott, amikor éreztem, hogy a vére egy-
befolyik az enyémmel, és a szíve az enyémmel együtt ver. Egy óriási és nyugodt csoda pilla-
nata volt, és tudtam, hogy emlékszem erre az érzésre. Be volt zárva bennem, félre volt téve, és
most eljött és kiszabadította. Ez az áldott körforgás. Ez az egybetartozás, ami valamikor ter-
mészetes volt, most pedig, hogy kigyógyultam belőle, csodálatos. Eljött és együtt voltunk.
Megértettem, hogy búcsúzni jött. Hogy ha legközelebb találkozunk, akkor én leszek az, aki
elmegy hozzá. És hogy az a következő találkozó nem fog sokáig tartani. De nem kell sietni.
Tud várni és én is tudok.
Az arcomon éreztem az ujjai érintését, amikor letöröltem a könnyeit, aztán örömünkben a
kezünk megtalálta egymást és egybefonódott. Az arcomon éreztem a leheletét, az arcát a ha-
jamba fúrta, én pedig a nyaka hajlatába temettem az orromat és magamba szívtam az édes il-
latát.
Micsoda öröm!
Nem számít, hogy nem tud maradni. Eljött. Végre eljött.
Nem tudom pontosan, hogyan vagy mikor ment el. Egyszerűen csak észrevettem, hogy
már nincs ott. Ültem az ágyon, egészen nyugodtan, egészen boldogan. Furcsa érzés volt,
ahogy rohanó vérem lassan elcsitult, és a szívem újra rátalált a megszokott ritmusra, most már
csak az én számomra. A sebem érintése életre keltette ezt, de most szép fokozatosan lenyugo-
dott egészen addig, míg ugyanolyan lett, mint a testem többi része.
Eljött és elment. Nem fogom többé látni a síron innen. Az életem az enyém lett.
A bőröndben Árnyék elaludt. Kinyújtottam a kezem, hogy megsimogassam. Erre kinyitotta
hűvös, zöld szemét, egy darabig nézett engem, aztán újra becsukta.
 Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató
Megjelent 27,1 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 9644 28 5
ISSN 1787-8608