DOLORES REDONDO

A csontok
öröksége
 A mű eredeti címe:
Legado en los huesos

Fordította: Szelivánov Júlia

ISBN 978-615-5334-25-2

Legado en los huesos © by Dolores Redondo Meira, 2013

By Agreement with Pontas Literary & Film Agency

© Szelivánov Júlia, Hungarian Translation 2015

© Trivium Kiadó 2015

Minden jog fenntartva!

Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható,
nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai
eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos
engedélyével történhet.

Tel./fax: (1) 248-1263

konyvek@triviumkiado.hu
www.triviumkiado.hu

A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének

Felelős kiadó: Zádor Zsolt

Főszerkesztő: Szaniszló Julianna
Szerkesztő: Czene István
Nyomdai előkészítés: Infoartnet Kft., Nagy Zoltán
Fedélterv: Graph Zeppelin
Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Eduardónak, minden egyes szó
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet mindazoknak, akik tehetségükkel és tudásukkal ismét

lehetővé tették, hogy képzeletem gyümölcse kézzelfogható valósággá
váljon. Ha tévesen jelöltem meg vagy kihagytam valakit, az
teljességgel az én felelősségem.
Köszönet Leo Seguín doktornak a San Luis Egyetemről.
Paloma Gómez Borrerónak.
A Navarrai Rendőrségnek, és elsősorban az elizondói őrsnek (AU-
RRERA).
Milesker
Mario Zunzarren Angos rendőrkapitánynak, Navarrai Rendőrség,
Pamplona.
A pamplonai nyomozóhatóság csendőrkapitányának.
Juan Mari Ondikolnak és Beatriz Ruiz de Larrinagának Elizondóból,
a Navarra-trilógia helyszínein történő idegenvezetések
ötletgazdáinak.
Az Oronoz-Mugairi tűzoltóságnak Julián Baldanta személyében.
Oskar Lasa, III. Lasa pelotajátékosnak, mert néha egy beszélgetés
nagyon sokat ad.
Isabel Medinónak, aki elmesélt egy gyönyörű baztáni történetet.
Marinak, természetesen.
 Nem érzi e fickó, amit csinál, hogy dalol, midőn sírt ás?
(Shakespeare: Hamlet, dán királyfi)1

A sír olykor egyazon koporsóban két szívet zár magába.

(Alphonse de Lamartine)

A fájdalom erősebb, ha belül van,

és nem enyhül, ha elmondod az embereknek.
(Alejandro Sanz: Ha van Isten)

1 Arany János fordítása

ITXUSURIA

Megtalálta a sírt, az ereszről lecsepegő víz rajzolta vonalat követve.

Letérdelt, a ruhájából elővett egy kis ásót és egy csákányt, amivel
feltörte a talaj sötét kérgét. A föld nedves, szivacsos darabokban
terült szét, átható fa- és mohaillatot árasztva.

Óvatosan, centiméterenként távolította el a felső rétegeket, amíg

rothadt fekete szövetfoszlányok kerültek elő a földdel keveredve.

Kézzel fejtette le az anyagot – fel lehetett ismerni, hogy egy pólya, –

amely szétmállott, ahogy hozzáért, alóla viaszos szövet bukkant elő,
abba tekerték a testet. Alig látszott az anyagot összetartó kötél, de
nyomai éles rajzot hagytak. Eltávolította a kötél maradékát, amely
porrá lett ujjai közt, és gyengéden végigsimította a szövetet:
látatlanban is kitalálta, hogy többször volt összetekerve. Ujjaival
megfogta az anyag szélét és meghúzta a lepedőt, amely szétnyílt,
mintha késsel vágták volna fel.

A csecsemő arccal lefelé feküdt, mint akit elringattak a földben,

csontjai, akárcsak maga az anyag, jó állapotban voltak, még ha a
Baztán sötét talaja be is színezte azokat.

Kinyújtotta a kezét – szinte teljesen betakarta a kis testet, a mellét a

földnek nyomta, és minden nehézség nélkül kirántotta a jobb karját;
a kulcscsont enyhe roppanással tört össze, mintha sóhaj törne föl a
sírból a váratlan rablás miatt. Hátrahőkölt és felállt, a csontokat a
ruhája alá rejtette, majd egy utolsó pillantást vetett a sírra, és a
lábával újra betemette a gödröt.
 1

A bíróságon alig lehetett levegőt kapni. Az eső nedvessége átitatta a

kabátokat és párolgott, s ehhez hozzáadódott a folyosókat megtöltő,
különböző termek előtt várakozó több száz ember lélegzete. Amaia
kigombolta dzsekijét és üdvözölte Padua főhadnagyot, aki váltott
néhány szót az őt kísérő nővel, majd arra kérte, menjen be terembe,
és megkerülve a várakozókat, Amaiához lépett.
– Örülök, hogy látom, felügyelő. Hogy van? Nem voltam benne
biztos, hogy velünk lesz ma – pillantott Amaia domborodó hasára.
A felügyelőnő megérintette kezével a hasát, amely a terhesség
utolsó szakaszáról tanúskodott.
– Nos, úgy néz ki, még kitart. Látta Johana anyját?
– Igen, eléggé ideges. Bent várakozik a családja társaságában,
nekem pedig most szóltak, hogy megérkezett a furgon, amiben
Jasón Medinát szállították – szólt a lift felé indulva.
Amaia belépett a terembe, és letelepedett az egyik hátsó padba.
Így is megfigyelhette Johana Márquez anyját, aki gyászruhájában
még soványabbnak tűnt, mint a lánya temetésén. Mintha megérezte
volna a felügyelőnő jelenlétét, az asszony megfordult és kurta
biccentéssel üdvözölte. Amaia mosolyt próbált erőltetni arcára,
miközben szemügyre vette az anya színtelen, zaklatott arckifejezését,
amiért nem volt képes megvédeni a lányát attól a szörnyetegtől, akit
saját maga hozott otthonába. A titkár nekiállt felolvasni a
beidézettek névsorát. Amaia figyelmét nem kerülte el a görcs, amely
végigfutott az asszony arcán, amint meghallotta férje nevét.
– Jasón Medina – ismételte a titkár. – Jasón Medina.
Egy egyenruhás rendőr érkezett futva a terembe, a titkár fülébe
súgott valamit, majd odahajolt a bíróhoz, aki meghallgatta,
bólintott, odaszólította az ügyészt és az ügyvédet, pár szót szólt
hozzájuk, majd felállt.
– A tárgyalást elhalasztjuk, és újból beidézzük Önöket,
amennyiben szükség lesz rá – majd szó nélkül elhagyta a termet.
 Johana anyja sikoltozni kezdett, miközben Amaiához fordult,
válaszra várva.
– Ó, ne! – kiáltozott. – Miért?
A körülötte álló asszonyok hiába próbálták átölelni és
megnyugtatni őt.
Az egyik rendőr Amaiához lépett.
– Salazar felügyelő, Padua főhadnagy kéri, hogy jöjjön át a
cellákhoz.
Amint kilépett a liftből, észrevett egy csoport rendőrt, akik a
mosdónál tolongtak. A felügyelőt kísérő őr intett, hogy menjen be.
Egy rendőr és egy fogdai alkalmazott eltorzult arccal támaszkodott a
falnak. Padua a helyiséget szemlélte: a WC-ket elválasztó fal alatt
egy vértócsa folyt szét, és még nem alvadt meg. Amint meglátta a
felügyelőnőt, félreállt.
– Szólt az őrnek, hogy mosdóba kell mennie. Látja, meg van
bilincselve, de még így is képes volt elvágni a saját torkát. Minden
nagyon gyorsan történt, a rendőr el se mozdult innen, csak hallotta a
köhögését, belépett, de már késő volt.
Amaia előrelépett, hogy lássa a jelenetet. Jasón Medina a WC-
kagylón ült, hátrahajtva a fejét. Mély vágás sötétlett a torkán. A vér
átitatta ingét, akár egy vörös előke, lefolyt a lába között és mindent
beszínezett, ami az útjába akadt. A test még meleg volt; a nemrég
bekövetkezett halál szaga terjengett a levegőben.
– Mivel csinálta? – kérdezte Amaia, mivel nem látott
semmilyen tárgyat a közelben.
– Snitzerrel. Ahogy elhagyta az ereje, az eszköz kiesett a
kezéből és átgurult a másik WC-hez – szólt a rendőr, és kinyitotta a
szomszéd fülke ajtaját.
– Hogyan hozhatta be? Fémből van, a detektornak jeleznie
kellett volna.
– Nem ő volt, felügyelő. Nézze – mutatott az eszközre –, ha
jobban megfigyeli, észreveszi, hogy a kés nyelén egy darab
ragasztószalag maradt. Valaki nagyon igyekezett, hogy eljuttassa ide
a snitzert, nyilván a vízvezetéken keresztül, és neki nem kellett mást
tennie, mint kibontani a csomagolást.
Amaia felsóhajtott.
– És ez még nem minden – szólt Padua komoran. – Ez
kandikált ki a dzsekije zsebéből – mutatott fel kesztyűs kezével egy
fehér borítékot.
 – Az öngyilkos hátrahagyott levele – tételezte fel Amaia.
– Nem éppen – nyújtott át Padua egy pár kesztyűt és az
irományt. – És Önnek szól.
– Nekem? – képedt el Amaia.
Felhúzta a kesztyűt, és átvette a borítékot.
– Megengedi?
– Persze.
A boríték nem volt erősen leragasztva, ezért könnyedén kinyílt.
Egy fehér cetli volt benne, amelynek közepére egyetlen szót írtak:
„Tarttalo”.
Amaia erős rúgást érzett a hasában, és visszafojtotta lélegzetét,
hogy leplezze fájdalmát. Megbizonyosodott arról, hogy a papír másik
oldala üres, majd visszaadta Paduának.
– Mit jelent?
– Azt reméltem, Ön tudja.
– Fogalmam sincs, főhadnagy, nem sokat mond nekem –
felelte Amaia kissé zavartan. – A tarttalo mitikus lény, ugye?
– Hát… igen, ha jól emlékszem, egy küklopsz a görög-római,
illetve a baszk mitológiából. Mire céloz?
– Ön a basajaún-ügyön dolgozott, akit szintén a mitológiából
ismerünk; most pedig Johana Márquez gyilkosa, aki beismerő
vallomást tett, és aki annak idején megkísérelte imitálni a basajaún
bűncselekményét, hogy eltüntesse a saját tettének nyomait, nos ő
most öngyilkosságot követ el és hagy Önnek egy cetlit, amire azt írja:
„Tarttalo”. Ne mondja, hogy ez legalábbis nem kelti fel az
érdeklődését.
– Persze, elismerem, hogy érdekes, – sóhajtott fel Amaia. –
Ugyanakkor már minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy
Jasón Medina megerőszakolta és megölte a mostohalányát, és azt
követően eléggé amatőr módon megpróbálta imitálni a basajaún
tettét. Ezenkívül mindent részleteiben beismert. Arra céloz, hogy
talán nem ő hagyta itt az üzenetet?
– Semmi kétség afelől, hogy ő volt – szólt Padua, és idegesen
rápillantott a holttestre –, de az a csonkítós dolog, továbbá a lány
csontjai, amelyekre Arri Zaharban találtak rá, most pedig ez… Azt
reméltem, Ön tudja értelmezni…
– Fogalmam sincs, mindez mit jelenthet, és azt se, miért
hozzám intézi a kérdést.
Padua felsóhajtott; figyelmét nem kerülte el Amaia
arckifejezése.
– Értem, felügyelő.
Amaia a hátsó kijárat felé tartott, hogy elkerülje a találkozást
Johana anyjával. Nem tudta, mit mondjon neki, talán azt, hogy
mindennek vége, esetleg azt, hogy ez a nyomorult patkány módjára
átszökött a másvilágra. Felmutatta az őröknek az igazolványát, és
végre kilépett a szabadba. Az eső elállt, és a felhőkön keresztül
felderengett az a bizonytalan fény, amely annyira jellemző a
szeszélyes pamplonai időjárásra, és kicsalt néhány könnycseppet
Amaia szeméből, amíg kereste a szemüvegét. A bíróságra jövet elég
nehezen talált taxit, hogy időben odaérjen. Amikor esett, mindig ez
történt, most viszont több kocsi sorakozott a megállóban, ahogy a
város megtelt gyalogosokkal. Amaia egy pillanatra megállt az első
autó előtt. Nem vágyott haza, nem vonzotta a perspektíva, hogy ott
találja Clarice-t, aki mindenütt lábatlankodik és kérdésekkel
bombázza majd. Amióta megérkeztek apósáék, az otthon fogalma
jelentősen megváltozott. Amaia a bíróság épületével szembeni
kávéházak vonzó ablakaira pillantott a San Roque utca végében,
ahol a Media Luna park fái látszottak. Ha elfárad, mindig foghat egy
taxit.
A parkban megkönnyebbülten tapasztalta, hogy maga mögött
hagyta a forgalom zaját, és nedves fű illatát lélegezheti be az autók
kipufogója helyett. Észrevétlenül lelassította lépteit, és elindult egy
köves ösvényen, amelyet csodálatos növényzet szegélyezett.
Mélyeket lélegzett, és lassan fújta ki a levegőt. „Micsoda reggel!” –
járt a fejében. Jasón Medinára tökéletesen illett az öngyilkosságot
elkövető rab szerepe. A felesége lányának megerőszakolójaként és
gyilkosaként az ítéletig külön tartották fogva, és valószínűleg a többi
köztörvényes bűnözővel történő együttlét perspektívája az ítélet után
megijeszthette. Amaia emlékezett Medina kihallgatására, amikor
kilenc hónapja a basajaún-ügy nyomozásánál tengernyi könny
közepette, rémült egér módjára ismerte be szörnyű tettét.
Annak ellenére, hogy különböző esetekről volt szó, Padua
főhadnagy a csendőrségtől meghívta, hogy vegyen részt a
tárgyaláson, figyelembe véve Medina suta próbálkozását, hogy
imitálja az Amaia által keresett gyilkos modus operandiját, arra
építve, amit az újságokban olvasott. Mindennek kilenc hónapja;
pontosan ekkor esett teherbe. Sok minden változott azóta.
– Igaz, kislányom? – suttogta, és megsimogatta hasát.
 Egy erős görcs megállásra kényszerítette. Az esernyőjére
támaszkodva előrehajolt, és olyan éles szúrást érzett az alhasában és
belső izmaiban, hogy felnyögött, nem is annyira a fájdalomtól,
hanem inkább a meglepetéstől. A görcs éppoly váratlanul elmúlt,
mint ahogy érkezett.
Bizony így volt. Számtalanszor töprengett, milyen érzés szülni,
és hogyan tudja majd megkülönböztetni az első jeleket, vagy ő is
egyike lesz azon nőknek, akik úgy érkeznek a kórházba, hogy a
gyerek feje már kint van, vagy pedig a taxiban hozzák világra
csemetéjüket.
– Ó, kicsim! – szólt hozzá kedvesen. – Még egy hét van hátra,
biztosan szeretnél már kibújni?
A fájdalom elillant. Amaia kitörő örömöt és óriási izgalmat
érzett annak tudatában, hogy a gyermek hamarosan megszületik.
Boldogan elmosolyodott és körülnézett, mint aki meg akarja osztani
örömét, azonban a park néptelen volt, smaragdzöld növényzete
nedvesen és frissen csillogott a pamplonai eget beborító felhők
mögül kiszüremlő fényben. Ez a ragyogás mindig a felfedezés
örömével hatott, és mindig hatalmába kerítette a Baztánban,
Pamplonában pedig váratlan ajándék volt. Újra elindult, és
képzeletben abban a mágikus rengetegben, az erdő urának aranyló
tekintete előtt találta magát. Mindössze kilenc hónapja járt arra a
nyomozás idején, a szülővárosában, azon a helyen, ahonnan mindig
szeretett volna elmenni, ahova később visszatért, hogy előkerítsen
egy gyilkost, és ahol a gyermeke megfogant.
A biztonság, ahogy kislánya növekedett a hasában a mindig is
elképzelt nyugalommal és derűvel töltötte el, és ezek segítették át
azon az időszakon, amikor szembe kellett szállnia a borzalmas
tettekkel és élményekkel, amelyek hónapokkal előtte még őt magát
is összeroppantották volna. Visszatérése Elinzondóba, múltjának
feltárása, és különösen Víctor halála megrengette életét és az egész
család mindennapjait is. Engrasi néni volt az egyetlen, aki szokása
szerint rezzenéstelenül vetette kártyáit, minden este pókerezett a
barátnőkkel, és mosolygott, mint aki mindennek hátat fordít. Flora
sietősen Zarautzba költözött azzal az ürüggyel, hogy ott forgatja napi
főzőprogramját az állami televízió számára, és – ki gondolta volna –
átadta a Mantecadas Salazar vezetését Rosnak, aki Flora
meglepetésére és Amaiát igazolva remekül menedzselte a céget, még
ha a kezdetekben kissé frusztrált is volt. Amaia felajánlotta
segítségét, és az utóbbi hónapokban szinte minden hétvégét
Elinzondóban töltött, még ha egy ideje be is látta, hogy Ros már
támogatása nélkül is kiválóan elboldogul. Azonban továbbra is
visszajárt, velük ebédelt, nagynénjénél aludt: otthon. Amióta
összeszedte bátorságát, és megnevezte félelmeit, majd megosztotta
azokat Jamesszel – minden bizonnyal annak a DVD-nek is
köszönhetően, amit a fegyvere mellett tartott a hálószobája
széfjében, – és amióta a gyermek elkezdett növekedni hasában,
Amaia tudta, teljes bizonyossággal érezte, hogy visszatért a tűzhely,
a gyökerek, a szülőföld érzése, ami már bosszú évek óta mindörökre
elveszettnek tűnt.
Amint a Fő utcára ért, ismét eleredt az eső. Amaia kinyitotta
esernyőjét, és újból elindult a bevásárlásból igyekvő járókelőket
kerülgetve; néhányan ernyő nélkül, vállukat behúzva siettek az
épületek és a boltok ereszei alatt. Megállt egy gyermekruha-üzlet
színes kirakata előtt, és szemügyre vette a virágokkal hímzett
rózsaszín kelengyéket, és arra gondolt, talán Clarice-nek igaza van,
és ilyet kellene beszereznie a kislányának. Felsóhajtott és
elkomorodott, miután eszébe jutott a szoba, amelyet Clarice
készített elő a kicsinek. James szülei a gyermek születésére érkeztek,
és annak ellenére, hogy mindössze tíz napja voltak Pamplonában,
máris beigazolódtak Amaia baljós előérzetei azzal kapcsolatban,
milyen is egy kotnyeles anyós. Az első pillanattól fogva kifejezte
rosszallását, amiért a több üres helyiségből álló lakásban nem
rendeztek be gyerekszobát.
Amaia elhozott egy régi, nemes fából faragott bölcsőt, amely
Engrasi néni nappalijában állt, és fatartónak használták. James
lecsiszolta a felületet, amelyen így már kirajzolódott a mintázat,
ismét lelakkozta, Engrasi barátnői pedig gyönyörű fodrokat és fehér
takarót varrtak rá, ami kihangsúlyozta a bölcső hagyományos
szépségét. A tágas hálóban bőven volt hely, és Amaiát nem győzték
meg a szakemberek érvei egy külön gyerekszoba előnyeiről. A
kezdetektől fogva nem tartotta jó ötletnek. Az első hónapokban,
amíg szoptatja, megnyugtató a kicsi közelsége, főleg éjszakánként,
megkönnyíti az etetést, és így biztosan meghallja, ha a gyermek
felsír, vagy valami baja van…
Clarice felhördült: „A gyereknek saját szoba kell, ahol a saját
dolgai vannak. Hidd el, így mindketten kipihentebbek lesztek! Ha
melletted van, egész éjszaka a mozdulatait és a légzését figyeled.
Neki is szüksége van saját térre, és nektek is. Ezenkívül nem
gondolom, hogy túlzottan egészséges lenne, ha a gyerek a szüleivel
egy hálóban alszik, mert megszokja, és akkor már nem tudjátok
átrakni a saját szobájába.”
Amaia is egy csomó olyan könyvet vett a kezébe, ahol neves
gyermekorvosok ítéltek egy egész felnövekvő generációt arra a
szenvedésre, hogy nem szabad túl sokat ringatni őket, egyedül
kellene aludniuk születésüktől fogva, és senkitől sem remélhetnek
vigasztalást, amikor szoronganak, hiszen így válnak önállóvá, és
maguknak kell megtanulniuk szembeszállni a félelmeikkel és
kudarcaikkal. Amaiának felfordult a gyomra ezektől a
sületlenségektől. Feltételezte, hogy ha egy-két illusztris doktornak –
hozzá hasonlóan – valóban saját magának kellett volna
„menedzselnie” a félelmeit gyerekkora óta, talán más véleményen
lennének. Ha a lánya hároméves koráig vele szeretne majd aludni,
semmi kifogása sem lenne: megnyugtatná, meghallgatná, fontosnak
tartaná apró félelmeit, amelyek oly nagyra tudnak nőni egy
kisgyerek lelkében. Clarice-nek viszont határozott elképzelései
lehettek a dolgok menetéről, és nem is késlekedett ezeket világgá
kürtölni.
Három napja, amikor hazaért, anyósa meglepetése várta: egy
teljesen berendezett szoba, szekrényekkel, öltöztetőasztalkával,
komóddal, lámpákkal és szőnyegekkel. Rózsaszín csipkék, masnik és
szalagok gyomorforgató felhője mindenütt. James a
körülményekhez méltó arccal várta az ajtóban, és ahogy
megcsókolta, bocsánatkérően suttogta: „Segítő szándékkal teszi”.
Amaia felkapta a fejét, és arcára fagyott a mosoly, amint szembesült
a rózsaszín borzalommal, és kirekesztettnek érezte magát saját
otthonában. Anyósa örvendezett, és úgy járt-kelt az új bútor között,
akár egy termékismertető műsor vezetője, miközben apósa, aki
hozzászokott felesége kitörő energiájához, rezzenéstelen arccal ült a
nappaliban és olvasott. Amaia nehezen tudta elképzelni, hogy
Thomas valóban egy neves amerikai pénzügyi cégóriás igazgatója;
neje jelenlétében afféle visszahúzódó közönnyel viselkedett, amin
csak csodálkozni lehetett. Amaia tisztában volt azzal, mennyire
kényelmetlenül érzi magát James, és csakis emiatt fogta vissza
megjegyzéseit, miközben anyósa körbevezette a csodásan
berendezett szobában.
– Nézd, milyen helyes szekrényke, itt elfér a kislány összes
ruhája, az öltöztetőasztalban pedig van egy komplett kis gardrób.
Ugye egyetértesz, hogy a szőnyegek is nagyon mutatósak, és ez pedig
– mosolygott elégedetten – a legfontosabb: egy kis hercegnőhöz
méltó bölcső.
Amaia elismerte, hogy az óriási rózsaszín bölcső valóban
királykisasszonynak való, ráadásul akkora, hogy a gyerek négyéves
koráig alhat benne.
– Szép – mondta kényszeredetten.
– Bizony szép! És így vissza is adhatod a fatartót a
nagynénédnek.
Amaia szótlanul kiment, és a saját szobájában várt Jamesre.
– Ó, nagyon sajnálom, szívem, nem rosszindulatból teszi, ő
ilyen, és már csak pár napig maradnak. Tudom, hogy nagyon
türelmes vagy, és ígérem, hogy amint kiteszik a lábukat, mindent
visszarendezünk.
Amaia akkor beleegyezett James kedvéért, és egyébként sem
volt ereje vitatkozni Clarice-szel. Jamesnek igaza volt, türelmesen
viselkedett, pedig ez nem volt rá jellemző. Talán ez volt az első
alkalom, amikor valakinek megengedte, hogy irányítsa; a terhesség
utolsó szakaszában valami megváltozott benne. Napok óta nem
érezte jól magát, az első hónapok energiája elillant, helyette tőle
szokatlan levertség jelei mutatkoztak, és anyósa domináns jelenléte
még inkább előhozta erőtlenségét. Most ismét rápillantott a
ruhácskára a kirakatban, és úgy döntött, így is bőven elég lesz, amit
Clarice már beszerzett. Anyósának ez az első unokája, és az efölött
érzett örömtől túlzásokra ragadtatta magát, amivel viszont Amaiát
kergette őrületbe. És volt még valami, mégpedig az, hogy Amaia
titkon sokat adott volna, ha ő is megtapasztal valamennyit abból a
rózsaszín mámorból, amely anyósát hatalmába kerítette.
Amióta teherbe esett, alig vett valamit a kislányának:
mindössze egy kötött cipőcskét, néhány pár zoknit, egy-egy
ingecskét és semleges színű pizsamát vásárolt. Úgy vélte, a rózsaszín
nem tartozik a kedvenc árnyalatai közé. Amikor látta a kirakatban a
tipegőket, kis dzsekiket, ruhácskákat és az összes, szalaggal és
virágokkal bőségesen díszített babaholmit, azt gondolta, szépek és
megfelelnek egy kis hercegnőnek, amikor azonban kézbe fogta
ezeket, valami fellázadt benne e tömény giccs ellen, és végül
zavartan és dühösen ott hagyott mindent. Talán nem ártott volna
némi hasonló lelkesedés, amivel Clarice illette az éppen soron
következő rugdalózót vagy cipőcskét. Tudta, hogy sosem lehetne
boldogabb, hogy mindig is szerette azt a kis teremtést, saját
szerencsétlen, szomorú kislánykora óta, amikor már arról
álmodozott, hogy egy napon anya lesz, igazi anya, és ez a vágya
testet öltött, amikor megismerkedett Jamesz-szel, majd kételyeket
és félelmet ébresztett benne, hogy talán sosem válik valóra, s végül
mesterséges megtermékenyítés mellett döntött. És akkor, kilenc
hónapja, mialatt élete legfontosabb nyomozását folytatta, teherbe
esett.
Boldog volt, legalábbis annak hitte magát, és ez még jobban
összezavarta. Egészen a közelmúltig teljesnek érezte életét és
örömét, már évek óta nem tapasztalt hasonló biztonságot. Eközben
az utóbbi hetekben új – de valójában ősi – félelmek törtek rá,
benépesítették álmait, és ismerős szavakat suttogtak, amelyekre
Amaia nem akart emlékezni.
Újabb görcsöt érzett, kevésbé fájdalmasat, de hosszabbat
annál, amit előzőleg a parkban tapasztalt. Rápillantott az órájára.
Húsz perc telt el.
Az étterem felé tartott, ahol megbeszélték az ebédet, ugyanis
Clarice nem vette jó néven, hogy James naponta főzzön, Amaia
pedig inkább beleegyezett abba, hogy mindennap étteremben
ebédeljenek és vacsorázzanak, minthogy hallgassa anyósa
célozgatásait a házhozszállítás előnyeiről, esetleg kitegye magát
annak a veszélynek, hogy egy szép napon megjelenik otthonában egy
angol komornyik.
James egy modern éttermet szemelt ki a saját utcájukkal, a
Mercaderesszel párhuzamos utcában. Clarice és a hallgatag Thomas
Martinit kortyolgatott, amikor Amaia megérkezett. James felpattant.
– Szia, szívem, hogy vagy? – csókolta szájon, és elhúzta a
széket, hogy felesége leülhessen.
– Jól – felelte Amaia, és mérlegelte, meséljen-e a kezdődő
fájásokról.
Clarice-re pillantott, és úgy döntött, inkább nem szól semmit.
– És a kicsink? – mosolygott James, megérintve felesége hasát.
– „A kicsink!” – visszhangozta Clarice ironikusan. –
Szerintetek normális, hogy egy héttel a lányotok születése előtt még
nem választottatok nevet?
Amaia Jamesre nézett, majd kinyitotta az étlapot és úgy tett,
mint aki elmélyülten tanulmányozza a kínálatot.
 – Ó, anya, már meséltük, több név is tetszik, de még nem
vagyunk biztosak egyikben sem, megvárjuk, amíg megszületik a
kislány. Amikor meglátjuk az arcocskáját, eldöntjük.
– Tényleg? – érdeklődött Clarice. – És milyen nevek
szerepelnek a tarsolyotokban? Talán a Clarice? – Amaia felszisszent.
– Mondjátok csak el, mire gondoltatok! – erősködött az anyós.
Amaia egy újabb, pár másodperces görcs után felpillantott az
étlapból, ránézett az órájára és elmosolyodott.
– Igazság szerint én már választottam – hazudott. – De úgy
döntöttem, meglepetés lesz. Csak annyit közölhetek, hogy nem lesz
Clarice, nem szeretem a családban ismétlődő neveket, azt gondolom,
mindenkinek saját identitásra van szüksége.
Clarice kényszeredetten elmosolyodott. A kislány neve egy
másik fegyver volt, amivel időről időre támadásba lendült. Hogy
fogják hívni? Anyósa olyannyira erőszakosnak bizonyult, hogy
Amaia javasolta Jamesnek, találjanak ki valamit, csak nehogy ismét
szóba kerüljön a dolog. Haragudott férjére. Még csak az kellene,
hogy azért válasszanak nevet, hogy az anyósa kedvében járjon?
– Nem azért, hogy a kedvében járjunk, Amaia, hanem azért,
mert a kislányt valahogy majd szólítanunk kell, és úgy néz ki, mintha
te a gondolatát is kerülnéd az ilyesminek.
És akárcsak a kisruhák esetében is, Amaia igazat adott nekik.
Olvasott ezt-azt a témával kapcsolatban, és ez annyira aggasztotta,
hogy végül Engrasi nénihez fordult.
– Nekem ugyan nem volt gyerekem, ezért nem beszélhetek
saját tapasztalatból, de klinikai szempontból tudom, hogy ez eléggé
elterjedt kezdő anyák, és főleg apák esetében. Amikor valakinek már
született gyereke, ismeri a helyzetet és tudja, mivel jár az ilyesmi,
ezért nincs meglepetés, viszont az első terhesség alatt megesik, hogy
az anyukák – annak ellenére, hogy növekszik a hasuk – nem képesek
ezeket a változásokat a hús-vér gyerekkel összekapcsolni. Mostanra,
amikor létezik ultrahang, vagy a szívhang vizsgálatának lehetősége,
illetve meg lehet állapítani a magzat nemét, a gyermek jelenlétének
benyomása kézzelfoghatóbbá válik, de régen, amikor a szülésig nem
is látták a babát, sokan csak akkor fogták fel igazán a történteket,
amikor a gyereküket a karjukban tarthatták. Bizonytalanságérzeted
a lehető legtermészetesebb dolog – tette a kezét Amaia hasára. –
Hidd el, nem várja el senki, hogy az ember teljesen felkészült legyen
az apaságra vagy anyaságra annak ellenére, hogy van, aki ezt eléggé
jól titkolja.
Amaia haltálat kért, de alig evett pár falatot, és érezte, hogy a
fájások intenzitása alábbhagy, ahogy nyugodtan ül.
Kávézás közben Clarice visszatért szerepéhez.
– Találtatok már óvodát?
– Nem, anya – tette le kimerülten a csészéjét James. – Nem
kerestünk semmit, mert nem visszük a gyereket óvodába.
– Persze, majd nyilván kerestek bébiszittert, aki gondoskodik a
kislányotokról, amikor Amaia visszamegy dolgozni.
– Amikor Amaia visszamegy dolgozni, én viselem gondját a
lányomnak.
Clarice kimeresztette szemét és a férjére nézett, mintegy
támogatást keresve, de nem talált cinkosra Thomasban, aki
mosolyogva ingatta a fejét, miközben vörös teáját kortyolgatta.
– Clarice… – szólt rá. A legnagyobb ellenvetés, ami Thomas
szájából elhangozhatott, az a felesége nevének csendesen feddő
ismételgetése.
Az asszony rá se hederített.
– Ezt nem mondjátok komolyan! Hogyhogy te vigyázol a
lányodra? Egy mukkot sem konyítasz a babákhoz.
– Majd megtanulom – szólt James, akit szórakoztatott a
jelenet.
– Megtanulod?! Az Isten szerelmére! Segítségre lesz szükséged.
– Már van valaki, aki néhány órára jár hozzánk.
– Nem heti párórás segítségről beszélek, hanem bébiszitterről,
egy olyan személyről, aki hivatásosan gondoskodik a gyerekről.
– Megoldom én, megoldjuk ketten, így döntöttünk.
James láthatóan élvezte a párbeszédet, és Thomas
arckifejezéséből arra következtetett, hogy ő sem unatkozik. Clarice
fújt egyet, és mosolyt erőltetett az arcára; beszéde el-elakadt, ami
jelezte, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze
megfontoltságát és hidegvérét.
– Tegyük fel, hogy elfogadom ezt a modern szülői hóbortot,
hogy addig szoptatják a gyereket, amíg ki nem nő a foguk, beengedik
az ágyukba és mindent maguk akarnak csinálni, de fiam, neked is
dolgoznod kell, a karriered nagyon fontos időszakában vagy, a
kislány első évében pedig levegőt se tudsz majd venni.
– Most fejeztem be egy negyvennyolc darabos kollekciót a
Guggenheim Múzeum jövő évi kiállítására, és elég munkám maradt
még ahhoz, hogy szakítsak időt a lányomra. Ezenkívül Amaia sem
foglalt mindig: vannak zsúfoltabb időszakai, de általában korán ér
haza.
Amaia látta, amint a hasa megfeszül a blúza alatt. Ezúttal
fájdalmasabban. Lassan lélegzett, hogy ne keltsen feltűnést és
megnézte az óráját. Tizenöt perc.
– Sápadt vagy, Amaia, jól érzed magad?
– Fáradt vagyok, inkább hazamegyek és lefekszem egy kicsit.
– Rendben van, mi apáddal elmegyünk vásárolni, egyébként
lapulevélbe tekerhetitek majd a kicsit. Itt vacsorázunk?
– Nem – állította le Amaia. – Ma valami könnyűt eszem
otthon, és igyekszem pihenni. Azt terveztem, holnap megyek
vásárolni, láttam néhány helyes ruhácskát.
A kelepce működött: Clarice azonnal megbékélt annak
tudatában, hogy a menyével vásárolhat, és elégedetten
elmosolyodott.
– Ó, persze, drágám, majd meglátod, milyen jó lesz, annyi
szépet látok naponta! Pihenj, aranyom! – duruzsolta, és elindult a
kijárat felé.
Thomas búcsúzóul lehajolt, és megcsókolta Amaiát.
– Ügyes! – kacsintott rá.
A Mercaderes utcai házuk nem engedte láttatni kívülről a
magas belső tereket, széles ablakokat, a fantasztikus kazettás
mennyezetet és a gyönyörű szegélyeket a szobákban és a földszinten,
ahol James kialakította műhelyét, és amelyben régebben egy
esernyőgyártó cég üzemelt.
Zuhany után Amaia levetette magát a kanapéra egy füzettel és
egy órával a kezében.
– Ma a szokásosnál is fáradtabbnak tűnsz. Már az ebédnél
feltűnt, hogy ideges vagy, alig figyeltél anyám hülyeségeire.
Amaia elmosolyodott.
– A bíróságon történt valami? Mesélted, hogy felfüggesztették
a tárgyalást, de nem mondtad, miért.
– Jasón Medina reggel öngyilkosságot követett el, holnap a
sajtóban is megjelenik.
– Na és? – vont vállat James. – Nem sajnálom túlzottan.
– Nem, nem nagy veszteség, de el tudom képzelni, hogy a lány
családját rosszul érinti majd, hogy nem születhetett ítélet. Viszont
megkímélik magukat attól, hogy a durva részletek hallatán újraéljék
a borzalmakat.
James elgondolkodva bólintott.
Amaia szólni akart a céduláról is, amit Medina hagyott neki, de
úgy döntött, mégsem idegesíti fel a férjét és nem rontja el ezt az
egyedülálló pillanatot efféle részletekkel.
– Mindenesetre ma valóban fáradtabb vagyok, és más is jár a
fejemben.
– Nocsak? – érdeklődött James.
– Fél tizenkettőkor elkezdődtek a fájások, huszonöt percenként
jelentkeztek. Először gyengén, majd erősebben, és most tizenkét
percenként érzem.
– Ó, Amaia, miért nem szóltál? Egész ebéd alatt tűrted?
Nagyon fáj?
– Nem – felelte mosolyogva – nem fáj túlságosan, inkább mint
valami erős nyomás, de nem akartam, hogy anyád hisztizzen. Most
egy kis nyugalomra van szükségem. Pihenek és ellenőrzőm a fájások
gyakoriságát, aztán ha elérkezik az ideje, indulhatunk a kórházba.
Pamplona egét továbbra is felhők borították, alig hunyorgott
egy-két halvány, téli csillag.
James hason fekve aludt, és az ágynak az őt általában megillető
részének most a kisebbik felét foglalta el. Amaia mindig is irigyelte,
ahogy nyugodtan el tudja magát engedni. Férje először nem akart
lefeküdni, de Amaia meggyőzte, hogy inkább akkor legyen ébren,
amikor igazán szükség lesz rá.
– Biztosan jól vagy? – kérdezgette.
– Persze, jól vagyok, James, csak a fájások gyakoriságát kell
figyelnem; amikor eljön a pillanat, szólok.
James azonnal álomba merült, és a házban csak légzésének
ritmusa és a könyv lapjainak susogása hallatszott.
Amaia felpillantott olvasmányából, amint megérezte az újabb
fájást. Felnyögött, belekapaszkodott a fotel karfájába, ahol az utóbbi
másfél órát töltötte, és várta, hogy elmúljon a görcs.
Végül idegesen lecsapta a könyvet és az oldalt sem jelölte be,
belátva, hogy egy ideje már nem is figyelt a tartalomra. A fájások
felerősödtek és gyakoribbá váltak az elmúlt félórában, Amaia alig
tudta megállni, hogy ne panaszkodjék. Mindazonáltal várni akart
még egy keveset. Kinézett az ablakon; az utca a hideg és az időnként
eleredő eső ellenére is elég népes volt ezen a pénteki éjszakán. Fél
egyre járt.
 Zajt hallott. Odalopakodott a szoba ajtajához és hallgatózott.
James szülei érkeztek vissza a vacsora és az esti séta után.
Megfordult és el akarta oltani a gyér fénnyel pislákoló olvasólámpát,
de meggondolta: anyósa minden lében kanál természete ellenére
sem kopogott volna be a hálószoba ajtaján.
Továbbra is figyelte a fájások intenzitását, és hallgatta a
beszűrődő hangokat: apósáék a szobájukba vonultak, és miután
minden elcsendesedett, már csak az ismerős neszek és percegések
hallatszottak az óriási házban, Amaia úgy ismerte már ezeket, mint a
saját légzését. Már nem kellett aggódnia: Thomas úgy aludt, mint a
tej, Clarice pedig altatókat vett be minden este, ezért hajnalig semmi
sem ébreszti fel.
A következő fájás szörnyű volt, és annak ellenére, hogy Amaia
igyekezett megfelelően lélegezni, ahogy a felkészítő tanfolyamon
mutatták, úgy érezte, hogy veséjét acélabroncs szorítja, a tüdejét
pedig ijesztően összenyomja valami. Amaia megrémült, de nem a
szüléstől; elismerte, hogy vannak bizonyos félelmei, és ez
természetes. Valami teljesen más, mélyebb és fontosabb dolog
aggasztotta, és ezzel tisztában volt, hiszen nem először nézett
szembe ezzel a rettegéssel. Évekig hordta magában, akár egy
láthatatlan, kéretlen útitársat, aki csak gyengébb pillanataiban
mutatkozik meg.
Miközben aludt, a félelem ősi vámpírként hajolt ágya fölé,
árnyékba burkolózott és rémeket idézett álmaiba. Hirtelen eszébe
jutott, hogy Juanita nagymama ezt gauekónak, „az éjjeli”-nek
nevezte. Ez a jelenség visszavonult a sötétségbe, amikor Amaia
képes lett megnyitni saját védekező mechanizmusát, és beengedni a
megértés és elfogadás fényét, és mindez kegyetlen őszinteséggel
feltárta előtte a borzalmas történéseket, amelyek mindörökre
meghatározták életét, és amelyeket vasakarattal temetett magába
annak idején. Felfogni az igazságot, megérteni, szembenézni vele –
ez volt az első lépés. És még abban az euforikus pillanatban is,
amikor úgy tűnt, minden elmúlt, Amaia tudatában volt annak, hogy
nem nyerte meg a háborút, csak egy csatából került ki győztesen,
dicsőséges ütközetben kerekedett felül félelmein, de a teljes diadal
még messze volt. Attól a naptól kezdve kitartóan munkálkodott,
hogy a falon keletkezett rést megtartsa. Az életébe ömlő fény
megerősítette Jamesszel való kapcsolatát és a saját magáról évek
során alkotott képet, majd mindennek a tetőfokán jött a terhesség,
egy kis teremtés, aki benne növekedett és sosem látott békességet
hozott az életébe. A várandósság alatt remekül érezte magát, egyszer
sem volt rosszul, semmiféle kellemetlen érzést nem tapasztalt.
Minden éjjel nyugodt, mély, pihentető álomba merült, sosem riadt
fel, nem bántotta lidércnyomás, és napközben is tele volt energiával,
amin saját maga is meglepődött. Egy valóban áldott állapot, egészen
egy héttel ezelőttig, amikor a gonosz visszatért.
Szokásos munkanap volt, amit a rendőrkapitányságon töltött:
egy eltűnt nő után nyomoztak, és az áldozat élettársát tartották az
első számú gyanúsítottnak. Hónapokig szándékos szökésnek
minősítették az esetet, de az asszony lányai erősködtek, hogy anyjuk
nem tűnhetett el csak úgy; ez felkeltette Amaia érdeklődését, és
újraindíttatta a nyomozást. A középkorú nőnek a két lányán kívül
három unokája is volt, katekizmussal foglalkozott az
egyházközségben, és mindennap meglátogatta idős anyját egy
öregotthonban. Túl sok kötődés ahhoz, hogy csak úgy lelépjen.
Otthonából valóban hiányoztak a bőröndök, a ruhái, az igazolványok
és a pénz is, és ez mindjárt az elején kiderült. Ennek ellenére Amaia,
amint kezébe vette az ügyet, azonnal szükségesnek találta, hogy
felkeresse az asszony házát. Lucia Aguirre otthona rendkívül tiszta
és takaros benyomást keltett, akárcsak a mosolygós tulajdonos
nagyméretű fényképe a bejáratnál. A kis nappaliban horgolás pihent
a dohányzóasztalon az unokák fotóival.
Amaia a fürdőszobába és a konyhába is benézett: mindenhol
tökéletes rend uralkodott. A nagy hálóban bevetett ágy, a
ruhásszekrény szinte üresen tátongott, akárcsak a komód fiókjai. A
vendégszobában ikerágy állt.
– Jonan, nem látsz itt valami furcsát?
– Különböző színű a két ágyakaró – mutatta Etxaide
segédfelügyelő.
– Ezt már a múltkor is észrevettük, a másik ott van a
szekrényben – futott végig a jegyzetein az őket kísérő rendőr.
Amaia kinyitotta a szekrényajtót, és valóban ott lapult a
gondosan összehajtogatott, átlátszó tokba tekert kék takaró.
– Nem különös, hogy egy ilyen gondos, a lakását rendben tartó
asszony nem rakta ki mindkét takarót, amikor kéz alatt voltak?
– Minek cserélgetne bármit is, ha meg akart lógni? – vont
vállat a rendőr.
– Mert a jellemünk rabjai vagyunk. Tudta, hogy egyes kelet-
berlini nők még felmostak otthon, mielőtt átszöktek volna az NSZK-
ba? Elhagyták országukat, de nem akarták, hogy bárki is rájuk fogja,
hogy rossz háziasszonyok voltak.
Amaia kihúzta a terjedelmes tokot a szekrényből és az ágyra
tette, majd kinyitotta a cipzárt. A helyiséget fehérítő szaga töltötte
be. Kesztyűs kézzel meghúzta a takaró egyik szélét, széthajtotta a
darabot, amelynek a közepén egy sárgás folt éktelenkedett, ahogy a
fehérítő kiszívta a színt.
– Látja, kolléga, ez nem stimmel – fordult a rendőrhöz, aki
csodálkozva bólintott.
– A gyilkosunk elég zsarufilmet látott ahhoz, hogy tudja: a
vérfoltot fehérítővel tisztítják, azonban a háztartási ismereteit
tekintve teljes kudarcot vallott, nem számított arra, hogy a színt is
kiviszi. Jöjjenek csak az igazságügyisek, a folt óriási.
Miután aprólékosan megvizsgálták a takarót, kiderült, hogy –
még a tisztítás után is – az élettel összeegyeztethetetlen
vérmennyiség nyoma volt rajta: az ember testében öt liter vér
kering, és már ötven milliliter vérveszteség is eszméletvesztéssel
járhat. A takarón több mint két liter vér nyoma mutatkozott. Még
aznap letartóztatták a gyanúsítottat, egy kihívó, arrogáns alakot,
hosszú, őszülő hajjal és mellközépig kigombolt ingben. Amaia
majdnem elnevette magát, amint megpillantotta a férfit a szomszéd
teremből.
– A macsó visszatér – mormogta Etxaide segédfelügyelő. – Ki
fogja kihallgatni?
– Fernández felügyelő, ők foglalkoztak az üggyel a kezdetektől
fogva…
– Azt hittem, a mi dolgunk lesz, most már gyilkosságról van
szó, és ha Ön nincs, még mindig arra várnának, hogy a hölgy egyszer
csak képeslapot küld Cancúnból.
– Több udvariasságot, Jonan, én egyébként sem vagyok olyan
állapotban, hogy bárkit kihallgassak – mutatott Amaia a hasára.
Fernández felügyelő belépett a szomszéd terembe, és Jonan
bekapcsolta a hangszórót.
– Jó napot kívánok, Quiralte úr, Fernández felü….
– Egy pillanat – szakított félbe Quiralte, és felemelte
megbilincselt kezét, miközben színpadiasan megrázta haját, akár egy
címlapdíva. – Nem a sztárzsaru vallat ki?
– Kire céloz?
 – Tudja jól, az a felügyelőnő az FBI-tól.
– Honnan tudja? – kérdezett vissza zavartan a nyomozó.
Amaia bosszúsan csettintett. Quiralte provokatívan vigyorgott.
– Tudom, mert okosabb vagyok nálad.
Fernández ideges lett, még nem volt túl nagy tapasztalata
gyilkosok kihallgatásában, bizonyosan ő is azt érezte, hogy rajta a
világ szeme, akárcsak a gyanúsított, aki egy pillanatra képes volt
kibillenteni egyensúlyából.
– Szedd össze magad! – suttogta Amaia.
Mintha csak meghallotta volna, Fernández visszanyerte
önuralmát.
– És miért akarod, hogy ő hallgasson ki?
– Mert azt mondták, hogy nagyon jó, és tudod mit? Ha
választanom kellene, hogy te legyél itt, vagy egy csinos nyomozónő,
sejtheted kit választok – szólt és hátradőlt a széken.
– Márpedig meg kell elégedned velem, a nyomozónő nincs
szolgálatban.
Quiralte a tükörüveg felé fordult, mintha átlátna rajta, és
somolygott.
– Kár, akkor meg kell várnom.
– Nem teszel vallomást?
– Ó, dehogynem – láthatóan remekül szórakozott. – Ne nézz
így, ember, ha a sztárzsaru nincs itt, vigyél a bíróhoz, és
megmondom neki, hogy én öltem meg azt a buta libát.
És a bíró előtt valóban megtette a beismerő vallomást, de
azonnal meg is jegyezte szemtelenül, hogy ha nincs hulla, nincs
bűncselekmény se, és hogy egyelőre esze ágában sincs elmesélni, hol
találják a holttestet. Markina bíró az egyik legfiatalabb volt azok
közül, akiket Amaia ismert. Címlapra való arcával és koptatott
farmerében több bűnözőben azt a reakciót váltotta ki, hogy túl sokat
megengedtek maguknak, mint ez esetben is, és a bírósági
alkalmazottak körében rendkívül népszerű, ragyogó mosolyával ki is
szabta a börtönbüntetést a gyanúsítottra.
– Nincs meg a holttest, Quiralte úr? Ó, megvárjuk, amíg
előbukkan. Attól félek, Ön túl sok amerikai filmet látott. Mivel
elmondta, hogy ismeri a helyet, és nem kívánja elárulni – és
ráadásul be is vallotta tettét –, már bőven van okom életfogytiglan
rács mögé dugni Önt. Talán a fogdában töltött kis idő felfrissíti majd
a memóriáját. Találkozunk itt, amikor lesz mit mesélnie. Addig is…
 Amaia hazafele sétálva próbálta bizonyos gyakorlatokkal
kitisztítani a fejéből a nyomozás részleteit, rendbe hozni kedvét,
hogy Jamesszel egy vacsora keretében megünnepeljék utolsó
munkanapját. Két hete volt hátra a szülés tervezett időpontjáig, de
anyósáék másnap érkeztek, és James meggyőzte, hogy vegyen ki
szabadságot, hogy a családdal tölthesse ezt az időszakot. A vacsora
után fáradtan dőlt az ágyba. Észre sem vette, ahogy elaludt, csak
arra emlékezett, hogy beszélt férjével, majd semmi.
Még azelőtt meghallotta, hogy megpillantotta volna: rázta a
hideg, fogai összekoccantak, akár a száraz csontok, és ez épp elég
volt, hogy kinyissa a szemét. Lucia Aguirre volt, ugyanabban a piros-
fehér pulóverben, amelyet az otthoni bejárati fényképen viselt,
nyakában kis aranyfeszület, szőkére festett haj, minden bizonnyal,
hogy elrejtse az ősz szálakat. Semmi más nem emlékeztetett belőle
arra a derűs, közvetlen asszonyra, aki belemosolygott a
fényképezőgépbe. Lucia Aguirre nem nyögött, nem siránkozott és
nem kiabált, de szeme kékje olyan zavarba ejtő fájdalmat tükrözött,
hogy arcára a teljes értetlenség rajzolódott ki, mint aki sem felfogni,
sem elfogadni nem tudja a történteket. Csak állt, elveszetten,
apátiába burkolódzva, és úgy tűnt, ritmusosan hajlong a mindenfelől
fújó szélben, ami csak növelte az elhagyatottság érzését. Bal karjával
a derekát fogta mintegy menedéket keresve, de ez sem volt elég
ahhoz, hogy biztonságérzetet teremtsen; olykor körbenézett, mint
aki keres valamit, majd szeme találkozott Amaia tekintetével. Szinte
meglepődve, mint egy szülinapos kislány, nyitotta szóra a száját.
Amaia látta, ahogy ajkai mozognak, de egy hang sem jött ki rajtuk.
Felült, és minden erejével koncentrált, hogy megértse az asszony
szavait, de messze volt, és a szél zúgásától nem lehetett kivenni az
ismétlődő szófoszlányokat. Amaia zavartan, rossz érzésekkel ébredt,
az asszony nyugtalansága és aggodalma rá is átragadt. Az álom, a
kísérteties jelenés megtörte azt a félelemtől mentes kegyelmi
állapotot, amelyet teherbeesése óta érzett, a békés időszakot, amikor
az összes lidércnyomás, gaueko és fantom elillant egy másik világba.
Egyszer még New Orleansben egy bárban sört kortyolgatva egy
mosolygós FBI-ügynök megérdeklődte:
– Mondja csak, Salazar felügyelő, megjelennek-e az Ön ágyánál
a gyilkosságok áldozatai?
Amaia meglepetésében tágra nyitotta szemét.
– Ne kerteljen, Salazar, meg tudom különböztetni azokat a
rendőröket, akik látnak kísértetet azoktól, akik nem találkoznak
ilyesmivel.
Amaia szótlanul ránézett és igyekezett kitalálni, ugratják-e, de
kollégája folytatta, arcán egyfajta derűvel, ami nem engedett
betekintést szándékaiba.
– …és pontosan tudom, miről beszélek, mert engem évek óta
látogatnak az áldozatok.
Amaia mosolygott, azonban Aloisius Dupree ügynök a szemébe
nézett, és láthatóan komolyan beszélt.
– Arra céloz, hogy…
– Arra célzok, felügyelő, amikor éjszaka felébredsz, és az
ágyadnál ott áll annak az ügynek az áldozata, amelyet éppen
próbálsz felderíteni.
Amaia kissé nyugtalanul figyelte Dupreét.
– Ne bosszantson, Salazar, azt állítja, tévedek, és Ön nem lát
kísérteteket?… Csalódott lennék.
Amaia zavarban volt, de nem annyira, hogy nevetségesnek
tűnjön.
– Dupree ügynök, kísértetek nem léteznek – emelte meg
korsóját.
– Természetesen, felügyelő, de ha nem tévedek, Ön többször
felriadt éjjel, miután megérezte az ágyánál egy-egy áldozat jelenlétét,
és ezek az eltűnt áldozatok beszéltek Önhöz. Tévedek?
Amaia kortyolt a söréből, és úgy döntött, nem szól semmit, de
várta, mivel folytatja Dupree.
– Nem kell szégyellnie magát, felügyelő… Inkább az
„áldozatokkal álmodik” megfogalmazást preferálja?
Amaia felsóhajtott.
– Attól félek, hasonlóan nyugtalanító, helytelen és beteges
megfogalmazás lenne.
– Pontosan ez a probléma, felügyelő – betegesnek minősíteni a
dolgot.
– Beszélje meg az FBI dilidokijával vagy a kollégájával az
igazságügyi orvostani intézetből! – felelte Amaia.
– Ugyan már, Salazar! Egyikünk sem annyira ostoba, hogy
ilyesmikre vetemedjék, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy fel se
fogják. Az emberek többsége úgy képzeli, ha a rendőrnek lidércálmai
vannak, akkor vagy stresszes, vagy érzelmileg túlzottan érintette az
ügy.
 Elhallgatott, majd kihörpintette a maradék sört, és a kezével
jelezte, hogy még kettőt kér. Amaia tiltakozni akart, de New Orleans
nedves melege, a szelíd zongorajáték és a tízes számnál megállt régi
óra a bárpult felett végül meggyőzte. Dupree megvárta, amíg a
pincér kihozta és letette eléjük a két korsót.
– Először kiborító, annyira megráz, hogy azt hiszed,
megőrültél. De nem így van, Salazar, pont az ellenkezője. Egy jó
detektívnek nem egyszerű a lelkivilága, és a benne lezajló
folyamatok sem kevésbé bonyolultak. Órákat töltesz azzal, hogy
kibogozd a gyilkos gondolatmenetét, mit érez, mit szeretne, mit
fontolgat. Aztán elvonulsz a hullaházba, és elidőzöl a műve előtt,
mintegy arra várva, hogy a holttest elmesélje a miérteket, hiszen
tudatában vagy annak, hogy mihelyt megismered a motivációit,
lehetőséged lesz elfogni a tettest. Az esetek túlnyomó többségében
azonban nem elég szemügyre venni a holttestet, hiszen egy hulla
nem más, mint egy széttépett tok, és a nyomozások során eddig
minden bizonnyal jóval nagyobb figyelmet fordítottak a bűnöző
mentalitásának megfejtésére, mint az áldozat lelkivilágára. A
meggyilkoltakra hosszú évekig kizárólag egy sötét mű
végtermékeként tekintettek, de a viktimológia térhódítása nyomán
látszik, hogy az áldozat kiválasztása sosem véletlenszerű: ha annak
álcázzák, az is árulkodó jel. Áldozatokkal álmodni annyit jelent, hogy
a tudatalattink vízióinak kivetítéséhez fértünk hozzá, és mint olyan,
nem kevésbé fontos tény, hiszen ez is a mentális folyamatok része.
Engem jó ideig kínoztak ezek a jelenések, amikor láttam az
áldozatokat az ágyamhoz közeledni, verejtékezve, rémülten riadtam
fel, és a nyugtalanság órákig eltartott, amíg azon tűnődtem, hogy a
lelki egészségemet mennyire viselte meg mindez. Akkoriban ifjú
ügynök voltam, és egy idősebb kollégám volt a mentorom. Egy
alkalommal, miközben egy hosszúra nyúlt virrasztás során
elaludtam, egyszer csak felébredtem egy ilyen lidércnyomásból.
„Csak nem kísértetet láttál?” – érdeklődött a társam. Meghűlt
bennem a vér. „Talán igen.” – feleltem. „Tehát kísérteteket látsz?
Akkor legközelebb jobban teszed, ha nem kiabálsz, hanem
megpróbálsz odafigyelni arra, amit mesélnek.” Jó tanácsnak
bizonyult. Az évek során megtanultam, hogy minden álom, ahol
megjelent az áldozat, a saját tudatom része, és olyan információt
közvetít, ami jelen van, de addig nem voltam képes észrevenni.
Amaia lassan bólintott.
 – Szóval fantomok, vagy a tudat kivetítése?
– Természetesen az utóbbi. Bár…
– Igen?
Dupree ügynök nem felelt; szájához emelte a korsót és ivott.
Amaia igyekezett úgy költeni a férjét, hogy ne ijessze meg.
James felugrott, és a szemét dörzsölte.
– Indulunk is a kórházba?
Amaia elváltozott arccal bólintott, miközben mosolyt próbált
erőltetni az arcára, sikertelenül.
James felvette az ágy szélére kikészített farmert és pulóvert.
– Hívd fel a nénémet, megígértem neki.
– A szüleim megjöttek?
– Igen, de nekik ne szólj, James, hajnali két óra van. A szülés
egészen biztosan eltart egy ideig, és valószínűleg be se engedik őket,
órákig ücsöröghetnek a váróteremben.
– A nénédnek elmondjuk, és a szüleimnek nem szólunk?
– James, hiszen tudod, hogy Engrasi néni nem jön oda, évek
óta ki se mozdul a völgyből, csak megígértem neki, hogy értesítem,
amikor itt az ideje.
Villa doktornő az ötvenes éveiben járhatott; korán megőszült,
rövidre vágott haja arcába hullott, amikor előrehajolt. A vizsgálat
után odalépett Amaia ágya fejéhez.
– Nos, Amaia, vannak jó és kevésbé jó híreink.
Amaia várta, hogy folytassa, miközben Jamesnek nyújtotta
kezét.
– A jó hír: szülsz, a kislány jól van, a köldökzsinór hátrafelé
helyezkedik el, és a gyermek szívverése az összehúzódásoknál is
erőteljes. Ami kevésbé jó, hogy órák óta fájásaid vannak, a szülés
nem indult meg rendesen, valamelyest kitágultál, de a gyermek nem
megfelelően helyezkedik el a szülőcsatornában. De ami a leginkább
aggaszt, hogy nagyon fáradtnak tűnsz – nem aludtál rendesen?
– Nem, az utóbbi napokban nem igazán.
A „nem igazán” azt jelentette, hogy szinte le sem hunyta a
szemét. Amióta visszatért a lidércnyomás, alig volt alkalma pihenni,
pár percre tudattalan álomba zuhant, ami után rosszkedvűen és
rendkívül kimerülten ébredt.
– Itt maradsz a kórházban, Amaia, de ne feküdj le, azt
szeretném, ha járkálnál, ez segíteni fog, hogy a kislány feje a
megfelelő helyre kerüljön. Amikor érkezik a fájás, próbálj meg
leguggolni, jobban viseled majd, és a tágulást is segíti.
Amaia megadóan sóhajtott.
– Tudom, hogy fáradt vagy, de bírd ki még egy keveset, most
segítened kell a lányodnak!
Amaia bólintott.
A következő két órában arra kényszerítette magát, hogy
járkáljon a hajnali órában néptelen kórházi folyosón. Mellette James
nem találta a helyét, teljesen kétségbeesett a tehetetlenségétől, hogy
nem tud segíteni szenvedésén.
Az első percekben kérdezősködött, jól érzi-e magát, tehet-e
valamit érte, hozhat-e bármit. Amaia alig válaszolt, miközben
próbálta visszanyerni uralmát a teste fölött, amely mintha nem is
sajátja lett volna. Az egészséges, erős test, amelyre titkon annyira
büszke volt, egyszeriben egy merő kínhalmazzá vált, és ő szinte
mosolygott naivitásán, hogy valamikor azt képzelte, jól bírja a
fájdalmat.
James megadta magát és csendben maradt, Amaiának is jobb
volt így. Nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne küldje el a
pokolba, amikor újból és újból megkérdezte, nagyon szenved-e. A
fájdalom állatias dühöt váltott ki belőle, a fáradtság és a
kialvatlanság miatt gondolatai összekuszálódtak, és csak egyvalami
rajzolódott ki világosan az agyában: „Csak lenne már vége.”
Villa doktornő elégedetten letette a kesztyűt.
– Ügyes vagy, Amaia, még kell egy kicsit tágulnod, de a kislány
feje jó helyen van, a többi a fájások és az idő dolga.
– Mennyi idő? – kérdezte nyugtalanul Amaia.
– Mivel először szülsz, percekig, vagy órákig is eltarthat, de
most már kényelmesen lefekhetsz. Megfigyelünk téged és
felkészítünk a szülésre.
Amint lefeküdt, azonnal álomba zuhant, valami ránehezedett,
amitől már nem volt képes nyitva tartani a szemét.
– Amaia, Amaia, ébredj fel!
Kinyitotta a szemét, és Rosaura nővérét látta tízévesen,
kócosán, rózsaszín hálóingben.
– Mindjárt virrad, Amaia, ágyban a helyed, ha ama2 itt talál,
mindkettőnket leszid.
Esetlenül kibújt a takarók alól, ötéves kis lábával a szoba hideg

2 Ama – anya (baszk)

padlójára lépett, és a sötétben felderengett előtte a saját fehér ágya,
ahol nem akart aludni, mert mihelyt lefekszik, eljön hozzá ő, és nézi
majd jeges, fekete tekintetével, végtelen megvetéssel a szája
sarkában. Még csukott szemmel is világosan érzékelte a ziháló
gyűlöletet, ahogy figyelte, ő pedig tetteti az alvást, miközben
pontosan tudja, hogy a másik mindezzel pontosan tisztában van.
Amikor már nem bírja tovább, végtagjai elzsibbadnak a feszültségtől
és ijedtében majdnem bepisil, észreveszi, ahogy anyja lassan görcsbe
rándult arca fölé hajol, és ő csukott szemekkel ismételgeti magában
mint egy imát, mint egy litániát, nehogy eszébe jusson mást tenni:
Nenyisdkiaszemednenyisdkiaszemednenyisdkiaszemednenyis
dkiaszemednenyisdkiaszemednenyisdkiaszemed!
Nem nyitotta ki a szemét, de még így is érezte a jelenés lassú
közeledését és az anyja arcán feltűnő dermesztő mosolyt, amint
susogta:
– Aludj csak, kis kurva. Ama nem fog ma téged felfalni.
Nem ment volna oda hozzá, ha a nővéreivel aludt. Tudta. Ezért
minden éjjel, amikor a szüleik már lefeküdtek, könyörgött a
testvéreinek és azt ígérte, bármit megtesz, ha hagyják, hogy velük
aludjon. Flora ritkán egyezett bele, de másnap így is szaladgáltatta,
Rosaurának viszont megesett a szíve a síró gyermeken, akinek nem
volt nehéz sírnia, amikor annyira félt.
A sötétben tapogatózva látta ágyának körvonalait, talpa alatt a
padló egyszer csak puhává vált, a viaszszag helyett pedig az erdő
nedves, tömény, ásványi illata terjengett. A fák évszázados
oszlopainak árnyékában bolyongott, és hallgatta a Baztán hívogató,
szertelen zubogását. A köves parthoz érkezett.
– A folyó… – suttogta.
A partot szegélyező ezeréves sziklák visszhangzották szavát.
– A folyó… – ismételte.
És megakadt a szeme a holttesten. Egy tizenötévesforma
kislány feküdt a kerek köveken. Tágra nyitott szeme a végtelenbe
meredt, hosszú haja tökéletes tincsekbe igazítva kétoldalt volt
elválasztva, üres tenyere afféle adományparódiaként felfele
mutatott.
– Ne! – kiáltott Amaia.
Amint körbenézett, látta, hogy nemcsak egy test hever ott,
hanem tucatnyi halott fekszik mindkét parton: egy pokoli tavasz
sötét virágzása.
 – Ne! – hangja most már könyörgött.
A holttestek egyszerre emelték fel kezüket, és Amaia hasára
mutattak.
Egy görcs majdnem visszahozta a tudatát, amíg a fájás tartott…
aztán visszatért a folyóhoz.
A hullák ismét mozdulatlanul hevertek, de egy erős, minden
bizonnyal a folyó felől érkező széllökés összekuszálta és üstökös
csóvájaként lobogtatta haját, s fehér habokat borzolt a folyó
kristálytiszta vizére. A szél zúgásán keresztül is hallotta egy kislány –
saját maga – sírását és a hangos zokogást, ami úgy tűnt, a
holttestekből tör fel. Még közelebb lépett és valóban: látta, amint a
lányok sűrű könnyeket hullatnak, és arcuk ezüstösen csillog a
holdfényben.
Lelkük fájdalma szíven ütötte a kislányt.
– Nem tehetek semmit! – nyöszörgött tehetetlenül.
A szél hirtelen elült, a folyóra mélységes csend telepedett, majd
vízcseppek szabályos kopogása hallatszott.
Placcs, placcs, placcs…
Akár egy lassú, ritmikus taps a folyó irányából. Placcs, placcs,
placcs…
Mint amikor eső után a pocsolyákban szaladgált, és egyik
toccsanás jött a másik után.
Placcs, placcs, placcs…
És még egy. Placcs, placcs, placcs… és még, mint a sűrű jégeső,
vagy mintha forrna a folyóvíz.
– Semmit sem tehetek! – ismételte félőrülten a félelemtől.
– Tisztítsd meg a folyót! – kiáltotta egy hang.
– A folyót!
A folyót!
– A folyót! – visszhangozták a többiek.
Elkeseredetten kereste a folyóból feltörő hangok forrását. A
Baztán felhős egén egy pillanatra megnyílt egy rés, és átengedte a
hold ezüstös sugarát, amely beragyogta a kiugró sziklákon ülő nőket,
akik kacsalábukkal paskolták a vizet és hosszú hajukat tépték,
miközben litániájukat zengték: a hangok dühödten pattantak ki
húsos ajkaik és éles tűfogaik közül.
– Tisztítsd meg a folyót!
„Tisztítsd meg a folyót!”
„A folyót, a folyót, a folyót…”
 – Amaia, Amaia, ébredj fel! – a szülésznő parancsoló hangjától
magához tért. – Minden készen áll. Most már rajtad a sor.
Amaia azonban nem figyelt oda, mert még mindig hallotta a
sikolyokat.
– Nem megy! – kiáltotta.
Fölösleges volt, a nők nem hallgatták meg, csak követelőztek.
– Tisztítsd meg a folyót, tisztítsd meg a völgyet, mosd le a
gyalázatot! – hangjuk összemosódott az Amaia torkából kiszakadt
kiáltással, amint megérezte a következő fájás görcsét.
– Amaia, most te jössz – szólt a szülésznő most nyomnod kell,
és tőled függ, hogy kettő vagy tíz fájással leszel túl rajta. Rajtad
múlik, kettő vagy tíz.
Amaia felkapaszkodott, hogy megfogja a karfát, hátulról James
támasztotta szótlanul, elváltozott arccal, de elszántan.
– Nagyon jó, Amaia – helyeselt a szülésznő készen állsz?
Bólintott.
– Most jön egy – nézett a monitorra – nyomjad, drágám!
Amaia beleadta a lelkét, a lélegzetét is visszafojtotta
erőlködésében, és hirtelen úgy érezte, valami megszakad benne.
– Már elmúlt. Jól van Amaia, ügyes voltál, de ne felejts el
lélegezni saját érdekedben és a baba miatt is. A következőnél
lélegezz, hidd el, így jobb munkát végzel!
Amaia engedelmesen bólintott, James pedig letörölte
homlokáról a verejtékcseppeket.
– Nagyon jó, most jön még egy. Amaia, fejezzük be most, segíts
a kicsinek, told ki!
„Kettő vagy tíz, kettő vagy tíz” – ismételte egy hang a fejében.
– Nem lesz tíz – suttogta.
És miközben arra koncentrált, hogy lélegezzen, nyomta és
nyomta, és egyszer csak olyasféle érzés kerítette hatalmába, hogy
valamit elengedett, és túlcsordult a lelke.
„Talán elvérzek” – gondolta. És az is megfordult a fejében,
hogy nem számít, hiszen ez kellemes és békés érzés. Ő maga sosem
vérzett így, azonban Dupree ügynök, akit egyszer mellbe lőttek és
majdnem belehalt, mesélte, hogy a találat iszonyatosan fájt, azonban
a vérzés kellemes volt, mintha kiömlött olajjá változnál. És minél
erősebben vérzel, annál kevésbé zavar.
És akkor meghallotta a sírást. Erőteljes volt, figyelemfelhívó,
akár egy szándéknyilatkozat.
 – Ó, Istenem, de szép kisfiú! – kiáltott fel a nővérke.
– És szőke, akárcsak te – tette hozzá a szülésznő.
Megfordult és James tekintetét kereste, aki éppoly zavarban
volt, akárcsak ő maga.
– Kisfiú? – kérdezte.
A nővérke a terem távolabbi sarkából válaszolt.
– Bizony fiúcska, három kiló húsz, és gyönyörű.
– De… nekünk azt mondták, lány lesz – csodálkozott Amaia.
– Ezek szerint tévedtek. Néha előfordul, bár általában pont
ellenkezőleg, a kislányokat hiszik fiúknak a köldökzsinór
elhelyezkedése miatt.
– Biztos benne? – James nem tágított, miközben még mindig
Amaiát támasztotta hátulról.
Amaia érezte a kis meleg test súlyát, ahogy mozgolódott a
kendőben, amint a nővérke rátette a mellére.
– Minden kétséget kizáróan fiú – tekerte ki a gyermeket, hogy
egész teste látszódjék.
Amaia elcsodálkozott.
Fia grimaszolt, mint aki keres valamit. Kis rózsaszín öklét a
szájába nyomta és hunyorgó szemével Amaiát nézte.
– Ó, Istenem, egy fiú, James – erősítette meg.
Férje kinyújtotta kezét és megérintette a gyermek zsenge
arcocskáját.
– Csodálatos, Amaia… – hangja elcsuklott, miközben lehajolt,
hogy megcsókolja feleségét. Könnyek futottak végig az arcán, és ajka
sós volt.
– Gratulálok, szívem!
– Gratulálok neked is, aita3 – szólt a gyermekre pillantva, akit
vélhetően nagyon érdekelte a fény, tágra nyílt szemekkel bámulta a
plafont.
– Tényleg nem tudtátok, hogy fiú lesz? – csodálkozott a
szülésznő. – Én azt hittem, tudjátok, egyre csak a nevét hajtogattad
szülés közben, Ibai, Ibai. Így nevezitek majd?
– Ibai… a folyó – suttogta Amaia.
Jamesre pillantott, aki mosolygott, majd a fiára nézett.
– Igen, igen – bólintott – Ibai lesz a neve – és hangosan
elnevette magát.

3 Aita – apa (baszk)

 James élvezte a nevetését, és örült boldogságának.
– Min nevetsz?
De Amaia nem tudott szóhoz jutni kacagásától.
– Azon… azon, hogy mekkorát néz majd anyád, amikor értesül
arról, hogy mindent vissza kell vinnie!
 2

Három hónap múlva

Amaia felismerte a nappaliból halkan átszűrődő dallamot. Leszedte

a tányérokat, és megtörölte kezét egy konyharuhával, majd odalépett
az ajtóhoz, hogy jobban hallja a dalt, amit nagynénje dúdolgatott a
gyermeknek kedves, megnyugtató hangon. Ugyanaz volt. Évek óta
nem hallotta, mégis felismerte az éneket, amit Juanita amatxitól4
hallott kiskorában. Emlékezete felidézte Juanita szeretett és annyira
hiányzó alakját, fekete ruhájában, ezüstcsatokkal kontyba tűzött ősz
fürtjeivel – nagymamáját, az egyetlen asszonyt, aki őt
kislánykorában megölelte.

Txikitxo politori
zu nere laztana
katiatu ninduzun,
libria nintzana.

Libriak libre dira,

zu ta ni katigu,
librerik oba dana,
biok dakigu.5

Engrasi a lobogó kandalló mellett ült, a kis Ibait ringatta, és le

nem vette szemét arcocskájáról, ahogy a szomorú altatódalt énekelte

4 Amatxi – nagymama (baszk)

5 Kedves kis gyermek / téged szeretlek / engem, aki szabad voltam / te kötöztél
meg. / / A szabadok – szabadok / te és én rabok vagyunk / szabadnak lenni
jobb / mindketten tudjuk. (baszk)
neki. És mosolygott, pedig Amaia jól emlékezett, hogy nagyanyja
mindig sírt olyankor. Nem tudta, miért volt így, de talán Juanita
már ismerte a fájdalmat, ami a kislány lelkét nyomta, vagy őt magát
is ugyanaz a félelem kerítette hatalmába, amit a nagyanyja érzett
érte.

Nire laztana laztango,

kalian negarrez dago,
aren negarra gozoago da
askoren barea baino.6

Amikor befejezte a dalt, mindig felszárította könnyeit

makulátlan kendőjével, amelyre a saját és a férje nevének
kezdőbetűit hímezték. Amaia nem ismerte nagyapját, aki csak egy
régi, kifakult fényképről nézett rá szúrósan.

– Miért sírsz, amatxi? Elszomorított a dal?

– Nem érdekes, kedvesem, amatxi olyan együgyű.
Azonban sóhajtozott, és szorosabban és hosszabban ölelte
magához, a kislány pedig nem is akart kibontakozni karjai közül.
Amaia meghallgatta az utolsó dallamokat is, és megelégedve
tapasztalta, hogy emlékszik a szövegre, még mielőtt nagynénje
kiejtette volna a szavakat a száján. Engrasi elhallgatott, és Amaia
belélegezte a ház nyugalmát. James a kanapén bóbiskolt, és noha
nem volt hideg, Amaia betakarta egy piros pléddel. Férje kinyitotta a
szemét, csókot dobott feléje, majd ismét elaludt.
Amaia odahúzott egy fotelt a nagynénjéhez, és észrevette, hogy
már nem énekel, de egyre csak figyeli megigézve az alvó gyermek
arcát. Ránézett unokahúgára, és a karjába adta a kisfiút. Amaia
homlokon csókolta, majd óvatosan letette a babakocsiba. Engrasi
James felé fordult és megjegyezte:
– Jó apa…
– A legjobb.

6 Kis szerelmem, szerelmem / sír-zokog az utcán / sírása édesebb / mint mások

nevetése.
 – És te nem vagy fáradt?
– Nem, hiszen ismersz, nekem nincs szükségem hosszú
alvásra, pár órával is megelégszem.
Engrasi gondolkodóba esett, és tekintete egy pillanatra
elborult, de vonásai ismét kisimultak, mihelyt a babakocsira figyelt.
– Gyönyörű gyermek, Amaia, a legszebb, akit valaha is láttam,
és nemcsak azért, mert a miénk; Ibaiban van valami különleges.
– De még mennyire! – jegyezte meg Amaia. – A kisfiú, aki
kislánynak készült, és az utolsó pillanatban megváltozott.
Engrasi nagyon komolyan nézett.
– Úgy vélem, pontosan ez történt.
Amaia értetlenül nézett.
– Amikor teherbe estél, mindjárt az elején kártyát vetettem,
csak hogy meggyőződjek: minden rendben van. Akkor a tarot
minden kétséget kizáróan lányt mutatott. Kicsivel később még
egyszer megtekintettem, de nem hangsúlyoztam a neme kérdését,
hiszen már tudtam. Amikor pedig a végén azt mondtad nekem, hogy
képtelen vagy nevet választani vagy ruhácskát venni neki, adtam
neked egy lélektanilag elképzelhető magyarázatot – vallotta be
mosolyogva –, de a kártyába is belenéztem, és be kell vallanom,
hogy egy pillanatig a legrosszabbtól féltem; hogy ez a tartózkodás és
tehetetlenség azt jelenti, a kislány nem fog megszületni. Néha az
anyáknál előjönnek ilyen megérzések, és ezek mindig valós
dolgoknak felelnek meg. És ami még elképesztőbb, hogy
bármennyire is erősködtem, a kártyák nem szóltak a gyermek
neméről, egyszerűen nem fedték fel, és jól tudod, mit mondok
mindig arról, amit a kártyák nem akarnak elárulni: egyszerűen nem
kell róla tudnunk. Egyes esetekben sosem tárulnak fel, mert
természetüktől fogva felfoghatatlanok, más esetekben pedig a
megfelelő pillanatban megmutatkoznak. Amikor James felhívott
azon a hajnalon, a kártyák teljesen egyértelműen jelezték, hogy fiú.
– Arra célzol, hogy lánynak indult, és az utolsó hónapban
nemet változtatott? Ennek nincs sok tudományos alapja.
– Úgy vélem, lányodnak kellett volna születnie, és
valószínűnek tartom, hogy majd egyszer születik is, azonban valaki
úgy látta jónak, hogy még nem érkezett el az ideje. A gyermek neme
az utolsó pillanatban dőlt el, és így jött világra Ibai.
– És szerinted ki döntött így?
– Talán az, akitől kaptad.
 Amaia idegesen felállt.
– Főzök egy kávét. Kérsz?
Nagynénje nem válaszolt.
– Rosszul teszed, hogy nem ismered be a rendkívüli
körülményeket.
– Beismerem, néném – mentegetőzött Amaia – csakhogy…
– „Nem kell hinni létezésükben, s nem szabad tagadni
létezésüket” – idézte Engrasi a régi igét a boszorkányok ellen,
amelyet még alig egy évszázada is előszeretettel ismételgettek.
– …én tagadom a legkevésbé – suttogta Amaia, amint felidézte
magában a borostyánszín szempárt és az éles, kurta füttyöt, amely
annak idején átsegítette az erdőn, miközben ő az álomvilág és a
valóságos élmények között vívódott.
Egy darabig hallgatott, majd a nagynénje szólalt meg ismét.
– Mikor mész vissza dolgozni?
– Jövő hétfőn.
– És milyen érzés?
– Ismersz, néném, és tudod, hogy szeretem a munkámat, de el
kell ismernem, hogy sosem esett még ennyire nehezemre a
visszatérés, sem szabadság, sem a nászút után. Most teljesen
másképp van minden, itt van Ibai – nézett a bölcsőre –, és úgy
érzem, készen áll arra, hogy leváljon rólam.
Engrasi mosolyogva bólintott.
– Tudod, hogy régen a Baztán-völgyben az asszonyok nem
tehették ki a lábukat a házból, amíg a gyermekük be nem tölti az egy
hónapot. Az egyház ezt tartotta biztonságosnak abból a
szempontból, hogy a csecsemő valóban egészséges és életben marad.
Egy hónap elteltével megkeresztelhették, és az anya elhagyhatta
otthonát, hogy a templomba vigye a gyermekét. Azonban minden
szabálynak megvan a kiskapuja. A baztáni asszonyokra mindig is az
volt a jellemző, hogy kötelességtudóan cselekedtek. Sokaknak
dolgozniuk kellett, a többi gyereket nevelni, állatokat gondozni,
tehenet fejni, mezei munkákat végezni: egy hónap sok idő. Ezért ha
el akartak menni hazulról, felküldték a férjüket a tetőre egy
cserépért, amit aztán rákötöztek kendővel a saját fejükre, hogy le ne
essen. Így aztán házon kívül is a saját tetőjük alatt voltak, s
végezhették a dolgukat, miközben a hagyománynak is adóztak –
hiszen a Baztánban úgy tartják, hogy ameddig a tető terjed, addig
terjed az otthon is.
 Amaia elmosolyodott.
– Nem tudom magamat elképzelni egy cseréppel a fejemen, de
örömmel felteszem, ha ennek köszönhetően magammal vihetem az
otthonomat.
– Mesélj, milyen arcot vágott az anyósod, amikor megtudta,
hogy Ibai megszületett.
– Képzelheted! Először kirohant az orvosok és a vizsgálati
módszereik ellen, miközben bizonygatta, hogy az Egyesült
Államokban ilyesmi nem fordulhat elő. A kisfiúra jól reagált, de
láthatóan csalódott volt, hogy nem díszítheti fel a gyereket
szalagokkal és masnikkal. Vásárlási kényszere alábbhagyott, a
gyerekszobát rögtön kicseréltette fehérre, a ruhákat pedig
utalványokra váltotta be, ezeket szükség szerint fel fogom használni,
de az is biztos, hogy Ibai négyéves koráig el van látva holmival.
– Micsoda nő! – kacagott a nagynéni.
– Apósom viszont nagyon lelkes volt, egész nap a karjában
tartotta az unokáját, összecsókolta és rengeteg fotót készített. Még
egy takarékbetétkönyvet is nyitott neki, az egyetemi
tanulmányaihoz! Anyósom unatkozott, amikor már nem járt
vásárolni, és elkezdte emlegetni a hazautazást, mert ki tudja, mennyi
dolga van – néhány elit női klubnak az elnöke –, és hiányozni
kezdtek a golfmeccsei is, ezért elkezdte sürgetni a keresztelőt. James
ellenkezett, mert mindig is a San Fermín-kápolnában akarta
megkereszteltetni a gyereket, de tudod, mekkora várólisták vannak,
egy évig sem kapsz időpontot. Clarice azonban megjelent a
templomban, felkereste a káplánt, busás adományt hagyott ott, és
meg is kapta az időpontot a jövő hétre – mesélte nevetve.
– Hatalmas úr a pénz! – idézte Engrasi.
– Sajnálom, hogy nem jössz, néném…
Engrasi csettintett.
– Hiszen tudod, Amaia…
– Tudom, sosem mozdulsz ki a völgyből…
– Itt érzem jól magam – jelentette ki Engrasi dogmatikusan.
– Mindnyájan jól érezzük itt magunkat – merengett Amaia.
– Amikor kicsi voltam, csak ebben a házban tudtam pihenni –
szólt hirtelen, és egyre a tüzet bámulta megigézve; hangja vékonyan
és élesen szólt, akár egy kislányé. – Otthon alig bóbiskoltam, nem
alhattam, hiszen figyelnem kellett, és amikor nem bírtam tovább,
elnyomott az álom, ami nem volt se mély, se pihentető: a
halálraítéltek álma volt, amikor várod a hóhérod arcát, amint föléd
hajol, mert ütött az órád.
– Amaia… – szólt gyengéden a nagynéni.
– …de ha ébren vagy, nem kaparinthat meg, akkor kiabálhatsz,
felébreszted a többieket, és nem tehet veled semmit…
– Amaia…
Felemelte a tekintetét a tűzről, nagynénjére pillantott és
elmosolyodott.
– Ez a ház mindenki számára menedék volt, Rosnak is, ugye?
Vissza se tért az otthonába a Freddy-eset után.
– Nem tért vissza: gyakran jár arra, de mindig itt alszik.
Halk kopogás hallatszott az ajtón, Ros lépett be, és levette
színes gyapjúsapkáját.
– Kaixo7 – köszönt. – Micsoda hideg! Még jó, hogy itt vagytok
– vetett le néhány réteget az öltözetéből.
Amaia megfigyelte nővérét; elég jól ismerte ahhoz, hogy
észrevegye, mennyire lefogyott, és hogy mosolyából hiányzik a
szokott ragyogás. Szegény Ros, az aggodalmak és afféle rejtett
szomorúság mély gyökeret eresztett az életében, s a cég sikerei
ellenére Amaia már nem is emlékezett, mikor látta testvérét valóban
boldognak. Az utóbbi hónapok szenvedései, különköltözése
Freddytől, Víctor halála… És főleg az egyénisége: ezeknek az
embereknek különös gyötrelem az élet, és azt sugallják, hogy ha a
dolgok elromlanak, az elsősorban őket fogja érinteni.
– Foglalj helyet, éppen kávét akartam főzni – állt fel Amaia.
Megfogta nővére kezét, és fehér foltokat látott a körmein. –
Festettél?
– Csak pár apróságot a boltban.
Amaia átölelte, és még jobban érzékelte soványságát.
– Ülj a tűz mellé, átfagytál – tolta oda gyengéden.
– Jól van, de először látni szeretném a kis herceget.
– Fel ne költsd! – suttogta Amaia és odalépett.
Ros sajnálkozva nézte.
– Hogy lehetséges ez? Ez a gyerek mást se csinál, csak alszik?
Mikor lesz már végre ébren, hogy a nagynénje karjaiba vehesse?
– Látogass csak meg egyszer éjjeli tizenegy és hajnali öt óra
között, és tapasztalni fogod, hogy nemcsak ébren van, hanem azt is,

7 Szervusz (baszk)
hogy a természet rendkívül egészséges tüdővel és éles hanggal
ajándékozta meg, amitől azt hiszed, menten elered a vér a füledből.
Bármikor gyere, és hallgasd meg!
– El is megyek, azt hiszed, megijedtem?
– Egyszer eljössz, aztán a következő éjszaka közlöd, hogy
köszönöd szépen, elég volt.
– Ó, te kishitű asszony! – Ros felháborodást tettetett. – Ha itt
laknátok, majd megmutatnám én neked!
– Vegyél füldugót, ma éjjel ügyeletben leszel, itt alszunk.
– Ó – Ros úgy tett, mint aki elkomorodik. – Pont ma, amikor
itt maradtam.
Nevettek.
 3

1979 tele

Kinyújtotta a kezét, hogy érezze felesége jelenlétét az ágyban, de

csak ürességet talált, amely minden emberi melegséget nélkülözött.
Nyugtalanul felült, kinyújtotta a lábát a takaró alól és
figyelmesen hallgatózott, hogy rábukkanjon neje nyomára.
Mezítláb járta be a szobákat. Benyitott a hálóba, ahol a két
kislány aludt ikerágyban, a konyhába, a fürdőszobába, és még az
erkélyre is kinézett, nem szédült-e meg felesége, és nem találja-e a
földön fekve magatehetetlenül. Szinte szerette volna, hogy így
legyen, hogy neje a ház valamelyik sarkában várja, és segítségre
lenne szüksége. Inkább ez, mint a biztos tudat, hogy felesége nincs
otthon, megvárta, hogy ő elaludjék, és elszökött… Nem tudta kivel és
hova, csak abban volt biztos, hogy visszajön pirkadat előtt, és időbe
telik, amíg a hideg, amit a testén hoz be az ágyba, szertefoszlik, de
így is ott marad, láthatatlan és átjárhatatlan vonalat húzva kettejük
közé, miközben az asszony mély álomba zuhan, ő pedig alvást
színlel. Visszament a hálóba, megsimogatta a puha párnahuzatot és
belefúrta arcát, hogy belélegezze felesége hajának illatát.
Elkeseredett nyögés tört fel belőle, ahogy tépelődött, mi is történt
kettejük közt. „Rosario – suttogta –, Rosario”. Büszke felesége, egy
San Sebastián-i kisasszony, aki Elizondóban töltötte vakációját, és
akibe első látásra beleszeretett, a felesége, aki két lányuknak adott
életet, és most hordja a harmadikat. Az a nő, aki mindennapi
munkájában segítette őt, és mindenben mellette állt a cukrászdában,
kétségkívül nála jóval tehetségesebb a kereskedelemben, aki olyan
magas szintre emelte az üzletet, amiről ő sose álmodhatott volna. Az
elegáns hölgy, aki sose lépett volna ki az utcára kócosan, Flora és
Rosaura csodálatosan kedves édesanyja, oly művelt és intelligens,
hogy a többi asszony parasztasszonynak nézett ki mellette. A
szomszédokkal távolságtartó volt, a cukrászdában elbűvölően
viselkedett, azonban kerülte a többi anya társaságát, férjén kívül
nem barátkozott senkivel; néhány hónapja még összejárt Elenával,
de most már vele sem beszélt. Egyszer összefutottak vele az utcán, és
amikor e felől faggatta, az asszony csak annyit vetett oda: „Már nem
a barátnőm, elvesztettem”. Ezért még furcsábban hatottak éjjeli
eltűnései, hosszú sétái, ahová egyedül szokott indulni, többórás
távollétei és hallgatása. Hova járt? Eleinte kérdezősködött, de a
felesége kitérően válaszolt. „Nem messze, csak sétálgatok,
elmélkedem.” Félig tréfásan megjegyezte: „Miért nem akarsz velem
együtt elmélkedni? Legalább hadd kísérjelek el!”
Rosario furcsa dühvel nézett rá, majd dermesztő hidegséggel
felelt: „Ez teljesen kizárt”.
Juan egyszerű embernek tartotta magát, és nagy
szerencséjének tekintette, hogy olyan felesége lehet, mint Rosario.
Nem volt túlzottan jártas a női lélektanban, ezért kételyek közt és
olyan érzéssel, mint aki árulást követ el, orvoshoz fordult. Végül is ő
volt a második ember Elizondóban, aki a legjobban ismerte
Rosariót, két terhességét asszisztálta végig, és a szüléseknél is
segédkezett. Ezen felül nem sokat tett, mert Rosario erős asszony
volt, aki ritkán panaszkodott.
– Éjszakánként elvonul, hazudik, amikor azt mondja neked,
hogy a cukrászdába megy, szinte nem mesél semmit és magányra
vágyik. Mindez a depresszió jele. Sajnos ebben a völgyben rendkívül
magas az előfordulási aránya az efféle szorongásnak. A feleséged a
tengerpartról származik, ott ha esik is, teljesen mások a
fényviszonyok, ez a sötét hely pedig rányomja a bélyegét az emberek
lelkére. Nagyon csapadékos év ez, és az öngyilkosságok száma is
kiugróan megnőtt errefelé. Szerintem kissé depressziós. Az a tény,
hogy az előző terhességeknél nem érzett ilyesmit, nem jelenti azt,
hogy ez alkalommal nem produkálhat hasonló tüneteket. Rosario
rendkívül szigorú asszony, de saját magával is az. Nem ismerek nála
jobb anyát és feleséget, otthon is dolgozik, a cukrászdában is
helytáll, kinézete mindig makulátlan, de már nem annyira fiatal, és
ezt a várandósságot nehezebben viseli. Az ennyire kemény jellemű
nőknek az anyaság újabb kötelezettségeket jelent, és ezt önként
vállalják. Ezért még ha a terhesség várt is, afféle törést figyelhetünk
meg a tökéletességre való törekvés és annak lehetetlensége között.
Ha igazam van, a szülés után még rosszabb lesz. Türelemmel kell
viseltetned iránta, segítened kell őt, és minden kedvességet meg kell
adnod. Vedd le a válláról a nagyobb lányokról való gondoskodás
terhét – vidd be őket a cukrászdába, vagy keress valakit, aki segítene
a háztartásban.
A felesége hallani sem akart az ötletről.
– Még csak ez hiányzik! Egy pletykafészek, aki összejárkálja a
házamat, és világgá kürtöli, mit látott az otthonomban és mit nem.
Fogalmam sincs, kinek jutott eszébe ilyesmi. Talán nem voltam elég
jó háziasszony, vagy nem viseltem gondját a lányoknak? Nem
mentem mindennap a cukrászdába?
Juan le volt taglózva, és nagy nehezen válaszolt.
– Tudom, hogy nem így van, Rosario, egy szóval se mondtam,
hogy ne foglalkozz ilyesmivel, csakhogy a várandóssággal sokkal
több teher van rajtad, talán túl sok ez neked, és jól jönne némi
segítség.
– Kiválóan boldogulok, semmire sincs szükségem, és jobban
tennéd, ha nem ütnéd az orrod abba, hogyan vezetem a háztartást,
ha nem akarod, hogy szedjem a sátorfámat, és visszatérjek San
Sebastiánba. Hallani se akarok többet a témáról, már azzal is
megbántasz, ha előhozod.
Rosasio haragja néhány napig tartott, alig vetett oda férjének
pár szót, majd a dolgok lassacskán visszatértek a megszokott
kerékvágásba: az asszony éjszakánként eltűnt, Juan pedig
álmatlanul várta, hogy megjelenjék, hűvösen és hallgatagon.
Magában naponta megesküdött, hogy másnap beszél feleségével, de
előre tudta, hogy ezt naponta elhalasztja, hogy ne kelljen
szembeszállnia Rosarióval.
Titokban gyávának érezte magát, akár egy félénk kisgyerek
fensőbbrendű anyjával szemben. Tudatában volt, hogy mindennél
jobban tart felesége reakciójától, és ettől még szánalmasabban
érezte magát. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor hallotta a
kulcsot elfordulni a zárban, és ezzel ismét elhalasztotta a
beszélgetést, amelyre sosem kerül sor.
 4

Egy templomgyalázás nem tartozott azon események közé, amelyek

miatt hajnalban felkelne az ágyból, hogy ötven kilométert vezessen
észak felé, de Iriarte felügyelő fojtott hangja nem hagyott más
lehetőséget.
Salazar felügyelő, sajnálom, hogy felköltöttem, de úgy vélem,
látnia kell, amit itt találtunk.
– Egy holttest?
– Nem egészen. Templomgyalázásról van szó, de… mindegy,
szerintem jobb lesz, ha eljön és megnézi.
– Elizondóban?
– Nem, öt kilométerre onnan, Arizkunban.
Amaia letette a kagylót és megnézte az időt. Négy óra egy perc.
Lélegzetét visszafojtva várt egy keveset, és néhány pillanat múlva
kedves mozgolódást, alig érzékelhető fészkelődést és szuszogást
érzékelt, amivel a fia órapontosan felébredt minden szoptatáshoz.
Felkapcsolta a kis asztalon álló lámpát – félig le volt takarva
kendővel, hogy tompítsa a fényt –, a bölcső fölé hajolt, és karjaiba
vette a meleg kis testet, és belélegezte a gyermek fejének langyos
illatát. A mellére tette, majd hirtelen megrándult, ahogy a fiúcska
nagy erővel ráharapott. Jamesre mosolygott, aki felkönyökölve
figyelte.
– Munka? – érdeklődött.
– Igen, mennem kell, de a következő szoptatáshoz visszaérek.
– Ne aggódj, Amaia, minden rendben lesz, ha nem érsz vissza,
megetetem üvegből.
– Itthon leszek időben – simogatta meg fia fejét, és
megcsókolta a kutacsait.
Az arizkuni Keresztelő Szent János-templom belső világítása
ragyogott a téli éjszakában, ellentétben a sötétlő, karcsú
harangtoronnyal, amely néma őrként emelkedett a magasba. A déli
oldalon található bejáratnál néhány egyenruhás rendőr világította
meg zseblámpájával a zárakat.
Amaia leparkolt az utcán, és felköltötte Etxaide
segédfelügyelőt, aki a mellette lévő ülésen bóbiskolt, bezárta a
kocsit, majd átment a túloldalra, és átugrotta a templomot
körülvevő alacsony kőkerítést.
Üdvözölte néhány kollégáját, és belépett. Kinyújtotta a kezét a
szenteltvíztartó felé, de megállt mozdulatában, ahogy orrát perzselt
szag csapta meg, mintha vasalóval égettek volna el valamilyen
szövetet. Felismerte Iriarte felügyelőt: két megrökönyödött pappal
beszélgetett, akik szájukra tett tenyérrel tekingettek az oltár felé.
Várt egy keveset, amíg megjelent San Martin doktor és a bírósági
titkár – érkezésüket felélénkülés kísérte – és azon töprengett,
milyen ügyben járhatnak itt.
Iriarte közeledett felé.
– Köszönöm, hogy eljött, felügyelő; szervusz Jonan – üdvözölte
kollégáit. – Az utóbbi hetekben több alkalommal fordult elő
vandalizmus ebben a templomban. Először, az éj leple alatt valaki
behatolt a szentélybe, és kettéhasította a keresztelőmedencét. A
következő héten visszatértek, és fejszével szétvágták az első
sorokban lévő egyik padot, most pedig ez – mutatott az oltárra, ahol
kisebb tűznyomok látszottak. – Valaki bejött egy fáklyával és
felgyújtotta az oltárterítőket, ezek szerencsére vászonból vannak, így
lassan égtek. A káplán itt lakik nem messze, és az utóbbi hetekben
megszokásból eljön megnézni a templomot, ő vette észre a lángokat
odabent és értesítette a hatóságokat. Amikor megérkezett a járőr, a
tüzet már eloltották, és nem volt jele annak, hogy bárki is járt volna
erre.
Amaia várakozón nézett rá, összeszorított ajkát, és
arckifejezése elárulta zavarát.
– Rendben, ez vandalizmus, templomgyalázás, vagy nevezzük
bárminek, de nem látom, hogyan segíthetnénk.
Iriarte színpadiasan felvonta a szemöldökét.
– Jöjjön és nézze meg a saját szemével!
Az oltárhoz léptek, és a felügyelő lehajolt, majd egy lepedőt
felemelve felfedett egy száraz, sárgás pálcaféleséget, amelynek egyik
végén égési nyomok látszottak.
Amaia döbbenten nézett San Martín doktorra, aki meglepődve
hajolt a lelet fölé.
– Azt a szentséges…! – kiáltott fel.
 – Mi történt? – érdeklődött Amaia.
– Ez egy mairu-beso8 – suttogta a doktor.
– Micsoda?
San Martín lehúzta a lepedőt, ami alól aprócska kézcsontok
bukkantak ki.
– A fenébe, ez egy gyerek karja – szólt Amaia.
– Egy gyermekcsontvázé – pontosított San Martín. –
Valószínűleg egy évnél fiatalabb lehetett, nagyon kicsi.
– Marja, vagy micsoda…?
– Mairu, felügyelő, mairu, a mairu-beso egy gyermek
csontvázának karcsontja.
Amaia Jonanra nézett, megerősítést keresve San Martín
szavaira, és észrevette, hogy kollégája elsápadt a megégett
maradványok láttán.
– Etxaide?
– Egyetértek – felelte csendesen –, ez egy mairu-beso, és egy
kereszteletlenül elhunyt gyerek holttestéről kell származnia. Régen
mágikus tulajdonságokkal ruházták fel, hogy védje azokat, akik
fáklyaként használták, a füstje pedig narkotikusan hatott, képes volt
elaltatni a ház népét vagy egy egész falut, miközben a
fáklyahordozók „boszorkányos” rontásaikat gyakorolták.
– Tehát egy templom- és temetőgyalázással állunk szemben –
összegezte Iriarte.
– Jobb esetben – suttogta Jonan Etxaide.
Amaia figyelmét nem kerülte el a mozdulat, amivel Iriarte
odébbvonta Jonant a csoporttól, és az aggodalom, ahogy beszélt,
miközben figyelte az oltárt és hallgatta a doktor magyarázatát és
Zabalza segédfelügyelő észrevételeit.
– Az öngyilkosságokhoz hasonlóan gyakran a holttestek
meggyalázásából sem lesz publikus történet, ugyanis jelentős
társadalmi hatásuk van – és olykor ötleteket adnak – de sűrűbben
fordulnak elő, mint ami a médiában megjelenik. A haiti, dominikai,
kubai és bizonyos afrikai immigránsok magukkal hoztak olyan
vallási hagyományokat is, amelyeket országaikban művelnek, és
ezeket az európaiak körében is alapvetően megértéssel fogadták. A
santería és az ahhoz hasonló praktikák eléggé elterjedtek az utóbbi
években, és ezekhez a rítusokhoz emberi csontokra van szükség,

8 Kereszteletlenül elhunyt gyermek karcsontja (baszk)

hogy megidézzük a halottak szellemét, ezért a sírgyalázások száma is
jelentősen megnőtt. Egy éve egy rutin drogkontroll során
megállítottak egy kocsit, amelyben tizenöt emberi koponyát találtak
különböző temetőkből a Costa del Sol környékéről; a szállítmány
Párizsba tartott. Minden bizonnyal szép pénzt lehet rajta keresni a
feketepiacon.
– Tehát ezek a csontok bárhonnan származhatnak –
feltételezte San Martín. Jonan ismét csatlakozott a csoporthoz.
– Bárhonnan semmiképpen sem, biztos vagyok benne, hogy
innen, Arizkunból vagy a környező falvakból lophatták el őket. Az
igaz, hogy számos vallási rituáléhoz használnak emberi csontokat,
de a mairu-besóval kapcsolatos hagyományok a Baszkföld spanyol
és francia részére és Navarrára korlátozódnak. Mihelyt San Martín
doktor tájékoztat minket a halál időpontjáról, tudni fogjuk, hol
kutassunk.
Megfordult és a templomhajóba ment, Amaia pedig ámultan
nézett utána. Három éve ismerte Jonan Etxaidét, és az utóbbi két
évben még inkább tisztelte és csodálta. Régészeti és antropológiai
tanulmányai elvégzése után a rendőrséghez ment dolgozni, és noha
külsősként tevékenykedett, Amaia nagyra értékelte némiképp
romantikus látásmódját és békéltető, őszinte személyiségét. Ezért
kavarta fel ez esetben kollégája igyekezete, hogy irányítsa a
nyomozást. Próbálta leplezni zavarát, miközben elbúcsúzott a
boncoló orvostól, és egyre csak az járt a fejében, hogy Iriarte
felügyelő egyetértett Jonan Etxaide szavaival, ahogy aggódva
vizslatta a templom falait.
Amint elfordította a kulcsot a zárban; Ibai sírása fogadta.
Hátával becsukta az ajtót, és felszaladt a lépcsőn, miközben sietve
levette a kabátot. A hangos sírás irányában belépett a szobába, ahol
a fia bömbölt a bölcsőben. Körbenézett és érezte, amint a haragtól
csomó keletkezik a gyomrában.
– James! – kiáltotta dühösen, és kiemelte a gyereket a
bölcsőből. James belépett a szobába kezében egy cumisüveggel.
– Hogy hagyhattad, hogy így sírjon? Teljesen kétségbeesett,
megtudhatnám, mit művelsz éppen?
Férje megállt és rámutatott az üvegre, akár egy bizonyítékra.
– Semmi baja, Amaia, azért sír, mert éhes, én pedig igyekeztem
kezelni a helyzetet; itt az ideje, hogy egyen és tudod, milyen pontos.
Vártam pár percet, de nem jöttél és egyre idegesítőbb lett…
 Amaia a nyelvébe harapott. Tudta, hogy James szavaiban
semmiféle megrovás nincs, mégis fájtak, mint egy szemrehányás.
Hátat fordított neki, letelepedett a fotelba és magához emelte a
gyermeket.
– Vidd innen a fenébe! – vetette oda.
Hallotta, amint James felsóhajt és türelmesen kivonul.
Rácsok, kisebb-nagyobb erkélyek. A háromemeletes érseki
palota egyszerű homlokzata a Santa María téren. Az időtől
megszürkült, egyszerű faajtaja a térre nyílik. Bent egy jól szabott
öltözéket és papi gallért viselő tisztelendő várta őket és az érsek
titkáraként mutatkozott be, majd egy széles lépcsőn felkísérte a
vendégeket az első emeletre. Bevezette őket egy terembe, ahol
várniuk kellett, amíg bejelenti érkezésüket, majd hangtalanul eltűnt
egy faliszőnyeg mögött. Pár másodperc múlva visszatért.
– Erre szíveskedjenek.
Lenyűgöző teremben fogadták őket; Jonan kiszámolta, hogy az
első emeleti főhomlokzat jó része hozzá tartozik. Négy erkély nyílt
onnan, keskeny korlátokkal, de zárva voltak a pamplonai reggel
átható hidegében. Az érsek az asztalnál állva, határozott
kézszorítással üdvözölte a látogatókat, miközben a rendőrkapitány
bemutatta őket.
– Landero főtisztelendő úr, bemutatom Salazar felügyelőt, a
Navarrai Rendőrség gyilkossági csoportjának vezetőjét. Ő pedig
Etxaide segédfelügyelő. És végül Lokin atya az arizkuni plébániáról,
minden bizonnyal már ismerik egymást.
Amaia észrevett egy középkorú férfit a legközelebbi erkélynél,
kifele nézett az ablakon. Öltözékéhez képest a titkár ruhája olcsó
holminak hatott.
– Engedjék meg, hogy bemutassam Sarasola atyát. A
találkozón tanácsadói minőségben vesz részt.
Amaia szótlanul biccentett, majd leült. Sarasola visszatért az
ablakhoz, és hátat fordított a résztvevőknek.
Ladero érsek azok közé tartozott, akik nem tudnak
gesztikulálás nélkül értekezni, ezért fogott egy ceruzát, hosszú
sápadt ujjai közé vette, és elkezdte forgatni, úgyhogy a résztvevők
összes figyelme rá irányult. Mindazonáltal meglepetésükre Sarasola
atya kezdett el beszélni.
– Köszönöm, hogy érdeklődést tanúsítanak az ügy iránt, amely
minket is foglalkoztat, sőt aggaszt – fordult feléjük, de nem mozdult
az erkély mellől. – Tudom, hogy tegnap Arizkunban jártak, amikor a
– nevezzük így – támadás történt, és úgy vélem, az előzményekről is
tájékoztatták Önöket. Ennek ellenére szeretném, ha átnéznénk még
egyszer a tényeket. Egy egyszerűen záródó ajtóról van szó, riasztó
nélkül, ezért könnyű dolguk lett volna. Ők viszont nem úgy
cselekedtek, mint a primitív tolvajok, akik lelépnek a perselypénzzel,
nem; ehelyett egy csapással kettéhasították a keresztelőmedencét –
egy négyszáz éves műremeket. A múlt vasárnap, szintén hajnalban,
ismét behatoltak és fejszével felaprítottak egy padot, akkora darabok
maradtak belőle, akár a tenyerem; és végül tegnap ismét
vandalizálták a templomot, felgyújtották az oltárt és otthagyták
ezeket a szörnyű csontokat.
Amaia megfigyelte, hogy az arizkuni pap idegesen mozgolódik
a székén, Etxaide segédfelügyelő arcán pedig ugyanaz az aggódó
kifejezés tűnt fel, amit az előző estén is észre lehetett venni.
– Zavaros időket élünk – folytatta Sarasola –, és természetesen
a templomgyalázás nem ritka, ám az esetek nagy többségében ezeket
elhallgatják, nehogy mást is hasonló tettekre buzdítsanak, és annak
ellenére, hogy egyes bűntények valóban látványosak megrendezés
szempontjából, kevés olyan veszélyes üggyel állunk szemben, mint a
legutóbbi.
Amaia figyelmesen hallgatta és visszafogta magát, nehogy
félbeszakítsa az atyát, és megjegyzéseket tegyen. Bármennyire is
igyekezett, nem tudta súlyosabbnak látni a helyzetet, mint egy
négyszáz éves ereklye megsemmisítése. Ezzel együtt nem szólt közbe
és várta, milyen irányt vesz a rendhagyó találkozó, amelynek
fontosságát hangsúlyozta a tény, hogy a város legfőbb rendőrségi és
egyházi hatóságai részt vettek rajta. És úgy tűnt, Sarasola atya vette
kézbe az eset kivizsgálását, még ha az érsek, akire szinte ügyet sem
vetett, jelen is volt.
– Úgy véljük, hogy ez alkalommal tanúi lehetünk az egyházzal
szembeni gyűlöletnek, ami a történelmi fogalmak félreértésén
alapul; és az a tény, hogy a legutóbbi támadásnál emberi csontokat
is használtak, semmi kétséget nem hagy az eset komplexitása felől.
Mondanom sem kell, maximális diszkréciót várunk el mindenkitől,
ugyanis tapasztalatból tudjuk, hogy a publicitásnak az ilyen
ügyekben nincs jó vége. Ezenkívül a Keresztelő Szent János-plébánia
hívei körében már eddig is tapasztaltunk felbolydulást; nyilván nem
ostobák, és kezdik felfogni a támadások indíttatását, továbbá az
egész községet kellemetlenül érintené a történet, lévén, hogy már így
is érzékenyek a témára.
A rendőrkapitány szót kért.
– Biztos lehet abban, hogy a legnagyobb körültekintéssel és
diszkrécióval kezeljük az ügyet. Salazar felügyelőt és csapatát bízom
meg az eset felderítésével: mind nyomozói kvalitásai, mind a
környék ismerete őt teszik a leginkább alkalmassá erre a feladatra.
Amaia ijedten nézett főnökére, és nehezen tudta csak
visszafojtani tiltakozását.
– Biztos vagyok benne, hogy így is lesz – szólt Sarasola atya,
Amaiához intézve szavait. – Kiváló referenciáim vannak Önről.
Tudom, hogy a völgyben született, alkalmas az ügy nyomozására, és
rendelkezik a megfelelő racionalitással és óvatossággal, hogy
megoldjuk ezt az apró problémát.
Amaia nem felelt, de kihasználva az alkalmat jobban
megfigyelte az Armanit viselő papot, és egyáltalán nem bűvölte el,
hogy az atya tisztában volt azzal, ki is ő, viszont elkápráztatta a
hatás, amelyet a pap láthatóan gyakorolt a jelenlévőkre, beleértve az
érseket, aki Sarasola összes megjegyzésére rábólintott anélkül, hogy
a pap akárcsak egyszer is kérte volna hozzájárulását.
Amint kiléptek az ajtón a Santa María térre, Amaia feletteséhez
fordult.
– Kapitány úr, szerintem…
A rendőrkapitány félbeszakította.
– Sajnálom, Salazar, tudom, mit akar mondani, de ez a
Sarasola atya a Vatikán magas rangú megbízottja, és egyenesen
onnan rendeltük ide. Nincs mozgásterem, ezért oldja meg mielőbb,
aztán térjen át másra!
– Értem, főnök úr, de azt sem tudom, honnan fogjak neki.
Egyszerűen nem gondolom, hogy a mi hatáskörünk lenne.
– Hallotta, hogy Önnek szánták az ügyet – ezzel beszállt a
kocsiba, a helyzethez illő sajnálkozó arckifejezéssel, és Jonanra
nézett, aki Amaián nevetett.
– Persze, majd el is hiszem – ellenkezett –, Salazar felügyelő,
aki a nyomozói kvalitásainak és a környék ismeretének
köszönhetően a legalkalmasabb egy szokásos fosztogatás
felderítésére. Valaki elmagyarázná nekem, mi történt odabent?
Jonan nevetve ment a kocsihoz.
– Nem annyira egyszerű ez, főnök. Ezenkívül ez a vatikáni góré
kifejezetten Önt kérte fel a nyomozásra. Sarasola atya – aki doktor
Sarasolaként is ismert – a hit védelmével foglalkozó vatikáni
megbízott.
– Egy inkvizítor.
– Azt hiszem, már nem szeretik, ha így hívják őket. Melyikünk
vezet?
– Én. Te pedig mesélj nekem többet erről a Sarasola doktorról!
Tényleg, mi a szakterülete?
– Ha jól tudom, pszichiátria, vagy más egyéb is. Tudom, hogy
az Opus Dei prelátusa, nagy befolyása van Rómában. II. János
Pálnak is dolgozott, továbbá az előző pápa tanácsosaként
tevékenykedett, amikor a jelenlegi még érsek volt.
– És egy vatikáni hitvédelmi megbízott vajon miért foglalkozik
annyit egy ilyen semmiséggel? És honnan hallhatott rólam?
– Amint már mondtam is, ő az Opus Dei egy eminens tagja, aki
kiválóan értesült arról, mi zajlik Navarrában, és érdeklődése
valószínűleg azért ilyen jelentős, mert – amint ő maga is jelezte –
attól tart, hogy az egyház ellen irányuló gyűlöletre, vagy bosszúra
utaló elemeket vélt felfedezni az ügyben egyes – hogy is mondta? –
történelmi fogalmak félreértése miatt.
– Úgy néz ki, egyetértesz ezzel a koncepcióval…
Jonan meglepetten nézett Amaiára.
– Megfigyeltem, hogyan reagáltatok a történtekre Iriarte
felügyelővel azon az éjszakán. Úgy tűnt, a plébánosnál és a
káplánnál is idegesebbek voltatok.
– Ez így van, ugyanis Iriarte anyja arizkuni, akárcsak az én
nagyanyám, és a templomban történtek érzékenyen érintenek
mindenkit, aki onnan származik.
– Igen, hallottam Sarasola atyától, hogy a környékbelieknek
nagy megrázkódtatást jelentett a dolog, mivel pontosan értik, miről
van szó, de mire célzott?
– Ön a völgyből származik, bizonyára hallott már az agotékról.
– Az agotékról? Azokra gondolsz, akik a Bozatéban éltek?
– Az egész Baztán- és Roncal-völgyet benépesítették, de a
legkoncentráltabban Arizkunban éltek, afféle gettóban, ami jelenleg
a Bozate-negyed. Mit tud még róluk?
– Őszintén szólva, nem sokat. Mesteremberek voltak, és nem
túlzottan integrálódtak a társadalomba.
– Álljunk meg valahol – javasolta Jonan.
 Amaia meglepetten nézett rá, de nem válaszolt, keresett egy
helyet a jobb oldalon, leállította az autót, majd kíváncsian
megfordult Etxaide segédfelügyelő felé, aki hangos sóhajjal indította
a történetét.
– A történészeknek nincs egységes véleményük az agoték
eredetével kapcsolatban. Úgy számolják, a középkorban érkeztek
Navarrába a Pireneusokon keresztül háborúk, éhínség, pestis és
vallási üldöztetés elől menekülve. A legmegalapozottabb vélemény
szerint katharok voltak – egy, a Szentszék által üldözött vallási
csoportosulás tagjai –, mások úgy vélik, hogy dezertált gót
katonákról van szó, akik a dél-franciaországi leprakórházakban
húzták meg magukat, ahol megfertőződtek, ezért is féltek tőlük
ennyire. Egy harmadik meglátás törvényen kívül helyezett
páriákként tartja őket számon, akiket azért hoztak a környékre, hogy
a helyi földesúr – akkoriban Pedro de Ursua – szolgálatába
helyezzék őket. Ebből az időszakból maradt meg az arizkuni
erődítmény is. Valószínűleg ez lehetett az oka, ami miatt leginkább a
Bozatéban telepedtek le.
– Valóban, nekem is körülbelül hasonló ismereteim voltak
róluk – száműzöttek, leprások vagy katharok csoportja, akik a
középkorban telepedtek le a völgyben. De mi köze lehet ennek az
arizkuni templom-gyalázásokhoz?
– Nagyon sok. Az agoték évszázadokon át éltek Bozatéban úgy,
hogy nem hagyták őket integrálódni a társadalomba. Alacsonyabb
rendű csoportként kezelték őket, nem költözhettek el Bozatéból,
nem nyithattak saját üzletet és nem házasodhattak saját
csoportjukon kívül. Fafaragással és bőrfeldolgozással foglalkoztak,
ugyanis ezeket a társadalom egészségtelen mesterségeknek tartotta,
ezért az agotéknak megkülönböztető jelzést kellett a ruhájukra
varrni és csengővel jelezni közeledésüket, akár a leprásoknak. És
amint ez sűrűn előfordult a történelemben, az egyház nem éppen a
beilleszkedésüket segítette elő, ellenkezőleg: közismert, hogy
katolikusok voltak és a keresztény rítusokat tartották, az egyház
mégis kirekesztette őket. Külön keresztelőmedencét kaptak, és a
szentelt vizet, amit használtak, kiöntötték utánuk. Nem járulhattak
az oltár elé, sokszor a templomhajó végében kellett maradniuk, és a
szentélybe is csak egy oldalsó, kisebb ajtón léphettek be. Arizkunban
még egy ráccsal is elszeparálták őket a többi hívőtől, majd ezt
leszerelték a mélységes szégyenérzet miatt, amitől az arizkuniak a
mai napig nem tudnak szabadulni.
– Nézzük, jól értelmezem-e: azt mondod, hogy egy etnikai
csoport középkori szegregációja az a történelmi ok, amelyre Sarasola
atya utal, hogy megmagyarázza az arizkuni templomgyalázást?
– Igen – ismerte el Jonan.
– Hasonló szegregáció, amelytől szenvedtek zsidók, mórok,
cigányok, nők, gyógyítók, szegények, és még sorolhatnám. Ha még
azt is hozzáteszed, hogy felmerült a gyanú, hogy leprások lehettek,
már mindent elmondtál: a szörnyű betegségnek már az említése is
elég volt ahhoz, hogy rettegésben tartsa a lakosságot. Másfelől a
Baztán völgyében tucatszámra küldték máglyára a boszorkánysággal
vádolt asszonyokat: őket sok esetben a szomszédok jelentettek fel,
akik egész életüket a völgyben töltötték. Minden olyan magatartás,
ami kívül esett a „normális” kereteken, gyanús volt, démoni
kapcsolatokat sejtetett, de ez a fajta hozzáállás bizonyos csoportok
vonatkozásában egész Európára jellemző volt, egyetlen ország
történelme sem mentes az efféle epizódoktól. Nem vagyok történész,
Jonan, de azzal tisztában vagyok, hogy abban az időszakban Európa
bűzlött a máglyán megégetett emberek húsától.
– Ez valóban így van, azonban az agoték szegregációja
évszázadokon át tartott. A bozatei lakosok nemzedékei hosszú ideig
voltak megfosztva a legalapvetőbb jogoktól; és eljött az a pillanat,
amikor Róma pápai bullában ismerte el jogaikat, és arra utasította a
környékbelieket, hogy vessenek véget a diszkriminációnak. Az ártó
gyakorlatot azonban nem egyszerű megváltoztatni: a szokások és
hiedelmek csökönyösen megragadnak az emberek mentalitásában és
logikájában, ezért az agoték még hosszú évekig szenvedtek a
megkülönböztetéstől.
– Valóban, a Baztán völgyében rendkívül lassan változnak a
dolgok. Most már ez privilégium, de a múltban nagyon nehéz
lehetett ezt megélni… Azonban még így sem…
– Főnök, a meggyalázott szimbólumok világos utalások az
agoték szegregációjára. A keresztelőmedence, ahol nem
keresztelkedhettek. Egy pad az első sorokból, amelyet a nemeseknek
tartottak fenn, és az agoték nem ülhettek oda. Az oltárterítők,
amelyekhez közel se mehettek…
– És a csontok? A mairu-beso?
– Ez egy régi boszorkánypraktika, amellyel szintén az agotékat
hozták kapcsolatba.
 – Persze, hogyne, a boszorkányság… Mindenesetre nekem ez
fából vaskarikának tűnik. Elismerem, hogy a csontokkal kapcsolatos
történések némileg árnyalják a képet, de az összes többi nem más,
mint közönséges vandalizmus. Majd meglátod, hogy pár napon belül
elkapunk néhány beszívott kamaszt, akik betértek egy templomba,
hogy hülyüljenek egyet, és kicsit elszállt velük a ló. Ami inkább
figyelemre méltó, hogy az érsekség ekkora jelentőséget tulajdonít az
ügynek.
– Na látja! Ha valaki, akkor ők képesek és kötelesek
megállapítani egy történelmi sérelem jellemzőit. És látta a pap arcát,
teljesen szét volt esve.
Amaia bosszúsan sóhajtott.
– Talán igazad van, de tudod, mennyire utálom már ezeket a
sztorikat a völgy sötét múltjáról, és mindig kifogom az ilyesmit –
nézett az órájára.
– Van időnk – nyugtatta Jonan.
– Nincs túl sok, haza kell ugranom, meg kell etetnem Ibait –
szólt Amaia mosolyogva.
 5

Amaia megpillantotta Padua főhadnagyot, amint belépett az

otthonához közel található Iruña bárba a Castilla téren. Az egyetlen
férfi volt, aki egyedül ült ott, kabátja hátán jól kivehető esőfoltok
látszottak.
– Esik a Baztánban, főhadnagy? – üdvözölte Amaia.
– Mint mindig, felügyelő, mint mindig.
Leült szembe vele, koffeinmentes kávét és egy üveg vizet kért.
Megvárta, amíg a pincér kihozza a rendelést.
– Meséljen, miről szeretne velem beszélni.
– Johana Márquez esetéről van szó – mondta kertelés nélkül
Padua főhadnagy. – Illetve Jasón Medina esetéről, hiszen
egyetértünk, hogy ő volt a lány meggyilkolásának egyetlen
végrehajtója. Nagyjából négy hónapja, azon a napon, amikor el
kellett volna kezdődnie a tárgyalásnak, Jasón Medina
öngyilkosságot követett el a bíróság mosdójában, amint azt Ön is
tudja. – Amaia bólintott. – Ettől a pillanattól fogva elindult az
ilyenkor rutinszerű nyomozás, mindenféle különös esemény nélkül,
kivéve azt az esetet, amikor néhány nap múlva felkeresett a fogda
alkalmazottja, aki elkísérte Medinát a bíróságra, talán Ön is
emlékszik rá, ott láthatta a mosdóban falfehéren.
– Emlékszem, hogy ott állt valaki az őr mellett.
– Pontosan, ő volt az, Luís Rodríguez. Nagyon megrázta a
történet, és könyörgött nekem, hogy a nyomozás eredménye nagyon
egyértelmű legyen, elsősorban abban, hogy a kést, amit Medina
használt az öngyilkosság eszközeként, mindenképpen egy harmadik
személy csempészte be a bíróság épületébe, és hogy ő maga nem
felelős a történtekért. Azért is aggasztotta a téma, mert már a
második alkalommal fordult elő, hogy egy fogva tartott
öngyilkosságot követ el. Az alapján, amit elmesélt, az első eset
három éve történt: egy fogoly éjjel felakasztotta magát a cellájában.
A fogda vezetése elismerte, hogy az öngyilkosságok
megakadályozásáról szóló rendelet értelmében nem lett volna
szabad egyedül hagyni az illetőt a cellájában. És most, hogy egy
hasonló incidenssel állunk szemben, Rodríguez eléggé megrémült,
hogy ha nincs szerencséje, retorziókkal szembesülhet, esetleg
felmentik. Megnyugtattam, és hogy eltereljem a figyelmét, egy másik
esetről kezdtem el kérdezősködni. Egy pasas megölte a feleségét, és
levágta a holttest karját. Rodrígueznek fogalma sem volt,
megtalálták-e a végtagot, de képzelje el meglepetésemet, amikor
felhívom a logroñói rendőrséget – ők foglalkoztak az üggyel –, és
elújságolják nekem, hogy az illető valóban megölte a feleségét, akivel
válófélben volt, és akivel távoltartási végzés volt érvényben korábbi
agresszív magatartás miatt. Akárcsak bármilyen szokásos
bűncselekmény, amilyet mindennap látunk a híradóban.
Bekopogtatott, majd amikor a felesége kinyitotta, a falhoz lökte,
leütötte, és kétszer hasba szúrta. A nő elvérzett, mialatt a férje az
emeleten garázdálkodott, még egy tál babot is melegített magának és
elfogyasztotta konyhában, miközben látta az asszonyt haldokolni.
Aztán lelépett, még az ajtót se csukta be. Egy szomszédasszony talált
rá a feleségre. A férfit két óra múlva tartóztatták le egy közeli
bárban, részeg volt és vérfoltos. Azonnal beismerte a tettét, amikor
azonban a csonkításról érdeklődtek, tagadta, hogy bármi köze is
lenne hozzá.
Padua sóhajtott.
– Könyöknél vágta le, recés, de éles eszközzel, mint egy
elektromos kés vagy szúrófűrész. Mit gondol, felügyelő?
Amaia ajkához szorította mutatóujját, és néhány másodpercig
elgondolkodott.
– Egyelőre véletlen egybeesésnek tartom. Talán azért vágta le a
kezét, hogy leszedjen egy ékszert, a jegygyűrűt, esetleg hogy
megakadályozza az azonosítást, bár a saját otthonában ennek nem
sok értelme lenne… Találkoztam már ilyesmivel. Ha nincs egyéb…
– Van egyéb is – jelezte Jonan. – Logroñóig jutottam, és
kikérdeztem két rendőrt, akik foglalkoztak az üggyel. És olyasmit
közöltek velem, ami még inkább eszembe juttatta Johana Márquez
estét: erőszakos és gyomorforgató bűntettről van szó, a fickó feldúlta
a házat, és a kést, amit a felesége konyhájából vett el, ott hagyta
véresen a holttest mellett. Ahogy leszúrta az áldozatot, saját magát is
megvágta, de nem törődött azzal, hogy bekösse a sebet: mindenhol
véres nyomok maradtak utána, és még a WC-be is úgy vizelt, hogy
nem eresztette le a tartályt. Ténykedése brutális és nemtörődöm
volt, akárcsak ő maga. Ugyanakkor a végtagot post mortem vágták
le, szinte vértelenül, egyenesen az ízületnél. Sem az alkart, sem az
eszközt nem találták meg. – Amaia érdeklődve bólintott. –
Beszéltem a börtön igazgatójával, és elmondta, hogy az öngyilkosság
pillanatában a fogva tartott pár napja tartózkodott a börtönben, és
nem tanúsított sem megbánást, sem depressziót, ami normális lenne
ebben az esetben. Nyugodt és békés volt, jó étvággyal evett és úgy
aludt, mit a tej. És egyszer csak egy éjszaka mindenféle előjel nélkül
felakasztotta magát a cellájában, és higgye el, jelentős erőfeszítésébe
kerülhetett, mert a helyiségben nem volt semmi kiálló tárgy, ami
elég magasan lett volna ahhoz, hogy felakassza magát rajta. A földön
ülve tette, és ez óriási akaraterőről tanúskodik. Az alkalmazott
hallotta a hörgését, és riasztotta a többieket. Amikor bementek,
életben volt, de még a mentő kiérkezése előtt meghalt.
– Hagyott üzenetet?
– Ezt én is megkérdeztem, és az igazgató azt válaszolta, hogy
„hagyott valami olyasmit”.
– Valami olyasmit?
– Elmondta, hogy az öngyilkos a fogkeféje nyelével valami
teljesen értelmetlent karcolt a falra – mesélte Jonan, majd kitett az
asztalra egy fényképet és Amaia felé fordította.
A falra utólag ráfestettek, de nem glettelték be a nyomokat. A
féloldalról készült fotón a vaku határozott vonalvezetéssel vésett
betűket világított meg a meszelt falon. Egyetlen, kiválóan olvasható
szót.
„TARTTALO.”
Amaia meglepődve felemelte a tekintetét, mintegy
magyarázatot várva Paduától. A férfi elégedetten mosolyogva dőlt
hátra a széken.
– Látom, felkeltette az érdeklődését, felügyelő. Tarttalo,
ugyanaz az üzenet, amit Medina hagyott Önnek – tette az asztalra a
műanyag mappát, amelyben a Salazar felügyelőnek címzett boríték
lapult.
Amaia szótlanul mérlegelte a Padua által az utóbbi órában
elmondottakat. Bármennyire is igyekezett, képtelen volt koherens és
kielégítő magyarázatot találni arra, hogyan is történhetett, hogy két
közönséges, figyelmetlen és szétszórt gyilkos egyformán
megcsonkítsa áldozatait anélkül, hogy bármilyen jelet hagyjon,
pedig ez történt, annál is inkább, mivel az egész helyszín tele volt
nyomokkal; és egy és ugyanazon szót választották tettük kézjegyéül.
– Rendben, főhadnagy, látom, mire céloz, de amit nem értek:
miért hozzám intézi a mondandóját? Végül is Johana Márquez esete
a csendőrség ügye, és a fogva tartottak áthelyezése szintúgy. Az
eljárás, amennyiben lesz ilyen, az Öné – tolta a fotókat Padua elé.
A főhadnagy kezébe vette a fényképeket, és hangosan
sóhajtozott.
– Salazar felügyelő, a probléma az, hogy nem lesz eljárás.
Ezeket a részleteket saját magam tártam fel a börtön
alkalmazottjának elmondása alapján. A logroñói fogoly ügye a
spanyol rendőrségé, és hivatalosan lezártnak tekintik. Akárcsak
Johana Márquez esetét is, hiszen a gyilkos, aki beismerte tettét,
meghalt. Mindent, amit elmondtam Önnek, jeleztem a
feljebbvalóimnak is, és nem látnak elég indokot arra, hogy
nyomozást indítsanak.
Amaia a kezére támasztotta fejét, és ajkát harapdálva
figyelmesen hallgatta kollégáját.
– Mit akar tőlem, Padua?
– Meg szeretnék bizonyosodni afelől, felügyelő, hogy az
eseteknek nincs közük egymáshoz, de a kezem meg van kötve, és
Önt ez mégiscsak érinti, ez pedig – tolta a papírt Amaia elé – az Öné.
Amaia végigsimította ujjával a műanyag sima felületét és a
borítékot, amelyre jól olvasható kézírással vezették rá a nevét.
– Járt Medina cellájában?
– Ön hihetetlen! – rázta a fejét nevetve Padua. – Éppen ma
reggel voltam ott, mielőtt Önt felhívtam volna. – Félrehajolt és
kivett valamit a táskájából. – Nyolcadik oldal – mondta, és egy
mappát tett az asztalra.
Amaia azonnal felismerte a fedőlapot. Boncolási jelentés,
százával látott ilyet, az illető nevével és egy számmal a borítón.
– Medina boncolási eredményei, de hiszen tudjuk, mitől halt
meg.
– Nyolcadik oldal – ismételte Medina.
Amaia olvasni kezdett, miközben Padua szavalta, mint aki
kívülről fújja az egészet.
– Jasón Medina jobb mutatóujján jelentős sérülésnyomok
láthatók, hiányzik a körme, és a bőr egészen húsig levált. A
fogdaigazgató engedélyezte, hogy átvizsgáljam Medina személyes
tárgyait. Ott voltak, a felesége nem akarta elvinni, senkinek nem
kellettek. Amit sikerült megállapítanom: Jasón Medina elég
egyszerű fickó lehetett, sehol egy könyv, egy fotó, vagy bármi egyéb
releváns tárgy, csak néhány bulvárlap és sportújság. Tisztálkodásban
sem volt túlzottan szofisztikált, nem tartott fogkefét. Kértem, hogy
megtekinthessem a celláját, és első pillantásra nem találtam semmi
figyelemfelkeltőt. Az utóbbi hónapokban más foglyok tartózkodtak
ott, de valami belső megérzésre hallgatva megsúroltam Luminollal a
falat, és az felragyogott, akár egy karácsonyfa. Felügyelő, a tárgyalás
előtti éjszakán Jasón Medina megvágta az ujját, és a saját vérét
használta, hogy a börtön falára ugyanazt írja, mint a logroñói rab, és
szintén öngyilkosságot követett el utána, azzal a különbséggel, hogy
Medina a börtön falain kívül tette ezt meg, aminek csak egy oka van:
el kellett ezt juttatnia Önhöz – mutatott Padua a borítékra.
Amaia elvette tőle a csomagot, de bele se nézett, csak
belecsúsztatta a zsebébe, mielőtt kilépett a bárból. Amint hazafele
sétált, érezte, ahogy a tárgy égeti az oldalát, akár egy forró pakolás.
Elővette a mobilját, és felhívta Etxaidét.
– Üdvözlöm, főnök! – vette fel a telefont a segédfelügyelő.
– Jó estét, Jonan, bocsáss meg, hogy otthon zavarlak…
– Miben segíthetek, főnök?
– Nézz utána, mit tudsz nekem összegyűjteni a tarttalo
nevezetű mitológiai lényről, illetve bármit, amit a t-a-r-t-t-a-l-o
írásmóddal találsz.
– Ez nem nehéz, holnapra megvagyok vele, még valamit?
– Semmit, és nagyon köszönöm, Jonan.
– Igazán nincs mit, főnök. Viszontlátásra!
Amint bontotta a vonalat, észrevette, hogy későre jár, Ibainak
már háromnegyed órája ennie kellett volna. Bosszúsan futásnak
eredt a rövidebb úton, és kerülgette a ritka járókelőket, akik
kimerészkedtek a pamplonai hidegbe. Közben egyre az járt a
fejében, milyen precíz is Ibai az evésben, ahogy szinte pontosan négy
óra elteltével szokott ébredni. Ahogy az utca közepén feltűnt a
házuk, Amaia futva kivette a kulcsot a dzsekije zsebéből, egy
mozdulattal becsúsztatta a zárba, akár egy tökéletes vívó, és
kinyitotta az ajtót. A kisfiú rekedt sírása csillapíthatatlanul
hallatszott az emeletről. Lépcsőfokokat átugrálva, kabátban szaladt
fel, miközben az agyában abszurd képek jelentek meg, amint a
gyerek elhagyatottan fekszik a bölcsőben, James pedig alszik, vagy
tehetetlenül nézi és nem képes megnyugtatni.
James azonban ébren volt. Amikor belépett a szobába, férje
éppen karjában tartotta Ibait és vállának támasztva énekelt neki,
hogy megvigasztalja.
– Az Istenért, James, nem adtál neki cumisüveget? – kiáltott
fel Amaia, és érezte, hogy viselkedése nem teljesen korrekt.
– Szervusz, Amaia, megpróbáltam – férje az asztal felé intett,
ahol valóban ott állt a tejjel teli cumisüveg –, de hallani sem akar
róla – közölte kényszeredett mosollyal.
– Biztosan jól csinálod? – rázta fel az üveget némileg
számonkérőn.
– Igen, Amaia – felelt türelmesen James, továbbra is ringatta a
gyermeket. – Ötven milliliter víz és két lapos kanál por.
Amaia ledobta a kabátját a székre.
– Add ide! – kérte.
– Nyugalom, Amaia – próbálta csitítani James a feleségét. – A
gyerek jól van, kicsit dühös, de semmi egyéb baja nincs, egész idő
alatt ringattam, és csak nemrég kezdett el sírni.
Amaia nem túl óvatosan kapta ki a csecsemőt a férje kezéből,
és átvonult a nappaliba, majd letelepedett egy fotelba, miközben a
gyermek még hangosabban bömbölt.
– És mennyi az a nemrég? – kérdezte dühösen. – Fél óra? Egy
óra? Ha előtte odaadtad volna neki, nem sírna ennyire!
James elkomolyodott.
– Tíz perce sincs, Amaia. Amikor láttam, hogy nem érsz ide,
már az etetés időpontja előtt kikészítettem az üveget. Nem tetszett
neki, ez természetes, inkább a szoptatást szereti, a tejpornak furcsa
íze van. Biztos vagyok benne, hogy ha kicsit később jössz, azt is
megette volna.
– Nem örömömben késtem – csattant fel Amaia –, dolgoztam!
James csodálkozva nézett rá.
– Ki vonná kétségbe?
A kisfiú egyre csak sírt keservesen és a fejét forgatta, keresve
anyja mellét. Amaia érezte, ahogy szinte fájdalmasan ráharap, a
decibelek azonnal abbamaradtak, és üres, szinte süketítő csend
támadt.
Aggódva behunyta a szemét. Az ő hibája. Figyelmetlen volt,
elnézte az időt, és a gyereke zokogott az éhségtől. Remegő kézzel
megsimogatta fejecskéjén a pelyhes hajat. Egy könnycsepp futott
végig az arcán, és a fia arcocskájára hullott; a gyermek ügyet sem
vetett anyja aggodalmára, nyugodtan evett, és lassan álomba
szenderült.
– Amaia – suttogta James, majd odalépett hozzá és ujjaival
letörölte felesége arcáról a könnyeket. – Ne aggódj, édesem! Biztos
lehetsz benne, hogy a fiunk nem szenvedett. Csak pár percet sírt
nagyon, éppen amikor megérkeztél. Nincs semmi baj, Amaia, más
gyerekek hamarább is áttérnek a tápszerre, és valószínűleg nekik
sem tetszik.
Ibai nyugodtan aludt. Amaia felöltözött, átnyújtotta a
csecsemőt Jamesnek és kiszaladt. Pár perc múlva hallatszott, hogy
hány.
Nem volt tudatában, hogyan aludt el, megesett vele gyakran,
amikor nagyon fáradt volt. Hirtelen felriadt, azt hitte, a fia
sóhajtozik a nagy dráma után, de a szoba csendes volt. Amaia
felkönyökölt, és a halvány derengésben látta, hogy a gyerek
nyugodtan alszik. James felé fordult, aki hason feküdt és jobb
kezével feje alá gyűrte párnáját. Ösztönösen ráhajolt és megcsókolta
a fejét. Férje kinyújtotta karját és kezével megtalálta Amaia kezét –
ezt a mozdulatot tudat alatt annyiszor ismételték éjszakánként.
Amaia megnyugodva hunyta be a szemét, és elszenderült.
A szél ébresztette fel. Fülsiketítően fújt, mégis fenséges hangja
volt. Amaia kinyitotta a szemét és meglátta. Lucia Aguirre nézte
merőn a folyópartról. Piros-fehér kötött pulóverét viselte, ami oda
nem illő, szinte ünnepélyes benyomást keltett. Bal karját a derekára
tette. Szomorú tekintete rejtélyes hídként tűnt fel a Baztán zubogó
vize felett; félelmet és mindenekelőtt elkeseredést sugárzott, mint
aki megadta magát a szél és a magány örökkévalóságának. Amaia
legyőzte saját rémületét, felült és tekintetét rászegezve bólintott,
hogy beszéljen. És Lucia beszélt, de a szél tovavitte szavait, így
Amaia egy hangot sem tudott kivenni. Úgy tűnt, az asszony
kétségbeesetten kiabál, hogy meghallják, de ereje cserbenhagyta és
lerogyott a földre, arcát eltakarta egy pillanatra, és amikor ismét
felnézett, ajka lassan és ritmikusan mozgott, ugyanazon szót
ismételgetve:
„kapd el… ó… kapd el… ó…”
– Megteszem – suttogta – elfogom.
De Lucia Aguirre már nem figyelte, fejét ingatva elmerült a
folyó vizében.
 6

A szokásosnál több időt töltött azzal, hogy elbúcsúzzon Ibaitól.

