BIHARI PÉTER – GÁCS IVÁN – HOLLÓ GERGŐ – KISS MÁTÉ

TERHELÉSELOSZTÁSI MÓDSZEREK
BUDAPESTI MŰSZAKI ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM
ENERGETIKAI GÉPEK ÉS RENDSZEREK TANSZÉK

JEGYZETEK

iv
BUDAPESTI MŰSZAKI ÉS GAZDASÁGTUDOMÁNYI EGYETEM
ENERGETIKAI GÉPEK ÉS RENDSZEREK TANSZÉK

TERHELÉSELOSZTÁSI MÓDSZEREK

Szerkesztette: Dr. Bihari Péter

Készítették:
Dr. Bihari Péter
egyetemi docens
Dr. Gács Iván
egyetemi docens
Holló Gergő
egyetemi hallgató
Kiss Máté
egyetemi hallgató

Budapest, 2014.

v
Szerzői jog © Bihari Péter, Gács Iván, Holló Gergő, Kiss Máté 2010-2014

vi
Ez az oldal szándékosan maradt üresen!

vii
TARTALOMJEGYZÉK

Jelölések jegyzéke ............................................................................................................................... xi

1. Bevezetés ..........................................................................................................................................17
2. Az erőművi blokkok strukúrája és energiamérlegei ..................................................................19
Kondenzációs hőerőmű.........................................................................................................19
Reverzibilis gőzkörfolyamatok ..................................................................................19
2.1.1.1. A Rankine–Clausius-körfolyamat .......................................................................20
Energiaáramok ..............................................................................................................23
2.1.2.1. Termodinamikai szemléletmód ..........................................................................23
2.1.2.2. Az energiaátalakítás veszteségei ........................................................................26
Valóságos körfolyamatok ............................................................................................35
2.1.3.1. Az alapok feltárása ................................................................................................35
2.1.3.2. Energetikai jellemzők ...........................................................................................38
Az erőmű strukturális felépítése................................................................................43
Technológiai modell ....................................................................................................45
Erőművi hőkapcsolás ...................................................................................................46
Hőszolgáltató fűtőerőmű ......................................................................................................48
Rendszerstruktúra és energiaáramok .......................................................................48
Az ellennyomású fűtőblokkok ....................................................................................53
2.2.2.1. Forróvizes hőkiadás ..............................................................................................53
2.2.2.2. Gőzös hőkiadás ......................................................................................................58
Kondenzációs fűtőblokkok..........................................................................................59
2.2.3.1. Teljesítménymérleg ..............................................................................................59
2.2.3.2. Kondenzációs fűtőblokkok típusai .....................................................................61
Energetikai jellemzők ..................................................................................................64
2.2.4.1. Ellennyomású fűtőblokkok ..................................................................................64
2.2.4.2. Kondenzációs fűtőblokkok ..................................................................................66
Gázturbinás erőmű ................................................................................................................67
Egytengelyes nyílt ciklusú gázturbinás blokkok .....................................................67
2.3.1.1. A reverzibilis JOULE–BRAYTON körfolyamat ........................................................67
2.3.1.2. Valóságos körfolyamatok ....................................................................................70
Gáz-gőz kombinált ciklusú erőmű .......................................................................................74
Gázturbinához kapcsolt hőhasznosító gőzerőmű ...................................................74
Kombináció a gőzerőmű tápvízrendszerében .........................................................79
Gázturbinás hőszolgáltató blokkok ...........................................................................80
2.4.3.1. Gázturbinás fűtőblokk ..........................................................................................80
2.4.3.2. Gáz/gőz kombinált ciklusú fűtőerőművi blokk................................................82
2.4.3.3. Energetikai jellemzők ...........................................................................................85
3. Erőművi hatásfok (hőfogyasztás) modellek ................................................................................87
Erőművi jelleggörbék ............................................................................................................87
A hatásfokfüggvény modellek ..............................................................................................89

ix
 Az általános hatásfokfüggvény .................................................................................. 90
Alternatív hatásfokfüggvények ................................................................................. 91
Korrekciók .................................................................................................................... 92
Növekmény hőfogyasztás függvények ..................................................................... 93
Modellvalidáció ..................................................................................................................... 94
4. A terheléselosztás elméleti alapjai............................................................................................... 99
Alapfogalmak - Költségfüggvények .................................................................................... 99
A működési időtartam alatt felmerülő évi költségek ........................................... 104
A villamos energia egységköltsége ......................................................................... 106
A terheléselosztási feladat megfogalmazása ................................................................... 107
Terheléselosztás kapcsolt energiatermelésben .............................................................. 109
A kapcsolt energiatermelés sémája ........................................................................ 109
A gazdaságos terheléselosztás elve ......................................................................... 110
4.3.2.1. Rendszerszintű szemlélet ................................................................................. 110
4.3.2.2. Üzemi szintű szemlélet ..................................................................................... 111
4.3.2.3. A tarifarendszer sajátosságai............................................................................ 112
4.3.2.4. Terheléselosztás több egység között ............................................................... 112
Kapcsolt körfolyamatú egységek jellemzői ........................................................... 113
4.3.3.1. Ellennyomású gőzkörfolyamatú erőmű.......................................................... 113
4.3.3.2. Elvételes kondenzációs gőzkörfolyamatú erőmű.......................................... 114
4.3.3.3. Gázturbinás hőszolgáltató blokk ..................................................................... 116
Matematikai módszerek ..................................................................................................... 117
Optimálási eljárások .................................................................................................. 117
Többszempontú (többcélú) eljárások ..................................................................... 121
Genetikus algoritmusok ............................................................................................ 125
4.4.3.1. Egy célfügvényű algoritmusok ......................................................................... 125
4.4.3.2. Több célfügvényű algoritmusok ...................................................................... 130
Evolúciós algoritmusok a terheléselosztásban ............................................................... 132
Genetikus algoritmus ................................................................................................ 132
Többszörös tabu kereső algoritmus ........................................................................ 132
Differenciális evolúciós algoritmusok .................................................................... 135
Tabukereső és többszörös tabukereső eljárások ............................................................ 141
Alapvetések................................................................................................................. 141
A tabukereső algoritmus .......................................................................................... 141
A többszörös tabukereső algoritmus ...................................................................... 144
5. Felhasznált források ..................................................................................................................... 149

x
JELÖLÉSEK JEGYZÉKE
A táblázatban a többször előforduló jelölések magyar nyelvű elnevezése, valamint a fizikai
mennyiségek esetén annak mértékegysége található. Az egyes mennyiségek jelölése – ahol
lehetséges – megegyezik hazai és a nemzetközi szakirodalomban elfogadott jelölésekkel. A
ritkán alkalmazott jelölések magyarázata első előfordulási helyüknél található.
Latin betűk
Jel Megnevezés Mértékegység
A felület, keresztmetszet m2
a teljesítőképességre vonatkoztatott fajlagos beruházási költség Ft/kW
Á éves árbevétel Ft/a
B beruházási költség Ft
B0 diszkontált beruházási költség Ft
C évi költség Ft/a
Ca az évi költség állandó része Ft/a
Cv, Cü az évi költség változó része Ft/a
cp izobár fajhő J/(kg·K)
E villamos energia J
H entalpia J
Hü tüzelőanyag fűtőérték J/kg
H entalpiaáram W
h fajlagos entalpia J/kg
k energia egységköltség Ft/kWh, Ft/GJ
hőátviteli tényező W/(m2·K)
ka az energia egységköltség állandó része Ft/kWh, Ft/GJ
kv , kü az energia egységköltség változó része Ft/kWh, Ft/GJ
m tömeg kg
m tömegáram kg/s
P (villamos) teljesítmény W
A táblázat folytatódik.

xi
 A táblázat folytatása.
Jel Megnevezés Mértékegység
p nyomás bar
kamatláb 1 (%/a)
pü tüzelőanyag ár Ft/kg; Ft/m3
pQ tüzelőanyag hőár Ft/J
Q hő J
Q hőteljesítmény, hőáram W
q fajlagos hőfogyasztás 1 (kJ/kWh)
r párolgáshő J/kg
tartaléktényező 1
S entrópia J/K
S entrópiaáram W/K
s fajlagos entrópia J/(kg·K)
t hőmérséklet °C
időpont s
T abszolút termodinamikai hőmérséklet K
T termodinamikai átlaghőmérséklet K
V térfogat m3
V térfogatáram m3/s
v fajtérfogat m3/kg
W munka J
w sebesség m/s
x gőz fajlagos gőztartalma 1 (%)
y gőz fajlagos nedvességtartalma 1 (%)

xii
 Görög betűk
Jel Megnevezés Mértékegység
 annuitás 1/a
l leírási hányad 1/a
 TMK karbantartási tényező 1/a
 az optimális hatásfoktól való eltérés rontótényezője 1
 önfogyasztási hányad 1 (%)
 hatásfok 1 (%)
 sűrűség kg/m3
 fajlagos villamos energia 1
 időtartam s
 felületi hőcserélő kihasználási tényezője 1

Egyéb jelölések és indexek

Az itt nem szereplő jelöléseket első előfordulási helyükön magyarázzuk.

Jel Értelmezés Jel Értelmezés

GE gőzerőmű k kondenzációs
GM gázmotor ell ellennyomású
GT gázturbina irr irrevezibilis
GK gőzkazán m mennyiségi
GF gőzfejlesztő 0 ideális, elméleti
G/G gáz/gőz erőmű be belépő
H hőközlés ki kilépő
T gőzturbina min minimális
K kompresszor max maximális
kondenzációs
F hőkiadás, fűtés opt optimális
E villamos energia cs csúcs-
KE kondenzációs erőmű ü tüzelőanyag, üzemanyag
FM fűtőmű * valós folyamat
FE fűtőerőmű
 növekmény-

xiii
 Rajzi jelek
Vezetékek
Jel Megnevezés Szín Megjegyzés
gőz frissgőz (vörös)
tápvíz, kondenzátum, fűtési
főtápvíz (kék)
forró/melegvíz, hűtővíz
(mellék) csapadékvíz (cián)
fűtési forróvíz/melegvíz (vi-
lágoszöld)
hűtővíz (sötétzöld)
iszap, lúg
nyersvíz, lágyított víz, pótvíz (ibolya)
levegő, nem éghető gáz (vílágoskék)
füstgáz (szürke)
gáznemű tüzelőanyag (sárga)
olaj (barna)
szén
vezérlés (arany)

Berendezések – Hőforrások
Jel Megnevezés Jel Megnevezés

gőzkazán általában nyomottvizes atomreaktor

gőzkazán túlhevítővel atomerőművi gőzfejlesztő

gőzkazán túlhevítővel és újrahe-

gázturbina égőkamra
vítővel

gőzkazán túlhevítővel, széntü-

zeléssel, levegő- és póttüzelés kombinált ciklusú
tápvízelőmelegítő résszel (kom- blokknál
binált rajzjel)

xiv
 Berendezések – Turbinák, kompresszorok és szivattyúk

Jel Megnevezés Jel Megnevezés

gőzturbina általában gázturbina

gőzturbina szabályozott meg-

gázkompresszor
csapolással

gőzturbina szabályozatlan meg-

gőzkompresszor
csapolással

folyadékszivattyú ventilátor

Berendezések – Szerelvények

Jel Megnevezés Jel Megnevezés

szabályozó impulzus, nö-
szelep
vekvő értékre működik
visszacsapószelep (az áramlás a
szabályozó impulzus, csök-
fehér mező felől a fekete felé irá-
kenő értékre működik
nyul)
nyomáscsökkentő szelep (a
tolózár háromszög csúcsa a kisebb
nyomás felé mutat)
csapadékvíz elvezető auto-
csap
mata

vízbefecskendezéses gőzhő-
vegyi vízlágyító
mérséklet szabályozó

mennyiségmérő regisztrálás-
gőzsugár-légszivattyú
sal

nyomásmérő hőmérő

xv
 Berendezések – Hőcserélők

Jel Megnevezés Jel Megnevezés

általános célú folyadék-folyadék közvetlen érintkezéses (ke-

hőcserélő verő) előmelegítő

gőzfűtésű felületi
felületi gőzkondenzátor
tápvízelőmelegítő

kondenzálódó gőzzel fűtött gőz-

keverő kondenzátor
túlhevítő

gőzhűtő gáztalanítós táptartály

felületi kondenzációs
felületi kondenzációs
tápvízelőmelegítő
tápvízelőmelegítő főáramkörű
mellákáramkörű gőzhűtővel
gőzhűtővel és csapadék utóhű-
és csapadék utóhűtővel
tővel
(Nicolni–Ricard-kapcsolás)

gőzfűtésű levegő előmelegítő

xvi
1. BEVEZETÉS
A modellek segítségével írjuk le
– az erőművi/fűtőerőművi energiaátalakítási folyamatokat,
– az erőmű, ill. blokk hatásfokát (vagy faljagos hőfogyasztását),
– az optimálás célját (célfüggvényét: költség, ill. növekményköltség függvényeket) és
– a különféle perem- és korlátozó feltételeket.
Ezek a modellek matematikai eszközökkel függvényként, ill. függvény-rendszerként írha-
tók fel. Az eljárások segítségvel oldjuk meg a célfüggvényben kitűzött feladatokat. Ezek az
eljárások a matematikai tudomány operációkutatási ágához tartoznak. Az elmúlt időszakban
ezek a módszerek jelentős fejlődésen mentek keresztül. A kialakulásuk sorrendjében a követ-
kező eljárások jöhetnek szóba:
– az egyenletek szimultán analitikus megoldása,
– linearizált programozási feladat megoldása szimplex algoritmussal,
– félanalitikus, heurisztikus megoldás,
– genetikus algoritmus.
A terheléselosztási problémák megoldásának középponti eleme az erőművi, ill.
fűtőerőművi blokk (a továbbiak az egyszerűség okán: erőművi blokk) hatásfokának, ill. fajla-
gos hőfogyasztásának, majd ennek segítségével a termelt energia fajlagos költségének, vala-
mint a terheléselosztás miatt fajlagos növekményköltségének a leírása. A hatásfokmodell
(függvény) előállítására alapvetően két lehetőség kinálkozik.
Az egyik esetben az erőművi blokkot komplex egységként kezeljük, nem vizsgáljuk a benn
lejátszódó folyamatokat csupán a blokk határát átlépő energiaáramokat vizsgálva határozzuk
meg a hatásfokot leíró függvényt. E módszer előnye, hogy adatigénye nem jelentős, néhány
mérési sorozattal viszonylag elfogadható képet kapunk a blokk egészének viselkedéséről.
Hátránya, hogy a blokkon bekövetkező változás (berendezés csere, felújítás, állapotromlás
stb.) esetén a függvényt megismételt mérési sorozattal újra fel kell venni.
A másik esetben a blokkhatásfok meghatározásához azt az energiaátalakítási folyamatok-
nak megfelelően részrendszerekre (tkp. főberendezéskre) bontjuk, majd ennek megfelelően
egy összetett (szorzat) függvényként állítjuk elő a blokk eredő hatásfokát. E módszer előnye,
hogy a blokkon belüli változások egyszerűbben kezelhetők, elegendő csak a megváltozott be-
rendezés hatásfokát leíró részt aktulizálni a blokkhatásfok eredő függvényében. Kétségtelen
hátrányos tulajdonsága e módszernek, hogy adatigénye igen jelentős, minden egyes beren-
dezésre vagy mérési sorozat, vagy gyártói/szállítói specifikáció alapján kell az üzemállapottól
függő hatásfokot meghatározni.
A megfelelő hatásfokfüggvény kiválasztása érdekében részletesen bemutatjuk az erőművi
blokk energiaátalakítási folyamat részfolyamatait és részrendszereit, vaalmint ezen keresztül
az egyes berendezések és az erőművi blokk hatásfokának leírására szolgáló matematikai mo-
delleket, továbbá a matematikai problémává leképezett terheléselosztási feladat lehetséges
megoldási módszereit. Ennek megfelelően a jegyzet – a Bevezetést nem számítva – három fő
részre tagolódik.

17
 A 2. fejezetben a különböző típusú és felépítésű erőművek strukturális tagolódását, energia-
mérlegeit és energetikai jellemzőit mutatjuk be. Ezen általános jellegű ismertetés célja, hogy
megalapozzuk az egyes erőműtípusok működésének és hatásfokleírásának módját, képet al-
kossunk a hatásfokot befolyásoló főbb berendezésekről és részfolyamatokról, további elmé-
leti hátteret adjunk a hatásfokleírás célszerű módszerének kiválasztásához.
A 3. fejezetben ismertetjük azokat a matematikai modelleket (függvényeket), melyekkel a
2. fejezetben bemutatott erőműtípusok hatásfokai leírhatók. Mivel e tanulmány alapozza
meg a későbbiekben kiválasztandó hatásfokleíró modellt, ezért több alternatív függvényt is
bemutatunk.
A 4. fejezetben a terheléselosztási eljárás elméletét, a megoldandó feladat leírására alkalmas
függvényeket és a megoldás matematikai eszköztárát ismertetjük. A matematikai eszköztár
vonatkozásában utóbbi időben jelentős fejlődés következett be, így a klasszikus egyenletmeg-
oldáson alapuló módszertől kezdve a genetikus algoritmuson keresztül a többszörös tabu ke-
resésig bezárólag többféle módszer áll rendelkezésre a feladat megoldásához.

18
2. AZ ERŐMŰVI BLOKKOK STRUKÚRÁJA ÉS ENERGIAMÉRLEGEI
Az erőművi energiaátalakítás hatásfokának leírásához, az erőműben végbenenő komplex
energiaátalakítási folyamat jobb megértéséhez, a folyamatok és berendezések közötti köl-
csönhatások és kölcsönös függőségek feltárásához, a megfelelő matematikai és számítástu-
dományi eszközrendszer kiválasztásához, valamint a leíró modellek adatigényének megha-
tározásához mindenképpen szükséges az erőműben végbemenő folyamatok vizsgálata. Eb-
ben a fejezetben azt vizsgájuk, hogy
– az egyes erőműtípusok a bennük végbemenő energiaátalakítási folyamatok alapján mi-
lyen részrendszerekre oszthatók,
– e részrendszerek hol és hogyan kapcsolódnak egymáshoz,
– a részrendszerek határán milyen energiaáramok haladnak át,
– a részrendszerek és az erőmű egésze milyen rész-, ill. összhatásfokkal, tágabb értelem-
ben véve: energetikai jellemzőkkel írhatók le.
A vizsgálatok eredményeképpen meghatározhatók azok az ellenőrző pontok, melyek segít-
ségével a leíró modellek – mérési eredmények felhasználásával – validálhatók.

Kondenzációs hőerőmű
A villamosenergia-fejlesztésben meghatározó jelentőséggel a vízgőz munkaközegű erőművek
rendelkeznek. E létesítményekben az üzemanyagok kémiailag, ill. nukleárisan kötött energi-
áját először hővé, majd mechanikai munkává végül villamos energiává alakítják. Attól füg-
gően, hogy milyen primer energiahordozót használ fel az erőmű, beszélünk
– széntüzelésű,
– szénhidrogén (olaj és gáz) tüzelésű, ill.
– atomerőművekről.
Az erőművi energiaátalakítás valamilyen, alkalmasan megválasztott energiahordozó közeg
– esetünkben a vízgőz – közbeiktatásával valósul meg. Az energiahordozó közeget munkakö-
zegnek is nevezik. A munkaközeg állapota az energiaátalakítás egyes lépései során ciklikusan
ismétlődő módon változik, ún. zárt körfolyamatban végez munkát. Például az ebben a fejezet-
ben vizsgált gőzerőművekben a vízgőz munkaközeg a kazánban az elégetett tüzelőanyagból
felszabaduló hő hatására nagy nyomáson elgőzölög, majd a turbinába kerülve ott expandál,
ezt követően a munkát végzett közeg a kondenzátorba kerül, ahol ismét folyadék halmazál-
lapotúvá válik, míg végül a tápszivattyú ismét nagy nyomáson a kazánba a juttatja. A zárt
körfolyamat lényege akkor sem változik, ha a munkaközeg részben, vagy teljes egészében
elvész és azt pótvízzel vagyunk kénytelenek pótolni.

REVERZIBILIS GŐZKÖRFOLYAMATOK
A belső energia mechanikai munkává való átalakításának egyik legkedvezőbb lehetőségét a
korábbi tanulmányaink során megismert CARNOT-körfolyamat nyújtja. Sajnálatos módon
azonban, a gyakorlatban a CARNOT-körfolyamat nem megvalósítható, mivel a víz-gőz keverék
adiabatikus kompressziója csak rendkívül nehezen és körülményesen lenne kivitelezhető (az
adott összetételű keverék összenyomásakor a kompresszorban a gőz fázis erősen túlhevülne,
19
míg a víz fázis közel állandó hőmérsékleten komprimálódna; e folyamatok kivédhetetlen víz-
ütéseket okoznának a berendezésben), helyette a hagyományos hőerőművekben a túlhevített
gőzös RANKINE–CLAUSIUS-körfolyamatot, míg az elterjedt nyomottvizes atomerőművekben a
telített gőzös körfolyamatot valósítjuk meg.

2.1.1.1. A Rankine–Clausius-körfolyamat
Vizsgáljuk a 2–1. ábra szerinti kapcsolási vázlattal, T–s és h–s diagrammal megadott, túlheví-
tett gőzös körfolyamatot. (Az ábrán szaggatott vonallal bejelöltük a CARNOT-körfolyamat adi-
abatikus kompresszióját is.) A körfolyamat a következő főberendezésekből épül fel:
– HF a hőforrás (kazán), ahol a tüzelőanyag kémiailag kötött energiája hővé alakul és a
nagynyomású munkaközeget először nyomásának megfelelő telítési hőmérsékletig fel-
melegíti (23’), majd elgőzölögteti (3’3”), végül megfelelő hőmérsékletre túlhevíti
(3”3);
– T a gőzturbina, ahol a nagynyomású gőz fázisú munkaközeg expandál, termikus ener-
giáját mechanikai munkává alakítja (34);
– K a kondenzátor, ahol a munkát végzett gőz (vagy vegyes) fázisú munkaközeget újra
folyadék fázisba hozzák külső hőelvonás segítségével (41);
– TSZ a tápszivattyú, amely a munkaközeg nyomását ismét a kezdeti értékre emeli
(12);
– G a villamos generátor, mely a turbina tengelye által közvetített mechanikai munkát
villamos energiává alakítja.
Az energiaátalakítási körfolyamat jóságának megítélésére az ún. termikus hatásfok szolgál,
ami nem más, mint a körfolyamat hasznos teljesítménye és a körfolyamatba kívülről beveze-
tett hőteljesítmény hányadosa, azaz
P
 Th  . (2.1)
Qbe
A fenti összefüggésben a Th index a „thermikus” jelzőre utal, melyet későbbiek során már
nem fogunk kiírni, azaz az index nélküli  minden esetben a termikus hatásfokot fogja jelen-
teni. Veszteségmentes (reverzibilis) energiaátalakítást feltételezve a termikus hatásfokra vo-
natkozó összefüggés felírható más alakban is. A körfolyamat teljesítménye, ami nem más,
mint a turbinában végbemenő izentropikus expanzió fajlagos munkája (közkeletű elnevezés-
sel: izentropikus hőesés) és a munkaközeg tömegáramának szorzata, vagyis
PiT  m  h3  h4  . (2.2)
Az összefüggésben az iT index a turbina izentropikus teljesítményére utal. Hasonlóképpen fel-
írható a munkaközegnek a hőforrásban átadott hőteljesítmény, ami a körfolyamat szempont-
jából bevezetett hőteljesítménynek számít
Qbe  m  h3  h2  . (2.3)
A körfolyamat fenntartásához szükség van még egy berendezésre, a tápszivattyúra, mely a
kondenzátorból kilépő munkaközeg nyomását ismét a kezdeti értékre növeli. A szivattyúzási
munka tehát
PSZ  m h2  h1  , (2.4)
ill. ha azzal a közelítéssel élünk, hogy a munkaközeg összenyomhatatlannak tekinthető, ak-
kor
PSZ  V  p2  p1   mv  p2  p1  . (2.5)
A hasznos teljesítmény tehát
20
 P  PiT  PSZ . (2.6)
A tápszivattyú teljesítménye a turbina teljesítményéhez képest igen csekély értékű, így
számításaink során általában nem követünk el jelentős hibát, ha annak értékét elhanyagoljuk
és a turbina teljesítményét teljes egészében hasznos teljesítménynek tekintjük. A követke-
zőkben azonban továbbra is figyelembe vesszük a szivattyúzási teljesítményt, hiszen a körfo-
lyamat egy igen fontos részfolyamatáról van szó. Írjuk fel ismét a reverzibilis körfolyamat
teljesítményét, felhasználva az előzőekben felírt összefüggéseket:
P  m  h3  h4    h2  h1   . (2.7)
Ezt az összefüggést felhasználva a reverzibilis körfolyamat termikus hatásfoka
m h3  h4   h2  h1  h3  h4   h2  h1 
  (2.8)
m h3  h2  h3  h2
alakban írható fel.
600
T 3
500
3 °C
400
HF T 3' 3"
G 300
4
200

K 10 2
0 1 4
2 1 0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
TSZ s, kJ/(kgK
h , kJ/kg )
3
4000

300 3"
0
250
0
200 3' 4
0
150
0
100
0
500
2
1
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
s, kJ/(kgK)
2–1. ábra. A RANKINE–CLAUSIUS-körfolyamat
(Az 12 szivattyúzási folyamatot eltorzítva ábrázoltuk)

Közismert, hogy minden körfolyamat helyettesíthető egy vele egyenértékű CARNOT-körfolya-

mattal. Az egyenértékűség azt jelenti, hogy az eredeti körfolyamattal azonos termikus hatás-
fokú (azonos bevezetett hőmennyiség, azonos hasznos teljesítmény) CARNOT-körfolyamattal
helyettesítjük azt. E körfolyamat leírásához szükség van az alsó és felső hőmérséklethatárok
meghatározására. Ezek felírásához induljunk ki az entrópia definiáló egyenletéből
dQ
dS  , (2.9)
T

21
ill. ha fajlagos egységekkel dolgozunk – a következőkben ezt fogjuk tenni –, akkor a fenti de-
finíció
dq
ds  . (2.10)
T
egyenlettel adható meg. Írjuk fel továbbá a termodinamika I. főtételének nyitott rendszerre
vonatkozó alakját, azaz
dh  dq  dwt  Tds  vdp . (2.11)
Az általunk vizsgált reverzibilis körfolyamat esetében mind a hőközlés, mind pedig a hőelvo-
nás izobár folyamat, azaz dp  0 , így a fajlagosan közölt hő
qbe  h3  h2 , (2.12)
a fajlagosan elvont hő – mivel szintén izobár állapotváltozásról van szó – pedig
qel  h4  h1 . (2.13)
Az állapotváltozás során közölt vagy elvont hő felírható más formában is, felhasználva az
entrópia definiáló egyenletét a bevitt fajlagos hő
s3
q be   Tds , (2.14)
s2
azaz a T–s diagramban az állapotváltozási görbe alatti terület arányos a fajlagosan közölt hő
mennyiségével. Az entrópia definiáló egyenletét a hőmérsékletre rendezve megkapjuk a vál-
tozó hőmérsékletű folyamathoz tartozó ún. termodinamikai átlaghőmérsékletet, ami nem más,
mint a változó hőmérsékleten végbemenő folyamathoz tartozó integrál-középhőmérséklet
s3

 Tds
s2 q h h
Tbe   s be  3 2 . (2.15)
s3 3 s 3  s2
 ds  ds
s2 s2
Hasonlóképpen felírható a hőelvonás folyamatához tartozó termodinamikai átlaghőmérsék-
let is
h h
Tel  4 1 . (2.16)
s 4  s1
A reverzibilis gőzkörfolyamat tehát helyettesíthető egy vele egyenértékű CARNOT-körfolya-
mattal, melynek hatásfokát a korábban megismert módon írhatjuk fel
T
  1  el , (2.17)
Tbe
azaz a reverzibilis vízgőz körfolyamat termikus hatásfoka csak a hőközlés és a hőelvonás ter-
modinamikai középhőmérsékletétől függ.
A 2–2. ábrán feltüntettük a vizsgált RANKINE–CLAUSIUS-, és a vele egyenértékű CARNOT-körfo-
lyamatot. Ezen az ábrán megrajzoltuk az ordináta tengely 0 °C és 0 K közötti részét is, hogy a
fajlagosan közölt, ill. elvont hővel, valamint a fajlagos munkával arányos területek tényleges
nagyságuknak megfelelően legyenek feltüntetve. A későbbiek során a diagramnak ezt a részét
– helytakarékosságból – nem fogjuk kirajzolni. A körfolyamatba fajlagosan bevezetett hő-
mennyiséggel arányos terület e diagramban a hőbevezetési állapotváltozás görbéje (2-3 vo-
nal) alatti terület, azaz az átlósan és a keresztben vonalkázott terület együttesen. A fajlagos
elvezetett hővel a keresztben vonalkázott, míg a hasznos fajlagos munkával e két terület kü-
lönbsége, az átlósan vonalkázott terület lesz arányos. Nyomatékosan felhívjuk a figyelmet,
22
hogy a munka és hő területekkel való ilyetén szemléltetése csak minden állapotváltozásában
reverzibilis körfolyamat esetében lehetséges.

T 3

T be
2* 3*

w
2 T el
1 4

qel

s
2–2. ábra. A RANKINE–CLAUSIUS-körfolyamat (1-2-3-4)
és a vele egyenértékű CARNOT-körfolyamat (1-2*-3*-4)

A valóságos körfolyamatok az eddigiekben bemutatott ideális körfolyamattól eltérnek. Az

eltérések oka az energiaátalakítás során szükségszerűen fellépő veszteségekben keresendő.
Az energiaveszteségeknek két fő típusát különböztetjük meg. Beszélhetünk mennyiségi ener-
giaveszteségekről, amikor is az energiaátalakítási folyamat során az energia bizonyos mennyi-
sége kikerül a körfolyamatból. A veszteségek másik fő csoportját az irreverzibilis folyamatok
következményei okozzák. Ezen veszteségfajták jellemzője, hogy az energiamennyiség ál-
landó értéke mellett az energiahordozó intenzív paraméterei megváltoznak (pl. hőmérsék-
lete csökken). Összefoglalóan ezeket nevezzük minőségi veszteségeknek. A következő alfejezet-
ben részletesen áttekintjük az energiaátalakítás során fellépő energiaveszteségeket.

ENERGIAÁRAMOK
Az energiaátalakító berendezések tervezésével és üzemeltetésével foglakozó szakemberek
feladata, hogy azokat a lehető legjobb hatásfokkal üzemeltessék, ill. a tervezési folyamat so-
rán a veszteségeket megfelelő módszerekkel kiküszöböljék vagy csökkentsék. Ezen tevékeny-
ségek ellátását hivatott a körfolyamatok és részfolyamataik elemzése elősegíteni. A veszte-
ségfeltárásnak és a beavatkozási helyek megkeresésének az idők folyamán többféle módszere
alakult ki. E módszerek mindegyike rendelkezik előnyős és hátrányos tulajdonságokkal. Jól
hasznosítható eredményt csak együttes alkalmazásukkal érhetünk el. A következőkben átte-
kintjük az elemző/veszteségfeltáró feladatokhoz alkalmazható termodinamikai szemléletmódo-
kat, majd e módszerek segítségével feltárjuk azokat a mennyiségi és minőségi veszteségeket,
melyek csökkentésével a körfolyamat hatásfokát az általunk megkívánt – gazdaságilag – op-
timális értéken tudjuk tartani.

2.1.2.1. Termodinamikai szemléletmód

Az energiaátalakítási folyamatok vizsgálatára, az energetikai veszteségek követésére és meg-
ítélésére többféle szemléletmódszert is kidolgoztak. Minden egyes szemléletmódszernek
vannak előnyei és hátrányai is, egyiket sem lehet kizárólagosan a többi elé helyezni, hanem

23
minden egyes módszert a maga területén célszerű alkalmazni. A legrégebben kidolgozott és
legáltalánosabban használt módszer az energia/entalpia szemléletmód. E módszer kiválóan al-
kalmas az energiaátalakítási folyamatok egyensúlyi jellemzőinek meghatározására, az ún.
hősémaszámításra. Segítségével elkészíthetjük az energiaátalakítási folyamat energiafolyam-
diagramját, az ún. SANKEY–diagramot. A 2–1. ábra szerinti kapcsolás esetére ezt a 2–3. ábra
mutatja.

q be

qel
2–3. ábra. A 2–1. ábra szerinti körfolyamat SANKEY–diagramja
Hátránya e módszernek, hogy a minőségi veszteségeket csak közvetetten veszi figyelembe,
gyors, kevés számítást igénylő becslésekre nem ad lehetőséget, nem tárja fel helyesen a vesz-
teségek helyét, ezért nem ad kellő eligazítást a hatásfoknövelés lehetőségeinek megkeresé-
sére.
A minőségi veszteségek helyének feltárására és gyors, közelítő számítások elvégzésére al-
kalmas a hőmérséklet/entrópia szemléletmód. Ez a módszer a termodinamika II. főtétele kapcsán
bevezetett két állapotjelzőt, nevezetesen az abszolút termodinamikai hőmérsékletet és az
entrópiát alkalmazza a körfolyamatok elemzéséhez. A hőmérséklet/entrópia szemlélet, mely
a T–s diagram használatát jelenti, szemléletességénél fogva alkalmas a különböző felépítésű
és kezdőjellemzőjű ideális körfolyamatok termikus hatásfokának összehasonlítására. Ebből
következik, hogy igen jó módszer a hatásfokjavítási módszerek megkeresésére és vizsgála-
tára. Figyelemmel kell azonban lennünk arra, hogy körfolyamataink T–s diagramban való áb-
rázolásakor a közölt és elvont hőmennyiségeknek és a munkának területekkel való szemlél-
tetése csak reverzibilis folyamatok esetében alkalmazható. Ebből következően irreverzibilis
körfolyamatok esetében a termikus hatásfok közvetlen szemléltetésére nem alkalmas a T–s
diagram, azonban arra igen, hogy a körfolyamaton belül fellépő irreverzibilitások miatti vesz-
teségeket szemléltesse.

T qbe
Tbe 2 3
valós expanzió

*
Tel *
Tel 1 4 4

qel Δqel

Δs0 Δsirr
s
az irreverzibilitás miattientrópianövekedés
2–4. ábra. CARNOT-körfolyamat valós expanzióval

24
 Vizsgáljunk egy olyan CARNOT-körfolyamatot (2–4. ábra), ahol az expanzió kivételével min-
den egyes részfolyamat reverzibilis. A termodinamika II. főtétele kapcsán láttuk, az irrever-
zibilis (valóságos) folyamatok minden esetben entrópianövekedéssel járnak. Ideális esetben
a körfolyamatból w  qbe  qel munka nyerhető. Valóságos esetben az expanzió nem a 4, ha-
nem a 4* pontban ér véget, valamint a hőelvonás a 4*-4-1 vonal mentén történik, a vesztesé-
ges expanzió miatt tehát az elvonandó hőmennyiség
qel  Tel  sirr (2.18)
értékkel nőtt meg, ugyanilyen értékkel csökkent a körfolyamatból kinyerhető munka – azo-
nos bevezetett hőmennyiség mellett: qbe  áll. – :
w*  Tbe  Tel   s4  s1   Tel sirr . (2.19)
Általános esetben (változó hőmérsékletű hőelvonásnál) az irreverzibilitás miatti munka csök-
kenés
w  Tel sirr . (2.20)
A reverzibilis CARNOT-körfolyamat, ill. a vele egyenértékű bármely reverzibilis körfolyamat
termikus hatásfokára korábban levezettük az
T
  1  el (2.21)
Tbe
összefüggést. A 2–4. ábrát megfigyelve láthatjuk, hogy a fellépő irreverzibilitás csökkentette
a körfolyamat hasznos fajlagos munkáját, megnövelte a fajlagosan elvezetendő hő nagyságát,
ugyanakkor a hőmérsékletszinteket érintetlenül hagyta. Mindebből – látszólag – az követke-
zik, hogy ha a hatásfokot ismét a hőmérsékletekkel írnánk fel, az nem változna. Jelöljük a
reverzibilis alapkörfolyamat fajlagos entrópia-különbségét s0 -val, így a tényleges körfolya-
mat termikus hatásfoka
w * s0  Tbe  Tel   sirrTel s0Tbe  Tel  s0  sirr 
  
q be s0Tbe s0Tbe
. (2.22)
T  s 
 1  el  1  irr 
Tbe  s0 
 s 
A zárójelben szereplő  1  irr  kifejezést a továbbiakban  irr -rel fogjuk jelölni és irre-
 s0 
verzibilitási mutatónak fogjuk hívni. Az irreverzibilitási mutató bevezethető úgy is, mintha lát-
szólag megemelkedne a reverzibilis körfolyamat hőelvonási (átlag)hőmérséklete Tel -ről Tel* -
ra, mégpedig úgy, hogy a hőelvonási hőmérséklet megemelkedésével járó munkacsökkenés
éppen azonos legyen az irreverzibilitás miatti többlet elvont hővel, azaz
Tel*  Tel  s0  Tel sirr , (2.23)

mely összefüggésből a fiktív hőelvonási hőmérsékletet  Tel*  kifejezve

 s 
Tel*  Tel  1  irr   Tel  irr . (2.24)
 s 0 
Ezzel ismét az előző
Tel* T 
 1  1  el irr (2.25)
Tbe Tbe

25
hatásfok kifejezéshez jutunk. Megjegyezzük, hogy az irreverzibilitási mutató alkalmazása ki-
terjeszthető a körfolyamatban fellépő minden egyes irreverzibilitásra, így általános esetben:
 sirr,i
irr  1 
. i (2.26)
s0
Összetett körfolyamatoknál, ahol a munkaközeg tömegárama az egyes berendezésekben
más és más, fajlagos entrópiák helyett természetesen entrópiaáramokat kell számításba
venni, azaz formálisan:
 Sirr,i
irr  1 
. i (2.27)
S0
Komolyabb nehézséget jelent azonban ezekben az esetekben a „reverzibilis”
alapkörfolyamat helyének és entrópiaáram-változásának  S0  megállapítása, és ez a prob-
léma alapvetően korlátozza, bonyolultabb esetekben pedig lehetetlenné teszi az irreverzibi-
litási mutató gyakorlati alkalmazását.

2.1.2.2. Az energiaátalakítás veszteségei

2.1.2.2.1 MENNYISÉGI VESZTESÉGEK

Az energiaátalakítás folyamata során fellépő veszteségek egy részének közös jellemzője, hogy
a folyamat során az átalakítandó energia bizonyos hányada hasznos tevékenységet nem vé-
gezve kikerül az energiaátalakítás folyamatából, végső soron a környezetbe jut. A megmaradó
energia jellemzői ezzel szemben változatlanok maradnak, csak a mennyisége csökken. E vesz-
teségeket nevezzük összefoglalóan mennyiségi veszteségeknek. Ilyen típusú veszteségek lép-
nek fel
– a mechanikai munkát mechanikai munkává alakító berendezésekben (szivattyúk, komp-
resszorok, ventilátorok stb.);
– a mechanikai munkát villamos munkává alakító generátorokban;
– a villamos munkát mechanikai munkává alakító motorokban;
– a villamos munkát villamos munkává alakító transzformátorokban;
– az állandó hőmérsékletű test (pl. csővezeték, hőcserélő stb.) és környezete közötti
hőátvitel során.
Továbbá a tüzelések során fellépő veszteségek egy részét is a mennyiségi veszteségek cso-
portjába sorolhatjuk (pl. az el nem égett tüzelőanyaggal távozó energiamennyiség). E veszte-
ségek minden esetben jellemezhetők a befektetett és a hasznosult energia hányadosaként ké-
pezett (mennyiségi)hatásfokkal, az átalakítási folyamatban szereplő energia egyéb paramé-
terei a hatásfok meghatározásánál nem játszanak szerepet, azaz
E
  hasznos . (2.28)
E befektetett
Ezt a fajta hatásfokot direkt vagy közvetlen (mennyiségi)hatásfoknak is nevezik. Vannak
olyan esetek, amikor a veszteségek meghatározása jobban kivitelezhető, mint a hasznos ener-
giáé. Ebben az esetben indirekt vagy közvetett (mennyiségi)hatásfokról beszélünk, melyet az
Ebefektetett  Eveszteség
 (2.29)
Ebefektetett

26
összefüggéssel határozunk meg. A mennyiségi veszteségek szemléltetésére a korábban is-
mertetett SANKEY-diagram szolgál. Igen sok esetben előfordul, hogy az energiaátalakítási fo-
lyamat fenntartása érdekében az energiaátalakító berendezés is fogyaszt az átalakított ener-
giából. Ezt az energiafelhasználást önfogyasztásnak nevezzük. Azon körfolyamatok esetében,
amikor önfogyasztás is fellép, már nem egyértelmű a mennyiségi hatásfok definíciója. Vizs-
gáljuk meg a 2–5. ábra szerinti SANKEY-diagramjával adott körfolyamatot.
Eönfogyasztás

Ebruttó Enettó
Ebefektetett

Eveszteség
2–5. ábra. Önfogyasztással együttjáró körfolyamat SANKEY-diagramja
Ebben az esetben számunkra hasznos energiaként két energiamennyiséget is
számításba vehetünk és a hatásfokot ezek figyelembevételével határozhatjuk meg.
Az egyik a tényleges energiaátalakítás utáni bruttó energia és a befektetett ener-
gia hányadosa
E
 bruttó  bruttó , (2.30)
E befektetett
valójában a tényleges viszonyok figyelembevételével
Ebruttó
bruttó  , (2.31)
Ebefektetett  Eönfogyasztás
azonban nem követünk el jelentős hibát, hiszen az esetek döntő többségében
Eönfogyasztás  Ebefektetett . A ténylegesen kiadott energia, a nettó energia, a bruttó és az önfo-
gyasztási energia különbsége, azaz
Enettó  Ebruttó  Eönfogyasztás . (2.32)
Vezessük be az
Eönfogyasztás
 (2.33)
Enettó
önfogyasztási tényezőt! Az önfogyasztást e tényező mellett egy hatásfok értékkel is jellemez-
hetjük, melyet az
E Enettó 1
  nettó   (2.34)
E bruttó Enettó  E 1  
módon számíthatunk ki. Az önfogyasztásra jellemző mennyiségeket ezentúl a rövidség ked-
véért  indexszel fogjuk jelölni. A körfolyamat önfogyasztást is figyelembe vevő, ún. nettó
hatásfoka tehát
Enettó Ebruttó E
nettó    nettó   bruttó  , (2.35)
Ebefektetett Ebefektetett Ebruttó

27
ez az összefüggés csak abban az esetben igaz, ha az önfogyasztási energiát a befektetési olda-
lon figyelmen kívül hagyjuk. Amennyiben ezt az elhanyagolást nem tehetjük meg, akkor a
bruttó hatásfok
1
E
* Ebruttó  nettó
bruttó   , (2.36)
Ebefektetett  E Ebefektetett  E
míg a nettó hatásfok
* Enettó Enettó
nettó   (2.37)
Ebefektetett  E E 1  

befektetett E
 nettó
szerint számítandó. A továbbiakban általában az egyszerűsített esettel fogjuk elvégezni a szá-
mításainkat.
Az önfogyasztási tényezőnek esetenként más értelmezése is lehetséges, nevezetesen az ön-
fogyasztási energia relatív értékét a bruttó energiamennyiségre vonatkoztatva adják meg az
E
*  (2.38)
Ebruttó
egyenlet szerint. Ebben az esetben az önfogyasztási hatásfok értelemszerűen az
E E E
*  nettó  bruttó   1   * (2.39)
Ebruttó E bruttó
kifejezés szerint számítandó.

