GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe True Believer

Copyright © 2005 by Nicholas Sparks
Hungarian translation © Nagy Ágnes Karolina
© General Press Kiadó
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.
A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította NAGY ÁGNES KAROLINA
Szerkesztette HÁMORI VALI
A borítótervet
GREGOR LÁSZLÓ
készítette
ISSN 1586-6777 ISBN 963 9648 18 3
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ
1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D
Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu generalpress@generalpress.hu
Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi vezető BESZE BARBARA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő BENDA LUCA
Készült 20 nyomdai ív terjedelemben
Kiadói munkaszám 1236-06
Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft.
Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Első fejezet
Jeremy Marsh az élő adás közönségének soraiban ült, és különösen feltűnőnek érezte a
megjelenését. Alig féltucatnyi ember társaságában várakozott azon a decemberi délutánon. Szokása
szerint tetőtől talpig feketébe öltözött, ráadásul hullámos, sötét hajával, világoskék szemével és
divatos borostájával le sem tagadhatta volna, hogy New York-i. Mialatt az éppen a színpadon szereplő
vendéget tanulmányozta, titokban sikerült a három sorral előrébb helyet foglaló csinos, szőke lányt is
szemügyre vennie. Hivatása gyakran megkövetelte tőle, hogy hatékonyan meg tudja osztani a
figyelmét. Tényfeltáró újságírói szerepében jelent meg a mai napon is, a szőke lány pedig a közönség
soraiban ült – hivatásos megfigyelőként azonban képtelen volt nem észrevenni, mennyire vonzó a
farmerben és testhez simuló felsőben feszítő lány. Szigorúan újságírói szemszögből nézve,
természetesen.
Gondolatait ismét a műsor vendégére próbálta összpontosítani. A fickó több volt mint
nevetséges. A televízióstúdió reflektorainak fényében Jeremynek úgy tűnt, mintha a szellemvilággal
kommunikáló férfi, aki állítólag éppen hangokat hallott a túlvilágról, szorulással küszködne. Ráadásul
azon a megtévesztően bizalmas hangon szólalt meg, mintha mindenkinek a testvére vagy a legjobb
barátja lenne, a megdöbbent közönség nagy része pedig – beleértve a csinos szőke lányt is, illetve az
éppen megszólított nőt – láthatóan úgy tekintett rá, mintha egyenesen a mennyországból toppant volna
közéjük. Ez nem is meglepő, gondolta Jeremy, hiszen eltávozott szeretteink mindig oda kerülnek és
onnan próbálnak kapcsolatba lépni velünk. A síron túlról jelentkező szellemeket többnyire ragyogó
angyali fény veszi körül, és árad belőlük a béke és a nyugalom. Jeremy még sosem hallott arról, hogy
egy szellem a másik, sokkal forróbb helyről jelentkezett volna. Még egyetlen elhunyt rokon sem
említette, hogy nyárson sütögetnék vagy hatalmas üstnyi rotyogó olajban ülne. Jeremy tisztában volt a
saját cinizmusával. Ráadásul azt is el kellett ismernie, hogy a férfi egész jól játssza a szerepét.
Timothy Clausen tehetséges volt – sokkal tehetségesebb, mint azok a szélhámosok, akikről Jeremy
már évek óta írt.
– Tudom, hogy nehéz – mondta a mikrofonba Clausen –, de Frank azt üzeni, hogy itt az ideje,
hogy elengedje őt!
A nő, akihez kissé túlságosan is együtt érző hangon beszélt, az ájulás határán volt. Az ötven
körüli nő zöld csíkos blúzt viselt, göndör, vörös tincsei szanaszét álltak. Kezeit olyan erővel kulcsolta
össze a mellkasa előtt, hogy ujjai teljesen elfehéredtek a szorítástól.
Clausen elhallgatott, majd a homlokához emelte a kezét, hogy újabb jelet „fogjon" a túlvilágról,
ahogyan ő nevezte. A beállt csendben a nézősereg egy emberként hajolt előre a székében. Mindenki
tudta, mi következik most; a vörös hajú nő volt ma már a harmadik, akit Clausen kiválasztott a
közönség soraiból. A népszerű talkshow mai adásának Clausen volt az egyetlen kiemelt vendége.
– Emlékszik még a levélre, amelyet önnek küldött... a halála
előtt? – kérdezte Clausen.
A nőnek elakadt a lélegzete. A mellette álló férfi még közelebb tolta a mikrofont a szájához,
hogy a tévénézők is tisztán hallják a szavait.
Igen, de honnan tud maga erről a... – dadogta. Clausen félbeszakította: – Emlékszik, mi állt
benne?
Igen – motyogta alig érthetően a nő.
Clausen bólintott, mintha maga is olvasta volna a levelet. – A megbocsátásról írt, ha nem
tévedek...
A műsor – az Egyesült Államok legnépszerűbb délutáni talk-show-jának – házigazdája
Clausenről a nőre pillantott, majd vissza.
Tekintete egyszerre volt csodálkozó és elégedett. Mindig jót tett a nézettségnek egy ilyen
médium.
A vörös hajú nő megtörten bólintott, és Jeremy észrevette, ahogy könnyeitől elkenődött az arcán
a szemfesték. A kamerák is ráközelítettek, hogy tisztábban kivehető legyen a kép. A délutáni
televíziózás legdrámaibb pillanatai voltak ezek.
– De hát honnan...? – ismételte a nő bénultan.
– Az ön nővéréről is beszélt a férje – motyogta Clausen –, nem csak önmagáról.
A nő teljesen megigézve bámult Clausenre.
– A nővére, Ellen – tette még hozzá Clausen, és erre az utolsó kijelentésére a nő hangos
zokogásban tört ki. Könnyei megállíthatatlanul törtek elő. A napbarnított, fekete öltönyös, tökéletesre
fésült Clausen tovább bólogatott, akár a szélvédő mögé helyezett játék kutya. A közönség síri
csendben bámulta a zokogó nőt.
– Frank hagyott itt még valamit magának, ha jól tudom, valamit az ön múltjából.
Annak ellenére, hogy a stúdió reflektorainak hatására egyre fülledtebbé vált a terem, a nő
holtsápadttá vált. A díszlet sarkában, a kamerák látószögén kívül, Jeremy észrevette, ahogy a producer
feltartott mutatóujjával helikopterként körözve jelzést ad. Közeledett a reklámblokk ideje. Clausen
szinte észrevétlenül pillantott oda. Mindez Jeremyn kívül senkinek sem tűnt fel. Mindig
csodálkozással töltötte el, hogy a nézők miért nem szokták gyanúsnak találni, hogy a szellemvilággal
történő kommunikáció mindig ilyen tökéletesen harmonizál a hirdetési szokásokkal.
Clausen folytatta: – valamit, amiről senki más nem tudhatott... mint például egy kulcs...?
A nő tovább zokogva bólintott.
– Sosem hitte el, hogy Frank meg fogja tartani, ugye? Elérkezett a döntő pillanat, gondolta
Jeremy. Íme, egy újabb őszinte hívő.
– Abból a szállodából való, ahol a mézesheteiket töltötték. Frank azért készítette oda, hogy
amikor ön megtalálja, csak az együtt töltött boldog időkre emlékezzen. Nem akarja, hogy fájdalommal
emlékezzen rá, mert szereti magát.
A nőből most már gátlások nélkül tört fel a sírás. Vagy csak felnyögött. Jeremy nem látta
pontosan a helyéről, a hangját pedig elnyomta a hirtelen felcsattanó, lelkes taps. A mikrofont abban a
pillanatban elvették a nő elől, a kamerák kihátráltak, tiszavirágéletű népszerűsége véget ért, és
kimerülten rogyott vissza a székére. A műsor házigazdája a végszóhoz felegyenesedett, és a kamerák
felé fordult.
– Ne feledjék, hogy mindaz, amit ma itt láttak, az a színtiszta valóság. Ezek az emberek
korábban sohasem találkoztak Timothy Clausennel! – Mosolygott. – Hamarosan visszatérünk az
utolsó meghallgatással. Kérem, maradjanak velünk!
Újabb taps kíséretében a műsor félbeszakadt, de csak a pár perces reklámválogatás idejére.
Jeremy hátradőlt a székében.
Tényfeltáró újságíróként a tudomány iránti érdeklődéséről volt ismert, és azzal szerzett
magának hírnevet, hogy ilyen és ehhez hasonló emberekről írt. Többnyire élvezte az ezzel járó mun-
kát, és büszke is volt rá, mint egyfajta fontos közszolgálati tevékenységre, ráadásul egy olyan
különleges hivatás keretein belül, amelyhez kapcsolódó jogok már az Amerikai Egyesült Államok al-
kotmányában is rögzítésre kerültek. A Scientific American című folyóiratban állandó rovata volt,
amelyben többek között Nobel-díjasokkal készített interjúit, Stephen Hawkin és Einstein elméleteinek
közérthető magyarázatait írta meg, illetve az ő nevéhez fűződött annak a nagy port felverő botránynak
a kirobbantása, amelynek eredményeképpen az illetékes hivatalok kénytelenek voltak kivonni a
piacról egy egészségre ártalmas antidep-resszáns gyógyszert. Részletesen tudósított a Cassini-
projektről, a Hubble űrhajó távcsövein található meghibásodott tükörről, és az elsők között lépett fel
nyilvánosan a utahi hidegfúziós kísérletekkel kapcsolatban kiderült csalások ellen.
Azonban bármilyen jó hírnévre tett is szert a szakmájában, mégsem ebből tartotta el magát.
Számláit elsősorban a megbízásos munkáinak díjából fizette, és más szabadúszókhoz hasonlóan neki
is igyekeznie kellett, hogy olyan történeteket hajtson fel, amelyek felkeltik a hetilapok és újságok
szerkesztőinek érdeklődését. Kutatási területét kiterjesztette minden „szokatlan dologra", és az elmúlt
tizenöt évben rengeteg úgynevezett látó, médium, hittel gyógyító ember tevékenységét vizsgálta.
Leleplezte a csalásaikat, megtévesztéseiket, hamisításaikat. Kísértet járta házakat látogatott, misztikus
lények után nyomozott, és városi legendák eredetét kutatta. A lényéből fakadó kételkedés mellett
rendelkezett azzal a ritka képességgel is, hogy bonyolult tudományos elméleteket magyarázzon meg
az átlagos olvasó számára is érthető módon, írásai pedig folyóiratok és hetilapok százaiban jelentek
meg szerte a világon. Azt a fajta tudományos leleplező munkát, amelyet végzett, nemesnek és
fontosnak érezte, annak ellenére, hogy nem mindig váltott ki egyértelmű elismerést az emberekből. A
megbízásos munkái során született cikkeinek megjelenését követően, a postaládáját megtöltő
levelekben gyakori jelző volt az „idióta", „gyengeelméjű", illetve kedvence, a „kormánybérenc".
Tapasztalatai szerint a tényfeltáró újságírás nem tartozott a leghálásabb hivatások közé.
Erre gondolva összeráncolta a homlokát, és körbepillantott a teremben élénken beszélgető
közönségen, akik éppen azt találgatták, vajon ki lesz a következő kiválasztott. Jeremy lopva a szőke
lányra pillantott, aki kis kézitükre segítségével éppen a sminkjét igazította meg.
Jeremy azzal már tisztában volt, hogy a Clausen által kiválasztott emberek nem voltak
hivatalosan beavatva a színjátékba, bár Clausen meghívása a műsorba jó előre be volt harangozva, ami
komoly küzdelmet jelentett a részvételi jegyekért. Ez természetesen azt is eredményezte, hogy a
közönség sorai tömve voltak azokkal, akik hittek a halál utáni életben. Az ő szemükben Clausen
tökéletesen hiteles volt. Hiszen hogyan is juthatna vadidegenekkel kapcsolatban ennyire személyes
információk birtokába, ha nem a szellemekkel való kommunikáció útján? Azonban, még egy nagyon
ügyes bűvész esetében is – aki megtanulta tökéletesen alkalmazni az eszköztárát –, a megtévesztés
mégiscsak megtévesztés marad, és közvetlenül a műsorkezdést megelőzően Jeremy nemcsak hogy
felfedezte Clausen módszerének trükkjét, de fényképes bizonyítékkal is rendelkezett.
Clausen lebuktatása Jeremy eddigi legnagyobb leleplezése lenne, és a fickó meg is érdemelné.
Clausen a legrosszabb fajtából való csaló volt. Jeremy gyakorlatias oldala azonban azzal is tisztában
volt, hogy éppen az ilyen történeteket fogadják el legnehezebben az emberek, ezért tudta, hogy nem
hibázhat, biztosra kell mennie. A fickó mégiscsak népszerűsége csúcsán volt, és ebben az országban
csak a népszerűség számított. Tudta, hogy rendkívül kicsi esélye van, mégis eljátszott a gondolattal,
hogy vajon mi lenne, ha Clausen éppen őt választaná ki a szünet után. Nem fűzött túl sok reményt
ehhez az eshetőséghez – ez majdnem olyan lenne, mint megnyerni a lottóötöst –, és azzal is tisztában
volt, hogy e nélkül is minőségi cikket fog írni belőle. A minőségit és a rendkívülit azonban néha csak a
sors furcsa szeszélye választja el egymástól, és a szünetet követően Jeremyben egy pillanatra valami
megmagyarázhatatlan remény ébredt fel, hogy Clausen mégiscsak őt fogja kiválasztani.
 És, mintha maga a Jóisten sem lett volna teljesen elragadtatva Clausen tevékenységétől, így is
lett.
Három héttel később, Manhattanben már javában tombolt a tél. Egy Kanada irányából érkező
hidegfront hatására fagypont közelébe süllyedt a hőmérséklet, a jeges járdákat pedig gőzölgő
csatornarácsok szegélyezték. Nem mintha bárki is törődött volna ezzel. New York edzett lakói a
szokásos közömbösséggel fogadtak mindent, ami az időjárással volt kapcsolatos, a péntek esti
szórakozást pedig semmilyen körülmény nem akadályozhatta. Túl keményen dolgoztak ahhoz az
emberek egész álló héten, hogy akár egy estét is elpazaroljanak, különösen ha az ünneplésre még jó
ürügy is adódott. Nate Johnson és Alvin Bernstein már egy órája ünnepelt, arról a néhány tucatnyi
barátról és újságíróról – néhányan a Scientific Americantől – nem is beszélve, akik Jeremy tiszteletére
összegyűltek. A legtöbben már jócskán felöntöttek a garatra, és igen jól érezték magukat annak
köszönhetően, hogy ezen az estén mindenki Nate vendége volt...
Nate Jeremy ügynöke volt, Alvin pedig, a szabadúszó operatőr, Jeremy legjobb barátja, és azért
gyűltek össze a városnegyed egyik legfelkapottabb bárjában, hogy megünnepeljék Jeremy sikerét az
ABC televíziós csatorna Primetime Live című élő műsorában. Egész héten a műsor előzetesét
sugározták a csatornán – többnyire Jeremyvel a középpontban, jelentős leleplezést ígérve –, és Nate
irodájába az egész országból özönlöttek az interjúkra vonatkozó megkeresések. Aznap délután a
People folyóirattól is hívták őket, és az azt követő hétfő délelőttre már le is egyeztették az interjú
időpontját.
Ahhoz már túl késő volt, hogy az eseményre egy különtermet is le tudjanak foglalni a
szórakozóhelyen, de úgy tűnt, ez senkit nem zavart. A hosszú gránitpulttal és a drámai megvilágítással
rendelkező, zsúfolt helyiség tökéletesen megfelelt a célnak. Míg az egyik sarokban tweedzakós
újságírók a fotonokról beszélgettek, a többi vendég többnyire úgy nézett ki, mint aki épp csak beugrott
munkából hazafelé, a Wall Streetről vagy a Madison Avenue-ról: olasz stílusú zakók a széktámlákra
vetve, meglazított Hermés nyakkendők – férfiak, akiknek látszólag semmi más dolguk nem volt, mint
a jelen lévő hölgyek szemügyre vételezése és Rolex órájuk mutogatása. Az egyenesen munka után
betérő, többnyire kiadóknál és hirdetőirodáknál dolgozó nők a legújabb divat szerint öltözve és
lehetetlenül magas sarkú cipőben ízesített martinit kortyolgattak, miközben úgy tettek, mintha észre
sem vennék a férfiakat. Jeremy maga is figyelt a szeme sarkából egy, a bárpult túlsó végén álldogáló,
vörös hajú nőt, aki viszont időnként arrafelé pillantott, ahol ő állt. Jeremy eljátszott a gondolattal, hogy
vajon a nő a televíziós előzetesből ismerte fel őt, vagy csak társaságot keres. A nő nem mutatott
érdeklődést, elfordult, majd ismét visszapillantott rá. Tekintete ezúttal valamivel hosszabb időre tévedt
Jeremy irányába, aki megemelte felé a poharát.
– Jeremy, az isten szerelmére, figyelj már oda! – bökte meg Nate a könyökével. – Bekerültél a
tévébe! Meg sem akarod nézni, hogyan szerepeltél?
Jeremy elfordult a vörös szépségtől. Felpillantva a képernyőre önmagát látta, amint éppen Diane
Sawyerrel szemben ül. Furcsa, gondolta, mintha egyszerre két helyen lennék. Még mindig nem tűnt túl
valóságosnak az egész. A médiában eltöltött évek ellenére az elmúlt három hétben semmi nem tűnt
valóságosnak.
A képernyőn Diane Sawyer éppen úgy írta le őt, mint „Amerika legelismertebb tudományos
újságíróját". Leleplező munkája nemcsak egyszerűen minden szempontból úgy alakult, ahogy tervezte,
de Nate még azzal kapcsolatban is tárgyalt a műsor szerkesztőivel, hogy Jeremy esetleg rendszeres
rovatot kapjon a televízióban. Bár szakmai körökben sokan nem tartották a televíziót annyira
fontosnak, mint a többi, komolyabb tudósítási formát, mégis titokban a legtöbben úgy tekintettek rá,
mint a Szent Grálra, ami az ő értelmezésükben egyenlő volt a sok pénzzel. A gratulációk ellenére némi
irigység is érzékelhető volt a levegőben, ez az érzés azonban annyira távol állt Jeremytől, mint az űr-
utazás. Végül is, a magafajta újságírók nem voltak éppen a média felkapott figurái – mostanáig.
– Minek nevezett? Egyszerűen csak elismertnek? – kérdezte Alvin. – Amikor olyan témákról
írtál már, mint Nagyláb, a jeti, vagy Atlantisz legendája?
– Sss! – vágott közbe Nate, tekintete a képernyőre tapadt. – Nem hallok semmit! Minden szó
fontos lehet Jeremy karrierjét illetően. – Jeremy ügynökeként Nate állandóan a „Jeremy karrierje
szempontjából fontos" eseményekre figyelt, azon egyszerű oknál fogva, hogy a szabadúszó életforma
nem volt túlságosan kifizetődő. Évekkel korábban, amikor Nate még pályája elején járt, Jeremyvel egy
könyvajánló kapcsán futott össze, és olyan jól összebarátkoztak, hogy azóta is együtt dolgoztak.
– Ja, persze – mondta Alvin, eleresztve a füle mellett a szemrehányást.
Ezalatt a televízió képernyőjén Diane Sawyer és Jeremy mögött levetítették Jeremy előadásának
utolsó pillanatait a délutáni televíziós műsorból, amelyben Jeremy egy olyan férfit játszott el, aki
bátyja gyermekkori halálát siratja, Clausen pedig, állítása szerint, Jeremy érdekében kapcsolatba lépett
a fiúval a túlvilágon.
– Igen, itt van velem! – kiáltott fel Clausen. – Azt szeretné, ha végre elengedné őt, Thad! – A
kép hirtelen átváltott Jeremy aggodalomtól eltorzult arcára. A háttérben Clausen együtt érző tekintete
volt látható, ami nézőponttól függően akár úgy is tűnhetett, mintha szorulása lenne.
– Édesanyjuk soha nem rendezte át a bátyja szobáját – a szobát, amely a magáé is volt.
Ragaszkodott hozzá, hogy érintetlen maradjon, és magának továbbra is ott kellett aludnia – folytatta
Clausen.
– Igen, így volt... – suttogta Jeremy.
– Maga azonban nagyon félt ott, és dühében elvett onnan valamit. Valamit, ami a bátyjáé volt,
egy nagyon személyes dolgot, amit aztán elásott hátul a kertben.
– Igen... – nyögte ki Jeremy, mintha nehezére esne többet mondani.
– A fogszabályozóját...
– Óóó... – tört ki Jeremyből a sírás, és arcát a kezébe temette.
– Szereti magát, de meg kell értenie, hogy ő már békében nyugszik, és nincs benne harag ön
iránt...
– Óóó... – folytatta Jeremy a sírást, még jobban eltorzítva arcát.
A bárban Nate nagy figyelemmel kísérte a bejátszásokat. Ezzel szemben Alvin nevetve emelte
magasba a söröskorsóját.
– Ez az ember Oscar-díjat érdemelne! – kiáltotta el magát.
– Igazán meggyőző voltam, nem? – vigyorgott Jeremy.
– A fenébe is, ti ketten ott! – szólalt meg Nate, nem titkolt szemrehányással a hangjában. – Nem
tudnátok ezt a reklám alatt megbeszélni?
– Persze, persze... – felelte Alvin ismét.
A képernyőn ezalatt véget ért a bejátszás, a kamerák pedig ismét Diane Sawyerre és Jeremyre
irányultak, ahogy egymással szemben ültek a stúdióban.
– Ezek szerint mindaz, amit Timothy Clausen állított, nem felel meg a valóságnak? – kérdezte
Diane.
– Egy szó sem igaz belőle – felelte Jeremy. – Mint ahogy ön is tudja már, a nevem nem Thad, és
bár van öt fiútestvérem, mindannyian élnek és jó egészségnek örvendenek.
Diane kezében jegyzetfüzet és toll jelent meg, mint aki jegyzetelni kíván. – Mégis mi Clausen
módszere?
– Nos, Diane... – kezdett bele Jeremy.
A bárpult mellett Alvin magasba vonta a szemöldökét, és Jeremyhez hajolt.
– Jól hallom, hogy csak úgy Diane-nek szólítottad...? Mintha barátok lennétek?
– Legyetek szívesek...! – szólt rájuk Nate, aki percről percre izgatottabban figyelte a műsort.
A képernyőn közben Jeremy tovább beszélt.
– Clausen módszere tulajdonképpen azoknak a trükköknek a kombinációja, amelyeket már
évszázadok óta alkalmaznak az emberek. Először is, nagyon jól tud olvasni az emberek reakcióiból, és
kiválóan alkalmaz homályos, ám az érzelmekre ható asszociációkat, illetve reagál a közönség
utalásaira.
– Igen, de ugyanakkor rendkívül részletesen és pontosan utal bizonyos tényekre. Nemcsak önre,
de a többi megszólítottra vonatkozóan egyaránt. Tudta, például, a neveket. Ezt hogyan magyarázza?
Jeremy vállat vont.
– Már a műsor előtt hallotta, ahogy a bátyámról, Marcusról beszéltem. Egyszerűen kitaláltam
egy képzeletbeli történetet, amelyet fennhangon elmeséltem.
– Hogyan szerzett erről tudomást Clausen?
– Az olyan szélhámosok, mint Clausen, számos trükköt alkalmaznak, mint például
mikrofonokat, fizetett „hallgatózókat", akik a műsort megelőzően a várakozók közé vegyülnek Mielőtt
elfoglaltam volna a helyemet, magam is körbesétáltam és beszélgetésbe elegyedtem többekkel a
közönség soraiból, miközben arra figyeltem, hogy találkozom-e olyan emberrel, aki szokatlanul nagy
érdeklődést mutat a történetem iránt. És valóban, egyikőjüket rendkívül lekötötte, amit elmeséltem.
Jeremy és Diane háta mögött, ahol korábban a videobejátszás volt látható, most egy kinagyított
fénykép jelent meg, amelyet Jeremy készített egy, a karórájába rejtett fényképezőgéppel. A fejlett
technikájú kémeszköz költségeit Jeremy azonnal a Scientific Americanre terhelte. Jeremy legalább
annyira imádta ezeket az eszközöket, mint amennyire szerette másokkal kifizettetni őket.
– Mit is látunk most? – érdeklődött Diane. Jeremy a képre mutatva folytatta.
– Ez az ember ott volt a stúdióban ülő nézők között, és Peoriából érkezett vendégnek adta ki
magát. Ezt a fényképet közvetlenül a műsor kezdete előtt készítettem, amikor beszélgettünk. Kérem,
nézzük meg a képet közelebbről!
A képernyőn kinagyították a fényképet, Jeremy pedig egy apró részletre mutatott.
– Látja a kis USA-kitűzőt a hajtókáján? Ez nem csak egyszerű dísz. Valójában egy apró adót
takar, amely egy, a színpad mögött található felvevőkészülékbe továbbítja mindazt, amit felvesz.
Diane kétkedően ráncolta a homlokát.
– Ezt honnan tudja?
– Onnan, hogy... – felelte Jeremy felvonva egyik szemöldökét – ...nekem is birtokomban van
egy ugyanilyen műszer.
Ezzel egy időben Jeremy a zsebébe nyúlt, ahonnan egy teljesen megegyezőnek tűnő, kis USA-
kitűzőt húzott elő, amelyhez hosszú, vékony dróton egy adóvevő csatlakozott.
– Ezt a modellt Izraelben gyártják – hallatszott Jeremy hangja, ahogy a kamera ráközelített az
apró tárgyra –, és a legfejlettebb technikát képviseli. Tudomásom szerint ilyet használ a CIA is, bár ezt
természetesen nem tudnám igazolni. Annyit azonban megoszthatok önökkel, hogy igen fejlett
technológiáról van szó – ez az apró mikrofon képes rögzíteni egy zsúfolt, zajos terem másik végében
lefolytatott beszélgetést, sőt a megfelelő szűrőrendszerek segítségével képes a különböző
beszélgetéseket egymástól elkülöníteni.
Diane szemmel láthatóan lenyűgözve nézegette a kis kitűzőt.
– Ön pedig meg van győződve róla, hogy a képen látható kitűző is egy ugyanilyen mikrofont
takart, és nem csupán egyszerűen díszként szolgál?
– Nos, mint tudja, már hosszú ideje figyelem Clausent, és egy héttel a műsort követően néhány
újabb fényképre sikerült szert tennem.
Újabb fénykép jelent meg a televízióképernyőn. Bár kicsit szemcsés volt, mégis felismerhető
volt rajta ugyanaz az ember, aki az USA-kitűzőt viselte.
– Ez a fotó Floridában, Clausen irodája előtt készült. Jól látható, hogy a férfi éppen készül
belépni az épületbe. A neve Rex Moore, és valójában Clausen egyik alkalmazottja. Körülbelül két éve
dolgozik Clausennek.
– Huhú! – kiáltotta el magát Alvin, és a műsor hátralévő részéből, mely már egyébként is a
végéhez közeledett, semmit nem lehetett hallani, mivel a többiek is, irigykedve vagy sem,
füttyentésekkel és kiabálással nyilvánították ki elismerésüket. Az ingyenital megtette a hatását, és a
műsort követően Jeremyt gratulációkkal árasztották el.
– Fantasztikus voltál! – áradozott Nate, aki negyvenhárom évével, kopaszodó fejével, köpcös
alkatával és derékban kissé szűk öltönyével még mindig maga volt a megtestesült energia, és a legtöbb
ügynökhöz hasonlóan, egyértelműen lázas optimizmus fűtötte.
– Kösz! – felelte maradék sörét felhajtva Jeremy.
– Ez iszonyúan fontos lesz majd a karriered szempontjából! – folytatta Nate. – Ezzel
megváltottad a jegyedet egy saját, rendszeres televíziós műsorhoz! Nem kell többé nyomorult
megbízásos munkákat vállalnod folyóiratokban, nem kell többé ufókat üldöznöd! Mindig is mondtam,
hogy a te megjelenéseddel a televízióban a helyed!
– Igen, ezt mindig mondtad – felelte Jeremy, miközben szemeit forgatva jelezte, hogy ezt már
valóban ezerszer hallotta Nate-től.
– Komolyan mondom! A Primetime Live és a csatorna producerei folyamatosan azzal hívnak,
hogy szeretnék ha rendszeres rovatot vezetnél valamelyik műsorukban. Tudod, amolyan „Mit jelen-
tenek a legújabb tudományos kutatások eredményei az önök szempontjából" típusút, meg más
hasonlókat Ez hatalmas lehetőség egy tudományos témákkal foglalkozó riporter számára!
– Én újságíró vagyok – húzta el a száját Jeremy –, nem riporter.
– Persze, persze – felelte Nate egy legyintéssel. – Ahogy mindig is mondtam: a te külsőddel, a
televízióban a helyed!
– El kell ismernem, hogy Nate-nek igaza van – kapcsolódott be a beszélgetésbe vigyorogva
Alvin. – Máskülönben, egyéniség nélkül, hogy lehetnél nálam is népszerűbb a nők körében? – Alvin
és Jeremy már évek óta együtt járták a szórakozóhelyeket, hogy nőkkel ismerkedjenek.
Jeremy elnevette magát. Alvin Bernstein, akinek a neve hallatán mindenki egy jól fésült,
szemüveges könyvelőt képzelt volna el – a számtalan szakértő egyikét, aki fényesre pucolt cipőben,
aktatáskával jár munkába –, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy Alvin Bernstein. Még
kamaszkorában egy Eddie Murphy-film hatására határozta el, hogy ő maga is tetőtől talpig
bőrszerkóban fog járni, amit természetesen elszörnyedve fogadott fényesre pucolt cipős, aktatáskát
hordó édesapja, Melvin. Szerencsére a bőrruhák nagyon jól illettek a tetoválásaihoz, amikre Alvin úgy
tekintett, mint egyéniségének kifejezőeszközeire; ennek megfelelően egyedi díszítés volt mindkét
karján, egészen a lapockájáig. Mindezekhez pedig jól illettek a fülkarikái...
 – Mondd csak, még mindig tervezel délre utazni, hogy utánajárj annak a kísértettörténetnek? –
Nate kissé megnyomta az utolsó szót. Jeremy látni vélte a Nate fejében kattogó fogaskerekeket. –
Természetesen a People magazinnak adott interjúdat követően.
Jeremy hátrafésülte a szemébe lógó hajtincset, és újabb sörért intett a pincérnek.
– Igen, azt hiszem. Televíziós siker ide vagy oda, a csekkjeimet továbbra is ki kell valamiből
fizetnem, és ez a történet pont illik a rovatomba.
– De azért elérhető leszel, igaz? Nem úgy, mint múltkor, amikor beépültél az „Igazak és
Szentek" szervezetébe. – Arra a hatezer szavas cikkre gondolt, amelyet Jeremy a Vanity Fair számára
írt egy vallási szektáról, és három hónapig gyakorlatilag minden kapcsolatát megszakította a
külvilággal.
– Elérhető leszek, ne aggódj! – nyugtatta meg Jeremy. – Most szó sincs semmi ilyesmiről. Nem
egészen egy hétig leszek távol. Tudod, „Titokzatos fények a temetőben", vagy valami ilyesmi. Nem
nagy ügy.
– Nincs szükséged véletlenül egy operatőrre a munkához? – szólt közbe Alvin.
Jeremy rápillantott. – Miért? Szeretnél velem tartani?
– Hát persze! Jön a tél – irány dél! Esetleg összefutok egy helyes déli lánnyal, amíg te a
billentyűzettel babrálsz. Úgy hallottam, az ottani nők megőrjítik az embert, persze jó értelemben.
Olyan lesz, mint egy egzotikus vakáció.
– Jövő héten nem a Törvény és Rendnek kell forgatnod?
Alvin, szokatlan külseje ellenére, elismert és keresett volt a szakmában.
– Dehogynem, viszont a hét vége felé már szabad leszek! – felelte Alvin. – Nézd, ha tényleg
annyira komolyan gondolod ezt a televíziós karriert, mint ahogy Nate szerint kellene, akkor talán nem
ártana, ha rendes képanyagod lenne ezekről a titokzatos fényekről.
– Ami azt feltételezi, hogy azok a fények valóban léteznek és készíthető róluk felvétel...
– Mérd fel a terepet, aztán értesíts, hogy mi a helyzet! Mindenesetre beírom a naptáramba.
– Még ha léteznek is ezek a fények, nem hiszem, hogy nagy sztori – vonakodott Jeremy. – Nem
hiszem, hogy a televíziót különösebben érdekelné.
– Hát, a múlt hónapban még valószínűleg igazad lett volna – felelte Alvin –, a ma esti
szereplésedet követően azonban, valószínűleg érdekelni fogja őket. Tudod, hogy megy ez: a
producerek szaladgálnak, mint pók a falon, és keresik a következő nagy témát. Ha az egyik csatorna
felfedez magának, tudod jól, hogy hamarosan hívni fog a következő, az ajtódon pedig dörömböl a har-
madik. A producerek nem szeretnek lemaradni semmiről. Ezért szokták őket kirúgni. A legkevésbé
arra vágynak, hogy a főnökeik előtt kelljen magyarázkodniuk, ha lekéstek egy sztoriról. Higgy nekem!
Köztük dolgozom. Jól ismerem őket.
– Igaza van Alvinnak – vágott közbe Nate. – Sosem tudhatod, hogy mi fog történni a következő
pillanatban, ezért nem árt kicsit előre tervezni. Ma este nagyon meggyőző voltál. Ne is próbáld
tagadni! Ha pedig sikerül hiteles képanyagot is készítened erről a sztoriról, az végképp megkönnyítheti
a csatorna producereinek döntését.
Jeremy csodálkozva nézett az ügynökére.
– Ezt komolyan mondod? Teljesen szokványos történet. Csak azért vállaltam el, hogy Clausen
után kicsit kipihenhessem magamat. Négy hónap ment rá az életemből.
– És nézd, mit hozott neked! – mondta Nate, kezét Jeremy vállára téve. – Lehet, hogy nem túl
nagy történet, de hatásvadász képekkel és jól megírt háttérsztorival, ki tudja, talán mégis megtetszik
valakinek a televíziónál!
Jeremy elhallgatott egy pillanatra, majd megvonta a vállát.
– Rendben! – szólalt meg végül Alvinra pillantva. – Kedden indulok. Próbáld elintézni, hogy
pénteken utánam jöhess! Addig még jelentkezem, hogy megbeszéljük a részleteket.
Alvin a poharáért nyúlt, és belekortyolt az italába.
– A mindenit! – szólalt meg egy ismert komikust utánozva. – Szóval indulunk a gríz és pacal
földjére! Ezennel megígérem, hogy nem hagyok túl magas számlát magam után.
Jeremy elnevette magát.
– Jártál már valaha a déli államokban?
– Nem. És te?
– Voltam már New Orleansban és Atlantában – vallotta be Jeremy. – De azok nagyvárosok, és a
nagyvárosok általában mindenhol egyformák. Ez alkalommal azonban az igazi délre megyünk.
Egészen pontosan egy Boone Creek nevezetű, észak-karolinai kisvárosba. Látnod kellene a helység
honlapját az interneten! Az azáleák és a som áprilisi virágzásáról írnak, illetve a város leghíresebb
polgáráról, Nowood Jeffersonról készült festménnyel büszkélkednek.
 – Az meg kicsoda? – kérdezett vissza Alvin.
– Politikus volt, 1907 és 1916 között Észak-Karolina állam szenátusának a tagja.
– És ez kit érdekel?
– Hát ez az! – bólintot Jeremy. A bárpult túlsó vége felé pillantva szomorúan észlelte hogy a
vörös hajú nő már elment.
– Hol is van ez a hely pontosan?
– Egészen pontosan a semmi közepe és a hol a fenében is vagyunk között félúton. Én a
Greenleaf Panzióban fogok megszállni, amely a Kereskedelmi Kamara ajánlása szerint „gyönyörű
kilátással rendelkező, rusztikus, mégis modern hangulatú hely", bármit is jelentsen ez.
Alvin elnevette magát
– Nagyon izgalmasan hangzik!
– Ne aggódj! Tökéletesen be fogsz tudni illeszkedni, efelől semmi kétségem.
– Gondolod?
Jeremy a bőrruhára, tetoválásokra és testékszerekre pillantott.
– Ó, meg vagyok róla győződve – mondta. – Valószínűleg mindenki örökbe akar majd
fogadni...

Második fejezet
Kedden, a People magazinnak adott interjút követő napon, valamivel dél után, Jeremy
megérkezett Észak-Karolinába. Amikor New Yorkot elhagyta, még minden szürke és lucskos volt a
havas esőtől, és további havazásra lehetett számítani. Itt, a hatalmas kék égbolt alatt, egészen távolinak
tűnt a tél.
A repülőtéri ajándéküzletben vásárolt térkép szerint Boone Creek Pamlico megye területén
feküdt, Raleigh-tól körülbelül száz-mérföldnyire délkeleti irányban, és valószínűleg
milliómérföldnyire mindentől, amit Jeremy civilizációnak nevezett. A táj mindenütt sík volt, a
növényzet gyér: maga a megtestesült unalom. Az időnként felbukkanó tanyákat fenyvesek keskeny
sávja választotta el egymástól, az úton pedig annyira elenyésző volt a forgalom, hogy Jeremy tövig
nyomta a gázpedált
Mégis, el kellett ismernie, hogy korántsem volt olyan elkeserítő a helyzet, mint amilyenre
számított. Legalábbis ami az autóvezetést illeti. A kormány finom rezgése, a felpörgő motor hangja és
a gyorsulás érzete bizonyítottan elő szokta idézni az adrenalinszint növekedését, különösen a
férfiakban (egyszer írt erről egy cikket). A városi életmód feleslegessé tette egy autó fenntartását, és
soha nem sikerült elegendő érvet felsorakoztatnia az autóval járó költségek igazolására-, így zsúfolt
metrókat és nyaktörő taxikat vett igénybe, hogy a város egyik pontjából a másikba eljusson. A városi
forgalom zajos volt és - taxisofőrtől függően - néha életveszélyes, mindenki sietett valahová, mégis,
született New York-ihoz méltóan, már régen megszokta és elfogadta ezt, az otthonának nevezett hely
egyik izgalmas jellegzetességeként.
Gondolatai a volt feleségére terelődtek. Maria, jutott eszébe, biztosan imádta volna ezt az utat.
Házasságuk első éveiben gyakran béreltek autót, hogy a hegyekbe vagy a tengerpartra utazzanak, még
akkor is, ha néha órákig tartott az út. Maria az Elle magazinnál volt újságíró, amikor egy kiadói bulin
találkoztak. Amikor Jeremy meghívta egy közeli kávézóba, még nem sejtette, hogy ő lesz az egyetlen
nő egész életében, akit szeretni fog. Jeremy eleinte azt gondolta, hogy hiba volt randevúra hívni őt,
egyszerűen azért, mert úgy tűnt, semmi közös sincsen bennük. Maria túl impulzív és érzelmes volt, ám
később, amikor a lakása ajtajában megcsókolta, teljesen elvarázsolta Jeremyt.
Lassan megtanulta értékelni Maria tüzes természetét, az emberekkel kapcsolatos tévedhetetlen
megérzéseit, és azt, ahogyan képes volt őt jó és rossz tulajdonságaival együtt, feltétel nélkül elfogadni.
Egy évre rá, családjuk és barátaik jelenlétében megesküdtek a templomban. Jeremy ekkor huszonhat
éves volt, és még nem publikált a Scientific American folyóiratnál, így a Brook-lynban bérelt kis lakás
lakbérét is alig tudták kifizetni. Számára ez az időszak maga volt az ifjú házasok küzdelmes
boldogsága. Maria számára azonban, ahogy azt végül Jeremy is megértette, elméletben stabil
házasságuk meglehetősen ingatag talajra épült. Eleinte igen egyszerűnek tűnt a probléma: míg Mariát
a városhoz kötötte a munkája, Jeremy rengeteget utazott, hogy anyagot gyűjtsön az éppen aktuális
újságcikkéhez. Előfordult, hogy hetekig távol maradt, és bár Maria mindig azt bizonygatta, hogy képes
ezzel a helyzettel megbirkózni, valószínűleg rádöbbenhetett a hosszú távollétek alatt, hogy ez
mégsincs így. Nem sokkal második házassági évfordulójukat követően, amint Jeremy éppen egyik
útjára készülődött, Maria leült mellé az ágyra. Kezét összekulcsolta az ölében, és ráemelte barna
szemeit.
– Sajnálom, de nekem ez így nem megy tovább – mondta egyszerűen, a szavak pedig egy
pillanatra megálltak a levegőben. – Alig vagy itthon, és ez nem jó sem nekem, sem a kapcsolatunknak.
– Hagyjam ott a munkámat? – kérdezte Jeremy, és érezte, ahogy lassan kezd pánikba esni.
– Nem, azt nem kérem. De talán kereshetnél valami helyhez kötöttebb feladatot. Például a
Timesnál. Vagy ott van a Post és a Daily News.
– De hát nem lesz ez így örökre! – fogta könyörgőre Jeremy. – Ez csak átmeneti állapot!
– Ugyanezt mondtad fél évvel ezelőtt – felelte Maria. – És nem úgy tűnik, mintha bármi is
változott volna azóta.
Visszatekintve, Jeremy tudta, hogy ezt a figyelmeztetést sokkal komolyabban kellett volna
vennie, mint annak idején tette, de éppen akkoriban dolgozott a Los Alamos-i ügyön, és be kellett
fejeznie a cikket. Felesége bizonytalan mosolyát, miután búcsúcsókot váltottak, még sokáig maga előtt
látta a repülőgépen ülve, de amikor visszatért az útról, Maria ismét a régi önmaga volt, és a teljes
hétvégét az ágyban összebújva töltötték. A gyermekvállalást tervezgették, és bár Jeremy egy kissé félt
a családalapítással járó felelősségtől, mégis kellemes izgalommal töltötte el a gondolat. Feltételezte,
hogy Maria megbocsátott neki, de a kettőjüket körülölelő védőburok megsérült, és a hajszálrepedések
egyre csak nőttek rajta, minden egyes távollét alkalmával. A végső törés egy év múlva következett be,
miután orvosnál jártak, aki közölte velük a letaglózó hírt, amely tönkretette közösen tervezgetett
jövőjüket. Ez a látogatás talán még sűrű utazásainál is egyértelműbben jelezte kapcsolatuk végét, és
ezt már Jeremy sem tudta letagadni önmaga előtt.
– Nem tudok tovább maradni! – közölte vele Maria nem sokkal ezután. – Szeretnék maradni, és
mindig is szeretni foglak, de nem megy.
Szükségtelen volt többet mondania. A válást követő magányos, önsajnáló pillanatokban Jeremy
néha feltette magának a kérdést, hogy vajon valóban szerette-e őt a felesége. Meg tudták volna oldani,
mondogatta magának, végül azonban ösztönösen megérezte, hogy miért hagyta el őt Maria, és többé
nem neheztelt rá. Azóta is tartották a kapcsolatot, néha beszéltek telefonon, de arra már nem sikerült
rávennie magát, hogy amikor Maria három évvel később feleségül ment egy ügyvédhez, az esküvőjén
is tiszteletét tegye.
A válást éppen hét éve mondták ki közöttük, és, őszintén szólva, ez volt az egyetlen igazán
szomorú dolog, ami életében történt vele. Azzal is tisztában volt, hogy ezt nem sokan mondhatják el
magukról. Soha nem volt még komoly balesete, rengeteg barátja volt, és a gyermekkorát is különösebb
lelki sérülések nélkül úszta meg, sok kortársától eltérően. Testvérei és azok családja, szülei és
nagyszülei is – mind a négyen túl a kilencvenen – egészségesek voltak. A viszonyuk is nagyon jó volt
havonta egy-egy hétvégén az egyre növekvő család összegyűlt a szülők queensi házában, ahol Jeremy
is felnőtt. Tizenhét unokahúga és unokaöccse volt, és bár időnként kissé kényelmetlenül érezte magát
a családi összejöveteleken, mivel ő volt az egyetlen elvált férfi ebben a boldog házasságokkal
büszkélkedő családban, testvérei mindig nagyon tapintatosan kerülték a válására vonatkozó
kérdezősködést.
Végül is túltette magát rajta. Legalábbis nagyjából. Néha – például az ilyen autóutak alkalmával
– belehasított a vágyakozás, hogy talán másképp is alakulhatott volna az élete, de ez mostanában már
nagyon ritkán fordult elő, és a válása után nem maradt benne neheztelés a női nem iránt.
Néhány évvel korábban Jeremy felfigyelt egy kutatásra, amely azt vizsgálta, hogy a szépség
felismerése kulturális vagy genetikai eredetű-e. A vizsgálatok során szép és kevésbé szép nőket kértek
meg, hogy vegyenek a karjukba csecsemőket, így hasonlítva össze a nők és a csecsemők között
létrejövő szemkontaktus hosszát A tanulmányban arra a következtetésre jutottak hogy a szemkon-
taktus hossza és a szépség között egyértelmű kapcsolat fedezhető fel: a csecsemők hosszabb ideig
néztek a szép nőkre, amiből az következik, hogy a szépség felismerése ösztönösen van meg az em-
berekben. A tanulmány megjelent mind a Newsweek, mind a Time magazinban.
Jeremy annak idején írni akart erről egy kritikát – részben azért, mert úgy gondolta, hogy a
kutatók megfeledkeztek néhány nagyon fontos tényezőről. A külső szépség azonnal megragadja a
legtöbb ember tekintetét – tudta magáról is, hogy ugyanolyan fogékony egy fotómodell szépségére,
mint bárki más –, azonban hosszú távon mindig is vonzóbbnak és meghatározóbbnak találta valakiben
az intelligenciát és a szenvedélyt. Ezeket a tulajdonságokat nem lehet egy pillanat alatt felfedezni
valakiben, a külsőszépségnek pedig végképp nem sok köze van hozzájuk. A szépség meghatározó
lehet egy rövid ideig, de közép-, illetve hosszú távon a kulturális normák – elsősorban a család által
meghatározott és elfogadott értékek – fontosabbnak bizonyultak. Szerkesztője azonban „túl
szubjektívnek" találta a megközelítését, ezért azt javasolta, hogy inkább a baromfitápban túlzott
mértékben felhasznált antibiotikumokról írjon cikket, pontosabban arról, hogy a streptococcus
baktérium hogyan idézhet elő egy újabb pestisjárványt. Tulajdonképpen teljesen igaza volt – gondolta
magában Jeremy bosszúsan –, hiszen a szerkesztője egyrészt vegetáriánus volt, másrészt gyönyörű
felesége volt, akinek annyi esze volt, mint egy tyúknak.
Hát igen, a szerkesztők. Már régóta tisztában volt azzal, hogy szinte mindannyian képmutatóak
Tapasztalatai szerint azonban, hasonlóan a többi hivatáshoz, rájuk volt a legjellemzőbb az az el-
szántság, illetve azok a politikusi adottságok, amelyek nagy túlélőkké tették őket. Ami egyben azt is
jelentette, hogy nemcsak a megbízásokat, hanem a fizetéseket is ők osztották ki.
Talán, ahogy Nate is utalt rá, sikerül hamarosan kikerülnie ezekből a körökből. Bár lehet, hogy
nem teljesen. Alvinnak valószínűleg igaza volt abban, hogy a televíziós producerek nem sokban
különböznek az újságszerkesztőktől, a televízió azonban jóval magasabb fizetéssel kecsegtetett. Ez azt
jelenti, hogy lehetősége nyílna a témák között válogatni, ahelyett, hogy folyton gürcölnie kellene,
minden csip-csup ügyet elvállalva. Annak idején Maria teljes joggal kérdőjelezte meg elvállalt
munkáinak a mennyiségét. Az azóta eltelt tizenöt év során semmi sem változott e téren. A történetek
talán színvonalasabbak lettek, és a feldolgozott eseteket szabadúszóként könnyebb eladnia az azóta
kiépített kapcsolatai révén, de ezen tényezők egyike sem változtatott azon az alapvető igényen, hogy
mindig valami újjal és eredetivel rukkoljon elő. Továbbra is tucatnyi cikket kellett leadnia a Scientific
American állandó rovatának, ezenkívül évente néhány nagyobb lélegzetű tényfeltáró riportot is
elvártak tőle, arról a tucatnyi rövidebb, évente megrendelt írásról nem is beszélve, amelynek időnként
még az évszakhoz is igazodnia kellett. Közeleg a Mikulás? Írjon Szent Miklósról, aki Törökországban
született, és Myra püspökeként nagylelkűségéről, gyermekszeretetéről, illetve a tengerészek
védőszentjeként volt ismert. Nyár van? Választhat, hogy (a) a globális felmelegedésről és az éves
átlaghőmérsékletnek az elmúlt száz évben bekövetkezett 0,8 fokos tagadhatatlan emelkedéséről ír,
amelynek következtében az Egyesült Államok egész területe elsivatagosodhat; vagy (b) arról, hogy
ugyancsak a globális felmelegedés következtében hogyan alakulhat ki egy újabb jégkorszak, amely
viszont jeges tundrává változtatná az országot. A hálaadás ünnepe kiváló alkalom volt arra, hogy az
első telepesek életéről írjon, amely persze nemcsak az őslakos indián törzsekkel közösen elköltött
barátságos vacsorákról szólt, hanem ugyanúgy hozzátartoztak a salemi boszorkányüldözések, a súlyos
himlőjárványok és az igencsak elítélendő jelentős vérfertőzési hajlam.
A híres tudósokkal készített interjúit és a különböző műholdakról, illetve NASA-programokról
írt beszámolóit mindig nagy becsben tartották; ezeket könnyű volt eladnia, évszaktól függetlenül. A
(legális és illegális) drogokról, szexről, prostitúcióról, játékszenvedélyről, alkoholról, hatalmas
pénzösszegeket érintő perekről, vagy bármi, de tényleg bármi egyébről szóló leleplező cikkeiről nem
is beszélve, amelyek valamilyen módon kapcsolódtak a természetfölöttihez, és amelyek többségének
alig vagy egyáltalán semmi köze nem volt a tudományhoz, viszont annál több az olyan sarlatánokhoz,
mint például Clausen.
Őszintén szólva nem egészen úgy működött a dolog, ahogyan ő annak idején az újságírói
karrierjét elképzelte. A Columbia Egyetemen – ahová testvérei közül egyedüliként járt, és ahol a
családjában elsőként lediplomázott, amely tényt édesanyja rendszeresen minden látogatónak
megemlített – fizikát és kémiát tanult, azzal az elképzeléssel, hogy egyszer majd egyetemi tanár lesz.
Egyik barátnője azonban, aki az egyetemi lapnál dolgozott, meggyőzte őt, hogy írjon egy cikket –
amely lényegében mindenféle statisztikai adatokkal volt tele – a felvételi pontozásnál kimutatható
elfogultságról. Amikor megjelent cikke számos diáktüntetéshez vezetett, Jeremy rádöbbent, hogy
igenis van érzéke az íráshoz. Azonban még ekkor sem változtatott a pályáján, mindaddig, amíg – nem
sokkal tanulmányai befejezése előtt – apjától egy pénzügyi álbefektető ki nem csalt közel negyvenezer
dollárt. A családi otthon is veszélybe került – apja a nyugdíjazásáig buszvezetőként dolgozott –;
Jeremy pedig a diplomaosztó ünnepséget is kihagyta, hogy a csaló után eredjen és leleplezze.
Megszállottként kutatta a bírósági irattárakat, interjúkat készített a férfi munkatársaival, és részletes
feljegyzéseket készített.
A sors úgy akarta, hogy a New York-i ügyészségnek fontosabb dolga is akadt, mint az ilyen
kisstílű csalók elfogása, így Jeremy még egyszer alaposan ellenőrizte forrásai hitelességét, átnézte a
jegyzeteit, majd megírta élete első leleplező cikkét. A házat végül sikerült megmenteni, a cikkét pedig
leközölte a New York magazin. A lap szerkesztője meggyőzte őt, hogy az egyetemi állás nem ér
annyit, mint hitte, és némi hízelgéssel, illetve a nagy álom kereséséről szóló szónoklatával rávette
Jeremyt, hogy írjon egy hasonló cikket a Leffertex nevű antidepresszáns gyógyszerről, amely
akkoriban ment át a klinikai tesztek harmadik fázisán, és a sajtó kiemelten foglalkozott vele.
Jeremy beleegyezett, és saját szabad idejét is feláldozva több mint két hónapig dolgozott a
témán. Tényfeltáró cikkének hatására a gyógyszergyártó kivonta a forgalomból a Leffertexet. Ezek
után – ahelyett, hogy folytatta volna a tanulmányait – Skóciába utazott, hogy néhány tudós
társaságában a Loch Ness-i szörny nyomába eredjen és megírja első „szenzációs" cikkét. Ott volt an-
nak a kiváló sebésznek a halálos ágyánál, aki annak idején, (1933-ban az első fényképet készítette a
szörnyről – és amely az egész legendát szárnyra keltette –, és aki akkor bevallotta, hogy a fénykép
hamisítvány volt, amelyet tréfából egy barátjával készített egy kellemes vasárnap délután. A többi,
ahogy mondani szokták, már történelem.
Mégis, tizenöt év az tizenöt év hajsza érdekfeszítő történetekért – és mit kapott cserébe?
Harminchét évesen egyedül élt egy rendetlen, egyszobás lakásban, jelenleg pedig éppen az észak-
karolinai Boone Creek felé tartott, hogy egy bizonyos temetőben észlelt titokzatos fények eredetét
próbálja kideríteni.
Megrázta a fejét, értetlenül szemlélve élete alakulását. A nagy álom. Még mindig ott volt
valahol kint, és még mindig élt benne a vágy, hogy elérje valahogy. Csak éppen kezdett kétkedni
abban, hogy ehhez a televízió a megfelelő megoldás.
A temetőbeli titokzatos fényekről először egy levélből értesült Jeremy, amelyet alig egy
hónappal korábban kapott. Miután elolvasta, legelső gondolata az volt, hogy milyen klassz cikket
írhatna belőle a hálaadás ünnepére. Attól függően, hogy milyen szemszögből közelíti meg a témát, a
Southern Living magazin vagy a Reader's Digest biztosan vevő lesz rá októberi számában –, ha a cikk
stílusa inkább közelít a szépirodalmi elbeszéléshez, talán a Harper'snek vagy akár a New Yorkernek is
el tudná adni. Másrészt viszont, ha a helybeliek szeretnék kicsit fellendíteni idegenforgalmi
bevételeiket, mint például az új-mexikói Roswell városka tette az ufóészlelésekkel, akkor ez a történet
éppen megfelelő helyen lenne valamelyik jelentősebb helyi lapnál, amely azután további leközlési
lehetőségeket garantálhatna. Ha azonban kellően tömören fogalmaz, beférhet az egész történet a saját
rendszeres rovatába. A Scientific American szerkesztője, bármilyen komolyan is vette a folyóirat
tartalmi színvonalát, ugyancsak kellő nyomatékkal hangsúlyozta az előfizetők számának növelését,
amelynek fontosságára rendszeresen visszatért. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az olvasók
mennyire odavannak a kísértethistóriákért. Valószínűleg nagy hímezés-hámozás közepette – miközben
le nem veszi a szemét a felesége fényképéről – úgy fog tenni, mint aki komolyan mérlegeli a döntést,
de egy ilyen történetet végül soha nem utasítana vissza. A szerkesztők legalább annyira szerették a
„szenzációt", mint bárki más, hiszen tudták, hogy az előfizetők tartják életben az üzletet. A
„szenzáció" pedig – bármilyen szomorú is ezt kijelenteni – egyre gyakrabban tűnt nélkülözhetetlennek
a médiában.
Jeremy eddig összesen hét különböző kísértetjelenséggel kapcsolatban végzett nyomozást,
amelyekből négy meg is jelent a rovatában, az októberi számban. Néhány közülük egészen egyszerű
történet volt – olyan jelenségek, amelyeket senki sem tudott tudományosan igazolni –, három
alkalommal azonban olyan kopogó szellemekről volt szó, amelyek állítólag komisz módon tárgyakat
mozdítanak el, és meg is rongálják őket. A paranormális jelenségeket kutatók szerint – ez a
megnevezés már önmagában is ellentmondásnak tűnt Jeremy szemében – ezek a szellemek elsősorban
egy adott személyhez, és nem helyhez kötődtek. Az általa vizsgált esetekben – még a média által
alaposan dokumentáltakban is – a titokzatos események hátterében valamilyen csalásra derült fény.
A Boone Creek-i fények azonban másféle eredetűnek tűntek; megjelenésüket állítólag annyira
meg lehetett jósolni, hogy a város még egy úgynevezett Műemlék házak és kísértet járta temető
körutat is szervezett, amelynek során, a prospektus szerint, a látogatók nemcsak az 1700-as évek
közepén épült házakat tekinthették meg, hanem – időjárástól függően – „magukat a nyugtalan ősöket
is, éjjelente tett túlvilági sétájuk során".
A takaros kisvárost fényképeken és kissé túlzó, melodramatikus kijelentéseken keresztül
bemutató prospektust a levéllel együtt kapta meg. A volán mögött ülve Jeremy felidézte magában a
levél tartalmát:
Kedves Mr. Marsh!
Doris McClellan vagyok, és körülbelül két évvel ezelőtt olvastam a cikkét a Scientific American
magazinban, a newporti Brenton-kastélyban kísértő kopogó szellemekről. Már akkor is terveztem,
hogy írok önnek, végül azonban mégsem tettem. Azt hiszem, egyszerűen csak elfeledkeztem róla,
azonban ahogy mostanában alakulnak a dolgok a városban, úgy döntöttem, mégiscsak itt az ideje,
hogy értesítsem Önt.
Nem tudom, hallott-e már valaha az észak-karolinai BooneCreek temetőjéről, de a legenda
szerint ezt a temetőt az egykori rabszolgák kísértetei látogatják rendszeresen. Telente – különösen
januárban és február elején – kékes színű fények táncolnak a sírköveken, valahányszor leszáll a köd.
Egyesek szerint olyanok, mint a villogó stroboszkóplámpa fénye, mások esküsznek rá, hogy kosárlabda
nagyságúak Én magam is láttam ezeket, engem leginkább villogó diszkógömbökre emlékeztettek
Tavaly jártak itt néhányan a Duke Egyetemről, hogy megvizsgálják a jelenséget – azt hiszem,
meteorológusok vagy geológusok lehettek Ők maguk is látták a jelenséget, de nem tudtak
magyarázattal szolgálni, a helyi újság pedig hatalmas ügyet csinált az egész rejtélyből. Talán, ha le
tudna jönni hozzánk látogatóba, sikerülne megfejtenie, hogy milyen jelenségről van szó.
Amennyiben további információra lenne szüksége, keressen a helyi Herbs étteremben.
A levél végén további elérhetőségre vonatkozó információkat talált, majd átlapozta a
helytörténeti társaság mellékelt prospektusát. Elolvasta a bekezdéseket, amelyek az ígért körút során
meglátogatandó házakat írták le, átugrotta a péntek esti mulatságra és táncestre vonatkozó meghívást,
és csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor ahhoz a részhez ért, amelyben bejelentették, hogy a
szombat esti körútnak első alkalommal a temetői látogatás is részét képezi. A prospektus hátulján
voltak olvashatók – kézzel rajzolt képekkel körülvéve – azon szemtanúk beszámolói, akik látták a
fényjelenséget, illetve egy rövid részlet, valószínűleg a helyi újságból. Középen egy nem túl jó
minőségű fénykép volt, amely valamilyen éles fényt ábrázolt, és amely feltehetően a temetőben
készült (legalábbis a képaláírás szerint).
A történet nem tűnt annyira hatásosnak, mint a Borely-parókiáé – egy bolyongó lélek által
„kísértett" viktoriánus épület az angliai Essex megyében, amely a történelem leghíresebb kísértet járta
háza volt, ahol a jelenségek" között fej nélküli lovasok, különös orgonamuzsika és megkonduló
harangok is szerepeltek –, de ahhoz mindenesetre elegendő volt, hogy felkeltse az érdeklődését.
Miután nem sikerült megtalálnia azt az újságcikket, amelyikre a levél is utalt – a helyi újság
internetes honlapján nem voltak fent az archív anyagok –, felhívta a Duke Egyetemet, ahol végül
megtalálta a kutatás anyagát. Három végzős diák állította össze, és bár megkapta nevüket és
telefonszámukat, kétségei voltak afelől, hogy bármi értelme lenne felhívnia őket. A kutatás eredménye
semmi olyan adatot nem tartalmazott, amelyre egyébként számított volna. Ehelyett a teljes tanulmány
csak arra terjedt ki, hogy dokumentálja a fényjelenségek létezését, valamint azt a tényt, hogy a diákok
eszközei tökéletesen működtek, ami meg sem közelítette azokat az információkat, amelyekre szüksége
lett volna. Ráadásul, ha valamit megtanult a szakmájában eltöltött tizenöt év alatt, akkor az az volt,
hogy senki másnak a munkájában ne bízzon meg, kizárólag a sajátjában.
Nos, ez volt az újságírói szakma egyik sötét titka. Míg mindannyian megesküdnének rá, hogy
ők maguk végezték el a kutatómunkát – és a legtöbben valóban többnyire így is tettek –, mégis
hajlamosak voltak rá, hogy a korábban publikált véleményekre és féligazságokra támaszkodjanak. Így
gyakran követtek el hibákat, általában csak kisebb tévedéseket, néha azonban bődületes hazugságok is
bekerültek. Minden újságban megjelenő minden cikk tartalmazott hibákat, ezért két évvel korábban
Jeremy írt egy leleplező cikket, melynek témája éppen a szakmabeli kollégáinak kifogásolható
szokásai voltak.
Szerkesztője azonban megvétózta a cikk megjelentetését, és más újságok sem tűntek túl
lelkesnek a publikálását illetően.
Az elsuhanó tölgyeket bámulva azon tűnődött, valóban szüksége van-e a karrierváltásra, aztán
hirtelen eszébe jutott, hogy jobban utána kellett volna néznie ennek a kísértettörténetnek. Mi van, ha
ezek a fények nem is léteznek? Mi van, ha a levél írója becsapta? Ha még annyi sincs az egész legenda
mögött, amiből egy rendes cikket meg lehetne írni? Megcsóválta a fejét. Értelmetlen dolog ezen
aggódnia, ráadásul már úgyis túl késő. Most már itt van, és valószínűleg Nate is szorgosan telefonálgat
New Yorkban ez ügyben.
A csomagtartó tele volt Jeremy „kísértetkereső" felszerelésével (hűen igazodva a Valódi
szelleműzők című könyvhöz, melyet eredetileg viccből vásárolt meg egy átkoktélozott éjszaka után),
többek között: egy polaroid és egy 35 mm-es fényképezőgéppel, négy videokamerával és háromlábú
állványokkal, hangrögzítővel és mikrofonokkal, háttérsugárzás-mérővel, elektroszmog-detektorral,
iránytűvel, éjszaka is látó polárszemüveggel, egy laptoppal, és más limlommal.
Végül is alapos munkát kellett végeznie. A szellemirtás nem amatőröknek való.
Egyáltalán nem lepte meg, hogy szerkesztője ismét panaszkodott az ilyen nyomozásokhoz
elengedhetetlenül szükséges, frissen vásárolt eszközök költségei miatt. A technológia nagyon gyorsan
fejlődik, és a tegnapi eszközök már pattintott kőbaltának tűnnek az újak mellett – magyarázta ilyenkor
Jeremy a szerkesztőjének, miközben a Bill Murray és Harold Ramis által a Szellemirtók című filmben
használt lézersugaras hátizsákról álmodozott magában. Szerette volna látni főnöke arcát, amikor ezzel
hozakodik elő. A fickó mindig kiguvadt szemekkel böngészte végig a költségszámlákat, mielőtt
jóváhagyta volna őket. Valószínűleg nagyon dühös lenne, ha végül mégis a televízióban jelenne meg a
történet, és nem az ő újságjában.
Miközben gúnyos mosollyal gondolt szerkesztője arcára, Jeremy a rádióállomások – rock-, hip-
hop, country-, gospelzenei csatornák – között keresgélt. Végül talált egy helyi beszélgetősműsort,
amelyben éppen két lepényhalhorgász érvelt szenvedélyesen amellett, hogy csökkenteni kellene a
kifogható halak súlyának alsó határértékét. A téma iránt szintén lelkesen érdeklődő műsorvezető erős
déli kiejtéssel formálta a szavakat. A műsor közben elhangzó reklámok egy helyi fegyver- és
éremkiállítást népszerűsítettek, illetve a NASCAR csapatában történt legutóbbi változásokat
ismertették.
Greenville-nél kicsit sűrűbb lett a forgalom, ezért tett egy rövid kerülőt. Átkelt a széles Pamlico
folyón, majd rákanyarodott egy helyi főútvonalra. A helyenként sűrű bozótossal és magányos
tanyákkal tarkított kopár téli tájat átszelő aszfaltút egyre keskenyebbé vált. Alig harminc perc múlva
megérkezett Boone Creek határába.
Miután elhagyta az első – egyben egyetlen – piros lámpát, a megengedett sebesség negyven
km/h-ra csökkent; Jeremy lassítás közben döbbenten vette szemügyre a környéket. Az összevissza
lerakott féltucatnyi lakóautón és néhány keresztutcán kívül az út mentén két lerobbant benzinkút és
egy autógumi-szerviz állt. Ez utóbbit az út mentén egymásra dobált használt autógumikból képződött
torony tetején díszelgő tábla hirdette, amely építményt bármely más lakott területen tűzveszélyesnek
nyilvánítottak volna. Jeremy alig egy percen belül a város másik végén találta magát, ahol a
sebességkorlátozás meg is szűnt. Autójával leparkolt az út mellett.
Amennyiben nem a Kereskedelmi Kamara honlapján szerepeltek valamelyik másik városnak a
fényképei, akkor ő téveszthette el az útirányt Még egyszer ellenőrizte a térképet, amely szerint ez a
hely volt Boone Creek Ismét a visszapillantó tükörbe nézett, és azon tűnődött, vajon hol lehet a város.
A csöndes, fákkal szegélyezett utcák. A virágzó azáleabokrok. A csinosan öltözött hölgyek
Miközben így morfondírozott, a fák felett megpillantotta egy templomtorony csúcsát, és úgy
döntött, hogy bekanyarodik a korábban elhagyott keresztutcák egyikén. Egy éles kanyar után a látvány
hirtelen megváltozott, és nemsokára egy jobb napokat látott, ám ma már inkább elnéptelenedő városon
hajtott keresztül. A házat körbefutó verandákat díszítő virágtartók és amerikai zászlók sem tudták
eltakarni az eresz alatt málló vakolatot. Az udvarokat hatalmas magnóliafák árnyékolták be, de a
takarosan nyírt rododendronbokrok csak részben fedték el a repedezett falakat. Mindenesetre még így
is elég barátságosnak tűnt a hely. Néhány idősebb ember, aki hintaszékben üldögélt verandáján,
kedvesen feléje intett, ahogy elhajtott előttük az utcán.
Csak röviddel később értette meg, hogy nem azért integettek, mert azt hiszik, hogy valamelyik
ismerősük, hanem azért, mert az emberek itt mindenkinek integettek, aki erre járt. Utcáról utcára
bolyongva végül rátalált a vízpartra, és eszébe ötlött, hogy a város a Boone-patak és a Pamlico folyó
találkozásánál épült. Áthajtott a város központján, amely kétségtelenül virágzó üzleti életnek adhatott
helyet egykor, és nem tudta nem észrevenni, hogy a helység ma már kihalófélben van. A kiadó
üzlethelyiségek, és bedeszkázott kirakatok között még nyitva volt két régiségbolt, egy régimódi
étterem, egy Lookilu nevű kocsma és egy borbélyüzlet. Az üzletek elnevezése többnyire helybeli
tulajdonosokra utalt, és úgy tűnt, már évtizedek óta működtek, eleve vesztésre álló csatát víva a
kihalás ellen. A modern életre egyedül a valószínűleg a bevásárlóközpontok helyi megfelelőjeként
funkcionáló üzlet kirakatában lógó élénk színű pólók utaltak, rajtuk felirattal, mint például: Túléltem
Boone Creek kísérteteit!
A Herbs éttermet, ahol Doris McClellan dolgozott, viszonylag könnyű volt megtalálni. A
háztömb végén, egy század elején épült, mára felújított, barackszínű viktoriánus épületben volt. Né-
hány autó állt előtte az utcán és a mellette kialakított, kavics borította parkolóhelyen; az
elfüggönyözött ablakok mögött látszottak az asztalok, csakúgy, mint a körbefutó verandán. Mindegyik
foglaltnak tűnt, Jeremy pedig úgy döntött, inkább visszajön később, hogy nyugodtan tudjon
beszélgetni Dorisszal, amikor már kevesebb lesz a vendég.
Még megkereste a Kereskedelmi Kamarát, amelynek a város szélén, egy jelentéktelen
téglaépületben volt a székhelye, és visszaindult az országút irányába. Minden különösebb ok nélkül
megállt egy benzinkútnál.
Miután levette a napszemüvegét, Jeremy lehúzta az autó ablakát. Az őszülő tulajdonos koszos
kezeslábast és baseballsapkát viselt. Ráérősen felemelkedett a székéből, és valami dohánylevelet
rágcsálva elindult az autó irányába.
– Segíthetek? – szólalt meg erős déli kiejtéssel, megvillantva barnára színeződött fogait. A
ruhájára tűzött névtáblán a Tully név szerepelt.
Jeremy a temetőhöz kért útbaigazítást, de a benzinkutas válasz helyett csak alaposan
végigmérte.
– Kije halt meg? – kérdezett vissza végül. Jeremy értetlenül bámult rá.
– Tessék?
– Temetésre megy, nem? – kérdezte a férfi.
– Nem. Csak szeretnék kicsit körülnézni.
 A férfi bólintott. – Há' mégis úgy néz ki, mint aki temetésre megy.
Jeremy végigpillantott a ruháin: fekete garbója fölé fekete zakót vett, fekete farmert és cipőt
viselt. A benzinkutasnak igaza volt.
– Azt hiszem, egyszerűen csak szeretek feketébe öltözni. Mindenesetre, visszatérve az
útirányhoz...
A férfi hátrébb tolta a kalapját, és lassan beszélni kezdett. – Há' én aztán nem komálom a
temetéseket. Mindég eszembe jut, hogy többet kéne templomba menni, hogy rendbe tegyem a
dógokat, mielőtt késő lesz. Tudja, mér' mondom, ugye?
Jeremynek hirtelen elakadt a szava. Nem az a fajta kérdés volt, amelyet gyakran tettek fel neki,
különösen nem akkor, amikor éppen útbaigazítást kér. – Nem egészen... – felelte óvatosan.
A benzinkutas kivett egy rongyot a zsebéből, amellyel nekifogott letörölgetni a zsírt a kezéről. –
Nem idevalósi, ugye? Csak mer' furán beszél, azér' gondolom.
– New York-i vagyok – felelte Jeremy.
– A, hallottam ám róla, de sose vótam ott! – mondta a férfi, majd a Taurusra pillantott. – Ez a
maga autója?
– Nem, béreltem.
A férfi bólintott, majd egy darabig nem szólt semmit.
– Mindenesetre, a temetőhöz az út... – próbálkozott ismét Jeremy. – El tudná mondani, hogyan
jutok oda?
– Asszem. Melliket keresi?
– A Cedar Creek-it.
A benzinkutas kíváncsian nézett rá.
– Minek odamenni? Nincs ott semmi se' a magafajtának. A város másik végibe' sokkal szebb
temetők vannak.
– Engem csak ez az egy érdekelne.
A férfi mintha meg sem hallotta volna, folytatta.
– Tán valami rokona fekszik ott?
– Nem.
– Akkó' tán valami nagykutya északról, aki házakat akar oda építeni, vagy jó sok bótot?
Jeremy tagadólag rázta a fejét.
– Nem. Újságíró vagyok.
– A nejem szereti ezeket a bótokat. A lakótelepeket is. Lehet, hogy jó ötlet.
– Értem – felelte Jeremy, miközben azon tűnődött, hogy vajon meddig fog ez még tartani. –
Hát, szívesen segítenék, de sajnos, más szakmában dolgozom.
– Akar tankolni? – kérdezte a férfi az autó felé indulva.
– Köszönöm, nem.
Már el is kezdte lecsavarni a tanksapkát. – Prémium vagy normál?
Jeremy megmozdult az ülésen, de közben arra gondolt, hogy a férfinak valószínűleg jól jönne
egy kis bevétel. – Legyen normál.
Miután a benzinkutas nekifogott, hogy feltöltse a tankot, sapkáját levéve, ujjaival a hajába túrva
visszalépett a lehúzott ablakhoz.
– Hát, ha bármi gondja vóna az autóval, csak ugorgyon be hozzám! Mindkét fajtát meg tudom
csináni, és nem is túl drágán.
– Mindkét fajtát?
– Kűfődit is, meg hazait is – felelte. – Mér', mit gondolt, mirő' beszélek? – Meg sem várva a
választ, megcsóválta a fejét Jeremy értetlenségén. – Egyébként Tully vagyok. És maga?
– Jeremy Marsh.
– És mi maga? Urológus?
– Újságíró.
– Nincs urológus a városba'. Tán Greenville-be', ott van.
– Értem – Jeremy nem látta értelmét az újabb helyesbítésnek. – Esetleg az út Cedar Creekbe...
Tully megvakarta az orrát, és felpillantott az útra, mielőtt visszafordult volna Jeremyhez. – Há'
most úccse fog látni semmit se'. A szellemek nem gyönnek elő, csak éjjel, ha ezér' gyött ide.
– Hogy mondja?
– A szellemek. Há' ha nem fekszik ott rokona, akkó' biztos a szellemek miatt gyött, nem?
– Maga hallott a szellemekről?
– Persze. Láttam is őket mindkét szememmel! De a belépőjegyér' a Kamarához kell mennie.
– Belépőjegyet kell venni?
 – Há' csak nem sétálhat be valakinek az otthonába, nem? Kis időbe került, míg sikerült
megértenie a gondolatmenetet.
– Ó, igen, értem már! – mondta Jeremy. – A Műemlék házak kísértet járta temető körútról
beszél, ugye? Tully úgy bámult Jeremyre, mintha a leglassúbb felfogású ember lenne a
földkerekségen. – Há' persze hogy a túráról beszélek! – mondta. – Mit gondot, mi a fenérű' beszélek?
– Nem is tudom – felelte Jeremy –, de az út a temetőbe... Tully a fejét rázta. – Jó' van, na! –
mondta, mint akit hirtelen leállítottak. A város felé mutatott. – Menjen vissza a belvárosba, hajtson a
főúton íszak felé, oszt úgy négy mérfőddel azután, ahun régen véget ért az út, egy kereszteződíshez ér.
Forduljon nyugatnak, menjen egísz az elágazásig, ahun a Wilson Tanner tanyája melletti úton hajtson
tovább. A régi roncstelep mellett forduljon ismét íszaknak menjen egy darabig egyenesen: ottan lesz a
temető. Jeremy bólintott.
– Rendben – mondta.
– Megjegyezte?
– Elágazás, Wilson Tanner-tanya, régi roncstelep – ismételte robotszerűen. – Köszönöm a
segítséget!
– Nem tesz semmit. Örülök, ha szolgalatjára lehettem. Hét dollár negyvenkilenc cent lesz.
– Hitelkártyát elfogad?
– Nem én! Sose' kedveltem. Nem szeretem én, hogy a kormány mindenféle dógomról tudni
akar. Kinek mi köze hozzá!
– Nos... – mondta Jeremy, ahogy a pénztárcájáért nyúlt –, ebben teljesen igaza van. Úgy
hallottam, hogy a kormánynak már mindenhol vannak beépített emberei.
Tully sokatmondóan bólintott. – Fogadok, hogy a dokikkal még rosszabb a helyzet. Erről jut
eszembe, hogy...
Tully az elkövetkező tizenöt percben megállás nélkül beszélt. Jeremy megtudta, hogy mennyire
szeszélyes az időjárás errefelé, milyen nevetséges rendeleteket hoz a kormány, és hogy Wyatt – a
szemközti benzinkutas – hogyan csapná be, ha ott akarna tankolni, mivel mindig megbabrálja a kutat,
miután az üzemanyagszállító elment. Legrészletesebben azonban Tully prosztataprob-lémáiról
hallhatott, amely miatt éjjelente legalább ötször fel kellett kelnie, hogy kimenjen a fürdőszobába. Rá is
kérdezett Jeremy véleményére ez ügyben, mivel továbbra is meg volt győződve arról, hogy
urológussal beszél. Ugyancsak nem kerülhette ki a Viagrával kapcsolatos kérdéseket.
Miután Jeremynek kétszer is sikerült megállnia nevetés nélkül, egy újabb autó állt meg a
benzinkút túloldalán, félbeszakítva a beszélgetést. A sofőr felnyitotta a motorháztetőt, mire Tully be-
lekukkantott, majd megcsavargatott néhány drótot, és oldalra kiköpött. Megígérte, hogy megjavítja, de
mivel pillanatnyilag elég elfoglalt, ott kellene hagyni az autót legalább egy hétre. Az idegent látszólag
nem lepte meg ez a válasz, a következő percben pedig már valami Mrs. Dungenessről beszélgettek, és
arról, hogy előző éjjel egy oposszumegér bejutott a konyhájába, és megdézsmálta a gyümölcsöstálat.
Jeremy kihasználta az alkalmat, hogy meglépjen. Még megállt a boltnál, hogy vegyen magának
egy térképet és egy csomag képeslapot Boone Creek nevezetességeiről, majd nemsokára egy
kanyargós úton hajtott kifelé a városból. Meglepő módon egyből megtalálta mind a kérdéses
kereszteződést, mind az elágazást, Wilson Tanner tanyájára azonban sehol sem sikerült rábukkannia.
Némi keresgélés után végül elért egy keskeny, kavicsos úthoz, amelyet majdnem teljesen benőtt a
növényzet.
Rákanyarodva számos kátyún kellett átküzdenie magát, az erdő pedig kezdett ritkásabbá válni.
Elhajtott egy, az út jobb oldalán álló útjelző tábla mellett, mely szerint Riker's Hill – valami
polgárháborús csetepaté helyszíne – közelében jár, néhány perccel később pedig leállította az autót a
Cedar Creek-i temető főbejárata előtt. A háttérben emelkedett Riker's Hill. Természetesen az
„emelkedés" csak hozzávetőlegesen értendő, mivel a megyének ebben a részében ez volt az egyetlen
domb. Ezen a vidéken minden egyéb emelkedésnek tűnt volna, annyira lapos volt a környék.
Téglaoszlopok közé illesztett, rozsdásodó kovácsoltvas kerítésével körülvéve a Cedar Creek-i
temető egy alig észrevehető völgyben feküdt, ami miatt úgy tűnt, mintha lassan süllyedésnek indult
volna. Mohával borított tölgyfák rengetege vetett árnyékot a sírokra, mégis a középen álló hatalmas
magnóliafa uralkodott mindenen. Gyökerei a földfelszín fölé emelkedő göcsörtös ujjakként ágaztak
szerteszét a törzséből.
Az egykor valószínűleg szépen rendben tartott, csendes nyugvóhely most elhanyagoltnak tűnt.
A bejárattól induló földutat esővíz vájta mély gödrök tarkították, és rothadó lomb borította. A he-
lyenként előbukkanó pázsitos részek oda nem illőnek tűntek. Korhadt faágak hevertek mindenfelé; az
egyenetlen talaj leginkább a parton megtörő hullámokra emlékeztette Jeremyt. A többnyire töredezett
sírkövek tövében magasra nőtt a gaz.
 Tullynak igaza volt. Nem volt túl sok látnivaló errefelé. Kísértethistóriához azonban tökéletes
helyszín. Különösen, ha a televíziónak is el akarja adni az ember. Jeremy elmosolyodott. A holly-
woodi stúdiók sem tudták volna jobban megtervezni.
Jeremy kiszállt az autóból, kinyújtóztatta a lábait, majd kivette a fényképezőgépét a
csomagtartóból. Hűvös szellő fújt, de meg sem közelítette a New York-i levegő sarkvidéki jellegét,
így mély lélegzetet vett a fenyő és fű keveredő illatából. Gomolyfelhők úsztak az égen, magányos héja
körözött a távolban. A Riker's ÍHillt fenyőfacsoportok tarkították, a domb lábánál elnyúló mezőn
pedig egy elhagyatott dohányszárító pajtát pillantott meg. A bádogtető fele hiányzott; az egyik fala
már annyira elmállott, hogy ezen az oldalon kicsit meg is rogyott az építmény, és úgy tűnt, egy gyenge
szélmozgás is elegendő lenne, hogy az egészet összedöntse. Ezenkívül semmi más nyoma nem volt a
civilizációnak.
Jeremy nyikorgó hang kíséretében benyomta a rozsdásodó kaput, majd elindult a benőtt
földúton. Az út mentén szétszórt sírköveket nézegetve zavartan vette észre, hogy hiányoznak róluk a
feliratok, majd eszébe ötlött, hogy az eredetieket valószínűleg az idő múlása és az időjárás
viszontagságai koptathatták le. Amelyek még ma is olvashatók maradtak, azokon az évszámok
többnyire az 1700-as évek végére utaltak Valamivel távolabb egy kripta állt, amely úgy nézett ki, mint
amit kifosztottak. Falai és a teteje bedőltek, túloldalán pedig egy síremlék hevert darabokban,
keresztben az úton. Újabb megrongált kripták és kidőlt síremlékek következtek. Szándékos rongálásra
utaló jeleket nem talált, pusztán a természetes romlás nyomait. Arra szintén nem utalt semmilyen jel,
hogy az elmúlt harminc évben bárkit is ide temettek volna, ami meg is magyarázza, hogy miért tűnik
ilyen elhagyatottnak a hely.
A magnóliafa árnyékában megállt egy percre, és elképzelte, hogyan nézne ki a temető egy
ködös éjszakán. Elég kísérteties lehet, ami valóban arra készteti az embert, hogy szabadjára engedje a
képzeletét. Ha azonban megmagyarázhatatlan fényjelenségekről is szó van, akkor azok vajon honnan
jöhetnek? Véleménye szerint a „kísértetek" létezésére egyszerűen csak a ködös időjárás vízcseppjein
megtörő és tükröződő fények szolgálhatnának magyarázatul, viszont egyetlen utcai lámpa sem volt
errefelé, ráadásul a temető is teljesen kivilágítatlan volt. A Riker's Hill közelében sem látta semmiféle
településnek a nyomát, amely esetleg fényforrásként szolgálhatna. Talán az elhaladó autók fényszórói
lehetnek, de a környéken ez volt az egyetlen út, és az emberek már régen rájöttek volna az
összefüggésre.
Szereznie kell egy jó topográfiai térképet a környékről, a nemrég vásárolt utcatérkép mellé.
Talán a helyi könyvtárban talál ilyesmit. A könyvtárba úgyis mindenképpen be akart nézni, hogy
áttanulmányozza a temetőnek – és magának a városnak – a történetét. Meg akarta tudni, mikor
észlelték először a fényjelenségeket; ez közelebb viheti a magyarázathoz is. Néhány éjszakát
mindenképpen el kell töltenie ebben a kísértetvárosban, ha a ködös időjárás is úgy akarja.
Körbesétálta a temetőt, hogy néhány fényképet készítsen. Ezeket nem a nyilvánosság számára
készítette, pusztán összehasonlítási alapként, ha esetleg korábbi fényképekre bukkanna. Szerette volna
látni, hogy a hely hogyan változott az évek során, és talán hasznára válhat, ha felfedezi, hogy mikor –
és hogyan – keletkeztek a sérülések a köveken. Lefotózta a magnóliafát is. Valószínűleg a
legterebélyesebb példány volt, amit valaha látott. Sötét színű törzse kérges volt, alacsonyabb ágain
pedig órákig el tudtak volna játszani testvéreivel gyermekkorukban. Ha nem lett volna halottakkal
körülvéve, természetesen.
Végignézte a digitális képeket, hogy kiválogassa a megfelelőeket, amikor valami mozgást
észlelt a szeme sarkából.
Felpillantva egy nőt látott közeledni. Farmernadrágot, csizmát és vászontáskájával azonos színű
kék pulóvert viselt, vállaira lágyan omlott barna haja. Bőre enyhén olívaárnyalatú volt, ami
szükségtelenné tette a szépítőszerek használatát, valójában azonban a szemei ragadták meg Jeremy
figyelmét: a távolból ibolyaszínűnek tűntek. Bárki is volt, autójával éppen a Jeremyé mögött parkolt
le.
Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán azért tart felé, hogy távozásra szólítsa fel. Lehet, hogy a
temető területére ilyenkor tilos belépni. Persze az is lehetséges, hogy a nő megjelenése egyszerűen
csak véletlen.
Tovább csökkent közöttük a távolság.
Mindenesetre nagyon is vonzó egybeesésnek tűnt. Jeremy kihúzta magát, miközben a
fényképezőgépet visszacsúsztatta a tokjába. Elmosolyodott, ahogy a nő a közelébe ért.
– Jó napot kívánok! – üdvözölte.
Szavai hallatán a nő alig lassította le lépteit, szinte tudomást sem vett a jelenlétéről.
Arckifejezéséből ítélve egészen máshol járhattak a gondolatai, ám Jeremy félig-meddig arra számított,
hogy üdvözlésére meg fog állni. Ehelyett a nő halkan nevetett, ahogy elhaladt mellette, anélkül, hogy
zavartatta volna magát. Jeremy várakozóan felvonta a szemöldökét, és szótlanul nézett utána. A nő
nem fordult vissza. Mielőtt még Jeremy észrevette volna magát, tett egy lépést utána.
– Elnézést! – kiáltotta.
Anélkül, hogy megállt volna, a nő egyszerűen megfordult, és így hátrálva, kérdőn oldalra
hajtotta a fejét. Jeremy ismét felfigyelt kissé szórakozott arckifejezésére.
– Tudja, nem lenne szabad így bámulnia! – szólalt meg a nő. – A nők a tapintatos férfiakat
kedvelik.
Ismét visszafordult, megigazította a vállán a vászontáskát, majd továbbindult. A távolból még
hallani lehetett a nevetését.
Jeremy tátott szájjal állt, és – tőle szokatlan módon – fogalma sem volt, hogyan reagáljon.
Rendben van, ezek szerint a nő nem találta őt szimpatikusnak. Nem nagy ügy. Mégis, az
emberek többsége legalább visszaköszönt volna. Ez valami déli szokás lehet. Talán egyébként is fo-
lyamatosan körüludvarolják a férfiak, és már halálosan unja. Vagy esetleg nem akarta, hogy
megzavarják, miközben...
Miközben mi?
Nos, ez a legnagyobb gond az újságírással, sóhajtott fel Jeremy. Túl kíváncsivá tette. Tényleg
semmi köze hozzá. Arról nem is beszélve, emlékeztette magát, hogy mégiscsak egy temetőben voltak,
valószínűleg valamelyik elhunyt rokonát látogatta meg a nő. Az emberek ezért szoktak ide járni, nem?
Összevonta a szemöldökét. A legtöbb temetőben valaki időnként legalább a füvet lenyírta, míg
ez itt leginkább az 1906-os földrengés utáni San Franciscóra emlékeztetett. Eszébe jutott, hogy esetleg
utánamegy és megnézi, mit csinál, de ismerte már annyira a nőket, hogy tudja, a leselkedés még a
bámulásnál is jobban zavarja őket. És nem úgy tűnt, mintha örült volna annak, hogy Jeremy bámulja
őt.
Jeremy próbált más irányba nézni, és nem arra, ahol a nő éppen eltűnt az egyik, tölgyfa mögött,
vászontáskáját kecses lépteivel egy ritmusban lóbálva.
Csak akkor volt képes emlékeztetni magát arra, hogy pillanatnyilag nem a csinos nőkre kellene
koncentrálnia, amikor teljesen eltűnt a szeme elől. Nemcsak dolgozni jött ide, de a jövője is kockán
forgott. Pénz, hírnév, a televízió s a többi... Rendben, akkor mi is a következő teendője? Megnézte a
temetőt... talán bejárhatná a szomszédos telkeket, hogy egy kicsit hozzászokjon a környékhez.
Visszasétált az autójához, és beszállt, miközben elégedetten gondolt arra, hogy közben egyszer
sem fordult hátra, hogy megnézze, vajon a nő szemmel tartja-e őt. Játszhatják ezt a játékot is.
Természetesen ezzel azt feltételezte, a másikat is érdekli, hogy ő mit csinál, és persze tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy ez nem így van.
Egy rövid pillantás a visszapillantó tükörbe csak megerősítette ezt a tényt.
Beindította a motort, és lassan gázt adott. Ahogy távolodott a temetőtől, egyre könnyebbnek
találta, hogy gondolatait az iménti találkozásról a következő feladatára összpontosítsa. Továbbhajtott
az úton, hogy újabb keresztutakat – akár földutat, akár aszfaltozottat – keressen, miközben tekintetével
szélmalmok és bádogtetős épületek után kutatott – minden eredmény nélkül. Még egy egyszerű tanyát
sem talált.
Megfordult az autóval, és elindult visszafelé ugyanazon az úton, amelyen jött, miközben a
Riker's Hill tetejére vezető utat kereste – mindhiába. Ahogy ismét a temető közelébe ért, azon kezdett
tűnődni, hogy kinek a tulajdonában lehetnek a környező telkek, illetve hogy a Riker's Hill vajon köz-
vagy magántulajdonban van-e. A megyei adóhivatalnál bizonyára tudják erre a választ. Éles szemű
újságíróként az sem kerülte el a figyelmét, hogy a nő autója addigra eltűnt a helyéről, ami enyhe,
mégis szokatlan csalódottsággal töltötte el, de ez az érzés ugyanolyan gyorsan el is múlt, ahogy
megjelent.
Az órájára pillantott: nem sokkal múlt két óra, és úgy vélte, most már valószínűleg véget ért a
Herbs étteremben az ebédelők rohama. Akár fel is kereshetné Dorist. Talán tudna némi „fényt"
deríteni a történésekre.
Alig látható mosolyra fakadt, ahogy arra gondolt, a temetőben látott nő vajon nevetett-e volna
ezen a szójátékon.