Fiával a karjában sétált fel-alá a házban, szobáról szobára,
kedvességeket suttogott neki és igyekezett elodázni a pillanatot,
amikor muszáj felöltözni és elindulni a rendőrkapitányságra. Egy
óra elteltével sem tudott szabadulni a kis törékeny test érzésétől a
karjai közt. Annyira hiányzott neki, hogy szinte fájt, ilyet sosem
tapasztalt senkivel. Illata és érintése elvarázsolta, érzései szinte
emlékként bukkantak fel, olyan erősen jelen voltak lelkében.
Arcocskájának gyengéd görbülete járt az eszében, tiszta kék szeme –
akárcsak az övé – és a tekintet, amivel tanulmányozza arcát, mintha
a kis teremtés egy bölcs nyugalmát hordozná magában. Jonan
tejeskávét nyújtott át neki, Amaia a megszokott mozdulattal két
tenyere közé fogta a bögrét, de ma ez nem nyugtatta meg.
Rossz éjszakája volt Ibai miatt? – kérdezte Etxaide, látván
Amaia karikás szemét.
– Nem, illetve valamennyire… – felelte kitérőn.
Jonan jól ismerte a felügyelőt, hiszen évek óta együtt
dolgoztak, és tudta, hogy hallgatása beszédesebb bármilyen
magyarázatnál.
– Megvan, amit tegnap kért tőlem – intett a szemével az asztal
felé. Amaia kissé szétszórtnak tűnt.
– Ó, igen. Meg is van?
– Mondtam, hogy nem lesz bonyolult.
– Mesélj! – kérte Amaia, majd leült mellé az asztalhoz a
kávéját kortyolgatva.
Jonan megnyitotta a dokumentumot a számítógépén, és
olvasni kezdte. – Tarttalo, úgyis mint Tártaro vagy Torto a navarrai-
baszk mitológia alakja, egyszemű és nagyméretű küklopsz, rendkívül
erős és agresszív, bárányokkal, fiatal lányokkal és pásztorokkal
táplálkozik, ugyanakkor egyes források szerint saját nyájait is
terelgeti, és mindig csak keresztényeket fal fel. Hasonló
küklopszokkal Európa-szerte találkozunk, már az ókori görögöknél
és rómaiaknál is megjelentek. Baszkföldön nagy jelentőséget
tulajdonítottak neki az ókori vaszkonok, ugyanakkor a lényre
történő utalások még jóval később, a XX. században is megjelennek.
Magányosan, barlangban él, környéktől függően éppen merre, de
nem olyan elérhetetlen helyeken, mint Mari szellemistennő, hanem
inkább völgyek közelében, ahol táplálékot talál fékezhetetlen
vérszomjának. Szimbóluma a homloka közepén elhelyezkedő szeme
és természetesen a csontok, amelyek halomban állnak barlangja
előtt, brutalitásának eredményeként. Csatoltam néhány viszonylag
ismert legendát is a pásztorokkal történt találkozásairól, és több
ilyenről is beszámolnak. Az egyik ilyen mondában például a Tarttalo
megfulladt a kútban, miután egy pásztor megvakította. Imádni fogja.
„Zegamában azt mesélik, hogy Tarttalo egy szörnyeteg volt,
óriási termetű és egyszemű. Egy Tartaloetxeta nevű helyen lakozott
(„Tarttalo háza”), nem messze a Sadar-hegytől. Onnan rohanta le a
környező völgyeket és hegyeket, jószágot és embereket rabolt el,
majd megsütötte és mind felfalta őket.
Egyszer két fivér bandukolt az ösvényen. Hazafele tartottak egy
közeli faluból, ahol a vásárban eladták birkáikat, és jót mulattak.
Élénken társalogtak, egyszer csak azonban torkukon akadt a szó:
megjelent előttük Tarttalo.
Hiába menekültek volna.
Az óriás kézen fogta mindkettejüket, és bevonszolta a
barlangba. Ott belökte őket egy sarokba, miközben maga hatalmas
tüzet rakott tölgyfatörzsekből, és jókora nyársat helyezett rá. A két
fivér remegett, mint a nyárfalevél. Majd az óriás elkapta egyiküket,
aki húsosabbnak tűnt, egy csapásra megölte és elkezdte megsütni. A
másik pásztor keserves sírásba kezdett, amint látta bátyja szomorú
végét, ahogy az óriás bekebelezi testét. A szörnyeteg, ahogy
elköltötte förtelmes ebédjét, megfogta a legénykét, és rádobta az ott
heverő báránybőrökre.
– Téged még hizlalnom kell – vetette oda lenézőn nevetve,
majd hozzátette: – De nehogy megszökj, ezt a gyűrűt húzom az
ujjadra.
És valóban, egy varázsgyűrű volt, amely emberhangon szólt, és
állandóan ezt hajtogatta: „Itt vagyok, itt vagyok!”
Ezek után Tarttalo nyugodtan álomba merült.
A pásztor tudta, mi vár rá, ha nem csinál semmit, ezért
elhatározta, hogy lesz, ami lesz, ő bizony megszökik, mielőtt az óriás
felhizlalná és megsütné. Akkor odalopakodott a tűzhöz, fogott egy
nyársat és vörösre izzította a lángokban. Jó erősen megmarkolta,
odalépett a hortyogó Tarttalóhoz és beledöfte a nyársat egyetlen
szemébe.
A szörnyeteg, dühtől és fájdalomtól őrülten, ordítva felkelt és
irdatlan karjával hadonászva keresni kezdte, ki szúrta a szemébe a
forró vasat.
A pásztor azonban szerfölött ügyesen kitért ellenfele támadásai
elől. Végül elengedte a barlangban kikötözött birkákat, és magára is
báránybőrt terített, hogy a barlang bejáratánál lévő óriás ne vegye
észre a szökést.
A legénynek sikerült kijutnia a barlangból, azonban ekkor
megszólalt a varázsgyűrű, és egyre csak kiáltozta: „Itt vagyok! Itt
vagyok!”
Ezzel pedig mutatta az irányt Tarttalónak, aki hatalmas
termete ellenére dámvad sebességével üldözte a bátor pásztort.
Félt az ifjú, hogy nehéz lesz megmenekülni, és csak szaladt,
csak szaladt, el akart rejtőzni az erdőben, de a gyűrű harsogva jelezte
az utat a szörnyetegnek: „Itt vagyok, itt vagyok!”
Látta a pásztor, hogy elkapják, és rettegve az óriás szertelen
haragjától és vérfagyasztó átkaitól, bátor tettre szánta el magát:
kitépte ujját, amelyen az árulkodó gyűrűt viselte, és egy kút mélyére
dobra.
„Itt vagyok, itt vagyok!”
Tarttalo ment a hang után, fejest ugrott a kútba és ott fulladt
meg.”
– Igazad van – mosolygott Amaia. – Nagyon jó történet, és
látni, mennyire élvezed.
– Mindenesetre nem minden mítosz és legenda. Más
vonatkozásban a „Tarttalo” egy pokolgépfajta neve, amelyet egyes
terrorista csoportok neveznek így. Egy doboz, látható vezetékek
nélkül, amelyben fotocella található. Abban a pillanatban, amikor
kinyitják a dobozt, a robbanóanyag a fény hatására detonál. Innen
az elnevezése: egyetlen fénydetektora, „szeme” van.
– Igen, ezt tudtam, de nem hiszem, hogy erről szólna a dolog.
Van még valami?
– Egy kisebb filmproducer cég neve Tarttalo, továbbá
féltucatnyi éttermet neveznek így szerte Baszkföldön. Az interneten
találhatók hivatkozások a legendákra, rajzfilmrészletek, szitanyomás
eszközei pólókészítéshez, egy falu, ahol egy Tarttalo-bábut visznek
körbe búcsúkor, továbbá néhány blog, amelynek a nevében vagy
hivatkozásaiban szerepel a Tarttalo. Csatoltam az összes linket. Ó, és
az a helyesírás, amit Ön mutatott, két t-vel, vélhetően a régebbi
írásmód. És természetesen az utalások megtalálhatók José Miguel
de Barandiarán baszk mitológiára vonatkozó könyveiben.
A segédfelügyelő expozéját az asztalon lévő telefon csörgése
szakította meg. Elnézést kért és felvette a kagylót. Amikor letette,
közölte Amaiával:
– Főnök, a rendőrkapitány szeretné látni Önt.
A kapitány vonalban volt, amikor Amaia belépett a szobába.
Suttogva bocsánatot kért, és az ajtó felé indult, azonban kollégája
intett neki, hogy várjon.
Befejezte a beszélgetést, és Amaiára nézett. A felügyelőnő úgy
vélte, az érsekségtől sürgetik, és már a nyelvén volt, hogy jelezze:
még nincsen semmi információjuk, azonban meglepetésére a
kapitány így szólt:
– Nem fogja elhinni, Markina bíró volt, és azért hívott, mert a
Lucia Aguirre-ügy gyanúsítottja kapcsolatba lépett vele, és
kijelentette, hogy ha Ön felkeresi a fogdában, elmondja, hol
található az áldozat holtteste.
Amaia a Santa Lucía-dombig vezetett, ahol Pamplona új
börtöne volt, bement az épületbe és bemutatta belépőjét. Azonnal
bekísérték egy irodába, ahol a fogda igazgatója várta – már ismerte
– továbbá Markina bíró és egy titkár. A bíró felállt, hogy köszöntse a
vendéget.
– Felügyelő, azt hiszem, még nem volt alkalmam, hogy
személyesen is üdvözölhessem Önt, ugyanis munkába állásom
éppen az Ön szabadságával esett egybe; köszönöm, hogy eljött. Ma
reggel Quiralte kérte, hogy találkozhasson az igazgatóval és
elmondta, hogy amennyiben Ön felkeresi őt, akkor elárulja, hová
rejtette Lucia Aguirre holttestét.
– És úgy véli, ez a szándéka? – kérdezte Amaia.
– Igazság szerint fogalmam sincs, mit gondoljak. Quiralte
pimasz, arrogáns alak, aki bűntettre vetemedett, majd eltitkolta,
hova rejtette a holttestet. Az alapján, amit az igazgató mesélt,
remekül érzi magát, jókat eszik, nagyokat alszik, aktív és közlékeny.
– Elemében lehet – tette hozzá az igazgató.
 – Tehát nem tudom, trükkről van-e szó, vagy őszinte szándékai
vannak, tény az, hogy Önt és csakis Önt akarja látni.
Amaiának eszébe jutott a nap, amikor elfogták az illetőt: merőn
nézett a tükörbe, miközben egy rendőr kihallgatta.
– Igen, már akkor is felőlem érdeklődött, amikor elkaptuk,
csakhogy eléggé ostoba indokkal tette. És akkoriban már majdnem
szülési szabadságon voltam, ezért a kihallgatást ugyanaz a csapat
végezte, akik addig is foglalkoztak a nyomozással.
Quiralte tíz perce várakozott, amikor Amaia és a bíró belépett a
kihallgatószobába. Hátradőlve ült az asztal melletti szögletes
formájú széken. Fegyencruhájának zubbonya szinte derékig ki volt
gombolva, erőltetetten mosolygott, kivillantva nagy, fehéres ínyét.
„Valóban: a macho visszatér” – ötlött Amaia eszébe Jonan
kommentárja, amikor letartóztatták a gyilkost.
Quiralte megvárta, amint helyet foglalnak vele szemben,
felemelkedett a széken, majd kezet nyújtott Amaiának.
– Végre méltóztatik meglátogatni, felügyelő, régóta várom, de
azt kell mondanom, megérte. Hogy van? És a fiacskája?
Amaia ügyet sem vetett az üdvözlésre, így Quiralte pár pillanat
múlva leeresztette kezét.
– Quiralte úr, ittlétem csakis annak szól, hogy Ön megígérte:
elárulja, hol találjuk Lucia Aguirre földi maradványait.
– Ahogy óhajtja, felügyelő, maga parancsol, de igazság szerint
azt reméltem, kedvesebb lesz, hiszen növelni fogom a maga
sztárzsaru-népszerűségét – vigyorgott.
Amaia egyenesen a szemébe nézett és várt..
– Quiralte úr… – szólalt meg a bíró.
– Hallgasson, bíró úr! – szakította félbe Quiralte. – Fogalmam
sincs, mi a fenét keres itt, fogja be a száját, vagy nem mondok
semmit, egyébként is hálás lehet, amiért megengedem, hogy
egyáltalán jelen legyen, ugyanis azt mondtam, hogy kizárólag
Salazar felügyelővel kívánok értekezni, emlékszik?
Markina bíró hátrahőkölt, mintha rá akarná vetni magát a
fegyencre. Szinte hallani lehetett izmai roppanását a
felháborodástól, de csendben maradt.
Quiralte újra vicsorogni kezdett és Amaiához fordult.
– Elég sokat vártam, négy hosszú hónapig. Azt szerettem
volna, ha hamarább érkezik, tehát ez a helyzet a maga hibája,
felügyelő. Biztosan értesült róla, hogy az első pillanattól fogva
szerettem volna magával beszélni. Ha beleegyezik, már régen
meglenne annak a szemét nőnek a holtteste, én meg nem rohadnék
itt négy hónapja.
– Nagyon is téved – felelte Amaia.
Quiralte mosolyogva rázta a fejét. „Élvezi” – gondolta Amaia.
– Szóval? – bátorította.
– Szereti a patxarant?9
– Nem éppen.
– Nem is tűnik olyasféle nőnek, no meg minden bizonnyal nem
is ivott alkoholt a terhessége alatt. Jól teszi, egyébként olyanra
sikerednek a kölkök, mint én. – Hangosan felnevetett. – És most
szoptatja, ugye?
Amaia elfojtotta meglepetését; aggodalmat színlelve odébb
tolta a széket és az ajtóra nézett.
– Megyek már, felügyelő, ne türelmetlenkedjen! Az apám csak
házi patxarant készített, nem volt nagy szó, de éppenséggel meg
lehetett inni. Egy ismert likőrgyártónak dolgozott egy kis faluban,
Azanza a neve. Amikor befejezték a kökényszedést, a cég hagyta,
hogy az alkalmazottak elvigyék a maradék bogyót a bokrokról. A
kökény nagyon aljas növény – apámmal gyakran jártam az
ültetvényen, –, éles és mérges tüskéje van, ha megszúr, biztosan
elfertőződik és napokig fáj. Úgy gondoltam, ott a bokrok között jó
helye lesz.
Ott temette el?
Igen.
– Rendben – szólt Marika bíró. – Velünk jön, és megmutatja a
helyet.
– Nem megyek sehova, eszem ágában sincs megint bámulni azt
a kurvát, ráadásul képzelem, milyen undorító lehet most már. Eleget
meséltem, pontosan elmondom, hol van az ültetvény, a többi a
maguk dolga, részemről megtettem, amit kellett, és ha befejeztük,
megyek vissza pihenni a cellámba. – Vigyorogva kényelembe
helyezte magát a széken. – Ma érzelmileg megerőltető napom volt,
kimerültem – nézett a bíróra.
– Ez nem eljárás – sziszegte Markina. – Nem azért jöttünk,
hogy provokáljon minket. Velünk jön és megmutatja a helyet! A
szóbeli magyarázat megnehezítheti a keresést, ráadásul sok idő

9 Patxaran – navarrai kökénylikőr (baszk)

eltelt, nem maradtak látható nyomok, és még Önnek is bonyolult
lehet felidézni a pontos helyet.
Quiralte félbeszakította bíró szónoklatát.
– Ó, az Istenért! Az agyamra megy ez a fickó! Felügyelő,
hozzon nekem papírt és ceruzát, megmutatom.
Amaia odaadta neki a kért tárgyakat, a bíró azonban tovább
akadékoskodott.
– Egy suta rajz egy cetlin nem megbízható, az ültetvényen az
összes fa egyforma.
Amaia szemmel tartotta a fegyencet, aki sokatmondó mosolyt
intézett a bíróhoz.
– Nyugalom, uraságok – élcelődött –, nem rajzolok én semmit
– majd átnyújtott a nyomozóknak egy rövid szám- és betűsort.
A bíró elképedt.
– Mi ez?
– Koordináták – magyarázta Amaia.
– Szélesség és hosszúság, uraim, nem meséltem, hogy légiós
voltam? – tette hozzá Quiralte élvezkedve. – Vagy inkább egy
rajzocskát szeretnének?

Azanza, az Estella körzetében található kis falu legfőbb iparága a

patxaran nevű kökénylikőr gyártása volt. Mire sikerült összeterelni
az egész csapatot és beazonosítani a helyet, már sötétedett. A kialvó
fény még pár percig elidőzött a milliónyi kis fehér virágon: a tavasz
ugyan még messze volt, ezek mégis teljesen beborították a bokrok
tetejét, s mindez inkább hasonlított egy kastély folyosójára, mint egy
szívtelen bestia által rögtönzött temetőre.
Amaia figyelmesen nézelődött, miközben a technikusok
elővették a lámpákat és egy sátrat: a felügyelőnő a sietség ellenére
ragaszkodott ahhoz, hogy elhozzák. Nem vártak esőt, de nem akarta
kockáztatni, hogy bármilyen bizonyíték megrongálódjon csapadék
esetén.
Markina bíró Amaia mellé állt.
– Nem túl elégedett, felügyelő, nem hiszi, hogy itt van?
– De, szinte bizonyos vagyok benne – felelte.
– Akkor miben kételkedik? Engedje meg – emelte a kezét
Amaia arcához. A felügyelőnő meglepetten hátralépett. – Valami van
a hajában – és levett egy fehér virágot az orrára eső tincsről.
 Amaia figyelmét nem került el Jonan pillantása a sátor másik
végéből.
– Mondja, mi nem stimmel?
– A fickó cselekedetei. Ez egy bestia tipikus esete, részeges,
arrogáns, agresszív, a katonaságtól is kirúgták, ugyanakkor…
– Igen, én is nehezen tudom felfogni, hogy egy olyan bájos
asszony, mint az áldozat, hogyan volt képes kapcsolatban lenni egy
ilyen alakkal.
– Ebben tudok segíteni. Az áldozat teljesen megfelel a gyilkos
profiljának. Kedves, a végletekig önfeláldozó, készséges és jóságos.
Katekista volt, szociális konyhán is dolgozott, vigyázott az unokáira
és idős anyját látogatta, és ennek ellenére egyedül volt. Egy ilyen
asszony csakis abban látja az élet célját, ha másokat gyámolít,
ugyanakkor azon álmodozik, hogy egyszer csak valaki majd róla is
gondoskodik. Nőnek akarta magát érezni, nem testvérnek,
barátnőnek vagy anyának. Nőnek. Az volt a problémája, hogy emiatt
bármi áron szüksége volt egy férfira.
– Tudja, felügyelő, talán kissé szexistának fogok tűnni, de
szerintem nincs semmi rossz abban, hogy egy nőnek a teljességhez
szüksége van egy férfira maga mellett, legalábbis a szerelemben.
Jonan félbehagyta a jegyzetelést és mosolygott. Nem nézett
Amaiára, figyelme megoszlott főnökasszonya és a technikusok
között.
– Bíró úr, ez az alak nem férfi, ez egy emberszabású, hímnemű
példány; fényévekre áll egy férfitól.
A technikusok riasztották a beszélgetőket, hogy kibukkant egy
fekete műanyag zsák. Amaia odament a sírhoz, de még visszafordult
a bíróhoz és megjegyezte:
– Ő is bizonyosan tudatában volt ennek, ezért is tett
feljelentést. Túl későn.
Amikor a csomag egészen kint volt, észrevették, hogy a gyilkos
két nagy szemeteszsákba helyezte a holttestet, egyet a fejére húzott,
egyet a lábára, és deréknál átkötötte ragasztószalaggal. A cellux
leoldódott és lengedezett a szellőben, mintha a sír mozogna, az
áldozat pedig forgolódna a gödörben és ki akarna jönni. Egy erősebb
széllökés látni engedte a résen keresztül a piros-fehér pulóvert, amit
Amaia felismert álmaiból, és a hátán végigfutott a hideg.
– Minden oldalról fényképezzék le! – utasította kollégáit, és
amíg várta, hogy a fotósok végezzenek, odébb húzódott, keresztet
vetett és lehajtotta a fejét, hogy elmondjon még egy imát az
áldozatért.
Markina bíró megrökönyödve nézte. San Martín doktor
odalépett hozzá.
– Ez is egy módja annak, hogy távolságot tarts a halottól –
Markina bólintott és elfordította tekintetét, mint akit rosszaságon
kaptak.
San Martín a gödör fölé hajolt, régi Gladstone táskájából
elővett egy ollót, ránézett a bíróra, aki bólintott, majd egyetlen
hosszanti vágást eszközölt a zsákon, így láthatóvá vált az áldozat
felsőteste.
A halott egészen ki volt nyújtózkodva és kissé jobbra fordult;
már eléggé oszlásnak indult, de a hideg és a szikkadt föld
kiszárította, és a szövetek szinte eltűntek az összeaszott testen.
– Szerencsére az utóbbi időkben elég hideg volt, az oszlás öt
hónapon belül következik be – jegyezte meg San Martín. – Első
látásra van egy vágás a nyakon. A pulóverén elöl található vérfolt azt
jelzi, hogy élt, amikor ez történt. A vágás mély és egyenes, ez éles
eszközre, nagy erőre és eltökéltségre, halált okozó szándékra vall.
Biztos kézzel, balról jobbra vágott, ami tapasztalt támadóra utal. A
vérveszteség óriási volt, ez vonzotta oda mindjárt az első órákban a
dögevőket: ezért is tapasztalható jelenlétük az első fázisban annak
ellenére, hogy a testet alaposan betekerték és a talaj is száraz
maradt.
Amaia letérdelt a gödör fejéhez. Kissé lehajtotta fejét, mintha
émelyegne, és néhány másodpercig úgy maradt.
Markina bíró csodálkozva nézte és aggódva odalépett, de
Jonan visszafogta a karjánál és valamit a fülébe súgott.
– A szemöldöke fölött ütésnyom látható? – kérdezte Amaia.
– Pontosan – felelte, San Martín, büszkén mosolyogva volt
tanítványára – és úgy tűnik, post mortem, hiszen látszik a nyoma, de
nem vérzett.
– Nézze – mutatta Amaia úgy látszik, a fején több helyütt is
vannak ütésnyomok.
– Valóban – bólintott San Martín a test fölé hajolva itt például
hiányzik a haj, és nem az oszlás miatt.
– Gyere, Jonan, készíts innen egy képet! – kérte.
Markina bíró szintén lehajolt Amaia mellett, kabátujja érintette
a karját.
 Bocsánatot kért mormogva, és megkérdezte San Martínt, hogy
szerinte a holttest végig itt hevert-e, és a gyilkosság után közvetlenül
szállították-e oda. San Martín válasza pozitív volt, az első fázisban
megjelent lárvák a vidék tipikus faunája, de biztosat csak a
vonatkozó vizsgálat után tud mondani.
A bíró felállt, és az óvatosságból távolabb jegyzetelő bírósági
titkárhoz fordult.
Amaia még térdelt pár percig, összevont szemöldökkel
szemlélte a testet.
Jonan várakozva nézett rá.
– Visszük is? – mutatott az egyik technikus a holttest felé.
– Még ne – intett Amaia a kezével, és továbbra is a halottat
figyelte. – Bíró úr! – szólt.
A bíró megfordult és odament hozzá.
– Quiralte olyasmit mondott, hogy ha időben beszél velem,
akkor megkímélte volna magát négy hónap fogdától. Ez hangzott el?
– Igen, ezt mondta, bár miután beismerte tettét, fogalmam
sincs, hogyan képzelte.
– Azt hiszen, én sejtem… – suttogta Amaia magába merülve.
Markina kezét nyújtotta, de Amaia csodálkozva figyelmen kívül
hagyta, majd felállt, és megkerülte a gödröt.
– Doktor, legyen szíves, fel tudná vágni egy kicsivel jobban a
zsákot?
– Természetesen.
San Martín folytatta a vágást, és a térd magasságában állt meg.
Lucia Aguirre szoknyája, amit felvett a csíkos pulóveréhez, a
test alá volt begyűrve. Fehérnemű nem volt rajta.
– Már feltételeztem a szexuális agressziót, ezekben az
esetekben nem ritka, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha post
mortem történt volna – szólt az orvosszakértő.
– Igen, teljesen átadta magát féktelen fantáziáinak; de nem ezt
keresem. – Rendkívül óvatosan kettéválasztotta a zsákot. – Gyere
ide, Jonan! Húzd meg a zsákot és kösd meg úgy, hogy ne menjen
bele föld!
Jonan bólintott, átnyújtotta fényképezőgépét az egyik
technikusnak, leguggolt és két kézzel megfogta a zsákot.
Amaia mellétérdelt, megtapogatta az áldozat jobb vállát és
lassan haladt az alkarja felé, ami részben el volt takarva a holttest
oldalfekvése miatt. Mindkét kezét használva kiemelte a felkarját, így
az egész végtag láthatóvá vált.
Jonan felugrott, elvesztette egyensúlyát, és visszahuppant a
földre, de nem engedte el a zsákot.
A kart könyök alatt amputálták, egyenes, sima vágással. Mivel
nem vérzett, jól látszott a kerek fehér csont és a száraz szövetek.
Amaián borzongás futott végig. Egy pillanat alatt dermesztő
hideget érzett gerincén, és megremegett ijedtében, mintha áramütés
érte volna.
– Főnök – hozta vissza Jonan a valóságba.
A szemébe nézett, a segédfelügyelő bólintott.
– Menjünk, Jonan – mondta, miközben levette a kesztyűket, és
futásnak eredt a kocsi felé.
Hirtelen megállt, és a bíróhoz fordult.
– Kérem, hívja fel a börtönt, és intézkedjen Quiralte
megerősített őrizetéről; ha lehet, akkor maradjon is vele valaki.
A bírónak a kezében volt a telefonja.
– Minek? – kérdezte vállat vonva.
– Mert öngyilkosságot fog elkövetni.
Átadta a kormányt Jonannak, mindig ezt tette, ha sietett vagy
gondolkodni akart. Kollégája jól vezetett, és megtalálta az egyensúlyt
a biztonság és azon lendület között, amelynél Amaia már nem
nyomta volna a gázpedált. Alig félóra múlva értek Azanzából
Pamplonába. Végül nem esett, de a felhős égbolt miatt hamar
besötétedett, sem a hold, sem a csillagok nem látszottak, de még a
város fényei is mintha tompábban derengtek volna. A fogda
parkolójához érve észrevették egy mentőautót lekapcsolt
fényszórókkal.
– A rohadt életbe – suttogta Amaia.
Egy alkalmazott várta őket a bejáratnál és megmutatta a
folyosót, ahol fémkereső nélkül is be lehetett jutni. Miközben
futottak, az alkalmazott mesélte:
– A börtönorvos és az ápolók vele vannak. Úgy tűnik, valami
lenyelt, talán patkánymérget. Biztosan valamelyik takarító adta el
neki jó pénzért, szoktak ilyesmit használni, hogy megmérgezzék az
ételt, vagy droggal keverik, kis adagban hasi fájdalmat és émelygést
okoz. Amikor értesítettek minket, már eszméletlenül hevert vérben
és hányásban. Szerintem most is öklendezik. Kicsit magához tért, de
nem úgy fest, mint aki tudatánál van.
Az igazgató nyugtalanul és falfehéren várt a cella előtt.
 – Semmi nem utalt rá…
Amaia szótlanul elment mellette és benézett a cellába. Fekália-
és hányásszag terjengett Quiralte körül, aki mozdulatlanul feküdt
egy csővel a szájában. Még a maszk alatt is látszottak az égésnyomok
az orra és az ajka körül. Az egyik felcser jegyzetelt, a másik
összeszedte a műszereket.
A börtönorvost Amaia már jó ideje ismerte; most megfordult,
levette a gumikesztyűt és kezet nyújtott.
– Ó, Salazar felügyelő, jó kis melónk volt itt – vonta fel sűrű
szemöldökét. – Semmit sem tehettünk. Rögtön idejöttem, még a
sürgősségin voltam, utána pár perccel érkeztem. Megpróbáltunk
mindent, de ezek a mérgezések, mivel égető anyaggal történnek,
ritkán végződnek jól, főleg ha önkezűleg okozzák. Elkészítette a
koktélját – mutatott egy kerékpároskulacsra a sarokban –, és amint
belépett a cellába, megitta. Borzalmas fájdalmai lehettek, de így is
tartotta magát, nem kiáltott és nem is kért segítséget. – Ismét a
holttestre pillantott. – Az egyik legszörnyűbb haláltusa, amit valaha
is láttam.
– Hagyott valami üzenetet, vagy cetlit? – nézett körbe Amaia.
– Ezt hagyta – intett az orvos priccs felé Amaia mögé.
A felügyelő megfordult, hogy jobban lássa, mit írt Quiralte az
alsó ágy fölé.

TARTTALO

Jonan szintén lehajolt és fintorgott.

– És amivel írta…
– Fekáliával – erősítette meg a háta mögött az orvos. –
Ilyesmivel üzenni eléggé bevett gyakorlat a börtönben, hogy
kifejezzék lázadásukat. Amit nem tudok viszont, hogy mit jelent ez a
szó.
 7

Amikor megbeszélést hívott össze, Amaia mindig elsőként igyekezett

odaérni a terembe, és néhány percet azzal töltött, hogy kinézett az
ablakból Pamplonára, és összeszedte gondolatait, miközben a
mögötte növekedett a háttérzaj. Csak Jonan érkezett csendben, egy
csésze kávét hozott neki, amit mindig elfogadott, és gyakran hagyta
érintetlenül, miután megmelegítette a kezét.
Megfordult, ahogy meghallotta Iriarte felügyelő hangját, aki
mosolyogva üdvözölte a jelenlévőket. Zabalza segédfelügyelő kísérte,
és éppen csak odabiccentett Amaiának, miközben valamit
mormogott az orra alá és leült a főnöke mellé. Amaia megvárta,
amíg mindenki helyet foglal, és ahogy elkezdett beszélni, benyitott a
rendőrkapitány, elnézést kért, keresztbetett kézzel nekitámaszkodott
a falnak és intett, hogy folytassák.
– Mintha itt se lennék! – mondta.
– Üdvözlök mindenkit! Amint tudják, megbeszélésünk célja
egy stratégia kialakítása a közelmúltban Arizkunban előfordult
templomgyalázás kapcsán. Megkaptuk a csontok elemzésének
előzetes eredményeit, és a konklúziók egyelőre nem sokat
világítanak meg: annyit tudunk csak, hogy emberi maradványokról
van szó, és az illető gyermek volt, nem lehetett több egyévesnél. San
Martín doktor tájékoztat majd minket a vizsgálat átfogó
eredményéről, egyelőre azonban meg kell határoznunk, mit is takar
pontosan egy szentély meggyalázása, és ebben az esetben minden
kétséget kizáróan ezzel állunk szemben – Amaia felállt, és Etxaide
háta mögé sétált. – A meggyalázás valami szakrális dolognak a kellő
tiszteletet nélkülöző kezelése, megbecstelenítése,
megszentségtelenítése, vagy a tiszteletet érdemlő dolgokhoz történő
méltatlan hozzáállás. Ebből kiindulva, és figyelembe véve azt a tényt,
hogy az eset kegyhelyen történt, ráadásul emberi csontok
felhasználásával, mindenképpen ilyesmiről van szó, de mielőtt
eldöntjük a további teendőket, tisztáznunk kell néhány részletet. A
meggyalázó szándékkal elkövetett bűncselekménynek többféle
fajtája létezik, és a műfaj elemzése megadja nekünk a keresett
gyanúsított profilját is. Legelterjedtebb formája a garázdaság, amely
általában a városi galerik és lecsúszott rétegek körében dívik, ők
ugyanis így fejezik ki a fennálló társadalmi renddel szembeni
ellenállásukat. Megtámadják az adott közösség szent és vallási
szimbólumait, de akár nekironthatnak egy szobornak,
behatolhatnak egy könyvtárba, vagy zászlót is égethetnek, esetleg
beverhetik egy bevásárlóközpont kirakatait. Ez a fajta vandalizmus a
leggyakoribb és a legkönnyebben azonosítható az irracionális
erőszak nyilvánvaló nyomai alapján. A második fajtához a templom-
és temetőgyalázók tartoznak, azaz olyan bandák és bűnöző
csoportok, amelyeknek egyetlen célja az értékek elrablása: a persely,
a hangfal, egyéb hang- és fénytechnikai berendezés, arany- vagy
ezüsttárgyak – mint például tabernákulumok, gyertyatartók,
serlegek, sőt akár a sírásók szerszámai. A legaberráltabb esetekben a
hullákról rabolnak ékszert vagy aranyfogakat. Nemrégiben elkaptak
egy bandát, akik a sírokon található platina fényképkereteket
szedték le. Egyes bűnözők – saját bevallásuk szerint – az utóbbi
időkben sátánista rítusokat imitáltak, hogy megtévesszék a
nyomozókat, és a szektákra tereljék a gyanút, nagy rémületet keltve
a környék lakóiban. Ezekben az esetekben nem szabad bedőlni
ilyesminek, és fontos megjegyezni, hogy a sátánisták általában nem
szokták elvinni a pap mobilját. És itt lép a képbe egy harmadik
műfaj, éspedig az ezoterikus indíttatású vandalizmus. Jonan…
Jonan felállt, és odament a táblához.
– Különböző kultúrákból származó mágikus rituálékról van
szó. A feltételezett vandál cselekedetek jó része valójában a santería,
a haiti vudu, a brazil candomblé vagy a kubai palo mayombe
szertartás eleme. Ezek a rituálék a halálkultusszal és a spiritizmussal
függenek össze, és temetőkben zajlanak, nem pedig templomokban
vagy szentélyekben. Csak a sátánisták választanak keresztény vallási
objektumokat, ugyanis az ő gyakorlatukban nemcsak a Sátánt kell
imádniuk, hanem Istent is meg kell sérteni. A sátánista vandalizmus
nem túl gyakori, bár a tegnapi megbeszélés során az érsek utalt arra,
hogy a efféle aktusokat gyakran elhallgatják, nehogy mások is kedvet
kapjanak ilyesmire. A leggyakrabban olyan jellegű esetekkel
találkozunk, mint például a szent szimbólumok bepiszkítása
fekáliával, hányással, vizelettel, állati vérrel, hamuval – mindezt
látványosan megrendezve – szentek lefejezése, fallikus szimbólumok
ráfestése a szüzekre, feszületek fejjel lefelé helyezése és hasonlók.
Pár évvel ezelőtt egy éjszakán egy kis galíciai község, A Lazanda
kápolnájába sátánisták hatoltak be, és fejszével szétverték az ajtót.
Az arrafelé rendkívül tisztelt Szűz Máriának levágták mindkét kezét
és kidobták a csatornába. Ez a megrendezettség tipikus példája:
nyugodtan benyomhatták volna a masszív, de régi zárral felszerelt
ajtót, amelyen semmiféle riasztóberendezés nem volt, és elvihették
volna a szobrocskát, de sokkal látványosabb és provokálóbb módon
tették.

Amaia átvette a szót.

– És még egy fajtája létezik a kegyeletsértésnek: a társadalmi

engedetlenség, illetve amit ezzel igazolnak az elkövetők. Az Egyesült
Államokban az FBI-nál volt alkalmam tanulmányozni ezt a
magatartást. Sírokat tárnak fel, és konkrét személyek maradványait
exhumálják, majd megcsonkítják a holttestet azon egyetlen céllal,
hogy kimutassák aberráltságukat. Elég erős közösségellenes
gyűlölettel kell rendelkezni, és a profil szempontjából ez a fajta
magatartás rendkívül veszélyesnek minősíthető, ugyanis ez csak egy
stádiuma az illető cselekedeteinek, és elkövető élő emberek ellen is
irányíthatja indulatait. Az egyik legismertebb eset a GEO10 egyik
rendőrével történt, aki Leganésban halt meg, amikor felrobbant egy
búvóhely, ahol terroristák húzták meg magukat a március 11-i
madridi merényletek után. A temetést követő éjszaka egy csoport
kiásta, megcsonkította, majd felgyújtotta a holttestet. Tudni kell,
hogy az elégetés a muzulmám hitvilágban az elhunyt lelkének teljes
megsemmisítését jelenti, ami lehetetlenné teszi a feltámadását az
örök életre. A bűnözői magatartásról szóló tanulmányokban ezt a
pszichopátia egyik stádiumának tekintik, amelynek előzményei közt
szerepelhet állatkínzás, gyújtogatás, éjjeli bevizelés, súlyos
lemaradás az iskolában, rossz bánásmód, mindez jelentős
pszichoszexuális töltettel, ugyanis ezek az egyének nehézségeket
tapasztalnak a nemiséghez való egészséges viszonyulásban. Azt kell

10 GEO (Grupo Especial de Operaciones) – spanyol készenléti rendőrség

mondanom, hogy első ránézésre egyszerű vandalizmusra tippeltem
volna, és egyelőre nem is zárom ki teljesen ezt a lehetőséget,
azonban Arizkun helytörténete rendelkezik olyan elemekkel (és hogy
megismerjétek ezeket, Jonan elkészített egy dossziét, amelyben
elmagyarázza a történelmi motivációkat), amelyek alapján nem
zárhatjuk ki, hogy társadalmi jellegű agresszióról van szó, talán
annak legkezdetlegesebb fázisában. Létezik még egy fajta támadó, a
műkincstolvaj. Olyan templomokba hatol be, amelyeket már
előzőleg tanulmányozott jelentősebb kártevés nélkül, csakis nagy
értékeket tulajdonít el, megrendelésre dolgozik, mindig tervezetten
cselekszik, és alapos munkát végez.
– Egyetértek – jegyezte meg a rendőrkapitány. – Milyen
lépéseket tettek eddig?
Iriarte kinyitotta jegyzeteit és felolvasta.
– Jelenleg huszonnégy órában járőrözik egy autó a templom
bejáratánál, ami kissé megnyugtatta a környékbelieket. Volt, aki
megköszönte az intézkedéseket, és az említett éjszaka óta nem is
történt rendbontás.
– Kihallgatták a templomhoz legközelebb lakó személyeket? –
érdeklődött Amaia.
– Igen, de nem láttak és nem hallottak semmit, és mindez úgy,
hogy Arizkunban éjjel síri csend honol. Pedig a fejszecsapások a
padon nagy zajjal járhattak.
– A templomfalak rendkívül masszívak, tompítják a hangot, és
a házak falai sem vékonyak, ráadásul a hideg téli hajnalon az
ablakok és a zsalugáterek be vannak zárva.
Iriarte bólintott.
– Ezenkívül azonosítottuk a leginkább antiszociális
magatartásról tanúskodó aktív fiatalok csoportját, de ez nem
vezetett eredményre. Az arizkuni sihederek viszonylag nyugodtak,
némileg öntörvényű társaság, de semmi egyéb. A többség számára –
akár hívők, akár nem – a templom a község szimbóluma.
– És az agoték? – szólt Amaia.
Iriarte felsóhajtott.
– Főnök, ez egy érzékeny téma. Az arizkuniak jó része még
mindig nem szeret ezekről beszélni. Azt tudom mondani, hogy ha
egészen a közelmúltig egy idegen a községben az agotékról
kérdezősködött, mély hallgatásba ütközött.
– Ismerek néhány jópofa sztorit ezekről – szólt közbe Zabalza.
– Azt mesélik, hogy pár évvel ezelőtt egy ismert író megjelent
Arizkunban, és hamarosan le kellett mondania az ötletről, hogy az
agotékról írjon, mert a helyiek teljesen együgyűen válaszoltak a
kérdéseire, illetve közölték, hogy sosem hallottak ilyesmiről,
szerintük az egész mendemonda, és nem is léteztek. Azt mesélik,
maga Camilo José Cela is érdeklődött a téma iránt, de ugyanazzal az
eredménnyel járt.
– Ilyenek a szomszédaim – mosolygott Amaia. – A dolgok
vélhetően megváltoznak az újabb generációkkal. A fiatalok általában
büszkék a múltjukra anélkül, hogy az idősebbek terheit cipelnék.
Ahogyan tegnap kifejtettem Jonannak, az agoték története nem
sokban különbözik a zsidók és muzulmánok történetétől; vallási,
nemi, származási, gazdasági és egyéb megkülönböztetéssel kellett
szembenézniük; végül is akárcsak manapság… A nemesasszonyok
sem menekültek meg az erőszakos férjhezmenéstől vagy kolostorba
vonulástól.
– Talán igaza van. A fiatalok nagy többsége számára a
polgárháború előtti történelem az ősidőknek felel meg, de még így is
rendkívüli óvatossággal kell eljárnunk, nehogy megsértsük bárkinek
az érzékenységét.
– Úgy teszünk – erősítette meg Amaia. – Még ma este
elvonulok Elizondóba, és pár napig onnan irányítom a nyomozást.
A rendőrkapitány bólintott, miközben Amaia beszélt.
– Jonan az interneten kinyomozza a katolikusok ellen
tevékenykedő csoportokat, továbbá összegyűjt minden információt,
ami kapcsolatba hozható az agotékkal és a sérült tárgyakkal.
Szeretném, ha megszerveznének nekem egy találkozót az arizkuni
pappal és a káplánnal, de külön-külön kérem; nem zárhatjuk ki a
lehetőséget, hogy ezek a támadások valamelyikük ellen irányulnak.
Ne feledjék a Codex Calixtinus nem olyan régen történt eltűnését,
ami a templom egy régi alkalmazottjának személyes bosszúja volt a
santiagói katedrális esperese ellen. Tehát mielőtt misztikus és
történelmi elméleteket gyártanánk, fontos minden információt
összegyűjteni az érintettekről, ahogy mindig is szoktuk. Van pár
ötletem, amivel még szeretnék dolgozni. Egyelőre ennyi – állt fel és
kiment a rendőrkapitány után. – Holnap reggel találkozunk.
A jelentés, amivel hajnali háromig ébren maradt, a
rendőrkapitány asztalán feküdt. A kartonborítókra nézett és
igyekezett rájönni, elolvasták-e az anyagot.
 – Kapitány úr, volt lehetősége elolvasni a jelentésemet?
A rendőrkapitány megfordult, és pár másodpercig
elgondolkodva nézte Amaiát, mielőtt válaszolt volna.
– Igen, Salazar. Nagyon összetett dokumentum.
Amaia tanulmányozta átláthatatlan arckifejezését, és nem
tudta eldönteni, jót vagy rosszat jelent-e az „összetett”.
Rövid csend után a rendőrkapitány meglepő módon folytatta:
– Összetett és nagyon érdekes. Teljesen világos, miért hívta fel
a figyelmét. Azt is megértem, hogy Padua főhadnagy mindenféle
utalásokra bukkant, de egyetértek a feletteseivel. Ha Ön egy hete
adta volna ide a jelentést, ugyanazt mondtam volna, amit Paduával
közöltek a főnökei. Az utaló jelek, még ha számos ilyesmivel állunk
is szemben, eléggé mondvacsináltak, véletlen egybeesésnek is
köszönhetők, többek között az a tény is, hogy a fegyenceknél mind
egymás között, mind hódolóik viszonylatában valóban előfordul
egyfajta üzengetés, és gyakrabban, mint azt egy átlagember
elképzelné.
Szünetet tartott, majd leült Amaiával szemben.
– Nyilvánvalóan a tegnapi fejlemények új és váratlan
fordulatot jelentenek ebben az ügyben, amikor Quiralte Önt is
bevonta a történetbe, miután felfedte a holttest sírhelyét. Sokat
elmélkedtem, felügyelő, mégsem tiszta számomra a dolog. Minden
ügyet hivatalosan lezártak. Mindegyik tettes meghalt,
öngyilkosságot követett el. Különböző körzetekben történt, és több
rendőrkapitányság által kezelt eltérő esetekről van szó, Ön mégis azt
kéri, indítsak nyomozást.
Amaia szótlanul állta tekintetét.
– Hiszek Önben, megbízom nyomozói ösztönében, és tudom,
hogy valami mégis felhívhatta a figyelmét… De nem látok elég
indokot arra, hogy engedélyezzek egy nyomozást, amely ráadásul
hatásköri kérdéseket is felvetne más rendőrökkel kapcsolatban.
Szünetet tartott, Amaia visszafojtotta lélegzetét.
– Hacsak nem tart vissza valamilyen információt…
Amaia elmosolyodott: a fickó nem véletlenül lett vezető.
Kivette a kabátja belső zsebéből a műanyag mappát és átnyújtotta
kollégájának.
– Azon napon, amikor Jasón Medina öngyilkosságot követett
el a mosdóban, ezt találták nála.
A rendőrkapitány átvette, megnézte kívülről, és a műanyagon
keresztül elolvasta az írást.
– Önnek címezték! – kiáltott fel meglepetten. Kinyitott egy
dobozt, minden bizonnyal kesztyűt keresett.
– Megfoghatja, már átvizsgálták, egyetlen ujjlenyomat sincs
rajta.
A rendőrkapitány kivette a borítékot, majd a cédulát is,
elolvasta, és Amaiára nézett.
Rendben – szólt –, engedélyezem a nyomozást annak alapján,
hogy a gyilkosok kifejezetten Önhöz intézték az üzenetet.
Amaia bólintott.
– A lehető legkorrektebbül kell eljárnia, és természetesen meg
kell szereznie Markina bíró jóindulatát, bár nem hiszem, hogy nehéz
lenne, úgy néz ki, nagy tisztelője Önnek mint nyomozónak, éppen
ma reggel hívott az Aguirre-ügy kapcsán és agyondicsérte Önt. Nem
szeretnék konfliktusokat más rendőrökkel, tehát kérem, legyen
udvarias és kezelje jól a helyzetet – színpadias szünetet tartott. –
Viszont előrelépést várok az arizkuni templom ügyében.
Amaia bágyadtan nézett.
– Tudom, hogyan vélekedik erről, de szerfölött fontos lenne
mielőbb megoldani a kérdést, ma reggel telefonált a polgármester,
és nagyon aggódott.
– Biztosan közönséges vandálok.
– Akkor fogja el őket, és adja meg nekem a neveket, hogy az
érsek ne sürgessen annyit. Nagyon idegesek, és valóban kissé
eltúloznak mindent, de az is tény, hogy más hasonló jellegű ügy
esetén nem csaptak ekkora balhét.
– Jól van. Alaposan utána fogok nézni, és tudja, hogy már
kihelyeztek egy járőrt a templombejárathoz. Ezzel remélem, kicsit
lenyugszanak a kedélyek, és Önt is békén hagyják.
– Nem lenne rossz – ismerte be a rendőrkapitány.
Amaia felkelt, és elindult az ajtó felé.
– Köszönöm!
– Salazar, várjon, van még valami.
Amaia várakozón megállt.
– Egy éve annak, hogy Montes felügyelőt felmentették a
basajaún-ügyben történtek miatt. A belső vizsgálatot lefolytató
testület ajánlotta Montes újrafelvételét. Amint azt Ön is tudja, ehhez
minden résztvevő pozitív visszajelzése szükséges, ebben az esetben
Iriarte felügyelő és az Ön részéről.
 Amaia szótlanul várta, milyen irányba terelődik a beszélgetés.
– A helyzet megváltozott. Akkor Ön az adott ügy nyomozásával
megbízott felügyelő volt, most pedig a gyilkossági csoport vezetője,
ezért Montes felügyelő a többiekhez hasonlóan az Ön beosztottja
lesz. Ha a visszavétel mellett dönt, az Ön csapatába is irányíthatom,
vagy egy másikba, de a döntése legyen végleges. Az Ön csapatában
emberhiány van, ha nem Montest, akkor mást kell felvennem.
– Meggondolom – felelte Amaia hűvösen.
A rendőrkapitány érzékelte ellenszenvét.
– Felügyelő, nem akarom befolyásolni a döntését, csak
tájékoztattam.
– Köszönöm, kapitány úr.
– Végeztünk.
Amaia becsukta maga mögött az ajtót, és azt suttogta:
– Persze, hogyne.
A Navarrai Igazságügyi Orvostani Intézet üresen kongott
délben. Egy órája még esett, és az egy-egy zápor között kikandikáló
nap megcsillantotta a vizes felületeket. A néptelen parkolón is
látszott, hogy ebédidő van. Amaia azonban nem lepődött meg,
amikor megpillantott két nőt; éppen a cigarettájukat oltották el és
elindultak irányában. Mnemotechnika módszerével megpróbálta
felidézni a nevüket: „Lázár nővérei”.
– Üdvözletem, Marta, María! Nem lenne szabad itt lennetek –
mondta, előre tudván, hogy a családtagoknak nincs más helyük,
ahova menjenek, és úgyis ott maradnak a bejárat előtt, vagy a kis
teremben, amíg vissza nem kapják szeretett hozzátartozójukat. –
Jobban tennétek, ha otthon várnátok, mindenképpen értesítenek
benneteket, amikor… – képtelen volt kiejteni a gyászos „boncolás”
kifejezést az elhunyt rokonai előtt. Csak egy szó, és ők is tudják,
miért vannak ott, sőt némelyikük a nevén is nevezi, de neki, aki
tisztában volt azzal, pontosan mit is takar a fogalom, rendkívül
fájdalmas volt, akárcsak a sebészkés, amely ipszilon-vágást eszközöl
a szeretett lény holttestén. – …amikor végeznek az összes
vizsgálattal – mondta végül.
– Felügyelő! – az idősebb szólalt meg, Amaia nem tudta
biztosan, Marta vagy María. – Megértem, hogy boncolásra van
szükség, hiszen az anyám erőszakos halál áldozata lett, de azt
közölték velünk, hogy napokba is beletelhet, amíg visszakapjuk a… a
testet.
 A húga sírva fakadt, de igyekezett visszafojtani zokogását, így
csak fuldokló hangokat hallatott.
– Mondja meg, miért? Már tudják, ki ölte meg, tudják, mit tett
vele az a gazember. De már ő is halott, és Isten bocsásson meg,
örülök ennek, mert úgy döglött meg, akár egy patkány, mint ahogy
meg is érdemelte.
Kövér könnycseppek jelentek meg az ő szemében is, de
hevesen letörölte, mert a testvérétől eltérően ezek a harag könnyei
voltak.
– …Ugyanakkor azt is kívánom, hogy bárcsak élne és ott
rohadna bezárva! Érti? Saját kezemmel megölném, azt tenném vele,
amit anyánkkal tett.
Amaia bólintott.
– És még így sem éreznéd magad jobban.
– Nem akarom magam jobban érezni, felügyelő, nem hiszem,
hogy bármitől is jól érezném magam ebben a pillanatban. Csak
kínoznám, ennyire egyszerű.
– Ne mondj ilyeneket! – kérte a húga.
Amaia rátette a kezét a vállára.
– Nem tennéd meg. Tudom, hogy így gondolkozol, és hogy meg
szeretnéd tenni, és bizonyos szinten ez természetes is, de te nem
cselekednél ilyesmit senkivel, én tudom.
A nő Amaiára nézett és szinte felcsattant.
– Honnak tudja?
– Mert ahhoz olyannak kell lenni, mint a gyilkos.
A nő a szájára tette a kezét, és arckifejezése elárulta, hogy
felfogta a mondanivaló értelmét. Húga, aki gyengébbnek és
védtelenebbnek tűnt, nyaka köré fonta karját, és szelíden a vállára
vonta nővére fejét, hogy megnyugtassa, ugyanazzal a mozdulattal,
amit – Amaia biztos volt benne – anyjától tanult. Nővére nem
ellenkezett.
– Mikor kapjuk meg? Azt hittük, a boncolás után itt lesz. Mire
várnak még?
– Az anyám öt hónapot feküdt elhagyatva a jeges földben,
szeretnénk, ha lenne időnk elbúcsúzni tőle, mielőtt eltemetnénk.
Amaia méregette őket, próbálta megítélni ellenálló
képességüket, és ez nagyon fontos volt. Az eltűnt áldozatok
családtagjai általában rendkívüli erőt tanúsítottak abban a
reményben, hogy hozzátartozóik életben lehetnek, minden
feltételezés és tragikus végkifejletet előrevetítő bizonyíték ellenére is.
Amint azonban előkerül a holttest, az összes energia, amely talpon
tartotta őket, széthull, akár egy kártyavár a szélben.
– Jól van, hallgassatok meg és vegyétek figyelembe, hogy
minden, amit elmondok, a nyomozás része, ezért számítok a
diszkréciótokra.
A nővérek várakozással néztek a felügyelőre.
– Őszinte voltam veletek egészen attól a pillanattól fogva,
amikor megkértetek arra, hogy kutassam fel anyátokat, mert
biztosra vettétek, hogy nem magától szökött meg. A nyomozás
minden lépéséről értesítettelek benneteket. És most arra van
szükségem, hogy továbbra is megbízzatok bennem. Bizonyítást
nyert, hogy anyátok Quiralte áldozatául esett, de nem vagyok arról
meggyőződve, hogy ő volt az egyetlen illető, akinek a keze benne van
a gyilkosságban.
A testvérek arckifejezése megrökönyödést mutatott.
– Bűntársa is volt?
– Még nem vagyok biztos benne, de ez az eset eléggé
emlékeztet egy másikra, amelynek nyomozásában tanácsadóként
vettem részt, és feltételeztünk egy társtettest is. Az egy másik
rendőrőrs ügye volt, és annak érdekében, hogy összehasonlítsuk a
tényeket és a bizonyítékokat, a folyamat kissé időigényesebb és
bonyolultabb lesz. Minden információt bekértem, de órákig, sőt
napokig is eltarthat, nem tudhatom pontosan. Tudom, hogy nagyon
nehéz nektek, de édesanyátok már nem a jeges földben van, hanem
itt, és azért van itt, hogy segítsen nekünk megoldani a saját esetét.
Itt leszek vele, és biztosíthatlak benneteket, hogy senki sem becsüli
meg annyira mindazt, ami tanúskodhat, mint azok az emberek, akik
igazságügyi orvostani hivatásra adták a fejüket. Higgyétek el, ezek az
áldozatok hangjai.
Megadó arckifejezésükből megértette, hogy meggyőzte őket, és
ha nem is volt szüksége engedélyükre vagy hozzájárulásukra, a
hozzátartozók felháborodása, amely akadályozná a munkát, nem
tenne hozzá az ügy sikeréhez.
– Legalább a lelkének rendezhetnénk gyászszertartást –
mormolta Marta.
– Hát persze, jót tenne nektek, és tudjátok, hogy ő is
egyetértene.
Erősen megszorította kezüket.
 – Ezen dolgozom, igyekszem előremozdítani a dolgokat, és
amint lehetséges, kereslek benneteket.
Amaia levetette a kabátját, és fertőtlenített köpenyt vett fel.
San Martín doktor az acélasztal fölé hajolt, és valamit mutatott
segédeinek a képernyőn.
– Jó reggelt kívánok. Esetleg jó napot? – üdvözölte a
jelenlévőket Amaia.
– Nekünk jó napot, már ebédeltünk – szólt az egyik technikus.
Amaia visszafojtotta az arcán megjelenő hitetlenkedését. A
gyomra nagyon jól bírt mindent, amit ilyenkor bírnia kell, de nem
tartotta helyénvalónak, ahogy elképzelte hármójukat, amint a
boncolás előtt falatoznak.
San Martín felhúzta a kesztyűt.
– Nos, felügyelő, Ön mondja meg, kettejük közül melyikükkel
szeretné kezdeni!
– Kettejük? – kérdezte zavartan Amaia.
– Lucia Aguirre – mutatott rá a doktor az asztalon fekvő
betakart testre. – Vagy Ramón Quiralte – tette hozzá, egy távolabbi
asztalra intve, ahol még az a csomag állt, amelyben szállították a
holttestet.
Amaia meglepődött.
– Mára két boncolást terveztem be, azzal kezdjük, amelyikkel
szeretné. A felügyelőnő odalépett a zsákhoz, amelyben Quiralte teste
volt, lehúzta a cipzárt és az arcát tanulmányozta. A halál a maradék
megnyerő vonást is eltüntette róla. Az öklendezéstől elpattant
hajszálerektől a szeme körül sötét foltocskák keletkeztek. A szája
görcsösen nyitva, kilátszott a foga és a nyelve hegye, mintha még egy
ajka lenne, fehéres hártyával bevonva. Feldagadt szája körül a sav
égett nyoma éktelenkedett, a hányás egészen a füléig csorgott le, és
piszkos foltokban száradt meg a bőrén. Amaia rápillantott az
asszony holttestére és megrázta a fejét. Gyilkos és áldozat
kétméternyi távolságra egymástól a boncteremben, talán ugyanaz a
szike nyitja fel testüket.
– Nem lenne szabad itt lennie – elmélkedett hangosan.
– Mit mond? – kérdezett vissza San Martín doktor.
– Nem lenne szabad itt lennie… az asszonnyal. – A technikusok
csodálkozó pillantást vetettek rá. – Nem egyszerre – mutatott a
másik testre.
– Szerintem egyiküknek sem számít már, nem gondolja?
 Amaia kollégáira nézett, és megértette, hogy bármit is
magyarázhat, úgysem fogják fel.
– Nem hinném – suttogta magában.
– Rendben, akkor melyiket vegyük előre?
– A férfi nem érdekel – felelte Amaia hűvösen –, öngyilkosság
és kész – felhúzta a cipzárt, és Quiralte arca eltűnt a zsákban.
San Martín vállat vont, és kibontotta az első holttestet; Amaia
megállt az asztal mellett, lehajtotta a fejét egy gyors fohász erejéig,
majd szemügyre vette a tetemet. Piros-fehér pulóvere nélkül alig
lehetett felismerni azt az életvidám asszonyt, aki a háza bejáratánál
mosolyogva várta az érkezőket. A testet már megmosták, de annyi
ütés- és egyéb sérülésnyom volt látható rajta, hogy piszkosnak
tetszett.
– Doktor – lépett Amaia San Martínhoz –, igazából szívességet
kérnék Öntől. Tudom, hogy Ön rendkívül alapos, ami az eljárást
illeti, de ami engem valójában izgat, az a csonkítás. Megkaptam a
fotókat azokról a maradványokról, amelyeket a csendőrség talált
Elizondóban – mutatott kollégájának egy vaskos borítékot. –
Egyelőre ennyit adtak, és azt szeretném, hogy hasonlítsa össze a
vágásnyomokat a csontokon. Ha találnánk összefüggést az eset és
Johana Márquez ügye közt, a bíró engedné, hogy további lépéseket
tegyünk, és ez előre vinné a nyomozást. Találkozom vele délután, és
nemcsak elméletekkel szeretném traktálni.
San Martín bólintott.
– Rendben, kezdjük!
Felkapcsolt egy erős lámpát a test fölött, és a kar sérülését
kezdte tanulmányozni nagyítóval. Lefényképezte a sebet, majd
odahajolt, orra szinte érintette az áldozatot.
– Egyenes vágás, post mortem, a szív már megállt, és a vér
alvadni kezdett. Recés tárggyal – minden bizonnyal elektromos
fafűrésszel – hajtották végre. Jól emlékszem Johana Márquez
esetére, mert a vágás iránya elektromos kést vagy köszörűgépet is
feltételezhet. Mivel abban az ügyben magától értetődőnek vették,
hogy az apa volt az elkövető, nem volt más vizsgálat a felhasznált
tárgyat illetően: összehasonlították néhány otthoni szerszámával, de
ez nem vezetett eredményre.
Amaia berakta a Paduától kapott felvételeket a vetítőbe és
felkapcsolta a fehér fényt, miközben San Martín mellétette a többi
fényképet is, ami kijött a nyomtatóból.
 Hosszasan, változó sorrendben szemlélte a képeket, olykor
egymásra helyezte őket, s halk és ritmusos hangokat hallatott,
amelyek rendkívül idegesítették Amaiát, és tréfás megjegyzéseket
váltottak ki az asszisztenseknél.
– Feltételezi, hogy ugyanazzal az eszközzel vágtak? – szakította
félbe a felügyelőnő a doktor gondolatait.
– Ó, ez túlzás lenne! – kiáltott fel San Martín. – Amit meg
tudok erősíteni: a összes vágást ugyanazzal a technikával hajtották
végre, az illető jobbkezes, hasonló biztonsággal és erővel vágott.
Amaia elégedetlen volt.
– Ugyanakkor – somolygott a doktor, látva a várakozást
felügyelőnő szemében – ha a fotók alapján nem is tudom
meghatározni az áldozat korát és nemét, mindegyik csont felnőtté.
Viszont nem maradt szövet, és a csontról ránézésre nem lehet
meghatározni a korát, továbbá fényképről nem tudom
megállapítani, hogy sebészi beavatkozással vagy kegyeletsértő
módon keletkeztek-e a vágások. Tagadhatatlan, hogy mindegyik
vágás hasonló, mindegyik esetben az alkarról van szó… Azonban a
végleges következtetésekhez látnom kellene a felhasznált eszközt.
Vehetünk mintákat egyenesen a csontokból, és összevethetjük
azokat; sajnálom, felügyelő, de a fotók alapján ennyit állapíthatok
meg, ha lenne mintánk, többet is tehetnénk.
– A csendőrségnek saját laboratóriuma van, ott tartják a
mintákat, tudja, mennyire nehezen osztanak meg információt
másokkal. Évek óta mondogatom, hogy amíg nem hoznak létre egy
független bűnügyi testületet az összes rendvédelmi szerv
bevonásával, beleértve az Interpolt is, akik ugyanabban a
laboratóriumban dolgoznak, addig sötétben tapogatózunk –
sajnálkozott Amaia. – Szerencsére vannak rendőrök, mint Padua,
akik azt tartják fontosnak, hogy megoldódjanak az ügyek, és nem
azt, hogy az ő nevük szerepeljen mindenütt.
Amaia visszament a holttesthez, és fölé hajolt, ahogy előtte San
Martín tette, hogy lássa a sebet.
A szövetek nagyon összeszáradtak és halvány, a test egészéhez
képest majdnem színtelen cafatokban lógtak. Feltűnt néhány vonal,
amit a penge vágott a csonton, és Amaiának úgy tűnt, mintha egy kis
fekete pontot vélt volna felfedezni a szövetben.
– Doktor, jöjjön ide, kérem! Mi lehet ez Ön szerint? – kérdezte,
és átadta a helyét a nagyítónál.
 San Martín felemelte a tekintetét.
– Nem figyeltem fel erre, nagyon jó, Salazar! – szólt
elégedetten. – Talán a csont vált le a vágáskor – jegyezte meg,
miközben kivette csipesszel a szilánkot. Nagyító alatt alaposan
szemügyre vette a háromszögletű darabkát, és amikor egy tálcára
tette; összetéveszthetetlen fémhangot hallatott. San Martín odavitte
a darabot a mikroszkóphoz, majd mosolyogva átadta a helyét
Amaiának. – Salazar felügyelő, egy fűrészfog van előttünk, azé az
eszközé, amit használtak, hogy az asszony kezét levágják. Ha
csinálunk másolatot róla, elég nagy biztonsággal megállapíthatjuk a
fűrész típusát, és az Ön meggyőzőkészségén múlik, hogy rá tudja-e
beszélni Markina bírót, hogy megcsinálhassuk a vizsgálatot, ami
alapján kiderül, ugyanazt az eszközt használták-e az elizondói
barlangokban talált holttesteknél. Most engedelmével folytatnám a
boncolást – szólt, majd átnyújtotta a mintákat a technikusoknak,
akik azonnal nekiláttak a munkának.
 8

Inmaculada Herranz azon nők közé tartozott, akik mindenkivel

egyformán barátságosak és szolgálatkészek, és ezzel vívják ki a
bizalmat. Jelentéktelen külsejének és visszafogott gesztusainak
köszönhetően Amaia mindig úgy gondolt rá, mint egy negédes
hangú, csúnya gésára, aki lesütött szempillája alól éles pillantásokat
lövellt, amikor valami nem tetszett neki. Nem nyerte el Amaia
szimpátiáját, mesterkélt kedvessége ellenére sem – vagy éppen a
miatt. Hat év alatt ő volt Estébanez bírónő hatékony és mindig
rendelkezésre álló titkárnője, akit a bírónő ugyanakkor lelkifurdalás
nélkül otthagyott, amikor új állásajánlatot kapott az Audiencia
Nacionalnál11, pedig Inmaculadának nem volt se férje, se családja.
Inmaculada első sértődöttsége örömmé változott, amikor
Markina bíró foglalta el a megüresedett helyet, noha onnantól
kezdve fizetése tetemes részét ruhákra és parfümökre költötte, hogy
felkeltse főnöke érdeklődését. És ezzel nem is volt egyedül, a
kollégák tréfálkoztak, hogy a női alkalmazottak körében jelentősen
megugrott a rúzshasználat és a fodrászatok látogatása.
Amaia felhívta a bíróságot, miközben a kocsija felé tartott, és
kikereste a zsebéből a napszemüvegét, hogy a pocsolyák csillogása
ne vakítsa el, és várta, hogy meghallja a titkárnő behízelgő hangját.
– Jó napot, Inmaculada, Salazar felügyelő vagyok a navarrai
rendőrség gyilkossági csoportjából, kapcsolja, kérem, Markina bírót.
A rideg, feddő válasz váratlanul érte.
– Délután fél három van, és amint sejteni is lehet, Markina
bíró nincs itt.
– Tisztában vagyok azzal, hány óra van, egy boncolásról jövök
és biztosan tudom, hogy Markina bíró várja az eredményeket, ő kért
meg, hogy hívjam fel…

11 Audiencia Nacional – a spanyol igazságszolgáltatási rendszer legfelsőbb

fellebbviteli fóruma
 – Aha… – felelte a titkárnő.
– Csodálkozom, hogy elfelejtette. Visszajön még?
– Nem, nem jön vissza, és természetesen nem felejtette el –
várt pár másodpercet, mielőtt hozzátette volna –, hagyott egy
számot, hogy azon keresse.
Amaia csendben mosolygott a titkárnő rosszindulatú
esetlenségén. Hangosan felsóhajtott, hogy jelezze, az ő a türelme
sem végtelen, és megkérdezte:
– Rendben, Inmaculada, megadja a számot, vagy bírósági
végzés szükségeltetik hozzá? Ó, várjon csak, van is ilyenem.
A nő nem felelt, de a telefonon keresztül is érezni lehetett, hogy
szeme összeszűkül, és összeszorítja ajkát azzal majomszerű
kifejezéssel, amely a hozzá hasonló ijesztő nőszemélyek sajátja.
Elhadarta a számot egyszer, majd búcsúzás nélkül letette a kagylót.
Amaia elképedve bámult a kijelzőre: „Micsoda kelletlen
hárpia!” – gondolta. Feltárcsázta a számot, és várt.
Markina bíró azonnal válaszolt.
– Sejtettem, hogy Ön lesz, Salazar, látom, a titkárnőm átadta
az üzenetet.
– Sajnálom, hogy házon kívül zavarom, de most jöttem ki
Lucia Aguirre boncolásáról, és vannak fejlemények, amelyek
véleményem szerint indokolják a nyomozás újraindítását. A
jegyzőkönyv egyértelműen jelzi ezeket.
– Újra akarja nyitni az ügyet? – kételkedett a bíró.
Amaia óvatosságra intette magát.
– Nem akarok beleszólni abba, ki hogyan végzi a munkáját, de
új szál bukkant fel, és mindez nem fogja érinteni az előző nyomozás
eredményeit. Egyikünk sem kételkedik abban – a boncolóorvost
beleértve – hogy Quiralte volt a gyilkos, azonban…
– Jól van – szakította félbe a bíró, és egy pillanatra
elgondolkodott; hangja arról tanúskodott, hogy sikerült felkelteni az
érdeklődését. – Találkozzunk és magyarázza el, de ne felejtse el
elhozni a jelentést!
Amaia az órájára nézett és megkérdezte:
– Bent lesz az irodában délután?
– Nem, városon kívül vagyok, de este a Roderóban
vacsorázom, jöjjön oda és megtárgyaljuk.
Amaia bontotta a vonalat, és újból az órájára pillantott.
Kilencre meglesz a boncolási jelentés, de Jamesnek muszáj lesz
hamarább elindulni Ibaijal Elizondóba, hogy a babának ne boruljon
fel a napirendje. Felsóhajtott és arra gondolt, hogy ha siet, még a
háromórai szoptatásra is hazaér.
Ibai szaggatottam sírdogált apja karjában, néha fel-felkiáltott
és nyögdécselt, de a nemtetszés-nyilvánítások közepette is mohón
ivott az üvegből, amit James igyekezett a szájában tartani.
Kényszeredetten elmosolyodott, amint meglátta Amaiát.
– Húsz perce itt ülünk, és alig sikerült belékönyörögnöm húsz
millilitert, de apránként sikerül.
– Gyere amához12, maitia13! – tárta ki karját, ahogy James
átnyújtotta a gyermeket. – Hiányoztam, életem? – csókolgatta a
fiúcska arcát, és mosolygott, ahogy megérezte, amint Ibai szájával
hozzáér állához. – Ó, édesem, sajnálom, ama nagyon későn jön
haza, de már itt vagyok.
Karjában a gyerekkel letelepedett egy fotelba, és a következő
félórában csak a fiával foglalkozott. Amint az első szorongását
lecsillapították, Ibai nyugodt és békés volt, Amaia pedig simogatta
fejecskéjét, mutatóujját végighúzta a fiúcska tökéletes tagjain, és
elbűvölve merengett csillogó tiszta szemén, amelyek viszont Amaiát
tanulmányozták azzal az odaadással és igézettel, amely a legbátrabb
szeretők sajátja.
Amikor befejezte a szoptatást, átvitte a szobába, amit Clarice
megálmodott neki, kicserélte a pelenkáját, és kelletlenül beismerte,
hogy a bútorok kényelmesek és funkcionálisak, annak ellenére, hogy
a gyerek továbbra is a szüleivel aludt a hálóban. Majd halkan
dúdolgatva álomba ringatta fiát.
– Nem jó, ha hozzászokik az altatáshoz – suttogta James a háta
mögött. – A legjobb lenne, ha hagynánk a bölcsőjében, hogy
elszenderedjen és egyedül aludjon.
– Egész életében ezt fogja csinálni – felelte Amaia kissé
bosszúsan, majd meggondolta és valamivel békésebben hozzátette:
– Hagyd, hogy kényeztessem egy kicsit, James, tudom, hogy igazad
van, de annyira hiányzik…, és remélem, hogy én is hiányzom neki.
– Persze hogy így van, szívem, ne is beszélj butaságokat –
csitította James, miközben kivette a kezéből a gyereket és lefektette.
Betakarta derékig egy takaróval, a feleségére nézett. – Nekem is

12 Ama – anya (baszk)

13 Maitia – kedvesem (baszk)
hiányzol, Amaia.
Tekintetük találkozott, és Amaia pár másodpercig azon
tétovázott, hogy férje karjába veti magát, ami szövetségük és
kölcsönös törődésük jele volt. Karjaiban mindig menedékre és
megértésre talált. De csak néhány pillanatig érezte így. Erős
frusztráció lett úrrá rajta. Fáradt volt, nem evett, boncolásról
érkezett… Az Isten szerelmére! Az egész várost végigrohanta, alig
töltött kis időt a fiával, és Jamesnek az jut eszébe, hogy hiányzik
neki! Saját magának is hiányzik. Már nem is emlékezett arra, mikor
volt öt perce saját magára. Dühös volt a férjére, aki áldozati bárány
tekintetével pislogott rá. Ezzel egyáltalán nem segít rajta. Kiszaladt a
szobából, és egyszerre érezte magát idegesnek és igazságtalannak.
James áldott jó ember volt, kiváló apa és a legmegértőbb férfi, akit
egy nő elképzelhet magának, de férfi, és fényévekre volt attól, hogy
megértse, amitől Amaia teljesen kikelt magából.
Bement a konyhába, tudta, hogy James ott van mögötte, de
nem nézett férjére, miközben tejeskávét készített magának.
– Ettél? Hadd készítsek neked valamit! – lépett oda James a
hűtőhöz.
– Nem kell, James – ült le az asztalfőre, és férjét is
odainvitálta. – Figyelj, közbejött egy halaszthatatlan megbeszélés a
bíróval, aki ugyanabban az ügyben illetékes, amiben nyomozok.
Csak nagyon késő este tud fogadni, ugyanis addigra kapom kézhez a
jelentést. Nagyon fontos…
James bólintott.
– Mehetünk holnap is Elizondóba.
– Nem; szeretnék ott lenni már reggel, és korán kellene
kelnünk, így azt gondoltam, jobb lenne, ha te Ibaijal előre mennél,
és nyugodtan ott éjszakáznátok a nénémnél. Megszoptatnám előtte,
és másnap én is megérkezem.
James az ajkába harapott: Amaia nagyon jól ismerte ezt az
arckifejezést, ami akkor jelent meg, amikor férje ideges volt.
– Amaia, beszélni akartam veled erről…
Felesége szótlanul nézte.
– Úgy vélem, a szoptatás folytatása afféle rabszolga-órarenddé
válik – látszott, hogy keresi a megfelelő szavakat –, nem túlzottan
illeszkedne a munkádba. Talán eljött a pillanat, amikor komolyan el
kellene gondolkodni, hogy a gyerek áttérjen a tápszerre.
Amaia nézte a férjét és azon tűnődött, hogyan öntse szavakba
mindazt, ami benne forrongott. Próbálkozott, minden erejéből
igyekezett, és jól szerette volna csinálni, Ibaiért, de legfőképpen saját
magáért, a kislányért, aki volt, egy rossz anya lányáért. Jó anya
szeretett volna lenni, szüksége volt erre, muszáj volt jó anyának
lennie, mert ha nem, akkor borzalmas anya lenne, mint a sajátja. És
frusztrációja nem annak jele-e, hogy valami nem stimmel? Hol volt
az anyaságról szóló könyvekben beígért boldogság? Miért érzett
fáradtságot és kudarcot?
Ehelyett azonban a következőket mondta:
– Már megvolt ez a munkám, James, amikor megismertél, már
tudtad, hogy rendőr vagyok és az is maradok, és elfogadtad. Ha azt
hitted, hogy a munkám miatt nem lehetek jó feleség vagy jó anya,
korábban kellett volna erre gondolnod – felállt, a csészéjét a
mosogatóban hagyta, és amikor elment James mellett, odavetette: –
Bár tudod, ez házasság, nem életfogytiglani, és ha nem tetszik… – és
kiment a konyhából.
James arcára kiült a megrökönyödés a hallottaktól.
– Az Isten szerelmére, Amaia! Ne légy már ennyire érzelgős!
Felesége megfordult, szájára tette ujját.
– Felébreszted Ibait – majd bevonult a mosdóba. James még
mindig elképedve ingatta a fejét.
Nem tudott aludni, és két órán keresztül forgolódott az ágyban,
hiába próbált ellazulni, hogy legalább valamennyit pihenjen,
miközben hallotta, ahogy James tévézik.
Tudta, hogy hárpiaként viselkedett, tisztában volt vele, de nem
tudott szabadulni az érzéstől, hogy férje ezt valamiképpen mégis
megérdemelte, mert nem volt eléggé… milyen is? Megértő? Kedves?
Nem egészen tudta, mit kérhetne tőle, csak legbelül rosszul érezte
magát, és valahol azt várta férjétől, hogy ne egyszerűsítse le annyira
a dolgokat, hogy képes legyen megnyugtatni, megkönnyíteni a
dolgát, de legfőképpen megérteni. A lelkét adta volna azért, hogy a
férje megértse, hiszen ez lenne a dolgok rendje. Kinyújtotta a kezét,
megérintette az ágy üres részét, magához vonta a párnát és belefúrta
arcát, James illatát keresve. Miért ront el mindent? Szeretett volna
odamenni hozzá, és elmondani… elmondani… nem tudta pontosan,
mit is, talán azt, hogy sajnálja.
Felkelt az ágyból, mezítláb lépkedett a padlón, amely meg-
megreccsent, amikor a súlyos franciatölgy-lapokra nehezedett.
Benézett a szobába, és látta, hogy James félrehajolva szundikált,
miközben a tévéreklám világított a szobában, ahol már kialudt a
természetes fény. A képernyő visszatükrözte James arcát. Amaia
odalépett hozzá, majd hirtelen megtorpant. Mindig is irigyelte férje
képességét, hogy bárhol, bármikor el tudott aludni, de a tény, hogy
most aggódnia kellene, legalább annyira, mint ő maga…
A fenébe is, ismeretségük óta most vesztek össze a
legkomolyabban, James pedig lazít és elalszik, mintha egy
wellnessben lenne. Fényévek választják el őket. Az órájára nézett:
még egy csomó dolgot össze kell pakolniuk, amire Ibainak szüksége
lesz Elizondóban. Kiment a nappaliból, és a folyosóról még szólt a
férjének.
James.
Miután telepakolták a kocsit, mintha csak az Everestre, és nem
pár napos kiruccanásra készülődnének alig ötven kilométernyire,
Amaia tucatnyi instrukcióval látta el Jamest Ibait illetően, arról, mit
adjon rá, hogy meg ne fázzon és le ne izzadjon, majd megcsókolta a
fiát, aki a szoptatás után nyugodtan pislogott rá az ülésből.
Végigaludta a délutánt, és biztosan ébren marad egészen Elizondóig,
de nem fog sírni: szerette a halk berregést, és láthatóan különösen
kedvelte a zenét, amit James be szokott rakni – talán kicsit
hangosan – így valószínűleg ha nem is alszik el, de nyugodt marad
az egész úton.
– A következő szoptatásnál ott leszek.
– És ha mégse, megetetem üvegből – felelte James, és beszállt
a kocsiba.
Amaia lenyelte mondanivalóját, nem akart több vitát a férjével,
nem szerette volna, ha haragban válnak el. Ez afféle babona volt:
rendőrként számos olyan esettel találkozott, amikor látnia kellett,
hogyan reagáltak a családtagok, amikor bejelentette nekik kedves
közelállójuk halálhírét, és mennyire súlyosbodik a fájdalom, ha
éppen haragban voltak, a legtöbb esetben apró-cseprő ügyek miatt,
de attól a pillanattól fogva afféle végzetként élték meg a történteket.
Amaia behajolt az ablakon, és finoman csókot lehet James ajkára.
– Szeretlek, Amaia – úgy hangzott, akár egy figyelmeztetés,
ahogy felesége szemébe nézett és beindította a motort.
„Tudom – lépett hátra Amaia –, és csak azért békülök, mert
nem viselném el, ha meghalnál egy balesetben úgy, hogy haragszol
rám”. Integetett, de James már nem vette észre, Amaia úgy tett,
mintha átölelne valakit, hogy csillapítsa a kiábrándultságát.
Megvárta az úttesten, amíg az autó vöröslő fényei eltűnnek – lassan
haladt, abba az órában az utca a gyalogosforgalom számára volt
fenntartva, kivéve az ottlakókat.
A pamplonai hidegtől átfagyva belépett a házba, kurta
pillantást vetett a komódon heverő borítékra, amit egy rendőr hozott
egy órája, és leginkább egy forró fürdőre vágyott. A tükörből karikás
szeme és kócos, szalmára emlékeztető, töredezett végű haja köszönt
vissza; nem emlékezett már, mikor járt fodrásznál. Ránézett az
órájára. Bosszúsága egyre nőtt, az áhított fürdőt máskorra
halasztotta, és belépett a zuhany alá. Hagyta, hogy a forró víz
végigfolyjon testén, a fülke bepárásodott, nem lehetett látni semmit.
Amaia zokogásban tört ki, mintha egy zsilip tört volna át benne, és
az árvíz megfullasztaná belülről. A könnyek összekeveredtek a vízzel,
szinte forrtak arcán, ő pedig egyszerre érezte magát
szerencsétlennek és tehetetlennek.
A Rodero étterem közel volt otthonához. Amikor Jamesszel
vacsoráztak ott, mindig gyalog mentek, hogy mindketten
borozhassanak, most azonban Amaia autóval érkezett, hogy a
találkozó után rögtön elindulhasson Elizondóba. A járdára
merőlegesen leparkolt a Media Lunánál, átkelt az úttesten, majd
belépett a verandás helyiségbe. Az óriási kivilágított ablakok és a
visszafogott belső dekoráció kiváló konyhát ígért: nemhiába kapott a
Rodero Michelin-csillagot. A sötét fapadló, a kényelmes támlájú
cseresznyefa székek kellemes kontrasztot nyújtottak a plafonig érő
bézs elemekkel és a makulátlan fehér térítőkkel; a ragyogó teríték és
a tükrök fokozták a csillogást, akárcsak a kristálytálakban úszó
virágdíszek.
Egy pincérnő fogadta és felajánlotta, hogy elveszi a kabátját.
Amaia visszautasította.
– Jó estét, megbeszélésem van egyik kliensükkel, szólna neki?
– Természetesen.
Egy pillanatig tétovázott, vajon használja-e kollégája a bírói
címet munkán kívül.
– Markina úr.
A lány elmosolyodott.
– Markina bíró várja Önt, kérem, jöjjön utánam – vezette be a
helyiségbe.
Áthaladtak a termen, ahol Amaia elképzelése szerint a
beszélgetésnek történnie kellett volna, majd a pincér az egyik
legjobb asztalra mutatott, a séf könyvespolca mellett; az ötfős asztalt
két főre terítették. Markina bíró felállt és kezet nyújtott.
– Jó estét, Salazar – üdvözölte, gondosan kikerülve a rangot.
Amaia figyelmét nem kerülte el, ahogy a csinos pincérlány
elismerő pillantást vet a jóképű bíróra.
– Foglaljon helyet, kérem – invitálta Markina.
Amaia egy pillanatig tétovázva méregette a széket (nem
szeretett háttal ülni az ajtónak: rendőrmánia), de végül
engedelmeskedett, és letelepedett Markinával szemben.
– Bíró úr – kezdte –, sajnálom, hogy megzavartam…
– Ó, egyáltalán nem zavar, különösen, ha velem tart; már
rendeltem, és nagyon kényelmetlenül érintene, ha Ön csak néz,
miközben én eszem.
Amaia zavarba jött ellentmondást nem tűrő hangjától.
– De… – a másik terítékre mutatott.
– Az Ön számára van. Már mondtam, hogy nem szeretek úgy
enni, hogy a partneremnek kopog a szeme. Vettem a bátorságot…
Remélem, nem ellenzi – szólt úgy, hogy nyilvánvaló volt, hogy
egyáltalán nem érdekli, ellenzi-e a másik vagy sem. Amaia
megfigyelte mozdulatait, ahogy térdére terítette az asztalkendőt.
Tehát innen fújt a szél, amikor a titkárnő ennyire ellenséges
volt: Amaia elképzelte, amint asztalt foglalt szokásos hízelgő
hangjával és feszült ajkakkal, akár egy fejsze éle. Ahogy eszébe
jutottak Inmaculada szavai, azt is lehetségesnek tartotta, hogy a bíró
már azelőtt foglalt az asztalt, mielőtt Amaia felhívta volna a boncolás
eredményeivel kapcsolatban. Tudta, hogy a felügyelőnő keresni
fogja, és előre megszervezte a vacsorát. Azon töprengett, mióta is
foglalt asztalt, és igaz-e, hogy a bíró városon kívül volt délben. Nem
tudta bebizonyítani. Az is lehetséges, hogy a bíró a maga számára
foglalt asztalt, és amikor Amaia megérkezett, még egy terítéket kért.
– Nem tartom fel sokáig, bíró úr, így nyugodtan vacsorázhat,
sőt engedelmével el is kezdeném.
Elővett a táskájából egy barna mappát, és az asztalra tette,
amikor a pincér egy üveg navarrai Chardonnay-vel érkezett.
– Ki kóstolja meg a bort?
– A kisasszony – felelte a bíró.
– Úrhölgy – javította ki Amaia –, és nem iszom bort, vezetek.
A bíró elmosolyodott.
– Vizet az úrhölgynek, és attól tartok, csak nekem lesz bor.
 Amikor a pincér távozott, Amaia kinyitotta a mappát.
– Szó sem lehet róla – mondta a bíró idegesen. – Kérem – tette
hozzá békésebben egy falat sem csúszna le a torkomon, miután ezt
látom – kényszeredetten elmosolyodott. – Vannak olyan dolgok,
amelyeket sosem lehet megszokni.
– Bíró úr… – erősködött Amaia.
A pincér eléjük tett egy-egy tányért, rajta egy aranyra sült
csomagocskával és néhány vöröslő és zöldellő levéllel.
– Szarvasgomba és ízletes sült vargánya aranybarna batyuban.
Jó étvágyat, hölgyem, uram! – vonult vissza.
– Bíró úr… – szólt ismét Amaia.
– Szólítson Javiernek, kérem!
Amaiát majd szétvetette a düh, miközben úgy érezte, kelepcébe
csalták: egy apró részletekig megtervezett vakrandin találta magát,
ahol ennek a kreténnek volt képe helyette rendelni, és most azt
kívánja, szólítsa a nevén.
Amaia hátratolta a székét.
– Bíró úr, úgy döntöttem, jobb lesz, ha később értekezünk,
amikor Ön befejezte a vacsorát. Megvárom odakint.
A férfi elmosolyodott, arckifejezése egyszerre tűnt őszintének
és bűnbánónak.
– Salazar, kérem, ne érezze magát kényelmetlenül! Még nem
ismerek túl sok embert Pamplonában, imádom a jó konyhát és
gyakran járok ide. Sosem kérek étlapot, mindig hagyom, hogy Luis
Rodero döntsön, mit tesz az asztalomra, de ha Önnek nem ízlik,
amit rendeltem, természetesen hozatok étlapot. Két kolléga tart
szakmai megbeszélést, de ez nem zár ki egy kellemes vacsorát.
Jobban érezte volna magát, ha egy McDonaldsban ücsörögnénk egy
hamburger fölött? Mert én nem.
Amaia határozatlanul nézett rá.
– Kérem, fogyasszon, és mesélje el, amit az ügyről közölni
szeretett volna. Ezzel semmi gond, csak a képeket hagyja a végére!
Amaia éhes volt, semmi komolyat nem evett reggeli óta –
boncolás előtt sosem szokott enni –, és a gyomra megkordult a
gombák és a ropogós csomagocska illatától.
– Rendben van – egyezett bele. Ha enni akar, ehetnek, de
villámgyorsan lezavarja a vacsorát. Csendben fogyasztották az első
fogást, miközben Amaia rájött, mennyire éhes volt már.
A pincér elvitte a tányérokat, és új fogást hozott.
 – Gyöngyház leves kagylóval, rákkal és algával.
– Egyik kedvencem – jegyezte meg Markina.
– Nekem is – szólt Amaia.
– Gyakran jár ide? – kérdezte a bíró, miközben igyekezett
titkolni meglepetését.
„Beképzelt hülye” – gondolta Amaia.
– Igen, bár szerényebb asztalt szoktunk választani.
– Én ezt szeretem, láthatom….
„És láthatnak” – gondolta Amaia.
– …láthatom a könyvtárat – magyarázta a bíró. – Luis
Roderónak nagy gyűjteménye van itt a világ legnevesebb
szakácskönyveiből.
Amaia szemügyre vette a köteteket, amelyek között ott találta A
spanyol konyha kihívásait, az El Bulli sötét színű vaskos kiadványát,
vagy Cándido gyönyörű művét, A spanyol konyhát.
A pincér haltálat tett eléjük.
– Tőkehal krémes pürével, bársonyrák-mártással, illatos
vaníliával, csipetnyi borssal és citrommal.
Amaia falatozott, és közben értékelte a fogások étvágygerjesztő
kinézetét, rá-ránézett az órájára és a bíró fecsegését hallgatta.
Amikor végre elvitték a tányérokat, Amaia visszautasította a
desszertet és kávét kért. A bíró ugyanígy tett, bár látszott csalódása.
A felügyelő megvárta, amíg a pincér kihozta a csészéket, majd ismét
elővette az anyagokat, és bíró elé rakta az asztalra.
Tudomásul vette Markina viszolygását, de nem érdekelte.
Kiegyenesedett, és ismét elemében volt. Kissé odébbtolta a széket,
hogy szemmel tartsa a bejáratot, és érkezése óta először
kényelmesen érezte magát.
– A boncolás során olyan nyomokra bukkantunk, amelyek
alapján elég megalapozottsággal feltételezhetjük, hogy Lucia Aguirre
esete legalább egy hasonló üggyel kapcsolatban áll, amely egy éve
történt Lekarozban – mutatott rá az egyik mappára, és kinyitotta a
bíró előtt. – Johana Márquezt megerőszakolta, majd megfojtotta
nevelőapja, aki letartóztatásakor beismerte tettét, azonban a lány
testén hasonló csonkitásnyomokat találtunk, mint Lucia Aguirre
esetében: könyéktől lefele hiányzott az alkarja. Mind Johana
Márquez, mind Lucia Aguirre gyilkosa végzett magával, és hasonló
üzenetet hagyott hátra. – Megmutatta a Quiralte cellájáról készült
fotót és Medina üzenetét.
 A bíró érdeklődve bólintott.
– Úgy véli, ismerték egymást?
– Kétlem, bár azt kiderítenénk, ha engedélyezné a nyomozást.
A bíró tétovázott.
– És még valami – ingatta a fejét – talán nincs jelentősége, de
egy másik bűncselekmény szálait is követtem, és ezek arra utalnak,
hogy valószínűleg legalább még egy hasonló csonkításos eset történt
Logroñóban lassan három éve, és igaz, hogy eléggé amatőr módon
követték el, viszont sebészi kézikönyv alapján cselekedtek, továbbá a
két későbbi ügyhöz hasonlóan itt is eltűnt a végtag.
– Mindhárom esetben? – riadt meg Markina, ahogy lapozott.
– Igen, jelenleg három esetről tudunk, de gyanítom, hogy több
is lehet.
– Világosítson fel: pontosan mit keresünk? Amatőr gyilkosok
rendhagyó társulatát, akik utánozni próbálnak valami sötét tettet,
amelyről a sajtóban olvastak?
– Lehetséges, bár kétlem, hogy a sajtó részleteiben közölné a
csonkítás folyamatát, már csak azért se, nehogy valaki vérszemet
kapjon. Legalábbis Johana Márquez esetében így gondoljuk. Amit
biztosan állíthatok, hogy a logroñói illető öngyilkosságot követett el
a cellájában, és ugyanazt az üzenetet hagyta a falon, ugyanazzal a
helyesírással – ami érdekes, hiszen a szót gyakrabban írják egy t-vel.
Mindez szerintem arra enged következtetni, hogy a modus
operandinak van egyfajta sajátossága, ami kétségkívül ugyanazon
identitáshoz tartozik, egy és ugyanazon illető kézjegye. Annak
lehetősége, hogy az ehhez hasonló bestiák túlzottan eltávolodjanak a
gyilkosok viselkedésétől, eléggé elenyészőek. Az elemzett ügyek
ugyanazt a profilt vetítik előre: rokonság az áldozattal, rendszeres
bántalmazás, alkoholizmus vagy drogok, erőszakos és
meggondolatlan cselekedetek. Az egyetlen, ami kiugró, a kar post
mortem megcsonkítása, minden esetben a bal kar, és az a tény, hogy
nem találják meg.
A bíró kezében tartva lapozta az egyik jelentést.
– Én magam kérdeztem ki Johana Márquez mostohaapját –
folytatta Amaia –, és amikor a csonkításról érdeklődtem, nem tudott
erről, annak ellenére, hogy minden mást – a zaklatást, a bűntettet,
az erőszakot, a holttest meggyalázását és megerőszakolását –
beismert. Azonban az amputálásról fogalma sem volt.
Amaia tekintete elidőzött az adatokon töprengő bírón –
elmélkedése még idősebbé és vonzóbbá tette, miközben kezével
hanyagul végigsimította állát. A pincérnő, aki bekísérte Amaiát az
asztalhoz, a bejárati pultnál állva szintén nem tudta levenni a szemét
a férfiról.
– Tehát Ön mit javasol?
– Úgy vélem, hogy tettestárssal állhatunk szemben, egy másik
személlyel, aki minimum három bűncselekmény és a három
elkövető közötti kapocs.
Markina szótlanul nézett az anyagokról Amaiára, majd vissza.
Amaia az este során első alkalommal érezte magát igazán
komfortosan.
Végül is ezzel az arckifejezéssel annyiszor találkozott már: saját
kollégáinál, a rendőrkapitánynál, miközben előadta neki
meglátásait, és most Markinánál. A bíró tekintete elkomolyodott,
ahogy elmélkedett, és kétségkívül kellemes megjelenését még
vonzóbbá tette az intelligens arckifejezés. Amaia elmerengett a férfi
ajkának tökéletes vonalán, és nem csodálkozott, miért is verseng
kegyeiért a bírósági alkalmazott hölgyek fele. Amaia elmosolyodott,
amint ez eszébe jutott, és ezzel a bírót is kizökkentette
gondolataiból.
– Min szórakozik?
– Ó, semmiség – Amaia elnézést kért, és ismét elmosolyodott.
– Nem érdekes, csak eszembe jutott valami… nem fontos.
A bíró érdeklődéssel vizslatta arcát.
– Sosem láttam mosolyogni.
– Hogyan? – Amaia kissé zavarba jött a megjegyzéstől.
Markina ismét elkomolyodva nézte Amaiát. A felügyelő pár
pillanatig állta a tekintetét, majd ismét a barna borítékokra figyelt.
Megköszörülte a torkát.
– Tehát? – emelte fel szemét, miután visszatért önuralma.
A bíró bólintott.
– Azt hiszem, lehet róla szó… Engedélyezni fogom. Legyen
elővigyázatos, és ne csapjon nagy hírverést, ez alatt a sajtót értem.
Elvileg lezárt ügyekről van szó, és nem akarunk felesleges
szenvedést okozni az áldozatok családjainak. Tájékoztasson a
fejleményekről. És szóljon, ha szüksége van bármire! – nézett ismét
Amaia szemébe.
Amaia nem hagyta magát.
– Rendben, csendben végzem a dolgom, jelenleg a
kollégáimmal együtt más ügyön is dolgozunk, ezért nem hiszem,
hogy a következő napokban bármi újjal is szolgálhatnék.
– Amikor szükségesnek ítéli – felelte a bíró.
Amaia elkezdte összeszedni az asztalon heverő anyagokat.
Markina finoman megérintette kezét.
– Talán elfogad még egy kávét.
Amaia tétovázott.
– Igen, vezetnem kell, és jól fog esni.
A férfi intett, hogy kérjen még két kávét, Amaia pedig sietősen
pakolt.
– Azt hittem, Ön az óvárosban lakik.
„Nagyon tájékozott, uram” – gondolta Amaia, miközben a
pincér kitette eléjük a csészéket.
– Így van, de el kell utaznom a Baztánba egy nyomozás miatt,
amiről beszéltem.
Odavalósi, ugye?
– Igen – felelte.
– Úgy tudom, ott nagyon jókat lehet enni, esetleg tud nekem
ajánlani éttermet?
Amaiának rögtön négy-öt hely is eszébe jutott.
– Nem tudok Önnek segíteni, igazság szerint nem járok
arrafelé túl sokat – hazudott – és amikor mégis, akkor a
családomnál vagyok.
Markina hitetlenkedve emelte fel szemöldökét és mosolygott.
Amaia kihasználva ezt felhörpintette a kávéját, és eltette az iratokat.
– Bocsásson meg bíró úr, de indulnom kell – tolta hátra a
széket.
Marina felállt.
– Hol van az autója?
– Ó, nem messze, itt parkoltam a bejáratnál.
– Várjon – kapta fel kabátját –, kikísérem!
– Nem fontos.
– Mégis szeretném.
Egy percet várt, amíg a pincér visszatért a kártyájával, majd fel
akarta segíteni Amaiára a kabátot.
– Köszönöm – kapta ki Amaia a kezéből –, vezetéshez nem
hordom, zavar.
Hangsúlyából nem volt világos, a vastag ruhadarabra utal-e,
vagy pedig a bíró figyelmességére.
 Markina arca egy pillanatra elborult, Amaia pedig már a kijárat
felé tartott, kinyitotta az ajtót és megvárta, amíg a bíró beéri.
Odakint néhány fokkal lehűlt a levegő, és a park fái vonzották a
nedvességet: hatását a városnak csak ebben a részében lehetett
tapasztalni, amikor a lámpák narancssárga fényei elmosódott
körökben derengenek a levegőben szállingózó páracseppektől.
Kiléptek az eresz alól, és átvágtak az úttesten, amelynek a
szélén parkoló autók sorjáztak, viszont forgalom szinte nem volt
abban az órában. Amaia kinyitotta a kocsiajtót, és a bíró felé fordult.
– Köszönöm, bíró úr, tájékoztatni fogom a fejleményekről –
szólt hivatalos hangon.
Markina azonban előrelépett, és kinyitotta előtte az ajtót.
Amaia felsóhajtott, türelmet erőltetve magára.
– Köszönöm.
Az ülésre dobta a kabátot, és sietősen beszállt a kocsiba. Nem
volt ostoba, órákat töltött Markina társaságában, és szándékában
állt megelőzni bármiféle közeledést.
– Jó éjt, bíró úr! – húzta maga felé az ajtót, miközben
beindította a motort.
– Salazar… – suttogta a férfi – …Amaia.
„Hohó!” – szólalt meg egy hang a fejében. Felemelte tekintetét,
és könyörgőn kéjsóvár szempárral találta magát szemben.
Markina felé nyújtotta a kezét, és kézfejével megsimogatta a
homlokára hulló tincset. Világosan érezte, amint Amaia leállítja, és
elkapta a kezét.
– Salazar felügyelő – javította ki szárazon.
– Bocsánat… Tessék? – kérdezte zavartan.
– Így szólítson: Salazar felügyelő, Salazar főnök, vagy
egyszerűen Salazar.
A férfi bólintott, és Amaia látni vélte, amint elpirul. Kevés volt
a fény.
– Jó éjszakát, Markina bíró – becsukta a kocsiajtót, és
kitolatott. – Ostoba! – jegyezte meg, amikor látta a
visszapillantóban, hogy a férfi még mindig ott áll.
Nem lett volna jó ötlet ellenséget szerezni egy bíró
személyében, és Amaia bízott benne, hogy sikerült határt szabni a
kapcsolatnak – szigorúan szakmai kereteken belül – anélkül, hogy a
bíró férfiasságában érezné magát sértve. Volt valami különös
áldozati bárányéra emlékeztető tekintetében, Amaia már találkozott
ilyesmivel más férfiaknál is. Ez mindig gondot okozott, adott
esetben pedig a nyomozást is megnehezítené. Remélte, hogy nem
sértődik meg. Nyilvánvalóan vette a fáradságot, hogy megszervezze
ezt a találkozót, és Amaia biztos volt benne, hogy egy ilyen megnyerő
fickó nem szokta meg a visszautasítást.
– Mindig van első alkalom – mondta hangosan.
Feltételezte, hogy az alkalmazottak ügyködése Inmaculada
Herranz vezényletével pillanatok alatt más nőneműre irányítja majd
Markina figyelmét.
Belenézett a visszapillantóba.
– Amilyen jóképű! – nevetett fel, és tudat alatt is megigazította
a haját, ahol Markina megérintette, és mosolygott. Bekapcsolta a
rádiót, és a Baztán felé vette az irányt, közben pedig dúdolgatott egy
dalt, amit csak a rádióból ismert.
A Baztán hatalmas, lenyűgöző erdeje feketében az éjszakában,
látványa csak ahhoz hasonlítható, amikor sötét, csillagtalan éjjelen a
nyílt tengeren vagy. A hold sápadt fénye alig derengett át a felhőkön,
kevés világosságot adott, csak a kocsi fényszórója hasította át az
éjszakát és a kanyarokban fénynyalábokat lövellt az úttestet mély,
hideg óceánként szegélyező bozótba. Amaia lassított, hiszen ha
kisodródna valamelyik kanyarban, senki nem venné észre. Az erdő
elnyelné, akár egy évszázados lény fekete torka. Még napközben is
nehéz lenne megtalálni a sűrű növényzetben a sötét színű terepjárót.
Borzongás futott végig a hátán.
– Oly szeretett és oly rettegett – suttogta.
Amint elsuhant a Hotel Baztán mellett, gyors pillantást vetett a
parkolójára, amit alig világított meg néhány lámpa és az ablakokból
kiszűrődő gyér fény. A kései óra ellenére a bárban még sokan voltak.
Eszébe jutott Fermín, amint hivatali fegyverével először Florára
céloz, majd saját fejéhez emeli a pisztolyt, és felidézte a földön
elterült Montes felügyelőt, akinek Iriarte fogta le a kezét, és könnyei
keveredtek az aszfalt porával. A rendőrkapitány szavai
visszhangzottak a fejében: „Nem akarom befolyásolni döntését, csak
tájékoztattam.”
Megérkezett Elizondo belvárosába, végighajtott a Santiago
utcán, balra kanyarodva elérte a hidat és érezte, amint a kerekek
zötykölődnek a macskakövön. Áthaladt a hídon, balra fordult és
leparkolt nagynénje háza előtt, ahol kilencéves korától lakott
egészen addig, amíg el nem költözött Elizondóból. Kulcscsomóján
megkereste a kulcsot és benyitott.
A ház vibráló melegséggel fogadta, tulajdonosa energiáját és a
televízió örökös háttérzaját sugározta.
– Szervusz, Amaia! – köszöntötte nénje, aki a kandalló mellett
ült a nappaliban.
Amaiát szeretethullám öntötte el, amint meglátta Engrasit,
laza, fehér kontyával – úgy nézett ki, akár egy angol regény
romantikus hősnője – és egyenes háttal ült, elegáns tartással, mint
aki teázni menne a királynővel.
– Maradj csak, néném! – hajolt le Amaia, hogy megcsókolja. –
Hogy vagy, szépséges?
Engrasi felkacagott.
– Igen, valóban szépséges lehetek ebben a köpenyben – fogta
meg bolyhos hajtókáját.
– Nekem mindig a legszebb vagy!
– Ó, kislányom! – ölelte át unokahúgát Engrasi.
Amaia körbenézett, mint aki felméri a terepet. Szokásos
mozdulata volt, mint aki nyugtázza: „Itt vagyok, visszatértem”. Nem
tudta megfogalmazni, milyen érzésnek hódol, de nem is igyekezett,
csak élvezte.
– És a kicsim?
– Szunnyad. James megetette cumisüvegből, és a kisfiú rögtön
el is aludt. Úgy tűnik, James is elbóbiskolt, mert felment, hogy
lefektesse, de egy ideje már őt se hallom – mutatott a faasztalon lévő
feltűnően színes babafigyelő készülékre.
Amaia levette csizmáját a lépcső aljában, és felment, érezve
talpa alatt a fát, és alig tudta visszafogni magát, hogy fel ne
szaladjon, mint kislánykorában.
James égve hagyott egy kékes fényt árasztó lámpát a
dohányzóasztalon, és Amaia látta, hogy az ablak mellé tette az
utazóbölcsőt, amit álmában fél kézzel fogott. Amaia megkerülte az
ágyat, hogy lássa: a gyerek nyugodtan pihen vastag, egyrészes
pizsamájában. Kikapcsolta a babafigyelőt, kibújt farmeréből,
bemászott az ágyba és férje hátához simult, gonoszkás mosollyal
tapasztalva, hogy James összerándul hideg érintésétől.
– Átfagytál, szerelmem – suttogta félálomban.
– Megmelegítesz? – kérdezte Amaia kacéran, és még
szorosabban átölelte.
– Amit csak szeretnél! – felelte James felébredve.
 – Mindent szeretnék.
James feléje fordult, és Amaia megcsókolta, szomjúhozva
kereste ajkát.
Férje csodálkozva hőkölt hátra.
– Biztos vagy benne? – mutatott a kiságyra.
Amióta Ibai megszületett, Amaia kerülte az érintkezést
ugyanabban a szobában, ahol a gyerek volt.
– Biztos vagyok benne – felelte és újból megcsókolta.
Lassan szeretkeztek, csodálkozva szemlélték egymást, mintha
csak azon az éjszakán fedezték volna fel egymást, és mosolyogtak
annak tudatától, hogy valami értékeset, amit elveszettnek hittek egy
ideje, most újból megtaláltak. Majd elnyújtózkodtak, James
megfogta Amaia kezét, és a szemébe nézett.
– Nagyon örülök, hogy visszatértél, az utóbbi időben a dolgok
nem működtek valami jól közöttünk.
A kiságyból neszezés hallatszott, James felkönyökölt és
megnézte a gyermeket, aki pityergő hangokat kezdett hallatni.
– Éhes – nézett a feleségére.
– Időben megérkeztem, hogy megszoptassam, de a néném azt
mondta, már megetetted üvegből – szólt Amaia és igyekezett,
nehogy megjegyzése kritikának tűnjön.
– Kissé nyugtalan voltam. Azt olvastam, hogy a gyereket igénye
szerint kell etetni, és még nem érkeztél meg. Nem látok abban
semmi rosszat, hogy odaadjam neki az üveget, egyébként tizenöt
millilitert sem evett.
– Szerintem pedig az sem jó, ha egész nap tömjük. Az órarend
betartása rendkívül fontos, hiszen hallottad, mit mondott a
gyerekorvos.
– Ha nem tartjuk be az órarendet, az nem miattam van… –
felelte James.
– Arra célzol, hogy énmiattam? Már mondtam, hogy időben
érkeztem.
– Amaia, a gyerek nem óra, adott esetben teljesen mindegy,
időben jöttél-e vagy sem. És az előző alkalommal? És legközelebb?
Garantálni tudod nekem, hogy időben ideérsz?
Amaia szótlanul nézett rá. Karjába vette Ibait és lefeküdt az
ágyra, hogy megszoptassa. James hanyatt dőlt mellette, ujjával
simogatta a fiúcska fejét, majd behunyta szemét. Két perc múlva
Amaia hallotta lélegzéséből, hogy elaludt. Néha teljesen kikészít –
gondolta, miközben igyekezett megnyugodni: azt olvasta valahol,
hogy az anya idegessége átragad a gyerekre, aki ettől hasfájóssá
válhat.
Amikor a kisfiú befejezte az evést, megbüfiztette, majd
visszafektette a karjai közé, és érezte, ahogy a kis test álomba
merülve elernyed. Lehajolt, beleszagolt a babaillatot árasztó
hajacskájába és elmosolyodott. Ibai születése előtt, sőt a terhességét
megelőzően is már szerette a gyermeket, és szeretett volna saját
maga is kislány lenni és mamásat játszani, jó anyukának lenni, és ez
nagyon fájdalmas volt, mert valahol a lelke legmélyén érezte, hogy
az összes szeretete sem elég, hogy nem jól csinálja, nem érdemli
meg, hogy anya legyen, hogy az anyaság talán nem jellemző családja
asszonyaira. Talán a génekkel együtt valami sötét és kegyetlen
vonást is örökölt.
Tenyerébe vette jóllakottan szundikáló fia kezecskéjét: ujjai
szétterültek, akár egy tengeri csillag. Fia, a víz gyermeke, a folyó
gyermeke, akárcsak maga a parttalan folyó, követelte helyét,
birtokba vette saját területét, mint egy uraság, aki most tért vissza a
keresztes hadjáratból.
– Nagyon igyekszem, Ibai – suttogta, és a kisfiú hangosan
sóhajtott, amitől illatos lett körülöttük a levegő.
 9

