POKOLJÁRÁS

VUJITY TVRTKO
A Jégszigeten semmi szükség rá, de minden más helyen segít a

Köszönöm a segítséget a könyv fő támogatójának!

 POKOLJÁRÁS

VUJITY TVRTKO

Angyalkáimnak: Benjáminnak és Barnabásnak

Örök szerelmemnek, Zsolnay Gyöngyinek

Bente Angell-Hansennek, a Norvég Királyság budapesti nagykövetének, aki segített

megvalósítani az álmaimat

Szilvási Zsuzsának és Józsefnek, akik Angyalként élnek a pokolban, és akik örök

példaképeink lehetnek itt a Földön.

Köszönök Neked mindent, Barátom, Sváby András

ALEXANDRA
 Copyright © Nógrádi Gergely, Vujity Tvrtko, 2007
Copyright © Pécsi Direkt Kft., 2007

Fotó © Antalóczy Alfréd, MTI Fotó,

Kis Aurél, Pazaurek Piroska, Suha György, Tárcsa Valdes János, Tatabányai Bányász
Sport Club,
Töttös Márk, Szilágyi Béla, Svalbardi Kormányzóság, Vujity Tvrtko

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs
rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és
tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

A szöveget László Irén gondozta
A kiadványt Bocz József tördelte
A borítót Nagy Péter tervezte
A nyomtatás és kötészeti munkák a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados
hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Megjelent 21,08 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 370 506 3
 Tartalom

Új honfoglalás a Jégszigeten
Magyar föld az Északi-sark alatt

Pokoljárás
Száz nap, egymillió halott!

Tréfát űzni a halálból

Pazaurek Dezső története

A világsztár tragédiája… …és felemelkedése

Ki juthat a Paradicsomba?

Hello, Mr. President

Házibuliban George Bushéknál

A titkosított Orbán-Gyurcsány találkozó

Hajléktalanvacsora a luxushotelben
Szász, a gyermekünk
 Új honfoglalás a Jégszigeten
Magyarföld az Északi-sark alatt

A medve

Kisfiam, Bendzsi szeméből peregni kezdenek a könnyek. Vér buggyan ki az ujja begyén,
remeg a szája széle. De tartja magát, hang nélkül tűri a szúrást, mert tudja, hogy „a fiúknak nem
szabad sírni”. Nagy butaság ez, mind ezt szajkózzuk szülőként, a gyerek meg szeretne
megfelelni, és visszatartja a sírást, ameddig csak bírja.
– Biztos, hogy meg kell műteni? – kérdezem suttogva az orvost, miközben a vizsgáló másik
szegletében Gyöngyi „elővarázsolja” Bendzsinek a jól megérdemelt autócskát, amit „csak azok
a gyerekek kapnak, akik nem sírnak a vérvételnél”. Bólintás a válasz, én pedig elkeseredetten
búcsúzom el az orvostól az újabb vizsgálatig.
Akinek egészséges a gyermeke, nem is tudja, milyen szerencsés. Bendzsivel évek óta járjuk a
fül-orr-gégészetet, nincs már mandulája a fiunknak, megannyiszor felszúrták a fülét, mert
minden megfázásnál meggyűlik ott a váladék. Most egy apró csövet kell beültetni a dobhártyája
mellé, hogy segítse a hallójárat szellőzését, és elvezesse a nem kívánt gennyes folyadékot.
Vajon azok a szülők, akik a messzi havas északon nevelgetik a kicsinyeiket, sok száz
kilométerre a nagyvárosoktól, mihez kezdenek, ha megbetegszik a gyermekük? A
gyógykezelések idejére beköltöznek a városokba?
Láttam egyszer egy filmet egy alaszkai szülőpárról, amelyik – midőn súlyosan megbetegedett
a kislányuk – motoros szánra ült, aztán hidroplános repülőre, és úgy vitte be a gyermekét a
legközelebbi nagyváros kórházába.
 Mi nem ezerhatszáz kilométerre, hanem a szomszéd utcába járunk egy privát sóbarlangba, de
egyelőre az sem segít Bendzsi állandó fülproblémáin. Talán ha a kristálytiszta levegőjű északon
cseperedne fel a fiam… az bizonyára sokat segítene. Persze ott meg mástól kell félni.
 Tavaly karácsonykor az egyik nagymama egy meglehetősen véres, állatokról szóló könyvet
ajándékozott a csemetéinknek, amelynek a negyedik oldalán képről képre illusztrálnak egy
jegesmedve-támadást. Csak grafika az egész, de azért hátborzongató. A nap már nyugodni
készül a halványszürke égen, amikor motoros szánon egy nő közeledik a dombtető felé. Konok
arc, vaskos végtagok, igazi északi asszony. A fák közül hirtelen egy sárgás bundájú mackó ugrik
elő. Két lábra áll, üvölt. Hajnal óta kószált bőszülten, zsákmányra lesve, és ha huszonöt puskája
van is a nőnek, akkor sem kerülheti el az összecsapást. Az ördögien ügyes rajzoló egyre vadabb
kockákkal rukkol elő. A medve lehorgasztja a fejét, és kitátja nagy, nyáladzó száját. A következő
képkockán támolyogva a hátsó lábára áll, így vagy kétszer olyan magas, mint a nő. Szeme
fenyegetőn tapad áldozatára, miközben a nő ijedten mindkét karját előrenyújtja, mintha így
akarná távol tartani a hatalmas vadállatot. Aztán egyszer csak előkapja a kétcsövű puskáját,
vállába nyomja és elsüti. Lövés dördül, a medve teste megrándul. Torkából hörgő hang tör elő,
dühödt hidegvérrel a nőre veti magát. Elképesztő gyorsasággal végzi a dolgát, a nőnek arra se
marad ideje, hogy kiabáljon. Elülső mancsával vadul tépkedi áldozata húsát, a harapások
nyomán sötét vérpatak csorog végig a szája szélén.
Túl azon, hogy a nagyi úgymond nem a gyerekeink korához illő ajándékot választott a fenyő
alá, a jelenet igen plasztikus és megrázó volt. Hetekig azzal teltek az estéim, hogy Rumcájsz és
Pompom helyett a messzi hómezőkről meséltem a srácaimnak. Bár ha belegondolok, nem
lehetett okom panaszra, az egyik ismerősünk ugyanis esténként a könyörtelen kétfedelű Santos-
Dumont repülőről meg a rettenetes F-117-es bombázóról kénytelen mesélni az ötéves kisfiának.
Náluk ugyanis A harci repülőgépek nagy könyvét hozta ajándékba a nagyi Jézuskája.

Az osztálytárs

Ági szőke, sápadt teremtés volt, folyton róla lestem fizikadolgozat közben. Egy ideig más is
volt köztünk, mint puszta osztálytársi kapcsolat, de azért nem kell egy csóknál többre gondolni:
nyolcvanas évek, vidéki általános iskola, tizenhárom éves kölykök! Ági különben is őrülten
szerette a rémdrámákat, úgyhogy amikor csak tehette, összeveszett velem. (Csak zárójelben
jegyzem meg: úgy tudom, az elmúlt húsz évben négy férjet is elfogyasztott.)
Áginak volt egy nagy-nagy fájdalma: csak nagyon ritkán érinthetett tengervizet. Pedig
imádta! Komolyan, életemben nem láttam embert úgy rajongani, mint amikor nyolcadikban, az
őszi iskolakezdéskor a kezébe nyomtam egy üveg sós vizet, amit az akkor még jugoszláv
tengerből hoztam neki. Sikongva ugrált a magasba, s örömujjongására összecsődült a fél iskola.
Az I. világháborúban elbukó hazánk nemcsak területe kétharmadát, de a tengerpartját is
elvesztette. Mégis, valahogy nem volt életszerű, hogy egy tizenhárom éves fruska búskomor
tekintettel, tébolyodott fejrázással szidja „a trianoni gyilkosokat”, amiért „elvették a
tengerpartunkat”. Aztán egyszer meghívást kaptam Ági születésnapi zsúrjára, és mindjárt
világos lett számomra, hogy honnan a törékeny lányban a zsigeri gyűlölet. Apja, a zömök, nehéz
csontú, izmos buszszerelő zabolátlan erőszakossággal hangoztatta revizionista (és nacionalista)
nézeteit, s ha ma visszagondolok a zsúrra, nos, inkább emlékeztetett egy uszító propagandával
átitatott gyűlésre, mint édes kis kamaszbulira.
Horvát anyám révén mindvégig kényszerűen megtűrt alsóbbrendű lénynek éreztem magam,
azt pedig rendkívüli kegyként fogtam föl, hogy – a szünet nélküli gyűlöletbeszédét alkohollal
tüzelő papa szemvillanásai közepette – egyáltalán szedhettem egy szeletet Ági csokitortájából.
Osztálytársam tengerimádata egy életen át elkísér, s meggyőződésem, hogy sokan
vágyakoznak hasonlóképpen a nagy sós víz után a Kárpát-medencében. Petőfiék még utazhattak
a magyar tengerpartra (1779-ben Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz Fiumét és
környékét), Kossuth egyenesen a magyar tengeri hadiflotta felállítását indítványozta a
szabadságharc kitörésekor! A projekt nem sikerült túl jól, de a kereskedelem terén nem lehetett
panasz a magyarok és a tenger kapcsolatára: az első világháború kitörése előtt tizenegy
tengerhajózási vállalatunk százhuszonhárom hajója cirkált Fiume és a világ nagy kikötői között.
Eközben évente sokezernyi tehetős honfitársunk járt pihenni a magyar tengerpartra, a Monarchia
kedvelt üdülőhelyére, Abbáziába. Falták a tintahalat meg a gesztenyetortát, és naphosszat a
napernyők árnyékában heverésztek. Honnan is tudhatták volna, hogy néhány év múlva már
másé lesz a tengerpartjuk! Hogy Magyarországnak nem lesz többé tengere!
Illetve… csak óvatosan az ilyen kijelentésekkel! Még hogy Magyarországnak nincs tengere!
Hamarosan kiderül, hogy évtizedekig tévhitben éltünk: igenis van tengerünk! Más kérdés, hogy
fóka legyen a talpán, aki belemerészkedik a vizébe…
Ági, ha olvasod: tudom, hogy nem a meredek sziklaszirtekhez jégtáblákat csapkodó
hullámokról álmodoztál, de azért ez is valami! Elmentem, megnéztem a tengerünket, és mindjárt
elmesélem, hogy milyen.

A hűtőkamra

Két vidéki srác pótapukája voltam három napig. Ismerőseink – egy rokonuk esküvőjére –
Szegedről New Yorkba repültek, s míg Brooklyn árnyas hársai alatt múlatták az időt, mi
pesztráltuk Gyöngyivel kiskamasz csemetéiket.
A repülőjegyet Rosenfeld bácsi küldte a házaspárnak, egyébiránt egy meglehetősen nehéz
körülmények között élő családról van szó: a papa egy középiskolában tanít éhbérért, a mama
kilencvenezret visz haza röntgenasszisztensként (néha huszonnégy órás ügyeletet vállal 2500
forintért, amiből 1500 forint lejön adóba).
A két imádnivaló, ám ördögien rossz kölyök (nyolc- és tízévesek) a feje tetejére állította az
életünket, de egyáltalán nem bántuk, mert a fiaink igazi barátra leltek a szegedi srácokban.
Egy alkalommal, lefekvés előtt, épp a természetfilmjeiről ismert tévécsatornán néztünk egy
Afrika nagyvadjairól készült produkciót, amikor Pepi, a kisebbik szegedi pokolfajzat így
sóhajtott föl:
– Ó, mi sohasem jutunk el ilyen napsütéses országba! Egymásra néztünk Gyöngyivel, majd'
megszakadt a szívünk.
– Szerintem biztosan látjátok majd Afrikát igaziból is – simogattam meg Pepi fejét.
– Ugye ott nagyon meleg van?
– Igen. Néha negyven fok.
– Az mennyi? – Sok.
Hirtelen eszembe jutott valami.
– Figyeljetek csak, akarjátok tudni, milyen meleg van Afrikában?
A gyerekek bólogattak.
– És azt is, hogy milyen hideg van az Északi-sarkon?
– Igen, igen!
Másnap leszerveztem egy „extrém túrát”, mégpedig a magyar fővárosban. Egy wellness-
szállodában kezdtünk, ahol betessékeltem az ifiurakat egy szaunába. Pontosan oda, ahol
kilencven fokos páratartalom mellett kis híján kiakadt a hőmérő.
– Na, hogy érzitek magatokat ebben az afrikai melegben? –kérdeztem Pepiéket.
Kipirult arccal mosolyogtak. Elképzelték, hogy egy forró szirten fekszenek, és oroszlánokat
lesnek meg.
Felszaladtunk a Várba, ettünk egy fagyit a Ruszwurmban.
– Rendben, ez volt a könnyebbik próbatétel – húztam össze a szemöldököm. – Most jön a
neheze!
Azzal elfuvaroztam őket egy szendvicsüzembe. Megálltunk egy hatalmas hűtőkamra előtt,
előszedtem a Gyöngyi által bekészített meleg ruhákat.
– Öltözzetek, mindjárt az Északi-sarkon találjátok magatokat!
Kinyitották nekünk a kamrát, bementünk a – 18 fokba. Sertésfaggyú nehéz szaga ülte meg a
levegőt, de a srácokat nem izgatta a kampókon csüngő fél disznók látványa.
– Látjátok a rozmárokat? – kérdeztem őket. Persze hogy látták. – Képzeljétek el, hogy egy
kopár dombtetőn állunk, ahol feketére fagyott a föld, és a szél csontunkig átjár bennünket. A
domboldal fehér hőhullámok tengerének látszik, messzebb az igazi tengert fehér tajték borítja.
Elindulunk lefelé, követve a sorba állított kövek kígyózó vonalát, amely az utat jelzi a
hófúvásban. Néha nyakig süppedünk a fehérségbe, de kikecmergünk az árokból, és bőrig ázva
továbbvánszorgunk.
A két vendéggyerek lila szájjal didergett, majd’ megvette őket az isten hidege. Gyorsan
kitessékeltem a társaságot a budapesti tavaszba, s vagy tíz percig ugráltattam a fiúkat, hogy
átmelegedjenek.
Este, amikor – Rosenfeld bácsi számlájára – hazaszóltak a szüleik, Pepiék mindjárt azzal
támadták le őket, hogy voltak velem Afrikában meg az Északi-sarkon. Az apjuk ijedten engem
kért a telefonhoz, és magyarázatot követelt.
Sajnos mi, szülők néha túlzásba visszük az aggódást. Pedig az élet a Kárpát-medencében
gyakran sokkalta veszélyesebb, mint az afrikai szavannákon vagy az örök hómezőkön.
Rosenfeld bácsi mesélhetne róla…

Bécs

Szokatlanul forró volt a tavasz Bécsben, ahol – egy rangos konferencia keretében –
szépszámú nézősereg előtt vetítették le az egyik filmemet. Gyöngyi elkísért a császárvárosba, s
ha már ott jártunk, meg is szálltunk, közel a Hofburghoz, egy barátságos kis motelben. A
tulajdonos, bizonyos Nucci úr képe torz grimaszba rándult, amikor megtudta, hogy Bécsbe
jöttünk, de nem tervezünk látogatást az Operaházba. Később rájöttünk, hogy az olasz ősökkel
büszkélkedő testes úr mindene az opera, s latinos bájával mindenkitől elvárná, hogy éljen-haljon
Puccini és Verdi melódiáiért.
– Holnap a Trubadúrt adják, egy tüneményes brit szopránnal, ki ne hagyják, amici! –
szuszogta, miközben férfiasan vonszolta a maga kétszáz kilóját felfelé az emeletre. – Elmennek,
ugye?
Megtorpant egy ajtó előtt, ránk vetette barna déli szemét. Vadul bólogatni kezdtem, mintha
ettől függne, hogy milyen szobát kapunk. Szerintem ettől is függött, mert Nucci úr irányt
változtatott, és a folyosó másik oldalán nyitott ki számunkra egy apartmant.
– Padrone, padronissimo! – hajolt meg tisztelettel, már amennyire a rengő hasától tudott,
majd eldübörgött.
Az esti vetítésre gyalog eredtünk a langyos éjszakába. Gőzölgött a Ring aszfaltja, a
kávéházak teraszain vidáman hűsöltek a bécsiek, konflisok zörögtek végig a gyertyafényes
asztalok előtt. Fényárban úsztak az épületek, odabentről kihallatszott a vendégek zsongása.
Filmem bemutatása és az azt követő előadásom utáni fogadáson megismerkedtünk egy helyi
kutatóval, aki – vagy fél tucat társával együtt – az Osztrák-Magyar Monarchia történelmét
igyekszik föltérképezni. Maga is úgy festett, mint Ferenc József egyik vezérkari tisztje:
olajozott, fekete haját középen kétfelé választotta, kaiserlich und königlich bajuszát pedig
piperkőc gonddal, lehetetlenül vékonyra sodorta.
– Maguk, magyarok pesszimisták – jelentette ki két szendvics között a fogadáson –, sőt arra
is hajlamosak, hogy kissé elferdítsék a tényeket, vagy elfeledkezzenek bizonyos történésekről.
– Mire gondol? – érdeklődtem a salátát ropogtatva.
– Például Trianonra.
– Ó! – akadt meg a torkomon egy paprikadarab.
A kutató a szívembe talált. Kívülről fújtam a magyar történelemnek ezt a szomorú szeletét.
Hiába próbálta 1920. január 15-én Apponyi gróf több nyelven is meggyőzni a párizsi
konferencia tagjait az I. világháborúban vesztes Magyarországnak szabott feltételek
esztelenségéről, a franciák hallani sem akartak elképzeléseik megváltoztatásáról. Az amerikaiak
és a britek ugyan megpróbáltak egy, a történelmi, gazdasági és néprajzi érveket jobban
megszívlelő, enyhébb „büntetést” elővezetni, ám a franciák azonnal lesöpörték az asztalról a
szövetségeseik terveit. Öt hónappal később, június 4-én Bénárd népjóléti miniszter és Drasche-
Lázár Alfréd rendkívüli követ aláírták a szerződést, jobban mondva diktátumot, a versailles-i kis
Trianon-kastélyban.
Magyarország ezzel elvesztette területének kétharmad részét, népességének pedig a hetven
százalékát!
– Ön mit tud Trianonról, amit észben kellett volna tartanunk? – vetettem félre kissé
ingerülten a követségi fogadás hagyományos formaságait, hátha sikerül ledöntenem a Nyugat és
a Kelet közötti, legalább fél évszázados világnézeti válaszfalakat. A hatás nem maradt el: a
következő öt percben némán gyönyörködhettem egy osztrák történelemkutató pompás Trianon-
alakításában, amit nem szívesen kommentálnék. Egy félmondata azonban, kis túlzással,
megváltoztatta az életemet.
– Fogadjunk, hogy maga még nem is hallott a Spitzbergák-egyezményről! – jelentette ki
hetykén. Ördöge volt. Nagy hévvel mesélni kezdett egy távoli vidékről, ahol nekünk,
magyaroknak jogaink vannak. Csak nem használjuk ki.
Spitzbergák… magyar jogok… micsoda történet, te jó ég! Valóságos gyermeki izgalom
tartott ébren egész éjszaka.
Másnap épphogy csak sápadni kezdett a hajnal, már pakoltam is be az utazótáskánkat a
kocsiba. Gyöngyi álmos szemmel huppant be mellém. Tisztában volt vele, hogy a budapesti
norvég nagykövetségre sietek. Tudnom kell, mi igaz az osztrák kutató történetéből. Most
azonnal, mert megöl az izgalom és a kíváncsiság!
Nucci úr ide, Nucci úr oda, aznap este nélkülünk adták a Staatsoperben a Trubadúrt.

Az egyezmény

A Spitzbergák egy, a Jeges-tengerben található szigetcsoport, az európai kontinenstől északra,

körülbelül félúton Norvégia és az Északi-sarkpont között. Az 1920. évi svalbardi, vagyis
Spitzbergák-egyezmény alapján a terület Norvégia fennhatósága. Ezen különleges egyezmény
értelmében azonban más országok is jogosultak a természeti kincsek és erőforrások
kitermelésére, sőt sok más dologra is, a teljes egyenlőség elve alapján.
Jó, rendben, van egy többméteres hóval fedett hatalmas terület valahol északon, ahol
nemcsak a norvégok, hanem elméletileg más nemzetek lányai és fiai is különféle jogokat
élveznek. De hogy kerülünk mi a képbe? Mi köze van Magyarországnak ehhez a jeges
földdarabhoz, ahol az évi középhőmérséklet – 15 °C?
Kanyarodjunk csak vissza egy pillanatra a bécsi fogadáshoz! Az osztrák kutató 1920-ról
beszélt. Az nyilvánvaló, hogy ezt az évszámot hallva Magyarországon mindenki azonnal fújja:
Trianon. Az azonban már kevesebb embernek jut eszébe, hogy 1920-ban volt például egy
olimpia is, amit eredetileg nekünk, magyaroknak ítélt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, de mint
háborúban vesztes féltől, elvették tőlünk a rendezés jogát, és Budapest helyett végül
Amszterdamban lobbant föl az olimpiai láng.
No de nemcsak az olimpiai fájdalmunk, hanem sok minden más is feledésbe merült az elmúlt
nyolc évtizedben. Így például a svalbardi egyezmény. Az egyezmény előtt a Spitzbergák
gyakorlatilag senki földjének számított, és igazából csak a világháború hívta fel a figyelmet arra,
hogy komoly stratégiai értéke lehet egy háborús helyzetben.
 1920. február 9. A történelmi pillanat. Elsőként Wedel Jarsberg látta el kézjegyével a
Spitzbergák-törvényt.

Rejtélyes, hogy mi járhatott a magyar kormány döntéshozóinak fejében, amikor 1927-ben –

utólag – aláírták az egyezményt. Talán azt hitték, hogy a 62 ezer négyzetkilométernyi terület
némi gyógyírt jelent majd a trianoni veszteségre? Esetleg eljátszottak a gondolattal, hogy
felállítanak egy magyar bálnavadász-flottát, aminek ott lesz az állandó bázisa? Vagy az is
elképzelhető, hogy nem volt semmilyen tervük, egyszerűen csak elvették, ami ingyen volt?
Akárhogy is, a magyaroknak jogaik vannak a Spitzbergákon.
Na de ha ez így van, akkor miért nem érvényesítjük ezeket a jogokat? Ez járt az agyamban,
amikor egy gyors tusolás és átöltözés után a Budai Vár felé igyekeztem. A norvég nagykövet
asszony néhány órával korábbi telefonhívásom után máris lehetőséget biztosított a személyes
találkozóra. Le voltam kötelezve.
A nagykövet asszony
– Képzelje, nem csak a Balaton a magyar tenger! – nyújtotta felém kezét a Norvég Királyság
budapesti nagykövete, a norvég miniszterelnök korábbi kabinetfőnöke, az elbűvölő mosolyú
Bente Angell-Hansen, majd bevezetett a külképviselet elegánsan berendezett, klasszicista stílusú
fogadótermébe.
– Azért vallja be, nagykövet asszony, önnek is alaposan utána kellett néznie, hogy ráleljen
erre az érdekességre! – mosolyogtam vissza.
Angell-Hansen asszony azonban egy másodpercre sem jött zavarba.
– Ne gondolja! Az, hogy az ön országa az aláírók között van, azt tudtam, mint ahogy azt is,
hogy járnak önöknek az előjogok. De azért maga az egyezmény számomra is sok újdonsággal
bírt. Le is kértem Oslóból a másolatát. Íme, nézze csak meg, mutatom. Eszerint önök, magyarok
ingyen halászhatnak, vadászhatnak, hajózhatnak a Spitzbergákon, illetve az ottani ezer sziget
körüli hatalmas vízfelületen.
 „Magyarország aláírója az egyezménynek, így a Spitzbergákon önöket különleges jogok
illetik meg” – mondta a Norvég Királyság budapesti nagykövete, az elbűvölő mosolyú
Bente Angell-Hansen

– Hurrá! – lendítettem magasba az öklömet. – És mi van a bányászattal? Gondolom, arrafelé

az az igazán vonzó iparág.
– A bányászati jogokból kivásárolta Norvégia az önök hazáját.
– Mindjárt gondoltam… – vágtam komor képet a hírhez.
– Sajnálom. Kizárólag az egyezményhez később csatlakozó oroszoknak van szénbányájuk a
területükön.
– A területükön?
– Igen, az oroszok, pontosabban még a Szovjetunió, az egyezmény alapján kikanyarított
magának egy településnyi területet a Spitzbergákból. Ennek persze akkor még inkább
hadászatilag volt jelentősége, hiszen taktikai szemszögből a szigetvilág területéről kiválóan meg
lehetett figyelni az ellenséges tengeralattjárók mozgását.
– Ha jól értem tehát, bármelyik aláíró ország kikanyaríthat magának egy területet a
Jégszigetből? Ez azt jelenti, hogy ha egy magyar állampolgár holnap úgy dönt, hogy a
Spitzbergákra települ, akkor ezt mindenféle korlátozás nélkül megteheti?
– Tudomásom szerint ennek semmi akadálya. Egy magyar okmányokkal bíró magyar
állampolgárnak pontosan olyan jogai vannak a Spitzbergákon, mint a helyieknek vagy mondjuk
az ottani kormányzónak.
– És ha olyasmire vetemednék, hogy kijelöljek odafönt egy darabka földet, mint magyar
fennhatóság alá tartozó területet, megtehetném?
 – Végül is igen. De felhívom rá a figyelmét, hogy bár az egyezmény több államra
vonatkozik, még kutatóállomást is csak néhány nemzet állított föl a Spitzbergákon. A szigetvilág
ugyan a Föld legészakibb lakott helye, s emiatt valóban kristálytiszta a levegője és a szigeteket
körülölelő tenger vize, de a terület jó részét egész évben hó és jég borítja, és fél év sötét
váltakozik fél év világossal!
– Aha.
A nagykövet asszony norvég süteménykülönlegességgel kínált.
– Elkedvetlenítettem? – kérdezte.
– Ugyan! Sőt! Ha tehetném, már holnap elrepülnék ebbe az érintetlen csodavilágba!
– Nos igen, a Spitzbergákon gyűjtött légköri adatok szerint a szigetvilág levegője 96%-ban
mindenféle szennyeződéstől mentes! Ez a világ legtisztább emberlakta területe.
– Ideális egy magyar bázis alakítására.
– Föltéve, ha az ember jól viseli a sarki rókák ólálkodását, a jegesmedvék üvöltését meg a
bálnák prüszkölését.
– Többet is kibírtunk már Pannóniában a honfoglalás óta!
Angell-Hansen asszony kissé félrebillentette a fejét. Tekintetét az arcomba fúrta,
rezzenéstelenül figyelt. Azt hiszem, akkor esett le neki, hogy komolyan fontolgatom a
Spitzbergákra való utazást.
– Van a szigeteken valamiféle… képviselet? – kérdeztem. A nagykövet asszony bólintott.
– Ha ad nekem öt percet, felírom Svalbard, vagy ha úgy tetszik, a Spitzbergák
kormányzójának az elérhetőségét.
– Gondolja, hogy fogadni fog?
Őexellenciája ismét elővette lefegyverző mosolyát.
– A kormányzó úr az egyik legjobb barátom – suttogta elbűvölően, majd hozzátette: – Tudja
mit, segítek, hogy hivatalosan is felállíthassák a saját magyar bázisukat.

A szigetvilág

Nézzük tehát a legfontosabb információt, amit eddig begyűjtöttem: mivel 1927-ben a magyar
kormány is aláírta az egyezményt, országunk állampolgárainak komoly jogai vannak a
Spitzbergákon. Minden érvényes magyar útlevéllel rendelkező ember korlátlanul halászhat,
vadászhat, bázist telepíthet, kereskedhet vagy híradástechnikai eszközöket állíthat fel.
Néhány gyümölcsöző e-mail-váltás a svalbardi kormányzó tanácsadónőjével, Haga
kisasszonnyal, és máris azon magyarok közé verekedtem föl magam, akik a legtöbbet tudják a
kétharmad magyarországnyi szigetvilágról. A számtalan sziget közül csak a főszigeten élnek
emberek, ott sem sok. A norvég központ,
 Ősrégi meteorológiai bázis a Jégszigeten. Mi is valami hasonlóra vágytunk.

vagy ha úgy tetszik, a főváros Longyearbyenben névre hallgat, és viszonylag sűrűn lakott:
1600 körül van a városkában élők száma. Többségük fiatal, sok a kisgyerekes család. Időseket
nemigen találni arrafelé, mivel csak nagyon kevesen élik le a teljes életüket a Spitzbergákon. A
három legfontosabb helyi iparág is elsősorban ifjúi energiát és teherbírást kíván: bányászat,
utazási biznisz, kutatás.
A kutatóállomásáról híres Ny Alesundon harmincan laknak, míg a jégbe fagyott
Szovjetunióban, Barentsburgban nyolcszázan. A távoli hómezőkön túl, Hornsundban nyolc
lengyel tudós vert tanyát. Nemigen zavarhatja őket a túl nagy népsűrűség vagy az elviselhetetlen
nyüzsgés.
Volt egy másik orosz (szovjet) település is, bizonyos Pyramiden, de úgy az ezredforduló táján
elnéptelenedett. Pedig az egykor kétszáz lelket számláló – helyi viszonyokhoz képest –
nagyvárosban volt komoly uszoda, szauna és még egy könyvtár is, csak hát elfogyott a szén, így
az oroszok pár éve végleg feladták a bázisukat, ezzel is jelentősen csökkentve az orosz
anyanyelvűek számarányát. Nem is oly rég az orosz (szovjet) lakosok ugyanis még többen
voltak a szigeten a norvégoknál!
Mint Haga kisasszonytól megtudtam, a Spitzbergákon – néhány kilométernyi aszfaltcsíkot
leszámítva – nincsenek utak, úgyhogy ha valaki arra vetemedik, hogy egy másik településre
utazzék, azt helikopterrel, hajóval és/vagy hómobillal teheti meg.
Longyearbyenben ma már mindenki megtalálhatja a neki való szórakozási formát, mivel van
a városkában sportcsarnok, három kocsma, egy mászófal, egy uszoda, egy éjszakai diszkó és
vasárnaponként mozi is, de templom, élelmiszerbolt, három hotel és négy ajándékbolt is várja a
helyieket, az ideiglenesen ott állomásozó kutatókat és az arrafelé látogató felfedezőket.
 Az értekezlet

A svalbardi kormányzó elérhetőségén kívül volt még valami, amit elhoztam magammal a
norvég nagykövetségről. Aláírattam Angell-Hansen asszonnyal egy címeres papírt, amire a
következő részt gépeltettem a Spitzbergák-egyezményből: „Az összes Magas Szerződő Felek
állampolgárai bármely okból és célból egyenlő mértékben szabadon beléphetnek és
tartózkodhatnak a Spitzbergák szigetcsoport vizein, fjordjaiban és kikötőiben… és ott
akadálytalanul és a teljes egyenlőség alapján űzhetnek mindenféle hajózási, ipari, bányászati és
kereskedelmi foglalkozást… Norvégia a Magas Szerződő Felek összes állampolgárainak a
tulajdonjog megszerzésének, élvezésének és gyakorlásának módja tekintetében megfelelő
bánásmódot biztosít.” És még hozzáírattam a nagykövet asszonnyal: Magyarország 1927-ben
aláírta a paktumot.
Ezzel a hivatalosnak is tekinthető irattal állítottam be a Napló stábjának soron következő
értekezletére. Nem mintha nem bíznék meg a kollégáim józan ítélőképességében, de ismerem
Svábyt: csak a saját szemének hisz.
Háttérbe húzódtam, hagytam, hadd sorolják a témákat. Mindig így teszek, ha valami
vélhetően nagy durranás van a tarsolyomban. Persze a kollégák is fontos ügyeket karoltak föl.
Újra napirendre került az immáron hagyományos szemétszedő akciónk. Túl azon, hogy egy
bizonyos területet megtisztítunk a mocsoktól, isteni kalandokban van részünk. Sose felejtem el,
ahogy a budaörsi repülőtérhez vezető úton flangáló prostik után kellett volna összegyűjtenünk a
sokezernyi használt óvszert (védőkesztyűben!). Már épp hozzáfogtunk volna a nem túl felemelő
tevékenységhez, amikor megjelent négy-öt strici, és olyan hangnemben iparkodtak elküldeni
bennünket a „területükről”, hogy többünknél ijesztő klinikopatológiai tünetegyüttest okozott a
trágárságuk folklórja.
Egy másik alkalommal egy szemétszállító vállalkozó nyomába eredtünk, aki méregdrágán
megszabadította a háztartásokat a veszélyes hulladékoktól, majd kiérve a településekről, letért az
aszfaltútról, és a fák közé fuvarozta a kiégett mosógépeket, használhatatlanná vált
hűtőszekrényeket. Persze tudjuk, hogy a Naplóéhoz hasonló akciók vajmi keveset jelentenek
egy olyan országban, amelyet a felvilágosult és híresen természetvédő
Németország a szemétlerakójának használ, de a tenger is cseppekből áll.
Olcsó volna itt most áttérni a svalbardi témára egy természetvédős huszárvágással, meg nincs
is rá szükség: miután a szemétszedési és a kutya-örökbefogadási projektet kitárgyaltuk,
előhúztam a norvég nagykövet asszonytól kapott iratot.
– Na ne szórakozz! – hördült föl Sváby, amikor elolvasta az egyezményből idézetteket meg
Bente Angell-Hansen hozzáfűzését. – Képes voltál egy ilyen papirost hamisítani, csakhogy
megetess bennünket?
Csak ültem csöndben, várva, hogy elüljön kissé a Sváby-féle döbbenet vihara. Talán
hamarabb is kielégítettem volna András kíváncsiságát, ha nem követi el azt a csacsiságot, hogy
nagy hevültségében hamisítással gyanúsít meg. Ugyanakkor nagyon kedvelem ezt az embert,
minden hibájával, gyarlóságával együtt, s bámulom is, amiért olyan elképesztő lelkesedéssel
képes élvezni mások odaadó buzgalmát.
Nem is vártam tovább, odavetettem neki néhány keservesen kicsikart mondatot.
– A Napló kimehetne a Spitzbergákra, és megalapíthatná a magyar bázist – jegyeztem meg
egykedvűen. – Végül is jogunk van hozzá. A miénk is az a föld. Papírunk van róla.
A kollégák kiguvadt szemmel bámultak rám, nekem pedig nagy önuralmamba került, hogy ne
öntse el az agyamat a szédítő, kábító, őrjítő örömmámor. Az a helyzet ugyanis, hogy még ha
riporter is az ember fia, csak nagyon-nagyon ritkán surranhat be az Igazi Szenzációk Földjére.
Néha évtizedeket dolgozunk végig úgy, hogy a Nagy Sztori messze elkerül bennünket. Ezért hát
amikor váratlanul elénk pottyan egy gyöngyszem, gyermekként ujjongunk. És persze kezdődik a
rémes izgalom, hogy „jaj, csak el ne rontsam ezt a sztorit!”
 Sváby még mindig hitetlenkedve rázta a fejét.
– Na jó – szólalt meg végül –, add ide a nagykövet asszony telefonszámát! Most azonnal
felhívom!

A szervezés

A bűnbánást hamar felváltotta a lelkesedés.

– Tudod mit, menjünk együtt! – nézett rám és tett kérlelő ajánlatot Sváby.
Hirtelen eltűnt az állandó gyűröttsége, álmossága. Találkozásaink alkalmával Andrást én
mindig olyannak láttam, mintha egy perccel korábban ébredt volna föl. Most azonban éber volt,
akár a sarki róka.
Hihetetlenül gyors „behódolása” arra kényszerített, hogy tipródjak még kissé a dolgon.
– Nem is tudom – motyogtam –, nem olcsó az utazás…
– Mennyi? – csapott le immáron a szokásos rámenősségével. Sosem felejtem el, ahogy az
utolsó magyar hadifogoly hazahozásakor gondolkodás nélkül kipengette az elképesztően drága
Magyarország-Tatárföld túra sokmilliós útiköltségét. És mindezt háromszor. Így talán nem
túlzás azt állítani: ha akkor nincs pénz ezekre az utakra, akkor Toma András is jóval később
kerülhetett volna csak haza. Ha hazakerült volna egyáltalán. Mert végül is a Naplóban látott első
magyar mondatai ösztönözték azonnali cselekvésre a budapesti hatóságokat… No de térjünk
vissza a Spitzbergákhoz és az út árát firtató kérdéshez. Mert ha külföldi útról van szó, Sváby
egyik első kérdése mindig ugyanaz: Mennyi?
– Nem tudom pontosan, utána kell nézni – szabódtam, de titkon kétszeresen is örültem
András lelkesedésének: egyrészt szerettem vele lenni, mert szórakoztató pali, másrészt az az
utazás, amire a főnököm is ráharap, tutira megvalósul!
Szervezkedni kezdtem. Ám elutazni a Spitzbergákra korántsem könnyed hétvégi kiruccanás.
Közép-európai ember számára már egy norvégiai látogatás is komoly kihívás, a Spitzbergák
viszont Norvégia legészakibb pontjától még további 700 kilométernyire található – északra!
Már az utazás időpontjának kiválasztása sem egyszerű. Alaposan meg kell gondolni, melyik
hónapban üljön repülőre az ember, hacsak nem akar egy majd’ fél évig tartó éjszaka közepébe
csöppenni. A helyiek ugyan váltig állítják, hogy megszokták, sőt megszerették már az évnek ezt az
időszakát, de ennek nem dőltünk be. Ki tud annál nyomasztóbb dolgot elképzelni, mint hogy
október végén lemegy a nap, és legközelebb csak márciusban kel fel? Ugyan kinek van kedve
vidámkodni Szauron birodalmában? Gondolhatnánk, hogy akkor március kiváló időpont az
utazásra, de az a nagyon kevés útleírás, ami Svalbardról szól, figyelmeztet, hogy a legnagyobb
fagyok éppen a napfény visszatértével jönnek el. Olyankor a mínusz 40-45 °C-os hidegek sem
ritkák.
Minket azonban akkor fogott el igazából a frász, amikor lassan világossá vált előttünk: éppen
a TV2 tízéves történetének legdrágább útját tervezgetjük. Már a repülőjegyek is kitettek vagy
egymillió forintot, de a szállás, a helyi utazás és a speciális felszerelés, valamint az egyéb
költségek hamar megháromszorozták az összeget. Ám ez a forgatás azok közül való volt,
amelyeknek a szervezésekor semmivel sem spórolhattunk. A turistaszálló Longyearbyenben
csupán nyolc szálláshellyel várta a szigetre érkezőket, s nem volt könnyű időpontot találni
hármunk számára (a harmadik az operatőr volt!), mert sok-sok kíváncsi külföldi és norvég
érkezik a Spitzbergákra. Viszont épp a kihasználtság és a konkurencia hiánya miatt
tulajdonképpen annyit kérhetnek ezért a diákszálló-színvonalért, amennyit nem szégyellnek.
Annyit is kértek. Éjszakánként százhúszezer forintot fizettünk egy olyan szobáért, ahol egy
priccs és egy mosdó várt bennünket. Na jó, reggelivel volt ennyi az ár.
Nem volt olcsó a hómobil bérlése sem, de máshogy nem tudtunk volna eljutni a posztszovjet
Barentsburgba. A három motoros szánért – 12-13 órára – félmillió forintot fizettünk. A bérleti
díjban benne volt a fegyveres kísérő tarifája is, de így is borsosnak tartottam az árat.
 A legtöbb pénzt azonban abban a budapesti üzletben hagyhattuk volna, amelyben extrém
sportokhoz kaphatók egészen futurisztikus kellékek és felszerelések. Még szerencse, hogy
Andrásnak kiváló kapcsolata volt ahhoz a bolthoz, és annak vezetőjéhez…

A ruházat

Ha az ember egy olyan földterületre készül, ahol ha sírni kezd, ráfagynak az arcára a könnyei,
nem árt, ha visz magával valami meleg holmit. Sváby barátom, aki alapjáraton sem egy extrém
pasas, a várható meteorológiai szélsőségekre tekintettel nagy műgonddal válogatott a végletesen
hideg és végletesen meleg időjárásra, illetve egyéb, a normális életmódtól idegen helyzetekre és
tevékenységekre szakosodott bolt kínálatából. Onnan öltöztek a K1 hegymászói és a Góbi
sivatagba tartók, a Soca folyón raftingolók és az Indiai-óceánban búvárkodók, az Egyenlítőn
körbe görkorcsolyázók és a Sziklás-hegységben siklóernyőzők.
Persze csak annak érdemes belépnie az üzlet ajtaján, aki nem a magyar átlagfizetésből
igyekszik megélni. Azt a cipőt például, amelyikben a jeges vízben is pecázhatunk, pontosan egy
magyar átlagfizetésért pottyantják a táskánkba. A három, hóvakság ellen védő, fényszűrős
napszemüveg pedig potom százezer forintot kóstál.
Összesen másfél millióért beszereztük a Magyarországon kapható legjobb felszereléseket.
Mínusz 60 °C-ig hitelesített kabátokat, hótaposókat, termokesztyűket, fülvédős sapkákat,
hószemüvegeket. Mindenből csak a legjobbat, a legdrágábbat. Mert sátorból például csak
viharálló, téphetetlen kupolasátrat szabad vinni, amely nemcsak az irányát állandóan változtató
szélnek, de esetleg egy jegesmedve érdeklődésének is ellent tud állni. Hátizsákból csakis külső
fémvázas modellek jöhetnek szóba, a legszínvonalasabb márkából. Az áruk nyolcvanezer forint
körül van. A hálózsákon sem szabad spórolni, mert ha hóvihar kerekedik, akkor az életünk
múlhat rajta. Itt van aztán a kulacs. Víz ugyan van bőven a Spitzbergákon, de nem mindig ott,
ahol szeretnénk. Ezért egy kifejezetten extrém hidegekre kifejlesztett kulacs is elengedhetetlen:
a portéka negyvenezret kóstál. Megpendítettem az eladónak, hogy a legvastagabb kabátot
vinnénk magunkkal. Elnézően mosolygott. Semmivel sem bizonyíthattam volna jobban, hogy
amatőrök vagyunk. A sarkvidéki hidegben ugyanis annál jobb, minél több réteg ruha van
rajtunk. A vastag kabát azért veszélyes, mert nehézkes benne mozogni, ráadásul abban könnyen
megizzad az ember, és azután az izzadság ráfagyhat, aminek jobb esetben is tüdőgyulladás a
végeredménye. A ruházatot úgy kell megtervezni, hogy egyetlen porcikánk se legyen kitéve a
jéghideg szélnek. Mínusz 20-30 °C-ban könnyen elfagyhat az orrunk, ezért a hószemüveg alatt
ajánlatos sállal elfedni az arcunkat. Lábbeli tekintetében sokat tanakodtunk, hogy gumi
hótaposót vagy túrabakancsot vigyünk-e magunkkal, de a svalbardi kormányzó tanácsadónője
telefonon keresztül megoldotta a dilemmát.
– Mindkettő nélkülözhetetlen! – csicseregte az éterbe Haga kisasszony, aki a következővel
indokolta a költséges megoldást: ha havon megyünk, még a legjobb túrabakancs is beázik, ha
viszont száraz, sziklás talajon, akkor a gumit könnyen átlyukaszthatják a fagyott szikladarabok.
Miután – jó magyarok módjára – kiszámoltuk, hogy mennyibe került (volna) ez a vásárlás,
ismét hálát adtunk Andrásnak, hogy megállapodott az utunkban remek reklámlehetőséget
felfedezni vélő boltvezetővel, majd bepakoltuk a cuccokat a főnök óriási terepjárójába.
– Ennyi pénzt… – morgott fejcsóválva operatőr kollégánk, Tarcsa-Valdes János, mintha neki
kellett volna kifizetnie a cehhet.
És még nem is tudta, hogy a különféle csatlakozások miatt három éjszakát még Oslóban is el
kell töltenünk, és bizony az sem lesz olcsó mulatság.

Célegyenesben

– Meg fogsz fázni, apa, ha odamész! – karolt belém a nagyfiam, és ahogy az lenni szokott, a
kisebbik fiam is rögtön belém csimpaszkodott a másik oldalról: – Meg fogsz fázni, apa!
Előttünk a dohányzóasztalon téli fotók heveitek. Havas völgyek, a tájon hidegen végigömlő
alkonyat, ködpárába vesző hegyóriások, szélfútta, zord szakadékok.
– Miért mész oda, apa? – kérdezte Benjámin.
– Miért mész oda, apa? – kérdezte Barnabás.
– Képzeljétek, megnézem a jegesmacikat a világ végén? –suttogtam titokzatosan.
– A jegesmacikat? – ült ki a döbbenet Bendzsi arcára. – És hozol egyet nekünk?
– És hozol egyet nekem? – húzódott hozzám még közelebb Barnabás.
– Talán – hunyorogtam sejtelmesen. – Ha ő is jönni akar. Melyikőtök szorítana neki helyet az
ágyában?
– Én! – kiáltott föl Bendzsi.
– Én! – kiáltott föl Barnabás, és még hozzátette: – De csak ha nem büdös nagyon!
Nevettünk. Eszembe jutott egy régi családi kép. Sok-sok éve készült, egy karácsonyon,
amikor még élt az apám, és együtt voltunk mindannyian. Ugyanígy bújtam apámhoz, aki
csodaszép téli történetekkel festette még hangulatosabbá az ünnepet. Odakint hópelyhek
kavarogtak a levegőben, a szemközti házban fénylettek az ablakok. Apám magához szorított.
– Bárcsak meg tudnám állítani az időt! – dörmögte, és könny csillant a szemében. A
nagyszoba úgy ragyogott, mint egy elegáns ékszerbolt.
Sokszor szeretném én is megállítani az időt…
Apropó, képek: nem sokkal korábban, a világhálón, megpróbáltam használható svalbardi
felvételekhez jutni. Sikerült. A nem túl nagyszámú fotó között volt néhány ősrégi kép is,
amelyek az első svalbardi telepeseket, szénbányászokat és a rendkívül mostoha körülmények
között dolgozó úttörő kutatókat ábrázolták. Az egyik felvételt épp akkor kattintottá el a
fotográfus, amikor megérkezett hajón egy jamaicai banánszállítmány. Azt az örömöt! …
Jelzett odabentről az elektronikus levelezőrendszerem. Átszaladtunk a dolgozószobába,
Bendzsi már nyúlt is az egér felé. Ötéves létére jobban értett a számítógéphez, mint én.
– Ki írt? – kérdezte.
Meglepetésemben vagy egy percig meg sem tudtam szólalni. A kutató, akit felfedeztem az
interneten, válaszolt! Ő volt az egyetlen élőlény a Jégszigeteken, akihez e-mail-címet találtam a
világhálón. Gaid. Így hívják a pasast. És mindjárt az első leveléből kiderült, hogy nemcsak
óriási koponya és elvakult környezetvédő, de rendkívül kedves fickó is. Kiollózott – gondolom,
egy internetes szótárból – néhány érdekes magyar mondatot, így aztán magyarul köszöntött.
„Hello Barát, mi Gaid segít te?” Avagy: miben segíthetne neked Gaid?
Nos, volt miben. Azonnal bepötyögtem neki egy választ, mire gyorspostával egy héttel
később megérkezett egy DVD a messzi Spitzbergákról. A lemezen Gaid természetfilmje volt
látható, rozmárokról, jegesmedvékről és végeláthatatlan hómezőkről.
A Ny Alesund-i kutatóállomást, ahol újdonsült barátom dolgozott, egy széles tengeröböl
választja el a fővárostól, ezért ha találkozni akarunk Gaiddel – amit a világért sem hagytam
volna ki –, át kell majd szelnünk a jégtáblákkal borított vizet. Vagy Gaidnek kell átjönnie
hozzánk Longyearbyenbe.
Megígérte, hogy átjön. Mondom, nagyon rendes pasas. Kőkemény szervezés után összeállt a
programunk. Íme!
2007. április 29., vasárnap: Budapest-Oslo 18.30-21.00;
április 30., hétfő: Oslo (találkozás a magyar nagykövettel);
május 1., kedd: Oslo-Spitzbergák 09.20-13.55;
május 2., szerda: Longyearbyen (találkozó Gaiddel);
május 3., csütörtök: Mini-Szovjetunió, Barentsburg (hómobillal);
május 4., péntek: Spitzbergák-Oslo 14.55-19.10;
május 5., szombat: Oslo-Budapest 07.40-10.10.
Hogy teljes legyen az örömöm, Haga asszony tíz nappal az utazásunk előtt megerősítette:
„Dear Mr Vujity Tvrtko, the Gorvernor Mr Per Sefland can meet you for an interview on May
2nd at 10.00 AM. You can come here to the Gorvernor's administration building.” Vagyis:
„Kedves Tvrtko, Per Sefland kormányzó úr május 2-án adna interjút önöknek, reggel tíz órakor.
Idejöhetnek a kormányzó hivatalába.”
Április 20-án minden készen állt a Nagy Kalandra. Tíz nappal később pedig elindultunk
Sváby Andrással és Tarcsa-Valdes Jánossal, hogy – az 1920-as svalbardi egyezmény alapján
bennünket megillető jogokat gyakorolva – megalakítsuk a Spitzbergákon a magyar települést.

Hívás a taxiban

– Tudjuk ám, hogy mentek a Spitzbergákra! – ért utol egy bulvár napilap szerkesztőjének a
telefonja a repülőtérre menet, a taxiban.
Kicsit szaporábban kezdett verni a szívem, mert a legnagyobb titokban készültünk az útra, de
adtam a hülyét.
– Igen. Készülődünk… – mondtam.
– Készülődtök, mi? – vágta rá gúnyosan. – Tudom, hogy ma utaztok. Vagy már ott is
vagytok?
Újfent meg kellett állapítanom, hogy a magyar médiában, ebben a picurka ördögüstben nincs
titok: amit két ember tud, azt mindenki tudja. Ugyanakkor a másik nagy igazság: ha bármit is
közölsz egy újságíróval, az olyan, mintha egyenesen bemondanád a Kossuth Rádióban.
Úgyhogy igyekeztem a lehető legkevesebbet elárulni az expedíciónkról. Hogy miért? Ennek
több oka is van. Egyrészt biztosítanunk kell az exkluzivitást a saját sajtótermékünknek, jelen
esetben a Naplónak. Másrészt, és ez a pontosabbik érv, egy ilyen egzotikus utazás még a
legalaposabb előkészítés ellenére is meghiúsulhat. Mi van, ha kapunk egy olyan hóvihart, hogy
el se tudjuk hagyni a szállásunkat? Mi van, ha egyszer csak minden hómobil lerobban a
kölcsönzőben?
Jobb, ha a világ nem tud egy ilyen utazásról, amíg vissza nem térsz épségben, tarsolyodban a
Nagy Sztorival.
– Azt is tudom, hogy miért mentek oda – rejtélyeskedett a kolléga. – Elárulod?
Ezt nem egészen értettem. Ha tudja az okot, miért kellene elárulnom?
– Jó, nem kell, hogy eláruld, úgyis tudjuk, hogy a magbankot nézitek meg - jelentette ki
fellengzősen.
Tudtam, miről beszél, hiszen mindent elolvastam, amit a Spitzbergákról felleltem. A hófehér
szigetvilág jelentősége évről évre nő, főleg az itt létesített tudományos bázisok, kutatóintézetek
okán. A globális felmelegedés miatt egyre fogy a sarki jégtakaró, a legújabb becslések szerint
2020-ra teljesen elolvad, a tudósok pedig még számtalan kérdésre szeretnének választ kapni,
mielőtt ez bekövetkezik. A legkomolyabb kutatómunka Longyearbyenben folyik, ahol egy
hatalmas radarállomás is működik. Korábban az oroszok is folytattak tudományos kutatómunkát
a Spitzbergákon, de a barentsburgi bázis száz tudósát 1990-ben egyik napról a másikra szélnek
eresztették, a kutatóállomást pedig bezárták.
– Na mi van? Azért hallgatsz, mert beletrafáltam, mi? – örvendezett a szerkesztő.
Mindjárt megírom, hogyan búcsúztam el tőle, csak előbb még néhány szó a magbankról.
A jelenlegi legnagyobb szabású vállalkozás a Spitzbergák Nemzetközi Magbunker építése.
Ezt a magbankot a norvég kormány azért kívánja létrehozni, hogy megőrizze az ismert
élelmiszernövények magvait egy esetleges globális katasztrófa esetén. A világon jelenleg
mintegy 1300 magbank működik, többségük azonban különböző szempontból kockázatos
országokban. Az új magbank készleteit csak akkor használnák fel, ha valamilyen okból már az
összes többi megsemmisült. Az alapkőletétel 2006-ban volt, az építést pedig 2007 márciusában
kezdték el. A tervek szerint 2008 végére készül majd el a grandiózus létesítmény, amely akár
hárommillió mag befogadására is alkalmas lesz. Egy homokkőhegy gyomrában alakítják ki 120
méter mélyen, ahol permafroszt, tehát állandóan fagyott talaj van. Ennek a hőmérséklete sosem
haladja meg a – 3,5 °C-ot. Ez persze még nem elég, mert a magokat – 18 °C-on kell tárolni.
Erről hatalmas hűtőberendezések gondoskodnak majd. A magokat tároló kamrákat egy méter
vastag, megerősített betonfalak, légkamrák és nyomásálló ajtók védik. De ez csak túlbiztosítás: a
lehetséges időjárási változásokat elemezve megállapították, hogy a magbank kétszáz év múlva
még a legpesszimistább forgatókönyv szerint is a tenger szintje fölött lesz.
Felmerülhet a kérdés, hogy eddig miért nem létesítettek hasonlót a Spitzbergákon. Nos, 1984
óta működik egy magtároló a szigetcsoporton, de korábban nem merték megkockáztatni egy
ilyen nagy magbank építését, mert ahhoz a Szovjetunió is könnyen hozzáférhetett volna.
– Megírhatjuk a holnapi számban, hogy a magbankban filmeztek? – türelmetlenkedett a
kolléga.
– Meg. De nem baj, hogy nem igaz?
– Akkor meg miért mentek? – Jövő héten elárulom. Szia! A taxi lefékezett Ferihegyen.

Oslo

Andrással és Jánossal végigbeszélgettük a háromórás utat, s bár Oslóból már-már sci-fibe

illőnek tűnt a budapesti 25 fokos tavasz, ha fázósan is, de jókedvűen sétáltunk be – tíz hatalmas
csomagunkkal – a világ talán egyetlen fából épült repülőterére. Később, a méregdrága, de igen
középszerű szállodából feltárcsáztuk a norvégiai magyar nagykövetet, dr. Krausz Györgyöt,
akivel már korábban egyeztettünk egy interjúidőpontot. A 450 ezres norvég főváros egyik
hangulatos éttermének teraszán adtunk egymásnak randevút.
– Hogy tetszik Oslo? – mosolygott ránk a lezser eleganciával öltözködő nagykövet.
– Pest után? – vetettem föl a fejem. – Olyan, mintha kacsazsíron sütött rántotta után roston
sült lazacszeletet szolgálnának föl zsenge fűszerparféval a tetején.
– Találó hasonlat – kacagott Krausz úr. – És melyiket választaná?
– A lazaccal, azt hiszem, nyernék tíz életévet – tűnődtem el a kérdésen. – Ám kétlem, hogy
csillapítaná mardosó éhségünket.
 „Ez egy elfelejtett, de máig érvényes történelmi paktum. Nincs róla tudomásom, hogy az
elmúlt nyolc évtizedben magyar állampolgár élt volna a nekünk járó jogokkal. Szerintem
önök lesznek az elsők, úgyhogy sok sikert!” – biztatott minket az oslói magyar nagykövet,
Krausz György.

– Ó, bocsássanak meg, bizonyára ennének valamit – kínálta az étlapot a nagykövet, de

beértük egy kávéval. Míg elkészült a fekete, Krausz úr egészen különleges információkat osztott
meg velünk. – Tudták, hogy Norvégiában sokkal többen ismerik a Spitzbergák-egyezményt,
mint odahaza? Persze ez nem is csoda, hiszen Trianon árnyékában a magyaroknál
tulajdonképpen teljesen feledésbe merült a paktum. Nincs tudomásom arról, hogy az elmúlt
nyolc évtizedben magyar állampolgár élt volna azokkal a jogaival, amelyeket az egyezmény
biztosít honfitársaink számára. Mondjuk, nem gondolnám, hogy úgy egyébként nagy tömegek
maradtak le a Svalbardra településről. A magyaroknak alig elviselhető az a klíma. Apropó,
hoztak meleg ruhát?
Bólintottunk.
– Akkor jó. Bár most még enyhébb időre számíthatnak, hiszen mindjárt itt a nyár. Azért
pamutzokni, csizma, szélálló dzseki és nadrág nélkül ilyenkor sem érdemes a Jégszigetre
látogatni. Különösen, ha expedícióra készül az ember! – hunyorgott biztatóan. A magyar bázis
alapítására célzott, s miután kihozták a kávét, még megjegyezte: – Remélem, elolvasták az
idevonatkozó szakirodalmat!

A sarkvidék hősei

Valóban jelentős irodalom szól a hó birodalmáról, hiszen már az 1800-as évek végén nagy
kaland volt minél északabbra eljutni, sőt a National Geographic Society első elnöke, Gardiner
Greene Hubbard a földrajzi társaság 1891-es gyűlésén átadta Robert Edwin Pearynek az
amerikai lobogót, és így szólt hozzá: – Fogja ezt a zászlót, és tűzze ki, amilyen messze csak
tudja, odafenn északon!
Hogy a kalandvágyó Peary meddig vitte valójában a zászlót, arról ma is találgatások folynak,
de számos próbálkozás után, túl az ötödik X-en, nyolc lefagyott és emiatt amputált lábujjai,
1909. április 6-án végre valóban nagyon közeljutott a sarki pólushoz. Ami biztos: szánhajtójával,
Matthew Hensonnal és négy eszkimóval együtt 210 kilométerre bizonyíthatóan megközelítette a
pólust. A többit vagy elhisszük Pearynek, vagy nem.
Minden idők legmerészebb északi-sarki expedíciója mégsem Peary, hanem a látnoki
képességű norvég, Fridtjof Nansen nevéhez fűződik. Nansen sekély merülésű, lekerekített
gerincű hajót terveztetett, hogy a hajótest nehogy beragadjon a jégtáblák közé, mint Bruszilov
Szent Annája, a Kara-tengeren, vagy Shackleton Endurance-sza, a déli-sarki Weddel-tengerbe. A
norvég kifejezetten arra játszott, hogy speciális építésű Farmjával belefagyjon az északi
jégmezőkbe. Igen ám, de bölcsességének köszönhetően a záródó jégtáblák nem
összeroppantották, hanem feltolták a hajótestet, így a Farm gerince a jég fölé emelkedett.
Másfél évig sodródott a jégtáblákba fagyva északnyugat felé, mígnem Nansen megelégelte a
dolgot, és másodmagával sílécen nekivágott az Északi-sarknak. Végül a változékony déli
áramlatok meghiúsították terveiket, de a Spitzbergák felé vették az irányt, és rövidesen felvette
őket egy hajó. A Farm pedig, épp ahogy Nansen eltervezte, addig sodródott a jéggel, amíg el
nem érte az Atlanti-óceánt.
Nansen tanulságos úti beszámolója, az Éjben és jégben afféle biblia lett a kalandorvágytól
fűtött sarkkutatók számára. Albanov, az orosz Szent Anna navigációs kapitánya is izgalommal
forgatta az írást, s Nansen tapasztalataira is hagyatkozott, amikor – másfél éves jégfogság után –
1914 áprilisában, tíz társával együtt, engedélyt kért Bruszilov kapitánytól a távozásra. Maguk
eszkábálta szánokkal és kajakokkal keltek útra. Ahol jég fedte a tengert, ott csúsztak, ahol víz,
ott húztak. Döbbenetes erejű művében, A fehér halál országában című, kilencven napot felölelő
visszaemlékezésben olyan vérfagyasztó perceket örökít meg, mint amikor rozmárok vadásznak
rájuk és beszakad alattuk a jég, vagy amikor, miután már csak ketten vannak életben a csapatból,
Albanov és Konrad egy kétszemélyes hálózsákban húzzák meg magukat, de széthasad alattuk a
jéghegy, és mozdíthatatlan végtagokkal a tengerbe zuhannak.
Olvastam Albanov könyvét. Számomra a legizgalmasabb pillanat az volt, amikor a 380
kilométeres önvonszolás egyik legnehezebb szakaszánál a tisztnek el kellett döntenie, hogy
vajon merre esik tőlük a Spitzbergák, és merre a Ferenc József-föld. Mérőműszer nélkül is
keletre gyanította a Ferenc József-földet, és ez volt a szerencséje: máskülönben újra a végtelen
víz felé indultak volna a szárazföld helyett.
A Spitzbergák, amely három nagyobb és rengeteg kisebb szigetből áll, ugyancsak a
tizenkilencedik és a huszadik század fordulója környékén vált rendkívül felkapott hellyé.
Akkoriban azonban még nem a turisták, hanem a felfedezők körében. Az egyik legelső és talán
legabszurdabb véget ért kísérlet a svéd Salomon Andrée és két társa nevéhez fűződik. Ők 1897-
ben, a Spitzbergák nyugati részén egy kis szigetről felszállva próbáltak léghajóval eljutni az
Északi-sarkra, de nyomuk veszett.
Csontvázukra harminchárom évvel később találtak rá néhány száz kilométerrel odébb, a
Spitzbergák keleti csücskén. Ugyanolyan messze az Északi-sarktól, mint ahonnan elindultak!
Haláluk oka hosszú évekig rejtély maradt, a három csontváz ugyanis érintetlenül hevert az
utolsó táborhelyen, mellettük bőséges élelmiszer- és egyéb készleteket találtak a maradványok
felfedezői, felszereléseik pedig olyan jó állapotban voltak, hogy még a fényképezőgépükben
talált filmet is sikerült előhívni. A tragédia okára végül az utolsó naplóbejegyzés és az egyik
fénykép segítségével sikerült fényt deríteni. Andrée a naplójában eldicsekszik egy általa elejtett
jegesmedvével, az egyik fényképen pedig látszik is két férfi, amint diadalmasan állnak egy
jegesmedve teteme mellett. Más sarkkutatók beszámolójából tudni, hogy a vadászok az elejtett
medvék máját nyersen, megsózva fogyasztották el mint különleges csemegét. Ma már tudjuk,
hogy a medvemáj halálos dózisban tartalmazhat A-vitamint, többnyire azonban nem szokott
végzetes lenni, mert többen fogyasztják

Akiknek először sikerült a nagy kaland: megsárgult nyári fénykép a Spitzbergák első
lakóiról. A szigetvilág parányi fővárosa 1906 óta lakott település.

el. Ha viszont hárman eszik meg egy hét-nyolcszáz kilós állat máját, akkor nagy esély van a
mérgezésre.
Ejtsünk szót végül a leghíresebb sarkkutatóról, a norvég Amundsenről, aki kétszer is a
Spitzbergákról vágott neki repülővel az Északi-sark elérésének. Először majdnem odaveszett,
amikor a gépe meghibásodott a 88. szélességi kör közelében, de csodával határos módon sikerült
visszatérnie. Végül 1926-ban két társával elérte a sarkot, s csak Alaszkában zuhantak le.
Szerencséjükre azt is túlélték.
A szakértők mai álláspontja az, hogy míg Peary csak megközelítette a pólust, igazából
Amundsen volt az első ember, aki valóban áthaladt fölötte. Más kérdés, hogy míg az amerikai
szánhajóval, addig a norvég repülővel indult az Északi-sark felfedezésére. Nem kis különbség,
kérem szépen.

A félelem markában

A nagykövet úr, miután meghívott bennünket az esti, követségi Fellegi Ádám-koncertre,

felpattant a biciklijére, és elkerekezett. Egy nagykövet! Nem szirénázó fekete limuzin száguldott
át vele a városon! Egy bicikli nyergében gurult be a követségre. Na igen, így is lehet. Ez az az
ország, ahol az útkereszteződésekben – a lámpák ellenére is – mindenütt két, piros öltözékbe
bújt ember jelzi, ha a járókelők áthaladhatnak a zebrán. Ez az az ország, ahol a főváros 450
ezres lakosságából néhány száz mindig megnézi a Harald király palotája előtti őrségváltást. Ez
az az ország, ahol a vonatokon a vécék csillogóan tiszták, és ahol a csatlakozó járatok kivétel
nélkül mindig megvárják az önhibájukon kívül késő utasokat. Ez az az ország, ahol a
repülőtérről egy 200 km/órával suhanó gyorsvasút repíti a belvárosba a Norvégiába érkezőket;
ahol a metróállomásokon mindenütt szelektív hulladékgyűjtőket látni; ahol a busz kiírja, hogy
melyik állomás következik; ahol a piacon senki sem csapja be a vásárlót; ahol az éttermekben
már egyáltalán nem lehet dohányozni; ahol alkoholt vásárolni is kizárólag az arra kijelölt
boltokban lehetséges; ahol – elsősorban a fjordok földjének gazdag olajmezői miatt – az
emberek átlagjövedelme havi egymillió forint körül mozog, s bár az adók igen magasak, ezért
cserébe számunkra elképzelhetetlenül magas színvonalú szolgáltatásokat nyújt polgárainak az
állam.
Érdekesség, hogy a II. világháború után Norvégia volt a civilizált világ egyik legszegényebb
országa. Ma? A listán, ami azokat az államokat sorolja föl, amelyekben manapság a legjobb élni,
a második Izland. S hogy melyik ország az első? Úgy van: Norvégia! Míg nálunk a férfiak
várható élettartama 69 év, a norvég urak a megszületésükkor 88 évre számíthatnak.
Egy ilyen jóléti államban mindössze két dologgal lehet gond: egyrészt a nem túl kreatív
embereket megölheti a céltalanság és az unalom, másrészt a gasztronómia egy kissé
megviselheti a nyers tengeri finomságokhoz nem szokott gyomrot. Ami azt illeti, Andrással és
Jánossal mi is kissé túlbecsültük az emésztési képességünket: egy adag könnyed, félig főtt
tengerisün-belsőség és egy-egy méretesebb bőrös lazacsteak elfogyasztása után hátunkkal a
karosszéknek feszülve, az asztal szélébe kapaszkodva vártuk, míg elül kissé a háborgás a
gyomrunkban.
– Nem féltek? – szólalt meg váratlanul operatőr kollégánk.
– Mitől félnénk? – vontam meg a vállam. – Legfeljebb lesz egy rossz éjszakánk. Képzeld el,
ha a hómezőkön jönne ránk a hasmenés, hat-hét réteg ruha alatt. Mire kibontod magad…
János szeme megvillant.
– Nem a kajára gondoltam – grimaszolt rosszallóan. – Egyszerűen csak nyomaszt egy kissé,
hogy hamarosan a legészakibb ember lakta földre lépünk. Olyan… kiszolgáltatottnak érzem
majd ott magam. Láttam egyszer egy filmet, az volt a címe: A jég fogságában.
– Kösz, ne folytasd!
– Három pasas meg egy nő hegyet mászott…
– …és lezuhantak a havas mélységbe, mi?
– Annál rosszabb: beszakadt alattuk a jég, és hirtelen egy sötét, fagyott veremben találták
magukat, emberi maradványok között.
– Éljen!
– Elindultak egy járaton, ami a veremtől vezetett a hegy gyomra felé…
– …de jó…
– .. .a hőmérséklet szinte sosem emelkedett – 5 fok fölé, ezért döglött fókák zsírját használták
égetésre, melegedésre, és egy jegesmedve agyát nyalogatták, hogy túléljék az időt, amíg sikerül
kikecmeregniük a kutyaszorítóból.
– Pfuj!
– Végül elértek a hegy gyomrába, ahol mindent jégréteg borított, pedig egykor valami
világháborús katonai állomáshely volt, bedeszkázott fallal. Burjánzott az üszög meg a penész.
Nagy nehezen kiütötték a mennyezeti nyílást, és…
– És? Megmenekültek?
– Nem igazán. Abban a pillanatban beömlött a jeges tengervíz. Az elmúlt ötven évben
ugyanis a globális felmelegedés miatt a tenger körülvette a hegyet. A járat tehát végig a víz alatt
kanyargott. Szörnyű érzés, nem? Kiütsz egy fatáblát, hogy odakint végre biztosan meglátod a
napfényt, a szárazföldet, erre mit kapsz a képedbe? Jeges, sós hullámokat.
– És? Mi történt aztán?
– A bezúduló víz visszasodorta őket, végig a járaton. A távot, amit napok alatt legyűrtek,
visszafelé néhány perc alatt megtették a víz hátán.
– A végét! Mondd már a végét!
 – Egy hollywoodi filmnél ugyan mi más lehetne a vége, mint happy end? Ketten túlélték a
kalandot.
– Gondolom, az egyikük a nő volt.
– Úgy van. A nő élte túl meg a pasi, akit az elején a nő a legjobban gyűlölt, de a végére
persze…
– …beleszeretett.
– Hé, te láttad ezt a filmet?
– Nem, csak ezek mind egy kaptafára készülnek.
– A film vége az, hogy a pasas, akinek adrenalinbombákra van szüksége, elszegődik egy
bálnavadászhajóra, és ott kitanulja a szigonyozást.
– És a nő?
– Rénszarvasirhából készít téli öltözetet a hegyi vadászoknak, és jéggel hígított tengervízből
főz levest a halászoknak.
– Szép és romantikus végkifejlet: a pezsgő vérű bálnavadász és a szűccsé lett hegymászó lány
szerelme…
Hallgattunk. A nagy mókázás közepette azért volt bennünk egy kis félsz a ránk váró
kalanddal kapcsolatban. Talán nem is kicsi. Már csak néhány perc volt hátra április utolsó
napjából. Tíz óra múlva el kellett indulnunk a Jégszigetre. Fizettünk a vendéglőben, elindultunk
a csinos kis főváros sétálóutcáján. Fáradtnak éreztük magunkat, ennek ellenére nem
mondhatnám, hogy életünk legnyugodtabb éjszakáját töltöttük oslói hotelszobánkban…

Az érkezés

Repülőnk a Spitzbergák felségterülete fölé ért. Alattunk hatalmas kiterjedésű víz terült el,
úszó jégtáblák borították a felszínét. A partnál vastag jégkása torlódott össze, s együtt
emelkedett a hullámokkal le-föl. A hófehér sziget légterében jégmázfoszlányokat csapott a gép
ablakának a szél, odalent, a parti sávban hatalmas jégtömbök meredtek a magasba, mintha
védeni akarnák a Spitzbergákat valamiféle, a tenger felől fenyegető szörnyű természeti
csapástól. Már a betonon gurultunk, amikor a hangszórókon keresztül köszöntött bennünket a
pilóta: „Üdvözöljük kedves utasainkat Longyearbyenben! A városban nyári meleg fogadja
önöket, – 8 fok van.” Hurrá!
És hogy az örömöm teljes legyen, elképedésemet látva odahajolt hozzám egy sörszagú ír.
– Dublinből vagyunk, kétszer is jártunk már itt. Csak a medvéktől kell félniük! A
jegesmedvék sokkal veszélyesebbek a hidegnél? –bökött oldalba láthatóan rendkívül izgatottan,
majd néhány perc múlva már egy háromtagú turistacsoportot igyekezett az érkezőkre váró busz
felé kalauzolni a hóval borított, egyetlen
 A festői főváros, az 1600 lakosú Longyearbyen. Hiszik vagy sem, egy egyszerű kétszobás
faház itt negyvenmillió forintba kerül.

leszállópályán (nem volt könnyű dolga, mivel az éppen landoló gépre már ott vártak az út
szélén az Oslóba indulók).
Később a repülőtéri kávézóban is összeakadtam a pasassal, amint teát kortyolgatott.
– Ha nem hoztak puskát, mindenképpen béreljenek! – javasolta. – Ez a felszerelési tárgy
mindenki számára elengedhetetlen a Spitzbergákon. Igen, egy nagy kaliberű lőfegyver
megfelelő mennyiségű lőszerrel és némi hozzáértéssel, az bizony életet menthet.
Valóban, ez az egyetlen hely a világon, ahol útjelző táblák figyelmeztetnek a
jegesmedveveszélyre. Két tábla is fogadott bennünket, elhagyva a terminált. Az egyik arra
figyelmeztetett, hogy a Spitzbergák teljes egésze kiemelt természetvédelmi terület, ezért joggal
írták a figyelmeztetés alá: „Kérjük, óvja Európa utolsó érintetlen táját!”
 Vigyázat, jegesmedveveszély – az egész Spitzbergák területén. Hagyományos KRESZ-
tábla a Jégszigeten.

A másik táblán egy maci bandukolt, a következő szöveggel: „Figyelem! Jegesmedveveszély!

A várost fegyver nélkül elhagyni tilos!” A tábla egyébként eurokonform volt, pont úgy nézett ki,
mint Magyarországon a „Figyelem, szarvas… lovas kocsi… őz… traktor stb….!” KRESZ-
táblák, csak a közepén lévő állat volt számunkra szokatlan.

A Spitzbergák ura

Lássuk csak, mit kell tudnunk a környék uráról, azonkívül persze, hogy a húsa kétségkívül
ízletesebb a fókáénál, habár kellemetlen faggyúízt kap (különösen a csont melletti részek), ha
főzés után kicsit állni hagyják. A jegesmedve alapvetően nem agresszív állat, de az éhség néha
kiszámíthatatlanná teszi, ezért időről időre az emberre is rátámad. A szabályt, miszerint minden
úton lévő csoportban kell lennie legalább egy embernek, akinél van lőfegyver, az utóbbi évek
több végzetes eseménye indokolta.
A kihalástól fenyegetett jegesmedvék vadászati tilalmát 1973-ban vezették be. Néhány évvel
később történt az a nagy nemzetközi visszhangot kapott tragédia, ami fiatal túrázók egy
csoportjával esett meg. A táborukat egy kíváncsiságtól vagy éhségtől vezérelt jegesmedve
közelítette meg. Amikor észrevették, már egészen közel járt a sátrakhoz. Aki kiszúrta, azonnal
elkezdett kiabálni, hogy figyelmeztesse a többieket a veszélyre. Vesztükre. Mindenki pánikba
esve igyekezett kimászni a sátrából. A medve néhány ugrással ott termett az egyik négykézláb
kúszó fiatal srác mellett, fogait a nyakába mélyesztette, és elindult vele a tenger felé. Társai a
félelemtől földbe gyökerezett lábbal figyelték, ahogy a hatalmas termetű állat eléri a partot,
beleereszkedik a vízbe, majd kimászik az egyik közeli jégtábla tetejére. A szerencsétlenül járt
srác nem halt meg azonnal, még akkor is kapálózott és segítségért kiáltozott, amikor a
jegesmedve nekiállt szétmarcangolni. Az egyik szemtanú úgy írta le később, hogy olyan volt,
mintha egy nyilvános kivégzést nézne. Tudta, hogy az, amit lát, élete végéig kísérteni fogja,
mégis képtelen volt levenni róla a tekintetét. Mire valamelyiküknek eszébe jutott felhívni a
mentőszolgálatot, addigra a társukból már nem sok maradt. A mentőhelikopter végül csak egy
véres kart talált, meg három, sokkos állapotba került fiatal túlélőt. Ha lett volna lőfegyverük,
egy-két figyelmeztető lövéssel valószínűleg sikerült volna elriasztaniuk a medvét.
A rémes eset után jó ideig nem is történtek hasonló balesetek, mert a legtöbben emlékeztek a
fiatalok tragédiájára, és nem léptek be fegyver nélkül a jegesmedvék birodalmába. Az 1980-as
évek végén aztán két tapasztalt holland kutató esete hívta fel megint a figyelmet a mackók
jelentette veszélyre. A hollandok azt a nézetet vallották, hogy a föld, amin járnak, a jegesmedvék
birodalma, ezért helytelen volna fegyvert használni ellenük. Kutatásaikhoz építettek egy kis
fakunyhót a part mellett. Az

A Spitzbergák ura, a jegesmedve. Alapvetően nem agresszív állat, de az éhség néha

kiszámíthatatlanná teszi.

volt az elméletük, hogy ha egy medve rájuk támad, akkor egyszerűen visszabújnak a
kunyhóba, és megvárják, míg elmegy. Egy nap azonban arra lettek figyelmesek, hogy egy fiatal,
három év körüli medve a gumicsónakjukat cincálja a fogaival. Egyikük felkapott egy fáklyát, és
kirohant, hogy elkergesse. A jegesmedve azonban ahelyett, hogy elmenekült volna, nekirontott a
férfinak. Erre a másik holland is kiszaladt a kunyhóból, és megpróbálta egy másik fáklyával
elterelni a medve figyelmét. Súlyos sérüléseket szenvedett társa (a jegesmedve a combjából
egyszerűen kiharapott egy jókora darabot, mancsával pedig eltörte a kulcscsontját) nagy
nehezen visszakúszott a kunyhóba, ám a medve haragja akkor az új jövevény felé fordult. Neki a
medve karmai az oldalát tépték fel, mielőtt elérte volna a menedéket. De hiába zárták magukra a
kunyhót, a veszély még nem múlt el. Három napig ostromolta őket a jegesmedve, miközben
sikertelenül próbáltak rádión kapcsolatba lépni a legközelebbi településsel. Olyan súlyos sebeket
szereztek, hogy félő volt, mindketten belehalnak a vérveszteségbe. Végül szerencséjükre egy
közelben járó halászhajó vette a jeleiket, nagyobb teljesítményű rádiójával üzent
Longyearbyenbe, ahonnan küldtek a tudósokért egy mentőhelikoptert. A medve még a
helikopter közeledtére sem tágított, ezért a rendőröknek le kellett lőniük, hogy kórházba tudják
vinni a két holland kutatót. Mindketten túlélték az esetet, de a történet ezzel még nem ért véget.
Az egyik tudós néhány év múlva visszatért, ezúttal azonban egyedül és egy puskával felszerelve.
Holttestét hetekkel később találták meg, szétmarcangolva. Először azt hitték, a puska ellenére is
kitartott korábbi elvei mellett, miszerint jegesmedvére lőni nem helyes a saját földjén. De a
vizsgálat során kiderült, hogy akart ő tüzelni, ám nem a puskájának megfelelő típusú lőszert vitt
magával.
Néhány évvel később, 1995-ben két norvég lány érkezett a Spitzbergákra, hogy
meglátogassák egy barátjukat az UNIS-ban, a svalbardi egyetemi központban. Mivel az illető
éppen kirándulni volt, a lányok úgy döntöttek, megmásszak az onnan mindössze 400 méterre
található Plataberget. A számtalan figyelmeztető tábla és felirat ellenére teljesen fegyvertelenül
indultak útnak, bedőlve annak a népszerű tévhitnek, hogy a városok közelébe úgysem
merészkednek a jegesmedvék. Félúton észrevettek egy világos bundájú állatot, de messze volt
tőlük, és azt hitték, rénszarvas. Mire rájöttek, hogy medve, már nem volt hová szaladniuk. Az
Északi-sark szomszédságában ugyanis nem nőnek fák, gyakorlatilag semmilyen tereptárgy
nincs, ami menedéket nyújthatna egy medve elől. A lomhának tűnő ragadozó ráadásul
félelmetesen gyors, méghozzá olyannyira, hogy még egy sprinter sem versenyezhet vele. A két
lány közül az egyik kővé dermedt a rémülettől, a másik viszont futásnak eredt. A medve az
utóbbit választotta. Néhány méternyi egyenlőtlen versenyfutás után a jegesmedve rávetette
magát áldozatára, egy csapással eltörte a nyakát, és nekiállt feltépni a hasfalat, hogy
hozzáférhessen a belső szervekhez. Eközben a másik lány hanyatt-homlok rohant vissza a
városba, hogy segítséget hozzon. Amikor a mentőalakulat megérkezett, a medve még mindig
vígan lakmározott a lány húsából, így a rendőröknek le kellett lőniük. Csak amikor közelebb
értek, derült ki, hogy a „gyilkos” egy nagyon fiatal, talán egyéves, alig százötven kilós példány
volt, ami mindössze az egyötöde-hatoda egy kifejlett jegesmedve súlyának.
A legmegrázóbb történet azonban minden bizonnyal ahhoz a négytagú portugál családhoz
fűződik, amely néhány évvel ezelőtt ráunt a napfényes óceánpartra, és eljött a Spitzbergákra,
hogy kipróbálja a nomád életet. Otthon valószínűleg a Robinson Crusoe volt a bibliájuk, mert
azt tervezték, hogy csak a maguk által elejtett állatok húsából fogják fenntartani magukat. Mivel
az itt élő emlősök közül egyedül a rénszarvasra lehet vadászni, és arra is csak néhány hónapig,
úgy gondolták, egy számszeríj és jó néhány nyílvessző tökéletesen elegendő lesz fegyver
gyanánt. A szülők és a két gyerek (egy nyolc- és egy tízéves fiú) kibéreltek két hónapra egy
tudósok számára felállított fakunyhót. Az apa mindennap lelkesen elment vadászni, a
rénszarvasok azonban dörzsöltebbek voltak az egykor Robinson által levadászott élőlényeknél,
és a portugál papának egyet sem sikerült elejtenie. A két kisfiúnak szigorúan meg volt hagyva,
hogy nem mehetnek el a kunyhó közvetlen közeléből, de egy nap mégis sikerült magukra
vonniuk egy közelben ólálkodó jegesmedve figyelmét. Az anya a gyerekek kiáltozására lett
figyelmes, és kilépve a házból azt látta, hogy két fiát egy hatalmas medve üldözi. Szerencsére
vagy balszerencsére az apa is épp akkor érkezett haza az újabb sikertelen vadászatból, és úgy
érezhette, eljött az ideje a számszeríj használatának. A medve már majdnem utolérte a kisebbik
gyereket, amikor meghúzta a ravaszt. Talán a távolság, talán a stresszhelyzet miatt, de elvétette a
célt, és a saját fiát találta el a nyíllal. A gyerek felbukott, a medve pedig túlszaladt rajta, de mire
a másik fiút utolérte volna, már ott volt az anya, aki az útját állta. A gyerek beszaladt a
kunyhóba, a felbőszült medve pedig az anyára vetette magát. Az apa sokkos állapotban rohant
feléjük, hogy segítsen, több nyilat azonban már nem mert kilőni, érthető okokból. A végeredmény:
az anya meghalt, a kisebbik fiú életveszélyesen megsérült, a nagyobbik srác és az apa pedig
tehetetlenül nézték végig, amint a medve előbb letépi az anya fejét, majd elfogyasztja a
legízletesebb csemegéket: a szívet és a májat.
Hát ennyit a világ egyik legnagyobb ragadozójáról, a jóságos jegesmaciról. És ha ehhez még
azt is hozzáveszem, hogy a mi expedíciónk nem egy hagyományos turistaút, hogy előre
láthatóan mások által be nem járt völgyeken keresztül haladunk majd a hómobilokkal… Szóval,
mi tagadás, volt bennünk egy kis félsz…

Az első benyomások

Nemigen van mit szépíteni a szálláson: az ágyakon kívül az egész bútorzat egy székből, egy
almáriumból és egy nagy tölgyfa szekrényből állt. Volt egy közös étkező is, kissé rideg és
barátságtalan, de egy konyakos teára azért leültünk Andrással és Jánossal. Néhány korty után
megeredt a nyelvünk. János elmesélte, hogyan ismerkedett meg kubai forgatása során a későbbi
feleségével, Maricával, illetve miként vette föl (a neje után) a Valdes nevet, és nyitott utazási
irodát az asszonnyal. András pedig arról beszélt, hogy egykor nagy motoros volt, de miután
rövid időn belül két kedves kollégánkat is elveszítettük motorbalesetben (Tuba Sanyi, a
gyártásvezetőnk elvétett egy kanyart, amikor a törökbálinti petárdagyár-baleset után próbálta
meg minél gyorsabban a stúdióba juttatni a friss felvételeket; a Napló hangjaként megismert
Lázár Sanyit pedig egyszerűen elkaszálta egy szabálytalanul közlekedő kocsi), gondolkodás
nélkül letette a motorját. Aztán a fiairól mesélt, akikért az életét adná, és elérzékenyülten
szorította magához a plüss jegesmacit, amit még Oslóban vásárolt Peti fiának, és amit képes volt
végighurcolni a Spitzbergákon.
Másnap két fix programunk volt. Először a kormányzóhoz kellett ellátogatnunk, aztán együtt
ebédeltünk Gaiddel.
Kesztyű, sapka, bundabugyi, sál, fülvédő és sok-sok zsebkendő – így indultunk neki az
utcáknak. A bakancsok nyomán
 Első séta a városban, úttalan utakon… Egymás után süppedtünk bele a hóba.

letaposott hó az utak mellett combig ért. Sőt! Nem volt tanácsos letévedni a „járt ösvényről”,
mert akár nyakig is belesüllyedhetett az ember a hóba. Mint történt ez Sváby kolléga úrral is, aki
egy rossz lépés után hirtelen eltűnt mellőlünk, és egy pillanatig komolyan nem tudtuk, hol
keressük. Csak amikor meghallottuk a lábunk mellől a nyöszörgését, akkor tudatosult bennünk,
hogy egész egyszerűen elsüllyedt. Pedig reggel, miközben a féltucatnyi ruharéteget öltögettük
magunkra, még meg is jegyezte, hogy számára a legrémisztőbb halál minden bizonnyal az
volna, ha egyszer csak elsüllyedne a hóban, úgy tíz méter mélyre, ahonnan nincs menekvés.
A Spitzbergákon erre nagyobb esélye volt, mint a Föld bármely más, emberlakta területén.
De csakis a saját hibájából következhetett volna be a tragédia. A város útjain nem fenyegetett
veszély. Éppen erről beszélgettünk, amikor nekem is sikerült a produkció,
egyik pillanatban még Andrásnak meséltem, aztán zsupsz… már csak a számat, orromat és
fülemet csurig megtöltő jéghideg hókására emlékszem.
Longyearbyen az első bánya alapítójáról kapta a nevét, még az 1900-as évek elején. A II.
világháború kitörésekor a bányászatot felfüggesztették, 1941-ben pedig a lakosokat
kitelepítették. A németek azonban semmit sem bíztak a véletlenre, 1943-ban porig bombázták a
bányalétesítményeket, az egyik felgyújtott tárnát csak 1960-ban sikerült végleg eloltani. A
háború befejeztével több bányát is nyitottak, mert a szigeteken értékes feketekőszén-lelőhelyek
voltak, de ezek többsége mára kimerült. A szovjet jelenlét végig nagyon markáns volt, és bár
kétségtelen, hogy Murmanszkba vagy Arhangelszkbe egyszerűbb volt a Spitzbergákról szállítani
a szenet, mint Donyecből, mint már említettem, sokan arra gyanakszanak, hogy a bányászat csak
a fedőtevékenysége volt azoknak az oroszoknak, akik valószínűleg egyfajta stratégiai
kémközpontot üzemeltettek a Jégszigeten. A sziget norvégjai szerint egyébként ma sincs minden
teljesen rendben Barensburgban. Erről hamarosan személyesen is meggyőződhetünk…
 Longyearbyen főutcája. Van itt minden, amire szükség van: posta, ruházati bolt és
kocsma.