Harmadik fejezet
A teraszon már csak néhány asztalnál ültek, amikor Jeremy megérkezett a Herbs étterem elé.
Ahogy a bejárati ajtó felé haladt a lépcsőn, a beszélgetők elhallgattak, és többen is kíváncsian
fordultak az irányába. A rágóizmok továbbra sem pihentek, és Jeremynek hirtelen a legelőn kérődző
tehenek mosolyt fakasztó látványa jutott eszébe. Bólintott, majd intett a kezével, ahogyan korábban a
verandákon üldögélő öregektől látta.
Napszemüvegét levéve belépett az ajtón. Egy középen emelkedő lépcsővel találta magát
szembe, amely két tágas termet választott el egymástól, ezekben kis, négyszögletű asztalok sora-
koztak. A barackszínű falakat apró, fehér minta díszítette, ami kellemesen otthonos hangulatot
teremtett; az épület hátsó részében pedig Jeremy egy rövid időre megpillantotta a konyhát.
Ismét a törzsvendégek jámbor borjútekintete kísérte, ahogy beljebb lépett. Beszélgetésük
elhalkult, pillantásuk felé fordult. Újabb bólintására és intésére tekintetüket visszafordították, és
folytatták a beszélgetést. Ez az integetés, gondolta magában, úgy működik, mint egy varázspálca.
Jeremy megállt, és a napszemüvegével babrálva Dorist kezdte keresni, amikor egy pincérnő
kilépett a konyhából. Huszonéves, magas, nádszálvékony teremtés volt, sugárzó, nyílt tekintettel.
– Üljön le valahová, kedveském! – csicseregte. – Egy perc, és itt vagyok!
Miután kényelmesen elhelyezkedett az ablak mellett, a pincérnő már vissza is tért. Névtábláján
a Rachel név volt olvasható. Jeremy a városban divatos névtáblajelenségre gondolt. Vajon minden
dolgozónak van ilyen? Lehet, hogy még valami szabály is létezik erre vonatkozólag. Akárcsak a
bólintásra és az integetésre.
– Hozhatok valamit inni, kedveském?
– Van kapucsínójuk?
– Sajnos nincs. De van kávé. Jeremy elmosolyodott.
– A kávé nagyszerű lesz.
– Akkor, lesz egy kávé. Az asztalon találja a menüt, ha szeretne enni valamit.
– Tulajdonképpen Doris McClellant keresem. Itt találom?
– Ó igen, hátul van – felelte Rachel vidáman. – Szóljak neki?
– Ha nem gond.
– Egyáltalán nem gond, kedveském! – jött a mosolygós válasz.
Szemével követte, ahogy Rachel eltűnik a konyhai lengőajtó mögött. Egy perccel később
megjelent egy asszony, feltételezhetően Doris. Éppen az ellenkezője volt Rachelnek alacsony, kerek-
ded hölgy, egykor szőke, immár őszülő hajjal, virágmintás ruhája fölött köténnyel, de névtábla nélkül.
Körülbelül hatvanéves lehetett. Az asztal mellé érve csípőre tette a kezét, majd elmosolyodott.
– Nahát... – szólalt meg, elnyújtva az utolsó magánhangzót –, maga biztosan Jeremy Marsh!
Jeremy meglepetten nézett rá.
– Maga ismer engem? – kérdezte.
– Természetesen. Láttam múlt pénteken a Primetime Live-ban. Ezek szerint megkapta a
levelemet.
– Ó igen, köszönöm.
– És most eljött, hogy írjon a kísértetekről? Jeremy szabadkozva felemelte a kezét.
– Nagyon úgy néz ki!
– Ne mondja! – Doris ízesen elnyújtotta a szavakat, ahogyan errefelé szokás. – Hát, miért nem
szólt, hogy jön?
– Szeretem meglepni az embereket. Általában így valamivel könnyebb pontos információkhoz
jutnom.
– Ne mondja! – ismételte Doris. Miután túltette magát a meglepetésen, maga alá húzott egy
széket. – Nem zavarja, ha leülök? Gondolom, azért jött ide, hogy velem beszéljen.
– Nem szeretném, ha bajba kerülne a főnökénél, hiszen most dolgoznia kellene.
Doris a válla fölött hátrapillantott, és elkiáltotta magát.
– Hé, Rachel, szerinted zavarja a főnököt, ha leülök egy kicsit? Ez az ember itt beszélgetni
szeretne velem.
Rachel kidugta a fejét a lengőajtók mögül. Jeremy látta, hogy éppen egy kávéskannát tart a
kezében.
– Á, szerintem egyáltalán nem zavarja! – felelte. – Imád beszélgetni! Különösen az ilyen jóképű
fickókkal!
Doris visszafordult.
– Látja! – mondta, és bólintott hozzá. – Nem gond! Jeremy mosolygott. – Jó lehet itt dolgozni.
– Bizony jó.
– Ha jól értem, maga itt a főnök.
– Talált, süllyedt! – felelte Doris. Tekintete elégedetten csillogott.
– Mióta viszi az üzletet?
 – Majdnem harminc éve már, nyitva vagyunk reggel és ebédidőben is. Mi már jóval azelőtt is
egészséges ételeket főztünk, hogy ekkora divattá vált volna, és Raleigh-tól errefelé mi készítjük a
legjobb omlettet! – Előrehajolt. – Nem éhes? Kipróbálhatná valamelyik szendvicsünket ebédre. Friss –
még a kenyeret is frissen sütjük minden reggel. Úgy látom, ráférne magára egykét falat, és hát ahogy
kinéz... – Kicsit tétovázva végigmérte. – Fogadjunk, hogy imádni fogja a pestós csirkés szendvicset!
Kelbimbó, paradicsom és uborka is van benne, a pestoreceptet pedig én magam találtam ki.
– Nem igazán vagyok éhes.
Rachel közeledett két csésze kávéval.
– Na, csak hogy tudja... ha én elkezdek mesélni, azt szeretem valami jó kiadós étkezés közben
csinálni. És nem szoktam elsietni!
Jeremy beadta a derekát. – Hát, akkor a pestós csirkés szendvics nagyon jól hangzik!
Doris elmosolyodott. – Hoznál nekünk néhány Albemarle-t, Rachel?
– Természetesen – felelte a lány. Elismerő pillantást vetett Jeremyre. – Egyébként, bemutatnád a
barátodat? Még sosem láttam errefelé.
– Ő Jeremy Marsh – mondta Doris. – Ismert újságíró, és azért jött, hogy cikket írjon a mi kis
városunkról.
– Tényleg? – lelkendezett Rachel.
– Igen, így van – felelte Jeremy.
– Ó, hála istennek! – kacsintott Rachel. – Egy percig azt hittem, hogy valami temetésről jött.
Jeremy meredten bámult, ahogy Rachel elfordult az asztaluktól.
Doris elnevette magát, ahogy az arcára pillantott.
– Tully benézett hozzánk, miután maga megállt, hogy útbaigazítást kérjen tőle –
magyarázkodott. – Gondolom, gyanította, hogy valami közöm lehet a maga felbukkanásához, és biztos
akart lenni a dolgában. Mindenesetre, elismételte az egész párbeszédet, Rachel pedig nem tudta
megállni, hogy ne hozza szóba. Persze nem vettük komolyan a megjegyzéseit.
– Értem – mondta Jeremy.
Doris közelebb hajolt. – Gondolom, lyukat beszélt a hasába.
– Mondhatni.
– Mindig is nagy dumás volt A cipősdobozhoz is beszélne, ha nem lenne körülötte senki.
Esküszöm, nem értem, hogy a felesége, Bonnie, hogy bírta ki ilyen sokáig mellette. Tizenkét éve
azonban az asszony megsüketült, így hát most a vevőket tartja szóval. Egy jégkockának könnyebb
télen elolvadnia, mint hogy valaki el tudjon szabadulni tőle. Nekem is úgy kellett kizavarnom ma,
miután beugrott ide. Képtelenség haladni a munkával, amikor itt van.
Jeremy a kávéjáért nyúlt
– Megsüketült a felesége?
– Szerintem a Jóisten megkönyörült rajta. Áldott legyen a neve!
Jeremy elnevette magát, mielőtt belekortyolt a kávéjába.
– És miért gondolta Tully, hogy a maga keze van abban, hogy felbukkantam itt?
– Valahányszor valami szokatlan dolog történik errefelé, mindig én vagyok a hibás. Gondolom,
a szakterületemmel jár, mivel én vagyok a helyi látnok
Jeremy némán rápillantott, Doris pedig elmosolyodott.
– Gondolom, maga nem nagyon hisz az ilyesmiben – jegyezte meg.
– Nem, nem igazán – vallotta be Jeremy. Doris a kötényével babrált.
– Hát, többnyire én sem. A legtöbbjük csaló. De azért vannak különleges képességű emberek.
– Szóval, akkor... tud olvasni a gondolataimban?
– Nem, semmi ilyesmi – felelte Doris a fejét rázva. – Legalábbis, általában nem. Elég
megbízható megérzéseim vannak az emberekkel kapcsolatban, de a gondolatolvasás az édesanyám
területe volt. Semmit nem lehetett eltitkolni előle. Még azt is tudta, mit akarok venni a születésnapjára,
és így már nem is volt annyira érdekes az egész. De nekem más adottságaim vannak. Megmondom,
hol van a felszín alatt víz, és ugyancsak meg tudom mondani – még a születése előtt –, milyen nemű
lesz egy kisbaba.
– Értem.
Doris végigmérte. – Nem hisz nekem.
– Nos, maradjunk annyiban, hogy maga képes a felszín alatt vizet találni, azaz meg tudja
mondani nekem, hogy hol kell kutat ásnom.
– Így van.
– És ha megkérném, hogy mindezt tudományosan ellenőrzött körülmények között tegye meg,
szigorú felügyelet mellett...
 – Akár maga is felügyelheti, és ha úgy fel kell díszítenie, mint egy karácsonyfát, mert biztos
akar lenni abban, hogy nem csalok, az sem okozna problémát.
– Értem – felelte Jeremy, és Uri Gellerre gondolt. Geller annyira biztos volt telekinetikus
képességeiben, hogy 1973-ban vállalta a televíziós fellépést, ahol megjelent számos tudós és a stúdió
közönsége előtt, és egy kanalat tartott az ujján egyensúlyozva, amely mindkét végén elkezdett lefelé
görbülni a teljesen elképedt nézők szeme láttára. Csak később derült ki, hogy a műsor előtt többször is
meghajlította a kanalat, aminek hatására a fém „elfáradt".
Ügy tűnt, Doris tökéletesen tisztában volt azzal, mire gondol
– Tudja, mit? Bármikor, bármilyen formában letesztelhet. De nem ezért jött most ide. A
kísértetekről szeretne hallani, ugye?
– Igen – felelte Jeremy, és megkönnyebbült, hogy azonnal belekezdhetnek – Zavarná, ha
rögzíteném a beszélgetést?
– Egyáltalán nem.
Jeremy a zakója zsebéből elővette az apró hangrögzítőt. Az asztal közepére helyezte, és
lenyomta a megfelelő gombot. Doris belekortyolt a kávéjába, majd mesélni kezdett.
– Nos, a történet az 1890-es évek körül kezdődött. Akkoriban ebben a városban még javában
létezett a faji megkülönböztetés, és a feketék többsége a Watts Landing nevű helyen lakott. Mára már
semmi sem maradt ebből a faluból Hazel miatt, de akkoriban...
– Elnézést, de... miféle Hazel?
– Hát a hurrikán! 1954-ben. Dél-Karolina határától délre érte el a partot. Boone Creek jelentős
része víz alá került akkor, ami pedig Watts Landingből maradt, azt mind elmosta.
– Most már értem. Elnézést. Folytassa!
– Szóval, mint már mondottam, ma már semmit sem talál a falu helyén, de a századforduló
környékén olyan háromszáz ember élhetett ott. Többségük azoknak a rabszolgáknak a leszármazottja
volt, akik Dél-Karolinából jöttek ide az északi agresszív háború, vagy ahogy maguk, jenkik hívják, a
polgárháború idején.
Doris kacsintott egyet, Jeremy pedig visszamosolygott rá.
– Aztán megjelent a vasúttársaság, hogy kiépítse a vasúthálózatot, aminek eredményeképpen itt
egy hatalmas nagyvárosnak kellett volna felépülnie. Legalábbis ezt ígérték. A vasút tervezett útvonala
pedig pontosan a feketék temetőjén haladt volna keresztül. Akkoriban egy Hettie Doubilet nevű
asszony volt a falu vezetője. A Karib-szigetekről származott – nem tudom pontosan, melyikről –, de
amikor megtudta, hogy ki akarják ásni a holttesteket, hogy átvigyék egy másik helyre, nagyon
felháborodott, és megpróbálta rávenni a város vezetőit, hogy tegyenek valamit annak érdekében, hogy
a vasút tervezett útvonalát megváltoztassák A város vezetői azonban ügyet sem vetettek rá. Még csak
lehetőséget sem kapott, hogy elmondja az érveit.
Ebben a pillanatban megérkezett Rachel a szendvicsekkel. Az asztalra helyezte mindkét tányért.
– Kóstolja meg! – biztatta Doris. – Maga csupa csont és bőr. Jeremy megfogta a szendvicsét, és
beleharapott. Elismerően
felvonta a szemöldökét, mire Doris elmosolyodott.
– New Yorkban biztosan nem találna ilyen finomat, ugye?
– Kétségtelenül. Minden elismerésem a főszakácsnak! Doris szinte kacéran nézett rá.
– Maga aztán tud bókolni, Mr. Marsh! – mondta, Jeremy pedig arra gondolt, hogy a vele
szemben ülő idős asszony fiatalabb éveiben bizonyára összetörhetett néhány férfiszívet. Doris folytatta
a történetet, mintha mi sem történt volna.
– Akkoriban nagyon sok ember fajgyűlölő volt. Néhányan még most is azok, de ma már ők
vannak kisebbségben. Mivel maga északról jött, bizonyára azt gondolja, hogy nincs igazam, pedig így
van.
– Hiszek magának
– Dehogy hisz! Az északiak sosem szokták elhinni, de ez most lényegtelen is. Ám, hogy a
történetet folytassam, Hettie Doubilet rettenetesen feldühödött a város vezetőinek érdektelenségén, és
a legenda szerint, amikor nem engedték be a polgármester irodájába sem, megátkozott minket, fehér
embereket. Azt mondta, hogy ha bemocskolják az őseik sírját, akkor ugyanígy lesznek
megszentségtelenítve a mi őseinkéi is. Az ő népének ősei vissza fognak térni, hogy megkeressék
eredeti nyugvóhelyüket, áthaladva az útjukat keresztező Cedar Creeken, és a temető idővel el fog
tűnni.
Doris evett egy falatot a szendvicséből.
– Szóval, hogy rövidre fogjam a történet végét, a feketék a halottaikat egyenként átvitték egy
másik temetőbe, a vasutat megépítették, majd ezt követően, ahogyan Hettie mondta, a Cedar Creek-i
temető állapota egyre rosszabbodott. Először csak apróságok történtek. Néhány sírkő kettétört, mintha
vandálok tették volna tönkre. A város vezetői, azt gondolván, hogy Hettie emberei tették, őröket
állítottak. Mégis folytatódott a pusztulás, függetlenül az őrök számától. Az évek során csak egyre
rosszabb lett a helyzet. Járt ma ott, nem?
Jeremy bólintott.
– Akkor láthatta, mi történik ott. Úgy néz ki, mintha süllyedne a hely, ugye? Ahogyan Hettie
megjósolta. Mindenesetre néhány évre rá megjelentek a fények is. És azóta mindenki azt hiszi, hogy a
rabszolgák kísértetei vonulnak keresztül a temetőn.
– Ha jól értem, a temető már nincs használatban.
– Nincs, az 1970-es években végleg elhagyatottá vált, de már előtte is inkább a város másik
temetőjét választották az emberek az itteni furcsa események miatt. Most a város tulajdonában van, de
nem nagyon törődtek vele az elmúlt húsz év során.
– Megvizsgálta már valaki, hogy miért süllyed a temető?
– Ezt nem tudom pontosan, de azt hiszem, igen. Számos neves személynek nyugszanak a
felmenői Cedar Creekben, akik a legkevésbé sem szeretnék, hogy a nagypapa sírjának valami baja
essen. Gondolom, ők is szeretnének valamiféle magyarázatot, és hallottam róla, hogy járt itt Raleigh-
ból néhány ember, hogy utánajárjon a dolognak
– A Duke-ról érkezett diákokra gondol?
– Ó, dehogyis, aranyom. Azok csak gyerekek voltak, és tavaly jártak itt. Nem, én jóval
régebbről beszélek. Talán akkoriban, amikor a pusztulás elkezdődött.
– De azt nem tudja, hogy milyen eredményre jutottak, ugye?
– Nem, sajnos – elhallgatott, majd szeme huncutul csillogni kezdett. – De azt hiszem, lenne egy-
két ötletem!
Jeremy felvonta a szemöldökét. – Azaz?
– A víz – felelte Doris egyszerűen.
– A víz?
– Én megérzem a felszín alatti vizet, mint már mondtam. És annyit mondhatok magának, hogy
az a földterület azért süllyed, mert víz van alatta. Ez számomra tény.
– Értem – felelte Jeremy. Doris elnevette magát.
– Mr. Marsh, maga annyira helyes. Mondták már, hogy az arca hirtelen milyen komollyá válik,
amikor valami olyan dolgot hall, amit nem akar elhinni?
– Nem, még soha.
– Hát, pedig így van. És milyen helyes ilyenkor! Édesanyám imádta volna magát. Minden az
arcára van írva.
– Akkor most éppen mire gondolok?
Doris tétovázott. – Nos, ahogy mondtam, nekem más képességeim vannak, mint az anyámnak.
Ő nyitott könyvként olvasott volna magában. Mellesleg, nem szeretném megijeszteni.
– Semmi gond! Nyugodtan megijeszthet.
– Rendben – felelte Doris, és hosszan nézte őt. – Gondoljon valami olyasmire, amiről én
biztosan nem tudhatok. És ne feledje, nem vagyok túl jó gondolatolvasó. Én csak... néha megsejtek
bizonyos dolgokat, és azt is csak akkor, ha nagyon erősek az érzéseim.
– Jó – ment bele a játékba Jeremy. – Tisztában van vele, gondolom, hogy csak az idejét
pazarolja rám.
– Ó, hallgasson már! – Doris a keze után nyúlt – Adja csak ide! Jeremy bólintott. – Igen, persze.
– Most gondoljon valami személyes dologra, amiről én nem tudhatok!
– Rendben.
Doris enyhén megszorította a kezét. – Tényleg. Ne komolytalankodja el!
– Jó, jó – adta be a derekát Jeremy. – Akkor most tényleg gondolok valamire.
Behunyta a szemét. Arra gondolt, Maria végül is miért hagyta el őt, Doris pedig egy hosszú
percig hallgatott. Szavak helyett egyszerűen csak nézte őt, mintha rá akarná venni, hogy magától
megszólaljon.
Jeremy ismerte már ezt. Számtalan alkalommal végigcsinálta. Tudta jól, hogy ilyenkor egy szót
sem szabad szólni, és amikor Doris továbbra is hallgatott, tudta, hogy megfogta őt. A nő hirtelen
összerándult – Jeremy számára ez egyáltalán nem volt meglepő, mivel általában ez is a műsor része
volt –, majd rögtön ezt követően elengedte a kezét.
Jeremy kinyitotta a szemét és ránézett.
– Nos?
Doris furcsán nézett rá.
 – Semmi – felelte.
– Ó – jegyezte meg Jeremy –, úgy látszik, ez ma nincsen benne a kártyákban, igaz?
– Mint mondtam, én elsősorban a felszín alatti vizet érzem meg – mosolygott Doris szinte
bocsánatkérően. – Azt mindenesetre nagy bizonyossággal meg tudom mondani, hogy nem várandós.
Jeremy elnevette magát. – El kell ismernem, hogy ebben nagy valószínűséggel igaza van.
Doris visszamosolygott rá, majd ismét az asztal felé fordította a tekintetét. Felpillantott, és így
szólt:
– Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad belemennem ebbe a témába. Helytelen dolog volt
részemről.
– Igazán semmi baj – felelte őszintén Jeremy.
– Nem, nem – erősködött Doris. A szemébe nézett, és ismét a kezébe vette Jeremy kezét, majd
finoman megszorította. – Nagyon sajnálom.
Jeremy nem igazán tudta, hogyan reagáljon, amikor Doris újból megfogta a kezét, de olyan
együtt érzően nézett rá a nő, hogy megérintett benne valamit.
Zavarba ejtette az érzés, hogy Doris talán a kívánatosnál jóval többet tudott meg róla.
A spirituális képességek, előérzetek és megérzések egyszerűen csak a tapasztalat, a józan ész és
a szerzett tudás kölcsönhatásának következményei. Az emberek többsége jócskán alulbecsüli az élete
során szerzett információk mennyiségét, pedig az emberi agy pillanatok alatt képes olyan formában
összerendezni azokat, ahogyan egyetlen más faj sem képes rá – a gépekről nem is beszélve.
Az agy azonban arra is képes, hogy a kapott információk nagy részétől azonnal meg is
szabaduljon, mivel – nyilvánvaló okokból – nem létszükséglet mindenre emlékeznünk. Persze vannak,
akiknek jobb az emlékezőtehetségük, mint másoknak; ezt kísérletek is igazolják, és szintén jól
dokumentált a memóriafejlesztés képessége. Ám a legjobbak is csak az életük 99,99 százalékára
tudnak visszaemlékezni. Mégis a fennmaradó 0,01 százalék az, ami a leggyakrabban megkülönbözteti
egyik embert a másiktól. Van, akinél ez abban nyilvánul meg, hogy jelentéktelen dolgokat is fel tud
idézni, vagy kiváló orvossá válik, vagy igen pontosan tudja elemezni a pénzügyi adatokat, és
milliárdos lesz. Másoknak megvan az a képességük, hogy jó emberismerők, és rájuk – akik képesek
úgy előhívni az emlékeiket, a logikus gondolkodást és a tapasztalataikat, hogy mindezeket azonnal és
helyesen tudják összekapcsolni és értelmezni – úgy tekintünk, mintha természetfeletti adottságokkal
rendelkeznének.
Doris esetében azonban... valami többről van szó, gondolta magában Jeremy, ő tudta.
Legalábbis ez volt Jeremy első érzése, mielőtt végiggondolta volna a történtek logikus, racionális
magyarázatát.
Valójában semmi nem történt, emlékeztette önmagát. Doris nem szólt egy szót sem –, csupán
attól, ahogyan utána ránézett, támadt az a gondolata, hogy a nő tud arról az elmondhatatlan dologról.
Ez azonban kizárólag az ő fejében történt, Dorisnak semmi köze nem volt hozzá.
A végső válasz a tudományra tartozik; mégis, Doris nagyon kedves embernek tűnt. Na és, ha
hisz a saját képességeiben, akkor mi van? Doris számára ez bizonyára természetfeletti volt.
Doris ismét olvasni látszott a gondolataiban.
– Hát, ha jól sejtem, akkor most bebizonyítottam magamról, hogy bolond vagyok, ugye?
– Egyáltalán nem – felelte Jeremy
Doris a szendvicséért nyúlt. – Mindenesetre, ha már itt van ez a nagyszerű étel, talán legjobb
lesz, ha végre nekifogunk. Van még valami, amiről szívesen hallana?
– Meséljen nekem Boone Creekről.
– Mire lenne kíváncsi?
– Ó, tulajdonképpen bármire. Ha már úgyis itt leszek egy pár napig, akár meg is ismerkedhetnék
a hellyel egy kicsit.
Az elkövetkező fél órában mindenféléről beszélgettek... Igaz, nem sok olyan téma volt ezek
között, amely Jeremy számára igazán fontos lehetett volna. Doris még Tullynál is tájékozottabb volt a
város eseményeivel kapcsolatban. Ebben nem sok szerepe volt különleges képességeinek – amit ő
maga is bevallott –, annál inkább annak a ténynek, hogy az ilyenfajta kisvárosokon úgy haladt
keresztül az információ, mint csecsemőn az anyatej.
Doris szinte megállás nélkül mesélt. Jeremy megtudta, ki kivel jár éppen, kivel volt nehéz
együtt dolgozni és miért, sőt még azt is, hogy a Pünkösdi Egyház helyi lelkészének viszonya volt az
egyházközség egyik tagjával. A legfontosabb azonban az volt, legalábbis Doris szerint, hogy ha
esetleg lerobbanna az autója, semmiképpen se Trevorral vontattassa el, mivel folyton részeg.
– Az az ember életveszélyes az utakon – jelentette ki Doris. – Mindenki tudja, de mivel az apja
a seriff, senki nem tesz ellene semmit, ami persze nem is meglepő: Wanner seriffnek is megvannak a
maga problémái a játékszenvedélyének köszönhető adósságai miatt.
– Ó! – válaszolta Jeremy, mint aki maga is tisztában van a helyi viszonyokkal. – Így már
érthető.
Rövid ideig mindketten hallgattak. A beállt csendben Jeremy az órájára pillantott.
– Gondolom, már indulnia kellene – jegyezte meg Doris.
A diktafonért nyúlt, kikapcsolta, majd a zsebébe csúsztatta. – Valóban. Még szeretnék beugrani
a könyvtárba, mielőtt bezár, hogy megnézzem, milyen anyagok állnak rendelkezésre a témához.
– Nos, a vendégem volt. Nem túl gyakran néznek be hozzánk ilyen hírességek.
– Egy rövid interjú a televízióban még nem teszi az embert híressé.
– Tudom. Nem is a televízióról, hanem a rovatáról beszélek.
– Olvassa?
– Minden hónapban. A férjem, isten nyugosztalja, szeretett a garázsban barkácsolni, és imádta a
folyóiratot. Miután elhunyt, nem volt szívem lemondani az előfizetést, így hát ott folytattam, ahol ő
abbahagyta. Maga nagyon okos ember.
– Köszönöm.
Doris felállt az asztaltól, hogy kikísérje Jeremyt az étteremből. A néhány törzsvendég, aki még
bent ült, utánuk nézett. Nyilvánvaló volt, hogy minden szót hallottak a beszélgetésből, és amint ők
ketten kilépnek az ajtón, elkezdenek egymás között sugdolózni. Abban mindenki egyetértett, hogy
valami izgalmas dolog készülődik.
– Mit is mondott? Hogy látta őt a televízióban? – kérdezte valaki.
– Asszem, láttam őt az egyik talkshow-ban.
– Az biztos, hogy.nem orvos – tette hozzá valaki más. – Valami újságcikkről volt szó.
– Vajon honnan ismeri őt Doris? Tudja valaki?
– Hát, mindenesetre kedvesnek tűnt.
– Szerintem nagyon jóképű! – szólalt meg Rachel. Ezalatt Jeremy és Doris még elidőzött egy
kicsit a teraszon, tudomást sem véve a bent zajló találgatásokról. – Gondolom, a Greenleafben száll
meg – mondta Doris, majd Jeremy bólintására folytatta: – Tudja, merre találja? Egy kissé kívül esik a
városon.
– Vettem egy térképet – felelte Jeremy, mint aki nagyon felkészült. – Biztosan meg fogom
találni. Azt viszont megmutatná, merre van a könyvtár?
– Természetesen – felelte Doris. – Ott van, a sarkon túl! – mutatott az adott irányba. – Látja ott
azt a téglaépületet, amelyiken kék napellenző ponyva van?
Jeremy bólintott.
– Ott forduljon balra, majd hajtson át a következő kereszteződésen. Az első utcánál kanyarodjon
jobbra. A könyvtár ott van, abban az utcában. Nagy, fehér épület. Azelőtt az volt a Middleton-ház,
Horace Middleton tulajdona, míg a város meg nem vette.
– Nem építettek új könyvtárat?
– Ez egy kis város, Mr. Marsh. És, meg fogja látni, elég nagy az az épület.
Jeremy kezet nyújtott. – Nagyon köszönöm. Öröm volt találkozni magával. Az ebéd pedig
fenséges volt!
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
– Zavarhatom máskor is a kérdéseimmel? Úgy látom, elég jól átlátja itt a dolgokat.
– Ha bármikor beszélgetni támad kedve, nézzen be nyugodtan; én mindig itt vagyok. Arra
viszont szeretném megkérni, hogy semmi olyasmit ne írjon, ami rossz színben tüntetné fel az ittenie-
ket. Sokan – köztük jómagam is – nagyon szeretjük ezt a helyet.
– Én csak az igazságot írom meg.
– Tudom – mondta Doris. – Ezért is írtam magának. Megbízható embernek látszik, és bízom
benne, hogy lezárja végre ezt a történetet, méghozzá a legmegfelelőbb módon.
Jeremy felvonta a szemöldökét. – Maga nem hiszi, hogy Cedar Creekben kísértetek lennének?
– Isten őrizz, dehogy! Én tudom, hogy nincsenek ott semmiféle kísértetek. Már évek óta ezt
hajtogatom, de senki sem hallgat rám.
Jeremy kérdőn nézett rá.
– Akkor miért hívott ide?
– Mert az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy mi történik, és addig, amíg nem találnak rá
elfogadható magyarázatot, mindenféléket el fognak hinni. Tudja, miután itt jártak a Duke-ról, és erről
cikk jelent meg a helyi lapban, a polgármester rávetette magát a témára; azóta mindenhonnan
özönlenek ide az idegenek, mert látni akarják a fényeket. Őszintén szólva, ez rengeteg problémával jár
– a temető régen pusztulásnak indult, és a helyzet csak egyre rosszabb lesz.
 Doris elhallgatott, majd folytatta: – Persze a seriff nem tesz semmit az odajáró fiatalok vagy az
idegenek ellen, akik keresztülgázolnak a temetőn anélkül, hogy belegondolnának, hol is vannak.
Együtt jár vadászni a polgármesterrel, ráadásul rajtam kívül szinte mindenki azt gondolja, hogy ez a
kísértethistória jót tesz a városnak. Amióta bezárták a textilgyárat és a bányát a környéken, a város
kezd elnéptelenedni, így bizonyára arra gondol, hogy ez majd megmenti a helyet a pusztulástól.
Jeremy az autója felé pillantott, majd Dorisra, miközben az imént elhangzottakra gondolt.
Mindez teljesen érthető, mégis...
– Tisztában van vele, hogy teljesen mást állít most, mint amit a levelében írt?
– Nem – felelte. – Ez nem igaz. Csak annyit állítottam, hogy titokzatos fények jelennek meg a
temetőben, amelyet egy régi legendával hoznak kapcsolatba, és hogy a legtöbb ember azt gondolja,
hogy kísértetekről van szó, illetve hogy a Duke-ról itt járt diákok nem igazán tudták megmagyarázni a
jelenség eredetét. Ez mind így is van. Olvassa el a levelet még egyszer, ha nem hisz nekem. Mr.
Marsh, én soha nem hazudok. Tökéletes én sem vagyok, de hazudni nem szoktam.
– Miért szeretné, ha hitelteleníteném az egész mendemondát?
– Mert a dolog nincs rendjén – mondta könnyedén, mintha a válasz ennyire magától értetődő
lenne. – Az emberek állandóan keresztüljárkálnak, turisták táboroznak a környéken – hol itt az
eltávozottak iránti tisztelet? Még akkor is, ha a temető mára elhagyatottá vált. Az eltemetettek
megérdemlik, hogy békében nyugodjanak. És egy olyan értékálló dologgal kapcsolatba hozni mindezt,
mint a műemlék házak végiglátogatása, egyszerűen helytelen. De, sajnos, az én hangom elvész
ezekben a zűrzavaros időkben.
Jeremy elgondolkodott a hallottakon, miközben zsebre dugta a kezét. – Lehetek magával
őszinte? – kérdezte.
Doris bólintott, Jeremy pedig zavartan állt. – Ha hisz abban, hogy az édesanyjának spirituális
képességei voltak, és hogy maga is képes vizet találni, illetve megmondani a születendő gyermekek
nemét, akkor nem furcsa, hogy...
Elhallgatott, miközben Doris némán bámult rá.
– ...hogy nekem kellene az elsőnek lennem, aki hisz a kísértetekben?
Jeremy bólintott.
– Nos, valójában hiszek bennük. Csak azt nem hiszem, hogy ott, a temetőben kísértetek
lennének.
– Miért nem?
– Mert voltam ott, és egyáltalán nem éreztem a jelenlétüket.
– Szóval, ezt is tudja?
Doris válasz nélkül vállat vont. – Lehetek én is őszinte?
– Persze.
– Egy nap majd találkozni fog valamivel, amit nem lehet a tudomány segítségével
megmagyarázni. Amikor ez megtörténik, az élete olyan módon fog megváltozni, amit a mai eszével
fel sem tud érni.
Jeremy elmosolyodott. – Ez ígéret?
– Igen – felelte Doris. – Az. – Elhallgatott, és a szemébe nézett. – És meg kell hogy mondjam,
nagyon élveztem a társaságát. Nem túl gyakran fordul elő velem, hogy ilyen kedves fiatalemberekkel
ebédelhetek. Szinte újra fiatalnak érzem magam tőle.
– Én is nagyon jól éreztem magam.
Megfordult, hogy az autója felé induljon. Míg ettek, kissé beborult az ég. Baljósnak nem volt
nevezhető az égbolt, de kezdett téliesre fordulni az idő, így Jeremynek kissé össze kellett fognia a
zakója gallérját, míg az autójához ért.
– Mr. Marsh! – kiáltott utána Doris. Jeremy hátrafordult. – Igen?
– Adja át üdvözletemet Lexnek!
– Lexnek?
– Igen – felelte. – A könyvtárban őt keresse, segíteni fog magának!
Jeremy elmosolyodott. – Rendben!

Negyedik fejezet
A könyvtár egy hatalmas, a város építészeti stílusától teljesen eltérő, gótikus épületben volt.
Jeremynek az az érzése támadt, mintha egyenesen egy romániai hegyoldalról pottyantották volna ide
egy átmulatott éjszaka után.
 A könyvtár majdnem az egész háztömböt elfoglalta, mindkét szintjén magas, keskeny
ablakokkal. Csúcsos teteje volt, a fából faragott boltíves főbejáraton óriási kopogtatókkal. Edgar Allan
Poe imádta volna ezt a helyet, ám kísérteties jellege ellenére látszott, hogy a helyiek mindent
megtettek azért, hogy barátságosabbá tegyék. A téglafalat – amely jól láthatóan vörösesbarna volt egy-
kor – fehérre festették, az ablakokra fekete zsalukat szereltek, a járda mellett, illetve a zászlórúd körül
pedig árvácskákkal teli virágládák sorakoztak. Dőlt betűs, aranyszínű felirat hirdette, hogy ez itt a
BOONE CREEK KÖNYVTÁR. Az összkép azonban valahogy mégsem árasztott harmóniát. Jeremy
úgy érezte magát, mintha egy gazdag fickó elegáns városi rezidenciájára lépne be, ahol a komornyik
léggömbökkel és sörétes puskával nyit ajtót.
A vidám fényekkel megvilágított, halványsárga előcsarnokban – ha más nem is, ez igazodott az
épület stílusához – egy L alakú asztal állt; hosszabbik oldala egészen a fal mentén húzódott. Ott
Jeremy egy hatalmas, üvegfalú termet pillantott meg, amely külön a gyerekek számára volt fenntartva.
Balra voltak a mellékhelyiségek, jobbra pedig, egy újabb üvegfal mögött, az olvasóterem. Jeremy
biccentett, és odaintett az asztal mögött álló idősebb hölgynek. Ő mosolyogva visszaintett, majd újból
elmerült egy könyvben. Jeremy belépett az üvegajtón az olvasóterembe, és büszkén gondolt arra, hogy
milyen gyorsan alkalmazkodik a helyi viszonyokhoz.
Ekkor azonban némi csalódást érzett. A neonfényben mindössze hat, szorosan egymás mellett
álló polcot látott könyvekkel telepakolva, egy akkora helyiségben, amely alig volt nagyobb a saját
lakásánál. A két közelebbi sarokban régi típusú számítógépek álltak, jobbra pedig egy olvasósarok
volt, folyóiratokkal. Az egész helyiségben négy kisebb asztal állt, és összesen hárman keresgéltek a
könyvek között, köztük egy idősebb, hallássérült férfi, aki éppen az egyik polcra pakolt. Körülnézve
Jeremynek az a gyanúja támadt, hogy ő életében ez idáig több könyvet vásárolt, mint itt a teljes
könyvtár.
A könyvtárospulthoz lépett, ahol nem talált senkit, ám ez egyáltalán nem lepte meg. Megállt,
hogy megvárja Lexet. A pultra könyökölt, feltételezve, hogy Lex az az ősz hajú férfi, aki éppen a
könyveket pakolja el, és aki ügyet sem vet rá.
Jeremy az órájára pillantott, majd két perccel később ismét így tett.
Újabb két perc múlva, miután Jeremy hangosan megköszörülte a torkát, a férfi végre észrevette
őt. Jeremy biccentett és feléje intett, hogy a férfi számára egyértelmű legyen, hogy segítségre lenne
szüksége, ám ahelyett, hogy odajött volna hozzá, csak visszaintett, és visszafordult a könyveihez.
Kétségtelenül mindent megtett, hogy nehogy túlterhelje magát. Nem véletlenül híresek a déliek a
„hatékonyságukról", állapította meg magában Jeremy. Igazán lenyűgözőnek találta a helyet.
Az emeleti, zsúfolt, kis irodában a nő éppen kibámult az ablakon. Tudta, hogy a férfi ide fog
jönni. Doris a Herbs étteremben elköltött ebéd után azonnal felhívta őt, és megemlítette a feketébe
öltözött New York-i idegent, aki azért jött, hogy a temetői kísértetekről írjon.
Megcsóválta a fejét. Nem volt meglepő, hogy a férfi végül engedett Doris kérésének. Ha Doris
valamit a fejébe vett, elég meggyőzően tudott mellette érvelni, nem sokat törődve egy ilyen újságcikk
lehetséges hatásaival. Ő is olvasta Mr. Marsh írásait, és tisztában volt a módszereivel. Bár elegendő
lenne azt bizonyítani, hogy szó sincs kísértetekről – efelől neki sem voltak kétségei –, Mr. Marsh
mégsem állna meg ezen a ponton. A maga elbűvölő stílusában elbeszélgetne az emberekkel, akik
megnyílnának neki, majd fogná, és úgy csavarná meg a történetet, ahogyan az neki a legelőnyösebb.
Mire végezne a munkával, és megírná a cikket, mindenki azt gondolná az országban, hogy az itt élők
egytől egyig hiszékeny, buta és babonás emberek.
Ó, nem. Egyáltalán nem örült neki, hogy itt van.
Behunyta a szemét, és ujjával szórakozottan csavargatni kezdte egyik barna hajfürtjét. Ő sem
örült neki, hogy mindenféle idegenek mászkálnak a temetőben. Dorisnak igaza volt: tiszteletlenség a
halottakkal szemben, és amióta azok a diákok itt jártak a Duke Egyetemről, és megjelent az a bizonyos
újságcikk, tényleg kezdtek ellenőrizhetetlenné válni az események Miért nem lehet az egészről
hallgatni? Azok a fények ott voltak már évtizedek óta, és bár mindenki tudott róla, mégsem törődtek
vele. Persze, időről időre néhányan mégis nekivágtak, hogy megnézzék – többnyire a lookilubeli
italozást követően, illetve a fiatalok kíváncsiságból –, no de most ezek a pólók és bögrék? A giccses
képeslapok? Bekerülés a Műemlék házak körútjának programjába?
Nem igazán értette az egészet. Egyáltalán, miért volt annyira fontos, hogy fellendítsék a helyi
turizmust? A pénz természetesen jó dolog, de az emberek nem azért éltek Boone Creekben, hogy
meggazdagodjanak. Legalábbis a többségük. Mindig voltak, akik több pénzre vágytak, élükön a
polgármesterrel. Mindig is meg volt azonban győződve arról, hogy a legtöbben ugyanazért éltek itt,
amiért ő: a lemenő nap fényében sárga szalagként aranyló Pamlico folyó látványa miatt; mert ismerte
és megbízott az összes szomszédjában; mert a szülők esténként nyugodtan elengedhették otthonról a
gyermekeiket, anélkül, hogy aggódniuk kellett volna amiatt, hogy valami baj történik velük. Egy olyan
világban, amely percről percre gyorsult fel, Boone Creek még csak meg sem próbált lépést tartani a
modern életvitellel, ettől volt ennyire különleges.
Végül is, ő is ezért élt itt. Mindent szeretett ebben a városban: a kora tavaszi reggeleken a fenyő
és a só keveredő illatát, a fülledt nyári estéket, amelyek csillogóvá tették a bőrét, az őszi lombok
lángoló színkavalkádját. Legjobban azonban az emberek nőttek a szívéhez, el sem tudta volna
képzelni, hogy máshol éljen. Megbízott bennük, beszélgetett velük, és nagyon kedvelte őket. Persze
sok barátja annak idején nem osztotta ezeket az érzéseit, és a főiskola elvégzése után soha nem tért
vissza. Ő maga is elköltözött innen egy időre, de már akkor is tudta, hogy vissza fog jönni; ez pedig jó
döntésnek bizonyult, hiszen elég sokat aggódott Doris egészségi állapota miatt az elmúlt két év során.
Azzal is mindig tisztában volt, hogy – édesanyjához hasonlóan – ő lesz a könyvtáros, titkon azt
remélve, hogy sikerül a könyvtárat a város büszkeségévé tennie.
Nos, különösebben nem volt látványos a munkája, nem is fizetett túl jól. A könyvtár szépen
gyarapodott, bár az első benyomások megtévesztőek voltak. Az alsó szinten csak a kortárs szép-
irodalmat tartották, míg az emeleten kapott helyet a klasszikus szépirodalom és szakirodalom, a
kortárs szerzők egyéb művei és a különleges gyűjtemények. Mr. Marshnak valószínűleg meg sem
fordult a fejében, hogy a könyvtár mindkét szintet elfoglalja, mivel a lépcső eldugott helyen, az épület
hátsó részében, a gyerekeknek fenntartott terem mellett vezetett felfelé. Az egyik hátránya annak,
hogy a könyvtárat egy korábbi lakóházban alakították ki, az volt, hogy nem igazán felelt meg a
középületek igényeinek. Neki mégis megfelelt.
Emeleti irodája szinte mindig csendes volt, közel a számára legkedvesebb helyiséghez.
Közvetlenül az iroda mellett, egy kis szobában tartotta a ritkaságokat, azokat a könyveket, amelyeket
kiárusításokon, lomtalanításokon, illetve adományokból gyűjtött össze. Az állam egész területére
kiterjedő gyűjtő körutakat még az édesanyja kezdte el szervezni. Ugyancsak szépen gyarapodott a
történelmi kéziratok és térképek gyűjteménye, amelyek közül némelyik a függetlenségi háború előtti
időkből származott. Ez volt a szenvedélye. Mindig nyitott szemmel járt, hátha talál valami
különlegeset, és kedvességgel, csalafintasággal vagy egyszerűen csak könyörgéssel, de mindig
megszerezte, amit akart. Amikor ezek az eszközök sem működtek, az adócsökkentésre helyezte a
hangsúlyt, és – mivel az összes déli államban szorgalmasan ápolta kapcsolatait az adóügyi és
ingatlanjogászokkal – gyakran még azelőtt meg tudott szerezni bizonyos példányokat, hogy a többi
könyvtár egyáltalán értesült volna róluk. Bár nem álltak rendelkezésére a Duke vagy akár az Észak-
karolinai Egyetem forrásai, könyvtárára úgy tekintettek, mint a legjobb kiskönyvtárra az állam vagy
akár az egész ország területén.
Így is érzett iránta. Az ő könyvtára, az ő városa. Ebben a pillanatban pedig éppen egy idegen vár
rá odalent, aki meg akar írni egy történetet, amely esetleg nem jó színben fogja feltüntetni az ő
barátait.
Látta, amikor a férfi az épület elé hajtott, kiszállt az autójából, és elindult a bejárat felé.
Megcsóválta a fejét, ahogy szinte azonnal felismerte benne a magabiztos városi szájhőst. Csupán
egyike volt azoknak a valamivel egzotikusabbnak tűnő helyekről idelátogató embereknek, akik meg
voltak győződve róla, hogy alaposabb tudásuk van a valódi világról. Olyan emberek, akik azt állí-
tották, hogy az élet sokkal izgalmasabbá és teljesebbé válik, ha elköltöznek. Néhány évvel ezelőtt ő is
beleszeretett egy olyan emberbe, aki így gondolkodott, és nem volt hajlandó még egyszer bedőlni az
ilyen érvelésnek.
Egy madár szállt le az ablakpárkányra. Miközben a madarat nézte, megcsóválta a fejét, és
nagyot sóhajtott. Rendben van, határozta el magát, ideje üdvözölnie Mr. Marsht New Yorkból. Még-
iscsak őrá vár odalent. Megtette ezt a hosszú utat, és a déli vendégszeretet – a munkájáról nem is
beszélve – megkövetelte, hogy a segítségére legyen, bármire legyen is szüksége. Még fontosabb, hogy
így talán rajta tudja tartani a szemét. Módjában áll, hogy a rendelkezésére bocsátott információt úgy
szűrje meg, hogy a férfi megérthesse, miért jó itt élni.
Elmosolyodott. Igen, tud majd bánni Mr. Marshsal. Ráadásul el kell ismernie, hogy
meglehetősen jóképű, még ha nem is bízhat meg benne.
Jeremy Marsh szinte unottnak tűnt.
A könyvespolcok között keresztbe font karokkal járkált fel-alá, és a könyvek gerincén a címeket
olvasgatta. Időnként összeráncolta a homlokát, mintha azon gondolkodna, hogy miért nem talál itt
egyetlen Dickens-, Chaucer- vagy Austen-regényt sem. Ha érdeklődne utánuk, vajon mit szólna, ha a
könyvtáros értetlenül visszakérdezne, gondolta magában a nő. Az alapján, amit róla tud – és
készséggel elismerte, hogy egyáltalán nem ismeri, csak feltételezései vannak a férfival kapcsolatban –,
valószínűleg bámulna rá, mint borjú az új kapura, ugyanúgy, ahogy korábban a temetőben. Férfiak,
gondolta magában. Milyen kiszámíthatóak!
Megigazította a pulóverét, és némi tétovázás után elindult a férfi felé. Légy határozott,
emlékeztette magát, neked itt most feladatod van.
– Gondolom, engem keres! – szólította meg, mosolyt erőltetve magára.
Jeremy felnézett, ahogy meghallotta a hangját, és egy pillanatra megdermedt. Majd hirtelen,
ahogy felismerte, elmosolyodott. Barátságosnak tűnt – szája sarkában kedves ránc jelent meg –,
begyakorolt mosolya mégsem tudta kellően ellensúlyozni magabiztos tekintetét.
– Maga Lex? – kérdezte.
– A Lexie rövidítése. Lexie Darnell. Doris nevez így.
– Maga itt a könyvtáros?
– Amikor éppen nem temetőkben sétálgatok, bámuló férfiakról tudomást sem véve, akkor
többnyire igen.
– Ne mondja! – próbálta Jeremy úgy elhúzni a szavakat, ahogyan Doristól hallotta.
Lexie elmosolyodott, és ellépett mellette, hogy néhány könyvet megigazítson a polcon, amelyet
az imént nézegetett.
– Nos, a kiejtésén még csiszolni kell, Mr. Marsh – mondta. – Úgy hangzik, mintha
keresztrejtvénybe próbálgatná beilleszteni a betűket
Jeremy könnyedén felnevetett, és egyáltalán nem sértődött meg a megjegyzésén. – Úgy véli?
Tudja, hogyan kell bánni a nőkkel, gondolta magában Lexie.
– Nem. Tudom – igazgatta tovább a könyveket. – Nos, mit tehetek magáért, Mr. Marsh?
Feltételezem, hogy a temetővel kapcsolatban van szüksége információkra.
– Látom, a hírem megelőzött
– Doris idetelefonált, és szólt, hogy maga éppen idetart.
– Persze – felelte Jeremy –, tudhattam volna. Nagyon különleges teremtés.
– Doris a nagymamám.
Jeremy meglepetten nézett rá. – Ne mondja! – akarta mondani, de ezúttal sikerült magában
tartania a mondatot. Ez aztán igazán érdekes! – Említette magának a nagyszerű ebédet, amelyre
meghívott? – kérdezte végül.
– Nem kérdeztem. – Lexie a füle mögé igazította a haját, miközben akaratlanul is arra gondolt,
hogy a ránc a férfi szája sarkában minden kisgyermeket arra ingerelne, hogy az ujját beledugja. Persze
nem mintha ez őt különösebben érdekelné. Végzett a könyvek igazgatásával, és a férfi felé fordult. –
Akár elhiszi, akár nem, jelenleg meglehetősen sok dolgom van – közölte vele határozott hangon. –
Még rengeteg papírmunka vár rám, amit szeretnék ma befejezni. Milyen jellegű információra lenne
szüksége?
Jeremy vállat vont.
– Bármire, ami segítségemre lehet a temető és a város történetét illetően. Abból az időből,
amikor először észlelték a fényeket. Az eddig ebben a témában készült tanulmányok is érdekelnek.
Minden olyan történet, amely említi a legendát. Régi térképek. Anyagok a Riker's Hillről és a környék
topográfiájáról. Helytörténeti feljegyzések. Ilyesmik. – Elhallgatott, hogy elmerüljön Lexie ibolyakék
szemében. Egészen egzotikusnak találta. Ráadásul itt állt közvetlenül mellette, ahelyett, hogy szó
nélkül továbbállt volna. Ezt is nagyon érdekesnek találta.
– Maga nem találja különösnek ezt az egészet? – kérdezte, miközben nekitámaszkodott az egyik
polcnak.
Lexie visszabámult rá. – Tessék?
– Hát, hogy a temető után itt ismét összefutottunk. A nagymamája levele, amely miatt most
tulajdonképpen itt vagyok. Milyen különös véletlenek, nem gondolja?
– Nem mondhatnám, hogy ez eszembe jutott.
Jeremy nem hagyta, hogy másra terelődjön a szó. Ritkán hagyta, különösen ha a dolgok kezdtek
érdekessé válni. – Nos, mivel nem vagyok idevalósi, talán meg tudná nekem mondani, hogyan szoktak
errefelé kikapcsolódni az emberek. Olyasmire gondolok, hogy hol tud az ember meginni egy kávét
például? Vagy harapni valamit? – Elhallgatott. – Szóval, lenne kedve esetleg később, miután végzett,
esetleg...
Lexie döbbenten pislogott; hirtelen nem tudta, jól hall-e. – Úgy értsem, hogy meg akar hívni?
– Csak ha ráér.
– Azt hiszem – felelte, miután magához tért –, vissza kell utasítanom az ajánlatát. Mindenesetre,
köszönöm.
Rezzenéstelen arccal nézett Jeremy szemébe, míg végül a férfi megadóan felemelte a kezét.
– Rendben, igaza van – mondta könnyedén. – De nem hibáztathat, amiért megpróbáltam. –
Elmosolyodott, szája sarkában megjelent a kis ránc. – Nos, akkor akár neki is foghatnánk a munkának!
Már ha nem túl sürgős a papírmunkája. Ha úgy alkalmasabb, visszajöhetek holnap is.
– Van valami konkrétum, amivel kezdeni szeretne?
– Reméltem, hogy esetleg el tudom olvasni azt a cikket, amely annak idején a helyi lapban
megjelent. Még nem sikerült hozzájutnom, van belőle esetleg egy példányuk?
Lexie bólintott. – A mikrokártyán valószínűleg meglesz. Az elmúlt pár évben együtt dolgoztunk
az újsággal, úgyhogy szerintem hamar megtalálom.
– Nagyszerű! – mondta. – És esetleg valami általános információ a városról?
– Azt is ugyanott találja.
Jeremy körülnézett egy pillanatra, azon tűnődve, vajon merre is induljon. Lexie elindult az
előcsarnok irányába.
– Erre, Mr. Marsh. Mindent megtalál az emeleten.
– Ezek szerint van emeleti rész is? A válla fölött hátrafordulva válaszolt:
– Amennyiben hajlandó követni, azonnal megmutatom magának.
Jeremynek gyorsan kellett szednie a lábát, hogy utolérje.
– Kérdezhetnék magától valamit?
Lexie kinyitotta az ajtót, és tétovázott. – Hogyne, kérdezzen! – felelte rezzenéstelen arccal.
– Mit keresett ma a temetőben?
Válasz helyett csak bámult rá, az arckifejezése még mindig nem változott.
– Úgy értem, csak azon tűnődtem... – folytatta Jeremy – az volt a benyomásom, hogy manapság
nagyon kevesen járnak arrafelé.
Lexie még mindig nem szólalt meg, Jeremy pedig először egyre kíváncsibb lett, majd egyre
kényelmetlenebbül érezte magát a beállt csendben.
– Nem szól egy szót sem? – kérdezte végül.
Lexie hirtelen elmosolyodott, majd – Jeremyt is meglepve – rákacsintott, mielőtt belépett a
kitárt ajtón. – Arról volt szó, hogy kérdezhet tőlem, Mr. Marsh. Azt nem ígértem meg hogy válaszolok
is.
Ahogy ott lépdelt előtte, Jeremy csak bámulta. Ez azért nem semmi! Magabiztos, gyönyörű és
elbűvölő egyszerre, ráadásul mindez azután, hogy visszautasította a meghívását.
Lehet, hogy mégiscsak igaza volt Alvinnek, gondolta. Talán tényleg van valami ezekben a déli
nőkben, ami teljesen megőrjíti az embert
Áthaladtak az előcsarnokon, majd a gyerekek olvasóterme előtt; Lexie mutatta az utat az
emeletre. A lépcsőn felérve Jeremy körülnézett.
A mindenit! – gondolta magában ismét.
Ez a hely tényleg több volt néhány, frissen megjelent kötetekkel teli, rozoga polcnál. Jóval több.
A légkör is teljesen más volt, beleértve a kissé dohos levegőt és a magánkönyvtárak hangulatát. A
tölgyfa borítású falak, a mahagónipadlózat és a burgundivörös függönyök a hatalmas, egybenyitott,
barlangszerű teremben éles kontrasztot képeztek a földszinti helyiségekkel szemben. Tömött
kárpitozású székek és Tiffany-lámpa-utánzatok sorakoztak a sarkokban. A távolabbi fal mellett egy
kőből épített kandalló állt, amely felett egy festmény lógott a falon, a meglehetősen keskeny ablakok
pedig elegendő napfényt engedtek be ahhoz, hogy az egész helyiségnek kellemes, otthonos hangulata
legyen.
– Most már értem – jegyezte meg Jeremy. – Az alsó szint csak az étvágygerjesztő volt. A lényeg
itt van fent.
Lexie bólintott. – Rendszeres látogatóink általában az általuk ismert szerzők legújabb könyveit
keresik nálunk, ezért a lenti helyiséget inkább az ő igényeiknek megfelelően rendeztem be. Lent
kisebb a hely, mert az átalakítás előtt ott voltak az irodáink is.
– Most merre vannak az irodák?
– Ott hátul – felelte, és a távolabbi polcok felé intett. – A kézikönyvek számára fenntartott
helyiség mellett.
– Hűha! – mondta elismerően Jeremy. – Lenyűgöző!
Lexie elmosolyodott.
– Jöjjön, először körbevezetem, és mesélek egy kicsit a helyről.
Néhány percig a polcok között sétálgatva beszélgettek. Az épületet 1874-ben emeltette Horace
Middleton, egy hajóskapitány, aki fa- és dohányszállítással foglalkozott, tudta meg Jeremy. Felesége
és hét gyermeke számára építtette, akik végül, sajnálatos módon, soha nem költöztek be. Röviddel a
befejezése előtt a felesége meghalt, ő pedig úgy döntött, hogy családjával együtt Wilmingtonba
költözik. A ház évekig üresen állt, majd egy másik család vette birtokba, és élt itt egészen az 1950-es
évekig, amikor is a Helytörténeti Társaság vásárolta meg, akik aztán a megyének adták azzal a céllal,
hogy könyvtárat hozzanak létre benne.
Jeremy figyelmesen hallgatta az elbeszélést. Lassan lépdeltek egymás mellett, csak Lexie
szakította félbe önmagát időnként, hogy megmutassa kedvenc könyveit. Jeremynek el kellett ismernie,
hogy Lexie még nála is olvasottabb volt, különösen, ha klasszikus szépirodalomról volt szó, ami,
jobban belegondolva, nem is volt annyira meglepő. Mi másért válna az ember könyvtárossá, ha nem
azért, mert szereti a könyveket? Mintha kitalálta volna a gondolatait, Lexie megállt, és az egyik polcra
mutatott.
– Ez a téma itt bizonyára közelebb áll a maga ízléséhez, Mr. Marsh.
Jeremy a kis táblára pillantott, amelyen a következő felirat szerepelt: Természetfeletti /
Boszorkányság. Lassított, de nem állt meg, miközben átfutott néhány címet, felfedezve köztük Michel
de Nostredame próféciáit. Nostradamus, ahogyan általában ismerik, közel száz meglehetősen talányos
jóslatot adott ki 1555-ben a Századok, című kötetben. Ezt életében még további kilenc könyv követte.
A mindösszesen ezer próféciából, amelyet publikált, manapság alig ötvenre szoktak visszautalni, ami
egy meglehetősen szegényes, ötszázalékos sikerarányt jelent.
Jeremy zsebre dugta a kezét. – Azt hiszem, tudnék magának ajánlani ilyen jellegű irodalmat,
amennyiben érdekli.
– Mindenképpen. Nem vagyok túl büszke rá, de mégis elfogadom a segítségét.
– Szokott ilyeneket olvasni?
– Nem. őszintén szólva nem találom különösebben érdekfeszitőnek a témát. Persze át szoktam
lapozni az újonnan érkezett köteteket, megnézem a képeket, és beleolvasok az összefoglaló részekbe,
hogy legyen valami fogalmam róluk, de ezzel meg is szoktam elégedni.
– Igaza van – felelte Jeremy. – Valószínűleg jobban is jár így.
– Az viszont megdöbbentő, hogy vannak olyanok a városban, akik azt szeretnék, ha egyáltalán
nem tartanék ilyen témájú könyveket Különösen a boszorkányságról. Meg vannak róla győződve,
hogy ezek rossz hatással lehetnek a fiatalokra.
– Ez így is van. Tele vannak hazugságokkal.
Lexie elmosolyodott. – Talán igaza van, de nem erről van szó. Azért akarják ezeket a könyveket
eltávolíttatni, mert komolyan azt hiszik, hogy valóban lehetséges megidézni az ördögöt, és hogy azok
a gyerekek, akik ilyeneket olvasnak, esetleg rászabadítják a Sátánt a városra.
Jeremy bólogatott – Befolyásolható ifjúság a bibliaövezetben. Igen, ez így érthető.
– Mindenesetre ne hivatkozzon rám ez ügyben. Tudja, kicsit el vagyunk maradva ebben a
témában errefelé.
Két ujját a levegőbe emelte. – Megígérem! Cserkészbecsületszavamra!
Néhány másodpercig némán lépkedtek egymás mellett. A téli nap sugarai alig tudtak áthatolni a
szürke felhőkön, ezért Lexie meg-megállt a lámpák előtt, hogy felkapcsolja őket. Sárgás fény öntötte
el a termet. Ahogy közben előrehajolt, Jeremy megérezte virágillatú parfümjét
Szórakozottan a kandalló feletti portré felé intett – ő kicsoda?
Lexie megállt hogy kövesse a tekintetét. – Az édesanyám – felelte.
Jeremy kérdőn nézett rá, mire Lexie nagyot sóhajtott
– Miután az eredeti könyvtár 1964-ben porig égett, anyám elvállalta, hogy keres egy új épületet
és elkezdi összeszedni az új gyűjteményt. A városban rajta kívül mindenki más teljességgel
lehetetlennek tartotta az ötletet. Alig volt huszonkét éves, mégis évekig lobbizott támogatásért a
megyei és állami hivataloknál, könyvvásárokat szervezett, majd személyesen végiglátogatta az összes
helyi céget, és addig könyörgött, míg végül beadták a derekukat, és írtak egy csekket Évekig tartott, de
végül sikerült neki.
Miközben beszélt, Jeremy hol Lexie-t, hol a festményt nézte. Valóban volt némi hasonlóság
közöttük, gondolta magában, amit azonnal észre kellett volna vennie. Különösen a szemük. Az ibo-
lyaszín rögtön feltűnt neki, de most, hogy közelebbről nézte, észrevette, hogy Lexie pupilláját
halványkék gyűrű keretezte, amit valamiért nagyon kedvesnek talált. A festményen is próbálták el-
találni ezt a színt, de még csak meg sem közelítette az eredetit.
Lexie befejezte a történetet, és egy kibomlott hajtincset a füle mögé igazított. Gyakran
csinálhatja ezt, gondolta magában Jeremy. Talán valami ideges szokás. Azt jelenti, hogy zavarban van
a jelenlétében. Ez jó jel.
Jeremy megköszörülte a torkát. – Fantasztikus asszony lehet – mondta. – Szívesen
megismerkednék vele!
Lexie mosolya egy pillanatra eltűnt az arcáról, mintha mondani akarna valamit, de ehelyett csak
megrázta a fejét. – Sajnálom – mondta. – Azt hiszem, egy kicsit túl hosszúra nyúlt a történet. Maga
dolgozni jött ide, én pedig feltartom. – A kézikönyvek terme felé intett. – Jöjjön, megmutatom, hol tud
dolgozni az elkövetkező napokban.
– Maga szerint ilyen sokáig fog tartani?
– Történelmi jegyzeteket és újságcikket említett, ugye? Szívesen mondanám, hogy minden
információ indexelve van, de sajnos ez nem így van. Meglehetősen unalmas kutatómunka vár magára.
– Gondolom, azért nincsen olyan sok könyv, amit át kellene böngésznem!
– Én nem csak a könyvekről beszélek, bár azok között is találna néhány használhatót. Az a
gyanúm, hogy a keresett információ egy részét a korabeli naplókban fogja megtalálni. Fontosnak
tartottam, hogy amennyit csak lehet, összeszedjek a környéken élőktől, így mára már egész szép kis
gyűjtemény jött össze. Van néhány napló, amely a tizenhetedik századból való.
– Esetleg Hettie Doubilet naplója nincs meg maguknál?
– Nem, nincsen. Van azonban néhány, amit a Watts Landingben élők írtak, köztük egy olyan
fickóé, aki a környék amatőr történetírójának tekintette magát. Ezeket nem kölcsönözheti ki a
könyvtárból, és elég sok időt fog igénybe venni, ha mindet végig akarja böngészni. Igen nehezen
olvashatók.
– Már alig várom! – felelte. – Imádom az unalmas kutatómunkát!
Lexie elmosolyodott. – Fogadni mernék, hogy egész jó benne.
– Ó, igen. Sok dolog van még, amiben jó vagyok.
– Efelől semmi kétségem, Mr. Marsh.
– Jeremy – felelte. – Hívjon Jeremynek!
Lexie felvonta az egyik szemöldökét. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
– Ó, szerintem igazán nagyszerű ötlet – felelte. – Bízzon bennem!
Ez az ember aztán nem adja fel egykönnyen, gondolta magában Lexie. – Nagyon csábító ajánlat
– szólalt meg. – Tényleg. Megtiszteltetés számomra. Mégis, azt kell hogy mondjam, nem ismerem
annyira, hogy meg is bízzam magában, Mr. Marsh.
Jeremy ámulva nézett, miközben Lexie elfordult, és eszébe jutott, hogy találkozott már ilyen
típusú nőkkel. Azok, akik arra használták az eszüket, hogy kellő távolságban tartsák maguktól a
férfiakat, általában egyfajta bántó éllel tették ezt, de Lexie esetében mindez szinte... nos, bájosnak és
jó szándékúnak tűnt. Talán a kiejtése miatt. Ahogy elnyújtva szinte énekelte a szavakat, valószínűleg
egy macskát is rávett volna, hogy átússza a folyót.
Nem, javította ki önmagát, nem csak a kiejtése tetszett neki. Vagy az elmés válaszai, amelyeket
nagyon is élvezett. Nem is a gyönyörű szemei, illetve a tény, hogy milyen csinos volt így farmerben.
Na jó, azért ez is mind benne volt, de mégis valami többről volt itt szó. Miről is? Nem is ismerte őt,
semmit sem tudott róla. Most, hogy így belegondol, Lexie szinte semmit sem árult el önmagáról.
Rengeteget beszélt a könyvekről és az édesanyjáról, de róla személyesen semmit sem tudott meg.
Azért jött ide, hogy megírjon egy újságcikket, mégis rá kellett döbbennie, hogy legszívesebben
Lexie-vel töltené el a következő órákat. Szeretett volna Boone Creek belvárosában sétálgatni, vagy
még inkább egy romantikus, csendes étteremben együtt vacsorázni vele, ahol kettesben lehetnek, és
jobban megismerhetik egymást. Titokzatos volt, és Jeremy imádta a titkokat. A titkok mindig
meglepetéseket tartogattak, és ahogy a kézikönyvek helyisége felé haladtak, nem tudott másra
gondolni, mint hogy hirtelen mennyivel érdekesebbé vált ez a kirándulás a déli államokba, mint ahogy
gondolta.
Az egyébként is apró helyiséget, amely annak idején a hálószoba lehetett, középen egy fából
kialakított, alacsony válaszfal szelte ketté. A falakat homokszínűre festették, fehér szegéllyel, és bár a
parketta eléggé elkopott már, vetemedésnek nem volt nyoma. A válaszfal mögött magas
könyvespolcok sorakoztak; az egyik sarokban üvegfedelű doboz állt, akár egy kincsesláda; mellette
televíziókészülék és videolejátszó, minden kétséget kizáróan Észak-Karolina történelmének
megtekintésére. Az ajtóval szemben, éppen az ablak előtt, egy antik fedeles íróasztal állt. Jeremy
jobbján egy kis asztal állt, rajta a mikrokártyákat leolvasó készülékkel, ahová Lexie némán leültette.
Az íróasztalhoz lépve Lexie kihúzta az alsó fiókot, majd egy keskeny kartondobozzal tért vissza.
Letette a dobozt az asztalra, végiglapozta a benne sorakozó kis műanyag kártyákat, majd
kiemelt egyet. Jeremy fölé hajolva bekapcsolta a gépet, és behelyezte a mikrokártyát, amelyet addig
forgatott, míg a keresett rész középre nem került, jeremyt ismét megcsapta parfümjének illata, egy
pillanattal később pedig ott volt előtte az újságcikk.
– Kezdje ezzel! – szólalt meg Lexie. – Néhány percig itt leszek még, hogy megnézzem, találok-
e anyagot, amelyet esetleg használni tud.
– Hát, ez gyorsan ment! – felelte Jeremy.
– Nem volt nehéz. Pontosan emlékeztem a megjelenés dátumára.
 – Bámulatos!
– Nem mondhatnám. Akkor van a születésnapom.
– Hányadik? Huszonhatodik?
– Valami olyasmi. Nézzük, mi van még itt. Elfordult, és a lengőajtók felé indult.
– Huszonötödik? – kiáltott utána Jeremy.
– Ügyesen próbálkozik, Mr. Marsh. De nekem nincs kedvem játszani.
Jeremy elnevette magát. Mindenképpen érdekes hétnek néz elébe.
Visszafordult az újságcikkhez, és olvasni kezdett. Körülbelül olyan stílusban íródott, amilyenre
számított: erősen szenzációhajhász és némileg rátarti, ami azt sugallta, hogy Boone Creek minden
egyes lakója mindig is tisztában volt vele, mennyire különleges ez a hely.
Nagyon kevés új dolgot tudott meg. A cikk nagyjából vázolta az eredeti legendát, amely
többnyire egyezett a Doris által előadott történettel, bár volt némi eltérés köztük. A cikk szerint Hettie
a városi képviselő-testülethez, és nem a polgármesterhez próbált bejutni, illetve nem a Karib-
szigeteken, hanem Louisiana államban született. Ugyancsak érdekes részlet volt, hogy állítólag a
városháza kapuja előtt mondta el az átkait, ami zavargásokhoz vezetett, ezért őrizetbe vették. Amikor
az őrök másnap érte mentek, hogy kiengedjék, nem találták sehol, mintha köddé vált volna. Ezek után
a seriff megtagadta az újabb letartóztatást, mivel félt, hogy az ő családját is megátkozza. Minden
legendára jellemző volt ez: ahogy a történetet újból és újból továbbadták, mindig változtattak rajta egy
kicsit, hogy még döbbenetesebben hangozzon. El kellett ismernie, hogy a köddé válás valóban
érdekfeszítő volt. Utána kell néznie, hogy Hettie-t valóban őrizetbe vették-e, és hogy tényleg
megszökött-e. Jeremy a válla fölött hátrapillantott. Lexie még mindig nem tért vissza.
A képernyőhöz visszafordulva eszébe jutott, hogy akár ki is egészítheti mindazt az információt,
amit Doristól Boone Creekről megtudott, ezért óvatosan mozgatni kezdte a mikrokártyát tartó
üvegtokot, miközben újabb újságcikkek jelentek meg a szeme előtt. Egy hét híranyaga mindössze
négy oldalon elfért – az újság keddenként jelent meg –, így hamar megtudta, hogy mi mindent tud
nyújtani ez a város. Lenyűgöző olvasmánynak bizonyult, különösen azok számára, akiket egyáltalán
nem érdekelt, mi minden történik a nagyvilágban, illetve, ha nem feltétlenül akarta az ember nyitva
tartani a szemét. Többek között olvashatott egy fiúról, aki lefestette az egyik épület homlokzatát csak
azért, hogy felvételt nyerjen a helyi cserkészklubba, továbbá egy új tisztító megnyitásáról a Fő utcán,
ezenkívül leközölték egy városi közgyűlés jegyzőkönyvének rövid kivonatát, melynek legfőbb napi-
rendi pontjáról, egy stoptábla felállításáról született döntés. Két napig egy közúti baleset volt a
címlapsztori, amelynek során két helyi lakos könnyebben megsérült.
Hátradőlt a székén.
A város valóban nem volt több, mint amire számított. Álmos és csendes, illetve épp csak
annyira különleges, amennyire minden kisebb közösség szereti elhitetni magáról, de ennél semmivel
sem több. Az a fajta hely volt, amely inkább már csak megszokásból létezett, mint bármilyen
különleges okból, és amely a helyi lakosság elöregedésével néhány évtizeden belül el is fog tűnni a
föld színéről. Nem volt jövője, legalábbis nem hosszú távon...
– Izgalmasnak találja a városunkat? – hallotta meg Lexie hangját. „
Felugrott, azon csodálkozva, hogyhogy nem hallotta meg a lépteit, és közben furcsa
szomorúsággal töltötte el az itteni élet nehézségeivel való szembesülés. – Ó, igen. El kell ismernem,
nagyon izgalmas. Az a cserkészfiú tényleg nem semmi!
– Jimmie Telson – felelte Lexie. – Tényleg nagyszerű fiú. Kitűnő tanuló, és nagyon jól
kosárlabdázik. Tavaly halt meg az édesapja, mégis mindenhol önkéntes munkát vállal a városban,
ráadásul mindezt amellett, hogy Pete pizzériájában is dolgozik részmunkaidőben, Nagyon büszkék
vagyunk rá.
– Minden elismerésem a srácé!
Hát persze, gondolta magában Lexie mosolyogva. – Tessék – mondta, miközben az asztalra tett
egy halom könyvet. – Ezekkel már neki tud fogni a munkának.
Jeremy átfutotta a tucatnyi címet. – Úgy emlékszem, azt mondta, hogy legjobb lesz a naplókkal
kezdenem. Ezek itt mind általános történelemkönyvek.
– Tudom. De talán előbb magával a korral szeretne megismerkedni, amikor íródtak.
Jeremy tétovázott.
– Igaza van – mondta.
– Rendben – felelte Lexie, miközben szórakozottan a pulóvere ujját húzogatta. – Találtam egy
könyvet, tele kísértettörténetekkel, talán ez is érdekelni fogja. Az egyik fejezet éppen Cedar Creekkel
foglalkozik.
– Nagyszerű!
 – Nos, nem is tartom fel tovább. Kicsit később visszanézek még, ha esetleg valamire szüksége
lenne.
– Nem marad itt velem?
– Nem. Mint ahogy említettem már, bőven van még tennivalóm. Ha akar, maradhat itt is, vagy
kiülhet valamelyik asztalhoz a nagyteremben. Szeretném megkérni azonban, hogy az emeletről
egyetlen könyvet se vigyen le. Ezeket nem lehet kölcsönözni.
– Meg sem merném próbálni! – felelte.
– Most pedig, Mr. Marsh, tényleg mennem kell. És ne feledje, hogy bár a könyvtár hétig van
nyitva, ez a rész ötkor bezár.
– A barátai számára is?
– Nem. Ők addig maradhatnak, ameddig akarnak
– Akkor hétkor találkozunk?
– Nem, Mr. Marsh. Ötkor találkozunk.
Jeremy elnevette magát.
– Talán holnap már tovább maradhatok.
Lexie válasz nélkül felvonta a szemöldökét, majd elindult az ajtó irányába.
– Lexie!
A lány visszafordult.
– Tessék?
– Nagyon sokat segített már eddig is. Köszönöm.
Kedvesen elmosolyodott.
– Szívesen.
Jeremy az elkövetkező néhány órában átolvasta a városra vonatkozó információkat. Egyenként
végiglapozta a könyveket, elidőzött a fényképek fölött, és végigolvasta a témába vágó írásokat
Többnyire a város korai történetéről olvasott, és a lényegesnek tűnő adatokat lejegyezte egy
füzetbe. Természetesen ekkor még nem igazán volt képes megítélni, hogy mi számít lényeges
információnak; túl korai lett volna ezt megállapítani, így jegyzetei hamarosan többoldalnyira nőttek
Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen történetek megközelítésénél legjobb a nyilvánvaló tényekből
kiindulnia, ezért... De mik is voltak ezek a nyilvánvaló tények? Hogy a temetőt már több mint száz éve
használták anélkül, hogy bármiféle fényjelenséget észleltek volna a környékén. Hogy legelőször úgy
száz évvel ezelőtt jelentek meg ezek a fények, és azóta is rendszeresen láthatók de csak ködös időben.
Hogy rengetegen voltak ennek szemtanúi, ami kizárja annak a lehetőségét, hogy egyszerű
képzelődésről lenne szó. És persze az, hogy a temető területe jelenleg is süllyed.
Néhány óra elteltével alig tudott többet, mint amikor nekilátott. A legtöbb rejtélyhez hasonlóan
ez is egy kirakójáték volt, látszólag egymástól független darabokból. A legenda, mely szerint Hettie
megátkozta a várost, lényegében egy próbálkozás volt arra, hogy néhány darabot összekapcsolva kicsit
érthetőbbé váljék a dolog. Mivel azonban maga a legenda valótlanságra épült, ez azt is jelentette, hogy
néhány darab – legyen az bármelyik – elkerülhette az emberek figyelmét, vagy egyszerűen csak nem
tulajdonítottak neki jelentőséget. Ami azt jelenti, hogy Lexie-nek igaza van. Mindent el kell olvasnia,
ha nem akar egyetlen információ mellett sem elmenni.
Ezzel nem lesz gond. Ez valóban élvezetes volt számára. Az igazság utáni kutatás gyakran
sokkal szórakoztatóbb volt, mint magának az összefoglaló cikknek a megírása, így teljesen belemerült
a témába. Megtudta, hogy Boone Creeket 1729-ben alapították, így egyike volt az állam legrégebbi
településeinek illetve hogy hosszú ideig nem volt több jelentéktelen kereskedőfalunál, a Pamlico folyó
és a Boone-patak összefolyásánál. Később, még ugyanabban a században, kisebb belföldi folyami
kikötővé vált, majd az 1800-as évek közepén megjelenő gőzhajók felgyorsították a város fejlődését. A
tizenkilencedik század vége felé a vasút terjeszkedése elérte Észak-Karolinát is, aminek következtében
erdőket irtottak ki, illetve számos kőbányát nyitottak meg. Mindez szintén kihatott a város életére.
Mindezek következtében a város gazdasága felvirágzott, az államéról nem is beszélve, bár a népesség
az 1930-as éveket követően már nem növekedett tovább. A legutóbbi népszámlálás szerint a megye
népessége éppen hogy csökkent, ami egyáltalán nem volt meglepő Jeremy számára.
A kísértethistóriás könyvben is elolvasta a temetőre vonatkozó részt. Eszerint Hettie megátkozta
a várost, de nem az eltávolított halotti maradványok miatt, hanem mert egy alkalommal nem volt
hajlandó lelépni a járdáról az úttestre, amikor az egyik városi képviselő felesége szembe jött vele.
Mivel azonban Watts Landing egyik legismertebb spiritisztájaként tekintettek rá, megúszta a
letartóztatást, aminek az lett a következménye, hogy a város lakói közül néhányan úgy döntöttek, a
saját kezükbe veszik a dolgot, és megrongálták a feketék temetőjét. Emiatt érzett dühében Hettie
megátkozta a Cedar Creek-i temetőt, és megesküdött, hogy az ősei addig fogják a helyet a lábukkal
tiporni, amíg a föld el nem nyeli.
Jeremy elgondolkodva dőlt hátra székén. Három teljesen eltérő változata volt ugyanannak a
legendának Ez vajon mit jelenthet?
Érdekességképpen a könyv írója – A. J. Morrison – egy dőlt betűs megjegyzésben még azt is
hozzátette, hogy a Cedar Creek-i temető valóban elkezdett süllyedni, és hogy a mérések szerint a
temető talajszintje közel fél méterrel került lejjebb; a szerző semmiféle magyarázattal nem szolgált
erre a jelenségre.
Jeremy fellapozta a kiadás évét A könyvet 1954-ben írták, és amilyen állapotban jelenleg a
temető volt, úgy számolta, hogy még legalább egy métert süllyedhetett azóta. Feljegyezte magának
hogy utánanézzen az akkori, illetve a legújabb felméréseknek
Miközben dolgozott, azon kapta magát, hogy időről időre a válla fölött hátratekintve ellenőrzi,
vajon Lexie visszatért-e.
A város másik végén, egy golfpályán, a tizennegyedik lyuk közelében, mobiltelefonját a füléhez
szorítva, a polgármester figyelmesen hallgatta a hívó felet. A megyének ezen a részén nem volt túl jó a
térerő, ezért azon tűnődött, ha a feje fölé emelné a telefonját, akkor vajon érthetőbbé válna-e mindaz,
amit hall.
– A Herbsben? Ma, ebédkor? Mit is mondtál? A Primetime Live-ban?
Bólintott, és úgy csinált, mintha nem venné észre, hogy golfpartnere, aki sorra kerülve úgy tesz,
mintha azt keresné, hogy a legutóbbi ütése után hol landolt a labda, éppen jobb pozícióba löki azt egy
fa mögül.
– Megvan! – kiáltotta a másik férfi, és nekikészült a következő ütésnek.
Golfpartnere gyakran elkövetett ilyesmit, ami, őszintén szólva, azért nem zavarta a
polgármestert, mert ő maga is így tett volna. Három pont előnyének megtartása más módon nem lett
volna lehetséges.
Miközben a vonal másik végén a hívó éppen befejezte a mondanivalóját, partnere ismét a fák
közé lőtte a labdát.
– A fenébe! – kiáltotta. A polgármester nem figyelt rá.
– Nos, ez mindenképpen nagyon érdekes... – mondta, gondolatban számba véve a lehetőségeket.
– És nagyon köszönöm, hogy felhívtál. Most mennem kell. Viszlát!
Becsukta a telefont, miközben partnere éppen visszaért hozzá.
– Remélem, ez az ütés már jól sikerül!
– Ne aggódj! – szólalt meg a polgármester, miközben az újabb fejleményeken tűnődött. – Biztos
vagyok benne, hogy pontosan oda megy, ahová te akarod.
– Ki telefonált?
– A sors – közölte. – És ha ezúttal nem szúrjuk el, akkor talán maga a megmentő.
Két órával később, amikor a nap már lemenőben volt a fák csúcsa felett, és az ablakok is
árnyékba kerültek, Lexie bekukkantott a szobába.
– Hogy halad?
A válla fölött hátrapillantva, Jeremy elmosolyodott. Hátradőlt, és kezével a hajába túrt.
– Jól – felelte. – Elég sok mindent megtudtam.
– Megtalálta már a rejtély kulcsát?
– Nem, de egyre közelebb jutok hozzá. Érzem.
Lexie belépett a helyiségbe. – Ennek örülök. De ahogy mondtam, öt óra körül le szoktam zárni
ezt a részt, hogy a munka után beeső tömeggel tudjak foglalkozni.
Jeremy felállt az asztaltól. – Semmi gond. Úgyis kezdek már elfáradni. Hosszú nap volt ez a
mai.
– Holnap reggel itt kezd?
– Igen, azt terveztem. Miért?
– Nos, általában mindennap vissza szoktam tenni a könyveket a helyükre.
– Volna rá mód, hogy ezeket egyelőre így hagyja, ahogy vannak? Valószínűleg szükségem lesz
még rájuk.
Lexie elgondolkodott egy percre.
– Persze, semmi gond. Figyelmeztetnem kell azonban, hogy amennyiben holnap az első útja
nem ide vezet, kénytelen leszek megváltoztatni a véleményemet magáról.
Jeremy komolyan bólintott.
– Megígérem, hogy nem okozok csalódást magának. Nem vagyok az a fajta.
Ó, istenem, már megint kezdi, gondolta magában Lexie bosszúsan. Mindenesetre kitartó, ezt el
kell ismernie.
 – Gondolom, ez a szöveg mindig beválik a nőknél, Mr. Marsh.
– Téved – felelte Jeremy az asztalnak támaszkodva. – Tulajdonképpen nagyon gátlásos ember
vagyok. Szinte remeteként élek. Alig mozdulok ki otthonról.
Lexie vállat vont. – Csak azt mondom, amit látok. Nagyvárosi újságíró lévén, feltételezem,
tudja, hogyan kell udvarolni a nőknek.
– És ez zavarja magát?
– Nem.
– Nagyszerű! Tudja, az első benyomások nagyon megtévesztők tudnak lenni.
– Ó, erre magamtól is rájöttem.
– Valóban?
– Igen – felelte Lexie. – Ugyanis amikor először összefutottunk Cedar Creekben, azt gondoltam,
hogy temetésre jött.