2.1.2.2.2 MINŐSÉGI VESZTESÉGEK

Az energiaveszteségek jelentős részét az jellemzi, hogy az energia (az energiahordozó közeg)
intenzív állapotjelzőinek (hőmérsékletének, nyomásának) értéke a folyamat során csökken,
miközben az energia mennyisége változatlan marad. E veszteségeket összefoglalóan minő-
ségi veszteségeknek nevezzük. Az erőművi energiaátalakítás folyamata során a következő
minőségi veszteségekkel találkozhatunk, melyek minden esetben entrópianövekedéssel jár-
nak:
– véges hőmérsékletkülönbséggel történő hőátvitel;
– fojtás;
– súrlódás (disszipáció);
– hőfokkiegyenlítődés, amit igen sokszor – tévesen – keveredésnek tekintenek, noha a ke-
veredés valójában a különböző (kémiailag eltérő) alkotók elegyítése.
1. Véges hőmérsékletkülönbséggel történő hőátvitel.
Vizsgáljuk a 2–6. ábra szerinti különféle hőátviteli folyamatokat (m a melegebb, h a hide-
gebb közeget jelenti)! Mindegyik folyamat közös jellemzője, hogy az a berendezés, melyben
a folyamat lejátszódik, tökéletesen hőszigetelt, azaz a környezet felé semmiféle hőveszteség
nem lép fel. Mivel egy hőcserélő berendezésben folyamatosan áramló közegekről van szó,
ezért ebben az esetben nem fajlagos entrópiával (s), hanem entrópiaárammal  S  m  s  , va-
lamint nem energiával, hanem energiaárammal, azaz hőteljesítménnyel  Q  dolgozunk. Két
közeg között hőáramlás csak abban az esetben léphet fel, ha hőmérsékletük különböző. Ab-
ban az esetben, ha a környezet felé nem lép fel hőveszteség, akkor a melegebb közeg által
leadott hőmennyiség teljes egészében a hidegebb közeg hőmérsékletének növelésére fordí-
tódik, azaz

28
 Qm  Qh  Q  áll.
Korábban már láttuk, hogy tetszőleges változó hőmérsékleten végbenő hőközlési folya-
mathoz hozzárendelhető egy, az entrópia függvényében kiszámított termodinamikai átlag-
hőmérséklet.
A véges hőmérsékletkülönbség melletti hőátvitel során bekövetkező irreverzibilitás miatti
entrópiaáram-növekedés a hideg és a meleg közeg entrópiaáram-változásainak előjelhelyes
összegeként határozható meg. A hideg közeg esetében pozitív előjellel, mivel növekszik, a
meleg közeg esetében pedig, csökkenő volta miatt negatív előjellel kell az entrópiaáram vál-
tozást figyelembe venni, azaz
Sirr  Sh  Sm . (2.40)
Felhasználva az átlaghőmérséklet, az entrópiaáram és a hőteljesítmény közötti összefüg-
gést, a fenti egyenletet
Qh Qm  1 1 
Sirr    Q   (2.41)
Th Tm  Th Tm 
alakban is felírhatjuk. A hőteljesítményt általános esetben a
Qm  Q  mm hm,be  hm,ki  , (2.42)
illetve
Qh  Q  mh hh,ki  hh,be  (2.43)

összefüggésekkel tudjuk meghatározni. Abban az esetben, ha állandó fajhőjű közeg c p  áll. 

vesz részt a hőátviteli folyamatban, akkor azon közeg entrópiaáram változása a
Tki
dT
dS  c pm  (2.44)
Tbe
T
integrál kiszámításával határozható meg. Ezt elvégezve a közeg entrópiaáram változása
T
S  c pm ln ki . (2.45)
Tbe

T
Tm,be
Tm Th,ki

Tm,ki Th

Th,be

ΔSm ΔSirr S

ΔS h
2–6. ábra. A hőátvitel során bekövetkező entrópiaáram-növekedés

Az erőművi körfolyamatokban a következő felületi hőcserélő típusokkal találkozhatunk:

29
 – gáz-gáz hőcserélők a füstgázzal fűtött levegő előmelegítők;
– gáz-(víz-gőz) hőcserélők a különféle gőzkazánok;
– gőz-gőz hőcserélők találhatók egyes atomerőművekben;
– kondenzálódó gőz-elforró víz hőcserélők, ún. gőztranszformátorok;
– kondenzálódó gőz-víz hőcserélők, ezek a leggyakrabban előforduló ún. felületi
tápvízelőmelegítők;
– víz-víz hőcserélők, ezek az ún. csapadék utóhűtők;
– gőz-víz hőcserélők, melyeket gőzhűtőnek nevezünk;
– víz-elforró víz hőcserélők, ezeket nevezzük gőzfejlesztőknek, melyek elsősorban
nyomottvizes atomerőművekben találhatók.
Végezzük el egy olyan felületi tápvízelőmelegítő termodinamikai elemzését, mely (a) vég-
telen nagy; (b) véges hőátadó felülettel rendelkezik. A melegebb közeg ebben az esetben kon-
denzálódó vízgőz, míg a hidegebb közeg nyomott víz. A folyamat T  S diagramban a 2–
7. ábrán látható. A végtelen nagy hőátadó felület biztosítja, hogy az előmelegítőből kilépő víz
hőmérséklete azonos legyen az előmelegítőt fűtő telített gőz hőmérsékletével, azaz Ts  Th,ki
. Véges nagyságú hőátvivő felület esetén a víz kilépő hőmérséklete már nem érheti el a gőz
*
hőmérsékletét, vagyis Ts  Th,ki . Az (a) esetben a felmelegített víz hőmérsékletét folytonos,
míg a (b) esetben szaggatott vonal mutatja. Nyilvánvaló, hogy az irreverzibilitás miatti
entrópiaáram növekedés a (b) esetben lesz a nagyobb, hiszen
Th Sh  Th* Sh* ,
valamint
*
Th,ki  Th,ki , így Th  Th* ,
mindezekből következik, hogy
Sh  Sh* ,
vagyis
*
Sirr  Sirr ,
mivel
Sm  áll.
Azt, hogy adott geometriai és termodinamikai viszonyok mellett milyen hőmérsékleten fog
a felmelegedett közeg kilépni, a korábbi tanulmányaink során megismert BOŠNJAKOVIC-féle ha-
tásosság (  -tényező) segítségével tudjuk kiszámítani. Ennek értelmezése a 2–7. ábra jelölé-
seivel:
T T
  h,ki h,be . (2.46)
Ts  Th,be
A hőcserélő jellemző paramétereivel kifejezve:
kA

W1
 1e , (2.47)
mely összefüggésben k a hőátviteli tényező, A a hőcserélő hőátvivő felülete és W1  mh c p a
felmelegített közeg hőkapacitásárama. Látható, hogy ha a felület végtelen nagy, akkor a hő-
cserélő hatásossága egységnyivé válik, vagyis a felmelegített közeg hőmérséklete meg fog
egyezni a fűtőközeg hőmérsékletével. A hőátviteli folyamat velejárója, hogy az entrópiaáram-
növekedéssel jár együtt. Reverzibilis, azaz megfordítható hőcserét abban az esetben tudnánk
30
megvalósítani, ha a hőcserélő berendezés ellenáramú kapcsolású, végtelen nagy felületű
lenne, továbbá a hőátvitelben résztvevő közegek hőkapacitásárama azonos lenne.
A korábban már említett gőz-gőz, gőz-víz és víz-víz hőcserélők jellegében azonos T  S
diagrammal jellemezhető, mégpedig úgy, ahogy azt a 2–6. ábra mutatja. Igen sok esetben elő-
fordul, hogy nem csak T  S diagramban, hanem úgynevezett hőmérséklet-felület, T–A diag-
ramban is ábrázolnunk kell a hőátviteli folyamatot. A 2–8. ábra a 2–7. ábra szerinti folyamato-
kat mutatja ebben a diagramban. Ebben az esetben a „végtelen nagy” felület közvetlen ábrá-
zolására nincs lehetőség, csupán érzékeltetni tudjuk azt, jelen esetben az abszcissza tengely
törésével.

T
a b
Ts Th,ki

Th Th,*ki

Th,be Th*

ΔSm ΔSirr

ΔSh
S
ΔSirr
*

ΔSh*

2–7. ábra. Felületi tápvízelőmelegítő T  S diagramja

T T
Ts Ts
Th,ki=Ts

Th,ki

Th,be Th,be


A A=
2–8. ábra. Hőátviteli folyamat T–A diagramban

2. Fojtás, súrlódás.

31
 Azokat a nyitott rendszerben végbemenő adiabatikus folyamatokat, melyek során a közeg
nyomása munkavégzés nélkül csökken, fojtásnak nevezzük. Tekintsük a 2–9. ábra szerinti el-
rendezésen átáramló közeget, az energiaegyenletet (a helyzeti energia változásától eltekin-
tünk) felírva kapjuk
w12 w22
h1   q  w t  h2  . (2.48)
2 2

szűkület

w2
A1 w1 A2
p1,T1 p2 ,T2

szigetelés
2–9. ábra. Adiabatikus expanzió szűkületen keresztül (fojtás)

A folyamat adiabatikus (q=0), a szűkületen való átáramlás következtében munkavégzés

nem történik (wt=0). A keresztmetszet (A1, A2) megváltozása olyan, hogy a sebesség nem vál-
tozik, azaz a kisebb nyomáson fellépő nagyobb fajtérfogat miatt, ehhez a keresztmetszet nö-
velése szükséges. Ebben az esetben az entalpia értéke sem változhat, azaz h1  h2 . Az ilyen
állapotváltozást fojtásnak nevezzük.
Ideális gáz közeg esetében az entalpia állandóságának a következménye, hogy a hőmérsék-
let értéke sem változik, mivel ebben az esetben az előbbi, csak ez utóbbinak a függvénye.
A fojtás miatt bekövetkező entrópia változás a két nyomásállandó vonal közötti vízszintes
távolsággal azonos, azaz
p
s   R  ln 2 . (2.49)
p1
A T–s diagramban, jelezve, hogy nem egyensúlyi állapotváltozásról van szó, szaggatott vo-
nallal ábrázoljuk a fojtást (2–10. ábra).

T p1 p2
T1,2
1 2
expanzió a
szűkületben a kinetikus energia a
belső súrlódás miatt
visszaalakul hővé

Δs
s
2–10. ábra. Ideális gáz fojtása

A víz-gőz közeg esetében már nem ilyen egyszerű a helyzet! Attól függően, hogy milyen a
víz vagy gőz hőmérséklete és nyomása, a fojtás jelentette állandó entalpia a hőmérséklet
csökkenésével vagy emelkedésével, egyes, különleges esetekben a hőmérséklet közel állandó
értéken maradásával járhat együtt.
Vizsgáljuk meg a 2–11. ábrán bejelölt különböző víz-gőz állapotok esetén a fojtásos állapot-
változás során bekövetkező hőmérsékletváltozást és egyéb folyamatokat!

32
 b

fajlagos entrópia, s, kJ/(kgK)

2–11. ábra. Fojtás különféle víz-gőz állapotok esetében

T fojtás az aláhűtott p1
(nyomott) víz mezőben
p2
fojtás a kétfázisú
mezőben
B
C p3
ΔTA A

B ΔTC
D p4
D

h2
h1

ΔsA ΔsC s
B az aláhűtött
2–12. ábra. A 2–11. ábra „a” részlete. Fojtás D (nyomott) víz és a kétfázisú mezőben

33
 A 2–11. ábra szerinti „a” esetben először aláhűtött (nyomott vizet) vizsgáljunk. Nagyítsuk
ki a víz-gőz T–s diagram bejelölt részét, rajzoljuk meg az alsó határgörbét, valamint a nyomás
és entalpia állandó vonalakat (2–12. ábra). Az aláhűtött (nyomott) víz mezőben (AB) az ál-
landó entalpia mellett bekövetkező fojtás egyúttal hőmérséklet-növekedést  TAB  is ered-
ményez, míg a kétfázisú mezőben (CD), a közeg hőmérséklete csökken  TCD  , ugyanak-
kor gőztartalma viszont növekszik. Ezen a módon működnek az ún. kigőzölögtetők, ahol is
telített állapotú vizet fojtanak le valamilyen alacsonyabb nyomásra, a keletkező telített vizet
és gőzt szétválasztják, majd külön-külön hasznosítják. A nyomott (aláhűtött) víz mezőben
haladó entalpia állandó vonalak menete kb. 300 °C környékén megváltozik. Innentől kezdve
a fojtás már ebben a mezőben is hőmérséklet csökkenéssel jár együtt, úgy, ahogy azt a 2–
11. ábra „b” részlete is szemlélteti. Minél jobban közeledünk a kritikus ponthoz, annál „si-
mábbá” válik az entalpia állandó vonalak csatlakozás a határgörbénél, a kritikus pontot el-
hagyva ez a csatlakozás törésmentessé válik.
A kétfázisú mezőben a fojtás minden esetben hőmérséklet csökkenéssel és gőztartalom nö-
vekedéssel jár együtt (2–11. ábra „c” részlet). A túlhevített gőz mezőben a nyomás és hőmér-
sékletviszonyoktól függően igen nagy hőmérséklet-csökkenéssel is együtt járhat a fojtás. Vi-
szonylag alacsony nyomáson és magas hőmérsékleten a gőz viselkedése megközelítheti az
ideális gáz viselkedést. Ebben az esetben a fojtás nem fog számottevő hőmérséklet-csökke-
nést eredményezni (a 2–11. ábra „d” részlete).

3. Hőfokkiegyenlítődés
Hőfokkiegyenlítődésnek nevezzük azt a folyamatot, melynek során azonos komponensek (ké-
miailag azonos anyagok) különböző hőmérsékletű (esetleg különböző fázisú) részei kerülnek
egymással termikus kölcsönhatásba (közvetlen érintkezésbe), minek következtében hőmér-
sékletük egy bizonyos idő eltelte után egy közös, egyensúlyi értékre áll be. A gyakorlatban
ezt a folyamatot helytelenül keveredésnek nevezik, noha a keveredés a kémiailag különböző
anyagok elegyítését jelenti (pl. só feloldása vízben).
Vizsgáljuk a következő esetet: a rendelkezésünkre áll mm tömegű, hm fajlagos entalpiájú
melegebb közeg, valamint mh tömegű, hh fajlagos entalpiájú hidegebb közeg, legyen a két
közeg nyomása azonos. Hozzuk termikus kapcsolatba a két közeget, azaz „keverjük” össze
azokat. Írjuk fel az energiamegmaradás törvényét a folyamatra, melyről feltételezzük, hogy
a környezettől termikusan elszigetelten, vagyis adiabatikusan ment végbe.
mh  mmhm  mhhh . (2.50)
folyamat melegebb hidegebb
után közeg közeg

Nyilvánvaló, hogy az egyesítés után a rendszer tömege m  mm  mh . Ennek alapján az

egyensúlyi állapotú közeg fajlagos entalpiája
m h  mhhh
h m m . (2.51)
mm  mh
Az egyensúlyi állapotú közeg fajlagos entalpiájának és nyomásának ismeretében annak hő-
mérséklete az állapotfüggvény segítségével már meghatározható. A hőfokkiegyenlítődés kö-
vetkeztében a melegebb közeg entrópiája csökken, míg a hidegebb közeg entrópiája növek-
szik. E két entrópiaváltozás előjelhelyes összege fogja megadni az irreverzibilis folyamat mi-
att fellépő entrópianövekedést, melyet
h h
dh dh
Sirr  mm  T
 mh 
T
. (2.52)
hm hh

34
 Abban a különleges esetben, ha a hőfokkiegenlítődésben résztvevő közegek izobár fajhője
 
állandónak és egymással egyenlőnek c p,m  c p,h  c p tekinthető, a fenti körülményes szá-
mítás egyszerűbben is elvégezhető. Ebben az esetben az egyensúlyi állapotú közeg hőmér-
séklete
m T  mhTh
T m m , (2.53)
mm  mh
míg az entrópianövekedés
T T
dT dT T T
Sirr  c p,m mm  T
 c p,h mh 
T
 c p,m mm ln
Tm
 c p,h mh ln
Th
(2.54)
Tm Th

összefüggéssel számítható ki. Abban az esetben, ha folyamatosan áramló közegekről van szó,
akkor az eddigiekben felírt összefüggésekben m helyett m , valamint S helyett S helyettesí-
tendő.

2.1.2.2.3 ÖSSZETETT VESZTESÉGEK

Az energiaátalakítási folyamat során a mennyiségi és minőségi veszteségek általában nem
egymástól jól elhatároltan, hanem együttesen lépnek fel. Az esetek többségében a mennyi-
ségi veszteségek maguk után vonnak minőségi veszteségeket is. Ilyen összetett veszteség lép
fel pl. túlhevített gőzök, gázok, folyadékok lehűlésekor; nem tökéletesen szigetelt hőcserélő
készülékekben végbemenő hőátviteli folyamatok során.
Egyes esetekben a mennyiségi veszteséget kifejező hatásfok nem mutatja meg, hogy az
energiaátalakítási folyamatból kikerülő energia mennyire volt értékes (pl. mekkora volt a hő-
mérséklete, nyomása). Hőfejlesztő berendezések esetében a kazánhatásfok fejezi ki a későb-
biek során már nem hasznosítható hő részarányát (jellemzően a füstgázzal a kéményen ke-
resztül távozó hő), ugyanakkor nem veszi figyelembe azt a tényt, az így távozó hőhordozó
hőmérséklete már alacsony, így az energiaátalakítás szempontjából kevésbé értékes.
Az összetett veszteségek jellemzésére többféle módszert is kidolgoztak (pl.
exergiaszemlélet), melyek különféle mutatószámokban fejezik ki a veszteségek minőségi és
mennyiségi hatását. Ebben a jegyzetben a mennyiségi veszteségek jellemzésére a mennyiségi
hatásfokot, míg a minőségi veszteségek leírására az entrópia-, ill. entrópiaáram-növekedés
értékét fogjuk felhasználni.

VALÓSÁGOS KÖRFOLYAMATOK
Az eddigiekben vizsgált körfolyamatok kapcsán feltételeztük, hogy a hőnek a munkaközegbe
való közvetítése, a belső energia mechanikai munkává átalakítása, majd a munkát végzett
közegből a környezet felé történő hőelvonás, valamint a munkaközegnek a körfolyamat kiin-
dulási állapotba történő visszavitele, veszteség nélkül történik. Feltételeztük továbbá, hogy
az egyes munkafolyamatok térbelileg egymás közvetlen közelében folynak le, s így a munka-
közeget sem kell az egyes részfolyamatok között szállítanunk. Az e feltételezésekkel felépített
körfolyamatokra vezettük le az előző alfejezetben meghatározott hatásfok összefüggéseket.

2.1.3.1. Az alapok feltárása

A valóságban azonban veszteségmentes körfolyamatok nincsenek. A körfolyamat minden
egyes részfolyamatában fellépnek az előzőekben már ismertetett mennyiségi és minőségi
veszteségek. Ennek következtében a valóságos körfolyamat lefolyása többé-kevésbé mindig
eltér a reverzibilis körfolyamat menetétől és hatásfoka is mindig kisebb annál. Vizsgáljuk
most a 2–13. ábra szerinti valós RANKINE–CLAUSIUS-körfolyamatot, melynek kapcsolási vázlatát

35
a 2–1. ábra mutatja. Az ábrán pontozott vonallal jelöltük a reverzibilis (1-2-3-4 pontok), míg
folytonos vonallal (1-2*-3-3*-4* pontok) a valós körfolyamatot. A reverzibilis és a valós kör-
folyamatokat úgy tüntettük fel, hogy azoknak egy közös pontja van, mégpedig a kazánból
kilépő frissgőz (3) pontja. A valós körfolyamat egyéb paramétereit – ahogy azt a későbbiekben
kifejtjük – ehhez a közös ponthoz igazítottuk.
Akkor járunk el a leghelyesebben, ha a reverzibilis és a valós körfolyamat közötti eltérése-
ket egyenként vesszük számításba. Annak érdekében, hogy a valós és a reverzibilis körfolya-
mat azonos gőz paraméterekkel jellemzett állapotból indulhasson, a tápszivattyúnak a kez-
dőnyomásnál jóval nagyobb nyomást  p2*  p3  kell előállítania, hiszen a kazán meglehető-
sen bonyolult vízoldali felépítéssel, ennek következtében tetemes áramlási ellenállással ren-
delkezik. A szivattyúzási munka valós esetben, figyelembe véve a szivattyú hatásfokát:
v p  p 
*
wSZ  h2*  h1  1 2* 1 .
SZ
A kazánból kilépő túlhevített gőz jellemzői mindkét körfolyamat esetében azonosak. A túl-
hevített gőz a kazántól a turbináig való áramlása során egyrészt a csővezeték áramlási ellen-
állása miatt nyomáscsökkenést, másrészt a hőszigetelés tökéletlensége miatt hőmérséklet-
csökkenést is szenved, minek következtében fajlagos entalpiája h3 -ról h3* -ra csökken. A tur-
binába lépő 3* állapotú közeg expanziója a turbina belső veszteségei miatt (súrlódás, résvesz-
teség stb.) nem izentropikusan, hanem entrópianövekedéssel történik, majd a 4* pontban ér
véget. Valós esetben a turbinából kinyerhető fajlagos munka tehát wT*  h3*  h4* , szemben a
reverzibilis körfolyamatnál elérhető wT  h3  h4 értékkel.
A turbinában lefolyó valós expanzió következtében az abból kilépő gőz fajlagos entalpiája
és fajlagos entrópiája is nagyobb a reverzibilis körfolyamat esetében. Mint már korábban, a
2–4. ábra kapcsán láttuk ezt többlet elvonandó hőmennyiséget a T–s diagramban területtel is
szemléltetni tudjuk. Az eddigiek folyamán azt mondtuk, hogy a T–s diagramban csak reverzi-
bilis körfolyamatok esetében szemléltethetjük a munkát a körfolyamat görbéje által közre-
zárt területtel. Bizonyos feltételek és korlátozások betartása mellett valós körfolyamatok ese-
tében is szemléltethető a fajlagos hasznos munka e diagramban területtel.
600 nyomásesés és
T hőmérséklet
3 csökkenés a
500 3*
gőzvezetékben
nyomásesés a
°C kazánban
400

300
valós
expanzió
200
2*
10 2
0 1 4
4*
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
s, kJ/(kgK
valós szivattyúzás )

36
 3
4000 nyomásesés és 3*
hőmérséklet
h csökkenés a valós
300 gőzvezetékben expanzió
0
kJ/kg
250
0 4*
200 nyomásesés a 4
0 kazánban

150
0
100
0
2
500 valós
2* szivattyúzás
1
0
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10
s, kJ/(kgK)
2–13. ábra. Valóságos RANKINE–CLAUSIUS-körfolyamat.
Az 1-2-(2*) szivattyúzási folyamatot erősen eltorzítva ábrázoltuk

Amennyiben elhanyagoljuk a szivattyúzási munkát, vagy a szivattyúzási folyamatot

izentropikusnak tekintjük, továbbá figyelmen kívül hagyjuk a kazánban fellépő nyomás, va-
lamint a gőzvezetékben bekövetkező nyomás, hőmérséklet és entalpiacsökkenést, akkor a 2–
14. ábra mutatta módon szemléltethetjük a valós állapotváltozásokat többé-kevésbé jól köze-
lítő körfolyamatot.
A valós expanzió okozta veszteségek (súrlódás miatti disszipáció) belső hőfejlődéssel jár-
nak, melyek az expanzió végén a kondenzátorban elvonandó hőként jelentkeznek. Ezt a több-
let hőmennyiséget jeleníti meg a 4-4*-6-7 pontok által határolt terület, melynek fajlagos ér-
tékét
qel  Tel s
összefüggéssel is kiszámíthatjuk. Reverzibilis körfolyamatnál a 2–14. ábra szerinti 1-2-3-4 te-
rület jelzi a hasznos fajlagos munkát, teljességgel helytelen azonban a valós körfolyamatnál
a 1-2-3-4* területet ennek tekinteni, hiszen ez azt jelentené, hogy azonos bevitt hőmennyi-
ség mellett veszteségekkel terhelt körfolyamatból fajlagosan több munkát nyerhetnénk.

37
 T
3

Δqel h4*
T1 1 5
2
T 0
0e 1 4 4*
l9
Δqel

Δs

0 8 6 7 s
2–14. ábra. Valós expanziójú vízgőz körfolyamat T–s diagramban

A valóságos körfolyamatban a kondenzátorban 4-4*-6-7 területnek megfelelően több hőt

kell elvonni, mint veszteségmentes esetben, valamint a körfolyamatból kinyerhető munka
ennyivel kevesebb. A veszteséges körfolyamat hasznos fajlagos munkájával arányos területet
a következő segédszerkesztéssel kaphatjuk meg: a 4* pontból a h4* entalpia vonala mentén
visszamegyünk a 3 ponton átmenő izentrópáig, metszéspontként az 5 ponthoz jutunk; az így
kijelölt T10 jelű izoterma fogja megszabni a valós körfolyamat alsó hőmérséklet határát. Így
tehát a valós körfolyamat hasznos fajlagos munkájának a 10-3-5 terület fog megfelelni, lévén
az 1-2-10-5-4 és 4-4*-6-7 területek egymással egyenlők. Következik mindez abból, hogy a
h4*  áll. vonal mentén minden pontban az állandó nyomáson közölt fajlagos hőmennyiségek
egymással egyenlők, így a 0-9-4*-7 terület is azonos a 0-9-1-2-10-5-6 területtel, illetve mint-
hogy mindkét esetben közös a 0-9-2-4-6 terület, a megmaradó 1-2-10-5-4 és a 4-4*-6-7 te-
rületek is azonosak.

2.1.3.2. Energetikai jellemzők

Eddigi vizsgálataink során, amikor hatásfokról beszéltünk az alatt általában a körfolyamat
termikus hatásfokát értettük. Terjesszük most ki elemzésünket az erőművi energiaátalakítási
folyamat teljes egészére, azaz tüzelőanyaggal érkező energia útját és átalakulásait kövessük
nyomon mindaddig, míg az erőmű villamos kapcsain annak átalakítható hányada villamos
energia formájában fogyasztók felé elindul. E komplex energiaátalakítási folyamat nyomon
követéséhez az erőművet alrendszerekre osztjuk. A 2–15. ábrán az erőmű azon főbb alrendsze-
reit tüntettük fel, melyekben megváltoznak az energia (energiahordozó) tulajdonságai.
Az erőmű legfontosabb alrendszerei a következők:
Hőforrás alrendszer (az ábrán H), ahol a víz-gőz hőhordozó felmelegítése során termikus
energiává (hővé) alakítjuk hagyományos hőerőművekben a tüzelőanyag kémiailag, ill. atom-
erőművekben az üzemanyag nukleárisan kötött energiáját. Az ún. nyomottvizes atomerőmű-
vek esetében, ahol ez az energiatranszport két lépésben (két körben) történik, a gőzfejlesztő
berendezést is ebbe az alrendszerbe soroljuk. Tehát végső soron ezen alrendszer bemenő
energiaárama a tüzelőanyaggal, ill. üzemanyaggal érkező kötött energia, kimenő energiaára-

38
mai pedig a munkaközeggel távozó – hasznos – energiaáram, valamint a veszteségek. Hagyo-
mányos erőművek esetén a veszteséget a füstgázzal, az elégetlen tüzelőanyaggal és a környe-
zet felé leadott hőáram összegévvel adjuk meg  QK,v  . míg atomerőművekben a veszteség
szinte kizárólag a környezet felé távozó hőárammal jellemezhető. Ennek megfelelően ezen
alrendszer hatásfoka a kazánhatásfokkal (g index a gőzre, tv a tápvízre utal)
H g,ki  H tv,be
H  K  , (2.55)
Qtüa
Mind a két hatásfok mennyiségi hatásfoknak tekintendő.
Az energiaátalakítás következő fázisa a turbina alrendszerben (T) következik be, ahol a mun-
kaközeg termikus energiája több fokozatban végbemenő expanzió során mechanikai (jelen
esetben forgási) energiává alakul. Az átalakítható energia hányadát a termodinamika II. főté-
tele határozza meg, és ezt a körfolyamat termikus hatásfokával adjuk meg, ami a bevezetett
Qbe  Hg,ki  Htv,be  és az elvezett Qel  Hg,el  Hkond,be  hőmennyiségekkel
Qbe  Qel Q

 1  el . (2.56)
Qbe Qbe
A bevezetett és elvezetett hőáramok különbsége fogja megadni a turbina belső teljesítményét,
azaz
PT,b  Qbe  Qel . (2.57)
füstgáz és
egyéb mechanikai villamos
PT,mv PV,v
hőveszteségek Hg,ki veszteségek PT,t veszteségek
QH,v
PKE

H T V
kiadott villamos
TURBINA GENERÁTOR teljesítmény
tüzelőanyag KAZÁN
TÁPVÍZRENDSZER TRANSZFOR-
MÁTOR

Qtüa
P
Htv,be Hkond,be K
villamos
önfogyasztás
KONDENZÁTOR Hg,el

ERŐMŰ
HATÁR
hőáram a
környezetbe Qel
2–15. ábra. Gőz munkaközegű erőmű legfontosabb alrendszerei

A turbinában lezajló termikus-mechanikai energiaátalakítási folyamatot is terhelik veszte-

ségek. Az egyik a nem reverzibilis expanzió miatti minőségi veszteség, melyet a turbina belső
hatásfokával veszünk figyelembe. Ennek kiszámítása a 2–14. ábra jelöléseit alkalmazva az
h h
 T,b  3 4 (2.58)
h3  h4*

39
összefüggéssel történik. Ezen felül fellépnek még mechanikai (mennyiségi) veszteségek, me-
lyek a mozgó berendezések velejárói. Tekintettel arra, hogy a turbina és generátor egy ten-
gelyen van, a mechanikai veszteségeket kifejező hatásfokot e két berendezés együttesére –
régebbi elnevezéssel: turbógépcsoport – együttesen értelmezzük az
P P P
TG,m  T,b T,mv  T,t (2.59)
PT,b PT,b
kifejezés szerint. A mechanikai veszteségek után megmaradó PT,t mennyiséget a turbina ten-
gelyteljesítményének nevezzük. Írjuk fel ismét a teljes gőzkörfolyamat termikus hatásfokát a
2–14. ábra jelöléseivel, de most hagyjuk figyelmen kívül – annak relatíve csekély értéke miatt
– a szivattyúzási teljesítményt! A valós expanziójú körfolyamat termikus hatásfoka tehát
h h
  3 4* . (2.60)
h3  h1
A veszteségmentes (ideális) körfolyamat termikus hatásfoka, melyet (id) felsőindexszel jelö-
lünk, ezzel szemben
h h
 (id)  3 4 . (2.61)
h3  h1
Felhasználva a turbina belső hatásfokának értelmezését, a valós expanziójú körfolyamat ter-
mikus hatásfoka ezek szerint
h  h 
  3 4 T,b   (id) T,b (2.62)
h3  h1
alakban írható fel, tehát ez a kifejezés már önmagában tartalmazza a turbina belső hatásfokát.
Ezen alrendszer eredő hatásfokát ebből következően, a veszteségmentes körfolyamat termi-
kus hatásfoka, a turbina belső hatásfoka és a turbina mechanikai hatásfoka együttesen fogja
meghatározni. A gyakorlatban turbina hatásfoka alatt a belső és a mechanikai hatásfok szor-
zatát értik, vagyis
T  T,b TG,m . (2.63)
A teljes alrendszer eredő hatásfoka mindezekből következően, mint az alrendszerbe belépő
és az onnan távozó, számunkra hasznos energiaáram hányadosaként írható fel
P
T,er  T,t . (2.64)
Qbe
Az eddigiekben felírt összefüggéseinket felhasználva, tehát
P  Q Q
T,er  T,b T,m  be el T,m   (id) T,b TG,m , (2.65)
Qbe Qbe
azaz az alrendszer eredő hatásfoka az alrendszerre jellemző részhatásfokok szorzataként ál-
lítható elő.
A turbina tengelyén távozó mechanikai teljesítmény a villamos alrendszerbe (V) jut, ahol a
generátort hajtva villamos energiát fejleszt, melyet transzformátorokon keresztül juttatnak
el az erőművön kívüli és az erőművön belüli (önfogyasztás) fogyasztókhoz. Az itt végbemenő
folyamat tisztán mennyiségi veszteségekkel, ebből következően mennyiségi hatásfokokkal,
mégpedig a generátor és a transzformátor hatásfokával jellemezhető. Ennek megfelelően, lé-
vén sorba kapcsolt elemekről az eredő hatásfok nem más, mint a részhatásfokok szorzata, ill.
az alrendszerbe belépő és onnan távozó hasznos energiaáramok hányadosa, azaz
P P
V  KE   G Tr . (2.66)
PT,t

40
 Hasznos energiaáramnak az erőmű által vonalra adott PKE , és az erőművön belüli fogyasz-
tók ellátására biztosított P villamos teljesítmények összegét tekintjük. Az erőművön belül
számtalan villamos fogyasztó található, melyeket szintén el kell látni kellő mennyiségű villa-
mos energiával, azaz az erőműnek önfogyasztása is van. Az önfogyasztás figyelembevételére
a 2.1.2.2.1. pontban bevezetett önfogyasztási tényező és önfogyasztási hatásfok szolgál. Ezek
felhasználásával a villamos alrendszer tényleges, eredő hatásfoka (ami a hivatkozott pont
PKE
szerinti nettó hatásfok, azaz   , hiszen a nettó teljesítmény azonos értékével,
PKE  P
vagyis Pnettó  PKE ; míg a bruttó teljesítmény a nettó és az önfogyasztási teljesítmény összege,
P
azaz Pbruttó  PKE  P , valamint az önfogyasztási tényező így    )
PKE
PKE  P P
V,er   KE  V  (2.67)
PT,t PKE  P
alakban írható fel.
A hőelvonás vagy kondenzációs alrendszer (K) feladata, hogy a turbinából kilépő munkakö-
zeget, a környezetből vett hűtőközeggel ismét kiindulási állapotba hozza. Ez az alrendszer az
energiaátalakítás fő folyamatában közvetlenül nem vesz ugyan részt, de az itt kialakuló vi-
szonyok és a környezeti paraméterek együttesen fogják megszabni a turbinában lezajló ex-
panzió végnyomását, azaz a turbina alrendszerben átalakítható energia részarányát, vagyis a
körfolyamat termikus hatásfokát. Ebből következően ez a látszatra nem túlzott jelentőséggel
rendelkező alrendszer, ill. ennek főberendezése, a kondenzátor kulcsfontosságú szerepet tölt
be a körfolyamat egészében. Az ebbe az alrendszerbe kerülő
Qel  Hg,el  Hkond,be (2.68)
energiaáram a környezetből vett és oda távozó hűtőközeggel végső soron a környezet termi-
kus energiáját fogja emelni. Nyilvánvaló, hogy ebben az alrendszerben is fellépnek különféle
hőveszteségek, azonban mivel ezek a hőáramok is a környezetbe jutnak, az elvont hőáramban
Qel  együttesen vesszük figyelembe.
A 2–15. ábrán pontozott vonallal határoltuk közül az egyes alrendszereket, valamint pont-
vonallal berajzoltuk az erőművet környezetétől elválasztó, ún. erőmű határt is. Mint látható
az erőmű határon belül és az alrendszerek határain kívül is találhatók különféle szimbólumok
és ezek nem jelentenek mást, mint az energiahordozó közegek továbbítására szolgáló csőve-
zetékeket. Természetesen nem készíthetünk olyan csővezetéket, amely sem áramlási ellen-
állással, sem pedig hőveszteséggel nem bír. Ebből következően a körfolyamat fenntartásához
egyrészt az elméletinél több hőt kell bevezetni, másrészt a szivattyúzási munkáknak fedeznie
kell az áramlási veszteségeket is. A többlet szivattyúzási munka többlet önfogyasztásként,
végeredményében többlet tüzelőanyag fogyasztásként jelentkezik. Ezeket a mennyiségi vesz-
teségeket az
Qbe
cs  , (2.69)
Qbe  Qhv  Qsz
ún. csővezeték hatásfokkal fejezzük ki, ahol Qhv a hőveszteségek, míg Qsz az áramlási vesz-
teségek miatti többlet hőbevitel.
A kondenzációs gőzkörfolyamatú erőmű eredő (nettó) hatásfoka tehát
P
 KE  KE . (2.70)
Qtüa

41
 Tekintettel arra, hogy az energiaátalakítás egymás után, sorosan kapcsolódó alrendszerek-
ben megy végbe, az eredő hatásfok az alrendszerek eredő hatásfokainak szorzataként is elő-
állítható, azaz
KE  H cs T,er V,er . (2.71)
Az alrendszerek eredő hatásfokai helyére írjuk be azok teljes alakját! Ekkor az eredő hatás-
fok összefüggése
KE  H cs  (id) T,b TG,m G Tr  (2.72)
alakot ölt.
A hatásfok mellett az energiaátalakítási folyamatok jellemzésére elterjedten alkalmazzák
annak reciprokát, amit fajlagos hőfogyasztásnak neveznek. A fajlagos hőfogyasztás általános
értelmezése tehát
1
q . (2.73)

Fajlagos hőfogyasztást – elvileg – minden egyes részrendszerre értelmezhetnénk, a gyakor-
latban azonban az erőmű egészére vonatkoztatott
1
q KE  (2.74)
 KE
használatos. Elvétve találkozhatunk a turbina fajlagos hőfogyasztásával
1
qT  , (2.75)
T
ill. a hőforrás (kazán) fajlagos hőfogyasztásával
1
qH  , (2.76)
H
bár ez utóbbi esetében elterjedtebb a fajlagos tüzelőanyag fogyasztás megadása, ami nem
más, mint a fajlagos hőfogyasztás és a tüzelőanyag (felső) fűtőértékének (Hi) hányadosa, azaz
q
bH  H . (2.77)
Hi

ηTr

ηcs

ηH
ηKE
ηKE,opt

ηε

ηG qKE
qKE,opt

0 50 Popt 100
Relatív teljesítmény, %

42
 2–16. ábra. Kondenzációs gőzerőmű hatásfokai a terhelés függvényében

A valóságos körfolyamatok eddig említett jellemzői függnek a körfolyamatot felépítő egyes

berendezések (hőforrás, turbina, generátor, transzformátor, csővezeték, szivattyúk és egyéb
segédberendezések) mindenkori terhelési állapotától. Ennek megfelelően az erőmű egészét
jellemző hatásfok, ill. fajlagos hőfogyasztás értéke is terheléstől függő lesz. Azt, hogy az egyes
berendezések esetén milyen is ez a terhelésfüggés, azt a következő alfejezetekben fogjuk
részletekbe menően elemezni. A 2–16. ábrán pusztán az egyes főbb hatásfokértékek terhelés-
függésének tendenciáit kívánjuk érzékeltetni. Nyomatékosan felhívjuk a figyelmet, hogy
minden egyes jellemzőhöz más és más léptékezésű ordináta tengely tartozna, ezért azon sem-
miféle jelzést nem tüntettünk fel. Amint az ábrán látható, az eredő hatásfoknak maximuma,
ill. az eredő fajlagos hőfogyasztásnak minimuma van, ami azt jelenti, hogy ez az adott erőmű
optimális terhelési állapota: Popt , KE,opt és qKE,opt . Az esetek döntő többségében ez nem esik
egybe a teljes terhelés pontjával.
Most, hogy már kellő részletességgel ismerjük az erőművi energiaátalakítási folyamat vesz-
teségeit és hatásfokait, elkészíthetjük az általunk vizsgált modell (2–15. ábra) SANKEY-féle
energiafolyam diagramját, melyet a 2–17. ábra mutat.

PT,mv
PV,v P

PT,b PT,t PKE

Qtüa Qbe

QH,v
Qel
2–17. ábra. A 2–15. ábra szerinti felépítésű gőzerőmű SANKEY-féle energiafolyam diagramja

AZ ERŐMŰ STRUKTURÁLIS FELÉPÍTÉSE

Mindeddig az összetett erőművi energiátalakításnak egy meglehetősen leegyszerűsített mo-
delljén végeztük el elemző vizsgálatainkat. Az alaposabb és árnyaltabb vizsgálatokhoz egy
ennél részletesebb modellre van szükség. A következő modell, valamint a hozzá tartozó
SANKEY-féle energiafolyam diagram, melyet a 2–18. ábra, szemléltet, annyiban több az eddigi-
ektől, hogy
– pontosabban tárja fel a különböző veszteségeket és azok helyét, valamint
– blokkdiagram helyett már kapcsolási vázlaton szemlélteti az energiaátalakítás folyama-
tát.

43
 V
P
ε ,H

Pε ,T P Pε ,V Pε
H T ε ,K

P PT,t
T,b PKE
.
. Q
Q be
tüa

.
Q
el

K
. . .
Q (Q )Q . P P
H,v T,v K,v ~Qel T,mv V,v

PV,v

PKE
Pε ,H Pε ,T

V
P
T,t
.
Q tüa .
Q
be
Pε ,K

T
. .
Q el ~Q el

H K

. . .
Q H,v (Q v,T ) (Q K,v )
2–18. ábra. Gőzerőmű kibővített energetikai modellje

A 2–18. ábrán feltüntetett, eddig még nem szerepeltetett mennyiségek a következők:

– Pε,H a hőforrás rendszer önfogyasztása, ami a tüzelőanyag előkészítés és szállítás (olaj-
szivattyú, szénőrlő malom stb.), valamint az égési levegőt és füstgázt szállító ventiláto-
rok villamos teljesítményét foglalja magába;
– Pε,T a turbina alrendszeren belül található tápvízelőmelegítő rendszerben üzemelő szi-
vattyúk, valamint a turbina kenését biztosító olajszivattyúk teljesítményigénye többek
között;
– Pε,K a kondenzációs és hűtővízellátási rendszerben lévő szivattyúk teljesítményigénye;
– Pε,V a villamos alrendszeren belül található kisegítő berendezések teljesítménye (pl. ge-
nerátor és transzformátor hűtés, biztonsági berendezések stb.);
– QT,v a turbina alrendszerből a környezet felé távozó hőáram;
44
 – QK,v a kondenzációs alrendszerből a környezet felé távozó hőáram.
Mint az az ábráról leolvasható, a kondenzációs alrendszerben a hűtőközeggel elvonandó
tényleges hőáram elvileg
*
Qel  Qel  QK,v  Pε,K (2.78)
lenne, azonban QK,v és Pε ,K egymással közel egyenlőnek, ugyanakkor Qel -nél lényegesen ki-
sebbnek tekinthetők, amiből következik, hogy nem követünk el számottevő hibát, ha a kör-
nyezet felé a hűtőközeggel a kondenzátoron keresztül távozó hőáramot Qel értékével vesz-
szük számításba.

TECHNOLÓGIAI MODELL
Mindeddig a gőzerőművi folyamatokat energetikai szempontok alapján vizsgáltuk, modellje-
ink a különböző energiaátalakítási lépések alapján osztották részekre az erőművet. A követ-
kezőkben a teljessége igénye nélkül vizsgáljuk erőművet az energiahordozó közegekkel vég-
zett különféle technológiai folyamatok szempontjából. Az elemzés eredményeképpen meg-
kapjuk az erőmű technológiai modelljét, ami átfogó képet a végbemenő folyamatokról és azok
egymáshoz való kapcsolatáról. A technológiai modell felrajzolásánál (2–19. ábra) részben
megtartjuk az energetikai modellnél alkalmazott alrendszereket, részben pedig kibővítjük
azokat és jelöléseinket is ehhez igazítjuk.
Az energetikai szempontból eddig egységesen kezelt hőforrás (H) alrendszert technológiai
szempontból két részre oszthatjuk. Az ábrán H1 jelzéssel ellátott alrendszerben történik meg
a beérkező tüzelőanyag előkészítése és tárolása (pl. szén esetében őrlés, olajnál előmelegítés).
A H2 jelzésű alrendszerben történik meg a tulajdonképpeni energiaátalakítás, ennek főbe-
rendezése a kazán. A turbina (T) alrendszert szintén két részre bontottuk. A T1 jelzésű fog-
lalja magában a gőzturbinát, valamint ennek segédrendszereit, míg a T2-vel jelölt a
tápvízelőmelegítő rendszert és az ott található gáztalanítót tartalmazza. A kondenzációs (K)
alrendszer is további két részre oszlik: a K1-gyel jelölt tényleges kondenzátorra is kiszolgáló
berendezéseire, valamint a K2-vel jelölt hűtővízellátási rendszerre. Az erőművek azon kívül,
hogy villamos energiát fejlesztenek, elláthatnak hőszolgáltatási feladatokat is. Minden egyes
erőmű a villamos önfogyasztáson kívül hőönfogyasztással  QF  is bír (pl. olajelőmelegítés,
égési levegő előmelegítés, fűtés stb.). Mindezeket az F jelzésű, fűtési/technológiai hőkiadás
alrendszere jeleníti meg. Az erőműben végbemenő folyamatok óhatatlanul a munkaközeg
részleges elvesztésével járnak (pl. kazán leiszapolás), ezért folyamatosan megfelelő minőségű
– vegyileg kezelt – pótvízről kell gondoskodni. A vegyi vízkezelés és pótvízellátás alrendsze-
rét az ábrán P-vel jelöltük. Az ábrán bejelöltük azon legfontosabb közegáramokat, melyek
megléte nélkül a körfolyamat nem működhetne és az eddigiekben még nem említettük. Ezek
a következők: L égési levegő; I: kazán leiszapolás; PV: pótvíz. Természetesen a korábban már
említett hőáramok a nekik megfelelő közegáramokat (tüzelőanyag, füstgáz hűtővíz) is repre-
zentálják.