Fél nyolcra kivirradt, és annak ellenére, hogy nem esett, a vastag

felhők szinte lefolytak a környező hegyekből, akár egy óriási
fürdőkádba a fürdőhab. Amaia látta, amint a sűrű fehérség
leereszkedik a hegyoldalon, tehát egy félórán belül már a vezetés is
nehezebb lesz.
Kettes sebességben haladt Txokoto negyed szűk utcáiban,
mivel úgy döntött, a rendőrség előtt még megiszik egy kávét Rosszal.
A sötétített ablakok előtt megállt és balra kanyarodott, hogy háttal
beparkoljon, majd döbbenten lefékezett. Az épület egész utcafrontját
fekete sprayvel fújták be, Ros pedig ecsettel a kezében próbálta
eltakarni a sötétlő nyomokat. Ennek ellenére a felirat tisztán
olvasható maradt: „Gyilkos kurva”.
Amaia kiszállt és messziről figyelte a jelenetet.
– Nocsak, úgy fest, Flora nem mindenki számára hős – szólt,
majd a feliratra szegezve tekintetét, odament a bejárathoz.
– Valószínűleg – mosolyodott el kényszeredetten Ros. –
Szervusz, hugicám! – A festékesvödörben hagyta az ecsetet, és
odalépett Amaiához, hogy megcsókolja.
– Azon tűnődtem, vajon megkínálsz-e azzal a csodás kávéval,
amit az olasz kávéfőződdel szoktál készíteni.
– Természetesen – felelte Ros, és bekísérte a cukrászdába.
Amióta Amaia az eszét tudta, mindig mély levegőt vett, amikor
belépett ezen az ajtón: ezen a reggelen ánizsillat csapta meg az orrát.
– Ma fánkot sütünk – magyarázta Ros.
Amaia nem felelt azonnal; az aroma mindig is anyjára
emlékeztette, és visszaröpítette az időben.
– Ez az illat…
Ros nem válaszolt. Kitette a csészéket, és friss kávét darált.
Csendben maradtak, amíg Ros elkészült.
– Bocsáss meg, hogy nem vártalak meg tegnap este, de ki
voltam merülve.
 – Semmi baj. Végül is a nénénk volt az egyetlen, aki ébren
maradt, James és Ibai is úgy aludtak, mint a bunda, amikor
megérkeztem.
Amaia azonnal észrevette. Ros alig emelte fel az orrát a
csészéből, amit két kézzel fogott az arca előtt, mintha el akarna
rejtőzni mögötte, és kis kortyokban itta a kávét.
– Jól vagy, Ros? – vizslatta nővére arcát.
– Persze, jól vagyok – vágta rá Ros túlságosan is sietősen.
– Biztos? – erősködött Amaia.
– Ne csináld ezt!
– Mit ne csináljak?
– Ne faggatózz, Amaia!
Reakciója még kíváncsibbá tette Amaiát. Ismerte nővérét, a
középsőt hármójuk közül, a leggyengédebb szívű teremtést, aki
mintha a világ összes gondját-baját a vállán hordaná, a
legnehezebben viselte az aggodalmakat, aki hallgatásba temette
problémáit, és smink alá rejtette szorongása nyomait.
Közben megérkeztek az első alkalmazottak, és vezetőjük,
Ernesto beköszönt az ajtón. Amaia észrevette, hogy Ros szinte
megkönnyebbüléssel fogadja őket, és azonnal megtárgyalja a napi
teendőket, mint aki kerülni akar egy nyomasztó helyzetet. Ott hagyta
a csészét a mosogatóban, és kilépett a cukrászdából, de még
észrevette, hogy a fehér festékréteg alatt régebbi feliratok is
felsejlettek.
Az elizondói rendőrség jobban el sem üthetett volna a völgy
többi épületétől. Szögletes vonalaival nemcsak kirítt a többi
építmény közül, de már-már úgy tűnt, mintha valami földönkívüliek
felejtették volna itt. A nagy ablakok azonban hatékonyan,
nagyítótükör módjára gyűjtötték össze a csekélyke baztáni fényt.
Amaia felfele indult a lifttel, miközben magában tervezte a napot, és
amikor az ajtók kinyíltak a másodikon, meglepetten tapasztalta,
hogy egy csoport rendőr szerfölött vidám hangulatban társalog a
kávéfőző automata előtt. Zabalza segédfelügyelő és Iriarte felügyelő
láthatóan remekül szórakozott, mindez Fermín Montesnek
köszönhetően, aki szélesen gesztikulálva anekdotázott. Amaia nem
állt meg mellettük.
– Jó napot, uraim.
A társalgást mintha elvágták volna.
– Jó reggelt! – feleltek kórusban, Montes pedig elkísérte az
irodáig.
– Salazar!
Amaia megállt.
– Van egy perce?
– Igazság szerint, nincs, Montes, egy perc múlva rohannom
kell egy ügy miatt, amiben nyomozunk – nézett a többi rendőrre,
akik ennek hallatán felálltak. – Talán ha hamarább értesített volna…
Belépett az irodába és becsukta maga mögött az ajtót, ott
hagyva a csalódott Montest. Odabent Jonan Etxaide segédfelügyelő
dolgozott a számítógépén. Amaia tréfálkozva üdvözölte.
– Mi történik itt? Nem csatlakozol a kávéautomata
lovagjaihoz?
– Nem iszom kávét, főnök, legalábbis velük nem…
Amaia meglepődött.
– Rosszban vagytok?
– Nem, nem erről van szó, de azt hiszem, nem mindegyikük
érzi magát jól a társaságomban.
– Miért? – firtatta Amaia. – Csak nem…?
A férfi elmosolyodott.
– Nos, ha valaki meleg, az valóban nem könnyíti meg a
dolgokat, de szerintem nem emiatt. Ne aggódjon, én sem teszem.
„Igaznak nincs félelme14” – idézte Amaia.
– Shakespeare-t olvas, főnök?
Amaia színlelt megadással felsóhajtott.
– Az utóbbi időkben leginkább neves gyerekorvosok,
pszichológusok és oktatók műveit böngészem.
Kopogtak, majd belépett Iriarte és Zabalza.
– Jó napot, uraim – kezdte Amaia kertelés nélkül. – A mai
napra két dolgot kell világossá tennem. A felügyelővel felkeressük az
arizkuni plébánost és a káplánt. Jonan folytatja az agotékkal
kapcsolatos, illetve katolikusellenes honlapok és fórumok
felkutatását. Zabalza, Ön segít neki.
Felálltak.
– És még valami: emlékeztetem Önöket, hogy Fermín Montes
felügyelő fel van függesztve, jelenléte a rendőrségen kizárólag
látogatói minőségben megengedett, és szintén felhívom a
figyelmüket, hogy a legszigorúbban tilos a szakmai részlegekhez,

14 Szász Károly fordítása

archívumokhoz, páncélszekrényekhez történő hozzáférése, továbbá
bármely olyan információ átadása számára, ami kapcsolatban áll a
jelenlegi nyomozásunkkal. Világos?
– Igen – bólintott Iriarte. Zabalza fülig elvörösödött és
beleegyezően mormogott.
– Munkára fel, uraim!
A káplánból nem sok hasznuk származott. Eléggé
nagyothallott, tucatszámra vetette a keresztet, miközben bejárta a
templomot apró, bizonytalan, de kétségkívül szapora lépteivel.
Iriarte mosolyogva nézett Amaiára, miközben nehezen követték a
futkosó és hadonászó káplánt, aki megmutatta nekik a
keresztelőmedence maradványait és egy padot, amelynek a
maradványaiból is meglátszott kora, és az ódon fa jellegzetes
illatával Juanita nagymama bútoraira emlékeztette Amaiát.
– Nézzék ezt a barbárságot! – pillantott sajnálkozva a káplán a
kettéhasított keresztelőmedencére. Arca szürreális, szinte
méltóságteljes kifejezést öltött, amíg a könnyek el nem öntötték a
szemét. Benyúlt földig érő fekete csuhája alá, nadrágzsebéből egy
keményített fehér zsebkendőt húzott elő, és megtörölte szemét.
– Bocsássanak meg! – szabadkozott túl hangosan. –
Gondolom, egyetértenek, hogy csakis egy lelketlen egyén tehet
ilyesmit.
Amaia Iriartéra nézett, és a kijárat felé intett.
– Köszönöm – szólt a felügyelő –, nagyon sokat segített.
– Tessék? – tette füle elé a kezét a káplán.
– Nagyon sokat segített! – kiabálta Iriarte. Kiáltása
visszhangzott az üres templomban.
A káplán szertelen mozdulatokkal bólintott, Amaia Iriartéra
mosolygott és vállat vont, mint akit teljesen letaglóz a hangoskodás.
Az erős széllökések elfújtak néhány felhőt Arizkun egéről. A
falu egyike volt azon helyeknek, ahol az idő mintha megállt volna.
Egy völgy feletti dombon helyezkedett el, és kitárulkozott a fénynek,
amely után a többi település csak áhítozott. A környező
smaragdszínű rétek tökéletesen idilli képet mutattak, az utcakövek
pedig az alattuk ragadt múltból közvetítettek üzeneteket.
A pap házáig sétáltak, amely mindjárt a szomszéd utcában volt,
és becsöngettek. Az ajtón Carillon-hang szűrődött át.
Amaia megfigyelte, hogy a ház lépcsőjétől balra egy kismadár
összeaszott teteme hever. Azon töprengett, egy kocsi ütötte-e el,
vagy a szél ereje csapta a földhöz.
– Csodaszép ez a hely – szólalt meg Iriarte, az arizkuni házak
jellegzetesen faragott ereszére pillantva.
– És kegyetlen – mormogta Amaia.
Egy hatvanévesforma asszony nyitott ajtót, és egy széles,
csillogó, gyertyaillatú folyosón vezette be őket. Lokin atya
irodájában fogadta a vendégeket, és Amaia megjegyezte magában,
hogy a pap arcának színe és kifejezése semmit sem javult a
püspökkel folytatott megbeszélés óta. Remegő kezét nyújtotta
feléjük, meglehetősen dagadt csuklóján egy szörnyű kék folt
éktelenkedett.
– Ó, ez hemartrózis, hemofíliám van, és ez az egyik kellemetlen
mellékhatása – szólt, állt fel az asztal mellől, majd átvezette őket egy
kis terembe, ahol kényelmetlen műbőr fotelok álltak.
Kávéval kínálta látogatóit, akik visszautasították azt, így helyet
foglalt.
Iriarte mellé ült, Amaia pedig megvárta, amíg mindketten
elhelyezkednek.
– Hallgatom Önöket – emelte fel kezét a tisztelendő.
– Lokin atya, Ön úgy nyilatkozott – Iriarte úgy tett, mint aki
jegyzeteit böngészi –, hogy az első támadás, amely során
megrongálták a keresztelőmedencét, tizenhét napja történt.
A pap bólintott.
– Szeretném, ha visszaemlékezne a néhány héttel, esetleg egy
hónappal ezelőtti eseményekre, és elmondaná, látott-e a
templomban furcsa, ismeretlen egyéneket, akik valamilyen
szempontból gyanúsak lehetnek.
– Nos, amint azt Önök is bizonyára tudják, ebben a faluban
rengeteg turista, túrázó érkezik, és természetesen nagy részük
megfordul a templomban, hiszen kétségkívül gyönyörű szentély –
szólt büszkén.
– Folytattak valamilyen felújítási munkálatot a közelmúltban
az épületben?
– Nem, a legutóbb a déli szárny mennyezetpárkányát
restaurálták, de ennek már két éve.
– Történt esetleg valamelyik hívével valamilyen szóváltás,
nézeteltérés?
– Nem.
– És a szomszédaival?
 – Velük sem. Személyes bosszúra gondolnak?
– Nem zárhatjuk ki.
– Tévednek – szólt hűvösen nézve Amaiára, pedig ő hallgatott.
– Ki segít Önnek a templom körüli teendők ellátásában?
– A káplán, két ministráns, akik vasárnaponként váltják
egymást, néhány gyerek a jövő tavaszi elsőáldozók közül, katekisták
egy csoportja… – kezét elgondolkodva halántékára tette. – Carmen,
az asszony, aki beengedte Önöket, a templomban takarít, gondját
viseli a virágoknak, olykor egy-egy katekistának is segít.
– Valamelyikük átveheti a másik feladatait, ha az bármilyen
okból kiesik?
– Attól tartok, hogy a káplánon és a gyerekeken kívül mindenki
évek óta ellátja az adott munkát. Ami biztos – először mosolyodott el
–, hogy az egyház nagyon sokat köszönhet a nőknek – nézett
békítőén Amaiára. – Nélkülük a parókiák nagy része nem haladna
egyről a kettőre. Valójában itt Ariz…
Amaia egy kérdéssel félbeszakította.
– Hány lakosa van Arizkunnak?
– Nem tudom pontosan, hatszáz-hatszázhúsz körül.
– Biztosan ismeri az összes hívét.
– Így van, egy ilyen kis helyen nagyon bensőséges a kapcsolat –
mosolygott hiún.
– Akkor csak észrevette volna, ha az utóbbi időben új hívek
jelentkeznek?
A pap arcára ráfagyott a mosoly.
– Igen – válaszolta meglepetten. – Így van.
– Fiatalemberek?
– Egy fiú a faluból, Beñat Zaldúa. Ismerem a családját, apja
nem jár a misére, kissé vonalas ember, de nem rovom fel neki,
mindenki a maga módján viseli fájdalmát. Az anyja templombajáró
volt, de hat hónapja meghalt rákban, nagyon szomorú.
– És mióta jár a fiú?
– Pár hónapja, de rendes, komoly gyerek, nem vegyül a… érti, a
többi kamasszal, akik… De előtte – elsőáldozó kora óta – nem járt
templomba, inkább a könyvtárban találkoztam vele. Jó jegyei
vannak, egyszer azt mondta nekem, történelmet szeretne tanulni.
– Lefogadom, hogy mindig kissé hátul helyezkedik el, távolabb
a többiektől.
Lokin atya még jobban elsápadt.
 – Valóban, de honnan tudja?
– És sosem áldozik – tette hozzá Amaia.
Amikor kiléptek a pap otthonából, erős szél fújt, végigsöpört az
utcákon és megcsapkodta a házak utcafrontját, ahonnan néhány
szomszéd leselkedett a félig nyitott kiskapuk mögül. Iriarte
megvárta, amíg beszállnak a kocsiba, majd megkérdezte:
– Mit számít az, hogy a srác a templom hátsó felében foglal
helyet? Én is azt szoktam csinálni. Az, hogy nem áldozik, amiatt is
előfordulhat, hogy még nem érzi magát késznek az ilyesmire, sőt
akár szégyellheti is. Amikor egy keresztény egy ideje nem jár
templomban, előfordulhat, hogy visszatérve kényelmetlenül érzi
magát.
Amaia figyelmesen hallgatta.
– Mindez lehetséges, mint ahogy az sincs kizárva, hogy
valójában felidéz egy olyan történelmi pillanatot, amikor az agoték
nem járulhattak az oltárhoz, nem áldoztak, vagy ha meg is tették, de
nem ugyanabból a szentségtartóból, mint a többi hívek, és a
templom hátsó részében kellett maradniuk egy rács mögött, amely
elválasztotta őket a többiektől, egy szimbolikus rács, amit ez a fiú
talán vizionál tudatában.
– Azt hittem, Ön nem támogatja Etxaide segédfelügyelő
elméletét az agote bosszúról.
– Nem vagyok róla egészen meggyőződve, de nem is zárnám ki,
amíg nincs jobb ötletünk, és Ön jól tette volna, ha elolvassa a
jelentést, amit Jonan ezzel kapcsolatban készített, így tudná, miről
beszélek.
Iriarte néhány percig csendben maradt, miközben emésztette a
korholást.
– A fiú úgy viselkedik, mint egy agote?
– A fiú agoténak képzeli magát. Teljesen ráillik a profil. Rossz a
kapcsolata az apjával, aki Lokin atya szerint egy kissé durva alak, és
nem kíséri el a fiát a misére. Értelmes, művelt és nyugtalan gyerek,
még a történelmi érdeklődés is stimmel, az anyja halála pedig
katalizálhatta mindezt. Egy ilyen aprócska falu túl szűk lehet egy
olyan fiú számára, akinek nagyra törő álmai vannak. Tapasztalatból
tudom. Egy kamasz magánya és fájdalma – akár a pisztolyon a kakas
és az ütőszeg.
Iriarte elmerengett ezen.
– Még így sem gondolnám, hogy ezt egy siheder tette volna
egyedül. Túlságosan látványos, nagyon megrendezett egy ember
számára.
– Egyetértek, Beñat Zaldúának valószínűleg van valakije, akire
szeretett volna nagy hatást tenni.
– Mégis kire akar hatást tenni egy kamasz?
– Egy lányra, az apjára, az egész társadalomra; megmutatva
mennyire okos, bár ebben az esetben már pszichopata viselkedésről
beszélhetünk – tétovázott Amaia.
– Menjünk el hozzá most? – javasolta a felügyelő, miközben a
slusszkulccsal beindította a kocsit.
– Így, minden nélkül? Ha csak feleannyira okos, amint
gyanítom, csak azt érjük el, hogy dacosan hallgatni fog. Majd
Etxaide kikeresi a neten, meglátjuk, mit talál.
Amint elhajtottak a templom mellett, Iriarte üdvözölte a
járőrözőket, akik egy autóból figyelték az épületet.
Délben eleredt az eső, fél óráig zuhogott, majd alfélé
txirimiri15 lett belőle. Gyéren szemerkélt, mintha ragyogó, hűvös
por lepte volna el a levegőt, gyöngyözve megmaradt a kabátokon,
akár a harmat, és csontig hatolt, lehozva a hegyekből a hideget.
Engrasi néni házában leves és forró kenyér illata terjengett, és noha
Amaia úgy gondolta, nem éhes, a konyhából érkező aroma hatására
azonban gyomra tiltakozva megkordult. Miután megetette Ibait,
mindnyájan asztalhoz ültek az ablaknál, és ebéd közben
kommentálták a politikai fejleményeket a híradóból.
Amaiának feltűnt James fáradtsága.
– Miért nem fekszel le? Egy szieszta jót tenne neked.
– Ha Ibai hagy aludni…
– Feküdj le nyugodtan, ma délután nem megyek a rendőrségre,
inkább elviszem a fiunkat sétálni, szinte nem esik – nézett ki Amaia
a szürkeségbe. – Továbbá estére arra van szükségem, hogy friss
legyél.
James ellenvetés nélkül elmosolyodott, és a lépcső felé
vonszolta magát.
– Vigyél esernyőt! – szólt még mindig mosolyogva. – Nem
hiszem, hogy kibírja sokáig, hogy rá ne zendítsen.
Amaia beöltöztette Ibait egy bélelt overallba, betette a kocsiba,
ráhúzta az esővédőt és kilépett az utcára Ros kíséretében, aki a

15 Txirimiri – szemerkélés (baszk)

cukrászda felé vette az irányt. Az a benyomása, hogy Ros ma
különösen nyugtalan, nem csillapodott. Egész ebédidő alatt kerülte
tekintetét, erőltetett mosolya rögtön leolvadt arcáról, amikor Amaia
nem figyelt oda. A hídnál elbúcsúztak, és Amaia addig nézett nővére
után, amíg az el nem tűnt.
Átsétált a hídon, és az esőben néptelen Jaime Urrutía utcán
indult felfele; alig néhányan mutatkoztak a gorapék16 alatti néhány
bárnál, ahonnan meleg és zene szűrődött ki, amikor kinyitották az
ajtókat. Amaia lelassította lépteit, miközben Ibai arcocskáját figyelte
– a kisfiú először kissé csodálkozott a babakocsi zötykölődésén, de
kezdte megszokni, egy ideig még álmosan pillogott anyjára, majd
elaludt. Amaia kézfejével megsimogatta Ibai arcát, hogy
megbizonyosodjon arról, nem fázik-e, és betakarta. Ráérősen
bolyongott – nem szokta meg ezt a lassú tempót –, és azon kapta
magát, mennyire élvezi, hogy hallgathatja cipősarka kopogását a
macskakövön, és szinte elringatta saját testének ritmikus mozgása.
Ahogy elsétált a tér mellett, egy pillanatra megállt az
Arizkunenea palota előtt, és tekintete elidőzött az udvarban kiállított
régi sírkőmaradványokon, amelyek az esőben valóságosabbnak
tűntek: mintha csak nedvesen mutatnák tényleges dimenzióikat.
Folytatta útját a városházáig, előbb körbenézett, hogy ne lássa
senki, és végighúzta kezét a botil harrin, a kövön, amely Elizondo
múltját jelképezte, és erőt adott annak, aki hozzáért – ez a mozdulat
megnyugtatta Amaiát, pedig nem is hitt a babonában. Visszatért a
térre, elballagott a lamiák szökőkútja előtt, és kitekintett a Baztán
folyóra onnan, ahol a házak hátsó része visszatükrözte a ragyogó
felületet, akár egy másik, párhuzamos, víz alatti világot. A folyó
megtévesztően nyugodt volt azon a részen. A Satxotena étteremből
kijövő néhány kései vendég fényképezkedett a korlátnál. Amaia
átment az úton, és belépett a helyiségbe. A tulajdonos felismerte és
köszönt: James kedvenc étterme volt, és gyakran jártak oda
vacsorázni. Két főre foglalt asztalt, és csendesen mosolygott, amikor
az asszony Ibai fölé hajolva megcsodálta a kisfiú szépségét. Amaia
tudta, hogy ezek klisék, de még így is anyai hiúságot érzett, és maga
is csodálta a folyó kis királyának, a vizek gyermekének gyönyörű
vonásait.
Kilépett az étteremből, és a parton ballagott tovább, azonban

16 Gorape – az épület ereszes része (baszk)

mielőtt a temetkezési vállalkozóhoz ért, megtorpant. Kellemetlenül
érezte volna magát, ha Ibaijal kellett volna elsétálni ott, mint ahogy
nem szerette volna egy kórház várótermébe vinni a gyermeket, vagy
egy házhoz, ahol beteg van. Úgy vélte, hogy ott jártában veszélybe
sodorja fiát, és noha maga napi szinten kapcsolatban van az élet
végének a lehető legszörnyűbb formáival, belül tudta, hogy a
gyermeket meg kell kímélni attól, hogy akár a legcsekélyebb
mértékben is érintkezzen a halállal. Legördítette a kocsit a járdáról,
és párhuzamosan a folyóval folytatta útját, s ahogy elérte a
temetkezési vállalatot, nem tudta megállni, hogy ne vessen egy
pillantást a közelmúltban elhunytak névsorára, amelyet naponta
kifüggesztettek a főbejáraton. Emlékezett arra, hogy kislánykorában
mindig kérdezősködött, amikor nagynénjével megálltak ott.
– Miért állsz meg mindig itt?
– Hogy tudjam, ki halt meg.
– És miért akarod tudni, ki halt meg?
Most a szemközti járdáról nem tudta levenni a szemét a
listáról, még ha abból a távolságból nem is tudta kiolvasni a neveket.
A zsebében megszólalt a telefon, Amaia megrezzent.
– Üdvözlöm, Jonan!
– Jó napot, főnök, vannak híreim. Ma reggel találtunk néhány
blogot, amelyek az agotékkal foglalkoztak. Nagy részük nem
tartalmaz semmi figyelemreméltót, ugyanazokat az információkat
ismételgetik, afféle copy-paste módon. Noha általánosságban a
hangnemük elítéli az agotékat ért jogtalanságokat, mindegyik
történelmi szempontból közelíti meg a kérdést, egyiknek sem volt
jelenkori gyűlöletre vagy fanatizmusra utaló jellege. Egy blogot
kivéve. „A kutyák órája” a címe, a többiekhez hasonlóan ismerteti a
jogtalanságok történelmi hátterét, ugyanakkor napjainkra
vonatkozó következtetéseket von le. Napló formában íródik, és a
főszereplő egy fiatal agote, aki úgy meséli el a népét ért sérelmeket,
mintha a XVIII. században élne. Néhány részlet kifejezetten briliáns,
és itt jön a jó hír: kikerestem a szerző IP-címét – Juan Agoteként írja
alá műveit –, és kiderült, hogy arizkuni és úgy hívják, hogy…
– Beñat Zaldúa – szólt Amaia. – Tudtam.
– Érdekes, mert mostanság már nem lehet megállapítani egy
családnévből, hogy agote származású-e vagy sem – kivéve talán, ha
maga agote –, de a Zaldúa az egyik legelterjedtebb név volt
körükben néhány évszázaddal ezelőtt. Szeretné, ha elhoznánk a
srácot és beszélnénk vele?
– Nem. Hívd fel és idézd be a rendőrségre holnap reggel
emberi időben. A fiú kiskorú, jöjjön az apja is!
Amikor befejezte a beszélgetést, megnézte az időt és látta, hogy
James valószínűleg már felébredt. Feltárcsázta.
– Keresni akartalak – vette fel rögtön a férje. – Merre jártok?
– Asztalt foglaltunk a Santxotenában Ibaijal.
– Jó ízlésetek van Ibaijal, ami az éttermeket illeti!
– Már beszéltem Rosszal, hogy este vigyázzon a gyerekre, és
érdeklődöm, vajon vacsoráznál-e velem.
James felnevetett.
– Örömmel, továbbá szeretnék valamit megbeszélni veled, és
úgy vélem, tökéletes helyszínt találtál.
– Epedve várom! – tréfálkozott.
– Nos, estig ki kell bírnod!
Ibai későn aludt el, a kései szoptatásoknál megszokott módon
nyugtalanul; úgy tűnt, ilyenkor rosszabbul emészt. Besötétedett és
ismét eleredt az eső, amikor elindultak otthonról, de így is inkább
gyalogoltak. Kinyitottak egy esernyőt, James átkarolta feleségét és
érezte, hogy Amaia reszket vékony kabátjában.
– Nem lepne meg, ha nem viselnél semmit a kabátod alatt.
– Ezt magadnak kell felderítened – kacérkodott Amaia.
A Santxotena rendkívül barátságos hely volt eperszín falaival
és elegánsan rusztikus stílusával, ablakai akár a mesebeli
mézeskalács házikóé, a festett ajtók hívogatón fénylettek, és a kert
egész évben tele volt virággal.
Asztaluktól be lehetett látni a konyhába, ahonnan finoman
átszűrődtek a hangok és az ízletes étel illata.
Kabátja alatt Amaia fekete ruhát viselt, amit Ibai születése óta
most vett fel először. Tudta, hogy jól áll neki, és James is szereti, és
attól, hogy ismét viselhette, jól érezte magát.
James elmosolyodott, ahogy meglátta.
– Gyönyörű vagy, Amaia.
Amaia helyet foglalt, de közben észrevette, hogy nemcsak férje
pillantását vonzotta. A pincérnő felvette a rendelést. Forró spárga
parajkrémmel mindkettejüknek, langusztás tőkehal Jamesnek, aki
mindig ezt rendelte, Amaia pedig grillezett lophiust választott
kagylóval.
James a borért nyúlt, és lenéző pillantást vetett felesége
vizespoharára.
– Kár, hogy amíg szoptatsz, nem ihatsz.
Amaia ügyet sem vetett a megjegyzésre, és belekortyolt a vízbe.
– Nos, igen – lelkesedett James. – Azt szerettem volna veled
megbeszélni, ami már egy ideje foglalkoztat. Amióta teherbe estél,
egyre gyakrabban jártunk Elizondóba, és most, hogy gyerekünk van,
még gyakrabban fogjuk tenni. Tudod, mennyire kedvelem a Baztánt,
és mennyire szívesen vagyok a családoddal, ezért azt gondolom,
eljött az ideje, hogy legyen nekünk is egy házunk itt, Elizondóban.
Amaia nagy szemeket meresztett.
– Nos, igazad van, erre valóban nem számítottam… Úgy
gondolod, költözzünk ide?
– Nem, Amaia, persze hogy nem. Szeretem Pamplonát,
imádom a házunkat, és mind a te munkád, mind a szobrászműhely
szempontjából Pamplona tökéletesen megfelelő hely. És azt is
tudod, mennyit jelent nekem a Mercaderes utcai lakás.
Amaia kissé megkönnyebbülten bólintott.
– Csak arról beszélek, hogy vehetnénk itt egy második házat,
ami a miénk lenne.
– Bármikor jöhetünk a nénémhez, olyan, mintha az anyám
lenne, és az ő háza az én otthonom.
– Tudom, Amaia, hogy számodra mindig is ezt jelenti majd, de
az egyik dolog nem zárja ki a másikat. Ha lenne itt egy házunk, Ibai
igényeinek megfelelően alakíthatnánk, saját szobát kapna, kéznél
lenne a holmija, és nem kellene Pamplonából mindig málhás ló
módjára megpakolva érkezni. Amikor pedig nagyobbacska lesz, kell
majd a hely a játékainak.
– Fogalmam sincs, James, nem tudom, szeretném-e.
– Beszéltem a nénéddel, elmeséltem neki a dolgot, és jó
ötletnek tartotta.
– Na, ez tényleg meglep! – tette le a villát Amaia.
– Valójában – mosolygott James – végül ő győzött meg,
amikor a Juanitaeneáról17 beszélt.
– A nagyanyám háza – suttogta meglepetten Amaia.
– Igen.
– De James, évek óta elhagyatottan áll, amióta nagyanyám
meghalt, és akkor én csak ötéves voltam, képzelheted, mekkora

17 Juanitaenea – Juanita háza (baszk)

romhalmaz – erősködött.
– Nem az. A nagynénéd elmondta, hogy az épület
természetesen teljes felújításra szorul, de a falak, a tetőszerkezet és a
kémény is nagyon jó állapotban vannak; ezekben az években a
nénéd gondoskodott a minimális karbantartásról.
Amaia magába merült, gondolatban végigjárta a szobákat,
amelyek emlékei szerint óriásiak voltak, felidézte a kandallót,
amelybe kislánykorában állva befért, és szinte érezte az ujjai hegyén
a csiszolt, lakozott bútorok sima felületét, látta a gránátalmaszín
szaténtakarót a nagymamája ágyán.
– Szerintem jó ötlet lenne, ha Ibai gyerekkora legalább részben
itt telne, és külön jót tenne, ha egy olyan házban töltené, ami a
családjáé volt.
Amaia nem tudott szóhoz jutni. Nénjénél mindig biztonságban
érezte magát, de Elizondóval kapcsolatban megvoltak a fenntartásai.
Az bizonyos, hogy a visszatérés a Baztánba már hónapok óta nem
jelentett sötét terhet, és Amaia tudta: ez nemcsak annak köszönhető,
hogy őszintén elmesélte Jamesnek, mi történt kilencéves korában.
Tisztában volt azzal, hogy mindenekelőtt az erdő urával fenntartott
élő kapcsolat tért vissza, ott dobogott a széfben lapuló DVD-n, amit
egyszer sem nézett meg azóta, hogy a medveszakértőkkel együtt
tekintették meg egy baztáni hotelszobában. Olykor kinyitotta széfet,
hogy betegye a fegyverét, és ujjaival végigsimította a dobozt, és a
lény borostyánszínű tekintete teljes valóságában jelent meg előtte.
És csakis akkor, amikor felidézte az emléket, a félelem és a kétely
árnyalata mintegy varázsszóra elillant. Önkéntelenül is
elmosolyodott.
– Amaia, ezek olyan dolgok, amelyekre senki sem gondol, amíg
nincs gyereke. Tudod, hogy boldog vagyok Pamplonában, sosem
szerettem volna visszatérni az Egyesült Államokba, de most, hogy
van egy fiam, tudom, hogy ha ott élnék, szeretném, ha megismerné a
gyökereit, a helyet, ahonnan a családja származik, és igyekeznék
ezekkel a dolgokkal kapcsolatba hozni, amennyire csak tehetném.
Amaia izgatottan nézett a férjére.
– Nem tudtam, hogy így gondolkodsz, James, sosem beszéltél
nekem ilyesmiről, de ha ezt szeretnéd, meglátogathatjuk a
szülőföldedet, amikor Ibai kicsit megnő.
– Persze, Amaia, elmegyünk, de nem tervezek ott élni, már
mondtam neked, hogy ott szeretnék maradni, ahol lakom, de
megvan az az óriási szerencsénk, hogy a te gyökereid Pamplonától
ötven kilométerre vannak, és bárki azt mondaná, hogy egy teljesen
más világról van szó… Ezenkívül, Amaia – mosolygott –, ez egy
jellegzetes épület… Tudod, mennyire lelkesedem a baztáni
építészetért. Szeretnék itt egy házat, a felújítása és a rendbe szedése
remek kaland lenne. Mondd, hogy igen! – kérte.
Amaiát meghatotta és csodálattal töltötte el férje lelkesedése.
– Legalább annyit ígérj meg, hogy elmegyünk megnézni! A
nénéd felajánlotta, hogy holnap megmutatja.
– Holnap? Te kerítő! Te is és a néném is! – kiáltott fel Amaia
színlelt felháborodással.
– Megyünk? – könyörgött James.
Amaia mosolyogva bólintott.
– Te kerítő!
James áthajolt az asztalon, és szájon csókolta.
Amikor kiléptek az étteremből, látták, hogy továbbra is
csendesen esett, a felhők dél óta tornyosultak Elizondo felett, és nem
úgy tűnt, mintha az eső hamar elállna. Amaia beszívta a nedves
levegőt, és arra gondolt, mennyire gyűlölte ezt gyerekkorában,
mennyire áhítozta a tiszta, kék nyári eget, és a nyár mindig rövid és
távoli volt a Baztánban. Annyira elviselhetetlennek tartotta, hogy
egész estéket tudott felidézni, amikor a lélegzetétől bepárásodó
ablakon át nézett kifele, pulóvere ujjával törölgette az üveget, és
arról álmodozott, hogy elmenekül e helyről.
– Micsoda hideg! – kiáltott fel James. – Menjünk haza!
Amaia remegett a vékony kabátjában, de ahelyett, hogy a
belvárosi utcák felé vegye lépteit, hirtelen megállt, mint akit a nevén
szólítanak, és elindult a másik irányba.
– Várj egy kicsit! – kérte.
– Megtudhatom, merre mész? – kérdezte James, aki mögötte
sietve hiába próbálta fölé tartani az esernyőt.
– Pár perc, csak valamit meg akartam nézni – állt meg Amaia a
baztáni temetkezési vállalat zárt ajtaján függő tablónál.
Kicsit hátralépett, hogy a háta mögött a lámpák fénye
megvilágítsa a hirdetést, ami a délután felkeltette a figyelmét. Már
értette, miért. A lányok ugyanazt a fényképet választották, amely a
bejáratnál fogadta Amaiát, és amelyen Lucia Aguirre széles
bizalommal mosolygott a halálakor is viselt pulóverben.
Kétségtelenül kedvenc öltözéke lehetett, amelyben egy nő csinosnak
és vonzónak érzi magát, amelyet stúdióképhez választ, vagy akkor
vesz fel, ha egy férfinak akar tetszeni. Vidám és feltűnő darab,
amelyben nem az élettől búcsúznak, hogy majd e halotti lepelben
kísértsenek. Összetéveszthetetlen volt, de Amaia így is kétszer
olvasta el a feliratot: Lucia Aguirre, ötvenkét éves, két lánya Marta
és María, unokái… sőt a pamplonai parókiát is megemlítik, ahova
tartozott. Mit keresett tehát Lucia Aguirre egy baztáni hirdetésben?
Amaia kitapogatta mobilját a kabátzsebében: elmentette az
egyik lány telefonszámát, de nem tudta megjegyezni, melyikükét.
Megnézte az időt, arra gondolt, későre jár, de mégis megnyomta a
hívás gombot.
– Salazar felügyelő? – felelt egy fiatal hang; vélhetően Amaia
számát is feljegyezték.
– Jó estét, Marta – kockáztatta meg. – Sajnálom, hogy ilyen
későn zavarlak, de szeretnék feltenni egy kérdést.
– Semmi baj, éppen tévéztem. Hallgatom!
– Elizondóban vagyok, és a baztáni temetési értesítéseknél
édesanyátok is szerepel. Vajon miért?
– Nos, anyám kiskora óta Pamplonában élt, de valójában a
Baztánban született, azt hiszem kétévesen költözhetett el a
nagyszüleimmel a városba. Még fiatalkorában elvesztette az apját,
nagymamám viszont már nagyon idős, és az öregek otthonában él,
volt egy nővére, aki szintén itt lakott, de nyolc éve meghalt. Nincs
más családtagunk arrafelé, mégis azt gondoltuk, így a helyes.
Emlékszem, amikor meghalt a nagynénje, anyám intézte a temetést,
és ő is rendelt egy hirdetést a Baztánban, tudja, ez afféle hagyomány,
hátha valaki emlékezik majd a családra.
– Köszönöm, Marta, részvétem neked és a testvérednek,
elnézést a zavarásért.
– Ne mondjon ilyesmit, mi vagyunk lekötelezve!
 10

1980 tavasza

Juan nézte a keverőgépben forgó krémes masszát. Alig egy hónapja

vették a készüléket, és amint azt Rosario meg is jósolta, az üzlet
olyannyira megugrott, hogy nemcsak régi klienseiket látták el, de
újakra is szert tettek. Juannak eszébe jutottak a régi idők. Azok az
idők, amikor neje először Florával, majd Rosaurával volt terhes, ő
pedig fiút szeretett volna, hogy továbbvigye a Salazar családnevet;
neki is csak Engrasi nővére volt, és ha nem születik fiú, a családnév
elvész. Florával még nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget,
azonban amikor Rosaura is megszületett, némi csalódást érzett, bár
titkolta felesége előtt. Fiúutód: ez a butaság már-már olyannyira
beárnyékolta kedélyét, hogy saját anyja is figyelmeztette:
– Vágjál jó képet hozzá, fiam, ha nem akarod, hogy a kedves
nejed fogja a lányaitokat, és visszatérjen San Sebastiánba. Ahelyett,
hogy morognál, inkább legyél hálás: egy nő felér egy férfival, sőt
olykor többel is.
Még őrizte a listát a fiú- és lánynevekkel, amiket terveztek
Rosarióval az előző terhességeknél, és amiből kis is választották
gyermekeik nevét. Egy pillantást vetett a forgó masszára, majd
elővette a listát, és kitette az asztalra. A papír négyfelé hajtogatva
érintetlenül lapult évekig a fiókban, most azonban gyűrötten és félig
széttépve hevert ott: felesége egyszer hirtelen arcába vágta, mielőtt
kirohant volna a cukrászdából.
Kétségkívül ostoba volt. Miért kellett annyira erősködni
azokkal a buta nevekkel?
– Gondolkodnunk kellene a gyermek nevén.
– Még korai – vetette oda Rosario, majd témát váltott. –
Elkészítetted az azkuneiek rendelését?
– Nem korai, már az ötödik hónapban vagy! A gyerek már
akkora lehet, mint a kezem, és ideje, hogy gondolkodjunk a neveken!
Ugyan, Rosario, hagylak választani, csak vessél egy pillantást a
listára, és mondd, melyik tetszik! – lobogtatta a papírt Juan a
felesége arca előtt.
Az asszony megfordult, és kitépte a listát a kezéből. Juan kővé
dermedt. Rosario lesütötte szemét, mint aki olvas, majd felpillantott,
de nem emelte fel a fejét, csak a foga között szűrte:
– Egy név, egy név… Tudod, mi ez?
Juan nem jutott szóhoz.
– Halottak listája.
– Rosario…
– Halottak listája, de a halottaknak nem kell név, semmire
sincs szükségük – mormolta félhangon, és kinézett a kontyából
kibontakozott fürtjei közül.
– Rosario… Miket beszélsz? Megijesztesz.
– Ne ijedj meg – emelte fel a fejét felesége, és visszatért a
szokásos hangszíne –, ez csak játék.
Juan figyelte nejét, és igyekezett lenyelni a torkából feltörő
sűrű, keserű félelmet.
Rosario összegyűrte a papírt, és férje arcába vágta, majd
kilépett az ajtón.
– Rakd vissza ahonnan elővetted – tette hozzá –, vannak
fiúnevek is, és hidd el, jobb ha fiú lesz, mert ha egy kis kurva
születik, nem lesz szüksége névre.
 11

Amaia James mellé feküdt abban a meggyőződésben, hogy ezen az

éjjelen nem fog elaludni; fejében az új információ örvénylett. Három
bűncselekmény, amelyeknek láthatóan semmi közük egymáshoz, és
amelyeket három tehetségtelen bűnöző követett el, mindegyik
esetben ugyanazt a csonkítást hajtották végre, a végtag minden
esetben eltűnt a helyszínről, a három gyilkos végzett magával a
börtönben vagy a letartóztatásban, és mindnyájan ugyanazt az
üzenetet hagyták a falon, kivéve Medina esetét, aki Amaiának
címezte és személyesen a kezébe juttatta a levelet. És most, amint
kiderült, hogy Lucia Aguirre baztáni származású volt, egy újabb ajtó
nyílt, s talán ez jelenti majd az összefüggést. Mielőbb ki kell deríteni
a logroñói áldozat származását. Hogyan is hívták? Nem emlékezett
olyasmire, hogy a Paduától kapott jelentés erről említést tenne.
Ismét rápillantott az órára: fél egyre járt. Úgy számolta, hogy két óra
felé Ibai enni kér, majd akkor felkel, és összeállít egy listát, mit
szükséges még kideríteni. Magában jegyzetelt, és közben elaludt.
A folyó mellett járt, és hallgatta – bár nem láthatta – a lamiák
kacsalábának ritmusos csapkodását a víz felszínén. Lucia Aguirre
elszürkült arccal – mintha csak most húzták volna elő egy kialudt
tűzhelyből – bal karját derekára helyezte, és nézte könyéktől csonka
karját. Most nem fújt a szél, az esőszerű vizes csapkodás is elállt,
amint Lucia ijedt tekintete találkozott az övével, és ismét belefogott
szokásos dalába, csakhogy ez alkalommal hallatszott a hangja,
szárazon és recésen szólt a homoktól, ami a torkán akadt, és Amaia
kivette szavait: nem azt mondta: kapd el, ó..” hanem azt: „Tarttalo”.
A csecsemő halk neszezése elég volt ahhoz, hogy visszahozza
Amaiát álmából. Megnézte az időt, és meglepődve látta, hogy négy
óra.
– Jól van, bajnok, egyre többet kibírsz! Mikor alszod majd
végig az éjszakát? – suttogta, és karjába vette fiát.
Szoptatás után kicserélte a pelenkát, és visszatette a kisfiút a
bölcsőbe.
– James! – szólt halkan.
– Igen?
– Dolgozni megyek. Ibai evett, reggelig aludni fog.
James valamit mormogott, és suta csókot dobott felé.
A fűtés egész éjszaka takarékra volt állítva, így amikor Amaia
belépett az irodába, hálásan gondolt Jamesre, aki rábeszélte, hogy
meleg gyapjúpulóvert és tollkabátot vegyen fel. Bekapcsolta a
számítógépet, és a folyosói automatából hozott magának kávét,
miközben végiggondolta a teendőket. Leült az asztalhoz, és elkezdte
végignézni az összes információt a logroñói esetről. Emlékei nem
csaltak, semmiféle utalás nem volt az áldozat származásáról, csak az
I.L.O. kezdőbetűk szerepeltek.
A Google-ban rákeresett a főbb La Rioja-i napilapok
archívumaira, és talált néhány említést a bűncselekményről és az
elkövetőről: Luis Canterónak hívták. Az áldozatról azonban nem
esett szó. Rábukkant egy bírósági tárgyalásról szóló cikkre,
amelyben Izaskun L.O-ról volt szó, továbbá egy másik írásra, amely
I. López Ormazábal meggyilkolására tért ki.
Izaskun López Ormazábal. Begépelte a teljes nevet a
rendőrségi személyazonosító nyilvántartásba, és pár másodperc
múlva megjelentek a DNS-adatok.
Izaskun López Ormazábal.
Alfonso és Victoria lánya.
Született Berroetában, Navarra, 1969. augusztus 28-án.
Elhunyt…
Amaia megdermedt, és újra meg újra átolvasta az adatokat.
Berroetában született, egy alig százfős kis faluban Elizondótól
mintegy tizenkét kilométerre, tehát kétségkívül baztáni volt. A
felfedezés bizonyossága szinte szédítette. Fellélegzett, mint akiből
felszabadul az elmúlt órák feszültsége, körbenézett a csendes, üres
teremben, mintegy keresve, kivel is ossza meg nyugtalanító
felfedezését, hiszen egyáltalán nem higgadt le attól, hogy látta
gyanúját beigazolódni. Tudta: a szakadék, amely után tapogatózott,
akkor is előtte tátongott, amikor ő még csak nem is sejtette létezését,
azonban most bizonyítékokat szerzett egy égető, pulzáló valóságról,
amely lába előtt hevert és kiáltozott, összevegyülve az áldozatok
vérével, és ennek addig nem lesz vége, amíg ki nem bukik az igazság.
Amaia tudta, hogy nem lesz könnyű, de megteszi, még ha neki
magának is kell alászállnia egészen a pokolig, és megharcolni a
démonnal, aki – mintha csak egy játék része volna – figyelmeztette a
falakra firkálva a bestia nevét, a szörnyetegét, aki ártatlan pásztorok,
fiatal lányok, bárányok húsával táplálkozott.
Mintha csak meghallotta volna fohászát, Etxaide
segédfelügyelő lépett be az irodába, és mindkét kezében kávét
hozott.
– A bejárati rendőr jelezte, hogy Ön már itt van.
– Szervusz, Jonan, de mennyi az idő? – nézett Amaia az órára.
– Hat óra múlt – nyújtotta oda Jonan az egyik bögrét.
– Mit keresel itt ilyen korán?
– Nem tudtam aludni, a panzióban, ahol megszálltam, vagy
húsz fickó legénybúcsút tartott – mondta, mintha ez mindent
megmagyarázna. – És Ön?
Amaia elmosolyodott, és a következő húsz percben tájékoztatta
kutatásainak eredményeiről.
– És Ön szerint más esetek is lehetnek még?
Amaia nem felelt azonnal.
– Valamit azt súgja nekem, hogy lehetnek.
– Kereshetünk még egyéb áldozatokat, ahol nemi erőszak és
csonkítás történt – javasolta Jonan, miközben kinyitotta laptopját.
– Túl általános – vetette ellen Amaia. – A csonkításnál szó
lehet vágásokról vagy egyéb sebekről, és sajnos ezekből bőven van.
Ezenkívül biztos vagyok abban, hogy az esetek nagy többségében egy
megcsonkított, elveszett végtag valószínűleg nem lesz nyilvános
adat.
– És a Baztánban született vagy ott élt áldozatok?
– Már ellenőriztem, de az áldozatok születési helye általában
nem releváns, és az esetek nagy többségében nem is említik azt, csak
a halotti bizonyítványban.
– Megkísérelhetjük itt; a halotti anyakönyveknél kell lennie egy
olyan résznek, ahol az erőszakos halálesetek szerepelnek – gépelte
be Jonan az adatokat a laptopjába, miközben Amaia kortyolgatta a
kávét, és igyekezett a pohárral felmelegíteni a kezét. „El kell hoznom
a saját bögrémet” – gondolta, és tekintete a kinti tájat pásztázta,
azonban az ablak csak a saját tükörképét mutatta: a Baztán fölött
még éjszaka volt.
– A temetkezési vállalatok – jutott eszébe hirtelen.
Jonan várakozva fordult felé.
 – Hogyan?
– Lucia Aguirre családja rendelt egy hirdetést a baztáni
temetkezési vállalatnál. Nem lepne meg, ha az elhalálozás után
értesítést raknának ki, esetleg miséket rendelnének, vagy ha
valamelyik áldozat a völgyben született, akár a Baztánban is
eltemethetik, annak ellenére, hogy halála pillanatában már nem él
ott.
– Hánykor nyitnak? – kérdezte Jonan, megnézve az óráját.
– Nem hinném, hogy kilenc előtt, bár van egy huszonnégy órás
telefonszámuk, amit sürgősségi helyzetben hívni lehetne – felelt és
ismét kitekintett az ablakon, ahol távoli, gyér derengés jelezte a
hajnal első fényeit.
– Még pár dolgot el kell intéznem reggel, de ha lesz időm,
elkísérlek a temetkezési céghez, azt hiszem, Elizondóban kettő is
van. Derítsd ki, hátha van több is más falvakban, de ne hívd fel őket,
személyesen szeretném megérdeklődni, hátha felfrissítjük a
memóriájukat!
Tollkabátban szállt kocsiba, és lassan leeresztett ablakkal
vezetett a kihalt város néptelen utcáin, hogy hallja a madarak hajnali
perlekedését. Áthajtott a Txokotón, hátulról megkerülte a
cukrászdát – abban az órában még zárva tartott – és megállt, a
falnak szegezve fényszóróját. Valaki tetemes adag sprayvel a
következőt festette a falra: „Áruló kurva”. Pár percig állt és nézte a
feliratot, amely egyre értelmetlenebbé vált, ahogy olvasta, majd
hazahajtott. Otthon Rosszal találkozott, aki éppen a kabátját vette a
bejáratnál. Elköszönt tőle, de nem szólt semmit a feliratról, belépett
a csendes házba, ahol még mindenki aludt, és észrevette, hogy a
többi, gázfűtéses helyiségtől eltérően a nappali egészen hűvös lett
hajnalban. Amaia letérdelt a kandalló előtt, és nekifogott a tűzrakás
mindig megnyugtató szertartásának. Mechanikusan csinálta,
ugyanazt a rítust ismételgetve, amit kislánykorában tanult, és amely
mindig is megmagyarázhatatlan békességgel töltötte el. Amikor a
lángok nyaldosni kezdték a legnagyobb fahasábokat is, felállt,
megnézte az időt, és azt számolgatta, hány óra is lehet Louisianában.
Elővette a telefonját, kikereste Dupree ügynök elérhetőségét, és
feltárcsázta a számot, miközben úgy érezte, szíve egy pillanatra
kihagyott félelmében, és egy hang azt kiabálta belül, hogy tegye le a
kagylót, szakítsa meg ezt a hívást. Valahonnan New Orleansból
azonban Aloisius Dupree kellemes hangja válaszolt.
 – Jó estét, Salazar felügyelő! Vagy azt kell mondanom, jó
reggelt?
Amaia felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
– Szervusz, Aloisius. Már megvirradt – szólt, miközben
próbálta elfojtani remegését, ami annak ellenére elhatalmasodott
rajta, hogy a tűz már égett.
– Hogy vagy, felügyelő? – hangja éppen olyan barátságos és
megértő volt, mint amire emlékezett.
– Össze vagyok zavarva, sok minden összejött. Talán túlzottan
is – vallotta be Amaia.
Teljesen felesleges lett volna hazudni Dupreének, hiszen mi
értelme lett volna a korai hívásoknak, ha nem az őszinteség?
– A Baztánban vagyok, egészen idáig hozott egy ügy, amelyben
nyomozok, semmi komoly, a témával leginkább a főnökeim politikai
elköteleződése miatt kell foglalkoznom, de ma rájöttem, hogy egy
másik ügy, amellyel ugyancsak meg vagyok bízva, szintén a völgybe
vezet. Még nem tudom, hogyan magyarázzam, de megérzéseim
szerint az egyik eset ilyesmiről szól… És valamiképpen úgy tűnik,
hogy a gyilkos kapcsolatot akar velem létesíteni. Mint azokban az
esetekben, amit Quanticóban tanultam, a modus operandi
megegyezik a Jack-típusú személyekkel, akik a rendőrséggel lépnek
kapcsolatba, azzal a különbséggel, hogy ez szofisztikáltabban
cselekszik, ezért gyanítom, hogy összetettebb személyiségről lehet
szó – elhallgatott, hogy rendbe szedje gondolatait.
– Mennyivel összetettebb?
– Egyelőre nem merek ennél részletesebben fogalmazni. Amit
tudunk: a végrehajtók középszerű alakok, akiket általában kisebb
lopásokkal, eltulajdonításokkal, csalásokkal szoktak vádolni, és a
közös nevező a szexuális eredetű erőszak. A saját környezetükben
öltek nőket, nekik pedig – amennyire jelenleg tudom – kapcsolatuk
volt a völggyel, egyikük itt lakott, a többiek a Baztánban születtek…
– itt megállt, és nem tudta, hogyan folytassa. – Tudom, Dupree,
hogy mindez elég mondvacsináltnak tűnik, de a zsigereimmel érzem,
hogy itt több van, mint ami látszik – mentegetőzött – a baj az, hogy
fogalmam sincs, honnan kezdjem.
– Hogyne tudnád, Salazar felügyelő. Az…
– Az elejével – fejezte be, és a hangja idegesen vibrált.
– És a kezdet mi volt?
– Johana Márquez meggyilkolása.
 – Nem – szakította félbe szárazon Dupree.
– Ez volt az első bűntény, ahol csonkításról értesültem, persze
előfordulhattak már előtte is, de… az apja…, a gyilkosa, hagyott
nekem egy üzenetet, mielőtt végzett volna magával, és emiatt indult
a nyomozás.
– De mi volt a kezdet? – erősködött Dupree, szinte suttogva.
Amaia hátán hideg futott végig, mintha rekettyebokor tüskéjét
érezné anorákjában, amikor Mari barlangjához taposta az ösvényt.
Arany karpereceinek csilingelése, derékig érő ragyogó haja, félig
királynői, félig boszorkányos mosolya, és a hangja, ahogy a
következőket mondta: „Láttam egy embert, aki betért az egyik ilyen
barlangba, és hozott egy csomagot, ami nem volt nála, amikor
kilépett.”
És a kérdésére adott kitérő választ: „Látta az arcát?” – „Csak az
egyik szemét”. A vonal túlsó végén Aloisius sóhaja messzinek és
jóízűnek tűnt.
– Látod, hogy tudtad? Most vissza kell térned a Baztánba.
Amaia meglepődött a megjegyzésen.
– Aloisius, két napja itt vagyok.
– Nem, Salazar felügyelő, még nem tértél vissza.
Letette a telefont, és pár percre rámeredt a kijelzőn megjelenő
üzenetre.
– Nem szabad megtenned!
Engrasi hangja megijesztette. Nagynénje ott állt a lépcső
közepén, és őt nézte. Amaiának ijedtében kiesett a kezéből a telefon,
és begurult a kandalló előtt álló egyik füles karosszék alá.
– Ó, néném, megrémítettél – tapogatózott Amaia ügyetlenül a
fotel alatt.
Az idős asszony lejött a lépcsőn, Amaiára szegezve szigorú
tekintetét.
– És amit teszel, nem rémít meg?
Amaia felállt a telefonnal a kezében, megvárta, amíg pulzusa
rendbe jön, mielőtt felelt volna.
– Tudom, mit csinálok, néném.
– Valóban? – szólt gúnyosan Engrasi. – Tényleg tisztában vagy
azzal, mit csinálsz?
– Válaszokra van szükségem – mentegetőzött.
– Én segíthetek neked – szólt Engrasi, odalépett az
almáriumhoz és elővette a fekete selyembe bugyolált kis csomagot,
amelyben a tarot kártyája lapult.
– Néném, ehhez tudni kellene a kérdéseket, te tanítottad
nekem, és nekem fogalmam sincs a kérdésekről. Amikor Dupreével
beszélek, sokat segít, ne feledd a szakmai tapasztalatát, az FBI egyik
legnevesebb szakértője a viselkedészavarok és bűnözői magatartás
témájában, nagyon sokat számít a véleménye.
– Kislányom, olyan dolgokkal játszol, amelyek rajtad kívül
állnak – korholta Engrasi unokahúgát.
– Megbízom benne.
– Az Isten szerelmére, Amaia, nem látod, mennyre
természetellenes a kapcsolatotok?
Amaia felelni akart, de észrevette, hogy James Ibaijal a
karjában jön le a lépcsőn sétára öltözve.
Nénje még egy rosszalló pillantást vetett rá, majd bement a
konyhába reggelit készíteni.
 12

A Juanitaenea a Trinkete panzió mögött helyezkedett el, egy sötét

termőtalajú, kertekkel körbevett területen. A legközelebbi házak
mintegy háromszáz méterre épültek, és csoportjuk élesen elütött a
magányos házikó időtől, zuzmótól és esőtől megsötétedett köveitől.
Az eső eláztatta a rücskös homlokzatot, amitől az épület úgy nézett
ki, mint egy óriási péksütemény.
A fafaragásos keskeny eresz mintegy másfél méternyire ugrott
ki és védte a nedvességtől a növényeket, amelyek a sötét
színárnyalatok környezetében világosabbnak tetszettek. A bejárat az
emeleten volt, oda egy keskeny, girbegurba külső lépcső vezetett,
korlát nélkül: úgy tűnt, mintha egyenesen falból nőtt volna. A
földszinten két félköríves boltív, az ajtókat durva gerendákkal
pótolták. Az óriási négyszögletű bejárat a boltívek közt viszont
megőrizte kovácsoltvas lapjait, s ezek még rozsdásan is láttatták a
szép ötvösmunkát, egy hajdani helyi mesterember keze művét,
amelyben a gondosság és az értékek tisztelete rendkívül fontos
szerepet játszott. A házat minden oldalról földek vették körül. Hátul
öreg tölgyfák és bükkök csoportja állt, és egy szomorúfűz, amely már
Amaia gyerekkorában is uralta a terepet. A telekre elölről lehetett
bemenni, az egyik oldalon nagyjából ezer négyzetméteres kert volt
található, amely elég gondozottnak tűnt.
– Évek óta egy férfi tartja rendben. Hoz nekem némi zöldséget,
és legalább a kert rendezett, nem úgy, mint a telek többi része –
mutatott rá Engrasi az elülső részre, ahol deszkák, műanyag vödrök
és azonosíthatatlan hulladék hevert, amely régi bútorokból
származhatott.
James lelkesedése alábbhagyott, amikor meglátta az ajtót a
kinti lépcső magasságában.
– Itt kell felmenni? – szemlélte bizalmatlanul a lépcsőfokokat.
– Odabent is van egy, a második szintre visz fel az istállóból –
magyarázta Engrasi, és odaadott neki egy kulcsot, amely a leláncolt
lakatokat nyitotta az egyik boltívnél.
Az ódon ajtó kissé megremegett, ahogy James befele lökte.
Engrasi megtalálta a villanykapcsolót, és valahol odafönt
meggyulladt egy poros villanykörte, gyér narancssárgás fénye szinte
elveszett a magas gerendák alatt.
– Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy reggel jöjjünk, itt nincs sok
fény – lépett oda Engrasi a poros és pókhálós csukott
zsalugáterekhez. – James, ha segítesz, talán valamelyiket ki tudjuk
nyitni.
A rézfogantyúk mintha beragadtak volna, de végül megadták
magukat James próbálkozásának, befele nyíltak és beengedték a
fényt, amely tökéletes nyalábot vetített a szálldosó porban.
James hitetlenkedve megfordult, amint szemügyre vette a
helyiséget.
– Te jó ég, ez óriási! Elképesztően magas! – kiáldott fel
elragadtatva a masszív keresztgerendáktól.
Engrasi Amaiára mosolygott.
– Gyertek erre! – mutatott a sötét falépcsőre, amely két ágban
vitt fél az emeletre.
James nagyon meg volt lepődve.
– Hihetetlen, hogy egy ilyen lépcső az istállóban van…
– Nem annyira nagy szó – magyarázta Amaia. – Évszázadokig
az istálló volt a házak legfontosabb helyisége, ez olyan, mintha a
garázsodba vezetne a lépcső.
– Óvatosan mozogjatok, nem tudom, milyen állapotban van a
fa – figyelmeztetett a nagynéni.
A második szinten négy szoba, egy konyha és egy fürdőszoba
volt, ahonnan mindent elvittek, kivéve egy nehéz lábas kádat,
amelyre Amaia jól emlékezett. Apró, mélyen ülő ablakok a vastag
falban, fazsalugáterek. A szobák teljesen üresen álltak, és a régi
konyhából is csak a kandalló maradt, amely kétszer akkora volt,
mint a többi szobákban, ugyanabból a kőből készült, akárcsak a
külső burkolat, és befeketedett a hosszú évek során.
– Nem tudom, miért képzeltem, hogy itt találom a bútorokat –
szólt Amaia.
Engrasi mosolyogva bólintott:
– Szép, nagyrészt kézműves darabok voltak, és az
örökösödésnél apádat illették meg a cukrászdával együtt. Én
megkaptam a házat, a földeket körülötte és tetemes mennyiségű
pénzt. És tudod, ő volt az, akit érdekelt a cukrászda, én pedig
elutaztam tanulni, majd Párizsba költöztem, és két évvel azelőtt
tértem vissza, mielőtt nagymamád meghalt. A végrendelet
elolvasását követő napon anyád kamiont hívott, és kiürítette a házat.
Amaia szótlanul bólintott. Nem emlékezett arra, hogy
nagymamája bármelyik bútordarabja a szülei házába került volna.
– Egészen biztosan mindenen túladott – suttogta.
– Igen, én is úgy vélem.
Hallotta, amint James körbeszaladja a helyiségeket, akár egy
lelkes gyerek a vásárt.
– Amaia, láttad? – tárt ki egy ablakot, amely a homlokzat
keskeny lépcsőjére vezetett.
– Valószínűleg arra az esetre tervezték, amikor havazott vagy
árvíz volt, bár emlékeim szerint egyszer sem használtuk. A
legokosabb az lenne, ha lezárnátok vagy lebontanátok – javasolta
Engrasi.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott James, és becsukta az
ablakot, majd elindult a szűk belső lépcső felé, ami a fenti emeltre
vezetett.
Amaia utána ment, Ibait ringatva a kenguruban. Dúdolgatott
neki, de a gyermekre láthatóan átragadt apja lelkesedése, és
örvendezve rugdalózott.
A felső emeletnek ferde volt a teteje, de ez alig szűkítette a
teret. Egy pár kerek ajtó nyílt a tetőre, és a téli napsütés beragyogta
az egyterű helyiséget, amelynek közepén Ibai bölcsője állt, legalábbis
Amaia erre gondolt, amint meglátta.
– Néném – ment oda a kiságyhoz.
– Bocsáss meg, kislányom, sok már ennyi lépcső a térdemnek
– szólt Engrasi, miközben felmászott az emeletre.
Amaia félreállt, hogy nagynénje lássa a sötét fából faragott
bölcsőt. Engrasi meglepődve nézett a bölcsőre, majd Amaiára, és
nem tudta, mit mondjon. James közelről megszemlélte.
– Pontosan ugyanolyan, mint a miénk. Ha nem lakkoztam
volna le, akkor teljesen egyformák lennének.
– Néném, honnan szerezted azt, amelyik nálad volt? –
érdeklődött Amaia.
– Anyámtól kaptam, amikor visszajöttem Párizsból, és
megvettem a házat. Emlékszem, hogy az istállóban tartotta,
vászonnal volt letakarva, és elkértem tőle, hogy fatartónak
használjam. Megtetszett a szép faragása, de nem emlékszem, hogy
kettő lett volna belőle. Gondolom, a tiétek volt, a tiéd és a nővéreidé,
minden bizonnyal Juana akkor hozta el, amikor már nem
használtátok.
Amaia végighúzta ujjait a poros fán, és kezét mintha áramütés
érte volna. Megrettenve hátrahőkölt, Ibai pedig elsírta magát,
megijedve Amaia kiáltásától.
– Jól vagy, Amaia? – aggodalmaskodott James, és odalépett
hozzá.
– Igen – dörzsölte meg bedagadt kezét.
– Mégis, mi történt?
– Nem tudom, talán szálka, vagy ilyesmi.
– Hadd lássam! – kérte James.
Miután megnézte Amaia kezét, mosolyogva kijelentette:
– Semmi baja, Amaia, talán csak meghúztad az izmod, ahogy
kinyújtottad a karod.
– Igen – felelte Amaia minden meggyőződés nélkül.
A nagynéni összevont szemöldökkel nézte őket a lépcsőről.
Amaia jól ismerte ezt az arckifejezést.
– Jó vagyok, néném – igyekezett, hogy a hangja megnyugtassa.
– Komolyan. Csodás ez a ház.
– A ház fantasztikus, Amaia, sokkal jobb, mint amit
elképzeltem – mosolyogott James, akár egy gyerek, amint
körbenézett.
Amaia egyetértőn bólintott. Amint beleegyezett, hogy
felkeresik a Juanitaeneát, már tudta, hogy James beleszeret a házba,
ahol ő ezerszer járt gyerekkorában, de ennek ellenére emlékei csak
foszlányokból álltak, mint a régi fényképek, amelyeken mindenhol
nagymamája volt előtérben, és a ház a háttér volt, mintha csak egy
színpad lenne, ahol Juanita amatxi élete folyt. Lement a lépcsőn a
középső szintre, miközben hallotta, ahogy James felvázolja
Engrasinak, mi mindent lehetne kezdeni a hellyel.
Körbejárta a szobákat, és kitárta az összes ablakot. A házba
besütött a felhők közül kikandikáló napfény, és megvilágította a régi
tapétát a szobák falán. Amaia a párkánynak támaszkodva a távolba
nézett, és megtalálta a Szent Jakab-templom tornyát, amely
kiemelkedett az éjszakai eső után gyöngyházszerűen csillogó tetők
felett. A vizes ragyogást a Baztán folyóról érkező pára is fokozta,
amely behatolt a tetőcserepekbe és a csontokba, megállíthatatlanul,
akár a tenger: az ablakon beszűrődő szegényes napsütés próbálta
felszárítani a nedvességet, de erre egy nap is kevés lett volna. Ibai
ismét megnyugodva pislogott, és anyja mellébe fúrta fejecskéjét,
amint megérezte a nap melegét. Amaia megcsókolta pár szál szőke
haját, és beszívta illatát.
– Mit szólsz, kicsim? Mit mondhatok aitának, ha megkérdez?
Szeretnél itt lakni Juanita amatxi házában?
Ránézett fiára, aki ebben a pillanatban, elalvás előtt
elmosolyodott.
– Megkérdeztem – szólt Jamesnek, aki elbűvölve nézte a szoba
ajtajából.
– Mit felelt Ibai?
Amaia a férjére pillantott.
– Beleegyezett.
James még néhányszor bejárta a Juanitaeneát, mielőtt
elhagyta volna az épületet.
– Mindjárt fel is hívom Manolo Azpirozt. Egy építész barátom,
itt lakik Pamplonában. Boldog lesz, ha megnézheti a házat –
magyarázta Engrasinak, miközben bezárta az ideiglenes ajtó
lakatját.
– Tartsd magadnál – szólt Engrasi, amikor James odanyújtotta
neki a kulcsot –, szükséged lesz rá, ha megmutatod a házat a
barátodnak. Ezenkívül részemről már a tiétek. Amint lesz egy kis
időnk, el is megyünk a közjegyzőhöz, hogy elintézzük a papírokat.
James elmosolyodott, és megmutatta a kulcsot Amaiának.
– Az új otthonunk kulcsa, kedvesem!
Amaia ingatta a fejét, és úgy tett, mint aki nem osztozik a
lelkesedésében, és pár lépést hátrált, hogy szemügyre vehesse a
homlokzatot. Az ajtó fölött kővel kirakva a név, Juanitaenea, feljebb
pedig a Baztán címere. Amaia mozgolódást érzett a háta mögött,
megfordult és egy ráncos arcot pillantott meg: hiába igyekezett
elrejtőzni a növényeket felfogó karók mögött. Engrasi odament
Amaiához, és a férfihoz szólt:
– Esteban, ők az unokahúgomék.
A férfi felegyenesedett, és kissé barátságtalanul mérte végig a
jövevényeket. Intett vékony ujjaival, majd visszatért teendőihez.
– Látszik, hogy nem vagyunk túl szimpatikusak neki.
– Ne törődjetek vele, idős, nyugdíjas és húsz esztendeje a
telekkel foglalkozik. Amikor tegnap felhívtam és elújságoltam, hogy
ti lesztek az új tulajdonosok, már észrevettem, hogy nem fogadta
valami jól a hírt. Gondolom, az aggasztja, hogy hátha majd nem
tudja tovább ápolni a kertet.
– Már tegnap elmesélted neki? Elmondtad, még mielőtt
eljöttünk volna megnézni a házat? – kérdezte Amaia élcelődve.
Engrasi hamiskásan mosolygott, és vállat vont.
– Az embernek megvannak a saját forrásai.
James átölelte az idős asszonyt.
– Csodálatos vagy, ugye tudod? De részemről elmondhatod
neki, hogy rajtam nem múlik, rengeteg föld van a ház körül, és kertet
tartani jó ötlet, csak innentől nekünk is hozzon majd zöldséget.
– Majd beszélek vele – ígérte Engrasi. – Jó ember, kissé
zárkózott, de majd meglátjátok, ha megtudja, hogy tovább dolgozhat
a kertben, megváltozik a hozzáállása.
– Nem tudom… – merengett el Amaia, és az öreg felé nézett,
aki szinte eltűnt a telket szegélyező bokrok közt hajladozva.
A szél gyengéden lengedezett, elfújta a köd utolsó
maradványait is, és a sötét felhők közt több világos folt jelent meg. A
következő órákban talán nem fog esni. Amaia védekezőn összehúzta
a tollkabátot, hogy betakarja Ibait. Akkor a zsebében megszólalt a
telefonja. Megnézte a kijelzőt és válaszolt.
– Mondja, Iriarte!
– Főnök, Beñat Zaldúa apjával együtt megérkezett.
Amaia az égre pillantott, ahol egy-egy percre kisütött a nap.
– Rendben, kérdezze ki!
– …Azt hittem, Ön kérdezi ki – hebegett Iriarte.
– Kérem, végezze el Ön, nekem most fontos teendőm van.
Iriarte nem felelt.
– Jól fogja csinálni – tette hozzá Amaia.
Érzékelte, ahogy Iriarte a vonal túlsó végé elmosolyodik,
miközben válaszolt:
– Ahogy kéri.
– Még valami: megérkezett már a templomban talált
csontokról szóló jelentés?
– Nem, egyelőre semmi nem jött.
Amaia letette, és azonnal felhívta Jonant.
– Jonan, neked kell elmenned a temetkezési vállalathoz, nem
fogok odaérni, van egy elintéznivalóm.
Az ősszel lehullott levelekből sárgás-barnás, csúszós pép
maradt, ezért a lankás erdei úton szinte lehetetlen volt kocsival
haladni. Leparkolt az egyik oldalon, majd elgyalogolt egészen a
vadon sűrű határáig. Ahogy bement az erdőbe, észrevette, hogy a
talaj egyre keményebb és szárazabb, és az úton még csapdosó szelet
alig lehetett érezni a fák közt, amelyeknek csak a hegyét lengette
meg egy-egy fuvallat. Ilyenkor a lombok közt be-betörő napsugarak
ragyogtak, akár a téli égen a csillagok. A domboldalról folydogáló
patak csörgedezése jelezte az utat. Amaia átkelt egy kövekből
rögtönzött hídon, bár a száraz sziklákon is átsétálhatott volna.
Belepillantott a Paduától kapott térképbe, és az aljnövényzet
sűrűjében néhány méter múlva a nagy sziklához érkezett, amely
mögött a barlang bejárata volt. Az út eléggé tisztán látszott onnan, a
gyomnövények még nem tudták benőni az ösvényt, amit a
csendőrök tapostak ki tizenhárom hónapja, amikor abban a
barlangban legalább egy tucatnyi személy csontjaira bukkantak.
Hirtelen kétely kerítette hatalmába. Előkapta a mobilját, hogy
telefonáljon, de dühösen sóhajtott látva, hogy nincs térerő.
– A természet védelmez minket – suttogta.
A barlang bejárata elég széles volt ahhoz, hogy ne kelljen
lehajolni, ha valaki be akart menni. Amaia előhúzott a zsebéből egy
erős led-lámpát, és ösztönösen kivette a tokból a Glock pisztolyt.
Egyik kezében a lámpával, a másikban a fegyverrel haladt befele a
barlangba, amely enyhén S-szerűen balra kanyarodott, majd
négyszögletű helyiséggé szélesedett ki, amelynek a vége enyhén
szűkült, ahogy természetes tölcsért vájt a sziklában. A teteje
egyenetlen volt, legmagasabb részei néhány méterre nyúltak, a
legszűkebb helyen viszont meghajolva lehetett csak közlekedni.
Odabent a kinti hőmérsékletnél pár fokkal hűvösebb, száraz hideg
volt. Földillat terjengett, és valami másnak a szagát is lehetett
érezni, ami természetes hulladékra emlékeztette Amaiát. A
bejárathoz legközelebb eső és egyúttal legnedvesebb részen
felfedezett néhány régi nyomot. Semmi egyebet. Még egyszer
végigpásztázta a barlangot a fénycsóvával, majd kilépett. Még
mindig kezében szorongatta a lámpát, a fegyvert, és érezte, ahogy
borzongás fut végig a hátán. Visszatért a nagy sziklához, ahol a
bejárat volt, majd felmászott egy kőre, és onnan megpillantotta a
helyet, ahonnan Mari látta az idegent. Leereszkedett a patakocska
partjáig, és a vízfolyás mentén megkerülte a dombot, majd
megpillantotta a helyet, ahol azon a napon felmentek Rosszal és
Jamesszel. Meredekebb emelkedőre emlékezett, de felismerte a gyér
füves tisztást, ahol Rosnak muszáj volt pihennie. Az ösvényt
onnantól már nem szegélyezte rekettyés, hívogatón nyílt meg,
mintha valaki nemrég járt volna arra. Amaia felsétált az enyhe
emelkedőn, ideges feszültsége minden lépéssel nőtt, mintha ezernyi
szem vizslatná, valaki pedig erőlködve visszafojtaná nevetését.
Amikor felért a dombtetőre, szerfölött megkönnyebbült, hogy nem
talált ott senkit. Odalépett a nagy sziklaasztalhoz, és csodálkozva
tapasztalta, hogy rengeteg különféle kis kavics hever rajta.
Átkozódva visszafordult az útra, felvett egy hosszúkás követ és a
többi mellé helyezte, miközben szemével végigpásztázta a fák tetejét.
Mindenütt nyugalom honolt. Még egyszer körbetekintett – némileg
ostobának tartva magát –, és visszaindult azon az úton, amelyen
érkezett. Egy pillanatig kísértést érzett, hogy hátranézzen, de
Rosaura hangját hallotta belül: „Úgy kell kijönnöd, ahogy bementél,
és ha hátat fordítasz neki, nem szabad megfordulnod”. Ahogy
visszafele haladt az ösvényen, azon tépelődött, mit is akart ott
találni, és hogy valóban erre utalt-e Dupree.
Bandukolt az úton egészen a kőhídig, majd ott megpillantott
valamit. Először azt hitte, egy nő, de amikor jobban megnézte,
rájött, hogy a sziklákat borító zöld moha és a fák között beszüremlő
napfény megtévesztette. Fellépett a kis hídra, visszafordult; és ott
volt. Egy húszéves forma lány üldögélt néhány méterre a pataktól az
egyik csúszós sziklán, olyan közel a vízhez, hogy lehetetlennek tűnt,
száraz lábbal ért volna oda. Vászondzsekit és rövid ruhát viselt,
hosszú lábát pedig a hideg ellenére a vízbe lógatta. A látomás szép és
nyugtalanító volt, Amaia önkéntelenül is a Glockra csúsztatta kezét.
A lány felemelte tekintetét, elbűvölően elmosolyodott és üdvözlően
intett.
– Jó napot! – szólalt meg éneklő hangon.
– Jó napot! – felelte Amaia, és kissé butának érezte magát.
Csak egy túrázó volt, aki odament a patakhoz és belemártotta a
lábát.
„Ó, persze, egyes-egyedül, az erdő közepén, hat fokban és a
lábával a jeges vízben” – gúnyolódott magában Amaia. Erősebben
megmarkolta a pisztolyát és kihúzta a tokból.
– Azért jött, hogy áldozatot mutasson be? – kérdezte a lány.
– Tessék? – suttogta meglepődve Amaia.
– Tudja, áldozat az úrnőnek.
 Amaia nem felelt azonnal. Megfigyelte a lányt, aki le nem vette
róla a szemét, közben egy kis fésűvel igazgatta a haját, mintha Amaia
jelenléte a legkevésbé sem zavarná.
– Az úrnő jobban szereti, ha otthonról hozza a követ.
Amaia nyelt egyet, megnyalta ajkát és így szólt:
– Valójá… valójában nem ezzel a szándékkal érkeztem. Én…
kerestem valamit.
A lány ügyet sem vetett rá, csak valami túlzott beleéléssel és
odaadással fésülte haját, ami egy idő után hipnotikusan hatott.
Egy hideg verejtékcsepp futott végig Amaia tarkóján, amikor
rájött, hogy a hegyek mögött hirtelen alkonyul. Annak ellenére, hogy
mindössze három-négy óra lehetett, azon töprengett, vajon mennyi
ideje nézte a lányt, amikor távoli mennydörgés hallatszott, és a fák
koronáján végigszaladt a szél.
– Már jön is…
A hang olyan közelinek hatott, hogy Amaia megremegett,
elvesztette egyensúlyát, és térdre rogyott. Nyugtalanul arra a helyre
szegezte fegyverét, ahonnan a hangot hallotta.
– De nem találtad meg, amit kerestél.
A lány mosolyogva üldögélt a kis híd szélén alig két méterre
Amaiától, és talpával finoman csapkodta a víz felületét. Lenéző
pillantást vetett a fegyverre, amit Amaia mindkét kezével tartott.
– Nem fog kelleni; ahhoz hogy láss, fényre van szükséged.
Amaia rajta tartotta tekintetét, miközben elméje ízlelte a
gondolatot. „Fényre van szükségem” – ismételte magában.
– Új fényre – tette hozzá a lány, és már nem nézett vissza
Amaiára, hanem felállt, és mezítláb elsétált egy kis csomaghoz,
amelyben minden bizonnyal a holmiját tartotta.
Ellentmondva a belső parancsnak, Amaia előrehajolt, hogy
kövesse szemével a lányt a híd keskeny szélén, de már nem látta, sőt
mintha sosem lett volna ott.
– A fenébe! – átkozódott szinte hangtalanul, és még mindig
pisztollyal a kezében kémlelte a környéket.
Felnézett az égre és rájött, hogy egy szűk órán belül
besötétedik. Nem hozott órát, a mobiltelefon kijelzőjén pedig
őrülten és értelmetlenül táncoltak a számok. Eltette a fegyvert, és
telefonjával a kezében futásnak eredt egészen az erdő széléig, ahol
már volt térerő.
– Üdvözlöm főnök, már kerestem. Sikerült néhány dolgot
kiderítenem a temetkezési vállalatoknál a Baztánból származó,
erőszakos halált halt asszonyok ügyében, továbbá egypár
érdekességet is megosztottak velem.
Amaia hagyta beszélni, miközben kifújta magát.
– Majd elmondod, Jonan, a földúton vagyok, annál a
jobbkanyarnál, ahol az erdészekkel találkoztunk, emlékszel?
A férfi mintha kételkedett volna.
– Rendben, kimegyek a kocsival az országútra, hogy megtalálj.
Szükség lesz a terepmunkához használt kellékeidre, egy kék lámpára
és Luminol sprayre.
Letette a telefont, és újabb hívást indított.
– Padua, Salazar vagyok – spórolta meg a köszönést. – Van egy
kérdésem. Amikor rábukkantak a csontokra az Arri Zahari
barlangban, átvizsgálták a helyszínt?
– Igen, az összes maradványt begyűjtöttük, felcímkéztük,
lefotóztuk és rendszereztük. Azzal együtt, hogy összehasonlítási
alapul szolgáló DNS-minta hiányában nem jutottunk eredményre,
kivéve – amint Ön is tudja – Johana Márquez esetét.
– Nem a maradványokra gondoltam, hanem a helyszínre.
– Nem volt helyszín, illetve másodlagos a jelentősége. A
csontok szanaszét hevertek bármiféle rendező elv, vagy emberi
tevékenységre utaló jel nélkül. Valójában először állatokra
gyanakodtunk, a harapásnyomok és a maradványok elhelyezkedése
miatt, amíg az igazságügyi orvostani vizsgálat kimutatta, hogy
emberi fogak nyomáról van szó, továbbá az összes csont női karból
származik. Természetesen a barlangot lefényképezték és az
eredményeket rögzítették, de semmi sem utalt arra, hogy ez lenne a
bűntett fő helyszíne. Talajmintát vettünk, hogy kizárjuk az okkult
temetkezési szertartást, vagy egy holttest jelenlétét, ami azt is
kizárná, hogy a hulla már ott oszlott fel.
Alaposak voltak, gondolta Amaia, de nem annyira, mint ő.
– Még valami, főhadnagy. A Logroñóban meggyilkolt nő
eseténél tudjuk, hogy volt-e családja? Mi lett a holttesttel?
– Látom, hogy figyelt rám – jegyezte meg Padua izgatottan.
– Igen, már meg is bántam – felelte Amaia félig tréfásan.
– Nem tudom, de felhívom a rendőröket Logroñóban, akikkel
beszéltem, meglátjuk, mit mondanak. Mihelyt lesz új információm,
visszahívom.
Zabalza segédfelügyelő ránézett az órájára, majd odament a
rendőrség széles ablakához, és megpillantott egy kombit, amely már
a kerítésen belül közeledett. A kocsi furcsán mozgott, és amint a
kisebb emelkedőig jutott, a motor többször lefulladt, többszöri
próbálkozásra sikerült újraindítani, és elvezetni a látogatók számára
fenntartott parkolóhelyekre. Miután az autó megállt, az anyósülés
ajtaja kinyílt, és kiszállt egy vékony, farmert és piros-fekete dzsekit
viselő fiú. A vezetői helyről erőlködve kikászálódott egy negyvenöt
éves forma férfi, aki ugyanolyan sovány volt, mint a fiú, de kicsivel
magasabb. A főbejárathoz sétáltak, és Zabalzának feltűnt, hogy
állandó távolságot tartottak egymás közt, mintha egy rejtett és
átjárhatatlan parcella lenne közöttük, amelynek köszönhetően
mindig ugyanakkora marad a távolság. Zabalza félig lehunyta
szemét, mint régen a jól megtanult lecke tudatától: nem a távolság
választja el az apákat a fiúktól. Beñat Zaldúa érkezett apjával: az
egyetlen gyanúsított a jelen pillanatban, és a sztárzsarunak
fontosabb dolga akadt, mint hogy találkozzon velük. Szem elől
tévesztette őket, amikor bementek az eresz alá, és várta a telefont,
hogy bejelentsék a látogatókat.
Zabalza segédfelügyelő, Zaldúa úr és a fia van itt, jelezték, hogy
találkozót beszéltek meg Önnel.
Máris megyek.
Közelről a fiú kifejezetten jóképű volt. Fekete haja homlokába
hullott, félig eltakarta szemét, és ez még inkább ellensúlyozta sápadt
bőrét, ahogy a járomcsontján éktelenkedő lila véraláfutás is. Zsebre
tett kézzel nézett végig a folyosón. Az apa izzadt kezét nyújtotta és
üdvözlést mormogott, összetéveszthetetlen borgőzt árasztva maga
körül.
– Erre jöjjenek, kérem – Zabalza benyitott egy terembe, és
intett, hogy menjenek be. – Várjanak egy percet! – tette a kezét a fiú
vállára, aki fájdalmasan összerezzent.
A vér forrt ereiben, alig bírta visszatartani kitörő dühét.
Kettesével szaladt fel a lépcsőn, túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy
megvárja a liftet, és kopogás nélkül berontott Iriarte irodájába.
– Odalent várakozik Beñat Zaldúa és az apja, az öreg bűzlik a
szesztől, alig tudott leparkolni, a fiú arcán ütésnyom van, és legalább
még egy sérülése van: megérintettem a vállát, és majd elájult a
fájdalomtól.
Iriarte szótlanul nézett rá. Lehajtotta a laptopja kijelzőjét,
elvette asztaláról a pisztolyt és az övébe dugta.
 Jó napot! – ült le az asztalhoz, és a fiúhoz intézte szavait. –
Iriarte felügyelő vagyok, a munkatársamat már ismered. Amint
tegnap mondtam neked a telefonban, szeretnénk neked feltenni
néhány kérdést a blogoddal kapcsolatban, az agotékról…
Kivárta a fiú reakcióját, de amaz mozdulatlan maradt, lesütött
szemekkel. Amikor Iriarte már úgy vélte, nem kap választ, bólintott.
– Beñat a neved, Beñat Zaldúa.. egy agote név… –
próbálkozott.
A fiú kihívóan hátraszegte fejét. Közben az apja érthetetlenül
mormogott valamit ellenvetésül.
– Büszke is vagyok! – szólt Beñat.
– Ez természetes, az ember legyen büszke, bármi is a
családneve – válaszolt Iriarte békítően. A fiú kissé ellazult.
– És erről írod a blogodat is, arról, hogy agoténak lenni
büszkeség.
– Az a baromság, amit naponta firkál bajba keverte, merő
időpocsékolás – szólt közbe az apa.
– Hagyja a fiát beszélni! – utasította Iriarte.
– Kiskorú – felelte az apa orrhangon és akkor fog beszélni, ha
én mondom.
A fiú összegörnyedt a széken, haja teljesen eltakarta a szemét.
Zabalza észrevette, hogy remeg az álla.
– Ahogy akarja – Iriarte úgy tett, mint aki meghátrál. – Akkor
váltsunk témát, és beszéljünk például arról, mi történt a szemeddel.
A fiú továbbra is leszegett tekintettel gyűlölködő pillantást
vetett apjára, majd felelt:
– Nekimentem az ajtónak.
– Tényleg? Az ajtónak? És a vállad? Szintén ajtó?
– Leestem a lépcsőről.
– Beñat, azt szeretném, ha levetnéd a dzsekidet, és felhajtanád
a pólódat.
Az apa hirtelen felugrott, lába beleakadt a székbe, megbotlott
és kis híján elesett.
– Nincs joga hozzá, ő kiskorú és most azonnal elviszem innen
– tette rá a kezét a fiú vállára, aki felüvöltött a fájdalomtól.
Zabalza odaugrott, megragadta a csuklóját, a falhoz
támasztotta, amíg mozdulatlan maradt.
– Szó sem lehet róla – súgta neki. – Megmondom én magának,
mi fog történni. Viselkedéséből és a szagból, amit áraszt, úgy ítélem
meg, hogy alkoholt fogyasztott, és vezetett idáig. A bejárati kamerák
rögzítették ezt, tehát azonnal meg fogom szondáztatni. Ha
megtagadja, letartóztatom, és ha nem hagyja, hogy beszéljünk a
fiával, tájékoztatjuk a szociális intézményeket, ugyanis, amint maga
is mondta, kiskorúról van szó. Ők majd elküldik egy egészségügyi
intézménybe, ahol átfogóan megvizsgálják, és nem számít, mit szól
ehhez a fiú; egy igazságügyi orvosszakértő meg tudja állapítani, volt-
e bántalmazás vagy sem, és hivatalból fog cselekedni akkor is, ha a
srác meg se mukkan. Mit szól hozzá?
A férfi megadta magát, és csak annyit kérdezett:
– Hogyan megyek haza kocsi nélkül?
Iriarte hagyta, hogy elteljen néhány perc, majd hozatott egy
doboz kólát, a fiú elé tette, megvárta, amíg belekortyol, és folytatta.
– Akárcsak mindenki Arizkunban, valószínűleg te is tudod, mi
történt a templomban.
A fiú bólintott.
– Agote-szakértőként hogyan vélekedsz erről?
A fiú meglepődött, kissé kiegyenesedett a széken, félrehajtotta
a homlokába hulló fürtöt és megvonta a vállát.
– Nem tudom…
– Nyilvánvaló, hogy valaki fel akarja hívni a figyelmet az
agoték történetére…
– Az igazságtalanságra, amelyet az agoték elszenvedtek –
pontosította a fiú.
– Igen – egyezett bele Iriarte –, az igazságtalanságokra.
Szörnyű korszak volt ez az egész társadalom számára, és elsősorban
a jogfosztottság jellemzi… de már rég volt.
– Ettől még igazságtalan – jelentette ki a fiú. – Tudja, ez a
gond: nem tanulunk a történelemből, az események elveszítik
hírértéküket pár nappal – sőt néha órával – azután, miután
megtörténtek, és rövid időn belül már minden régmúltnak tűnik.
Csakhogy elfelejtjük, hogy ha nem figyelünk ezekre amiatt, mert már
elmúltak, ugyanaz az igazságtalanság újból és újból megismétlődik.
Iriarte csodálta a fiú ékesszóló és lelkes előadásmódját, amint
előadta érveit. A blogot csak átfutotta, de a srác beszéde értelmes és
rendszerezett gondolatokról tanúskodott. Azon töprengett, meddig
akar harcolni, meddig képes elmenni egy kamasz dühös fájdalma,
amint faltörő kos módjára fellép a társadalom legkülönbözőbb
képviselői ellen, egy olyan igazságtételért, amelyre neki magának
van szüksége, mert ő, Beñat Zaldúa a legaljasabb igazságtalanságot
élte meg, az apja lenézését, anyja halálát, a briliáns elme magányát.
És miközben hallgatta az arizkuni agoték történetét, rájött,
hogy Beñat Zaldúának tényleg szüksége van a belső lángolásra, de
valójában csak egy ijedt gyermek, aki szeretetet, ragaszkodást,
megértést keres, és ami a legfontosabb, hogy mindez levette róla a
gyanút: annyira magányos volt, hogy csak sajnálni lehetett őt, aki
ilyen magas ideálokért szállt síkra bottal összevert testtel.
Beñat húsz percig beszélt megállás nélkül, Iriarte hallgatta, és
rá-rápillantott Zabalzára, aki közben bejött és az ajtónál maradt,
nehogy félbeszakítsa a monológot. Amikor Beñat elhallgatott, Iriarte
észbe kapott, hogy alig jegyzetelt, ehelyett sormintákat firkált a
papírra, mint mindig, amikor elmélkedett.
Zabalza odalépett a fiúhoz.
– Apád ver? – kérdezte meghatódva, vagy még inkább
elragadtatva a fiú már-már fanatikus szóáradatától: mintha hidakat
épített volna a jelenlévők közt, de ezek a kérdésével leomlottak.
Mint amikor egy virág elhervad a jeges hidegben, a fiú azonnal
összegörnyedt.
– Ha ver, tudunk segíteni. Nincsenek más rokonaid?
Nagybácsik, unokatestvérek?
– Van egy unokatestvérem Pamplonában.
– Szerinted jól kijönnél vele?
A fiú vállat vont.
– Beñat – folytatta Iriarte. – Annak ellenére, amit Zabalza
mondott apádnak, az igazság az, hogy senki sem tud neked segíteni,
ha tagadod a bántalmazást. Az egyetlen módja annak, hogy
tehessünk is valamit érdekedben, ha elismered, hogy vernek.
– Köszönöm – felelt elhaló hangon –, de elestem.
Zabalza hangos sóhajjal adta tudatukra felháborodását, amire
Iriarte rosszalló tekintete volt a válasz.
– Rendben, Beñat, elestél, és ha így is lenne, akkor is meg kell
mutatnod egy orvosnak.
– Már kértem időpontot holnapra a rendelőben, ahová
tartozom.
Iriarte felállt.
– Jól van, Beñat örülök, hogy megismerkedtünk!
A fiú óvatosan kezet nyújtott.
– És ha egyszer másképp gondolod, telefonálj és keress engem
vagy Zabalza segédfelügyelőt. Megnézem, hogy van apád.
Megvárhatod itt, nem vezethet, majd Zabalza segédfelügyelő
hazavisz benneteket.
Iriarte belépett a váróterembe, ahol Beñat apja aludt a szék
szélén falnak támasztott fejjel. Mindenféle ceremónia nélkül
felköltötte.
– Beszéltünk a fiával, együttműködésével nagyban segítette
munkánkat.
A férfi hitetlenkedve bámult, majd felállt.
– Már befejezte?
– Igen – felelte a rendőr, de azonnal eszébe jutott, hogy még
nem végeztek mindennel. Elállta a férfi útját.
– Okos fia van, remek srác, és ha meghallom, hogy még egyszer
kezet emel rá, velem gyűlik meg a baja.
– Fogalmam sincs, miről beszél, ez egy hazug…
Iriarte nem tágított:
– Világos, amit mondtam?
A férfi lehajtotta a fejét. Szokásuk volt. Akik asszonyokat vagy
gyerekeket vernek, ritkán merészelnek ellenszegülni egy náluk
erősebb embernek. Megkerülte Iriartét, és kiment a teremből. A
felügyelő arra gondolt, hogy nem érezte magát jobban, és tudta is
miért: érezte, hogy figyelmeztetése nem volt elég.
Zabalza hallgatagon vezetett Arizkunig, csak az utasok
lélegzetét lehetett hallani: olyan feszültek voltak, akár két
ismeretlen, vagy még inkább: két ellenség. Amikor megérkeztek a
falun kívül eső ház bejáratához, a férfi kiszállt a kocsiból és elindult
befele, hátra sem nézett. Beñat azonban tétovázott néhány
másodpercig, és Zabalza azt hitte, valamit szeretne mondani. Várt,
de a fiú nem szólt: a kocsiban ült, a házat nézte, és nem mert
kiszállni.
Zabalza leállította a motort, felkapcsolta a benti világítást és
megfordult, hogy láthassa a fiú arcát.
– A te korodban nekem is gondjaim voltak apámmal, hasonlók
a tieidhez.
Beñat úgy nézett rá, mint aki nem fogta fel szavai értelmét.
Zabalza felsóhajtott.
– Borzalmasan vert, bottal.
– Mert meleg?
Zabalza elámult a fiú éleslátásán, és végül válaszolt.
 – Mondjuk úgy, hogy apám nem fogadta el a másságomat.
– De ez nem az én esetem, nem vagyok meleg.
– Ez mindegy, nem számít, mi mellett érvelnek, az a lényeg,
hogy látva különbözőségedet, összetörnek.
A fiú keserű mosolyra húzta száját.
– Sejtem, hova akar kilyukadni: hogy harcolt, erős volt és
idővel minden megoldódott.
– Nem, nem harcoltam, nem voltam erős, telik-múlik az idő, és
minden ugyanúgy maradt, azóta sem fogad el – szólt. „És én sem
őt”, tette hozzá gondolatban.
– Akkor mi a tanulság? Mit akar mondani mindezzel?
– Azt akarom mondani, hogy vannak csaták, amelyek már
azelőtt elvesztek, hogy elkezdődtek volna. És néha jobb ma nem
harcolni, hogy harcolhassunk holnap. És nagyon bátor és dicséretes
kiállni az eszmékért, amelyekben hiszünk, vagy bárminemű
igazságért, de tudni kell disztingválni, mert amikor intoleranciával,
fanatizmussal vagy ostobasággal találkozol, a legbölcsebb
visszalépni, elvonulni az útból, és a megőrizni energiádat arra, ami
megéri.
– Tizenhét éves vagyok – mondta a fiú, mintha betegségről,
vagy ítéletről lenne szó.
– Tarts ki, és menekülj innen, amilyen gyorsan csak tudsz,
hagyd el ezt a házat, és éld a saját életed.
– Ezt tette Ön?
– Ez pontosan az, amit nem tettem meg.
 13

Annak ellenére, hogy az égbolt az erdőn kívül még elég világos volt,
amint behatoltak a sűrűbe, a fényviszonyok jelentősen
megromlottak. Sietős léptekkel cipelték a két kemény fedelű táskát,
amit Amaia segített vinni Etxaidénak, miközben az erős fényű
rendőrségi lámpával világították meg az utat. Amint átkeltek a kis
hídon, felkaptattak a dombon egészen a nagy szikláig.
– Ott van mögötte – jelentette be Amaia, és a fénycsóvát a
barlang bejáratára irányította.
Alig tizenöt percre volt szükségük ahhoz, hogy az egész
műveletet végrehajtsák. Elkészíteni az előzetes fényképeket,
lelocsolni a falat azzal a Luminolnak nevezett csodával, ami
forradalmasította a nyomozás tudományát, mivel kimutatta a
vérnyomokat, amelyek oxidáció útján láthatóvá váltak egy, a
normálistól eltérő hullámhosszú fénynél, egyszerűen, akárcsak a
biolumineszcencia a szentjánosbogaraknál vagy egyes tengeri
organizmusoknál. Narancssárga szemüveget vettek fel, amely
semlegesíti a kék fényt, hogy láthassanak akkor is, ha lekapcsolják a
hagyományos lámpákat. Hogy felgyújtsanak egy „új fényt”.
Amaia görcsöt érzett a hátában, egy egyszerre kellemetlen és
euforikus érzést, amely hatalmába kerítette attól a tudattól, hogy
rálelt a madzag végére, amit meg kell húzni. Néhány lépést hátrált,
miközben mutatta Jonannak, milyen magasságban tartsa a kék
lámpát, amely láthatóvá tett mindent; lefotózta egyszer, majd még
egyszer az üzenetet, amit az a bestia vérrel írt a barlang falára:
„Tarttalo”.
Etxaide segédfelügyelő szótlanul ballagott mellette, miközben
visszatértek a kocsijaikhoz. A fakoronák alatt szinte teljesen
besötétedett, a szél csapdosta az ágakat, és a hatalmas zajt a repedő
fa recsegése-ropogása kísérte. Az eget olykor bevilágította egy-egy
átsuhanó villám, amely a hegyek mögül hirdette a magaslatok
urának visszatérését. A csattogás ellenére szinte hallani lehetett a
segédfelügyelő gondolatait, aki minden lépéssel súlyos, kérdő
pillantásokat vetett Amaiára, de nem szólt.
– Mondd, Jonan, hiszen majd’ szétrobbansz.
– Johana Márquezt tizenhárom hónapja ölték meg, pár
kilométerre innen, a levágott keze ebben a barlangban tűnt föl,
ahova valaki odaírta a „Tarttalo” szót, ugyanazt az üzenetet, amit
Quiralte hagyott cellája falán, mielőtt követte volna Medinát a
pokolba.
– Ez nem minden, Jonan – nézett rá Amaia, lassítva lépteit. –
Ez ugyanaz az üzenet, amit logroñói börtönében hagyott egy rab,
amikor végzett magával, miután meggyilkolta feleségét. A nők
mindegyikének levágták a karját, és a végtag nem került elő, kivéve
Johanáét, azt is csendőrség találta meg ebben a barlangban – indult
el újból.
Jonan néhány másodpercig csendben emésztette az
információt, majd megszólalt:
– Úgy véli, ezek az alakok összebeszéltek?
– Nem, nem hinném.
– És úgy gondolja, hogy mindnyájan idehozták a levágott
végtagokat?
– Valaki elhozta, de nem ők voltak, mint ahogy nem tartom
valószínűnek, hogy ők hajtották végre a csonkítást. Agresszív
fickókról van szó, akik részegesek, erőszakosak, akik a legaljasabb
ösztöneiknek engedelmeskednek, bármiféle körültekintést
nélkülözve.
– Egy harmadik személyről beszél, aki falazott a gyilkosoknak?
– Nem, Jonan, nem falazott: ő volt a felbujtó, valaki, aki
akkora kontrollt gyakorolt felettük, hogy először bűntettre sarkallta,
majd öngyilkosságba hajszolta őket, és mindegyik haláleset után
trófeát vitt magával, a helyszínen hagyva nevét, a Tarttalót.
Jonan megtorpant, és Amaia hátranézett.
– Mindnyájan tévedtünk, hogyan is lehettem ilyen ostoba,
annyira egyértelmű volt…
Amaia várt. Jól ismerte Jonan Etxaidét, a kétdiplomás zsarut,
aki antropológus és régész is volt, mellesleg nem mindennapi,
eredeti gondolkodásmóddal volt megáldva; és pontosan tudta, hogy
egyáltalán nem ostoba.
– Trófeák, főnök, Ön mondta, a karok trófeák voltak, és azokat
a dicsőség és a győzelmi zsákmány szimbólumaként őrzik meg; ezért
nem értettem, miért hagyták ott ezeket összedobálva egy rejtett
barlangban, kivéve, ha a tarttalo trófeáiról van szó. Főnök, a legenda
szerint a tarttalo felfalta áldozatait, majd a barlang bejáratához
hajította csontjaikat, kegyetlensége jeleként és figyelmeztetésül
mindenki számára, aki közel merészkedik rejtekhelyéhez. A
csontokat nem dobták ki, és nem hagyták ott, hanem a lehető
legnagyobb odafigyeléssel üzentek általuk.
Amaia bólintott.
– És nem is ez a legelképesztőbb, Jonan: a mi tarttalónk az
elképzelhetetlenségig megfelel imázsának. A csontokon sima,
párhuzamos nyomok látszottak, és ezeket fognyomokként
azonosították. Emberi fog, Jonan.
A segédfelügyelő tágra nyitotta a szemét.
– Egy kannibál.
Amaia bólintott.
– Mindenesetre összehasonlították a harapásnyomokat a
Johana mostohaapjáéval és Víctoréval, de nem volt egybeesés.
– Hány holttesthez tartoztak a talált csontok?
– Körülbelül egy tucatnyihoz, Jonan.
– És kizárólag Johana Márquez-szel állapítottak meg egyezést.
– Azok voltak a legfrissebbek.
– És a többivel mi lett?
– Átvizsgálták őket, de mivel nem volt összehasonlítható DNS-
minta…
– Ezért kérte, hogy keressek asszonyokat a Baztánban, akik
férfierőszak áldozatául estek…
– Az eddigi három idevalósi volt, vagy itt éltek kislánykoruk
óta, akárcsak Johana.
– Hihetetlen, hogy senki sem kapcsolta össze a karcsontokat a
megölt asszonyokkal, akiknek hiányzott egy végtagjuk. Hogyan
lehetséges ez?
– A gyilkosok önként tettek beismerő vallomást: igaz, hogy
legalább két esetben az illetők tagadták a csonkítást, de ki hitt volna
nekik. Az adatok külön szálakon futottak, és mindez így is lesz, amíg
meg nem alakul egy speciális bűnügyi csoport, amely összegzi és
egybefésüli a teljes információt, addig pedig különböző intézmények
hatásköre között kell egyensúlyoznunk. Te magad is
megbizonyosodhattál afelől, hogy milyen nehéz nyomozni az efféle
típusú gyilkosságoknál. A szexuális vonatkozású
bűncselekményeknek alig van visszhangjuk, gyorsan lezárják és
irattárazzák ezeket, főleg ha az elkövető beismerő vallomást tesz,
majd végez magával. Onnantól ez egy lezárt ügy, és a családok
szégyenérzete csak kedvez az elhallgatásnak.
– Találkoztam még két asszony esetével, akik a völgyben
születtek, és párjuk keze által haltak meg. Megvan a nevük, a címük
és a gyilkosság dátuma, az egyik Bilbaóban, a másik Burgosban
lakott. Ezt kezdtem mesélni, amikor a rendőrség előtt felhívott, a
temetkezés mindkettejükről rakott ki értesítést.
– Tudunk valamit arról, hogy esetleg megcsonkították őket?
– Nem, erről nem esik említés.
– És a támadókról?
– Mindketten halottak: az egyik öngyilkosságot követett el
mindjárt aznap, mielőtt kiérkezett volna a rendőrség, a másik
elmenekült, és néhány órával később rátaláltak, felakasztotta magát
egy fára egy közeli kertben.
– Fel kell kutatnunk valamilyen családtagot. Rendkívül fontos.
– Nekiállok, mihelyt visszatértünk.
– És egy szót se erről, Jonan, ez egy engedélyezett nyomozás,
de nem akarunk nagy felhajtást, a külvilág számára a
templomgyalázás ügyével foglalkozunk.
– Köszönöm a bizalmát.
– Azt mondtad, hogy a két új áldozat azonosításán kívül
vannak híreid a temetkezési vállalkozásokkal kapcsolatban.
– Igen, majdnem kiment a fejemből ebben a zűrzavarban. Nos,
ez leginkább egy érdekes anekdota, de a baztandarrai temetkezésnél
mesélték, hogy pár hete betoppant hozzájuk egy asszony, aki egy
másikat cibált magával, és taszigálva követte, hogy menjen vele.
Koporsó után kérdezősködött, és amikor a tulajdonos megmutatta a
kínálatot, odavonszolta a másik nőt, és olyasmit közölt vele, hogy
jobban teszi, ha azonnal választ magának egyet, mert hamarosan
meg fog halni. A temetkezési vállalkozó elbeszélése szerint a nő meg
volt rémülve és folyton sírt, hogy nem akar meghalni.
– Ez valóban érdekes – ismerte el Amaia. – És nem tudni, kik
voltak? Furcsállom…
– Azt mondja, fogalma sincs – szólt Jonan sajnálkozó
arckifejezéssel.
– Minden bizonnyal ez az egyetlen olyan hely a világon, ahol
mindenki tudja, mit művel a szomszédja, és senki sem akarja
elárulni – vont vállat Amaia, majd elővette a mobilját, megnézte a
térerőt és az időt, elcsodálkozott, hogy a szürkület ellenére még
nincs késő, és eszébe jutott, ahogy az órát jelző számok eltűntek,
amikor azzal a lánnyal beszélgetett a folyónál.
– Menjünk! – indult el Amaia. – Fel kell hívnom valakit.
De nem volt ideje, ugyanis amint a kocsihoz értek, megszólalt a
telefont. Padua volt.
– Sajnálom, felügyelő, a logroñói asszonynak nem volt
családja, ezért a férj rokonai intézték a temetést; elhamvasztották.
– Senkije nem maradt? Se szülők, se testvérek, se gyerekek?
– Senki, gyereke sem volt, viszont volt egy közeli barátnője. Ha
szeretne vele beszélni, megszerezhetem a számát.
– Nem szükséges, nem akartam felhívni, DNS-mintára lett
volna szükségem.
Megköszönte Paduának az erőfeszítéseit, majd letette a
telefont. Egy pillanatig figyelte a vihart, amely már a környező
hegyekben dübörgött, profilját villámok rajzolták, de az ég tisztának
tűnt.
„Már jön is” – csengett a fülében a lány hangja.
Megborzongott, és beszállt a kocsiba.
A korai estében kivilágított rendőrségi épület furcsának hatott,
akár egy szellemhajó, amely irányt tévesztett, és véletlenül került
oda. Amaia Jonan kocsija mellé parkolt, és amikor beléptek azt
ajtón, belefutottak Zabalzába, aki néhány civil kíséretében távozott.
Beñat és az apja, gondolta Amaia. A segédfelügyelő kurtán
üdvözölte, de kerülte a tekintetét, és nem állt meg.
Amaia hagyta Jonant dolgozni, és benézett Iriarte irodájába.
– Láttam Zabalzát elvonulni a fiú és apja kíséretében. Van
valami eredmény?
– Semmi – ingatta a fejét Iriarte. – Nagyon szomorú eset. A
srác nagyon okos és értelmes, ez az igazság. Teljesen odavan anyja
halála és alkoholista apja bántalmazásai miatt. Arca és teste kék-
zöld volt, de hiába erősködtünk, csak annyit mondott, hogy leesett a
lépcsőről. A blog afféle menekülés számára, ebben éli ki kulturális
igényeit. Egy dühödt kamasz, akárcsak a többiek, csakhogy neki az
oka is megvan rá. Olyan expozét tartott nekem az agoték
életmódjáról a völgyben, hogy tátott szájjal hallgattam. Azt
mondanám, hogy ebbe fojtja frusztrációját, de nem hinném, hogy
bármi köze lenne a templomgyalázásokhoz, őszintén szólva,
elképzelni sem tudom, hogy fejszével veri szét a keresztelőmedencét.
Olyan… hogy is fogalmazzak… törékeny.
Amaia elgondolkodott, hány olyan gyilkos profiljával
találkozott, akik úgy néztek ki, mintha egy tányért se törtek volna el
életükben. Ránézett Iriartéra és úgy döntött, megbízik kollégája
ítéletében: nem lett volna belőle felügyelő, ha nincs jó szeme az
ilyesmire, továbbá ő maga delegálta neki a feladatot.
– Rendben, ha a gyereket kizárjuk, merre folytassuk?
– Nincs sok ötletem, még nem érkeztek meg az igazságügyi
orvostani jelentések a mairu-besókról; a templom előtt járőröznek,
és több incidensről nem számoltak be.
– Kikérdezném a katekistákat: egyenként és otthonukban.
Annak ellenére, hogy a plébános szerint senkivel sem volt
problémája, talán a hölgyeknek eszükbe jut valami, ami neki
elkerülte a figyelmét, vagy valami okból meg akarja tartani
magának. Ezt Önnek és Zabalzának kell elvégeznie. Megfigyeltem,
hogy bizonyos korú nőkben bizalmat gerjeszt – mosolyodott el –, ha
kikérdezi őket, talán elmesélnek valamit azon túl, hogy uzsonnázni
invitálják.
Amaia tett egy kerülőt, és a piactérig vezetett a Giltxaurdi
folyón át. Lassan haladt át a kerületen, óvatosan manőverezve a
parkoló kocsik közt, amikor három siheder előzte meg biciklivel,
majd átsuhantak előtte, és alaposan megijesztették. Jobbra
kanyarodtak, majd a cukrászda hátulsó részénél álltak meg. Amaia a
járdára parkolt, hogy ne zavarja a forgalmat, majd gyalog folytatta
útját, kezében a kikapcsolt zseblámpával. Már messziről hallotta
nevetésüket, és látta, hogy ők is zseblámpát hoztak magukkal. A fal
mentén osont, majd amikor beérte a fiúkat, hirtelen rájuk
irányította a fényt, és bemutatkozott.
– Rendőrség. Mit csináltok itt?
Az egyik fiú annyira megijedt, hogy elvesztette egyensúlyát és
nekiütközött a többieknek. Miközben azon igyekeztek, hogy el ne
essenek, egyikük a szemellenzőként felemelte a kezét és Amaiára
nézett.
– Nem csinálunk semmit – szólt idegesen.
– Nem? Akkor mi járatban vagytok? Ez egy raktár hátsó
bejárata, semmi keresnivalótok erre.
A másik két fiú kiegyenesítette biciklijét, és válaszolt:
– Semmi rosszat nem csináltunk, csak jöttünk nézelődni.
 – Mit néznétek?
– A feliratokat.
– Ti firkáltátok oda?
– Nem, tényleg nem mi voltunk.
– Ne hazudjatok!
– Nem hazudunk.
– De tudjátok, ki csinálta.
A három kamasz egymásra nézett, de egyikük sem szólalt meg.
– Akkor a következőket teszem: idehívok egy járőrt,
letartóztatlak benneteket vandalizmus miatt, továbbá értesítem a
szüleiteket: talán ez majd felfrissíti a memóriátokat.
– Egy öregasszony volt – szólt egyikük.
– Igen, egy öregasszony – bólogatott a többi.
– Minden este idejön és sértő dolgokat ír ide, tudja, „kurva”,
„ribanc”, ilyesmiket. Egyszer idetévedtünk, és amikor elment,
megnéztük.
– Minden este idejár, szerintem bolond – jegyezte meg a
másik.
– Igen, egy vén graffitis – mondta az első, a többieknek ez
tetszett, és nevettek.
 14

Valahol olvasta, hogy sosem szabad visszatérni oda, ahol egyszer

boldogok voltunk, mert azzal elveszítjük a helyet. Igazat adott a
szerzőnek. A valós vagy kitalált helyek, amelyeket a képzelet
rózsaszín köde idealizált, egyszer csak nyers realizmusukban
jelennek meg, és akkora csalódást okozhatnak, mint amikor egy
tollvonással keresztülhúzzák álmainkat. Jó tanács azok számára,
akik több helyre is visszatérhetnek.
Amaiának az a ház volt ilyen, úgy tűnt, saját életét élte,
körbevette falaival, otthont adott és melegítette. Tudta, hogy
nagynénje látható vagy láthatatlan jelenléte adta a ház lelkét, annak
ellenére, hogy álmaiban mindig üres volt, és ő mindig kicsinek látta
magát. Mindig az elrejtett kulccsal nyitotta ki a bejárati ajtót, majd
amikor a félelemtől és dühtől őrülten átszaladt a küszöbön, azonnal
ezerféle jelenséget észlelt maga körül, ősi békét árasztottak, és a
kislány, aki egész éjjel fennmaradt és vigyázott, nehogy az anyja
felfalja, végre elengedhette magát a tűznél és elalhatott.
Belépett a házba, és miközben letette a kabátját, meghallotta a
nőtársaság fantasztikusan vidám csevegését a nappaliban. A
hatszögletű pókerasztal köré telepedtek, azonban semmi érdeklődést
sem tanúsítottak a zöld felületen szanaszéjjel heverő kártyák iránt,
inkább szájukat csücsörítették és mosolyogtak a kis Ibaira, aki az
öregek látható örömére elégedetten vándorolt kézről kézre.
– Amaia, az Isten szerelmére! A legszebb gyerek! –
lelkendezett Miren, amint meglátta.
Amaia nevetett az asszonyok túltengő imádatán, amivel azok
agyonpuszilgatták és összevissza simogatták Ibait.
– Teljesen elkényeztetitek! – korholta a társaságot tréfásan
Amaia.
– Ó, lányom az Istenért, hadd élvezzük, ez a legcsodálatosabb
dolog a világon! – szólt a másik idős asszony, és a kisfiú fölé hajolt,
aki elbűvölőn mosolygott.
 James Amaiához lépett és megcsókolta, majd elnézést kért, az
asszonyok felé intve.
– Sajnálom, szívem, nem tehettem semmit, sokan érkeztek, és
kötőtűkkel vannak felfegyverkezve.
A kötőtűk említésénél az asszonyok előkapták táskáikat, és
kivették az Ibai számára készített pulóvereket, sapkákat és
rugdalódzókat.
Amaia karjába vette Ibait, és gyönyörködött a csodás
darabokban, amiket az idős asszonyok kötöttek fiának. Ringatta a
gyermeket, de érezte, hogy jelenléte nyugtalanítóan hat a kisfiúra,
aki azonnal elpityeredett és enni kért.
Amaia visszavonult a hálószobába, majd elhelyezkedett az
ágyon, hogy megszoptassa Ibait. James mellételepedett, és hátulról
átkarolta.
– Micsoda kis falánk! – kiáltott fel. – Kizárt, hogy éhes legyen,
egy órája evett, viszont, amint téged kiszimatol…
– Szegénykém, hiányoztam neki, és ő is nekem – suttogta
Amaia, és megsimogatta a fiát.
– Délután itt járt Manolo Azpiroz.
– Kicsoda? – kérdezte szétszórtan Amaia, a gyermekére
figyelve.
– Manolo, az építész barátom. Ismét jártunk a Juanitaeneában,
és nagyon fellelkesítette, egy csomó ötlete van arról, hogyan kellene
felújítani a házat, hogy megőrizzük a jellegzetességét. A következő
napokban ismét jelentkezik, akkor már leméri az arányokat, és
elindulhat a projekt. Fel vagyok villanyozva!
Amaia elmosolyodott.
– Örülök, édesem – és hátrafordult, hogy szájon csókolja.
James elgondolkodott.
– Amaia, ma délben elsétáltam Ibaijal a cukrászdáig, hogy
beszéljek a nővéreddel, és amikor odaértünk, Ernesto azt mondta,
hogy nincs ott, már hazament. Mivel nincs messze, és sütött nap, a
hátsó utcákon ballagtam, amíg…
Amaia felfogta Ibait, hogy megbüfiztesse, majd felült és a
férjére nézett.
– Ros festéket mosott le az ajtóról. Rákérdeztem, és azt
mondta, hogy valószínűleg néhány kölyök garázdálkodott… én pedig
úgy tettem, mintha nem látnám, de nem graffiti volt, Amaia, hanem
egy sértés. Már lemosta a nagy részét, de még így is látszódott.
 – És mi volt odaírva?
– „Gyilkos”.
A sütőben készülő hal illata az egész házban érződött, amikor
leültek vacsorázni. Ros segített a nagynénjének a terítésben, Amaia
egy kis függőágyba fektette Ibait, hogy közel legyen, amíg esznek.
Jóízűen elfogyasztotta a txitxarrót18 sült krumplival és fűszeres
szósszal, ezt a csodálatosan egyszerű és finom étket, és közben arra
gondolt, mennyire éhes volt már, hiszen egész nap alig evett pár
falatot. Vacsora után, amíg a többiek leszedték az asztalt, Amaia
lefektette Ibait, és visszatartotta Rost, mielőtt maga is lefeküdt
volna.
– Rosaura, vetnél nekem kártyát?
Ezzel azonnal felkeltette nagynénje figyelmét: Engrasi kezében
a csészékkel megállt hallgatózni.
Ros elfordította tekintetét.
– Ó, Amaia, nagyon fáradt vagyok, miért nem kéred meg a
nagynénit? Szerintem már napok óta szeretne jósolni. Ugye, néném?
– lépett be a konyhába.
Engrasi kérdő tekintettel, de megértőn összenézett Amaiával,
és a konyha felé mondta:
– Persze, menj csak aludni, szívem!
Amikor Ros és James kivonult, ők ketten leültek egymással
szemben, és csendben maradtak, miközben Engrasi lassan és
szertartásosan kibontotta a tarot selyemcsomagolását, majd csontos
fehér ujjaival megfontoltan megkeverte a lapokat.
– Örülök, hogy végre szembe mersz vele nézni, lányom. Már
hetek óta megfigyeltem: amint kezembe veszem a kártyákat, energia
áramlik feléd.
Amaia megadóan mosolygott. A Roshoz intézett kérést csakis
ürügynek szánta, hogy beszéljen arról, ami a cukrászdában történik.
– Ezért csodálkoztam, hogy Rost kérted meg, viszont azt
gondolom, megvan rá az okod.
– Rosnak gondja van.
Engrasi kelletlenül nevetett.
– Amaia, tudod, hogy mindhármótokat nagyon szeretlek,
mindent megtennék értetek, de úgy vélem, most már ideje lenne
rájönnöd, hogy testvéred nemcsak idősebb, de felnőtt is, és Ros