Ötödik fejezet

Negyedórával később, miután az aszfaltútról egy kavicsos útra kanyarodott – úgy látszik, ez
errefelé a kedvenc útburkolat –, Jeremy valami ingoványos talajon leparkolt, közvetlenül egy kézzel
festett tábla előtt, amelyen a Greenleaf Panzió felirat állt. Első gondolata az volt, hogy soha többé nem
fogja rábízni magát a Kereskedelmi Kamara ajánlásaira.
Modernnek nem volt nevezhető a hely. Harminc évvel korábban sem tartozott volna ebbe a
kategóriába. Összesen hat kis bungaló állt a folyó partján. A deszkafalú, bádogtetős házikókról mállott
a festék, és a hozzájuk vezető kitaposott ösvények mind egy központi bungalóba vezettek, amely
feltehetően a recepció volt. A kilátás – ezt el kellett ismernie – valóban gyönyörű volt, de a rusztikus
jelzőt valószínűleg a szúnyogok és aligátorok miatt kapta, ám ezek egyike sem töltötte el túlzott
lelkesedéssel aziránt, hogy itt szálljon meg.
Miközben azon morfondírozott, hogy érdemes-e egyáltalán fontolóra vennie a bejelentkezést –
úgy negyven mérfölddel Boone Creek előtt, Washington közelében, elhajtott néhány hotel mellett –,
egy közeledő jármű hangjára lett figyelmes, és hátrafordulva egy gesztenyebarna Cadillacet pillantott
meg, amely éppen felé tartott, vadul ugrálva a kátyúkon. Meglepő módon, végül – kavicsokat szórva
maga körül – közvetlenül az ő autója mellett parkolt le.
Kövérkés, kopaszodó férfi pattant ki belőle. Zöld nadrágot és kék magas nyakú pulóvert viselt,
mint aki sötétben öltözött fel.
– Mr. Marsh?
Jeremy meglepetten nézett rá. – Igen? A férfi megkerülte az autót. Minden mozdulatát fürgeség
jellemezte.
– Nos, nagyon örülök, hogy sikerült elérnem, még mielőtt bejelentkezett volna! Mindenképpen
szerettem volna néhány szót váltani magával! El sem tudom mondani, mekkora öröm mindannyiunk
számára a látogatása!
Kissé kifulladva nyújtott kezet, hogy erőteljesen megrázza Jeremyét.
– Ismerjük egymást? – kérdezte elképedve Jeremy.
– Nem, hát persze, igaza van! – nevetett a férfi. – Tom Gherkin vagyok, a polgármester. Tudja,
mint az uborka. De hívjon csak Tomnak! – Ismét felnevetett. – Csak szerettem volna beugrani, hogy
üdvözöljem a mi nagyszerű városunkban. Elnézést, hogy így magára rontottam. Szívesebben fogadtam
volna az irodámban, de a golfpályáról egyenesen idejöttem, amikor megtudtam, hogy itt van.
Jeremy, még mindig kisebb sokkhatás alatt, végigmérte. Legalább az öltözetére magyarázatot
kapott.
– Maga a polgármester?
– 1994 óta. Ez amolyan családi hagyomány nálunk. Apám, Owen Gherkin volt azelőtt a
polgármester, huszonnégy éven át. Nagyon szerette ezt a helyet. Mindent tudott a környékről. Persze a
polgármesterség csak részmunkaidős elfoglaltság nálunk. Inkább tiszteletbeli cím, vagy ilyesmi. Az
igazat megvallva, jómagam is inkább üzletember vagyok. Az én tulajdonomban van a
bevásárlóközpont és a városi rádióállomás is. Örökzöldeket játszik. Maga szereti az örökzöld dalokat?
– Hogyne – felelte Jeremy.
– Nagyszerű, nagyszerű. Ezt mindjárt gondoltam is, ahogy először megláttam magát. Mondtam
is magamnak, hogy „na, ez az ember biztosan értékeli a jó zenét". Ki nem állhatom ezeket az újfajta
dolgokat, amiket a legtöbben zenének neveznek manapság. A fejem is megfájdul tőlük. A zene arra
való, hogy megnyugtassa a lelket. Érti, mire gondolok, ugye?
 – Hogyne – ismételte Jeremy, azon igyekezve, nehogy elveszítse a fonalat.
A férfi elnevette magát – Hát, persze hogy érti. Nos, mint ahogy már említettem, el sem tudom
mondani, mennyire izgatottak vagyunk mindannyian amiatt, hogy megtisztel bennünket a jelenlétével
azért, hogy egy nagyszerű cikket írjon a mi kis városunkról! A városnak éppen erre van most
szüksége! Hiszen ki nem kedveli a jó kis kísértettörténeteket? Az ittenieket mindenesetre nagyon lázba
hozta ez az egész. Először itt voltak, ugye, a Duke-ról, aztán megjelent az a cikk a helyi újságban,
most pedig egy újságíró a nagyvárosból. Terjed a híre, és ez nem rossz. Éppen a múlt héten
jelentkezett be egy csoport Alabamából, hogy szeretnék itt tölteni a hétvégét, és érdekelné őket a
Műemlék házak körútja.
Jeremy megcsóválta a fejét, és próbálta kicsit lassítani a tempót.
– Honnan értesült arról, hogy itt vagyok?
Gherkin polgármester barátságosan a vállára tette a kezét, és mielőtt Jeremy észbe kaphatott
volna, elindultak a recepció felé. – Errefelé gyorsan terjednek a hírek, Mr. Marsh. Mint a futótűz.
Mindig így volt, és így is lesz. Ez is része a hely varázsának. A gyönyörű táj mellett, természetesen.
Tudja, az egész megyében mifelénk vannak a legjobb horgász- és kacsavadászhelyek. Minden felől
jönnek látogatók, köztük ismertebb emberek is, és többnyire itt szállnak meg, a Greenleafben. Ha
engem kérdez, olyan ez a hely, mint egy kis paradicsom. Egy hangulatos kis bungaló a természet lágy
ölén. Egész éjjel hallgathatja a madarak és tücskök dalát. Fogadni mernék, hogy ezután teljesen új
színben fogja látni a New York-i szállodákat.
– Efelől semmi kétségem – ismerte el Jeremy. Ez az ember született politikus, gondolta
magában.
– A kígyók miatt pedig egyáltalán nem kell aggódnia! Jeremy tágra meredt szemekkel bámult
rá. – Kígyók?
– Bizonyára hallott róluk, de kérem, ne feledje, hogy az a tavalyi eset csak egy félreértés volt.
Egyeseknek nincsen egy csöppnyi eszük sem. Ahogy mondtam azonban, aggodalomra semmi ok. A
kígyók nyár előtt egyébként sem szoktak előbújni. Persze azért nem ajánlom, hogy a bokrok között
kutakodjon utánuk. Nagyon veszélyesek tudnak lenni.
– Hát.. – próbált meg Jeremy valami válaszféleséget kinyögni, miközben a lelki szemei előtt
megjelenő képet igyekezett elhessegetni maga elől. Gyűlölte a kígyókat. A szúnyogoknál és
aligátoroknál is jobban. – Tulajdonképpen most, hogy mondja...
Gherkin polgármester hatalmas sóhajjal szakította félbe Jeremy mondatát, ezzel is jelezve,
mennyire élvezi a tájat. – Nos, mondja Jeremy... Ugye, nem baj, ha Jeremynek szólítom?
– Nem, dehogy.
– Ez igazán nagyon kedves magától. Nagyon kedves. Szóval, Jeremy, az jutott eszembe, hogy
megkérdezem magától: vajon lát-e arra esélyt, hogy esetleg valamelyik televíziócsatornán is leadják a
maga sztoriját?
– Fogalmam sincs – felelte őszintén.
– Nos, ha mégis, mi bizony vörös szőnyeggel várnánk őket Megmutatnánk, hogy milyen is az
eredeti déli vendégszeretet Itt helyben szállásolnánk el őket, a Greenleafben, fizetniük sem kellene
érte. Ráadásul óriási sztorit kapnának Sokkal jobbat, mint amit a Primetime Live-ban csinált Ez itt
nálunk a hamisítatlan valóság
– Nem tudom, tisztában van-e vele, de én elsősorban újságcikkeket írok. Nem sok közöm van a
televízióhoz...
– Persze, értem én – kacsintott Gherkin polgármester, és láthatóan egy szavát sem hitte el. –
Maga csak tegye a dolgát, és majd meglátjuk, mi lesz belőle.
– Komolyan beszélek – erősítette meg az előbb elhangzottakat Jeremy.
A polgármester ismét hunyorított. – Hát persze.
Jeremynek fogalma sem volt, hogyan tudná meggyőzni a tévedéséről – legfőképpen azért, mert
a férfinak majdnem igaza volt –, a következő pillanatban pedig Gherkin polgármester betessékelte az
ajtón a recepcióhoz. Már amennyiben ez annak volt nevezhető.
Úgy nézett ki, mint amit már száz éve nem rendeztek át, a lambériás falak pedig egy fakunyhó
belsejére emlékeztették A rozoga pult mögött egy hatalmas harcsa nézett vele farkasszemet a falon; és
minden zugban a falak mentén, illetve az irattartó szekrény és az asztal tetején kitömött rágcsálók
sorakoztak hódok, nyulak, mókusok, oposszumegerek, görények és egy borz. Más preparált állatoktól
eltérően, itt mindegyiket úgy tömték ki, mintha éppen sarokba szorítva védekezne. Vicsorgó pofák,
ugrásra kész testtartás, kimeresztett karmok és fogak. Jeremy még mindig a látvánnyal volt elfoglalva,
amikor a sarokban megpillantott egy hatalmas medvét, és ijedtében hátraugrott. A többi állathoz
hasonlóan, mancsai támadóan nyúltak előre. Úgy nézett ki a hely, mintha a Természettudományi
Múzeum termeit egy horrorfilmhez rendezték volna be, majd az egészet bezsúfolták volna egy
szekrénybe.
A pult mögött egy termetes, bozontos szakállú férfi ült, lábait az asztalon pihentetve, és a
televíziót bámulta. A képernyő életlen volt, másodpercenként függőleges csíkok jelentek meg rajta,
szinte nézhetetlenné téve az adást.
A férfi felemelkedett a pult mögül, végül Jeremy fölé tornyosulva megállt. Legalább két méter
magas volt, vállai pedig szélesebbnek tűntek a sarokban ágaskodó kitömött medvéinél. Kezeslábast és
kockás inget viselt. Megragadott egy papírtömböt, és az asztalra tette.
Először Jeremyre, majd a papírtömbre mutatott. Mosolynak nyoma sem volt az arcán; úgy
nézett Jeremyre, mintha legszívesebben kirántaná a karját a helyéből, csak azért, hogy jól
elagyabugyálja vele, mielőtt őt is kitömve a falra akasztja.
Gherkin, ahogy az szinte várható volt, elnevette magát. Ez gyakori szokása, jegyezte meg
magában Jeremy.
– Miatta nem kell aggódnia, Jeremy – nyugtatta meg gyorsan a polgármester. – Jed nem nagyon
szokott az idegenekkel szóba állni. Csak töltse ki a nyomtatványt, és már birtokba is veheti a saját kis
szobáját a paradicsomban.
Jeremy tágra meredt szemmel bámult Jedre, miközben arra gondolt, hogy a legrémisztőbb
ember, akit életében látott.
– Nemcsak a Greenleaf tulajdonosa és a városi tanács alkalmazottja, de ő a helyi preparátor is –
folytatta a bemutatást Gherkin. – Hát nem lenyűgöző a munkája?
– Valóban lenyűgöző – felelte Jeremy, mosolyt erőltetve az arcára.
– Ha bármit kilőne a környéken, jöjjön csak Jedhez. Kitűnő munkát végez.
– Ezt észben fogom tartani.
A polgármester arca hirtelen felderült. – Szokott vadászni, ugye?
– Őszintén szólva, nem igazán.
– Nos, ezen talán sikerül változtatnunk, míg itt van. Említettem már, hogy milyen látványos
vadkacsavadászatokat szoktunk tartani errefelé?
Miközben Gherkin beszélt, Jed hatalmas ujjaival ismét a papírtömbön kezdett dobolni.
– Ne ijeszd meg a kedves vendéget – szólt rá Gherkin. – Egészen New Yorkból érkezett ide.
Újságíró a nagyvárosból, úgyhogy jobb lesz, ha több tisztelettel bánsz vele.
A polgármester visszafordult Jeremyhez. – Nos, Jeremy, csak hogy tudja, a város igazán
megtiszteltetésnek tartaná, ha átvállalhatná a szállásköltségeit.
– Erre igazán semmi szükség...
– Egy szót se többet! – vágott közbe a polgármester, félresöpörve Jeremy ellenkezését. – A
döntés már megszületett felsőbb szinten – hunyorított. – Ez én vagyok, egyébként. De hát, ez a leg-
kevesebb, amit megtehetünk egy ilyen kiváló vendégért.
– Nos, nagyon köszönöm.
Jeremy a tollért nyúlt Elkezdte kitölteni a bejelentkező nyomtatványt, miközben végig magán
érezte Jed tekintetét, és arra gondolt, vajon mi történne, ha mégis meggondolná magát Gherkin a válla
fölé hajolva így szólt:
– Említettem már, mennyire el vagyunk ragadtatva, hogy megtisztelte városunkat a
látogatásával?
A város másik végén, egy csendes utcában álló fehér házikóban, Doris éppen szalonnát,
hagymát és fokhagymát pirított, miközben tészta főtt a tűzhelyen. Lexie paradicsomot és répát sze-
letelt a mosogató felett, majd leöblítette vízzel. Miután végzett a könyvtárban, beugrott Dorishoz,
ahogy ezt rendszeresen, hetente többször tette. Bár volt saját otthona is a közelben, gyakran va-
csorázott a nagyanyjánál. Nemcsak régi szokása volt ez, de más oka is volt rá.
Az ablakpárkányon álló rádióból halkan szólt a dzsessz, és a megszokott családi párbeszéden
kívül egyikőjük sem volt túl beszédes. Doris azért, mert meglehetősen hosszú és fárasztó nap állt
mögötte. Két évvel korábbi infarktusa óta könnyebben kifáradt, még ha ezt nem is szívesen vallotta be.
Lexie pedig Jeremy Marsh miatt hallgatott, és tudta, hogy jobb meg sem említenie ezt Dorisnak. Doris
mindig élénken érdeklődött a magánélete iránt, ám Lexie jobbnak látta, ha kerüli a témát, amikor csak
lehetséges.
Tudta, hogy a nagyanyja nem akar rosszat. Doris egyszerűen csak képtelen volt megérteni, hogy
valakinek – túl a harmincon – miért nincs még családja, és már ott tartott, hogy rendszeresen hangosan
morfondírozott arról, vajon Lexie miért nem ment még férjhez. Bármennyire is helyén volt az esze,
Doris régimódi gondolkodású volt; ő maga húszévesen házasodott, a rá következő negyvennégy évet
pedig – egészen férje három évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig – egy olyan férfival töltötte, akit
mindig is csodált. Lexie-t gyakorlatilag a nagyszülei nevelték fel, így nagyjából össze is tudta foglalni
néhány egyszerű gondolatban Doris megjegyzéseinek lényegét: itt lenne már az ideje, hogy találkoz-
zon valami rendes fiatalemberrel, akivel összeházasodnak, szép, fehér kerítéses házba költöznek, és
együtt nevelik a gyerekeiket.
Ezek egyáltalán nem voltak szokatlan gondolatok Doristól. Errefelé legalábbis általában ezt
várták el a nőktől. És ha teljesen őszinte volt magával, Lexie néha maga is vágyott az ilyen életre.
Elméletben, legalábbis. De ő meg akarta várni a megfelelő férfit, aki elvarázsolja őt, akire büszkén
tekinthet mint társára. Erről eltérően gondolkodtak Dorisszal, aki szerint egy nő mást nem is kívánhat,
mint egy rendes, tisztességes férfit, aki jól keres. Régen talán valóban ez volt a legtöbb, amit el
lehetett várni. Lexie azonban nem akart csak azért választani valakit, mert kedves volt, rendes és jól
keresett. Ki tudja, talán tényleg neki voltak irreálisak az elvárásai, de Lexie szeretett volna
szenvedélyesen rajongani a másikért. Bármennyire is tisztességes és felelősségteljes volt valaki, ha
nem ébredt fel benne a szenvedély iránta; nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy csak
„megállapodik" valaki mellett, és ezt semmiképpen sem szerette volna. Ez nem lett volna tisztességes
sem önmagával, sem a másikkal szemben. Olyan férfira vágyott, aki nemcsak érzékeny és kedves, de
le is tudja venni a lábáról. Aki amellett, hogy megmasszírozza a lábfejét egy könyvtárban eltöltött
hosszú nap után, intellektuális vitákban is részt tud venni. Az a fajta romantikus alkat, aki minden
különösebb alkalom nélkül is vesz neki virágot.
Ez talán mégsem akkora kérés, ugye?
A könyvtárnak is járó női magazinok szerint az volt. Minden cikkben az állt, hogy igenis a
nőnek kell mindent megtennie azért, hogy a kapcsolat izgalmas maradjon. Mégis, egy kapcsolatnak
nem éppen erről kellene szólnia? Magáról a kapcsolatról? Ahol mindkét fél megtesz minden tőle
telhetőt azért, hogy a másik jól érezze magát?
Ez volt a gondja a legtöbb általa ismert házaspárral is. Minden házasságban kialakult egy finom
egyensúly, amely szerint mindenki azt tehette, ami neki, illetve a társának jólesett, és egészen addig,
amíg mindkét fél a másik kedvében járt, nem voltak problémák. A gond akkor kezdődött, amikor az
egyik vagy mindkét fél kezdte azt tenni, amihez neki kedve volt, tekintet nélkül a másikra. A férj
egyszer csak kitalálja, hogy neki több szexre van szüksége, és azt a házasságon kívül kezdi keresni; a
feleség rádöbben, hogy több szeretetre vágyik, ami végül pontosan ugyanoda vezet. A jó házasság,
mint minden partneri viszony, azt jelenti, hogy a saját igények alárendelődnek a másikénak, azt
feltételezve, hogy a másik is így tesz. És mindaddig, amíg mindketten betartják az üzlet rájuk eső
részét, minden a legnagyobb rendben megy.
Ám, ha nem érez semmit a férje iránt, mennyire várható el mindez? Nem tudta biztosan.
Dorisnak persze kész volt erre is a válasza. „Hidd el, kislányom, a kezdeti lángolás is elmúlik az első
néhány év után", mondaná, pedig Lexie számára nyilvánvaló volt, hogy nagyszüleinek mindenki által
irigylésre méltó volt a kapcsolata. Nagyapja született romantikus lélek volt. Még az utolsó éveiben is
mindig kinyitotta az autó ajtaját Doris előtt, és kézen fogva sétálgattak a városban. Mindig is
elkötelezett és hűséges maradt hozzá. Bevallottan csodálta a feleségét, és gyakran emlegette, hogy
mennyire szerencsésnek tartja magát, hogy egy ilyen asszonyt talált magának. Amikor rpeghalt,
Dorisban is kezdett valami elhervadni. Először ott volt a szívinfarktusa, most pedig az egyre
súlyosbodó ízületi gyulladása; mintha az összetartozásuk ebben is megnyilvánult volna. Doris
tanácsával összevetve mit jelentett mindez? Azt, hogy Doris egyszerűen csak szerencsés volt, hogy
egy ilyen férfival találkozott? Vagy talán már előtte is meglátott valamit a férjében, ami megerősítette
abban, hogy ő az igazi?
De legfőképpen: miért foglalkozott Lexie már megint ennyit a házasság gondolatával?
Valószínűleg azért, mert ebben a házban nőtt fel, miután a szülei meghaltak. Megnyugtató volt a
közös konyhai tevékenység, és eszébe jutott, hogy gyermekként mindig arra gondolt, hogy majd
egyszer ő is egy ilyen házban fog élni. Viharverte deszkafalak; bádogtető, melyen úgy kopogott az
eső, mintha sehol máshol a világon nem esne; régimódi ablakok, amelyeknek a kereteit már annyiszor
átfestették, hogy alig lehetett kinyitni őket. És jelenleg valóban egy ilyen házban lakott. Legalábbis
majdnem. Első pillantásra Doris lakása és az ő otthona hasonlónak tűnt – mindkettő ugyanabban a
korszakban épült –, de az övéből hiányoztak az illatok A vasárnap délutáni főzésé, vagy a lepedők
napszítta illata, az ősrégi hintaszéké, amelyben a nagyapja évekig szundikált délutánonként. Ezek az
illatok mind egy olyan élet emlékeit hordozták amelyet simára csiszoltak az évek, és valahányszor
belépett az ajtón, megrohanták az élénk gyermekkori emlékképek.
Természetesen azt is mindig elképzelte akkoriban, hogy ennyi idős korában már családja lesz,
talán gyerekei is, de nem így alakult Két alkalommal is közel került hozzá: először volt egy hosszú
kapcsolata egy Avery nevű fiúval, akivel még a főiskola alatt ismerkedett meg, majd később
találkozott egy chicagói fiatalemberrel, aki egy egész nyarat Boone Creekben töltött a rokonainál.
Igazi reneszánsz ember volt négy nyelven beszélt, egy évig a londoni közgazdaság-tudományi
egyetemen tanult, tandíját pedig mindvégig a baseballösztöndíjából fizette. Mr. Reneszánsz elbűvölő
volt és egzotikus, így Lexie hamar belehabarodott. Azt hitte, hogy itt marad vele, hogy annyira
megkedveli ezt a helyet, amennyire ő maga is szereti, de egy szombat reggel arra ébredt, hogy
közölték vele: a fiú már úton van Chicago felé. El sem köszönt tőle.
És azóta? Semmi különös. Volt néhány pár hónapos kapcsolata, de egyik sem maradt meg
igazán az emlékezetében. Járt egy helybeli orvossal, illetve egy ügyvéddel; mindketten megkérték a
kezét, de egyikük iránt sem érezte azt a valamit, ami egyértelműen tudatja az emberrel, hogy nem kell
tovább keresgélnie. Az elmúlt években egyre ritkábban randevúzott, amennyiben Rodney Hoppert, a
seriffhelyettest nem számítjuk Tucatnyi alkalommal találkoztak már, körülbelül kéthavonta. Általában
jótékonysági eseményekre jártak együtt, amelyeken kívánatos volt a jelenléte. Hozzá hasonlóan
Rodney is itt született és nőtt fel, és gyermekkorukban együtt játszottak. Rodney azóta is epekedett
utána, és többször is meghívta egy italra a Lookilu bárba. Lexie néha már hajlott rá, hogy elfogadja az
érdeklődését, és rendszeresen randevúzzon vele, de Rodney... nos, túlságosan is érdekelte a horgászás,
a vadászat és a súlyemelés, viszont annál kevésbé a könyvek vagy hogy mi történik a világ többi
részén. Kedves ember volt, és valószínűleg jó férj válna belőle. De nem Lexie mellett.
Úgyhogy mi maradt neki?
Hetente háromszor, gondolta magában, Doris kikerülhetetlen keresztkérdései a szerelmi életére
vonatkozóan.
– Nos, mi a véleményed róla? – szólalt meg Doris végszóra. Lexie nem tudta megállni, hogy ne
mosolyodjon el. – Kiről? – kérdezett vissza ártatlanul.
– Jeremy Marshról. Szerinted kiről beszélek?
– Fogalmam sincs. Ezért kérdeztem.
– Ne tereld másra a szót! Úgy hallottam, hogy ma néhány órát a könyvtárban töltött.
Lexie vállat vont. – Kedvesnek tűnt. Segítettem neki megkeresni néhány könyvet, hogy
nekifoghasson a munkának. Ennyi volt, semmi több.
– Nem is beszéltél vele?
– Dehogynem, beszélgettünk. Mégiscsak ott volt egy ideig, mint ahogy te is mondtad.
Doris várt még egy kicsit, hogy Lexie hátha folytatja, de mert nem tette, felsóhajtott. – Hát, én
nagyon szimpatikusnak találom! – vágott bele Doris. – Tökéletes úriembernek tűnik.
– Ó, igen – felelte Lexie. – Tökéletes.
– Nem úgy hangzik, mintha így is gondolnád.
– Mit akarsz, mi mást mondhatnék?
– Nem bűvölted el ellenállhatatlan személyiségeddel?
– Miért fontos ez? Alig pár napig marad a városban.
– Elmeséltem már neked, hogy mi hogyan találkoztunk a nagyapáddal?
– Rengetegszer – Lexie jól emlékezett a történetre. Egy Baltimore-ba tartó vonaton futottak
össze; nagyapja Griftonból jött, állásinterjúra indult, amelyre aztán sohasem jutott el, mert inkább a
nagyanyjával maradt.
– Akkor nagyon jól tudod, hogy az ilyen találkozások éppen akkor történnek, amikor a
legkevésbé számít rá az ember.
– Mindig ezt mondod.
Doris kacsintott. – Mert úgy gondolom, hogy ezt mindig hallanod kell.
Lexie az asztalra tette a salátástálat. – Nem kell aggódnod miattam. Boldog vagyok Imádom a
munkámat, vannak barátaim, és jut időm az olvasásra, a futásra és a kedvenc időtöltéseimre.
– És nem utolsósorban meg vagy áldva velem is!
– Ez így van – ismerte be Lexie. – Hogyan is feledkezhetnék meg erről?
Doris kuncogva folytatta a hagymapirítást. Egy percre csend szállt a konyhára, Lexie pedig
megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre túl voltak rajta, és szerencsére Doris sem erőltette a témát
túlságosan. Végre, gondolta, nyugodtan megvacsorázhatnak. – És szerintem nagyon jóképű is – szólalt
meg ismét Doris. Lexie hallgatott; felkapott néhány tányért és evőeszközt, hogy az asztalhoz vigye
őket. Talán a legjobb lesz, ha egyszerűen úgy tesz, mintha nem hallaná.
– Csak hogy tudd, sokkal több van benne, mint gondolnád – folytatta Doris. – Nem olyan
ember, mint amilyennek képzeled... A hangsúly, ahogy ezt mondta, egy pillanatra megállította Lexie-t.
Ismerte már ezt a hanghordozást a múltból – amikor egyszer középiskolában el akart menni szórakozni
a barátaival, Doris nem engedte el; vagy amikor néhány évvel ezelőtt Miamiba akart utazni, Doris
ismét lebeszélte róla. Az első esetben azok a barátai, akikkel elindult volna, autóbalesetet szenvedtek;
az utóbbi esetben pedig éppen akkor törtek ki zavargások Miamiban, és azt a szállodát is elfoglalták,
amelyikben megszállt volna.
Tudta, hogy Doris néha előre megérez bizonyos dolgokat. Nem volt annyira érzékeny, mint az
édesanyja, és bár ritkán fűzött hozzá további magyarázatot, Lexie tisztában volt vele, hogy ilyenkor
sosem téved.
Jeremy, mit sem sejtve arról, hogy amióta felbukkant a városban, folyamatosan izzanak a
vonalak, állig betakarózva feküdt az ágyában, és a helyi híradót nézte. Az időjárás-jelentést várta, és
erősen bánta, hogy nem engedett eredeti elképzelésének, hogy átmenjen egy másik szállodába. Ha így
tett volna, most kétségtelenül nem kellene Jed keze munkájának eredményeivel farkasszemet néznie,
ami a frászt hozza rá.
A fickónak nyilvánvalóan rengeteg szabad ideje volt.
És rengeteg golyója. Vagy sörétje. Vagy lökhárítója. Vagy bármi, amivel ezeket a szerencsétlen
állatokat eltette láb alól. A szobában tizenkét rágcsáló bámulta őt; a medve kivételével az Észak-
Karolina államban honos valamennyi faj képviselve volt. Jed minden bizonnyal egy medvét is berakott
volna, ha lett volna neki.
Ezt leszámítva, egészen tűrhető volt a szoba, különösen akkor, ha az ember nem vágyott rá,
hogy internetezhessen, begyújtson a kandallóba, igénybe vegye a szobaszervizt, kábeltelevíziót
nézzen, de legalábbis városi hívást kezdeményezzen egy nyomógombos telefonról. Mióta is nem látott
már tárcsás telefont? Tíz éve? Még az édesanyja is hajlandó volt megfelelni a modern kor
követelményeinek ezen a téren.
Nem így Jed. De nem ám! A jó öreg Jednek megvoltak a maga elképzelései arra vonatkozóan,
hogy mi számít nélkülözhetetlennek, ha a vendégeiről van szó.
Ha egyvalami mégis elfogadható volt a szobában, akkor az a hozzá tartozó fedett terasz volt,
amely a folyóra nézett. Még egy hintaszék is volt rajta, így Jeremy komolyan foglalkozott a
gondolattal, hogy kicsit kiül, de aztán eszébe jutottak a kígyók Amiről eszébe jutott, vajon milyen
félreértésről beszélt Gherkin polgármester. Mindez nem hangzott túl biztatóan. Rá kellett volna
kérdeznie, mint ahogy azt is meg kellett volna tudakolnia, hogy hol talál errefelé tűzifát. Jéghideg volt
a szobában, és valami azt súgta neki, hogy ha az irodát felhívná ez ügyben, Jed nem venné fel a
telefont. Arról nem is beszélve, hogy rettegett Jedtől.
Egy meteorológus jelent meg a képernyőn. Összeszedve a maradék lelkierejét, Jeremy felkelt az
ágyból, hogy felhangosítsa a készüléket. Vacogva állította be a hangerőt, majd amilyen gyorsan csak
tudott, visszabújt a takaró alá.
Az időjárás-jelentést reklámblokk követte. Hát persze.
Azon morfondírozott, vajon kinézzen-e a temetőbe, először azonban azt akarta kideríteni, hogy
számíthat-e ködre. Ha nem, akkor legalább végre kialhatja magát. Hosszú nap állt mögötte: reggel
elindult a modern világból, ahonnan ötven évet utazott vissza az időben, most pedig dideregve próbál
álomba szenderülni. Mindenesetre nem túl gyakran történtek vele ilyen dolgok.
És, persze, ott volt Lexie. Akinek még a vezetéknevét sem tudta. Lexie, a titokzatos. Lexie, aki
kacérkodik, majd visszavonulót fúj, aztán ismét flörtölni kezd.
Tényleg flörtölt vele, vagy mégsem? Az, ahogy ragaszkodott hozzá, hogy Mr. Marshnak
szólítsa? Vagy úgy tett, mint aki szinte azonnal felmérte őt? A megjegyzése a temetéssel
kapcsolatban? Határozottan flörtölésre utalt.
Vagy tévedne?
Ismét megjelent a meteorológus, aki valószínűleg nemrég végezte el a főiskolát. Nem lehetett
több huszonhárom-huszonnégy évesnél, és vélhetően ez volt az első állása. Volt benne valami ár-
tatlanul naiv lelkesedés, de legalább értette a dolgát. Nem zavarodott bele a mondatokba. Jeremy tudta,
hogy nem fogja elhagyni a szobát. Aznap estére tiszta égboltot ígért a fickó, és annak még csak a
lehetőségét sem említette meg, hogy másnapra leszállhat a köd.
Ezek csak számítások, gondolta Jeremy.

Hatodik fejezet
Másnap reggel, miután az alig csordogáló, langyos zuhany alatt megtisztálkodott, Jeremy
farmert, pulóvert és barna bőrdzsekit húzott, majd elindult a Herbs étterem irányába, amely, úgy tűnik,
a legnépszerűbb reggelizőhely volt a városban. A pultnál Gherkin polgármester beszélgetett néhány
öltönyös férfival, az asztaloknál pedig Rachel sürgölődött. Jed a hátsó sarokban üldögélt, háttal a
teremnek, úgy nézett ki, mint egy hatalmas hegy. Tully az egyik központi asztalnál ült három másik
férfival, és, szokásához híven, szóval tartotta őket. Mindenfelől emberek biccentettek és integettek
Jeremynek, ahogy végigment az asztalok között, a polgármester pedig üdvözlésképpen megemelte felé
a csészéjét
– Jó reggelt, Mr. Marsh! – kiáltotta Gherkin. – Remélem, csupa jó dolog jár a fejében, amit
majd megír a városunkról!
– Hát persze! – kottyantotta közbe Rachel.
– Oszt' megtalálta-e a temetőt? – hallotta Tully hangját, aki odahajolt a többiekhez az asztalnál.
– Ott van, ni, a doktor, akiről meséltem.
Jeremy visszaintett, és próbálta elkerülni, hogy jobban bevonódjon a beszélgetésbe. Nem volt
korán kelő típus, ráadásul meglehetősen rosszul aludt az éjszaka. A hideg és a kitömött állatok,
valamint a kígyókkal teli rémálmai igencsak megviselték. A sarokban talált egy üres asztalt, ahová
leült. Rachel azonnal ott termett egy kávéskannával.
– Ma nem lesz temetés? – kérdezte incselkedve.
– Nem. Ma egy kicsit lazábban öltöztem – magyarázkodott.
– Tölthetek kávét?
– Köszönöm, kérek!
Rachel teletöltötte a csészéjét. – Reggelire hozhatom a specialitásunkat? Mindenki odavan érte!
– Mi a specialitásuk?
– A Karolina-omlett.
– Rendben – felelte. Bár fogalma sem volt, mit takar a Karolina-omlett elnevezés, korgó
gyomrának bármi jól hangzott.
– Hozhatok hozzá zsemlét vagy kenyeret?
– Miért is ne – felelte.
– Máris hozom!
Jeremy, kávéscsészéjével a kezében, az előző napi újságot kezdte olvasgatni. A mindössze
négyoldalas kiadvány címlapján egy bizonyos Judy Robertset köszöntöttek századik születésnapja
alkalmából – ezt a kort a lakosság mindössze 1,1 százaléka érte meg errefelé. Az újságcikk mellett egy
fénykép is szerepelt, melyen a gondozóotthon dolgozói egy tortát tartottak egy szál gyertyával a
látszólag magatehetetlenül fekvő idős asszony elé.
Kipillantva az ablakon azon tűnődött, hogy tulajdonképpen miért is foglalkozik a helyi újsággal.
Az épület előtti újságosnál országos lapok is voltak, és már éppen a zsebébe nyúlt aprópénz után
kutatva, amikor egy egyenruhás rendőr ült le vele szemben.
A fickó dühösnek, egyben igen izmosnak tűnt, bicepszétől csak úgy dagadt az ingujja; és olyan
fényvisszaverős napszemüveget viselt, amely rég kiment a divatból, mondjuk, húsz éve, latolgatta
Jeremy. Keze a pisztolytáskáján pihent, a pisztolya felett. A fogpiszkálót jobbra-balra mozgatta a
szájában. Nem szólt egy szót sem, csak bámult némán, így Jeremynek rengeteg ideje volt, hogy
szemügyre vehesse saját tükörképét.
Jeremyre, el kellett ismernie, kissé ijesztően hatott a férfi látványa.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte végül.
A fogpiszkáló tovább járt a másik szájában. Jeremy összehajtotta az újságot, miközben próbált
rájönni, mi is történik.
– Maga az a Jeremy Marsh? – szólalt meg végül a rendőr.
– Igen.
– Mindjárt gondoltam – jött a felelet.
A rendőr mellényzsebe fölött Jeremy észrevette a fényes lapocskát, amelybe a neve volt vésve.
Ismét egy névtábla.
– Maga pedig bizonyára Hopper seriff.
– Seriffhelyettes!
– Ó, elnézést – felelte Jeremy. – Talán valami szabálysértést követtem el, Mr. Hopper?
– Honnan tudjam? – jött a válasz. – Maga szerint?
– Nincs tudomásom róla.
Hopper seriffhelyettes áttolta a fogpiszkálót a szája másik sarkába. – No és milyen hosszúra
tervezi a látogatását?
– Csak egy hétre. Egy újságcikket jöttem megírni...
– Tudom, miért van itt – szakította félbe Hopper. – Csak gondoltam, utánajárok személyesen is.
Szeretek elbeszélgetni azokkal az idegenekkel, akik egy darabig itt kívánnak tartózkodni.
Az „idegen" szót úgy nyomta meg, hogy Jeremynek olyan érzése támadt, mintha ez errefelé
kisebbfajta bűn lenne. Nem volt meggyőződve róla, hogy létezik olyan válasz, amely megszüntethetné
Hopper ellenségességét, így maradt a teljesen nyilvánvaló tényeknél.
– Értem – felelte.
– Úgy hallom, az ideje nagy részét a könyvtárban kívánja eltölteni.
– Nos, igen... azt hiszem, ez elképzelhető...
– Hm – morogta Hopper, ismét félbeszakítva Jeremyt. Jeremy a csészéjéért nyúlt, és beleivott a
kávéjába, ezzel is némi időt nyerve. – Elnézést, Mr. Hopper, attól tartok, nem egészen értem, hogy
miről van szó.
– Hm – morogta ismét a rendőr.
– Hé, Rodney, remélem, nem zaklatod a vendégünket? – kiáltott oda az étterem másik végéből a
polgármester. – Különleges látogató, aki egy kis hírverést csinál majd a helyi folklórnak!
Hopper seriffhelyettesnek a szeme sem rebbent. Valamilyen kifürkészhetetlen okból
határozottan dühösnek tűnt. – Csak elbeszélgetek egy kicsit az úriemberrel, polgármester úr!
– Hagyd már, hadd reggelizzen nyugodtan! – szólt rá ismét Gherkin, az asztalukhoz közeledve.
– Jöjjön át hozzánk egy percre, Jeremy. Szeretném, ha megismerkedne néhány barátommal.
Hopper még mindig dühös tekintettel követte Jeremyt, ahogy felállt az asztaltól és elindult
Gherkin polgármester felé.
Gherkin bemutatta őt két embernek az egyik egy csupa csont és bőr ügyvéd volt, a másik pedig
egy pocakos orvos, aki a helyi klinikán dolgozott. Hopper seriffhelyetteshez hasonlóan, mindketten
bizalmatlanul méregették. A polgármester eközben arról áradozott, hogy Jeremy látogatása milyen
fontos a városnak. Közelebb hajolva a másik kettőhöz, fontoskodva bólogatott.
– Talán még a Primetime Live-ba is bekerülünk! – suttogta.
– Valóban? – szólalt meg az ügyvéd. Jeremy szerint a fickót nem lett volna nehéz
összetéveszteni egy csontvázzal.
Jeremy zavartan topogott. – Nos, amint azt már tegnap is próbáltam elmagyarázni a
polgármester úrnak... Gherkin a vállára csapva félbeszakította:
– Nagyon izgalmas, ugye? – tette hozzá. – Főműsoridőben a televízióban!
A többiek komoly arccal bólogattak.
– Ha már a városról beszélünk – folytatta hirtelen a polgármester. – Szeretném meghívni ma
estére egy vacsorával egybekötött kis összejövetelre, ahol néhány kedves barátom is ott lesz.
Természetesen semmi felhajtás, csak arra gondoltam, hogy ha már itt tölti ezt a néhány napot,
szeretnék lehetőséget biztosítani magának, hogy megismerkedjen a helyiekkel.
Jeremy kezét feltartva tiltakozott: – Ez igazán nem szükséges...
– Bolond beszéd! – vágott közbe Gherkin. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk magáért. És
ne feledje, néhányan a meghívottak közül saját szemükkel látták a kísérteteket, így kitűnő alkalma
nyílik, hogy kikérdezze őket. A történeteiktől még magának is rémálmai lesznek.
Gherkin kérdőn nézett rá, az ügyvéd és az orvos szintén a válaszára vártak. Jeremy tétovázása
éppen elegendő volt ahhoz, hogy a polgármester lezárja a témát.
– Akkor hét órakor? – kérdezte.
– Ó, igen... rendben. Azt hiszem, megfelel az időpont – egyezett bele Jeremy. – Hol lesz a
vacsora?
– Később azt is tudatom magával. Gondolom, a könyvtárban megtalálom.
– Valószínűleg.
A polgármester ismét felvonta a szemöldökét. – Ha jól értem, akkor már volt szerencséje
megismerkedni a mi nagyszerű könyvtárosunkkal, Lexie kisasszonnyal?
– Igen, így van.
– Igazán elragadó teremtés, nem gondolja?
Mintha más lehetőségeket is sugallt volna, ahogy ezt kimondta – valami, ami leginkább a
fiúöltözőkben folyó beszélgetéseket idézte fel Jeremyben.
– Nagyon segítőkész volt – felelte Jeremy.
Az ügyvéd és az orvos elmosolyodott, aztán, még mielőtt folytatódhatott volna ez a beszélgetés,
Rachel jelent meg egy tányérral a kezében. Megbökte Jeremyt.
– Jöjjön! Meghoztam a reggelijét. Jeremy kérdőn a polgármesterre pillantott.
– Persze, semmi gond – felelte Gherkin integetve.
Jeremy elindult Rachel után, vissza az asztalához. Hál' istennek Hopper seriffhelyettes addigra
már eltűnt, Jeremy pedig visszaült a helyére. Rachel letette elé a tányért.
– Jó étvágyat! Mondtam a konyhán, hogy különlegesre készítsék, mert maga egyenesen New
Yorkból érkezett. Imádom azt a helyet!
– Ó, járt már ott?
 – Hát, még nem. De mindig is szerettem volna eljutni. Annyira... csodás és izgalmas lehet!
– El kellene mennie egyszer oda. Nincs még egy olyan hely a világon.
Rachel szemérmesen elmosolyodott. – Hű, Mr. Marsh... ezt vegyem meghívásnak? »
Jeremynek leesett az álla. – Tessék?
Rachelnek nem tűnt fel az arckifejezése. – Hát, lehet, hogy a szaván fogom! – vihogta. – És
nagyon szívesen körbevezetem valamelyik éjszaka a temetőben, amikor csak akarja. Általában há-
romkor végzek.
– Ezt észben fogom tartani – motyogta Jeremy.
A következő húsz percben, míg Jeremy evett, Rachel – széles mosollyal az arcán – legalább egy
tucatszor elment az asztala mellett, minden egyes alkalommal teletöltve a kávéscsészéjét.
Jeremy az autója felé tartott, és próbált magához térni az iménti, könnyed reggelinek szánt
eseményt követően.
Hopper seriffhelyettes. Gherkin polgármester. Tully. Rachel. Jed.
A kisvárosi Amerika többnek tűnt, mint amivel a reggeli kávéja előtt képes lenne megbirkózni.
Holnap reggel majd megiszik valahol egy kávét, és kész. Nem volt meggyőződve róla, hogy
érdemes lenne a Herbsben étkeznie, bár a főztjük valóban kitűnő volt. El kellett ismernie, hogy sokkal
jobb, mint várta. Dorisnak igaza volt tegnap, valóban érezhetően friss volt minden, mintha a
hozzávalókat egyenesen a farmról hozták volna aznap reggel.
Mégis, holnap inkább valahol máshol dob be egy kávét. De semmiképpen sem Tully
benzinkútjánál, még ha kapható is ott kávé, akkor sem. Nem szívesen mélyedt volna bele egy
beszélgetésbe, amikor más dolga is volt.
Hirtelen megállt, és elcsodálkozott azon, hogy máris úgy gondolkodik, mint a helyiek.
Megcsóválta a fejét, és az autóhoz közeledve előhúzta zsebéből a slusszkulcsát. A reggelit
mindenesetre túlélte. Az órájára pillantva látta, hogy hamarosan kilenc óra lesz. Nagyszerű.
Lexie, az irodájában üldögélve, éppen akkor pillantott ki az ablakon, amikor Jeremy megállt a
parkolóban.
Jeremy Marsh. Aki folyamatosan próbálta bevenni magát a gondolatai közé, miközben ő
igyekezett a munkájára koncentrálni. Most is, állapította meg Lexie, láthatóan próbált lazábban öl-
tözködni, hogy jobban elvegyüljön az itteniek között.
Elég ebből. Rengeteg dolga van. Irodájának nagy részét telezsúfolt könyvespolcok foglalták el:
a könyvek egymás hegyén-hátán sorakoztak mindenfelé. A sarokban egy acélszürke szekrény állt,
íróasztala és széke pedig a lehető legegyszerűbb fajtából volt. Kevés dolog volt a szobában, ami
díszítésül szolgált volna, egyszerűen helyhiány miatt, és papírkupacok hevertek mindenütt: a
sarkokban, az ablak alatt, a másik sarokban álló széken. Az íróasztalon szintén hatalmas halom állt,
ide gyűjtötte a legsürgősebb elintéznivalókat.
A hónap végére kellett elkészítenie a költségvetést; már rengeteg kiadói katalógust gyűjtött
össze, hogy átnézze, mielőtt a heti rendelést leadná. Ráadásul találnia kellett egy előadót az áprilisi
Könyvtárbarátok találkozójára, illetve elő kellett készítenie a könyvtárat a Műemlék házak körútjára –
amely szintén műemlék ház volt egykor –, de minderre alig maradt ideje. Volt két alkalmazottja, ám rá
kellett jönnie, hogy jobban haladnak a dolgok ha nem osztja ki nekik a fontosabb feladatokat.
Nagyszerűen helytálltak, ha kortárs műveket kellett ajánlaniuk, vagy ha a diákok szorultak segítségre,
hogy megtaláljanak egy-egy könyvet, ám amikor legutóbb rábízta egyikükre a rendelést, hat
különböző című könyv lett a vége – mind az orchideákról, mivel ez volt az illető kedvenc virága.
Lexie aznap reggel leült a számítógépe elé, hogy megpróbáljon valamiféle tervet készíteni bokros
teendőinek megszervezésére, de nem sokra jutott. Bármennyire igyekezett is, gondolatai mindig
visszatértek Jeremy Marshhoz. Nem akart gondolni rá, de épp elég volt, amit Doris mondott, hogy
felpiszkálja a kíváncsiságát.
Nem olyan ember, mint amilyennek képzeled.
Ezzel meg mit akart mondani? Tegnap este, amikor próbált volna többet kiszedni belőle, Doris
nem volt hajlandó egyebet elárulni, mintha nem is ő hozta volna szóba az egészet. Meg sem említette
többé Lexie szerelmi életét, sem Jeremy Marshot. Ehelyett csak kerülgették a témát: mi történt a
munkahelyen, mit tudnak a közös ismerőseikről, hogyan alakul a hétvégi Műemlék házak körútja.
Doris volt a Helytörténeti Társaság elnöke, és a körút volt az év egyik legjelentősebb eseménye, bár
sok szervezést nem igényelt. Többnyire ugyanaz a tucatnyi ház volt megtekinthető minden évben, a
négy templom és a könyvtár mellett. Miközben nagyanyja tovább beszélt, Lexie-nek végig az járt a
fejében, amit korábban mondott.
Nem olyan ember, mint amilyennek képzeled.
És az milyen? Nagyvárosi fajta? Szívtipró? Olyan ember, aki csak egy futó kalandot keres?
Valaki, aki rögtön azután, hogy kitette a lábát a városból, kinevetné az itt élőket? Aki csak egy sztorit
keres, és talál is bármi áron, akkor is, ha másokat megbánt vele?
De miért törődik ő mindezzel? Hiszen csak néhány napig marad, aztán elmegy, és minden
visszatér a régi kerékvágásba. Hál' istennek.
Ma reggel már hallotta is a legfrissebb pletykákat. Reggel betért a pékségbe vajas süteményért,
ott hallotta, ahogy néhány asszony Jeremyről beszélt. Arról, hogy ő majd híressé teszi a várost, és
minden jobb lesz majd idegenforgalmi szempontból. Ahogy megpillantották Lexie-t, kérdésekkel
halmozták el Jeremyvel kapcsolatban, és kifejtették véleményüket arról, hogy vajon sikerül-e
megfejtenie a titokzatos fények eredetét.
Néhányan valóban azt hitték errefelé, hogy kísértetek idézik elő. Mások viszont határozottan
elutasították ezt. Mint például Gherkin polgármester. Nem, neki egészen más szempontjai voltak, ezért
aztán izgatottan várta Jeremy nyomozását. Ha Jeremy Marsh nem találna rá magyarázatot, az jót tenne
a város pénzügyeinek: a polgármester ebben bízott. Gherkin végül is olyan információk birtokában
volt, mint kevesen.
Többen is évekig kutatták a titokzatos jelenséget. Nem csak a Duke-ról érkezett diákok. A helyi
történetírón kívül – aki Lexie szerint elég hihető magyarázattal állt elő – legalább két másik csoport,
illetve egyén is foglalkozott korábban a témával – eredménytelenül. A duke-i diákokat maga Gherkin
polgármester kérte meg, hogy látogassanak el a temetőbe, abban reménykedve, hogy ők sem fogják
megfejteni a rejtélyt. Azóta pedig lassan, de biztosan nőtt a kíváncsi turisták száma.
Eszébe jutott, hogy ezt talán megemlíthette volna előző nap Mr. Marshnak. Mivel azonban nem
kérdezett rá, magától ő sem hozta szóba. Különben is túlságosan lekötötte a figyelmét, hogy elhárítsa a
férfi udvarlását, és egyértelműen tudtára adja, hogy nem viszonozza az érdeklődését. Hát igen, Jeremy
mindent megtett, hogy elbűvölje őt... nos hát, rendben, valóban elbűvölő volt a maga módján, de még
ez sem változtat azon a tényen, hogy nem volt szándékában engedni, hogy az érzelmei kerekedjenek
felül. Még egyfajta megkönnyebbülést is érzett, amikor tegnap este elváltak.
Azután pedig Doris elejtette azt a nevetséges megjegyzést, amelynek az volt a lényege, hogy
szerinte Lexie-nek jobban meg kellene ismernie ezt az embert. A leginkább azonban az ejtette zavarba,
hogy tudta, Doris az égvilágon semmit nem mondott volna, ha nem lett volna teljesen biztos a
dolgában. Valamilyen oknál fogva valami különlegeset látott Jeremyben.
Néha gyűlölte Doris előérzeteit.
Természetesen nem kellett Dorisra hallgatnia. Végül is, túl van már az „idelátogató idegen"
történeten, és nem szeretné még egyszer megismételni ugyanazt. Azonban minden elhatározása
ellenére be kellett vallania magának, hogy ez az egész ügy kissé elbizonytalanította. Ahogy ezen
tűnődött, irodája ajtaja nyikorogva kinyílt.
– Jó reggelt! – köszöntötte Jeremy, fejét bedugva az ajtórésen. – Úgy láttam, égve maradt egy
lámpa.
Lexie megfordult a székén, és megpillanotta Jeremyt, vállára vetett kabátjával.
– Üdvözlöm! – bólintott vissza udvariasan. – Éppen próbálok nekiveselkedni a tennivalóimnak.
Jeremy megemelte a kabátját. – Letehetném ezt valahová? Nem sok hely maradt fent az
íróasztalnál.
– Hagyja csak itt. A fogas az ajtó mögött van.
Jeremy belépett az irodába, és átnyújtotta a kabátját Lexie-nek, aki felakasztotta a sajátja mellé.
Jeremy körülnézett az irodában.
– Szóval, ez itt a főhadiszállás, ugye? Ahol a fontos döntések születnek?
– Igen – felelte. – Nincs túl sok hely, de éppen elegendő, hogy a munkámat el tudjam végezni.
– Tetszik a nyilvántartási rendszere – mondta, és az íróasztalon heverő papírkupacokra mutatott.
– Nekem is pont ilyen van otthon.
Halvány mosoly jelent meg Lexie arcán, ahogy Jeremy az asztalhoz lépett és kikukkantott az
ablakon.
– A kilátás is gyönyörű. Nahát, innen ellát egészen a szemközti házig! És, persze, a parkolóig!
– Nos, úgy látom, igen jó hangulatban van ma reggel.
– Hogyne lennék? Egy jéghideg szobában aludtam, amely tele volt kitömött állatokkal. Illetve
alig aludtam valamicskét. Egész éjszaka a vadonból jövő furcsa hangokat hallgattam.
– Kíváncsi voltam, hogy fog tetszeni magának a Greenleaf. Ahogy hallom, rusztikus.
– A „rusztikus" jelzőnél többet érdemel a hely. A ma reggel sem volt sokkal jobb. Együtt
reggeliztem a fél várossal.
– Szóval a Herbsben járt – jegyezte meg Lexie.
– Eltalálta! – felelte. – Feltűnt, hogy maga nincs ott.
 – Nekem túl zsúfolt. Csendesebb helyen szeretem kezdeni a napomat.
– Igazán figyelmeztethetett volna...
Lexie elmosolyodott. – Nem kérdezett meg.
Jeremy elnevette magát, Lexie pedig az ajtó felé indult.
A kézikönyvek helyisége felé haladva megállapította, hogy Jeremy – minden kimerültsége
ellenére – jó hangulatban van, de ez még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy a bizalmába fogadja.
– Ismer egy bizonyos Hopper seriffhelyettest? – tette fel a kérdést váratlanul Jeremy.
Meglepetten fordult felé. – Rodneyt?
– Igen, azt hiszem, így hívják. Mi a fenét akarhat? Úgy tűnt, meglehetősen zavarja a jelenlétem
itt a városban.
– Ó, ő teljesen ártalmatlan!
– Nem úgy nézett ki.
Lexie vállat vont. – Valószínűleg hallotta, hogy maga több időt fog eltölteni itt, a könyvtárban.
Kissé túlzottan védelmezővé válik ilyen esetekben, mivel évek óta nagyon kedvel engem.
– Szólna egy pár jó szót az érdekemben?
– Persze, nem gond.
Újabb elmés válaszra volt felkészülve, ezért Jeremyt kellemes meglepetésként érte ez a reakció.
– Köszönöm – felelte.
– Igazán semmiség. Csak ne tegyen semmi olyasmit, ami miatt visszavonom a szavamat.
Némán haladtak tovább. Lexie belépett a helyiségbe, és felkapcsolta a villanyt.
– Gondolkodtam egy kicsit a témáján, és eszembe jutott még valami, amiről talán érdemes
tudnia.
– Miről?
Mesélt neki a két korábbi kutatásról, amely a temetőben folyt, majd hozzátette: – Adjon nekem
pár percet, és előkeresem a vonatkozó anyagokat.
– Nagyon hálás lennék érte! – felelte Jeremy. – De miért nem említette ezeket tegnap?
Lexie némán mosolygott.
– Hadd találjam ki! – vágta rá Jeremy. – Mert nem kérdeztem?
– Én csak egy könyvtáros vagyok, és nem gondolatolvasó.
– Mint a nagyanyja? Ó, várjon, persze, ő a vízre specializálta magát, ugye?
– Igen, így van. És meg tudja mondani a születendő gyermekek nemét, még a születésük előtt.
– Én is így hallottam – felelte Jeremy.
Lexie szempillái megrebbentek. – Ez igaz, Jeremy. Akár elhiszi, akár nem, Doris tényleg
rendelkezik ezekkel a képességekkel.
Diadalittasan rámosolygott. – Jól hallottam, hogy Jeremynek szólított?
– Igen. De ne csináljon belőle túl nagy ügyet! Maga kért meg rá, nem emlékszik?
– De igen, emlékszem – mondta. – Lexie.
– Azért ne essen túlzásokba! – felelte Lexie, és miközben beszélt, Jeremynek feltűnt, hogy a
szokásosnál valamivel hosszabb ideig nézett a szemébe, és ez tetszett neki.
Nagyon is tetszett neki.