Amikor megérkeztünk Longyearbyenbe, arra számítottunk, hogy egy lepukkant kis

bányászváros vár ránk. Ehhez képest egy kifejezetten decens norvég kisváros tárult a szemünk
elé, ahol a Skandináviára oly jellemző színes faházak, továbbá iskola, bank, szupermarket,
futballpálya, szálloda, múzeum és kedves helybéliek fogadtak. Az ezerhatszáz lelket számláló
Longyearbyen ugyanolyan, mint bármely más norvég kisváros, eltekintve attól, hogy ritkán
kúszik fagypont fölé a hőmérő higanyszála (a település legöregebb lakója állítólag emlékszik
arra, hogy egyszer, nagyon régen, valamikor augusztusban +24 °C-ot mértek, de ezen még a
helybéliek is csak mosolyognak). Ami különösen veszélyessé teszi a Spitzbergákon való
közlekedést – a medvék mellett –, az az infrastruktúra teljes hiánya. A településeket elhagyva
semmi nincs, ami a civilizációra emlékeztetne. Se utak, se segélykérő telefonok, se szállodák,
semmi, csak az érintetlen jégmezők. Egy-egy fakunyhóra véletlenszerűen rábukkanhat az ember,
de azok általában gondosan le vannak zárva, hogy se turista, se jegesmedve ne tudjon hozzájuk
férni. Egészen más dolog úgy nekivágni a – 30 °C-os hidegnek, ha csak egyik fűtött helytől a
másikig megy az ember. Európában, a civilizált világban gyakorlatilag még a hajléktalanokat
sem fenyegeti a fagyhalál. Ott vannak a pályaudvarok, a plazák, a metróaluljárók. A
Spitzbergákon viszont csak hegyek, völgyek, gleccserek, hó és fagy mindenfelé. Ott nem úgy
működnek a dolgok, hogy ha elkezd fázni a kezem, akkor betérek valahová, amíg meg nem
melegszik. Ha három órája haladunk, és fázom, az azt jelenti, hogy még legalább három óra,
mire visszafordulva újra meleg helyre érek.

A kormányzó

Az aprócska településen viszonylag könnyű volt megtalálni Per Sefland úr kormányzói

rezidenciáját. Elégnek bizonyult egyetlen hórolleres hölgy útbaigazítása, és öt perc múlva már a
hivatal ajtaján kopogtattunk. Apropó, hóroller: ha a Spitzbergákra tévedne a kedves olvasó, nem
árt tudni, hogy errefelé este tíz óra után a hóroller és a hómobil használata szigorúan tilos!
A földszintes, egyszerű épületben kedvesen fogadott bennünket a recepciós. Már
tájékoztatták a jövetelünkről. Megkért, hogy vegyük le a cipőnket, és foglaljunk helyet a
váróteremben. Kissé megrökönyödve bár, de engedelmeskedtünk. Közben észrevettük, hogy –
bizonyára elkerülendő, hogy a hölgyek és az urak szanaszét hordják a latyakot – a hivatal összes
dolgozója zokniban flangál: a titkárnő, a recepciós, az asszisztens, a főtisztviselő, egyszóval
mindenki. Kivéve magát a nagy embert, Sefland urat. Ő ugyanis a saját cipőjében fogadott
bennünket, amikor néhány percnyi várakozás után készséges levelezőtársam, Haga asszony
bevezetett hozzá bennünket. Az irodája falán Harald király és neje, a királyné képe lógott. Az
arcán pedig hűvös mosoly honolt.
– Üdvözlöm önöket itthon! – tárta szélesre a karját a kézfogás után a magas, szikár, ötven év
körüli kormányzó. – Mivel kínálhatom meg az urakat?
Mielőtt bármivel is megkínálhatott volna, András átadta azt a díszdobozos Spitzbergák-Napló
Barátság Emlékérmet, amit még otthon készíttetett el a titkárnője, Eszter (ezt a
„gerillamarketinget” Villám Gézától tanulta el, aki raliszervezőként mindenkinek vitt valamilyen
ajándékot a Szaharába, így aztán az összes kapu megnyílt előtte). Az emlékérem mellé egy üveg
bikavért és egy csodálatos kiállítású Magyarország-albumot is kapott tőlünk Sysselmannen Per
Sefland, akinek a stílusa – talán épp a megható ajándékoknak köszönhetően – egy szempillantás
alatt átcsapott a hivatalos udvariasságból meleg barátságosságba, egy aranyszínű kulccsal
kinyitotta az egyik szekrényt, és kivett egyet a négy még meglévő, eredeti Spitzbergák-
egyezményből. Nyeltünk egy nagyot, óvatosan érintettük meg ujjbegyünkkel a megsárgult
lapokat.
– Uraim, Magyarország aláírta a Spitzbergák-egyezményt, és én szívesen látom önöket! –
mosolygott kiterítve az okiratot. – Lehetnek egyszerű turisták, üzletemberek vagy éppen kétkezi

„Uraim, önöket a szigeten pontosan ugyanolyan jogok illetik meg, mint engem” – adott
felvilágosítást Sefland úr, a Jégsziget kormányzója.
 munkások: önöket a szigeten pontosan ugyanazok a jogok illetik meg, mint engem.
Aztán egy nehéz magyar szót igyekezett kiejteni, gondolom, már hetek óta készült a
produkcióra: HON-FOG-LA-LÁS! És meghajolt előttünk, mintha elismerését akarná kifejezni,
amiért végre elportyáztunk a messzi havas magyar földekre. Még csak ízlelgettük az
expedíciónkra használt, kissé pátoszos kifejezést, amikor a kormányzó már hangot is adott
meglódult fantáziájának.
– Ha úgy gondolják, akár házasodhatnak is a Spitzbergákon – szóltak lelkesítő szavai –,
gyönyörű kis protestáns templomunk van erre a célra.
– Köszönjük, már mindhárman túl vagyunk rajta! – hárítottuk el a különös ajánlatot.
– Vagy születhetne itt a kisgyermekük – folytatta Sefland úr. – Ma még csak egyetlen kislány
van, aki a Spitzbergákon látta meg a napvilágot. A nyolcadik hónapban lévő kismamákat
átszállítjuk a nyolcvanezres Tromsöbe, hogy ott szüljenek. De ez a gyermek a hetedik hónapban
megszületett! A kicsi ma már óvodás, és bár akkor ő volt a sziget sztárja, és képeslapot adtunk ki
a portréjával, egy ideje mindenki a követőit várja. Sajnos azonban a várandós anyukák egytől
egyig Norvégiába utaznak szülni. Önöket nem érdekelné valami ilyesmi?
A fejünk ingatásával jeleztük vendéglátónknak, hogy a dolog jelen pillanatban nem igazán
aktuális. Ám ő nem adta föl.
– Van egy meghitt kis temetőnk is… – próbálkozott könnyedén, mintha csak a világ
legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki a Spitzbergákon kíván temetkezni. – Szigetünk
1906 óta lakott, s az elmúlt 101 évben mindössze 28 embert temettek a Jégsziget földjébe.
Gyorsan másra tereltük a szót. A svalbardi életről kérdeztük, újságról, orvosi ellátásról és az
ingatlanárakról. Megtudtuk, hogy hetenként egyszer, kétszáz példányban jelenik meg a helyi
lap, a Spitzbergák Híradó. Azt is elmondta a kormányzó, hogy három orvos dolgozik a szigeten:
egy fogorvos, egy sebész és egy általános orvos. A komolyabb beavatkozásokra Norvégiába
küldik a pácienseket. Én mondjuk mindjárt egy szívkoszorúér-műtétre akartam jelentkezni,
amikor meghallottam, hogy mit kérnek egy egyszerű, földszintes házikóért Longyearbyenben. A
legolcsóbb lakás negyvenmillió forintot kóstál.
Aztán arról érdeklődtünk, hogy amennyiben valóban megalapítunk egy magyar bázist, azt
hivatalosan is elfogadja-e majd a kormányzóság. Olyannyira, felelte vendéglátónk, hogy azon
nyomban be is jegyzik a sziget térképére.
– Sefland úr – kérdeztük végül. – Szeret itt élni?
A kormányzó elgondolkodott. Aztán nagyot sóhajtott, és így válaszolt:
– Határozottan. Bár meg kell mondanom, az örökös hideg és a hosszú téli sötétség kissé
depresszióssá teheti az embert. Ám egy kormányzó mégsem vidíthatja föl magát egy
kocsmában!

„Egészségedre!”

Sefland úr szavai hamarosan számunkra is értelmet nyertek: a líbiai gyrosárus (hogy került
ide, a világ végére?!) mellett üzemelő kocsma dugig tele volt bányászokkal, és nem mondhatni,
hogy csínján bántak volna az urak a szeszekkel. Jens bácsi ivója állítólag a világ harmadik
legnagyobb szeszesital-készletével rendelkezett. Ami engem illet, nemigen hiszek ezekben a
legekben, de akadt már, hogy a hitetlenségem miatt csúnyán megütöttem a bokám. Emlékszem,
egyszer Belgiumban betértem a világ legnagyobb sörházának kikiáltott vendéglátó-ipari
egységbe, amely azzal reklámozta magát, hogy nincs olyan sör a földön, amit a pincérek ne
tudnának felszolgálni. Az útitársaim mindjárt rendeltek egy kínai Csin-Taót meg egy kongói
Krokodil sört, de én nem adtam ilyen könnyen.
– Egy üveg Szalon sört legyen kedves! – somolyogtam a pincérnek cselesen, aki kedvesen
meghajolt, és eltűnt valahol hátul. Két perc múlva ismét megjelent, tálcáján egy üveg Szalon
sörrel. Tudják, mennyit fizettem ezért a magyar „különlegességért”? Nyolcezer-ötszáz forintot!
Ha jól emlékszem, akkoriban idehaza 86 forintért vesztegettek egy korsó Szalont a jobb
csellókban. Nem beszélve arról, hogy Pécsen éppen a sörgyár utcájában lakom, így különösen
izgalmas volt számomra nyolcezer-ötszázért inni egy üveggel abból az italból, amit éppen a
szomszédomban készítenek.
Nos, Jens bácsinál negyvenezer forintot kértek négy cent kiváló konyakért, de mi csak egy
teát kértünk, tulajdonképpen csak melegedni tértünk be a – 14 fokos késő tavaszból. Igen ám, de
néhány perc múltán a lapockámban kötött ki a könyökével egy enyhén szólva kapatos, Björn
nevezetű, rozmárbajszú testes bányász, aki mindjárt azután, hogy bocsánatot kért az illetlensége
miatt, mindenáron beszédbe akart elegyedni velem.
– Tetszel neki! – súgta kacsintva a fülembe Sváby, és biztatóan biccentett, hogy talán
összejöhet még ma nekem valami.
– Kösz, de nem! – morogtam, és elképzeltem, mi lakozhat egy olyan tenyeres-talpas bányász
szívében, aki esetleg évek óta nem ölelt asszonyt. De hamar kiderült: Björn szándékai
tisztességesek. Egyszerűen csak egy új barátot akart találni, és amint meglátott engem, a
hozzájuk, bányászokhoz képest kákabélű palit, mindjárt a hóna alá kapott.
– Gyere! – bőgte angolul, mert az azért tudatosult benne, hogy nem norvég vagyok. – Igyál
velem, barátom! Honnan jöttél?
– Magyarországról.
– Micsoda? Akkor: egezsegerrel!
– Hogyan? Ja, hogy egészségedre! Kösz!
Azzal felhajtottam a teámat. Ezt enyhén szólva nem nézte jó szemmel. Én azonban csak
akkor döbbentem rá, hogy a világ végén az anyanyelvemen szólt hozzám egy szénbányász,
miután letettem a poharamat.
– Na várj csak! – kapaszkodtam Björnbe. – Ki tanította neked ezt a kifejezést?
– Egy magyar.
– Itt, a Spitzbergákon?
– Persze, a Michel. Michel Győri, így hívják.
Azonnal lefagyott az arcomról a mosoly. Mondjuk ez errefelé nem volt nagy csoda, mivel a
kocsmában se lehetett több 10 foknál. A torkomban dobogott a szívem.
– Oké, Björn, akkor most mesélj nekem erről a Michelről.
– Mit meséljek róla? Ő is a bányában dolgozik.
– Mióta?
– Tizenöt éve. Mint mi. Idejött, mert itt nincs kosz, itt nincs stressz.
– Björn, el tudnál intézni vele egy találkát?
Igyekeztem visszafogni az izgalmamat, de a pasas így is észrevehetett valamit, mert
gyanakodva fürkészte az arcomat. Egy idő után a kocsmai telefonhoz ment, és miután
feltárcsázott egy számot, norvégul kezdett hadarni. Egyszer csak odafordult hozzám:
– Michel kérdezi, hogy miért akarsz vele találkozni.
– Egy magyar tévének forgatunk, és fantasztikus, hogy még itt is van egy magyar!
Rövid eszmecsere után Björn letette a kagylót, hozzám lépett és hátba vágott.
– Na, írd föl a címet. Aztán vigyázz Michellel, mert fura fiú. Amolyan magának való. Mint
egy remete. Vagy mint egy tömeggyilkos.. . – vihogta elégedetten, majd gyorsan hozzátette,
hogy most aztán nem úszhatjuk meg azt a bizonyos sörözést. Hát, nem is úsztuk meg.
Pár órával később, némi bóklászás után megtaláltuk Michel Győri nem túl tágas, nem túl
kényelmes és nem túl barátságos lakását. Ő maga azonban készségesen nyilatkozott nekünk a
múltról, és egyáltalán nem látszott tömeggyilkosnak, bár a falán lógott egy dupla csövű
Remington, lent, a falhoz támasztva pedig egy kifent antik jatagán hevert. Nagy kérdés persze,
hogy mégis mire használható egy frissen élesített jatagán a Jégszigeteken…
– Mihály vagyok, jó napot, köszönöm szépen – lökte ki egy szuszra a negyven év körüli, halk
szavú férfi, és ezzel tulajdonképpen mindent el is mondott, ami az apjától rá maradt.

A Jégsziget egyetlen magyarja. Győri Mihály személye a megdönthetetlen bizonyíték

arra, hogy a magyar ember a jég hátán is megél.

Merthogy az apja volt az, aki elhagyta Magyarországot 1956-ban. Rövidesen néhány fénykép
is előkerült Győri Imre Jenő ötvenhatos forradalmárról, aki Norvégiában lelt új hazára, és
norvég nőt vett feleségül. Ebből a frigyből született Mihály, aki, bár a bánya mellett nem sok
szabadideje maradt, a közelmúltban elkezdett magyarul tanulni egy internetes
nyelvtanfolyamon.
– Szeretnék egy kicsit többet tudni a másik énemről, a magyar gyökereimről – magyarázta.
Aztán még hozzátette: – Apám kemény ember volt. Művész. Oslóba emigrált a magyar
forradalom idején.
Michel azonban nemcsak a magyarságát kereste, de önmagát is. Az elmondása alapján
tekintélyelvű, kissé erőszakos apa képe egy életen át üldözi a Spitzbergákra „menekült” férfit,
aki a hó birodalmában igyekszik meglelni a lelki nyugalmat. És bár ma is élnek rokonai
Budapesten, nem ismeri őket. Talán egyszer, mondta, eljön Budapestre.
Mindent összevetve rokonszenves pasasnak tűnt a Spitzbergák magyar szénbányásza. Csak
az a jatagán, azt tudnám feledni…

A rozmár

Visszaindultunk a kocsmához, s útközben arról csevegtünk Andrással és Jánossal, hogy

milyen igaz a mondás: a magyar a jég hátán is megél. Meg arról, hogy tényleg nem túlzás, amit
sokan állítanak: a Föld minden pontján találni magyart. Én magam is találkoztam már
magyarokkal a dél-amerikai őserdőkben, a Góbi sivatagban, Tatárföldön (ugye emlékeznek?), de
létezik Alaszkai Magyarok Szövetsége, vannak brazíliai magyar egyesületek (nem is kevés), sőt
Dél-afrikai Magyar Szövetség is (amelynek a tiszteletbeli elnöke szintén egy „ötvenhatos”
menekült).
Ide tartozik még: odahaza, a Spitzbergák-film levetítése után nyolcan is jelezték a Napló
stábjának, hogy Győri Mihály az ő rokonuk. Istenem, még ma is milyen sok magyar álmodozik
arról, hogy egyszer magához szoríthatja idegenbe szakadt hozzátartozóját!
Visszaérve Jens bácsihoz, Björnt már egészen virágos kedvében találtuk. Jöjjön egy kis
magyarázat a mértéktelen vedelésre! A Spitzbergák állandó lakosainak többsége norvég és
orosz. A skandináv országokban hagyományosan sok alkohol fogy, egy olyan vidéken pedig,
ahol fél évig tart az éjszaka, egyértelműen nagyobb a kísértés egy kis szíverősítőre. A norvég
kormány, hogy elkerülje a teljes lakosság alkoholistává válását, bevezette, hogy a sziget norvég
településeken élő lakosai csak meghatározott mennyiségű alkoholt vásárolhatnak havonta. A
szigetcsoportra látogatók pedig fejenként maximum egy üveg töményét, egy üveg bort és egy
üveg sört hozhatnak magukkal. Ez olyan elenyésző mennyiség, hogy nem fenyegeti a rendszert.
Na de a kocsma bezzeg hangos! „A legények kurjongatnak, szinte reng belé az ablak.. . Jens
bácsinál nincs fejadag, nincs tiltás!
Björn eldadogta, hogy amint Mihály, úgy ő is délutános, ezért a délelőttöt Jens bácsinál tölti.
Volt gyerekszobánk, úgyhogy nem firtattuk, hogy ilyen elázott állapotban ugyan mégis milyen
teljesítményre számíthat majd tőle a helyi bányatársaság. Legyen ez Björn és a munkaadója
baja.
A svéd rozmár, ahogy a cimborái nevezték, újra megszeretgetett, s miután sikerült
kiszabadulnom halálos öleléséből, szinte sírva bömbölte:
– Ne félj a rozmártól, nagyon barátságos állat!
És milyen nagy is, tettem hozzá gondolatban. De Björnnek valójában igaza volt: a rozmárok
az emberre szinte veszélytelenek.
Az egyetlen, Spitzbergákról íródott könyvben olvastam, hogy a jegesmedve és a rénszarvas
mellett más emlősök is élnek a szigeten: sarki róka, különböző fókafajok és persze a rozmár. A
sarki róka természeténél fogva kerüli az embert, ha mégis szelídnek tűnő példánnyal
találkozunk, akkor annak csak egy magyarázata lehet: veszettség. Talán nem mindenki tudja,
hogy a veszettség gyógyíthatatlan betegség. Akin egyszer jelentkeznek bizonyos tünetek, az
megrendelheti a koporsót, a történelem folyamán eddig még egyetlen embernek sem sikerült
kigyógyulnia belőle. Szörnyű halálnem: a beteget állandó szomjúság gyötri, de a víznek még a
látványától is görcsös rohamokat kap.
A rozmár a maga kéttonnás testével szintén nem veszélytelen élőlény. Olyannyira nem az,
hogy még a jegesmedvék is kizárólag végső elkeseredésükben merik megtámadni, de akkor is
csak a kisebb példányokat. A rozmárok agresszívabb állatok, mint a jegesmedvék, mivel
azonban a szárazföldön elég nehézkesen mozognak, az embert nemigen bántják. Föltéve persze,
ha nem háborgatják őket.
– Én is ilyen vagyok! – hörögte Björn. – Ha békén hagynak, nem durvulok.
Azzal elmesélt egy történetet az egyetlen, Spitzbergákon megesett, emberéletet követelő
rozmártámadásról. Egy elszánt természetfotós és az asszisztense mindenáron lencsevégre akart
kapni egy rozmárt a víz alól. Vízre szálltak egy gumicsónakban, és a rozmárok napozóhelye
közelébe eveztek. A rozmár kíváncsi állat, ezért hamarosan az egész csapat, mintegy 10-12 állat,
körbevette a csónakot. A fotós, merészen kihajolva a csónak pereme felett, a víz alá dugta
vízhatlanná tett gépét, és elkattintott néhány felvételt. Ha akkor abbahagyja, és visszaeveznek a
partra, nem történt volna semmi baj. Ám közben a rozmárok még közelebb merészkedtek, a
fotós pedig újabb képeket akart készíteni, aminek az lett a vége, hogy az egyik állat alulról
nekiment a csónaknak, és felborította. Ez elsősorban a Kongó folyóban úszkáló aligátorok
specialitása, azok ugyanis egészen nagy hajókat is képesek fölfordítani a hatalmas hátsójukkal.
Úgy látszik azonban, hogy északi kollégáik is készséggel művelnek ilyesmit, aminek
következtében a vakmerő fotós és társa a vízbe esett. Annyi eszük persze nem volt, hogy
nyugodtak maradjanak: kétségbeesetten kapálózni kezdtek, amivel azonnal felbőszíthették a
rozmárokat. Az állatok szabályos vérfürdőt rendeztek. Nem tudni, hogy éhség vezérelte-e őket
vagy pusztán önvédelemből gyilkoltak, de tény, hogy mire a bajbajutottak segítségére sietők a
helyszínre értek, a két férfi és a csónak felismerhetetlen volt.
Igyekeztem nem nagyon kapálózni hát Björn ellen, inkább meghívattam vele magunkat egy
kellemes kis bányalátogatásra. Mint mondta, ezt elsősorban a főnökével kell megbeszélnünk, de
biztatott bennünket, hogy keressük föl a délután folyamán a bányát.
Könnyes búcsút vettünk a rozmártól, és siettünk a közeli étterembe. Ott ugyanis nem mással,
mint Gaiddel volt találkozónk, aki kizárólag miattunk kelt át a jeges tengeren.

A kutató

Ismerek embereket, akik rendkívüli hatással vannak más emberekre. Mert mosolyognak.
Mert miközben beszélnek, a szemünkbe néznek. És mert amit mondanak, az felér ötévnyi
egyetemi tanulmánnyal.
A Polar Institute névre hallgató északi kutatóállomás ötven körüli igazgatója, Gaid ilyen
ember volt. Különös, sajátságos, kifejezhetetlen derű és közvetlenség sugárzott a lényéből, s ha
őt hallgattam, úgy éreztem, megbékélek a világgal, és újraéled bennem a tenni akarás.
A kutató olyan szenvedéllyel beszélt a Spitzbergákról, hogy nem lehetett nem vele lelkesedni.
Szavai felkorbácsolták az érzelmeinket, és legszívesebben azonnal önkívületben rohantunk
volna ki a hóba, hogy megmentsük a világot.
– Tudjátok, hogy most mindössze ezerháromszáz kilométerre vagytok az Északi-sarktól? –
kérdezte a tipikus északi arccal és persze szakállal megáldott, világító szőke hajú,
arisztokratikus bőrű, mélykék szemű kutató, akivel eddig csak e-mailben tartottuk a kapcsolatot.
– Jól nézzétek meg ezt a tájat, mert néhány évtized, és mindennek vége. Itt figyelhető meg a
világon a legjobban a globális felmelegedés negatív hatása.
– Mik a klímaváltozás leglátványosabb jelei? – kérdezte András.
– Például, hogy a hatalmas gleccserek kiterjedése évről évre csökken. Vagy hogy a
jégmezők egyre jobban visszahúzódnak.
 „A civilizáltnak mondott ember már teljesen kizsákmányolta Európát, ezért fontos,
hogy a Spitzbergák 96%-a még érintetlen terület” – mesélte Gaid, mi pedig ittuk minden
egyes szavát.

A hó fogságából szabaduló talaj aztán mohón szívja magába a nap melegét, tovább gyorsítva
ezzel az olvadást. Az állatok is egyre nehezebben találnak táplálékra, ezért támadnak mind
gyakrabban magányos kirándulókra. A jegesmedvék már Longyearbyen határáig
elmerészkednek! Pusztul a halállomány, a felmelegedő fjordok és az elolvadó jéghegyek
árnyékában egyre csak tizedelődnek a rozmárcsapatok. Amikor huszonöt éve idejöttem kutatni,
itt még mindent jég borított. Most nézzetek körül: itt-ott már kibukik a fekete föld, néhol egész
földsávok tarkítják az egykor végtelen hómezőt. Eltűntek a környékbeli tengerekből az
élőlények. A nagy olajvállalatok persze azt lesik, hogy milyen új olaj- és gázlelőhelyek
bukkannak föl a felmelegedés miatti gleccser-visszahúzódás nyomán. De mi ott a Ny Alesund-i
kutatóállomáson mindenkinél jobban látjuk, hogy tragikus kimenetelű klímaváltozás
tapasztalható. Láttunk már megfulladni jegesmedvét, amikor a jégtakaró olvadását látva úszva
igyekezett újabb, a tengeren úszó jégtáblákat keresni. De nem talált, és ott pusztult el a vízben. A
sarkvidéki állatok természetes élettere a jég. Ha az elolvad, akkor mehetünk az állatkertekbe
fókákat meg jegesmedvéket nézni.
– Mi a vége? Mármint a globális felmelegedésnek? – fürkészte beszélgetőtársunk tekintetét
András.
Gaid örök optimizmusa most egy kicsit megbicsaklott. Üveges tekintettel nézett maga elé, de
nem akart ránk ijeszteni.
– Ha vissza nem is fordítható a folyamat, de talán elodázható – mondta őszinte
reménykedéssel. – A vége persze az lesz, hogy a hatalmassá puffadó nap felperzseli a
bolygónkat. De ez csak évmilliárdok múlva esedékes. Ám addig is meg kell küzdenünk az egyre
nagyobb meleggel. S bizony ma már nehéz a felmelegedés ellen tennünk, mert a folyamat
öngerjesztővé vált. Gondoljatok bele, az óceánok felszíne, úgy 15-20 méteres mélységig egy
egész fokkal fölmelegedett az elmúlt ötven évben! A hőmérséklet növekedésével fokozódott az
óceánok párolgása, és a vízgőz nagyobb koncentrációban fordul elő a légkörben. Ez tovább
erősíti az üvegházhatást.
Elképedve ringtunk a székünkön előre-hátra, pedig mi magunk is tisztában voltunk vele,
hogy valami nincs rendben a világban. A rettenetes áradások Európa-szerte, az amerikai
ítéletidők, az ismétlődő ázsiai természeti katasztrófák, az Ausztráliában sosem tapasztalt 45
fokos hőség, vagy az idén nyáron megdőlt magyar melegrekordok mind-mind Gaid szavait
igazolták. Azt meg a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a korábban csak Pécsig húzódó
mediterrán hatás ma már a Bakonyban is érezhető, s ezzel a csapadékzóna is északabbra
tolódott, amit nem tudom, hogyan vészel majd át a hegység élővilága. Tudták például, hogy a
nagy nyári meleget követő hidegrekord idején csak Magyarországon egymillió fecske pusztult
el, mert nem talált élelmet magának? A fecske ugyanis repülő rovarokkal táplálkozik, azok
viszont a dermesztő időben nem voltak sehol, így a fecskék tulajdonképpen éhen haltak.
Mondom, egymillióan.
Hol van már az egykori, 1500 évenként változó éghajlati ciklus! A légkör megnövekedett
szén-dioxid-tartalma miatt Magyarország átlaghőmérséklete egy fokkal magasabb lett az elmúlt
harminc évben! Jönnek a trópusi záporok, eltűnnek az évszakok, csökken a talajvízszintünk. És
ezt egyértelműen mi, a modern kor emberei idéztük elő.
Gaid hangjából kiérződött a fájdalom. Az aggódás a Spitzbergákért, az emberiségért.
– Ma a Földön magasabb az átlaghőmérséklet, mint kétezer éve bármikor – magyarázta. – Az
utóbbi húsz évben majdnem fél fokkal emelkedett. Ehhez korábban egy egész évszázadra volt
szükség! Bizonyára nem tudjátok, de néhány éve széthasadt az Északi-sark legnagyobb
jéghegye. A 443 négyzetkilométeres felszínű lebegő jéghegy háromezer évig állt egy helyben!
Mellette egy édesvizű tó volt, na, az a hasadással egyenesen a tengerbe ömlött. Mi az állomáson
megsirattuk a jégszirtet. Pedig hány ilyen lesz még! Az Északi- és a Déli-sark a Föld
leggyorsabban melegedő területei. Ezért is van különösen veszélyben a Spitzbergák, amely ma
még a legutolsó érintetlen terület Európában. Szinte hihetetlen, de 96%-a olyan, mint sok ezer
évvel ezelőtt. Európa minden más területét már kizsákmányolták az emberek, nem találni
érintetlen földet. Sajnos ez a szigetvilág is veszélyben van.
– Ezért filmezed folyamatosan?
– Igen, ezért is. Hogy megmaradjon az utókornak, milyen volt egykor a Spitzbergák. Az
unokáink már nem ilyennek fogják ismerni. Ez volt az oka annak is, hogy csillagászati összegért
felhúzzák a magbunkert. Annak ellenére, hogy nem vagytok oroszok, az építkezést nem
közelíthetitek meg. De mesélek róla nektek. Első ránézésre úgy fest majd, mint egy hosszú, öt
méter átmérőjű acélcső, ami mintegy kétszáz méter mélyen nyúlik be egy hegy gyomrába. Mivel
egy magfajtából ötszáz darabot tárolnak a magbankban, ezért közel másfél milliárd szem
elraktározására teszik alkalmassá. Persze vegyes érzéseim vannak a létesítménnyel
kapcsolatban. Egyfelől a biztonság illúzióját adja, hiszen ezt valóban csak nukleáris támadással
lehetne elpusztítani. Másfelől viszont, ha megtörténik a legrosszabb, és valóban globális
katasztrófa éri a földet, ugyan ki tud majd elugrani ide egy kis magért? Ennyi erővel a Mount
Everesten vagy a Mariana-árok mélyén is elhelyezhetnék a bunkert. No de ez nem az én
asztalom. Én filmezek és filmezek: így őrzöm meg a jelent a jövőnek.
Gaidet hallgatva eszembe jutott távoli ismerősöm, a Visegrádon élő Csaba bácsi, aki a bős-
nagymarosi vízi erőmű építése előtt kiment egy kis kézi kamerával, és lefilmezte a Duna-
kanyart az építkezés előtt. Hogy egykoron tudják majd az emberek, hogyan festett a környező
táj. Erőmű végül csak a szlovák oldalon lett, de a hatása könnyedén felfedezhető, ha a mostani
sivár és elrettentő területeket összehasonlítjuk a Csaba bácsi felvételein látható buja, érintetlen
Duna-parttal.
 – Néha, ha elkeseredem a rossz kutatási adatok miatt, kimegyek a tenger partjára, és
egyszerűen leheveredek a hóba – mosolygott újra Gaid. – Keresztbe fonom a karom a mellemen,
és a szürke égboltot figyelem, amelyet csak néha hasít végig egy-egy tengeri madár fehér árnya.
Aztán leengedem a karomat, és a hóba markolok. Ez az egyetlen hang, ami megtöri a végtelen
csöndet. Tartom a kezemben a kristálytiszta havat, és élvezem a nyugalmat. Amíg lehet.
Kivételesen szerencsés ember vagyok.

A bánya

Be kell vallanom, a bányával hamar végeztünk. Odalent töksötét volt és olyan hideg, hogy a
kesztyűn keresztül is átfagytak az ujjaim. Kicsit szégyelltem is magam, hogy egy pécsi
szénbányász fiaként ilyen kutya rosszul tűröm a tárnák hűvösét, de a szégyenemnél erősebb volt
a távolságtartásom. Túl sokat hallottam odahaza vízbetörésekről, sújtólégrobbanásokról…
Azért Andrásokkal együtt belebújtam egy igazi szénbányászöltözékbe, fejünkre húztuk a
vájársisakot, aztán nosza, irány a föld mélye.
A bányát, amelyben Björn is dolgozott, 1906-ban nyitották meg amerikai befektetők, ezért
aztán Amerikai Bányának is nevezik. Ezenkívül nem sok érdekességgel szolgált, hacsak nem
azzal, hogy Sváby barátom, a bányászbakancsa kikötődött cipőfűzőjének köszönhetően, egy
bődületeset zakózott. Fájt érte a szívem, mert szinte hallottam a csontjai reccsenését. Egészen
összeboronálódtunk az elmúlt napokban, és ez különösen annak a fényében volt örömteli, hogy,
mit szépítsem, eleinte kifejezetten tartottam a közös utazástól. Riporterek általában nem utaznak
együtt anyagot készíteni. Őszintén szólva, erről az oldalunkról nem is nagyon ismerjük egymást
odabent, a Naplónál. Az operatőrökkel persze más a helyzet, hiszen évek óta velük dolgozunk.
Tudjuk, melyikük használ lágy fényeket; ki az, aki gyorsan reagál a történésekre; kit lehet
bevetni veszélyesebb kalandok során; melyik kameraman alaposabb; tudjuk,

.. .és kései utódok a jelenből. Ami nem változott: a bánya mélyén – 15 fok volt.
 hogy kit vigyünk háborús övezetbe, és kivel menjünk természetet filmezni. No de hogy kivel
hogyan lehet együtt dolgozni a riporter kollégák közül? Az aztán igazán nagy lutri!
András legalább annyira háklis, mint én, de tulajdonképpen az első pillanattól kezdve
kitűnően együtt tudtunk működni. Sőt, egy ilyen többnapos utazás során számos olyan téma is
megvitatásra kerülhet az útitársak között, amelyek az otthoni rohanós mindennapokban sose
merülnének föl, így aztán óhatatlanul közelebb kerülhet az ember a kollégájához. Még akkor is,
ha az illető történetesen a főnöke.
Egy szó mint száz, szívből sajnáltam Andrást, mert tényleg nagyot tanyázott, de láthatóan
nem esett nagyobb baja. Esés előtt és után egyaránt egyetlen kérdés foglalkoztatta: ha itt, a
Spitzbergákon megéri szenet bányászni, akkor otthon, Magyarországon vajon miért nem volt
kifizetődő, s miért zárt be – egy kivételével – az összes mélyművelésű bánya?

Stick és Mari
 – Kérem a jogosítványaitokat! – utasított bennünket szelíd hangon Stick, a hómobiltúra
szervezője, amikor estefelé felkerestük. Miután odaadtuk az okmányokat, a fiatalember kedvese,
Mari fénymásolatot készített róluk. – Rendben. Holnap korán kell indulnunk.
– Nagyon? – kérdezte nyűgösen János.
– Eléggé – villant Stick szeme. – Tizenegy órát pörgetünk le a motoros szánon.
– Csak oda? – kaptam hátsófali szívinfarktust.
– Oda-vissza – nyugtatott meg Stick, némi megvetéssel a hangjában. Később bevallotta:
mindig retteg, ha gyakorlatlan utazókkal van dolga, mert ha első látásra nem is tűnik nagy
ördöngösségnek a hómobilozás, azért csúnyán rá lehet faragni erre az extrém időtöltésre. Amúgy
nem mi voltunk az elsők, akik nulla rutinnal Barentsburgba vágytunk. Mint Sticktől megtudtuk,
„vannak páran, akik látni akarják a jégbe fagyott kommunizmust”. – Oké, akkor a három
legfontosabb dolog! Egy: sose tegyétek le a lábatokat a sikló mobilról, mindig tartsátok a sínen,
különben azonnal eltörik. Kettő: sose maradjatok le a csapattól, mert könnyen lehet, hogy többé
az életben nem találunk rátok a kietlen jégmezőkön! Három: sose egyetek sárga havat!
Értetlenül meredtünk rá.
– Nyugi, jön a magyarázat: a jégmezőkön nincs hova elbújni, ha dolga van az embernek,
ezért ott könnyít magán, ahol éppen van. Mivel azonban útközben a hóból készítünk italt a
kulacsunkban, oda kell figyelni, hogy az olvasztáshoz kizárólag fehér havat használjunk.
Rendben?
Bólogattunk.
– Még valami: van úgy, hogy nagyon kell vécézni, és egyszerűen nincs már idő kibontani
magatokat az ezer ruhából. Nos, ha ilyen helyzetbe kerültök, akkor csak bátran, bele a gatyába.
Majd megfagy.
Nem szóltunk semmit. Csak elképedtünk.

Norvég sajt és kecsketúró

Este még beültünk a vendéglőbe, ahol néhány órával korábban Gaidet faggattuk. Rendeltünk
egy rénszarvassültet, s míg elkészítették a vacsoránkat, igyekeztünk egymásra licitálni
érdekességek terén. András bedobta, hogy a Balatonon és a Spitzbergákon kívül van még egy
magyar tenger, vagy legalábbis tengerpart: a finnországi magyar nagykövetségnek Helsinkiben
százméternyi partszakasza van! Márpedig az magyar tulajdon!
Aztán, bár közben kihozták a vacsorát, jöttem én: ha Oroszországot nem számítjuk, és
minden nemzeti földbirtokot beleszámolunk a területbe, melyik a legnagyobb ország
Európában? András és János nevettek, hogy könnyű a kérdés, de persze egyikük sem találta el.
– Dánia – vágtam rá. – Merthogy Grönland Dánia külterülete.
– Csak nem számoljuk bele a területébe! – harciaskodott András.
 A szigetvilág jellegzetes állata a rénszarvas. A hó alatt megbúvó zuzmókkal táplálkozik,
ugyanakkor az ő húsa szinte ehetetlen. Olyan, mint a rágógumi…

– Úgy van. Ahogy a Spitzbergákat sem számítják bele Norvégia területébe, holott norvég
felségterület. És akkor még ki sem tértünk az egyezményre, amely alapján a térség a miénk is.
Pláne, majd ha felállítjuk a bázisunkat, ami csak a miénk!
János következett.
– Ha azt mondom, hogy ez a rénszarvassült ehetetlen, akkor nagyon fogtok utálni?
Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Az étel valóban olyan volt, mintha gumit rágcsálnánk.
András, a viszonylag friss étteremtulajdonos mindjárt meg is jegyezte:
– Na, ez a kaja tuti, hogy nem kerül fel odahaza az étlapunkra!
Sváby kolléga gasztronómiai tudálékossága a turistaház reggelijét vizsgálgatva teljesedett ki
igazán. Túl azon, hogy az éjszakai világosság miatt tulajdonképpen egy szemhunyásnyit sem
aludtunk, az ételekkel borított asztalon is találtunk néhány sokkoló külsejű nyalánkságot. Volt
ott különleges norvég sajt, olyan szaggal, mint a forró kátrányé, és karamellizált kecsketúró is,
aminek olyan íze volt, mint a rizspudingnak fogmosás után.
Épphogy túléltük, a helyi konyha atomtámadását, amikor egyszer csak betoppant a
helyiségbe az ír különítmény. Úgy látszik, ők kapták a másik szobát.
Azt mindjárt láttam, hogy valami nincs rendben a csoport tagjai között. A repülőgépen
megismert idegenvezető dühösen fújtatott, rám sem emelte zavaros tekintetét. Gondoltam, már
csak megkérdezem, mi hozta ki a sodrából az én dublini cimborámat! Az ír csak erre várt! Egy
kövérkés pasas, turistacsoportjának az egyik tagja felé mutatott. A nagyhangú, vörös képű
férfira, aki emlékeim szerint az Oslótól Longyearbyenig tartó úton fáradhatatlanul szórakoztatta
a társait válogatott vadászkalandjaival. Nem kellett hozzá Maigret felügyelőnek lenni, hogy
megállapítsuk, fele sem igaz annak, amit mond. A csoport vezetője is csak a fejét csóválta,
amikor a hencegő épp azt ecsetelte, hogy egyszer egy szál késsel szállt szembe egy grizzlyvel.
 – Az ilyenek a legveszélyesebbek – súgta akkor a változatlanul sörszagú idegenvezető. –
Annyiszor mesélik el a hazugságaikat, hogy a végén már maguk is elhiszik. Vakmerőek és
figyelmetlenek, amivel aztán másokat is veszélybe sodornak.
Nos, pontosan így történt az első, Longyearbyen környékén kirándulással töltött napjukon.
Hősünk majdnem az életével fizetett azért, mert fittyet hányt a túravezető utasításaira. Egy alig
néhány méter széles, részben befagyott kis patakon akartak átkelni. A vezetőjük figyelmeztette
őket, hogy várják meg, míg megtalálja a legbiztonságosabb helyet, majd ugyanoda lépve, ahová
ő, kövessék. Vörösfej azonban rá se hederített a férfira, és úgy gondolta, hogy átszalad a vékony
jégpáncélon. A jég „természetesen” beszakadt alatta, és teljes testével megmerült a mintegy
félméteres patakvízben. A többiek mindjárt a segítségére siettek, amivel persze a saját épségüket
kockáztatták. Végül kihúzták Vörösfejet, és nem is lett volna különösebb probléma, ha a Nagy
Vadász a javasoltaknak megfelelően visz magával váltóruhát. Ezt azonban nem tette meg. Ami
normális időjárási körülmények között egy kellemetlen fürdőzés, az a Spitzbergák mínuszaiban
egyenlő a halálos ítélettel. Az írek pontosan tudták: ha Vörösfejnek néhány percen belül nem
sikerül száraz helyre kerülnie, meghal. Maga a település félórányi járóföldre volt tőlük. Csak
egy megoldás maradt: a mentőhelikopter. Hívták is, azonnal jött. A fickó végül életben maradt,
sőt másnapra, úgy tűnt, egész tisztességesen összekapta magát, de a helikopterszámlával
valószínűleg nem dicsekedett el a legközelebbi túráján…

Irány a hótenger!

Stick és Mari autóval jöttek értünk, majd a kiindulási ponthoz érve megmutatták a térképen,
hogy merre siklunk majd. Mellettünk az útra felkészítve már ott ragyogott a mi három 250
köbcentis és Stickék 500 köbcentis motorral felszerelt hómobilja.
– Mi van, ha kifogy az üzemanyag a jégmező közepén? – kérdeztük szinte egyszerre
Svábyval.
– Baj – jelentette ki kurtán Stick. Aztán ránk pillantott, és sápadt ábrázatunkat látva elnevette
magát. – Nyugi, csurig tankoltuk a gépeket. Különben is, lesz nálunk GPS és műholdas telefon.
Viszonylag nagy az esélyünk a túlélésre.
Stick, komolyra fordítva a szót, elmondta, hogy kérésünknek megfelelően betérünk majd
Barentsburgba, amit errefelé csak Kis-Szovjetuniónak hívnak.
– Még ebédet is rendeltem, öt főre – nyugtatott meg bennünket, mert számított rá, hogy a
következő kérdésünk az lesz: ugyan mit fogunk enni a tizenegy órás úton?
Megtudtuk még, hogy a hómobilokat, amelyekkel most mi indulunk még északabbra, előző
nap két kutatóállomás között használták, mégpedig tudósok. Aztán Stick közölte velünk, hogy a
ruhánk nem megfelelő az utazásra. Mit mondjak, nem repestünk az örömtől, mert ruháink annyit
értek, mint egy vadonatúj középkategóriás óriás plazmatévé. Persze azt is el kell ismerni, hogy a
Budapesten kapott holmikat nem olyan északi-sarki túrára tervezték, ahol a delikvensek száz
kilométeres sebességgel száguldanak a jeges széllel szemben.
– Viseljétek alsóruhának a magatokkal hozott cuccot! – indítványozta Stick, és
mindhármunknak adott egy-egy komplett, igazi sarkvidéki védőöltözetet. A bukósisakkal együtt
immár úgy néztünk ki, mint az űrturisták.
– A szemüvegünk azért jó lesz? – kérdeztem bátortalanul. Stick megvonta a vállát:
– Tök mindegy. Fél óra múlva a legprofibb polárszemüvegben is kínozni fog benneteket a
hóvakság. Kulacsot hoztatok?
Egymásra néztünk a kollégákkal. A sporttáskát, amiben a kulacsok lapultak, a
turistaszállóban hagytuk.
– Hááát, lehet, hogy szomjasak lesztek… – vakarta meg az állát Stick.
Igaza lett. Sőt, nemcsak a szomjúság és a hóvakság, de egy órán belül minden kórság elővett
bennünket, és valamivel jobban vágytunk egy csontkovácsra, mint néhány barentsburgi
bányászra. Jelentem: a hómobilozás mindössze egy óráig élvezetes, minden további szánon
megtett perc közelebb és közelebb vitt bennünket a rettegett Torquemada legkegyetlenebb
inkvizíciós

80 km/h-val a mínuszokban. A hómobilozás első órája kifejezetten szórakoztató. A

további tíz viszont maga a szörnyűség.

módszereihez. Úgy három óra elteltével már egy jó kis véres autodafén éreztük magunkat, és
rövid pihenőért könyörögtünk. Stickék megkönyörültek rajtunk. Leállítottuk a motorokat, és
lekászálódtunk a járművekről.

Pihenő

Az irdatlan hómezőn közel s távol nemhogy egy teremtett lelket, de még egy kórót sem
láttunk. Lábunk alatt sok méter hó, még mélyebben pedig sok méter jég húzódott. Stick is
csupán a GPS segítségével tudta meghatározni, hogy egészen pontosan hol is vagyunk, és hogy
mi is van a lábunk alatt. Előremutatott, és közölte: ott, előttünk tíz méterre egy patak
csörgedezik, a partján van egy domb, mellette egy árok.
Hihetetlennek tűnt, de azért nem kezdtünk el ásni.
 Pihenő a semmi közepén. Sok mindenért kárpótolt a gyönyörű táj…

– Az út felét már megtettük, két és fél óra múlva Barentsburgban leszünk – biztatott
bennünket a harminc körüli fiatalember, aki nem titkolta, hogy hamarosan feleségül akarja venni
vörös hajú, szeplős, kifejezetten mutatós párját.
– Elcsigázottnak tűntök! – kacsintott ránk Mari, aztán arra kért bennünket, hogy forduljunk
el, mert szeretné elvégezni a kisdolgát.
Hátat fordítottunk, és azon kezdtem töprengeni, hogy mondjuk a hetvenes évek derekán,
amikor még nem voltak hómobilok, micsoda kínszenvedés lehetett ezt az utat kutyaszánokkal
megtenni. Alaszkában ma is az a módi, hogy párosával kötik a kutyákat a központi
vontatókötélhez, máskülönben azelőtt megfagynának az utasok (és a kutyák), hogy elérnék a
céljukat. Így aztán tisztességes sebességgel csúszik a szán a havon. Az eszkimók ráadásul
zseniális ötlettel rukkoltak elő: a szántalpakat bevonják jéggel! Ez még könnyebbé teszi a
szánhúzást, különösen, amikor a hó állaga hasonlít a homokéhoz.
– Vajon otthon milyen gyakran tudnánk használni egy ilyen járgányt? – kérdezte János,
bizonyára az idei enyhe télre célozva.
– Úgy értitek, nálatok nem élne meg egy hómobilimportra szakosodott cég? – kacagott egy
szívből jövőt Stick. – Na igen, pedig Finnországban például már versenyt is rendeznek a
hómobilosoknak.
– Versenyt? – kérdeztem megrökönyödve.
– Bizony ám! Sőt, nem is akárki nyerte márciusban a legkeményebbnek tartott, 24
kilométeres futamot: James Hunt!
– Kicsoda?
– James Hunt, az 1976-os Forma-l-es világbajnok.
– Az kizárt – mondta autóversenyzésben jártas főnököm, Sváby.
– Már miért lenne kizárt?
– Mert Hunt vagy tizenöt éve meghalt. Szívrohamban. Negyvenöt évesen.
 – Így igaz – csettintett elismerően Stick. – Hunt valóban nem él már. Valaki tehát a nevével
versenyzett.
– Ilyet lehet csinálni?
– Csak a legnagyobbaknak.
– Hogyhogy?
– A pasast, aki James Hunt álnéven versenyzett, Kimi Raikkönennek hívják.
Egy pillanatig nem kaptunk levegőt. A Forma-l-es cirkusz Ferrari-pilótája! Aztán Sváby félve
megkérdezte:
– De miért? Miért tette?
– Mert meg akarta téveszteni a médiát – mondta Stick. – Szerette volna elkerülni a felhajtást.
– És… nagyon kikapott?
Stick csodálkozva húzta föl a szemöldökét.
– Raikkönen? Ugyan! Simán nyert. Pontosan 19 perc, 38 másodperc és 24 századmásodperc
alatt teljesítette a távot. Húsz másodpercet vert a másodikra! Zseni a pasas!

Érkezés Barentsburgba

Sosem gondoltam volna, hogy egy egyszerű pisilés (bocs) ilyen komoly harci feladattá tud
változni. Marinak persze könnyű volt kibontania magát a szövetekből, de akinek ebben nincs
gyakorlata, hosszú percekig is elbabrálhat a vetkőzessél. Amúgy meg süvítő szélben, – 30 °C-
ban kétszer is meggondolja az ember, hogy levegye-e a kesztyűjét, lehúzza-e magáról az egyik
nadrágját, és kigombolja-e a sliccét. Amikor megkérdeztük, Stick megismételte, hogy ha nem
akarjuk megkockáztatni, hogy elfagyjon egy testrészünk (ami éppenséggel nagyon is becses
számunkra), akkor engedjük bele magunkat a nadrágba. „Azok úgy vannak kitalálva!” – vette
elejét a húzódozásunknak.
Ez a csöppnyi nógatás elegendő volt ahhoz, hogy a hátralévő két és fél órát egyhuzamban
meg tudjuk tenni.
A kietlen hómezőből egyszer csak két, húsz méter magas kémény bukkant elő, amelyek vadul
okádták a világ legtisztább
 A természetvédők rémálma: az oroszok kéményei az egyébként 96%-ban érintetlen
tájon… Hát ez a maradék 4%!

levegőjébe a fekete kormot. A mérgező füst úgy terült szét az égen, mintha rá akarna
telepedni a tájékra, hogy jelezze: aki itt lakik, ezen az elátkozott településen, az mind a halál
torkában tengeti nyomorult életét. S valóban, ahogy közeledtünk a központ felé, különös,
megtört alakok bukkantak föl a hóhalmocskák mögül, akik egytől egyig fájdalmasan lépkedtek
céljuk felé, mintha siralomházban lettek volna. Szabadon hagyott kezük durvának tűnt, vállukon
csákány feküdt, nyakukban vastag kendő – azt kötötték a szájuk elé, ha leereszkedtek a
tárnákba. Akiknek nem volt se csákányuk, se kalapácsuk, azok voltak a targoncatolók.
Hirtelen megcsapott a nehéz, poros levegő, a túlvilág lehelete. Talán épp beindították a
légszivattyút lent a bányában, azaz „szellőztettek”, s azért lepte el a környék levegőjét még a
szokásosnál is több törmelék.
– Tessék, itt van nektek Barentsburg – mutatott körbe az örök füstfellegbe burkolózó
szegényes viskókon Stick.
A hó az utakon kőszénsalaktól szürkéllett, az ércolvasztás előtt a kőszénből kiparáholt kén
beleette magát a rogyadozó épületek falába. Az egykor fehér házfalak a kémények közvetlen
közelében tintafeketék lettek. Eszembe jutottak Gaid vészjósló szavai. Szomorú, kényelmetlen
érzés kerített hatalmába. A település főterén egy kopott Lenin-szobor figyelte diadalmasan a
rosszkedvemet. Barentsburgban megállt az idő.

A jégbe fagyott kommunizmus

Fura egy hely ez a Kis-Szovjetunió. Longyearbyen után a második legnagyobb település a

Spitzbergákon, s bár gyalog mindössze pár napnyi távolságra fekszik a norvég városkától,
mintha egy másik bolygón járnánk. Amennyire civilizált az előbbi, annál jobban emlékeztet
Barentsburg a Tatárföldön látott falvakra, kisvárosokra. Ez egy igazi bányaváros, lakótelepekkel,
vörös csillagokkal és Lenin-szobrokkal, a letűnt kor relikviáival. Olyannak tűnt nekem az egész,
mintha egy igazi panoptikum ajtaja tárult volna
 A Kis-Szoyjetunió főtere. Vlagyimir Iljics még most is éberen kémleli a tájat.

fel előttem. Itt álltunk a jégbe fagyott kommunizmus kellős közepén.

– Itt is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint Longyearbyenben, ugye? – kérdeztem
Sticket, miközben hómobiljainkkal leparkoltunk a főtérnek csúfolt kakasdombon.
– Elméletileg igen, gyakorlatilag nem – válaszolja. – A szigetcsoport ugyan norvég
fennhatóság alá tartozik, de Barentsburg egy orosz bányatársaság tulajdona, ezért itt ők szabják
meg a törvényeket. Ezen a településen orosz rubellel fizetnek, orosz rendőreik vannak, az
épületek tetejére orosz zászlókat tűztek ki, ezenkívül pedig az égvilágon mindent
Oroszországból kapnak, hajóval. Itt a norvég hatóságoknak nem sok szavuk van, a helyiek
maguk irányítják a saját életüket. Az egyetlen dolog, ami a miénk, az a Norvég Királyi
Postatársaság postaládája, a kürtös címerrel. El kell ismerni, nem sok – meséli Stick, aztán
általános dolgokkal folytatja: – A Spitzbergák egész területén 8% adót kell fizetni minden
jövedelem után. Ezt a többi település lakói mindenféle zúgolódás nélkül megfizetik, hiszen
tudják, hogy sokkal alacsonyabb, mint az anyaföldön hatályos adóterhek. Ráadásul köztudott,
hogy a norvég kormány ebből semmiféle hasznot nem húz, a befizetett adót teljes egészében a
sziget fejlesztésére és az itt lévő intézmények fenntartására fordítja. Ez a 8% elvileg Barentsburg
lakosaira is vonatkozik, de nem törődnek vele, innen még egy fillért sem látott a sziget.
– Itt mindig is kevesebben laktak, mint Longyearbyenben?
– Nem, 1990 előtt voltak olyan időszakok, amikor több orosz anyanyelvű ember lakott a
Spitzbergákon, mint norvég. Persze azt, hogy pontosan hányan éltek itt, sosem lehetett tudni,
mert a szovjetek állandóan titkolóztak. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a bányászat csak
fedőtevékenység. Ők a hidegháború miatt voltak itt. Ebből következik, hogy az 1920-as
Spitzbergák-egyezményt is elég sajátosan értelmezték. Konkrétan: létrehozták a saját világukat
úgy, hogy tudomást sem vettek rólunk.
 – A Barentsburgban élőknek aztán tényleg hideg volt ez a háború – próbálok humorizálni, de
ez a vicc nem jön be Sticknek.
– Én és még sok norvég eléggé haragszunk rájuk. Sokáig féltek az itteniektől a Spitzbergák
többi részén. Most már csak két helikopterük van, de húsz évvel ezelőtt még öt volt, mellé pedig
egy helyi viszonyokhoz képest indokolatlanul magas létszámú személyzet. Akkoriban csak
gyanítottuk azt, ami azóta már bizonyossá vált. Azért kellett az a sok ember, hogy szemmel
tartsanak minket, és hogy őrizzék a fegyvereket, elsősorban a rakétákat, amelyeket pillanatok
alatt vissza lehetett volna szerelni a helikopterekre.
– És a Szovjetunió felbomlása után mi történt?
– Nehéz időket éltek át az itt lakók. Mivel Barentsburg fenntartása gazdasági értelemben
értelmetlenné vált az állam számára, az oroszok radikálisan csökkentették az utánpótlás-
küldeményeket. A település lakóinak abból kellett volna fenntartaniuk magukat, ami addig csak
másodlagos elfoglaltság volt: bányászatból. Murmanszkba és Arhangelszkbe szállították a
legtöbb szenet, de az akkori orosz viszonyok, az éledező vadkapitalizmus nem kedvezett az
ittenieknek. Ha élelmiszer- vagy eszközutánpótláshoz akartak jutni, keményvalutával kellett
fizetniük, de Oroszországban a szenükért csak az akkor meglehetősen megbízhatatlan rubellel
fizették ki őket. Már ha egyáltalán kifizették. Nem volt elegendő üzemanyaguk a hajók és a
helikopterek működtetésére, a bányában használt eszközök pedig egyre elavultabbá váltak. Még
most is ötven-hatvan éves fúrópajzsokat használnak az elmondások szerint. Azért mondom,
hogy elmondások szerint, mert lent a bányában még senki sem járt közülünk. De minden
másban is hiányt szenvedtek. A kilencvenes évek elején néhányszor még az is előfordult, hogy
tőlünk, norvégoktól kértek segítséget: elsősorban élelmet és gyerekruhákat. Aztán egy idő után a
gyerekeket visszaküldték Oroszországba. Túl nagy teher volt a bányatársaság számára, hogy
olyanokat tartson el, akik nem dolgoznak. De mindettől függetlenül azért Barentsburgot a
sajátjuknak érezték az oroszok, és nem csak itt, hanem minden bizonnyal Moszkvában is.
– Hogy lehet az, hogy nem néptelenedett el teljesen ez a hely?
– Úgy, hogy az oroszok azért elsősorban nem a kőszén gazdasági hasznát, hanem a hely
stratégiai jelentőségét nézik. Innen ma is könnyű szemmel tartani sok mindent, mondjuk a sziget
másik részén élő norvégokat. Ráadásul ez a hely ideális a tengeralattjárók mozgásának
megfigyelésére.
– És a helyi bányászok miért maradnak itt, ha számukra az egésznek úgy sincs értelme? –
értetlenkedem.
– Ó, egyszerű a válasz. Sokan munkanélküliek lettek otthon, erre felajánlották nekik, hogy a
hagyományos orosz bányászfizetés másfélszeresét is megkaphatják itt. Kapva kaptak az
alkalmon, és idejöttek. Aztán a hírek szerint vannak olyanok is közöttük, akiknek finoman
szólva sem áll jól a szénájuk odahaza. Na tessék, itt egy újabb legenda…
– Stick, akkor tulajdonképpen most milyen országban vagyunk itt, Barentsburgban? – teszem
fel a döntő kérdést.
– Őszintén? A Szovjetunióban, barátom, a Szovjetunióban – válaszolja gondolkodás nélkül
Stick.

Az ebéd

Mire a vörös csillagos harcoló bányászok és a cirill betűvel kőbe vésett üres kommunista
lózungok között a település fő épületéhez, a kocsmához értünk, feltámadt az északi szél, s csak
néhány, a falnak tolt kiszuperált csille állta a viharos fuvallatokat. Több méter vastag hó fedte az
utat, még a letaposott részeken is nehezen haladtunk előre, különösen a hómobilt tolva.
Szüntelenül korholtam magam, amiért nem járok el sportolni rendszeresen. Észrevettem, hogy
egy-egy komolyabb erőkifejtést igénylő munka igencsak próbára teszi az állóképességemet.
Hányszor elhatároztam már, hogy eljárok evezni a Dunára az én Nógrádi Gergő barátommal,
vagy beszállok bűnügyi tudósító barátom, Fekete Gy. Attila mellé a szobabiciklizésbe! Na de
majd 2008-ban!
Az alacsony mennyezetű helyiségbe lépve penészszag csapta meg az orromat. A keskeny
ablakok mélyen benn ültek a falban, szinte cipőn keresztül is éreztük a sima, fehér kőpadló
hidegét. Néhány különös alak ücsörgött egy matuzsálemi televízió körül, orosz adást néztek.
Nagy korsó sör habzott a kezükben, mogorva embereknek látszottak, sőt faragatlanoknak.
Ösztönösen éreztem, hogy azért olyan tartózkodók, mert nem szeretik az idegeneket, a
nyüzsgést. Semmit sem szerettek, ami felforgatta a nyugodt kis mindennapjaikat. Viszonozták a
pillantásomat, de fagyosan. Arrább, a falba vájt kandalló körül is ült vagy három bányász. A láng
fellobbant, megvilágította elgyötört, agyagszín arcukat. Bámultak. Az ablakokon keresztül
láttam, hogy újabb bányászok érkeztek a kocsmához. Hajlott alakjuk élesen kirajzolódott a
tátongó fehérségből. Mielőtt kinyitották volna az ajtót, megálltak a latyakban, és ernyedt
karokkal ugrálni kezdtek, hogy lerázzák magukról a havat. Belépésük után percek alatt
telefüstölték a helyiséget. Elnyűtt ábrázattal köpködtek, krákogtak, majd egymás után
felhajtották a már jó előre kikészített, kupica vodkájukat.
Végre előbújt a kocsmáros is, egy korhadt fogú, májfoltos nyakú vénember meg a húsz év
körüli unokája, egy kontyos, ápolt lány, aki üde színfolt volt ezen a sivár és kietlen tájon. A
főnök sűrű szemöldöke alól előragyogó, élénk, szigorú szeme mindnyájunkon végigsiklott.
– Longyearbyen? – kérdezte nemes egyszerűséggel.
Stick bólintott, mire a vénség egy félreeső sarokra mutatott, hogy ott üljünk le. A matrjoska
babákkal díszített asztalon hamarosan hamisítatlan és laktató borsóleves gőzölgött, s bár nekem
kissé sok volt benne a fekete bors, azért lecsúszott. Utána lehetett még csipegetni egy kis
aszpikos fogast, de valahogy nem lopta be magát a szívembe a rozoga asztal tetején remegő,
kocsonyás állagú orosz étel. Volt ott még orosz ketchup meg orosz ásványvíz, de a nagy része
mindennek megmaradt. Stick egységárat mondott nekünk, ezért nem tudtuk, hogy a díjból
tulajdonképpen mekkora részt kanyarított ki a feledhető barentsburgi ebéd. De talán jobb is volt
így…

A titokzatos szovjet élet

Körülöttünk már vágni lehetett a füstöt, a bányászok harákolva vedelték az alkoholt. Volt,
amelyiküknek egyszerűen lebukott a feje az asztalra, és hortyogott pár percig.
– Barentsburgban is szabályozzák az alkoholfogyasztást? – kérdeztem Sticktől.
– Nem, szó sincs róla. Ha nem lenne a vodka, már rég meglincselték volna az
igazgatótanácsot. Időről időre így is kísérletet tesznek a munkások arra, hogy kiharcoljanak egy
kis fizetésemelést. A vezetőség nem nagyon engedi kiszivárogni a helyi ügyeket, de egy ilyen
kis helyen semmit nem lehet titokban tartani. Voltak, akik éhségsztrájkkal kísérleteztek, de így
sem sikerült számottevő eredményeket elérniük.
– És a norvég kormány nem avatkozik közbe?
– A helyzet rendkívül kényes. Jogilag Norvégia megtehetné, hogy komolyabban beleszól az
itteniek életébe, de gyakorlatilag ezt nehéz megvalósítani. Ahhoz fel kellene állítani a
Spitzbergákon egy legalább 20-30 fős szervezetet. A szigeten nincs
 bűnözés. Legalábbis mifelénk. Longyearbyenben a legtöbb házon zár sincs. A hómobilokban
az emberek benne hagyják a kulcsaikat. A szigeten lévő pár kocsiban szintén. Nem lenne
értelme ellopni, ugyanis nincs hová vinni a lopott járművet. Éppen ezért alig van rendőr és nincs
börtön. Mindössze egyetlen cellánk van a fővárosban, az esetleges előzetes letartóztatottak
számára kialakítva, de ott sem ült évek óta senki. Itt, a sziget másik részén más világ van, amiről
még mi magunk is elég keveset tudunk. Csak feltételezéseink vannak. Egy a lényeg: senki sem
akar diplomáciai konfliktusba keveredni Oroszországgal. Mióta Putyin az elnök, azóta
Oroszország egyre erősebb, és ez helyben is érződik. Egy szó mint száz, szerintem Norvégia
inkább nem avatkozik bele Barentsburg belügyeibe.
Oké, ez a nagypolitika, de hogy van ez a hétköznapi életben? Másra terelem a szót.
– Ha itt nincs korlátozva az alkoholvásárlás, nem túl nagy a kísértés a norvégok számára,
hogy átugorjanak „bevásárolni”?
– Tiltja a törvény. Ennek ellenére vannak, akik megteszik. A norvég és az orosz életszínvonal
közötti különbség alapvetően nem változott az utóbbi húsz évben, így a hidegháború idején
megszokott „nejlonharisnyáért vodkát” típusú barterüzletek a mai napig élnek és virulnak, annak
ellenére, hogy természetesen illegálisak.
Megköszöntük a vendéglátást, elbúcsúztunk. Odakint csendesedett kissé a szél. Az
ebédszünetről visszaszállingózó munkások némán lépkedtek a bánya felé. Milyen élet ez? –
dübörgött bennem a kérdés.
 Viktor Szergejevics

Kilépve a szabadba fejbe kólintott bennünket a friss levegő. Alighanem az erőmű is leállt egy
kis időre, s így egy kis kesernyés kátrányszagot leszámítva bátran lehetett lélegezni. Büszkén
lengedezett az orosz zászló az Orosz Föderáció Barentsburgi Konzulátusának tetején, merthogy
ilyen is van, kérem! A lobogóhoz kitűnően illő hátteret adtak a cirill betűs, hatalmas
utcanévtáblák. Valahonnan előkerült egy középtermetű, foltos lajka kutya. Azonnal megérezte,
hogy Sváby barátunk él-hal a négylábúakért, úgyhogy mindjárt játékba is hívta. András dobált
neki egy szanaszét szakadt műanyag nejlonszatyordarabot, a kutyus pedig ész nélkül túrta föl
maga körül a kormos havat. Először csak körüljárta a nejlont, megszaglászta, s mivel nem
nagyon tetszett neki a szatyorból áradó rozsda szaga, torkaszakadtából csaholni kezdett. A lábát
megvetette, a hátán felborzolta a szőrét, a fülét hegyezte, a farka égnek állt. Aztán felkapta a
szatyrot, Andráshoz vitte, és letette a lábához. Indulhatott a játék, a húzd meg, ereszd el! E
kiskutya feltűnése volt az egyetlen szívderítő mozzanat a Barentsburgban töltött pár óra alatt.
Három öreg bányász botorkált felénk a kitaposott havon. Egy galambősz kis ember, amolyan
torzszülött, félszemű szerencsétlen, akinek szinte már a bőrébe ette magát a szénpor. Egy másik,
roggyant térdű férfi, aki valamilyen számomra ismeretlen munkaeszközt cipelt a vállán, s ha
elfáradt – ami úgy ötvenméterenként megesett –, tömzsi, ormótlan ujjaival fájdalmasan beletúrt
szennyes, ritkás szakállába. És egy fekete ruhás, sötét ráncokkal barázdált arcú vézna, elnyűtt
idős férfi, aki időnként beletörölte hatalmas, csöpögő orrát a foltos, feslett, zsíros kabátja ujjába.
Ez utóbbit megszólítottam. Nem akarom őt bántani, hiszen bizonyára megviselte az élet, de
pontosan úgy nézett ki, mint egy rajzfilmfigura. Kényszeredetten lefékezett, vele a másik kettő
is. Elmondtam oroszul, kik vagyunk és mit keresünk Barentsburgban. Megértette. Barázdált
ábrázatán fény gyúlt. Talán valami kis haszon reményében, de készségesnek mutatkozott a
beszélgetésre. János elővette a kamerát.
– Viktor Szergejevics Omotko vagyok – mondta, és olyan volt a hangja, mint egy elnyűtt,
köhögő verkli nyikorgása.
 „Régebben háromezer ember lakott Barentsburgban. Volt könyvtár, volt szauna, voltak
kártyapartik. Most csak betegség meg halál van” – kesereg Viktor Szergejevics, aki már
húsz éve él itt.

Ruhájából, vagy talán már a bőréből rémisztő vegyszerszag áradt, merev, vézna karjával
végig kalimpált, miközben beszélt.
– Mióta lakik Barentsburgban? – kérdeztem.
– Húsz éve.
– Egyedül él?
– Mi itt mind egyedül élünk.
– Nincs családja?
– A feleségem otthon van, Zaporozsjéban.
– Miért nem hozta magával?
– Ide? Nem vagyok gyilkos, uram!
– Miért nem megy hozzá haza?
– Otthon nincs munka. Ha lenne, itt akkor is többet keresnék.
– Megéri egy ilyen helyen leélnie az életét?
– Nem tudom. A Gulag nem lehetett ennél rosszabb. – Járt már Longyearbyenben?
– Soha.
– Mondja, mindig ilyen szörnyű állapotok uralkodtak errefelé?
– Nem, nem. Régebben háromezer ember élt Barentsburgban. Volt könyvtár, volt szauna,
voltak kártyapartik. Most csak betegség és halál.
– Ön beteg?
– Mindenki beteg itt, kérem. A nagy terhelés miatt a bányászszív szabálytalanul, néha
kihagyva dobog. Itt a cimborám, nézzék meg, két éve felpüffedtek a mirigyei. Nekem olyan
légmellfélém van.
Megveregette a mellkasát. Tompán, öblösen kongott.
– A tüdőnk rohaszt el – nyögte keserűen. – Itt, azon a szigeten, amit a maguk országai a
legtisztább levegőjűnek mondanak!
– Mi a legrosszabb Barentsburgban? – kérdeztem végül.
Felnézett az égre, az újra terjengésnek indult füstfellegen keresztül barnán sütött át a nap.
Gondolkozott egy kicsit, aztán így felelt:
– Az jó, ha havonta egyszer megjön a hajó otthonról. Az hoz mindenfélét, főleg vodkát. A
szenet meg elviszi, úgyhogy van valami értelme a munkánknak. Persze akkor már csak azzal
törődünk, hogy még ott, a parton szétkapjuk a csomagokat. Rendesen közelharc folyik a piáért, a
kajáért meg a cigiért, de a végén azért mindenki örülhet, mert olyan még nem volt, hogy
valakinek semmi se jutott. Hogy mi a rossz Barentsburgban? Mi a legrosszabb? Nem is tudom.
Itt semmi sincs már. Halott város ez. Szoktuk is mondani a többiekkel, hogy itt még piálni sem
lehet rendesen, mert ha részeg vagy, nem fekhetsz le az utcára, mert megfagysz.
– Köszönöm, és minden jót! – nyújtom a kezem búcsúzóul Viktor Szergejevics felé.
– Minden jót maguknak is! – biccent felém, aztán a Lenin-szobor felé veszi az irányt.
Tíz perc múlva búcsút vettünk a Kis-Szovjetuniótól. Hátunk mögött szomorúan ácsorogtak a
kőszénizzasztó erőmű kéményei.

A bázis

A hómobilok bőgve szántották fel a hótengert. Távolabb néhány fehéres-szürke bundájú

rénszarvas botorkált élelem után kutatva. El sem tudtuk képzelni, vajon milyen étekre lelhetnek
szegények a jég birodalmában. Stick megnyugtatott bennünket, hogy a hó alól azért sikerül
előkaparniuk némi zuzmót. És csak úgy futólag megemlítette, hogy a jégkorszakok idején még a
mai Magyarország területén is előfordultak ezek a két-háromszáz kilós állatok. Önök tudták ezt,
kedves olvasók?
Ismét valahol a Barentsburg-Longyearbyen út felénél járhattunk, amikor Stick jelzett, hogy itt
álljunk meg, mert ennél ideálisabb helyszínt keresve sem találhatnánk a magyar bázis
alapítására. Körülnéztünk, elhúztuk a szánkat. Azt hittük, hogy a helyszín, ahol felállítjuk a
nemzeti sátrat és elénekeljük a Himnuszt, valamitől különleges lesz.
– Ez a helyszín különleges – nyugtatott meg bennünket Stick, és átölelte Mari vállát. – Ezen a
vidéken a nagy hideg miatt a föld a felszín alatt állandóan meg van fagyva. Csak nagyon ritkán
enged föl egy kissé a talaj. Néha, mostanában már egyre gyakrabban, előtűnik valami olyasmi,
amit szárazföldnek nevezünk. Higgyetek nekem: itt, ezen a száz négyzetméteren minden
megvan, ami egy kis országba kell: patak, dombocska, völgy, síkság. Ha nekem nem hisztek,
higgyetek a GPS-emnek. Pontosan mutatja, hogy milyen domborzat rejtőzik a hótakaró alatt.
Egymásra néztünk Andrással és Jánossal. Aztán szépen, libasorban végigsétáltunk annak a
száz négyzetméternek a kerületén, amit Stick kijelölt előttünk a kezével. Sokáig nem
teketóriázhattunk, mert érezhetően percről percre romlott az idő. De azért nem akartuk a
sietséggel megtörni ezeket a megható pillanatokat.
Hát itt vagyunk, megérkeztünk. Ezért jöttünk, hogy legyen itt, a messzi északon nekünk egy
Kis-Magyarországunk. Egy államocskánk, ahol egyszer talán újra lehet kezdeni mindent.
Esetleg egy kicsit jobban, mint ahogy Pannóniában csináltuk. Ha ilyen ütemben folytatódik a
felmelegedés, akkor néhány évtizeden belül egészen eltűnhet a hó a Spitzbergákról. És könnyen
lehet, hogy akkoriban megérkeznek az első pionírok a Duna mellől.
– Nem tudom, mennyire bírja majd a sátor a meteorológiai viszontagságokat – sóhajtott
nehéz szívvel András, miközben előszedte hátizsákjából az összehajtogatott sátrat.
– Ránézünk majd néha – hunyorított barátságosan Stick.
– Tényleg? – kérdezte hálásan János.
– Persze, jövünk mi még Kis-Magyarországra! Minden egyes erre járót, aki Barentsburgra
kíváncsi, ide is elkalauzolunk majd. Jó, azért ne gondoljatok tömegekre.
– De bővült a kínálatunk! – toldotta meg a szerelme szavait Mari. – Igazi turistalátványosság
lesz a magyar bázis!
Hálásak voltunk nekik, amiért átérezték, milyen fontosak ezek a pillanatok nekünk, akik egy
kicsi, néha a nagyhatalmak által levegőnek nézett, semmibe vett országból érkeztünk.
Nekiláttunk felállítani a sátrat. Sietnünk kellett, mert már a saját bőrünkön is éreztük, hogy az
este közeledtével bár sötétebb nem lesz, de egyre hidegebb igen. Tudvalévő, hogy – 40 fok alatt
már mozgás
 „Kis-Magyarországot felvesszük a hivatalos térképünkre” – mondja Mari, miközben
forró csokit készít elő a magyar bázisállítás tiszteletére
rendezett fogadáshoz

közben is kezdenek megfagyni a végtagok. Annyit néhány nap alatt is sikerült megtanulnunk,
hogy jobb együttműködni a hideggel, mint harcolni ellene, mert úgyis ő az erősebb. A
Spitzbergákon, ahogy az Északi-sark közelében mindenütt, a hideg agresszív és kegyetlen.
Sokan hagyták már itt a fogukat, akik nem tisztelték kellőképpen a jég birodalmát.