18 Txitxarro – makréla (baszk)

jelleme és élete természeténél fogva problémás. Ő az a személyiség,
aki láthatatlan keresztet cipel a vállán, de jaj neked, ha megpróbálsz
közeledni és könnyíteni terhén. Felajánlhatod a segítségedet, de ne
avatkozz bele, mert tiszteletlenségnek veszi.
Amaia gondolkodott és bólintott.
– Valószínűleg bölcs tanács.
– Amit nem fogadsz meg… – tette hozzá Engrasi.
Az idős asszony kirakta a kártyákat unokahúga elé, és hagyta,
hogy kettéválassza a paklit, majd megfogta mindkét csomagot, újra
összekeverte, és kitette Amaia elé, hogy húzzon.
Amaia nem nyúlt a kártyákhoz, föléjük helyezte ujját, mintha
lenyomatot szeretne hagyni, megvárta, amíg Engrasi elveszi az adott
lapot, majd ugyanígy tett a következővel, amíg nagynénje ki nem
rakta az asztalra mind a tizenkét kártyát óralapként vagy
iránytűként kört formálva. Miközben felfordította a lapokat, Engrasi
először meglepődve, majd egyre nagyobb tisztelettel nézett Amaiára.
– Ó, kislányom! Mekkorát nőttél, nézd micsoda nő lett belőled!
– mutatott a Császárnőt ábrázoló felső lapra. – Mindig is erős voltál,
különben hogyan is tudtál volna szembeszállni az összes
megpróbáltatással, amin keresztül kellett menned, de az elmúlt
esztendőben új személyiségjegy bontakozott ki benned – mutatott
egy másik kártyára: – egy ajtó, amit elkeseredésedben kitártál, és
mögötte valami szokatlan várt, ami megváltoztatta világnézeted.
Amaia visszatért az időben azokhoz a borostyánszín
szemekhez, amelyek a vadon sűrűjéből tekintettek rá, és akaratlanul
is elmosolyodott.
– A dolgok nem maguktól történnek: egyetlen esemény sem a
véletlen műve – Engrasi megérintett egy lapot és el is kapta az ujját,
mint akit kisebb áramütés ért. Meglepetten felemelte tekintetét. –
Ezt nem tudtam, sosem mutatta nekem.
Amaia még nagyobb érdeklődéssel hajolt a kártyák színes
ábrája fölé.
– Az ítélet, amely fölötted lebegett, születésed óta jelen volt.
– De…
– Ne szakíts félbe! – szólt közbe Engrasi. – Tudtam, hogy
mindig is különböztél másoktól, hiszen a halállal kapcsolatos
tapasztalat otthagyja bélyegét az emberen; de nem mindenkinél
egyformán. Szánalmas árnyékává tehet annak, amivé válhattál
volna, vagy pedig – amint az a te esetedben is történt – hatalmas
erőt szabadíthat fel benned, átlag feletti képességekkel és
intelligenciával megáldva. Szerintem te már előtte is olyan voltál, és
valószínűleg tudta ezt Juanita amatxi, apád, anyád, és én is tudtam,
amint megismertelek, amikor visszatértem Párizsból. A rejtőzködő
harcos kislány, aki úgy mozgott anyja körül, mintha bármelyik
pillanatban kész lenne a földre vetni magát, óvatos távolságot
tartott, kerülte az érintést és a szemkontaktust, és a lélegzetét is
visszafojtotta, amikor úgy érezte, figyelik. A gyermek, aki nem aludt,
hogy fel ne falják. Amaia, megváltoztál, és ez jó, mert elkerülhetetlen
volt, ugyanakkor veszélyes is. Óriási erők dolgoznak körülötted, és
mindegyik a maga irányába húz. Itt van – mutatott az egyik
kártyára. – Az őrződ, aki véd, tiszta szívből szeret és sosem hagy el,
mert az ő feladata, hogy segítsen téged. Ez pedig – mutatott a
következőre – a követelőző Főpapnő, aki harcba kényszerít, és
rendkívüli tiszteletet és odaadást követel. Csodál téged, és faltörő
kosként használ fel ellenségeivel szemben, hiszen számára
mindössze fegyver vagy, egy katona, akit a rossz ellen állít
csatasorba, és aki szolgálja őt ősi harcában, hogy visszaállítsa az
egyensúlyt. Az egyensúlyt, ami akkor bomlott fel, amikor egy aljas
tett nyomán brutális erők szabadultak fel, amelyek eddig békésen
szenderegtek a völgy mélyén, és amelyeket most a segítségeddel akar
leigázni.
– De ő jóságos? – Amaia mosolygott nagynénjére; Engrasi
szeretete, bármilyen formát is öltött, feltétlen volt és őszinte.
– Se jó, se rossz, ő a természet ereje, az igazságos egyensúly, és
ugyanolyan kegyetlen és könyörtelen tud lenni, akárcsak a földanya.
Amaia akkor figyelmesebben szemügyre vette a kártyákat,
majd rámutatott az egyikre.
– Azt mondtad, valaki egy borzalmas tettel felborította az
egyensúlyt. Dupree azt mondta, hogy keressem az elsődleges
cselekedetet, ami elszabadította a gonoszt.
– Ó, az a Dupree! – Engrasi arcán szörnyülködés mutatkozott.
– Miért erőlködsz még mindig ezzel? Amaia, komolyan árthat
neked, fele se tréfa.
– Sosem ártana nekem.
– Talán nem az a Dupree, akit megismertél, de honnan
tudhatod, hogy a te oldaladon lesz a történtek után?
– Mert ismerem, néném, és engem egyáltalán nem érdekel,
megváltoztak-e a körülményei. Továbbra is a legjobb elemző, akit
ismerek, állhatatos rendőr és integráns személyiség, és rendkívül
pártatlan; talán éppen emiatt, és nem más okból került abban a
helyzetbe, amiben most van. Nem az én dolgom ítélkezni felette,
mert ő sem ítélkezik felettem, mindenben támogatott, és továbbra is
a legjobb tanácsadó, akit csak egy rendőr elképzelhet. És nem
akarom elemezgetni cselekedeteit, mert nem az én dolgom, viszont
annyit tudok, hogy mindig felveszi a kagylót.
A nagynéni nagyon komoly maradt és csendben figyelt, majd
feszült ajkakkal megszólalt:
– Ígérd meg, hogy semmilyen módon nem avatkozol abba a
nyomozásba.
– Ez az FBI ügye a világ másik végén, fogalmam sincs, hogyan
tudnék beleavatkozni.
– Semmilyen formában sem veszel részt benne! – erősködött
Engrasi.
– Nem teszem meg… kivéve, ha ő kéri.
– Nem tesz ilyet, ha valóban olyan jó barát, amilyennek
mondod.
Amaia csendben szemlélte a kártyákat, majd megfogott és
kihúzott egyet, a többit pedig kupacba gyűjtötte.
– Elfelejted, hogy velem szóba áll, minden hívásomra és
igényemre válaszol. Nem gondolod, hogy már ezzel is különbözök, és
privilegizált helyzetben vagyok?
– Kétlem, hogy privilégium lenne, inkább átoknak tűnik.
– Mindenesetre ugyanaz az átok, ami állítólag kiválasztott
engem, mielőtt megszülettem – mutatott Amaia a kártyákra. –
Ugyanaz, ami ágyam fölé hajoló halottakkal, erdei őrzőkkel és a
viharok úrnőivel népesíti be álmaimat – emelte fel kissé a hangját
haragosan. – Mindez időpocséklás – tette hozzá hirtelen kimerülten.
Engrasi szájára tette mindkét kezét, és növekvő aggodalommal
figyelte unokahúgát.
– Ne, ne, hallgass, Amaia. Ne hidd…
Amaia megállt, majd befejezte azt a formulát, amelyet
évszázadokon át baztániak ezrei idéztek.
– …hogy léteznek, de ne tagadd létezésüket.
Egy ideig csendben maradtak, amíg lélegzésük lenyugodott, és
Engrasi tovább szemlélte a felfordított lapokat.
– Nem végeztünk – mutatott a paklira.
– Attól tartok, ennyi volt, néném, most dolgom van.
 – De… – ellenkezett Engrasi.
– Majd folytatjuk, ígérem! – állt fel Amaia, és felvette kabátját.
Lehajolt és megcsókolta nagynénjét. – Feküdj le, nehogy itt
találjalak, amikor visszajövök.
Azonban a nénje meg se mozdult, még akkor is ott ült, amikor
Amaia kilépett az utcára.
Azonnal megtapasztalta a folyó páráját, amely a hegyekből
érkező köddel keveredett az esti félhomályban, ezernyi apró
vízcseppként rátapadt fekete gyapjúkabátjára, amitől a ruhadarab
szürkének hatott. A kihalt utcán bandukolt a híd felé, néhány
pillanatra megállt, hogy mobilján megnézze az időt, és a sötétlő folyó
felé pillantott, ahol a zsilip hangja törte meg az est csendjét. A
Txokoto és a Trinquete bár zárva volt, semmiféle fény nem szűrődött
ki az ablakokon. Amaia a falak mentén haladva elaraszolt a
cukrászda főbejáratáig. Amikor a sarokra érkezett, pár percre
megállt hallgatózni, és amikor meggyőződött arról, hogy egyedül
van, továbbment a parkoló hátsó, kivilágítatlan részébe, elrejtőzött a
szemeteskukák mögött, kipróbálta a zseblámpát, újra megnézte a
mobilt, és ösztönösen kitapogatta övében a fegyvert. Elmosolyodott.
Majdnem félóra telt el, amikor meghallotta a közeledő lépések
ropogását a kavicson. Egy nem túl magas nőalak jelent meg, teljesen
feketébe öltözve, és határozott léptekkel a raktár ajtaja felé tartott.
Amaia megvárta, amíg a műanyag golyócskák megzörrennek a
flakonban és felszisszen a spray, ahogy szétfújja a festéket. Pár
vonal, felrázza, egy újabb szisszenés… Amaia kilépett a kuka mögül,
ráirányította a mázolóra a zseblámpája fénycsóváját, a másik kezével
pedig mobiljának kameráját fókuszálta.
– Állj, rendőrség! – szólt a klasszikus formulával, ahogy
felkapcsolta a zseblámpát, és néhány fotót készített a telefonjával.
A nő kurtán és élesen felkiáltott, kiejtette a kezéből a flakont,
és az út felé indult.
Amaia nem törődött azzal, hogy kövesse; nemcsak felismerte,
de néhány jó felvételt is készített az asszonyról, akinek ősz haja
világítón keretezte rémült arcát az erős lámpafényben, kezében
spray, mögötte egy sértő felirat. Amaia lehajolt, felvette a sprayt,
betette egy zacskóba, majd elindult az éjjeli mázoló otthona felé.
Nővére anyósa nyitott ajtót. Volt elég ideje ahhoz, hogy az utcai
ruhára rávegyen egy lila virágos köntöst, de lihegése arról
árulkodott, hogy futott hazafelé. Amaia biztos volt benne, hogy nem
láthatta, még ha hallotta is a hangját, amikor rákiáltott. A nő nem
volt ostoba: ha érzett is némi kételyt azzal a személlyel kapcsolatban,
aki ennyire meglepte, ez elszállt, amint meglátta az ajtóban. Ennek
ellenére még neki állt feljebb.
– Mit keresel te itt? A családod nem szívesen látott vendég
errefelé, főleg nem ebben az órában – jelentette ki fennhéjázón, és
úgy tett, mint aki az órát nézi.
– Ó, nem Önhöz jövök, hanem Freddyhez.
– Nos, ő látni sem akar téged – felelt az asszony harciasan.
Bentről rekedt hang hallatszott, Amaia alig ismerte fel.
– Te vagy, Amaia?
– Igen, Freddy, hozzád jöttem – felelte hangosan Amaia az
ajtóból.
– Engedd be, ama.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – felelt az asszony valamivel
békésebben.
– Ama, azt mondtam, engedd be! – Freddy hangja fáradtságról
árulkodott.
Az asszony nem felelt, de továbbra is elállta a bejáratot.
Amaia kinyújtotta karját és erővel eltolta, miközben hátulról
fogta, hogy amaz el ne veszítse egyensúlyát. Belépett a nappaliba,
amelyet úgy rendeztek át, hogy Freddy kerekesszéke is elférjen a két
fotel között a tévé előtt; a készülék be volt kapcsolva, de
lehalkították.
Freddy elég természetesen tartotta magát a székben, és nem
úgy tűnt, mint aki nyaktól lefele lebénult, de már nyoma sem maradt
atléta testalkatának, amellyel mindig büszkélkedett; csontsoványra
fogyott, s ezt bő öltözéke még jobban kihangsúlyozta. Arca még
mindig megnyerő volt, talán még megnyerőbb, mint valaha, volt
benne valami melankolikus derű, amitől még jóságosabbnak és
nyugodtabbnak tűnt. Sápadtságától csak vöröslő szeme ütött el.
– Szervusz, Amaia – mosolyodott el.
– Szervusz, Freddy.
– Egyedül jöttél? – nézett az ajtó felé. – Azt hittem, talán Ros…
– Nem, Freddy, egyedül jöttem, és beszélnem kell veled.
A férfi láthatóan meg se hallotta.
– Ros jól van? Sosem jön, pedig annyira jólesne… de teljesen
természetes, hogy látni sem akar.
Az anya, aki az ajtónak támaszkodva ellenségesen szemlélte
Amaiát, dühösen közbeszólt.
– Micsoda?! Egyáltalán nem természetes, kivéve, ha egy
szívtelen teremtésről van szó, mint ahogy az is.
Amaia egy pillantásra sem méltatta. Odatolta az egyik fotelt
Freddy kerekesszékéhez és leült.
– A nővérem jól van, Freddy, de talán el kellene magyaráznod
anyádnak, miért is természetes, hogy Ros látni sem akar téged –
nézett a férfira.
– Semmi szükség, hogy magyarázkodjék! – csattant fel az
asszony. – Pontosan tudom, mi történik, mindazután, amit szegény
fiammal művelt, nincs mersze idetolni az ábrázatát. És mondok
valamit: nagyon jól teszi, mert ha egyszer felbukkan, nem állok jót
magamért.
Amaia továbbra sem figyelt rá.
– Freddy, szerintem beszélned kellene anyáddal.
A férfi nyelt egyet, és nehezen szólalt meg:
– Amaia, ez kettőnk dolga Rosszal, nem hinném, hogy az
anyám…
– Már mondtam, hogy Ros jól van, de ez nem mindenben van
így: van egy apróbb gond, ami az utóbbi időben zavarja – tartotta
Freddy arcához a telefonos képet, amelyen anyja éppen a feliratot
festette.
Freddy őszintén megdöbbent.
– Mi ez?
– Ez anyád, húsz perccel ezelőtt, amint éppen gyalázkodó
szavakat firkál a cukrászda ajtajára. Mindezt már hónapok óta
műveli, üldözi és fenyegeti Rost, „gyilkos kurva” feliratokat mázol a
cukrászdára és Ros háza ajtajára.
– Ama!
Az asszony csendben maradt, és megvetően a földre szegezte
tekintetét.
– Ama! – üvöltötte Freddy magából kikelve. – Mi történik itt?
Az anyja elkezdett levegő után kapkodni, szinte lihegett, majd
hirtelen fiára borult és átkarolta.
– Mégis, mit akartál? Azt tettem, amit kellett, a minimumot,
amit egy anya megtehet. Akármikor meglátom az utcán, megölném,
annyi szenvedést okozott neked.
– Nem okozott semmit, ama, én tettem.
– De az ő hibájából, mert hálátlanul elhagyott, és a fájdalom
elvette az eszed, szegény fiam – zokogott dühösen, Freddy élettelen
lábát ölelve. – Nézz magadra, mi lett veled a kis kurva miatt!
Freddy csendben sírt.
– Mondd el neki, Freddy! – erősködött Amaia. – Mondd el,
miért voltál gyanúsított Anne Arbizu halálában, mondd el, miért
ment el Ros otthonról, és miért döntöttél úgy, hogy végzel
magaddal!
Az anya tiltakozott.
– Tudom én azt.
– Nem, nem tudja.
A férfi sírva nézte anyját.
– Itt az idő, Freddy, hallgatásod sokaknak okozott szenvedést,
és látva azt a tényt, hogy a családodban megvan a hajlam a
meggondolatlan cselekedetekre, nem lepne meg, ha anyád valami
barbárságot követne el. Tartozol neki ezzel, de elsősorban Rosnak
tartozol vele.
Freddy abbahagyta a sírást, arcán ismét megjelent az a
nyugodt kifejezés, ami annyira meglepte Amaiát a találkozásnál.
– Igazad van, tartozom neki.
– Semmivel sem tartozol ennek a szerencsétlennek! – vetette
oda az anyja.
– Ne sértegesd, ama, nem érdemli meg. Ros szeretett engem és
hűséges volt hozzám. Amikor elment otthonról, azért tette, mert
másik nővel látott.
– Ez nem igaz – vitatkozott kitartóan az anyja. – Miféle nővel?
– Anne Arbizuval – suttogta a nevet Freddy, és annak ellenére,
hogy hónapok teltek el, Amaia észrevette, mennyire fáj még mindig
Freddynek.
Az anyjának leesett az álla.
– Beleszerettem, akár egy kölyök, semmire és senkire nem
voltam tekintettel, saját magamon kívül. Ros gyanakodott, és amikor
elfogyott a türelme, elment. És azon a napon, amikor megtudtam,
hogy Anne-t megölték, nem bírtam tovább, és… a többit tudod.
Az anyja felállt, és mielőtt kilépett volna a szobából, csak
ennyit mondott:
– El kellett volna mondanod, fiam – majd megigazította a
ruháját, és könnyeivel küszködve elindult a konyhába.
Amaia ülve maradt Freddyvel szemben, és sajnálkozva nézett a
folyosó felé, ahova az anya kiment.
 – Ne aggódj miatta – szólt a férfi nyugodtan –, túlteszi magát
rajta. Végül is mindenben mellettem állt, most sem lesz másképp.
Csak Rost sajnálom, remélem, nem hiszi majd, hogy én… nos, hogy
közöm lenne ehhez.
– Nem gondolnám, hogy így hiszi…
– Rengeteget bántottam meggondolatlanul, ostobán, de
készakarva is, Amaia, csakhogy Anne teljesen elvette a józan
eszemet, mint akire köd borult. Jól megvoltunk Rosszal, szerettem,
esküszöm neked, de az a lány, Anne… vele másképp volt. Folyton az
eszemben járt, nem tudtam menekülni. Ha téged választott, nem
tehettél semmit, hatalma volt feletted.
Amaia csodálkozva nézte Freddyt, aki úgy beszélt, mintha a
levegőből inná a szavakat megbabonázva.
– Ő választott engem, és úgy rángatott, akár egy bábut.
Egészen meg vagyok róla győződve, hogy Víctort is ő provokálta, de
a nővéreddel is remekül megértették egymást.
– Ros esküdözött, hogy csak látásból ismeri – képedt el Amaia.
– Nem Rosról beszélek, hanem Floráról. Egyszer beugrottam
valamiért a raktárba, és együtt láttam őket: Anne a hátsó ajtón lépett
ki, pár percet még beszélgettek, majd bensőséges öleléssel váltak el
egymástól. A következő vasárnap, amikor vermutot ittunk a gorapék
alatt, Flora odaköszönt nekünk, és azt mondta, a miséről jön. Akkor
Anne ment el az utcán, és én elfordultam. Ros nem vett észre
semmit, de Flora nálam is jobban álcázta magát, és ez felkeltette a
figyelmemet, miután láttam az előzményeket. Amikor a következő
alkalommal találkoztam Anne-nal, rákérdeztem, de letagadta, sőt
meg is haragudott, úgyhogy nem erőltettem a témát. Végül is
annyira nem érdekelt a dolog.
– Biztos vagy benne, Freddy?
– Igen, egészen biztos vagyok.
Amaia elgondolkodott.
– Néha meglátogat.
– Kicsoda?
– Anne. Egyszer a kórházban, és kétszer amióta itthon vagyok.
Amaia nem tudta, mit válaszoljon.
– Ha képes lennék megmozdulni, végeznék magammal. Tudod,
a boszorkányoknak nincs nyugalmuk haláluk után. Az
öngyilkosoknak sem.
Miközben Freddyvel beszélgetett, érezte mobilja vibrálását, de
mivel a dolgok így alakultak, úgy döntött, nem veszi fel. Mihelyt
kilépett a házból, látta, hogy két nem fogadott hívása volt Jonantól.
Feltárcsázta, és meghallotta kollégája hangját.
– Főnök, a meggyilkolt nők két rokonát sikerült megtalálnom.
Egyikük nővére és a másik nagynénje, Bilbaóban, illetve Burgosban.
Mindketten készek fogadni Önt.
Amaia megnézte az órát, és látta, hogy elmúlt éjfél.
– Már elég késő van ahhoz, hogy felhívjuk őket… Telefonálj
nekik holnap korán reggel, és jelezd, hogy felkeresem őket. Küldd el
a címüket SMS-ben.
– Ne kísérjem el, főnök? – kérdezte Jonan kissé csalódottan.
Amaia gondolkodott egy percet, aztán úgy döntött, egyedül
megy: ezzel az üggyel neki kell foglalkoznia.
– Ki akarom használni az utazást, hogy meglátogassam Flora
nővéremet Zarautzban, és elintézzek néhány családi ügyet. Maradj
itt és pihenj. Az utóbbi napokban szinte fel sem álltál a gép mellől,
továbbá úgy tűnik, Arizkunban a dolgok rendeződtek, nyugodtan
vegyél ki egy napot, és beszélünk, amint visszatértem.
Ahogy közeledett nagynénje házához, megpillantott egy alakot,
aki két lámpa között állt az árnyékban. Ösztönösen fegyvere után
nyúlt, de az alak kilépett a homályból: Fermín Montes volt, és az
italozás látható nyomait viselte magán. Megvárta, amíg odaér.
– Amaia…
– Hogy merészel idejönni? – támadt neki Amaia
felháborodottan. – Ez az én házam, érti? Az én házam! Semmi joga
erre!
– Beszélni akarok Önnel – magyarázta a férfi.
– Akkor kérjen időpontot! Üljön le velem az irodámban, és
adja elő a mondanivalóját, de nem ólálkodhat a rendőrség folyosóin
vagy a házam ajtajában! Ne feledje, hogy nyomozást folytatok, Önt
pedig felfüggesztették.
– Időpontot kérni? Azt hittem, barátok vagyunk…
– Valahol már hallottam ezt! – szólt Amaia ironikusan. – Nem
én mondtam, vajon? És Ön mit is válaszolt? Ó, igen: „hát higgye
csak”…
– Ezen a héten lesz a felülvizsgálat.
– Nos, a magatartásából ítélve nem úgy fest, mint akit ez
nagyon izgat.
– Mit fog mondani?
 Amaia feléje fordult, eleresztve füle mellett a szemtelenségét.
– Ön nem ért a szóból, ugye?
– Mit fog mondani? – erősködött.
Amaia a férfi arcát tanulmányozta. Vizenyősen táskás szemek,
néhány ránc, ami korábban nem volt ott, hamuszín arc, ellenségesen
megvető ajkak.
– Ugyan mit mondanék? Azt, hogy Ön mit sem változott azóta,
hogy tavaly majdnem golyót eresztett a saját fejébe.
– Ugyan, Salazar, tudja, hogy ez nem igaz – tiltakozott.
– Kérjen időpontot! – vette elő Amaia a kulcsot, majd elindult
az ajtó felé. – Nem kívánom folytatni ezt a beszélgetést.
A férfi tovább mustrálta, miközben grimaszolva így szólt:
– Nem hiszem, hogy sokra mennék egy időponttal. Amint
hallom, több időt tölt házon kívül, mint a rendőrségen, és másokra
hagyja a munkát. Igaz, Salazar?
Amaia mosolyogva megfordult, majd ismét szigorúan nézett és
szárazon ennyit mondott:
– Salazar főnök. Önnek erre a névre kell időpontot kérnie.
Montes megdermedt, és a gyér fénynél is láthatóan
elvörösödött. Amaia úgy vélte, válaszol, ehelyett sarkon fordult és
eloldalgott.
Amaia levette a csizmáját, mielőtt felment volna a lépcsőn, és
mint mindig, hálás volt a kis lámpáért, amit szokás szerint
meggyújtva hagytak a hálószobában. Pár percig elnézte a széttárt
karokkal alvó Ibait, tenyere akár két tengeri csillag, észak és dél felé
mutatott, nyugodt szívdobogása csak hófehér nyakán volt
érzékelhető. Levetkőzött és dideregve ágyba bújt. James
megmoccant, ahogy megérezte jelenlétét, és behunyt szemmel
magához szorította.
– Hideg a lábad – suttogta, és köré fonta lábát.
– Nem csak a lábam.
– Hát még mi? – kérdezte félálomban.
– Ez – tette Amaia a kezét a mellére.
James felpillantott, egy csapásra kiment a szeméből az álom,
felkönyökölt, miközben tovább simogatta Amaiát.
– Esetleg még valami?
Amaia kacéran mosolygott, és színlelt aggodalommal bólintott.
– Még hol? – kérdezte James udvariasan, miközben
elhelyezkedett rajta. – Itt? – csókolta meg a nyakát.
 Amaia ingatta a fejét.
– Itt? – apró csókokkal borította a bőrét, lefelé haladva a
mellén.
Amaia tovább rázta a fejét.
– Segíts! – kérte James mosolyogva. – Lejjebb?
Amaia színlelt félénkséggel bólintott.
James bebújt a takaró alá, végigcsókolva Amaia
szeméremdombját, majd elérkezett a csiklóig. Hirtelen tettetett
felháborodással felemelkedett a lepedők közül.
– Te becsaptál! – szólt. – Ez a hely nem is hideg, kifejezetten
forró.
Amaia gonoszkásan mosolygott, és visszanyomta a takaró alá.
– Munkára fel, rabszolga!
James engedelmeskedett.
A kisfiú sírása messziről hallatszott, mintha egy másik
szobából jött volna. Amaia felkelt, és elindult a hang irányában.
Meztelen talpával érezte a kandalló melegét a fapadlón. Az ablakon
beszűrődő napfénynyalábok megvilágították a szálló porszemeket, és
megtörtek, amikor Amaia áthaladt a sugáron.
Elindult felfele a lépcsőn, a távoli sírás irányában, de ez most
nem okozott aggodalmat, csak egy kilencéves kislány kíváncsiságát
váltotta ki belőle. Ránézett a korláton csúszó kezére és hálóing alól
kibukkanó pici lábára. A hálóinget Juanita amatxi varrta és hímezte
neki, a halvány rózsaszín masnit pedig Amaia maga választotta. Ibai
pityergését ritmikus hang kísérte, tak-tak-tak, akár a hullámok
kádenciája, vagy egy óramű. Tak-tak, és a sírás egyre halkult, majd
megszűnt. Akkor meghallotta, hogy szólítják.
– Amaia! – a kedves hang távolból érkezett, akárcsak a előtte
gyereksírás.
– Megyek! – felelte, és azon tűnődött, mennyire hasonlít a két
hang, a kérdező és a válaszoló.
A pihenőn pár percig megállt és figyelte a ház csendjét,
amelyben nem hallatszott más, csak a kandalló pattogása, a padló
recsegése lába alatt és a tak-tak ritmus, amely minden bizonnyal
felülről érkezett.
– Amaia! – hívta egy szomorú kislányhang.
Kis kezével a korlát után nyúlt, és elindult az utolsó szakaszon,
miközben a tak-tak egyre közeledett. Egy lépés, még egy, szinte a
fenti hang ritmusában. Akkor Ibai újból elsírta magát, és Amaia
észrevette, hogy a zokogás a bölcsőből érkezik, amely a szoba
közepén ringott jobbra-balra, mintha egy láthatatlan kéz mozgatta
volna, amíg önmagától vissza nem lendült. Tak, tak, tak. Amaia
odaszaladt kinyújtott karral, hogy megállítsa a bölcsőt, és meglátta.
Egy kislány volt, az ő hálóingét viselte, a sarokban ült, szőke haja
vállára és mellére omlott, és csendben zokogott olyan sűrű és sötét
könnyekkel, akár a motorolaj. Könnyei ölébe hullottak, átitatták és
feketére festették ingét. Amaia átható fájdalmat érzett mellkasában,
amint felismerte, hogy a kislány ő maga, aki félholt a félelemtől és az
elhagyatottságtól. Mondani akarta, hogy ne sírjon, hogy minden
elmúlik, de torkán akadt a szó, amikor a kislány felemelte a csonkot,
ami a hiányzó alkarja helyén maradt, és a bölcsőre mutatott, ahol
Ibai bömbölt félőrülten.
– Ne hagyd, hogy ama őt is felfalja, akárcsak engem.
Amaia a bölcső felé fordult, felkapta a csecsemőt, és lerohant
vele a lépcsőn, de még hallotta, amint a kislány megismétli
figyelmeztetését:
– Ne hagyd, hogy ama felfalja!
Miközben botladozva magához ölelte Ibait, más gyerekeket is
látott, mindegyikük kicsi volt és bánatos, felsorakoztak kétoldalt,
várták a lépcsőnél, majd szótlanul felemelték megcsonkított
karjukat, reménytelenül nézve Amaiát.
Felsikoltott, saját hangja rántotta vissza a valóságba, izzadtan
és remegve ébredt a transzból, karját melléhez szorította, mintha fiát
tartaná. Egy kislány hangján kiáltott az alvilágból.
James aludt, Ibai viszont nyugtalanul mocorgott a bölcsőben.
Amaia a karjába vette a fiúcskát, még mindig az álom utóhatásait
érezve, és szorongva felkapcsolta a kisasztalon lévő villanyt is, hogy
végleg elüldözze a lidércnyomást. Megnézte az órát: hamarosan
virradt. Maga mellé fektette a gyermeket és megszoptatta, miközben
a kisfiú tágra nyílt szemmel mosolygott rá, szinte elfelejtett enni, de
néhány perc múlva ismét kérte az anyatejet. Amaia a másik mellére
tette, de látta, hogy kevés lesz. Szomorúan nézett a fiára, és levonult
a konyhába a cumisüvegért. Végül is a természet követelte a magáét,
és Amaia már nem volt képes megfelelni Ibai igényeinek, hiszen a
kisfiú egyre gyakrabban kapott tápszert. A teste magától értetődően
szabályozta a folyamatokat. Már szinte alig szoptatta fiát: kit próbált
becsapni? A természetet semmiképpen sem. Visszatért a szobába,
ahol James már felébredt, és karjába vette a kicsit. Csodálkozva
nézte Amaiát, aki könnyek közt adta Ibainak a cumisüveget.
 15

Zarautz az a hely volt, ahol kiskorában szeretett volna élni. A fákkal

szegélyezett sugárút, az elegáns házak közvetlenül a tengerparton, a
kellemes óvárosi rész üzleteivel és bárjaival, emberek az utcán az eső
ellenére is, a vadul háborgó, vízcseppekké kristályosodott tenger
illata, és a fény, ami a tengernél másféle, mint a völgyben a hegyek
közt, mint ahogy a kék szem is különbözik a feketétől… Most már
nem volt ennyire biztos benne: noha egészen a közelmúltig meg volt
győződve arról, hogy nem szereti szülőhelyét és sosem térne vissza
Elizondóba, az utóbbi évben az események nagy fordulatot vettek, és
mindaz, amiben hitt – és úgy vélte, komolyan hitt, – végérvényesen
megváltozott. A gyökerek hívták, követelték azok visszatérését, akik
a folyó kanyarulatában születtek, és ő is meghallotta a hangot,
csakhogy egy ideig képes volt ellenállni neki. A halottak szavának
azonban nem tudott hátat fordítani, hiszen egyezség lebegett a feje
felett, és valami erő újra és újra harcba vitte azok ellen, akik
megkísérlik meggyalázni a völgyet. De ott a meggyőződések
megrendültek. Nagy fehér felhők úsztak az égen a csöppet sem kék
tenger fölött, a habzó hullámok szabályos kádenciája betöltötte a
ragyogó téli zarautzi reggelt. Néhány szörföző tartott az apálytól
széles part felé, és deszkáikkal csatlakoztak egy nagyobb csoporthoz,
akik már a vízben voltak. Két gyönyörű ló poroszkált el előtte a sűrű
homokban. Amaia a parton álló házak ablakaira emelte tekintetét és
azon elmélkedett, milyen szép is az, ha valaki megengedheti
magának, hogy mindennap a Vizcayai-öböl vadregényes látványára
ébredjen. Röpke pillantást vetett egy ingatlanügynökség hirdetéseire
és megállapította, hogy a hely továbbra is csupán a gazdagok
számára volt elérhető, akárcsak ötven éve, amikor az első baszk és
madridi vállalkozók ezen a csodás vidéken kezdték építeni
luxusvilláikat. Megkereste az épületet, és az oldalsó kapun ment be a
belső kertbe. A bejáratnál egyenruhás portás jelentette be érkezését
és megmondta az emeletet. Amaia kilépett a liftből, és nyitva találta
az ajtót. Belülről a nővére hangja búgott.
– Kerülj beljebb, Amaia, és tegyél fel egy kávét, mindjárt
elkészülök.
Amennyiben Flora szándéka a hatáskeltés volt, ez sikerült neki.
Az ajtóból, amely egy óriási terembe nyílt, már látni lehetett a
tengert. Az utcafront padlótól plafonig érő ablaküvege enyhén
naranccsárgás színre volt foncsorozva, és fantasztikus látványt
nyújtott. Amaia megállt a szalon közepén, lenyűgözve a szépségtől és
a fénytől. Ezért a luxusért érdemes volt pénzt kiadni.
Flora belépett és elmosolyodott, amint megpillantotta húgát.
– Impozáns, ugye? Ugyanezt gondoltam, amikor először
beléptem ide. Mutattak más lakásokat is, de egész éjjel nem tudtam
kiverni a fejemből ezt az élményt. Másnap megvettem.
Amaia végre el tudott szakadni az ablaktól, és nővéréhez
fordult, aki óvatos távolságtartással állt meg és nem akart közeledni.
– Nagyon csinos vagy, Flora – szólt őszintén.
Vörös ruhát viselt, és túlzottan ki volt sminkelve, de elegáns és
stílusos benyomást keltett.
Megfordult, hogy Amaia hátulról is szemügyre vehesse.
– Nem adhatok puszit, a tévéhez festettem ki magam, másfél
óra múlva forgatok.
„Nyilván emiatt” – gondolta Amaia.
Megszabadulva az érzelemnyilvánítás kötelességétől, Flora
magas sarkú cipőjében végiglibegett a szalonon, és amikor elhaladt
Amaia mellett, láthatatlan parfümsávot húzott maga után.
– Látom, hogy nagyon jól mennek a dolgaid, Flora, gyönyörű
házad van – nézett Amaia a luxust árasztó belső helyiségekre, ahová
még be se tette a lábát. – Te pedig csodásan nézel ki!
Flora egy tálcát hozott két kávéval.
– Én viszont nem tudom ezt rólad elmondani, nagyon sovány
vagy. Azt hittem, az összes anya meghízik az első terhességgel, neked
is jót tenne pár kiló.
Amaia elmosolyodott.
– Anyának lenni kimerítő, Flora, de megéri – nem
szándékosan fogalmazott így, de látta, ahogy Flora grimaszol. –
Hogy megy a műsorod? – kérdezte, hogy témát váltson.
Flora arca felragyogott.
– Nos, negyven adásunk ment le eddig a regionális adókon, és
már a tizediknél ajánlatot kaptunk az állami csatornáktól. A múlt
héten aláírtuk a szerződést, hogy tavasztól legyen műsoron, és két
évadot megvettek előre, tehát olykor két-három adást is forgatnom
kell naponta. Rengeteg a dolog, de nagyon élvezem.
– Rosnak is nagyon jól megy a cukrászda, még a forgalmat is
növelte.
– Igen – szólt Flora megvetően –, Ros az én munkám
eredményéből él. Vagy azt hiszed, a siker csak úgy az egyik napról a
másikra terem?
– Nem, dehogy, csak azt mondtam, jól megy neki.
– Ideje is volt, hogy magához térjen.
Amaia egy percig csendben kortyolgatta a kávét, elnézte a
partvonal jellegzetes egérformáját Guetariánál, és tudatában volt
annak, hogy Flora egyre kényelmetlenebbül érzi magát: már megitta
a kávéját, és ahogy szemben ült vele, egyre csak szoknyája tökéletes
redőit igazgatta.
– És minek köszönhetem megtisztelő látogatásodat? –
kérdezte végül.
Amaia a tálcára tette a csészét, és a nővérére nézett.
– Egy nyomozásról van szó – mondta.
Flora mosolya kissé lebiggyedt.
– Beszélj nekem Anne Arbizuról! – kérte Amaia a nővérére
szegezve tekintetét.
Flora erőt vett magán, de a kezén végigfutó remegés elárulta
feszültségét. Amaia azt hitte, tagadni fogja, de testvére ismét
meglepte.
– Mit szeretnél tudni?
– Miért nem mondtad, hogy ismerted?
– Nem érdeklődtél, hugicám, ezen kívül ez csak természetes:
egész életemet Elizondóban töltöttem, szinte mindenkit ismerek,
legalábbis látásból, valójában mindegyik lányt ismertem, kivéve azt
a dominikait. Hogy is hívták?
– De Anne Arbizuval közelebbi viszonyban voltál.
Flora szótlanul mérlegelte, vajon mennyit tudhat a testvére.
Amaia észrevette ezt.
– Valaki elmesélte, hogy látta kilépni a cukrászda raktár felőli
bejáratán.
– Talán valamelyik alkalmazotthoz jött – szólt Flora.
– Nem, Flora, hozzád jött, érzékenyen elbúcsúztatok az
ajtóban.
 Flora felállt és az ablakhoz ment, így Amaia nem láthatta az
arcát.
– Még ha így is lenne, nem tudom, miért van ennek
jelentősége.
Amaia szintén felállt, de nem mozdult a helyéről.
– Flora, Anne Arbizu erőszakos halált halt. Anne Arbizunak
viszonya volt Freddy sógoroddal. Anne Arbizu okozta Ros összes
szenvedését. Anne Arbizu olyannyira baráti kapcsolatban volt veled,
hogy öleléssel és csókkal búcsúzkodtatok. Anne Arbizu a folyónál
halt meg volt férjed kezétől. Te magad, Flora megöltél egy férfit, aki
húsz esztendeig házastársad volt, és én, függetlenül a
nyilatkozatodtól és a színjátékodtól, nem hiszek abban, hogy jogos
önvédelemből tetted, ugyanis egyvalamiben biztos vagyok: Víctor
azért tette, amit tett, mert képtelen volt szembeszállni veled, és
előbb halt volna meg, minthogy kezet merjen rád emelni.
Flora állát támasztva nézett ki az ablakon, és úgy döntött, nem
válaszol.
– Ismerlek, Flora, tudom, mit gondoltál az áldozatokról és
arról, hogyan végzik az elveszett lányok. Még arra is szó szerint
emlékszem, amint védted az környéket megtisztító őrzőt, aki
büntette a kis kurvák szemtelenségét. Tudom, hogy rohadtul nem
érdekelt az áldozatok sorsa; és az, hogy lelőtted Víctort, nem amiatt
történt, mert halott kislányokkal borította el a völgyet. Úgy vélem,
amiatt tetted, mert Anne-on volt a sor, és ez volt Víctor hibája.
Flora nagyon lassan megfordult, minden mozdulata
erőfeszítésről tanúskodott, hogy visszafogja magát.
– Ne beszélj ostobaságokat, csak azért mondtam ezeket, hogy
provokáljam. Gyanakodtam rá, hiszen ismertem, ahogy te is
megjegyezted, húsz évig voltunk házasok, nyilván fenyegetett, te is
ott voltál, azt kiabálta, hogy megöl.
Amaia hangosan felkacagott.
– Egy árva szó sem igaz ebből, Flora! Víctor olyan volt,
amilyen, de ez leginkább a te igádnak köszönhető. Imádott téged,
csakis téged csodált és tisztelt, és igazad van, ott álltam, de nem
láttam mindebből semmit. Hallottam az első lövést, ami minden
bizonnyal eltalálta, erről meg vagyok győződve, és amikor
odamentem, láttalak még egy lövést leadni… Szerintem valójában
ekkor végeztél vele.
– Semmi bizonyítékod nincs erre! – fordult Flora dühösen az
ablak felé.
Amaia elmosolyodott.
– Ebben igazad van. Arról azonban van bizonyítékom, hogy
Anne Arbizu jóval sötétebb és bonyolultabb személyiség volt, mint
amire angyali arcából következtetni lehetett. Szinte pszichopata
módon manipulálva befolyása alá vont mindenkit, aki megismerte.
Azt akarom tudni, milyen kapcsolatod volt vele, és azt is, milyen
hatást gyakorolt rád, ha annyira szeretted, hogy megbosszuld
halálát.
Flora nekitámasztotta a fejét az ablaknak és néhány
másodpercig mozdulatlan maradt. Majd torkából nyögés szakadt fel,
úgy támaszkodott kezével az ablakra. Amikor megfordult, arca
könnyben úszott, és teljesen tönkretette a kidolgozott sminket.
Elbotorkált a kanapéig, levetette magát és zokogott. Sírása a
legmélyről tört fel, fojtott sóhajtásokkal és olyan elkeseredettséggel,
hogy úgy tűnt, sose hagyja abba. A fájdalom és a keserűség
letaglózta, annyira átadta magát a zokogásnak, hogy Amaia
megsajnálta. Eszébe jutott, hogy először látta Florát sírni,
gyermekkorukban sem ejtett könnyet. Eltűnődött, vajon nem
tévedett-e. A Florához hasonló emberek vaspáncélban járják a
világot, de a páncél alatt mégiscsak érző szívű, hús-vér emberek.
Talán tévedett, talán sértődöttségének a fájdalom az oka, hogy le
kellett lőnie Víctort, akit szerethetett a maga módján.
– Flora… Sajnálom.
Flora felemelte tekintetét, és Amaia látta elváltozott arcát,
amelyen nyoma sem volt együttérzésnek vagy megbánásnak,
szeméből dühös felháborodás áradt. Amikor megszólalt, lassan és
hűvösen formálta szavait, hangja hátborzongatón túlvilági és
fenyegető volt.
– Amaia Salazar, ne üsd ebbe az orrod, fejezd be Anne Arbizu
üldözését, és felejtsd el az egészet, mert nagyon visszaüthet,
hugicám, fogalmad sincs, mibe keveredsz és miről beszélsz; bűnügyi
módszered ebben az esetben teljesen hatástalan. Most állj le, amíg
nem késő!
Majd felállt és elindult a fürdőszoba felé.
– Nem fogod megbánni – szólt, majd hozzátette: – csukd be az
ajtót, amikor elmész.
Amikor Amaia az ajtó felé tartott, észrevette, hogy Ibai
fényképe néz rá egy értékes régi ezüstkeretből. Egy pillanatra
elidőzött előtte, és kifele menet arra gondolt, hogy nővére a
legfurcsább ember, akivel valaha találkozott.
Zuriñe Zabaleta a Mazarredo sugárúton lakott, ahonnan
tökéletes kilátás nyílt a Guggenheim Múzeumra. A fekete-fehér
márványbejárat francia stílusú és kifinomult belső részletekben
gazdag épületre vallott: plafonig érő francia ajtók, kidomborodó
szegőlécek, fával burkolt falak. Amaia felismerte néhány híres festő
művét és a szalon egyik sarkában James Wexford egyik szobrát: ez
megmosolyogtatta. A kijövő tulajdonos felfigyelt erre és
megjegyezte:
– Ó, ez egy amerikai szobrász műve, igencsak eredeti stílusa
van, ugye?
– Csodálatos – felelte Amaia, amivel ki is vívta a nő
szimpátiáját.
Az asszony visszafogottan öltözködött, láthatóan drága
ruhadarabokat viselt, ami idősebbnek mutatta koránál. A fotelekhez
vezette Amaiát, és hellyel kínálta: onnan nyílt a legszebb kilátás a
matt fénnyel csillogó Guggenheim Múzeum szárnyaira.
– A rendőr, akivel tegnap beszéltem, jelezte, hogy Ön fel
szeretne tenni néhány kérdést a nővérem meggyilkolásáról – hangja
visszafogottan és intelligensen csengett, de a bűncselekmény
említésénél megremegett. – Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő
után…
– A családja baztáni, ugye?
– Az anyám zigai volt, apám egy híres neguri
kereskedőcsaládból származik. Anyám Getxóban töltötte a
vakációkat, így ismerkedtek meg.
– És a nővére a Baztánban született?
– Más idők jártak, és anyám otthon akart szülni. Azután
mindig mesélte rossz élményeit: képzelheti, milyen lehetett otthon
az első gyerekkel. Engem már itt szült a kórházban.
– Kérem, meséljen a nővére és a sógora kapcsolatáról.
– A sógorom a telefontársaságnál dolgozott vezető
beosztásban, szerintem roppant unalmas alak volt, de a nővérem
beleszeretett és összeházasodtak. Deustóban laktak, egy elég
kellemes helyen.
– Dolgozott a testvére?
– Szüleink meghaltak, amikor tizenkilenc éves voltam, röviddel
Edurne férjhezmenése után, és elég sokat örököltünk, többek közt
egy alapot, amelynek köszönhetően bármivel foglalkozhattunk.
Edurne az UNICEF baszkföldi irodáját vezette.
– Sosem hallotta nővérét bántalmazásról panaszkodni, esetleg
jelen volt ilyesminél?
– Soha. Már említettem, hogy a férje unalmas fazon volt, egy
sótlan fickó, aki mindig munkáról beszélt. Nem volt gyerekük, ezért
társasági életet éltek, színházba, operába jártak, ismerős
házaspárokkal vacsoráztak – néha velünk is a férjemmel –,
házasságuk afféle megszokásból eredő együttlét volt, de egyikük sem
tett volna lépést, hogy változtasson… Sosem láttam jelét annak, hogy
ilyesmit tenne, bár pár hónappal előtte a nővérem megjegyezte, hogy
a férje egyre több időt tölt máshol, egyre később járt haza, és Edurne
néhányszor hazugságon kapta arra vonatkozóan, hogy hol és kivel
találkozott. A testvérem más nőre gyanakodott, de nem volt
bizonyítéka, mindenesetre nem volt szándékában ezt sokáig tűrni.
Természetesen megkérdeztem, emelt-e rá kezet valaha a férje. Azt
mondta, ilyesmi nem történt meg, de olykor, ha túlzottan
felidegesítette a kérdéseivel, vagy ha veszekedtek, néha dobálózott
bútorokkal, vagy ami a keze ügyébe akadt. Egyszer éppen kávéztunk,
és válásról kezdett beszélni, inkább ötletként, mint elhatározásként.
Természetesen támogattam, biztosítottam afelől, hogy mellette
állok, ha rászánja magát. Ekkora láttam utoljára élve. A következő
alkalommal a hullaházban volt, olyannyira szétroncsolt arccal, hogy
zárt koporsóban kellett felravatalozni. – Egy pillanatra elhallgatott,
ahogy felidézte a látványt. – A boncolóorvos azt mondta, sérülések
miatt vesztette életét, agyonverték. Képzelje el azt a vadállatot, aki
addig üt egy nőt, amíg meg nem öli…
Amaia szótlanul nézte.
– Amikor végzett vele, szétverte az egész lakást, miszlikbe
aprította a bútorokat, széttépte a nővérem összes ruháját, majd fel
akarta gyújtani a házat, de kis tűz volt, magától kialudt. Rengeteg
vért vesztett, akárcsak a nővérem. És amikor mindezt befejezte,
kiugrott az ablakon a nyolcadik emeletről. Még a mentők kiérkezése
előtt meghalt.
A szomszédok semmit sem hallottak?
– Nagyon exkluzív épületben laktak, hasonló ehhez. Az egész
emelet az övék volt, és valószínűleg abban az órában sem a fenti,
sem a lenti szomszédok nem voltak otthon.
Amaia szünetet tartott, mielőtt feltette volna a kulcskérdést:
 – Levágta az egyik végtagját?
– A boncoló orvos szerint ezt utána tette, amikor a nővérem
már halott volt. Semmi értelme – nyögte. – Miért tesz valaki
ilyesmit?
Néhány pillanatra behunyta a szemét és így folytatta:
– Nem találták meg, pedig az Ertzaintza19 kutyáival is
végigkutatták az épületet, ugyanis biztosan voltak abban, hogy nem
ment ki a házból. Van egy portás, aki megesküdött arra, hogy meg se
moccant a helyéről, és ki van zárva, hogy észre ne vett volna valakit,
aki csurom vér, kilépni, majd visszajönni újból. Ezenkívül minden
be van kamerázva, igaz, van egy holttér, ahol átsurranhatott, viszont
azt is bizonyították, hogy a portás valóban végig a helyén volt. Sem
az ajtón, sem a liftben, sem a lépcsőn nem voltak ujjlenyomatok, és
ez teljesen lehetetlen, hiszen az egész lakás tele volt nyomokkal, a
cipője pedig tiszta vér volt.
Felsóhajtott, majd hátradőlt egy párnára. Arca elcsigázott volt,
de még hozzátette:
Fogalmam sincs, hogyan vetemedett ilyesmire ez a féreg,
sosem képzeltem volna, hogy egy ilyen pipogya alak képes ilyesmire.
– Még egypár kérdés, és hagyom pihenni.
– Természetesen.
– Hagyott valami cetlit, esetleg egy üzenetet?
– Egyet? Tucatnyit írt a falra a saját vérével.
– Tarttalo – szólt Amaia.
A nő bólintott.
Amaia közelebb hajolt.
– Meg kell értenie, hogy ez a nyomozás része, és nem tudok
többet elárulni, de úgy vélem, az Ön együttműködése is segít abban,
hogy fényt derítsünk erre az esetre, és megtaláljuk nővére eltűnt
maradványait.
Az asszony elmosolyodott, hogy elrejtse fájdalmát, Amaia
pedig átnyújtott neki egy becsomagolt pálcikát.
– Elég, ha megdörzsöli vele a szájfalát.
A GPS szerint Entrambasaguas Burgoshoz tartozott és
negyvenhárom kilométerre, azaz kocsival ötvenpercnyire volt
Bilbaótól. A Google találata szerint 37 lakosa volt. Felsóhajtott. A kis
falvak mindig megmagyarázhatatlan klausztrofóbiát váltottak ki

19 Ertzaintza – a baszk rendőrség

belőle. A rossz bánásmód és a férfidominancia kétségkívül nem
kapcsolódott a falusi környezethez – legalábbis nem jobban, mint
bárhol máshol –, de Amaiának mindig eszébe jutott az a gyerekkori
érzés, hogy a hely, ahol született, csapdába ejtette. Ez abszurd volt,
hiszen nagyvárosban sem történt volna másképp: Edurne sem tudta
elkerülni sorsát Bilbaóban, s örök testvériség köti össze az
entrambasaguasi asszonnyal, akivel egy szót sem váltottak
életükben. Figyelmesen vezetett; mert az út egyre nehezebbé vált a
havas esőben, és mire Amaia áthajtott a hídon, megérkezve a
számára ismeretlen Entrambasaguasba, már nagy pelyhekben
szállingózott a hó. Egy kis térnél lefékezett, megpróbálta
beazonosítani a helyet és meglepődve tapasztalta, hogy egy jó
állapotú, egycsapos régi kőkút a tér közepén egészen karácsonyi
hangulatot keltett.
– Vizet mindenkinek! – kiáltott fel Amaia, miközben a ház
keresésére indult.
A kontyolt nyeregtetős ház akkora volt, akár egy villa, jól
kivilágított gyep vette körül, a lépcsők mellett óriási virágcserepeket
helyeztek el dekorfákkal. A kőkutas tér képeslap-hangulatát fokozta
a hó. Amaia a gyep szélén hagyta a kocsit, és elindult a vöröses
járólapon, amelyet már kezdett beborítani a sűrű hó.
Az asszony, aki ajtót nyitott Engrasi nénivel lehetett egyidős,
de semmi egyébben nem hasonlított rá. Nagyon magas volt, szinte
akkora, mint Amaia, és eléggé kövér; biztos léptekkel vezette Amaiát
a nappaliba, ahol a kandalló kellemes meleget árasztott.
– Mindketten tudtuk, hogy előbb-utóbb megöli – szólt
nyugodtan.
Amaia fellélegzett. Nem volt könnyű kikérdezni a
hozzátartozókat anélkül, hogy ne kelljen szembenézni az
érzelemkitöréseikkel. A legtöbb esetben Amaia a szakmai
hangnemet alkalmazta, ami nyitottságra invitált, de kerülte a
bizalmaskodást. Amint Bilbaóban is tette, a legjobb volt azonnal
elkezdeni, egyenes és konkrét kérdésekkel, és a lehetőségekhez
mérten elkerülni a kellemetlen részleteket, eufemizálni az olyan
fogalmakat, mint holttest, vér, vágások, sebek, vagy bármiféle egyéb
utalást, amelyek esetleg vizuális képeket idéznének fel, és fájdalmat,
esetleg idegösszeroppanást okoznának a családtagoknak, ami
ráadásul a nyomozást is hátráltatná. Néha azonban szerencséje volt,
és olyan tanúval találkozott, mint ez az asszony. Már meggyőződött
arról, hogy ezek gyakran egyedülálló személyek, az elhunyt közeli
rokonai, akiknek sok idejük volt gondolkodni. Csak hagyni kell őket
beszélni. A nő átnyújtott Amaiának egy csésze teát és folytatta.
– Rossz ember volt, afféle báránybőrbe bújt farkas, egészen
addig, amíg feleségül nem vette az unokahúgomat. Azok után már
csak farkas volt: féltékeny és birtokló, sosem engedte, hogy a
felesége otthonán kívül dolgozzon, pedig titkárnői képesítése volt, és
lánykorában adminisztratív munkát végzett egy burgosi áruházban.
Arra kényszerítette, hogy apránként minden kapcsolatot
megszakítson barátnőivel és néhány közeli szomszédjával. Én
voltam az egyetlen, akivel szóba állt, és ha hagyta, akkor felügyeltem
is, hiszen a nagynénje voltam, apja testvére, és az egyetlen
hozzátartozója, aki életben volt, kivéve egy idősebb nőrokont anyai
ágon Navarrában, de ő két éve meghalt. A férfi nem verte, de arra
kényszerítette, hogy parasztasszonynak öltözzék, nem hordhatott
magas sarkú cipőt és nem festhette magát, még fodrászhoz sem
engedte, a lány copfban hordta a haját halála napjáig. Nem engedte
egyedül sehova, és amikor muszáj volt elmennie, nekem kellett
kísérnem a piacra, a gyógyszertárba vagy az orvoshoz. Szegénykém
mindig is beteges volt, cukorbeteg, tudja? Évekig próbáltam
meggyőzni, hogy hagyja el, de a lány tudta – és nekem is el kellett
ismernem –, hogy ha megteszi, a fickó nem áll meg, amíg meg nem
találja, és nem végez vele.
Elhallgatott és üres tekintettel bámult a kandallóba. Amikor
újból megszólalt, hangja tele volt önváddal.
– Tehát csak annyit tettem, hogy itt voltam mellette, hogy a
dolgok a lehető legkevésbé rosszul menjenek. Ma már minden napot
megbántam, kényszerítenem kellett volna őt. Vannak egyesületek,
ahol segítenek a nőknek megszökni… a minap láttam a tévében.
Egy könnycsepp futott végig az arcán, gyorsan letörölte a
kezével, miközben mutatta a kisasztal feletti arcképet. Egy sápadt,
nagy szemű nő mosolygott boldogan a kamerába, egy kutyát tartott
elülső lábánál, mintha táncolna vele.
– Ez Maria, a kiskutyával… Minden a kutyus miatt történt,
tudja? Ez a kis korcs egy nyár végén jelent meg, és a lány teljesen
odavolt érte, gondolom, azért, mert nem volt gyerekük, és a kis állat
nagyon aranyos volt. A férje nem szólt semmit, ő pedig… tudja,
sosem láttam ilyen boldognak, és nyilván a férfi nem hagyhatta ezt
annyiban. Három-négy hónapig hagyta, hogy összeszokjanak, majd
felakasztotta a kutyát erre a fára a bejárat mellé. Amikor az
unokahúgom meglátta, azt hittem, megőrül, annyira sikoltozott. A
férje az asztalhoz ült és kérte az ebédet, de a lány odament a fiókhoz
és kivett egy kést. A férje rákiabált, de az unokahúgom olyan dühvel
nézett rá, hogy a férfi megértette: igencsak elvetette a sulykot. A lány
levágta a kötelet, átölelte a halott kiskutyát, és egyre csak sírt. Majd
elvonult a garázsba, hozott egy botot, ásott egy gödröt a fa tövében,
és eltemette a kutyust. Amikor befejezte, a keze húsig fel volt törve.
A férfi csak ült komoran, egy szót sem szólt. Maria bement, ledobta a
kötelet az asztalra és elvonult aludni. A fájdalomtól két napig
teljesen le volt gyengülve. Onnantól fogva megváltozott, vidámsága
elillant, szegénykém, örökké komoly és elgondolkodó volt, néha üres
tekintettel nézett át a férjén, mintha az ott se lenne, de a férfi sem
emelte rá tekintetét. Sunyi volt, mint mindig, és nem mert ránézni
feleségére. Sosem voltam ennyire meggyőződve, hogy otthagyja,
mondtam is neki, hogy jöhet hozzám, vagy adok pénzt, hogy
máshová meneküljön, de ő kivételesen nyugodt volt. Azt mondta,
nem sodor engem veszélybe azzal, hogy hozzám költözik, és ha
valakinek távoznia kell, az a férje. A ház az unokahúgomé volt, az
apja vette neki eljegyzésekor, és csak a Maria nevén volt. Pár nap
múlva átnéztem hozzá, és láttam, hogy még nem kelt fel, de mivel
elég beteges volt… Volt kulcsom, bementem. Mindent rendben
találtam, beléptem a szobába. Először azt hittem, alszik. Hátán
feküdt, félig nyitott szájjal és csukott szemmel, de nem aludt: halott
volt. Azt mondták, a férje rávetette magát, és párnával fojtotta meg
álmában. Nem volt sérülése, csak a karja hiányzott. Nem is vettük
észre, mielőtt a rendőrség fel nem hajtotta a takarót.
Amaia lélegzet-visszafojtva hallgatta az asszonyt.
– Azt mondták, már nem élt, amikor tették. És vajon minek? A
haját is levágta, nem is láttam, amikor beléptem, csak amikor
elmozdították, észrevettem, hogy hiányzik a haja a tarkóján –
mutatott a nyakára az asszony.
– A férfit pedig felakasztva találták a családi kertben, két
kilométerre innen. Látja, a sors iróniája, egy fán, akárcsak a
kiskutya.
Az asszony elhallgatott és keserűen elmosolyodott, miközben a
fényképen merengett. Amaia körbenézett.
– Önre hagyta a lakást?
A nő bólintott.
 – Feltételezem, hogy megőrizte a holmiját.
– Úgy, ahogy hagyta.
– Maradt esetleg egy fogkeféje, vagy fésűje?
– Ez a DNS-mintához kell, ugye? Szoktam nézni a bűnügyi
sorozatokat. Eszembe jutott már, és azt hiszem, tudok valami
hasznossal szolgálni – elvett egy faládikát az asztalról, és átnyújtotta
Amaiának.
Amint kinyitotta a fedelét, Amia kénytelen volt felidézni azt az
emléket, ahogy a konyhában ült egy kisszéken, az anyja pedig
majdhogynem lekopaszította, amikor levágta hosszú haját.
Ösztönösen a fejéhez emelte kezét, de gyorsan el is kapta, majd
visszanyerte önuralmát. A doboz alján egy gesztenyebarna hajfonat
pihent, akár egy alvó kisállat. Amaia lecsukta a fedelet, hogy ne
lássa.
– Attól tartok, a levágott hajból nem lehet DNS-mintát venni,
ahhoz hajhagyma kellene.
Ez egyáltalán nem volt biztos, léteztek új és költséges
technológiák, amelyeknek köszönhetően kimutatható a minta, de
bonyolultabb és sokkal többe kerülne, a hajhagymák viszont
megkönnyítenék a dolgot.
– Nézze meg jobban – felelte az asszony, – a fonat le van
vágva, de amint mondtam, egy részen a tarkóján hiányzott a haja,
kitépte. Az üzenet mellett hagyta a fa tövében.
Amaia ismét felnyitotta a ládát, és viszolyogva nézte a hajat.
– Hagyott üzenetet? – kérdezte, miközben le nem vette a
szemét a vastag fonatról.
– Igen, de teljesen abszurd és értelmetlen volt. A rendőrök
magukkal vitték, és nem emlékszem pontosan, hogyan szólt,
egyetlen kifejezés volt, valami sütemény nevére emlékeztet.
– Tarttalo.
– Ez az, Tarttalo.
Erősen havazott, amikor Amaia elindult Entrambasaguasból.
Egy pillanatra megállt a teknőnél, és beprogramozta a GPS-be
Elizondót. Kétszáz kilométer állt előtte, így havazásban fog vezetni.
Közben oda-odapillantott a táskára, amelyben Edurne Zabaleta
testvérének nyálmintája és Maria Abásolo hajfonata volt. Mielőbb
fel kell deríteni a kapcsolatot: ha kiderül, hogy van egyezés az
áldozatok és a barlangban talált maradványok között, az
bizonyítékul szolgálna az összes bűntett egyetlen megrendezőjének
létezésére is. Hátborzongató tudat egy ekkora hatalommal
rendelkező, manipulatív gyilkos, aki képes meggyőzni valakit – még
ha az önmagában erőszakos személyiség is – hogy ösztönei
különösebb kontrollja nélkül véghezvigyen egy bűntettet abban a
pillanatban, amikor a manipulátor jónak látja. Ugyanakkor mindez
mégsem ritkaság. Az utóbbi években az FBI prioritásként nyomozott
a felbujtó gyilkosok után egy olyan országban, ahol – a spanyol
igazságszolgáltatástól eltérően – ezeket a végrehajtókkal és
bűntársakkal egyenlő módon büntetik. A felbujtó alakja akkortól
válik fontossá, amikor bebizonyosodik, hogy az effajta gyilkos
bármilyen személyiséget képes terve részesévé tenni, és ők hű
szolgák módjára hajtják végre utasításait. A legismertebb eseteket a
vallási szekták produkálják, amikor is öngyilkosságba hajszolják
követőiket – mások felett gyakorolt hatalmuk és autoritásuk
elképesztő méreteket ölt.

Megszólalt a telefon, és visszahozta Amaiát a valóságba.

Kihangosította, és válaszolt San Martín doktornak.
– Jó estét, felügyelő! Jókor keresem?
– Vezetek, de semmi gond, ki van hangosítva.
– Megvan az arizkuni csontok elemzésének eredménye, és
szeretnék erről beszélni Önnel.
– Természetesen, hallgatom!
– Nem telefonon, jobb lenne, ha eljönne Pamplonába.
Megbeszéltem a rendőrkapitánnyal az irodájában este hétre.
Megfelel Önnek?
Amaia megnézte az időt.
– Inkább fél nyolc legyen, havazik az úton.
– Akkor fél nyolc, átadom a rendőrkapitánynak.
Amaia letette, és nem örült annak, hogy meg kell állnia
Pamplonában. Egész nap nem volt otthon, és már sejtette, miről fog
szólni a megbeszélés. Az a templomgyalázós ostobaság mindenkit
izgatottá tett: a polgármestert, az érseket, a vatikáni küldöttet, és
természetesen a rendőrkapitányt, akinek muszáj mindegyiküket
meghallgatnia, Amaiának viszont nem volt mondanivalója. A falusi
nyomok nem vezettek sehova, s a templomgyalázás sem ismétlődött
meg, amióta járőröztek a környéken. Az elkövetők minden bizonnyal
fiatal álsátánisták, akiket a rendőrségi jelenlét eltántorított a további
bűntettektől, és ugyanezt az érsekség is elérhette volna, ha felszerel
néhány kamerát, vagy biztonsági szolgálatot alkalmaz. Ha azt várják
tőle, hogy megmondja, kinek a fejét vegyék, nagyot csalódnak.
Leparkolt a rendőrség előtt és kinyújtózkodott: elgémberedett
és kissé szédült az óvatos vezetéstől a hóban. Felment a második
emeletre, és bejelentés nélkül bekopogott a főnöke irodájába.
– Jöjjön, Salazar! Hogy van?
– Köszönöm, jól!
San Martín már ott ült a két szék egyikén, és felállt, hogy kezet
nyújtson.
– Foglaljon helyet – szólt a rendőrkapitány, és letelepedett.
Az asztalon a jelentéseket tartalmazó néhány mappa arról
árulkodott, hogy már értekeztek a tartalmukról. Amaia átgondolta,
miről is beszél majd, és várta, hogy a rendőrkapitány megszólaljon.
– Felügyelő, azért hívattam ide, mert a templomgyalázás esete
meglepő és váratlan fordulatot vett az arizkuni templomban fellelt
csontok elemzésével. Minden bizonnyal észrevette, hogy a
szokásosnál kicsivel több ideig tartott a vizsgálat, és ez amiatt
történt, hogy amikor San Martín doktor elmondta nekem az
eredményeket, arra kértem, ismételje meg a vizsgálatot, amit
összesen háromszor végeztek el.
Amaia érezte, hogy zavarba jön. A megbeszélés teljesen más
irányba indult, mint amit elképzelt. A mappákat pásztázta
tekintetével, és izgatottan várta az eredményeket. Kívülről azonban
nyugodt maradt és figyelt, hová vezet mindez.
San Martín felé fordult.
– Salazar, előrebocsátom, hogy saját magam foglalkoztam a
folyamat felügyeletével és a második és harmadik vizsgálat
eredményének ellenőrzésével, ezért garantálni tudom az
eredmények hitelességét.
Amaia nyugtalankodni kezdett.
– Megbízom az Ön szakmai kvalitásaiban, doktor – szólt
sürgetőn.
San Martín a rendőrkapitányra pillantott, aki Amaiára nézett,
majd bólintott, hogy beszélhet.
– A csontok jó állapotban voltak, és annak ellenére, hogy egyik
végükön megégtek, nem volt nehéz lefolytatni a vizsgálatot. Arra a
következtetésre jutottunk, hogy egy fiú maradványai. Vagy egy
kilencedik hónapban lévő magzatról, vagy egy körülbelül négyhetes
csecsemőről van szó. Egy újszülöttről. A csontok hozzávetőlegesen
százötven évesek lehetnek, plusz-mínusz öt év eltéréssel.
– Ez nagyjából megfelel annak, amit Etxaide segédfelügyelő
mondott: ez egy mairu-beso, egy mairu karja.
– Amint azt már elmondtam Önnek, a csontok belseje elég jó
állapotban maradt fenn, ezért nem jelentett problémát egy rutin
DNS-vizsgálat elvégzése az elemzés részeként. És tudja, ha
számunkra ismeretlen a DNS-minta, összehasonlítjuk a CODIS
általános DNS-adatbázissal. – A doktor sóhajtva elhallgatott. – És itt
jön az izgalmas része. Amikor megcsináltuk a rutin összehasonlítást,
egyezéseket találtunk.
– Valakiével megegyezik az adatbázisban? Ez lehetetlen, most
mondta, hogy a csontok százötven évesek, ráadásul egy újszülött
maradványai… Lehetetlen, hogy a DNS-mintája benne legyen a
CODIS-ban.
– Nem a magzaté, hanem az egyik családtagjáé. Mintegy
huszonöt százalékos egyezést találtunk az Ön DNS-ével.
Amaia kérdőn nézett a rendőrkapitányra.
– Így van – igazolta amaz. – A doktor azonnal elmondta
nekem, és én utasítottam, hogy ismételjék meg a vizsgálatot a
legelejéről és a legnagyobb diszkrécióval. Az első elemzést a
Navarrai Tudományos-Technológiai Intézetben végeztük, abban a
laboratóriumban, akikkel általában dolgozunk, és a következtetést
figyelembe véve elküldtük a mintát Zaragozába és San Sebastiánba,
ugyanazzal az eredménnyel.
– Ez azt jelenti…
– Ez azt jelenti, hogy a csontok, amelyeket az arizkuni
templomgyalázáshoz felhasználtak, az Ön egyik családtagjától
származnak, ez a teremtés az Ön negyedik vagy ötödik nemzedékbeli
felmenője.
Amaia kinyitotta a jelentéseket, és falta a betűket. Mind a
zaragozai, mind a San Sebastián-i dokumentumon szaktekintélyek
aláírásai szerepeltek.
A felügyelőnő agya teljes kapacitásával fogadta be az adatokat,
új feltételezéseket dolgozott ki, és miközben két kollégája folytatta a
beszélgetést, ő csak egy dologra tudott koncentrálni, a belső
hangjára, ami egyre azt ismételgette: „nincsenek egybeesések”,
„mindennek megvan az oka”.
„Az áldozat kiválasztása sosem véletlen”, „mi volt a kezdet?” –
szinte hallotta Dupree szavait.
– Telefonálnom kell – szakította félbe San Martínt.
A rendőrkapitány furcsán nézett rá, nem titkolva meglepetését.
Amaia határozott tekintettel, hezitálás nélkül felelt.
– Kapitány úr, folytatjuk a beszélgetést, de először
telefonálnom kell.
A kapitány egyetértőn bólintott. Amaia felállt, elővette
mobilját, és kiment a folyosóra. Etxaide azonnal felvette.
– Mi újság, főnök, hogy van?
– Minden rendben, Jonan. Kérlek, válaszolj egy kérdésemre!
Ha utána kell nézned, mondd meg nyugodtan, de pontos válaszra
van szükségünk.
– Persze – válaszolt nagyon komolyan.
– A mairu-besókról van szó, azt mondtad, kereszteletlenül
elhunyt gyermekek csontjairól van szó. Van adat arra vonatkozóan,
hogy felnőttek csontjait használták ilyesmire? Férfiakét vagy nőkét?
– Nem kell utánajárnom. A válasz: nem. Ez lehetetlen, mert a
mairu-beso misztikus-mágikus természetét éppen az adott
körülmények adják. Először is nem voltak megkeresztelve. Ez
előfordulhat felnőttel is, még ha kevéssé is valószínű azokban az
időkben, amikor a keresztelés vallási kötelezettség volt, továbbá
társadalmi-kulturális hovatartozást jelzett. Ha nem voltál
keresztény, akkor zsidó vagy muzulmán voltál, – innen ered a mairu
kifejezés is, ami azt jelenti: mór, a muzulmánok pejoratív
elnevezése, „nem keresztény”. Ugyanakkor a kora is fontos:
magzatnak, elvetélt gyermeknek, vagy születésekor, illetve pár
hónaposan elhunyt gyermeknek kellett lennie. Az egyháznak
megvolt az ilyesmire vonatkozó szabályzata, nem keresztelt
betegeket és haldoklókat, ezért a magas gyermekhalandóság miatt az
újszülötteket mielőbb keresztvíz alá tartották, nehogy a
keresztoszlop tövében vagy a temető falain kívül hantolják el őket az
öngyilkosokkal és a gyilkosokkal együtt. De semmiképpen sem
lehetett felnőtt. A hiedelem szerint az újszülött lelke átutazóban van,
mintegy két világ között létezik, és ez hívja életre a mairu-beso
mágikus tulajdonságait. Ez egyaránt vonatkozik a holttest
meggyalázására és a karja felhasználására, de a gyerekeknek is
tulajdonítottak mágikus képességeket. Úgy tartották, a
kereszteletlenül elhalálozott csecsemők nem juthatnak sem a
mennybe, sem a pokolba, sem a köztes létbe, ahonnan érkeztek,
tehát a szüleik házánál maradtak, mint az otthon védelmezői. Egyes
feljegyzések szerint némely családnál megőrizték a bölcsőt, vagy
helyet tartottak fenn számukra az asztalnál, sőt meg is terítettek
nekik. Nem adták tovább sem a ruháit, sem a nevét a többi
testvérnek, ugyanis akkor az eredeti tulajdonos visszakövetelné
ezeket magának, és a halálba vinné az új testvért. Ha pedig
tisztelettel viseltettek az elhunyt iránt, ő is jótékonyan hatott az
egész házra, vidámságot hozott, játszott testvéreivel, akik – a
hiedelem szerint – láthatták őt, amikor maguk is átutazó állapotban
voltak, születésüktől körülbelül kétéves korukig. Ez magyarázza a
csecsemők játékait, a gügyögésüket és a mosolyukat, amit azokhoz
intéznek, akiket valószínűleg csak ők látnak.
Amaia felsóhajtott.
Mik vannak…
– A gyermekek lelke jóval gyakrabban megjelenik különböző
kultúrákban, mint gondolnánk. Japánban például zasiki varasinak,
azaz a „nappali lelkének” hívják őket, és úgy tartják, jelenlétük
örömet hoz és vidámsággal tölti be a házat… Remélem, hasznos volt,
amit meséltem – szólt Jonan.
– Mindig nagyon hasznos vagy, csak támadt egy ötletem, és
…mindegy, most nem tudom elmagyarázni, de félórán belül
kereslek.
Bontotta a vonalat, és belépett az irodába, ahol a két férfi
éppen beszélgetett. Elhallgattak.
– Foglaljon helyet! – kérte a rendőrkapitány. – Doktor,
mondja el, amit nekem is magyarázott.
Igen, van néhány tényező, amit figyelembe kell venni. Ön egy
nagyon kis lélekszámú településről származik. Nem tudom,
mennyien lakhatták százötven éve, de egészen biztosan nem túl
sokan, és a mobilitás sem volt akkora, mint napjainkban. Tehát
természetes, hogy egy kis közösségben részleges egybeesések
találhatók különböző családoknál, hiszen lehetséges, hogy
valamilyen formában a jelenben, vagy a múltban a családok
rokonságban álljanak egymással.
Amaia mérlegelte a hallottakat, majd elűzte a gondolatot.
– Nem hiszek a véletlenekben – jelentette ki határozottan.
A rendőrkapitány helyeselt.
– Én sem hiszek.
– Azért tették oda, hogy provokáljanak, tudták, hogy
megtaláljuk az egyezést, és ezzel nekem üzentek.
– Az Isten szerelmére, Salazar – kiáltott fel a rendőrkapitány –
sajnálom, hogy ilyen formában érzi magát érintettnek. Az elkövető
provokációja mindig kihívás a rendőrnek… De mire gondol
pontosan?
Amaia néhány másodpercig rendbe szedte gondolatait, majd
megszólalt:
– Úgy vélem, semmi sem véletlen ebben az esetben. Szerintem
az arizkuni templomgyalázások kizárólag azzal a céllal történtek,
hogy felhívják a figyelmemet. Amennyiben a nyomozással nem
engem bíztak volna meg, most, a DNS-minták egyezésével az ügy én
kezembe került volna. Fel akarják hívni a figyelmemet, mert én
vagyok a gyilkossági csoport vezetője, és én foglalkoztam a basajaún-
üggyel, ami népszerűvé tett, és az illető személy rendkívüli módon
érdeklődik mindez iránt. Szerfölött okosnak tartja magát, és
olyasvalakit keres, aki megfelelne az ő magasztos elképzeléseinek, és
képes párbajt vívni vagy macska-egér játékot folytatni vele. Számos
dokumentált eset létezik, amikor a tettes valamilyen módon
kommunikálni kíván a nyomozókkal, sőt kifejezetten azokat keresik
meg, akiket megbíztak egy-egy ügy kivizsgálásával, mint például
Hasfelmetsző Jack esetében… Szükségem lesz némi időre, hogy
mindezt átgondoljam és kialakítsam az illető profilját, figyelembe
véve az új adatokat.
A rendőrkapitány bólintott.
– Tájékoztatom a baztáni rendőrkapitányt és Iriarte felügyelőt.
Párhuzamos nyomozást indítunk, hogy megállapítsuk a csontok
eredeti helyét és azon család vagy családok sírhelyeit, ahonnan
ezeket előásták.
– Nem szükséges, ez egy mairu-beso, egy kereszteletlenül
elhunyt gyermek karja, és ezeket a gyerekeket akkoriban temetőn
kívül hantolták el.
Amaia megvárta, amíg kilép a rendőrség épületéből, és újból
telefonált. Megnézte az óráját, majdnem nyolc óra volt. Hiányzott
neki James és Ibai, egész nap nem volt otthon, és Elizondóig még fél
órát kell vezetni.
Beesteledett, és már nem havazott. Amaia reszketett a
hidegben, agya kitisztult, gondosan elraktározta a hallott
információkat, majd új tervet alkotott. Amaia megállt a kocsiajtónál,
felhívta Padua főhadnagyot a csendőrségnél, és elmagyarázta, mire
van szüksége.
– Szereztem néhány DNS-mintát a Johana Márquez-, Lucía
Aguirre- és a logroñói esethez hasonló ügyek szereplőitől. Hozzá kell
férnem a barlangban talált csontokhoz, hogy össze tudjam
hasonlítani ezekkel.
– Tudja, ha nem az igazságügyi laboratórium munkatársai
végzik ezt, nem lesz jogi ereje.
– Nem érdekel a jogi oldala, hivatalosan nem is nyomozok
semmilyen ügyben, sőt többet is tudok szerezni, ha kell; egyenes ági
rokonokról van szó. Amire most szükségem van, hogy
összehasonlíthassam a mintákat a barlangban talált csontokkal: ha
van egyezés, sorozatgyilkosság gyanúja merülne fel, és könnyen
elérhetném az exhumálás elrendelését. Jelenleg a férjeket teszik
felelőssé a csonkításokért. Ha nem tudom megállapítani a
kapcsolatot az áldozatok és a baztáni csontok közt, akkor semmire
sem megyek.
– Felügyelő, tudja, hogy segíteni akarok, hiszen én vettem rá az
egészre, de nagyon jól ismeri a hatásköri problémákat a rendőrség
különböző részlegei között: ha nincs hivatalos utasítása, nem kapja
meg a csontokat.
Amaia letette a telefont és úgy tűnt, mint aki azon tépelődik,
felhívjon-e valakit, vagy eldobja a készüléket.
– A fenébe! – szaladt ki a száján, miközben Markina bíró
számát tárcsázta.
A bíró férfias, tisztelettudó hangja felelt a vonal másik végén.
– Jó estét, felügyelő! – üdvözölte.
Amint meghallotta szavait, Amaia zaklatottan és meglepődve
tapasztalta, hogy a férfi nedves ajkának határozott, telt vonala jutott
eszébe. Akárcsak egy kamaszlány, majdnem letette a telefont
szégyenében.
– Jó estét! – felelte.
A bíró csendben várt, hallotta a vonal másik végén Amaia
lélegzését, és akaratlanul is elképzelte, milyen lenne lélegzetének
melege a bőrén, Az átható hideg ellenére fülig elpirult.
– Bíró úr, a nyomozás, amelyről Önnek beszámoltam, a
terveknek megfelelően zajlik. Megszereztem az áldozatok DNS-
mintáit, és szeretném összehasonlítani azokat a Baztánban talált és
jelenleg a csendőrségnél lévő csontokkal.
– Pamplonában van?
 – Igen.
– Rendben, félóra múlva az Europa étteremben.
– Bíró úr – tiltakozott Amaia –, úgy vélem, a múltkor nagyon
világosan megfogalmaztam, miért is tartom fontosnak az esetet.
Markina kissé sértődötten válaszolt.
– Világos volt, felügyelő, azonban most tértem vissza egy
utazásból, és az Europába megyek vacsorázni. Azonban ha úgy
gondolja, holnap reggel nyolctól eljöhet az irodámba. Hívja fel a
titkárnőmet, ő majd megszervezi.
Amaia hirtelen szánalmasan rátartinak érezte magát.
– Nem, nem, sajnálom, félóra múlva ott leszek.
„Azt hiszi, ostoba vagyok” – gondolta, miközben beszállt a
kocsiba.
Az Europa bárjába az étterem és az azonos nevű szálloda
közötti bejáraton lehetett bejutni. Annak ellenére, hogy a délután
folyamán havazott, és egy része már elolvadt, a bár vendégei közül
többen az ajtónál társalogtak, a magas bárasztalokra támasztva
borospoharaikat.
Amint belépett, azonnal megpillantotta Markinát. A bárpult
végén ült egyedül, és nem lehetett nem észrevenni. Szürke öltönyt
viselt nyakkendő nélkül és fehér inget: öltözete komolyságot
sugárzott, amit meghazudtoltak a homlokába hulló barna hajfürtjei.
Olyan lazán és elegánsan ült a bárszéken, mintha most jött volna elő
egy divatlapból.
Egy zajos baráti lánycsoport tagjai, akik már maguk mögött
hagyták hamvas ifjúságukat, a bíró felé lövellték pillantásaikat és
megjegyzéseket tettek. A férfi rezzenéstelenül lapozgatta az
összefogdosott újságot és enyhén elmosolyodott, amikor
megpillantotta Amaiát. Ezzel a nőtársaság fele megfordult, hogy
lássa az érdeklődés tárgyát és rosszmájúan kommentálja a
történéseket.
– Egy bort esetleg? – üdvözölte Markina, rámutatva a saját
poharára, és szólt a pincérnek.
– Nem kérek, inkább egy kólát szeretnék – felelte Amaia.
– Túl hideg van a kólához, igyon bort. Ajánlom ezt a kiváló
Rioját.
– Rendben van – egyezett bele Amaia.
Miközben a pincér felszolgálta a bort, Amaia azon töprengett,
miért ennyire határozatlan, miért fogadja el mindig Markina
meghívásait. A bíró átadta saját helyét, és a női csoporthoz fordult,
akik állva ittak és örömmel megváltak a felesleges bárszéktől. Amaia
mellett helyezkedett el, háttal a lányoknak, akik le nem vették róla a
szemüket. Markina öt teljes, örökkévalóságnak tűnő másodpercig
nézte Amaiát, és elbűvölően lesütötte a szemét.
– Remélem, itt jobban érzi magát, mint az étteremben.
Amaia nem felelt, ezúttal ő sütötte le a szemét, zavarban volt és
rendkívül igazságtalannak érezte magát.
– Tehát Bilbaóban volt? – kérdezte a bíró hivatalos hangon.
– És Burgos környékén, egy aprócska faluban, negyven
lakossal. Az áldozatok két, illetve két és fél éve haltak meg,
mindkettőt a férje gyilkolta meg, akik aztán magukkal is végeztek.
Mindkét asszony a Baztánból származott, bár másutt nőttek fel, és
mindkét esetben levágták az alkarjukat, s ezt nem tüntették fel a
későbbi dokumentációban.
A bíró figyelemmel hallgatta, miközben kortyolgatta a bort.
Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne nézze, amint Amaia nyelvével
megnedvesíti ajkát.
– …És mindkét esetben ugyanaz az a szó: „Tarttalo” – vérrel
írva a falakon, vagy a hátrahagyott üzenetben.
– Mire van szüksége a folytatáshoz?
– Elengedhetetlen, hogy megtaláljam az összekötő kapcsot,
amit már gyanítok, és ezért legalább a csendőrség által a baztáni
barlangban talált csontokhoz kell hozzáférnem. Ha egyezés lenne,
hivatalosan is indíthatnánk nyomozást, az eredeti csontokat is
kikérhetnénk, hogy rekonstrukciót hajtsunk végre, vagy egy második
boncolásra is sor kerülhetne, ami százszázalékos bizonyosságot
jelenthetne.
– A holttesteket szeretné exhumáltatni? – pontosította a férfi.
Amaia tudta, hogy nem díjazzák ötletét: egyik bírónak sem
tetszene az ilyesmi. Mindig a családok kemény ellenállásával néznek
szembe, ami még rátesz egy lapáttal a folyamattal együtt járó
kellemetlen szertartásokra. Ezért a bíró általában csak a végső
esetben adta meg az engedélyt az exhumálásra, és ez gyakran
komplikálta a nyomozó munkáját, akinek a DNS-mintákkal kellett
összehasonlítani a leleteket, és nem tudta minden kétséget kizáróan
megállapítani az összefüggéseket. És a világ összes ügyvédje tudja,
hogy ha nincs bizonyíték, akkor a kliensének garantált a szabadsága.
– Csakis abban az esetben, ha egyezést találnánk a csontok és
az eddig általunk ismert öt áldozat mintái között.
Szándékosan kihangsúlyozta, hogy „általunk”: ha a bíró a
nyomozás résztvevőjének érzi magát, és legalább feleannyira
igazságos a vádlottakkal szemben, mint amilyennek tartja magát,
felelősséget fog érezni az áldozatok iránt is, és ez a fontos.
– Ön vette a DNS-mintákat?
– Igen.
– Betartotta az előírásokat?
– Igen, minden részletükben. Mindenesetre ezzel nem lesz
probléma, a testvér és a nagynéni önként adtak mintát, és ezt alá is
írattam velük.
– Nem akarok nagy hírverést csapni, amíg nincsenek
bizonyítékaink; nem titok, hogy a diszkréció nem a bíróságok
leragyogóbb erénye.
Amaia elmosolyodott: a bíró többes szám első személyt
használt; biztos volt benne, hogy megkapja az engedélyt.
– Garantálom Önnek, hogy továbbra is rendkívül óvatos
leszek, csak egyik legbizalmasabb munkatársam tud minderről, és
egy, a rendszerünkön kívül eső laboratóriumban szeretném
lefolytatni a vizsgálatot.
A bíró pár másodpercig gondolkodott, miközben ujjával
szórakozottan az állát simogatta: Amaia férfiasnak és rendkívül
érzékinek találta.
– Holnap korán reggel kiadom az engedélyt – szólt. –
Folytassa ebben a szellemben, jó munkát végez. Minden lépéséről
tájékoztasson, ez fontos, ha támogatnom kell majd valamiben… és…
Egy percre elhallgatott, és ismét ugyanazzal a tekintettel nézett
Amaiára.
– Kérem, vacsorázzon velem – könyörgött suttogva.
Amaia csodálkozó szemeket meresztett, hiszen
magatartásprofil-szakértő volt, a nem verbális kommunikáció
specialistája, aki pontosan meg tudta állapítani, hogy valaki ideges,
esetleg hazudik, és ebben a percben teljes bizonyossággal
megértette, hogy nem egy bíró ült előtte, hanem egy szerelmes férfi.
Abban a pillanatban megszólalt a mobilja. Elővette a táskából
és látta, hogy a kijelzőn Flora neve világít: ez már önmagában
ritkaságszámba ment. Flora sosem hívta, sem karácsonykor, sem a
születésnapján, inkább képeslapokat küldött, hivatalos és korrekt
szöveggel, akárcsak ő maga.
 Zavartan nézett Markinára, aki várta válaszát.
– Bocsásson meg, fel kell vennem – állt fel, és kilépett az
utcára, hogy a bár zaján kívül valamit halljon. – Flora?
– Amaia, a klinikáról hívtak, amáról van szó. Úgy néz ki, nagy
baj van.
Amaia szótlanul hallgatta.
– Itt vagy?
– Igen.
– Az igazgató azt mondja, hogy rohama volt és megsebesített
egy őrt.
– Miért engem hívsz, Flora?
– Ó, eszem ágában se lett volna, ha ezek az ostobák nem a
navarrai rendőrséget értesítik.
– A rendőrséget értesítették? Ennyire súlyos volt a támadás? –
kérdezte, miközben agya régi, már eltemetett képeket idézett.
– Fogalmam sincs, Amaia – felelte Flora olyan hangsúllyal,
mint amit a beosztottjaival használt, akik próbára tették türelmét. –
Csak annyit mondtak, hogy kiszállt a rendőrség, és menjünk oda
mielőbb. Én azonnal indulok, de akárhogy is rohanok, minimum két
óra, amíg odaérek.
Amaia megadóan sóhajtott.
– Rendben, én is indulok. Szólj nekik, hogy körülbelül félóra
múlva ott leszek.
Visszament a bárba, amely az elmúlt negyedórában megtelt, és
a vendégeket kerülgetve odalépett a bíróhoz.
– Bíró úr – hajolt oda, hogy hallatsszanak a szavai –, mennem
kell, sürgősen közbejött valami – magyarázta.
Hirtelen úgy vélte, hogy túl közel vannak egymáshoz,
hátralépett és levette a kabátot a széktámláról.
– Kikísérem.
– Nem fontos, nagyon közel parkolok – felelte.
Markina azonban már felállt, és elindult az ajtó felé. Amaia
követte és kifele menet megfigyelte, mennyi nő követi őket
tekintetével. Lehajtotta a fejét, és kisietett a bíró után.
– Hol van a kocsija?
– Itt a Fő utcán – felelte.
Markina mosolyogva kivette a kezéből a kabátot, és felsegítette
Amaiára.
– A vezetéshez leveszem.
 A férfi Amaia hátára terítette a kabátot, és keze a kelleténél
mintha kissé tovább időzött volna a vállán. Egy szót sem szólt az
autóig. A felügyelőnő kinyitotta az ajtót, az ülésre dobta a kabátot és
beült.
– Jó éjszakát, bíró úr, mindent köszönök, és tájékoztatom a
fejleményekről.
Markina a nyitott ajtóhoz hajolt, és megkérdezte:
– Mondja, ha nem hívták volna telefonon, elfogadta volna a
vacsorát?
Amaia néhány pillanatig gondolkodott.
– Nem.
– Jó éjt, Salazar felügyelő! – csukta be az ajtót a bíró.
Amaia elindította a motort, az országút felé hajtott és
visszanézett. Markina már nem volt ott, és ettől
megmagyarázhatatlan ürességet érzett.
 16

A Santa María de las Nieves Pszichiátriai Klinika egy magasan fekvő

tisztáson, a lakott területekről viszonylag távol helyezkedett el. A
szigorúan őrzött intézményt magas fal vette körül, börtönszerű
jellegét a díszfák ellenére jól tükrözte a rácsos ajtó, az őr bódéja, a
kocsik számára fenntartott külön bejárat és a térfigyelő kamerák. A
hely, amely úgy tűnt, nagy értéket rejt, a falak mögött csak a
páciensek kifordult elméjét őrizte.
A bejáratnál egy járőrautó jelezte a rendőrségi jelenlétet.
Amaia lehúzta az ablakot, hogy felmutassa rendőrigazolványát. Az őr
idegesen szalutált, Amaia mosolyogva jó éjszakát kívánt.
– Ki a parancsnok?
– Ayegui felügyelő a parancsnok, felügyelő asszony.
Szerencséje volt. Nem ismert sok rendőrt az estellai
kapitányságról, amelyhez a klinika tartozott, de már évekkel azelőtt
találkozott Ayegui felügyelővel és tudta, hogy jó kolléga: kissé régi
vágású, de igazságos és korrekt.
Első alkalommal járt itt. A bírósági határozat egyértelmű volt,
anyjának szigorúan őrzött pszichiátriai klinikára kellett bevonulni.
Flora mindent megszervezett, és Amaiának el kellett ismernie, hogy
az intézmény megfelelt annak a szintnek, amit nővérétől el lehetett
várni, és élesen elütött a szigorúan őrzött pszichiátriai klinikákkal
kapcsolatos előítéletektől; úgy vélte, ez a volt a legjobb, amit csak
pénzzel el lehet érni. Miután egy franciakerten keresztül átjutott a
bejáraton is, tágas recepcióra érkezett, amely leginkább egy hotelhez
hasonlított, azzal az eltéréssel, hogy az alkalmazott valójában ápoló
volt, és ezt fehér köpenye is jelezte. Amaia odament a pulthoz, és
éppen be akart mutatkozni, amikor egy egyenruhás rendőr érkezett
futva az oldalsó folyosóról.
– Salazar felügyelő?
Bólintott.
– Kérem, kövessen!
 Amint belépett, nem kerülte el a figyelmét, hogy Ayegui
berendezkedett a luxusirodában, és az asztalnál ülve telefonált
éppen. Hátul egy középkorú úriember támaszkodott letaglózottan a
kandallóra; vélhetően a kiebrudalt igazgató volt. Amint Amaia
belépett, udvariasan odament és bemutatkozott.
– Salazar kisasszony, sajnálom, hogy ilyen alkalomból kell
találkoznunk – szólt, és kezet nyújtott: Amaia nem számított ilyen
erős kézfogásra.
– Salazar felügyelő – javította ki, miközben üdvözölte – a
navarrai rendőrségtől.
Észrevette az igazgató Ayeguira vetett rosszalló tekintetét és a
testén végigfutó feszültséget.
Az igazgató hátralépett, és végül inkább csendben maradt.
Szótlanul nézte Amaiát, miközben két kezét védekezőn
összekulcsolva hátrált.
Ayegui letette a kagylót, és előlépett az asztal mögül.
– Kérem, jöjjön velem, felügyelő – szólt, barátságosan
megérintve Amaia karját, és a folyosó felé irányította, miközben nem
felejtette el becsukni maga mögött az ajtót az igazgató nagy
megkönnyebbülésére. – Hogy van, felügyelő? – üdvözölte. – Ez az
ember szerintem sokkos állapotban van. Hivatalból kénytelen
vagyok pszichiáterekkel értekezni, s jóval többször, mint szeretném,
és állandóan az a benyomásom támad, hogy mindegyikük kissé
kiegyensúlyozatlan – mosolygott.
A recepcióig, majd a liftig kísérte Amaiát, és közben dőlt belőle
a szó.
– Elmondása alapján az események körülbelül este hét órakor
történtek. A páciens éppen tévézett, miután megvacsorázott a
szobájában, majd egy őr segített neki lefeküdni – mivel nem tudja
egyedül megcsinálni –, és akkor az asszony előkapott egy éles
tárgyat a párna alól, és alhason szúrta az őrt, aki azonnal erősen
vérezni kezdett. Szerencsére az alkalmazottak speciális karkötőt
viselnek, amelyet veszély estén aktiválhatnak, akárcsak az erőszakot
elszenvedő nők, hogy jelezzék a támadást. Megnyomta a gombot, és
társai pár másodperc múlva ott voltak és elsősegélyt nyújtottak. Hál’
istennek a dilidokik is tanulnak orvostant; súlyos az állapota, de
megmarad.
Amaia szemrebbenés nélkül figyelt, miközben felmentek a
lifttel a harmadikra.
 – Erre – mutatott a felügyelő egy tágas, jól megvilágított
folyosó felé.
Két egyenruhás rendőr beszélgetett egy szoba előtt, amely
teljesen átlagos volt, kivéve a mozgásteret korlátozó piros-fehér
szalagot. Ayegui megállt néhány méterre a bejárat előtt.
– A pácienst lefogták, benyugtatózták és egy szigorúan őrzött
részlegbe szállították. Az igazgató kap még tíz percet, hogy
összeszedje magát, és ő maga magyarázza el, mi az összefüggés az
alkalmazott kezelés és a beteg tettének orvosi aspektusai között –
mondta mintegy bocsánatkérőn. – Jelenleg nem tudunk bemenni a
szobába. Még folyik az átvizsgálás, azonban azt kell mondanom:
annak ellenére, hogy szőnyegek és öltönyös orvosok vesznek körül,
ez a központ a legmagasabb biztonsági fokozatú intézmény. A tárgy,
amit használt, nem saját készítésű, mint a börtönökben szokás.
Kívülről hozhatta be valaki, és amikor egy pszichiátriai betegnek
fegyvert adnak a kezébe, azt szándékkal teszik.
Amaia a nyitott ajtóba bámult, mintha vonzaná az üresség.
– Miféle tárgy ez?
– Még nem tudjuk pontosan, valami szúró-vágó eszköz, talán
árvéső vagy jégvágó, csakhogy a pengéje rövid és éles – intett az
egyik rendőrnek az ajtóban. – Hozzák ide a támadás eszközét.
A rendőr egy pillanat múlva visszatért a bizonyítékokat
tartalmazó táskával, és elővett egy zacskót, amelyben első pillantásra
egy kis késre hasonlító tárgy lapult. Amaia készített egy fotót a
mobiljával, azonban a műanyag tasak visszaverte a vakut, és nem
engedte láttatni a részleteket.
– Kivenné a zacskóból? – kérte.
A rendőr a főnökére nézett, aki bólintott. Felnyitotta a
csomagot, és kesztyűs kézzel megfogta a tárgyat, hogy Amaia
lefényképezhesse. A felügyelőnő szeme megakadt a kés sárgás, időtől
megviselt nyelén. Elküldte a képet egy rövid üzenet kíséretében és
megvárta, amíg a telefonja megszólal. Kihangosította, hogy Ayegui is
hallja.
– Semmi kétségem sincs – szólalt meg San Martín doktor a
vonal túlsó végén. – Valójában rengeteg hasonlót láttam. Egy
szívsebész barátom gyűjti ezeket, egy régi szike, valószínűleg
európai, a XVIII. századból. Gyönyörű nyele pedig márványból
készült, ezt az anyagot később már nem használták porózussága
miatt. A vérfoltok alapján úgy vélem, fegyverként alkalmazták, de a
penge túl piszkos ahhoz, hogy jobban szemügyre lehessen venni.
Megköszönte San Martínnak, és letette a kagylót.
– Amennyiben ez szike, talán nem is kellett kívülről behozni –
elmélkedett Amaia.
– Felügyelő – szólt egy rendőr a lift mellől –, megérkeztek a
családtagjai.
– Menjen csak, beszéljen velük – javasolta Ayegui –, pár
percen belül csatlakozom Önökhöz.
Rosaura lépett be az irodába, majd egy perc múlva megjelent
Flora, akit egy elegáns úriember kísért. Bemutatta mindenkinek.
– Ő Sarasola atya: pszichiáter és családibarát minőségében van
jelen.
– Már ismerjük egymást Sarasola doktorral – szólt a klinika
igazgatója, és ijedten nyújtott kezet.
Amaia szótlanul várakozott, amíg mindenki befejezi a
bemutatkozást és a pap odalép hozzá.
– Üdvözlöm, Salazar felügyelő.
Amaia megszorította a kezét, de nem mutatta meglepetését,
majd megvárta, amíg mindenki helyet foglal, és a Santa María de las
Nieves Klinika igazgatójához fordult.
– Hogy érezte magát a páciens az utóbbi napokban?
– Élénk volt. A rehabilitáció hatni kezdett, könnyebben
mozgott, bár a kommunikáció terén nem értünk el előrelépést, nem
beszélt sokat. Ezeknél a betegségeknél a fizikai és a mentális állapot
romlása külön utakon jár.
– Azt mondja, fizikailag jelentősen javult?
Korszerű rehabilitációs rendszerünk a masszázs, a gyakorlatok
és az elektrostimuláció együttes technikáján alapul, és komoly
eredményeket hoz – szólt büszkén az igazgató. – Javult a járása, már
csak a biztonság kedvéért használja a járókeretet, felszedett néhány
kilót, erősödött az izomzata – arca elkomorodott. – Nos, Gabriel, az
őr, akit letámadott, nagyon-nagyon erős ember, de ővele is elbírt.
Ayegui felügyelő kopogtatás nélkül bejött, be sem mutatkozott,
csak belevágott a közepébe:
– Milyen gyógyszeres kezelést kapott a beteg?
– Nem árulhatom el, az az orvosi titoktartás része – nézett
gyanakodva az igazgató a papra, aki szokása szerint az ablaknál állt,
és láthatóan ügyet sem vetett arra, ami a szobában folyik.
– Úgy vélem, az adott körülmények közt az orvosi titoktartást
felfüggesztjük, de ez nem fontos, én anélkül is tudom – szólt
mosolyogva Ayegui. – Fehér kapszulák, sárga-vörös filmtabletták,
illetve kis kék és rózsaszín pasztillák, mint ezek, ugye? – mutatta
nyitott tenyerét a doktornak, aki elképedve nézte a gyógyszereket.
– Hogyan? Honnan?
– Jelenleg átkutatjuk a helyiséget esetleges egyéb fegyverek
miatt, és észrevettük, hogy az ágy egyik üreges lábáról könnyen le
lehet venni a műanyag védőkupakot, valaki elmozdította. A belseje
tele volt ilyesmivel.
– Lehetetlen! – kiáltott fel az igazgató. – Rosario súlyos beteg.
Ha nem kezelték volna, nem mutatná a javulás jeleit, amit az utóbbi
hónapokban demonstrált – nézett Florára és Rosra megértést
keresve. – Nagyon precízen dokumentáltuk a kezelését. Ez az
intézmény korszerű technikákat alkalmaz, és folyamatosan
megfigyelés alatt tartja a páciensei fejlődését, visszaesését vagy
magatartásuk alakulását. Minden apróbb változásnál egy bizottság
és jómagam közösen döntünk a gyógyszeres kezelés vagy a terápia
módosításáról. A gyógyszerezés leállítása a lehető legsúlyosabb
következményekkel járna. Rosario nyugodt, mosolygós és
együttműködő volt, már jeleztem, hogy megjött az étvágya, súlya
gyarapodott és jól aludt. Lehetetlen – hangsúlyozta ki a szavakat –,
hogy egy páciens állapotában ilyen mértékű javulás mutatkozzon
orvosságok szedése nélkül vagy azok abbahagyásával. A kolléga –
intett Sarasola atya felé – szintén megmondhatja, hogy a
gyógyszerek kémiai összetevői kulcsfontosságúak, és felfüggesztésük
– teljesen egészében, vagy részben – de akárcsak egyetlen tabletta
kihagyása a páciens egyensúlyának teljes felborulásával járna.
– Nos, az ágylábban talált mennyiség alapján a beteg hónapok
óta nem vett be semmit. Egy-egy tabletta kissé kifakult, talán mert
nyállal érintkezett: valószínűleg úgy tett, mint aki lenyeli, majd
kiköpte – vélekedett Ayegui.
– Mondom, hogy ez nem lehetséges, már kifejtet…
– Ami másfelől meg is magyarázza azt, hogy rátámadt az őrre –
szakította félbe a felügyelő.
– Ön nem érti. Rosario nem maradhatott kezelés nélkül. Nem
lehetséges normalitást színlelni! Egy orvos éppen tegnap vizsgálta
meg – sóhajtott fel, és elővett a fiókból egy vaskos jelentést.
– Ragaszkodom ahhoz, hogy a jelentéseket papírformában is
elkészítsék – magyarázta az igazgató – nem kockáztathatjuk, hogy
egy számítógépes vírus megrongálja az ilyen súlyos betegek
kórlapját – szólt, és kirakta az asztalra az anyagot. – Nem vihetik
magukkal, de vessenek rá egy pillantást, ha szeretnék, bár nem
szakavatott szem számára kissé komplikált lehet… Talán a doktor…
– roskadt le kimerülten drága fotelébe.
Amaia odament az asztalhoz és az igazgatóhoz hajolt, hogy
megmutassa a mobiljával készített képet.
– Egy szakértő szerint a felhasznált tárgy egy nagyon régi szike,
valószínűleg gyűjteményből származik. Található itt ilyesmi?
Az igazgató aggódva szemlélte a fotót.
– Nem, természetesen nem.
– Nem nagy ritkaság, egyes orvosok láthatóan szeretik gyűjteni
az ilyesmit, elképzelhető, hogy valamelyikük az irodájában tart
hasonló darabokat…
– Amennyire tudom, nem. Kétlem, hogy ilyesmiről szó lehet,
nagyon szigorúan vesszük a biztonsági előírásokat. Még tollat se
hordhatnak a köpenyük zsebében. Minden olyan eszköz tiltott, amit
fegyverként használhatnak. Éles, nehéz tárgyak, fűzős cipő, öv –
mindez nemcsak a pácienseknek, hanem az alkalmazottaknak és az
orvosoknak is tilos. Természetesen vannak eszközeink, de csak az
orvosi részlegen, páncélszekrénybe biztonságosan elzárva, továbbá
azok modern darabok, semmi közük az ilyesmihez.
– Tehát egyértelmű: ha a szike nem az intézetből származik,
akkor kívülről kellett érkeznie – méregette gyanakodva Amaia az
igazgatót.
– Lehetetlen – védekezett a férfi. – Már látta a biztonsági
rendszerünket, minden látogató köteles átmenni a fémkeresőn, és a
táskákat is le kell adni a bejáratnál. A kék zónában található
betegeket nem is látogathatják, a többieket is csak engedéllyel.
Rosario esetében csak az Ön nővérei és a fivére. A látogatók kivétel
nélkül átesnek az összes biztonsági átvilágításon, tájékoztatjuk őket,
hogy tilos behozni bármilyen tárgyat, élelmiszert vagy olvasnivalót
az ápolók tájékoztatása nélkül. A látogatók egész idő alatt a beteg
szobájában tartózkodnak, nem mehetnek ki a folyosóra, nem
léphetnek kapcsolatba a többi pácienssel, hiszen ez utóbbiak a
látogatási idő nagy részében elzárva vannak. Ön nem tudhatja, mert
sosem látogatta az anyját, de a fivére és nővérei meg tudják
erősíteni.
– A nővéreim – javította ki Amaia.
 – Tessék? – kérdezte zavartan.
– Már második alkalommal mondja, hogy „fivére”, de csak két
nővérem van – mutatott Amaia feléjük.
Az igazgató elsápadt.
– Ez valami tréfa… A fivére gyakran látogatta az anyját – nézett
a többiekre, mintegy megerősítést keresve.
– Nincs semmiféle fivérünk – szólt Ros a döbbent doktornak,
akinek arca teljesen elváltozott.
– Doktor úr! – kiáltotta Amaia, amivel ismét magára
irányította az orvos tekintetét. – Milyen gyakorisággal járt hozzá?
– Nem tudom, utána kell néznem, de havonta párszor egészen
biztosan…
– Miért nem tájékoztattak? – szólt közbe Flora.
– Az orvosi titoktartás része. Csak azokat fogadják, akiket saját
maguk kérnek. Így szeretnénk elkerülni, hogy a legjobb szándékkal
tett, de nem kívánt látogatás megártson neki.
– Azt akarja mondani, hogy ő maga kérte ezeket?
Az orvos megnézte a képernyőt:
– Igen, négy személy van a listán: Flora, Rosaura, Javier és
Amaia Salazar.
Rajta vagyok a listán – suttogta Amaia hitetlenkedve.
– Javier Salazar nem létezik, sosem létezett, nem a testvérünk
– kiáltott dühösen Flora. – Hogyan egyezhetett bele, hogy egy
ismeretlen beszivárogjon ide? Szégyen-gyalázat!
– Elfelejti, hogy Rosario kérte a látogatást.
Amaia Ayegui felügyelőre nézett, aki a fejét ingatta, majd
odament az asztalhoz.
– Mikor járt itt utoljára?
A férfi nehezen nyelt egyet, feszült arca émelygésről árulkodott.
– Ma reggel – felelte megalázottan.
Felháborodott zúgás futott végig a termen. Az igazgató
remegve felállt, és felemelve kezét csendet kért.
– Az összes átvilágításon átment, azonosította magát,
szokásosan ott hagyta a személyi igazolványát, és mint minden
alkalommal, kitöltötte az adatlapot. Az adatokat rutinszerűen
ellenőrizzük, nem vagyunk rendőrség, de elég jó a biztonsági
szolgálatunk.
– Annyira nem jó – tiltakozott Amaia.
Ayegui rámutatott ujjával.
 – Át kell nekünk adnia az összes felvételt, amelyen szerepel az
a személy, továbbá a kitöltött adatlapokat is, lássuk, hátha
szerencsénk lesz, és valami nyomra bukkanunk.
Egyenruhás rendőr lépett be és valamit odasúgott Ayeguinek,
aki bólintott.
– Jöjjön velem, felügyelő – kérte Amaiát, majd a kijárat felé
tartva megfordult, és odaszólt az igazgatónak:
– Szedje össze az anyagokat, most!
– Természetesen – felelte a férfi, aki szemmel láthatóan
megkönnyebbült, és bármit megtett volna, csak ne kelljen Flora
vádló tekintetét állnia.
A szoba általános fehérjét csak egy vérfolt törte meg a padlón,
szinte következtetni engedett az őr csípőjének alakjára. A
igazságügyi orvostani szakértők kapucnis fehér overalljukban és a
cipőjüket fedő fehér papucsban szinte összefolytak a falakkal, amíg
egyikük előlépett:
– Örülök, hogy újra találkoztunk, felügyelő – üdvözölte
Amaiát.
A felügyelőnő szemügyre vette a lányt, és felismerte benne az
egyik technikust, aki részt vett Lucia Aguirre holttestének
exhumálásában.
– Elnézést – felelte, miközben igyekezett felidézni nevét. –
Nem ismertem meg munkaruhában.
– Hasonlítunk a filmbeli helyszínelőkre, mi? – tréfálkozott a
szakértő. – Csinosak, és kibontott hajjal flangálnak a bűntett
helyszínén.
– Van valamijük? – sürgette Ayegui.
– Valami egészen érdekes – fordult a szoba felé a technikus. –
Vérnyomokat találtunk az ágykereten, ami azt jelenti, hogy erősen
maga felé húzhatta. Amint elmozdítottuk, megláttunk egy feliratot,
amit az ágytámla eddig eltakart, és nem vettük észre. Bejöhetnek –
tessékelte be a látogatókat –, már dokumentáltuk.
Amaia fejében hangok kezdtek zsibongani, tudatának abban a
sarkában, amelyet csak álmaiban szokott látogatni. Tenyere
izzadságtól gyöngyözött, szíve erősebben vert, légzése felgyorsult, de
tudta, hogy nem szabad kimutatnia. A lamiák hangja kórusban
kiáltozta: „kapd el, ó… kapd el…”
Elfordította az ágyat és megnézte: a támla fölötti kórházi
világításban jól kivehetően megjelent anyja írása, egy szó, amit az őr
vérével festett fel: „Tarttalo”.
Amaia behunyta a szemét, mások számára is hallható sóhaj
szakadt fel ajkairól. Amikor pár másodperccel később ismét
kinyitotta szemét, a hangok megszűntek, de az üzenet ott maradt.
 17