Hetedik fejezet

Jeremy egész délelőtt egy nagy halom könyvet bújt, illetve a Lexie által megtalált
újságcikkeket. Az egyiket még 1958-ban írta az Észak-Karolina Egyetem néprajzprofesszora, és egy
helyi magazinban jelent meg, valószínűleg válaszként A. J. Morrison kísértethistóriás könyvére. A
cikk többek között idézeteket is tartalmazott Morrison művéből, röviden összefoglalta a legendát,
majd beszámolt a professzornak a temető területén eltöltött egyhetes időszakáról. Az egy hét során
négy alkalommal ő maga is szemtanúja volt a fényjelenségeknek. Előzetes megfigyeléseket is végzett
a jelenség eredetére vonatkozóan: számba vette a környékbeli otthonokat (a temető egymérföldes
környezetében tizennyolc házat talált, a Riker's Hillen azonban érdekes módon egyet sem), majd
feljegyezte azokat az autókat, amelyek a fényjelenségek megjelenése előtti, illetve utáni két percben
haladtak el a temető mellett. Az eltelt idő kétszer is kevesebb volt egy percnél; a másik két alkalommal
viszont egyetlen autó sem járt arra, ami kizárta annak a lehetőségét, hogy a fényszórók hatására
jelentek meg a „kísértetek" a temetőben.
A másik újságcikk sem szolgált sokkal több információval. Egy másik, kis példányszámú, az
1980-as években megszűnt magazin 1969-es kiadásában jelent meg az írás, amely beszámolt a temető
süllyedéséről, illetve az ezáltal okozott kárról. A szerző szintén megemlítette a legendát és a Riker's
Hill közelségét, és bár saját szemével nem látta a fényjelenségeket (mivel a nyári hónapokban járt ott),
számos szemtanú beszámolója alapján számba vett több lehetőséget is, amelyek közül egyik sem volt
ismeretlen Jeremy számára.
Az egyik magyarázat a rothadó növényzet volt, amely időnként meggyulladt a létrejövő
mocsárgáztól. Jeremy tisztában volt vele, hogy az ilyen, tengerparthoz közeli területeken ez nem volt
teljesen kizárható lehetőség, bár nem tartotta valószínűnek sem, mivel a fények jellegzetesen hideg,
ködös téli estéken jelentek meg. Lehettek esetleg olyan, földrengésekkel kapcsolatos fények is,
amelyek gyakorlatilag a földkéreg mélyén egymással összeütköző kőzetlemezek által generált
elektromos légköri kisülések Ugyancsak felmerült magyarázatként az autók fényszóróinak elmélete, a
megtört csillagfény ötlete, illetve egy bizonyos gombafajta által kibocsátott foszforeszkáló fény.
Bizonyos algák is képesek voltak foszforeszkáló fény kibocsátására. A szerző megemlített egy olyan
elméletet is, amelynek lényege, hogy az egymással határos, eltérő hőmérsékletű levegőrétegeken a
fénysugarak elhajlanak, így olyan hatást keltenek, mintha a levegő izzana. Legvégül felmerült még
Szent Elmo tüze, mint lehetőség, amely lényegében a zivatarok során keletkező, hegyes tárgyak által
keltett elektromos kisülésekre utalt.
Egyszóval, a szerző szerint akármi lehetett a jelenség hátterében.
Bár egyik írás sem volt bizonyító erejű, mégis segítettek Jeremynek összeszedni a gondolatait.
Véleménye szerint a fényeket valamilyen földrajzi jelenség idézte elő. A temető mögötti domb volt a
környéken a legmagasabb pont, az egyre süllyedő temetőben pedig még sűrűbbé vált a leszálló köd.
Mindez fénytörésre vagy fényvisszaverődésre engedett következtetni.
Egyszerűen csak meg kellett találnia a fény forrását, amihez legelőször is azt kellett kiderítenie,
hogy pontosan mikor észlelték legelőször a fényeket. Nemcsak úgy általában, hanem dátumra
pontosan, hogy aztán utánanézhessen, hogy mi történt éppen akkor a városban. Amennyiben a város
éppen drámai változásokon ment keresztül akkoriban – nagyobb építkezés, egy új üzem megnyitása
vagy valami hasonló –, akkor könnyűszerrel megtalálhatja a jelenség eredetét. Ha pedig személyesen
is láthatná a fényeket – bár ehhez az eshetőséghez nem fűzött túlzott reményt –, akkor még ennél is
egyszerűbb lenne a dolga. Ha például éjfél körül jelennek meg, amikor egyetlen autó sem halad el az
úton, akkor felderíthetné a környéket, figyelembe véve a lakott épületeket, amelyeknek fény szűrődhet
ki az ablakain, illetve az országúttól való távolságot, vagy akár a vízi közlekedést. Egy nagyobb
méretű hajó is szóba jöhet mint lehetőség.
Másodszor is végiglapozta a könyveket, hogy kiegészítse a jegyzeteit a városban történt
nagyobb változásokra – különös tekintettel a századfordulóra – vonatkozóan.
Ahogy teltek az órák, listája egyre bővült. A huszadik század elején, 1907 és 1914 között egy
kisebb építkezési láz következtében a város északi negyede rohamosan megnőtt. A kikötőt először
1910-ben, később 1916-ban kiszélesítették, végül 1922-ben nyerte el jelenlegi formáját; a
kőbányákban és foszforbányákban igen jelentős volt a kitermelés. A vasútvonalat 1898-ban kezdték el
építeni, a megyét behálózó mellékvágányok megépítése egészen 1912-ig tartott. 1904-ben fejezték be
a folyót átszelő vasúti hidat, majd 1908 és 1915 között három nagyobb gyárat is átadtak: egy
textilüzemet, egy foszforbányát és egy papírgyárat. Ebből a háromból már csak az utóbbi üzemelt – a
textilüzemet négy éve zárták be, a bányát 1987-ben –, így ezt a kettőt ki lehetett zárni a lehetséges
magyarázatok sorából.
Még egyszer átnézte a jegyzeteit, és ellenőrizte az adatok helyességét, majd összepakolta a
könyveket, hogy Lexie-nek ennyivel is könnyebb legyen visszatennie őket a helyükre. Hátradőlt a
székén, és kinyújtóztatta az ülésben elgémberedett tagjait. Az órára pillantott. Hamarosan dél lesz.
Egészében véve elégedett volt az eltelt néhány óra munkájával, és a háta mögött a nyitott ajtó felé
pillantott.
A délelőtt folyamán Lexie egyszer sem nézett be hozzá. Tulajdonképpen tetszett neki a lány
kiismerhetetlensége, és egy pillanatra megfordult a fejében milyen jó volna, ha ő is New Yorkban
élne, vagy legalábbis a város közelében. Kíváncsi lenne, hogyan alakulnának köztük a dolgok. A
következő pillanatban Lexie belépett az ajtón.
– Nos – üdvözölte Lexi –, hogy halad?
Jeremy Lexie felé fordult – Köszönöm, nagyszerűen! Lexie éppen a kabátjába bújt. – Nézze,
kiszaladok ebédért, ezért gondoltam, megkérdem, hozzak-e magának is valamit.
– A Herbsbe megy? – kérdezte Jeremy.
– Nem. Ha kicsit zsúfoltnak érezte a helyet reggel, nézze meg délben! De szívesen beugrom
visszafelé jövet, ha van valami kívánsága.
Egy pillanatig habozott
 – Nos, nem zavarná, ha;setleg magával tartanék, bárhová is megy? Szeretném egy kjcsit
kinyújtóztatni a tagjaimat, egész délelőtt itt görnyedtem, és szívesen körülnéznék. Megmutathatná a
környéket. – Elhallgatott. – Persze nem szeretnék a terhére lenni.
Lexie majdnem nemet mondott, de eszébe jutottak Doris szavai, és gondolatai összezavarodtak.
Bár józan esze mást sugallt – hála Dorisnak –, mégis így szólt:
– Rendben van, nem bánom. De egy óra múlva vissza kell érnem, úgyhogy nem tudom
mennyire tudok a segítségére lenni. ,
Jeremy legalább annyira meglepődött, mint Lexie, amikor felállt, és elindultak kifelé. – Bármi
megfelel – mondta. – Tudja, segíthet kiegészíteni a hiányzó kockákat. Fontos volna tudnom, hogy mi
történik a városban.
– Úgy érti, a mi kis elmaradott vidéki városunkban?
– Nem én neveztem így, hanem maga.
– Igen. De ezt gondolta, nem? Én nagyon szeretem ezt a helyet.
– Efelől nincs kétségen – felelte. – Különben miért lakna itt?
– Például, mert ez nem New York.
– Járt már ott?
– Manhattanben laktam, a Hatvankilencedik utcában.
Jeremy megbotlott meglepetésében. – Az alig néhány saroknyira van a lakásomtól.
Lexie elmosolyodott. – Milyen kicsi a világ, ugye?
Jeremy gyors léptekben próbálta beérni, ahogy a lépcső felé közeledtek. – Most csak viccel,
ugye?
– Nem – felelte. – Majdnem egy évig laktam ott a barátommal. A Morgan Stanleynél dolgozott,
én pedig az egyetemi könyvtárban voltam gyakorlaton.
– Hát, ezt nem hiszem el...
– Micsodát? Azt, hogy New Yorkban éltem, és mégis visszajöttem? Vagy hogy néhány
saroknyira voltam magától? Vagy azt, hogy a barátommal laktam?
– Az egészet! – mondta Jeremy. – Illetve semmit! Nem is tudom... – próbálta elképzelni, hogy
egy kisvárosi könyvtáros lány a szomszédságában él. Az arckifejezését meglátva, Lexie elnevette
magát. – Ó, ha tudná, mennyire egyformák maguk mind! – mondta.
– Kik?
– Maguk, nagyvárosi emberek Meg vannak győződve róla, hogy nincs még egy olyan
különleges hely, mint New York, és hogy a többi ehhez képest semmit sem tud nyújtani.
– Igaza van – ismerte be Jeremy. – De ez csak azért van, mert a világ fennmaradó része
alulmarad az összehasonlításban.
Lexie hitetlenkedve nézett rá, mint aki rosszul hallott
Jeremy ártatlan arccal vállat vont. – Nézze... a Greenleaf Panzió nem igazán ér fel a Four
Seasons vagy a Plaza színvonalával, nem így gondolja? Ezt még magának is el kell ismernie.
Lexie összevonta a szemöldökét ezen az önelégült válaszon, és meggyorsította a lépteit. Abban
a pillanatban meg volt róla győződve, hogy Doris minden bizonnyal tévedett.
Jeremy azonban tovább kötötte az ebet a karóhoz: – Na, gyerünk... ismerje el! Tudja, hogy
igazam van, nem?
Ebben a pillanatban értek a könyvtár főbejáratához, és Jeremy kitárta az ajtót Lexie előtt. Az
előtérben dolgozó idős hölgy kíváncsian figyelte őket. Lexie összeszorította a száját, míg ki nem értek
a szabadba, majd hirtelen a férfi felé fordult.
– Az emberek nem szállodákban laknak – támadt rá ingerülten –, hanem közösségekben. Éppen
ez az, amit itt megtalál. A közösséget. Ahol az emberek ismerik egymást, törődnek egymással. Ahol a
gyerekek estig kint játszhatnak a szabadban, és közben nem kell ismeretlenek miatt aggódniuk.
Jeremy felemelte a kezeit: – Kérem, ne értsen félre, nagyon kedvelem a közösségi életet.
Magam is így nőttem fel. Minden családot név szerint ismertem a környéken, mert évekig ott laktak.
Vannak, akik azóta is ott élnek, úgyhogy higgye el, tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire fontos
ismerni és jóban lenni a szomszédainkkal, és hogy mennyire fontos a szülőknek tudniuk, hogy mit
csinálnak a gyerekeik, és éppen kivel töltik az idejüket. Engem is így neveltek fel. Még ha el is
csavarogtam, a szomszédok mindig tudták, hogy merre járok. Én csak azt szeretném, ha észrevenné,
hogy mindez New Yorkban is így van, csupán attól függ, hogy éppen hol él. Persze az a környék, ahol
én lakom, tele van utazgató, karrierjüket építő fiatalokkal. De menjen el egyszer Brooklynba vagy
Queensbe, és meg fogja látni a parkokban kosárlabdázó vagy focizó gyerekeket, akik nagyjából
ugyanazt csinálják, mint amit az itteniek.
– Mintha ez valaha is fontos lett volna magának!
 Lexie abban a pillanatban megbánta, hogy nekitámadt Jeremy-nek A férfi azonban nyugodt
maradt
– Fontos – szólalt meg. – És higgye el, ha lennének gyerekeim, nem ott élnék, ahol most.
Számtalan unokahúgom és unokaöcsém van a városban, és mindannyian olyan környéken élnek, ahol
rengeteg játszótársuk van, a felnőttek pedig odafigyelnek rájuk. Sok tekintetben ugyanúgy nőnek fel,
mint az itteni gyerekek.
Lexie nem szólt semmit, kétkedve fogadva e szavakat.
– Nézze! – ajánlotta fel Jeremy. – Nem akarok vitatkozni magával. Egyszerűen csak azt
próbálom elmagyarázni, hogy a gyerekek bárhol klasszul felnőnek, amennyiben a szülők odafigyelnek
rájuk, függetlenül attól, hogy éppen hol laknak. Nem hinném, hogy a kisvárosok kisajátíthatnák
maguknak ezeket az értékeket. Biztos vagyok benne, hogy ha kicsit mélyebben beleásnék a témába, itt
is találnék olyan gyerekeket, akiknek gondjaik vannak. A gyerekek a világon mindenhol egyformák. –
Jeremy elmosolyodott, jelezve, hogy nem bántódott meg azon, amit Lexie mondott.
– Mellesleg, nem is igazán értem, hogyan lyukadtunk ki ehhez a gyerektémához. Megígérem,
hogy soha többé nem hozom szóba. Én csak azt szerettem volna kifejezni, mennyire meglepődtem
azon, hogy New Yorkban élt, alig néhány háztömbnyire tőlem. – Elhallgatott. – Nos, kibékülünk?
Lexie hosszan nézett rá, mielőtt kiengedte a visszatartott lélegzetét. Talán igaza van Jeremynek.
Igen, tudta, hogy igaza van. El kellett ismernie, hogy ő – Lexie – volt az, aki ezt az egészet így
felfújta. A kusza gondolatok képesek ezt tenni az emberrel. Mi ez az egész, ami történik vele?
– Kibékülhetünk – adta be a derekát végül. – Egy feltétellel.
– Mi lenne az?
– Maga vezet. Nem autóval jöttem. Jeremy megkönnyebbülten nézett fel.
– Hozom a kocsikulcsot.
Egyikük sem volt különösebben éhes, így Lexie egy közeli élelmiszerboltba vitte Jeremyt,
ahonnan néhány perccel később egy doboz sós keksszel, friss gyümölcsökkel, többféle sajttal és két
üveg üdítővel távoztak.
Az autóba beszállva Lexie a lábához helyezte az ennivalót.
– Nos, mit szeretne megnézni? – kérdezte.
– A Riker's Hillt. Van esetleg olyan út, amely felvisz a domb tetejére?
Lexie bólintott. – Nem nevezném útnak. Eredetileg a favágók használták, de manapság már csak
az erre tévedő szarvasvadászok járnak rajta. Nem biztos, hogy jó ötlet autóval nekivágni.
– Semmi gond, úgyis bérautó. Egyébként pedig kezdem megszokni az itteni utak minőségét.
– Rendben van, ahogy gondolja – felelte Lexie. – Én mindenesetre figyelmeztettem.
Nem sokat beszéltek, miközben elhagyták a várost Elhajtottak a Cedar Creek-i temető mellett,
majd áthaladtak egy kis hídon. Az utat hamarosan egyre sűrűbbé váló növényzet szegélyezte mindkét
oldalról. Az ég kékje fokozatosan szürkülni kezdett, ami a messzi észak téli délutánjainak hangulatát
idézte fel Jeremyben. Időnként seregélyek raját riasztotta fel az elhaladó autó zaja, a madarak olyan
összehangoltan repültek, mintha egy láthatatlan zsinóron lennének összekötve.
Lexie kissé kínosan érezte magát a beállt csendben, így a környékről kezdett mesélni:
ingatlanbeépítési tervekről, melyek soha nem valósultak meg, az egyes fák elnevezéséről, a sűrű
bozóton keresztül látható temetőről. Az út bal oldalán felbukkanó Riker's Hill komoran, szinte
félelmetesen hatott a tompa fényben.
Jeremy körülbelül idáig jutott el, majd innen fordult vissza, amikor legelső alkalommal elhajtott
a temető mellett. Mint kiderült, alig kellett volna továbbhajtania, ugyanis Lexie ekkor jelezte, hogy a
következő keresztútra rá kell fordulniuk, amely a Riker's Hill mögé vezet. Lexie kissé előredőlve
fürkészte az utat a szélvédőn keresztül.
– Nemsokára be kell kanyarodnunk – mondta. – Lassítson egy kicsit!
Jeremy engedelmeskedett, majd a továbbra is feszülten figyelő Lexie-re pillantva észrevette a
két szemöldöke között húzódó ráncot a homlokán.
– Megvan... Arra! – mutatott előre.
Igaza volt: túlzás volt útnak nevezni az eléjük táruló látványt Kavics borította keréknyom
csupán, olyasmi, mint a Greenleafhez vezető út, csak még rosszabb minőségű. Az országútról lehajtva
az autó zötykölődve haladt tovább. Jeremy még jobban lelassított.
– Mondja, a Riker's Hill állami tulajdonban van?
Lexie bólintott. – Igen, az egyik nagy fakitermelő vállalattól vették meg a területet, amikor még
kislány voltam. Tudja, ez is része a hely történetének. De nem park vagy közterület, vagy valami
hasonló. Azt hiszem, valamikor kempinget szerettek volna itt létesíteni, de végül nem lett belőle
semmi.
 A sűrű fenyvesben egyre szűkebbé vált az út, a felszíne mégis egyre simábbnak tűnt, ahogy a
dombtető felé közeledtek a kacskaringós úton. Helyenként keskeny ösvényt pillantottak meg, amelyet
valószínűleg a vadászok használtak.
Később ritkulni kezdtek a fák, és az égbolt is jól kivehetővé vált; a csúcs közelében a növényzet
egyre megviseltebbnek, majd egészen lepusztultnak tűnt. Fák tucatjai hevertek kettétörve; minden
harmadik állt csak. Az emelkedő meredeksége csökkent, majd a tetőhöz közeledve, lapos fennsíkon
találták magukat. Jeremy lehúzódott az út szélére. Lexie intett neki, hogy állítsa le a motort, majd
kiszálltak az autóból.
Lexie összefonta maga előtt a karját, ahogy elindultak. A levegő hűvösebb lett odefent, télies,
csípős szél fújt. Az égbolt is mintha közelebb lett volna; a felhők többé nem voltak
megkülönböztethetetlenek, hanem sajátos alakzatokat öltöttek. Odalent megpillantották a várost, az
egyenes utcák mentén sorakozó, egymásba kapcsolódó háztetőket, melyek közül az egyik éppen Cedar
Creekbe vezetett. A városon túl az öreg folyó acélként csillogott. Jeremy megpillantotta az országúti
hidat, illetve a mögötte magasodó, festői vasúti hidat. Eközben egy héja körözött a magasban. Jól
kivehető volt a könyvtár épülete is, valamint a Green-leaf környéke, bár a kunyhókat elrejtette a
növényzet.
– Gyönyörű innen a kilátás! – szólalt meg végül.
Lexie rámutatott egy pontra, valahol a város szélén: – Látja azt a kis házat ott? Azt, amelyik egy
kissé félreesik, ott, nem messze a tótól? Ott élek most. És azt a másikat nem messze tőle? Az pedig
Doris háza. Ott nőttem fel. Amikor kicsi voltam, néha előfordult, hogy felbámultam ide a dombra,
elképzelve magamat, ahogy lefelé nézek.
Jeremy elmosolyodott. A szellő lágyan borzolta Lexie haját, ahogy tovább mesélt
– Kamaszkoromban néha feljöttünk ide a barátaimmal, és órákat töltöttünk itt el. Nyáron a
hőségtől úgy csillognak a házak ablakai, akár a csillagok. Júniusban pedig annyi errefelé a
szentjánosbogár, mintha egy kisebb város lebegne az égen. Bár mindenki tudott erről a helyről, mégis
alig jártak errefelé az emberek. Olyan volt, mintha nekem és a barátaimnak egy titkos helyünk lenne.
Elhallgatott, mert zavarban érezte magát.
– Emlékszem, egyszer hatalmas vihar volt közeledőben. A barátaimmal feljöttünk ide autóval.
Tudja, egy olyan nagy kerekű jármüvel, amilyennel akár a Grand Canyonba is el lehet menni.
Feljöttünk, hogy a villámokat nézzük, ahogyan az égen cikáznak. Eszünkbe sem jutott, mekkora
veszélynek tesszük ki magunkat, a környék legmagasabb pontján tartózkodva. Amikor villámlani
kezdett, eleinte le voltunk nyűgözve. Az égboltot megvilágították a cikázó villanások, mi pedig
hangosan számoltuk, hogy mennyi ideig tart egy mennydörgés. Tudja, így próbáltuk megállapítani,
hogy milyen távol villámlott. Hirtelen azonban elért minket is a vihar. Olyan erővel fújt a szél, hogy az
autó is megmozdult tőle, a lezúduló esőtől pedig az égvilágon semmit nem láttunk. Aztán hirtelen a
villámok a körülöttünk álló fákra is lesújtottak. Olyan közel csaptak be, hogy a föld is beleremegett, a
fenyők csúcsa pedig szikrákat szórt.
Miközben mesélt, Jeremy figyelmesen hallgatta. Lexie először mesélt magáról ilyen hosszan,
amióta megismerkedtek, Jeremy pedig próbálta elképzelni, hogy milyen lehetett akkoriban a lány
élete. Vajon milyen lehetett a középiskolában? Népszerű volt? Vagy inkább visszahúzódó diák, aki az
ebédidőt is a könyvtárban töltötte? Persze ez már a múlté – hiszen kit is érdekel ma már a
középiskola? –, de mégis, ahogy most a régi emlékeket felidézte, nehéz volt kitalálni, milyen is
lehetett Lexie valójában.
– Félelmetes élmény lehetett – szólalt meg Jeremy. – Tudja, egy villám hőmérséklete elérheti az
ötvenezer fokot is – pillantott rá. – Ez tízszerese a nap felszíni hőmérsékletének.
Lexie csodálkozva elmosolyodott. – Ezt nem is tudtam. De igaza van, azt hiszem, soha
életemben nem voltam még annyira megijedve.
– És azután mi történt?
– Elvonult a vihar. Összeszedelőzködtünk, és visszamentünk a városba. De emlékszem, Rachel
olyan erősen szorította a karomat, hogy a körmei nyoma ott maradt a bőrömön.
– Rachel? Csak nem a Herbs pincérnőjéről van szó?
– De igen – pillantott rá Lexie keresztbe font karral. – Miért? Csak nem kezdett ki magával a
reggelinél?
Jeremy zavarban volt. – Nos, azt azért nem mondanám. Egyszerűen csak... egy kicsit túl
közvetlennek tűnt.
Lexie elnevette magát. – Hát, ez nem lep meg. Rachel... nos, ő ilyen. A legjobb barátnők
voltunk, és én még mindig úgy gondolok rá, mintha a nővérem lenne. Azt hiszem, ez már mindig így
lesz. De aztán főiskolára mentem, majd New Yorkba... hát, miután visszatértem, már semmi nem volt
ugyanaz. Mivel nem találok rá jobb szót, fogalmazzunk úgy, hogy megváltoztunk. Ne értsen félre,
nagyon kedves lány, nagyon szórakoztató a társasága, és nincs benne egy fikarcnyi rosszindulat sem,
de...
Elhallgatott. Jeremy alaposabban szemügyre vette.
– Ma már másképp látja a világot? – kérdezte segítőkészen. Lexie felsóhajtott. – Igen, azt
hiszem, erről lehet szó.
– Ez mindenkivel előfordul, ahogy felnőtté válik – felelte Jeremy. – Miközben rájön, hogy
kicsoda is valójában és mit akar, azzal is szembesülnie kell, hogy azok az emberek akiket régóta
ismer, másként viszonyulnak a dolgokhoz. Az ember megőrzi a csodálatos emlékeket, de továbblép.
Ez teljesen normális dolog.
– Igen, tudom. Egy ilyen kisvárosban azonban ezt egy kicsit nehezebb megtenni. Nem sok
harmincas él a környéken, és még annál is kevesebb az egyedülálló. Elég szűkösek errefelé a
lehetőségek.
Jeremy bólintott, majd elmosolyodott. – Harmincasok? Lexie-nek hirtelen eszébe jutott, hogy
Jeremy tegnap megpróbálta kitalálni, mennyi idős lehet.
– Igen – felelte vállat vonva. – Úgy látszik, öregszem.
– Vagy fiatalodik – ellenkezett Jeremy. – Én mindenesetre így gondolok magamra.
Valahányszor elkezdek aggódni a korom miatt, kissé lejjebb tolom a csípőmön a nadrágomat, hogy
kivillantsam az alsónadrágom korcát, a baseballsapkámat megfordítom a fejemen, és rapet hallgatva
mászkálok a bevásárlóközpontokban.
Lexie önkéntelenül felnevetett, ahogy elképzelte mindezt. A hűvös levegő ellenére melegséggel
töltötte el az a felismerés, hogy váratlanul, mégis vitathatatlanul élvezte ennek az embernek a
társaságát. Abban még nem volt biztos, hogy kedveli-e – tulajdonképpen továbbra is meg volt
győződve róla, hogy nem, ezért egy pillanatra küzdelmet okozott neki e két érzés összeegyeztetése.
Ami természetesen azt jelentette, hogy ezt az egész témát jobb lesz kerülnie. Ujját az állához emelve,
így szólt: – Igen, ezt el tudom képzelni. Úgy tűnik, igen fontos magának, hogy egyéni legyen a stílusa.
– Kétségtelenül. Tegnap is milyen sok embert sikerült lenyűgöznöm az öltözékemmel, köztük
magát is!
Lexie ismét elnevette magát, és a beálló csendben Jeremyre pillantott. – Gondolom, sokat utazik
a munkája során, igaz? – kérdezte.
– Évente négy-öt alkalommal néhány hétre.
– Járt már ehhez hasonló városban?
– Nem – felelte. – Nem mondhatnám. Mindegyik helynek megvan a maga varázsa, de őszintén
bevallhatom, hogy ilyen helyen még sohasem jártam. És maga? Úgy értem, New Yorkon kívül?
– Jártam néhány helyen. Raleigh-ban elég sok időt töltöttem már. Középiskolásként Charlotte-
ban jártam. Végzős voltam, amikor a futballcsapatunk bejutott a megyei bajnokságba. A városból
szinte mindenki velük tartott. Hat kilométer hosszú konvojt alkottunk az országúton. Kiskoromban
pedig részt vettem egy iskolai kiránduláson, Washingtonba mentünk. A tengerentúlon viszont még
soha nem jártam.
Miközben beszélt, érezte, mennyivel szűkebbnek tűnhet az ő világa a férfi számára. Jeremy,
mintha csak a gondolataiban olvasna, halványan elmosolyodott.
– Szerintem magának nagyon tetszene Európa. A székesegyházak, a gyönyörű táj, a kávézók és
a terek a városokban. A nyugodt életmód... éppen magának való lenne.
Lexie lesütötte a szemét. Szép gondolat volt, de...
És éppen ez volt az. Ez a de. Mindig volt egy de. Az életnek megvolt az a komisz tulajdonsága,
hogy ilyen egzotikus lehetőségek csak rendkívül ritkán adódtak. A legtöbb ember számára ez csupán
ábránd maradt. Mint például az ő számára is. Hiszen sem Dorist nem vihette volna magával, sem a
könyvtárat nem hagyhatta volna ott hosszabb időre. Egyáltalán, miért beszél neki ilyesmiről most
Jeremy? Hogy megmutassa, milyen világpolgár hozzá képest? Hát, bármennyire is utálom bevallani,
gondolta magában Lexie, ezzel eddig is tisztában voltam.
Mégis, miközben ezek a gondolatok emésztették, egy másik hang is megszólalt benne, amelyik
azt súgta neki, hogy Jeremy csupán udvarolni próbál neki mindezzel. Mintha azt akarta volna jelezni,
hogy másnak, sokkal világibbnak tartja őt, mint amilyennek képzelte. Hogy bárhol megtalálná a
helyét, ha akarná.
– Mindig is szerettem volna utazgatni – vallotta be, megpróbálva némi rendet teremteni a
fejében kavargó, egymásnak ellentmondó gondolatok között. – Klassz lehet, ha az embernek le-
hetősége van rá.
– Az is, többnyire. Azonban akár hiszi, akár nem, nekem az okozza a legnagyobb örömet, ha új
emberekkel ismerkedhetek meg. Ha visszagondolok azokra a helyekre, ahol eddig jártam, leg-
élesebben az arcokra emlékszem, és nem a helyszínekre.
– Ez nagyon romantikusan hangzik – felelte Lexie. Nem könnyű ellenállni ennek a Jeremy
Marshnak. Először a nőcsábász, most pedig a nagy emberbarát; a nagy utazó, akinek a gyökerek is
fontosak; nagyvilági, mégis tisztában van az igazán lényeges dolgokkal. Bárkivel találkozott és bárhol
járt, nem fért hozzá kétség, hogy ez az ember olyan vele született képességgel rendelkezik, amelytől
mindenki – különösen a nők – azonnal közel érezte magát hozzá. És ezzel, természetesen, máris
visszatért a Jeremy-ről szerzett legelső benyomásához.
– Talán ennyire romantikus vagyok – szólalt meg a férfi Lexie-re pillantva.
– Tudja, mi tetszett nekem a legjobban New Yorkban? – kérdezte hirtelen, másra terelve a szót.
Jeremy várakozón tekintett rá.
– Szerettem, hogy mindig történt valami. Minden napszakban emberek siettek valahová, gyalog
vagy taxin. Mindig volt hová menni, megnézni valamit, kipróbálni egy új éttermet. Izgalmas volt,
különösen olyasvalakinek, aki itt nőtt fel. Majdnem olyan volt, mint a Marsra utazni.
– Miért nem maradt ott?
– Maradhattam volna; de nem nekem találták ki azt a helyet. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az
ok, amiért odamentem, nos, megváltozott. Azért mentem, hogy együtt legyek valakivel.
– Értem – felelte Jeremy. – A barátját követte odáig? Lexie bólintott. – A főiskolán találkoztunk
Annyira... nem is tudom... olyan tökéletesnek tűnt, azt hiszem. Greensboróban nőtt fel, jó családból
származott, okos volt. Ráadásul nagyon jóképű. Annyira jóképű, hogy bármelyik nő megfeledkezne a
legmegbízhatóbb megérzéseiről is. Rám nézett, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy
követem őt egészen New Yorkig. Semmit nem tudtam ellene tenni.
Jeremy kényelmetlenül érezte magát. – Valóban?
Lexie elmosolyodott magában. A férfiak sosem szerették azt hallgatni, mennyire ellenállhatatlan
egy másik férfi, különösen nem, ha komoly kapcsolatról volt szó.
– Körülbelül egy évig minden csodálatos volt. Már az eljegyzést is megtartottuk.. – Pár
pillanatra elhallgatott, felidézve a múltat, majd nagyot sóhajtott. – Én az egyetemi könyvtárban vé-
geztem a szakmai gyakorlatomat, Avery pedig a Wall Streeten kezdett el dolgozni. Egy nap
rajtakaptam az egyik kolléganőjével az ágyban. Ekkor ébredtem rá, hogy mégsem ő az igazi, úgyhogy
még aznap este összecsomagoltam, és hazautaztam. Azóta sem hallottam felőle.
A szél kissé megerősödött, fütyülve borzolta a domboldalt, enyhe földszaggal töltve be a
környéket.
– Maga nem éhes? – kérdezte Lexie hirtelen témát váltva. – Úgy értem, igazán kellemes ez a
kirándulás magával, de ha nem jutok hamarosan valami táplálékhoz, zsémbes leszek
– Dehogynem, nagyon is! – felelte Jeremy. Visszamentek az autóhoz, és elfelezték a szerény
ebédet.
Jeremy az első ülésen ülve kibontotta a sós kekszet. Mivel azonban innen nem volt túl jó a
kilátás, beindította a motort, megkerülte a dombtetőt, majd olyan szögben, ahonnan tökéletesen rá
lehetett látni a városra, ismét leállította az autót.
– Szóval, visszajött ide, és a könyvtárban kezdett dolgozni, majd...
– Pontosan – vágott közbe Lexie. – És ezzel is foglalkoztam az elmúlt hét évben.
Jeremy gyorsan utánaszámolt, és arra jutott, hogy akkor Lexie most körülbelül harmincegy éves
lehetett.
– Volt azóta újabb barátja? – kérdezte.
Lexie, térdei között egyensúlyozva a gyümölcsös poharát, letört egy darab sajtot, és egy kekszre
helyezte. Azon tűnődött, vajon válaszoljon-e erre a kérdésre, majd úgy döntött, miért is ne –végül is, a
férfi néhány napig marad csak.
– Ó, persze. Akadt néhány... – Mesélt az ügyvédről, az orvosról, és persze Rodney Hopperről is.
Mr. Reneszánszról nem tett említést.
– Nos... úgy tűnik akkor nagyon boldog most – szólalt meg Jeremy.
– Ó, hogyne! – felelte gyorsan. – Maga nem?
– Dehogynem, többnyire. Időről időre kicsit megbolondulok, de azt hiszem, ez normális.
– És ilyenkor engedi lejjebb a nadrágját a csípőjén?
– Pontosan – felelte Jeremy mosolyogva. Kivett a dobozból néhány sós kekszet, és a térdén
egyensúlyozva, sajttal kezdte megpakolni őket. Majd komoly arccal felpillantott. – Feltehetnék
magának egy személyes kérdést? Persze nem kell válaszolnia. Higgye el, nem fogok megbántódni.
Egyszerűen csak kíváncsi vagyok.
– Úgy érti, még annál is személyesebbet, mint hogy az előző kapcsolataimról kelljen
beszélnem?
Jeremy zavartan vállat vont, és Lexie egy pillanatra maga elé képzelte őt kisfiúként: sima,
keskeny arc, egyenes frufru, a kinti játék során összepiszkolódott ing és nadrág.
– Gyerünk! – mondta. – Ki vele!
Miközben beszélt, Jeremy mereven maga elé bámult, kerülve Lexie pillantását. – Amikor
felértünk ide, az első dolog, amit megmutatott nekem, a nagymamája háza volt, majd elmesélte, hogy
ott nőtt fel.
Lexie bólintott. Félig-meddig várta már ezt a kérdést.
– Így van – felelte.
– Miért?
Lexie kinézett az ablakon, tekintetével a városból kivezető országutat kereste. Megtalálta, aztán
lassan így szólt:
– A szüleim éppen Buxtonból tartottak hazafelé. Ott tartották az esküvőjüket is, volt egy kis
házuk a parton. Nem könnyű innen eljutni oda, de anyám esküdött, hogy a leggyönyörűbb hely a
világon, így hát apám vett egy kis csónakot, hogy ne kelljen a kompra várniuk, ha át akarnak jutni a
túlpartra. Egyfajta menedék volt ez számukra, tudja, oda bújtak el, ha úgy volt kedvük Van ott egy
szép világítótorony is, amely jól látszik a ház verandájáról; időnként magam is ellátogatok oda,
ahogyan ők tették, hogy egy kicsit egyedül lehessek, messze mindentől.
Alig látható mosoly bujkált az ajkán, mielőtt folytatta: – Azon az estén éppen hazafelé tartottak,
meglehetősen fáradtan. A kompot nem számítva is néhány órát vesz igénybe az út Apám valószínűleg
elbóbiskolhatott a volán mögött, az autó pedig lezuhant a hídról. Már nem voltak életben, mire a
rendőrök megtalálták és kiemelték az autót.
Jeremy hosszan hallgatott. – Ez borzasztó! – szólalt meg végül. – Mennyi idős volt, amikor ez
történt?
– Kétéves. Aznap este Dorisnál aludtam, aki másnap nagyapámmal együtt bement a kórházba.
Amikor visszajöttek, közölték velem, hogy aznaptól náluk fogok lakni. Így is lett. Furcsa érzés. Úgy
értem, tudom, hogy mi történt, mégsem tűnt soha valóságosnak mindez. Soha nem éreztem, hogy
valami hiányozna, miközben felnőttem. Nekem olyanok voltak a nagyszüleim, mint másnak a szülei,
leszámítva, hogy világéletemben a keresztnevükön szólítottam őket. – Lexie elmosolyodott. – Ez
egyébként az ő ötletük volt. Talán nem akarták, hogy úgy gondoljak rájuk, mint nagyszülőkre, hiszen
ők neveltek fel, ugyanakkor mégsem voltak az igazi szüleim.
Lexie elhallgatott, és Jeremyre pillantott. Most először tűnt fel neki széles válla, és jobban
szemügyre vette a szája sarkában bujkáló ráncot.
– Most én kérdezek – szólalt meg ismét. – Túl sokat beszéltem, és bizonyára nem túl érdekes az
életem, ellentétben a magáéval. Persze nem a szüleim történetére gondolok, hanem a
mindennapjaimra.
– Ellenkezőleg! Nagyon is érdekel. Olyan, mint amikor... az ember egy új könyvet olvas,
amelynek minden lapja tartogat valami meglepetést
– Szép hasonlat.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog magának.
– És maga? Miért döntött úgy, hogy újságíró lesz? Jeremy röviden mesélt a főiskolai éveiről, a
terveiről, hogy egyetemi tanár legyen, illetve azokról az eseményekről, amelyek következtében eddig
eljutott.
– És valóban öt testvére van?
Bólintott. – Pontosabban öt bátyám. Én vagyok a legkisebb gyerek a családban.
– Valahogy nem tudom elképzelni testvérekkel.
– Miért?
– Inkább egyke benyomását kelti bennem.
Jeremy megcsóválta a fejét. – Milyen kár, hogy nem örökölte a családja többi tagjától a látnoki
képességeket!
Lexie elmosolyodott, majd elfordította a fejét. A távolban héják köröztek magasan a város
felett. Tenyerét az ablakra szorította, bőrén érezte az üveg hűvösségét.
– Kétszáznegyvenhét – szólalt meg végül. Jeremy odafordult.
– Tessék?
– Ennyi nő jött el Dorishoz, hogy megtudja születendő gyermeke nemét. Gyerekként gyakran
láttam őket, ahogy a konyhában ülve beszélgettek. Furcsa, de még mindig emlékszem arra, hogy volt
bennük valami hasonlóság; ahogy csillogott a szemük, szinte fénylett a bőrük az őszinte izgatottságtól.
Van valami igazság abban a bölcsességben, hogy a várandós asszonyok ragyognak. Emlékszem,
mennyire szerettem volna ugyanúgy kinézni, mint ők, amikor felnövök. Doris először csak
beszélgetett velük, hogy meggyőződjön róla, valóban tudni akarják-e, majd megfogta a kezüket, és
hirtelen elhallgatott. Sokukon még csak nem is látszott a terhesség, ő néhány másodperc elteltével
azonban mégis megmondta. – Lexie halkan felsóhajtott. – Minden alkalommal tudta.
Kétszáznegyvenhét nő kérdezte meg, és ő kétszáznegyvenhét alkalommal tudta a választ. Doris beírta
a nevüket egy füzetbe, és mindent lejegyzetelt, a látogatások dátumával együtt. Meg is nézheti, ha
akarja. A konyhában tartja a füzetét.
Jeremy csak bámult rá. Lehetetlen, gondolta magában, statisztikai véletlen. A hihetőség határát
súrolja, de mégis csak egy véletlen. A füzetben pedig nyilvánvalóan csak azok az esetek szerepelnek,
amelyeknél igaza volt.
– Tudom, mire gondol – mondta Lexie. – De ellenőrizheti a kórházban is. Vagy a nőknél. És
megkérdezhet bárkit, hogy tévedett-e valaha is. Soha nem tévedett. Még az orvosok is egyet fognak
azzal érteni a városban, hogy különleges képessége van.
– Az nem jutott még eszébe, hogy esetleg ismert valakit, aki az ultrahangvizsgálatokat végezte?
– Kizárt – bizonygatta Lexie.
– Honnan tudja ezt ennyire biztosan?
– Onnan, hogy akkor hagyta abba az egészet, amikor megérkezett a fejlett technika a városba.
Többé nem volt szükségük az embereknek arra, hogy hozzá forduljanak, miután már maguk is
megnézhették a magzat képét A látogatók száma egyre ritkult, majd szinte teljesen elmaradtak. Ma
már alig egy-ketten jönnek el évente, általában azok az emberek vidékről, akiknek nincsen
betegbiztosításuk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az ő képességei nem igazán keresettek manapság.
– És mi a helyzet a vízkereséssel?
– Ugyanaz – felelte Lexie. – Nem igazán van szükség errefelé az ő képességeire. Az állam keleti
része egy hatalmas vízgyűjtő medence felett helyezkedik el. Bárhol nekiállhatnak kutat ásni,
mindenhol találnak vizet. Azonban Georgiában, ahol gyerek volt, a gazdák mind hozzá jártak, hogy
segítsen nekik vizet találni, különösen aszály idején. És bár alig volt több nyolc-kilenc évesnél,
minden alkalommal talált vizet.
– Nagyon érdekes – szólalt meg Jeremy.
– Gondolom, még mindig nem hiszi el.
Jeremy fészkelődött az ülésen. – Kell lennie valamiféle magyarázatnak. Mindig van.
– Maga nem hisz semmiféle csodában, igaz?
– Nem – felelte.
– Nagy kár – mondta Lexie. – Mert néha előfordul. Jeremy elmosolyodott. – Nos, talán találok
valamit, míg itt vagyok, ami megváltoztatja a véleményemet.
Lexie is elmosolyodott. – Már meg is találta. Csak túl makacs ahhoz, hogy el is higgye.
Miután elköltötték egyszerű ebédjüket, Jeremy beindította az autót; lassan leereszkedtek a
dombról, a hepehupás úton zötykölődve. Mire leértek, Jeremy ujjai teljesen elfehéredtek, ahogy a
kormányt szorította.
Ugyanazon az úton indultak vissza. A Cedar Creek-i temető mellett elhaladva Jeremy
visszanézett a Riker's Hillre –, a távolság ellenére jól kivehető volt a hely a dombtetőn, ahol az imént
álltak.
– Van még egy kis időnk, hogy megnézzünk egynéhány helyet ezen kívül? Szeretnék elnézni a
kikötőbe, a papírgyárba, és esetleg a vasúti hídhoz.
– Van – felelte Lexie. – Amennyiben nem maradunk túl sokáig. Nagyjából ugyanazon a
környéken található mind.
Mintegy tízpercnyi autózás után Jeremy leparkolt. A belváros túlsó végén voltak néhány
saroknyira a Herbstől, nem messze a folyóparti sétánytól. A közel másfél kilométer széles Pamlico fel-
színén fehér hullámok fodrozódtak, ahogy haragosan hömpölygött a medrében. A túlsó parton, nem
messze a vasúti hídtól, a papírgyár hatalmas épületének kéményei eregettek felhőket az égre. Az
autóból kiszállva Jeremy kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, Lexie pedig keresztbe fonta maga előtt a
karját. Arca kipirult a hidegtől.
– Tényleg kezd lehűlni az idő, vagy csak én érzem úgy – kérdezte.
– Elég hűvös van – vélte Jeremy. – Hidegebbnek tűnik mint odafent, de az is lehet, hogy csak
megszoktuk az autóban a fűtést.
Jeremy igyekezett beérni Lexie-t, aki már a parti sétány felé tartott. Lexie végül lelassított és
megállt, hogy áthajoljon a korláton, míg Jeremy a vasúti hidat vizsgálta. A folyón közlekedő nagyobb
hajók miatt meglehetősen magasra épített szerkezet tartógerendáinak hálózata függőhídra
emlékeztetett.
 – Nem tudom, mennyire akar közel menni – mondta Lexie. – Ha több időnk lenne, átmehetnénk
a túloldalra, egészen a papírgyárig, bár innen talán jobb a kilátás. – A város másik vége felé intett. – A
kikötő arra van, az országúttól nem messze. Látja ott azokat a vitorlás hajókat?
Jeremy bólintott. Ennél azért többre számított.
– Nagyobb hajók is ki tudnak ott kötni?
– Azt hiszem, igen. Időnként ki szokott kötni pár napra néhány nagyobb jacht New Bernből.
– Mi a helyzet az uszályokkal?
– Azt hiszem, azoknak is van elég hely. A folyó medrét kikotorták a faszállító uszályok miatt,
de azok általában mégis távolabb horgonyoznak le. – Az említett hely felé intett. – Most is látszik
néhány, mind fel van pakolva.
Jeremy követte a tekintetét, majd megfordult, hogy bemérje a távolságokat. A távoli Riker's Hill
nagyjából éppen egy vonalban volt a vasúti híddal és a papírgyárral. Véletlen egybeesés? Vagy
teljesen lényegtelen részlet? Jobban szemügyre vette a gyárat, vajon a kémények tetejét kivilágítják-e
éjszakánként. Ennek utána kell néznie.
– Kizárólag uszályok szállítják a fát, vagy esetleg a vasutat is igénybe veszik erre a célra, nem
tudja?
– Az igazat megvallva, fogalmam sincs. De ennek könnyen utánajárhatunk.
– Azt tudja, hogy körülbelül hány vonat jár ezen a hídon?
– Sajnos ezt sem tudom biztosan. Néha hallani a füttyszót éjszakánként, és többször is meg
kellett állnom a városban a vasúti kereszteződésnél, hogy átengedjek egy vonatot, de ennél ponto-
sabbat nem tudok magának mondani. Csupán annyit, hogy a papírgyárat rengeteg szállítmány hagyja
el. A vonat is ott áll meg valójában.
Jeremy bólintott, és a híd felé bámult.
Lexie mosolyogva folytatta: – Tudom, mire gondol. Arra, hogy esetleg a hídon áthaladó
vonatok fénye okozhatja a jelenségeket a temetőben, ugye?
– Valóban megfordult a fejemben.
– Csakhogy az lehetetlen! – felelte Lexie, megrázva a fejét.
– Biztos benne?
– Éjszakára a vonatok beállnak a gyár udvarára, hogy másnap felpakolják őket. Így a mozdony
fénye az ellenkező irányba világít, nem a Riker's Hill felé.
Jeremy elgondolkodott ezen, és odalépett ő is a korláthoz. A szél összeborzolta Lexie haját,
kissé vadóc külsőt kölcsönözve neki. A lány a kabátja zsebébe mélyesztette a kezét.
– Kezdem érteni, hogy miért lehetett itt annyira jó felnőni! – jegyezte meg Jeremy.
Lexie megfordult, hogy háttal nekidőlhessen a korlátnak, és elnézett a belváros – az amerikai
zászlók füzérével díszített kis boltok, a borbélyüzlet, a sétány végén megbúvó park – felé. A járdát
bevásárlószatyrokat cipelő gyalogosok népesítették be. A hűvös idő ellenére senkin még csak nyoma
sem látszott a sietségnek.
– Nos, elismerem, valóban kissé New Yorkra emlékeztet ez a hely!
Jeremy elnevette magát. – Nem éppen erre gondoltam. Azt akartam mondani, hogy a szüleim
valószínűleg nagyon szívesen nevelték volna fel itt a gyermekeiket. Hatalmas zöld rétek és erdők
vannak, ahol játszani lehet. A folyóról nem is beszélve, amelyben nyáron úszni lehet, ha nagy a hőség.
Nagyon... idilli lehetett annak idején.
– Még mindig az. És ezt mondják az itteni életre is.
– Látszik, hogy itt nőtt fel.
Lexie egy pillanatra elszomorodott. – Hát, igen. Aztán elmentem továbbtanulni. Az itteniek
többségére ez nem jellemző. Ez egy szegény vidék; a város azóta küszködik, amióta bezárták a
textilgyárat és a foszforbányát, sok szülő pedig nem tesz túl sokat gyermekei taníttatásáért. Ez az, ami
időnként nehézséget okoz – meggyőzni a fiatalokat arról, hogy az élet többről is szólhat, mint a folyó
túloldalán lévő papírgyárban dolgozni. Azért élek itt, mert itt akarok élni. Az én választásom. A
legtöbb ember azonban azért marad itt, mert képtelen máshol megélni.
– Ez máshol is jellemző. Egyik bátyám sem tanult tovább, úgyhogy én amolyan csodabogár
voltam a családban, akinek mindig könnyen ment a tanulás. A szüleim munkásemberek, akik
világéletükben Queensben laktak. Apám buszsofőr volt, negyven évig ült a volán mögött, míg végül
nyugdíjba ment.
Lexie meglepettnek tűnt. – Ez érdekes. Tegnap megesküdtem volna rá, hogy maga a felső
középosztályból származik. Tudja, olyasvalaki, aki magániskolába járt, akinek a portás előre köszön és
névről ismeri, akit ötfogásos vacsora vár otthon, és komornyik, aki bejelenti a vendégeket.
Jeremy megdöbbenést színlelt. – Nem elég, hogy egykének gondolt, most még ez is... Kezd az a
benyomásom lenni, hogy elkényeztetett ficsúrnak tart!
– Jaj, nem, nem elkényeztetettnek... csak..
– Ki ne mondja! – vágott közbe Jeremy, feltartva a kezét. – inkább nem akarom tudni. Ráadásul
nem is igaz!
– Honnan tudja, hogy mit akartam mondani?
– Az eddigi két feltételezése alapján – amelyek egyike sem volt túlságosan hízelgő – nem sok
jóra számíthatok!
Lexie szája széle alig észrevehetően felfelé görbült. – Nagyon sajnálom. Nem úgy értettem.
– Dehogynem – felelte Jeremy fanyar mosollyal. Megfordult, és ő is a korlátnak vetette a hátát.
A levegő kissé csípte már az arcát. – De ne aggódjon, nem fogok megsértődni! Tudja, nem vagyok
holmi elkényeztetett, gazdag ficsúr.
– Valóban nem az. Maga egy objektív, tényfeltáró újságíró.
– Pontosan.
– Mindazonáltal képtelen a kellő nyitottságra, amikor valami titokzatos dologgal találkozik
– Pontosan.
Lexie elnevette magát. – És mi a helyzet a nők titokzatosságával? Abban sem hisz?
– Ó, dehogynem! – vágta rá Jeremy, hiszen éppen ez jutott eszébe Lexie-ről is. – De az nem
ugyanaz, mint például a magfúzió lehetőségében hinni.
– Hogyhogy?
– A nők titokzatossága szubjektív dolog, nem objektív jelenség. Nem lehet tudományos
eszközökkel mérni, bár természetesen léteznek bizonyos genetikusan adódó különbségek a nemek
között. A nők csupán azért tűnnek kiismerhetetlennek a férfiak számára, mert elfeledkeznek arról az
alapvető tényről, hogy a nők egészen másképp szemlélik a világot.
– Ó, valóban?
– Persze. Mindez az evolúcióra és a faj leghatékonyabb fenntartására vezethető vissza.
– Maga természetesen szakértője ennek a témának is...
– Igen, volt alkalmam szert tenni némi tudásra.
– Szóval, a nőkkel kapcsolatban is szakértőnek tartja magát?
– Azt azért nem mondanám. Említettem már, hogy milyen gátlásos vagyok...
– Ó, persze, emlékszem. Ez nem túl hihető...
Jeremy keresztbe fonta a karját. – Hadd találjam ki... most azt gondolja, hogy képtelen vagyok
elkötelezni magamat valaki mellett?
Lexie végigmérte. – Fején találta a szöget!
Jeremy elnevette magát. – Mit is mondhatnék? A tényfeltáró újságírás csillogó világa valóban
rengeteg nőt vonz, akik szeretnének közelebb kerülni a tűzhöz.
Lexie legyintett. – Na, ne! – felelte. – Azt azért ne gondolja, hogy maga valami mozisztár vagy
rockzenész. A Scientific Ameri-cannek ír, ennyi az egész!
– És az nem ugyanaz?
– Nézze, lehet, hogy én csak egy vidéki lány vagyok, de azt azért nem hinném, hogy a lapjának
külön rajongótábora lenne!
Jeremy győzedelmesen pillantott rá. – No látja, éppen most keveredett önellentmondásba!
Lexie felvonta az egyik szemöldökét. – Nagyon okosnak tartja magát, ugye, Mr. Marsh?
– Ó, szóval ismét Mr. Marsh lettem?
– Talán. Még nem döntöttem el... – Lexie egy rakoncátlan hajtincset a füle mögé igazított. –
Mindenesetre megfeledkezik arról a tényről, hogy nem feltétlenül szükséges a rajongótábor ahhoz,
hogy az ember... boldoguljon. Elég, ha csak a megfelelő helyeken sürög-forog, és elbűvölően
viselkedik.
– Maga szerint én elbűvölően viselkedem?
– Gondolom, sok nő tartja ezt magáról.
– De nem maga.
– Most nem rólam beszélünk. Magáról beszélünk, miközben próbálja másra terelni a szót. Ami
nagyjából azt jelenti, hogy igazam van, csak maga nem hajlandó ezt beismerni.
Jeremy csodálattal bámult rá. – Maga nagyon okos, Darnell kisasszony!
Lexie bólintott. – Igen, ezt mondták már mások is.
– És elbűvölő – tette még hozzá Jeremy.
Lexie elmosolyodott, majd félrepillantott. Tekintetével követte a sétány vonalát, majd az utca
túloldalán a városra pillantott, végül felnézett az égre, és felsóhajtott. Úgy döntött, nem reagál a férfi
bókjaira, mégis érezte, hogy elpirul.
 Mintha a gondolataiban olvasna, Jeremy témát váltott. – Mi a helyzet a hétvégével? – kérdezte.
– Hogy állnak a készülődéssel?
– Maga nem lesz itt? – kérdezett vissza Lexie.
– Valószínűleg itt leszek. Legalábbis egy darabig. Csak tudni szerettem volna, hogy maga mit
gondol róla.
– Attól eltekintve, hogy néhány napra teljesen felforgatja sok embernek az életét? – kérdezte. –
Hát... szükség van rá az évnek ebben az időszakában. Az ember végigkapkodja a hálaadás ünnepét és a
karácsonyt, aztán tavaszig alig történik valami. Ráadásul hideg van, eső és szürkeség... Így aztán a
városi tanács évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy megszervezi a Műemlék házak körútját. Azóta pedig
minden évben kibővítik a programokat, hogy minél különlegesebbé tegyék ezt a hétvégét: idén a
temetőlátogatással, tavaly a parádéval, azelőtt pedig a péntek esti tánccal. Egyre inkább helyi
hagyománnyá válik, így az itt lakók is izgatottan várják már. – A férfira pillantott. – Bármennyire is
egy felejthető kisvárosi eseménynek tűnik, valójában nagyon jól szoktunk szórakozni.
Jeremynek eszébe jutott a táncest, amelyről a prospektusban is olvasott, és kérdőn felvonta az
egyik szemöldökét:
– Lesz tánc is? – kérdezte tájékozatlanságot színlelve. Lexie bólintott.
– Péntek este. Meyer dohányszárító pajtájában, a belvárosban. Egész jó kis mulatság szokott
lenni, élő zenével és hasonlókkal. Az év gyakorlatilag egyetlen estéje, amikor a Lookilu szinte üresen
tátong
– Ha esetleg mégis elmennék, táncolna velem?
Lexie elmosolyodott, majd szinte kacér pillantást vetett Jeremyre. – Tudja, mit? Ha addigra
megoldja a rejtélyt, táncolok magával!
– Megígéri?
– Megígérem – felelte. – De először meg kell oldania a rejtélyt!
– Rendben. Már alig várom. De ne feledje! – Jeremy a fejét csóválva nagy levegőt vett. – Csak
annyit mondhatok, hogy remélem, tudja majd tartani a tempót.
Lexie nevetett. – Igyekezni fogok!
Karjait keresztbe fonva, az eget kémlelte, ahogy a nap sugarai próbálnak áthatolni a homályon.
– Ma éjjel... – szólalt meg hirtelen.
Jeremy értetlenül nézett rá. – Ma éjjel mi...?
– Ma éjjel láthatja a fényeket, ha kimegy a temetőbe.
– Honnan tudja?
– Kezd leszállni a köd.
Jeremy követte a tekintetét. – Miből látja? Én nem nagyon érzékelem a különbséget.
– Nézze meg mögöttem a folyó túlpartját – mondta. – A papírgyár kéményeinek tetejét már
felhők takarják.
– Valóban... – jegyezte meg halkan.
– Most forduljon meg és nézze meg így. Látja már? Jeremy elnézett a válla fölött, majd vissza,
és még egyszer
odapillantott, a gyár körvonalait fürkészve. – Igaza van! – mondta.
– Hát persze hogy igazam van.
– Gondolom, akkor leste meg, amikor éppen nem néztem oda, ugye?
– Nem – felelte. – Egyszerűen csak tudom.
– Ó, már megint ezek a nyugtalanító rejtélyek.
Lexie ellökte magát a korláttól. – Hát, ha így akarja nevezni... – mondta. – Jöjjön, indulnunk
kell! Kezd későre járni, és nekem még dolgom van a könyvtárban. Negyedóra múlva fel kell olvasnom
a gyerekeknek.
Ahogy az autó felé haladtak, Jeremy észrevette, hogy a Riker's Hill csúcsát sem lehetett már
látni a felhőktől. Szóval innen tudta! – gondolta magában mosolyogva. Észrevette, majd feltételezte,
hogy a folyó túlpartján is ugyanez történik. Nagyon ravasz.
– Mondja csak! – szólalt meg, mosolyát elrejtve. – Ha már ilyen rejtett képességei vannak,
honnan ilyen biztos benne, hogy ma este meg fognak jelenni a fények?
Lexie egy pillanatig gondolkodott a válaszon.
– Egyszerűen csak tudom – felelte.
– Hát, akkor azt hiszem, ezt meg is beszéltük. Gondolom, legjobb lesz, ha minél hamarabb
nekivágok, ugye? – Ahogy kimondta ezeket a szavakat, hirtelen eszébe jutott a vacsora, ahová
meghívták, és megrándult az arca.
– Mi az? – kérdezte Lexie zavartan.
 – A polgármesterhez vagyok hivatalos vacsorára, mert szeretne néhány embernek bemutatni –
felelte Jeremy. – Egy kis összejövetel vagy ilyesmi.
– A maga tiszteletére?
– Miért? Erre nem számított? – kérdezte mosolyogva.
– Csak meglepődtem.
– Miért?
– Mert nem tudtam róla.
– Nekem is csak ma reggel szóltak.
– Akkor is különös. Amiatt mindenesetre nem aggódnék, hogy netán elmulasztja a látnivalót a
temetőben, ha a polgármesternél vacsorázik. A fények általában csak késő éjjel jelennek meg. Addig
még rengeteg ideje van.
– Biztos ebben? – Amikor én láttam, akkor így volt. Nem sokkal éjfél előtt tűntek elő.
Jeremynek földbe gyökerezett a lába. – várjon csak... Maga látta a fényeket? Ezt eddig nem is
említette.
Lexie rámosolygott. – Mert nem kérdezte.
– Ezt ma már nem először hallom magától.
– Nos, kedves Újságíró úr, ez csak azért van, mert mindig elfelejt kérdezni.

Nyolcadik fejezet

A város túlsó felén, a Herbs étteremben, Rodney Hopper seriffhelyettes éppen a kávéja felett
dúlt-fúlt azon, hogy vajon hol járhat Lexie és az a ... fickó a nagyvárosból.
Meg akarta lepni Lexie-t egy ebédmeghívással, hogy az a másik is lássa, hogy hogyan is állnak
a dolgok. Talán még azt is engedte volna Lexie, hogy egészen az autóig kísérje, persze mindezt a
másik fickó irigykedő tekintetétől kísérve.
Nagyon is tisztában volt vele, hogy miért érdeklődik Lexie iránt az a fickó ennyire. Nem lehetett
elmenni mellette. A pokolba is, lehetetlen volt nem észrevenni, gondolta magában Rodney. Ő volt a
legcsinosabb nő a megyében, talán még az államban is. Sőt, éppenséggel az egész világon.
Általában véve, nem aggódott volna egyetlen férfi miatt sem, aki a könyvtárban akar keresgélni,
és amikor először hallott róla, nem is igen törődött vele. Később azonban meghallotta, ahogy az
emberek arról az idegenről suttogtak, és azt gondolta, hogy jobb, ha megnézi magának Valóban nem
tévedtek a pletykák: elég volt egyetlen pillantás, hogy lássa, mennyire nagyvárosi volt ennek a
fickónak a külseje. A könyvtárakban kutató emberek általában inkább idősödő, szórakozott
professzorokra emlékeztették, szemüveggel, görnyedt háttal és kávétól bűzlő lehelettel. Ez a fickó
azonban más volt; úgy nézett ki, mint aki most lépett ki egy szépségszalonból. De még ez sem
érdekelte volna, ha történetesen azok ketten nem éppen valahol a városban flangáltak volna ebben a
pillanatban, ráadásul édes kettesben.
Rodney erősen ráncolta a homlokát. Mégis merre lehetnek most?
A Herbsben nincsenek. Pike éttermében sem. Ellenőrizte a parkoló autókat; semmi nyomuk.
Akár be is mehetett volna, hogy kérdezősködjön, de akkor meg mindenféléket összehordanának az
emberek, amit viszont szeretett volna elkerülni. A barátai mind Lexie-vel ugratták, különösen, ha arról
beszélt, hogy ismét randevúznak. Azt hajtogatták, hogy jobb lenne elfelejtenie, hogy Lexie csak azért
találkozik vele, mert nem akarja megbántani, de ő tudott, amit tudott. Még sohasem utasította vissza,
igaz? Rodney elgondolkodott. Na jó, néha. Igaz, bogy soha nem engedte, hogy megcsókolja, de nem is
ez a lényeg. Ő türelmesen várt, mert tudta, hogy eljön majd az ő ideje. Minden randevú alkalmával
egy apró lépéssel közelebb kerültek ahhoz, hogy komolyabbá váljék a kapcsolatuk. Rodney tudta ezt.
Érezte. A barátaiból egyszerűen csak az irigység beszélt.
Remélte, hogy esetleg Doris bővebb felvilágosítással tud szolgálni, de sehol sem találta. A
könyvelőnél azt mondták, hogy hamarosan visszaér. Ez azonban már mit sem számított, hiszen ha-
marosan lejárt az ebédideje, így nem várhat rá tovább. Valószínűleg úgyis letagadná, ha bármit is
tudna róluk. Úgy hallotta, Doris szintén igencsak megkedvelte ezt a fickót...
– Szia, Rodney! – hallotta Rachel hangját. – Minden rendben? Rodney felnézett, és
megpillantotta az asztala mellett ácsorgó lányt, kezében a kávéskannával.
– Semmi különös, Rachel – felelte. – Nincs túl jó kedvem.
– A rosszfiúk már megint elrontották a napodat? Rodney bólintott. – Mondhatni...
A lány kedvesen elmosolyodott, Rodney azonban nem vette ezt észre. Már régóta úgy tekintett
rá, mintha a nővére lenne.
 – Majdcsak jobban alakulnak a dolgok! – felelte biztatóan Rachel.
Rodney bólintott. – Biztos igazad van. Rachel összeszorította a száját. Néha komolyan aggódott
Rodney miatt.
– Biztos, hogy nem akarsz bekapni még egy szendvicset? Tudom, hogy sietsz, úgyhogy
szólhatnék, hogy dobjanak össze neked gyorsan egyet.
– Köszönöm, de nem igazán vagyok éhes. Van még egy kis fehérjekészítményem a kocsiban
későbbre. Majd megoldom... – Kinyújtotta a csészéjét. – Egy kis kávét azért tölthetsz még!
– Egészségedre! – töltötte tele Rachel.
– Figyelj csak, nem láttad véletlenül Lexie-t errefelé? Nem ugrott be hozzátok ebédre?
Rachel a fejét rázta. – Egész nap nem láttam. Kerested a könyvtárban is? Áttelefonálhatok, ha
valami fontos ügyről van szó.
– Nem, köszönöm. Nem olyan fontos.
Rachel nem mozdult az asztal mellől, mint aki mondani szeretne még valamit, de habozik.
– Láttam, hogy reggel Jeremy Marshsal ültetek egy asztalnál.
– Kivel? – kérdezett vissza Rodney, értetlenséget színlelve.
– Tudod, a New York-i újságíróval. Nem emlékszel?
– Ja, igen. Gondoltam, bemutatkozom neki.
– Nagyon jóképű fickó, nem gondolod?
– Nem nagyon szoktam észrevenni, hogy más férfiak jóképűek-e vagy sem! – morogta Rodney.
– Hát, pedig az. Egész álló nap tudnám bámulni. Micsoda haja van! Legszívesebben beletúrnék.
Mindenki róla beszél.
– Nagyszerű... – motyogta Rodney, egyre pocsékabbul érezve magát.
– Meghívott New Yorkba is! – dicsekedett Rachel.
Erre már Rodney is felkapta a fejét, azt hitte, rosszul hallott az imént. – Tényleg?
– Hát, mondjuk. Azt mondta, el kellene látogatnom egyszer oda, és bár nem ezekkel a szavakkal
fejezte ki magát, azért érezhető volt, hogy úgy gondolta, hogy őt is meglátogathatnám.
– Valóban? – kérdezte Rodney. – Hát, ez igazán nagyszerű!
– Neked mi a véleményed róla?
Rodney fészkelődött a székén. – Nem mondhatnám, hogy sokat beszélgettünk.
– Ó, pedig annyira érdekes, és nagyon okos is. A hajáról nem is beszélve. Említettem már a
haját?
– Igen – felelte Rodney. Belekortyolt a kávéjába, hogy egy kis időt nyerjen, és átgondolja a
fejleményeket. Ez a fickó tényleg meghívta Rachelt New Yorkba? Vagy talán Rachel hívatta meg
magát? Nem tudta eldönteni. Azt tudta ő is, hogy Rachel csinos lány, és az a fickó nyilvánvalóan az a
típus volt, aki minden nőnek udvarolni kezd, de mégis... Rachel hajlamos volt eltúlozni a dolgokat, az
a fickó pedig éppen Lexie-vel tűnt el nyomtalanul. Itt valami nem stimmel!
Nekifogott, hogy felkászálódjon a helyéről. – Figyelj, ha esetleg látod Lexie-t, említsd meg
neki, hogy kerestem, rendben?
– Persze. Átöntsem a maradék kávédat egy papírpohárba, hogy magaddal tudd vinni?
– Köszönöm, hagyd csak! Egy kicsit elrontottam a gyomromat.
– Jaj, te szegény. Azt hiszem, van hátul valami gyógyszer. Hozzak?
– Őszintén szólva, Rachel – mondta Rodney, kihúzva magát, hogy visszanyerje hivatalos
külsejét –, attól tartok, most az sem segítene rajtam.
A város egy másik pontján, a könyvelőiroda előtt, Gherkin polgármester éppen azon volt, hogy
utolérje Dorist.
– Doris, éppen magát keresem! – kiáltott utána.
Az asszony megfordult és a közeledő férfira pillantott, akinek piros zakóját és tarka nadrágját
megpillantva az első gondolata az volt, hogy ez az ember talán színvak. Rettentő nevetségesen tudott
felöltözni.
– Mit tehetek magáért, Tom?
– Nos, talán a maga fülébe is eljutott már a hír, hogy vacsorát rendezünk kedves vendégünk,
Jeremy Marsh tiszteletére – hadarta a polgármester. – Tudja, óriási sztorit ír majd, és...
Doris már tudta, hogyan fog végződni a mondat, és némán vele ismételte.
– ...maga is tudja, hogy ez mennyire fontos lehet városunk számára.
– Igen, hallottam róla – felelte. – És különösen fontos ez a maga üzleti tevékenysége számára is.
– Én az egész közösség érdekeire gondolok – folytatta a polgármester, meg sem hallva Doris
megjegyzését. – Egész délelőtt azért futkostam, hogy mindent előkészítsek. És abban reménykedem,
hogy esetleg tudna nekünk segíteni némi harapnivalóval.
 – Szóval, azt szeretné, ha én gondoskodnék a vacsoráról?
– Természetesen nem jótékonysági akcióra gondoltam. A város nagyon szívesen megtéríti a
költségeit. Kicsit távolabb, a Lawson-birtokon gondoltuk megrendezni az eseményt. Már az
ottaniakkal is beszéltem, és nagy örömükre szolgál, hogy a rendelkezésünkre bocsáthatják a helyszínt.
Arra gondoltam, hogy ott lenne egy kis összejövetel, ami akár a Műemlék házak körútjának
kiindulópontja is lehetne. Felhívtam az újságot is, úgyhogy a sajtó is megtisztel majd bennünket a
jelenlétével...
– És mikorra tervezi ezt a kis összejövetelt? – vágott közbe Doris.
Gherkin egy pillanatig bambán bámult a monológját megszakító asszonyra. – Nos, hát...
szóval... a ma estére gondoltam... de, mint ahogy már mondtam...
– Ma este??? – szakította félbe ismét Doris. – Arra kér, hogy gondoskodjam a vacsoráról egy
összejövetelen, amely ma este lesz?
– Mindezt egy jó ügy érdekében, Doris, gondoljon bele! Tudom, hogy mennyire
meggondolatlan dolog tőlem, hogy ezt csak így a nyakába zúdítom, de nagyszerű dolgok vannak
készülőben, és gyorsan kell lépnünk, hogy el ne szalasszuk a lehetőséget. Mindketten tudjuk, hogy
maga a legalkalmasabb személy erre a feladatra. Semmi felhajtás, természetesen. Arra gondoltam,
hogy esetleg elkészíthetné a különleges csirkés pestóját, csak úgy, a szendvicsek nélkül...
– Jeremy Marsh tud erről egyáltalán?
– Természetesen. Ma reggel megemlítettem neki a dolgot, és úgy tűnt, őszintén lelkesedik az
ötletért.
– Valóban? – kérdezte Doris kissé kétkedőn.
– Esetleg Lexie is eljöhetne. Hiszen nagyon fontos a személye a helyieknek.
– Nem hinném, hogy tetszeni fog neki az ötlet. Nem szívesen vesz részt effajta dolgokban, csak
ha feltétlenül szükséges. Ez pedig nem tűnik ilyen alkalomnak számomra.
– Talán igaza van. Mindenesetre, amint már említettem, szeretném a hétvégi események
kiindulópontjának tekinteni ezt az estét.
– Mondja, elfelejtette, mennyire ellenzem az ötletet, hogy a temetőt turistalátványosságnak
használják?
– Dehogyis! – felelte a polgármester. – Pontosan emlékszem a szavaira. Szeretné, hogy a maga
álláspontja is elhangozhassék? Ha nem jön el, ki fogja képviselni a maga véleményét?
Doris hosszan bámult Gherkin polgármesterre. Ez az ember mindig tudta, hogy milyen érveket
használjon. Mellesleg nem beszélt butaságot. Amennyiben nem menne el, vajon milyen cikket írna
Jeremy Marsh, ha kizárólag a polgármester és a városi tanács nézőpontját ismerné meg. Tomnak
másban is igaza volt: tényleg ő volt az egyetlen, aki ilyen rövid idő alatt képes gondoskodni a
vacsoráról. Mindketten tudták, hogy Doris már elkezdte előkészíteni az éttermet a hétvégére, és
rengeteg élelmiszer-alapanyagot halmozott fel a raktárában.
– Rendben van! – adta be a derekát. – Elvállalom. Azt azonban egy pillanatig se várja, hogy én
fogok felszolgálni is. Svédasztal lesz, én pedig a többiekkel együtt az asztalnál fogok ülni.
Gherkin polgármester elmosolyodott. – Másként bele sem egyeznék, Doris!
Rodney Hopper seriffhelyettes az autójában ült a könyvtár épületével szemben, és azon
tűnődött, vajon bemenjen-e Lexie-hez vagy sem. Látta a fickó autóját a parkolóban, ami azt jelentette,
hogy visszatértek, bárhol is jártak korábban, és látta a Lexie irodájának ablakán kiszűrődő fényt is.
Maga elé képzelte az íróasztalánál olvasó Lexie-t, ahogy lábait a székre felhúzva, hajtincsét az
ujjaival tekergetve elmerül éppen valamelyik könyvben. Szeretett volna beszélni vele, de az igazság az
volt, hogy nem talált rá elég jó okot. Soha nem ugrott be hozzá csak úgy beszélgetni, mert valahogy az
volt az érzése, hogy nem örülne neki. Lexie soha nem ejtett el arra vonatkozó megjegyzést, hogy
esetleg benézhetne hozzá, ha arra jár, és valahányszor ilyen irányba próbálta terelni a beszélgetést,
Lexie mindig témát váltott. Az is igaz, hogy Lexie-nek ez munkahelye volt, ugyanakkor Rodney tudta,
hogy ha a lány javasolná, hogy látogassa meg a könyvtárban, az újabb előrelépést jelentene a kap-
csolatukban.
Megpillantott egy alakot áthaladni az ablak előtt, és remélte, hogy a fickó nincs most ott vele az
irodában.
Összevonta a szemöldökét. Az aztán már mindennek a teteje lenne! Először elviszi ebédelni –
amit ő, Rodney, még sohasem ért el Lexie-nél –, ráadásul bemehet hozzá a munkahelyére. Már a
gondolattól is elöntötte a méreg. Alig telt el egy nap, és ez a fickó már ennyire otthonosan érzi itt
magát. Nos, úgy látszik, megint el kell vele beszélgetnie egy kicsit. Elmagyarázni neki, hogy pontosan
hogyan is állnak a dolgok.
Ami természetesen azt feltételezi, hogy Lexie-vel állnak valahogy a dolgok, ám ebben a
pillanatban maga sem volt erről meggyőződve. Tegnap még elégedett volt a kapcsolatuk minőségével.
Na jó, talán teljesen azért mégsem. Jobban szerette volna, ha kicsit gyorsabban haladnak a dolgok, de
ez most mellékes. A lényeg az, hogy tegnap még nem volt semmiféle vetélytársa, ma pedig ott ülnek
fent azok ketten, nevetgélnek, viccelődnek, és bizonyára nagyon jól mulatnak, ö meg itt ül lent egy
autóban, és kívülről bámulja őket.
Lehet persze, hogy Lexie és az a fickó mégsem az irodában voltak. Talán Lexie éppen...
könyvtároskodik, míg a fickó valamelyik sarokban gubbaszt valami ócska könyv felett. Lexie talán
egyszerűen csak barátságos vele mint vendéggel. Rodney ezen elgondolkodott, majd arra jutott, hogy
igen, ennek van értelme. Hiszen mindenki azon van, hogy minél jobban érezze itt magát, nem igaz?
Élükön a polgármesterrel. Ma reggel is, éppen, amikor helyre akarta rakni a fickót, hogy tudja, meddig
mehet el, nem a polgármester lépett közbe, és mentette ki a karmai közül? És tessék! Máris virágot
szed, meg szivárványt bámul Lexie-vel.
Vagy talán mégsem?
Utálta ezt a bizonytalanságot, és amikor már éppen azon volt, hogy elinduljon az épület felé,
gondolatait megszakítva valaki bekopogott az ablakon. Egy másodperc múlva a hozzá tartozó arc is
megjelent
A polgármester, aki mindig a legrosszabb pillanatban jelenik meg. Ma már másodjára.
Rodney letekerte az ablakot, mire hűvös levegő áramlott be az autóba. Gherkin polgármester, a
karjára támaszkodva, közelebb hajolt.
– Éppen magát keresem, Rodney – mondta. – Erre hajtottam, és amikor megláttam, belém
hasított a gondolat, hogy ma este a törvény képviselőjének is feltétlenül el kell jönnie.
– Hová?
– Hát, a vacsorára, természetesen, amelyet kiváló vendégünk, Jeremy Marsh tiszteletére
rendezünk. Ma este, a Lawson-birtokon.
Rodney pislogott. – Csak viccel, ugye?
– Nem, egyáltalán nem. Gary éppen most készíti el számára a város kulcsának másolatát!
– A város kulcsának másolatát.. – ismételte bambán Rodney.
– Hát persze, de el ne mondja senkinek. Meglepetés lesz. Mivel azonban mégiscsak egy
hivatalos eseményről van szó, nagyon értékelném a maga jelenlétét is. Ez is emelné az este... ün-
nepélyességét. Arra gondoltam, hogy mellettem állhatna, amikor átadom vendégünknek a kulcsot.
Rodney büszkén kidüllesztette kissé a mellét. Aztán eszébe jutott, hogy semmi pénzért nem
lenne hajlandó ilyesmiben részt venni. – Szerintem ez inkább a főnököm feladata lenne, nem
gondolja?
– Hát persze. Jelen pillanatban valahol a hegyekben vadászik. És mivel maga helyettesíti, míg ő
távol van, ez a lehetőség most a maga ölébe hullott.
– Nem is tudom, Tom. Ez esetben kerítenem kellene valakit, aki engem helyettesít. Sajnálom,
de attól tartok, nem tudom elvállalni ezt a feladatot.
– Nagy kár! De megértem. Első a kötelesség. Rodney megkönnyebbülten felsóhajtott. –
Köszönöm.
– Bár Lexie biztosan szívesen látott volna így.
– Lexie?
– Hát persze. Könyvtárosként ő is jelen lesz, mint városunk egyik fontos polgára. Éppen azért
jöttem, hogy őt is meghívjam ma estére. Biztos vagyok benne, hogy a vendégünk társaságát így is
nagyon fogja élvezni. – A polgármester felegyenesedett. – No de, én megértem magát.
– Várjon! – kiáltott utána Rodney, gyorsan mérlegelve a helyzetet. – Azt mondta, ma este,
ugye?
A polgármester bólintott.
– Nem is tudom, miért nem jutott eddig eszembe, de ma estére Bruce van beosztva, úgyhogy
talán mégis meg tudom oldani valahogy.
A polgármester elmosolyodott. – Hát ez nagyszerű! – mondta. – No, megyek is, beszélek
Darnell kisasszonnyal. Nem akart bemenni, hogy beszéljen vele? Úgy értem, szívesen megvárom.
– Nem – felelte Rodney. – Mondja meg neki, hogy majd később keresem.
– Rendben, seriffhelyettes úr!
Miután néhány lényeges információval még ellátta Jeremyt, majd beugrott egy percre az
irodájába, Lexie húsz gyermek társaságában találta magát, akik közül néhányan még édesanyjuk ölé-
ben ültek. Lexie, a földön ülve, egy könyvből olvasott fel. A teremben szokás szerint óriási felfordulás
volt. Valahol a terem végében egy kisasztalon sütemények és üdítők sorakoztak; egy távoli sarokban
néhány gyerek, akiket kevésbé kötött le a mese, az odakészített játékokkal volt elfoglalva. Mások az
ujjukkal rajzoltak az általa tervezett, ideiglenesen felállított táblára. A terem élénk színekben
pompázott – a polcok színes ceruzákként sorakoztak: az egyetlen rendezőelv szemmel láthatóan a
minél változatosabb színkavalkád volt. Az idősebb önkéntesek és alkalmazottak minden tiltakozása
ellenére – akik szívesebben láttak volna a felolvasást némán hallgató gyerekeket –, Lexie-nek inkább
az volt fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat a könyvtárban. Annak örült, ha kíváncsian és
izgatottan jöttek ide, még ha ez azt is jelentette, hogy különböző játékokat kellett beszereznie és
kitalálnia, és ezekre az órákra a legkevésbé a csend volt jellemző. Az elmúlt évek során tucatnyi
gyermekkel előfordult, hogy egyévnyi játszadozás után, végül felfigyeltek a mese varázsára, ami
elégedettséggel töltötte el Lexie-t. Az a lényeg, hogy rendszeresen eljöttek.
Ma azonban, mialatt olvasott, gondolatai minduntalan visszatértek a Jeremyvel elköltött
ebédhez. Bár egyáltalán nem volt randevúnak nevezhető, mégis majdnem olyan hangulata volt, amit
kissé nyugtalanítónak talált. Ahogy visszagondolt, eszébe jutott, hogy jóval többet elárult magáról,
mint eredetileg tervezte, és próbálta megfejteni ennek az okát. Azt nem mondhatná, hogy a férfi
túlságosan kíváncsiskodott volna vagy ilyesmi. Egyszerűen csak így alakult és kész. De miért
foglalkoztatja őt ez még mindig ennyire?
Nem tartotta magát különösebben idegeskedő típusnak, de ez a végtelen önelemzés sem volt
jellemző rá. Ráadásul, győzködte magát, mindez inkább hasonlított idegenvezetésre, mint randevúra.
Bármennyire is küzdött ellene, Jeremy arca újra és újra megjelent előtte ravaszkás mosolyával és
csodálkozó tekintetével. Nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy vajon mit gondolhat
Jeremy az ő itteni életéről, és legfőképpen, hogy vajon mit gondol róla magáról. Egészen belepirult,
amikor Jeremy elbűvölőnek nevezte. Mi ez az egész? Talán egyszerűen csak túl sokat fecsegtem neki
a múltamról, és így megmutattam a sebezhetőségemet.
Ennek nem szabad még egyszer előfordulnia, figyelmeztette magát. És mégis...
El kellett ismernie, hogy nem érezte magát annyira rosszul mindettől. Olyasvalakivel
beszélgetni, aki még új itt, aki még nem ismer mindenkit és minden történést a városban, egészen
felfrissítő élmény volt. Már szinte el is felejtette, milyen különleges érzéssel tudja ez eltölteni az
embert. Ráadásul Jeremy kellemes meglepetés volt. Dorisnak igaza volt, legalábbis részben. Valóban
nem olyan ember volt, amilyennek gondolta. Okosabb volt, mint ahogy először feltételezte róla, és bár
Jeremy a rejtélyek létezésének lehetőségétől mereven elzárkózott, ezt kárpótolta azzal a kedves
humorral, amellyel az életmódjuk és világlátásuk közötti különbségeket kezelte. Önmagát sem
kímélte, ha viccelődésről volt szó, ami szintén rokonszenvessé tette.
Miközben tovább olvasott a gyerekeknek – hál' istennek a könyv nem volt bonyolult –, fejében
tovább kavarogtak a gondolatok.
Na jó, szóval megkedvelte. Ezt hajlandó volt elismerni. Az igazat megvallva, szívesen eltöltött
volna vele több időt is. De még ez a felismerés sem tudta elhallgattatni azt a halk, figyelmeztető belső
hangot, hogy ne engedje, hogy bárki is fájdalmat okozzon neki. Óvatosnak kellett lennie, mert –
bármennyire is úgy tűnt, hogy jól kijönnek egymással – Jeremy Marsh bizony képes lenne megbántani
őt, ha túl közel engedné magához.
Jeremy egy halom régi térkép fölé görnyedt, amelyek között akadt olyan is, amelyik az 1850-es
évekből származott. Minél régebbiek voltak, annál több írott részletet tartalmaztak, és ahogy
évtizedről évtizedre követte a város fejlődésének történetét, jegyzetei egyre bővültek. Az alig tucatnyi
utcából álló, álmos kis falu fokozatosan terjeszkedett.
A temető, mint azt már tudta, a folyó és a Riker's Hill között helyezkedett el; még fontosabb
felfedezés volt, hogy a papírgyár és a domb között vonalzóval húzott egyenes pontosan a temetőn
haladt keresztül. A teljes távolság majdnem öt kilométer volt, és Jeremy tudta, hogy ekkora
távolságból már lehetséges a fénytörés, még ködös éjszakákon is. Ki kell derítenie, hogy működik-e a
gyárban harmadik műszak, amely szükségessé tenné, hogy éjszaka is kivilágítsák az épületet. Kellő
erősségű fény esetén, illetve ha a köd is megfelelően rétegződik, egy csapásra minden
megmagyarázhatóvá válna.
Utólag belegondolva, eszébe jutott, hogy már fent a dombon is feltűnhetett volna neki, hogy a
három hely egy vonalban van. Túlságosan is lekötötte a figyelmét a város látványa és Lexie jelenléte.
Még mindig nem értette a hirtelen változást a lány viselkedésében. Tegnap még szóba sem akart
állni vele, ma pedig... nos, ma már egy másik nap volt, nemde? Képtelen volt nem rá gondolni, és nem
csak a megszokott hétköznapi udvarlás miatt. Az idejét sem tudta már, mikor volt valaki ilyen hatással
rá. Talán Maria, de az már nagyon régen volt. Ráadásul akkor teljesen más ember volt még. Ma
viszont annyira természetes és magától értetődő volt a beszélgetésük, hogy bár már régen végeznie
kellett volna a térképekkel, más sem járt a fejében, mint hogy szeretne jobban megismerkedni Lexie-
vel.
 Különös, gondolta magában, és mielőtt felfogta volna, mit is csinál, felállt az íróasztal mellől, és
elindult a lépcső felé. Tudta, hogy Lexie éppen a gyerekeknek olvas fel, és nem szerette volna
megzavarni, de hirtelen úgy érezte, hogy muszáj látnia.
Lement a lépcsőn, és odalépett az üvegfalhoz. A következő pillanatban tekintetével rátalált
Lexie-re, ahogy a gyerekektől körülvéve, középen ült a földön.
Jeremy elmosolyodott, ahogy megpillantotta, amint élénk mozdulatokkal kísérve felolvasott: hol
tágra nyitotta a szemét, hol elkerekítette a száját, hol előrehajolva hangsúlyozott valamit, ami éppen a
mesében történt. Az anyukák szintén mosollyal az arcukon ültek körülötte. Néhány gyermek néma
csöndben hallgatta, mások folyamatosan fészkelődtek a helyükön.
– Igazán fantasztikus teremtés, nem gondolja?
Jeremy meglepetten fordult meg. – Gherkin polgármester úr! Maga hogy kerül ide?
– Hát, természetesen, éppen magát keresem. Illetve Lexie kisasszonyt. A ma esti vacsorával
kapcsolatban. Már mindent elrendeztem, és azt hiszem, nagyon meg lesz elégedve mindennel.
– Ó, ebben biztos vagyok! – felelte Jeremy.
– Mint mondtam, nagyszerű ez a lány!
Jeremy nem válaszolt, a polgármester pedig kacsintva folytatta:
– Ne is tagadja! Láttam, hogyan nézett rá. A férfiakat mindig elárulja a tekintetük. A szemek
soha nem hazudnak
– Mit akar ezzel mondani?
A polgármester tovább vigyorgott. – Nos, nem is tudom. Maga szerint?
– Fogalmam sincs.
– Hát persze hogy nincs. Értem én! – felelte.
Jeremy megcsóválta a fejét. – Nézze, polgármester úr... Tom...
– Á, ugyan! Csak ugratom magát. Hadd meséljem el inkább, hogy hogyan is tervezem a ma esti
kis összejövetelünket
Gherkin polgármester elővezette Jeremynek az est helyszínét, majd egyúttal útbaigazítást is
adott, amely – nem meglepő módon – tele volt a kizárólag helyiek által ismert viszonyítási pontokkal.
Kétségtelenül Tully tanítványa, gondolta magában Jeremy.
– Mit gondol, oda fog találni? – kérdezte végül a polgármester, amikor befejezte.
– Van egy térképem – felelte Jeremy.
– Az nagyon jó, de ne feledje, hogy ezek a mellékutak teljesen kivilágítatlanok. Könnyű
eltévedni, ha nem vigyáz az ember. Talán megkérhetne valakit, aki ismeri az utat, hogy kísérje el
magát.
Jeremy kíváncsian nézett rá, mire a polgármester félreérthetetlenül az üvegfal túloldala felé
bólintott.
– Úgy érti, kérdezzem meg Lexie-t?
A polgármester szeme felcsillant. – Azt magára bízom. Ha úgy gondolja, hogy beleegyezne.
Sokan a megye ékességének tartják őt.
– Szerintem sikerülne meggyőznöm – mondta Jeremy inkább reménykedőn, mint magabiztosan.
A polgármester kétkedve nézett rá. – Talán kissé túlbecsüli a rábeszélőképességét, de ha ennyire
biztos a dolgában, akkor úgy látom, nekem már nincs is itt semmi keresnivalóm. Tudja, azért jöttem,
hogy személyesen hívjam el őt is, de látom, ezt magára bízhatom. Hát akkor, a ma esti viszontlátásra!
Azzal sarkon fordult és elment. Lexie pár perccel később befejezte a felolvasást, becsukta a
könyvet, a szülők pedig szedelőzködni kezdtek. Jeremy érezte, ahogy hirtelen megemelkedik az
adrenalinszintje az idegességtől. Őt magát is váratlanul érte ez az érzés. Mikor is történt vele ilyesmi
legutoljára?
Néhány anyuka még a szófogadatlan gyermekeit szólongatta, majd Lexie kikísérte a teremből a
kis csapatot. Amikor megpillantotta Jeremyt, elindult felé.
– Gondolom, szeretne hozzáfogni a naplók átolvasásához – szólította meg.
– Ha esetleg lenne rá ideje, hogy előkeresse őket – felelte. – Még nem végeztem teljesen a
térképekkel. De van itt még valami.
– Igazán? – kérdezte Lexie, kicsit félrebillentve a fejét. Beszéd közben Jeremy tagjain átfutott a
jellegzetes, idegességgel vegyes izgalom. Milyen különös.
– Éppen most járt itt a polgármester, hogy megbeszéljük a ma esti vacsorát a Lawson-birtokon.
Attól tartva, hogy esetleg nem találnék oda egyedül, azt javasolta, esetleg kérjek meg valakit, hogy
kísérjen el. És mivel nagyjából maga az egyetlen, akit valamennyire ismerek a városban, gondoltam
megkérdezem, nincs-e kedve velem tartani?
Lexie hosszan hallgatott.
 – Hát, ez jellemző... – szólalt meg végül. Válasza váratlanul érte Jeremyt.
– Tessék?
– Ó, nem magára értettem. Hanem a polgármesterre és arra, ahogyan az ügyeit intézi. Nagyon
jól tudja, hogy amikor csak lehet, elkerülöm az ehhez hasonló eseményeket – leszámítva azt, amikor a
könyvtár is érintve van. Sejtette, hogy ha ő kér meg, nem megyek el, így kiravaszkodta, hogy maga
hívjon meg valamilyen ürüggyel. És látja, pontosan ez történt!
Jeremy nagyokat pislogva próbálta felidézni az iménti párbeszédet, de csak részben sikerült
neki. Kinek az ötlete is volt, hogy hívja el Lexie-t? Az övé vagy a polgármesteré?
– Miért érzem hirtelen úgy magamat, mintha egy szappanopera kellős közepébe csöppentem
volna?
– Mert abban is van. A címe pedig: Kisvárosi hétköznapok a déli államokban.
Jeremy tanácstalanul elhallgatott. – Tényleg azt gondolja, hogy az egészet csak a polgármester
agyalta ki?
– Tudom, hogy ő agyalta ki. Lehet, hogy elsőre olyan benyomást kelt, mint aki két számot sem
tud segítség nélkül összeadni, de mégis különös érzékkel tudja rávenni az embereket, hogy pontosan
azt csinálják, amit ő szeretne, méghozzá úgy, hogy közben azt gondolják, mindez az ő saját ötletük
volt. Maga szerint miért szállt meg a Greenleafben?
Jeremy zsebre vágta a kezét, és elgondolkodott ezen.
– Hát, csak hogy tudja, nem feltétlenül kell velem jönnie, ha nem akar. Biztos vagyok benne,
hogy egyedül is megtalálom a helyet.
Lexie csípőre tette a kezét és ránézett
– Azt akarja mondani, hogy most meg kihátrál a helyzetből? Jeremy bénultan állt, nem tudva,
mit feleljen: – Én csak arra gondoltam, hogy... nos, mivel a – polgármester így...
– Szeretné, ha magával mennék? – kérdezte Lexie.
– Persze, de ha maga nem...
– Akkor kérjen meg még egyszer!
– Tessék?
– Kérjen meg, hogy magával tartsak ma este. Ez alkalommal azonban a saját nevében hívjon, és
felejtse el ezt az útbaigazítási kifogást. Mondja például, hogy „Örömömre szolgálna, ha velem tartana
a ma esti vacsorára. Elvihetem?"
Jeremy ránézett, és próbálta eldönteni, vajon most viccel-e. – Tényleg azt szeretné, ha ezt
mondanám?
– Ha nem teszi, továbbra is a polgármester ötlete lesz az egész, és akkor nem vagyok hajlandó
elmenni. De ha tényleg meg akar kérni, jobb, ha komolyan gondolja, és a megfelelő hangot üti meg!
Jeremy idegesen fészkelődött, akár egy iskolás fiú, akit jól leszidtak. – örömömre szolgálna, ha
velem tartana a ma esti vacsorára. Elvihetem?
Lexie elmosolyodott, és finoman Jeremy karjára tette a kezét.
– Nos, Mr. Marsh – búgta. – El lennék ragadtatva!
Jeremy még pár perccel később is, miközben Lexie éppen egy lezárt szekrényből vette elő a
naplókat, zavartan állt. New Yorkban sohasem beszéltek vele így a nők ahogyan Lexie az imént tette.
Nem tudta eldönteni, hogy a lánynak igaza volt-e vagy sem. Ha tényleg meg akar kérni, jobb, ha
komolyan gondolja, és a megfelelő hangot üti meg. Milyen nő képes ilyen szavakat használni? És
miért találta ő mindezt annyira... vonzónak?
Nem tudta a választ, és hirtelen valahogy az egész kísértettörténet, amiért idejött, a lehetőség,
amelyet a televíziónál kapott, mind lényegtelennek tűnt számára. Helyette Lexie-t bámulta, és csak
arra tudott gondolni, mennyi melegség áradt abból a kézből, amelyet az imént oly gyengéden a karjára
helyezett. .

Kilencedik fejezet
Aznap este, ahogy egyre sűrűbbé vált a köd, Rodney Hopper megállapította, hogy a Lawson-
birtok úgy néz ki, mintha Barry Manilow-koncertet rendeznének rajta.
Az elmúlt húsz percet azzal töltötte, hogy az érkező autóknak segített leparkolni, miközben
hitetlenkedve követte tekintetével a bejárat irányába kígyózó, izgatott tömeget. A meghívottak között
volt dr. Benson és dr. Tricket, Albert, a fogorvos, a városi tanács mind a nyolc tagja, köztük Tully és
Jed. ott volt a polgármester, illetve a Kereskedelmi Kamara teljes tagsága, az iskola igazgatósága,
mind a kilenc megyei képviselő, a Helytörténeti Társaság önkéntesei, három könyvelő, a Herbs
étterem alkalmazottai, a csapos a Lookiluból, illetve a borbély. Tobyról nem is beszélve, aki fertőző
tartályok takarításából élt, most mégis kifejezetten elegánsan nézett ki. A Lawson-birtok még
karácsony előtt sem szokott ennyire zsúfolt lenni, amikor az első decemberi pénteken feldíszítve várja
a látogatókat.
Ma este azonban más volt a helyzet. Nem olyan ünneplésről volt szó, amikor a barátok és
ismerősök összejöttek, hogy egymás társaságát élvezzék, mielőtt belevetik magukat az ünnepek előtti
lázas készülődésbe. Most éppen egy olyan ember tiszteletére készültek ünnepséget rendezni, akinek
nemcsak hogy semmi köze nem volt a városhoz, de ráadásul egy fikarcnyit sem törődött a hellyel.
Arról nem is beszélve, hogy bár Rodney hivatalos személyként volt jelen, hirtelen mégis úgy érezte,
hogy teljesen feleslegesen szánt annyi időt az ingvasalásra és cipőfényezésre, mert nem hitte, hogy
Lexie egyáltalán észre fogja venni.
Már mindenről tudott Miután Doris visszaért az étterembe, hogy nekilásson a készülődésnek, a
polgármester is befutott, és elmesélte a kedvezőtlen híreket Jeremyről és Lexie-ről, valamint Rachel is
azonnal felhívta őt. Rachel milyen figyelmes volt vele mindig, gondolta magában Rodney. A lány
tudta, hogyan érez Lexie iránt, és sohasem ugratta emiatt, mint ahogy a többiek tették. Mindenesetre
az volt a benyomása, hogy Rachel sem örült túlságosan annak, hogy azok ketten együtt jelentek meg.
Ő azonban jobban tudta leplezni az érzéseit, mint Rodney, aki ebben a pillanatban szeretett volna a
föld alá bújni. Úgy látszik, ma este összeesküdtek ellene a dolgok. Rémesen érezte magát.
Különösen az bosszantotta, ahogyan a város viselkedett Legjobb emlékezete szerint az itteniek
akkor voltak legutoljára ennyire izgatottak a város jövőjét illetően, amikor a Raleigh News and
Observer című laptól járt itt egy újságíró, hogy megírja Ijedős Walton történetét, aki megépítette a
Wright testvérek repülőgépének mását, és az első repülés századik évfordulója alkalmából tervezte
kipróbálni. Ijedős Walton, akinek soha nem volt ki mind a négy kereke, régóta állította, hogy már
majdnem elkészült a géppel, amikor azonban kinyitotta a pajta kapuit, hogy megmutassa, hol tart, az
újságíró döbbenten tapasztalta, hogy Waltonnak a leghalványabb fogalma sem volt a repülőgépekről.
A szerkezet a pajtában leginkább egy hatalmas, szögesdrótból és furnérlemezből épített madárra
emlékeztetett
Ezúttal pedig holmi kísértetek létezésétől tették függővé a város sorsát, illetve attól, hogy ez a
fickó a nagyvárosból majd szétkürtöli a hírét az egész világon. Rodney erősen kételkedett mindennek
a sikerében. Arról nem is beszélve, hogy őszintén szólva egyáltalán nem érdekelte, miről tudott a világ
és miről nem, mindaddig, amíg Lexie az ő világának része maradt.
A város egy másik pontján, körülbelül ugyanebben az időben, Lexie a verandára lépett,
miközben Jeremy, kis csokor vadvirággal a kezében, felé tartott a kerten át. Kedves gesztus, gondolta
magában Lexie, és hirtelen eszébe jutott, hogy remélhetőleg Jeremy nem vette észre, mennyire zilált
volt még alig néhány perccel ezelőtt.
Nőnek lenni néha igazi kihívást jelentett, a ma este pedig különösen nehéznek tűnt. Hiszen még
azt sem tudta eldönteni, hogy ez most randevú-e vagy sem. Persze a közös ebédjükhöz képest a ma
este inkább volt annak nevezhető, de azért a kettesben elköltött romantikus vacsorától még nagyon
messze voltak és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán elfogadna-e egy ilyen jellegű meghívást És
akkor arról még nem is esett szó, hogy milyen ruhában szeretne megjelenni, nemcsak Jeremy, de a
többiek előtt is, akik ma este együtt fogják látni őket. Ráadásul, a legkényelmesebben farmerban
érezte magát, és nem sok kedve volt valami kivágott estélyi ruhát felvenni. Az egész ügy kezdett
annyira komplikálttá válni, hogy végül megadta magát Hivatalos külső mellett döntött: barna
nadrágkosztümöt választott, fehér blúzzal.
Jeremy viszont, mit sem törődve a ma esti ünnepséggel, a tegnapi Johnny Cash-öltözékében
jelent meg.
– Ezek szerint sikerült idetalálnia! – üdvözölte a férfit.
– Nem volt nehéz – felelte Jeremy. – Fent a dombon megmutatta, hol laknak, nem emlékszik? –
Átnyújtotta a csokrot. – Ezt magának hoztam.
Lexie bájosan elmosolyodott, és átvette a csokrot. Nagyon szexis is volt, természetesen, de a
„bájos" kifejezés jobban illett rá.
– Köszönöm! – mondta. – Hogy haladt a naplókkal?
– Egész jól! – felelte Jeremy. – Bár egyelőre még nem találtam semmi említésre méltót
azokban, amelyeket átfutottam.
– Ne adja fel! – jegyezte meg Lexie. – Ki tudja, talán mégis talál valamit! – szagolt bele a
csokorba. – Gyönyörűek! Köszönöm. Tud várni egy percet? Beteszem őket egy vázába, magamra
kapok egy kabátot, és már mehetünk is.
– Rendben, megvárom!
 Néhány perc múlva már a városon autóztak keresztül, a temetővel ellentétes irányban. Az egyre
sűrűbbé váló ködben Lexie segített Jeremynek eligazodni a mellékutakon, míg végül megérkeztek egy
hosszan kanyargó felhajtóhoz, melyet mindkét oldalról évszázados tölgyek szegélyeztek. Bár az épület
még nem látszott, az előttük magasodó sövényhez érve Jeremy lelassította az autót. A kormány fölé
hajolva próbálta kideríteni, vajon melyik irányba forduljom.
– Legjobb lesz, ha itt parkol le! – javasolta Lexie. – Kétlem, hogy ennél közelebb találna üres
helyet, és arról se feledkezzen meg, hogy később, amikor távozni kíván, jobban jár, ha minél
könnyebben ki tud állni.
– Biztos bemne? Hiszen a ház még nem is látszik innen.
– Bízzon bennem! – felelte Lexie. – Maga szerint miért hoztam magammal kabátot?
Pillanatnyi habozás után Jeremy úgy döntött, miért is ne? A következő percben már a
kocsifelhajtón lépkedtek, és Lexie igyekezett minél szorosabban összefogni a kabátját. A sövény
mentén követve az út kanyarulatát, egyszer csak teljes pompájában eléjük tárult a György korabeli
épület.
Jeremy figyelmét azonban nem is annyira a birtok, mint az előtte sorakozó autók kötötték le.
Tucatnyi autó parkolt nagy összevisszaságban, a szélrózsa minden irányában, mintha tulajdonosaik
éppen fejvesztve készülnének elmenekülni. Ezenkívül számos jármű körözött a felhajtón fel-felvillanó
féklámpákkal, vagy próbált beparkolni valószínűtlenül szűk helyre.
Jeremy döbbenten megállt.
– Azt hittem, csak egy egyszerű, baráti vacsorára jövünk! Lexie bólintott. – Nos, ez a
polgármester elképzelése a baráti vacsorákról. Ne feledje, hogy neki gyakorlatilag mindenki a „ba-
rátja" a megyében!
– Maga tudta, hogy ez lesz?
– Természetesen.
– Miért nem mondta, hogy mire számítsak?
– Mint ahogy arra már többször is utaltam, elfelejtett megkérdezni. Mellesleg azt hittem, tudja.
– Honnan tudhattam volna, hogy ilyesmit tervez?
Lexie mosolyogva fordult az épület felé. – Igazán lenyűgöző, nem gondolja? Nem mintha
mindezt megérdemelné...
Jeremy csodálkozva felmordult. – Tudja, kezdem megkedvelni a humorát..
– Köszönöm! A ma este miatt pedig igazán nem kell aggódnia. Nem lesz annyira szörnyű, mint
gondolná. Az itteniek nagyon barátságosak, és ha mégis elbizonytalanodna, ne feledje, hogy maga itt a
díszvendég.
Valószínűleg Doris volt a legjobban szervező és leghatékonyabb vendéglátós az egész világon,
gondolta magában Rachel, ha mindezt fennakadás nélkül képes volt keresztülvinni, ráadásul még
szabad ideje is maradt. Ahelyett, hogy egész este a terítékekkel kellett volna rohangálnia, Chanel-
utánzat koktélruhájában Rachel maga is a vendégekkel tartott, amikor megpillantotta a verandán felé
közeledő Rodneyt.
Szépen vasalt egyenruhájában roppant hivatalosan nézett ki, állapította meg magában Rachel,
akár egy tengerész a második világháborús plakátokon. A helybeli rendőrök többsége már sörhasat
növesztett, Rodney azonban szabadidejében inkább súlyokat emelgetett a garázsban. A garázsajtót
nyitva szokta hagyni, így Rachel hazafelé menet néha beugrott hozzá egy-két baráti szóra.
Gyerekkorukban szomszédok voltak, édesanyjánál még egy fénykép is volt kettőjükről, ahogy együtt
fürdenek a kádban. A régi barátok többségére ez nem volt jellemző.
Táskájából rúzst vett elő, és megigazította a sminkjét, mert szeretett volna tetszeni Rodneynak.
Persze, volt idő, amikor eltávolodtak egymástól, de az utóbbi néhány évben már más volt a helyzet.
Tavalyelőtt nyáron, egyszer a Lookilu teraszán üldögéltek, amikor észrevette Rodney tekintetét, amint
a híradóban éppen arról a kisfiúról tudósítottak, aki bennégett egy raleigh-i tűzben. A férfi szemében
tükröződő bánat, amelyet egy idegen gyermek elvesztése felett érzett, egészen váratlan hatással volt
Rachelre. Tavaly húsvétkor ismét láthatta Rodneynak ezt az arcát, amikor a seriff hivatala által
szponzorált, hivatalos tojáskereső versenyen félrevonta őt, hogy elárulja neki a legtitkosabb helyeket,
ahová a finomságokat rejtették. Még a gyerekeknél is izgatottabbnak tűnt, ami az izmos férfi esetében
mókásan hatott, Rachel pedig arra gondolt, hogy Rodney olyan apuka lenne, akire minden feleség
büszke lehetne.
Ahogy így visszaemlékezett, talán ez lehetett az a pillanat, amikor Rachel rádöbbent, hogy
Rodney iránti érzései megváltoztak. Nem arról volt szó, hogy ott és akkor, hirtelen beleszeretett a
férfiba, hanem inkább ez volt az a pillanat, amikor ráébredt, hogy többé már nem tartja a nullával
egyenlőnek az esélyeit Rodney-nál. Bár túl jók sem voltak, el kellett ismernie. Rodney fülig szerelmes
volt Lexie-be. Mindig is az volt, és az is lesz, Rachel pedig már régen belenyugodott a gondolatba,
hogy semmi sem fogja megváltoztatni ezt az érzést. Időnként szenvedett emiatt, máskor viszont
egyáltalán nem érdekelte a dolog. Az utóbbi időben azonban, be kellett vallania, inkább az előbbi volt
jellemző.
A tömegen átfurakodva eszébe jutott, mennyire megbánta, hogy ebédnél szóba hozta Jeremy
Marsht. Igazán tudhatta volna, hogy mi emészti Rodneyt. Mostanra úgy tűnt, hogy az egész város
Lexie-ről és Jeremyről beszél. A boltos kezdte, akinél bevásároltak az ebédhez, majd a polgármester
bejelentését követően futótűzként terjedt el a hír. Rachel még mindig szeretett volna New Yorkba
utazni, de ahogy visszajátszotta magában a párbeszédüket Jeremyvel, fokozatosan ráébredt, hogy a
férfi egyszerűen csak beszélgetni próbált, a meghívás gondolata fel sem merült benne. Hát igen, néha
sokkal többet képzelt bele az ilyen helyzetekbe.
Jeremy Marsh viszont annyira... tökéletes volt!
Kulturált, intelligens, elbűvölő, ismert, és legfőképpen nem idevalósi. Rodneynak lehetetlenség
volt ezzel versenyeznie, és Rachel kezdte gyanítani, hogy ezzel Rodney is tisztában van. Másrészt
viszont, Rodney itt volt, és nem is tervezte, hogy elutazzon, ami, ha az ember jobban belegondol,
mégiscsak előnyösebb. Ráadásul el kell ismerni, hogy Rodney komoly, és a maga módján jóképű.
– Szia, Rodney! – köszönt rá mosolyogva Rachel. Rodney hátrapillantott a válla fölött. – Szia,
Rachel! Hogy vagy?
– Köszönöm, jól! Mit szólsz, micsoda felhajtás?
– Óriási! – felelte Rodney leplezetlen gúnnyal a hangjában. – Mi a helyzet odabent?
– Minden a legnagyobb rendben! Épp most tették fel a zászlót
– Miféle zászlót?
– Hát, amellyel üdvözöljük Jeremy Marsht. Hatalmas kék betűkkel van ráírva a neve.
Rodney alig észrevehetően összegörnyedt. – Óriási... – mondta ismét.
– Látnod kellene, mi mindennel készült még a polgármester a tiszteletére. A zászlón meg a
vacsorán kívül elkészíttette számára a város kulcsát.
– Igen, hallottam róla... – felelte Rodney.
– És itt vannak a Mahi-mahik is – folytatta Rachel, a borbélyüzlet kvartettjére utalva. Mint helyi
lakosok, immár negyvenhárom éve énekeltek együtt, és bár ketten közülük járókeret nélkül ki sem
tudtak mozdulni otthonról, egyiküknek pedig olyan erős szemrángása volt, hogy csak behunyt
szemmel tudott énekelni, mégis ők voltak a legnépszerűbb fellépők százötven kilométeres körzetben.
. – Nagyszerű... – felelte ismét Rodney. Rachel hallgatott el először, Rodney hangjára
felfigyelve. – Gondolom, mindez téged nem nagyon érdekel most, ugye?
– Hát, nem igazán.
– Miért jöttél ide egyáltalán?
– Tom beszélt rá. Esküszöm, egyszer kitanulom, hogyan jöhetnék rá, mit is akar, még mielőtt
kinyitná a száját.
– Hidd el, nem lesz olyan szörnyű... – biztatta Rachel. – Hiszen te is láthatod, hogy milyen
izgatott mindenki. Mindannyian Jeremyvel akarnak beszélni. Nem hinném, hogy egy pillanatra is félre
tudnának vonulni Lexie-vel. Fogadok veled tíz dollárban, hogy egész este nem fognak tudni tíz szónál
többet váltani egymással. És, csak hogy tudd, félretettem számodra egy tál ételt, ha esetleg nem jutnál
oda az asztalhoz időben.
Rodney kis habozás után elmosolyodott. Rachel mindig nagyon figyelmes volt vele.
– Köszönöm, Rachel! – most figyelt fel először a lány ruhájára, pillantása az apró karika-
fülbevalókra esett. – Nagyon csinos vagy ma este... – tette hozzá.,
– Köszönöm.
– Nem maradsz itt velem még egy darabig? Rachel elmosolyodott. – De, nagyon szívesen.
Jeremy és Lexie a parkoló autókat kerülgetve igyekezett az épület felé, leheletük apró felhőket
képzett a hűvös levegőben. A bejárathoz vezető lépcsőn a befelé igyekvő párok rövid időre meg-
torpantak; Jeremy megpillantotta az ajtónál álldogáló Rodney Hoppert. Ugyanebben a pillanatban
Rodney is észrevette Jeremyt, lehervadt a mosoly az arcáról, és elkomorodott a tekintete. Még ebből a
távolságból is látszott, milyen termetes, féltékeny és, ami még fontosabb, felfegyverzett volt – amely
tulajdonságok külön-külön is aggodalommal töltötték volna el Jeremyt, nemhogy együttesen.
Lexie követte a tekintetét. – Ó, Rodney miatt igazán nem kell aggódnia! – igyekezett
megnyugtatni. – Maga most velem van.
– Éppen emiatt aggódom – felelte Jeremy. – Valahogy az az érzésem, nem igazán örül neki,
hogy együtt jöttünk.
Lexie tudta, hogy Jeremynek igaza van, és hálás volt Rachel-nek, aki éppen a seriffhelyetes
mellett volt. Rachel mindig tudta, hogyan nyugtassa meg Rodneyt, és Lexie-nek már régen feltűnt,
milyen tökéletesen összeillenének. Arra azonban nem jött még rá, hogyan mondhatná ezt el
Rodneynak anélkül, hogy megbántaná. Ez nem igazán az a téma volt, amelyet például a Shriners Jó-
tékonysági Bálon fel lehetne hozni tánc közben, ugye?
– Ha attól jobban érzi magát, szívesen beszélek vele én! – ajánlotta fel Lexie.
– Épp meg akartam kérni rá!
Rachel lelkesen integetni kezdett, amikor megpillantotta őket a lépcsőn.
– Sziasztok! – kiáltotta. Amikor odaértek, megérintette Lexie ruháját. – Hű, de csinos vagy ma,
Lex!
– Köszönöm, Rachel! – felelte. – Te is csodásan nézel ki! Jeremy szótlanul állt, Rodney dühös
tekintetét elkerülve inkább lesütötte a szemét. A hirtelen beállt csendben Rachel és Lexie egymásra
nézett. Félreértve Lexie pillantását, Rachel előrelépett.
– És nézzék csak, a híres újságíró! – szólalt meg. – Nahát, egyetlen pillanat, és a jelen lévő
hölgyek mindannyian repesni fognak az örömtől! – mondta széles mosollyal az arcán. – Nem szívesen
teszem fel a kérdést, Lexie, de bekísérhetném a vendégünket? A polgármester úr már nagyon várja!
– Persze, menjetek csak! – felelte Lexie, mert szeretett volna néhány percre egyedül maradni
Rodneyval.
Jeremy felé fordult.
– Egy perc múlva jövök én is!
Rachel belekarolt Jeremybe, és mielőtt magához térhetett volna, már el is vezette a befelé
sodródó tömegben. – Nos, járt már ehhez hasonló vidéki birtokon korábban? – kérdezte Rachel.
– Nem mondhatnám... – felelte Jeremy, arra gondolva, vajon most vetik-e a farkasok elé. Ahogy
elhaladtak előttük, Lexie némán köszönetet mondott Rachelnek az elterelő akcióért, aki
visszakacsintott rá.
Lexie Rodneyhoz fordult.
– Ez nem az, amire gondolsz... – kezdett bele, de Rodney tiltakozóan felemelte a kezét.
– Nézd! – szakította félbe. – Nem kell magyarázkodnod. Volt már ilyen, nem emlékszel?
Lexie tudta, hogy Mr. Reneszánszra gondol, és első gondolata az volt, hogy megmondja
Rodneynak, ezúttal téved. El akarta mondani neki, hogy most nem fogja hagyni, hogy elragadják az
érzelmei, de tudta azt is, hogy ezt már korábban is megígérte. Ugyanezt mondta akkor is, amikor
Rodney próbálta finoman figyelmeztetni, hogy Mr. Reneszánsz nem szándékozik hosszú távon a
városban maradni.
– Nem tudom, mit is mondhatnék... – szólalt meg végül Lexie, némi bűntudattal a hangjában,
aminek egyáltalán nem örült
– Semmit nem kell mondanod.
Ezzel Lexie is tisztában volt. Bár soha nem jártak együtt, mégis az a furcsa érzése volt, mint
amikor az ember a volt férjével beszél nem sokkal a válást követően, amikor még túl frissek a sebek.
Azt kívánta, bárcsak továbblépne már Rodney, noha tudta jól, hogy ő is hibás abban, hogy az elmúlt
években éltette a reményt a férfiban. Már csak azért is, mert részéről inkább biztonságot és kényelmet
jelentett a kapcsolatuk, mint romantikus érzelmeket.
– Nos, tudod... alig várom már, hogy az élet visszazökkenjen a régi kerékvágásba – szólalt meg
végül.
– Ezzel én is így vagyok... – felelte Rodney.
Egy percig mindketten hallgattak. Lexie oldalra pillantott, és közben arra gondolt, bárcsak
Rodney jobban tudná leplezni az érzéseit.
– Te is észrevetted, milyen csinos ma Rachel? – törte meg a csendet Lexie.
Rodney egy pillanatra lehajtotta a fejét, mielőtt ismét Lexie-re pillantott. Végre, halvány mosoly
jelent meg az arcán.
– Igen – felelte. – Tényleg nagyon csinos ma!
– Együtt jár még Jimmel? – kérdezte Lexie, egy helyi – rovarirtót forgalmazó – vállalkozóra
utalva. Lexie korábban együtt látta őket Jim zöld furgonjában, amelynek tetején egy hatalmas bogár
éktelenkedett. Greenville-be tartottak az ünnepekre.
– Már nem. Szakítottak – felelte Rodney. – Mindössze egyszer randiztak. Rachel szerint annyira
bűzlött az autója a fertőtlenítőszertől, hogy egész este tüsszögött tőle.
Lexie elnevette magát. – Hát, ilyesmi is csak Rachellel fordulhat elő!
– Már túl van rajta. Nem úgy tűnik, mintha megviselte volna az eset. Tudod, hogy az a fajta, aki
mindig talpra áll.
– Bár jobb udvarlókat választana magának! Legalábbis olyat, aki nem hord egy hatalmas
bogarat a furgonja tetején.
Rodney is elnevette magát, mint aki ugyanezt gondolja. Összenéztek, majd Lexie elfordult. Egy
hajtincset a füle mögé igazított.
– Hát, azt hiszem, ideje beljebb mennem... – szólalt meg.
– Igen, tudom – felelte Rodney.
– Te nem jössz be?
– Nem is tudom. Nem terveztem, hogy sokáig maradok. Mellesleg, ma szolgálatban is vagyok.
A megye túl nagy egy embernek., és Bruce jelenleg egyedül tartja a frontot.
Lexie bólintott – Nos, ha mégsem találkoznánk ma este, akkor... vigyázz magadra, rendben?
– Rendben. Szia!
Lexie elindult a bejárat felé.
– Lexie! Visszafordult. – Igen?
Rodney nagyot nyelt. – Nagyon csinos vagy ma – Hangja annyira szomorú volt, hogy Lexie-nek
majd' megszakadt a szíve. Egy pillanatra lesütötte a szemét. – Köszönöm –felelte.
Rachel éppen a Lawson család tagjainak portréit mutogatta Jeremynek a fal mellett haladva.
Meglepően hasonlítottak egymásra, de nemcsak az utódok az őseikre, hanem a nők is a férfiakra. A
férfiaknak nőies vonásaik voltak, a nőknek pedig férfiasak, így olyan volt, mintha a művész ugyanazt
a modellt használta volna mindegyik festménynél.
Jeremy nagyon hálás volt Rachelnek, amiért így gondoskodott róla, hogy ne unatkozzon, sőt a
kíváncsi tömegtől is megóvta, bár a karját továbbra sem engedte el. Hallotta, ahogy az emberek róla
beszélnek de még nem készült fel rá, hogy elkeveredjen a tömegben, még akkor sem, ha az egészet
nagyon hízelgőnek is érezte. Nate tizedennyi embert sem volt képes összekürtölni, hogy a televíziós
fellépését együtt ünnepeljék ráadásul többségüket így is csak az ingyenital ígérete vonzotta oda.
Nem úgy, mint ma este ebben a kisvárosban, ahol az emberek összejártak bingózni és
bowlingozni, és a Petrocelli ismétlését nézték a tévében. Életében nem látott még ennyi műanyag
díszt, gondolta magában, amikor Rachel hirtelen megszorította a karját, hogy felhívja valamire a
figyelmét.
– Készüljön! Kezdődik a műsor.
– Ezt hogy érti?
Rachel elnézett a válla fölött, mögöttük az emberek, egyre izgatottabbak lettek.
– Nos, kedves polgármester úr, hogy van ma? – kérdezte Rachel, és megvillantotta hollywoodi
mosolyát.
Úgy tűnt, Gherkin polgármester az egyetlen ember a társaságban, aki izzad. Kopasz feje
világított a lámpák fényében, és még ha meg is lepte, hogy Jeremyt Rachel társaságában találja, ennek
nyoma sem látszott rajta.
– Rachel! Maga már megint milyen csinos! És látom, éppen előkelő házigazdáink jeles múltjába
avatja be vendégünket.
– Hát, amennyire tőlem telik... – felelte Rachel.
– Nagyszerű, nagyszerű! Ennek igazán örülök! – Egy darabig még jelentéktelen dolgokról
beszélgettek, majd Gherkin rátért a lényegre.
– Ne haragudjon, drágám, már eddig is nagyon kedves volt, hogy körbevezette a vendégünket,
de megengedné, hogy...? – azzal Jeremy felé intett. – A többiek már alig várják, hogy elkezdődjön ez a
nagyszerű ünnepség!
– Persze, természetesen! – felelte Rachel. A következő pillanatban már a polgármester karolt
bele Jeremybe, és keresztülfurakodott vele a tömegen. Mindenki elhallgatott, és a sokaság úgy vált
szét előttük, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Voltak, akik a szemüket meresztgették, nyakukat
nyújtogatták, hogy jobban lássanak. Mindenfelől suttogást hallott, miszerint ez bizonyára csakis ő
lehet.
– El sem tudom mondani, mennyire örülünk mindannyian, hogy végre itt van közöttünk! – súgta
oda neki Gherkin polgármester, miközben rendületlenül mosolygott a tömeg felé. – Be kell vallanom,
egy pillanatig magam is elbizonytalanodtam, hogy eljön-e.
– Talán bevárhatnánk Lexie-t... – felelte Jeremy, miközben próbált nem elpirulni. Ez az egész
dolog, különösen az őt – akár egy szépségkirálynőt – karonfogva vezető polgármesterrel, egy kissé
túlságosan is kisvárosi volt számára, sőt, szinte bizarr.
– Ó, már beszéltem vele, ott fog várni ránk!
– Hogy érti azt, hogy ott?
– Hát, természetesen, amikor a városi tanács tagjaival találkozik. Jeddel és Tullyval találkozott
már, a többiekkel úgyszintén, akiknek ma reggel mutattam be, de néhányukhoz még nem volt
szerencséje. A megyei képviselőkről nem is beszélve. Hozzám hasonlóan ők is nagyon örülnek, hogy
megtisztel bennünket a jelenlétével. Igazán. És ne aggódjon, mind felkészültek, hogy elmeséljék
magának a kísértettörténeteiket! Magánál van a diktafonja, ugye?
– Hogyne, itt van a zsebemben!
– Nagyszerű, nagyszerű! Ennek igazán örülök. És... – most először fordult oda Jeremyhez. –
Gondolom, ma este a temetőbe is ki fog nézni...
– Igen, úgy terveztem, és ha már szóba hozta, szerettem volna megkérdezni, hogy...
A polgármester, oda sem hederítve a szavaira, továbbment, miközben az emberek felé
bólogatott és integetett. – Nos, én mint polgármester, biztosíthatom magát arról, hogy semmi oka
aggódni a kísértetek miatt. Persze, nagyon rémisztő a látványuk, az már szent igaz. Még egy elefánt is
elájulna a rémülettől, úgy ám! Mind ez idáig azonban még soha senki sem sérült meg, kivéve szegény
Bobby Lee Howardot, és azt az útjelző táblát, amelyet kidöntött, bár őszintén szólva, szerintem ahhoz
több köze volt a korábban elfogyasztott sör mennyiségének, mint annak, amit látott!
– Értem – jegyezte meg Jeremy, miközben maga is bólogatni és integetni kezdett az összegyűlt
tömeg felé. – Ezt igyekszem majd észben tartani.

Lexie már várt rá, amikor a városi tanács elé értek, és Jeremy megkönnyebbülten felsóhajtott,
amikor mellé lépett miközben bemutatták a város elöljáróinak Többnyire barátságosan fogadták, bár
Jed mogorva tekintettel fonta össze maga előtt a karjait. Jeremy végig Lexie-t figyelte a szeme
sarkából. Kissé zavartnak tűnt, és Jeremy azon tűnődött, vajon mi történhetett közte és Rodney között.
Az elkövetkező három órában nemcsak arra nem jutott ideje, hogy ezt megkérdezze, de arra
sem, hogy akár egy percre is megpihenjen, mivel az este egy régimódi politikai nagygyűléshez kezdett
hasonlítani. Miután bemutatták a tanács tagjainak – Jed kivételével láthatóan mindannyiukat
felkészítette a polgármester a találkozásra, ők pedig ígéretet tettek, hogy „ez lesz élete legnagyobb
sztorija", valamint emlékeztették arra is, hogy „mennyire fontos a város számára a turizmus" –,
Jeremyt felkísérték a színpadra, amely felett hatalmas felirat hirdette, hogy ÜDVÖZÖLJÜK JEREMY
MARSHT!
Valójában nem is igazi színpadról volt szó, csupán egy meglehetősen hosszú, fából készült
asztalról, melyet fényes lila terítővel takartak le. Jeremy, a polgármestert követve, egy szék segít-
ségével fellépett rá, és rengeteg – őt bámuló – arccal találta magát szemben. Miután csend lett, a
polgármester nagy ívű beszédbe kezdett, melyben Jerernyt szakértelme és becsületessége miatt
méltatta, mintha már évek óta ismerték volna egymást. Gherkin ráadásul nem csupán a Primetime
Live-beli munkásságát említette meg – amely a már megszokott bólogatás és mosolyok mellett
elismerő morajlást váltott ki a hallgatóságból –, hanem számos írását is, köztük azt az újságcikkét is,
amelyet a Fort Detrickben folytatott biológiaifegyver-kutatásról írt. Bár néha valóban úgy viselkedett,
mint egy tökfilkó, gondolta magában Jeremy, a polgármester igazár alapos munkát végzett, és a
hízelgéshez is nagyon értett. A köszöntő végeztével megajándékozták a város kulcsának másolatával,
majd a Mahi-mahik – akik egy másik, hasonló asztalon álltak a terem túloldalán – dalra fakadtak, és
elénekelték a „Mindig Karolina jár az eszemben", illetve a „New York, New York" címűt, végül, az
alkalomhoz talán leginkább illően, a Szellemirtók címü film főcímdalát.
A Mahi-mahik meglepően jók voltak, bár Jeremy el sem tudta képzelni, hogy hogyan kerültek
fel az asztalra. A közönség rajongott értük, és egy pillanatra Jeremy is azon vette észre magát, hogy
kifejezetten élvezi az előadásukat. A színpadon állva elkapta Lexie pillantását, ahogy ráhunyorított,
ami még valószínűtlenebbé tette számára az egész estét
A polgármester az egyik sarokba kísérte, ahol kényelmes karosszék és antik íróasztal várta.
Bekapcsolt diktafonját az íróasztalra téve Jeremy az este további részét azzal töltötte, hogy meg-
hallgatta a kísértetekkel való találkozásokról szóló különböző történeteket. A polgármester
összeterelte az embereket, akik izgatottan beszélgettek, míg rájuk került a sor, mintha csak autogramot
osztogatott volna.
Az elhangzó történetek, sajnos, kezdtek egyre zavarosabbá válni. Mindenki azt állította, hogy
látta a fényeket a temetőben, bár mindannyian másképp írták le. Egyesek szerint emberi alakot
öltöttek, mások szerint villogó diszkófényre hasonlítottak. Egy férfi azt állította, hogy halloweeni
töklámpásra hasonlítottak. A legeredetibb azonban egy Joe nevű fickó volt, aki azt állította, hogy már
legalább féltucatszor látta a fényeket, majd komoly arccal közölte, hogy pontosan úgy néztek ki, mint
a Vanceboro mellett, az 54-es út mentén álló Kurtafarkú Malac fogadó neonreklámja.
Lexie egész idő alatt a közelben beszélgetett, és bár mindketten mással voltak elfoglalva,
időnként mégis összetalálkozott a tekintetük. Mintha csak valami olyan viccen mulatnának, amelyet
kizárólag ők ketten ismernek, Lexie mosolyogva felvonta az egyik szemöldökét, mintha csak azt
kérdezné: No, látja, mibe keveredett?
Lexie semmiben sem hasonlított azokra a nőkre, akikkel az utóbbi időben randevúzott,
állapította meg Jeremy. Nem rejtette véka alá a véleményét, nem próbálta magát jó színben feltüntetni,
és attól sem ájult el, amit Jeremy eddig elért az életben. Ehelyett annak alapján ítélte meg, amilyennek
itt és most látta, anélkül, hogy a múltját vagy a jövőjét tekintetbe vette volna.
Éppen emiatt vette feleségül Mariát, döbbent rá. Nem annyira a szenvedélyes érzelmek igézték
meg, amelyek az első együtt töltött éjszakán lobbantak lángra közöttük, hanem inkább az egyszerű,
hétköznapi dolgok győzték meg róla, hogy ő az igazi. Az a természetesség, ahogyan társaságban
viselkedett, vagy ahogy keményen rászólt, ha valami hülyeséget csinált, illetve az a türelem, amellyel
hallgatta, míg ő fel-alá járkálva töprengett egy nyugtalanító problémán. És bár Lexie-vel nem voltak
közös tapasztalataik a szürke hétköznapokról, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy jól
megbirkóznának vele, ha ő is ezt akarná.
Jeremy látta, hogy Lexie őszintén kedveli ezeket az embereket, és valóban komolyan érdekli,
bármiről is beszélgetnek vele. Viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy semmi oka sincs rá,
hogy siettesse vagy félbeszakítsa a másikat, ugyanakkor felszabadultan nevetett, ha valamit nagyon
mulatságosnak talált. Időnként előrehajolt, hogy megöleljen valakit, majd megfogta a kezét és valami
olyasmit mondott, hogy „annyira örülök, hogy újra látlak". Szerénysége és természetessége arra a
nagynénjére emlékeztette Jeremyt, aki mindig is a legnépszerűbb volt a családjukban – egyszerűen
azért, mert mindig teljes figyelmével fordult a beszélgetőpartnere felé. Néhány perccel később, amikor
felállt, hogy kissé kinyújtóztassa a tagjait, Jeremy megpillantotta Lexie-t, amint lágyan ringó csípővel
közeledett felé. Ahogy nézte őt, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha mindez nem most történne,
hanem a jövőben, egy másik hasonló összejövetelen egy vidéki kisvárosban, valahol az isten háta
mögött.

Tizedik fejezet
Az ünnepség vege fele Jeremy Gherkin polgármesterrel állt a teraszon, miközben Lexie és Doris
félrevonultak
– Őszintén remélem, hogy jól érezte magát ma este – mondta a polgármester –, és sikerült
meggyőződnie róla, milyen nagyszerű lehetőségek állnak ön előtt, ha a végére jár ennek az esetnek.
– Igen, nagyon élveztem, köszönöm. Igazán nem kellett volna ennyit fáradoznia... –
mentegetőzött Jeremy.
– Ó, semmiség! – válaszolta Gherkin. – Hiszen ez a legkevesebb, amit megtehetünk.
Mindamellett szerettem volna, ha látja, mire képes ez a város, ha valamit eltervez. El sem tudja
képzelni, mit meg nem tennénk a televíziós szereplésért. A hétvégén, persze, még több alkalma lesz,
hogy kicsit belekóstoljon a város életébe, a kisvárosi hangulatba. Miközben végigjárja a műemlék há-
zakat, kisebbfajta időutazásban lesz része. Semmihez sem fogható érzés!
– Efelől semmi kétségem! – mondta Jeremy.
Gherkin elmosolyodott. – Nos, néhány dolgot még el kell intéznem odabent. Tudja, egy
polgármester munkaideje soha nem jár le.
– Megértem. Ezt pedig köszönöm – mondta Jeremy, felemelve a város kulcsát.
– Ó, igazán nincs mit! Megérdemli! – Kezet nyújtott Jeremy-nek. – Azért ne gondoljon semmi
butaságra! Ez nem olyan kulcs, amellyel ki lehetne nyitni, például, egy bank páncéltermét. Ez csupán
egy szimbolikus ajándék!
Jeremy mosolyogva kezet szorított Gherkinnel. Miután a polgármester eltűnt az épületben,
Doris és Lexie lépett oda hozzá elégedett mosollyal. Jeremy észrevette Doris kimerültségét.
– Nem mondom! – mondta Doris.
– Tessék? – kérdezte Jeremy.
– Maga és a dörzsölt városi módszerei!
– Hogyan?
– Hallania kellene, hogyan beszélnek magáról! – ugratta Doris. – Szerencsés vagyok, hogy
elmondhatom magamról, hogy én hamarabb ismertem.
Jeremy szégyenlősen elmosolyodott.
– Elég nagy volt a zűrzavar, igaz?
– Meghiszem azt! – mondta Doris. – A hittancsoportom egész este arról beszélt, hogy mennyire
jóképű. Néhányuk haza is akarta vinni magát, de szerencsére sikerült lebeszélnem őket, már csak azért
is, mert nem hiszem, hogy a férjük repesett volna az örömtől.
 – Nagyon hálás vagyok érte!
– Jóllakott? Talán elcsenhetek még valamit, ha éhes.
– Jóllaktam, köszönöm.
– Biztos? Az éjszaka még csak most kezdődik, nem igaz?
– Megleszek – bizonygatta Jeremy. Mialatt mindketten csöndben ácsorogtak, körülnézett, és
látta, ahogy a köd kezd még sűrűbbé válni. – Erről jut eszembe, ideje indulnom. Nem szeretném
kihagyni azt a nagyszerű lehetőséget, hogy egy kis ízelítőt kapjak valami természetfölöttiből.
– Ne aggódjon! Nem fogja lekésni a fényeket – nyugtatta Doris. – Csak később bújnak elő,
úgyhogy addig még van néhány órája. – Jeremy meglepetésére odahajolt hozzá, és fáradtan megölelte.
– Szerettem volna megköszönni, hogy mindenkire szakított időt. Nem minden idegen olyan
türelmes, mint maga.
– Ez csak természetes! Jól éreztem magam.
Miután kibontakozott Doris öleléséből, Lexie-hez fordult. Átfutott rajta, hogy nagyon hasonlóan
nőhettek fel.
– Indulhatunk?
Lexie bólintott, de még mindig nem mondott semmit. Arcon csókolta Dorist, és elbúcsúzott tőle.
Egy perccel később már az autóhoz ballagtak a talpuk alatt csikorgó kavicson. Lexie üres tekintettel
meredt a távolba. Egy darabig szótlanul lépkedtek egymás mellett, mígnem Jeremy finoman
megérintette Lexie-t.
– Jól van? Nagyon hallgatagnak tűnik.
A lány megrázta a fejét, visszazökkent a valóságba. – Dorison töröm a fejem. A mai este
tényleg nagyon kifárasztotta, és bár valószínűleg semmi okom rá, aggódom miatta.
– Nekem úgy tűnt, jól van.
– Persze, jól tartja magát, de meg kell tanulnia, hogyan vállaljon kevesebbet. Volt egy
szívrohama néhány évvel ezelőtt, de azért szeret úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ráadásul ne-
héz hétvége vár rá.
Jeremy nem egészen tudta, mit feleljen erre. Fel sem merült benne, hogy Doris esetleg nem
egészséges. Lexie-nek feltűnt, hogy a férfi kényelmetlenül érzi magát, és elmosolyodott. – Azért egész
biztosan jól érezte magát. Mindketten sok olyan emberrel beszélgethettünk, akiket már jó ideje nem
láttunk.
– Azt hittem, itt az emberek úton-útfélen egymásba botlanak.
– Igen, ez így is van, de a rengeteg tennivaló között ritkán adódik alkalom arra, hogy néhány
szónál többet tudjunk váltani egymással. Azért a mai este kellemes volt – pillantott Jeremyre. –
Dorisnak pedig igaza volt. Az emberek teljesen odavoltak magáért. – A lány szinte megrémült, hogy
egy ilyen bók szaladt ki a száján. Jeremy a zsebébe süllyesztette kezét.
– Hát, igazán nem kellene ezen meglepődnie. Tudja, imádnivaló vagyok.
Lexie – inkább pajkosan, mint bosszúsan – kimeresztette a szemét. Mögöttük a ház lassan a
távolba veszett, ahogy a sövénykerítésnél befordultak.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mi van Rodneyval? A lány tétovázott, majd vállat vont.
– Jól látja, semmi köze hozzá.
Jeremy várt, hátha elmosolyodik Lexie, de hiába. – Hát, csupán azért kérdeztem, mert tudni
szerettem volna, jó ötletnek tartja-e, ha elhagyom a várost az éj leple alatt, hogy a polgármesternek
még csak esélye se legyen arra, hogy puszta kézzel szétzúzza a fejem.
Ez a megjegyzés mosolyra fakasztotta a lányt. – Nem fog bántódása esni. Azonkívül pedig
összetörné a szívét, ha elmenne. Nem minden látogatónak rendeznek ilyen partit, és kulcsot sem . kap
bárki a városhoz.
– Ez az első dolog, amit kaptam. Általában csak utálkozó levelek érkeznek hozzám.
Lexie dallamosan felkacagott. A vonásai nem látszottak jól a holdfényben, de Jeremy arra
gondolt, mennyivel több élet van a lányban, mint a helyiekben. Miután az autóhoz értek, kinyitotta
neki az ajtót. Beszállás közben Lexie finoman hozzáért, Jeremy pedig azon tűnődött, vajon ez válasz
volt-e az ő korábbi érintésére. Egyáltalán: feltűnt neki? Miután megkerülte az autót, beült a volán
mögé, bedugta a kulcsot, de habozott, mielőtt beindította a motort.
– Mi történt? – kérdezte Lexie.
– Csak azon gondolkoztam... – válaszolta Jeremy, miközben lassan elindult, de szavai
elakadtak. Lexie bólintott. – Mintha valami nyikorgást hallottam volna.
– Furcsa. Bár tudom, hogy későre jár, azt akartam kérdezni, lenne-e kedve velem jönni a
temetőbe?
– Arra az esetre, ha megijedne?
 – Úgy valahogy.
Lexie az órájára sandított, és azt gondolta: Ó, jaj... Nem kellene elmennie. Tényleg nem kellene.
Már így is túlságosan megnyílt a férfinak azzal, hogy aznap este elkísérte, és ha az elkövetkező pár
órát is kettesben töltenék, még jobban kitárulkozna előtte. Tudta, hogy semmi jó nem származna belő-
le, és az égvilágon semmi okát nem látta annak, hogy elfogadja a meghívást. Ahelyett azonban, hogy
ehhez tartotta volna magát, annyit mondott:
– Haza kellene ugranom, hogy felvegyek valami kényelmesebb holmit.
– Rendben van – volt a válasz. – Támogatom az ötletet.
– Meghiszem azt! – kötekedett Lexie szándékosan.
– Nehogy szemtelenkedni kezdjen – mondta Jeremy, színlelt sértődöttséggel a hangjában. –
Nem hiszem, hogy olyan jól ismernénk egymást.
– Ez az én szövegem!
– Mintha már hallottam volna valahol...
– Legközelebb saját kútfőből merítsen! És jobb, ha tudja: azt sem szeretném, ha az est hátralévő
részét illetően más bizarr ötletei támadnának!
– Nincsenek bizarr ötleteim. Ahogy humorérzékem sincs.
– Tudja, mire gondoltam.
– Nem – mondta Jeremy, miközben igyekezett ártatlan képet vágni. – Mire?
– Csak induljon, rendben? Különben még meggondolom magam.
– Jól van, jól van – mondta a férfi, és elfordította a kulcsot.
– Hű, milyen erőszakos tud lenni néha!
– Köszönöm! Mondták már, hogy ez az egyik legjobb tulajdonságom.
– Ki mondta?
– Csak nem kíváncsi rá?
A Taurus végiggurult a ködös utcán, az utcai lámpák sárga fényében még sejtelmesebb volt az
éjszaka. Amint felhajtottak a kocsibeállóra, Lexie kinyitotta az autó ajtaját – Várjon – mondta,
miközben a füle mögé simított egy hajtincset. – Néhány perc, és itt vagyok.
Jeremy mosolygott, tetszett neki, hogy a lány zavarban van.
– Nincs szüksége a város kulcsára, hogy kinyissa az ajtót? Szívesen kölcsönadom!
– Azt azért ne gondolja, hogy maga olyan különleges személy, Mr. Marsh! Az anyámnak is volt
ilyen kulcsa.
– Szóval visszatérünk a hivatalos hangnemhez? És én még azt hittem, egész jól kijövünk
egymással.
– Én pedig kezdem azt hinni, hogy az agyára ment a mai este. – Ezzel kiszállt az autóból, és az
utolsó szó jogán becsukta az ajtót. Jeremy nevetett, közben pedig arra gondolt, mennyire hasonlóak.
Képtelen volt nyugton maradni. Leengedte az ablakot, és áthajolt az ülésen:
– Hé, Lexie!
A lány hátrafordult. – Igen?
– Mivel lehet, hogy hűvös lesz ma éjjel, kapjon fel nyugodtan egy üveg bort is.
Lexie csípőre tette a kezét. – Azért, hogy ittasan furikázzon?
A férfi vigyorgott. – Hacsak nincs ellene kifogása.
A lány összevonta a szemöldökét, de mint már korábban is, inkább huncutnak tűnt, mint
sértődöttnek. – Akkor is nemet mondanék, ha tartanék itthon bort, Mr. Marsh.
– Nem szokott inni?
– Nem túl gyakran – válaszolta. – Akkor hát, várjon ott! – figyelmeztette a beálló felé mutatva.
– Felkapok egy farmert.
– Megígérem, meg sem próbálok bekukucskálni az ablakon.
– Jó ötlet! Mindenképp szólnom kellene Rodneynak, ha valami butaságot tenne.
– Ez nem hangzik túl jól!
– Higgyen nekem – válaszolt Lexie, és megpróbált szigorú benyomás kelteni –, nem is lenne jó!
Jeremy figyelte, ahogy a lány bement, ekkor érezte először egészen bizonyosan, hogy soha
senki hozzá foghatóval nem találkozott még.
Tizenöt perccel később félrehúzódtak hogy megálljanak a Cedar Creek-i temető előtt. A férfi
úgy parkolt le az autóval, hogy a fényszórók a temetőbe világítsanak. Első gondolata az volt, hogy
még a köd is másmilyennek tűnik a temető környékén. Helyenként sűrű és áthatolhatatlan, míg máshol
ritka volt, az enyhe szellő pedig egymástól elkülönülő, szinte élőnek tűnő ködfoszlányokat kavart. A
magnóliafa alacsonyan lógó ágai sötét árnyékokká váltak, az omladozó sírok pedig csak még jobban
fokozták a hely kísérteties jellegét. Sötét éjszaka volt, a hold sem világított.
 A férfi üresbe tette az autót, és felnyitotta a csomagtartót. Lexie szemei elkerekedtek, amikor
meglátta, mi van benne.
– Úgy látszik, minden kelléke megvan ahhoz, hogy bombát készítsen.
– Dehogy, ez csak egy rakás menő cucc. Tudja, a pasik imádják a kis játékszereiket.
– Azt hittem, hogy lesz egy videokamerája, vagy valami hasonló.
– Van belőle négy is.
– Miért kell magának négy?
– Hát, természetesen azért, hogy minden irányból filmezhessek. Például, mi van akkor, ha a
szellemek pont az ellenkező irányba mennek? Még a végén lemaradok valamiről!
Lexie, tudomást sem véve a kiselőadásról, tovább kérdezősködött. – Ez meg micsoda? –
mutatott egy készülékre.
– Háttérsugárzás-mérő. Ez pedig itt – mutatott egy másik tárgyra – hozzá tartozik. Kimutatja az
elektromágneses tevékenységet.
– Maga viccel!
– Nem, ez áll a hivatalos szellemirtó-kézikönyvben. Gyakran észlelhető fokozott
természetfölötti tevékenység olyan helyeken, ahol az energia koncentráltan jelenik meg, ez pedig segít
a rendellenes energiamezők kimutatásában.
– Bemért valaha ilyen rendellenes energiamezőt?
– Tulajdonképpen igen. Mégpedig egy állítólagos kísértet járta házban. Sajnos, semmi köze nem
volt a szellemekhez. A tulaj mikrohullámú sütője nem működött rendesen.
– Ó!
A férfi a lányra nézett.
– Most pedig maga lopja az én szövegemet.
– Sajnálom, ez minden, amivel elő tudtam rukkolni.
– Semmi gond, szívesen megosztozom rajta.
– De mire jó ez a sok kacat?
– Azért van szükség rájuk, mert ahhoz, hogy bebizonyítsam, hogy a szellemek létezése csak
vaklárma, minden olyan eszközt be kell vetnem, amelyet a paranormális jelenségeket kutatók
használnak. Nem akarom, hogy azzal vádoljanak, hogy elmulasztottam valamit, és ezeknek a
megszállottaknak megvannak a saját szabályaik. Ezenkívül, sokkal nagyobb hatással van az embe-
rekre, amikor azt olvassák, hogy valaki egy elektroszmogmérőt használt. Így azt hihetik, hozzáértővel
van dolguk.
– És tényleg ért hozzá?
– Naná! Mondtam, hogy rendelkezem hivatalos szakkönyvvel is!
A lány elnevette magát.
– Akkor én miben tudok segíteni? Vigyek valamit ebből a sok limlomból?
– Mindegyiket használni fogjuk De ha ezt férfimunkának tartja, boldogulok egyedül is, amíg
maga a körmét reszeli, vagy valami ehhez hasonló izgalmas dologgal foglalatoskodik
Lexie elővette az egyik kamerát, a vállára vetette, majd fogott egy másikat.
– Jól van, Mr. Férfias! Merre?
– Az attól függ! Mit gondol, hol kellene az állványokat felállítanunk? Mivel maga már látta a
fényjelenséget, talán van ötlete.
A lány a magnóliafa irányába biccentett, amerre akkor tartott, amikor a férfi először látta őt a
temetőben. – Oda – mondta. – Az az a hely, ahol majd láthatja. Közvetlenül a Riker's Hill előtti
területre mutatott, bár a domb nem látszott a ködben.
– Mindig ugyanott bukkannak fel?
– Fogalmam sincs, de amikor én láttam őket, ott voltak.
A következő egy órában, mialatt Jeremy beállította az összes szükséges eszközt, Lexie a férfit
filmezte. A másik három videokamerátállványra emelve egy nagy háromszöget formáló alakzatban
helyezte el, ezekből kettőre speciális szűrőlencsét erősített, és addig állította a teleobjektívet, amíg az
egész területet be nem mérte vele. Ellenőrizte a lézer-távirányítókat, majd hozzálátott az
audioberendezések beüzemeléséhez. Négy mikrofont közeli fákra erősített, az ötödiket pedig középre
rakta, oda, ahová az elektroszmog- és a sugárzásmérőket, valamint a központi kamerát. Miközben épp
azt ellenőrizte, hogy rendesen működnek-e a készülékek, Lexie odakiáltott neki: – Hahó, hogy
tetszem? – A férfi hátrafordult, és meglátta a lányt a polárszemüveggel a fején, amelyten úgy festett,
mint egy bogár.
– Nagyon szexi! – válaszolta. – Kétségtelenül megtalálta a magához illő stílust!
– Ez egy nagyon ügyes izé! Körös-körül mindent látok!
 – Valami olyat is, amitől félnem kellene?
– Pár pumától és medvétől eltekintve, úgy tűnik, egyedül van.
– Nos, már majdnem befejeztem. Csak egy kis lisztet kell szétszórnom, és a cérnát kifeszítenem.
– Lisztet? Mármint finomlisztet?
– Igen, hogy meggyőződhessek róla, senki nem babrálta meg a felszerelést. A liszt azért kell,
hogy ellenőrizhessem, vannak-e lábnyomok, a cérna pedig figyelmeztet, ha valaki más közeledik.
– Ez mind nagyon leleményes, de ugye tudja, hogy egyedül vagyunk itt?
– Sosem lehetünk benne biztosak!
– Én biztosan tudom, de csak tegye a dolgát, majd én tartom a kamerát. Egyébként nagyszerűen
csinálja!
A férfi nevetett, miközben kibontott egy zacskó lisztet, és szórni kezdte: a kamerák körüli
területet vékony fehér takaróval borította be. Ugyanezt tette a mikrofonok és a többi berendezés körül,
majd a cérnát egy ághoz kötötte, és a teljes területet körbekerítette vele, mintha egy bűncselekmény
helyszínén lettek volna. Jó fél méterrel lejjebb végigvezetett egy másik szálat, majd apró csengőket
akasztott rá. Amikor befejezte, visszament Lexie-hez.
– Nem tudtam, hogy ilyen sok a tennivaló – mondta a lány.
– Jól értem, hogy egy teljesen új, magasabb szinten próbálja kifejezni a tiszteletét?
– Nem egészen. Tulajdonképpen csak beszélgetni próbáltam.
A férfi mosolygott, majd fejével az autó felé biccentett. – Megyek, lekapcsolom a világítást, és
nagyon remélem, hogy nem volt hiábavaló ez az egész.
A temető sötétbe borult, ahogy leállította a motort, majd várt, hogy a szeme hozzászokjon az új
körülményekhez. Sajnos hiába, a temető még egy barlangnál is sötétebbnek bizonyult. Miután – mint
aki vak – kitapogatta a kapuhoz visszavezető utat, rögtön a bejáratnál megbotlott egy kiálló
gyökérben, és majdnem elesett.
– Megkaphatnám a polárszemüvegemet? – kiáltotta.
– Nem – hallotta a lány válaszát. – Amint említettem, ez egy nagyon ügyes kis kacat.
Azonkívül, jól boldogul nélküle is.
– De semmit nem látok!
– Néhány lépést még nyugodtan megtehet! Gak menjen tovább!
A férfi újra elindult lassan, kinyújtott karral, majd megállt.
– És most?
– Egy kripta előtt áll, úgyhogy forduljon balra!
A lány hallhatóan túl jól mulat mindezen, gondolta Jeremy.
– Elfelejtette azt mondani, hogy „Hideg, hideg, melegszik...!".
– Ne segítsek inkább?
– A szemüvegemet akarom, de tényleg! – Mondta szinte könyörögve Jeremy.
– Akkor ide kell jönnie, hogy elvegye!
– Maga is idejöhetne segíteni nekem.
– Mehetnék, de nem fogok Sokkal szórakoztatóbb magát nézni, ahogy itt bóklászik, mint egy
szerencsétlen. Most forduljon balra! Majd szólok, mikor álljon meg!
A játék így ment egészen addig, míg végül visszatalált a lány mellé.
– Lám, lám.
– Hű, köszönöm.
– Nincs mit. Örülök, hogy segíthettem!
Az elkövetkező fél órában felelevenítették a parti eseményeit. Ahhoz túl sötét volt, hogy Jeremy
a lány arcát fürkéssze, de élvezte, hogy olyan közel érzi magához a mindent beborító sötétségben.
Hogy másra terelje a szót, azt mondta:
– Meséljen arról, amikor maga látta a fényeket! Ma este a többiek történetét már hallottam.
Bár a férfi Lexie vonásait nem látta tisztán, az volt a benyomása, hogy a lány olyan emlékek
között kutat, amelyeket nem biztos, hogy szívesen idéz fel.
– Nyolcéves voltam – mondta lágyan csengő hangon. – Hogy mi lehetett az oka, nem tudom, de
egyszer csak. rémálmaim lettek. Doris a falra akasztotta a szüleim esküvői képét; álmomban is mindig
így jelentek meg: anya menyasszonyi ruhában, apa pedig szmokingban. Az autójukba rekedve láttam
őket, miután belezuhantak a folyóba. Mintha kívülről figyeltem volna őket: kétségbeesést és félelmet
láttam mindkettejük arcán, ahogy az autó lassan megtelt vízzel. Aztán anya tekintetében mérhetetlen
szomorúság jelent meg, mint aki tudja, hogy ez a vég, majd hirtelen az autó egyre gyorsabban kezdett
süllyedni, és én fentről néztem, ahogy elmerült.
A hangja, különös módon, nem árult el érzelmeket. Felsóhajtott.
 – Sikoltozva ébredtem. Nem tudom, hányszor fordult elő – mostanra valahogy egy összefüggő
emlékképpé mosódik össze bennem –, de elég sokáig mehetett így, míg Doris végül rádöbbent, hogy
ez nem csupán egy átmeneti korszak az életemben. Azt hiszem, más szülők talán pszichológushoz
fordultak volna, de Doris... hát, ő csak felébresztett éjnek évadján, és azt mondta, öltözzem, és vegyek
fel egy meleg kabátot. A következő dolog, amire emlékszem, hogy idehozott. Azt mondta, mutat
nekem valami egészen csodálatosat...
Emlékszem, olyan volt, mint ma éjjel. Doris fogta a kezem, hogy ne botladozzam. A sírkövek
között kanyarogva kerestük az utat, majd ücsörögtünk egy darabig, mígnem megjelentek a fények.
Szinte éltek – minden ragyogni kezdett... aztán egyszer csak elhalványodtak. Majd hazamentünk.
A lány szinte hallhatóan vont vállat. – Bár gyerek voltam, tudtam, hogy mi történt. Amikor
hazaértem, nem tudtam elaludni, hiszen a szüleim szellemével találkoztam. Mintha látogatóba jöttek
volna hozzám. Ezt követően megszűntek a rémálmaim.
Jeremy hallgatott.
A lány közelebb hajolt hozzá. – Hisz nekem?
– Igen – mondta Jeremy –, tulajdonképpen, igen. A maga története volt ma a
legemlékezetesebb; akkor is emlékeznék rá, ha nem ismerném személyesen.
– Nos, csak hogy tudja: jobban örülnék neki, ha az én esetem nem jelenne meg a cikkében.
– Biztos benne? Még híres is lehet.
– Inkább kihagynám. Épp tanúja lehetek, hogy a hírnév hogyan képes kifordítani magából egy
embert.
A férfi nevetett.
– Ha már ez a történet úgyis kettőnk között marad, megtudhatom, hogy az emlékei miatt
egyezett-e bele, hogy eljön ide ma este, vagy netán az én lenyűgöző társaságomat kívánta élvezni?
– Nos, kétség sem férhet hozzá, hogy nem az utóbbi miatt jöttem el – válaszolta a lány, de tudta,
hogy nem mond igazat. Azt hitte, a férfi is észrevette ezt, de a megjegyzését követő hallgatásból arra
következtetett, hogy talán túlságosan csípős volt a nyelve.
– Ne haragudjon! – mondta.
– Semmi baj – válaszolta a férfi egy legyintés kíséretében. – Ne feledje, öt bátyám van. A
sértések kötelezőek voltak egy olyan családban, mint a miénk, ezért aztán hozzászoktam már.
A lány felegyenesedett. – Rendben. Hogy a kérdésére válaszoljak... azt hiszem, újra látni
akartam a fényeket. Számomra ez mindig is a nyugalom forrása volt.
Jeremy fölvett egy gallyat a földről, majd félrehajította.
– A nagyanyja okos volt. Úgy értem, helyesen tette, amit tett.
– Most is okos.
– Igaza van – mondta a férfi, és ugyanabban a pillanatban Lexie mellé húzódott, mintha azon
igyekezne, hogy jobban láthasson valamit a távolban.
– Be kellene kapcsolnia a berendezéseit – mondta a lány.
– Miért?
– Mert jönnek. Nem látja?
Épp valami szellemes megjegyzést akart tenni, hogy mennyire „szellembiztos", amikor
észrevette, hogy nemcsak Lexie-t látja, hanem a kamerákat is a távolban. Aztán meglátta az autóhoz
vezető utat is. Tényleg világosodni kezdett, vagy rosszul lát?
– Hahó! – súgta a lány. – Épp elszalasztja a nagy lehetőséget! Hunyorított, biztosra akart menni,
hogy nem csupán valamiféle érzéki csalódás áldozata, majd a távirányítóval egyenként bekapcsolta
mindhárom kamerát. A készülékeken kigyulladó piros lámpák jelezték a felvétel kezdetét. Mindössze
annyit tehetett, hogy rögzíti az eseményt, hiszen úgy tűnt, valami tényleg történik. Gyorsan
körülnézett, arra járó autók, kivilágított házak után kutatott a sötétben, de semmit nem látott.
Visszafordult a kamerák felé. Nemcsak a kamerák váltak láthatóvá, hanem az általuk bezárt
háromszög közepén a háttérsugárzás-mérő is. A polár-szemüvege után nyúlt.
– Arra nem lesz szüksége! – szólt oda Lexie.
A férfi azért mégis felvette. A környéket abban a pillanatban zöldesen foszforeszkáló ragyogás
árasztotta el. Ahogy a fény egyre erősödött, a ködfoszlányok örvénylő táncba kezdtek, különféle
alakzatokban.
Órája 23 óra 44 perc 10 másodpercet mutatott, és, hogy el ne felejtse, feljegyezte az időpontot.
Azon tűnődött, vajon feljött-e a hold. Ebben ugyan kételkedett, de majd utánajár, gondolta, amikor
visszatér Greanleafbe, és megnézi a felvételt.
Ezek azonban csak háttérgondolatok voltak. A köd, ahogy azt Lexie korábban jósolta, egyre
ragyogóbbá vált. Jeremy egy pillanatra kinézett a szemüveg mögül, hogy érzékelje a két látvány
közötti különbséget. Még mindig egyre világosodott, de a jelenséget sokkal jobban érzékelte, amikor
szemüvegben figyelte azt. Alig várta, hogy összehasonlíthassa a különböző irányokból rögzített
felvételeket. Pillanatnyilag azonban mindössze arra volt képes, hogy meredten bámult maga elé,
ezúttal szemüveg nélkül. Lélegzetét visszafojtva figyelte, ahogy a köd percről percre egyre ezüstösebb
lett, mielőtt halványsárgává, majd tejszerűvé vált, végül szinte vakítóan beragyogott mindent. Rövid
időre, épp csak egy pillanatra, a temető nagy része láthatóvá vált – mint egy reflektorral megvilágított
futballpálya a nagy meccs előtt. A ködben úszó fénynyalábok kavarogni kezdtek körbe-körbe, majd
hirtelen szétáradtak, akár egy szétrobbanó csillag sugarai. Villanásnyi időre Jeremy emberi alakokat,
szellemeket vélt látni, ám a fény éppen akkor kezdett visszahúzódni, mintha kötélen vonták volna
vissza a temető közepe felé. Még mielőtt feleszmélhetett volna, hogy a fények teljesen eltűntek, a
temető újra sötétbe borult. Pislogott, mintha meg akarta volna nyugtatni magát, hogy valóság volt,
amit látott. Újra ellenőrizte az időt. A jelenség mindössze huszonkét másodpercig tartott. Bár tudta,
hogy össze kellene szednie magát, hogy ellenőrizze a készülékeket, néhány pillanatig mindössze arra
volt képes, hogy azt a helyet bámulja, ahol Cedar Creek szellemei megjelentek.
A természetfölöttinek tartott esetek legáltalánosabb magyarázata rendszerint a csalás, a tévedés
vagy a véletlen, és egészen idáig Jeremy valamennyi, hasonló jellegű esettanulmányát be lehetett
sorolni a három kategória valamelyikébe. Az első volt a leggyakoribb magyarázat azokban a
helyzetekben, amikor valaki nyerészkedni próbált az ügyön. Ahogy például William Newell, aki azt
állította, hogy egy óriás megkövült maradványaira bukkant a farmján 1869-ben, New York államban,
egy szoborra, amely Cardiffi Óriás néven vált ismertté. Vagy például Timothy Clausen, a szellemlátó
egy másik példa erre.
A csalás azokat is hatalmába kerítette, akik pusztán arra voltak kíváncsiak, hogy hány embert
tudnak bolonddá tenni. Nem is a pénz kedvéért, hanem hogy bebizonyítsák, az embereket milyen
könnyen rá lehet szedni. Ott van például Doug Bower és Dave Chorley esete, azé a két angol farmeré,
akik kieszelték a később gabonakör néven ismertté vált jelenséget. Egy másik hasonló eset pedig azé a
sebészé, aki 1933-ban lefényképezte a Loch Ness-i szörnyet. Az emberek megtévesztését mindkét
esetben csupán otromba tréfának szánták, de a szenzáció a nyilvánosság érdeklődését olyan hamar
felkeltette, hogy az a valóság felfedését később teljességgel lehetetlenné tette.
Ezzel ellentétben, a tévedésekre valóban egyszerű magyarázatok szolgáltak. Egy meteorológiai
hőlégballont repülő csészealjnak, egy medvét jetinek néztek, vagy rájöttek, hogy egy régészeti lelet
több száz vagy ezer évvel később került át eredeti lelőhelyéről az akkorira. Ilyenkor a szemtanú
általában látott valamit, amit az elméje egészen mássá nagyított fel.
Az összes többi eset igazolására a véletlen szolgált, és egyszerűen meg lehetett magyarázni őket
matematikai valószínűség-számítással. Tűnjék bármilyen elképzelhetetlennek is egy esemény, egészen
addig, amíg elméletileg lehetséges, több mint valószínű, hogy valamikor, valahol, valakivel
megtörténhet. Ott van például Robert Morgan regénye, a Titán. 1898-ban jelent meg – tizennégy évvel
azelőtt, hogy a Titanic tengerre szállt volna –, és a valaha létező legnagyobb és legtökéletesebb, első
útjára Southamptonból induló utasszállító hajó történetét beszéli el. Nem sokkal később egy
jéghegynek ütközik, kettétörik, a fedélzetén lévő gazdag és híres utasok pedig, elegendő mentőcsónak
hiányában, a jeges Atlanti-óceánba vesznek. A sors iróniája, hogy a hajó neve a regényben Titán.
Ami azonban itt, a temetőben történt, nem sorolható egyik kategóriába sem egyértelműen.
Jeremy számára a fények nem tűntek sem csalásnak, sem véletlennek, sőt egyszerű félreértésnek sem.
Valahol létezett erre egy kész magyarázat, de ahogy ott ült a temetőben, a pillanat varázsában, semmi
ötlete nem volt, hogy mi lehetett az.
Lexie egész idő alatt ülve maradt, és egy szót sem szólt.
– Nos? – kérdezte végül. – Mit gondol?
– Még nem tudom – ismerte be Jeremy. – Valamit láttam, az biztos.
– Látott valaha ehhez hasonlót?
– Nem. Valójában ez az első eset, amikor valami, még ha csak halványan is, de titokzatosnak
tűnik számomra.
– Lenyűgöző, ugye? – kérdezte a lány halkan. – Már majdnem elfelejtettem, milyen szép is tud
lenni. Hallottam a sarki fényről, és gyakran tűnődtem azon, hogy vajon az is ilyen-e.
Jeremy nem válaszolt. Újra lelki szemei elé idézte a fényeket, és azon gondolkodott, hogy az,
ahogyan az intenzitásuk nőtt, leginkább egy kanyarodó autó lámpáinak a fényéhez hasonlítható.
Egyszerűen valami arra elhaladó járműnek kellett okoznia, gondolta. Az út felé pillantott, várva, hogy
felbukkanjon egy éppen arra járó autó, de hiába, amin igazából persze nem lepődött meg. Lexie
hagyta, hogy a férfi egy ideig csöndben ücsörögjön, és szinte hallotta, ahogy jár az agya. Végül
előrehajolt, és megérintette a karját, hogy magára vonja a figyelmét.
 – Na? Mi a következő feladat?
Jeremy megrázta a fejét, ahogy visszazuhant a valóságba.
– Van a közelben autópálya vagy másik főút?
– Csak az, amelyen maga is jött, amely keresztülmegy a városon.
– Értem – mondta rosszallóan.
– Tessék? Ezúttal semmi „ó"?
– Még semmi, de már nem tart sokáig. – A koromsötét ellenére mintha látta volna, ahogy a lány
önelégülten mosolyog.
– Miért érzem azt, hogy maga már tudja a megoldást?
– Nem tudom – mondta a lány színlelt szerénységgel. – Miért?
– Ez csak megérzés. Jól tudok olvasni az emberek gondolataiban. Egy fickó, akit Clausennek
hívnak, megtanította nekem a trükkjeit.
A lány nevetett. – Hát, akkor már tudja, mire gondolok. – Hagyott neki egy pillanatot, hogy
kitalálja, majd előredőlt. Szeme titokzatosan csábító volt, és bár a férfi gondolatainak egészen máshol
kellett volna járniuk, újra eszébe villant egy kép a lányról az esti partin, és az, hogy milyen gyönyörű
is volt.
– Hát nem emlékszik a történetre, amelyet meséltem? – suttogta. – A szüleim voltak. Minden
bizonnyal találkozni akartak magával.
Lehet, hogy a lány hallható elanyátlanodása miatt volt, de gombócot érzett a torkában, és alig
tudta türtőztetni magát, hogy ott, azonnal a karjaiba ne vegye abban a reményben, hogy szorosan
magához szorítva tarthatja örökké.
Fél órával azután, hogy bepakolták az autóba a felszerelést, megérkeztek Lexie házához.
Egyikük sem beszélt túl sokat visszafelé, és amikor az ajtóhoz értek, Jeremy azon kapta magát, hogy
sokkal többet gondolt Lexie-re vezetés közben, mint az éjszakai fényjelenségre. Nem akarta, hogy
véget érjen az este, még nem.
Az ajtó előtt tétovázva Lexie, kezét a szája elé emelve, elfojtott egy ásítást, majd zavartan
elnevette magát.
– Sajnálom – mondta. – Általában nem szoktam ilyen sokáig ébren maradni.
– Semmi baj – mondta a férfi, miközben pillantásuk találkozott. – Nagyszerűen éreztem magam
ma este.
– Én is – válaszolta a lány őszintén.
Jeremy egy apró lépést tett előre. Amikor Lexie rájött, hogy a férfi abban mesterkedik, hogy
megcsókolja, babrálni kezdett valamit a kabátján.
– Hát akkor, köszönöm ezt az estét – mondta végül a lány, remélve, hogy Jeremy megérti a
célzást.
– Biztos? – kérdezte. – Megnézhetnénk a felvételeket, ha gondolja. Talán segíthetne megfejteni,
mik is ezek a fények valójában.
A lány sóvárgó tekintettel elfordult.
– Kérem, ne tegye tönkre, jó? – suttogta a lány.
– Mit ne tegyek tönkre?
– Ezt... az egészet... – behunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. –
Mindketten tudjuk, hogy miért akar bejönni, de még ha szeretném, akkor sem engedném. Jobb lenne,
ha meg sem kérne rá.
– Valami rosszat tettem? ,
– Nem, nem tett semmi rosszat. Nagyszerű, sőt, csodálatos napom volt. Az igazat megvallva,
hosszú idő óta nem éreztem magam ennyire jól.
– Akkor mi a baj?
– Ideérkezése óta az udvarlás minden fegyverét bevetette, és tudjuk, mi történne, ha
beengedném ezen az ajtón. El fog utazni a városból, és ezzel fájdalmat okoz. Akkor hát mi értelme el-
kezdeni valamit, amit nem áll szándékában befejezni?
Ha Jeremy valaki mással, bárki mással lett volna, mondott volna valami frappánsat, vagy addig
próbálkozott volna, amíg meg nem találja a módját, hogy bejusson az ajtón. Most azonban, ahogy a
verandán állva nézte a lányt, nem tudott megszólalni. Különös módon nem is akart.
– Igaza van – ismerte el, megpróbálva mosolyt erőltetni az arcára. – Akkor hát, mára ennyi.
Megyek, hogy kiderítsem, honnan bújhattak elő a fények.
A lány egy pillanatig nem volt benne biztos, hogy jól hallotta, de amikor a férfi egy apró lépést
tett hátra, hirtelen elkapta a tekintetét.
– Köszönöm – mondta.
 – Jó éjt, Lexie.
A lány biccentett, majd rövid, kínos csend után az ajtó felé fordult. Jeremy ezt jelnek vette,
hogy induljon. Lelépett a verandáról, miközben Lexie kivette a kulcsát a kabátzsebéből. Épp bedugta a
zárba, amikor a háta mögött meghallotta a férfi hangját:
– Lexie! – kiáltotta.
A ködben Jeremy csupán homályos foltnak tűnt.
– Tessék?
– Tudom, lehet, hogy nem hiszi el, de ha van valami, amit semmiképpen sem szeretnék, az az,
hogy fájdalmat okozzak magának, vagy bármi olyat tegyek, ami miatt sajnálná, hogy találkozott
velem.
A lány halványan elmosolyodott a megjegyzés hallatán, és szó nélkül megfordult. Sokatmondó
volt, hogy nem válaszolt, és Jeremy – életében először – nemcsak hogy csalódott magában, de hirtelen
azt kívánta, bárcsak valaki más bőrébe bújhatna.

Tizenegyedik fejezet
A madarak csicseregtek, a köd kezdett ritkulni, és egy mosómedve sietve kapkodta apró lábait,
ahogy átszaladt a bungaló verandáján. Jeremy mobiltelefonja megcsörrent. Kora reggeli éles fény
szűrődött át az elszakadt függönyökön, amely úgy hasított Jeremy szemébe, mint egy profi ökölvívó
jobbegyenese.
Vetett egy pillantást az órára, és látta, hogy még csak nyolc óra, ami túl korai időpont volt
ahhoz, hogy bárkivel beszéljen, főleg miután egész éjjel talpon volt. Úgy érezte, kezd öreg lenni az
éjszakázáshoz. Arca megrándult, mielőtt tapogatózva keresni kezdte a telefont.
– Remélem, fontos – morogta.
– Jeremy! Te vagy az? Hol voltál? Miért nem jelentkeztél? Folyamatosan próbállak hívni!
Nate, gondolta Jeremy, és újra becsukta a szemét. Te jó ég, Nate!
Nate közben folytatta. Nem elképzelhetetlen, hogy a polgármester rég feledésbe merült egyik
rokona, gondolta magában. Ha mindkettőt egy szobába zárnák, és rákapcsolnák őket egy generátorra,
amíg beszélgetnek, egy hónapig ellátnák árammal egész Brooklynt.
– Azt mondtad, hogy végig kapcsolatban leszünk. Jeremy megpróbált erőt venni magán, hogy
egyenesen üljön az ágya szélén, de minden porcikája fájt.
– Ne haragudj, Nate! Elfoglalt voltam, és a térerő sem túl jó itt, vidéken.
– Folyamatosan tájékoztass mindenről! Tegnap egész nap próbáltalak hívni, de állandóan a
hangpostád jelentkezett. Fogalmad sincs, mi folyik itt. Mindenhonnan producerek vadásznak rám,
ötleteket várnak, hogy mi az, amiről szívesen tárgyalnál. A dolgok tényleg jó irányban haladnak.
Egyikük azt javasolta, hogy dolgozz azokon a magas proteintartalmú diétákon. Tudod, amelyek szerint
nyugodtan ehetsz annyi szalonnát és steaket, amennyit csak akarsz, mégis fogysz.
Jeremy megrázta a fejét, próbált ébren maradni. – Várjunk! Miről beszélsz? Ki akar beszélni
velem, milyen diétáról?
– Hát a GMA! Mit gondolsz, kiről beszélek? Természetesen azt mondtam, hogy mindenképp
visszatérünk még rá, de szerintem neked kellene velük beszélned.
Jeremy megdörzsölte a homlokát. Néha megfájdult a feje ettől az embertől.
– Semmi érdekeset nem találok abban, hogy egy új fogyókúráról beszéljek, Nate. Tudományos
újságíró vagyok, nem pedig Oprah.
– Hát akkor majd megfűszerezed a saját meséddel. Azt szoktad csinálni, nem? És a
fogyókúrának még van is némi köze a kémiához és a tudományhoz. Igazam van vagy igazam van? A
francba, tudod, hogy igazam van, és ismersz – amikor igazam van, akkor tényleg igazam van, és most
épp jó ötletekkel dobálózom...
– Láttam a fényeket – vágott közbe Jeremy.
– Persze, ha van valami jobb a tarsolyodban, azt is megbeszélhetjük, de én sötétben
tapogatózom, és ez a fogyókúrás ügy segíthet megvetni a lábad – ...
– Láttam a fényeket – mondta újra Jeremy, hangját megemelve. Ezúttal Nate is meghallotta.
– Úgy érted, a fényeket a temetőben? – kérdezte. Jeremy tovább dörzsölte a homlokát. – Igen,
úgy.
– Mikor? Miért nem hívtál? Akkor most már legalább tudok mivel foglalkozni. Kérlek, mondd,
hogy készítettél róla felvételt!
– Készítettem, de még nem néztem vissza a kazettákat, így nem tudom, sikerültek-e.
 – Tehát a fények valódiak?
– Igen, de azt is sejtem, mi okozhatja őket.
– Akkor nem igaziak...
– Figyelj, Nate! Fáradt vagyok, ezért kérlek, figyelj rám egy másodpercre, megteszed? Tegnap
éjjel elmentem a temetőbe, láttam a fényeket, és hogy őszinte legyek, most már értem, hogy néhányan
miért gondolják róluk azt, hogy szellemek. Azért, ahogyan megjelennek. Egy igen érdekes legenda
fűződik a jelenséghez, és hogy tőkét kovácsoljon belőle, a város még egy körsétát is tervez a
hétvégére. Ezért, miután eljöttem a temetőből, nekiláttam, hogy felkutassam a fény forrását, és elég
valószínű, hogy meg is találtam. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy hogyan és miért történik, ami
történik, de ezzel kapcsolatban is van már néhány ötletem. Ha minden jól megy, még ma kiderítem.
Nate egy pillanatig nem tudott mit mondani, ami ritkaságnak számított, de ahogyan az egy
képzett szakembertől elvárható, hamar összeszedte magát.
– Oké, oké, várj egy másodpercet, át kell gondolnom, hogyan tudjuk a legtöbbet kihozni ebből a
sztoriból. Az itteni tévéseken gondolkodom...
Mi más is járna a fejében, tűnődött Jeremy.
– Rendben, mit szólnál ehhez? – beszélt tovább Nate. – Mondjuk, a legendával indítunk hogy
bemutassuk a helyszínt. Ködös temető, néhány sírkőről egy közeli, esetleg egy rövid bejátszásban egy
holló baljós tekintete, közben te mint narrátor beszélsz.
Mesterien bánt a hollywoodi közhelyekkel. Jeremy közben újra az órájára pillantott, és arra
gondolt, hogy ehhez tényleg túl korán van.
– Fáradt vagyok, Nate. Mit szólsz hozzá? Gondolkodj rajta, később még beszélünk, oké?
– Hogyne, hogyne. Részemről rendben. Elvégre azért vagyok, hogy megkönnyítsem az életed,
nem igaz? Mit gondolsz, nem kellene szólnom Alvinnek?
– Még nem tudom biztosan. Először hadd nézem meg a felvételeket, aztán majd beszélek vele,
és meglátjuk, mit javasol.
– Rendben – mondta Nate a lelkesedéstől egyre hangosabban. – Jó terv, jó ötlet! Ez nagyszerű
hír! Egy igazi kísértethistória! Imádni fogják! Ugye mondtam, hogy nagyon lelkesedtek az ötlet iránt!
Higgy nekem! Megmondtam nekik, hogy elő fogsz rukkolni ezzel a témával, és hogy nem érdekel
majd a legújabb fogyókúrás hóbort. De most, hogy van egy ilyen címlapsztorink, meg fognak őrülni.
Alig várom, hogy elmondjam nekik, és figyelj, néhány óra múlva újra hívlak, úgyhogy ne kapcsold ki
a telefonodat! A helyzet gyorsan változhat...
– Szevasz, Nate. Később még beszélünk.
Jeremy visszagurult az ágyra, és a fejére húzta a párnát. Mivel képtelen volt visszaaludni, nagy
nyögéssel feltápászkodott, és elindult a fürdőszoba felé, közben minden tőle telhetőt megtett, hogy
közömbös maradjon a kitömött állatok iránt, amelyek mintha minden mozdulatát lesték volna.
Mindennek ellenére már kezdte őket megszokni, és amíg levetkőzött, a törülközőjét egy borz
kinyújtott lábára akasztotta, azt gondolván, miért ne használhatná ki az állat testtartását.
Beállt a zuhany alá, a csapokat teljesen kinyitotta, majd húsz percig áztatta magát a vízsugár
alatt, egészen addig, amíg bőre szinte teljesen kiázott. Csak akkor kezdte újra érezni, hogy él. Ezt teszi
az emberrel, ha két óránál kevesebbet alszik.
Miután magára kapta a farmerját, fogta a kazettákat, és beszállt az autóba. Úgy gomolygott a
köd az út fölött, ahogyan egy koncert színpadát lepi el a füst, az ég pedig az előző napihoz hasonlóan
sötét volt, amiből arra következtetett, hogy a fények ma is elő fognak bújni. Ez nemcsak a turisták
számára jó előjel, hanem azt is jelenti, hogy ide kellene hívnia Alvint. Még ha a kazettákkal minden
rendben is volna, Alvin csodákat tud művelni a kamerával, és olyan felvételeket készítene, hogy Nate
ujjai kétségtelenül bedagadnának, annyi izgatott telefonhívást kellene lebonyolítania.
Az első dolga volt, hogy megnézze, mit sikerült rögzítenie előző este, ha másért nem, hát azért,
hogy lássa, sikerült-e egyáltalán valamit lencsevégre kapnia. Nem meglepő, hogy a Green-leafben
nincs videolejátszó, de látott egyet a könyvtárban, a kézikönyvek termében, és miközben a városba
vezető csöndes úton hajtott, azon járt az esze, Lexie vajon hogyan fog majd vele viselkedni, amikor
odaér. Visszatér majd a hivatalos és távolságtartó magatartáshoz, vagy folytatódnak a közösen eltöltött
nap kellemes élményei? Lehet, hogy csak azokra a verandán eltöltött utolsó pillanatokra emlékszik,
amikor túl erőszakos volt? Hiába szentelte az éjszaka nagy részét annak, hogy erre választ kapjon,
sejtelme sem volt, mi fog történni.
Persze rájött, mi okozza a temetőben a fényjelenséget. Mint a legtöbb rejtély esetében, nem
nehéz megtalálni a megoldást, ha tudjuk, mi az, amit keresünk. Egy rövid látogatás pedig egy – a
NASA által szponzorált – internetes oldalon, kizárt minden más lehetőséget. Az utánajárás kiderítette,
hogy a hold nem okozhatta, ugyanis éppen újhold volt, amikor a Föld árnyéka eltakarja a Holdat. Az a
gyanúja támadt, hogy a titokzatos fények csak ebben a bizonyos fázisban jelennek meg. Így értelmet
nyerne az elmélete: egy holdfény nélküli éjszakán sokkal nagyobb az esélye, hogy a fény akár a
legcsekélyebb mértékben is láthatóvá váljon, főként, amikor a ködtakaró vízcseppjeiben
visszatükröződik.
Ahogy azonban ott állt a csípős időben, semmi másra nem tudott gondolni, csak Lexie-re.
Hihetetlennek tűnt, hogy mindössze két napja ismeri. Érthetetlen volt számára. Persze Einstein azt
állította az időről, hogy relatív, ami talán mindent megmagyaráz. Hogy is szól a régi jó mondás a
relativitásról? Egy perc egy gyönyörű nő társaságában egy pillanat alatt elrepül, míg ha egy percig a
kályha forró rostján tartjuk a kezünket, az egy örökkévalóságnak tűnhet. Igen, erről van szó –
gondolta. Vagy mindenesetre majdnem erről.
Újra bűntudatot érzett a verandán tanúsított viselkedése miatt, és századszor is azt kívánta,
bárcsak vette volna a lapot, amikor azon gondolkodott, hogy megcsókolja a lányt. Lexie világosan
tudtára adta, hogyan érez, de ő figyelmen kívül hagyta. Az igazi Jeremy már rég elfelejtette volna az
egészet, és mint jelentéktelen ügyet, egy vállrándítással elintézte volna. Ezúttal azonban valami miatt
ez nem ment olyan könnyen. Bár sokat randizott, és nem igazán vált belőle remete, amióta Maria
elhagyta, mégis ritkán volt része abban az élményben, hogy az egész napot inkább beszélgetéssel
szeretné tölteni. Általában nem volt szó többről, mint egy vacsoráról vagy néhány italról, elegendő
udvarlásról a gátlások feloldásához, mielőtt a lényegre tértek volna. Jeremy tudta, hogy ideje lenne
felnőnie, ami az udvarlási módszereit illeti, sőt talán megpróbálhatna lenyugodni, és a fivéreiéhez
hasonló életet élni. Ezzel a testvérei is egyetértettek, és persze a sógornői is. Mindannyian osztoztak
azon a véleményen, hogy meg kellene ismernie a nőket, mielőtt ágyba viszi őket, sőt egyikük egészen
odáig ment, hogy összehozta egy elvált szomszédasszonyával, aki ugyanígy gondolkodott. Persze a
második randit már lemondta a nő, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy Jeremy már az első
alkalommal túl messzire próbált menni. Az elmúlt néhány évben egyszerűen könnyebb megoldásnak
tűnt, ha nem ismeri meg a nőket olyan alaposan, ha végig megtartja velük a három lépés távolságot,
hogy reményeiket táplálva úgy érezhessék, lehet valami komolyabb a kapcsolatból.
Pontosan erről volt szó. Nem volt rá esély. Legalábbis nem olyanfajta életre, mint amilyen a
testvéreié, vagy mint amilyenre, valószínűleg, Lexie vágyott. Bizonyíték volt erre az, hogy Mariától is
elvált. Lexie kisvárosi lány volt kisvárosi álmokkal. Közös vonások, a hűség és felelősségérzet kevés
lenne a boldogsághoz. A legtöbb nő valami mást akart, amit ő nem tudott megadni. Nem azért, mert
nem akarta, sem azért, mert annyira rajongott az agglegényéletért, hanem mert egyszerűen képtelen
volt rá. A tudomány sok kérdésre választ adhat, sok problémára megoldást találhat, de az ő
problémáján nem tud segíteni. Maria azért hagyta el, mert ő nem volt és nem is lehetett soha olyan
férj, amilyet az asszony szeretett volna.
Ezt a fájdalmas igazságot, természetesen, senkinek nem vallotta be. Sem a testvéreinek, sem a
szüleinek, sem Lexie-nek. Legtöbbször magának sem – még legőszintébb pillanataiban sem.
A könyvtár már nyitva volt, mire megérkezett, de Lexie még nem volt ott, és a szíve
összeszorult a csalódottságtól, amikor benyitott az üres irodába. A lány előtte már járt bent: az
olvasóterem ajtaja nem volt kulcsra zárva, és amikor Jeremy felkapcsolta a villanyt, meglátott egy
cédulát az asztalon, azoknak a térképeknek a társaságában, amelyeket korábban kért. Az üzenetet egy
pillanat alatt elolvasta:
El kell intéznem néhány személyes dolgot Nyugodtan használja a videolejátszót.
Lexie
Említést sem tesz benne a tegnap éjszakáról vagy arról, hogy később találkozni szeretne vele.
Semmi utalás. Nem volt annyira hűvös, mint általában a rövid üzenetek, de jóleső melegség sem
öntötte el, amikor végigolvasta.
Akkor viszont lehet, hogy túl sokat látott bele. Talán sietett ma reggel, vagy azért foghatta
rövidre, mert úgy tervezte, hogy hamar visszaér. Azt írta, hogy személyes ügy, ami nők esetében
bármi lehet, orvosi vizsgálattól kezdve egy barátnak szánt születésnapi ajándék beszerzéséig. Sosem
lehet tudni.
Különben is dolgoznia kell, gondolta. Nate várt rá, és a karrierje forgott kockán. Jeremy végül
rávette magát, hogy a történet csattanójának leleplezésére összpontosítson.
Az audioberendezések nem rögzítettek szokatlan hangokat, és sem a háttérsugárzás-, sem az
elektroszmogmérő nem észlelte az energia mértékének legkisebb eltérését sem. A videokazettákra
minden rákerült, amit előző éjjel látott. Legalább fél tucatszor megnézte a felvételeket minden egyes
irányból. A kamerák a speciális fényszűrők segítségével még élénkebbnek láttatták a ragyogó ködöt.
Bár a megörökített anyag elég jó volt, hogy kivághasson belőle egy állóképet a rovatába, a televíziós
minőségtől azért messze volt. A teljes anyagot levetítve olyan amatőr felvétel érzetét keltette, mint
azok a gyanús kazetták, amelyeket hasonló természetfölötti esetek bizonyítékául szoktak szánni.
Gyorsan feljegyezte magának, hogy vennie kell egy megfelelő minőségű kamerát, nem számít, hogy a
haját fogja tépni miatta a szerkesztő.
Még ha a felvételek nem is lettek volna olyan jó minőségűek, amikor azt vizsgálta, hogyan
változtak a fények a huszonkét másodperc alatt, a látottak minden kétséget kizáróan meggyőzték arról,
hogy valóban rájött a megoldásra. Kivette a kazettákat, gondosan átböngészte a térképeket, majd
kiszámította a Riker's Hill és a folyó közti távolságot. Összehasonlította a temetőről korábban készített
fényképeket a város történetéről szóló könyvekben talált fotókkal, és viszonylag pontosan kiszámította
a temető süllyedésének mértékét. Nem talált több adatot Hettie Doubilet legendájáról – az abból a
korszakból származó feljegyzések nem derítettek fényt az ügyre –, felhívta az Állami Vízügyi Hivatalt
az államnak ezen a részén található föld alatti vízgyűjtőkkel kapcsolatban, és a bányaigazgatóság
egyik osztályát, ahol informálódott azokról a tárnákról, amelyeket a század előző felében nyitottak
meg. Ezt követően beírt néhány szót az internet egyik keresőprogramjába, ahol a megfelelő
menetrendeket kereste, majd végül, tízpercnyi várakozás után, kapcsolták Mr. Larsent a papírgyárból,
aki mindenáron segíteni szeretett volna neki.
Ezzel az összes apró részlet bizonyítható módon állt össze egy egésszé.
A megoldás mindvégig kézenfekvő lett volna bárki számára. Mint a legtöbb rejtély esetében,
egyszerű volt; Jeremy azon kezdett tűnődni, eddig vajon miért nem jött rá senki. Amennyiben persze
nem arról volt szó, persze, hogy volt, aki már tudta; az egészen más megvilágításba helyezi a
történetet.
Nate-et kétségkívül felvillanyozná ez a felismerés, ám Jeremy úgy érezte, hogy a reggeli
sikerélménnyel ellentétben ezzel az új verzióval kevésbé lenne elégedett... Sokkal inkább az járt a fejé-
ben, hogy Lexie nincs sehol, hogy gratuláljon neki, vagy hogy évődjön vele. Isten bizony nem
érdekelné, hogyan reagálna, ha itt lenne! Felkelt a helyéről, hogy újra benézzen a lány szobájába.
Szinte minden ugyanúgy volt, mint előző nap. Nagy iratkupac állt az íróasztalán, könyvek
hevertek szanaszét, a számítógép képernyővédőjén pedig színes képek váltották egymást. Az
üzenetrögzítő egy kis cserepes növény mellett villogva jelezte az új hívásokat.
Mégsem tudott úrrá lenni azon az érzésen, hogy a szoba Lexie nélkül akár teljesen üres is
lehetne.

Tizenkettedik fejezet

Ügyetlen cimborám! – kiáltott Alvin a kagylóba. – Jól megy a sorod odalent, délen? – A rossz
vonal ellenére Alvint rendkívül élesen lehetett hallani.
– Jól vagyok. Azért hívlak, hogy még mindig van-e kedved lejönni segíteni nekem?
– Már pakolom is a felszerelésemet – válaszolta kifulladva. – Nate hívott egy órája, és mindent
elmondott. A Greenleafben találkozunk ma este. Nate foglalt nekem szobát. A gépem néhány óra
múlva indul, és elhiheted, már alig várom! Még néhány nap ebben a városban, és megőrülök.
– Miről beszélsz?
– Nem olvasol újságot, nem nézel tévét?
– Dehogynem. Biztos kihagytam a Boone Creek Weekly egyik számát.
– A mit?
– Nem érdekes – mondta Jeremy. – Nem fontos.
– Na mindegy, ítéletidő tombol, mióta elmentél – világosította fel Alvin. – Igazi északi-sarki idő
van, amikor még a rénszarvasok orra is befagy. Manhattant gyakorlatilag betemette a hó. Épp időben
húztál el innen. Amióta elmentél, ez az első nap, hogy a járatok majdnem menetrend szerint indulnak.
Néhány ismerősöm segítségét is igénybe kellett vennem, hogy legalább erre a gépre jegyet kapjak.
Hogyhogy nem tudsz róla?
Miközben Alvin magyarázott, Jeremy az interneten rákeresett a Meteorológiai Intézet
honlapjára. Az országos térképen az északkeleti részt fehér takaró borította.
Azt a mindenit, gondolta. Ki hitte volna?
– Sok dolgom volt – mondta.
– A bújócska hihetőbb verzió – mondta Alvin. – Azért, remélem, megéri a lány.
– Miről beszélsz?
– Fölösleges hülyítened. Barátok vagyunk, nem? Nate pánikban van, mert nem tud elérni, nem
olvasol újságot, nem nézed a híreket. Mind a ketten tudjuk, hogy ez mit jelent. Mindig ilyen vagy,
amikor megismersz egy lányt.
 – Nézd, Alvin...
– Csinos? Le merném fogadni, hogy gyönyörű, igaz? Mindig tiéd a főnyeremény. Az agyamra
mész!
Jeremy tétovázott, mielőtt válaszolt, végül aztán megadta magát. Ha Alvin lejön, úgyis elég
hamar rájön.
– Igen, csinos, de nem az van, amire gondolsz. Csak barátok vagyunk.
– Persze, biztos vagyok benne – mondta Alvin nevetve –, de a között, amit te tartasz
barátságnak, és amit én tartok annak, van egy kis különbség.
– Ezúttal nincs – mondta Jeremy.
– Van lánytestvére? – kérdezte Alvin mit sem törődve az előző megjegyzéssel.
– De barátnői vannak, igaz? És ne feledd, hogy nem érdekel a csúnyábbik...
Jeremy érezte, ahogy a fejfájása újra előjön, és a hangja ingerültté vált. – Ehhez most nincs
kedvem, oké?
Alvin egy kis szünetet tartott a vonal másik végén. – Hé, mi az? Csak viccelődtem.
– Néha nem vagy vicces!
– Kedveled őt, igaz? Úgy értem, nagyon kedveled.
– Mondtam, hogy csak barátok vagyunk.
– Nem hiszem el. Te beleszerettél.
– Nem – mondta Jeremy.
– Hé, haver, ismerlek, úgyhogy ne próbáld letagadni. És az a véleményem, hogy ez nagyszerű.
Fura, de nagyszerű. Sajnos le kell tennem, ha el akarom érni a gépet. A forgalom rettenetes,
képzelheted. Alig várom, hogy láthassam a nőt, akinek végül sikerült megszelídítenie.
– Nem szelídített meg – tiltakozott Jeremy. – Miért nem figyelsz rám?
– Figyelek, csak én azokat a dolgokat is meghallom, amiket nem mondasz.
– Igen, hogyne. Mikor érkezel?
– Azt hiszem, úgy este hét körül. Viszlát! Csak úgy mellesleg, add át üdvözletemet, jó? Mondd
meg neki, égek a vágytól, hogy megismerjem őt és a barátnőjét...
Jeremy megszakította a vonalat, mielőtt Alvinnek esélye lett volna befejezni a mondatot;
telefonját visszatette a zsebébe. Nem csoda, hogy eddig nem kapcsolta be a készüléket. Tudat alatt
dönthetett így, mert tisztában volt vele, hogy időnként mindkét barátja idegesítő tud lenni. Kezdte
Nate, a Duracell nyuszi, a véget nem érő sikerhajhászással, és most még ez is!
Alvinnek fogalma sincs, miről beszélt neki. Lehet, hogy barátok, lehet, hogy sok péntek
éjszakán át bámulták együtt több korsó sör társaságában a nőket, lehet, hogy órákon át beszélgettek az
élet dolgairól, és lehet, hogy a szíve mélyén Alvin tényleg azt hiszi, igaza van, de nincs, mert
egyszerűen nem lehet igaza.
A tények, végül is, magukért beszéltek. Először is, Jeremy évek óta nem volt szerelmes, és bár
régen volt, még emlékezett rá, hogy milyen annak lenni. Biztos volt benne, hogy újra felismerné ezt az
érzést, és az igazság az, hogy erről szó sem volt. Az egész ötlet ostobaságnak tűnt, főleg, hogy csak
most ismerte meg a lányt. Még az ő rendkívül érzelmes olasz anyja sem hisz abban, hogy az emberben
egyik napról a másikra fellobbanhat az igaz szerelem lángja. Fivéreihez és sógornőihez hasonlóan ő
sem akart a fia számára mást, mint hogy megnősüljön és családot alapítson; de azért, ha egyszer csak
megjelenne az ajtóban, és azt mondaná, hogy két napja megismerkedett valakivel, és tudja, hogy ő az
igazi, az anyja rácsapna egy seprűvel, olaszul elátkozná, és templomba ráncigálná, abban a biztos
hitben, hogy komoly bűnei lehetnek, amelyeket feltétlenül meg kell gyónnia.
Az anyja ismerte a férfiakat. Egyhez feleségül ment, hat fiút felnevelt, és meg volt róla
győződve, hogy már nem érheti meglepetés. Pontosan tudta, hogyan gondolkoznak a férfiak, amikor
nőkről van szó, és bár inkább hallgatott a józan eszére, mint a tudományra, azért azt egészen pontosan
meg tudta ítélni, hogy lehetetlen szerelembe esni néhány nap leforgása alatt. A szerelem gyorsan
fellobbanhat, de az igaz szerelemnek időre van szüksége ahhoz, hogy erőssé és tartóssá váljon. A
szerelem mindenekelőtt elkötelezettségről, odaadásról szól, és arról a hitről, hogy együtt sokkal többet
elérhetünk, mint külön-külön. De valójában csak az idő dönti el, hogy az ember jó döntést hozott-e.
Ezzel szemben a testi vágyak szinte azonnal képesek felgerjedni, és ez az, amiért az anyja
elcsépelte volna. Számára a testi vágy egyszerűen magyarázható: két ember rájön, hogy összeülik, a
vonzalom erősödik, és a fajfenntartás ősi ösztöne mozgásba lendül. Vagyis: Lexie-vel kapcsolatban
vágyról lehet szó, de szerelemről biztosan nem!
Ez a helyzet. Az ügy ezzel lezárva. Alvin rosszul látja, Jeremy-nek igaza van, amitől újra
megkönnyebbült. Egy pillanatig elégedetten mosolygott, majd újra elkomorodott.
És mégis...
 A helyzet valójában az volt, hogy nem is testi vágy volt, amit érzett. Ma reggel legalábbis nem.
Szinte fájt, annyira szerette volna látni, sokkal inkább, mint ölelni vagy csókolni. Vele akart lenni.
Beszélgetni szeretett volna vele. Látni szerette volna, ahogy a szemét forgatja, amikor ő valami
vicceset mond, szerette volna a kezét a karján érezni, úgy, mint tegnap. Látni akarta, ahogy idegesen a
füle mögé simít egy hajtincset, és hallgatni, ahogy a gyerekkoráról mesél. Ki akarta faggatni az
álmairól, a jövővel kapcsolatos reményeiről, és tudni szerette volna a titkait.
De nem ez volt a furcsa. A különös az volt, hogy semmilyen hátsó gondolat nem merült fel
benne. Persze biztosan nem mondana nemet, ha a lány szeretne vele ágyba bújni, de ha nem, egyelőre
az is elég lenne, ha csak kettesben töltenének egy kis időt
A szíve mélyén egyszerűen nem volt semmilyen hátsó szándéka. Már eldöntötte, hogy soha
többé nem hozza Lexie-t olyan helyzetbe, mint tegnap éjjel. Nagy bátorságra vallott, gondolta, hogy a
lány ki merte mondani, amit érzett. Sokkal nagyobb bátorságra, mint amennyi neki volt. Végül is, az
alatt a két nap alatt, amióta ismerték egymást, még arra sem volt képes, hogy megmondja: nős volt.
De ha ez nem lehetett szerelem, és testi vágyat sem érzett, akkor miről volt szó? Szimpátiáról?
Megkedvelte? Hát persze, de ez sem tükrözte pontosan az érzéseit, nem volt elég egyértelmű. Az
emberek kedvelik a jégkrémet, szeretnek tévét nézni. Semmit nem jelentett, és ezzel sem jutott
közelebb a magyarázathoz, hogy miért érez ellenállhatatlan késztetést életében először, hogy vala-
kinek elmondja az igazságot a válásáról. A testvérei nem tudták az igazat, ahogy a szülei sem.
Azonban, bármi legyen is az oka, nem tudott szabadulni a felismeréstől, hogy azt akarja, Lexie
megtudja –, és épp most a lány nem volt sehol.
Két perccel később megcsörrent Jeremy telefonja. Meglátta a hívó számát mobilja kijelzőjén, és
bár nem volt abban a hangulatban, tudta, hogy fel kell vennie, különben a férfit a vonal másik végén
megüti a guta.
– Halló – mondta Jeremy. – Mi a helyzet?
– Jeremy! – üvöltötte Nate. A rossz vétel miatt Jeremy alig hallotta. – Nagyszerű hírem van!
Nem is hinnéd, mennyi dolgom volt. Kész bolondokháza. Kettőkor konferenciahívásunk van az ABC-
vel.
– Nagyszerű!
– Várj! Nem hallom, amit mondasz. Szörnyű a térerő.
– Sajnálom...
– Jeremy! Ott vagy még? Meg fog szakadni a vonal.
– Igen, Nate, itt vagyok...
– Jeremy? – üvöltött Nate. Biztos akart lenni abban, hogy hallható, amit mond. – Figyelj! Ha
még mindig hallasz, kettőkor hívj vissza itt egy nyilvános fülkéből. A karriered függ tőle! Ezen áll
vagy bukik az egész jövőd!
– Rendben, vettem.
– Hát ez nevetséges! – bosszankodott Nate, mint aki magában beszél. – Egy szót sem hallok
abból, amit mondasz. Nyomj meg egy billentyűt, ha érted, amit mondok!
Jeremy megnyomta a hatost.
– Nagyszerű! Fantasztikus! Akkor kettőkor! És jó, ha hozod a formád! A cinizmusodtól
eltekintve, persze. Ezek az emberek elég konzervatívnak tűnnek... Jeremy megszakította a hívást;
kíváncsi lett volna rá, vajon Nate-nek meddig tart, amíg rájön, hogy már senki nincs a vonalban.
Jeremy várt. Aztán még egy kicsit várt.
Fel-alá járkált a könyvtárban, Lexie irodája körül ólálkodott, kilesett az ablakon, hátha
felbukkan az autója, és ahogy teltek-múltak a percek, egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Rossz
előérzete volt, valami azt súgta neki, nincs minden rendjén a lány reggeli eltűnése körül. Azonban
minden tőle telhetőt megtett, hogy meggyőzze magát az ellenkezőjéről. Azzal nyugtatta magát, hogy
végül úgyis megérkezik a lány, ő pedig minden bizonnyal jót fog derülni ezeken a nevetséges
érzéseken. Most azonban, hogy befejezte a kutatómunkát – eltekintve attól a néhány naplótól,
amelyben még nem böngészte át az anekdotákat –, nem tudta, mihez is kezdjen.
A Greenleaf nem jöhetett számításba – egy perccel sem akart több időt ott tölteni, mint
amennyit feltétlenül szükséges, annak ellenére, hogy kezdte megkedvelni a törülközőtartókat. Alvin
csak este érkezik meg, és ha volt valami, amire nem vágyott, az az volt, hogy a városban bóklásszon,
ahol könnyen elcsípheti Gherkin polgármester. A könyvtárban sem akart egész nap időzni.
Bárcsak egy kicsit pontosabban kifejtette volna Lexie az üzenetében, hogy mikor várható
vissza. Vagy legalább, hogy hová ment. Még harmadszori olvasás után sem értette az üzenetet.
Figyelmetlenségből hagyta ki a lány ezeket a részleteket, vagy szándékosan? Egyik verziótól sem
érezte magát jobban. El kellett mennie onnan; nehéz volt nem a legrosszabbra gondolnia.
 Miután összeszedte a holmiját, lement a földszintre, és megállt a kölcsönzőpultnál. Az idősödő
önkéntes épp egy könyvet olvasott. Jeremy megállt előtte, és megköszörülte a torkát. A nő fel-
ragyogott örömében, amikor könyvéből felnézett. – Mr. Marsh! – mondta. – Láttam, amikor bejött, de
annyira belemerült a gondolataiba, hogy inkább hagytam, hadd menjen a dolgára. Mit tehetek önért?
Jeremy a hóna alá csapta a jegyzeteit, és megpróbált a lehető legtermészetesebb hangon
megszólalni.
– Nem tudja, merre van Darnell kisasszony? Kaptam tőle egy üzenetet, amelyben az áll, hogy
dolga van, és csak az szeretném tudni, vajon mikor jön vissza.
– Ez különös – válaszolta a nő. – Amikor én bejöttem, már itt volt. – Az asztalán álló naptárra
pillantott. – Mára nem tervezett találkozót, és más bejegyzést sem látok. Megnézte az irodájában?
Lehet, hogy bezárkózott. Elég gyakran tesz ilyesmit, amikor kezd felhalmozódni a munka.
– Már néztem – mondta a férfi. – Nem tudja véletlenül, hogy van-e mobilszáma, amelyen el
tudom őt érni?
– Nem, nincs, ezt egészen biztosan tudom. Azt mondta, hogy amikor nem elérhető, az utolsó
dolog, amire vágyik, hogy megtalálják.
– Hát... azért köszönöm. „
– Tudok esetleg segíteni valamiben?
– Nem – válaszolta a férfi. – Az ő segítségére lett volna szükségem a munkámmal kapcsolatban.
– Igazán sajnálom.
– Semmi gond.
– Gondolt már arra, hogy megnézze a Herbsben? Lehet, hogy Dorisnak segít a hétvégi
előkészületekben. Az is lehet, hogy hazament. Lexie-vel az a helyzet, hogy kiszámíthatatlan. Én már
rájöttem, hogy nem szabad meglepődni semmin, amit tesz.
– Azért köszönöm. Ha mégis bejönne, megmondaná neki, hogy kerestem?
A férfi, soha nem tapasztalt nyugtalanságot érezve, elhagyta a könyvtárat.
Mielőtt a Herbs felé vette volna az irányt, Lexie házához kanyarodott, ahol a lány autójának hűlt
helye és elfüggönyözött ablakok látványa fogadta. Bár nem volt semmi szokatlan az elé táruló képben,
mégis rossz érzés kerítette újra hatalmába, és nyugtalansága csak fokozódott, miközben a városba
vezető utcákon haladt.
A Herbsben addigra levonult a reggeli csúcs, az étteremben a reggeli és ebéd közötti holtidőben
eltakarították az előző roham maradványait, és előkészültek a következőre. Négyszer annyi al-
kalmazott volt bent, mint vendég, és egy pillanat alatt kiderült, hogy Lexie itt sincs. Rachel épp egy
asztalt törölgetett, amikor meglátta a férfit, és odaintett a törlőkendővel.
– Jó reggelt, szívem! – mondta a férfi felé tartva. – Egy kicsit későn jött, de biztos össze tudunk
még dobni valami reggelit, ha éhes.
Jeremy zsebre tette a kulcsait. – Nem, köszönöm – mondta –, nem vagyok éhes, de nem tudja
véletlenül, hogy Doris itt van-e? Nagyon szeretnék vele beszélni, ha lenne rám egy perce.
– Megint visszajött hozzá, mi? – Mosolygott, és fejével a háta mögé biccentett. – Hátul van.
Szólok neki, hogy keresi. Egyébként elég jól sikerült tegnap este a parti. Az emberek egész reggel
magáról beszéltek, és a polgármester is beugrott, hogy megnézze, magához tért-e már. Azt hiszem,
csalódott volt, hogy nem találta itt.
– Én is jól éreztem magam.
– Kér egy kis kávét vagy teát, amíg vár?
– Nem, köszönöm – válaszolta a férfi.
Rachel hátrament, majd egy pillanattal később előbukkant Doris, kezét a kötényébe törölgetve.
Arca nyers tésztától volt maszatos, de messziről is látni lehetett a szeme alatti táskákat, és mintha a
szokásosnál lassabban mozgott volna.
– Elnézést kérek a külsőm miatt – mondta, miközben végigmutatott magán. – Épp tésztát
gyúrtam. A tegnapi este némiképp hátráltatott a hétvégi előkészületekben, és bele fog telni egy kis
időbe, amíg utolérem magam, mire ideér holnap a társaság.
Felidézve, amit tegnap mondott neki Lexie, Jeremy megkérdezte: – Hány emberre számít a
hétvégén?
– Ki tudja? – válaszolta az asszony. Általában néhány százan vesznek részt a körúton, néha egy
kicsit többen. A polgármester abban reménykedik, hogy legalább ezren eljönnek ebben az évben, de
mindig nehéz megbecsülni, hogy hányan esnek be reggelizni és ebédelni.
– Ha a polgármester nem téved, az elég nagy előrelépés idén.
– Nos, ne becsülje többre a jóslatait annál, amennyit érnek! Tom hajlamos a túlzott derűlátásra,
de valamivel ösztönöznie kell az embereket, hogy minden elkészüljön időben. Egyébként, még ha az
emberek nem is vesznek részt a kiránduláson, akkor is szívesen eljönnek a szombat esti felvonulásra.
Srinersék is itt fogják bőgetni az autóikat, és hát, tudja, hogy van ez, a gyerekek majd' kibújnak a
bőrükből, ha láthatják őket. Ráadásul idén lesz egy kisállat-simogató is, ami újdonság.
– Ez nagyszerűen hangzik.
– Jobb lenne, ha nem a tél közepén lenne. Mindig a Pamlico Fesztivál vonzza a legnagyobb
tömeget, ami júniusban van; azon a hétvégén szokás szerint a kirakodóvásáron is felállítunk egy büfét.
Nahát, azok olyan hétvégék, amikor vagy nagyot kaszálunk, vagy nagyot bukunk. Az igazán stresszes!
Nagyjából tízszerese annak, amin most megyek keresztül.
A férfi mosolygott. – Folyton ámulatba ejt az itteni élet.
– Ne ócsárolja, amíg ki nem próbálta! Az a furcsa érzésem van, hogy nagyon szeretné.
Ez szinte úgy hangzott, mintha tesztelné a férfit, aki nem egészen tudta, mit válaszoljon erre.
Mögöttük. Rachel letakarított egy asztalt, miközben a helyiség másik végében lévő szakáccsal trécselt.
Mindketten nevettek valamin, amit egyikük mondott. – De mindegy is – mondta Doris, és nem
feszegette tovább a témát. – Örülök, hogy beugrott. Lexie említette, hogy beszélt magának a
jegyzetfüzetemről. Figyelmeztetett, hogy valószínűleg egy szót sem fog elhinni belőle, ám ha szeretné,
szívesen odaadom, hogy átnézze. Hátul van az irodámban.
– Szívesen – mondta a férfi. – Lexie mondta, hogy igen sok feljegyzést készített.
– Igyekeztem. Talán nem felel meg az elvárásainak, de soha nem gondoltam, hogy rajtam kívül
más is el fogja olvasni.
– Biztos vagyok benne, hogy lenyűgöző lesz. De ha már szóba jött Lexie, ő az egyik oka annak,
hogy idejöttem. Nem látta errefelé? Nincs a könyvtárban.
Az asszony bólintott. – Járt nálam otthon ma reggel, onnan tudom, hogy hoznom kell
magammal a füzetet. Mondta, hogy látták tegnap éjjel a fényeket.
– Láttuk.
– És?
– Bámulatos volt, de mint ahogy korábban mondta, nem szellemek voltak. – Az asszony
elégedetten nézett rá. – Fogadok, hogy már rá is jött mindenre, máskülönben nem lenne most itt.
– Azt hiszem, igen.
– Örülök – jegyezte meg Doris futólag, és már indult is vissza hátra. – Sajnálom, de most nem
tudok tovább csevegni, elég sok a dolgom, úgyhogy bemennék a jegyzetfüzetért. Ki tudja, lehet, hogy
legközelebb az én elképesztő képességeimről akar majd írni.
– Soha nem lehet tudni! – mondta a férfi. – Lehet, hogy éppen arról.
Miközben Jeremy nézte, amint az asszony eltűnik a konyhában, a beszélgetésükön
gondolkodott. Nagyon kellemes volt, ugyanakkor különös módon személytelen. Az is feltűnt neki,
hogy Doris nem adott rendes választ a Lexie hollétére vonatkozó kérdésre. Sőt még ötletet sem próbált
adni, ami arra engedett következtetni – bármi legyen is az oka –, hogy az asszony a Lexie-vel
kapcsolatos kíváncsiskodást hirtelen lezártnak tekintette, ami nem volt túl kedvező számára. Fölnézett,
és látta az asszonyt közeledni, a szokásos kedves mosollyal az arcán, de ezúttal összeszorult tőle a férfi
gyomra.
– Hát akkor, ha bármi kérdése lenne ezzel kapcsolatban – mondta, és átadta a füzetet –, hívjon
fel bátran! És nyugodtan készíthet másolatokat, ha akar, de hozza vissza, mielőtt elutazik.
Meglehetősen sokat jelent számomra.
– Mindenképpen – ígérte a férfi.
Várakozón nézett rá, amiből Jeremy tudta, hogy az asszony így próbálja tudtára adni, hogy a
párbeszédük véget ért. Ő azonban nem adta fel ilyen könnyen.
– Csak még valami – mondta.
– Igen?
– Úgy is jó, ha Lexie-nek adom vissza a füzetet? Abban az esetben persze, ha ma még
találkozom vele.
– Hogyne – válaszolta az asszony –, de én is itt leszek, szükség esetén.
A férfinak, megértve a szavak mögöttes jelentését, még jobban összeszorult a gyomra.
– Mondott rólam valamit, amikor találkoztak ma reggel? – kérdezte.
– Nem sokat, bár azt igen, hogy lehet, hogy be fog jönni.
– És úgy tűnt, hogy minden rendben?
– Lexie-n – kezdte az asszony lassan, mintha óvatosan válogatna a szavak között – néha nehéz
kiigazodni, ezért nem biztos, hogy erre választ tudok adni. De biztos vagyok benne, hogy minden
rendben lesz vele, ha erre kíváncsi.
 – Mérges volt rám?
– Nem, abban biztos vagyok, hogy nem volt mérges.
Bár ennél többre számított, Jeremy nem szólt semmit. A csöndben hallani lehetett, amint Doris
mély lélegzetet vett. Találkozásuk óta ez volt az első alkalom, hogy a férfi felfedezte az asszony korát
a szemét körülvevő barázdákban.
– Tudja, hogy kedvelem magát, Jeremy – mondta Doris lágy hangon –, de kínos helyzetbe hoz.
Azt meg kell értenie, hogy elköteleztem magam bizonyos embereknek, és közéjük tartozik Lexie is.
– Ezt hogy értsem? – kérdezte a férfi, és érezte, hogy kiszárad a torka.
– Ez azt jelenti, hogy tudom, hogy mit akar, és mi az, amit tudni szeretne, de nem válaszolhatok
a kérdéseire. Annyit mondhatok ha Lexie tudatni akarta volna magával, hogy hol van, megmondta
volna.
– Látom még, mielőtt elmegyek?
– Nem tudom – válaszolta Doris. – Azt hiszem, ez tőle függ. Ezzel a megjegyzéssel lassan
kezdett eljutni a férfi tudatáig, hogy a lány tényleg elment.
– Nem értem, miért tenne ilyesmit.
Az asszony szomorúan rámosolygott. – De igen – mondta. – Én azt gondolom, hogy érti.
Elment. A szó visszhangként ismétlődött a fejében. Útban a Greenleaf felé Jeremy megpróbálta
hűvös távolságtartással elemezni a tényeket. Nem esett pánikba. Soha nem esett pánikba. Bármennyire
felbőszítette a hír, bármennyire szeretett volna kierőszakolni Dorisból valamit unokája hollétével vagy
lelki állapotával kapcsolatban, egyszerűen csak megköszönte az asszony segítségét, majd elindult az
autó felé, mintha nem is számított volna másra.
Nincs ok az ijedségre, figyelmeztette magát. Nem arról van szó, hogy valami szörnyűség történt
vele, egyszerűen a lány nem akart vele újra találkozni. Erre talán számítania kellett volna. Túl sokat
várt tőle, még azután is, hogy a lány kezdettől fogva világosan a tudtára adta, hogy a férfi nem keltette
fel az érdeklődését.
Megcsóválta a fejét, és arra gondolt, nem csoda, hogy a lány elment. Amilyen felvilágosult volt
bizonyos tekintetben, ugyanannyira volt konzervatív is, és minden bizonnyal elege lett a férfi átlátszó
trükkjeiből. Valószínűleg könnyebb volt számára csak úgy elmenni a városból, mint megmagyarázni
az okokat olyasvalakinek, mint Jeremy.
Mire jutott a férfi ezzel? Vagy visszajön, vagy nem. Ha visszajön, semmi gond. De ha nem... hát
ez az, ahol a helyzet kezd bonyolulttá válni. Hátradőlhet, és elfogadhatja a lány döntését, vagy
megpróbálhatja megkeresni. Ha volt valami, amihez igazán értett, akkor az az volt, hogy könnyedén
elő tudott keríteni bárkit. Levéltári anyagokat, baráti elbeszéléseket, vagy az internet segítségével
megtanulta, hogyan lehet bárkinek követni a nyomát, egészen a háza küszöbéig, akár egyetlen elszórt
kenyérmorzsától elindulva. Abban azonban kételkedett, hogy a felsorolt eszközök bármelyikére is
szükség volna. Tulajdonképpen már megadta számára a szükséges választ, és Jeremy biztos volt
benne, hogy pontosan tudja, hová ment a lány, ami azt jelenti, hogy a férfi kezében van a gyeplő.
Gondolatai újra elakadtak.
A helyzet az volt, hogy mindez nem sokat segített azon, hogy mi az, amit tennie kellene. Eszébe
jutott, hogy alig néhány órán belül lesz egy konferenciahívása, amely vízválasztó a karrierjében, és ha
most úgy döntene, hogy inkább Lexie keresésére indul, kétséges, hogy talál-e majd nyilvános fülkét,
amikor szüksége lesz rá.
Alvin később érkezik, ma este – lehet, hogy ez lesz az utolsó ködös éjszaka –, és bár Alvin
elboldogul egyedül is, másnap reggel együtt kell dolgozniuk. Arról nem is beszélve, hogy aludni is
szeretett volna egy kicsit – újabb hosszú éjszaka előtt állt, és minden porcikája sajgott a fáradtságtól.
Ugyanakkor azt sem akarta, hogy így érjenek véget a dolgok. Látni akarta Lexie-t, egyszerűen
látnia kellett. Egy hang a fejében figyelmeztette, hogy ne hagyja, hogy érzelmei irányítsák a tetteit, és
– ésszerűen átgondolva – nem hitte, hogy bármi jó származhat abból, ha elcsavarog, hogy felkutassa a
lányt. Még ha rá is bukkanna, a lány valószínűleg közömbös lenne iránta, vagy ami még rosszabb,
lehet, hogy visszataszítónak találná a helyzetet. Közben Nate biztosan gutaütést kapna, Alvint ezzel
cserbenhagyná, aki – érthetően – dühös lenne, ráadásul az egész sztorit és leendő karrierjét hagyná
ezáltal elveszni a süllyesztőben.
Végül azonban egyszerű volt meghoznia a döntést. Ahogy a Greenleaf előtt leparkolt,
helyeslően bólintott. Elvégre nem azért töltötte az elmúlt tizenöt évet a logika és tudomány
alkalmazásával, hogy közben ne tanuljon belőle semmit. Ezzel az érveléssel egyértelművé vált
számára, mit kell tennie.
Csomagolni és indulni.
 Tizenharmadik fejezet

Jó, ismerte el Lexie, gyáva volt.

Nem könnyen vallotta be magának, hogy elmenekült, de hát nem igazán volt képes tisztán
gondolkodni az elmúlt néhány nap alatt, és igazán megbocsáthatja magának, hogy nem tökéletes. Az
igazság az, ha ott marad, a dolgok csak még bonyolultabbá váltak volna. Nem számított, hogy
megkedvelte Jeremyt, és hogy a férfi is megkedvelte őt; reggel úgy ébredt, hogy tudta, véget kell
vetnie a dolgoknak, mielőtt túl késő lenne, és amikor ráfordult a homokos beállóra a nyaraló bejárata
előtt, azt is tudta, hogy helyesen cselekedett.
Itt nem volt túl sok látnivaló. A régi nyaraló az időjárás viszontagságaitól már patinás volt, és
beleolvadt a körülötte lévő nádasba. A kicsi, négyszögletű, fehér függönyös ablakokat elho-
mályosította a rájuk rakódó sóréteg, a zsalukon pedig megfakult sávok emlékeztettek a környéken
tomboló tucatnyi hurrikánra. Valahogy mindig is egyfajta időutazásnak tekintette a nyaralóban töltött
időt; a legtöbb bútordarab húszévesnél is öregebb volt, a vízvezetékek zubogtak, amikor megnyitotta a
zuhanyt, és gyufával kellett meggyújtania a tűzhelyt. Ezek. mindig megnyugtatták, részben az itt
eltöltött fiatalkora emlékeinek köszönhetően. Miután kipakolta a táskáit és az élelmet, amit a
hétvégére szedett össze, kinyitotta az ablakokat, hogy kiszellőztesse a házat. Aztán fogott egy takarót,
és letelepedett egy hintaszékre a hátsó tornácon. Az óceán látványánál semmire nem vágyott jobban.
Megnyugtatta a hullámok egyenletes morajlása, és amikor a felhőtakarót áttörte a nap, és a
fénysugarak szinte ujjakként nyúltak ki a víz felé, azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva figyeli
a látványt.
Mindig ez történt, amikor idejött Az első alkalommal akkor látta így előtörni a fényt, amikor
még kislány volt, nem sokkal azután, hogy Dorisszal ellátogattak a temetőbe. Emlékszik rá, hogy azt
gondolta, a szülei egy másik módot is találtak arra, hogy tudassák lányukkal, hogy mindig vele
vannak. Azt hitte, hogy égből pottyant angyalokként vigyáznak rá, akik mindig jelen vannak, de soha
nem avatkoznak semmibe, mert úgy érzik, hogy mindig helyes döntéseket hoz.
Sokáig érezte szükségét, hogy higgyen ezekben a dolgokban, egyszerűen azért, mert egyedül
érezte magát. A nagyszülei kedvesek és csodálatosak voltak, de bármennyire szerette őket a
gondoskodásukért és az áldozatért, amelyet hoztak, soha nem szokott hozzá igazán ahhoz az érzéshez,
hogy különbözik a kortársaitól. Barátainak szülei hétvégenként baseballoztak, és a templomban még a
halvány reggeli fényben is fiatalnak tűntek. Amiatt, hogy ez feltűnt neki, eltöprengett, mi az – ha volt
egyáltalán valami –, ami hiányzik az életéből.
Dorisszal nem tudott ezekről a dolgokról beszélni, és a bűntudatról sem, amely ezek miatt az
érzések miatt támadt benne. Azzal már kislányként is tisztában volt, hogy mindegy, hogyan próbálná
mindezt szavakba önteni, Dorist megbántaná vele. Mégis, az az érzés, hogy ő más, mint a többiek,
nyomot hagyott benne. Nemcsak benne, hanem Dorisban is, és ez a kamaszkor éveiben kezdett
nyilvánvalóvá válni. Amikor Lexie nagyanyja korlátait feszegette, Doris rendszeresen beadta a
derekát, hogy elkerülje a vitát, amivel a lányt megerősítette abban a hitben, hogy ő szabhatja meg a
határt. Lázadó volt fiatal korában, sok hibát követett el, és sok minden volt a rovásán, de aztán a
főiskolai évek alatt valahogy megkomolyodott. Ebben az új, sokkal érettebb fázisban annak az
eszmének lett híve, hogy az érettség azt jelenti: először a kockázatot mérlegeljük, csak azután az abból
származó nyereséget, és hogy az életben a siker és a boldogság ugyanannyira múlik a hibák tudatos
elkerülésén, mint azon, hogy hozunk-e létre valami maradandót.
Tisztában volt vele, hogy múlt éjjel majdnem elkövetett egy hibát. Várta, hogy Jeremy
megcsókolja, és örült, hogy határozottan viselkedett, amikor a férfi be akart menni hozzá.
Tudta, hogy megbántotta, és ezt nagyon sajnálta. De azt a férfi valószínűleg nem vette észre,
hogy a szíve már csak akkor hagyta abba a kalapálást, amikor ő elhajtott, mert egyik énje szívesen
beengedte volna, bármilyen következményekkel is járt volna. Nagyon jól tudta ezt, de tehetetlen volt.
Sőt, ami ennél is rosszabb: ágyában hánykolódva ráébredt, hogy lehet, hogy nem lesz még egyszer
ereje helyesen cselekedni.
Ha egészen őszinte akart lenni, látnia kellett volna, hogy ez lesz a vége. Ahogy telt-múlt az este,
azon kapta magát, hogy Jeremyt hol Averyhez, hol Mr. Reneszánszhoz hasonlítgatja, és,
meglepetésére, Jeremy igencsak megállta a helyét. Rendelkezett Avery szellemességével és
humorával, és olyan intelligens és elbűvölő volt, mint Mr. Reneszánsz, de Jeremy sokkal magaszto-
sabbnak tűnt bármelyiküknél. Az is lehet, hogy az egész inkább annak a csodálatos napnak
köszönhető, amilyenben már rég nem volt része. Mikor történt utoljára, hogy spontán együtt ebédelt
valakivel? Vagy hogy a Riker's Hillen ücsörgött? Vagy hogy elment a temetőbe egy parti után, amikor
normális esetben ilyenkor ágyba bújt volna? Kétségtelen, hogy az izgalom és az, hogy minden olyan
váratlanul történt, arra emlékeztette, mennyire boldog volt, amikor még hitt abban, hogy Avery és Mr.
Reneszánsz álmai lovagjai.
Viszont tévedett, ahogyan most is. Tudta, hogy Jeremy még ma rájön a rejtély kulcsára – jó,
lehet, hogy ez csak megérzés, mégis biztos volt benne, mivel a válasz ott lapult az egyik naplóban,
csak meg kellett találnia. Afelől pedig nem voltak kétségei, hogy a férfi megkérte volna, hogy
ünnepeljék meg együtt a felfedezést. Ha a városban lett volna, a nap nagy részét együtt töltötték volna,
és ezt nem akarta. Másfelől, a szíve mélyén, pontosan ez volt az, amit szeretett volna, ami miatt úgy
érezte, évek óta nem volt ennyire összezavarodva.
Doris mindent megérzett ebből, amikor Lexie aznap reggel benézett hozzá, ami persze nem
meglepő. Lexie maga is látta a kimerültség jeleit a szeme körül, és tisztában volt vele, hogy úgy néz
ki, mint egy roncs, amikor váratlanul betoppant a nagyanyjához. Néhány napra elegendő ruhát dobált a
bőröndjébe, és úgy ment el otthonról, hogy le sem zuhanyozott. Egyáltalán nem állt szándékában
megosztani az érzéseit Dorisszal, ennek ellenére az asszony csak megértően bólintott, amikor Lexie
közölte vele, hogy el kell mennie. Bármennyire fáradt is volt Doris, úgy tűnt, érti, hogy ő az, aki az
egész dolgot elindította, nem látva előre, hogy milyen következményekkel járhat. Ez volt a helyzet a
megérzésekkel: rövid távon lehet, hogy pontosan működnek, de hogy mi fog történni később, azt nem
lehet megjósolni.
Így hát azért jött ide, mert ezt kellett tennie, ha másért nem, azért, hogy megőrizze a józan eszét,
és csak akkor megy vissza Boone Creekbe, ha a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. Nem
tarthat már sokáig. Néhány nap múlva az emberek nem is fognak beszélni a szellemekről, a műemlék
házakról, a városban felbukkanó idegenről, és a turisták látogatása is csak emlék lesz. A polgármester
is visszatér majd a golfpályára, Rachel nem hozzá való férfiakkal randizik, Rodney pedig valószínűleg
továbbra is módot talál rá, hogy a könyvtár környékén véletlenül Lexie-be botoljon, és biztosan
megkönnyebbülten sóhajt majd, amikor rájön, hogy kapcsolatuk újra a régi lehet.
Talán másnak nem lenne izgalmas ez az életforma, de ez az ő élete, és nem akarta, hogy azt
bárki vagy bármi kibillentse egyensúlyából. Máshol és máskor lehet, hogy nem így érzett volna, de
most semmi értelme nem volt ilyeneken gondolkodnia. Ahogy gondolataiba merülve tekintete
továbbra is a távolba révedt, megpróbált nem gondolni arra, hogy mi történhetett volna. A tornácon
üldögélve Lexie összébb húzta a vállára terített takarót. Nagylány már, túl fogja tenni magát rajta,
csakúgy, ahogy korábban a többieken, ebben biztos volt. De a megnyugtató felfedezés ellenére az
örvénylő tenger újra eszébe juttatta Jeremy iránt táplált érzéseit, és minden erejét össze kellett szednie,
hogy könnyeit vissza tudja fojtani.
Jeremy számára viszonylag egyszerűnek tűnt az elhatározás, hogy útnak induljon. Átfutotta a
szobáját a Greenleafben, közben megtette a szükséges előkészületeket. Fogta a térképet és a tárcáját,
biztos, ami biztos. A számítógépet otthagyta, arra nem lesz szüksége. Ugyanígy a jegyzeteire sem.
Doris noteszét berakta a bőrtáskájába, hogy magával vigye. Írt egy üzenetet Alvinnek, és a portán
hagyta az asztalon, ügyet sem vetve rá, hogy Jed nincs elragadtatva az ötlettől. Megnézte, hogy
berakta-e a mobiltöltőjét, majd elindult.
Nem telt bele tíz perc, és az útiránnyal a fejében már el is indult Swan Quarter felé, ahonnan a
komp egy Outer Banks-i faluba, Ocracoke-ba viszi majd. Onnan észak felé megy tovább a 12-es
autópályán Buxtonba. Úgy gondolta, hogy a lány is arra mehetett, neki pedig csak követnie kell
ugyanazt az utat, és néhány órán belül odaér.
Swan Quarterbe könnyű volt eljutnia a nyílegyenes, néptelen utakon. Vezetés közben folyton
azon kapta magát, hogy Lexie-re gondol, és egyre erősebben nyomja a gázpedált, így próbálta elterelni
figyelmét a félelmeiről. A félelem viszont egy másik elnevezése a pániknak, és ő soha nem esett
pánikba. Erre büszke volt. Ennek ellenére valahányszor lassítania kellett –, mint Belhavenben és
Leechville-ben –, arra lett figyelmes, hogy ujjaival türelmetlenül dobol a kormányon, és halkan
morog.
Furcsa érzés volt ez számára, amely – úti céljához közeledve – egyre erősödött Nem tudta
megmagyarázni, de valahogy nem is akart a mélyére ásni. Kevés olyan helyzet volt életében, amikor
nem volt ura önmagának, és pontosan az ellenkezőjét tette annak, amit a logika megkövetelt volna –,
ez olyan volt: csak arra tudott gondolni, hogyan fog a lány reagálni, amikor meglátja őt.
Épp amikor már azt gondolta, hogy kezdi érteni, miért viselkedik ilyen furcsán, a
kompkikötőnél találta magát egy vékony, egyenruhás férfival szemben, aki épphogy csak felnézett a
képes újságból, amelyet olvasott. Megtudta, hogy a komp, amellyel Ocracoke-ba szeretne menni,
korántsem jár olyan sűrűn, mint a Staten lsland-i Manhattan felé, és lekéste az aznapi utolsó járatot,
ami azt jelenti, hogy vagy visszajön holnap, vagy úgy ahogy van, elfelejti az egész tervet; de ezek
közül még gondolni sem volt hajlandó egyikre sem.
– Biztos benne, hogy máshogy nem tudok eljutni a Hatteras világítótoronyhoz? – kérdezte, és
érezte, ahogy a szíve gyorsabban kezd verni. – Fontos lenne.
– Mehet kocsival is, azt hiszem.
– Az mennyi időt venne igénybe?
– Attól függ, milyen gyorsan vezet.
Persze, gondolta Jeremy. – Mondjuk, gyorsan.
A férfi megvonta a vállát, mintha az egész halálra untatta volna. – Talán öt vagy hat óra. Észak
felé kell mennie Plymouthig, aztán a 64-es úton Roanoke-on át Whalebone-ba. Onnan tovább délre,
Buxtonba. Ott van a világítótorony.
Jeremy az órájára nézett: már majdnem egy óra volt; mire odaér, Alvin valószínűleg megérkezik
Boone Creekbe. Ez így nem jó.
– Van másik kikötő, ahol el tudom csípni a kompot?
– Van egy Cedar lslandnél,
– Nagyszerű! És az hol van?
– Úgy háromórányira a másik irányba. Akkor viszont megint csak várnia kell holnap reggelig.
A férfi háta mögött Jeremy meglátott egy plakátot, amely Észak-Karolina különböző
világítótornyait mutatta be. A középpontban Hatteras volt, mind közül a legnagyobb.
– Mi van akkor, ha azt mondom, hogy élet-halál kérdése? – kérdezte.
A férfi először nézett fel az újságból. – Miért, az?
– Tegyük fel.
– Akkor hívnám a parti őrséget. Esetleg szólnék a seriffnek.
– Ó – mondta Jeremy, és megpróbált nyugodt maradni. – Ezzel azt akarja mondani, hogy
sehogy sem juthatok el oda most azonnal? Úgy értem, innen.
A férfi az állához emelte az egyik ujját. – Azt hiszem, csónakkal is mehet, ha annyira sietős.
Csak eljutnak valahogy egyről a kettőre, gondolta Jeremy. – És azt hogyan tudnám elintézni?
– Nem tudom. Ezt még soha nem kérdezte senki.
Jeremy bepattant az autójába; be kellett ismernie, hogy kezd pánikba esni.
Lehet, hogy azért, mert már ilyen messzire eljött, de az is lehet, hogy azért, mert rájött, hogy az
előző éjjel Lexie-hez intézett utolsó szavainak sokkal mélyebb volt az igazságtartalma. Azonkívül
valami más is vonzotta, ezért sem fordult vissza. Ha már ilyen messzire eljutott, nem fog meghátrálni!
Nate várni fogja a hívását, de ez egyszerre már nem tűnt olyan fontosnak, mint korábban. Sőt,
az a tény sem, hogy Alvin hamarosan megérkezik ha minden jól megy, akkor még ma is, illetve hol-
nap este is tudnak forgatni. Még tíz órája volt addig, amíg a fények előjönnek; kiszámolta, hogy egy
gyors csónakkal Hatterasba juthat két óra alatt. Ezzel rengeteg ideje lenne, hogy odaérjen, beszéljen
Lexie-vel, aztán visszajöjjön, feltéve, hogy talál valakit, aki elviszi.
Persze minden előfordulhat. Lehet, hogy nem tud csónakot bérelni, de ha így volna, akkor ha
kell, autóval menne Buxtonba. De, még ha ott is van, egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy
megtalálja a lányt.
Semminek nem volt értelme ebben a forgatókönyvben, de kit érdekelt? Néha mindenkinek joga
van ahhoz, hogy kicsit bolond legyen, és most rajta volt a sor. Volt nála készpénz, valahogy el fog
jutni a lányhoz, vállalja a kockázatot, és majd meglátja, mire jut vele, mintha csak be akarná
bizonyítani magának, hogy nyugodtan itt hagyhatja a lányt, nem fog soha többé gondolni rá.
Tudta, hogy erre megy ki a játék. Amikor Doris arra célozgatott, hogy lehet, hogy soha többé
nem látja viszont, felpörögtek a gondolatai. Persze, néhány nap múlva tényleg elmegy, de ez nem
jelenti azt, hogy véget kell vetni a kapcsolatuknak. Legalábbis még nem. Meglátogathatná a lányt, ő is
feljöhetne New Yorkba, és ha ennek így kell lennie, valahogy megoldanák. Mások is megoldották,
nem? Még ha erre nincs is lehetőség, még ha Lexie szilárdan el is határozta, hogy véget vet
mindennek, akkor is az ő szájából akarja hallani. Csak akkor tud visszatérni New Yorkba, ha
meggyőződik róla, hogy nincs más választása.
És mégis, ahogy egy meredek megállóhoz ért az első mólónál, amelyet meglátott, rájött, hogy
nem akarja ezeket a szavakat hallani a lánytól. Nem azért megy Buxtonba, hogy elbúcsúzzon tőle vagy
hogy meghallgassa, ahogy azt mondja neki, soha többé nem akarja őt látni. Valójában, gondolta
elképedve, tudja, hogy azért megy oda, hogy kiderítse, Alvinnek vajon igaza van-e.
Lexie a nap késő délutáni óráit szerette legjobban. A lágy téli napfény a táj egyszerű
szépségével álomszerűvé tette a világot. Még a világítótorony is olyan volt ilyenkor, mint egy délibáb,
a fekete-fehér, csavart, nyalókaszerű mintájával, és ahogy végigsétált a parton, megpróbálta
elképzelni, milyen nehéz lehetett a tengerészek és halászok számára navigálni a hajót, mielőtt
megépítették a tornyot. A part menti vizeket a sekély tengerfenék és a helyüket folyton változtató
homokpadok miatt az Atlanti-óceán temetője gúnynévre keresztelték, ahol roncsok ezrei tarkították a
tenger fenekét. A Monitor nevű csatahajó, amely részt vett az első páncélos hajók közötti ütközetben a
polgárháború alatt, itt veszett oda. Ugyanez történt a kaliforniai arannyal megrakott Central Americá-
val is, amelynek elsüllyedése hozzájárult az 1857-es pénzügyi válsághoz. Backbird kalózhajóját, a
Queen Anne's Revenge-et, állítólag a Beaufort-öbölben találták meg, és féltucatnyi német tengeralatt-
járó süllyedt el ott a második világháború alatt; ezeket szinte naponta kutatják a búvárok
Nagyapja rajongott a történelemért, és akárhányszor a parton sétáltak kéz a kézben, mesélt neki
azokról a hajókról, amelyek odavesztek a századok során. Hallott hurrikánokról, tajtékzó hullámokról
és elhibázott navigációról, ami miatt hajók feneklettek meg, amelyeket a tomboló hullámverés tört
darabokra. Bár nem érdekelte különösebben, sőt néha még meg is rémült a képzeletében
megelevenedő képektől, nagyapja lassú, dallamosan elnyújtott elbeszélése, furcsa módon,
megnyugtatta, ezért soha nem próbált témát változtatni. Akkoriban még fiatal volt, de érezte, hogy
sokat jelent a nagyapjának, hogy ezekről a dolgokról beszélhet neki. Évekkel később megtudta, hogy a
második világháborúban megtorpedózták azt a hajót, amelyen a nagyapja szolgált, és ő majdnem
odaveszett.
Ahogy felidézte azokat a sétákat, hirtelen erősen belenyilallt nagyapja hiánya. A csavargások
hozzátartoztak a mindennapjaikhoz, csak az övék voltak, és általában mindig a vacsora előtti órában
kerekedtek fel, amikor Doris éppen főzött. Nagyapja legtöbbször a fotelben ülve olvasott, szemüvegét
az orra hegyére biggyesztve, majd egy sóhaj kíséretében bezárta a könyvet, és félretette. Fölkelt, és
megkérdezte, hogy lenne-e kedve sétálni egyet, hátha látják a vadlovakat.
Mindig lázba jött attól a gondolattól, hogy láthatja a vadlovakat. Nem egészen értette, miért;
soha nem lovagolt, és igazából nem is akart, de eszébe jutott, hogyan pattant fel és rohant az ajtóhoz,
amint ezt a nagyapja megemlítette. A lovak általában távol tartották magukat az emberektől, és
elvágtattak, ha bárki közeledett feléjük, de napnyugtakor szerettek legelni, és kevésbé voltak óvatosak,
még ha csak egy néhány percre is. Gyakran elég közel lehetett hozzájuk menni, hogy az ember
láthassa sajátos jegyeiket, és némi szerencsével hallani lehetett, ahogy prüszköltek és nyerítettek, hogy
elriasszák a közeledőt.
A lovak a spanyol musztángok leszármazottai voltak 1523 óta honosak Outer Banken.
Manapság mindenféle kormányzati szabályzat védte őket, és ugyanúgy a vidékhez tartoztak, mint a
szarvasok Pennsylvaniában. Az egyetlen gond a populáció időnkénti túlszaporodása volt. Az emberek,
akik itt éltek, jórészt tudomást sem vettek róluk, hacsak nem kellemetlenkedtek, de sok nyaraló
számára látogatásuk fénypontját jelentette a velük való találkozás. Lexie úgy tekintett magára, mint
aki valamennyire a helyiek közé tartozik, és miközben a vadlovakat nézte, mindig úgy érezte, hogy
újra fiatal, az előtte álló évek minden örömével és reményével.
Ugyanígy akart most is érezni, mintha csak el akart volna menekülni a felnőttlét terhei elől.
Doris hívta, hogy elmondja neki, Jeremy járt nála, és őt kereste. Nem lepte meg. Bár gondolta, hogy a
férfi nem fogja érteni, mit rontott el, vagy hogy ő miért hagyta el a várost, azt is érezte, hogy hamar túl
fogja tenni magát az egészen. Jeremy egyike volt azoknak a szerencsés embereknek, akik mindig
mindent teljes magabiztossággal tettek, nem bántak meg semmit, és anélkül haladtak tovább az
életben, hogy hátratekintettek volna.
Avery is ilyen volt, és még mindig emlékezett, mennyire bántotta az önzése és a fájdalma iránti
közönyössége. Így, visszatekintve, tudta, hogy hamarabb észre kellett volna vennie a jellemhibáit, de
akkor még nem látta a figyelmeztető jeleket: azt, ahogyan a tekintete egy kicsit tovább időzött el,
amikor más nőket nézett, vagy ahogyan ölelés közben kicsit erősebben szorította magához a nőket,
miközben esküdözött, hogy csak a barátai. Az elején még szerette volna neki elhinni, amikor azt
mondta, hogy csak egyszer volt hűtlen hozzá, de egy-egy apróság újra meg újra előjött rég elfeledett
beszélgetésekből: egy főiskolai barátja még réges-rég bevallotta, hogy pletykákat hallott Averyről és
egy bizonyos lányról a főiskolai klubból; aztán Averyt egyik munkatársa túl sokszor mentette ki
átlátszó kifogásokkal. Lexie utálta, hogy azt kellett gondolnia magáról, naiv volt, de hát az volt, és már
régen rájött, hogy sokkal inkább csalódott magában, mint a férfiban. Azt mondogatta, hogy majdcsak
túlteszi magát rajta, és megismerkedik valakivel, aki jobb nála... aki olyan, mint Mr. Reneszánsz, aki
végérvényesen bebizonyította számára, hogy nem tudott kiigazodni a férfiakon, és, úgy tűnt, hogy
megtartani sem tudja őket.
Nem volt könnyű ezt beismernie; voltak olyan pillanatok, amikor azon tűnődött, hogy vajon
tett-e valami olyat, amivel elriasztotta őket. Jó, talán nem Mr. Reneszánszot, mivel a kapcsolatukat
inkább csak kalandnak lehetett nevezni, de mi volt a helyzet Averyvel? Szerette őt, és azt hitte, hogy
viszontszereti. Persze, könnyű volt azt mondani, hogy Avery egy jellemtelen fajankó volt, és hogy az
ő hibájából ment tönkre minden, ugyanakkor biztos azt érezte, hogy a kapcsolatukból hiányzik valami.
Hogy belőle hiányzik valami. De micsoda? Nem volt elég türelmes? Unalmas volt? Nem volt
elégedett vele a hálószobában? Miért nem futott utána és kereste meg bocsánatért esedezve? Ezek
voltak azok a kérdések amelyeket soha nem volt képes megválaszolni. A barátai persze arról
győzködték, hogy fogalma sincs, miről beszél, és Doris is ugyanezen a véleményen volt. Ennek
ellenére nem volt egészen világos számára, hogy mi történt. Végtére is, minden történetnek két oldala
van, és néha még most is eljátszik azzal a gondolattal, hogy felhívja a férfit, és megkérdezi, hogy mi
az, amit másképp kellett volna csinálnia.
Ahogy az egyik barátja rávilágított, jellemző volt a nőkre, hogy ilyen dolgok miatt aggódjanak.
A férfiak érzéketlennek tűntek az ilyesfajta bizonytalanságokkal szemben. Vagy még ha nem is voltak
azok, megtanulták, hogyan palástolják az érzelmeiket, vagy hogy hogyan temessék azokat elég mélyre
ahhoz, hogy ne
I tudják őket tönkretenni. Általában ezt a stratégiát próbálta ő is folytatni, és rendszerint be is
vált. Rendszerint. Buxton városa a távolban a Pamlico vizébe ereszkedő nappal és a fehér
deszkaborítású házaival olyan volt, mint egy képeslap. Lexie a világítótorony irányába meredt, és
amint remélte, meglátott egy kisebb ménest tengeri zabot legelni a torony lába tövében. Összesen talán
egy tucat lehetett – főleg sárgásbarnák és barnák –, erős és durva szőrük dús lett a téli időszakra. Két
csikó állt egymás mellett középtájt, farkukkal egyszerre csapkodtak.
Lexie megállt, hogy nézze őket, kezét kabátja zsebébe dugta. Ahogy esteledett, kezdett hideg
lenni, arcát és orrát csípte a friss, metsző levegő. Szeretett volna még maradni, de fáradt volt. Hosszúra
nyúlt a nap, és még annál is hosszabbnak ígérkezett.
Ahelyett, hogy a saját dolgain töprengett volna, azon tűnődött, vajon mit csinál Jeremy, újra
filmezni készül? Vagy épp azon töri a fejét, hogy hol egyen? Csomagol? Miért kanyarodnak vissza
hozzá folyton a gondolatai?
Tudta a választ, ezért sóhajtott egyet. Bármennyire szeretett volna gyönyörködni a lovakban,
látványuk kevésbé emlékeztetett az új kezdetre, mint arra az egyszerű tényre, hogy magányos.
Bármennyire is függetlennek érezte magát, bármennyire is próbálta lebecsülni Doris állandó
megjegyzéseit, nem tudott úrrá lenni a társ és meghittség iránti vágyán. Nem is kellene feltétlenül
házasságnak lennie. Mindössze annyit szeretett volna néha, hogy várakozással tekinthessen a péntek
vagy szombat este elé. Arra vágyott, hogy lustálkodással töltsön az ágyban egy ráérős reggelt
valakivel, aki fontos számára, és bármilyen képtelen ötletnek tűnt is, Jeremy volt az, akit folyton maga
mellé képzelt.
Lexie megrázta a fejét, így akarván elűzni a gondolatait. Azzal, hogy idejött, azt remélte,
megnyugszik, de ahogy a világítótorony közelében állt és nézte, hogyan legelnek a lovak, úgy érezte,
rádől az egész világ. Harmincegy éves volt, egyedülálló, és olyan helyen élt, ahol nem nagyon voltak
kilátásai. A nagyapja és a szülei mára csak emlékek maradtak, Doris egészségi állapota az aggodalom
állandó forrásává vált, és az egyetlen férfi, akit az elmúlt években egyáltalán valamennyire is
érdekesnek talált, örökre elmegy, mire ő visszatér a városba.
Ez volt az a pont, amikor eleredtek a könnyei, és sokáig nem is tudta őket megállítani. Épp
amikor megpróbálta magát végre összeszedni, észrevette, hogy valaki közeledik; földbe gyökerezett a
lába, amikor felismerte a közeledő alakot.

Tizennegyedik fejezet
Hunyorgott, hogy meggyőződjön róla, nem érzéki csalódás áldozata-e. Nem lehet Jeremy,
gondolta, mert ő nem lehet itt. Az egésznek már a gondolata is olyan hihetetlen és annyira váratlan
volt, hogy úgy érezte, az eseményeket egy másik ember szemén keresztül szemléli.
Jeremy mosolygott, miközben lerakta a táskáját. – Tudja, igazán nem kellene így bámulnia –
mondta. – A férfiak az olyan nőket szeretik, akik tudják, hogyan illik viselkedni.
Lexie még mindig a férfit bámulta. – Maga?
– Én – bólintott egyetértően Jeremy.
– Maga... itt van?
– Igen, itt vagyok – helyeselt újra a férfi. Lexie a szeme sarkából félénken rásandított Jeremyre
a szürkületben, aki még annál is szebbnek látta, mint ahogy emlékezett rá. – Mit keres...? – Lexie
habozott, próbálta megérteni, hogyan kerülhetett ide a férfi. – Úgy értem, hogyan...? – Elég hosszú
történet – ismerte el Jeremy. Amikor a lány egy lépést sem tett felé, fejével a világítótorony felé
bólintott. – Ez lenne a világítótorony, ahol a szülei összeházasodtak?
– Emlékszik rá?
– Mindenre emlékszem – mondta, és megütögette a halántékát. – Kicsi szürke sejtek, meg
ilyesmi. Pontosan hol házasodtak össze?
Olyan természetesen beszélt, mintha mi sem történt volna, ami miatt az egész helyzet csak még
álomszerűbb benyomást keltett a lányban.
– Ott – mondta Lexie, és a távolba mutatott. – Az óceán partján, közel a mólóhoz.
– Nagyon szép lehetett – mondta a férfi abba az irányba nézve. – Az egész gyönyörű. Már
értem, miért szeret annyira itt lenni.
Lexie válasz helyett vett egy mély lélegzetet, hogy megpróbálja lecsillapítani féktelen érzelmeit.
– Mit keres itt, Jeremy?
Beletelt egy kis időbe, míg a férfi válaszolt. – Nem voltam benne biztos, hogy visszajön –
mondta –, és rájöttem, ha látni szeretném, a legjobb, ha idejövök.
– De miért?
Jeremy továbbra is a világítótorony irányába bámult. – Úgy éreztem, nincs más választásom.
– Nem egészen értem, mire gondol – mondta a lány.
Jeremy a lábára szegezte a tekintetét, majd felnézett és elmosolyodott, mintha így akarná
kiengesztelni a lányt. – Hogy őszinte legyek, én is azzal töltöttem az egész napot, hogy választ találjak
erre.
Ahogy ott álltak a világítótorony közelében, a nap lassan a horizont alá süllyedt, amitől az ég
vészjóslóan sötét lett. Nyirkos, hideg szél fújt: felkavarta a homokot, és a vízpart szélén hullámokat
korbácsolt.
A távolban egy sötét nagykabátos alak sirályokat etetett, kenyérdarabokat dobálva a levegőbe.
Miközben Lexie őt figyelte, érezte, ahogy a Jeremy megjelenése okozta ijedtség kezd
alábbhagyni. Egyrészt haragudni akart a férfira, amiért nem tartotta tiszteletben, hogy ő egyedül
szeretne lenni, másrészt viszont hízelgett neki, hogy eljött és megkereste őt. Avery soha nem vette a
fáradságot, hogy utánajöjjön, ahogy Mr. Reneszánsz sem. Még Rodneynak sem jutott volna soha
eszébe, hogy idejöjjön, és azt gondolta, ha néhány perccel ezelőtt valaki azt mondja neki, hogy Jeremy
képes ilyesmire, biztosan kinevette volna. Kezdte azt érezni, hogy Jeremy más, mint a többi férfi,
akivel eddig találkozott, és hogy nem szabad meglepődnie semmin, amit tesz.
A távolban a lovak szétszéledtek, itt-ott még legeltek egy kicsit, miközben átvonultak a
homokdombon. Ahogy a sűrű köd elérte a partot, a tenger és az égbolt egybeolvadt. A vízparton
halászmadarak turkálták csőrükkel a homokot, és – hosszú pálcikalábukat fürgén kapkodva – apró
rákok után kutattak.
Jeremy kelyhet formált a kezeiből és belelehelt, hogy így enyhítse a hideg okozta
kellemetlenséget. – Haragszik, hogy idejöttem? – kérdezte végül.
– Nem – vallotta be a lány. – Meglepett, de nem haragszom. A férfi elmosolyodott, amit Lexie
alig észrevehetően viszonzott.
– Hogy jutott ide? – kérdezte.
Jeremy a háta mögé mutatott, Buxton irányába. – Elhozott néhány halász, akik errefelé jöttek –
mondta. – Kiraktak a mólónál.
– Csak úgy elhozták?
– Igen, csak úgy.
– Szerencséje volt. A legtöbb halász elég durva jellem.
– Lehet, de ők is csak emberek – mondta a férfi. – Habár nem értek a pszichológiához, az a
véleményem, hogy bárki, akár egy idegen is, megérzi, ha életbe vágóan fontos egy kérés, és a
legtöbben ilyenkor mindig segítenek. – A férfi közben kihúzta magát, és megköszörülte a torkát. –
Amikor ez nem vált be, pénzt ajánlottam nekik.
A lány kuncogott a vallomás hallatán.
– Fogadni mernék, hogy teljesen kifosztották!
Jeremy szégyenlősen vállat vont. – Úgy gondolom, ez nézőpont kérdése. Igen, valóban soknak
tűnt az összeg egy csónakázásért.
– Hogyne. Elég jó kis út. Önmagában a benzin is drága lett volna. Aztán meg ott van még a
csónak elhasználódása is...
– Igen, ezt említették.
– És persze a drága idejük, és hogy holnap már virradat előtt munkához fognak.
– Ez is szóba került.
Közben, a homokdűnén túl, az utolsó ló is a távolba veszett. Mindenesetre most itt van.
 A férfi bólintott, mindketten zavarban voltak. – Azt mindenesetre egyértelművé tették, hogy
kizárólag egy ideútról lehet szó. Eszük ágában sem volt megvárni, így – úgy tűnik – itt ragadtam.
A lány felvonta az egyik szemöldökét. – Tényleg? Mit tervezett, hogy fog visszajutni?
Jeremy huncutul elmosolyodott. – Hát, véletlenül ismerek valakit, aki épp itt tartózkodik, és úgy
terveztem, hogy megnyerő modorommal meggyőzöm, hogy vigyen vissza.
– Mi van akkor, ha én egy ideig még nem megyek vissza? Vagy, mondjuk, ha azt mondom,
magára hagyom.
– Ezt a verziót még nem gondoltam át.
– És hol szándékozott megszállni, amíg itt van?
– Még ezt sem gondoltam végig.
– Legalább őszinte – mondta a lány mosolyogva. – De mondja, mit csinált volna, ha nem
vagyok itt?
– Hová máshová ment volna?
Lexie félrenézett, tetszett neki, hogy a férfi emlékezett erre vele kapcsolatban. A távolban egy
rákászhajó fényeit fedezte fel, amely, úgy tűnt, egy helyben áll, annyira lassan haladt.
– Nem éhes? – kérdezte a lány.
– Majd' éhen halok. Egész nap nem ettem semmit.
– Szeretne vacsorázni?
– Ismer valami szép helyet?
– Tudok egy elég kellemeset.
– Hitelkártyát is elfogadnak? – kérdezte Jeremy. – Az összes készpénzem odaadtam, hogy
eljussak ide.
– Biztosan megoldjuk majd valahogy.
Hátat fordítottak a világítótoronynak, és visszasétáltak a vízparti tömör homokon lépkedve. A
kétlépésnyi távolságot megtartották, amit, úgy tűnt, egyikük sem volt hajlandó túllépni. Hidegtől
kipirult orral, egyenletesen lépkedtek, mintha mágnesként vonzotta volna őket valami. Mialatt
csöndben bandukoltak, Jeremy lelki szemei előtt lepörgette az idevezető utat, és hirtelen bűntudata tá-
madt Nate és Alvin miatt. Elmulasztotta a konferenciahívást – egyáltalán nem volt térerő, miközben
átkelt a Pamlicón –, és úgy gondolta, bár nem vágyott rá túlzottan, hogy amint lehetséges, min-
denképpen telefonálnia kell egy vezetékes készülékről. Gyanította, hogy Nate órák óta pörög, és a
hívását várja, hogy végre felrobbanhasson mérgében, de Jeremy azt tervezte, hogy majd javasol egy
találkozót a producerekkel a jövő hétre, a teljes történettel és egy munkavázlattal. Egyébként erről
szólt volna a telefonbeszélgetés is. Ha ez nem volna elég, hogy megbékítse őket, ha egyetlen elmu-
lasztott hívás véget vethet a karrierjének, mielőtt az egyáltalán kezdetét vehette volna, akkor nem is
biztos benne annyira, hogy szeretne a tévében dolgozni.
És Alvin... nos, ő egy kicsit könnyebb eset. Jeremy sehogy sem tudott visszajutni Boone
Creekbe, hogy találkozzon Alvinnel este – erre már akkor rájött, amikor a csónak kitette –, de
Alvinnél volt mobiltelefon, és majd megmagyarázza, mi történt. Alvin nem fog örülni, hogy egyedül
kell dolgoznia, de holnapra kiheveri. Azon kevés emberek egyike, akit egy napnál tovább soha nem
bosszant semmi.
Ha egészen őszinte akar lenni, ismerte be Jeremy, ezek közül most egyik sem izgatta igazán.
Csak az számított, hogy Lexie-vel sétált egy csendes parton a semmi közepén, és hogy a lány alig
észrevehetően belékarolt, amint a sós szélben bandukoltak.
Lexie előrement a régi nyaraló kissé megvetemedett falépcsőin, és kabátját az ajtó melletti
fogasra akasztotta. Jeremy – táskájával együtt – szintén felakasztotta a kabátját. Figyelte, amint a lány
keresztülment előtte a nappalin, és újra az járt a fejében, hogy milyen gyönyörű.
– Szereti a tésztát? – kérdezte, megszakítva ezzel a férfi gondolatait.
– Viccel? Tésztán nőttem fel. Az anyám egészen véletlenül olasz.
– Akkor jó – mondta a lány –, mert azt szántam vacsorára.
– Itt eszünk?
– Azt hiszem, nincs más választásunk – mondta Lexie, hátat fordítva a férfinak. – Elfogyott a
pénze, nem emlékszik?
A konyha kicsi volt, kifakult, sárgára festett falakkal, virágos tapétával, amely a sarkokban már
levált, kopott szekrényekkel, és az ablak alatt egy kicsi, festett asztallal. A konyhapulton hevert
minden élelem, amit Lexie magával hozott. Benyúlt az első zacskóba, és kivett egy doboz Cheeriost,
és egy vekni kenyeret. Ahogy lábujjhegyre állt, hogy a szekrénybe rakja azokat, a mosogatónál állva
Jeremy észrevette, ahogy a lány bőre egy pillanatra kivillant.
– Segítsek? – kérdezte.
 – Nem, köszönöm, sikerült – mondta a lány, és megfordult. Miután megigazította a blúzát,
belenyúlt egy másik zacskóba, kivett két fej vöröshagymát, és a pultra tette, majd egy nagy San
Marzano paradicsomkonzervet is. – Amíg én itt pakolászok, kér valamit inni? Van hat doboz sör a
hűtőben, ha érdekli.
A férfi szemei elkerekedtek, úgy tett, mintha a bejelentés megbotránkoztatná. – Van söre? Azt
hittem, nem szokott inni.
– Nem is szoktam.
– Abban, aki nem szokott inni, hat üveg sör elég nagy kárt tehet. – Rosszallóan megrázta a fejét,
mielőtt folytatta volna. – Ha nem ismerném jobban, azt hinném, hogy ezen a hétvégén ki akart rúgni a
hámból.
A lány lesújtó pillantást vetett rá, de csakúgy, mint tegnap, volt benne valami játékosság. – Már
így is jóval több, mint amivel egy egész hónapot át tudnék vészelni. Akkor kér egyet, vagy nem?
A férfi mosolygott, megkönnyebbült az ismerős hangvételű szóváltás hallatán. – Igen,
köszönöm, kérek.
– Kiszolgálná magát? Fel kel tennem a szószt főni.
Jeremy a hűtőszekrényhez ment, és kivett két üveggel. Először kinyitotta az egyiket, majd a
másikat is, mielőtt a lány elé tette volna.
Amikor Lexie észrevette, a férfi vállat vont. – Utálok egyedül inni – mondta. – Felemelte az
üveget, a lány is a sajátját, majd szó nélkül koccintottak. A férfi a lány mellett a pultnak dőlt, és
keresztbe tette a lábait. – Jó, ha tudja, elég jól tudok szeletelni, ha segítségre volna szüksége.
– Majd észben tartom – mondta Lexie.
A férfi újra elmosolyodott. – Mióta van a családja birtokában ez a ház?
– A nagyszüleim közvetlenül a második világháború után vették. Akkoriban egyetlen út sem
volt még a szigeten. A homokon keresztülhajtva lehetett eljutni idáig. Van róla néhány fénykép a
nappaliban, hogy hogyan nézett ki annak idején ez a hely.
– Nem baj, ha megnézem?
– Persze hogy nem. Én még úgyis a vacsorát készítem. A folyosón van egy fürdőszoba, ha
szeretné felfrissíteni magát vacsora előtt. Jobbra, a vendégszoba mellett.
Jeremy átment a nappaliba, és megnézte az egyszerű part menti életet ábrázoló képeket, majd
meglátta Lexie bőröndjét a kanapé mellett. Pillanatnyi habozás után megfogta, és elindult vele a
folyosón. Balra meglátott egy tágas szobát, benne egy nagy, magasított ágyat kagylómintázatú
paplannal a tetején. A falakat itt is fényképek díszítették: Outer Banket ábrázolták. Úgy gondolta,
hogy ez a lány szobája, így berakta oda a bőröndjét.
A folyosó túloldalán bement a másik szobába, amelyet tengerész stílusban rendeztek be; a
matrózkék függönyök jól harmonizáltak a fa éjjeliszekrényekkel és a fésülködőasztallal. Miközben az
ágy lábánál ledobta magáról a cipőjét és a zokniját, azon tűnődött, vajon milyen lehet itt aludni úgy,
hogy közben tudja, Lexie egyedül van a folyosó túloldalán.
A fürdőszobai csapnál gyors pillantást vetett magára a tükörben, a kezével megpróbálta
rakoncátlan hajtincseit elrendezni. A bőrét vékony sóréteg borította, és miután megmosta a kezét, vizet
fröcskölt az arcára is.
Valamennyivel jobban érezte magát, visszament a konyhába, ahol a Beatles Yesterday című
dalának melankolikus dallama szólt az ablakpárkányon álló kis rádióból.
– Akkor most már segíthetek? – kérdezte. A lány mellett meglátott egy közepes méretű tálat,
amelyben apróra darabolt paradicsomok és olívabogyók voltak.
Miközben a salátát mosta, Lexie fejével a hagymák felé intett.
– Már majdnem befejeztem a salátát, de megtenné, hogy megpucolja azokat?
– Hogyne. Akarja, hogy kockára vágjam?
– Nem, köszönöm. Csak pucolja meg. A kés ott van a fiókban. Jeremy kivett egy éles kést a
fiókból, és elvette a hagymákat a pultról. Egy pillanatig szótlanul tették a dolgukat, hallgatták a zenét.
Ahogy a lány végzett a salátával, félretette, és megpróbált nem venni tudomást arról, hogy milyen
közel álltak a férfival egymáshoz. Nem tudta viszont megállni, hogy szeme sarkából meg ne csodálja
Jeremy természetes báját, csípőjének, és lábainak vonalát, széles vállait és markáns vonásait
Jeremy felemelt egy meghámozott hagymát, mert biztosan tudni akarta, hogy a lánynak mi volt
vele az elképzelése. – Jó lesz így?
– Tökéletes – válaszolta a lány.
– Biztos, hogy ne vágjam fel?
– Biztos. Ha megteszi, elrontja a szószomat, és azt soha nem bocsátanám meg.
– Mindenki felkockázza a hagymát. Az olasz anyám is.
 – Én nem.
– Akkor fogja, és beleteszi ezeket a nagy, gömbölyű hagymákat a szószba?
– Nem, először félbevágom őket.
– Legalább azt megcsinálhatom?
– Nem, köszönöm. Igazán nem szeretném kihasználni a segítőkészségét – mosolygott a lány.
– Különben is, én vagyok a szakács. Maga csak. figyeljen, és tanuljon! Most tekintse úgy,
mintha... kukta lenne.
Jeremy a lányra pillantott. Mivel a hidegről már bejöttek, arca nem volta annyira kipirulva, de
bőre továbbra is frissen és természetesen ragyogott.
– Kukta?
Lexie vállat vont. – Hogy is mondjam? A mamája lehet, hogy olasz, de én meg egy olyan
nagymama mellett nőttem fel, aki a létező összes receptet kipróbálta.
– És ettől már szakértő?
– Nem, ettől Doris lett az, és sokáig én voltam a kuktája. A tudás belém ivódott, most pedig
maga jön.
A férfi a másik hagymáért nyúlt. – Akkor árulja el, mi teszi olyan különlegessé a receptjét,
azonkívül, hogy baseball-labda méretű hagymák vannak benne?
A lány elvette a megtisztított hagymát, és félbevágta. – Nos, mivel az anyja olasz, hallania
kellett a San Marzano-i paradicsomokról.
– Persze – mondta Jeremy. – Paradicsomok. San Marzanóból.
– Haha. Ott terem a legédesebb és legzamatosabb paradicsom, kifejezetten jó alapanyag a
szószoknak. Most pedig figyeljen, és tanuljon.
A lány kivett egy fazekat a tűzhely alatti szekrényből, a pultra tette, aztán megnyitotta a gázt, és
meggyújtotta a gázrózsát. A kék láng életre kelt, ő pedig rárakta az üres edényt.
– Eddig teljesen lenyűgözött – mondta a férfi, közben befejezte a második hagymát is, és
félretette. Fogta a sörét, és újra a pultnak dőlt. – Indítania kellene egy saját főzőshow-t.
A lány a megjegyzésről tudomást sem véve mindkét paradicsomkonzervet a fazékba öntötte,
majd beletett egy egész kocka vajat. Jeremy a lány háta mögül kukucskálva nézte, ahogy a vaj olvadni
kezd.
– Egészségesnek tűnik – mondta. – Az orvosom mindig mondta, hogy több koleszterinre van
szükségem.
– Tudja, hogy hajlamos gúnyos megjegyzéseket tenni?
– Mondta már más is – válaszolta Jeremy, és felemelte az üvegét. – De kösz, hogy figyelmeztet.
– Elkészült a másik hagymával is?
– A kézifiú vagyok, vagy nem? – mondta, és odanyújtotta a hagymát. A lány azt is félbevágta,
majd mind a négy felet a szószba tette. Fakanállal megkavarta egy kicsit, hagyta, hogy forrni kezdjen,
majd lejjebb vette a lángot.
– Akkor rendben – mondta elégedetten, és visszament a mosogatóhoz. – Egyelőre ennyi. Másfél
óra múlva készen lesz.
Miközben kezet mosott, Jeremy belekukkantott a fazékba, és felhorkant. – Ennyi? Se
fokhagyma, se só, se bors? Semmi kolbász vagy húsgombóc?
A lány megrázta a fejét. – Csak három dolog kell hozzá. Természetesen ráöntjük a tésztára, és
megszórjuk egy kis frissen reszelt parmezánnal.
– Ez nem túl olaszos.
– De még mennyire, hogy az! San Marzanóban már több száz éve így készítik. Az
Olaszországban van, csak úgy mellesleg. – Elzárta a vízcsapot, megrázta a kezét a csap fölött, majd
beletörölte egy törlőkendőbe. – Mivel van még egy kis időnk, kitakarítok vacsora előtt – mondta
Lexie. – Ami azt jelenti, hogy egy kicsit magára kell hagynom.
– Ne törődjön velem, majd kitalálok addig valamit.
– Ha szeretne, zuhanyozzon le addig! Teszek ki magának törülközőket.
Mivel még mindig érezte a sót a nyakán és a karján, nem tartott sokáig meggyőzni a férfit.
– Köszönöm, nagyszerűen hangzik.
– Egy pillanat, és mindent előkészítek, rendben?
Lexie mosolygott, és felkapta a sörét. Ahogy kifurakodott a férfi mellett, érezte, hogy tekintete a
csípőjére tapad. Azon tűnődött, vajon a férfi is olyan magabiztos-e, mint ő.
Az előszoba végén kinyitotta a gardróbszekrény ajtaját, kivett néhány törülközőt, és a férfi
ágyára tette. A Jeremy által használt fürdőszobában a csap alatt különféle samponok voltak, és egy
bontatlan szappan, amelyet a lány szintén elővett. Közben megpillantotta magát a tükörben, és hirtelen
elképzelte Jeremyt zuhanyzás után, dereka körül egy törülközővel. A képtől összerándult a gyomra.
Mély lélegzetet vett, úgy érezte magát újra, mint egy tinédzser.
– Halihó! – hallotta, amint a férfi szólítja. – Hol van?
– A fürdőszobában – válaszolta, és meglepődött, hogy milyen nyugodt maradt a hangja.
– Csak megnézem, van-e minden, amire szüksége lehet.
– Nincs egy eldobható borotvája egyik fiókban sem?
– Sajnálom, nincs – válaszolta a lány. – Megnézem a másik fürdőszobában is, de...
– Nem fontos – mondta a férfi, és kezével végigszántotta a borostáját. – Akkor ma este az
elhanyagolt külsőmet veszem elő.
Úgy pont jó lesz, jegyezte meg magában a lány, és érezte, ahogy elpirul. Elfordult, hogy a férfi
ne vegye észre, elindult a samponok felé. – Bármelyiket használhatja – mondta –, és ne feledje, hogy
beletelik egy kis időbe, amíg megindul a meleg víz, úgyhogy legyen türelmes.
– Nagyon jó lesz. Használhatnám a telefont? El kell intéznem néhány hívást.
A lány bólintott. – A telefon a konyhában van. – Ahogy elment a férfi mellett, úgy érezte, hogy
tekintetével most is követi, de nem akart megfordulni, hogy megbizonyosodjon róla. Inkább bement a
szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, majd nekidőlt; zavarban volt, hogy olyan bután érzi magát.
Semmi nem történt, és nem is fog történni, mondta újra magának. Kulcsra zárta az ajtót, mintha az
elég lett volna, hogy kizárja a saját gondolatait. Működött is, legalábbis egy pillanatig, amíg észre nem
vette, hogy a férfi berakta a bőröndjét a szobájába. Attól a gondolattól, hogy a férfi ott volt korábban a
szobában, olyan feledésbe merült érzések rohanták meg, hogy be kellett vallania magának: egész idő
alatt becsapta magát.
Amikor Jeremy a zuhanyzás után visszament a konyhába, már érezte a szósz rotyogás közben
párolgó illatát. Megitta a sörét, megtalálta a szemetest a mosogató alatt, kidobta az üveget,' majd
elővett a hűtőből egy másikat. Az alsó polcon meglátott egy darab friss parmezán sajtot, és egy
bontatlan üveg Amfiso olivát. Már majdnem elcsent egy szemet, amikor meggondolta magát.
Megtalálta a telefont, tárcsázta Nate munkahelyi számát, akit azonnal kapcsoltak. Beszélgetésük első
húsz másodpercében, amíg Nate a fejvesztettség tüneteit produkálta, távol tartotta fülétől a kagylót, de
amikor végre megnyugodott, pozitívan reagált Jeremy következő heti találkozójával kapcsolatban.
Jeremy azzal az ígérettel vetett véget a beszélgetésnek, hogy másnap reggel újra felhívja majd.
Alvint viszont képtelenség volt elérni. Miután tárcsázta a számát és a hangpostája jelentkezett,
Jeremy várt egy percet, majd újra megpróbálta, de akkor nem járt sikerrel. A konyhai óra majdnem
hatot mutatott, és Jeremy úgy számolta, hogy Alvin valahol az autópályán lehet. Remélte, hogy tudnak
még beszélni, mielőtt Alvin filmezni indul az éjjel.
Mivel más dolga nem akadt, és Lexie még mindig nem volt sehol, Jeremy kiosont a hátsó ajtón,
és megállt a tornácon. Még hidegebb lett. A szünet nélkül erősödő metsző szél hidegen fújt, és bár
nem látta az óceánt, hallotta, ahogy a hullámok megállás nélkül morajlottak, az egyenletes morajlás
egyfajta transzállapotba ringatta.
Egy idő múlva visszaindult a nappaliba. Ahogy végignézett a folyosón, fényre lett figyelmes,
amely Lexie csukott ajtaja alól szűrődött ki. Felkapcsolt egy kis olvasólámpát a kandalló mellett;
bizonytalan volt, hogy mihez kezdjen. A gyenge fénynél, amely csak arra volt elég, hogy árnyékot
vessen a szoba falára, átnézte a kandallópárkányon sorakozó könyveket, aztán eszébe jutott a táskája.
A nagy rohanásban még nem volt alkalma belenézni Doris noteszébe. Miután elővette a táskájából,
visszament a szobába, és egy fotelbe telepedett vele. Amint leült, órák óta először érezte, ahogy a
feszültség oldódni kezd a vállaiban.
Nahát, ez jó érzés, gondolta. Nem, ez így nem pontos. Olyan érzés volt, mintha ez lenne a
természetes.
Lexie hallotta, hogy Jeremy becsukta szobájának ajtaját. A lány az ablaknál állt, beleivott a
sörébe, és hálás volt, hogy valamivel meg tudja nyugtatni az idegeit.
Mindketten felszínesen viselkedtek a konyhai beszélgetés során, a kellő távolságot megtartva,
amíg mindent el nem rendeztek. Tudta, hogy vissza kellett volna fognia magát, amikor a parton
sétáltak, de ahogy félretette a sörét, rájött, hogy nem akarja távol tartani magát a férfitól. Már nem.
Annak ellenére, hogy tisztában volt a vállalt kockázattal, a férfival kapcsolatban mindennel,
közelebb került hozzá – a meglepetés, amelyet okozott, ahogy a parton sétált felé, könnyed mosolya,
kócos haja, ideges, kisfiús tekintete –, és abban a pillanatban ráébredt, hogy ismeri is, meg nem is. Bár
ezt akkor még nem vallotta be magának, rájött, hogy meg akarta ismerni azt az oldalát is, amelyet a
férfi addig elrejtett előle, bármilyen következményei legyenek is.
Két nappal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges, főleg nem egy olyan férfi
esetében, akit alig ismert. Korábban megbántották, és most ráébredt, hogy sérelmei váltották ki belőle
azt a reakciót, hogy a magány biztonságába menekült. Egy kockázatmentes élet viszont nehezen
nevezhető életnek, és ha ezen változtatni akar, akár most is elkezdheti.
Miután lezuhanyozott, leült az ágya szélére, kihúzta a cipzárt bőröndjének felső zsebén, és
elővette a testápoló krémet. Tett egy keveset a lábára és a karjára, bekente vele a mellét és a hasát,
élvezte bőrén a bizsergető érzést.
Nem hozott magával semmilyen csinos ruhát; reggel, az indulás előtti kapkodásban a szeme elé
kerülő első ruhadarabokat kapta fel. Átnézte a bőröndjét, mígnem megtalálta kedvenc farmerét. Erősen
megkopott, a térdeinél kiszakadt, a felvarrásnál már rojtos volt. De a számtalan mosás megpuhította és
elvékonyította az anyagot. Tudta, milyen jól kiemeli az alakját, és titokban felvillanyozta, hogy ezt
Jeremy is biztosan észreveszi majd.
Belebújt egy fehér, hosszú ujjú ingbe, amelyet nem tűrt be a nadrágjába, és ujjait felhajtotta
egészen a könyökéig. A tükör előtt állva elkezdett begombolkozni, és a szokásosnál egy
gomblyuknyival lejjebb hagyta abba, amivel finoman szabadon hagyta dekoltázsát.
Haját megszárította egy hajszárítóval, majd gyorsan megfésülte. A sminkhez mindent bevetett,
amit magával hozott, arcára tett egy kis pirosítót, aztán elővette a szemceruzát és a rúzst. Azt kívánta,
bárcsak lenne nála valamilyen parfüm, de ezen most nem tudott segíteni.
Amikor elkészült, a tükörben megigazította az ingét, hogy rendesen álljon rajta. Elégedett volt a
látvánnyal. Mosolygott, és megpróbálta felidézni az utolsó alkalmat, amikor úgy érezte, igazán számít,
hogy jól nézzen ki.
Jeremy a fotelben ült felhúzott lábakkal, amikor a lány belépett a szobába. A férfi felnézett rá;
egy pillanatig olyan volt, mint aki nagyon szeretne mondani valamit, de nem jön ki hang a torkán.
Helyette csak bámult.
Tekintetét képtelen volt levenni Lexie-ről, hirtelen megértette, miért volt számára olyan fontos,
hogy megtalálja. Már tudta, hogy nem volt más választása, hiszen szerelmes belé.
– Elképesztő... – suttogta végül.
– Köszönöm – mondta a lány az őszinte érzelmek hallatán, úgy, hogy közben a sajátjait is
felfedte. Tekintetük találkozott, összefonódott, és abban a pillanatban megértette, hogy a férfi
ugyanarra gondol, amire ő.

Tizenötödik fejezet

Egy pillanatig úgy tűnt, egyikük sem képes megmozdulni, majd Lexie vett egy mély lélegzetet,
és félrekapta a tekintetét. Még mindig remegve, egy kicsit megemelte az üveget a kezében. – Azt
hiszem, szükségem van még egyre – mondta, és megpróbált mosolyogni. – Maga is kér?
Jeremy megköszörülte a torkát. – Már hoztam egyet, köszönöm.
– Rögtön visszajövök. A szószt is meg kellene néznem. Lexie remegő lábakkal indult a
konyhába, és megállt a tűzhely előtt. A fakanál paradicsomos pacát hagyott a pulton, miután a lány
felvette, hogy megkavarja a szószt, majd ugyanoda visszatette, amikor befejezte. Aztán kinyitotta a
hűtőszekrényt, és elővett még egy sört, amelyet a pultra tett az olívabogyóval együtt. Megpróbálta
kinyitni a befőttesüveget, de kezei úgy remegtek, hogy nem tudta rendesen megfogni.
– Segítsek? – kérdezte Jeremy.
A lány meglepődve nézett fel. Nem hallotta bejönni a férfit, és az járt a fejében, hogy vajon
annyira látszanak-e az érzelmei, ahogy azt ő maga érzi.
– Ha megtenné... – válaszolta Lexie.
Jeremy elvette tőle az olívásüveget. Miközben lecsavarta a tetejét, alkarjának erős izmait
figyelte a lány. Aztán a sörösüvegére nézett, azt is kinyitotta, és odaadta neki.
Kerülte Lexie tekintetét, és úgy tűnt, nincs több mondanivalója sem. A helyiség csendjében a
lány figyelte, ahogy a konyhapultnak dől. A mennyezeti világítás az ablakon bejövő szürkületi fény
nélkül sokkal melegebb hatást keltett, mint amikor főzni kezdtek.
Lexie belekortyolt a sörbe, élvezte az ízét, élvezte az egész estét: azt, ahogy kinézett, és amit
érzett, és azt, hogy férfi nem tudta levenni róla a szemét. Elég közel állt Jeremyhez ahhoz, hogy ha
akarta volna, meg is érintheti. Egy pillanatra át is futott az agyán, de inkább elfordult, és odament a
szekrényhez. Kivette az olívaolajat és a balzsamecetet, mindegyikből tett egy keveset egy kis tálba,
majd megszórta sóval és borssal.
– Mindennek nagyon finom az illata – jegyezte meg Jeremy. Miután a lány végzett az öntettel,
fogta az olívabogyót, és
egy másik kis tálba öntötte. – Még mindig van egy óránk a vacsoráig – mondta a lány. Úgy
érezte, ha beszél, könnyebb nyugodtnak maradnia. – Mivel nem számoltam vele, hogy lesz társasá-
gom, be kell érnie ezzel mint előétellel. Ha nyár lenne, azt javasolnám, hogy menjünk ki addig a
tornácra, de ezt korábban már próbáltam, és szörnyen hideg van. Arra is figyelmeztetnem kell, hogy a
konyhában a székek nem túl kényelmesek.
– Ami az jelenti, hogy?
– Lenne kedve leülni a nappaliban?
A férfi előrement, megállt a fotelnél, hogy felvegye Doris könyvét, majd a lányt nézte, ahogy
leült a kanapéra. Lexie a dohányzóasztalra tette a tál olívát, majd kicsit hátracsúszott, hogy
kényelmesen elhelyezkedjen. Amikor a férfi leült mellé, érezte hajának édes virágillatát. A konyhából
alig hallhatóan szűrődött be a rádió hangja.
– Látom, magánál van Doris notesze – mondta a lány. Jeremy bólintott. – Kölcsönadta.
– És?
– Eddig még csak az első néhány oldalt sikerült átnéznem, de sokkal részletesebb, mint amire
számítottam.
– Most már elhiszi, hogy az összes kisbabának előre megmondta a nemét?
– Nem – válaszolta a férfi. – Mint már mondtam, lehet, hogy csak azokat jegyezte fel,
amelyeket sikerült helyesen megjósolnia.
Lexie mosolygott. – Az nem számít semmit, hogy mindegyik feljegyzés máshogy néz ki? Néha
tollal írt, néha ceruzával, időnként látszik, hogy sietősen, máskor nyugodtan.
– Nem azt mondom, hogy külalakra nem meggyőző a könyv – mondta Jeremy –, csak azt
gondolom, hogy nem jósolhatja meg a gyerekek nemét abból, hogy megfogja valakinek a kezét.
– Azért, mert maga úgy gondolja.
– Nem. Azért, mert ez lehetetlen.
– Nem azt akarja mondani inkább, hogy statisztikailag valószínűtlen?
– Nem – mondta a férfi.– Lehetetlen.
– Legalább őszinte, Mr. Szkeptikus. És hogy halad az üggyel? Jeremy hüvelykujjával a
sörösüveg címkéjét kezdte piszkálni.
– Jól – válaszolta. – De ha lehet, szeretnék még átnézni néhány naplót a könyvtárban, nem
fejeztem be az összeset. Lehet, hogy találok valamit, ami érdekesebbé teheti a történetet.
– Rájött már a megoldásra?
– Igen. Most már csak be kell bizonyítanom. Reményeim szerint az időjárás is fog ebben
segíteni.
– Emiatt ne aggódjon! – biztatta a lány. – Egész hétvégén ködös lesz az idő, hallottam a
rádióban.
– Nagyon jó. A dolog rossz oldala viszont az, hogy a magyarázat közel sem olyan izgalmas,
mint a legenda.
– Akkor megérte ideutaznia?
A férfi bólintott. – Ahhoz kétség sem fér – mondta. – A világért sem mulasztottam volna el ezt
az utat.
Hanghordozásából Lexie pontosan tudta, hogy mit ért ezen. Felé fordult. Állát a kezére
támasztotta, egyik lábát a kanapéra tette, tetszett neki ez a bensőséges érzés, és az, ahogy a férfi azt
éreztette vele, milyen kívánatos.
– Tehát, mi az? – kérdezte a lány, és kissé előredőlt. – Meg tudja mondani?
A lány mögötti lámpa fénye halvány fénygyűrűt vont köré, ibolyakék szemei ragyogtak a sötét
szempillák árnyékában.
– Inkább megmutatnám – válaszolta a férfi.
A lány megint mosolygott. – Mivel úgyis én fogom magát visszavinni. Erről van szó?
– Erről.
– És szeretne visszamenni?
– Holnap, ha lehet. – Jeremy megrázta a fejét, mintha így próbált volna úrrá lenni az érzelmein.
Nem akarta elrontani, nem akart túl erőszakos lenni, de semmi mást nem szeretett volna jobban, mint a
lányt a karjaiba venni. – Találkoznom kell Alvinnel. ő egy barátom, operatőr New Yorkból. Azért jön,
hogy készítsen néhány profi felvételt.
– Boone Creekbe jön?
– Lehet, hogy éppen most érkezik meg a városba.
– Most? Nem kellene ott lennie?
– De igen, valószínűleg – vallotta be a férfi.
A lány végiggondolta a hallottakat, és megérintette, hogy a férfi ennyi áldozatot hozott azért,
hogy vele lehessen.
– Jó – mondta végül. – Indul korán egy komp, amelyet elérhetünk. Tíz körül már a városban is
lehetünk.
– Köszönöm.
– És forgatni készül holnap éjjel? Jeremy bólintott.
– Hagytam üzenetet Alvinnek, hogy menjen ma éjjel a temetőbe, de máshol is kell forgatnunk.
Holnap egyébként is egész nap lesz mit tenni. Van néhány szál, amit még el kell varrnom.
– Na és mi lesz a pajtabeli tánccal? Azt hittem, megállapodtunk, hogy ha megfejti a rejtélyt,
táncolhat velem.
Jeremy lehajtotta a fejét. – Ha lesz rá alkalmam, higgye el, fogok is. Semmit nem szeretnék
annál jobban. Csend töltötte be a szobát.
– Mikor megy vissza New Yorkba? – kérdezte végül a lány.
– Szombaton – válaszolta Jeremy, ott kell lennem egy tárgyaláson a jövő héten.
E szavak hallatán Lexie szíve elszorult. Bár tudta, hogy erre sor fog kerülni, mégis fájt neki,
ahogy a férfi kimondta. – Visszatér az életbe, igaz?
A férfi megcsóválta a fejét. – Az én életem New Yorkban nem annyira izgalmas, mint ahogy azt
maga képzeli. Leginkább a munkáról szól. A legtöbb időt kutatással vagy írással töltöm, ami mind
magányos elfoglaltság. Tulajdonképpen időnként elég egyedül érzem magam.
A lány felvonta az egyik szemöldökét.'– Ne próbálja meg sajnáltatni magát, mert nem veszem
be.
Jeremy rápillantott. – Mi lenne, ha beszélnék a kiállhatatlan szomszédaimról? Akkor sajnálna?
– Nem.
A férfi nevetett.
– Nem számít, mit gondol, nem az izgalmak kedvéért élek New Yorkban, hanem azért, mert ott
van a családom, és mert jól érzem ott magam. Azért, mert az az otthonom, ugyanúgy, mint ahogy a
maga otthona Boone Creek
– Gondolom, közel áll a családjához.
– Igen – mondta Jeremy. – Minden hétvégén összejövünk a szüleimnél Queensben, és óriási
vacsorát csapunk. Apának néhány évvel ezelőtt volt egy szívrohama, ezért ez kicsit megerőltető
számára, de azért imádja ezeket a hétvégéket. Mindig kész bolondokháza: egy rakás kölyök rohangál,
anya főz a konyhában, a testvéreim és a sógornőim a kertben őgyelegnek. Persze mindannyian a
közelben laknak, úgyhogy ők még nálam is gyakrabban mennek át.
A lány ivott még egy kortyot, és megpróbálta elképzelni Jeremy családját. – Jól hangzik.
– Igen, de néha nehéz.
A lány ránézett. – Nem értem.
A férfi csendben forgatta az üveget a kezében. – Néha én sem – mondta.
Talán az, ahogy ez hangzott, visszatartotta a lányt attól, hogy megszólaljon; a csöndben Lexie
figyelmesen nézte, arra várva, hogy folytatja.
– Dédelgetett valaha valamilyen álmot? – kérdezte a férfi. – Valamit, amire nagyon vágyott, és
épp akkor, amikor már minden úgy alakult, hogy csak egy karnyújtásnyira volt attól, hogy elérje,
valami egészen más történt.
– Mindenkinek vannak beteljesületlen álmai – válaszolta a lány megfontoltan.
Jeremy leejtette a vállát. – Igen – mondta. – Azt hiszem, igaza van.
– Nem egészen értem, mit akar ezzel mondani.
– Van valami, amit nem tud rólam – folytatta, és újra a lány felé fordult. – Valójában ezt még
soha nem mondtam el senkinek.
Ezeknek a szavaknak a hallatán a lány érezte, amint a feszültség a vállára telepszik. – Nős –
mondta, és hátradőlt. Jeremy megrázta a fejét. – Nem.
– Akkor komoly kapcsolata van New Yorkban.
– Nem, ilyesmiről sincs szó.
Amikor a férfi nem mondott többet, a lánynak úgy tűnt, hogy a kétség árnyékát látja átsuhanni
arcán.
– Semmi gond – mondta Lexie. – Egyébként sincs hozzá semmi közöm.
Jeremy újra megrázta a fejét, és kierőltetett magából egy mosolyt. – Először közel járt az
igazsághoz – mondta. – Nős voltam, de elváltam.
Mivel sokkal rosszabbra számított, megkönnyebbülésében majdnem elnevette magát a lány, de
a férfi gyászos arckifejezése láttán visszafogta magát.
– Mariának hívták. Első látszatra tűz és víz voltunk, és senki nem értette, hogy mi fogott meg
minket a másikban. A felszín mögött azonban ugyanazokat az értékeket vallottuk, és ugyanazokat
hittük az élet fontos dolgainak. Beleértve a gyerek iránti vágyunkat. Ő négyet akart, én ötöt. – A férfi
habozott, amikor meglátta Lexie arckifejezését. – Tudom, hogy ez soknak hangzik manapság, de
mindketten ehhez szoktunk. Úgy, mint én, ő is nagycsaládból származott. – várt egy kicsit, majd
folytatta. – Az elején nem tudtuk, hogy gond van, de amikor hat hónap elteltével sem esett teherbe,
elvégeztettünk néhány rutinvizsgálatot. Kiderült, hogy ő teljesen egészséges, de valami oknál fogva
velem nincs minden rendben. Nem adtak rá magyarázatot. Ez csak egyike azoknak a dolgoknak, ami
néha megesik az emberrel. Amikor megtudta, úgy döntött, felbontja a házasságot. És most... úgy ér-
tem, odavagyok a családomért, és nagyon szeretek velük együtt lenni, de amikor ott vagyok, mindig
eszembe juttatják azt a családot, amilyen nekem soha nem lehet. Tudom, hogy furcsán hangzik, de azt
hiszem, az én bőrömbe kellene bújnia, hogy megértse, mennyire szerettem volna gyereket.
Amikor befejezte, Lexie csak bámult rá, próbálta felfogni, amit az imént hallott.
– A felesége elhagyta, mert kiderült, hogy nem lehet gyereke? – kérdezte végül.
– Nem azonnal, de igen, ez lett a vége.
– És az orvosok sem tudtak tenni semmit?
– Nem. – Jeremy szinte zavarba jött. – Illetve, azt nem mondták, hogy teljességgel
elképzelhetetlen, hogy gyermeket nemzzek, de azt világosan tudtomra adták, hogy ez nagy valószí-
nűséggel soha nem fog megtörténni. És ez épp elég volt a feleségemnek.
– És az örökbefogadás vagy egy donor segítsége? Vagy... Jeremy megrázta a fejét. Tudom,
könnyű azt gondolni, hogy
szívtelenül viselkedett, de nem ez volt a helyzet – mondta. – Ismernie kellene, hogy teljesen
megértse. Azzal a gondolattal nőtt fel, hogy majd egyszer anya lesz. Végül is, a nővérei egytől egyig
anyává váltak és ha velem nincs ez a gond, ő is az lett volna. – A férfi felpillantott a mennyezetre. –
Sokáig nem akartam elhinni. Nem akartam elfogadni, hogy nem vagyok teljesen rendben, pedig így
van. Tudom, hogy nevetségesen hangzik de ezután kevésbé éreztem magam férfinak Mintha már nem
lennék elég jó senkinek
Megrándította a vállát, és ahogy folytatta, hangja egyre személytelenebbé vált. – Igen, örökbe is
fogadhattunk volna, és donort is találhattunk volna. Mindkét megoldást felvetettem, de egyik sem állt
igazán közel a szívéhez. Terhes akart lenni, át akarta élni a szülés élményét, és magától értetődő volt,
hogy szerette volna, ha a gyerek a férjétől van. Ezek után a kapcsolatunk elindult a lejtőn. Nem csak
az ő hibájából, én is megváltoztam. Kedvetlen voltam... Még többet kezdtem utazni a munkám miatt...
Nem tudom... Lehet, hogy én űztem el.
Lexie néhány másodpercig tanulmányozta a férfit. – Miért beszél nekem erről az egészről? – A
férfi belekortyolt a sörébe, és újra elkezdte kapargatni a címkét az üvegen. – Talán azért, mert azt
akarom, hogy tudja, mi vár magára.
Ezt hallva, Lexie érezte, ahogy elönti a vér az arcát. Megrázta a fejét, és elfordult.
– Ne mondjon olyat, amit nem gondol komolyan!
– Miért hiszi, hogy nem gondolom komolyan?
Odakint a szél felerősödött, és a lány hallotta, ahogy alig hallhatóan süvít az ajtó mellett.
– Azért, mert nem. Nem gondolhatja komolyan. Azért, mert ez nem maga, és ennek semmi köze
ahhoz, amit az előbb elmondott. Maga és én... nem vagyunk egyformák, már amennyire azt maga
szeretné hinni. Maga ott él, én itt. Népes családja van, akikkel gyakran találkozik, számomra Doris az
egyetlen, akinek szüksége van rám, főleg most, hogy ilyen az egészségi állapota. Maga a nagy-, én a
kisvárosokat szeretem. Hivatása van, amelyet szeret, és nekem... nos, nekem itt van a könyvtár, amit
én is nagyon szeretek. Ha egyikünk arra kényszerül, hogy megváltoztassa az életét, amelyet
választott... – Egy pillanatra behunyta a szemét
– Tudom, hogy van, akinek sikerül, de amikor egy kapcsolat megalapozásáról van szó, ez nehéz
kérdés. Maga mondta, hogy azért szeretett bele Mariába, mert ugyanaz volt az értékrendjük. A mi
esetünkben viszont arról van szó, hogy egyikünknek áldozatot kell hoznia, és ha én nem akarok
áldozatot hozni, nem hiszem, hogy tisztességes lenne ezt magától elvárnom.
Lexie lesütötte a szemét. A monológját követő csendben hallani lehetett a kandalló fölötti óra
ketyegését. Bájos arca szomorúvá vált, és Jeremy megijedt, hogy esetleg minden reménye meghiúsul.
Kinyújtotta a kezét, és ujjaival maga felé fordította a lány arcát.
– Mi van akkor, ha számomra ez nem áldozat? – kérdezte.
– Mi van akkor, ha azt mondom, hogy inkább magával maradnék, mint hogy visszatérjek a régi
életembe?
Ujjának érintése áramütésként hatott a lányra, aki megpróbált közömbös maradni, és nyugodt
hangon válaszolni.
 – Akkor azt mondanám, hogy számomra is csodálatos volt az elmúlt néhány nap, az, hogy
megismerkedtünk.. Varázslatos! És igen, én is szeretném azt hinni, hogy valahogy működhet ez a kap-
csolat. Még azt is mondanám, hogy nagyon jólesik, amit mondott.
– De nem akarja megpróbálni.
Lexie megrázta a fejét. – Jeremy... én...
– Semmi gond – mondta. – Megértem.
– Nem, nem érti. Hallotta ugyan, amit mondtam, de nem figyelt. Úgy értettem, hogy persze
hogy szeretném, ha meg tudnánk oldani valahogy. Maga intelligens, kedves, vonzó... – Ekkor
félbehagyta a mondatot, majd némi tétovázás után folytatta:
– Na jó, lehet, hogy néha kicsit túl pimasz...
A feszültség ellenére Jeremy nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. A lány folytatta,
óvatosan megválogatva a szavait.
– Azért mondom ezt, mert bár az elmúlt két nap csodálatos volt, az én múltamban is vannak,
olyan dolgok, amelyek sebet ejtettek rajtam. – Röviden, de nyugodtan, mesélt neki Mr. Reneszánszról.
Amikor befejezte, szinte olyan volt, mintha bűntudata lenne. – Lehet, hogy most ezért próbálom
gyakorlatiasan megoldani a helyzetet. Nem azt mondom, hogy úgy el fog tűnni, ahogyan ő tette, de
valóban azt gondolja, hogy ugyanúgy fogunk érezni egymás iránt, ha majd utazgatnunk kell, hogy
együtt lehessünk?
– Igen – mondta határozott hangon a férfi. – Azt gondolom. A lány majdhogynem szomorúnak
tűnt a válasz hallatán.
– Most ezt gondolja, de mi lesz holnap? Mi lesz egy hónap múlva?
A szél fütyülve járta körül odakint a nyaralót. Homokot fújt az ablakokra, a függönyök
meglibbentek, ahogy a levegő utat tört magának a régi keretek rései között.
Jeremy Lexie-t bámulta, újra eluralkodott rajta az érzés, hogy szerelmes lett belé.
– Lexie – mondta kiszáradt torokkal. – Én...
A lány tudta, hogy mit fog mondani, és tiltakozásként felemelte a kezét. – Kérem, ne! Még nem
készültem fel rá, rendben? Egyelőre élvezzük a vacsorát. Lehet? – Habozott, majd finoman az asztalra
tette az üveg sört. – Tényleg meg kellene néznem, és a tésztát is meg kell még főzni.
Jeremy kétségbeesve figyelte, amint a lány fölkel a kanapéról. A konyha ajtajában állva Lexie
megfordult, és ránézett.
– Csak hogy tudja: azt gondolom, hogy szörnyű, amit a felesége tett, és korántsem olyan
nagyszerű ember, mint amilyennek megpróbálta feltüntetni. Az ember nem hagyja el a férjét ilyes-
miért, és az, hogy maga még ezek után is szeretettel tud beszélni róla, azt bizonyítja, hogy ő követett el
hibát. Higgyen nekem, én aztán tudom, hogy mitől jó szülő valaki! A gyereknevelés gondoskodást,
szeretetet, támogatást igényel, és ezek közül egyiknek sincs semmi köze ahhoz, hogy ki nemzi a
gyerekeket éjjel a hálószobában, vagy hogy milyen érzés várandósnak lenni. – Azzal a konyha felé
fordult, és eltűnt. Jeremy hallotta, ahogy a rádióban Billie Holiday az I'll Be Seeing Yout énekli.
Összeszoruló torokkal fölkelt, hogy a lány után menjen. Tudta, hogy ha most nem ragadja meg az
alkalmat, talán soha többé nem lesz rá lehetősége. Hirtelen megértette, hogy Lexie miatt kellett Boone
Creekbe jönnie –, Lexie volt a válasz, amelyet mindig is keresett.
A konyha ajtófélfájának támaszkodva figyelte, ahogy a lány még egy fazekat a tűzhelyre tett.
– Köszönöm.
– Nincs mit – válaszolta a lány, közben kerülte a tekintetét. A férfi tudta, hogy azért teszi, mert
így próbál erős maradni ugyanazokkal az érzelmekkel szemben, amelyeket ő is átél, csodálta a
szenvedélyét és a visszafogottságát is. Tett egy lépést felé, tudta, hogy meg kell próbálnia.
– Megtenne nekem valamit? – kérdezte. – Mivel holnap este lehet, hogy nem lesz rá alkalmam –
mondta, és kinyújtotta a kezét –, táncolna velem most?
– Itt? – A lány riadtan felnézett, a szíve hevesen kezdett verni. – Most?
A férfi szó nélkül közelebb lépett, és megfogta Lexie kezét. Mosolygott, miközben a szájához
emelte, és megcsókolta az ujjait. Aztán – mélyen a szemébe nézve – másik karjával átölelte, és
finoman magához húzta. Ahogy a férfi hüvelykujja finoman cirógatni kezdte a kezét, és ahogy a nevét
suttogta, Lexie arra lett figyelmes, hogy követni kezdi a lépéseket. A háttérben lágyan szólt a zene, és
ők lassú köröket kezdtek lejteni. Bár először zavarban volt, végül elengedte magát, és megpihent a
férfi karjának melegében. Lélegzetét a nyakán érezte, és keze lágyan a hátához ért. A lány behunyta a
szemét, és közelebb bújt, fejét a férfi vállára hajtotta, érezte, amint minden gátlása elillan. Rájött, hogy
mindvégig erre vágyott, és az apró konyhában egymásba fonódva mozogtak a lágy zene ritmusára.
Az ablakon túl a hullámok továbbra is a homokdűne lábát nyaldosták. A hideg szél
körülsüvítette a nyaralót, majd tovaszállt az egyre sötétedő éjszakába. A vacsora csöndben rotyogott a
tűzhelyen.
Amikor a lány végül felemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézzen, Jeremy átölelte. Ajkát
gyengéden a lány ajkához érintette egyszer, majd még egyszer, végül teljesen összeforrtak egy csók-
ban. Miután kicsit hátrahúzódott, hogy meggyőződjön róla, jól van-e a lány, újra megcsókolta. Ezt
Lexie is viszonozta, és elengedte magát a férfi erős karjában. Teljesen megrészegült, ahogy nyelvük
összefonódott, egyik kezével megérintette Jeremy arcát, ujjaival végigsimította borostás állát.
Válaszként a férfi csókolgatni kezdte Lexie állát és nyakát, forró nyelvével simogatva bőrét. Sokáig
csókolóztak így a konyhában, ráérősen ízlelgették egymást, mígnem egyszer csak Lexie
visszahúzódott. Elzárta a gázlángot maga mögött, majd újra megfogta a férfi kezét, és a szobájába
vezette.
Lassan szeretkeztek. Ahogy a férfi a lányra nehezedett, halkan, suttogva szerelmet vallott, és
olyan áhítattal ejtette ki Lexie nevét, mintha imát mormolt volna. Megállás nélkül simogatta a lány
testét, mintha így akart volna meggyőződni róla, hogy valóság, ami velük történik. Órákat töltöttek az
ágyban, szeretkeztek és halkan nevetgéltek, élvezték egymás érintéseit.
Órákkal később Lexie fölkelt az ágyból, és egy fürdőköpenybe bújt. Jeremy felvette a nadrágját,
kiment hozzá a konyhába, és befejezték a vacsorát. Miután Lexie gyertyát gyújtott, a férfi nem tudta
levenni róla a szemét, az apró láng fölött csodálta a lány mámortól kipirult arcát, miközben
elfogyasztotta élete legfinomabb vacsoráját. Ahogy a konyhában együtt ettek, valamiért még
meghittebbnek tűnt, mint bármi, ami aznap este történt, ő mezítelen felsőtesttel, a lány pedig egy szál
köntösben.
Azután visszabújtak az ágyba, Jeremy magához húzta a lányt, beérte annyival, hogy magához
ölelje. Amikor Lexie végül álomba merült a karjaiban, a férfi nézte, ahogy,alszik. Időnként kisimított
egy-egy hajtincset a szeméből, minden részletre kiterjedően felidézte az estét. Teljes szívével érezte,
hogy azzal a nővel hozta össze a sors, akivel élete hátralévő részét szeretné leélni.
Nem sokkal pirkadat előtt Jeremy fölkelt, és észrevette, hogy Lexie eltűnt. Felült az ágyban,
megtapogatta maga mellett a takarót, mintha nem lenne benne egészen biztos, hogy a lány nincs ott,
majd kipattant az ágyból, és felvette a farmerját A lány ruhái még mindig a földön hevertek, de a
fürdőköpeny, amelyet vacsora alatt viselt, eltűnt. Begombolta a nadrágját, kicsit megborzongott a hi-
degben, karjait keresztbe fonta, ahogy elindult a folyosón.
A kandallónál talált rá a fotelben, mellette egy csésze tej a kisasztalon. Az ölében Doris
jegyzetfüzete hevert kinyitva, valahol az elején. A lány azonban nem azt nézte, hanem meredt tekintet-
tel bámulta a semmit a sötét ablakon túl. A férfi egy lépéssel közelebb ment hozzá, a padló deszkái
nyikorogtak a lába alatt. A lány összerezzent. Amikor meglátta a férfit, elmosolyodott.
– Szia – mondta.
A halvány fényben Jeremynek úgy tűnt, valami nincs rendben. A lány mellé, a karfára
telepedett, és egyik karjával átölelte.
– Jól vagy? – mormolta.
– Igen, jól vagyok – mondta a lány.
– Mit csinálsz itt éjnek idején?
– Nem tudtam aludni – válaszolta Lexie. – Ráadásul hamarosan fel kell kelnünk, hogy elérjük a
kompot.
Jeremy bólogatott, bár nem volt teljesen elégedett a válasszal. – Haragszol rám?
– Nem.
– Megbántad, ami történt?
– Nem – mondta Lexie –, nem erről van szó. – Többet azonban nem mondott. Jeremy közelebb
húzta magához, próbált hinni neki.
– Érdekes füzet – mondta a férfi végül, nem akarta tovább faggatni. – Remélem, később több
időt tudok szakítani rá.
Lexie mosolygott. – Jó ideje nem lapozgattam már. Emlékeket idéz, most, hogy itt látom.
– Hogy érted?
A lány habozott, majd a nyitott könyv lapjára mutatott az ölében. – Amikor az előbb
olvasgattad, láttad ezt a bejegyzést?
– Nem – válaszolta a férfi.
– Olvasd!
Jeremy gyorsan elolvasta; sok tekintetben ugyanolyan volt, mint a többi. A szülők keresztnevét,
korát tartalmazta, hogy hányadik hónapban volt a kismama, és hogy a születendő gyermek lány lesz.
Amikor befejezte az olvasást, Lexie-re nézett.
– Nem jut róla valami eszedbe? – kérdezte a lány.
 – Nem egészen tudom, mire gondolsz – vallotta be a férfi.
– A két név, Jim és Claire, nem ismerős valahonnan?
– Nem. – Jeremy figyelmesen nézte a lányt. – Annak kellene lennie?
Lexie lesütötte a szemét. – Ők voltak a szüleim – mondta halkan. – Ez az a bejegyzés, amely
megjósolta, hogy lány leszek. Jeremy kétkedőn felvonta a szemöldökét.
– Ezen gondolkodtam – mondta Lexie. – Azt hisszük, hogy ismerjük egymást, de te még a
szüleim nevét sem tudod. És én sem tudom a te szüléidét.
Jeremy érezte, amint gombóc formálódik a torkában. – Ez zavar téged? Zavar, hogy úgy
gondolod, nem ismerjük egymást elég jól?
– Nem, engem az zavar, hogy nem tudom, fogjuk-e egymást valaha is ismerni. – Majd olyan
finoman, hogy a férfi szíve belefájdult, a lány átölelte. Sokáig ültek így, egymás karjaiban, mindketten
azt kívánták, bárcsak örökké így maradnának.

Tizenhatodik fejezet
Szóval, Ő a barátod, ugye? – kérdezte Lexie, fejével diszkréten a zárka felé biccentve. Habár
születésétől fogva Boone Creekben élt, még soha nem volt abban a kiváltságban része, hogy
ellátogathasson a megyei börtönbe – egészen mostanáig.
Jeremy bólintott. – Rendes körülmények között nem ilyen – súgta vissza.
Reggel korán összecsomagolták a holmijukat, és bezárták a nyaralót; mindketten nehezen
hagyták maguk mögött. Amikor lehajtottak a kompról Swan Quarternél, Jeremy mobiltelefonja már
elég térerőt érzékelt ahhoz, hogy az üzeneteit fogadhassa. Nate négyet hagyott a jövő heti tárgyalással
kapcsolatban; azonkívül egyet Alvin, amelyben őrjöngve közli, hogy letartóztatták.
Lexie kirakta Jeremyt az autójánál, aki követte a lányt Boone Creekbe. Nemcsak Alvin, hanem
Lexie miatt is aggódott. Lexie lehangoltsága, amely még az éjszaka folyamán kezdődött, a következő
néhány órában sem múlt el. Bár nem húzódott el, amikor a férfi a kompon átkarolta, továbbra is
csöndes volt, miközben mereven nézte a Pamlico vizét. Amikor mosolygott, épphogy csak elhúzta a
száját, és amikor a férfi megfogta a kezét, ő nem viszonozta kezének szorítását. Arról sem volt
hajlandó beszélni, amit korábban mondott neki; furcsamód, inkább a partszakasz számtalan
hajószerencsétlenségéről mesélt, és amikor a férfi megpróbálta a beszélgetést komolyabb irányba
terelni, vagy nem volt hajlandó témát váltani, vagy egyáltalán nem is válaszolt.
Közben Alvin a megyei börtönben hervadozott, és úgy nézett ki – legalábbis Lexie szemében –,
mint aki oda is való. Fekete Metallica pólót viselt, bőrnadrágot és – kabátot, csuklóján egy szegecses
karkötőt. Alvin vad tekintettel bámult rájuk, arca vörös volt a dühtől.
– Milyen idióta proli város ez? Történik itt valaha bármi értelmes? – Ilyen hangulatban volt,
amióta Lexie és Jeremy megérkeztek, ujjpercei elfehéredtek, ahogy a cella ajtajának vasrudait szorí-
totta. – Akkor végre ki tudnátok vinni innen?
Mögöttük Rodney állt karba tett kézzel, szeme villámokat szórt, és teljesen közönyös volt
Alvinnel szemben, ugyanúgy, mint az elmúlt nyolc órában. A pasas már túl sokat nyüszített, ráadásul
Rodneyt sokkal jobban érdekelte Jeremy és Lexie. Jed szerint Jeremy nem ment vissza a szobájába
múlt éjjel, és Lexie sem volt otthon. Erősen kételkedett abban, hogy véletlen egybeesésről lett volna
szó, ami csak azt jelenthette, hogy minden valószínűség szerint együtt töltötték az éjszakát. Aminek
egyáltalán nem örült.
– Biztos vagyok benne, hogy mindjárt kitalálunk valamit – mondta Jeremy, nem akarva
Rodneyt még jobban felbosszantani, Így is majd' szétrobbant dühében, amikor Lexie-vel megjelentek.
– Mondd el, mi történt.
– Hogy mi történt? – ismételte meg Alvin még hangosabban. Áradt a düh.
– Tudni akarod, hogy mi történt? Na, akkor elmondom! Az egész hely egy bolondokháza, az
történt. Először is eltévedtem, amikor megpróbáltam megtalálni ezt a hülye várost. Vagyis, megyek
egyenesen a főúton, elmegyek néhány benzinkút mellett, megyek tovább, ugye, mivel városnak nyoma
sincs, és aztán eltévedek a mocsár közepén órákra. Nem találom meg a várost majdnem kilencig. És
akkor azt hiszed, valaki meg tudja mondani, merre van a Greenleaf? Nem lehet ez olyan bonyolult
kérdés! Kisváros, az egyetlen hely, ahol megszállhat az ember. Hát, megint eltévedtem! És mindez
azután, hogy valami fickó a benzinkútnál egy fél órán keresztül lyukat beszélt a hasamba...
– Tully – mondta Jeremy bólogatva.
– Mi van?
– A fickó, akivel beszéltél.
 – Igen, mindegy... szóval, végre odaérek Greenleafbe, érted? És az az óriási szőrös pasas nem
valami barátságos, le se veszi rólam a szúrós tekintetét, ideadja az üzenetedet, és berak abba a döglött
állatokkal teli szobába...
– Az összes szoba olyan.
– Mindegy! – hörögte Alvin. – És persze, te nem vagy sehol...
– Sajnálom.
– Megengednéd, hogy befejezzem? – üvöltötte Alvin. – Szóval, megkaptam az üzenetedet,
aminek alapján elmentem a temetőbe. Éppen időben értem oda, hogy lássam a fényeket. Hát, tudod,
elképesztő! Órák óta először nem vagyok ideges, érted? Aztán gondoltam, még iszom valamit, így
elnéztem abba a Lookilu nevű kocsmába; úgy tűnt, az az egyetlen az egész városban, ami még
ilyenkor is nyitva van. Már csak néhányan vannak úgyhogy elkezdek beszélgetni azzal a Rachel nevű
csajjal. Minden nagyon jól megy, tényleg jól kijövünk egymással, és akkor belép ez a fickó, aki úgy
néz ki, mint aki épp most nyelt le egy sündisznót... – Rodney felé biccentett, aki széles vigyorral az
arcán hallgatott.
– Na mindegy, aztán egy kicsit később kimegyek a kocsimhoz, majd egyszer csak azt veszem
észre, hogy a pasas a zseblámpájával kopog az ablakomon, és azt mondja, hogy szálljak ki az autóból.
Akkor megkérdezem, hogy miért, erre ő még egyszer elmondja, hogy szálljak ki. Aztán elkezd
kérdezősködni, mennyit ittam, és hogy lehet, hogy nem kellene a volán mögé ülnöm. Megnyugtatom,
hogy jól vagyok, és elmondom, hogy veled dolgozom itt, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy
bezártak egész éjszakára. Úgyhogy most már vigyetek ki innen!
Lexie hátrapillantott. – Így történt, Rodney?
Rodney megköszörülte a torkát. – Részben, de azt kifelejtette, amikor hatalmas hülye baromnak
nevezett, és azt mondta, vádat fog emeltetni ellenem zaklatásért, hogyha nem engedem el. Annyira
beszámithatatlannak tűnt, hogy azt hittem, hogy drogos vagy hogy agresszívvá válik, úgyhogy inkább
behoztam, a saját biztonsága érdekében. Ja, és még azt is mondta, hogy hülye izomagyú vagyok.
– Maga őrült! Nem csináltam semmit!
– Ittasan vezetett.
– Két sör! Összesen két sört ittam! – Alvin megint kikelt magából. – Kérdezze meg a csapostól,
majd ő megmondja!
– Már kérdeztem, és ő azt mondta, hogy hetet ivott.
– Hazudik! – kiáltotta Alvin, és sokatmondó tekintettel Jeremyre nézett a rács mögül, arcára
pánik ült ki. – Két sört ittam! Esküszöm, Jeremy! Soha nem vezetnék, ha olyan sokat ittam volna.
Esküszöm az anyám Bibliájára!
Jeremy és Lexie a mögöttük álló Rodneyra pillantottak aki megvonta a vállát. – Én csak a
dolgomat végeztem.
– A dolgát? A dolgát? – kiáltozott Alvin. – Ártatlan embereket bezárni! Ez Amerika, és itt nem
lehet ilyet csinálni! És ennek még nincs vége! Ha kijutok innen, még biztonsági őr sem lehet majd a
Wal Martban.
Egyértelmű volt, hogy ez így mehetett egész éjjel. – Hadd beszéljek Rodneyval! – súgta végül
Lexie. – Amikor ők ketten félrevonultak, Alvin elhallgatott. – Kihozunk innen – biztatta Jeremy.
– Először is, semmi keresnivalóm itt.
– Tudom, de ezzel nem segítesz magadon.
– Folyamatosan zaklat.
– Tudom, de hagyd, hogy Lexie elintézze. Majd ő kézbe veszi az ügyet.
Kint az előtérben Lexie felpillantott Rodneyra. – Miről van szó tulajdonképpen? – kérdezte.
Rodney nem mert a lány szemébe nézni, inkább továbbra is a zárka irányába bámult.
– Hol voltál tegnap éjjel? – kérdezte.
– A parton voltam, a nyaralóban.
– Vele?
Lexie habozott, a megfelelő válaszon gondolkodott. – Ha arra vagy kíváncsi, nem vele mentem
– Rodney bólintott, mintha tudná, hogy a lány csak fél választ adott, de hirtelen rájött, hogy nem akar
ennél többet tudni.
– Őszintén. Miért tartóztattad le?
– Nem szándékosan tettem, ő hozta magára a bajt.
– Rodney...
A férfi megfordult, és leszegte a fejét. – Belefutott Rachelbe, és tudod, hogy milyen, amikor
iszik egy kicsit: mindenkivel kikezd, és teljesen elveszíti a józan eszét. Úgy értem, tudom, hogy
semmi közöm hozzá, de valakinek vigyáznia kell rá. – Várt egy kicsit, majd folytatta: – Mindegy,
amikor ez a fickó elindult, odamentem hozzá, hogy beszéljek vele, csak hogy kiderítsem, fel akar-e
menni Rachelhez, és hogy egyáltalán, milyen fazon, és akkor belém kötött. Én pedig egyébként sem
voltam valami jó hangulatban...
Lexie tudta, hogy mi volt az igazi ok, így amitor Rodney elhallgatott, inkább nem mondott
semmit, kis idő múlva Rodney megrázta a fejét, mintha gondolatban még mindig magát próbálná
győzködni. – De az tény, hogy ivott, és így akart vezetni. Az pedig törvénytelen.
– Többet ivott a megengedettnél?
– Nem tudom, eszembe sem jutott, hogy utánajárjak
– Rodney! – szólt rá kicsit hangosabban Lexie.
– Kihozott a sodromból, Lexie. Szemtelen, és furcsán néz ki, és Rachellel flörtölt, és csúfol, és
aztán azt mondja, hogy ezzel a fickóval dolgozik... – Fejével Jeremy felé mutatott.
Lexie egyik kezét a vállára tette. – Figyelj rám, jó? Tudod, hogy bajba fogsz kerülni, ha ok
nélkül tartod itt Főleg a polgármesternél. Ha rájön, hogy mit tettél az operatőrrel, főleg, miután ennyi
mindent megtett, hogy jól süljön el ez az ügy, azt nem fogja annyiban hagyni. – A lány várt egy
pillanatig, hogy Rodney felfogja a hallottakat, majd folytatta: – Ráadásul mindketten tudjuk, hogy
minél előbb kiengeded, annál hamarabb elmennek mindketten a városból.
– Tényleg azt hiszed, hogy el fog menni?
Lexie a férfi szemébe nézett. – Holnap megy a gépe. – Most először Rodney is viszonozta a
pillantását. – Vele mész?
Beletelt egy kis időbe, mire Lexie válaszolta kérdésre, amelyen ő is egész reggel töprengett. –
Nem – suttogta. – Boone Creek az otthonom, itt maradok.
Tíz perc múlva Alvin kisétált a parkolóba Jeremy és Lexie társaságában. Rodney a megyei
börtön ajtajából nézte, ahogy elhagyták a helyet.
– Ne mondj semmit! – figyelmeztette újra Alvint Jeremy, és a karjánál fogva vezette. – Csak
menj tovább!
– Egy jelvényes bunkó pisztollyal!
– Ez nem igaz – mondta Lexie határozottan. – Gondolhatsz bármit, de ő jó srác.
– Indíték nélkül letartóztatott!
– Vigyáz azokra, akik itt élnek.
Az autóhoz érve Jeremy egy kézmozdulattal jelezte Alvinnek, hogy szálljon be a hátsó ülésre.
– Még nem végeztünk – morogta Alvin, miközben bemászott az autóba. – Felhívom a kerületi
ügyészséget. Ennek a fickónak repülnie kell.
– Legjobban tennéd, ha elfelejtenéd az egészet – mondta Lexie a nyitott kocsiajtón keresztül.
– Hogy elfelejtsem? Elment az eszed? Te is tudod, hogy hibát követett el.
– Igen, tudom, de mivel nem történt vádemelés, úgyis feledésbe fog merülni.
– Ki vagy te, hogy megmondd, mit tegyek?
– Lexie Darnell vagyok – mondta tagoltan a nevét. – Nemcsak Jeremy barátja, de itt kell élnem
Rodneyval együtt, és nem hazudok, amikor azt állítom, hogy sokkal nagyobb biztonságban érzem
magam, ha tudom, hogy ő is itt van. A városban mindenki ugyanígy érez. Te viszont holnap elmész,
így nem fog többet zaklatni. – A lány mosolygott. – És ugyan már! Ismerd el, hogy milyen klassz
sztori lesz ebből, amikor visszamész New Yorkba.
Alvin hitetlenül bámult rá, majd Jeremyre pillantott. – Ő az? – kérdezte.
Jeremy bólintott.
– Csinos – jegyezte meg Alvin –, lehet, hogy egy kicsit túl erőszakos, de csinos.
– Ráadásul úgy főz, mint egy olasz.
– Olyan jól, mint a mamád?
– Talán még annál is jobban.
Alvin bólintott, majd egy pillanatra elhallgatott. – Fogadok, hogy igazat adsz neki abban, hogy
ejtsem ezt az egész ügyet.
– Igen. Sokkal jobban ismeri ezt a helyet, mint te vagy én, és eddig még soha nem vezetett félre.
– Ezek szerint okos is, mi?
– Nagyon!
Alvin rosszmájúan vigyorgott. – Fogadok, hogy együtt voltatok tegnap éjjel! Jeremy hallgatott.
– Ez a lány biztos nagyon...
– Hé fiúk, itt vagyok! – vágott közbe Lexie. – Ugye tudjátok, hogy minden szavatokat hallom?
– Bocs – mondta Jeremy. – Régi férfiszokás.
– Mehetünk? – kérdezte a lány.
Jeremy Alvinre nézett, aki úgy tűnt, azon rágódik, amit Lexie mondott neki.
 – Rendben – mondta egy vállrándítás kíséretében. – Nemcsak azt, hanem mindent hajlandó
vagyok elfelejteni, ami itt történt. Egy feltétellel.
– És mi az? – kérdezte Jeremy.
– Megéheztem attól, hogy az olasz kajáról beszéltünk, főleg, hogy tegnap óta nem ettem
semmit. Hívjatok meg ebédelni, és nemcsak hogy ejtem az egész dolgot, de még azt is elmesélem,
hogy sikerült a forgatás tegnap éjjel.
Rodney, mielőtt bement, a kialvatlanságtól fáradtan nézte, ahogy elmennek. Tudta, hogy nem
kellett volna letartóztatnia a pasast, de még ettől sem támadt bűntudata. Mindössze egy kis nyomást
akart gyakorolni rá, de a fickónak megeredt a nyelve, és elkezdett fölényeskedni...
Gondterhelten megdörzsölte feje búbját, nem akart többet erre gondolni. Most már vége.
Aminek nem volt vége, az az, hogy Lexie és Jeremy együtt töltötték az éjszakát. A gyanú, az egy do-
log, a bizonyíték egy másik, és látta, hogyan viselkedtek ma reggel. Valahogy más volt, mint az előző
esti partin, amiből arra lehetett következtetni, hogy valami megváltozott közöttük. Mégis, nem volt
benne teljesen biztos egészen addig, amíg meg nem hallotta, milyen csavarosan próbált Lexie
válaszolni anélkül, hogy valóban választ adott volna. „Ha arra vagy kíváncsi, nem vele mentem."
Szerette volna azt mondani, hogy nem, nem arra kíváncsi. Azt kérdezte, hogy Jeremyvel volt-e a
parton múlt éjjel, de a lány homályos válasza elég volt, és nem kellett atomfizikusnak lenni ahhoz,
hogy kitalálja, mi történt.
Ez a felismerés szinte összetörte a szívét, és újra azt kívánta, bárcsak jobban értené a lányt. Volt
idő, amikor azt hitte, hogy kezd közelebb jutni ahhoz, hogy megértse, hogyan működik, deez... nos, ez
teljesen az ellenkezőjét bizonyította, nem? Hogy a csodában hagyhatja, hogy megint megtörténjen?
Miért nem tanult az első átutazó idegen esetéből? Már elfelejtette, mennyire lehangolt volt utána?
Nem tudja, hogy megint csak fájdalmat fognak neki okozni?
Tudnia kellett mindezt, gondolta, de bizonyára úgy döntött –legalábbis egy éjszakára –, hogy
nem törődik vele. Ennek egyáltalán semmi értelme nem volt, és Rodneynak már elege lett abból, hogy
állandóan ezzel foglalkozzon. Elege volt abból, hogy a lány mindig megbántja. Igen, még mindig
szerette, de a kelleténél több időt hagyott neki, hogy átgondolja az iránta táplált érzéseit. Ideje,
gondolta, hogy Lexie döntsön, akár így, akár úgy.
Alvin mérge kezdett alábbhagyni. Megtorpant a Herbs bejáratánál, amikor meglátta Jedet az
egyik asztalnál. Jed haragosan összevonta a szemöldökét, és karba tette a kezét, amikor meglátta
Alvint. Jeremy és Lexie egy ablak melletti boxba ültek le. – Úgy látszik, barátságos recepciósunk nem
örül, hogy viszontlát minket – suttogta Alvin az asztalnál.
Jeremy a szeme sarkából Jedre pillantott. A férfi fenyegetően hunyorgott.
– Hűha, ez furcsa! Korábban mindig olyan barátságosnak tűnt. Biztos csináltál valamit, amivel
felbosszantottad.
– Nem csináltam semmit, csak bejelentkeztem.
– Lehet, hogy nem tetszik neki a külsőd.
– Mi a baj a külsőmmel?
Lexie felvonta a szemöldökét, mintha ezzel azt akarta volna mondani: Ugye, viccelsz?
– Nem is tudom – tűnődött hangosan Jeremy. – Lehet, hogy nem szereti a Metallicát.
Alvin a pólójára pillantott, és megrázta a fejét. – Mindegy – mondta.
Jeremy Lexie-re kacsintott; ahogy a lány válaszként visszamosolygott, tekintete álmodozó volt,
mintha a gondolatai máshol járnának.
– A felvétel nagyon jól ment tegnap éjjel – mondta Alvin, miközben az étlapért nyúlt. – Két
irányból rögzítettem az anyagot, és egyből visszanéztem. Elképesztő. A tévécsatornák odalesznek tőle.
Erről jut eszembe, fel kell hívnom Nate-et. Mivel téged nem tudott elérni, egész délután engem
zaklatott. Fogalmam sincs, hogy bírod elviselni azt az embert.
Jeremy látta, hogy a lány nem érti, miről beszélnek, így odahajolt hozzá: – Az ügynökömről van
szó.
– Ő is idejön?
– Nem. Túlzottan lefoglalja, hogy megálmodja a jövőbeli karrieremet. Ráadásul életképtelen
lenne a városon kívül. Az a fajta fickó, aki azt gondolja, hogy a Central Parkot társasházakkal és
bevásárlóközpontokkal kellene beépíteni.
A lány egy pillanatra elmosolyodott.
– Na és mi van veletek? – kérdezősködött Alvin. – Hogyan is találkoztatok?
Amikor Lexie nem mutatott hajlandóságot, hogy válaszoljon, Jeremy fészkelődni kezdett.
– Lexie könyvtáros, és segít kivizsgálni az ügyet – mondta Jeremy határozatlanul.
– Elég sokat vagytok együtt, mi?
 Jeremy a szeme sarkából látta, amint a lány elfordította a tekintetét.
– Sok mindennek utána kellett járni – mondta Jeremy. Alvin a barátjára nézett, érezte, hogy
valami nincs rendben.
Olyanok voltak, mint egy civakodás után sebeiket nyalogató szerelmespár. Ami, valljuk be,
kicsit sok volt számára egyetlen reggel alatt.
– Hát... jó – mondta, miután úgy döntött, hogy egyelőre ejti a témát. Inkább az étlapot
tanulmányozta, mivel Rachel közeledett az asztaluk felé.
– Hahó, Lex, hahó, Jeremy! – mondta, ahogy közeledett.
– Hahó, Alvin!
Alvin felnézett.
– Rachel! – mondta.
– Úgy emlékeztem, azt mondtad, hogy bejössz reggelizni. Már épp lemondtam rólad.
– Sajnálom – mondta, majd Jeremyre és Lexie-re pillantott.
– Azt hiszem, elaludtam.
Rachel benyúlt a kötényébe, kihúzott belőle egy kis jegyzettömböt, és elővette a ceruzát,
amelyet a füle mögött tartott, majd a hegyét a nyelvéhez érintette. – Akkor: mit hozhatok nektek?
Jeremy egy szendvicset rendelt; Alvin homárlevest kért és szintén szendvicset. Lexie megrázta a
fejét. – Én nem vagyok annyira éhes – mondta. – Doris itt van?
– Nem, nem jött be ma reggel. Fáradt volt, ezért úgy döntött, hogy kivesz egy napot. Tegnap
este sokáig dolgozott, hogy mindent elkészítsen a hétvégére.
Lexie megpróbált olvasni az arckifejezéséből.
– Tényleg, Lex – tette hozzá Rachel komolyan. – Nincs miért aggódnod! A telefonban úgy
hangzott, jól van.
– Mindegy, úgyis meg kellene néznem, mi van vele – mondta Lexie. A többiek hozzájárulásáért
körbepillantott, mielőtt felállt. Rachel félrehúzódott, hogy elférjen.
– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte Jeremy.
– Nem, köszönöm – mondta. – Dolgod van, és nekem is van mit csinálnom. Szeretnél később a
könyvtárban találkozni? Be akartad fejezni a naplókat, nem?
– Ha nem gond – mondta a férfi, miközben beléhasított a lány hangjának közönyössége. A
délután hátralévő részét szívesebben töltötte volna vele.
– Mi lenne, ha négykor ott találkoznánk? – javasolta Lexie.
– Jó, de szólj, rendben van-e minden, oké?
– Ahogy Rachel is mondta, biztos, hogy jól van Doris. Viszont elviszem a jegyzetfüzetét a hátsó
ülésről, ha nem baj.
– Persze, vidd csak!
Lexie Alvinre nézett. – Örülök, hogy megismertelek, Alvin.
– Én is.
Egy pillanattal később Lexie már ott sem volt, és Rachel visszafelé tartott a konyhába. Amint
hallótávolságon kívül kerültek Alvin áthajolt az asztalon.
– Jól van, barátom, ki vele!
– Mire gondolsz?
– Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Először beleszeretsz. Aztán együtt töltitek az éjszakát,
de amikor megjelentek a börtönben, mindketten úgy viselkedtek, mint akik alig ismerik egymást. Most
meg az első alkalmat megragadja, hogy leléphessen.
– Doris a nagyanyja – magyarázta Jeremy –, és Lexie aggódik érte. Nincs jó egészségi
állapotban.
– Mindegy – mondta Alvin kételkedve. – Szerintem akkor is úgy bámultál rá, mint egy
magányos kölyökkutya, ő pedig úgy tett, mintha semmi közötök nem lenne egymáshoz. Összeveszte-
tek, vagy mi történt?
– Nem – válaszolta Jeremy. Várt egy kicsit, körülnézett az étteremben. A sarokasztalnál
meglátott három városi tanácstagot, és az idős önkéntest a könyvtárból. Mindannyian odaintettek neki.
– Valójában nem tudom. Az egyik percben még minden rendben volt, aztán később... Amikor nem
folytatta, Alvin hátradőlt a boxban.
– Hát, igen, amúgy sem tartott volna sokáig.
– De lehet, hogy igen.
– Tényleg? És hogy? Azt tervezted, hogy leköltözöl a Sötét Égövre? Vagy ő jön New Yorkba?
Jeremy a szalvétáját hajtogatta némán, nem akarta újra ezeket a nyilvánvaló problémákat
hallgatni. Alvin felvonta a szemöldökét. – Mindenképpen szeretném jobban megismerni ezt a lányt –
mondta. – Maria óta nem volt rá példa, hogy valaki ennyire felkavarjon téged.
Jeremy szótlanul felpillantott, tudta, hogy igaza van a barátjának.
Doris az ágyban feküdt fölpolcolt háttal, fölnézett az olvasószemüvegéből, amikor Lexie
bekukkantott a szobája ajtaján.
– Doris? – szólt Lexie.
– Lexie! – kiáltott fel Doris. – Mit keresel itt? Gyere be, gyere... – Doris félretette a nyitott
könyvet az ölében. Még mindig pizsamában volt, és bár a bőrének enyhén szürkés árnyalata volt, jól
nézett ki.
Lexie keresztülment a szobán. – Rachel mondta, hogy ma itthon maradtál, és csak meg
akartalak nézni.
– Ó, jól vagyok. Csak kivettem egy kis szabadságot mára, ez minden. De azt hittem, hogy a
parton leszel.
– Ott voltam – mondta Lexie, miközben leült nagyanyja ágya szélére –, de vissza kellett
jönnöm.
– Tényleg?
– Eljött hozzám Jeremy.
Doris felemelte a kezét, mintha mentegetőzne. – Ne engem okolj! Én nem mondtam meg neki,
hogy hol vagy, és azt sem mondtam, hogy keressen meg.
– Tudom – szorította meg Lexie bátorítóan Doris kezét.
– Akkor honnan tudta, hol talál meg?
Lexie az ölébe tette nagyanyja kezét. – Meséltem neki a nyaralóról, és ő összerakta, mennyi
kettő meg kettő. El sem tudod képzelni, mennyire meglepődtem, amikor megláttam közeledni a
parton.
Doris figyelmesen végigmérte unokáját, majd kicsit felegyenesedett az ágyban.
– Szóval... ti ketten a nyaralóban voltatok tegnap éjjel?
Lexie bólintott.
– És?
Lexie nem válaszolt azonnal, de egy pillanatra rá szája mosolyra görbült – Elkészítettem neki a
te híres paradicsomszószodat.
– Tényleg?
– Nagy hatással volt rá – mondta Lexie, kezével végigsimított a haján. – Egyébként,
visszahoztam a jegyzetfüzetedet. A nappaliban van.
Doris levette az olvasószemüvegét, és elkezdte törölgetni a lepedő sarkával. – Még mindig nem
értem, hogy miért jöttél vissza.
– Jeremyt vissza kellett hoznom. Egy barátja New Yorkból – egy operatőr – lejött, hogy
felvételeket készítsen a fényekről. Ma éjjel is ki fognak menni a temetőbe.
– Milyen a barátja?
Lexie kicsit gondolkozott rajta. – Úgy néz ki, mint egy csöves rocker és egy motorosbanda
tagjának a keresztezése, de ettől eltekintve... rendben van.
Amikor a lány elhallgatott, Doris a kezéért nyúlt, és megfogta. Gyöngéden megszorította,
miközben az unokáját tanulmányozta.
– Akarsz beszélni róla, hogy miért vagy itt valójában?
– Nem – válaszolta Lexie, miközben ujjaival Dcris takarójának szegélyét babrálta. – Nem
igazán. Ez olyan dolog, amit egyedül kell megoldanom.
Doris bólintott. Lexie mindig bátorságot színlelt. Tudta, hogy néha az a legjobb, ha nem mond
semmit.

Tizenhetedik fejezet
Jeremy az órájára pillantott, miközben a Herbs teraszán állt arra várva, hogy Alvin befejezze a
társalgást Rachellel. Alvin mindent beleadott, és úgy tűnt, Rachel sem sietteti a búcsút, ami normális
helyzetben jó előjelnek számítana. Jeremynek mégis úgy tűnt, hogy Rachel nem annyira érdeklődik
Alvin iránt, mint inkább udvarias vele, és a férfi félreérti a helyzetet. Alvinnek mindig is gondot
okozott, hogy vegye a lapot.
Amikor Alvin és Rachel végül elbúcsúztak, a férfi széles mosollyal az arcán csatlakozott
Jeremyhez, mintha már el is felejtette volna az elmúlt éjszaka történteket. Valószínűleg így is volt.
– Láttad ezt? – suttogta, amikor közel ért Jeremyhez. – Azt hiszem, kedvel engem.
 – Milyen, amikor nem kedvel?
– Pontosan erről beszélek. Apám, ez aztán a csaj! Imádom, ahogy beszél! Annyira... szexi!
– Neked mindenről az a véleményed, hogy szexi – jegyezte meg Jeremy.
– Ez nem igaz – tiltakozott Alvin. – Csak a legtöbb dologról. Jeremy mosolygott. – Hát, lehet,
hogy találkozol vele a ma
esti bálban. Lehet, hogy még lesz időnk beugrani, mielőtt kimegyünk újra forgatni.
– Ma este bál lesz?
– A régi dohányszárító pajtában. Úgy hallom, az egész város ott lesz. Biztos, hogy ő is eljön.
– Jó – mondta Alvin, miközben lefelé lépkedett a teraszról. Ekkor azonban, mintha csak
magában beszélne, megjegyezte: – Kíváncsi vagyok, miért nem említette.
Rachel szórakozottan átlapozta rendelésfelvevő céduláit, miközben figyelte, amint Alvin
Jeremyvel együtt elhagyja az éttermet. Egy kicsit tartózkodó volt, amikor Alvin először leült mellé a
Lookiluban, de amint megemlítette, hogy miért jött a városba, és hogy ismeri Jeremyt, beszédbe
elegyedtek, és a férfi az azt követő közel egy órát azzal töltötte, hogy New Yorkról mesélt neki. Úgy
festette le, mintha a város maga lenne a paradicsom. Amikor ő megjegyezte, hogy reméli, egyszer
sikerül eljutnia oda, a férfi a jegyzettömbje borítójára firkantotta telefonszámát, és azt mondta, hogy
akkor majd hívja fel. Még azt is megígérte, hogy szerez neki jegyet a Regis és Kelly-showra, ha
szeretné.
Bármennyire kedves gesztus volt, tudta, hogy úgysem hívná fel. Soha nem volt annyira oda a
tetoválásokért, és bár nem volt túl sok szerencséje a férfiakkal az elmúlt években, azt már réges-rég
eldöntötte, hogy soha nem randizik olyasvalakivel, akinek több lyuk van a fülében, mint neki. Azt is
be kellett ismernie, hogy nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy a férfi nem keltette fel az
érdeklődését; Rodneynak is volt ehhez némi köze.
Rodney gyakran benézett a Lookiluba, hogy ittasan senki ne próbáljon volán mögé ülni, és
nagyjából mindenki, aki ott töltött egy kis időt, tudta, hogy bármikor betoppanhat az est folyamán.
Körbejár a bárban, odaköszön mindenkinek, és ha gyanú ébred benne, hogy az ember túl messzire
ment, biztos, hogy megmondja a véleményét, és megemlíti, hogy később figyelni fogja az illető
autóját. Ez még akár fenyegetésként is hangozhatna – és valószínűleg annak is szánja, ha valaki túl
sokat iszik –, de azt azért mindig hozzáteszi, hogy örömmel hazavisz bárkit. Ő így tartotta távol a
részegeket az országúttól, és az elmúlt négy évben nem is kellett letartóztatnia senkit. A Lookilu
tulajdonosa sem bánta már, hogy bejár; először szenvedett attól a gondolattól, hogy egy körzeti
megbízott járőrözzön a klubban, de mivel úgy tűnt, hogy senkit nem zavar, fokozatosan megszokta,
sőt Rodneyt hívta, amikor úgy gondolta, hogy a bárban valakinek szüksége lenne egy fuvarra.
Mint mindig, múlt éjjel is benézett, és nem tartott sokáig kiszúrnia Rachelt a bárpultnál. A férfi
régen általában mosolygott, és odament a lányhoz néhány szóra, de ezúttal, amikor meglátta őt
Alvinnel, volt egy pillanat, amikor Rachel úgy érezte, hogy Rodneyt bántja valami. Váratlan reakció
volt, de majdnem olyan gyorsan, ahogyan jött, el is múlt, aztán hirtelen mérgesnek tűnt. Bizonyos
tekintetben olyan volt, mintha féltékeny lett volna, azért is indult el a bárból rögtön azután, hogy a
férfi távozott. Hazafelé menet többször felidézte magában a jelenetet, és megpróbált rájönni, hogy
valóban úgy történt-e, ahogyan ő látta, vagy csak képzelődik. Később, az ágyban fekve arra a
következtetésre jutott, hogy egyáltalán nem lenne felháborodva, ha Rodney féltékeny lenne.
Lehet, hogy még van remény számukra, gondolta.
Miután felvették Alvin autóját, amely a Lookilutól nem messze az utcán parkolt, Jeremy és
Alvin a Greenleafbe hajtottak. Alvin gyorsan lezuhanyozott, Jeremy átöltözött, majd a következő
néhány órában végigmentek azon, amit Jeremy eddig megtudott. Jeremy számára ez menekülés volt:
az, hogy a munkára koncentrált, segített elterelni a figyelmét a Lexie-vel kapcsolatos aggodalmairól.
Alvin felvételei valóban olyan különlegesek voltak, ahogyan ígérte, főleg összehasonlítva
azokkal, amelyeket Jeremy készített. Az élesítés és világosítás miatt lassítva visszajátszott részletek
közül könnyű kivenni azokat, amelyeket Jeremy nem vett észre a nagy sietségben. Sőt, néhány olyan
körvonalat is sikerült elkülönítenie és kiemelnie, amelyekről tudta, hogy – majd segítenek a nézőknek
a felvételek megértésében.
Aztán Jeremy időrendi sorrendben végigment Alvinnek azokon az utalásokon, amiket talált,
hogy megmagyarázza, mi is az, amit rögzített. Ahogy azonban Jeremy folytatta a bizonyítékok minden
részletre kiterjedő felvázolását – a legenda mindhárom verzióját, térképeket, jegyzeteket a bányáról, a
vízi és vasúti menetrendeket, különböző építési tervrajzokat, és a fénytörés részletes ismertetését –,
Alvin ásítozni kezdett. Soha nem érdekelték Jeremy munkájának bonyolult gyakorlati részletei. Végül
rávette Jeremyt, hogy vigye át a hídon a papírgyárhoz, hogy maga is lássa a helyet. Azzal töltöttek
néhány percet, hogy a rendező pályaudvaron nézelődtek, figyelték, ahogy a fát a peronokra rakodják, a
városba visszafelé menet pedig Jeremy megmutatta, hol fognak később forgatni. Onnan a temetőbe
mentek, hogy Alvin nappal is tudjon készíteni néhány felvételt.
Alvin különböző helyeken állította fel a kamerát, Jeremy közben egyedül bóklászott a temető
csendjében –, gondolatai megint visszakanyarodtak Lexie-hez és a vele kapcsolatos félelmeihez.
Felidézte az együtt töltött éjszakát, és újra megpróbálta megérteni, mi késztette a lányt arra, hogy az
éjszaka közepén fölkeljen. Annak ellenére, hogy letagadta, tudta, hogy a lány sajnálta, sőt talán
bűntudata is volt amiatt, ami történt, de még így sem volt értelme annak, amit tett. Igen, el fog menni,
de többször elmondta neki, hogy majd találnak valami megoldást, hogy működjön a dolog. Igen, igaz,
hogy nem ismerték jól egymást, de függetlenül attól, hogy eddig csak egy rövid időt töltöttek együtt,
eléggé megismerte a lányt ahhoz, hogy tudja, képes lenne leélni vele az életét. Mindössze esélyt kellett
adni rá.
Alvinnek azonban igaza volt, gondolta. Bármennyire is nyugtalankodott Doris miatt, reggeli
viselkedése arra engedett következtetni, hogy csak kifogást keresett, hogy megszabaduljon tőle.
Amiben viszont nem volt biztos, az az, hogy vajon azért tette-e, mert szerette, és úgy gondolta, hogy
megkönnyíti a helyzetét, ha tudatosan eltávolodik tőle, vagy pedig azért, mert nem szerette, és nem
akart több időt eltölteni vele. Múlt éjjel biztos volt benne, hogy ugyanúgy érez, mint ő. De most...
Bárcsak együtt tölthették volna a délutánt. Hallani akarta az aggodalmait, és meg akarta
nyugtatni; a karjaiban akarta tartani, és csókolni, meg akarta győzni arról, hogy meg fogja találni a
módját, hogy működjön a kapcsolatuk, bármi áron. Legjobban azonban ő maga akart
megbizonyosodni róla, hogy a lány ugyanígy érez iránta.
Távolabb Alvin a kamerát és az állványt odébb vitte, Jeremy félelmeiről megfeledkezve
elmerült saját világában. Jeremy sóhajtott egyet, majd észrevette, hogy a temetőnek arra a részére ke-
veredett, ahol Lexie-t szem elől tévesztette, amikor első alkalommal látta. Egy pillanatig tétovázott.
Szöget ütött egy ötlet a fejébe, majd elkezdett a sírok között keresgélni, két-három lépésenként
megállt. Mindössze néhány percbe telt, hogy meglelje, amit keresett. Átvágott egy kis emelkedőn,
majd megállt egy vad azáleabokor előtt. Az előtte elterülő helyet gallyak és ágak szegélyezték, de úgy
tűnt, hogy gondozzák. Leguggolt, és megigazította a virágokat, amit a lány bizonyára a táskájában
hozott, és hirtelen ráébredt, hogy miért nem akarta sem Doris, sem Lexie, hogy emberek háborgassák
a temetőt.
A fakó fényben tekintete Claire és James Darnell sírjára szegeződött, miközben azon tűnődött,
hogyhogy nem jött rá erre eddig.
A temetőből visszafelé Jeremy kirakta Alvint a Greenleafnél, hogy szundítson egyet, majd
visszafordult a könyvtár felé, közben azt ismételgette magában, amit Lexie-nek akart mondani. Feltűnt
neki, hogy a könyvtár a szokásosnál sokkal zsúfoltabb volt, legalábbis kívül. Az emberek kettes-
hármas csoportokban kavarogtak a járdán, fölfelé mutogattak, és a könyvtár épületét bámulták, mintha
a Műemlék házak körútjának korai látogatói lennének A legtöbben ugyanazt a prospektust tartották a
kezükben, amelyből Doris is küldött Jeremynek, és hangosan olvasták a képaláírásokat, főként az
épület egyedülálló sajátosságairól szólókat.
Bent a személyzet is készülődött. Néhány önkéntes söprögetett és portalanított; két másik
Tiffany-lámpákat helyezett el az olvasótermekben. Amint a hivatalos körséta kezdetét veszi – fel-
tételezte Jeremy –, a fővilágítást lekapcsolják, hogy így teremtsenek ódon hangulatot a könyvtárban.
Jeremy elment a gyerekkönyvtár mellett. Feltűnt neki, hogy sokkal kisebb volt a rendetlenség, mint a
minap, majd folytatta útját az emeletre. Lexie irodájának ajtaja nyitva állt. Megállt egy pillanatra, hogy
összeszedje magát, mielőtt belép. Lexie épp lehajolt az asztal mellett, amelyen már majdnem teljesen
rendet rakott. Mint a könyvtárban mindenki, ő is minden tőle telhetőt megtett, hogy véget vessen a
felfordulásnak, és különféle irathegyeket halmozott fel az íróasztal alatt.
– Szia! – szólította meg Jeremy.
Lexie felnézett. – Ó, szia! – mondta, és felállt. Megigazította a blúzát. – Azt hiszem, lebuktam,
hogyan próbálom meg az irodát szalonképessé tenni.
– Valóban fontos hétvége előtt álltok.
– Igen, úgy gondolom, ezt már korábban rendbe kellett volna tennem – mondta, miközben
körbemutatott a szobán –, de azt hiszem, úrrá lett rajtam a halogatás ronda szokása.
Mosolygott. Szétszórtsága ellenére gyönyörű volt.
– Ez a legjobbakkal is előfordul – mondta a férfi.
– Igen, azért velem általában nem. – Ahelyett, hogy közelebb ment volna a férfihoz, egy másik
iratkupac után nyúlt, majd fejét újra az asztal alá dugta.
– Hogy van Doris? – érdeklődött Jeremy.
– Jól – válaszolta az asztal alól Lexie. – Ahogy Rachel is mondta, csak egy kicsit elfáradt, de
holnap már újra talpon lesz. – Lexie előbújt, és egy másik halom irat után nyúlt.
– Ha van időd, esetleg beugorhatnál hozzá, mielőtt elmész. Biztos nagyon örülne neki.
Egy pillanatig csak nézte a lányt, de amikor rájött, hogy mire is célzott azzal, amit mondott,
közelebb lépett hozzá. Lexie úgy tett, mint aki ezt észre sem veszi, az asztal túloldalára ment, mintha
így akarná távol tartani magától a férfit.
– Mi a baj? – kérdezte Jeremy.
A lány még néhány iratot egymásra rakott az asztalon. – Csak sok a dolgom – válaszolta.
– Úgy értem, velünk mi a helyzet? – mondta a férfi.
– Semmi – mondta a lány olyan közömbösen, mintha az időjárásról beszélnének.
– Még rám nézni sem vagy hajlandó.
A lány ekkor végül felpillantott. Először találkozott a tekintetük. A férfi érezte a Lexie-ben
forrongó ellenséges érzelmeket, bár abban nem volt biztos, hogy rá vagy magára haragszik-e.
– Nem tudom, mit akarsz hallani. Már mondtam, hogy el kell intéznem néhány dolgot. Ha
hiszed, ha nem, eléggé sietek!
Jeremy mozdulatlanul bámult, hirtelen leesett neki a tantusz, hogy a lány csak indokot keres,
hogy összeveszhessenek – Van valami, amiben tudok segíteni? – kérdezte.
– Köszönöm, nincs. Egyedül is boldogulok. – Lexie egy másik halmot is az asztal alá rejtett.
– Mi volt Alvinnel? – hallatszott az asztal alól.
Jeremy megvakarta a fejét. – Már nem őrjöng, ha erre gondolsz.
– Az jó – mondta a lány. – Elkészültetek a munkával?
– Nagyrészt igen.
A lány újra felpattant, megpróbálta fenntartani azt a látszatot, hogy nagyon siet. – Újra
elővettem neked a naplókat. Az asztalon vannak az olvasóteremben.
Jeremy halványan elmosolyodott. – Köszönöm – mondta.
– Ha eszedbe jutna valami, amire szükséged lehet – tette hozzá a lány –, még körülbelül egy
óráig itt leszek. Bár a körút hétkor kezdődik, jó lenne, ha fél hétre el tudnál vele készülni, mivel akkor
kapcsoljuk le a fővilágítást.
– Azt hittem, ötkor zár az olvasóterem.
– Mivel holnap elutazol, arra gondoltam, most az egyszer megszeghetem a szabályt.
– És azért is, mert barátok vagyunk, igaz?
– Hogyne – mondta a lány, és gépiesen mosolygott –, mert barátok vagyunk.
Jeremy kilépett az irodából, elindult az olvasóterembe, közben
pedig a fejében visszajátszotta a lánnyal folytatott beszélgetést, és megpróbálta megérteni. A
találkozás nem úgy zajlott, ahogy azt remélte. Az utolsó megjegyzés komolytalansága ellenére, re-
mélte, hogy utánamegy, de valahogy tudta, hogy nem fog. A külön töltött délután nem javított kettejük
helyzetén, sőt, inkább rontott. Ha eddig távolságtartó volt a lány, akkor most úgy kezelte Jeremyt,
mintha egyenesen sugárfertőzött lenne.
Bármennyire zavarta a viselkedése, bizonyos szinten tudta, hogy igaza van. Talán nem kellett
volna annyira... hidegen viselkednie, de mindent arra lehetett visszavezetni, hogy ő New Yorkban, a
lány pedig itt él. Tegnap, a parton, könnyű volt abban a hitben ringatnia magát, hogy a dolgok majd
varázsütésre megoldódnak közöttük, és ő valóban hitt is ebben. Erről volt szó. Ha az emberek
törődnek egymással, minden jól működik.
Észrevette, hogy kezdi túlbonyolítani a dolgot, de mindig ezt tette, amikor problémába ütközött.
Megoldásokat keresett, feltételezésekbe bocsátkozott, megpróbálta kielemezni a hosszú távú
lehetőségeket, hogy alaposan felbecsülje a potenciális végeredményt. Ez volt az, gondolta, amit a
lánytól is elvárt volna.
Arra azonban nem számított, hogy úgy fog vele bánni, mint egy páriával, vagy arra, hogy majd
úgy viselkedik mintha egyáltalán semmi nem történt volna közöttük, vagy, mint aki azt hiszi, hogy
hiba volt a tegnap éjszakát kettesben tölteni.
Az asztalon heverő naplókupacra pillantott, ahogy leült. Szétválogatta azokat, amelyeket már
átfutott, és amelyeket még nem; az utóbbiból négy maradt végül. A többi hét közül eddig egyik sem
volt igazán a segítségére – kettő említett Cedar Creekben családi temetéseket –, így fogott egy
másikat, amelyet eddig még nem nézett át. Ahelyett, hogy az első feljegyzéstől olvasni kezdte volna,
hátradőlt a székén, és találomra futott át bekezdéseket, megpróbálta megállapítani, hogy vajon az író
tipikusan csak magáról írt-e, vagy a városról, ahol élt. A napló egy Anne Dempsey nevű kamasz lány
tollából született, az 1912-1915 közötti időszakban, és többnyire a mindennapi eseményekkel kap-
csolatos személyes feljegyzéseit tartalmazta. Azt, hogy kit szeretett, mit evett, gondolatait a szüleiről
és a barátairól, és hogy senki nem értette meg. Ha bármi figyelemre méltót talált Anne-ben, akkor az a
kiábrándultsága volt, és a mai fiatalokra is jellemző aggályai. Bár érdekes volt, félretette a többi mellé,
amely nem volt hasznára.
A másik két napló, amelyet gondosan átolvasott – mindkettőt az 1920-as években írták –,
jórészt szintén személyes feljegyzéseket tartalmazott. Az elsőt egy halász vezette az árapályról és a
fogásokról, szinte percre pontosan, a másodikban egy Glenara nevű beszédes tanárnő beszéli el
bimbódzó, majd' nyolc hónapon át tartó kapcsolatát egy idelátogató fiatal orvossal, valamint a
tanítványaival és ismerőseivel kapcsolatos benyomásait. Ezenkívül tartalmazott néhány feljegyzést a
város társadalmi eseményeiről: főleg a Pamlico folyón hajózó vitorlások csodálásáról, a templomba
járásról, bridzselésről, és a főutcán megtett szombat délutáni sétákról. Egyáltalán nem talált említést
Cedar Creekről.
Arra számított, hogy az utolsó napló is csak időpocsékolás lesz, de ha befejezettnek tekintené,
az azt jelentené, hogy mennie kell, amit el sem tudna képzelni anélkül, hogy Lexie-vel újra meg ne
próbálna beszélni, ha másért nem, csak hogy tovább fűzze a beszélgetés fonalát. Tegnap egyenesen
besétálhatott volna, és kimondhatta volna az első dolgot, ami eszébe jut, de jelenleg
kiszámíthatatlannak tűnő kapcsolatuk és a lány nyugtalan állapota lehetetlenné tette számára, hogy
kitalálja, mit kellene pontosan mondania, vagy hogyan kellene viselkednie.
Távolságtartó legyen? Megpróbáljon beszélni vele, annak ellenére, hogy tudja: a lány alig várja,
hogy beleköthessen? Vagy színlelje azt, hogy fel sem tűnt neki a viselkedése, és tegyen úgy, mintha a
lányt még mindig érdekelné, hogy honnan származnak a titokzatos fények? Meghívja vacsorázni?
Vagy egyszerűen vegye a karjába?
Ez volt a gond a párkapcsolatokkal, amikor az érzelmek kezdték elhomályosítani az ember
látását. Mintha Lexie azt várná tőle, hogy pontosan azt tegye, illetve mondja, amit az adott pillanatban
kell.
Igen, szerelmes volt belé, és igen, őt is érdekelte a jövőjük, de míg ő meg akarta próbálni
megoldani a problémát, a lány úgy viselkedett, mintha máris hajlandó lenne feladni az egészet. Újra
felidézte a beszélgetésüket: „Ha van időd, esetleg beugorhatnál hozzá, mielőtt elmész...", és nem „Ha
van időnk..."
Na és mi van az utolsó megjegyzésével? „Hogyne" – mondta a lány –„mert barátok vagyunk".
Ennek hallatán beleharapott a nyelvébe. „Barátok?" – ezt kellett volna mondania. – „A múlt éjszaka
után mindössze ennyit tudsz mondani, hogy barátok vagyunk? Ennyit jelentek számodra?"
Az ember nem beszél így azzal, aki érdekli. Az ember nem viselkedik így azzal, akit viszont
szeretne látni; és minél többet gondolt rá, annál inkább szeretett volna ugyanúgy reagálni rá.
Visszavonulsz? Ezt én is meg tudom tenni. Vitatkozni akarsz? Tessék! Végtére is, nem tett semmi
rosszat. Arról, ami tegnap éjjel történt, ugyanannyira tehetett a lány, mint amennyire ő. Mégpróbálta
tudtára adni, hogy mit érez –, úgy tűnt, hogy hallani sem akar róla. Megígérte, hogy mindent meg fog
tenni, hogy működhessen a kapcsolatuk; a lány mindvégig elutasító volt az ötlet iránt. A végén a lány
vitte őt a hálószobába, és nem fordítva.
Kibámult az ablakon, ajkait összeszorította. Nem, gondolta, tovább nem vesz részt ebben a
játékban. Ha beszélni akar vele, ám legyen, de ha nem..., hát akkor ennek így kell lennie, és – őszintén
szólva – ő nem is nagyon tudott volna változtatni ezen. Nem fog térden csúszva könyörögni, és
győzködni a lányt, akin minden múlik. Lexie tudja, hol találja meg. Elhatározta, hogy amint végez,
elhagyja a könyvtárat, és visszamegy a Greenleafbe. Lehet, hogy ettől majd rájön, mi az, amit igazán
szeretne, és ezzel azt is tudtára adja, hogy nem hajlandó szó nélkül tűrni, hogy így viselkedjenek vele.
Amint a férfi elhagyta az irodát, Lexie átkozta magát, és azt kívánta, bárcsak ügyesebben
kezelte volna ezt a kényes helyzetet. Azt hitte, hogy a Dorisszal eltöltött idő helyrehoz majd mindent,
de igazából csak késleltette az elkerülhetetlent. Majd egyszer csak Jeremy esett be az ajtón, és úgy
viselkedett, mintha nem változott volna semmi. Mintha másnap sem változna meg semmi. Mintha el
sem utazna...
Igen, mindig is tudta, hogy vissza fog menni, hogy itt fogja hagyni, csakúgy, mint Mr.
Reneszánsz, de a tündérmese, amely akkor éjjel kezdődött, folytatódott tovább egy olyan elképzelt
világban, ahol mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Ha meg tudta találni a parton, ha volt elég
bátorsága elmondani mindazt, amit mondott, akkor nem tudna ürügyet találni rá, hogy maradjon?
Szíve mélyén tudta, a férfi abban reménykedik, hogy elmegy vele New Yorkba, csak azt nem
értette, hogy miért. Nem értette, hogy őt legkevésbé sem érdekli a pénz vagy a hírnév, hogy nem
szeret vásárolgatni, show-kra eljárni, vagy mondjuk az éjszaka közepén thaiföldi ételt rendelni. Az élet
nem erről szól. Az élet arról szól, hogy egy kis időt együtt töltünk, kéz a kézben sétálunk, miközben
nézzük a naplementét. Nem nagy dolog, de kell ennél több? Nem így szól a régi mondás? Ugyan ki
mondta azt valaha is a halálos ágyán, hogy bárcsak többet dolgozott volna? Vagy kevesebb időt szánt
volna egy csendes délutánra, vagy a szeretteire?
Ahhoz elég felvilágosult volt, hogy tudja: a modern kultúrának is megvannak a maga hátulütői.
Légy gazdag, híres és elbűvölő, járj exkluzív partikra: csak akkor leszel boldog! Véleménye szerint ez
egy rakás sületlenség, a kétségbeesett ember nótája. Ha nem így van, akkor miért rabja annyi híres,
gazdag és csodálatos ember a kábítószernek? Miért nem képesek kitartani egymás mellett egy
házasságban? Hogy van az, hogy őket mindig letartóztatják? Miért megy el az élettől a kedvük,
amikor leáldozott a csillagzatuk?
Úgy vélte, Jeremyt elcsábította ez a bizonyos világ, bármennyire is nem akarta ezt bevallani.
Első találkozásuk óta gyanította ezt; még figyelmeztette is magát, nehogy érzelmileg kötődni kezdjen
Jeremyhez. Mindazonáltal nagyon megbánta, ahogy az imént viselkedett. Még nem volt felkészülve a
találkozásra, amikor a férfi váratlanul megjelent az irodájában. Legalább ennyit el kellett volna
mondania, ahelyett, hogy az asztal mögé bújt, és úgy tett, mintha semmi gond nem lenne.
Igen, sokkal jobban kellett volna kezelnie a helyzetet. Bármi miatt is legyen nézeteltérés
közöttük, Jeremy ennyit megérdemel.
Barátok – Jeremynek újra ez járt a fejében –, mert barátok vagyunk.
Még mindig bosszantotta, ahogy ezeket a szavakat mondta a lány. Idegesen kopogtatta
jegyzetfüzetét tolla végével, közben a fejét csóválta. Be kellett fejeznie a munkát, vállait átmozgatta,
hogy enyhítsen a felgyülemlett feszültségen, majd az utolsó naplóért nyúlt, és előrecsúsztatta a székét.
Miután kinyitotta, pillanatokba telt csupán, hogy észrevegye: ez a napló különbözik a többitől.
Rövid, személyes anekdoták helyett címmel, dátummal ellátott esszéket tartalmazott, az 1955 és
1962 közötti időszakból. Az első a St. Richard anglikán templom építéséről szólt 1859-ből, amikor az
alap ásása közben egy ősi lambee indiántelepülés maradványaira bukkantak. Ez a feljegyzés három
oldalt tett ki, amelyet egy másik esszé követett az 1794-ben Boone Creek partjainál épített McTauten-
cserzőműhelyről. A harmadik tanulmányt olvasva Jeremy szeme ugyancsak elkerekedett a
csodálkozástól. Ez az író véleményét tartalmazta arról, hogy mi is történt valójában a telepesekkel a
Roanoke-szigeten 1587-ben.
Jeremynek halványan derengett, hogy a naplók egyike egy amatőr történész tollából származik.
Még gyorsabban kezdte lapozni... átfutotta a címeket, átnézte a szövegeket valamilyen egyértelmű
utalás után kutatva... gyorsan pörgette a lapokat, felületesen átolvasva azok tartalmát, majd hirtelen
abbahagyta, amikor rádöbbent, hogy valami fontosat pillantott meg. Visszafelé kezdett lapozni,
mígnem egyszer csak jéggé dermedt: rájött, hogy mire is bukkant valójában...
Székében hátradőlt és nagyokat pislogott, miközben ujját végighúzta a lapon.
A fények rejtélyének megfejtése a Cedar Creek-i temetőben
Városunk néhány polgára évek óta azt állítja, hogy szellemek járnak a Cedar Creek-i
temetőben. Három évvel ezelőtt megjelent egy, a jelenséggel foglalkozó cikk a Dél Naplójában. Habár
nem volt rá semmilyen magyarázat, miután befejeztem saját nyomozásomat, úgy gondolom,
megoldottam a pislákoló fények talányát.
Egészen egyértelműen kijelenthetem, hogy szellemekről szó sincs. A fények a Henrickson
Papírgyárból származnak, és a jelenségre hatással van az itt elhaladó vonat, a Riker's Hill
elhelyezkedése, valamint a hold fázisai.
Ahogy Jeremy folytatta az olvasást, arra lett figyelmes, hogy visszafojtja lélegzetét. Bár arra
nem adott magyarázatot, hogy a temető mitől süllyed – ami nélkül a fények nem is lehetnének látha-
tóak –, az író konklúziója Jeremyével tökéletesen egybevágott.
Az író, bárki legyen is az, erre már közel negyven éve rájött.
Negyven éve...
Megjelölte az oldalt egy papírfecnivel, és visszalapozott a könyv elejére, hogy megkeresse az
író nevét, miközben gondolatai a polgármesterrel folytatott első beszélgetésén jártak. Érezte, ahogy a
gyanúja beigazolódik, és összeáll a kép, akár egy kirakójáték darabjai.
Owen Gherkin.
A naplót a polgármester apja írta, aki Gherkin szerint „mindent tudott, amit tudni lehetett erről a
helyről", aki tudta, mi okozza a fényeket, és kétségtelen, hogy elmondta a fiának, aki azóta tisztában
van vele, hogy a jelenségnek semmi köze a természetfölötti világhoz, de úgy tett, mintha semmiről
sem tudna. Ez azt jelentette, hogy a polgármester egész végig hazudott, annak reményében, hogy
Jeremy segítségével meg tudja etetni a mesét a gyanútlan látogatókkal.
És Lexie...
A könyvtáros. Az a nő, aki már utalt rá, hogy lehet, hogy a naplók egyikében fog rábukkanni a
válaszra, amelyet keres, ami azt jelentette, hogy ő már olvasta Owen Gherkin beszámolóját. Ami pedig
arra enged következtetni, hogy ő is hazudott, és inkább a polgármesterrel játszott össze. Kíváncsi lett
volna rá, hogy a városban még hányan ismerték a titok nyitját. Doris? Talán, gondolta. Nem,
változtatta meg gyorsan a véleményét Neki tudnia kellett. Első beszélgetésük alkalmával világosan
tudomására hozta, hogy mik nem lehettek a fények, de a polgármesterhez és Lexie-hez hasonlóan ő
sem mondta meg, hogy mik azok valójában, annak ellenére, hogy valószínűleg ő is tudta rá a
magyarázatot
Ez pedig azt jelentette..., hogy egész végig a bolondját járatták vele. A levél. A nyomozás. Az
ünnepség. Akárhogy is, belőle csináltak bolondot. ^
Lexie pedig meghátrált, de addig persze nem, amíg el nem mondta neki a mesét, hogy Doris
hogyan vitte a temetőbe, hogy találkozzon a szülei szellemeivel. Aztán pedig az édes történet, hogy
Lexie szülei mennyire akarták, hogy találkozzon a lányukkal.
Véletlen, vagy végig kitervelték? És ahogy most viselkedik a lány... Mintha azt akarná tudtára
adni, hogy menjen el. Mintha semmit nem érezne iránta. Mintha tudta volna, mi fog történni...
Mindezt előre kitervelte? És ha így volt, miért? Jeremy megragadta a naplót, és elindult Lexie
irodája felé, eltökélten, hogy választ kapjon a kérdéseire. Szinte tudatában sem volt, mennyire kivágta
az olvasóterem ajtaját menet közben, és az önkéntesek arckifejezését sem vette észre, akik minderre
felkapták a fejüket. Lexie ajtaja résnyire nyitva volt, a férfi pedig szélesre tárta, ahogy belépett az
irodába.
Miután Lexie az iratkupacot az asztal mögé rejtette, a kezében egy flakon bútorápolót tartott, és
az asztal tetejét törölgette egy ronggyal, hogy elég fényes legyen a falap. Felpillantott, ahogy Jeremy
felemelte kezében a naplót.
– Ó, szia – mondta, és megpróbált mosolyt erőltetni magára. – Már majdnem végeztem itt fent.
Jeremy mozdulatlanul nézte a lányt. – Befejezheted a színjátékot – mondta. A lány még a szoba
túloldaláról is érezte a férfiban tomboló dühöt, és ösztönösen a füle mögé simított egy hajtincset. –
Miről beszélsz?
– Erről – mondta Jeremy, és feltartotta a naplót. – Ezt olvastad, nem?
– Igen – válaszolta a lány egyszerűen, amikor ráismert Owen Gherkin naplójára. – Olvastam.
– Tudtad, hogy van benne egy fejezet, amely a Cedar Creek-i fényekkel foglalkozik?
– Igen – mondta megint Lexie.
– Miért nem mondtad el?
– Elmondtam. Beszéltem neked a naplókról az első alkalommal, amikor bejöttél a könyvtárba.
Ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy lehet, hogy a választ, amelyet keresel, az egyik naplóban fogod
megtalálni. Emlékszel?
– Ne játszadozz! – mondta Jeremy, miközben fenyegetően hunyorgott – Tudtad, hogy mi az,
amit keresek.
– Te pedig megtaláltad – hárította el a férfi támadását, hangját felemelve. – Nem értem, mi a
gond!
– A gond az, hogy csak az időmet vesztegettem. A válasz mindvégig itt volt ebben a naplóban.
Szó sincs semmiféle rejtélyről, soha nem is volt. Te pedig végigasszisztáltad ezt a kis színjátékot.
– Miféle színjátékot?
– Ne is fáradj azzal, hogy letagadod! – vágott közbe Jeremy, és felemelte a naplót. – Itt van a
kezemben a bizonyíték, ne feledd! Hazudtál nekem! A szemembe hazudtál!
Lexie döbbenten bámult a férfira, érezte, ahogy forr a dühtől, és érezte, ahogy a saját mérge is
lángra kap. – Ez az, amiért az irodámba jöttél? Hogy a vádaskodásaiddal bombázz?
– Tudtad! – kiabálta a férfi.
A lány csípőre tette a kezét. – Nem – mondta –, nem tudtam.
– De olvastad!
– És akkor mi van? – vágott vissza a lány. – Az újságban is olvastam a cikket. Azokat a
cikkeket is olvastam, amelyeket mások írtak. Honnan a fenéből kellett volna tudnom, hogy Owen
Gherkinnek igaza volt? Mindössze annyit tudtam, hogy ő is találgatott, mint a többiek. Feltéve, hogy
egyáltalán érdekelt a dolog. Tényleg azt hiszed, hogy valaha akár egy percnél is többet szántam rá,
hogy ezen gondolkozzam, mielőtt te idejöttél? Nem érdekel! Soha nem érdekelt! Te vagy az, aki
idejöttél nyomozni, és ha két nappal ezelőtt olvastad volna a naplót, még te sem lettél volna benne
biztos. Amúgy mindketten tudjuk, hogy te is elvégezted a saját kutatásodat.
– Nem erről van szó! – mondta a férfi, nem törődve azzal, hogy a lánynak, igaza van. – Hanem
arról, hogy az egész csak átverés volt. A körút, a szellemek, a legenda – beugratás. Világos és
egyszerű.
– Miről beszélsz? A körút a műemlék házakról szól, és igen, ebbe bevonták a temetőt is. Hát,
istenem! Mindössze egy kellemes hétvége egy unalmas időszak közepén. Senkit nem vernek át, senkit
nem bántanak. Ugyan! Te tényleg azt gondolod, hogy a legtöbben elhiszik ezt a kísértethistóriát? A
legtöbben csak azért tesznek úgy, mintha elhinnék, mert jópofának tartják.
– Doris tudott róla? – kérdezte a férfi, újra közbevágva.
– Owen Gherkin naplójáról? – A lány mérgesen megrázta a fejét, amiért a férfi nem volt
hajlandó figyelni rá. – Honnan tudott volna róla?
– Na tessék! – mondta Jeremy, és felemelte a mutatóujját, mint egy diákot oktató tanár, aki így
akarja nyomatékosítani a lényeget. – Ez az, amit nem értek. Ha te nem akartad, hogy a temető a körút
része legyen, és Doris sem akarta, akkor miért nem mentetek el a helyi laphoz az igazsággal? Miért
volt szükség arra, hogy engem bevonjatok a kis játékotokba?
– Én nem akartalak bevonni, és különben sem játék. Ez egy ártalmatlan hétvége, amit te
túlságosan felfújsz.
– Nem én fújtam fel, hanem te és a polgármester.
– Szóval most én vagyok a rossz?
Mivel Jeremy nem válaszolt, fenyegető pillantást vetett rá. – Akkor miért adtam a kezedbe
rögtön a naplót? Miért nem tartottam titokban előtted?
– Nem tudom. Lehet, hogy van valami köze Doris jegyzetfüzetéhez. Folyamatosan rám
erőltettétek, amióta megérkeztem. Talán azt gondoltátok, hogy pusztán ezért nem jöttem volna le, így
kiforraltátok ezt az egész históriát.
– Hallod egyáltalán, mennyire nevetséges, amit mondasz? –A lány kipirult arccal előredőlt az
asztal fölött.
– Én csak megpróbálok rájönni, hogy egyáltalán mi szükség volt arra, hogy idejöjjek.
A lány felemelte a kezét, mintha próbálná megállítani. – Ezt nem akarom hallani.
– Le merem fogadni, hogy nem is.
– Kifelé! – mondta a lány, miközben belökte a bútorápolót az asztalfiókba. – Nem vagy idevaló,
és nem akarok beszélni veled többé! Menj vissza oda, ahonnan jöttél!
A férfi karba tette a kezét. – Legalább bevallod végre, hogy mi járt a fejedben egész nap.
– Ó, most meg hirtelen gondolatolvasó lettél?!
– Nem, de ahhoz nem kell gondolatolvasónak lennem, hogy rájöjjek, miért viselkedtél egész nap
úgy, ahogy.
– Jó, akkor hadd olvassak én is a te gondolataidban, rendben? – mondta a lány gúnyosan,
megelégelve a férfi lekezelő viselkedését. – Hadd mondjam el, hogy én mit látok, jó? – Tudta, hogy
elég hangosan beszél ahhoz, hogy az egész könyvtár hallja, de nem zavartatta magát. – Látok valakit,
aki mindig nagyon jól tudja, mit kell mondania, de amikor a tettek mezejére kellene lépni, már nem
gondol semmit komolyan abból, amit korábban mondott.
– Ezt hogy értsem?
Lexie elindult a szobán keresztül; minden izma feszült volt az indulattól.
– Hogy hogyan? Azt hiszed, nem tudom, mit gondolsz valójában a városunkról? Azt, hogy ez
számodra csupán egy állomás a főút mentén, és hogy a szíved mélyén nem érted, miért akar bárki itt
élni? Nem számít, mit mondtál tegnap éjjel! A gondolat, hogy te esetleg itt élj, egyszerűen nevetséges.
– Én ezt nem mondtam.
– Nem is kellett! – kiabált a lány, nem bírta elviselni a férfi önelégült modorát. – Pontosan erről
van szó! Amikor az áldozathozatalról beszéltem, jól tudtam, hogy te arra gondolsz, nekem kell
feladnom mindent. Hogy itt kellene hagynom a családomat, a barátaimat, az otthonomat, mert New
York sokkal jobb! Hogy nekem kell lennem a szófogadó asszonynak, aki követi az urát bárhová! Az,
hogy te legyél az, aki elköltözik, eszedbe se jutott!
– Eltúlzod az egészet.
– Igen? Mivel kapcsolatban? Azzal, hogy elvárod, hogy én legyek az, aki itthagy mindent?
Vagy talán azt tervezted, hogy szerzel egy ingatlanközvetítő prospektust a városból kifelé menet? Hát
akkor hadd könnyítsem meg a dolgodat – mondta, és a telefon után nyúlt. – Reynolds asszonynak az
utca túloldalán van az irodája, és biztos vagyok benne, hogy örömmel megmutat neked néhány házat
ma este, ha kapható vagy rá. Vagy figyelj: mit szólnál ahhoz a gyönyörű georgiai házhoz, amelyet
akkor mutattam, amikor a Riker's Hillen voltunk. Igazán boldogan átengedem neked, még ha az az én
álomházam is.
Jeremy csak bámult a lányra, képtelen volt tiltakozni a vádak ellen.
– Nincs semmi mondanivalód? – kérdezte a lány, és lecsapta a telefont. – Elvitte a cica a
nyelvedet? Akkor inkább erre válaszolj! Hogy értetted pontosan, amikor azt mondtad, hogy majd
kitalálunk valamit, hogy működjön? Azt hitted, hogy kapható vagyok rá, hogy néha-néha meglátogass
egy gyors hancúrozás kedvéért, anélkül, hogy lenne közös jövőnk? Vagy azt gondoltad, hogy azokat a
látogatásokat majd fel tudod használni arra, hogy meggyőzz arról, rosszul csinálom a dolgaimat, mivel
te azt gondolod, hogy csak vesztegetem itt az időmet, és sokkal boldogabb lennék, ha a te életedet
élném?
Hangjában érezhető volt a harag, a fájdalom, és a szavak mögött meghúzódó tartalom is. Sokáig
egyikük sem szólt egy szót sem.
– Ebből miért nem mondtál el semmit tegnap éjjel? – mondta a férfi mély hangon.
– Próbáltam – mondta a lány –, csak te nem akartál figyelni rám.
– Akkor miért...? – szándékosan félbehagyta a kérdést, világos volt, mire akart utalni.
– Nem tudom – mondta a lány, és elfordította a fejét. – Jóképű fickó vagy, eltöltöttünk együtt
néhány szép napot. Lehet, hogy egyszerűen így tartotta kedvem.
A férfi a lányra bámult. – Ennyit jelentett számodra mindez? – kérdezte.
– Nem – ismerte be a lány, és látta a fájdalmat a férfi arcán. – Tegnap éjjel nem, de ez nem
változtat azon, hogy vége, nem igaz?
– Ezek szerint meggondoltad magad?
– Nem – mondta a lány. Döbbenetére érezte, amint könnybe lábad a szeme. – Ne hárítsd rám az
egészet! Te vagy az, aki elmész. Te sétáltál be az én életembe, és nem fordítva. Nem hiányzott semmi,
amíg te nem jöttél. Lehet, hogy nem voltam tökéletesen boldog, lehet, hogy egy kicsit magányos
voltam, de elégedett. Szeretek itt élni! Szeretem, hogy figyelhetek Dorisra, amikor épp nincs a legjobb
formában. Szeretek olvasni a gyerekeknek a felolvasóórákon, és a mi kis Műemlék ház kőrútunkat is
szeretem, még akkor is, ha te valami undorító dolgot akarsz belőle kerekíteni, hogy nagyot alakíthass a
tévében.
Dermedten, szótlanul álltak egymással szemben. Miután mindent felfedtek, mindent kimondtak,
mindketten kimerültek.
– Ne csináld ezt! – mondta végül a férfi.
– Micsodát? Hogy kimondom az igazat?
A férfi válaszát meg sem várva Lexie a kabátjáért és a táskájáért nyúlt. Átdobta őket a karján, és
elindult az ajtó felé. Jeremy arrébb lépett, hogy utat engedjen neki, a lány egy pillanatra hozzáért,
anélkül, hogy bármi mást mondott volna. Már néhány lépésnyire járt az irodától, amikor Jeremy végül
összeszedte minden erejét, hogy újra megszólaljon.
– Hová mész? – kérdezte. Lexie megtett még egy lépést, majd megállt. Sóhajtott egyet.
– Azt teszem, amit te is tenni fogsz – mondta. Letörölt egy könnycseppet az arcáról, és kihúzta
magát. – Hazamegyek.

Tizennyolcadik fejezet
Aznap éjjel Alvin és Jeremy felállították a kamerákat a Pamlico folyó mólójától nem messze. A
távolban zene szűrődött ki Meyer dohányszárító pajtájából, ahol már elkezdődött a táncmulatság. A
legtöbb belvárosi üzlet bezárt este; még a Lookilu is teljesen üres volt. Úgy tűnt, a kabátjába
burkolódzó két férfi teljesen egyedül van.
- És aztán? - kérdezte Alvin.
- Ennyi - mondta Jeremy. - Elment.
- És te nem mentél utána?
- Nem akarta.
- Honnan tudod?
Jeremy megdörzsölte a szemét, és huszadszorra is felidézte a veszekedést. Az utolsó néhány óra
homályos volt számára, csak ködösen emlékezett rá, hogy visszament az olvasóterembe, majd a polcra
tette a naplókat, és bezárta maga mögött az ajtót. Útközben visszafelé azon tűnődött, amiket a lány
mondott; a harag és elhagyatottság érzése szomorúsággal és sajnálattal vegyült benne. A következő
négy órát a Greenleafben azzal töltötte, hogy megpróbált rájönni, hogyan kezelhette volna jobban a
történteket. Nem lett volna szabad úgy berontania az irodájába. Valóban annyira haragudott a naplója
miatt? Vagy amiatt, hogy bolondot csináltak belőle? Talán egyszerűen arról volt szó, hogy neheztelt
Lexie-re, és úgy, mint ahogy a lány is, csak az alkalmat várta, hogy kirobbantson egy veszekedést?
Nem tudta egészen biztosan, és Alvin sem tudott válasszal szolgálni, miután beszámolt neki a
nap eseményeiről. Mindössze abban volt biztos, hogy teljesen kimerült, és annak ellenére, hogy
forgatnia kell, alig tud úrrá lenni magában a vágyon, hogy elmenjen Lexie-hez, hátha rendbe tudja
még hozni a dolgokat. Feltéve, hogy egyáltalán otthon van. Ami azt illeti, úgy tudta, hogy a többiekkel
együtt ő is ott van a mulatságon.
 Jeremy sóhajtott, gondolatai visszakanyarodtak a könyvtárban töltött utolsó percekhez.
– Abból láttam, ahogy rám nézett – mondta.
– Akkor vége?
– Igen, vége.
A sötétben Alvin megcsóválta a fejét, és elfordult. Érthetetlen volt számára, hogyan szerethetett
bele a barátja ilyen rövid idő alatt valakibe. Lexie nem volt annyira bájos, és nem volt olyan
engedelmes, alkalmazkodó, amilyennek a déli nőket képzelte. Bárhogy legyen is, Jeremyt kirúgták, de
azt is tudta, hogy amint felszáll a gépe, túlteszi magát rajta. Jeremy mindig mindenkin túltette magát.
A mulatságon Gherkin polgármester egyedül ült egy asztalnál a
sarokban, kezével az állát támasztotta. Remélte, hogy Jeremy legalább benéz Lexie-vel, de
amint megérkezett, az önkéntesektől tudomást szerzett a könyvtárban történt – szerintük elég komoly
– veszekedésről valamelyik naplóval és valamilyen átveréssel kapcsolatban.
Ahogy most végiggondolta, belátta, hogy jobban tette volna, ha nem adományozza a
könyvtárnak apja tanulmányait, de akkoriban ez még nem tűnt olyan lényegesnek, ráadásul a város
történelmének elég pontos és hiteles feljegyzéseit tartalmazzák. Egyértelműen a könyvtárnak kellett
adományoznia. Ki tudhatta előre, mi fog történni az elkövetkező tizennégy évben? Ki tudta, hogy a
textilgyárat be fogják zárni, és a bánya kiürül? Ki tudta, hogy egyszer csak emberek százai válnak
munkanélkülivé, és hogy nagyon sok fiatal család elköltözik majd úgy, hogy soha nem tér már vissza.
Ki tudta, hogy a városnak az lesz a sorsa, hogy harcolnia kell a túlélésért?
Talán nem kellett volna a körútba bevennie a temetőt. Talán nem kellett volna ekkora hírverést
csinálnia a kísérteteknek, amikor tudta, hogy az csak a papírgyár éjszakai világítása. A városnak
azonban szüksége volt valamire, amire építhet, valamire, ami miatt idelátogatnak az emberek, hogy
úgy érezzék, érdemes néhány napot eltölteniük a városban, hogy megtapasztalják, mennyire csodálatos
hely is ez valójában. Ha elég látogató fordulna meg itt, talán a végén olyan nyugdíjas-paradicsommá
válna, mint Oriental, Washington vagy New Bern. Ez volt a város egyetlen esélye, gondolta. A
nyugdíjasok vendégszerető helyekre vágytak, ahol ehetnek-ihatnak elidőzhetnek; olyan helyekre, ahol
érdemes megállni. Nem fog egyik napról a másikra megvalósulni, de ez volt az egyetlen ötlete, és
valahol el kellett kezdeni. Hála a temető bevonásának és a titokzatos fényeknek néhány száz jeggyel
többet sikerült eladniuk, Jeremy jelenléte pedig azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy országszerte
ismertté válnak
Azt gondolta, Jeremy elég eszes volt ahhoz, hogy erre magától rájöjjön. Nem ez zavarta. Mi van
akkor, ha Jeremy felfedi az igazságot az országos tévécsatornán vagy a rovatában? Az emberek attól
még országszerte hallani fognak Boone Creekről, és néhányan talán fel is keresik. A semmilyen
hírverésnél a rossz hírverés is jobb! Feltéve, persze, ha nincs benne „átverés".
Nagyon rosszul hangzott ez a szó, főleg azzal kapcsolatban, ami történt. Persze, tudta, hogy mi
okozza a fényjelenséget, de erről szinte senki más nem tudott, és különben is, kinek ártott ezzel?
Egyszerűen arról volt szó, hogy volt egy legenda, a fények is valódiak voltak, és néhány ember
tényleg azt hitte, hogy azok szellemek. A többiek pedig csak összejátszottak vele, mert azt gondolták,
hogy ez a várost különlegessé és egyedivé teszi. Az embereknek nagyobb szükségük volt most erre,
mint valaha. Jeremy Marsh, ha kedves emlékekkel tér vissza, meg fogja ezt érteni. Kedves emlékek
nélkül lehet, hogy nem. Ebben a pillanatban Gherkin polgármester nem egészen tudta, hogy Jeremy
milyen benyomással fog holnap elutazni.
Olyan gondterheltnek tűnik a polgármester, nem gondolod? – jegyezte meg Rodney.
Rachel körülnézett, meglehetősen büszke volt, hogy az este nagy részét egymás társaságában
töltötték. Még az sem csorbított az érzésen, hogy Rodney időnként az ajtó felé pillantott Lexie után
kutatva a tömegben, egyszerűen azért nem, mert úgy tűnt, ő is boldog, hogy vele lehet.
– Hát, lehet... de ő mindig így néz ki.
– Nem – mondta Rodney. – Valami komoly dolgon töri a fejét.
– Akarsz vele beszélni?
Rodney elgondolkodott rajta. A polgármesterrel és – úgy tűnt – mindenki mással együtt ő is
hallott a könyvtárbeli veszekedésről, de a többiekkel ellentétben ő rájött, hogy miről is van szó va-
lójában. Összeállt fejében a kép, főleg miután meglátta a polgármester gondterhelt arckifejezését.
Hirtelen ráébredt, hogy a polgármestert az aggasztja, hogy Jeremy vajon hogyan fogja majd tálalni a
világnak az ő kis rejtélyüket.
Ami pedig a vitát illeti, ő megpróbálta figyelmeztetni Lexie-t, hogy ez be fog következni.
Elkerülhetetlen volt, de Lexie-nél makacsabb nővel életében nem találkozott: olyan ember, aki soha
nem enged az elképzeléseiből. Kiállhatatlan tudott lenni, Jeremy pedig végül ebből is kapott egy kis
ízelítőt. Igaz, hogy Rodney az kívánta, bár ne hozta volna magát a lány újra ilyen kellemetlen
helyzetbe, azért örült, hogy véget ért az ügy.
– Nem – mondta Rodney –, nem igazán tudok neki mit mondani. Mostantól kezdve nem rajta
múlnak a dolgok.
Rachel összevonta a szemöldökét. – Mi nem múlik rajta?
– Mindegy – zárta le a témát a férfi egy mosollyal. – Nem fontos.
Rachel egy pillanatig a férfit vizslatta, majd megvonta a vállát. Egymás mellett álltak. Közben
az egyik dal befejeződött, a zenekar rázendített egy másikra. Ahogy egyre többen lettek a tánc-
parketten, Rachel elkezdte a lábával a ritmust ütni.
Rodney annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a táncosokat. Lexie-vel akart
beszélni. Idefelé jövet elhajtott a háza mellett. Látta, hogy odabent ég a villany, és az autója a ház előtt
áll. Korábban az egyik kollégája jelentette, hogy látta, amint az a Nagyvárosi Fickó és
rajzfilmfiguraszerű barátja épp felállították a kamerát a mólón, ami azt jelentette, hogy a veszekedés
még nem zárult le teljesen.
Ha a lámpák még mindig égnek Lexie-nél, miután a tánc véget ér, akár be is ugorhat hozzá
hazafelé – gondolta –, mint akkor, amikor Mr. Reneszánsz elment. Az volt az érzése, hogy a lány nem
is lepődne meg annyira, ha meglátná. Talán egy pillanatig csodálkozna, aztán beengedné. Főzne egy
kávét – mint a múltkor –, ő pedig ott ülne a kanapén, és órákig hallgatná, ahogy a lány mindennek
lehordja magát, amiért ilyen bután viselkedett. Rodney bólintott. Jobban ismerte a lányt, mint saját
magát. Ennek ellenére még nem jött el az ideje, hogy elinduljon. Biztos, hogy Lexie-nek szüksége van
még egy kis időre, hogy egyedül átgondolhassa a dolgait. Azt is be kellett ismernie, hogv elege van
már abból, hogy mindig csak úgy tekint rá, mint egy bátyra, és abban sem volt biztos, hogy kedve van
meghallgatni a lányt, végtére is, meglehetősen jól érezte magát, és pillanatnyilag nem volt annyira oda
az ötletért, hogy az este hangulatát elrontsa.
Ráadásul a zenekar is elég jól játszott, sokkal jobban, mint a tavalyi. A szeme sarkából látta,
ahogy Rachel a zene ritmusára ringatózik, örült, hogy a lány őt választotta partneréül ma estére.
Mindig is könnyen ki lehetett vele jönni, de az furcsa volt, hogy mostanában, bármikor találkozott
vele, egy kicsit csinosabbnak tűnt, mint ahogyan emlékezett rá. Semmi kétség, hogy ez csak az ő
képzeletének a játéka, ám nem tudott nem gondolni arra, hogy ma este különösen szép.
Rachel rajtakapta, amint a férfi őt nézte, és szégyenlősen –' mosolyodott. – Bocs – mondta –,
szeretem ezt a dalt.
Rodney megköszörülte a torkát. – Szeretnél táncolni? dezte.
A lány szeme csillogott. – Jól hallottam?
– Bár nem vagyok valami nagy táncos...
– Nagyon szeretnék! – vágott közbe a lány a férfi keze után nyúlva, aki követte őt a
táncparkettre, és elhatározta, hogy majd később gondolkozik azon, mihez kezdjen Lexie-vel.

Doris a nappaliban üldögélt a hintaszékben, szórakozottan bámult az ablak felé, azon tűnődve,
hogy Lexie vajon beugrik-e hozzá. Megérzései alapján kételkedett ebben, de abban reménykedett,
hátha ezúttal téved. Nemcsak érezte, de tudta, hogy Lexie dühös, aminek az az oka, hogy Jeremy
elutazik. Azt kívánta, bár ne erőszakolta volna Lexie-re a férfit. Utólag rájött, hogy gondolnia kellett
volna arra, hogy ez lesz a vége, így most már bánta, hogy mindent megtett, amit csak tudott, hogy a
fiatalok között kialakuljon valami. Talán azért, mert Lexie magányos volt? Mert egyszer pórul járt, és
azóta sem sikerült kihevernie, hogy beleszeretett abba a chicagói fiatalemberbe? Hogy is hívta? Mr.
Reneszánsz? Megpróbálta felidézni a nevét, pedig valójában nem is volt fontos. Aki fontos volt, ő
Lexie, és Doris aggódott miatta. Persze hosszú távon minden rendben lesz, Doris tudta ezt. Biztos,
hogy elfogadja azt, ami történt, és megtalálja majd a módját, hogy túllépjen rajta. Idővel még arról is
meg fogja győzni magát, hogy jó, hogy így történt. Ha tudott valamit Lexie-ről, azt biztosan, hogy
nagy túlélő.
Doris sóhajtott. Tudta, hogy Jeremy fülig szerelmes. Ha Lexie viszonozta volna a szerelmét, a
férfi még jobban beleszeretett volna. Lexie megtanulta, hogyan hagyja maga mögött a kapcsolatait, és
hogyan élje tovább az életét úgy, mintha azok nem is lettek volna.
Szegény Jeremy, gondolta. Ez nem volt tisztességes vele szemben.
A Cedar creek-i temetőben Lexie a sűrűsödő ködben állt, tekintete a távolba révedt szülei sírja
felett. Tudta, hogy Jeremy és Alvin a gyárat és a Riker's Hillt fogják filmezni a mólóról, ami azt
jelenti, hogy ma éjjel egyedül lehet a gondolataival.
Nem akart sokáig maradni, de valami miatt késztetést érzett, hogy idejöjjön. Ugyanezt tette,
amikor szakított Averyvel és, Mr. Reneszánsszal. Ahogy a zseblámpa fényét a szülei sírkőbe vésett
nevére irányította, azt kívánta, bár itt lennének, hogy beszélhessen velük.
 Tudta, hogy romantikus képet alakított ki magában róluk, olyat, amely állandóan változik, a
hangulatától függően. Néha szeretett úgy gondolni rájuk, mint beszédes, jó humorú emberekre –,
máskor inkább szerette azt gondolni, hogy csöndes megfigyelők voltak. Ebben a pillanatban úgy akart
rájuk gondolni, mint bölcs, erős emberekre, akik olyan tanácsot adnának neki, amelytől kevésbé tűnne
zavarosnak a helyzete. Elege volt abból, hogy folyton hibát követ el. Hogy csak ennyire képes,
gondolta leverten, és tudta, hogy most épp egy újabb következik, bármit tesz is.
Afolyón túl csak a papírgyár fényeit lehetett látni a ködben, maga a város álmos homályba
veszett. A Jeremy menetrendje szerint hamarosan közeledő vonatra várakozva Alvin gyorsan még
egyszer ellenőrizte a Riker's Hill irányába fordított kamerát. Ez egy bonyolult felvétel lesz. Az,
amelyik a felüljárót veszi, könnyűnek látszik, de mert a Riker's Hill messze is volt és a köd is takarta,
nem volt róla teljesen meggyőződve, hogy a kamera értékelhető felvételt készít majd. Az objektív
sajnos nem volt alkalmas távoli képek készítésére, pedig most pontosan erre lett volna szükség. Bár
magával hozta a legjobb lencséket és filmeket, mégis jobb lett volna, ha Jeremy erről még azelőtt
tájékoztatta volna, hogy útnak indult New Yorkból.
Jeremy képtelen volt józanul gondolkodni az elmúlt két nap folyamán, ezért talán ezt meg lehet
bocsátani neki. Rendes körülmények között ugyanilyen helyzetben megállás nélkül beszélt és
viccelődött volna, ehelyett az elmúlt néhány óra alatt nem nagyon szólalt meg. A várt könnyed, laza
forgatás helyett az eltelt órák egészen olyanok voltak, mintha dolgoznia kellene, főleg ebben a csípős
időben. Nem igazán ezért jött ide, de most már mindegy... legfeljebb megemeli a munkadíját, és
benyújtja a számlát Nate-nek.
Ezalatt Jeremy a vágány mellett állt karba tett kézzel, és a ködben úszó folyópartot bámulta.
– Mondtam már, hogy hívott Nate? – kérdezte Alvin, és megpróbálta újra lekötni Jeremy
figyelmét.
– Tényleg?
– Felébresztett – mondta Alvin –, és üvölteni kezdett velem, mert ki volt kapcsolva a mobilod.
Merengő hangulata ellenére Jeremy elmosolyodott. – Megtanultam, hogy kikapcsolom, amikor
csak lehet.
– Ja, hát... kár, hogy nekem nem mondtad.
– Mit akart?
– Ugyanazt. A legfrissebb híreket. Ezt kapd ki: azt kérdezte, hogy tudnál-e valamilyen
bizonyítékot szerezni.
– Milyen bizonyítékot?
– A kísértetekkel kapcsolatosat. Arra gondolt, hogy akkor a jövő héten megmutathatnád a
producereknek.
– ???
Alvin védekezésül felemelte a kezét. – Ő mondta, nem én.
– De hát tudja, hogy ez csak a papírgyár fénye...
Alvin bólintott. – Igen, tudja, csak arra gondolt, hogy fontos lenne. Egy kis felhajtás, hogy
levedd őket a lábukról.
Jeremy döbbenetében megrázta a fejét. Nate-nek volt már néhány őrült ötlete az évek során, de
ez elvitte a pálmát. Ami a szívén, az a száján típusú ember volt, és az esetek felében később még csak
nem is emlékezett rá, hogy mit mondott. – Azt is mondta, hogy fel kellene hívnod – tette még hozzá
Alvin.
– Fel fogom – mondta Jeremy –, de a Greenleafben hagytam a mobilomat. – Jeremy egy kis
szünetet tartott. – Nem beszéltél neki a naplóról, ugye?
– Akkor még nem is tudtam róla – mondta Alvin. – Azután említetted, hogy beszéltem vele.
Mondtam, hogy felébresztett.
Jeremy elgondolkozva bólintott. – Ha megint felhívna, egy ideig még ne beszélj róla, oké?
– Nem akarod, hogy megtudja, hogy a polgármester a bolondját járatja mindenkivel?
Nem – mondta Jeremy –, még nem.
Alvin ránézett. – Még nem vagy soha nem?
Jeremy nem válaszolt azonnal. Ez nagy kérdés volt, ugyebár.
– Még nem döntöttem el.
Alvin még egyszer belepillantott a lencsébe. – Kemény dió – mondta. – Lehet, hogy elég a
sztorihoz. Úgy értem, a fényjelenség, az egy dolog, de meg kell értened, hogy a megoldás egyáltalán
nem olyan érdekes.
– Ezt hogy érted?
– Hát a tévének. Nem vagyok benne annyira biztos, hogy érdekelni fogja őket, hogy egy erre
járó vonat okozza.
– Nemcsak a vonat miatt van – javította ki Jeremy – hanem attól, ahogyan a papírgyár fényei a
vonat hatására a Riker's Hillre verődnek, és hogy azok hogyan jelennek meg a süllyedő temetőbe
leszálló sűrű ködben.
Alvin úgy tett, mintha ásított volna. – Bocs – mondta –, mit is mondtál?
– Ez egyáltalán nem unalmas – erősködött Jeremy. – Hát nem látod, mennyi mindennek kell
egybeesnie ahhoz, hogy ez a jelenség létrejöhessen? Például hogy a tárnák miatt eltolódtak a vízzáró
rétegek, és emiatt megsüllyedt a temető. Vagy a vasúti felüljáró elhelyezkedése. A hold fázisai, mert
csak bizonyos időszakokban van elég sötét ahhoz, hogy látni lehessen a fényeket. A legenda. A
papírgyár elhelyezkedése és a menetrend.
Alvin vállat vont. – Higgy nekem! Unalmas, nagy U-val. Hogy őszinte legyek, sokkal
izgalmasabb lett volna, ha nem jössz rá a megoldásra. A tévéközönség imádja a rejtélyeket. Főleg,
mondjuk, New Orleansban vagy Charlestonban, vagy valami menő és romantikus helyen. De
visszaverődő fények Boone Creekben, Észak-Karolinában? Tényleg azt hiszed, hogy ez érdekli az
embereket New Yorkban vagy Los Angelesben?
Jeremy szóra nyitotta a száját, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy Lexie pontosan ugyanezt
mondta a jelenséggel kapcsolatban, és ő itt él. Alvin ránézett.
– Ha komolyan gondolod a bemutatót a tévében, valamivel meg kell fűszerezned a sztorit, és a
napló, amelyről beszéltél, erre talán pont jó lenne. Megcsinálhatod az egészet ugyanúgy, ahogy
lépésről lépésre haladtál a kutatásban, és a végén előállsz a naplóval. Ennyi lehet, hogy elég, hogy
felkeltsd a producerek figyelmét, ha jól csinálod.
– Úgy gondolod, oda kellene vetnem a várost a hiénáknak? Alvin megrázta a fejét. – Én nem ezt
mondtam, és hogy
őszinte legyek, abban sem vagyok egészen biztos, hogy a napló elég lesz. Csak arról beszélek,
hogy ha nem tudsz előállni valami bizonyítékkal, jobb, ha elgondolkozol azon, hogy felhasználd a
naplót, ha nem akarsz kellemetlen helyzetbe kerülni a megbeszélésen.
Jeremy elfordította a fejét. Tudta, hogy a vonat néhány percen belül itt lesz. – Lexie soha többé
nem állna szóba velem, ha ezt megtenném – mondta, és megvonta a vállát. – Feltéve, ha egyáltalán
szándékában áll még.
Alvin nem szólt semmit. Jeremy felé pillantott.
– Szerinted mit tegyek?
Alvin vett egy mély lélegzetet. – Úgy gondolom – szólalt meg –, hogy minden azon múlik, hogy
számodra mi a fontosabb, nem igaz?

Tizenkilencedik fejezet
Jeremy alig aludt a Greenleafben töltött utolsó éjszakán. Alvinnel befejezték a forgatást: ahogy
a vonat elhaladt, a Riker's Hillen csak halványan lehetett érzékelni a visszaverődő fényeket, majd –
miután visszanézték a filmet – mindketten megállapították, hogy elég jó volt ahhoz, hogy Jeremy
elméletét alátámassza, ha nem akarják megismételni egy jobb felszereléssel.
Mégis, úton a Greenleafbe, Jeremy esze egyáltalán nem a rejtélyen vagy a vezetésen járt.
Helyette gondolatban inkább újra lepörgette az elmúlt néhány nap eseményeit. Eszébe jutott első
találkozása Lexie-vel a temetőben, és élénk, vitájuk a könyvtárban. Felidézte az együtt elköltött ebédet
Riker's Hill-en, a parti sétányon eltöltött időt, hogy mennyire ámulatba ejtette a rendhagyó
összejövetel, amelyet az ő tiszteletére rendeztek, és hogy mit érzett, amikor először meglátta a temető
fényeit. Leginkább az járt az eszében, amikor ráébredt, hogy beleszeretett Lexie-be.
Tényleg lehetséges, hogy ennyi minden történt csupán néhány nap alatt? Ahogy visszaért a
Greenleafbe és belépett a szobájába, megpróbálta felidézni azt a pillanatot, amikor kezdett minden
rossz irányba fordulni. Nem volt benne egészen biztos, de úgy érezte, hogy Lexie az érzései elől
próbál menekülni, nem pedig előle. Vajon akkor, amikor tudatosult a lányban, hogy gyöngéd érzéseket
táplál iránta? Vagy, hozzá hasonlóan, a partin? Vagy már korábban, a délután folyamán?
Fogalma sem volt, mi a válasz erre a kérdésre. Mindössze annyit tudott, hogy szerelmes a
lányba, és gondolni sem tudott arra, hogy soha többé nem láthatja viszont.
Az órák lassan teltek. Mivel a gépe délben indult Raleigh-ból, hamarosan el kellett hagynia a
Greenleafet. Már hat óra előtt ébren volt, befejezte a csomagolást, és mindent bepakolt az autóba.
Miután meggyőződött róla, hogy Alvin szobájának ablakából fények szűrődnek ki, elindult a
recepcióra a reggeli hidegben.
 Ahogyan számított rá, Jed haragos volt. A haja még bozontosabb volt, mint általában, a ruhája
pedig gyűrött. Bizonyára mostanában kelhetett fel, gondolta Jeremy, és az asztalra tette a kulcsot.
– Csendes kis hely ez itt – mondta. – Mindenképpen ajánlani fogom a barátaimnak.
Jed arckifejezése még ellenségesebbé vált, már ha lehetett egyáltalán fokozni, de Jeremy
válaszként csak hálásan rámosolygott. Visszaindult a szobájába, amikor egy autó fényeit látta köze-
ledni a ködben, a kavicsos úton felfelé. Egy pillanatra azt hitte, Lexie az, és érezte, ahogy mellkasában
hevesebben kezd verni a szíve –, ám amikor az autó látótávolságba került, ugyanolyan gyorsan elszállt
a reménye.
A nagykabátba és sálba burkolódzott Gherkin polgármester alakja bukkant elő az autóból.
Eltűnt belőle a korábbi találkozásaik alkalmával tapasztalt energia, tapogatva kereste az utat a sötétben
Jeremy felé.
– Gondolom, csomagol – szólította meg.
– Épp most fejeztem be.
– Jed nem zaklatta a számlával, ugye?
– Nem – mondta Jeremy. – Egyébként, köszönöm.
– Szívesen. Mint már említettem, ez a legkevesebb, amit megtehetünk magáért. Csak remélni
merem, hogy jól érezte magát a mi remek kis városunkban.
Jeremy bólintott, feltűnt neki az aggodalom a polgármester arcán. – Igen – mondta –,
nagyszerűen.
Mióta megismerte, először tűnt úgy, hogy Gherkin kifogyott a szavakból. Ahogy a csönd
kezdett kényelmetlenné válni, sálját kabátja belsejébe tűrte.
– Nos, csak azért akartam még beugrani, hogy megmondjam: az itteniek nagyon örülnek, hogy
megismerhették magát. Tudom, hogy most a város nevében beszélek, de tényleg nagyon jó benyomást
tett rájuk.
Jeremy zsebre tette a kezét. – Mire volt jó ez a trükk? Gherkin sóhajtott. – A temető bevonására
gondol?
– Nem. Arra gondolok, hogy az apja már régen megírta a magyarázatot a naplójában, és maga
mégis eltitkolta ezt előlem.
Gherkin arcán szomorú kifejezés jelent meg. – Teljesen igaza van – mondta rövid szünet után, a
hangjában érezni lehetett, hogy habozik. – Az apám tényleg megoldotta a rejtélyt, de azt hiszem,
ennek így kellett történnie. – Jeremy szemébe nézett. – Tudja, hogy miért kezdett el annyira
érdeklődni a városunk története iránt?
Jeremy megrázta a fejét.
– A második világháborúban az apám együtt szolgált a hadseregben Lloyd Shaumberggel, aki
hadnagy volt, az apám pedig tiszt. Korunk embere – úgy tűnik – nincs tisztában azzal, hogy azok, akik
a háború alatt a frontokon harcoltak, nem pusztán katonák, hanem legtöbben átlagemberek voltak:
pékek, hentesek, szerelők. Shaumberg történész volt. Legalábbis az apám azt mesélte róla. Valójában
csak egy delaware-i középiskolában tanított történelmet, de az apám esküdött, hogy nem volt nála
nagyszerűbb tiszt az egész seregben. Folyton régi történetekkel szórakoztatta az embereit, olyanokkal,
amelyeket szinte senki nem ismert, és ez elterelte apám figyelmét a félelemről. Miután végig-
masíroztak az olasz csizma szárán, Shaumberget, az apámat és a szakasz többi tagját bekerítették a
németek. Shaumberg azt mondta az embereknek, hogy vonuljanak vissza, miközben ő megpróbálta
fedezni őket. „Nincs más választásom" – mondta. Öngyilkos vállalkozás volt, mindenki tudta, de
Shaumberg ilyen volt. – Gherkin megállt egy pillanatra. – Szóval, az apám túlélte, Shaumberg pedig
meghalt, és miután apám hazajött a háborúból, azt mondta, hogy ő is történész akar lenni, hogy így
tisztelegjen barátja emléke előtt.
Amikor Gherkin nem folytatta már tovább, Jeremy kíváncsian nézett rá. – Miért mondja el
mindezt most nekem?
– Azért – válaszolta Gherkin –, mert ahogy én látom, nekem sem volt túl sok választásom.
Minden városnak szüksége van valamire, amit a magáénak tudhat, ami megerősíti az emberekben,
hogy az otthonuk különleges. New Yorkban nem kell emiatt aggódnia. Ott van a Broadway és a Wall
Street, az Empire State Building és a Szabadság-szobor, de itt, miután minden üzleti lehetőség kiapadt,
körülnéztem, és rájöttem, hogy nem maradt más, csak egy legenda. És hát a legendák... nos, azok csak
relikviák a múltból, ám a városnak a túléléshez ennél sokkal többre van szüksége. Mindössze ennyit
próbáltam tenni, megtalálni a módját, hogy életben tartsam ezt a várost. És akkor jött maga.
Jeremy félrepillantott, eszébe jutottak az üzletek lehúzott rolói, amelyeket akkor látott, amikor
először járt a városban, és Lexie megjegyzése a textilgyár és foszforbánya bezárásával kapcsolatban.
– Azért jött el ma reggel, hogy elmondja a saját álláspontját ebben a történetben?
 – Nem – mondta Gherkin. – Azért jöttem, hogy tudassam magával, hogy ez az egész az én
ötletem volt. Nem a városi tanácsé, és nem azoké az embereké, akik itt élnek. Talán nem volt helyes,
amit tettem. Talán maga nem ért vele egyet. De amit tettem, arról azt gondoltam, hogy javára válik
ennek a helynek és az embereknek, akik itt élnek. Mindössze annyit kérek, hogy amikor a cikkén
dolgozik, ne feledkezzen meg róla, hogy ebbe senki mást nem vontam be. Ha engem fel akar áldozni,
megértem. Azt hiszem, az apám is megértené.
Anélkül, hogy megvárta volna Jeremy válaszát, Gherkin visszament az autójához, és elhajtott a
ködben.
Hajnal óta az égboltot szürke felhők borították. Jeremy épp Alvinnek segített berakodni a
felszerelést, amikor megérkezett Lexie.
Kiszállt az autóból, szinte ugyanúgy nézett ki, mint amikor első alkalommal találkozott vele.
Violakék szemének üzenete megfejthetetlen volt, amikor tekintetük találkozott. Gherkin naplóját
tartotta a kezében. Egy pillanatig némán álltak egymással szemben, mintha egyikük sem tudná, mit
mondjon. Végül Alvin törte meg a csendet, aki a nyitott csomagtartónál állt.
– Jó reggelt! – mondta.
Lexie magára erőltetett egy mosolyt. – Szia, Alvin.
– Korán fölkeltél.
A lány vállat vont, szeme Jeremyre villant. Alvin egyikről a másikra nézett, majd a háta mögé
mutatott.
– Azt hiszem, még egyszer körülnézek a szobában – mondta, ügyet sem vetve arra, hogy
igazából senki nem figyel rá. Amikor elment, Jeremy mély lélegzetet vett.
– Nem hittem, hogy eljössz – mondta.
– Hogy őszinte legyek, én sem voltam benne biztos.
– Örülök, hogy mégis itt vagy. – A szürke fény a férfit a világítótorony melletti tengerparti
sétájukra emlékeztette, és fájdalmasan belemart az érzés, mennyire beleszeretett Lexie-be. Ösztönösen
közelebb akart menni hozzá, de a lány kimért stílusa távol tartotta ettől.
A lány Jeremy autója felé intett a fejével. – Látom, már bepakoltál, és készen állsz az indulásra.
– Igen – mondta a férfi. – Mindent összecsomagoltam.
– És a felvételekkel is végeztetek?
A férfi hezitált, nem tetszett neki ez a közhelyes társalgás.
– Tényleg azért jöttél, hogy a munkámról beszélgessünk, vagy arról, hogy bepakoltam-e már a
kocsiba?
– Nem – mondta a lány. – Nem azért.
– Akkor miért?
– Hogy bocsánatot kérjek azért, ahogy tegnap bántam veled a könyvtárban. Nem lett volna
szabad úgy viselkednem. Nem volt tisztességes veled szemben.
A férfi halványan elmosolyodott. – Semmi baj – mondta.
– Majd kiheverem. Én is sajnálom.
A lány felemelte a naplót. – Ezt neked hoztam, ha esetleg szükséged lenne rá.
– Nem gondoltam, hogy azt akarod majd, hogy felhasználjam.
– Nem is – válaszolta a lány. Akkor miért adod nekem?
Azért, mert beszélnem kellett volna róla, és nem akarom, hogy azt hidd, hogy itt bárki is benne
van ebben a titkolózásban. Tudom, miért gondolhattad, hogy a város kitervelt valamit, és szeretnék
békét kötni. Biztosítani akarlak arról, hogy nem valami cselszövés áldozata lettél...
– Tudom – vágott közbe Jeremy. – Itt járt ma reggel a polgármester.
A lány bólintott, lesütötte a szemét, majd újra felpillantott, hogy a férfi szemébe nézzen. A férfi
azt gondolta, hogy Lexie mondani akar valamit, de bármi volt is az, magába fojtotta.
– Akkor hát, azt hiszem, ennyi – mondta Lexie, és kezét a kabátzsebébe dugta. – Hagynom
kellene, hogy befejezd a dolgod, hogy útnak indulhass. Soha nem kedveltem a hosszú búcsúzkodást.
– Tehát ez most egy búcsú? – kérdezte a férfi, miközben mélyen Lexie szemébe nézett.
A lány szomorúnak tűnt, ahogy fejét oldalra billentette. – Annak kell lennie, nem?
– Tehát ennyi? Csak azért jöttél, hogy megmondd, hogy vége? – Jeremy ujjaival durván beletúrt
a hajába. Dühöngött. – Nekem nincs semmi beleszólásom az egészbe?
A lány halkan válaszolt: – Ezen már túl vagyunk, Jeremy. Nem azért jöttem ide ma reggel, hogy
veszekedjünk vagy hogy felbosszantsalak, hanem azért, mert megbántam, ahogy tegnap viselkedtem
veled, és nem akartam, hogy azt gondold, hogy ez az együtt töltött hét számomra semmit nem
jelentett. Igenis, nagyon sokat jelentett.
A lány szavai ökölcsapásokként hatottak, és Jeremynek minden erejét össze kellett szednie,
hogy meg tudjon szólalni. – De te elhatároztad, hogy véget vetsz ennek.
– Elhatároztam, hogy racionális leszek – mondta a lány.
– Mi van, ha azt mondom, hogy szeretlek?
A lány hosszan nézett rá, majd elfordult. – Ne mondd ezt! Jeremy tett egy lépést a lány felé. –
De igen – mondta. – Szeretlek. Nem tudok parancsolni az érzéseimnek.
– Jeremy... kérlek...
A férfi még gyorsabban mozdult, érezte, hogy áttörte a lány védelmi vonalát, és bátorsága
minden lépéssel nőtt. – Azt akarom, hogy ne érjen véget ez a kapcsolat!
– Nem fog menni – védekezett a lány.
– Dehogynem – mondta a férfi, miközben megkerülte az autót. – Meg tudjuk oldani.
– Nem – mondta Lexie, és hangja egyre keményebb lett. Hátrált egy lépést.
– Miért nem?
– Azért, mert hozzámegyek Rodneyhoz.
A lány szavai lebénították Jeremyt. – Miről beszélsz?
– Tegnap éjjel a mulatság után bejött hozzám, és beszélgettünk.. Sokáig beszélgettünk. Őszinte,
szorgalmas, szeret engem, és itt van. Te pedig nem vagy itt.
A férfi csak bámult rá, a bejelentéstől döbbenten. – Nem hiszek neked.
A lány visszapillantott rá, arcára érzéketlen kifejezés ült ki. – Jobb, ha elhiszed – mondta.
Miután Jeremy nem szólt semmit, odaadta neki a naplót, búcsút intett, majd hátrálva elindult, de te-
kintetét nem vette le a férfiról, ugyanúgy, mint első alkalommal, a temetőben.
– Minden jót, Jeremy! – mondta, mielőtt megfordult volna, hogy beszálljon az autójába.
Jeremy, még mindig dermedten a döbbenettől, hallotta, ahogy beindítja a motort, és látta, ahogy
a lány hátranéz tolatás közben. Előrelépett, hogy kezét a motorháztetőre tegye, hogy így próbálja
megállítani. Amint az autó elindult, mégis hagyta, hogy ujjai lecsússzanak a nedves felületről; végül
hátralépett, ahogy az autó irányba fordult
Egy pillanatra azt hitte, hogy könnyeket látott megcsillanni a lány szemében. Lexie azonban
elfordult, ő pedig tudta, hogy soha többé nem fogja látni.
Üvölteni akart, hogy álljon meg. El akarta neki mondani, hogy akár itt is maradhat a városban,
hogy maradni akart. Ha az elutazásának az az ára, hogy elveszíti őt, akkor nem éri meg visszamennie.
A szavak viszont benne rekedtek, az autó nagyon lassan elhajtott mellette, majd felgyorsult, ahogy
kifordult az útra.
Jeremy ott állt a ködben, nézte az autót, amíg homályba nem veszett, és már csak a hátsó lámpái
világítottak. Aztán eltűnt, a motor hangját pedig elnyelte az erdő.

Huszadik fejezet
A nap további része úgy telt, mintha az eseményeket valaki más szemével látta volna. Alig
emlékezett rá, hogy Alvint követte Raleigh felé az úton, és többször belenézett a visszapillantó tükör-
be, remélve, hogy a közeledő autók egyike Lexie-é. A lány egészen világosan tudtára adta, hogy véget
akar vetni a kapcsolatuknak, de még így is megemelkedett az adrenalinszintje, ahányszor csak
meglátott egy autót, amelyik a lányéra emlékeztette, és lelassított, hogy alaposabban szemügyre vegye.
Közben Alvin egészen távol járt már. Jeremy tudta, hogy előre kellene figyelnie, ehelyett azonban
azzal töltötte az időt, hogy a maga mögött hagyott utat nézte. Miután leadta a bérautót, belépett a
repülőtér várójába, és elindult a beszállókapu felé. Zsúfolt boltok mellett ment el, kikerülte az útjába
kerülő embereket, és megint azon rágódott, hogy volt képes Lexie mindazt feladni, amit közösen
átéltek.
Gondolatmenetét Alvin szakította meg a gépen, amikor elfoglalta a helyét a mellette lévő
ülésen.
– Köszi, hogy elintézted, így egymás mellett ülhetünk –mondta Alvin gúnyosan. Közben
berakta a táskáját a fejük fölött lévő poggyásztartóba.
– Hogy? – kérdezte Jeremy.
– Az ülések. Azt hittem, majd te elintézed, amikor bejelentkezel. Még szerencse, hogy
megkérdeztem, amikor megkaptam a beszállókártyámat. Az utolsó sorban kellett volna ülnöm.
– Bocs – mondta Jeremy. – Azt hiszem, elfelejtettem.
– Igen, én is azt hiszem – mondta Alvin, miközben lehuppant a barátja melletti ülésre, majd
rápillantott. – Még mindig nem akarsz beszélni róla?
Jeremy habozott. – Nem vagyok benne biztos, hogy van miről beszélni.
 – Ugyanezt mondtad eddig is. Én viszont azt hallottam, hogy az ilyesmi jót tesz neked. Nem
követed a talkshow-kat mostanában? Engedj utat az érzéseidnek, könnyíts a lelkeden, keress, és találni
fogsz?
– Talán később – morogta Jeremy.
– Csinálj, amit akarsz – mondta Alvin. Ha nem akarsz beszélgetni, rendben, én szundítok egyet.
– Ezzel hátradőlt az ülésében, és behunyta a szemét.
Alvin végigaludta az út nagy részét, Jeremy ezalatt az ablakon bámult kifelé.
A taxiban, amelybe a La Guardian szállt be, Jeremyre rázúdult a zaj és a város lázas tempója:
aktatáskájukat cipelő üzletemberek rohantak el mellette, anyák vonszolták maguk után gyerekeiket,
miközben bevásárlótáskáikkal birkóztak, kipufogógáz szaga terjengett, autók dudáltak és rendőrautók
szirénái vijjogtak. Ezt szokta meg, ebben nőtt fel, ez volt számára természetes; az viszont meglepte,
hogy ahogy kinézett az autó ablakán, és megpróbálta újra felvenni a ritmust a régi életével, eszébe
jutott a Greenleaf, és az a tökéletes csönd, amelyet ott tapasztalt.
Lakásába érve a postaládája tele volt szórólapokkal és számlákkal. Fogta az egészet, és felment
a lépcsőn. A lakásban mindent ugyanúgy talált, ahogy hagyta. Képes újságok hevertek szanaszét a
nappaliban, a dolgozószobájában is a szokásos rendetlenség, de a hűtőben még mindig volt három
üveg Heineken. Berakta a bőröndjét a hálószobába, kibontott egy üveg sört, fogta a laptopját és a
táskáját, és az íróasztalához vitte.
Nála volt minden információ, amelyet az elmúlt napokban halmozott fel: a jegyzetei, a cikkek
másolatai, a digitális felvételek a temetőről, a térkép és a napló. Ahogy elkezdett kipakolni, egy
csomag képeslap hullott az asztalra. Hirtelen eszébe jutott az a pillanat, amikor a városban töltött első
napon beszerezte azokat. A legfelső képeslap a folyó irányából ábrázolta a várost. Leszedte róla a
csomagolást, és végiglapozta a többit. Volt benne kép a városházáról, egy ködös felvétel Boone Creek
gázlóiban egy szürke gémről, és ahogy a vitorlás csónakok egy szeles délutánon a part mentén
összesereglenek. A csomag felénél tartva egyszer csak azon kapta magát, hogy leragadt egy, a
könyvtárról készített felvételnél.
Mozdulatlanul ült, Lexie-re gondolt, és újra eszébe jutott, hogy mennyire szereti.
De ennek vége, emlékeztette magát, és folytatta a képeslapok nézegetését. Talált egy furcsán
szemcsés fotót a Herbsről, és egy másikat a városról a Riker's Hill-ről fotózva. Az utolsó képeslap
Boone Creek belvárosát örökítette meg, és újra azon kapta magát, hogy elidőz felette.
A lap – egy fekete-fehér fénykép reprodukciója – az 1950-es évek környékén készülhetett. Az
előtérben a színház, a jegyárusnál ácsorgó, jól öltözött patrónusokkal; a háttérben egy feldíszített
karácsonyfa áll egy kis zöld területen, alig pár lépésnyire a főutcától. A járdákon párok, amint
girlandokkal és lámpákkal feldíszített ablakokon kukucskálnak be, vagy kéz a kézben sétálnak. Ahogy
Jeremy a képet vizsgálta, elképzelte, hogyan ünnepelhettek Boone Creekben ötven évvel ezelőtt. A
bedeszkázott kirakatablakok helyett sálat viselő nőkkel és kalapot viselő férfiakkal zsúfolt járdákat
látott, és az utcatáblákról lelógó jégcsapokra rácsodálkozó gyerekeket.
Ezt látva, eszébe jutott Gherkin polgármester. A képeslap nemcsak azt a Boone Creek-i életet
ábrázolta, amilyen fél évszázaddal ezelőtt volt, hanem azt is, amilyenné Gherkin szerette volna újra
tenni. Norman Rockwell-i lét volt, némi déli zamattal. Sokáig tartotta a kezében a képeslapot, és újra
azon tűnődött, hogy mitévő legyen.
A tévés producerekkel a megbeszélést keddre tűzték ki. Nate előtte találkozott Jeremyvel
kedvenc steakházában, a Smith és Wollensky'sben. Nate vidám hangulatban volt, alig várta, hogy lássa
Jeremyt, és megkönnyebbült, hogy újra a városban tudhatja, ahol szemmel lehet őt tartani. Ahogy
leült, azonnal elkezdett a felvételekről beszélni, hogy mennyire fantasztikusan sikerültek, amit Alvin
készített, és hogy olyanok, mint „azok a kísértetházak Amityville-ben", csak igaziak. Biztosította
Jeremyt afelől, hogy a tévés vezetők odalesznek érte. Jeremy mindvégig csöndben ült, és hallgatta
Nate fecsegését, de amikor hirtelen meglátott egy sötét hajú nőt, aki épp elhagyta az éttermet, és
pontosan ugyanolyan hosszú volt a frizurája, mint Lexie-é, gombócot érzett a torkában, hirtelen
elnézést kért, és kiment a mosdóba. Amikor visszaért, Nate az étlapot böngészte. Jeremy édesítőt tett a
jeges teájába, majd ő is kézbe vette az étlapot, és közölte, hogy lehet, hogy kardhalat fog enni. Nate
felnézett az étlapból.
– De ez egy steakház – ellenezte az ötletet.
– Tudom, de most inkább valami könnyebbet ennék. Nate keze szórakozottan az étlap
közepéhez tévedt, mintha
ő is fontolóra vette volna, hogy ugyanazt tegye. A végén rosszallóan ráncolni kezdte a
homlokát.
– Én maradok a steaknél – mondta. – Egész délelőtt azon járt az eszem. Hol is tartottunk?
 – A megbeszélésnél – emlékeztette Jeremy, és Nate előrébb hajolt.
– Tehát nem szellemek, igaz? – mondta Nate. – A telefonban említetted, hogy láttad a fényeket,
de van egy jó ötleted, hogy mik is azok valójában.
– Nem – mondta Jeremy –, nem szellemek.
– Akkor micsodák?
Jeremy előhúzta a jegyzeteit, és a következő néhány percben elmondta Nate-nek, hogy mire jött
rá: kezdte a legendával, majd részletesen kitért a vizsgálat menetére. Még Jeremynek is feltűnt saját
hangjának monotonitása. Miközben Nate hallgatta, folyamatosan bólogatott, de amint befejezte,
homlokán barázdák, az aggodalom ráncai kezdtek kirajzolódni.
– A papírgyár? – mondta kétkedően. – Azt reméltem, hogy valamilyen kormányteszt vagy
ilyesmi. Mondjuk, a hadsereg kipróbál egy új repülőt, vagy valami hasonló. – Megtorpant egy
pillanatra. – Biztos vagy benne, hogy nem egy katonai vonat? Manapság az emberek imádják, ha
bármit lelepleznek a hadsereggel kapcsolatban. Titkos fegyverek programja s a többi. Vagy esetleg
hallottál valami hangot, amelyre nem sikerült magyarázatot találnod?
– Sajnálom – mondta Jeremy őszintén –, csak fények, amelyek visszaverődnek a vonatról. Nem
volt semmiféle zaj.
Ahogy Nate-et figyelte, szinte látta, hogyan jár az agya. Jeremy már régen rájött, hogy a
sztorikat illetően Nate-nek sokkal megbízhatóbb megérzései voltak, mint a kiadóknak.
– Ez nem sok – mondta. – Rájöttél, hogy a legenda melyik verziója igaz? Lehet, hogy
kezdhetnél valamit a téma faji megközelítésével.
Jeremy megcsóválta a fejét. – Még arról sem sikerült meggyőződnöm, hogy Hettie Doubilet
egyáltalán létezett. A legendától eltekintve semmilyen feljegyzést sem találtam róla egyik hivatalos
dokumentumban sem. Ráadásul Watts Landing már rég feledésbe merült.
– Nézd, nem akarok kötekedni, de valamivel fel kell dobnod az anyagot, ha azt akarod, hogy jó
legyen. Ha te nem vagy elég lelkes, őket sem fogja érdekelni. Igazam van vagy igazam van? Hát
persze hogy igazam van. Ugyan már, légy őszinte velem! Találtál valamit, nem?
– Miről beszélsz?
– Amikor Alvin átadta a videókat – mondta Nate –, megkérdeztem, hogy mi a véleménye a
sztoriról, és ő azt mondta, hogy találtál valami más érdekeset.
Jeremy arckifejezése rezzenéstelen maradt. – Tényleg?
– Ő mondta, nem én – mondta Nate önelégülten. – Habár, azt nem mondta, hogy mit, csak
annyit, hogy tőled függ, elmondod-e, ami csak azt jelentheti, hogy valami nagy dologról van szó.
Jeremy Nate-re meredt, a táskáján keresztül szinte érezte, ahogy égetni kezdi oldalát a napló.
Nate a villájával játszott, ide-oda forgatta, miközben a válaszra várt.
– Nos – kezdte Jeremy, tudta, hogy eljött az ideje, hogy végre meghozza a döntést.
Amikor aztán nem folytatta, Nate előredőlt a székén. – Igen?
Este, miután a megbeszélést befejezték, Jeremy egyedül ült a lakásban, szórakozottan bámulva
ki az ablakon. Újra havazni kezdett, az utcai lámpák fényénél a kavargó hópelyhek kavalkádja szinte
hipnotizálta.
A tárgyalás jól kezdődött; Nate minden tőle telhetőt megtett. Annyira felpörgette a
producereket, hogy a felvételek teljesen megbabonázták őket. Mindezek után Jeremy beszélt nekik
Hettie Doubilet legendájáról, amely láthatóan felkeltette az érdeklődésüket, csakúgy, mint az az
alaposság, amellyel egyre előrébb jutott a nyomozás során. Boone Creek történetét más rejtélyes ese-
tek eredményeivel tarkította, és többször észrevette, ahogy a döntéshozók jelentőségteljesen
összenéznek egyértelműen azon törték a fejüket, hogyan tehetnék be a show-ba.
Ahogy azonban később, este, a naplóval az ölében egyedül ücsörgött, tudta, hogy nem fog
együtt dolgozni velük Története -A Boone Creek-i temető rejtélye - olyan volt, mint egy izgalmas
regény, amelynek a végén mindent lelepleznek. A megoldás túl egyszerű volt, és Jeremy érezte
csalódottságukat, amikor búcsút vettek egymástól. Nate és ők is ígéretet tettek, hogy majd keresik
egymást, de Jeremy tudta, hogy nem lesz több telefonhívás.
A naplót illetően egy szót sem szólt, mint ahogy korábban Nate-nek sem.
Később felhívta Gherkin polgármestert Kérése egyszerű volt.-Boone Creek többé ne reklámozza
a Műemlék házak körútja résztvevőinek, hogy a temetőben szellemeket láthatnak A „kísértetjárta" szót
száműzzék a prospektusból, és minden olyan állítást, amely arra utalhat, hogy a fényeknek bármi
közük lehet a természetfölötti jelenségekhez. Helyette a legenda kapja a főszerepet, és az
odalátogatókat tájékoztassák, hogy lehet, hogy valamilyen különleges élményben lesz részük. Ha
néhány turista, aki látja a fényeket, hangosan eltűnődik azon, hogy azok esetleg szellemek lehetnek, az
önkéntes túravezető legyen köteles tisztázni a félreértéseket. Jeremy végül megkérte a polgármestert,
hogy vegye be a pólókat és a bögréket a belvárosi áruház kirakatából.
Cserébe Jeremy megígérte, hogy soha nem fog nyilatkozni a Cedar Creek-i temetőről sem a
televízióban, sem a rovatában, sem semmilyen független cikkben. Nem fogja nagydobra verni a
polgármester tervét, hogy a várost az új-mexikói Roswell szellemlakta verziójává kívánja alakítani, és
azt sem mondja el a városban senkinek, hogy mindvégig tudta az igazságot. Gherkin elfogadta az
ajánlatot. Ezt követően Jeremy felhívta Alvint, akinek meg kellett esküdnie, hogy mindent titokban
tart.

Huszonegyedik fejezet
Az eredménytelen találkozót követő napon Jeremy arra összpontosította a figyelmét, hogy
visszatérjen korábban megszokott napi rutinjához. Beszélt a szerkesztővel a Scientific Ame-ricannél. A
határidőből kifutott, csak halványan derengett neki, amit korábban Nate említett, és beleegyezett, hogy
ír egy cikket az alacsony szénhidrátbevitelen alapuló diéták veszélyeiről. Órákon át szörfözött az
interneten, számtalan újságot végigfutott további írások után kutatva, amelyek érdekesek lehetnek a
téma szempontjából. Csalódott volt, amikor megtudta, hogy Clausen – egy olyan cég segítségével,
amelyik nagy nyilvánosságnak örvend New Yorkban – átvészelte a vihart, amelyet Jeremy szereplése
kavart a Primetime-ban, és még mindig folytak a tárgyalások, hogy folytathassa tévéshow-ját. A
helyzet iróniája hidegen hagyta Jeremyt, a nap hátralévő részében a hívők naivitásán szörnyülködött.
Élete lassacskán kezdett visszatérni a régi kerékvágásba. Vagy legalábbis azt hitte. Igaz, hogy
még mindig gyakran gondolt Lexie-re, és azon tűnődött, vajon mennyire foglalja le az esküvőre való
készülődés. Mindent megtett, hogy megszabaduljon ezektől a gondolatoktól. Túl fájdalmasak voltak.
Helyette megpróbálta folytatni korábbi – Lexie előtti – életét. Péntek este elment egy éjszakai klubba,
de a program nem sült el különösebben jól. Ahelyett, hogy elvegyült volna a tömegben, és
megpróbálta volna magára vonni a közelben álló nők figyelmét, az este nagy részében a bárpultnál ült,
egyetlen sör társaságában. Másnap meglátogatta a családját Queensben, de a fivéreit és sógornőit
látva, ahogy gyerekeikkel játszottak, megint csak valami olyan dolog iránt kezdett sóvárogni, amelyet
ő soha nem kaphat meg.
Hétfőre virradóan újabb hóvihar érte el a várost. Addigra sikerült meggyőznie magát, hogy a
fájdalma tényleg elmúlt. Időnként az a néhány, Lexie-vel töltött nap ugyanolyan délibábnak tűnt, mint
ami miatt odautazott. Talán nem is volt igaz, mondogatta magának, de ahogy ott ült az íróasztalánál,
azon kapta magát, hogy megint a képeslapokat forgatja. Végül azt, amelyiken a könyvtár volt, kirakta
a falra, az asztala fölé. Ebédet rendelt – a héten immár harmadik alkalommal – a sarki kínai
étteremből, aztán hátradőlt a székében, és újra végiggondolta, hogy jól döntött-e. Egy pillanatra
eltűnődött azon, vajon Lexie is ugyanakkor evett-e, mint ő, de a gondolatmenetet megzavarta a
kaputelefon csöngése. Felkapta a pénztárcáját, és elindult az ajtó felé. A kaputelefon torz vonalában
egy női hangot hallott.
– Nyitva van, jöjjön fel!
Végigpörgette a nála lévő bankjegyeket, előhúzott egy húszast, és a kilincs után nyúlt, amikor
meghallotta, hogy kopognak.
– Ez gyors volt – mondta. – Általában beletelik..
Szavai elakadtak, amikor kinyílt az ajtó, és meglátta, ki áll előtte. A csöndben Jeremy és
látogatója csak bámultak egymásra, majd Doris elmosolyodott.
– Meglepetés! – mondta.
Jeremy kétkedőn hunyorgott. – Doris?
Az asszony lerázta a havat a cipőjéről. – Hóvihar tombol odakint – mondta, – és annyira jeges
az út, hogy nem voltam benne biztos, ideérek-e. A taxi összevissza csúszkált.
A férfi továbbra is csak bámult rá, megpróbált rájönni, miért bukkant fel az asszony ilyen
váratlanul.
Doris leemelte válláról a táskáját, és a férfi szemébe nézett.
– Itt fog tovább várakoztatni az előszobában, vagy behiv?
– Igen... hogyne. Kérem... – mondta, és kitárta neki az ajtót. Doris elment mellette, táskáját az
ajtó melletti asztal végére tette. Körülnézett a lakásban, és levette a kabátját.
– Szép itt – mondta, és körbejárt a nappaliban. – Nagyobb, mint amekkorára számítottam. De a
lépcső embert próbáló. Feltétlenül meg kell javíttatnia a liftet.
– Igen... tudom.
Az asszony elidőzött az ablaknál. – A város viszont gyönyörű, még így, viharban is. És olyan...
forgalmas. Értem, hogy néhányan miért szeretnének itt élni.
– Mit csinál itt?
– Azért jöttem, hogy magával beszéljek, természetesen.
– Lexie-ről?
Doris nem válaszolt azonnal. Helyette sóhajtott egyet, végül pedig így szólt. – Többek között.
Amikor Jeremy erre összevonta a szemöldökét, az asszony vállat vont.
– Nincs teája, ugye? Még mindig fázom egy kicsit.
– De...
– Sok mindenről kell beszélnünk – mondta Doris nyugodt hangon. – Tudom, hogy vannak
kérdései, de bele fog telni egy kis időbe, míg megválaszolom őket. Szóval, kérhetnék egy kis teát?
Jeremy bement a konyhába, és megmelegített egy csésze vizet a mikrohullámú sütőben. Miután
beletett egy teafiltert, bevitte a nappaliba, ahol Dorist a kanapén ülve találta. Odaadta neki a csészét, az
asszony pedig szinte azonnal belekortyolt.
– Ne haragudjon, hogy nem hívtam fel! Tudom, hogy azt kellett volna tennem. Eléggé meg
lehet most döbbenve, de személyesen akartam beszélni magával.
– Honnan tudta, hogy hol lakom?
– Beszéltem a barátjával, Alvinnel, ő mondta meg…
– Beszélt Alvinnel?
– Tegnap – válaszolta Doris. – Megadta a telefonszámát Rachelnek, így felhívtam, és ő volt
olyan kedves, hogy megadta a maga címét. Bár lett volna alkalmam találkozni vele, amíg Boone
Creekben volt. Tökéletes úriembernek tűnt.
Jeremy érezte, hogy az asszony ezzel a kis beszélgetéssel csak a feszültséget próbálja oldani, és
úgy döntött, hogy inkább nem szól semmit. Tudta, hogy Doris megpróbálja előkészíteni a terepet,
bármi legyen is, amit mondani szándékozik A kapucsengő újra megszólalt, és Doris az ajtó felé
pillantott.
– Ez az ebédem – mondta Jeremy, bosszantotta, hogy félbeszakították a beszélgetést. – Egy
perc, és jövök.
Felkelt a helyéről, megnyomta a kaputelefon gombját, és kinyitotta az ajtót; várakozás közben
Dorisra pillantott, aki a blúzát igazgatta. Egy pillanattal később újra idegesen izgett-mozgott, és –
valami furcsa okból kifolyólag – az a tény, hogy az asszony ideges volt, segített neki, hogy kicsit
megnyugodjon. Vett egy mély lélegzetet, és kilépett az előszobába, hogy a futár elé menjen, aki épp
előbukkant a lépcsőházból.
Jeremy visszament a lakásba, és amikor le akarta tenni az ételt a konyhapultra, megszólalt
mögötte Doris.
– Mit rendelt?
– Marhát brokkolival, disznót, sült rizst.
– Finom illata van.
Talán attól derült mosolyra, ahogy ezt az idős asszony mondta. – Vegyek elő tányért?
– Nem szeretném megenni maga elől az ebédjét.
– Van bőven – mondta, és a tányérok után nyúlt. – Ráadásul nem azt mondta, hogy szeret
beszélgetni egy jó kis lakoma mellett?
A férfi kitálalta az ételt, és az asztalhoz vitte –, Doris leült mellé. Jeremy továbbra is hagyta,
hogy az asszony kezdeményezze a beszélgetést, így néhány percig csendben ettek.
– Finom – mondta végül. – Semmit nem reggeliztem, és azt hiszem, fel sem tűnt, mennyire éhes
voltam. Elég jó kis út, míg ideér az ember. Hajnalban kellett indulnom, aztán törölték a járatomat. Az
időjárás miatt történt, és egy ideig nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán fel fogunk szállni.
Ideges is voltam. Életemben először repültem.
– Nahát!
– Soha nem volt rá okom. Lexie korábban kért rá, hogy jöjjek, és látogassam meg, amikor itt élt,
de a férjem akkoriban nem volt jó egészségben, ezért nem tudtam időt szakítani rá. Aztán
visszaköltözött. Akkoriban elég rossz lelkiállapotban volt. Valószínűleg azt gondolja róla, hogy
kemény és erős, de ez csak a látszat. Az álarc mögött ugyanolyan, mint bárki más, és nagyon
megviselte, amit Avery mellett élt át.
– Értem.
– Csöndben szenvedett, próbált keményen viselkedni, de én tudom, mennyire felzaklatta, és
semmit nem tudtam tenni érte. Azzal álcázta, hogy a munkába menekült, ide-oda rohangált, min-
denkivel beszélgetett, mindenáron szerette volna azt a benyomást kelteni, hogy minden rendben van.
El sem tudja képzelni, milyen reménytelennek éreztem a helyzetet.
 – Miért mondja ezt el nekem?
– Azért, mert most ugyanígy viselkedik.
Jeremy villájával az ételt piszkálta. – Doris, nem én vetettem véget a dolognak
– Azt is tudom.
– Akkor miért velem beszélget?
– Lexie nem hallgat rám.
A feszültség ellenére Jeremy elnevette magát. – Ezek szerint azt hiszi, velem többre jut?
– Nem – mondta Doris. – Amit remélek, az az, hogy maga nem olyan önfejű, mint ő.
– Még ha hajlandó is lennék újra megpróbálni, akkor is csak rajta múlna.
Doris figyelmesen nézte a férfit. – Tényleg azt hiszi?
– Próbáltam beszélni vele. Megmondtam neki, hogy szeretném megtalálni a módját, hogy
működjön a kapcsolatunk.
Ahelyett, hogy a férfi megjegyzésére válaszolt volna, Doris ezt mondta. – Egykor házas volt,
igaz?
– Régen. Lexie mondta?
– Nem – válaszolta az asszony. – Az első beszélgetésünk óta tudom.
– Megint a parafenomén-képességek?
– Nem, semmi olyasmi. Sokkal inkább az, ahogy a nőkkel bánik. Magabiztos, amit a legtöbb nő
vonzónak talál. Ugyanakkor az volt az érzésem, hogy tudja, mi az, amire egy nőnek szüksége van, de
hogy valamilyen oknál fogva nem adja magát oda teljesen.
– Mi köze ennek bármihez?
– A nők a tündérmeséket szeretik. Nem minden nő, természetesen, de a legtöbb nő úgy nő fel,
hogy közben olyan férfiról álmodozik, aki mindent kockára tenne érte, bármi áron. – Doris egy kis
szünetet tartott. – Valahogy úgy, ahogy maga ment el a partra, hogy megtalálja Lexie-t. Ezért szeretett
magába.
– Nem szerelmes belém.
– De igen, az.
Jeremy szóra nyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de nem tudott megszólalni, csak
megcsóválta a fejét. – Mindegy, ez most már nem számít. Hozzámegy Rodneyhoz.
Doris a férfira meredt. – Nem, nem megy hozzá. Mielőtt még azt gondolná, hogy így akarta
magát lerázni, tudnia kell, hogy csak azért mondta, ha maga tényleg elmegy, éjszakánként ne azért ne
tudja lehunyni a szemét, mert azon rágódik, hogy vajon miért nem ment vissza hozzá soha. – Doris
várt, hogy a férfi feldolgozza a hallottakat. – Ráadásul amúgy sem nagyon hitte el neki, ugye?
Arról, ahogy ezt Doris mondta, eszébe jutott az első reakciója, amikor Lexie beszélt neki a
Rodneyval való házasságról. Nem, hirtelen ráébredt, hogy akkor nem hitte el.
Doris átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.
– Maga jó ember, Jeremy. Joga van tudni az igazságot, és ez az, amiért idejöttem.
Az asszony felállt az asztaltól. – El kell érnem a gépet visszafelé. Ha nem érek vissza ma éjjel,
Lexie tudni fogja, hogy valamiben mesterkedek, jobb, ha nem tudja, hogy idejöttem.
– Elég hosszú út ez. Elég lett volna, ha telefonál.
– Tudom, de látnom kellett magát.
– Miért?
– Tudni akartam, hogy maga is szereti-e őt. – Megveregette a vállát, mielőtt elindult a
nappaliba, ahol felkapta a táskáját.
– Doris?! – szólította meg Jeremy. Az asszony visszafordult. – Igen?
– Érdemes volt idejönnie? Azt a választ kapta, amire számított?
Doris elmosolyodott. – A kérdés az, hogy maga azt kapta-e.

Huszonkettedik fejezet
Jeremy fel s alá járkált a nappaliban. Gondolkodnia kellett, végig kellett vennie valamennyi
lehetőséget, hogy tudja, mitévő legyen.
Kezével a hajába túrt, majd megcsóválta a fejét. Nincs idő tétlenségre. Főleg nem most, azok
után, amit megtudott. Vissza kell mennie. El kell érnie az első gépet, és meg kell keresnie Lexie-t.
Beszélnie kell vele. Meg kell győznie, hogy amikor azt mondta neki, szereti, soha nem gondolt még
ennyire komolyan semmit egész életében. Meg kell neki mondania, hogy nem tudja nélküle elképzelni
az életét. Meg kell mondania, hogy bármit megtenne azért, hogy együtt lehessenek.
 Mielőtt Doris leintett volna egy taxit a ház előtt, Jeremy már nyúlt is a telefon után, és tárcsázta
a légitársaságot. Szinte örökkévalóságnak tűnt, ameddig várnia kellett, minden eltelt pillanattal egyre
dühösebb lett, míg végül kapcsolták az egyik ügyfélszolgálati munkatársat. Az utolsó Raleigh-ba tartó
járat kilencven perc múlva indult. Még jó időben is ennek a fele a taxiút, de vagy megpróbálja elérni
ezt a járatot, vagy várnia kell holnapig. Sietnie kellett. Elővett egy hátizsákot a lomtárból, beledobott
két farmert, néhány inget, zoknit és alsóneműt. Felkapta a kabátját, és zsebébe dugta a telefonját.
Elvette még a töltőjét az asztal tetejéről. Laptop? Nem, arra nem lesz szüksége. Mi kell még?
Berohant a fürdőszobába, és megnézte a neszesszere tartalmát. Eszébe jutott a borotvája és a
fogkeféje, amelyeket gyorsan beledobott még. Lekapcsolta a lámpákat, kikapcsolta a számítógépét, és
magához vette a tárcáját. Átböngészte a tartalmát, látta, hogy van elég készpénze, hogy eljusson a
reptérig – egyelőre annyi elég is. A szeme sarkából megpillantotta Ower Gherkin naplóját, félig egy
halom papír alá temetve. Begyömöszölte a naplót és a neszesszerét a hátizsákjába, megpróbálta
átgondolni, hogy szüksége van-e még valamire, majd feladta. Erre nincs idő. Felkapta a kulcsát az ajtó
melletti fésülködőasztalról, még egyszer körülnézett, bezárta az ajtót, majd lerohant a lépcsőn.
Leintett egy taxit, szólt a sofőrnek, hogy siet, majd egy sóhaj kíséretében hátradőlt, remélve a
legjobbakat. Dorisnak igaza volt. A hónak köszönhetően a közlekedés szörnyű volt, és amikor dugóba
kerültek az East River fölött átívelő hídon, Jeremy imádkozni kezdett az orra alatt. Hogy időt nyerjen a
biztonsági ellenőrzésnél, levette az övét, és a hátizsákjába dobta, a kulcsaival együtt. A sofőr ránézett
a visszapillantó tükörben. Unalom ült az arcán, és bár gyorsan vezetett, egyáltalán nem csinált úgy,
mintha sürgős lenne. Jeremy a nyelvébe harapott, tudta, hogy azzal csak árt, ha vezetés közben
bosszantja. Percek teltek el. A széllökések, amelyek egy ideje már alábbhagytak, újra feltámadtak, és
még jobban rontották a látási viszonyokat. Még negyvenöt perc volt az indulásig.
A forgalom újra lelassult, és Jeremy hangosan sóhajtott, ahogy az órájára nézett. Még harmincöt
perc az indulásig. Tíz perccel később elérték a reptér bejáratát, és a terminál felé tartottak.
Végre.
Amint a taxi megállt, kinyitotta az ajtót, és két húszast nyomott a sofőr kezébe. A terminálban
csak egy pillanatra időzött a menetrend előtt, hogy megnézze, melyik kapunál kell beszállnia.
Szerencsére sikerült egy rövid sorba beállnia, hogy átvegye a beszállókártyáját, majd elindult a
biztonsági ellenőrzés felé. Teljesen kétségbeesett, amikor meglátta, hogy milyen hosszú sorok
kígyóznak, de egérutat nyert, ahogy megnyitottak egy újabb kaput. Az emberek, akik ott várakoztak,
abba az irányba kezdtek özönleni. Jeremy siettében hármukat is leelőzte.
A gép ajtaját kevesebb mint tíz perc múlva bezárják! Amint átjutott az ellenőrzésen, szaladni
kezdett, végül már rohant. Kerülgette a tömeget, elővette a jogosítványát, közben számolta a kapukat.
Nehezen kapott levegőt, mire odaért, és érezte, hogy verítékezni kezdett.
– Elértem? – lihegte.
– Csak a késedelmes indulás miatt – mondta a nő a pult mögött, miközben gépelt valamit a
számítógépen. Az ajtónál álló utaskísérő ellenséges tekintettel méregette. Elvette a jegyét, majd
bezárta mögötte az ajtót, amint elindult lefelé a rámpán. Még mindig a légzésén próbált uralkodni.
– Hamarosan indulunk. Ön az utolsó, úgyhogy bárhová leülhet – mondta az utaskísérő, ahogy
utat engedett Jeremynek.
– Köszönöm.
Elindult az ülések közötti folyosón, még mindig elképedve, hogy sikerült ideérnie, és kiszúrt
egy üres helyet félúton. Berakta a hátizsákját az ülés fölötti tárolóba, amikor meglátta Dorist három
sorral maga mögött.
Az asszony viszonozta pillantását; nem szólt semmit, csak mosolygott.
A gép fél négykor landolt Raleigh-ban,Jeremy Dorisszal sétált végig a terminálon. A kijáratnál
Jeremy hátra mutatott.
– Bérelnem kell egy autót – mondta.
– Örömmel elviszem – mondta az asszony –, egy irányba megyünk. – Amikor látta, hogy a férfi
gondolkodik, elmosolyodott. – És hagyom, hogy vezessen.
A sebességmérő mutatója egyszer sem ment 120 km/óra alá, így Jeremynek sikerült lefaragnia
negyvenöt percet a menetidőből. Már sötétedett, amikor elérték a város határát. Agyába hirtelen képek
villantak be Lexie-ről. Észre sem vette az idő múlását, sőt az út nagy részére sem emlékezett.
Megpróbálta eljátszani magában, hogy mit fog mondani, és találgatta, Lexie vajon mit fog válaszolni,
de rájött, fogalma sincs, mi fog történni. Nem is számított. Még ha az lenne a vége, hogy fenékbe
billentik, akkor sem tudja elképzelni, hogy bármit másként tegyen.
Boone Creek utcái csöndesek voltak, ahogy a belváros felé autóztak. Doris Jeremy felé fordult.
– Ki tudna tenni otthon?
 A férfi rápillantott, és rájött, hogy alig beszélgettek, amióta elindultak a repülőtérről. Annyira
lekötötte a gondolatait Lexie, hogy szinte észre sem vette ezt.
– Szüksége van az autóra?
– Holnapig nincs. Különben is túl hideg van az esti sétához.
Doris útmutatását követve Jeremy félrehúzódott, hogy megálljon a háza előtt. A kis fehér
családi ház bejárati ajtaja előtt újságok hevertek. A növekvő hold éppen a tető fölött lebegett, halvány
fényénél a férfi megnézte magát a visszapillantó tükörben. Tudta, hogy már csak percek vannak hátra,
hogy találkozzon Lexie-vel; kezével a hajába túrt.
Doris észrevette ezt az ideges mozdulatot, és megveregette a combját. – Minden rendben lesz –
mondta. – Bízzon bennem!
Hogy kétségeit leplezze, Jeremy kipréselt magából egy mosolyt. – Még valami utolsó tanács?
– Nincs több – mondta az asszony, és megcsóválta a fejét. – Amit adnom kellett, azt már
megfogadta. Itt van, nem igaz?
Jeremy bólintott, Doris pedig áthajolt az ülésen, hogy arcon csókolja.
– Isten hozta itthon! – suttogta.
Jeremy megfordult az autóval, csikorogtak a kerekek, ahogy visszaszáguldott a könyvtárba.
Lexie említette, hogy nyitva tartja azok kedvéért, akik munka után térnek be, nem? Az egyik be-
szélgetésük alkalmával? Igen, gondolta, biztos volt benne, de ha agyonütnék, akkor sem tudná
megmondani, mikor. Aznap, amikor megismerkedtek? Vagy másnap? Sóhajtott, érezte, hogy csak
azért próbál mindent felidézni, hogy megnyugtassa magát. Vajon jól tette, hogy eljött? Örülni fog
Lexie, hogy viszontlátja? A könyvtárhoz közeledve minden önbizalma elpárolgott.
A belváros látványa sokkal élesebb volt, mint az emlékeiben élő álomszerű, ködös képek.
Elhajtott a Lookilu mellett, amely előtt fél tucat autó parkolt, egy másik csoport autó pedig a pizzéria
előtt állt. Tinédzsercsapat őgyelgett az utcasarkon. Először azt hitte, dohányoznak, majd rájött, hogy
csak meleg leheletük száll a hideg levegőben.
Megint kanyarodott; az útkereszteződés túlsó oldalán látta a könyvtár ablakaiból világító
fényeket mindkét emeleten. Leállította az autót, és kiszállt a hideg esti levegőben. Vett egy mély
lélegzetet, a bejárati ajtóhoz sietett, és benyitott.
Mivel senki nem volt a fogadópultnál, megállt, hogy bekukkantson az üvegajtón, ami a
földszinti terembe nyílt. A helybéliek között nem látta Lexie-t, de – biztos, ami biztos – tekintetével
végigpásztázta a szobát.
Úgy gondolta, Lexie vagy az irodájában, vagy a nagyteremben lehet, így végigsietett a folyosón,
fel a lépcsőn, ahol körülnézett, mielőtt elindult volna az iroda felé. Már távolról látta, hogy zárva az
ajtaja; fény sem szűrődött ki. Megnézte az ajtót, de zárva találta, majd körülnézett a polcsorok között,
miközben az olvasóterem felé igyekezett.
Zárva.
Gyors léptekkel keresztülvágott a nagytermen, nem törődvén az őt egyértelműen felismerő
emberek fürkésző tekintetével, majd lerohant a lépcsőn. Ahogy a bejárati ajtó felé tartott, rájött, hogy
meg kellett volna néznie Lexie autóját, amikor odaért; nem értette, miért is nem tette ezt meg. Az
idegesség az oka, válaszolta belül egy hang.
Nem baj. Ha itt nincs, valószínűleg otthon van. Az egyik idős önkéntes bukkant fel könyvekkel
megrakodva. Szemei felcsillantak, amikor meglátta Jeremyt közeledni.
– Mr. Marsh? – szólította meg éneklő hangon. – Nem számítottam rá, hogy viszontlátom. Maga
meg mi a csudát csinál itt?
– Lexie-t kerestem.
– Körülbelül egy órája ment el. Azt hiszem, Dorishoz indult, hogy megnézze. Tudom, hogy
korábban hívta őt, de nem vette fel a telefont.
Jeremy arckifejezése nyugodt maradt. – Tényleg?
– Doris a Herbsben sem volt, azt is tudom. Próbáltam beszélni Lexie-vel, hogy valószínűleg
csak akadt valami elintéznivalója, de tudja, mennyire aggódik érte. Olyan, mintha az anyja lenne.
Néha az őrületbe kergeti Dorist, de ő tudja, hogy Lexie így mutatja ki a gondoskodását.
Az asszony abbahagyta, hirtelen eszébe ötlött, hogy Jeremy meg sem magyarázta hirtelen
felbukkanásának okát. Mielőtt azonban még egy szót tudott volna szólni, Jeremy közbevágott.
– Nézze, nagyon szeretnék tovább társalogni, de tényleg beszélnem kell Lexie-vel.
– Újra az esetről? Talán tudok segíteni. Nálam van az olvasóterem kulcsa, ha szüksége van rá.
– Nem, nem szükséges, de azért köszönöm.
Már háttal volt neki, amikor újra meghallotta a hangját.
– Ha visszajön, megmondjam neki, hogy itt járt?
 – Nem – vetette oda menet közben. – Meglepetés. Megborzongott, ahogy kilépett a hidegbe,
majd visszafutott az autóhoz. Rákanyarodott a főútra, követte az utat a város pereme felé, miközben
nézte, ahogy az ég egyre sötétedik. A fák fölött csillagokat pillantott meg, több ezret. Milliót. Egy
pillanatra eltűnődött, vajon milyen lehet a látvány a Riker's Hillről.
Bekanyarodott Lexie utcájába, és érezte, amint valami összeomlik benne, amiért nem lát fényt
az ablakokban, és autót sem a feljárón. Nem akart hinni a szemének, ezért lassan elhajtott a ház előtt,
remélve, hogy csak rosszul lát.
Ha nincs sem a könyvtárban, sem otthon, akkor hol lehet? Nem vette volna észre, amikor a lány
Dorishoz ment? Próbált gondolkodni. Elhajtott valaki mellett? Ilyesmire nem emlékezett, de ezt nem
is igazán figyelte vezetés közben. Amúgy is, biztos, hogy felismerte volna az autót.
Úgy döntött, hogy elugrik Dorishoz is, hogy erről meggyőződjön – elég gyorsan vezetett,
miközben Lexie autóját fürkészte –, és visszaszáguldott a fehér házikóhoz.
Elég volt egy pillantás, hogy kiderüljön, Doris már lefeküdt. Ennek ellenére megállt a ház előtt,
és megpróbálta kitalálni, hová mehetett Lexie. Nem volt annyira nagy a város, és csak néhány
lehetőség jöhetett számításba. Rögtön a Herbs jutott eszébe, de rájött, hogy az este nincs nyitva. Nem
látta az autóját a Lookilu előtt – és ami azt illeti, a városban máshol sem. Arra gondolt, lehet, hogy
valami hétköznapi dolgot csinál: bevásárol vagy visszavisz egy filmet a kölcsönzőbe, vagy elment a
tisztítóba, vagy... vagy...
Hirtelen rájött, hol lehet
Megmarkolta a kormányt, és megpróbálta összeszedni magát az út hátralévő részére. Szorított a
mellkasa, és érezte, hogy túl gyorsan veszi a levegőt, úgy, mint korábban, délután, amikor leült a
repülőgépen. Furcsa volt, hogy New Yorkban úgy kezdte a napot, hogy azt gondolta, soha nem fogja
Lexie-t viszontlátni, most pedig már itt volt Boone Creekben, és azt tervezte, hogy megteszi, amiről
eddig azt hitte, lehetetlen. Végigment a sötét utcákon, de még mindig bátortalan volt attól a
gondolattól, vajon Lexie hogy fogja majd fogadni.
A holdfény kékes fénybe borította a temetőt, a sírkövek úgy ragyogtak, mintha belülről
halványan kivilágították volna őket. A kovácsoltvas kerítés még kísértetiesebb jelleget kölcsönzött a
helynek. Jeremy elérte a temető bejáratát, látta, hogy Lexie autója a bejáratnál áll, és mögé húzódott.
Amikor kiszállt Doris kocsijából, hallotta, ahogy hűlés közben kattog a motor. Falevelek zörögtek a
lába alatt. Mély lélegzetet vett. Rátette a kezét Lexie autójának motorháztetejére; tenyerével érezte,
ahogy árad belőle a meleg. Nem régóta lehetett itt.
Átment a kapun, és megpillantotta a magnóliafát: levelei feketén fénylettek, mintha olajba
mártották volna őket. Átlépett egy ágat, és felidézte, hogyan tapogatódzott át a temetőn azon a ködös
éjjelen, amikor Lexie-vel volt itt, és semmit nem látott. Félúton bagolyhuhogást hallott az egyik fáról.
Letért az ösvényről, kikerült egy omladozó kriptát, majd felmászott az enyhe emelkedőn.
Lassan ment, hogy ne csapjon zajt. Fölötte az égen a hold olyan volt, mintha egy sötét lapra
ragasztották volna fel. Hirtelen azt hitte, mély morgást hall, és amikor megállt, hogy figyeljen, érezte,
hogy adrenalinszintje megemelkedett. Azért jött, hogy megtalálja a lányt, hogy megtalálja önmagát, és
teste minden eshetőségre felkészült. Fölment a kis domb tetejére, tudta, hogy Lexie szülei a másik
oldalon nyugszanak.
Már majdnem elérkezett az idő. Egy pillanat, és újra látják egymást. Egyszer s mindenkorra
eldől minden, itt, ahol az egész kezdődött.
Lexie – ezüstös fényben fürödve – pontosan ott állt, ahol azt a férfi képzelte. Az arcán nyílt,
szinte szomorú kifejezés ült, violakék szemei ragyogtak a sötétben. Az időjárásnak megfelelő öl-
tözékben volt – nyakában sál, fekete kesztyűje árnyékká változtatta kezeit. Halkan beszélt, de Jeremy
nem tudta kivenni a szavait. Hirtelen abbahagyta, megérezve, hogy a férfi nézi őt, és felemelte a fejét.
Tekintetük egy szűnni nem akaró pillantásban fonódott össze.
Lexie szinte kővé dermedt, végül elfordult. Újra a sírokat nézte; Jeremynek fogalma sem volt,
mit gondolhat. Hirtelen úgy érezte, hiba volt idejönnie. A lány nem akarta, hogy itt legyen, egyáltalán
nem akarta őt. Torka elszorult, és már éppen el akart fordulni, amikor észrevette, hogy Lexie arcán
halvány, önelégült mosoly jelent meg.
– Tudja, igazán nem kellene így bámulnia – mondta Lexie. – A nők az olyan férfiakat kedvelik,
akik tudják, hogyan kell viselkedni.
Jeremy megkönnyebbülten mosolygott, miközben elindult a lány felé. Amikor olyan közel ért
hozzá, hogy meg tudta érinteni, kinyújtotta a kezét, és átölelte a lány derekát. Lexie nem húzódott el;
sőt, a karjaiba omlott. Dorisnak igaza volt. Hazaért.
– Nem – suttogta a lány hajába –, a nők az olyan férfiakat kedvelik, akik a világ végére is
hajlandók követni őket, akár Boone Creekbe is, ha kell.
 Közelebb húzva a lányt magához megfogta az arcát, megcsókolta, és tudta, hogy soha többé
nem engedi el.

Epilógus
Jeremy és Lexie egymás mellett ültek összeölelkezve egy takaró alatt, és az alattuk elterülő
várost nézték. Csütörtök este volt, három nappal azután, hogy Jeremy visszatért Boone Creekbe. A
sötét éjszakában vibráltak a város fehér és sárga fényei, helyenként pirossal és zölddel tarkítva. Jeremy
a kéményekből felszálló füstnyalábokat figyelte. A folyó feketén hömpölygött, mintha cseppfolyós
szén lett volna, benne tükröződött az éj sötétje. Mögötte a papírgyár fényei világítottak minden
irányba, a vasúti felüljárót is megvilágítva.
Az elmúlt néhány nap folyamán Lexie-vel sok időt töltöttek beszélgetéssel. A lány bocsánatot
kért, amiért hazudott Rodney-val kapcsolatban, és bevallotta, hogy élete legnehezebb másodperceit
élte át, amikor autójával elindult a Greenleafből, miközben Jeremy ott állt a kavicsos úton. Elmesélte,
milyen szörnyűségeket élt át a külön töltött hét alatt: pontosan ugyanolyan érzésekről beszélt,
amilyeneket Jeremy is megtapasztalt. A férfi elmondta neki, hogy bár Nate-et nem villanyozta fel a
hír, hogy elköltözik, a Scientific American szerkesztője hajlandó volt beleegyezni, hogy Boone
Creekből folytassa a munkát, feltéve, ha rendszeresen visszajár New Yorkba.
Jeremy nem említette meg Doris New York-i látogatását. A városban töltött második estén
Lexie elvitte őt Dorishoz vacsorára, az asszony pedig félrevonta, és megkérte, hogy ne mondjon el
semmit.
– Nem akarom, hogy azt gondolja, beleavatkoztam az életébe – mondta csillogó szemekkel. –
Hiszi vagy sem, azt gondolja rólam, hogy erőszakos vagyok.
Jeremynek néha nehezére esett elhinnie, hogy tényleg Lexie-vel van; másfelől azt volt nehéz
elhinnie, hogy itt tudta hagyni a lányt. Annyira természetes volt számára, hogy együtt van Lexie-vel,
hogy úgy érezte, mindig is ezt az érzést kereste. Bár Lexie is ugyanígy volt ezzel, nem hagyta, hogy
Jeremy a házában lakjon, folyton azt ismételgette: „A világért sem akarok okot adni az embereknek
arra, hogy rólunk pletykálhassanak." Mindemellett Jeremy elég jól érezte magát a Greenleafben, annak
ellenére, hogy Jednek még mindig nem sikerült kicsikarnia magából egy árva mosolyt sem.
– Szóval azt gondolod, hogy komoly a dolog Rodney és Rachel között? – kérdezte Jeremy.
– Nagyon úgy tűnik – válaszolta Lexie. – Mostanában sok időt töltenek együtt. Rachel ragyog,
akárhányszor felbukkan Rodney a Herbsben, és esküszöm, hogy Rodney is elpirul. Azt hiszem, na-
gyon jól meglesznek egymással.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy azt mondtad, hozzámész feleségül.
A lány vállát a férfi vállához dörgölte. – Nem akarok megint erről beszélni. Már bocsánatot
kértem. Hálás lennék érte, ha soha többé nem juttatnád eszembe.
– Pedig olyan jó történet!
– Azért gondolod így, mert téged jó színben tüntet fel, míg engem rosszban.
– Én jó voltam.
A lány arcon csókolta. – Igen, az voltál. Közelebb húzta magához, egy hullócsillag szelte át
éppen az égboltot. Csöndben üldögéltek.
– Sok dolgod lesz holnap? – kérdezte a férfi.
– Attól függ. Miért kérdezed?
– Felhívtam Mrs. Reynoldsot, és megnézek néhány házat. Szeretném, ha eljönnél. Egy ilyen
helyen nem szeretnék rossz szomszédságot.