45
 .
QH,v
. H1 H2 T2 T1 V PKE
Qtüa
.
Qbe

PT,t
L
I Pε
K1

.
Qel

PV P F

K2

.
QF
2–19. ábra. Gőzerőmű technológiai modellje

ERŐMŰVI HŐKAPCSOLÁS

Természetesen az egyes erőművek hőkapcsolásai nem írhatók le az eddigiekben ismertetett

egyszerű modellekkel. Annak érdekében, hogy részletesebb képet kapjunk az erőművek mű-
ködéséről és belső felépítéséről tekintsük át a magyar villamosenergia-rendszerben üzemelő
néhány blokk egyszerűsített hőkapcsolását.
Vizsgáljuk meg az erőműrendszerben legnagyobb számban előforduló Láng-BBC 215 MW-
os kondenzációs blokkot, melynek egyszerűsített hőkapcsolását a 2–20. ábra mutatja. Az ábrán
alkalmazott jelölések a következők: SZF: gőzturbina szabályozó fokozata; NNYT: nagynyo-
mású turbinarész; NKNYT: nagy középnyomású turbinarész; KKNYT: kis középnyomású tur-
binarész; KNYT: kisnyomású turbinarész; FCSZ: főcsapadékszivattyú; E1..E3: kisnyomású
tápvízelőmelegítők; GTT: gáztalanítós táptartály; FTSZ: főtápszivattyú; TT: tápturbina; TTK:
tápturbina kondenzátor; TTSZ: tartalék tápszivattyú; E5..E7: nagynyomású
tápvízelőmelegítők; ÚH: újrahevítő.

46
 ÚH

NNYT SZF
KKNY KNYT
NKNY T
T

E7

E6

E5

GTT

E3

TTS
FTS TT
Z
Z E2

FK
E1
TTK

FCSS
Z

2–20. ábra. A 215 MW-os kondenzációs gőzkörfolyamat egyszerűsített hőkapcsolása

Az erőmű kazánja természetes cirkulációjú, egy dobos, membránfalas, fenékégős, nyomott

tűzterű, füstgáz-elszívóventilátor nélküli, befecskendezéses frissgőz hőmérséklet szabályo-
zású, füstgáz recirkulációs újrahevített gőz hőmérséklet szabályozású, Ljungström légheví-
tős, szabadtéri építésű berendezés, fűtőolaj és földgáz eltüzelésére. A kazán névleges gőzpa-
raméterei: tömegáram: 186 kg/s (670 t/h), nyomás a túlhevítő után: 170 bar, hőmérséklet
545 °C. Az újrahevített gőz mennyisége 171 kg/s (616 t/h), nyomása az ÚH előtt 38 bar, utána
36 bar, ÚH gőz hőmérséklete 545 °C, a belépő tápvíz hőmérséklete 250 °C.

47
 A Láng-BBC újrahevítéses turbina névleges teljesítménye 220 MW, optimális teljesítménye
190 MW, túlterhelhetőségi határteljesítménye 235 MW, fordulatszáma 3000 1/min. Gőzhő-
mérséklet a turbina főgőzszelep előtt 540 °C, nyomás 168 bar. Gőznyomás az ÚH előtt a tur-
bina kilépő csonkjánál 39,1 bar. A tápturbinás hajtású főtápszivattyú névleges-maximális tel-
jesítménye 6 MW. Ennek kieséses esetén üzembe lép egy 80 % teljesítményű villamos hajtású
tápszivattyú, ekkor a blokk teljesítménye is 80 %-ra csökken. A tápvízelőmelegítő rendszert
a turbina 7 szabályozatlan megcsapolása látja el gőzzel.
A kondenzátor alkalmas a kondenzátorba jutó, maximálisan 128 kg/s (460 t/h) mennyiségű
gőz lecsapatására, valamint beépített gáztalanítóval kb. 25 t/h póttápvíz és a 470 t/h össz-
kondenzátum vagy 70 t/h póttápvíz és 441 t/h össz-kondenzátum gáztalanítására. A konden-
zátort hűtő víz néveleges mennyisége 26400 m3h, maximális mennyisége 33000 m3/h, mini-
mális mennyisége 20000 m3/h, maximális felmelegedése 15 °C. A kondenzátornyomás maxi-
mális értéke 0,1362 bar.

Hőszolgáltató fűtőerőmű

RENDSZERSTRUKTÚRA ÉS ENERGIAÁRAMOK
Egy hőszolgáltató erőmű (energiaátalakító rendszer) feladata, hogy tüzelőanyag vagy más
hővé alakítható alapenergiahordozó (nukleáris, geotermikus stb.) energiatartalmát felhasz-
nálva villamosenergiát és valamilyen formában (gőz, forróvíz) hőt állítson elő. (A továbbiak-
ban egyszerűség kedvéért tüzelőanyagot fogunk említeni.) Ennek egyszerűsített sémáját az
2–21. ábra mutatja. A hőszolgáltató erőmű egy vizsgált időtartam (nap, év) alatt Qü tüzelőanyag
hőtartalom felhasználásával Qsz hőt és Esz villamosenergiát szolgáltat az energiahálózat felé.
Az erőmű energiamérlege:
Qü  Qsz  Esz  VHE (2.79)
ahol VHE a hőszolgáltató erőmű energiaátalakítási folyamatainak összes vesztesége.

Qsz
Qü Hőszolgáltató
erőmű
Esz

VHE

2–21. ábra. Hőszolgáltató erőmű egyszerűsített sémája

Mindkét végtermék előállítása történhet a másik terméktől függetlenül, közvetlen hő- ill.
villamosenergia-termeléssel vagy kapcsoltan, egy közös folyamatban. A hőszolgáltató erőmű

48
energiaátalakítási folyamatait részletesebben az 2–22. ábra mutatja be. Ebben az általános le-
hetőségeket bemutató ábrában mindhárom energiaátalakítási technológia megjelenik:
– Közvetlen hőtermelés: tüzelőhőből hőhordozót (forróvizet, gőzt) állít elő, pl. gőzkazán,
forróvíz-kazán.
– Kapcsolt energiatermelés: tüzelőhőből hőhordozót és villamosenergiát állít elő, pl. hőszol-
gáltató (elvételes vagy ellennyomású) gőzkörfolyamatú blokk, gázturbina
hőhasznosítóval, stabil belsőégésű motor hőkiadással.
– Villamosenergia-termelés: tüzelőhőből villamos energiát állít elő hasznos hőszolgáltatás
nélkül, pl. kondenzációs gőzkörfolyamatú blokk, gázturbina hőhasznosító nélkül, stabil
belsőégésű motor hőkiadás nélkül.
Ennek a rendszernek elemenként írhatjuk fel az energiamérlegeit a következő módon:
– tüzelőhőre
Qü  Qü,Q  Qü,k  Qü,E (2.80)
– közvetlen hőtermelésre
Qü,Q  QD  VQ (2.81)
– kapcsolt energiatermelésre
Qü,k  Qk  Ek  Vk (2.82)
– villamosenergia-termelésre
Qü,E  Ed  VE (2.83)
– hőszolgáltatásra
Qsz  Qd  Qk (2.84)
– villamosenergia szolgáltatásra
Esz  Ek  Ed (2.85)

Ebből a sémából látszik, hogy villamosenergia-termelésen belül a közvetlen (csak

villamosenergia-termelést szolgáló berendezésben termelt) villamosenergia (Ed) könnyen kü-
lönválasztható a hasznos hőigényen alapuló, kapcsoltan termelt villamosenergiától, mert
olyan berendezésben állítják elő, ahol nincs hasznos hő szolgáltatás.

49
 Qü

Tüzelőanyag tárolás, elosztás

Qü,Q Qü,k Qü,E
Közvetlen hő- Kapcsolt energia- Villamosenergia
termelés termelés -termelés

VQ Qd Qk Vk Ek Ed VE

Hőenergia Villamosenergia

Qsz Esz

2–22. ábra. Hőszolgáltató erőmű energiaátalakítási folyamatai

Ebből következik, hogy a hasznos hőigényen alapuló, kapcsoltan termelt villamosenergiát

az Ek villamosenergián belül kell keresni. Az ugyanis, hogy kapcsolt energiatermelést megva-
lósító berendezésből származik, nem jelenti automatikusan azt, hogy a teljes Ek
villamosenergia mennyiség ilyennek minősíthető. A kapcsolt energiatermelést megvalósító
berendezések többsége alkalmas hőkiadás nélküli villamosenergia-termelésre is, ebből kö-
vetkezik, hogy a teljes megtermelt villamosenergia egyik része lehet hőkiadáshoz kapcsolt,
másik része pedig hőkiadáshoz nem kapcsolódó. Vagyis az Ek villamosenergia felbontható
kapcsoltan termelt (Ek+) és nem kapcsoltan termelt (Ek-) villamosenergiára:
Ek  Ek  Ek (2.86)
A különböző kapcsolt energiatermelési technológiák termodinamikai és technológia szem-
pontból jelentősen eltérőek, ezért technológiánként külön-külön kell megvizsgálni, hogy ezt
a szétválasztást milyen módon lehet megtenni.
A kiadott villamos energia és hő mennyisége alapján az energetikai létesítmények két alap-
vető csoportba sorolhatók:
– erőmű: villamos energiát fejlesztő létesítmény;
– fűtőerőmű: kapcsoltan (együtt) hőt és villamos energiát fejlesztő létesítmény.
Az erőművi hőkörfolyamat munkaközege alapján
– gőz (vízgőz) munkaközegű,
– gáz (füstgáz  nagy mennyiségű levegő és kis mennyiségű tüzelőanyag égéstermékei-
nek keveréke) munkaközegű, valamint
– kombinált gáz-gőz (a két körfolyamat összekapcsolása vagy a gázkörfolyamat
hulladékhőjének hasznosítása) munkaközegű;
erőmű vagy fűtőerőmű különböztethető meg.
50
 Az erőművi blokkok elsődlegesen villamos energia szolgáltatás céljára létesülnek, ezért a
blokk teljesítményét az országos villamos energia rendszer bővítésének szempontjai és biz-
tonságos üzemvitelének követelményei határozzák meg. Természetesen az erőművekből is
megoldható a helyi hőigények kielégítése, azonban a kiadott villamos energia mennyisége
legalább egy nagyságrenddel nagyobb a hő mennyiségénél. Ezért a szolgáltatott villamos
energia mennyiségében a hőkiadás miatt bekövetkező csökkenés nem számottevő.
A fűtőerőművi blokkok elsődlegesen hőszolgáltatás vagy együttes hő- és villamos energia
szolgáltatás céljából létesülnek, ezért a létesülő blokk teljesítményét a helyi hőigény szabja
meg. A blokk villamos teljesítményét általában az aktuális hőigény határozza meg.
Fűtőerőművi blokkoknál a szolgáltatott hő és villamos energia mennyisége tehát összemér-
hető.
A fűtőerőművekből kiadott hőt a hőhordozó szállítja a fogyasztókhoz. Forróvíz hőhordo-
zónál a gőzkörfolyamat munkaközege és a hőhordozó felületi hőcserélőkön keresztül érint-
kezik, míg gőz hőhordozónál ma már a gőzkörfolyamat munkaközege és a hőhordozó azonos.
Korábban felületi gőztranszformátorokat (turbinában expandált gőz-kiadott gőz hőcserélő)
is alkalmaztak.
A felépítésüktől függően a fűtőerőművi blokkok többféle változata ismeretes. A fejlődésü-
ket a hő-mechanikai energia átalakító berendezés, a gőzturbina fejlődésén keresztül illuszt-
ráljuk forróvizes hőkiadásnál.
A távhőszolgáltatás kezdeti időszakában általában elvételes-kondenzációs gőzturbinák
üzemeltek. E gőzturbina sajátossága az volt, hogy a fűtési hőcserélőt fűtő gőz a gőzturbina
egy közel állandó nyomású, szabályozott megcsapolásáról érkezett (2–23. ábra). Az elvételes-
kondenzációs fűtőblokk a következő tulajdonságokkal rendelkezik. Előnye, hogy hő és villa-
mos teljesítménye egymástól függetlenül és kellően széles tartományban változtatható, a hő-
igények változásait kellő rugalmassággal képes követni, valamint villamos teljesítményének
rendelkezésre állása a villamos energia rendszer számára kifejezetten jónak mondható. Hát-
ránya az elvételi nyomásról történő fojtással, valamint az egyfokozatú forróvíz melegítéssel
járó nagyobb energiaveszteség, amelynek következménye a villamosenergia-fejlesztés kisebb
hatásfoka. Így az elvételes kondenzációs gőzturbinák egyre többet veszítettek versenyképes-
ségükből az egyre nagyobb és jobb hatásfokú kondenzációs gőzturbinákkal szemben.
E hátrányok kiküszöbölése és a versenyképesség javítása érdekében az elvételes-konden-
zációs gőzturbinát továbbfejlesztették. A továbbfejlesztés két fő iránya (2–23. ábra)
– az ellennyomású ill.
– a kondenzációs
fűtőturbina létrehozása volt. Az ellennyomású fűtőturbina esetében
– elmaradt az elvétel és a kondenzátor nyomása közti termikus-mechanikai energia át-
alakítás, amely amúgy is rossz hatásfokú volt,
– valamint az irreverzibilitások mérséklése érdekében az elvételes-kondenzációs turbina
közel állandó elvételi nyomása helyett változó ellennyomást alkalmaztak, és az egyfo-
kozatú forróvíz melegítést kétfokozatú melegítés váltotta fel.
A kondenzációs fűtőturbina esetében a többfokozatú forróvíz melegítést úgy oldották meg,
hogy a megfelelő nyomású átömlő gőzvezetékből vagy a tápvízelőmelegítők megcsapolásai-
ból gőzt vettek el a fűtési forróvíz felmelegítésére. Ezzel a fűtőblokk villamos teljesítménye –
a tiszta kondenzációs blokkhoz képest – kismértékben csökkent, mert a hőkiadás többlet gőz-
elvétele miatt kisebb a munkát végző gőz tömegárama az utolsó turbina fokozatokban.
Végül a nagy teljesítményű aszimmetrikus ikeráramlású fűtőturbinák egyesítették az ellen-
nyomású és a kondenzációs fűtőturbinákat. Az ilyen gőzturbinájú fűtőblokk ellennyomású és

51
kondenzációs üzemmódban egyaránt működhet. Ellennyomású üzemmódban a közép- és kis-
nyomású ház átömlő gőzvezetékeiben a csappantyúk zárva vannak, pontosabban csak annyi,
ún. öblítő gőzt engednek át, amennyi a kisnyomású turbina forgatásához szükséges (a turbi-
nába lépő gőz tömegáramának 6..8%-a). Az öblítő gőz pedig a kondenzátorban kondenzálódik.
Az aszimmetrikus középnyomású ház két végén lép ki a különböző nyomású gőz fő tömege,
amely a két fűtési hőcserélőben kondenzálódva felmelegíti a fűtési forróvizet. Kondenzációs
üzemmódban a fűtési hőcserélők nem üzemelnek, a közép- és kisnyomású ház átömlő gőzve-
zetékeiben a csappantyúk pedig nyitva vannak, így a gőz fő tömege a kondenzátorban kon-
denzálódik.
Elvételes-kondenzációs fűtőturbina

Fojtás
Szabályozott
elvétel

te tv
Fűtési
hőcserélő

Tápvízelőmelegítő
rendszer

Ellennyomású fűtőturbina Kondenzációs fűtőturbina

Szabályozatlan
Szabályozatlan elvétel
elvétel Fűtési
Fűtési
hőcserélők
hőcserélők
te tv te
tv

Tápvízelőmelegítő
rendszer Tápvízelőmelegítő
rendszer

52
 Aszimmetrikus ikeráramú fűtőturbina

Fűtőturbina

Nagynyomású Fűtési
Kisnyomású turbinák
turbina hőcserélők
te
tv

Tápvízelőmelegítő
rendszer

2–23. ábra. A fűtőturbinák fejlődése

AZ ELLENNYOMÁSÚ FŰTŐBLOKKOK

2.2.2.1. Forróvizes hőkiadás

A forróvizes hőkiadású ellennyomású fűtőblokk elvi kapcsolását, fő berendezéseit, alrendsze-
reit és az energiaátalakítás folyamatait a 2–24. ábra szemlélteti. A fűtőblokk fő berendezései és
ezek jellemző energetikai folyamatai:
– Gőzkazán (GK): A tüzelőanyag kémiailag kötött energiája a tűztérben az égése során fel-
szabadul, s a keletkező nagy hőmérsékletű (1100..1500 °C) füstgáz lehűtésével
(170..220 °C) a belépő tápvíz túlhevített gőzként lép ki a kazánból.
– Gőzturbina (T): A nagy nyomású (40..100 bar) és hőmérsékletű (400..500 °C) gőz termi-
kus energiája mechanikai (forgási) energiává alakul, miközben nyomása és hőmérsék-
lete (termikus energiája) csökken. (Zárójelben a hazai ellennyomású blokkok jellemző
adatainak tartományai szerepelnek.)
– Generátor (G): A gőzturbina mechanikai energiáját villamos energiává alakító berende-
zés, amelyet a hálózatra adás előtt a távvezeték feszültségszintjére kell transzformálni
(Tr).
A gőzturbinához tartoznak a fűtési hőcserélők (FH1, FH2), a megcsapolásos kisnyomású
(KE) és nagynyomású (NE) tápvízelőmelegítők valamint a gáztalanítós táptartály (GTT), mert
mindegyik fűtése a gőzturbina megcsapolásaiból történik. A vízfázisú munkaközeg szállítását
a főkondenzvíz (FSZ), a tápvíz (TSZ) és a csapadékvíz (CSSZ) szivattyúk végzik. Az energiaát-
alakítás folyamatai alapján négy alrendszer különböztethető meg:
– Hőközlés alrendszer (H), ahol a tüzelőanyag kémiai energiájának nagy részét
hőátvitellel a munkaközeg veszi fel;
– Turbina alrendszer (T), ahol a gőz expanziójával a termikus-mechanikai energia átala-
kítás történik,
– Villamos energia átalakítás alrendszer (E), ahol a mechanikai energia szállítható villa-
mos energiává alakítása történik,

53
 – Hőkiadás alrendszer (Q), ahol a turbinából kilépő vízgőz kondenzációs hőjét hőátvitellel
a fűtési forróvíz veszi fel, amelyet a keringtető szivattyúk (KSZ) szállítanak a fogyasz-
tókhoz.

a) H T
E
. P
T P
Q Tr FE
ü .
GK Q
1 T
G

P
NE önfogyasztás

GTT
. .
Q Q Q
TSZ F FE
FH2 FH1 KSZ
t
v

t
e
SZ
KE

CSSZ

b) Q
 mH  1  vH  mE  1 
PvE
H Q ü T E PT

  0,77 0,84
T

 T  PT  PT0  T
PT0  1  ell Q1
 PFE
 T1 
Q ü Q 1
T Q T  Q T0  1   T PT0 Q FE
Q T0  ell Q 1
T1

Q
Q vQ
 mQ  1  1
Q
T
2–24. ábra. A forróvizes hőkiadású ellennyomású fűtőblokk
elvi kapcsolása, főberendezései, alrendszerei (a) és energiafolyam ábrája (b)

A négy alrendszer alapján felírhatók, az egyes alrendszerek teljesítmény – meghatározott

időszakokra (nap, hó, év) energia – mérlegegyenletei.

54
Hőközlés alrendszer
 Q 
Q1  Qü  QvH   1  vH  Qü  mHQü
 Qü  , (2.87)
m1 (h1  ht )  mH mü H ü
ahol
Qü  mü H ü a hőközlés alrendszerbe a tüzelőanyaggal bevitt hőáram,
Q1 a hőközlés alrendszerből kilépő, a turbina alrendszerbe belépő hőáram,
Q1  QvH 
mH   1   a hőközlés alrendszer (mennyiségi) hatásfoka,
Qü  Qü 
QvH a hőközlés alrendszerben nem hasznosult, veszteség hőáram,
m1 a gőzkazánból kilépő gőz tömegárama,
mt a kazánba lépő tápvíz tömegárama,
h1, a gőzkazánból kilépő gőz, ht a gőzkazánba lépő tápvíz fajlagos entalpiája,
mü a tüzelőanyag tömegárama,
Hü a tüzelőanyag fűtőértéke.
(A második mérlegegyenlet közelítő összefüggés, mert általában m1  mt , mivel a kazánban
különböző célokra pl. leiszapolás, koromfúvás stb. munkaközeg elvétel történik.)
Turbina alrendszer
A turbina alrendszer mechanikai teljesítménye:
n n
PT   mg, j (h j 1  h j )   mg, j (h j 1  h j 0 ) j , (2.88)
j 1 j 1
ahol
j=1...n a turbina fokozatok száma,
mg , j a j-ik fokozat gőz tömegárama,
hj-1 a megelőző fokozatból kilépő, a j-ik fokozatba belépő gőz fajlagos entalpiája,
hj a j-ik fokozatból kilépő gőz fajlagos entalpiája,
hj0 a j-ik fokozatból kilépő gőz elméleti fajlagos entalpiája sj0=sj-1 izentropikus expanzió
esetén,
h j 1  h j
j  a j-ik turbina fokozat hatásfoka (a hőséma számításnál ismert).
h j 1  h jo
Villamos energia átalakítás alrendszer
PFE  PTmE
, (2.89)
mE  mTGTr
mely összefüggésben
PT a turbina alrendszerből kilépő, a villamos energia alrendszerbe belépő mechanikai
teljesítmény,
PFE a fűtőblokk hálózatra adott villamos teljesítménye,
P
mE  FE a villamos energia átalakítás alrendszer (mennyiségi) hatásfoka,
PT

55
 PTm
mT  a turbinatengely súrlódásából adódó veszteség hatásfoka, amely elvileg a
PT
turbina alrendszerben lép fel, de ide soroljuk, mert a turbina alrendszerben csak a ter-
mikus-mechanikai energia átalakítás folyamatait vizsgáltuk;
P P
G  G a generátor, Tr  Tr a transzformátor hatásfoka;
PTm PG
P a fűtőblokk villamos energia önfogyasztását (pl. szivattyúk hajtásához, a tüzelőanyag
ellátáshoz, stb. szükséges villamos energia) jellemző villamos teljesítmény,
P
  1   a villamos energia önfogyasztását kifejező hatásfok.
PFE
A 2–24. ábrán feltüntetett főberendezések mennyiségi veszteségeit kifejező hatásfokok a
következők:
– a gőzturbina mechanikai veszteségei: mT = 0,98..0,995;
– a generátor veszteségei: mG = 0,98..0,99;
– a villamos transzformátor veszteségei: mTr = 0,99..0,995;
– a villamos önfogyasztást kifejező hatásfok: ε = 0,9..0,96.
Míg a távhőszolgáltatás kezdeti korszakában viszonylag kis teljesítményű egységeket
(1..20 MWe) építettek, addig az újabban üzembe álló, korszerű ellennyomású egységek villa-
mos teljesítménye 50..200 MWe határok között mozog. E blokkok felépítése a kisebb teljesít-
ménynek, az újrahevítés és a kisnyomású turbinaház elmaradásának következtében egysze-
rűbb, mint a nagyteljesítményű kondenzációs blokkoké.
Az ellennyomású fűtőturbinák egy- és kétházas kivitelben készülnek. Az egyházas kivitelű
turbina esetében a forgórészt csak egyirányú axiális erő terheli, aminek kiegyenlítéséről gon-
doskodni kell. Kétházas kivitel esetén az axiális erők részben vagy egészében kiegyenlítik
egymást. A fűtőblokk teljesítményét a fűtési hőigény szabja meg
QFE ( PFE )  f  Qf   f (tl ) , (2.90)
amely a fűtési menetrendnek megfelelően döntően a külső levegő hőmérséklet függvénye. Az
aktuális hőigényt általában – a gőz kezdő jellemzők állandósága mellett – az ellennyomású
turbina gőznyelésével szabályozzák, azaz
m1  var[ p1  áll. t1  áll.]  QFE  PFE  . (2.91)
A turbina gőznyelése mellett a visszatérő és az előremenő forróvíz hőmérséklete szabja meg a turbina
ellennyomását, így a kiadható hő- és villamos teljesítményt is, amely között termodinamikai kapcsolat
van. Ezt a kapcsolatot szemlélteti grafikus formában a 2–25. ábra.
A túlterheléssel növelhető ugyan az ellennyomású fűtőblokk villamos teljesítménye, de ez
a módszer sem képes feloldani a hőkiadás és a villamosenergia-szolgáltatás közötti merev
kapcsolatot. A beépített villamos teljesítmény kihasználásának növelése
– gőzös hőkiadásnál segédkondenzációval, ill.
– forróvizes hőkiadásnál segédhűtéssel
érhető el (2–26. ábra).
Gőzös hőkiadásnál (2–26/a. ábra) akkor alkalmazható a segédkondenzáció, amikor a gőz-
igény részleges, ezért a gőzturbina részterhelésen üzemel vagy nincs fogyasztói hőigény és a
gőzturbina nem üzemel, valamint a villamos energia rendszerben szükség van a fűtőblokk
villamos teljesítményére,. Ehhez egy általában nem üzemelő, szükség esetén rövid időn belül

56
üzembe helyezhető kondenzátorra van szükség. Segédkondenzációs üzemmódban a gőztur-
bina a maximális gőznyelésével (villamos teljesítményével) üzemel, és a fogyasztó által nem
igényelt gőz a segédkondenzátorban kondenzálódik. A fűtőblokk üzemi jellemzői
m1  m1max , mgSK  mgellmax  mgf  PFE  PFEmax (2.92)
függetlenné váltak a hőigénytől és a növekmény villamos teljesítmény
PFE  PFEmax  PFE (mgf ) (2.93)
a villamos energia rendszer rendelkezésére áll.
Forróvizes hőkiadásnál (2–26/b. ábra) azonos feladatot lát el a segédhűtés. Ha fűtőblokk
részterhelésen üzemel és a villamosenergia-rendszerben szükség van a teljesítményére, ak-
kor a turbina gőznyelése (a blokk villamos teljesítménye) a maximális értékére növelhető, és
a többlet hőteljesítményt a szükség esetén üzembe helyezhető segédhűtő víz-víz hőcserélő
vonja el. A segédhűtés (SH) az FH1 fűtési hőcserélőbe lépő forróvíz hőmérsékletének további
csökkentésével, csökkenti az ellennyomást, növelve ezzel a fűtőblokk villamos teljesítmé-
nyét. A fűtőblokk üzemi jellemzői
m1  m1max , QFE  Qf  QSH és
(2.94)
tvSH  tv ( pellSH  pell )  PFE  PFEmax
szintén függetlenné váltak a hőigénytől és a növekmény villamos teljesítmény
PFE  PFEmax (QSH , tvSH )  PFE (Qf ) (2.95)
a villamosenergia-rendszer rendelkezésére áll.

10 0,204

9 0,203
Villamos teljesítmény, MW

8 0,202

Fajlagos villamos energia

7 0,201

6 0,2

5 0,199

4 0,198

3 0,197

2 0,196

1 0,195
5 10 15 20 25 30 35 40 45
Hőteljesítmény, MW
2–25. ábra. Az ellennyomású hőkiadás jelleggörbéje
egy meglévő fűtőerőművi blokk pédáján bemutatva

57
 a)
b)

pótvíz FH2 FH1

SK tv

CSGYT SH

visszatérő
kondenzátum
te
Tápvízelőmelegítő Tápvízelőmelegítő
rendszer rendszer

2–26. ábra. Az ellennyomású fűtőblokk elvi kapcsolása segédkondenzációval (a) és segédhűtéssel (b)

2.2.2.2. Gőzös hőkiadás

Gőzös hőkiadásnál, melynek elvi felépítését és alrendszereit a 2–27. ábra mutatja, a turbina
ellennyomásából kilépő gőz nem az erőműben, hanem a fogyasztónál kondenzálódik. Ennek
következtében - a hőközlés, a turbina és a villamos energia átalakítás alrendszer forróvizes
hőkiadással azonos kialakítása és energiaáramai mellett - a hőkiadás alrendszer eltér a
forróvizes hőkiadásétól. Mivel gőzt adunk ki a fogyasztóhoz, ahol az kondenzálódik, a fo-
gyasztótól visszatérő kondenzátumot az erőműben fogadni kell, az elveszett kondenzátumot
pedig pótvízzel pótolni kell a csapadékgyűjtő tartályban (CSGYT). A csapadékgyűjtő tartály-
ból indul a gőzkörfolyamat, tehát ez a CSGYT a forróvizes hőkiadású ellennyomású
gőzkörfolyamat FH1 fűtési hőcserélőjével és a kondenzációs gőzkörfolyamat kondenzátorá-
val jellegében azonos feladatú berendezés.

H T E
PFE
PT
Q ü Q 1
GK T
H
Q ell 
mE
p ell
pótvíz Q
TE
Q f
Q FE
CSGYT m k, veszt

FKSZ
 mQ
2–27. ábra. A gőzös hőkiadású ellennyomású fűtőblokk
elvi kapcsolása, főberendezései és alrendszerei

58
 A turbinában expandált gőz nyomása
pell  pf  pgtv (2.96)
a fogyasztó nyomásánál minimálisan a blokk és a fogyasztó közti gőz távvezeték nyomásesé-
sével (pgtv) nagyobb. A turbina alrendszerből kilépő hőáram
QT  mgell (hgell [ pgell , tgell ]  hell' [ pell ]) . (2.97)
A hőkiadás alrendszer mennyiségi hatásfokát mQ a forróvizes hőkiadással azonosra véve, a
kondenzátum mennyiségi veszteségét a pótvíz, míg hőveszteség áramát
Qveszt  mgell (h'gell [ pell , tgell ]  hfk [ pFKSZ , tfk ] , (2.98)
a turbina alrendszer tápvízelőmelegítői pótolják, mert a gőzkörfolyamat induló, a csapadék-
gyűjtő tartályból kilépő főkondenzátum hőmérséklete
mvk c ptvk  mpc ptp
tfk   ts [ pell ] (2.99)
mfk c p
kisebb, mint az ellennyomáshoz tartozó telítési hőmérséklet, miközben a csapadékgyűjtő tar-
tály tömegáram mérlege
mfk  mvk  mp  mgell , (2.100)
ahol az index fk a főkondenzátumra, vk a visszatérő kondenzátumra, p a pótvízre vonatkozik.

KONDENZÁCIÓS FŰTŐBLOKKOK
Kondenzációs fűtőblokkoknál a kondenzációs gőzkörfolyamat négy alrendszere (hőközlés,
turbina, villamos energia átalakítás és hőelvonás (Q2) alrendszere) egy további alrendszer-
rel, a hőkiadás alrendszerrel egészül ki (2–28. ábra). A hőkiadás alrendszer elemei ugyanazok,
mint az ellennyomású fűtőblokknál azzal a kiegészítéssel, hogy forróvizes hőkiadásnál a
hőkiadásra elvett gőz csapadékát nem a kondenzátorba, hanem a tápvízelőmelegítés megfe-
lelő hőmérsékletű szakaszára, míg gőzös hőkiadásnál vagy a kondenzátorba vagy külön elő-
melegítőn keresztül vezetik vissza a tápvízelőmelegítés megfelelő hőmérsékletű szakaszára.

2.2.3.1. Teljesítménymérleg
Hőközlés alrendszer
A hőközlés alrendszer teljesítménymérlege megegyezik az ellennyomású blokk azonos al-
rendszerének jellemzőivel.
Turbina alrendszer
A termikus-mechanikai energiaátalakítás alrendszer mérlegegyenleteit – a kapcsolás bonyo-
lultsága miatt – csak entalpia szemlélettel adjuk meg. A turbina alrendszer mérlegegyenlete
Q1  PT  QTQ2  QTQ (2.101)
ahol
QTQ2 a turbina alrendszerből a hőelvonás alrendszerbe lépő hőáram,
Q TQ a turbina alrendszerből a hőkiadás alrendszerbe lépő hőáram,
míg a turbina alrendszerből a villamos energia átalakítás alrendszerbe lépő mechanikai tel-
jesítmény

59
 n n
PT   mg, j (h j 1  h j )   mg, j (h j 1  h j 0 ) j
j 1 j 1 (2.102)
mg, j  mg, j  mg,h
ahol
mg,h a j-ik megcsapoláson hőkiadás céljára (h index) kivett gőz tömegárama, míg a többi
jellemző megegyezik az ellennyomású blokk jellemzőivel.
A hőkiadás tehát csökkenti a turbina mechanikai teljesítményét, de csökkenti a hőelvonás alrendszerbe
lépő hőáramot is.
Villamos energia átalakítás alrendszer
PFE  PTmE (2.103)
ahol PFE a kondenzációs fűtőblokk hálózatra adott villamos teljesítménye, míg mE és a benne
szereplő jellemzők meggyeznek az ellennyomású blokk jellemzőivel.
Hőelvonás alrendszer
QTQ2  mgK (hgK  h '[ p2 ])  Q2  mhv c p (thvki  thvbe )
t m h k (2.104)
mgK  m1   mg,t   mg,h
t 1 h 1
ahol
Q2 a hűtővízzel a környezetbe távozó hőáram,
m1 a turbinába lépő gőz, mgK a kondenzátorba lépő gőz, mg,t a t=1..m
tápvízelőmelegítőbe lépő gőz,
mg,h a h=1..k hőkiadásra menő gőz tömegárama,
mhv a kondenzátor hűtővíz tömegárama,
hgK a kondenzátorba lépő gőz, h’[p2] a kondenzátorból kilépő, a kondenzátor nyomásá-
hoz (p2) tartozó telített víz fajlagos entalpiája,
thvbe a kondenzátorba lépő hűtővíz, thvki a kondenzátorból kilépő hűtővíz hőmérséklete.
Hőkiadás alrendszer, forróvíz hőhordozó
h k
QTQ   mg,h (hg,h  h '[ ph ])  QFE  mf c p (te  tv ) (2.105)
h 1
ahol
QFE a kondenzációs fűtőblokkból kiadott hőteljesítmény,
mg,h a h=1..k megcsapolásról fűtési forróvíz felmelegítésére menő gőz tömegárama,
hg,h a h=1..k megcsapolás gőzének fajlagos entalpiája,
h’[ph] a fűtési hőcserélőből kilépő, a fűtőgőz nyomásához (ph) tartozó telített víz fajlagos
entalpiája,
tv a fűtőblokkba lépő forróvíz, te a fűtőblokkból kilépő forróvíz hőmérséklete.
(A mérlegegyenletben a nagyobb nyomású fűtési hőcserélő csapadékának visszavezetésé-
ből kigőzölgő hőáramtól a kisebb nyomású fűtési hőcserélőben eltekintettünk.)
Gőz hőhordozó
h k
QTQ   mg,h (hg,h [ pg,h , tg,h ]  h '[ ph ]) (2.106)
h 1

60
ahol
mg,h a h=1..k megcsapolásból a fogyasztónak kiadott gőz tömegárama,
hg,h a h=1..k megcsapolás gőzének fajlagos entalpiája,
h’[ph] a kiadott gőz nyomásához (ph) tartozó telített víz fajlagos entalpiája.
Az ellennyomású fűtőblokkal megegyezően a kondenzátum mennyiségi veszteségét a pót-
víz, míg hőveszteség áramát a turbina alrendszer tápvízelőmelegítői pótolják, mert a csapa-
dékgyűjtő tartályból a főkondenzátumba visszavezetett kondenzátum (pótvíz és visszatérő
kondenzátum keverékének) hőmérséklete
tk  ts [ phmin ] (2.107)
kisebb, mint a kiadott gőz (több nyomásnál a legkisebb) nyomásához tartozó telítési hőmér-
séklete, ezért általában a kiadott gőz kondenzátumának visszavezetése a gőzkörfolyamatba
vagy a kondenzátorba, vagy külön előmelegítőn keresztül a tápvízelőmelegítés megfelelő hő-
mérsékletű szakaszára történik.

a)

H T E
b)

GK H T E

GK

NE
KE Q2

GTT NE
KE Q2

GTT

Q
FH2 FH1 tv

pótvíz
Q

CSGYT
te

2–28. ábra. A forróvizes (a) és gőzös (b) hőkiadású kondenzációs fűtőblokk

elvi kapcsolása, főberendezései és alrendszerei

2.2.3.2. Kondenzációs fűtőblokkok típusai

A kondenzációs fűtőblokkoknak két fő típusa ismeretes. A kiadott és a kondenzátorban elvont
hőáram aránya alapján
– részleges ( QFE / Q2  1 ) és
– teljes ( QFE / Q2  1 )
hőkiadású fűtőblokk különböztethető meg. A részleges hőkiadás a turbina átömlő gőzvezeté-
kéből vagy megcsapolásaiból történhet. Az elvétel nyomásának szabályozása alapján
– szabályozott és
– szabályozatlan
elvétel különböztethető meg (2–29. ábra).

61
 a) b)
P

Fojtás

pe

p e1 p e2
te tv
Gőzfogyasztó
. .
mf
Q
2–29. ábra. Részleges hőkiadás a gőzturbina szabályozott (a) és szabályozatlan (b) elvételéről

A szabályozott elvétel a turbina átömléséből elvett, fojtott (szabályozott nyomású gőzzel)

történik, mert a gőzfogyasztó – a gőzturbina terhelésétől függetlenül – általában állandó nyo-
mású gőzt igényel. Ezért a turbina minden terhelésén biztosítani kell, hogy
pelvétel  pf  ptávvezeték , (2.108)
amely a fojtás miatt a hő-mechanikai energiaátalakításnál nagyobb irreverzibilitás miatti
vesztesével jár. A szabályozott elvétel forróvizes és gőzös hőkiadásnál egyaránt alkalmaz-
ható, bár forróvizes hőkiadásnál nagyok az irreverzibilis veszteségek a fűtési hőcserélő na-
gyobb hőfokrése (ts–tki) miatt. A szabályozott elvétellel rendelkező kondenzációs blokkot el-
vételes-kondenzációs blokknak nevezik.
A szabályozatlan elvételt forróvizes hőkiadásnál alkalmazzák, ahol a fűtési hőcserélők fű-
tése a turbina tápvízelőmelegítőinek szabályozatlan megcsapolásairól elvett többletgőzzel
történik. A fűtési forróvíz felmelegítése – az ellennyomású blokkokkal megegyezően – egy-,
két- és háromfokozatú lehet. Általában kétfokozatú szabályozatlan elvételű fűtési forróvíz
melegítést alkalmaznak. Háromfokozatú fűtés esetén a harmadik fokozat általában szabályo-
zott elvételű, mert üzeme csak a rövid időtartamú csúcshőigények kielégítésénél szükséges.
Az üzemidő alapján fűtési alap- és csúcshőcserélők különböztethetők meg. Ennek megfelelően
az alaphőcserélők fűtése általában szabályozatlan, a csúcshőcserélő fűtése pedig szabályozott
elvételről történik.
A kondenzációs blokk hatásfokát kétféleképpen befolyásolhatja a részleges hőkiadás:
– hatásfok növekedés a hőelvonás hőáramának és nyomásának csökkenése miatt,
– hatásfok csökkenés a turbina fokozati hatásfokainak csökkenése miatt a többletgőz el-
vétel miatti kisebb tömegáramok következtében.
Ezért a részleges hőkiadást ott alkalmazzák, ahol a fűtési hőigény a turbinába lépő hőáramhoz
képest kicsi. Ez a nagynyomású kondenzációs blokkokra jellemző.
A hazai 200 MWe-os blokkok is rendelkeznek ilyen hőkiadásssal:
– a mátrai erőmű IV. blokkjából max. 20 MWt forróvizes hőkiadás,
– a paksi atomerőmű gőzturbináiból max. 30 MWt forróvizes hőkiadás.
Ezen nagy erőműveink mellett olyan kicsi a városfűtés hőigénye, hogy a hőkiadás ellenére
a blokkok tiszta kondenzációs blokkoknak tekinthetők. A kondenzációs blokk szinte teljes
gőzárama igénybe vehető a fűtési hőcserélők fűtésére. Ennek érdekében a kisnyomású turbi-
narész átömlővezetékébe torlasztást iktatunk, ahogy azt a 2–30. ábra szemlélteti. A fűtési hő-
cserélők és tápvízelőmelegítők azonos megcsapolásokon helyezkednek el, ami – reakciós tur-
bináknál – gondot okozhat az optimális nyomásviszonyok kialakításában.

62
 a) b)

 ög
m  ög
m
P P

Q tv
te tv Q m f
m f te

2–30. ábra. Teljes hőkiadás torlasztással kondenzációs blokkból

egy- (a) és kétfokozatú (b) forróvíz felmelegítéssel

A torlasztó csappantyún átengedett, a turbina kisnyomású részét forgató ún. öblítögőztől

eltekintve, a blokk gyakorlatilag ellennyomású fűtőblokként üzemeltethető. Figyelembe kell
azonban venni a torlasztó csappantyún át a kisnyomású házba jutó mög öblítőgőzt, ami a ki-
adott hőteljesítményhez képest 6..8 % veszteséget jelent. A gőz elvételi nyomása a hőigények-
nek megfelelően változtatható.
Kondenzációs üzemben a torlasztó csappantyú teljesen nyitott állapotban van,
így a villamos energia fejlesztés hatásfokát érdemben nem rontja. A torlasztó csap-
pantyú nem szabályoz, csupán fűtési ill. kondenzációs üzemmódot állít be. A kor-
szerű kondenzációs fűtőblokkok teljesítményei és paraméterei közelítőleg meg-
egyeznek a villamosenergia-szolgáltatás céljára létesített korszerű kondenzációs
blokkok jellemzőivel.
A legelterjedtebb kétcsöves forróvizes távhőrendszerhez csatlakozó kondenzációs fűtő-
blokkokat (2–30. ábra) egy (a) és általában két (b) fűtési alaphőcserélővel építik. Villamos
csúcsidőszakban a fűtési hőkiadás kiiktatható, míg a csúcs hőigények kielégítésére csúcshő-
cserélő építhető be. Egyszerűsége mellett másik előnye e kialakításnak, hogy fűtő és konden-
zációs üzemben a turbina üzemviszonyai gyakorlatilag azonosak.
A két- és többfokozatú fűtés kialakítása összetettebb feladatot jelent, mint az egyfokozatú,
hisz a fűtési hőcserélők megcsapolásainak optimális nyomásviszonyait nem csak névleges,
hanem részterhelésen is biztosítani kell. Az optimális nyomásviszonyok könnyen beállítha-
tók akciós lapátozású turbináknál az egyes fokozatok elé épített forgatható tárcsákkal. Ebben
az esetben egy fúvókán vagy a teljes gőzáram áthalad, vagy nem áramlik át gőz.
Reakciós lapátozású turbináknál is megvalósítható a kétfokozatú fűtési hőkiadás, de ennek
a megoldásnak az üzemviszonyai már nem lesznek egyformán kedvezőek fűtési és konden-
zációs üzemben. Torlasztó csappantyú csak a reakciós turbinák átömlővezetékében helyez-
hető el, emiatt a két fűtési megcsapolás közötti nyomásviszonyt nem tudja befolyásolni. A
STODOLA-féle összefüggés értelmében ezt a nyomáskülönbséget a fokozaton áthaladó gőz tö-
megárama határozza meg, ami kb. fele a kondenzációs üzem gőzáramának. Emiatt a fűtési
megcsapolások közötti nyomáskülönbség a kondenzációs üzemben közel kétszerese a fűtési
üzemmódbeli nyomáskülönbségnek. Ha az optimális nyomáskülönbséget fűtőüzemre állítjuk
be, akkor kondenzációs üzemben e két fokozat között megnő a tápvíz felmelegítése, ha az
optimálást kondenzációs üzemre végezzük el, akkor fűtőüzemben válhat túlzottan eltérővé
a forróvíz felmelegedése. Reakciós turbinák esetében ez a veszteségforrás kiiktatható, ha a
fűtőturbina (megfelelő turbinaház) aszimmetrikus ikeráramú házzal készül.