A Santa María de las Nieves biztonsági terme hasonlított az ország

bármelyik börtönéhez. Belső kamerák ellenőrizték a folyosókat, a
lifteket, az összes közös teret, néhány szobát, az orvosi részleget és
az irodákat. A biztonsági szolgálat vezetője – egy ötvenes férfi –
szinte a tulajdonos büszkeségével mutatta be nekik az egész
rendszert.
– Vannak kamerák a páciensek szobáiban? – érdeklődött
Amaia.
– Nincsenek – felelte az igazgató – a közepesen szigorúan
őrzött pácienseknek megvan a joguk a saját intim szférára ott, ahol
alszanak. Az ajtókon van néhány kémlelőnyílás, így ellenőrizni lehet,
hogy jól vannak-e, kizárólag a kék zónában lévőkről készül felvétel a
nap huszonnégy órájában, kivéve a rehabilitációs, terápiás vagy a
kertben töltött időszakot. Rosario mindig egyedül volt a
felvételeken.
Amaia rápillantott a képernyőkre, ahol alig látszott valami
mozgás.
– Nagyon későre jár – magyarázta az igazgató –, a többség már
alszik, és akik még ébren vannak, azokat is leszedálták az ágyukban.
A biztonsági szolgálat vezetője rámutatott az egyik képernyőre.
– Összegyűjtöttem minden anyagot, ahol megjelenik a
látogató. Nem volt nehéz, a listán napra és órára pontosan
rögzítették jelenlétét. Viszont csak negyven napra visszamenőleg
érhetők el. Kivéve a betegekről szóló felvételeket, amelyekre
pszichiátriai értékelés szempontjából van szükség, a többi felvételt
rutinszerűen töröljük negyven nap elteltével, ha nem került sor
semmilyen incidensre. Ilyesmi nem is történt tizenkét év alatt,
amióta itt vagyok, sosem volt probléma a látogatókkal, vagy
erőszakos behatolás kísérletével. A páciensekkel természetesen más
a helyzet, ahogy nyilván feltételezi is. – Majd halkabban, hogy az
igazgató ne hallja, folytatta: – El sem tudja képzelni, mire képesek.
 Amaia bólintott, és a hideg futkosott a hátán. Pontosan el tudta
képzelni.
– Kezdjük a legrégebbi, negyvennapos felvételekkel, hátha talál
valami érdekeset, mielőtt megsemmisítik ezeket.
– Előrebocsátom, hogy semmilyen felvételt nem törölhetnek,
amelyiken megjelenik a fickó – figyelmeztette Ayegui az
illetékeseket.
Az őr az igazgatóra nézett, aki az árnyékban állva a falnak
támaszkodott, mint aki bármely pillanatban összeesik, és azt
motyogta:
– Természetesen.
Ayegui válaszolt egy telefonhívásra, majd miután befejezte a
beszélgetést, így szólt:
– Bebizonyították, hogy a személyi, amit használt, hamisított.
Nem lep meg: létezik olyan maffia, akik bizonyos összegért nemcsak
új személyit, de teljesen új identitást is létrehoznak. Nem túlzottan
bonyolult.
Az árnyékból rezignáltan megszólalt az igazgató.
– Lássuk a képeket!
Nyilvánvaló volt, hogy a kamerákat úgy helyezték el, hogy
minél átfogóbb képet rögzítsenek: nyílt terek, széles fókusz, nagy
terület. A bejárati kamerák azért voltak felszerelve, nehogy valaki
elszökjön. Logikus volt, hogy sosem volt külsőssel kapcsolatos
incidensük, ki akarna behatolni egy olyan intézménybe, amelynek a
tábláján a következők állnak: „Szigorúan őrzött pszichiátriai
központ”? A képernyőn egy fiatal, szemüveges, negyvenévesnél nem
idősebb férfi jelent meg a bejáratnál: farmert, garbót és sapkát
viselt, arcán borosta. Átment a fémdetektoron, a központi
átvilágításon, leadta hamisított papírjait, és az őrrel együtt három
biztonsági ajtón keresztül végigvonult a folyosón, majd belépett
Rosario szobájába. Összesen három látogatását vették fel, egyik
esetben sem emelte a fejét a kamerákra, kivéve a legutóbbi esetet, az
aznap reggelit, amikor az utolsó ellenőrzés után, mielőtt kilépett
volna az utcára, levette, majd ismét felhúzta sapkáját.
– Úgy tűnik, szándékosan fedi fel az arcát – vélekedett Ayegui.
– Nem sok hasznát vesszük – sajnálkozott az őr. – Ez a parkoló
egyik kamerája, nagyon magasan van, nem az emberek megfigyelése
a fő célja, attól félek, nem túl jó a felvétel minősége: a kép már a
legnagyobb felbontásban jelenik meg, és így sem mutat sokat.
 – Mi egyéb eszközökkel is rendelkezünk – szólt Ayegui –,
meglátjuk, mit tehetünk. – Az igazgatóhoz fordult: – Mondja,
szükségem van bírósági engedélyre ahhoz, hogy ezt elvigyem?
– Nem, természetesen nem – felelte amaz letaglózva.
Flora a tágas iroda közepén állva várakozott, és ahogy beléptek,
rögtön nekiszegezte kérdését az igazgatónak.
– Mondja, hol van most anyám?
– Ó, nem kell izgulnia. Rosario remekül van, benyugtatóztuk,
és pihen. A legnagyobb szigorral őrzik, és nem fogadhat látogatókat,
amíg meg nem vizsgáljuk ismét és újra nem kezdjük a kezelést.
Flora elégedettnek tűnt, megigazította blézerét, enyhén
elmosolyodott és az igazgatóra nézett. Amaia már tudta, hogy
támadásra készül.
– Franz doktor, készítsen el mindent ahhoz, hogy
elszállíthassuk anyámat! Az adott feltételek mellett egy perccel sem
marad a szükségesnél tovább ebben az intézményben, és vegye
tudomásul, hogy mihelyt befejezik a nyomozást, követelni fogom,
hogy vonják felelősségre az illetékeseket, és itt elsősorban Önre és a
Santa María de las Nieves Klinikára gondoltam.
Az igazgató elvörösödött.
– Kérem, nem teheti… – motyogott. – Hiba lenne máshová
vinni most, komolyan súlyosbíthatná az állapotát.
– Ó, valóban? Jobban, mint amikor hetekig nem kap kezelést?
Jobban, mint amikor ismeretlenek látogatják és fegyvert adnak a
kezébe? Nem hinném, doktor.
– Nagyon sajnálom, ami történt, de meg kell érteniük, hogy
átvertek minket. Azt hittük, az Önök fivére az illető, a rendőrség
megmondta, a dokumentáció hamisított volt. Az anyjuk kérte a
látogatást, és boldognak tűnt, amikor az illető felkereste. Honnan is
gyaníthattuk volna?
– Azt akarja mondani, hogy az alapján döntenek, ami egy
mentálisan zavart asszonynak eszébe jut? – jegyezte meg Flora. – És
hogyan magyarázza meg nekem azt, hogy nem szedi a
gyógyszereket?
– Ezt nem tudom megmagyarázni – ismerte be az igazgató. –
Orvosilag képtelenség, hogy képes legyen kontrollálni magát, kivéve
ha… – az igazgatónak eszébe jutott valami, amit azonnal
nevetségesnek talált, és visszatért kéréséhez. – Az Istenért, ne vigyék
el, szörnyű problémákat okoznak ezzel a Santa María de las
Nievesnek.
Amaia megsajnálta a férfit, aki teljesen maga alatt volt és többé
nem uralta a helyzetet: úgy tűnt, bármikor megütheti a guta. A
nővéreire nézett, majd a többiekhez fordult.
– Magunkra hagynának egy percre?
– Természetesen – válaszolt Franz doktor és Ayegui, és
kimentek a folyosóra.
– Csak a család – mondta Amaia a papnak, aki azóta sem
mozdult az ablak mellől.
Amikor kivonultak, Amaia nővéreihez fordult.
– Egyetértek azzal, hogy elvigyük innen, Flora.
Nővére meglepődött, mintha arra várt volna, hogy Amaia
ellentmond neki.
– Előtte azonban azt szeretném, ha elmagyaráznád, hova – bár
sejteni vélem – továbbá azt is, mit keres itt Sarasola atya.
– Természetesen – egyezett bele Flora. – Körülbelül három
hónapja keresett meg. Sarasola atya orvos és szaktekintély a
pszichiátria területén, értelmezésem szerint a világon az egyik
legnevesebb. Azt mondta, ismeri anyánk esetét, hiszen azt számos
pszichiátriai fórum használja példaként. Azt mondta, nagyon érdekli
állapotának fejlődése, és hogy van néhány új ötlete a kezelésre
vonatkozóan. Ajánlotta, hogy átszállíttatja anyánkat, és ingyen
ellátást ígért neki az Opus Dei pamplonai klinikáján. Mondanom
sem kell, ez a klinika rendkívül drága, de mindez nem volt elég
ahhoz, hogy meggyőzzön. Ami érdekesnek tűnt, és valamilyen
szinten esélynek tartom ama számára, az a korszerű technikák és
kutatási eredmények alkalmazása. Anyánk azonban boldognak tűnt
itt, és az is volt egészen mostanáig, viszont a biztonsága a
legfontosabb. Ha ide csak úgy ki-be járkálhatnak, miközben anyánk
nem kapja meg a kezelést, képzelheted…
Ros bólintott.
– Egyetértek, arról nem is beszélve, hogy majdnem megölte azt
a szerencsétlen embert.
– Igen, ez is… – szólt Flora.
Amaia felállt.
– Rendben, de mielőtt beleegyezem, beszélni szeretnék
Sarasola doktorral.
Meggyőzte Franz doktort, hogy kijelöljön nekik egy irodát, ahol
tudnak majd beszélni. Sarasola atya egyáltalán nem lepődött meg
kérésén, és megjegyzést is tett, miközben Amaia becsukta az ajtót.
– Salazar felügyelő, tudtam, hogy Önnel nem lesz majd olyan
egyszerű, mint a nővéreivel, és már nagyon vártam ezt a pillanatot.
– És miért? – érdeklődött Amaia.
– Mert Önt nem érdeklik a magyarázatok, Ön az igazságot
akarja.
– Akkor ne okozzon csalódást és mondja meg nekem, miért
akarja elvinni az anyámat?
– Egy órán keresztül tudnám ecsetelni az eset klinikai
oldalának az érdekességeit, de ez csak egy része az igazságnak. Úgy
vélem, azért kell innen elvinni, hogy távol tartsuk a gonosztól, ami
érte jött.
Amaia szinte eltátotta száját, majd enyhén elmosolyodott.
– Látom, állja a szavát.
– Úgy gondolom, el kell távolítani az Ön útjából, el kell zárni és
meg kell akadályozni, hogy véghezvigye tervét.
Amaia még mindig nem tért magához a meglepetéstől.
– Már egy ideje felfigyeltünk az anyjára, viselkedése rendkívül
sajátos, különösen egyes konkrét esetekre jellemző – mint amilyen
az övé is –, és e specifikumok érdekelnek minket.
– És melyek azok?
– Az ő esetét az egyéb mentális zavaroktól a gonosz
különbözteti meg.
– A gonosz – ismételte Amaia.
– A katolikus egyház évszázadok óta foglalkozik a gonosz
eredetével. Az utóbbi időkben a pszichiátria jelentős előrelépést ért
el a viselkedési zavarok felderítésében, azonban vannak olyan
betegségek, amelyeknél alig figyelhető meg változás a középkor óta,
amikor is ezeket a betegségeket dokumentálni kezdték. Az Ön
számára nem újdonság, hogy vannak rossz szándékú emberek: nem
őrültek, nem háborodottak, hanem egyszerűen csak kegyetlenek,
gonoszak, akik élvezik, ha másoknak fájdalmat okozhatnak. A
gonosz nagy hatással van ezen emberek magatartására, és mentális
betegségük nemcsak egyszerű kór, mint a többieknél, hanem
egyenesen a gonosz melegágya. Ezeknél a személyiségeknél a gonosz
okozza a betegséget, és nem fordítva.
Amaia figyelmesen végighallgatta és megrázta a fejét, mintha
álomból ébredne. Sarasola doktor szavakba öntötte azt az
elképzelést, amelyben Amaia mindig is hitt, csak nem merte
megnevezni, azonban a papnak ez nem esett nehezére. Kiskora óta
tudta, hogy valami nem működött rendesen Rosario fejében, és
szintén tisztában volt azzal, hogy anyja kontrollált mindent, hogy
képes legyen távolságot tartani azzal a senkiföldjével, amely közéjük
állt és csak éjszakánként tűnt el, amikor anyja Amaia ágya fölé
hajolt, mintha fel akarná falni, kegyetlenül élvezte a pánikot, és elég
józan volt ahhoz, hogy akkor tegye, amikor senki nem látja.
– Nem tudok egyetérteni Önnel – hazudta, hogy lássa, meddig
megy el Sarasola. – Tudom, hogy az emberi lény sok mindenre
képes, és az is igaz, hogy egyes emberek még rosszabbra is képesek,
de a gonosz… Talán a nevelés hiányosságai, kötődési problémák,
mentális betegségek, a drog, vagy a rossz társaság… Azonban
elképzelhetetlennek tartom, hogy egyes személyek a gonosz külső
hatása alá kerüljenek. Ön a szabad akaratról beszél, ugye? Ez az
emberi természet, hiszen akkor hogyan magyarázná a jót?
– Az tény, hogy az emberi lény döntése szabad, azonban van
egy határ, egy mezsgye, ami után a személy teljesen átadja magát a
gonosznak. Nem arra utalok, amikor az ember hirtelen felindulásból
erőszakos cselekedetet hajt végre. Amikor lehiggad és tudatára
ébred, mit tett, akkor megőrül a fájdalomtól és a bűnbánattól.
Aberrált magatartásformákról beszélek, amikor valaki aljas tettet
hajt végre, mint egy férfi esete, aki hajnalban hazaér és kalapáccsal
szétveri a felesége, kétéves ikrei és háromhónapos gyermeke
koponyáját, miközben azok alszanak. Vagy egy asszony, aki a
telefontöltő kábelével fojtotta meg négy gyermekét: egyenként
végzett velük, és több mint egy órájába telt… És valóban, be volt
drogozva, de ezerszámra ismerek drogosokat, akik az anyjuktól
pénzt követelnek, majd utána borzalmasan megbánják, hogy
ilyesmit tettek, viszont sosem követnének el ilyen aljas
cselekedeteket. Nem tagadom, a kábítószer-fogyasztás gyakran úgy
érkezik, mint egy hullám, amely minden akadályt áttör, viszont ami
befolyik ezen a résen, az már teljesen más téma, és az is más, mit
enged be rajta az illető. Nem kell sokat magyaráznom, a többit Ön is
tudja.
Amaia gondterhelten ránézett, és teljesen kiszolgáltatottnak
érezte magát, akárcsak Dupree esetében is, aki véletlenül szintén
tudott egyet s mást a gonoszról, az aberrált viselkedésről és minden
egyébről, ami mások számára esetleg nem nyilvánvaló…
– A gonosz létezik és jelen van a világban, és Ön pontosan
ugyanúgy meg tudja különböztetni, ahogyan én is. Az tény, hogy a
társadalom kissé zavarban van a témával kapcsolatban, és zavarának
jó része annak köszönhető, hogy eltávolodott Istentől és az
egyháztól.
Amaia kényszeredetten figyelt.
– Ne nézzen így! Egy évszázada még bármelyik férfi vagy nő
ismerte a hét főbűnt, akárcsak a Miatyánkot. Ezeknek a bűnöknek az
a sajátosságuk, hogy a bűnös lelkét és testét egyaránt rombolásra
kárhoztatják. A kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a
torkosság, a harag és a jóra való restség azon bűnök közé tartozik,
amelyek továbbra is érvényesek, akárcsak egy évszázada, bár
nehezen találnék ma az az utcán akárcsak néhány embert, aki fel
tudná sorolni ezeket. Pszichiáter vagyok, de azt kell mondanom, a
modern lélekgyógyászat – Freud a pszichoanalízisével és a hasonló
ostobaságokkal – zavart okozott a társadalomban, amely azóta azt
képzeli, hogy az összes baj oka, hogy valaki nem kapott elég anyai
szeretetet gyerekkorában, mintha ez mentségül szolgálna bármire is.
És a gonosz megkülönböztetésére vonatkozó eme tehetetlenség
miatt bárkit megbélyegeznek azzal, hogy elmebeteg: „Aki ilyet tesz,
őrült”… milliószor hallottam már ilyesmit, hiszen a társadalom a
pszichiátria tekintélyével próbálja felruházni magát, és a
diagnózisával fel is menti a bűnöst.
Amaia nézte és próbálta kielemezni azt az embert, aki tele volt
igazságokkal, amelyeket ő maga nem mert megfogalmazni, és aki
egyúttal valamiféle ösztönös bizalmatlanságot váltott ki belőle.
Döntenie kellett, mégpedig azonnal.
– Mit javasol?
– Mi egyszerre ajánlunk kezelést a pszichiátriai betegsége és a
lelke számára. Szakembereink a világon a legjobbak közül valók.
– Nem fognak ördögűzést végrehajtani? – kérdezte.
Sarasola atya felnevetett, mint aki jól szórakozik az ötleten.
– Attól félek, semmire se mennénk vele, az anyja nem
megszállott. Az anyja gonosz, lelke akár a sötét éjszaka.
Amaiának egy pillanatra elállt a szívverése, és önkéntelenül is
próbálta visszafojtani az aggodalmat, ami évek során kezdett
felszabadulni benne, és figyelte a papot: arról beszélt, amit ő maga is
belátott, amióta az eszét tudta.
– Úgy véli, a gonosz fordította ki önmagából?
– Nem, szerintem olyasmire adta a fejét, amire nem kellett
volna, és ezeknek a dolgoknak mindig megvan az áruk.
Amaia arra gondolt, milyen következményei lesznek annak,
amit mondani fog.
– A férfi, aki látogatta, valószínűleg másokat öngyilkosságra
sarkall.
– Nem hiszem, hogy az anyjával ez működne. Ő még nem
fejezte be a munkát.
Amaiával szinte meglódult a világ: a férfi szinte látnoki
képességgel volt megáldva, úgy olvasott a gondolataiban, akár egy
könyvben.
– Nem szabad embereket fogadnia, senkivel sem szabad
találkoznia, még a nővéreimmel sem.
– Ez az eljárás nálunk. Az adott körülmények közt mindenki
számára a legjobb is.
Amaia felismerte a fiatal technikust, aki a szoba ajtajában állva
éppen kibújt fehér overalljából.
– Jó napot – üdvözölte Amaia a lányt, és közelebb lépett. –
Már befejezték?
– Jó napot, felügyelő. Igen, mindenünk megvan, amit be
tudtunk szerezni: ujjlenyomatok, fotók, minták… Végeztünk.
Amaia benézett az ajtón és szemügyre vette a technikusok
tevékenységének nyomait. Az ágy a szoba közepén állt, félig
eltakarta a padlón éktelenkedő vérfoltot, és teljesen szét volt szedve.
A matrac, a lepedők, a párnahuzatok akkurátusan összehajtva
hevertek egy bőrszéken, amely elütött a szoba makulátlan
fehérségétől; minden bizonnyal egy irodából hozták. Az ablakon
nem volt függöny, és mind az éjjeliszekrény, mint a mellette levő
szék a falhoz és a padlóhoz volt erősítve. A szemközti falban két zárt
ajtó. A párnát hosszában felvágták, ami a szike rejtekhelyéről
tanúskodott. Minden felületet, amelyet érinthettek, a mintavételhez
használt vastag fekete por borította.
– Mi van azok mögött az ajtók mögött? – kérdezte a lányt
Amaia.
– Egy szekrény, ahol ruhát tartanak és egy mosdó: csak egy
WC-kagyló, fedél nélkül és egy pedálos mosdókagyló. Már
átvizsgáltuk. A szekrény zárva van, csak akkor nyitják ki, amikor
tiszta ruhát vagy egyéb apróságot vesznek elő, a páciensek klinikai
ingben, köpenyben és lábbeliben járnak.
Amaia belenyúlt a táskájába, és kivett egy pár kesztyűt, majd
felhúzta, miközben az ajtóból szemügyre vette a szobát, mintha
valami megakadályozná abban, hogy belépjen.
– Kaphatok egy ilyen overallt?
– Ó, természetesen! – szólt a technikus, majd egy
sporttáskából kivett egy új öltözéket.
– Nem szeretném összekenni magam – szedte le Amaia a
műanyag borítót.
A fiatal technikus furcsálló pillantást vetett kollégájára.
– Mi most elmegyünk. Szüksége van még valamire?
– Köszönöm, nincs.
Megvárta, amíg a liftajtók bezárulnak, majd felhúzta a
csizmára a lábzsákot, felvette a sapkát, kivett egy papír zsebkendő a
táskájából és arra a helyre tette, ahol a technikusok az anyagaikat
hagyták, majd néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig megállt
a nyitott ajtó előtt, anélkül, hogy belépett volna. Majd nagyot nyelt
és bement a szobába, miközben orrát és száját betakarta a
zsebkendővel.
Az első, ami megcsapta az orrát, a szerencsétlen őr vérének
bűze volt, ami keveredett a fekália és a belső szervek kevésbé átható
szagával. Amaia szinte hálás volt az intenzív ingereknek, amelyek
megakadályozták, hogy egy másik illat erősebben jelentkezzen.
Azonban ahogy a szoba belsejébe jutott, a szag egyre penetránsabb
lett, és a helyiség közepén már a félelem émelyítő tengereként
jelentkezett. Nincs még egy olyan élénk, részletes és jellegzetes
emlék, mint amit a szaglással elő lehet idézni, és ami ennyire együtt
járna az érzésekkel: az illattal együtt átélt történések az elménket
felcsigázó leggyengébb aromának köszönhetően is elemi erővel
törnek ránk.
Amaia megérezte ezt az illatot, és megremegett, szeme megtelt
könnyel, de mélyeket lélegezve elfojtotta a sírást. Az emlékek sok
mindent túlélnek, ugyanis a szagló neuronok axonjai mindig
ugyanarra a részre irányulnak, ugyanabba az „archívumba” nyúlnak
egy illatért. „A gyilkosod illatának óriási szerepe van”– mondta
magában, félig hisztérikusan, félig dühvel. Igyekezett kontrollálni az
egyre elhatalmasodó pánikot, amely beárnyékolta látókörét,
akárcsak egy morbid színházi darab főszereplőjénél, aki hatalmas
fénycsóva közepén remeg, miközben az egész világ sötétségbe borul.
„Nem – mondta magának. – Nem.” És erővel behunyta a
szemét, hogy ne vegye észre a fekete hullámot, amely felé tartott, és
magával ránthatta volna az ismerős szakadékba.
A kislány hangja jól kivehetően hallatszott. Miatyánk, aki a
mennyekben vagy szenteltessék meg a te neved… A kislány nagyon
félt, és nagyon kicsi volt…
– Már nem vagyok kislány – suttogta, miközben a kezét
ösztönösen az övére csúsztatta. Óvatosan megtapogatta Glockját a
fertőtlenített ruha alatt, és a fény ismét visszatért a szobába. Amaia
mozdulatlanul maradt pár másodpercig, hogy kissé lenyugodjon.
Behunyta a szemét, és amikor ismét felnézett, újból csak a
technikusok által átkutatott helyszínt látta. Benyitott a kis mosdóba,
és meghúzta a szekrény ajtaját. Hozzáért az ágy fémkeretéhez: a
kesztyűn keresztül is érezte az acélos hideget. Odament a székhez,
amely hozzátartozott a szoba felszereléséhez, alaposan szemügyre
vette, mintha valami láthatatlan, de mégis kézzelfogható nyomot
őrizne. Egy pillanatig gondolkodott, de végül mégsem telepedett rá.
Levette a székről az összehajtogatott ágyneműt és az ágyra rakta,
hogy minél távolabb tartsa magától, közben a másik kezével a
zsebkendőt tartotta orra és szája elé, és elhatározta, hogy nem szívja
be a szagot, nehogy az émelyítő rettegés ismét elhatalmasodjon
rajta. Fél kézzel a falhoz húzta a széket, ahol az ágy fejét megvilágító
fluoreszkáló fehér fényben még csillogott a vér.
Leült és szemügyre vette a falon hagyott rikító feliratot, mintha
egy múzeumban lenne, a szörnyűségek sötét múzeumában, ahol az
alkotók valami ördögi mecénás ihletésére egyetlen központi témára
összpontosították kreációikat. Ezt a témát neki szentelték: e
legutóbbi művel nyilvánvalóvá vált a kapcsolat egy kaotikus gyilkos
banda, egy első látásra mindettől teljesen független, levágott női
karokat gyűjtő megrendelő és… az anyja közt. E gondolatra
felnevetett, olyan erővel, hogy kacaja visszhangzott a szobában, és
amint meghallotta, megijedt: nem nevetés volt, hanem hisztérikus
torokhang, ugyanakkor eszébe jutott, hogy abban a közegben ez
teljesen természetes. Vajon ilyen az őrültek nevetése?
„Még egy elmebetegnek is van magatartásprofilja” – szinte
hallani vélte quanticói oktatója hangját. Azonban… nem gondolta,
hogy ez az illető bolond, hiszen akkor nem lenne képes irányítani
annyi ember cselekedetét. A gyilkosok összes típusa közül,
amelyeket a magatartásformákat tanulmányozó részleg vizsgált, a
legújabb és a legkevésbé ismert a felbujtó volt.
Saját szükségleteinek kontrollja és a kegyetlen befolyás,
amellyel alattvalóira hatott, szinte isteni hatalommal ért fel. És
ebben rejlett a játék, hogy hagyja magát imádni és szolgálni, akár
egy jótevő istenség, aki jutalmazza követőit, és olyannyira
embertelen és bosszúálló, hogy senki sem merészelt szembeszállni
haragjával. Hagyja magát szeretni; követel, mintha adna, úgy nyom
el, mintha gondoskodna, az árnyékból irányít és láthatatlan
hatalmat gyakorol teremtményei felett. A profilozók számára kihívás
volt annak elemzése, hogyan választja ki alattvalóit, hogyan sikerül
alárendelnie őket és szinte kialakítani bennük a kényszert, hogy
szolgálják.
Türelméhez semmi kétség nem fért: Amaia Paduától tudta,
hogy néhány csont a barlangban ugyanannyi idős, mint amennyit az
áldozatok és szolgák ebben a szerepben eltöltöttek.
Négy éve gyilkolták meg Edurne Zabaletát Bilbaóban, lassan
három éve Izaskun López logroñói asszonyt, két és fél éve ölte meg a
férje María Abásolót kutyájával együtt – pár nap különbséggel –,
kissé több, mint egy év telt el Johana Márquez esete óta, és mintegy
hat hónapot lehetett számítani a Lucía Aguirre-gyilkosságra,
figyelembe véve az időszakot, amikor eltűntnek nyilvánították és a
négy hónapot, ami eltelt Amaia visszatérése és Quiralte vallomása
között. Minden esetben a férj vagy az élettárs volt a gyilkos, és
minden esetben végeztek magukkal is; mindig ugyanazt az üzenetet
hagyták; az összes áldozatnak a könyökénél vágták le a karját post
mortem és olyan precizitással, amelyet a gyilkosok nem tanúsítottak
a többi helyzetben. Egy esetben sem került elő a levágott végtag,
kivéve a Johana Márquezét, amikor is az Arri Zaharban megtalált
csontoknak köszönhetően sikerült összehasonlítani a DNS-t, és
egyezés mutatkozott, de a többi esetben ez lehetetlennek bizonyult.
A spanyol DNS-nyilvántartás még eléggé gyerekcipőben járt. Ebben
szerepeltek a fegyveres és biztonsági testületek tagjai, katonák,
orvosok, néhány bűnöző és maroknyi áldozat, azonban ez édeskevés
volt ahhoz, hogy hasznosnak bizonyuljon. Ezért szokták használni a
nemzetközi CODIS nyilvántartó rendszert, amely jó eredményeket
hozott a régi bűncselekmények felderítése során vett DNS-minták
összehasonlításában, és aminek köszönhetően sikerült elfogni az
évek óta szabadlábon garázdálkodó tetteseket, mint a híres Toni
King-esetben is. Ugyanakkor a rendvédelmi szervek kompetenciái
közötti átfedés megnehezítette a munkát.
Amaiának szüksége volt a DNS-elemzések eredményeire:
amennyiben meg tudná állapítani, hogy a barlangbeli csontok
azoktól a nőktől származnak, akkor jó nyomon lesz. Nagy előrelépés
volt, hogy kérhettek vizsgálatot a navarrai laboratóriumban és nem
kellett Zaragozába vagy San Sebastiánba küldeni az anyagokat.
Mindazonáltal ezzel nem lehetett elkerülni, hogy egy ilyesféle – nem
sürgős – elemzés legalább két hétig eltart.
Amaia lehúzta az overall cipzárját, elővette a mobilt, megnézte
az időt, kikereste a számot, majd a falra szegezett tekintettel várta,
hogy kicsengjen.
– Jó estét, felügyelő! Még dolgozik? – kérdezték erős orosz
akcentussal a vonal túlsó végén.
– Úgy tűnik, Ön is, doktor – felelte Amaia.
Takchenko doktornő büszke volt saját hatékonyságára, és nem
pazarolta idejét felesleges udvariaskodásra.
– Tudja, hogy este szeretek tevékenykedni. Miben segíthetek?
– Holnap kapok néhány csontból nyert DNS-mintát, amit a
csendőrség már megvizsgált. Szeretném összehasonlítani ezeket két
másikkal: egy nyál- és egy hajmintával, esetleges egyezések
kimutatása céljából.
– Hány mintával kell összehasonlítani?
– Tizenkettővel…
– Igyekezzenek hamar érkezni, az elemzés nyolc óráig is
eltarthat: a nyállal egyszerűbb a helyzet, de kell némi idő, hogy a
hajból is kinyerjük a DNS-t – szólt Takchenko, majd letette a
kagylót.
Amaia még pár percig csendben nézte a feliratot a falon.
Valami ősi ürességbe merült, miközben elméje próbált
megszabadulni a felesleges gondolatoktól, s az adatok és a kérdések
viharos ötlethalmazként gomolyogtak. Egyszerre ösztönösen és
logikusan próbált érvelni, hogy ráleljen a gyilkos üzenet nyitjára.
Tarttalo. A legendák szörnyű küklopszának aláírása, amivel
embertelen, kegyetlen, kannibál mivoltát hangsúlyozta, a
bűntetteiről tanúskodó csontokat barlangja bejáratánál helyezte el
elvetemültségében. Azonban ez a tarttalo mások művein helyezte el
kézjegyét ahhoz, hogy látható legyen a tettek valódi főhőse.
Alárendeltjeivel való viszonyát manipuláció és uralkodás jellemzi,
így nem fontos, hány kéz ír alá, hiszen egyetlen szerzőről van szó.
Amaia a feliratra fókuszált, felvételt készített a falrészről, majd
átküldte Jonan Etxaidénak a képet. A telefon tíz másodperccel
később szólalt meg. Jonan hangja szinte felüdülést jelentett ebben a
közegben, és Amaia elmosolyodott.
– Miféle hely ez? – kérdezte a segédfelügyelő, amint
meghallotta Amaia válaszát.
– A klinika, ahol anyámat kezelték. Ma éjjel egy szikeféleséggel
megsebesített egy őrt. A fegyvert a gyanúsított úgy hozta be, hogy
anyám fiának adta ki magát. Kiderítettük, hogy az utóbbi
hónapokban több alkalommal is felkereste.
– Az anyja jól van? Úgy értem, vajon nem…
– Nem, nem lett baja… Jonan, megszereztem a bírói engedélyt
ahhoz, hogy a csendőrségtől megkaphassuk az Arri Zaharban talált
csontmintákat. Az előbb felhívtam Takchenko doktornőt, holnap
este fogad minket.
Jonan pár másodpercig csendben maradt.
– Főnök, ez változtat a helyzeten. Azzal, hogy az anyja érintett
lett az ügyben, az eset személyesen Ön ellen irányuló provokációként
és kihívásként értelmezhető, és ilyesmivel ritkán találkozni a
bűnügyi történetben. Hirtelen Hasfelmetsző Jack jut eszembe, aki
leveleket írt az ügy nyomozójához, vagy Ted Bundy, esetleg a
zodiákus gyilkos, akik újságoknak küldözgettek leveleket. Az Ön
esete kifinomultabb és direktebb: a tény, hogy anyját környékezte
meg, arroganciájának és szemtelenségének demonstrációja. A
testvérének adja ki magát, ezzel mintegy egyenrangúvá válik Önnel.
Amaia gondolt erre. Valóban provokáció volt. Magában újra
átpörgette a folyamatot, ami ehhez vezetett. Egy imitátor, aki
berobbant a nyomozásba a basajaún-ügynél. A hozzá intézett üzenet,
amit Jasón Medina halála pillanatában eljuttatott hozzá. Quiralte
kifejezett kívánsága, hogy Amaia, és ne másvalaki hallgassa ki, és
emiatt ki is várta, amíg Amaia visszatér a gyermekgondozási
szabadságáról, s csak azután vallotta be, hova rejtette Lucia Aguirre
holttestét, majd követte el az öngyilkosságot. Az a mód, ahogy Padua
bemutatta Amaiának az egész ügyet… Egy jól megszervezett
folyamat azzal az egyetlen céllal, hogy felkeltse figyelmét. És most
Rosario: a közelébe jutni a legnagyobb vakmerőség volt, viszont
valami mégsem stimmelt.
– Végig kell gondolnom – felelte Amaia.
– Tájékoztatja a rendőrkapitányt?
– Addig nem, amíg nincsenek meg a laboratóriumi
eredmények. Amint látom az egyezéseket, tájékoztatom őt és
hivatalosan is elindítjuk a nyomozást. Jelenleg ez magánügy: egy
elmebeteg asszony megtámadja az őrt és valami értelmetlent mázol
a falra. A gyanúsítottról készített felvételek eléggé gyenge
minőségűek, fogalmam sincs, megyünk-e ezekkel bármire is, és a
tény, hogy az illető eljutott odáig, a klinika biztonsági
hiányosságainak ékes bizonyítéka.
– És a bírónak?
– A bírónak… – Amaia az ötlettől is viszolygott, hogy
tájékoztassa a Markinát az eseményekről, de tudta, hogy meg kell
tennie, végülis a bíró írta alá a határozatokat. – Várjunk holnapig,
amikor megkapjuk a mintavételre vonatkozó hivatalos utasítást.
Jonan megfigyelte, milyen fáradt a hangja.
– Hol van ez a klinika, főnök? Elmenjek Önért?
– Köszönöm, Jonan, nem szükséges. Kocsival jöttem, és már
végeztem. Holnap a rendőrségen találkozunk.
Még egyszer körülnézett és elindult az ajtó felé, miközben
anyja láthatatlan jelenléte ismét elhatalmasodott körülötte. Amint
átlépett a küszöbön, feltűnt előtte a kint várakozó Franz doktor
fájdalmas alakja. Amaia felrezzent.
Hamuszürke arcától élesen elütött elegáns öltönye, ami még
inkább kiemelte kétségbeesését, s ez különösen meglátszott gyűrött
nyakkendőjén és gallérján. Hangja ugyanakkor visszanyerte
nyugalmát és a gondolkodó ember választékos, kritikus hangsúlyát.
– Ön is úgy találja, hogy valami nem stimmel, ugye?
Amaia ránézett és várta, hogy folytassa: testbeszéde arról
árulkodott, hogy valamit mondani szeretne.
– Amióta értesültem róla, nem tudom kiverni a fejemből.
Illetve amióta megtudtam a körülményeket. A figyelem kétségkívül
az őr megtámadására irányul, és ennek következtében arra, hogy
fegyvere volt, amit valakinek sikerült becsempésznie úgy, hogy
rokonnak adta ki magát. Azonban van még valami releváns, ami
engem mélyen aggaszt: hetek óta nem vette be a gyógyszerét.
Amaia rászegezte a tekintetét és mozdulni se mert, ott állt az
igazságügyi orvostani szakértők fehér overalljában, aminek
félelemszaga volt, és legszívesebben letépte volna magáról.
– Anyját évekkel ezelőtt skizofréniával diagnosztizálták. Ami
biztos, hogy erőszakos és megszállott tettei – különösen elborult
pillanataiban – éppen erre a betegségre utalnak, és mi, szakemberek
egyetértettünk a diagnózissal és ennek megfelelően kezeltük: ebben
a központban, vagy abban a kórházban, ahol sor került az első
agresszív megnyilvánulására az ápolónővel, előtte pedig
kezelőorvosával szemben. Skizofrénia és Alzheimer-kór, vagy
időskori demencia: az olyan betegeknél, akiknek ennyire hullámzó
az állapotuk, elég nehéz megállapítani, hol végződik az egyik
betegség, és hol kezdődik a másik… Aztán ami az este történt…
orvosi szempontból nem lenne lényeges, hiszen ezek a betegek
rendkívül agresszívak, amikor nem veszik be a gyógyszert. Ami
meglep: hogyan volt képes nyugodtan viselkedni kezelés nélkül?
Ugyanis egy vasfegyelemmel rendelkező skizofrén sem képes
normalitást színlelni.
Amaia tanulmányozta az arcát, amelyen az őszinte csodálkozás
és gyanakvás keveredett.
– Láttam a tablettákkal teli zacskót, amit elvittek, van olyan
gyógyszer, amit néhány hónapja kellett volna bevennie. Van, ami
hiányzik: izomlazítók, nyugtatók, altatók, és gyakorlatilag az összes
többi betegségére adott orvosság, azonban egyvalamit nem szedett
be, és ez az elmebajára felírt orvosság.
– Talán amit Ayegui felügyelő is mondta, mindez magyarázatot
nyújt agresszív magatartására – jegyezte meg Amaia.
Franz doktor elképedve nézett rá és keserűen elnevette magát.
– Fogalma sincs az egészről – szólt, miközben mosolya inkább
grimasszá változott. – Az Ön anyja hivatalosan elmebeteg, ráadásul
közveszélyes. Gyógyszeres kezeléssel kordában tudjuk tartani
viselkedését. Ezek nélkül azonban a haragja nem sokban különbözne
egy pokoli fúria dühkitöréseitől, és pontosan ezt láttuk, amikor az őr
segélykiáltására megérkeztünk. Egy őrült fúria, aki a kezéről nyalta a
vért, miközben nézte, ahogy a másik szinte haldoklik.
„A vér, amellyel a falra írt, és eltakarta az ággyal, még mielőtt a
többiek megérkeztek volna” – gondolta Amaia.
– Nem értem, mire céloz. Egyfelől beismeri, hogy nem vette be
a gyógyszereket, ami az Önök teljes felelőssége, továbbá azt, hogy az
orvosság nélkül agresszívvé válik. Nem értem, min csodálkozik.
– Ami meglep: hogyan volt képes kontrollálni dühkitöréseit.
Miután már nem szedte az orvosságot, pár napon belül
jelentkezniük kellett volna a tüneteknek, és nem értem, hogyan
csinálta… Hacsak nem színlelte.
– Most mondta, hogy lehetetlen egy ilyen jellegű betegséggel
normalitást tettetni, még rendkívül erős akaraterővel sem.
 – Igen – sóhajtott Franz –, csakhogy nem az egészség
tettetéséről, hanem az elmebaj színleléséről beszélek.
Amaia gyors mozdulattal levette az overallt, a lábzsákot és a
kesztyűt, és mindent ledobott a szobában. Megfogta a táskáját, és az
igazgató orra előtt bement a liftbe.
– Hiba volt elvinni innen – hallotta Franz hangját –, és komoly
kárt okoz a Santa María de las Nievesnek.
Amaia belépett a liftbe, és megfordulva látta, hogy az igazgató
arcán most már eltökéltség sugárzott.
– Nem fogok megnyugodni, amíg ki nem derítem, mi történt itt
– hallotta a felügyelőnő, mielőtt az ajtók becsukódtak.
 18

Amikor megérkezett Elizondóba, már hajnali ötre járt, az ég

azonban olyan sötét volt, mintha sosem virradna ki. Nem látszott
sem a hold, sem a csillagok, és Amaia elképzelt egy vastag
felhőréteget, amely magába szívta az összes fényt, és ennek
köszönhetően az éjszaka sem volt annyira hideg. A kocsikerekek
zötykölődtek a híd macskakövén, és a Txokoto-zsilip a folyó örökös
énekével fogadta a járókelőket. Kissé leeresztette az ablakokat, hogy
érezze a levegő nedvességét. A víz fekete foltként sejlett fel a
sötétben.
Amaia leparkolt a bejárati boltívvel szemben, és szinte
tapogatózva megkereste a zárat. A Baztánba vezető hosszú és
ingerszegény út megakadályozta a folyamatos gondolkodásban. Az
eltelt néhány óra több napnak tetszett, és most, ahogy a fáradtság és
a feszültség kiütközött rajta, hihetetlenül levertnek érezte magát, és
ennek semmi köze nem volt az álmossághoz. Amaia megnyugodott,
amint átlépte a küszöböt és belélegezhette a fa, a virágok és a
bútorviasz illatát, a sütemények aromáját és Ibai tejszagát. Vissza
kellett fognia magát, hogy ne rohanjon fel a lépcsőn és ne kapja
karjaiba a fiát: először még el kellett végeznie valamit. Hátrament a
kocsiszínbe, amit Engrasi fészernek, mosókonyhának és raktárnak
használt. Belépett egy kis mosdóba, levette összes ruháját, bedobta
egy szemeteszsákba, megnyitotta a zuhanyt és beállt a vízsugár alá,
és elkezdte lemosni magát egy darab ott talált szappannal. Amikor
befejezte a mosakodást, gyorsan megszárítkozott egy kis
törölközővel, amit szintén belerakott a zsákba és úgy ahogy volt,
meztelenül visszament a bejárathoz, ahol elővette nagynénje egyik
vastag köpenyét. Ebben az öltözékben kinyitotta a bejárati ajtót, és
meztelen talpával végigvonult húsz métert a szemeteskukáig,
belehelyezte a zsákot és rácsukta a fedelet. Amikor megfordult,
James várta a lépcsőn ülve.
– Mit csinálsz te itt? – mosolygott, amint észrevette felesége
zavarát.
Amaia bereteszelte a kaput, és kissé szégyenkezve válaszolt.
– Kivittem a szemetet.
– Mezítláb vagy, és két fok van idekint – állt fel James, és
kitárta karját, ami kettejük rituális gesztusa volt.
Amaia odasimult hozzá, átölelte és beszívta bőrének meleg
illatát. Majd felemelte arcát, és James megcsókolta.
– Ó, James, szörnyű volt – nem tudta elkerülni a kislányos
hangnemet, amit férje számára tartott fenn.
– Már túl vagy rajta, kedvesem, itthon vagy, és én majd
vigyázok rád.
Amaia még jobban odabújt hozzá.
– Nem számítottam rá, James, nem gondoltam volna, hogy
ilyesmivel kell majd szembenéznem.
– Ros mesélte, amikor visszajött. Sajnálom, Amaia, tudom,
hogy nagyon nehéz, különösen neked.
– James, sokkal több minden van, olyasmi is, amiről nem
beszélhetek, és minden olyan…
A férfi tenyerébe fogta arcát, maga felé fordította és ismét
megcsókolta.
– Feküdjünk le, Amaia, kimerült vagy és átfagytál – simította
meg nedves haját.
Amaia hagyta, hogy vezessék, akár egy holdkórost, majd bebújt
a meleg takarók közé, és odatapadt férjéhez. Bőrének illata, erős
karja és örökös rosszkisfiús mosolya elég volt, hogy őrülten
megkívánja. Hangtalanul szeretkeztek, intenzíven és átéléssel, olyan
erővel, amely felér a halállal szembeni bosszúval, amely
kompenzálja az összes sérelmet. Temetés utáni szex, egy barát halála
utáni szex, a szex, amely jelzi, hogy minden fájdalom ellenére élsz,
intenzív, kompenzáló és fantasztikus szex, amely képes áttörni a
világ érzéketlenségén.
Amikor felébredt, úgy érezte, mint aki mindössze pár percet
aludt, de látta, hogy több mint egy óra telt el, nem is volt tudatában
annak, hogy aludt. Hallgatta James mély lélegzését, majd
felkönyökölt és áthajolt férjén, hogy megnézze a gyermeket. Ibai
háton aludt, félig nyitott szájjal, ellazultan szétvetve aprócska karját.
Amaia magára öltötte James földön heverő pizsamáját, betakarta
férjét, majd kiosont a szobából.
A kandalló hamuja már teljesen kihűlt. Amaia helyet csinált a
gyújtósnak, és miközben rakosgatta, akár az építőkockákat,
elmélkedésbe merült. A tűz azonnal fellobbant az ágacskából formált
fészekben, és Amaia hátralépett, ahogy érezte a meleget az arcán,
majd letelepedett az egyik füles fotelba a kandallóval szemben.
Kitapogatta pizsamája zsebében a telefont, megnézte az órát, és
amíg kereste az elérhetőséget, kiszámolta az időeltolódást New
Orleansszal.
Aloisius Dupree. „A kapcsolatotok beteges”. Engrasi néni
megjegyzésének emléke zavarta. Azon túl, hogy a barátja, egyike volt
a legjobb ügynököknek, akit valaha ismert: intuitív, lényeglátó,
értelmes… Isten tudja, hogy Amaiának segítségre van szüksége.
Amivel szembe kellett néznie, valóban nem volt mindennapi, de
magát Amaiát sem lehetett átlag zsarunak nevezni. Az eltelt évben
számtalan abszurd dolog történt vele. Meg tudja oldani, abban
biztos volt, de valamiféle útmutatásra volt szüksége, segítségre,
hiszen az út, amit be kellett járnia, túlságosan bonyolultnak és
kuszának mutatkozott.
„Kérlek, ne hívd többet!”
– A fenébe is, néném! – átkozódott Amaia a telefont nézve a
pizsamán keresztül.
Mintha zenét követne, amit csak ő hallott, odament az
almáriumhoz, és le nem vette a szemét az üveg mögött lapuló kis
fekete csomagról. A lépcsőhöz indult, felment az emeletre, és
óvatosan megkocogtatta nagynénje ajtaját.
– Egy perc, és lejövök – hallatszott a sötétből.
Amikor Engrasi leballagott, Amaia már a kezében tartotta a
csomagot, és éppen kibontotta a zsinórt, amivel át volt kötve a pakli.
A kártyák langyosak voltak, akár egy élőlény, és Amaia kissé
tépelődött a jósláson. Pár percig keverte a lapokat szinte oda sem
nézve, miközben gondolatban felidézte a bizonyítékokat, a
nyomozás szálait és a még alig kibontakozó hipotéziseket.
– Mit kell tudnom? – kérdezte, ahogy átnyújtotta a paklit
nénjének, aki hallgatagon ült vele szemben.
– Keverd meg! – parancsolta Engrasi.
A jelen érzései múltbeli emlékeket idéztek. A pakli selymes
tapintása gyerekujjai közt, a jellegzetes illat, amit a megkevert lapok
árasztottak, az ösztön, amellyel kiválasztotta a kártyákat és a
ceremónia, amit nagynénje tanított és Amaia mindig komolyan
megismételt, pedig már előre tudta az ábrákat, mielőtt a lapokat
megfordította volna. És a pillanatok alatt megfejtett misztérium, az
út kirajzolódása az agyában, amint megállapította a kapcsolatot a
kártyák közt. Lerövidítve az eljárást, mint kislánykorában, a pakli
felső részét választotta. Engrasi kereszt alakzatban kirakta a lapokat,
miközben Amaián újból elhatalmasodtak a zsarnoki emlékek.
Egyenként fordította meg a kártyákat, és aggodalma nőttön-nőtt,
ahogy felismerte a megjelenő ábrákat, mintha azóta, amikor Ros
vetette a kártyát nem telt volna el egy év.
Az ábra pontos megismétlődése eléggé valószínűtlen, ezért
baljós üzenetük annál félelmetesebb volt. Ahogy Engrasi elképedve
keverte a lapokat, újabb ábra jelent meg szeme előtt, Ros remegő
szavai, amelyek visszhangként érkeztek a múltból.
– Új ajtót nyitottál. Kérdezz! – parancsolta határozottan Ros.
– Mit kell tudnom?
– Húzzál hármat!
Amaia húzott.
A nővére ugyanoda helyezte a lapot, ahova most a nagynénje,
és a marseille-i tarot ugyanazon színes képei rajzolódtak ki szeme
előtt, mintha az egy évvel ezelőtti ábrát ismételnék.
– Amit tudnod kell, hogy van még egy eleme a játéknak.
Összehasonlíthatatlanul veszélyesebb. És ez a te ellenséged, érted
jön és a családodért, már megjelent a színtéren, és addig nem hagy
békén, amíg bele nem mész a játékába.
– De mit akar tőlem, a családomtól?
Megfordította a lapot, és a csupasz csontváz ránézett üres
szemüregével, mint annak idején.
– A csontjaidat akarja, – szólt Ros a múltból.
– A csontjaidat akarja – szólt Engrasi.
Amaia dühösen nézett rá. A haragtól remegve összeszedte a
kártyákat, és erővel eldobta magától. A pakli átrepült a fotelen, és a
kandalló falának ütközve hangtalanul szétterült a padlón.
Egy percig csendben maradt, igyekezett felfogni, mi is történt.
Messziről látta, hogy néhány kártya ábrával felfelé hevert, és a színes
képek mágnesként vonzották tekintetét, miközben valahol belül
egyre csak nőtt a haragja és undora, hiszen ismét óvatlanul engedett
a kísértésnek, és beleesett a régi csapdájába, ami egy lépéssel
előbbre hozza sorsának beteljesedését.
Engrasi tanítása örökös litániaként ösztönösen ismétlődött
elméjében.
 „A kártyapakli egy ajtó, amit nem szabad csak úgy kitárnod, és
nyitva hagynod sem szabad. Egy ajtó, Amaia, mert önmagában nem
ártalmas, de ami bejöhet rajta keresztül, már veszélyes lehet. Jusson
eszedbe, hogy be kell zárnod, miután befejezted a műveletet: ami
kinyilatkoztatik, azt tudnod kell, ami homályban marad, az a
sötétségé.”
Engrasi nyugodtan figyelte Amaiát, és megesküdött volna arra,
hogy félt.
– Sajnálom, néném, összeszedem – szólt Amaia, kerülve
Engrasi tekintetét.
Lehajolt a kandallónál, és összeszedte a lapokat. Elvette
nénjétől a selyemdarabot és leült a tűzhöz, hogy megszámolja a
lapokat, mind megvan-e: ötvenhat kis arkánum és huszonkét nagy
arkánum. Huszonegy volt. Amaia lehajolt, és kereste a hiányzó
kártyát, majd megpillantotta a kandalló belsejében. A tűz már alig
pislákolt itt-ott, így a papírnak nem esett baja. Amaia levett a falról
egy fogót és óvatosan kiemelte a lapot. Éles fájdalom hasított a
karjába és mellébe, mintha áramütés érné. Elvesztette egyensúlyát,
és ülve maradt a földön, a fotelnak támaszkodva. A fájdalom a
karjában és a mellkasában olyan éles volt, mintha minden ínszalagja
elpattant volna, és a pánik ellenére – vagy éppen annak
köszönhetően – egy gondolat futott végig elméjében: „Meg fogok
halni”.
Egyszer egy orvos mondta neki: „Onnan tudod, hogy
infarktusod van, hogy azt hiszed, meghalsz.”
Visszafojtotta kiáltását, miközben tudatáig eljutott nagynénje
zokogása, fölé hajolva beszélt, amit Amaia alig hallott; és valami
mást is érzékelt, ami onnan érkezett, ahol a fájdalom képződött,
hüvelyk- és mutatóujja végében. Meglepődve nézte a kártyát, amit
még a kezében tartott, ahogy karját védekezően maga elé emelte.
Óvatos mozdulatokkal lefejtette a kártyát ujjairól – bőrének egy
része rajtamaradt a csillogó felületen örökös ujjlenyomatként.
Fájdalmát mintha elvágták volna. Amaia rászegezte tekintetét a
lapra, ami ábrával lefelé hevert lábainál, és nem mert hozzáérni.
Hihetetlennek tűnt, hogy egy darab karton ekkora fájdalmat és égési
sérülést okozzon. Amikor kivette kezét a hideg víz alól, a bőrén nem
maradt különösebb heg, csak ujjai hegye bizsergett, mintha átfagyott
kezét hirtelen meleg érte volna.
Engrasi átnyújtott egy törölközőt, és kérte, törölje meg a kezét,
miközben orvosi szemmel megvizsgálta Amaia ujjait.
– Szerinted mi volt ez, Amaia?
Nem tudom.
– Ez már a második eset, és az első akkor történt, amikor
Juanita padlásán hozzáértél a bölcsőhöz.
Amaiának eszébe jutott a jelenet, amikor olyan erős görcsöt
érzett, mintha összes izmát egyszerre átvágták volna.
Hirtelen elmosolyodott.
– Már tudom! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – Fájt a
vállam, és a fizioterápián azt mondták, hogy valószínűleg enyhe
ínszalaggyulladásom lehet, mivel annyit cipelem Ibait, de a múlt
héten vizsgáztam lövészetből, és naponta jártam gyakorolni előtte.
Ez az, néném. Az utolsó napon az oktatóm is mondta, hogy teljesen
szétment a vállam. Egy adott pillanatban csak bizsergett, de az
erőlködés nyilván rontott az állapotán.
Engrasi szemében ott bujkált a kétely.
– Ha te mondod…
 19

Amikor másnap felébredt, nyoma sem maradt a sérüléseknek, de

Amaia túlságosan dühös volt ahhoz, hogy vezessen, ezért inkább
elgyalogolt a rendőrségre, miután fülébe húzta a sapkát, és felemelte
kabátja gallérját. Ezen a napon déli szél fújt; elsodorta a nehéz
esőfelhőket a völgyből, és bábuként rángatott mindent, ami útjába
került. Amaia előrehajolva sietett; gyűlölte a szelet, ami arra
kényszerítette a járókelőket, hogy csak arra gondoljanak, hogyan is
maradjanak talpon: ez a jelenet mindig Dante poklát idézte, ahol az
elítélteknek örökké a széllel szemben kellett menniük. Erős lökés
cibálta meg kabátját, haragja pedig egyre csak nőtt.
A szörnyeteg képes volt arcátlanul bejutni Rosarióhoz, Amaia
tudatáig pedig az anyja jelenléte által kiváltott sokk után lassan
eljutott a személyes kihívás, ami rettenetesen feldühítette, hiszen a
helyzet ezáltal súlyosbodott. Nem helyénvaló, hogy egy rendőr
ennyire utat enged érzelmeinek, hiszen ha nem képes kordában
tartani indulatait és elveszti józan látásmódját, megfosztják a
lehetőségtől, hogy folytassa a nyomozást. Mindezt pontosan tudta,
felháborodása mégis egyre nőtt. Szinte futólépésben haladt, és
közben igyekezett lehiggadni.
Az előző éjszaka eseményei sötét karikákat hagytak a szeme
alatt, és noha már kilenc fele járt, amikor megérkezett a
rendőrségre, a plusz alvás alig jelentett valamit. Ibai sírdogálva
ébredt, Amaia hiába próbálta megszoptatni, végül James nyugtatta
meg a cumisüveggel. Amaia feszült volt, és teljesen inkompetensnek
érezte magát, ez még a gyermeknek is stresszt okozott. Tudta, a
fenébe is, mindent tudott. Semmirekellő anya volt, aki képtelen
gyermeke legalapvetőbb szükségleteit kielégíteni, és egy ostoba
zsaru, akivel a szörnyetegek kódolt játékot űznek.
Mielőtt belépett volna Iriarte felügyelőhöz, már meghallotta
Montes hangját, ami rögtön eszébe juttatta beszélgetésüket a háza
előtt. Köszönt kollégáinak, akik kórusban válaszoltak, de nem állt
meg, és be se nézett az irodába. Hiába javasolta ő maga, Montes
felügyelő megjelenése volt az utolsó, amire szüksége volt ezen a
reggelen.
Belépett az irodának használt tárgyalóterembe, és bezárta
maga mögött az ajtót. Éppen a kabátját vette le, amikor belépett
Etxaide segédfelügyelő.
– Jó napot, főnök!
Amaia észrevette, hogy Jonan tekintete elidőzött arcán, talán
azon gondolkodott, tegyen-e megjegyzést karikás szemére, vagy
egyenesen munkához lásson. A segédfelügyelő remek nyomozó volt,
bár Amaia tudta, hogy egyesek szerint hiányzott belőle a
határozottság és a megjelenés, pedig az emberi tulajdonságok a
rendőri kvalitásoknál is fontosabbak, de végül is sokkal jobban
imponált neki, mint Zabalza hűvössége, vagy Montes arroganciája.
Kényszeredetten elmosolyodott, mintha ez igazolná kinézetét, és
Jonan jobbnak látta nekiülni a munkának.
– Úgy fest, Markina bíró korán kelt. Egy órája felhívott Padua
főhadnagy és jelezte, hogy megérkezett az utasítás, így még ma
reggel megkapjuk a mintákat.
– Tökéletes – felelte Amaia, és közben jegyzetelt.
– Estellából is telefonáltak, semmit sem tehetnek a Santa
María de las Nieves parkolójában készített felvételekkel:
kinagyították a képet, de teljesen elmosódott lett. Ezt küldték – szólt
és letett az asztalra néhány szürke foltot ábrázoló felvételt.
Amaia csalódottan pillantott a fotókra. Megnézte hány óra, és
kiszámította, hogy Virginiában hajnali négyre jár. Talán majd
később.
Jonan szemmel láthatóan kételkedett.
– Ami pedig a tegnapi történéseket illeti a klinikán…
– Jonan, ez csak egy elszigetelt eset, és így is kell kezelnünk.
Jelenleg semmilyen formában sem releváns a nyomozás
szempontjából, meg kell várnunk a labor eredményeit, hogy
elkezdhessünk profilozni, egyelőre a többit hagyjuk.
Nem úgy tűnt, mintha a javaslat kielégítette volna Jonant, de
bólintott.
– Szeretném, ha hazamennél, és lenne legalább egy fél
szabadnapod. – Jonan majdnem tiltakozni kezdett. – Amire
szükségem van, azt otthon is el tudod végezni. Keress egyezéseket a
nőkkel szemben elkövetett többi bűncselekménnyel, és pihenj egy
keveset. Ma késő este elmegyünk Huescába, a medveszakértők
segítenek nekünk haladni. Este hétkor felveszlek Pamplonában a
mintákkal, és minden bizonnyal egész éjjel távol leszünk.
– Örülök, hogy ismét találkozhatok velük – indult Jonan
mosolyogva az ajtó felé. Megfogta a kilincset, majd hirtelen
visszafordult, mint akinek eszébe jutott valami.
– Főnök… Amikor megérkeztem ma reggel, egy e-mail várt a
postaládámban… – tétovázott.
– Igen?
– Egy nagyon furcsa e-mail, hozzám érkezett, de szerintem
Önnek címezték.
– Rendben, és kitől származik?
– Nos, ez a furcsa benne. A feladó… inkább megmutatom –
majd odament a számítógéphez, és kinyitotta a postafiókját.
– Aranyfésű – olvasta Jonan. – Nem teljesen anonim, de elég
érdekes cím, az aláírásuk pedig ez a szimbólum. Azt mondanám, egy
sellő.
– Egy lamia – szólt Amaia, amint szemügyre vette a kis lógót a
lap alján,
Jonan a felügyelőre nézett.
– Elnézést, főnök, azt mondta, lamia? Azt hittem, a mitológia
teljes egészében az én területem.
– Nos, evidens, hogy lamia: ha jobban megnézed, nem halfarka
van, hanem kacsalábai.
– Szerintem annyira nem nyilvánvaló, az emberek nagy része
sellőnek nézné, és egy éve még az efféle megjegyzések az én
hatáskörömben voltak, Ön pedig nevetett az ilyesmin.
Amaia elmosolyodott, és csendben olvasta az üzenetet, Jonan
pedig folytatta.
– Nem tudom, tréfa vagy tévedés, de nem sok értelmét látom.
Amaia kinyomtatta az üzenetet, és kitette az asztalra.
– Ha még érkezik valami, továbbítsd nekem.
Megvárta, amíg Jonan távozik, és még egyszer átolvasta levelet.

Egy kő, amelyet otthonról kell hoznod

az úrnőd által követelt áldozat,
Áldozat a viharnak, hogy megszerezd a kegyelmet
És teljesítsd a feladatot, amit a bölcső rád szabott.
 Aggódva nézte a telefont, miközben gondolatban elismételte,
mit fog mondani, majd apránként visszanyerte azt a hivatalos és
objektív hangnemet, ami feltétlenül szükséges volt a történtek
elmagyarázásához.
– Jó reggelt, Inmaculada, Salazar felügyelő vagyok, a bíró úrral
szeretnék beszélni.
A vonal túlsó végén egy pillanatra csend támadt, Amaia szinte
hallotta a titkárnő lélegzését, majd édeskés válaszát.
– A bíró nagyon elfoglalt ma reggel; hagyjon üzenetet, és
értesíteni fogom.
– Ó, természetesen! – gúnyolódott Amaia. – És most, Inma,
vagy adod nekem a bírót, vagy odamegyek és a seggedbe lövök.
Gonoszul elvigyorodott, amint elképzelte a reakciót, szinte
hallotta, ahogy a titkárnő megrezzent. Válasz helyett a vonal
kicsengett, és a bíró szólt a kagylóba.
– Felügyelő?
– Jó napot, bíró úr.
– Jó napot. Remélem, nem volt vészhelyzet.
– Tessék?
– Ami miatt el kellett mennie tegnap este.
– Pontosan erről szeretnék beszélni Önnel.
Negyedórán keresztül mesélte a történteket a lehető
legobjektívabban. Markina figyelmesen hallgatta, és nem szakította
félbe. Amikor befejezte, Amaia nem tudta, mire számíthat a vonal
túlsó végéről.
– Ez változtat a dolgokon – ítélte meg Markina bíró.
– Nem értek egyet – tiltakozott Amaia. – Valóban egy új
adalékról van szó, de a nyomozás szempontjából ugyanott tartunk.
Amíg nem tudjuk megerősíteni, hogy a barlangban fellelt csontok
azonosak az áldozatokéval, a többi elem, beleértve a feliratokat is,
csak véletlen részletként kezelendő.
– Felügyelő, maga a tény, hogy egy gyilkos kapcsolatba lép
Önnel, már önmagában is aggasztó.
– Elfelejti, hogy a gyilkossági csoport vezetője vagyok.
Gyilkosokkal foglalkozom, és annak ellenére, hogy nem gyakori,
hogy egy bűnöző igyekezzen kapcsolatba lépni a rendőrrel, aki a
nyomozást vezeti, hasonló esetek eléggé jól dokumentáltak –
beszélt, miközben gyorsan gondolkodott. – Ez csak az adott
személyek jellegzetesen kihívó magatartásformája.
 – Úgy vélem, maga a tény, hogy kapcsolatba lép az Ön
családjával jóval több mint provokáció: ez megfélemlítés.
Markinának igaza volt, de Amaia nem ismerte volna el.
– Sosem hallottam ilyesmiről – jelentette ki a bíró.
– Talán nem ennyire direkt módon, de előfordul, hogy
bűnözők nyomokat vagy rejtett üzeneteket hagynak; elsősorban a
sorozatgyilkosokra jellemző az efféle cselekedet.
– Ön szerint ilyesmivel állunk szemben?
– Biztos vagyok benne.
Markina pár másodpercig hallgatott.
– Hogy érzi magát?
– Mire gondol?
– Ön hogyan érzi magát.
– Ha az érdekli, tudom-e kellő távolsággal kezelni az ügyet, a
válaszom igenlő.
– Pontosan azt kérdeztem, amit kérdeztem, felügyelő: hogyan
érintik személyesen a történtek?
– Ez magánügy, bíró úr, és amíg nincs arra utaló jel, hogy
személyes érintettségem befolyásolja a nyomozást, nincs is joga
ilyesmit kérdezni.
Azonnal megbánta, hogy ez kiszaladt a száján. Még csak az
hiányzik, hogy elveszítse a bíró bizalmát. Amikor Markina
megszólalt, hűvösebb lett a hangja, de nem vesztett
természetességéből.
– Mikor és hol tervezi elvégeztetni a vizsgálatot?
– Egy független laboratóriumban, Huescában. A molekuláris
biológusaik sokat segítettek nekünk egy másik esetben.
Beleegyeztek, hogy ma éjjel megcsinálják az elemzést, és a
segédemmel elmegyünk Aínsába, hogy a mintákkal mindig legyen
valaki. Úgy számolom, holnap reggelre megérkeznek az eredmények.
– Rendben, elkísérem – szólt Markina.
– Ó, nem fontos, bíró úr, nem alszunk majd egész éjjel és…
– Felügyelő, ha a vizsgálatok eredményei azt mutatják ki, amit
várunk, holnap azonnal elindítjuk a nyomozást, és úgy vélem, Önt
sem kerüli el az ügy fontossága és a visszhang, amit mindez kelteni
fog.
Amaia nem felelt. A nyelvébe harapott, és elbúcsúzott estig.
Nem tetszett neki a dolog, és a bírót több okból sem szerette volna a
sarkában tudni.
 Amint letette a kagylót, sajnálta, hogy a beszélgetés nem úgy
alakult, ahogy eltervezte. Markina félelmet keltett benne, és ennek
beismerése nem könnyített a helyzetén, és egyelőre nem jutott
eszébe jobb dolog, minthogy távol tartsa magát a bírótól.
– Ne hisztizz! – győzködte magát hangosan.
Mindazonáltal a belső hangja óvatosságra intette. Amaia újból
elővette a lamiás üzenetet, és a következő órát azzal töltötte, hogy
telerajzolta a táblát egy sor diagrammal, amelyekbe neveket írt.
Néhány lépést hátrált, és a terem közepéből kritikusan
szemlélte az eredményt. Óvatos kopogást hallott, és ez megzavarta a
koncentrációját.
– Zavarom, főnök?
– Nem zavar, jöjjön be, Iriarte és foglaljon helyet!
A felügyelő a tábla felé fordította a széket és leült. Amaia a
tábla elé állt és enyhén elfordította, hogy ne látszódjon az írás.
– Van valami újság Arizkunban? – kérdezte, majd leült az
asztalhoz Iriartéval szemben. Figyelmét nem kerülte el Iriarte
csodálkozása amiatt, hogy elrejtette a diagramot.
– Nincs, teljes a nyugalom. Nem került sor újabb incidensre,
de előrelépés sem történt a nyomozásban.
– Rendben, ez valahol várható volt. Tudjuk, hogy az érsekség
már fejeket követel, de a meggyalázások esetén általában nem
szokták elkapni a tettest vagy tetteseket. Maga az intézkedések ténye
már elrettentően hat.
– Úgy tűnik – szólt Iriarte szórakozottan.
– Montes felügyelő itt van még?
– Nem, már elment.
Amaia meglepődött, bár valóban nem szándékozott találkozni
vele ezen a napon. Azt remélte, megbánja szavait és tiszteletet
tanúsít.
– Erről szerettem volna beszélni Önnel. Róla.
– Montesről?
– Amint tudja, pénteken lesz Pamplonában döntés arról,
visszatérhet-e a munkájához, vagy továbbra is felfüggesztve marad.
Mivel most Ön a főnök, a véleménye sokat nyom majd a latban.
Amaia pár pillanatig csendben maradt, majd türelmetlenül
válaszolt:
– Igen, Iriarte felügyelő, tisztában vagyok ezzel. Elárulná, mire
céloz?
 Iriarte mély levegőt vett és lassan fújta ki, mielőtt felelt volna.
– Amire célzok: nekem pozitív véleményem lesz Montes
újrafelvételéről.
– Úgy tűnik, Ön Montes érvei alapján cselekszik.
– Az Istenért, főnök! Nem gondolja, hogy elég büntetést kapott
már?
– Büntetés? Ez nem büntetés, felügyelő, hanem javító célzatú
intézkedés. Elfelejtette vajon, mit követett el, illetve majdnem mit
tett?
– Nem, nem felejtettem el, ezerszer végiggondoltam, mi történt
azon a napon, és mindez szerintem a körülmények összejátszásának
is köszönhető. Montes traumatikus váláson volt túl, erősen ivott, ki
volt borulva… és a frusztráló viszonya… Hiszen tudja, rájött, hogy
kihasználták… Túl sok minden összejött.
– Úgy vélem, nem szükséges emlékeztetnem arra, hogy
rendőrökként óriási nyomás alatt dolgozunk, és nem engedhetjük
meg magunknak, hogy az élet egyéb aspektusai belezavarjanak a
rendőri hivatásba. Természetesen emberek vagyunk, és megesik,
hogy ez elkerülhetetlen, de van egy határ, amit nem szabad
átlépnünk, és ő ezt megtette.
– Igen – látta be Iriarte –, valóban megtette, de azóta eltelt egy
év, a körülmények megváltoztak, összeszedte magát, terápiára járt és
nem iszik.
– Aha.
– Hát… kevesebbet iszik. El kell ismernie, hogy jó rendőr, és a
csapat nem teljes nélküle.
– Pontosan tudom, Ön szerint miért nem kerestem még
helyettesítőt? Azonban nem hinném, hogy kész lenne a
visszatérésre, ugyanis nem vagyok meggyőződve megbízhatóságáról.
Mindez viszont rendkívül fontos a gyilkossági csoportban, ahol
életek forognak kockán és nyomozások kimenetele múlik rajtunk.
– A bizalom kétirányú dolog – jegyezte meg keményen Iriarte.
– Mire céloz?
– Arra, hogy nem lehet bizalmat követelni, amikor saját
magunk nem adjuk meg – mutatott Iriarte a táblára.
Amaia felállt.
– Először is, nem tartok vissza információt. A táblán egy másik
ügy szerepel, amin jelenleg magánemberként dolgozom, és még nem
indult nyomozás. Amennyiben erre sor kerül, annak rendje és módja
szerint tájékoztatom a munkatársaimat, és azt a kollégát bízom meg
a feladattal, akit a legalkalmasabbnak tartok annak elvégzésére.
Arról kell döntenem, hogy ez az információ releváns-e az adott ügy
szempontjából, vagy ellenkezőleg, a kettő összemosása káros
hatással lesz mindkét nyomozásra. Amennyiben viszont
képességeimet kérdőjelezi meg, panaszt tehet a rendőrkapitánynak.
Iriarte a kezét bámulta.
– Nincs mit mondanom a rendőrkapitánynak, és semmit sem
kérdőjelezek meg, csak fáj látni, hogy másokban megbízik.
– Azokban bízom meg, akikkel megtehetem. Hogyan tehetném
meg ezt olyasvalakivel, aki olyasmit terjeszt, hogy az összes munkát
leosztom, és egész nap csak lógatom a lábam? Azt is el kell ismernie,
hogy Montes nem is tudna ilyesmikről, ha mindaz, ami itt történik, e
falak közt maradna.
– Főnök, pontosan tudja, hogy Montesnek mindenről megvan
a véleménye, és ezt gyakran elég sajátosan juttatja kifejezésre, ezért
nincs szüksége arra, hogy bárki is ötletet adjon neki. Valóban
sértődékeny, de ez teljesen normális az ő helyzetében, és részemről
biztosíthatom, hogy függetlenül attól, mit gondol Ön Montes felől,
egy szó sem jut ki e falak közül.
Amaia hűvösen nézett rá.
– Ami Montest illeti, talán sok mindenben változott, de nem
eléggé.
– És ami ezt illeti? – mutatott a táblára.
– Mit akar tőlem, felügyelő?
– Bízzon bennem, és mesélje el, mi rejtőzik e tábla mögött.
Amaia néhány pillanatra Iriartéra szegezte tekintetét, majd
odament a táblához, finoman megfordította, és a következő órában
mindent elmesélt.
Belépett a házba és elmosolyodott, amint meghallotta a
tányérok és poharak jellegzetes csilingelését, miközben nagynénje
megterített. Azt jelentette, időben érkezett.
– Ó, nézzétek, kit hozott a nyuszi! – kiáltott fel a nagynéni. –
Ros, tegyél ki még egy tányért.
– Veled pedig beszédem van – jött ki a konyhából a nővére. –
Ma nagyon érdekes dolog történt velem – nézett figyelmesen
Amaiára, felkeltve James és a nagynéni érdeklődését is. – Reggel
megérkeztem a cukrászdához, és ott találtam egy pamplonai felújító
brigádot, akik a falakat, a homlokzatot és a raktár bejáratát festették.
 – És? – kérdezte Amaia.
– És utána a házamhoz indultak. Bármennyire is faggatóztam,
nem voltak hajlandók elárulni, ki szerződtette őket, csak annyit
mondtak, hogy a megbízást és a kifizetést anonim módon kapták.
– Milyen jó! – szólt Amaia.
– Ennyit tudsz mondani?
– Nem tudom… remélem, jó munkát végeztek?
Ros mosolyogva csóválta a fejét.
– Vicces…
– Micsoda?
– Évekig azt gondoltuk, hogy Flora a nagyobbik testvér, és –
ami még abszurdabb –, hogy te vagy a kicsi.
– Én vagyok a kicsi, mindketten idősebbek vagytok nálam –
szólt Amaia.
– Köszönöm – csókolta arcon Ros.
– Nem tudom, miről beszélsz, de nincs mit.
Ettek és élénken társalogtak, bár a nagynéni a szokottnál
csendesebb és elgondolkodóbb volt. Amint végeztek, és Amaia már
Ibaijal játszott, Engrasi mellé telepedett.
– Tehát Huescába mész este?
– Igen.
– Még el sem indultál, de már tudhatod, hogy nem lesz
eredménye – jegyezte meg.
Amaia nagyon komolyan nézett nagynénjére.
– Hogy van a vállad? – kérdezte Engrasi.
– Jól – válaszolt védekezőn.
– Félek, Amaia, egész életemben féltettelek, a nyilvánvaló és a
rejtett dolgok miatt egyaránt. Előttem van most is, amikor
kilencévesen bejöttél ide és úgy vetetted a kártyát, mint aki világ
életében ezt csinálta. A gonosz lebegett feletted akkoriban,
bántalmazást és megaláztatást hozott, amit el kellett szenvedned, és
az ajtók megnyíltak, pedig ez ritkán fordul elő: valójában csak
egyszer találkoztam újra ilyesmivel, amikor Víctor… Nos, akkor…
Van benned valami, Amaia, ami bevonzza a legkegyetlenebb erőket.
Félelmetes az ösztönöd, amivel a gonosz nyomába eredsz, és a
munkád… gondolom, elkerülhetetlen volt.
– Azt akarod mondani, el vagyok átkozva? – kérdezte Amaia
mosolyogva, de kevésbé meggyőzően, mint szerette volna.
– Éppen ellenkezőleg, angyalom… Éppen ellenkezőleg. Néha
azok az emberek, akiknek közeli tapasztalatuk volt a halállal,
valóban rendelkeznek efféle vonásokkal, de… A tied más, eltérő.
Különleges vagy, ezt mindig is tudtam, de azt nem, hogy mennyire,
milyen szempontból? Légy óvatos, Amaia! Ugyanannyi erő vigyáz is
rád, mint amennyi támad.
Amaia felkelt, és megölelte nagynénjét. Érezte törékeny
csontjait karjai közt, és megcsókolta selymes, fehér haját.
– Ne aggódj értem, néném, vigyázok magamra – szólt
mosolyogva. – Ráadásul pisztolyom is van, és halálos a találatom…
– Fejezd be a bohóckodást – feddte meg tréfásan unokahúgát
Engrasi, kibontakozva öleléséből, majd kézfejével letörölte az arcán
lecsorgó könnyeket.
Végre előbújt a téli nap, miután a szilaj reggeli szél elfújta a
felhőket. Ibai aludt: elringatta a babakocsi zötykölődése a
macskaköves elizondói úton. A sétához a nap utolsó sugarait sikerült
elkapniuk, és Amaia James lelkes beszámolóját hallgatta a
Juanitaenea-projekt újabb fejleményeiről. Amikor már közel jártak a
házhoz, a férfi megállt, és megállt Amaia is.
– Amaia, minden rendben van?
– Persze.
– Hallottam a beszélgetéseteket a nagynénéddel.
– Ó, James, tudod, milyen. Idős, érzékeny és
aggodalmaskodik, de neked nincs rá okod; nem tudok dolgozni, ha
látom, hogy aggódtok.
James elindult, bár mozdulataiból ítélve nem lehetett nagyon
meggyőzve. Ismét megállt.
– És köztünk?
Amaia nagyot nyelt, és idegesen megnyalta szája szélét.
– Mire gondolsz?
– Köztünk minden rendben?
Amaia a szemébe nézett, és igyekezett minden
meggyőzőkészségét férjére sugározni.
– Igen.
– Jól van – felelte James valamivel nyugodtabban.
– Sajnálom, hogy ma éjjel megint nem leszek itthon.
– Ez a munkád.
– Jonannal megyek – egy pillanatig elgondolkodott, majd
hozzátette: – Markina bíró is velünk tart, hogy kísérje a mintákat és
részt vegyen a kiértékelésben. Ez rendkívül fontos: ha a várt
eredményt kapjuk, felderíthetjük az ország bűnügyi történetének
egyik legsúlyosabb esetét.
James kissé csodálkozva nézett rá, és Amaia azonnal tudta az
okát: túlságosan bőbeszédű volt; sosem bocsátkozott részletekbe
munkáját illetően, ezt általában az „erről nem beszélhetek”
félmondattal intézte el, és pontosan tudta, miért teszi. Most érezte,
hogy bizonyos fokig őszintének kell lennie, tehát megemlítette
Markinát, de azonnal úgy is tett, mintha az egész nem lenne fontos,
és a szokásosnál jóval több információt adott. A babakocsit toló
Jamesre nézett, és hirtelen aljasnak érezte magát. Hangosan
felsóhajtott, és férje ezt észrevette.
– Mi történt?
– Semmi – hazudott –, csak eszembe jutott, hogy van még egy
nagyon fontos telefonhívásom az Egyesült Államokba. Menj előre
nyugodtam, én pedig még indulás előtt meg tudom fürdetni Ibait.
Nem várta meg, hogy beérjen a házba, elővette a telefont,
kikereste a számot, majd leült a folyó mellett, és telefonált. A vonal
túlsó végén egy férfi válaszolt angolul.
– Jó napot – köszönt Amaia, bár Elizondóban már
beesteledett. – Johnson ügynök? Amaia Salazar felügyelő vagyok, a
navarrai rendőrségről. Dupree ügynöktől kaptam a számát,
remélem, tud nekem segíteni.
Beszélgetőpartnere egy darabig hallgatott, majd megszólalt.
– Ó, igen, emlékszem Önre, két éve járt itt, ugye? Remélem a
legközelebbi rendezvényünkön is részt vesz. Mondja, Dupree adta
meg az elérhetőségeimet?
– Igen, azt mondta, hogy ha segítségre lenne szükségem, Ön
talán megoldhatja.
– Ha Dupree mondta, állok rendelkezésére. Miben segíthetek?
– Van néhány nagyon rossz minőségű fotó egy gyanúsított
arcáról. Mindent megtettünk, de csak szürke foltokat kaptunk. Ha
jól tudom, Önök egy új képhelyreállítási és arcfelismerő
technológiával dolgoznak, ami számunkra talán az egyetlen
lehetőség.
– Küldje el, meglátom, mit tehetek – válaszolt a férfi.
Amaia felírta a címet, és bontotta a vonalat.
 20

Nyolc órára járt, amikor megjelent Etxaide segédfelügyelő ajtaja

előtt. Jonan nem válaszolt a telefonhívására, és Amaia várakozás
közben azon elmélkedett, mennyire élénk volt az utca abban az
órában Elizondóhoz képest, ahol este nyolckor már csak néhány
megkésett járókelő tartott hazafelé.
Hiányzott neki Pamplona. A fények, az emberek, az óvárosi
lakásuk; azonban Jamesnek láthatóan tetszett a Baztán, különösen
amióta a Juanitaeneáról megállapodtak. Amaia tisztában volt azzal,
hogy férje imádja Elizondót és azt a házat, azonban ő maga –
bármennyire is szívesen járt oda – nem tudta elképzelni, hogy
ugyanazt a szabadságot érezze, mint Pamplonában. Azon töprengett,
nem siette-e el a házvásárlást.
Amint meglátta Jonant kilépni az ajtón, átcsusszant az
anyósülésre. Rengeteg dolgot meg kellett gondolnia, Jonan pedig
szeretett vezetni. A segédfelügyelő ledobta vastag tolldzsekijét a
hátsó ülésre, majd beindította a motort.
– Akkor Aínsa?
– Igen, de előbb álljunk meg a pamplonai városhatárnál a
benzinkútnál, megbeszéltük Markina bíróval: elkísér minket, hogy
az eljárás menete megfelelő legyen.
Jonan nem szól semmit, de Amaia figyelmét nem kerülhette el
a segédfelügyelő csodálkozása, amit megszokott korrektségével jól
palástolt. A benzinkútig hallgatott, majd amint megérkeztek és
leparkoltak, megpillantották a másik kocsi fényeit.
Markina kiszállt és elindult feléjük; farmert és vastag, kék
pulóvert viselt, alig tűnt idősebbnek harmincnál. Amaia észrevette,
hogy Jonan figyeli a reakcióját.
– Jó estét, Salazar felügyelő – nyújtotta kezét a bíró.
Amaia ujjaival viszonozta az üdvözlést és kerülte Markina
tekintetét.
– Bíró úr, ő Etxaide segédfelügyelő, az asszisztensem.
 Markina hasonlóképpen üdvözölte Jonant.
– Az én kocsimmal is mehetünk, ha akarják.
Amaia látta, amint Jonan elismerő pillantást vet a bíró BMW-
jére, és megrázta a fejét.
– Mindig a saját autómmal megyek: ha sürgős értesítést kapok,
nem függhetek másoktól – magyarázta.
– Értem – szólt a bíró. – Ha viszont a segédfelügyelő viszi az
Ön kocsiját, Ön csatlakozhat hozzám.
Amaia Jonanra, majd Markinára nézett, és zavarba jött.
– Az a helyzet… Van egy függőben lévő ügyünk a
segédfelügylővel, és kihasználjuk az utat, hogy megbeszéljük. Tudja,
hogy megy ez.
Markina a szemébe nézett, és Amaia tudta, hogy hazudik.
– Azt szerettem volna, hogy utazás közben tájékoztasson a
nyomozás részleteiről. Amennyiben beigazolódik a feltételezése, és
pozitív eredményeket kapunk, hivatalosan is elindítjuk a nyomozást,
és nekem ismernem kell a részleteket.
Amaia bólintott és lesütötte a szemét.
– Rendben – egyezett bele kelletlenül. – Jonan, követünk.
Beszállt a bíró autójába, és kényelmetlenül érezte magát,
miközben útitársa becsatolta az övét. Olyannyira nehezen viselte az
összezártságot Markinával, hogy az már szinte nevetséges volt.
Zavarát a mobilon érkezett üzenetek böngészésével próbálta titkolni,
némelyiket többször is átolvasta, és eltökélte magában, hogy közönyt
színlel, és nem foglalkozik a bíró jelenlétével, a kormányt forgató
kezével, finom mozdulataival, ahogy a sebességet váltotta, és neki
szentelt röpke pillantásaival, mintha életében először látná,
miközben mutatóujjával ritmusosan a volánt kopogtatta – Markina
könnyed mosollyal hátradőlt, és láthatóan élvezte az utat. Szótlanul
vezetett egy órán keresztül. Amaia először örült annak, hogy nem
kell beszélnie, de egy idő után zavarni kezdte a csend, amely szinte
ijesztő mértékig fokozta az intimitás érzését.
Egy ideig tétovázott, majd megkérdezte:
– Azt hittem, beszélni akar az ügyről.
Markina rápillantott és újból az utat nézte.
– Hazudtam – ismerte be –, csak Önnel akartam lenni.
– De… – tiltakozott Amaia zavartan.
– Nem kell társalognia, ha nem akar, csak hadd élvezzem a
társaságát!
 Az út maradék szakaszán egy szót sem szóltak. Markina
elegáns könnyedséggel vezetett; pillantásai elég kurták voltak, hogy
ne rettentsék meg Amaiát, és elég intenzívek ahhoz, hogy mégis
megijedjen. A felügyelőnő haragja nőttön-nőtt, agyában
végigpörgette a nyomozás menetét, és sikertelenül próbálkozott
bármit is kivenni az úttesten kívül a sötétségben.
Aínsa utcáin nagy élet zajlott a hétvége közeledtével, annak
ellenére, hogy a hőmérők mínusz két fokot mutattak, a hídon túl a
bárok és a turistaszezonban hosszabban nyitva tartó boltok előtt
csoportok ácsorogtak. Jonan egészen az emelkedőig vezetett, ahol a
középkori városrész állt. A bíró követte az autót, miközben
csodálkozva nézte a házakat, amelyeket mintha a szakadék szélére
függesztettek volna fel.
– Sosem jártam erre, azt kell mondanom, csodálatos.
– Várjon csak, amíg felérünk – szólt Amaia látva Markina
arckifejezését.
Aínsa afféle időalagút volt: főtere az éttermek fényei és az ott
parkoló autók ellenére is olyan érzést váltott ki, mintha a múltban
járna az ember, és ettől elállt a lélegzete. Markina sem volt kivétel,
mosolyogva követte Jonant a parkolóig.
– Fantasztikus! – kiáltott fel.
Amaia szórakozott a lelkesedésén, emlékezve arra, amikor ő
maga járt itt először.
A kocsiból kiszállva észrevették, hogy az ötszáznyolcvan
méteres magasság hűvös levegője, a Cinca és Ara folyó nedvessége
deres ragyogással borította be a tér kövezetét az utcalámpák
romantikus fényében.
Jonan odalépett hozzájuk karját lengetve, hogy kissé
megmelegedjen.
– És még azt hittük, Elizondóban van hideg – szólt derűsen.
Amaia begombolta a kabátját, és elővett a táskájából egy
gyapjúsapkát.
Markinát láthatóan nem érdekelte az alacsony hőmérséklet.
Kabát nélkül kiszállt az autóból, és elbűvölten nézett körbe.
– Hihetetlen ez a hely…
Jonan elővette a csomagtartóból a mintákat tartalmazó
tartályt, és Amaia oldalán elindult a várfal irányában, ahol a
természettudományi intézet és a doktorok által vezetett, pireneusi
talponjáró állatok tanulmányozásával foglalkozó laboratórium
foglalt helyet. A bíró sietősen lépkedett, és már a bejáratnál érte utol
őket. Amaia észrevette meglepetését, amikor a portás kíséretében
bejárták a madármentő szolgálat termeit, és odaértek a
laboratórium dísztelen ajtajához.
– Jó estét, felügyelő, örülök, hogy látom.
Amaia mosolygott a kutatók ismerős visszafogottságán.
– Doktor urak és hölgyek, bemutatom Markina bíró urat.
González kezet nyújtott, Takchenko odalépett Markinához,
felvonta szemöldökét és Amaiára nézett.
– Remélem, nem zavaró a jelenlétem – üdvözölte a szakértőket
Markina. – Az elemzés eredménye hozzájárulhat egy rendkívül
fontos nyomozás elindításához, ezért lényeges biztosítani a minták
folyamatos őrzését.
A doktornő közelről szemügyre vette a bírót, kezet nyújtott,
majd sarkon fordult és a szokásos módon jelezte, hogy készen áll a
munkára.
– Induljunk, hozzák a mintákat.
A jelenlévők csoportban követték a szakértőt a laboratórium
három termén keresztül. A végén a doktornő megállt egy asztalnál és
intett, hogy ki lehet tenni a mintákat. Jonan ráhelyezte és kinyitotta
a táskát, a doktornő pedig kesztyűt húzott.
– Hadd lássam – hajolt a mintákhoz. – Rendben, ez nyál… –
vette a kezébe a becsomagolt pálcikát.
– Proteinközegbe kell helyezni – fordult a férjéhez –, egész
éjjel eltart. Majd fenol-kloroformot adunk hozzá, kivonjuk a DNS-t,
leöblítjük, megszárítjuk, majd vízben lemossuk. A minta holnap
reggel elemezhető lesz. A PCR három-nyolc órát igénybe vesz, és
még két órára szükség lesz az agarózgél hatására az
elektroforézishez, amely láttatja majd az eredményt. Számításaim
szerint délben meglesz.
Amaia felsóhajtott.
– Soknak tűnik? Nos, a haj még tovább tart – jelentette ki a
doktornő. – A nyálból kilencvenkilenc százalékos biztonsággal lehet
DNS-t nyerni, a haj esetében ez mindössze hatvanhat százalék –
vette kezébe María Abásolo hajfonatát – még ha itt jó is az
alapanyag.
Amaia megrezzent, amint meglátta a kitépett hajszálak fehérlő
végét.
– Ezek pedig a csontok – szólt a doktornő. – Te jó ég! Mennyit
is mondott?
– Tizenkettő különböző mintáról van szó.
– Amint jeleztem is, holnap dél. Azonnal neki is állok. Doktor?
– fordult a férjéhez. – Segít nekem?
– Természetesen – válaszolt González segítőkészen.
– Helyezzék magukat kényelembe, az office-ban található
fogasokon hagyhatják a kabátokat, az egész laboratóriumban
találnak székeket, foglaljanak helyet.
Amaia megnézte az időt, és Etxaide segédfelügyelőhöz fordult.
– Tíz óra elmúlt, menj vacsorázni, utána én is megyek.
– Valaki csatlakozik? – kérdezte Jonan.
– Mi már túl vagyunk rajta – felelt González doktor. – Amikor
Önök visszatérnek, megiszunk egy kávét.
– Majd én elkísérem őt, ha Önnek nincs kifogása – fordult
Markina Amaiához.
A felügyelőnő bólintott, és a két férfi a kijárat felé indult.
A következő félórában Amaia egy hokedlin ülve figyelte a
doktorok jövés-menését: alig szóltak pár szót, és a teendőkre
koncentráltak.
– Úgy gondolom, nem mondhatja el nekem, min dolgoznak
éppen – jegyezte meg Takchenko.
– Semmi probléma, elmondhatom. Szeretnénk megtalálni az
esetleges kapcsolatot a minták és a csontok közt, az utóbbiakat a
csendőrség már átvizsgálta. Ha van egyezés, sorozatos
bűncselekménnyel állunk szemben, amelyek elhúzódtak időben és
az ország egész északi részét érintették. Mondanom sem kell, ez az
információ bizalmas.
Mindketten bólintottak.
– Természetesen. Van valami közük a baztáni barlangban talált
csontokhoz?
– Igen.
– Akkoriban nekünk is megküldték a fényképeket a
helyszínről, és látván a csontok elhelyezkedését azonnal
megállapítottuk, hogy egyik állatfajta sem rakosgatja így a prédája
maradványait. Olyan benyomást keltettek, mintha… hatáskeltés lett
volna a cél.
– Egyetértek – válaszolt Amaia merengve.
Néhány percig csendben maradtak és a munkára
összpontosítottak, újra és újra ellenőrizték az eljárás menetét, és
végül befejezték az első fázist.
– Most várnunk kell – jelentette be Takchenko.
A férje levette a kesztyűt és egy konténerbe dobta, miközben
Amaiát nézte azzal a megfeszített gondolkodásra valló
arckifejezéssel, amit a felügyelőnő már jól ismert.
– Sokat elmélkedtem rajta, tudja? A doktornővel megbeszéltük
és egyetértettünk. Sajnálatos, hogy ilyesmi történik az Ön völgyében.
– Az én völgyemben? – mosolygott Amaia leplezve zavarát.
– Igen, tudja, mire utalok. Ön ott született, kapcsolata van a
vidékkel. Ez az egyik leggyönyörűbb hely, amit valaha is láttam, ahol
az ember közösséget érez a természettel, és nyomós okokat lehet
találni ahhoz, hogy valaki visszanyerje hitét. – González Amaiára
emelte tekintetét, ő azonnal megértette az üzenetet és bólintott. –
Ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt valami elvetemült, mocskos
és gonosz erő meglapult ott.
Amaia figyelemmel hallgatta Gonzálezt.
– Vannak helyek – tette hozzá Takchenko –, ahol ez
megtörténik: mintha tükör vagy ajtó lenne két világ között, vagy
afféle energiafelhalmozó közeg, az univerzumnak már-már
kompenzálnia kell ezt a tökéletességet. Ismerek jó pár ilyen helyet,
városokat is: Jeruzsálem jó példa erre. Azt lehet mondani, hogy
valami felborította a völgye egyensúlyát és most túl sok, egyszerre
csodás és szörnyű dolog történik, nem gondolja? Nem tűnik
véletlennek.
Amaia mérlegelte Takchenko szavait. Ő maga sem hitt a
véletlenben. A kislányok ellen elkövetett bűncselekmények a Baztán
folyó partján obszcén és szentségtörő jellege meggyalázó szándékról
tanúskodott. Amaia arra gondolt, ami a közelmúltban Arizkunban
történt, és a völgy régmúltjára, az első telepesek erőfeszítésére, hogy
megvessék a lábukat azon a vidéken, az élet nehézségeire, a
küzdelemre a kórok, járványok, a természeti pusztítások, a zord
időjárás ellen, és mindehhez társult a boszorkányság és az inkvizíció,
amely bátor emberek százait ítélte el, akik kegyelem reményében
magukra vették a vádakat. És arra a másik Salazarra is gondolt, az
inkvizítorra, aki egy évig utazgatott a Baztánban, és elvegyült a
lakosság között, hogy megtapasztalja, van-e démoni jelenlét a
völgyben. Egy motu proprio inkvizítor, aki eltökélte, hogy a végére
jár a völgy misztériumának, kínzások és nyomás nélkül több mint
ezer önkéntes vallomást gyűjtött arra vonatkozóan, hogy a
boszorkányság jelen volt azon a vidéken, és még háromezren
vallottak a szomszédjuk ellen gonosz praktikák miatt. Salazar
inkvizítor afféle modern detektív volt, briliáns és nyitott elme, aki az
egy év alatt gyűjtött anyaggal visszatért Logroñóba és elmagyarázta a
szent inkvizíciónak, hogy nincs bizonyítéka a baztáni
boszorkányságokra, és az ott történő dolgok egészen más
természetűek. A bölcs Salazar inkvizítor rájött, és a doktornak is
igaza volt ebben, hogy a Baztán vidéke kitárulkozott a csodának,
jónak és rossznak egyaránt.
Talán valóban ez volt azon helyek egyike, amelyeket az
univerzum sosem hagy békén.
Jonan félóra múlva tért vissza elégedetten és némi színnel az
arcán.
– Mint kiderült, a bíró úr ínyenc! Mindjárt a téren talált egy
remek éttermet és erősködött, hogy meghív. Ott várja Önt. A
második épület jobbra, amint kilép a várból.
Amaia magára öltötte a kabátot, és kilépett az aínsai hidegbe.
Az északi szél az arcába fújt, ahogy átszelte a teret a várral szemben,
Amaia a pulóvere ujjával próbálta melegíteni a kezét és sajnálkozott,
hogy otthon hagyta kesztyűjét. Látta, hogy még több kocsi jelent
meg, bizonyára a téren található számos nyitva tartó bárnak
köszönhetően. Megpillantotta az éttermet, és arra indult a parkoló
autók között, átkozódva a jeges macskakövön csúszó cipőjének sima
talpa miatt. Odabent egy kisebb bárpult körül emberek tolongtak,
beljebb egy hangulatos terem nyílt kandallóval a közepén. Markina
bíró intett Amaiának egy tűzhöz közeli asztal mellől.
– Úgy gondoltam, tetszeni fog Önnek – szólt, amikor Amaia
odaért. – Jó a tűznél ülni.
Amaia nem felelt, de belátta, hogy a bírónak igaza van. A
pattogó lángok és az illatok meghozták az étvágyát. Steaket
választott gombás körettel és meglepődött, amikor látta, hogy
Markina ugyanazt rendeli.
– Azt hittem, Etxaide segédfelügyelővel vacsorázott.
– Ön nem sok lehetőséget ad nekem, hogy együtt
vacsorázzunk, gondoltam, nem hagyom ki ezt az alkalmat. Bort
esetleg?
– Most inkább nem, szolgálatban vagyok.
– Természetesen – értett egyet Markina.
Amaia sietve végzett a vacsorával, és hálás volt a bíró
szótlanságáért, bár észrevette, ahogy a férfi csendes érdeklődéssel
figyeli, és halvány mosolya mögött is áttetszett szomorúsága.
Amikor kiléptek az étteremből, a kinti levegő még jegesebbnek
tűnt a kandalló melege után. Amaia feltette a sapkát és
összegombolta kabátját, kezét ismét pulóvere ujjával melegítette.
– Nincs kesztyűje? – kérdezte Markina az oldalán sétálva.
– Otthon hagytam.
– Odaadom az enyémet, nagy lesz, de mégiscsak…
Amaia felsóhajtott, türelme elfogyott, és a bíróhoz fordult.
– Hagyja abba! – kérte nyomatékosan.
– Mit hagyjak abba? – kérdezte Markina zavartan.
– Amit csinál, bármi is legyen az. Ezek a pillantások, a
vacsorák, a figyelmessége… Elég volt!
Markina néhány lépést tett előre, majd megállt előtte. Egy
pillanatig a távolba meredt, majd ismét Amaiára nézett. A mosoly
elillant arcáról.
– Nem kérhet ilyesmit. Illetve kérheti, de nem tudom
megtenni. Nem tudom eltitkolni, amit érzek, és nem is szeretném,
hiszen semmi rossz nincs benne. Nem fogom nézni Önt, nem leszek
figyelmes, de ez semmin sem változtat.
Amaia egy percre lehunyta szemét és ellenérveket keresett.
Egyvalami jutott eszébe.
– Tudja, hogy férjnél vagyok? – szólt, és rögtön érezte, hogy ez
gyenge szempont.
– Tudom – felelt a bíró türelmesen.
– És ez semmit sem jelent Önnek?
A férfi Amaiához hajolt, megfogta egyik kezét és beletette a
kesztyűt.
– Pontosan annyit jelent, mint amennyit Önnek is.
Takchenko a PCR-ben található, üreges lövedékekhez hasonló
kis műanyag Eppendorf-csövekbe helyezte a csendőrségtől kapott
csontmintákat.
– Nos, legalább ez mindjárt megvan. Még egy óra itt, és kettőt
pihentetni kell.
– Azt hittem, a csendőrség már megkezdte a csontok DNS-
ének az elemzését – szólt a bíró.
– Így van, és az erről szóló jelentést is csatolták, azonban
komplikáltabb esetekben a biztonság kedvéért meg szoktuk
ismételni az egész eljárást.
 Markina bólintott és a terem másik végébe vonult, ahol Jonan
és González kávéval kínálta.
– Jóképű férfi – közölte Takchenko, amikor a bíró odébbment.
Amaia csodálkozva meredt rá.
– Szerfölött jóképű – ismételte Takchenko.
Amaia Markina felé fordult, majd a doktornőre nézett és
bólintott.
– …Kész kísértés. Vagy tévedek, felügyelő? – tette hozzá
Takchenko.
Amaia kissé megriadva próbált ellenvetést találni.
– Miért gondolja?
– Teljesen nyilvánvaló, kísértésbe viszi Önt.
Amaia tiltakozni akart, de ezen az estén már másodszor hagyta
cserben az érvelése. Aggódva azon elmélkedett, vajon a viselkedése
felfedi-e zavarát.
A doktornő együtt érzőn mosolygott.
– Ó, az Istenért, ne essen kétségbe, ne kínozza magát,
mindenkivel megtörténik egyszer-egyszer.
Amaia a körülményekhez illő arckifejezéssel figyelte
Takchenkót.
– …És amikor a kísértésen ennyire jól áll a farmer,
természetes, hogy kételkedni kezdünk – tette hozzá némi malíciával.
– Pontosan ez zavar – ismerte el Amaia – a kétely, és ha ez
megjelenik, akkor elkezdek agyalni, és bizonyos kérdések is
felbukkannak.
– De a kételkedés természetes.
– Én nem így vélekedem. Szeretem a férjemet. Boldog vagyok
vele. Nem akarok más férfival lenni.
A doktornő elmosolyodott.
– Ne fárasszon már, felügyelő – nézett fel Takchenko a
munkájából pikírt mosollyal. – Szeretem a férjemet, de ez a bíró egy
szexi alfahím.
Amaia tágra meresztette szemét az általában visszafogott
asszony szokatlan megnyilvánulásától.
– Doktornő, az Isten szerelmére! – kiáltott fel színlelt
megbotránkozással. – Méghogy alfahím! Látszik, hogy a
medvészkedés teljesen megvadította. Mindehhez persze kellene pár
nap az ágyban.
Felkacagtak, és ezzel magukra vonták a férfiak figyelmét a
terem másik végéről.
– Látom, hogy eszébe jutott ilyesmi – suttogta a doktornő, és a
társaságra pillantott.
Amaia lekászálódott a székéről, és odament a közöttük álló
asztalhoz.
– Talán, de egy dolog gondolni valamire, és teljesen más
megtenni azt. Én nem akarom ezt.
– Biztos benne?
– Abszolút, csakhogy ő sem könnyíti meg a dolgomat.
– Mitjail Kotch – szólt a doktornő.
– Ki az?
– Évfolyamtársam volt az orvosin, és utána három évig
ugyanabban az intézetben dolgoztunk. Azon férfiak közé tartozott,
aki ha a fejébe vesz valamit, azt el is éri. Az egyetemen és utána a
munkában is naponta kaptam célozgató szavakat vagy pillantásokat,
meghívott ide-oda, virágot hozott…
– És?
– És Mitjail Kotch sem könnyítette meg a dolgomat, de
egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy lefeküdjek vele.
– Tehát úgy gondolja, hogy maga a tény, hogy eszébe juthatott
ilyesmi, azt jelentheti, hogy valami nincs rendben? Ha elismeri,
hogy vonzódik az illetőhöz, már azt jelenti, hogy hűtlen akar lenni a
doktorhoz? – intett Amaia a férfiak felé.
– Ó, egek, mintha orosz lenne, annyira radikális az értékítélete!
Ez a kísértés, felügyelő – sem vakok nem vagyunk, sem
láthatatlanok.
Amaia kérdőn nézett rá.
– Amikor valaki eldönti, hogy szereti a másikat és lemond a
többiekről, még nem csukja be a szemét, és nem válik láthatatlanná,
maga is észreveszi a körülötte lévőket, s őt is észreveszik. Nem nagy
érdem hűségesnek maradni, ha nem kísért minket semmi, és senki
nem vesz észre. A valódi próba akkor jön, amikor valakibe képesek
lennénk beleszeretni, ha nem lenne párunk, valaki, aki megfelelne
nekünk, aki tetszik, és akihez vonzódunk. Aki a nagy Ő lehetne, ha
már nem választottunk volna egy másik nagy Őt. Ez a hűség,
felügyelő. Ne aggódjon, nagyon jól csinálja.
Lassan és kelletlenül hajnalodott. Ismét kávéztak, majd
González elővett egy paklit, és a férfiak csendben leültek kártyázni. A
doktornő az egyik technikai kézikönyvet lapozgatta felületesen, a
mellette ülő Amaia pedig gondolatban ismét végigfuttatta az ügyet, s
tekintete el-elidőzött a PCR-készüléken, amely az egyik acélasztalon
mormolt, akár egy neveletlen macska. Ösztönei azt súgták, hogy
azok a minták az élet lényegét zárják magukba, és ezt az általa
valaha is ismert legszörnyűbb, ördögi páros orozta el. Egy felbujtó
hideg, irányító elméje és a bestiális, vak szolgalelkűség. A PCR
abbahagyta a mormogást és hosszú sípolást hallatott, amitől Amaia
megrezzent, és akkor szólalt meg a telefonja is, miközben Jonan
készülékére üzenet érkezett. Aggódva összenéztek, majd Amaia
válaszolt Iriarte felügyelő hívására.
– Főnök, Arizkunban újabb támadás érte a templomot.
Amaia felállt és elindult a terem belsejébe.
– Magyarázza meg – suttogta.
– Nos, nekimentek egy targoncával a homlokzatnak, ami
nyomot hagyott, és… – tétovázott Iriarte.
– Hagytak csontokat is?
– Igen… egy másik karocskát…Nagyon apró, kissé másfajta és
nincs megégve…
Amaiának feltűnt, mennyire érzékenyen érintették Iriartét a
történtek: azt mondta, „karocska”. Kisgyerekei voltak, minden
bizonnyal az ő karjuk sem lehetett túl nagy.
– Rendben, felügyelő, indítsa el a szokásos eljárást, értesítse
San Martínt, és ne nyúljanak semmihez, amíg meg nem érkezem.
Valamivel több mint két órára van szükségem. Mindenki várjon
odakint, zárják le a területet és várjanak meg, azonnal indulok. Egy
perc múlva visszahívom az autóból.
Amaia magához vette kabátját és a kijárat felé indult, ahol
Jonan állt.
– Telefonhívást kaptam, indulnom kell – szólt a többieknek. –
Jonan, te itt maradsz, nagyon fontos. Doktornő, urak, mindent
köszönök. Bíró úr, holnap hívom.
Markina fogta a kabátját és csendben követte. Egy szót sem
szólt, miközben elhaladtak a részlegen, ahol a madarakat tartották,
majd átszelték a vár belső udvarát.
Amaia a távkapcsolóval kinyitotta az autót, majd amikor
odaértek, Markina megfogta a karját.
– Amaia…
A felügyelőnő mély levegőt vett, lassan fújta ki.
– Salazar felügyelő – javította ki türelmet erőltetve magára.
 – Jól van, ahogy gondolja, Salazar felügyelő – felelte
kelletlenül Markina, majd odahajolt, gyengéden arcon csókolta, és
így suttogott: – Vezessen óvatosan, felügyelő, nekem nagyon fontos!
Amaia hátrahőkölt, és szívdobogva megrázta a fejét.
– Nem szabad, nem tehet ilyesmit – szólt, majd beszállt a
kocsiba és elindította a motort.
 21

Vezetés közben igyekezett visszafogni indulatait, és a bíró

viselkedésétől zavartan erősen kellett koncentrálnia, hogy ne
gyorsítson és ki ne sodródjon egy kanyarban. Az úttestet fehér dér
vonta be, itt-ott jégfoltok feketéllettek, ami eléggé megnehezítette és
kockázatossá tette a vezetést. A sobrarbei körzet lakosai ezt
pontosan tudták, és kerülték az éjjeli autózást, sőt az iskolákban is
később kezdődött a tanítás, hogy ne tegyék ki a diákokat a jeges,
hegyi utak veszélyeinek.
Amint kikanyarodott az autópályára vezető útkereszteződésre,
leállt és felhívta Iriartét.
– Tájékoztatást kérek – szólt, amikor meghallotta a férfi
hangját.
– Hajnali három óra felé néhány szomszéd meghallotta a zajt,
amint a Bobcat nekiütközött a templom falának; kinéztek, de nem
láttak semmit. Amikor megérkeztünk, megpillantottuk a rést
odabent pedig az oltáron…
– A csontokat – vágott közbe Amaia.
– Igen, a csontokat.
– Komoly erőfeszítésükbe kerülhetett, mire lyukat ütöttek a
templomfalban.
– Azon a helyen nem volt nehéz: a targonca pontosan az agoték
által annak idején használt ajtóba ütközött, amit azóta befalaztak.
Ezen a felületen a fal téglából készült, és a targonca villái lökték ki
ezeket.
– És a járőr, akinek felügyelnie kellett volna a templomra?
– Egy negyedórával előtte vészjelző telefonhívás érkezett,
kigyulladt az Ursua-ház. A templomnál szolgálatot teljesítő járőr volt
a legközelebb, természetesen őt rendelték ki a helyszínre.
– Tűz ütött ki?
– Valójában nem nagy ügy, némi benzint öntöttek az ajtóra, de
a régi fa úgy égett, akár a szalma. A járőr a kocsi poroltójával oltotta
el a lángokat.
– Az Ursua-háznak szintén köze van az agoték történetéhez.
– Igen. Egy elmélet szerint az Ursua-család egyik ura hozta
erre a vidékre az agotékat szolgáknak és alattvalóknak.
Amaia letette a telefont és elővette a szirénát, amit ritkán
használt, lehúzta az ablakot és felerősítette a villogót a tetőre. Amint
kiért az autópályára, bekapcsolta a jelzést és gyorsított. A
sebességnek eme érzését a rendőrakadémia évei óta nem tapasztalta
már. A kilométeróra jelzése átlépte a száznyolcvanat. Egy ideig így
haladt, meg-megelőzve a korai órában közlekedő ritka autókat.
Iriartére gondolt: egyike volt a legkorrektebb rendőröknek, akiket
valaha ismert. Kinézete kifogástalan, akárcsak jelentései, talán egy
kissé korporativista. Mindig megőrizte nyugalmát, és sosem emelte
fel a hangját. Elizondói kötődése kiegyensúlyozottsága mellett is
gyenge pontja volt. Eszébe jutott, amikor Iriarte egy alkalommal
elvesztette önuralmát: egy falubeli kamaszlány holttestét találták
meg, és most, amikor a gyermek „karocskáját” emlegette… Hirtelen
saját fiára gondolt. Rápillantott a kilométerórára, amely szinte
százkilencvennél tartott, és önkéntelenül is levette lábát a
gázpedálról. „Nem könnyű szülőnek lenni” – mondta egyszer Iriarte,
és ez valóban nemcsak nehéz volt, hanem átkozott felelősséget
jelentett. Milyen módon befolyásolja az ember cselekedeteit az
apaság vagy anyaság? Mindig is óvatos volt, nyilván, hiszen rendőr,
természetes, hogy vigyázzon, de vajon az Ibai iránt érzett felelősség,
nehogy magára hagyja egy anyátlan gyermekkorban, hogyan
befolyásolja a munkáját, azt, hogy mennyire tapossa a gázpedált?
Gondolatai gomolyogtak, és víziójában megjelentek a kis csontok,
amelyeket valaki az oltáron hagyott, a családjából származó csontok,
amelyek ugyanazt a lényeget hordozzák magukban, amit ő is, amit a
fia is; a gyökereiket és köteléküket jelentik.
– Ama vigyázni fog – suttogta, miközben ismét gyorsítva
száguldott Pamplona felé.
Reggel hatkor az arizkuni égen még a hajnal első derengése
sem tűnt fel. A templomot belülről kivilágították, kívülről pedig két
járőrkocsi és fél tucat személyautó állt, és megakadályozták, hogy
illetéktelenek a bejárathoz hajtsanak.
Az elektromos targonca, a kis Bobcat alig fért be a falon ütött
egyszer egy méteres szabálytalan résen. A kőbe állt villákat törmelék
borította. Mielőtt megközelítette volna a helyszínt, Amaia
megkerülte az épületet, és szemügyre vette a hátsó kertet és egy kis
ösvényt.
Iriarte és Zabalza zseblámpáikkal követték.
– Már átvizsgáltuk az egész területet – emlékeztette Amaiát
Zabalza.
– Akkor még egyszer átvizsgáljuk – vágta rá a felügyelőnő.
Odabent San Martín doktor várakozott.
– Jó napot, Salazar – nézett Amaiára, majd egy ezüstös
csomagocskára az oltáron. Előrelépett és kibontotta a csontokat.
Amaia tudatában volt annak, hogy Iriarte és San Martín nem a
csontokat figyelik, hanem őt magát, ezért a lehető legnyugodtabban
próbált viselkedni.
– Másképp néznek ki, mint az előzők, ugye, doktor?
– Így van, ezeknek a végét nem égették meg, és az ízület is
nagyon jól látszik, de a legszembetűnőbb a szín: ugyanis a lelet nem
érintkezett a földdel, hanem egy koporsó belsejében volt jól elzárva,
és csak minimális nedvesség érte. Még az ujjpercek is tökéletes
állapotban vannak.
Amaia még pár percig szemlélte a maradványokat, amelyekkel
talán kapcsolata van, majd letakarta a csontokat, mintha
felöltöztetné őket. San Martínhoz fordult, és feltette a kérdést, ami
már egy ideje lógott a levegőben.
– Úgy véli…?
– Nem tudom, felügyelő. Amit biztosan megmondhatok: nem
azonos helyről származnak, ezt könnyű észrevenni az állapotukból
ítélve. Elviszem a leletet, magam foglalkozom vele, és huszonnégy
órán belül megkapjuk a válaszokat.
Amaia bólintott és elindult oda, ahol a targonca áttörte a falat.
Belülről a rongálás nagyobbnak tűnt, a résen keresztül látszottak a
gép fém villái és a törmelék.
– Itt volt régen az agoték bejárata?
– Igen – felelte Zabalza a háta mögött –, ezt mondta a pap is.
– Tényleg, hol is van?
– Hazaküldtük a káplánnal együtt, az eset mindkettejüket
eléggé megviselte.
– Jól tette. Úgy vélem, már vettek mintát – mutatott Amaia a
járműre.
– Igen.
– Hogyan jutott hozzá a tettes?
 – Egy közeli italraktárból származik, raklapok elmozdítására
használják.
Amaia ránézett az órájára és Iriartéhez lépett. Zabalza követte.
– Találkozunk a rendőrségen, minden adatot átbeszélünk a
templomgyalázásról, és hozzák oda mielőbb a blogos srácot, beszélni
szeretnék vele.
– Most? – Zabalza láthatóan elképedt.
– Igen, most. Valami gond van, segédfelügyelő?
– Már kikérdeztük a fiút, és arra jutottunk, hogy semmi köze az
egészhez.
– Az új fejlemények tükrében szükséges ismét kikérdeznünk.
Több okból is úgy vélem, hogy az illető – vagy illetők –, akik mindezt
elkövették, valamilyen formában a völgyhöz kötődnek. Nem hiszem,
hogy a srác egymaga képes lenne arra, hogy lyukat vájjon a falba és
odategye a csontokat: valaki segíthette ebben – magyarázta a bejárat
felé tartva.
– Talán, de a fiúnak semmi köze mindehhez.
Amaia megtorpant, és Zabalzára szegezte tekintetét. Irarte
aggódva megfordult.
– Más elmélete van, segédfelügyelő? – kérdezte Amaia
választékosan. – Ezért ennyire biztos a dolgában?
Zabalza hangja feszült volt.
– Tudom.
– Zabalza – szólt közbe Iriarte –, talán kissé elsieted a dolgot.
– Nem – szakította félbe Amaia –, hadd magyarázza meg! Ha
más elképzelése van, szeretném hallani. Ezért dolgozunk csapatban,
hogy különböző szemszögből lássuk a dolgokat.
Zabalza idegesen végigsimította az arcát, s mint aki nem tudja,
mihez fogjon, előbb összekulcsolta, majd tollkabátja zsebébe
csúsztatta kezét.
– A srác áldozat, az apja üti-vágja, amióta az anyja meghalt. A
fiú okos, jól tanul; a történelem és a falu gyökerei iránti
érdeklődésének köszönhetően sikerül ép ésszel megúsznia az otthoni
dolgokat. Beszéltem vele, és higgye el, bármennyire is ragyogó elme,
komoly önértékelési zavarokkal küzd, önmagában sem bízik,
nemhogy képes lenne ilyesmire. Apja zsarnokságától szenved.
Amaia mérlegelte a hallottakat.
– A kamaszok képesek szokatlan dühkitörésekre. A
megaláztatás – vagy annak hangsúlyozása – táplálhatja a haragot,
amely efféle figyelemfelkeltő akciókhoz vezethet. Másfelől, ha Ön
nem lenne érzelmileg érintett, maga is látná, hogy a bűncselekmény
szinte magán viseli a fiú kézjegyét.
– Tessék? – Zabalza hitetlenkedve kivette a kezét a zsebéből, és
Iriatéról Amaiára nézett. – Mit ért ez alatt?
– Ez alatt azt értem, hogy azonosítja magát a fiúval, és ez
megzavarja a tisztánlátását.
Zabalza elvörösödött, mintha belülről égne, alsó ajka
megremegett.
– Hogy merészeli? A nyavalyás sztárzsaru! – hörögte.
– Vigyázzon! – figyelmeztette Iriarte.
– Engem nem ijeszt meg – lépett Amaia a segédfelügyelőhöz. –
Engem nem ijeszt meg, de jobb lesz, ha betartja az udvariasság
minimális szabályait, mint ahogy én is teszem Önnel annak ellenére,
hogy éppen Ön adta át Montesnek a laboratóriumi jelentést, aminek
köszönhetően belekeveredett ebbe az ügyletbe; annak ellenére, hogy
Ön egy gazfickó, aki a saját és társai biztonságát kockáztatja, amikor
a nyomozásban nem érintett civilekkel beszél, és annak ellenére,
hogy Ön nem képes érzékelni a határokat.
Zabalza szeme szikrát vetett, arcát eltorzította a harag, de így is
kihívóan állta Amaia tekintetét. A felügyelőnő ismét nyugodtan
szólt.
– Ha nem ért egyet az érveimmel, felhozhatja a sajátjait, de
még egyszer ne beszéljen velem ilyen hangnemben. Egy áldozattal
azonosítani magunkat emberi vonás, még ha sokan nem is képzelik,
hogy rendőrként ilyesmivel is rendelkezünk. És az emberi oldal segít
abban, hogy képesek legyünk felfogni és megszerezni olyan
információt, amit egyesek esetleg nem osztanának meg velünk
önszántukból. Ezzel együtt azonban a nyomozónak meg kell őriznie
a távolságot, nehogy személyesen is érintetté váljon. És ismételten
kiemelném, hogy Ön úgy érzi, azonosul az áldozattal. Mondja, így
van?
Zabalza lesütötte a szemét, de így felelt:
– Úgy gondolom, semmi szükség arra, hogy kiugrasszunk az
ágyból hajnali hatkor egy kiskorút.
– Ha tovább várunk, az iskolából kell kihívni, Ön szerint ez
jobb?
– Otthon lesz, nem megy iskolába, amíg kék-zöld az arca.
Amaia pár másodpercig csendben maradt.
 – Rendben, kilenckor a rendőrségen, és az Ön felelőssége.
Zabalza valamit mormogott, és kiment a templomból.
Amaia alig tíz perce olvasta a templomgyalázásokról szóló
jelentéseket és a szeme már égett, mintha tele lenne homokkal.
Megfordult a széken és kinézett az ablakon, hogy pihentesse a
tekintetét. Már pirkadt, de az ablakra fújt esőcseppek alig láttattak
valamit a távolban. Az álmatlan éjszaka és az éjjeli vezetés kezdett
kiütközni Amaián. Nem volt álmos, de koncentrálni sem tudott.
Visszafordult a képernyőhöz és megnyitotta a postaládáját. Két
levele érkezett. Az elsőt a Santa María de las Nieves igazgatója
küldte: a könnyfakasztó iromány az intézménynek okozott kárt,
majd a páciensnek okozott kárt ecsetelte hosszasan. Ismét elővezette
konspirációs elméletét, amely szerint az ő imázsára is rossz fényt
kívántak vetni, továbbá megkockáztatta, hogy Sarasola doktor
túlzottan is lelkesedett Rosario áthelyezéséért. Szintén kiemelte
saját és csapata kételyeit, melyek alapján kezelés hiányában a
páciens nem lesz képes kontrollálni viselkedését. Amaia törölte a
levelet.
A másikat Jonan továbbította. Érdeklődve nyitotta meg. „Az
úrnő várja áldozatát”.
Kijelölte, hogy törölje, de végül nyitott egy „Úrnő” nevezetű
mappát és elmentette az üzenetet.
Eközben Iriarte jött be óvatosan, kezében egy-egy
porceláncsészét hozott, és az egyiket átnyújtotta Amaiának. A
felügyelőnő csodálkozva olvasta a feliratot: Zorionak, aita20.
– Ó, de szépek! – mosolygott Amaia.
– Csak ezek vannak, de legalább nem papír.
– Köszönöm, tényleg sokkal kellemesebb – fogta Amaia
mindkét kezébe a csészét.
– Zabalza már érkezik is a fiúval és az apjával.
Amaia bólintott.
– Nem rossz srác – Zabalzára értem –, évek óta együtt
dolgozom vele, ezalatt volt alkalma bizonyítani.
Amaia érdeklődéssel figyelte Iriartét, miközben a kávéját
kortyolgatta.
– Valóban nehéz időszakot élhet át, úgy értem, magánéletileg,
és ez nyilván nem mentség, legalábbis ami a reggeli kirohanását

20 Zorionak, aita! – Isten éltessen, apa! (baszk)

illeti, de…
– Iriarte felügyelő – szakította félbe Amaia –, biztos abban,
hogy nem tévesztett pályát? Alig negyvennyolc óra leforgása alatt
másodszor intéz hozzám védőbeszédet egy kollégája érdekében.
Kiváló munkát végezne a szakszervezetnél.
– Nem állt szándékomban alkalmatlankodni.
– Nem erről van szó, de hadd vívja meg mindenki saját
csatáját. A szembenállásunk Zabalzával még nem ért véget, ugyanis
van, akinek ezt nehéz felfogni, de ebben a csapatban az alfahím egy
nő.
Eközben megszólalt Iriarte telefonja, sietősen felvette.
– Zabalza keresi, lent vár a fiúval és az apjával.
– Hol vannak?
– Egy első emeleti irodában.
– Kísérje őket egy kihallgatóterembe, egyenruhás rendőr őrizze
a bejáratot bentről és ne beszéljen hozzájuk.
Iriarte átadta az utasításokat és letette a telefont.
– Induljunk? – tette le a csészét az asztalra.
– Még ne – felelte Amaia – azt hiszem, iszom még egy kávét.
Háromnegyed óra múlva Amaia belépett a kihallgatóterembe,
kerülve a kint várakozó, láthatóan bosszús Zabalza feldühödött
tekintetét. Odabent izzadságszag terjengett, és a légkör vibrált az
idegességtől. A várakozás és a fegyveres rendőr jelenléte megtette a
kellő hatást.
– Jó napot kívánok, Salazar felügyelő vagyok a navarrai
rendőrség gyilkossági csoportjától – mutatkozott be Amaia, és
elővette igazolványát.
– Nézze… – kezdte az apa –, zaklatásnak vélem, hogy
idecibálnak minket hajnalok hajnalán, és majd egy órán keresztül
várakoztatnak.
Amaia elnézte a férfi csipás szemét és a bal arcán egészen a
füléig érő, fehérre száradt nyálat.
– Maradjon csendben – szakította félbe. – Azért idéztük be a
fiát, mert egy súlyos bűncselekmény első számú gyanúsítottja –
nézett a fiúra, aki kiegyenesedett és apjára emelte tekintetét. –
Higgyék el nekem, hogy az egyórás várakozás a kisebbik probléma,
mert ha nem működik együtt, sokkal több időt tölt majd ennél jóval
kellemetlenebb helyeken. Ami pedig a zaklatást illeti, utána
megbeszélhetjük Önnel ketten ezt a témát. Ki fogom kérdezni a fiát,
Ön csendben marad, vagy hívhat ügyvédet, de ne szakítson félbe.
Amaia a fiúra nézett, valóban elég csúnya ütésnyom
éktelenkedett a járomcsontján, és az állán is néhány sárgás folt
látszott. Egyenesen ült, a ruhája lógott sovány testén.
– Beñat, Beñat Zaldúa, ugye?
A fiú bólintott, és egy hajtincs hullott a homlokába. Amaia
szemügyre vette a kamaszt, aki nyugtalanul harapdálta alsó ajkát,
karját védekezőn keresztbe fonta mellén, és kezét néha végighúzta
száján, mintha megtörölné. Valóban védekezett, azonban az igazság
nyomta a lelkét, mozdulatai arról árulkodtak, hogy vissza akarja
fojtani a feltörni készülő szavakat, de szeretne végre megszabadulni
a terhétől. Beszélni akart és félt: mindezt Amaiának kellett
megoldania.
– Beñat, annak ellenére, hogy kiskorú vagy, már eléggé idős
vagy ahhoz, hogy a jog szerint felelősséggel tartozzál tetteidért.
Beszélek a bíróval, hogy megértően viszonyuljon hozzád – vetett egy
kurta pillantást a fiú apjára. – Segíteni szeretnék neked, és meg is
tudom tenni, de ehhez őszintének kell lenned hozzám. Ha hazudsz
nekem, vagy valamit eltitkolsz, a sorsodra hagylak, és az nem lesz jó
sors. – Várt, hogy szavai eljussanak a fiú tudatáig. – Hagyod, hogy
segítsek, Beñat?
A fiú élénken bólintott.
A kikérdezés inkább egy vehemens vallomáshoz hasonlított,
amely során Beñat elmesélte, hogyan lépett vele kapcsolatba a
blogján keresztül az a férfi, akiről ő az elején azt hitte, hogy hasonló
nézeteket vall; hogyan sodródtak a dolgok minden templom elleni
támadással teljesen más irányba, különösen amikor arról értesült,
hogy az oltáron emberi csontokat helyeztek el. Ennek semmi köze
nem volt az ő elméletéhez. Leírta a férfit, akivel szemtől szemben
csak a templomgyalázások során találkozott, „Cagot”-nak nevezte
magát, és jobb kezéről hiányzott néhány ujja. Amikor befejezte,
olyan mélyet sóhajtott, hogy Amaia nem tudta megállni mosoly
nélkül.
– Ugye sokkal könnyebb így?
Amaia kilépett a teremből, és Zabalzához fordult.
– Adjon ki körözést ennek az ujjatlan fickónak a leírásával.
A férfi bólintott, lesütötte a szemét, s eközben megjelent
Iriarte.
– A férje kereste, azt kéri, azonnal hívja vissza, sürgős.
 Amaia megijedt: először fordult elő, hogy James üzenetet
hagyott a rendőrségen, tehát valóban súlyos dolognak kellett
történnie, ha nem tudott várni, amíg visszakapcsolja a
kihallgatáshoz lehalkított készülékét. Kettesével ugrotta át a
lépcsőfokokat, ahogy felszaladt az irodának használt terembe.
– James?
– Amaia, Jonan azt mondta, már Elizondóban vagy.
– Igen, de nem volt időm, hogy felhívjalak. Mi történt?
– Amaia, szerintem azonnal jönnöd kell.
– Ibaijal van gond?
– Nem, Amaia, Ibai jól van, mindnyájan jól vagyunk, de gyere
azonnal.
– Ó, James, az Istenért, mondd már, mi van, megőrülök!
– Ma reggel átjött Manolo Azpiroz, az építész, és amíg
öltöztettem Ibait, odaadtam neki a kulcsot, hogy menjen előre a
Juanitaeneába. Egy idő után felhívott és közölte, hogy nem túl jó
ötlet elkezdeni a munkálatokat a kertben, ugyanis az anyagok és a
szerszámok kárt tesznek a veteményben. Biztosítottam, hogy
semmiféle kerti munkálatot nem végzünk, amire azt felelte, hogy a
ház körül a föld több helyen fel van ásva, mintha valamit ültettek
volna. Amaia, most itt vagyok a házban. Az építésznek igaza van.
Valóban gödröket látok, és bennük van valami, itt van valami…
– Micsoda?
– Azt hiszem, csontok…
Amaia felkapta utazótáskáját, és legyalogolt a lépcsőn, nem
várta meg a liftet. A folyosón Iriarte és Zabalza beszélt csendesen, de
mozdulataikból Amaia rájött, hogy vitatkoznak.
– Iriarte felügyelő, kérem, jöjjön velem.
Iriarte egy perc alatt vette a kabátját, és elindult Amaiával.
Nem kérdezett semmit. Kocsival gyorsan megtették a rövid utat a
rendőrségtől Juanita házáig, miközben Amaia fejében millió vád
visszhangzott. Semmi sír, semmi osszárium. A kereszteletlenül
elhunyt gyermekeket a Baztánban nem a keresztek tövében vagy a
temető fala mellett hantolták el. Pontosan meghatározott helyük
volt, az itxusuria: a lelkek folyosója, az a terület a ház körül, amelyet
a tető határolt be, ahová az eresz vize csepegett, és ami meghúzta a
ház határát. Hogyan is lehetett ennyire vak? A családja mindig is a
Baztánban élt. Miért képzelte, hogy az ő felmenői nem a többiekhez
hasonlóan temették el gyermekeit?
 James Ibai babakocsijával várta a kert végében, és szokatlanul
komoly, szinte sértődött arckifejezése meglepte Amaiát. James, az ő
férje, a tiszta és derűs elképzeléseivel az életről, megbántódott,
amikor váratlanul találkozott az emberi aljassággal. Amaia
megcsókolta a békésen szendergő Ibai kezét, és odébb ment, hogy
beszéljen Jamesszel.
– Ez… Ez… Nem is tudom, szörnyű-e vagy meglepő. Fogalmam
sincs, emberi vagy állati maradványok-e.
Amaia gyengéden nézett férjére.
– Majd intézem, James. Vidd haza a gyereket, és ne szólj
semmit se Rosnak, se a nénémnek, amíg meg nem tudunk valamit –
odalépett a férjéhez, megcsókolta, majd visszatért Iriartéhoz, aki a
kapuban várta esernyővel.
Az istálló ajtajához vonultak, és a lépcsőnél hagyták a táskát.
Amaia kesztyűt húzott, és átnyújtott egy párat Iriarténak is. Az
utóbbi órákban csendesen szemerkélő eső felpuhította a talajt, és
Amaia sima talpú cipője csúszott a sárban, megnehezítve a járást.
Eszébe jutott, mennyit botladozott Aínsában és úgy döntött,
megszabadul a lábbelitől. Körbejárta a házat és megfigyelte a szabad
szemmel is jól észrevehető földkupacokat. Megállt a legközelebbinél
és megmutatott Iriarténak egy csizmanyomot, amelyet már kezdett
elmosni az eső. Iriarte lehajolt és a bucka fölé tartotta az ernyőt,
hogy lehessen fényképezni, majd egy címkét helyezett el a nyom
mellett. Továbbhaladtak a következő kupachoz, amelynek a teteje
szétnyílt, mintha egy óriási mag kelt volna ki a talajból. Lefotózták a
területet, majd Amaia elkezdte szétválasztani a nedves kupacokat; a
Baztán sötét földjétől foltos lett a kesztyűje. Ujjaival belevájt a
talajba, és egy apró, almánál nem nagyobb koponyacsontra bukkant.
Néhány méterrel odébb újabb gödröt talált, amit sebtében temettek
be; üres volt. A ház sarkán, ahol a tető széle nyomot hagyott a
földön, rálelt arra a sírra, amire James utalt: a sárból néhány sötétlő
csont meredezett, a színüknél fogva akár gyökereknek is tűnhettek.
Amaia felállt, hogy Iriarte mindent lefényképezhessen, körbenézett a
ház hátulsó részében is, és látta, hogy csak ott kilenc ponton, és a
másik oldalon még legalább ugyanennyi helyen volt feltúrva a föld.
A vonal jelezte a területet. Az eresz mintegy kétszáz éves
csöpögése mintát rajzolt a földre, és a sírgyalázónak csak követnie
kellett az ábrát. Amaia előkereste zsebéből a Jamestől kapott
kulcsot, kinyitotta az istálló ajtaját és odahívta Iriartét. A felügyelő
belépett és lerázta ruhájáról a vizet.
– Ez a nagymamája háza?
– Igen, nemzedékek óta a családomé volt.
Iriarte körbenézett.
– Felügyelő, szeretném, ha beszélnénk arról, amit kint
találtunk.
Iriarte nagyon komolyan bólintott.
– Feltételezem, hogy tudja: egy itxusuriáról van szó, a
hagyományos baztáni családi temetőről. Az itt elhantolt teremtések
a családom tagjai. Az anyák így adták meg nekik a végső tiszteletet,
hogy a háznál maradhassanak és őrizhessék azt. Ha idehívjuk San
Martínt, magával hozza az egész csapatát, és az összes kis testet
exhumálják. Ön baztáni, és úgy vélem, megérti a kérésemet. Ez a
családom temetője, és szeretném, ha így is maradna. Ezek a leletek
idevonzanák a sajtót, a riportereket, a fotósokat. Nem szeretném, ha
cirkusz lenne belőle. Továbbá úgy vélem, hogy az arizkuni
templomgyalázó – és nem a szerencsétlen fiúra gondolok – még
mindig itt garázdálkodik, és ha publikussá tennénk a történteket,
esetleg elriasztanánk. Mit szól hozzá?
– Én nem hagynám, hogy a családom sírjait megnyissák.
Amaia meghatódva bólintott, képtelen volt megszólalni. Az ajtó
felé indult, és fejére húzta a kapucnit.
– Folytassuk!
Újból nekiállt megvizsgálni a gödröket, és kettőben még három
csontvázra bukkantak. A csontok szinte felismerhetetlenül rossz
állapotban voltak; a harmadik leleten piszkos lepelként kibomlott
szövetnyomokat találtak. Amaiát megrázták a bölcsőtakaró
maradványai. A nedves földre térdelt, megtisztította a földtől a kis
ládikát, amivel az anya kedveskedett kisgyermekének. A
maradványokat viaszosvászonnal takarták le, de az igazán
szívszaggató a kis takaró volt, amelyből Amaia kiolvasta az anya
fájdalmát, aki a gyermekét a földbe fektette és örök álmában is
betakarta, hogy megóvja. Farmerét nedvesség érte, tekintete
elhomályosult a könnyektől, és sírásban tört ki, ahogy ráborult a
szeretett gyermek csontjaira, talán ugyanazon a helyen, ahol évekkel
ezelőtt az anya – talán az ő dédnagyanyja? – borult a kis sírra.
Vagy az ükanyja lehetett? Egy fájdalomtól összetört
fiatalasszony, aki egy éjszakán a földbe fektette és betakarta
gyermekét. Amaia a szakadásnál kettéválasztotta a szövetet; a
meglepően épen maradt kis csontok a sírjukból kiáltották világgá,
hogy rablás áldozatául estek. Amaia letakarta a csontvázat,
visszacsukta a ládika tetejét és földet szórt rá.
Iriarte, aki addig csendben állt és hiába próbálta fölé tartani az
ernyőt, felsegítette Amaiát. Visszamentek a ház oldalához, és Amaia
ismét szemügyre vette a feltárt apró sírokat, amelyeket lassan
összemosott az eső. Ahogy a kis földkupacokat szemlélte, a családja
összes asszonyának fájdalma nehezedett a vállára, a lelkek
folyosójánál elejtett könnyeké, amelynek rendeltetésére nem jött rá,
látta önmagát, amint Ibait fekteti a sírba; tüdejéből egyszer csak
kiment a levegő, és Amaia érezte, hogy elsápad és ereje
cserbenhagyja.
– Minden rendben, főnök?
– Igen – szólt Amaia, és ahogy lépkedett, visszanyerte
önuralmát. – Bocsásson meg – mormogta.
Iriate berakta a táskát a csomagtartóba, és kinyitotta Amaiának
a jobb első ajtót. A felügyelőnő egy pillanatig mérlegelte, ne
gyalogoljon-e a nagynénje házáig, hiszen a Braulio Iriarte utca a
Trinquete túloldalán volt; de tekintete megállt átázott és piszkos
nadrágján, tagjait pedig átjárta a fájdalom, mintha beteg lenne, ezért
inkább beszállt a kocsiba. A lugasban mintha feltűnt volna egy
ellenséges arc, és Amaia felismerte benne a kert gondját viselő férfit.
A Txokotónál bekanyarodva megpillantották Fermín Montest,
aki az eső ellenére a bár bejáratánál cigarettázott, alig húzódott be az
eresz alá. Iriarte kurta kézmozdulattal válaszolt üdvözlésére, majd
folytatta az utat Engrasi háza felé.
Mielőtt kiszállt volna, Amaia Iriartéhoz fordult.
– Becsületszavát adja?
– Igen.
Amaia rászegezte tekintetét és komolyan bólintott.
Alig lépett ki a kocsiból, ahogy esernyővel a kezében megjelent
Fermín, aki gyors léptekkel követte őket.
– Salazar felügyelő, szeretnék Önnel beszélni.
Amaia szinte nem is vette észre volt kollégáját, a fáradtság
egyre inkább úrrá lett rajta.
– Most nem, Montes.
– Miért nem? Beülhetnénk egy bárba, ha akarja, és
beszélhetnénk.
– Most nem – hajolt Amaia a kocsi ülésére a holmijáért.
 – Meddig szándékozik még mellőzni?
– Kérjen időpontot – szólt a felügyelőnő anélkül, hogy ránézne.
– Nem értem, miért teszi ezt velem – tiltakozott Montes.
Iriarte kiszállt az autóból, és kettejük közé állt.
– Nem most, Montes felügyelő – szólt határozottan. – N-e-m
m-o-s-t – ismételte artikulálva, mintha egy kisgyerekhez beszélne.
Montes minden meggyőződés nélkül bólintott.
Amaia a bejárathoz ment és otthagyta a két férfit az esőben.
Alig vonszolta lábát, fizikailag betegnek érezte magát, és a kinti
nedvesség után a kandalló melege látható remegést váltott ki
testében. James a nagynéni karjába adta a gyereket, és aggódva szólt
a feleségéhez.
– Mi van veled, beteg vagy?
– Csak fáradt – felelte Amaia, és leült a lépcsőre, hogy levegye
piszkos csizmáját.
James odahajolt és megcsókolta, majd ijedten hátrahőkölt.
– Szó sincs erről, neked lázad van.
– Nincs lázam – ellenkezett Amaia, ugyanakkor tudta, hogy
valóban lázas.
– Vedd le a nedves ruhát, és zuhanyozz le forró vízzel –
parancsolta Engrasi, és a babakocsiba fektette Ibait. – Tíz perc
múlva felmegyek hozzád.
– Ibai – suttogta Amaia, és a gyermek felé nyújtotta kezét.
– Amaia, jobb lenne, ha nem nyúlnál hozzá, mielőtt ki nem
derítjük, mi bajod, te sem akarod megfertőzni.
James segített a feleségének levenni az esőtől rátapadó ruhát,
és bekísérte a zuhany alá. Amint megérezte a forró vízsugarat a
bőrén, Amaia megértette, mi történt. A teste reagált így, hiszen
napok óta nem szoptatta rendesen Ibait. A melle fájdalmasan feszült
és égetett. Kilépett a zuhany alól, bevette a gyulladásgátlót, és
kikereste a táskából azt a dupla adag tablettát, amelyet nem akart
bevenni napokkal azelőtt, és amellyel véglegesen megfosztja fiát a
szoptatás lehetőségétől. Legyőzötten és megadón lerogyott az ágyra
és észre sem vette, ahogy álomba merült. James egy üveg vízzel jött
vissza, de feleségének már nem volt rá szüksége, ahogy ott aludt
meztelenül és kimerülten; a férfi elnézte és azon tűnődött, jó ötlet
volt-e visszajönni a Baztánba. Betakarta, melléfeküdt, óvatosan
végighúzta kezét lázasan égő testén, és úgy érezte magát, mint egy
csavargó, aki beszökött egy hajóra.
 22