Isten áldd meg…

Tizenkét perc alatt elkészültünk a sátorral. András elővette az otthon gondosan bekészített
zászlókat, a Napló lobogóját és a magyar nemzeti trikolort. Mindkettőt ráterítettük a sátorra,
majd szorosan egymás mellé álltunk. Egyszerre kezdtünk énekelni: „Isten áldd meg a
magyart…” Szállt a hangunk a jégmezőn, mint egy elnyújtott, nehéz sóhaj, és amikor odáig
értünk, hogy „Megbűnhődte már e nép…”, egyszer csak megeredt a könnyem, annak ellenére,
hogy pontosan tudtam, tudom, hogy
 „Északi szélesség 79 fok 59 perc, keleti hosszúság 15 fok 12 perc, ezek Kis-
Magyarország hivatalos koordinátái” – ismerteti Stick bázisunk
pontos elhelyezkedését

amit véghezvittünk, az mindössze egy szimbolikus tett, semmi más. És mégis…

Miután az utolsó hang is elhalt, Stick lehajolt és felmarkolt egy kis havat. Mari ugyanígy tett.
– Koccintunk? – kérdezték tőlünk.
Megtöröltem a szemem, és a mi meghatott hármasunk is hasonlóan tett: magunkhoz vettünk
egy marék havat.
– Úgy szoktuk, hogy ha megszomjazunk, felolvasztunk a kezünkben egy marék szűz havat –
magyarázta Stick. – Errefelé így iszunk, Hát akkor Kis-Magyarországra!
– Éljen a svalbardi Kis-Magyarország! – nyújtottuk a magasba a kezünket, majd
koccintottunk, és a szánkba facsartuk a kezünkből a vizet.
– Ha a jövő héten is haza akarunk jönni, hogyan találjuk meg a bázisunkat? – igyekezett
oldani a hangulatot András.
– Nagyon egyszerű – mondta Stick, felpattintva a GPS-e tetejét. – A magyar település
koordinátái: északi szélesség 79 fok 59 perc, keleti hosszúság 15 fok 12 perc.
 – Atyavilág, meg tudtad jegyezni, Tvrtko? – nézett rám András.
– Naná – feleltem.
– Tényleg?
– Naná, hogy nem – nevettem el magam.
– Pedig a századfokokat és századperceket el sem mondtam – hunyorított Stick, aztán
becsukta a navigációs műszerét. –Majd leírom nektek – mondta.
– Az jó lesz – nyugodott meg András. – Akkor tehát, ha bármelyik honfitársunknak
elmondjuk ezeket a számokat, idetalál majd?
– Simán.
Odaléptünk a sátorhoz, megsimogattuk a szövetet.
– Akár tíz évig is eltarthat, ha nem lesz nagy égzengés – biztosított bennünket Stick. – Addig
meg úgyis visszajöttök, és hoztok egy új sátrat, nem?
Bámultuk a sátrat, gombóccal a torkunkban. Úgy éreztük magunkat, mintha egy különös
álom szereplői volnánk. Egy álomé, amelyben, a való élettel ellentétben, sírni a fiúknak is
szabad.
 Pokoljárás
Száz nap, egymillió halott

Vajon hogyan lehet egymillió embert száz nap alatt meggyilkolni? Épeszű ember ilyesmin
nem gondolkodik, de aki ismeri Ruanda történetét, érti, hogy miért fogalmazódott meg bennem
ez a rettenetes kérdés. Szóval: hogyan lehet mindössze száz nap alatt egymillió embert
lemészárolni, ha ehhez a szörnyűséghez csupán bozótvágó kések állnak a gyilkosok
rendelkezésére? S vajon mi késztethet arra embereket, hogy ilyen szisztematikus, érzelmek
nélküli vérengzést rendezzenek?
Ha velem tartanak a következő oldalakon, talán közelebb jutnak a válaszokhoz. De jól
gondolják meg, van-e elég erejük az önökre zúduló borzalmak elviseléséhez! Forró és poros a
múltba vezető út, amin végig kellene mennünk. Kellene, írom, de szívem szerint nem
használnék feltételes módot. Végig kell mennünk! Mert nem lehet másként. Fekete-Afrika
legsötétebb bugyrába, a zsibongó trópusokra hív a lélek szava, ahol az énekszó, a rikácsolás, az
egymáshoz vert pengék csattanása és a halál feletti üdvrivalgás fülsiketítő lármává olvad össze.
Az utazás nyomasztó és megrendítő lesz, mégis elkerülhetetlen, mert azt szeretném, ha sosem
merülne feledésbe az emberiségnek ez a gyűlöletes szennye: a ruandai népirtás.
Tapasztalatból mondom: akikről olvasnak, mind önökkel maradnak majd, egy egész életre!
Ahogy bennem is örökre él például a beesett mellű, kiálló csontú, sovány fiatal férfi alakja,
akiről egy helyi faluban hallottam. Akkor már napok óta folyt a mészárlás, de az ő
sárkunyhójához csak az első hét végén jutottak el a gyilkosok. A férfi egy pillanatig a folyóra
meredt, aztán vadul nekiiramodott. Mögötte emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött falubeliek
nyargaltak, rikoltva rázták bozótvágó késeiket. Szemük villámokat szórt, vérvörös szájuk csésze
nagyságúra nyílt.
Ugyan mire várt a férfi egy héten keresztül? Mit hitt? Hogy megússza? Miért nem menekült
el, miért várta hét teljes napig, hogy kivágják a dobogó szívét? Talán nem észlelte, hogy a
világban valami készül ellene, és alig nyugtalankodott…
Egyszerre menekült a húgával. Úgy hitték, ha hanyatt-homlok rohannak, elérhetik a bozót
zöld oltalmát. Elérték, de a lányt futás közben megmarta egy fekete nyakú köpködő kobra. Volt
vagy két méter, mégse vette észre szerencsétlen áldozata. A kiserkenő vércsepp legördült a
viszonylag apró marásból. A testvérpár nem törődött többé a nyugtalanul tovasurranó árnyakkal
és az őket keresők fáklyáinak imbolygó fényével, sem a gyilkosok rikoltozásával, mely
rémisztően verte fel az ősi nyugalomban tespedő vidéket.
A férfi előkapta a zsebkését, és lázas gyorsasággal metélni kezdte a húga sebe körül szürkülő
cafatokat. Végül egy zsebkendőt kötött a karra, hogy elszorítsa az ereket. A testvérpár
összeölelkezett, körülöttük hullák oszladoztak, amelyek bőrét kiégette a trópusi nap. Így találtak
rájuk a hutuk. Elöl egy földműves fiú, aki véresre szurkált, kivágott szemű hegyi gorilla-kölyköt
vonszolt maga után a porban. Később, lent, a falusi focipályánál hosszan vesződött azzal, hogy
felnyársalja egy éles hegyű vasrúdra a meggémberedett állatot. Istenem, szegény Diana Fossey,
ha ezt látta volna! Az asszonyt, aki húsz évet töltött a vidéken, s egész életét az óriásmajmoknak
szentelte, egy szürke decemberi napon orvvadászok vagy bérgyilkosok hidegvérrel átküldték a
másvilágra. Ötvenhárom éves volt. Sírja Ruandában van, ezt vésték rá: „Senki nem szerette nála
jobban a gorillákat.”
A hutuk a helyi kinyarwanda nyelven üvöltöztek. Gyűlölték, ha valaki menekülni próbált
előlük. „A tutszi patkányok boruljanak térdre, és megadóan várják a jól megérdemelt halálukat!”
– mondogatták.
A lány bal karját azonnal lemetszették, bugyogva ömlött ki a vér a vállánál tátongó sötétlő
üregen. Az erekkel futtatott hús ritmikusan pulzált, a lány az ájulás szélén tántorgott. A
túlsúlyos, borostás parancsnok vérben forgó szemmel figyelte a férfit. Hirtelen teljes erőből
mellkason vágta. A szerencsétlen földműves megtántorodott. Kihagyott a lélegzete, ahogy a
homokba puffant. Ketten azonnal a hátára térdeltek, kiszorították tüdejéből a maradék szuszt is.
A parancsnok cigarettát tolt a szájába, tüzet kért. Az a hutu földműves adott neki, aki később
elmesélte nekem a történetet. Miután a főnök rágyújtott, előhúzta a macsétáját, és éles hegyét
kéjesen beledugta a friss sebbe. A lány felsikoltott, a férfi odalent a porban a hang irányába
kapta a fejét.
– Ne bántsa! – nyöszörögte. Megvillant a parancsnok szeme.
– Az életed egyetlen nagy-nagy tévedés – mondta, és nagyot szívott a cigarettájából. –
Tutszinak születtél, ennyi.
– Bo… bo… bocsánat – hörögte a férfi. – Kérem, ne… ne öljön meg bennünket…
Az beszélik, a parancsnok kegyetlen és vérszomjas volt, mint a krokodil. Élvezeteinek
koronáját az jelentette, ha áldozata szemébe döfhette a kését. Bolondja volt a kibuggyanó
szemgolyók látványának. Ezúttal azonban úgy tűnt, nincs kedve a vakításhoz. Más örömöt talált
magának. Miközben egyik kezével kipiszkált a foga közül egy gyümölcsdarabot, kése hegyével
benn turkált a lány sebében. A lány nyugtalanul megvonaglott. Már nem volt magánál. Szótlanul
hevert a hátán, üveges szemmel bámulta a fölé hajló parancsnokot. A földön fekvő férfi is látta,
hogy vége a húgának. Verejtékben úszva, fájdalomtól és félelemtől tompult elmével tépte a
rongyait. Siratta a testvérét. A parancsnok ezt látva fölényes lett és gőgös. Az apró dűlőn
összébb bújtak az emberek, várták, hogy kitörjön a vulkán. Még egy tutszi sem sirathatott egy
másik tutszit a szemük előtt!
– Mit nyafogsz, te átkozott?! – förmedt rá a parancsnok. Orrcimpája kitágult, hátravetette
olajos haját. – Kitépem a szívedet!
Azzal felkapott egy súlyos husángot, és lecsapott vele, egyenesen a férfi koponyájára.
Reccsenés hallatszott, a husáng két oldalán felspriccelt az agyvelő. A férfi azonnal szörnyethalt.
Itt van velem a testvérpár. Itt visszhangzik a fülemben a gyermekétől elszakított anya
zokogása, akit egy amatőr filmfelvételen láttam. Belém ivódott az asszony alakja, aki túlélte
ugyan a vérengzést, de csak azért, mert a hutuk ringyója volt, és naponta félszáz gyilkos
szexuális vágyait elégítette ki.
De nem feledem a másik oldalt sem. Például a börtönben sínylődő bűnös hutukat. Vagy a
kocsmatöltelék földművest, aki évek múltán is határtalan ellenszenvvel gajdolt a tutszi
patkányokról. Vagy a rossz tartású, hórihorgas mészárost, a szolgalelkű meghunyászkodás
mintaképét, aki hallatlan kegyetlenséggel követte a lelkiismeretes kötelességteljesítés rút
ösvényét, és úgy aprított föl egy egész családot, hogy a végén már nem látott a szemébe
fröcsögő vértől, csak hadonászott vakon a késével, még egy hutu társát is megsebezte.
Velem van az együgyű gyilkos is, aki leginkább fölzaklatott a gyilkosok közül azzal, hogy
miközben aprólékos és körülményes részletekbe bocsátkozva „diadalmas” tetteiről mesélt,
kéjesen kiöltötte a nyelvét.
És velem van Ruanda vérzivatarának talán legnagyobb hőse, egy hutu szállodavezető, Paul
Rusesabagina is, aki mert nemet mondani a vérengző szabadcsapatoknak, aki több mint ezer
embert mentett meg a biztos haláltól, és aki millióknak adott példát emberségből, szeretetből.
Szóval ők mind velem vannak.
Örök társaim lettek.
A világ az amerikai labdarúgó-világbajnokságra készült, és az újságok tele voltak a három
tenor – Carreras, Domingo és Pavarotti – újabb koncertjének előkészületeivel. Egy tavaszi
napon megjelent a nagyobb világlapokban egy mínuszos hír: lelőtték a ruandai elnök, a hutu
Juvenal Habyarimana repülőgépét. Nagy csend következett. Vihar előtti csend. Majd egyik
napról a másikra fellázadtak a szélsőséges hutu erők, és módszeresen ritkítani kezdték a másik
népcsoportot. A tutszikat. Olyan népirtás következett, amely csak a holokauszthoz hasonlítható.
Hogy tehették? Hogyan márthatták pengéiket ártatlan emberek húsába?
 Talán Ruanda története válasszal szolgálhat e kétségbeesett kérdésekre.
Tipikus közép-afrikai história. Emberemlékezet óta két népcsoport élt az ország területén: a
hutuk és a tutszik. A hutuk hagyományosan földműveléssel, a tutszik pedig állattenyésztéssel
foglalkoztak. Annak ellenére, hogy a földművelő hutuk tették ki a lakosság nagyobb részét,
majd’ egy évszázadon keresztül a tutszik irányították az országot. Az ilyesmi rossz vért szül, a
történelem legalábbis ezt támasztja alá.
A hutuk és a tutszik megkülönböztetése európai ember számára gyakorlatilag lehetetlen.
Szerintem a távol-keletiekkel is ez a helyzet, de mentségünkre szolgáljon (ha egyáltalán létezik
mentség ilyesmire), hogy fordított esetben sincs ez másként: a távol-keletről érkezők számára
egyik magyar épp olyan, mint a másik.
Általánosságban megállapítható, hogy a tutszik magasabbak, hosszúkás arcúak, kicsit
világosabb bőrűek, és az ajkuk is vékonyabb. Ezzel szemben a hutuk alacsonyabbak, szögletes
állkapcsúak, az orruk lapos, az ajkuk vastag, a bőrük pedig sötétebb színű. Ezek a
jellegzetességek azonban nem mérvadók a hétköznapi életben, ugyanis a vegyes házasságok
miatt mára átláthatatlan a keveredés. Gyakorlatilag lehetetlen olyan embert találni Ruandában,
aki maradéktalanul megfelelne a népcsoportját leíró kritériumoknak. Ráadásul ugyanazt a
nyelvet beszélik, és a vallásuk sem különbözik.
Adott tehát két népcsoport, nincsenek nagy faji eltérések, hasonlítanak egymásra, és ugyanazt
az istent tisztelik (a népesség hatvan százaléka keresztény).
De hát akkor mi volt a baj?
Kapaszkodjanak meg: mi voltunk a baj! A fehér ember. A mozungu, ahogy ők neveznek
bennünket.
A fehér ember, jó szokásához híven, beleavatkozott valamibe, amiről fogalma sem volt.
Miután alaposan megkeverte a szoárét, otthagyta szerencsétlen helybélieknek. Majd döbbenten
bámulta, ahogy a keleti szavannás fennsíktól a Virunga-hegységen át a Kivu-tó árkáig vérben
ázik e jobb sorsra érdemes ország, éppen miatta.
Húsz évvel azután, hogy a 19. század második felében egy tutszi, Kigeri Rwabuguri lett
Ruanda uralkodója (aminek akkor tulajdonképpen még semmilyen jelentősége nem volt),
Berlinben összeültek a nagyhatalmak, hogy rajzolgassanak egy kicsit a térképen. Ezt a
határvonalat oda, azt ide, pont mint a Rizikóban. A „játék” eredményeképpen a mai Ruandát és
Burundit Német-Kelet-Afrikához csatolták. Tették mindezt úgy, hogy soha fehér ember be nem
tette még a lábát arra a területre!
1895-ben meghalt Rwabuguri, aki uralkodása alatt igyekezett a rokonaival és annak
családtagjaival, következésképpen tutszikkal feltölteni a fontosabb pozíciókat. Ismerős, ugye?
Mármint a rokonság protezsálása. Európa keleti felén, a Közel-Keleten, vagy éppen a dél-
amerikai pampákon sem szokatlan az ilyesmi.
Rwabuguri halála után a németek megijedtek a gondolattól, hogy vezető nélkül marad az
ország, és nem sokkal később megérkeztek „rendet rakni”. A rendrakás abból állt, hogy szűk
látókörűen megállapították: a tutszik az uralkodó elit, az arisztokrácia, míg a hutuk a jobbágyok!
Azaz mesterségesen felosztották a népcsoportokat, és mindent elkövettek, hogy konzerválják
ezeket az állapotokat. Sőt, a mozunguk később tudományos alapokat is teremtettek a
megkülönböztetésre. Az I. világháború után a Népszövetség, mintegy fájdalomdíjként,
Belgiumnak adta a területet. Ugye emlékszünk: ez az időszak Európában a fajelméletek
aranykora! Százszámra érkeztek hát a belga tudósok, hogy tudományos módszerekkel
bizonyítsák azt, amiről már akkor meg voltak győződve, amikor még egy fia afrikaival nem
találkoztak. Mértek testsúlyt, fülek közötti távolságot, agytérfogatot, állkapcsot és minden mást,
ami eszükbe jutott, majd megállapították, hogy „jól sejtették”: a tutszik születésüknél fogva
„nemesebbek, arisztokratikusabbak, uralkodásra termettek”, míg a hutukban van valami
eredendően „brutális, állatias”.
Bravó! Ezzel évtizedekre, ha nem évszázadokra, vagy akár örökre konzerválták a hutuk és a
tutszik konfliktusát. Sőt, a tudományos eredményeken felbuzdulva a belgák tovább mélyítették a
két népcsoport közötti ellentéteket. Nem csak azzal, hogy minden hivatalos pozícióba tutszikat
helyeztek, hanem azzal is, hogy a '30-as évek közepén bevezették az etnikai személyi
igazolványokat. Az akkori adatok szerint az ország lakosságának 85 százaléka hutu, tizennégy
százaléka tutszi, 1 százaléka pedig pigmeus volt. Önök szerint milyen jövőt vetít előre, ha egy
tizennégy százalékos kisebbség uralkodik egy nyolcvanöt százalékos többség felett? Szerintem
is olyat.
A tutszik most már hivatalosan is uralkodó réteggé váltak. Előnyt élveztek az iskolákban, a
köztisztviselői vagy politikai munkahelyek elnyerésében, és az élet minden más területén.
Miért volt ez ennyire fontos a belgáknak? Talán éppen azért, mert ők maguk is egy
kétnemzetiségű országban éltek és élnek mind a mai napig. Flamandok és vallonok egymás
mellett. És nem mindig könnyen. Sőt, mostanában egyáltalán nem könnyen. Történészek szerint
épp a megosztottságuk miatt nincs egységes belga egyház. A belgák legalább Ruandában tiszta
helyzetet, átlátható viszonyokat szerettek volna.
Bizonyára ha tudták volna, hogy mi lesz ennek a „tiszta helyzetnek” az ára, eszükbe sem jut
beleszólni egy vadidegen ország életébe.
A II. világháború után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a gyarmati rendszer nem tartható fenn
tovább, és a belgák is elkezdtek kihátrálni Afrikából. Ezzel egyidejűleg a hutuk lassan öntudatra
ébredtek, és 1957-ben kilenc hutu értelmiségi megírta a Hutu Kiáltványt, amelyben
demokráciát, többségi hatalmat követeltek. Magyarul: hutu hatalomátvételt.
Két évvel később, 1959 novemberében Gitarama tartományban félholtra vertek egy hutu
politikai aktivistát. Futótűzként terjedt a hír, hogy a tutszik keze van a dologban. Megindult az
első erőszakhullám a lakosság tutszi része ellen. Alig huszonnégy óra leforgása alatt több ezer
tutszit mészároltak le a felbőszült hutuk.
Egy évre rá a hutuk puccsal megdöntötték a kormányt, és átvették a hatalmat. Megkezdődött
a tisztogatás. Tutszik tízezrei menekültek a környező országokba: Burundiba, Tanzániába,

Fénykép a régmúltból: hutuk és tutszik együtt ünneplik Ruanda függetlenségét

 Zairébe és Ugandába. Ekkor hagyta el az országot Ruanda jelenlegi elnökének, Paul
Kagaménak a családja is.
Két évvel később, 1962. július l-jén az ország elnyerte teljes függetlenségét, a várva várt
demokrácia helyett azonban csak egy újabb elnyomó rendszer vette át az előző helyét. A
határokon kívülre szorult tutszik gerillaharcba kezdtek, ekkor használták rájuk először az
inyenzi, angolul cockroaches vagyis csótányok elnevezést. A hutuk szerint ha eltapostak egy
tutszit, mindjárt kettő lépett a helyébe. Ellenállóak és elpusztíthatatlanok voltak, mint a
csótányok.
A tutszik elleni pogromok mindennaposakká váltak, 1964-re mintegy negyedmillióan
menekültek el az országból. És ahogy az várható volt, a mészárlás nem állt meg az
országhatárnál: 1973-ban a szomszédos Burundi tutszi vezetésű kormánya hutukat gyilkolt meg.
Ruanda nem késett a válasszal. Fegyveresek keresték fel az összes ruandai iskolát, az udvaron
felsorakoztatták a diákokat, majd utasították őket, hogy a tutszik lépjenek ki. Nem lehetett
elrejtőzni. A szerencséseket csak összeverték, majd kicsapták az iskolából, de sok helyen ott
helyben, az osztálytársaik szeme láttára kaszabolták le őket bozótvágó késekkel.
Még abban az évben Habyarimana tábornok vette át a hatalmat katonai puccsal. Az új elnök
kihirdette, hogy vége a gyilkolásnak. A forradalmat megnyerték, a hutuk lettek az uralkodók,
nincs szükség több erőszakra.
Reménykeltő szavai ellenére a kilencszázalékos kvótarendszert helyben hagyta, vagyis
maximum ennyi lehetett a tutszik aránya egy iskolában. Sőt, a fegyveres erők tagjainak
rendeletben tiltotta meg, hogy tutszi nőt vegyenek feleségül. Az pedig végképp fel sem
merülhetett, hogy a katonaságnak vagy a rendőrségnek egy tutszi is tagja lehet.
Rettenetes megszorítások között kellett tehát létezniük a tutsziknak, de legalább annyi év
után végre biztonságban érezhették magukat. Ezért cserébe még azt is elviselték, hogy
törvényben tiltsák meg nekik a lakóhelyük engedély nélküli elhagyását.
Az élet azonban így sem volt könnyű. Az 1980-as években Ruanda a világ egyik
legszegényebb országa volt. Költségvetésének hatvan százalékát a nyugati országok nyújtotta
segélyek tették ki. Exportjának kilencven százalékát a kávé és a tea adta, ezért élték meg szinte
természeti csapásként a ruandaiak, amikor 1986-ban mindkét termény világpiaci ára drasztikus
zuhanásnak indult. Mint a történelem folyamán már annyiszor, a politikusok ezúttal is azt
gondolták, hogy az embereknek könnyebb lesz elviselni a növekvő szegénységet és az egyre
nehezebb életkörülményeket, ha kapnak egy bűnbakot. És ki más lehetett volna az a bűnbak,
mint a tutszik?
Maga Habyarimana ugyan nem tett tutsziellenes kijelentéseket, de nem is akadályozta meg,
hogy mások szítsák ellenük az indulatokat. Az etnikai jellegű gyilkosságok ismét egyre
gyakoribbakká váltak, amire válaszul a tutszi menekültek hadat üzentek Habyarimana
kormányának. Az Ugandában élő száműzöttek megalapították a Ruandai Hazafias Front nevű
fegyveres szervezetet (angol nevéből rövidítve RPF), és 1990. október l-jén megtámadták
Ruandát.
Ismét fellángolt a tutszik elleni gyűlölet. Minden „csótányt” az ellenség cinkosának tartottak,
azokat a hutukat pedig, akik nem voltak hajlandók részt venni a tutszik elleni akciókban,
árulónak kiáltottak ki. A kormány elrendelte, hogy készítsenek listát az összes tutsziról, ami nem
volt nehéz, mivel mindenkinek az igazolványában szerepelt az etnikai hovatartozása.
Októberben több mint tízezer embert tartóztattak le az RPF-el való együttműködés vádjával,
és bár Habyarimana nyugalomra intette az embereket, Kibilira faluban mégis történt valami,
amit akár a négy évvel későbbi tömegmészárlás „főpróbájának” is lehet tekinteni. A helyi
vezetők közölték a hutukkal, hogy ebben a hónapban kötelességük legyilkolni a
szomszédjukban lakó tutszikat, akikkel egyébként hosszú évek óta békésen éltek egymás
mellett.
 Három napig tartott a mészárlás. Mintegy négyszáz tutszi vesztette életét, és háromezren
voltak kénytelenek elhagyni az otthonukat. Egy túlélő szerint reggel a hutuk még énekelve
indultak dolgozni, majd munka után, még mindig énekelve, nekiestek a tutsziknak. A gyerekeket
és a nőket nem ölték meg azonnal, „csak” megcsonkították és a folyóba dobták őket. Másokat a
saját latrinájukba hajítottak, miután levágták a kezüket vagy a lábukat. Volt, aki úgy menekült
meg, hogy őt dobták be utoljára, és a saját családja alkotta hullahalom tetején még épphogy
levegőhöz tudott jutni. Persze ez a megmenekülés is csak időleges volt, mert a sebek azonnal
elfertőződtek a fekáliában, s következett egy, a fulladásnál még szörnyűbb halál.
A következő években a hutuk rendre úgy álltak bosszút az RPF egy-egy akciójáért, hogy
megtizedelték a civil tutszi lakosságot. A feszültség egyre nőtt az országban. Megalakult a Hutu
Power (hutu hatalom) nevű szélsőséges mozgalom. Hutu milíciák verbuválódtak, az első volt
ezek közül az interahamwe („azok, akik együtt harcolnak”), amelynek tagjai főként azokból a
fiatalokból álltak, akik kilátástalannak látták a jövőjüket, és kapva kaptak az alkalmon, hogy
valakin megbosszulják „sérelmeiket”.
Habyarimana mindeközben végig érezte, hogy nem ez a megoldás. Hosszas egyeztetés után
1993 augusztusában végül Arushában aláírt egy békeegyezményt az RPF-el, amelynek
értelmében az emigrációba kényszerült tutszik visszatérhetnek az országba, és a rend megőrzése
érdekében 2500 ENSZ-béke-fenntartó érkezik Ruandába. A Ruandában állomásozó külföldi
erők, a nemzetközi szervezetek és a lakosok többsége megkönnyebbülten koccintott aznap este,
amikor bejelentették a békeegyezmény aláírásának tényét. Az emberek fellélegeztek, mert úgy
látszott, hosszú idő után eljött a béke ideje. Nem így történt…
Az egyezmény ugyanis óriási felháborodást váltott ki a szélsőséges hutuk körében. Sokan
Habyarimanát is árulónak kiáltották ki. Az RTLM nevű rádió reggeltől estig ontotta a tutszik
ellen uszító szövegeket, s ezzel igen jelentősen befolyásolta az emberek gondolkodásmódját.
Ruandában mindössze két rádióadó volt, a televízió pedig a gazdagok kiváltságának számított –
becslések szerint alig ezer készülék jutott nyolcmillió lakosra –, ezért nemigen létezett erősebb
propagandaeszköz az RTLM Rádiónál.
Az interahamwe és a hasonló szervezetek közben folyamatosan felfegyverezték tagjaikat
kalasnyikovokkal és Kínából importált macsétákkal. A kéksapkások vezetője, Dallaire tábornok
több alkalommal is jelentést küldött az ENSZ-be arról, hogy szerinte népirtás készülődik, a
felettesei azonban a fülük botját sem mozdították. Legyintettek, nekik talán egymillió fekete
élete sem ért annyit, mint egyetlen mozungué. Eközben azonban az egész ország lőporos
hordóra hasonlított. Csak egy szikra kellett, hogy felrobbanjon.
Erre a szikrára pedig sajnos nem kellett sokáig várni…
Ruanda józanabbik fele úszott a boldogságban, és ezúttal nemcsak sörösüvegek, hanem
pezsgőspalackok dugói is pukkantak, amikor Habyarimana elnök aláírta a végleges békét
kimondó, Ruandát végre-valahára egyesítő egyezményt. Ruanda fővárosában, Kigaliban, az
Ezer Domb Szálloda dísztermében a nemzetközi békeerők parancsnoka – pezsgőspohárral a
kezében – arról beszélt, hogy eljött a várva várt nap, mert nincs többé különbség hutuk és tutszik
között. Több ezer ember arra készült, hogy kivonul a kigali repülőtér elé, hogy virágokkal
köszöntse a békét hozó elnök repülőgépét. De az a különrepülő sohasem érkezett meg. A
Tanzániából hazafelé tartó Habyarimana elnök gépét ugyanis a végleges békeszerződés
aláírásának napján, 1994. április 6-án lelőtték. Senki sem élte túl a merényletet. Az RTLM
természetesen az RPF-et vádolta, míg sokan a hutu szélsőségeseket sejtették a gyilkosság
mögött. A mai napig nem lehet tudni, ki volt a tettes, de az utána következő események
szempontjából nem is lényeges.
A Hutu Power még aznap átvette a hatalmat, másnap pedig megkezdődött az emberiség egyik
legnagyobb mészárlása.
A holokauszt után sokan azt mondták, hogy ez nem történhetett volna meg kétszáz évvel
korábban. Ilyen méretű tömeggyilkossághoz, népirtáshoz fejlett technikára van szükség. A
ruandai hutuk rácáfoltak erre a megállapításra. Az április 6-át követő száz napban a
világtörténelem leghatékonyabb népirtását vitték véghez. Óvatos becslések szerint
nyolcszázezer, mások szerint több mint egymillió tutszit mészároltak le, többségében
macsétákkal.
Egymillió ember megöléséhez nem elég egy kis csoport elvetemült gyilkos. Ott sok gyilkosra
van szükség. És ahol a szükség, ott a segítség. A rádióból harsogó uszító propaganda elérte,
hogy szomszédok a szomszédjaikat, kollégák a kollégáikat, tanárok a diákjaikat, orvosok a
betegeiket öljék meg. A gyilkosság többé nem számított bűnténynek, az lett a törvény.
Felmerülhet a kérdés: mit csinált eközben az ott állomásozó ENSZ-különítmény?
A válasz: nagyjából semmit. Karba tett kézzel ült, és nézte, hogy a „feketék” aprítják
egymást. Az ENSZ ugyanis csak népirtás esetén avatkozhat be helyi konfliktusokba. Az
azonban, hogy mi számít népirtásnak, komoly jogi probléma, és nem lehet csak úgy ukmukfukk
eldönteni. Mire New Yorkban kimondták, hogy ami Ruandában történik, valóban népirtásnak
minősül – azaz az afrikai országban módszeresen meg akarnak semmisíteni egy népcsoportot –,
addigra a halottak száma már elérte a hétszázezret.
Amióta megismertem a ruandai tömegmészárlás történetét, haragszom az ENSZ-re. S bár a
népirtás idején épp egy másik háború kellős közepéről igyekeztem embertelenségről és
igazságtalanságról tudósítani, mégis egyfajta megmagyarázhatatlan lelkiismeret-furdalás gyötör
a lekaszabolt százezrek miatt. Megbocsáthatatlan, hogy hagyták őket meghalni, s hogy én se
tehettem értük semmit! Úgy éreztem, ha személyesen megyek el a gyilkosságok helyszínére és
megmutatom honfitársaimnak a borzalmakat, leróhatok valamit a valójában leróhatatlan
adósságunkból. A fehérek adósságából. Csak hát, és ez nem mentség, erről a népirtásról
akkoriban szinte nem is tudtunk semmit. A hírek világa már csak ilyen kegyetlen, és ez csöppet
sem változott az elmúlt évtizedekben: ha felépül egy tízemeletes ház, és beköltözik száz boldog
ember, az nem hír. Ha ugyanaz a ház összeomlik, nos, az a hír. Ha egy európai országban
meghal ötven bányász, az kiemelt hír. Ha Kínában hal meg ugyanennyi vájár egy sújtólég-
robbanásban, lehet, hogy be sem számolnak róla a híradók. Így történhetett meg, hogy miközben
amerikai tévétársaságok élőben adták a „nagy drámát”, vagyis a keleti parton garázdálkodó
bankrabló utáni autós üldözés feszült pillanatait, eközben az elképesztő ruandai vérfürdőről a
nagy hírtelevíziók is mindössze annyit mondtak: veszélyes a helyzet Kigaliban, ami egy főváros
Közép-Afrika szívében.
Amikor hazajöttem Észak-Koreából – ahova két évig szerveztem az utazást, és
tulajdonképpen a Baptista Szeretetszolgálat munkatársai csempésztek be –, úgy éreztem, életem
filmje van a zsebemben lapuló kazettán. Pontosabban: életem Filmje. A Film. Aztán jött
Türkmenisztán a kontrollvesztett Türkménbasival, és változtattam az álláspontomon: azt
gondoltam, hogy a türkmén filmem még a Kim Dzsong II birodalmában felvett anyagot is üti, és
hogy sosem fogok tudni ennél megrázóbb és elgondolkodtatóbb riportot készíteni.
Milyen igaz a bölcsesség: sohase mondd, hogy soha! Mert Észak-Korea és Türkmenisztán
után eljutottam a világ kétségkívül legembertelenebb helyszínére, Ruandába.
Milyen érdekes, hogy hat Pokoli-könyv áll a hátam mögött, mégis csak a hetedik kötetre
jutottam el az igazi pokolba! Nem vagyok a számmisztika felkent híve, de hogy is mondják:
heten, mint a gonoszok?
Gonoszságból lesz ebben a fejezetben elég, sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy az
emberiség egyik legnagyobb gonoszsága esett meg ebben az egyharmad magyarországnyi,
Baranya-Tolna-Somogy nagyságú országban.
Tömegsírok… tömegsírok Európában, és tömegsírok Afrikában… itt húsz halott elég, hogy
tömegsírnak nevezzenek egy temetkezési helyet, ott ehhez legalább kétezer holttest kell. Ó,
egészen mások az arányok! Nézzük csak a délszláv háborút – azért is, mert az én életemet is
rendkívüli módon befolyásolta, meg azért is, mert négy nappal a ruandai népirtás előtt lőtték le
az első áldozatot Szarajevó egyik utcáján: egy Szuáda nevű lányt.
 Nos, tudom, hogy botorság összehasonlítani, hiszen egy halott is sok, de a nagyságrend miatt
érdemes megvizsgálnunk a számokat: Ratko Mladicsek három nap alatt nyolcezer muzulmánt
öltek meg Sebrenicában, Szarajevó ostromában – az állandó nehéztüzérségi ágyúzás és a légi
csapások következtében – tízezren vesztették életüket, a teljes délszláv háborúban pedig
kétszázezer ember pusztult el.
Nos, Ruandában minden héten nyolcvanezer embert töröltek el a föld színéről. Naponta több
mint tízezret.
– Meg kellene nézni ezt az új filmet Ruandáról – jegyzem meg vacsora közben Gyöngyinek.
– Jaj! – sóhajt föl. Amióta anya, nehezen viseli, ha szenvedést lát. Különösen, ha gyerekek
megpróbáltatásaival kell szembesülnie. Másnap mégis ő állít haza két jeggyel. A gyerekekre
Gyöngyi édesapja, Árpi papa vigyáz, mi kimenőt kapunk.
Mamut II., kisterem. Premierfilm, mégis lézengenek az emberek. Öten, ha ülünk a vászon
előtt. Peregni kezd a film. Egy hutu származású szállodamenedzser hősies küzdelme elevenedik
meg előttünk a vásznon. Az Ezer Domb Szálloda alkalmazottjaként 1268 tutszi életét menti
meg. Hutuként és a szálloda egyik vezetőjeként módja van erre – de mindvégig az életével
játszik. És a családja életével. A felesége egyébként is tutszi. A gyerekeik is azonnal
meghalnának, ha a szállodán kívül vagdalkozó hutuk kezére jutnának. De Paul Rusesabagina,
merthogy így hívják az urat, nemcsak az övéit menti nagy hévvel, hanem tutszik százait jelenti
be luxusvendégként a szállodába. Míg a menekültek és az árvák a hotel szobáiban igyekeznek
túlélni az alig túlélhetőt, Rusesabagina minden arra járó parancsnokot lefizet. A teljes vagyonát
odaadja az elvadult hutu vezetőknek, csak hogy minél több embert megmenthessen. Élelmet
hozat a feketepiacról, és a vízhiány idején engedélyt ad a szomjazó tutsziknak a medence
vizének kiivására. Az egyetlen telefonvonalon, amit nem vágtak még el a hutuk, faxot küld Bill
Clintonnak, valamint tájékoztatja Belgiumot és Franciaországot a hazájában zajló borzalmas
eseményekről.
 A hős szállodaigazgató Budapesten nyilatkozott a TV2-nek. Paul Rusesabagina
rengeteget segített nekem abban, hogy forgathassak a legendás Ezer Domb Szállodában.

Ez az úr ma már Brüsszelben él. Budapesten is járt, mindössze négy óra erejéig, hogy a
népirtás szörnyűségeiről meséljen. Elutazását követően is kapcsolatban maradtunk. Rendkívül
sokat segített abban, hogy egyáltalán esélyem legyen a filmbeli Hotel Ruandában, azaz az Ezer
Domb Szállodában forgatni.
Szótlanul jövünk ki a moziból. Ez a viszonylag kis költségvetésű film sokkal megrázóbb
számunkra, mint a Schindler listája című méregdrága hollywoodi szuperprodukció. A főszereplő
Don Cheadle-t Oscar-díjra jelölték az alakításáért.
Sietünk haza, hátha még ébren találjuk a gyerekeket. Fizetek a parkolásért, aztán gázt adok.
Szemerkél az eső, szaporán jár az ablaktörlő lapát. Kifelé bámulok a szélvédőn, nézem a kinti
furcsa, elmosódott világot. Egyszer csak Gyöngyi hangját hallom.
– Mikor indulsz? A vesémbe lát.
Benjámin még ébren van, a teraszon ül a nagyapjával. Épp apámról, Sanyi nagypapáról
beszélgetnek. Őt már csak hírből ismerheti a fiam.
– És Árpi papa, a Sanyi papa is felment az égbe?
– Igen, kicsim – dörmögi Gyöngyi apja.
– Úgy, mint a Szimba apukája az Oroszlánkirályban? –Úgy.
– És, és, és… és hol van most az égben?
– Nézz csak föl, Bendzsike! Látod azt a sok csillagot? Az mind egy-egy ember. Amikor
elmegy az égbe valaki, akkor csillag lesz belőle. Onnan felülről figyeli a szeretteit.
– És a Sanyi papa?
– Ő a legfényesebb csillag. Látod? Ott van!
 Hallgatom őket, s közben lüktet az ér a halántékomon. Árpi papa, Árpi papa… ha annyi
csillag ragyogna az égen, ahány embert Ruandában legyilkoltak, akkor éjjel is nappali
verőfényben úszna az égbolt.
Bekapcsolom a tévét, a CNN-re kattintok. Épp megszakítják az adást egy percre, mert új
hírek vannak az Irakban elfogott amerikai sorsával kapcsolatban. Átfut az agyamon: szép, szép,
hogy egy amerikai miatt megszakítják a világ vezető hírcsatornájának az adását, de ha minden
ruandai áldozat csak egyetlen percet kapna, akkor Ruandából két évig nem sugározna a CNN,
megszakítás nélkül.
Átmegyek a dolgozószobába, rákattintok az internetre. Az nem lehet, hogy kifogjon rajtam ez
a feladat: magyart kell találnom Ruandában. Felmegyek néhány helyi honlapra, nem sok
reménnyel. Hanem a Kigali Adventista Egyetem adatbázisában a következő névre bukkanok:
Joseph Szilvasi. És mindjárt mellette: Susanna Szilvasi. Ráadásul a férfi neve mellett a
következő titulus díszeleg: rektor!
Másnap őrült telefonálgatásba kezdek.
„Halló, Hetednapi Adventista Egyház Magyar Uniója? Tiszteletem, Vujity Tvrtko vagyok, és
Szilvási József úrral kapcsolatban szeretnék érdeklődni. Igen, értem. Ő az, aki Ruandában él? A
feleségével? Zsuzsával? Aha. És árulja már el, hogyan tudnám vele fölvenni a kapcsolatot? Jön
haza? Ó! Jövő héten? Kitűnő! Volna kedves adni hozzá egy közvetlen elérhetőséget?”
„Halló, Szenczy Sándor? Szervusz, Sanyikám, két kérdésem volna. Kezdem a
könnyebbikkel, legalábbis azt gondolom, hogy egy baptista szerzetes számára ezt nem oly nehéz
megválaszolni: szerinted miért hagyta Isten, hogy Ruandában tutszik százezreit mészárolják le
az ellenséges hutu törzs tagjai? Halló, itt vagy? Ja, csak gondolkozol. Mi? Hogy ez egyáltalán
nem olyan könnyű kérdés? Igen, azt hiszem, igazad van. Hogyan? Na várj csak: tehát te azt
mondod, hogy Isten megteremtette az embert, de aztán rábízta a természetére, és az embert
tulajdonképpen a saját természete pusztítja el, nem Isten? Aha, értem. Illetve nem értem, de ez
legyen az én bajom. A másik kérdésem: van-e valamiféle kapcsolatotok Ruandában? Miért,
miért… kell, és kész. Igen, oda. Tudtam, hogy ezt mondod. De én akkor is el akarok oda utazni.
Nincs kapcsolat. Kár. Mi? Hogyha lenne se segítenél, mert féltesz? Kösz, legalább őszinte
vagy…”
„Szép jó napot kívánok, Suha Györgyöt keresem! Szia, Gyuri! Mondd, neked, mint a
Gambiai Köztársaság ENSZ-képviselet vezetőjének, nincs valami ismerősöd Ruandában?
Mindenütt van, csak Ruandában nincs? Pazar… Igen, forgatni akarok. Persze hogy a népirtásról.
Értem, de nekem magyar kellene. Tudod, a Naplóban ragaszkodunk hozzá, hogy a világ bármely
részéről és bármilyen témáról is hozzunk anyagot, mindig kell bele egy magyar szál. Egy itteni
magyart már találtam, aki időlegesen kint él a feleségével, de nekem egy olyan kellene, aki
évtizedek óta ott van, és testközelből nézte végig a népirtást. Tudom, hogy az esélyem nagyjából
nulla, de azért reménykedtem, hogy hátha mégis… Végül is Kandech Evelyn apját is felkutattad
Sierra Leonéban, megelőzve az Interpolt. És sikerült kijuttatnod Szaparmurat Türkménbasi
szinte hermetikusan elzárt birodalmába is. De hát ha Ruandában nincs ismerős… kicsoda?
Serge? Serge Dewachter? Hol találkozhattam vele? Ja persze, Gambia! A piciny tiszteletbeli
magyar konzulátuson éppen március 15-ét ünnepeltük, emlékszem. Te jó ég, ez az a Serge? De
várj, Gyuri, ő akkor még a belga légitársaság bandzsuli képviseletén dolgozott. Hogy
áthelyezték Kigaliba? És épp a Hotel Ruandában van a képviselet irodája? Óriási, óriási, nem
lehet ilyen szerencsém! Vagy mégis?”
„Serge? Üdvözöllek, Serge, emlékszel rám? Az a baseballsapkás újságíró Magyarországról,
tudod, 2005-ben találkoztunk a bandzsuli magyar konzulátuson, gyerekkori énektanárnőméknél,
Ozsvári Zsuzsannáéknál. Együtt ünnepeltük március 15-ét. Tudtam, tudtam, hogy emlékezni
fogsz. Serge, az a helyzet, hogy kimennék forgatni Ruandába. És téged is megkeresnélek az
Ezer Domb Szállodában. Nincs akadálya? Szuper! Jelzem, ha célegyenesben vagyok. És előre is
köszönök mindent!”
 A Pest megyei Pécelen 13 ezren élnek. A lakók többsége csak aludni jár haza, az emberek a
nap nagy részét a fővárosban töltik. De éppen ezért nyugodt ez a kisváros, s talán a nyugalma
miatt választotta Szilvási úr a teológiai főiskolájának helyszínéül.
A városka egyik eldugott utcájában áll Zsuzsa és József háza. A deres halántékú, ízes beszédű
alacsony úr egyedül érkezett meg Ruandából. Amíg itthon van, a felesége helyettesíti odakint.
Kávéval és saját készítésű szörppel fogad. Már a beszélgetésünk elején kiderül, hogy kiváló
eredménnyel végezte el a teológiai egyetemet, majd családot alapított Zsuzsával, és Pécelen
kötöttek ki. Ma már csaknem százan tanulnak a József által életre keltett főiskolán. Itt
következne a mesékből jól ismert szófordulat, hogy és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ha
néhány évvel ezelőtt Szilvási úr nem hall a ruandai népirtásról, illetve a népirtás utáni lehetetlen
állapotokról.
– Eljutott hozzám egy dokumentumfilm – meséli. – Ez volt a címe: Ruanda, a koponyák
földje. Megcsonkított asszonyokat és gyerekeket mutatott a kamera, hullahegyeket, rengeteg
csontot és koponyát, valamint véres bozótvágó késeket. Aztán túlélők meséltek a történtekről.
Olyanok, akik megúszták a mészárlást, mert az ország határain túlra menekültek. Másfél
millióan voltak. Ők időben elmentek. Nem várták meg, míg elhangzik a rádióban a tutszik
irtására buzdító rejtélyes üzenet: „Vágjátok ki a magas fákat, és pusztítsátok el a csótányokat!”
– Tudták a tutszik, hogy lesz egy ilyen üzenet?
– Tudták. Mindenki azt beszélte, hogy ha ez a mondat elhangzik, elindul a népirtás. Házról
házra járnak majd a hutuk, és minden tutszit levágnak.
– Amikor tehát meghallotta, hogy tömegével irtják ki az embereket, azonnal fölkerekedett?
– A népirtás után érkeztünk az országba a feleségemmel. Nem tudom szavakkal leírni, amit
találtunk. Gyász és fájdalom mindenütt! Mivel a fizikumom nem tette lehetővé, hogy az
újjáépítésekben részt vegyek, a Közép-Afrika Egyetemen igyekeztem segíteni a tanároknak és a
diákoknak. Ők is rettenetes történetekkel vártak. Meséltek egy közismerten jó hangú lányról,
akinek az osztályteremben, a társai szeme láttára levágták mindkét kezét, és közben mindvégig
énekeltették. Azt is megtudtam, hogy az egyetem tanárai és diákjai közül sokan egész
vagyonokat fizettek azért, hogy minél gyorsabban halhassanak meg.
– Ez pontosan mit jelent?
– Ezer-ezerötszáz dollárért cserébe megadatott az a kegyelem, hogy golyó által végeztek az
áldozattal. Aki nem tudta megfizetni a méltósággal teli halált, azt felaprították.
 „Már nem tudok elérzékenyülés nélkül beszélni Ruandáról. Az otthonomnak érzem…
néha talán már jobban, mint Magyarországot” – meséli könnybe lábadt szemmel Szilvási
József.

Miközben ezeket mondja, az ötvenöt éves férfinak könnyek gyűlnek a szemébe.

– Tudja, már nem tudok elérzékenyülés nélkül beszélni Ruandáról – magyarázza. – Az
otthonomnak érzem.
– Az otthonának?
– Igen. A gyermekeimet nem számítva néha talán már jobban is, mint Magyarországot.
Megtudom még, hogy Zsuzsa és József a közeljövőben szeretné fölvenni a ruandai
állampolgárságot. Ennek aligha lesz akadálya, mert a házaspárt óriási szeretet és megbecsülés
övezi az apró afrikai államban.
A kép összeállni látszik. Ruandában a Szilvási házaspárnál fogok lakni. Felkeresem az
emlékhelyeket, és ha lehet, benézek egy börtönbe és egy kórházba is. Igyekszem minél több
szemtanúval beszélni. És ha lehet, nemcsak túlélővel, de gyilkossal is. No és igen, a filmezés:
ezt megint egyedül kell megoldanom. Ruandában lépten-nyomon katonák figyelik, hogy senki
se tegyen semmi törvénybe ütközőt. Márpedig az emlékhelyeken például tilos filmezni. Riportot
is csak engedéllyel készíthetnék, amire egyrészt éveket kellene várnom, másrészt az esély arra,
hogy a szükséges forgatási engedélyeket megkapom, az idős pécsi matematikatanárom szavaival
élve „a zérushoz konvergál”.
Marad a jó öreg megbuherált kézi felvevőm. Amire vagy akkor fanyalodom, ha pénzt kell
spórolnom (mint például Kongóban), vagy ha suttyomban kell forgatnom (mint például
Türkmenisztánban). Ér vagy másfél milliót. Jobb, mint amilyennel a büszke apukák odahaza a
gyereküket filmezik. De sokkal rosszabb, mint amilyennel például Töttös Márk operatőr
barátom forgat a Naplónak.
Szerintem ebben az országban én vagyok az egyetlen riporter, aki ha kell, az operatőri
munkát is elvégzi. És megmondom őszintén, erre nagyon büszke vagyok. Sokat tanultam, hogy
ez így legyen. És bár lehet, hogy Észak-Koreában egy kicsit remegtek a felvett képeim, hogy a
nagy titkolózás miatt nem sikerült forgatás közben mindig beállítanom a színhőmérsékletet
Türkmenisztánban, de az anyag azért elkészült. És nem csak nézhető, de nagyon is nézett volt.
Mert nem mindig a minőség számít ám! Amikor a Concorde lezuhant, és egy kamionos felvette
a kis turistakamerájával, ugyan kit érdekelt a minőség? Vagy gondoljanak a Kennedy-gyilkosság
remegő-homályos képeire! Az egzotikus extrém helyszíneken egy egyszemélyes stáb nem csak
fontos, hanem praktikus is. Nem kell még egy ember testi épségére vigyázni, nem sodorhatok
senkit se bajba esetleges rámenősségemmel, egyedül észrevétlenebb tudok maradni, mint egy
külön operatőrrel, ráadásul mindez pontosan feleannyiba kerül a tévétársaságomnak. Szóval, így
van ez…
Szilvási József tulajdonképpen építőanyagért „ugrott” haza. Szépen haladnak a kinti egyetem
új épületének munkálatai, de sok mindent nem lehet helyben megkapni, amitől az intézmény
komfortosabb és korszerűbb lehet. Márpedig egy rektor dolga az is, hogy a lehető legjobb
minőségű oktatást biztosítsa a diákjainak, és nemcsak tanulmányi téren. Ruandában legalábbis
ez a helyzet.
A rövid péceli ismerkedés után egy étteremben adunk egymásnak újra randevút Józseffel.
Immáron nyugodtabb, ráérősebb beszélgetést folytatunk, mert a rektor úr mindent megszerzett,
amit szeretett volna. Sőt, még egy számítógépet is sikerül magával vinnie. Kicsit öreg, kicsit
kopott, de nagyon fognak neki örülni a kigali egyetemisták. Jelenleg ugyanis két viharvert
számítógép működik az intézményben: az egyiket a tanárok használják, a másikat a diákok ülik
körül, néha húszan is.
– Úgy érzem, engem annak idején kijelöltek erre a munkára – mondja, miután rendelünk a
pincértől, és fölfelé mutat. – Isteni elhivatottság, amivel végzem a feladatomat. A leveleket is
ezért írtam az itthoni barátainak. Minden hónapban egyet. Aztán kiadtam könyvben, mert
érdekesnek találták, akik olvasták az írásaimat.
– Mit érez a gyilkosok iránt, József? Töpreng. Aztán így felel:
– Nézze, azt hiszem, a hutuk egy része túl akarta élni, és ezért ölt. Az a régió túlnépesedett.
Képtelenség megélni ennyi embernek a földből. A hutuk azt gondolhatták: ha te nem vágod le a
másikat, majd a másik vág le téged. Kilátástalan az élet Ruandában, még ma is. A segélyalapok
eltűntek, különféle diktátorszerű figurák parancsolnak. Talán ez volt a mottójuk arrafelé az
embereknek: ha élni akarsz, ölnöd kell.
– Ijesztő!
– Ismerni kell az afrikai emberek lelkét, hogy megértsük a mozgatórugóikat. Gondoljon csak
bele: Afrikában még házasodni se szerelemből szoktak! Egyszerűen csak klánokat erősítenek
egy kézfogóval. A családok már korán kijelölik a gyermeküknek a párt. Érti? A fiatalok pedig
nem azért házasodnak, hogy boldogok legyenek, hanem hogy erősek! És persze fontos a
bizalom, az összetartás is. Ruandában ma is megszokott aktus a vérszerződés. Ám a mi
honfoglaló vezéreinkkel szemben ők a hasukat vágják meg, majd összecsorgatják a vérüket, és
megisszák. Épp a napokban volt egy tragédia egy esküvőn. Az örömapa részegen elvágott egy
főeret, és elvérzett.
– Ilyenkor nem lesz a vérszerződésből bírósági ügy?
– Bíróság? Na, ez is egy érdekes dolog. A bíró számára fontosabb a leírt szerződésnél, hogy
hány tanút hozol! Egyébként meg bírói igazságszolgáltatásról beszélni egy olyan országban,
ahol ma is gyilkosok százezrei élnek szabadlábon!…
– Találkozott gyilkosokkal?
– Viccel? Ott élnek közöttünk, velünk! Volt olyan kihantolás, amit olyan hutukkal csináltunk
végig, akiknek az áldozatai maguk is a föld alatt pihentek. Egy hegy tetején álltunk, és a hutuk
hordták föl a koporsókat a völgyből. Talán épp azoknak a csontjait cipelték, akiket ők vágtak le.
Igen, többes számot használtam. Mert míg nálunk egy koporsóba egy ember jut, addig ott egy
koporsóban több száz halott csontja hevert. Összesen négyezer embert exhumáltunk, többsége
az egyetemen lelte halálát.
– És látott megbánást a hutuk arcán?
– Volt, akién igen, és volt, akién nem. De tudom, hogy akad köztük, aki ma már mindent
másképp tenne. Van például egy tanárom, Nelson, akinek egy hutu lemészárolta az apját.
Érzékeny fiatalember volt a gyilkos, sem előtte, sem utána nem ölt. De egyszer meg kellett
tennie, különben megbélyegzik, hogy tutszibarát, és biztosan leszúrják. Sajnos pont a
tanítványom apja volt az az egy, aki a macsétája elé került. Na most van odakint egy törvény: ha
egy hutu bizonyíthatóan csak egyetlenegyszer gyilkolt, és az áldozat hozzátartozója megbocsát
neki, visszanyeri a szabadságát. Nos, Nelson anyja a népirtás utáni szembesítések során
felismerte a férje gyilkosát, ám amikor megtudta, hogy a fiatalember még csak huszonnyolc
éves, visszament a börtönbe, és kezdeményezte a felmentését. A hutu jóval fiatalabb volt
Nelsonnál, de érett gondolkodású ember benyomását keltette. Megragadta az asszony kezét, és
megköszönte neki, hogy visszaadta a szabadságát. Mivel hirtelen nem volt hová mennie, leült a
börtön bejárata mellé. Jött kifelé Nelson anyja, megtorpant a srác mellett. Megkérdezte, van-e
hol aludnia. A srác megrázta a fejét. Az apja valahol vidéken ült, az anyja pedig már évekkel
korábban meghalt, ha jól emlékszem, betegségben. Akkor Nelson anyja elhívta magához.
Egyedül lakott, a fia már a saját családjával élt a város egy másik részén. Azon az éjszakán a
fiatal hutu töviről hegyire elmesélte, hogyan kényszerítették a gyilkosságra. Másnap Nelson látja
ám, hogy az anyja az apja gyilkosával jön hazafelé a piacról, a srác cipeli a nehéz kosarakat, és
útközben csevegnek. Földbe gyökerezett lábbal állt a munkatársam, de egy szót sem szólt.
Akkor sem, amikor néhány nappal később az asszony magával vitte a hutut a templomba, és
Isten színe előtt a fiává fogadta. Ruandában már semmin sem csodálkozhat az ember. Van, hogy
a szomszéd házban a gyereked vagy a szüleid gyilkosa lakik. És? Mit tehetsz? Meg kell
tanulnod együtt élni vele.
– Ön megtanult együtt élni a gyilkosokkal?
– Nincs más választás. Különben is, a vallásos ember egyik legfontosabb szava a
megbocsátás. De hangsúlyozom: ezek a mészárosok valóban nem érték föl ésszel, hogy mit
művelnek. Egyszerűen mintha kikapcsolt volna az agyuk. Szerintem a többségük alapvetően
nem volt gonosz, romlott ember. Persze a népirtás idején uralkodó anarchiában egy-két bomlott
elméjű önjelölt helyi vezető őrülete kiteljesedhetett, de higgye el, akik például a rádióban a még
élő tutszik nevét sorolták, és a felkutatásukra és meggyilkolásukra szólítottak föl, munkának
fogták fel az egészet. Gondoljon csak bele, voltak olyan hutuk, akik szombatistáknak vallották
magukat, ezért péntekig irtottak, majd letették a késeiket, és másnap templomba mentek. Aznap
ugyanis nem végezhettek fizikai munkát!
– Hősök, mártírok nem voltak?
– Dehogynem. Kevesen, de akadtak. Itt van például Rusesabagina, aki az életével játszott,
amikor hajnalonta kiment egy városszéli raktárba, megalkudott tartós élelmiszerekben az egyik
romlott hutu parancsnokkal – aki egyébként pontosan tudta, hogy Rusesabagina tutszikat
rejteget a szállodájában majd visszahajtott a hulláktól hemzsegő autóúton a városba…
– Láttam a filmen, keresztül a testeken…
– Nem lehetett máshogy. Aztán ott volt az országszerte tisztelt és szeretett Clarence nővér, aki
egy zárdába fogadta be a menekülő tutszikat. A hutuk körülvették a zárdát, és hangosbeszélőn át
követelték, hogy az apácák küldjék ki a menekülteket. Amikor nem teljesült a kérésük, a
parancsnok utasította őket, hogy öljenek le mindenkit. A hutuk egy pillanatra megmerevedtek:
de Clarence nővért is? Persze, mondta a parancsnok, hiszen ő is csótány lett!
– Olvastam valahol, hogy volt ott egy angol úr is…
– Igen, kilencvenhét napig bujtatott tutszikat. Az egyik multinál dolgozott kommunikációs
szaktanácsadóként, amikor elkezdődött a népirtás. Wilson úrnak hívták, s mivel nem kellett
bejárnia a munkahelyére, minden szabadidejét a hobbijának szentelhette: rádióamatőrködött. De
nem ám csak úgy bele a vakvilágba! A mészárlás idején üzeneteket küldött a világ négy égtájára,
és folyamatosan jelentette, hogy milyen szörnyűségek történnek Ruandában.
– Nem tudtak róla a hutuk?
– Dehogynem, próbálták bemérni, de nem sikerült nekik. Bár később már sem istent, sem
embert nem ismertek a hutuk, a népirtás elején azért még féltek, hogy híre megy a
barbárságuknak. Még adtak a látszatra, és nagyon is zavarta őket, hogy a megfoghatatlan angol
üzeneteket küld a nagyvilágba. Aztán kapóra jött nekik, hogy az egyik szomszéd beárulta
Wilson urat a házában elbujtatott tutszik miatt. Tíz perc múlva négy ősrégi tragacs érkezett egy
katonai dzsip vezetésével. Felfegyverkezett hutuk ugráltak le az autókról, és vadul dörömböltek
az angol ajtaján. Wilson úr lesietett a háza padlásáról, kezében egy antennával és egy
mikrofonnal. Kilépett az ajtaja elé, égbe tartotta az antennát, és közölte a hutuk vezetőjével:
„Élő adásban vagyunk! Most azonnal bemondom a nevedet, mert ismerlek!” A hutu hátrálni
kezdett. A népirtás közepétől már érezték a gyilkosok, hogy hamarosan kutya világ jön.
Rusesabagina is azzal tudta leszerelni a parancsnokokat a legkényesebb pillanatokban, hogy
nem vall majd ellenük a népirtás utáni bíróságokon, sőt azt mondja majd, hogy nem öltek. Igen,
a hutuk akkor már féltek a felelősségre vonástól, mert sejtették, hogy meg vannak számlálva a
perceik.
– De azért folytatták a mészárlást!
– Folytatták. Akkor már nem volt visszaút. Különben is: ki próbálna meg feltartóztatni egy
vérszagtól mámoros tömeget?
Tíz évvel a mészárlás után, 2004-ben Ruanda még mindig a világ egyik legszegényebb
országa volt. A havi átlagkereset húsz dollárnak, azaz 3800 forintnak megfelelő ruandai frank.
Az átlagéletkor negyvenhét év. A nyolc és fél millió lakosra mindössze nyolcvanegyezer
mobiltelefon jut (csak összehasonlításképpen: ma Magyarországon tízmillió lakosnak
tizenegymillió mobiltelefonja van). Egy átlagos családban hat gyerek van. Az egyik legnagyobb
probléma a túlnépesedés, Ruanda Afrika legsűrűbben lakott országa.
Ide indulok el 2006. február 6-án, hajnalban.
Gyermekeim még alszanak, amikor konyhánk padlóján még egyszer, utoljára ellenőrzöm
kicsiny kamerám tartozékait. Minden darabot külön-külön újságpapírokba csomagoltam, hogy a
helyi vámosok számára se legyen ránézésre világos: éppen egy egyszemélyes tévéstáb vár
bebocsátásra a ruandai határon. Amikor az utolsó lencsét és a hozzá tartozó szűrőt is
elsüllyesztem a táskámba, szép lassan odalépek Benjámin és Barnabás ágyához. Istenem, milyen
édesen alszanak ezek a drága angyalkák! Milyen jó, hogy nem tudják, mi minden történt
kortársaikkal ott, ahova most az apukájuk készül! De hát miért is kellene tudniuk? Milyen
érdekes a világ! Óvjuk, védjük csöppségeinket, természetesnek vesszük, hogy óvodába járnak,
játékokat veszünk nekik, este megfürdetjük őket, és fel vagyunk háborodva, ha a játszótér
homokozójából éppen a mi gyerekünk lapátja tűnik el, miközben a világ szegényebb és
szomorúbb felén nincsenek óvodások, fertőzött a víz, és a kicsik semmilyen játékról nem
álmodhatnak. Nem először érzem azt, talán nem is tudjuk megbecsülni mi, magyarok,
Magyarországon mindazt, ami nekünk megadatott. Amink van.
– Vigyázz magadra, kérlek! És jelentkezz, ha tudsz! – húz magához Gyöngyi, miközben a
tarkómra lehel egy csókot.
– Megpróbálok! – simogatom meg kócos haját, aztán kilépek a lakásból.
A felszállás utáni ötödik percben rosszul lesz mellettem egy idős francia asszony. Talán a
korán kelés viselte meg a szervezetét: a brüsszeli géppel nyílik meg a Malév terminálja, tehát
igencsak korán kint kell lenni Ferihegyen, ha valaki még el akarja érni a Birdy Airlines
Brüsszelből reggel kilenckor induló afrikai járatát.
A hölgynek mellettem annyi ereje van az eszméletvesztés előtt, hogy jéghideg ujjaival
megkapaszkodjon a karomban, és felnyögjön. Félálomra jellemző szempillaremegését látva
azonnal látom, hogy baj van. Jelzek a légiutas-kísérőknek. Intenek, hogy azonnal jönnek. Addig
is teljes hosszában kinyújtóztatom a hölgy lábát, és alápolcolom a fejét. Ezzel megszűnik a
légzésének szaggatottsága. Sőt, mintha benn is akadna a levegő. Érkezik a stewardess, pulzust
mér. Ideges lesz, mert nem érzi. Előveszi a piperetükrét, a hölgy szájához tartja. Megnyugszik:
él az asszony. Hideg vizes borogatást hoznak, meg jeget. Ahogy a hölgy bőréhez ér a jég, egész
testében megremeg. Szeme kinyílik, ajka lassan mozdul. Visszatér az arcába a halvány pír,
tagoltan beszélni kezd. Nem sokat értek a franciájából, de annyit igen, hogy inni kér. Később
olyan jól lesz, hogy beszélgetésbe is elegyedünk. Egy idősügyi konferencián volt Budapesten.
Szerinte Magyarországon nem bánunk túl jól az öregeinkkel: néha úgy kezeljük őket, mintha
felesleges állampolgárok lennének. Hallgatnám még, de feltűnik az ülések közötti folyosón
Kovács László EU-biztos. Váltunk néhány szót. Megviseltnek látom. Nem csoda, épp azokban a
napokban hozzák a lapok öles szalagcímekben, hogy szeretőt tartott a felesége mellett. Mutatják
is a nőt, ahogy a politikus alsóneműjét lobogtatja: „Laci, ezt itt hagytad nálam!”
Ő a gyerekeimről kérdez, én meg veszek egy mély lélegzetet, és talán nem túl tapintatosan, a
szeretőbotrányról. Nagy vakmerőség, tudom, de legfeljebb elküld melegebb éghajlatra.
Nem küld el. Ám a diplomatikus mosoly azonnal lehervad az arcáról.
– Nagyon nehezen viselem ezt az egészet – mondja. – Nem tudom, hogy tehette. Ez az én
kudarcom. Megbíztam benne.
Szeretem, hogy a kicsinyke brüsszeli repülőtéren már kora reggel kinyit a csokoládéstand.
Igaz, hogy aranyárban mérik a mártott gyümölcsös pralinét, de ha erre járok, mindig veszek
néhány darabot. Aztán kényelmesen elnyújtózom a széles fotelok egyikében, és „rápihenek” a
hosszú és kényelmetlen afrikai utazásra. Ha javasolhatom, a nyári vakációjukhoz ne a Birdy
Airlines járatait válasszák! Bár meg kell jegyeznem, az igazán gázos helyekre kizárólag ez a
légitársaság szállítja a kalandra vágyókat. Nairobi meg Abudzsa nekik smafu. Ők Ugandába és
Sierra Leonéba utaztatnak!
Persze, ahogy az lenni szokott, ezen a járaton is van ismerős. Földvári András úr, a belga
légitársaság képviselője például sokszor intézte már a jegyeimet. Most gorillalesre utazik. Ötven
körüli, cingár ember. Igazi megszállott. Repül egy napot, aztán gyalogol egy napot, és a végén
talán lát egy eltévedt gorillát a dzsungel mélyén. Entebében elbúcsúzunk. Apropó, Uganda: itt
járva mindig az ugandai ősökkel is rendelkező Onyutha Judit, a TV2 időjósa jut eszembe, meg
az, hogy errefelé aztán nem sok dolga lenne, mert állandóan izzasztó hőség van. Vagy
változatosság esetén még egy kicsit melegebb.
A következő leszállóhely Kigali. Ide tartanak azok a segély-szervezetesek is, akik víztisztítót
és vízfertőtlenítőt hoznak magukkal a fedélzeten.
– Jelszavunk: mindenkinek jusson egy pohár tiszta víz! – biccent a vezetőjük, egy
arisztokrata külsejű, magas homlokú, szögletes arcú, élettelen szemű ír, aki mérgelődve siet ki
kezet mosni, amikor véletlenül hozzáér a mutatóujja az enyhén szólva koszos ablaküveghez.
Vajon tudja, hogy hová tart éppen a víztisztítójával? Vajon látott már egyáltalán élőben
feketéket?
Ruanda maga a tanulság, a felkiáltójel minden féktelen életű ember számára. A bizonyíték,
hogy íme, így is lehet élni. Szegényen, éhesen, betegségektől sújtva, kilátástalanul. De mit
mosolyognak ezek állandóan? Minek örülnek? Miért szeretik úgy az életet? Hisz egész
generációk hiányoznak a társadalomból. És egész szakmák. És különben is bármikor
megismétlődhet a vérengzés. Vagy egy polgárháború. Vagy egy területekért folytatott háború
valamelyik szomszéddal. És mégis: már a repülőtéren kiderül, hogy a ruandaiak minden
nyomoruk ellenére szeretnek élni. És igyekeznek megtalálni az apró napi örömöket. Talán, mert
csak így lehet elviselni a nekik jutó nyomorúságot. Kubában, Castro alatt is a tengerparton
táncoltak a nyomorgó emberek. Hát Gambia? Emlékeznek még? Mosolygó emberek a
szegénység közepén! Mit tudnak az afrikaiak, amit mi itt a vén, civilizált, felvilágosult és
boldognak mondott Európában nem?
Elég csak kimondanom Szilvási úr nevét, máris eláll az utamból a fegyveres határőr. Kint, a
terminál másik oldalán József vár egy fekete sofőrrel.
– Albert – mutatja be munkatársát a rektor. – Ő majd a segítségére lesz az itt-tartózkodása
alatt.
Azonnal világossá válik előttem a helyzet: vidéki portyámra Alberttel megyek majd, mert
Józsefnek órái vannak. Talán némi félelem vegyül a tekintetembe, mert József hozzáteszi:
– Megbízhat benne, ő a legjobb emberünk. Fegyvere is van. Nem mondhatnám, hogy József
megnyugtatott: régen rossz, ha jól jön egy pisztoly.
Átevickélünk a zsúfolásig megtelt csarnokon, leszerelünk néhány koldust, majd egy
lerobbant terepjáróval elindulunk a városba. Húsz kilométeres sebességgel. Nem is lehet többel,
mert szinte használhatatlan az út.
– Itt, Ruandában hamar tönkremennek a kocsik – jegyzi meg József mosolyogva. – Ezért nem
is érdemes újat vásárolni. Általában több régi autóból rakosgatnak össze egy üzemképeset. Az a
szokás, hogy ha elromlik valamilyen alkatrész, akkor nem megjavítják, nem kicserélik, hanem
egyszerűen kidobják. Például elhajítják a lengéscsillapítót. Minek az, nem igaz? Vagy nézze
csak, egyetlen ablaktörlő lapátunk van, az is a sofőr előtt. Eredetileg előttem törölte az ablakot,
de a másik tönkrement, kidobták, és átcserélték a működőre. Ilyen egyszerű. A sofőr előtt
nagyobb szükség van rá, a bogarak miatt. Neki látnia kell, nem igaz?
Szilvásiék az előkelő negyedben laknak. Nem egy luxuspalotában, de ott csodaháznak
számít. Biztonsági őr vigyázza a nyugalmukat, heti nyolc dollárért. Megjegyzem: ezzel a bérrel
messze az átlag fölött keres. Van egy kis kuckója is, ott pihen le néha. Tényleg csak néha, mert
gyakoriak errefelé a gyilkosságok. Ez az oka annak, hogy minden fehér embernek van egy
fekete őrzője. Hamarosan kiderül: nekem kettő is lesz. Legalábbis József így tervezi. Az idős
háziszolga, Juvenal ugyanis később kap egy súlyos bélfertőzést (errefelé gyakori az ilyesmi,
még enni vagy inni sem kell hozzá), és csak a második napon tud csatlakozni hozzám, amikor
Kigaliban nézek körül.
József felesége, Zsuzsa kedvesen nyújtja a kezét, majd szabadkozva, hogy az egész
országban nincs hús, gyümölccsel kínál.
– Felkészült Ruandára? – kérdezi váratlanul. Hunyorogva nézek rá, nem értem a kérdést.
Pontosít. – Felkészült arra, amit látni és hallani fog?
Nyelek egyet. Láttam azért már ezt-azt rövid életem során, atomkatasztrófától lepratelepig,
ukrán elmegyógyintézettől romániai AIDS-es gyerekekig, ráktól haldokló magyar
kisiskolásoktól foszladozó kolumbiai forradalmárhullákig, földrengést, cunamit, járványt,
háborút, lebombázott városokat, kiirtott családokat… ugyan mi jöhet még, amitől tartanom
kellene?
Pedig jön olyan. És Zsuzsa tudja, hogy mi.
– Elmondok magának egy történetet, Tvrtko – ül le velem szemben. – Hogy felkészülhessen
lelkileg mindarra, ami a következő pár napban önre zúdul majd. Szóval: volt egy várandós
anyuka, egy hutu törzsbéli, aki egy tutszi férfihoz ment feleségül. Négy gyerekük született, az
ötödiket várták. Amikor a rádió harsogni kezdte, hogy ki kell irtani a tutszikat, a nő éjszaka
belopózott a gyerekeihez, és sorra lecsapta a fejüket egy húsvágó bárddal. De előtte még a férje
szívébe mártott egy kést, nehogy meg tudja védeni a kicsiket. Amikor mindenkivel végzett,
fogta a kést, és felhasította a méhét. A saját kezével piszkálta ki magából a magzatát, és közben
azt üvöltötte, hogy minden csótányt meg kell ölni, hogy még az emléke se maradjon meg a
tutszik törzsének. Ez a ruandai népirtás talán legszörnyűbb története. Minden évben, az
emlékezés napján elmondják a tömeggyűléseken, hogy azok, akik élve maradtak, és azok, akik
azóta születtek, tudják, hogy mire is képes az ember…
Hallgatok. Ehhez fogható történettel valóban nem találkoztam még riportermunkám során.
Egy kicsit meg is rémülök. Biztos, hogy kétgyerekes apaként nekem erről a Ruandáról kell
filmet készítenem? Szép dolog a küldetéstudat, de azért mindennek van határa.
– Feküdjön le, hosszú nap áll maga mögött – emelkedik föl József. – Reggel hétkor indulunk!
Bólintok. Nincs visszaút.
Tisztálkodni próbálok. Azt, hogy tusolni, uram bocsá' fürdeni, azt azért nem mondanám. Víz
ugyanis nincs. Aztán egyszer csak elkezd szivárogni a vízcsap száján néhány csepp, aztán
abbamarad. És ez így megy, periodikusan. Pohárba gyűjtöm a lassan csöpögő vizet, aztán,
amikor már összegyűlik a poharamban annyi, hogy legalább benedvesítsem a testem, egyszerre
leöntöm magam. Legalább a nyakam vizes lett. Aztán az arcom. A kezem. A lábam. Jó kis
társasjáték ez a vízzel meg a csappal, el is tart úgy háromnegyed órát, amíg úgy-ahogy
megtisztítom magam a 95 százalékos páratartalomban rám ragadt portól és kosztól.
Ez a türelemjáték nem csak a vízzel kapcsolatos, amely ugye néha van, néha nincs. Mert az
árammal is így van ez, néha van, néha nincs. Gekko viszont mindig van. Éjszaka szaladgálnak.
Olykor rajtam. Reggel úgy érzem magam, mint akit kifacsartak.
Utazás, gekko, és ez az állandó hőség. Az is nyomaszt, hogy nem tudom, pontosan mi is vár
rám.
Az egyetem jelenlegi épülete nem túl impozáns, de Józsefet államfőnek kijáró tisztelettel
fogadják. Nemcsak az egyetemen, szerte az országban. Mint egy miniszterelnököt! Amikor
azonban belépünk az osztályterembe, hétköznapi tanár lesz belőle. Azt azért látom, hogy a
diákok ámulattal csüggnek a rektor úron. Honfitársam bemutat, én pedig megkérdezem tőle:
milyen arányban vannak a teremben hutuk és tutszik. Őszintén szólva hetekkel a ruandai
utazásom után is úgy hiszem, a világ legtermészetesebb kérdését tettem föl a lepusztult,
riasztóan penészes tanteremben, az egyetemistákon mégis a nyugtalanság jeleit láttam.
Szorongásukat, aggodalmukat általában gondosan titkolják, faggatózásomra azonban hirtelen
elnehezedik a terem amúgy is fojtogató levegője.
 A Kigali Egyetem rektora órát tart. A diákok között hatalmas tisztelet övezi a péceli
magyar mozungut, vagyis a „barátságos fehér embert”.

– Oké, semmi gond – tárja szét a kezét mosolyogva József. –Az osztályban nagyjából fele-
fele arányban vannak hutuk és tutszik.
Nézem az arcokat. Esküszöm, ha megfeszítenének se tudnék különbséget tenni a fiatalok
között. Tudásra szomjazó tekintetek, szegényes rongyruhába bujtatott csontos testek, a ruhákon
magukkal hozták az otthoni állatok szagát, romlatlanok, bármi lehetne még belőlük, és a
képességeik alapján semmivel sem rosszabbak egy pesti vagy egy párizsi egyetemistánál. De a
génekben ott a népirtás, a fájdalmas múlt, a körülmények pedig leírhatatlanok. A legutolsó
magyar falusi iskolának jobbak az adottságai, mint a Kigali Egyetemnek. Na jó, azért a ruandai
egyetemistáknak van egy nagy előnyük: van egy Szilvási házaspárjuk.
József órája után az épülő egyetemi szárnyhoz sietünk. A közelben van az a tömegsír, ahol
négyezer ember nyugszik. Ezer közülük egyetemista vagy tanár volt. A többségnek már a nevét
sem tudják. Azonosítani meg… ugyan… legfeljebb DNS-vizsgálattal. Az meg ugye horribilis
pénzbe kerülne.
Megdicsérem az építkezést, aztán ellátogatunk még egy közeli településre. Díszbe öltözött
néptáncosok, zenészek várják a Nagy Fehér Embert. Meg egy rakás újságíró. Miniszterek,
tanácsosok szorongatják Szilvási József kezét, parancsnokok veregetik a vállát, újságírók
faggatják a nap legfontosabb belpolitikai eseményéről. Szilvási pedig kedves, lezser, szót vált
mindenkivel. A néptáncosokkal kinyarwanda nyelven beszél, a miniszternek franciául tartja a
beszámolóját, az újságíróknak franciául és angolul válaszol. Igazi profi. Tizenkét órával később
látom, hogy József a vezető hír az esti híradóban. Aláírja az egyik új intézmény alapító okiratát,
szalagot vág át, nyilatkozik.
 Az ünnepség után elválnak útjaink. Őt visszaviszik az egyetemre, mi vidékre indulunk
Alberttel.
A fővárostól, Kigalitól mintegy kétszáz kilométerre délre található Butare tartomány. Albert
szerint az ottani egyetemi város mellett van az egyik legfontosabb emlékhely. Az út szokatlanul
jó, rá is kérdezek Albertnél, hogy minek köszönhető a kivételes minőség.
– Jó út, igen – mondja készségesen. – Nem sokkal „azelőtt” csinálták.
A ruandaiak ritkán mondják ki a népirtás szót. Többnyire csak úgy hivatkoznak rá, hogy
„azelőtt” vagy „azután”.
– Az ország sok millió dollárt kapott, hogy a fővárost összekössék a tartományi központokkal
– folytatja. – Hoztak kínai munkásokat, és el is kezdték csinálni az utakat. Ami elkészült, az jó
lett, látja.
– Ami elkészült? – kérdezek vissza gyanakodva.
– Az utolsó kettőre már nem maradt pénz, valahová elfolyt addigra a dollár. Azokon a
szakaszokon a mai napig csak földút van.
– Ki sikkasztotta el a támogatást?
– Sosem csípték fülön a tettest – vonja meg a vállát. – De annyit azért tudni, hogy
Habyarimana elnök feleségének az volt a kedvenc időtöltése, hogy divatbemutatókra járt
Párizsba meg Amerikába.
Lefékezünk. A sofőr inni akar, de hátul van a palack. Kiveszi a csomagtartóból, meghúzza.
Aztán a messzeségbe mutat.
– Ott van, látja?
Megcsap a pálinkaszag. De úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy Albert piál. Arra
nézek, amerre mutat. Néhány épület szürkéllik a távolban. Egyikük lehet a múzeum.
– A helybeliek szerint néha hallani a szellemek sikolyait – halkítja le hangját a sofőr. Mintha
kilométernyi messzeségből érkeznének hozzám a szavai, ámbár kartávolságra állunk egymástól.
Megremeg. Ő azon ruandaiak közül való, akik nap mint nap törzsi istenekhez fohászkodnak.
Nem csoda, hogy tényleg hiszi: éjszakánként a környéken kísértenek a leölt tutszik.
Kietlen táj, forróság. Álmos gekkók sütkéreznek a napon, szemük járása gyors és sejtelmes.
Továbbindulunk. Hamarosan egy embermagasságú bozótoshoz érünk. Az áthatolhatatlan
szövedékbe fonódó növényzet túlsó oldalán néhány nyomorúságos faházikó árválkodik.
 A fénykép, amit nagyon nehezen készítettem el: a különös emlékhely padlóján húszezer
ember maradványa hevert

A múzeum egy középiskolai épület. Itt folyt le 1994-ben a legkegyetlenebb mészárlások

egyike. Leparkolunk, édeskés bűz csapja meg az orromat. Mintha rohadna valami.
Rohad is. Körülbelül húszezer holttest.
A sofőr nem akar bejönni velem az épületbe. Lefékez a bejáratnál, a falhoz támasztja a hátát,
és a fejét rázva jelzi, hogy itt marad. Amikor megkérdezem, hogy miért, lesüti a szemét.
Nyilvánvaló: vagy a családját irtották, vagy a családja irtott. Gyűlöli a múltat, szinte nyüszít,
amikor később az ablakon véletlenül bepillantva elétárul a benti borzalom. Magánkívül szorítja
öklét a szájához, és fojtott hangon káromkodik.
Komor csend fogad odabent. És zavaró félhomály. Naptól elvakított szemem lassan
megszokja a szürkeséget. Hátrahőkölök. A ruandaiak az emlékezés és az emlékeztetés
meglehetősen drasztikus módját választották. Kiterítették az itt meggyilkolt emberek holttestét
az épületben, és a hullák ott hevernek most már több mint tíz éve, örök mementóul az emberiség
számára.
Felkavarodik a gyomrom, ahogy teremről teremre járunk. Nem csak felnőttek testét látom;
idősek, gyerekek, sőt csecsemők is hevernek a kőpadlón. Az összes, lefoszlott húsú hulla
meztelen. Amikor közelebb lépek valamelyikhez, fekete felhő rebben fel róla. Legyek.
Ruandában amúgy is rengeteg van belőlük, de ezen a helyen különösen nagy számban
döngenek. Izgatja őket a csontokra aszalódott emberi szövetek szaga.
Az egyik teremben csak gyerekek holttestei vannak. Több százan fekszenek kiterítve,
karcsontjaik egymáshoz érnek. Óvatosan, nehogy rálépjek valamelyikre, végigmegyek a sorok
között. Bozótkéssel végeztek velük. Megállok az egyik szétnyílt fejű kisfiú holtteste fölött.
Annyi idős lehetett, amikor megölték, mint az én Benjáminom. A koponyája bal oldala szinte
teljesen hiányzik, mintha valaki három egyenlő részre akarta volna vágni a fejét, de az első
szelet után elunta volna a dolgot. A vágás kettészelte a szemüreget.
 „Remélem, azonnal meghalt…” – suttogom magamban, de észreveszem, hogy csuklóból
hiányzik mindkét keze. Előbb megcsonkították, és csak utána álltak neki feldarabolni az agyát.