63
 ENERGETIKAI JELLEMZŐK

2.2.4.1. Ellennyomású fűtőblokkok

Az energiaátalakítás hatékonysága az energetikai jellemzőkkel mutatható meg. Az ellennyo-
mású gőzkörfolyamatok egyiken energetikai jellemzője a fajlagos villamos energia mennyisége
P
 ell  FE , (2.109)
QFE
amely valós gőzkörfolyamatoknál
 j n 
  mg,j (h j 1  h j 0 ) j mE
 j 1 
 ell    , (2.110)
 
mgFH1 (hgFH1  h 'FH1 )  mgFH2 (hgFH2  h 'FH2 )  mgFH2 (h 'FH2  h 'FH1 ) mQ
amit egyes szerzők energiahatékonysági mutatónak vagy áramszámnak is neveznek. A másik
elterjedten használatos jellemző az ellennyomású villamos energia fejlesztés hatásfoka
Pell
ell   mHmE , (2.111)
1
Qü  Qell
mH
amely az ellennyomású fűtőblokk tényleges villamos teljesítményének és a villamos energia
előállítás feltételezett tüzelőhőáramának a hányadosa. A villamosenergia-fejlesztés
tüzelőhőáramát annak feltételezésével határozzák meg, hogy a blokk hőteljesítményét a ka-
zán állítja elő, tehát az ehhez a hőáramhoz tartozó gőz tömegáram nem expandál a gőzturbi-
nában, azaz nem vesz részt a termikus-mechanikai energia átalakítás folyamatában.
A gyakorlatban gyakran a kiadott teljesítmények (energiák) és a bevitt tüzelőhőáram
(energia) hányadosaként határozzák meg az ellennyomású fűtőblokk energiafejlesztésének
(bruttó) hatásfokát
P Q
FE  FE FE . (2.112)
Qü
A definíciókból megállapítható, hogy
– ell -nél a nevezőben a villamosenergia-fejlesztés feltételezett tüzelőhőárama szerepel,
–  FE -nél a számlálóban a nem azonos használati értékű villamos energia és hő teljesít-
ményének összege szerepel;
tehát ez a két hatásfok nem a villamos energia előállítás tényleges hatásfoka, hanem konven-
ció alapján kialakult hatásfok, amely a kapcsolt energiafejlesztés termodinamikai hasznát tel-
jes egészében a villamos energia előállításában érvényesíti. Ennek következtében az ellen-
nyomású villamos energia előállítás, ill. a fűtőblokk energiafejlesztésének hatásfoka mindig
lényegesen nagyobb, mint a kondenzációs villamosenergia-fejlesztés hatásfoka, azaz
P
ell , ill. FE  KE  KE . (2.113)
Qü
Az ellentmondások feloldása és a kapcsolt energiatermelésnek a közvetlen
villamosenergia-termeléssel való tényszerű összehasonlíthatósága érdekében az elmúlt idő-
szakban az (2.112) egyenletnek egy módosított értelmezése (PHYLIPSEN et al., 2002) kezd teret
nyerni (pl. a Nemzetközi Energiaügynökség statisztikai jelentéseiben), mely szerint a fűtő-
erőmű hatásfokát a

64
 * PFE    QFE
FE  (2.114)
Qü
egyenlettel kell meghatározni, ahol  egy, a hőkiadás jellemzőitől (leginkább hőmérséklet-
szintjétől) függő, 0,15..0,20 között változó súlyozó tényező.
A gyakorlatban elterjedten használják még az ellennyomású fűtőblokk villamos energia
előállításának fajlagos hőfelhasználását is
1 kJ
qFE  3600, . (2.115)
FE kWh
A kondenzációs villamos energia előállítás fajlagos hőfelhasználása
1 kJ
qKE  3600 , , (2.116)
KE kWh
megmutatja, hogy 1 kWh villamos energia előállításához mennyi kJ tüzelőhőt használnak fel.
Az ellennyomású villamos energia előállítás fajlagos hőfelhasználása – a hatásfok definíciója
értelmében – egy olyan nem valós hőfelhasználás, amely a kapcsolt energiafejlesztés termo-
dinamikai hasznát teljes egészében a villamos energia előállításában érvényesíti.
Az ellennyomású gőzkörfolyamat  ell -jét meghatározó tényezők tehát ugyanazok, mint a
kondenzációs gőzkörfolyamat hatásfokát meghatározó tényezők:
– a hőközlés minél nagyobb termodinamikai átlaghőmérséklete ( T1 ):
– a gőz kezdő jellemzők ( p1 és t1 ) növelésével,
– megcsapolásos tápvízelőmelegítéssel a kazánba lépő tápvíz minél nagyobb hőmérsék-
letével,
– p1 >130 bar kezdő nyomásnál újrahevítéssel;
– a hőelvonás termodinamikai átlaghőmérsékletének csökkentésével, melyet azonban
megszab a hőigény hőmérsékletszintje;
– a gőzturbina, a villamos energia átalakító berendezések és a hőkiadó berendezések mi-
nősége, a minél kisebb mennyiségi átalakítási veszteségekkel.
Míg a kezdeti időkben épített kis fűtőblokkoknál a fajlagos villamos energia mennyisége
 ell  0,2..0,3 volt, addig az újabb blokkokra e jellemző 0,4..0,5 körüli értékre javult. Az igen
nagy egységteljesítményű (200 MWe) fűtőblokkok esetében e mutató értéke elérheti a 0,55
értéket is.
Az ellennyomású fűtőblokk energetikai jellemzői a hőteljesítmény és a hőkiadás hőmér-
sékletének függvényében, azaz a fogyasztói igényektől függően változnak, ezért a fűtőblok-
kok energetikai megítéléséhez nem elegendő az energetikai jellemzők névleges értékét ala-
pul venni, hanem ezek időbeni (terhelésfüggő) változásait is figyelembe kell venni. A gyakor-
latnak megfelelően éves időtartamot véve, a fajlagos villamos energia mennyiség éves átlagos
értéke
8760

E
 PFE (t )dt
 ell 0
 FE  8760 . (2.117)
QFE
 QFE (t )dt
0
Az ellennyomású fűtőblokkból kiadott villamos energia mennyisége a hőigényeknek meg-
felelően változik és általában

65
 PFE  t   PFE,n . (2.118)
Névleges értékét  PFE,n  ott éri el, ahol a fűtőblokk egész évben a névleges teljesítményen
üzemel. Az éves átlagos villamos teljesítmény
8760

 PFE (t )dt
0
PFE   PFE,n , (2.119)
8760
tehát általában kisebb a névleges villamos teljesítménynél, s a fűtőblokk kihasználásától füg-
gően (0,5..0,7) PFE,n . A fűtőblokk azonban eleme a villamos energia rendszernek is. Az ellen-
nyomású fűtőblokkok villamos teljesítményének helyi hőigényektől való függését az értékel-
hető villamos teljesítmény fogalma veszi figyelembe. A villamos energia rendszer teljesít-
mény mérlegében a fűtőblokk értékelhető villamos teljesítménye
PFE,ért  PFE , (2.120)
azt fejezi ki, hogy az ellennyomású fűtőblokk – hőigények változása miatt – korlátozottan
rendelkezésre álló villamos teljesítménye a villamosenergia-rendszer milyen teljesítményű,
állandóan rendelkezésre álló kondenzációs blokkjával tekinthető egyenértékűnek.
Egyes ellennyomású fűtőblokkok azonban túlterhelhetők  PFE  t   PFE,n  a nagynyomású
tápvízelőmelegítők kikapcsolásával, ami az energetikai jellemzők  ell , ell  csökkenése mel-
lett rövid ideig többlet villamos teljesítmény igénybevételét  PFE  PFE  PFE,n  teszi lehe-
tővé.

2.2.4.2. Kondenzációs fűtőblokkok

A kondenzációs fűtőblokkok energetikai jellemzője – a hazai szakirodalomban – a fajlagos
villamos energia kiesés
P P [Q  0]  PFE [QFE  0]
yki  ki  FE FE , (2.121)
QFE QFE
ill.
8760 8760

E
 PFE [QFE  0](t )dt   PFE [QFE  0](t )dt
0 0
yki  ki  8760
, (2.122)
QFE
 QFE (t )dt
0
amely megmutatja, hogy mekkora villamos energia kiesés terheli a hőkiadást a tiszta kon-
denzációs üzemmódhoz képest, ahol
yki az adott teljesítményre vonatkozó, yki az éves átlagos fajlagos villamos energia kiesés,
Pki az adott hőteljesítménynél kiesett villamos teljesítmény,
Eki az évi kiesett villamos energia mennyisége,
QFE a fűtőblokk hőteljesítménye,
QFE a fűtőblokkból kiadott hő évi mennyisége.
A fajlagos villamos energia kiesés, mint energetikai jellemző veszített korábbi jelentőségé-
ből: egyrészt a rendszerszintű összehasonlításoknál, mert villamos energia rendszerünkben
viszonylag jelentős tartalék van a kiesett villamos energia pótlására (az erőművek beépített

66
és a csúcsigény villamos teljesítmény aránya 1,2-1,25), tehát kevésbé érzékeny a kiesett villa-
mos energia mennyiségére, mint korábban, másrészt a kiadott hő részaránya jelentősen be-
folyásolja ezt az energetikai jellemzőt.
A hazai részleges hőkiadású nagy teljesítményű kondenzációs blokkoknál az előállított vil-
lamos energia mennyiségéhez képest jelentéktelen a kiadott hő mennyisége (paksi nukleáris)
ill. a (mátrai, dunamenti, tiszai) 200 MW-os konvencionális blokkoknál. Erőmű szinten a nem
kiterhelt blokkokból általában pótolható a kiesett villamos teljesítmény, azaz az erőmű villa-
mos teljesítménye érzéketlen a hőkiadásra
yki  0  PFE  PKE , (2.123)
ezért az erőmű és blokkjai tiszta kondenzációs tekinthetők. Az elvételes kondenzációs fűtő-
blokkoknál
PFEért  (1  yki )PFEn (2.124)
a blokk értékelhető villamos teljesítménye a névleges kondenzációs teljesítményéhez képest
az évi átlagos fajlagos villamos energia kiesésének részarányával csökken, tehát itt megma-
radt a szerepe az yki-nek.
A teljes hőkiadású blokkok – az öblítő gőz kivételével – lényegében ellennyomású blokkok.
Ezért a hőkiadás ell-el is jellemezhető, nem szükséges az yki használata. Ugyanakkor yki-nek a
blokkból való hőkiadás érzékenységének vizsgálatánál a szerepe felértékelődött: úgy kell megvalósí-
tani egy adott blokkból történő hőkiadást, hogy a megkívánt hőteljesítmény (hő) mellett a
kiesett villamos teljesítmény (energia) minimális legyen.

Gázturbinás erőmű
A JOULE–BRAYTON-körfolyamat – ellentétben a termikusan legjobb hatásfokú CARNOT- körfolya-
mattal – a technikai gyakorlatban megvalósítható körfolyamat-típus, a gázturbinás egységek
működésének elvi alapja. Két izobár és két adiabata határolja, melyeken az óramutató járásá-
val azonos irányban körbejárva záródik a folyamat. Szélsőséges esetben elvileg a JOULE–
BRAYTON-körfolyamattal elérhető a CARNOT-körfolyamat által reprezentált maximális hatás-
fok. Mivel azonban itt a hőközlés állandó nyomáson történik, ez csak úgy lehetséges, ha tu-
lajdonképpen nem közlünk hőt a munkaközeggel. Ekkor nincs entrópiaváltozás, munkát nem
nyerünk.

EGYTENGELYES NYÍLT CIKLUSÚ GÁZTURBINÁS BLOKKOK

2.3.1.1. A reverzibilis JOULE–BRAYTON körfolyamat
Ideális, veszteségmentes esetben (lásd a 2–31. ábra szerinti felépítési vázlatokat, a 2–32. ábra
szerinti vonalas kapcsolási vázlatokat, valamint a 2–33. ábra szerinti T–s-diagrambeli képeket)
a kompresszor p1 nyomású, T1 hőmérsékletű környezeti levegőt szív, amit p3 nyomásra komp-
rimál. Ekkor a munkaközeg hőmérséklete T2-re emelkedik. A p3 nyomású levegőben égetjük
el a lehetőleg minél tisztább, hamumentes tüzelőanyagot (gáz, ritkábban olaj), majd az égés-
terméket a gázturbinába vezetjük. A turbina kilépő csonkjától eltávozó gázt a környezetbe
engedjük, a körfolyamatot a környezet zárja (nyitott ciklus).
A kilépő füstgáz magas (esetenként T2-nél jóval magasabb) hőmérsékletű, így egy regene-
ratív hőcserélő beépítésével az égési levegőt előmelegíthetjük, ami jelentős tüzelőanyag-
megtakarítást eredményező, ám a gyakorlatban viszonylag ritkán alkalmazott módszer. Az
első megoldás hatásfoka
P Q Q Q mfg  c p,fg  T4  T1  T T
GT  GT  be el  1  el  1  1 4 1 . (2.125)
Qbe Qbe Qbe mfg  c p,fg  T3  T2  T3  T2

67
Természetesen a gáz tömegáramát és fajhőjét végig állandónak feltételeztük. A közelítés két
fő elhanyagolást jelent: egyrészt a változó gázösszetétel és hőmérséklet miatt a fajhő sem
tekinthető állandónak, másrészt a füstgáz tömegárama nem azonos a beszívott égési levegő
tömegáramával, annál a bevitt tüzelőanyag mennyiségével több. A számításokban az utóbbi
közelítés jelenti a kisebb elhanyagolást, mivel a tüzelőanyag mennyisége az égési levegő
mennyiségének legfeljebb 2 %-a.

a.,
levegő belépés tüzelőanyag bevezetés füstgáz kilépés

1
égőkamra (É) 4

3
2

kompersszor (K)
turbina (T)

2–31. ábra. Egytengelyes nyílt ciklusú gázturbinás blokk felépítése

K T

2–32. ábra. Egytengelyes nyílt ciklusú gázturbinás blokk vonalas kapcsolási vázlata

1600 a., p2=p3= 24 bar p1=p4= 1 bar

3
1400

1200
Hőmérséklet, K

qbe
1000

800 2

600
4
400
qel
1
200

0
0 500 1000 1500 2000
Fajlagos entrópia, s, J/(kgK)

2–33. ábra. Egytengelyes nyílt ciklusú gázturbinás blokk reverzibilis körfolyamatának T–s diagramja

68
 Amennyiben a kompressziót és az expanziót izentropikusnak tekintjük, felírhatjuk, hogy
 1  1
T2  p2   T p  
   3  3  . (2.126)
T1  p1  T4  p4 
A kompresszor fajlagos munkája
w K  h2  h1  c p  T2  T1  , (2.127)
ill. a turbina fajlagos munkája
wT  h3  h4  c p T3  T4  . (2.128)
Bevezetve az
p2 p3
rp   (2.129)
p1 p4
ún. nyomásviszonyt a körfolyamat termikus hatásfoka
w  w K q be  qel 1
Th,B  T   1   1 / (2.130)
q be q be 
rp 
alakban írható fel. A 2–34. ábrán láthatjuk a reverzibilis körfolyamat termikus hatásfokát és a
fajlagos nettó (hasznosan kinyerhető) munkáját a nyomásviszony függvényében. Mint lát-
ható, a nyomásviszony növelésével a termikus hatásfok minden határon túl növelhető lenne,
azonban a növelésnek határt szabnak a szerkezeti anyagok teherbíró tulajdonságai, másrészt
pedig a fajlagosan kinyerhető munkának a nyomásviszony függvényében maximuma van. Ez
a maximum a környezeti feltételektől, nevezetesen a beszívott levegő és az égőtérből kilépő
füstgáz hőmérsékletétől függ. Az optimális nyomásviszony az

 T  2 1
rp,opt  3  (2.131)
 T1 
egyenletből határozható meg.
0,7 450
η w
Th, net
B 400
0,6 kJ/kg
w
net 350
0,5
η 300
Th,B
0,4 250

0,3 200

15
0,2 0
10
0
0,1
50
rp, opt
0 0
0 5 10 15 20 25 30 35
r
p

2–34. ábra. A JOULE–BRAYTON-körfolyamat termikus hatásfoka és

fajlagos nettó munkája a nyomásviszony függvényében
A 2–34. ábrán megadott hatásfok és fajlagos munka a következő paraméterek mellett került
kiszámításra: a környezeti hőmérséklet T1 = 300 K, a munkaközeg hőmérséklete a hőközlés
befejeztével T3 = 1400 K. Ezekkel az értékekkel az optimális nyomásviszony rp,opt = 14,82.

69
2.3.1.2. Valóságos körfolyamatok
Az expanziós és kompressziós gépek üzemeltetetésekor a tapasztalat szerint a berendezések-
ből távozó közegek hőmérséklete magasabb, mint az adiabatikus, reverzibilis állapotváltozás
alapján meghatározott érték. A magasabb hőmérséklet egyben azt is jelenti, hogy a kilépő
közeg entalpiája is nagyobb, amiből következik, hogy az adiabatikus, reverzibilis állapotvál-
tozásnál kisebb munkát szolgáltat a gép, vagy kompresszor esetében az adott nyomásviszony
létrehozásához több munkát kell végezni az adott berendezésben. A valóságos gépeknek a
reverzibilistől való „rosszabb”, azaz valós, működését a belső hatásfokkal jellemezzük. Az egy-
fokozatú expanzió belső hatásfokát a következők szerint értelmezzük: Az (1) állapotból induló
expanzió amennyiben a (2*) állapotban fejeződik be a (2) állapot helyett, akkor a fokozat
belső hatásfoka:
h h
 T  1 2* . (2.132)
h1  h2
Amennyiben a munkaközeg tökéletes gáz (tökéletes gáznak az állandó fajhőjű ideális gázt
tekintjük), akkor a hatásfok hőmérsékletekkel is felírható az
T T
 T  1 2* . (2.133)
T1  T2
egyenletnek megfelelően. Az egyfokozatú kompresszió fokozat belső hatásfokát a következők
szerint értelmezzük: Az (1) állapotból induló kompresszió amennyiben a (2*) állapotban feje-
ződik be a (2) állapot helyett, akkor a fokozat belső hatásfoka:
h h T T
K  2 1  2 1 . (2.134)
h2*  h1 T2*  T1

p1 p2 p1 p2
T T
1
2*
2
2*
2
1

s s

2–35. ábra. Egyfokozatú expanzió és kompresszió

A belső hatásfok következtében fellépő entrópia növekedést a (2*) állapot és az (2) állapot
között számíthatjuk, vagy a megfelelő T–s vagy h–s diagramból leolvashatjuk. Ideális gáz ese-
tében a hőmérsékletek alapján az ismert módon számíthatjuk:
T 
s  c p ln  2*  . (2.135)
 T2 
A valóságos esetekben a körfolyamat az alábbiak szerint (kedvezőtlenül) módosul az ideá-
lishoz képest (2–36. ábra):
– a kompresszió a szívó- és szűrőrendszer ellenállása miatt a környezetinél alacsonyabb
nyomásról indul (p1<p0),
– az égőtér ellenállása miatt a kompressziót annyival kell tovább végezni, hogy a turbina
előtti nyomás p3 maradjon (p2>p3),

70
 – a gázelvezető rendszer ellenállása miatt a turbinát elhagyó füstgáz nyomása a környe-
zetinél magasabb lesz (p4>p0),
– sem a kompresszor, sem a turbina nem képes izentropikus állapotváltozást létrehozni,
azaz belső hatásfokuk K és T  nem 100 %, ez entrópiaáram-növekedést (minőségi
veszteséget) okoz.
Ezeken kívül az ismert mennyiségi (mechanikai és termikus) veszteségek is terhelik a gép-
csoportot: kompresszor, turbina mechanikai hatásfoka, generátor, transzformátor és égő-
kamra (mK , mT , Gen , Tr mÉ ).

T . p = áll.
Q 3 3
be
nyomáscsökkenés
a
hőközlés p a turbina
során 2 belső
irrevezibilitásai

2* p
4
4* p = áll.
a kompresszor 2 5* 0
irrevezibilitásai
belső 4

1 nyomásellenállás
p kilépésnél
a
1* 1

.
nyomásellenállás S
levegő beszívás során
a
2–36. ábra. Egytengelyes nyílt ciklusú gázturbinás valóságos körfolyamata

K T

PK
P K* (1- η mT η gen η Tr ) P T, net
*
PT
PT
 1  (1  η T )P T P T, net P GT
 - 1 P K
η K  .
Q be
.
Q el

É (1  η mÉ)Q. be
2–37. ábra. Nyílt ciklusú gázturbinás körfolyamat energiafolyam-diagramja

Bevezetve a berendezések nyomásviszonyait:

p
rp(T)  3 turbina,
p4
71
 p1
rp(K)  kompresszor,
p2
p2
rp(H)  égőtér (hőbevezetés),
p3
p0
rp(L)  levegő beszívás,
p1
p4
rp(G)  gázelvezetés,
p0
melyekkel felírható, hogy:
p2 p0 p2 p4 p3
rp(K)       rp(L)  rp(H)  rp(G)  rp(T)  rp(T) (2.136)
p1 p1 p3 p0 p4
A következőkben nyomásviszony alatt a kompresszor nyomásviszonyát, mint a körfolya-
matban előforduló legnagyobb nyomásviszony fogjuk érteni, azaz rp  rp(K) . A körfolyamat
termikus hatásfokát – csak a kompresszor és a turbina irreverzibilitásainak figyelembevéte-
lével – az alábbiak szerint írhatjuk fel:
q T T
  1  el  1  4* 1 . (2.137)
q be T3  T2*
A hatásfokot felírhatjuk a fajlagos hasznos (nettó) munkával is:
w  wK T3  T4*   T2*  T1 
 T  ,
qbe T3  T2*
formában, melyet átrendezve az
T  T  T  T  T  T   T4*  T1  T T
  3 4* 2* 1  3 2*  1  4* 1
T3  T2* T3  T2* T3  T2*
egyenlethez jutunk.
A kompresszorból kilépő levegő hőmérsékletét a
  1 
T2*  T1 
(K) 
 rp  1 
 1 , (2.138)
 K 
 
míg a turbinából kilépő füstgáz hőmérsékletét a
  
  1 
 
T4*  T3 1  T 1   (2.139)
 1
  




(T) 
rp 
 
összefüggéssel határozhatjuk meg. Ezeket a körfolyamat hatásfokára vonatkozó egyenletbe
írva kapjuk, hogy

72
   
  1 
T3 1  T  1   1
   T1
  
 1 
 
  
rp(T)   

. (2.140)
  1 
T3  T1 
 
 rp(K)   1 
 1
 K 
 

Ezt az összefüggést szemlélteti a 2–39. ábra, melyet rp(K)  rp(T) feltételezéssel és a mennyiségi
veszteségeket elhanyagolásával készítettünk.
A valóságos körfolyamat paramétereinek megválasztását a következő szempontok szerint
végzik:
– a T3 hőmérsékletnek felső határt szabnak az alkalmazott szerkezeti anyagok, a
gőzkörfolyamatokkal ellentétben itt a munkaközeg hőfoka a magasabb,
– maximált T3 mellett a nyomásviszonynak optimuma van (2–39. ábra).

T
T
3

η kicsi

η jó

η közel nulla

η negatív !

s
2–38. ábra. Valóságos gázturbinás körfolyamat paramétereinek megválasztása

73
 0,5
1500
K
1200
körfolyamat hatásfok, η 0,25 K
1000
K
900 K 950 K
0
1 2 4 6 8 10 12 14 16 18 20 22
nyomásviszony, rp
-0,25 850 K

-0,5
800 K
kompresszor hatásfok: 0,84;
-0,75 turnina hatásfok: 0,90;
környezeti hőmérséklet: 15 °C

-1
2–39. ábra. Valóságos gázturbinás körfolyamat hatásfokának függése a nyomásviszonytól.
A görbék paramétere a füstgázhőmérséklet (T3)

A fejlesztési tendencia egyértelműen a T3 hőmérséklet növelésére irányul, a nyomásvi-

szony optimuma abból adódik. A különleges keramikus bevonatok, valamint a lapáthűtés tö-
kéletesítése folytán ma már 1600 K fölé is eljutottak.

Gáz-gőz kombinált ciklusú erőmű

A gázturbinás erőmű továbbfejlesztését elsősorban szerény hatásfoka indokolta. Az a felis-
merés, hogy a gázturbinából kilépő füstgáz hőmérséklete igen magas, szinte kínálta a lehető-
séget a hulladékhő-hasznosítás valamilyen formájára. A kezdőhőmérséklet (T1) növelése a ki-
lépő füstgázhőmérséklet emelkedését is maga után vonja, tehát a fejlődés nyomán a
hulladékhő is energetikailag egyre értékesebbé válik.
A gázturbinák fejlődése kombinált gáz/gőzerőművek kialakításához vezetett. Üzemviteli
szempontból fontos, hogy a kombináció, illetve a berendezések egyszerűbb felépítése nagy-
fokú rugalmasságot biztosít, elősegítve ezzel a villamos oldali változó igények könnyebb ki-
elégítését. További előnyt jelent a környezetvédelmi szempontok precízebb érvényesíthető-
sége, mivel mind a környezeti levegő, mind a környezeti vizek szennyezőanyag- és
hőterhelése jelentősen csökken.
Az energetikai szenek felhasználása szintén nagy hangsúllyal szerepel a kombinált ciklusú
erőművek fejlesztési programjában, a nyomás alatti örvényágyas tüzelés, valamint a szénel-
gázosítás technológiája hamarosan előtérbe kerülhet.

GÁZTURBINÁHOZ KAPCSOLT HŐHASZNOSÍTÓ GŐZERŐMŰ

A hulladékhő hasznosítására létrehozott gőzkörfolyamat illesztését T  S diagramban köny-
nyedén ábrázolhatjuk, ahogy az a 2–40. ábrán is látható.

74
 .
ΔS 1

T1

T2

. . .
ΔS a ΔS b S
2–40. ábra. A kombinált ciklusú erőmű elvi hőkörfolyamatai

A megoldás hatásfoka hőmérséklet-entrópia szemlélettel:

T2
G/G  1  
T1
(2.141)
S2,a  S2,b

S1
Természetesen a hőelvonás átlaghőmérséklete entrópiaáram szerinti súlyozással kerül
meghatározásra. A gázturbinák füstgázának szokásos kilépő hőmérséklete (a korszerű gőz-
erőművek nyomásához képest) közepes nyomású túlhevített gőz termelését teszi lehetővé.
Az 2–41. ábra a legegyszerűbb kapcsolást mutatja. A gázturbina a gőzerőmű kiesésekor is képes
üzemelni, a gőzerőmű önmagában csak járulékos tüzeléssel.
.
Qü

T4 T1
PGT

h1
PKE
.
T3 T2 mg

G ,
h1
V

T HH
2–41. ábra. Gázturbinához illesztett hőhasznosító gőzerőmű kapcsolása

A hatásfok az ábra jelöléseivel:

PGT  PKE
G/G  , (2.142)
Qü
ami egyébként a fentebb megadott hatásfok értékkel teljesen egyező. A hőhasznosító kazán
hőteljesítménye:

75
 QHH  m2  c2  T2  THH  . (2.143)
Az ábrán a V, G, T jelölések rendre a vízhevítés, gőztermelés, túlhevítés felületeit szimbo-
lizálják. Felírható továbbá a termelt gőzmennyiségre:
QT  QG  mg  h1  h1  . (2.144)
A két körfolyamat csatlakoztatását a hőcserék szempontjából T  Q diagramban szokás be-
mutatni (2–42. ábra).

T T2
ΔT

T HH

.
T G V Q
2–42. ábra. Gázturbinához illesztett hőhasznosító gőzerőmű hőcsere viszonyai

Mind a füstgáz lehűlési görbéjének, mind a víz hőközlési szakaszainak meredekségét a kö-
1
zegek fajhője és tömegárama határozza meg, mégpedig a   m  c  összefüggés szerint. A
füstgáz lehűtésének korróziós korlátot (THH) szab a (sav)harmatpont, általában nem mehe-
tünk ~160 °C alá. A termelhető frissgőz paramétereire optimum érték adódik. A kezdő hőmér-
sékletet T2 és a hőcseréhez szükséges hőfokrés  T  megszabja, viszont a nyomás megvá-
lasztható.
T2 Δ
T T

T HH

.
T G V . Q
ΔQ
2–43. ábra. A gőzparaméterek változtatásának hatása
A 2–43. ábrából azt láthatjuk, hogy azonos tápvízhőmérséklet mellett megemelve a gőznyo-
mást (a folytonos vonal szerint), a füstgázból kinyerhető hőteljesítmény csökkentésére kény-
szerülünk. A két ellentétes hatás optimumot (maximális teljesítményt) eredményez, ahogy
azt a 2–44. ábra szemlélteti. Minél nagyobb nyomást választunk, annál jobb hatásfokkal tu-
dunk egyre kevesebb hőt hasznosítani: PKE  QHH KE .

76
 .
QHH
η KE

PKE

p1,gőz
2–44. ábra. A gőznyomás optimumának kialakulása

A gőzerőműveknél megszokott módon a hőhasznosító körben itt is gondoskodnunk kell a

tápvíz gáztalanításáról. A táptartály telített gőzzel történő fűtését végezhetjük a gőzturbina
megcsapolásáról, vagy pedig a hőhasznosító kazánban létesített további fűtőfelületekben fej-
lesztett (légkörinél nagyobb nyomású) gőzzel (2–45. ábra).

T
G
V

2–45. ábra. A gáztalanítós táptartály kapcsolása

Gőzturbina megcsapolás a kombinált ciklus hatásfokát direkt rontja, hiszen csökken a gőz-
turbina teljesítménye, míg ez utóbbi kapcsolás esetén a hatásfokromlás indirekt, a táptartály
(gyakorlatilag mint előmelegítő) a keringetett vízáram egy részét leköti, ami így nem halad
keresztül a gőzturbinán, teljesítménye ezért csökken. Mindkét megoldás (illetve minden-
nemű tápvíz-előmelegítés) hátrányos, de a gáztalanítás másképp nem oldható meg.
Az 2–46. ábra szerinti T  Q diagramban a gáztalanító fűtésére beiktatott hőcserélő felületek
hatása azonos füstgázlehűlésnél egy vízszintes (gőzfejlesztő) szakasz megjelenésével jár.
T2
T ΔT

T HH

.
T G V Q
2–46. ábra. Hőhasznosító gőzerőmű hőcsere viszonyai gáztalanítós táptartály fűtésével

2.4.1.1.1 KORSZERŰ HŐKAPCSOLÁSOK

Két irányból képzelhető el a hőhasznosító kazán üzemének hatásosabbá tétele:
– a füstgáz alacsonyabb hőmérsékletre hűtésével és/vagy
– a légfelesleg csökkentésével.

77
A füstgáz intenzívebb lehűtésekor kisebb nyomású gőz fejleszthető, ezért a gőzturbina telje-
sítménye csökken. Ezt elkerülendő alkalmazzák a kétnyomású hőhasznosító kapcsolást, me-
lyet a 2–47. ábra szemléltet.

T1
G1
V1
T2
G2
V2

2–47. ábra. Kétnyomású hőhasznosító gőzerőmű kapcsolása

Az alacsonyabb nyomáson fejlesztett gőzt a gőzturbinába annak megfelelő nyomású csonk-

ján vezetjük be, a gőztömegáram a kazánban megoszlik. A kapcsolás termikus előnye az 2–
48. ábra szerinti T  Q diagramban jól mutatkozik. Összehasonlításképpen az ábrában szagga-
tott vonallal jelezzük az egynyomású kapcsolás viszonyait:

ΔT fg

G1 G2
.
T1 V1 Q
T2 V2
2–48. ábra. Kétnyomású hőhasznosító gőzerőmű hőcsere viszonyai

A tápvízáram megosztásával a füstgázt a jelölt értékkel lejjebb tudjuk hűteni, nem veszítve
szem elől a korróziós korlátot. Más felfogásban a kapcsolás előnye, hogy a tápvíz felmelege-
dési szakaszai eredőben a füstgáz lehűlési görbéjéhez közelíthetők, csökkentve ezzel a víz
hátrányos tulajdonságát, a halmazállapot-változást. Szóba jöhet olyan kapcsolás is, amikor a
V1 és T2 felületeket a hőfokok szempontjából helyileg felcseréljük, vagy pedig egymás mellé
(azonos hőmérsékletű zónába) helyezzük. A termikus előnyöket a konstrukciós nehézségek
ellentételezik. További nyomásfokozatok létesítése a ma üzemelő gázturbinákhoz már nem
biztosan gazdaságos. Háromnyomású hőhasznosítás a mai gázhőmérséklet- és tömegáram
paraméterek mellett valósult már meg, de elterjedtebbé akkor válhat majd igazán, ha a gáz-
turbinák kilépő (tehát a hőhasznosítóba belépő) hőmérsékletei jelentősen növekednek, ille-
tőleg ha két gázturbina hulladékhőjét dolgozza fel egy kazán.
A légfelesleg csökkentése a következő gondolatmeneten alapul. Az égési hőmérséklet kor-
látozása miatt a gázturbinákban a légfelesleg-tényezőt m=3 körüli értékre állítják be, vagyis
a kilépő füstgázban hozzávetőleg 14 % oxigéntartalom marad. Ez a füstgáz így kiválóan alkal-
mas további tüzelésre. Jó minőségű, hamumentes tüzelőanyag bevezetése a hőhasznosító ka-
zánba igen előnyös változásokat idéz elő, amint azt az 2–49. ábra is mutatja.
Qpót hőteljesítmény bevitelével a füstgáz lejjebb hűthető, a Qveszt elvesző
hőteljesítményből Q mennyiséget visszanyerünk. A fejlesztett gőz tömegárama megnő,
78
amit a vízoldali szakaszok meredeksége is jelez. Ebben az esetben a füstgáz hűtési határa mel-
lett nehézséget jelent a póttüzelés mértékének fokozása is. Ekkor ugyanis a hőhasznosító va-
lóban kazán jelleget kezd ölteni, konstrukciós problémák adódhatnak, hiszen egész más kö-
vetelményeknek kell megfelelnie egy hőcserélőnek, mint egy tüzelésre alkalmas berendezés-
nek. A járulékos hőbevezetés előnye, hogy a termelhető gőzáram változtatásával a villamos
oldali igények rugalmasabban követhetők.
T
szerk.
anyag
korlát

. . .
Q pót QHH . Q
. ΔQ
QHH, új .
Q veszt
2–49. ábra. Hőhasznosító gőzerőmű hőcsere viszonyai póttüzeléssel

KOMBINÁCIÓ A GŐZERŐMŰ TÁPVÍZRENDSZERÉBEN

A gáz- és gőzkörfolyamat összekapcsolását egyszerűen oldjuk meg, ha a gázturbina
hulladékhőjét gőzerőmű nagynyomású tápvíz-előmelegítőjében hasznosítjuk (2–50. ábra).
PKE
PGT

Tn
T n2
T2

TH T n1

2–50. ábra. Gázturbina hőhasznosítása gőzerőmű tápvízrendszerében

Ha a gázturbinából kilépő gázáramot T2 hőmérsékletről TH-ig tudjuk lehűteni, akkor

QH  mfg  cfg  T2  TH  (2.145)
hőteljesítményt hasznosíthatunk, ezáltal a gőzkörfolyamat tápvízárama Tn1 hőmérsékletről
Tn2-re melegszik:
QH  mv  c v  Tn2  Tn1   mv  c v  Tn . (2.146)
A hőhasznosítás a gőzerőmű saját tápvízhőfokával összehasonlítva beszédes. Ha Tn=Tn1, akkor
a gőzrész hatásfoka és villamos teljesítménye nem változik, de a gőzkazánban
Q
Qmegtak  H (2.147)
kazán
79
tüzelőhő-megtakarítást érünk el. A kombináció eredő hatásfoka így:
PGT  PKE
komb  . (2.148)
PGT PKE
  Qmegtak
GT KE
Ekkor a kazán melegebb ( Tn2  Tn  Tn ) tápvizet kap, emiatt nagyobb kazánfelületre van
szükség, vagy pedig el kell viselnünk a kazánhatásfok romlását. Ha Tn=Tn2, akkor a kazánban
a hőközlés nem változik, ellenben a turbina teljesítménye PKE értékkel megnő, hiszen az elő-
melegítésnek megfelelően csökken a turbina megcsapolásán leszívott gőzmennyiség. Az
eredő hatásfok ekkor:
PGT  PKE  PKE
komb  . (2.149)
PGT PKE

GT KE
A kombinált erőmű hatásfoka mindkét esetben nagyobb, mint a külön-külön működő gáz-
turbina és gőzerőmű
PGT  PKE
GT  KE  (2.150)
PGT PKE

GT KE
átlagolt hatásfoka. De vajon jobb-e a kombinált erőmű hatásfoka, mint a korszerű gőzerő-
műé? Ha a gőzerőműhöz alacsony be- illetve kilépő hőmérsékletű gázturbinát kapcsolunk, a
kombináció hatásfoka kisebb lehet a korszerű gőzerőművi hatásfoknál. Ilyen esetben a gáz-
turbinát csak villamos csúcsidőszakban célszerű járatni, az alapterhelést a korszerű gőzerő-
művel kell vinni. Ha a gőzerőművet igen magas hőmérsékleten üzemelő gázturbinával bővít-
jük, a kombináció hatásfoka jobb lehet a korszerű gőzerőműnél, a jobb hatásfok mellett azon-
ban a gázturbina drága tüzelőanyaga mégis indokolhatja, hogy a gázkörfolyamat üzeme ek-
kor is csak a villamos csúcsra korlátozódjon. E kombináció igen laza kapcsolatot jelent, hiszen
mind a gázturbina, mind a gőzerőmű önállóan is képes működni.

GÁZTURBINÁS HŐSZOLGÁLTATÓ BLOKKOK

2.4.3.1. Gázturbinás fűtőblokk

A gázturbinás hőszolgáltató blokkok széleskörű elterjedését az anyagtudomány bizstosította
azáltal, hogy
– a gázturbina lapátok nikkel bázisú szuperötvözetből készültek,
– a gázturbina lapátokat kerámia-bevonattal látták el,
mely kiegészült a lapátok hatékony hűtésével (ez a komprimált levegővel való ún. filmhűtés).
E három megoldás lehetővé tette az egyre nagyobb füstgázhőmérséklettel való tartós üzeme-
lést. A gázturbinába lépő füstgáz hőmérséklete 800..850 °C-ról először 1000..1100, majd a ké-
sőbbiekben 1200..1400 (1500) °C-ra növekedett. Ezen fejlesztések a gázturbinákat versenyké-
pessé tették a gőzturbinákkal. A gázturbinák esetében megkülönböztetünk
– ipari gázturbinákat, melyek kialakításánál a cél a lehető leghosszabb folyamatos üzemidő
elérése, ennek következtében paramétereik mérsékeltek (füstgáz belépő hőmérséklet
1000..1400 (1500) °C, nyomásviszony 6..20 (30), kilépő füstgáz hőmérséklet 470..570
(620) °C, hatásfok 16..36 %);

80
 – aeroderivatív (járműhajtó) gázturbinákat, ahol a cél a minél kisebb tömeg és a minél na-
gyobb teljesítmény elérése volt, ezért paramétereik nagyobbak, mint az ipari gázturbi-
nákéi, azonban ez a karbantartás rovására történt (belépő hőmérséklet: 1100..1400 °C,
nyomásviszony: 20..35; kilépő füstgázhőmérséklet: 400..450 °C, hatásfok: 24..42 %).
A nyílt ciklusú, általában egytengelyes kivitelű ipari és energetikai gázturbinák stabil földi
üzemre, generátor hajtására létesülnek, ezért kialakításukban – az aeroderivatív (repülőgé-
pet hajtó) gázturbinákhoz képest – a minél hosszabb karbantartási ciklus az irányadó a töme-
gük növelésével. A nyílt ciklusú gázturbinába lépő füstgáz hőmérsékletének a növelése és az
ehhez a füstgáz hőmérséklethez tartozó optimális nyomásviszony (6..30) megválasztása a
gázturbinás körfolyamat termikus hatásfokát 20..25 %-ról 35..45 %-ra javította.
Gázturbinás fűtőblokkokról beszélünk, ha hőhasznosítás kizárólagos módja víz vagy gőz hő-
hordozó formájában történő hőkiadás. A gázturbinából kilépő füstgáz hőjét csak hőként, hő-
hordozóval hasznosítjuk. A hőhordozó fázisváltozásától függően
– forróvíz (vagy thermoolaj) hőhasznosító hőcserélő és
– gőz hőhasznosító kazán
különböztethető meg (2–51. ábra). Forróvizes távhőrendszerekbe a forróvízkazánok mellé
(helyett) a hőhasznosító hőcserélő beilleszthető. Alkalmazásának indokoltsága nagyobb ará-
nyú forróvizes hőigénynél van. A hőhasznosító hőcserélő felülete kisebb, mint a gőzkazáné,
mert az alacsonyabb te/tv hőmérséklet miatt nagyobb a hőátvitel logaritmikus hőmérséklet-
különbsége. Ilyen gázturbinás fűtőblokkok üzemelnek például Finnországban.
Ipari erőműveknél, kazántelepeknél, ahol meghatározó jelentőségű a gőzigény, a gőzkazá-
nok mellé létesíthető hőhasznosító gőzkazán. A gőz nyomását és hőmérsékletét a fogyasztó
nyomása és hőmérséklete valamint a távvezeték nyomásesése, hővesztesége határozza meg.
A hőhasznosító kazán kapcsolásához tartozik a gáztalanítós táptartály, amelynek fűtése vagy
a kiadott gőzből, vagy az elgőzölögtető dobból elvett telített gőz redukálásával történik, mert
a gáztalanítós táptartály nyomása általában 1,1..1,2 bar, így a hőhasznosító kazánba lépő táp-
víz hőmérséklete 103..105 °C.
a)
Q Ü

4 1 PGT

fűtési
3 2 hőcserélő
te FHK

Q HH

tv forróvíz
2H (thermoolaj)

81
 b.,
QÜ

4 1
PGT

gőzös hőkiadás

3 2
GTT

QHH

2H kondenzgyűjtő
és tisztító

2–51. ábra. Forróvizes (a) és gőzös hőkiadású (b) gázturbinás fűtőblokk kapcsolása

2.4.3.2. Gáz/gőz kombinált ciklusú fűtőerőművi blokk

A hőhasznosító kazánban fejlesztett gőz a fűtőgőzturbina munkaközegeként villamos ener-
giát fejleszt, míg a gőzturbina megcsapolásai hőkiadásra szolgálnak. A 2–52. ábra a nyílt cik-
lusú gázturbinás és az ellennyomású gőzkörfolyamat kombinációjának elvi kapcsolását, T  S
diagramját, a hőhasznosító kazán t– Q diagramját és a kombinált fűtőblokk energiafolyam áb-
ráját szemlélteti. A gőzkörfolyamat hőhasznosító kazán póttüzelése nélküli kezdőhőmérsék-
letét (t1) a gázturbinából kilépő füstgáz hőmérséklete (t2) és a hőátadáshoz szükséges mini-
mális hőmérsékletkülönbség (t) együttesen szabja meg. A kezdőnyomás (p1) értékét a
hőhasznosítóba belépő tápvíz hőmérséklete (t3), a hőátvitelhez szükséges minimális hőmér-
séklet-különbség (t) és a hőhasznosítóból kilépő gáz hőmérséklete (t2H) határozza meg. A
távozó füstgázt a kezdőnyomás csökkentése nélkül is jobban lehűthetjük, ha a 2–53. ábra sze-
rint a gőzfejlesztő felületek után még egy forróvízmelegítőt (FVE) is kapcsolunk, melyben a
visszatérő fűtési forróvizet tv-ről tv* -ra melegítjük fel.
A gáz-gőz fűtőerőművi blokkoknál a gőzkörfolyamat kezdőjellemzői alacsonyabbak, mint
a konvencionális gőzerőművi blokkoknál. Konvencionális gőzkörfolyamatnál az alapvető fel-
adat – adott gőz kezdőjellemzőknél – a hőközlés termodinamikai átlaghőmérsékletének nö-
velése, a minél nagyobb körfolyamat hatásfok érdekében. Ezt alapvetően a kazánba lépő táp-
víz minél nagyobb hőmérséklete, azaz a többfokozatú megcsapolásos tápvízelőmelegítés biz-
tosítja. Kombinált erőművi blokkoknál viszont az alapvető feladat a gázturbinából kilépő
füstgáz veszteséghőáramának minél nagyobb mértékű hasznosítása, a hőhasznosítóból ki-
lépő füstgáz minél kisebb hőmérsékletével. Ez viszont a hőhasznosítóba lépő tápvíz minél
alacsonyabb hőmérsékletével biztosítható. A 2–54. ábra a hőhasznosító kazán t– Q diagramját
szemlélteti két esetben: a hőhasznosító kazánba lépő tápvíz hőmérséklete az egyik esetben
t3, a másik esetben t3* és t3  t3* , azaz az egyik esetben nincs, míg a másik esetben van
tápvízelőmelegítés. Tápvízelőmelegítés nélkül a gőz elérhető nyomása nagyobb, mint
tápvízelőmelegítéssel, azaz p1  p1* , s a gőzkörfolyamat szempontjából meghatározó – az
82
adottságokhoz képest (t2, t2H és t3, t) – a minél nagyobb kezdő nyomás elérése. A gázturbiná-
ból kilépő füstgáz 500..550 °C-os hőmérséklet intervallumában a hőhasznosító kazánban el-
érhető maximális kezdő nyomás – póttüzelés nélkül – 40..50 bar. Ezért a gőz munkaközegű
fűtőturbinák egyszerű kivitelűek és elmarad a tápvízelőmelegítés a gáztalanítós táptartály
fűtése kivételével.