Az óra fél ötöt mutatott, amikor James felköltötte feleségét, apró

csókokkal borítva haját. Amaia elmosolyodott, amint megérezte az
ágyba hozott kávé illatát.
– Ébredj, Csipkerózsika, már nincs lázad. Hogy érzed magad?
Amaia elgondolkodott. Ajka kiszáradt, haja összeragadt,
mintha vizes lenne, lába még bizsergett, de ezt leszámítva jól volt.
Hálát adott magában, hogy semmilyen emlék nem zavarta meg
álomtalan alvását, és elmosolyodott.
– Minden rendben, már mondtam neked, hogy csak fáradt
voltam.
James mérlegelte felesége szavait, de visszafogta magát; tudta,
hogy nem szabad megjegyzést tennie, hiszen Amaia gyűlölte, amikor
arra kérte, vigyázzon magára, aludjon, pihenjen többet. Türelmesen
felsóhajtott és átnyújtotta a kávét.
– Jonan keresett.
– Tessék? Miért nem költöttél fel?
– Éppen azt tettem! Tíz perc múlva visszahív.
Amaia felült és nekidőlt az ágy fatámlájának; a párnákon
keresztül is érezte keménységét. Elvette Jamestől a bögrét, és a
kávét kortyolgatva kikereste a telefonjából asszisztense számát.
– Főnök, adom a doktornőt – szólalt meg Jonan a vonal túlsó
végén.
– Salazar felügyelő, a haj- és a nyálminta a csendőrség hatos és
tizenegyes mintájával mutatott egyezést. A hatosnál ez
százszázalékos, tehát a haj és a csont ugyanazon személytől
származik. A tizenegyes esetében a közös allélok mennyiségéből
ítélve egy testvérpár csontjairól és nyáláról van szó. Remélem,
hasznosak lehettünk Önnek – szólt Takchenko, és ezzel át is adta a
telefont Jonannak.
– Hallotta, főnök, egyezést találtunk. A bíró már értesíti a
rendőrkapitányt, vele megyek Pamplonába. Gondolom, mindjárt
hívja is Önt.
– Remek munka, Jonan. Találkozunk Pamplonában… – szólt
Amaia, és már hallotta is az újabb beérkező hívást.
– Jó napot, kapitány úr!
– Felügyelő asszony, a bíró úr az előbb tájékoztatott a
fejleményekről. Megbeszéltük, hogy a rendőrkapitányságon
találkozunk mindnyájan, amikor Markina visszaérkezik
Pamplonába, nagyjából két és fél óra múlva.
– Rendben.
– Felügyelő… Szeretnék Önnel négyszemközt beszélni egy
ügyben, tudna jönni hamarább?
– Természetesen, egy órán belül ott leszek.
Amaia gondolatban ismét végigvette a meglévő adatokat, és
úgy vélte, hogy rendőrkapitány felkészülten szeretné fogadni
Markina hivatalos kérelmét a nyomozás elindítására vonatkozóan.
Az elemzés eredménye új fényben tüntette fel az ügyet: ismét két
asszony, akiket a férjük gyilkolt meg, az esetek között első látásra
nem volt összefüggés, mindkettejüket egyformán megcsonkították,
és csupasz csontjaik megjelentek az Arri Zahar-i barlangban.
Mindkét támadó meghalt, pontosabban a gyilkosság után végeztek
magukkal, ahogy ez gyakran megesik. Valaki elvitte a levágott
végtagokat a két helyszínről, mint Johana Márquez esetében is, és
felhalmozta a csontokat a barlang bejáratánál, akárcsak a mitológiai
szörnyeteg; mi több, nem átallotta otthagyni kézjegyét, amelyet az
alattvalói által neki feláldozott emberek vérével írt. „Tarttalo” –
festette a falakra szemérmetlenül és kihívóan. Arcátlansága odáig
fajult, hogy üzeneteit közvetítőkön keresztül juttatta el – így történt
Medina esetében – vagy meggyőzte Quiraltét, hogy várja meg Amaia
visszatérését, mielőtt megmutatná a helyet, ahova Lucía Aguirrét
eltemette. És az utolsó, legkockázatosabb és legprovokatívabb
lépésként anyját környékezte meg. Amaia beleremegett a
gondolatba, ahogy elképzelte őket együtt. Beszélgettek? Nem volt
benne biztos, hogy Rosario képes folyékonyan kommunikálni, de
valóban összeállíthatta a látogatók listáját és külön is kérhette a
konkrét találkozás lehetőségét. Amaia arra a következtetésre jutott,
hogy az elkövető még azelőtt ismerhette anyját, mielőtt az bekerült
volna a Santa María de las Nieves Klinikára, hiszen annak már hét
éve, hogy megszületett a vonatkozó bírósági ítélet, és azóta nem volt
kapcsolata senkivel a klinika orvosain és a bentlakókon kívül.
 A jelenlegi vagy volt alkalmazottak valószínűleg nem jöhettek
szóba: lehetetlen, hogy a klinika bármelyik munkatársa ne ismerte
volna fel az illetőt, aki mindössze megnehezítette saját azonosítását,
de nem változtathatta meg teljesen kinézetét. Ellenkezőleg:
olyasvalakiről lehet szó, akinek semmi köze nem volt az
intézményhez, viszont régebbről ismerte Rosariót. De mennyire
régóta? Amióta Rosario megbetegedett és elkezdte kórházi
kálváriáját? Még régebbről? A baztáni időkből? A barlang
kiválasztása jó terepismeretre vallott, noha túrázók százai jártak arra
nyaranta, és bárki rábukkanhatott a helyszínre, akár véletlenül, akár
a különböző honlapokon szereplő turistajelzéseknek köszönhetően,
akár a baztáni önkormányzat információi alapján.
Mindazonáltal volt valami a bűncselekmény megrendezésében,
a névválasztásban és a kézjegyben, ami a völgyhöz való beteges
kötődésre vallott. Eleinte Amaia úgy gondolkodott, mint Padua: a
„Tarttalo” megjelölés csak figyelemfelhívásként jöhetett létre, egy
másik mitológiai lény, a basajaún népszerűsége nyomán. Amaiát
kellemetlenül érintették az újságírók abszurd elnevezései,
amelyekkel általában a gyilkosokat illetik, és ez a basajaún esetében
ráadásul egyáltalán nem bizonyult találónak. Az is eszébe jutott, mit
gondolhatnak a rendőrökről, amikor az ügyeket hangzatos módon
keresztelik el. A basajaún megjelölés azonban nemcsak inadekvát
volt, hanem teljesen elhibázott koncepciónak bizonyult. Amaia
elméjében világosan megjelent az erdő, és őrzőjének fenséges
jelenléte szinte tapinthatóvá vált. Elmosolyodott. Mindig ezt tette,
amikor felidézte az emlékét, és ez visszahozta belső békéjét.
A bejáratnál köszönt néhány ismerősnek és egyenesen a
rendőrkapitány irodájába vonult. Várt egy percet, amíg egy
egyenruhás kollégája bejelentette érkezését és beengedte. Akárcsak
legutóbbi látogatásánál, San Martín doktor most is elkísérte főnökét,
és ez vészjelzéseket indított el Amaia agyában. Üdvözölte a
rendőrkapitányt, kezet fogott a doktorral, és leült a főnöke által
kínált helyre.
– Felügyelő, várjuk Markina bírót, hogy elmondja nekünk,
amit már tudunk, éspedig azt, hogy az elemzések alapján a baztáni
barlangban talált csontok két, családon belüli erőszak áldozatául
esett személytől származnak, és mindkét esetben ugyanaz a kézjegy
szerepel – a kapitány feltette a szemüvegét és előrehajolt, hogy
elolvassa: – „Tarttalo”. A bíró telefonon tájékoztatott, hogy
nyomozást kíván indítani. Gratulálok, remek munkát végzett,
különösen figyelembe véve a korlátokat, amelyek egy lezárt üggyel
járnak együtt, és amelynél ráadásul el akartuk kerülni a
félreértéseket.
Elhallgatott, és Amaia gondolatban folytatta: „azonban…”.
Biztos volt abban, hogy a szünet után „azonban” következik, de
bármennyire is erőltette gondolatait, nem tudott rájönni mire is
vonatkozhat. Amint kollégája jelezte, a bíró elindítja az eljárást, ő
pedig a gyilkossági csoport vezetőjeként most már teljes joggal
nyomozhat. A bizonyítékok elégségesek és meggyőzőek. Az érintett
családok igazságszolgáltatást követelnek majd, „azonban”…
– Felügyelő… – tétovázott a rendőrkapitány. – Van még
valami, és ez nem kapcsolódik a nyomozáshoz.
– Nem kapcsolódik? – Amaia türelmetlenül várakozott.
San Martín megköszörülte a torkát, és Amaia azonnal
megértette, miről van szó.
– Az arizkuni templomgyalázások nyomán megtalált csontokra
céloz?
– Igen – felelte San Martín.
– A legutóbbiak is a családomtól származnak? – kérdezte
Amaia, miközben gondolatban felidézte a szétzilált kis gödröket.
– Felügyelő asszony, mindenekelőtt szeretném kiemelni, hogy
figyelembe véve az előző leleteket, a jelenlegi minták elemzését én
magam végeztem el és szigorúan betartottam az eljárást.
Amaia hálásan bólintott.
– A családomé?
San Martín a rendőrkapitányra pillantott, majd folytatta.
– Felügyelő, mennyire ismeri Ön a DNS-minták százalékos
egyezésére vonatkozó szabályszerűséget, amely meghatározza a
rokonsági fokot, például az első, másod- vagy harmadfokú
rokonságot?
Amaia vállat vont.
– Nos, valamennyire ismerem. Az azonos allélok ötven
százalékban jelennek meg a szülők esetében, huszonöt százalékban a
nagyszülőknél és így tovább…
San Martín bólintott.
– Így van, az emberi lény DNS-e egyedülálló. A vérrokonok
DNS-e nagyon hasonló, azonban több aspektus is egyéni.
Amaia sóhajtott: mire célozhat mindezzel?
 – Salazar, az Arizkunban tegnap talált DNS-minta száz
százalékban egyezik az Önével.
Amaia tágra nyílt szemekkel figyelte kollégáját.
– Hiszen ez lehetetlen, nem hagyhattam nyomot a mintán,
hozzá se értem!
– Nem az átvitt DNS-ről beszélek, Salazar, hanem magáról a
csontról.
– Minden bizonnyal tévedésről van szó, valahol hiba
csúszhatott be.
– Amint már jeleztem, én magam végeztem el az elemzést és
megismételtem az eljárást, azonos eredménnyel. Ez az Ön DNS-e.
– De… – Amaia hitetlenkedve mosolygott. – Nyilvánvaló, hogy
nem az én karomról van szó – szinte szórakoztatta a jelenet.
– Volt esetleg egy nővére?
– Két nővérem van, egyiküknek sem hiányzik a karja. Továbbá
most mondta, hogy mindenkinél egyéni a képlet, talán hasonlíthat
az enyémre, mégsem lenne azonos.
– Kivéve, ha az ikertestvéréről van szó.
Amaia válaszolni akart, tétovázott egy darabig, majd nagyon
lassan kimondta:
– Nincsen semmiféle ikertestvérem.
Ahogy kiejtette a száján a szavakat, észrevette, hogy körülötte
minden sötétséggé olvad, sűrű, fekete olaj folyik le a falakról,
mindent beborít és elnyeli a fényt, s fekete könnyekként hull ölbe
tett tenyerébe.
Egy kislány sír.
Egy zokogó kislány félelmében felemeli a vállától meredező
csonkot, és egyre csak mondogatja: „Ne hagyd, hogy anya felfaljon!”
A Juanita házában talált azonos bölcső, amit egy kar nélküli lány
ringat és vigasztalanul sír.
Elméjében ezernyi, álmaiból hozott emlék jelent meg,
amelyekben egy kislány, akiről azt gondolta, ő maga, csendben ült
mellette, akár egy sötét, túlvilági tükörkép. Az ő saját lénye, csak
szomorúbb, hiszen Amaiában a fájdalom szürke rétege alatt
életösztön és a sorsa elleni lázadás vibrált, ami úgy ragyogott kék
szemében, akár a hold téli éjszakákon. A másik kislány tekintetében
ez nem látszott. Szeme az örökös sírástól fénylett, könnyei
szurokfekete tócsában gyűltek körülötte. Bánatos tekintete néma
passzivitást sugallt, az ítélet elfogadását, azonban néha olyannyira
rázta a zokogás, hogy szinte úgy tűnt, nem bírja elviselni. Egy
alkalommal a kislány szívszaggatóan sírt, kis teste görcsökben
rángott, ölében Amaia pisztolyát tartotta, amit lassan a fejéhez
emelt, mintha a halál jelentené számára a megváltást. „Ne tedd!” –
kiáltotta Amaia a gyermeknek, akiről azt hitte, ő maga az, és a
fantom, akit a lelkében hordozott, felemelte csonkját és így szólt:
„Nem hagyhatom, hogy anya felfaljon”.
Amaia felocsúdott látomásából, észrevette, hogy a két férfi
figyeli, és azon töprengett, vajon érzelmei megmutatkoztak-e arcán.
Egy pillanat alatt felvette a beszélgetés fonalát, amikor San Martín
doktor egy grafikonra mutatott a tollával.
– A hibalehetőség ki van zárva. Amint látja, minden tételt
kétszer elemeztünk, és a rendőrkapitány kérésére elküldtük a
mintákat a navarrai központi laboratóriumba. Ez utóbbi vizsgálat
eredményét holnap reggel kapjuk kézhez, de ez merő formalitás,
biztosítom afelől, hogy ugyanazt az eredményt látjuk majd.
– Felügyelő, az a tény, hogy Ön nem tudott születésekor
elhunyt ikertestvéréről, semmi nem jelent: talán olyan fájdalmas
esemény volt a szülei számára, hogy úgy döntöttek, nem emlegetik,
esetleg nem akarták Önt sokkolni a hírrel, hogy ikernővére meghalt.
Másfelől 1979-ig nem volt kötelező bejegyezni a halvaszületett
gyermekeket, és tekintve, hogy a temetőben is saját kezűleg jelölték
ki a helyet, ezek a magzatok gyakran „elvetélt gyermekként”
szerepelnek a síron, de sem nemüket, sem hozzávetőleges korukat
nem jelölik. Egyes temetőkben – és több plébánián – maga a tény,
hogy a gyermeket nem keresztelték meg, már önmagában
lehetetlenné tette a hagyományos szertartást, ezért vagy saját körben
temetkeztek, vagy a sírásó markát ütötte busás borravaló.
Értelemszerűen az a személy, aki ilyesmivel foglalkozik, ismeri Önt
és a családját is. Amint a doktor is kiemelte, a csontok állapota
alapján arra lehet következtetni, hogy nem érintkeztek földdel és
valószínűleg száraz, elzárt helyről származnak. Tájékoztatnia kellene
minket, mely temetőben vagy temetőkben találhatók a családja
sírjai, hogy haladhassunk a témában.
Amaia elképedten hallgatta kollégáit, majd lassan bólintott.
Egy egyenruhás rendőr bejelentette a bíró érkezését, a
rendőrkapitány és a doktor – mintha csak összebeszéltek volna –
összeszedték az asztalon heverő jelentéseket, majd betessékelték
Markinát. A megbeszélés alig negyedóráig tartott. Markina előadta a
vizsgálat eredményeit, amelyeket természetesen hivatalosan is
bemutat majd, és bejelentette, hogy nyomozást szándékozik
indítani. Gratulált a rendőrkapitánynak a tanúsított diszkrécióért és
óvatosságért, és a szótlan Amaiának, aki válaszul mindenre csak
bólintott. Amikor befejezték a megbeszélést, Amaia gyorsan elindult
kifele és hálás volt Markinának, aki most nem intézett felé intenzív
pillantásokat. Jonan várta a folyosón és lelkesen felkiáltott, amint
meglátta a felügyelőnőt.
– Főnök, micsoda eredmény! Elértük, hogy nyomozást
indítsanak…
Amaia szétszórtan bólogatott, és Jonan észrevette aggodalmát.
– Minden rendben ment odabent, ugye?
– Igen, ne aggódj, más miatt van…
Etxaide pár pillanatig tétovázott, majd megszólalt.
– Szeretné, ha beszélnénk róla?
Együtt értek a kocsihoz. Amaia Jonanra nézett: valóban az
egyik legjobb ember volt, akit ismert, őszinte aggodalma túlmutatott
a rendőrségi kereteken. Mosolyogni próbált, de a szeme komoly
maradt.
– Először végig kell gondolnom, Jonan, de elmondom majd
neked.
A férfi bólintott.
– Hazavigyem? Nem muszáj beszélnünk, ha nem szeretné.
Megszállhatok a Trinkete panzióban, nem tartanám jó ötletnek, ha
vezetne most: egyfolytában havazik, és az út a Belate-hágónál elég
rossz állapotban van.
– Köszönöm, Jonan, de jobb lesz, ha hazamész, te sem aludtál
sokat. Vigyázok magamra, és jót fog tenni a vezetés.
Amint kitolatott a parkolóból, látta, hogy Jonan továbbra is
mozdulatlanul áll.
Az úttest két oldalán nőttek a hóbuckák, egészen a Belate-
alagút bejáratáig, amelynek a túlsó végén már csak sötétség
gomolygott, és a só csikorgott a kerekek alatt. Amaia elméjében
továbbra is megjelent a feltúrt föld a ház körül, a kis takaró
maradványai, a Juanita padlásán talált bölcső, ami pontosan
ugyanolyan volt, mint amiben most Ibai aludt, a vele azonos DNS-t
tartalmazó csontok fehérsége, amely arról árulkodott, hogy nem a
földben pihentek. Hogyan lehet eltörölni egy ember nyomait?
Hogyan történhetett meg, hogy még csak nem is említették
létezését? A doktor egy megfelelő időben világra jött újszülött
kislányról beszélt. Vajon rögtön születése után halt meg? A
karcsontja bizonyítja a halálát? Esetleg betegség miatt amputálták a
végtagot? Vagy él még? Amaia felocsúdott, és látta, hogy már a
Santiago utcában jár – automatikusan vezetett odáig. A híd felé
hajtva lelassított az üres utcákon. A Muniarteánál leállt, és hallgatta
a zsilip hangos moraját. Egész nap esett, a nedvesség a kocsit is
átjárta, akár egy baztáni sírt, és Amaiából hirtelen dühöt váltott ki az
átkozott hely. A víz, a folyó, a középkori kövek, és az összes
fájdalom, amire mindez épült. Leparkolt, és most az egyszer nem
vett tudomást a ház ölelő melegéről.
Már mindenki lefeküdt. Amaia elővette a laptopot és
koncentráltan gépelni kezdett: különböző adatbázisokban kutatott,
majd végül frusztráltan lezárta a készüléket, otthagyott mindent és
felment a lépcsőn. Csizmája alatt recsegett a fa, Amaia visszafordult,
levette a lábbelit, majd újból felvonult. Nagynénje ajtaja előtt
tétovázva megállt, majd mégis bekopogott.
Engrasi kedves hangja válaszolt.
– Néném, lejönnél? Beszélnem kell veled.
– Persze, kislányom – válaszolt aggódva az asszony –, azonnal
megyek.
Ros ajtaja előtt is elgondolkodott, de úgy vélte, nővére sem
tudhat többet.
Engrasira várva ott állt a nappali közepén, tekintete a
kandallóba révedt, mintha lángok égnének benne, amit csak ő lát.
Képtelen volt megmozdulni és begyújtani a tüzet.
Amaia megvárta, amíg Engrasi leül mögötte, majd megfordult
és beszélni kezdett.
– Néném, emlékszel azokra az időkre, amikor születtem?
– Nagyon jó a memóriám, de Elizondóról nem sok emlékem
van. Akkoriban Párizsban éltem, és szinte senkivel nem tartottam a
kapcsolatot itthon. Amikor visszatértem, már négyéves lehettél.
– De talán Juanita amatxi mesélt valamit arról, mi történt,
amíg te külföldön voltál.
– Persze, rengeteget mesélt, az összes falubeli pletykáról
értesültem, ki házasodott, kinek született gyereke és ki halt meg.
– Hány nővérem van, néném?
Engrasi vállat vont, mint akinek egyértelmű a válasz.
– Flora és Ros…
 – Juanita amatxi mesélt olyasmit, hogy velem együtt egy másik
kislány is születhetett?
– Egy ikertestvér?
– Igen.
– Nem, sosem mondott ilyesmit, miért gondolsz erre?
Amaia nem válaszolt, tovább kérdezősködött.
– Vagy esetleg anyám elvetélt, és a másik lány már halva
született?
– Nem tudom, Amaia, de nem csodálkoznék rajta. Azokban az
időkben a vetélés afféle szégyen volt, és az asszonyok eltitkolták,
mintha semmi sem történt volna.
– Emlékszel a bölcsőre a Juanitaeneában, ami pont
ugyanolyan, mint Ibaié? Ez a gyerek megszületett, de már vagy
halott volt, vagy nem sokkal utána hunyt el.
– Amaia, fogalmam sincs, ki mondta neked ezeket…
– Néném, minden kétséget kizáró bizonyítékaim vannak róla.
Nem tudom elmagyarázni, mert a „nem beszélhetek róla”
kategóriába tartozik, de tudom, hogy ez a kislány létezett, velem
együtt született és valami történt vele.
Engrasi szemében kétely bujkált.
– Nos, Amaia, szerintem ha lett volna egy testvéred, még ha
halva is születik, tudnék róla, és a nagymamád is tudta volna, hiszen
nem vetélésről, hanem elhunyt újszülöttről beszélünk, ez pedig
halotti anyakönyvi kivonatot és temetést feltételez.
– Ez az első, amit ellenőriztem, de nincsen semmiféle kivonat.
– Te a szüleid házában jöttél világra, akárcsak a nővéreid. Ez
természetes volt azokban az időkben, szinte senki sem ment
kórházba, az összes szülést a falu orvosa vezette le, biztosan
emlékszel rá, Miguel Hidalgo, már nem él. Általában a húga
segédkezett, aki nővér volt és jóval fiatalabb nála. Ha jól tudom, még
itt él a völgyben. Pár hónapja láttam a templomban, amikor a kórus
évfordulóját ünnepelték. Fiatalkorában elég szépen énekelt.
– Emlékszel a nevére?
– Igen. Fina, Fina Hidalgo.
Amaia felsóhajtott, és mintha összes ereje elhagyta volna,
kimerülten lerogyott nagynénje mellé.
– Mindig is álmodtam vele, néném, kiskorom óta, és ez most is
megtörténik. Azt hittem, ez a lány én vagyok, de most már tudom,
hogy a testvérem, a kislány, akivel együtt születtünk. Azt mondják,
az ikrek szinte közös személyiséggel rendelkeznek és ennek
köszönhetően ugyanazon dolgokat látják és érzékelik. Néném, egész
életemben az ő fájdalmát hordozom.
– Ó, Amaia – kiáltott fel Engrasi, és eltakarta száját ráncos,
vékony ujjaival, majd unokahúga felé nyújtotta kezét, és Amaia
nénje ölébe hajtotta fejét.
– Ő beszél hozzám, néném álmaimban, és szörnyű dolgokat
mond.
Engrasi megsimította Amaia selymes haját, mint annyiszor
kislánykorában. Egy perc múlva rájött, hogy unokahúga alszik, de
tovább simogatta, és ahogy keze lejjebb csúszott, rátapintott egy
vágásra, amit a haja eltakart, de ő vakon is megtalálta volna.
– Mit tettek veled! Mit tettek veled, kislányom!
Hangja elcsuklott a haragtól és a fájdalomtól, keze remegett és
tekintete egyre inkább elborult.
 23

1980. június 23.

A vihar őrülten tombolt Elizondóban. Juan gyertyafénynél térdelve

imádkozott a fürdőszobában. Tudatában volt, hogy ez nem a
legalkalmasabb hely arra, hogy Istenhez fohászkodjon, de régi
vágású férfiként szégyellte volna, ha abban az állapotban valaki
megpillantja; megalázottan, félholtan a félelemtől, könnyes
szemmel.
Este kilenc óra felé Rosario megkérte, hogy vigye át a
kislányokat az anyjához. A gyerekek odavoltak a tűzért, amit a
nagyfiúk raktak az utcán, ezért kint maradtak. Rosario maga hívta
fel Hidalgo doktort, ennek több mint három órája. Mindössze
néhány gyertyát kért, amikor kialudt a villany, azóta is eltelt egy óra,
Juan pedig nem bírta tovább a csendet, amely a felesége egy-egy
szörnyű kiáltása között a házra telepedett. Fürdőszobai
száműzetésében összekulcsolt kézzel kérte Istent, hogy minden
rendben legyen. Rosario furcsa teremtés volt, esze ágában se volt
kórházba vonulni, vagy akárcsak egy ultrahangot csináltatni, az
ikerterhesség kockázatai ellenére sem. Otthon akart szülni, akárcsak
az előző esetekben is, és azt is megtiltotta férjének, hogy elmesélje a
családnak: két gyermek érkezését várják.
Neszezést hallott az ajtó túloldalán, és Hidalgo doktor hangja
szólalt meg, miközben gyengéden bekopogott.
– Itt vagy, Juan?
A férfi felpattant, megpillantva a tükörben vöröslő szemét és a
gyertyafénytől eltorzult arcát.
– Igen, azonnal megyek – nyitotta meg a csapot, hogy
megmossa arcát, majd törülközővel a kezében kilépett. – Rosario jól
van?
– Igen, ne aggódj, ő is és a gyerekek is jól vannak. Két erős,
egészséges kislány, gratulálok, Juan – nyújtotta fertőtlenítőszer-
szagú kezét.
Juan mosolyogva megszorította.
– Láthatom őket?
– Várj egy keveset, a húgom van a feleségeddel, hamarosan
befejezi a teendőket és bemehetsz.
– Még két lány, ezek szerint csak lányokat tudok nemzeni –
szólt derűsen Juan. – Megkínálhatlak egy kupicával?
Hidalgo doktor elmosolyodott.
– Csak eggyel, két másik szülést kell levezetnem, bár remélem,
nem beszéltek össze, hogy mindenki ma éjjel szül: ahogy a hold
járása megmozgatja a tengert, a vihar a folyó vizét korbácsolja fel…
Juan két whiskyspoharat tett az asztalra, és egy-egy ujjnyival
töltött.
Eközben Fina Hidalgo jelent meg a nappaliban, és Juan le
akarta tenni poharát.
– Csak nyugodtan idd meg és várj egy kicsit: kimerült, nem fog
elszaladni.
Juan azonban felhajtotta az italt, és a folyosóra indult.
– Várj – állította meg Fina –, még nincs készen, átöltözik, adj
neki egy percet.
Juan azonban nem tudott várni. Mit képzel ez a vénlány,
hiszen ezerszer látta meztelenül a feleségét, különben hogyan ejtette
volna teherbe? Mosolyogva félretolta, az asszony azonban megfogta
a karját.
– Adj neki pár percet! – kérlelte.
Juan mosolya elillant, Hidalgo doktor pedig így szólt:
– Elment az eszed, Fina? Engedd be a feleségéhez.
A hálószobában intenzív, meleg szagok terjengtek: vér,
izzadság és a fertőtlenítőszer erős illata. Rosario tiszta hálóingben
állt a két bölcsőnél, és az ikrek fölé hajolt. Juan zavartan
elmosolyodott látva felesége arckifejezését, ahogy amaz ránézett.
Rosario egy ágydísznek használt kis szaténpárnát tartott a kezében,
és a gyermek arcába nyomta.
– Rosario, az Istenért, mit művelsz? – kiáltotta Juan, és ellökte
feleségét a bölcsőtől.
Rosario erős asszony volt, azonban most legyengült a szüléstől,
és szótlanul elterült az ágyon, egy hang sem hagyta el ajkát.
Juan levette a lánya arcáról a párnát, a gyermek azonnal sírva
fakadt.
– Ó, Istenem, Istenem! – kiabálta Juan magánkívül.
Hidalgo doktor kivette karjából a csecsemőt, megtapogatta
orrocskáját és kisujját a szájába dugta, hogy megbizonyosodjon
afelől, hogy semmit sem nyelt le. A kis teremtés keservesen
grimaszolva bömbölt.
– Semmi baj, Juan, jól van, a kislány jól van.
Az apa azonban meg se hallotta, lánya arcát nézte a fejét
ingatva. Hidalgo doktor a keze közé fogta arcát és maga felé
fordította.
– Minden rendben, Juan, hallgasd, hogyan sír, jól van, nem
esett baja. Ha egy újszülött így tesz, az a legjobb jele annak, hogy
semmi probléma.
A férfi mintha végre felfogta volna szavait. Arca ellazult,
azonban hirtelen kibontakozott az orvos keze közül, és a másik
bölcső felé fordult. A másik kislány nem sírt. Mozdulatlanul,
behunyt szemmel feküdt két kis karját szétvetve. Juan felé nyújtotta
kezét, és amint megérintette, már tudta: a gyermek halott.
 24

A reggel csípős hidege sűrű, nedves köddel érkezett, amely szinte

rátelepedett a tájra. Úgy tetszett, a felhőket erős napfény világítja
meg belülről, és a napok óta nem látott ragyogás szinte bántotta a
szemet, mintha a felhő ezernyi apró kristálytól csillogna. Vezetés
közben csak a halványan látszódó záróvonal adott némi
iránymutatást Amaiának; az erőlködéstől égetett a szeme, és
idegességével együtt a frusztrációja is nőtt. Már hajnalban felébredt
álmából: zsibongás és érthetetlen üzenetek érkeztek a sötétből, akár
egy rosszul hangolt, túlvilági rádióadás, amelyben a szavak és a
mondatok sírással, könyörgéssel és követelőzéssel keveredtek, ő
pedig nem tudta értelmezni mindezt, és ébredése után sem volt
képes megszabadulni a zavart tehetetlenség érzésétől. A kanapén
ocsúdott fel, ahol előző este álomba merült, nagynénje pedig
betakarta és párnát tett feje alá. Elvonszolta magát a hálószobáig,
ahol Ibai aludt szétterülve, minimális helyet hagyva Jamesnek az
ágyon.
– Úgy alszol, mint apád – suttogta, és pár percre leheveredett a
fiúcska mellé.
Ibai mély álmának nyugalma visszahozta lelki egyensúlyát, a
hitét és a meggyőződést, hogy minden rendben van. A gyermek meg
se moccant, szétvetett kis karja akár a malom lapátjai, ajkai derűsen
szétnyíltak, s rendíthetetlen bizalommal aludta az igazak álmát.
Amaia oda-odahajolt, hogy hallja a gyermek csendes pihegését és
beszívta édes illatát, mire Ibai felébredt, mint akit szólítanak. A
kisfiú arcán kirajzolódó tökéletes mosoly Amaiát is felvidította,
azonban a varázslat csak néhány pillanatig tartott: Ibai követelte a
tejet, kis kezét ügyetlenül nyújtva Amaia melléhez, de ő már nem
tudta megszoptatni. Amaia átadta a gyermeket az apjának, aki
levitte a földszintre, ő maga pedig ismét arra gondolt, milyen
szörnyű anya.
A tárgyalóterembe lépve látta, hogy Jonan még nem érkezett
meg. Bekapcsolta a számítógépét és két üzeneten is megakadt a
szeme. Az egyiket Franz doktor írta – már kezdett megszokottá válni
–, a másik pedig Aranyfésűtől érkezett, és Jonan továbbította.
Megnyitotta a második levelet.
„Az úrnő várja áldozatát”.
– Arra ugyan várhat – szólt hangosan Amaia, és törölte az
üzenetet.
Franz doktor ömlengése előző irományának a bővített
változata volt, kivéve egy részt, amelyre Amaia felkapta a fejét.
„Talán ki kellene derítenie, hogyan történhetett meg, hogy Sarasola
doktor ennyire behatóan ismeri az anyja esetét, a kezelésére és
viselkedésére vonatkozó részleteket, ugyanis mindez az orvosi titok
részét képezi, és annál is ’érdekesebb’ a dolog, hogy sosem kezelte az
Ön anyját, és ezt pontosan tudom, mivel ellenőriztem.”
Amaia másodszor is átolvasta a levelet, és ez egyszer nem
törölte. Világos volt, hogy a tarttalo még a klinika előtti időkből
ismerte anyját. A felügyelőnő elelmélkedett annak lehetőségén, hogy
Sarasola doktor és a felvételen szereplő látogató ugyanaz a személy,
de gyorsan elvetette a gondolatot. A pap és Franz doktor közelről
ismerték egymást: egy szemüveg és egy álszakáll nem lett volna elég
a megtévesztéshez. Továbbá a pap termete és kinézete sem egyezett
az illető Amaia által kiszámolt hozzávetőleges paramétereivel. Ennek
ellenére a kétely befészkelte magát Amaia gondolataiba.
Kiment a folyosóra, majd benyitott a közös irodába. Zabalza a
számítógépe képernyője mögé bújva dolgozott, és észre sem vette
Amaia jelenlétét, amíg ő oda nem lépett hozzá. A segédfelügyelő
gyors mozdulattal kikapcsolta a képernyőt. Amaia várt pár
pillanatig, hogy kollégája magához térjen, majd megszólalt:
– Jó napot, segédfelügyelő!
– Jó napot, főnök!
Amaia észrevette, hogy a „főnök” szónál Zabalza hangja szinte
elhalt.
– Feladatom van az Ön számára. Írja fel ezt a nevet: Rosario
Iturzaeta Belarrain. Szeretném, ha végignézné a Virgen del Camino
és a Santa María de las Nieves Klinika, továbbá az irúni és az
Egyetemi Kórház adatbázisait. Információt kérek arra vonatkozóan,
mely alkalmazottak léptek vele kapcsolatba, akár járó-, akár
fekvőbetegként kezelték.
Zabalza feljegyezte az utasítást, majd felemelte tekintetét.
 – …Ez rengeteg adat.
– Igen, és amikor minden megvan, szeretném, ha összevetné
ezeket és jelezné, ha valamelyik személy több listán is szerepel.
– Több napomba telik – reagált Zabalza.
– Akkor kezdheti is.
Amaia mosolyogva indult az ajtó felé, és közben érezte a hátán
a férfi ellenséges tekintetét.
– Ó, és még valami – fordult meg hirtelen.
Majdnem kitört belőle a nevetés, amint látta, hogy Zabalza
lesüti a szemét, akár egy csínytevésen rajtakapott diák.
– Keresse meg nekem Fina Hidalgo címét; nem tudom,
eredendően Rufina-e vagy Josefina: annyi információm van róla,
hogy a völgyben lakik, érdeklődjön az önkormányzatnál. Ez utóbbi
sürgős.
Zabalza még mindig a földet bámulta és bólintott.
– Mindent feljegyzett? – kérdezte Amaia maliciózusan.
– Igen – suttogta a férfi.
– Hogyan?
– Igen, főnök, minden megvan.
Amaia ismét elmosolyodott: Zabalza olyan kelletlenül ejtette ki
a szavakat, mintha földet rágna.
A folyosón Jonanba botlott, aki Iriartéval társalogva érkezett.
Fina Hidalgo egy szép kőházban lakott Irurita, a Baztán
második legnagyobb települése központjában. A kétszintes épületet
XVIII. századi stílusú zárt, üvegezett erkély díszítette, de a
legérdekesebb része kétségkívül az impozáns kert volt. A bejárat két
oldalán egy-egy szomorúfűz állt, a vörös járólapos ösvényt
kankalinok és tökéletesre nyírt óriási levendulabokrok szegélyezték.
A színpompás növényzet gazdag árnyalatait a sápadt zöldtől a
gránátvörösig még jobban kiemelték az ablakon virító ciklámenek.
Az épülethez egy tizenkét négyzetméteres üvegház tartozott,
milliónyi vízcseppje gyöngyként csillogott odabent. Egy asszony
üdvözölte az ajtóban.
– Jó napot, erre jöjjön, biztosan szeretné látni – tessékelte
Amaiát az üvegházba, ami a dús növényzet és a sűrű pára ellenére
kellemes helynek bizonyult. A kintinél jóval melegebb környezetben
mentolos illat terjengett.
– A szokásaim rabja vagyok – szólt Fina, és zöldes, kissé
piszkos körmével lenyesegetett, majd egy üres cserépbe dobott
néhány új hajtást.
Amaia megfigyelte az asszonyt. Kasmírmintás gumicsizmát,
lovaglónadrágot és rózsaszín blúzt viselt, fakó, valószínűleg
természetes vörös haját csat fogta össze a tarkóján. Amint felemelte
a fejét, Amaia észrevette, hogy ajka halványrózsaszínre van festve.
Még mindig nagyon szép volt. Nagyjából hatvanöt éves lehetett.
Zabalza elmondása szerint nemrégen vonult nyugdíjba, és a kertjén
meglátszott, hogy ez a legkedvesebb hobbija.
– Már vártam Önt, a kollégája jelezte, hogy jön. Mindjárt
befejezem, és ihatunk egy teát. Ha nem szedem le ezeket a
hajtásokat, az összes energiát elszívják a növényektől – mondta
szinte dühösen.
A ház belseje méltó volt a kerthez: a viktoriánus ihletésű,
gazdagon – főként porcelánnal – díszített lakás egyszerre volt szép
és émelyítő. Fina kecses csészékben kínálta a teát, és végül helyet
foglalt.
– A bátyám már régen meghalt, még ő vette az épületet, bár
szerencsére hagyta, hogy én dekoráljam. A melegház is az ő ötlete
volt. Nekem eleinte nem tetszett, de a kertészkedés olyan, mint egy
drog, egyszer elkezded…
– Ha jól tudom, Ön nővér volt a bátyja mellett.
– Nem volt más választásom. A testvérem jó ember volt, de
kissé régi vágású. Majdnem húsz évvel volt idősebb nálam; a szüleim
azt hitték, már nem lehet több gyerekük. Szegénykéim egymás után
mentek el, amikor tizennégy éves voltam, és haláluk előtt
megígértették a bátyámmal, hogy mindig vigyázni fog rám. Látja,
mintha mi nők képtelenek lennénk vigyázni magunkra. Valószínűleg
jó szándékkal tették, de ő ezt szó szerint vette. Kitanultam az
ápolónői szakmát – figyelje meg, ápolónőt mondtam, nem orvost –,
és így lettem az asszisztense.
– Értem – szólt Amaia.
– Egészen nyugdíjas koráig foglalkoztam ezzel, és akkor végre
kimozdulhattam a völgyből, dolgozhattam más orvosokkal,
kórházakban. Most azonban már én vagyok nyugdíjas, és mik
történnek! Azt tapasztalom, hogy jól érzem magam itt.
Amaia elmosolyodott, pontosan tudta, miről beszél az asszony.
– Segédkezett a bátyjának a szüléseknél?
– Természetesen. Bábaasszony végzettségem is van.
– A szülés, amiről beszélni szeretnék 1980 júniusában történt.
 – Ó, biztos vagyok benne, hogy megvannak az adatok, jöjjön.
– Itt tartja az adatokat?
– Igen, a bátyámnak Elizondóban volt rendelője, de itthon is
fogadott betegeket, ez szokás a falusi orvosoknál. Amikor nyugdíjba
ment, felszámolta az elizondói praxist, és mindent áthozott ide.
A dolgozószoba akár egy angol dohányzó klub törzshelye is
lehetett volna: a falat csodálatos pipakollekció borította, de a
sztetoszkóp- és a régi hallócsőgyűjtemény is impozáns volt.
Amaiának eszébe jutottak San Martín doktor szavai arról, hogy az
orvosok gyakran gyűjtik a szakmájukhoz kapcsolódó tárgyakat.
Fina feljegyezte a dátumot egy cetlire.
– 1980-et mondott?
– Igen.
– A páciens neve?
– Rosario Iturzaeta.
Fina csodálkozva felemelte tekintetét.
– Emlékszem a páciensre, idegbeteg volt, ahogyan akkoriban a
neurotikusokat nevezték.
Amaiának fogalma sem volt miért, de kellemetlenül érezte
magát.
– Nem kérem a kórlapját, csak a szüléssel kapcsolatos
információkat. Szüksége van bírósági végzésre?
– Ami engem illet, nem ragaszkodom hozzá. A bátyám
meghalt, valószínűleg a páciens sem él, Ön pedig rendőr, biztosan
meg tudja szerezni a végzést, minek bonyolítanánk? – vont vállat az
asszony.
– Köszönöm.
Fina elmosolyodott, majd ismét a papírok fölé hajolt, és Amaia
ismét megállapította, hogy fiatalkorában nagyon szép lehetett.
– Itt van – emelt ki egy mappát –, szép kis kórlap. Lássuk a
szüléseket. Igen… Az első időpontja 1973, természetes szülés,
komplikációk nélkül, láthatóan egészséges kislány, neve Flora. A
második időpontja 1975, természetes szülés, komplikációk nélkül,
láthatóan egészséges kislány, neve Rosaura. A harmadik szülés
időpontja 1980, természetes ikerszülés, komplikációk nélkül, két
láthatóan egészséges kislány, a nevük nem szerepel.
Amaia szívdobogása felerősödött a könnyedségtől, amivel az
asszony közölte vele, hogy volt még egy testvére. Kikapta a sárgás
lapot Fina kezéből.
 – Láthatóan egészséges? Ha valamelyikük beteg lett volna vagy
elhunyt, az szerepelne itt?
– Nem. Azokban az időkben az otthonszüléseknél nem
alkalmaztak túl sok eszközt: látja, még az újszülöttek súlya és
termete sem szerepel, A „láthatóan egészséges” csak egy
meghatározás: Apgar-tesztet és egy rutinvizsgálatot végeztek el,
tehát nem állapíthatták meg, ha valamelyik újszülöttnek például
szívbetegsége volt, kivéve ha már a születés pillanatában nyilvánvaló
jelei látszottak.
– És ha valamelyik gyermeken műtétet hajtottak végre, például
amputálták az egyik végtagját?
– Erre kórházban került volna sor. Vegye figyelembe, hogy a
kisebb műtéteket és a kezeléseket is ott végezték.
– És ha valamelyik csecsemő meghalt?
– Ha a völgyben halálozott el, egészen biztosan megvan nálam
a halotti bizonyítvány másolata. Abban az időben a bátyám írta alá
ezeket, ha az illető a völgyben, és nem egy pamplonai kórházban
hunyt el.
– Lenne szíves kikeresni?
– Természetesen; kissé komplikáltabb lesz, mivel nincs
feltüntetve a gyerekek neve.
Amaia átnézte az iratot, amelyen valóban nem szerepelt a
kislányok neve, és eszébe jutott, hogy saját maga is nehezen, már a
szülés után választott nevet Ibainak. Vajon közös vonásuk-e ez az
anyjával?
Fina egy másik szekrényhez vonult, és előhúzott egy
kartotékot, amelyen szerepelt az év.
– Úgy véli, ugyanabban az évben hunyt el?
– Igen, valószínűsítjük, hogy újszülött volt.
Alig egy perc múlva az asszony kivett a papírok közül egy lapot.
– Megvan: Juan Salazar és Rosario Iturzaeta újszülött kislánya.
Oka: nocsak! Bölcsőhalál.
Amaia kérdőn nézett rá.
– A bölcsőhalál a csecsemő váratlan elhalálozását jelenti –
nyújtotta át a lapot Amaiának. – Mindebből arra következtethetünk,
hogy a kislánnyal nem volt minden rendben.
– Beteg volt?
– Nos, nem kifejezetten beteg, de olykor előfordul, hogy a
születésnél valami nem tűnik fel, viszont pár óra múlva már
megfigyelhető.
– Nem értem.
– Valami rendellenesség, probléma. Szinte minden
újszülöttnek duzzadt a feje, az arca pedig megnyomódott a
szülőcsatornán történő áthaladás miatt, továbbá enyhén kancsalok.
Azonban valami csak néhány órán belül látszik meg.
– Értem – felelt lassan Amaia. – De ettől még nem kellene
halált okozniuk…
Az asszony a fiók két oldalára támaszkodott, arcán torz mosoly
tűnt fel.
– Tehát Ön is ezek közül való?…
Amaia tarkóján borzongás futott végig, és olyan érzés kerítette
hatalmába, mint aki egy gyönyörű muskátlicsokorban férgeket
fedezett fel.
– Kik közül? – kérdezte, és tudta, hogy a válasz nem lesz
ínyére.
– Azok közül, akik összevissza kiabálnak, miközben fogalmuk
sincs a dolgokról. Viszont biztosan támogatja az abortuszt abban az
esetben, ha a magzatnál idegrendszeri rendellenességet találnak.
– Egy újszülött nem magzat.
– Nem? Nos, én szülésznő vagyok, ezernyi újszülöttet és több
száz abortuszt láttam, és nem fedeztem fel olyan sok különbséget a
kettő között.
– Pedig van, és a legfontosabb, hogy az újszülött az anyjától
különálló, autonóm személyiség, amint a törvény is kimondja.
– Haha, a törvény – az asszony végigsimította kezével a haját.
– Nem érdekel a törvény. Van fogalma, mit jelent egy három- vagy
négygyerekes családnak még egy jövevény, különösen ha
rendellenességgel születik?
– Várjon, azt mondja, hogy Ön és a bátyja… megölték a beteg
újszülötteket?
– Ó, a bátyám nem tett ilyesmit. Olyan volt, akárcsak Ön, egy
fogalmatlan szentfazék. Én semmi problémát nem látok, hogy
beismerjem, hiszen ezek a szabálysértések már elévültek. Az esetek
többségében maguk a családtagok tették meg, mindössze néhány
alkalommal segítettem, mivel nem vették a bátorságot a „méhednek
gyümölcse” és hasonló ostobaságok miatt, de akárcsak jómagam, ők
is tagadnának mindent, hivatalosan pedig bölcsőhalál esete állt fenn.
Továbbá a halotti bizonyítványokat aláíró orvos köztiszteletnek
örvendett, és azóta már maga sem él.
– Szabálysértések? – háborodott fel Amaia. – Így nevezi ezt?
Hiszen ez gyilkosság!
– Ó, az Isten szerelmére! – kiáltott fel Fina affektálva, majd
arcán a legmélyebb megvetés jelent meg. – Ne idegesítsen!
Amaia tekintete elidőzött az asszonyon: rózsaszín blúzával,
gumicsizmájában az elbűvölő nő, aki azáleákat nevelt és gyerekeket
segített a világra valójában egy minden lelkifurdalást nélkülöző
szociopata volt. Növekvő haragját felváltotta a tehetetlenség érzése:
végiggondolta, milyen jogi eszközökkel rendelkezik Fina
letartóztatásához, és rá kellett jönnie, hogy az asszonynak igaza van:
lehetetlen bebizonyítani a már elévült bűncselekményeket, és elég
letagadnia ezeket, hogy bármely középszerű ügyvéd tisztára mossa.
– Elviszem a bizonyítványt – nézett Amaia Fina szemébe.
Az asszony vállat vont.
– Bármit vihet, örömmel együttműködöm a rendőrséggel.
Amaia nem várta meg vendéglátóját, kiment a kertbe és
hálásan szívta magába a hideg levegőt a ház fullasztó légköre után.
Határozott léptekkel tartott a kijárat felé, miközben hallotta a háta
mögött a gúnyos hangot:
– Nem vinne egy csokor virágot, felügyelő?
Amaia megfordult:
– Távozz tőlem! – csúszott ki a száján önkéntelenül.
Az asszony arca megmerevedett, ő maga pedig reszketni
kezdett, mintha dideregne. Mosolyogni próbált, azonban szája
kutyavicsorgásra görbült, kimutatta fogát és az ínyét, és a
szépségének nyoma se maradt.
Amaia szívdobogása ritmusára lépkedett egyre gyorsabban,
kocsiba szállt, és már a falut elhagyva vette észre, hogy még mindig
szorongatja a sárgás papírt.
– „Távozz tőlem” – ismételte csodálkozva.
Afféle mágikus ige volt, boszorkányok ellen nyújtott védelmet,
és harminc éve nem hallotta. Gondolataiban élénken megjelent az
emlék, amikor Juanita amatxi így szólt: „Ha boszorkánnyal találod
magad szemben, tedd keresztbe ujjaidat így – hüvelykujját mutató-
és középső ujja közé helyezte –, és ha hozzád szól, így felelj: ’Távozz
tőlem’ – ez a boszorkányok átka, mindig egyedül bolyonganak és
sosem lelnek nyugalmat, haláluk után sem.” Amaia elmosolyodott a
frissnek tűnő emléken, amelyet hosszú évek óta magába temetett, s
csodálkozott, hogy ama szörnyű nő idézte fel benne. Leállította az
autót, felhívta a baztáni önkormányzatot, hogy érdeklődjön a
sírásóról, majd az elizondói temetőbe indult.
A sírásó hivatala valójában egy betonfülke volt, és szinte
észrevétlen maradt a díszes sírboltok közt, amelyek olyannyira
emlékeztettek a New Orleans-i temetőkre. Odabent egy asztalka állt
néhány székkel, körülötte seprők, vödrök, szétszedett állványok,
cölöpök, ékek, botok és egy talicska. Egy sarokban néhány záras
fémszekrény, a falon egy kosárban ülő kiscicákat ábrázoló naptár,
amely eléggé elütött a környezettől.
Egy sárgásbarna overallos idősebb férfi hajolt az asztal fölé,
majd meghallotta Amaia lépteit és hátranézett. Egy deszkán
tranzisztoros rádió állt, és néhány elem hevert szanaszét.
– Ah, jó napot, Ön keresett a dokumentumok miatt.
Amaia bólintott.
– Ha az 1980-asokról van szó, itt vannak – állt fel a férfi, és
tenyerével rácsapott a fémszekrényre. – Az újabbakat
számítógépben tároljuk, de ez már elég régi történet, ennyi… – vonta
meg a vállát kifejező mozdulattal, majd elővett egy bekötött dossziét,
amelynek a borítóján a dátum szerepelt, és kitette az asztalra.
Gondosan széthajtotta az Amaiától kapott halotti bizonyítványt, és
ujjával végigfutott a kézzel írt listán.
– Nincs itt – emelte fel a fejét.
– Az a tény, hogy nem volt neve, nem bonyolíthatja a dolgokat?
– A dátum és a halál oka alapján meg kellene találnunk, de
nincs itt.
– Nem lehet egy másik dossziéban?
– Nincs más dosszié, évente egyet használunk és nem zárjuk le
– mutatott az utolsó, üres lapokra. – Biztos abban, hogy itt temették
el?
– Hol másutt? Ez egy elizondói család.
– Nos, lehet, hogy most itt laknak, de talán valamelyik
nagyszülő máshonnan származik, és akár oda is temethették a
gyermeket…
Amaia kilépett a kis irodából, összehajtotta a papírt és
visszatette kabátja belső zsebébe, majd Juanita sírjához indult. Az
apró vaskeresztben nagyanyja neve volt olvasható, balról a
nagyapjáé, akit nem ismert, és mögötte az apja keresztje állt,
amelyre Amaia évekig rá se mert nézni. Érdekes, milyen pontosan
emlékezett minden részletre azon a napon, amikor a nagynénje
felhívta, hogy apja meghalt, bár ő már tudta; mindössze a
telefonhívás előtt egy pillanattal tudta meg, és abban a pillanatban a
néma elhidegülés, a közöttük álló távolság rázúdult, akár egy időtlen
ítélet, mert az idő véget ért. Rásandított a keresztre írt névre, és a
régi kérdéssel együtt szíven ütötte a fájdalom: miért engedted meg?
Hátralépett és kritikusan végigmérte a füves területet, amelyen
semmiféle nyom nem utalt arra, hogy megbolygatták volna. Amaia
felsétált egészen a temető végéig, elhagyva Ainhoa Elizasu sírját, a
lányét, aki miatt visszatért a Baztánba, hogy lefolytassa élete
legborzasztóbb nyomozását. Valaki virágot és egy rongybabát
hagyott ott. Szinte leghátul megtalálta a sírboltot, ahol dédszülei és
néhány nagynéni és nagybácsi volt eltemetve, még mielőtt ő a
világra jött volna. A vaskarika díszek a sok év esőzésétől rozsdás
nyomot hagytak a felületen. A nehéz sírkő láthatóan érintetlen volt.
Amaia a temető fő utcáján indult vissza, és az ott található
keresztoszlophoz érve megpillantotta Florát, aki kissé lehajtva fejét
mozdulatlanul állt Anne Arbizu sírjánál. Meglepődve megszólította:
– Flora!
Nővére megfordult, és látszott, hogy könnyes a szeme.
– Szervusz, Amaia, mit csinálsz itt?
– Sétálgatok – hazudta, és odalépett Florához.
– Én is – felelte a testvére a tekintetét kerülve, és elindult az
úton.
Amaia egy darabon elkísérte, mindketten szótlanul
bandukoltak.
– Flora, tudsz olyasmiről, hogy van-e a családunknak más
temetkezési helye vagy sírboltja a völgyben a dédszülőkén és a
sírhantokon kívül?
– Nincs, és hadd mondjam el, hogy ez szégyen. A dédszülők
odafönt, a nagyszülők és aita lent. Mindenki szanaszét, akár a
szegények.
– Érdekes, hogy szüleink nem vettek sírboltot, ez amára vall.
Leginkább az a furcsa, hogy nem is gondolt ilyesmire és hajlandó
arra, hogy Juanita amatxi mellé temessék.
– Tévedsz, azért kérte, hogy aitát nagymama mellé temessék
el, mert ő maga rendelkezett így, de ama sosem tartozott egészen
ide. Ő majd a San Sebastián-i Polloe temetőben szeretne nyugodni, a
családja sírboltjában.
 Amaia megtorpant.
– Biztos vagy ebben?
– Igen. Évek óta nálam van egy levél, amit saját kezűleg írt, és
abban rendelkezik a temetéséről.
Amaia egy percre elgondolkodott, majd megkérdezte:
– Flora, hétéves voltál, amikor megszülettem, mire emlékszel
abból az időből?
– Micsoda kérdés, mire kellene emlékeznem?
– Nem tudom, nem voltál már annyira kicsi, valamilyen
emléked lehet.
Flora egy darabig elgondolkodott.
– Emlékszem, hogy cumisüvegből etettünk Rosszal, aita
hagyta nekünk. Ő mindent elkészített, leültetett minket a kanapéra
és egymás után etettünk téged. Vélhetően élveztük.
– És ama?
– Nos, abban az időben eléggé rossz idegállapotban volt,
mindig annyit szenvedett szegényke.
– Igen – felelte Amaia hűvösen.
Flora hirtelen megfordult, mintha villámcsapás érte volna.
– Idefigyelj, ha beszélni akarsz, megtehetjük, de ha így
folytatod, elmegyek – indult a kijárat felé.
– Flora, várj!
– Nem, nem várok.
– Nagyon fontos tudom, mi történt akkoriban.
Flora intett anélkül, hogy megfordult volna, odament a
kerítéshez és kilépett a temetőből.
Amaia letaglózva felsóhajtott. Visszasétált Anne Arbizu
sírjához és felvette a kis tárgyat, amit látni vélt. Egy dió. Fényes
felületén látszott, hogy Flora tartotta a kezében, mielőtt Amaia
megszólította volna.
Egy dió. Visszatette a helyére, és nővérét követve kiment a
temetőből. Ekkor megszólalt a telefonja. Amaia csodálkozva nézett a
kijelzőre: Flora volt.
– Amának volt egy barátnője, Elena Ochoa. A piac melletti első
fehér házban lakik. Nem tudom, akar-e veled beszélni, sok éve
összekülönböztek anyánkkal, és azóta nem álltak szóba egymással.
Szerintem abban az időben ő ismerte a legjobban. Viszont bízom
benne, hogy megadod a kellő tiszteletet, és nem mondasz rosszakat
anyánkról, nehogy megbánjam, hogy felhívtalak.
 És letette a kagylót.
– Tudom, ki vagy – szólt az asszony, amint meglátta. – Anyád
és én barátnők voltunk, de ennek már sok éve. – Félreállt, hogy
beengedje. – Bejössz?
A folyosó nagyon szűk volt, és a közlekedést egy óriási kredenc
is nehezítette. Amaia megállt, hogy az asszony bevezesse.
– A konyhába – suttogta.
Amaia belépett a bal első ajtón és megvárta Elenát, aki a fal
mellett álló székre mutatott, hogy foglaljon helyet.
– Kérsz egy kávét? Éppen akartam főzni magamnak.
Amaia elfogadta, noha nem kívánta túlzottan. Az asszony
láthatóan kényelmetlenül érezte magát, bár igyekezett szívélyesen
viselkedni. Még így is volt valami elfojtott hisztéria a viselkedésében,
amitől rendkívül instabilnak és törékenynek tűnt. Tálcára helyezte a
csészéket, majd letelepedett a konyhaasztal másik végébe. Amikor
cukrot tett a kávéba, egy része kiszóródott a térítőre.
– Ó, a mindenségit! – kiáltott fel talán túlságosan
színpadiasan.
Amaia megvárta, amíg az asszony letakarítja az asztalt és
visszaül a helyére, és igyekezett a kávéra koncentrálni.
– Finom – jegyezte meg.
– Igen – felelte Elena, mintha máson járna az esze, és Amaiára
emelte tekintetét. – Te vagy Amaia, a kicsi, ugye?
Bólintott.
– Amikor megszülettél, mi már eltávolodtunk egymástól. Elég
rosszul viseltem, mert nagyon kedveltem anyádat. – Szünetet
tartott. – Igazán szerettem és nagyon fájt, amikor a barátságunknak
vége szakadt. Mindent együtt csináltunk, sétáltunk, vigyáztunk a
kislányokra – nekem is van egy lányom, a legnagyobb nővéreddel
egyidős. Együtt vásároltunk, bóklásztunk a parkban, és főleg
rengeteget beszélgettünk. Jó, ha van valakid, akivel beszélgethetsz.
Amaia bátorítóan bólintott.
– Engem tehát nagyon rosszul érintett, amikor mindennek
vége lett. Azt hittem, anyád idővel megváltozik, talán… De hiszen
tudod, hogy ez nem történt meg.
Az asszony felemelte a csészéjét, és szinte elbújt mögötte.
– Mi lehet az oka annak, hogy két jó barátnő eltávolodjon
egymástól?
– Az egyetlen, ami két nő közé állhat – bólintott. – Egy férfi.
 Amaia végiggondolta anyja viselkedésének profilját, amióta
ismerte. Ennyire vak lett volna? Lányaként elfogultan képtelen volt
észrevenni anyjában a nőt, és a női igényeket? Vajon egy férfi
billentette ki Rosariót egyensúlyából, amiért abban a zárt és
tradicionális baztáni közegben nem mehetett el vele?
– Az anyámnak szeretője volt?
Az asszony kimeresztette a szemét.
– Ó, dehogy, természetesen nem volt, honnan veszel ilyesmit?
Nem ilyen kapcsolat volt…
Amaia kérdőn széttárta kezét.
– Először azt hittük, afféle testi-lelki önkifejezéssel foglalkozó
csoportról van szó, a hetvenes években népszerű műfaj, tudod:
relaxáció, tantra, jóga, meditáció. Egy vidéki házban
találkozgattunk. A tulajdonos rendkívül vonzó, jól öltözött, jó
svádájú férfi volt, valami pszichológusféle, nem tudom, volt-e
egyáltalán végzettsége. Eleinte szórakoztatónak találtuk, ufókról,
emberrablásokról, asztrálutazásokról és hasonló ostobaságokról
csevegtünk, majd apránként elhagytuk ezeket a témákat és szinte
kizárólag boszorkányságra, varázslatra, mágikus szimbólumokra és
a völgy misztikus múltjára koncentráltunk. Engem mindez kevésbé
érdekelt, de anyádat elbűvölte a téma, aminek – el kell ismerni –
megvolt a maga izgalmas és megragadó oldala. Anyád imádta ezeket
a titkos találkozásokat, a tényt, hogy egy okkult társasághoz tartozik.
Lesütötte a szemét és elhallgatott. Amaia várt néhány
pillanatig, majd rájött, hogy az asszony gondolatai elkalandoztak.
– Elena – szólt gyengéden.
Az asszony felemelte tekintetét és elmosolyodott.
– Mi történt? Miért hagyta ott a társaságot?
– Az áldozatok.
– Az áldozatok?
– Kakasok, macskák, bárányok…
– Állatokat öltek.
– Nem: feláldozták őket… Különbözőképpen, de az egészben a
vérnek volt óriási szerepe. Fatálkákba gyűjtötték, majd üvegekben
tárolták és valami szer segítségével őrizték meg folyékonyságát. Én
nem bírtam ezt, nem tartottam jó dolognak… Nézze, vidéken nőttem
fel, nyilván vágtunk tyúkot, nyulat, sőt disznót is, de nem így. Ekkor
ismertünk meg egy másik csoportot. A mesterünk – így hívtuk –
arról beszélt, hogy több hasonló társaság van Navarra-szerte;
gyakran napokra eltűnt, hogy felkeresse őket. Egy alkalommal
bejelentette, hogy egy lesakai csoport látogat meg bennünket, akikre
különösen büszke, és akik segítenek nekünk befejezni a tanulást és
újabb szintre lépni. Egy tucatnyian lehettek, nők és férfiak,
állandóan „az Áldozatról” beszéltek, mintha valami különleges dolog
lenne. Mi már csináltunk ilyesmit – Isten bocsássa meg! – kis
állatkákkal, és éppen eléggé elborzasztott, így rá is kérdeztem. Az
egyik férfi rám nézett, és ájtatosan így szólt: „Az Áldozat – Áldozat.
Egy macska vagy egy bárány csak „egy áldozat”, a nagybetűs Áldozat
azonban csakis emberi lehet”. Én sem most jöttem le a falvédőről,
nagyszüleimtől hallottam egyet s mást arról, hogy a boszorkányok
gyerekeket áldoztak, majd felfalták húsukat, de azt hittem, ezek csak
vénasszonyok meséi. Néhány hét múlva mosolyogva megjelent a
mesterünk és közölte, hogy a lesakai csoport bemutatta „az
Áldozatot”. Arra gondoltam, hogy a saját maga által alkotott
misztikus imázs részeként mond ilyesmit; egyáltalán nem hittem el,
ugyanakkor az újságokban keresgéltem, hátha rábukkanok halott
vagy eltűnt gyerekekről szóló hírekre, de semmit nem találtam.
Azonban nem tetszett a dolog. Beszéltem anyáddal, hogy abba
kellene hagynunk az egészet, de ő kitért a hitéből. A fejemhez vágta,
hogy nem fogom fel az ügy fontosságát és azt, mekkora hatalomról
van szó. Rájöttem, hogy teljesen átmosták az agyát. Árulónak
nevezett és összevesztünk. Többet nem jártam a találkozókra, de
még hónapokig kaptam az emlékeztetőket.
– Emlékeztetőket?
– Olyasmi, amit más nem vesz észre, de én nagyon is tisztában
voltam a jelentésével.
– Például?
– Jelzések… Vércseppek a házam bejáratánál, egy dobozka
állatszőrrel és füvekkel. Egyszer a kislányom megjött az iskolából, és
néhány szem diót hozott a kezében, egy nőtől kapta az úton.
– Diót? Mit jelent ez? – kérdezte Amaia, és közben arra
gondolt, hogy Flora is egy szem diót helyezett Anne Arbizu sírjára.
– A dió a belagile hatalmát jelképezi. A boszorkány a gyümölcs
belsejébe koncentrálja rontását. Ha egy gyermeknek adja a diót, és
az megeszi, súlyosan megbetegszik.
Amaia megfigyelte, hogy az asszony izgatottan tördeli kezét az
ölében.
– Miért gondolja, hogy efféle „emlékeztetőket” küldtek Önnek?
 – Hogy eszemben tartsam, és sose beszéljek a társaságról.
– Anyám továbbra is találkozott velük?
– Biztos vagyok benne, bár természetesen nem láttam. Viszont
a tény, hogy többet szóba sem állt velem, bizonyítja ezt.
– Összeállítana egy listát azok neveiről, akik odajártak?
– Nem – felelte Elena nyugodtan. – Nem teszem meg.
– Van arról tudomása, összejárnak-e még?
– Nincs.
– Meg tudja adni nekem a címet, ahol a találkozókat tartották?
– Nem figyelt arra, amit mondtam. Ha megtenném, borzalmas
dolog történne a családommal.
Amaia az asszony arckifejezését tanulmányozta és
megállapította, hogy valóban hisz ebben.
– Rendben van, Elena, ne aggódjon, nagyon sokat segített –
szólt, és észrevette, hogy az asszony azonnal megkönnyebbül. – Még
egy utolsó kérdés.
Elena ismét megmerevedett a kérdésre várva.
– Az Ön csoportjában mutattak be emberáldozatot?
Az asszony keresztet vetett.
– Kérem, menjen el! – szó szerint kitessékelte Amaiát a szűk
folyosón. – Menjen el! – és szinte kilökte az utcára.
 25

Dél felé járt. Amaia kényelmesen vezetett nagynéniéhez és hálás volt

a felhőkön keresztül félénken kibukkanó napsugarakért, amelyektől
a kocsiban is kellemes lett a hőmérséklet.
– Megjött Amaia – hallotta nővére hangját az ajtóban.
Leült a lépcsőre, hogy levegye a csizmáját és zokniban indult
James felé, aki a nappali közepén ringatta Ibait a vállán, mintha
táncolnának. Amaia odalépett és megcsókolta az alvó kisfiút.
– James, fantasztikus táncos vagy, sikerült annyira eluntatnod
a fiadat, hogy elaludt.
A férfi elmosolyodott.
– Csak egy nyugodt pillanatot kaptál el, egyébként salsázni,
szambázni, sőt tangózni is szoktunk.
Engrasi néni kijött a konyhából egy kenyérrel a kezében és
bólintott.
– Megerősítem, táncos legények ezek.
Amaiának hirtelen eszébe jutott valami.
– Néném, emlékszel arra a férfira, aki Juanita nagymama
házában a kertet gondozza, az az Esteban? Azt mondtad, beszélsz
vele, hogy folytathatja a munkáját.
– Megtettem, megnyugodott.
– Nos, a minap meglátott, elbújt a bokrok között és úgy nézett
rám, akár egy gyilkosra. Már-már elfelejtettem, mert akkor tértem
haza lázasan, de igazság szerint nem tűnt túl barátságosnak.
– Attól félek, ez nem fog megváltozni, nagyon nehéz és
visszahúzódó ember. Régen nem ilyen volt, de az élet eléggé elbánt
vele. A felesége évekig betegeskedett, depressziós volt és szinte ki
sem mozdult. Egyszer munkából hazajövet holtan találta. Úgy tűnt,
a fiuk előtt tette, aki tizenegy-tizenkét éves lehetett akkoriban. Azt
beszélik, a gyerek nagyon ragaszkodott az anyjához, és ez teljesen
összetörte. Intézetbe küldték, talán Svájcba. A férfi óriási áldozatot
hozott, hogy a gyerek tanulhasson, de amaz sosem tért vissza. Úgy
beszélt róla, mint egy rendkívül tehetséges fiúról, aki az Egyesült
Államokban él, de egy idő után nem emlegette. Most már szinte
semmiről se beszél, csak a kertről, illetve leginkább arról sem.
Szerintem ő is depressziótól szenved, mint annyian errefelé.
James a bölcsőbe fektette Ibait, majd mindnyájan asztalhoz
ültek.
– Milyen jó, hogy mindenki itt van – szólt Engrasi, amikor
letelepedtek.
Amaia tehetetlenül nézett.
– Tudjátok, milyen a munkám… Ma este viszont San
Sebastiánba megyek.
James nem tudta leplezni csalódottságát.
– Itthon alszol?
– Ha megtalálom, amit keresek, valószínűleg nem jövök haza.
James nem reagált, de tőle szokatlan módon szótlanul ebédelt.
– San Sebastiánba… – visszhangozta a nagynéni
elgondolkodva.
– Mihelyt tehetem, visszajövök.
– Néhány nap múlva lesz a kiállításom a Guggenheimben,
remélem, el tudsz jönni.
– Az még odébb van – felelte Amaia.
– Most is elkísér az a bíró? – szegezte rá tekintetét James.
Ros és Engrasi abbahagyták az evést és felnéztek.
– Nem, James, ezúttal nem jön velem, bár talán jó lenne. Egy
kisbaba holttestét keresem egy temetőben, egészen biztosan
engedély kell hozzá, és minden szép és jó lesz, ezért egy bíró nagyon
is jól illene oda – válaszolta Amaia szarkasztikusan.
James megbánta, amit mondott és lesütötte a szemét, Amaia
pedig érezte növekvő dühét, amely valójában védekező
mechanizmus volt férje – jogos? – gyanakvása ellen. Eközben
megszólalt a telefonja, vibrálása az asztalon úgy hatott, akár egy
döglődő légy zümmögése. Amaia nem vette le a szemét Jamesről.
– Salazar – vetette oda gorombán a telefonba.
Ha Iriarte észre is vette feszültségét, jól palástolta.
– Főnök, lövöldözés volt a Giltxaudi közelében, egy egyszintes
házban.
– Halottak, sebesültek?
– Nincsenek, egy nő – elmondása szerint – betörőre lőtt.
Amaiának már a nyelvén volt, hogy ezzel akár ők maguk is
foglalkozhatnak.
– Jonan szerint jobb, ha Ön idejön, a családon belüli erőszak
kissé speciális esetével állunk szemben.
A kis házat rendezetlen kert vette körül: valaki kivágta az
összes bokrot és növényt, amitől az egész udvar feldúlt csatatérnek
hatott. Amaia bement a fémkerítés kapuján. Az udvaron és a köves
ösvényen pár csepp vér vöröslött.
– Nem túl tehetséges kertészek – kommentálta Iriarte.
– Tökéletes kilátás: mindentől megszabadult, ahol egy
csavargó megbújhatna. Kissé paranoiás, de hatékony – jegyezte meg
Jonan.
Egy határozott tekintetű szőke nő nyitott ajtót.
– Erre jöjjenek – vezette a konyhába a látogatókat. – Ana
Otaño vagyok, Nuria húgom lőtt, de mielőtt beszélnek vele,
valamiről tudniuk kell.
– Rendben, hallgatjuk – szólt Amaia és intett Jonannak, aki
kiment a nappaliba.
– Ez a ház a szüleinké. Ama meghalt, aita öregotthonban van.
A húgom hazatérése óta itt él, a fickó pedig, akire rálőtt, a volt férje.
Antonio Garridónak hívják, és távoltartási végzés van érvényben
ellene. Első látásra nem tetszett nekünk, de a testvérem majd
megőrült érte, házasságuk után pár hónappal a férje meggyőzte,
hogy munka miatt költözzenek Murciába. Egyre ritkábban
telefonált, és amikor beszéltünk, nagyon furcsán viselkedett. Egy idő
után mindenkit maga ellen haragított, és megszakították az összes
kapcsolatot a családdal. Két évig nem hallottunk felőle. Egész idő
alatt be volt zárva az otthonában, láncon, akár egy kutya, amíg
egyszer sikerült megszöknie és segítséget kérnie. Negyvenkilósra
fogyott és sántított egy lábtörés miatt, amit a férje okozott, és
magának kellett helyreigazítania a csontot, ugyanis a fickó nem vitte
kórházba. A bőre száraz volt, a haja akár a kender, fején kopasz
foltok éktelenkedtek. Négy hónapot töltött a kórházban, majd
amikor kijött onnan, idehívott. Agorafóbiától szenved, nem képes a
kertnél távolabb kimozdulni, de már jobban van: szeme ismét
csillog, gyapjúsapkája alatt pedig már nő a haja, akár egy
kisgyereknek. Egy hónapja ez a disznó bírói engedéllyel kijött a
börtönből, ekkor legelőször is felhívta a húgomat és közölte, hogy
eljön érte.
Szünetet tartott és sóhajtott.
 – Órákig telefonálgattam, csengettem az ajtón, majd végül
betörtük a hátsó ablakot és azon keresztül bejöttem. Kerestem és
hívogattam őt, de nem felelt. Tudtam, hogy nem mehetett messzire,
az orvoshoz is alig bírom elcipelni, és az ajtó is zárva volt belülről.
Ismét végigkutattam a lakást, és tudja, hol találtam rá? A
ruhaszárítóban, összegömbölyödve. Még mindig alig hiszem el, ott
szipogott és igyekezett visszafojtani a zokogását. Amikor
megtaláltam, elkezdett visítozni, mint egy patkány, és összepisilte
magát. Több mint egy negyedórába telt, amíg meggyőztem, hogy
előbújjon. Megfürdettem, felöltöztettem és betuszkoltam a kocsiba.
Mindketten tudtuk, hogy eljön a nap, amikor ez a gazember
megjelenik, de azt is tudtam, hogy nem tehetek többet a
testvéremért. Megesküdtem, hogy ha az a haramia a szemem elé
kerül, valamelyikünk rács mögött találja magát, Nuria viszont
egészen biztos a temetőben végzi. Azon a napon, amikor a
ruhaszárítóban rátaláltam, tudtam, hogy vagy lépek valamit, vagy
hamarosan eltemethetem a testvéremet. Egész idő alatt visított a
kocsiban: „Meg fog ölni, semmit sem tehetünk, meg fog ölni!” Ezért
először is elvittem a temetkezési vállalathoz, és amikor beléptünk,
ezt mondtam: „Válassz magadnak koporsót, ha annyira meg akarsz
halni, de legalább olyat nézzél ki, ami tetszik”. Nuria rámeredt a
koporsókra és abbahagyta a sírást. „Nem akarok meghalni” – szólt.
Akkor kocsiba ültettem és kivittem az erdőbe. Ott lövöldözött, amíg
ki nem fogytunk a munícióból. Először nyöszörgött és annyira
reszketett, hogy fél méterről sem találta el egy franciaágy matracát,
de visszatértünk másnap, harmadnap, és azután is… Mindenféle
edényekre, dobozokra és üvegekre lőtt. Az utóbbi hónapban a
házamban lévő összes hulladékot felhasználtuk célpontnak. És
ahogy teltek a napok, Nuria egyre ügyesebb lett, és a hozzáállása is
változott. Életében először láttam erősnek, és azért mondom ezt,
mert Nuria mindig is úgy viselkedett, mint egy marionett, egy
gyenge, sérülékeny baba, bármi megtörhette. Próbáltam meggyőzni,
hogy jöjjön haza, de ő inkább itt maradt, és végül megértettem,
mennyire fontos, hogy képesnek érzi magát erre. – Mélyen sóhajtott.
– És most, ha akarnak, beszélhetnek Nuriával.
A nappaliba véres nyom vezetett. Az ajtón a vércseppek legyező
alakban terültek szét, a földön pedig egy igazságügyi szakértő hajolt
a folt felé.
Jonan odalépett és suttogva, nehogy az ablaknál ülő nő
meghallja, Amaia kezébe csúsztatott egy elmosódott fénymásolatot,
amely egy harmincöt éves férfi múltjáról tartalmazott adatokat. Az
asszony rendkívül vékony volt, bő melegítője még inkább
hangsúlyozta soványságát. Gyapjúsapkája alól előbukkant szőke,
göndör haja. Törékeny megjelenése ellentétben állt azzal az
álmodozó nyugalommal, amellyel a nappaliban tevékenykedő
rendőröket figyelte.
– A betolakodó betörte a hálószoba ablakát és egészen idáig
hatolt, miközben szólította a nőt, aki ugyanott ült, ahol most is, és
amikor a férfi belépett, rálőtt. A jobb fülén találta el. A földön egy
porcdarab található, az ajtón szétfröccsent vér a lövedék sebességére
és a találat helyére utal, a töltény pedig a kanapé alatt van. Vérzett,
akár egy disznó, a nyom egészen az ajtóig, majd a kapuig vezet.
Nyilván kocsival volt.
Amaia és Iriarte körbenézett.
– Értesítsük a kórházakat, a gyógyszertárakat és az
elsősegélynyújtó helyeket: valahol kezeltetnie kell magát.
– Arról nem is beszélve, hogy a jobb fülére nyilván
megsüketült.
– Milyen szag ez? – fintorgott Amaia.
– Fekália, főnök – felelte Jonan mosolyogva. – A fickó
összecsinálta magát, amikor az asszony rálőtt; hasmenése volt,
egészen pontosan, mindenütt maradt pár csepp.
– Hallod, Nuria? – ült Ana a testvére mellé. – A pasas annyira
megijedt, hogy betojt.
– Szervusz, Nuria – lépett hozzá Amaia. – Jól vagy?
Válaszolnál néhány kérdésre,
– Igen – felelte nyugodtan a nő.
– Elmesélnéd, mi történt?
– Itt olvasgattam – mutatott a könyvre az asztalon –, és
meghallottam a zajt a hálóból és tudtam, hogy ő az.
– Miből gondoltad?
– Ki más törné be az ablakot? Ana tudja, hogy a fürdőszoba
ablakának rossz a zárja. Ezenkívül pár napja felhívott és közölte,
hogy eljön. Idebent pedig a nevemen szólított.
– Mit mondott?
– Azt mondta: „Nuria, itt vagyok, ne bújj el!”
– És te mit csináltál?
– Telefonálni akartam, de nem működik.
 Iriarte felemelte a tévéállványon lévő készülék kagylóját.
– Nem cseng ki, valószínűleg átvágta a vezetéket odakint.
Amaia folytatta.
– És utána mi történt?
– Elővettem a puskát és vártam.
– Puskát tartottál?
– Mindig velem van, sőt azzal alszom.
– Folytasd.
– Megállt az ajtóban és nézett. Valami olyasmit mondott, hogy
kórházba küld és elnevette magát, én pedig arra kértem, menjen el.
„Menj innen” – szóltam, „vagy rád lövök”. Nevetett és bejött.
– Azt mondta, kórházba küld?
– Igen, ilyesmit.
– Hányszor lőttél rá?
– Egyszer.
– Rendben. El tudnál jönni a rendőrségre, hogy vallomást
tegyél?
A nővére tiltakozni kezdett, de ő félbeszakította:
– Igen, elmegyek.
– Nem fontos, hogy ma gyere, ha nem vagy jól, holnap is
megteheted, amikor jobban érzed magad.
– Remekül érzem magam.
– Itt maradsz vagy a testvérednél leszel?
– Itt maradok, ez az otthonom.
– Kirendelünk az ajtóba egy járőrt, de jobb lenne, ha a
nővéredhez mennél.
– Ne aggódjon értem, nem tér vissza, hiszen tudja, hogy nem
félek tőle.
Amaia Iriartéra nézett és bólintott.
– Jól van, végeztünk – ezzel felállt és elindult kifele.
– Felügyelő – állította meg Nuria –, igaz, hogy összecsinálta
magát?
– Igen, úgy tűnik – nézett Amaia a gyanús cseppekre.
A nő kiegyenesedett és gyermeki örömmel eltátotta száját,
mintha születésnapi meglepetést látna.
– Még valami, Nuria: rendelkezik Antonio bármilyen
jellegzetes fizikai vonással?
– Ó, igen – emelte fel az egyik kezét az asszony –, a jobb keze
mutató-, középső és gyűrűsujján hiányzik az első három ujjperc.
Évekkel ezelőtt vágta le neki egy guillotine olló.
Nuria már az ajtóban érte utol őket.
– „Elviszlek a kórházba”: ezt mondta. „Elviszlek a kórházba”,
biztos vagyok benne.
– „Elviszlek”? Nem „elküldelek”?
– Így hangzott, egészen biztosan.
 26

1980. június 23.

Képtelen volt abbahagyni a sírást. A hörgő zokogás intenzív,

fullasztó görcsei egy ideje enyhültek; gyomrában valamiféle
nyugalmat érzett, mintha tátongó szakadék nyelte volna el a kezdeti
rémületet és kétségbeesést.
A nappaliban ült abban a házban, amely egészen addig az ő és a
felesége számára az otthont jelentette. Karjában tartotta újszülött
kislányát és egyre csak zokogott, mintha valahol legbelül
megnyitottak volna egy csapot: sosem gondolta, hogy ennyi könnye
lehet.
Manuel Hidalgo doktor sápadt, eltorzult arccal ült barátja elé,
és hol a Juan karjában alvó kislányra, hol az apára nézett, akinek a
patakzó könnyei átitatták a csecsemő takaróját.
– Mi történt odabent? – nyögte ki Juan.
– Az én hibám, Juan, már mondtam neked, hogy depressziós
volt és rosszul viselte. Nem tettem meg mindent, az orvosaként meg
kellett volna győznöm, hogy kórházban szüljön, még ha tiltakozott
is.
– És most mi lesz, Manuel, mit teszel?
– Nem tudom – válaszolt a doktor zaklatottan.
Hidalgo húga, aki a falnak támaszkodva állt, megszólalt.
– Az egyetlen, ami biztos, hogy nem tudhatjuk pontosan, mi
történt.
Juan felkapta a fejét, mint akit áramütés ért.
– Hogy mondhatsz ilyet, Fina? Mindketten láttátok, akárcsak
én, mit művelt Rosario, amikor beléptünk a szobába.
– Amit te látni véltél… Én csak egy asszonyt láttam, aki éppen
egy párnát tehetett a kislány feje alá.
– Fina, a párna az arcán volt, és nem a feje alatt.
 – Odaeshetett, amikor meglökted a feleségedet.
Juan a fejét rázta, Manuel pedig közbeszólt.
– Fina, mire célzol?
– Megvizsgáltam a holttestet, és nem fedeztem fel erőszakos
halálra utaló jeleket. Valóban úgy tűnik, megfulladt, de ez akár
bölcsőhalál is lehet, ami eléggé elterjedt az újszülötteknél. Az esetek
nagy része a születés utáni első órákban történik.
– Fina, ez nem bölcsőhalál.
– Mégis mit akartok? – emelte fel hangját az asszony. –
Rendőrséget hívni? Botrányt csapni a sajtóban? Bezárni egy
asszonyt, aki kiváló anya és szenved, mert te, bátyám,
elmulasztottad kezelni a nyilvánvaló tüneteket? Elmeséled a
rendőrségnek, hogy megfelelő kezeléssel el is lehetett volna kerülni
az egészet? Hiszen romba döntenéd a karrieredet és ezt a családot,
ez nem jutott eszedbe?
Hidalgo doktor behunyta a szemét, és még jobban belesüppedt
a kanapéba.
– Igaz ez? – kérdezte Juan. – Rosario normális lehet, ha
gyógyszert kap?
– Nem tudom, Juan, de kétségkívül javulhat az állapota.
Juan abbahagyta a sírást.
– Mit fogsz tenni?
Az orvos felállt és kiment a konyhába. Fina rendkívül
hatékonyan tevékenykedett. A kis test letakarva hevert az asztalon,
arcán egy kendővel. Hidalgo odalépett hozzá. A jelenet arra
emlékeztette, amikor anyja a kelesztés előtt a kenyértésztát hagyta
pihenni. Levette a kendőt, és a kicsi arcocskáját tanulmányozta:
mozdulatlan volt, a fulladás jellegzetes, lilás színével, ami
csalhatatlan jele volt az őt ért nyomásnak.
Kinyitotta táskáját, ledobott az asztalra egy nyomtatványos
könyvecskét, amelyre rá volt írva: „Halotti bizonyítványok.”
Gondosan kisimította az első lapot, és takaros betűkkel rávezette:
„Hirtelen csecsemőhalál szindróma (bölcsőhalál)”. Aláírta. Ismét
rápillantott a halott kislány arcára, majd gyorsan a mosogató fölé
hajolt és hányt.
 27

– Jó napot! – szólította meg a recepcióst. – Sarasola doktorral

szeretnék beszélni. Bejelentene?
A férfi arcán alig látható meglepetés futott végig, de gyorsan
visszanyerte nyugalmát és így szólt:
– Sajnálom, nincs tudomásom arról, hogy Sarasola doktor az
intézetünkben dolgozna.
Amaia meglepetése láthatóbb volt.
– Hogyhogy nincs? Sarasola doktor. Sarasola atya, a
pszichiátriáról.
A recepciós a fejét rázta.
Amaia Jonanra nézett zavartan, majd elővette
rendőrigazolványát és a férfi arcához emelte:
– Mondja meg neki, hogy Salazar felügyelő van itt.
A recepciós felvette a kagylót és tárcsázott, eközben igyekezett
titkolni a rendőrigazolvány által okozott ijedtséget. Szívélyesen
elmosolyodott.
– Bocsásson meg, rendkívül szigorú szabályaink vannak olyan
eminens személyiségek védelmére vonatkozóan, mint Sarasola atya.
Ha kiderülne, hogy itt tartózkodik, a recepció hemzsegne a
jelentkezőktől, akik találkozni szeretnének vele. Azonnal fogadja
Önöket. Negyedik emelet. Egy kolléga várja majd Önöket a liftnél, és
még egyszer elnézést kérek.
Amaia szótlanul a lifthez indult. Amikor a negyediken kinyílt
az ajtó, egy fiatal apáca várta őket és elkísérte a folyosón a
nővérszobával szomszédos irodába, majd hellyel kínálta a
vendégeket és csendben kiment. Egy perc múlva Sarasola atya
nyitott be.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, felügyelő. Látom, kísérővel
érkezett – nyújtott kezet Etxaide segédfelügyelőnek –, ebből arra
következtetek, hogy rendőrségi és nem orvosi témában keresnek.
– Bizonyos szempontból mindkettő, de előbb beszéljük a
rendőrségi részéről.
Sarasola leült és összefonta karját.
– Amint már értesülhetett róla, újabb templomgyalázás történt
Arizkunban. A környék egyik középkori épületében gyújtogattak,
elvonták a járőr figyelmét, és ezt felhasználva követték el a
bűncselekményt, amely ezúttal a homlokzat megrongálásával és
újabb csontok elhelyezésével járt. Eddig egy arizkuni fiatalt
hallgattunk ki, aki az agoték és a történelem iránt tanúsított beteges
vonzalma folytán haragszik az egyházra. Nagyon tehetséges fiú,
éppen az anyját gyászolja, és talán kissé eltévelyedett, azonban meg
vagyunk róla győződve: még ha elősegítette vagy lehetővé is tette a
bűncselekményt, semmiképpen sem ő a templomgyalázó. Még nem
fejeztük be nyomozást, de úgy vélem, rövidesen letartóztathatjuk az
illetőt, és ezt a fiú együttműködésének köszönhetjük, minden
szükséges információt megadott ahhoz, hogy elfogjuk a vétkest.
– Értem – mérlegelte Sarasola a hallottakat –, az erény
példaképe. Gondolom, ezt a kisangyalt is elkapják. Az egyházmegye
majd kezdeményezi a büntetőeljárás elindítását.
– Már említettem, hogy együttműködött.
– De ő a felelős.
Amaia Sarasola arcát mustrálta és azon elmélkedett, valóban a
felelős érdekli-e őket, vagy csak bűnbakot keresnek.
– Nem így van: ő egy eltévelyedett kamasz, akit az elkövető
manipulált. Nem tartjuk indokoltnak a vádemelést.
Sarasola keményen nézett Amaiára, mintha ellenvetést
fogalmazna meg, de végül felengedett és enyhén elmosolyodott.
– Rendben, ha Önök nem látnak erre indokot, akkor várjuk a
letartóztatást.
Jól ismerte az engedményt mint a tárgyalási technikát, amikor
valamit valamiért adnak cserébe. Várt.
– És most valószínűleg az orvosi része következik.
Amaia elmosolyodott, tehát valóban nem tévedett.
– Nem szeretne kettesben beszélni? – sandított Sarasola
Jonanra. – Bocsásson meg, de nagyon érzékeny témákról van szó.
– Maradhat – felelte Amaia.
– Én azt szeretném, ha nem lenne jelen – szakította félbe
Sarasola.
– A nővérszobánál leszek – jelezte Jonan, és kiment.
Sarasola megvárta, amíg becsukódik az ajtó és ismét
megszólalt.
– Rendkívül bizalmasan kezeljük az orvosi adatokat. Vegye
figyelembe, hogy Ön a lánya, de a többiek számára minden, ami az
anyja kezelésére vonatkozik, az orvosi titok része.
– A múltkor a Santa María de las Nieves Klinikán azt mondta,
ismerte Rosario esetét. Ha jól tudom, sosem kezelte, honnan
szerzett róla tudomást, és mióta foglalkozik az üggyel?
– Már elmagyaráztam: olyan pszichiátriai eseteket igyekszünk
felkutatni, amelyek az anyjáéhoz hasonló konkrét tüneteket
mutatnak.
– A gonosz tüneteit?
– Igen. A pszichiátriai kongresszusokon elemzik az érdekesebb
eseteket, amelyek elősegíthetik az előrelépést. A páciens neve nem
hangzik el, de megemlítik az illető korát és mindent, ami a
betegségéhez személyesen vagy családilag kapcsolódik.
– Így értesült Rosario betegségéről?
– Igen, biztos vagyok benne, hogy először egy konferencián
hallottam a történetét; nem kizárt, hogy maga Franz doktor
említette.
– Franz doktor a Santa María de las Nievesből?
– Nincs ebben semmi különös, ne aggódjon. Amint mondtam,
ez egy megszokott eljárás, amely során a résztvevők megosztják
egymással a betegségekre és a kezelésekre vonatkozó
tapasztalatokat. Mindez – az orvosi szaklapokban megjelenő
cikkekkel együtt – a munkánk alapvető részét képezi. Szeretné látni?
Amaia megrezzent.
– Tessék?
– Szeretné látni az anyját? Nagyon nyugodt, jól néz ki.
– Nem – felelte Amaia.
– Ő nem láthatja Önt: tükörüvegen keresztül lehet megfigyelni,
amilyet Önök is használnak a rendőrségen. Úgy vélem, így megfelelő
elképzelése lesz a beteg jelenlegi állapotáról, és nem bocsátkozik
majd felesleges feltételezésekbe.
Sarasola doktor felállt és az ajtó felé indult. Amaia utána
sietett, miközben érezte, hogy zavara egyre nő. Nem akarta látni, de
az atyának igaza volt, tudnia kell mennyire hiteles az állapotában
történt fejlődés, amelyről Franz doktor beszámolt, és mennyire
manipulálhatók az eredmények.
A Rosario szobája melletti terem valóban emlékeztetett azokra
a helyiségekre, amelyek a rendőrségen a kihallgatószobák mellett
helyezkedtek el. Sarasola doktor belépve üdvözölte a technikust, aki
az üvegen keresztül felvett mindent, ami a szobában történt. Amaia
követte. Rosario háttal ült, a függöny nélküli ablakok felé fordulva, a
kintről érkező erős fény láttatni engedte profilját. Amaia belépett
Sarasola mögött, és óvatosan odament az üveghez. Mintha csak a
nevét kiáltották volna, mintha egy Amaia által kibocsátott villám
érné, Rosario szörnyű cápaként fordult lassan a tükör felé, és arcán
iszonyatos, elégedett grimasz rajzolódott ki. Amaia mindezt éppen
csak megpillantotta, ugyanis ösztönösen hátralépett és elbújt a fal
mögé.
– Lát – szólt elborzadva.
– Nem, nem látja és nem is hallja: a szoba hermetikusan zárt.
– Lát – ismételte Amaia –, húzza le a redőnyt.
Sarasola a klinikus tekintetével szemlélte, arcára kiült az
érdeklődés.
– Azt mondtam, húzza le a redőnyt! – vette elő a fegyverét
Amaia. Sarasola odament az üveghez és megnyomott egy gombot,
amitől a redőny automatikusan leereszkedett.
Amaia csak akkor mert ellépni a faltól, amikor meghallotta a
kattanást, és meggyőződött arról, hogy a redőny valóban le volt
húzva. Fegyverét szorongatva kiment a szobából. Sarasola követte,
de közben megkérdezte a technikust:
– Mindent felvettél?
Amaia dühösen vonult a folyosón a pap kíséretében.
Ön tudta, mi fog történni.
– Fogalmam sem volt róla – felelte a férfi.
– De tudta, hogy valami történni fog – pillantott vissza Amaia.
Az atya nem válaszolt.
– Nem lett volna szabad ezt tennie a megkérdezésem nélkül.
– Kérem, várjon! Ami történt, nagyon fontos, beszélnem kell
Önnel.
– Sajnálom, Sarasola doktor – szólt Amaia, és nem állt meg –,
most mennem kell, majd máskor.
Hat másik fehér köpenyes orvossal együtt értek a
nővérszobához. Érdekes látványt nyújtottak, és tisztelettudóan
megálltak, amikor észrevették a papot. Sarasola feléjük intett, és
Amaiához fordult:
– Milyen szerencsés egybeesés. Nézze, felügyelő, ez a csapat
foglalkozik az anyjával, elsősorban Berasategui doktor…
– Máskor – vágta el Amaia. A mosolygó társaságra pillantott,
majd elindult a lift felé, és közben azt mormogta: „Engedelmükkel”.
Megvárta, amíg bezáródnak az ajtók és így szólt:
– A fenébe is, Jonan, azt hiszem, hibát követtem el, amikor
áthozattam anyámat ide. Sosem voltam teljesen meggyőződve a
dolog helyességéről, most viszont komoly kételyeim támadtak, és
nem azért, mert nem hinném, hogy a legjobb kezelést kapja… Más
miatt.
– Sarasola?
– Igen, valószínűleg róla van szó, van benne valami, nem
tudom megfogalmazni, de nagyon arrogáns… Ugyanakkor tudom,
hogy bizonyos szempontból igaza van.
– Amikor gyerek voltam, azt pletykálták, hogy az Opus Dei
pszichiátriai részlegén ördögűzéseket tartanak: ha tudomásukra
jutott egy démoni megszállottságról tanúskodó eset, bárhol is
történjék a világon, a papok értesítették őket, és ők magukra
vállalták a költségeket, a szállítást, és természetesen a „kezelést” –
Jonan nem mosolygott.
Amaia is komolyan felelte:
– Amikor Sarasola felajánlotta, hogy hozzuk ide anyámat, félig
tréfából megkérdeztem, hogy ördögűzést akarnak-e végezni.
Elgondolkodott.
Jonan adott Amaiának pár percet, mielőtt megérdeklődte
volna:
– És mit válaszolt?
– Hogy az anyám esetében ez nem szükséges. És nem tréfált.
 28

A lépcsőházban viasz- és fémpolírozó illata terjengett, az ajtótól a

liftig sűrűn kirakott aranyozott sárgaréz díszítés tisztításához
használhatták. Mindketten megcsodálták a faburkolatú,
bársonyüléses, márványgombos régi liftet, de inkább a lépcsőt
választották.
A lakásban fő- és személyzeti bejárat is volt, miután
mindkettőbe becsöngettek, egy hetvenéves forma férfi jelent meg az
utóbbiban, és a látogatókra mosolygott.
– Te vagy Amaia?
A felügyelőnő bólintott, és mielőtt szóhoz jutott volna, a férfi
átölelte és kétoldalt megcsókolta az arcát.
– Ignacio nagybácsid vagyok, nagyon örülök, hogy
megismerhetlek!
A férfi átvezette egy sötét folyosón, amely még
homályosabbnak tűnt a fényes szobához képest, amelybe nyílott.
– Amaia, bemutatom a nagynénéidet és nagybátyádat: Ángelát,
Mirent és a férjét, Samuelt.
Az asszonyok nehézkesen felálltak és körbevették Amaiát.
– Drága Amaia, mennyire örülünk, hogy felhívtál bennünket,
milyen kár, hogy eddig nem ismertük egymást!
Közrefogták, a kanapéhoz vezették és mellé telepedtek.
– Tehát rendőr vagy!
– A navarrai rendőrségnél – felelte.
– Szűzanyám, ráadásul felügyelő!
Amaia kimerülten pillantott Jonanra, aki szemben ülve
elragadtatva nézte a jelenetet. Furcsán érezte magát. Juanita
amatxin és Engrasi nénin kívül sosem tapasztalta a valahova
tartozás büszkeségét, amelynek a nagynénik és nagybácsik most
élénk tanújelét adták, pedig alig tíz perce ismerték őt, és mindössze
néhány órája értesültek létezéséről a telefonhívása után.
Anyja emlegette néha a San Sebastián-i rokonságot, amikor
gyerekkoráról beszélt, és a kislányok kérdezősködésére azt
válaszolta, hogy „nem beszélünk erről, ez a felnőttek dolga”. Az
ikrek, Ignacio és Miren hetvenévesek lehettek, az idősebb Ángela
pedig rendkívüli módon hasonlított Amaia anyjára, ami annál
meglepőbb volt, hiszen jellemben nagyon különböztek. Ángelában is
megvolt az az elegancia, amit Amaia mindig megcsodált anyjában,
de hiányzott belőle Rosario fennhéjázó büszkesége. Derűs,
állandóan mosolygó teremtés volt, akinek a szeme emlékeztetett
legkevésbé Rosarióra. Ángela tekintete a nappali ablakában
fenségesen csillogó Vizcayai-öblön kalandozott, majd megpihent a
porcelán kávéskészleten, a végül Amaiát tanulmányozta ajkán
őszinte mosollyal; minden feszültséget nélkülözött, ami testvérét
jellemezte. Arca egyszer csak hirtelen elborult.
– Hogy van anyád? Csak nem…
– Nem, nem. Él, egy intézetben van. Az állapota eléggé…
speciális.
– Fogalmunk sem volt a létezésedről, Amaia; a két idősebb
lányról – Flora és Rosaura, ugye? – tudtunk, de nem mondta, hogy
van egy harmadik lánya is. Egyre jobban eltávolodott tőlünk. Egy
napon egyszerűen közölte velünk, hogy hagyjuk békén, a
családjának azt tekinti, amit a férjével alapított a Baztánban, és
hallani sem akar rólunk.
– Igen, anyám mindig is nehéz eset volt kapcsolatok
szempontjából.
– Nem mindig – jegyezte meg Ángela. – Kiskorában sugárzott,
akár a napocska, mindig vidám volt, folyton énekelt. Később lett
furcsa.
– Amikor a Baztánba költözött?
– Ó, dehogy, eleinte minden rendben volt közöttünk.
Nyaranként eljött hozzánk a nővéreiddel, mi is jártunk nálatok jó
párszor.
Ignacio közbeszólt:
– Azt hiszem, azóta, amióta meghalt a kislánya.
Amaia felemelkedett a helyén:
– Ti tudtátok ezt?
– Tudtuk vagy sem… Akkor értesültünk róla, amikor
megtörtént. Azt se mondta nekünk, hogy gyereket várt, egyszer
telefonált és elújságolta, hogy lett egy kislánya, aki halva született.
– Halva született?
 – Igen.
– Emlékeztek a dátumra?
– Nos, nyár volt, a fiam akkor májusban volt elsőáldozó, tehát
ha jól számolom, 1980 lehetett. Igen, 1980.
Amaia kifújta a levegőt, mielőtt megszólalt.
– Abban az évben születtem.
A rokonok elképedve néztek rá.
– Nemrég tudtam meg, hogy volt egy ikertestvérem, aki a
halotti bizonyítvány alapján élve született és hirtelen csecsemőhalál
szindróma következtében hunyt el.
– Ó, Istenem – remegett meg Miren –, akkor az a kislány…
– Nincs ebben semmi csodálkozni való – jegyezte meg Ángela
–, Rosario mindig is hajlamos volt a füllentésre, kerülte a
magyarázkodást, amikor az kellemetlenül érintette, és ha valamiről
végül szót ejtett, az gyakran hazugság volt.
– Szerintetek miért mondta nekünk, hogy a gyermek halva
született, és miért nem mesélt a másik kislányról?
– Nyilvánvalóan nem volt más lehetősége, ha itt akarta
eltemetni.
Amaiának egy pillanatra elállt a szívverése.
Itt van eltemetve?
– Igen, a családi sírboltunkban. A szüleinktől örököltük és
most mindnyájunké, az összes testvér használhatja és jogunk van,
hogy oda temetkezzünk, de mivel közös tulajdon, mindig
értesítenünk kell egymást, ha felnyitjuk. Ő tudta mindezt, ezért
hívott fel, egyébként nem szólt volna. Emlékszem, nem akarta, hogy
jelen legyünk a temetésen. Végül elmentünk, de csak azért, mert
erősködtem, és nem azért, mert ő akarta.
– És az apám?
– Azt mondta nekünk, hogy az apád otthon maradt a lányokkal
és vezette a boltot, amit egy napra se lehetett bezárni.
– Nagyon szomorú szertartás volt – emlékezett vissza Ignacio.
– Sehol egy pap, vagy egy ismerős. Egyedül ő és a sírásó… És az
a kis ládika, még egy kereszt sem volt rajta. Meg is jegyeztem,
hogyhogy nincs kereszt a koporsón. Azt válaszolta: „nem kell, nincs
megkeresztelve”.
Amaia ajkába harapott, amint meghallotta mindezt.
– Vittünk egy virágcsokrot, ami az egyetlen jelzés maradt,
amikor a sírt lezárták. Megkérdeztem, hogy hívták a kislányt, hogy a
sírköves rávésse a nevét, de azt mondta nekünk, nem volt neve, ezért
ne írjunk rá semmit. De ott van. Hála Istennek azóta nem nyitottuk
fel, kopogjuk le, senki sem halt meg azóta – és a nagynéni babonás
mozdulatot tett.
Amaia mérlegelte a hallottakat.
– Valamelyikőtök látta a holttestet?
– A kislányét? Nem, a koporsó le volt zárva, és úgy vélem, egy
újszülött holttestének látványa senkinek sem hiányzott.
Amaia elgondolkodva nézett nagynénjeire.
– A halál oka körüli ellentmondásokon kívül a kislány
elhunytát is rejtély övezi. Anyám az egész család elől titkolta a
létezését, sem a nővéreim, se jómagam nem tudtunk róla, az orvosi
zárójelentés szabálytalanságai, bizonyos furcsa körülmények között
megjelenő csontok, amelyek valószínűleg a testvéremtől
származnak: mindez még gyanúsabbá teszi a születését és a halálát.
– De mi láttuk, ahogy elhantolták…
– Nem láttátok a… – meggondolta, hogy a „hulla” nem lenne
megfelelő egy halott újszülött esetében – a testet – szólt végül.
– Az Isten szerelmére! Mire célzol? – szörnyedt el Ángela. –
Talán nem is volt holttest?
– Talán nem az egész test volt…
A nagynénik és a nagybácsik aggódva elhallgattak és egymásra
néztek. Amikor Ángela megszólalt, nagyon komoly volt.
– Mit szeretnél tenni?
– Ellenőrizni.
– Ó, hiszen ez azt jelenti, hogy… – tette a kezét a szájára a
nagynéni, mint aki képtelen szavakba önteni a szörnyűséget.
Miren megfogta Amaia kezét, és így szólt:
– Nem kell semmit kérned, Amaia, te is örökös vagy, ezért
jogod van felnyittatni a sírt.
– Felhívom a temetőt – állt fel Ignacio. Pár perc múlva
visszatért. – Várni kell estig; zárás után, nyolc óra körül lehet menni.
Nem akarják kinyitni a sírt látogatási időben.
– Természetesen – mormolta Amaia.
– Elkísérünk – javasolta Ángela a többiek egyetértésével –, de
remélem, megérted, hogy nem nézünk bele, már kissé idősek
vagyunk az ilyesféle élményhez.
– Nem fontos, sajnálom, hogy ennyi bonyodalmat okoztam, így
is nagy szívességet tettetek, ezenkívül valóban nem egy kellemes
élmény.
– Ezért nem nézünk bele – nevetett az egyik nagybácsi –, de
veled megyünk.
– Köszönöm – felelte Amaia kissé meghatódottan.
– Főnök, beszélhetnénk röviden? – kérte Jonan, majd
Amaiával együtt felállt és kiment a folyosóra.
– Talán nem lesz gondja a sírbolttal, de a koporsó kinyittatása
engedélyköteles. A rokonai nem kérdőjelezik meg, és nekem se fog
eljárni a szám, de ha valami furcsát találunk, magyarázkodnunk kell,
miért nyittattuk fel.
– Jonan, képtelen vagyok elmondani ezt a bírónak,
túlságosan… Nem lehet elmondani egy bírónak, még semmiféle
bizonyítékom nincs, nem tudok semmit és amire gondolok, túl
borzalmas. Csak meg szeretnék róla győződni, ott van-e, látni
szeretném azt a kis koporsót.
Jonan bólintott, túl jól ismerte Salazart és tisztában volt azzal,
hogy nem elégszik meg annyival. Miközben a folyosón beszélgettek,
a nagynénje férje elment mellettük és bejelentette:
– Itt maradtok vacsorára.
A Polloe sírkert a San Sebastián-i Egia negyed dombján
helyezkedik el, a környék egyik alagútja fölött. Hatvannégyezer
négyzetméteres területén mintegy hétezer-ötszáz sírbolt és
háromezer-ötszáz urnahely található, nagy részük márványból és
kőből készült monumentális síremlék, amely a város uradalmi
múltjáról tanúskodik. Amaia családjának sírboltja három szinten
helyezkedett el, a két alacsonyabb közül egy harmadik emelkedett ki,
amelyen óriási kereszt uralta az egész felületet. A sírnál az
önkormányzat három munkatársa társalgott cigarettával a
kezükben. Egy csigával elmozdították a nehéz kőlapot, majd két
súlyos acéllécet helyeztek alá és rácsúsztatták a fedelet. A nagybácsik
és a nagynénik a sír lábánál álltak és hátraléptek, amint a gödör
megnyílt. Amaia és Etxaide odament. A külső szegélyt föld és száraz
moha borította, ami jelezte, hogy évek óta nem volt felnyitva,
szikkadt belsejéből áporodott szag áradt. Jobb oldalt egy
fémszerkezeten két régi koporsó állt. Semmi egyéb.
– Nem látszik semmi – szólt Amaia –, szükségem van egy
létrára.
Az egyik alkalmazott odalépett hozzá.
– Asszonyom, ahhoz, hogy lemenjen…
 – Igen – mutatta fel Amaia az igazolványát.
A férfi röpke pillantást vetett rá és odébbállt. Odahozták a
létrát, Amaia kesztyűt húzott és leereszkedett a gödörbe.
– Óvatosan! – kérte a nagynénje a sír széléről.
Jonan követte. A sírbolt tágasabbnak bizonyult, mint
amilyennek kívülről látszott, és az egyik sarkában, ahol alacsonyabb
volt a mennyezet, megpillantották a kis koporsót. Pontosan olyan
volt, mint amire a nénje emlékezett: kicsi, fehér és a fedelén még
halványan kirajzolódott a leszedett kereszt helye.
Amaia elbizonytalanodva megtorpant. Mégis mit művel?
Valóban ki akar nyitni egy koporsót, amelyben a testvére nyugszik,
akinek a létezéséről pár napja még nem is tudott? Tényleg ezt
szeretné?
És akkor eszébe jutott egy arc, amely ugyanolyan volt, mint az
övé, fájdalmat és örök bánatot tükrözött és sötét, elapadhatatlan
könnyekkel sírt. Egy kezet érzett a vállán.
– Csináljam én, főnök?
– Nem – fordult meg Amaia. Milyen jól ismerte! –
Megcsinálom én, de segítened kell, ki kell vinnünk a fényre.
Megfogták két oldalról a koporsót és amint felemelték, érezték
tartalmának súlyát. Jonan mélyet sóhajtott, Amaia hálásan nézett
rá, amiért ott volt vele és bátorította.
– Kérem az emelőt – fordult a sírásóhoz, felnézve a gödörből.
Végighúzta a kezét a koporsó fedelén, kitapogatta a szélét,
behelyezte az emelőt, és a fedél csikorogva megmozdult, ahogy a fém
súrolódott a fához. Amaia egy kissé beljebb tolta az emelő végét, és a
fedél lejött. Jonan két kézzel megfogta és Amaiára nézett, aki
bólintott, hogy leveheti. Fehér kendőfélébe tekert csomagocska
bukkant fel. Amaia elnézte néhány pillanatig, majd ujja végével
megfogta és leemelte a kendőt. Alatta széttépett műanyag zacskó
jelent meg és valami kavicsféle. Jonan eltátotta a száját és a
főnökére meredt. A felügyelőnő kinyújtotta a kezét, belenyúlt a
koporsóba, felmarkolta a kavicsokat és merengve hagyta, hogy
kifolyjanak a keze közül, tudván, hogy ez a maroknyi por minden,
amit találni fog.
 29

1980. június 24.