Akiket még tudtak azonosítani: anya és lánya egymás mellett

Mellette egy kislány csontváza hever, a koponyára rászáradt az egykor piros kendő
maradványa. Neki minden végtagja megvan, de valahogy aránytalannak tűnik az alakja. Mintha
túl hosszúak lennének a lábai. Mire ez átfut az agyamon, már látom, csak azért volt ilyen
érzésem, mert… istenem, micsoda szörnyűség… megborzadok… gyakorlatilag kettészelték
szerencsétlen gyermeket! A lágyékától egészen a szegycsontjáig húzódik a vágás, s az egyik
testdarab a másik alá csúszott, ezért tűnt úgy első pillantásra, mintha a mellkasából nőne ki a
lába. Koromfekete szemüregei a fiú félbe metszett koponyájára szegeződnek. Talán a testvére
volt, s tőle várt segítséget élete utolsó pillanataiban.
A csontok között egy elmállott, porladó játék babácskát látok. A kislányé lehetett. Azt
szorította, amikor félbeaprították.
A ruandai útra készülve kezembe akadt néhány fotó. Halottakat ábrázoltak, nem sokkal a
mészárlás után készültek. A hullák szeme tompán fénylett, már amelyiknek látszott. A legtöbb
áldozat szembogara fölfelé fordult az üregben. Rettenetes látványt nyújtottak. A tűző napon
oszlásnak indult bőrükön átütöttek a pofacsontok. Ajkuk elsajtosodott, ínyük egymásba olvadt.
Sárgás fogaik között apró férgek tekeregtek, átfúrva magukat a holtak püffedt, üszkös nyelvén.
A macséták nyomán szétnyílt a bőr a különböző testrészeken, a kikandikáló hús elveszítette
élénk pirosságát, s mindent penészszín borított.
De azok „csak” fotók voltak! S hiába nyújtanak elviselhetőbb látványt itt, a múzeumban ezek
a tizenkét éves testek, mégiscsak más a valóságban szembesülni ezzel a borzalommal. És jaj,
múzeumi kísérőm véletlenül rálép egy emberi maradványra. Reccsenés, a combcsont kettéválik.
Nem látom arcán a rettenetet. Később azt is megtudom, miért: következő állomásunk egy olyan
kamra lesz, ahová csak holttesteken keresztül juthatunk be. Ott emberi csontok gúláján kell majd
átevickélnünk.
Bemutatják az emlékhely egyik dolgozóját. Ötvenéves, ősz hajú férfi. Négyen élték túl a
helyi tömegmészárlást. Ő az egyikük. Mély, fekete, fénytelen szeme szörnyű emlékekről mesél,
kissé duzzadt szája néha megremeg, ahogy felidézi a tizenkét évvel ezelőtti rettenetes napokat.
Volt idő, amikor ha belépett ide, szinte beteg lett a rettegéstől. Moccanni sem mert, arcán
rémület látszott. Nyomorúságosnak érezte magát, amiért őt érte az a kiváltság, hogy életben
maradhatott, és nem a sok ezer gyermeket, akik szinte még semmit sem éltek.
– Butare sokáig a tutszik menedékének számított – meséli. –Ezen a településen tutszi
polgármester irányíthatta a mindennapokat. Ezért itt még akkor is nyugalom volt, amikor
máshol már halomra gyilkolták az embereket. A szomszédunkban lakó családnak volt egy
rádiója, azon hallgattuk az eseményeket. Nem akartunk hinni a fülünknek. Folyamatosan az
harsogott: „Tapossátok el a csótányokat!” Meg az, hogy „Egyet se hagyjatok meglógni!” És ami
a legszörnyűbb volt, hogy sosem felejtették el figyelmeztetni a hutukat, hogy a nők és a
gyerekek ugyanolyan csótányok, mint a férfiak, így nem érdemelnek kíméletet.
Ahogy beszél, egész alakja megnyúlik, megfeszül. Nem néz a halottakra, csak rám,
egyenesen a szemembe.
– Mindig is tudtam, hogy egy nap be fog következni – sóhajtja. – Gyerekkorom óta éreztem.
Öt-hat éves koromban történt, hogy egy délután fegyveresekkel megrakott autó állt meg a
házunk előtt. Akkor még máshol laktunk, egy kis faluban, száz kilométerre innen.
Mindnyájunkat kiparancsoltak a ház elé. Apám megpróbált szót érteni velük, de ahogy
megszólalt, ketten lefogták, egy harmadik pedig szétfeszítette a száját a bozótkésével, és kivágta
a nyelvét. „Tanuld meg, rohadt csótány, hogy csak akkor beszélj, ha kérdeznek!” Álltunk földbe
gyökerezett lábbal. Emlékszem, hogy még sírni sem mertem, annyira féltem. Apám szájából
csak úgy dőlt a vér, a nyelve ott hevert a porban. Utána a katonák bevitték a házba az anyámat, a
nővéreimet meg a négyéves kishúgomat, és megerőszakolták őket. Mi csak álltunk odakint, és
hallgattuk a sikolyaikat. Aztán a nagyapám nem bírta tovább, nekiment az egyik hutunak.
Kétszer is megütötte. Nagy hiba volt. Hárman vetették rá magukat. Levágták mindkét kezét
macsétával. Először azt hittem, elvétették, mert annyira könnyen, szinte ellenállás nélkül hatolt
át a csontján a bozótkés. De aztán láttam, ahogy a két csonkból ömleni kezd a vér. Csak a csont
fehérsége villant át a lüktető vörös zuhatagon. A kiáltozásra a többiek is kijöttek a házból, és
mindannyian nekiestek a nagyapámnak. Úgy fröcskölt a vér, mint amikor levágtuk a beteg
tehenünket. Aztán az egyik hutu megragadta a hajamat, és odaráncigált a holttest mellé. Arra
számítottam, hogy engem is megölnek. De más tervük volt. Az egyik odarúgta nagyapám
levágott fejét, a hutu pedig, akit nagyapa megütött, kiráncigálta a házból a kishúgomat, és rám
ripakodott: „Edd meg az öreg szemét!” Nem mozdultam. A katona erre megragadta a húgomat a
nyakánál, majd levágta az egyik fülét. Visított szegény. „Ha nem eszed meg, az ő feje is
odakerül az öreged mellé!” Nem tudom, hogy voltam képes megtenni, de megtettem. Az egyik
hutu belemélyesztette három ujját a nagyapám szemüregébe, és kirántotta a szemgolyóját.
Sosem felejtem el azt a nyálkás cuppanást. Arra gondoltam, hogy ha megteszem, azzal
megmentem a családomat. Féltem, hogy a kishúgomnak vagy a nővéreimnek még több
bántódása esik. Azt akartam, hogy menjenek el a hutuk, és hagyjanak minket békén. A számba
vettem a szemeket, le akartam nyelni egészben, de túl nagyok voltak. Szét kellett harapnom.
Olyan ízük volt, mint a nyers tojásnak. Az egyik hutu szétfeszítette a számat, majd röhögve
közölte a többiekkel, hogy a kis csótány tényleg megette. Fogták a hasukat a nevetéstől,
miközben mi ott térdeltünk nagyapám feldarabolt holtteste mellett. Nem tudom, hogy emiatt-e
vagy sem, de végül meghagyták az életünket.
Csak annak a kisfiúnak a fotóját feledhetném! Egy bécsi könyvtárban nyomták a kezembe a
vastag könyvet, amelyikben a vérben ázó Ruandát mutatta be egy brit fotós, néhány nappal a
népirtás befejeződése után. A szörnyű képek között talán a holtában is gyönyörű arcú fekete
kisfiú fotója volt a legfelkavaróbb. Szemei üvegesek voltak, szája eltorzult. Alighanem a
fájdalmas tortúra miatt, amin a halála előtt átment. Deréktól lefelé elégették. A képaláírás szerint
még élt, amikor a lángnyelvek már felemésztették a lábfejét és a combját. Korom feketéllett a
nyakán, az üszkös könyökén, karcsú ujjain.
– Apám többé nem tudott megszólalni – mondja szaggatottan a túlélő, miközben egy
pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. – Meg akarta keresni a nyelvét, mert élt a faluban egy
varázsló, aki képes lett volna visszanöveszteni, ha megtaláljuk. De nem került elő. Talán azt is
megették a kutyák, mint nagyapám egyik kezét. Akkor döntöttünk úgy, hogy elköltözünk. Dél
felé mentünk néhány másik tutszi családdal együtt. Őket is bántalmazták a faluban. Úgy
hallottuk, hogy Burundiban biztonságosabb az élet. Végül azonban nem keltünk át a határon,
mert itt, Butaréban, anyám testvérénél volt egy szoba, ahová beköltözhettünk. A legidősebb
nővérem teherbe esett, amikor megerőszakolták. Amikor megszületett a baba, apám meg akarta
ölni a „hutu fattyút”, de anyám és a nővérem nem engedték.
Elhallgat. Idegen vagyok neki, akit sosem lát többé. Talán ezért eredt meg a nyelve, ezért
tárja föl előttem a családja szenvedéseit.
– Sosem voltam túl jó tanuló – folytatja. – A nővérem, aki csak egy évvel volt idősebb nálam,
mindig is okosabb volt, mint én. Egy osztályba jártunk, ő volt az osztályelső. Mégis, amikor
jelentkeztünk a középiskolába, engem felvettek, őt pedig nem. Ez is része volt a tutszik elleni
hadjáratnak. A legtehetségesebbeket nem engedték tanulni, mert azok mindig veszélyesek.
Tizenhat éves voltam, amikor egy nap megjelentek az iskolában. Benyitott egy egyenruhás férfi
az osztályba, és mindenkit kihajtottak az udvarra. Tízen voltak, a nadrágjukon barna foltok,
megszáradt vér. Nem a miénk volt az első iskola, amit aznap meglátogattak. Azt mondták, a
tutszik álljanak külön. Nem mozdultunk, mégis egyedül maradtunk, egy szempillantás alatt. A
hutu gyerekek, az osztálytársaim, akik között barátaim is voltak, azonnal elhúzódtak tőlünk. Sőt,
az egyik lányt, aki tutszi volt, és megpróbált elvegyülni köztük, azonnal feladták. Ketten is
felkiáltottak, hogy ő is hozzánk tartozik. Az egyik katona odasietett, és ököllel leterítette, majd a
hajánál fogva odahúzta a többi egyenruháshoz, akik addig rugdosták, amíg mozgott.
Tehetetlenül álltunk. Pont úgy éreztem magam, mint annak idején, a nagyapám
meggyilkolásakor. De ismét megúsztam. A katonák találomra kiválasztottak közülünk néhány
fiút, akiket ott helyben agyonlőttek, minket pedig örökre kicsaptak az iskolából. Micsoda
szerencsés flótás vagyok, mi?!
– Hány születésnapot ünnepel? – kérdezem keserűen.
– Az elsőn kívül még négyet, uram. Négyszer voltam a halál torkában. De a negyedik
alkalom volt a legszörnyűbb. Habyarimana hatalomátvétele után valamennyire javult a helyzet,
de arra gondolni sem mertem, hogy visszatérjek az iskolába. Ráadásul az apám is meghalt, így
én lettem a családfenntartó. Volt két tehenünk, és a közeli kávéföldön dolgoztunk. Megéltünk
belőle. Nem éheztünk, és mindnyájunknak volt saját cipője. Aztán egyre szörnyűbb hírek
jutottak el hozzánk. Egyszer találkoztam egy asszonnyal, aki Burundiba tartott, és útközben
megszállt nálunk egy éjszakára. Bugaserából érkezett. Épp a férje családjánál volt, amikor
hallotta a rádióban, hogy bemondják, minden hutunak kötelessége elbánni a szomszédjában lakó
csótányokkal. Lóhalálában elindult haza, de mire megérkezett, senki sem maradt életben a
családjából. A férje és a hét gyereke várta vérbe fagyva. Fél napig őrjöngött fájdalmában. Aztán
visszatántorgott a férje családjához, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre. De mire odaért, ott is
mindenkit lemészároltak. Uram, egy nap leforgása alatt minden rokonát elveszítette! Végül azért
ment Burundiba, mert a húga évekkel korábban oda menekült a férjével, de azt nem tudta, hol
lakik. Annyi fájdalom volt annak az asszonynak a tekintetében, hogy emlékszem, azt gondoltam,
én ezzel a szenvedéssel nem tudnék együtt élni. De ha most a tükörbe nézek, az asszony
tekintetét látom. És mégis élek!
Kézenfekvőnek tűnik a kérdés, hogy miért nem költözött át minden tutszi Burundiba, amikor
ott az ő népük irányította az országot. Nos, a válasz épp ilyen kézenfekvő. Az ENSZ felmérése
szerint jelen pillanatban Burundi a világ legszegényebb országa. Az áttelepült tutszikat még a
ruandainál is nagyobb szegénység, mostohább körülmények várták. A szóba jöhető másik két
ország, Uganda és Tanzánia pedig nem szívesen fogadott menekülteket. Megtűrték őket az
országban, de nem kaphattak állampolgárságot, és minden lehetséges módon éreztették velük,
hogy ők csak menekültek. Valószínűleg ez is hozzájárult az RPF megalakulásához. A külföldre
menekült tutszik változatlanul Ruandát tartották a hazájuknak. Akárhány éve éltek is
Ugandában, vissza akartak térni, és ezért hajlandóak voltak megküzdeni.
– A szomszéd tutszi családnak volt egy rádiója – emlékezik a férfi élete legrettenetesebb
napjaira. – Ha valami fontos dolog történt Kigaliban, azt mindig tőlük tudtuk meg. Ők jöttek át
aznap, 1994. április 6-án este. Elmondták, hogy lelőtték az elnök gépét. Az első gondolatom az
volt, hogy kezdődik minden elölről. A szomszédom azt tanácsolta, hogy induljunk el Burundiba,
amíg nem késő. Gyalog? kérdeztem ijedten. Kicsik voltak a gyerekeink, kocsiról nem is
álmodhattunk. Maradnunk kellett. A rádión keresztül követtük az eseményeket, és
reménykedtünk. Sokáig úgy tűnt, hogy Butarét elkerüli a vérengzés, április 19-én azonban
minden megváltozott. A rádióban elkezdtek arról beszélni, hogy délen, azaz nálunk, rengeteg a
csótány. Bemondták, honnan indulnak a teherautók, amikre felszállhat minden olyan igaz hutu,
aki végezni akar velük. Érkezett valaki a fővárosból, aki előbb leváltotta a tartomány vezetőjét,
majd tartott egy beszédet. Azt mondta, addig nem lesz béke és nyugalom ebben az országban,
amíg akár egyetlen tutszi is életben van. Akkor már nagyon sokan voltunk Butaréban, mert az
ezt megelőző két hétben folyamatosan özönlöttek ide az ország minden részéről. Kihirdették,
hogy minden tutszi köteles jelentkezni a középiskolában. Akit az utcán vagy a házában találnak,
azt megölik.
– Jelentkeztek?
– Igen.
– De hát mit gondoltak, mi vár ott magukra?
– Nem volt könnyű döntés, de a gyerekeim miatt nem tehettem mást. Reménykedtünk.
Képtelenek voltunk elhinni, hogy

Iskolából kialakított emlékhely Kigalitól 27 kilométerre. Egy férfi áll egykori

évfolyamtársai koponyái mellett.

ennyi embert meg akarnak ölni. Akadt, aki azt mondta, áttoloncolnak minket Burundiba.
Rengetegen voltunk az iskolában, bezsúfoltak minket a tantermekbe. Csak néhány hutu őrzött
minket gépfegyverekkel. Egyedül talán elmenekülhettem volna, de velem volt a feleségem, az
anyám és a négy gyerekem. Vigyáznom kellett rájuk. Amikor minden tutszit összegyűjtöttek a
környékről, elindultak teremről teremre. Spórolni akartak a golyóval, ezért bozótkésekkel
kezdték lekaszabolni az embereket. Amikor láttuk, miről van szó, és felfogtuk, hogy ezek
tényleg képesek mindenkit megölni, ellenálltunk. Csak kövekkel és botokkal tudtunk
szembeszállni, de az is elegendőnek bizonyult. Sírva dobáltuk őket, féltünk a haláltól és féltettük
a szeretteinket. A hutuk, látva az elkeseredett küzdelmünket, abbahagyták a vérengzést. Sokan
elmentek közülük, csak az őrséget hagyták hátra. Nem lélegezhettünk fel, rossz érzésünk volt.
Azt hiszem, a következő két órában őszültem meg. Nézze meg a hajamat, valamikor hollófekete
volt. Ránk szegeződtek a hutuk fegyverei, mi pedig vártuk, hogy mi lesz a sorsunk. Tudtuk,
hogy nem sok esélyünk van a túlélésre. Néhány óra múlva megérkezett az erősítés. Négy
teherautóval jöttek, puskákkal, gépfegyverekkel, macsétákkal. Hármas-négyes csoportokban
dolgoztak, bozótkésekkel. Rávetették magukat egy emberre, és másodpercek alatt végeztek vele.
Mint a hentesek. Egy-két jól irányzott csapás mindenkitől, és már jöhet is a következő. De
annyira sokan voltunk, hogy egy idő után elfáradtak. Akkor azt találták ki, hogy egyszerre két-
háromszáz embert kiterelnek az udvarra, leültetik őket egy csoportba, majd kibiztosított
kézigránátot dobnak közéjük. Tényleg gyorsabban haladtak…
Szörnyű, de tény: kiváltság volt kézigránát vagy golyó által meghalni! Kigaliban mesélte egy
tutszi nagyapa, hogy bár az egész családját elvesztette, mégis hálás Istennek, mert a kis-
unokájának nem kellett szenvednie. Nem volt ugyan ott a gyermek halálakor, de azt mesélték
neki, hogy éppen a kicsi mellett robbant fel egy gránát, ami szó szerint letépte a fejét. Az öreg
nem elégedett meg a szóbeszéddel: fél évvel a vérzivatar után, egy éjszaka elment a segítőjével
az egykori családi kunyhóig, amelynek az udvarán földelték el az unokáit. Amikor odaértek,
ásni kezdtek. Egy óra alatt lejutottak egy méter mélyre, és kifordították a kisfiú csontvázát. A
fogak és a haj jó állapotban volt, így az öreg azonnal azonosíthatta az unokáját. Megforgatta a
holttestet, tüzetesen megvizsgálta, de nem látott vágásnyomot. A nyakcsigolyákon azonban
látszott, hogy egy erős behatás következtében kitépődtek a gerincoszlopból. A gránát műve…
Az öreg már éppen megnyugodott volna, amikor a segítője jelezte, hogy a fiú teste alatt egy
újabb csontváz hever: az öreg másik unokájának maradványai. A holttest bal oldali bordái fölött
szúrt seb nyoma éktelenkedett. Ennek a gyermeknek a szívét átdöfték, de láthatóan nem
macsétával. Valószínűleg egy éles karóval.
Az öreg összeomlott.
– Volt, aki azért imádkozott, hogy gránáttal öljék meg? – kérdezem az ősz férfit.
– Senki sem készült a halálra. Vagy legalábbis nem tudom elhinni, hogy bárki is megbékélt
volna a sorsával, és megadóan várta a halált.
– Pedig ez a hír járja! Hogy önök úgy mentek a hutuk kései alá, mint a marhák a vágóhídra.
– Lehet. Lehet, hogy önnek van igaza, és csak én szeretném hinni, hogy volt bennünk tartás.
– Ott tartottunk, hogy kézigránátot dobtak a kisebb csoportokban gubbasztó tutszik közé…
– Igen… Utána átfésülték az áldozatokat, és aki életben maradt, azzal is végeztek.
Elmetszették a torkát. Energiaigényesebb mutatványhoz már nem volt kedvük, spóroltak az
erejükkel. Csak ha valaki nagyon sipákolt, akkor szabdalták fel dühödten az arcát, metszették ki
a szemét, vagy egyszerűen kikanyarították a szerveit: a máját, az epéjét, a szívét. Néhányan
megpróbáltak kitörni a szorításukból, azokat lelőtték. Amikor ránk került a sor, az udvaron már
nem látszott a talaj. Megcsonkított holttestek, szanaszét heverő végtagok borítottak mindent.
Rájuk kellett lépnünk, végig kellett sétálnunk rajtuk. Behunyt szemmel mentem, karomban a
legkisebb fiammal. Képtelen voltam lenézni a lábam alá. Megpróbáltam elképzelni, hogy egy
gumiszőnyegen lépkedek. Egyszer csak megbotlottam. Szabad kezemmel próbáltam tompítani
az esést, de az ujjam valami puha, nedves dologhoz ért. Cuppanást hallottam. Véletlenül
belenyúltam egy hulla szájába. Vérrel kevert nyál habzott benne. Akkor valami elpattant
bennem. Elengedtem a fiamat, és üvöltve nekirontottam a fegyvereseknek. Aztán egy villanást
láttam, és minden elsötétült. Fejbe lőttek. Nem tudom, hogyan éltem túl. A golyó még ma is
benne van a koponyámban.
Félrefordítja a fejét. Néhány centiméterrel a jobb füle fölött egy nagy dudor éktelenkedik,
amit csak részben takar el a haja. Ott fúródott a golyó a koponyába.
– Amikor magamhoz tértem, minden csendes volt – simítja vissza a haját a füle fölé. –
Végeztek a mészárlással. Több mint húszezer embert gyilkoltak le alig huszonnégy óra leforgása
alatt. Kiszabadítottam magam a rám esett hullák alól, és elkúsztam a közeli bozótosig. Onnan
láttam azt is, ahogy másnap buldózerekkel jöttek vissza, és eltüntették a holttesteket. Ástak
néhány hatalmas gödröt, és beletolták a hullákat. Húszezer ember: volt, nincs. A közeli erdőben
rejtőztem el. Több mint két hónapon keresztül éltem a fák árnyékában, egy földbe vájt odúban.
Bogyókat ettem, és a folyóból ittam. Nem mertem előjönni, csak akkor, amikor a hutuk
elkezdtek menekülni. Majd megjelentek az RPF katonái.
Vannak kérdések, amelyekre tudjuk a választ, mégis fel kell tennünk.
– A családjából életben maradt még valaki?
– Mindenki meghalt, akit szerettem – motyogja fájdalmasan. – Nekem is meg kellett volna
halnom velük együtt. Nem maradt senkim és semmim. A házamat felgyújtották, az állatainkat
elhajtották. Úgy éreztem, nincs miért tovább élnem.
Hallottam tutszikról, akik túlélték ugyan a népirtást, de később önkezükkel vetettek véget az
életüknek. Nem bírták elviselni a rájuk zúduló tragédiát. Volt, aki a gyermekei sírján ülve vágta

Ruanda, 1994. Vannak, akiket lemészároltak, vannak, akiket menekülés közben

agyontapostak, és vannak, akikkel a járvány végzett. Ruandai kisfiú keresi szüleit a
halottak között.

fel az ereit. Egy férfi a halott kicsinyei ruháiból készített hágcsót, amivel felakasztotta magát.
Egy anya és egy nagyanya behúzták a családtagjaik holttestét az egyik szobába, aztán magukra
gyújtották a kunyhót. Bennégtek. Egy tagbaszakadt férfi (találkoztam vele, a családja kiirtása
óta nem borotválkozott, arcát végképp elborította már a tömött szakáll!), aki a szeretteitől távol,
Burundiban vészelte át a vérfürdőt, átvonszolta a gyerekei holttestét a határon, és megkereste azt
a Gitega közeli pigmeus törzset, amelyiknek a tagjai rendkívül gyakorlottak voltak a holtak
kitömésében. Miután ezek a fürge kis emberek lefejtik a hasán vagy hátán felvágott hulla bőrét,
s megtisztítják a belső felét a rothadó részektől, szárított növényekkel pótolják a húst, és
gallyakkal, faágakkal erősítik meg a csontozatot. Végül, az összevarrási követően,
gyógynövényekből főzött krémmel kenik át a bőrt, így konzerválva a kitömött testet.
Nos, a szakállas férfi akkor már tizenkét éve a szeretteivel lakott egy fedél alatt, csak hát ezek
a családtagok nem mozogtak, nem beszéltek és nem szerették viszont.
– Nem volt miért élnem – rázza meg a fejét a múzeumi alkalmazott. – Mindenemet
elvesztettem. Aztán meghallottam, hogy valaki azt mondja: nem is történt itt semmi. Néhányan
meghaltak, vonogatta a vállát az az idegen, de szó sem volt népirtásról. E szavak hallatán
határoztam el, hogy segítek létrehozni ezt a múzeumot. Emlékezni és emlékeztetni kell!
Kiderült, hogy hárman vannak még rajtam kívül, akik ott voltak, és csodálatos módon túlélték a
vérfürdőt. Összefogtunk. A kormány megbékélést hirdetett, de azt senki nem kérheti tőlünk,
hogy ne emlékezzünk! Kiásattuk az összes holttestet, és elhelyeztük őket az iskolában, hogy
mindenki lássa, mi történt itt, és hogy többet még csak hasonló se történhessen meg.
– Tehát jelen volt, amikor az itt legyilkoltakat kiásták a földből?
– Tudom, mit akar kérdezni. Igen, megtaláltam őket. A feleségemet és a gyerekeimet is. A két
fiamat és a két lányomat. Egy kora hajnali órán leltünk rájuk. Estig öleltem őket, és még éjszaka
is. Azt mondták a társaim, hogy megfertőzhetnek. Nem törődtem az intelmekkel, csak
zokogtam. Simogattam a szétmállott arcukat, uram, és megcsókoltam az ajkukat, amelyekből
egymás után bújtak elő a sírbogarak.
Körülnézek, mintha keresnék valakit. A férfi összehúzza a szemét.
– Ugyan, csak nem képzeli! – fortyan föl. – Nem, nincsenek itt. Máshova temettem őket. Sok
szenvedésen keresztülmentem, de mindent azért én sem bírok ki, uram!
A sofőr gázt ad. Beletapos, mintha menekülne.
– Mi a gond? – fordulok felé. Remeg a szája.
– Hallotta azokat az elnyújtott hangokat, uram? – suttogja. –A szellemek! A szellemek, uram!
– Úgy érti: a legyilkoltak szellemei?
– Imádkoztam odakint, hogy végezzen már a múzeumban, uram! Ott keringtek körülöttünk.
Hallottam a hangjukat!
– Látta is őket?
– Nappal nem látszanak! Csak sötétedés után!
– Aha. Értem.
– Nem hisz nekem, igaz?
– Dehogynem, Albert!
– Hutukat keresnek.
– Kiket?
– Hutukat! A gyilkosaikat!
– A hutuk szerintem jobban félnek az élőktől. Az élő tutsziktól.
– Ne gondolja! A tutszik nem állnak bosszút. Sosem álltak bosszút. Igyekeznek együtt élni a
gyilkosaikkal. Akár egy házban is. De a szellemek néha lecsapnak. És attól félnek a hutuk!
– Miért remeg, Albert?
Mereven nézem a sofőrt. Lassan leesik a tantusz. Ő is hutu. Ő is ölt.
Egy dombra épült kolostor mellett haladunk el. Albert szerint itt volt a legkegyetlenebb az
öldöklés. Azt mondja, az ő félezer áldozatából egy sem szenvedett annyit a halála előtt, mint a
hatalmas, fehér szikladarabokkal kikövezett falak között, amelyeket ma már sűrű fű ver fel.
– Kórház is működött itt, a legszegényebbek számára – mondja Albert. – Amikor elkezdődött
a tutszik legyilkolása, sokan itt kerestek menedéket. Jöjjön, megállunk a falu kocsmájában. Ott
biztosan mesélnek majd magának, uram.
A viskók közé hajtunk, lefékezünk egy fából ácsolt fészernél. Benyitunk. Petróleumlámpa
táncoló fényénél élőhalottak ülnek csorba cseréppoharuk mellett. Mintha embereket látnék, akik
nyitott szemmel alszanak.
– Nyomorultul elpusztulnak, anélkül hogy legalább egy csöppnyi boldogságban részük lett
volna – bök feléjük Albert. – A hutuk ma is gyilkolnának, uram, a tutszik meg félnek. Bárki
bármit mond, a szívükben van a félelem.
A fal melletti asztalnál ülők felénk fordítják a fejüket. Az egyikük felüvölt. Megijeszti a
bőröm színe. A törzsi isteneket hívja segítségül, hangjának harsogása megrémít. Albert remegni
kezd.
– Az istenit, magára vonja a halottak figyelmét! – krákogja. S valóban, mintha a mészárlás
nedves lehelete meglebbenne fölöttünk. Albert toporog a rémület hevében, és mind dühösebb
fintorokat vág. De a férfi a falnál csak nem hagyja abba a rikoltozást. Lábbal tiporja a döngölt
padlót, mintha friss hullákon járna, és az utolsó csepp vért is ki akarná préselni a sebekből.
Liheg a dühtől, és átkozódik, de mindezt valamilyen törzsi nyelven teszi, így aztán egy szót sem
értek. Hirtelen elnémul, és mohón meghúzza a poharát.
– Menjünk – súgja Albert –, a részegség még jobban elaljasítja majd. Hutu, gyűlöli a
tutszikat. Magát is gyűlöli, uram, mert szerinte a fehérek akadályozták meg a hutukat abban,
hogy véghezvigyék a tervüket, és minden csó… minden tutszit kiirtsanak.
A kocsmatöltelékek eltompult tekintettel méregetnek.
– Van közöttük tutszi? – kérdezem Albertet. Körülnéz, bólint.
– Ott, a sarokban, az az öreg.
– Rendben. Szóljon neki, hogy beszélni akarok vele. Kint megvárom. Fizetem, amit fogyaszt.
Érti?
– Értem, uram.
Kihátrálok, Albert odasiet az öreghez.
Odakint mintha mázsás súlytól szabadulnék meg. A felhőtlen égbolt alatt tiszta és meleg a
levegő. Velem szemben fával megrakott öszvérek és kosarakat cipelő parasztok caplatnak.
Csorog róluk a szenny és a veríték. Nyomukban pucér gyerekek szaladnak, egymással civódva.
Néha az egyik paraszt rájuk förmed, de nem sokáig tart a csend. Leghátul egy töpörödött
asszony sántikál, minden lépésnél felsikolt. Nehezére esik a járás. Kezét tördelve, meg-
meggörnyedve próbál erőt venni a fájdalmán.
Istenem, mintha láttam volna már valahol ezt az asszonyt. Vagy egy hasonló, nehézkesen
lépkedő nőt. Bevillan: Freetown! Igen, a Sierra Leone-i Freetownban, annak is a külvárosában.
Európai turista nem merészkedik be oda, de én nem hallgattam a figyelmeztetésekre. „Nem
biztonságos!” – mondták a barátaim. „Ugyan, túl sok krimit néztek!” – feleltem. Túléltem, de
akkor és ott találkoztam először a teljesen kilátástalan nyomorral, amelybe egész generációk
fulladnak bele. A menekülés és a küzdelem reménytelen, a halál minden pillanatban ott
leselkedik az utcasarkokon. A gettó nap mint nap a bűn mocskába fül, a helyiek kénytelenek
együtt élni a gyilkosságokkal és a rablásokkal. Néhány kilométerrel arrébb, egy osztrák
családnál húztuk meg magunkat magyar barátaimmal. December volt, házigazdáink Bécsből
hozatták a kétméteres fenyőt. Szenteste egy fekete háziszolga nekiállt medencét takarítani. Vinni
akartam neki teát és mogyorót. Az osztrák családfő elém állt. „A szolgákat nem kényeztetjük!” –
emelte föl a mutatóujját. Naná, mit mondott volna ott, ahol százezer ember halt meg egy
polgárháborúban, és ahol a fehér ember általában egyet jelentett az ellenséggel, hiszen csak azért
adott el jó pénzét fegyvereket a feketéknek, hogy meggazdagodhasson az egészen. Minél több
halott, annál nagyobb gyűlölet és bosszúvágy. Minél nagyobb bosszúvágy, annál több fegyver…
És annál több halott fekete oldalon. És annál több profit a fehéreknél. Szomorú az igazság:
vannak még ilyen helyek Fekete-Afrikában.
Freetownt tehát túléltem, de amit láttam, egy életre belém ivódott. És ahányszor Afrikában
járok, mindig felötlik bennem a kérdés: vajon mekkora a fehérek felelőssége a feketék
kilátástalan sorsában, nyomorában? És mi vezetett oda, hogy amikor Gambiában nyaraltunk, és
az akkor hároméves „gazdag fehér gyerek”, vagyis Benjámin fiam leejtette a homokozólapátját,
egyből három fekete alkalmazott ugrott oda hozzá, hogy felvegye a kisjátékot. Bizony, mondom,
ma sem egyenlőek a feketék a fehérekkel. Vagy talán csak a jól hangzó törvénykönyvekben
azok. Ma is van megkülönböztetés, csak ezt már gazdasági rab-szolgatartásnak hívják. Ha nem
hiszik, utazzanak el Közép-Afrika bármely országának fővárosába, és üljenek le egy elit hotel
főbejárata elé. Látni fogják, egy szakadt térdnadrágos fehér embert bármikor, bárhova
beengednek, egy hosszú nadrágos, tarka inges helyi feketét pedig nem. Járjanak utána…
De most menjünk vissza Ruandába.
Az öreg hunyorogva botorkál ki a szabadba. Hálálkodva ragadja meg a kezemet.
– Köszönöm, uram, köszönöm! Kifosztottak, semmim sincs. Ma ehetek, és ezt magának
köszönhetem. Mit szeretne tudni?
– Mindent – felelem. Aztán még hozzáteszem: – Mindent, amiből nem lehet baja.
Az öreg nem érti, mire célzok, ezért Albert megmagyarázza neki, hogy a bent tomboló
hututól féltem. Az öreg legyint.
– Ugyan, uram, csak a szája jár. Megúszta a felelősségre vonást, mert rokona van Kigaliban a
belügyben. De mi itt mind tudjuk, hogy mennyi vér tapadt a kezéhez.
Albert visszahúzódik. Szégyelli magát. Ő is megúszta a számonkérést…
– Egész családok érkeztek ide, a kolostorba – meséli az öreg. – Mindenüket hátrahagyták,
mert azt remélték, hogy a kolostor falai között biztonságban lesznek. Vagy ötezer ember
zsúfolódott össze az épületben és az udvaron, ott, ahol korábban mindössze kétszázan éltek. Egy
ideig úgy tűnt, hogy a hutu milíciák elkerülik a környéket. Olyan volt a kolostor, mint egy
piciny sziget a vértengerben. Ott voltam én is, igyekeztem segíteni a gyerekeknek. Szerettem
volna elterelni a figyelmüket a szörnyű hírekről, ezért naphosszat meséltem nekik. Volt ott egy
albán származású apáca, vele jól kiegészítettük egymást. Ő a gyerekek testét gondozta, én a
lelküket. Sokáig el sem akartuk hinni, mi folyik odakint, de ahogy özönlöttek hozzánk a
menekültek, mindenki hozta magával a sebeit és a történeteit. Kedvencem volt az az öt-hat éves
kisfiú, akinek a fején egy szörnyű vágás éktelenkedett. Azt hitték, meghalt, de csak megsebesült.
Amikor magához tért, a testvérei holtteste alá rejtőzött. Sosem derült ki számomra, hogyan
evickélt el a kolostorig. Hiába kérdezgettem, erről nem akart beszélni. Érkezett ide egy kórházi
orvos is. Elmesélte, hogy az interahamwe emberei bevonultak az újszülöttosztályra, és a tutszi
csecsemőket kihajigálták az emeleti ablakokból, miközben társaik odalent röptében próbálták
kettévágni a zuhanó testeket.
Később csatlakozott a „gyerekrészleghez” egy iskolás lány is. Őt a saját tanárai és
osztálytársai erőszakolták meg az iskolában. Azt mondta, köztük volt az a fiú is, akibe szerelmes
volt.
Vele együtt érkezett egy rongyos ruhájú házaspár. Megtörte őket a hosszú út, de menekülniük
kellett. Három napig fizettek egy rendőrnek, hogy megkímélje őket. Napi ötszáz dollárt kért
tőlük, hogy a gyilkosok elkerüljék a házukat. A harmadik nap reggelén, miután elvette az aznapi
pénzt, azt mondta, egy órát ad nekik, hogy eltűnjenek, aztán szól a milicistáknak.
Az öreg ránéz a sofőrömre. Albert meg rám. Hát persze, értem, pia. Adok aprót a sofőrnek,
beszalad egy flaska banánpálinkáért. Egy pillanatig se hitte egyikünk se, hogy alkalmi
riportalanyom valóban enni szeretne.
– Az egyik legszörnyűbb eset az volt, amikor megjelent egy hutu katona egy öregasszonnyal
– mesél tovább az öreg. – Kiderült, hogy az anyja a nő, és tutszi. De hiába ment hozzá hutu
férfihoz, megölték volna. A fia elhozta közénk, mert meg akarta óvni a vérengzőktől. Úgy
gondolta, nálunk biztonságban lesz. „Elhoztam én is a csótányomat!” mondta. A saját anyjáról!
Nem hittem a fülemnek. Hogy lehet képes erre egy ember?
A nyugalom azonban nem tartott sokáig. Miután a környéken már minden fellelhető tutszit
megöltek, megcsonkítottak vagy megerőszakoltak, a figyelem egyre inkább a kolostorra
terelődött. Április közepén megjelent néhány fegyveres, és azt követelték, hogy minden tutszi
sorakozzon fel az udvaron. Alphonse atya, a kolostor vezetője megtagadta az engedelmességet.
Azt mondta, Isten színe előtt nincsenek hutuk és tutszik, csak emberek, és ha a Mindenható nem
tesz különbséget köztük, akkor nekik sincs joguk hozzá. A katonák egy ideig még erősködtek,
aztán figyelmeztették, hogy ha nem adja ki önként a „csótányokat”, akkor többen fognak
visszajönni, de már nem kegyelmeznek senkinek. Alphonse atya azonban hajthatatlan volt, így a
fegyveresek végül elmentek. Három napig nem érkezett felőlük semmi hír. Ezt a három napot
arra használták fel a kolostor lakói, hogy leveleket írtak befolyásos vagy befolyásosnak hitt
embereknek, amelyekben tájékoztatták őket, hogy napokon belül mindnyájukat meg fogják ölni.
Telefonálni nem tudtak, mert a vezetékeket már a vérengzések kezdetén elvágták. A levelek
közül sok valószínűleg célba sem ért, és amelyek célba értek, azokra sem nagyon érkezett
válasz. Egy levél azonban elérte a címzettet, a katolikus egyházkerület vezetőjét, aki hutu
származású férfi volt. Alphonse atya arra kérte, próbálja meg elérni a katonaság vezetőjénél,
hogy küldje oda néhány emberét a kolostor védelmére, különben egytől egyig lemészárolják
őket. A válasz rövid volt és tömör: „Semmit sem tehetek értetek. A sorsotok eldöntetett. A
csótányoknak pusztulniuk kell. A magas fákat ki kell vágni!” – ezt írta a vallási elöljáró.
Albert jön az itallal, az öreg meghúzza. Megtörli a száját a kézfejével, nagy levegőt vesz.
Láthatóan megkönnyebbül. Ebben az országban mindenki iszik. Na jó: majdnem mindenki.
– A negyedik napon három teherautó és két buldózer tűnt föl a kolostor előtt – folytatja. – A
kolostor vezetője előző éjszaka körbejárt a menekültek között, és összeszedte tőlük a pénzüket
és az ékszereiket, hátha sikerül megvesztegetniük a katonákat. „Holtan nem érünk nekik semmit,
ha viszont életben hagynak, megkapják a pénzünket!” – okoskodott. De azzal nem számolt,
hogy a pénzt akkor is megkaphatják a hutuk, ha mind egy szálig levágnak bennünket. Ám a
gyilkosok ennél is kegyetlenebbek voltak. Odalent, a kolostor udvarán elvették Alphonse atyától
a kosarat, amibe a pénzt és azt a néhány gyűrűt, nyakláncot összegyűjtötte. Egy pillanatig azt
hittük, Isten mégis megsegít bennünket. De aztán, hogy az ablakokból mindenki jól láthassa, a
hutuk szabályosan feldarabolták az atyát. Először a lábfejét vágták le, majd térdből a két lábát,
utána combból a két csonkot. Azután jött a kézfeje, az alkarja és a felkarja. Végül nem maradt
más belőle, csak egy vonagló torzó egy hatalmas vértócsa közepén. Akkor a vezetőjük odalépett
Alphonse atya maradványai mellé, és leköpte. Majd felénk fordult, és azt mondta, hogy aki
kijön és önként megadja magát, azzal gyorsan végeznek, aki azonban ellenáll, az tízszer ennyit
fog szenvedni. Tudtuk, hogy nem hazudik. Addigra már mindenki ismerte a módszereiket.
Mindenki tudott a saját nemi szervükkel megetetett férfiakról, a félig átvágott torkú gyerekekről,
a terhes nők hasából kitépett magzatokról, a kutyákkal felzabáltatott, még élő csecsemőkről, a
halálra erőszakolt nőkről, a megcsonkított családapákról, a latrinába dobott öregekről. Voltak
közöttünk, akik nem akartak ilyen halált maguknak: kivetették magukat a kolostor ablakán! A
szerencsések azonnal meghaltak, de volt, aki csak lábát törte vagy a gerincét. Azokat hagyták
szenvedni a hutuk. Velük végeztek utoljára.
Fölnéz a domb tetejére, a kolostort bámulja. Még így, romjaiban is látszik, milyen masszív
falak védték.
– A hatalmas bejárati ajtót el tudtuk torlaszolni úgy, hogy kívülről lehetetlen volt betörni –
emlékezik az öreg. – Legalábbis emberi erővel. Nem véletlenül érkeztek azonban a buldózerek.
És a hutuk célja nem is csupán a kapu betörése volt, hanem az épület lerombolása! A
munkagépek módszeresen elkezdték kiütni a támfalakat. Amikor nyilvánvalóvá vált a szándék,
kinyitottuk a nagy ajtót. Az elöl állók menekülni kezdtek, mert féltek, hogy rájuk dőlnek a falak.
Az első hullámot gépfegyvertűz fogadta. Azokat pedig, akik a hulláikon átverekedték magukat,
a villogó macséták erdeje. Akkor már három napja nem jutottunk vízhez. Olyannyira le voltunk
gyöngülve, hogy a kezünket alig bírtuk fölemelni. Különben is, fegyver nélkül esélyünk se volt.
Senki nem juthatott át a kordonon. Mögöttünk hatalmas szikladarabok törtek le a falakról. A
kolostor épületének nem kellett sok lökés. Alig pár száz ember tudott még csak kijönni és
meghalni az udvaron, amikor az egyik fal megroggyant. A buldózerek visszahúzódtak, és biztos
távolból figyelték, ahogy a kétemeletes épület összeomlik. Két tömb ért földet mellettem, épp
összeértek. Alájuk bújtam, onnan leskelődtem. Amikor eloszlott a porfelhő, és a menekülő
szerencsétleneket is levágták, a katonák könnygázgránátokat dobáltak a romok közé. Úgy
gondolták, hogy egy súlyos sérüléssel, mondjuk nyílt töréssel fekvő ember képes halottnak
tettetni magát abban reménykedve, hogy otthagyják és megmenekül, de a könnygáznak élő
ember nem tud ellenállni. Én ellen tudtam. Erősebb volt bennem az életösztön, mint a fájdalom
miatti üvöltési kényszer. A bozótkésekkel felszerelt hutuk közül mintegy tízen gázálarcot húztak,
és egyenként végigjárták a romok közötti testeket. Akinek könnyes volt az arca, az még élt.
Néhány másodpercig. AM nem sírt, azzal már nem volt érdemes foglalkozni. Lehajoltak,
benéztek a romok alá. Hozzám is. Visszatartottam a lélegzetemet. Biztosra akartak menni:
beleszúrtak késsel a talpamba. Meg se mozdultam. Nem tudom megmagyarázni, uram, de az
életösztön elnyomta a fájdalomérzetemet. Később járt itt egy orosz professzor, ő mondta, hogy
hallott már ilyenről. Állítólag egymillióból egy ember képes annyira önkívületbe esni, hogy a
legnagyobb fájdalmat se érezze.
– És mi történt azután?
– Semmi. A hutuk felszívódtak, de én sötétedésig nem mozdultam. Imádkoztam, hogy el ne
fertőződjön a talpamon a seb. Attól is féltem, hogy a kés nem volt tiszta, amivel megszúrtak.
– Mit csinált, amikor kimászott a romok alól?
– Meg akartam keresni a kis barátom holttestét, de esélyem se volt rá, hogy megtaláljam.
Ezrek feküdtek egymáson vérbe fagyva, meg hát sötét is volt. Ellopakodtam a házunk
latrinájáig, belebújtam. Tudja, alul elszivárgóit a fekália, ráadásul akkor már napok óta nem volt
használatban, így tulajdonképpen száraz volt az alja. Azért a talpamat még sokáig nem mertem
letenni.
– Hány napot töltött a latrinában?
– Úgy két hónapot. Minden harmadik éjszaka gyüjtőkörútra indultam. Egy flaskában vizet
hoztam a közeli patakból, azt beosztottam, bár napközben rettenetes volt a forróság. Növényeket
ettem… egyszer egy csúszómászó maradványát is magamba tömtem, de később kihánytam,
úgyhogy nem csináltam többé ilyet.
– Sosem látták meg, sosem kellett menekülnie?
– Nem, vigyáztam. De én láttam szörnyűségeket, uram. Láttam felakasztott embereket az
erdőn, akiknek a szeméből madarak lakmároztak. Láttam, ahogy két kicsi gyereklányt
megerőszakoltak. Hallottam, ahogy reccsen a szétfeszített lábuk. Kitörték a lábukat, uram, hogy
hozzájuk férjenek. Ötévesek, ha voltak. Ilyen nem volt soha, sehol, uram. Ilyen szörnyűségeket
egyetlen országban sem csináltak. Vagy tévedek?
Téved, de nem mondom neki. Inkább kérdezek.
– Honnan tudta, hogy vége a népirtásnak?
– Nem tudtam. Két hónap után elvesztettem az eszméletemet. Azt hiszem, csak ájultan
aludtam. Tudja, napokig, hetekig virrasztottam, mert féltem, hogy elárul a horkolásom. Nem
tudom, hány óráig fekhettem odalent. Arra ébredtem, hogy egy adag ürülék esik az arcomba.
Valaki használta a latrinát. Kikukucskáltam, láttam, hogy fegyveres tutszik beszélgetnek a
házunk előtt.
– Azonnal kimászott?
– Igen. Akkor már úgy éreztem: ha tévednék, és hutuk azok, akiket tutsziknak hittem, az is
jobb, mint még egy óra a latrinában. Ezt maga nem értheti. Csak aki rengeteget szenved, az
tudja, hogy van, amikor már megváltás a halál. Voltak pillanatok odalent, a föld alatt, amikor
átkoztam magam, amiéit a kövek közé bújtam és halottnak tettettem magam a kolostorban.
– És ma?
– Ma? Ma… hm… nézze, Ruandában nagyon nehéz az élet. De élni jó. Érti? Jó élni. És rossz
meghalni. Tudja, élni még úgy is
jó, hogy az ember egyes-egyedül marad. Mint én is. A szeretteimet egytől egyig legyilkolták.
Mindet, érti, uram? Mindegyiküket! A gyerekeimet, az unokáimat. Kegyetlenül. De ettől lett
bennem egy fásultság. Részben bármikor könnyen megválók az élettől, bármennyire szeretem
is. Másfelől pedig pontosan tudom, hogy semmi sem olyan fontos, mint maga az életi Nekem
már nincs lejjebb. Innen már nincs lejjebb, érti? Úgyhogy én vagyok a legnyugodtabb ember a
földkerekségen. Mert engem már nem lehet megalázni, elszegényíteni, megölni. Engem már
megöltek, uram, és ami most van, az csak a ráadás.
– A jutalom a szenvedésekéit?
– Na, az azért túlzás, uram. Ilyen jutalmat senkinek se kívánok. A talpamból ki kellett vágni
egy húsdarabot, mert üszkösödött. Sántítok. És alkoholista vagyok. Mert egyedül vagyok, és
mert nincs egy fillérem sem. Ja, és esélyem sincs rá, hogy valaha is legyen. Pedig csak annyi
kellene, hogy ne kopjon föl az állam. Olyan sok ez, uram? Ugye, hogy nem sok? Tudja, néha
arról álmodom, hogy újra ölelem a gyerekeimet. Az unokáim nagyon kicsik voltak, épp csak
megszülettek, amikor megölték őket. De a gyerekeim velem töltöttek huszonöt évet. Azt nem
lehet túlélni, ha látja az ember, ahogy megölik a gyerekét. Ott feküdtem a kövek alatt, és tudtam,
hogy a gyerekeimet levágják, tőlem néhány méterre. A feleségem már korábban meghalt egy
fertőzés miatt. Valami poshadt víztől szedte össze. A gyerekeim meg ott voltak az elsők között,
akik ki akartak törni a kolostorból.
– Mondja, mi lett az egyházkerület vezetőjével? Legalább számon kérték rajta, hogy nem
segített maguknak?
– Később sokan azzal vádolták, hogy szándékosan áldozta fel Alphonse atyát, az apácákat és
az odamenekült tutszikat, mert menteni akarta a saját bőrét. Ő azonban kitartott amellett, hogy
semmit sem tehetett, és Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ami történt, annak biztosan megvolt a
maga oka. Figyeljen csak, uram! Régóta meg akartam már kérdezni egy nálam okosabb
embertől: van Isten?
Nem felelek. Inkább vetetek neki Alberttel még egy flaska pálinkát.
Kérem, hunyják be a szemüket, és képzeljék el, hogy emberi csontokon lépkednek! Reccs,
reccs, reccs. A következő állomásunk egy templom, tele emberi maradványokkal. Ötezer test,
szétszórva mindenütt. A széksorok között, az imapadok alatt, a szószéken. Oldalt, halomba
rakva, koponyák. Felnőtt koponyák. Mellette gyerekkoponyák. Nem tudok hova lépni. Csak úgy
haladhatok, ha néha rálépek egy-egy csontra vagy egy félbetört koponyára. Azért futottak ide a
hívők, mert úgy hitték, hogy Isten megmenti majd őket. Hát nem mentette meg őket. Másfél óra
alatt ötezer embert mészároltak le a hutuk. Amikor közeledtek a gyilkosok a templom felé, az
emberek odabent a vérükkel írták föl a falakra: „Ne vegyétek el az életünket! Könyörüljetek
rajtunk!”
Albert ismét kint marad. Megértem. A használati tárgyak látványa legalább annyira megráz,
mint a csontoké. Ruhák, babák, iskolai füzetek. Ennyi maradt azokból, akik egykor emberként
 „Az utolsó percig azt hittük, hogy a templomban nem eshet bántódása az embereknek.
Tévedtünk. Az édesanyánk fejét egy bozótvágó késsel éppen a szószék mellett vágták le” –
mondja kamerám előtt Francisa.

éltek ezen a földön. Lehajolok, kezembe veszem egy középiskolás fiú bizonyítványát. Május
17-én még osztályzatokat kapott. Május 18-án már üresek a rubrikák. Aznap halhatott meg.
Néhány lépéssel arrébb megtalálom a fiú történelemfüzetét is. Francia nyelven íródott, az utolsó
órán az ókori Egyiptom volt a téma. Egy mondat közepén az írás megszakad. Ott, annál a
pontnál történhetett valami. Talán akkor szólt neki az édesanyja, hogy a templomba kell
sietniük, mert közelednek a gyilkosok. Vagy már a templomban írta meg az utolsó leckéjét?
Albert odakint egy fiatal tutszi lánnyal beszélget. Francisa Ekowboktunak hívják. Gyereklány
volt a népirtás idején. Arról mesél, hogy milyen óriási szerencséje volt.
– Az emberek biztosak voltak benne, hogy itt, a templomban nem bánthatják őket – mondja.
– Az utolsó percig így hitték. Ezt akarták hinni. A vérengzés napján átszaladtunk a nővéremmel
a nagymamánkhoz. Az úton senki sem állított meg bennünket, pedig láttunk bozótkéssel
közeledő férfiakat. Mire visszaértünk, már mindenki vérben úszott. Anyánk is. Ketten
maradtunk a családunkból, meg a nagymama. De ő is meghalt, amikor megtudta, hogy mi
történt a templomban. Megszakadt a szíve.
Albert lehajtott fejjel hallgat. Nézem őket a lánnyal. Gyilkost és áldozatot. Kettejük között
pedig a keresztet a templom falán.
Albert egy másik templomot is meg akar mutatni. Persze csak ha bírom, teszi hozzá. Nem
ellenkezem. Egy folyón át vezet az utunk. Fölötte „A halál hídja” fut. Így nevezik a helyiek.
Mert innen dobálták a vízbe a hutuk az összekötözött tutszikat. A néphit szerint a tutszik
Etiópiából származnak, s mivel ez a folyó a Nílusba ömlik, a hutuk, úgymond, „hazaküldték a
csótányokat”. A gúzsba kötött, de még élő szerencsétlenek vadul küzdöttek a levegőért. Aztán
amikor merülni kezdtek, vettek egy hatalmas levegőt, és úgy buktak alá. De ezzel csak
meghosszabbították a szenvedésüket. Késleltették a fulladásos halált.
A folyóba persze nemcsak élőket dobtak. Oda hordták teherautók platóján a macsétával
levágott tutszikat is. Szemtanúk szerint néha elképesztő hullahegyek úsztak lefelé a vízen.

Pillantás a halál hídjáról, a népirtás huszonkilencedik napján. Teherautókkal hordták

ide a macsetével lemészárolt tutszik holtesteit.

Megérkezünk a másik templomhoz. Ide a helyi pap hívta ki a milíciát. Több mint tízezer
embert mészároltak le a falai között. Ma mindenütt egymás hegyére-hátára dobált csontvázak
láthatók. Amikor kitántorgok a levegőre, Albert elmeséli, hogy Kigaliban az értelmiségi tutszik a
haláluk előtti napon megírhatták a barátaiknak, az ismerőseiknek, hogy másnap meghalnak.
„Szeretnénk tájékoztatni, hogy holnap a családunkkal együtt le fognak bennünket mészárolni…”
így szóltak azok a táviratok, levelek, amelyeket bírók, orvosok, tanárok küldtek szét a világba.
Ők kaptak egy „bonusz” napot a „jólelkű” hutuktól…
Hazafelé tartunk. Még be kell ugranunk egy Kigali melletti árvaházba, Zsuzsa vár ott
bennünket. Az út szinte járhatatlan, nagyokat huppanunk Alberttel az ülésünkön.
– Mondja, mit érzett, amikor azzal a túlélő lánnyal beszélgetett a templom előtt? – kérdezem
a sofőrömtől.
Nem szívesen felel, néz egyenesen előre, kitágulnak az orrcimpái.
– Nem akar beszélgetni, Albert?
– De… – hangzik a nem túl meggyőző válasz. – Csak távolodjunk el kissé jobban a folyótól
meg a templomtól.
Atyám, megint a szellemek! Tizenöt perc hallgatás után Albert magától beszélni kezd.
– Tutszi nőt vettem feleségül, uram – mondja. – Még a nyolcvanas évek végén. Tizenhat se
voltam. Az RPF betörése után egy nap bementem a munkahelyemre, egy műanyagüzembe, és
úgy éreztem, mintha megfagyott volna körülöttem a levegő. Ez 1990-ben történt. A kollégáim
összesúgtak a hátam mögött. Először azt hittem, valami viccet találtak ki ellenem, csináltunk
néha olyat, hogy valakivel kibabráltunk. De amikor kinyitottam a szekrényemet, megfagyott a
vér az ereimben. Tele volt csótánnyal. Több száz fekete ízeltlábú a munkaruhámon. Fogalmam
sincs, honnan szerezhettek annyit. Megfordultam. A többiek ott álltak körülöttem, de egy szót
sem szóltak. Némán bámultak rám, mintha én is egy lettem volna a csótányok közül. Aztán az
egyikük, akivel pedig sokszor megittunk egy-egy banánsört munka után, odalépett hozzám, és
az arcomba köpött. Ott kellett hagynom az üzemet. Ezután alkalmi munkákból tartottam el a
családomat, de akkor már igyekeztem titkolni a feleségem származását. A szomszédjaimat
azonban nem tudtam lecserélni, és amikor elkezdődött a vérengzés, ez végzetesnek bizonyult…
– Nyel egyet, megköszörüli a torkát. – Én is hallgattam a rádiót, mint mindenki az országban –
folytatja. – Hallottam, arra uszítják az embereket, hogy öljék meg a szomszédjukban lakó
tutszikat és azokat a hutukat, akik nem hajlandók az interhamwéval tartani. Egy nagy házban
éltünk a feleségem szüleivel és három gyerekünkkel. Azt hittem, megúszhatjuk. Hogy
megvédhetem őket azzal, hogy az én igazolványomban a hutu szó szerepel. Az egyik
szomszédunk, Gregoire a Hutu Power tagja volt. Tartottam tőle, mert erőszakos embernek
ismertük. Egyszer láttam, ahogy puszta kézzel félholtra verte a tutszi boltost a sarkon, amiért az
meg merte kérdezni tőle, hogy mikor fogja kiegyenlíteni a számláját. Később megkérdeztem a
szerencsétlen boltostól, hogy mekkora összegről van szó, és kiderült, Gregoire majd egy éve
nem fizetett neki, ráadásul az utóbbi időben egyre több árut vitt el tőle szó nélkül. Azt mondta,
majdnem százötven dollárral tartozik neki. Az rengeteg pénz, az üzemben fél év alatt kerestem
meg annyit. Szóval bíztam benne, hogy ez a Gregoire emberséges lesz velünk, végtére
mégiscsak a szomszédunk! Eleinte nem is volt gond: három napja folyt az öldöklés az utcákon,
de minket elkerültek a bozót-vágós hutuk. A családomnak mindenesetre megtiltottam, hogy
kilépjenek az utcára, én jártam be a városba élelemért, még én voltam a legnagyobb
biztonságban közülünk. Aztán a harmadik nap megjelent Gregoire néhány férfival. Gregoirénál
géppisztoly volt, a többieknél macséta, hatan-heten lehettek. Nem akartam beengedni őket, azt
mondtam, a gyerekek már lefeküdtek, de csak nevettek. Dőlt belőlük az alkohol. „Úgy tudom,
csótányokat rejtegetsz a házadban, Albert” – mondta a szomszédom, mire a többiek harsányan
felröhögtek. „Érzitek a csótányszagot? Nekem már csípi a szemem!” – kontrázott rá egy másik.
Próbáltam szót érteni velük, de félrelöktek, és berontottak a lakásba. Kirángattak mindenkit az
ágyból, és letérdeltették őket a konyhában. Csak a legkisebb fiam mert fölnézni. Könnyes
szemmel némán könyörgött. Sosem felejtem el a tekintetét. Azt vártam, hogy lekaszabolnak
mindnyájunkat, de Gregoirénak más ötlete támadt. „Albert koma, mindig is jó hutunak
tartottalak. Egy pina bárkinek el tudja venni az eszét, de most kapsz egy utolsó lehetőséget,
hogy bebizonyítsd, velünk vagy. Ha végzel az öregekkel, megtarthatod a csótányaidat.” El tudja
ezt képzelni, uram?
Először néz rám az utazásunk során.
– El tudja képzelni, mit éreztem, amikor ott álltam a kezembe nyomott bozótkéssel, és
tudtam, hogy csak veszíthetek. Ha nem ölöm meg az apósomokat, akkor mindannyian
meghalunk. Ha engedelmeskedem, hogyan nézek utána a feleségem és a gyerekeim szemébe?
Elhallgat. Aztán nagyot sóhajt, és tovább mesél.
– Az apósom felemelte a fejét, és azt mondta: „Tedd meg, Albert! Nem fogunk haragudni rád.
Tedd meg a gyerekeidéit!” A saját apósom arra kért, hogy vágjam ketté a fejét… Megtettem. A
homloka közepére céloztam, hogy minél kevesebbet szenvedjen, de nem volt elég erő a
csapásban, és félrecsúszott a penge. A koponyája fél oldalát teljesen megskalpoltam, de a
mozdulatot már nem tudtam visszafogni, és azzal a lendülettel belevágtam anyósom nyakába.
Mindent elborított a vér, a feleségem elkezdett sikoltozni, Gregoire meg azt kiáltozta: „Ez az,
Albert, adj a rohadt csótányoknak.” Újra felemeltem a kést, de ezúttal igyekeztem jobban
összpontosítani, és sikerült is egyetlen csapással lefejeznem apósomat. Anyósom, akinek ömlött
a nyakából a vér, rávetette magát a férje holttestére, a két karjával pedig a saját fejét védte.
Akkor már nem voltam magamnál, és önkívületi állapotban estem neki. Nem tudom, hányszor
sújtottam le rá, de mire végeztem, csak egy alaktalan, véres húscsomó maradt belőle. Gregoire
és a barátai megöleltek, és azt mondták, most már én is a testvérük vagyok. Látják, hogy velük
tartok, ezért elnézik nekem a csótányaimat. Egy üveget nyomtak a számhoz, én pedig egy
húzásra megittam az egészet. Nem éreztem az ízét, fogalmam sincs, hogy víz volt-e benne vagy
pálinka.
 – És… és azután békén hagyták magukat?
– Gregoire és a társai igen. De ahogy később a tutszi csapatok elérték Kigalit, megjelent a
sógorom, hogy bosszút álljon rajtam a szülei haláláért. Hiába magyaráztam neki, hogy nem volt
más választásom, hogy csak így tudtam megvédeni a családomat, nem törődött vele. „Szemet
szemért, fogat fogért” – üvöltötte. Nem akartam, hogy még több vér tapadjon a kezemhez, ezért
azt mondtam a feleségemnek, hogy a bátyja majd gondoskodik róluk, én egy időre elmegyek,
amíg nem rendeződik a helyzet. Végül Gomában kötöttem ki, az egyik menekülttáborban.
Majdnem két évet töltöttem ott, és csak 1996-ban térhettem haza. A feleségem visszafogadott,
de a sógorom feljelentett. Végül megúsztam másfél év börtönnel, mert a feleségem mellettem
tanúskodott.
Albertet szemmel láthatóan megviseli az emlékezés. Gyilkolásra kényszerítették, és még
bűnhődnie is kellett azért, amit a legkevésbé akart az életében. De hiába: ha nem öli meg a
felesége szüleit, gyermekei nagyszüleit, senki sem élte volna túl a népirtást a családjából. Mégis
látszik rajta, hogy bűntudata van a történtek miatt. Ezerszer újrajátszottá magában azoknak a
napoknak az eseményeit, hátha rájön, mit kellett volna máshogyan tennie.
– Az üzemi incidens után fognom kellett volna a családot, és elköltözni az országból –
mondja. – De azt reméltem, hogy majd ennek is vége lesz. Bíztam az elnökben, hogy békét tud
teremteni, és nem tutszik meg hutuk leszünk, hanem ruandaiak.
A sovány, szikes földek mélyén, néhány széles levelű fa gyűrűjében rejtőzik négy
deszkakunyhó. Ez volna az árvaház. A környező dombokat arany fénybe vonja a csöndes
alkonyat szomorúsága, a gyerekek már lefekvéshez készülődnek. Zsuzsa lekuporodik a szakadt
priccsek egyikére, körülötte, durva lópokrócokba takarózva harminc gyerek, akiket már az
anyjuk méhében, magzatkorukban megátkoztak. Vacsorájuk maradéka, a halcsonttal teli kékes
lötty és a vízbe áztatott árpakása egy dézsában hever. Karjuk csont és bőr, szurtos térdük
kikandikál a takaró alól. Az egyik vaságy alatt rágcsáló neszez. Le szokták vadászni a kicsik,
mert korábban az egyiküket alvás közben megrágcsálták a patkányok. Í Most azonban nem
mozdulnak, csak csendben hallgatják Zsuzsát, akit mindnyájan csak Mamának hívnak. Ott
fekszik a kis Pasteur, akinek, ha szomorú mesét hall, könnycsepp gördül ki a szeme sarkából.
Ott van Osvald is, akinek az anyjára akkor találtak a felszabadító tutszi csapatok, amikor éppen
Osvald kistestvérének a holttestét mosdatta egy dézsában. A hutuk ölték meg a csöppséget, de az
akkor mindössze kétesztendős Osvald nem sokat fogott föl az egészből. Csak nézte, ahogy az
anyja gépies mozdulatokkal forgatja a csecsemőt egyik oldalról a másikra, a víz meg gyémántos
sugarakban fonja körbe a hullafoltos testecskét. Néhány héttel később az asszony beugrott a
közeli folyóba. Nem bírt együtt élni a fájdalommal, hogy elveszítette a kisgyermekét. Osvald
pedig, lévén az apját még a népirtás elején lekaszabolták, az árvaházba került.
De van itt olyan is, akinek nem ölték meg a szüleit, „csak” megerőszakolták. Egyes források
szerint a három hónapos tortúra alatt félmillió nőt becstelenítettek meg a hutuk. Itt van például
az édes kis Sonia, aki, miközben nézem, zavartan játszadozik a hajfonatába tűzött szalaggal.
Megsúgták, hogy éjszakánként látomások gyötrik. Egyhetes volt, amikor az anyja ellökte
magától azzal, hogy nem kell neki ez a hutu fattyú, aki egész életében a helyi parancsnok izzadt
péniszére emlékezteti. Ma már mindent ért ez a tizenhárom éves kislány. Azt is, hogy miért nem
kellett az anyjának.
A gyerekek közé ülök, bámulnak a nagy szemükkel. Egyikük, a kissé görnyedt hátú Silvia,
törékeny kis gyerekkezét az enyémre teszi. A jobb lába kacska, a csípőjével is gond lehet, mert
ferdén, furcsa tartásban ül. Később megtudom, hogy miután többen is végigmentek az anyján,
meg akarták ölni. Nekitámasztották az alélt nőt egy kifeszített szárítókötélnek, és nekitolattak
egy dzsippel. Tíz métert repült. Túlélte, de a gerinccsigolyái ripityára törtek. Nyomorékon is
kihordta a gyermekét, aki szintén károsult lett a hutuk gonosz játéka miatt.
Silvia legjobb barátnője egy sprőd hajú, hófehér fogú lány, úgy két évvel lehet idősebb. Ő
már élt a vérengzés idején. Az ő anyjával is eljátszották a hutuk a dzsipes tréfát, ugyanott és
ugyanakkor, mint Silvia mamájával. De ennek az asszonynak nem volt szerencséje. A dzsip
krómozott, éles fara, mint valami irtózatos erejű szarv hasogatta föl a szerencsétlen áldozat
testét, feltárva a belső szerveket, mígnem az asszony hasa egyetlen szörnyűséges, tátongó seb
nem lett. Mesélik, feltépett hasából kilógtak a belek, s szörnyű fájdalmában görcsbe merevült
fején kidagadtak az erek, úgy üvöltött. Haláltusáját vívva, utolsó szavaival is a kislányát
szólongatta, miközben felhasított testében látni lehetett a szervek működését, a szív a világba
permetezte a vért, az erek vadul pulzáltak, mígnem néhány utolsót vonaglott, majd erőtlen
remegéssel kimúlt.
A hutuk kiszálltak a dzsipből, röhögve körbeállták a halottat, és levizelték.
Zsuzsa hangja az égbe száll, a gyermekek elmerülnek a mese birodalmában. Jobb ott nekik,
mint a való világban. Zsuzsa kedvesen bátorítja őket a kisangyal történetével, aki mindenkinek

Egy igazi angyal, aki pokolra szállt, hogy segíthessen: Szilvási Zsuzsa minden este mesét
mond az árváknak.

hoz ajándékot, és mindenkit szeret. Zsuzsa meséje szerint minden kislány

királykisasszonynak született, a fiúk pedig daliás hercegeknek. Sokat kirándulnak, és nagyon
szeretik egymást. Mindannyian. Albert az ajtófélfának dőlve nézi az árvákat. – Az élet moslék –
motyogja.
Megrázó este volt, megannyi fájdalommal és tanulsággal. És én folyamatosan néztem ezt a
jóindulatú, kedves magyar asszonyt, Zsuzsát, és rá kellett jönnöm, hogy tudtán kívül is ő maga
az az angyal, akiről a gyermekeknek mesélt. Hiszen itt, ebben a földi pokolban egyedül ő visz
egy kis boldogságot a kicsik életébe azzal, hogy titkon ellopja őket. El ebből a förtelmes
nyomorból, egyenesen a mesevilágba, ahol minden szép és jó, minden emberséges. És ahol
nincs különbség fekete és fehér, hutu és tutszi, gyermek és gyermek között.
Mire a tündérmese véget ér, a kis árvák az igazak álmát alusszák. Zsuzsa minden egyes kicsi
buksira egy puszit lehel, aztán betakargatja a gyerekeket a rongyokkal.
Már az autóban ülünk és a belváros felé haladunk, amikor elmeséli, első itt töltött éve 365
éjszakai sírással telt, és persze ő is megkérdezte a Magasságost, hogy ezt hogyan engedhette.
Aztán Zsuzsa arról kezd el mesélni, hogy ma már mindennél jobban szereti az életet, és ami még
ennél is fontosabb: értékeli is. Minden pici jót, amit az Istentől kapott.
Csodálom ezt az asszonyt a hitéért és az emberségéért, amelyet teljes egészében ártatlan
kisgyermekek szolgálatába állít.
Hatalmasat fékezünk az egyetem épülete előtt, egy kóbor kutya ugrik az autónk elé.
Szerencsére sofőrünk észnél van, elkerüljük az ütközést, a szerencsétlen pára vonyítva
elmenekül. Késő este van már, de még mindig nem ért véget a nap. Zsuzsának nem mindennapi
dolga akadt mára. Miközben a sötétben a kulcscsomója után kutat, mesél valamiféle
szerkesztésről és újságírói munkáról, de igazából ez az egész nem jut el a tudatomig. Aztán a
szűk igazgatói szobában bekapcsolja a tantestület két számítógépe közül az egyiket, és nekilát
egy magyar szöveg tördelésének.
– Ez az én lapom, a Boldog Élet. Éveken át dolgoztam a péceli szerkesztőségben. Amikor a
férjem úgy döntött, hogy Afrikába költözünk, bevallom, sajgott a szívem, mert ezt a munkát
szívből csináltam és szívből is szerettem. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy ki lesz az
utódom a lapnál, hátha tudok neki segíteni valamiben, amikor hívatott a főszerkesztő. „Nézze
Zsuzsa, mi nagyon szeretjük magát, és nagyon jó munkát is végez nálunk – kezdte a
mondandóját. Arra gondoltunk, hogy a szerkesztési és tördelési feladatokat elvégezhetné
Ruandában is feltéve, ha lesz számítógépük. A mai technika fejlettségével ez semmiség…” Ezt
mondta a főszerkesztő, nekem, a földbe gyökerezett lábú szerkesztő-tördelőnek, nekem pedig az
egekben járt a pulzusom. De elvállaltam. Azóta havonta kétszer kapom az újságírók anyagait,
megolvasom, megszerkesztem, és a fényképekkel együtt betördelem. Egy hetem van a munkára.
Kedves olvasóim. Kérem önöket, ha egy nagyobb magyarországi újságárusnál járnak,
vegyenek egy Boldog Életet, és a foteljukban hátradőlve, kakaójukat szürcsölve, úgy olvassák az
újság sorait, úgy forgassák a lapokat, hogy azokat a világ egyik legnyomorúságosabb
országában, Ruandában készíti önöknek Szilvási Zsuzsanna.
Éjfél van, mire visszaérünk szállásunkra, a Szilvási-rezidenciára. Még életemben nem vártam
annyira az esti „fürdést”, mint ezen a napon. Szerencsére a víznyomás is erősebb volt ezen az
estén, alig három perc alatt megtelt egy pohár, így nem egészen húsz perc alatt átmostam
magam, tetőtől talpig. Az áram sem ingadozott annyira, mint előző este, így a telefonzsinórra
rádugtam a laptopomat, hátha bejön a vonal. És láss világ, csodát! Egy Ruandacom nevű
szolgáltató fekete-fehér lógója tűnt fel számítógépem monitorján. Kiültem hát a teraszra, és
megpróbáltam „behozni” Gyöngyit!
„Halihó, szerelmem, halihó!” – szólt első üzenetem. Azt beszéltük meg ugyanis, hogy
Gyöngyi éberen figyeli majd otthoni számítógépünk csipogását, s bár reménytelennek látszott a
kísérletezgetés, fene tudja, hátha sikerrel járunk. És igen, alig telt el két perc, chaten, már
érkezett is a válasz tőlem több ezer kilométer távolságról, Budapestről, a saját hálószobámból. A
történelmi hűség kedvéért lementettem a vadregényes Kigali-Budapest beszélgetésünket, íme,
egy részlet, a szó szerinti hálószobatitok:
„Halihó, itt vagyok, mesélj, mi van veled, nagyon szörnyű? – tudakolta feleségem.
Igen, az, de inkább magatokról írj, mert nem tudom, meddig lesz vonal! Mi van Veletek? Mi
van a kicsikkel?
Képzeld, Benjámin leírta a J betűt is, holnap megmutatom neki, hogyan írja le az egész nevét
Barnabás meghúzta egy kislány haját az óvodában, azt mondja, tetszik neki. Valamilyen Noémi.
Nem is ismerem, talán új gyerek. Mi nyertünk a Nyíregyháza ellen, ügyes voltam, 31 pontot
dobtam. Holnap jönnek a vízszerelők. Megcsinálják a konyhai lefolyót, végre-valahára. Veled mi
van? Jól vagy?”
Olvasom feleségem hétköznapi, nekem mégis erőt adó mondatait. Az óvodáról, az
angyalkáimról, a kosármeccsről, a lakásomról. És igazából nem tudok értelmes választ adni
pofonegyszerű kérdéseire. Mert nekem most legalább olyan idegenül hangzik a konyhai lefolyó
kitisztításának problémája, mint neki tűnhetne az, ha most arról írnék, hogy ma átgázoltam
néhány gyermekholttesten. Tépelődésemre és bizonytalanságomra az élet tesz pontot. Az éteren
még átmegy a „Velem minden rendben, egészséges vagyok, a többit majd otthon elmesélem „ –
kezdetű mondatom, aztán további üzenetváltásra már nincs mód, a kapcsolat bont, telefonvonal
és áram nélkül maradok. A fáradtságtól már alig látok, s bár folyamatosan kavarognak fejemben
a gondolatok, hamarosan mély álomba zuhanok.
Másnap kora reggel Zsuzsa ébreszt, azt mondja, erős víznyomás van a házban, ha gondolom,
most kedvemre fürödhetek. Gondolom. Kéjesen állok a zuhany alá, és vagy tízszer
átszappanozom a testem. Aztán kitisztítom a kamerát. Tegnap ugyanis rengeteg kosz és
homokszem ment a lencsék közé. Miközben a szarvasbőrből készült professzionális
tisztítóvásznat csomagolom ki az egyik hazai bulvárlap gondosan összehajtogatott lapjai közül,
szemem megakad a nagy, lángoló piros betűkkel szedett öles címen, a szenzáción, aminek az a
lényege, hogy X. Y híres sztárunk elkapart egy szúnyogcsípést a karján, ám mivel nem bírja a
vér látványát, azon nyomban elájult az egyetlen cseppnyi vértől. Szegény sztárunkat azon
nyomban kórházba kellett szállítani, de már semmi baja, még szerencse, mert éppen új klipet
készül forgatni.
Nézem vagy fél percig az írást, miközben folyamatosan a hányinger kerülget.
A Szilvásiékkal elköltött felséges és kiadós papayareggeli után, immáron Juvenallal
kiegészülve, az Ezer Domb Szállodában kezdünk. Serge barátom kedvesen, hatalmas öleléssel
fogad. Megmutatja nekem a medencét, amelynek a vizét annak idején kiitták a hotelbe menekült
tutszik. Ma már ismét békés belga turisták úsznak benne. A szobákba is bekukkantunk, már
amelyikben nincsenek vendégek. Mert igencsak felkapott intézmény lett Afrika leghíresebb
hotelje. Persze valljuk meg őszintén, kétes hírnév ez.

„Ez Afrika legnagyobb hőstettének helyszíne, 1268 embert mentettek meg a hotel falai
 között. Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy itt dolgozhatok” – mondja Serge
barátom.

Serge rohan, mert tárgyalásai vannak, de azért leül velem fél órára. Majd' szétveti a
büszkeség, hiszen nagyon komoly pozícióba helyezték, ám épp olyan közvetlen és
rokonszenves, mint amilyennek Gambiában megismertem.
– Tvrtko, hidd el, ez még nekem is hatalmas megtiszteltetés – mondja.
– Mármint micsoda, Serge? – meredek rá értetlenül.
– Hát, hogy itt dolgozhatok – vágja rá ellentmondást nem tűrően. – Ez, öregem, Afrika
legnagyobb hőstettének helyszíne. Rusesabagina ezek között a falak között mentett meg több
mint ezer embert.
– És te erre gondolsz?
– Mindennap, Tvrtko, minden egyes nap, barátom!
S hogy Serge mennyire segítőkész: a kezembe nyom egy videokazettát a népirtás idejéből,
eredeti felvételekkel. Megkínzott és megcsonkított asszonyok és kisgyerekek… bevallom,
később, amikor időt szakítottam rá, hogy megnézzem, az első öt perc után kikapcsoltam.
Serge még egy nagy szívességet tesz nekem: összeismertet egy apró termetű, nyílt tekintetű
szakácslánnyal. A lány most csak kisegít a hotelben, amúgy egy füstös kisvendéglőben dolgozik,
bent a város szívében. Megrázó a története, mondja Serge.
Leülünk a lánnyal egy kidőlt fa törzsére. Sem a nevét, sem az arcát nem adja az interjúhoz.
Hamarosan megértem, miért.
– Nyolcéves voltam, amikor apám egy nap zaklatottan jött haza – meséli. – Soha nem láttam
még olyannak. Remegett a keze a félelemtől. De nem mondta el, mi történt vele, hiába faggatta
anyám. Leült az asztalhoz, és csak bámult maga elé. Anyám azt mondta, menjünk, feküdjünk le.
Öten voltunk testvérek, lányok mindannyian, én voltam a második legidősebb. Két szobánk volt,
de aznap együtt maradtunk, annyira megrémültünk apánk viselkedésétől. Aztán késő este
egyszer csak dörömböltek az ajtón. Hallottuk, hogy azt kiabálják: „Nyisd ki, te rohadt csótány,
vagy rád gyújtjuk a házat!” Anyánk lépett be hozzánk halálra váltan. Azt mondta, másszunk ki
gyorsan az ablakon, és menjünk el a nagybátyámékhoz, ott találkozunk. Apám tutszi volt, de
anyám hutu. Azt gondolta, hogy a bátyjánál biztonságban leszünk. Kimásztunk az ablakon, de
nem volt merre mennünk, mert a bejáratnál öt-hat férfi állt fáklyákkal és késekkel.
Meglapultunk a bokrok között. A legkisebb testvérem, aki akkor még csak hároméves volt,
elkezdett sírni. Én is a könnyeimmel küszködtem, de tudtam, hogy ha észrevesznek minket,
meghalunk. A szájára tapasztottam a kezem, és suttogva kérleltem, hogy maradjon csendben.
Aztán kirángatták a házból a szüleinket, és a szemünk láttára ölték meg őket. Képtelen voltam
levenni róluk a tekintetem. Most is magam előtt látom, ahogy apámnak levágják mindkét
lábfejét, majd azt kiáltozzák neki: „Fuss, csótány!” Ő pedig még akkor is minket akart védeni,
igyekezett minél messzebb kúszni attól a helytől, ahol lapultunk. Tudta, hogy ott vagyunk. A
lábából spriccelt a vér, de olyan erősen, hogy néhány csepp ránk is jutott belőle. Miközben
apánk a haláltusáját vívta, a gyilkosok nekiálltak megerőszakolni az anyámat. Mindannyian,
szép sorban. Az elsőnél még próbált védekezni, de többször is durván az arcába sújtottak. Aztán
már csak tűrte némán, hogy kiéljék magukat rajta. Az utolsó, miután végzett, fogta a bozótvágó
kését, anyám lába közé szúrta, és megforgatta. Anyám üvöltött a fájdalomtól, az a férfi meg csak
röhögött, mintha élete legjobb viccét csinálta volna. Aztán egyetlen mozdulattal levágta anyám
fejét. Apám akkor elkapta az egyikük lábát, és mivel mást nem tudott tenni, beleharapott. A férfi
felüvöltött a fájdalomtól, aztán nekiesett apámnak, és levágta a karjait is. Nem ölték meg,
hagyták elvérezni. Körbejárták a házat, talán minket kerestek, de nem vették észre, hol lapulunk.
Aztán fáklyát hajítottak a tetőre, és elmentek. A nővérem odakúszott apánkhoz, aki még élt, de
már nem volt magánál. Ott maradtunk öten, árván. A nővérem tizenöt éves volt.
Mégis, mi a fenét csinált az ENSZ, amíg Ruandában egyre kegyetlenebbül és egyre több
embert küldött a másvilágra a Hutu Power?
A világszervezet ellentmondásos szerepvállalása sok vitára adott okot. A népirtást megelőző
augusztusban aláírt egyezmény értelmében a vérengzések kezdetekor kétezer-ötszáz kéksapkás
békefenntartó állomásozott az országban. Csakhogy hiába lettek volna elegendően ahhoz, hogy
a tutszi lakosság egy részét megvédjék, semmit sem tehettek. A megállapodás szerint ugyanis
helyi konfliktusokba, egy ország belügyeibe nem avatkozhattak be. Kivéve, ha népirtásról van
szó. Márpedig ők nem láttak népirtást. Az ENSZ központjában nem látták népirtásnak százezrek
lemészárlását!
A szélsőséges hutu vezetők nagyon jól tudták, hogy az ENSZ zsoldosai, és főleg az őket
küldő anyaországok nem szívesen áldoznák fel az embereiket egy idegen földrészen. Ki is
használták a helyzetet: olyan elánnal forgatták késeiket, hogy egész falvakat irtottak ki néhány
óra alatt.
Dallaire tábornok, aki már hónapok óta sejtette, hogy a Hutu Power vezetői csak az
alkalomra várnak, és elkezdik a tutszik kiirtását, az elnök gépének lezuhanása után azonnal
megkereste a ruandai fegyveres erők parancsnokát, Bagosora tábornokot. Dallaire meg akart
bizonyosodni róla, hogy Agathe Uwilin-giyimana miniszterelnök asszony veszi majd át
Habyarimana elnök után a hatalmat, mert az ő személye biztosíték lett volna arra, hogy a
békeegyezmény szellemében folytatódik a kormányzás. Bagosora azonban vitatta
Uwilingiyimana jogát az irányításhoz, mire Dallaire tíz ENSZ-katonát rendelt az asszony
védelmére. Az elnöki őrség mellett tehát kéksapkások is vigyáztak Ruanda miniszterelnök
asszonyára azon az éjszakán. Sőt, úgy tervezték, hogy másnap a rádióba is elkísérik, ahol
Uwilingiyimana nyugalomra és higgadtságra szerette volna inteni a lakosságot.
Az éjszaka folyamán azonban az elnöki őrség tagjai elfoglalták a rádiót, így az elnök
asszonynak el kellett halasztania a beszédét. Mégpedig örökre. Agathe Uwilingiyimanát ugyanis
aznap délután a saját kertjében ölték meg az elnöki őrség tagjai.
A tíz ENSZ-katona holttestét két nappal később találták meg, vérbe fagyva. Elképesztő
kegyetlenséggel végeztek velük a hutuk. Íme, egy részlet az egyik nyugati újságírónak, Stephen
Mc'Hollysnak a kétségbeesett jelentéséből: „Átvágták az Achilles-inukat, hogy ne tudjanak
elmenekülni, majd levágták a nemi szervüket, és a szájukba gyömöszölték, így a halál oka végül
többüknél a fulladás volt. Rengeteget szenvedhettek, mielőtt meghaltak!”
De nem az elnök asszony volt az egyetlen közszereplő, akivel végeztek. Az elnöki gárda
tagjai az összes mérsékelt hutu politikust lemészárolták, mindössze néhány óra leforgása alatt.
Túlságosan tutszibarátnak tartották őket. És hogy ne végezzenek félmunkát: a miniszterek
családtagjait is legyilkolták. Dallaire katonáinak csupán egyetlen embert, Faustin Twagiramungu
minisztert sikerült megmenteniük a kivégzéstől. Az augusztusi, tutszik és hutuk között köttetett
békeegyezmény támogatói közül csak ő maradt életben.
 „Szégyellem magam, hogy engedtünk lemészárolni egy egész népet. Ez a mi szégyenünk.
Az örök szégyenünk” – ezekkel a szavakkal kért bocsánatot Romeo Dallaire tábornok
ruandai barátaitól. Ő tényleg mindent megtett, de főnökei az íróasztalok mögül nem látták
népirtásnak mindazt, ami Ruandában történt.

Dallaire azt remélte, hogy mindezen események végre felnyitják a világ szemét, és az ENSZ
prominensei tehetetlen bábokból végre cselekvő emberekké válhatnak, megakadályozva több
százezer ember legyilkolását. A valóságban azonban pont az ellenkezője történt. A hutu vezetők
jól taktikáztak. Nem véletlenül végezték ki ilyen különös kegyetlenséggel a tíz ENSZ-katonát.
Nagyon jól tudták, hogy ha meghal több ezer fekete Afrika közepén, az nem érdekel senkit, de
ha tíz európai fehér embert megkínoznak, arra felkapja a fejét a világ. Tudták, hogy az ENSZ
katonái pontosan olyanok, mint az őket küldő országok. Itt vannak, mert itt kell lenniük, de nem
akarják kockáztatni az életüket, főleg nem egy olyan konfliktusban, ahol meg sem tudják
különböztetni egymástól a két szembenálló felet.
A belga kormány azonnali hatállyal kivonta az összes katonáját a térségből. Eközben az
eseményeket testközelből szemlélő Dallaire tábornok ötezer jól felfegyverzett katonát kért. Az
volt a terve, hogy a stadionokban összegyűjti a tutszikat, mert ott meg tudják védeni őket.
Ötven-száz katona könnyedén tartani tudott volna egy futballarénát a jórészt macsétákkal
felszerelt hutuk ellen.
New Yorkban azonban más döntés született. Az ENSZ a békefenntartók kilencven százalékát
hazarendelte, mindössze kétszázhetven katonát hagyott Ruandában, őket is azzal az utasítással,
hogy fegyvert csak saját védelmük esetén, nagyon indokolt helyzetben használhatnak. Miközben
a tükörtermekben a világ vezető hatalmainak képviselői azon vitatkoztak, hogy ami Ruandában
folyik, az népirtás-e vagy csak népirtásra utaló tevékenység, addig a közép-afrikai országban
átlagosan napi tízezer tutszit és mérsékelt hutut mészároltak le. Az ENSZ katonái pedig a
kutyákra lődöztek.
Dallairét persze nem érte váratlanul a döntés. Alig három hónappal a népirtás kezdete előtt
történt egy incidens, amely sejtetni engedte a nagyhatalmak hozzáállását a ruandai
eseményekhez. Januárban egy fegyverekkel, köztük mintegy 90 ládányi 60 mm-es aknavetővel
megrakott európai repülőgép szállt le a Kigali Nemzetközi Repülőtéren. A szállítmány durván
megszegte az augusztusi egyezmény fegyverszünetre vonatkozó passzusát, ezért az ENSZ
lefoglalta a rakományt. A küldő ország kormánya azonnal beindította lobbigépezetét. Arra
hivatkoztak, hogy a szállítmány még egy korábbi szerződés értelmében érkezett, ezért
formálisan semmi kivetnivaló nem található benne. Az ENSZ elfogadta az indoklást, és
Dallairének át kellett engednie a fegyvereket a hutu katonaságnak, közvetve pedig a
milíciáknak.
Vajon a bűnösök hogyan képesek ma tükörbe nézni? Jól alszanak? ízlik nekik a babérlevélbe
göngyölt kapribogyós csuka? Élvezik, ahogy a pincehideg St. Emiliont szopogatva verik a
blattot a provance-i olajligetük közepén?
Porral hinti be a cipőnket a hirtelen feltámadó szél. A szakácslány egyetlen ideges
mozdulattal lesöpri magáról a koszt.
– Nem tudom, meddig rejtőztünk még ott, a kertünkben, a bozótban, félve, hogy visszajönnek
– emlékezik a cipője orrát bámulva. – Végül a nővérem azt mondta, induljunk, el kell jutnunk
anyánk bátyjához. A városban szinte lehetetlen volt közlekedni. Minden sarkon úttorlaszok
magasodtak, mellettük részeg fegyveresek dülöngéltek. Minden autót megállítottak, és aki nem
tudta igazolni, hogy hutu, vagy nem volt hajlandó részt venni az öldöklésben, azt ott helyben
legyilkolták. Az egyik kocsiból kirángattak egy terhes nőt. Nagyon nagy volt már a hasa, nem
sok lehetett már hátra neki a szülésig. Ketten lefogták a férjét, hogy jól lássa, mit művelnek,
majd kivágták a nő hasából a magzatot. A csecsemő felsírt, egészséges gyerek lett volna. Az
egyik hutu megfogta a lábát, és fejjel nekicsapta a kocsi ajtajának. Úgy placcsant szét a kicsi
koponyája, mint egy túlérett paradicsom. Aztán fogta az apró tetemet, és néhány csapással
felaprította. A darabjait beletömködték az apja szájába. Úgy fulladt meg a férfi, a saját
gyerekének a darabjaitól, miközben felvágott hasú feleségéből a szeme láttára bontották ki
bozótvágó késsel a beleket, a gyomrot, a vesét.
Színtelen a lány hangja, egyfolytában a cipőjét bámulja.
– Egy másik úttorlasznál azt láttuk, amint egy férfit a két karjánál fogva hozzákötöztek egy
kocsi hátuljához, a lábát pedig egy fához. Fogadásokat kötöttek, hogy a keze vagy a lába fog-e
leszakadni a testéről. Unatkozhattak, mert jó hosszan kínozták. Lassan távolodtak a kocsival a
fától. Végül láttuk, ahogy a lába kiszakad a testéből. Úgy vonszolták még métereken keresztül.
Véres csíkot húzott maga után, mint egy hatalmas csiga. Amikor megálltak, a férfi még magánál
volt. Azt mondták neki, elmehet. Megpróbált felállni, de persze nem sikerült neki. Üvöltött a
fájdalomtól. Kúszni kezdett a két könyökére támaszkodva, de nem jutott messzire. Órákig kellett
ott rejtőznünk, nem mehettünk tovább, mert akkor minket is megerőszakoltak volna, mint
minden útjukba kerülő nőt vagy lányt. Nem számított nekik, hogy hány évesek. Végül hajnal
felé, ahogy csökkent a forgalom, és a fegyveresek is el-elszunyókáltak, sikerült
továbblopóznunk. A folyó felé mentünk, mert a nővérem arra számított, hogy ott talán
kevesebben lesznek. Amikor odaértünk, láttuk, hogy nem csak mi gondolkodtunk így. Rengeteg
ember volt a folyóparton és a vízben is, de egyikük sem élt már. Alig tudtunk úgy menni, hogy
ne lépjünk rá a holttestekre. A hullák között felismertem egy osztálytársnőmet és a szüleit.
Mindkettőjük testén hatalmas vágások éktelenkedtek. A macséták nyoma. Nézze csak, ilyenek!
– Lehúzza válláról a blúzát, hatalmas hegek látszanak a karja fölött. – Olyan részeg volt a rám
támadó hutu, hogy eltévesztette a nyakamat – magyarázza. – Le akarta metszeni a fejemet, de a
vállamba vágott. Azt hittem, anyám testvére meggyógyítja majd. De mire odaértünk hozzájuk,
már nem voltak a rokonaink. A nagybátyám úgy nézett ránk, mint a férgekre. „Hát ti meg hogy
kerültök ide?” – kérdezte, amikor meglátott minket. A nővérem elkezdte volna mondani, hogy
mi történt, de szinte azonnal félbeszakította: „Mindig mondtam anyádnak, hogy ne menjen
hozzá ahhoz a csótányhoz!” „De az a csótány az apám!” – kiáltotta a nővérem sírva. „így van,
ezért ti is azok vagytok!” – mondta végtelen megvetéssel az arcán. Nem engedett be a házába.
Még azt sem engedte meg, hogy igyunk egy kis vizet. Azt ordította, menjünk el, és örüljünk,
hogy nem uszítja ránk a milíciát. Veszélyt jelentünk az egész családjára, ha ott maradunk. Végül
egy üres házban húztuk meg magunkat, ahol a lakókat már megölték, az értékeiket elvitték, de a
házat nem gyújtották fel. Csak kúszva közlekedtünk, nehogy az ablakból meglássanak a
szomszédok. És csendben kellett maradnunk. Halálos csendben! Sajnos a hároméves húgunk
nem bírta ki. Nem volt elég nagy, hogy megértse, nem sírhat, mert azzal pusztulást hoz
mindnyájunkra. Egy éjjel rosszat álmodott, és álmában sikoltozni kezdett. Annyira megijedtem,
hogy egy párnát szorítottam az arcára. Folytatta az üvöltést, ezért még erősebben szorítottam a
párnát a szájára. Nem tehettem mást. Ha meghallják, megölnek minket. Láttam, hogy egy idő
után elernyed a keze. Megfulladt. Megöltem a húgomat, hogy a többi testvérem élhessen.
Szeretném hinni, hogy ennél nagyobb szörnyűséget nem kell hallanom. De a lány tovább
mesél.
– A nővérem néha kiszökött a városba élelemért. Én is vele akartam menni, de nem engedte.
Azt mondta, ha történik vele valami, nekem kell vigyáznom a testvéreinkre. Az egyik ilyen útja
után összeverve érkezett meg. Nem akarta elmondani, mi történt vele, de amikor megláttam,
hogy a lába között is vérzik, nem tudta tovább titkolni. Azt mondta, huszonketten mentek végig
rajta. Az aktusok közben semmi mással nem tudta elterelni a gondolatait, csak azzal, hogy
számolta őket, mikor fogynak már el. Huszonkét férfi! De legalább nem ölték meg. Vagyis nem
azonnal. Csak megfertőzték. AIDS-szel. Öt éve halt meg. Mindennap bent voltam nála a
kórházban, vittem neki ennivalót. Napról napra fogyott, láttam rajta, hogy nem fog kijönni
onnan. Ő is tudta, és az utolsó napon azt mondta, most már nekem kell vigyáznom a lányokra.
Tizenhat éves voltam akkor.
Horror. És mégis, a szakácslány a történtek ellenére szerencsésnek érzi magát, mert életben
maradt, és gondoskodhatott a három húgáról. Ma van egy kecskéjük, és nemrégiben az iskolát is
újra elkezdte. Esténként egy nem túl jó hírű környéken főz egy kocsmában. Abban reménykedik,
hogy ha leérettségizik, állást kaphat egy irodában. Az már nagy pénzt jelentene a mostani
bevételeihez képest. Talán a szobából is elköltözhetnének, amit most egy hutu családtól
bérelnek. (Hivatalosan ugyan eltörölték az etnikai azonosítókat, de mindenki tudja mindenkiről,
hogy milyen származású. Száz év szokásjogát nem lehet egyetlen rendelettel eltörölni.)
A Hutu Power vezetői, akiket később bíróság elé állítottak, mind azzal védekeztek, hogy szó
sem volt szervezett öldöklésről. Spontán és irányíthatatlanul történt a mészárlás. A tutszik és a
nemzetközi megfigyelők azonban mást állítanak. Szerintük a gyilkosok hónapokon át
szisztematikusan készültek a népirtásra, sőt mint már említettem, nem csak az ölés volt az
eszköztárukban, hanem a nemi erőszak is. Állítólag az interhamwénak létezett egy külön
szakasza, ahová a HlV-fertőzött férfiak tartoztak. Az ő feladatuk volt a tutszi asszonyok, nők,
lányok, gyerekek megerőszakolása. Ezt a feltételezést minden egyes bíróság elé állított vádlott
tagadta, a tények azonban önmagukért beszéltek. Az életben maradt tutszi nők több mint hatvan
százalékát megerőszakolták az öldöklések során, és közülük rengetegen lettek AIDS-esek. Attól
függően, hogy azóta milyen körülmények között éltek, változó, hogy kinek hány év kellett a
halálhoz. A többség négy-öt év alatt elment, tíz évnél tovább pedig senki sem húzta.
Elbúcsúzom Alberttől: mennie kell, otthon a felesége és a kétéves kisfia várja. Már ezen a
délelőtti órán rekedt a hangja és nedvesen csillog a szeme a pálinkától. Nyájasan nyújtja a kezét.
Egy ártatlan embert vágott le ez a kéz. Önök megfognák? Nincs más választásom. Neki se volt,
amikor ölnie kellett.
– Örülök, hogy segíthettem! – hunyorít. Kielégült becsvágy láza szökik az arcába. Úgy érzi, a
kalauzolásommal valamit jóvátett a bűneiből.
– Köszönöm, hogy segített, Albert! – válaszolom, a szemébe nézve.
Az idős Juvenal kísér tovább a szürke utcákon. Fehér emberként – pláne kamerával –
meglehetősen nagy feltűnést keltek. Megfordulnak utánam, megbámulnak. Egyre
kényelmetlenebbül érzem magam. Az a különös érzés kerít hatalmába, hogy potenciális
gyilkosok között járok. Mi van, ha épp ebben a pillanatban mondják be a rádióban, hogy minden
ruandainak kötelessége kiirtania a fehéreket? Hirtelen körülvesznek, és számon kérik rajtam a
nyugati világ gazdagságát és a saját szegénységüket? Az ENSZ felmérése szerint Ruanda
lakosságának mintegy 35 százaléka él nyomorban. Az egyik meghatározás szerint azok
tartoznak ebbe a legszegényebb kategóriába, akiknek húsznál is kevesebb tárgy van a
birtokukban. Egy cipő, egy toll, egy könyv, egy ing is külön tárgynak számít. Meg sem
próbálom megbecsülni a saját tárgyaim számát, de úgy mondják, otthon, Magyarországon – ahol
állandóan panaszkodunk, hogy nekünk milyen rossz, hogy éppen mink nincs – egy
átlagembernek vajon hány tárgya van?
Hirtelen egy csapat halvány rózsaszín ruhás férfira leszek figyelmes. Nyolcan-tízen lehetnek,
árkot ásnak az út szélén. Úgy néznek ki, mintha fegyencek lennének. De rózsaszínben? Pedig
mellettük egyenruhás fegyveresek állnak.
Odalépek az egyik fegyvereshez, és rákérdezek. Kiderül, hogy tényleg rabokat őriznek.
Ruandában hagyományosan a halványrózsaszín a rabok ruhája. Ilyen színű öltözéket senki nem
hord rajtuk kívül, mert balszerencsét hoz. Nos, errefelé a börtönélet valóban nem a szerencsések
kiváltsága.
A népirtás három hónapja alatt nemcsak a lakosság tutszi részét sikerült majdnem kiirtani, de
az ország középületeinek jó része is leégett. Az érintetlenül maradt intézmények közé tartoztak a
börtönök. Naná, értékes építmények: minden rezsimnek nagy szüksége van rájuk!
Egymillió ember legyilkolásához rengeteg gyilkosra is szükség volt, a börtönök
befogadóképessége azonban korlátozott. Kigali egyik, hatszázötven férőhelyes börtönében több
mint hatezer elítélt van összezsúfolva. Ez azt jelenti, hogy minden egyes négyzetméterre négy
rab jut. Egy 5X4 méteres cellában olykor nyolcvanan tartózkodnak. Vannak időszakok, amikor
aludni is csak váltásban tudnak. Lefeküdni kizárólag mások lába között lehet, kinyújtózni pedig
lehetetlen. A higiéniai körülmények a legszörnyűbb horrorfilmeket idézik. A rácsok között a
rabok bokáig gázolnak a vizelet, az ürülék és az ételmaradékok között. Néhány hónap vagy év
egy ruandai börtönben sokuknak felér a biztos halállal. A börtön kórházában futószalagon
végzik az amputálásokat. Leggyakoribb a lábsebek elfertőződése. Akiket az utcán láttam, azok
az elképesztően szerencsések közé tartoznak. Kimehetnek dolgozni, és addig sem a túlzsúfolt
cellák bűzös levegőjét szívják.
Szilvásiék kijárnak nekem egy engedélyt a legnagyobb kigali börtönbe. Ám a cellákig nem
mehetek el, már csak egészségi okokból sem. Mindent eláraszt a bűz, hüvelykujjnyi legyek
várakoznak döngve a plafonon. Látva a körülményeket már megértem, miért voltak
felháborodva a ruandaiak, amikor megszülettek az első ítéletek a nemzetközi bíróságon a
népirtás ügyében. Elképesztőnek tartották, hogy valaki egy televízióval ellátott, rendszeresen
takarított svédországi cellában töltse le életfogytiglani büntetését, ahol reggelire frissen sült
croissant-t hoznak
 Tömeggyilkosságokélt elítélt rabok, rózsaszín ruhában. A rózsaszín ma már a szégyen
színe arrafelé.

neki a börtönőrök. Mi abban a büntetés, amikor Ruandában még a leggazdagabbak sem élnek
ilyen körülmények között? Inkább ruandai börtönben sínylődjenek a bűnösök, követelték az
áldozatok hozzátartozói.
Csakhogy szükség van a nemzetközi jogászok segítségére, mert Ruandában az
igazságszolgáltatás sem áll a helyzet magaslatán. A népirtás a bírákat az átlagosnál is jobban
megritkította. Többségük hiába volt hutu származású, nem értett egyet a mészárlással. Művelt
emberekként nem hittek, nem hihettek abban, hogy bármi is jobb lesz, ha kiirtják az ország
lakosságának tizenöt százalékát. De a szélsőséges hutuk vérszomja addigra már olyan méreteket
öltött, hogy nem maradt helye a mérsékelt véleményeknek. Vagy ölsz, vagy meghalsz. Mire az
emberek belátták, hogy nem lehet semlegesnek maradni, addigra több ezer mérsékelt hutu lelte
halálát a tutszik elleni pogromban.
Miután úgy-ahogy helyreállt a rend Kigaliban, elkezdték felkutatni a bűnösöket. Az szinte
azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy egy egész országot nem lehet felelősségre vonni. Ez nem
Kína, ahol fel sem tűnik egymillió elítélt. Egy néhány milliós országban nem lehet egymillió
embert elítélni. És nemcsak a börtönök korlátozott befogadóképessége miatt.
– Meghalt egymillió ember – mondta Paul Kagame elnök az egyik beszédében, nem sokkal a
hatalomátvétel után. – Óriási csapás ez Ruandának. Nem tetézhetjük a bajt azzal, hogy
igazságszolgáltatás gyanánt megölünk még egymilliót.
A bűnért bűnhődni kell. De hogyan? Ruandában azzal tették hatékonyabbá a bűnösök
megbüntetését, hogy az 1994-ben elkövetett bűnöket négy csoportba sorolták. Az első csoportba
kerültek a szervezők, a felbujtók, a katonai és félkatonai csapatok vezetői, a gyilkosságokat
különös kegyetlenséggel végrehajtók és a szexuális bűntettek elkövetői. A másodikba azok, akik
részt vettek a gyilkosságokban. A harmadikba a súlyos sérüléseket okozókat, a negyedikbe pedig
a fosztogatókat sorolták. A feltételezett összességében egymillió elkövetőből a mai napig
mintegy kétezer-ötszáz embert állítottak bíróság elé és ítéltek el. A gyanúsítottak nagy részét
néhány hónap elteltével szabadon engedték, mert az is kiderült, hogy gyakorlatilag lehetetlen
bizonyítani valakinek a bűnösségét. Szinte mindenki részt vett a gyilkosságokban. Aki nem, az
vagy halott volt, vagy elmenekült. Az elkövetők általában nem vallottak egymás ellen, más
pedig nem maradt, aki tanúskodhatott volna.
A börtönben eltorzult, himlőhelyes arcokat látok. A napsugarak épphogy beszűrődnek az apró
ablakok rostélyain, a foglyok minden nagyobb zajra összerezzennek. Nyilvánvaló, hogy gyakran
van részük testi fenyítésben. Az egyik fogoly, alacsony ötvenes férfi, szinte hátratántorodik,
amint meglát. Az nekik sosem jelent jót, ha fehér embert látnak. A fehérek mindig tutszikat
hoznak magukkal, a tutszik pedig egytől egyig szembesíteni érkeznek. És a rab, akire vallanak,
súlyosbításra számíthat. A súlyosbítás pedig egyenlő a halállal, ezt mindenki tudja. Nap mint
nap ott leselkednek a cellák ajtajában a világ legkegyetlenebb fertőzései.
Az alacsony fogoly a falnak támaszkodik, hogy össze ne roskadjon, de hiába erőlködik, a
lába végül felmondja a szolgálatot, és térdre bukik. Dermedten figyelem, ahogy odarontanak
hozzá az őrök, és két oldalról belekarolnak. Elvonszolják. A szerencsétlen közel van az
őrülethez, vinnyogva rángatja a fejét.
Mindenképpen beszélni akarok egy olyan emberrel, aki önszántából ölt. Meg akarom tudni,
mi visz rá valakit arra, hogy mindenféle erkölcsi aggály nélkül emberek százait, esetleg ezreit
mészárolja le. Milyen lelkiállapot kell ahhoz, hogy valaki elvégezze ezt a „munkát”, ahogy az
ölést nevezte az egyik gyilkos a tanúvallomásában. Találkozni akarok azokkal az emberekkel,
akik a tetteikkel kimerítették az embertelenség fogalmát. Persze ez nem olyan egyszerű. Sok
gyilkost kivégeztek a tutszi hatalomátvétel utáni bosszúhadjáratban, és csak kévésüket, talán a
nem túl ügyeseket zárták rács mögé. A rafináltak, akik igazából mesélni tudnának, meghúzzák
magukat valahol vidéken, és igyekeznek nem elárulni, hogy pontosan milyen szerepet is
játszottak az 1994-es eseményekben. Érthető a félelmük, mert még hosszú évekkel a béke
hivatalos beállta után is történtek olyan incidensek, amelyek azt mutatták, hogy a népirtás ott
kísért a ruandaiak mindennapjaiban. Hiába törölték el az etnikai igazolványokat, a túlélők
arcokra, gesztusokra, szavakra emlékeznek. És azokra a tettekre, amelyek ezekhez az arcokhoz
köthetők.
Amikor 1996 után hivatalosan mindenki visszatérhetett az országba, egyre-másra történtek a
spontán leszámolások. Gyakori volt, hogy egész hutu családokat találtak reggelre vérbe fagyva
az ágyukban. Nem lehetett tudni, hogy egy szervezett csoport állt-e bosszút, vagy a szomszédok
érezték-e úgy, hogy eljött az igazság pillanata.
Az új katonai és rendőri elit főként az RPF tagjaiból került ki, és ki nem mondva ugyan, de
érezni lehetett, hogy nem igazán léptek fel az elkövetők ellen a kellő szigorral. A kormány
ugyan tagadta, de a cél az volt, hogy kiengedjék a gőzt. Az állami igazságszolgáltatásnak
úgysem volt elég kapacitása a bűnösök elítélésére, ezért hagyták, hadd érvényesüljön egy másik,
és a maga módján talán igazságosabb ítélkezési módszer. Rá kellett döbbennem, hogy ha valódi
gyilkosokat keresek, akkor a börtönökben is nagyon kell keresgélnem. Sok telefon, még több
kenőpénz, nem kevés szerencse, no meg a Szilvási házaspár befolyása kellett ahhoz, hogy végül
találkozhassak három mészárossal. Három hutuval, akik tizenkettedik éve ültek börtönben.
A sebes szájú, a csipás és a bűzös leheletű valamikor az ország északi részében éltek.
Gyerekkoruk óta barátok. Most, a harmincas éveik vége felé járván, egy dohos, penészes falú,
ijesztően alacsony mennyezetű, három négyzetméteres cellában morzsolják el fiatalságuk utolsó
napjait. Együtt nőttek fel, együtt dolgoztak a földeken, és aztán együtt gyilkolták a tutszikat száz
napon át. A környékükön 1994. április 6-án hetvenötezer tutszi élt. Három hónappal később már
csak tizenegyezer. Száz nap alatt hatvannégyezer tutszit gyilkoltak meg ebben a kerületben. Ők
hárman, a saját bevallásuk szerint, ezret. A börtön egy félreeső helyiségébe kísérik őket.
Ránézésre nem tűntek elvetemült gyilkosoknak. Inkább úgy festenek, mint egy fáradt melós. A
lelkük mélyén, azt hiszem, nem is igazán értik, hogy mit keresnek itt. Végtére is ők csak azt
tették, amit mondtak nekik.
 – Április 11-én estére az összes hutut összehívták a bíróság épületébe – eleveníti fel a
történteket a csipás. Sokat pislog, megfertőzhette valami a szemét. Megállás nélkül könnyezik. –
Sok interahamwe fegyveres érkezett buszokkal meg teherautókkal. Mindenki dudált, kiabált,
mintha focimeccsre mentek volna. A megbeszélés nem tartott sokáig. A bíró azt mondta,
mostantól csak egyetlen feladatunk van: el kell taposni a csótányokat, ki kell vágni a magas
fákat. Vagyis meg kell ölni minden tutszit. Világos beszéd, igaz? Kérdésnek nem volt helye.
Akadtak, akik nem tudták, miről lesz szó, és kés nélkül érkeztek. Nekik szóltak, hogy most az
egyszer elnézik, de többet ne forduljon elő. Nem emlékszem, hogy megtörtént volna olyan, hogy
bárki is anélkül jött volna legközelebb. Azután kisebb csapatokba szerveződtünk. A csapatok
vezetőit nem jelölték ki, kialakult az magától. Onnantól kezdve az ő utasításainak
engedelmeskedtünk. De sok utasításra nem volt szükség. Az első szabály az, hogy meg kell ölni
a tutszikat. Kivétel nélkül mindegyiket. Második szabály nem volt.
Megszívja az orrát. Színtelen hangon mesél, néha belepiszkál a szemébe, és a mutatóujjával
megszabadítja a sárga nyálkától, ami egy idő után meggyűlik a szemgolyó alatti mederben.
– A tutszik szétszéledtek minden irányban – veszi át a szót a sebes szájú –, úgyhogy
reggelente meg kellett beszélni, merre induljunk. Két-háromszáz főre jutott egy olyan vezető,
mondjuk rendőr vagy katona, akinél volt lőfegyver. A kisebb csoportok azonban csak
macsétával voltak felszerelve. A futballpályán gyülekeztünk reggel kilenc körül. Így valamivel
később kelhettünk, mintha a földeken dolgoznánk. Tetszett nekünk. És hát a munka is
egyszerűbb volt. Eleinte több csapás is kellett, hogy levágjuk a csótányokat, de néhány alkalom
után az ember rájött a trükkjére, és elég volt egyszer lesújtani a fejre vagy a nyakra, azonnal
szörnyethaltak. Négy óra körül befejeztük, visszamentünk a focipályára, és igyekeztünk
elvegyülni az interahamwe embereivel. Idővel persze a munka egyre fárasztóbb lett. Ahogy
fogytak a tutszik, egyre messzebbre kellett mennünk, hogy megtaláljuk őket, és így napról napra
fáradtabban értünk vissza. Mindenkiről csak úgy szakadt a víz, és csatakosak voltunk a vértől.
De az interahamwe emberei közben olyan lelkesedéssel végezték a dolgukat, hogy esténként
újra elkapott minket is a lendület, és másnap reggel újult erővel vetettük bele magunkat a
munkába. Nem emlékszem olyanra, hogy bárkit is noszogatni kellett volna. Nem énekeltünk
indulókat vagy tutszikat gyalázó dalokat. A hagyományos nótáinkat fújtuk, amiket már az
apáink is énekeltek. Most a bűzös leheletű folytatja:
– Ha volt valamilyen újabb utasítás vagy információ, például az, hogy merre rejtőztek el a
tutszi csótányok, azt közölték a vezetőkkel, akik továbbadták a csoportvezetőknek. De ezek
általában csak a bejárandó területre vonatkoztak. Hogy kit és hogyan ölünk meg, abba nem
szóltak bele. Miután lezuhant a gép, és meghalt az elnök, értelmét vesztette minden korábbi
vitánk. Nem számított már, hogy ki van az elnök pártja mögött, és ki a Hutu Power támogatói
között. Nem számított már, hogy tényleg
léteznek-e listák, tényleg érkeznek-e fegyverek, tényleg folynak-e titkos kiképzések. Csak az
számított, hogy hutuk vagyunk, és kaptunk egy feladatot, amit közösen kell elvégeznünk. Nem
kérdeztük, hogy miért. Az nem a mi dolgunk volt. Nekiláttunk, és igyekeztünk a legjobb
tudásunk szerint elvégezni. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztük. Nem magát a
gyilkolást, hanem a hangulatot, a vadászatot. Együtt voltunk, mint egy focicsapat, lelkesek
voltunk, és haladtunk a munkával.
Ahogy beszél, belelátok a szájába. Az ínyeken már észrevehető az oszlás folyamata, az
állkapocs meglazult izmai miatt a nehezebben kimondható szavak szinte kilökik a szájból az
agyon-szuvasodott fogsort.
Kérdezni akarok valamit, de emberi hang helyett artikulátlan hörgés szakad föl a torkomból.
Miközben hallgattam ezeket a megbánásnak jelét se mutató mészárosokat, teljesen berekedtem.
De nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg őket magáról a gyilkolásról, az ölésről, a
munkáról, amit végeztek. Arról, hogy milyen érzés kioltani egy ember életét. Hogy más volt-e
az első, mint a többi. Hogy tényleg élvezték-e. Belenéztek-e az áldozatuk szemébe. És hogy
azok, akiket megöltek, könyörögtek az életükért, menekültek, ellenálltak, vagy csak vártak
megadóan, beletörődve a sorsukba? Megköszörülöm hát a torkomat, és felteszem nekik a
kérdéseket. A szemük se rebben.
– Az elsőre nem emlékszem, mert nem jegyeztem meg az arcokat a tömegben – vonja meg a
vállát a sebes szájú. – Azt tudom, hogy a templomban történt, ahová bemenekültek a tutszik.
Bedobtunk néhány gránátot, aztán fogtuk a késeket, és hajrá. Nem tudom, hány embert öltem
meg akkor, csak kaszaboltam jobbra-balra a bozótvágóval, hallottam a sikolyokat, de mindent
egy véres függönyön keresztül érzékeltem. Akkor hagytam abba, amikor a könyököm már fájt a
megerőltetéstől. Másnap olyan izomlázam volt, hogy alig bírtam felemelni a kezem. Az első
olyan áldozatom, akinek az arcára is emlékszem, néhány nappal később került az utamba.
Megtudtuk, hogy egy csapat tutszi elrejtőzött a közeli dombok közé. Végül a fák sűrűjében
bukkantunk rájuk. A vezetőnk azonnal rájuk dobott három kézigránátot, majd lerohantuk őket.
Egy idősebb fickót vettem üldözőbe, aki nem volt már olyan jó erőben. Gyorsan utolértem, és a
lapockái közé vágtam a bozótkéssel. Amikor a földre került, megfordult, és rám nézett. Azt a
tekintetet sose felejtem el. Már lendült a kezem, amikor a szemébe néztem. Teljesen fekete volt.
Nem rémületet láttam benne, hanem valami végtelenséget. Mindig megrémülök, ha eszembe jut.
Félek, hogy az a szörnyű feketeség magába szív, és soha nem szabadulok belőle. Akkor
megtanultam, hogy soha nem szabad a szemébe nézni annak, akit megölök. Nem számoltam,
hány emberrel végeztem. Igyekeztem elterelni a gondolataimat. Az egyik ember, akit levágtam,
a szomszédom volt, de észre sem vettem, amíg nem szólt az egyik barátom. Akkor újra
ránéztem, és láttam, hogy tényleg, egészen olyan az arca, mint a szomszédomé. De az már
mégsem a szomszédom volt, csak egy tutszi. Nem egy élő ember, csak része a feladatnak, amit
el kell végeznem.
– Ami engem illet, én korábban egyszer sem öltem, még a csirkéket is a feleségem vágta le –
szólal meg a váladékozó szemű szégyenlős mosollyal. – Emberhez hasonló nagy állatokat,
kecskét, tehenet pedig nem vágtunk soha. A második vagy a harmadik napon, amikor
visszatértünk a focipályára, elterjedt a hír, hogy az egyik hutu kereskedő tutszikat rejteget a
házában. Azonnal felkerekedtünk, és odamentünk. A fickót kiráncigálták a háza elé, és levágták
az egyik karját meg a lábát. Ott hevert a földön, dőlt belőle a vér, de nem kiabált. Akkor az
egyik vezető az én nevemet kiáltotta, mert tudta, hogy a feleségem tutszi. Azt mondta, ha meg
akarom menteni az életét, akkor itt helyben kivégzem ezt az árulót. Nem akartam mozdulni, de a
feleségemre gondoltam, és a lábam magától vitt előre. Amikor kiléptem, a tömeg összezárt
mögöttem. Valaki a kezembe nyomott egy macsétát. A fejére céloztam. Amikor lesújtottam,
kifröccsent a vére, és önkéntelenül is hátratántorodtam, de álltak a hátam mögött, és azonnal
visszalöktek. Behunytam a szemem, és még kétszer odavágtam neki. Nem bírtam ránézni.
Ahogy megfordultam, vigyorgó arcokat láttam, a vállamat veregették, gratuláltak, valaki a
kezembe nyomott egy kanna banánsört.
Csak később tudtam meg, hogy a fickó még órákig rángatózott, mielőtt meghalt volna.
Később már olyan jól ment az ölés, hogy vezető lettem. Kaptam is egy pisztolyt. Remek érzés
volt a kezemben tartani. Éreztem a súlyát és a hatalmat, ami áradt belőle. Minél előbb ki
akartam próbálni, de sokáig nem volt rá alkalom. Hullákra vagy tárgyakra pazarlás lett volna
lődözni. Végül eljött az idő, hogy használhattam! Április végén egy üresnek hitt tutszi házban
két gyereket találtam, akik az egyik sarokban húzták meg magukat. Amikor megláttak, csak
néztek nagy szemekkel. Mondtam nekik, hogy jöjjenek közelebb. Azonnal engedelmeskedtek.
Igyekeztek jó gyerekek lenni. Elindultunk visszafelé a többiekhez. Előttem mentek, amikor
eszembe jutott, hogy most megnézhetem, mire jó a fegyver. Kicsit lemaradtam, de nem nagyon,
mert nem tudtam célozni, nem akartam elvéteni. Hátba lőttem őket, egy-egy golyót szántam
mindkettőjüknek. Meg se nyikkantak. Úgy dőltek el, mint két zsák, szó nélkül, arccal a porba. A
pisztoly nagyon steril. Távolról gyükol, nem is hasonlít arra, mint amikor közelről kell végezni
valakivel.
 A bűzös leheletű hadonászik, ő is mesélni akar. Biztatom a szememmel.
– Egy öregasszony volt, akit először megöltem, még „azelőtt”, 1992-ben – villanyozódik föl
a „dicső” emlékek hatására. – Az egyik tutszi családot kellett elintéznünk, mert loptak, és a
közösség úgy döntött, meg kell őket büntetni. Nem volt nálam bozótvágó, csak egy bunkósbot,
ezért pontosan a fejre kellett céloznom. Az öregasszony már a földön volt, de még mozgott, a
bokrok felé kúszott, azt hitte, ott meghúzhatja magát. Nem éreztem haragot, nem gyűlöltem azt
a nőt, egyszerűen csak ki akartam próbálni az ütőmet. Odaértem mellé, fölemeltem a botot, és
teljes erőmből a fejére sújtottam. Remek érzés volt meglendíteni. A koponyája annyira könnyen
tört be, hogy ha nem hallottam volna a reccsenést, biztosan azt hiszem, nincs is ott semmi. Úgy
láttam, az öregasszony azonnal meghalt, de a biztonság kedvéért még egyszer rácsaptam. Olyan
jó húzása volt annak a botnak, hogy élvezet volt használni. Tudta, hogy a koponyában mennyi
folyadék van? És nem csak vér! Valami színtelen is rám fröccsent a vénségből. Agyvíz? Nem
tudom. Az agyvelő az vörös színű. Azt hiszem. Fröcsögött ott minden. Kitaláltuk a haverokkal,
hogy továbbfejlesztjük a bunkót. Szögeket vertünk bele, vastag, hosszú szögeket. A hegyük
kibukott az ütőm másik oldalán, mintha tüske lenne. Na azzal nem is kellett nagyot ütni, mert
épp csak hozzáért a bőrhöz, máris felmarcangolta. Tovább tartott a csótányok kínszenvedése.
Volt egy fickó, akire hiába sújtottam le többször is, összeszorította a fogát, nem üvöltött. Ezzel
akart bennünket hergelni. Fogadásokat kötöttünk, hogy hányszor kell beletépnem a húsába a
szögekkel, míg végre megnyikkan. De mindenki vesztett, mert úgy múlt ki a mocsok, hogy egy
hang se hagyta el a torkát. Akkor nagyon ideges lettem, és holtában cafatokra téptem az
ütőmmel.
Figyelem a három férfit, ahogy görnyedten ülnek rózsaszín rabruhájukban, és egymás
szavába vágva, egyre oldottabban mesélnek a történtekről. Ők azok közé tartoznak, akik
bevallották, hogy részt vettek az öldöklésben. A három gyerekkori jó barát, akik egy városban
nőttek fel, ugyanabban a csapatban fociztak, és egy banánföldön dolgoztak egész életükben.
Igazából az lett volna a furcsa, ha a népirtás alatt nem maradnak együtt. Látszik, hogy a fertőzött
szemű a legerősebb köztük. Nem csak a fizikuma, de egész megjelenése azt sugallja, hogy ő a
vezetőjük. Amikor rákérdezek, elmondja, hogy senki nem jelölte ki csoportvezetőnek,
egyszerűen csak úgy alakult, hogy a többiek hallgattak rá. Mert jól ölt. Egyébként a
focicsapatnak is ő volt a kapitánya, úgyhogy hozzászokott már az emberek irányításához.
– A pisztolyt persze ritkán használtam – mondja. – Spórolni kellett a lőszerrel. Meg aztán a
késsel mindenkinek tudni kellett bánni. Voltak, akik eleinte ügyetlenebbül fogták meg, de idővel
mindenki belejött. Aki pedig mégsem, azt kinevették, és a nap végén kevesebb pénzt vagy
élelmet kapott a bázison. Senki nem akart az ügyetlenek közé tartozni, mindenki igyekezett
megfelelni az elvárásoknak. Sumákolni nem lehetett. Többnyire két hullámban mentünk. Elöl
mi, a helyiek, akik ismertük a terepet. Mögöttünk pedig az interahamwe katonái, akik
ellenőrizték, hogy jól dolgoztunk-e. Nagy szégyennek számított, ha valaki élő tutszikat hagyott
maga után. – A sebes szájúhoz fordul. –Neked eleinte nem állt rá a kezed, igaz, testvér? –
kérdezi. Amaz szégyenlősen lehajtja a fejét, mintha csak az derült volna ki róla, hogy nem tud
olvasni, vagy hogy megcsalta az asszonya. A gennyes szemű megveregeti a hátát. – Jól van na,
de később belejöttél. Miután megölted azt a kereskedőt, az egyik interahamwe katona
félrehívott, és megmutatta, hogyan kell tartani a bozótkést, hogyan lehet a legnagyobb erőt
kifejteni vele. Emlékszel? Elmagyarázta, hogy az utolsó pillanatban vissza kell fognod a
mozdulatot, mert akkor nem szorul be a penge a koponyába vagy a csontok közé.
– Így igaz – bólogat a sebes szájú. – Másnap reggel, amikor elindultunk, jött velem a katona,
hogy lássa, sikerült-e elsajátítanom, amit tanított. Az egyik házban találtunk egy tutszi családot.
Az ágy alatt próbáltak meg elrejtőzni, de a csecsemőt nem tudták elhallgattatni, és a sírás
elárulta őket. Igyekeztem visszaemlékezni arra, amit tanultam, és valóban, ezúttal sokkal
gyorsabban és hatékonyabban ment minden. Egy jól irányzott csapás a fejre vagy a nyakra, és
már vége is volt. A katona végig ott állt mögöttem, és nézte, ahogy megölöm mind a négy
embert. Izgultam, hogy mit fog szólni, nem akartam, hogy azt higgye, menthetetlenül ügyetlen
vagyok. Amikor végeztem, letöröltem az arcomra fröccsent vért, és félve ránéztem. Bátorítóan
elmosolyodott, majd megdicsért, hogy ügyes voltam. Óriási kő esett le a szívemről.
– Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a kés olcsóbb, mint a lőfegyver – veszi vissza a szót a
főnök. – Ruandában mindenki tudja használni a bozótvágót. Négy-öt éves korban a gyerekek
már részt vesznek a ház körüli munkákban, és igyekeznek ellesni a mozdulatokat a szüleiktől.
Ha le kell vágni egy banánfürtöt, ha meg kell metszeni a szőlőt, ha tűzifát aprítunk, ha csirkét
vágunk, mindenhez a bozótkést használjuk. Bármit is kell csinálni, rááll a kezünk a macsétára.
– Én is azt vittem magammal az első találkozóra – kotyog közbe lelkesen a bűzös leheletű. –
A bunkósbottal ugyan nagyobbat lehet ütni, de a kés használatához jobban hozzá vagyok
szokva. És hamar kiderült, hogy egyre megy, ember vagy állat-e a levágandó. Egy jól irányzott
csapás a megfelelő erővel, és akár marháról, akár tutsziról van szó, kifekszik. Egy idő után meg
lehetett figyelni, hogy mindenki a személyiségének megfelelő módon és tempóban végzi a
dolgát. Voltak, akik úgy öldököltek, mint a vadállatok, forgószélként rontva a tutszikra. Mások
lassabban, megfontoltabban szúrtak-vágtak. Vagy azért, mert féltek, vagy azért, mert lusták
voltak. A leglelkesebbek a gyerekeiket is magukkal vitték, tanították őket is a helyes
mozdulatokra. Ők persze többnyire csak gyerekeken tudtak gyakorolni, mert ahhoz még
gyengék voltak, hogy egy felnőtt férfi nyakát elvágják, vagy egyetlen csapással lemetsszék a
fejét. Ha nem volt gyerek, csak felnőtt csótány, akkor az apák harcképtelenné tették a srácaiknak
a tutszikat, mondjuk levagdosták a karokat és a lábakat, majd gondosan megmutatták rajtuk,
hogy mit hogyan kell csinálni. A gyerekek hamar megtanulták. Gyilkolni nem nehéz. Igaz,
testvérek, a végére milyen ügyes lett a fiam?
– Ő is ott volt? – kérdezem.
– Persze. Kilencévesen velünk küzdött a csótányok ellen.
– Nem féltette?
– Mitől?
– Hát hogy… megvágja magát az éles késsel…
– Neki csináltam egy fejszét. És csak vele egykorúakon vagy kisebbeken használhatta.
Szegényemnek egyetlen dolog borzolta csak az idegeit: ha vele egykorú kislányok nyivákolva
könyörögtek az életükért. Na, olyankor én is elvesztettem az önuralmam. Az isten szerelmére,
hát legyen már bennük annyi tartás, hogy elkussolnak, és csöndben tűrik azt, ami jár nekik!
Szegény fiam, éjszaka panaszkodott, hogy rémálmai vannak. Lányokat hallott nyüszíteni, félni
kezdett a sötétben. Én meg dühömben majd szétdurrantam: itt van az én életerős, jó kiállású
hutu fiam egészséges lélekkel, és akkor a rohadt siránkozó kis csótánygyerekek belefészkelik
magukat az agyába! Egy pityogó, éjszaka bevizelő, a sötétben rettegő korcsot csináltak a
gyerekemből!
A társai tele pofával röhögnek. A bűzös leheletű szeme villan, de nem szól nekik. Én meg
ülök döbbenten, és nem tudom eldönteni, hogy mindaz, amit hallok, igaz, vagy csak
szórakoznak velem. De nem erről van szó. A bűzös leheletű folytatja történetét:
– A fiam tönkretételeit nappal még nagyobb méreggel irtottam a csótányokat – mondja felém
fordulva. – Amikor láttam, hogy a fiam nem bír egy nyolc év körüli tutszi lánnyal, kikaptam a
kezéből a fejszét, és a csótány mellkasára sújtottam az élével. Aztán ahogy kihúztam a fejszét,
jött vele a hús, a bőr, még a szíve is kifordult. Úgy dobogott, a szabadban. Mutattam a fiamnak,
hogy nézze, amikor megszűnik dobogni, akkor hal meg a csótány. De még vagy két percig húzta
a lány.
Nem merném azt állítani, hogy képes vagyok indulatok nélkül végighallgatni ezt az esztelen
borzadályt. De igyekszem uralkodni az érzéseimen. Hallgatom ezeknek a rémséges
gyilkosoknak a könnyed csevegését, a nosztalgiával teli történeteit, és ha nem a világtörténelem
egyik „leghatékonyabb” népirtásáról beszélnének, a színes sztorizgatásukból még azt hinném,
hogy egy nyári táborban történt csínytevésekről beszélgetünk.
 Komoly érzelmi átfűtöttséggel idézik föl a rémtetteket, s változatlan gúnnyal emlegetik a
halált érdemlő csótányokat. Pedig meggyőződésem, hogy mindhárman máshogy élték meg a
mészárlást. Vagy legalábbis másképp tekintenek rá vissza. A bűzös leheletű a megbánásnak
semmilyen jelét nem mutatja. Nem gondolkodik azon, hogy jó vagy rossz dolog volt-e, amit
tettek. Akkor és ott azt kellett tenni, és igyekeztek a munkát a legjobb tudásuk szerint elvégezni.
Ha holnap újrakezdődne az egész, ő ugyanúgy beállna a csapatba, és gyilkolna tovább gond
nélkül. Tutszik, hutuk, kínaiak, indiaiak, feketék vagy fehérek. Mindegy. Attól függ, kiket jelöl
meg a főnökség.
A gennyedző szemű, a vezető, aki a legintelligensebb hármuk közül, lélekben még nem zárta
le az 1994-es eseményeket. Mint a vizsgálati anyagából kitűnik: annak idején nem

Az egyik legfőbb háborús bűnös: Deo Bizimana megállás nélkül irtotta a tutszi
kisebbség tagjait. Kedvtelése volt, hogy először a végtagokat vágta le, majd végignézte
áldozata haláltusáját. Ma is börtönben ül.

meggyőződésből tartott a többiekkel, hanem félelemből. Meg akart felelni az őrült világnak,
hogy megóvja a saját maga és a családja életét. Nem állt módjában nemet mondani, és inkább
elfojtotta magában mélyebb meggyőződését, nehogy veszélybe sodorja a szeretteit. Valószínűleg
könnyebb volt elhitetnie önmagával a tutszik kollektív bűnösségét, és meggyőznie magát, hogy
mind egy szálig rászolgáltak a halálra, mint szembenéznie azzal, amit nap mint nap tett.
Gesztusaiból, mozdulataiból, megnyilatkozásaiból egyértelműen látszik, hogy lélekben még
mindig gyerek, aki bármit megtesz, hogy imponáljon a főnökeinek, és hogy a vezetője
maradhasson a bandának. Nonszensz, de úgy vezető, hogy közben alighanem őt kínozza
leginkább az önvád.
 A sebzett szájú talán a legbizonytalanabb hármuk közül. Neki szemmel láthatóan máig
álmatlan éjszakákat okoznak az elkövetett gyilkosságok. Ő nemcsak az elején nem tudta
ügyesen forgatni a macsétát, de később is csak muszájból ölt. Csak mert ott álltak mögötte az
interahamwe katonái. Nem igazán akar már közösséget vállalni a többiekkel, de itt, a börtönben
nincs más választása. Aki a sitten egyedül van, az halott. Nincs ez másként sem Amerikában, se
Japánban, se Ruandában. De a sebzett szájún látom, hogy ha visszamehetne az időben, legalább
megpróbálná máshogy csinálni. Egyszer egy hutu, aki valóban megbánta, amit tett, azt mondta:
ha tudja, hogy ilyen öldöklés lesz a vége, már azon az első áprilisi napon levágja a saját jobb
karját. A nyomorékok, a végtaghiányosok általában felmentést kaptak a mészárlás alól.
E három középkorú férfinak igen erős lehet a szervezete, ha évek óta nagyobb betegségek
nélkül kibírták idebent. A folyosók irtózatos szennytől bűzlenek, a vászon ágyneműkben
pondrók nyüzsögnek, pusztulást lehel a légkör. Néha, az éjszaka közepén szűnni nem akaró
bömbölés veri föl a csendet, vagy egy éles sivítás, mint amikor valakit úgy megütnek, hogy
belereped a csontja. Amúgy a folyosókat és a cellákat napközben is teljes sötétség borítja, mint
valami síri lepel.
Rá kell döbbennem, hogy a velem való beszélgetés élmény az évek óta itt sínylődő
bűnösöknek. Ha nekem mesélhetnek, szétfoszlik az unalom, és gyönyörűség tölti el a lelkeket.
Az elmúlt években vélhetően rengeteg fizikai szenvedést kellett átélniük, de azt hiszem, a lelki
nyomoruk még végtelenebb. Ezért lehetséges, hogy míg én síri hangulatban újra és újra
beleremegek a történetek borzalmába, nekik feltartóztathatatlan beszélhetnékjük van.
– Kezdetben annyira fel voltunk tüzelve, hogy nem gondolkodtunk – kalauzol az újabb
bugyrokba a fertőzött szemű. – Aztán pedig már nem volt min gondolkodni. Csak mentünk
előre, és vágtuk le a szomszédjainkat. Nem számított, hogy jó szomszéd volt, hogy együtt
söröztünk, hogy együtt dolgoztunk. Egyik pillanatról a másikra szemétté váltak, amit ki kellett
dobni, el kellett söpörni. Nem azok voltak már, akik korábban. Mint ahogy mi sem maradtunk
azok, akik voltunk. Reggel elindultunk, és gyilkológépekké változtunk. Öltünk, amíg meg nem
hallottuk a hangjelzést, ami véget vetett az aznapi munkának. Kedvességnek, könyörületnek,
kivételezésnek nem volt helye. Ölni kellett gonoszul és kegyetlenül. Néhány nap elteltével
mindannyian megváltoztunk. Nem csak a ruhánk lett sáros és vérfoltos, de sokaknak a bőrszíne
is másmilyenné vált. Nem fekete volt már, hanem inkább szürke, mintha kiszívta volna belőle a
színt az a sok szörnyűség, amit elkövettek.
– Gonoszul és kegyetlenül? – kérdezem. A bűzös leheletűnek felcsillan a szeme.
– Úgy kellett! – vágja rá. – Levághattunk egy csótányt hétköznapi módon is, de ha mondjuk
gödröt ásatunk vele, aztán megcsonkítottuk, és élve eltemettük, azért dicséretet kaptunk a
katonáktól. Néha még jutalmat is.
– Érdemes volt tehát különösen kegyetlennek lenni?
– Úgy biz a'! Sőt, ha nem volt ott katona, érdemes volt tanút hívni a gyilkoláshoz, aki a nap
végén alátámasztotta, hogy milyen jól dolgoztál.
– Mire a legbüszkébb? – nézek mereven a szemébe. Ami azt illeti, én nem erre a kérdésemre
vagyok a legbüszkébb életemben, de talán kiderül, hogy mégis van határ: ilyen mélyre már csak
nem képes egy Homo sapiens lesüllyedni.
Pedig képes. A férfi sugárzó arccal meséli:
– Úgyse fogja elhinni, uram, de képzelje, vagy tíz csótányt élve megnyúztam! Végigvágtam a
tarkóján és a hátán a bőrt, amíg lefogták a társaim a kezét meg a lábát, aztán néhány rántással
kibújtattam a lebernyegéből. Ott hevert előttünk egy ember alakú nyers hústöltelék, és egy ideig
még üvöltött. Képzeljen el hatvan kiló vörös, véresen tocsogó húst, kikandikáló fehér
csontvégekkel! Ezt főleg öreg némberekkel lehetett megcsinálni. Fiatalabbaknál szinte kiszáradt
a szám a görcsös erőfeszítéstől, hogy sikerüljön lehúznom a bőrköpenyt. Ha itt-ott elszakadt,
akkor már semmit nem ért az egész. Amikor elkészültem, feldobtam a bőrt egy faágra, hogy
lefelé lógjon. Vicces volt. Egy ember, amiben nincsen semmi, csak levegő. Szóval erre szívesen
emlékszem vissza. Persze egyszer szidást is kaptam, mert a nyúzás közben véletlenül
beleszúrtam az egyik csótány belébe, és kiömlött a tartalma. Szúrta az orrunkat a bűz. Az volt a
büntetésem, hogy el kellett vonszolnom a csótányt a folyóig, és be kellett dobnom a vízbe.
– Gyilkolni még akkor is nehéz, ha az ember nem akar művészi elemeket belevinni – veszi át
a szót a főnök. Kissé morbidnak tűnik a kifejezés, amit használ: „művészi elemek”. De
halálosan komolyan gondolja! – Még ha egy állatról van szó, akkor is nehéz eldöntenünk:
kioltjuk-e az életét vagy sem. Ha azonban a döntést meghozzák helyetted, te meg csak egy
parancsot teljesítesz, és ha azt látod, hogy a tetteidnek nincs következménye, körülötted pedig
mindenki azt teszi, amit te, akkor a gyilkolás könnyűvé, szinte már megnyugtatóvá válik. Nincs
miért aggódni. Eleinte még siettünk, hajtott minket a harci láz, de aztán olyanná vált az egész,
mint minden más munka. Megszoktuk a gyilkolást, megszoktuk a hullákat, a hullákat
marcangoló kutyákat, a dögszagot. A végére már nem okozott sem élvezetet, se szomorúságot.
De amíg úgy tudtuk, hogy megnyerjük a háborút, és nem fognak felelősségre vonni a
leszámolásokért, szabadnak és könnyűnek éreztük magunkat.
– Napról napra kegyetlenebbek lettünk, egyre nagyobb hidegvérrel gyilkoltunk – mondja a
sebes szájú. – Szörnyetegekké váltunk, és észre sem vettük. Aki észrevette, az megrémült, de
kiszállni nem lehetett, ezért inni kezdett. Amikor kijózanodott, még inkább megrémítették a
tettei, és rájött, hogy nem szabad abbahagynia az ivást. Sokan hetekig, hónapokig folyamatosan
részegek voltak, csak hogy ne kelljen szembenézniük azzal, amit tettek. Mentünk előre, és nem
gondoltunk másra, kizárólag a mocskos csótányokra, a tutszikra, akiket végképp el kell
törölnünk a föld színéről. Egyesek annyira hozzászoktak az öléshez, hogy este meglátszott az
arcukon, ha aznap nem jártak szerencsével, és nem tudtak annyi tutszit megölni, amennyit előre
elterveztek. A futballpálya egyre veszélyesebb hellyé változott. Egy fickó egyszer nekem akart
esni a bozótkésével, mert nem nevettem a viccén. A gyilkolás már a vérünkben volt. Amikor híre
ment, hogy közelednek a felfegyverzett csótányok, és visszaveszik a hatalmat, sokan elindultak
Zairébe, de mi képtelenek voltunk abbahagyni az irtást. Vagy nem hagyták a katonák, vagy
sokan közülünk nem tudtak már meglenni ölés nélkül. Nem volt már mit tennünk, hallottuk az
egyre közeledő fegyverropogást, mégsem tudtuk rávenni magunkat, hogy induljunk. Be akartuk
fejezni, amit elkezdtünk.
Észreveszem, hogy a bűzös leheletű köröket ír le a kezével a levegőben. Kérdőn nézek rá,
mire elmagyarázza, hogy ilyen gyorsan metélt szét bármit a bozótvágójával. Mutatja is, valóban
szapora és szakszerű a mozdulat. Elég csak odaképzelnem a kezébe a bűnnek ezt a gyászos
szerszámát, és máris kiráz a hideg. A férfi azt is megmutatja, hogy mennyit szenvedett az
áldozat.
– Ha pontosan metszettél, egy perc alatt kivérzett! – mondja, és el is játssza. Néhány
pillanatig rángva agonizál, aztán félrebillenti a fejét.
A népirtás után sok külföldi tette fel a kérdést, hogy a hutu gyilkosok vajon hogy
különböztették meg a tutszikat saját társaiktól, amikor a rasszjegyek mára igencsak
összekeveredtek, ugyanaz volt a vallásuk, és ugyanazt a nyelvet beszélték. Utaltam már rá, hogy
ők azért többnyire látják a különbségeket. De egyébként sem kellett megkülönböztetniük őket,
hiszen mindenki ismert mindenkit. Senkit sem idegenek öltek meg, mindenkivel a saját
közelebbi vagy távolabbi szomszédjai végeztek. Faluhelyen senkinek sem kellett elkérni az
igazolványát ahhoz, hogy megállapítsák, hutu-e vagy tutszi. A közösség kivétel nélkül
mindenkinek számon tartotta az etnikai hovatartozását, még az újonnan odatelepült családokét
is.
– A legtöbb tutszit, akit megöltem, ismertem – vallja be a sebes szájú. – Vagy ha én nem, hát
valaki más a csapatból. Mindenki tudta mindenkiről, hogy hová tartozik. A kivételezés
elkerülése végett ezért eleinte mindenhová elkísértek minket az interahamwe emberei. Ők
messzebbről érkeztek, nekik mindenki egyforma volt. Ha azt látták, hogy valaki túl
könyörületes, vagy nem keresi elég nagy elszántsággal a tutszikat, mert mondjuk korábban a
barátja volt, akkor délután nem kapott fizetséget, sőt kirívó esetekben büntetést is kiszabtak rá.
A büntetés általában ezer vagy kétezer (ruandai) frank volt, ami egy földművesnek nagy pénz.
De aztán a fosztogatásoknak köszönhetően mindenki megtollasodott, így néha megesett, hogy
aki pihenni akart, inkább szándékosan vállalta a pénzbüntetést. Ez azonban nagyon ritka volt. A
legtöbbünk szívesen ölt, mert változatosabb, szórakoztatóbb volt, mint a földeken dolgozni, és
jobban is kerestünk vele. Olyanra nem nagyon emlékszem, hogy bárkit is meg kellett volna
büntetni, mert nem akart részt venni a gyilkolásban. Egy nőt egyszer kivégeztek, mert a férje
vonakodott beállni a sorba, de az a nő egyébként is tutszi volt. Utána viszont a férjét már nem
kellett noszogatni, ő lett az egyik leglelkesebb munkaerő.
– Mennyivel éltek jobban a népirtás idején? – teszem föl a kérdést a főnöknek.
Dörzsöli a szemét, irritálhatja a váladék, de azért szívesen válaszol.
– Én azelőtt talán ha kétszer-háromszor ettem húst életemben. A tehenek általában a tutszi
családok tulajdonában voltak, mi hagyományosan földműveléssel foglalkoztunk. Amikor
elkezdődött a munka, minden reggel marhasültet reggeliztünk a focipályán, délután pedig még
kaptunk ételt, amit hazavihettünk a családunknak. Aki nem dolgozott elég jól, nem gyilkolt elég
hatékonyan, az üres kézzel ment haza, és a családja is megvetette. Soha életemben nem ettem
olyan jókat, mint akkor. Szerencsésnek éreztük magunkat, hogy nem a földeken kell
görnyednünk, hanem sörözhetünk, és még jól is keresünk.
– Egy idő után ez is unalmassá, monotonná vált – legyint a sebes szájú. A főnök összevonja a
szemöldökét, de a társa nem veszi észre, darálja tovább a magáét. – Ugyanazokat a gépies
mozdulatokat végeztük hétszámra, és ez a munka ugyan tényleg változatosabb volt, mint a
banánültetvényen dolgozni, de erre is rá lehetett unni. Sokan kérdezik, hogyan úszhatta meg
akár egyetlen tutszi is azt a három hónapot. Hát úgy, hogy ők maradtak a legvégére. Nem maradt
rájuk idő. A legtöbb tutszi beletörődött a sorsába. Egyáltalán nem próbáltak ellenállni. Néha még
csak nem is menekültek, csak álltak remegve, és várták, hogy levágjuk őket. Ezzel
megkönnyítették a dolgunkat, mert olyanok voltak, mint akik kérlelnek, hogy vessünk már véget
a szenvedésüknek. Egy élni akaró embert sokkal nehezebb lett volna elintézni. Ha küzdeni
kellett volna, sokan biztosan meghátrálnak közülünk. De küzdeni nagyon sokáig egyáltalán nem
kellett, mert akik igazán élni akartak, azok fegyvereket gyűjtöttek, és bevették magukat a
mocsárba. Oda senki nem ment szívesen. Az otthon maradt tutszik kevés ellenállást tanúsítottak,
így egy idő után, ahogy alábbhagyott a kezdeti lendület, mi is egyre kényelmesebbek lettünk. A
vége felé már egyre nehezebben tudtunk a menekülők nyomára akadni, egyre fáradtabbak
voltunk, ők pedig a végsőkig küzdöttek. Egyszerűen nem maradt energiánk arra, hogy rendesen
befejezzük a munkát.
– A feleséged beszélte tele a fejedet mindennap a sok badarsággal, mi? – förmed rá a főnök.
Nem tetszik neki, hogy a sebes szájú lustának, vagy legalábbis elkényelmesedettnek állítja be a
„hős hutukat”.
– Mit akarsz a feleségemmel? – vág értetlen grimaszt a másik. De a főnök már őrjöng.
– Sose voltál jó hutu, le kellett volna vágnunk téged is! – hadonászik. – Vagy egy nagy szöget
verni a koponyádba, hogy két napig szenvedj! Vagy beütni egy sarokvasat a szemnyílásodon át,
te csótány!
– Ami késik, nem múlik! – hörög gyilkos pillantásokat lövellve a bűzös leheletű.
A sebes szájú félrehúzódik. Talán még mindig fél. Mielőtt végképp elmérgesedne a helyzet,
és visszavinnék őket a cellájukba, gyorsan közbekérdezek.
– Tényleg, ha már szóba került, mégis mit csináltak a nők ezalatt a három hónap alatt?
Ugyanúgy élték tovább az életüket, mint azelőtt? Nem zavarta őket, hogy a férjük nem kapálni
megy, hanem a szomszédokat vágja miszlikbe?
– A feleségem soha nem tett nekem szemrehányást – húzza ki magát a főnök. Amit mond,
azon nem vagyok meglepve. Elnézve széles vállát, vaskos bicepszét és könyörtelen
arckifejezését, én se nagyon mernék ellenkezni vele. – Amikor hazaértem, az ajtó előtt letettem a
bozótkést. Nem vittem be a házba azt, ami odakint történt. Minden alkalommal hoztam valami
apróságot neki és a gyerekeknek. Nálunk, Ruandában a feleség dolga egyébként sem az, hogy
kritizálja az urát. Főzzön, mosson, lássa el a gyerekeket, és menjen el a piacra. Abba nincs
beleszólása, hogy mit csinál a férje. A macséta a férfiak szerszáma, akár banánt vágnak vele,
akár tutszit. Az egész faluban egyetlen hutu nőt sem ismerek, aki szembe mert volna szállni a
férjével, vagy el mert volna rejteni akár egy csecsemőt is. Mindannyian nagyon jól tudták, hogy
azzal csak a férjük fejére hoznának bajt. Amíg én vadászni voltam, addig a feleségem hullákat
meg üresen maradt házakat fosztogatott a többi asszonnyal. Soha nem beszéltünk erről, de úgy
vettem észre, hogy nincs ellenére a dolog. Élvezte, hogy új ruhái vannak, és hogy a gyerekeknek
is tudott szerezni néhány dolgot.
– Az én feleségem kezdettől fogva azt mondogatta, hogy nem tesz az jót, ha mindennap
elmegyek velük – közli dacosan a sebes szájú. Ajaj, érzem, ebből balhé lesz, de hagyom, hadd

Hétköznapi kép Kigaliból, a vérontás idejéből: egy férfi elviszi a még felhasználható
ágykeretet a lemészárolt szomszédok házából

mondja el, amit szeretne. – „Túl sok lesz az, túl sok”, kárálta az asszony. Aztán egy este
felém fordult, és azt mondta: „Vigyázz, az ember nem követhet el ennyi szörnyűséget
következmények nélkül. Nem normális ez az embertelenség, átkot hozol a fejünkre, ha tovább
folytatod. Ezt a vért sosem fogod tudni lemosni magadról. Elkárhozunk mindannyian.” Aztán a
vége felé már nem volt hajlandó egy ágyban aludni velem. Lefeküdt a földre, nem engedte, hogy
hozzáérjek. Azt mondta: „Annyi embert levágtál már, hogy meg sem tudod számolni őket. Félek
ettől az egésztől, és félek tőled is. Nincsen már lelked, olyan lettél, mint egy állat, és én nem
akarok egy állattal egy ágyban aludni.” A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Én is éreztem,
hogy nem normális az, amit csinálunk. Egy háborúban olyanokat ölünk meg, akik harcolnak
ellenünk, vagy veszélyt jelentenek ránk. Egy ilyen öldöklésben viszont férfiakat, akikkel együtt
rádióztunk, együtt söröztünk. Meg nőket, akiktől tejet vettünk a piacon. És gyerekeket, akik a mi
gyerekeinkkel játszottak. Ez bizony nagyon nagy különbség.
A főnök fölemelkedik, emelné a kezét, hogy lesújtson. Kénytelen vagyok közbelépni.
 – Ha úgy érzi, visszamenne már a cellájába, csak nyugodtan üssön! – mondom neki.
Lehanyatlik az ökle. De nem számítok rá, hogy a figyelmeztetésem nyomán éppen a sebes
szájú kap vérszemet.
– Mondd csak el a mozungunak, hogyan erőszakoltátok meg a nőket! – nógatja a főnököt. –
Meséld csak el neki, hogyan vágtátok ki a kislányok nemi szervét, és sütöttétek meg nyársra
húzva!
A csipás hallgat. A padlót bámulja.
Kevés tutszi élte túl azt a száz napot. Minden hat tutsziból öten ott lelték halálukat a pengék
alatt. A beszámolókból kiderül, olyan előfordulhatott, hogy egy hutu férfi tutszi felesége
megmenekült, de olyan nem, hogy egy tutszi férfit megkíméltek volna, bárhová is nősült be.
Mint a bűzös leheletű szavaiból kiderül, a nők előtt a menekülésnek egy másik módja is nyitva
állt.
– Egy nap az interahamwe egyik vezetője azt mondta: „Egy gerincre vágott nőnek nincs
etnikai hovatartozása!” Onnantól kezdve minden nőt megerőszakoltak, aki csak az útjukba
került. Esténként tíz-tizenöt nőt vagy fiatalabb lányt is odahurcoltak a pályára, és aztán
elszórakoztak velük a srácok. Volt, hogy többen is végigmentek rajtuk, de ha végül egy olyan
férfinak akadt meg a szeme rajta, akinek nem volt felesége, az megtarthatta, mint
hadizsákmányt. Azok a férfiak, akik féltek, hogy a feleségük megtudja, útközben lelték
kedvüket bennük. Ilyenkor még arra sem vették a fáradságot, hogy elbújjanak a társaik elől.
Olyan is akadt, hogy a közösülés után átvágták a lányok torkát, nehogy valaha is elmondják, mi
történt, és a feleségek fülébe jusson.
– Azt hiszed, nem tudták az asszonyok, hogy megcsalják őket? – kapja föl a fejét a sebes
szájú. – Az enyém tudta!
– Mindjárt gondoltam! – sziszegi a bűzös leheletű. Hallgatnak. Úgy érzem, lassan telítődöm a
szennyel. És ők sem igen tudnak már újat mondani. Vagy mégis? A sebes szájú vérszemet kap.
– A sok gyilkolás óhatatlanul rossz hatással van az emberre – jelenti ki. – Egyre
kegyetlenebbé válsz, és ha nincs semmi visszatartó erő, akkor ez a kegyetlenség csak fokozódik.
Voltak, akik kedvüket lelték a menekülők kínzásában. – Miközben ezt mondja, megvetően a
bűzös leheletűre pillant. – Főleg azok, akik túlbuzgók voltak az öldöklésben. Minél többet
gyilkoltak, annál jobban kívánták a vért, és egy idő után egy szimpla gyilkosság már nem
elégítette ki őket. Szenvedést akartak látni, egyre hosszabban elhúzódó agóniát. Ha egy tutszi
jajszó nélkül halt meg, csalódottak voltak. Megfigyeltem, hogy azok, akiknél lőfegyver volt,
sosem céloztak a menekülőkre. Mindig csak a levegőbe lőttek, vagy kivételes esetekben a
lábukra, nehogy túl gyorsan meghaljanak. A kínzások olyanok voltak, mint a kávészünet.
Amikor egy csoport túlhajtotta magát, akkor egy tutszinál lelassítottak, és eltöltöttek vele
néhány órát, így az interahamwe sem mondhatta, hogy ellógták a munkát. De túl sokszor ezt
sem lehetett eljátszani, maximum naponta egyszer. A leghatékonyabb kínzás a végtagok
levágása volt. Abba nem haltak bele azonnal az áldozatok, és még borzasztó fájdalmaik is
voltak. Ha még jobban unatkoztak, akkor levágták a csótány nemi szervét, és kényszerítették,
hogy egye meg. Ilyenekben én sosem vettem részt. A parancs az volt, hogy öljünk, és semmi
több. Igyekeztem ahhoz tartani magam.
A főnök és a bűzös leheletű keményen összenéznek. Azt hiszem, nehéz éjszaka következik a
közös cellában. De a sebes szájú mintha semmit sem venne észre a közeledő viharból, monoton
hangon folytatja:
– Sok kínzást láttam. Volt olyan, amelyben magam is részt vettem. De gyerekeket sosem
kínoztam. – Rám néz. Látom rajta, hogy szinte azt várja, veregessem meg a vállát, és gratuláljak
neki. – A gyerekek nem tudnak semmiről, nem értik, miért van ez az egész. Őket minél
gyorsabban el akartam intézni. Az egészen kicsiket, a karon ülőket a lábuknál fogva a falhoz
csaptuk, vagy ha az erdőben voltunk, akkor egy fatörzshöz, az idősebbeket pedig egyetlen
csapással félbevágtuk. Egyszer láttam, ahogy valaki kivágja egy gyerek szemét, és megeszi.
Amikor meglátta, hogy nézem, kivágta a másikat is, és felém nyújtotta. „Megvéd a
betegségektől”, mondta. Nem vettem el, szörnyeteg azért nem vagyok.
„Szörnyeteg azért nem vagyok…” – visszhangzik a fejemben. Ezer ember lelte halálát e
három hutu keze által. Körülbelül, teszik hozzá. A pontos számot ők sem tudják. Amikor
rákérdezek, csak vonogatják a vállukat. Talán ezerötszáz is volt, mondják. Eleinte sokat, aztán
egyre kevesebbet. Minél nagyobb távot kellett bejárniuk egy nap alatt, annál kevésbé voltak
hatékonyak.
Fölösleges arról faggatnom őket, hogy van-e lelkiismeret-furdalásuk. Egy igen vagy egy nem
úgysem mondana semmit. Ehelyett azt tudakolom tőlük, vannak-e visszatérő álmaik, amelyek a
véres napokkal függenek össze.
– Almomban mindig annak a férfinak a szemét látom, akiről már beszéltem – mondja a sebes
szájú. – Látom a fekete végtelenséget a tekintetében. Szerencsére nem álmodok vele minden
éjjel, de amikor igen, olyankor verítékben úszva ébredek. Egy másik álmomban egy férfi előtt
térdelek a porban, és várom, hogy lesújtson rám a bozótkésével. Felnézek, de a nap mögüle süt,
és nem tudom kivenni az arcát. Pedig szeretném tudni, hogy olyan valaki-e, akit megöltem, mert
akkor bocsánatot kérnék tőle, és talán elengedne. De ezek az álmok szerencsére nem sűrűn
kísértenek. A börtönélet sokkal jobban megvisel. Ha kijutok, az lesz az első dolgom, hogy
megkeresem a feleségemet, és megmondom neki, hogy igaza volt. Bár hallgattam volna rá! Bár
tehettem volna valamit, hogy ne úgy történjenek a dolgok, ahogy történtek!
A főnök megvetően kiköp. Már szóra se méltatja a sebes szájút. Nem úgy a bűzös leheletű,
aki egy vaskos ruandai káromkodást ereszt meg a társa felé. Aztán rám néz.
– Éjjel néha újra a focipályán találom magam – vigyorodik el. – Imádtam focizni. Csatár
voltam, gyors és ügyes, akit nehezen tudtak megállítani. Álmomban ott vannak a csapattársaim
is. Azok is, akiket megöltünk, és azok is, akikkel együtt gyilkoltunk. Amikor felébredek, mindig
jó kedvem van. Remélem, ha kikerülök innét, ismét összeállunk játszani azokkal, akik
megmaradtak. De ha arra kíváncsi, hát sem az emlékek, sem az álmok nem viselnek meg.
Vannak, akik azt mondják, hogy nem emlékeznek semmire, hátha úgy elkerülhetik a büntetést.
Szerintem rosszul teszik, ha letagadják, amit tettek. Saját magukat is becsapják vele. Én nem
felejtem el azokat a szörnyűségeket, amiket elkövettem. Nem emlékszem a nevekre, a napokra,
a helyszínekre, de arra igen, hogy gyilkoltam. És hogy kedvem volt hozzá.
A főnök felpillant. Övé az utolsó szó. Ő nemcsak a legerősebb, de a legokosabb is hármójuk
közül. Súlya van a szavának.
– Van egy álmom, ami gyakran megtalál éjszakánként – mondja halkan. – Az otthonomról
álmodok, amit évek óta nem láttam. Álmomban a banánültetvényen sétálok, mellettem a
gyerekeim, a kezemmel megérintem a fák törzsét, érzem a kérgüket. De ha napközben eszembe
jutnak azok az idők, akkor
többnyire az első napok ugranak be. Amikor még minden új volt. Az első néhány nap, a
mészárlás a templomnál, vagy a gyerekek, akiket hátba lőttem. Utána már minden egybefolyt.
Rutinná vált, nem emlékszem semmilyen eseményre, mint ahogy arról sincsenek éles emlékeim,
hogy évekig dolgoztam az ültetvényen. De tudom, mire kíváncsi, uram! Hát kimondom: nem
érzek megbánást! Nem érzek megbánást, mert nem követtem el bűnt. Csak azt tettem, amit
tennem kellett. Soha senkit nem kínoztam meg ok nélkül, a közeli ismerősöket mindig másokra
hagytam, nem akartam én megölni őket. – Lassan felemeli a hangját. – De ha igazán őszinte
akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy amikor megérkeztek a csótányok csapatai, dühös
voltam. Dühös voltam, hogy nem tudtuk befejezni a munkát! Tudom, hogy sokan vannak, akik
arra várnak, ismét forduljon a kocka, és újra felvehessék a bozótkést, mert addig nem lesz béke
ebben az országban, amíg egyetlen tutszi is életben van. És nem tudom azt mondani, hogy én
nem állok majd be közéjük. Nem az ölés miatt, hanem mert egyszerűen nincs más utunk. Érti?
Nincs más utunk! Egyszer majd úgyis kivágjuk a magas fákat. Egyszer majd úgyis eltapossuk a
csótányokat!
 Nem, nem értem. És nem is fogom soha megérteni. Gyűlölöm a háborút és az ölést, és úgy
hiszem, nincs a világon semmi, ami indokolttá tenné más emberek életének a kioltását. De
elfogadom, mert el kell fogadnom, hogy van ember, aki esetleg másképp látja a világot. Hogy
míg én a bírósághoz fordulok, ha mondjuk megsért egy újságíró, és a talárosoktól várom, hogy
igazságot szolgáltassanak nekem, vannak helyek a világon, ahol egy macsétával oldják meg az
efféle ügyeket.
Zúgó fejjel távozom a börtönből. Azt hittem, ha a gyilkosokkal is beszélhetek, talán kevésbé
indulatosan tudok véleményt alkotni arról, hogy 1994. április 6. és július 17. között megöltek
egymillió embert, csak mert tutszinak születtek.
Ha az indulataimon nem is változtatott a börtönben tett látogatás, mindenképpen megdöbbent
a felismerés, hogy a népirtást nem démonok, nem szörnyetegek és nem elmebetegek vitték
véghez, hanem hétköznapi emberek.
Vajon mi a garancia arra, hogy ugyanez nem eshet meg többé?
Félek, hogy semmi. Ki tudja, mi rejtőzik az emberben? Akár csak a szomszédunkban is?
Juvenal a bejáratnál vár. Sétálunk, beszélgetésbe elegyedünk. Közlékenyebb, mint Albert.
Talán a hajlott kora miatt. Már meg se lepődöm rajta, hogy ő is ölt. A felesége tutszi, de amikor
annak idején a férje ölni ment, hallgatott, nem védte a társait. Tudta, hogy Juvenal a
gyilkosságokkal őt menti meg: ez az ára az asszony életének.
– Soha egyetlen szóval se mondta, hogy ne menjek – dörmög a férfi. – Csak egyszer
vitatkoztunk össze, amikor arra próbált rávenni, hogy rejtsük el a húgát. Nem akarta megérteni,
hogy nem tudnánk titokban tartani. A szomszédok úgyis észrevennék, mert így is olyan
ellenséges tekintetekkel méregették, hogy hazafelé menet sokszor megfordult a fejemben, talán
már nem is találom életben. Csak akkor látta be, hogy igazam van, amikor hírét vettük egy
hasonló esetnek, amikor egy tutszi nő elrejtette egy rokonát a hutu férje házában. Mivel
Ruandában a felesége cselekedeteiért a férfi is felelős, a bíró őt ítélte el. A büntetés az volt, hogy
nyilvánosan ki kellett végeznie a feleségét és annak rokonát is. Ez elhallgattatta a feleségemet.
Belátta, hogy tehetetlenek vagyunk.
Szilvásiék révén még egy intézménybe sikerül bejutnom: a Mugonero Kórházba.
Sokak szerint egy országról a kórházai adják a legpontosabb képet. Az orvosi ellátás
színvonala, a betegek általános állapota, a felszereltség, az orvosok száma. Ma Ruandában
kevesebb mint kétszáz kvalifikált orvos dolgozik.
A kórházak közül azért választottam a Mugonerót, mert olyan környéken található, ahol 1994
előtt a tutszik éltek többségben, ezért itt történt az egyik legnagyobb arányú vérengzés.
A szocreál épület lepusztult, penészszagú és visszataszító. Juvenal nem jön be velem. Leül a
bejáratnál a lépcsőre, és rágyújt.
Mint mondja, egy öregember ne járjon kórházba, mert még ott tartják, és akkor már nem a
saját lábán jön ki. Hozzáteszem: ehhez Ruandában nem kell öregnek lenni. Az orvosok
lestrapáltak, nincsenek eszközeik, gyógyszereik, kötszereik. A kórtermekből árad a genny- és az
állott vér szaga, fájdalmas nyögések hallatszanak ki a folyosóra. Maga a fertő a Mugonero.
A kórház két(!) egyetemet végzett orvosából (vannak itt ugyanis úgynevezett gyógyítók is,
akik nem végeztek egyetemet, inkább a népi hagyományokat követik), a fiatalabbik egy
irodában fogad. Az iroda szó itt kissé túlzás, az asztalt és a három széket ugyanis
Magyarországon egy lomtalanításnál se vinnék el a rászorulók.
– A környék lakóinak mintegy 70-80 százalékát megölték a háború alatt – mondja. Azon
ruandaiak közé tartozik, akik nem szeretik a népirtás szót használni. Ők vannak többségben. –
Ez körülbelül százötvenezer embert jelent. Ma már nem látszik a különbség, mert Zairéből
visszatértek a menekültek, és újra benépesítették a térséget. De akkor hónapokig olyan volt itt
minden, mint egy kísértetvárosban. Sehol egy élő ember, csak holttestek és lerombolt házak
mindenfelé. Aki életben maradt, az elmenekült a hutuk elől, aztán pedig a hutuk menekültek el
az érkező tutszi csapatok elől. Üres lett az ország. Üres.
 A negyvenes évei közepén járó doktor és kollégája a Mugonero Kórházban mintegy
negyvenezer ember egészségügyi ellátásáért felelős. Ők ketten végzik az összes műtétet,
segítőjük mindössze egy laboros szakember és harminc nővér. A diagnosztizálás jórészt ez
utóbbiakra marad, ami azért rémisztő, mert mint beszélgetés közben kiderül, alig néhányan
vannak közülük, akik valaha is láttak orvosi szakkönyveket. Az ugyanis hiánycikk Ruandában.
A kórházban csak egyetlen telefonvonal van, fax és internet-hozzáférés nincs. A Vöröskereszttől
kaptak egy röntgengépet, de használni nem tudják, mert egyikük sem ért hozzá.
Fájdalomcsillapítóra nincs pénzük. A kötszereket a betegek maguk mossák, és addig használják,
amíg teljesen el nem feslenek.
– A kórház elvileg önellátó – szögezi le az orvos. – A betegektől beszedett pénzből kellene
fenntartanunk az intézményt, de ez lehetetlen egy ennyire szegény országban. A legtöbb

Éhező gyerekek a felszabadulás utáni napokban. A vérfürdő száz napja alatt tízezrével
haltak meg az ártatlan kicsik.

hozzánk kerülő betegnek arra sincs pénze, hogy egyen, nemhogy gyógyszert vegyen
magának vagy kifizesse a gyógyítása költségeit. Ha nem lennének a segélycsomagok, akkor
semmilyen gyógyszert sem tudnánk adni a betegeknek. Így is sokszor előfordul, hogy kifogyunk
valami létfontosságú készítményből, mert tartalékolni nem tudunk. Ha kapunk valamit, azt
azonnal felhasználjuk. A nyugati országok néha küldenek valamit. Talán, hogy könnyíthessenek
a lelkiismeretükön.
Az orvosok és a nővérek számára az a legszörnyűbb, hogy rengetegen halnak meg a kezük
között. Ráadásul többségében olyanok, akiken tudnának segíteni, ha volna elegendő gyógyszer,
vagy a rendelkezésükre állnának a megfelelő eszközök.
– Főleg a gyerekek halála visel meg bennünket – sóhajt az orvos. – Ebben a térségben az öt
év alatti gyerekek halálozási aránya elképesztően magas. A halál oka többnyire alultápláltság,
ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy éhen halnak, hanem hogy a legkisebb betegség is azonnal
elviszi őket. Ha arra lenne

Erre a kiszáradt és éhező kisgyermekre az utolsó pillanatokban találtak rá. Szüleinek és

testvéreinek nem volt szerencséje. Őket lemészárolták.

pénzünk, hogy napi egyszer megetessük őket, minden másodikat meg tudnánk menteni
közülük. Mivel az országnak nincs anyagi kerete arra, hogy minden gyereket ellássanak a
megfelelő védőoltásokkal, az olyan betegségek, mint a tuberkulózis vagy a vérhas, tucatszám
szedik áldozataikat. Tudom, hogy a nyugati világban ezek a betegségek gyakorlatilag már nem
léteznek, ám itt a halál legfőbb előidézőinek számítanak az AIDS mellett. Jut eszembe, AIDS!
Sajnos nincs semmilyen eszközünk, amivel meg tudnánk állapítani, hogy HIV-fertőzött-e valaki.
A tünetek egyértelműek, de amikor valakin jelentkeznek, akkor már késő bármit is tenni. Ebben
a körzetben legalább évi öt-hat ezer ember hal meg ennek a betegségnek tulajdoníthatóan, de ez
csak a jéghegy csúcsa. A gond az, hogy nem törődnek vele, nem tartják igazi betegségnek,
semmilyen módon nem védekeznek ellene.
A másik probléma az, hogy az emberek csak akkor mennek el a kórházba, amikor már szinte
félholtak. Akkor pedig már hiába tesznek meg mindent az egészségügyiek, nem lehet rajtuk
segíteni. A ruandaiak nem bíznak az orvosokban. Ha bajuk van, először az ördögűzőt, a
varázslót vagy a javasasszonyt keresik fel, aki megpróbálja kiűzni belőlük a rossz szellemeket.
És csak ha az nem jár sikerrel, akkor mennek el a kórházba. Ahogy egész Afrikában, Ruandában
is nagyon erős a hiedelmek, a babonák ereje. Az Ezer Domb Szálloda egyik lakosztályában egy
adag köröm volt csinos kis kupacba rendezve az éjjeli asztalkán. A szállodaigazgató
elmagyarázta, hogy a takarító a legnagyobb jó szándékkal gyűjtötte össze a vendég levágott
körömdarabjait, ugyanis ha illetéktelen kezekbe jutna, akkor rosszindulatú emberek könnyen a
halálát okozhatnák valamilyen rontó varázslattal. Afrikának ezen a részén sem a haját, sem a
körmét nem hagyja szét senki, mert azzal saját maga adna fegyvert az ellenségei kezébe. A
szálloda igazgatója egyébként kiváló angolsággal tájékoztatott mindenről, hallatszott a kiejtésén,
hogy valahol külföldön tanulhatott. Rákérdeztem, és amikor kiderült, hogy Amerikában töltött
három évet, nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek.
– Maga tényleg hisz ebben a hókuszpókuszban?
Mélyen a szemembe nézett, és nagyon határozottan azt mondta:
– Amerikában megengedhettem magamnak, hogy ne higgyek, de ha itt követném el ezt az
óvatlanságot, már rég halott lennék.
E tapasztalatokkal gazdagabban a doktortól már nem kérdezem meg ugyanezt, nem akarom
megbántani a hitetlenkedésemmel, azóta ugyanis megtudtam, hogy a kétévente megrendezendő
Afrikai Nemzetek Kupája regionális selejtezői során a versenykiírás egyik pontja kimondja,
hogy a labdarúgótorna idején mindenféle varázslat vagy fekete mágia használata tilos, és
azonnali kizárást von maga után.
A Mugonero Kórházban persze a rossz hozzáállás nem csak azt jelenti, hogy az emberek nem
bíznak az orvosokban és az itt alkalmazott módszerekben.
– Az egész országot demoralizálta a háború – így az orvos. –Az itt lakó emberek alapélménye
az volt, hogy ők nem számítanak. Egyszerűen értéktelenebbek, mint mások. És a történtek
fényében nehéz vitatkozni velük. Nem védte meg őket sem a szomszédjuk, sem a kormányuk,
sem a világ. Szabadon gyilkolták őket még a templomokban és a kórházakban is.
– Itt, a kórházban is történtek gyilkosságok?
– Természetesen. Nem volt olyan hely Ruandában, ahol egy tutszi biztonságban lett volna.
Az eleinte kissé bizalmatlannak tűnő orvos egyszerre megnyílik előttem. Ugyanazt
tapasztalom nála is, mint a legtöbb embernél, akivel Ruandában találkoztam. Nem szeretik, ha
kérdezgetik őket, de ha látják, hogy az ember tényleg kíváncsi, és nem csak a véres emlékekben
akar tocsogni, akkor egyik pillanatról a másikra feltárják az egész életüket, és talán még olyan
dolgokat is elmesélnek, amikről addig soha nem beszéltek. Az orvos esetében pontosan ez
történik.
– Az apám tutszi volt, így vér szerint én is az vagyok, mégis hutu igazolványom volt 1994-
ben. Ezt annak köszönhettem, hogy a városban, ahol laktunk, apámat nagyon kedvelték, és
amikor a hetvenes években fellángolt a tutszik elleni gyűlölet, megkeresték néhányan, és azt
mondták neki: „Te rendes ember vagy, becsületesen dolgozol, nem úgy, mint a többi tutszi. Nem
akarjuk, hogy meghalj, ezért hutut csinálunk belőled.” Másnap apám megkapta az új
igazolványát. Ennek köszönhettem azt, hogy tanulhattam, mert hiába voltak okosabb
osztálytársaim, tutszik a középiskolába se nagyon tudtak bekerülni, nemhogy az egyetemre. A
kilencvenes évek elején kezdtem el itt dolgozni, akkor még a mainál is sokkal szegényesebb volt
a kórház felszereltsége. Egy évvel később megjelent néhány fegyveres a kórházban, és
összeállított egy listát az itt dolgozó tutszikról. Az egyikük bejött az irodámba, rám nézett, és
felszólított, hogy mutassam az igazolványomat. Megijedtem, mert tudtam, hogy magasabb
vagyok az átlagosnál, és egy kicsit világosabb a bőröm. Külsőre pont úgy nézek ki, mint egy
tutszi. Az igazolványomban természetesen az állt, hogy hutu vagyok. Hosszasan vizsgálgatta,
aztán szó nélkül visszaadta. Aznap este, amikor hazaértem, a feleségem zokogva fogadott.
Kiderült, hogy a fegyveresek a kórházból egyenesen a házunkhoz mentek. Csak a két
gyerekemet találták otthon, mert a feleségem épp a piacon volt. Megkérdezték a szomszédokat,
hogy hutuk vagyunk-e vagy tutszik. Mindenki úgy tudta, hogy előbbiek, de azért bementek a
lakásba, elvitték a rádiónkat, a gyerekeknek pedig otthagytak egy kézigránátot játszani. Egy
kézigránátot! A feleségemnek úgy kellett kicsavarnia a gyerekek kezéből, annyira jól
szórakoztak vele. A mai napig kiráz a hideg a gondolatra, hogy mi lett volna, ha kihúzzák belőle
a biztosítószeget.
– Ezután békésebb idők jöttek?
 – Az arushai egyezmény aláírása után azt hittük, végre megnyugodnak a kedélyek, de pont az
ellenkezője történt. A hutuk egyre nehezebben bírták türtőztetni magukat, és sokszor nem is
sikerült megálljt parancsolniuk az indulataiknak. Három hónappal az 1994-es vérengzések
kezdete előtt történt, hogy az egyik kórteremben reggelre hatan meghaltak. Tizenöten feküdtek
benn kisebb-nagyobb panaszokkal, kilenc hutu és hat tutszi. Este, amikor a kollégám megnézte
őket, senki nem volt életveszélyes állapotban. Ha úgy lett volna, akkor biztosan átviteti őket a
másik kórterembe, ahonnan ritkán szoktak élve kikerülni emberek. Reggel, amikor átvettem a
kórházat, és benéztem hozzájuk, azt láttam, hogy hatan nem lélegeznek. Csak akkor kezdett
gyanússá válni a dolog, amikor a papírok összesítése során rájöttem, hogy mind a hat halott
tutszi volt. Akkor sem volt, és most sincs rá bizonyítékom, de biztos vagyok benne, hogy a többi
beteg tette el őket láb alól. Mindannyian megfulladtak. Feltehetően párnát szorítottak az arcukra.
– Érezte, hogy veszély közeleg?
– Amikor meghallottam az elnök halálhírét, esélyt láttam rá, hogy el fog szabadulni a pokol,
de ami történt, arra nem számítottam, arra senki sem számított. A betegek egymás torkának
estek, az egyik ápolónő megölt három tutszi csecsemőt, az akkori kollégám pedig
megfenyegetett, hogy felad a katonaságnál, ha akár egyetlen tutszit is el merek látni. Mire
megérkezett a katonaság, már nem maradt semmi dolguk. Tökéletesen működött az agymosás.
Ápolók a betegeiket, betegek az ápolóikat ölték meg egy olyan helyen, ahol a gyógyítást és az
emberi élet tiszteletét tartottuk a legfontosabbnak. Én sem tehettem mást. Nem állhattam ki
mellettük, gondolnom kellett a családomra és a többi betegre. Ki fogja meggyógyítani őket, ha
lelövetem magam? –Ölt?
– Soha. Így mondom, a szemébe nézve. De nem is mentettem meg a tutszi sebesülteket, nem
láttam el a súlyos sérülteket. Ezért aztán a háború után megvádoltak, hogy én is
együttműködtem a milíciával. Olyan emberek tanúskodtak ellenem, akiket a vérengzés előtt a
két kezemmel gyógyítottam meg. Végül ejtették a vádakat, és mivel a tartományban nem volt
több szakképzett sebészorvos, még az állásomat is megtarthattam. A hitemet azonban
elvesztettem az emberekben. Ha mindennap meg tudnám menteni egy ember életét, ahogy nem
tudom, akkor életem során tízezer emberen segítenék. De ez lehetetlen, talán néhány száz
alkalommal, ha sikerül. Annak idején három hónap alatt egymillió ember halt meg. Mit ér akkor
bármi is, amit teszek? Mi értelme van megmentenem valakit a maláriától, ha másnap ezer
egészséges embert lemészárolnak?
Senki sem tudja a pontos adatokat. Nem lehet tudni, pontosan hányan haltak meg, hányan
menekültek el, hányan vesztették el a családjukat. Ruanda lakossága azonban ma, csaknem
másfél évtizeddel a vérengzés után nagyobb, mint előtte volt. Sokan megérezték a közelgő
eseményeket, és elmenekültek az országból, majd az RPF hatalomátvétele után visszatértek. De
nemcsak ők, hanem tutszik százezrei, legalább félmillió ember, akik évek, évtizedek óta
emigrációban éltek.
A kórházban dolgozik egy nővér, aki rögtön a népirtás kezdetén, április elsején hagyta el az
országot, miután a férjét és a nagyobbik fiát fényes nappal agyonverték a piacon. Két kisebb
gyerekét magával vitte Ugandába, a szüleit azonban nem tudta rávenni, hogy elhagyják a
házukat. Így emlékezik:
– „Ötven éve élek ebben a házban, mondta az anyám. Sok mindent láttam, sok mindent
megéltem. Majd elmúlik ez is,
 Menekültek százezrei keltek útra, hogy megússzák a népirtást. Sokuknak sikerült.
Sokuknak nem.

mint ahogy elmúlt korábban is.” Hiába sírtam neki, hogy a férjemet megölték, csak megvonta
a vállát, és azt mondta, menjek, ha akarok, ők az apámmal már nem mozdulnak. Az uram
mindig is forrófejű volt, biztosan ő kereste magának a bajt, mondta, de ők nem ártanak senkinek.
Jóban vannak a szomszéd házakban élő hutu családokkal, van mit enniük, van tető a fejük felett,
ők már nem akarnak földönfutóvá válni.
Az asszony így egyedül vágott neki az útnak a két gyerekkel. Minden cókmókjuk abban az
egy csomagban volt, amit a hátára kötözve vitt magával. Ugandában nem fogadták őket
szívesen, de az anyának legalább a gyerekei életéért nem kellett aggódnia. Volt annyi
megtakarított pénze, hogy néhány hónapig tudjanak enni, és abban reménykedett, hogy az ottani
tutszik majd segítenek munkát találni.
A rádióból tudta meg, hogy Ruandában elszabadult a pokol, de először nem akarta elhinni a
híreket. Aztán az egyre nagyobb lét
számban érkező menekültek és főleg az, amit meséltek, meggyőzték róla, hogy jól döntött,
amikor otthagyta szülőhazáját. Az RPF júliusi hatalomátvétele után az elsők között indult vissza.
Tudni akarta, hogy mi van a szüleivel, a barátaival, hogy sikerült-e életben maradniuk.
– Megdobbant a szívem, amikor messziről megpillantottam a házunkat. Attól féltem, hogy
már nem fog állni, hogy nem találok mást, csak az elszenesedett romjait. De amikor megláttam,
rögtön abban kezdtem reménykedni, hogy talán a szüleim is túlélték. Anyámnak talán tényleg
igaza volt. Aztán ahogy közelebb értem, láttam, hogy a ház ugyan áll, de az ablakok ki vannak
törve, a kecskénk nincs ott, ahová mindig ki szoktuk kötni, a ház falára pedig barna vonalat
húzott valaki. Aztán megláttam, hogy a szomszédasszony épp akkor ér haza, fején egy kosárral.
Már épp inteni akartam neki, de a kezem megállt a levegőben. Az anyám szoknyája volt rajta.
Az asszony visszaköltözött a házba, és nem akar ugyan bosszút állni a férje és a szülei
haláláért, de azt mondja, sosem lesz képes megbocsátani a gyilkosoknak.

A menekülőket nem fogadták szívesen a környező országokban. Európai ember

számára furcsa kép a múltból: meztelen fegyveres határőrök őrzik az átkelőt
a ruandai-kongói határon. Ruhájuk nincs, de fegyverük azért van.

– Idővel megtudtam mindent. A házunk falán a barna csík az apám vére volt, ott van mind a
mai napig, és ott is marad, hogy soha ne felejtsem el, ami történt. A szüleim azt hitték, hogy ha
ötven évig békében éltek a szomszédjaikkal, akkor nincs miért félniük. Tévedtek. Úgy vágták le
őket, mint az állatokat. Kiráncigálták az ágyukból, és kiterelték őket az udvarra. Apám azt
mondta, hogy imádkozni akar, mielőtt megölik. Megengedték neki, de közben megerőszakolták
az anyámat. Apám ott térdelt az udvar közepén, imádkozott, anyám pedig mögötte sikoltozott,
ahogy a saját szomszédjai, azok, akiket a barátjának hitt, szórakoztak rajta. Olyan tisztán látom
magam előtt, mintha ott lettem volna. Amikor apám végzett, néhány csapással levágták őket,
majd otthagyták a testeket az udvaron. Megkerestem a nővéremet, akinek hutu férje volt. A
nővérem már nem élt. A férje csak annyit mondott: „Mit tehettem volna?” Azt hallottam, hogy ő
maga rángatta ki az udvarra, és dobta a fegyveresek elé, hogy megkímélje a saját életét. Utána
pedig napokig ott heveit a ház előtt, a sógoromnak még ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy
eltemesse a feleségét. Csak akkor dobta be a latrinába, amikor a kutyák elkezdtek enni belőle.
A kutyák egész Ruandában óriási problémát jelentettek. Egy szegény országban, ahol sokszor
az embereknek sincs mit enniük, a háziállatok sem dőzsölnek. Az úton-útfélen tömegesen
heverő, temetetlen holttestek a kutyák és a macskák számára terített lakodalmas asztalhoz tették
hasonlóvá a vidéket. A vérengzések kezdete után a kutyák szinte rögtön elkezdték enni a
tetemeket. A hutuk nem törődtek velük, a tutszik pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy
bármit is tegyenek ellenük. A saját életüket igyekeztek menteni. Végül az ENSZ kéksapkásai
kezdték el módszeresen irtani a dögevő házi kedvenceket. Mivel hivatalosan nem történt
népirtás, a harcokba nem avatkozhattak bele. Súlytalanságukat azzal próbálták kompenzálni,
hogy kilőtték a holttestekből falatozó kutyákat. Az egyik emlékkiadványban ezt olvastam egy
túlélőtől:
– Hónapokig azt hittük, hogy az ENSZ-katonák nem is tudják használni a puskájukat. Aztán
kiderült, hogy remekül céloznak, akár száz méterről is képesek egyetlen lövéssel leteríteni egy
kutyát. Kár, hogy csak a halottakat akarták megvédeni, és nem az élőket.
Az országban állomásozó kétszázhetven ENSZ-katona persze nem volt képes egyedül
megoldani a problémát. A kutyapopuláció szinte teljes kiirtásához az kellett, hogy az Ugandából
Kigali felé nyomuló RPF is következetesen lelőjön minden emberhúsból lakmározó négylábút.
Hosszú évekig valószínűleg Ruanda volt a világ egyetlen kutyamentes országa, mára azonban
rendeződött a helyzet, és ha nem is olyan tömegben, mint azelőtt, de szinte minden családnak
van kutyája.
Kilépek a kórházból, Juvenal feláll.
– Milyennek találta? – kérdezi.
– Rémesnek… – motyogom.
– Nos, tanulságos volt? – kérdezi az elutazásom előtti estén Zsuzsa a Szilvási-rezidencián.
– Így is fogalmazhatunk – hümmögök. – Én inkább a „megrázó” szót használnám.
Zsuzsa bólint.
– Vigye el a hírét ennek a szörnyűségnek! – mondja. – Tudja csak meg az utókor, hogy mire
volt képes az ember a huszadik század végén!
A vendégszobában összepakolom a holmimat. Gépiesen pakolom utazótáskámba az ingeimet,
a törülközőt. A kamerát ismét darabjaira szedem és visszacsomagolom a hazai sztárok életét
taglaló újság lapjaiba. Kezemben csomagjaimmal, magam elé révedve lépkedek le az emeleti
falépcsőn. A földszinten, a konyhában, a konyhaasztalt tucatnyi helyi ember üli körül.
Mindannyian ápoltak, fehér inget, a férfiak nyakkendőt viselnek. Az asztalfőn Szilvási József ül.
Mint megtudom, éppen rektori értekezlet van, és ezúttal a házába hívta az igazgató az egyetem
tanárait.
– Kérem, üljön le közénk egy percre – invitál József. Széket kerítenek, József kávét tol elém.
A tanárok rám néznek, érzem, hamarosan mondanom kell valamit.
– Nos, fiatal barátom, mit látott a mi országunkban? Milyen hírünket viszi a világba? –
kérdezi a velem szemben ülő, hatvan év körüli, koromfekete hajú tanárember.
Szilvási Józsefre nézek. Bólint, ő is azt szeretné, ha beszélnék. Talán a kívülálló
mondandójára kíváncsiak, aki tükröt tart eléjük? Talán a reményről akarnak hallani, arról, hogy
a mozungu szerint nincs minden veszve? Vagy talán arról, hogy szerintem itt minden annyira
rossz, hogy ennél már csak jobb jöhet? Megköszörülöm a torkom:
– Barátaim. Azért érkeztem önökhöz, hozzátok, hogy lássam az országotokat, megismerjem
népeiteket, hagyományaitokat, történelmeteket. Amit találtam, lesújtó volt. Életemben nem
láttam még annyi pusztulást, szenvedést, mint nálatok. Még sohasem láttam
csecsemőkoponyákat, lemészárolt embereket, nem tapostam még nagymamák és unokák
holttestein. Még nem ropogtak emberi csontok a talpam alatt. Nehéz helyzetbe kerültetek, és
abban is vagytok. Szörnyen nehéz helyzetben – mély levegőt veszek, úgy folytatom, kicsit
hangosabban, emelkedettebb hangon. – De az, hogy itt ültök és iskolátok, népeitek és
országotok felemelkedésén dolgoztok, óriási erőt adhat. Hiszen csak az tervezheti a jövőt, aki
ismeri a saját múltját. Ti, barátaim, mindennél jobban ismeritek. Megtanultátok és talán
túlélőként egyszer majd minket is megtanítotok rá. Hogy mire vagyunk képesek, mi emberek.
Amíg éltek, amíg élnek a békehozók és a béketanítók, addig nincs minden veszve. Amíg az
asztalfőn ott ül a ti saját mozungutok, az én honfitársam, addig mások is láthatják, hogy sokak
számára már nincs fehér és fekete, nincs hutu és tutszi, csak emberek vannak. Emberek, akik
békére tanítják a többi embert, gyilkosokat és áldozatokat, hozzátartozókat, múlt ködéből
menekülőket és a múltban elveszőket egyaránt. Egy amerikai elnök egyszer azt mondta a
kettéosztott Berlinben: „Én is berlini vagyok!” Barátaim, talán egyetlen utam alatt sem tanultam
annyit az életről, mint itt nálatok, Ruandában. Ehhez meg kellett tapasztalnom a halált is, de
ezáltal sokkal jobban szeretem az életet. És mostantól én is a békére akarok tanítani másokat. A
ti történeteiteken, Ruanda történetén keresztül is. Úgyhogy, most én mondom nektek itt,
Kigaliban, sok ezer kilométerre a saját hazámtól: barátaim, mostantól én is ruandai vagyok!
Egyenként fogok kezet a tanárokkal, Szilvási József átölel. Sok nyomorúságot láttam itt,
mégis nehéz most a búcsú.
A hazafelé tartó repülőúton egy szemhunyásnyit sem alszom. Kavarognak fejemben a
gondolatok, nyomott hangulatban érkezem Brüsszelbe. Kezemben egy angol nyelvű kiadvány a
ruandai népirtásról, Szilvási úr szerezte be számomra. Ahogy a könyv írja, száz nappal Juvénal
Habyarimana elnök halála után, 1994. július közepén a tutszi RPF csapatai elfoglalták Kigalit,
Ruanda fővárosát. A Hutu Power tagjai, mintegy kétmillió, megtorlástól félő hutuval
egyetemben Zairéba menekültek. Az RPF ideiglenes kormányt alakított. A népirtás befejeződött.
Júliusban a vérengzés ugyan véget ért, a problémák azonban nem oldódtak meg. A Ruandai
Hazafias Front kormányt alapított, amelynek elnöke egy hutu, Pasteur Bizimungu lett. A
szimbolikus gesztusra azért is volt szükség, hogy csírájában elfojtsák azokat a hangokat,
amelyek tutszi restaurációról suttogtak a hatalomátvétel után. Az alelnök és egyben a kormány
erős embere azonban Paul Kagame tábornok volt, a lázadó tutszi csapatok vezetője. Az öldöklés
befejezése után szinte azonnal kitört a kolerajárvány, amely – most már válogatás nélkül –
tovább tizedelte a lakosságot.
Az országból elmenekült körülbelül kétmillió hutu természetesen nem kapott menedékjogot
Zairéban, hanem a határ melletti Gomában állítottak fel nekik menekülttáborokat. A
nagyhatalmak és a nemzetközi segélyszervezetek ekkor érezték úgy, hogy be kell avatkozniuk.
A népirtással nem tudtak mit kezdeni, a menekülttáborba kényszerült gyilkosokkal igen.
Segélyszállítmányokat, orvosokat, élelmet, ruhákat küldtek a gomai táborokba, így hamarosan
az az abszurd helyzet állt elő, hogy a menekültek életszínvonala és ellátottsága jócskán
felülmúlta azokét, akik Ruandában próbáltak meg új életet kezdeni az öldöklés után. A
menekültek egyre többen lettek, a környékbeli zaireiek közül is sokan beszöktek a táborba, és
hutu gyilkosoknak adták ki magukat, így jutva jobb orvosi ellátáshoz és több élelemhez.
 Ruandai fiú várja, hogy megkapja ivóvízfejadagját a gomai menekülttáborban, ahol ma
is több tízezer sorstársa tengődik

Ruandában eközben egymást érték a kisebb-nagyobb megtorló akciók, amelyek ellen az új

kormány csak tessék-lássék lépett fel. Sok tutszi hazatérve azt látta, hogy a szomszédja, aki
kiirtotta a családját, vígan éli az életét, mintha mi sem történt volna. Legfeljebb csak annyi
változás történt, hogy a használhatónak ítélt tárgyakat magukhoz vették a legyilkolt tutszik
házából. A bosszú elkerülhetetlen volt. Itt is haltak meg gyerekek és öregek. A különbség csak
annyi, hogy ezt az öldöklést senki nem szervezte meg központilag.
A gomai táborlakók egy idő után rájöttek, hogy a harc még nem feltétlenül ért véget, ráadásul
most sokkal biztonságosabb helyről intézhetnek csapásokat a tutszik ellen. Majd másfél éven át
rendszeresek voltak a hutuk gerillaakciói a határ menti települések tutszijai ellen. Ruanda hiába
próbálta elérni Zairé-nál diplomáciai úton, hogy avatkozzon közbe, ezért végül Afrika legújabb
kori történelmének egyik legvitatottabb lépésére szánta el magát. Támogatni kezdte a zairei
kormány ellen küzdő gerillákat. Ruanda támogatásával az ellenzéki erők végül átvették a
hatalmat Zairéban, ám a hutuk erőszakos akcióinak ez sem tudott teljesen véget vetni, ezért a két
ország háborúba keveredett egymással.
Hat évvel a népirtás után, 2000 áprilisában Bizimungu elnök lemondott, és Paul Kagame lett
a független Ruanda első tutszi elnöke. Két évvel később sikerült békét kötni az időközben nevet
változtató Zairéval, amelyet most már Kongói Demokratikus Köztársaságnak hívnak. Az
egyezmény értelmében Ruanda kivonta harmincötezer fos csapatát a határvidékről, a kongóiak
pedig vállalták, hogy lefegyverzik az országuk területén tartózkodó hutu milíáákat. 2003-ban
megszavazták az új alkotmányt, amelyben rögzítették a politikai hatalom egyenlő elosztását a
hutuk és a tutszik között. Augusztusban elnökválasztást tartottak, amelyen Paul Kagame elsöprő
győzelmet aratott. Egy évvel később a korábbi elnököt, Bizimungut bíróság elé állították, és
tizenöt év börtönre ítélték etnikai gyűlöletkeltésért. Sokak szerint koncepciós per volt, és egy új
diktatúra első intézkedésének lehet tekinteni.

Az egyik legnagyobb hétköznapi hős, akivel valaha találkoztam: Szüvási József, aki
békére tanítja a ruandaiakat, és aki 2011-ig a Kigali Egyetem rektora marad. Igazi
példakép lett Közép-Afrikában. Büszkék lehetünk rá itthon, Magyarországon is.

Szilvási József kinevezését 2011-ig meghosszabbították. Idén júliusban felavatták az egyetem

új épületét. Az új tanintézményt, a Szilvási házaspár életének alighanem főművét, az országos
sajtó és a ruandai kormány jelenlétében József és Zsuzsa adta át. Ők is azok között lehetnek,
akik megóvhatják Fekete-Afrikát a fenyegető jövőtől. A kontinens ugyanis ma is több helyen
lángokban áll: a szabadság nevében folyik az öldöklés, holott minden épeszű ember tudja, hogy
többnyire pénzről és hatalomról szólnak a háborúk. Persze háború és háború között is van
különbség. Nem venném egy kalap alá két felfegyverzett fél acsarkodását, illetve egy
szisztematikusan végrehajtott, védtelen emberek ellen elkövetett népirtást.
A gyerekeinknek tudniuk kell a borzalmakról! Mert az már rajtuk múlik, hogy mi lesz a Föld
és az emberiség sorsa. Legyen a ruandai népirtás figyelmeztetés számukra. Tanuljanak belőle,
erősödjenek! Szükség lesz a tudásukra, az erejükre, mert a világban ott rejtőzik a Gonosz, és
csak arra vár, hogy ismét előtörhessen. Épp a napokban olvastam egy német magazinban, hogy a
fekete kontinensen többezres gyereksereg várakozik felfegyverkezve, hogy bárhol lecsaphasson.
Néha be is vetik ezeket a narkóra szoktatott kilenc-tíz éves kölyköket, akik csak akkor kapják
meg a fejadagjukat, ha hidegvérrel ölnek.
Ruandában nincs és nem is lehet igazi béke. Mert a lelkekben sincs. A tutszik együtt élnek a
szeretteik gyilkosaival, de örökre beléjük ivódott a félelem és a fájdalom. A hutuk érzései talán
változtak a tutszik iránt, talán nem. Vannak köztük, akik minden további nélkül ma is folytatnák
a „munkát”, és vannak – ilyen példáid a legendás hutu szállodaigazgató, Paul Rusesabagina is –,
akik mindent megtesznek azért, hogy megismertessék a világot a tutszik tragédiájával. Vannak
békések és vannak békétlenek. Vannak megbocsátok és vannak sohasem felejtők. Ahogy Tacitus
írja: Proprium humani ingenii est odisse quem laeserís. – azaz Emberi tulajdonság gyűlölni azt,
akit megbántottunk. (Tacitus: lulius Agricola élete, ford. Borzsák István.)
A kígyó tehát ott lapul a fűben, s az emberiség számára nem marad más, mint küzdeni a
Gonosz ellen, és bízva bízni.
Ezúton fejezem ki őszinte hálámat és nagyrabecsülésemet Szilvási Józsefnek és feleségének,
Szilvásiné Juhász Zsuzsannának. Köszönöm, hogy hozzásegítettek ahhoz, hogy a magam
módján Ruanda krónikása lehessek. És köszönöm, amit embertársainkért tesznek. Helyettünk is.

Tréfát űzni a halálból

Pazaurek Dezső története

Hét éve jelent meg a Tizenkét pokoli történet, és egyetlen hónap leforgása alatt elfogyott az
összes példány. Hiába született utána még hat folytatás, a mai napig erről a „Pokoliról”
kérdeznek a legtöbben az író-olvasó találkozókon. Az elsüllyesztett faluról, a romániai
lepratelepről, a pörbölyi busztragédiáról, a csernobili katasztrófáról, illetve az utolsó magyar
hadifogolyról, Torna Andrásról szóló fejezetek évek óta slágertémái az olvasókkal folytatott
beszélgetéseknek, s a kisebb történetek, mint például a Kutyanőé vagy Uhrin Benedeké,
valójában kissé feledésbe is merültek. Kivéve egyetlen sztorit, amelyről bizony sohasem
gondoltam volna, hogy megmarad az emberek emlékezetében. Pedig úgy tapasztalom, hogy
sokakban ma is elevenen él a tamagocsitemető, a Duna fölötti kötélhúzó verseny, vagy éppen a
Rizikó Tours ötletadó figurája, a kedélyes polgárpukkasztó, a dunaszekcsői Pazaurek Dezső, aki
évek óta borzolja a kedélyeket különféle őrületeivel.
– A Dezső? – kérdezte akkoriban egy fickó a helyi kocsmában. – Gazdag fiú. Egy kicsit
lökött, de a mi emberünk!
Pontos megfogalmazás volt. A Pokoli történetek sorozat jó emlékezőtehetséggel megáldott,
hűséges olvasói még emlékezhetnek rá, hogyan tette lóvá a haláltúrát meghirdető Pazaurek a fél
magyar sajtót. Engem azonban nem sikerült bepaliznia, egy idő után már tudtam, hogy a
délszláv háborúba turistautakat szervező vállalkozó lódít, és igazából eszében sincs valóban
levinni a bátor és pénzes turistákat a halálba. Csupán fogadott a cimboráival, hogy egy héten
belül fölkerül egy magyar újság címlapjára. Egy üveg, alig ötszáz forintos orosz pezsgő volt a
tét, amit a győzelem után együtt ivott meg a barátokkal.
 Ennek immáron nyolc esztendeje, és bár akkor jó kapcsolatba kerültünk Dezsővel, valójában
nem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Néha jött egy-egy SMS, a nagy ünnepek idején felhívtuk
egymást telefonon, de semmi több. Tudtam róla, hogy az elmúlt években többször is
megnevettette az országot. Például lófejből főzte a halászlét a bajai halászléfőző versenyen.
Aztán feltalálta a fekete villanykörtét, aminek az elkészítése pofonegyszerű volt (befestett a
barátaival egy hétköznapi villanykörtét feketére), de amit ez a fekete villanykörte tudott, az
egyedülálló volt! Dezsőék prospektust küldtek a szerkesztőségekbe, amelyben hosszan
ecsetelték, hogy ha nappal felkapcsoljuk egy szobában a fekete villanykörtét, az azonnal sötétet
csinál. Így aztán napközben is jól lehet aludni!
A tudományos alapossággal megírt tájékoztatót olyannyira megették a média közlegényei,
hogy tudok olyan kereskedelmi csatornán futó tudományos műsorról, amelynek a stábja azonnal
kocsiba vágta magát, és Dunaszekcső felé vette az irányt.
Aztán hallottam a mohácsi panaszirodáról is, amelyben szintén benne volt Dezső keze. A
vállalkozó dunaszekcsői kempingjében kitalálták a cimborák, hogy – Majer Antal barátjuk
vezetésével – panaszirodát nyitnak az onnan húsz kilométerre található Mohácson. Így is történt:
az irodába bárki bemehetett, és ott annyit panaszkodhatott, akire és amennyit csak akart. Egy hét
se telt bele, már sorban álltak az emberek az iroda előtt. Hamar kiderült, mennyi keserűség van
bennünk, magyarokban. Mindenki panaszkodott mindenkire. Volt, aki a miniszterelnököt
szapulta, más a szomszédját, aki nem vágott le egy kerítésen átnyúló ágat, megint más az APEH
elnökét és a sarki fűszerest, akik mindketten „a vérünkön gazdagodnak meg”, és olyan is akadt,
akinek egyenesen Putyin elnökkel akadt gondja.
Ugyanabban az időben kezdte szorgalmazni a dunaszekcsői baráti kör az állatoknak szánt
szexuális segédeszközök gyártását és forgalmazását, mondván, az állatoknak is joguk van jól
érezni magukat!
Jöttek tehát Dezsőék felől az újabb és újabb őrületek, aztán egyszer csak nagy csönd lett, és
elmaradtak az üzenetek, a telefonhívások. Gondoltam, Dezső időközben felcsapott téli
fagylaltárusnak, vagy vallást alapított, és kúpon keresztül adja be a híveknek az Igét.
Aztán egyszer csak idén nyáron, egy forró júniusi napon, Budapesten, a Margit-szigeten
összefutottam időközben igazi nővé cseperedett lányával, Pazaurek Piroskával, aki néhány
udvarias kérdés után szomorú hírt közölt Dezsőről.
– Apu beteg – sütötte le a szemét. – Nagyon. Remegett a hangja, láttam, hogy sírással
küszködik.
– Felhívom ma este – mondtam színtelen hangon, aztán elbúcsúztam.
Az nem lehet, hogy a széllelbélelt Pazaurek Dezsőt, aki annyi vidámságot csempészett az
életünkbe, leejti a sors a tenyeréről!
Vasárnap volt, az emberek fölajzott étvággyal indultak haza ebédelni, langyos szellő nyargalt
végig a szigeti fák között. Nyugalom és béke honolt a városban, a fák dús zöld lombjai az életet
hirdették, nekem mégis gyászos lett ez a nap. Egyre csak az éles eszű, vidám, ötletes vállalkozó
járt a fejemben. Este feltárcsáztam.
– Szia, Dezső! – szóltam a telefonba.
Pillanatnyi csönd után Pazaurek jellegzetes reszelős hangját hallottam a vonal túlsó végéről.
– Hé, ugye nem búcsúzkodni akarsz?! Nem sokat teketóriázott, az biztos.
– Találkoztam Piroskával, rosszakat mondott rólad.
– Rólam? Esküszöm, egy cseppet sem vagyok rosszabb most, mint voltam nyolc éve. Van
egy rákom, na mondd már!
Hallgattam. Az olyannyira rettegett szó! Hány ember ment már el mellőlem emiatt az
átkozott betegség miatt!
– Tudok segíteni? – nyögtem ki végül.
– Nem, dehogy, nem is kell. Köszönöm, hogy felhívtál, ez a legtöbb, amit kaphattam tőled.
– Most elutazom Bécsbe, de ha visszajöttem, leugranék hozzád.
– Azt jól teszed! Gyere, ha tudsz!
Ebben maradtunk. Svábynak említettem, hogy mi a helyzet a kedvencünkkel – a Napló
összes munkatársának a szívébe lopta magát a nagy baranyai tréfacsináló –, őt szintén letaglózta
a hír. Aztán azt kérdezte:
– Nem akarsz filmet készíteni róla? Dezső mégiscsak hozzánk tartozik, komoly nézettséget
hozott nekünk a Napló hajnalán. Sokkal tartozunk neki. A nevetésekért is.
Néhány nap múlva, miután hazatértem Bécsből, felhívtam a dunaszekcsői vállalkozót.
– Figyelj csak, Dezső, leszaladnánk hozzád forgatni. –Ne!
Torkomra fagyott a szó. Ne? Az a férfi, aki egész életében mindenkinél jobban vágyott a
hírnévre, a sajtó figyelmére, azt mondja nekem egy nála való forgatásra, hogy „Ne!”? Atyaég,
akkor tényleg nagy lehet a baj!
– Rendben. Akkor lemegyek kamera nélkül.
– Most nem tudsz, mert gyorsan el kell utaznom Svájcba, amíg még nem késő. Ott fognak
kezelni.
– Mikor jössz haza? –Jelentkezem majd.
 – Oké. Drukkolok!
– Kösz.
Két nap múlva SMS érkezett tőle. „Itt vagyok egy svájci tó partján. Gyönyörű a világ, most
kezdem el igazán szeretni az életet!”
Megrázó volt ezt egy olyan embertől olvasni, aki azóta, hogy az ország megismerte, az
életimádatáról volt híres. Eltelt egy hét, és újabb SMS jött Dezsőtől: „Képzeld, ma lebeszéltem
az orvosomat arról, hogy levágja a lábamat. Inkább élek rövidebb ideig két lábbal, mint
hosszabb ideig eggyel.”
Azon nyomban felhívtam.
– Szóval itthon vagy? – támadtam neki.
– Két napja.
– És nem hívtál?
– Ugyan, egy beteg fószer csak teher a többi embernek.
– Dezső!
– Mi van?
– Hülyeségeket beszélsz!
– Mint mindig – vihogott. Aztán erőt vett magán. – Na, az a helyzet, hogy most jöttem haza
Pestről, a Szabolcs utcai kórházban feküdtem.
– Meglátogattalak volna, ha mondod.
– Minek? Van elég gondod ezenkívül is. Szóval most jöttem haza, és gondolkodtam az
ajánlatodon. Arra jutottam, hogy talán mégis jó lenne, ha csinálnál velem egy anyagot. Azt
hiszem, erőt adhatna a nagybetegeknek. Láthatnák, hogy ez a hülye pasas hogyan cseszik ki a
halállal! Meg igazság szerint valamit nagyon el akarok mondani, arra meg jó lesz a film.
Nem kellett kétszer mondani: azonnal időpontot egyeztettem egy operatőrrel, és készültünk
az utazásra. Közben azért megeresztettem néhány telefont, hogy tudjam, mire számíthatok
Dunaszekcsőn. Felhívtam Dezső egyik közeli barátját, és a testvérével, Pazaurek Péterrel is
beszéltem. Nem mondhatnám, hogy felvidított, amit tőlük hallottam. Bár kétségtelen, hogy
Dezső nem hazudtolta meg magát: még a halálából is polgárpukkasztást kívánt csinálni. Az
egyik munkatársával már utánanézetett, mennyibe kerülne egy mezőgazdasági repülőgéppel
szétszóratni a hamvait. Aztán elvetette a lehetőséget, de nem a borsos ár miatt. Jobb tréfát eszelt
ki! Eltervezte, hogy rámondja egy magnókazettára a következő mondatokat: „Engedjetek ki!
Engedjetek már ki!” És mellé dörömböl egy fadeszkán. Majd az egyik barátja a temetése előtt a
fejpárnája alá csempészi a magnót, és amikor leeresztik a koporsót a földbe, távirányítóval
bekapcsolja a magnót. A gyászoló tömeg meg a következőt hallja odalentről, eszeveszett
dörömbölés kíséretében: „Engedjetek ki! Engedjetek már ki!”
Megtudtam még, hogy a Szabolcs utcai kórházban imádják a betegtársak, mert állandóan
nevetteti őket, és hogy akkor is jól érezzék magukat, amikor Dezső Dunaszekcsőn van, vásárolt
a kórháznak tíz televíziókészüléket. Azt is elárulták nekem, hogy kimerítő kemoterápiás
kezeléseket kap, ezért aztán igen rossz fizikai állapotban van.
Nehéz szívvel indultam el a dunaszekcsői Aréna kempingbe, nyomott hangulatomat csak
tovább rontotta a rossz idő. Az elmúlt napokban hétágra sütött a nap, most meg szakadt az eső,
mintha dézsából öntenek. Vízfolyások csillantak meg a fűben, fürdették a baranyai tájat. Aztán
néhány kilométerre Dunaszekcsőtől végre elállt az eső, és kisütött a nap. Az út menti tócsák
csillogva tükrözték az ég azúrkék ragyogását.
Dezső az étterme egyik asztalánál gubbasztott. Évek óta nem láttam, megrémített a változás.
Hova lett az egykor délceg, egyenest tartású, jó svádájú férfi? Egy lesoványodott, enyhén
püffedt arcú, madárcsontú emberke küszködött előttem a felállással, jámbor, lihegő, felfúvódott
arca nagy fájdalmakról mesélt. Bágyadt szemének pillantása nyugtalanító titokzatossággal
sugározta be az arcát, mintha lélekben már a túlvilágról figyelte volna, mi történik körülötte.
Amikor sikerült felegyenesednie, kezet fogtunk. Nyugtalan figyelemmel kutatta a tekintetemet,
hogy vajon mi tükröződik benne. Döbbenet? Kétségbeesés? Szánalom?
– Ugye nem lesz magnó a fejed alatt? – igyekeztem könnyíteni a nagyon nehéznek mutatkozó
társalgáson.
Felderült az arca.
– Félsz, mi? Hogy megszólalok odalentről! Hát félj is! Nevettünk.
– Tulajdonképpen mi a betegséged? – kérdeztem. Elkomorodott az arca.
– Szarkóma. Angioszarkóma. A lábamban alakult ki a daganat, az eremben. Állítólag a máj
ereiből indul. Azt mondják, legtöbbször valamilyen foglalkozási ártalom miatt. Arzén, vinil-
klorid. Mit tudom én, mitől kaptam. Bármitől. Mindenkinek áll a zászló.
Megköszörültem a torkom.
– Esélyek?
Gonosz, gyötrő titok lángja lobbant a szemében.
– Hivatalosan? Rosszak. Egy rohamosan növekvő daganatról van szó. A vérpályákon
keresztül okoz áttéteket. Itthon alig tízen szenvednek ebben a betegségben. Nem egy gyakori
kórság.
Ebben is kilógok a sorból, látod? A világon is csak néhány ezer embert érint az
angioszarkóma. Egy százalékuknak van esélye a túlélésre. Szar kóma a szarkóma!
Bágyadt vigyor jelent meg a szája szegletében. Aztán elfelhősödött az arca.
– Mindenkivel gorombán őszinte vagyok. Legfőképpen magammal. Tisztában vagyok vele,
hogy hivatalosan mi várható. De nem adom könnyen magam. Harcolok, és kiröhögöm a halált.
Folyton röhögök és röhögtetek. Így születtem, ezzel a fogyatékossággal. Mindenből igyekszem
viccet csinálni. Hiszem, hogy még visszatérnek a régi jó idők, amikor szelíd és kellemes volt a
világ. – Felemelte a fejét, a fény ráesett sovány arcára. –Ha az ember semmit sem lát tisztán,
joggal nyugtalankodik – mondta. – Én látni akarom a végét. És a vége nem lehet más, csak
győzelem. Benne vagyok az egy százalékban, barátom!

„Látni akarom a végét. És a vége nem lehet más, csak győzelem”' – mondja
 ellentmondást nem tűrően Dezső, én pedig nem csak szurkolok, hiszek is neki.

– A cimborák segítenek a küzdelemben?

– Persze, sokat. Közöttük nagyon vidám tudok lenni. Különösen, ha mondogatják, hogy
látszik a gyógyulásom, mert újra egyre többet csinálom a hülyeségeket. De azért fontos tudni,
hogy az igazi harcot egyedül kell megvívnom! Ha beléd lopakodik a surranó gyilkos, és
megbetegít, a világon nincs egy teremtett lélek sem, aki igazából segíthetne rajtad! A sorvasztó
láz, a heveny rosszullétek… magad kell elviselned a fájdalmakat.
– Vannak fájdalmaid?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű dolgom van. Az elején, amikor nagyon komoly
fájdalmak gyötörtek, előfordult, hogy elkapott a pánik. Aztán az se volt egy menyasszonyi tánc,
amikor az első kemoterápiás kezeléssorozat után kihullott a hajam. Mostanra megnyugodtam.
Ez a súlyos kórság sokkal jobban befészkelte magát a szervezetembe, mintsem hogy orvosi
eszközökkel ki lehetne irtani. Most a lelki hadviselés folyik, tisztelettel. A gyilkos betegség
folyton betámad. Mutatni akarja, hogy ő az erősebb. Célja, hogy megtörje az akaratomat,
szétzúzza ellenállásomat, s hogy az ilyen vicces palikat is, mint amilyen én vagyok, megtanítsa a
szenvedésre. Ám én, aki eddig csak a szeretetet hajszoltam homályos és bizonytalan ösztönnel,
most igazi hadvezér lettem.
Hirtelen felkászálódott a székéről.
– Gyere, mutatok valamit, amíg még süt a nap! – karolt belém, és sántikálva, fájósán húzva a
lábát, egy hátsó teraszrészre vezetett. Üvegparabola állt a terasz központi helyén.
– Lacikám! – kiáltott előre, a konyha irányába. – Hozz nekünk egy kis vizet, kérlek!
A parabola közepén, egy vasrúdon bogrács lógott.
– Ez az új találmányunk – magyarázta büszkén. – A biobográcsozás! Napenergiával forraljuk
föl a vizet! Ebben főzzük a halászlét! Fantasztikus távlatok, barátom!
Látva hitetlenkedésemet, egy papírdarabkát tartott a parabola közepébe. A papír azon
nyomban lángra kapott. Lihegve érkezett Lacika, az egyik pincér, kezében két vízzel teli
üdítősflakonnal. Feltöltötte az edényt, aztán ment vissza a konyhára, mert félt, hogy leég a
szamárpörkölt. Pazaurek csárdája az egyetlen magyar vendéglátóhely, ahol az étlapon szerepel
ez a különlegesség.
– Nézd csak! – bökött oldalba csillogó szemmel Dezső. A bográcsban örvénylő víz forrásnak
indult. – Ez a jövő! Ennek kell lennie! Nincs környezetszennyezés, nem kerül semmibe, és
mégis főzünk vele! Hát nem csodálatos?
Jövő… érdekesen hangzott a szájából… apám is mindig a jövőről beszélt! Neki a májába
férkőzött be a rák. Egyenes derékkal, rezzenéstelen, szinte merev járással jött ki a kórházból,
ahol megmondták neki, hogy nincs tovább. Hazaérve a munkámról érdeklődött. Azt kérdezte,
hogy hova utazom majd. A jövőben! Később, amikor már gyakran kerülgette ájulás, és néha
majd' kiszakadt a szíve szapora pulzusa miatt, olthatatlan szeretettel simogatta meg a fejemet, és
azt ígérte, hogy miután meggyógyul, nyáron lemegyünk a tengerhez. Lázban vacogott, hányt,
félrebeszélt, de nekem horvátországi vakációról és közös búvárkodásról mesélt. S amikor már
csont és bőrré fogyva, a rákosok jellegzetes, citromhéjhoz hasonlító, száraz és pergamen-szerűén
élettelen arcával, tehetetlenül heveit besötétített szobájában, belépésemkor még
összerendezgette dúlt vonásait, és mosolyt erőltetve hörögte: „Ugye nem költötted el az összes
zsebpénzedet képregényújságokra? Ne feledd, megbeszéltük, hogy felmegyünk síelni a
hegyekbe! Szükség lesz majd egy kis anyagi hozzájárulásra. Nagyfiú vagy, itt az ideje, hogy
részt vállalj a család terheiben. Ugye te is várod már, hogy ott legyünk, a havas csúcsokon? Én
másra sem tudok gondolni…”
Verejtékben gyöngyöző ábrázatán látszott, hogy nagyon szenved. De azért a terveinkről
beszélt, míg szemhéja egyszerre csak le nem csukódott. Halálos szomorúság nehezedett rám.
Legbelül gyermeki énem őrjöngve követelte, hogy a végzet azonnal adja vissza nekem az
apámat.
Dezső elfáradt. Kimerítette a rajongás, ami változatlanul hatalmába kerítette, ha egy-egy
újabb ötlet pattant ki a fejéből Visszaültünk az asztalhoz. Fájó mosollyal kezdte emlegetni
csibészes csínyeit. Ahogy a Duna két partján állók között kötélhúzó versenyt vezetett. Ahogy
levezényelte a dunakszekcsői csókversenyt, amely attól lett legendás, hogy az ezüstérmes
versenyző nem a nejével indult, aminek válás lett a vége. Ahogy felavatta a Bős-Nagymaros
helyett Dunaszekcsőn elkészült vízlépcsőt – egy sor lépcsőt vontattatott a Duna vizébe. Ahogy
összeadta a két szamarát. Ahogy – az ő anyagi támogatásával – megérkezett a Nyári Mikulás a
dunaszekcsői óvodásokhoz. Megidézte aztán a Tamagocsi-temetőt, ahova siratóasszonyokat
toborzott, hogy a löszfalba fúrt lyukak és az oldalt lobogó gyertyák mellett a hangulat is
megfelelő legyen mindazon gyerekek és felnőttek számára, akik Dunaszekcsőn akarják örök
nyugalomra helyezni a tamagocsijukat. És szóba került persze a Rizikó Tours is, amely színes
prospektusban kínálta a jugoszláv háborúba szervezett rettegéstúrát, és amelynek az ajánlatára
harminc ember jelentkezett!
– Azt ígértük, hogy menekülttáborokba visszük őket, és lebombázott hidakat fotózhatnak –
csóválta a fejét nevetve Dezső. – Mindenki elhitte, rajtad kívül.
– Én meg hallgattam, mint a sír.
– Kösz. Lógok még neked ezért egy üveg pezsgővel.
– Ugyan már! Nekem elég, ha életben maradsz.
Lassan befutottak a barátok, tréfálkozva, Dezsőt ölelgetve. Tulajdonképpen hetek óta nem
látták a nagybeteg cimborát, hiszen Svájc után Dezső rögtön a pesti kórházba ment. Idővel Peti-
Kovács István is befutott a cigányzenekarával. Régi jó barát, én is danolászom vele néha. Egy
fillért sem fogadtak el a muzsikálásért.
– Ha szükséges, akkor éjjel-nappal zenélünk neki – bökött Dezső felé a prímás –, mert
annyira nemes ember és jószívű.
Érkeztek az ételek is, no meg sör, bor, tisztességes mennyiségben. Maga Dezső egy pohárka
szíverősítőt kért, széles mosolyra húzva a száját. Mint mondta, vállalja, hogy megszenvedi a
következményeit.
– Nagy csoda! – hajolt hozzám bizalmaskodva az egyik férfi. – Volt idő, amikor szegényt
rettenetesen megbénította a fájdalom, és teljesen érzéketlen maradt az új benyomások iránt.
Óriási dolog, hogy újra tud mosolyogni.
 „A mai nap az életről szól, az életet ünnepeljük!” – koccintott poharával Szőke Tamás,
vagyis a Nyári Mikulás. A baráti társaság tagjai egyként
szorítanak az ő Dezsőjükért.

Furcsa mosoly volt ez. Egyszerre bujkált mögötte az élni vágyás és a veszendő remény. A
lelkem mélyéig megrázott ez a mosoly, mintha összegződött volna benne az emberi lét minden
öröme és bánata.
A tagbaszakadt Szőke Tamás (az egykori Nyári Mikulás) váratlanul felállt, komolyan és
ünnepélyesen magasba emelte a poharát, és így szólt:
– Kedves barátaim! Kimondhatatlanul nagy boldogságunkra ismét itt van közöttünk a mi
szeretett Dezsőnk, jó színben, mosolyogva, és nem utolsósorban újra haj van a fején! A mai nap
tehát az életről szól, az életet ünnepeljük itt, baráti körben. Itt van a mi nagybeteg barátunk, aki
végre a gyógyulás útjára lépett – bár továbbra sem zárom ki, hogy esetleg ez is egy nagy
pazaureki átverésnek a része.
– Bár úgy volna! – hangzott föl valahonnan.
Dezső keserűen bólogatott.
– Én azt mondom, igyunk Dezső egészségére, és arra, hogy sikerüljön a nagy vágya: ne mi
temessük el őt, hanem ő temessen el mindannyiunkat!
Tust húzott a zenekar, a barátok öblös hangon éljeneztek. Aztán Tamás rágyújtott egy nótára,
a többiek pedig nekidurálták magukat, és a nyomába szegődtek. Oldalt, a veranda szélén egy
kövér, tarka macska nyújtózkodott lustán, úgy tűnt, a zsivaj ellenére kellemesen sziesztázik. Az
egyik barát kivált a többiek közül, félrevont. Kisétáltunk az utcára, a zöldellő kerteken túl
gabonaföldek terpeszkedtek.
– Nem tudom, mi lesz velünk, ha itt hagy bennünket – suttogta, mintha attól félne, hogy bárki
is meghallja a bentiek közül. –Vele elmegy a jókedv is. Nincs még egy ilyen pali, az biztos. Jó
pénzű vállalkozó, mégse tudott soha gyökeret verni szívében a kalmárszellem, sose bocsátotta
áruba a lelkét. Tiszta fickó maradt. És nagyon segítőkész. Miközben pedig támogatta a
rászorulókat, a jókedvével, a svihákságával átalakította a világot, legalábbis itt, maga körül.
Miért mindig a jók mennek el korán? Remélem, ő nem fog! Nem, ő biztosan nem fog!
Harangozni kezdett a közeli templom, mintha az égből érkezne felelet a barát kérdésére: „A
jó emberek hamarabb megtalálják a boldogságot, mint a rosszak, ezért szólítja magához őket
hamar az Úr.”
Mire visszaéltünk, már sötétedni kezdett. A felhők hátát lángba borította a nyugodni készülő
nap. A cimborák lába nyughatatlanul mozgott az asztal alatt Peti-Kovácsék muzsikájára, és
vihogva adogatták egymásnak kézről kézre kedvenc találmányukat, a feketére festett
villanykörtét, amit a napokban kívántak szabadalmaztatni. Egy másik barát, Beszik Lajos
hosszan ecsetelte, hogy a villanykörteprojekt tulajdonképpen Dezső betegségéből indult ki.
– Dezső már itt, a földön meg akarta szokni a teljes sötétséget, ezért találtuk föl Tónival ezt
az új csodát, a fekete villanykörtét.
– És van ember, aki beveszi ezt a marhaságot? Mármint hogy ez a körte nappal besötétíti a
fényárban úszó szobákat?
– Persze, hisz egy tévéstáb is lejött hozzánk emiatt. Ó, a budapesti tévéstábok sok mindent
elhittek már nekünk! Ennél nagyobb hülyeségeket is…
Peti-Kovács kért szót, meghatottan konferálta be a következő számot.
– Engedjétek meg, hogy most elmuzsikáljuk Dezső kedvenc nótáját!
A barátok üdvrivalgással fogadták a bejelentést. Dezső is fel akart állni, talán szívesen
elénekelte volna a szívének kedves dalt, ám bénult lábát mintha egészen elhagyta volna az élet,
visszahuppant a helyére. Látván, hogy szándéka meghiúsul, sötét felhő ült a homlokára.
A társaság mulatott rajta egy kicsit, az egyik barát áhítatos arccal kezet csókolt a prímásnak,
majd mindnyájan hangosan mulattak tovább, boldogan nevettek, sugárzott róluk az öröm,
mintha az égnek üzennének, hogy nincs lehetetlen, és elég az erős hit és az életszeretet, hogy az
ember győzedelmeskedjen a sorson.
Csak Dezső tekintete maradt merev. Majd megrándult a bőr a szeme alatt. És a szája
szegletében is. Kezdődő rosszullétnek hittem kiaszott arcának rándulásait. Aztán láttam, hogy
másról van szó. Félrenézett, igyekezett a tekintetét minél jobban elfordítani. Könnyek
gyűlhettek a szemébe, és nem akarta, hogy bárki lássa. Alighanem egy kicsit belehalt abba, hogy
nem énekelheti el állva a kedvenc nótáját. Ezt azonban senki sem vette észre, amin nem is lehet
csodálkozni. Homályos és keskeny az életet a haláltól elválasztó határ. Ki tudja, hol végződik az
egyik, és hol kezdődik a másik?…
A világsztár tragédiája. …és felemelkedése

Ki juthat a Paradicsomba?

„…a mérkőzés 22. percében bekövetkezett a sportág történetének legszörnyűbb tragédiája.

A világ legjobb játékosának tartott, világbajnok és világbajnoki gólkirály, Joachim Deckarm
olyan szerencsétlenül ütközött védőjével, a magyar Pánovics Lajossal, hogy még a levegőben
elveszítette az eszméletét, feje valósággal belecsapódott a parkettába. A világklasszis azonnal
kómába zuhant, életéért jelenleg is küzdenek az orvosok. Felépülésére az első beszámolók
szerint nincs esély…”
Komárom Megyei Sport, 1979. március 31.

28 évvel később…
Szégyellem, de akadtak percek, amikor szívből szántam ezt a kétméteres, dörmögő óriást.
Egyetlen pillanat alatt lett a világ legjobb kézilabdázójából kiszolgáltatott, magatehetetlen, sérült
emberré. Nem léphetett többé pályára, elhagyta a menyasszonya, és ma is tucatnyi injekciót kap
naponta, hogy egyáltalán mozdulni tudjon.
De Jo, a végeérhetetlen gyötrelmek dacára, mosolyog, és szemében ott a végtelen hála.
Mindennap megköszöni, hogy visszajöhetett a halálból, és a legkevésbé azt szeretné, hogy
sajnálják. És én éppen ezért szégyellem, hogy akadtak percek, amikor szívből szántam ezt az
óriást.
Nincs borzasztóbb az elesettek számára, mint a tekintetekből áradó szánalom. „Megöl a
részvétük!” – nyögte egy alkalommal

fájdalmasan sántikáló élsportoló feleségem, midőn valami hivatalos papír miatt be kellett
néznie a kosárlabda-szövetség főhadiszállására, ahol már mindenki tudta, hogy a sérülése miatt
feltehetően sosem játszhat többé a legjobbak között. Sajnálkozva nézték az irodisták, szelíden
összesúgtak a háta mögött, s úgy bántak vele, mint akinek a homlokán már a végzet csókja
parázslik…
„Miért nem mosolyogsz?” – kérdezte Joachim Pánovics Lajostól, amikor a kameránk előtt
találkoztak. És a magyar, aki huszonnyolc éve – önhibáján kívül – maradandó sérülést okozott a
példaképének a tatabányai sportcsarnokban, kényszeredetten elhúzta a szája szélét…
Lajost titkon ma is gyötri az önvád, és ha Joachimra néz, könnyek gyűlnek a szemébe. Nem
tudja nem sajnálni azt, ami történt. Nem tudja nem szánni a barátját. De ami ennél is fontosabb:
Pánovics Lajos nem tudja nem csodálni Joachim Deckarmot. Még ma is a példaképe. Nem
véletlenül…
Leglidércesebb rémálmainkat idézi meg a német kézilabdázó balsorsa. Könyörtelen
önzésünkkel folyton-folyvást azt kérdezgetjük magunktól: ha a sors ilyen elkeserítően
kiszámíthatatlan, akkor holnap talán nem történhet meg Deckarm tragédiája éppen velünk vagy
a szeretteinkkel?
S ugyan van-e a kiszámíthatatlanságon kívül bármi más, amitől jobban retteghetnénk mi,
földi halandók, akik vadul szomjazzuk a következő pillanat boldog bizonyosságát?
Mégis, úgy vélem, mindenkinek ismernie kell Jo történetét. Mert meggyőződésem, hogy a
Deckarm-sztorit olvasva rádöbbenhetünk, hogy élni jó, és küzdeni érdemes. És arra is
rájöhetünk, hogy az igazi barátság még egy könyörtelen tragédián is felülemelkedhet.

Találkozás a történettel

Megadón áthaladok a fémdetektoron, lehajtott fejjel követem a feleségemet. Gyöngyi,

percekig tartó kérlelésem eredményeképpen, nem sokkal korábban mesélte el Joachim Deckarm
történetét, s én a dráma súlyától letaglózva alig térek magamhoz. Nem csoda, ha Gyöngyi nem
szívesen idézte fel a múltat, különösen ezen a hajnali órán, itt, Ferihegyen. Kezemben
összegyűrve az újság, melynek hátsó oldalán, egy aprócska képen, egy magyar és egy német úr
mosolyog. Alatta a szöveg: „A Német Kupa döntőjének helyszínén, a Hamburgi
Sportcsarnokban, több mint tízezer sportbarát vastapsától kísérve vehette át Pánovics Lajos és
Joachim Deckarm a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik legmagasabb kitüntetését, a FairPlay
nagydíjat.” Leülünk a tranzitban. Mintegy ötvenen várnak a portugál gép indulására. Három
kezelhetetlen kamasz szüntelen zsivaja veri föl a csendet. Durcásan nézhetem őket, mert
egyikük vihogva pisztolyt formál a hüvelyk- és mutatóujjából, és felém fordítva lepuffant:
BANG!
A hideg ráz a hasonló esetektől. Nem sokkal korábban, amerikai tartózkodásom idején,
néhány utcára a szállodai szobámtól kiraboltak egy ajándékboltot. Később minden mozzanatot
nyomon követhettünk a tévén keresztül, mert bent a boltban végig rögzítette az eseményeket a
biztonsági kamera, kint pedig vadul forgatott az egyik helyi kereskedelmi tévé stábja. A
felvételek szerint délelőtt fél tizenegy körül egy tizenhat év körüli fickó lépett a boltba.
Megtorpant, néhány másodpercig tétován álldogált a bejáratnál. Félszegen nézte a rámeredő
biztonsági kamerát, határozott vonású, csinos kamaszarca meg-megrándult. Sötétkék inget viselt
és kötött kardigánt. Aztán elfordult a kamerától. Dühös pillantást vetett a szakszerűen
magyarázó eladóra. Előhúzott egy nagyobb kaliberű ismétlőfegyvert, és tüzet nyitott. Lőtt és lőtt
és lőtt, mindenre és mindenkire. Amikor a boltban már mind a négy ember vérbe fagyva heveit a
linóleumon, a srác krétafehér arccal a tejes hűtőhöz lépett, és felbontott egy doboz joghurtot.
Belekortyolt, majd eldobta a dobozt. Ezekben a pillanatokban érkeztek meg a szirénázó
rendőrautók. Csikorogva fékeztek az üzlet előtt, állig felfegyverzett zsaruk ugrottak ki belőlük.
A tévések is megérkeztek, s beizzított kamerákkal lestek, mi történik.
A gyilkos kifordult az utcára, maga elé tartotta a fegyverét.
– Tegye le! – üvöltött rá egy zsaru. – Tegye le, vagy lövünk! A srác vállat vont, arcán prózai
nyugalom honolt. Megrázta a fejét, csapzott fürtjei az arcába hulltak. Aztán bizarr mosoly jelent
meg a szája szögletében, és meghúzta a ravaszt. Abban a pillanatban vörös folt jelent meg a
homlokán, és a földre tántorodott: egyetlen jól célzott lövéssel leterítették.
Utolsó golyója sajnos célt talált: egy távolabb parkoló Volvo kombiban rángatózva borult a
kormánykerékre egy öltönyös fekete üzletember. Később az anyósülésre dőlt, és úgy haldoklott.
A tévések hamarabb értek oda hozzá, mint a zsaruk, ezért aztán verítékben fürdő arca bejárta az
egész világot. Aprólékos gonddal megnyírt körszakállát vörösre festette a halántékán tátongó,
golyó ütötte sebből szivárgó vér.
Ott térdel tehát a szemközti széksoron az a tizenhat év körüli kölyök, és rám lő. A két esetet
persze nem lehet összekeverni, mégis önkéntelenül összerándulok. Több türelem, több megértés
kellene tőlem, igaz? A problémás kamaszévek…
 – Mondd, édesem, apád többet tudhat erről a Deckarmról? –fordulok a feleségemhez.
Gyöngyi szemében némi csalódottságot vélek felfedezni. Végtére is igaza van: karácsonyi
ajándékként elutazunk Portugáliába, és én ahelyett, hogy átölelném és szerelmes szavakat
duruzsolnék a fülébe, percek óta ezzel a szívszorongató sztorival nyaggatom.
– Persze, Tatabányán és a megyében mindenki ismeri a történetet – mondja szárazon, és
megfogja a kezemet. Pontosan tudja, milyen vagyok, de így szeret.
Apósomat Lisszabonból tárcsázom. Mint a róka, amelyik szagot fogott, úgy vetem magam a
német kézilabdázó történetére. Hol éltem én eddig, hogy nem hallottam Deckarm balesetéről?
Én, aki ráadásul élek-halok a csapatsportokért!
– Deckarm? – kérdezi kissé álmos hangon Zsolnay Árpád. –Persze, szörnyű történet… – És
fejből darálja. – Rohadt egy nap volt, 1979. március 30. A Gummersbach jött Tatabányára.
Tudod, mi az, hogy Gummersbach? Dehogy tudod: bajnokságok, BEK-győzelmek,
kupagyőzelmek… a világ első számú kézilabdacsapata volt, barátom! Kint kikapott a Bányász
nyolc góllal, de ezen aztán senki sem csodálkozott. Na hallod, azzal a játékosállománnyal, ami a
németeknek volt! Deckarm, Wunderlich, Brand, Westebbe, Bauer! Óriási sportolók voltak! A
földkerekség legjobbjai!
– És Pánovics Lajos? – szúrom közbe.
– A Lajos? Jól ismerem. Mindig itt lakik a mi lépcsőházunkban, ha hazajön Magyarországra.
– A ti négyemeletesetekben?
– Igen, van itt egy kis lakása. Jó kis irányító volt. Nem egy korszakos zseni, de nagy
munkabírású, kitartó és megbízható játékos. Kőkemény, de mindig becsületes és sportszerű.
– Tényleg majdnem megölte Deckarmot?
Csönd a vonal túlsó végén. Aztán újra hallom apósom rekedt hangját.
– Hol vagytok most?
– Lisszabonban.
– Értem. Beszéljünk majd, ha hazajöttök.
Nyilván nem egyszerű Pánovics és Deckarm esete, ezért sem akar belebonyolódni az apósom
telefonon keresztül.
Tizenöt perc múlva már egy lepukkant autókölcsönzőben kuncsorgunk bérkocsiért. Közel s
távol egy teremtett lelket sem látunk. Kiáltozni kezdünk. Hangunkra egy svájcisapkás, izzadt,
tetőtől talpig olajos pasas kászálódik ki egy terepjáró alól Rossz angolsággal szabadkozik: meg
kell javítania egy kedves angol turista kocsiját, úgyhogy legyünk nagyon gyorsak. Öntudatlanul
is azt mondom neki: nem érdekel a márka, nem érdekel a kategória, adjon egy olyan kocsit,
amiben karambol esetén nem halunk meg.
Szavaimra maszkká változik a veríték és az olaj a pasas elsápadó arcán. Gyöngyi belém
karol. Ő tudja, hogy most napokig a Deckarm-sztori bűvöletében fogok élni. Miközben a
megváltoztathatatlan múlton töprengek, folyamatosan az jár a fejemben, hogyan is történhetett
ez az egész eset, majd filmre álmodom, és tervezni kezdem a forgatást. Mi lehet most
Deckarmmal? És Pánoviccsal? Vajon folyamatosan tartják a kapcsolatot? Vagy
 Németország a hetvenes évek végén: a 11-es számú mezben játszó világbajnok és
világbajnoki gólkirály, Joachim Deckarm igazi szupersztár lesz, az egész ország rajong
érte
 Magyarország ugyanebben az időben: a 10-es mezben kézilabdázó Pánovics Lajost
kőkemény, ugyanakkor végtelenül sportszerű védőként
tartják számon

csak úgy, hébe-hóba? Családi körben élnek, jó körülmények között? Feldolgozták a

feldolgozhatatlant?
A svájcisapkásról hamar kiderül, hogy hétpróbás gazember. Nagy hangon ajánlgat nekünk
bérlésre egy veterán rozsdás Citroen BX-et, brutális napidíjért. Amikor látja rajtam a hervadást,
egy lényegesen jobb állapotú citromsárga Seat Arosához kalauzol bennünket, és az árat is leviszi
valamicskét. Kibéreljük a járgányt.
Mielőtt bejelentkeznénk a szállodába, kipöfögünk a tengerhez. Ötven méter magasan
emelkedik a meredek, sziklás part. Alig kitaposott csapás kanyarog a töltés tetejére,
felcaplatunk. Odalent a mélyben vadul nyaldossák a tenger hullámai a sziklákra tapadó
kagylókat. A víz morajlására eltompul bennük az élet ösztöne. Mintha álomba süllyednék.
– Egy pillanat alatt? – kérdezem hirtelen hangosan. Gyöngyi nem csodálkozik, tudja, mi jár a
fejemben. – Egy pillanat alatt semmivé lehet minden álmunk, minden addigi sikerünk? Egy
szerencsétlen mozdulat, és kész, végünk van?
Gyöngyi hozzám bújik, szorosan, összekapaszkodunk a metsző téli szélben.
– Folyton emészted magad valamiért – sóhajt. – Az önemésztés férfimunka. Nők nem
töprengenek, nem rágódnak. Tudják, érzik, hogy élniük kell. Túlélniük!
Igen, ez így van. Itt van a feleségem, akinek egy sérülés derékba törte a karrierjét. Nagyon
nehéz volt, de fölállt a padlóról, és nem emlékszem, hogy valaha is önemésztésen vagy
„rágódáson” kaptam volna.
Szerencsés, akinek birtokában van a túlélés technikája. A sérülése idején a túlélésről szólt a
feleségem élete. És a túlélésről szólt Deckarm elmúlt három évtizede is. Csakhogy míg Gyöngyi
a pályán kívül teljes életet élhetett, családot alapított, gyermekei születtek, így „csak” a
szívszerelméről, a kosárlabdáról kellett lemondania, addig Deckarm… nos, ebbe még
belegondolni is rossz…
Bámulom a nagy kékséget. A tenger aztán tudna „mesélni” a túlélésről. A szamoai
halászokról, akiknek a bárkáját összetörte egy trópusi vihar. Százhúsz napon keresztül a
vitorlavászonnal fogták föl az esőt, hogy inni tudjanak. Túlélték a katasztrófát. Ott volt aztán a
tizenkét éves srác, aki alatt az Északi-tengeren beszakadt a jég. A néhány nappal korábban, a
születésnapjára kapott gyűrűvel kezdte feltörni maga körül a tíz centiméter vastagságú jeget,
miközben a másik kezével a lék szélébe kapaszkodott. Másfél óra alatt „kibontotta” magát a jég
szorításából, de a teste vészesen lehűlt, így az éppen odaérő mentőalakulat tagjai eszméletlen
állapotban találtak rá. Két hónap múlva visszajött a kómából, ma már kétgyerekes apa…
Csípős és pezsdítő a sós levegő, mögöttünk alszik a város. Az utcák, onnan föntről, mintha
összezsugorodtak volna. A decemberi nap, ha meleget nem is ad, de bőven árasztja rájuk a fényt.
Nagyot sóhajtok, Gyöngyi megsimogatja a tarkóm.
– No, mi lesz most, Mimóza? – kérdezi csilingelőn nevetve.
Elmosolyodom.
Lemászunk. Madarak röppennek át alacsonyan a parti bozót fölött. Messziről templomi
harang zúgása zengi be az erdőt. Megkeresem a kocsikulcsot ruhám meleg fészkében, a
zsebemben.
Fél óra múlva már egy hamisítatlan mediterrán kávézóban ücsörgünk, közel a szállodánkhoz.
Az apró helyiségben a kenyérsütő kemence ínycsiklandó illata terjeng, a pulton ropogósra sült
cipók aránylanak egy fonott kosárban. Kecsketej és túró savanykás szaga keveredik a
kenyérillattal, néhány öntöttvas lábakon álló kehesben frissen köpült vaj, csurgatott bronzszínű
méz és házi lekvár várja a betérőket.
Nem mindennapi társaink akadnak reggelire. Jobbra tőlünk hosszú, fekete reverendás papok
kenik a vajat omlós cipójukra. Balra négy lovas rendőr kortyolja a kávéját, bitang hosszú
kardjuk hüvelye ezüstösen csillog a kávézó félhomályában. A papok, a katonák, a vendégek
egytől egyig nyugodtak, ráérősek, élvezik az ízeket. Szinte suttogva beszélnek, mintha nem
akarnák elnyomni a kávéfőző kotyogását. Micsoda földöntúli béke! Ha van mennyország, ilyen
lehet.
A teásdobozhoz hasonló sárga Seat Arosa tisztességesen végigimbolyogja velünk a portugál
fővárost, még egy külterületi magaslatra is felkapaszkodik, amikor Gyöngyi egyik régi barátját
látogatjuk meg. Évekkel korábban ismerkedtek össze az 1988-as lisszaboni ifjúsági Európa-
bajnokságon, ahol a feleségemet a legjobb játékosnak választották. A már akkor is koros úr,
Pedro Camilo egy egész órán át várakozott a sportcsarnok bejáratánál, hogy autogramot kérjen
Gyöngyitől.
Pedro ma nyolcvannégy éves, és haldoklik. Mozdulatlanul fekszik nyirkos kis szobájában,
felesége lesi a kívánságait. Már nincsenek kívánságai. Gyógyíthatatlan betegségének okozói, a
méregerős szivarok se hozzák lázba. Torkából kétpercenként hurutos harákolás tör föl,
mellkasának rángatózása jelzi tumoros tüdejének sziszifuszi munkáját. Nem jut elég levegőhöz,
így csak inteni van ereje. Tekintetével köszöni meg a Magyarországról hozott ajándékainkat,
míg a felesége gépiesen morzsolja elkeseredett imáit.
Pedróhoz még világosban cammogtunk föl a hegyre, ám mire kiléptünk a lakásából,
besötétedik. Nekidőlünk Gyöngyivel a Seatnak, és sírunk. Az égen kerek hold úszik a felhők
tengerében, s lassan cseperegni kezd az eső, mintha a természet is Pedrót siratná.
Most kifejezetten jólesik a nyüzsgés Lisszabon utcáin. Ragyogó terek, összevissza futó
háztetők, bolt hátán bolt, roskadásig megpakolt kirakatok. Nyomorgó nincstelenek és fejedelmi
pompa, lüktető-tolongó embertömeg és a sötét sikátorok csendje…
A Benfica stadionja felé vesszük az irányt. Meccset akarunk látni a szentélyben. Úgy mint
másnak, ennek is megvan a története. Nem volt még olyan régen, hogy egy magyar fiú
összeesett a csapat színeiben. Nem az Estadio da Luz gyepén, egy másik stadionban. Fehér
Miklósnak hívták. Emlékszem, menynyire összetört a hír. Épp kocsiban ültem, amikor
meghallottam, mi történt. Félre kellett állnom, mert a világ hirtelen el-mosódottá vált.
Könnyeztem. A rádió könyörtelenül recsegte: „…elhunyt Fehér Miklós, a magyar válogatott és a
portugál
Benfica csatára. A támadó tegnap este, a Guimaraes-Benfica mérkőzés hajrájában összeesett
a pályán, és az orvosok már nem tudták megmenteni az életét…” Lüktetett a halántékom. Az
első gondolatom az volt, hogy csak valami rossz vicc lehet, valami nagyon-nagyon rossz,
ízléstelen vicc! Persze ki merne ilyesmivel szórakozni?
Nem érdekel a magyar foci. Nem azért, mert nem szeretem a futballt. Imádom. De a magyar
focinak egyre kevesebb köze van ahhoz a játékhoz, amelyet Európában és a világ többi részén
labdarúgásnak hívnak. A magyar játékosok lassúak, képzetlenek, nem bírják sem a fizikai, sem a
lelki terheket, ráadásul mindig meg tudják magyarázni, hogy miért nem sikerült nyerniük, vagy
legalább egy döntetlent elcsípni. Mindezen felül pedig a stadionokban uralkodó borzalmas
állapotok tartottak távol attól, hogy kilátogassak egy-egy meccsre. Nem, nem elsősorban a
koszos vécékre, letört ülésekre és az alacsony színvonalú játékra gondolok, hanem arra, hogy
bizonyos mérkőzések alatt az elmúlt években állandóak voltak a rasszista, antiszemita kórusok.
És ezért még pénzt is adjak? Na ne! Kutyakomédia, szokta mondani apósom, amikor szóba
kerül a magyar foci. Mert néha azért szóba kerül. A futball Magyarországon közügy. Mindenki
ért hozzá, mindenkinek van róla véleménye. Meggyőződésem, hogy a magyarokra jellemző
önbizalomhiány, levertség és cinizmus legalább annyira köszönhető a két elveszített
világbajnoki döntőnek, mint a két elveszített világháborúnak. Ha Puskásék nyernek '54-ben,
biztosan nem nő fel egy-két reményvesztett, kétségbeesett focigeneráció. Az ország minden
lakója, minden egyes magyar erőt meríthetett volna abból a sikerből. Persze tudjuk, akkor, ott
Bernben a bíró csalt: nem adott meg egy szabályos gólt a magyaroknak. És mégis… Ha akkor
sikerül, talán egy egészen más hangulatú Kárpát-medencében laknánk most. Nem született volna
tucatnyi könyv az akkori vereséget elemezve, és minden évben megünnepelnénk a nagy
győzelem napját. Talán a rasszista és antiszemita kórusok sem éreznék úgy, hogy otthonra
lelhetnek a stadionokban. És hány villamos, busz, vonat és metrószerelvény úszta volna meg az
elmúlt éveket, évtizedeket? Pedig látszik, hogy milyen kevés is elég a szurkolóknak.
Emlékeznek, micsoda örömmámorban úszott az ország, amikor hazánk fiai barátságos meccsen
legyőzték a világbajnok olaszokat? Ilyen egyszerű minden! Ilyen egyszerű lenne minden? Vagy
mégsem? Nem tudom, de néha jó ezt hinni. Végül: mit adnánk ma egy „csúfos” világbajnoki
ezüstéremért?! De most térjünk vissza Fehér Miklóshoz!
Bénultságomból ocsúdva gyorsan egy másik adóra tekertem a rádió keresőjét. Bársonyos női
hang ismételte a tragikus hírt: „.. .meghalt Fehér Miklós, a magyar válogatott 24 éves csatára. A
portugál Benfica játékosa összeesett csapata tegnap esti mérkőzésének 91. percében. A pályára
rohanó orvosok hiába küzdöttek az életéért…” Uramisten! Ez tényleg nem egy rossz álom!
A lelke mélyén minden magyar abban reménykedik, hogy egy nap megadatik a visszavágás
lehetősége. Mind arról álmodunk, hogy egy szépséges nyári estén ismét világbajnoki döntőt
játszhat a válogatott. Talán épp ezért tölt el mindenkit reménnyel, ha feltűnik egy tehetséges
fiatal játékos.
Fehér Miklós az utóbbi másfél évtized egyik legtehetségesebb magyar futballistája volt.
Ebben a meggyőződésemben népszerű sportkommentátorunk, Gulyás László is megerősített,
amikor később, a Deckarm-ügyben felkerestem elegáns ürömi házában. Ő a tatabányai tragédia
idején az MTI tudósítója volt, így rengeteg háttér-információval szolgálhatott Deckarmék
történetével kapcsolatban. De Fehér Miklósról is sokat mesélt. És csak jókat mondott róla.
Emlékszem, jómagam egy tévés meccsen láttam először játszani Fehért. Akkor még a Győr
színeiben rúgta a bőrt. Jobbról érkezett egy beadás, középen várta Miklós a labdát, két védő
szorításában. Nem lesz ebből az akcióból semmi, legyintettem, nincs esélye a srácnak. De
Miklós, ez a szőke hajú, fiatal srác, máshogy gondolta. Lerázta magáról a két védőt, még
visszarántani sem tudták, majd a döbbent kapus mellett a hálóba vágta a labdát. Gólja után
kirohant a szélsőhöz, hogy megköszönje neki a passzt. Mögötte a két elképedt, földön ücsörgő
védő bámult egymásra. Ilyen nincs! Nem is értették, mi történt. Ilyenkor az a „szokás”, hogy a
csatár a rend kedvéért brusztol egy kicsit, aztán megadja magát a túlerőnek. Legfeljebb elesik,
hátha a bíró befúj egy tizenegyest. De hogy lerázza magáról a kétszeres túlerőt, és gólt lőjön! Az
ilyesmi errefelé nem divat. Ennek a fiatalembernek azonban, úgy látszik, elfelejtették
megmondani, miképpen mennek itt a dolgok.
Az ismétlésen jól látszott, hogy az egyik hátvéd két kézzel fogja a mezét, mégsem tudja
visszatartani. „Micsoda erő van ebben a gyerekben! – csóváltam a fejem. – Ebből még lesz
valaki.”
Lett is. Méghozzá villámgyorsan. Alig egy év múlva már egyértelműen ki lehetett jelenteni,
hogy Fehér Miklós kinőtte a magyar NB I-et. Tizennyolc évesen!
Végre egy klasszis csatár, sóhajtottak fel a sokat szenvedett szurkolók. Végre valaki, aki
tudja, hogyan kell gólt lőni! És hogy tényleg nem akármilyen tehetségről volt szó, arra mi sem
szolgált fényesebb bizonyítékul, mint hogy egyre-másra jelentkeztek érte Európa sztárklubjai.
Nem a belga vagy a német másodosztály kiesőjelöltjei, és nem is az izraeli pontvadászat
közepesen tehetős klubjai, hanem valódi nagycsapatok.
Persze megszólaltak az ilyenkor szokásos „jóakarók” is. Maradnia kellene még néhány évet,
mondták, hogy fejlődjön. Nehogy aztán fülét-farkát behúzva kelljen majd hazakullognia,
riogatták. A srácot azonban nem érdekelték a károgók. Bízott magában, bízott a tehetségében és
a szorgalmában. Nem ijedt meg a kihívástól. Elfogadta a Portó invitálását, és aláírt a sokszoros
portugál bajnoknak. Jó ideje, hogy magyar futballista nem került hasonló sztárklubnak még csak
a közelébe sem!
A Portónál azonban nem ment minden zökkenőmentesen. Nem sikerült állandó helyet
szereznie magának a csapatban, ezért kölcsönadták. Előbb a Salgueirosnak, majd a Bragának.
Fehér mindkét csapatban olyan remek játékkal rukkolt elő, hogy a Portó visszarendelte. Sőt,
újabb, többéves szerződést tettek elé. Ő azonban nem érezte jól magát a kék-fehéreknél. Állandó
játéklehetőséget akart. Nem írt alá. A Portó vezetői annyira zokon vették a visszautasítást, hogy
az idény hátralévő részére a tartalékcsapathoz száműzték. Így aztán senki nem lepődött meg,
amikor év végén Miklós az ősi rivális Benficához szerződött.
A magyar csatár persze nem csupán Portugáliában termelte a gólokat. Huszonnégy évesen
már huszonötszörös válogatottnak mondhatta magát, és nem kevesebb, mint hét gólt szerzett
nemzeti színekben. A legszebb mérkőzése kétségkívül a 2000. októberi, idegenben lejátszott,
Litvánia elleni vb-selejtező volt. A 21 éves srác káprázatos teljesítményt nyújtott. Mesterhármast
szerzett. Az egyik gólt futtából fejelte, majdnem a 16-os vonaláról. A vezérletével 6-1-re
diadalmaskodtak hazánk aranylábú fiai. Még a legöregebb szurkolók sem emlékeztek rá, mikor
lőtt magyar csatár idegenbeli tétmérkőzésen három gólt.
A Benficában olyan világklasszisok mellett kellett kiharcolnia a csapatba kerülést, mint a
szlovén zseni, Zlatko Zahovics, vagy a 2000-es Eb nagy felfedezettje, a portugál Nuno Gomes.
És Miklós kiharcolta. Egyre több játéklehetőséget kapott, és rendre élni tudott vele. Élni…
milyen morbid ezt a szót használni itt és most… képtelen voltam elhinni, hogy ez az erőtől
duzzadó, örökké mosolygó őstehetség egyik pillanatról a másikra nincs többé.
Néhány hónappal a tragédia után Győrbe hívtak, hogy dedikáljam az új könyvemet. Amikor
meghallottam a város nevét, azonnal Fehér Miklós jutott az eszembe. Úgy döntöttem,
felkeresem a szüleit. Tudtam, hogy nem rajonganak az újságírókért, de nem hibáztattam őket.
Láttam a felvételeket a temetésről, ahol a biztonságiaknak kellett kordában tartaniuk a magukról
megfeledkezett fotósokat és operatőröket. Ugyanígy viselkedtek a médiahiénák, amikor az
utolsó magyar hadifoglyot kísértük haza. Egymás sarkát taposva tülekedtek, hogy minél jobb
helyet tudjanak szerezni. Egy fotós a nagy lökdösődésben egyszerűen rázuhant Torna Andrásra,
akinek emiatt 200/140-es lett a vérnyomása, a karjára erősített mérőkészülék tanúsága szerint.
De azt hiszem, az igazi hiénákról a megboldogult Lady Diana tudna legtöbbet mesélni. Ha
élne… Szóval, kedves olvasóim, örök újságírói feladat ez: híreket adni, elsőként, exkluzívé, és
közben az emberségünket is megőrizni. Ez az, ami némelyünknek bizony nem sikerül. Nos,
voltak, akik Miklós temetésén sem törődtek azzal, hogy itt egy ember haláláról, egy család
tragédiájáról, egy város, egy ország gyászáról volt szó. Néhányan úgy viselkedtek, mint a
vérszagot kapott sakálok.
– Halló! Fehér lakás? Üdvözlöm, Vujity Tvrtko vagyok.
Miklós édesapja vette fel a telefont. Hallottam a hangján, nem repes az ötletért, hogy
meglátogassam őket. De nem utasított el. Akkor még nem tudtam, miért. Abban maradtunk,
hogy a dedikálás után benézek hozzájuk.
Dedikálás és dedikálás között egyvalamiben nincs különbség: mindig megdöbbent, hogy
mennyire különböző körből kerülnek ki az olvasóim. Amikor az első könyvet megírtam,
álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi embert fognak érdekelni a történeteim. Az olvasók
érdeklődése és szeretete azonban szinte kiapadhatatlan. Nap mint nap kapom az e-maileket, a
leveleket, hogy mikor jelenik már meg a következő könyvem, vagy azt ecsetelik, mennyire
megérintette őket ez vagy az a történet. Néha, ha rossz kedvem van, ha rám omlik az élet, és
minden kilátástalannak tűnik, akkor csak a családom és az olvasóim tartják bennem a lelket.
Azért szeretem a dedikálásokat, mert olyankor találkozom azokkal, akik a leveleket írják. És
azokkal is, akik nem írnak nekem, de egy ilyen alkalomra azért eljönnek, hogy feltegyenek
e
gy*egy kérdést, vagy egyszerűen csak trécseljenek velem.
Három órán át írogattam alá a nevemet a helyi bevásárlóközpontban. Úgy, hogy már az első
fél óra után begörcsölt a kezem. Le kellett tennem a tollat néhány percre. Épp egy fiatal lány állt
előttem, lehetett vagy 15-16 éves. Hosszú, fekete szoknyát és fekete, kapucnis pulcsit viselt.
Pirosra festett haja igen feltűnő jelenséggé tette, orrában és szemöldökében piercing csillogott.
Egyik kezében az új könyvem, a másikban az első Pokoli történetek egy ronggyá olvasott
példányát szorongatta. Találkozott a tekintetünk. Nem sütötte le a szemet. Húsz évvel ezelőtt
halálosan beleszerettem az üyen vadóc lányokba. Szinte láttam magam előtt, ahogy az iskolában
felesel a tanárokkal, de azok nem
tudnak fogást találni rajta, mert ő a legokosabb az osztályban. Ahogy olvas a pad alatt, de ha
felszólítják, mindig tudja a választ. Piercinget akar az orrába, de az anyja azt mondja neki, meg
ne próbálja. Ezért csináltat egyet a szemöldökébe is. Született lázadó, aki észre sem veszi, hogy
minden fiú szerelmes belé az iskolában. Vagy ha észreveszi, akkor sem törődik vele. Tudom,
hogy ő is megtalálja könyvemben azokat a momentumokat, amikéit érdemes a „pokolikat”
olvasnia. Hiszen sosem titkolom az írásaimban, hogy szerintem mi ellen érdemes lázadnia egy
fiatalnak, hogy ne pazarolja el a tehetségét. Mert olyan rövid az élet.
– Hogy hívnak? – kérdeztem tőle.
– Az nem fontos – felelte sértett arccal.
– De nekem fontos, szeretném a nevedre dedikálni ezt a könyvet.
– Én csak egy olvasó vagyok, maga a fontos. Nem szeretem, amikor azt írják, hogy
„Barátomnak”, amikor nem is ismerjük egymást.
– Akkor mit írjak bele?
– Csak a nevét.
Nem ellenkeztem vele. Volt igazság a szavaiban. Magam is mindig képmutatónak éreztem,
amikor láttam, hogy egy író hány és hány vadidegen ember „barátja” a dedikálás miatt.
– Tessék – nyújtottam át az aláírt könyvet, de nem engedtem el. Meglepetten nézett rám. –
Mosolyogj többet, akkor sokkal könnyebb dolgod lesz az életben – mondtam, és elengedtem a
könyvet.
Eltűnt a dacos kifejezés az arcáról.
A maratoni dedikálás végén egy türelmes idős hölgy lépett hozzám. Már régen kiszúrtam,
hogy ott téblábol a könyvesboltban. Egyszer, amikor azt hitte, hogy már nincs senki, majdnem
sorra került, de aztán felbukkant egy fiatal pár. Erre a néni úgy tett, mintha észrevett volna
valami nagyon érdekeset az egyik polcon, és kiállt a sorból. Most, hogy már egy lélek sem várt
rám, nekidurálta magát, és odajött.
– Kezét csókolom – köszöntöttem. – Kinek dedikálhatom a könyvet?
– Fehér Miklósnak – felelte a néni reszketeg hangon. Megfagyott a vér az ereimben.
– Hogy tetszett mondani? Azt hiszem, nem jól hallottam…
– Fehér Miklós labdarúgónak – ismételte az idős hölgy most már hangosabban.
– Megkérdezhetem, hogy kije tetszik lenni?
– Senkije. Csak egy szurkolója. Szeretnék egy könyvet, ami mindig rá emlékeztet. Tudom,
hogy maga volt az egyik kedvence.
Megborzongtam. Épp Miklós szüleihez készültem. Különös egybeesés volt.
Fehérek családi házát egy lakótelep mellett találtam meg. Egy vendéglátóhelyet működtettek,
mellette lakott a család. Az édesapa beinvitált. Beesett, meggyötört arc, mély árkok a szemek
alatt. Borzasztóan megviselhették a történtek. Úgy lépkedett, mintha mázsás súlyok nyomnák a
vállát. Még egy szót sem szólt, de máris ránk telepedett a gyász. Kérdeznem sem kellett.
Megkönnyebbült, hogy mesélhetett.
– Mikivel mi nem egyszerűen olyanok voltunk, mint apa és fia. Nekem ő volt a legjobb
barátom. Minden meccse után az volt az első dolga, hogy felhívott. Akkor is azonnal telefonált,
amikor a Braga színeiben győztes gólt szerzett a Sporting ellen. De nem csak a sikeres meccsek
után beszéltünk. Ha kikaptak, akkor is ideszólt. Ezért volt furcsa, hogy a Guimaraes elleni
meccs után nem hívott. Tudtuk, hogy itthoni idő szerint este 10-kor kezdődött a mérkőzés. Miki
kisebb náthával bajlódott előtte, de délelőtt, amikor beszéltünk, azt mondta, rendbejött. Remélte,
hogy az edző, Camacho beállítja a csapatba. Jó formában érezte magát, és szeretett volna
bizonyítani. Hajnali fél egy körül kezdtünk el aggódni a feleségemmel. Akármennyi a
hosszabbítás, addigra már biztosan lefújták a mérkőzést. Hívtam a számát, de semmi. Csak a
hangposta jelentkezett. Szörnyű előérzetem támadt. Nem akartam megijeszteni a feleségemet,
próbáltam valami magyarázatot találni a dologra. Azt mondtam
neki, hogy biztosan lemerült a gyerek telefonja. Majd akkor hív, ha hazaér. De nem hívott.
Aztán hamarosan megcsörrent az az átkozott mobil, de nem a fiam volt… Portugáliában a tévé
élőben adta a meccset, így miközben én a fiam hívását vártam, Portugália már Miki életéért
imádkozott. Először csak annyit tudtam meg telefonon, hogy az én drága gyermekem összeesett
a pályán, és azonnal kórházba vitték. Ezek voltak az első hírek.
– Akkor már elárulta a feleségének az igazságot?
– Persze, hiszen látta, hogy sírok. Azonnal elkezdtünk telefonálgatni, hogy mikor indul a
legközelebbi gép Lisszabonba. Egy óra múlva már a sztrádán voltunk, és Ferihegy felé
száguldottunk. A következő járat csak kora reggel ment, de mi már fél négyre kiértünk a
repülőtérre. Ültünk a váróban, és próbáltunk nem gondolni a legrosszabbra. Képtelenek voltunk
szólni egymáshoz, hol egyikünk, hol másikunk kezdett el zokogni.
– Mikor tudták meg, hogy meghalt?
– A váróterem melletti bárban volt egy tévé, ami az egyik nemzetközi csatorna adását
közvetítette. Egyszer csak Mikit mutatták. Odasiettünk a készülékhez…
Elcsuklott a hangja. De nem is kellett folytatnia, pontosan tudtam, mit láttak. Annak idején én
is hajnalig néztem az adást.
A játékvezető felmutatta a sárga lapot Fehérnek, mert a magyar fiú nem engedett elvégezni
egy bedobást. Miklós mosolyogva nyugtázta a figyelmeztetést. Ez volt az utolsó mosolya. A
következő pillanatban megállt, a fejét előrehajtotta. A két kezével megfogta a térdét, aztán
hanyatt vágódott. A bíró és a többi játékos azonnal odarohantak hozzá, majd kétségbeesetten
integetni kezdtek a partvonal felé. Fehér Miklós soha többé nem nyerte vissza az eszméletét.
Miklós édesanyja és húga, Orsi hónapokkal a tragédia után is fekete ruhát viseltek. Átkísértek
a Fehér Miklós Emlékmúzeumba, mely a ház egyik részében került kialakításra. A vitrinek
mögött emléktárgyak sorakoztak, melyek alapján még a laikus szemlélődő előtt is összeállhatott
a nem mindennapi sportpályafutás. Az apa lassan visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Ez a kép tízéves korában készült – mutatott egy mosolygós, szőke hajú kisfiút ábrázoló
fényképre. – Negyedikes volt, amikor a tornatanára, aki régen egyébként maga is az ETO-ban
játszott, felhívott, és azt mondta: „Ez a srác egy csiszolatlan gyémánt. Vigye el az ETO-ba,
csiszoljanak belőle drágakövet.” Aztán tizenöt évesen már a juniorok között játszott, és
mindenféle elfogultság nélkül állíthatom, hogy kiemelkedett a nála két-három évvel idősebbek
közül. Erős volt, gyors, és imádott focizni. Őt soha nem kellett noszogatni, fegyelmezni. Minden
edzésre az elsők között érkezett. Sőt, nemegyszer volt olyan, hogy edzés után hazajött, bekapott
valamit, aztán rohant a haverokkal focizni. A labda volt a mindene.
– Mikor hitte el, hogy tényleg sokra viheti mint focista?
– Amikor tizenhat évesen pályára lépett élete első NB l-es mérkőzésén. Sosem felejtem el azt
a napot. A Debrecen ellen játszottunk hazai pályán, és bár kikaptunk 3-1-re, mégis az volt
életem egyik legboldogabb napja. Akkor mertem először elhinni, hogy tényleg fényes jövő áll
előtte. A Benficáról azonban még én sem álmodtam.
Az ízlésesen berendezett házi múzeum fő helyén megpillantottam a Benfica 29-es számú
piros mezét. Miklós állandó mezszámát soha többé senki nem viselheti, mert a klub Fehér
tiszteletére visszavonultatta.
– A temetésre eljött az egész Benfica – emlékezett vissza az apa. – Nemcsak a csapat és a
szurkolók, de a klub élő legendája, Eusébio is. Mekkora játékos volt! De most nem játékosként
jött, most nem az a félisten volt. Sok dicsőséget szerzett hazánknak.
 ezer megtört szívű szurkoló közül. Rákötött a fejfára egy Benfica-zászlót.
– Az is itt van?
– Hogy itt van-e? – kérdezett vissza idősebb Fehér Miklós, hangjában keserűséggel. – Nem,
dehogy. Ellopták. Pár nappal a temetés után. És tudja, mi a legszörnyűbb benne? Hogy annak,
aki elvitte, át kellett gázolnia az összes koszorún, virágon, csokron. Hihetetlen! Hirdetést adtam
fel, hogy hozza vissza, aki elvitte, szerzek neki egy másikat a Benficától. Persze nem
jelentkezett…
Ez az igazi hungarikum, nem a paprika meg a gulyás, gondolom. De inkább nem mondok
semmit.
– Az újságírók is… – folytatta Fehér úr rosszkedvűen. – Úgy viselkedtek, mint a koncon
marakodó keselyűk. Majd' össze nem verekedtek, hogy jobb helyet kapjanak maguknak a
temetésen. Úgy kellett félrelökdösni őket, hogy eltemethessük a saját gyermekünket. És utána is
mennyi szemétséget összeírtak Mikiről! Hogy sportszerűtlen életet élt, esetleg doppingolt! El
sem tudom képzelni, honnan vették ezeket az aljas rágalmakat. Az egyik szennylap riportere
egyenesen azt híresztelte, hogy pacemakeré volt! Ezeknek semmi sem szent, csak a
példányszám számít. Abból élnek, hogy más ember érzéseit megszentségtelenítik. Emlékszik
arra a döbbenetes címlapra, amikor az egyik bulvárlap a magatehetetlen fiam kinagyított képével
adta el magát? Hát ez jár egy válogatott sportolónak, aki sokat tett Magyarországért? Egyáltalán,
ez jár egy embernek? Ha példányszámról van szó, akkor semmibe lehet venni az emberi
méltóságot? Vajon mit gondolt aznap magában a lapszerkesztő? Hogy tehetett ilyet egy
édesapával, egy édesanyával és egy családdal? Ha a saját gyerekével történik ilyen tragédia,
amit nem kívánok sem neki, sem másnak, akkor ugyanígy tesz, mint az én gyermekem
esetében? Pedig Miki olyan… olyan volt, mint egy csoda… Tisztességes és egyenes gyerek.
Akit egész Portugália siratott. Emlékszik? Tízezrek álltak az utak szélén, amikor elhaladt
mellettük a fiam koporsóját szállító konvoj. Miért van az, hogy máshol méltóságteljesen tudták
őt becsülni?
Itthon meg, egyes újságírók… na mindegy… Csak azt nem értem, hogy miért?
Szívbe markoló kérdés. Igaz kérdés. Különösen úgy, hogy az édesapát – látható fájdalma
mellett – nem ragadták el az indulatok.
– És akkor engem miért…? – kérdeztem volna, de megláttam a vitrinben a Pokoli történetek
különkiadásának egyik példányát.
Miklós apja követte a tekintetemet. Szomorkásán elmosolyodott.
– Az volt az utolsó könyv, amit olvasott. Imádta a történeteidet. Ezért nem utasítottalak
vissza. Tudom, hogy vannak kivételek.
Elszorult a torkom. Milyen furcsa, hogy soha nem találkoztunk Miklóssal, mégis mindketten
figyelemmel kísértük a másik pályafutását. Kár, hogy csak most, a halála után jutott eszembe,
hogy ellátogassak ide.
Összetegeződtünk az apával. Beszélgettünk még egy ideig. Megtudtam, hogy Fehér
Miklósnak az volt a terve, harmincéves koráig játszik külföldön, azután hazatér, egy-két évig
focizik még az ETO-ban. Ez volt a kedvenc csapata. Ott tanították meg a foci alapjaira. Ott lett
igazi labdarúgó. A menyasszonyával, Adriennel júniusra tervezték az esküvőt…

Találkozás Pánoviccsal

Portugáliából hazatérve rögvest szervezni kezdem a Deckarm-sztori megfilmesítését.

Felveszem a kapcsolatot Antalóczy Alfréddal – ő vezette a tragédia idején a Bányászt. A jó
kiállású, ősz halántékú úr segít Pánovics és a Deckarm-team elérésében. Jól haladnak a dolgok,
de mielőtt bárkivel is találkoznék, látnom kellene az ominózus mérkőzés felvételét.
Tű a szénakazalban! Felforgatom érte a fél országot. Sehol sincs meg. Már azt hiszem, sosem
találok rá a meccsről készült videofelvételre. Pedig sokan emlékeznek az év derbijének kikiáltott
KEK elődöntőre. Naná: délután ötkor kihaltak az utcák, és nemcsak Tatabánya, de az egész
ország a képernyő előtt
 Egy képkocka a legendás mérkőzésről. Hat perccel vagyunk a tragédia előtt. A
Tatabánya jól tartja magát.

csücsült! A mérkőzés adáskazettája azonban nyomtalanul eltűnt a televízió archívumából.

Végül két hónapnyi masszív kutatómunka után sikerül megszereznem egy lepukkant vidéki
videoszervizből. Az ottani szervizes ember megszállott sportrajongó, az akkori csúcstechnikának
számító képmagnóval rögzítette a nagyobb meccseket. Egy évek óta ki sem nyitott, sufniban
tárolt doboz aljáról halászta elő a legendás összecsapás egyetlen fellelhető kópiáját.
Hazaviszem, elindítom a felvételt. Hangorkán, dobok, rigmusok. Azonnal „lejön”, micsoda
sportélet volt a hetvenes években a bányászvárosban. A kispadon olyan ikonok csücsülnek, mint
például a világválogatott Kontra Zsolt. A csapatban nyolc válogatott játékos küzd a sikerekért. A
német sajtó szerint a Tatabánya „a vasfüggöny mögül érkező szocialista szupercsapat”. A
Gummersbach játékosai azonban modern kori gladiátorok: a KEK-visszavágóra atletikus alkatú,
izomtól duzzadó hórihorgas fiúk futnak ki az öltözőből melegíteni.
A sípszó után hidegzuhany: a németek hamar elhúznak. Szinte tapintani lehet a nézőtéren a
feszültséget. A hatodik percben Joachim Deckarm beleszalad Gubányi Ernő kitartott kezébe. A
magyar sárgát kap, az NSZK klasszisát leviszik ápolni. Egy ideig úgy tűnik, nem jön vissza.
Aztán tíz perc múlva mégis játékra jelentkezik. .. Vajon szabad őt egy ilyen ütközés után
visszaengedni?
Istenem, mennyi véletlen! Ha Deckarm nem tér vissza a sérülése után. Ha a lecserélt
Pánovicsot elég jól helyettesíti Kaló, és nem kell visszahozni Lajost a pályára. Ha Bartalos
labdája eléri Pál Árpádot… ha, ha, ha… a történelemben, így a sporttörténelemben sincs „ha”!
 A magyar kapus, Bartalos Béla a 22. percben remekül védi Deckarm bombáját, majd hosszan
akarja indítani Pál Árpádot. De a labda a játékos háta mögé érkezik, és a német Brand

Az ütközés utáni drámai pillanatok: Pánovics a fejét fogja, Deckarm nem mozdul.
Másodpercek múlva már a világklasszis életéért
küzdenek az orvosok.

Joachim Deckarm kómában. Már a pályán tudni lehetett, hogy baj van.
Nagyon nagy baj…
 azonnal rácsap. Felnéz, a magyar kapu irányába indul. Deckarm int neki: „Dobd csak ide,
pajtás, lövök egy újabb gólt!” És Brand dobja. Deckarm futtában nézi a levegőben közeledő
labdát. És szinte abban a pillanatban, amikor elkapja, és előre, a kapu felé fordul, a halántéka
teljes erővel nekiütközik Pánovics szemöldökcsontjának. A leglágyabb rész a legkeményebbel
csattan. Esés, két másodperc síri csönd. Elnémulnak a dudák, megmerevedik a kezekben a
dobverő. Bartalos rohan oda először Pánovicshoz. A vérző arcú magyar mutatja, hogy inkább
Deckarmmal törődjön. Bartalos odaugrik a némethez. Azonnal integetni kezd kifelé, hogy
jöjjenek, nagyon nagy a baj. Érkeznek Bíró doktorék. Fél órára leáll a meccs…
Nem mondhatnám, hogy kellemesen meleg a víz a Komáromi Gyógyfürdő
gyerekmedencéjében. Nézem, ahogy a fiam, Benjámin sápadt arcocskája bazsarózsaszínre vált.
Keze, karja reszket az erőfeszítéstől: át akar úszni az egyik oldalról a másikra, méghozzá a víz
alatt. Nem a fizikai megerőltetéstől féltem. Füles a gyerek, a manduláját már kivették,
néhányszor a fülét is felszúrták, s küszöbön van egy dobhártyaműtét is. Még füldugóval se
szeretem, ha víz alá bukik. De megígértem neki, hogy megpróbálhatja. Elrúgja magát.
Később, Oroszlányba érve Benjáminom párás szemmel meséli az anyjának, hogy milyen
ügyes volt. Én pedig Tatára indulok, hogy azzal az emberrel találkozzak, aki leterítette
Deckarmot.
Lassan búcsúzik a tavasz, elbűvölően zsong a természet. A nap melegen mosolyog a tatai
tóra, a könnyű fuvallat apró, csillogó hullámokat hajt felém, ahogy a parti étterem felé
igyekszem. Bíbor pillangók látogatják sorra a virágokat, a fák bolondos táncot járnak a májusi
szellőben.
Szikár, erős izomzatú férfi ül az árnyas teraszon. Homloka magas és négyszögletes, ma már
ritkás haja alig takarja a halántékát. Jöttömre felemelkedik, kezet nyújt. Sebesen ver a szívem,
mint a foglyul ejtett madáré. Ugyan mivel is kezdhetném a beszélgetést egy emberrel, akit
éveken át „gyilkosoztak” egy egész országban? Messziről indítok, a gyerekkorától. Arról az
időszakról szívesen beszél. Sőt, a későbbi évekről, a tatabányai sikerekről is, egészen addig, míg
el nem érkezik a Gummersbach elleni meccsig. Gondterhelten sóhajt, arcizma megremeg, ajka
összerándul.
– Micsoda öröm volt, hogy Joachim ellen játszhattam – mondja. – Sőt, a dortmundi és a
tatabányai meccsen is rám bízták az őrzését! Alig mertem remélni ezt a megtiszteltetést!
Ahogy Deckarmról beszél, tekintetében ma is ott a rajongó felindultság. Egyszerű, tiszta
érzésű, kifejezetten szimpatikus pasas: középkategóriás kocsi, balatoni nyaraló, szolid lakás.
Egy gyerek, egy hűséges feleség. Egy közepesen fizető utánpótlás-és pályaedzői állás egy
közép-ausztriai ificsapatnál. Mindez elismerésre méltó siker egy bányásztól. Mert Pánovics
Lajos egyike volt azon keveseknek, akik a Tatabányai Bányász sportolóiként valóban
bányászként dolgoztak. Az „átkosban” szokás volt civil foglalkozást „akasztani” az élsportolók
nyakába, hogy mégis neve legyen a gyereknek. Így lett például a Pécsi Vasutas Sport Körben,
vagyis a PVSK-ban kosarazó Horváth Juci vasúti kertész, Sztojkovics Éva raktáros, Zsolnay
Gyöngyi pedig minőség-ellenőr.
De Pánovics Lajos valóban bányász volt. Vájár. Aztán pedig, némi továbbképzéssel
bányatechnikus. S a fizikai melótól lehetett olyan kemény védő, hogy rá merték bízni a világ
legjobb támadóját. Egy nem kiugró tehetségű, de végtelenül szívós, hajtós-trappolós
kézilabdázóra. „Ha nem tudjuk a hatos falat védekezni, akkor Lajos majd kimegy Deckarmra, és
szoros emberfogással hatástalanítja!” – hangzott Albrecht edző utasítása.
– Azt hiszem, sosem voltam szertelen és túl szenvedélyes – állapítja meg Pánovics. – A
pályán is igyekeztem hideg fejjel játszani. Minden ügyes mozdulatért, minden apró kis sikerért
megdolgoztam. Úgy a pályán, mint az életben.
Tétova nyugtalanság mozdul benne. Albumot húz elő a táskájából.
– Képeket kért… – emlékeztet bátortalanul. Elém tolja az albumot. Belelapozok. Megsárgult
fotók, gyűrött cikkek. Miközben az írásokat olvasom, hátborzongató történet áll össze két
emberről, akiknek egyetlen szerencsétlen pillanat miatt el kellett temetniük a legjobb éveiket.
– Lelkesen készültem a meccsre – motyogja Lajos. – Reggel tréfásan azt mondtam Ibinek, a
feleségemnek: meglásd, édesem, holnap rólam beszél majd az egész világ!… Hát – sóhajt
nagyot – úgy is lett.
Elcsuklik a hangja. Lassan harminc esztendeje lesz, hogy összeütköztek Deckarmmal, de
Pánovics Lajost változatlanul belső zaklatottság és heves önvád emészti. Körülötte az idilli
természet nyugalmat tükröz: a füzek alatt megcsillan a tó vize, békalencse úszik a tükrén.
Pánovicson azonban, ahogy felidézi a múltat, lassan úrrá lesz a kétségbeesés. Ma már tudja,
mindig is csalóka és hiábavaló volt a remény, hogy valaha is békére találhat a lelke.

Fantasztikus fotó, még az első mérkőzésről: Deckarm kapura lő, Pánovics térdre rogyva
figyeli. A magyar játékosnak a német világsztár volt a példaképe. Egy héttel később sajnos
 rosszkor és rossz helyen találkoztak.

– Péntek volt, március 30-a, a feleségem vitte oviba a kisfiúnkat – mered a múltba. – Délben,
a Halászkertben találkozott a csapat, a Gummersbach akkortájt indulhatott el Pestről…
– Nem Tatabányán aludtak?
– Nem, dehogy. Ott nem volt nekik megfelelő szállás. Mi tagadás, Tatabánya akkoriban nem
volt egy szálloda-nagyhatalom. Meg aztán nem akárkik voltak a németek! Csupa világklasszis!
Kikaptunk tőlük az első mérkőzésen nyolc góllal, úgyhogy sok esélyünk nem maradt a
továbbjutásra. Ráadásul a százszoros válogatottunk, Kontra Zsolt megsérült a bemelegítés
közben, úgyhogy nem játszhatott a visszavágón. De azért nem adtuk föl! Az előző évben a
magyar bajnokságot és a kupát is megnyertük. Legalább tisztességesen helyt akartunk állni a
Gummersbach ellen.
– Szerették önt Tatabányán?
Összerezzen. Nem igazán érti a kérdésemet. Aztán így felel:
– Akkoriban mi igazi kedvencek voltunk a városban. Nem tudtam úgy lemenni a közértbe,
hogy valaki ne veregessen hátba: „Na mi lesz az esti meccsen, Lajoskám?” A csapatnak persze
voltak igazi sztárjai, a válogatottak: Kontra, Bartalos, Kaló meg a többiek, akik még a szokottnál
is több figyelmet kaptak, de nekem sem volt okom panaszra. Akkor már tíz éve robotoltam az
NB I-ben, és senkinek sem okoztam sérülést. Jóleső érzés volt, hogy kedvelnek az emberek. Sok
nagy csatában kitettem a szívemet-lelkemet a Bányászért. Az ilyesmit nem felejtik el a
szurkolók. Akkor se, ha baj van.
– Mire emlékszik a tragikus ütközésből?
– A legerősebben az a pillanat él bennem, amikor Joachim a levegőben úszva megkapja a
labdát Brandtól, majd hatalmas erővel a kapu felé fordul, és előredőlve megindulna.
– Akkor már ott állt előtte, igaz?
– Igen… A kaputól tíz méterre lefékeztem, és vártam, hogy mi történik. Akkor csattantunk
össze. Nem volt bennem semmi szándékosság. Mintha légkalapács vert volna fejbe! Az volt a
szerencsém, hogy alacsonyabb voltam, mint Jo. Neki nem volt szerencséje. A halántékánál kapta
el a jobb szemöldökcsontom. Később mondták, hogy már a levegőben elvesztette az eszméletét,
ezért nem tudott jól esni. Nem működtek a reflexei. Orrán-száján-fülén dőlt a vér. Háromszor
koppant a feje tehetetlenül a padlón.
Vigasztalan szomorúság tükröződik a férfi arcán. Újraéli azokat a pillanatokat, amelyek
következtében az ábrándok egész birodalma omlott össze körülötte. Amikor nyom nélkül
tovaszálltak az álmai. Újraidézi a tragédiát, amelynek következtében hetekig, hónapokig érezte
úgy, hogy áporodott, haszontalan és fölösleges lett az élet, és esténként, betegesen felzaklatott
lelkében a reménytelenség aléltságával, elcsigázottan vetette magát az ágyára, hogy hosszú,
álmatlan éjszakákon át kínlódjon a kiapadhatatlan fájdalomtól és a sivár jövő rémképétől.
– Nem sokkal a baleset után járt Tatabányán egy újságíró – szólal meg újra. – Hámori Tibor.
Ismeri?
– Persze, olvastam a Deckarm-történetről szóló könyvét. Kitűnő munka.
– Amikor az elnöki szobában kérdezgetett, volt egy pillanat, hogy fel akartam ugrani és
elrohanni. Nem volt rámenős, nem volt kemény, egyszerűen csak miközben a balesetről
beszéltetett, egyre inkább úgy éreztem, nincs nálam szerencsétlenebb ember az egész kerek
világon. Akkoriban amúgy is gyakran kószáltam az utcákon, mint az árnyék, minden ok és cél
nélkül, és Hámori úr, ha akaratán kívül is, de csak tetézte a bajaimat.
– Végül azonban mégse hagyta faképnél…
– Nem, persze… volt gyerekszobám…
– És most? Most mit tenne a szíve szerint? Engem is itthagyna?
– Dehogy. Tudja, akkoriban még igyekeztem fenntartani a nyugalom hazug látszatát, és
Hámori úr a kérdéseivel hirtelen lerombolta a hónapokon keresztül építgetett légvárat. Ráadásul
azokban az időkben tényleg kaptam rendesen boldog-boldogtalantól. Már a pályán elkezdődött a
vesszőfutásom. Két perccel azután, hogy vérző fejjel kitámogattak a kispadra, a német játékosok
ordibálni kezdtek felém: „Gyilkos! Megölted Deckarmot!” Villámot szórt a szemük, azt hittem,
nekem esnek. Én akkor egyszerűen sokkot kaptam. Nem tudtam, hogy mi az eredmény, nem
tudtam, mi lett a végeredmény, azt sem tudtam, kinél van a labda, mi folyik a pályán. Teljes volt
a filmszakadás. Aztán voltak rosszindulatú megjegyzések is. Hogy direkt tettem. Egészen addig
mentegetőznöm kellett, amíg vissza nem nézték a jelenetet a képmagnón. Persze a német
újságok továbbra sem kíméltek…
Elhallgat. Egy ideig némán és mereven ül. Az arcát fátyolozó szomorúság mintha a hangját és
mozdulatait is gúzsba kötötte volna.
– Igaz a hír, hogy Deckarm miatt kezdett el németül tanulni? – terelem másfelé a gondolatait.
– Igen, először írni akartam neki, aztán személyesen beszélni vele. Az első levelemben
mindjárt azzal kezdtem, hogy bocsásson meg nekem, én ezt az egészet nem akartam.
– Válaszolt?
– Nagy sokára jött egy levél az édesanyjától. Jo is aláírta.

Nagy sokára jött egy levél Joachim édesanyjától, de a levelet Jo is aláírta. „Nem
haragszom rád, Lajos!” – ez volt benne. „Életem legfontosabb üzenete volt ez akkor…”

Elém tol egy levélpapírt. A remegő, bizonytalan aláírás alatt ugyanazokkal az ákombákom
betűkkel ez áll: „Nem haragszom rád, Lajos! Joachim”
Hosszú percek telnek el, míg újra meg tudunk szólalni. Elárulok önöknek egy titkot: a
kamerának „jó”, ha valaki sír. Úgy értem, a riporterek mindig elégedettek, ha valaki felvétel
közben könnyekre fakad. Az olyan drámai. De Pánovics Lajos – bár nem sír – már olyannyira a
történtek hatása alá került, hogy egyszerűen attól félek, nem tudjuk folytatni a beszélgetést.
Pedig majd* három évtizeddel ezelőtt történt eseményeket elevenít föl. És mégis. Uramisten, mi
munkálhatott ebben az emberben azokban a napokban? És az elmúlt évtizedekben? Nézem ezt a
végtelenül szelíd, kedves embert, és látom rajta, hogy mindenét odaadná azért, ha meg nem
történtté tudná tenni az eseményeket. És a szíve szakad meg, hogy mindezt nem tudja megtenni.
– Aztán személyesen is ellátogatott Deckarmhoz – töröm meg a csendet. – Kötelességének
érezte, hogy megkeresse?
Lajos megköszörüli a torkát.
– Nem a kötelesség vitt hozzá. A lelkiismeretem. Tudja, a lelkiismeret furcsa jószág. Ha
egyszer felkavarják, nagyon nehéz megnyugtatni. Különösen, ha lépten-nyomon emlékeztetik az
embert a szerencsétlenségére. Hónapokig agysebésznek csúfoltak a szurkolók. Sőt, amikor a
baleset utáni karácsonyt követően kint edzőtáboroztunk az NSZK-ban, ilyen szalagcímmel
jelentek meg a német lapok: „Újra jön a mészáros!” „Deckarm gyilkosa is pályára lép!”
– De a legfontosabb mégiscsak az volt az ön számára, hogy mit gondol maga Deckarm, igaz?
– Így van. És ő megbocsátott. Végül barátok lettünk. A legjobb barátok.
Ahogy ezt mondja, mintha megkönnyebbült sóhaj hagyná el az ajkát. Mintha szörnyű tehertől
szabadulna.
– Mindent arra tettem föl az életemben, hogy helyrehozzam ezt a tragédiát.
– Amiről nem is tehetett…

Két jó barát együtt mulat. Pánovics Lajos fizette Joachim magyarországi

gyógykezelését, sőt, még cigányzenekart is hozatott neki…

– Ez akkor már mellékes volt számomra. Elvittem a komáromi fürdőbe, hozattam neki egy
cigányzenekart is. Úgy nevetett, hogy majd kiesett a székéből. Megnéztük Pesten a Szent
Koronát. Ő meg elvitt Kölnben a csokoládégyárba. És kézilabdameccseken is voltunk együtt.
Emlékszem, késett a Tatabánya egyik meccséről, és amikor begurult a tolókocsiján, félbeszakadt
a mérkőzés, és felállva tapsoltak neki a lelátókon. Tatabányai sálat akart a nyakába, és kérte,
hogy tolják az első sorba. Ott szurkolt a csapat sikeréért. Nagyon nagy ember… Óriási bajnok!
– Gyakran találkoznak?
– Összeforrt az életünk. De ezen nincs is mit csodálkozni. Isten csaknem egyforma sorsot
rendelt nekünk.
Az élet vétek és bűn. Néha azonban akaratunkon kívül követünk el rosszat. Ilyenkor aztán
magyarázkodhatunk, az Isten se mossa le rólunk a bűnösség bélyegét.
Pedig ugyan mit ér az az ember, akinek nincs ereje ahhoz, hogy bebizonyítsa az igazát?

…cserébe Jo elvitte barátját a Kölni Csokoládégyárba. A két csodálatos sportember

szinte minden nyarát együtt tölti.

Pánovics Lajosnak sikerült: maga Joachim se tartja hibásnak. És ez „perdöntő”!

A lelkes hetvenes Antalóczy Alfréd, azaz Frédi bácsi a világ legjobb gyártásvezetőjének
bizonyul: kinyittatja nekünk a tatabányai sportcsarnokot, korabeli fotókat hoz hazulról a
vágóképek kedvéért, és hát nem utolsósorban oroszlánrészt vállal saar-brückeni látogatásunk
megszervezésében. De a legtöbbet azzal segít, hogy két lábon járó lexikonként minden adatra,
történésre pontosan emlékszik. Illetve nem, tévedek, egyvalami kihullott a fejéből: fogalma
sincs, mi lett a végeredmény azon a tragikus március végi meccsen. Ezt azonban nézzük el neki:
akkor, ott kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy a játékra figyeljen.
– Az egész sztori nem indult szerencsésen – meséli a tatabányai kézilabdacsapat
klubirodájában, körös-körül vitrinek, benne a polcok roskadoznak a kupák súlya alatt. –
Kezdődött mindjárt a jegyigényléssel. Az első meccsen, Dortmundban tizenhatezer
néző előtt nyertek nyolc góllal a németek. Tatabányára is háromezren akartak jönni, ennyi
főre adta le a jegyigénylést a Gummersbach Utazási Iroda. Igen ám, de a mi csarnokunkba
összesen ezerkétszázán fértek be. Pénztárnyitás után három és fél perccel már egy darab jegyünk
se volt, csak az a kétszáz, amit a Gummersbachnak félretettünk. Ezt persze kevesellték. Aztán
következett a cirkusz a szállással. A német csapat főnöke, Eugen Haas úr azt szerette volna, ha a
Gummersbachhal érkező szurkolók is a budapesti Béke Szállóban kapnak elhelyezést. A
Bányász azonban csak a vendégcsapatnak foglalt szállást, úgyhogy nem volt üres szoba. Haas úr
nem volt elragadtatva. Azt kérte, mutassák meg neki a szobákat. Úgy beszélt velünk, mint az úr
a szolgájával. Persze belekötött a szobákba is. El lehet képzelni, mit szólt volna, ha a tatabányai
Árpád Szállóban foglalunk nekik szállást. Végül beleegyezett, hogy a játékosok elfoglalják a
helyüket, de ő és a barátai egy nívósabb szállodában akartak aludni. A Hiltonban kötöttek ki.
Délután tartottak egy átmozgató edzést a Körcsarnokban, aztán vacsorázni vittük őket a Szondi
sörözőbe.
– Deckarm is ott volt?
– Persze. Ő volt az egyik mókamester. Tündéri pasasnak ismertük meg, mindenkivel
viccelődött. Segített is a mi fiainknak sokat. Még a dortmundi meccsen megkérdezte Kontra
Zsokékat, hogy ne hozzon-e nekik magnót, vagy bármi mást odakintről. Zsolt, aki ma a
tatabányai csapat vezetője, mindig is a legintelligensebb srácnak tartotta Deckarmot. Szóval ott
ültünk a Szondiban, és a jó hangulat meg a cigányzene hatására már Haas úr is felengedett.
– Másnap reggel indultak Tatabányára?
– Előtte még felmentek a Várba. Aztán ebéd a Békében, és indulás a meccsre. Egy óra alatt
lent voltak a külön busszal. Ittak egy kávét a Diana Szállóban, aztán átmentek a csarnokba.
– És a magyar csapat tagjai?
– A Halászkertben ebédeltek. Ott tartottuk volna az esti bankettet is, amire ötven vendéget
hívtunk meg. Libamáj, pezsgő, a legjobb magyar borok… jó napjuk volt a pincéreknek, vihettek
mindent haza…
– Gondolom, Deckarm sérülése után senkinek se volt kedve kvaterkázni…
– Á, már a második félidővel se törődött senki. Zlatan, a németek jugoszláv származású
edzője őrjöngött. Az óriás termetű Wunderlich szeméből patakzottak a könnyek. A szintén
zseniális kézilabdázó Brand összetörten motyogott maga elé. Sose felejtem el, hogyan villogott
a szemük, amikor a bankettre invitáltam őket. Pedig az IHF ellenőre szerint se tehetett a
tragédiáról Pánovics. Balszerencse, mondogatta a pasas fejcsóválva. Végül csomagoltattam
Haas úréknak néhány szendvicset. Éjfél körül értek a Békébe.
– Addigra Deckarmot már megoperálta a Jánosban Móritz főorvos úr…
– Sőt, a doktor haza is ment kipihenni a huszonnégy órás ügyeletét, de a felesége készséggel
tájékoztatott bennünket Jo állapotáról a kórházi jelentések alapján.
– Jo?
– Igen, ez lett a beceneve, mert mire a szurkolók kimondták a Joachimot, már rendre belőtte a
labdát a hálóba az őstehetség Deckarm.
– Őszintén: sikerült kifutnia magát Joachimnak, vagy lett volna még hova emelkednie a
sportolók ranglétráján?
– Miután Jo átkerült az igazi posztjára, a bal oldali átlövő helyére, brillírozni kezdett.
Oroszlánrésze volt abban, hogy az NSZK kijutott a montreali olimpiára, öt év alatt elérte a száz
válogatottságot. A dániai vb-n pedig tulajdonképpen neki köszönhették a nyugatnémetek az
aranyérmet. Egyedül verte meg a Szovjetuniót. Azt írták róla a lapok, hogy a Paradicsomban van
a helye…
– Nem felelt a kérdésemre!
– Mert nagyon fájdalmas, amit mondanom kell. Deckarm úgy két-három év múlva jutott
volna el pályafutása csúcsára. Nagyon nagy tehetséget veszített el a kézilabdasport 1979.
március 30-án. Rengeteg siker maradt még benne…
– Mi igaz a tatabányai pálya borításával kapcsolatos vádakból?
– A német lapok nekünk estek. Képesek voltak azt írni, hogy betonon játszottuk a mérkőzést!
– Nem úgy volt?
– Dehogy. A Graboflex-talaj felépítése a következőképpen állt össze: háromcentis rugalmas
réteg a betonon, és azon még a sima műanyag fedés. Elismerem, hogy nem az volt a legpuhább
felület, de szó sem volt betonról. Aztán kifogásolták Deckarm sürgősségi ellátását. Komoly
kritika ért bennünket, amiért nem volt mentőszolgálat a meccsen. Akkoriban ez nem volt szokás,
éppen Deckarm sérülése miatt tették később kötelezővé a mentősök jelenlétét.
– Nem lehet, hogy a németeknek egy kicsit mégis igazuk volt, és lényegesen jobban alakultak
volna a dolgok, ha kint vannak a mentősök a meccsen?
– Bent, a mentőállomáson egyenesben nézték a közvetítést. Amint megtörtént a tragikus
ütközés, a mentősök felpattantak a székeikből és indultak a pályára, meg se várták az ügyeletes
orvos hívását. Nyilvánvaló volt, hogy nagy a baj, hiszen Deckarm mozdulatlanul feküdt a
földön. Félúton lehettek, amikor URH-n közölték velük, hogy megérkezett az ügyeletes
bejelentése.
– Képzelem, hogy csodálkozott az orvos, amikor néhány perccel a hívása után megjelentek a
helyszínen a mentősök!
– Bíró doktornak nem volt ideje csodálkozni. Akkor Deckarm már az öltöző gyúrópadján
feküdt. Az agyvíz csurgott az orrán. A mentősök azonnal leszívták a felső légutakból a
váladékot, kiszívták a vért a tüdejéből, aztán lélegeztetőgépre kapcsolták. Többen arra
számítottak, hogy Deckarm pillanatokon belül meghal.
– Rögtön Pestre vitték a játékost?
– Nem, először a Komárom Megyei Egyesített Kórházba. De pénteken a fővárosi János
Kórházban volt az országos idegsebészeti ügyelet. Haas úr azt szerette volna, ha helikopterrel
szállítják Budapestre Deckarmot. Alig tudták vele megértetni, hogy egy jól felszerelt
ambulanciás kocsiban jobbak az esélyek az életmentésre, ha útközben esetleg valamilyen
komplikáció lép fel.
– Mikor érkeztek meg a Deckarm szülők?
– A baleset másnapján. Jo menyasszonya, Gaby is velük tartott. Sőt Gaby mamája is.
– Találkozott velük, Frédi bácsi?
– Hogyne, hetekig laktak a Budapest Szállóban. Onnan csak egy ugrás volt a János Kórház.
Jo apjának persze az sem volt elég közel, szívbetegként így is megterhelte a napi kétszeri
látogatás.
– Pánovics?
– Eljött ő is, többször. Nagyon összetörtnek láttam. Nem engedték be a kórházba
Deckarmhoz, de a szülőkkel találkozhatott. Rudolf Deckarm eleinte nagyon haragudott rá, de
néhány héttel a tragédia után, igazi úriemberként, Lajos szemébe nézett, és kijelentette, hogy a
fiatalember semmiről sem tehet.
– Mások is jöttek Deckarmhoz?
– Persze, a világ minden részéről érkeztek. De nemcsak érdeklődők; politikusok és
specialisták is. Németország kancellárja, Helmut Schmidt például fölhívta telefonon Móritz
professzort, és személyesen kérte, hogy mentse meg Joachim életét. Aztán érkezett két nagynevű
professzor az NSZK-ból.
– És?
– Megállapították, hogy Móritz doktor kiválóan végezte el a műtétet.
– Az Adidastól nem jöttek?
– Deckarm támogatói? De, persze. Nagyon rendesek voltak. Tovább támogatták a balesete
után is. Jo még kómában volt, amikor életre szóló reklámszerződést ajánlottak föl a szüleinek.
Sőt, ők szóltak Sidó Zoltánnak, az asztalitenisz világbajnokunknak, hogy istápolja Budapesten
Deckarm hozzátartozóit.
– Mi igaz a „gyógycipő-sztoriból?
– Miből? Ja, tudom már, miről van szó! A szalagok, ugye? Jo huszonnégy éves korára csak a
válogatottban már vagy 350 gólt dobott, és az ilyesmit nehéz sérülések nélkül megúszni. Az ő
bokaszalagjai is csúnyán meglazultak az éveken át tartó gólrobot miatt, úgyhogy az Adidasnál
egy speciális, magas szárú cipőt csináltattak neki.
– Lehetett köze ennek a balesethez?
– Nem, kizártnak tartom. Az ütközés a levegőben történt.
– Mikor szállították haza Deckarmot?
– Április 6-án átvitték az Országos Idegsebészeti Intézetbe, az Amerikai útra. Három hét
múlva pedig jöhetett érte a nyugatnémet mentőszolgálat repülőgépe Stuttgartból. A kölni
klinikára vitték.
– Később is nyomon követte Joachim sorsát?
– Persze! Mindent tudtam szegény fiúról! Hallottam a kínai akupunktúrás sarlatánokról, akik
gyógynövényekkel felmelegített tízcentis acéltűkkel szurkálták Jót. A Frey nevű ráolvasóról és a
Müller nevezetű hipnotizőrről is tudtam, elképesztő, mit kellett szegény srácnak kiállnia. 131
nap kómában. 131 nap élet és halál között. Embertelen volt. Szegény szülei mindent
megpróbáltak, hogy életre keltsék.
– Életre is kelt…
– Igen, 131 nap után Joachim egyszer csak, váratlanul magához tért, nem sokkal azután, hogy
átvitték Kölnből a hamburgi egyetemi klinikára. Onnantól pedig ő lett Németország legnagyobb
sztárja. Vezető hír lett, hogy Jo megszólalt, hogy Jo újra tanul járni, írni, olvasni, de még azt is
címlapon közölték a magazinok, hogy Joachim megpróbálkozott a fütyüléssel. Gondolja csak el,
mindezt egy olyan ember tette, akinek kivették az agyának egy részét. Ha addig sztár volt, akkor
bátran mondhatom, hogy onnantól fogva Deckarm igazi legenda lett. Élő legenda, 25 évesen.
– Meglátogatta?
– Karácsony után, december végén Offenburgban túráztunk a Bányásszal. Felhívtam
Deckarmékat, beszéltünk az apával, Rudolffal, és egy kicsit Joachimmal is. Kértük, hadd
látogassuk meg a fiút hármasban Országh József egyesületi elnökkel és Pánovics Lajossal. Nagy
meglepetésünkre beleegyeztek. Sőt, Jo papája felajánlotta, hogy küld értünk egy kocsit a
szállodába. Végül nem jött a kocsi, mert… a hivatalos verzió szerint Jo kezelőorvosa nem
támogatta a látogatás ötletét. Aztán, persze később, amikor már Deckarm jobban érezte magát,
találkoztunk. Életem legmeghatározóbb élménye, hogy testközelből láthattam Joachim és Lajos
barátságának alakulását. Gondoljon csak
 „Lajos és Jo elválaszthatatlan barátok lettek. Igazi tündérmese az övék, erre csak a
nagy bajnokok képesek” – mesélte Antalóczy Alfréd

bele: az egyik ember vétlenül maradandó sérülést okoz a másiknak. A másik gyűlölhetné,
utálhatná, megvethetné egy életen át. De nem, a barátjává fogadja, és onnantól fogva szinte
elválaszthatatlanok lesznek. Együtt járnak kirándulni, nyaralni, közösen látogatják a meccseket,
mindent megtesznek egymásért. Olyan ez, mint egy igazi tündérmese. Én mondom, erre csak a
sport képes. Erre csak az igazi nagy bajnokok képesek…
– Bocsásson meg, még egy kicsit hadd kalandozzak a múltban: meddig tartott ki Deckarm
mellett a kedvese, Gaby?
– Úgy tudom, másfél-két évig rendszeresen bejárt hozzá az evangélikus rehabilitációs
otthonba. Aztán lassan elmaradozott. Beleszeretett valakibe. Öt évvel volt fiatalabb Deckarmnál.
Még szinte gyereklányként szeretett Joba…
– Ez elég nagy veszteség lehetett Deckarm számára…
– Szerintem legalább akkora, mint az, hogy megromlott az egészsége. De profi ember volt.
Igazi bajnok. Ezt is túlélte.
– És önök tényleg minden ilyen hírről értesültek Tatabányán?
– Persze. Ismeretlenül is magunkénak éreztük azt a fiút, aggódtunk a sorsáéit. Meg hát az
évek során Tatabánya „turistaparadicsom” lett: németek hada érkezett a városba, és
mindegyikük látni akarta a csarnokban azt a helyet, ahol Deckarm Pánoviccsal ütközött. Közben
pedig szünet nélkül Jóról meséltek. Mindennel tisztában voltunk.
– Mondja, elkísérne bennünket a forgatásra?
– Saarbrückenbe?
– Igen.
– Természetesen. Bár csak a csapat vezetője voltam, az én életemben is ez a történet a
legfontosabb. Számomra volna megtiszteltetés, ha újra személyesen találkozhatnék a világ
legnagyobb kézilabdázójával!
Kevesekben tudatosult az elmúlt évtizedekben, hogy a Deckarm-sztorinak van egy harmadik
hőse is. Ez pedig nem más, mint a meccs idején ügyeleti szolgálatot teljesítő dr. Bíró Gábor.
Bíró doktorral régóta jó a kapcsolatom, őt kerestük föl először Gyöngyi beteg térdével.
Mindig is élsportolókat kezelt, kevesen tudnak nála többet a sportorvosi szakmáról. Az is biztos,
hogy jócskán akadt dolga az elmúlt harminc esztendőben Tatabányán, hiszen, ahogy Koltai
Róbert Illetékes Elvtársa mondaná, a súlyemelőktől kezdve a Vincze-Kiprich-Plotár focitrióig
„minden hozzá tartozott”. Néha az orvosi szerepen túl is segített a játékosoknak, az edzőknek.
Volt rá eset, hogy okos tanácsokkal, lelki segítséggel ő hozta rendbe egy sportoló házasságát.
Máskor egy-egy meccsen odasúgta az edzőnek, hogy kinek kellene rúgnia-dobnia a büntetőt, ki
van olyan lelki és fizikai állapotban, hogy jó eséllyel betaláljon.
A rendelőjében találkozunk. Fertőtlenítőszag, ijesztő fehérség, műbőr ülőkék. Gyerekkorom
óta irtózom az orvosi vizsgálóktól.
– Mi jut eszébe először a Deckarm névről, doktor úr? – kérdezem Bírót a kölcsönös üdvözlés
után.
– Az a pillanat, amikor odaértem hozzá. Bevallom, félve fogtam meg a pulzusát.
– És másodszor mi jut eszébe?
– Az eltorlaszolt ajtó.
– Micsoda?
– Várjon, elmondom. Berohantam. Azonnal láttam, hogy mentő kell. Hozatni akartam a
hordágyat…
– Megvárta a bíró engedélyét? Tudomásom szerint a bírónak kell engedélyt adni egy sérült
játékos levitelére!
– Viccel? Kit érdekelt a bíró? A játékos minden látható testnyílásán ömlött a vér. Azonnal
intettem a partvonalnál állóknak, hogy hozzák a hordágyat. Kint volt a folyosón. De hiába:
valamelyik állat a folyosó felől odatolt az ajtó elé egy nehéz hirdetőtáblát. Nem tudták kinyitni
az ajtót. Ölben kellett levinni Deckarmot a pályáról. Öten cipelték ki a németek öltözőjébe. A
gyúrópadra fektettük.
– A németek nem hoztak orvost?
– Nem. Számomra is érthetetlen volt, hogy egy ilyen elitcsapat egészségügyi szakember
nélkül jön Magyarországra, de ez volt a helyzet. Később aztán észbe kaptak, és amikor Deckarm
már az öltözőben feküdt, idegesen tárcsázni kezdték az otthoni illetékeseket, hogy a német
légierő, a Bundeswehr küldjön egy külön gépet, hogy a legjobb hazai szakemberek vehessék
kezelésbe a súlyosan sérült játékost. Alig tudtuk lebeszélni erről Haas úrékat. Képzelheti: mire
megjön a gép, felpakolják rá Deckarmot, hazaszállítják, beviszik a kórházba… végzetes lehetett
volna!
– Miután elvitte Deckarmot a mentő, nyomon követte az eseményeket?
– Persze, mentem velük a kórházba. De később, Pestről is elértek a kollégák. Mindent
tudtam. Agyzúzódás miatti agyvizenyő. Kettős koponyatörés, tíz centiméteres repedés az
agyhártyán. A koponyában fellépő nyomás csökkentésének érdekében „csontablak” készítése a
kétoldali halántékpikkelyen. A baleset másnapján légcsőmetszés, lélegeztetőgép. Szívtámogató a

– „Számomra érthetetlen volt, hogy egy ilyen elitcsapat orvos nélkül jön
Magyarországra” – mondja Bíró doktor. Később Joachim szülei megköszönték neki, hogy
segített megmentetni a fiuk életét.

vénába, agynyomás csökkentő az orron át… kemény meccs lehetett! Aztán százharmincegy
nap kóma.
– Esélyek a túlélésre?
– Százból kilencvenötén meghalnak. A túlélők közül is ritka, hogy valaki újra teljesen
egészséges legyen. Általában maradandó károsodással kénytelenek leélni az életüket.
– Mint Deckarm?
– A balesete óta csak egyszer találkoztam vele. Elhozták egy Tatabánya-meccsre. Odakísértek
hozzá, mutatták, hogy én vagyok az az orvos, aki megmentette az életét. Ez persze túlzás volt,
de jólesett. Megölelt, és azt mondta: köszönöm. Csak a tolókocsin látszott, hogy nincs minden
rendben vele. Meg talán az artikulációján.
– Az életkora szerepet játszhatott a túlélésben?
– Úgy vélem, nagyon is. Szerintem ha harminccal több, nem éli túl ezt a sérülést. Még akkor
is csupán harminc százalékot adtak Deckarmnak a túlélésre, amikor a kritikus napok után
valamennyire stabilizálódott az állapota. Meg hát, ha egy ilyen sérült ki is jön az életveszélyből,
ki tudja, milyen életet élhet, mire lesz képes… gond lehet a mozgásával, az intelligenciájával,
könnyen elképzelhető, hogy többé nem lesz képes ellátni magát, gondjai adódnak az
önkifejezéssel… azért tegyük gyorsan hozzá: Deckarm a hazájában a világ legszínvonalasabb
rehabilitációs ellátását kapta!
– Volt a Deckarm-Pánovics ütközésnél súlyosabb esete a praxisában?
– Nem volt. Harmincöt év alatt még csak hasonlót se láttam. Ostorként csapódott a német
játékos feje a padlónak.
– Eltette emlékbe az aznapi orvosi jelentését?
– Nem. De azért van valami, amit évek óta őrizgetek. A Deckarm szülők által küldött levél,
amiben megköszönték, hogy életben tartottam a fiukat.
Találkozás Joachim Deckarmmal
Reggel ötkor indulunk Saarbrückenbe, a tatabányai benzinkútnál van a találkozó. A tévés
kisbusz utasai: Antalóczy Frédi bácsi, Pánovics Lajos, Töttös Márk operatőr, Horváth János
technikus és jómagam. János vezet. Furcsa véletlen, de technikus kollégám „civilben” elvégezte
a Testnevelési Egyetemet. Ráadásul tudott a nagy sztoriról, így azzal is tisztában volt, hogy
hamarosan nem akármilyen találkozónak lehet szemtanúja.
Hosszú az út. Késő este elcsigázottan érkezünk meg. Elfoglaljuk a Deckarm-team által
intézett, igen jutányos árú szállást. Holtfáradtan zuhanunk az ágyunkba.
Másnap reggel rövid interjút adunk a helyi tévének. Arról forgatnak, hogy Deckarmról
forgatunk. Errefelé ma is nagy sztár a kézilabdás. A sarki sportboltban egy plakátról köszön
vissza a portréja. Edzőcipőt reklámoz. Ő, aki – állítólag – csak kerettel képes járni! A
szenvedélyes fotós hírében álló Frédi bácsi el is kattint néhány kockát a kirakat előtt. Persze az
efféle promóció
csak számunkra meglepő. A városban például számos óriás-poszteren hirdetik a fogyatékos
olimpikont. Önök hány ilyen hirdetést láttak Budapesten?
Erős a forgalom a városban, ezért úgy döntünk, fogunk inkább egy taxit. Pánovics most
úgysem tart velünk, ő a délutáni meglepetésünk Deckarmnak. A program: délelőtt a
rehabilitációs központban forgatunk, aztán a városban ebédelünk, kora délután Joachim
édesanyjához vagyunk hivatalosak, majd egy kellemes vendéglő árnyas lugasában találkozunk
ismét Deckarmmal, egy sakkparti és egy közös sörözés erejéig. Ő még nem tudja, hogy kemény
ellenfelet viszünk: Pánovicsot.
Megjön a taxi, egy Charles Bronson ábrázatú figura a sofőr. Nem jól beszéli a németet. Itt is,
csakúgy, mint Amerikában, a taxizás az alantas munkák közé tartozik. A „tisztavérű” helybéliek
méltóságon alulinak tartják a sofőrködést. Albánok, törökök, románok osztoznak a melón, amit
Magyarországon semmi pénzért ki nem engednének a kezükből a magyar taxisok. Persze
nemigen van mit csodálkozni a dolgon, hiszen errefelé nem szokás tízezret legombolni egy
külföldiről azért, hogy elfurikázzák mondjuk a Nyugati pályaudvartól a Keletiig. Tisztességesen
taxizva meg nyilvánvalóan nem túl nagy biznisz a személyfuvarozás. Marad tehát a plebsznek.
Charles Bronsonról kiderül, hogy a neve Nicu, Romániából érkezett, és átkozottul
szabálytisztelő: nem hajlandó addig elindulni, míg a kocsiban mindenki be nem csatolja a
biztonsági övét. Még az operatőr és a technikus is a hátsó ülésen.
Gyanítom, hogy Nicu nem sokat konyít a német kézilabdához, és még annál is kevesebbet
tud a Deckarm-sztoriról. Szerintem 1979-ben még kisiskolásként tapsolt Ploiestiben a
Nemzetközi Gyermekévet köszöntő Ceaucescunak, mit tudhatott ő akkor a világ legnagyobb
kézilabdázójáról! Azért egy próbát megér.
– Hallott már Joachim Deckarmról?
A fickó bizonytalanul hunyorog. Aztán felderül az arca.
– Róla nevezték el a sportcsarnokot, ugye? A Deckarm Sports-hallét!
– Pontosan. Azt is tudja, hogy ki ő? Nicu megrántja a vállát.
– Gondolom, valami sportoló, nem? Nem nagyon érdekel a sport. Csak ha románok
játszanak.
Elhomályosodik a szeme. Ki találta ki azt az ostobaságot, hogy aki hazát vált, szívet is vált?
A következő percekben kiderül, hogy Nicu története korántsem szokványos. Vagy ki tudja?
Lehet, hogy csak én vagyok még mindig túl naiv.
– Volt egy Daciám Brailában, abból meg tudtam élni – meséli. – Románia keleti felében, a
Duna-delta táján ma is alig van busz a városok között. A vonatok úsznak a mocsokban, a buszok
jó, ha naponta kétszer feltűnnek. Szóval akinek nincs autója, az meg van lőve. Esetleg
megalkuszik valakivel, akinek van kocsija, és az átviszi a másik városba. A kocsikban, amik a
városok szélén parkolnak, csupa olyan ember ücsörög, akik nem akarnak éhen halni. Én is ott
várakoztam, éveken át, és néha sikerült fuvart szereznem egy másik városba…
Nicu később megunta a nyomort, és néhány barátjával Olaszországba indult. Amikor a
határon meglátták az útleveleiket, kívül-belül átvizsgáltak őket.
– Nem voltak túl kíméletesek – emlékezik a taxis. – Utána hetekig véreset kakáltam. De már
otthon. Mert a határról hazaküldtek. Nem adtam fel. Megkerestem egy fickót, aki azt ígérte,
hogy ezer dolcsiért átvisz ötünket olaszba. Ezer dolcsiért! Egy év alatt se hoztam össze annyi
pénzt! Kölcsönkértem apáméktól. Kimentünk a város szélére, ott vártuk a fickót öten. December
volt, átkozott hideg. Két órát késett a szemét. Már nem éreztem az ujjaimat, annyira szétfagytak.
Egy nagy, fekete Merciben ült a tag, mögötte egy rozoga furgon pöfékelt.
– Ide a lét, gyerekek, aztán beszállás! – mordult ránk, a furgonra bökve. Elvett öt rongyot,
aztán közölte, hogy amíg bepakolunk, elmegy kajáért.
– Hosszú lesz az út, kell az energia – magyarázta vigyorogva, és elhúzott.
Nicu elhallgat. Olyan görcsösen szorítja a kormánykereket, hogy belefehéredik a kézfeje.
– Mikor jött vissza? – kérdezem félve.
– Soha.
– És a furgonos? Ő is benne volt a buliban?
– Á, aznap reggel látta először a mercist. Kérdezte tőle a fickó, hogy akar-e ötven dollárt
keresni. Persze hogy akart. Na, mondta a mercis, akkor csak jöjjön utánam, álljon meg, ahol
megállok, nyissa ki a busz hátulját, de ne szóljon semmit, csak hagyja, hogy bepakoljanak
néhány csomagot. Érti?
Micsoda aljas trükk! Különösen, hogy ennyi pénzért még az is bőven megérte volna a
mercisnek, ha tényleg átviszi őket Olaszországba. Így azonban kétségkívül nagyobb volt a
haszon.
Nicuék első felindulásukban péppé akarták verni a mercist, de aztán belátták, hogy a
pénzüket úgysem kapnák vissza, legfeljebb szereznének maguknak egy halálos ellenséget.
A srác két évig melózott, hogy vissza tudja fizetni a szüleinek a kölcsönt. Nappal a városok
között szállította az embereket, éjszaka taxizott. Egy éjjel furcsa utasa akadt. Egész úton Nicut
bámulta. Már azt hitte, hogy egy meleg külföldivel van dolga, aki felajánl majd néhány dollárt,
hogy kielégítse a szájával. Az ilyesmi egyáltalán nem volt ritka arrafelé…De ez a férfi azt
figyelte, hogyan vezet Nicu. Amikor elérték úti céljukat, az utas kinyögte, hogy épp sofőrt keres
Németországba. Hamar megegyeztek a pénzben. Egy kisbusszal mentek Bajorországba, velük
tartott a munkát ajánló férfi felesége és négy gyereke is. Végül egy közepes nagyságú város
peremén parkoltak le, egy omladozó háznál. Románok lakták, Nicu még ismerősöket is talált
közöttük.
– Otthon úgy tudtuk, hogy „Németben dolgoznak” – húzza el a száját Nicu. – De a valóság az
volt, hogy a férfiak raboltak, a nők kurválkodtak, a kölykök meg loptak. Undorítónak találtam
az egészet. A férfi, aki sofőrmunkát ajánlott, csak röhögött. „Ha pénzt akarok, akkor vegyem
el!”, mondta. Nem verhettem pofán, mert nem volt kedvem átvágott torokkal heverni az Isar
folyó mélyén. Otthagytam őket. Egy doboz cigarettám volt, meg néhány márkám. De
Romániába nem mehettem vissza. Másodszor is üres kézzel kullogni haza? Belehaltam volna a
szégyenbe! Az utolsó pénzemen felhívtam a legjobb cimborámat Tulceában. Lelkendezve
mesélte, hogy a nagybátyja talált magának munkát Saarbrückenben. Ha egy héten belül el tudok
jutni odáig, nekem is szerez taxisofőrt állást, mondta. Lecsaptam a kagylót, és rohantam
stoppolni. Hosszú órákat ácsorogtam végig a tomboló mínuszokban az utak szélén, de négy nap
alatt Saarbrückenben voltam. Igaz, hogy közben lefagyott két lábujjam, úgyhogy a klinikán
kezdtem helyi „pályafutásomat”. Levágták rólam a cipőmet, láttam, hogy megnyilt hólyagok
éktelenkednek a piszkosszürke bal lábfejemen. Hívtak egy román műtőst, ő tolmácsolta az orvos
szavait. Kiderült, hogy összenyíltak a hólyagok, és a bőr minden rétege megfagyott. Elhaltak a
szövetek, le kellett vágni két ujjamat.
– De úgy látom, ez nem zavarja a vezetésben – vetem közbe.
– Gumi lábujjpárnát szorítok a megmaradt ujjaim közé – mosolyog. – Ezzel a protézissel
enyhítem a fogyatékosságomat.
Épp eltöprengenék azon, hogy mi mindenre képes ma már az orvostudomány (lásd Deckarm
életben tartása!), amikor óriási csattanást hallok. Úgy érzem, hogy a testem szétszakad. Előre
akarok repülni, de egy súlyos erő az üléshez szögez. Beletelik néhány másodpercbe, mire
magamhoz térek. Az első, amit észreveszek, hogy az előttünk haladó piros Volkswagennek
eltűnt a jobb hátsó része. A helyén egy kopott Opel orra szürkéllik. Az autó kissé kifordult
felénk. A szélvédő szilánkokra tört, az alumíniumkeret leszakadt, s az tartja most az autó
tulajdonosának eszméletlen szfinxfejét. Az áldozat teste a szent szobrok szertartásos pózában
hever a kormánykerék mögötti műanyag konzolon, cafatokra tépett zakója hasítékain keresztül
vér patakzik az üléshuzatra.
– Kurva életbe… – rázkódik meg Nicu, és kinyitja maga mellett az ajtót.
Hátranézek, kollégáim halálra vált arccal kapkodnak levegő után. Mindhárman tisztában
vagyunk vele: csak Nicu reflexeinek köszönhető, hogy nem rohantunk az előttünk karambolozó
autókba. Időben fékezett.
– Látod, Tvrtko, ennyin múlik egy ember élete – suttogja Márk –, néhány centiméteren, egy
rossz mozdulaton.
Gombócot érzek a torkomban. Vajon hányszor fogalmazódhatott meg ez a mondat Deckarm
fejében az utóbbi huszonnyolc évben?
Próbálom felkészíteni magam a találkozásra a férfival, akinek a honfitársai szerint „a
Paradicsomban van a helye”. Hányszor elképzeltem hogy bemutatkozom Deckarmnak. A
szemébe nézve, mintha semmit se vennék észre rajta. Mintha a világ legtermészetesebb dolga
volna, hogy a világ egykor legjobb kézilabdázója ma egy rehabilitációs központban tengeti
napjait. Mintha semmi különös nem volna abban, hogy egy százhúsz kilós, kétméteres óriás
kizárólag úgy tud életben maradni, hogy két ember a nap huszonnégy órájában injekciózza,
masszírozza, támogatja. Majdnem három évtizede! Ha a német állam és az Adidas nem érezte
volna kötelességének, hogy eltartsa, gondoskodjon róla, már régen halott lenne. A világ
országainak kilencven százalékában aligha lett volna esélye az életben maradásra. És erős a
gyanúm, hogy Magyarország is közéjük tartozik.
Csináltam életemben már vagy félezer riportot, de máig képtelen vagyok rutinként kezelni,
ha sérült, fogyatékos vagy haldokló emberekkel kell anyagot készítenem. Olyankor emberfeletti
küzdelemmel uralkodom az arcvonásaimon, és, bár nehéz bevallanom, de egyszerre érzek
bűntudatot, amiért nem én vagyok a helyükben, illetve fékezhetetlen örömöt, amiért tőlük több
millió fényév távolságra, az egészséges emberek bolygóján élhetek. És közel sem csak azért,
mert nekik úgymond „rossz”! Nem! Azért, mert tudom, hogy a többségi, magát egészségesnek
valló társadalom hogyan bánik velük. Hogyan öljük egymást azért a Tesco parkolóiban, hogy
minél jobb helyet foglalhassunk el a mozgássérültek számára fenntartott helyeken, hogyan nem
vagyunk képesek végre európai emberek módjára akadálymentesíteni a középületeket, hogyan
tudjuk megalázni, semmibe venni fogyatékkal élő embertársainkat. Javaslom, aki megteheti,
csak egyetlen napra üljön bele egy kerekes székbe, és garantálom, még aznap átértékeli a
világot. S benne saját helyzetét. És bár azt is pontosan tudom, hogy nem szánalom és
sajnálkozás, hanem egy bátorító, emberi szó sokkal többet segít mindennél, mégis néha
elgyengülök én magam is.
A legmegrendítőbb az, amikor olyan embereket látok kiszolgáltatott helyzetben, akik
fénykorukban emberfeletti fizikai teljesítményre voltak képesek. Akik valódi szuperhősök
voltak. Meglett férfiember létemre sosem tudtam könnyek nélkül megállni, ha valamilyen
műsorban megláttam a Parkinson-kóros Muhammad Alit, a tolószékbe kényszerült egykori
Supermant, Christopher Reeve-et, vagy a féllábú kapuskirályt, Lev Jasint. A nagy Deckarm is
egy volt a szuperhősök közül. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy másik klubnak is a tagja
lesz?
Míg azonban Alival, Supermannel vagy Lev Jasinnal soha nem találkoztam, Deckarmmal
alig néhány perc múlva szemtől szembe kerülök a rehabilitációs központ parkjának zöld gyepén.
Kiszállunk a kocsiból.
– Guten Tag! – köszönök a portásnak. – Joachim Deckarm úrhoz jöttünk.
– Magyarok, igaz? – húzza el a száját barátságosan. Hatvanéves ráncok, ősz haj, magabiztos
német arc. – Várjanak az udvaron, mindjárt szólok neki – mondja a kézilabda-rajongó hazafi,
azzal megnyom egy gombot. A kapu berregve kinyílik.
Gyönyörű park tárul elénk, értő kezek által rendben tartott bokrok szegélyezik a mélyzöld
gyepszőnyeget. Izgatottan várom a találkozást, olyannyira, hogy elfelejtem megkérdezni a
portástól, mennyit kell várnunk Deckarmra. Most már mindegy, leülünk egy padra. Arról
beszélgetünk, hogy vajon a németek is ugyanúgy megbocsátottak a magyaroknak, mint Joachim
Lajosnak? Hiszen itt akkoriban azt sulykolták az emberekbe, hogy: betonpálya, gyilkos védő,
nem megfelelő orvosi ellátás stb. stb. Töttös Márk szerint nincs miért neheztelni, hiszen Lajos
vétlen, a vádak pedig alaptalanok voltak.
Antalóczy azonban máshogy gondolja, ami újabb bizonyság arra, hogy lényeges különbség
van egy átlagember és egy valódi sportember gondolkodásmódja között.
– Képzeld csak magad a helyükbe! – mondja Frédi bácsi. – Itt van egy háromszoros német
bajnok sportisten, egy BEK-győz-tes, egy világbajnok, egy világbajnoki gólkirály. Mindent elért
már, amit lehet, és még mindig csak huszonöt éves! És akkor jön egy laza kupameccs valahol a
keleti blokkban, egy ismeretlen bányászvárosban. Egy felugrás, egy blokkolás, egy rossz
mozdulat, és Deckarm nincs többé. Hiába tért vissza a kómából, a szurkolók elvesztették a világ
legjobb játékosát. Nem emlékezhetsz rá, fiatal vagy, de amikor Albertet kettétörte a dán kapus,
nálunk sem lett volna nehéz összetoborozni egy századot a megbüntetésére. És az esetleges
harag még egy dologra bizonyíték. Arra, hogy még emlékeznek, méghozzá nem csak az esetre,
hanem magára a játékosra is.
Eltűnődöm, hogy mindez vajon Deckarmot mennyire vigasztalja. Kárpótolhatja-e a szurkolók
emlékezete és szeretete az elveszített évekért, a kettétört pályafutásáéit, a zátonyra futott
magánéletéért? Aligha. Legfeljebb enyhítheti a fájdalmát.
Hirtelen oldalba bök a technikus.
– Jézusom! – suttogja.
Felnézek. Elszorul a torkom. Egy Adidas-melegítős óriás közeledik felénk lassan, nagyon
lassan. Remegő lábát óvatosan helyezi egymás elé, mozgása inkább idézi a Csillagok
háborújának birodalmi lépegetőit, mintsem a világhírű sportszergyártó reklámjaiban látott
dinamizmust. Minden lépése, minden lélegzetvétele, minden egyes mozdulata küzdelem.
Szemét kimereszti, igyekszik az egyensúlya megtartására összpontosítani. Nehezen tudja
leküzdeni a teste gyengeségét. Hófehér sportcipője szánalmasan fityeg erőtlen lábán,
erőlködéstől szederjes arcát verejtékcseppek csíkozzák. Egyszerre csak meginog, mire elfog
bennünket a hűvös rettenet, s csaknem velőig ható riadalommal várjuk, hogy tehetetlenül
elzuhanjon. Végül azonban, mielőtt végképp lerogyna a fűre, jelez a trénerének, aki addig
néhány méterrel távolabbról figyelte a tántorgó férfi

Joachim Deckarm naponta több órát edz, szó szerint azért, hogy életben maradjon.
Tucatnyi injekciót kap, egyik szemére vak, több szerve nem működik, de nem adja fel,
soha, egyetlen pillanatra sem.

igyekezetét. Az alacsony, mokány férfi odaszalad a sportolóhoz, és hóna alá bújva támogatja
tovább a felénk vezető úton.
Visszafojtott lélegzettel figyeljük Deckarmék küzdelmét, de nem mozdulunk. Tudjuk,
érezzük: fontos számára, hogy ő jöjjön oda hozzánk. Fogytán az ereje, de homlokát ráncolva
egyre csak küzd és küzd. Néha gyenge remegés fut rajta végig, mintha elektromos áram rázná
meg, de nem adja fel. Végül két hosszú perc alatt megteszi az utolsó húsz métert, de addigra a
remegés fogat vacogtató, görcsös reszketéssé válik. A bemutatkozó kézfogásra már nem sok
ereje marad. Egy másik tréner, tagbaszakadt kis ember, tolókocsit görgetve érkezik, rutinosan
beleültetik az óriást. Deckarm angyalian szelíd, sorsába beletörődő. Később kiderül, hogy
lelkében is kizökkenthetetlenül kiegyensúlyozott.
 – Tudom, hogy sokak szemében példakép voltam mint sportoló – mondja nyelvtanilag
hibátlan angolsággal mély, öblös hangján, nehezen artikulálva, hosszan elhúzva a
magánhangzókat, miközben áttolják az egészségügyi tömbbe. – És a beteg emberek számára
példaképnek kell maradnom most is. Ezért vállalom a rengeteg edzést.
Nos igen. Joachim személyi edzője, Péter Reinhartz elmondása szerint Joachim napi négy
órán keresztül kínozza magát a testgyakorlatokkal, miközben vagy egy tucat injekciót kap, hogy
egyáltalán mozdulni tudjon. Bár az egyik szemére vak, és a látása egyre romlik, ha elég világos
van odakint, akkor – segítséggel – biciklizhet. De csak miután leúszott a medencében több száz
métert. Biciklizés után az edzőterembe megy, hogy kíméletlen önsanyargatásba kezdjen a
különböző fitneszgépeken. És ez így megy huszonnyolc éve! Jo ma ötvenkét éves, kínnal mozog
és beszél, félvak, és több szerve sem működik. Mégis élni akar. És ebben egy egész team segíti.
Meg az Adidas. Ne feledjük: az elmúlt évtizedekben Deckarmmal elvégzett munka és a
kezelések forintban százmilliókra rúgnak.

„Lajos vétlen volt abban, ami történt. Az elmúlt években pedig bebizonyította, hogy
csodálatos ember és nagyszerű barát. Ő a legjobb barátom” – mondja lassan és tagoltan a
sérült világsztár. Nekem közben a torkomat szorongatta a sírás.

– Lajos barátsága sokat számított a felépülésben – jelenti ki mosolyogva Joachim. – A

balesetre egyáltalán nem emlékszem. Csak egy tévés bejátszásból láttam, hogy mi történt velem.
Az biztos, hogy Lajos vétlen volt abban, ami történt. Az elmúlt években pedig bebizonyította,
hogy csodálatos ember és nagyszerű barát. Ő a legjobb barátom.
Összeszorul a torkom. Vajon én meg tudnám ezt tenni? Igen, valószínűleg én is
megbocsátanék annak, aki nekem vétlenül sérülést okoz. No de hogy a legjobb barátommá
fogadjam? Hogy nap mint nap arra emlékeztessen a jelenlétével, hogy milyen szörnyűség történt
velem? Azt lássam, hogy neki családja lett, nekem nem lehetett, neki gyermeke született, nekem
nem születhetett, ő lehet önfeledten boldog, én soha, ő be tudja egyedül kötni a cipőfűzőjét, én
pedig nem? Nem, sajnos ezen a ponton kudarcot vallok magam előtt, be kell látnom, én erre
valószínűleg képtelen lennék. Erre valószínűleg tényleg csak a legnagyobb bajnokok képesek.
Mint amilyen Joachim Deckarm. És amilyen Pánovics Lajos. Mert neki „csak” könnyebb volt.
De neki sem volt könnyű!
Készítünk még pár felvételt a sportpályán Deckarm emberfeletti küzdelméről, aztán követjük
a pihenőszobába. A lakásában nem forgathatunk, ezt Péter Reinhartz előre kikötötte. Az
alapvetően kissé rideg szanatóriumi lakot gyöngyház berakású, réz-veretű képtartók díszítik,
bennük Joachim szülei mosolyognak. Egykori menyasszonyának a fotója is ott csücsült a komód
tetején, ma azonban Gaby már mással boldog. Oldalt, egy újságból kivágott, bekeretezett
fényképen tündöklően szép szőke férfi mosolyog, sportszerelésben, hóna alatt egy kézilabdával.
Tekintete élénk, fogsora hófehér. Alatta ez a sor olvasható: „Joachim Deckarm, a német
válogatott sztárja – 1978. augusztus”…
A falon pasztellkép lóg, egy bajor vidéki kúriát ábrázol, béke sugárzik a színeiből. A komód
mellett szalmafonatú szék áll, azon foglalhatnak helyet a Joachimhoz érkező látogatók.
Tiszta, takaros, üde fehér köpenyt viselő ápolónő serénykedik a szobában. Amikor
beszélgetni kezdünk, tapintatosan elhagyja a helyiséget.
– Tűrhető szerencsém volt – mondja töprengve, tagoltan Deckarm. – Igen, mondhatni
tűrhető. Aztán elmosolyodik.
Jo valójában kifürkészhetetlen. Mosolyog, dörmögő hangjával simogat, mindenkivel
barátságos, de ki tudja, mi rejtőzik a lelke mélyén! Nem vádol és nem panaszkodik. Nem
mondja ki a fájdalmait, magába temeti az emberi kínt. Ma, évtizedekkel a balesete után sem
akarja, hogy szerencsétlenségét széthordják és körülcsámcsogják. Ha már éveken keresztül
kínos pontossággal egymásra rakta új élete apró köveit, nem engedi lerombolni, amit épített.
Még akkor se, ha néha semmi sincs már számára, csak mérhetetlen fáradtság és az életben
maradás puszta szükségszerűsége.
Volt idő, amikor úgy érezte: jobb lenne nem lenni. Átkozta a pillanatot, amikor a kóma teljes
öntudatlanságából visszatérve a létezés gyenge és bizonytalan érzésére eszmélt. Készségesen,
tisztelettudóan, de nem nagy meggyőződéssel csinálta végig a rehabilitációs kezeléseket. Tudta,
hogy túlesett a betegsége krízisén, de mindent sötéten látott. Mindent!
Ma már azonban nem csupán arról szólnak a napjai, hogy vakon és szabályszerűen betartsa a
rajta segíteni szándékozók előírásait. Ma már ő maga is létezni akar, mert megtalálja azokat az
apró örömöket, amelyekéit élni érdemes. Ilyen öröm például a másokon való segítés. Mert
Deckarm ma is valódi idol, igazi példakép. Ma is rengetegen merítenek erőt az ő küzdelméből.
Sokan mondják például sokkal kisebb sérülések után: ha Jónak sikerült, nekem is sikerülnie kell.
Itt és most – ha csak röviden is – elmesélem önöknek egy találkozásomat valakivel, akit
nagyon tisztelek mindazért, amit a városomért, Pécsért tett, és akinek egyszer, majd ha felébred,
reményt és példát adhat Joachim Deckarm emberfeletti harca. Ugyancsak egy hirtelen tragédia,
egy szörnyű közlekedési baleset rendelte úgy, hogy városom egykori polgármestere, Toller
László most is éberkómában fekszik vidéki birtokán. Ha felesége, Tünde nem lenne, talán már
nem is élne. De él. Mert remény mindig van, és ezt nem csak a férjét odaadóan gondozó feleség,
hanem az orvosok is így gondolják. Lehet, hogy a politikus már holnap felébred. Persze az is
lehet, hogy csak harminc év múlva. Nem tudni. Kérdés az is, hogy mit érzékel most a
külvilágból. Lehet, hogy mindennek tudatában van, ami körülötte történik. És az is lehet, hogy
semmit sem lát, semmit sem hall. Egyetlen ember van, aki mindezt megmondhatná. Ő maga. De
ő nem beszél, nem kommunikál. Ahogy csöppnyi, gyönyörű gyermeke tudja: apa alszik.
Egészen addig marad megválaszolatlan a kérdés, amíg fel nem ébred és el nem árulja valahogy a
titkát. De ha felébred, milyen életre lesz képes? Remélem, ez nem marad egy, a
megválaszolatlan, örök kérdések között.
Tündével régóta ismerjük egymást. Amikor a kilencvenes évek elején a délszláv háborúba
készültem, Tünde anyukája felajánlott számomra egy páncélozott autót, olyat, amivel a
vagyonvédelmi cégükben dolgoztak. Úgy gondolták, nekem nagyobb szükségem lesz rá a
háborúban. Iszonyú súlya miatt csak nehezen boldogultam a járgánnyal, főleg a kanyarokban, de
nagyon hálás voltam Tündééknek az önzetlen segítségért. A csinos, dekoratív hölggyel évekkel
később, Toller László társaságában találkoztam újra. Boldogok voltak. A romantikus
polgármester szilveszter éjszakáján, a tűzijáték pillanataiban vette feleségül szerelmét, hogy
aztán nem sokkal később megszülessen Lacikájuk. A férj sikeres volt, és nem csak otthon, a
munkájában is: épült-szépült Pécs, ráadásul – jelentős részben Tollernek köszönhetően – a
baranyai megyeszékhelyet választották Európa Kulturális Fővárosává.
Sohasem felejtem azt a felemelő estét, 2005. október 25-ét, amikor ezrek lepték el a
Széchenyi teret, hogy önfeledten ünnepeljék városunk sikerét. Együtt tapsolt a tömeg a Kispál és
a Borznak, a Pannon Filharmonikusoknak és a többi nagyszerű fellépőnek. Ott voltak a
különböző politikai pártok vezetői is, én pedig – az est házigazdájaként – a színpadról néztem,
ahogy pirosra tapsolják a tenyerüket, ahogy valódi örömkönnyekben úsznak.
– Örülök, hogy ezt megéltem, és már csak egy vágyam van, hogy 2010-ben, az Európa
Kulturális Fővárosa évében is a város polgármestere lehessek – mondta akkor szűk körben
Toller.
Alig másfél évvel később ott ültem az ágya mellett, és fogtam a kezét. A mindig nagyhangú,
de barátságos polgármester pedig mozdulatlanul feküdt mellettem.
– Beszélj hozzá, hallja! – biztatott Tünde. Kicsit hitetlenkedve nézhettem rá, mert egy
határozott bólintással is nyomatékot adott szavainak.
– Szia, Laci – suttogtam.
És valóban, ahogy odahajoltam hozzá, szempilláival heves pislogásba kezdett.
Megborzongtam. Lehet, hogy ő mindent érez, lát, hall, csak nem tudja kifejezni magát? Tünde
szerint így van, ebben bízik. Én is. Úgyhogy elmondtam a „polginak”, hogy áll a kultúrfőváros
ügye, meséltem neki a gyermekeimről és Gyöngyiről, akinek a ki tudja hányadik bajnoki
aranyérme után ő adta át a Pro Civitate, Pécs Díjat a városháza dísztermében. A legvégén pedig
átadtam Lacinak a legnagyobb politikai ellenfelének – szintén jó barátomnak – a jókívánságait.
Toller szeme heves vibrálásával búcsúzott tőlem. Tekintete örökre elkísér. Miután így
„elbeszélgettünk”, Tünde megmutatta a kolbászokat, amelyeket még a férje töltött, és a bort is,
ami szintén a ház urának keze munkáját dicsérte. Néztem ezt a csodálatos fiatalasszonyt, aki
mindenét feltette arra, hogy segítsen a férjének. Aki nem hagyta cserben, aki úgy csüng rajta,
mintha tényleg abban bízna, hogy még egy perc, és felébred a szerelme. Tünde minden reggel
ötkor kel. Lefürdeti a férjét, megborotválja, hogy mire a kisfiúk fölébred, apa már tiszta és jó
illatú legyen. Az asszonynak még azt is el kell viselnie, túl kell élnie, hogy a kis Lacika néha azt
kérdezgeti az apjától: Apa, majd ha felébredsz, eljössz velem focizni?
A szív megszakad ilyenkor. De Tünde azért kel fel minden reggel, hogy egyszer értelmet
nyerjen a kisfia kérdése.
Hogy miért meséltem el mindezt? Nos azért, mert Tünde, amikor megtudta, hogy Deckarmról
szeretnék filmet forgatni, megkért, hogy ha elkészül a film, küldjem el neki. Mert Deckarm is
agysérülést szenvedett. Mert Deckarm is felébredt a kómából. Nem sokkal később eleget tettem
a kérésnek. Hamarosan megcsörrent a telefonom. Tünde volt a vonal másik végén, és csak
annyit mondott: sokkal elszántabb lett Jo történetétől, erőt merített belőle, és még jobban bízik
abban, hogy egyszer a férje is felébred. Imádkozom, hogy úgy legyen…
E rövid kitérő után térjünk vissza Saarbrückenbe, ahol Péter Reinhartz félrehúzódva üldögélt,
nyugodt arccal figyelt bennünket. Aztán felpattant, és összevont szemöldökkel így szólt:
– Zum Teufel! Az ördögbe: nem kell állandóan a múlton rágódni! Nekünk a jelen és a jövő a
fontos, igaz, Jo?
Deckarm bólogat.
– A rehabilitáció kezdetén egyszer jött Joachimhoz egy újságíró. A bemutatkozó kézfogáskor
Jo azt mondta: Joachim Deckarm”. Majd hozzátette: „Voltam.” Jól megdorgáltam érte. Hogy
hangzik ez helyesen, Jo?
Az ágya szélén csücsülő óriás már darálja is:
– Joachim Deckarm…
Egy kurta pillanatig szünetet tart. Péter szeme villan, mire Jo elmosolyodik.
– .. .vagyok! – dörmögi kópés tekintettel, aztán kacagni kezd. Együtt nevetünk vele.
Ruth Deckarm a város szélén lakik. Apró, amúgy barátságos kis lakását kissé komorrá teszi,
hogy a hatalmas bútorokkal teletömött szobák keskeny ablakai fukarul engedik be a napfényt.
Az olajfestményeken portrék, az ismeretlen nemesek és szépkisasszonyok arcán elömlő
némaság. Az idős asszony sok évvel ezelőtt eltemette szívbeteg férjét, s most azok a pillanatok
éltetik, amikor nagy ritkán benéznek hozzá az unokái.
Szívesen fogad bennünket, Lajost és Frédi bácsit korábbról is ismeri. Lajos hatalmas
virágcsokrot nyújt át neki. Mindig ugyanattól a virágostól hozza a csokrot, és mindig gerberát.
Az Frau Ruth kedvence.
Deckarm mama kávét főz nekünk a konyhában, cukorfehérségü ujjacskáival csészéket és
kiskanalakat rak egy tálcára. Ezüstös haja festőién omlik a nyakára, csontos, idős arcvonásaiból
északi erő árad.
– Andreas érkezett először, aztán Wilfried, Herbert, és végül a kicsi, Joachim – meséli. –
Nagyon jó gyerek volt. Segítőkész, szeretetre méltó. Mivel én otthon voltam a fiúkkal, nap mint
nap tapasztaltam, hogy a legkisebb fiamnak aranyszíve van. Egyszer a férjem, Rudolf
hullafáradtan jött haza a munkahelyéről, a biztosítóból, és kiejtette a kezéből a lekvárosüveget.
Joachim, lehetett vagy ötéves, azonnal ugrott, hogy segítsen összeszedni az apjának a
szilánkokat. Mire észbe kaptunk, már összevissza vagdosta a kis kezét. De egy hangja sem volt:
imádattal csüngve az apján nyújtotta felé a véres cserepeket.
Lassan fellobog, s halkan forrni kezd a víz az öreg kannában.
– Hatévesen kezdett tornázni, aztán elvégezte az életmentő tanfolyamot. Kitűnően úszott.
Majd jött az atlétika, az ötpróba, végül a tízpróba. Onnan vitték el a kézilabdások. Istenem, ha
tudjuk, hogy mi éri a pályán, sosem engedjük neki a kézilabdázást… De tudják, sokat ígérő
tehetség volt a fiam! Azért is sírtak annyian idehaza, amikor megtörtént a tragédia. Persze a mi
fájdalmunk. .. a fájdalmunk… szóval kell-e mondanom, milyen gyötrelmeket álltunk ki azokban
a hónapokban, amikor kómában feküdt a fiunk? Buzgón imádkoztunk a csodáéit, és miután
Joachim felébredt, még szilárdabban hittünk Istenben. A féljem… szegény… összetört… nem
akarta beszedni a szívgyógyszereit… haragudott a világra… Lajost meg tudta volna ölni… „Az
isten szerelmére, légy elnéző!, mondtam neki. Nem tehet róla szegény fiú!” Megértette, persze.
És megbocsátott. Csak nem volt könnyű. Nézzék meg a fiamat ott a falon, azon a képen, milyen
szép volt. Én mindennap percekig gyönyörködöm benne. Talán minden másképp alakul, ha… á,
badarság!
Szégyenlősen lehunyja a szemét, mintha nem volna illendő előttünk merengenie a múlton.
Aztán a tálcára helyezi a kávéskannát, aprósüteményt rak egy tálkára, és beinvitál bennünket a
nagyszobába.
– Hogy van, Lajos? – fordul Pánovicshoz.
Amaz motyog rá valamit. Ruth néni hozzánk fordul.
– Nagyszerű, önzetlen és csodálatos ember, igazi barát – bök Lajos felé. – Csak azt nézi,
hogy miben tud segíteni a fiamnak.
 „Lajos nagyszerű, önzetlen, csodálatos ember, igaz barát. Csak azt nézi, hogy miben tud
segíteni a fiamnak” – suttogja elérzékenyülten Jo édesanyja.

És – teszi saját, ráncoktól barázdált aprócska kezét Lajos hatalmas tenyerére – nagyon
őszinte. Egyszer azt mondta nekem: „Ruth néni, nem tudom, fordított esetben én meg tudtam
volna-e bocsátani Joachimnak. Nem tudom, hogy ha az én halántékom ütődik az ő
szemöldökének, és egy életre megnyomorodom, nem haragudnék-e rá. De tudja, Ruth néni,
éppen ettől Joachim a világ egyik legnagyobb sportolója, és nem én.”
A kisvendéglő homlokzata a lugasra néz, az épület Saarbrücken kertvárosának
leghangulatosabb utcájára nyílik. A lugasba ölnyi széles kavicssétány vezet, lépteink alatt
ropognak a kövecskék. A leanderbokrok árnyékában vagy fél tucat ötven körüli úr kvaterkázik,
köztük látom Pétert is, Deckarm trénerét. Joachim a szélen bólogat mosolyogva, előtte az
asztalon sakktábla. Jöttünkre felkapja a fejét, s félrehajol, mert az asztal fölötti farácsozatra
futtatott vadborostyántól nem látja, ki érkezik velünk. Pánovics Lajos láttán felcsillan a szeme.
– Lajos! – sóhajtja zengő basszusán. – Gyere, Lajos, gyere! De jó, de nagyon jó, hogy itt
vagy! Micsoda meglepetés!
Lajos megöleli a hatalmas testet, Joachim magatehetetlenül kapaszkodik belé, és
szenvedélyesen szorítja, hosszan, igaz ragaszkodással. Az asztalnál mindenki tudja, hogy ki
érkezett Deckarm-hoz. Frédi bácsi meghatottan kattintgat a fényképezőgépével.
Hogy oldja kissé a hirtelen bensőségessé váló hangulatot, Péter bedob egy viccet. A társaság
körében csak úgy viharzik a nevetés. Istenem, hogy tudnak ezek nevetni! Egyszer egy nagyon jó
barátom azt kérdezte: Tvrtko, ugyan áruld már el nekem: akinek nincs humora, annak mije van?
Ruganyos léptekkel megérkezik a pincér. Jánoson kívül mindenki sört rendel. A kavicságyon
olajosan csordulnak végig a lenyugvó nap sugarai, szellő se rebben, az árnyas kertre lassan
ráborul az alkonyat. Valahonnan lágy tánczene hangja csendül, Jo és Lajos kissé félrehúzódva az
élet nagy kérdéseiről cseverészik. Minket Péter tart szóval, mivel azonban Saarbrückenről
rendez kiselőadást, nem forog a kamera. Végül megjön a sör, és Deckarmék is „visszatérnek”
hozzánk. Péter a vérvörös nap felé tartja színültig töltött poharát, hogy szépen megcsillogtassa.
– Ez a sör olyan csodálatosan tiszta és friss, hogy nem is szabadna meginni! – sóhajt a tréner.
– Ha akarod, megihatom helyetted! – mondja hunyorogva Joachim, mire mindannyian
kacagásban törünk ki.
– Leköteleznél, ha nem fennéd a fogadat a sörömre! – vág mérges képet Péter, aztán, mint aki
félti az italt, gyorsan felhörpinti.
– Irigy és mohó! – nevet Deckarm, azzal remegő kézzel a szájához emeli a poharát. Az
erőlködés verejtéke üt ki az arcán. Tetőtől talpig egyetlen vággyá válik: megmutatni nekünk,
hogy egyedül iszik. Három hajtásra lenyeli a sört.
Péter persze nem szívleli az efféle szeszélyes mutatványokat, hiszen neki kell átöltöztetnie
Jót, ha leönti magát. Ugyanakkor örül, hogy inspiráló hatással vagyunk Deckarmra.

Jo és Lajos sakkozás közben. Ellenfelek voltak, társak lettek. A világ egyik

legnagyszerűbb barátsága az övék.

– Na jó, egy sakkpartit! – indítványozza megkönnyebbülten Péter, amikor látja, hogy Jo

ügyesen „elbánt” az itallal. – Most elszámolhatsz Lajossal, Jo!
Péter vaskos humora enyhén sérti a fülemet, de a társaságban megértésre talál, mert az
asztalnál ülők csak úgy gurulnak a nevetéstől. Felállítják a táblát, Lajos a háta mögé dug egy
fehér és egy fekete huszárt.
– Mennyi esélye van ellene? – súgom neki. Elfintorodik, aztán megrázza a fejét.
– Tízszer jobban játszik nálam – mondja.
Jo a fehéret választja. Kezd, és hamarosan bemondja a mattot. Felnéz a tábláról, megszorítja
Pánovics karját.
– Nem baj, Lajos, én jó sakkozó vagyok, te meg jó ember – dörmögi. – Tudod, mit?
Átengedem neked a helyem a Paradicsomban!

Antalóczy Alfréd legutolsó elkattintott fényképe. Halála előtt pár nappal készítette a
számomra örök emléket: a mellettem ülő mindkét úrnak a Paradicsomban van a helye.

Egy forró júniusi vasárnap estén lemegy a húszperces Deckarm-anyag a Naplóban. Másnap
Antalóczy Frédi bácsi meghatottan hív, és megköszöni a filmet. Megígérem neki, hogy a héten,
Oroszlányba menet beadom neki az anyagot DVD-n, Tatabányára. Szerda este ismét telefonálok,
hogy másnap beugranék. Örül. Megbeszéljük, hogy reggel felhívom az autópályáról, és akkor
egyeztetjük, hogy pontosan hova menjek a DVD-vel. Így is történik: kilenc óra körül tárcsázom.
A felesége veszi fel.
– Frédi meghalt az éjszaka – zokogja a telefonba.
Kétségbeesetten félrekormányozok a leállósávba. Megkérdezem, tudok-e valamiben segíteni.
Az asszony azt mondja, köszöni, de nem. Később mégis visszahív, hogy nem mondanám-e én a
temetésen a búcsúbeszédet.
Frédi bácsit egy héttel a Napló-film bemutatása után temetik. A szertartást követően odalép
hozzám a fia. Dobozban egy filmet nyújt át. Az édesapja fényképezőgépéből tekercselte ki, a
Saarbrückenben elkattintott képek vannak rajta.
Másnap előhívatom a képeket. Az utolsón, a vendéglő kerthelyiségében Pánovics és Deckarm
között mosolygok… Meggyőződésem, hogy Frédi bácsi, Tatabányához hasonlóan, a
Paradicsomban is angyali türelemmel és teljes odaadással szervezi a kézilabdaéletet.
Jó ember volt, in pace requiescat!
 Hello, Mr. President
Házibuliban George Bushéknál

Sanjeev barátom izgatottan telefonált.

– Egy film a vízről – hadarta. – Tizenkét országban forgatjuk, öt földrészen, nagy
költségvetéssel. Tudsz segíteni a magyarországi felvételekben?
Tudtam segíteni. Indiai származású tanszékvezető-helyettesem szinte az apámként
gondoskodott rólam, amikor a Miami Egyetem kommunikáció szakán voltam vendéghallgató.
De ha nem így lett volna, akkor sem utasítom el. Kollégát soha, különösen, ha a hazámat
reklámozza.
A kétszázmillió forintnyi szuperprodukció azt hivatott bemutatni, hogy szerte a
földkerekségen miképpen bánnak az emberek a vízzel. Sanjeev és a stábja lefilmezte a Gangesz
szent vizében áhítattal fürdőző hindukat, forgattak Afrikában, ahol a víz az arannyal
egyenértékű, elutaztak Equadorba, ahol a helyiek a magas hegyek csúcsáról hozzák le a jeget,
hogy aztán méregdrágán eladják a külföldieknek jégkockának a whiskyjükbe, szóval a planéta
minden sarkában készítettek riportokat. Megszerveztem, hogy forgathassanak a bajai
halászléfőző versenyen, illetve a Széchenyi Fürdőben, de a Magyarországon töltött napjaik más
jelentőséggel is bírtak számomra.
– Nem volna kedved kijönni vendégelőadónak fél évre? – vetette föl egy közös vacsora
alkalmával Sanjeev.
– Miamiba? – kérdeztem elkerekedett szemmel. – Izgalmas ötlet. Miről kellene előadnom?
– Arról, amit csinálsz, amiről európai konferenciákon szoktál beszélni. Hogy hogyan tudja az
újságírás előmozdítani a társadalom fejlődését, a hadifogoly hazahozatala hogyan lett társadalmi
közügy nálatok, hogyan lehet kamerával és mikrofonnal
 mások segítségére és közös gondolkodásra buzdítani az embereket.
– Kitűnő téma, kedvem is lenne hozzá, de a családnak túl sok a hat hónap.
– Hát hozd őket is!
Gondolkodási időt kértem. Úgy számoltam, ha szerényen is, de fél évig meg tudnánk kint
élni az egyetemi honoráriumomból. Ráadásul nem kellett folyamatosan Miamiban lennem,
havonta egy hetet kívánt az egyetem a kurzusom leadására. Azaz a családot vihettem
Washingtonba, a szívemnek oly kedves városba. Felhívtam régi jó barátomat, Benedek Pista
bácsit, hogy volna-e még két helye a privát farmján üzemelő óvodában. Örömtől elcsukló
hangon közölte, hogy naná. Úgyhogy 2006. augusztus 26-án felültünk egy repülőgépre, és
elutaztunk az Egyesült Államokba.
Washington… úgy ismertem már, mint a tenyeremet. Tudtam, hogy hol van az M Streeten az
a kitűnő kínai vendéglő, ahol már tizenöt éve is ugyanaz a vágott szemű, töpörödött kínai
bácsika hozta ki nekem a savanyú-édes levest. Tudtam, melyik cukrászdában főzik az Államok
legfinomabb kávéját. És persze megvolt a helyi kedvenc kosárlabdacsapatom is, a Washington
Mystics. Szóval hazaérkeztem.
Egy tóparti faházban laktunk, Pista bácsi farmján. Idilli volt a környezet, az óvoda pedig
mindennap óriási élményt nyújtott a srácaimnak – valójában azért vállaltam el a tanítást, mert
szerettem volna, ha egy kicsit beleszagolnak az amerikai gyerekek életébe.
Harmincöt percre laktunk a washingtoni magyar nagykövetségtől, ami csak nekünk tűnik
soknak, de az USA-ban ez nem távolság. Van, aki naponta hat és fél órát tölt vonaton, mert
Washingtonban lakik, de New Yorkban dolgozik, mások naponta kétszáz kilométert autóznak a
munkahelyükre, annyit, amennyire idehaza a pécsi nagymama lakik tőlünk.
A sajtóattasé, dr. Fehér Zoltán régi ismerősöm volt, mindjárt bemutatott az energikus,
jóvágású és impulzív nagykövetnek, Simonyi Andrásnak. Nem kellett hozzá öt perc, hogy a

A hivatásos rocknagykövet: Simonyi András gitárjátékával lenyűgözte az amerikai

show-műsorok nézőit

nagykövet úr és én rádöbbenjünk: nagyon is hasonlóképpen gondolkodunk a világról. S

amiben aztán a leginkább egyetértettünk, az hazánk külföldön való megismertetésének a módja
volt. Simonjában egy vérbeli PR-szakember veszett el, szerintem az utóbbi években nem volt
még egy diplomatánk, aki olyan ismertséget hozott Magyarországnak, mint ő.
Először is öt éve megalapította a rockbandáját, amelyben államtitkárok, nagykövetek és
főtanácsadók kaptak helyet. Simonyi, a Coalition of Willing nevű zenekarával országos
ismertségre tett szert: meghívták a Jay Leno és a Stephen Colbeit Show-ba, ahol sosem felejtette
el többször is elmondani a hazája nevét. Colberthez, a neves amerikai komikushoz épp a tavalyi
tévészékház-botrány idején kapott invitálást, s miközben égett a Szabadság téri épület, és a CNN
élőben mutatta, hogyan „ünneplik” a magyarok az '56-os forradalom ötvenedik évfordulóját,
addig a magyar Simonyi elkápráztatta Amerikát a humorával és a gitárjátékával. Közben pedig
az együttese tagjaiként
nem kisebb személyiségek kísérték, mint az USA terrorelhárító szakértője, aztán a volt
külügyi államtitkár, Lincoln Bloomfield, basszusgitáron Poneman úr, az egykori elnöki
tanácsadó nyomta, de ott muzsikált a nagy politikai befolyással bíró MacDermott úr és a szöuli
amerikai nagykövet is.
Simonyi csak nagy ritkán lépett fel bandájával a saját örömére, bár olyankor már napokkal
előbb elkeltek a jegyek a washingtoni zenei pubokban. Inkább jótékonysági rendezvényeken
zenéltek. Így „kalapoztak össze” sok-sok fontos zöld hasút a tüdőbetegségben szenvedők
alapítványának, egymillió dollárt a Katrina hurrikán túlélőinek, és hatmillió forintot a tavaly
augusztusi tűzoltóbalesetben elhunyt hősök családjának.
Pintér Gábor tűzoltó hadnagy harmincegy évesen, Reppman Károly tűzoltó törzsőrmester
huszonnégy évesen, Horváth Ákos tűzoltó őrmester ugyancsak huszonnégy évesen vesztette
életét a Műegyetem labirintusszerű pincéjében. A három hősi halált halt fiatalember felderítés
közben eltévedt a nagy tűzben, s mivel a légzőkészülékükben elfogyott a levegő, az
átláthatatlan, sűrű füst halálra mérgezte őket. Értük szólt Simonyi gitárja 2006. december l-jén, a
nagykövetség dísztermében. Ahol vezető washingtoni politikusok, a Világbank elnöke, a
kereskedelmi miniszter és még sokan mások csápoltak önfeledten, hogy aztán diszkréten
kitépjenek egy lapot a csekkfüzetükből, s kitöltsék a magyar hősök családjainak megsegítésére.
Megmondom őszintén, boldogan számoltuk a pénzt, hiszen tudtuk: voltak, akik kilátástalan
helyzetbe kerültek családtagjuk elvesztése után. S bár egy szeretett férjet vagy gyermeket semmi
sem adhat vissza, igenis jól jöhetett a segítség a hősök szüleinek. A másik dolog, ami
boldogsággal töltött el, az az ötlet. Hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 50.
évfordulóján a ma hőseire is emlékeztünk ott, az Egyesült Államok fővárosában. A rendezvény
idején leplezetlen boldogsággal hívtam Molnár Péter barátomat, a tűzoltóság sajtókapcsolatokért
felelős munkatársát. Ő volt az, aki – annak ellenére, hogy az egyik legprofibb, ugyanakkor
legkeményebb munkát végző szóvivő – szinte állandóan könnyes szemmel nyilatkozott a hősi
halált halt tűzoltókról. Nem csoda, hiszen neki ők nem csak munkatársai, barátai is voltak.
Szóval telefonon lelkesen meséltem barátomnak a koncert előkészületeiről, majd hatalmas
sikeréről, a befolyt összeg nagyságáról, a tervezett átadásról. Péter, miután türelmesen
végighallgatott, hatalmas örömmel és némi keserűséggel csak ennyit mondott:
– Ez fantasztikus, méltó emlék a hőseinknek és nagyszerű segítség a családoknak, csak
tudod, Tvrtko, az jár a fejemben, hogy miért tőlünk sok ezer kilométer távolságra,
Washingtonban gondoltok erre? És miért nem gondolt senki valami hasonlóra itt, Budapesten?
Péternek igaza van, s tudom is, hogy miről beszélt. Amikor annak idején megtalálták három
Vietnamban elhunyt amerikai katona földi maradványait, külön repülőgéppel, a nemzetiszínű,
csillagsávos lobogóval letakart koporsóban szállították őket haza, úgy, hogy az összes élő
amerikai elnök fogadta a koporsókat, tisztelegve előttük. Ehhez képest amikor 53 évvel azután,
 „Bush elnök is mindig azt kérdezi tőlem először, hogy hogy van a zenekar” – meséli a
nagykövet

hogy eltűnt a világháború keleti frontján, hazatért Torna András a világ utolsó hadifoglya,
nemhogy államelnök, de még egy minisztériumi titkárnő sem várta Ferihegyen, „csak” a
nemzetközi sajtó kétszáz kamerája. Miért érzem úgy, hogy mi, magyarok néha nem tudunk
önfeledten ünnepelni, emlékezni?!
No de térjünk vissza a nagyköveti koncerthez! Miután az amerikai sajtó nagy figyelmet
szentelt a gitározó rocknagykövet újabb jótékonysági fellépésének, s miután összeszámoltuk az
összekalapozott összeget, Simonyi András Budapestre utazott, hogy átadja a zokogó szülőknek
az adományt, én pedig komoly sajtót szerveztem az ügynek, mint azt szoktam minden hasonló,
általam fontosnak tartott eseménynek. És nem azért, mert pénzt adtunk valakiknek, hanem azért,
hogy mások is láthassák: a Hétköznapok Hőseit igenis el kell ismerni, mert ők azok, akik nem
híres emberek, nem ilyen-olyan csilivili sztárok, hanem olyan hús-vér emberek, akik az életüket
is kockára teszik akkor, amikor másokat kell megmenteni. Ők azok, akikre mindig
számíthatunk.
Azt hiszem, az eddig leírtak pontosan mutatják, milyen ember is valójában Simonyi András.
A nagykövet urat nem volt nehéz megkedvelnem, bár szakmai téren könyörtelen volt és kemény.
Fehér Zoli mondogatta, hogy van ugyan köztük vagy huszonöt év, ám néha alig bírja szusszal a
főnöke tempóját.
A nagykövet úr bevitt a képviselőházba, elcipelt például Tom Lantoshoz, az Egyesült
Államok külügyi bizottságának elnökéhez, bemutatott a Világbank elnökének, és meghívott egy
közös vacsorára az űrturistaként világhírűvé lett Charles Simonyival. Eközben a privátszférájába
is beengedett, többször is járhattam a védelmi miniszter, Dick Cheney háza mellett lévő
rezidenciáján, és kitűnő kapcsolatba kerültem a feleségével, a horvátul anyanyelvi szinten
beszélő Nadjával, akinek ugyanarról a környékről származott az édesanyja, amelyikről az én
Matijám.
Közben nagy kedvvel tanítottam Miamiban, és mindig betegen tértem vissza Washingtonba,
mert a hihetetlenül magas páratartalom miatt általában átizzadt ruhában ültem a légkondicionált
repülőre, és ez elegendő volt egy jó kis náthához. Cserébe feledhetetlen élményekkel lettem
gazdagabb. Az előadásaim során például mindig megkérdeztem, vajon a hallgatók tudják-e, mi
történt 2001. szeptember 11-én. Persze, hogy tudták. Világkereskedelmi központ, al-Kaida,
repülőgépes támadás, Oszama bin Laden, háromezer halott, szóval fejből sorolták az általuk
ismert tényeket, neveket, adatokat. Majd feltettem a kérdést: és kik a hutuk meg a tutszik? Mit
jelent az, hogy „vágjátok ki a magas fákat!”, és az, hogy „tapossátok el a csótányokat!” Erről
fogalmuk sem volt. Mígnem egy alkalommal felállt egy huszonöt év körüli fekete bőrű lány, és
töviről hegyire elmondta a ruandai népirtás történetét. Kiderült, hogy egy ruandai tutszi nő volt,
ösztöndíjjal az Államokban, és a népirtás során az egész családját levágták a gyilkosok, többek
közt a hároméves kishúgát és az ötéves kisöccsét is. A kezemet a magasba tartva pár perc
szünetet kértem a hallgatóktól, mert nem tudtam megszólalni és blazírt pofával folytatni az
előadást, mintha mi sem történt volna.
– Látjátok, milyen fura a világ?! – szólaltam meg nagy nehezen. – A háborúknak is van PR-
ja. Szinte mindenki mindent tud a háromezer halottat követelő New York-i szörnyű
katasztrófáról, mert az a háromezer halott gazdag, fehér, és többségében amerikai volt. Eközben
pedig egymillió(!) szegény, iskolázatlan fekete ember tragédiája a távoli Afrikában a feledés
homályába vész! Örülök, hogy volt közöttetek, aki tudott ma válaszolni nekem, és örülök, hogy
mostantól az egész osztály tudja a választ.
Nagyon élveztem az előadásokat, az érdeklődő szempárokat, a leendő újságíró-generáció
tagjainak érdeklődéstől élénk tekintetet. Es Washingtont is imádtam, a nyugodt és kiszámítható
várost, Pista bácsi közelségét, az esti mozikat Gyöngyikémmel, és leginkább gyermekeim
óvodáját. Azt a helyet, ahol mindennap tanultak a srácok valami újat, ahol egy csoportba
járhattak fekete és sárga kisgyerekekkel, és a hosszú hónapok alatt egészen jól megtanultak
angolul.
Aztán egy nap eljött a hazatérés ideje, de Simonyival azután sem szakadt meg a
kapcsolatunk, hogy visszaköltöztünk Magyarországra. Sőt, egy nap csörgött a telefonom, és a
nagykövet úr közölte: szívesen látna a búcsúbuliján. Ugyanis 2007 augusztusában lejár a
mandátuma, s hazatér az Államokból.
– Ha megtudod, kinek zenélünk, úgyis kijössz! – nevetett.
– Ha megtudom, kinek zenéltek, akkor valószínűleg nem úszód meg, hogy forgassunk a
bulin! – vágtam vissza. Rövid töprengés után közölte, hogy megoldja: engedélyt szerez a
forgatásra. S utána azt is az orromra kötötte, hogy az Egyesült Államok 41. elnöke, idősebb
George Bush ad partit a nyári rezidenciája közelében, a hangulatos Kennebunkportban.
Mire repülőre ültünk Töttös Márk operatőr kollégámmal, a városka már világhírre tett szert.
No nem a Coalition of Willing fellépése repítette a lapok címoldalára, hanem a tény, hogy az
orosz Putyin elnök az első olyan külföldi állami vezető, akit a jelenlegi amerikai elnök, George
W. Bush a kennebunkporti rezidencián fogadott.
Július elején, a sajtó fokozott érdeklődése mellett, Bush papa és a fia is találkozott az oroszok
első emberével, ennek nyomán azonban háborúellenes tüntetők százai gyülekeztek
Kennebunkport központjában. Az iraki háborút igazságtalan és erkölcstelen
 A világ egyik legjobban őrzött magánháza, a Bush család nyári rezidenciája
Kennebunkportban

katonai kalandnak tartó tüntetők az ifjabb Bush alkotmányos felelősségre vonását követelték,
valamint az Irakba küldött amerikai csapatok hazavezénylését. A tüntetők koporsóba helyezték a
New York-i Szabadság-szobor kicsinyített mását, s jelképes temetési menetet tartottak, azt
sugallva, hogy a Bush-kormányzat politikája miatt végső búcsút kell venniük a szabadságtól.
Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadója azt mondta:
érthetetlen ajándék Bush részéről az utóbbi időben Amerikával szemben nyers hangot használó
Putyin meghívása Kennebunkportba, amelyet egyébként is alkalmatlan helyszínnek tartott
komoly tárgyalásokra. De, már bocsánat, Bushék mindig is a kiszámíthatatlan rögtönzéseikről
voltak híresek. Ki ne emlékezne közülünk arra, amikor az idősebb Bush fogta magát, és
budapesti fellépése előtt nyilvánosan összetépte a beszédét, ezzel is jelezve, hogy nem előre
megírt szöveggel akarja traktálni az éppen rendszert váltott magyarokat, hanem szívből akar
szólni a hallgatóságához!
Azért nem volt egy álomutunk Kennebunkportig! New Yorkból a bestiálisán rossz idő miatt
nem szállt föl a gépünk, s csak másnap tudtunk volna továbbindulni. Igen ám, de ebben az
esetben lekéstük volna az USA 41. elnökének a buliját. Ezért aztán kocsit béreltünk, és letéptünk
Washingtonba. Onnan külön géppel repültünk a kanadai határ közelébe, Kennebunkportba.
A lényeg az volt, hogy időben megérkeztünk. A repülőtéren Bush unokatestvére, a volt
magyarországi nagykövet, Herbert Walker fogadott bennünket térdnadrágban, térdzokniban.
Csak egy golfütő hiányzott a válláról. Aztán kinyitotta a kocsija csomagtartóját. Puff neki, ott
voltak a golfütők.
Amerikai elnöknek lenni, ahogy mondani szokták, igazi nyugdíjas állás. Forintra átszámítva
havi hárommilliót utalnak át Bush úr számlájára, miközben a 83 esztendős öregúr luxusbirtokát
állami pénzből védik – az elnököknek a haláluk napjáig jár a titkosszolgálat védelme, s ez tán el
is kélhet az óceánba nyúló félszigeten, hiszen ne feledjük, hogy nem csak az egykori elnökről,
hanem egyben a jelenlegi elnök édesapjáról van szó.
 Mr. Bush tehát nagy anyagi jólétben tengeti nyugdíjas éveit, miközben motorcsónakázik,
partikra jár, és persze igyekszik minél több időt tölteni a fiaival, George-dzsal és Jeff-fel.
Simonyiék fellépésére természetesen nem a világ egyik legjobban őrzött magánházában, az
1903 óta a Bush család birtokában lévő rezidencián került sor, hanem egy elegáns szállodában,
de ez rajtam kívül egyetlen vendéget sem bántott.
Az ötezres kisváros igazi földi paradicsomnak tűnt, nyugalom és csend honolt a meseházikók
között. A helyiek azt mesélték, hogy az év nagy részét itt töltő George Bush időnként besétál a
főtérre, hogy a virágboltban rózsát vegyen a feleségének, Barbarának. Nem nagyon hittem, amit
mondtak, mert egy volt elnök azért nem nagyon mutatkozik védelem nélkül, és mintha engem
akarna igazolni a sors, az öbölben épp feltűnt egy hatalmas motorcsónak, a kormánynál integető
Bush papával, előtte és utána pedig fegyveres testőrök siklottak a vízen két katonai
motorcsónakkal.
A bulit, gondolom, egész olcsón megúszta az exelnök, lévén érdekeltsége volt a szállodában.
De kétségtelen, hogy a vendéglátók kitettek magukéit. Herbert bácsi, a volt amerikai nagykövet
éppen egy sokcsillagos whiskyt szopogatott az üde, harsányzöld pázsiton, amikor a felállított
asztalokon a pincérek elrendezgették a világ talán legfinomabb partiételeit. De Simonyiékat ez
vajmi kevéssé érdekelte: hangolni kezdtek, majd az együttes frontembere a volt nagykövettel,
Herbert Walkerrel együtt a bejárathoz indult, hogy a vendégeket fogadja.
Közben a helyszínre érkezett Mr. Bush sajtótitkára, aki egy úgynevezett előinterjút készített
velem. Azt akarta tudni, hogy milyen kérdéseket kívánok föltenni az exelnöknek. Aztán közölte,
hogy mely témákról nem kérdezhetem Bush papát: az Öbölháborúról, az iraki háborúról, a fia
politikájáról és így tovább. Leginkább azt szerette volna, ha az Amerikában szokásos
úgynevezett Smart Talkot folytatok a házigazdával, azaz beérem a semmitmondó felszínes
csevegéssel. Bólintottam, bár szándékomban állt egy kicsit mélyebbre szállni a „Hogy vagyunk
ma? Milyen szép időnk van!” típusú társalgásnál.
 „Imádom Magyarországot, Pécs pedig a kedvenc városom” – dobogtatja meg a szívemet
két koccintás között a 41. amerikai elnök unokatestvére, Walker nagykövet.

Ömlött rólam a víz. Felnéztem a verőfényes égre. És még öltönybe is kellett bújnom ebben a
fojtó hőségben. Körülnéztem, s Bush elnök egykori atomügyi főtanácsadóját, Simonyi
együttesének a basszusgitárosát, Dániel Ponemant pillantottam meg a közelemben.
– Mi a bonyolultabb: atomügyekben tanácsokat adni egy amerikai elnöknek, vagy zenélni
neki? – kérdeztem tőle.
Elmosolyodott.
– Zenélni. A nukleáris leszerelésben ugyanis sokkal jobban otthon vagyok.
Hat után tíz perccel két hatalmas páncélozott terepjáró fordult a bejárat elé. Az egyikből Bush
papa kászálódott ki, miközben tartották neki az ajtót. Majd udvariasan megvárta, míg a felesége
áttipeg hozzá a túloldalról, és elindultak fölfelé a lépcsőn. Bush papát mindenki elnök úrnak
szólította, ez a megszólítás ugyanis

„Nem vagyok egy rockrajongó, de hogy ezt az egészet így összehozták, le a kalappal!” –
áradozott George Bush, majd jó szórakozást kívánt
a házibulihoz

élete végéig kijár neki. Ami engem illet, én percek óta morzsolgattam néhány angol
mondatot, amikkel majd üdvözölhetem George Busht, ám legnagyobb ámulatomra ő lépett oda
hozzánk, amikor meglátta a szállodában várakozó egyetlen kamerát.
– Hogy vannak? – torpant meg egy pillanatra.
– Köszönjük, jól. És ön hogy van, elnök úr?
– Remekül.
– Szereti a rockzenét?
 – Nem kifejezetten, de erre a bandára kíváncsi vagyok.
– Mit szól ahhoz, hogy a magyar nagykövet zenekart alapított?
– Nagyszerű ötlet! Nem vagyok egy rockrajongó, de hogy ezt az egészet így összehozták, le a
kalappal!
– Kérem, árulja el, jó emlékei vannak Magyarországról?
– Persze, jól éreztem ott magam önöknél.

„Ez életem első rockkoncertje, de egyszerűen mesésen érzem magam!” – árulta el a

First Lady, Barbara Bush.

– Mondja, elnök úr, jó reklám ez a zenés este Magyarországnak?

– Őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy az ön hazájának szüksége van reklámra az
Egyesült Államokban. A magyarokat ugyanis tisztelik az amerikaiak.
Simonyi elfogódottan hallgatta az exelnök szavait, aztán a húrokba csapott. És Bushnak
tetszhetett az előadás, mert eredetileg csak két számot akart meghallgatni, végül hét szám erejéig
maradt.
Bár a vendégek átlagéletkora meglehetősen magas volt, mégis akadt, aki táncra perdült, s
olyan is, aki lelkesen ugrándozott a dalok ritmusára.
– Egyszerűen imádom a nagykövet úr játékát! – áradozott Barbara Bush. – Ez életem első
rockkoncertje, de egyszerűen mesésen érzem magam!
Miután a Bush házaspár eltávozott, Simonyiék igazi házibulit varázsoltak a visszafogott
partiból. Ki gondolta volna, hogy a pokoljárás jótékony célú rockkoncerten egymillió dollárnyi
adomány gyűlik össze? Pedig bizony olyan vendég is volt, aki nagyvonalúan egy százezer
dolláros csekket hagyott ott az asztalon!
A pénzt egyébként a Kennebunkport közeli fjordok természeti kincseinek megmentésére
fordították.
Simonyi érthetően elégedett volt, Sőt, másnap a kikötőben láthattuk, amint Bush papa
motorcsónakjában, az exelnök jobbján ott áll a magyar nagykövet is. Begitározta magát az
elnöki hajóba! Elégedetten hagytuk el az amerikai kisvárost, hiszen mindenki elégedett volt. A
helyiek sok pénzt gyűjtöttek, Simonyi András jól zenélt és megint hazánkat népszerűsíthette, a
Bush házaspár élvezte a koncertet, én pedig – amellett, hogy bejuthattam erre a zártkörű
házibulira és ott beszélgethettem George és Barbara Bushsal – még filmet is forgathattam a nem
mindennapi elnöki partiról.
Az élet folytatódik tovább, és Simonyi nagykövet úr sincs már Washingtonban. De
meggyőződésem, hogy hallunk még róla, hiszen az az ember, aki megszerettette magát (és
Magyarországot) a Föld egyetlen szuperhatalmának lakóival és vezetőivel, olyasmit tud, amit
csak nagyon kevesen!

A titkosított Orbán-Gyurcsány találkozó

Hetekig tartott a cirkusz. Lázban égett az ország, mindenkinek volt rá ötlete, hogy hol, mikor,
milyen feltételekkel üljön le a két miniszterelnök-jelölt vitázni. Két politikus, akik a
hétköznapokban nem értettek és nem értenek szót, akik úgymond ősellenségek, és képtelenek
beszélgetni, eszmét cserélni. Végül sikerült megegyezniük az időpontban (2006. április 5.),
ahogy a második, valódi (négypárti!) miniszterelnök-jelölti vita időpontjában is (április 6.), és
hosszú küzdelmek árán á feltételek is tisztázódtak, de erről Azurák Csaba, a szócsata egyik
koordinátora mesélt nekem.
 – Pontos eligazítást kaptam, mindent tudtam a sorsolásról, a jelenlevőkről, a menetrendről,
még a főcímet és a zárást is részletesen egyeztették velem, és persze külön táblázatot küldtek a
megszólalók sorrendjéről és a témákról, amiket természetesen tisztességesen bebifláztam. Végül
aztán még egy szót sem kellett kinyögnöm, de máris riportersztárként léptem át az MTV
Kunigunda úti stúdiójának a küszöbét. Engem fotóztak az újságírók, mint a vita egyik
„porondmesterét”, tisztára meg volt őrülve a világ! – emlékezett Azurák.
Tényleg őrület volt. Ezt abból szűrtem le, hogy még engem, a köztudottan kifejezetten
apolitikust is megérintett a vita a vitáról, és persze a kis kulisszák: ki milyen ruhát visel majd,
menynyire lesz meggyőző, személyeskedésbe torkollik-e a szócsata, hány kamera mutatja majd
a feleket, milyen szögből stb.
Mindjárt az elején sietek kijelenteni: semmiféle politikai kötődésem nincs! Sőt, a négy jelölt
egyikével sem álltam közelebbi kapcsolatban. Orbán úrral egy alkalommal kezet fogtam,
bemutatkoztam neki, kedvesnek tűnt. Gyurcsány úrral és a fiával három és fél órán át repültem
haza az athéni olimpiáról, és már akkor eltökéltnek tűnt a jövőjét illetően. Úgy szól a legenda,
sportminiszter korában behívatta egyszer Medgyessy Péter, és a következőket mondta neki:
„Ferenc, úgy látom, te még 2006 előtt miniszterelnök akarsz lenni. Nos, nem leszel!”
Gyurcsány három hét múlva miniszterelnök volt.
Dávid Ibolyával a bajai halászléfőző versenyen hozott össze jó sorsom, Kuncze Gábor pedig
minden rangosabb kosárlabdagálán ott volt, egyszer még játszottam is ellene, sportszerű volt.
Ennyi, semmi több: higgyék el, taszít a politika. Sosem készítettem politikai riportot,
egyetlen alkalmat kivéve: amikor a rádió fura ura, Csúcs László kifejezetten engem kért
beszélgetőpartneréül egy interjúhoz, amelyet az elbocsátásokkal kapcsolatban adott. De az az
anyagom akkor ugyanabban a formában és ugyanabban az időpontban jelent meg a vezető
jobboldali és a vezető baloldali sajtóorgánumban – erre nagyon is kényes voltam.
Máskülönben a Napidban kitűnően működik a leosztás: Dorogi Gabi általában aktuális
emberi történeteket dolgoz fel, Szalay Ádám a kedves, vidám riportok specialistája, Pimasz úr,
azaz Papp Gergő a polgárpukkasztó érdekvédelem hírnöke, Hadaska mindenevő, enyémek az
egzotikus utazások magyar érdekeltséggel, és a politikai anyagokat nagyrészt Azurák szállítja.
Ám 2006-ban kettészakadt az ország. Büdös komcsik! – hallottuk az egyik oldalról. Rohadt
szélsőjobb! – felelte a másik oldal. És nekem, mint ahogy sok millió honfitársamnak, elegem lett
a céltalan acsarkodásból. Úgy gondoltam, megmutatom, hogy normális ember módjára is lehet
vitatkozni, érveket ütköztetni. Be akartam bizonyítani, hogy igenis létezik még emberség és
összefogás a Duna mentén. Elhatároztam, hogy egy asztalhoz ültetem Orbán Viktort, Gyurcsány
Ferencet, s talán Dávid Ibolyát és Kuncze Gábort is.
Természetesen a miniszterelnök-jelöltek összeültetésére esélyem sem volt. De kutatni
kezdtem más, hétköznapi emberek után, akiket történetesen Orbán Viktornak, Gyurcsány
Ferencnek, Dávid Ibolyának vagy Kuncze Gábornak hívtak. Elkötelezett voltam: ha korábban
sikerült rálelnem Kádár Jánosra és Ferenc Józsefre, hát ezek a „történelmi” nevek se foghatnak
ki rajtam! Így is történt. Megtaláltam egy barátságos, kedves székesfehérvári nyugdíjast, Orbán
Viktor bácsit, és Gyurcsán Ferenc nyíregyházi építési vállalkozó is a horgomra akadt, aki ugyan
egy anyakönyvi hiba miatt n betűvel írta a vezetéknevét, de hozzájárulásával
odabiggyeszthettünk egy y-t az n után, hiszen az volt a hivatalos verzió, még az édesapja
sírkövén is így szerepelt a családi név.
Dávid Ibolyával meggyűlt a bajom. Akit először felhívtam, a rokonszenvéről biztosított, de
mint fogalmazott: nem kívánt ebben a kiélezett helyzetben belemenni egy ilyen játékba. Végül
egy Dávid Ibolya nevű, rendkívül közvetlen és segítőkész budakeszi szociális munkás jött el a
nagy találkozóra.
Kuncze Gábor nevezetű urat nem találtam. Ez mindössze annyiban változtatta meg a
történetet, hogy nem tudtuk négyes találkozóként beharangozni a riportot. Merthogy a promók
már idejében elkezdődtek. Elmosódott képekkel, drámai hangon vezettük föl a filmet: Egy
budapesti pizzériában leült egymással Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor! A titkos találkozó –
csak a Naplóban! A beharangozó behülyítette az emberek, és különösen a sajtó egy részét.
Szinte égett a kezemben a mobil, annyi kolléga hívott, hogy mit lehet tudni a titkos
megbeszélésről, mi hangzott el, milyenek voltak egymással a vitapartnerek. Még az egyik párt
médiamogulja is felhívott, hogy mi történt, mert neki megesküdtek, hogy „a Viktor nem
találkozott a Ferivel”. Hát – mondtam neki – de bizony találkozott. A nagy titoktartás mellett az
egész őrület odáig is elment, hogy az egyik újság bő negyed oldalt hagyott ki az adás napját
követő számában, hogy a Napló után még gyorsan beírják a történelmi találkozó legfontosabb
témáit. Hiába, sokakat viccelt meg a „Csak a Naplóban láthatják a 2006-os választások
legfontosabb szereplőinek vitáját” kezdetű mondat. Pedig igaz volt, mi a legfontosabb
szereplőket ültettük egy asztalhoz: a választópolgárokat. Akikről az egész szól. Mások,
máshogyan értették. Ezúton is bocs!
Vasárnap estére persze lázban égett az egész ország! Még a Napló munkatársai se tudhatták,
hogy turpisság van a dolog mögött. Csak a legszűkebb kört avattuk be, persze titoktartási
kötelezettséggel.
Természetesen, mint mindig, ezúttal is törekedtem az igényességre. Elmentünk Orbán
bácsihoz, aki annak ellenére készséggel állt kamera elé, hogy előző este, villanykörtecsere
közben lezuhant a létráról, és az éjszakát a baleseti sebészeten töltötte. Egy másfél szobás
panelban lakott a feleségével, teasüteménnyel vártak. Az idős ember korábban jegykezelő volt,
évtizedeken át járta a buszokat. Most szinte meg sem tudott mozdulni, bottal közlekedett a
konyha és a szoba között. Viszont ha leült, ömlött belőle a szó. Megtudtuk tőle, hogy egyetlen
híres ember volt a családjában, az édesapja, idősebb Orbán Viktor, aki még magával Rákosi
Mátyással is találkozott. Ő maga, mint fogalmazott, csak egyszerű nyugdíjas egy tízemeletes ház
hatodik emeletén. Tizennyolc évvel ezelőttig egészen nyugodtan élt. Akkor azonban feltűnt egy
tüzes tekintetű ifjú, és egy csapásra minden
 „A napokban sírva hívott egy néni, hogy vegyem már át az ország vezetését, mert ez így
nem mehet tovább” – meséli Orbán Viktor nyugdíjas jegyellenőr

megváltozott. Az ötvennégy négyzetméteres lakásban élő kisnyugdíjas ma már azon sem

csodálkozik, ha éjszaka ismeretlenek hívják föl és ingerülten a meggazdagodását firtatják. De
telefonáltak már hozzájuk háromszázezer darab szórólap megrendelése miatt is, és bár hétszer
titkosítottak a telefonszámukat, előbb-utóbb megtalálják őket a zaklatok.
– A napokban sírva hívott egy korombeli néni, hogy ugyan vegyem már át az ország
vezetését, mert ez így nem mehet tovább – mesélte nevetve. – Ja, és a nagygyűlések után
rendszeresen feltárcsáznak, hogy megdicsérjenek, milyen szépen beszéltem. Meg lehet szokni…
És most kapaszkodjanak meg: tudják, hogy hívják Orbán úr nejét? Durcsány Piroska! A sors
keze! Egyetlen betű… a nevét sokszor írták Gyurcsánynak. Ő úgy érzi, hogy amióta a Fidesz
első embere feltűnt a színen, azóta fenekestül felfordult az életük.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye székhelyén, Nyíregyházán Gyurcsán Ferenc fogadott
bennünket. A nagyapja és az édesapja is Gyurcsány, édesapja ráadásul a város legjobb
szabómestere volt egykor. De tartsuk magunkat a hivatalos formához: az anyakönyvi hiba
ellenére mi írjuk y nélkül a nevét!
– Különösen szombat esténként zaklatnak ismeretlenek – árulta el a kertváros egyik mutatós
házában élő, jól menő építési vállalkozást vezető, ötvenes férfi. – Becsöngetnek a szomszédos
diszkóból vagy a közeli kocsmából hazatérők, hogy a miniszterelnök úrral szeretnének beszélni.
Ilyenkor azt válaszolom, hogy tessék parancsolni, én vagyok. Ezzel aztán többnyire nem tudnak
mit kezdeni, annyira meglepődnek. Egyszer pedig betelefonáltam a helyi kórházba, hogy tudom,
tudom, hogy hosszú a várakozás, de tudnák-e még ezen a héten fogadni a feleségemet, mert
nagyon fáj a dereka. Kérdezték, hogy hívják az asszonyt, mondom: Gyurcsán Ferencné, erre a
vonal elhallgat. Soron kívül rohammentőt akartak küldeni az én drágámért.

„Becsöngetnek a szomszédos diszkóból vagy a közeli kocsmából hazatérők, hogy a

 miniszterelnök úrral szeretnének beszélni. Ilyenkor azt válaszolom, hogy tessék
parancsolni, én vagyok” – neveti
el magát Gyurcsán Ferenc

Dávid Ibolya Budakeszin él és dolgozik. Beteg emberek megsegítésére tette föl az életét. A
rendszerváltás óta gyakran hiszik róla, hogy ő az MDF ismert politikusnője, és szinte naponta
összetévesztik a pártelnök asszonnyal.
Természetesen őt is meglátogattuk, és elkísértük a gondozottjaihoz. A tanulságos szociotúra
után meghívtam a találkozóra, amit egy XI. kerületi, lakótelepi pizzériába szerveztem meg, a
legnagyobb titokban, az étterem menedzsere, Paliaga Szabolcs hathatós segítségével.
A mi találkozónkat nem adta hét tévécsatorna, nem közvetítette öt rádióállomás, és nem
nézték négymillióan, de nekem sokkal jobban tetszett, mint az „igazi” Orbán-Gyurcsány
találkozó. A bemutatkozás után Orbán Viktor elmondta a kedvenc csirkés történetét, Gyurcsán
Ferenc az imádott lováról mesélt, Orbán Viktorné Durcsány Piroska elárulta, hogy hobbija a tű-
goblein, Gyurcsán Ferencné pedig a családról mesélt. Dávid Ibolya is szót kért, és röviden
elmondta, hogyan lett szociális

Hát, ez sem lehetetlen: békésen vacsorázik együtt Orbán Viktor, Dávid Ibolya és
Gyurcsán Ferenc. Kifejezetten derűs hangulatban csevegtek egymással…

megváltozás. Majd a vacsoravendégek rátértek a politikára. Gyurcsán Ferenc az autópálya-

építésről és az iparűzési adó eltörlésének a fontosságáról beszélt. Orbán Viktor a betegeskedő
nyugdíjasok jogaiért igyekezett kiállni. Dávid Ibolya pedig a diszkrimináció visszaszorításáért
és a szociális munkások nagyobb megbecsüléséért emelte föl a szavát.
Végül, miután egészen békés keretek között sikerült megvitatniuk Magyarország dolgait,
Orbán úr, Gyurcsán úr és Dávid Ibolya telefonszámot cseréltek, és megállapodtak abban, hogy a
közeljövőben meglátogatják egymást. Nekem pedig vérzett a szívem: vajon miért nem megy ez
a „nagyoknak” is?
 A filmre különféle reakciók érkeztek. Akadtak, akik dühösek voltak, amiért nem az igazi
politikusokat ültettük egy asztalhoz. Mások jót nevettek a tréfán, és összekacsintottak velünk.
De abban mindenki egyetértett, hogy így kellene. Ilyen nyugodtan, faksznik nélkül, hisz ez
volna a közös érdekünk, és így biztosan jobb lenne ebben az országban élni. Persze nem vagyok
naiv, pontosan tudom, hogy micsoda pénzekéit megy odafönt a küzdelem. De néha olyan jó egy
kicsit álmodozni. Önök nem így vannak ezzel?
Hajléktalanvacsora a luxushotelben

Rettenetesen lerongyolódott, de csillogó szemű emberek egy luxushotel éttermében: jó kis

ellentmondás, ugye? Pedig megtörtént az eset, nem is olyan régen. De kezdjük az elején!
Nem tudom, hogyan alakult ki ez nálam így, ennyire mélyen, már-már meggyőződésszerűen,
de folyton úgy érzem, hogy segítenem kell az elesetteken. Talán mert épp a legérzékenyebb
éveimben, a kamaszkorom végén kerültem olyan helyzetbe, amelyben számos kiszolgáltatott és
szerencsétlen embert láttam szenvedni. A délszláv háború áldozatai a szemem láttára vesztették
el szeretteiket, otthonukat, teljes egzisztenciájukat. Ott és akkor történhetett valami velem, mert
a háborút megelőzően épp úgy nem érdekelt a sorstalanság, mint a legtöbb embert.
Szenczy Sanyi barátommal, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat igazgatójával nem csupán
szakmai téren, de emberileg is egymásra találtunk, őt is egy erős élmény térítette a
jótékonykodás felé (egy alkalommal hosszabban írtam erről, az Utolsó pokoli történetekben).
Jótékonysági előadókörúttal kezdtünk, amely során többnyire egy jó célra gyűjtöttünk
adományokat. A teljesen ingyenes Pokoli történetek – Mennyei történetek című beszélgetések
telt házzal mentek, Győrben egyenesen a tűzoltóktól kellett engedélyt kérnünk néhány pótszék
behozatalára. Néha egészen szívszorító élményben volt részem: Ácsán például, az előadás után
megkérdeztem a közönséget, hogy ki a leginkább rászoruló a faluban. Azt mondták, egy
szívbeteg kisfiú. Kértem, hogy neki adakozzunk. Így történt, negyedóra alatt összejött a pénz a
fiúcska kétévi gyógyszeradagjára. Fogtam és odaadtam a dobozt a gyermek szüleinek a kezébe.
Sírtak.
Épp egy kora délutáni debreceni talk show-ra tartottunk Sándorral, amikor a Hortobágyon
betértünk egy fogadóba. December volt, jólesett az ücsörgés a meleg étteremben. Rendeltünk,
körülöttünk pirospozsgás vendégek falták a hely specialitását, a velővel töltött sertésbordát. A
rádióból a déli híradó harsogott, karácsonykor is éhezőkről és megfagyott hajléktalanokról
tudósított a riporter. Rossz érzésünk támadt.
– Mit szólnál hozzá, ha emlékezetessé tennénk ezt a karácsonyt néhány nagyon szegény
ember számára? – fordult hozzám Sándor.
– Mire gondolsz?
– Mondjuk elvihetnénk őket egy étterembe, hogy legalább egyszer egy évben jóllakjanak.
– Kitűnő ötlet, de akkor legyen belőle médiaesemény, hogy felfigyeljenek rá az emberek, és
elgondolkodjanak. Ahhoz, hogy írjanak róla a lapok, a legelegánsabb étterembe kell elvinnünk
őket.
Szenczy rám nézett.
– Na jó, a rászorulókat összeszedem, az éttermet intézd te? –mondta.
– Rendben – feleltem, és azonnal feltárcsáztam Keserű Franciskát, a Le Meridien
marketingigazgatóját. Elmondtam neki, miről lenne szó, és hogy a szálloda Le Bourbon
nevezetű étterménél alkalmasabb helyet nem is találhatnánk erre a különleges eseményre.
Mégiscsak francia séfjük van, ráadásul pár éve megkapták a Budapest legjobb étterme kitüntető
címet!
Franciska szava elállt. Kért egy kis időt, amíg megkérdezi a főnökét. Öt perc múlva
visszahívott.
– Hányan lesznek?
Ezek szerint a skót hoteligazgató azonnal felismerte: ez a „reklám” a szállodájának csak jól
jöhet.
Szenczy átvette a kagylót, s mindjárt megnyugtatta Franciskát, hogy ezek a hajléktalanok
nem az utcán élnek, a baptisták tisztálkodási és szálláslehetőséget biztosítanak számukra egy
hajléktalanszállón. Ha tehát más vendégek is lennének az étteremben, nincs mitől félni, talán
észre sem fogják venni, hogy nem a luxusétterem megszokott közönségével vacsoráznak együtt.
Aztán szó esett még arról, hogy mi legyen a menü, és Szenczy kérte, hogy semmi különös.
Libamájra és kaviárra nincs szükség, ezek az emberek a legegyszerűbb magyaros ételekhez
voltak szokva, amíg még normális életet élhettek.
Négy nappal azután, hogy kipattant Sanyi fejéből az ötlet, harminc hajléktalan lépkedett a
fényárban úszó Le Meridien felé, a hajléktalanszálló vezetője, Miletics Marcell irányításával. A
hotel igazgatója, Adrián Gray öltönyben várta őket a bejáratnál, Franciskával az oldalán,
miközben a sajtó képviselői élesre állították a fotómasináikat. Az érkezők kopottas kabátjaiért
készségesen ugrottak a ruhatárosok, odabent a pincérek udvariasan széket toltak a szokatlan
vacsoravendégek alá.
– Ha ez itt így megy, holnaptól nem a Doboziba járok enni? –dörmögte egy magas,
piszkosszürke hajú férfi a bajusza alatt, mire néhányan kuncogni kezdtek.
Szinte tapintani lehetett a megilletődöttséget. Egyikük idegességében rá akart gyújtani, de a
többiek letorkollták. Miközben a pincérek hordani kezdték eléjük a hagymalevest, Marcell
megsúgta, hogy néhányan visszautasították a vacsorameghívást, mert nem akarták, hogy
kiderüljön róluk: kegyelemkenyéren élnek. Akik azonban eljöttek, egész délelőtt tisztálkodtak, a
ruhájukat javítgatták. Ők is szerettek volna mindent megtenni azért, hogy legalább egyetlen
estére visszakaphassák a méltóságukat.
Várakozással teli izgalom lett úrrá a vendégeken. Egyre nőtt az ámulat és a csodálkozás.
Egyesek mintha beleháborodtak volna a pompázatos látványba. Egy asszony, aki, mint mondta,
addig csak Istentől remélt segítséget, most feltápászkodott és hálásan szorongatta a kezünket,
majd amikor visszakísértük a helyére, leroskadva megáldott bennünket Sándorral. A
hajléktalanok látszólag nyugodtan figyelték a tálalást, de a tekintetükön láttam, hogy közel
vannak az eksztázishoz. Néhányan alig tudták kivárni, hogy mindenki megkapja a levesét, s
amikor végre belemeríthették kanalukat a tányérba, rendkívüli boldogság tükröződött a
vonásaikon. A második fogásként tálalt roston sült csirkemellfilét bakonyi gombamártással már
maga a sokszoros díjnyertes francia séf, Laurent Vandenameele szervírozta, akit egy gyerekei
által az utcára dobott egykori nyelvtanár hibátlan franciasággal kérdezgetett a gombamártás
összetevőiről. A pincérek bort kínáltak, amelynek decije – máskor – nyolcszázötven forint volt.
Néhányan kissé túl gyakran intettek repetáért, ezért a szeretetszolgálatosok egy gyors egyeztetés
után kénytelenek voltak limitet meghatározni a borkínálást illetően. De ez sem tudta elrontani a
vendégek hangulatát. A vacsora sokuk számára isteni reménysugár volt. Talán mégis van még
esélyük visszatalálni a normális életbe. Normális? Ne nyissunk ezen vitát…
A lakomán sikerült túlesnünk egyetlen apróbb incidenssel: egy fiatalabb férfi, akinek a bőre a
csontjára száradt, mintha már az éhhalál szélén járna, hirtelen fuldokolni kezdett, az arca
elkékült. Túl gyorsan evett, félrenyelt. Megütögették a hátát, elmúlt a köhögése. Később
megtudtam, hogy nagyon beteges: néhány héttel korábban még lilás vérrel kevert fekete
váladékot hányt. De a szeretetszolgálat orvosa szerint elmúlt a betegsége, s ezért eljöhetett a
szállodába a társaival.
Egy kopaszodó férfi két falat között magyarázott.
– Most eszek itt másodszor, ezúttal jobb a koszt! – biccentett.
Mint kiderült, évekkel korábban őrizetesként vendégeskedett itt, amikor a szálloda még
rendőrségi épület volt.
Végül megérkezett a desszert: házi készítésű somlói galuska. A vendégek ernyedten adták át
magukat a gyönyörűségnek. A szomszédos asztalnál vacsorázó német házaspár elképedve nézte,
milyen örömmel kanalazzák a finomságot ezek a külvárosi figurák. Mikor elárultam nekik, hogy
hajléktalanokkal osztják meg az éttermet, elmosolyodtak. Egyáltalán nem tűntek meglepettnek.
– Karácsonykor semmi sem különös! – tárták szét a karjukat. – Ugyan miért is ne
vacsorázhatnának velünk ezek a kedves emberek?
Nos, igen, ez a vacsora, ha csak egy órára is, de kiragadta a hajléktalanokat a kegyetlen
nyomorból. A sebeik befontak, a szerveik visszanyerték az épségüket, újra elöntötte őket a
bizalom. A néni, aki a vacsora előtt lemondóan közölte, hogy ő csak egy útszéli koldus, egy
jelentéktelen senki, most becsukta a szemét, és mosolyogva hagyta elolvadni a szájában a
tejszínhabot.
Ott ült a lecsúszott áruház-igazgató, a válása után az utcára került mérnök és az özvegyen
maradt, lakásmaffia által kisemmizett néni, s miközben vacsoráztak, elvarázsolva járatták körbe
a vörös bársonydrapérián az ételosztó pulthoz szokott szemüket. Még jó, hogy nem tudták: az
ételsor, amit elfogyasztottak, fejenként hétezer forintot kóstált. Volna.
Sándorral nem vágytunk többre, mint egy ártatlan figyelemfelkeltésre, de nagy örömünkre
számtalan levél érkezett a címünkre, amelyben ismeretlen emberek köszönik meg, hogy
„felnyitották a szemünket”, és hogy „…ma már más szemüvegen keresztül nézünk a
nyomorgókra, mert igenis mindenkinek felelőssége van a lecsúszottak életkörülményeinek a
javításában”. A vacsoráról értesülve más luxusszállodák vezetői is jelentkeztek, hogy
támogatnák a rászorulókat. Így aztán karácsony hetében mindennap egy másik hotel fizette az
ételosztást. Mi pedig elértük célunkat, mert sokan megértették: ha ekkora szakadékot át tudunk
hidalni, hogy minden különösebb probléma nélkül hajléktalanok vacsorázhatnak a
luxushotelben, akkor ennél sokkal kisebb gondokkal, nehézségekkel is meg tudunk birkózni.
Csak emberség és odafigyelés kérdése az egész.
A világot persze nem váltottuk meg, de egy kicsit talán jobbá tettük.

Szász, a gyermekünk

Baján találkoztam Gergely Alexandrával egy kosárlabda-mérkőzésen. A húga játszott a helyi

csapatban, Dominika, ő pedig hűségesen kísérte a kistesót a meccsekre. Én Gyöngyi révén
kerültem a bajai sportcsarnokba, a monori „kismamacsapat” vendégszerepelt a Duna partján,
tudják, az az együttes, ahol minden játékosnak van egy vagy két gyermeke.
Amikor Alexandra meglátott, felemelkedett a helyéről. A lépcső melletti korlátba kellett
kapaszkodnia, megfeszítette minden erejét, hogy fel tudjon állni. Végül aztán nem ő jött oda
hozzám, hanem az édesanyja.
– Üdvözlöm, volna kedves összeállni a kislányommal egy fotó erejéig? – kérdezte az
asszony.
Sosem utasítottam még el egy ilyen kérést, miért pont most tettem volna? Ráadásul elég volt
megpillantanom a lányt, és mindjárt a bibliai angyalok jutottak az eszembe, olyan tiszta volt a
tekintete. Ma, az idő messzeségéből úgy tetszik, hogy szelídsége talán nem is eviláginak tűnt: a
szemébe néznem, és máris mintha egy csendes szigetre vetődtem volna, magam mögött hagyva
a zsivajgó szurkolóhadat.
Miközben kezet fogtunk, észrevettem az édesanyja baljóslatú pillantását. Néhány perc múlva
arra is választ kaptam, mi az oka az asszonyból sugárzó mély szomorúságnak.
– Ewing-sarcomám van – mondta csilingelő hangján Alexandra, vagy ahogy Baján mindenki
hívta: Szász.
Értetlenül meredhettem rá, mert felkacagott, és úgy mondta:
– Az egy kicsit súlyosabb betegség, mint az influenza. Rák. Azt is az orromra kötötte, hogy
van egy internetes naplója, amiben szinte napról napra nyomon követi a betegsége stációit. És
amit ma már ezrek olvasnak rendszeresen.
Odahaza azonnal rákattintottam a blogra. Így indult:
 2005.10.02.
2005. augusztus 10-én derült ki, hogy daganatom van. Azóta az életem megváltozott, úgy is
mondhatnám, hogy borzalmas lett. Rengeteg vizsgálaton estem át (labor, röntgen, ultrahang,
CT, szintgráfia, biopszia, műtét, szövettan stb.) Ezek egyértelműen a Ewing-sarcomat igazolták.
Rövid idő alatt a Szegedi Gyermekklinika onkológiai osztályán találtam magam, ahol
megkezdték a kezelésemet Ez 21 naponként ismétlődő kemoterápiás kezelésből áll Egy-egy ilyen
kezelés maga a szörnyűség, mert 4 napig infúziós állványhoz vagyok kötve, amin keresztül
befolynak a „mérgek”. Nem is tudom, hogy melyik a rosszabb, a kezelés vagy az utána
következő hihetetlen mellékhatások… Most lesz 3 jó napom, mert végre tudok enni és nem
fekszem egész nap az ágyban. Más hasonló korú fiatalnak az a problémája, hogy melyik buliba
menjen el, kit szedjen fel, mennyire rúgjon be és melyik kábítószert próbálja ki (mások
blogjairól kiderül). A folytatás kb. 1 hét múlva következik a 3. kezelésem után, mikor újra a
géphez tudok ülni. Addig is várom a hozzászólásaitokat!
Aztán sorra jönnek a képek egy csodaszép lányról, aki néhány hónappal korábban még egy
gyönyörű szép angyalka volt, aztán lesoványodott, és jó pár évet öregedett. Egy lányról, aki
imádta az életet, a barátait, az állatait, és persze a családját. A sajátos internetes naplóra rátöltött
képein látjuk őt a kórházban, látjuk bekötött fejjel, kopaszon, kanüllel a vénájában, kemoterápia
közben.
Később is hű olvasója maradtam. Megmutatta a betegtársait, fotózta őket, szívszorító képek
voltak. Aztán keserűen mesélt a tapasztalatairól. Olvassák csak!
2006.05.07
Balfácánság tetőfokon…
A betegségem és a kemoterápia miatt megváltozott a külsőm. Már-már hozzászoktam, hogy
az utcán megnéznek, megjegyzéseket tesznek, nem is csináltam ebből nagy ügyet, de néhány
nappal ezelőtt annyira felhúzták, hogy most úgy döntöttem megírom ezeket a sztorikat!
• Bajai utcán: „Aszta, láttad, milyen vékony volt?!”
• Kendővásárlás egy bajai méteráruboltban (februárban) az eladó kérdezi: „Sálnak lesz?”
válasz: „Nem, a fejemre kötöm.” Eladó: Ja, jelmezbálra lesz!”
• A bajai Harlem boltban (szintén kendővásárlás) Domitól kérdezik: „Egyébként
megkérdezhetem, hogy a tesódnak mi a baja?”
• Miskolc, nővér kérdezi: „És van barátod?” válasz: „Nincs.” Nővér: „Még szerencse, mert
csak sajnálatból maradna veled!”
• Lementem a Boszorkány Stúdióba, és poénból bemondtam Margitnak, hogy jöttem egy
hajszínezésre. Egy közös régi ismerősünk megkérdezte: „Szandra, most rövid hajad van?”
A miskolci transzplantáció után a kellékeim kiegészültek, mivel a kendő mellett a kesztyűt és
a szájkendőt is hordanom kell. Ezzel a külsővel végképp a deviáns kategóriába sodródtam!
• Egy kislány mutogatott rám: „Anya, az miért van rajta?” – ”Mert beteg!” – „És mi a
baja?”
• Ülök a kocsiban, egy nő elmegy mellettem, és annyira rajtam felejtette a szemét, hogy
nekiment az oszlopnak.
• Szabadkai biciklis fiú 180 °-kal visszatekerte a fejét, már attól féltem, hogy leesik, de
szerencsére megúszta.
• Bajai papírboltban az eladó: „Megkérdezhetem, hogy mi a bajod?” válasz: „Ewing-
sarcoma.” Eladó: „Micsoda?” válasz: „Ewing-sarcoma.” eladó: „És az mi?” válasz: „Az egy
rosszindulatú daganatos betegség.” eladó: „És ezt hogy lehet elkapni?” válasz: „Nem kapható
el” eladó: „És most jól vagy? Kapsz valamilyen kezelést?” válasz: Ja, túl vagyok 6
kemoterápián, egy őssejt-transzplantáción és majd még sugárkezelésre megyek.” eladó: „Hát…
Gyógyulj meg!”
De az az eladó, aki belelépett a lelki világomba, és aki miatt ezt a bejegyzést megírom, az a
következő:
Belépek a boltba május 5-én délelőtt. Némi várakozás után előjön a boltos, és ahelyett, hogy
azt kérdezné, hogy miben segíthet, rám nézve ezt mondja: „Beteg vagy?”
Hatásszünet után a válaszom: „Igen.”
A legnagyobb megdöbbenésemre ezt mondja: Jól van, jól van! De ez nem valami szivatós?
Ma van a bolond ballagás!”
Válasz: „Ez sajnos nem, egyébként egy gravírozott tollért jöttem!…”
Most nem a vigasztalást várom, én sokkal keményebb dolgokon túlestem, minthogy ezekkel
foglalkozzak! Ezek csak per pillanat bosszantanak, és gyorsan elfelejtem őket (ezért is csak az
emlékezetesebbeket tudtam felsorolni).
Döbbenetes, bizony. Aztán Szász leírja, hogy milyen volt a sugárterápia után visszatérni az
iskolába, újra teljes értékű fiatalnak érezni magát. Vele ujjonghattunk, amikor 2006 októberében,
egy kontrollon mindent rendben találtak nála, hogy aztán néhány nap múlva, a PET CT
vizsgálata után együtt süllyedjünk vele a pokolba.
2006.10.26
Nagyon nehéz most írnom…a PET CT eredményét nem akarom részletezni, de a lényeg, hogy
több helyen is mutat pozitív eltérést a csont A szegedi orvosaim sem biztatnak sok jóval, csak a
szisztémás kezelés jön szóba, ami némi változtatással ugyan, de az első 6 kemoterápiához
hasonló. Nagyon elkeseredtem, nem csak én, hanem az egész családom. Nem hiszem, hogy én,
ül. a vérképem 2 kemónál többet kibír. Holnap a sebészek egy portot (vénás kanul) ültetnek
belém, mivel nincsenek vénáim. Hétfőn kellene kezdenem Szegeden, de az is felvetődött bennem,
hogy nem biztos, hogy folytatni akarom…
Akinek van valami ötlete az alternatív gyógymódok terén, az megírhatja, mert úgy tűnik,
hogy az orvostudomány is véges…
2006.10.29
Pénteken Szegeden voltam a sebészeten, és túlestem a port műtéten. A vártnál jobban
megviselt a dolog, a nyakamon levő vágás miatt nagyon nehezen tudom mozgatni a fejemet, nem
is tudtam

Nagyon betegen, de hihetetlenül erősen: Szász a kórházban is rendületlenül írta

számítógépes könyvét az érte aggódóknak

hazajönni, csak szombaton délelőtt, és azóta is a „sebeimet nyalogatom”. A klinika légköre

rossz hatással volt rám, visszarémlett a közelmúlt, a rengeteg szenvedés és szörnyűség, amiken
átestem.
Köszönöm a sok-sok hozzászólást! Az egyik ajánlatot az alternatív terápiák közül jónak
találtuk, és rá is mozdultunk. Így holnap Pestre utazunk, és bízom benne, hogy felvállalják a
gyógyításomat! Ez az eljárás szerencsére a kemoterápiák mellett is alkalmazható, és az egyik
szegedi betegtársamnál már sikeres volt
Délután viszont Szegeden várnak, és a főorvosnővel abban maradtunk, hogy az első
kemoterápiát megcsinálom, és annak eredményétől teszi függővé a folytatást.
Ez egy 5 napos kezelés, így előreláthatólag vasárnap fogok hazajönni, és ha nem leszek túl
rosszul, akkor jelentkezem! (Továbbra is várom az új ötleteket a túléléshez!)
Majd decemberben érkezik Szász húgától, Dominikától egy nagyon rövid, letaglózó híradás.
2006.12.16
 Sziasztok!
Péntek éjjel Szásznak óriási fájdalmai voltak, ma délután vissza kellett mennie a szegedi
kórházba, mert a fájdalmait nem tudtuk tovább csillapítani Azt hiszem, már csak a csodában
bízhatunk… Domi
Szász fájdalmai egyre elviselhetetlenebbek. Talán számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy…
2007.01.05
Bocs, hogy tárgyilagos stílusra váltottam egy idő óta, ez azért van, mert túl sokan olvassák a
blogomat, és nem akarok megbántani senkit!
Tegnap (csütörtökön) hazajöttem a klinikáról. Ez nem jelenti azt, hogy jól vagyok, a
vérképem is az alsó határokat súrolja, de befejeztem a tíz sugárkezelést, és nagyon haza
akartam jönni… Most nem vagyok visszarendelve a klinikára (akik eddig nem értették, azoknak
írom), mert nincs orvosi megoldás! Csak tüneti kezelést kapok (vérképrendezés,
fájdalomcsillapítás stb.).
Néhány héttel később jön a legmegrázóbb jelentkezés, az utolsó, különösen a vége
szívszorító.
2007.02.02
Sajnos nem vagyok jól, a héten Baján újra vért kaptam, és mivel nagyon fulladtam, mellkas
RTG-m is volt, és kiderült, hogy tüdőgyulladásom van… Most itthon vagyok, antibiotikumot
szedek és oxigénpalackom is van, hogy csökkentsük a fulladásomat. Nagyon gyenge vagyok, az
evés sem megy, és éjszaka sem tudok pihenni a fájdalmaimtól.
Hihetetlenül félek…
Végül a húg, Dominika közli a szörnyű hírt: ez a csodálatos lány nincs többé.
2007.02.07
Hihetetlen szenvedés és küzdelmek után éjszaka 1 órákor Szász meghalt. A hamvasztás előtti
búcsúztatója Baján lesz, a Bokodi úti köztemetőben febr. 9-én, pénteken 15:30-kor. Domi
Két hónappal később, Szász 18. születésnapján, április 20-án Bajára utaztunk baptista
barátommal, Szenczy Sanyival előadást tartani. A városi könyvtár nagytermében, amelynek a
helyi zsinagóga ad otthont, egy tűt se lehetett volna leejteni. Az előadás végén megszületett a
Gergely Alexandra Emlékdíj Alapítvány, de erről majd a fejezet végén bővebben.
Azon az estén volt valami, ami a meglepetés erejével hatott rám. Szász édesanyja elárulta,
hogy könyvet ír. Megírja, hogy ő, Szász édesanyjaként, hogyan élte át élete legszörnyűbb másfél
évét.
Őszintén írni egy haldoklóról, nincs is ennél nehezebb. Különösen, ha a gyermekünk az
áldozat. Nekem biztosan nem menne. Egyszerűen belepusztulok, ha egy súlyos beteg gyerek
szenvedését látom. Néhány éve egy nagyon gazdag amerikai ismerősöm sírva hívott, hogy
azonnal üljek repülőre és menjek ki hozzá, mert két hónapot jósoltak az orvosok a húszéves
leukémiás lányunokájának. Mindent fizet, mondta. Természetesen nem fogadtam el pénzt, de
mentem, rögtön. Odakint azzal fogadott, hogy maradjak, míg Laura meg nem hal, és írjak meg
mindent, percről percre. Közölte, hogy nagyon szereti a könyveimet, és minden költségemet
állja, sőt az írást is megfizeti, tisztességesen. Még el sem látogattam Laurához, máris
kijelentettem, hogy nem tudom vállalni a feladatot. És nagyon jól tettem, mert már az a néhány
látogatás is letaglózott, amelyek során igyekeztem Laurába lelket önteni. Istenem, egy évvel
korábban, budapesti vakációja során milyen hamvas, nyúlánk jelenség volt! Csak úgy sugárzott
róla az egészség, az ártatlan vidámság. Most pedig itt feküdt előttem egy ráktól szétroncsolt
ember, a türelmetlenség lázában vacogva, hogy végre megkaphassa az élete maradékát
elviselhetővé tevő morfiumadagját. Lesoványodott arcának hamuszíne volt, mely legnagyobb
megdöbbenésemre a szenvedések ellenére is megőrizte az ifjúkor báját és finom vonásait. A
gyilkos kór érintetlenül hagyta alapvidámságát, bár fájdalomtól elcsigázott tekintete mellett
kissé erőltetettnek tűnt a jellegzetes Laurás mosoly.
Anyja, akinek az arcát szétszabdalta a gond, úgy mesélte, hogy eleinte csak fájt néha kicsit a
lánya hasa, aztán jött egy magas láz, amiből hetekig nem tudták „kihozni” Laurát. Végül
csináltak egy vérképet, s így jutottak a borzalmas felismerésre: a lányt a legrapidabb vérrákok
egyike támadta meg, amelynek a vége szinte kivétel nélkül mindig halál.
Nyolc napot töltöttem Laura ágya mellett a festői Palm Springs-ben, majd visszaszólított
Pestre a kötelesség. A lánynál tett búcsúlátogatásom igen hosszúra nyúlt. Laura felfúvódva
feküdt, a Balatonról áradozott, meg egy kék szemű kecskeméti fiúról, bizonyos Andorról,
remélem, olvassa majd, és magára ismer: Laura a halálos ágyán is őt szerette. A lány lába
vékony volt, akár a szalmaszál, folyton izzadt, s néha, nehéz beszéde közben felnyögött. Az
anyja kétségbeesetten hajolt fölé, letörölte az arcát, melyen szüntelenül patakzott a verték.
Megfogtam a kezét, és odatartottam az arcomat a szájához.
– Mennem kell – suttogtam. Sosem feledem az utolsó csókja jeges hidegét.
A nagyapja vitt ki a repülőtérre. Nem volt benne harag, amiért nem vállaltam a megbízást.
Megértette, hogy képtelen volnék naplót írni Laura haldoklásáról.
Talán éppen ezért érzek tiszteletet Szász édesanyjával szemben. Neki volt lelkiereje ahhoz,
hogy a gyermeke elvesztéséről írjon. Hamarosan könyv lesz belőle. Legalábbis én nagyon
szeretném. Hogy sokan megismerjék ezt az igazi hétköznapi hőst. Azt pedig külön is köszönöm
Szász édesanyjának, Évának, hogy az engedélyével itt és most idézhetek három részt a
visszaemlékezéséből.
Szandra azt érezte, hogy napról napra romlik az állapota. Nekem is volt olyan érzésem, hogy
az olvasók egy része nincs tisztában a valós helyzettel… Nekik írta Szandra:
„Nem vagyok visszarendelve a klinikára, mert nincs orvosi megoldás! Csak tüneti kezelést
kapok..,” Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét, amikor rám nézett az őszinte kék szemeivel,
amelyekből a félelem tükröződött, és megkérdezte:
„De Anyi, mi lesz velem?” Borzalmasan éreztem magam, nem sírhattam, nem zokoghattam,
pedig tudtam volna, de nem mondhattam valótlant se! Nem mondhattam, hogy „meggyógyulsz”,
hogy „minden rendbejön”. Őszintének kellett lennem, mégis pozitívnak!
„Szandra, nem adhatjuk fel, és főleg Te nem adhatod fel! Küzdünk az életedért! Annyi
mindent megpróbálunk, remélem, valami segít. Történtek már csodák!”
Januárban tudtam meg, hogy Amerikában, talán Pennsylvaniában gyógyítják már ezt a
sarcomat immunterápiával. Erre sajnos nem tudtunk már rámozdulni, Szandra betegségének az
előrehaladottsága, a távolság és a pénz miatt… Esélyünk se volt!
Őrjöngött a fájdalomtól: „Istenem segíts! Úristen, nagyon fáj! A rohadt életbe, hogy tud
ennyire fájni! Kérlek, segítsetek! Meghalok! Nem bírom már!”
Másfél óra alatt baromi nagy adag (150 mg) morfiumot adtunk, ettől többet nem mertünk,
féltünk a légzés depressziós mellékhatásától Persze tablettában és a bőr alá, mivel a port tűjét
kihúzták hazajövetel előtt, és a bizonytalan cérnavékony vénáit nem vállaltuk be, hogy
szurkáljuk. Ott álltunk orvos létünkre a fájdalmaktól szenvedő gyermekünk ágyánál, és nem
tudtunk segíteni!
Csak a kezét foghattam, aztán kitört belőlem a zokogás.
„Szandi, ne menj el, ne hagyj itt, annyira szeretlek, szükségem van Rád!” Fél tizenkettőig
maradtunk ebben az állapotban, akkor váratlan dolog történt. Szandra megmozdult, félig felült,
átfordult, majd szinte dobálni kezdte magát az ágyon, mint aki menekülni próbál, úgy vergődött.
„Úristen mi ez? Api, gyere segíts!” – ordítottam, miközben igyekeztem megtartani Szandrát,
hogy ne essen le az ágyról ne üsse be magát.
„Szandi, ne fordulj át, úgy jobban fulladsz!” – mondtam. Api is felugrott a fotelból és ő is
próbálkozott tompítani a mozdulatokat. Nem tartott sokáig, mégis szörnyű volt. Valami történt
„belül”, valami megmagyarázhatatlan! Szandra arcát kiverte a hideg veríték, már nem nyitotta
ki többé a szemét, már nem beszélt, már nem fordult vissza a jobb oldalára, már nem szorította
többé magához Ubult (Szász kedvenc plüssállata) sem. Ritkán, nehézkesen, de lélegzett.
Eszméletlen volt.
 „Mi történt?” – kérdeztem Apit, annyira fel voltam zaklatva a történtektől.
„Nem látod?” – kérdezett vissza a válasz helyett. Már az ő könnyei is folytak. Együtt sírtunk,
mást már nem tehettünk…
Nincs szavam. Kétgyerekes apa vagyok, de mire végeztem Szász és az édesanyja naplójával,
a lányt is a gyerekemnek éreztem. A blogbeírásokból látom, hogy sokan vagyunk ezzel így. És
most így, végezetül elmesélem, hogy miért is Szász nőt hozzám, mindennél jobban. Hiszen
sajnos annyi, de annyi beteg

Szász és Ubul. Alexandra halálos ágyán is a kedvenc plüssállatát szorongatta.

kisgyermek van a földön, ebben az országban, de még a környezetemben is. Rengeteg

tragédiáról hallottam, számtalan torokszorító életutat ismertem meg. Mégis, Szász története
egészen más. S hogy miért? A blog, vagyis az internetes napló miatt. Alexandra édesanyja
mesélte egyszer, hogy kislánya mindig is híres szeretett volna lenni. Imádott szerepelni, verselni,
énekelni, színészkedni. A sors másképp akarta… Amikor jött a szörnyű kór, Szász is felfogta,
hogy ez nem játék, nem színészkedés, hanem egy kőkemény harc, amit így vagy úgy, segítőkkel
vagy nélkülük, de egyedül kell megvívnia. És akkor Szász létrehozta különös naplóját. Nem
magának, másoknak. Nem magáéit, hanem másokért. Hogy mindenki tanulhasson. Hogy
mindenki megértse, mennyire fontos az egészség, hogy amíg az van, minden van. Hogy amikor
már nincs, semmi sincs. Hogy az élet szép. Hogy a halál nem az. Szász legelső blogbejegyzését
a számítógépes statisztika alapján heten olvasták. A legutolsót negyvenezren. A kislány
rettenetes, mégis erőt adó, csodálatos számítógépes könyvére a hosszú hónapok alatt százezrek
kattintottak. Diplomások és segédmunkások, nagymamák és vállalatvezetők. A bejegyzések
tanulsága szerint Szász életért folytatott küzdelmét nyomon követték Baján, Ausztráliában,
Alaszkában, Kínában, jött elektronikus levél Sopronból éppúgy, mint Dél-Amerikából. És az
emberek segíteni próbáltak egy ismeretlen embertársukon. Sokan sokfélét találtak ki a közös
imától az erőküldésen át a jótékonysági biciklitúráig. Sok ezer, sok tízezer, sok százezer ember
megmozdult. Egy kislányért, akit többségük nem is ismert. Létrejött egy nagy család, melynek
tagjai – hozzám hasonlóan – úgy ébredtek hosszú hónapokig, hogy rákattintottak Szász
könyvére, hogy ott izgatottan keressék az újdonságot, a reményt, hogy várják a csodát. Aztán
este, ugyanezek az emberek, saját munkájuk, a fontos e-mailek ellenőrzése után gyorsan még jó
éjszakát kívántak a kicsi lánynak a blog oldalain. Szász igazi közösséget hozott össze. Egy
családot, amely tud együtt érezni, szeretne segíteni, amely egyszerre tud örülni, és egyszerre tud
sírni egy jól ismert ismeretlennel. Hát ezért lett Szász még életében igazi legenda, hogy ez a
legenda halála után még nagyobb, még erősebb legyen.
Gergely Alexandra halála óta hosszú hónapok teltek el, mégis, annyi minden történt.
Személyesen megismertem naplójának főszereplőit: Anyit, aki mindvégig mellette volt, és aki
orvosként egyre kevésbé értette a történteket, aki a halálos ágyán is fogta imádott lánya kezét.
Aztán megismertem Apit, polgári nevén dr. Gergely Lászlót, aki szintén orvosként szenvedte
végig Szász haláltusáját; és Csongit is, aki mindig elszaladt otthonról, ha nagyon szenvedett a
nővére. Nem bírta látni, érezni, elviselni azt, hogy elveszít valakit, akit nagyon szeret.
És – higgyék el, nem véletlenül – a végére hagytam Domit, a kishúgot, aki tizenhat évesen
lett végleg felnőtté, hogy óvhassa, őrizhesse Alexandra hagyatékát. Ő volt az, aki írta a
számítógépes könyvet, amikor Szász már csak diktálni tudott; ő volt, aki álmában is simogatta
haldokló nővérét, és ő volt, aki titokban megígérte Szásznak, hogy teljesíteni fogja utolsó
kívánságát. Egy tavaszi napon elautóztam Bajára, hogy aztán azon nyomban Pécsre induljak
Domival. A tehetséges kosaraslány, aki szemtelenül fiatal kora ellenére már a Szekszárd NB l-es
felnőttcsapatban szórta a pontokat, szerette volna megnézni a bajnoki döntőt. Ezenkívül pedig
szeretett volna személyesen is megismerkedni Magyarország egyik legjobb játékosával, Zsolnay
Gyöngyivel. Azon a májusi napon Domi mindkét álma teljesült. A mérkőzés után – ahol hatezer
ember szurkolt torkaszakadtából a pécsi Dáliáknak – Baja felé autózva, Domi a testvéréről
mesélt nekem. Hogy mennyire mások voltak ők ketten. Szász a nőies, a szép fülbevalókat és
csinos ruhákat kedvelő kamasz, és ő, a tusi hajat, sportos cuccokat szerető, lezser vagabund.
Különbözőek voltak, mégis, imádták egymást. Domi azt mesélte, hogy minden meccsen a
nővéréért játszott, hogy a meze alatt mindvégig egy olyan pólót viselt, amit Szász képe díszített.
Ma is olyat visel.
Éppen Pörbölyt hagytuk el a szemerkélő esőben. Pörbölyt, az elátkozott kis falut, ahol egy
szörnyű buszbalesetben tizenegy iskolás kisgyermek halt meg másfél évtizede. Domi az utolsó
meccsét eleveníti fel. Azt a meccset, amit Szász halála előtt pár héttel játszottak. És amire Szász
is kivitette magát. Szó szerint: kivitette. A húgára mindenkinél büszkébb Alexandra szinte
könyörgött Anyinak, hogy megnézhesse Domit, ám fájdalmai miatt ülni is alig tudott. Így a
mérkőzés előtt morfiumot adtak be neki, méghozzá annyit, hogy szinte azonnal elaludt. Már
éppen lefektette volna őt Anyi, amikor Alexandra, minden erejét összeszedve annyit mondott:
„Menjünk, kérlek, könyörgöm, menjünk! Látni akarom őt!” Nem volt mit tenni, Anyi
emberfeletti erővel begyömöszölte nagybeteg lányát a családi autóba, és elindultak a
sportcsarnokba. Api addigra már odakészített egy széket a pálya szélére, hogy Szászt nehogy
véletlenül meglökje a lelátón egy lelkes szurkoló. Elkezdődött a meccs. Szász a rengeteg
morfium hatása miatt álomba zuhant. Anyi és Api nem tudtak dönteni. Most mit csináljanak? A
szurkolók néma együttérzéssel figyelték a kétségbeesett házaspárt. Aztán Anyi döntött. Úgy
érezte, hogy Alexandra neheztelne rá, ha most nem ébresztené fel. És titkon azt is érezte, hogy
valószínűleg ez az utolsó olyan meccs, amelyen Szász ott lehet.
– Drága kis angyalom, Szaszikám, ébredj, Dominál van a labda – suttogta, lányát gyengéden
átölelve Anyi. És Szász bizonytalanul kinyitotta a szemét. Elmosolyodott. Onnantól fogva
egészen drámai módon zajlott a mérkőzés. A támadásoknál szülei felébresztették Szászt, a
védekezések közben pedig hagyták aludni. Sok száz ember küzdött a sírással. Szász mással
küzdött: a halállal.
Domi az autóban mellettem sír, halkan nyeli a könnyeit. Istenem, mit állhatott ki ez a kicsi
lány? Mindig az itt maradóknak nehezebb.
Aztán, nem sokkal azelőtt, hogy visszaérnénk Bajára, útitársam elmeséli Szász utolsó
kívánságát.
 – Szász nagyon, de nagyon szeretett élni – meséli Domi. Az utolsó napok egyikén, alig
hallható hangon, azt suttogta Anyinak: – Vigyetek el a Maldívra.
Mivel sok morfiumot kapott aznap, és nagyon halkan suttogott, Anyi odatapasztotta a fülét
Szaszi szájához, hogy értse, amit mond:
– Utálom a hideget, ezért kérlek, vigyetek el a Maldív-szigetekre – suttogta a haldokló
kislány, aki összeszedte utolsó erejét és így folytatta: – Szórjátok a hamvaimat a tengerbe, de ne
túl mélyen, mert nem szeretem a sötétet. Ne menjetek messze a parttól. Ígérd meg, hogy így
teszel!
– Megígérem, drága kicsi lányom, megígérem! – simította végig Szász homlokát Anyi,
miközben majdnem belehalt a fájdalomba.
Most én is belehalok. Kezemben egy levél. Szász írta, jó pár évvel ezelőtt. Újra és újra
olvasom a sorokat, mégsem tudom megemészteni, hogy a halál ilyen kegyetlen lehet. Miért nem
hagyja élni azt, aki ennyire szeret? Fejezetem, és könyvem zárásaként azért adom közre ezt az
írást, hogy még jobban tiszteljük az életet. Az egészséget. És az álmokat. Jöjjön Szász sok évvel
ezelőtt írt levele…
Az első két hetem a III. Béla Gimnáziumban.
Egész jól telt él az idő. Az osztálytársaimat megismertem, persze még mindenkihez nem volt
időm szólni. A padtársam Tibi lett, aminek örülök, kedves és okos fiú, és már megbeszéltük, hogy
együtt megyünk majd az Orvosi Egyetemre. Az első örömet a tanévben naná, hogy biológiaórán
szereztem Masa György tanár úrnál. De a németet is köpöm-vágom, úgy látszik, a Frankel nyolc
éve mégis jót tett. Remélem a tanulmányi eredményeimmel a következő hónapokban, években
nem lesz semmi baj. Az osztálytársaim már felfedezték, hogy jól tudok németül. Ezt ki is
használják, írtam már meg egy-két leckét. A matek talán az az óra, ami nem tetszik, persze
tesiből sem vagyok túl jó. Ezt a levelet állítólag majd később visszakapjuk, aki elolvassa, annak
leszedem a fejét!!! A további terveimről még nem beszélek, sok szerencsét kívánok magamnak!
Számításaim szerint ezt 2007-ben újra olvashatom. Talán nem tévedek?…
2003.09.16 Szandra

A tények kegyetlenek: 2007. február 7-én hajnali egy órakor Gergely Alexandra 18.
születésnapja előtt két hónappal meghalt. Két nappal később Baja történetének egyik
legnagyobb gyászszertartására gyűltek össze az emberek a Bokodi úti sírkertben. Az egész
országból érkeztek az ismeretlen ismerősök. Az olvasók. Akik Szász legendájának élő tanúi,
kicsit a családtagjai is lettek. A felravatalozott koporsó előtt ezrek rótták le kegyeletüket. Szász
megtört testét nem sokkal később elhamvasztották. A hamvak pedig nem a helyi temetőbe,
hanem egy díszes urnába kerültek. És ott is maradnak decemberig. Akkor ugyanis a család
elindul legnehezebb útjára, hogy teljesítse a kicsi lány utolsó kívánságát. Szász hamvait a
Maldív-szigetek egy csendes, napfényes öblében szólják majd szét. Ahol meleg van, és ahol
hétágra süt a nap.
A legenda pedig folytatódik. A családdal együtt igazi hétköznapi hősöket keresünk, akik
embereket hoznak össze, nevelnek, tanítanak, példaképek lehetnek. Ők kapják majd meg
minden évben, Szaszi születésnapján, április 20-án a Gergely Alexandra Emlékdíjat és a vele
járó pénzjutalmat. Hogy azt a munkájukra, a közösségépítésre, mások megsegítésére
fordíthassák. Szász legendájának szellemében. Ezért kérem Önt, kedves olvasóm, ha teheti,
támogassa a Gergely Alexandra Alapítványt. Egy forinttal vagy egymillióval? Szinte mindegy. A
lényeg: tegyünk valamit azokért, akik a közös jövőnket építik. Azokért, akik példaképei
lehetnek. Akik lelkükben olyan tiszták és olyan közösségépítők, mint amilyen Szász volt!
Könyvem végén jöjjön hát a Gergely Alexandra Emlékdíj Alapítvány számlaszáma:
52700086 – 20054155 – 01200018
…és a honlapcím, ahol javaslatot is tehetnek a majdani díjazott személyére:
www.gergelyalexandra.hu
 A Gergely család nevében is: KÖSZÖNÖM!
Végezetül még valami. Egy kérdés, ami kikívánkozik belőlem: mondják, túl lehet élni
gyerekünk elvesztését? Kétlem. Lelkileg legalábbis sohasem. Sohasem!
Köszönöm, hogy velem tartottak!