Qü

4 1
PGT

Hőhasznosító
3 2 kazán 1
PT
QHH

ell
2H
FH2 FH1
tv

3 Qell

ell' te

T 1
t

4 2
t2
gázkörfolyamat
t1
1
t 2H
2H 1'
t"1 t'1 1"
3 gőz-
3 körfolyamat
t3
ell' ell

 
 
QHH Q S

(1   mGT  G Tr )PGT0
PGT0 PGT (1   mT  G Tr )PT0

Q ü PT0 PT

Q 2 Q HH
Q ell

 Gőzkörfolyamat
(1   )Q Q füstgáz
mÉ ü

83
2–52. ábra. Nyílt ciklusú gázturbinás és ellennyomású gőzkörfolyamat kombinációjának elvi kapcsolása, T  S
diagramja, a hőhasznosító kazán hőmérséklet-hőteljesítmény diagramja és a kombinált fűtőblokk energiafo-
lyam ábrája

Qü

4 1 t
PGT
t2

t1
Hőhasznosító
2
kazán
3 1
PT
.
Q HH

. . t3 t2H
QFVE
Qell
FH2 FH1
2H t v* t v*
tv
3 tv
TH E VH FVE
te . .
QHH Q

2–53. ábra. Nyílt ciklusú gázturbinás és ellennyomású gőzkörfolyamat kombinációjának

elvi kapcsolása a hőhasznosítóban forróvízmelegítővel és
a hőhasznosító kazán hőmérséklet-hőteljesítmény diagramja

t
t2

t1

p
1
t2H
p*
1

t*
3
t3
. .
QHH Q

2–54. ábra. A hőhasznosító kazán hőmérséklet-hőteljesítmény diagramja

a tápvíz két belépő hőmérsékleténél

Az ilyen módon megépített kombinált fűtőerőművi blokkok energetikai szempontból ked-

vezőbbek, mint a gázturbinás fűtőblokkok. A 2–53. ábrán bemutatott kombinációt igen sok
régi fűtőgőzerőmű felújításakor alkalmazták, ahol is meghagyták a még üzemképes
fűtőgőzturbinát és az elavult gőzkazán helyett egy gázturbinát telepítettek hőhasznosító ka-
zánnal.
A lehűlő füstgázok hőjének minél jobb hasznosítása érdekében nem csak egy, hanem két,
esetenként három nyomásszinten is fejlesztenek gőzt, melyet azután megfelelően kiképzett
gőzturbinában hasznosítanak. Természetesen a gázturbina után kacsolt gőzkörfolyamat a ko-
rábban megismert módon lehet ellennyomású vagy kondenzációs kialakítású fűtőblokk is. A
változó hőigények minél jobb kielégítése és a gőz kezdő jellemzők növelése érdekében a
hőhasznosító kazánban póttüzelés is alkalmazható.

84
2.4.3.3. Energetikai jellemzők
A gáz-gőz fűtőerőművi blokkok energetikai hatékonyságának jellemzésére egyrészt – az el-
lennyomású fűtőblokk energiafejlesztésének hatásfokával azonos módon – az ún. bruttó ha-
tásfok szolgál
P Q
FE  FE FE , (2.151)
QüFE
amely a fűtő- és fűtőerőművi blokk által kiadott villamos és hőteljesítmény (energiák) össze-
geinek és a bevitt összes tüzelőanyag hőáramának a hányadosa, azaz gázturbinás fűtőblok-
koknál
P Q
FE  GT HH  GT  (1 GT )HH , (2.152)
Qü
ill. a gázturbinás fűtőerőművi blokkoknál
P  P  Q ( Q )
FE  GT T ell FVE . (2.153)
Qü ( Qüp )
A hőhasznosítás mértékétől függően br=0,6..0,9 között változhat, s a kisebb értékek inkább
a gázturbinás fűtőblokkokra, míg a nagyobb értékek a gázturbinás fűtőerőművi blokkokra
vonatkoznak. Másrészt – a gőzerőművi fűtőblokkokhoz hasonlóan – a fajlagos villamos ener-
gia mennyiségét használják, amely
P
 G/G  FE (2.154)
QFE
a fűtő- vagy fűtőerőművi blokknál fejlesztett összes villamos és hő- teljesítményének (ener-
giáknak) a hányadosa, amely gázturbinás fűtőblokkoknál
P GT
 G/G  GT  , (2.155)
QHH 1 GT HH
ill. a gázturbinás fűtőerőművi blokkoknál
PGT  PT
 G/G  , (2.156)
Qell ( QFVE )
ahol PT a gőzturbina villamos teljesítménye. A hő- és a villamos teljesítmény (energia) ará-
nyától függően G/G=0,6..1,5 között változhat, s a kisebb értékek inkább a gázturbinás fűtő-
blokkokra, míg a nagyobb értékek a gázturbinás fűtőerőművi blokkokra vonatkoznak. G/G
értéke tehát – a gőzerőművi fűtőblokkoktól eltérően – egynél nagyobb is lehet (nagyobb ará-
nyú villamosenergia-fejlesztés a hőhöz képest).

85
3. ERŐMŰVI HATÁSFOK (HŐFOGYASZTÁS) MODELLEK
A terheléselosztási feladatok megoldásának kulcseleme az egyes erőművek jellemzőinek is-
merete. Egy dinamikus terheléselosztási modellben az egyes elemek viselkedését függvé-
nyekkel írjuk le, melyek a bemeneti jellemzők változásának függvényében, figyelemmel a
technológiaspecifikus paraméterekre megadják a kimeneti jellemzők változását. A terhelés-
elosztás célja a legkisebb – termelési – költség elérése, melyhez az erőművi blokkok hatásfok
(vagy hőfogyasztás) függvényekkel való leírásán keresztül vezet az út. Ebben a fejezetben
azokat a matematikai formulákkal megfogalmazott modelleket mutatjuk be, melynek segít-
ségével a hatásfok, a hőfogyasztás, a növekmény hőfogyasztás leírható.

Erőművi jelleggörbék
Az erőművi jelleggörbék alatt a blokkterhelés függvényében meghatározott és ábrázolt
hőfogyasztás, fajlagos hőfogyasztás és növekmény hőfogyasztás függvényeket értjük.
Hőfogyasztás alatt az egységnyi villamos energiához felhasznált tüzelőhő mennyiségét ért-
jük, melyet definiálhatunk adott időintervallumra energiákkal a
E
Q   Eq (3.1)

összefüggés szerint, ill. a pillanatnyi teljesítményhez tartozóan is a
P
Q   P q (3.2)

kifejezéssel.
A valóságban az erőmű hőfogyasztási görbéjét – óránkénti – mérés útján határozzák meg,
amit jól közelíthetünk két, különböző meredekségű egyenessel, melyek metszéspontja az op-
timális terhelési értéknél van. Egy blokk fajlagos hőfogyasztása (hatásfokának reciproka):
Q 1
q  , (3.3)
P 
illetve növekmény hőfogyasztása:
dQ
q  . (3.4)
dP
A növekmény hőfogyasztás (3.4) definiáló egyenlete felírható a Q  P  q egyenlet felhaszná-
lásával
dP q dq
q  P q (3.5)
dP dP
formában. Az optimális terhelési állapotban a fajlagos hőfogyasztás függvénynek szélsőér-
dq
téke (minimuma) van, vagyis  0 , ebből az következik, hogy az optimális terhelési pont
dP
az, ahol a fajlagos hőfogyasztás és növekmény hőfogyasztás értéke egymással megegyezik:
qopt  q  . Ezt grafikusan a 3–1. ábra szemlélteti.

87
 .
Q

Hőfogyasztás, fajlagos hőfogyasztás

q
.
Qopt

és növekmény hőfogyasztás
qΔ

qopt

Popt Terhelés
3–1. ábra. Hőfogyasztás, fajlagos hőfogyasztás és
növekmény hőfogyasztás a terhelés függvényében

Az erőművek hatásfoka és hőfogyasztása csak kivételese esetben egyezik meg az optimális

értékkel. Az eltérések több okra vezethetők vissza, melyek többé-kevésbé matematikai esz-
közökkel is leírhatól. Az eltérések mögött meghúzódó okok a következők lehetnek:
– eltérés az optimális terhelési állapottól (menetrendtartó erőműveknél ez magától
értetődő),
– környezeti paraméterek változása a hőszolgáltatást is értve,
– a blokk elhasználódásából adódó eltérések.
Optimális terheléstől való eltérést jelenthet például az, ha részterhelésre kényszerül a
blokk a rendszer menetrendtartását kötelezően elősegítendő. Hasonló szituáció – ha van rá
mód – egy blokk túlterhelése. A névleges terheléstől eltérő állapotokban a blokk hatásfoka –
jellegét tekintve – a 3–2. ábra szerint változik.
Az erőműből kinyerhető villamos teljesítményt (és így a hatásfokot) alapvetően befolyá-
solja a kondenzátor nyomása (ha van), ami a hűtőközeg hőmérséklete által meghatározott; a
levegő hőmérséklete elsősorban gázturbinás erőműveknél. Korlátot jelenthet tehát frissvíz-
hűtésnél, hűtőtónál a rendelkezésre álló hűtővíz hőmérséklete, hűtőtornyos megoldásnál a
környezeti levegő hőmérséklete. Hasonló módon befolyásolja a hőkiadás is a blokkhatásfokot.

88
 η
elhasználódás, környezeti
állapotromlás tényezők hatása
η opt

optimálistól
eltérő terhelés

Pmin Popt Pmax P

3–2. ábra. Erőművi blokk hatásfokának terhelésfüggése

Az erőművi blokkot felépítő berendezések állapota üzem közben folyamatosan változik

(romlik). Ilyen – kedvezőtlen – változások mennek végbe a hőcserélők (pl. tápvízelőmelegtők
és kondenzátor) hőátviteli folyamataiban a kazánokban, a turbinákban (pl. lapáterózió).
Mindenzek a változások összeségében az üzemidő előrehaladtával egyre csökkenő hatásfokot
eredményez(het)nek.

A hatásfokfüggvény modellek
Az erőművi egység állandósult – vagy ún. kvázistacioner – állapotban a terhelésének megfelelő
teljesítménnyel működik, és minden teljesítménynél más lehet a hatásfoka. Azt keressük,
hogy az egység teljesítményének függvényében miként változik a hatásfoka. Mind a teljesít-
mény (P) – és itt csak a villamos teljesítményekre térünk ki –, mind a hatásfok (η) kifejezhető
a vonatkoztatási arányokkal, azaz mértékegység-nélküli arányszámokkal. Ezzel általáno-
sabbá tehető a vizsgálat.
A teljesítménynél célszerű az erőműegység névleges teljesítőképességére  Pnom  vonatkoz-
tatni az adatokat, mivel ez a kapacitás egyúttal az egység számokkal kifejezett neve is. Akkor
beszélnek például 100 MW-os egységről, ha a névleges – okmányokban rögzített – teljesítő-
képesség vagy teljesítmény pont 100 MW. Ez régebben – gyakran még ma is – bruttó értéket
jelentett, újabban azonban már nettó számot, azaz a kiadottra vonatkoztatottat. A relatív tel-
jesítmény tehát P Pnom aránnyal fejezhető ki. Ennek értéke a névleges terhelési állapotban:
1,0.
Az erőművi egységek terhelési állapota, jól jellemezhető a terhelés néhány jellegzetes
szintjével, úgymint
– maximális teljesítőképesség  Pmax Pnom  , azaz az egység túlterhelhetősége,

–   
optimális teljesítmény Popt Pnom a legjobb hatásfokú opt pontban,
– minimális teljesítmény  Pmin Pnom  , amelyen tartósan képes üzemelni.
Ezeket a terhelési szinteket az erőművi technológia, a berendezések és a környezeti felté-
telek együttesen határozzák meg.

89
  
A hatásfoknál célszerű a legjobb hatásfokra opt vonatkoztatni az értékeket. Ennek meg-

felelően a maximumban max opt  , a névlegesnél nom opt  , a minimumban

min opt  relatív értékek adódnak.

AZ ÁLTALÁNOS HATÁSFOKFÜGGVÉNY
Az erőműegység hatásfoka e relatív számokkal enyhén görbülő, fordított U-alakú vonallal áb-
rázolható (3–3. ábra). Ennek a függvénynek keressük a különféle meghatározóit a feltételezett
technológiára és egyéb független változókra.
2
  Popt P   Popt P 
1  a    b   (3.6)
opt  Pnom Pnom   Pnom Pnom 
ahol η – hatásfok a P terhelési állapotban,
ηopt – hatásfok az optimális terhelési állapotban,
P – blokkterhelés, MW,
Popt – a blokk optimális teljesítménye, MW,
Pnom – a blokk névleges teljesítménye, MW,
a – az elsőfokú tag együtthatója,
b – a másodfokú tag együtthatója.
Minden jellegzetes erőműegységre meg kell tehát állapítani a két állandót (a és b), mind-
egyiknek van névleges teljesítménye (Pnom) és optimális hatásfoka (ηopt) és teljesítménye (Popt).
Ezt az öt jellegzetes értéket lehet felvenni a modell használatakor. A vizsgálatot általában az
nehezíti, hogy az optimális – a legnagyobb – hatásfok nem a névleges terhelésnél van
(Pnom > Popt). A Pnom -hoz nem az ηopt tartozik, hanem a névleges: ηnom < ηopt. Ez azért van, mert a
berendezések tervezői tudják, hogy ez erőmű egységét nem tudják mindig a névleges terhe-
lésen járatni. Az évi átlagos terhelés jóval kisebb a névlegesnél, viszont évi átlagban akarnak
jó hatásfokot elérni. A gyakorlatban például a menetrendet tartó egységeknél 75-85%-os tel-
jesít-mény-tartományra veszik fel az optimális hatásfokot, míg az alaperőműveknél 90-95%
közé. Az alaperőművek évi kihasználása ugyanis 6000-7000 h/a, míg a menet-rendet tar-
tóknál 3000-4000 h/a a jellegzetes kihasználás.
Már most meg kell említeni, hogy nagyon sok kiserőműnél (névleges teljesítőképesség ki-

sebb 50 MW-nál) az optimális és a néveleges teljesítmény általában egybe esik Pnom  Popt , 
mert ezeket a kiserőműveket nem járatják részterhelésen. Vagy a névleges terhelésükön mű-
ködnek, vagy nem járnak. Kapcsolt termelésnél általában a hőigények szerint üzemelnek.
Minden esetben tehát be- és kikapcsolással állítják be a szükséges kiserőművek együttes tel-
jesítményét, azaz nem a terhelés visszafogásával, hanem be- és kikapcsolással („kétpontos”
szabályozás, vezérlés) irányítják őket. Különösen az 5 MW-nál kisebb (pl. gázmotoros) vagy a
törpeerőművek (<1 MW) üzemelnek így egy rendszerben.

90
 η /η opt 1,1

nom opt
1,0
max

min 0,9

relativ hatásfok
0,8

0,7

0,6

0,5
0,0 0,2 0,4 0,6 0,8 1,0 1,2

relatív terhelés P/Pnom

min opt nom. max

3–3. ábra. Az erőművi blokk hatásfoka a terhelés függvényében

Azt is ki kell emelni, hogy régebbi erőművekben vagy újabb ipari, saját használatú erőmű-
vekben még a nagyerőművek ( Pnom  50 MW) estén is több áramtermelő gépegységről van
szó, tehát összekapcsolt helyi forrásokról, ahol több részegységet szintén vagy bekapcsolnak,
vagy leállítanak – elsősorban a helyi igények függvényében – a részterhelésen járatás helyett.
Meg kell jegyeznünk, hogy az ilyen gyűjtősínes kapcsolású erőművek ma már nem játszanak
jelentős szerepet a villamosenergia-rendszerben.

ALTERNATÍV HATÁSFOKFÜGGVÉNYEK
A hatásfokfüggnény leírására a (3.6) egyenlettől eltérő modellek is rendelkezésre állnak. A
hatásfokfüggvény 2–16. és 3–3. ábra szerinti grafikonja alapján célszerű lehet azt negyedfokú
függvénnyel leírni. A negyedfokú hatásfokfüggvény legegyszerűbb formája az
4
   ci P i , (3.7)
i 0
ahol ci a hatásfokfüggvény együtthatója, P pedig a blokk aktuális terhelése.
Összehasonlítva ezt a modellt a (3.6) egyenlet szerinti modellel megállapítható, hogy
– valószínűleg nagyobb korrelációs együtthatóval illeszthető a blokkhatásfok mérés-
sel meghatározott adataira,
– adatigénye nagyobb, míg a másodfokú függvény esetén elegendő három terhelési
állapotban mérést végézeni, a negyedfokú függvény esetében már öt mérési pont
szükséges.
A hatásfok harmadfokú függvény alakjában is felírható. Ez a forma a blokk sajátosságait,
kiépítési jellemzőit jobban figyelembe veszi. Felírásához először is vezessük be a blokk kiépí-
tési tényezőjét, melyet a
Popt
 (3.8)
Pmax
összefüggéssel határozunk meg (jellegzetes értéke: 0,65..1), valamint a

91
 9
 P 4
   min  (3.9)
 Popt 
 
egyenlet szerinti teljesítményviszonyt (értéke 0,1 körüli). Ezeket felhasználva a hatásfok-
függvény a (3.6) egyenlethez hasonló módon relatív hatásfokkal az
2
 2 
  1   P 
P 
 1    max
  2    1 (3.10)
opt
     Pmax 
 P 
 
alakban írható fel. E függvény grafikonja, mely jellegében megegyezik a 3–3. ábra szerinti
függvénnyel a 3–4. ábrán látható.

ηopt
1,00
ηnom η
ηmax
ηopt
0,95
Relatív hatásfok

0,90

0,85

0,80

0,75

ηmin 0,3 0,4 0,5 0,6 0,7 0,8 0,9 1,0

P
Relatív terhelés,
Pmin Pmax

Popt Pnom Pmax

3–4. ábra. A (3.10) szerinti hatásfokfüggvény grafikonja

Mindenképpen szükséges megemlíteni, hogy a két esetben a relatív teljesítmény meghatá-

rozása eltérő. A (3.6) egyenlet szerinti hatásfokfüggvényben a vonatkoztatási teljesítmény-
szint a névleges, míg a (3.10) egyenletben az elérhető maximális teljesítmény, mely sok eset-
ben csak túlterheléssel valósítható meg.
A (3.10) szerinti hatásfokmodellt a (3.6) modellel összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy
ez igényli a legkevesebb adatot, hiszen csak a blokk teljesítményszintjei és az optimális (leg-
nagyobb elérhető) hatásfokra van szükség. Ezen egyszerűságében rejlik e modell hátránya, ti.
nem finomhangolható, nem illeszthető mérési adatokhoz, mivel nincs az egyenletben további
szabad paraméter. Mindezek alapján megállapítható, hogy legkedvezőbb hatásfokmodellnek
a (3.6) egyenlet szerinti függvény alkalmas, ezért a további elemzéseket e modellre fókuszálva
végezzük el.

KORREKCIÓK
Az (3.6) szerinti hatásfok-függvény egyenletben a blokk műszaki jellemzőit, technológiai sa-
játosságait az a és b, míg a (3.10) egyenletben a  és  paraméter hivatott figyelembe venni.
A műszaki jellemzők mellett azonban az erőmű üzemét számos olyan tényező befolyásolja,
92
melynek kimutatható hatása van a terhelési állapottól függő hatásfokra is. Ezek a befolyásoló
tényezők
– az erőművi egység életkora, mely a rendelkezésre állást, megbízhatóságot és ezen ke-
resztül az adott időszakra vonatkozó átlagos hatásfokot, valamint a berendezések kor-
függő elhasználódásán keresztül a blokk szintű átlagos hatásfokot befolyásolja (az
életkort itt többféleképpen is lehet értelmezni: tényleges életkor, a retrofit után eltelt
idő, az átfogó nagyjavítás után eltelt idő stb.;
– az erőművi egység környezete, mely a külső paramétereken (levegő, hűtővíz hőmérsék-
let, széljárás stb.) keresztül az energiaátalakító folyamat hatásfokát módosítja.
Mindezek alapján az általános hatásfok-függvényt két korrekciós tényezővel szükséges ki-
egészíteni az alábbi egyenlet szerint

   Popt P   Popt P 
2
 1  a     b     C1    C2  env  , (3.11)
opt   Pnom Pnom   Pnom Pnom  

illetve az alternatív függvényeket is hasonlóképpen, azaz
 4 
    ci P i   C1    C2  env  , (3.12)
 i 0 
valamint
2
 2 
 P   1   P    C1    C2  env 
 1    max   2    1 (3.13)
opt  P      Pmax  

ahol
– C1   , C1   ill. a korfüggő korrekciós tényező, ahol  az erőmű (blokk) életkora az
üzembe helyezés évétől mérve vagy az előző átfogó nagyjavítás óta eltelt idő,
amennyiban az hatással volt a blokkhatásfokra
– C2  env  , ill. C2  env  a környezetfüggő korrekciós tényező, ahol env a környezeti állapotot
jellemző adathalmaz.

NÖVEKMÉNY HŐFOGYASZTÁS FÜGGVÉNYEK

Mint azt a 4.2. alfejezetben látni fogjuk, a terheléselosztás külcsfüggvénye a hatásfokfüggvény-
ből képzett hőfogyasztás, valamint növekmény hőfogyasztás és az alapján meghatározható
C
k  v  q  pQ (3.14)
P
differenciális növekményköltség vagy röviden növekményköltség, ahol Cv a változó (lényegében
tüzelőanyag) költség, míg pQ az energiatermeléshez felhasznált tüzelőanyag ára.
A (3.3) és (3.5) egyenletekbe rendre behelyettesítve a (3.11), (3.12) és (3.13) egyenletekkel
meghatározott hatásfok függvényeket, a következő növekmény hőfogyasztás kifejezesékre
jutunk. A (3.11) egyenlet alapján a

q  
2
Pnom 
bP 2  Pnom
2 2
 aPnom Popt  bPopt  , (3.15)
 2
opt Pnom 2
 aPnom Popt  aPnom P  bPopt  2bPopt P  bP  C1C2
2 2

függvényhez, a (3.12) egyenlet alapján a

93
 c2 P 2  2c3 P 3  3c 4 P 4  c 0
q   2
(3.16)
 4 i
  ci P   C1C2
 i 0 
egyenlethez, míg a (3.13) egyenlet alapján a

q 
P 3 Pmax
3

2 C1C2 P 4  2 C1C2 4 Pmax
4
 P 3 Pmax
3
 (3.17)
 
2
opt  P 3 Pmax
3
  C1C2 P 4
 2 C1C2 P 2 2 Pmax
2
 2 C1C2 4 Pmax
4

formulához.

Modellvalidáció
Az elkészített hatásfok (hőfogyasztás) függvényeket mérési adatokkal összehasonlítva képet
kaphatunk azok helyességéről. Az összehasonlítást, valamint az egyes szabad paraméterek
meghatározását a Dunamenti Erőmű 215 MW-os Láng BBC blokkjain elvégezett mérések alap-
ján rendelkezésre álló adatokkal végeztük el. A mérési adatokat a 3–1. táblázat tartalmazza.

3–1. táblázat. A 215 MW-os blokk mért hatásfokadatai

relatív terhelés, blokkhatásfok, fajlagos hőfogyasztás, terhelés,
% % kJ/kWh MW
24,0 30,64 11748 51,6
33,0 32,73 10998 71,0
43,0 34,59 10409 92,5
52,0 36,08 9978 111,8
62,0 37,08 9708 133,3
71,0 37,51 9589 152,7
81,0 37,32 9647 174,2
90,0 36,53 9856 193,5
100,0 35,21 10224 215,0
102,0 34,81 10341 219,3

Ezen mérési eredményeket felhasználva meghatároztuk a blokk jellegzetes teljesítmény-

értékeit és optimális hatásfokát, mely adatokat a 3–2. táblázat tartalmazza.

3–2. táblázat. A 215 MW-os jellemző teljesítményszintjei

megnevezés és jel érték
minimális teljesítmény, Pmin 51,6 MW
optimális teljesítmény, Popt 152,7 MW
névleges teljesítmény, Popt 215 MW
maximális teljesítmény, Pmax 219,3 MW
optimális hatásfok, ηopt 37,51%

A blokk jellemző adatai alapján lehetőség nyílt a különböző típusú hatásfokfüggvények sza-
bad paramétereinek kiszámítására, melyet a matematikai statisztikában szokásos módon a
legkisebb négyzetek elvét alkalmazva végeztünk el. Ennek megfelelően a (3.11) egyenletben
szereplő a és b paraméter értéke:
a= –0,024281537 és b= –0,805644293.

94
 Az így kialakított hatásfokfüggvény alkalmasságáról meggyőző képet szolgáltat a 3–5. ábra,
ahol együtt tüntettük fel a mérési és számított eredményeket. E függvény korrelációs együtt-
hatója (jósága) 99,84%.

0,98

0,96

0,94
Relatív hatásfok

0,92

0,9

0,88

0,86

0,84

0,82

0,8
0,2 0,3 0,4 0,5 0,6 0,7 0,8 0,9 1 1,1
Relatív terhelés

mért számított

3–5. ábra. Mért és a (3.11) egyenlettel számított relatív hatásfokértékek

Hasonló módon kiszámítottuk a (3.12) egyenletben szereplő ci együtthatók értékeit, me-

lyeket a 3–3. táblázat tartalmaz. Az így előállított függvény, melynek grafikonját a 3–6. ábra
szemlélteti 99,97%-os korrelációs együtthatóval jellemezhető.

3–3. táblázat. A (3.12) egyenlet együtthatói

együttható érték
c0  25,414
c1  0,083043
c2  0,00062494
c3  –0,0000055882
c4  0,0000000096841

A (3.13) egyenlet szabad paraméterként a  és  együtthatókat tartalmazza, melyek érté-

két a 3–2. táblázatban található adatok alapján lehet meghatározni. Ezek alapján
  0,08706 és   0,6963.
Mindezekkel a számított hatásfokfüggvény, melynek grafikonját a 3–7. ábra mutatja, 98,68%-
os korrelációs együtthatóval illeszkedik a mérési eredményekre.

95
 38,00

37,00

36,00

35,00
Hatásfok

34,00

33,00

32,00

y = 8,6841E-09x4 - 5,5882E-06x3 + 6,2494E-04x2 + 8,3043E-02x + 2,5414E+01

31,00 2
R = 9,9973E-01

30,00
50,0 75,0 100,0 125,0 150,0 175,0 200,0 225,0
Blokkterhelés, MW

Mért Polinom. (Mért)

3–6. ábra. Mért és a (3.12) egyenlettel számított hatásfokértékek

0,98

0,96

0,94

0,92
Relatív hatásfok

0,9

0,88

0,86

0,84

0,82

0,8

0,78
0,2 0,3 0,4 0,5 0,6 0,7 0,8 0,9 1
Relatív terhelés

mért számított

3–7. ábra. Mért és a (3.13) egyenlettel számított relatív hatásfokértékek

Az előzőekben meghatározott hatásfokfüggvények alapján előállíthatók a 3–1. ábrának és

a (3.15), a (3.16) és a (3.17) egynletnek megfelelő növekmény fajlagos hőfogyasztás függvé-
nyek, melyeket grafikusan rendre a 3–8., a 3–9. és a 3–10. ábrák szemléltetnek. A grafikonok
alapján megállapítható, hogy a hőfogyasztás és a fajlagos hőfogyasztás tekintetében a model-
lek között gyakorlatilag nincs eltérés. Ugyanakkor szembeötlő különbség mutatkozik a nö-
vekmény fajlagos hőfogyasztás grafikonja tekintetében a 3–8. és a 3–9., valamint 3–10. ábra
mutatta jelleg között. Ez utóbbin ugyanis a növekmény fajlagos hőfogyasztás monoton növe-
kedő függvény, míg a másik két modellben nem az.

96
 600
4,2

növekmény fajlagos hőfogyasztás, qΔ

4,0

hőfogyasztás, Q, MW
500 3,8

fajlagos hőfogyasztás, q
3,6

3,4
400
3,2

3,0
300
2,8

2,6

200 2,4

60 80 100 120 140 160 180 200 220

terhelés, P, MW
3–8. ábra. A (3.11) egyenlettel számított hatásfokfüggvényhez tartozó hőfogyasztás, fajlagos hőfogyasztás és
növekmény fajlagos hőfogyasztás függvények

600
4,2

növekmény fajlagos hőfogyasztás, qΔ

4,0
500 3,8

fajlagos hőfogyasztás, q
hőfogyasztás, Q, MW

3,6

400 3,4
3,2
3,0
300
2,8
2,6
200 2,4

60
80 100 120 140 160 180 200 220
terhelés, P, MW
3–9. ábra. A (3.12) egyenlettel számított hatásfokfüggvényhez tartozó hőfogyasztás, fajlagos hőfogyasztás és
növekmény fajlagos hőfogyasztás függvények

97
 600
4

növekmény fajlagos hőfogyasztás, qΔ

500

fajlagos hőfogyasztás, q
hőfogyasztás, Q, MW
3,5

400
3

300
2,5

200

60
80 100 120 140 160 180 200 220
terhelés, P, MW
3–10. ábra. A (3.13) egyenlettel számított hatásfokfüggvényhez tartozó hőfogyasztás, fajlagos hőfogyasztás és
növekmény fajlagos hőfogyasztás függvények

A kutatás-fejlesztési munka második fázisában kell majd döntést hozni azon kérdésben,
hogy melyik hatásfokmodell szolgálhat majd a terheléselosztási algoritmus alapjául.

98
4. A TERHELÉSELOSZTÁS ELMÉLETI ALAPJAI

Alapfogalmak - Költségfüggvények
Ez az alfejezet összefoglalja azon alapvető költségeket és ezek számítási elveit, amelyek isme-
rete szükséges az összehasonlító gazdasági elemzések elvégzéséhez. A módszer több esetben
is egyszerűsítésekre támaszkodik, azonban ezek két okból szükségesek, egyrészt a különböző
erőművi technológiák összehasonlíthatósága végett, másrészt, mivel a számításokat a rend-
szer-fejlesztés (beruházás) előtt kell elvégezni, sokszor becsült adatok alapján.
A költségek definíciója
Gazdasági szemszögből vizsgálva, a villamos energia rendszer bővítése új erőművel, ill.
meglévő rendszer bővítése magas beruházási költséggel jár, emellett kell azt biztosítani, hogy
a villamosenergia-fejlesztés a lehető legalacsonyabb költségen történjen. A rendszert ele-
mezve két lényeges költséget lehet megkülönböztetni: a beruházási költséget (tőke befekte-
tési költség), (Ft/kW) mely az erőmű építésének egyszeri költségét jelenti, valamint az ener-
giafejlesztési költséget, (Ft/kWh) mely magába foglalja a villamosenergia-fejlesztés teljes
költségét. Az energiafejlesztési költség két fő költségösszetevőre bontható, tüzelőanyag
(üzemanyag) költségre valamint működtetési és karbantartási költségre (Ü&K). A költségek
egy más fajta felosztását is meg lehet tenni: állandó költség és változó költség. A villamosenergia-
fejlesztés költségeinek általános kategóriáit a 4–1. ábra mutatja. Mint látszik, a tüzelőanyag
költségnek, valamint a működtetési és karbantartási költségnek két, állandó és változó kom-
ponense van. A különböző költségek értékei nagyban függenek az erőműben alkalmazott
technológiától. Például atomerőműben magas a beruházási költség értéke, míg a tüzelőanyag
költség alacsony, ezzel szemben szénhidrogén tüzelésű erőműben pont fordított a helyzet,
vízerőmű esetén pedig gyakorlatilag nem kell tüzelőanyaggal számolni.
Tőkebefektetési költség
Tőkebefektetési (beruházási) költségnek nevezzük az erőmű építéséhez és üzemszerű mű-
ködésre hozásához szükséges kiadások összességét. Víz-, szén- és atomerőmű esetén az ál-
landó beruházási költség (ami arányos a tőkebefektetési költséggel) az egyik legnagyobb ré-
sze a villamosenergia-fejlesztés költségének.
A teljes tőkebefektetési költség tartalmazza az erőmű épületeinek építési és szerelési, a be-
rendezések beszerzési és szerelési költségeit, valamint az építési idő alatti kamat költségeit
is. A költségek általában feloszthatók közvetlen és közvetett költségekre.
A közvetlen tőkeköltség közvetlen kapcsolatban van az erőmű épületeivel és berendezése-
ivel (pl. kazán, reaktor, turbina, villamos berendezések), földtulajdonnal, valamint különle-
ges anyagokkal (pl. atomerőmű első feltöltése hűtő és moderátor anyaggal). Villamos
alállomás, úgymint fő villamos-transzformátor, ha figyelembe vesszük, akkor a közvetlen tő-
keköltséghez sorolandó. A közvetlen költséget fel lehet osztani leírható és nem leírható
részre. Minden tőkeköltség leírható, kivéve a föld. Az közvetett tőkeköltség a többi általános
természetű kiadás, főleg a szolgáltatások költségeiből (építészeti, műszaki, menedzsment
szolgáltatás) és a bérekből áll. Adók, vámok és illetékek figyelembevétele nemzeti tervtanul-
mány esetén nem szükséges, mivel ezek normális esetben visszaforgatásra kerülnek a nem-
zetgazdaságba.

99
 Változó tüzelőanyag költség
Változó
költség
Üzemeltetési Változó Ü&K költség
költség
Állandó tüzelőanyag költség
Állandó Állandó Ü&K költség
Villamosenergia- költség
Adók és Biztosítás
fejlesztés
költsége Amortizáció
Állandó
beruházási Beruházás megtérülése
költség
Beruházási Egyéb állandó költség
költség
4–1. ábra. A villamosenergia-fejlesztés költségkategóriái

Az erőmű tőkeköltsége számos tényezőre érzékeny, különösen az erőmű elhelyezkedésére

(pl. földrajzi terület, földfelszín alatti viszonyok, meteorológiai viszonyok, lakott terület kö-
zelsége), építési ütem hosszára, egységnagyságra, inflációra, kamatláb változásra, valamint a
törvényi szabályozásokra. Például, utólagosan egy szénerőműbe történő füstgáz-kéntelenítő
beépítésének költsége elérheti az egység teljes beruházási költségét.
Tüzelőanyag költség
A tüzelőanyag-költség ill. tüzelőanyag ciklus költség azon kiadások összességére vonatko-
zik melyek az erőmű tüzelőanyag felhasználásával kapcsolatosak.
Üzemeltetési és karbantartási költség
Az üzemeltetési és karbantartási (Ü&K) költségek tartalmazzák az összes nem tüzelőanyag
jellegű költséget. Ide tartozik mind a közvetlen és közvetett munkabér, felhasznált alkatré-
szek és segédanyagok, külső fél által végzett szolgáltatások költsége, valamint atomerőmű
esetén a moderátor és hűtőközeg pótlása és a nukleáris felelősségbiztosítás. Általában az Ü&K
költségeket normál, terhelés követő üzemmód esetén átlagos kapacitásfaktor figyelembevé-
telével határozzák meg. A 4–2. ábra az Ü&K költségek felosztását szemlélteti.
Az erőművi Ü&K költség felosztható állandó és változó költség-komponensre. Az állandó
Ü&K költséget (Ft/kW/a) az egységnagyság és az erőmű típusa határozza meg, és független a
kapacitásfaktortól. A változó Ü&K költség (Ft/kWh) közvetlen kapcsolatban van a kiadott vil-
lamos energia mennyiségével (kapacitás-faktorral). Több költségszámító rendszer megkü-
lönböztet „segédanyag” Ü&K költséget, ez a tüzelőanyagon kívül felhasznált összes többi
anyag költsége. Például a kén megkötésére használt mészkő, a hűtővíz és kezelése, a vízhasz-
nálat költsége segédanyag Ü&K költség.

100
 Erőmű személyzet

Felhasznált alkatrészek
Közvetlen Felelősségbiztosítás
költség
Külső fél által végzett szolgáltatás

Üzemeltetési és Egyéb költségek

karbantartási
költség

Segédanyag
Közvetett
költség
Munkaközeg és hűtőközeg potlása
4–2. ábra. Erőmű Ü&K költségeinek felbontása

Eredő fajlagos költségek

Mint azt már az előző fejezetekben is láthattuk az erőmű energiafejlesztés költségei (EK)
hagyományosan a terhelés változásától való függőségük alapján felbonthatók állandó költsé-
gekre (ÁK) és változó költségekre (VK). A változó költségeket az üzemanyag költségének vál-
tozó része (VÜK), valamint a változó üzemeltetési és karbantartási költség (VÜ&K) teszi ki. Az
állandó költségeket a beruházással kapcsolatos tőkeköltségek (BK), az üzemanyag ellátáshoz
kapcsolódó állandó költségek (ÁÜK) (teljesítmény díj, lekötési díj, stb.), a beruházás elvárt
nyeresége (NY), az állandó üzemeltetési és karbantartási költség (ÁÜ&K), az adók és biztosítási
díjak (ABD), valamint az egyéb, állandó jelleggel felmerülő kiadások (EÁK) teszik ki. Ennek
megfelelően az eredő változó költség:
VK = VÜK + VÜ&K Ft.
Az eredő állandó költség:
ÁK = ÁÜK + ÁÜ&K + BK + NY + ABD + EÁK Ft/a.
A fajlagos költségeket meghatározhatjuk, ha a változó költségeket a kiadott villamos ener-
giára, az állandó költségeket pedig a beépített villamos teljesítőképességre vonatkoztatjuk.
Vagyis a fajlagos változó költség:
VK
v Ft/kWh.
E
A fajlagos állandó költség
ÁK
á Ft/a/kW.
BT
Egy erőmű beruházásának költsége m év (építési idő) alatt a kamatok figyelembe vétele
nélkül (elméletileg mintha „egy éjszaka” alatt megtörténne a felépítés):
1
B0   B0, j , (4.1)
j m
tehát a j-ik évben beruházásra fordított pénzmennyiségek összege. A 0 index a pénz időérté-
kének figyelmen kívül maradására, azaz annak nominális értéken való figyelembevételére utal.
Az erőmű beruházásának költsége m év alatt kamatokkal, az üzembe helyezés pillanatára
diszkontálva:

101
 1 B0, j
B  j 0,5
. (4.2)
j  m 1  p 
A diszkonttényező kitevőjében szereplő +0,5 a folyamatosan fellépő kiadások következmé-
nye. Elvben az évek bármely pillanatára képzelhetnénk az adott évi teljes kiadást. Ezzel a
korrekcióval az aktuális év közepére helyezzük a diszkontálással áthidalandó távolságot.
Nyilván az évek elejét vagy végét választva eltérő összegek adódnak. Ha az időben „elkent”
kiadásokat így koncentráljuk, az arany (de legalábbis ezüst) középutat járjuk.
Az elhúzódó beruházás többletterhének mutatószáma az interkaláris tényező:
B
i 1 . (4.3)
B0
Ez a tényező rámutat arra, hogy a ráfordított pénzmennyiség időértéke milyen fontos szere-
pet játszik a nagy tőkeigényű építkezéseknél. Értéke általában 1,1..1,4 körül alakul. Az alsó
határ a gyorsan felépíthető (pl. gázturbinás) blokkokra, a felső a hosszan elnyúló (pl.
atomerőművi) blokkok létesítésére jellemző.
A beruházási költséget általában a beépített teljesítőképességre vonatkoztatottan, az ún.
fajlagos beruházási költség nagyságával adják meg, melyet az
B
a 0 (4.4)
PBT
összefüggéssel definiálunk. Ennek értéke igen sok tényezőtől függ és meglehetősen széles
tartományban mozog. A legfontosabb befolyásoló tényezők a következők.
Az erőmű nagysága döntő mértékben kihat a fajlagos beruházási költség értékére, mégpe-
dig úgy, hogy a blokknagyság növekedésével a fajlagos beruházási költség – erőteljesen –
csökken. A főberendezések (kazán, turbina, kondenzátor stb.) nagysága szintén jelentős be-
folyással rendelkezik a fajlagos beruházási költség nagyságára. A hatás itt is hasonló, mint a
blokknagyságnál, vagyis a nagyobb teljesítményű berendezések fajlagosan olcsóbbak. A tüze-
lőanyag minősége szintén kihat a fajlagos beruházási költségre, mégpedig a tüzelőanyag mi-
nőségének romlásával (fűtőértékének csökkenésével) arányosan, mivel ebben az esetben a
tüzelőanyag ellátó berendezéseket nagyobbra kell választani, továbbá a kazán mérete is nö-
vekszik (azonos teljesítőképesség mellett), ami drágítja a beruházást. Az erőmű kapcsolása
(blokk egységkapcsolás vagy gyűjtősínes) szintén hatással van a beruházási költségekre. A
blokk és a gyűjtősínes kapcsolás elvét a 4–3. ábra szemlélteti.

a.,

102
 gőz gyűjtősín

villamos gyűjtősín

tápvíz gyűjtősín

b.,
4–3. ábra. Blokk egységkapcsolású (a) és gyűjtősínes kapcsolású (b) erőmű elvi felépítése

A blokk kapcsolású erőművek fajlagosan kisebb költségének oka abban keresendő, hogy a
gyűjtősínes kapcsoláshoz képest igen sok szerelvényt és – drága – irányítástechnikai rend-
szert lehet megtakarítani. Magyarországon az első tisztán blokk egységkapcsolású erőmű az
1963-ban felépült Oroszlányi Erőmű volt.
A hatásfok és a fajlagos beruházási költség közötti kapcsolat jellegében a 4–4. ábrán látható
görbének felel meg. A görbe minimumponttól jobbra eső szakasza egyszerűen a műszaki-gaz-
dasági megfontolásokkal magyarázható: a minimális fajlagos beruházási költségeken túl jobb
hatásfokú erőművet a kezdőjellemzők növelésével, jobb hatásfokú gépek alkalmazásával le-
het csak elérni, ami nyilvánvalóan drágábbá teszi a beruházást. A görbe bal oldali, árnyékolt
mezőben lévő részének magyarázata már nem ilyen egyértelmű. A hatásfok csökkenésével
egyidejűleg bekövetkező fajlagos beruházási költség növekedés okát az erőmű beruházási
költségeit meghatározó anyagáramlási keresztmetszetek példáján keresztül szemléltethet-
jük. Az erőmű „jóságáról” hatásfokáról kellő eligazítást adhat a kondenzátorba jutó gőz
mennyisége is: minél több gőz kerül a kondenzátorba, annál rosszabb az erőmű hatásfoka.
Több erőműre kiterjedő vizsgálatok tanúsága szerint a kondenzátorba jutó gőz mennyiségé-
nek növekedésével együtt
– növekszik a füstgázmennyiség, minek következtében nő a kazán és a kazánventilátorok
mérete, így azok ára is;
– növekszik a tápvízmennyiség, ami maga után vonja a szivattyúk, tápvízelőmelegítők és
a csövek méretének, így árának növekedését;
– a kondenzátorban elvonandó hőáram növekedése maga után vonja a kondenzátor, va-
lamint a turbina kisnyomású rész méretének (és árának) növekedését;
– nő a frissgőzmennyiség, amely növeli a kazán és a főgőzvezeték, ha van, akkor az újra-
hevítési gőzvezeték, beruházási költségeit;
– növekszik a fűtőanyag és a hűtővíz szükséglet.
Mindezekből az következik, hogy a hatásfok romlása miatt – ugyanazon teljesítmény biz-
tosítása érdekében – nagyobb, így költségesebb berendezéseket kell beépítenünk. Magától
értetődő, hogy nem építünk olyan erőművet, amely költségesebb és rosszabb hatásfokú is.
Ezt hivatott jelezni a 4–4. ábrán a görbe e szakaszának árnyékolása.

103
 a, fajlagos beruházási költség
Tiltott terület

amin

η, hatásfok
4–4. ábra. A hatásfok és a fajlagos beruházási költség kapcsolata

Nyitott marad azonban a kérdés, hogy a görbe fennmaradó szakaszának mely pontját jelöl-
jük ki optimálisnak, hiszen itt a beruházási költségek és a hatásfok azonosan (mindkettő nö-
vekszik) változnak.

A MŰKÖDÉSI IDŐTARTAM ALATT FELMERÜLŐ ÉVI KÖLTSÉGEK

Az évi költséget állandó és változó összetevőkre szokás bontani:

C  Ca  Cv . (4.5)
Az állandó (a kiadott energia mennyiségétől gyakorlatilag független) költség összetevői:
Ca  Cl  CTMK,a  Ce , (4.6)
ahol a tagok rendre: amortizációs leírásból adódó tőketeher + karbantartási költség állandó
része + egyéb felmerülő költségek (bérek és járulékok, jutalmak, biztosítás, posta, stb.). A vál-
tozó (a kiadott energia mennyiségével szorosan összefüggő) költség összetevői:
C v  C ü  Canyag  C TMK,v (4.7)
ahol a tagok rendre: tüzelőanyag költsége + egyéb segédanyagok (pl. víz, mészkő, stb.) költ-
sége + karbantartási költség változó része. Fontos megjegyezni, hogy a gyakorlatban nem
ilyen egyszerű az egyes költségtételek kategorizálása. Ca és Cv sok olyan elemet tartal-
maz(hat), melyeket önkényesen sorolhatunk egyik, avagy másik csoportba. A döntést mindig
az erőművi egységes érdek befolyásolja. Szokásos egyszerűsítésekkel a karbantartási költsé-
geknek csak az állandó részét figyelembe véve, valamint a változó költségeket a tüzelőanyag
és segédanyagok költségével közelítve:
Ca  Cl  CTMK  Ce , (4.8)
Cv  Cü  Cs . (4.9)
Az amortizációs leírásból adódó évi tőketeher:
Cl   l  B , (4.10)
ahol az évi kamatos leírási tényező (annuitás):

104
 1
 n 1  p  1  p 
n
p
l       , (4.11)
 i 1 1  p  
i
 1  p  n
 1 1   1  p  n
 
mely összefüggésben az energetikai beruházásoknál szokásos kalkulatív reálkamatláb (p) és
az erőmű üzemideje években (n) szerepel. Ezt az értéket tőkemegtérülési mutatónak is neve-
zik. Fontos hangsúlyozni, hogy ez az annuitás érték nem a számviteli szabályok szerinti éves
leírás! Az a vállalat könyv szerinti értéke szempontjából érdekes, ez pedig tőketeher mutató-
ként, a költségszámításhoz szükséges.
A karbantartás költségét az erőműbe beépített szerkezeti anyagok és gépek által megtes-
tesített értékhez viszonyítjuk, de fontos kiemelni, hogy B0-ban természetesen sok egyéb költ-
ség is benne foglaltatik (pl. építőmunkások bére), ami nincs kapcsolatban az installált anya-
gok, gépek értékével. A lényeges momentum itt az, hogy semmiképp se az elhúzódó beruhá-
zás B költségével hozzuk kapcsolatba az üzemidő alatt jelentkező karbantartási költségeket:
CTMK  TMK  B0 , (4.12)
ahol a karbantartás évi leírási tényezője tapasztalati szám, értéke mintegy 0,025 1/a. Az egyéb
állandó költségeket (bérek, biztosítás, posta, stb.) szintén egy tapasztalati évi leírási tényező-
vel B0-hoz viszonyítjuk:
Ce  e  B0 . (4.13)
Az állandó költségek így az évi leírási tényezők összevonásával:
Ca   l  i   TMK   e   B0    B0    a  PBT . (4.14)
A tüzelőanyag költsége:
E
C ü  Q  pü   pü , (4.15)
KE
ahol
pH
pü  , a tüzelőanyag hőára, mely a tüzelőanyag árának  pH  és fűtőértékének  H ü  a
Hü
hányadosa,
Q a felhasznált évi tüzelőhő,
E  Pcs  cs az éves szinten kiadott villamos energia,
opt
KE  az erőmű évi átlagos hatásfoka, melyben:   1  2  3 az erőmű legjobb hatás-

fokú üzemétől való eltérésének mutatója, az úgynevezett rontótényező.
A rontótényező összetevői
Optimálistól eltérő terhelés (1)
Optimális terheléstől való eltérést jelenthet például az, ha részterhelésre kényszerül a
blokk a rendszer menetrendtartását kötelezően elősegítendő. Hasonló szituáció – ha van rá
mód – egy blokk túlterhelése. A névleges terheléstől eltérő állapotokban a blokk hatásfoka –
jellegét tekintve – a 3–2. ábra szerint változik.
Környezeti hatások figyelembevétele (2)
A kondenzációs erőműből kinyerhető villamos teljesítményt (és így a hatásfokot)
alapvetően befolyásolja a kondenzátor nyomása, ami a hűtőközeg hőmérséklete ál-
tal meghatározott. Korlátot jelenthet tehát frissvízhűtésnél, hűtőtónál a rendelke-
zésre álló hűtővíz hőmérséklete, hűtőtornyos megoldásnál a környezeti levegő hő-
mérséklete.

105
 Indítási-leállítási veszteségek (3)
A berendezések által az üzemi hőmérséklet eléréséig felvett hőmennyiség, valamint a leál-
lítás után a berendezésekben tárolt, onnan a környezet felé távozó hőmennyiség igen tetemes
lehet.
A sédanyagok (hűtővíz, füstgáztisztításhoz felhasznált anyagok, tüzelési segédanyagok
stb.) költségeit a felhasznált tüzlőhő mennyiségére vonatkoztatva a j-edik anyagra az
Sj
s j  , kg/GJ (4.16)
Q
összefüggéssel adjuk meg, ahol S j az adott segédanyagból éves szinten felhasznált mennyi-
ség (kg). Minden egyes segédanyaghoz hozzárendeljünk annak az árát: ps, j . Ennek megfele-
lően a változó költség a tüzelőanyag költség és az m számú segédanyag költségeinek összege,
azaz
m  m 
C v  pü Q   s j ps, jQ  Q  pü   s j ps, j  . (4.17)
j 1  j 1 
A szögletes zárójelben szereplő mennyiségre vezessük be a fajlagos üzemanyag-ár megnevezést
és a
m
pQ  pü   s j ps, j (4.18)
j 1
jelölést, így a változó költség formálisan
Cv  pQ Qü . (4.19)

A VILLAMOS ENERGIA EGYSÉGKÖLTSÉGE

Definíció szerint a villamos energia egységköltsége, az éves szinten felmerülő költségek és a

kiadott villamos energia mennyiségének hányadosa, az alábbi összefüggéssel számítandó
C C C C C   a  PBT pQ
k   a  v  a  ü  ka  kü   . (4.20)
E E E E E E KE
Ezt a formulát kívánatos úgy átalakítani, hogy ne szerepeljen benne semmiképp a beépített
teljesítőképesség, mert az az erőmű éves energiaszolgáltatási tevékenységéről nem ad hasz-
nos információt. Felhasználva, hogy E  Pcs  cs , ezt beírva az első tört nevezőjébe, majd a
számlálót és a nevezőt is osztva Pcs-vel. A VER teljesítmény-mérlegével, feltételezve, hogy
nincs állandó hiány:
PBT PBT PRT PIT PÜIT r r
     TMK ÜT (4.21)
Pcs PRT PIT PÜIT PÜIT,ki  VH 1   

ahol r az összevont tartaléktényező,  pedig az önfogyasztás mutatója, ugyanis:

PBT 1
 , (4.22)
PRT  VH
PRT P
 rTMK  1  TMK , (4.23)
PIT PIT

106
 PIT P
 rÜT  1  ÜT , (4.24)
PÜIT PÜIT
P P PÜIT 1
 , ezzel: ÜIT   . (4.25)
PÜIT PÜIT,ki PÜIT  P 1  
Ebben a felfogásban az egyes törtek a teljesítményszintek közti tartaléklépcsőket testesítik
meg, melyeket végül r-ben egyesítünk. A villamos energia egységköltségét megadó összefüg-
gés mindezek után a következő alakban írható:
 a r p
k  Q , (4.26)
 cs  1     VH KE
amely egyenletben szereplő tagok mindegyike fontos, informatív jellegű az éves költség meg-
ítélését illetően.

A terheléselosztási feladat megfogalmazása

Az energiarendszerek, erőművek és fűtőerőművek üzemeltetőinek alapvető feladata, hogy a
szolgáltatott villamos energiát a lehető legkisebb költséggel állítsák elő. Ez egyrészt az üzem-
ben tartandó (indítandó és leállítandó) gépek megfelelő összeállítását, másrészt a fogyasztói
igények olyan követését (terheléselosztás) teszi szükségesség, ami az adott korlátok között
az elérhető legkisebb költséget jelenti.
A gazdaságos terheléselosztás feladata, hogy a fogyasztói teljesítményigények kielégíté-
sére az energiaszolgáltató-rendszer menetrendjét – az üzembiztonsági követelmények, jog-
szabályi előírások és szerződéses kötelezettségvállalások betartása mellett – úgy állapítsa
meg, hogy az energia-fejlesztés változó költsége rendszer, ill. üzemeltetői szinten minimális
legyen. A következőben egy egyszerű modellt felhasználva bemutatjuk a növekményarányos
terheléselosztás módszerét, majd vizsgálatunkat fokozatosan kiterjesztjük a teljes erőmű-
rendszerre.
A növekményarányos terheléselosztás a pillanatnyi fogyasztói igényeknek megfelelő hasznos
teljesítménynek az adott időpillanatban párhuzamosan üzemelő erőművi egységek közötti
olyan elosztási módszere, mely az üzembiztonsági követelmények mellett a legkisebb változó
költséget eredményezi, tehát ez a módszer csak üzemben lévő egységekre vonatkozik. E mo-
dellvizsgálatban minden egyéb, korábban említett követelményt figyelmen kívül hagyunk.
Legyen a rendszerben n számú egység és mindre legyen ismert a hőfogyasztási görbe, ill.
analitikusan a hőfogyasztás Qi  f i  Pi  függvénye! A fogyasztói oldal teljesítményigénye
n
PF   Pi . (4.27)
i 1
A villamosenergia-fejlesztés (óránkénti) változó költségét az
n n
C v   Qi  pQ,i   Pi qi  pQ,i (4.28)
i 1 i 1
összefüggés írja le. A terheléselosztás akkor nevezhető gazdaságosnak, ha ennek értéke a le-
hető legkisebb. Az elvégzendő feladat a változó költség függvény minimumának megkere-
sése. A változó költség egy olyan n változós függvény, melyben az egyes változók  Pi  nem
függetlenek egymástól, hiszen a (4.27) egyenlet szerinti feltételt is ki kell elégíteniük. Az ilyen
feltételes szélsőérték keresés az ún. LAGRANGE-módszerrel oldható meg. A módszer alkalma-
zásakor először is képezzük a célfüggvényt (melynek szélsőértékét keressük), esetünkben ez a

107
 n
C v  P1 , P2 , P3 ...Pn    C v,i  Pi  (4.29)
i 1
egyenlettel írható le, valamint az egyes változókra vonatkozó korlátok alapján az ún. feltételi
egyenletet:
n
  P1 , P2 , P3 ...Pn    Pi  PF  0 . (4.30)
i 1
A célfüggvény és a feltételi egyenlet alapján képezzük a módosított célfüggvényt, melyet a
  P1 , P2 , P3 ...Pn ,    C v  P1 , P2 , P3 ...Pn       P1 , P2 , P3 ...Pn  (4.31)
kifejezés ad meg, ahol  az ún. LAGRANGE-multiplikátor (határozatlan tényező). Felhasználva
az (4.29) és (4.30) egyenleteket a (4.31) egyenlet az alábbi formában írható fel:
n n 
  P1 , P2 , P3 ...Pn ,     C v,i  Pi     Pi  PF  . (4.32)
i 1  i 1 
A módosított célfüggvénynek csak ott, csak azon Pi teljesítményértékeknél lehet szélsőér-
téke, ahol az (4.32) szerinti függvény valamennyi elsőrendű parciális differenciálhányadosa
nulla, azaz teljesül a
 C v,1 C
    0,  v,1  
P1 P1 P1
 C v,2 C
    0,  v,2  
P2 P2 P2
 C v,3 C
    0,  v,2   (4.33)
P3 P3 P2

 C v,n C v,n
    0,   
Pn Pn Pn
egyenlőség rendszer. Ebből az összefüggésből az következik, hogy legkisebb változó költséget
eredményező terheléselosztás akkor valósul meg, ha az egyes blokkokra nézve teljesül a
Cv,1 Cv,2 Cv,3 Cv,n
     (4.34)
P1 P2 P3 Pn
C v
egyenlőség. A hányadost differenciális növekményköltségnek vagy röviden növekménykölt-
P
ségnek nevezzük és k  -val jelöljük. Kimondhatjuk tehát, hogy a gazdaságos terheléselosztás
feltétele az egyes erőművekre (erőművi blokkokra) értelmezett növekményköltségek azo-
nossága, azaz
k,1  k,2  k,3  k,n . (4.35)
Abban a különleges esetben, amikor a tüzelőanyag hőárak azonosak (pl. egy erőművön be-
lüli terheléselosztásról van szó), akkor az (4.28) egyenlet a
k  q  pQ (4.36)
definíciót felhasználva

108
 Q1 Q2 Q3 Qn
   , (4.37)
P1 P2 P3 Pn
ill.
q,1  q,2  q,3  q,n (4.38)
alakba megy át, tehát ebben az esetben a gazdaságos terheléselosztás feltétele a növek-
mény hőfogyasztások azonossága. Az (4.35) és (4.38) fizikai tartalma is magától értetődő: a
terheléselosztás akkor megfelelő, ha minden többletterhelést az egyes blokkok azonos több-
letköltséggel adnak ki. Ebből az is következik, hogy mindaddig a legkisebb növekménykölt-
ségű egységet kell terhelni, amíg az el nem éri egy másik egység növekményköltségét.

Terheléselosztás kapcsolt energiatermelésben

A KAPCSOLT ENERGIATERMELÉS SÉMÁJA

Egy kapcsolt energiatermelést megvalósító üzem egy vagy több energiatermelő egységet tar-
talmaz. Ezek egy része kapcsolt energiatermelést valósít meg, de lehetnek olyan egységek is,
amelyek a két termék (hő és villamosenergia) közül csak az egyik előállításában vesznek részt.
A kapcsolt energiatermelő egység általános sémája az energia (teljesítmény) áramokkal:
Qf (fogyasztónak kiadott hő)
Qü
kapcsolt
energiatermelést
megvalósító P (kiadott villamos teljesítmény)
egység

Qv (veszteség)

4–5. ábra. A kapcsolt energiatermelő egység általános sémája

A kapcsolt energiatermelést nem végző egységeknél az egyik jobboldali (hasznos energia)

kimenet hiányzik. A rendszer az egységek együttese, hőszolgáltató rendszer esetében az
eredő séma mindig tartalmazza mindkét kimenetet, bár a villamosenergia kimenet eseten-
ként negatív értéket is felvehet.
A rendszer energiamérlege és az egység legfontosabb jellemzője, a tüzelőhő felhasználás a
két hasznos termék függvényében:

Qü  P  Qf  Qv  f P, Qf .  (4.39)
Ugyanilyen összefüggés írható fel az egyes energiatermelő egységekre külön-külön is. A
rendszer együttes mérlege az egyes egységek mérlegének összege. Az egyes egységekre és a
rendszer egészére felírt összefüggések között a lényegi különbség, hogy a Qü  f P, Qf   függ-
vénykapcsolat egy egység esetén – többnyire – egy szigorúan meghatározott kapcsolat, addig
a rendszer esetében befolyásolható avval, hogy mely berendezéseket (egységeket) tartom
üzemben és melyiket milyen mértékig terhelem. Ez ad módot arra, azonos igények kielégíté-
séhez eltérő mértékű tüzelőhő fogyasztás tarozzon. A gazdaságos terheléselosztás feladata,
hogy adott feltételek között megtalálja az igények legkisebb tüzelőköltséggel való kielégíté-
sének módját.

109
 Egyes egységek esetében kényszerkapcsolat van a kiadott villamos teljesítmény és a fo-
gyasztónak kiadott hő között, amelyet formálisan a következő függvénykapcsolattal írhatunk
le:
 
P g Q f (4.40)
Ilyen kapcsolat lehet az ellennyomású gőzkörfolyamatú erőműnél, amikor a hőkiadás növe-
kedése együtt jár a villamos teljesítmény növekedésével. Ellenkező előjelű kapcsolat van a
két jellemző között elvételes kondenzációs hőkiadás esetén. A rendszer egésze esetén ilyen
formájú kényszerkapcsolat nincs.

A GAZDASÁGOS TERHELÉSELOSZTÁS ELVE

4.3.2.1. Rendszerszintű szemlélet

Két hőszolgáltató egységet, a hőfogyasztó rendszert és a villamosenergia-rendszert (VER)
tartalmazó hőszolgáltató rendszer egyszerűsített sémája a tüzelőköltség minimálásához a 4–
6. ábra szerinti.
Qü1 Qf 1
1. egység hőfogyasztó
Qf
Qf 2

Qü 2
2. egység
P1

P2

Qü,r VER
VER fogyasztó
termelő Pr
Pf

4–6. ábra. A hőszolgáltató rendszer egyszerűsített sémája

A költségminimálás mellett figyelembe kell venni, hogy a fogyasztói igényeket mindkét

termék esetében ki kell elégíteni (feltételi egyenletek):
Qf  Qf ,1  Qf ,2 és Pf  P1  P2  Pr (4.41)
Minimalizálandó az összes tüzelőanyag költség:
C  C1  C2  C r  pQ ,1  Qü ,1  pQ ,2  Qü ,2  C r  min (4.42)
Szélsőérték keresés (figyelembe véve, hogy dQf 1  dQf 2 ):

dC Q Q  dP dP 
 pQ1  ü ,1  pQ 2  ü ,2  kr   1  2   0 , (4.43)
dQ f ,1 Q f ,1 Q f ,2  dQ f ,1 dQ f ,2 
 
ahol kΔr a villamosenergia-rendszer pillanatnyi növekményköltsége, amely a rendszerter-
helés (elsősorban a napszak) függvényében széles határok között változhat. Az összefüggés-
ben megjelenik a bevitt tüzelőhő teljesítménynek a hőkiadási teljesítmény szerinti deriváltja,
az ún. növekmény hőfelhasználás:

110
 Qü,i
q  ,i  . (4.44)
Q f ,i
Ennek alkalmazásával átalakítva a megelőző egyenletet:
dC  dP dP 
 pQ,1  q  ,1  pQ,2  q ,2  kr   1  2   0 . (4.45)
dQ f ,1  dQ f ,1 dQ f ,2 
 
Átrendezés után:
dP1 dP
pQ,1  q,1  kr   pQ,2  q,2  kr  2 (4.46)
dQ f ,1 dQ f ,2
vagyis az optimum feltétele a hőkiadásra vonatkozó növekmény költségek azonossága, ami
tetszőleges számú hőtermelő esetére is általánosítható:
kQ,1  kQ,2  ....  kQ,n , (4.47)
ahol a hőkiadásra vonatkozó növekmény költség:
dPi
kQ,i  pQ,i  q,i  kr  . (4.48)
dQ f ,i

4.3.2.2. Üzemi szintű szemlélet

Az üzemi szintű gazdasági értékeléshez megértését szolgáló, két hőszolgáltató egységet tar-
talmazó sémát a 4–7. ábra mutatja be. Ebben a szemléletmódban a célfüggvény a tüzelőanyag
költség és villamosenergia árbevétel különbségének (=a hőkiadás tüzelőanyag költségének)
minimálása:
Cü,Q  C1  C2  ÁE  pQ,1  Qü,1  pQ,2  Qü,2  k    P1  P2   min!, (4.49)
+
ahol k a villamosenergia átvétel egységára. Ebben az esetben csak egy feltételi egyenlet van,
ami azt fejezi ki, hogy a hőfogyasztó igényét minden esetben ki kell elégíteni:
Qf  Qf ,1  Qf ,2 . (4.50)

Qü1 Qf 1
1. egység hőfogyasztó
P1 Qf
tüa. költség Qf 2

Qü 2 VE árbevétel
2. egység P2
P1+P2

telephely határa

4–7. ábra. Két hőszolgáltató egységet tartalmazó séma

Szélsőérték keresés (figyelembe véve, hogy dQf ,1  dQf ,2 ):

dC Q Q  dP dP 
 pQ,1  ü ,1  pQ,2  ü ,2  k    1  2   0 . (4.51)
dQ f ,1 Q f ,1 Q f ,2  dQ f ,1 dQ f ,2 
 

111
 Átrendezve:
dP1 dP
pQ,1  q,1  k    pQ2  q,2  k   2 (4.52)
dQ f ,1 dQ f ,2
vagyis az optimum feltétele a hőkiadásra vonatkozó növekmény költségek azonossága
kQ,1  kQ,2  ....  kQ,n (4.53)
ahol a hőkiadásra vonatkozó növekmény költség:
dPi
kQ,i  pQ,i  q,i  k   (4.54)
dQ f ,i
Vagyis az üzemi szintű (gazdálkodó egység szintű) szemléletben lefolytatott optimálás for-
mailag ugyanarra az eredményre jut, az eltérés csak annyi, hogy a rendszerszintű szemlét
esetén a villamos energia értékét a rendszer növekményköltsége, míg üzemi szemlélet esetén
eladási ára határozza meg. Ez azt is mutatja, hogy az üzemi szintű optimumok rendszerszintű
eredője megegyezhet a rendszerszintű optimummal (azaz a teljes villamos energia és hőszol-
gáltató rendszer a fogyasztók számára legalacsonyabb költséget eredményező üzemállapot-
ban üzemelhet), ha a villamos energia átvételi ára megegyezik a villamosenergia-rendszer
növekményköltségével. Ez természetesen nem érhető el, hiszen a növekményköltség pillana-
tonkénti változását az átvételi ár nem követheti, de legalább a napszak szerinti átlagok köze-
lítésére kellene törekedni. Ezzel szemben a jelenlegi gyakorlat mesze eltéríti egymástól a két
árat, aminek következtében az üzemi szintű optimumok rendszerszintű eredője nem egyez-
het meg a rendszerszintű optimummal, ami a teljes rendszer jelentős többletkiadásához ve-
zet, amit végső soron a fogyasztók fizetnek meg.

4.3.2.3. A tarifarendszer sajátosságai

A jelenlegi villamosenergia-átvételi rendszer sajátosságai az előzőekben bemutatott elveket
némileg módosítják. A főbb sajátosságok:
 A villamos energia átvételi ára az egyes egységeknél különböző lehet. Ennek az a ha-
tása, hogy a hőkiadásra vonatkozó növekmény költség
dPi
kQ,i  pQ,i  q,i  ki  (4.55)
dQ f ,i
formában számítandó. (Az eltérés az, hogy a villamos energia árbevétel egységára,
a ki itt i indexet visel, azaz termelő egységenként eltérő lehet.)
 A villamos energia átvételi ára bizonyos nem pillanatnyi értékekhez kötötten változ-
tat. Ezt az eddigi, pillanatnyi értékekkel dolgozó összefüggések olyan alkalmazásával
lehet figyelembe venni, amely bizonyos időszakok (havi, évi) átlagértékek (pl. hatás-
fok határértékek) betartását peremfeltételként kezeli. Ez azt is jelenti, hogy az opti-
málás nem egy-egy üzemállapotra, hanem egy hosszabb időszak valamennyi üzemál-
lapotára egyszerre végezhető el.

4.3.2.4. Terheléselosztás több egység között

Több hőszolgáltató egység közötti gazdaságos terheléselosztás ugyanazon a módon hajtható
végre, ahogy az a villamos teljesítmény gazdaságos terheléselosztására a szakirodalomból ré-
gen ismeretes. Ennek módszere a működő egységek növekményköltség görbéiből az eredő
növekményköltség görbe megszerkesztése és abból az egyes egységekre jutó terhelések visz-
szaosztása.

112
 Az eredő növekményköltség görbe megszerkesztésének és alkalmazásának módját a 4–
8. ábra mutatja be 3 egység példáján (az ábrában a vízszintes tengelyen villamos teljesítmény
jelölése szerepel, hőteljesítmény elosztás esetén a módszer ugyanez). Kiindulás a három egy-
ség növekményköltség görbéje (… görbék vastag vonallal). A görbéket a felső végüktől
felfelé, az alsó végüktől lefelé függőleges vonalakkal egészítjük ki, mivel semmilyen körülmé-
nyek között sem tudnak a maximálisnál nagyobb vagy a minimálisnál kisebb teljesítményen
üzemelni. Az ábrában a szaggatott vonal magasságában mutatjuk be az eredő növekmény-
költség görbe (eredmény vonallal jelezve) szerkesztését a vízszintes metszékek összegzésé-
vel, azaz
Pr  P123  P1  P2  P3 . (4.56)

kΔ Pr = P1+2+3
P3


 eredő
P1

P2

P
4–8. ábra. Az eredő növekményköltség görbe szerkesztése

Amikor a terhelés elosztását kell végrehajtani, az ábrát fordított sorrendben használjuk.

Ha Pr rendszerszintű teljesítményigényt kell kielégíteni, az igény értékét felvetítjük az eredő
görbére, majd onnan vízszintesen vissza az egyes gépek növekményköltség görbéire. Ebből
megkapjuk azt a P1, P2 és P3 teljesítményt, amely mellett a legalacsonyabb üzemköltséggel elé-
gíthetjük ki a Pr rendszerszintű teljesítményigényt.

KAPCSOLT KÖRFOLYAMATÚ EGYSÉGEK JELLEMZŐI

4.3.3.1. Ellennyomású gőzkörfolyamatú erőmű

A 4–9/a. ábrán látható kapcsolású ellennyomású gőzkörfolyamatú erőművi blokk alapvető jel-
leggörbéit a 4–9/b. ábra mutatja be. A villamos teljesítmény a kiadott hő függvényében mono-
ton nő, a változás közel lineáris (egy csekély pozitív második deriválttal). A közelítő egyenes
a minimális teljesítmény alatt lefelé extrapolálva nem az origó felé, hanem a vízszintes ten-
gely pozitív értékű tengelymetszete felé tart. A tüzelőanyag felhasználás görbéje – többek
között a blokk kazánjának jelleggörbéje miatt – hasonló tulajdonságokat mutat, mint a ka-
záné.

113
 Qü
Szabályozatlan
elvétel Fűtési
hőcserélők
te
tv P

Tápvízelőmelegítő
rendszer Qf
a., b.,
4–9. ábra. Ellennyomású blokk kapcsolás (a) és jelleggörbéi (b)

Az ellennyomású villamosenergia-termelés fontos jellemzője a kapcsolt energiaarány (σ)

vagy más néven a fajlagos ellennyomású villamosenergia-termelés. Ennek értéke a terhelés
függvényében – ha kis mértékben is – monoton nő. A kapcsolt energiaaránynak is definiál-
ható a növekmény jellegű értéke, ami az egységnyi többlet hőtermelésre jutó többlet
villamosenergia-termelés mértékét mutatja, azaz
dP
   ell . (4.57)
dQ f
Ez nem más, mint a hőtermelés növekményköltség kifejezésének második tagjában talál-
ható derivált:
dP
kQ,i  pQ,i  q,i  kr  ell,i  pQ,i  q ,i  kr    . (4.58)
dQ f ,i
Miután a kifejezés mindkét tagjának abszolút értéke a hőkiadás függvényében monoton
növekszik, a hőkiadás (a két tag különbsége) már alig mutat változást. Az esetek többségében
egy csekély növekedést mutat.
Igen gyakori, hogy a 4–9/b. ábrában bemutatott két jelleggörbét lineáris kapcsolattal köze-
lítik. Ebben a közelítésben sem a növekmény hőfelhasználás (qΔ), sem a növekmény fajlagos
ellennyomású villamosenergia-termelés (σΔ) nem mutat változást a blokk minimális és maxi-
mális teljesítménye közötti tartományban, így a hőkiadásra vonatkozó növekmény költség is
állandó a teljes terhelési tartományban.

4.3.3.2. Elvételes kondenzációs gőzkörfolyamatú erőmű

Az elvételes kondenzációs gőzkörfolyamatú blokk úgy is felfogható, mint egy ellennyomású
és egy kondenzációs körfolyamat egy berendezésben szuperponálva. Ez azt jelenti, hogy a 4–
10. ábrán bemutatott kapcsolású elvételes kondenzációs blokk kondenzációs blokként (fűtési
hőcserélők lezárva) és ellennyomású blokként (átömlő gőzvezeték torlasztó csappantyúja le-
zárva) is tud működni, ha pedig egyik sincs lezárva, mindkét körfolyamat részlegesen meg-
valósul.
A 4–11. ábra az elvételes kondenzációs blokk lehetséges üzemállapotait a Q f  P síkon mu-
tatja be. Az ábrában egyszerűsített (linearizált) jelleggörbéket tüntettünk fel. A felső, jobbra
lejtő határvonal a maximális gőznyelésű üzem. Ez a függőleges tengelytől a maximális telje-
sítményű kondenzációs üzemet jelentő ponttól indul és a hőkiadás növekedésével – a hátra-
ömlő gőzáram csökkenésével – egyre csökkenő teljesítményt mutat. A vonal meredeksége

114
 dP
yki   (4.59)
dQ f
a fajlagos kiesett teljesítmény (a villamos teljesítmény hőteljesítmény szerinti deriváltja ne-
gatív, a linearizált jelleggörbe esetén értéke állandó). A felső határvonallal párhuzamos vé-
kony vonalak a maximálisnál kisebb állandó gőznyelésű állapotokat mutatják.

Szabályozatlan
elvétel

Fűtési
hőcserélők

te
tv

Tápvízelőmelegítő
rendszer

4–10. ábra. Elvételes kondenzációs gőzkörfolyamatú blokk kapcsolása

P maximális
gőznyelésű
üzem

lehetséges
üzemállapotok
ellennyomású
üzem

minimális
gőznyelésű
üzem

Qf
4–11. ábra. Elvételes kondenzációs blokk jelleggörbéje

A jobb alsó, emelkedő határvonal az ellennyomású üzemet mutatja. Ekkor a kondenzátorba

hátraömlő gőzáram teljes torlasztással a technikailag lehetséges minimális értéket veszi fel
(értéke nem lehet nulla, valamennyi hűtőgőzre szükség van). A vele párhuzamos vékonyabb
vonalak a minimálisnál nagyobb állandó hátraömlő (kondenzátorba menő) gőzáramokat je-
lölik.
Növekmény költség szempontjából három különböző üzemállapotot kell megkülönböz-
tetni:
– Ellennyomású üzemállapot
Másképp: minimális teljesítményű üzemállapot. Itt létezik a villamos- és a
hőteljesítmény közötti kényszerkapcsolat, mégpedig pozitív deriválttal (σ) jellemez-
hető módon. Ekkor a blokk teljesen az ellennyomású blokkal analóg módon működik,
így a hőkiadás növekményköltsége is ugyanúgy a

115
 dPell
kQ  pQ  q  kr   pQ  q  kr    (4.60)
dQ f
összefüggéssel határozható meg.
– Maximális gőznyelésű üzemállapot
Másképp: maximális teljesítményű üzemállapot. Itt is létezik a villamos- és a
hőteljesítmény közötti kényszerkapcsolat, de negatív deriválttal (yki) jellemezhető
módon. Mivel ebben az esetben a gőznyelés és a tüzelőhő felhasználás állandó, a
hőkiadásra vonatkoztatott növekményköltség összefüggésének első tagja nullává vá-
lik:
dQ dP dP
kQ  pQ  ü  kr   kr   kr  yki . (4.61)
dQ f dQ f dQ f
A hőkiadás növekményköltsége tehát csak a villamosenergia-rendszer növekmény-
öltségétől (a villamosenergia átvételi ártól) függ, avval arányos.
– Közbenső üzemállapotok (a működési tartomány belseje)
Ilyenkor a a villamos- és a hőteljesítmény közötti nincs kényszerkapcsolat, azaz a
kifejezés második tagja válik nullává. A hőkiadásra vonatkoztatott növekményköltség
a tüzelőhő teljesítménynek az állandó villamos teljesítmény mellett meghatározott
parciális deriváltjának és a hőárnak a szorzatává egyszerűsödik:
Q dP Q
kQ  pQ  ü  kr   pQ  ü . (4.62)
Q f dQ f Q f
Számszerű értékeinek meghatározása csak a különböző üzemállapotokra végzett
részletes hőséma-számításokból differenciahányadosként lehetséges.

4.3.3.3. Gázturbinás hőszolgáltató blokk

Gázturbinás hőszolgáltató blokk esetén három megoldás lehetséges:
 Nyíltciklusú gázturbina hőhasznosító kazánnal
Tulajdonságait tekintve a hőhasznosító kazánnal kiegészített nyíltciklusú gáztur-
bina azonos az ellennyomású gőzkörfolyamatú blokkal. Mindkettőnél lehetséges a
villamosenergia-termelés növelése alacsony hőigény esetén is, ez a gázturbinánál sok-
kal egyszerűbben oldható meg. Ellennyomású gőzkörfolyamatú blokk esetén segéd-
hűtést kell létesíteni (a felesleges hő környezetbe történő elvezetésére), míg gáztur-
binánál csak egy sokkal egyszerűbb by-pass kéményre van szükség.
 Gáz-gőz kombinált ciklusú blokk ellennyomású gőzturbinával
Az ilyen típusú blokk is az ellennyomású gőzkörfolyamatú blokkal azonos jellem-
zőkkel rendelkezik (természetesen csak a jellegét tekintve, a számértékek lényegesen
eltérőek). A villamosenergia-termelés növelése alacsony hőigény esetén mind a gőz-
turbinához épített segédhűtéssel, mind by-pass kéménnyel megoldható. Az utóbbi
megoldás alacsonyabb beruházási költségű, de energetikai mutatói rosszabbak.
 Gáz-gőz kombinált ciklusú blokk elvételes kondenzációs gőzturbinával
Az elvételes kondenzációs gőzturbinával épített kombinált ciklusú blokk azonos jel-
legű jelleggörbékkel rendelkezik, mint maga az elvételes kondenzációs gőzturbina,
csak sokkal kedvezőbb számértékek mellett.

116
 Az előzőekben vázolt terheléselosztási feladatok a blokkok, a járulékos és egyéb (kényszer-
) feltételek számának növekedésével egy bonyolultabbá válnak, analitikus megoldásuk ne-
hézkessé, ill. kivitelezhetetlenné válik. Annak érdekében, hogy a megoldást ilyen esetekben
is elő lehessen állítani elfogadható időn belül, célszerű más, az analitikustól különböző szá-
mítási eljárást választani. Ezeket a számítási módszereket, melyeket összefoglaló néven „lágy
számítási módszer”-eknek neveznek, tárgyaljuk a következő alfejezetben.

Matematikai módszerek
Az élet minden területén alapvető törekvés, hogy a különféle folyamatokat úgy alakítsuk ki,
és a létezőket úgy szabályozzuk, hogy azok műszakilag és ezen keresztül gazdaságilag is op-
timálisan viselkedjenek. Az optimálás a lehetőségek közötti legjobb megoldás kiválasztását
tűzi ki célul. Ez csak nagyon jól definiált feladatok esetében érhető el. A gyakorlatban több-
nyire meg kell elégednünk az elegendően jó, szuboptimális megoldásokkal is. Az optimálás
hagyományos kezelésmódját az jellemzi, hogy a vizsgált feladatot, illetve annak modelljét
úgy alakítjuk át, és szükség szerint úgy egyszerűsítjük le, hogy az lehetővé tegye egy mate-
matikai konstrukció keretei között az egzakt optimum meghatározását. A mérnöki munká-
ban nagyon fontosak a részletek, ezért az elmúlt évtizedekben fokozott törekvés nyilvánult
meg arra vonatkozóan, hogy az optimálást minél részletesebb modellek felhasználásával vé-
gezzük el. A különböző folyamatok részletes, dinamikus szimulációját biztosító eszközök
gyorsan fejlődtek, ugyanakkor az egyre bonyolultabb folytonos és diszkrét változókat vegye-
sen tartalmazó hibrid modellek optimalása egyre nehezebben megoldható feladatot jelentett
az ugyancsak fejlődő optimlási módszerek számára. Korunk egy másik jellegzetessége az,
hogy térben és időben egyre nagyobb mértékű, változó struktúrájú és növekvő komplexitású
feladatokat kell „optimálisan” megoldani.
Mindezeket felismerve, előtérbe kerültek a mesterséges intelligencia, majd az ezt felváltó
számítógépi intelligencia talaján kifejlődő nem egzakt, heurisztikus és evolúciós módszerek.
A nem egzakt jelző azt jelenti, hogy elveszítjük a garanciát az abszolút optimum megtalálá-
sára. Ezért viszont kárpótol az a tény, hogy az elegendően jó megoldásokat a szükséges és
elégséges mértékben legrészletesebb modellekre határozhatjuk meg.

OPTIMÁLÁSI ELJÁRÁSOK
A különféle folyamatok megismerésének és tanulmányozásának egyik legfontosabb célja az
adott folyamat valamilyen (rendszerint gazdasági) szempont(ok) szerinti optimális tervezése
vagy működtetése. A globális optimálás célkitűzése az, hogy egy halmaz x elemei közül,
valamilyen F   f1  x  , f 2  x  , f 3  x  f n  x  szempontok (tkp. célfüggvények) szerint meg-
találja a legjobb x* elemet. Az általánosság miatt egyelőre tételezzük fel, hogy egyetlen f(x)
célfüggvény szerint keressük a legjobb elemet, és a legjobb elem e szempont szerinti értéke a
legkisebb. Ekkor a globális optimálási probléma tömören a
min f  x  , x  (4.63)
formára hozható, ahol az f :  skalár értékelési függvényt szeretnénk minimálni az
halmaz elemein.
A gazdasági életben használt optimumkeresési feladatok döntő többségénél azonban még
további feltételeknek is teljesülniük kell. Ezek az ún. megkötések/korlátok (feltételi egyenletek)
az esetek jelentős részében
gi  x   0 , (4.64)
h j x  0 (4.65)

117
kifejezésekkel formalizálhatók, ahol gi :  és h j :  a megkötések, továbbá
0  i  m , 0  j  p , ahol m és p a feltételi egyenletek számai.
Az halmaz elemei az optimumkeresési feladattól függően lehetnek számok, vektorok,
listák, komplex ütemezési tervek. A halmazt keresési térnek, döntési térnek vagy lehetőségtérnek
is nevezzük a továbbiak során. Az értékelési függvények sem csak egyszerű matematika kife-
jezések, hanem a problémától függően összetett számítógépes algoritmusok, bonyolult gaz-
dasági és/vagy technológiai folyamatok dinamikus szimulációi alapján számított összefüggé-
sek is lehetnek. Megjegyezzük, hogy mivel min f  x   max  f  x  ezért az általánosság
megsértése nélkül a következőkben az optimálás minimálást jelent.
A globális optimum tehát az x *  elem, ha f  x *   f  x  x  . Fontos még rögzítenünk
a lokális optimum fogalmát. Az x̂  elemet lokális optimumnak nevezzük, ha igaz az, hogy
f  xˆ   f  x  minden olyan x  elemre, amelyek x̂ szomszédai. Abban az esetben, ha
 n
, akkor xˆ  0 , hogy f  xˆ   f  x  x  , xˆ  x   .
A szakirodalom a globális optimálás módszereinek három fő típusát különbözteti meg. Az
első a gradiens alapú, második a kimerítő keresésen alapuló és a harmadik a véletlent hasz-
náló optimálási eljárás. A továbbiakban rövid áttekintést adunk a 4–12. ábrán látható módsze-
rekről, ismertetve a fontosabb módszerek előnyeit és hátrányait. A gradiens alapú módszerek
kifejlesztése és tanulmányozása már évszázadokkal ezelőtt megkezdődött és két fő típusa ala-
kult ki, a direkt és indirekt eljárások. Az utóbbiak használata során a szélsőértékeket a deri-
vált függvény zérus helyeinek meghatározásával keresik meg, amely általában egy egyenlet-
rendszer megoldását jelenti.

Hangya
Részecs-
kolónia
Genetikus ke/raj
algoritmusok algoritmus Tabu
keresés
Evolúciós
Sztochasz-
algoritmusok
Evolúciós tikus Szimulált
programozás módszerek hűtés

Evolúciós Sztohasztikus
startégiák Optimálási hegymászó
eljárások

Dinamikus Gradiens
programozás alapú
Kimerítő
keresésen
Elágazás alapuló Indirekt
és
korlátozás Direkt

Visszalépéses Newton
technika
Fibonachi
4–12. ábra. Optimálási eljárások

Többdimenziós függvények esetén ez úgy módosul, hogy a szélsőérték keresését azon pon-
tokra korlátozzuk, amelyek érintősíkjának meredeksége minden irányban zérus. A direkt
módszerek esetén a szélsőértéket a lokális gradiens irányába történő elmozdulással próbálják
elérni. Ezt általában hegymászásnak nevezik, azaz a szélsőérték eléréséhez (típusától füg-

118
gően) a legmeredekebb emelkedőn vagy lejtőn kell „felmászni”, illetve „leereszkedni”. Mind-
két módszer hiányossága azonban (a többszöri javítás, fejlesztés és kiterjesztés ellenére is az),
hogy nem eléggé robusztusak a gyakorlatban előforduló feladatok széles spektrumára. Az in-
direkt módszerek megkövetelik, hogy ismerjük a megoldandó feladat derivált függvényét.
Sajnos a valós életben előforduló problémák jelentős hányadára nem igaz ez a feltételezés,
így az indirekt módszer gyakorlati felhasználhatósága meglehetősen korlátozott. A direkt
módszerek valamelyest enyhébb feltételeket fogalmaznak meg a feladattal szemben, de a
gyakorlatban használva legjobb esetben is csak lokális szélsőértékek felderítése lehet a céljuk.
A második fő típust a kimerítő keresésen alapuló módszerek alkotják. Ezeknek a módsze-
reknek az a lényege, hogy az adott lehetőségtérben az algoritmus megvizsgálja a tér minden
pontját és így keresi meg a globális optimumot. A lehetőségtér pontjai legtöbbször leírhatók
egy fa struktúrával, ezután a tér teljes bejárása elvégezhető a fában található valamennyi cso-
mópont érintésével. A fa bejárására különféle stratégiákat alkalmazhatunk: például mélységi
bejárás, szélességi bejárás, azonban a gyakorlati feladatok lehetőségtere annyira kiterjedt,
hogy belátható időn belül nem tudjuk elvégezni a teljes fa bejárását. Néhány esetben hasz-
nálhatjuk az elágazás és korlátozás elvét, ha olyan feltételek és/vagy megkötések állnak ren-
delkezésünkre, amelyek alapján az adott csúcsot vizsgálva eldönthető, hogy az optimum nem
az adott csúcsból induló részfában található. Ekkor ezt a részfát kihagyhatjuk a további kere-
sésből, így csökkentve a keresési tér méretét. A valós problémák lehetőségterének komplexi-
tása azonban határt szab e módszer hatékonyságának is, mivel ésszerű időn belül és/vagy
gazdaságosan nem lehetséges az összes megoldás, vagy annak akár egy részének a bejárása
sem. A gyakorlati feladatokra mindinkább jellemző, hogy lehetőségterük nagyméretű
és/vagy sokdimenziós, valamint nincs sok információnk a „jóságot” meghatározó, általában
zajjal is terhelt értékelési függvényről. Ezért a fentebb bemutatott determinisztikus módsze-
rek nagyon korlátozottan alkalmazhatók a megoldásukra.
Ezt a hiányt próbálják betölteni a globális optimálási algoritmusok harmadik típusához tar-
tozó sztochasztikus vagy véletlent használó módszerek. Ezeknél a módszereknél a véletlen is
fontos szerepet játszik a keresési tér vizsgálandó pontjainak kiválasztásakor. Az egyik alap-
vető és legegyszerűbben megvalósítható módszer a sztochasztikus hegymászás. Ennél az el-
járásnál e keresési tér egy véletlenül választott aktuális pontjából indulunk ki, majd a „szom-
szédos pontok” közül sztochasztikusan választva, az lesz az új aktuális pont, amelyik értéke
nagyobb, mint az eredetileg választott pont értéke. Az eljárás előnye az, hogy a feladat érté-
kelt terének struktúrájáról semmilyen információt nem használ fel, hátránya viszont az, hogy
nagy valószínűséggel egy lokális optimum csapdájába kerül.
A véletlent is használó kereső eljárások egyik legígéretesebb és egyben legintenzívebben
kutatott területe, a különféle metaheurisztikákon alapuló optimálási eljárások csoportja. A
metaheurisztikák – a feladat specifikus heurisztikákhoz képest – a problémák egy szélesebb
osztályára nyújtanak megoldási lehetőséget. Módszertanuk alapötlete leggyakrabban a ter-
mészetben megfigyelt folyamatokon alapul. Nem garantálják a globális optimumot, de belát-
ható időn belül az optimumhoz közeli szuboptimális megoldást szolgáltatnak. A következők-
ben – a teljesség igénye – nélkül röviden áttekintjük a legfontosabb metaheurisztikus mód-
szereket és azok jellemzőt.
A szimulált hűtés a szilárd anyagok hőkezelés hatására végbemenő energetikailag „optimá-
lis” rácsszerkezetének kialakulását másolja le. A kezdeti magas hőmérsékletre felmelegített
anyag részecskéi viszonylag szabadon mozoghatnak az energiaszintek között, majd a hőmér-
séklet fokozatos csökkentésével egyre kisebb energiaszint ugrásokat tudnak végrehajtani, és
így a nagyon alacsony belső energiájú szabályos kristályszerkezetben stabilizálódnak. Az al-
goritmikus megvalósítás alaplépései nagyon hasonlítanak a sztochasztikus hegymászás lépé-
seihez. Az algoritmus végrehajtása során véletlenszerűen választott „szomszédok” közül az

119
aktuális egyednél rosszabb értékűt is elfogadunk a hőmérséklet függvényében változó való-
színűséggel az algoritmus során. A hőmérsékletet az algoritmus futása során egyre csökkent-
jük, azaz „hűtést” alkalmazunk, így a rosszabb egyedek elfogadási valószínűsége egyre csök-
ken. A hűtés tervezését a következő képlet szerint végezhetjük: T   1  :  T   , ahol
0    1 és  az aktuális idő. Az elfogadási valószínűséget pedig a P    ef T  képlet sze-
rint számítjuk, ahol f a két egyed értékének (célfüggvényének) különbsége és T   az ak-
tuális hőmérséklet. Az így kialakított algoritmus már képes lehet a globális optimum megta-
lálására, azonban nagyon erőforrás igényes és nagyon érzékeny a paramétereinek (a „szom-
széd” kiválasztást és a hűtést meghatározó jellemzők) megfelelő megválasztására. Jelenleg
nem ismerünk olyan szabályt, ami a különböző feladattípusok esetén segítséget nyújthatna a
paraméterek helyes hangolásához. Az eljárás hatékonyságát növelhetjük, ha többször újrain-
dítjuk vagy újra fűtjük a rendszert.
A tabu keresés szintén az egy megoldással dolgozó, véletlent használó metaheurisztikák
közé tartozó módszer. A nevében szereplő, a polinéz szigetvilágból eredő tabu szó jelentése
szent hely vagy szent tárgy, amelyeket tilos meglátogatni vagy megérinteni. A sztochasztikus
hegymászást alapul véve alapgondolata a következő: A keresési tér már eddig bejárt pontjait
egy tabu (tiltó) listára gyűjtjük. A kiválasztott új pontot megvizsgáljuk, és csak akkor fogadjuk
el, ha nem található meg a tabulistán. Elfogadás esetén hozzáfűzzük a listához, ellenkező eset-
ben eldobjuk és új pontot keresünk. A lista mérete természetesen nem nőhet egy bizonyos
kezelhetetlen méret fölé, így a lista hossza egy szabadon választott n egész szám. Ha ezt az n
hosszúságot elérte a listánk és a következő pontot a listára akarjuk helyezni, akkor annak
legrégebbi elemét töröljük.
A raj intelligencia egy olyan összetett csoport viselkedésforma, amelynél a rajba tartozó
egyedek csak a saját közvetlen környezetük alapján hozzák meg a döntéseiket, összességében
azonban mégis egy globális intelligens viselkedés alakul ki. A következőkben a raj intelligen-
ciát használó eljárások két jellemző reprezentánsát mutatom be.
A hangya kolónia algoritmus is a természetből vette az alapötletét. A koncepció a táplálékot
kereső hangyák viselkedését veszi alapul. A hangyák igen kifinomult módszereket alkalmaz-
nak a kommunikációhoz, ugyanis a bolytól a különböző táplálékforrásokhoz vezető útvona-
lakat feromon hormon kibocsátásával jelölik meg. Ezeket a feromon útjelzéseket a többi han-
gya érzékeli, és nagy valószínűséggel követni kezdi. A táplálék felé vezető ösvények nagyon
különbözőek lehetnek és akár akadályokat is találhatunk rajtuk. A hangyák célja természete-
sen a legtöbb élelem begyűjtése. Az egyes egyedek lehetőségei korlátozottak, viszont a koló-
nia egésze igen hatékonyan tudja megoldani ezt a problémát. A hangya kolónia algoritmust
általában kombinatorikus optimálásra használják. Egyik lehetséges implementációban a han-
gyáknak egyszerű ágensek felelnek meg. Az irányított gráfként szemléltethető állapottér éle-
ihez feromon csík értékeket rendelünk. A sikeres, ill. kevésbé sikeres megoldások növelhetik,
ill. csökkenthetik az élekhez tartozó értékeket. A korábbi sikeres útvonalakat a feromon csík
érték mátrixa tárolja. Az ágensek lépésről lépésre építik fel az útvonalakat. Ehhez kiszámolják
a lehetséges következő lépéseket és egy adott valószínűséggel választanak belőle. A választási
valószínűségek függnek egy lépésekhez rendelt heurisztikus értéktől és a feromon csík érté-
kétől.
A részecske-raj optimálás madárcsapatok, halrajok, méhek vagy valamilyen együtt mozgó
részecskék mozgásának modellezésén alapuló eljárás. A raj egyedei egy-egy megoldást írnak
le a keresési térben és az egyedek valamilyen topológia szerint egymáshoz vannak kapcsolva.
Minden részecske ismeri a topológia szerinti szomszédok (és természetesen saját maga) ad-
digi legjobb értékét (aktuális lokális optimum) és a raj által elért legjobb értéket (aktuális glo-
bális optimum). Az egyedek minden lépésben módosítják a helyzetüket az addigi lokális és

120
globális optimumot valamint a jelenlegi vagy múltbéli helyzetüket kombinálva. A kombináció
kialakítása során véletlen értékeket is felhasználnak.
A globális optimálás módszerei közül, az evolúciós algoritmusok alkotják a metaheurisztikát
alkalmazó módszerek következő nagy csoportját. Az evolúciós algoritmusok a keresési tér
pontjait reprezentáló adatszerkezetek (kódok) populációját használó, a biológiából származó
mechanizmusokkal dolgozó optimálási eljárások. A mutáció, a keresztezés, a szelekció, a job-
ban alkalmazkodó (fittest) egyedek túlélése, stb., azt próbálja biztosítani, hogy iterációról ite-
rációra (generációs lépések) javuljon populáció minősége. A biológiai analógiát felhasználva
az evolúciós algoritmusokat kétféle alaptípusba sorolhatjuk a keresési tér kódolásának tulaj-
donságai szerint. Ezek a genotípus vagy a fenotípus szintjén keresik a jobb megoldásokat. A
genotípus a természetben a génekben tárolt információk összessége, amely a környezettel
együttesen határozza meg az egyedek külső megjelenését, vagyis a fenotípusát. A fenotípus
genotípusból való meghatározásához tehát ismernünk és alkalmaznunk kell egy sokszor bo-
nyolult és nem egyértelműen megadható dekódoló függvényt, ami azért a természethez ha-
sonlóan sokszor univerzálisan alkalmazható. Tehát a keresési teret a genotípus és fenotípus
szerint is kialakíthatjuk.
A szakirodalom az evolúciós algoritmusok családjának négy jellemző tagját különbözteti
meg.
– A genetikus algoritmusok közé klasszikusan azokat az evolúciós algoritmusokat sorol-
juk, amelyek a keresési teret bitsztringek segítségével fedik le, azaz a megoldásokat a
genotípus szintjén keresik. Fő művelete a keresztezés, a mutációt ritkábban alkal-
mazza. Az újabb genetikus algoritmusok azonban a valós értéket tartalmazó
sztringekkel (vektorokkal) is sikeresen megbirkóznak.
– A genetikus programozás eredetileg genetikus algoritmusból származtatott módszer.
Célja számítógépes programok fejlesztése, valamilyen számítási probléma megoldása
érdekében. Szakít a bitsztringes ábrázolásmóddal és fa szerkezetben tárolja a geneti-
kus kódot.
– Az evolúciós programozás a genetikus programozáshoz hasonlít, de a programok struk-
túrája fix, és a keresési teret csak a programok paraméterei feszítik ki. A paraméterek
a fenotípus szintjén értelmezettek és fő keresési művelete a mutáció. Több mint egy
évtizede nagyrészt beolvadt a genetikus programozásba és a többi evolúciós mód-
szerbe.
– Az evolúciós stratégiák az evolúciót a fenotípus szintjén értelmezik, az egyedeket valós
vektorok formájában kódolva, keresik az optimumot a keresési térben. A legfontosabb
művelete a mutáció, de a rekombinációt is intenzíven használja.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért alakult ki a metaheurisztikát alkalmazó algoritmusok
ilyen sok fajtája. Erre ad választ az optimálási és kereső algoritmusokra megfogalmazot és
formalizált „nincs ingyen ebéd” elmélet. Az elmélet szerint nincs olyan algoritmus, amely az
összes feladattípuson hatékonyabb megoldást kínálna minden más módszernél. A gyakorlati
felhasználás szempontjából ez azt jelenti, hogy ha az adott probléma típusra már létezik spe-
ciális optimáló eljárás, akkor az hatékonyabb tud lenni, mint például a problémák széles
spektrumán alkalmazható és hatékony genetikus algoritmus.

TÖBBSZEMPONTÚ (TÖBBCÉLÚ) ELJÁRÁSOK

Az előzőekben áttekintettük a globális optimálás fogalmait és legfontosabb módszereit. Az
ott bemutatott eljárások tulajdonságait olyan aspektusban tárgyaltuk, amelyben a keresési
tér pontjaihoz jellemzően egy értékelési függvényértéket rendeltünk. A gyakorlati életben
azonban számos gazdasági és mérnöki probléma megoldása során, többféle szempont szerinti

121
értékelést kell párhuzamosan figyelembe venni az optimális megoldás(ok) meghatározása-
kor. Ezt formalizálva az optimálási problémát a következő formában írhatjuk fel:
min  f1  x  , f1  x  f k  x  , x  , k  2 (4.66)
Jelen esetben az fi :  , ahol 1  i  k értékelési függvényeket szeretnénk szimultán mi-
nimálni. A döntési térben az x megoldás vektorok a lehetséges megoldások  halmazába
tartoznak. Ez esetben nem térünk ki a lehetséges megoldások halmazát meghatározó megkö-
tések típusára. A lehetséges megoldások halmazának ( ) képe az értékelési térben az érté-
T
kelési függvényértékek, azaz a z  f  x    f1  x  , f1  x  f k  x  vektorok halmaza. Ezt a
f  halmazt a lehetséges értékek halmazának nevezzük.
A többszempontú optimálásnál optimálisnak nevezünk egy z értékelési vektort, ha egyet-
len komponense sem javítható (minimálásnál nem csökkenthető) anélkül, hogy egy másik
komponens értéke nem romlana (minimálásnál nem növekedne). Pontosabban egy x * 
megoldásvektort, akkor nevezünk Pareto optimálisnak, ha nem létezik más olyan x  , hogy
minden i 1..k esetén f i  x *   f  x  ,valamint létezik legalább egy j index, melyre
f j  x *   f j  x  . A Pareto optimális megoldásvektorok halmazának jelölése P   . Hasonlóan
a Pareto front a Pareto optimális megoldásvektorok képe az értékelési térben, azaz
PF    f  P    . A többszempontú optimálás döntési és értékelési terének kapcsolatát a 4–
13. ábrán láthatjuk.

x2
f1

f(x)

z
x P

PF

x1

x3

f2
4–13. ábra. A többszempontú döntési feladat lehetséges döntési terének (X) és értékelési terének (Z) kapcsolata.
A döntési térben látható sötétebb színnel jelölt rész a Pareto optimális megoldások, az értékelési térben lát-
ható vastagabb vonal pedig a Pareto frontot jelöli.

A több szempont szerinti értékelést alkalmazó problémák megoldása sokkal összetettebb

feladat, mint az egyszempontú optimálási feladatoké, mivel az optimális megoldások a dön-
tően a több elemű P   halmaz elemei.
A többszempontú döntések problémáival foglalkozó kutatási terület a többszempontú dön-
tések (multiple criteria decision making, MCDM) vagy többszempontú döntéstámogatás
(multiple criteria decision aiding, MCDA) néven ismert. A többszempontú optimálás folyama-
tában klasszikusan egymás mellett található meg az optimálási módszer és a döntéshozás ab-
ból a célból, hogy a segítse a döntéshozót (decision maker, DM) a preferenciáinak legjobban
megfelelő Pareto optimális megoldás kiválasztásában. A folyamat tehát két fő részre osztható,
az optimálási folyamatra és döntéshozó folyamatra.
122
 A többszempontú optimálási problémák (multiobjective optimalization problems, MOOP)
megoldására számos módszer található az ezzel foglalkozó szakirodalomban. A MOOP keze-
lésének bemutatott módon négy csoportját különböztethetjük meg attól függően, hogy a
döntéshozó mikor adja meg a preferenciáit az optimálási folyamat végrehajtásához képest. A
módszereket az alábbiak szerint csoportosíthatjuk:
– A preferenciát nem használó eljárások során vagy hiányzik a döntéshozó, vagy nem
tudja megadni preferenciáit.
– Az a priori módszerek esetén a preferenciák illesztése az optimálás előtt történik. Az
optimalizációs folyamat előtt aggregáljuk az értékelési függvényeket és az így kapott
egyszempontú feladatot oldjuk meg.
– Az interaktív metódusok alkalmazása során a döntéshozó az optimálási folyamat köz-
ben aktívan illeszti és az eredmények ismeretében módosítja preferenciáit.
– Az a posteriori módszerek koncepciója az, hogy az optimálási folyamat Pareto optimális
megoldásokat szolgáltat (generálja a megoldásokat) és a döntéshozó ezek közül vá-
laszt a preferenciái alapján.
A módszerek akkor használhatók, ha az általuk kapott megoldás Pareto optimális, illetve ké-
pesek bármely Pareto optimális megoldás előállítására. Az alábbiakban két népszerű és klasz-
szikus módszer legfontosabb tulajdonságait mutatjuk be részletesebben. Mindkét módszert
alkalmazzák a priori és a posteriori módszerként is. Az egyik leggyakrabban használt és leg-
egyszerűbb aggregációs eljárás az értékelési szempontok súlyozott összegének alkalmazása.
Az így kapott optimálási feladat a
k
min  wi f i  x , x  , wi  0 (4.67)
i 1
k
alakban írható fel, ahol wi  
és  wi  1 .
i 1

123
 y
án
Fag g r =w1F1+w 2 F2 i ir
l ás
á
im
Pareto front pt
O
f2

Lehetséges megoldások

f1

Lehetséges megoldások
y
án
i ir
ás
ál
im
pt

Pareto front
O
f2

Fag g r =w1F1+w 2 F2

f1

4–14. ábra. A szempontok súlyozott összegével történő aggregáció.

Az értékelési függvények értékkészlete más nagyságrendű lehet, ezért sokszor először nor-
malizálni kell a szempontokat. Előnye a módszernek az egyszerű formalizálhatóság és a szol-
gáltatott megoldások Pareto optimalitása, hátránya viszont, hogy a súlyok megválasztása és
a kapott megoldás közötti kapcsolat tisztázatlan. Másik hátrányos tulajdonsága a módszer-
nek, hogy a Pareto front konkáv részén fekvő megoldások elvesznek a döntéshozó számára,
tehát a Pareto front előállítása nem lehetséges minden esetben. A módszer illusztrációja kon-
vex és konkáv Pareto front esetén a 4–14.a) , illetve a 4–14.b) ábrán látható.
Az  -korlátozás módszer használata során az egyik kiválasztott értékelési függvény sze-
rint optimalizálunk, a fennmaradó szempontokat pedig megkötésekké konvertáljuk. Az előb-
biek szerint módosult feladat a
min fl  x  , x (4.68)
 j  f i  x  j 1, , k \ l (4.69)

124
kifejezésekkel írható le, ahol l 1, , k és  j  . A módszer előnye, hogy könnyen imple-
mentálható és képes Pareto optimális megoldást szolgáltatni, viszont nagyon számításigé-
nyes hiszen a megoldás csak akkor Pareto optimális, ha a (4.68)-(4.69) feladatot megoldjuk
minden l 1, , k -re, amikor  j  f i  x  j 1, , k \ l .

GENETIKUS ALGORITMUSOK

4.4.3.1. Egy célfügvényű algoritmusok

A XX. század közepétől az evolúciós folyamat, mint optimalizálási eszköz egyre inkább a tu-
dományos érdeklődés középpontjába került. Az 1960-as években Rechenberg az ún. evolúciós
stratégia gondolatával állt elő, melyet a gyakorlatban valós értékű paraméterek optimalizálá-
sára alkalmazott különféle szerkezetek jellemzőinek javításához. Owens és Walsh 1966-ban
kidolgozta az evolúciós programozás módszerét. Ezt követte 1975-ben, az evolúciós algorit-
musok területének gerincét alkotó harmadik elem, a John Holland által leírt genetikus algorit-
mus kidolgozása és publikálása. Bár Holland célja eredetileg az volt, hogy olyan módszert dol-
gozzon ki, melyben a természetes szelekció és adaptáció mechanizmusa bevihető lenne a szá-
mítógépes programokba, e publikációt tekintik az első mérföldkőnek a genetikus algoritmu-
sok történetében, melyben a genetikus algoritmus mint a biológiai evolúció absztrakciója ke-
rült bemutatásra. Az evolúciós algoritmusok széles körben legkésőbb elfogadásra került te-
rülete a genetikus programozás. Ez genetikus algoritmus egy olyan karakterisztikus alkalma-
zási területe, ahol adott feladatokat végrehajtó számítógépes programok kifejlesztése a cél.
Az első ilyen irányú módszer kifejlesztése Koza nevéhez fűződik aki napjainkban is a geneti-
kus programozás módszerének vezető alakja.
Napjainkban az evolúciós algoritmusok fajtái közti határok egyre inkább elmosódnak, mert
a különböző területek egymás módszertanát is felhasználva fejlődtek tovább. Például a mos-
tani genetikus algoritmusnak nevezett evolúciós algoritmusok egészen más mechanizmuso-
kat is használnak, mint az eredeti Holland féle kanonikus genetikus algoritmusok, bár az alap-
gondolat változatlan maradt.
Kezdeti populáció Értékelés Rangsorolás
Kezdeti populáció Az értékelési Az egyedek
feltöltése véletlen- függvény(ek) rangsorolása jósági
szerűen kiválasztott értékeinek (fitness) függvény-
egyedekkel meghatározása értékek alapján

Reprodukció Kiválasztás

A legjobb egyedek A jósági függvény

felhasználásával új alapján a legjobb
egyedek létrehozása egyedek kiválasztása

A „legjobb”

A „legjobb” egyed(ek)
kiválasztása

4–15. ábra. Az evolúciós algoritmusok általános sémája.

Az evolúciós algoritmusok általános sémája a 4–15. ábrán látható. A kezdeti populáció fel-
töltése véletlenszerűen generált egyedekkel (variánsokkal) történik olyan módon, hogy lehe-
tőleg minél jobban lefedjék a keresési teret. Ezt követően ciklikusan ismétlődnek az értékelés,

125
a fitness számítás, a szelekció és a reprodukció lépései. Az értékelés lényege az, hogy ki kell
számítani az egy vagy több célfüggvény konkrét értékét. Ez az egyszerű mintapéldák eseté-
ben egy (az egyedek kódjának ismeretében) többé-kevésbé gyorsan végrehajtható algorit-
mus. A gazdasági, műszaki és természettudományos alkalmazásoknál előforduló optimalizá-
lási és identifikálási feladatokban az egyedek célfüggvény értékének kiszámítása egy együtt-
működő másik programmal történik, aminek számítógépi erőforrás igénye általában több
nagyságrenddel nagyobb.
A populáción belül a célfüggvényérték(ek) ismeretében a változatokat a rangsoroló fitness
értékek meghatározása az evolúciós algoritmus feladata. E fitness érték minden evolúciós
ciklusban változhat. A szelekciós lépesben az előzőek szerinti fitness érték alapján választjuk
ki a szaporodásra javasolt egyedeket, ill. nagy valószínűséggel töröljük a rosszabb fitness ér-
tékű egyedeket. A reprodukciós lépésben rekombinációval és/vagy mutációval új egyedeket
hozunk létre és a populációt ennek megfelelően módosítjuk. Ezt követi az új egyedek értéke-
lésével egy új ciklus.
A szűkebb értelemben vett genetikus algoritmusok konfigurálásának és működésének egy
lehetséges, részletesebb folyamata a 4–16. ábrán látható. A genetikus algoritmusok tárgyalása
során a – szakirodalomhoz hasonlóan – a biológiai evolúció fogalmi rendszeréből átvett kife-
jezéseket is használni fogom. Így az egyes megoldások egyedek, az egyedek teljes kódja kro-
moszóma, a kromoszómák eleme gének és a gének lehetséges értékei allél néven is előfordul-
nak. A genetikus műveletek közül a reprodukció és a keresztezés alatt ugyanazt az operátort
értjük. A genetikus algoritmus működtetéséhez előzetesen ki kell dolgozni a genetikus kódo-
lást, amely magában foglalja a lehetőségtér leírását. Egyidejűleg meg kell határozni az érté-
kelési szempontokat is. Végül meg kell adni az algoritmus – lényegében heurisztikusan kivá-
lasztandó – paramétereit is, például a populáció méretét, reprodukciós rátát vagy a mutációs
rátát. Mindezek után már automatikusan létrehozható a kezdeti populáció (inicializálás). A
genetikus ciklusban többféle működési sorrend valósítható meg. Az ábrán bemutatott általá-
nos példánál a szelekciót (kiválasztás) a rekombináció és a mutáció követi, majd az új egyedek
értékelése után döntünk, az új populációba kerülő egyedekről (visszahelyezés). A leállási kri-
tériumok teljesülése esetén az algoritmus leáll, különben ciklikusan folytatódik.

Kiválasztás

Előkészítés

Rekombináció
&
Reprezentációs
Mutáció
módszer
Vége? STOP
igen

Értékelési Kezdeti populáció

szempontok Értékelés
létrehozása

Paraméterek
beállítása
Visszahelyezés

4–16. ábra. A genetikus algoritmus folyamatábrája.

126
 A genetikus algoritmus a 4–17. ábrán szemléltetett módon a genotípusos térben leírt lehe-
tőségekből hozza létre a fenotípusokat, amelyek egy szuperstruktúra részeiként is elképzel-
hetők, de jelen esetben mindig elkülönített egyedek formájában jelennek meg. Az egyedek
értékelése után rajzolódik ki az értékelési tér, majd ebből származtatjuk a genetikus algorit-
mus fitness terét. A klasszikus vagy kanonikus genetikus algoritmusok kizárólag
bitsztringekkel dolgoztak, de már évekkel ezelőtt a folytonos kódolás és a nagyobb
kardinalitású diszkrét halmazok elemeit alkalmazó diszkrét kódolás is általánossá vált. Az
ilyen kódolások mellet a genotípus és fenotípus terek megkülönböztetése már nem szüksé-
ges. A genetikus kódolásnál használt elemek (gének) első közelítésben halmazok elemeiként
értelmezett diszkrét értékek, vagy egy adott értelmezési tartományból választott folytonos
értékek lehetnek. A folytonos változók kezelése mindig diszkrét intervallumokra bontással
valósul meg (szélsőséges esetben a számítógép lebegőpontos számábrázolásának felbontása).
Speciális kezelést igényelnek azok a problémák, amelyeknél bizonyos előírt jellemzők teljes
permutációja alkotja a lehetőségteret, vagy más „egzotikus” kódolást kell alkalmazni.
A továbbiakban röviden áttekintjük a lényegesebb genetikus operátorokat.
– A szelekciós operátor lényege az, hogy a fitness értéktől függően kiválasztjuk az új
egyedek létrehozásához szükséges szülő egyedeket.
– A rekombináció feladata a szülő egyedek genetikus kódjának kombinálása.
– A mutáció alkalmazása során egyetlen egyed véletlenszerű megváltoztatása
– történik meg.
– A visszahelyezés során döntünk arról, hogy az új és a régi egyedek közül –
– fitness értékük alapján – melyek kerüljenek be az új populációba.
A továbbiakban részletesebben – de a teljesség igénye nélkül – ismertetjük a genetikus ope-
rátorok legfontosabb fajtáit és tulajdonságaikat. A szelekció célja az, hogy a populációban ta-
lálható egyedek közül, fitness értéküktől függően kerüljenek kiválasztásra az új utódokat lét-
rehozó szülők. A szelekciós eljárásokat többféleképpen csoportosíthatjuk. A determinisztikus
szelekciónál egy megoldás lehet a csonkolásos szelekció, amely egyszerűen a populáció n leg-
jobb elemének a kiválasztásán alapszik. A sztochasztikus szelekció során, ha a kiválasztási
valószínűség az egyed fitness értékével arányos akkor fitness arányos szelekcióról beszélünk.
Ilyen módon működik a klasszikus rulett kerék szelekció, és a hiányosságait javítani próbáló
sztochasztikus univerzális mintavétel. A fitness arányos szelekciós mechanizmusok hátrá-
nya, hogy a kiugróan „jó” egyedek gyorsan el tudnak szaporodni a populációban csökkentve
annak diverzitását, és növelve a lokális optimumba kerülés valószínőségét. Ennek kiküszöbö-
lésére más sztochasztikus szelekciós operátorok is megjelentek. A versengéses szelekció so-
rán az n elemű populációból m<n (általában m=2) egyedet választunk egyenletes valószínű-
séggel, majd ezek közül a legjobb fitness értékűt (a verseny győztesét) preferáljuk. A rangsor
alapú szelekció szintén simítja az egyedek közti fitness különbségeket, mert a kiválasztás va-
lószínűsége nem a fitness értékétől, hanem a fitness szerint rendezett populációban elfoglalt
pozíciótól függ. terének, valamint a fenotípus tér és fitness érték által kifeszített tér egymásra
épülése. A fitness tér struktúrája a populáció összetételével összhangban folyamatosan vál-
tozik. A rekombinációs operátorok feladata a szülők genetikai állományának kombinálása a
létrejövő utódokban. A genetikus algoritmusok módszertanában ez a legfontosabb operátor.
A kombináció formája a genetikus kód típusától és a két szülő által kijelölt keresési térrész
kezelésétől (szűkítése, bővítése) függ.

127
 F3,3
F2,3
F3,2
F1,3 F2,2
F3,1
F0,3 F1,2
F2,1
F3,0
F0,2 F1,1
Fitness tér
F2,0
F0,1 F1,0

f(x,y) F0,0

Értékelési tér

(3,3)
(2,3)
x (1,3) (3,2)
(0,3) (2,2)
Fenotípus tér (0,2)
(1,2)
(2,1)
(3,1)
(1,1) (3,0)
(0,1) (2,0)
(1,0)
(0,0)
0101
0100 1101
0111
0110 1100
1111
Genotípus tér 0001 1110

0000 1001
0011
0010 1000
1011
1010

4–17. ábra. A genetikus algoritmus genotípus, fenotípus, értékelt (egyszempontú) fenotípus terének, valamint a
fenotípus tér és fitness érték által kifeszített tér egymásra épülése.
A fitness tér struktúrája a populáció összetételével összhangban folyamatosan változik.

A rekombinációs operátorok feladata a szülők genetikai állományának kombinálása a lét-

rejövő utódokban. A genetikus algoritmusok módszertanában ez a legfontosabb operátor. A
kombináció formája a genetikus kód típusától és a két szülő által kijelölt keresési térrész ke-
zelésétől (szőkítése, bővítése) függ. A nagyon sokféle implementációs lehetőség közül nézzük
a legtöbbször alkalmazott megoldásokat. A keresztezések fontos tulajdonsága, hogy a két
szülő genetikus állományából vagy az egyik vagy a másik szülő alléljait használja fel, tehát új
értéket nem hoz be az utódok képzése során. A keresztezések különféle megoldásai a cseré-
lendő gének vagy génszakaszok kijelölésében különböznek egymástól. A leggyakrabban hasz-
nált megoldás az uniform keresztezés (Ackley, 1987), amely a kromoszóma hosszától függet-
lenül dolgozik, és minden génre 50%-os valószínőséggel választ allélt a két szülő megfelelő
pozíciójáról. A folytonos rekombináció esetén az operátor nem csak a szülők alléljait használ-
hatja fel, hanem a gének értékeiből új értéket is előállíthat. Ezt az operátort főleg a valós szá-
mok részhalmazán értelmezett (valós szám, egész szám) géntípusokra lehet alkalmazni. Az
operátor által „letapogatható” régió szerint sokféle változat került kifejlesztésre. A folytonos
rekombinációs mőveletek másik fontos jellemzője az, hogy a lehetséges keresési terület fö-
lött, milyen valószínőségi eloszlást használva generáljuk az utódokat. A két leginkább elter-
jedt fajta az egyenletes és a normál eloszlás, de biztató eredményeket eredményeket értek
még el Laplace eloszlást használva is. A rekombinációs operátorok harmadik jellemző cso-
portját a teljes permutációt leíró genetikus kódokon dolgozó operátorok alkotják. Mivel a
megengedett utódok is csak teljes permutációt írhatnak le, ezért ehhez illeszkedően kell az
operátorokat megtervezni. A többi rekombinációs operátorhoz hasonlóan nagyon sokféle
változatot dolgoztak ki a permutációs problémák kezelésére. Talán legrégebbi típus a részle-
gesen megfeleltetett keresztezés (PMX, partially matched crossover). Ennél a keresztezés faj-
tánál a szülőkből származó részek nagyrészt megőrzik pozícióikat az utódokban. Az átrende-

128
zéses keresztezés (OX, order crossover) az abszolút pozíciók megőrzése helyett inkább az ele-
mek relatív sorrendjét örökíti át az utódokba. A ciklikus keresztezés (CX, cycle crossover)
nem használ keresztezési pontokat.
Az él rekombináció (edge crossover) nem az elemek sorrendjével, hanem az elemeket ösz-
szekötő élek öröklésének előtérbe helyezésével generálja az utódokat. Első lépésben a két-
pontos keresztezéshez hasonlóan véletlenszerően kiválasztjuk a két szülő cserélendő génsza-
kaszát majd végrehajtjuk a génszakaszok cseréjét. Az így kialakult utódok azonban nem teljes
permutációt írnak le, ezért a keresztezés második szakaszában javítanunk kell őket. A javítás
úgy történik, hogy megkeressük a kicserélt génszakaszokon kívüli részekben található dupli-
kált allélokat, majd a kicserélt génszakaszok egymás alatti allélpárjainak megfelelően ezeket
is felcseréljük egymással az első szakaszban kapott kromoszómákban. A permutációt kezelő
keresztezési operátorokról elmondható, hogy vagy a hagyományos diszkrét keresztező ope-
rátorok mechanizmusát használják fel, majd valamilyen javító algoritmussal teszik az utódot
megengedetté, vagy valamilyen heurisztikát alkalmaznak. A gyakorlati életben a heurisztikus
operátorok általában jobban teljesítenek. A mutációs operátorok egy kiválasztott egyed ki-
sebb módosításával ennek az egyednek környezetében keresnek új megoldásokat. A rekom-
binációhoz hasonlóan a mutációs operátoroknak is sokféle fajtája alakult ki. A diszkrét gén-
szakaszok mutációja során egy vagy több gént véletlenszerően kiválasztva, az adott gén al-
lélját véletlenszerően egy másik lehetséges allélra cseréljük.
A folytonos génszakaszok mutációja a folytonos rekombinációtól abban különbözik, hogy
a keresési terület csak egy egyed környezetében helyezkedik el. Az egyenletestől eltérő
valószínőségi eloszlások alkalmazása a jellemző.
Permutációt leíró génszakasz esetén a mutáció az elemek sorrendjét változtatja meg. Na-
gyon sok problémafüggő megoldás mellett a leggyakoribb mőveletek a beszúrás, a csere, az
invertálás és a véletlen átrendezés. A visszahelyezés művelete során a rekombináció, mutáció
által létrehozott új egyedeket illesztjük be a populációba. Mivel a populáció mérete korlátos,
ezért a régi és az új egyedek egyesített halmazából néhány egyedet törölnünk kell. A vissza-
helyezési stratégia kiválasztása attól függ, hogy milyen az újonnan generált és a régi egyedek
aránya, és a populáció mekkora részét szeretnénk új egyedekkel feltölteni. A visszahelyezés
elvégzésekor sokszor a szelekcióhoz hasonló mőveleteket kell elvégezni, de nemcsak a jó
egyedek, hanem a rossz egyedek determinisztikus vagy véletlenszerű kiválasztásának a lehe-
tőségét is meg kell teremteni. Nagyon gyakran csak néhány utódot (1-2 darabot) generálunk
és azonnal visszahelyezzük a populációba (steady-state), vagy az utódokat a szüleikkel verse-
nyeztetjük a populációba kerülésért. A genetikus algoritmusok hatékonysága adott kódolás
és operátorok mellett is számos paramétertől függ. A populáció mérete, a keresztezési és mu-
tációs faktor, a mutációs eloszlások szórása mind-mind olyan paraméter, amely erősen befo-
lyásolhatja az algoritmus konvergenciáját. A paraméterek helyes beállítására nincs, és talán
nem is lehet általánosan elfogadott szabályrendszert kialakítani. A paramétereket rögzíthet-
jük az algoritmus futása előtt, de jobb eredmények érhetők el a paraméterek értékeinek futás
közbeni vezérléssel (determinisztikus beállítással) vagy szabályozással (adaptív paraméter
ellenőrzéssel) történő megváltoztatásával. A legkifinomultabb módszer az önadaptív para-
méter ellenőrzés, amikor magát az evolúciós folyamatot használjuk a paraméter beállítására.
Az algoritmus hatékonyságának másik fontos tényezője az, hogy a populáció diverzitását a
lehető leghosszabb ideig megőrizzük. Ezt a csoportosítási technikák segítségével érhetjük el.
A három legelterjedtebb technika közül az első a fitness megosztáson alapuló eljárás. Ez a
módszer az azonos csoportba tartozó egyedek fitness értékét a csoportba tartozó egyedek
számával arányosan csökkenti. A tömörítési eljárás során a visszahelyezéskor mindig az
egyedhez legjobban hasonlító variánsokat cseréljük le a populációban. A legegyszerűbb for-
mája a determinisztikus tömörítés, amely végrehajtásakor a szülők és az utódok versenyez-
nek a populációba kerülésért. A ritkítási technika a fitness megosztáshoz hasonlóan mőködik,

129
de a csoporton belül a legrosszabb egyedek fitness értékét nullázza. Általánosan megállapít-
ható, hogy a tömörítési technikák alkalmazhatók szélesebb körben, mivel ezek nem igényel-
nek többlettudást a keresési tér struktúrájáról. A másik két módszer alkalmazásához meg kell
becsülnünk a csoportok kiterjedését, ami sokszor nehéz feladat. Ha azonban jó becslést tu-
dunk adni, akkor a ritkítás kínálja a leghatékonyabb megoldást (Borgulya, 2004). A hatékony-
ság növelését az algoritmusok párhuzamosításával is támogathatjuk. A legegyszerőbb mód-
szer a mester-szolga modell, ahol változatlan algoritmus kialakítás mellett, az értékelési függ-
vények számítását végezhetjük párhuzamosan. Jelentős hatékonyság növekedést az előző
modellel akkor lehet elérni, ha az értékelési függvény számítása jóval erőforrásigényesebb,
mint a genetikus algoritmus. A gyakorlati feladatok jelentős részénél ez a feltétel áll fenn. A
párhuzamos genetikus algoritmusok fajtáit és gyakorlati megvalósításuk lehetőségeit (Van
Veldhuizen et al., 2002) publikációjában követhetjük. Az algoritmus hatékonysága minden
probléma specifikus tudás bevitelével tovább növelhető. A szakértő által javasolt kezdeti
megoldások, feladat specifikus operátorok alkalmazása gyorsabb konvergenciát eredmé-
nyezhet. Ha rendelkezésünkre áll a feladathoz használható valamilyen lokális keresési eljá-
rás, akkor azt érdemes ötvözni a genetikus algoritmussal. Ezek a hibrid megoldások nagyobb
hatékonysággal oldják meg az adott problémát.

4.4.3.2. Több célfügvényű algoritmusok

Az evolúciós algoritmusok többszempontú optimalizálási problémákra való alkalmazásának
ötlete már az 1960-as években felmerült, de a mai értelemben vett többszempontú genetikus
algoritmus megvalósítása a Schaffer által publikált vektor értékelést alkalmazó genetikus al-
goritmushoz (Vector Evaluating Genetic Algorithm, VEGA) köthető 1984-ben . A
többszempontú evolúciós algoritmusok kutatása 1990-es évek közepe után indult meg igazán.
Az evolúciós algoritmusokat (EA) az teszi igazán ígéretessé a többszempontú optimalizálási
problémák megoldásában, hogy populációt használó módszerként szimultán több megoldás-
sal dolgoznak. Ezért az algoritmus egy futtatása során képesek lehetnek a Pareto optimális
megoldások halmazának több elemét felderíteni, ellentétben a több egymás utáni futtatást
igénylő tradicionális matematikai programozási módszerrel. Ráadásul az evolúciós algorit-
musok robusztussága érzéketlenné teszi őket a Pareto front (konvex vagy konkáv) alakjára,
folytonos vagy szakadozott voltára, ami a hagyományos módszereknek komoly gondokat szo-
kott okozni.
Mint láttuk a többszempontú optimalizálási problémák egyik kezelésmódja a szempontok
a priori aggregálása. Ebben az esetben az egyszempontú genetikus algoritmusok szinte mó-
dosítás nélkül alkalmazhatók a problémák megoldására, az a priori módszerek minden elő-
nyével és hátrányával együtt. A másik lehetőség az a posteriori kezelésmód, amely a Pareto
front generálásával oldja meg a problémát. Itt is alkalmazható a szempontok aggregálása,
ilyenkor az algoritmus futása során vagy az algoritmust többször újraindítva és valamilyen
stratégia szerint az aggregálás paramétereit változtatva állíthatunk elő Pareto optimális meg-
oldásokat.
Napjainkban a legtöbb genetikus algoritmus Pareto dominancia bázisú rangsorolást alkal-
maz. Az x1  egyedet akkor nevezünk dominánsak az x2  egyedhez képest  x1 x2  ,
ha minden i=1,…,k esetén f i  x1   f i  x2  valamint létezik legalább egy j index melyre
f j  x1   f j  x2  . A két egyed összehasonlítása során a dominancia reláció háromféle értékkel
térhet vissza: x1 x2 , x1 x2 , x1  x2  x1  x2 , azaz a dominancia reláció nem ad teljes ren-
dezést elemeire. A Pareto dominancia szemléltetése a 4–18. ábrán látható.
Mivel az értékelési függvények száma változik, a fitness érték számítását ehhez kell igazí-
tani. Ez a fitness képzés átmeneti módosítását jelenti, ami azonban jelentősen befolyásolja az
algoritmus viselkedését. A dominancia vizsgálata mindig csak két egyed között lehetséges,
130
ezért ezt a populáció minden elempárjára el kell végezni. Ez természetesen növeli az algorit-
mus komplexitását. Az összehasonlítások eredményéből többféle módszer szerint képezhet-
jük a fitness értéket. Az egyik módszer a dominancia rangsor alapján számolja a fitness érté-
ket, azaz azt vizsgáljuk, hogy hány darab egyedet dominált a szóban forgó egyed. A másik
lehetőség a dominancia számosság elemzése, amikor a domináló egyedek száma lesz a fitness
érték. A harmadik, legösszetettebb módszer, a dominancia mélység vizsgálata során megha-
tározzuk a nem dominált egyedeket ( a második módszer szerint), ezekhez azonos fitness ér-
téket rendelünk, majd kivonjuk őket a vizsgálat hatóköréből. Ezután az előző lépést a fitness
érték növelésével addig ismételjük, amíg az egyedek el nem fogynak.

f2
indifferensek rosszabbak

B G

D
jobbak indifferensek

f1

4–18. ábra. A Pareto dominancia szemléltetése. A G megoldás dominálja a H megoldást, viszont a B megoldás
dominálja a G-t. A G és E valamint a G és D megoldások egyenértékűek.

Léteznek az előző eljárások kombinációjával operáló módszerek, amelyek még összetet-

tebb módon számolják a fitness értéket. A fitness érték képzés során a fő szempont az, hogy
a szelekciós nyomás a Pareto front felé terelje a megoldásokat. A másik elvárás az, hogy a
megoldások a Pareto front mentén lehetőleg egyenletesen oszoljanak el, ami a Pareto front
egészéről jó közelítést szolgáltat. Ennek a célnak a teljesítése érdekében a fitness érték mel-
lett az egyedekhez (az értékelési térben számolt) zsúfoltsági paramétert rendelünk. Ez a pa-
raméter az azonos fitness értékű egyedek közötti másodlagos rendezést végzi el az egyedek
értékelés térbeli zsúfoltságának függvényében.
A feltételek, prioritások és célok egységes kezelésének formalizálása a többszempontú
evolúciós algoritmusok módszertanának fontos állomása volt. Az értékelési függvényekhez
prioritási szinteket és elérendő célokat rendelhetünk, amelyeket a Pareto dominancia számí-
tásába integrálva használhatunk fel. Gyakran alkalmazott módszer, hogy a feltételek kezelése
egy nagy prioritású értékelési függvényként valósul meg. Ezek a függvények (maximális fel-
tételsértések) a feltételek teljesülése estén nulla értékkel, ellenkező esetben a maximális fel-
tételsértés mértékével térnek vissza. A feltételek hatékony kezelésének kérdése jelenleg is
intenzíven kutatott terület a genetikus és evolúciós algoritmusok vonatkozásában.

131
 Evolúciós algoritmusok a terheléselosztásban

GENETIKUS ALGORITMUS
A genetikus algoritmusok előnye, rendkívül nagy kiterjedési keresési terekben hatékonyan
tudnak dolgozni, és a hagyományos technikáknál jóval gyorsabban meg tudják találni az op-
timális megoldást. További előnyűk, hogy szakadásos függvényekkel is tudnak dolgozni. Az
erőművek üzemelés során vannak olyan tartományok, amelyen például a keletkező vibrációk
miatt nem szívesen üzemeltetik a rendszert (4–19. ábra). Hátrányuk viszont, hogy igen bonyo-
lultak, és sokszor még így is rendkívül sok idő kell a futtatásukhoz. A genetikus algoritmuso-
kat előszeretettel kombinálják más hagyományos vagy kevésbé hagyományos megoldások-
kal, ötvözve azok pozitív tulajdonságait.
növekmény fajlagos költség

kizárt terhelési
tartományok

Pmin Pmax terhelés, P

4–19. ábra. Növekmény fajlagos költség kizárt üzemi tartományokkal

A gazdaságos terheléselosztás problémáját statikus feladatként könnyen leírhatjuk, az

egyes egyedeket leíró láncokat tovább bontjuk alláncokra, melyek megtestesítik a változókat,
azaz jelen esetben az egyes blokkok teljesítményét. Az alláncok hosszát a megoldás pontos-
ságának mértéke határozza meg, vagyis hogy milyen lépésközzel vizsgáljuk a teljesítmény-
változást. A lépésközt a blokk minimális és maximális terhelése közti különbség alapján szá-
molhatjuk ki. A nagyobb pontosság érdekében tehát létrehozhatunk hosszabb láncokat is, ám
ekkor a számítási idő növekszik. A lépésköz és az alláncot alkotó kód alapján meghatározható
az adott blokk teljesítménye.
Az így felírt egyedek közül azután a korábban tárgyalt módszer segítéségvel
kiválaszthatjuk a leginkább megfelelőt, a növekmény fajlagos költség teljesítménytől függő
függvénnyel történő megadásával. Időben változó terheléselosztásnál már jóval
bonyolultabb a probléma, itt ugyanis előbb meg kell határozni, hogy az adott időpillanatban
éppen mely blokkok üzemelnek. Csak ezután nyílik lehetőség a blokkok terhelésének és
ezáltal a költségek meghatározására.

TÖBBSZÖRÖS TABU KERESŐ ALGORITMUS

Az MTS (multiple tabu search algorithm) a genetikus algoritmusok egy változata, ezért az
összes korlátozó tényezőt figyelembe tudja venni (teljesítmény változtatása, tiltott üzemel-
tetési tartományok, stb.). Az MTS-nek olyan részfolyamatai vannak, mint az alkalmazkodó
keresés, többszörös keresés, keresztezés és újrakezdés, ezek miatt tér el a tabu keresés (tabu

132
search, TS) algoritmustól. A TS eljárás alapvető előnye, hogy nem ragad le a lokális optimu-
moknál, hanem rövid idő alatt képes megtalálni a globális optimumot (habár a hagyományos
TS sokáig is keresheti a globális optimumot, ha a kezdeti érték nagyon messze van attól). Az
MTS pont ezért további kimagasló hatékonyságú mechanizmusokat alkalmaz a keresési fo-
lyamat fejlesztésére.
A hagyományos TS eljárás a problématér egy véletlen módon meghatározott pontjáról in-
dul ki, majd minden lépésnél megvizsgálja az aktuális pont szomszédait, és a legjobbra lép
tovább a hegymászó algoritmusokhoz hasonlóan. Minden egyes lépés után az állandó körbe-
körbe haladás elkerülésére az ellentétes lépés egy ún. tabulistára (TL) kerül. A tabulista jel-
lemző nagysága általában ns  3 (sor×oszlop), ahol ns az adott megoldás szomszédjainak a
számát jelöli. Az első oszlop a lépést tárolja, a második a lépés irányát, míg a harmadik az
eltárolás idejét. A másik kulcsfontosságú elem a TS során akkor lép életbe, ha az összes kö-
vetkező lépést tabunak találjuk. Egy lépés tabu státusza nem abszolút, tehát ha az aspiráns
kritériumban megadott feltételek teljesülnek (a beállított értéknél nem romlik jobban), akkor
felülírható. Az algoritmus vezérlőparaméterei a tabulista hossza, az aspiráns kritérium nagy-
sága és annak a halmaznak a mérete, amely egy adott pont szomszédjait tartalmazza (vagyis
hogy az új pont kiválasztásakor „milyen messzire látunk” egy adott pontból).
A TS eljárás során veszünk egy tetszőleges kiinduló megoldást, és megpróbáljuk megke-
resni a mellette lévő jobb megoldást. Ha ez a megoldás nem tartozik a tabuk közé, vagy telje-
síti az aspiráns kritériumot, akkor elfogadjuk. A keresés során a legjobb megoldás mindig fris-
sül, és eltárolódik.
Jelölések magyarázata:
az elfogadható megoldások halmaza
x a jelenlegi megoldás, x 
xb a legjobb megoldás
xnb a legjobb szomszédos megoldás
E(x) az adott elemhez tartozó célérték
N(x) az x szomszédjainak halmaza
TL tabulista
AC aspiráns kritérium
P az adott blokk aktuális terhelése (MW)
UR felterhelési korlát (MW/h)
DR leterhelési korlát (MW/h)

Lépésenként:
0. A TL és az AC értékeit egyaránt nullának vesszük (a TL-t üresnek)
1. Elkezdjük az iterációt, k=0. Kiválasztunk egy egyedet x  , és xb=x beállítjuk.
2. Kiválasztunk néhányat a próba egyed szomszédjai közül, és a legjobbat elnevezzük xnb-
vel.
3. Ha E(xnb)>E(xb), akkor továbblépünk a 4. lépésre, ellenkező esetben azt mondjuk, hogy
xb=xnb és úgy lépünk tovább a 4. lépésre.
4. Végrehajtjuk a tabu tesztet. Ha xnb nincs a tabulistán, akkor elfogadjuk a jelenlegi meg-
oldást, x=xnb és frissítjük a tabulistát és az aspiráns kritériumot majd továbblépünk a
6-os lépsre. Ha a listán van, akkor az 5. lépés következik.
5. Végrehajtjuk az AC tesztet. Ha eleget tesz neki, akkor felülírjuk a tabu állapotot, x=xnb,
és frissítjük az AC-t.

133
6. Megvizsgáljuk a kilépési feltételt. Ha teljesül, akkor megáll a folyamat, ellenkező eset-
ben k=k+1 és a 2. lépésre ugrunk.

Az MTS keresést javító folyamatai

Inicializálás: az MTS minden egyes keresésnél új kiinduló értékkel kezdi meg a vizsgálatot,
így jelentősen felgyorsul a keresés, és hamarabb eljuthatunk az optimumba. A kiinduló érté-
ket az egyes TS algoritmusokhoz értelmezhetjük egy vektorként: 0
i  
 Pi0,1 , , Pi0,n , i=1,…,m,
ahol m az egymás után lefutó TS algoritmusok száma, n pedig a blokkok száma. Fontos azon-
ban, hogy legyenek olyan kezdeti megoldások, melyek kielégítik a feltételi egyenleteket és
egyenlőtlenségeket. Itt ezt a következő módszerrel érik el:
1. Rendszer adatainak beolvasása
2. j=1
3. Az elfogadható megoldások határainak definiálása:
  
max Pimin , Pi0  DRi  Pi  min Pimax , Pi0  URi 
4. j=j+1
5. Egy véletlenszerű érték kreálása a blokk teljesítményének, ami kielégíti a felté-
 
telrendszert Pi  Pimin  rand    Pimax  Pimin , ahol rand() egy 0 és 1 közötti vé-

letlenszerű érték
6. Ha j=n, akkor a folyamat leáll, ellenkező esetben ugrás a 3. lépésre

Adaptív keresés: a fix lépésköz helyett a keresés közben dinamikusan változtatható lépés-
közt tesz lehetővé, lépésköz alatt itt azt értjük, hogy milyen távolságig keressük az adott
egyed szomszédjait. Ha a lépésköz alacsony, a számítási idő magas, de cserébe a pontosság
jobb, míg magas lépésköznél fordított. A dinamikusan változtatható lépésköz elősegíti, hogy
gyors és pontos legyen a keresés. A TS algoritmushoz a 0. iterációnál a kiindulási lépésközt
 
egy vektorként szemléltethetjük 0i  0i,1 , , 0i,n , i=1,…,m. Az MTS algoritmushoz a követ-
kezőképpen generálhatunk lépésközt:
1. Rendszer adatainak beolvasása
2. j=1
3. Az elfogadható megoldások határainak definiálása:
  
Pi,lower  max Pimin , Pi0  DRi , Pi,upper  min Pimax , Pi0  URi 
4. j = j + 1
5. Véletlenszerűen generálunk egy lépésközt:
 
0i,1  K  rand    Pi,upper  Pi,lower , ahol K a súlytényező, amit a következőkép-
kmax  kmin
pen számolhatunk: K  kmax   iter , a hol kmax és kmin a maximum
itermax
és minimum súly (általában: 0,9 és 0,1), itermax az iterációk maximális értéke,
míg az iter a jelenlegi érték
6. Ha j = n akkor a folyamat leáll, ha nem, akkor ugrás a 3. lépésre

134
 Többszörös keresés: a kereséseket egymás után többször is lefuttatjuk, így könnyebben meg-
találhatjuk azt a régiót, ahol az optimális megoldás található a keresési térben.
Keresztezés: miután a keresési folyamat kielégíti a keresztezés feltételét, a TS algoritmus
leáll. Ezután a GA-hoz hasonlóan keresztezi az egyedeket, hogy a lehető legjobb kiinduló ér-
tékekkel indulhasson a következő keresés.
Újraindító folyamat: ha a keresés megreked egy lokális optimumba, akkor a folyamat segít-
ségével folytatódik a keresés egy új megoldással. Nagyon hasonló a kiinduló érték keresésé-
hez, de más a feltétel:
  
max Pimin , 0,9  Pik 1  Pik  max Pimax , 1,1  Pik 1 
Az MTS algoritmus igen hamar nagyon jó eredményt tud adni. Ennél is meggyőzőbb azon-
ban az eljárás stabilitása, hogy a többszöri független futtatások alkalmával az eredmények
mindig közel vannak egymáshoz.

DIFFERENCIÁLIS EVOLÚCIÓS ALGORITMUSOK

A magasabb rendű nemlineáris és nem folytonos függvények által leírt jelenségek leírásához
– mint amilyen az erőművek terhelés és környezetállapotfüggő hatásfoka – szükség van a
kvadratikus módszernél komplexebb problémamegoldó módszerre. A klasszikus számítási
módszerek és a Newton-bázisú algoritmusok nem kezelik jól a speciális feltételeket, gyakran
csak a lokális optimum keresésére használhatók. A dinamikus programozási rendszerek nem
kezelik jól a nemlinearitások és a költségfüggvények nem folytonos függvényeit, azok is főleg
a lokális optimum megtalálásában jeleskednek. Azonban néhány neurális hálózatos megkö-
zelítés ígéretes eredményekkel szolgál. Az evolúciós algortimusok (EA), mint amilyen a gene-
tikus algoritmus (GA), az evolúciós stratégia (ES) és az evolúciós programozás gyorsabb, mint
a szimulált lehűtés, mivel ezek intelligens, párhuzamos keresési technikák. Ezeken kívül e
technikák nagy előnye még, hogy igen robosztusak a bizonytalanságokkal szemben és jól ke-
zelik a feltételeket, továbbá a legtöbb potenciállal rendelkeznek az ELD (economic load
dispatch, gazdaságos terheléselosztás) problémák megoldásához. Más EA-k, mint a részecske-
raj modell (particle swarm optimization, PSO), melyet a madarak csapatainak szociális visel-
kedése inspirált, még több bizonytalanság esetén is megtalálják a nemlineáris problémák op-
timumát, ugyanakkor a legtöbb kutatás jelenleg a hibrid problémamegoldó rendszerek felé
irányul manapság.
A differenciális evolúciós algoritmus (diffenrential evolution, DE) az egyik a legkiemelke-
dőbb új generációs algoritmus az evolúciós módszerek közül. A Rainer Storn és Kenneth Price
által javasolt technika nagy előnye, hogy bizonyítottam megbízható és megegyező véghezvi-
telt garantál a nemlineáris multimodal környezetben és bizonyítja alkalmazhatóságát a fel-
tételes optimalizációs problémák megoldása területén is. A DE nagy előnye a többi evolúciós
algoritmussal szemben, hogy egyszerű és kompakt struktúrával rendelkezik, kevés a kontrol
paraméter, magas a konvergenciális képesség a populációs valószínűségi optimálások esetén.
Vizsgálatok bizonyították, hogy a DE sok esetben felülmúlja az egyéb evolúciós algoritmuso-
kat és a PSO-t is. A DE-nek a hatékony és megbízható keresési alkalmassága jól használható a
valós problémák megoldása során, mint a kommunikáció, a gépészet, és a vegyészet, valamint
a biológia.
A DE egy numerikus optimálási módszer. A DE optimálási metódus alkalmazható karban-
tartási problémák esetén, alternatív eljárásokhoz a populációs probléma megoldásának ter-
vezése folyamán, minden komplex optimálási probléma kezeléséhez. Kezdetben a keresési
térben kutat az algoritmus, és véletlenszerűen választ ki egyet a lehetséges elemet a sok kö-
zül. Ezután az algoritmus meghatározza a globális optimumhoz szükséges feltételeket, és az
iterálások során kiválasztja az optimumot.

135
 Az ELD kérdés kezelés DE-vel
Az ELD problémák esetén van N darab üzemelő egység, mindegyik DE populációk N-dimen-
ziós próba vektorából áll, melyet x jelöl, x=(P1,…,Pi,…,PN), ahol az i-edik üzemelő egység telje-
sítményét az x i-edik eleme reprezentálja. Eltérően sok más EA-tól ebben az esetben minden
aktuális generáció létrehoz magának egy saját utódot, amilyik már tovább párosítható más,
véletlenszerűen választott egyeddel.
Specifikusan minden egyes egyed xiG, (i=1,...,P), ahol G jelenti az aktuális generációt. Három
másik véletlenszerűen generált egyed (xjG, xkG, xlG), szintén a populációkból vannak kivá-
lasztva, ahol j, k és l=1…P között van, valamint i≠j≠k≠l. Ezt a három random egyedet használjuk
arra, hogy további egyedet generáljon a differenciális mutációs művelet felhasználásával, fel-
használva a következő egyenleteket:

viG  xGj  F  xkG  xlG  (4.70)
amelyben F a skálázó vagy erősítési faktort jelöli, ez egy pozitív valós szám, tipikusan keve-
sebb egynél. A mutáció fázisát követően a DE egy binomiális keresztező operáció hajt végre,
melyben a mutálódó egyén v iG összeáll x iG -vel és egy nemzedéket vagy próba egyedet, uiG -t
generál. Az uiG egyed génjei v iG -től és az x iG -től származnak, és a keresztvalószínűség (Cr
eleme [0,1]) szerint vannak meghatározva:
 G
 v i ,t ha r  t   Cr vagy t  rand  i 
uiG,t
 (4.71)
 x G
 i ,t ha r  t   C r vagy t  rand  i 
ahol t=(1,…,N) a t-edik egyén elemének vektorát jelöli. r(t)  [0,1]-nek, ahol rand(t) egyik ran-
dom számú generátor értékét jelöli és rand(i)  [1…N] egy véletlenszerűen választott index,
mely biztosítja azt, hogy uiG legalább egy elemet v iG -ből vegyen.
A fenti leírásból tisztán látszik, hogy a DE a reprodukció során nem válogatja az egyéneket,
inkább kiválasztási nyomást alkalmaz kizárólag a megválasztott túlélőknek. A túlélési ver-
seny az egyes x iG -k és uiG -k között játszodott le, és a győztes – aemlyet a jósági értéke alapján
határoztak meg – előrelépett a következő generációba. A kiválasztási művelet így nyilvánult
meg:

xiG 1

   
uiG ha f uiG  f xiG

(4.72)
G
egyébként : xi
a reprodukciós és kiválasztási folyamat fenti lépései ismétlődnek generációról generációra
addig, amíg valamilyen megállási kritérium nem állítja meg a folyamatot. Cél: kielégíteni a
feltételi egyenleteket és egyenlőtlenségeket. Noha ez a módszer ebben az esetben EDS prob-
lémák megoldására használták, más egyéb bonyolult esetekben is használható.
A DE algoritmus kezdeti egyedei ( xiG=1 , i=1,2,…,P) véletlenszerűen generálódnak, ahol min-
den P G=1
j elem (j=1,2,…,N) az xiG=1 elemei közül jelölik a „j” termelő egység teljesítményét,
mely a Pmin és Pmax határok között mozog. Ebből következően az általános termelési kapacitási
feltételek is könnyen kielégíthetők, miközben a kezdeti folyamat véletlenszerűen válogat a
teljesítményszintek között.
A jósági függvény, mely értékeli a keletkezett generációkat (az egyes egyedeket) az ELD
problémák megoldása során az a költségfüggvények minimális értéken tartása. A jósági függ-
vényt fitness függvénynek nevezik az evolúciós algoritmusok nyelvén.

136
 Bármikor, amikor az utód a DE rekombinációs műveleteit használta, a komponensei nem
teljesítették a feltételeket. Ahhoz, hogy az utódok lehetőleg tartani tudják a fent említett ösz-
szekapcsoló feltételeket, az utód variálja azt, hogy megszegi a kezdeti feltételt vagy sem.
Az ELD problémák (Economic Load Dispatch, gazdaságos terheléselosztás) megoldásához a
DE – differential eviolution, differenciál evolúciós algoritmus – az egyik legígéretesebb mód-
szer, mivel jóval komplexebb megoldást ad a többi változathoz képest. A keresési térben vé-
letlenszerűen felveszünk pontokat, ezek láthatók az 4–20. ábrán. Jelen esetben, a könnyebb
szemléltetés miatt kétváltozós függvényként mutatjuk be a megoldandó problémát. Az ELD
esetén persze ennél jóval több változót kell figyelembe vennünk.

x2
x2,max véletlenszerűen generált
populáció, mely lefedi az
2 engedélyezett régiót

3
7
1

8 az f(x1, x2) függvény

6 szintvonalai
0 4
minden vektor egyedi
5 azonosítóval rendelkezik
a versengés során

x2,min x1

x1,min x1,max

4–20. ábra. A DE algoritmus keresési tere

A véletlenszerűen generált pontok közül az algoritmus kiválaszt két pontot, például 6-ost
és a 8-ast, majd ezen pontok különbségét képezve létrehoz egy  x r 1  x r 2  vektort. Az így
keletkezett vektort (differencia) egy nulla és egy közé eső (szintén véletlen) számmal meg-
szorozva hozzáadjuk a véletlenszerűen kiválasztott x3 vektorhoz (a művelet a 4–21. és 4–
22. ábrán látható).

137
 x2
xr1 és xr2 a populáció
differencia vektor: két, véletlenszerűen
(xr1–xr2) kiválasztott egyede
2

3
7
1

xr1 8
xr2
0 6 4

x1

4–21. ábra. A differencia létrehozása

x2
súlyozott differencia
vektor: F·(xr1–xr2)
2

3
7
1

0 6
4 xr3 a populáció
u0
xr3 véletlenszerűen
kiválasztott egyede
5
u0= xr3+F·(xr1–xr2)

x1

4–22. ábra. Új vektor létrehozása

Az F a skálázó (erősítési) faktort jelenti, ez egy pozitív valós szám, de egynél minden eset-
ben kisebb. A DE egy új generációja az IDE, vagyis Improved Differenctial Evolution, a DE-hez
képest annyi a különbség, hogy az F skálázó faktor vagy sinus függvény szerint választjuk,
vagy GAUSS-eloszlás szerint, vagy a kettő kombinációjából.

138
 4–23. ábra. Differenciális mutáció

Szintén a differenciális mutációt ábrázolja a 4–23. ábra. Az bázisvektorként válaszott xr0,g –

hoz hozzáadódik az F(xr1,g –xr2,g) vektor, létrehozva a vi,g vektort. A vi,g vektort felhasználva
binomiális keresztező operációt követően kapjuk az ui,g vektort, melyben a mutálódó egyén
(vi,g) összeáll xi,g-vel és egy új nemzedéket hoz létre. Ahhoz, hogy a DE végrehajthassa a
keresési stratégiát, egységes keresztezést (crossover) kell végrehajtani, ez nem más, mint a
binomiális rekombináció. Ez abból áll, hogy egy féltételt megvizsgálva alakítja ki a DE a
mutáns vektort
Crossover (keresztezés) művelet
A crossover (keresztezés) művelet lényege, hogy a két pont különbsége által kapott vektort nem
minden esetben adjuk hozzá a véletlenszerűen választott harmadik ponthoz, ezátal biztosítva a teljes
véletlenszerűséget.
Az ui,g egyenlő a vi,g-vel abban az esetben, ha a véletlenszerűen válaszott szám
(randj=lépésköz) kisebb vagy egyenlő a Cr értékével. Cr értéke szintén egy és nulla közé eső
érték. Ez a lépés biztosítja, hogy ui,g leglább egy elemet vi,g-ből vegyen. A művelet a következők
szerint hajtódik végre
  
 v j,i,g ha rand j  0,1   Cr vagy j  jrand
u i , g  u j ,i , g   ,
 x
 j ,i , g egyébként

melyet a 4–24. ábra is szemléltet.

139
 4–24. ábra. A keresztezési művelet

A fentebb vázolt algoritmus szerint a túlélési versenyben az ui,g-k és az xi,g vesznek részt, a
győztes az, amelyik a jósági értéke (min vagy max) alapján kedvezőbbnek bizonyul.
Az ELD problémák esetén egyes berendezések Pmin és Pmax értékei határozzák meg az i, j vagy
k berendezések lehetséges értékeit. A DE-t összefoglaló algoritmus (a folyamatábra) a 4–
25. ábrán látható.
1.) A cél- és bázisvektor kiválasztása

2.) A kezdeti populáció egyedeinek véletlenszerű kiválasztása

kezdeti populáció
}
x0,g x1,g x2,g x3,g xNp-2,g xNp-1,g paraméter vektor

Px,g
  f x  f x  f x 
f x 0,g 1,g 2,g 3,g

f x Np2,g  
f x Np1,g  célfüggvény

célvektor xr1,g + – xr2,g

xr0,g (=bázisvektor) F
3.) Súlyozott differenciavektor
+ létrehozása

+ 4.) Hozzáadjuk a bázisvektorhoz

mutáns populáció

v0,g v1,g v2,g v3,g vNp-2,g vNp-1,g

}
Pv,g

  f v  f v  f v 
f v 0,g 1,g 2,g 3,g

f v Np2,g  f v Np 1, g 

keresztezés

u0,g próbavektor

kiválasztás:
cél/próba
   
5.) x0,g+1=u0,g ha f u 0,g  f x 0,g , egyébként x0,g+1= x0,g
új populáció

}
x0,g+1 x1,g+1 x2,g+1 x3,g+1 xNp-2,g+1 xNp-1,g+1 paraméter vektor
Px,g+1

  f x  f x  f x 
f x 0,g 1,g 2,g 3,g

f x Np2,g  
f x Np1,g  célfüggvény

4–25. ábra. A DE algoritmus folyamatábrája

140
 A differenciális algoritmus mint terheléselosztási módszer alkalmazásának előnyei a kö-
vetkezők:
– egyszerű és kompakt struktúra,
– kevés kontrol paraméter,
– magas konvergálási valószínűség a populációs optimalizálások esetén,
– nagyon robosztus felépítés,
– alkalmazási tapasztalat a gépészet, vegyipar, kommunikáció és biológia területén,
– nem ragad meg a lokális optimumban más keresési algoritmusokhoz képest.

A módszer hátrányai:
– a kiválasztás során az algoritmus nem valós számokat használ, nem úgy, mint a ré-
szecske raj modell,
– a többi számítási módszerhez képest lassabb, de sokkal biztosabb.

Tabukereső és többszörös tabukereső eljárások

ALAPVETÉSEK
A tabukeresés (tabu search – továbbiakban TS, ill. többszörös tabukeresés, multiple tabu
search, továbbiakban MTS) egy memóriával rendelkező változata a kereső eljárásoknak,
amely képes folytatni a keresést a lokális optimumba való eljutás után. Az eljárás részletes
bemutatása előtt fontos leszögezni, hogy milyen problémára lett kifejlesztve, mert ez elen-
gedhetetlen a működés megértéséhez. A TS az ún. utazó ügynök típusú problémák (Travelling
Salesman Problem – TSP) megoldására lett kitalálva. Ennek az a lényege, hogy hogyan szer-
vezhetjük meg az utazó ügynök körútját – melynek során rengeteg várost kell bejárnia, de
mindegyiket csak egyszer érinti – úgy, hogy mindezt a lehető legrövidebb idő alatt, a legrö-
videbb útvonalon tegye meg. Alapvetően tehát ez egy olyan feladat, ahol nem az adott elemek
kiválasztása a lényeg, hanem megadott elemeket kell a lehető leghatékonyabban összekötni
útvonalakkal – matematikailag vektorokkal. Ettől függetlenül maga a keresési eljárás hasz-
nálható az általunk megoldani kívánt problémára is, de csak bizonyos módosításokkal. Mie-
lőtt azonban ezekre rátérnénk, bemutatjuk a TS működését, legfontosabb alapgondolatait.

A TABUKERESŐ ALGORITMUS
A hagyományos TS eljárás a problématér egy véletlen pontjából indul ki, majd minden lé-
pésnél megvizsgálja az aktuális pont szomszédjait, és a legjobbra lép tovább a hegymászó al-
goritmusokhoz hasonlóan. A legjobb megoldást az alapján választja ki, hogy melyik új lépés
növeli a lehető legkisebb mértékben a célfüggvényünk értékét. Minden egyes lépés után az
állandó körbe-körbe haladás elkerülésére az adott lépés egy ún. tabulistára (tabu list – TL)
kerül. Ez egy körkörös lista, vagyis ha a megadott elemszámhoz ér, akkor az elejéről kezdi a
feltöltést, azaz a legrégebbi elemet felülírja. A másik kulcsfontosságú elem a TS során akkor
lép életbe, ha az összes következő lépés tabu. Egy lépés tabu státusza nem abszolút, tehát ha
az ún. aspiráns kritériumban (aspiration criterion – AC) megadott feltételek teljesülnek, ak-
kor felülírható. Ezt a gyakorlatban úgy kell elképzelni, hogy bár egy adott lépést az iteráció
során megtettünk, és emiatt az a tabu listára került, a mostani vizsgálatnál már jelentősebben
megváltozott az útvonal és így ismét ez tűnik a legjobb megoldásnak. Ha teljesül az, hogy

141
ezzel kisebb lesz a célérték, mint az eddigi legjobb megoldásnál, akkor felülírjuk a tabu stá-
tuszt és arra haladunk tovább.
Hogy könnyebben meg lehessen érteni az algoritmus működését, egy egyszerű példán, az
ún. minimum k-fa probléma (minimum k-Tree problem) megoldásán keresztül mutatjuk be
azt. Képzeljünk el egy k élű gráfot, ahol k valamilyen tetszőleges egész szám. Minden élhez
véletlenszerűen hozzárendelünk valamilyen számértéket, majd bizonyos elemszámú gráfot
szeretnénk kiválasztani úgy, hogy az a lehető legkisebb súlyú legyen – minél kisebb legyen az
élekhez hozzárendelt értékek összege. Egy ilyen fára láthatunk példát a 4–26. ábrán, itt k=21.

4–26. ábra. A minimum k-fa probléma

Legyen a feladat az, hogy határozzuk meg a lehető legkisebb értéket (súlyt), amit egy négy
élből álló fa esetén kaphatunk. A kiválasztott gráfot akkor nevezhetjük fának, ha az nem tar-
talmaz kört, vagyis nem lehet például ugyan az a kiinduló- és a végpont. Minden keresési
feladat esetén először egy kiinduló értéket kell felvenni. Itt most vegyük fel a legkisebb ér-
tékkel rendelkező élt kezdő élnek. A további három él kiválasztása pedig történjen olyan mó-
don, hogy mindig a legkisebb értékkel rendelkező él felé haladjunk tovább. A kiinduló fa meg-
határozásának lépéseit a 4–1. táblázat tartalmazza.

4–1. táblázat. A kiinduló fa meghatározása

Mivel megvan a kiinduló fa, elkezdhetjük az iterációkat. Ennek során mindig egy olyan élt
fogunk hozzáadni a fához, aminek a lehető legkisebb az értéke, és azt fogjuk eldobni, aminek
a legnagyobb. Eközben azonban nem szabad megszakadnia vagy körbezáródnia a fának, a kí-
vánt struktúrát meg kell tartani. Itt most olyan tabulistát alkalmazunk, amin a hozzáadott
élek egy iterációig, míg a dobott élek két iterációig maradnak a listán, majd elveszítik tabu
státuszukat. Kezdésnek lássuk az első három iterációt, melyet a 4–2. táblázat szemléltet.

4–2. táblázat. Első iterációs lépések

142
 Szemléletesebben a 4–27. ábrán láthatjuk az iterációkat. A szaggatott vonal az eldobott éle-
ket, míg a vastagított a felvett (hozzáadott) éleket jelöli.

4–27. ábra. Iterációk, tabu lépés szemléltetése

Rögtön az első iteráció után találkozhatunk a tabu lista alkalmazásával, hiszen a második
iterációnál ismét a (4,7)-es él lenne a legjobb lépés, azonban azt pont az első iteráció során
dobtuk el. Itt azonban nem lép életbe az aspiráns kritérium, hiszen az ezáltal kapható súly
(49) nem kisebb, mint az eddigi legjobb (40). Felvetődhet továbbá a kérdés, hogy miért nem
az (1,4)-es élt dobtuk az első iteráció után, hiszen annak volt a legnagyobb az értéke. A választ
a megkövetelt struktúra adja, hiszen akkor szétszakadt volna a fa, ami nem megengedett.
Hasonló okból vagyunk kénytelenek dobni a harmadik iterációkor az (1,2)-es élt, ami bár a
legkisebb értékkel rendelkezik, egyszerűen nincs más, amit dobhatnánk. A további iterációs
lépéseket az 5. lépésig a 4–3. táblázat mutatja. Ekkor jelenik meg ugyanis az aspiráns kritérium.

4–3. táblázat. További iterációs lépések

143
 Látható, hogy a 4. iterációnál a (6,7)-es él még fent van a listán, tehát az 5. iterációkor az
élek kiválasztásakor még él a tabu státusz (a tabu lista mindig csak az iteráció végeztével fris-
sül), elvileg nem léphetnénk arra. Mivel azonban az így kapott súly kisebb, mint az eddigi
legjobb (ami 40 volt), a lépés teljesíti az aspiráns kritériumot, vagyis felülírható a tabu státu-
sza.
Láthattuk tehát, hogy a TS algoritmus vezérlőparaméterei a tabulista hossza, az aspiráns
kritérium nagysága és annak a halmaznak a mérete, amely egy adott pont szomszédjait tar-
talmazza (vagyis hogy az új pont kiválasztásakor „milyen messzire látunk egy adott pont-
ból”). Utóbbi főleg az adaptációkor lesz majd érdekes, az eddigiek alapján nehezen értelmez-
hető.

A TÖBBSZÖRÖS TABUKERESŐ ALGORITMUS

Ez az algoritmus kifejezetten terheléselosztási problémákra lett kifejlesztve, bár inkább a
rendszerszintű teljesítményelosztás biztosítása volt a cél a lehető legkisebb hálózati veszte-
ség mellett. Mint azt korábban láthattuk, a sima TS algoritmus nem illeszkedik túl jól az álta-
lunk megoldani kívánt erőművön belüli terheléselosztása problémához, az MTS azonban an-
nak kiegészítő folyamatai miatt lényegesen jobban használható.
Az MTS a TS optimalizálási eljárás továbbfejlesztett változata, mely a genetikus algoritmu-
sok és a tabukereső eljárások előnyeit igyekszik egyesíteni. Az eljárás lényege, hogy párhuza-
mosan több tabukereső algoritmus fut egyszerre az adott populációban, melyekből a keresz-
tezés segítségével a lehető legjobb kiinduló egyedeket próbáljuk előállítani a következő kere-
séshez. Az MTS-nek olyan részfolyamatai vannak, mint az alkalmazkodó keresés, többszörös
keresés, keresztezés és újrakezdés, melyek miatt eltér a TS-től. A TS eljárás előnye, hogy nem
ragad le a lokális optimumoknál, hanem rövid idő alatt képes megtalálni a globális optimumot
(habár a hagyományos TS sokáig is keresheti a globális optimumot, ha a kezdeti érték nagyon
messze van attól). Az MTS pont ezért további kimagasló hatékonyságú mechanizmusokat al-
kalmaz a keresési folyamat fejlesztésére.
A több párhozamosan futó TS algoritmushoz természetesen több kiinduló megoldást gene-
rálunk. Az egyes TS algoritmusok itt addig futnak, amíg azok megállító feltételei nem telje-
sülnek. Több ilyen feltételt is definiálhatunk, például ha a célérték egy előre megadott érték
alá csökken, vagy ha az iterációk száma elér egy megadott értéket. Ezután a kapott eredmé-
nyeket összevetjük, és kiválasztjuk a legjobb megoldást. Ha teljesül az MTS megállító felté-
tele, akkor az algoritmus leáll, ha nem, akkor továbblép a következő döntési pontra. Itt meg-
vizsgáljuk, hogy a keresztezéshez szükséges kritérium teljesül-e. Végül még egy részfolyamat
van, ami az MTS hatékonyságát fokozhatja, ez pedig az újraindító mechanizmus. Utóbbi ak-
kor lép életbe, ha az eljárás mégis csak egy lokális optimumba ragadt volna, egyszerűen új
kiinduló értékeket generál, hogy a keresési tér egy más pontjáról induljon el ismét az algorit-
mus. Ezeket a döntési folyamatokat a 4–28. ábrán követhetjük nyomon.

144
 4–28. ábra. MTS folyamatábra

A módszer előnyei és hátrányai a következők:

A szakirodalmi forrásokban nem csak az algoritmus pontosságát elmelik ki a szerzők, de a
számítási idő is jóval kisebbenek bizonyult, mint bármely más vizsgált algoritmusnál. Az MTS
145
igen hamar, nagyon jó eredményt tud adni, azonban ennél is meggyőzőbb az eljárás stabili-
tása, ahogy a többszöri független futtatások alkalmával az eredmények mindig közel vannak
egymáshoz (lásd 4–29. ábra).

4–29. ábra. MTS keresési eredmények

Adaptáció
A keresési teret képzeljük el egy olyan hálónak, ahol az egyes csomópontok adott blokktel-
jesítményeket tartalmaznak, melyekhez hozzárendeljük a kívánt célértéket (költség, hatás-
fok stb.). A felbontástól függően ezen értékek pontossága változhat, de egy adott keresés so-
rán, adott pontosságú. Itt jól ki lehet használni az MTS eljárás során bemutatott adaptív ke-
resést, mely a keresés fázisától (megkívánt pontosságától) függően változtatja az elemek pon-
tosságát. Tulajdonképpen itt beszélhetünk arról, amiről a TS szakasz végén tettünk említést,
hogy beállíthatjuk, hogy milyen messze látunk el az adott ponttól. A pontosságot ugyanis ér-
telmezhetjük úgy is, hogy egyszerűen csak nagyobb lépéseket teszünk meg a finom hálón,
azaz nem egy, hanem mondjuk tíz csomópontnyi változást vizsgálunk. A szemléletesség ked-
véért tekintsük a 4–30. ábrát.

4–30. ábra. Erőművön belüli terheléselosztás

Az ábrán a körök egy-egy adott teljesítményt jelölnek. Az azonos színű nyilak egy adott
megoldást adnak, így láthatunk néhány lehetséges lépést, ami a TS során létrejöhet. Megvan
tehát a keresési tér, az adaptív kereséssel pedig beállítottuk az egyes keresések pontosságát.
146
A keresés menete azonban jelentősen eltér a minimum k-fa probléma során bemutatottétól.
Itt ugyanis nem léphetünk tetszőleges irányba, hiszen egy adott blokk csak egy adott teljesít-
ményen üzemelhet. Tovább megengedhetjük a fa megszakadását is, hiszen nem jelent prob-
lémát, ha egy adott teljesítmény kielégítéséhez nem üzemeltetjük az összes blokkot. Nyilván-
való tehát, hogy más feltételrendszert kell megszabni az egyes élek felvételekor valamint el-
dobásakor. Ha ezeket sikeresen megszabtuk, akkor már a továbbiakban nem különbözik a be-
mutatott eljárástól, felvesszük kezdeti megoldásokat, majd mindig megvizsgáljuk, hogy mi-
lyen lépés adja a lehető legjobb célértéket, illetve melyik élt dobhatjuk (hogy a kívánt telje-
sítményérték ne változzon). Különösen jól használható a mi esetünkben az, hogy egyszerre
több tabukereső eljárást futtatunk párhuzamosan, ugyanis így beállíthatjuk, hogy mindig más
blokkal kezdjük a kezdeti fa felvételét (célszerűen ahány üzemelő egységünk van).

147
5. FELHASZNÁLT FORRÁSOK
[1] ARRIETA, F. R. P., LORA, E. E. S., Influence of ambient temperature on combined-cycle power-
plant performance, Applied Energy 80 (2005) pp. 261-272
[2] ÁLMOS A., GYŐRI S., HORVÁTH G., VÁRKONYINÉ K. A. (2002): Genetikus algoritmusok. Ty-
potex Kiadó, Budapest
[3] BAKER, J. E. (1985). Adaptive selection methods for genetic algorithms. In Proceedings of
the 1st International Conference on Genetic Algorithms, pp. 101–111. In proceed-
ings (Grefenstette, 1985).
[4] BAKER, J. E. (1987). Reducing bias and inefficiency in the selection algorithm. In Proceed-
ings of the second International Conference on Genetic Algorithms, pp. 14–21. In
proceedings (Grefenstette, 1987).
[5] BIHARI, P., GÁCS, I., GRÓF, GY., STRÓBL, A., Power plant efficiency data for an electrical en-
ergy market model. TECHNICAL REPORT. BUTE DEPARTMENT OF ENERGY ENGINEERING, Budapest,
2008
[6] BIHARI P., BALOGH A.: Erőművek. BME Energetikai Gépek és Rendszerek Tsz., Budapest,
2002.
[7] BÜKI G.: Fűtőerőművek és távhőrendszerek. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1980.
[8] BÜKI G.: Erőművi berendezések. Tankönyvkiadó, Budapest, 1970.
[9] BÜKI G., CZINDER J., GÁCS I., ŐSZ J., SZABÓ I., ZSEBIK A.: A távhőellátás műszaki-gazdasági
rendszermodelljei. Kutatási jegyzet (A/1 OKKFT program, 1/b alprogram, 1/1/1
téma), BME Hő- és Rendszertechnikai Intézet, 1984.
[10] BÜKI G.: Energetika. Műegyetemi Kiadó Budapest, 1997.
[11] CARBONARO, A. AND MANIEZZO, V. (2003). The Ant Colony Optimization paradigm for
combinatorial optimization. Natural Computing Series, 539–557.
[12] CHANKONG, V. AND HAIMES, Y. Y. (1983). Multiobjective Decision Making Theory and
Methodology. New York: North-Holland, Elsevier, Dover Publications.
[13] COELLO COELLO, C. (2002). Theoretical and numerical constraint-handling techniques used
with evolutionary algorithms: a survey of the state of the art. Computer methods in
applied mechanics and engineering 191(11-12), 1245–1287.
[14] DEB, K., AGRAWAL, S., PRATAB, A. AND MEYARIVAN, T. (2000). A Fast Elitist Non-Dominated
Sorting Genetic Algorithm for Multi-Objective Optimization: NSGA-II. In Proceedings of
the Parallel Problem Solving from Nature VI Conference, pp. 849–858. In
proceedings (Schoenauer et al., 2000). Online elérhető:
http://citeseer.ist.psu.edu/deb00fast.html
[15] DANG, C., LI, M. (2007): A floating-point genetic algorithm for solving the unit commitment
problem. European Journal of Operational Research 181.: 1370–1395
[16] DORIGO, M., MANIEZZO, V. AND COLORNI, A. (1996). The ant system: Optimization by a colony
of cooperating agents. IEEE Transactions on Systems, Man, and Cybernetics Part B:
Cybernetics 26(1), 29–41. Online elérhető: ftp://
149
 iridia.ulb.ac.be/pub/mdorigo/journals/IJ.10-SMC96.pdf és
http://citeseer.ist.psu.edu/dorigo96ant.html
[17] EBERHART, R. C. AND KENNEDY, J. (1995). A new optimizer using particle swarm theory. In
Proceedings of the Sixth International Symposium on Micro Machine and Human
Science MHS’95, pp. 39–43. IEEE Press.
[18] ERHGOTT, M. (2005): Multicriteria optimization. Springer, Berlin - Heidelberg.
[19] FONSECA, C. M. AND FLEMING, P. J. (1993). Genetic algorithms for multiobjective optimization:
Formulation, discussion and generalization. In Proceedings of the 5th International
Conferenceo on Genetic Algorithms, pp. 416–423. In proceedings (Forrest, 1993).
Online elérhető: http://citeseer.ist.psu.edu/fonseca93genetic.html és
http://www.lania.mx/~ccoello/EMOO/fonseca93.ps.gz
[20] FONSECA, C. M. AND FLEMING, P. J. (1998). Multiobjective optimization and multiple
constraint handling with evolutionary algorithms – part i: A unified formulation. IEEE
Transactions on Systems, Man, and Cybernetics, Part A: Systems and Humans 28(1),
26–37. Online elérhető:
http://citeseer.ist.psu.edu/fonseca98multiobjective.html
[21] GASS, S. AND SAATY, T. (1955). The computational algorithm for the parametric objective
function. Naval Research Logistics Quarterly 2.
[22] GLOVER, F. (1986). Future paths for integer programming and links to artificial intelligence.
Computers & Operations Research 13(5), 533–549. Online elérhető:
http://dx.doi.org/10.1016/0305-0548(86)90048-1
[23] GONZALEZ, T. (2007). Handbook of approximation algorithms and metaheuristics. Chapman
& Hall/CRC.
[24] HARVEY, S., CARCASCI, C., BERNTSSON, T., Gas turbines in district heating combined heat and
power systems: influence of performance on heating costs and emissions. Applied Thermal
Engineering 20 (2000) pp. 1075-1103
[25] HOLLAND, J. H. (1975). Adaptation in Natural and Artificial Systems. Ann Arbor: The Uni-
versity of Michigan Press. Reprinted by MIT Press, April 1992.
[26] KAEWBOONSONG, W., KUPRIANOV, V. I., CHOVICHIEN, N., Minimizing fuel and environmental
costs for a variable-load power plant (co-)firing fuel oil and natural gas. Part 1. Modeling of
gaseous emissions from boiler units. Fuel Processing Technology 87 (2006) pp. 1085-
1094
[27] KENNEDY, J. AND EBERHART, R. C. (1995). Particle swarm optimization. In Proceedings of
IEEE International Conference on Neural Networks, 1995, Volume 4, pp. 1942–1948.
Online elérhető: http://www.engr.iupui.edu/~shi/Coference/psopap4.html
[28] KIM, T.S., Comparative analysis on the part load performance of combined cycle plants con-
sidering design performance and power control strategy, Energy 29 (2004) pp. 71-85
[29] KIRKPATRICK, S., GELATT, JR., C. D. AND VECCHI, M. P. (1983). Optimization by simulated
annealing. Science 220(4598), 671–680. Online elérhető:
http://fezzik.ucd.ie/msc/cscs/ga/kirkpatrick83optimization.pdf és
ttp://citeseer.ist.psu.edu/kirkpatrick83optimization.html
[30] KISS L.: Villamosenergia-gazdálkodás. Egyetemi tankönyv. Tankönyvkiadó, Budapest,
1989.

150
[31] KOZA, J. R. (1989). Hierarchical genetic algorithms operating on populations of computer
programs. In Proceedings of the Eleventh International Joint Conference on
Artificial Intelligence IJCAI-89, pp. 768–774. In proceedings (Sridharan, 1989a).
Részben online elérhető: http://dli.iiit.ac.in/ijcai/IJCAI-89-VOL1/PDF/123.pdf
[32] KOZA, J. R. (1992). Non-Linear Genetic Algorithms for Solving Problems by Finding a Fit
Composition of Functions. United States Patent and Trademark Office. United States
Patent 5,136,686. Filed March 28, 1990, Issued August 4, 1992.
[33] LÉVAI, A., Hőerőművek I. Nehézipari Könyv és Folyóiratkiadó Vállalat, Budapest, Hun-
gary, 1953
[34] LÉVAI A.: Hőerőművek II. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1964.
[35] LI, F. (1998): A comparison of genetic algorithms with conventional techniques on a
spectrum of power economic dispatch problems. Expert Systems with Applications
15: 133-142.
[36] MITCHELL, M. (1999): An introduction to genetic algorithms. Bradford Book.
[37] NOMAN, N., IBA, H.: Differential evolution for economic load dispatch problems. Electr.
Power Syst. Res., doi:10.1016/j.epsr.2007.11.007
[38] ORERO, S. O., IRVING, M. R. (1997): A combination of the genetic algorithm and lagrangian
relaxation decomposition techniques for the generation unit commitment problem. Electric
Power Systems Research 43.: 149-156
[39] ŐSZ J., BIHARI P.: Hőellátás. Elektoronikus jegyzet. BME Energetika Tanszék, 1998. On-
line elérhető: www.energia.bme.hu
[40] PARETO, V. (1912). Manuel d’economie politique. Bull. Amer. Math. Soc. 18 (1912), 462-
474. DOI: 10.1090/S0002-9904-1912-02237-1 PII: S 2(9904), 02237–1. Online elérhető:
http://www.ams.org/bull/1912-18-09/S0002-9904-1912-02237-1/home.html
[41] PETZ E.: Hőerőművek I. Gazdasági vizsgálatok. Egyetemi jegyzet. Műegyetemi Kiadó, Bu-
dapest, 1993.
[42] POULIN, A., DOSTIE, M., FOURNIER, M., SANSREGRET, S., Load duration curve: A tool for tech-
nico-economic analysis of energy solutions, Energy and Buildings 40 (2008) pp. 29-35
[43] POTECZ B.: Növekményarányos terheléselosztás termelőegységek között. Magyar Villamos
Művek Rt. Közleményei, 1992/6. pp. 42..44.
[44] POTHIYA S., NGAMROO, I., KONGPRAWECHNON, W. (2007): Application of multiple tabu search
algorithm to solve dynamic economic dispatch considering generator constraints. Energy
Conversion and Management, doi:10.1016/j.enconman.2007.08.012
[45] RADCLIFFE, N. J. (1992). Non-linear genetic representations. In Parallel problem solving
from nature 2, pp. 259–268. In proceedings (Männer and Manderick, 1992). Online
elérhető: http://citeseer.ist.psu.edu/radcliffe92nonlinear.html és
http://users.breathe.com/njr/papers/ppsn92.pdf
[46] RECHENBERG, I. (1965). Cybernetic Solution Path of an Experimental Problem. Royal Aircraft
Establishment. Library Translation 1122, Farnborough. Reprinted in Fogel (1998).
[47] RECHENBERG, I. (1973). Evolutionsstrategie: Optimierung technischer Systeme nach
Prinzipien der biologischen Evolution. Frommann-Holzboog Verlag, Stuttgart. His
dissertation from 1970.
[48] SCSEGLAJEV, A. V.: Gőzturbinák. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1979.

151
[49] SCHAFFER, J. D. (1984). Multiple Objective Optimization with Vector Evaluated Genetic
Algorithms. Ph.D. thesis, Vanderbilt University.
[50] STICKLAND, T. R., TOFTS, C. M. N. AND FRANKS, N. R. (1992). A path choice algorithm for ants.
Naturwissenschaften 79(12), 567–572. Online elérhető:
http://www.springerlink.com/content/v2t8328844843l56/fulltext.pdf
[51] STEUER, R. E. (1989). Multiple Criteria Optimization: Theory, Computation and Application
(Reprint ed.). Krieger Pub Co.
[52] STRÓBL, A., Erőművek hatásfokfüggvényei. Tanulmány. ETV-ERŐTERV Rt., Budapest,
2007
[53] WETZEL, A. (1983). Evaluation of the Effectiveness of Genetic Algorithms in Combinatorial
Optimization. Ph. D. thesis, University of Pittsburgh, Pittsburgh, PA. Unpublished
manuscript, technical report.
[54] WOLPERT, D. H. AND MACREADY, W. G. (1995). No free lunch theorems for search. Technical
Report SFI-TR-95-02-010, The Santa Fe Institute, 1399 Hyde Park Rd., Santa Fe, NM,
87501, USA. Online elérhető: http://citeseer.ist.psu.edu/wolpert95no.html
és http://www.santafe. edu/research/publications/workingpapers/95-
02-010.pdf
[55] WOLPERT, D. H. AND MACREADY, W. G. (1997). No free lunch theorems for optimization. IEEE
Transactions on Evolutionary Computation 1(1), 67–82. Online elérhető:
http://citeseer.ist.psu.edu/wolpert96no.html
[56] ZADEH, L. (1963). Optimality and non-scalar-valued performance criteria. IEEE
Transactions on Automatic Control 8(1), 59–60.
[57] ZHANG, N., CAI, R., Analytical solutions and typical characteristics of part-load perfor-
mances of single shaft gas turbine and its cogeneration, Energy Conversion and Manage-
ment 43 (2002) pp. 1323-1337
[58] ZITZLER, E., LAUMANNS, M. AND THIELE, L. (2001b). SPEA2: Improving the strength pareto
evolutionary algorithm for multiobjective optimization. In Evolutionary Methods for Design,
Optimisation and Control with Application to Industrial Problems. Proceedings of the
EUROGEN2001 Conference, pp. 95–100. In proceedings (Giannakoglou et al., 2001).
Online elérhető: http://citeseer.ist.psu.edu/514031.html és
http://de.scientificcommons.org/526554

152