Ragyogó nyári reggel volt, Juan éppen a cumisüveget készítette elő a

konyhában. Az előző este Hidalgo doktor ellátta minden
szükségessel és megmutatta, hogyan kell etetni a gyermeket. Először
csinált ilyesmit: felesége Florát és Rosaurát is szoptatta, de a kicsivel
már nem tehette meg, az orvos által felírt kezelés kizárta ennek a
lehetőségét, továbbá célszerű volt elkerülni, hogy az anya egyáltalán
hozzáérjen a gyermekhez.
Juan átvitte a bölcsőt a nappaliba és onnan hallotta, ahogy a
kislány követeli az ételt. Karjába vette és elmosolyodott, ahogy látta,
milyen erővel harap rá a cumira. Fölé hajolt és homlokon csókolta,
majd tekintete a szoba túlsó végébe révedt, ahol egy másik
bölcsőben mozdulatlan kis csomagként feküdt másik lányának
holtteste.
Rosario kilépett a hálószobából, és szépségét látva Juannak
elszorult a szíve. Kétsoros krétacsíkos kosztümöt viselt; sminkje és
frizurája alapján nem lehetett volna megmondani, hogy tizenkét
órája szült.
– Rosario… hadd menjek veled! – kérlelte Juan ismét.
Az asszony nem lépett közelebb, a szoba közepén állva vetett
egy pillantást a férje karjában fekvő kislányra és az ablak felé
fordult.
– Már el van döntve, Juan, jobb lesz így. Itt kell maradnod,
hogy vigyázz a gyerekekre és vezesd a boltot, én pedig San
Sebastiánba utazom és elintézem a temetést. Már beszéltem a
testvéreimmel, várnak. Holnap visszajövök.
Juan lehunyta a szemét, hogy összeszedje erejét.
– Tudom, hogy ott akarod eltemetni, és semmi kifogásom
ellene, de… muszáj így vinned?
 – Már megbeszéltük. Nem akarom, hogy bárki is tudomást
szerezzen róla, és meg kell ígérned, hogy senkinek, még anyádnak
sem meséled el. Egy kislány született, itt van, megmutathatod. Ha
valaki meglát, azt mondjuk, hogy kórházba mentem a kicsivel, mert
köhögött. Holnap, ha visszatértem, majd azt mondjuk, rendbejött.
Rosario kipillantott az utcára.
– Megérkezett a taxi.
Juan is kinézett: egy pamplonai taxi volt. Rosario szokása
szerint most is mindenre gondolt. Megfordulva látta, amint az
asszony felveszi a táskáját, a bölcső fölé hajol, gyakorlott kezekkel a
karjába veszi a testet és finom kendőbe takarja, mintha élne.
– Holnap jövök – szólt, és szinte szeretettel szorította magához
a kis csomagot.
Juan néhány másodpercig elképedve figyelte feleségét:
kinézete nem sokban különbözött attól, mint amikor a többi
gyerekét vitte a templomba keresztelni. Lesütötte a szemét, magához
ölelte kislányát és életében először elfordult a feleségétől, hogy ne is
lássa.
 30

Miután elbúcsúzott a rokonoktól, beszállt a kocsiba és átengedte

Jonannak a volánt.
– Nincs minden veszve, főnök.
Amaia fellélegzett.
– Minden veszve van.
– A tény, hogy nem találtuk a holttestet, akár azt is jelentheti,
hogy él.
– Nem, Jonan, halott.
– Nem tudhatja.
Amaia nem felelt.
– Talán azon elrabolt gyerekek egyike lehetett, akiktől mindig
hangos a sajtó, sok ilyen eset volt.
– Az anyámtól nem rabolták el a lányát.
– Bocsásson meg, de lehetett akár házasságon kívüli gyerek is,
vagy akár pénzért is tehette: az emberek rengeteget fizetnek egy
újszülöttért.
– Egy kar nélküli újszülöttért?
– Talán ezért adta örökbe, a testi fogyatékossága miatt.
Amaia elgondolkodott. Vajon elfogadott volna Rosario egy
fogyatékos gyermeket, vagy szégyellte volna lánya betegségét? Nem
is tűnt olyan elvetemült ötletnek.
– Mit javasolsz?
– Szerintem a lehető leggyorsabban el kellene indulnunk a
meglévő nyomon: tudjuk, hogy hiányzik a karja, tehát valószínűleg
protézist visel. A társadalombiztosítónál vezetnek egy országos
adatbázist, ahol fel van tüntetve az összes ilyen személy és a
protéziseik sorszáma. Még a koruk, sőt a születési időpontjuk is meg
van adva.
– Ha örökbe fogadták, nem lenne halotti bizonyítvány.
– Hamisítvány is lehet, ha az azt kiállító orvos együttműködött.
Amaiának eszébe jutott Fina Hidalgo megjegyzése:
 „Tehát Ön is ezek közül való”.
– Meglehet – ismerte el.
Amennyiben Jonannak igaza van, Rosario tettének egyetlen
oka lehetett: hogy becsapja a férjét. „Ó, aita, hogy lehettél ennyire
vak!”
Amikor a Leitzaran-völgyi autóúton haladtak, már gyorsan
sötétedett. A fény kialudt és beleolvadt a homályba, az utolsó
sugarak még egy darabig megvilágították a fák tetejét egészen a
láthatárig, mintha az este a szépség és a ragyogás eme utolsó
megnyilvánulásaival lázadna az éjszaka eljövetele ellen, s mindez
még jobban elszomorította Amaiát.
A telefon csöngetésétől ocsúdott fel.
– Jó estét, felügyelő – üdvözölte vidáman San Martín.
A doktor hangja jó hírekről árulkodott.
– Megvan a fémszilánkok elemzésének eredménye és… – itt
jelentőségteljesen elhallgatott, amit Amaia gyűlölt – a szike, amelyet
az estellai szanatóriumból küldtek, valóban nagyon régi, egészen
pontosan XVII. századi, amint jeleztem is. A tárgy kora az akkoriban
használt ötvözetből és a fémöntés és -kovácsolás módjából
állapítható meg. És itt jön, ami meg fogja lepni.
Amaia érezte, hogy San Martín mosolyog, miközben beszél.
– A Lucía Aguirre csontjában maradt fűrészfogszilánk és a
szike pengéje ugyanabból az ötvözetből, egyforma kovácsolási
technikával készült.
Amaia érdeklődve felkapta a fejét és figyelme San Martín
szavaira összpontosult.
– Erre pedig csak egy magyarázat van: egyszerre készültek.
Minden bizonnyal megrendelésre gyártott, teljes egészében
kézműves termékekről van szó, ami arra enged következtetni, hogy a
két tárgy egy sebészi eszközkészlet egy-egy darabja.
– Azt mondja, a szike és a fűrészfog ugyanabból a készletből
származik?
– Bizony ám, és ennek ismeretében megkockáztathatom, hogy
a szilánk egy régi, amputáláshoz használt fűrész maradványa, a
sebészek körében eléggé elterjedt volt alkalmazása: gondoljon bele,
súlyos fertőzés esetén, antibiotikumok hiányában a leggyakrabban
amputációhoz folyamodtak.
– És ezt használták Lucía Aguirre megcsonkításához is?
– Valószínűleg… Amint mondtam, a fűrészfog segítségével el
kell készítenünk az öntőmintát, hogy meggyőződhessünk róla, de
szinte teljesen bizonyos vagyok benne. Továbbá ez az egyetlen
magyarázat arra, hogy a csontba ékelődve találtuk.
– És lehetséges, hogy Johanánál is ezt használták?
– Ki kell öntenem a mintát…
– De lehetséges?
– A Lucía karján eszközölt vágás precizitását figyelembe véve…
Igen, lehetséges, hiszen már jeleztem, hogy a hasonlóság szabad
szemmel is látható.
Amaia letette a telefont és Jonanra nézett, aki annyira
szorította a kormányt, hogy ujjpercei fehérlettek az erőfeszítéstől.
– Nos – amint feltételeztük is –, mindez a következőket
bizonyítja: az Ön anyját a tarttalo látogatta, továbbá ő és az arizkuni
templomgyalázó egy és ugyanazon személy lehet. És mivel az Ön
számára a saját családja mairu-csontjait hagyta a helyszínen, ez
elizondói illetőre utal, aki tudhatott a nagymamája háza körüli
sírokról. Szinte biztos vagyok benne: a tény, hogy az Ön testvére
karját hagyta ott, minden kétséget kizáróan az egyetlen személlyel
való kapcsolatra utal, aki tudhatta, hol vannak… Ne feledje, hogy a
többi alkalomtól eltérően ebben az esetben a csontok nem voltak a
földben. Ahhoz, hogy hozzájuk férjen, tudnia kellett minderről, és
ennek az információnak csakis az anyja lehetett birtokában. Ami
arra enged következtetni, hogy a templomgyalázó és a tarttalo
ugyanaz a személy.
Amaia felsóhajtott, mint aki képtelen megemészteni a
hallottakat. Pár perc múlva suttogva megszólalt:
– Tehát a templomgyalázásokat csakis azzal a céllal követték
el, hogy valamire felhívják a figyelmemet? Mire? A tarttalo
bűntetteire?… Mit akarnak ezzel üzenni? Mi köze van a
testvéremnek ehhez? Ő is a tarttalo áldozata volt? – egy pillanatra
elhallgatott, majd kacagásban tört ki. – Az anyám lenne a tarttalo? –
bökte ki kimerülten.
Jonan mosolygott és szórakoztatónak találta a felvetést.
– Főnök, az Ön anyja nem tarttalo. Nem lehet az. Egyes
csontok több mint tíz éve hevernek a barlangban, és ekkor az Ön
anyja már beszámíthatatlan volt, talán már intézetbe is zárták.
Mióta is? A többit viszont egyértelműen akkor szórták oda, amikor ő
már bent lakott.
– Nem, akkor még nem lakott bent, de már valóban eléggé
rossz volt az állapota ahhoz, hogy ilyesmiben részt vegyen… De
ismeri őt.
– Valóban ismeri – értett egyet Jonan –, bár valószínűleg nem
tudja, ki ő, azt meg főként nem, hogy mivel foglalkozik.
Amaia elgondolkodott.
– Jó nyomon vagyunk Nuria férjével, a fickóval, akinek
hiányoznak az ujjai.
– Valóban, de ő már börtönben ült, amikor Johanát megölték
– vetette ellen Amaia.
– Mégis ő az: a templomgyalázó, akit az arizkuni fiú
azonosított.
– A fenébe, szétrobban a fejem – kiáltott fel Amaia. –
Nyugodtan végig kell gondolnom mindent. Szükségem van rá.
Már leszállt az éj, amikor Elizondóba értek.
– Innen gyalog megyek – szólt Amaia, amikor a Santiago
utcába érkeztek –, jót fog tenni a friss levegő.
Jonan megállt az út szélén.
Amaia kiszállt és pár percébe telt, amíg a nyitott kocsiajtónál
felvette a kesztyűt és felhúzta kabátja cipzárját. A délutáni eső
nedves nyomokat hagyott az úton, de a felhőtlen égen már megjelent
egy-két halvány csillag. Amint Jonan fényszórói eltűntek a távolban,
a Santiago utca elcsendesedett és kiürült. Amaia lassan bandukolt és
a baztáni éjszaka hatalmas csendjére gondolt, a csendre, amellyel
csak ott találkozni: egyszerre nyugodt és süketítő, a magány és az űr
csendje. Ettől még jobban vágyott vissza Pamplonába, a Mercaderes
utcába, ahol laktak, amely oly ritkán néptelenedik el, ahol zajlik az
élet és emberek járnak, és amely nem csábít csalóka ígéretekkel.
Elizondo csendje nem létező békességet hirdetett, felszín alatt
forrongó nyugalmat, amely perzselő föld alatti lávafolyamként a
Baztán vizéhez hasonlóan ősi, újjászülető energiákat közvetített a
környékbelieknek ugyanabból a pokolból.
Zenét hallott és megfordult. Néhány párocska a Saioa
törzsvendégei közül belépett a bárba. Amint becsukódott az ajtó, az
utca ismét elnéptelenedett. Hideg volt, de a szélcsend szinte
kellemessé tette az éjszakát. Amaia a Muniarteához sétált és figyelte,
ahogy a duzzasztógát moraja megbolygatja az éjszaka nyugalmát.
Levette az egyik kesztyűjét és nekitámaszkodott a jeges kőnek, amire
rá volt vésve a híd neve:
– Muniartea.
 Úgy betűzte, akárcsak ezerszer gyerekkorában. Elhaló hangját
elnyelte a víz szakadatlan zubogása és a folyóról érkező szellő. Amaia
hirtelen a nyári estékre vágyott, amikor megvilágítják a
duzzasztógátat és a turisták által kedvelt, képeslapszerűen idilli
kinézetet kölcsönöznek neki. Téli éjszakákon azonban a homály
kerítette hatalmába a Baztánt és a környékbeliek visszahúzódtak a
sötétségtől kivívott szűk mezsgyéjükbe, amit a házaik fénye jelentett.
Amaia hátralépett és elnézte a lába alatt sodródó fekete folyót,
amelyet egy haragos tenger öle várt sok kilométerrel odébb, hogy
befogadhassa. Ismét felhúzta a kesztyűt, és ahogy a Txokotóban
haladt, a házak elnyelték duzzasztógát zaját, amely szinte emlékké
foszlott, és csak Nati asszony kertjein keresztül hallatszott be.
A lámpák narancssárga fénye alig világította be az
utcasarkokat, az apró, kör alakú fényfoltok szinte össze sem értek,
ami középkori hangulatot kölcsönzött a Txokotónak, amikor a
favázas házak kezdtek épülni Elizondo első lakónegyedeiben. Amaia
elhaladt a Salazar cukrászda éjszakára leeresztett zsalugáterei
mellett és balra fordult. A parkoló sötét és üres volt, és Amaia nem
hozott magával zseblámpát, hogy szemügyre vehesse a hófehér
homlokzatot, amelyen a csekélyke fény ellenére is látszott, hogy
megtisztították a feliratoktól. Nem volt rá igazán szüksége: mint
annyiszor gyerekkorában, sötétben is megtalálta a zárat. Levette a
kesztyűt és dühösen megszorította a kulcsot, amelyet a kabátja
zsebében hordott és még mindig rajta volt a madzag, amelyet apja
kötött rá, hogy a nyakába akaszthassa.
Ujjával kitapogatta a nyílást és belehelyezte a kulcsot, majd
finoman elfordította a zárat. Meglökte az ajtót és mielőtt becsukta
volna maga mögött, jobb oldalt felkapcsolta a villanyt. A
cukrászdában szirup illata terjengett, friss és édes buké volt, amely
szebb napokra emlékeztette. Szerette azt az illatot, amely el tudta
nyomni a liszt nyers, növényi szagát. Egy pillanatra lehunyta szemét,
és igyekezett megszabadulni az aromák okozta, lidércnyomásként
rátörő emlékképektől. Az erős fénynek köszönhetően a múlt
kísértetei meghátráltak és meghúzták magukat a sötét sarkokban,
ahová nem érkezett annyi világosság. Az aznapi utolsó sütés
felfűtötte a cukrászdát, ahol azóta is kellemes maradt a hőmérséklet.
Amaia levette a kabátját és gondosan összehajtva rátette egy
fémasztalra, nekitámaszkodott, majd ráült.
Tudta, hogy ott történt a dráma, azon az éjszakán, amikor
anyja megvárta a cukrászdában és megütötte, hogy utána eltemesse
a teknőben, mert azt hitte, halott: akkor a pokol nyílt meg lába alatt,
de nem az volt a kezdet. Nyugtalanul szemlélte a plexivel letakart
lisztes teknőt: a belseje puha volt és fehér, akár egy koporsó. Elűzte
magtól a gondolatot. Körülnézett és kereste az esszenciás üvegeket,
ezek most rendben sorakoztak a fémpolcokon. Akkor pénzért ment
oda, a pénzéért, amit az apjától kapott születésnapjára, de el kellett
rejtenie, nehogy ama megtudja… Ő azonban mindent tudott.
Megérezte Amaia jelenlétét, még ha nem is volt abban a szobában,
és láthatatlan kötelet dobott felé, amellyel fogva tartotta, de sosem
igázta le. Egy kötél, amely a kórházban megjelent kettejük közt, egy
szubsztancia, amit csak ők láttak és amely összekapcsolta őket, akár
a pókot az áldozatával. Amióta az eszét tudta, emlékezett erre a
jelenségre, akár egy láthatatlan erőtérre közte és anyja közt, amely
megakadályozta anyját abban, hogy hozzáérjen, megsimogassa vagy
gondoskodjék róla. Ezért történhetett, hogy apja és nővérei
segítettek neki öltözködni és fésülködni, apja vitte orvoshoz vagy
mérte meg a lázát, ha beteg volt, ez volt az ok, amiért Rosario sosem
ért hozzá és nem nyújtotta neki a kezét. Egy láthatatlan erőtér, akár
két különböző töltet a kábel két végén, a tökéletes, kegyelmet nem
ismerő távolság, amelyet anyja akkor lépett át, mikor a többiek
aludtak, és ágya fölé hajolt, hogy emlékeztesse… miről is? Amaia
elgondolkodott, miközben szemével újra a teknőt pásztázta…. Hogy
emlékeztesse: a feje fölött halálos ítélet lebeg, hogy folyton
ismételgetni fogja ezt, hiszen az elítélteknek is nemcsak a halálos
ítéletet ismétlik, hanem azt is, hány napjuk van hátra: „Aludj, kis
kurva, ama nem fal fel ma”. „De majd megteszi – szólt egy másik,
gazdátlan hang. – Megteszi”.
Amaia mindig is tudta ezt. Ezért nem aludt, ezért virrasztott
amíg hóhéra megpihen, ezért mászott be nővérei ágyába könyörögve
és bármit megígérve, és azon az éjjelen be kellett teljesülnie az
ítéletnek.
„Mikor kezdődött, felügyelő?” – ismét Dupree hangját hallotta.
„Indítsa újra a rendszert, felügyelő”.
„Ha ez volt az ítélet, valamikor meg kellett hozni. De mikor
ítélt el? És miért?”
Tudta, hogy ez régi történet, és most azt gondolta: onnantól
ered, amikor ő megszületett azzal a másik kislánnyal, aki pontosan
olyan, mint ő, és álmaiban sírt amióta Amaia az eszét tudta. Jonan
tévedett. Megértette hitét, reménykedését és optimizmusát, amely
képtelen volt elfogadni az aljasságot és a legrosszabbra gondolni.
Nem lesz előrelépés az ügyben, a protézis-adatbázisokban nem fog
találni vele egykorú nőt, vannak dolgok, amelyeket Jonan és Iriarte
nem ismernek, de már kezdik felfogni. Nem tudják, hogy Rosario
fenyegetése egyre durvult Amaia születésnapja előtt: emlékezett
arra, hogy minden évben e nap közeledtével anyja távolságtartása
ellenségeskedéssé változott. A hátán érezte a tekintetét, amellyel
méregette prédája ellenállását és a távolságot kettejük közt, a
pillantásokat, amelyektől látatlanban is a hideg futkosott a tarkóján,
amelyek örökös veszélyérzetet okoztak, amelyektől a következő
napokon virrasztott. Fel tudta idézni, ahogy erősödött a felette
lebegő végzet közelségének érzése, sötét és kézzelfogható közegként
vette körbe és fullasztotta elkerülhetetlenségével. A születésnap
elteltével kapcsolatuk visszatért a megszokott, furcsa mederbe,
amikor kerülték és szemmel tartották egymást, és még mindig ez
keltette gyerekkorában a normalitás illúzióját. Az a nap. A
születésnap, ami minden gyermek számára ünnep, és a nővérei
számára is az volt, Amaiának az év legfeszültebb időszakát jelentette,
amelyet a belső naptára végzetes dátumként jelölt. Lehetett
elmélkedni azon, hogy az anyját mennyire megviselte a másik
kislány halála, és Amaia születésnapja feltéphette a szörnyű sebet.
Amaia azonban tudta, hogy nem így van: nem az anya fájdalma és
gyásza nyilvánult meg Rosarióban, hanem az eltökéltség, hogy
elhalasztva is, de beteljesítse a feladatát, és a két egyforma kislány
születésnapja körül ez kritikus ponttá vált.
„A mairu mindig halott gyermek keze”, ez a természete.
„Az áldozat kiválasztása sosem véletlen”.
Nem, nem hitte, hogy a kislány, akiről álmodott, azóta nővé
cseperedett, máshol lakik, más családdal és más névvel él; az üres
koporsó, a hamisított halotti bizonyítvány ellenére sem hitte, hogy
az anyja örökbe adta volna a gyermeket. Láthatóan senkinek sem
jutott tudomására, hogy vele együtt egy másik teremtés is a világra
jött, és ha Rosario ezt képes volt eltitkolni egészen a szülésig,
könnyen örökbe adhatta volna a lányt anélkül, hogy a halálának
látszatát keltse, végül is volt egy másik lánya, hogy bemutassa
mindenkinek. Apját leszámítva senki sem láthatta a két egyforma
bölcsőt. Kétségtelenül két gyermeket vártak, akik otthon születtek,
ezt az orvosi papír is igazolja. Tehát ha a halál természetes volt, és
erről hivatalosan aláírt dokumentum létezik, miért volt szükség az
egész színjátékra? A hamisított dokumentum és az áltemetés azért
lehetett, mert létezett egy holttest, egy valódi holttest, amelyet el
kellett tüntetni, egy kar nélküli emberi maradvány, amely egyetlen
akkori kórházi jelentésben sem szerepelt, és – legalábbis csontok
szintjén – nem mutatott fel olyan tüneteket, amelyek indokolták
volna az amputációt. És ha nem műtötték meg, ez azt jelenti, hogy
halála után csonkították meg, vagy egy sírból hantolták volna ki,
akárcsak a Juanitaeneát őrző mairukat. Hirtelen egy álmának
emléke jelent meg teljes kézzelfogható valóságában.
Egy kislány a sarokban felé emeli karcsonkját és suttog
valamit. Amaia fut lefele a lépcsőn, miközben valamit magához
szorít, és féltucatnyi sáros kisgyerek integet felé amputált karjával.
Képtelen volt pontosan visszaemlékezni mindenre, de tudta, hogy
fontos lenne: behunyta a szemét, és úgy próbálta megragadni az
álom emlékét. A kép azonban foszladozott akár a köd, és minél
inkább próbálta visszatartani, annál sebesebben halványult.
Halántékába heves fájdalom nyilallt. Miközben megigézve meredt a
teknőbe, kabátja zsebében kitapogatta mobilját. A liszt fehérségét
bámulva elővette a készüléket, tétovázott egy darabig, telefonáljon-e
vagy sem, s végül döntött.
– A fenébe is!
Az órájára nézett, éjfél múlt három perccel, ami Louisianában
este hat. Éppoly kényelmetlen időpont, mint bármely másik.
Kikereste a számot, és megnyomta a hívás gombot. Először nem
történt semmi, a készülék pontosan olyan néma volt, mint előtte, és
ezért pár perc múlva elvette a fülétől a telefont, megnézte a kijelzőt,
amely egyértelműen kiírta: „Dupree különleges ügynök, hívás”.
Ismét a füléhez emelte a mobilt, és figyelmesen hallgatott, de semmi
jel nem érkezett, majd végül valami reccsent, mit egy letörött ág.
– Dupree ügynök? – kérdezte bátortalanul.
– A Baztánban már éjszaka van, Salazar felügyelő?
– Aloisius – mormogta Amaia.
– Feleljen, már éjszaka van?
– Igen.
– Mindig éjszaka hív.
Amaia nem válaszolt: a megjegyzés épp annyira furcsa volt,
mint amennyire logikus. Érdekes érzés volt beszélni valakivel, egy
ismerőssel, akiről biztosan tudod, kicsoda és mégsem vagy róla
teljesen meggyőződve.
– Mit tehetek Önért, Salazar?
– Aloisius… – szólt a felügyelőnő olyan hangsúllyal, mint aki
meg akarja magát győzni és kapcsolatot próbál teremteni egy
elmosódott valósággal. – Van valami, amit tudnom kell – suttogta –,
kerestem a megoldást, de még jobban összezavarodtam. Betartottam
az eljárást, és a gyökerek után kutattam, de a válasz kisiklik a
kezemből.
A csendet a vonalban folyamatos zaj törte meg, akár a víz
zubogása. Amaia összeszorította száját és igyekezett nem gondolni
arra a képre, amit a nesz a tudatában idézett.
– Aloisius, megtudtam, hogy volt egy testvérem, egy kislány,
aki velem együtt jött világra.
A vonal másik végén úgy tűnt, mintha Dupree ügynök levegő
után kapkodna, és egy eldugult lefolyóhoz hasonló hangokat
hallatott.
– Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy akár élhet is.
A vonal túloldaláról szortyogó torokhang szűrődött át.
– Ó, Aloisius – kiáltott fel, miközben a szája elé kapta a kezét,
hogy visszafojtsa a kérdést: „Jól vagy?”
A kagylóban iszonyatos csend támadt, ami lehetett a
megszakadt kapcsolat jele, de éppen az ellenkezője is.
Várt.
– Nem a megfelelő kérdést teszi fel – szólt Dupree, és hangja
visszanyerte a szokott tisztaságát.
Amaia szinte elmosolyodott, ahogy megismerte barátját.
– Nem könnyű – ellenkezett.
– Dehogynem, azért hívott.
Amaia nyelt egyet, és ismét rászegezte tekintetét a teknőre.
– Azt akarom tudni, hogy a testvérem…
– Nem – szólt közbe Dupree. Szavai most úgy hangzottak,
mintha egy nedves pincéből jönnének.
Amaia elsírta magát és folytatta:
– …hogy a testvérem él-e – csuklott el a hangja a zokogástól.
Eltelt néhány másodperc, mielőtt válasz érkezett volna.
– Halott.
Amaia egyre hangosabban sírt.
– Honnan tudod?
– Nem: te honnan tudod? Mert vele álmodsz, mert halottakkal
álmodsz, Salazar felügyelő, és mert már elmondtam neked.
– De te honnan lehetsz benne biztos?
– Jól tudod te azt, Salazar.
Amaia elvette fülétől a mobilt, és tágra nyitotta szemét, ugyanis
észrevette, hogy a készülék ki van kapcsolva. Nemcsak sötét volt a
képernyője, de miután nyomogatta a gombokat, látta, hogy teljesen
süket. Bekapcsolta a telefont, megszólalt a jellegzetes bejelentkező
hang, a kijelzőn pedig megjelent az üdvözlő szöveg és Ibai fényképe.
Kikereste a legutóbbi hívások listáját és nem talált semmit: az utolsó
beszélgetése Iriartéval történt a kocsiban. A kimenő és elmulasztott
bejövő hívásokat tartalmazó általános lista sem tartalmazott
semmiféle nyomot a Dupreével lefolytatott beszélgetésről. Eközben
megszólalt a telefon, Amaia összerezzent, kiejtette a készüléket, és a
műanyag fedőlap koppanva szétesett az asztal alatt. A hívás
megszakadt. Amaia lehajolt, hogy összeszedje a három darabban
heverő mobil hátlapját, kijelzőjét és akkumulátorát, ügyetlenül
összeszerelte az alkatrészeket, és akkor másodszor is megcsörrent a
készülék.
– Dupree?
– Salazar felügyelő – szólalt meg egy óvatos hang a vonal túlsó
végén. – Johnson ügynök vagyok az FBI-tól. Ön hívott, emlékszik?
– Természetesen, Johnson ügynök! – felelte Amaia és
igyekezett a megszokott hangján beszélni. – Nem ismertem fel a
számot.
– Ez a magánszámom. Megvannak az eredmények az Ön által
továbbított fényképpel kapcsolatosan, sürgősnek tűnt.
– Igen, ügynök úr, köszönöm.
– Az előbb küldtem Önnek egy e-mailt, csatoltam a szakértői
jelentést is. Vetettem rá egy pillantást és úgy tűnik, a kép részlegesen
megsérült, de sikerült elérni némi eredményt. Nézze át, és ha
tehetek még valamit Önért, keressen bátran ezen a számon.
Személyesen nagyra becsülöm Dupree ügynököt, de eltűnése óta a
dolgok megváltoztak itt. Először minden úgy ment, ahogy szokott
egy ügynök eltűnése esetén, de pár napja se kép, se hang. Így van ez,
felügyelő, itt egypár utalásnak köszönhetően az ember hősből
gazemberré válhat. Én Aloisius Dupree barátja vagyok, továbbá ő az
egyik legjobb ügynök, akit valaha is ismertem, és ha így cselekszik,
nyilván megvan rá az oka. Csak azt remélem, előbb-utóbb felbukkan,
hogy minderre fény derüljön, ugyanis a hallgatás egy ítélettel
egyenlő. Mindeközben bármire is szüksége van, forduljon hozzám,
örömmel állok rendelkezésére.
 31

Amikor bontotta a vonalat, a telefon valóban kijelezte a bejövő

levelet. Amaiát ugyan szerfölött érdekelte, mire is jutottak a
szakértők új programjukkal a Santa María de las Nieves
látogatójának azonosításában, mégis visszafogta magát: a telefonja
úgysem jeleníthetett meg olyan jó felbontású képet, mint a
számítógép.
Felvette a kabátját, és csak akkor oltotta le a villanyt, amikor
már kinyitotta az ajtót. A parkoló még sötétebbnek tűnt a benti
lámpafény után. Pár percig mozdulatlanul várt, majd
begombolkozott, a zsebébe süllyesztette a kulcsot és elindult a
Braulio Iriarte utca felé. A Trinkete ajtaja előtt elhaladva látott némi
fényt; noha a bár már kiürült és valószínűleg zárva volt, néhány
párocska még pelotázhatott odabent. A fallabda iránti passzió nem
csökkent a Baztánban, és úgy tűnt, az új generációk is követték a
hagyományt, bár voltak ellenvélemények is. Egyszer Oskar Lasa
pelotajátékos, III. Lasa azt mondta, hogy a kézi pelota sose lesz a
régi, ugyanis a fiataloknál nincs meg a fájdalom kultúrája.
„Próbáltam tanítani fiatalokat, köztük elég tehetségeseket is, de
mihelyt fájdalmat éreznek, elkezdenek nyavalyogni. Azt mondják,
nagyon fáj, én pedig azt válaszolom: ’Ha nem fáj, valamit rosszul
csinálsz’”. A fájdalom kultúrája, annak elfogadása, a tudat, hogy
ujjaid be fognak dagadni akár a virsli, a vad fájdalom, amikor úgy
tűnik, a kezed parázson ég, és ez a válladban is visszhangzik, amikor
a bőröd felreped és kissé vérezni kezd a következő ütésnél. Néha
olyan iszonyatos erejű ütés éri a végtagot, hogy belső vérzés
következtében rendkívül sajgó göb alakulhat ki, amit felszúrni sem
lehet, viszont olyan veszélyes, hogy muszáj megműteni.
A fájdalom kultúrája, amikor tudatában vagy, hogy
kínszenvedés lesz, és mégis… Dupreére gondolt és Johnsonra, aki
ezt mondta: „A hallgatás itt egy ítélettel egyenlő”.
– Itt is – suttogta.
 Megpillantotta a cigarettafüst kékes karikáit, és márkás
cipőjéről azonnal felismerte a homályban a falnak támaszkodó
illetőt, még mielőtt amaz kilépett volna a sötétből.
– Jó estét, Salazar – szólalt meg Montes.
Kissé ittas volt. Nem volt részeg, de a szeme csillogása, és
ahogy állta Amaia tekintetét, semmi kétséget sem hagyott afelől,
hogy már a pohár fenekére nézett.
– Mit keres itt? – felelte Amaia.
– Önre vártam.
– Útban az otthonom felé? – nézett körül Amaia, ezzel is
érzékeltetve a férfi tettének inadekvát voltát.
– Nem hagyott más opciót, napok óra kerül.
– Napok óta várom, hogy az eljárásnak megfelelően időpontot
kérjen az irodámban.
Montes szája féloldalas mosolyra görbült.
– A fenébe is, Amaia, azt hittem, barátok vagyunk.
Amaia hitetlenkedő mosollyal nézett a férfira.
– Ezt nem hiszem el – mondta, és folytatta útját a nagynénje
háza felé.
Montes eldobta cigarettáját, és utolérte Amaiát.
– Tudom, hogy nem volt rendjén, amit csináltam, de meg kell
értenie, hogy nehéz időszakon mentem keresztül, valószínűleg nem
jól reagáltam rá.
– Semmi közöm hozzá – vágta el Amaia.
Montes megelőzte és elállta az útját.
– Holnapután kerül sor a tárgyalásra az újra felvételem
ügyében. Mit fog mondani?
– Kérjen időpontot és keressen fel az irodámban!
– Ön ismer.
– Látja? Pontosan ebben tévedtem, azt hittem, ismerem, de
igazság szerint fogalmam sincs, ki Ön.
Montes nem mozdult és Amaiához fordult.
– Kiszúrsz velem, ugye?
Amaia nem felelt.
– Igen, ki fogsz szúrni velem, te átkozott kurva. Mint az összes
ribanc a családodból, te is csak azon vagy, hogy összetörj egy férfit:
tolószékhez kötitek vagy fejbe lövitek őket, ki mire képes. Kíváncsi
vagyok, mikor fogod romba dönteni azt a nyámnyila Jamest.
Amaia megtorpant, ahogy kihallotta Montes szavaiból a sötét,
sűrű mérget. Óvatosságra intette magát, ugyanis tudta, hogy a férfi
csak provokálja, de egy belső hang megszólalt: „Igen, valóban ezt
akarja, de miért is ne adjuk meg neki, amire áhítozik?” Határozott
léptekkel visszament, és alig néhány centiméterre Montestől
megállt.
– A kisujjamat se kell mozdítanom, Montes – tegezte le a férfit
minden formalitás nélkül. – Valóban kiszúrtak veled, de azt te
magad tetted. Megszegted az érvényes eljárást és a szabályokat, és
tiszteletlen voltál a kollégáid, az áldozatok és családjaik iránt.
Megtagadtad a közvetlen parancs teljesítését, kompromittáltad a
nyomozást azzal, hogy bizonyítékokat vittél ki a rendőrségről,
továbbá civilt vettél célba fegyvereddel, és majdnem szétrepítetted
azt a kevéske agyadat. Ha Iriarte és én nem avatkozunk be, már egy
éve rohadnál egy lyukban, ahová senki se vinne virágot. Mondd, mi
változott egy év alatt?
– Pozitív pszichiátriai szakvéleményt kaptam, javasolják
újrafelvételemet.
– És hogyan szerezted ezt be, Montes? Semmi, abszolút semmi
sem változott, akár meg is halhattál volna: zombi lett belőled, egy
élőhalott. Egy jottányit sem változtál azóta. Nem jártál terápiára,
nem ismered el vezetői mivoltomat, ugyanaz a megbízhatatlan idióta
maradtál, aki csak mentegetőzik: „Ó, nagyon nehéz időszakom volt”
– gúnyolta kislányhangon – „A tanár bácsi pikkel rám”, „Senki sem
szeret”.
Montes arca elszürkült. Miközben Amaia beszélt, a férfi egyre
jobban összeszorította ajkát, mintha a szája helyén egyenes, sötét
vágás éktelenkedne.
– Az Istenért, Montes, Ön rendőr! Szedje össze magát, tegye a
dolgát és hagyja abba a kislányos nyavalygást, az idegeimre megy!
A férfi hirtelen megragadta Amaia kabátjának hajtókáját, és
felemelte ökölbe szorított kezét. A felügyelőnő megijedt, biztos volt
abban, hogy megüti, de uralkodott magán:
– Megver, Montes? Inkább befogja a számat, mint szembenéz
az igazsággal?
A férfi Amaia szemébe nézett, tekintetében harag villódzott.
Hirtelen elmosolyodott, engedett a szorításból és leeresztette öklét.
– Nem, természetesen nem – ajka beteges vigyorra görbült –,
tudom, mit akar. Isten látja lelkem, szétverném a pofáját, de nem
teszem meg, felügyelő, hiszen itt a pisztolya és a rendőrigazolványa.
A síromat ásnám meg vele. Nem megyek bele a játékba.
Amaia a fejét ingatta.
– Montes, rosszabb vagy, mint gondoltam, ezt feltételezed
rólam? Még mindig rabja vagy a „világ összeesküdött ellenem”
elméletednek.
Lehúzta a cipzárt, elővette a rendőrigazolványát és a fegyverét,
megkerülte Montest két ház között és bement egy kis utcába, ahol
egy régi hordó, egy antikváriumba illő ágytámla és egy ósdi eke állt.
Kitette az igazolványt a pisztolyt a hordó tetejére és megállt ott,
Montesre szegezve tekintetét.
A férfi feléje indult, és mosolya ez egyszer őszinte volt. Az
utcasarokra érve azonban megállt.
– Nem lesz megtorlás vagy bármilyen következmény?
– A szavamat adom rá, és tudod, hogy az én szavamban meg
lehet bízni.
Még így is tétovázott.
Amaiának azonban nem voltak kételyei: mindene tele volt a
fickóval. Eddig ismeretlen érzés bujkált benne: meg akarta ütni a
férfit, hogy móresre tanítsa. Enyhén elmosolyodott, már az sem
érdekelte, hogy Montes legalább negyven kilóval több volt nála. Neki
is jut majd, de Montes sem ússza meg szárazon. A férfi szemébe
nézett és bizonytalanságot látott. Szinte csalódott volt.
– Hajrá, bőgőmasina, összecsináltad magad? Már nem akarod
szétverni a pofámat? Hajrá, csitri, nem lesz más lehetőséged!
Ez hatott. Montes megvadult bikaként rontott az utcába,
amikor Amaia később visszaemlékezett erre, ismét csak ez a kép
jutott eszébe. Kissé előrehajtott feje, összeszorított ökle, félig
lehunyt szeme mind az erejét hangsúlyozta. Amaia az utolsó
pillanatig várt, majd oldalról ütött: a csapás Montes bordáját érte,
amitől a másik vállával nekidőlt a falnak. – Átkozott ribanc –
hörögte.
Amaia mosolygott; a rendőrakadémián a lányok körében
elterjedt a tréfás mondás: „Amikor egy barom ribancnak nevez, azt
jelenti, hogy nem tudott megdugni”.
A férfinak fájhatott az ütés, de felemelkedett, akár egy bika, és
kinyögte:
– Szeretném tudni, mit szólna a meleg barátja, ha tudná, hogy
nőnemben sértegeti az embereket.
Amaia arcára kiült a derültség: „Ó, nem jól érvelsz!”
 – Etxaide segédfelügyelő százszor jobb rendőr nálad, bátrabb,
becsületesebb és férfiasabb, mint amilyen te valaha is leszel.
Puhapöcs!
Montes ismét nekiiramodott, de most nem hunyta be a szemét.
Kisebb távolság volt köztük, mint az első támadásakor és ez rosszul
jött Amaiának. Montes ökle alig érintette arcát, de az elég volt, hogy
megpördüljön és fejével a falnak ütközzön. Egy pillanatig minden
elsötétült, de az arccsontjába nyilalló fájdalom visszahozta a
valóságba. Montes föléhajolt és kihasználta a helyzetet, hogy egész
erejéből gyomorszájon vágja; Amaia hasa kevésbé volt izmos, mint
amire számított. Amaia felemelte térdét, és akár egy tökéletes
koreográfiában, Montes szája felé irányította. A férfi összegörnyedt
és a gyomrára tette kezét. Száraz ajkát vörösre festette a vér, s
meglepetten nézett Amaiára. A felügyelőnő a vállához érve enyhén
nekilökte a falnak. Így álltak lihegve néhány másodpercig, amíg
Montes térde megroggyant és a földre csúszott. Amaia is
mellételepedett. Közeledő hangokat hallottak. A Trinketéből jövő
sporttáskás fiúk vonultak az utcán és a meccsről társalogtak. Amikor
elmentek a kis utca mellett, Amaia kivett egy csomag
papírzsebkendőt és Montesnak dobta. A férfi felitatta a vért.
– Ön úgy verekszik, mint egy lány – nevette el magát.
– Nos, Ön is.
– Igen, azt hittem, jobb formában vagyok – ismerte el Montes,
lesütötte tekintetét, majd folytatta: – Valóban gazemberként
viselkedtem. Nem akarok mentegetőzni, de szeretném
megmagyarázni.
Amaia bólintott.
– Flora… Nos, azt hiszem, szerelmes voltam belé… – úgy tűnt,
mint aki meggondolja. – A fenét! Szerettem. Sosem ismertem hozzá
hasonló nőt, és tudja, mi a legrosszabb? Azt hiszem, mindennek
ellenére még mindig szeretem.
Amaia felsóhajtott. A szerelem valóban mentség mindenre?
Úgy vélte, így van. Rendőri pályafutása során több alkalommal
találkozott a szerelemnek e romlott fajtájával. Tudta, hogy ez nem
valódi érzés, hanem azon élőhalottak szerelme, akik nem képesek
felfogni, hogy halottak, „a halottak megteszik, amit tudnak”.
Elgondolkodott, mi lenne III. Lasa véleménye a szerelmi
fájdalomról, talán az egyetlen olyan dologról, amelyben a
társadalom továbbra is indokoltnak tartja a szenvedést.
 – Jonannal pedig nincs bajom – szólalt meg váratlanul
Montes. – Nem tudom, hogyan csúszott ki a számon, én is jó
zsarunak és jó embernek tartom… Egy éve összeakadtunk egy
bárban, én eléggé be voltam… nos, ittam egy kicsit. Beszélgetni
kezdem vele, és a fickó tud figyelni, én pedig tovább ittam. Amikor
kiléptünk az utcára, nos, nem vezethettem, és végül az ő kanapéján
kötöttem ki… Képzelem, hogy egy szót se mondott Önnek erről.
– Természetesen nem. Ezek után Ön találkozik vele a
rendőrségen, és egy kávéra se képes meghívni az automatából.
– A fenébe, tudja, hogy van ez… Ő mégiscsak… A többi fószer
kényelmetlenül érzi magát.
– Frissítenie kellene az adatait, Montes, néhány macsó, aki
harci táncát járja a kávéautomata körül, előbb csípné fel Önt, mint
engem.
Montes kimeresztette a szemét:
– Iriarte?
Amaia nevetésben tört ki, könnyei perzselték bedagadt
arccsontját. Amikor ismét szóhoz jutott, így szólt:
– Hagyjuk a témát, egy szót sem szóltam.
Montes feltápászkodott és felsegítette Amaiát, aki odament a
hordóhoz és eltette a pisztolyt és az igazolványát.
– Örömmel csevegnék Önnel – szólt –, de még van dolgom
otthon.
Kisétáltak a kis utcából és elballagtak a házig.
Amaia elővette a kulcsokat és odament az ajtóhoz.
– Jó éjt, Montes – szólt fáradtan.
– Főnök.
A felügyelőnő meglepetten visszafordult. Montes vigyázzban
állt és szalutált.
– Montes, ez nem szükséges.
– Én úgy vélem, szükséges.
És Amaia pontosan tudta, hogy attól az embertől leginkább
ilyesféle bocsánatkérést kaphat, így elfogadta azt. Eléállt és ő is
szalutált.
Amikor bezárta maga mögött az ajtót, szélesen elmosolyodott.
Észrevette Engrasi néni néma jelenlétét: a tűznél ülve várta őt,
akárcsak kamaszkorában. Amaia levette a cipőjét, belépett a
nappaliba, és látta, hogy nagynénje bóbiskolt. Hirtelen
szeretethullám öntötte el, nénje fölé hajolt és apró csókot nyomott
homlokára.
– Mi ez a kései hazatérés, kisasszony?
Amaia mosolyogva felegyenesedett.
– Azt hittem, már alszol.
– Az aggodalom ébren tart, és amíg te mindenfelé kóborolsz,
nem tudok aludni.
– De néném… – dorgálta Amaia Engrasit, miközben lehuppant
másik a karosszékbe.
– Komolyan mondom, Amaia. Tudom, hogy nehéz munkád
van, és az, ami neked kijutott, valami oknál fogva a mások által
normálisnak vélt kereteket feszegeti, de… Ismét megtetted.
Amaia lesütötte a szemét.
– Keresed a bajt, Amaia Salazar.
– Csak ő tud segíteni.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem, néném, te ezt nem érted. San Sebastiánban
jártam, és a sír üres, tudnom kell!
– És áruld el, Amaia, vajon közölt bármit is, amit már ne
tudnál? Gondold végig! – állt fel nehézkesen. – Most megyek
lefekszem, de gondold végig.
Mivel sokáig ült, járása kissé bizonytalan volt. Amaia felkísérte
a szobájába. Amikor Engrasi arcon csókolta, észrevette a
véraláfutást.
– Mit feltételezhetek, mi történt veled?
– Egy bika üldözött – nevetett Amaia.
– Jól van, ha nevetsz, nem lehet annyira súlyos. Jó éjt,
kedvesem!
Amaia egy pillanatig tétovázott.
– Néném, a halottak…
– Igen? – kérdezett vissza Engrasi.
– …Tehetnek valamit?
– A halottak megteszik, amit tudnak.
 32

Amaia belépett a hálószobába. A lámpa meleg fénye megvilágította a

hanyatt fekvő James arcát.
– Szervusz, édesem – suttogta.
Lehajolt és megcsókolta férjét, majd megnézte Ibait, aki
először aludt cumival a szájában: amíg anyatejet kapott, sosem
kérte.
James Ibaira mutatott.
– Nagyon jól viselkedik, el sem tudod képzelni. És cici helyett
cumit kap – mosolygott –, lassan magamnak is beszerzek egyet – ért
Amaia melléhez.
– Nem rossz ötlet – tolta el magától James kezét –, még
dolgoznom kell.
– Sokáig?
– Nem, nem sokáig.
– Ébren leszek.
Amaia elmosolyodott, elővette a számítógépét és kiment a
szobából.
A postaládájában jó néhány üzenetet talált Franz doktortól.
Kezdte idegesíteni a dolog, de nem akarta sem megválaszolni, sem
olvasatlanul törölni a leveleket; annak ellenére, hogy első látásra egy
merő dührohamnak tűnt az egész, volt bennük némi racionális
megfontolás, amin el lehetett gondolkodni. Úgy döntötte, később
olvassa el ezeket, és megnyitotta Johnson üzenetét. Nem volt titok,
hogy az FBI rendelkezik a leghatékonyabb arcfelismerő programmal
a világon. A legpontosabb multimodális biometrikus azonosítást
szokták végezni, amely többek között magába foglalta a holtterek
elemzését. Az így elért eredményeket felhasználták más hasonló
programnál –, mint például az európai repülőtereken alkalmazott
Indra esetében –, de annak hátránya volt, hogy kizárólag valós
arcokkal és nagyon jó minőségű képekkel működött.
Az amerikai kormány több mint egymilliárd dollárt fordított
egy olyan program kifejlesztésére, amely segítené az utcán,
stadionban, vagy bármely biztonsági kamerás felvételen történő
arcfelismerést. Johnson üzenetében kiemelte, hogy az elemzés
alapján nem sikerült azonosítani az illetőt, a melléklet pedig
részletes szakértői jelentést tartalmazott, tele modellekkel,
érvelésekkel és a fényrétegek elemzésére alapuló eljárás aprólékos
leírásával. A konklúzió szerint sikerült megvilágítani és kiélesíteni az
elmosódott részeket is, és az eredmény gondosan elkészített álarcra
vallott. Ez akadályozta a rekonstrukció további folyamatát, továbbá
a kamera lencséje is megsérülhetett, vagy egy furcsa tárgy jelent meg
az exponáláskor. A csatolt képek egyikén a szakértő által „pókként”
meghatározott ábrázolás szerepelt, a másikon ezt digitálisan
törölték.
Amaia megnyitotta a fotóarchívumot, és egy fiatal, szabályos
vonású európai arcot látott. A program kiretusálta a sapkát, a
szakállat és a szemüveget, az üres tekintet pedig nem mondott
semmit. Megnyitotta a „pókos” fotót, és csodálkozva meredt a képre.
Ezen még elmosódottan is látszott a sapka, a szemüveg és a homloka
közepén egy sötét szem, hosszú szempillával, amit a szakértő a
biztonság kedvért póknak nevezett. Figyelmesen áttanulmányozta a
képet, és pár percen belül átküldte Jonannak és Iriarténak.
A Santa María de las Nieves igazgatójától érkezett levelek
megfeleltek a várakozásnak. A panaszáradat különböző formái,
könyörgés, a kedves klinika iránt érzett sírós érzelgés, továbbá a
Sarasola elleni alaptalan kirohanások tarkították az irományt: „Ez az
ember valamit titkol, gyanús figura, bár nincs rá bizonyítékom”.
Természetesen nem volt bizonyítéka. Franz doktor különböző
klinikai orvosi jelentéseket és tekintélyes szaklapokból származó
cikkeket is csatolt, amelyek megerősítették ama meggyőződésében,
hogy kezelés nélkül a beteg nem színlelhetett normalitást. Amaia
átfutotta a cikkeket, és kissé fárasztónak találta az orvosi szlenget.
Megnézte az órát, lezárta a gépet és azon tépelődött, vajon James
ígéretének megfelelően várja-e. Elmosolyodott, amint felment a
lépcsőn: férje mindig betartotta szavát.
Napok óta először nyugodtan ébredt, amikor James mellé tette
Ibait. Néhány percig csókolgatta a kisfiú fejecskéjét és kezét, akinek
édesded ébredése addig nem tapasztalt melegséggel töltötte el a
szívét. Kezébe fogta a kis tenyeret, Iriartéra gondolt, aki becézve
szólt a kis karról, és azonnal felidézte a még nyitott kutacsú kis
koponyát és a mairuk sírjait a Juanitaenea körül. „Azt hiszem, Ön is
ezek közül való”. „A halottak megteszik, amit megtehetnek.”
James behozta Ibai cumisüvegét és Amaia kávéját. Kinyitotta a
zsalugátert, és a feleségére meredt.
– Mi történt veled?
Amaiának eszébe jutott az ütés, és ahogy arcához ért, éles
fájdalom nyilallt a járomcsontjába. Kibújt az ágyból, és belenézett a
tükörbe. Arca nem volt bedagadva, de a járomcsonttól a füléig kékes
folt húzódott, amely az elkövetkező napokban barna, fekete és sárga
árnyalatokban fog pompázni. Amaia egy réteg sminket vitt fel,
amivel csak azt érte el, hogy a bőre elkezdett borzalmasan csípni.
Végül megadta magát, és eszébe jutottak Zabalza szavai: Beñat
Zaldúa foltos arccal nem jár iskolába.
– Jól van, én se megyek ma iskolába – szólt a tükörképének.
A reggel további részében telefonálgatott, de ez nem vezetett
semmiféle eredményre: Nuria férjének se híre, se hamva; a házuk és
a templom előtt egy-egy autó járőrözött, és nem történt újabb
bűncselekmény, bár minek is történt volna, hiszen a tarttalo már
felhívta magára a figyelmet, és az egész színjáték afféle
szemfényvesztés volt, hogy felfigyeljenek rá, és innentől nem volt
érdemes ilyesmivel foglalkozni.
Noha az éjjel elolvasta levelezését, még egyszer végigfutott az
üzeneteken, és felhívta Etxaidét és Iriartét a fényképek elemzésének
eredményével kapcsolatban. Iriarte szerint evidens volt, hogy a
lencse vagy a felvétel megsérült, esetleg egy igazi pók mászott a kinti
kamerába, és ez látszódott a képen is. Jonan megkockáztatott egy
másik, kevésbé valószínű lehetőséget, amely szerint a folt valóban az
volt, aminek látszott; egy szem, egy extra vonás, amit a látogató
hozzáadott az imázsához és fel akarta mutatni, végül is a tarttalo
valóban egy félszemű küklopsz volt. Heteken keresztül az összes
felvételen csak a feje búbja látszott, az utolsó napon azonban a
kamera felé emelte arcát, hogy kép készüljön róla.
– Nem hinném, hogy véletlen lenne – szólt Etxaide.
Amaia sem hitte.
– Délre várjuk az eredményeket, amelyek pontosan
megállapítják az orvosi eszközök gyártásának idejét. A protézist
viselő személyek adatbázisa egyelőre nem derített fényt a dolgokra,
bár még sokat végig kell vennünk.
Mielőtt letette volna a kagylót, Jonan még jelezte:
 – Ah, főnök, még egy e-mail jött azok közül. Mindjárt
továbbküldöm.
Amaia még vonalban volt, amikor a beérkező üzenetek közt
megjelent a levél. Rövid volt és követelőző, akárcsak az előzők. „Az
úrnő várja áldozatát”. Jobb oldalt lent a lamiás logó. Amaiának
hirtelen elege lett ebből az átkozott játékból. Eltakarta arcát és úgy
maradt egy darabig, mint aki ki szeretné tépni magából az érzést.
Csak a járomcsontját sikerült felsértenie és ettől még dühösebb lett.
Visszahívta Jonant.
– Gondolom, nem volt időd ilyesmire, de nem sikerült
kiderítened valamit a levelek eredetéről?
– Nos, igazság szerint igyekeztünk, de kevés eredménnyel
jártunk. Az e-mailek ingyenes fiókból érkeztek, semmilyen név nem
szerepel rajtuk, mindössze az urnoszolgaloi@hotmail.com
felhasználónév jelenik meg. A leveleket elemezve megállapítottuk,
hogy változó IP-címről érkeztek, és a címeket megvizsgálva az is
kiderült, hogy az üzeneteket ingyenes internetpontról küldték,
olyasféléről, amilyet repülőtereken és buszállomásokon találni.
Szinte lehetetlen azonosítani a feladót. Addig lehetne lenyomozni,
amíg online van, és ez szokás is a nemzetközi terrorizmusellenes
küzdelemben, azonban… Mindegy, egyelőre keresem, de valószínű,
hogy mire nyomra bukkanunk, az illető már árkon-bokron túl lesz.
– Semmi baj, köszönöm – szólt Amaia, és letette a kagylót.
A reggeli és némi játék után James vette gondjaiba az
elálmosodott Ibait. Amaia megcsókolta őket, elköszönt a
nagynénjétől, felvette tollkabátját és elindult otthonról. Kocsiba ült,
ráadta a gyújtást, majd mintha valami hirtelen eszébe jutott volna,
leállította a motort. Kiszállt és visszament a ház bejáratához, ahol
szemügyre vette a kövezetét és észrevette, hogy a szegélynél két vagy
három kerek kavics csak ott hever. Felvett egyet, berakta a táskájába
és visszatért a kocsihoz. A vezetésre igyekezett koncentrálni,
miközben kihajtott Elizondóból. Amint kiért az autóútra, mély
levegőt vett és kifújta, tudatában lévén feszültségének. Keze rátapadt
a kormányra, ujjpercei fehérlettek, és tenyere annak ellenére izzadt,
hogy hideg volt és idén is úgy tűnt: a baztáni télnek sosem lesz vége.
Hol egyik, hol másik kezét dörzsölte a nadrágjához. A fenébe. Félt,
és nem örült ennek. Nem volt ostoba, tudta, hogy a félelem
figyelemre és óvatosságra inti, és ezáltal életben tartja a rendőröket,
de amit most érzett, nem az a fajta szívdobogás volt, amikor egy
fegyveres bűnözőt tartóztatsz le: más természetű volt, afféle ősi,
bensőséges félelem, vizelet- és izzadságszagú, amely a lelkébe
fészkelte magát; az utóbbi évben távol tudta tartani, azonban most
jelentkezett és követelte a területét. A félelem birodalma. Már
megtapasztalta ezt, kezdetektől fogva tudta, hogy nem győzhet, és az
egyetlen, amivel megőrizheti józan eszét, ha ellenáll neki. A rés,
amelyen keresztül beengedte a fényt ismét bezárult, és ez a tudat
rendkívül elszomorította, önmaga és a másik kislány miatt is.
Haragja nőtt, akár a tengeri dagály. Miért kell mindezt elviselnie?
Többé nem dől be ennek: talán gyerekkorukban az univerzum összes
ereje összeesküdött ellenük, és a félelem benne élt évekig, de nem
akarta többet folytatni ezt a játékot, már nem kislány, hogy
manipulálhassák.
Kilométereken át vezetett a jó minőségű helyi úton, és hirtelen
megpillantott egy ménes gyönyörű pottokát – a kis termetű baztáni
lovak szabadon bóklásztak. Az általában visszahúzódó állatok egy
tapodtat sem mozdultak az útról és Amaia egy darabig
gyönyörködött bennük. Egy kis kanca kíváncsian odament, Amaia a
tenyerét nyújtotta neki, amit a ló fürkészőn megszagolt. Mivel a
kancák nem mozdultak, Amaia a csomagtartóhoz ment és elővette
gumicsizmáját, amit mindig magával hordott. Elvitte a zseblámpát is
és leereszkedett a domb felső szakaszán, óvatosan, nehogy
megcsússzon a magas, vizes fűben, amely a folyó mindkét partján
egyre gyérebbé vált, mintha megritkították volna. Azon a helyen alig
hallatszott a víz zubogása. Amaia folytatta útját egy betonhídig, de
nem ért a vaskorláthoz, mert a töve rozsdás volt, ahol a rudak a kőbe
ágyazódtak. A másik oldalon áthaladt az egyszerű kerítésen, amelyet
minden bizonnyal az állatok ellen emeltek, meggyőződött arról, hogy
jó alaposan bezárta a kapuját, és átballagva a mezőn egy nagy
házhoz ért. Az épület elhagyatottnak tűnt, de jó állapotban volt,
zsalugáterei tökéletesen zártak. Ahogy közeledett, orrát megcsapta
egy nyáj és a sok elhullajtott fekete golyócska szaga, ami
megmagyarázta a mező gondozott kinézetét. Miután megkerülte a
házat, ismerőssé kezdett válni a táj: ha még pár métert tesz, az erdő
széléhez ér, ahol a múltkor parkolt. Meggyőződött a térerőről és
megfigyelte, hogyan gyengül a jel ahogy befelé halad a fák közt.
Szívdobogása egyre erősödve visszhangzott a fülében. Tak-tak-tak.
Levegőt vett, hogy megnyugodjon, bár önkéntelenül is felgyorsította
lépteit, miközben a tekintetét egy világos foltra szegezte, amely
jelezte a tisztást. Ahogy arrafelé haladt, igyekezett fékezni a gyerekes
impulzust, hogy futásnak eredjen és a paranoiás érzést, hogy valaki
követi. Fegyverét a kezében tartotta, de egy hang, egy gúnyos hang a
fejében egyre csak azt hajtogatta: „Ó, persze, szépségem, egy
pisztoly, és vajon mi hasznát vennéd?”
Tizenegy éves korában a többi vele egykorú gyerekkel
esténként bementek a temetőbe. Az ostoba játék szerint a temető
fenti részének sírjaira mindenféle tárgyakat helyeztek el, és
sötétedéskor kisorsolták, melyikük mit hoz majd el onnan. A sírkert
végéig kellett eljutni, majd nyugodtan léptekkel visszajönni,
miközben a többiek a kerítésnél várakoztak. Gyakran, amikor az
illető már a közelben volt, valaki felkiáltott: „Te jó ég! Mögötted!” –
és ez elég volt, hogy a soron következő bátor egyén futásnak eredt,
mint akit maga az ördög hajt. Pánikszerű volt. Amaia emlékezett,
hogy félelme szinte mindig nevetést váltott ki a többiekből, akik
ennek ellenére továbbra is ott álltak az úton, hátha a kiáltásokon
kívül tapasztalnak olyasmit, ami miatt tényleg érdemes futni… Noha
mindenki tisztában volt azzal, hogy a következő alkalommal is be
fognak kiabálni, mégis futottak. Mindenesetre.
Amaia a tisztásra ért, ahol a varázslatos pataknál megszólította
az a lány, és amelyet most egy hatalmas nyáj foglalt el. Közöttük
bandukolt, ahogy az állatok kitértek útjából. Messze egy sziklán
megpillantotta a pásztort. Intett neki, a férfi pedig viszonozta
üdvözlését. Amaia megnyugodott a távoli emberi jelenlét tudatától,
átment a patak fölött alig kiemelkedő kis hídon, és ekkor borzongás
futott végig a hátán. A domb alját szegélyező páfrányok felé vette az
irányt, majd elindult felfele, az ősi köveken lépkedve, amelyek
természetes lépcsőt formáltak, és végül megérkezett úti céljához.
Megállt a kis tisztáson, ahol annak idején a nővére és James először
várta, és megfigyelte, hogy most az ösvény tágasabb volt, mintha
valaki nemrég arra járt volna. Azonban így is elég sűrű szedres és
rekettyés borította ahhoz, hogy összecsikarják az embert. Amaia
zsebre tett kézzel indult a bokrok közé. Az érzése, hogy az ösvény
most szélesebb, egyre fokozódott. Odafönt senkit sem talált, és ez
némileg megnyugtatta. Körülnézett. A barlang bejárata a hegy torz
mosolyaként tátongott, a fenséges szikla – az „úrnő” –
háromméteres női formáit mutatta a völgynek, az asztal alakú kövön
tucatszámra hevertek a kavicsok, akár egy kezdetleges sakktábla.
Amaia odament és szemügyre vette a köveket. Nem útról felszedett
kavicsok voltak, valaki áldozatként vitte oda őket az úrnő számára.
Hitetlenkedve ingatta a fejét, miközben tudatában volt annak, hogy
ő maga is éppen ezt teszi. Elővette a követ, amelyet az ajtó elől
hozott és elidőzött vele, tétovázva: „Egy kő, amelyet otthonról kell
hoznod”, „az úrnő azt szeretné, ha otthonról hoznád”. Azon
töprengett, hányan kapnak a völgyben hozzá hasonló e-maileket és
nem lánclevél-e ez is, amit azért indítanak, hogy szerencséd legyen,
vagy legalábbis ne érjen átok.
Ő ugyan nem küld tovább semmit, de ha otthagy egy követ,
azzal nem árt senkinek. Körbenézett, mintha a bozótban
valóságshow kameráira vagy féltucatnyi paparazzóra számítana,
akik majd hangzatos címeket adnak: „Babonás felügyelőnő mágikus
rituálékhoz folyamodik”. Összeszorította a követ, és sikertelenül
próbálta lekaparni a körmével a maradék maltert, amellyel a kő a
ház bejáratához volt rögzítve. Végül letette az egyik sorba és
visszament a barlanghoz. Egyenesen bement, elővette a zseblámpát,
lehajolt és bevilágította a barlang belsejét. Édes virágillat terjengett,
de nem látta, honnan eredhet. A barlang üres volt, kivéve egy tál
friss almát és néhány bedobott pénzérmét. Eloltotta a zseblámpát és
elindult visszafelé. A sziklaasztal mellett elhaladva látta, hogy a
kövek ugyanott hevernek. „Mégis mit vártál?” – kérdezte saját
magától, miközben az ösvényen lépkedett. Gumicsizmája alkalmas
volt a nedves, sáros terepre, de a lába csúszkált benne, és ez
megnehezítette a sziklákon való leereszkedést. Áthaladt a bozóton,
és a patakhoz érkezett, amely a domboldalba vájva csörgedezve idilli
képet nyújtott zöld szikláival, a páfránnyal és hófehér habjával. Nem
látta a pásztort, de a nyáj még mindig ott legelészett békésen, ami
még inkább kiemelte a hely szépségét, és kizárta azt a lehetőséget,
hogy a titokzatos lány ismét felbukkanjon. Mari dombja felé nézett,
és kissé csalódott volt. Mégis mire számított? Még egy pillantást
vetett a birkákra. Abban a pillanatban az állatok abbahagyták a
legelést és az ivást és egyszerre felemelték a fejüket, mintha veszélyt
szimatoltak volna vagy olyasmit hallottak, ami elkerülte Amaia
figyelmét. Elcsodálkozott az állatok viselkedésén és mozdulatlanul
figyelt, amikor az összes birka oldalra fordult, és kórusban
megszólaltak a kolompok, akár egyetlen hatalmas gong, ami az
utána következő csendben még mélyebbnek hatott. A csendet éles
füttyszó törte meg: akár egy kalauz sípja, visszhangzott a mezőn.
Amaiának leesett az álla, olyan mély levegőt vett, amilyet csak tudott
és döbbenten az állatokra nézett, akik ismét békésen legelésztek.
Amaia hideget érzett a hátán, mintha valaki nedves lepedőt
érintett volna hozzá. Világosan hallotta és látta. Eszébe jutott
Barandiarán antropológus idézete; műveit egy éve, a basajaún-eset
nyomozásánál tanulmányozta: „A basajaún éles, az egész völgyben
hallatszó füttyszóval fedi fel jelenlétét az embereknek; az állatoknak
azonban nincs rá szükségük, ők enélkül is észlelik az erdők urának
megjelenését, és a kolompjukat egyszerre megcsöngetve üdvözlik
őt.”
– A fenébe! – suttogta.
Futásnak eredt a fák közt, átengedve magát a pániknak,
miközben egy hang a fejében kérte, hogy álljon meg, ne rohanjon, ő
pedig azt válaszolta, hogy neki mindegy, inkább szalad, akárcsak
kislánykorában a temetőben, mert nem tehet mást. Az erdei
ösvényen fegyverrel a kezében futott. Amikor a túlsó végéhez
érkezett, hátrapillantott, pedig az összes óvatosságra intő megérzése
azt sugallta, ne tegye. Nem volt mögötte senki. Amaia fülelt, de csak
a saját zihálását hallotta az őrült száguldás után. Megtapogatta
izzadt homlokát, és a pisztolyt szorongatva arra gondolt, teljesen
bolondnak nézhet ki így: kigombolta kabátját és elrejtette benne a
kezét, de közben rá sem nézett a fegyverre. Áthaladt a mezőn, majd a
hídon, és ijedtsége lassan haraggá változott, ami hihetetlen
méreteket öltött, mire Amaia az autóhoz ért.
A pottoka ménes eltűnt, gőzölgő ürüléket hagyva maga mögött
az úttesten. Amaia beszállt a kocsiba, beindította a motort és még
mindig heves szívdobogással gyorsított. Mi a fene volt ez, mi történt,
mit akarnak tőle…? A fenébe, nem ment el az esze. Miért kellett
mindezt megélnie? Éppen elég magánéleti problémája van, ráadásul
gyilkosságokkal foglalkozik; sok szar miért mindig őt találja meg?
– A fenébe, a fenébe! – csapkodta a kormányt.
Hiszen alkalmatlan erre a misztikus szerepre! Engrasi néni
vagy Ros igazi áldásként élték volna meg. De ő rendőr, az Isten
szerelmére! Egy nyomozó, egy racionális elme, akinek gyakorlati
intelligenciája kiemelkedett a tesztek során. Egy gyakorlatias elme,
aki logikát és józan paraszti észt követelő feladatokat végez, és nem
áldoz a vihar istennőjének és kacsalábú tündéreknek. Nem. A birkák
nem az erdő urát üdvözölték, és a mairuk csontjai nem
narkotizálnak.
– A fenébe – egyre csak ütötte a kormányt és ismételgette: – a
fenébe, a fenébe, a fenébe!
És mindebben az egész átkozott hely a hibás. Az egyik azon
helyek közül, ahol mindig történik valami. Az a hely, amit az egész
kurva világegyetem az összes törvényével, ürességével és csillagával
képtelen békén hagyni, és ott mindig minden perzsel, akár egy
fekély.
– A fenébe! – kiáltotta elkapva a volánt.
Az út közepén felbukkant egy nő, barna kabátot viselt bundás
kapucnival. Amaia hirtelen fékezett, a kocsi néhány métert csúszott
és közvetlenül a nő mellett állt meg, aki az utolsó pillanatban
megfordult és sápadtan, óriási szemekkel nézett fel. Amaia kiszállt
és odament hozzá.
– Ó, Istenem! Jól van?
A nő szégyenlősen elmosolyodott.
– Persze, persze, ne aggódjék!
Amaia közelebb lépett, hogy meggyőződjék róla, és észrevette
az anorák alatt a nagy hasat.
– Várandós?
A nő felnevetett az alkalomhoz illő arckifejezéssel.
– Azt mondanám, a lehető legvárandósabb!
– Ó, egek! Egészen biztosan jól van?
– Minden rendben, ehhez az állapothoz képest.
Amaia még mindig mustrálta, arckifejezése elárulta
aggodalmát. A nő észrevehette ezt.
– Csak tréfáltam, egyébként jól érzem magam, komolyan;
megijedtem és az én hibám, nem kellett volna az út közepén
sétálgatnom, és nyilván valamiféle fényvisszaverőt kellene
hordanom – tapogatta meg barna kabátja ujját ebben nem
látszódom túl jól, de annyira kényelmes.
Amaiának ismerős volt az érzés: terhessége utolsó szakaszában
ő is szinte ugyanazokat a ruhadarabokat hordta.
– Nem, én voltam kissé szétszórt, másfele járt az eszem,
sajnálom. Hadd vigyem el legalább egy darabon. Merre tart?
– Nincs konkrét úti célom, csak sétálgattam, jót tesz – nézett a
kocsira –, de elfogadom ajánlatát, ma különösen fáradt vagyok.
– Természetesen – felelte Amaia elégedetten, hogy tehet
valamit érte.
Odavezette a nőt a kocsihoz, kinyitotta a jobb első ajtót és
megvárta, amíg útitársa elhelyezkedik. Megfigyelte, hogy nagyon
fiatal, alig lehetett húszesztendős. Kabátja alatt barna
sztreccsnadrágot és hasonló színű hosszú pulóvert viselt. Copfja a
hátára lógott, homlokát teknőcdiadém ékesítette, kihangsúlyozva
sápadtságát, amit Amaia először az ijedtségnek tulajdonított.
Visszaült a kocsiba, és elindultak.
– Gyakran jár sétálni?
– Amikor csak tudok. A terhesség vége felé ez a legjobb torna.
– Igen, ismerős, nem is olyan régen én is hasonló helyzetben
voltam, van egy négy és fél hónapos gyerekem.
– Kisfiú vagy kislány?
– Nos, kislányra számítottunk, de a születésénél kiderült, hogy
kisfiú.
– Lányt szeretett volna?
– Nem, nem erről van szó, csak kissé furcsa volt, vagy inkább
zavarbaejtő.
– Ha kisfia született, így kellett lennie.
– Igen – szólt Amaia –, nyilván így kellett lennie.
– Ez csodás! – kiáltott fel a lány és a szemébe nézett. – Önnek
megvan a gyereke, el sem tudja képzelni, mennyire szeretnék már én
is itt tartani!
– Igen – ismerte el Amaia derűsen. – Csodálatos, de nagyon
bonyolult is… Néha hiányzik a terhesség, tudja, amikor odabent van,
biztonságban, az ember nyugodt, hogy mindig vele lehet… – szólt
némi melankóliával.
– Értem, de már szeretném látni az arcocskáját és várom, hogy
vége legyen ennek – mutatott a hasára –, szörnyen nézek ki.
– Nem igaz – vetette ellen Amaia. És valóban, panaszkodása
ellenére arcán nyoma sem volt a fáradtságnak. Egész lénye
egészséget és életerőt sugárzott; ezekben az időkben, amikor a nők
halasztgatják a terhességet egy fiatal anya kifejezetten üdítő látvány
volt.
– Ne értsen félre, boldog vagyok, amikor láthatom a fiamat, de
az anyaság korántsem annyira ideális dolog, ahogy azt a szaklapok
próbálják feltüntetni.
– Ó, ezt pontosan tudom – erősítette meg a nő. – Nem az első
terhességem.
Amaia elámult.
– Ne tévessze meg a kinézetem, idősebb vagyok, mint
amennyinek látszom, és amióta az eszemet tudom, szinte mindig
terhes voltam.
Amaia kerülte a tekintetét, nehogy a nő észrevegye
meghökkenését. Tucatszámra merültek fel benne a kérdések egy
olyasvalaki számára, akit alig ismert és akit majdnem elütött. Mégis
kérdezett:
– És hogyan hangolja össze a terhességet és az anyaságot?
Azért kérdezem, mert nekem nehéz egyszerre jó munkát végezni és
jó anyának lenni.
Észrevette, hogy a lány figyelmesen tanulmányozza az arcát.
– Értem már, tehát Ön is ezek közül való?
Amaia kevéssel előtte már hallotta ezt a mondatot a virágokat
termesztő hárpia szájából, és eszébe jutott a jelenet, amikor az
asszony a körmével lefejezte a zsenge hajtásokat.
Visszavágott.
– Nem tudom, mire céloz.
– Azokra a nőkre, akik hagyják, hogy más döntse el helyettük,
milyen is anyának lenni. Az előbb említette ezeket a baba-mama
lapokat. Nézze, az anyaság sokkal ösztönösebb és személyesebb
dolog, és sokszor a rengeteg szabály, kontroll és tanács csak kimeríti
az anyákat.
– Aggódni természetes dolog, hiszen jól akarjuk csinálni –
felelte Amaia.
– Persze, de a könyvek nem mulasztják el az aggodalmat.
Figyeljen rám, Amaia, Ön a legjobb anya a kisfia számára, és ő az,
akit a világra kellett hoznia – szólt, miközben egy tárgyat forgatott
ujjai közt, mintha formázná.
Amaia nem emlékezett arra, hogy bemutatkozott volna, de
inkább válaszolt.
– Ennek ellenére tele vagyok kétellyel és semmit sem tudok,
nem szeretnék olyasmit tenni, amivel akár rövid vagy hosszú távon
ártanék neki.
– Az egyetlen dolog, amivel egy anya árthat gyermekének a
szeretethiány. Minden létező gondoskodást megadhat, etetheti,
öltöztetheti, taníttathatja, azonban ha a kicsi nem kap szeretetet, az
anya jóságos és odaadó szeretetét, érzelmileg visszamaradottan
fejlődik, beteges szeretetkoncepció alakul ki benne és boldogtalan
lesz.
Amaia a saját anyjára gondolt.
– De… – tétovázott – vannak olyan dolgok, amelyekről
bebizonyították, hogy jobbak, például a szoptatás…
– A legjobb, ha a gyerekkel kialakított kapcsolat nem
szabályokra és feszültségre épül. Ha szoptatni akarja, szoptassa, ha
üvegből etetné, etesse üvegből…
– És ha nem tehetjük meg, amit szeretnénk?
– Akkor ahhoz kell alkalmazkodni, és nyugodtan megélni: nem
mindig lehet nyár, de ettől még az ősz sem rossz.
Amaia néhány másodpercig hallgatott.
– Ön kész szakértő.
– Az vagyok – ismerte el a nő nyugodtan –, akárcsak te. Úgy
vélem, egy kupacba kellene szedned az összes könyvet, videót és
lapot, és elégetni az egészet. Jobban fogod magad érezni, és
foglalkozni tudsz a küldetéseddel. – Az utolsó mondat úgy hangzott,
mintha konkrét feladatra vonatkozna.
Amaia kíváncsian nézett rá.
– Állj meg itt, légy szíves – kérte a nő hirtelen, és egy erdei útra
vezető leágazásra mutatott. – Még egy keveset sétálok.
Amaia megállt, útitársa kiszállt és lehajolt, hogy a felügyelőnő
láthassa arcát.
– És ne aggodalmaskodj: nagyon jól csinálod.
Amaia válaszolni akart, de a lány becsukta az ajtót, és elindult a
földúton. Már vezetés közben vette észre, hogy a nő valamit ott
felejtett az ülésen, és figyelmesen megnézve felismerte, miről van
szó; lefékezett, megállt az út szélén, tekintete pár pillanatig elidőzött
a tárgyon. Egy darabig nem nyúlt hozzá, majd hitetlenkedve, remegő
ujjakkal a kezébe vette és megfordította a kerek követ, hogy lássa a
malter maradékát, ami hosszú ideig a háza bejáratához rögzítette.
 33

Szokatlanul verőfényes reggelre ébredtek: a néhány kóbor

felhőfoszlányt hamarosan eltüntették a sugarak, és Amaia a
szokottnál is hálásabban gondolt a napsütésre, ugyanis elrejthette
lilás arccsontját hatalmas, sötét napszemüvege alatt.
Pamplonába Iriarte vitte, aki a nyomozással kapcsolatos
néhány megjegyzéstől eltekintve hallgatag volt, és szótlanul
koncentrált a vezetésre.
A bejáratnál Montes is megjelent. Félénken üdvözölte Amaiát,
aki szinte örömmel tapasztalta, hogy a férfi sem néz ki jobban: alsó
ajka feldagadt, a közepén vágás feketéllett, akár egy furcsa piercing.
Egy rendőr üdvözölte őket a kapitány irodájában. Mindegyikük
egyenruhát viselt, kivéve Montest, aki elegáns – minden bizonnyal
drága – mélykék öltönyben érkezett. A rendőrkapitányon kívül a
hosszú tárgyalóasztalnál belső ügyekkel foglalkozó kollégák foglaltak
helyet, akik már kihallgatták az illetőt, amikor az eset megtörtént.
Amaia figyelmét nem kerülte el kollégái pillantása, amint szemügyre
vették a smink alatt is jól kivehető zúzódását és Montes ajkát.
– Amint Önök is tudják, egy év telt el azóta, hogy Montes
felügyelőt felfüggesztettük az elizondói Hotel Baztán parkolójában
történtek miatt. Ez idő alatt Montes felügyelőt terápiára köteleztük,
ennek zárójelentései megérkeztek, és mindegyik pozitívan
nyilatkozik kollégánk újrafelvételéről. Salazar főnök asszony, Iriarte
felügyelő! Önök jelen voltak akkor, amikor az említett eset történt.
Szeretnénk meghallgatni véleményüket a témában, csatlakozhat-e
Montes felügyelő a csapatunkhoz?
Iriarte kurta pillantást vetett Amaiára, mielőtt megszólalt.
– Jelen voltam az említett eseményeknél, és az utána
következő hónapokban, felfüggesztése alatt többször találkoztam a
felügyelővel, aki néha bejött a rendőrségre üdvözölni kollégáit.
Viselkedése… – tétovázott, hogy Amaia rájöjjön, miről van szó, de a
többieknek ne tűnjön fel, – minden alkalommal adekvát volt, és
véleményem szerint készen áll arra, hogy ismét velünk dolgozzon.
Amaia felsóhajtott.
– Felügyelő asszony – fordult hozzá a rendőrkapitány.
– Montes felügyelő távolléte az egész csapat számára külön
megterhelést jelentett, helyettesítését kizárólag áldozatkészség és
személyes erőfeszítések árán tudtuk megoldani. Úgy vélem, mielőbb
csatlakoznia kell hozzánk.
Miközben beszélt, tudatában volt a szavai által kiváltott
csodálkozásnak.
– Montes felügyelő – adta meg a szót a rendőrkapitány.
– Szeretném megköszönni a belém vetett bizalmat mind Iriarte
felügyelő, mind Salazar főnök asszony részéről. Egy hónapja még
örömmel elfogadtam volna az újrafelvételemet, azonban most
szükségesnek tartanék még néhány hónap terápián történő
részvételt.
Amaia közbeszólt.
– Engedelmével, főnök. Megértem a felügyelő szándékát a
terápia folytatására, azonban nem látok indokot az ellen, hogy ismét
velünk dolgozhasson. A csapat nélküle nem tud teljes értékű munkát
végezni, a túlórákat és az ügyeletet figyelembe véve…
– Rendben van – felelte a rendőrkapitány egyetértek Önnel. –
Montes, holnaptól fel van véve. Üdvözöljük körünkben – nyújtott
kezet.
Amaia azonnal elhagyta a termet, és a folyosói csaphoz indult,
hogy időt nyerjen.
Montes Iriartéval társalgott az ajtóban, és amikor látta, hogy
Amaia mindenkitől elbúcsúzott, odament hozzá.
– Köszönöm, és…
– Szó sincs a holnapról – szakította félbe a felügyelőnő –, ha
jól tudom, Elizondóban lakik, ezért most azonnal indul, útközben
pedig felveszi Iriartét. Ajánlom, hogy lelkesen tegye! Van egy
szökevény, akit nem találunk, két járőrautó: egy a ház és egy a
templom előtt, egy templomgyalázó és még sokkal rosszabb dolgok.
Szedje össze magát!
Montes elmosolyodott:
– Köszönöm!
– Meglátjuk, egy hét múlva is ugyanezt mondja-e.
A Montesnek lefestett, cseppet sem virágos helyzet nem állt
messze a valóságtól. Amaia eléggé biztos volt abban, hogy nem kerül
sor több templomgyalázásra, azonban amióta megtagadta Beñat
Zaldúa felelősségre vonását a támadások elkövetéséért, valamivel
„kompenzálnia” kellett Sarasolát. A járőrautó továbbra is a templom
mellett maradt, ez a szükséges mederben tartotta a dolgokat és a
rendőrkapitány is nyugodt lehetett, miután magyarázkodnia kellett,
miért is hagyta el a járőr a helyszínt legutóbb. Nuria esetében
erőfeszítést kellett tennie. Ha a tettes a szokott sémát követi, az
asszony meggyilkolása lesz a célja, ama furcsa engedelmességi
fogadalom értelmében. Amaia tudta, hogy a dolgok alapjaiban
megváltoztak abban a pillanatban, amikor a nő felhagyott az
áldozatszereppel és védekezett, s ezzel megfordította sorsát, ami
eredendően a halál lett volna. Minden bizonnyal kellemetlen
meglepetésként érte a szörnyeteget, aki kizárólag védtelenekkel volt
képes szembeszállni. Másfelől továbbra is tanulmányozták a
családon belüli erőszakkal kapcsolatos adatokat az egész országra
vonatkozóan, de a feladatot itt is megnehezítették a hatásköri
átfedések.
A következő félórában Pamplonában bolyongott, először a
külvárosban, majd a központban, hogy kitöltse az időt, mielőtt
Markinával találkozik. A megbeszélt időpontban leparkolt a Castillo
tér mélygarázsában, és a visszapillantó tükörben megigazította a
tárgyalás alkalmából viselt egyenruhát: a vörös svájcisapkáját és
szintén vörös zubbonyát, amelyen Navarra címere csillogott.
A Hotel Europa étterme az egyik legjobbnak számított
Pamplonában; ismerve Markina ízlését nem lepődött meg a
választásán. Az egyik olyan étterem hírében állt, amely az
egyszerűbb, tradicionálisabb konyhát a mostanság nagyra értékelt
tálalással tudta korszerűsíteni, és a fogások közt ugyanúgy szerepelt
egy jófajta tajada21 hús vagy hal.
Amaia észrevette, ahogy minden tekintet ráirányul: egy rendőr
egy elegáns étteremben úgy festett, akár egy csótány az esküvői
tortában.
– Várnak – mormolta Amaia, és elvonult az üdvözlésére siető
maitre mellett és odament bíróhoz, aki felállt, igyekezve leplezni
ámulatát. Amaia kesztyűs kezét nyújtotta kollégájának, mielőtt amaz
szóhoz jutott volna.
– Üdvözlöm, Markina bíró.

21 Tajada – szelet (spanyol)

 Helyet foglalt, és csak azután vette le a kesztyűjét.
– Egyenruhát visel… – jegyezte meg zavartan Markina.
– Igen, fontos tárgyalásom volt, muszáj volt felvennem az
egyenruhát. Most lett vége – hazudott.
– …és fegyvert – mutatott Markina a pisztolyra Amaia övében.
– Mindig magammal hordom a fegyvert, bíró úr.
– Igen, de nem láthatóan.
– Ó, sajnálom, hogy zavarja, de én büszke vagyok az
egyenruhámra.
Noha nyilvánvalóan feszélyezte a dolog, Markina sietve
szabadkozott:
– Ó, dehogy zavar, csak meglepődtem – és Amaiára villantotta
megszokott mosolyát.
Amaia felvonta szemöldökét.
– Ön ragaszkodott ahhoz, hogy ma találkozzunk, már
mondtam, hogy nagyon fontos megbeszélésem lesz a
rendőrkapitányságon – Amaiának úgy tűnt, a bíró megharagudott,
de nem érdekelte.
– Valóban igaza van, én kértem, és Ön elfogadta a meghívást.
– Szeretném megköszönni a segítségét és pozitív döntését a
tarttalo-ügyben történő nyomozás elindításáról.
– Ön nem hagyott más opciót.
– Nyilván a bizonyítékok is számítanak – pontosította Amaia.
– Természetesen, de elsősorban Önben bíztam. Van
előrelépés?
– Még egy esetet azonosítottunk, ami viktimológiai
szempontból ide tartozhat. Gyanúsítottunk is van, úgy véljük,
együttműködik az illetővel. Évekig kínozta a feleségét, egy baztáni
születésű nőt, aki akkoriban Murciában élt. Börtönben ült, de
mihelyt kiszabadult, azonnal visszatért érte. Úgy véljük, beleillik a
keresett profilba. Körözést adtunk ki ellene. A felbujtó valószínűleg a
profiljuk alapján válogatja meg őket, bár még nem sikerült
kiderítenünk, hogyan létesít velük kapcsolatot, azonban el kell telnie
némi időnek, mire felkészülnek és életformájuk is ennek
megfelelően alakul: akkor csak jelt kell adnia, és ők mindent
megtesznek.
A pincér egy üveg bort hozott, amit Markina minden bizonnyal
még előtte kiválasztott; Amaia visszautasította.
– Vizet kérek szépen – vágta el a bíró ellenkezését.
 Amikor a pincér elvonult, Markina ismét megkérdezte:
– Sikerült nyomra bukkanni az anyját látogató illetővel
kapcsolatosan?
Amaia kényelmetlenül érezte magát a témától, nem szívesen
beszélt róla Markinának, bármit adott volna, hogy ne kelljen szóba
hozni az ügyet,
– Nos, elküldtem Önnek a fotókat és az FBI jelentését.
– Igen, láttam. Figyelemre méltó, hogy ilyen jó kapcsolatai
vannak, de úgy tűnik, a legkorszerűbb technológiák sem képesek
javítani a kép siralmas minőségén.
– Így van.
– Van arról tudomása, hogy valaki újból próbálkozott volna a
látogatással vagy bármilyen formában kapcsolatba lépett anyjával?
– Lehetetlen. Átvitettük egy másik klinikára, és ott teljesen el
van zárva a külvilágtól. Az intézet igazgatója ismeri a helyzetet, és én
megbízom benne.
Eltöprengett, vajon igaz-e ez, és milyen mértékben bízik meg
Sarasolában: semmiképpen sem maradéktalanul. Szintén
elgondolkodott, nem Franz doktor paranoiája hatása alatt áll-e.
Természetesen kerülte annak említését, hogy gyanúja szerint a
templomgyalázások mögött is a tarttalo állhat, és arról sem beszélt,
hogy a felhasznált csontok az ő családjából származnak és a
legutóbbi esetben csecsemőkorában elhunyt testvéréről van szó,
akiről otthon sosem beszéltek, mintha nem is létezett volna.
„Mihelyt van bizonyítékom az összefüggésekről – mondta magának
–, mihelyt van bizonyítékom.”
Ugyanakkor tájékoztatta Markinát a Lucía Aguirre
holttestében talált fémszilánkokról és a régi szikéről, amit anyja a
látogatótól kapott.
Az étterembe új társaság érkezett, és a mellettük lévő asztalhoz
telepedtek.
Egyesek csodálkozó pillantást vetettek feléjük, és Amaia
figyelmét nem kerülte el a bíró zavart arckifejezése.
Kihasználta a pillanatot.
– Ezzel tehát úgy vélem, minden rendelkezésünkre álló
információt megosztottam. Szűkítjük a gyanúsított mozgásterét és
bízunk benne, hogy a következő órákban letartóztathatjuk.
Tájékoztatni fogom a fejleményekről.
Markina szétszórtan bólintott.
 – Most pedig elmegyek, hogy nyugodtan vacsorázhasson.
Tiltakozásra számított, de Markina beleegyezett.
– Természetesen, ahogy jónak látja – felelte, mint aki megadja
magát, de valójában megkönnyebbült.
„Ha egy vörös egyenruhás rendőrnő nem ijeszt meg, semmi
sem ijeszthet meg” – gondolta Amaia, miközben felállt és kezet
nyújtott.
Kilépett az étteremből élénk érdeklődéstől kísérve, és eszébe
jutott az a nap, amikor megismerte Jamest, aki éppen a galériájában
készült a kiállítására. Akkor is egyenruhában volt. James odament
hozzá, a kezébe nyomott egy katalógust, és meghívta a rendezvényre.
Mielőtt beindította volna a kocsit, elővette a telefonját és
felhívta férjét.
– Várj a vacsorával, édesem, éppen indulok.
– Természetesen – hangzott a válasz.
Gyakran megfordult a fejében, hogyan változtathatja meg egy
teljesen átlagosnak tűnő pillanat egy nyomozás menetét. A nyomozó
egy kirakós játék darabjait illeszti össze, ahol mind a darabok száma,
mind a várt kép ismeretlen. És megtörténik, hogy hiányoznak egyes
részek, a helyükön sötét űr tátong, ahol a nyomozás sem derít fényt
arra, mi is történt valójában.
Az emberek hazudnak – nem a nagy dolgokban, hanem a
fontos dolgokban: a részletekben. Az emberek hazudnak
vallomásaikban, és nem azért, hogy letagadjanak egy gyilkosságot,
hanem azért, hogy eltitkoljanak néhány jelentéktelen részletet az
életükből, amit szégyellnek. Rengeteg ember keveredik gyanúba
azért, mert nem ismerte be az igazságot. A nyomozó észreveszi
ezeket. „Hazudnak”, de kilencvenkilenc százalékuk azért teszi, mert
egyszerűen restelli magát vagy fél, hogy a feleségük, férjük, főnökük
vagy szülőjük megtudja, mi is történt valójában. Más esetekben a két
kizárólagos tanú sosem szólal meg. A gyilkos érhető okokból nem
teszi meg, az áldozat pedig azért, mert erőszakkal hallgattatták el,
nehogy valaha is beszéljen. A legkorszerűbb nyomozási technikák
ebbe az irányba mozdultak el, egészen új bűnügyi tudományt
alkotva, ami a néma áldozatra összpontosít, aki eddig másodlagos
szerepet töltött be az ügy felderítésében.
A viktimológia többféle módszert alkalmaz, amelyek a
személyiségre, ízlésekre és viselkedésmintákra alapulnak, ezenkívül
fontos szerepet kap az igazságügyi orvosszakértői aspektus: a
csontok alapján történő arcrekonstrukció, a DNS alapján történő
azonosítás, illetve az igazságügyi fogorvostan. És amikor a
feltételezett áldozat nem jelenik meg, amikor csak gyanítják halálát,
mint Lucía Aguirre esetében, de a holttest még nem került elő, a
viselkedésének, a legbensőbb szokásainak elemzése deríthet fényt az
esetre. Esetleg megjelenhet az ágyad lábánál, és elsuttoghatja a
gyilkos nevét.
És létezik egy másik darabka is, ami után a nyomozók mindig
kutatnak: a legfontosabb részlet, amely megmagyarázza és kiteljesíti
az egész képet. Olykor ennek a darabkának köszönhetően
nyilvánvalóvá válik, hogy egy egész hipotézis volt téves, és tucatnyi
ember járt rossz nyomon hónapokig. És más apró, csillogó darabkák
is megjelenhetnek: egy tanú, aki végre megszólal, egy
bankautomata-felvétel, egy elemzés eredménye, egy híváslista,
esetleg egy nem feltétlenül apró hazugság, amely eddig rejtve
maradt. Rálelni a kirakós játék eme apró darabkájára értelmet ad
mindennek. Ami addig sötétség volt, most felragyog.
Mindez egy pillanat műve is lehet. A „semmi nincs” és a
„minden megvan” között egyetlen apró részlet rejtőzik, és amikor ez
a helyére kerül, a nyomozó már tudja: íme, elkapta a gyilkost. Olykor
ez a mágikus meggyőződés még azelőtt megjelenik, hogy meglenne a
bizonyíték; és megesik, hogy a bizonyíték sosem kerül elő.
 34

Az előző reggel szívmelengető, ködűző napsütésének nyoma sem

maradt. Szakadt az eső: a baztániak jól ismerték ezt az időjárást,
amikor látszik, hogy egész nap esni fog.
Korán volt, ezért Amaia a Txokoto felé vezetett, és megállt a
cukrászda előtt. A nővére már munkálkodott: a pékek és a cukrászok
mind koránkelők. Az ajtó nyitva volt, Amaia belépett a megvilágított
helyiségbe, ahol már néhány alkalmazott ügyködött. A hátsó ajtó felé
sietve üdvözölte őket.
Rosaura elmosolyodott, amikor meglátta húgát.
– Jó reggelt, hajnali madárka, rendőrként vagy cukrászként
érkezel?
– Rendőrként, aki kávéra és süteményre áhítozik.
– Tegnap este itt jártál.
Ros megállt egy tányérral a kezében, és nagyon komolyan
nézett húgára.
– Remélem, nem zavar, gondolkodnom kellett, vagy
visszaemlékeznem, nem is tudom, melyik…
– Néha megfeledkezem arról, hogy ez a hely annyira borzalmas
számodra.
Amaia nem válaszolt, képtelen volt rá. Nővérére szegezte
tekintetét, majd vállat vont.
Ros kitöltötte a kávét és kitette a süteményt a kanapé melletti
asztalra, letelepedett és hellyel kínálta húgát. Megvárta, amíg Amaia
leül, de hozzá sem ért a kávéhoz.
– Én tudtam.
Amaia zavartan pislogott, nem értette, miről beszél.
– Én tudtam, mi történik – ismételte Ros remegő hangon.
– Mire célzol…?
– Amit ama művelt.
Amaia odahajolt és megfogta a kezét.
– Nem tehettetek semmit, Ros, nagyon kicsik voltatok. Nyilván
láttátok, de minden annyira zűrös volt körülötte. A kislányokat
nagyon könnyű megtéveszteni.
– Nem arra utalok, amikor levágta a hajadat, amikor nem akart
veled táncolni, vagy azokra a borzalmas ajándékokra, amiket tőle
kaptál. Egy éjjel a sok közül, amikor erősködtél, hogy velem aludnál
és annyira hozzám tapadtál, hogy beleizzadtam, megvártam, amíg
elalszol, és bemásztam az ágyadba.
Amaia megdermedt. Keze enyhén remegni kezdett, és le kellett
tennie a csészét az asztalra. Önkéntelenül is visszafojtotta lélegzetét.
– Ama odajött, nyilván azt hitte, te vagy az, én már félálomban
voltam és hirtelen meghallottam, nagyon közelről: „Aludj, kis kurva,
ama nem fal fel ma éjjel”. És tudod, mit tettem, amikor elment,
Amaia? Felkeltem és visszafeküdtem melléd, majd megőrültem a
félelemtől. Onnantól fogva tudtam. Ezért hagytam mindig, hogy
velem aludj, és azzal is tisztában voltam, hogy ő is tudhatja ezt, talán
észrevette, hogy figyelem, amint téged vizslat. Sose mondtam el
senkinek. Sajnálom, Amaia.
Néhány, örökkévalóságnak tűnő másodpercig szótlanul ültek.
– Ne zaklasd fel magad, nem rajtad múlt. Aita volt az egyetlen,
aki tehetett volna valamit. Felnőtt volt, neki kellett volna
megvédenie, és nem tette meg.
– Aita jó ember volt, Amaia, csak azt akarta, hogy minden
működjön.
– De tévedett, egy családot nem így kell működtetni. A
feleségét védelmezve arra kényszerített egy kilencesztendős kislányt,
hogy elmenjen hazulról és ne éljen az apjával és a nővéreivel.
Száműzött.
– Azért tette, hogy megvédjen.
– Ezt ismételgettem magamban évekig. Azonban most, hogy
anya lettem, egy dologban biztos vagyok: minden esetben
megvédeném a fiamat, James ellenében, saját magam ellenében, és
remélem, James is így gondolkodik.
Amaia felállt, megfogta a kabátját, és elindult a bejárat felé.
– Nem iszod meg a kávét?
– Nem, ma nem.
Egyre jobban esett, kocsija ablaktörlője teljes gőzzel működött,
de a víz így is patakzott az üvegen. Amaia a rendőrséghez hajtott és
közben figyelte, hogy az esővíz mindkét oldalon ömlik, és az épületet
kisebb árokként körülvevő csatornába zúdul.
 Ahelyett, hogy a főbejárathoz ment volna, Amaia megkerülte az
épületet és a fenti részen parkolt a navarrai rendőrség logóját viselő
piros autók között. Amint belépett a terembe, amit irodának
használt, látta, hogy Fermín Montes már megérkezett. Feltűrt inggel
diagramot rajzolt egy táblán, amit akkor hoztak oda. Etxaidét és
Zabalzát is ott találta.
– Jó napot, főnök! – szólalt meg derűsen.
– Jó napot – felelte Amaia, látva a többiek megdöbbenését.
Jonan mosolyogva üdvözölte Amaiát, Zabalza elkomorodott és
valami köszönésfélét mormolt. Az asztalon vaskos dokumentáció
hevert mindarról, amit eddig sikerült összegyűjteni a nyomozáshoz.
A rendetlenségből és az összefirkált táblából Amaia kikövetkeztette,
hogy legalább két órája ott voltak.
– És ez a tábla?
– Odalent volt, alig használhatták, nekünk viszont szükségünk
van rá – fordult meg Fermín. – Szerettem volna felkészülni, mielőtt
Ön megérkezik.
– Folytassák! – szólt Amaia. – Amint Iriarte felügyelő megjön,
elkezdjük.
Megnyitotta postafiókját, és a szokott üzeneteket találta. Franz
doktor egészen hisztérikussá vált és fenyegetőzött, hogy „lépéseket
tesz”.
És az Aranyfésű.
„Nincs jobb hely egy tengerpartnál, hogy elrejts egy
homokszemet.
Nincs jobb hely egy folyómedernél, hogy elrejts egy követ.
A gonoszt a saját természete uralja”.
Iriarte nyitott be a gyerekeitől apák napjára kapott csészével és
letette Amaia elé.
– Jó napot, és köszönöm – szólt Amaia.
– Jó napot, uraim – köszönt Iriarte – kezdhetjük, amikor
jónak látják.
Amaia jóízűt kortyolt a kávéból, és odament a táblákhoz.
– Ma ismét csatlakozik hozzánk Montes felügyelő, ezért
frissítsük fel az eddigieket, és – mutatott a táblára oda, ahol a
„templomgyalázások” tétel szerepelt – mivel Önök már elkezdték
tárgyalni ezt a témát, folytassuk ezzel! Ha jól látom, már
tájékoztatták kollégánkat az ügy eredetéről, nézzük, hol tartunk
jelenleg! Kihallgattuk Beñat Zaldúa arizkuni blogost, az agoték
jogainak szószólóját, és végül – nézett figyelmesen Zabalzára –
elismerte, hogy volt egy bűntársa, egy felnőtt, aki e-mailben vette fel
vele a kapcsolatot és a bűntettre buzdította. Először úgy tűnt neki,
így növeli követeléseinek láthatóságát, azonban megijedt, amikor
megjelentek a csontok. Annak ellenére, hogy ez nem került ki a
sajtóba, Arizkunban mindenki értesült róla, az utcán is
folyamatosan tárgyalták a történteket. Zaldúa elmondása szerint
semmi köze nincs a csontokhoz, és a legutóbbi templomgyalázásban
sem vett részt, amelyben elektromos targoncával mentek neki a
templomfalnak. A fiú eléggé megrémült, és az illetőt minden
kétséget kizáróan Antonio Garridóval azonosította – mutatott a
fénymásolatokra, amelyeket Zabalza átnyújtott Montesnek –, egy
bizonyos Nuria volt férjével: az asszony otthonában egy behatolóra
lőtt, aki, mint kiderült, az az illető volt, aki két évig kínozta és fogva
tartotta, majd eljött érte, hogy megölje. Mindez – fordította meg
Amaia a táblát – a tarttalóhoz vezet minket. Johana Márquez óta
legalább négy gyilkossággal állapítottunk meg kapcsolatot,
mindegyik bűncselekményt férj vagy élettárs követte el, tehát az
áldozatok közelállói – mindez elég tipikus, azzal a jellegzetességgel,
hogy az összes asszony baztáni származású volt, de máshol élt.
– Kivéve Johanát – jegyezte meg Jonan.
– Igen, kivéve Johanát, aki itt lakott. Minden esetben a nőket
post mortem csonkították meg, az összes esetben az elkövetők
magukkal is végeztek, és ott hagyták kézjegyüket: „Tarttalo”. Az
összes amputációt egyetlen eszközzel hajtották végre, amit először
lombfűrésznek vagy elektromos késnek véltünk, de a Lucía Aguirre
holttestében fellelt fémszilánknak köszönhetően megállapítottuk,
hogy egy régi sebészeti eszközzel, egy amputáláshoz használt
fűrésszel állunk szemben.
Fermín felvonta egyik szemöldökét.
– San Martín doktor jelenleg próbálja kiönteni a mintát, amely
reprodukálná az eredeti eszközt, de minden jel arra mutat, hogy
valóban ezt a tárgyat használták, hiszen Johana Márquez esetében a
helyszínen – egy kunyhóban – , ahol a csonkítást végezték, nem volt
áram és az elektromos fűrész vagy kés használhatatlan lett volna,
kivéve ha elemmel működik. És még valami – pillantott Jonanra és
Iriartéra. – Bebizonyosodott, hogy a további templomgyalázások
alkalmával Arizkunban hagyott csontok az én családomtól
származnak és szándékosan lettek odahelyezve – magyarázta
anélkül, hogy elmondaná, honnan jutottak hozzá a csontokhoz:
egyelőre elég volt.
– A fenébe, Salazar – fordult a többiekhez Montes, mintegy
megerősítést várva – hiszen ez személyes érintettséget jelent!
– Én is így vélekedem – folytatta Amaia –, különösen mivel
tudjuk, hogyan jutott információhoz a csontok hollétéről. Felkereste
anyámat a szanatóriumban, ahol bent lakott, és a fivéremnek adta ki
magát.
– De Önnek… nincs…
– Nincs, Montes, csak két nővérem van, akiket Ön is ismer,
ami megint csak az elkövető arcátlanságát bizonyítja, meddig képes
elmenni.
– A szerencsétlen idős anyja közelébe férkőzött, és otthagyta a
csontokat, hogy Önt provokálja.
Ez a kifejezés, „az Ön idős anyja” leginkább egy jóságos
anyókára illett, akit egy gátlástalan szörnyeteg felhasznált. Már-már
elmosolyodott.
– És úgy véli, ez a levágott ujjú fickó?
Iriarte szót kért.
– Nem ő az. A klinikától beszerzett fotók kizárják ezt a
lehetőséget, azonban minden arra utal, hogy ezek az erőszakos és
szervezetlen támadók csak szolgái egy jóval okosabb illetőnek, egy
felbujtónak, egy olyasvalakinek, aki kénye-kedve szerint manipulálja
e férfiak agresszivitását és a környezetükben található nők ellen
irányítja azt, mindezt oly mértékben, hogy öngyilkosságba kergeti
őket, amikor már nincs rájuk szükség.
– Javasolnám, hogy első körben ki kellene deríteni, ki juthatott
be az anyjához, amíg ő a klinikán tartózkodott – vetette fel Montes.
– Zabalza segédfelügyelő már dolgozik ezen.
Montes érdeklődve jegyzetelt.
– Más egyéb?
Jonan kérdőn nézett Amaiára, ő a fejét ingatta.
A tény, hogy a legutóbb talált csontok az ikertestvérétől
származtak az eset szempontjából irreleváns volt, bármelyik
családtagé lehettek. Bár tudta, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy
ez különösen aljas provokáció és kihívás, amely teljesen letaglózta,
nem osztotta meg ezt az információt a bíróval, és nem látta értelmét,
hogy akár Montes, akár Zabalza értesüljön róla. Egyelőre
ugyanannyit jelentettek, mint a többi, templomgyalázásnál
felbukkant maradvány, mivel megítélése szerint már így is túl sokan
tudtak az ügyről.
– Nos, hogy a profil teljesen megfeleljen a klasszikus
elvárásoknak – mutatott rá Montes –, csak az hiányzik, hogy
közvetlenül felvegye Önnel a kapcsolatot.
– Az e-mailek – szólt Jonan.
– Igen…valóban… – válaszolt kitérőn Amaia.
– A felügyelőnő egy ideje napi szinten kap furcsa üzeneteket.
Megpróbáltuk lenyomozni az eredetüket, de egy dinamikus IP-
címről van szó, és fél Európán keresztül próbáltuk lekövetni, de még
nincs eredmény, noha minden arra utal, hogy nyilvános wifiről
lettek küldve.
– Gondolom, ezt azt jelenti, hogy lehetetlen lekövetni – vélte
Montes.
– Pontosan – mosolygott Etxaide.
– Akkor értelmesen mondd, az ördög vigyen el! – háborodott
fel Montes, de mosolyogva tette.
– A felbujtó profilja – írta Amaia a táblára. – Férfi, valamilyen
szempontból kapcsolatban áll a Baztánnal. Talán itt született,
esetlen idevalósi volt a felesége, akit megölt vagy meg akart ölni, és
emiatt alakulhatott ki a gyűlölete a többi nő iránt. Amint Montes
nagyon helyénvalóan megállapította – nézett rá – nyilvánvaló, hogy
a tetteiben megjelenik az ellenem irányuló személyes provokáció is,
ehhez valamilyen formában kapcsolatba lépett velem, felhasználva
őseim földi maradványait. Ebből eléggé világos következtetésekre
lehet jutni: egyfelől nő vagyok és csöppet sem vagyok ínyére a
nőgyűlölő egyéneknek, másfelől a cselekmények úgy lettek
megrendezve, hogy kiprovokálja: foglalkozzak az üggyel, és ő ezáltal
összemérheti velem az erejét. A bűnözői viselkedést elemző FBI-
tanulmányokban szereplő hasonló profilok arra utalnak, hogy öt
évvel idősebb vagy fiatalabb nálam, tehát huszonnyolc és
harmincnyolc év közötti fiatalemberről van szó. Felsőfokú
végzettséggel rendelkezik. Némely követője valóban faragatlan
tuskó, de néhány esetben – mint a burgosi vagy a bilbaói – az
elkövetők multikban töltöttek be vezetői pozíciót, és nemcsak
diplomások voltak, hanem jómódúak is. Lehetetlen, hogy bárki az
utcáról bekerüljön ezekbe a körökbe. Fizikai vonzereje valószínűleg
nem jóképűségében nyilvánul meg, de mindenképpen karizmatikus,
csábító személyiséget feltételez, aki biztonságot sugároz, célratörő és
képes a hatalom gyakorlására. Nem tudjuk, milyen módon szerzi
meg magának követőit, de egyvalami biztos: a követő sosem
azonosítja magát vele, ez a kapcsolat nem egyenlőségre, hanem
alávetettségre épül. A felbujtó semmit sem követel és semmit sem
szerez meg erővel, ellenben képes kialakítani alattvalójában a
vágyat, hogy mindenáron kedvében járjon, akár saját élete
feláldozásával.
Sűrű csend telepedett a jelenlévőkre. Végül Montes szakította
meg.
– És itt kóborol szabadlábon?
– Minden jel arra utal.
– És a követő?
– Itt a leírás. A profil erőszakos személyiséget takar, nem
annyira kaotikust, mint a többi, talán ezért választotta a felbujtó a
gyalázásos bűncselekmények elkövetéséhez. Figyelembe kell venni,
hogy két évig fogva tartotta a feleségét a saját házában és senki sem
fogott gyanút: ha nem tudott volna elmenekülni, azóta is ott van.
Már mielőtt elrabolta volna, minden kapcsolatot sikerült
megszakítania saját és a nő családjával egyaránt, és természetesen
sem a szomszédokkal, sem barátokkal nem volt kapcsolata.
Munkatársai szerint szívélyes, szolgálatkész és nagyon szorgalmas
volt, de a munkán kívül nem nagyon barátkozott senkivel.
– Főnök, utánajárhatok? Szeretnék beszélni az asszonnyal,
egészen biztosan van ötlete, hol lehet a volt férje. Ha nem ismeri jól
a terepet – figyelembe véve az ellenőrzéseket az utakon – akkor meg
van lőve. Egyértelműen bujkál valahol, mert ha öngyilkosságot
követett volna el, már megtaláltuk volna.
Amaia bólintott.
– Rendben, derítse ki ezeket!
Montes elvette az asztalról az Antonio Garridóra vonatkozó
jelentést és átlapozta.
– Bujkál, most már biztos vagyok benne – mutatott egy fotóra.
– Nézze, milyen kuplerájban élt, amikor fogva tartotta a feleségét. –
A fénykép egy piszkos, szeméttel teli házat ábrázolt, egy matracot és
egy láncot, amin Nuriát tartották két évig. – Ez a fószer beéri a
legkevesebbel is, egy istállóban vagy ólban is gond nélkül elélne.
Rápillanthatnék a levelekre, amiket kapott?
– Igen, Jonan, nyomtasd ki ezeket, légy szíves.
Jonan visszatért az e-mailekkel, és Montes hangosan felolvasta
az üzenetet.
– „A kövek a folyóban és a homok a tengerparton.” Sosem
voltam jó a költészetben, az exem mondogatta is, hogy érzéketlen
vagyok. Ön szerint mit jelent?
Amaia csodálkozva nézett Montesre, ez volt az első alkalom,
hogy tréfás hangnemben hallotta beszélni a válásáról, talán valóban
sokat változott.
– Elrejtésről beszél, egy olyan helyen, ami annyira nyilvánvaló,
hogy könnyen elkerüli a figyelmet. Versre utal: kövek a
folyómederben és homok a tengerparton, valamit elrejtett egy olyan
helyen, ami szem előtt van.
– Úgy véli, a fickóra céloz, akit keresünk? Még az kellene, hogy
térképet is adjon hozzá.
Amaia vállat vont.
– Rendben, Montes tehát Antonio Garrido felkutatására
koncentrál. Etxaide, te folytasd a magad dolgát – szólt a részletek
említése nélkül. – Ha gondolod, elkísérheted Montes felügyelőt
Nuriához. Iriarte, Ön velem jön; hívja fel Padua főhadnagyot a
csendőrségtől és kérdezze meg tőle, velünk tart-e. Zabalza, Önnél
van valami új?
– Van néhány eredmény, de még elég hosszú a lista, ahol egybe
kell vetnem az adatokat, és sok az egybeesés. Egy takarító cégnek
három kórházzal is volt szerződése, az alkalmazotti listákat is
ellenőrzöm. Sok a helyettesítő és az ideiglenes alkalmazott, eltart egy
darabig. Továbbá számos portás mindhárom kórházban dolgozott,
és több orvos több intézményt is felkeresett. Ugyanez tapasztalható
az ápolóknál.
Amaia elgondolkodott.
– És Sarasola doktor?
– Nem, ő nem foglalkozott vele korábban. Szeretné, hogy
kiderítsem a részleteket?
– Nem, folytassa csak a listákat. Etxaide felügyelő majd
megcsinálja.
Észrevette a bosszankodás jeleit Zabalza arcán. Ez az ember
mindig elégedetlen volt.
Jonan hátramaradt, és arckifejezéséből Amaia már tudta, hogy
valamit mondani szeretne.
– Figyelek, Etxaide – szólt, amikor a többiek kimentek.
– Nos, egy apró adalék az Önhöz érkezett e-mailekhez, de nem
akartam mások előtt felhozni, mielőtt Önt értesíteném.
Amaia várakozón nézett Jonanra.
– A feladó felderítése során egy jelzést kaptunk egy egyesült
államokbeli, virginiai szolgáltatót illetően, onnan pedig az üzenetek
eredetére vonatkozóan.
– Igen?
– Baton-Rouge-ból, Louisianából származnak, és a
keresésemet detektálta az FBI. Mindenféle magyarázat nélkül
követelték, hogy azonnal hagyjam abba, de a tény, hogy az IP-cím
megjárta a fél világot arra enged következtetni, hogy vagy egy
gyanúsítottról, vagy kémről van szó.
– Jól van, Jonan, jól tetted, hogy velem osztottad meg először.
 35

Amaia gyűlölte az esernyőket, de a zuhogó esőben azonnal

csuromvizes lett volna, mihelyt kilép a kocsiból. Kelletlenül
kinyitotta az ernyőt, megvárta, amíg Iriarte megkerüli az autót, majd
elindultak az ösvényen. A kunyhót elborította a növényzet; már egy
éve is alig látszódott, most azonban teljesen eltűnt a zöldben. Padua
a csendőrség Nissan Patroljában várakozott, amellyel szinte a
bejáratig fel tudott hajtani. Amint meglátta őket, kiszállt és együtt
léptek be a viskóba. A folyondár, amely egy esztendeje még lassan
kúszott be a tetőrésen, most teljesen befedte a gerendát azon a
részen, ahol több fény jutott, és így afféle természetes tetőt alkotott,
ami megakadályozta, hogy az eső beömöljön a hasadékon.
A régi kanapénak és a Johana testét betakaró matracnak
nyoma se volt, az asztal és a pad is eltűnt. Amaia sajnálta. A hegyi
kunyhók kellemes, afféle sosem záró menedékek, amit mindenki
használhat – pásztorok, vadászok vagy turisták húzhatják meg
magukat esőben, éjjel, vagy egyszerűen csak megpihenhetnek ott
útjuk során. Johana halála azonban megbélyegezte a viskót, és már
csak az állatok bújtak meg benne. A padlón apró fekete golyócskák
hevertek, a legtávolabbi sarokban egy szalmarakás és az
összetéveszthetetlen birkaszag árulkodott a helyiség jelenlegi
rendeltetéséről.
Amaia a kunyhó belsejébe vonult és megállt azon a helyen, ahol
egy éve Johana holttestét találták meg, mintha a lány félbe szakadt
élete kísértené.
– Köszönöm, hogy eljött, Padua – fordult a főhadnagyhoz.
A csendőr legyintett.
– Mi jár a fejében?
– Emlékszik Jasón Medina letartóztatása után tett
vallomására?
Padua bólintott.
– Igen, összeomlott és sírva beismerte, mit tett a
mostohalányával.
– Pontosan. Medina nem volt az az agresszív és halmozottan
frusztrált személyiség, mint a többi gyilkos. A felesége csak onnan
fogott gyanút, hogy a férfi szemérmetlenül méregette a lányt, és az
előző hónapokban túlbuzgóságot tanúsított a kislány időbeosztása,
távollétei és öltözködése iránt. Az elkövetés módjában nem volt
különbség, kivéve a megerőszakolást, de ez sem ritka dolog, az efféle
támadók jó része bántalmazza szexuálisan is áldozatait.
– Akkor mi nem stimmel Ön szerint? Láttam az egybeeséseket
a későbbi esetekkel.
– Én is, azonban az eltéréseket is megfigyeltem. A többi
esetben a nők a völgyben születtek, és bizonyos okokból nem éltek
itt: vagy egy előző generáció telepedett le másutt, vagy férjhez
mentek, vagy – mint Nuria esetében – maga az elkövető idegenítette
el őket családjuktól, az áldozataik számára felépített megsemmisítő
stratégia részeként. A gyilkosok előéletében minden esetben
előfordult az erőszak – nyílt vagy elfojtott formában, ami a felszín
alatt forrong, akár egy kukta. Johana esetében egyik sem jellemző:
nem itt született, viszont halála pillanatában a völgyben élt. Apja
előéletében nem fordult elő erőszak, tehát nem felel meg a profilnak.
Jasón Medina szexuálisan perverz jelleme csak a nemi aktus közben
volt képes erőszakot alkalmazni, és azt is csak akkor, ha az áldozat
ellenállt, amint Johana is tette.
– Értem – szólt Padua –, feltételezem, Ön nyilván azt is
feltérképezte, hogy a felbujtó is rendelkezhet valamiféle kapcsolattal
a völggyel.
– Így van, azonban van még egy eltérés: Johana esetében nem
hagyta ott a kézjegyét.
Padua elgondolkodott:
– A cellájában írta fel a „Tarttalo” szót, és hagyott Önnek egy
üzenetet.
– De nem a bűncselekmény helyszínén, bár ez valóban lehet
másodlagos. Több esetben az aláírás csak a cellákban jelent meg, de
minden esetben afféle vizuális stratégia részeként szerepelt. Továbbá
Jasón Medina majdnem egy év elteltével követte el az
öngyilkosságot a börtönben, miközben a többiek azonnal megtették
azt. Quiralte négy hónapos várakozása pedig megegyezett azzal az
időszakkal, amíg én elkezdtem foglalkozni a nyomozással. Mutassa
meg, Iriarte – kérte kollégáját.
 Iriarte elővett egy mappát a hóna alól, és két kezével tartotta a
többiek elé.
– Az összes gyilkos megölte a feleségét, majd önmagával is
végzett, egyesek a helyszínen, mint Bilbaóban is történt, látja az
aláírást? – mutatott a fényképre. – A burgosi elment otthonról és
felakasztotta magát, itt a kézjegy. A logroñói a börtönben tette, itt a
felirat. Quiralte a börtönben követte el, rögtön azután, amint
elárulta nekünk Lucía Aguirre holttestének a hollétét. Az aláírás…
– És Medina a börtönben, kézjeggyel – jegyezte meg Padua a
dokumentációt tanulmányozva.
– Igen, de csak egy év elteltével.
– Talán a jellemének köszönhetően… eléggé balfék volt.
– Meglehet, azonban ha ugyanúgy elkapják, mint
„felebarátait”, ugyanezt tette volna, ráadásul az öngyilkosság
elkövetésében eléggé nagy eltökéltséget tanúsított, ami szükséges
ahhoz, hogy valaki elvágja a saját torkát. Nem nevezném balféknek.
– Mire céloz? Johana karja a többi maradvánnyal együtt hevert
Arri Zaharban.
– Igen, efelől semmi kétségem. Arról is meg vagyunk győződve,
hogy minden bizonnyal ugyanazt az eszközt használták az összes
csonkításhoz. Tehát…
– Nem tudom – nézett körül kételkedve Padua. – Ön hallgatta
ki Medinát, úgy véli, hazudott?
– Nem. Szerintem a szerencsétlen igazat mondott.
Amaia emlékezett a kihallgatásra, a férfi folyamatosan sírt,
taknya és könnye elkenődött az arcán. Maga volt a pátosz. Elismerte,
hogy akarata ellenére odavitte a lányát, saját kezével megfojtotta,
majd megerőszakolta a holttestet, viszont amikor a csonkításról
kérdezték, miért is vágta le a holttest karját, csodálkozott, fogalma se
volt a történtekről. A hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság
után visszatért otthonába és szerzett egy kötelet, amit a lány nyaka
köré tekert, imitálva ezzel a basajaún bűncselekményeit, amelyekről
az újságokban olvasott. Amikor visszatért a helyszínre, Johanának
már hiányzott a karja.
– Emlékszik, mit mondott arról, hogy érezte valakinek a
jelenlétét?
– Úgy vélte, valaki figyeli, arra is gondolt, talán Johana lelke
kísért ott – magyarázta Padua Iriarténak.
– Miután ott hagyta a kötelet, hazament, megvárta a feleségét a
munkából, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Megkérdeztem,
hogyan jutott eszébe az amputálás, talán az azonosítást akarta
megnehezíteni, és úgy tűnt, ilyesmi meg se fordult a fejében, sőt azt
mondta, szerinte egy állat lehetett.
– A fickó hülye volt, csak egy óriási ragadozó lett volna képes
arra, hogy egy kart csak úgy kiszakítson.
– Ez, a legkevesebb. Ami fontos: hogy miért gondolta ezt. A
karon harapásnyomok voltak, hiányzott egy darab hús, és még egy
hozzá hasonló ostoba alak is be tudta ezt azonosítani.
– Valóban, a szövetben harapásnyom volt – ismerte el Padua.
– Ez is egyedülálló, a testeken egyik esetben sem fedeztünk fel
éles eszközzel okozott sérülésnyomokat, főként nem emberi kéz
által. Továbbá maga a kunyhó: ide nem vezet ösvény, ahhoz, hogy
valaki ide találjon, tudni kell a létezéséről; vadászok, pásztorok, a
fiúk, akik rábukkantak a holttestre, és a környékbeliek ismerhetik.
– Igen, Jasón azért ismerhette, mert egy időben pásztorkodott.
– És február volt, tavaly pedig szinte ugyanannyit esett, mint
az idén.
– Nos, úgy vélem, az idén megdöntjük az esőrekordot, de
valóban rendkívül csapadékos év volt, és az ösvényeket elöntötte a
sár. Csak azt jött volna erre, aki járatos a terepen.
– Ezek szerint vagy véletlen volt, hogy a tarttalo belébotoljon,
vagy követte Medinát. Én a második opciót tartom valószínűnek,
talán megfigyelés alatt tarthatta.
– Esetleg ismerhették egymást?
– Feltételezéseim szerint ismerte Jasónt. Amivel kapcsolatban
van némi kételyem: hogy már akkor kontrollt gyakorolt volna felette.
Ezzel az illetővel nehezebb dolga lehetett, a viselkedése nem
illeszkedik a profilba.
Iriarte közbeszólt.
– Ön szerint először ismerte meg és utána szerezte meg
magának?
Amaia felemelte ujját.
– Ez a különbség – jelezte. – Úgy gondolom, Jasón Medina
vágyaitól vezérelve követte el a bűntettet, meggondolatlanul és
hirtelen felindulásból cselekedett. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy
hazament a kötélért, hogy imitálja a többi gyilkosságot. Johana
megölése indulati bűncselekmény volt. Azt mondta, hogy a kislány
elkísérte az autómosóba, és neki félúton eszébe jutott, hogy
megerőszakolja. Sem az alkalmat, sem a helyzetet, sem a
következményeket nem gondolta végig, egyszerűen a vágyainak
engedelmeskedett és akkor kezdett el kalkulálni, amikor a tett után
visszanyerte nyugalmát: idehozta a holttestet, hazatért a kötélért,
megkísérelte meggyőzni a feleségét, hogy a lány megszökött
otthonról, mint előtte többször is. Néhány nappal később,
kihasználva felesége távollétét elrejtette Johana ruháját, pénzét és
iratait azt hazudva, hogy a lány hazajött a holmijáért. Helyben
találta ki, nem tervezett.
– Értem, és ebből arra a következtetésre juthatunk…
– …hogy amennyiben nem rendelkezett tervvel, és Johana
meggyilkolására előzetes elképzelés nélkül, hirtelen felindulásból
került sor, hogyan lehetséges, hogy a tarttalo a kellő pillanatban
jelent meg a trófeáért?
– Ismerte. Ahhoz, hogy követőket nyerjen meg magának,
szakértőnek kell lennie a gyilkosok beazonosításában, értenie kell a
bűnügyi profilozáshoz. Egészen biztosan ismerte már, de Jasón
kiszámíthatatlan volt, tehát csakis egy módja volt arra, hogy a
megfelelő pillanatban ott legyen…
– Követte.
– Ráadásul közelről.
– Nos, nem túl egyszerű feladat észrevétlenül követni valakit a
völgyben.
– Kivéve ha az illető maga is beleillik a környezetbe, a tájba: a
völgyből származik.
 36

Amaia húsz perce állt az ablaknál. Úgy tűnt, hogy a távolba mered,
de a zuhogó esőtől néhány méterre is alig lehetett kilátni, a
legtávolabbi kivehető kép az úton ömlő víz volt. A bejáratnál egy
kocsi állt; Amaiának feltűnt, hogy nem az eresz alá parkolt, ahogy a
főbejáratnál lévő ügyfélkapuhoz érkezők szokták tenni. A vezető
leállította a motort, bekapcsolva hagyta az ablaktörlőt és odabent
maradt. Amaia látta, amint egy egyenruhás rendőr az autóhoz megy
és valamit kérdez, pár perc múlva pedig Zabalza segédfelügyelő
jelent meg a portán, és odament a járműhöz. Idegesen kinyitotta a
vezető ajtaját, mozdulataiból ítélve pár percig vitatkozott, végül
becsapta az ajtót és visszatért az épületbe. A kocsi egy darabig ott
állt, majd kitolatott és elhajtott.
A rendőrség csendes volt. A munkatársak többsége befejezte a
napját és hazament, és noha a földszinten sosem szűnt meg a
munka, odafönt csak Amaia maradt, két ajtóval odébb pedig
Zabalza. Az üres folyosón a kávéautomata sziszegése hallatszott.
A kunyhóban tett látogatás Paduával és Iriartéval csak növelte
frusztrációját, hogy valami kisiklik a kezéből, amit Johana halála
evidenssé tett, de mi is az? Csak az jutott eszébe, hogy valami
ocsmányság lehet.
Johana Márquez volt a disszonáns hang a felbujtó művében, és
az ok nemcsak Jasón Medina aberrált és kevésbé kiszámítható
viselkedésében rejlik. Ismernie kellett a férfit, Amaia egészen biztos
volt benne, hogy az első pillanattól fogva kiszemelte magának mint
potenciális alattvalót. Medina azonban spontán volt, a szexuális
bűnözők mindig azok; amikor a vágy elhatalmasodik rajtuk,
impulzívan cselekszenek és képtelenek az önmegtartóztatásra.
A felbujtó egyértelműen viselkedés-szakértő. Akkor miért
kockáztatott Jasónnal? Miért nem utasította el mégis? Nem
rendelkezett a megfelelő szellemi képességekkel, az ő bűne nem a
harag volt, hanem a bujaság, és áldozata nem a völgyben született,
még ha ott is élt. Amaia meg volt győződve arról, hogy az eltérésnek
jelentősége van, hogy nem véletlen, sőt kulcsfontosságú lehet a
felbujtó magatartásának megfejtése és személyének felfedése
szempontjából. Miért választotta Medinát? A felügyelőnő szinte
biztos volt benne: a fukarság az oka. A határtalan ambíció, hogy
elérje, amit eltervezett, és ennek magja a vágy, a vágy az iránt, ami
előttünk van, mégsem a miénk, és mindez odáig fajul, hogy perverz
módon meg akarjuk fosztani a másikat attól, amire vágyunk. A
Purgatóriumban Dante így ír az irigységről: „ha más fölülkerülne,
gyötri, hogy elveszt hírt, nevet, kegyet, hatalmat; s így az ellenkező
örömre költi”22. Az irigyek pokoli büntetéséül összevarrták a
szemüket, hogy megfosszák őket a mások baja fölötti örömködéstől.
Amaia éppolyan biztos volt abban, hogy a felbujtó ismerte Johanát,
mint abban, hogy nem ismerte a többi áldozatot, de megpillantotta a
kedves kislányt, látta a szörnyeteget, aki letámadta és ez elég okot
adott arra, hogy áthágja saját normáit. Irigy volt, irigy volt
kedvességére, gyengédségére és ki akarta elégíteni a vágyát, ezért
egy kiszámíthatatlan ember közelébe férkőzött, és kész volt minden
pillanatban kihasználni őt. Ekképpen közel maradt, nagyon közel,
amíg el nem jött az idő, hogy megkapja, amire áhítozott.
Amaia elfordult az ablaktól, magához vette a táskáját és mielőtt
elindult volna, felírta a táblára: „A tarttalo ismerte Johanát.”
Zabalza irodája előtt elhaladva be akart nyitni, hogy hazaküldje
kollégáját; későre járt és nyilvánvaló volt, hogy a listákon ismétlődő
nevek beazonosítása még napokat vesz igénybe, de mielőtt belépett
volna, meghallotta, hogy telefonon beszél. Bizalmas hanglejtéséből
és egyszótagos válaszaiból azonnal rájött, miféle társalgásról van
szó. Jamesszel mindig nevettek Amaia búgó, szexi hangján, amellyel
férjéhez szólt: „Te duruzsolsz nekem” – szokta mondani James, és ő
tudta, hogy ez igaz.
Zabalza segédfelügyelő a szeretőknek fenntartott hangnem
férfi verzióját adta elő. Amaia elhaladt az ajtaja előtt és a szeme
sarkából megpillantotta, hogy kollégája az ablaknál mobiltelefonál.
Háttal állt, de így is feltűnt kellemes ellazultsága, amely annyira nem
volt jellemző az örökösen feszült Zabalzára. Amíg várt a liftre,
meghallotta nevetését és arra gondolt, hogy először tapasztalt
ilyesmit.

22 Babits Mihály fordítása

 Megállt a bejáratnál és tétovázott, kilépjen-e az esőbe. Az
ügyeletes őr sajnálkozva nézett rá.
– Azt mondják, ma kiönt a Baztán.
– Nem lepne meg – húzta fel Amaia a kapucnit. – Ki járt
Zabalza segédfelügyelőnél?
– A barátnője – felelte a rendőr. – Mondtam neki, hogy várja
meg odabent, de nem akarta, azt kérte, inkább szóljak neki – vont
vállat.
Amaia lefele vezetett a lejtőn és amint bekanyarodott, egy
szedres mellett megpillantott egy kocsit. Elhajtva mellette látta,
hogy egy fiatal nő ül bent, a rendőrséget kémleli, és egyértelműen
nem a barátjával beszél.
Útban hazafelé megállt a Juanitaeneában, felhúzta az elöl
hagyott gumicsizmát, esernyővel a kezében körbejárta a házat és
megfigyelte, hogy sírhantok sáros kupacait egyenletessé mosta az
elmúlt órákban lezúdult óriási mennyiségű víz. Nem talált új gödröt.
Visszatért a kocsihoz, bentről még szemügyre vette a kertet, és
eszébe jutott a férfi, aki a múltkor mogorva pillantásokat vetett rá.
A házból kihallatszott a vidám társaság zajos nevetése.
– Lányok, micsoda botrány, a szomszédok értesítették a
rendőrséget, azt mondták, itt egy boszorkánytanya van – nyitott be
Amaia.
– Az unokahúgod letartóztat minket, Engrasi – nevetett
Josepa.
– Ideküldhetné valamelyik fiatal, csinos legényt, akik
igazoltatni szoktak.
– Ó, te szemérmetlen! – nevetett Engrasi. – Most már értem,
miért cikázol összevissza a kocsiddal, hogy megállítsanak, te banya!
Amaia elmerengett: kipirulva nevettek, akár a pajkos
kamaszlányok, és arra gondolt, hogy ezek a találkák nem
különbözhettek sokban attól, ahogyan a baztáni asszonyok
évszázadokon keresztül összejártak, stafírungjukat vagy gyermekeik
kelengyéjét varrták. José Miguel de Barandiarán is említi ezeket: az
etxeko andreakok – a háziasszonyok – recepteket cseréltek,
tanácsért fordultak egymáshoz, közösen imádkozták a rózsafüzért
vagy boszorkányokról szóló történeteket meséltek, amelyek annyira
megrémítették a fiatal lányokat, hogy a távolabb, olykor néhány
kilométerre eső otthonukba már félelemtől reszketve tértek haza.
Hasonlíthattak – legalábbis eleinte – azokra az összejövetelekre,
amelyekre az anyja és Elena járt. Amaia arca elborult, amint eszébe
jutott Elena kifejezése: „az Áldozat”.
James jelent meg a lépcsőn Ibaijal; amint meglátta Amaiát, fél
kézzel megfogta fiát, a másik karjával pedig átölelte feleségét.
– Szervusz, szerelmem – suttogta Amaia. – Szervusz, életem –
fogta fel Ibait James ölelésében maradva. – Hogy telt a napotok?
James megcsókolta, majd válaszolt.
– Reggel Pamplonában voltam, a műhelyben, előkészítettem a
szállítást és beszéltem az illetékes céggel. Minden készen áll.
– Ó, persze!
Másnapra volt megszervezve a művek szállítása a
Guggenheimbe, és ő teljesen megfeledkezett erről.
– Eszedben volt, ugye? – kérdezte James maliciózusan.
– Igen, igen, persze. Néném, holnap vigyázol Ibaira vagy
vigyük el?
– Szó sem lehet róla, itt hagyjátok. A nővéred és én már
beszéltünk Ernestóval, aki elvállalja a cukrászdát, Ros pedig itt lesz
velem és segít. Ti menjetek csak Bilbaóba, és szórakozzatok jól!
Amaia átgondolta, kit kell még felhívnia, hogy minden rendben
legyen másnap. A dolgok leálltak, ezért talán nem történik semmi,
ha távol lesz egy napot. Megnézte az órát, és arca elé emelte Ibait,
amitől a kisfiú nevetni kezdett.
– És most indulás fürödni, ttikitto!23

23 Ttikitto – kisfiú (baszk)

 37

Nuria kék ruhát és hasonló árnyalatú kabátkát viselt. A gyapjúsapkát

vékony pánt váltotta fel, ami diadémként ragyogott rövid hajában.
Nem volt kisminkelve, de Jonannak feltűnt sötét színű körömlakkja.
Még oda sem értek, már ajtót nyitott. Szerény mosollyal várta
látogatóit, derűs arckifejezése akkor sem tűnt el, amikor a nappaliba
vezette és kávéval kínálta a vendégeket. Mindketten elfogadták.
Montes felügyelő a tényekről kérdezte az asszonyt és arról,
emlékszik-e még valamire. Nuria nagyjából azonos dolgokról
számolt be, de előadásmódja addig ismeretlen erőt sugárzott.
Miközben mesélt, távolságot tartott az eseményektől, mintha nem
vele, hanem egy másik nővel történtek volna meg, és Jonan tudta,
hogy ez alapjában véve igaz is. Miközben Montes Antonio Garrido
terepismerete iránt érdeklődött, Etxaide megfigyelte, hogy a
lövésnyomokat az ajtón egy virágos poszter fedte el, amely alól
kilátszott egy-két karcolás, és mindez furcsa benyomást keltett. Egy
új kétcsövű puska állt nekitámasztva az ablaknak.
– Fegyverszekrényben kellene tartania – figyelmeztette Montes
induláskor.
– Éppen arra készültem, mielőtt Önök megérkeztek.
– Természetesen… – felelte Montes.
Ismét erősebben esett, amikor kiléptek a házból.
– Mit gondol? – kérdezte Jonan a kapunál.
– Azt gondolom, a fickó jobban teszi, ha nem koslat többet a
feleségénél, mert beléereszt egypár golyót és… Egy gazemberrel
kevesebb.
Jonan egyetértett. Észrevette a változásokat a nő
viselkedésében és ruházatában. A nappali függönyei továbbra is szét
voltak húzva, hogy lássa, ki közeledik, egy-két bútort is áthelyezett; a
közelben egy kávéfőzőgépet és néhány szem kekszet tartott, és egy
fegyvert az ablaknál. Minden bizonnyal a kanapén aludt, hogy ne
érhesse meglepetés.
 A kinyúlt melegítő helyett ruhát viselt, szégyenkezés nélkül
felfedte és fényes pánttal díszítette rövid haját, a lövésnyomokat
virágokkal takarta el és kifestette körmét. Mesterlövész volt.
Etxaide a fejét ingatta: esernyője nem sokat ért a felhőszakadás
ellen. A víz átitatta az ernyő anyagát, lefolyt a nyelén és
visszafröccsent Jonan arcára. A központ felé tartottak az elárasztott
utcákon, ahol már a lefolyók sem segítettek, a zápor erejétől
bugyborékos lett a pocsolyák sima felülete, mintha felfelé esne.
Egyetlen esernyő sem menthette meg az embert attól, hogy bőrig
ázzon.
A Pedro Axular utcán, mintha csak mágnes vonzaná őket, a
folyó kanyarulatához indultak a partra. A víz már a mellvédnél
hömpölygött.
– Igazuk volt az előrejelzésekkel, ha így folytatódik, félórán
belül megárad.
– És semmit sem lehet tenni?
– Fel lehet rá készülni – szólt Jonan nem túl nagy
meggyőződéssel.
– És ha az egész települést elönti?
– Nem fogja. Például sosem megy fel odáig, ahol a nagynéni
lakik, csak itt szokott kiönteni: a folyókanyarulat okozza ezeket, és a
txokotói duzzasztógát sem tesz jót.
– De szükség van rá, vagy mégsem?
– Már nincs. Mint a gátak többsége, ez is elektromos energia
előállítására készült. Az egyik első épület a Jaime Urrutia utca
túloldalán, a gorapékkal szemben, a régi elizondói malom, amelyet a
XIX. században építettek újjá, és a XX. század közepén villamos
erőmű alakult a helyén. Ha jobban megnézi, a túlparton lát egy
hallépcsőt. Volt róla szó, hogy a gátat szétszedik és hagyják, hogy a
víz természetes módon folyjon, de a környékbeliek hallani sem
akarnak róla.
– Miért nem?
– Megszokták a hangját, része a tájképnek, a turisták is
előszeretettel fotózzák.
– Mégis, ha már annyi gondot okoz…
– Nem sokat, talán évente egyszer, de van, hogy évekig nem
történik semmi, és ez kompenzálja a problémákat.
Montes tekintete elidőzött az egyre emelkedő folyón.
– Sajátos népség az elizondóiak – szólt Jonan, miközben
elindultak a Jaime Urrutia utcán. – Évekkel ezelőtt volt egy nagy
árvíz, fogalmam sincs, jobb lett volna-e a helyzet duzzasztógát
nélkül. Nézze – intett a Serora-ház felé –, ez a tábla jelzi a víz
szintjét a Serora, azaz a pap szolgálója házán; a régi templom is itt
állt – mutatott egy térre, ahol most egy kút csobogott. – Egy árvíz
romba döntötte.
– És azt mondják, a gát kompenzálja mindezt?
– Akkor a vizet valahol feljebb egy kövekből és fatörzsekből
alakult akadály tartotta fel, ami átszakadt, és a folyó sokszoros
erővel zúdult le. Nem hinném, hogy más lett volna gát nélkül, meg
vagyok róla győződve, hogy a folyó kanyarulata az oka, logikus, hogy
a víz itt ömlik ki.
Montesnek feltűnt, hogy az üzletek nagy része elé habszivacs
táblákat helyeztek, valaki homokzsákot is pakolt a bejárathoz,
felkészülve az esetleges áradásra. A boltok jó része zárva tartott, de
némely, folyóra néző bejárat védtelen volt.
– Sajnálatos, hogy senki sem tartja karban az épületeket –
jegyezte meg Montes.
– Egy részük lakatlan, és valóban kár értük, jelentős történelmi
értéket képviselnek; például ez a ház is – mutatott Jonan egy ódon
építményre. – Hospitalenea a neve, évekig zarándokkórházként
működött, elsősorban a Szent Jakab-utat járók számára, akik
teljesen kimerülten érkeztek ide: a Pireneusokon történő átkelés
sokaknak komoly megpróbáltatás volt, és nem mindenki állta ki.
Montes felemelte tekintetét, hogy szemügyre vegye az épületet.
A csukott zsalugáterek öreg fája beszürkült, a felső szinti erkélyt
mintha csak három gerenda tartotta volna, az első emeleti kis
balkon felett az esőtől elmosódott felirat látszott.
– Mi van odaírva?
– Az év, amikor megvették és felújították az épületet, ha jól
látom, 1811.
Folytatták útjukat. Montes hirtelen megtorpant és Jonan
kezébe nyomta az esernyőt.
– Várjon meg itt – szólt és elindult visszafelé.
A segédfelügyelő megállt az utca közepén és esernyővel a
kezében figyelte, ahogy Montes sietve eltűnik a folyó kanyarulatánál
az Arizkunenea-palotánál.
Visszatért arra a helyre, ahonnan nézték a folyót. Az esőtől a
felület nem volt többé tükörsima, vibráló foltok villóztak a vízen.
Montes mindkét kezét a mellvédre helyezte, és összeszámolta a
folyóra néző ablakokat. Újból számolt, és tekintete elidőzött az
épületen. Az eső szakadt, haja és ruhája teljesen átázott, a víz a
szemébe folyt és elhomályosította a látását. A kezét szemellenzőként
helyezte homlokára, ismét számolt, s végül megpillantotta, amit
keresett. Egy pislákoló fény, valószínűleg gyertyáé, egy elmosódott
árnyék, amely a folyóra néző bezárt ablakra vetült, s egy ellobbanó
láng. Montes érezte, hogy a víz eláztatja cipőjét, és amint
odapillantott, látta, hogy a folyó átbukott a mellvéden és hullámozva
hömpölyög az úton. Futásnak eredt, bekanyarodott az Arizkunenea
sarkán és rohant Jonanhoz, miközben újraszámolta az ablakokat és
előhúzta pisztolyát. Jonan értetlenül nézett jobbra-balra.
– Mégis mit csinál?
Montes odaért és lihegve magyarázta, miközben az elhagyatott
ház bejáratához vonszolta.
– Itt van. Mit mondtál, mi a ház neve?
– Hospitalenea – bólintott Jonan, és kezdte kapisgálni, mire
gyanakszik Montes és régen zarándokkórház volt. „Elviszlek a
kórházba”, ezt mondta.
– Van pisztolyod?
– Persze – felelte Jonan, a földre dobta esernyőjét, majd
elővette a Glockot és egy zseblámpát.
– Azt hittem, ti régészek csákányt és ecsetet hordtok
magatokkal – mosolygott Montes.
– Erősítést kérek.
Montes a vállára tette a kezét.
– Nem várhatunk, Jonan, ha leskelődik – és ez a valószínű –,
már kifigyelt minket itt az épület előtt. Azt hiszem, volt egy
gyertyája, és talán már látott is engem, mert eloltotta. Ha várjuk az
erősítést, holtan találjuk, és nagyon fontos, hogy kikérdezzük.
Odafönt van, az első ajtó, a bal oldali szoba.
Montes megfordította a rozsdás gömbkilincset.
– Zárva van – suttogta. – Háromra. Egy, kettő.
A vállával a bejáratnak feszült, és a nedvességtől megduzzadt
ajtó húsz centiméternyire kinyílt. Montes benyúlt a résen, és kissé
megnyomva még jobban ki tudta nyitni. Etxaide követte.
Felrohantak a lépcsőn, talpuk alatt csikorgott a fa, és a korlát ingott,
akár egy földrengésnél. Ekkor szörnyű reccsenés hallatszott, és egy
test jelent meg előttük. Odavilágítottak.
 – A kurva anyját! – kiáltott fel Montes, és visszaindult a
lépcsőn. – Felakasztotta magát.
Lerohant, megfogta a férfit a lábánál és felemelte, hogy
enyhítse a kötél szorítását a nyakán.
– Gyere, Etxaide, vágd el a kötelet, vágd el! – kiabálta.
Jonan kettesével ugrálta át a lépcsőfokokat és a zseblámpával
pásztázni kezdte a helyiséget, hogy megtalálja a kötelet. A törött
korlátnak volt erősítve, ennek a reccsenését hallották. A kötél vastag
volt, jó minőségű, egy vékonyabb darab elvágta volna a férfi nyakát.
Vastagsága elég volt ahhoz, hogy megakadályozza az oxigén
bejutását, de sem a nyakat, sem a légcsövet nem vágta át. Jonan
hallotta, hogy Montes kiáltozik lent, övébe dugta a fegyvert és a sötét
szobák felé nézett, amit nem volt alkalma átvizsgálni. Montes
magából kikelve üvöltött. Jonan megpróbálta belemélyeszteni ujjait
a kötél és a korlát közé, hogy szétbogozza a csomót, de a test súlya
megfeszítette a kötelet és megakadályozta a műveletet. Jonan
körbenézett, mivel lehetne elvágni a hurkot, miközben Fermín
lentről ordította:
– Vágd el, vágd el, a kurva életbe!
Jonan előkapta a fegyverét, megcélozta a kötelet és lőtt. A kötél
ugrott egyet akár egy kígyó, és a terhétől megszabadulva leesett a
földre. Jonan lesietett a lépcsőn és látta, amint Montes a férfi fölé
hajol és próbálja kiszabadítani a hurokból.
A felügyelő végül győzedelmesen felállt.
– Él a gazember!
És mintha meg akarná erősíteni Montes szavait, a fickó
köhintett és szaggatott, hörgő panaszhangokat hallatott.
– Mit vacakoltál odafent? Azt hittem sose végzel – undorodva
széttárta a karját és a ruhájára mutatott: – Jobb lesz, ha te
telefonálsz, ez a fószer levizelt.
A telefon akkor szólalt meg, amikor leültek vacsorázni.
– Főnök, megvan Garrido. A régi zarándokkórházban
rejtőzködött, éppen akkor akasztotta fel magát, amikor beléptünk.
Nem halt meg, Montes megakadályozta, de pocsékul van. Már
hívtuk a mentőket.
A mozdulatlan és gégecsővel fekvő Freddy képe élénken jelent
meg Amaia emlékezetében.
– Odamegyek. Ha a mentők hamarább érnek oda, egy
pillanatra se mozduljatok el mellőle, ne hagyjátok, hogy bárki is a
közelébe férkőzzön vagy szóba álljon vele, és egy percre se hagyjátok
magára! – adta ki az utasítást Amaia majd letette a kagylót.
Talán a zuhogó esőnek köszönhetően a Virgen del Camino
Kórház sürgősségi osztálya szokatlanul üres volt. Úgy tűnt,
mindenki másnapra halasztotta az orvos felkeresését, és mindössze
féltucatnyian vártak a hallban.
Iriartéval odamentek a recepcióra, és felmutatták
igazolványaikat.
– Antonio Garrida, a Baztánból hozták mentővel.
– Hármas számú kórterem. Az orvosok vele vannak, kérem, itt
várakozzanak.
Oda se figyeltek a megjegyzésre, és elindultak a folyosón.
Miután megtalálták a hármas kórtermet, Jonan sietett eléjük.
– Ne aggódjanak, Montes bement velük.
– Hogy van?
– Magánál van, jó a légzése, a kötél csúnyán kidörzsölte a
nyakát, és nem tud beszélni. Nyilván nyomás érhette a légcsövét, de
túléli, és a lábát is mozgatja, folyton rugdalózott, miközben Montes
fogta, még a földön is.
– Mit csinálnak most?
– Érkezése után azonnal megröntgenezték a nyakát, most az
orvosok vannak odabent.
Az ajtó kinyílt és két orvos, egy férfi és egy nő lépett ki a
kórteremből egy ápolónő kíséretében.
– Nem tartózkodhatnak itt – szólt rájuk az ápolónő.
– Navarrai rendőrség – közölte Amaia. – Büntetőeljárás alatt
álló személy, Antonio Garrido testi épségére vigyázunk. Hogy van?
Az orvosok megálltak előtte.
– Nos, csodával határos módon él, a kollégájának köszönheti
az életét. Ha nem enyhítette volna a nyomást a légcsövén, megfullad.
Szerencséje volt, nem nagy magasságról ugrott, a korlát engedett, és
láthatóan a kötél is elég vastag volt ahhoz, hogy a csigolyák a
helyükön maradjanak, bár, amint jeleztem is, a légcsöve erősen
sérült.
– Tud beszélni?
– Nehezen, de eléggé jól ahhoz, hogy kérje, engedjük haza saját
felelősségére, tehát…
– Azt kérte, hogy saját felelősségére engedjék ki?
– Az ápolónő most készíti a papírokat, hogy aláírhassa – szólt
az orvos zavartan. – Nézze, mi jeleztük neki a sérülése súlyosságát és
annak ellenére, hogy most jól érzi magát, az elkövetkező órákban
rosszabbodhat állapota. Tudatában van ennek, megértette,
nyugtatót kért és saját felelősségre el akarja hagyni a klinikát.
Felhelyeztünk neki egy nyakrögzítőt és kezeltük azt, ami a füléből
maradt. Véleményünk szerint műteni kell, de ő erről hallani sem
akar, tehát amint aláírja a papírt, vihetik.
Amaia elképedte bámult Iriartéra.
– Mégis mit képzel magáról?
Iriarte a fejét ingatta.
– Fogalmam sincs.
– Felhívom a bírót, a központiba visszük.
A pamplonai rendőrség kihallgatóterme ugyanolyan volt, mint
az elizondói. Egy tükörfal, egy asztal, néhány szék és egy kamera a
plafonon. Egyenruhás rendőr őrizte a bejáratot.
A tükörablakon keresztül figyelték Garridót. Néhány folt
vöröslött a szeme körül, arcán vértolulás látszott a nyakrögzítő
miatt. Látványos kötést viselt a fülén és a fején, ahol hiányzott a haj,
a bőrén már krémmel kezelték a lövés okozta fehéres égési
sérüléseket. Ezenkívül a fickó nyugodtnak tűnt, az asztalra meredve
babrálta a kórházban kapott vizespalackot és egy doboz nyugtató
pezsgőtablettát. Ha zavarta is valami vagy kényelmetlenül érezte
magát, nem adta jelét, kinézete olyan emberé volt, aki nyugodtan
várakozik és tudja, bármit is tesz, az idő nem múlik gyorsabban.
Montes és Iriarte lépett a terembe. Iriarte helyet foglalt és a
szemébe nézett. Montes állva maradt. Garrido mintha nem is vette
volna észre, hogy bármiféle változás történt a környezetében.
– Antonio Garrido? – kérdezte Iriarte.
A férfi ránézett.
– Hány óra van?
– Ön Antonio Garrido?
– Hiszen tudja, hogy én vagyok – szólt vékony hangon. –
Mennyi az idő?
– Miért akarja tudni?
– Be kell vennem a gyógyszert.
– Reggeli hat óra van.
Garrido mosolygott, és arcán még nagyobb vértolulás
keletkezett.
– Csak vesztegetik az időt.
 – Valóban? Miért is?
– Mert csak a sztárzsaruval beszélek – kuncogott bután
Garrido.
Az üvegen keresztül Amaia Jonanra nézett, és felsóhajtott a
Quiralte letartóztatására emlékeztető déjà vu érzésétől. Nyilvánvaló
volt a kiképzés.
– Nem tudom, kire utal? – szólt Iriarte.
– Őrá – mutatott Garrido csonka ujjával a tükör felé.
– Salazar felügyelővel fog beszélni?
– Igen, de nem most.
– És mikor?
– Később, de csak vele, a sztárzsaruval – és ismét idétlenül
elnevette magát.
Montes közbeszólt:
– Majd én megmutatom neked, kiverem a fogadat, hogy
elmenjen a kedved a röhögcséléstől.
– Nem teszel velem semmit, mert a kurva őrangyalom vagy, az
életemet köszönhetem neked, és ezentúl a te felelősséged vagyok,
tudtad? Egyes kultúrák szerint gondoskodnod kell rólam életem
végéig.
Montes elmosolyodott.
– Tehát felelősséggel tartozom érted, mert megakadályoztam,
hogy meghalj? És hogy lehettél olyan patkány, hogy öngyilkosságot
követsz el anélkül, hogy elvégeznéd a feladatod? A gazdád nem lehet
túlzottan elégedett a szolgálataiddal.
Garrido összes izma megfeszült az inge alatt.
– Jól szolgáltam őt – suttogta.
– Ó, persze, el is felejtettem, kihasználtál egy szegény fiút, hogy
templomokban romboljon éjszakánként – Garrido a tükrök felé
nézett, és Amaia tudta, miért teszi. – Egy szerencsétlen,
bántalmazott fiút, szégyelld magad!
– Higgye el, ő élvezte, ennél többre úgyse képes, nincs elég vér
a pucájában ahhoz, hogy megtegye, amit meg kellene tennie.
– És szerinted mit kellene tennie?
– Megölni az apját.
Amaia elővette a mobilt és telefonált.
– Zabalza, menj egy járőrrel Beñat Zaldúa házához, és hozd el
onnan a fiút! Garrido most mondta, hogy meg kell ölnie az apját, de
nincs hozzá elég bátorsága – még csak az kellene, hogy összeszedje.
 – Köszönöm – szólt Zabalza.
Amaia furcsállotta a választ, de Zabalza mindig is különös fickó
volt.
Montes folytatta.
– Értem már, ijedt kamaszok és védtelen nők: ebben bajnok
vagy, azaz voltál, ugyanis elszámítottad magad, nem tudtad
megijeszteni a fiút, aki azonnal feladott, amikor megkérdeztük, de
amit a feleséged tett, egyszerűen fantasztikus: képes volt neked
ellenállni.
– Hallgass! – szűrte a foga közül Garrido.
Montes mosolyogva a háta mögé lépett.
– Találkoztam vele, tudod? Nagyon csinos, kicsit soványka,
talán negyvenöt kiló lehet? Nem tudom, eljutott-e a tudatodig, de ez
a szegény kislány leszedte a füledet és a zacskóidtól is megszabadít,
ha megadjuk neki a lehetőséget. Szerintem már megkaptad tőle a
magadét.
A férfi torkából hörgés szakadt fel. Amaia biztos volt benne,
hogy a férfi felugrik, ehelyett ritmikusan hintázni kezdett előre-hátra
és összefüggéstelen litániát mormolt. Megismételte egy tucatszor,
majd elhallgatott és ismét mosolygott.
– Majd később beszélek.
Montes intett Iriarténak, és kimentek. Mielőtt becsukódott
volna az ajtó, Garrido megszólította.
– Felügyelő!
Montes megfordult.
– Sajnálom, hogy levizeltem – nevetett.
Montes már visszament volna, de Iriarte kituszkolta a
folyosóra.
Elfojtották mosolyukat, amikor Montes belépett.
– Eléggé felpaprikázta a nejét emlegetve – jegyezte meg Jonan.
– Nyilván, mi szégyeníthet meg jobban egy fickót annál, ha egy
nő ellátja a baját?
Amaia elmosolyodott: ismerős volt a helyzet.
– …De nem eléggé – sajnálkozott Montes.
– Miben reménykedik? Azt hiszi, beszélhet Önnel? – kérdezte
Iriarte.
– Nem tudom, de nyilvánvalóan időt akar nyerni. Szerintem
azért akart végezni magával, mert ez volt a feladata arra az esetre, ha
elkapjuk, de küldetése megváltozott. Amint Ön is mondta, nagyon jó
szolgálatot tett urának a templomgyalázásokkal, de ez B-terv volt.
– B-terv?
– A második opció, amennyiben nem tudta végrehajtani az
eredeti elképzelést. Ha a tarttalo vállalja a kockázatot arra az esetre,
hogy valamit kihúzunk belőle, az azért van, mert még hasznát akarja
venni.
– Megkísérelhetjük még egyszer – javasolta Iriarte. – Volt egy
pillanat, amikor sikerült kibillenteni egyensúlyából – fordult
Monteshez.
– Valóban, de mi volt az, amit előadott? És mit mormogott? –
kérdezte Amaia.
– Én olyasmit értettem – szólt Iriarte –, hogy „a nő nem
számít”.
– Főnök, jöjjön egy pillanatra – hívta ki Montes Amaiát a
folyosóra, és egy sarokba vonta. – Ez egy technika, hogy kontrolláld
a dühkitörést. A terápián tanulják az ilyesmit, hogy az illető
kordában tartsa erőszakos impulzusait, a börtönben is ajánlanak
ilyesmit. Az ítéletet is enyhíthetik, ezért az összes ilyen lökött
terápiára vonul. Azonban ha nincs komolyan meggyőződve róla,
nem ér semmit: megtanulsz uralkodni magadon, normalitást
színlelsz, de csak a külvilág számára, hiszen belül ugyanolyan
maradsz. Amitől nem szabadulsz meg, az benned rohad, ez ilyen
egyszerű. Annak ellenére, hogy nem látszik, de én valóban jártam
terápiára, csakhogy nem éreztem magam jobban tőle, ezért is
hagytam ott. Emlékszem, hogy hat alkalom után képes lettem volna
megölni Önt.
Amaiát meglepte őszintesége.
– Vagy én Önt.
– Ez is lehetséges – szólt Montes békítőn. – Azonban engem
sok minden kihozott a sodromból, és leginkább… Sok minden, de
leginkább Ön, és ezek az önkontrollt fejlesztő terápiák, legalábbis az
én tapasztalatom szerint, csak arra jók, hogy színleld a nyugalmat.
 38

Az eső intenzitása az utóbbi órákban alábbhagyott. A pamplonai

reggel zajosan indult, a forgalom élénk volt, az emberek siettek
esernyőikkel és olykor teljesen eltűntek a rendőrkapitányságot
körülvevő fák alatt, amelyek a város köveivel együtt a tájkép
összetéveszthetetlen identitását alkották. Amaia kinézett az ablakon,
az épületben kávé és arcszesz illata terjengett, és ő a pamplonai
otthona után vágyódott. Ez eszébe juttatta Jamest; elővette a
telefont és felhívta férjét.
– Szervusz, Amaia, jó reggelt, épp hívni akartalak…
– Sajnálom, James, az este komplikálódtak a dolgok.
– De ideérsz időben?
Megadóan sóhajtott, majd válaszolt:
– James, nem tudlak elkísérni. Tegnap letartóztattuk az
arizkuni templomgyalázások elkövetőjét: ezen a héten megkísérelt
megölni egy nőt, akit két évig fogva tartott, és valószínűleg ő az, aki a
Juanitaeneában a sírokat felforgatta. Vallomást tesz, és nekem ott
kell lennem… Megérted?
James egy pillanatig tétovázott.
– Megértem, Amaia, csakhogy… Nos, tudod, mennyire fontos
ez, annyi ideje várjuk már. Azt hittem, velem tartasz.
– Ó, James, annyira sajnálom, édesem. Menj csak, pakoljátok
ki a műveket, és mihelyt végzek, azonnal elindulok, ígérem.
Szinte árulónak érezte magát. Egy kiállítás a Guggenheimben
rendkívül fontos esemény egy művész életében, és az alkotások
elhelyezése az egyik leglelkesítőbb pillanat James számára. A
tárgyak beállítása és megvilágítása, a koncentráció, amint az összes
szögből megszemléli a darabokat, a gondosság, ahogy mindkét
kézzel meg-megigazítja a munkáit, amíg eléri a legelőnyösebb
megvilágítást. Mozdulatai érzékiek és erotikusak voltak, és ezt
James még fokozni is tudta, ahogy közben Amaia szemébe nézett.
– Hogy van Ibai?
 – Egy órája ébren van. A nénéd éppen eteti üvegből, lassan
ismét elbóbiskol.
– És Elizondóban mi újság?
– Még nem jártam kint, de a nővéred azt mondta, a Jaime
Urrutia utcán és a téren bokáig ér a víz. Most nem esik nagyon, de
igazán elállni sem akar. Ha így folytatódik, talán nem árad tovább.
– James, nagyon sajnálom, sokat adnék, hogy változtathassak
a dolgokon.
Ismét túl hosszú csend.
– Ne aggódj, megértem. Majd beszélünk később.
Amaia bontotta a vonalat és a telefonjára meredt; szerette
volna hallani James hangját, mondani neki még valamit. Annyi idő
óta várták már ezt a pillanatot. Ez lenne az első eset Ibai születése
óta, hogy kettesben maradnak, leszámítva néhány vacsorát. Hogyan
pótolhatja be? És hogyan pótolhatja be saját magának?
A telefon vibrált a kezében és látta, hogy új levelei érkeztek.
Franz doktor Sarasolát gyanúsítgatta folyamatosan. Érvelése során
olyan meglátásokat is felsorakoztatott, amelyek egyszerre
mutatkoztak valósaknak és elkeseredetteknek. Amaia kikereste a
doktor számát és felhívta.
Franz doktor meglepetése addig tartott, amíg kikalkulálta,
hogy a felügyelőnő vajon kezdi komolyan venni vagy éppen
ellenkezőleg. Megesküdött volna az elsőre: miért is beszélne vele, ha
nem hisz neki?
– Mennyire örülök, hogy végre meghallgat! Sarasola egy
manipulátor, így szerezte hírnevét is. Nehezen tudom elképzelni,
hogy Ön logikus gondolkodású nőként hagyja ennek a vatikáni
ördögűzőnek bebeszélni ezt a misztikus hablatyot.
Amaia felmérte a bókot miközben arra gondolt, hogy kettejük
taktikája nem sokban tér el egymástól.
– Ő áll minden mögött, semmi kétségem efelől. Gondolja meg:
semmi sem stimmel, sem a látogató, sem az ágylábban elrejtett
orvosság, sem az illető hirtelen feltűnése az anyja megmentőjeként.
Engem nem ver át. Az egyetlen, amit nem értek: minek csinálja?
Igaz, hogy orvosi szempontból Rosario esete nagyon érdekes, de
nem annyira, hogy felfegyverezzen egy veszélyes beteget, aki végzett
volna egy alkalmazottal, ha nem érkezik vészjelzés. Tehát mindebből
arra következtetek, hogy ő maga is kiegyensúlyozatlan, vagy pedig
magamutogatása és ambíciói olyannyira elhomályosították elméjét,
hogy ilyesféle kegyetlenségre is képes.
Amaia türelmet erőltetett magára.
– Franz doktor, nincs lehetőség arra, hogy Sarasola és az Ön
klinikája között kapcsolat létesüljön. Ön nagyon jól ismeri őt – nem
tudott volna beszivárogni. És ez az egész okfejtés kissé
mondvacsináltnak tűnik.
– Nekem egyáltalán nem tűnik annak. Biztos vagyok benne,
hogy ő áll a dolgok hátterében, és amint már jeleztem is Önnek,
semmi sem állít meg.
– Nem tudom, mit jelent ez, de ne keresse magának a bajt.
Jelenleg Ön az egyetlen, aki fenyegetőzik Sarasola kapcsán. Nem
szeretném, ha gondja lenne emiatt. Hagyja meg nekünk ezt a
munkát, kivizsgáljuk az ügyet.
– Értem… – Franz egyáltalán nem volt meggyőző –, hallgasson
rám, ez az ember egy démon, bármennyire is furcsán hangzik ez egy
pszichiáter szájából.
Visszatért a terembe, és megfigyelte Garridót. Siralmas
kinézete ellenére arca egyáltalán nem tűnt fáradtnak; nyugodt volt
és a vizespalack címkéjét piszkálta a körmével. Egy egyenruhás
rendőr papírpohárban kávét és egy celofánba tekert péksüteményt
hozott neki, minden bizonnyal az első emeleti automatából. Garrido
minden falatot alaposan megrágott. Nagyon fájhatott neki, de nem
panaszkodott. A fájdalom kultúrája, gondolta Amaia. Talán
mindezek után jobban tud azonosulni III. Lasa gondolataival. Látta,
hogy Garrido az ügyeletes rendőrhöz fordul. Amaia bekapcsolta a
mikrofont, de addigra Garrido elhallgatott. Amaia odament az
ajtóba, és egy másik rendőrt hívott.
– Váltsa fel a társát odabent.
Amikor az első rendőr kijött, Amaia megkérdezte:
– Mit mondott?
– Meg akarta tudni az időt és utána azt mondta, telefonálni
szeretne.
Amaia a reggeliről visszatérő Iriartéhoz és Monteshez fordult.
– Telefonálni akar.
Iriarte csodálkozott.
– Azt mondta, nem kér ügyvédet.
– Most mégis telefonálna. Kísérjék ki bilincsben a folyosóra, és
le ne vegyék róla a szemüket!
– Elnézést, felügyelő – szólt közbe a Garridót kísérő rendőr –,
azt mondta, a pszichiáterével beszélne.
– A pszichiáterével?
– Igen, ezt kérte.
Amaia visszatért az irodába, eközben megcsörrent a telefonja,
és ezzel egy időben új üzenet érkezését is jelezte. Zabalza volt.
– Jó reggelt, főnök – úgy hangzott, mintha belélegezné a
szavakat. – A szociális szolgálat segítségével elhoztuk Beñat Zaldúát
otthonról, most beszéltem egy unokatestvérével, aki Pamplonában
lakik, gondjaiba veszi.
– Jól van.
– Befejeztem a listák összevetését, néhány név ismétlődik.
Most küldtem el Önnek.
– Tökéletes. Más egyéb?
– Igen, reggel átkutattuk a zarándokkórházat, ahol a
gyanúsított bujkált. Úgy tűnik, jó ideje ott rejtőzködött már,
feltételezem, várt valamire. Az ételkészletek maradéka alapján
legalább két hete ott tartózkodott, és még egy darabig szándékában
állt maradni. A legérdekesebb azonban az épület felső szintje, ahol
megtaláltuk a régi kórházi felszerelést: ágyakat, lámpákat,
asztalkákat, és orvosi eszközöket tartalmazó vitrineket. Az eszközök
nagyon hasonlítanak ahhoz a szikéhez, amit San Martín vizsgált
meg, azt mondanám, egyformák. Mindjárt el is küldöm a fotókat.
– A fenébe, persze, a régi zarándokkórházból szerezték a
szerszámokat. Garrido azt mondta Nuria Otañónak, hogy „elviszi a
kórházba”, aminek először semmi értelme nem volt… Remek
munka, segédfelügyelő úr, gratulálok! Küldje el San Martínnak,
hogy hasonlítsa össze a tárgyakat és… Zabalza, jöjjön Pamplonába,
szükségem van Önre.
– Igen, főnök! – hangzott a válasz.
Amaia elmosolyodott. Első alkalom volt, hogy a szó tisztán
csengett.
Bontotta a vonalat, és megnyitotta a postaládát. Az egyező
nevek listája jóval hosszabb volt, mint amire számított. Elolvasta és
igyekezett felidézni, van-e ismerős név. Néhányukkal már
találkozott, de ez természetes; az utóbbi években ő is, a nővérei is
tucatnyi nevet hallottak, miközben kórházak, sürgősségi osztályok és
pszichiátriai rendelők folyosóin üdvözölték az orvosokat. Még Franz
doktor is felbukkant kétszer. De Sarasola nem. Újra átfutott a
névsoron és elgondolkodott, vajon felkelti-e a figyelmét valamelyik.
Szinte mindegyik navarrai vagy baszk név volt. Nagyon elterjedtek.
Bezárta az e-mailt és elgondolkodott Garridón és azon, amit Montes
mesélt az indulatok kezelésére alkalmazott terápiáról. Kikereste
Padua számát.
– Jó napot, felügyelő! Már hívni akartam, hogy gratuláljak, a
völgy híre ma az, hogy sikerült elkapni a templomgyalázót.
– Köszönöm, Padua, de ez az alak csak egy marionett. Most
kezdődik a neheze.
– Miben segíthetek?
– Eszembe jutott valami. Érdekelne, hogy az öngyilkos
logroñói rab járt-e terápiára börtönbüntetés előtt vagy közben, és
arra gondoltam, hogy Önöknek jó kapcsolatuk lehet a spanyol
rendőrség ottani képviselőivel… Medina esetében már tudom, hogy
nem kapott kezelést előtte, de tudni szeretném, kezelték-e
pszichiáterek a börtönben.
– Más egyéb?
– Nos, ha már telefonál, akkor Quiraltéról is érdeklődhet,
Medinához hasonlóan ő is Pamplonában tartózkodott. Meglátjuk,
mit mondanak.
– Minden bizonnyal részt vett a terápián, számos fogva tartott
vállal ilyesmit, hogy csökkentse a büntetést, és mindegyik börtönben
van pszichiáter, egyes helyeken önkéntes orvosok civil szervezetei is
járnak náluk.
Amaia előkeresett még néhány nevet a telefonkönyvből és
felhívta őket.
María nagynénje úgy emlékezett, esett szó terápiáról.
– Nos, nem nevezném kezeléssorozatnak: egyszer nagyon
komolyan beszéltem vele, és megígérte, hogy elmegy. A második
alkalom után azonban abbahagyta.
Edurne nővérének eszébe jutott valami, mihelyt Amaia
felvetette a témát.
– Már nem tudom pontosan, de volt róla szó. Fogalmam sincs,
végül eljutott-e odáig, de a nővérem mesélte: amikor válással
fenyegette, a fickó megesküdött, hogy részt vesz a kezelésen. Nem
tudom, miért nem jut eszembe, talán amiatt, mert nyilvánvaló, hogy
sosem ment el – szólt szomorúan.
– Vagy ellenkezőleg… – suttogta Amaia, amint letette a
kagylót.
Padua délben jelentkezett.
 – Felügyelő, Logroñóból megerősítették a tényt, hogy a fogva
tartott beszélt egy pszichiáterrel. Egy jelentésben szerepel, de nincs
meg a neve, csak annyit említenek, hogy „pszichiátriai szolgálat”, az
aláírás olvashatatlan. Talán felhívhatjuk a börtönt is, ugyan sok idő
eltelt, de tudniuk kell. Pamplonában egyszerűbb volt, Medina és
Quiralte is járt kezelésre, ebben az esetben az egyetemi klinika
lehetett az illetékes, mindig onnan küldenek valakit.
Amaia beleborzongott a klinika említésébe. Talán Franz doktor
nem is járt olyan messze az igazságtól.
– Szerepel konkrét név?
– Nem, csak a navarrai egyetemi klinika pszichiátriai
szolgálatát említik.
Amaia kiment az irodából, a tükörüveghez lépett, és pár percig
szemlélte Garridót. Iriarte és Montes mozdulatlanul állt mellette.
– Kétszer is kérdezte az időt. Nem mond nekünk semmit. Nem
lesz itt vallomás, csak az időnket húzza – ítélte meg Iriarte.
Amaia figyelmesen hallgatta.
– Még nem jöttem rá, miért, de folyamatosan azt kérdezi, hány
óra. Valami miatt fontos neki, hogy múljék az idő. Hallotta, mit
mondott: azzal áltat minket, hogy később vallomást tesz, de nem
fogja megtenni. Az ő feladata abban a pillanatban befejeződött,
amikor a felesége váratlan módon kezdett el viselkedni, és ezáltal
megszűnt célpontnak lenni. Beñat Zaldúa kihallgatásával a
templomgyalázásoknak is vége. Meg kellett volna ölnie magát,
mielőtt elkapjuk, de mivel ez nem sikerült neki, egy másik terv lép
életbe, amiről Ön is beszélt, és amely szerint addig kell minket
feltartani, amíg valaki máshol elkezd cselekedni.
– Nem tudhatjuk, hol – jegyezte meg Montes.
– Egyelőre Önnel kell összefüggésben lennie – szólalt meg
Zabalza belépve.
Amaia üres tekintettel nézett rá, s közben mérlegelte szavait.
– Talán így van – ismerte el, és kiment a folyosóra. A többiek
követték. – Melyik telefont használta Garrido?
Montes a pultra mutatott.
Amaia felvette a kagylót.
– Telefonált innen valaki utána?
– Bárki megtehette… De talán szerencsénk lesz, ezek a
készülékek az utolsó tíz hívást elmentik.
Amaia megnyomott egy gombot, és sóhajtva tanulmányozta a
körzethívószámokat.
– Mindegyik pamplonai. Jonan, ellenőrizd le, légy szíves.
– Miért gondolja, hogy Garrido várakozása velem függ össze? –
fordult Zabalzához, miközben visszatértek az ablakhoz.
– Mert ebben az ügyben minden Önnel függ össze, Önnel és a
Baztánnal, de leginkább Önnel. A pillanat, amire vár,
értelemszerűen szintén Önhöz kapcsolódik.
Amaia nagyon komolyan nézett kollégájára. Ha kiveri a fejéből
a butaságok felét, egészen jó rendőr lehet belőle.
Jonan láthatóan izgatottan, futva tért vissza.
– Főnök, nem fogja elhinni. A nagy részük munkahelyi hívás,
van néhány magánszám vagy otthoni telefon, de nézze ezt.
Jonan feltárcsázta a mobiljáról, és átadta Amaiának a
készüléket.
– Egyetemi klinika, pszichiátria, miben segíthetek?
 39

Inma Herranz szigorú tekintettel nézett rá, ellenszenves

arckifejezésétől ajka szinte eltűnt szája csúf görbületében. Amaia
megnézte az óráját: a bírósági titkárnő vagy túlórázott, vagy azért
maradt ott, hogy jelen legyen Markina érkezésénél. Amikor Amaia
telefonon kereste a bírót, Inma köszönés nélkül, szótlanul kapcsolta
főnökét, most pedig az asztalnál ült és úgy tett, mint aki egy anyagot
olvas, de már tíz perce ugyanazon az oldalon volt.
Markina sietve érkezett. Hosszú gyapjúkabátot viselt, amelyet
nem áztatott át az eső és a matt vízcseppek furcsán fénylettek a
szöveten.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam – kért elnézést Amaiától,
majd észrevette a titkárnőt.
– Inma, még nem ment haza? – nézett az órára.
– Még befejezem ezeket az anyagokat – búgott a nő.
– De látta, mennyi az idő? Nyugodtan hagyja holnapra.
Inma ellenállt.
– Ma akartam megcsinálni, holnapra sok a munkánk.
Markina elmosolyodott, kivillantva tökéletes fogsorát és
odament asszisztenséhez.
– Szó sem lehet róla – csukta be a mappát –, nem engedem,
menjen haza és pihenjen!
A nő egy ideig elbűvölten legeltette a szemét a főnökén, majd
eszébe jutott, hogy Amaia is ott van.
– Ahogy akarja – felelte kissé csalódottan.
Miután így elintézte a belső ügyeket, Markina elindult az
irodába, és nem nézett Amaiára.
– Jöjjön, felügyelő – kérte.
Amaia bement, közben a hátán érezte, amint Inma néma
nyilakat lövell felé. Megfordulva sötét tekintetet, összeszorított
ajkakat, és a féltékeny nők ősi, gyűlölködő pillantását látta maga
előtt.
 Nyelvet öltött rá.
A gyűlölet hirtelen döbbent felháborodásba csapott át. Inma
lekapta kabátját a fogasról és szélsebesen távozott. Amaia még
mindig mosolygott, amikor helyet foglalt a bíróval szemben. A férfi
kissé zavartan nézte, nem tudván, mi a derültség oka.
– Úgy vélem, vannak fejlemények, máskülönben nem tisztelne
meg jelenlétével – szólt szívélyesen.
– Így van, tegnap este már értesítettem, hogy letartóztattuk a
gyanúsítottat. Jelenleg a rendőrkapitányságon van, de nem erről
akarok beszámolni.
A következő félórában tájékoztatta a bírót az utóbbi órák
fejleményeiről, és saját kételyeiről és elképzeléseiről az ügy kapcsán.
Miközben előadta a mondanivalóját, Markina figyelmesen jegyzetelt.
Amikor befejezte, mindketten csendben maradtak pár percig.
A bíró a homlokát ráncolta és félrebillentette a fejét.
– Le akar tartóztatni egy magas beosztású vatikáni legátust, aki
a hitvédelemért felel, gyilkosság, kannibalizmus és bűntettre történő
felbujtás gyanújával?
Amaia lehunyta szemét, és nagyot sóhajtott.
– Nem fogom semmivel megvádolni, de ki szeretném hallgatni.
Az egyetemi klinika pszichiátriai részlegének a vezetője, ő felel a
pszichiáterek kijelöléséért a börtönökbe.
– Ezt önkéntesen teszik.
– Engem nem érdekel az altruizmusuk, ha a szolgálatuk arra
irányul, hogy erőszakos alakokat még nagyobb erőszakra vagy
öngyilkosságra buzdítsanak.
– Ezt nehéz bizonyítani.
– Igen, de itt van előttem néhány összetákolt kórházi jelentés,
Sarasola aláírásával, ahol nem jelenik meg a kijelölt pszichiáter
neve.
– Ezt a szabálytalanságot a büntetés-végrehajtási intézetek
követték el.
– A pszichiátriai részleg igazgatója aláírta a papírokat, nem
gyanakodhattak.
– És azt gondolja, aláírta volna ezeket, ha ő maga látogatta
volna ezek után a fogva tartottakat?
– Ez jó alibi lenne. Az ügyvédje is egészen biztosan így érvelne.
– Nem hinném, hogy bármilyen ügyvéd ebben a helyzetben
találná magát, ugyanis amit tőlem kér, lehetetlen. A Vatikán magas
rangú küldöttéről van szó, és a Szentszékkel keverednénk
konfliktusba. Továbbá az Opus Dei egy nagy presztízsű klinikája
érintett az ügyben. Ön idevalósi, nem kell magyaráznom, kik ők.
– Pontosan tisztában vagyok arról, kik ők, csak szeretnék
feltenni néhány kérdést.
Markina a fejét rázta.
– Meg kell gondolnom. Egy szakmai önérzetében sértett – és
nyilván anyagilag megkárosított – pszichiáter vádaskodásai nem
elegendők ahhoz, hogy kihallgassunk egy olyan személyt, mint
Sarasola.
– A templomgyalázások egyik gyanúsítottja, aki majdnem
megölt egy nőt, éppen ezt a klinikát, annak is a pszichiátriai
részlegét hívta fel ma reggel. Az összes gyilkos járt terápiára,
kettejüket ezen a klinikán kezelték. Három gyilkossal kapcsolatban
álltak, és meggyőződésem, hogy a többiekkel is lehetett kapcsolatuk,
tehát az Ön által sértettnek nevezett pszichiáter érvelése nem is
akkora őrültség, átgondolt és alátámasztott érvekről van szó, és
Sarasola érintettsége nem tűnik véletlennek. Ő maga kért meg arra,
hogy foglalkozzam az arizkuni templomgyalázásokra vonatkozó
nyomozással, és csodás módon felbukkant, amikor anyámat át
kellett szállítani.
Markina a fejét ingatta.
– Meg van kötve a kezem.
Amaia a szemébe nézett.
– Igen, ehhez nagy bátorság kellene.
A bíró mindkét kezét felemelte.
– Ne tedd ezt velem, Amaia, kérlek! – könyörgött.
Amaia megvetően felemelte a fejét.
– Nincs jogod ezt tenni.
– Nem tudom, miről beszél, bíró úr.
– Nagyon jól tudod, miről beszélek.
Amaia telefonja megszólalt. A kijelzőn Iriarte neve jelent meg.
Miközben vele beszélt, kihívón állta Markina tekintetét, hallgatta
Iriarte beszámolóját és amint letette, a bíró telefonja is megcsördült.
– Ön az ügyeletes ma, ugye? Nos, ne fáradjon, elmesélem én,
miről van szó. A hiúságában sebzett paranoiás pszichiáter most
valóban megsebesült, olyannyira, hogy meg is halt, és – micsoda
meglepetés! – az egyetemi klinika parkolójában találtak rá, miután ő
maga jelezte, hogy nem hagyja annyiban a dolgot Sarasolával.
 A Pamplona felett úszó fekete fellegek miatt gyorsan
sötétedett. Végre elállt az eső, de a borult égből ítélve ez nem
tarthatott sokáig. A rendőrautók motorháztetője felett kísérteties
pára gomolygott, Amaia a parkoló pocsolyáit kerülgetve igyekezett a
holttest felé. A bíró némán követte. San Martín doktor sietett
üdvözlésére.
– Salazar felügyelő, örülök, hogy látom, még ilyen
körülmények közt is.
– Jó estét, doktor – felelte Amaia.
Iriarte odavitt egy véres tárcát, amelyben megtalálták az
iratokat. Amaia bólintott, Aldo Franz volt, Franz doktor.
A holttestet egy autónak támasztották. A nyakából egy mély, de
nem túl széles vágásból csordogált a vér. Az inge több helyen
elszakadt, ahol a késszúrások érték, a nyakkendő a gyomorba
gyűrődött, mintha elnyelte volna a seb.
– Először a gyomrát érték a szúrások. Anélkül hogy a testet
elmozdítanám, nyolcat számolok; a nyaka ezek után jött, nyilván
azért, hogy ne kiabáljon. Még a sebre tudta szorítani a kezét, hogy
elállítsa a vérzést, látja? – San Martín rámutatott a véres ingujjra és
a mandzsettákra. – Ennyi vérveszteségtől nagyon hamar legyengült.
Amaia a bíróra nézett, aki letaglózottan szemlélte a nedves
földön szivárgó vért, amely egy tócsába folyva kacskaringós, vörös
mintákat festett a vízre.
Franz doktor állandó szemtelen kísérletei, hogy befolyásolja
véleményét, nem vívták ki Amaia szimpátiáját, azonban most, ahogy
látta a pocsolyában petyhüdten heverő, összeszurkált holttestet,
felmerült benne a kérdés, milyen mértékben felelős ő maga a férfi
haláláért, amiért nem vette komolyan érveit. Igaz, kérte, hogy ne
avatkozzon bele, de azt is tudta, hogy a doktornak ez személyes ügye
volt, hiszen az ember természetétől fogva feljogosítva érzi magát az
efféle sérelmek megtorlására.
Montes Zabalzával értekezett kissé távolabb, Etxaide
segédfelügyelő zavartan mosolygott, miközben San Martín képtelen
volt ellenállni a kísértésnek, hogy próbára tegye fiatal kollégája
gyomrát és kiokítsa egyre s másra: a holttest fölé hajolt és egy tollal
széthúzta a halott zakóját és kabátját, hogy Jonan szemügyre
vehesse a késszúrások irányát.
– Ha jobban megfigyeli, észreveheti: annak ellenére, hogy
sűrűn vannak, könnyű felállítani a sorrendet. Világos, hogy a gyilkos
szemből támadt, fegyverét elrejtve közeledett az áldozathoz,
valószínűleg átölelte, vagy valamilyen formában megtartotta az
illetőt, miközben szúrt. Az első szúrás minden bizonnyal ez itt, alul.
A támadó megvárta, amíg nagyon közel kerül hozzá és jobb kézzel
mélyesztette a kést az áldozat hasába – ránézett Jonanra, majd
folytatta. – Nagyon fájdalmas, de nem halálos. – Pár másodpercig
állta a rendőr tekintetét, majd visszatért a holttesthez. – A többit
már merő dühvel csinálta: felfele haladt lépcsőzetesen, ahogy az
áldozat összecsuklott, elérte a májat, a gyomrot és… Segítsen –
húzta előre a holttestet, és megtapogatta a hátát.
Amaia megfigyelte, hogy Etxaide segédfelügyelő behunyja
szemét, miközben mindkét kezével a mozdulatlan test vállát fogja.
– Ez az – szólt San Martín győzedelmesen –, amire gondoltam
is. Néhány szúrás hátrafelé irányul.
– Nagy erő kell hozzá – jegyezte meg Etxaide és örült, hogy
végre elengedhette a hullát.
– Vagy erős gyűlölet – jegyezte meg Iriarte. – Látni, hogy ez
személyes dolog, a szúrások nagy része nem is arra irányult, hogy
megölje, hanem hogy fájdalmat okozzon.
Amaia hallgatta őket, és hol a holttestre, hol a bíróra nézett, aki
pár méterrel odébb diktálta a jelentés szövegét a titkárnőnek,
miközben megigézve bámulta a folydogáló vért és a hipnotikus,
vöröslő mintát a tócsák tetején.
Amaia a bíró felé indult és szándékosan belelépett a
pocsolyába. A minta szertefoszlott, Markina magához tért, pár
pillanatig Amaiára nézett, majd a klinika homlokzatára irányította
tekintetét és bólintott.
Amaia visszatért kollégáihoz.
– Iriate, velem jön. Montes, küldje szét az embereket az összes
főbb kijárathoz, a sürgősségi osztályra, a konyhára, mindenhova.
Sarasola doktort keressük. – Hirtelen eszébe jutott, hogy nem tudja
a doktor keresztnevét. – Egy pap, Sarasola atya, reverendát és
kollárét visel, bár a klinikán orvosi köpenyt hordott. Ha megtalálják,
udvariasan kérjék meg, hogy várjon meg, szeretnék vele beszélni, és
ne hagyják elmenni. Ne tartóztassák fel, találjanak ki valami
ürügyet!
A klinika recepciója csendes volt abban az órában. Amaia és
Iriarte a lift felé tartott, Zabalza a főbejáratnál maradt. A
recepcióslány a pult mögül szólította meg őket.
 – Elnézést, hányadik emeletre mennek? A látogatási időnek
vége.
Amaia elfordult tőle.
– Elnézést! – erősködött a lány. – Nem mehetnek fel az
emeletre látogatási időn kívül, kivéve ha egyeztetett időpontjuk van.
Hangjára felfigyelt egy őr, aki a folyosóról a pulthoz ment.
– Már értesítik – szólt Iriarte, ahogy bezárultak az ajtók.
A vészjelzés még nem érkezhetett meg a negyedikre.
Elhaladtak a nővérszoba mellett, és határozott léptekkel Sarasola
irodája felé tartottak. Egy nővér, akit eddig nem láttak, megjelent a
pult mögül.
– Elnézést, nem tartózkodhatnak itt.
Amaia kinyújtotta a kezét, és a nővér orra alá dugta
rendőrigazolványát. Az ápolónő megtorpant.
Kétszer kopogott, majd gyorsan benyitott. Sarasola doktor nem
tűnt meglepettnek.
– Jöjjenek, jöjjenek, foglaljanak helyet. Gondoltam, hogy
meglátogatnak. Borzalmas, ami történt a klinikánk parkolójában,
Pamplona kellős közepén, szörnyű, hogy egy nyugodt városban
ilyesmi megeshet.
– Nem ismerte az áldozatot? – kérdezte Iriarte.
Még ha Sarasolának semmi köze sincs az egészhez, Amaia nem
tudta elképzelni, hogy a befolyásos papnak ne legyen tudomása
arról, mi történt a klinikája közvetlen közelében.
– Nos pletykálnak mindenfélét, de ugyan kiben lehet
megbízni… reméltem, Önök majd megerősítik.
– Az áldozat a kollégája, Franz doktor – jelentette ki Iriarte.
Amaia figyelte az atyát, aki inkább úgy döntött, nem színlelt
meglepetést.
– Igen, erről tájékoztattak engem is, de reméltem, tévedés.
– Megbeszélt vele valamit? – érdeklődött Amaia.
– Megbeszélni? Nem tudom, miért kérdezi, nem…
Túl hosszú válasz, gondolta a felügyelőnő, egy „nem” elég lett
volna.
– Bizonyára Ön is emlékszik, hogy Franz doktor nem értett
egyet az eljárással, amely keretében Rosariót áthozták ebbe az
intézetbe, és ma reggel több embernek is jelezte, hogy rendezni
szeretne Önnel néhány kérdést.
– Semmiről sem tudtam – felelte Sarasola.
 – Nagyon könnyű ellenőrizni Franz doktor legutóbbi hívásait –
emelte fel Iriarte a mobilját.
Sarasola összecsücsörítette a száját és mozdulatlan maradt.
– Talán hívott, de nem tűnt fel, többször is hívott azután, hogy
az ön anyját idehoztuk.
– Doktor úr, Ön átöltözött az utóbbi órákban? – mérte végig
Amaia a pap kifogástalan öltözékét.
– Ez hogy jön ide?
– Azt mondanám, most zuhanyozott.
– Nem értem, miért fontos ez.
– Az illető, aki végzett Franz doktorral, összevérezte magát.
– Csak nem arra céloz, hogy…?
– Franz doktor szerint Önnek köze lehet ahhoz, ami a
klinikáján történt, Rosario furcsa magatartásához, és hogy
valamilyen módon megszervezte az átszállítást.
– Ez nevetséges. Franz doktort elvakította a szakmai
féltékenység.
– Miért engem kért meg, hogy foglalkozzam a
templomgyalázásokkal?
– Ennek mi köze van a dologhoz?
– Feleljen, kérem! – szólt Iriarte nyomatékosan.
Sarasola mosolyogva nézett Amaiára.
– A híre megelőzi Önt. Úgy véltem, és nem ok nélkül, hogy Ön
rendelkezik a kellő szakmai kvalitásokkal és érzékenységgel, ami
szükséges egy ilyen eset felderítéséhez. Nem is beszélve arról, hogy
az egyhá…
Amaia félbeszakította.
– Hol tartózkodott egy órája?
– Gyanúsít?
– Kérdezem – felelte Amaia türelmesen.
– Nos, úgy tűnik, gyanúsít.
– Az Ön klinikáján gyilkosság történt, az áldozat Önhöz
készült, a kapcsolatuk pedig nem volt egészen felhőtlen.
– A kapcsolatunk őmiatta nem volt felhőtlen. A bűncselekmény
a parkolóban történt és ez nem az én klinikám, én csak a
pszichiátriai részleget vezetem.
– Tudom – mosolygott Amaia. – A pszichiátriai részleg
igazgatója engedélyezi a külső kezeléseket, így azokat is, amelyeket
börtönökben végeznek.
 – Így van – bólintott a doktor.
– Minimum két páciens azok közül, akik nőket gyilkoltak, és
akiket Ön kezelt a börtönben, öngyilkosságot követett el és ugyanazt
a kézjegyet hagyták hátra.
– Hogyan? – Sarasola őszintén meglepődött.
– Jasón Medina, Ramón Quiralte, és most Antonio Garrido, ez
utóbbi ma reggel felhasználta telefonálási lehetőségét, hogy a
klinikát hívja.
– Nem ismerem az illetőket, sosem hallottam a nevüket, az
összes telefonos listát végignézhetik. Ma reggel az érsekségen
jártam, és egy vatikáni prelátust fogadtam, aki látogatásra érkezett.
– A páciensek kezelési igazolásán szerepel az Ön aláírása.
– Ez semmit nem jelent, rengeteg papírt aláírok. És
természetesen mindig aláírom a kijelöléseket. Azonban sosem
látogatom a fogva tartottakat a börtönben, ez mindig önkéntesen
történik. A klinika több orvosa folytat ilyen irányú tevékenységet, de
a szavamat adhatom rá, hogy sosem vettem részt ilyesmiben.
– Nem jelölte ki saját magát látogató orvosként egyik börtönbe
se?
Sarasola a fejét rázta látható zavarral.
– Hol van Rosario?
– Tessék? Az anyja?
– Látni akarom.
– Ez lehetetlen. Rosario éppen kezelést kap és kulcsfontosságú,
hogy elzárva maradjon.
– Kísérjen el hozzá!
– Ha így teszünk, az elmúlt napok eredményeit hiúsítjuk meg.
Egy olyan páciens elméje, mint az Ön anyjáé, nem úgy működik,
hogy le lehet állni a kezeléssel, majd visszatérni hozzá. Ha most
abbahagyjuk, a kár nagyon súlyos lehet.
– Értem, azonban pár napja ez még nem izgatta Önt.
– Alá kell írnia egy nyilatkozatot, a klinika nem vállalja a
felelősséget.
– Bármit aláírok, de később; most kísérjen Rosarióhoz.
Sarasola felállt, Amaia és Iriarte követte a folyosón, több ajtón
kellett áthaladniuk, ahova a pap kártyájával és egy személyes kóddal
lehetett csak bejutni. A szobánál Sarasola Amaiához fordult és úgy
tűnt, visszatért megszokott határozottsága.
– Biztos benne? Nem Rosario miatt mondom, ő örömmel látja
majd Önt, efelől semmi kétségem, hanem saját maga miatt? Ön fel
van készülve rá?
„Nem!” – kiáltotta egy kislány legbelül.
– Nyissa ki az ajtót.
Sarasola elővette a kulcsot, elfordította a zárat és óvatosan
benyitott.
– Parancsoljon – engedte előre Amaiát.
Iriarte felügyelő előresietett, és fegyverrel a kezében belépett a
szobába.
– Az Isten szerelmére! Ez felesleges – tiltakozott Sarasola.
– Itt nincs senki – fordult meg Iriarte. – Ön átvert minket!
A pszichiáter bement a szobába és őszintén meglepődött. Az
ágy fel volt forgatva, és egy-egy pár kipárnázott szíj lógott kétoldalt.
– És a mosdó? – kérdezte Amaia és befogta az orrát, hogy ne
kelljen beszívnia anyja szagát.
– Katéterezték, hogy teljesen mozdulatlan maradjon, nem kell
mosdóba mennie – felelte Sarasola, miközben orvosi szemmel
figyelte Amaia reakcióját. – Nem bírja a szagát, hihetetlen. Én
semmit sem érzékelek, csak a mosóport, amit itt használnak, de
Ön…
– Hol van? – szólt közbe Amaia dühösen.
Sarasola bólintott, és a nővérszoba felé indult. Valószínűleg
szörnyű híre volt, ugyanis az ötvenéves forma nővér köpenyét
igazgatva felállt, amint meglátta az atyát. Félt tőle.
– Miért nincs a szobájában Rosario Iturzaeta?
– Ó, jó napot, Sarasola doktor! CT-re vitték.
– CT-re?
– Igen, doktor úr, be volt tervezve.
– Nem kértem ilyen kezelést Rosario Iturzaeta számára, ebben
biztos vagyok.
– Berasategui doktor kérte.
– Ez teljesen szabályellenes – jelentette ki Sarasola, és elővette
a telefonját.
A nővér elvörösödött és enyhén megremegett. Amaia
undorodva elfordult. Az Inmaculada Herranz-féle emberek
szervilizmusánál csak a félelmen alapuló szolgalelkűséget gyűlölte
jobban.
A doktor felhívta a számot, a füléhez emelte a telefont és várt,
miközben aggodalma egyre nőtt.
 – Nem veszi fel – a nővérhez fordult. – Hívja a doktort a
klinikai hangosbeszélőn.
– Hol végzik a CT-t?
– A földszinten – felelte Sarasola, és lift felé indult.
– Ki ez a doktor?
– Egy kiváló orvos, nem is értem, honnan támadt ilyen ötlete.
Rosario semmilyen körülmények közt nem kerülhet emberek közé a
kezelés e fázisában, és ezzel ő is tisztában van. Nagyon bízom benne,
hogy megvan rá az indoka. Berasategui neves pszichiáter, az egyik
legjobb a csapatomban, ha nem a legjobb. Kiemelkedő képzést
kapott, és nagyon a szívén viseli Rosario esetét – Sarasolának
mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – Hiszen Ön is ismeri –
szólt –, ha nem is hivatalosan. Bemutattam Önöknek, amikor a
tükörszobában történt az incidens az anyjával, emlékszik? Az egyik
orvos volt abban a társaságban, akikkel összefutottunk a folyosón.
Amikor belebotlottunk, eszembe jutott, hogy ő volt az első, aki
érdeklődött Rosario betegsége iránt, és mondani is akartam Önnek,
de… nos, megértem, hogy talán nem volt megfelelő a pillanat.
Amaia felidézte a találkozáskor érzett iszonyatot, de gyorsan
elhessegette a rémképet, és igyekezett tisztán gondolkodni.
– Berasategui doktor beszélt Önnek először az esetről? Ő
keltette fel az érdeklődését?
– Igen, emlékszik? Ön is rákérdezett. Meséltem, hogy több
fórumon is napirenden volt az anyja esete, de nem jutott eszembe, ki
említette először. Amint megláttam a doktort, már tudtam, hogy ő
volt az.
– A neve ismerősen hangzik.
– Már mondtam, hogy prominens szakember.
– Nem emiatt – vetette el Amaia, miközben erőltette az
emlékezetét, és ettől az a kellemetlen érzése támadt, hogy valami
majdnem eszébe jutott, de hirtelen homályba borult.
Megérkeztek a radiológiai részleg recepciójára és a doktor
újból érdeklődött egy másik reszkető nővérnél, mialatt a megafon
ismételte az üzenetet. Valóban be volt tervezve egy kezelés két órája,
de nem hajtották végre.
– Megmagyarázná az okát?
– Én most vettem át az ügyeletet, de a napló szerint
Berasategui doktor az utolsó pillanatban törölte a vizsgálatot.
– Semmit sem értek! – kiáltott fel Sarasola.
 Arca egyre szürkébbé vált, és a hangjában bujkáló harag
nyilvánvalóvá tette: a doktor nem volt hozzászokva ahhoz, hogy az
irányítás kicsúszik a kezéből. Ismét felhívta kollégáját – sikertelenül
– és utána a biztonsági őrnek telefonált.
– Kutassák fel Berasategui doktort és egy pácienst a
pszichiátriáról, Rosario Iturzaetát. Rendkívül veszélyes.
– Úgy gondolom, be van kamerázva a klinika – jegyezte meg
Iriarte.
– Természetesen – felelte Sarasola némileg
megkönnyebbülten.
A portán zűrzavar uralkodott. Egy őr megpillantotta őket, és
amint odalépett Sarasolához, Amaia észrevette, hogy szinte
vigyázzba állt, mintha nem egy orvossal, hanem egy tábornokkal
beszélne.
– Sarasola doktor, átnéztük a felvételeket és valóban: a doktor
és a páciens a földszintre ment, majd a hátsó ajtón keresztül
távozott.
Sarasola megdöbbent.
– Amit mond, teljességgel elképzelhetetlen.
Az őr az összes kamerán bemutatta a felvételt. Egy fehér
köpenyes orvos kísérte az őrt, aki kerekes ágyon tolt egy pácienst:
arcát nem lehetett felismerni a fehér lepedő alatt. A következő
képsor a liftben készült.
A földszinten a folyosón haladtak át, majd az őr már nem volt
jelen, a fehér köpenyes orvos pedig egy szőrös kapucnis, bokáig érő
tollkabátot viselő nőt támogatott.
– Gyalog mennek! – kiáltott fel a doktor hitetlenkedve.
A biztonsági főnök kézi adó-vevője recsegni kezdett, és valaki
tájékoztatta valamiről, amitől arca elkomorodott, mielőtt megszólalt
volna.
– Megtalálták az őrt egy takarítószer-raktárban. Nagyon súlyos
az állapota, megkéselték.
Sarasola behunyta a szemét, és Amaia tudta, hogy a pap
majdnem leblokkolt.
– Doktor, hova vezet ez a kijárat?
– A parkolóba – felelte sajnálkozva. – Nem értem ezt a
figyelmetlenséget az orvos részéről, csak az jut eszembe, hogy a
beteg megfenyegette, hiszen tudjuk, hogy nagyon veszélyes.
Sarasola megnézte a képernyőket, amelyeken látszott, hogy a
doktor a karját nyújtotta a páciensnek, és egy mozdulattal mutatta
az utat.
– Szükségünk van Berasategui doktor fényképére.
A biztonsági főnök átnyújtott egy belépőt. Amaia
áttanulmányozta. Szemüveggel és álszakállal kétségkívül a Santa
María de las Nieves látogatója volt.
Semmi sem hasonlít ahhoz a félelemhez, amelynek már
ismerjük az ízét, a szagát és a tapintását. Egy ősi, rothadt vámpír,
amely a mindennapokba temetve alszik; távol tartjuk magunktól,
miközben nyugalmat színlelünk és erőltetetten mosolygunk. Semmi
sem hasonlítható ahhoz a félelemhez, amellyel egy napon
szembetaláltuk magunkat és amely mozdulatlanul lappangott,
nedvesen lihegve valahol a tudatunkban. Ahhoz a félelemhez,
amelyet a félelem visszatérésének lehetősége okoz. Álmainkban
feldereng a vörös fény, amely emlékeztet arra, hogy még nem
győztük le, csak szendereg, és ha szerencsénk van, nem tér vissza.
Mert tudod, hogy ha visszatér, nem állsz neki ellen, ha visszatér,
végez.
Annak ellenére, hogy az utóbbi napokban mozdulatlanságra
volt ítélve, Rosario kissé zsibbadtan, de biztos léptekkel haladt.
Kabátja alatt kilátszott túlzottan is fehér lába, amelyet nagyméretű
papucsba bújtatva vonszolt a földön.
Amaia eszébe jutott Engrasi néni, aki ugyanúgy vonszolta a
lábát; azon tépelődött, vajon a lötyögő papucs-e az oka. A járkáló
anyja látványa afféle aberráció volt, amely az általa évek alatt
kialakított kép ellen lázadt. A félelem befészkelte magát tudatába, és
lelke mélyén egy kislány kiáltozott: „Érted jön, érted jön!”
Amaia hátán borzongás futott végig, mintha áramütés érte
volna. Nyelt egyet, és a nyál mintha összeállt volna szájában; olyan
mély levegőt vett, amilyet csak tudott, hogy visszafojtott lélegzetét
ellensúlyozza.
– Együtt fog működni velünk? – fordult Sarasola atyához.
– A kezdetektől fogva ezt tettem – felelte a pap.
Amaia figyelmen kívül hagyta a hangjában bujkáló rosszallást.
Tudta, hogy nem túl kellemes érzés, ha a rendőrség az embert
gyanúsítottként kezeli, de ez volt a munkája, és a doktor sem volt
teljesen őszinte. Odalépett hozzá, hogy szavait ne hallja más.
– Nehezen tudom elképzelni, hogy a mindenható Sarasola
doktor nyájából megszökött egy juh, miközben a pásztor egy olajfa
tövében bóbiskolt. Nem vádolom semmivel, sőt valószínűsítem,
hogy Ön nem tudta, mit művel a beosztottja a saját szakállára –
szóhasználatával Amaia kihangsúlyozta a doktor felelősségét –, de
biztos vagyok benne, hogy ha az összes srácot kikérdezem itt, és ez
eléggé súlyosan érintené a klinika imázsát, ők egyhangúlag
kijelentenék, hogy a pszichiátriai részleg igazgatójának útmutatását
követték, amikor az Önök szakterületéhez tartozó speciális eseteket
kutatták fel, az extra jellemzővel rendelkező eseteket: a gonosz által
fertőzött eseteket. És az a tény, hogy a klinika annyi önkéntest
alkalmaz a börtönökben, egyáltalán nem altruista szemléletre vall,
hanem azt az érdeket tükrözi, hogy a páciensek ilyen típusára
fókuszáljanak, és ezekre a börtönökben rengeteg példa van, nem így
látja? Berasategui doktor beszélt Önnek Rosario ügyéről, de a
páciensek felkutatása még nem fejeződött be, és megkockáztatom,
hogy a doktor szabad kezet kapott ezek felderítéséhez.
Sarasola szenvtelenül nézte Amaiát, azonban nyilvánvaló volt,
hogy az alkalmazottai elleni esetleges büntetőeljárás érzékenyen
érinti.
– A klinika pácienseinek kiválasztásával kapcsolatos eljárási
rend közismert, szintúgy, mint a nagylelkűség és altruizmus,
amellyel kezelik a fogva tartottakat. És amint Ön meg is jegyezte,
alkalmazottaink arra vannak kiképezve, hogy kiválasszák a
számunkra legtanulságosabb eseteket annak érdekében, hogy
előrelépést érjünk el a tudományos kutatásban, amely mind
pácienseink, mind a családtagjaik életminőségét javítaná.
Amaia türelmetlenül megrázta a fejét.
– Ez nem sajtókonferencia, Sarasola atya. Vajon Ön nemcsak
tudott róla, de szorgalmazta is azon fogva tartottak beazonosítását,
amelyeknek a betegsége produkálta a specifikus tünetet, vagy pedig
Berasategui volt a pszichiátriai részleg tényleges vezetője?
A pap tekintete villámokat szórt, de hangsúlya nem változott.
– Aláírtam a látogatásokat, a csapat minden tagjával
megteszem, de nem ismertem Berasategui doktor párhuzamos
cselekedeteit. Nem hagyom, hogy a nevemet vagy a klinikát
összefüggésbe hozzák Berasategui doktor tetteivel, és minden
felelősséget elhárítok.
Amaia elmosolyodott: a korporativista vezető vagy a minden
hájjal megkent inkvizítor beszélt belőle? Nem számított, végül is
engedményt tett neki; cserébe békítőn szólt a doktorhoz.
 – Tudom, hogy nem láthatjuk, de érdekelne, ha át lehetne
nézni a legutóbbi szeánszokat Rosarióval, hátha mondott olyasmit,
ami nyomra vezetne bennünket.
Sarasola intett az őrnek, aki ismét szinte vigyázzba állva
bólintott.
Amaia hozzá fordult.
– Adja meg Montes felügyelőnek Berasategui doktor kocsija
márkáját és rendszámát, hogy kiadhassuk a körözést. Szükségem
lesz a Berasateguivel kapcsolatos összes fellelhető anyagra:
önéletrajz, referenciák, végzettség, adatlap, a felvételi kérelme és a
motivációs levele, ha van ilyen. Természetesen kérjük az ő és
családja telefonszámát és címét.
Sarasola bólintott és elővette mobilját.
– Felhívom a titkárnőmet.
Iriarte közbeszólt.
– Ha lehet, kérnénk egy asztalt is, ahol dolgozni tudunk.
– Használhatják a biztonsági vezető irodáját.
Montes lépett be kezében Berasategui kinagyított fényképeivel,
és aggódva Amaiára nézett.
– Zabalza szerint az illető neve legalább kétszer jelenik meg a
listán. – Még mindig úgy tűnt, nem tud magához térni ámulatából. –
A kurva életbe, főnök, ez a fickó, a Berasategui doktor vezette a
terápiás foglalkozásaimat, amíg nem dolgoztam. Ő foglalkozott a
dühkezeléssel.
Amaia elképedt.
– Nyugodjon meg, felügyelő, semmi különös nincs abban, hogy
meg akart ölni.
Sarasola kulcsával Amaia hozzájutott az összes, Berasateguivel
kapcsolatos irathoz. Kiváló szakmai önéletrajz, svájci, franciaországi
és angliai tanulmányok. Navarrában született, de nem említette a
pontos helyet, mint ahogy a szülei nevét és címét sem.
– Úgy tűnik, a doktor megszakította az összes kapcsolatot a
családjával. A címe elvileg pamplonai, de ennek értelmében nőtlen
és egyedül él.
– Rendben, útközben felhívom a bírót, de előtte küldje el
Berasategui fényképét a pamplonai és a logroñói börtönbe, hátha
felismerik. Mondja meg, hogy sürgős, és ha kell, érje el az
igazgatókat, mielőbb tudnom kell az eredményt, és küldje el
Elizondóba is, egy járőr keresse fel Nuriát és Johana Márquez
anyját, és nekik is mutassák meg a fotót.
 40

A pamplonai utcák még hemzsegtek a bevásárolni siető emberektől,

noha a boltok lassan már zártak. Útközben Amaia felhívta Markinát,
aki kissé megnyugodott, miután kiderült, hogy Sarasola nem érintett
az ügyben, és hogy minden jel szerint az a Berasategui nevű orvos
ténykedett a nevében.
– Az otthona felé igyekszünk, de szükségem lesz egy
házkutatási parancsra, akár ott találjuk az illetőt, akár nem.
– Számíthat rá.
– …és még valami.
– Bármi.
– Köszönöm, hogy engedélyezte az előzőeket.
– Ne köszönje, Önnek volt igaza: bár Sarasola nem érintett,
mégis ott volt kulcs.
Montes és Amaia a portás kíséretében felment a lifttel, Iriarte
és Etxaide pedig a lépcsőn gyalogolt fel. Amaia megvárta, amíg
mindenki elhelyezkedik az ajtó két oldalán, majd Montes elkezdett
dörömbölni.
– Rendőrség, nyissa ki! – kiáltotta és félrehúzódott.
Odabent csend volt, semmiféle mozgolódás nem hallatszott.
– Már mondtam, hogy nincs otthon – szólalt meg a portás a
háta mögött. – Sokat jár külföldön, most is utazhat, már egy hete
nem láttam Berasategui urat.
Amaia intett Iriartének, aki elvette a portástól a kulcsot,
kétszer elfordította, és kinyitotta a zárat. Montes belökte az ajtót, és
fegyverét előre szegezve elindult befelé. A többiek követték.
– Rendőrség! – kiabálták.
– Senki! – kiáltotta Iriarte a lakás másik végéből.
– Senki – visszhangozta Montes a hálóból.
– Rendben, átkutatjuk a házat, mindenki vegye fel a kesztyűjét!
– indítványozta Amaia.
A lakás nappaliból, konyhából, egy fürdőszobás lakosztályból
és egy edzőteremből állt. Nagy terasza volt. Összesen mintegy
kétszáz négyzetméternyi terület, amely a tökéletes rend benyomását
keltette, és ezt a fekete-fehér aszketikus dekoráció még inkább
kiemelte.
– A szekrények szinte üresek – jegyezte meg Iriarte. – Alig van
ruha, de egyéb felszerelést sem látok: például hiányzik a számítógép
vagy a vezetékes telefon.
A konyhaajtóban megjelent Jonan.
– A szekrények is üresek, a hűtőben csak vizespalackokat
láttunk, de a munkalap alatt egy kis hűtőládát találtunk. Jöjjön,
nézze meg!
Egy rozsdamentes acélból készült, viszonylag új modell volt,
amely tökéletesen el volt rejtve a konyha bútorzatában a munkalap
alatt. Kihúzható fiókjaival kissé hasonlított a borosszekrényhez, a
segédfelügyelő kinyitotta ezeket, és az elsőben nem talált semmit: a
belseje olyan makulátlanul tiszta volt, mintha most hozták volna el
az üzletből. A felső tálcán viszont egy tucatnyi apró csomagocska
sorakozott, egyik sem volt nagyobb egy mobiltelefonnál. A kemény,
krémszínű papírba csomagolt tárgyak példás rendben voltak
szétrakva a tálcán, figyelemre méltó gondossággal. Pamutzsinórral
voltak átkötve, akár kis ajándékok, ha nem lógott volna
mindegyikről egy-egy kartoncímke, amit mindenki azonnal
felismert: százával láttak ilyet a holttestek lábán vagy csuklóján a
hullaházakban. Az adatok helyén – Amaia szerint rajzszénnel írt –
számok szerepeltek: a dátumok.
– Itt vannak a terepmunkához szükséges eszközök? – fordult
Jonanhoz.
– A kocsiban vannak, mindjárt felhozom – indult Jonan az ajtó
felé.
– Mindenről szeretnék fényképet, semmihez se érjenek, amíg
Etxaide segédfelügyelő el nem végzi a nyomrögzítést.
– Mit gondol, mi van ezekben a csomagokban? – kérdezte egy
hang a háta mögött.
Amaia megfordult és megpillantotta Markinát, aki hangtalanul
érkezett. A bíróra, majd kollégáira nézett, akik körbeállták a nyitott
hűtőládát. A ládából áradó jeges pára kicsapódott a tiszta padlóra,
de azonnal fel is szívódott nyomtalanul, és csak a hidegérzet maradt
utána a lábukban.
Nem akart válaszolni a kérdésre. A feltételezéseknek az
árnyékát is el akarta kerülni. Minden kiderül a maga idejében.
– Kérem, uraim, helyre van szükségünk, ahol dolgozni tudunk
– mutatott a visszaérkező Etxaide segédfelügyelőre. – Montes, itt
vannak a jegyzetek az összes bűncselekményről?
A felügyelő felmutatta BlackBerryjét.
– Úgy vélem, a bejegyzések dátumokat jeleznek. Ez a augusztus
31-ei dátum megegyezik Lucía Aguirre eltűnésének napjával. Az
előző évi november 15., ha jól emlékszem, a burgosi María eltűnése,
és hat hónappal előtte, május 2.: Edurne, Bilbaóban.
Montes felügyelő bólintott.
Jonan címkét helyezett a csomagocskák mellé, és különböző
szögből lefényképezte a tárgyakat. Amaia végignézte a feliratokat,
amelyek nem mondtak semmit, majd tekintete elidőzött a legapróbb
csomagocskán. Alig volt akkora, mint egy öngyújtó, a papíron
régebbi gyűrődésnyomok látszottak, a zsineg félig kibomlott, mintha
valaki sietősen helyezte volna bele a tartalmat, anélkül, hogy
meggyűrte volna a durva tapintású fényes papírt. Leellenőrizte a
dátumot: Johana Márquez meggyilkolása napja volt. Mélyet
sóhajtott.
– Jonan, fotózd le ezt, a laza csomó és papír állapota arról
tanúskodik, hogy többször kinyitották és visszacsomagolták.
Amaia megvárta, amíg befejezik a fényképezést, majd
csipesszel kiemelte a csomagocskát a hűtőládából és ráhelyezte a
munkalapon szétterített lepedőre. Óvatosan, nehogy megbontsa a
hurkot, levette a madzagot és a csipesz segítségével szétnyitotta a
papírt, amely úgy nézett ki, akár egy furcsa virág dermedt szirmai.
Belül egy vékony műanyag lapocska egy húsdarabot takart. Nem volt
nehéz azonosítani az izmok hosszú szövetét, amelyek fehéres
végződéseiken szétbomlottak, mint amikor elromlott a
hűtőberendezés és valamit többször kiolvasztanak, majd ismét
lefagyasztanak.
– A rohadt életbe, főnök! – kiáltott fel Montes. – Ön szerint
emberi hús?
– Igen, azt hiszem. Meg kell várni a vizsgálatok eredményét, de
nagyon hasonlít a Quanticóban látott mintákra.
Leguggolt, hogy közelről megfigyelhesse a vágást.
– Látják ezt? Fognyomok. Megharapta. A fehéres elszíneződés
pedig arra utal, hogy jégszekrényben tárolta, viszont más-más színű
mindenütt, s ezért azt mondanám, az illető felolvasztotta, hogy
kiharapjon egy darabot, majd visszafagyasztotta a maradékot.
– Mintha egy fenséges étek volna, amelyet tartogatnál is, de
nem is tudsz neki ellenállni – szólt Jonan.
Amaia büszkén nézett rá.
– Jól van, Jonan, csomagold vissza és hagyd a helyén, hogy az
igazságügyisek elvihessék – állt fel és kiment a konyhából.
Körbejárta lakást, miközben igyekezett megfejteni az otthon
üzenetét, majd visszatért a konyhába.
– Szerintem egy díszlet az egész.
A többiek megfordultak.
– Minden: az edzőterem, a bútorok, ez az egész pompás ház,
amelyben – a portás is megmondta – alig tartózkodik. Ez csak
díszlet. A sikeres ifjú pszichiáter imázsát építő maszk. Egy cím,
ahova néha meg lehet hívni a kollégákat egy italra, biztos vagyok
benne, hogy néha egy-egy nőt is, nem túl nagy számban, csakhogy
meglegyen a normalitás látszata. Csak egyvalami árulkodik róla – a
csomagok a hűtőládában, és valami, ami nem szúr szemet, de
értékelendő: nincs rendetlenség, káosz és piszok, minden
makulátlanul tiszta, és ez valóban autentikus. Egy nagy
manipulátornak szüksége van a vasfegyelemre. – Tehát? Ez nem az
otthona. Nem itt lakik, de szüksége van erre a helyre mint
indentitásának vállalt részére. Ezért jelenik meg itt oly kevésszer,
azonban ez is elég, hogy elkezdje hiányolni a házát, a tárgyait és a
trófeáit. Ittléte afféle idegesítő kényszer, amit enyhít azzal, hogy egy-
két dolgot elhoz otthonról, ami a valódi világához kapcsolja, és ezek
az apró fétisek megkönnyítik a kettős életet.
– Felügyelő – szakította félbe Iriarte –, Elizondóból keresik.
Nuria… Azt mondja, sosem találkozott azzal az emberrel, de Johana
Márquez anyja is ott van és beszélni szeretne Önnel.
– Igen, ismerem, felügyelő, egy ügyfél volt a műhelyben, ahol
dolgozott az a… az a démon, bocsásson meg, de még mindig nem
tudom másképp nevezni, amióta ezt tette velünk, remélem, pokolra
került. Ennek a férfinak luxusautója volt, azt hiszem, egy Mercedes,
nem vagyok jó a márkákban, de ezt felismerem a csillagról. Egyszer
elhozta a kocsiját, utána többször visszajárt, de nem az autó miatt,
hanem hogy kávézzon… vele. Egy napon láttam őket elmenni a bár
előtt. Nagyon elegáns volt, látszott rajta, hogy művelt és van pénze.
Furcsállottam is, hogy egy ilyen finom ember leereszkedik egy
faragatlan autószerelőhöz. Meg is kérdeztem, de azt mondta, nem az
én dolgom. Még néhányszor láttam.
– Köszönöm, Inés, sokat segített.
Letette a kagylót, és egy darabig elnézte Berasategui kórházban
kapott fotóját a telefonján. Végül lezárta a fényképet, majd
feltárcsázta Engrasi számát. A vonal kicsengett, de senki sem vette
fel. Megnézte az óráját, kilencre járt, kizárt, hogy nagynénje bárhová
is elindult volna. Felhívta Rost, aki azonnal válaszolt.
– Ros, aggódom, hazatelefonáltam, és senki sem veszi fel.
– Nem működik a telefon. Elizondóban irdatlan vihar van,
háromnegyed órája villany sincs. A cukrászdában vagyok
Ernestóval, képzelheted micsoda káosz van itt. Egy óriási rendelést
készítettünk egy francia üzletnek, holnaputánra. Ernesto és még két
alkalmazott őrizte a sütőt, de amikor leállt az áram, minden
tönkrement. A tészta elolvadt és rátapadt a tepsire, a
tisztítóberendezés sem működik áram nélkül, itt kaparásszuk a
tésztát spatulákkal a csap alatt, gyertyafénynél, és imádkozunk, hogy
ismét legyen áram. Még egy darabig itt leszek, de légy nyugodt, a
nénénk egy csomó illatos gyertyát gyújtott és a ház gyönyörű. Ha
akarod, hívd fel mobilon.
– Van mobilja?
– Igen, nem mondta? Nyilván azért, mert nem szereti. Nemrég
vettem neki, féltem, hogy valami történik vele, ha egyedül megy
valahova. A minap egy erratzui asszony elesett az utcán, és két órába
telt, amíg valaki arra járt. Ez nagyon jól jött, hogy meggyőzzem, de
így is mindig elfelejti feltölteni – nevetett Ros és megadta a számot.
Amaia felhívta a nagynénjét.
– Itt Engrasi Salazar.
Amaia nagyot nevetett, mielőtt válaszolni tudott volna.
– Én vagyok, néném.
– Ó, kislányom, nagyon örülök, legalább valamire jó ez a vacak.
– Hogy vagytok?
– Remekül, gyertyafénynél és kandallónál. A villany akkor
aludt ki, amikor befejeztem Ibai fürdetését, a nővérednek is muszáj
volt a cukrászdába mennie, Ernesto telefonált, sütöttek valamit és
minden odalett. Szépen esik; azt mondják, a téren és a Jaime
Urrutia utcán negyven centi magas a víz. A tűzoltók majd
megszakadnak a munkában, közben dörög-villámlik, de a fiadat nem
zavarja, cumizott és most alszik, akár egy kisangyal.
– Néném, kérdeznék valamit.
 – Persze, hallgatlak.
– A férfi, aki a Juanitaenea kertjét gondozza.
– Igen, Estéban Yanez.
– Azt mondtad, volt egy fia, nem emlékszel, hasonlított rá?
– Kiköpött apja volt, legalábbis kiskorában.
– Nem jut eszedbe a neve?
– Nem, kislányom, az nem. Azokban az években nem éltem
itthon, nem is tudom, hallottam-e valaha említeni, inkább te
ismerheted. Kicsivel idősebb lehet nálad, úgy három évvel.
Amaía elgondolkodott. Nem, ez kizárt. Abban a korban két év
örökkévalóság.
– És amint mondtam is, szegénykémet intézetbe küldték,
amikor meghalt az anyja. Legfeljebb tízesztendős lehetett; tudod,
drága svájci iskolák, de kevés szeretet.
– Jól van, néném, és még valami: fel van töltve a telefonod?
– Nem tudom, hogy kell megnézni.
– Nézz a kijelzőre, a felső sarokban vonalkákat látsz – mennyi
van?
Amaia mosolygott, amint hallotta, hogy nagynénje keresgél.
– Egy vonalka.
– Szinte teljesen le van merülve, és most nem tudod feltölteni.
– A nővéred mindig megdorgál, de nem jut eszembe, látod,
hogy nem használom.
Amaia már el akart búcsúzni, amikor eszébe jutott valamit.
– Néném, és az asszony, aki öngyilkos lett, a fiú anyja,
emlékszel a nevére?
– Ó, természetesen. Margarita Berasategui, nagyon kedves
teremtés volt, kár érte.
Amaiának bejövő hívása érkezett, elköszönt Engrasitól, és
válaszolt Sarasola atyának.
– Salazar felügyelő, átnéztem azt a keveset, amit Rosario
mondott a kezelések során. Talán a leginkább figyelemfelkeltő az,
hogy nagyon szeretné megismerni a lányunokáját.
– Rosariónak nincs lányunokája – felelte Amaia.
– Önnek született gyermeke nemrég, ugye?
– Igen, de kisfiú, és nem hinném, hogy ő tud róla… Nem volt rá
lehetősége.
– Nos, az egyetlen, ami eszembe jut, hogy az Ön fiára
gondolhatott.
 Amaia bontotta a vonalat, és egyre lázasabban nézett körül
abban az aszkéta díszletben, amelyet a gyilkos lakhelyéül választott.
– Amaia? Micsoda meglepetés. Minek köszönhetem a
megtiszteltetést? – szólt a kagylóba Flora.
– Flora, közölted amával, hogy gyerekem született?
Nővérének teljesen megváltozott a hangja.
– Nem… Nos…
– Mondtad vagy nem?
– Igen, mondtam neki, hogy nagymama lesz. Ekkor még azt
hittük kislány lesz, de amikor láttam, hogyan reagál, többet nem
emlegettem.
– Mit válaszolt?
– Tessék?
– Azt mondtad, rosszul reagált, mit válaszolt?
– Először megkérdezte, mi lesz a neve, akkor elmondtam, hogy
még nem választottál… Esküszöm, lelkesnek tűnt, de utána, nos,
elnevette magát, és szörnyű dolgokat mondott.
– Mit mondott, Flora? – erősködött Amaia.
– Amaia, jobb ha nem tudod, te is tisztában vagy azzal, hogy
beteg, néha borzalmas dolgok jönnek ki a száján.
– Flora! – kiáltotta.
A vonal másik végén nővére hangja megremegett:
– „Felfalom azt a kis kurvát”.
A pánik heves szívdobogást eredményez, amit az
adrenalintermelés még inkább fokoz, a száj torz mosolyra görbül,
amire az evolúció tanított minket, hogy így jelezzük békítő
szándékunkat ellenségeinknek. A légzés felgyorsul a szív igényeit
követve, az adrenalin természetellenesen kitágítja a szemet, és szinte
teljesen megszűnik a periférikus látás.
– Mi történt, Amaia? – kérdezte Markina, közelebb lépve.
A felügyelőnő ösztönösen fegyveréhez nyúlt.
– Meg fogja ölni a fiamat, Elizondóba mennek, ezért
szabadította ki. Erre várt Garrido. James Bilbaóban van, mi pedig itt
ragadtunk ebben a cirkuszban. Megkötik a kezünket, hogy ezzel a
szarral foglalkozzunk, és most megölik a fiamat, megölik Ibait! Ó,
Istenem, egyedül van a nagynénémmel – kiáltott fel és érezte, hogy
sűrű, forró könnyek borítják el arcát.
A többiek kijöttek a konyhából, amint meghallották szavait.
– Hazatelefonált? – kérdezte Iriarte.
 Amaia meglepődve felnézett. Hogyan eshetett meg ilyesmi? A
pániktól nem volt képes gondolkodni. Elővette a mobilt, és felhívta
nagynénjét. Kicsengett, de amikor Engrasi felvette volna,
megszakadt a vonal. Amaiát borzalmas előérzet kerítette hatalmába,
maga előtt látta Rosariót, amint Ibai bölcsője fölé hajol, amint
annyiszor tette az ő ágya fölött. Egy logikus gondolattól ocsúdott fel.
Nincs feltöltve a telefon, egy vonalka volt a kijelzőn, éppen annyira
volt elég, hogy kicsengjen; szinte elképzelte Engrasit, ahogy átkozza
azt a vackot.
– A néném mobilja lemerült, a vezetékes nem működik,
Elizondóban egy órája nincs áram.
– Induljunk, felügyelő. Mindenkit mozgósítunk, elkapjuk őket.
Nem várták meg a liftet, lerohantak a lépcsőn, közben Iriarte
és Montes telefonált. A kocsihoz érve Amaia visszanyerte önuralmát,
de Jonan kitépte kezéből a kulcsot, és ő nem ellenkezett: a feje
zavaros volt, mintha víz alatt lenne, vagy sisakot viselne, ami nem
engedi teljesen felfogni a valóságot.
Észrevette, hogy a bíró mellette áll.
– Veled megyek – szólalt meg.
– Nem – nyögte ki Amaia. – Nem jöhet.
Markina megfogta a kezét.
– Amaia, nem hagylak, hogy egyedül menj.
– Azt mondtam, nem! – kapta el Amaia a kezét.
Markina még erősebben megszorította.
– Veled megyek, akárhova is indulsz.
Amaia egy másodpercig méregette, és igyekezett gondolkodni.
– Rendben, de egy másik autóban.
Markina bólintott, és Montes kocsijához sietett.
Amikor elindultak, megszólalt Jonan telefonja. Kihangosította.
Iriarte szavai világosan csengtek.
– Felügyelő, az összes járőr az utcákon van, tudja, hogy a
Baztán tegnap kiöntött és ma tovább árad a vihar miatt. A völgy több
mint felében nincs villany, egy fába belecsapott a villám, ráesett a
vezetékekre, órákig eltart, amíg megjavítják. Ezenkívül az esőzés
miatt a Belate-alagútnál földcsuszamlás van, az N–121-es út le van
zárva, ez a kezünkre játszhat. Ha mégis eljutottak odáig és meg
kellett fordulniuk az NA–1210-es felé, elég sok időt veszíthettek. Azt
mondták nekem, mindenütt nagy a torlódás. Az oronozi tűzoltókat is
felhívtam, sokfelé ki kellett szállniuk az áradás miatt, és nem tudtam
velük beszélni. Megpróbálom a magánszámokat is, mindenesetre
egy járőr az Ön háza felé tart.
A nővérem! – jutott eszébe és felhívta.
– Sokkal rosszabb, mint gondoltam, hugicám – vette fel Ros a
telefont.
Amaia félbeszakította.
– Ros menj haza. Egy orvos megszöktette amát a klinikáról, és
anyánk azt mondta Florának, hogy megöli a kis kurvát, akit a világra
hozok – ahogy kimondta ezt, a könnyek újra a szemébe tolultak.
Erőt vett magán és visszafojtotta a sírást. – Ros, azért fogja
megtenni, mert engem nem tudott megölni.
Amikor Ros válaszolt, Amaia érezte a hangján, hogy fut.
– Sietek, Amaia.
– Ros, ne menj egyedül, Ernesto kísérjen el!
Erős mennydörgés hallatszott, és vagy a vonal szakadt meg,
vagy Ros tette le. Amaia le volt taglózva.
Az NA–1210 út Navarra egyik legszebb útszakasza. Zöld,
bukolikus erdő veszi körül, a fény nyalábokban ragyog át a sűrű
lombokon. Ugyanakkor a nagy kamionforgalomnak köszönhetően
rendkívül veszélyes is. Szűk úttest, rossz felfestés, kátyúk és tócsák,
és olykor letört faágak vagy az úton átsuhanó állatok nehezítik a
vezetést. Most ráadásul sötét volt, esett és az eget átszelő villámok
jelentették az összes fényt; az általában két út között megoszló
forgalom erre az egy szakaszra torlódott, így a vezetés pokollá vált.
Amaia nem figyelt az útra. Eldöntötte magában: nem hagyja,
hogy a lidércnyomás elhatalmasodjék rajta és arra koncentrált, hogy
gondolatban felépítse a profilt, a pszichopata profilját. A
pszichopaták nem ismerik az empátiát, ez a gyári hibájuk,
képtelenek azokra az érzelmekre, amelyek feltételezik annak
megtapasztalását, milyen is más bőrébe bújni. Nem mutatnak
sajnálatot vagy könyörületet, szolidaritást vagy együttérzést, de
nagyon is átélik a zene vagy a művészet által kiváltott érzelmeket,
továbbá a fukarságot, az irigységet, a haragot vagy a megelégedést.
Egyszemélyes világuk teljhatalmú istenei ők, a társdalomban
megjátsszák magukat, egészen biztosak abban, hogy különböznek a
többiektől, egyszerre képzelik magukat kiválasztottnak és
megfosztottnak a dicsőségtől.
Egy intelligens, kiválóan képzett ember. Egy gyermek, akit
kiszakítottak otthonából anyja halála után és az utolsó
hozzátartozója is elutasította. Talán tizenöt esztendeig forralta a
majdani visszatérő felnőtt bosszúját. Pszichiáterként lehetősége volt
megszerezni magának azt a személyiségtípust, amelyre szüksége
volt. Mestere volt a manipulálásnak, úgy irányította az embereket,
akár a bábukat: meghúzta, majd eleresztette a madzagot, és végül
vakon követték őt. A horror géniusza; a ténykedése minden
részletében kifogástalan és a bestiák elvakult dühét sebészi
pontossággal felhasználni képes szörnyeteg, aki meggyőzi áldozatait,
hogy eldobják életüket, kiprovokál egy templomgyalázást, és
manipulálja saját apját. Büszke és arrogáns.
Mióta tudhatott az itxusuria létezéséről? Véletlenül lelt rá ásás
közben? Vagy gyanakodott, hogy egy régi házban ilyesmire
bukkanhat? Akárhogyan is legyen, hatalmas színjátékot tervelt ki,
egy újabbat a remekbe szabott horrorlistán. Azonban elkövetett egy
hibát, és érdekes módon a benne még fellelhető csekélyke emberi
vonás árulta el. Valószínűleg egy véletlen baleset hozta Jasón
Medina műhelyébe, és szintén véletlen volt, hogy találkozott
Johanával. Amaia biztos volt benne, hogy első pillanattól fogva
kizárta Jasón Medinát, hiszen a hozzá hasonló egyéneket lehetetlen
kontrollálni. A szexuális bűnözők visszaesnek, az ítéletek és terápiák
ellenére kezelhetetlenek, hiszen természetüket szükségleteik uralják,
bármi is legyen a következmény. Berasategui tisztában lehetett ezzel.
Szakértő volt, de a Johana miatt érzett irigység felülkerekedett. A
szép barna bőrű, tiszta és ártatlan kislány új érzéseket korbácsolt fel
benne. Egy érzelmi ajándék, amely ismeretlen forrásból származott
és a szerelemhez hasonló módon virágzott fel. Johana a
rögeszméjévé vált, és ez a felfedezés olyannyira ellenállhatatlannak
bizonyult, hogy érte elkövette az egyetlen hibát, amit egy hozzá
hasonló elme elkövethet: hagyta magát a szenvedélytől vezérelni a
megszokott séma ellenében, és a felszínen felejtette a kulcselemet,
amire minden nyomozó vár. A disszonancia. Szokásaink rabjai
vagyunk.
Egy rendkívül tehetséges manipulátor, egy kannibál-isten,
akinek a hóbortjai elhalványultak Rosario mellett. Amaia
meggyőződött efelől, amikor megnézte Sarasolával a biztonsági
kamera felvételeit. A tarttalo önként ment vele és lehet, hogy a
feldühödött bestiákat mesteri módon manipulálta, de ha azt
gondolta, Rosariót is képes irányítani, nagyon tévedett. Az
asszonynak célja volt, amióta egyforma kislányokat hozott világra, és
harminc esztendeje senki sem térítette el ettől.
 41

A völgy felett tombolt az ítéletidő. A csapadék intenzitása

alábbhagyott, de esett egész nap, a távolodó égzengés nyomában
még erősebben mennydörgött. Az elsötétült Elizondót mintha
teljesen elnyelte volna a hegy, csak a cikázó villámok és a
zseblámpák frenetikus tánca engedte láttatni, hogy még a helyén áll.
Ros szintén zseblámpával a kezében az utcán futott, haja
csuromvizesen tapadt homlokára, szívdobogása óriási dobként
zakatolt a fülében; még a mögötte siető Ernesto lépteit sem hallotta.
Betört ajtó fogadta. Az összes energiája, amely addig talpon tartotta,
cserbenhagyta. Lerogyott. Megragadta az ajtófélfát és a hideg,
rücskös kőhöz érve biztos volt benne, hogy valami borzalmas történt
ezzel a házzal, amely minden gonosz ellen menedéket nyújtott,
elűzte a hideget, az esőt, a magányt és a fájdalmat, a gauekót és a
Baztán éjszakai szellemeit. Ezt az otthont gyalázták meg most.
Ernesto odaért, elvette a kezéből a zseblámpát, és bement. A
ház fala még nyitott ajtónál is őrizte a meleget. A sötétségben a
frissen eloltott gyertyák fanyar illata terjengett. A kandalló
parazsának sápadt narancssárgás derengésében látszott a
rendetlenség. A zseblámpa fénynyalábjai végigpásztázták a nappalit.
Az asztal mellett feldöntött szék, a mindig friss virágokkal teli váza
szilánkjai a földön hevertek. Az egyik füles fotelt a kandalló felé
borították, ha nagyobb lett volna a lángja, menten tüzet fog.
– Néném! – kiáltott Ros, de nem ismerte fel saját hangját.
A zseblámpa megvilágította a földön fekvő idős asszony köpeny
alól kilátszó lábát. Felsőtestét eltakarta a fotel. Ernesto odalépett és
elhúzta a karosszéket.
– Ó, Istenem! – Ernesto hátralépett, és szemügyre vette
Engrasit. Ros nem akarta látni. Amint belépett a házba, már tudta,
hogy a nagynénje halott.
– Meghalt – szólt. – Meghalt, igaz?
Ernesto fölé hajolt.
 – Él, de iszonyatos ütés érte a fejét, Ros, orvost kell hívni.
Kabátja zsebében megszólalt a telefon. Remegve megnézte a
kijelzőt, de nem látott semmit.
– Amaia, a nénénk… – keserves sírásra fakadt. – Majdnem
megölte, betörte a fejét, vérzik, és Ernesto hívta a mentőket, de
mindenki odakint van az árvíz miatt. Még a tűzoltók se tudják,
ideérnek-e – szinte kiabált, ahogy bejárta a nappalit és képtelen volt
elfojtani a pánikot. – A ház fel van dúlva, úgy viaskodott, akár egy
oroszlán, de Ibai nincs itt, elvitték, elvitték a gyereket! – üvöltött
magán kívül.
„Onnan tudod, hogy infarktusod van, hogy érzed: meg fogsz
halni.”
Szervezete nem bírta tovább. Hirtelen egy óceán nyomását
érezte mellkasán, a kimaradt szívdobbanás tudatát, a tudatot, hogy
meg fog halni és a megkönnyebbülést, hogy csak egy másodperc az
egész, és megszűnik a fájdalom.
Mély levegőt vett: ózonillatú volt az egyre féktelenebbül
tomboló vihartól, talán egy láthatatlan teremtés, egy jószándékú
inguma lehelt ajkára és orrára, hogy kimentse abból a sűrű és
nyugodt tengerből, amelybe már kész volt belesüppedni. Zihált.
– A kocsiba! – kiáltotta Jonannak.
Lefékeztek és Amaia kiugrott, mielőtt még megálltak volna. Az
autó elejéhez ment, térdére támaszkodott és lihegve kapkodta a
levegőt, miközben az erdő sötétjébe meredt, és igyekezett
megnyugodni és gondolkodni. Meghallotta Iriarte autójának zaját, a
felügyelő kiszállt és odafutott.
– Jól van? – kérdezte Jonant.
– Majdnem megölték a nagynénémet és elvitték a fiamat.
Iriarténak leesett az álla, képtelen volt megszólalni, csak a fejét
ingatta. Markina megállt a közelben és nem tudta, mit tegyen. Jonan
a fejét fogta, Zabalza szájára tapasztotta a tenyerét. Csak Montes
beszélt.
– Ezen az úton nem tudnak meglépni, ha lezárjuk, nem lesz
könnyű dolguk.
– Idevalósi, ismeri az utakat, már Franciaországban járhatnak.
– Szó sem lehet róla – tiltakozott Montes. – Értesítem a
kollégákat, felhívom Paduát és az Ertzaintzát24, hátha Irún felé

24 Ertzaintza – baszk rendőrség

menekülnek, és a csendőrségnek is szólok, ha valóban Franciaország
felé tartanak, amint Ön is mondja, de nem hiszem, főnök, nem volt
rá idejük. Ha idevalósi, amint említette, nem megy sehova ebben az
ítéletidőben, ismerős helyen rejtőzködik el. Ez a legkézenfekvőbb,
hiszen egy idős asszony és egy kisbaba van vele.
Visszatértek a kocsihoz.
– Hadd vezessek, Jonan! – kérte Amaia az asszisztensét.
– Biztos benne?
A kormányhoz ült, és mozdulatlanul várta, amíg a többi kocsi
elhajt mellette és eltűnik a sötétben. Beindította a motort és
megfordult. Jonan összeszorított ajakkal, az aggódás és az önuralom
jól ismert arckifejezésével nézte a műveletet. Amaia kikanyarodott
és rátért a kerülőútra.
A folyó jobbról zubogott, és a sötétség ellenére szinte
tapintható volt, akár egy élőlény. Amaia sebesen hajtott a
ködfoszlányok közt, amelyek mintha egy másik ösvényt rajzoltak
volna, az éteri teremtések számára, akik ugyanarra a helyre tartottak
a maguk útján. Szerencsére éjjel érkeztek. A birkák és a pottokák
ilyenkor már nem kószáltak, és ha valamelyiknek nekimennének
azzal a sebességgel, biztosan összetörnék magukat. A koromfekete
éjszakában nehéz tájékozódni a hegyekben, különösen akkor, ha a
vizuális támpontokat elrejti a vihar. Amaia leállt és kiszállt, a lejtőre
irányítva a zseblámpát. Minden egyformának tetszett, de amikor
végigpásztázta a környéket a lámpával, a folyó túloldalán a mező
közepén megpillantotta a házfalat.
– Jonan, mennem kell, és nem kérhetlek meg, hogy elkísérj,
mert csak afféle megérzés vezérel. Ha oda indultak, ahova
gondolom, először az autóúton haladnak, majd az ösvényen mennek
tovább, és én megelőzöm őket. Ez az egyetlen lehetőségem.
– Önnel tartok – szállt ki Jonan a kocsiból. – Ezért nem akarta,
hogy a bíró velünk jöjjön, tudta, hogy dolga lesz.
Amaia rápillantott és eltöprengett, vajon mennyit hallhatott a
Markinával lefolytatott párbeszédjükből, de végül is ez már nem
számított.
A lejtő eléggé csúszott, de a felpuhult föld szinte segítette
lépteiket, ahogy belesüllyeszthették lábukat a talajba. Így értek le a
folyóhoz. A víz átfolyt a híd ingadozó, már-már kidőlni készülő
rozsdás korlátjai között. Maga a szerkezet nem látszott ki a
hullámokból, bal oldalt rengeteg ág és levél akadt meg a partnál és a
korlátnál, akár egy kisebb duzzasztógát. Odairányították a
zseblámpáikat és látták, hogy a hidat bármelyik pillanatban elviheti
az ár. Összenéztek és futásnak eredtek. Miután átértek, még mindig
ugyanúgy érezték, mintha vízen járnának. A folyó szinte bokáig
elöntötte a mezőt. A talaj a fűnek köszönhetően szerencsére nem
mozdult meg, azonban nagyon csúszott és minden lépést
megnehezített. Megérkeztek a házhoz, majd megkerülve azt
megpillantották az erdő szélét. Amaia nyugtalanul, s mégis egyfajta
határozottsággal kémlelte: az egyetlen dolog, ami idevezérelte. Az
erdő kétségkívül megkönnyebbülést jelentett. A lombok természetes
ernyőként emelkedtek a magasba és a földön alig látszottak az
elmúlt esőzések nyomai. A sűrűben sietve igyekeztek a
zseblámpáikkal fellelni a labirintus végét. Egy jó darabig futottak,
csak az avar szortyogott a lábuk alatt és a lihegésük hallatszott, majd
Amaia hirtelen megtorpant. Jonan zihálva megállt mellette.
– Már ki kellett volna jutnunk. Eltévedtünk.
Jonan körbevilágított a zseblámpával, de nem talált ösvényt,
ami kivezetné őket az erdőből. Amaia a sötétség felé fordult.
– Segíts! – kiáltott a homályba.
Jonan zavartan nézett rá.
– Segíts! – kiabálta ismét Amaia, ügyet sem vetve társára.
Jonan nem szólt semmit. Csendben figyelte a felügyelőnőt és a
földre világított a lámpával. Amaia mozdulatlanul, behunyt szemmel
állt, mint aki imádkozik.
A fütty olyan hangosan és közelről szólt, hogy Etxaide kiejtette
a kezéből a lámpát. Lehajolt érte, majd kiegyenesedve látta, hogy
Amaia arca megváltozott. Kétségbeesését eltökéltség váltotta fel.
– Menjünk – intett, és útnak indultak.
Egy újabb, ezúttal jobbról felhangzó füttyszó kissé elterelte
őket, majd egy harmadik, hosszabb és erősebb hallatszott előttük,
amikor kiértek az erdőből. A mező, ahol napokkal azelőtt a nyáj
legelészett, most eltűnt a víz alatt. Szemben a lamiák patakja
zubogott le a dombról, akár egy víznyelv, eltakarva a sziklát és a
páfrányokat.
Megkeresték a kis betonhidat a haragos folyó felett. Még így is
ott tudtak a legkönnyebben átkelni. Kézenfogva araszoltak és szinte
már átjutottak a túloldalra, amikor a víz súlyos fatörzset sodort
feléjük, ami nekicsapódott Jonan bokájának. Térdre rogyott a hídon,
és elborította a víz. Amaia nem engedte el, nekiveselkedett és
felhúzta társát. Jonan felállt és kilépett a partra.
– Minden rendben?
– Igen – felelte –, csakhogy elhagytam a zseblámpámat.
– Már közel vagyunk – szólt Amaia, és az emelkedő felé futott.
Átvágtak a bozóton, és elindultak felfele a domboldalon.
Amikor észrevette, hogy Jonan lemarad, odavilágított a
zseblámpával és látta, hogy a fatörzs mély sebet vágott a lábán,
farmere és cipője véres volt.
Megfordult.
– Ó, Jonan…
– Jól vagyok, indulhatunk – felelte a férfi. – Menjen csak előre,
utolérem,
Amaia bólintott. Gyűlölte a gondolatot, hogy hátra kell hagyni
társát sebesülten, zseblámpa nélkül a hegyen, de erejét megfeszítve
sietett, és pár méter után látta, hogy Jonan már nincs mellette.
Amaia nem maradhatott vele. Mindketten tudták. A hegy közepénél
megállt, és megkerülte a barlang bejáratát őrző sziklát. Elővette a
pisztolyát, és eloltotta a zseblámpát.
– Istenem, segíts! – fohászkodott suttogva. – És te is segíts,
viharok átkozott királynője! – fakadt ki dühösen.
Besurrant a barlang bejáratán, amelynek enyhe kanyarulata
természetes akadályt képezett. Csend volt. Hallgatózott, majd ruha
suhogása és léptek zaja ütötte meg a fülét, és hirtelen Ibai kedves kis
neszezését érzékelte. Szeme megtelt könnyel. Annyira hálás volt,
hogy kisfiát életben találja, hogy azon nyomban térdre borult volna a
gyermekeket oltalmazó istenség előtt. Ehelyett dühösen
végigsimította az arcát, letörölve a sírás nyomait. A barlang
belsejébe fordult fegyverrel a kezében, és a jelenettől meghűlt benne
a vér. Ibai a földön feküdt egy sóval és hamuval rajzolt szövevényes
ábra közepén. Gyertyák vették körül, amelyek felmelegítették a
levegőt, így a gyermek nem sírt a hidegtől, pedig csak pelenka volt
rajta. Mellette egy fatálat és egy kristályedényt látott, és egy
fémtölcsért: az Elena által elmondottak élénken jelentek meg Amaia
emlékezetén. Ibai ügyet sem vetett az egészre, és játszadozva
próbálta elkapni a saját lábát. Rosario a földön térdelt, és egy késsel
körözött a gyermek fölött, mint aki láthatatlan ábrákat rajzol rá.
Ugyanaz a hosszú tollkabát volt rajta, most kigombolva; alatta fekete
pulóvert, fekete nadrágot és sportcipőt viselt, haját kontyba tűzte.
Berasategui doktor sosem volt még ennyire tarttalo-szerű: fölé
hajolva mosolygott, elbűvölten a történésektől, miközben egy Amaia
által ismeretlen dalfélét dúdolt.
A szíve nekiiramodott, érezte, ahogy kezének izzadsága óriási
cseppbe gyűlve folyik le a csuklóján és gyengéden bizsergeti, amint
felemeli fegyverét. Amaia tudta, hogy fél, már azelőtt félt, hogy
belépett a barlangba, és amikor szembenéz majd vele, a rémület
visszatér. De azt is tudta: mindennek ellenére folytatja.
A férfi vette észre először, érdeklődve mustrálgatta, mintha
váratlan és szerfölött kellemetlen vendégről lenne szó.
Rosario ráemelte sötét tekintetét, és Amaia ismét kilencéves
volt. Érezte, amint szótlanul feléhajítja a kötelet, a pókhálót,
amellyel irányíthatja majd, és egy percig uralkodott felette, elkísérve
gyerekkori ágyáig, a lisztes teknőig, a sírjáig.
Ibai nyöszörögni kezdett, mint aki sírni készül, és ez elég volt,
hogy visszahozza Amaiát a valóságba és áttörje a gátat, amely
ezidáig visszatartotta indulatát. Nem várta ezt az indulatot;
egyszerre volt állati és racionális, megfeszítette testét és agyában
zakatolt az egyetlen paranccsal, amely elsöpörte a félelem vörös
vészjelzését, és csak annyit üzent: „Végezz vele!”
– Dobd el a kést és távozz a fiamtól! – szólt határozottan.
Rosario elmosolyodott, de mozdulata megszakadt, mintha
valamin megakadt volna a figyelme.
– Folytasd! – utasította Berasategui ügyet sem vetve Amaiára.
Rosario azonban megállt, és olyan tekintettel szemlélte Amaiát,
mint egy ellenséget, akinek várjuk a következő lépését.
– Esküszöm az egy élő Istenre, hogy szétlövöm a fejeteket, ha
nem távoztok a fiamtól.
Rosario arca görcsbe rándult. Nyögve kifújta a levegőt, maga
mellé tette a kést, és szétnyitotta a gyermek pelenkáját.
– Rrrrrgggg! – szaladt ki a száján, amint meglátta.
Kezét nyújtotta a doktornak, hogy amaz felsegítse.
– Hol van a kislány? – üvöltötte. – Hol van a kislány?
Átvertetek. – Tekintetét Amaiára szegezte és megkérdezte: – Hol
van a lányod?
Ibai megijedt a kiáltásoktól és elsírta magát.
– Ibai a fiam – felelte határozottan, és tudta, hogy ennek
önmagán túlmutató jelentése van. Ibai, a folyó fia, „a fiú, aki lánynak
készült, de az utolsó pillanatban meggondolta magát”, „ha fiad
született, így kellett történnie”.
 – De hiszen lány volt, Flora mondta – tiltakozott zavartan. –
Egy kis kurva, ő lett volna az Áldozat.
Berasategui bosszúsan nézte Rosariót: érdeklődése elpárolgott.
Hátralépett a falhoz.
– Akárcsak a testvérem.
Rosario egy pillanatig elcsodálkozott, majd válaszolt.
– Vagy mint te magad… Azt hiszed, végeztem veled?
Ibai sírása felerősödött és fülsiketítően visszhangzott a
barlangban, szinte felszakította Rosario dobhártyáját. Még egy
pillantást vetett a gyermekre, és Amaia felé indult.
– Állj! – parancsolta a felügyelő nő, és célba vette az asszonyt a
fegyverével. – Ne mozdulj!
Rosario azonban tovább lépkedett, és Amaia hátrálni kezdett,
akár egy furcsa, távolságtartó táncban, így haladt Ibai felé. A
távolság kettejük közt nem változott, mintha valami akadályozná
közeledésüket. Amaia továbbra is anyjára szegezve tartotta a
pisztolyát, Berasategui szinte élvezettel figyelte a jelenetet, amíg az
asszony a barlang bejáratához ért, és pillanatok alatt eltűnt. Amaia
az elbűvölően mosolygó férfi felé fordult, aki felemelte kezét és egy
lépést tett a barlang szája felé.
– Tévedsz – szólt nyugodtan a felügyelőnő –, a te esetedben a
szemem se rebben, egy lépest teszel és megöllek.
Berasategui rezignáltan megállt.
– Falhoz! – parancsolta Amaia.
Még mindig rászegezett fegyverrel odalépett, és egy bilincset
dobott a lába elé.
– Vedd fel!
A férfi mosolyogva engedelmeskedett, és bizonyítékként
felmutatta megbilincselt kezét.
– Térdre!
Berasategui közönyösen követte az utasításokat, mintha valami
kellemesebbet is kérhettek volna tőle ahelyett, hogy letartóztatják.
Amaia odalépett a fiához és felemelte a földről, felborítva
néhány gyertyát, amelyek égve maradtak a földön. Magához ölelte a
gyermeket, betakargatta ruhájával és megcsókolta, hogy érezze,
minden rendben van.
– Felügyelő! – szólalt meg Jonan kintről.
– Erre, Jonan! – kiáltotta megkönnyebbülten a hangjától. –
Erre!
 Egy percig sem fordult meg a fejében, hogy üldözze az anyját
ebben az ítéletidőben. Nem hagyhatta, hogy a sebesült Jonan egy
frissen letartóztatott bűnözőt őrizzen, és természetesen nem
hagyhatta ott Ibait. Elővette a telefont és a segédfelügyelőre nézett.
– Nincs térerő.
Jonan bólintott.
– A hegyoldalon volt, legalább ennyit megtehettem. Már
érkeznek.
Amaia megkönnyebbülten felsóhajtott.
A navarrai rendőrség és a csendőrség együttműködésével
azonnal elindult a keresés. Zaragozából kutyákat hoztak, és
huszonnégy óra elteltével néhány önkéntes segítségével megtalálták
Rosario prémszegélyes kapucnijú tollkabátját majdnem két
kilométerrel lejjebb a folyónál. Markina egy darabig tanulmányozta
a ruha maradványait, amely számos ütésről és karcolásról
tanúskodott, majd kiadta a parancsot a művelet befejezésére.
– Amekkora a vízfolyás, ha itt beleesett a folyóba, meg sem állt
a Vizcayai-öbölig. Értesítjük az összes part menti település
illetékeseit és rendőreit, de tegnap láttam, ahogy a folyó
embernagyságú fatörzseket sodor akár a szalmaszálakat – szólt a
polgárőrség egyik önkéntese.
Amaia visszatért otthonába, amely Engrasi nélkül csak egy ház
volt, és alvó fiára pillantva átölelte Jamest.
– Bárki bármit is mond, én tudom, hogy Rosario nem halt
meg.
James magához szorította feleségét és nem ellenkezett, csak
megkérdezte:
– Honnan tudod?
– Még érzem a fenyegetését, akár egy kötelet, amely hozzáfűz,
tudom, hogy valahol kóborol, és még nem végezte be művét.
– Idős és beteg; komolyan azt gondolod, hogy egyedül kijutott
az erdőből, és olyan helyre került, ahol nem fenyegeti semmi?
– Tudom, hogy a támadóm szabadon kószál, James. Jonan
szerint futás közben dobhatta el a kabátját.
– Amaia, hagyd abba, kérlek! – ölelte át még szorosabban
James.
 42

Iriarte kíséretében belépett a kihallgatóterembe. Berasategui

elmosolyodott, amikor megpillantotta a felügyelőnőt. A férfi
ügyvédjét Amaia már többször látta a televízióban; nem állt fel,
amikor a felügyelők megjelentek, óvatosan kisimította drága zakóját,
majd megszólalt.
– Salazar felügyelő, az ügyfelem szeretné megköszönni Önnek,
amit érte tett, ha Ön nincs ott, a dolgok egészen másképp
alakulhattak.
Amaia Iriartéra pillantott, és szinte szórakoztatónak találta a
jelenetet, ha nem lett volna annyira szomorú.
– Ezt a stratégiát alkalmazzák? – kérdezte Iriarte. – Meg akar
minket győzni arról, hogy a gyanúsított csak a körülmények
áldozata.
– Ez nem stratégia – felelte az ügyvéd. – Az ügyfelem egy
veszélyes elmebeteg fenyegetésére cselekedett; remélem, megbocsát
– fordult Amaiához.
– Meglátogatta Rosariót a Santa María de las Nieves Klinikán,
és hamis iratok felhasználásával a rokonának adta ki magát –
jegyezte meg Iriarte, és kitette az asztalra a klinika biztonsági
kameráinak a felvételeit.
– Valóban – ismerte el az ügyvéd – az ügyfelemet túlzott
szakmai lelkesedéssel lehet megvádolni. Szerfölött érdekelte az eset,
összebarátkozott Rosarióval, amikor évekkel ezelőtt megismerte egy
másik kórházban, és nagyon megkedvelte. A beteg csak
családtagokat fogadhatott, így az ügyfelem mindenféle hátsó
szándékot nélkülözve a rokonának adta ki magát, hogy láthassa.
– Hamis iratok felhasználásával.
– Igen, azt beismeri – válaszolt békítően az ügyvéd. – Meg
vagyok róla győződve, hogy a bíró sem fedez majd fel rossz
szándékot. Maximum hat hónap.
– Várjon a következtetésekkel, ügyvéd úr, még nem végeztünk
– szólt közbe Iriarte. – Fegyvert adott át neki, amelyet ő csempészett
be a klinikára.
Az ügyvéd ingatta a fejét.
– …egy régi szikét, amelyet Antonio Garrido rejtekhelyéről
szerzett.
Berasategui mosolya egy pillanatra elillant, majd ismét feltűnt
az arcán.
– Nincs rá bizonyítéka.
– Azt próbálja velem elhitetni, hogy a páciens kényszerítette
rá?
– Látja, mit tett az őrrel, Franz doktorral és a szegény
nagynénjével – pillantott az ügyvéd Amaiára.
– Antonio Garrido él – szólalt meg Amaia a doktorra szegezve
tekintetét.
Berasategui elmosolyodott, és a felügyelőnőhöz fordult.
– Nos, ez csak véletlen – nézte merőn Amaiát. – Tudja milyen
az élet, az egyetlen, ami biztos, hogy meghalunk.
– Öngyilkosságba hajszolja?
Berasategui türelmesen mosolygott, mintha a megjegyzés
teljesen evidens lenne.
– Én nem csinálok semmit, ő maga fogja megtenni. Lelkileg
nagyon instabil ember, kezeltem egy ideig, egy potenciális öngyilkos.
– Igen, akárcsak Quiralte, Medina, Fernández, Durán.
Mindegyikük az Ön páciense, mindegyikük halott. Mindegyikük a
környezetében élő nőt gyilkolt, és mindnyájan egyforma kézjeggyel
látták el a bűncselekményt – mutatott a cellák falát ábrázoló
fényképekre –, és a helyszínről mindenki trófeával távozott, amelyet
egy régi, amputáláshoz használt fűrésszel hajtottak végre. Az eszköz
Antonio Garrido rejtekhelyéről, a Hospitaleneából származik.
– Nos, az ilyen erőszakos személyiségek körében rendkívül
magas az öngyilkosságok aránya, és mivel vétlen vagyok, remélem,
minden egyes esetre lesz alibim.
Iriarte kinyitott egy új mappát, kivett hat fényképet, majd az
ügyvéd és ügyfele elé tette.
– Az összes levágott végtagot megtalálták az Arri Zahar-i
barlangban egy éve. Egyes maradványokon emberi fognyomok
láthatók. Nem tudom, tisztában van-e az igazságügyi fogorvostan
legutóbbi eredményeivel, de egy fogsorlenyomat segítségével nem
lesz túl bonyolult megállapítani a kapcsolatot.
 – Sajnálom, hogy ismét csalódást kell okoznom.
Kamaszkoromban autóbalesetet szenvedtem, ami súlyos
állkapocstöréssel és egyes fogaim elvesztésével járt. Ezek
implantátumok – szája erőltetett mosolyra görbült, és láttatni
engedte fogsorát – implantátumok, ezernyi ilyennel találkozni, és ez
jogos kétségeket ébresztene bármely bíróságban.
Az ügyvéd élénken bólintott.
– Térjünk vissza az alattvalójára.
– Térjünk vissza – felelte Berasategui pökhendien, ügyvédje
kiábrándultságára.
– Garrido beismerte, hogy ő követte el az arizkuni
templomgyalázásokat.
– Nem tudom, mi köze van… – tiltakozott az ügyvéd.
– Ezek során megrongálták a templom berendezését, továbbá
családi temetőből származó emberi maradványokat használtak fel.
Berasategui olyan szélesen mosolygott, hogy egy percre az
összes jelenlévő tekintete ráirányult, az ügyvédét beleértve, aki egyre
zavartabb volt, és le nem vette a szemét Amaiáról.
– Tetszett Önnek, felügyelő asszony?
Mindenki szótlanul figyelte a pszichiáter derültségét és a
felügyelő semleges, legcsekélyebb érzelemtől megfosztott
arckifejezését.
– A disszonancia és a kiindulópont – szólalt meg Amaia.
Berasategui doktor lassan megfordult, és odaadással hallgatta
a felügyelőnőt.
– A disszonancia és a kiindulópont – ismételte Amaia.
A doktor Iriartéra, majd az ügyvédjére pillantott és vállat vont,
mint aki nyilvánvalóan nem érti az üzenetet.
– Egy gyilkosság felderítésében a disszonancia adja a kulcsot.
És a kiindulópont határozza meg az eredetet, és minden eredetben
ott rejlik a cél is.
Berasategui felemelte megbilincselt kezét és szót kért.
– Nem ért engem, Berasategui doktor, vagy Yáñez doktornak
szólítsam?
A férfi arcára ráfagyott a mosoly.
– Ez a kiindulópont, mindennek az eredete. Esteban Yáñez és
Margarita Berasategui fia. Esteban Yáñez, egy nyugdíjas, aki
gondozza a portám kertjét, és megtalálta a családom itxusuriáját.
Odaadta a csontokat Garridónak – ott van a szomszéd teremben –,
vallomása szerint nem tudott arról, hogy templomgyalázást
terveznek elkövetni, a csontok körüli felhajtást pedig morbid
tréfának hitte, és zavarta, hogy ilyesmit talál a sajátjaként gondozott
földön. És Margarita Berasategui, az asszony, akinek a nevét
tiszteletből vette fel, egy szegény teremtés, aki egész életében
depressziótól szenvedett. Nagyon nehéz lehetett. Egy gyerek
számára nagyon nehéz lehetett egy ilyen szomorú családi fészekben
felnőni, ahol csend és zokogás uralkodik, kész kripta egy olyan
briliáns elme számára, mint az Öné. Valóban elviselhetetlen,
nemdebár? Az asszony igyekezett, hogy mindig rendben tartsa a
házat, a ruha mindig ki volt vasalva és az ebéd meg volt főzve. Ez
azonban nem elég egy gyermeknek, egy gyermek játszani akar,
szeretetre, társaságra és kedvességre áhítozik, és ő nem bírta
elviselni, hogy hozzáérj, ugye? Sosem érintett meg, talán megérezte,
milyen szörnyeteg rejtőzik benned. Egy anya mindig tudja az
ilyesmit… Már többször megkísérelte, nyugtatókat vett be, de sosem
eleget, talán nem is szándékozott meghalni, csak másképp akart
élni. Egyszer aztán, amikor hazajöttél az iskolából, és rátaláltál félig
eszméletlenül az ölébe szórt gyógyszerekkel, elvégezted a munkát,
eléraktad apád puskáját, és – talán a saját kezével – szétlőtted a
fejét. Senki sem kételkedett, hiszen mindenki ismerte, hogy már
többször kísérelt meg öngyilkosságot, ráadásul egy olyan térségről
van szó, ahol a legmagasabb az öngyilkossági mutató az országban.
Senki – kivéve apádat. Azonnal rájöhetett, amikor bement és
meglátta a falra és a plafonra fröccsent agyvelőjét: Margarita
összeomolhatott, de a házában példás rendet tartott; a nők ritkán
végeznek magukkal ilyen piszkos módon, ő pedig még kevésbé
tehette ezt meg. Ezért küldött apád messzire az otthonától, és ezért
fél tőled, és engedelmeskedik neked azóta is… Ez az eredet,
megtagadtad apádat, lemondtál a nevéről, de nem az anyádét vetted
fel, hanem az első áldozatod nevét.
Berasategui mozdulatlanul hallgatta a felügyelőnőt, egy
arcizma se rándult.
– Van minderre bizonyítéka? – kérdezte az ügyvéd.
– És itt jön a disszonancia – folytatta Amaia, figyelmen kívül
hagyva a megjegyzést, és közben Berasategui arcrezdüléseit
tanulmányozta a legapróbb részletekig. – Az összes nő felnőtt volt és
baztáni származású, az összes gyilkos terápiára járt dühkitöréseik
kezelésére: a legjobb közeg ahhoz, hogy irányítható személyeket
találjunk.
– Nem vagyok manipulátor – suttogta a férfi.
Az ügyvéd kissé hátradőlt az asztalnál, mintha láthatatlan falat
emelne kettejük közé.
Amaia elmosolyodott.
– Természetesen nem, hogyan is követhettem el ezt a hibát,
hiszen ez sérti a büszkeségeteket, ti felbujtók. Nem manipuláltok: a
különbség az, hogy áldozataitok el is akarják követni, amit
elkövetnek, ugye? Szolgálni akarnak benneteket és azt teszik, amit
tenniük kell, s ez véletlenül pontosan megegyezik a ti
elvárásaitokkal.
Berasategui elmosolyodott.
– És ebben az egész jól megszervezett szimfóniában a
disszonancia neve: Johana Márquez… Tudomásom van arról, hogy
kísérleteztél az apjával is, de az ilyesfajta bestiánál nem működik a
kontrollod. Mindazonáltal nem tudtál ellenállni az érzésnek, amit
Johana kiváltott belőled, a vágynak, hogy kioltsd az életét; a gyenge
húsának a tökéletes barna bőre alatt, amelyet a szörnyeteg apa
bármikor meggyalázhat. – Amaiának feltűnt, amint Berasategui
lassan megnyalja szája sarkát. – Éhes farkasként üldözted, várva a
megfelelő a pillanatra, amelyről tudtad, hogy eljön. A falánkság
elhatalmasodott rajtad, képtelen voltál dacolni vele. Így volt?
Megharaptad Johana Márquezt abban a kunyhóban, ahonnan a
trófeát hoztad. Talán a műfogak hagynak némi okot kételyre, de a
nyálad is ott maradt azon a kis darab húson, amelyet oly féltve őrzöl
a többivel együtt, akár egy finom étket, amelyet tartogatnál is, de
képtelen is vagy ellenállni neki – idézte Amaia Jonan szavait.
A doktor sajnálkozó pillantást vetett rá.
– Johana – ingatta a fejét.
Két napja elállt az eső, és a nap egyre valóságosabb ragyogással
bújt elő a felhők mögül. Amaia kora reggel felkereste a Navarrai
Igazságügyi Orvostani Intézetet. Erősködött, hogy egyedül megy be,
noha James és nővérei a kocsiban várták.
San Martín megfordult, amint meglátta Amaiát és kurtán
megölelte, miközben érdeklődött:
– Hogy van?
– Jól – felelte Amaia, majd megnyugodva és
megkönnyebbülten kibontakozott az ölelésből.
A doktor elkísérte az irodájába, amely tele volt
bronzszobrokkal és amelyet sosem használt, jobban szerette a lenti
sarokban álló asztalt, ahol halmokban hevert a papír.
– Csak formalitás, felügyelő – nyújtott át néhány iratot. – Ha
aláírta, át tudom adni a maradványokat.
Amaia gyorsan alábiggyesztette a nevét, és sebesen távozott
San Martín szívélyes fogadtatása elől.
Ez volt a könnyebbik rész. Most, hogy a nap melegítette a hátát
a nyitott sír előtt, szinte sajnálta, hogy nem esik. Temetésen nem
süthet a nap, attól csak élőbb, ragyogóbb és elviselhetetlenebb lesz
az élmény; a fény melegsége pedig még kegyetlenebbül hangsúlyozza
a nyílt seb borzalmait.
Letérdelt. A föld még őrizte a heves esőzések nedvességét és
sűrű, ásványi illatát. Óvatosan belehelyezte a kis csontokat a
gödörbe, és kezével elsimította a földet. Majd felnézett nővéreire és
Jamesre, aki karjában tartotta Ibait, és az elpusztíthatatlan
Engrasira, aki kacéran kalapot húzott a fél fejét elfedő kötésre.
TARTALOM

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet