SIDNEY SHELDON

A LEGSZEBB TERVEK

Leslie Stewart, a fiatal és szép reklámszakember szerelmes és boldog. Miközben

Oliver Russel, az ígéretes politikai pályára készülő ügyvéd választási kampányát
szervezi, megbízójában rátalál álmai férfijára.

Már az esküvőre készülnek, amikor derült égből villámcsapásként bekövetkezik a

tragédia: Oliver feleségül veszi előző szerelmét. Leslie nem omlik össze, hatalmas
erőfeszítéssel úrrá lesz csalódásán, de valami örökre, jóvátehetetlenül eltörik benne.

Évek telnek el. Oliver Russel karrierje – elsősorban apósának, a befolyásos

szenátornak köszönhetően – töretlenül ível fölfelé, s végül elérkezik a nagy nap,
amelyen minden álma beteljesül – az Egyesült Államok elnökévé választják.

Ezt várja a közben sajtómágnássá, televíziós társaságok és hírlapok tulajdonosává vált

Leslie Stewart is, mert azt vallja, minél magasabbra jut valaki, annál hatalmasabbat tud
bukni. Neki pedig már nincs más célja, mint meggyűlöltetni Russell-lel azt a napot,
amikor megszületett.
A könyv első kiadása AZ ELNÖK SZERETŐJE címen jelent meg.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Sidney Sheldon: The Best Laid Plans
Copyright © 1997 by Sidney Sheldon
Family Limited Partnership
All rights reserved.

Fordította: Fazekas László

Borítóterv: Vallyon Krisztina

Harmadik kiadás

Hungarian edition
© by I.PC. Könyvek Kft., 2008

Hungarian translation
© by Fazekas László, 2008
 1.

Leslie Stewart naplójában az első bejegyzés így szólt:

Kedves naplóm! Ma délelőtt megismertem azt a férfit, akihez feleségül akarok

menni.

Egyszerű, optimista kijelentés volt, a legélénkebb fantáziával sem lehetett

volna következtetni belőle a később bekövetkező, drámai eseményekre.

Azon ritka, áldott napok egyike volt, amikor semmi nem romolhat el, minden a
lehető legjobban alakul. Leslie Stewartot nem érdekelte ugyan az asztrológia,
de azon a reggelen, a Lexington Herald-Leadert lapozgatva, a szemébe ötlött
Zoltaire asztrológiai rovatában a horoszkóp. Ez állt benne:

Oroszlán (július 23.-augusztus 22.): Az újhold sugárzó fénybe vonja szerelmi

életét. Holdciklusa maximumához érkezett, életében új, izgalmas fejlemény fog
bekövetkezni. Testvérjegye a Szűz. Piros betűs nap a mai. Készüljön fel, hogy
élvezni tudja!

Még hogy élvezni?! Leslie lemondóan biggyesztette az ajkát. Ez a nap is

ugyanolyannak ígérkezett, mint a többi. Az asztrológia hülyeség, szellemi
savanyúcukorka ostobáknak, állapította meg magában.
Leslie Stewart a kentuckyi Lexingtonban működő Bailey & Tomkins cégnél
dolgozott reklámmenedzserként. Aznap délutánra három megbeszélése volt
betervezve. Az első a szerves trágyát előállító Kentucky Fertilizer Company
kereskedelmi vezetőivel, akiket sikerült egészen lázba hoznia
reklámkampányával. Különösen a vezérmotívum tetszett nekik: „Ha illatos
rózsát akar..." Ezután a Breeders Stud Farm méntelep tulajdonosával, majd a
Lexington Coal Company szénvállalat értékesítési igazgatójával kellett
tárgyalnia. Hol volt itt a piros betűs nap?

Leslie Stewart ellenállhatatlanul vonzotta a férfiak tekintetét. Húszas évei

végén járt, igéző, karcsú alakja volt, csillogó kökényszeme, magas járomcsontja,
hosszú, mézszínű haja, amit rafinált egyszerűséggel kibontva viselt. Egyik
barátja mondta neki egyszer: „Ha szép vagy, okos, és a combod töve sem
száraz, tiéd lehet a világ.”
 Leslie Stewart szép volt, az IQ-ja 170-es, a többiről pedig a természet
gondoskodott. Nem érezte azonban, hogy előnye származna a külsejéből, sőt!
A férfiak állandóan ajánlatot tettek ugyan, de kevés olyan akadt közöttük, aki
valóban meg akarta ismerni.
A Bailey & Tomkinsnál - a két titkárnőt leszámítva - Leslie volt az egyetlen nő.
Tizenöt férfi dolgozott a cégnél, és nem egészen egy hét elég volt ahhoz, hogy
rájöjjön, mindegyiknél intelligensebb. Fölfedezését nem verte nagydobra, úgy
döntött, jobb, ha megtartja magának.
Amikor beállt dolgozni, mindkét tulajdonos - a halk szavú, pocakos, negyvenes
éveiben járó Jim Bailey és a tíz évvel fiatalabb, anorexiás, túlfűtött Al Tomkins -
megkísérelte lefektetni.
Nem csinált jelenetet, egyszerűen közölte velük:
- Még egy ajánlat, és kilépek.
Ennyi elég volt. Sokkal értékesebb munkatársnak tartották Leslie-t, semhogy
hagyhatták volna elmenni.
Az első héten, a kávészünetben viccet mondott a férfi kollégáinak:
- Három férfi találkozik a jó tündérrel, aki megígéri, hogy teljesíti egy-egy
kívánságukat. Azt mondja az első: „Szeretnék huszonöt százalékkal okosabb
lenni.” A tündér egyet pislog, mire az illető boldogan felkiált: „Máris
okosabbnak érzem magam!”
A második férfi ötven százalékkal akar okosabb lenni. A tündér erre is pislog
egyet, a pasas pedig odáig van a boldogságtól: „Ez csodálatos! Olyan dolgokat
tudok, amelyekről eddig fogalmam sem volt!”
A harmadik mély lélegzetet vesz, és azt mondja: „Jó tündér! Hadd legyek
kétszer olyan okos, mint most!”
A tündér megint pislog, és az illető nővé válik.
Leslie hiába várta, hogy nevessenek. A kollégák komolyan, rezzenéstelen
arccal néztek rá.
Vették a poént.

Az asztrológus által ígért piros betűs nap délelőtt tizenegykor kezdődött. Jim
Bailey nyitott be Leslie tenyérnyi, fojtogatóan szűk szobájába.
- Új ügyfelünk vari - közölte. - Szeretném, ha maga foglalkozna vele.
A lánynak több kliense volt már, mint bárkinek a cégnél, de eszébe sem jutott
tiltakozni.
- Remek! - válaszolta. - Mi az?
- Nem mi, hanem ki. Gondolom, hallott már Oliver Russellről.
Oliver Russellről mindenki hallott. A kormányzói posztért harcba szálló helyi
ügyvéd fényképe Kentucky-szerte látható volt a hirdetőtáblákon. A harmincöt
éves, ragyogó karriert befutott férfit az állam legvonzóbb agglegényeként
tartották számon. Gyakori szereplője volt a jelentősebb lexingtoni televíziók -
WDKY, WTVQ, WKYT - és a legnépszerűbb rádióállomások - WKQQ, WLRO –
talkshow-inak. Elképesztően vonzó külseje miatt - határozott arcél, fésűt nem
tűrő, rakoncátlan, fekete haj, sötét szemek, atlétatermet és meleg mosoly - a
lexingtoni hölgyek bolondultak érte, és ha hinni lehetett a szóbeszédnek,
többségük hajlandóságát próbára is tette.
- Igen, hallottam róla. Mit akar tőlünk?
- Azt, hogy segítsünk neki a kormányzói posztot megszerezni. Már elindult
hozzánk, nemsokára itt lesz.

Oliver Russell néhány perc múlva valóban megérkezett, és életben még

vonzóbbnak bizonyult, mint a fényképeken.
A bemutatáskor kedvesen Leslie-re mosolygott.
- Sokat hallottam magáról. Örülök, hogy maga fogja irányítani a
kampányomat.
Egészen más volt, mint amilyennek Leslie elképzelte - lefegyverző őszinteség
sugárzott belőle. Olyan erősen, hogy a lány zavarba jött, hirtelen nem tudta,
mit válaszoljon.
- Én... köszönöm. Foglaljon helyet!
Oliver Russell engedett a felszólításnak, és kényelembe helyezte magát.
- Kezdjük a legelején! - ajánlotta Leslie. - Miért akar kormányzó lenni?
- Nagyon egyszerű oka van. Kentucky csodálatos állam - válaszolta Russell. -
Mi ezt tudjuk, hiszen itt élünk, naponta élvezzük, amit ad, de az amerikaiak
többsége mucsainak tart bennünket. Ezen az igazságtalan, általánosító
véleményen szeretnék változtatni. Kentucky többet tud nyújtani, mint tucatnyi
más állam együttvéve. Az ország történelme itt kezdődött, ezen a vidéken.
Nálunk van az államok legrégibb törvényhozási épülete. Már két elnököt adtunk
az országnak. Daniel Boone, Kit Carson és Roy Bean bíró is itt született, ebben
az államban. Miénk a világ legcsodálatosabb tája - izgalmas barlangok, bővizű,
sebes folyók, harsogóan zöld rétek. Szeretném, ha erről a világ is tudomást
szerezne.
Mély meggyőződéssel beszélt, és Leslie kis idő múlva azon kapta magát, hogy
egészen a hatása alá került. A horoszkóp jutott az eszébe. Az újhold sugárzó
fénybe vonja szerelmi életét. Piros betűs nap a mai. Készüljön fel, hogy élvezni
tudja!
- A kampány csak akkor lesz sikeres - mondta Russell -, ha maga is olyan
erősen hisz ebben, mint jómagam.
- Hiszek - vágta rá sietve Leslie. Talán túlságosan is sietve, - őszintén
szeretném, hogy elérje, amit akar. - Pillanatra elbizonytalanodott, de
összeszedte magát. - Kérdezhetek valamit?
 - Természetesen.
- Mi a csillagjegye?
- A Szűz.

Oliver Russell távozása után Leslie átment Jim Baileyhez.

- Tetszik nekem - közölte. - Őszinte. Komolyan gondolja, amit mond. Azt
hiszem, remek kormányzó lesz.
Jim elgondolkodva nézett fel rá.
- Nem megy majd könnyen.
Leslie-t meglepte a kijelentés.
- Valóban? Miért?
- Nem tudom pontosan - felelte a vállát megvonva Bailey. - Olyasmi zajlik a
háttérben, amit nem értek. Figyelte, milyen gyakran szerepelt a tévében
Russell, és hogy minden hirdetőoszlopon az ő képe látható?
- Igen.
- Nos, ennek vége!
- Nem értem. Miért?
- Senki nem tudja biztosan, de sok pletyka kering. Az egyik szerint Russell
befolyásos támogatója, aki pénzt adott a kampányhoz, hirtelen visszavonta a
támogatását.
- A minden jel szerint győzelmet hozó kampány közepén? Ez hülyeség, Jim!
- Tudom.
- Miért fordult hozzánk?
- Nagyon szeretne kormányzó lenni. Ambiciózus, és úgy érzi, valóban
hasznára lenne az államnak. Szeretné, ha olyan kampányt csinálnánk neki, ami
nem kerül sokba. Nincs annyi pénze, hogy adásidőt vegyen, költséges
reklámokat rendeljen. Egyebet nem tehetünk érte, mint hogy interjúkat
szervezünk, megpróbálunk cikkeket elhelyezni róla a lapokban, és hasonlók. -
Bailey lemondóan csóválni kezdte a fejét.
- Addison kormányzó vagyont költ arra, hogy újjáválasztassa magát. Az utóbbi
két hétben Russell népszerűségi mutatója mélyrepülésbe kezdett. Kár! Jó
ügyvéd, sok emberen segített már önzetlenül. Azt hiszem, jó kormányzó is
lenne.
Aznap este bekerült az első bejegyzés Leslie új naplójába:

Kedves naplóm! Ma délelőtt megismertem azt a férfit, akihez feleségül akarok

menni.

Leslie Stewart korai gyerekkorát bátran lehet idillinek nevezni. Rendkívül

intelligens kislány volt. Apja az angol irodalom professzoraként Lexington
Community College-ban tanított, anyja pedig minden idejét, energiáját a
családnak szentelte. Leslie apját rendkívül vonzó, nemes külsejű, intellektuális
érdeklődésű emberként ismerték. Odaadóan szerette a családját, úgy intézte
mindig, hogy együtt vakációzzanak, utazzanak. A kislányát imádta. „Apja lánya!"
- így nevezte. Gyakran mondogatta neki, hogy csodaszép, dicsérte a tanulmányi
eredményeiért, viselkedéséért, barátaiért. Leslie akarattal sem tehetett volna
olyasmit, amit kifogásol. Kilencedik születésnapjára csipkekézelős, nagyon szép,
barna bársonyruhát vett neki, és ha vacsoravendégeik voltak, megkérte, hogy
azt vegye föl.
- Hát nem gyönyörű? - kérdezte ilyenkor mosolyogva mindenkitől.
Leslie imádta az apját.
Egy évvel később Leslie csodálatos világa szemvillanásnyi idő alatt
összeomlott. Anyja könnyes arccal magához hívta, leültette, és azt mondta:
- Drágám, édesapád... elment. Leslie először nem értette a dolgot.
- Mikor jön haza? - kérdezte.
- Soha többé.
A két szó éles tőrdöfésként hatott.
Anya kergette el, gondolta Leslie. Sajnálta anyját a válás és a
gyermekelhelyezési per hercehurcája miatt. Abban biztos volt, hogy az apja
nem lesz hajlandó lemondani róla. Soha! Eljön értem, biztatta magát.
Múltak a hetek, és az apja még csak nem is telefonált. Nem engedik, hogy
találkozzon velem, döntötte el magában a kérdést Leslie. Anya ezzel akarja
büntetni.
Nagynénje végül elmagyarázta neki, hogy nem lesz gyermekelhelyezési per.
Leslie apja beleszeretett az özvegyasszony kolléganőjébe, és hozzáköltözött, a
Limestone Streetre.
Egy napon, vásárlás közben, anyja megmutatta a kislánynak a házat.
- Ott lakik - mondta keserűen.
Leslie ekkor elhatározta, hogy fölkeresi az apját. Ha meglát, biztosan
visszajön, gondolta.
Pénteken, iskola után elment a Limestone Street-i házhoz, és becsöngetett.
Vele egykorú kislány nyitott ajtót; csipkekézelős, barna bársonyruhát viselt.
Leslie megdöbbenve nézte.
- Te ki vagy? - kérdezte csöppet sem barátságtalanul, érdeklődő pillantással
a lány.
Leslie hátat fordított neki, és egyetlen szó nélkül elrohant.

A következő év azzal telt, hogy Leslie figyelte, hogyan fordul egyre inkább
befelé, veszíti el életkedvét az anyja. Korábban üres frázisnak tartotta csupán,
ha azt mondták valakire, „megszakadt a szíve”, de azután, hogy végigélte anyja
sorvadását, ezt válaszolta, amikor megkérdezték tőle, miben halt meg.
 Eldöntötte magában, hogy vele ilyet férfi soha nem tesz.
Anyja halála után Leslie a nagynénjéhez költözött. A Bryan Station High School
után a University of Kentuckyn tanult tovább, és „summa cum laude” végzett.
Utolsó egyetemi évében szépségkirálynőnek választották. Több
modellügynökség is foglalkoztatni szerette volna, de visszautasította az
ajánlataikat.
Két rövid kapcsolata volt - előbb az egyetemi futballcsapat egyik sztárjával,
majd a gazdaságtan-professzorával. Intelligensebb volt náluk, és mindkettőre
hamar ráunt.
Közvetlenül az egyetem befejezése előtt meghalt a nagynénje. Friss
diplomával a zsebében Leslie a Bailey & Tomkins nevű reklámcégnél keresett
munkát, amelynek az irodái a Vine Streeten, egy U alakú, vörösréz tetejű
téglaépületben voltak.
Jim Bailey, a vezető cégtulajdonos átolvasta az iratait, és bólintott.
- Igen meggyőző - jelentette ki. - És jókor jelentkezett. Éppen szükségünk
van titkárnőre.
- Titkárnőre? Azt hittem...
- Igen?!
- Semmi. Nem lényeges.
Leslie tehát titkárnőként kezdte, és miközben az értekezleteken jegyzetelt,
egyfolytában azon törte a fejét, hogyan lehetne jobbá tenni az éppen terítéken
lévő reklámkampányt.
- Kérdés, milyen legyen a Rancho Beef Chili emblémája - vetette föl
valamelyik megbeszélésen a témáért felelős munkatárs. - Marhát meglasszózó
cowboyt kellene a dobozra tenni. Azt a képzetet ébresztené a vásárlóban, hogy
a termék egészen friss...
Borzalmas ötlet, gondolta Leslie, és csak amikor a szobában ülők elképedve
fordultak felé, akkor jött rá, hogy hangosan ki is mondta.
- Ifjú hölgy, megmagyarázná, miért?
- Én... - A legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, de, sajnos, nem
tehette. Látva a várakozó tekinteteket, mély lélegzetet vett, és belevágott: -
Amikor az emberek húst esznek, nem szeretnek arra gondolni, hogy megölt
állatot fogyasztanak.
A mondatot súlyos csönd követte, amit enyhe torokköszörüléssel Jim Bailey
tört meg:
- Talán érdemes volna ezt megfontolnunk.

A következő héten, az új pipereszappan reklámjának megvitatása közben egy

másik munkatárs közölte:
- A szépségversenyek győzteseivel fogjuk hirdetni.
 - Elnézést! - szólt közbe bocsánatkérőn Leslie. - Ilyen már volt. Miért nem
reklámozzuk különböző földrészek szép stewardesseivel, hogy jelezzük,
univerzális termék, mindenki számára ez a legmegfelelőbb?
Ettől kezdve a munkamegbeszéléseken a férfiak egyre gyakrabban kapták
rajta magukat azon, hogy megkérdezik Leslie véleményét.
Egy évvel később reklámszöveg-íróvá, két év múlva pedig a cég
kampánymenedzserévé léptették elő.

Oliver Russell jelentette az első nagy kihívást, amivel Leslie a cégnél

szembetalálta magát. Két héttel a bemutatkozó látogatás után Bailey azt
javasolta, hagyják a fenébe az egészet, adják vissza a megbízást, mert Russell
nem lesz képes kifizetni a számlát. Leslie azonban hallani sem akart a
visszavonulásról.
- Tekintse önzetlen, közhasznú segítségnek!
Bailey figyelmesen nézte egy darabig, aztán bólintott:
- Rendben!

Leslie és Oliver Russell a Triangle Park egyik padján ült. Hideg őszi nap volt, a tó
felől enyhe szellő fújt.
- Utálom a politikát - jelentette ki váratlanul Russell.
A lány meglepődve nézett rá.
- Akkor mi az ördögnek...
- Azért, Leslie, mert meg akarom változtatni a rendszert. Lobbisták és
nagyvállalatok uralják, és alkalmatlan embereket juttatnak a hatalomba, akiket
kézben tartanak. Sok dolgot szeretnék tenni. - Russell hangját szenvedély
fűtötte. - Az ország vezetői zárt klubot alkotnak egymás közt. Többet törődnek
a maguk, mint a köz hasznával. Ez rossz, és ezt meg akarom változtatni.
Képes is volna rá, állapította meg magában Leslie, miközben Olivert hallgatta.
Ellenállhatatlan erő áradt a férfiból. Az az igazság, hogy bármit tett is, a lány
ellenállhatatlannak találta. Egyetlen férfi sem váltott még ki belőle ilyen érzést,
és az élmény izgalmas, felvillanyozó volt. Hogy Russell mit gondol felőle, arról
fogalma sem volt. Mindig maga a megtestesült úriember, a fene egye meg! -
állapította meg magában.
Úgy tetszett neki, percenként lép hozzájuk valaki, hogy kezet rázzon Oliverrel,
és sok sikert kívánjon neki. A nők vasvillaszemekkel méregették. Biztosan
együtt járt velük korábban, gondolta Leslie. Nyilván le is fektette őket.
Mindegy, nem az én dolgom.
Úgy hallotta, hogy Russell nemrég még az egyik szenátor lányának udvarolt.
Kíváncsi volt, hogy mi történhetett közöttük, miért szakadt meg a kapcsolat, de
leintette magát, mondván, hogy ez sem tartozik rá.
Nem lehetett tudomásul nem venni a tényt, hogy Oliver választási hadjárata,
bizony, siralmasan alakul.
Pénz és hozzáértő kampánystáb nélkül, televíziós, rádió- és újsághirdetések
hiányában nem szoríthatta meg Cary Addison kormányzót, akinek a képe ott
volt mindenütt. Leslie megszervezte, hogy Olivér jelen legyen vállalati
piknikeken, gyárakba látogasson, és társasági rendezvényeken vegyen részt, de
maga is tisztában volt azzal, hogy ezek csupán másodrangú események, ahol
nem lehet a széles körű népszerűséget megszerezni.
- Látta a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokat? - kérdezte Jim Bailey. -
Be fog fuccsolni az embere.
Ha rajtam múlik, nem fog megtörténni, fogadta meg Leslie.

A Cheznousban vacsoráztak.
- Rosszul áll a szénám, ugye? - kérdezte csöndesen Oliver.
- Van még idő bőven - próbálta biztatni Leslie. - Ha a szavazók jobban
megismerik...
Oliver lemondóan megrázta a fejét.
- Én is figyelem ezeket a közvélemény-kutatási eredményeket. Leslie!
Szeretném, ha tudná, mennyire hálás vagyok azért, amit értem tett.
Leslie a tenyerébe támasztva az állát, az asztal fölött nézte a férfit, és arra
gondolt, hogy a legcsodálatosabb ember, akivel életében találkozott.
Szerette volna átkarolni, és magához szorítani, hogy megnyugtassa.
Megnyugtassa?! Kit akarok becsapni? - kérdezte magától.
Távozáshoz készülve éppen felálltak, amikor egy pár lépett hozzájuk két
kislánnyal.
- Oliver! Hogy vagy? - A negyvenes éveiben járó, kellemes arcú férfi fekete
szemvédőt viselt, ami nemhogy rontott volna a megjelenésén, inkább
izgalmassá tette.
Oliver kedvesen kezet nyújtott neki.
- Szervusz, Peter Ismerkedjetek meg! Peter Tager, Leslie Stewart.
- Üdvözlöm, Leslie! - Tager bemutatta a családját: - A feleségem, Betsy, és a
lányaim, Elizabeth és Rebecca. - Ahogyan a neveket sorolta, érezni lehetett a
hangján a rendkívüli büszkeséget.
- Rettenetesen sajnálom a történteket - fordult ismét Oliverhez. - Nagy kár,
hogy így alakult. Nem szívesen csináltam, de nem volt más választásom.
- Megértem, Peter!
- Ha szemernyi lehetőségem lett volna rá, hogy...
- Nem számít. Jól vagyok.
- Kívánom, hogy minden a legjobban alakuljon.
A kocsiban Leslie megkérdezte:
 - Mi volt ez?
Oliver belekezdett a válaszba, de rögtön abba is hagyta.
- Nem fontos - zárta le a mondatot.

Leslie kellemes, egy hálószobás lakásban lakott Lexington Brandy-wine

negyedében A házhoz közeledve Oliver kissé zavartan azt mondta:
- Leslie, tudom, hogy az ügynöksége nevetségesen keveset számol a
megbízatásért, de őszintén szólva, úgy érzem, fölöslegesen vesztegetik rám az
idejüket. Jobb volna, ha abbahagynám, és kiszállnék a kampányból.
- Nem! - válaszának hevessége a lányt is meglepte. - Nem adhatja fel!
Megtaláljuk a módját, hogy sikerüljön.
- Ennyire fontosnak tartja? - kérdezte feléje fordulva Oliver.
Csak képzelődik, vagy tényleg remegett kicsit a hangja? - morfondírozott
Leslie.
- Igen - felelte csöndesen. - Fontosnak.
A ház előtt mély lélegzetet vett, és megkérdezte a férfitól:
- Van kedve bejönni?
A férfi hosszan nézte, mielőtt válaszolt:
- Igen.
Ha később valaki megkérdezi, Leslie nem tudta volna megmondani, melyikük
kezdeményezett. Arra emlékezett csak, hogy izgatottan levetkőztették
egymást, Oliver a karjába vette, és vad szenvedéllyel, önfeledten szeretkeztek,
azután kellemes lebegés következett, lassú, érzéki ritmusú levezetés. Élete
addigi legcsodálatosabb élményében volt része.
És utána is még többször, mert együtt töltötték az egész éjszakát. Oliver nem
tudott betelni vele, egyszerre adakozó és követelőző volt, vad érzékiségtől uralt
ösztönlény. Jézusom, és én is!, állapította meg magában az egyik szünetben
Leslie.

Másnap, a narancsléből, szalonnás rántottából és pirítósból álló reggeli közben

azt mondta:
- Oliver, pikniket rendeznek pénteken a Green River Lake-nél. Sok ember
lesz ott. Megszervezem, hogy mondj egy beszédet. Hirdetni fogjuk a rádióban
is, hogy minél többen eljöjjenek. Utána...
- Leslie! - tiltakozott a férfi. - Nincs rá pénzem.
- Amiatt ne aggódj! - hárította el a kifogást. - Majd az ügynökség fizeti.
Pontosan tudta, a legcsekélyebb esély sincs arra, hogy az ügynökség pénzt
áldozzon a rádióhirdetésre. Maga akarta kifizetni a számlát, és azt mondani Jim
Baileynek, hogy a pénzt Russell egyik támogatója adta. Ez nem is volt hazugság.
Bármit képes volnék megtenni, hogy segítsek neki, gondolta.
A Green River Lake partján rendezett pikniken kétszáz ember vett részt, és
Oliver beszéde egyszerűen csodálatos volt.
- Az ország lakosainak a fele nem jár el szavazni - mondta az egybegyűlteknek.
- A világ fejlett ipari államai közül nálunk a legalacsonyabb az átlagos választási
részvétel: kevesebb mint ötven százalék. Ha változtatni akarnak a sorsukon,
kötelességük tenni is érte. Több mint kötelesség - jog. Hamarosan választás lesz
nálunk. Akár engem választanak, akár az ellenfelemet, egy a fontos: Menjenek
el szavazni! Legyenek ott, és cselekedjenek!
Akik csak hallották, fergetegesen megtapsolták.

Leslie elintézte, hogy amilyen gyakran csak lehet, szerepeljen. Díszvendég volt
egy gyermekkórház ünnepélyes megnyitásán, hidat avatott, nőszervezetek,
szakmai egyesületek képviselőivel találkozott, jótékonysági rendezvényeken
vett részt, öregek otthonaiba látogatott. Ennek ellenére a népszerűségi
mutatója tovább romlott. Amennyire elfoglaltságuk engedte, igyekeztek minél
több időt együtt tölteni. Kocsikáztak a Triangle Parkban, eltöltöttek egy
vasárnap délutánt az ócskapiacon, az A la Lucie-ben vacsoráztak. Oliver
virágcsokrot vett Leslie-nek a mormotaünnepen és a Bull Run-i csata
évfordulóján, és szerelmes üzeneteket hagyott az üzenetrögzítőjén:
„Drágám, hol vagy? Hiányzol! Hiányzol! Hiányzol!”
„Őrülten szerelmes vagyok az üzenetrögzítődbe. Van fogalmad arról, milyen
érzéki a hangja?”
„Szinte már bűn ilyen boldognak lenni. Szeretlek!”

Leslie-nek tökéletesen mindegy volt, hol, csak azt tartotta fontosnak, hogy
együtt legyen Oliverrel.
Egyik legizgalmasabb kalandjuk a vasárnapi hegyikajak-túra volt a Russell Fork
Riveren. Ártatlanul, szelíden kezdődött, de egy nagy ívű kanyar után, a hegyek
közé érve a meder összeszűkült, a folyó észvesztőén felgyorsult, és meredek
zúgók követték egymást.
Másfél... két és fél... három méter zuhanás, alig több mint karnyújtásnyira az
égbe nyúló sziklafalaktól. Három és fél óráig tartott az út, és amikor partot
értek, nem bánták, hogy csuromvizesek, örültek annak, hogy életben maradtak.
Erősen szorították egymás kezét, egyikük sem tudta rászánni magát arra, hogy
eleressze a másikat. Szeretkeztek az erdei házban, Oliver terepjárójában, a fák
között.

Egy kora őszi napon Oliver vacsorát készített Lexingtontól nem messze,
Versailles kisvárosban álló, kellemes házában. Szójaszósszal, fokhagymával,
egyéb fűszerekkel ízesített bordát grillezett, héjában sült burgonyát, salátát és
tökéletes ízléssel megválasztott vörösbort adott hozzá.
- Csodálatos szakács vagy - dicsérte meg Leslie, és odabújt hozzá. -
Mindenben csodálatos.
- Köszönöm, drágám! - A férfinak hirtelen eszébe jutott valami: - Van egy kis
meglepetésem, amit szeretném, ha kipróbálnál. - Bement a hálószobába, és
átlátszó folyadékkal teli kis üveggel tért vissza.
- Tessék! - nyújtotta oda Leslie-nek az üvegcsét.
- Mi ez?
- Hallottál már az Ecstasyról?
- Hogy hallottam-e? Szünet nélkül eksztázisban vagyok.
- A drogra gondolok. Ez folyékony Ecstasy. Állítólag fantasztikus
serkentőszer.
A lányt meglepte az ötlet.
- Drágám... nem kell ez neked! Nincs rá semmi szükségünk. Veszélyes lehet.
- Elbizonytalanodott kissé, de megkérdezte: - Gyakran használod?
Oliver elnevette magát.
- Nem. Ne nézz rám ilyen szigorúan! Egyik barátomtól kaptam, ő ajánlotta,
hogy próbáljam ki. Ez lenne az első alkalom.
- Ne legyen! - válaszolta Leslie. - Kidobod, ha szépen megkérlek rá?
- Természetesen. - Oliver a fürdőszobába ment, és pár másodperccel később
hallani lehetett, hogy lehúzta a vécét.
- Kész, vége - mondta mosolyogva, amikor visszatért. - Kinek kell üveges
eksztázis? Van jobb csomagolásban is.
A lányhoz lépett, és a karjába vette.
Leslie is olvasott szerelmes történeteket fiatal lányként, ismert szerelmes
dalokat, de egyik sem készítette fel a hihetetlennek tetsző valóságra. Érzelgős
ostobaságnak, alaptalan képzelgésnek tartotta őket, de rá kellett jönnie, hogy
nem volt igaza. A világ szebbé vált, fénylőbb lett körülötte. Mintha varázsló tett
volna csodát mindennel, és ezt a varázslót Oliver Russellnek hívták.
Sétáltak a Breaks Interstate Parkban szombat délelőtt, élvezték a csodálatos
tájat.
- Nem jártam még ezen az ösvényen - mondta Leslie.
- Remélem, tetszeni fog.
Éles kanyar volt előttük, és amikor elhagyták, Leslie-nek a földbe gyökerezett
a lába. Az ösvény közepén, oszlopra szögezve, kézzel festett fatáblát
látott: LESLIE, HOZZÁM JÖSSZ FELESÉGÜL?
A szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Szótlanul, lesütött
szemmel fordult Oliverhez.
- Igen? - kérdezte a férfi, miután megölelte.
 Hogy lehetek ennyire szerencsés? – kérdezte magától Leslie. Szorosan a
férfihoz bújt, és suttogva válaszolt:
- Igen, drágám! Hozzád megyek.
- Sajnos, nem tudom megígérni, hogy kormányzóné leszel, csak azt, hogy
egy elég jó ügyvéd felesége - mondta Oliver.
Leslie a nyakába csimpaszkodott
- Nekem tökéletesen megfelel - válaszolta.
Néhány nappal később Leslie éppen az előre megbeszélt éttermi vacsorához
öltözködött, amikor Oliver felhívta.
- Drágám, rettenetesen sajnálom, de rossz hírem van! El kell halasztanunk a
vacsorát, mert közbejött egy fontos megbeszélés. Meg tudsz nekem bocsátani?
- Már meg is bocsátottam - válaszolta mosolyogva, szelíden Leslie.

Másnap a kezébe akadt a State Journal, amelynek az első oldalán nagybetűs

cím hirdette: Női HOLTTEST A KENTUCKYBAN! A hírben a következő szerepelt: húsz
év körüli, meztelen nő holttestét fogta ki a rendőrség a Kentuckyból, Le-
xingtontól tizenöt kilométernyire keletre. A halál okát boncolás fogja
megállapítani...
Leslie borzongva olvasta végig a hírt. Ilyen fiatalon meghalni! - gondolta
szomorúan. Vajon volt szerelme? Férje? De jó, hogy élek, ilyen boldog vagyok,
és ennyire szeretnek.

Mintha egész Lexington a tervezett esküvőről beszélt volna. Lexington

kisvárosnak számított, és Oliver Russellt sokan ismerték. Nagyon szép pár
voltak, jólesett a szemnek elidőzni a sötét hajú, markáns, vonzó arcú Oliveren,
és a bájos, tökéletes alakú, mézszőke hajú Leslie-n. Egybekelésük híre a
bozóttűz sebességével terjedt.
- Remélem, a vőlegénye tisztában van azzal, milyen szerencsés - jegyezte
meg Jim Bailey.
Leslie elmosolyodott.
- Mindketten azok vagyunk.
- Hogyan tervezik? Megszöknek?
- Nem. Oliver rendes esküvőt akar. A Calvary Chapelben lesz.
- Pontosan mikor?
- Hat hét múlva.

Néhány nappal később a State Journal első oldalán újabb tudósítás jelent meg:
A boncolás során megállapították, hogy Lisa Burnette, egy ügyvédi iroda
titkárnője, akinek holttestét a Kentuckyból fogták ki, a folyékony Ecstasy néven
ismert veszedelmes kábítószer túladagolása következtében halt meg...
Folyékony Ecstasy. Milyen szerencse, hogy Oliver kiöntötte, állapította meg
magában Leslie, visszagondolva arra a bizonyos estére.

A következő hetek lázas készülődéssel teltek. Rengeteg volt az elintéznivaló.

Több mint kétszáz embernek küldtek meghívót. Leslie egyik barátnőjét kérte fel
nyoszolyólánynak, és maga választotta ki neki a nagyon szép, térdig érő ruhát, a
hozzáillő cipőt, a hosszú kesztyűt. Magának földig érő, harangszoknyás,
uszályos, csodaszép menyasszonyi ruhát, a köpennyel azonos színű cipőt és a
könyék fölött végződő kesztyűt vett a Nicholasville Roadon, a Fayette Maliban.
Olivér fekete zsakettet, csíkos nadrágot, szürke mellényt, hófehér, kihajtott
keménygalléros inget és csíkos, széles selyem nyakkendőt rendelt a szabójánál.
Násznagynak az irodája egyik ügyvédjét kérte föl.
- Rendben vagyunk az előkészülettel - közölte elégedetten Leslie-vel. - Az
esküvő utáni fogadást is elintéztem. Majdnem mindenki elfogadta a meghívást.
A lány enyhén megremegett az izgalomtól.
- Alig várom, drágám!

Csütörtök este, egy héttel az esküvő előtt Oliver elment a lányhoz.

- Sajnos, közbejött valami, Leslie - mondta. - Felhívott az egyik ügyfelem.
Párizsba kell utaznom, hogy elintézzek néhány dolgot.
- Párizsba? Mennyi időre?
- Két-három napra, legfeljebb négyre. Bőven visszaérek.
- Szólj a pilótának, hogy nagyon óvatosan repüljön!
- Úgy lesz.
Miután a férfi elment, Leslie a kisasztalon heverő újságért nyúlt, és szinte
automatikusan Zoltaire horoszkópjához lapozott. A következőt olvasta:

Oroszlán (július 23.-augusztus 22.): Nem ez a legmegfelelőbb nap ahhoz, hogy

változtasson tervein. Kerülje a kockázatvállalást, mert abból csak problémái
származnak!

Nyugtalanul még egyszer elolvasta a tanácsot, és kis híján a telefonért nyúlt,

hogy felhívja Olivért, és megkérje, ne utazzon el. Nevetséges - rótta meg magát
az ötletért. Csak ostoba horoszkóp!

Hétfőig nem kapott hírt Olivertől. Felhívta az irodáját, de ott sem tudtak róla
semmit. Miután kedden sem jött üzenet, Leslie kezdett pánikba esni. Szerdán
hajnalban négy órakor a telefon harsány csörgésére riadt. Felült az ágyban, és
rögtön arra gondolt, hogy ez csak Oliver lehet. Hála istennek! Tudta, hogy
haragudnia kellene, mert nem jelentkezett korábban, de úgy érezte, hogy ez
most nem fontos.
 Felkapta a kagylót.
- Oliver...
- Leslie Stewart? - kérdezte egy ismeretlen férfihang.
Jeges borzongás futott végig a lányon.
- Ki... ki maga?
- Al Towers az Associated Presstől. Az előbb kaptuk a hírt, Miss Stewart, és
szeretnénk hallani a véleményét.
Valami borzalmas dolog történt! Oliver meghalt!
- Ott van még, Miss Stewart? - kérdezte a hang türelmetlenül.
- Igen - a választ alig lehetett hallani.
- Megtudhatnánk a véleményét?
- A véleményemet?
- Oliver Russell és Todd Davis szenátor lánya párizsi esküvőjéről.
A szoba ebben a pillanatban vadul pörögni kezdett Leslie körül.
- Amennyire tudom, önök eljegyezték egymást Mr. Russell-lel. Ha mondana
valamit...
Mozdulatlanul, bénán ült, és csak bámult maga elé.
- Miss Stewart!
Nehezen ugyan, de végre megtalálta a hangját:
- Igfen... mindkettőjüknek a legjobbakat kívánom.
Eltompult aggyal rakta a helyére a kagylót. Ez csak rémálom, vigasztalta
magát. Mindjárt felébredek, és jót nevetek rajta.
De nem álom volt. Ismét elhagyták. „Apád nem jön vissza. ” A fürdőszobába
ment, és a tükörből ránéző, sápadt arcot figyelte. „Az előbb kaptuk a
hírt..." Oliver mást vett feleségül. Miért? Mit csináltam rosszul? Mivel okoztam
csalódást? - faggatta magát önmarcangolóan, közben a lelke mélyén tudta,
hogy Oliver egyszerűen cserbenhagyta. Elment. Mi lesz most vele?

Délelőtt, amikor megjelent a munkahelyén, mindenki kerülni igyekezett a

tekintetét. Egyenesen Jim Bailey irodájába ment.
A férfi látta, mennyire sápadt, és szelíden figyelmeztette:
- Nem kellett volna bejönnie, Leslie! Menjen nyugodtan haza, és...
Mély lélegzetet vett, és viszonylag természetes hangon válaszolt:
- Köszönöm, nem. Jól vagyok.

A rádió és a televízió híradásai, és a délutáni lapok is kimerítő beszámolót

közöltek a párizsi esküvőről. Todd Davis szenátor minden kétséget kizáróan
Kentucky legbefolyásosabb polgára volt, és lányának az esküvője akkor is fontos
hír lett volna, ha nem színezi az az aprócska körülmény, hogy a vőlegény
nemrég még jegyben járt, sőt, az esküvője is ki volt tűzve.
 Leslie irodájában szünet nélkül csöngött a telefon.
- A Courier-Journal munkatársa vagyok, Miss Stewart! Nyilatkozna nekünk az
esküvőről?
- Igen. Egyedül azt tartom fontosnak, hogy Oliver Russell boldog legyen.
- De hát önök éppen arra készültek...
- Hiba lett volna összeházasodnunk. Davis szenátor lánya volt élete első
nagy szerelme, és nem tudta elfelejteni. Mindkettőjüknek a legjobbakat
kívánom.
- A frankforti State Journal...
És ez így ment órákon keresztül.
Leslie-nek úgy tetszett, fél Lexington őszintén sajnálja, a másik fele pedig örül a
történteknek. Ahová ment, izgatott suttogás támadt körülötte, beszélgetés
szakadt meg hirtelen. Keményen elhatározta, hogy nem fogja kimutatni, mit
érez.
- Hogy engedhette, hogy ezt művelje...
- Ha az ember igazán szeret valakit - válaszolta határozottan Leslie -, azt
akarja, hogy az illető boldog legyen. Oliver Russell a legremekebb ember, akit
valaha ismertem. Szeretném, ha nagyon boldogok lennének!
Levélben elnézést kért mindazoktól, akiket meghívtak az esküvőre, és
visszaküldte az ajándékaikat.

Várta, hogy Oliver telefonáljon, ugyanakkor félt is tőle. Sokat gondolt a hívásra,
és mégis, amikor bekövetkezett, felkészületlenül érte. Az ismerős hangtól
leküzdhetetlenül remegni kezdett.
- Leslie... nem is tudom, mit mondjak.
- Igaz?
- Igen.
- Akkor fölösleges bármit is mondanod.
- Csak azt szeretném megmagyarázni, hogyan történt! Mielőtt
megismertelek, Jannel már majdnem eljegyeztük egymást. Amikor ismét
találkoztunk... és... rájöttem, hogy változatlanul szeretem.
- Megértelek, Oliver! Isten veled!
Öt perccel később Leslie titkárnője szólt be az előtérből:
- Telefonon keresik, Miss Stewart.
- Nem akarok beszélni...
- Davis szenátor.
A feleség apja. Mit akarhat tőlem? - hökkent meg Leslie, de azért a kagylóért
nyúlt.
Mélyen zengő, délies hang kérdezte:
- Miss Stewart?
 - Igen.
- Todd Davis vagyok. Azt hiszem, beszélnünk kellene egymással!
Leslie kissé elbizonytalanodott.
- Nem tudom, miről beszélhetnénk...
- Egy óra múlva magáért megyek - vágott közbe a szenátor, és rögtön le is
rakta a telefont.

Pontosan egy órával később nagy limuzin állt meg az irodaépület bejáratánál,
sofőr ugrott ki belőle, és szélesre tárta Leslie előtt az ajtót.
Davis szenátor a kocsi hátuljában ült. Nemes megjelenésű, ősz hajú, gondosan
nyírott, apró bajuszt viselő férfi volt. Pátriárkát idéző, markáns vonásai
tekintélyt sugároztak. Bár az őszben jártak már, a szinte emblémájává vált fehér
öltönyét és széles karimájú szalmakalapját viselte. Régi vágású déli úr volt.
klasszikus képviselője az elmúlóban lévő kornak.
- Maga nagyon szép - közölte Leslie-vel, miután a lány beült mellé.
- Köszönöm - hangzott a merev válasz.
A limuzin elindult.
- Nem pusztán külsőleg, Miss Stewart! Hallottam, hogyan kezelte ezt a
meglehetősen taszító ügyet. Nagyon nehéz lehetett. Nem hittem a fülemnek,
amikor meghallottam, mi történt! - a szenátor hangján érezni lehetett a
mélységes felháborodást. - Mi lett a régi jó erkölcsökből?! Undorítónak tartom,
amit Oliver magával csinált, és dühös vagyok Janre, mert feleségül ment hozzá.
Magamat is bűnösnek tartom, hiszen a lányom. Megérdemlik egymást!
Hosszan hallgattak, végül Leslie törte meg a csöndet.
- Ismerem Olivert. Biztos vagyok abban, hogy nem akart szándékosan
fájdalmat okozni nekem - mondta. - Ami történt... megtörtént. A legjobbakat
kívánom neki. Megérdemli, és a világért sem tennék olyat, ami miatt
kényelmetlensége lehet.
- Maga igazán nagylelkű! - A szenátor egy darabig elgondolkodva nézett rá.
- Rendkívüli ifjú hölgy.
Amikor a limuzin megállt, Leslie kinézett az ablakon. A Paris Pike-on voltak, a
Kentucky Horse Centernél. Több mint száz lótenyésztő farm működött
Lexington környékén, és közülük a legnagyobb Davis szenátoré volt. Ameddig a
szem ellátott, a legendásan dús kentuckyi kék fű hajladozott az enyhe szélben,
hófehérre festett kerítések váltakoztak fehér falú, piros cseréptetős istállókkal.
Kiszálltak a kocsiból, és a versenypálya kerítéséhez sétáltak. Pár percig
szótlanul nézték az edzésüket végző gyönyörű állatokat.
- Egyszerű ember vagyok - szólalt meg hirtelen Davis. - Tudom, hogy ez
furcsán hangzik, de igaz. Itt születtem, és szívesen tölteném ezen a helyen
életem hátralévő részét. Nincs ennél csodálatosabb környezet a világon.
Nézzen körül, Miss Stewart! Ha valahol, hát itt igazán közel érezhetjük
magunkat a paradicsomhoz. Csoda-e, hogy nem akarok megválni ettől a
helytől? Mark Twain azt mondta egyszer, hogy szeretné, ha a világvége
Kentuckyban érné, mert az mindig jó húsz évvel a világ más részei után ballag.
Fél életemet Washingtonban kell töltenem, amit utálok.
- Miért csinálja mégis?
- Kötelességtudatból. Beválasztottak a Szenátusba, és amíg a szavazóim úgy
nem döntenek, hogy elég volt, igyekszem a legjobb tudásom szerint végezni a
munkám. - A szenátor hirtelen témát váltott: - Szeretném, ha tudná, milyen
sokra tartom a véleményét, és azt, ahogyan viselkedett. Ha akarta volna, szép
kis botrány kerekedhetett volna az ügyből. Így viszont... Szeretném kifejezni
valamiképpen a hálámat.
Leslie nem válaszolt, csak nézte szótlanul.
- Arra gondoltam, talán volna kedve elutazni kis időre, esetleg külföldre.
Természetesen az összes...
- Kérem, ne!
- Én csak...
- Tudom. Nem ismerem a lányát, Davis szenátor, de biztosan rendkívüli
teremtés, ha Oliver szerelmes belé. Remélem, hogy igazán boldogok lesznek.
Amikor rövid hallgatás után megszólalt, a szenátor hangján érezni lehetett,
hogy zavarban van:
- Hazajönnek, hogy újból összeházasodjanak. Párizsban csak polgári esküvő
volt, és Jan templomit is szeretne.
Ez újabb tőrdöfés volt.
- Értem. Rendben van. Nincs miért aggódniuk - felelte Leslie.
- Köszönöm.

Az esküvőt két héttel később tartották, a Calvary Chapel templomban, ahol

Leslie és Oliver is össze akart házasodni. Nagy tömeg gyűlt össze.
Oliver Russell, Jan és Todd Davis szenátor az oltár előtt, a pappal szemben
állt. Jan Davis arisztokratikus, szép arcú, ragyogó alakú, barna nő volt.
A pap a beszéde végéhez érkezett:
- Isten arra teremtette a férfit és a nőt, hogy szent házasságban
egyesüljenek, és együtt éljék le életüket...
A templomajtó halkan kinyílt, és Leslie Stewart lépett be. A hajó végében
megállt, hallgatta egy darabig az esketési szöveget, majd előrébb ment, az
utolsó padsorig.
- ...ha tehát bárki olyan körülményt ismer; amely miatt ez a pár nem léphet
házasságra, közölje most, vagy hallgasson róla... - a pap fölnézett, meglátta
Leslie-t - ...örökké!
 Fejek fordultak hátra, a lány felé, suttogás hullámzott végig a tömegen. A
jelenlévők tisztában voltak a pillanat drámaiságával; a templomban egyre nőtt a
feszültség.
A pap várt néhány másodpercig, aztán idegesen megköszörülte a torkát:
- Ebben az esetben, a rám ruházott joggal élve házastársakká nyilvánítom
önöket. - A következő mondat kiejtésekor érezni lehetett a hangján a
megkönnyebbülést: - Csókolják meg egymást!
Amikor felpillantott, Leslie-t már nem látta.

Leslie Stewart naplójában az utolsó bejegyzés így hangzott:

Kedves naplóm! Szép esküvő volt. Oliver felesége nagyon vonzó. Selyemből,
csipkéből varrt, nyakpántos, csodaszép menyasszonyi ruhát viselt kis boleróval.
Olivér jóképűbb volt, mint valaha. Nagyon boldognak látszott, aminek örülök.
Azt akarom ugyanis, hogy mielőtt leszámolok vele, érezze úgy, hogy jobb lett
volna meg sem születnie.
 2.

Todd Davis szenátor intézte úgy, hogy Oliver Russell és a lánya kibéküljön.
Todd Davis özvegyember volt, és multimilliárdos. Dohányültetvényeket,
szénbányákat, oklahomai és alaszkai olajmezőket, és világszínvonalú
versenylótenyészetet mondhatott a magáénak.
A szenátusi többség vezetőjeként Washington egyik legnagyobb hatalommal
bíró személyiségének számított, és éppen ötödik hivatali idejét töltötte.
Egyszerű filozófiát vallott: Soha ne felejts el semmilyen szívességet, és ne
bocsásd meg, ha bántanak! Büszke volt arra a képességére, hogy a lovak és a
politikusok közül egyaránt ki tudja választani a leendő győzteseket. Oliver
Russellre is korán felfigyelt. Az, hogy Oliver esetleg a lányát is feleségül veszi,
már csak kellemes adalék volt, míg Jan - ostobán - meg nem szakította a
kapcsolatukat. Amikor meghallotta, hogy Russell el akarja venni Leslie
Stewartot, zavarónak tartotta a dolgot. Nagyon zavarónak.
Davis szenátor egy jogi ügy kapcsán ismerkedett meg Oliver Russell-lel, és
igen jó benyomása alakult ki róla. Oliver intelligens volt, vonzó, értelmesen,
nagy meggyőző erővel adta elő a véleményét, és ellenállhatatlan, fiús báj
sugárzott belőle. A szenátor többször is együtt ebédelt vele, és az ügyvédnek
közben sejtelme sem volt arról, hogy gondos vizsgálatnak vetik alá.
Egy hónappal azután, hogy megismerte Oliver Russellt, Davis szenátor
magához kérette Peter Tagert.
- Azt hiszem, megvan az új kormányzónk - közölte.
Tager komoly ember volt, a szülei vallásos szellemben nevelték. Apja
történelmet tanított, édesanyja a háztartást vezette, és gyermekeikkel
lelkiismeretesen jártak templomba. Tager tizenegy éves korában a szüleivel és
az öccsével utazott éppen, amikor a gépkocsi fékje felmondta a szolgálatot.
Szörnyű baleset lett a következménye, csak ő élte túl, de elveszítette a fél
szemét.
Peter szilárdan hitte, az Úr azért mentette meg, hogy módja legyen terjeszteni
Igéjét.
Peter Tager jobban értette a politika belső mechanizmusát, mint bárki Davis
szenátor ismerősei közül. Pontosan tudta, hol vannak megszerezhető
szavazatok, és azt is, hogyan lehet hozzájuk jutni. Valami felfoghatatlan,
fantasztikus érzékkel mindig kitalálta, mit szeretnének hallani az emberek, és
mi az, amiből már elegük van, amit unnak. Ennél is fontosabb volt azonban
Davis számára, hogy Peter Tager szilárd erkölcsi elveket vallott, és tökéletesen
meg lehetett bízni benne. Fekete szemvédője energikussá tette a megjelenését,
határozottságot kölcsönzött neki. A világon a legfontosabbnak a családját
tartotta. A szenátor nem találkozott még emberrel, aki olyan mély
meggyőződéssel lett volna büszke a feleségére és a gyerekeire, mint ő.
Amikor összeismerkedtek, Peter Tager éppen azt fontolgatta, hogy életét a
lelkek szolgálatának szenteli, pap lesz.
- Rengeteg az elesett, támogatásra szoruló ember, szenátor! Szeretnék
segíteni rajtuk, amennyire az erőmből, tehetségemből telik.
Davis szenátor lebeszélte az ötletről:
- Gondoljon bele, mennyivel több embernek tudna segíteni, ha mellettem
dolgozna, a Szenátusban!
Választásában soha nem kellett csalódnia. Bármit bízott is rá, Tager
tökéletesen elintézte.
- Oliver Russellre gondolok - mondta most Davis.
- Az ügyvédre?
- Igen. Született politikus. Meggyőződésem, ha mögé állunk, egyszerűen
nem veszíthet.
- Érdekesen hangzik, szenátor!
Hosszú beszélgetésbe merültek.
Davis szenátor a lányának is beszélt Oliver Russellről:
- A fiú fényes jövő előtt áll, drágám!
- És milyen „fényes” a múltja. A leghírhedtebb nőcsábász a városban, apa!
- Ne hallgass a szóbeszédre, drágám! Meghívtam Russellt, pénteken velünk
vacsorázik.

A pénteki vacsora remekül sikerült. Oliver elbűvölő volt, és Jan egyszer csak
azon kapta magát, hogy bár esze ágában sem volt, kezdi megkedvelni. A
szenátor figyelte őket, és úgy fogalmazta meg a fiatalemberhez intézett
kérdéseit, hogy az a válaszai révén a legelőnyösebben mutatkozhasson be.
Búcsúzáskor Jan megkérdezte Olivert, nem volna-e kedve elmenni hozzájuk a
következő szombaton is, társasági vacsorára.
- Boldogan.
Attól az estétől kezdve csak egymást látták.

- Hamarosan összeházasodnak - figyelmeztette a szenátor Peter Tagert. - Ideje

beindítanunk Oliver kampányát.

Olivert megbeszélésre hívatták a szenátor irodájába.

- Kérdeznék valamit - kezdte Davis. - Mit szólna ahhoz, ha Kentucky
kormányzója lenne?
A fiatal ügyvéd döbbenten meredt rá.
- Én... még nem gondolkodtam rajta.
 - Nos, Peter Tager és én már igen. Jövőre lesz a választás. Több mint
elegendő az idő ahhoz, hogy felépítsük, megismertessük a szavazókkal. Ha
maga mögé állunk, nem veszíthet.
Oliver tudta, hogy amit hall, az tökéletesen igaz. Davis szenátor hatalmas
befolyással bírt, olajozottan működő politikai gépezetet irányított, olyat, amely
mítoszokat tudott teremteni, és tönkretehetett bárkit, aki az útjában állt.
- Persze, ahhoz, hogy sikerüljön, teljes odaadásra lesz szükség -
figyelmeztette a szenátor.
- Tudom.
- Mondok még valamit, fiam! Ez csak a kezdet. Ha egy vagy két hivatali
időszakot eltölt kormányzóként, ígérem, a Fehér Házba juttatjuk.
Olivernek hatalmasat kellett nyelnie ahhoz, hogy meg tudjon szólalni:
- Ezt... komolyan mondja?
- Ilyesmivel nem szoktam viccelni. Talán fölösleges is mondanom, hogy a
televízió korszakát éljük, és maga rendelkezik valamivel, amit pénzért nem
lehet megvenni. Karizmatikus egyénisége van. Az emberek ösztönösen
vonzódnak magához. Őszintén szereti őket, és ez látszik is. Olyan, mint annak
idején Jack Kennedy volt.
- Hát... nem is tudom, mit mondjak, Todd!
- Ne mondjon semmit! Holnap Washingtonba kell mennem, de hamarosan
hazajövök, és elkezdjük a munkát.

Néhány héttel később megkezdődött a kormányzói tisztség elnyeréséért

indított kampány. Az államot elárasztották az Olivert ábrázoló plakátok.
Mindenhol ott volt - a televízióban, a nagygyűléseken, a politikai
vitafórumokon. Peter Tager közvélemény-kutatásának adatai szerint Oliver
népszerűsége hétről hétre nőtt.
- Megint emelkedett öt százalékot - mondta Tager a szenátornak. - Csak tíz
ponttal van lemaradva a kormányzó mögött, és még mindig rengeteg az időnk.
Néhány hét, és fej fej mellett lesznek.
- Semmi kétség, Oliver fog nyerni - válaszolta magabiztosan Davis.

Reggeli közben Todd Davis hanyagul odafordult Janhez

- Megkérte már a kezedet?
A lány elmosolyodott.
- Egyelőre nem, de többször is célzott rá.
- Ne hagyd sokáig célozgatni! Szeretném, ha még a választás előtt
összeházasodnátok. Egy kormányzó legyen nős. Sokkal jobban mutat, mint
bármelyik agglegény.
 Jan az apjához hajolt, és szeretettel átölelte a nyakát.
- Boldog vagyok, hogy összeismertettél bennünket! Megörülök érte !
Davis valósággal ragyogott.
- Amíg boldoggá tesz, addig én is boldog leszek.
Minden a lehető legjobban alakult.

Másnap este, amikor Davis hazatért, Jant a szobájában találta. A lány kisírt
szemmel éppen a ruháit pakolta egy jókora utazókofferbe.
- Mi történt, kicsim? - kérdezte aggódva a szenátor.
- Elutazom. Legközelebb akkor lássam Olivert, amikor a hátam közepét!
- Állj! Miről beszélsz?
- Oliverről! - mondta hevesen, az apjával szembefordulva a lány. A hangja
telve volt keserűséggel. - Egy motelben töltötte a tegnap éjszakát, a legjobb
barátnőmmel, aki persze alig várta, hogy elmondhassa, milyen csodálatos
szerető.
A szenátor megkövülve állt, alig talált szavakat.
- Nem lehet, hogy a barátnőd csak...
- Nem. Beszéltem Oliverrel. Egyetlen szóval sem tagadta. Úgy döntöttem,
hogy elutazom. Párizsba megyek.
- Biztos vagy benne...
- Tökéletesen!
Reggel Jan elutazott.

A szenátor magához kérette Olivert.

- Csalódtam benned, fiam!
Oliver mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt volna;
- Sajnálom a történteket, Todd! Egyszerűen... így alakult. Ittam néhány
pohárral, a lány pedig teljesen beindult... Nem lehetett nemet mondani...
- Megértem - mondta együttérzőn Davis. - Végül is férfi vagy.
- Igen. - Oliver megkönnyebbülve elmosolyodott. - Még egyszer nem fog
előfordulni, ígérem...
- Nagyon nagy kár! Jó kormányzó lett volna belőled!
Oliver arcából szempillantás alatt kiszaladt a vér.
- Hogy... hogy érted ezt, Todd?
- Nos, Oliver, azt hiszem, rosszul venné ki magát, ha a történtek után is
támogatnálak. Elég csak arra gondolnom, mit érez most Jan...
- Mi köze a kormányzóságnak Janhez?
- Mindenkinek elmondtam, hogy valószínűleg a vejemet fogják
megválasztani kormányzónak - magyarázta Davis. - Mivel a helyzet
pillanatnyilag úgy áll, hogy nem leszel a vejem, tanácsos új megoldáson...
 - De Todd! - vágott közbe Russell. - Nem teheted...
Davis szenátor arcáról szempillantás alatt leolvadt a barátságos mosoly.
- Soha ne akard megmondani nekem, hogy mit tehetek, Oliver! Magasra
emelhetlek, de tönkre is tehetlek, ahogy jónak látom! - A szünet véget ért,
visszatért a korábbi szívélyes mosoly. - Ne érts félre! Haragról szó sincs.
Kizárólag a legjobbakat kívánom neked.
Olivernek szüksége volt néhány pillanatra ahhoz, hogy megeméssze a
hallottakat.
- Értem - mondta halkan, és felállt. - Hát... nagyon sajnálom!
- Én is, Oliver! Komolyan.

Alig csukta be maga után az ajtót Russell, a szenátor a telefonért nyúlt, és Peter
Tager számát tárcsázta.
- Leállítjuk a kampányt - közölte bizalmi emberével.
- Leállítjuk? Miért? Az összes mutató szerint jók vagyunk. A legutóbbi
népszerűségi adatok szerint...
- Tegye, amit mondtam! Mondja le Oliver összes fellépését! Ami bennünket
illet, kiszálltunk a versenyből.

Két héttel később a közvélemény-kutatási adatok Oliver Russell

népszerűségének csökkenését kezdték mutatni. A választási plakátok eltűntek,
nem volt több rádiós és televíziós hirdetés.
- Addison kormányzó kezd nagyon előretörni - jelentette Peter Tager. - Ha új
jelöltet akarunk állítani ellene, sietnünk kell.
- Van még időnk - válaszolta elgondolkodva a szenátor. - Egyelőre várunk.

Néhány nappal később Oliver Russell fölkereste a Bailey & Tomkins

reklámügynökséget, és megbízta a céget választási kampányának a
szervezésével.
Jim Bailey bemutatta Leslie-nek, és a lány azonnal rabul is ejtette Olivert.
Nemcsak szép volt, hanem intelligens, együttérző is, és - ellentétben Jannel, aki
mindig mutatott némi tartózkodást - fenntartás nélkül hitt benne. Kedves volt,
érzékeny, és magától értetődő természetességgel szeretett bele. Olivernek
néha eszébe jutott, mit veszített. „Ez csak a kezdet. Ha egy vagy két hivatali
időszakot eltölt kormányzóként,ígérem, a Fehér Házba juttatjuk. ”
A pokolba vele! Majd megleszek anélkül is, biztatta magát. Ennek ellenére
gyakran eszébe jutott, a szenátorral micsoda kivételes lehetőséget szalasztott
el.
Oliver küszöbönálló esküvőjéről értesülve, Davis szenátor magához kérette
Tagert.
- Gond van, Peter! - mondta. - Nem engedhetjük meg, hogy Oliver Russell
elvegyen egy senkit, és ezzel lemondjon a karrierjéről!
Peter Tager gondterhelten összevonta a szemöldökét.
- Attól tartok, hogy már semmit nem tehetünk, szenátor! Már az esküvő
dátumát is kitűzték.
Davis gondolkodott néhány pillanatig, és csak aztán válaszolt:
- Végül is a verseny nincs még lefutva, nem?
Felhívta a lányát Párizsban:
- Jan, szörnyű hírem van! Oliver meg akar nősülni.
Hosszú hallgatás következett, és csak aztán a válasz:
- Hallottam.
- A legszomorúbb az egészben, hogy nem is szereti azt a nőt. Maga mondta,
hogy csak dacból veszi el, azért, mert szakítottál vele. Még mindig beléd
szerelmes.
- Ezt mondta?!
- Hát persze! öngyilkosság, amit művel, és... Nem akarlak bántani, drágám,
de végül is te kényszeríted rá! Szakítottál vele, és ettől teljesen
összezavarodott.
- Apa... nem tudtam, hogy ez lesz a következménye.
- Nála boldogtalanabb embert az életben nem láttam.
- Megfogtál. Fogalmam sincs, mit mondjak.
- Szereted még?
- Mindig szeretni fogom! - válaszolta hevesen Jan. - Borzalmas hibát
követtem el. Sosem bocsátom meg magamnak!
- Ha így áll a dolog, akkor talán még lehet rajta változtatni.
- De hiszen megnősül!
- Drágám! Mi volna, ha lecsillapodnál, és kivárnád, mi fog történni? Talán
észhez tér.
Alig rakta le a telefonkagylót Davis, Peter Tager megkérdezte: - Mit tervez,
szenátor?
- Én?! - kérdezed vissza a legártatlanabb arccal Davis. - Semmit Néhány
dolgot a helyére raktam, és kész. Azt hiszem, nem ártana, ha beszélnék
Oliverrel.

Aznap délután Oliver Russell fölkereste Davis szenátort.

- Örülök a találkozásnak, Oliver! Köszönöm, hogy eljöttél. Remekül nézel ki!
- Köszönöm, Todd! Te is.
- Hát... Öregszem, szó se róla, de igyekszem titkolni.
 - Beszélni akartál velem - figyelmeztette Oliver a szenátort.
- Igen. Foglalj helyet!
Oliver belehuppant ugyan a fotelbe, de vigyázott arra, hogy ne eressze el
magát.
- Jó volna, ha segítenél. Van egy kis problémám Párizsban - az egyik
vállalatommal kapcsolatban. Részvénytársasági gyűlés lesz, és szeretném, ha
képviselnél rajta.
- Örömmel. Mikor? Meg kell néznem az időbeosztásomat, hogy...
- Ma délután kellene indulnod.
Oliver tágra nyíló szemmel meredt a szenátorra.
- Ma délután?!
- Sajnálom, hogy ilyen későn szóltam, de csak pár perccel ezelőtt kaptam a
hírt - A repülőgépem kész az indulásra, bármelyik pillanatban felszállhat. Be
tudod illeszteni a programodba? Nagyon fontos volna nekem, hogy megtedd.
Mielőtt válaszolt volna, Oliver pár pillanatig elgondolkodott.
- Elintézem valahogy.
- Őszintén hálás vagyok érte! Tudtam, hogy rád számíthatok. - A szenátor
közelebb hajolt. - Sajnálom, hogy így alakult. Láttad a legfrissebb közvélemény-
kutatási adatokat? - Kis szünetet tartva hatalmasat sóhajtott. - Úgy tűnik, a
zuhanást nem lehet megállítani.
- Tudom.
- Nem is bánnám, ha... - Davis befejezetlenül hagyta a mondatot.
- Ha...
- Belőled remek kormányzó lenne, sőt... Ha érdekel a véleményem, szerintem
ennél is többre vagy hivatott. Lenne pénzed... hatalmad. Hadd mondjak valamit
a pénz és a hatalom természetéről, Oliver! A pénznek tökéletesen mindegy, ki
birtokolja. A legostobább fajankó is megnyerheti szerencsejátékon, félkegyelmű
is örökölheti, vagy bárki hozzájuthat, ha megvásárol egy bankot. A hatalom
viszont... egészen más. A hatalom birtoklása azt jelenti, hogy rendelkezünk a
világgal. Ha kormányzója lennél ennek az államnak, irányíthatnád az itt lakók
életét. Törvényeket fogadtathatnál el, amelyek segítenék az embereket, és
megvétózhatnál olyanokat, amelyek ártanak nekik. Egyszer azt mondtam, hogy
valamikor még az Egyesült Államok elnöke leszel. Komolyan gondoltam, és az
ígéret még mindig érvényes. Gondolj a hatalomra, Oliver! Milyen érzés volna a
világ leghatalmasabb emberének lenni, a legerősebb országot irányítani?
Érdemes álmodozni róla, nem? Gondold csak végig! - A szenátor kis szünetet
tartott, majd lassan, nyomatékosan megismételte: - A világ leghatalmasabb
emberének lenni.
Oliver éberen figyelt, kíváncsi volt rá, hová fut ki a beszélgetés.
Mintha a ki nem mondott kérdésére válaszolt volna, Davis azt mondta:
 - És mindezt kiengedted a kezedből. Miért? Egy olcsó, futó kalandért.
Okosabbnak hittelek, fiam!
Oliver nem válaszolt, várt.
A szenátor is, de aztán - óvatosan - ő törte meg a csöndet:
- Délelőtt beszéltem Jannel. Párizsban van, a Ritzben. Amikor elmondtam
neki, hogy nősülni készülsz... teljesen összeomlott, zokogott.
- Sajnálom, Todd... Igazán!
Davis nagyot sóhajtott.
- Kár, hogy vége, és nem tudtok újból összejönni.
- Todd! Jövő héten lesz az esküvőm.
- Tudom. Nincs az a kincs, amiért közbeavatkoznék! Tudom, szentimentális
vénember vagyok, de akkor is! Szerintem a házasság a legszentebb dolog a
világon. Fogadd legőszintébb jókívánságaimat, Oliver!
- Köszönöm.
A szenátor az órájára pillantott.
- Ideje indulnod, hogy legyen időd összecsomagolni. Mire Párizsba érsz,
átfaxoltatom az anyagokat, hogy tudd, miről lesz szó a gyűlésen.
- Rendben. - Oliver felállt. - Ne aggódj! Elrendezem a dolgot.
- Biztos vagyok benne. Apropó! A Ritzben foglaltattam neked szobát.

Davis szenátor határtalan luxussal berendezett Challengere fedélzetén Párizs

felé repülve Oliver felidézte magában a néhány órával korábbi
beszélgetést. „Belőled remek kormányzó lenne, sőt... Hadd mondjak valamit a
pénz és a hatalom természetéről, Oliver... A hatalom birtoklása azt jelenti, hogy
rendelkezünk a világgal. Ha kormányzója lennél ennek az államnak,
irányíthatnád az itt lakók életét. Törvényeket fogadtathatnál el, amelyek
segítenék az embereket, és megvétózhatnál olyanokat, amelyek ártanak nekik."
Nem akarok ilyen hatalmat - mondta magában. Nem! Csodálatos lányt veszek
feleségül! Boldogok leszünk. Nagyon!

A Le Bourget-repülőtér TransAir ExecuJet-gép-beállójánál hatalmas, fekete

limuzin várta Olivert.
- Hová, Mr. Russell? - érdeklődött kedvesen a sofőr.
„Apropó! A Ritzben foglaltattam neked szobát. ”. Jan is a Ritzben lakott.
Jobb volna másik szállodába menni, gondolta Oliver. A Plaza Athénée-be, vagy
inkább a Meurice-be.
A sofőr várakozásteli pillantást vetett rá.
- A Ritzbe! - mondta. A legkevesebb, amit megtehet, gondolta, hogy
bocsánatot kér Jantől.
A hallból hívta föl:
 - Itt Oliver. Párizsban vagyok.
- Tudom - válaszolta Jan. - Apa figyelmeztetett, hogy jössz.
- A recepcióról telefonálok. Szeretnék találkozni veled, ha...
- Gyere föl!
Amikor benyitott Jan lakosztályába, Oliver még mindig nem tudta, mit fog
mondani a lánynak.
Jan az ajtónál várta. Töredék másodpercig komolyan nézett rá, aztán
elmosolyodott, és a nyaka köré fonta a karját.
- Apa mondta, hogy jössz. Olyan boldog vagyok!
Oliver elveszve állt, és nézett maga elé. Leslie-ről akart beszélni, de meg
kellett volna találnia a megfelelő szavakat. Sajnálom, hogy így alakult, akarta
mondani. Nem akartalak bántani... Beleszerettem valakibe, de mindig...
- Khm... Mondanom kell valamit - kezdte bizonytalanul. - Arról van szó... -
Janre nézett, és a szenátor szavai jutottak eszébe: „Egyszer azt mondtam, hogy
valamikor még az Egyesült Államok elnöke leszel. Komolyan gondoltam...
Gondolj a hatalomra, Oliver! Milyen érzés volna a világ leghatalmasabb
emberének lenni, a legerősebb országot irányítani? Érdemes álmodozni róla,
nem?"
- Folytasd, drágám!
A szavak mintha önálló életre keltek volna, maguktól törtek elő belőle:
- Szörnyű hibát követtem el, Jan! Ostoba voltam! Szeretlek! Feleségül
akarlak venni.
- Oliver!
- Hozzám jössz?
A válasz kész volt, pillanatig sem kellett várni rá:
- Igen! Igen, szerelmem!
Könnyedén felkapta, a hálószobába vitte a lányt. Néhány pillanattal később -
meztelenül hozzásimulva - Jan fátyolos tekintettel fölnézett rá.
- Nem is tudod, mennyire hiányoztál, drágám!
- Múló elmezavar volt...
Jan szorosabban préselte magát a férfihoz.
- Ó! Csodálatos!
- Mert összetartozunk! - Oliver szilárd elhatározással felült. - Mondjuk el
apádnak is a jó hírt!
- Most? - kérdezte meglepődve Jan.
- Igen.
És Leslie-nek is szólnom kell - figyelmeztette magát Russell.
Tizenöt perccel később Jan már az apjával beszélt:
- Összeházasodom Oliverrel.
- Nagyszerű, drágám! Kellemesebb meglepetést nem is szerezhettél volna.
Apropó! A párizsi polgármester régi barátom. Várja, hogy felhívd. Személyesen
fog összeadni benneteket. Gondoskodom arról, hogy minden rendben legyen.
- De...
- Add Olivert! - vágott határozottan a lánya szavába Davis.
- Egy pillanat! - Jan átnyújtotta a kagylót Russellnek. - Beszélni akar veled.
- Todd?! - szólt bele kissé tartózkodóan a készülékbe Oliver.
- El sem tudom mondani, milyen boldoggá tettetek, fiam! Helyesen
cselekedtél.
- Köszönöm. Én is úgy érzem.
- Elintézem, hogy összeadjanak benneteket Párizsban! Ha hazajöttök, nagy
templomi esküvőt tartunk. A Calvary Chapelben.
Oliver a homlokát ráncolta.
- A Calvary Chapelben? Talán... Nem biztos, hogy a legjobb ötlet, Todd!
Leslie-vel is... Tartsuk máshol...
Davis szenátor hangja olyan volt, mint a jégcsap, amikor közbevágott:
- Bánatot okoztál a lányomnak, Oliver, és biztos vagyok abban, hogy
szeretnéd jóvátenni!
Hosszú szünet után született meg a válasz:
- Igen, Todd! Természetesen.
- Köszönöm, Oliver! Néhány nap múlva találkozunk. Sok dolgot meg kell
beszélnünk... kormányzó!
A párizsi esküvő egyszerű polgári szertartás volt a polgármester hivatalában.
Miután lezajlott, Jan Oliverhez fordult:

- Apa azt szeremé, ha egyházi esküvőnk is lenne, a Calvary Chapelben.

Russell aggódott, nem tudta, hogyan fog ez hatni Leslie-re, de tudta jól, hogy
olyan messzire ment, ahonnan már nincs visszaút.
- Legyen! - felelte.

Képtelen volt elfelejteni Leslie-t. A lány semmi olyasmit nem tett, amivel
kiérdemelte volna, hogy így elbánjon vele. Felhívom, és megmagyarázom neki,
döntötte el számtalanszor, de valahányszor a kagylóért nyúlt, azonnal fölmerült
benne a kérdés: Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Mit mondok neki? Mire
legyőzte a bizonytalanságát, a sajtó ráharapott a szenzációra, és ettől ismét
megrettent, nem tudta rászánni magát, hogy beszéljen vele.

Egy nappal azután, hogy visszatértek Lexingtonba, Oliver kifulladónak hitt

választási kampánya feléledt haló poraiból. Peter Tager szempillantás alatt
működésbe hozta a gépezetet, és Russell megint ott volt mindenütt - a
rádióban, a televízióban, a lapokban. Nagy tömeg előtt mondott tetszéssel
fogadott beszédet a Kentucky Kingdom Thrill Parkban, és díszvendégként
meghívták a Toyota georgetowni telephelyén rendezett nagyszabású ralira. És
ez csupán a kezdet volt!
Peter Tager kampánybuszt rendelt, hogy Russell körbeutazhassa az államot.
Georgetownból indult, és Stanfordon, Frankforton, Versailles-on. Winchesteren
keresztül vezetett az útja. Oliver beszélt a Kentucky Fairgroundon, az Expo-
sition Centerben. Aki elment a gyűléseire, burgoo-t kapott - hagyományos
Kentucky-gulyást, amit szárnyasból, borjúból, marhából, bárányból, disznóból
és friss zöldségből főznek a szabadban, jókora tűz fölött.

Oliver népszerűségi mutatója töretlenül ívelt fölfelé, egyszer torpant csak meg
kissé - közvetlenül az esküvő után. Látta Leslie-t a templomhajó végében
felbukkanni, és rossz érzése támadt miatta, amiről szólt is Peter Tagemek.
- Mit gondolsz, bosszút forral ellenem?
- Szó sincs róla! - válaszolta Tager. - Ha akarna, akkor sem tudna ártani.
Felejtsd el!
Russell tudta, hogy Peternek igaza van. A kampány ragyogóan alakult, nem
volt mitől tartania. Semmi nem állíthatta már meg. Semmi!

A választás napjának estéjén Leslie Stewart egyedül ült odahaza. Tévét nézett, a
folyamatosan érkező részeredményeket figyelte. A helyszínen tartózkodó
riporterek minden választási körzetből Oliver győzelmét jelentették, öt perccel
éjfél előtt Addison kormányzó jelent meg a képernyőn, és méltóságteljesen
beismerte vereségét. Leslie kikapcsolta a készüléket, felállt, és mély lélegzetet
vett.

Ne sírj, kislány!
Nyeld vissza könnyedet!
Kentuckyról dalolj inkább,
Mert Kentucky nem feled.

Ideje volt hozzákezdenie terve megvalósításához.

 3.

Todd Davis szenátor délelőttje zsúfolt volt. Azzal kezdődött a napja, hogy a
fővárosból egyenesen Louisville-be repült, a hagyományos lóvásárra, amelyen
szebbnél szebb telivérek kerültek kalapács alá.
- Ügyelni kell a tiszta vérvonalra! - magyarázta Peter Tagernek, miközben a
nagy arénában fölvezetett lovakat figyelték. - Az a legfontosabb.
Gyönyörű mént állítottak szembe a tribünnel.
- Sail Away! - mondta Davis. - Meg akarom szerezni!
Parázs licitálás kezdődött, és Sail Away tíz perccel később Davis szenátoré
volt.
Peter Tager a füléhez emelte a mobil telefont.
- Tessék! - Hallgatott pár másodpercig, aztán a mikrofont letakarva
megkérdezte a szenátortól:
- Akar beszélni Leslie Stewarttal?
Davis homloka ezer ráncba szaladt. Pár másodpercig gondolkodott, mielőtt
átvette a készüléket Tagertől.
- Miss Stewart?!
- Elnézést, hogy zavarom, de szeretnék találkozni önnel, szenátor!
Segítségre van szükségem.
- Délután vissza kell mennem Washingtonba, úgyhogy...
- Bárhol ott tudok lenni. Mondja meg, hová menjek! - A szenátor néhány
másodpercre elgondolkodott. - Hát, ha ennyire fontos... Pár perc múlva indulok
a farmomra - felelte. - Oda tud jönni?
- Természetesen.
- Egy óra múlva találkozunk.
- Köszönöm.
Davis megnyomta az END-gombot, és Tager-hez fordult
- Tévedtem.Okosabbnak hittem. Jan és Oliver házassága előtt kellett volna
pénzt kérnie, nem utólag. - Elgondolkodott, közben egyre szélesebbé váló
mosoly jelent meg az arcán.
- Ejnye!
- Mi történt?
- Rájöttem, miért ez a nagy sietség. Miss Stewart megtudta, hogy terhes, és
sürgős pénzügyi segítségre van szüksége. A világ legócskább trükkje!

Egy órával később Leslie leparkolt Dutch Hill, a szenátor vidéki háza előtt.
Testőr fogadta, és alighogy kiszállt a kocsiból, udvariasan megkérdezte:
 - Miss Stewart?
- Igen.
- Davis szenátor már várja önt. Erre parancsoljon!
Bevezette Leslie-t a házba, és kitárta előtte a hosszú folyosó végéről nyíló,
könyvekkel zsúfolt, faborítású könyvtárszoba ajtaját. Davis az íróasztala mögött
ült, vaskos kötetet lapozgatott éppen, amikor beléptek.
- Örülök, hogy látom, kedvesem! Foglaljon helyet!
Leslie engedelmeskedett a felszólításnak.
A szenátor megemelte a kötetet.
- Ez fantasztikus! Fel van sorolva benne a Kentucky derby összes győztese, a
legelsőtől az utolsóig. Tudja, ki nyerte az első Kentucky derbyt?
- Nem.
- Aristides. 1875-ben. Elnézést! Gondolom, nem azért jött, hogy lovakról
beszéljünk. - Összecsukta, és félrerakta a könyvet. - Azt mondta, segítségre van
szüksége.
Kíváncsian várta, hogyan kezd bele a lány. „Most tudtam meg, hogy terhes
vagyok, és fogalmam sincs, mihez kezdjek. Nem akarok botrányt... Szeretném
fölnevelni a gyereket, de kevés a pénzem, és...”
- Ismeri ön Henry Chamberset? - érdeklődött Leslie.
Davis csak pislogni tudott, annyira váratlanul érte a kérdés.
- Hogy... Henryt? Igen, természetesen! Miért?
- Nagyon hálás lennék, ha beajánlana hozzá. A szenátor lázasan igyekezett
összeszedni a gondolatait.
- Ez lenne a szívesség? Találkozni akar Henry Chambersszel? - kérdezte.
- Igen.
- Attól tartok, hogy nem fog sikerülni, Miss Stewart! Phoenixbe költözött,
Arizonába.
- Tudom. Holnap reggel indulok Phoenixbe. Gondoltam, jó lenne, ha
ismernék ott valakit - válaszolta Leslie.
Davis szótlanul nézte néhány másodpercig. Ösztönei azt súgták, hogy ennél
komolyabb dologról van szó, de nem tudott rájönni, mi az. Óvatosan
megkérdezte:
- Mennyire ismeri Henry Chamberset?
- Semennyire. Csak azt tudom róla, hogy Kentuckyból való - hangzott a
nyugodt válasz.
Nézte a lányt, és közben a lehetőségeket latolgatta. Ragyogó teremtés,
állapította meg magában. Henry igazán hálás lesz, ha megismeri. - Felhívom -
mondta, rászánva magát a döntésre. Öt perccel később már Henry
Chambersszel beszélt.
 - Henry? Todd. Hogy örülj, ma reggel megvettem Sail Awayt! Tudom, hogy
neked is régén fáj rá a fogad. - Hallgatott néhány másodpercig, aztán
fölnevetett. - Azt elhiszem! Igaz, hogy megint elváltál? Kár. Kedveltem Jessicát.
Leslie feszülten hallgatta a fecsegést, és megmerevedett, amikor Davis a
hangját enyhén fölemelve témát váltott:
- Van egy jó hírem, Henry! Egyik barátom holnap Phoenixbe megy, és nem
ismer nálatok egyetlen lelket sem. Szeretném, ha segítenél... Hogy néz ki? - A
szenátor Leslie-re nézett, és elmosolyodott. - Remekül! Azért ne legyenek
vérmes reményeid!
Hallgatott egy darabig, aztán azt kérdezte Leslie-től:
- Mikor étkezik a gépe?
- Három előtt tíz perccel. Delta 159-es járat.
A szenátor megismételte, amit hallott.
- Leslie Stewartnak hívják. Hálás leszel nekem, Henry! Vigyázz magadra!
Majd jelentkezem - búcsúzott el Chamberstől, és a helyére rakta a kagylót.
- Köszönöm - mondta Leslie.
- Tehetek még magáért valamit?
- Nem. Ez minden.
Miért? - kérdezte magától Davis. Leslie Stewart mi az ördögöt akarhat Henry
Chamberstől?

Az Oliver Russell által okozott fiaskó borzalmasabb volt, mint amit Leslie valaha
is el tudott képzelni. Szűnni nem akaró rémálommá vált. Bárhová ment,
mindenütt suttogás fogadta:
- Ő az! Az oltár előtt hagyta faképnél...
- Megtartom emlékbe a meghívómat...
- Kíváncsi vagyok, mit csinál az esküvői ruhájával...
A szélsebesen terjedő pletyka tovább mélyítette a sebet, és szinte
elviselhetetlen megaláztatást okozott Leslie-nek. Nem hisz többé egyetlen
férfinak sem, döntötte el magában. Soha! Az éltette egyedül ebben a
lelkiállapotában, hogy eltökélte, mindenképpen megfizetteti Oliver Russell-lel
azt, amit vele tett. Hogy hogyan, arról egyelőre fogalma sem volt. Davis
szenátorral a háta mögött Oliver bizton számíthat arra, hogy pénze lesz és
hatalma.
Egy megoldás van - több pénzt és hatalmat kell szereznem, döntötte el
magában Leslie. De hogyan?!
A beiktatási ünnepséget Frankfortban, a törvényhozás épületének parkjában
tartották, a nevezetes, száz méternél is nagyobb átmérőjű virágóra mellett.
Jan büszkén nézte a minden nő szívét megdobogtató, vonzó férjét, boldogan
hallgatta, amint felesküszik Kentucky kormányzójának.
Ha Oliver nem okoz csalódást, a következő lépés a Fehér Ház lesz, biztosította
az apja. Jan minden tőle telhetőt meg akart tenni azért, hogy semmi ne
akadályozza ezt meg. Semmi!
Az ünnepség után Oliver és apósa visszavonult a kormányzói rezidencia
könyvtárába, kis baráti beszélgetésre. Az épület nemesen szép volt, pontos
mása Petit Trianonnak, a versailles-i parkban álló, Marié Antoinette
megrendelésére készült palotának.
Todd Davis körbej ártatta a tekintetét a pazar berendezésen, és elégedetten
megjegyezte: - Remekül fogod itt érezni magadat, fiam! Remekül!
- Neked köszönhetem - válaszolta őszinte melegséggel a hangjában Oliver. -
Soha nem felejtem el!
A szenátor laza, lekicsinylő mozdulatot tett.
- Ne foglalkozz vele! Azért vagy itt, mert megérdemled. Tudom, kicsit én is
hozzájárultam, de hidd el, ez csak a kezdet! Különös szakma a politika, fiam!
Régen foglalkozom vele, és közben óhatatlanul ragadt rám egy s más.
Várakozón nézett a vejére, és nem is kellett csalódnia.
- Szeretném, ha megtanítanál mindarra, amit tudsz, Todd! - adta fel
kötelességtudóan a labdát Russell.
- Kezdjük azzal, hogy az emberek többsége óriásit téved! Nem az a lényeg,
kit ismersz - kezdte magyarázni Davis szenátor -, hanem hogy mit tudsz az
ismerőseidről. Mindenkinek van egy kis vaj a fején, és ha rájössz, mi az, és a
sapkájukhoz nyúlsz, magad is meglepődsz majd azon, milyen készséggel
teljesítik minden kérésedet. Ismerek kongresszusi képviselőt, aki valamikor egy
évet töltött elmegyógyintézetben. Egyik északi kollégája sihederkorában
javítóintézetben volt lopásért. Szörnyű dolgok ezek, ha nyilvánosságot
kapnának, a karrierjük végét jelentenék, és nekünk éppen ez kell.
A szenátor az addig ártatlanul a lába mellett meghúzódó, jókora bőr
aktatáskáért nyúlt, kinyitotta, és egy dossziét tett Oliver elé.
- Megtalálsz benne mindenkit, akivel Kentuckyban dolgod lehet - mondta. -
Befolyásos férfiak és nők, és mindegyiknek van Achilles-sarka. - Kis szünetet
tartott, és vigyorogva hozzátette: - A polgármesteré a legsebezhetőbb.
Transzvesztita.
Oliver szótlanul lapozgatta a dossziét, de közben a szeme egyre jobban
elkerekedett.
- Nézd át, aztán dugd el jól, hogy senki ne férhessen hozzá! - tanácsolta
Davis. - Színtiszta arany, ami benne van.
 - Ne aggódj, Todd! Vigyázok rá.
- Még egy tanács, fiam! Szelíden kérd, ha akarsz, tőlük valamit! Ne törd
össze őket, csak tekerj egyet a csavarokon!
A szenátor kis szünetet tartott, majd megkérdezte:
- Kijöttök Jannel?
- Remekül! - vágta rá gondolkodás nélkül Oliver. Bizonyos értelemben ez
igaz is volt. Előnyös házasságot kötött, és vigyázott, hogy semmi ne borítsa fel.
Pontosan emlékezett még arra, mibe került neki korábbi felelőtlensége.
- Ennek igazán örülök. Azt akarom, hogy Jan boldog legyen. - A szenátor
kijelentése egyértelmű figyelmeztetésnek hangzott.
- Én is - válaszolta Oliver.
- Apropó! Mi a véleményed Peter Tagerről?
Oliver lelkesen válaszolt:
- Fantasztikus ember! Rengeteget segített.
- Örülök, hogy így vélekedsz róla. - Davis komoly bólintással tette még
nyomatékosabbá a kijelentését. - Nála jobbat keresve se találnál, Oliver!
Kölcsönadom neked. Meglátod, rengeteget fog segíteni.
- Köszönöm! Ez remek! - válaszolta mosolyogva Russell.
A szenátor felállt, mintegy jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti
a beszélgetést.
- Indulnom kell Washingtonba. Ha bármire szükséged van, csak szólj!
- Feltétlenül, Todd!
Még ugyanazon a vasárnapon, a Davisszel folytatott beszélgetés után Oliver
megpróbálta utolérni Tagert.
- Templomba ment, kormányzó! - válaszolta érdeklődésére az inas.
- Persze! El is felejtettem. Ne háborgassa, majd holnap beszélünk!
Peter Tager minden vasárnap templomba ment a családjával, és hetenként
háromszor kétórás csoportos áhítaton vett részt. Oliver bizonyos szempontból
irigyelte is. Az egyetlen igazán boldog ember, akit valaha ismertem, mondta
magában.
Hétfőn délelőtt Tager bekopogott hozzá.
- Kerestél, Oliver!
- Szívességet akarok kérni. Szigorúan magánjellegűt.
- Bármit, ami módomban áll - válaszolta szolidan Peter.
- Lakásra lenne szükségem.
Tager zavarodottan hordozta körül tekintetét a tágas szobán.
- Szűk a rezidencia? - kérdezte.
- Dehogy! - Oliver határozottan az ép szembe nézett. - Adódhat azonban
úgy, hogy esténként vissza kell vonulnom. Szükségét érzem néha, hogy
magamban legyek. Remélem, érted, mire gondolok!
 Kényelmetlenül hosszúra nyúló szünet előzte meg a választ.
- Igen.
- Valami nyugodt, félreeső hely kellene. El tudod intézni?
- Azt hiszem, igen.
- A dolog, természetesen, maradjon köztünk!
Peter Tager boldogtalanul ugyan, de bólintott.
Egy órával később Davis szenátort hívta Washingtonban.
- Oliver megkért, hogy béreljek neki egy lakást. A telkemre kötötte, hogy
diszkréten intézzem.
- Valóban? Úgy látom, fejlődőképes a gyerek. Kezd tanulni, Peter! Intézze el
neki, de vigyázzon, hogy Jan meg ne sejtse! - A szenátor pillanatnyi szünetet
tartott. - Indián Hills lenne a legjobb. Különbejáratú lakás.
- De hát...
- Hagyja ezt, Peter! Intézze csak el!
 4.

Az ötletet, hogyan oldja meg problémájába Lexington Herald-Leader két cikke

szolgáltatta Leslie-nek.
Az egyik hosszú, hízelgő hangvételű, Oliver Russell kormányzót agyba-főbe
dicsérő szerkesztőségi cikk volt, amelynek utolsó mondata így hangzott: Mi
kentuckyiak, akik ismerjük, csöppet sem fogunk meglepődni azon, ha egy
napon Oliver Russell az Egyesült Államok elnöke lesz.
A másik oldalon a következő hírt olvasta: A korábban Lexingtonban élő Henry
Chambers, akinek Lightning nevű lova öt évvel ezelőtt megnyerte a Kentucky
derbyt, elvált harmadik feleségétől, Jessicától. Chambers jelenleg Phoenixben
lakik, a Phoenix Star kiadója és tulajdonosa.
A sajtó hatalma - az az igazi hatalom! Katherine Graham
a Washington Portjával megbuktatta az elnököt.
Ez a gondolatmenet adta az ötletet tervének a megvalósításához.
Leslie a következő két napot azzal töltötte, hogy igyekezett minél többet
megtudni Henry Chambersről. Az Interneten talált is róla néhány hasznosítható
információt.
Chambers ötvenöt éves filantróp volt, aki dohányból származó hatalmas
vagyont örökölt, és élete nagy részét azzal töltötte, hogy azt szétosztogassa.
Önmagában ez a körülmény is figyelemre méltó volt, de Leslie-t nem a pénz
érdekelte.
Az ragadta meg a fantáziáját, hogy Chambers-nek újságja van, és nemrég
elvált.

Félórával a Davis szenátorral folytatott beszélgetés után Leslie Stewart belépett

Jim Bailey irodájába.
- Elmegyek, Jim - közölte.
Főnöke együttérzéssel nézett rá.
- Persze. Szüksége van pihenésre. Ha visszajön, majd megbeszéljük...
- Nem jövök vissza.
- Tessék?! Nem akarom, hogy elmenjen, Leslie! - tiltakozott Bailey. - Ha
megfutamodik, azzal nem old meg...
- Nem futamodom meg.
- Alaposan átgondolta?
- Igen.
- Nagyon fog hiányozni. Mikor akar kilépni?
- Már megtettem.
Leslie Stewart sokat törte a fejét azon, hogyan ismerkedhetne meg Henry
Chambersszel. Rengeteg ötlete támadt, de alaposan átgondolva, sorban
elvetette őket, mert mindegyik megoldásnak volt valamilyen gyenge pontja
Aztán eszébe jutott Todd Davis szenátor. Davis és Chambers ugyanabból a
közegből származott, azonos körben forgolódott, és biztosra vette, hogy
ismerik egymást. Ezt végiggondolva döntött úgy, hogy felhívja a szenátort.

Amikor megérkezett a phoenixi Sky Harbor-repülőtérre, Leslie hirtelen ötlettől

hajtva odalépett a csarnok egyik újságospavilonjához. Vett egy Phoenix Start, és
belelapozott. Nem volt szerencséje. Az Arizona Republicot is megvette, utána
a Phoenix Gazette-et, és abban végre megtalálta Zoltaire rovatát. Nem mintha
hinnék az asztrológiában, mondta magában.

Oroszlárn (július 23.-augusztus 22.): A Jupiter együtt áll napjával. Ha most

romantikus terveket sző számíthat rá, hogy be is teljesülnek. Kilátásai a jövőre
nézve ragyogóak. Legyen óvatos, ne kapkodjon el semmit!

Az épület előtt limuzin állt.

- Miss Stewart? - érdeklődött a sofőr.
- Igen.
- Mr. Chambers az üdvözletét küldi. Azt az utasítást adta, hogy vigyem a
szállodájába.
- Nagyon kedves - Leslie csalódott volt; azt remélte, hogy a férfi személyesen
megy ki eléje.
- Mr. Chambers tudni szeremé, együtt vacsorázik-e vele.
Jobb. Sokkal jobb.
- Kérem, mondja meg neki, hogy nagyon szívesen!

Este nyolcra beszélték meg a találkozót. Chambers megnyerő férfi volt -

arisztokratikus arc, őszülő, barna haj, fiatalos lelkesedés.
Elbűvölve nézte Leslie-t.
- Toddnak igaza volt, amikor azt mondta, szívességet tesz nekem.
- Köszönöm - válaszolta mosolyogva a lány.
- Mi hozta Phoenixbe, Leslie?
Jobb, ha nem tudja, gondolta a lány, és mosolyogva azt felelte:
- Hallottam róla, és kellemes helynek tetszett.
- A legragyogóbb a világon. Szeretni fogja. Arizonában van minden - a Grand
Canyon, sivatag, hegyek. Bármire vágyik is, itt megtalálja.
Kérdés, sikerül-e megszereznem, fűzte hozzá magában Leslie.
- Szüksége lesz lakásra. Azt hiszem, tudok segíteni abban, hogy megfelelőt
találjon.
 Leslie tisztában volt azzal, hogy a pénze legfeljebb három hónapra elegendő,
de mint kiderült, tervének végrehajtása nem tartott tovább két hónapnál.

Leslie is jól ismerte a nőknek címzett, a férfifogás művészetét taglaló munkákat

- „Játszd el a megközelíthetetlent”, vagy „Ne ereszd ki az ágyból!” -, de
egyiknek a tanácsát sem fogadta meg. Egyéni módszere volt: alaposan
megkínozta Henry Chamberset.
Nem fizikai, hanem szellemi értelemben. Henry nem találkozott még hozzá
hasonló nővel. A régi iskola neveltje volt, hitt abban, hogy ha egy szőke nő szép,
akkor feltétlenül ostoba. Meg sem fordult a fejében, hogy tulajdonképpen
maga kereste a szép, de nem igazán értelmes nők társaságát. A találkozás
Leslie-vel a megvilágosodás erejével hatott rá. A lány okos volt, intelligens,
széleskörűen tájékozott.
Filozófiáról beszélgettek, vallásról, történelemről, és Henry bizalmasan
megsúgta egyik barátjának:
- Azt hiszem, sokat olvas, hogy lépést tudjon tartani velem.

Henry Chambers nagyon élvezte Leslie társaságát. Bemutatta a barátainak, és

büszkén hordozta magával, mint értékes trófeát. Elvitte a Care-free Wine-ba, a
Szépművészeti Fesztiválra, az Actors Theaterbe. Megmutatta neki a scotts-dale-
i Lyon Galleryt, a Symphony Hallt, és elmentek Chandlerbe, megnézni a Doo-
dah Parade-et. Egy este, a Phoenix Roadrunners hokimérkőzése után Henry azt
mondta:
- Igazán nagyon kedvelem, Leslie! Azt hiszem, remekül kijövünk egymással.
Mi volna, ha szeretkeznénk?
A lány a kezéért nyúlt, és lágyan azt felelte:
- Én is nagyon kedvelem, Henry, de a válasz: nem.

Másnapra ebédet beszéltek meg, és nem sokkal előtte Henry felhívta a lányt.
- Mit szólna hozzá, ha a Starnál találkoznánk? Szeretném, ha megnézné,
hogyan készül a lap.
- Örömmel - válaszolta Leslie, hiszen csak erre várt.

Phoenixben ezenkívül még két napilap jelent meg, az Arizona Republic és

a Phoenix Gazette. Egyedül Henry újságja, a Star volt veszteséges a három
közül.
A Phoenix Star szerkesztősége és nyomdája kisebb volt, mint amilyenre Leslie
számított. Henry végigvezette az épületen, és a túra végén arra gondolt, hogy
amit látott, az bizony kevés ahhoz, hogy meg lehessen buktatni vele egy
kormányzót vagy elnököt. Kiindulási pontnak azonban megfelelt.
 Leslie-t minden érdekelte, folyamatosan kérdezett, és hogy ki tudja elégíteni a
kíváncsiságát, Henry a főszerkesztőtől, Lyle Bannistertől kért segítséget. A lányt
meglepte, milyen keveset tud saját újságjáról a férfi, és hogy mennyire nem
törődik vele. Ez tovább erősítette benne a szándékot, hogy mindent
megtanuljon a lapkészítésről, amit csak lehet.

A Borgatában, egy olaszos környezetet imitáló, város környéki étteremben

történt. A vacsora remek volt. Ráklevest ettek, bélszínérméket béarnaise-
mártással és vajas spárgával, desszertnek pedig Grand Mamier szuflét. Henry
Chambers tüneményes, szórakoztató partner volt, az este csodásán sikerült.
- Szeretem Phoenixet - mondta Henry. - Nehéz elhinni, hogy ötven évvel
ezelőtt még csak hatvanötezer ember lakott itt. Most több mint egymillió.
Leslie oldalát már régen furdalta a kíváncsiság, és most meg is kérdezte:
- Miért hagyta ott Kentuckyt, Henry? Mi vonzotta ide?
- Nem én döntöttem, hanem a beteg tüdőm - válaszolta vállvonogatva a
férfi. - Az orvosaim azt mondták, bármelyik pillanatban beadhatom a kulcsot, és
Arizonát ajánlották, mondván, számomra az itteni klíma a legjobb. Hallgattam
rájuk, és tessék! - Mielőtt folytatta volna, mosolyogva Leslie kezéért nyúlt. -
Nem is sejtették, mennyire igaz, amit mondanak. Gondolja, hogy túl öreg
vagyok magához? - kérdezte aggódó, hangon.
- Fiatal - válaszolta mosolyogva Leslie. - Túl fiatal.
Henry mélyen a szemébe nézett.
- Komolyan beszélek. Hozzám jön feleségül?
Leslie pillanatra behunyta a szemét, és tisztán látta maga előtt a Breaks
Interstate Park ösvényén felállított táblát: LESLIE, HOZZÁM JÖSSZ FELESÉGÜL? „Sajnos
nem tudom megígérni, hogy kormányzóné leszel, csak azt, hogy egy elég jó
ügyvéd felesége", hallotta az ismerős hangot.
Erőt gyűjtött, és Henryre nézett.
- Igen - felelte.
Két héttel később összeházasodtak.

Az esküvőről szóló hírt a Lexington Herald-Leaderben meglátva Todd Davis

szenátor elgondolkodott. „Segítségre van szükségem... Ismeri Henry
Chamberset?... Nagyon hálás lennék, ha beajánlana hozzá."
Ha ez minden, amit akart, akkor nincs gond, állapította meg magában.
Feltéve, hogy valóban ez minden.
Párizsba utaztak nászútra, és bárhol jártak is, Leslie arra gondolt, vajon volt-e
ott Oliver és Jan, sétáltak-e ugyanazokon az utcákon, ettek-e azokban az
éttermekben, vásároltak-e azokban a boltokban, ahol ők. Elképzelte, amint
szeretkeznek, és Oliver ugyanúgy hazugságot suttog Jan fülébe, mint korábban
neki. Hazugságot, amelyért drágán meg fog fizetni.
Henry őszintén szerette, és mindent elkövetett azért, hogy boldog legyen. Más
körülmények között Leslie talán belé is szeretett volna, de már nem volt képes
rá. A lelke mélyén megfagyott, elhalt valami. Többé nem leszek képes bízni
egyetlen férfiban sem, gondolta.

Néhány nappal azután, hogy visszatértek Phoenixbe, alaposan meglepte a

férjét, mert közölte:
- Szeretnék a lapnál dolgozni.
- Miért? - kérdezte nevetve Henry.
- Érdekes munka lehet. Reklámügynökségnél dolgoztam, talán tudnék
segíteni az értékesítésben.
A férfi eleinte tiltakozott, de aztán beadta a derekát.

Henrynek feltűnt, hogy Leslie mindennap átfutja a Lexington Herald-Leadert.

- Igyekszel lépést tartani az otthoni eseményekkel? - kérdezte évődve.
- Bizonyos értelemben - válaszolt mosolyogva az asszony. Gondosan
elolvasott mindent, ami a lapban Oliverről megjelent. Azt akarta, hogy boldog
legyen és sikeres. Minél magasabbra szárnyal, annál hatalmasabbat fog bukni.

Amikor figyelmeztette Henryt, hogy a Star erősen veszteséges, és csak viszi a

pénzt, a férfi könnyedén nevetett.
- Csöpp a tengerben, drágám! - mondta. - Annyi helyről kapok pénzt, hegy
össze sem tudnám számolni. Ez a kis veszteség igazán nem számít.
Leslie-nek azonban számított, és nem is keveset. Minél jobban megismerte a
lapkészítés mechanizmusát, annál inkább erősödött a meggyőződése, hogy a
veszteség legfőbb oka a szakszervezet.
A Phoenix Star nyomdagépparkja elavult, de a szakszervezet nem egyezett
bele új gépek vásárlásába, mondván, hogy az óhatatlanul elbocsátást fog
eredményezni. Mellesleg, a kollektív szerződés lejáróban volt, és éppen az újról
tárgyaltak.
Amikor fölvetette a dolgot Henrynek, az csodálkozva megkérdezte:
- Miért terheled magad ilyesmivel? Élvezd inkább az életet!
- Élvezem - biztosította róla Leslie.
- Hogyan haladnak a tárgyalások? - kérdezte Leslie a Star ügyvédjét, Craig
McAllistert.
- Szeretnék jobb hírekkel szolgálni, Mrs. Chambers, de, sajnos, nem túl
fényes a kilátás.
- A tárgyalások még zajlanak, nem?
 - Elvben igen. Joe Riley, a nyomdászszakszervezet főnöke makacs kúra...
makacs ember. Hajszálnyit sem hajlandó engedni. A kollektív szerződés tíz nap
múlva lejár, és azt mondja, ha addigra nem születik meg az új, akkor a
nyomdászok sztrájkolni fognak.
- Hisz neki?
- Igen - válaszolta az ügyvéd. - Nem szeretem, ha a szakszervezet diktál, de
tény, hogy nélküle nem tudunk lapot csinálni. Ha úgy dönt, akár be is
csukhatjuk a boltot. Nem egy újság ment már tönkre, amikor megpróbált
szembeszállni a szakszervezettel.
- Mit követelnek?
- A szokásosat. Rövidebb munkaidőt, béremelést, azt, hogy nem lesz
automatizálás...
- Zsarolnak bennünket, Craig! Nem szeretem az ilyet.
- Nem érzelmekről van szó, Mrs. Chambers! A kérdés nagyon is gyakorlati.
- Szóval, azt tanácsolja, hogy engedjünk? - kérdezte Leslie.
- Nem hiszem, hogy van más választásunk.
- Mi volna, ha beszélnék Joe Rileyvel?

Kettőkor kellett volna találkozniuk, de Leslie késve ért vissza az ebédből. Irodája
előterébe lépve Rileyt már ott találta, éppen a titkárnőjével, Amyvel, a csinos,
sötét hajú lánnyal beszélgetett.
Joe Riley a negyvenes évei közepén járó, keménykötésű ír volt. Több mint
tizenöt évet dolgozott nyomdászként, mielőtt három éve megválasztották
szakszervezeti vezetőnek, és azóta kivívta magának a legkeményebb tárgyaló
rangot. Leslie csöndben ált, figyelte, hogyan enyeleg Amyvel.
Riley egy vicc végénél tartott éppen:
- .. .mire a pasas azt mondja: Rendben van, de hogyan jutok vissza?
Amy tiszta szívből nevetett.
- Honnan szedi ezeket, Joe?
- Sokfelé megfordulok, hallok ezt azt, kicsim. Szóval, velem vacsorázik?
- Örömmel.
Riley felnézett, meglátta Leslie-t.
- Jó napot, Mrs. Chambers!
- Jó napot, Mr. Riley! Fáradjon velem!

A szerkesztőségi tanácsteremben ültek le.

- Megkínálhatom kávéval? - érdeklődött Leslie.
- Köszönöm, nem.
- Esetleg valami erősebbel?
Riley elvigyorodott.
 - A szabályok szigorúan tiltják a munkaidő alatti alkoholfogyasztást, Mrs.
Chambers!
Leslie mély lélegzetet vett, és a közepébe vágott:
- Azért akartam találkozni magával, mert úgy hallottam, egyenes ember.
- Igyekszem az lenni.
- Szeretném, ha tudná, hogy együtt érzek a szakszervezettel. Jogosnak
tartom, hogy az embereik némi könnyítést kapjanak, de az igényük egy része
elfogadhatatlan. Van néhány szokásuk, ami milliós veszteséget okoz a lapnak.
- Fogalmazna konkrétabban?
- Készséggel. Igyekeznek minél kevesebbet dolgozni törzsmunkaidőben, és
olyan műszakokat vállalni, amiért pótlék jár. Akadnak olyanok, akik három
műszakot is egybetoldanak, és bent töltik a hétvégéjüket. Hajól tudom, ezt
hívják csúsztatásnak. A továbbiakban nem engedhetjük meg az ilyesmit. Sok
pénzt veszítünk azért is, mert elavultak a gépeink. Ha változtatnánk a
nyomáson...
- Szó sem lehet róla! Az új technológia azt jelentené, hogy sokan utcára
kerülnek. A maguk francos gépei nem kérnek enni, a nyomdászaim viszont
igen!
Riley felállt jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést.
- A kollektív szerződés a jövő héten lejár. Vagy megkötjük addig az újat, vagy
sztrájkolunk.

Este, amikor Leslie beszámolt neki a tárgyalásról, Henry megkérdezte:

- Miért avatkozol bele? A szakszervezeteket lehet nem szeretni, de el kell
viselni őket. Hadd adjak egy tanácsot, drágám! Új vagy ezen a terepen, ráadásul
nő. Bízd rám a dolgot...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert kifogyott a levegőből.
- Jobban vagy? - kérdezte aggódva Leslie, miután mély lélegzetet vett.
A férfi bólintott.
- Voltam annál az ostoba orvosnál. Azt mondja, oxigénpalackra lenne
szükségem.
- Elintézem - válaszolta Leslie. - Ápolónőt is rendelek, hogy amikor nem
vagyok itthon...
- Ne! Nem kell ápolónő. Semmi bajom... csak kicsit fáradt vagyok.
- Gyere! Lefektetlek.
Három nappal később, miután Leslie összehívott egy sürgős igazgatótanácsi
ülést, Henry azt mondta:
- Menj csak drágám, én inkább itthon maradok! - Az oxigéntartály segített
ugyan valamelyest, de gyöngének, fáradtnak érezte magát.
Leslie beszélt az orvossal:
 - Állandóan fogy, és fájdalmai is vannak. Segítsen rajta!
- Mindent megteszünk, amit lehet, Mrs. Chambers! Ügyeljen rá, hogy eleget
pihenjen, és pontosan szedje a gyógyszereit!
Az ágy mellett ülve Leslie aggódva figyelte a hosszan köhögő férfit.
- Sajnálom, hogy nem tudok ott lenni a megbeszélésen - mondta a roham
elmúltával Henry.
- Egyedül kell vezetned. Egyébként mindegy, úgysem tehetünk semmit.
Az asszony halványan elmosolyodott.
 5.

Az igazgatótanács tagjai, amíg Leslie-re vártak, a kávéjukat iszogatták,

krémsajtos szendvicset eszegettek.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket, hölgyeim és uraim! - mondta az
asszony, mihelyt belépett. - Henry Chambers az üdvözletét küldi.
Alaposan megváltozott a helyzet az első igazgatótanácsi ülés óta. A testület
akkor elutasítóan fogadta, illetéktelen betolakodóként kezelte, de Leslie szívós
kitartással megtanulta a lapkészítés fortélyait annyira, hogy értékes
javaslatokat tehessen, és ezzel kivívta a többiek elismerését. Miután helyet
foglaltak a nagy asztal körül, odaszólt kávét felszolgáló titkárnőjének:
- Maradjon itt, Amy!
A lányt meglepte a felszólítás.
- Elnézést, Mrs. Chambers, nem tudok igazán jól gyorsírni. Cynthia sokkal...
- Nem kell pontos jegyzőkönyvet készítenie! Elég, ha azt feljegyzi, amit a
végén határozunk.
- Igenis, asszonyom!
Amy jegyzettömböt, tollat ragadott, és leült a fal mellett egy székre.
Leslie az igazgatótanács tagjaira nézett.
- Komoly bajban vagyunk. A nyomdászszakszervezettel kötött kollektív
szerződés hamarosan lejár. Három hónapja tárgyalunk velük, de még nem
sikerült megállapodnunk az újról. Döntenünk kell, mégpedig sürgősen.
Gondolom, mindannyian olvasták az előterjesztésemet. Szeretném hallani a
véleményüket.
Gene Osbome-ra, egy phoenixi ügyvédi iroda társtulajdonosára nézett.
- Ha engem kérdez, Leslie, én azt mondom, már így is túl sokat kaptak. Ha
teljesítjük a követeléseiket, holnap megpróbálnak még többet kisajtolni
belőlünk.
Leslie biccentéssel nyugtázta a választ, és Aaron Drexel áruház-tulajdonoshoz
fordult:
- Aaron?
- Egyetértek. Tovább pátyolgattuk őket, mint kellett volna. Ha adunk valamit,
követeljünk is cserébe! Szerintem megengedhetjük magunknak a sztrájkot, ők
viszont nem.
A többiek hasonlóképpen vélekedtek.
- Nem értek egyet önökkel - mondta Leslie, miután az utolsó jelenlévő is
elmondta a véleményét. Döbbent pillantásokat kapott cserébe. - Azt hiszem,
teljesítenünk kell a követeléseiket.
 - Ez őrültség!
- A vége az lesz, hogy megszerzik maguknak a lapot!
- Ha most engedünk, később nem leszünk képesek megállítani őket!
- Nem kapitulálhat előttük!
Leslie hagyta, hadd dühöngjék ki magukat, és csak azután folytatta, hogy az
utolsó mérges kifakadás is elhangzott.
- Joe Riley egyenes ember - mondta. - Hisz abban, hogy jogos, amit kér.
A fal mellől Amy döbbenten hallgatta a vitát.
- Meglep, hogy az ő pártjára áll, Leslie! - kezdett vitát a testület egyik hölgy
tagja.
- Nem állok senkinek a pártjára, csupán azt gondolom, józanul kell
viselkednünk. Persze, hogy mit határozunk, nemcsak tőlem függ. Szavazzunk! -
Leslie Amyhez fordult: - Ami most jön, azt jegyezze fel!
- Igenis, asszonyom.
Leslie kis szünetet tartott, végigjártatta komoly tekintetét a jelenlévőkön,
majd nyugodt hangon felszólította őket:
- Kérem, emeljék föl a kezüket azok, akik ellenzik a szakszervezet
követeléseinek teljesítését! - Tizenegy kéz emelkedett a magasba. - Rendben
van! Vegyük akkor jegyzőkönyvbe, hogy az igazgatótanács tagjai közül egyedül
én támogattam a szakszervezet követelésének elfogadását, a többiek ellene
voltak!
Amy eltűnődve foglalta írásba a határozatot.
- Ezzel megvolnánk - mondta Leslie, és felállt. - Ha nincs több felvetés...
Senki nem válaszolt, a többiek is szedelőzködni kezdtek.
- Köszönöm a megjelenést - búcsúzott el tőlük Leslie. Miután kimentek,
odaszólt Amynek:
- Legyen szíves, gépelje is le!
- Máris, Mrs. Chambers!
Leslie visszament az irodájába.

Nem sokáig kellett várnia

- Mr. Riley keresi, asszonyom! - szólt be az intercomon keresztül Amy.
Leslie a telefonért nyúlt. - Tessék!
- Joe Riley. Csak meg akartam köszönni a próbálkozását.
- Nem értem... - felelte bizonytalanul az asz-szony.
- Hallottam, mi történt az igazgatótanácsi ülésen.
- Meglep, Mr. Riley! Zárt körű, bizalmas tanácskozás volt
Joe Riley vidáman kuncogott.
- Maradjunk annyiban, hogy vannak barátaim. Nagyon szép gesztus volt
magától, hogy kiállt mellettünk. Kár, hogy nem sikerült.
 Kis szünet következett, és Leslie csak aztán szólalt meg lassan, óvatosan.
- Mr. Riley... mi volna, ha elintézném, hogy mégis sikerüljön?
- Hogy érti ezt?
- Van egy ötletem. Jobb volna személyesen megbeszélni. Találkozhatnánk
valahol... diszkréten?
Újabb szünet előzte meg a választ:
- Persze. Mire gondol?
- Olyan helyre, ahol nem ismernek föl bennünket.
- Mit szólna a Golden Cuphoz?
- Rendben. Egy óra múlva ott vagyok.
- Viszlát!

A Golden Cup meglehetősen rossz hírű csehó volt Phoenix egyik lepusztult
negyedében, a vasúti pályaudvar környékén, amelytől a rendőrség
nyomatékosan eltanácsolta a turistákat. Joe Riley az egyik sarokbokszban
telepedett le; meglátva a belépő Leslie-t, felállt, hogy üdvözölje.
- Köszönöm, hogy eljött - mondta az asszony. Helyet foglaltak.
- Érdekes volt, amit mondott. Kíváncsi vagyok, maga szerint hogyan érhető
el, hogy teljesítsék a követeléseinket.
- Az igazgatótanács ostobán, szemellenzősen döntött. Megpróbáltam
lebeszélni róla őket, de nem hallgattak rám.
Riley komoran bólintott
- Tudom. Azt tanácsolta nekik, hogy fogadják el a kollektív szerződést úgy,
ahogy mi kérjük.
- Igen. De nem hajlandók tudomásul venni, hogy maguk, nyomdászok nélkül
nem lehet lapot készíteni.
A férfi arcáról jól le lehetett olvasni, mennyire meglepődött a hallottakon.
- De ha ennyire csökönyösek, akkor hogyan...
- Kizárólag azért szavaztak le, mert nem veszik komolyan a maguk
szakszervezetét. Ha el akarják kerülni a hosszú sztrájkot, ami esetleg a lap
megszűnéséhez is vezethet akkor nincs más lehetőségük, mint megmutatni
nekik, hogy komolyan gondolják, amit mondanak.
- Konkrétabban?
Leslie hangja érezhetően idegessé vált.
- Nagyon szeretném, ha az, amit most mondok, kettőnk között maradna. A
megoldás tulajdonképpen nagyon egyszerű. Az igazgatótanács tagjai meg
vannak győződve arról, hogy maguk csak blöffölnek. Nem hiszik el, hogy készek
következetesen kiállni a követeléseikért. Meg kell mutatniuk nekik, hogy
tévednek. A kollektív szerződés pénteken éjfélkor lejár.
- Igen...
 - Arra számítanak, hogy szép csöndesen elvonulnak, beszüntetik a munkát. -
Leslie közelebb hajolt. - Ne tegyék! - Riley feszülten figyelt. - Mutassák meg
nekik, hogy maguk nélkül a Star nem tud létezni! Ne somfordáljanak el megvert
kutyaként! Csináljanak némi felfordulást!
A szakszervezeti vezető szeme a csodálkozástól tágra nyílt.
- Nem arra gondolok, hogy mindent feldúljanak - tette hozzá sietve Leslie. -
Elég, ha megmutatják, komolyan gondolják, amit mondanak. Vágjanak el
néhány kábelt, tegyenek használhatatlanná egy-két gépet! Emlékeztessék az
urakat és hölgyeket, hogy maguk nélkül nem boldogulnak! Egy-két nap alatt
helyre lehet majd állítani, amit elrontanak, de addig halálra lesznek rémülve.
Rádöbbennek végre, hogy nem üres fenyegetőzéssel állnak szemben.
Joe Riley hosszú ideig nem válaszolt. Miután Leslie befejezte, csak ült, és
komoly arccal figyelte.
- Maga rendkívüli asszony - mondta végül elismerően.
- Dehogy! Egyszerűen átgondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy csak két rossz
közül választhatok. Vagy rászánják magukat egy kis könnyen helyrehozható
rongálásra, megállapodásra kényszerítve ezzel az igazgatótanácsot, vagy
csöndben elvonulnak, és hosszú sztrájkba kezdenek, amit az újság valószínűleg
nem fog túlélni. Engem egy dolog érdekel igazán: az, hogy megmentsem az
újságot.
Lassan mosoly derengett Riley arcán. - Hadd hívjam meg egy kávéra, Mrs.
Chambers! - mondta.

- Sztrájkolunk!
Pénteken éjjel, pontosan egy perccel éjfél után, Joe Riley irányításával a
nyomdászok akcióba léptek. Munkaasztalokat borogattak el, gépek alkatrészeit
tépték le, sőt, kettőt fel is gyújtottak. Az őrt, aki meg akarta akadályozni a
rongálást, csúnyán megverték. Közben elragadta őket a hév, és a hangos, de
lényegében felületes rongálás egyre pusztítóbb tombolássá vált.
- Mutassuk meg a csirkefogóknak, hogy nem packázhatnak velünk! -
ordította az egyik nyomdász.
- Nélkülünk a lap nem létezhet!
- Mi vagyunk a Star!
Üdvrivalgás fogadta a bátor, lelkesítő szavakat. A nyomdateremben
hamarosan romjaiban hevert.
A legvadabb izgalom közepette nagy erejű reflektorok gyulladtak fel mint a
négy sarokban, mire a pusztító ördögökké változott emberek mozdulatlanná
merevedtek. Zavarukban előbb egymásra néztek, aztán az ajtó felé, oda, ahol
operatőrök álltak, és kameráikkal rögzítették a pusztítást. Mellettük az Arizona
Republic és a Phoenix Gazette, valamint számos hírügynökség tudósítói
jegyzeteltek lázasan, rögzítették benyomásaikat.
A tévés forgatócsoportok, az újságírók mögött legalább tucatnyi rendőr és
tűzoltó állt készenlétben.
Joe Riley döbbenten nézte őket. Hogy az ördögbe szerezhettek erről
tudomást? - kérdezte magától. Amikor a rendőrök feléjük indultak, és a
tűzoltók bekapcsolták fecskendőiket, benne is megszületett a válasz, amitől úgy
érezte magát, mintha valaki jó erősen gyomorszájba vágta volna. Leslie
Chambers egyszerűen felültette! Ha a szakszervezet kezdeményezte rombolást
ábrázoló képeket bemutatják a televízióban, elveszítenek minden együttérzést,
a közvélemény ellenük fordul. Erre számított az a némber...

A televízió egy órán belül beszámolt az eseményekről, és a rádiós híradásokban

is sűrűn esett sző a vandál pusztításról. Hírügynökségek kürtölték világgá, mi
történt, és mindegyik jelentés vezérgondolata az volt, hogy a megvadult
alkalmazottak belemartak az őket tápláló kézbe. Ami az események
megítélését, a közvéleményt illeti, a Phoenix Star hatalmas győzelmet aratott.

Leslie alaposan felkészült a fejleményre. Titokban korábban elküldte

a Star néhány vezető alkalmazottját Kansasba, hogy megtanulják a lég-
korszerűbb nyomdai eljárásokat, és megtaníthassák a nem szakszervezeti tag
dolgozókat a fényszedés alkalmazására.
Amikor a szabotázs híre elterjedt, és a közhangulat a sztrájkolók ellen fordult,
két sztrájkoló szakszervezet - a postázóké és a levilágítóké - azonnal
megállapodást kötött a Starral.
A szakszervezetek megregulázása, a termelés korszerűsítése pillanatokon belül
éreztette hatását - az eredményességi mutatók javulni kezdtek.
A sztrájk utáni reggelen Amyt elbocsátották az állásából.

Két évvel az esküvőjük után, az egyik péntek délután Henry gyomorrontásra

panaszkodott, fájt a hasa. Szombat reggelre a fájdalom a mellkasára is
kisugárzott, és Leslie mentőt hívott, sietve kórházba vitette. Vasárnap Henry
Chambers meghalt.
Teljes vagyonát a feleségére hagyta.

A temetés utáni hétfőn Craig McAllister jelentkezett Leslie-nél.

- Szerettem volna megbeszélni néhány folyamatban lévő ügyet, de...
- Folytassa csak nyugodtan! - biztatta Leslie.
- Tudok figyelni. Előbb vagy utóbb túl kell tennem magamat a dolgon.
Henry halála jobban megrázta, mint azt a betegség idején, az elkerülhetetlenre
készülve feltételezte. A férfi kedves volt, gyöngéd, ő pedig kihasználta, mert
bosszút akart állni Oliveren. Valamilyen különös, nehezen megfejthető logika
folytán Henry halála is azt a szándékot erősítette benne, hogy tönkretegye
Olivert.
- Mit szándékozik kezdeni a Starral? - kérdezte McAllister. - Gondolom, nem
a lap irányításával akarja tölteni az idejét.
- De igen, éppen hogy azzal. Terjeszkedni fogunk.

Leslie megrendelte a Laptulajdonos című magazint, amelyben fel volt sorolva a

sajtótermékek adásvételével foglalkozó összes amerikai cég. Gondos
tanulmányozás után a Santa Fében, Új-Mexikóban működő Dirks, Van Essen
and Associateset választotta ki közülük.
- Itt Mrs. Henry Chambers - mutatkozott be a telefonban. - Venni akarok egy
újságot, és érdekelne, mit tudnának kínálni.
Az oregoni Hammondban megjelenő Sunt ajánlották.
- Szeretném, ha odautazna, és megnézné - mondta Leslie az ügyvédjének,
McAllisternek.
Két nappal később a jogtanácsos felhívta:
- Felejtse el a Sunt, Mrs. Chambers!
- Mi a gond vele?
- Hammondban két napilap jelenik meg. A Sun példányszáma tizenötezer, a
másiké, a Hammond Chronicle-é pedig huszonnyolc, tehát majdnem a duplája.
A Sun tulajdonosa ráadásul ötmillió dollárt kér. Nincs értelme tárgyalni vele.
Leslie kis ideig gondolkodott.
- Várjon meg! - mondta aztán. - Holnap odarepülök.

Leslie két napot azzal töltött, hogy megismerkedjen az újsággal,

áttanulmányozza az üzleti könyveket.
- A Sun nem jelenthet konkurenciát a Chronicle-nak - bizonygatta McAllister.
- A Chronicle példányszáma folyamatosan nő, a Suné pedig már öt éve
egyfolytában csökken.
- Tudom - válaszolta Leslie. - Megveszem. Az ügyvéd elképedve nézett rá, azt
hitte, nem jól hall.
- Mit csinál?!
- Megveszem.

Három nap alatt nyélbe ütötték az üzletet. A Sun tulajdonosa boldog volt, hogy
megszabadult az erősen veszteséges laptól.
- Sikerült csőbe húznom a spinét - újságolta elégedetten vigyorogva a
barátainak. - Kifizette érte az ötmilliót.
 Walt Meriwether, a Hammond Chronicle tulajdonosa az üzlet megkötése után
fölkereste Leslie-t.
- Tehát maga az új versenytársam - mondta nem túl eredetien a
bemutatkozás után.
Leslie nyugodtan bólintott.
- Így igaz.
- Ha nem válik be a számítása, esetleg lehet szó róla, hogy megvegyem
a Sunt.
- Ellenben ha beválik, esetleg eladhatja nekem a Chronicle-ot - válaszolta
mosolyogva az asszony.
Walt Meriwether ezen már csak jóízűen nevetett.
- Hát persze! Sok szerencsét, Mrs. Chambers! Irodájába visszatérve
magabiztosan kijelentette:
- Hat hónapon belül miénk a Sun.

Phoenixbe visszatérve Leslie azonnal magához kérette Lyle Bannistert,

a Star főszerkesztőjét.
- Eljön velem Hammondba - mondta. - Azt akarom, hogy maga vegye kézbe a
lapot, amíg lábra nem áll.
- Beszéltem Mr. McAllisterrel - válaszolta Bannister. - A lapnak egyáltalán
nincsen Iába, nem tud mire ráállni. Szerinte elkerülhetetlen a teljes csőd.
- Biztasson csak!
Oregonban Leslie-nek első dolga az volt, hogy összehívja a Sun alkalmazottait.
- Mostantól kicsit másképp fogunk működni - közölte. - Ez két napilapra
méretezett város, és miénk lesz mind a kettő.
Derek Zomes, a Sun főszerkesztője szólalt meg elsőként:
- Bocsásson meg, Mrs. Chambers! Azt hiszem, nem egészen érti a helyzetet.
A példányszámunk messze elmarad a Chronicle-étól, és hónapról hónapra
csökken. Soha nem leszünk képesek utolérni őket.
- Nem utolérni fogjuk - válaszolta Leslie hanem messze lekörözzük
a Chronicle-ot.
Az összesereglett férfiak komoly arccal egymásra néztek, és egyértelműen ki
lehetett olvasni a tekintetükből, mire gondolnak: Jobb, ha nők és amatőrök
nem ártják bele magukat a lapkiadásba.
- Hogyan akarja ezt elérni? - érdeklődött udvariasan Zomes.
- Látott már bikaviadalt? - kérdezett vissza Leslie.
A főszerkesztő zavartan pislogott, nem egészen értette, vajon mi köze a
kettőnek egymáshoz.
- Bikaviadalt? Még nem, de...
 - Nos, amikor a bikát beengedik az arénába, a matador nem esik neki rögtön,
hogy ledöfje. Előbb kivérezteti, hogy könnyebben végezhessen vele.
Zomesnak nem kis erőfeszítésébe került megőriznie a komolyságát.
- Mi is ki fogjuk véreztetni a Chronicle-otl
- Pontosan.
- Konkrétan hogyan tervezi?
- Hétfőtől a Sun árát harmincöt centről levisszük húsz centre. A hirdetési
díjainkat harminc százalékkal mérsékeljük. A következő héttől
nyereményjátékot indítunk, amelynek nyertesei csábító külföldi utazásokon
vehetnek részt. A reklámozást a holnapi számban megkezdjük.
Később, amikor az alkalmazottak egymás között megbeszélték a dolgot,
tökéletesen egyetértettek abban, hogy a nő, aki megvásárolta a lapjukat,
dilinyós.

A kivéreztetés megkezdődött, csak éppen a Sun volt az, amelyik egyre több vért
veszített.
- Van fogalma arról, mekkorák a veszteségeink? - kérdezte McAllister az
egyik megbeszélésen Leslie-t.
- Pontosan tudom.
- Meddig akarja ezt csinálni?
- Amíg nem győzünk - válaszolta az asszony. - Ne aggódjon! Sikerülni fog.
Közben persze ő is aggódott. Az eladási mutatók tovább romlottak, a hirdetési
díjak mérséklése sem hozta meg a várt eredményt, és a veszteségek hétről
hétre nőttek.
- Nem működik az elmélete - figyelmeztette McAllister. - Mérsékelni kell a
veszteségeinket. Tudom, hogy képes tovább pumpálni a pénzt a Sunba, de
kétlem, hogy volna értelme.
A következő héten a példányszám csökkenése megállt.

Nyolc hétbe telt, amíg a Sun megindult fölfelé. A lap árának és a hirdetési
díjaknak a csökkentése vonzó volt ugyan, de igazából a nyereményjáték hozta
meg a változást.
Tizenkét héten át tartott, és minden héten sorsoltak. A díjak között déltengeri
hajóutak, londoni, párizsi, riói kirándulások szerepeltek. A nyeremény
átadásáról fényképes beszámoló jelent meg a címoldalon, és ennek hatására a
Sun iránti kereslet szinte robbanásszerűen nőni kezdett.
- Pokoli hazárdjátékba kezdett, de bejött, amire számított - ismerte be
McAllister.
- Szó nem volt hazárdjátékról! - tiltakozott Leslie. - A legtöbb ember képtelen
ellenállni a lehetőségnek, hogy semmiért cserébe kapjon valamit.
Amikor elé rakták a legfrissebb eladási statisztikát, Walt Meriwether fuldoklott
a dühtől - évek óta először a Sun példányszáma felülmúlta a Chronicle-ét.
- Rendben van - mondta komoran. - Kettőn áll a vásár. Csökkentjük a
hirdetési díjakat, és nyereményjátékot indítunk.
Az ötlet nem volt rossz, de elkésett vele. Tizenegy hónappal azután, hogy
Leslie megvette a Sunt, Walt Meriwether ismét felkereste.
- Kiszállok - mondta kurtán. - Megveszi a Chronicle-ot?
- Igen.

A szerződés aláírásának napján Leslie összehívta szűkebb stábját.

- Hétfőtől fölemeljük a Sun árát, megduplázzuk a hirdetési díjainkat, és
beszüntetjük a nyereményjátékot - közölte.

Egy hónappal később szólt Craig McAllister-nek:

- A detroiti Evening Standard eladó. Televízióállomás is tartozik hozzá. Azt
hiszem, meg kell vennünk.
Az ügyvéd megpróbált tiltakozni:
- Mrs. Chambers, nem értünk a televíziózáshoz, és...
- Majd megtanuljuk, nem?
Megálmodott birodalma lassan formálódni kezdett.
 6.

Oliver napjai zsúfoltan teltek, de minden percét élvezte. Politikai kinevezések

felől kellett döntenie, törvényt kellett előterjesztenie, pénzügyi megajánlásokat
jóváhagynia, értekezleteken elnökölnie, beszédet mondania, interjút adnia. A
frankforti State Journal, a Lexington Herald-Leader és a Louisville Courier
Journal lelkes hangú cikkekben dicsérte kormányzói tevékenységét.
Egyre nőtt azoknak a száma, akik meggyőződéssel vallották, hogy olyan
politikus, aki nemcsak beszél, hanem cselekszik is. Társasági élete a
szupergazdagokhoz kötötte, és azzal tisztában volt, hogy jórészt azért, mert a
felesége Todd Davis szenátor lánya.

Oliver szerette Frankfortot. Kellemes, történelmi hangulatú kisváros volt festői

folyóvölgyben, lankás hegyek között, Kentucky legendás kék füves vidékén.
Sokat gondolkodott ugyanakkor azon, hogy milyen lehet az élet Washington D.
C.-ben.
A zsúfolt, munkás napokból hetek, a hetekből hónapok lettek. Oliver elkezdte
kormányzói megbízatása utolsó évét.

Peter Tagert tette meg sajtótitkárának, és nem is kellett csalódnia - a választás

tökéletesnek bizonyult. Tager mindig nyílt, őszinte volt az újságírókhoz, és azok
a régi, tiszteletet ébresztő értékek, amelyeket szóval és tettel is hirdetett,
megbecsülést szereztek neki. Peter Tager a maga fekete szemvédőjével
csaknem olyan ismert alakjává vált a kentuckyi közéletnek, mint Russell
kormányzó.

Todd Davis havonta legalább egyszer Frankfortba repült, hogy találkozzon

Olivérrel.
- Ha telivért nevel az ember - mondta Tagernek -, tartsa rajta állandóan a
szemét, nehogy ellustuljon.

Egy hideg októberi estén Oliver és Davis szenátor a kormányzói rezidencia

dolgozószobájában beszélgetett. Jannel hármasban Gabrielnél vacsoráztak, de
hazatérve az asszony elköszönt, hagyta, hadd politizáljanak csak nyugodtan a
férfiak.
- Jan nagyon boldognak látszik, Oliver! Örülök neki.
 - Igyekszem boldoggá tenni, Todd!
Davis elgondolkodva nézte a vejét, azt latolgatta, vajon milyen gyakran
használja a titokban bérelt lakást.
- Nagyon szeret téged, fiam!
- Én is nagyon szeretem. - Oliver hangja őszintének hatott.
- Örülök neki. - A szenátor elmosolyodott. - Gondolatban már hozzá is
kezdett a Fehér Ház átalakításához.
A megjegyzéstől Oliver szívverése kihagyott egy pillanatra.
- Tessék?!
- Ó, nem mondtam volna? Már elkezdődött. A neved kezd szállóigévé válni
Washingtonban. Újév után azonnal beindítjuk a kampányt.
Oliver szinte félve tette föl a kérdést:
- Komolyan gondolod, hogy van esélyem, Todd?
- Esélye szerencsejátékban szokott lenni az embernek, fiam, és én nem
hazardírozom. Olyasmibe kezdek csak bele, amiről biztosan tudom, hogy
sikerül.
Oliver mély lélegzetet vett. „A világ legfontosabb embere lehet. ”
- Szeretném, ha tudnád, mennyire hálás vagyok mindazért, amit értem
tettél, Todd - mondta.
Davis barátságosan megveregette a kezét, és csak aztán szólt.
- Az embernek kötelessége segíteni a vejét, nem?
A nyomaték, amivel a „vejét” szót mondta, nem kerülte el Oliver figyelmét.
- Apropó! - folytatta hanyagul a szenátor. - Komoly csalódás volt, hogy a
törvényhozásotok elfogadta az új dohányjövedéki törvényt.
- Szükség van a bevételre, hogy pótoljuk a költségvetési hiányt, és...
- Gondolom, meg fogod vétózni.
Russell csodálkozva nézett az apósára.
- Miért vétóznám meg?
A szenátor szája szögletében kis mosoly bukkant fel.
- Oliver, szeretném, ha tudnád, hogy nem az önös érdek szól belőlem. Sok
barátom van, aki dohányültetvénybe fektette nehezen megszerzett pénzét, és
nem szeretném, ha a vérüket is elszívó új adók tönkretennék őket.
Hallgatás volt a válasz.
- Ezt akarod, Oliver?
- Nem - mondta végre a kormányzó. - Azt hiszem, nem volna igazságos.
- Örülök, hogy így látod. Igazán!
- Úgy hallottam, eladtad a dohányültetvényeidet, Todd!
Davis nem titkolt meglepődéssel nézett a veje arcába.
- Miért tettem volna?
 - A dohányfeldolgozók sorra veszítik el a pereiket. Az eladások erősen
visszaestek, és...
- Az Egyesült Államokról beszélsz, fiam, de az óceánok partján nem ér véget
a világ. Várd meg, hogy beinduljanak a hirdetési kampányaink Kínában,
Afrikában, Indiában! - A szenátor az órájára pillantott, majd felállt. - Indulnom
kell vissza, Washingtonba. Holnap fontos bizottsági ülésem lesz.
- Jó utat!
- Az lesz, fiam. Egész biztosan - felelte Davis.

A kormányzó rosszkedvű volt.

- Most mi az ördögöt csináljak, Peter? A dohányjövedék bevezetése messze a
legnépszerűbb intézkedés, amit ez a törvényhozás idén hozott. Milyen ürüggyel
vétózhatnám meg? Peter Tager néhány összetűzött lapot húzott elő a zsebéből.
- Minden kérdésedre itt a válasz, Oliver! - mondta. - Beszéltem a szenátorral.
Ne aggódj, nem lesz semmi baj! Négyre sajtóértekezletet hívtam össze.
Oliver áttanulmányozta a papírokat, aztán bólintott.
- Ez jó!
- Reméltem is, hogy az lesz. Van még valami?
- Nincs. Köszönöm. Négykor találkozunk. Tager az ajtó felé indult.
- Peter?
- Igen?!
- Árulj el nekem valamit! Komolyan gondolod, hogy van esélyem az
elnökségre?
- A szenátor mit mondott?
- Szerinte igen.
Tager visszament az íróasztalhoz.
- Sok éve ismerem Davis szenátort, Oliver, és nem emlékszem rá, hogy
valaha is tévedett volna. Fantasztikus érzéke van a politikához. Ha Todd Davis
azt mondja, hogy te leszel az Egyesült Államok következő elnöke, nyugodt
szívvel fölteheted rá az összes pénzed. Kopogtak.
- Tessék! - kiabált ki Oliver.
Fiatal, vonzó titkárnő lépett be néhány faxszal. Húszas évei elején járhatott,
értelmes volt, és lelkes.
- Elnézést, kormányzó úr! Nem tudtam, hogy...
- Semmi baj, Miriam.
- Helló, Miriam! - köszönt Tager is a lánynak.
- Helló, Mr. Tager!
- Nem tudom, mihez kezdenék Miriam nélkül - szólt Oliver. - Mindent
tökéletesen megcsinál, bármit kérek tőle.
A lány elpirult.
 - Ha nincs más... - Lerakta a faxokat Oliver asztalára, és sietve kiment.
- Csinos, szép lány - mondta Tager, és elgondolkodó pillantást vetett a
kormányzóra.
- Igen.
- ügye óvatos vagy, Oliver?
- Természetesen. Ezért is kértelek, hogy béreld ki azt a lakást.
- Úgy értem, hogy mindig, mindenben óvatos. A tét most már nagy. Ha
legközelebb rád jön a kangörcs, állj meg egy pillanatra, és gondold végig, ér-e
annyit Miriam, esetleg Alice vagy Karen, mint az Ovális Iroda!
- Értem, mire gondolsz, Peter, és köszönöm. Fölösleges aggódnod!
- Akkor jó. - Tager az órájára pillantott. - Indulnom kell. Ebédelni megyünk
Betsyvel és a gyerekekkel. - Szelíden elmosolyodott. - Meséltem már, mit
mondott ma reggel Rebecca? Tudod, az ötéves. Valami gyerekműsor ment
nyolckor a tévében, amit feltétlenül meg akart nézni. Betsy szólt neki, hogy
fölveszi videóra, és majd ebéd után lejátssza. Erre ránézett, és azt mondta:
„Anya, most akarok ebédelni!” Ugye milyen okos?!
Oliver nem állhatta meg, mosolyognia kellett azon az őszinte büszkeségen,
ahogyan Tager ezt kérdezte.

Este tízkor Oliver belépett a dolgozószobába, és így szólt az éppen olvasgató

Janhez:
- Muszáj elmennem, drágám! Sürgős megbeszélésem van.
Jan csodálkozva nézett rá:
- Ilyen későn?
- Sajnos, igen - sóhajtott Oliver. - Reggel költségvetési bizottsági ülés lesz, és
szeretnék tájékozódni előtte.
- Túl sokat dolgozol. Próbáld meg hamar befejezni! - Az asszony kis szünetet
tartott, majd megjegyezte: - Az utóbbi időben gyakran vagy távol.
Russell nem tudta eldönteni, vajon figyelmeztetésnek szánta-e. Lehajolt hozzá,
és homlokon csókolta.
- Ne aggódj, drágám! Jövök, amilyen hamar csak lehet.
A földszintre leérve azt mondta a sofőrnek:
- Ma már nem lesz szükségem magára. A kis kocsival megyek.
- Igenis, kormányzó!

- Késtél, drágám! - mondta Miriam. Meztelenül elnyúlva hevert az ágyon.

Elmosolyodva hozzá lépett. - Ne haragudj! Örülök, hogy nem kezdted el
nélkülem.
- Egy-egy - felelte szintén mosolyogva a lány.
A karjába vette, szorosan magához ölelte az izgató, felhevült testet.
 - Vetkőzz le! Siess!
Vagy egy órával később megkérdezte: - Volna kedved Washingtonba költözni?
Miriam meghökkenten ült fel.
- Komolyan kérdezed?
- A legkomolyabban. Lehet, hogy oda költözöm, és szeretném, ha velem
jönnél.
- Ha a feleséged megtudja....
- Nem tudja meg.
- Mit fogsz csinálni Washingtonban?
- Egyelőre titok. Annyit mondhatok csak, nagyon érdekes lesz.
- Bárhova elmegyek veled, amíg szeretsz.
- Tudod, hogy szeretlek. - A szavak könnyedén buktak ki belőle, mint már oly
sokszor.
- Gyere! Kívánlak - hívta szenvedélytől fátyolos hangon a lány.
- Egy pillanat! Hoztam egy kis ajándékot. - Fölkelt, a szék támlájára tett
zakója zsebéből kis üveget vett elő, és a tartalmát a pohárba öntötte. Tiszta,
áttetsző folyadék volt.
- Kóstold meg!
- Mi ez? - kérdezte Miriam.
- Ízleni fog, ígérem. - A szájához emelte a poharat, és félig kiitta.
Miriam óvatosan dugta bele a nyelvét, de aztán lehajtotta a maradékot.
- Nem rossz - mondta mosolyogva.
- Ettől igazán megjön hozzá a kedved.
- Már megjött. Gyere!
Szeretkezés közben a lány hirtelen levegőért kezdett kapkodni.
- Rosszul... vagyok! - Zihálva, nehezen lélegzett. - Nem kapok levegőt! -
Hátrahanyatlott, a szeme lecsukódott.
- Miriam! - Csönd. - Miriam!
Ájultan, ernyedt testtel feküdt.
- A rohadt életbe! Miért csinálod ezt?
Felállt, idegesen róni kezdte a szobát. Tucatnyi nőnek adott már a folyadékból,
és eddig csak egyszer történt baj. Tisztában volt azzal, hogy nagyon óvatosnak
kell lennie. Ha elront valamit, az mindennek a végét jelentheti. Összes álma
odavész, minden, amiért dolgozott. Nem engedhette, hogy ez bekövetkezzen.
Az ágy mellett megállva lenézett az ájult lányra. A kezéért nyúlt, hogy
ellenőrizze a pulzusát. Hála istennek, egyenletes volt. Nem hagyhatta, hogy a
lakásban találjanak rá. Ha igen, idő kérdése csak, mikor jutnak el hozzá. El kell
vinnie valahová, ahol megtalálják, és kórházba szállítják. Bízott abban, hogy
nem fogja elárulni.
 Majdnem fél órába telt, amíg felöltöztette, és eltüntette saját nyomait a
lakásból. Az ajtót szélesre tárva meggyőződött, hogy nincs a folyosón senki,
aztán felnyalábolta, a vállára vette, és levitte a kocsijához. Majdnem éjfél volt
már, az utcán egy lélek sem járt. Esni kezdett. A Juniper Hill Parkba hajtott, és
miután meggyőződön arról, hogy nincs senki a közelben, a kocsiból kiemelve
óvatosan lefektette Miriamet az egyik padra. Fájt neki, hogy ott kell hagynia, de
nem volt más választása. A jövője forgott kockán. Nem messze a padtól
telefonfülkét látott. Odarohant, és a 911-et tárcsázta.

Jan még fent volt, amikor Oliver hazaért.

- Elmúlt éjfél - mondta. - Mi tartott ilyen...
- Sajnálom, drágám! Hosszú, unalmas vitába bonyolódtunk a
költségvetésről... Senki nem értett egyet senkivel.
- Sápadt vagy - állapította meg Jan. - Kimerültél.
- Igen. Elfáradtam kicsit - vallotta be Russell.
- Gyere, feküdjünk le! - ajánlotta mosolyogva az asszony.
Oliver hozzá hajolt, szelíden homlokon csókolta.
- Tényleg szükségem van kiadós alvásra, Jan - mondta. - Kikészített ez az ülés.

A State Journal másnap reggel a következő jelentést közölte a címoldalán:

A KORMÁNYZÓ TITKÁRNŐJÉT ÖNTUDATLAN ÁLLAPOTBAN TALÁLTÁK EGY

PARKBAN!
Hajnali kettőkor, a szemerkélő esőben a rendőrök egy park padján, öntudatlan
állapotban fedezték föl Miriam Friedlandet, és azonnal értesítették a mentőket.
A fiatal nőt haladéktalanul beszállították a Memorial Hospitalbe, ahol
megállapították, hogy az állapota válságos.

Oliver éppen a hír végéhez őrt, amikor a lap egyik példányát lobogtatva Peter
rontott be.
- Láttad?!
- Igen. Ez... borzalmas! Azóta, hogy bejöttem, egyfolytában csöng a telefon.
Az újságírók élni sem hagynak!
- Van valami elképzelésed arról, mi történt? - kérdezte Tager.
Oliver szomorúan megrázta a fejét.
- Nem tudom. Az előbb beszéltem a kórházzal. Kómában van. Igyekeznek
megtudni, mi okozhatta. Mihelyt sikerül kideríteniük valamit, azonnal felhívnak.
Tager hosszú, elgondolkodó pillantást vetett Oliverre, mielőtt válaszolt:
- Remélem, rendbe jön.
Leslie Chambers figyelmét elkerülte a hír. Éppen Brazíliában volt, egy
tévéállomás megvételéről tárgyalt.

A kórház csak másnap jelentkezett:

- Kormányzó, megkaptuk a laboratóriumi vizsgálat eredményét. Metilén-dioxi-
metamfetamint, közkeletű nevén Ecstasyt találtak a vérében. Folyékony
formában vette be, ami a tablettánál is veszedelmesebb.
- Milyen az állapota?
- Sajnos, nagyon rossz. Kómában van. Lehet, hogy magához tér, de... - az
orvos pillanatra elhallgatott. - Az is lehet, hogy nem.
- Kérem, tájékoztassanak folyamatosan!
- Természetesen. Biztosan nagyon aggódik miatta.
- El sem tudom mondani, mennyire.

Oliver Russell éppen megbeszélést tartott, amikor a titkárnője beszólt neki.

- Elnézést, kormányzó! Telefonon keresik.
- Megmondtam, Heather, hogy senkit ne kapcsoljon!
- Davis szenátor van a hármason.
- Ó!
Oliver a vele szemben ülőkhöz fordult:
- Majd később befejezzük, uraim! Ha megbocsátanak. ..
Megvárta, amíg távoznak, és azután nyúlt csak a telefonért, hogy az utolsó
behúzta maga mögött az ajtót.
- Todd?!
- Oliver! Igaz, hogy a titkárnődet bekábítószerezve egy park padján találták?
- Igen. Szörnyűség! Todd, én...
- Mennyire szörnyű?! - kérdezett közbe parancsoló hangon Davis.
- Hogy érted ezt?
- Nagyon jól tudod, hogyan értem.
- Todd! Csak nem gondolod... Esküszöm, fogalmam sincs róla, mi történt.
- Remélem is! - A szenátor hangja komor volt
- Tudod, milyen gyorsan terjed a szóbeszéd Washingtonban. Oliver, ez
Amerika legkisebb kisvárosa. Nem akarjuk, hogy bármi negatív képzet
kapcsolódjon hozzád. Készen állunk, hogy elkezdjük a kampányt. Nagyon
szomorú lennék, ha kiderülne, hogy elkövettél valami ostobaságot
- Biztosítalak róla, hogy tökéletesen tiszta vagyok!
- Gondoskodj róla, hogy az is maradj!
- Természetesen. Én... - Halk kattanás jelezte, hogy a vonal másik végén
lerakták a kagylót.
Oliver hátradőlt a foteljében, és gondolataiba merült. Vigyáznom kell!,
mondta magában. Nem engedhetem meg, hogy bármi megállítson! Az órájára
pillantott aztán a távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a televíziót. Éppen híreket
mondtak. A képernyőn háború dúlta utca látszott, a környező épületek
ablakában mesterlövészek fegyvereinek torkolattüze villant és a háttérből
tisztán lehetett hallani a becsapódó aknák tompa puffanását.
Mikrofonnal a kezében vonzó, terepszínű katonaruhát viselő riporternő állt
szemben a kamerával, és a következőt mondta: „A megállapodásnak éjfélkor
kell életbe lépnie, de akár betartják, akár nem, már nem hozhatja vissza ennek
a háború tépte országnak a békés falvait, és képtelen feltámasztani a terror
tombolásának áldozatul esett ártatlanok tízezreit. ”
Az operatőr igazított kicsit az objektíven, hogy premier plánban is megmutassa
a nézőknek a szenvedélyes hangú Dana Evanst, akinek a szépsége még
nyomatékosabbá tette komor szavait: „Az itt élők elcsigázottak, éhesek.
Egyetlen dologra vágynak csupán - békére. Megkapják? Az idő adhatja csak
meg kérdésükre a választ. Dana Evans, WTE, Szarajevó. ” A képet lekeverték,
reklám következett.
Dana Evans a Washington Tribune Enterprises Broadcasting System tudósítója
volt. Mindennap jelentkezett a képernyőn, és Oliver egyetlen alkalommal sem
mulasztotta el megnézni. Az egyik legjobb televízió-riporternek tartotta.
Nagyszerű nő, gondolta már nem először. Mi az ördögért kell ilyen fiatal, szép
teremtésnek ott lennie, ahol állandóan golyók röpködnek?
 7.

Dana Evans katonacsaládban született, az apja ezredes volt, és fegyverellátási

szakértőként egyik támaszpontról a másikra helyezték. Mire tizenegy éves lett,
Dana már öt amerikai várost és négy idegen országot megjárt. Szüleivel a
marylandi Aberdeen Proving Groundról a georgiai Fort Benningbe, onnan a
texasi Fort Hood-ba, a kansasi Fort Leavenworthbe, majd a New Jersey-i Fort
Monmouthba költöztek. A japán szigeteken lévő Camp Zamában, a
németországi Chiemsee-ben, az olaszországi Camp Darby-ban, és a Puerto Ricó-
i Fort Buchananben járt a katonatisztek gyerekeinek létrehozott iskolákba.
Dana egyedüli gyerek volt, barátai a hadsereg alkalmazottai és családtagjaik a
világ legkülönbözőbb részein. Korán érett, vidám volt, nyitott, édesanyja mégis
mindig aggódott érte, mondván, nincs normális gyerekkora.
- Tudom, mennyire megvisel, drágám, hogy szinte havonta költöznünk kell -
mondogatta gondterhelten.
Dana ilyenkor értetlenül nézett rá.
- Miért viselne meg?
Valahányszor apja új megbízatást kapott, a kislány lázba jött.
- Költözünk! - kiáltotta boldogan.
Dana imádta a mozgalmas életet, az édesanyja viszont, sajnos, képtelen volt
megszokni.
Tizenhárom éves volt, amikor anyja leültette, és komoly arccal közölte vele:
- Nem bírom tovább ezt a cigányéletet. Elválok apádtól.
Danát elborzasztotta a bejelentés. Nem annyira a válástól ijedt meg, mint
inkább attól, hogy nem utazgathat tovább az apjával.
- Hol fogunk lakni? - kérdezte édesanyját.
- Claremontban, Kaliforniában. Ott nőttem fel. Nagyon szép kis város.
Szeretni fogod.

Dana anyjának igaza volt, amikor azt mondta, hogy Claremont szép kisváros.
Egyedül abban tévedett, hogy a lánya szeretni fogja. Claremont a San Gabriel
Mountains lábánál épült, Los Angeles megyében, és körülbelül
harmincháromezren lakták. Kellemes, árnyas utcái voltak, kissé álmos hangulat
ülte meg. Dana gyűlölte. A hirtelen változás, az, hogy világutazóból kisvárosi
lakossá kellett átvedlenie, óriási megrázkódtatást jelentett a számára.
- Örökké itt fogunk élni? - kérdezte komoran.
 - Miért, drágám?
- Azért, mert túl kicsi nekem. Nagyobb városra vágyom.

Az első iskolai nap után Dana lehangoltan tért haza.

- Mi a baj? Nem tetszik az iskola?
A lány felsóhajtott.
- Semmi bajom vele azon kívül, hogy túl sok a gyerek.
- Majd felnőnek - válaszolta nevetve az édesanyja és te is.

Dana a claremonti középiskolában tanult tovább, és hamarosan az iskolai újság,

a Wolfpacket szerkesztője lett. Élvezte a munkát, de változatlanul nagyon
hiányzott neki az utazás.
- Ha felnövök - mondogatta -, megint bejárom a világot.

Tizennyolc éves korában beiratkozott az ugyancsak claremonti McKenna

Egyetemre, az újságírás szakot választotta, és riporterkedett a Forum nevű
egyetemi lapnál. A második évben ő volt a szerkesztője.
Diáktársai sorra keresték föl, hogy szívességet kérjenek tőle.
- Az egyesületünk a jövő héten táncos estet rendez, Dana. Megemlítenéd...?
- A vitaklub kedden tartja a következő ülését...
- Új darabot próbálunk. írnál róla?
- Pénzt akarunk gyűjteni az új könyvtárhoz...
Vége-hossza nem volt a kéréseknek, és Dana rettenetesen élvezte a munkát.
Örült, hogy segíthet másokon. Utolsó egyetemi évében végleg eldöntötte, hogy
újságíró lesz.
- Fontos embereket szólaltathatok meg, szerte a világban - magyarázta az
édesanyjának. - Olyan érzés lesz, mintha történelmet írnék.

Serdülő korában valahányszor a tükörbe nézett. Dana nagyon elkeseredett. Túl

alacsony, túl vékony, túl lapos - összegezte a látottakat.
Körülötte minden lányt elképesztően szépnek látott: Kaliforniában mintha
törvénynek számított volna, hogy a lányoknak bombázóknak kell lenniük.
Rút kiskacsa vagyok a hattyúk között, gondolta keserűen, és egy idő után
mániákusan ügyelt arra, hogy még véletlenül se nézzen a tükörbe. Ha nem
olyan kitartó, rájött volna, hogy tizennégy éves korában alakja kezd
megváltozni. Tizenhat éves korára egészen vonzó lett, egy évvel később pedig
már csapatostul jártak utána a fiúk. Volt valami ellenállhatatlan élénk mimiká-
jú, szív alakú arcában, hatalmas, csillogó szemében, kissé fátyolos nevetésében.
Dana tizenkét éves korában elképzelte, hogyan fogja majd elveszíteni a
szüzességét. Gyönyörű, holdfényes éjszakáról álmodott, távoli, trópusi
szigetről, a partot halk csobbanással simogatják a hullámok. A háttérben lágy
zene fog szólni, döntötte el magában. Végtelenül vonzó, érdekes idegen lép
hozzá, mélyen, lélekbe hatolóan a szemébe néz, aztán felkapja, mint a pihét, és
egyetlen szó nélkül a közeli pálmafa alá viszi. Levetkőzteti, szenvedélyesen
ölelik egymást, és az egyre erősödő zene csúcspontján bekövetkezik a csoda!

Öreg Chevrolet hátsó ülésén, az egyetemi táncest után szeretkezett először. A

fiút Richard Dobbinsnak hívták, vörös hajú volt, nyurga és csontos, és együtt
dolgoztak a Forumnál. Emlékül nekiadta a gyűrűjét, egy hónappal később pedig
Milwaukee-ba költözött a szüleivel. Dana soha többé nem hallott róla.

Egy hónappal azelőtt, hogy kitüntetéses diplomával befejezte az újságíró

szakot, Dana jelentkezett a helyi lapnál, a Claremont Examinemél, és közölte,
hogy riporter szeretne lenni.
A személyzeti osztály munkatársa belenézett az életrajzába.
- Szóval a Forum szerkesztője volt?
- Igen. - Dana szerényen elmosolyodott.
- Nagyszerű! Szerencséje van. Szükségünk lenne még pár emberre, úgyhogy
teszünk magával egy próbát.
Dana teljesen lázba jött. Magában már elkészítette azoknak az országoknak,
földrészeknek a listáját, amelyekről tudósítani akart: Oroszország, Kína, Afrika...
- Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehetek azonnal külföldi tudósító –
mondta, de mihelyt. ..
- Így igaz. Küldönc lesz, gondoskodik arról, hogy a szerkesztők és a
munkatársak reggelenként időben megkapják a kávéjukat. Mindegyik erősen
szereti. A maga feladata lesz az is, hogy idejében levigye a kéziratokat a
nyomdába, a szedőknek.
Dana alig tudott szóhoz jutni a megdöbbenéstől.
- Én nem...
A személyzetis szúrós pillantással áthajolt az asztalon.
- Mit nem?
- El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megkaptam ezt a munkát.

Az újságírók dicsérték Dana kávéját, és a legjobb küldöncnek tartották, aki

valaha is dolgozott a szerkesztőségben. Mindennap korán kezdett, és
hamarosan jó viszonyt alakított ki az összes munkatárssal. Bármit kértek tőle,
készségesen teljesítette - remélte, hogy méltányolják a buzgalmát, és ennek
révén majd előbbre fog jutni.
Amikor még hat hónap múltán is csak küldönc volt, bejelentkezett Bill
Crowellhez, a főszerkesztőhöz.
- Úgy érzem, elég felkészült vagyok - mondta őszintén. - Ha kapnék valamilyen
megbízatást, én...
A főszerkesztő rideg hangon válaszolt, föl sem emelte a fejét az előtte
halmozódó kéziratkötegből:
- Nincs üresedés. Egyébként hidegen kaptam a kávét.
Ez nem tisztességes, háborgott magában Dana, Még csak lehetőséget sem
hajlandók adni. Egyszer hallott vagy olvasott valahol egy mondatot, amit
tökéletesen igaznak érzett: Ha valami képes megállítani, akkor akár hagyhatod
is, hogy tegye. Hát engem semmi nem fog megállítani, döntötte el magában.
Semmi! De hogyan induljak el?

Az egyik reggel, kávéscsészékkel a kezében, az üres telexszobán ment át

éppen, amikor az egyik berendezés működni kezdett. Kíváncsi volt rá, milyen
hír érkezett, úgyhogy odalépett, és elolvasta.

Associated Press - Claremont, Kalifornia. Claremontban ma reggel

emberrablást kíséreltek meg. Egy hatéves kisfiút idegen férfi állított meg, és...

Dana tágra nyílt szemmel végigolvasta a jelentést, aztán - kihasználva, hogy

senki nem látja - letépte, és zsebre rakta.
Lélekszakadva futott Bill Crowellhez.
- Mr. Crowell, valaki ma reggel megpróbált elrabolni egy kisfiút
Claremontban. Azt mondta neki, hogy elviszi lovagolni, de a gyerek előbb
cukorkát akart, úgyhogy bevitte az édességboltba, amelynek a tulajdonosa
felismerte a srácot. Kihívta a rendőrséget, de az emberrabló, mielőtt le tudták
volna tartóztatni, meglépett.
Bill Crowellt szemmel láthatóan felvillanyozta a hír.
- Senki nem adott róla. Honnan tudja?
- Én... beugrottam az üzletbe, és éppen akkor tárgyalták...
- Kiküldők egy riportert.
- Miért nem engedi, hogy én csináljam? - kérdezte sietve Dana. - Az
édességbolt tulajdonosa ismerősöm. Nekem hajlandó lesz beszélni.
Crowell néhány másodpercig mozdulatlan arccal tanulmányozta a lányt, majd
kissé vonakodva beleegyezett:
- Rendben.
Dana megszólaltatta az édességbolt tulajdonosát, és a Claremont
Examiner másnapi számának címoldalán megjelent beszámolója egyértelmű
elismerést aratott.
- Jól csinálta - gratulált neki Bill Crowell. - Egészen jól.
Majdnem egy hetet kellett várnia, hogy ismét egyedül legyen a telexszobában.
A jelentés ezúttal is az Associated Presstől származott:

Pomona, Kalifornia: Dzsúdóedző nő erőszakoskodót tett ártalmatlanná.

Nagyszerű! Dana letépte a gépről a hírügynökségi anyagot, zsebre gyűrte, és

sietett Bill Crowellhez.
- Régi szobatársam hívott fel - újságolta izgatottan. - Kinézett a lakása
ablakán, és látta, amint egy nő elkapott valakit, aki meg akarta erőszakolni.
Szeretném megcsinálni az anyagot.
Crowell egy pillanatra ráemelte a tekintetét.
- Menjen!
Dana lóhalálában Pomonába hajtott, meginterjúvolta a dzsúdóedzőt, és az
anyaga ismét címoldalra került.
Bill Crowell magához kérette.
- Mit szólna, ha előléptetném munkatárssá? Dana valósággal lázba jött.
- Nagyszerű! - Megcsináltam, gondolta boldogan. Elkezdtem a pályát!
Másnap a Claremont Examinert megvette a Washington D.C.-ben
megjelenő Washington Tribune.

Amikor az eladás híre nyilvánosságra került, a lap alkalmazottainak többségét

szorongás fogta el. Nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy leépítések lesznek,
és néhányan közülük elveszítik a munkájukat. Dana fejében ez meg sem fordult.
A Washington Tribune munkatársa vagyok, gondolta, és ebből azonnal
következett a másik gondolat: Miért ne dolgozhatnék a központban?
Bement Bill Crowellhez, és határozottan közölte vele:
- Tíz nap szabadságot kérek.
A főszerkesztő meghökkenve nézett rá.
- Dana, az emberek többsége a mosdóba sem mer kimenni, mert halálra van
rémülve, attól fél, hogy mire visszajön, már nem lesz íróasztala. Magát ez nem
aggasztja?
- Miért aggasztana? Én vagyok a legjobb riporterük - jelentette ki
magabiztosan a lány. - Át akarok menni a Washington Tribunehez.
- Hülyéskedik? - látva azonban Dana arckifejezését, Crowell maga válaszolt a
kérdésére: - Nem. Komolyan gondolja. - Nagyot sóhajtott. - Rendben van.
Próbáljon beszélni Matt Bakerrel! A Washington Tribune Enterprisesnél ő az
isten. Intézményi főszerkesztő - újságok, tévé, rádióadók, minden hozzá
tartozik.
- Matt Baker. Megjegyeztem.
 8.

Washington sokkal nagyobb városnak bizonyult, mint Dana képzelte, és érezni

lehetett a levegőjén, hogy a világ legfontosabb hatalmi központja. Ide
tartozom, gondolta boldogan.
A Stouffer Renaissance Hotelben szállt meg, és miután lerakta a holmiját,
azonnal indult a Washington Tribune-hoz. A Tribune központja a 6. utcában
egész háztömböt elfoglalt. Négy, szinte a végtelenbe nyúló, hatalmas épületből
állt. A főbejáraton át az előcsarnokba lépve Dana magabiztosan a recepciós pult
mögött ülő egyenruhás őrhöz ment.
- Segíthetek, kisasszony?
- Itt dolgozom. Illetve a Tribune-nál. Matt Bakerhez jöttem.
- Várja magát?
Dana kissé elbizonytalanodott.
-Nem, de...
- Akkor fáradjon vissza, legyen szíves, ha igen! - mondta nyugodtan az őr, és
ügyet sem vetve a lányra, néhány újonnan étkező férfihoz fordult.
- A terjesztési igazgatóval lesz megbeszélésünk - mondta az egyik.
- Egy pillanat! - Az őr a telefonért nyúlt, tárcsázni kezdett.
A recepció mögött éppen kinyílt a liftajtó, és utasok áramlottak ki rajta. Dana
lazán, feltűnés nélkül elindult feléjük. A kabinba lépett, és azért imádkozott,
hogy az őr észre ne vegye. Egy nő szállt még be utána, megnyomta az egyik
gombot, és a lift ajtaja becsukódott.
- Elnézést! - fordult hozzá Dana, miután elindultak. - Hányadik emeleten
találom Matt Bakert?
- A harmadikon. - A nő alaposabban megnézte magának a lányt. - Nincs
belépőkártyája.
- Elveszítettem.
A harmadikon kiszállva Dana megállt, és földbe gyökerezett lábbal nézte az
eléje táruló látványt. Hatalmas, egybenyitott térben falakkal határolt,
mennyezet nélküli szerkesztőségi szobák tömegét látta. Lehetetlen volt
megszámolni, de több százra becsülte a számukat, és több ezerre a bennük
dolgozókét. Mindegyik kocka bejárata mellett különböző színű táblák jelezték,
milyen jellegű tevékenység folyik odabent: Szerkesztőségi... Művészet...
Fővárosi... Sport... Napló...
Megállított egy siető férfit.
- Elnézést! Hol találom Mr. Bakert?
 - Matt Bakert? - Az illető előremutatott. - A folyosó végén jobbra. Utolsó
ajtó.
- Köszönöm.
Ahogy megfordult, beleütközött egy borostás arcú, erősen viseltes zakójú,
hóna alatt iratköteget cipelő férfiba. A papírok a padlóra estek. - Ó! Elnézést!
Én...
- Nem tud vigyázni?! - vakkantotta dühösen a férfi, és nekiállt összeszedni a
szétszóródott iratokat.
- Véletlen volt. Ne haragudjon! Segítek. Én...
- Dana lehajolt, de izgatottságában olyan ügyetlenül nyúlt a lapokért, hogy
néhányat közülük besöpört egy asztal alá.
- Tegyen meg nekem egy szívességet! - szólt rá a férfi. - Ne segítsen!
- Ahogy óhajtja - válaszolta fagyosan a lány.
- Remélem, Washingtonban nem mindenki olyan modortalan, mint maga.
Az állát fölszegve, sértődötten elindult Mr. Baker irodája felé. Matt Baker -
olvasta az ajtó mellett a kiírást. A helyiségben egyetlen lélek sem volt. Dana
belépett, helyet foglalt, és az üvegfalon keresztül nézte a kinti lázas kavalká -
dot.
Egészen más mint a Claremont Examiner, állapította magában. Emberek
ezrei dolgoztak körülötte. A folyosó vége felől a mogorva, elhanyagolt külsejű
férfi éppen feléje tartott.
Nem! Nem idejön, biztatta magát Dana. Valaki máshoz.
A férfi belépett, és gyanakvón összehúzott szemmel megkérdezte:
- Hát maga?! Mi az ördögöt keres itt?
Mielőtt megszólalt volna, Dana hatalmasat nyelt
- Maga biztosan Mr. Baker! - mondta élénk, vidám hangon. - Dana Evans
vagyok.
- Azt kérdeztem, mit keres itt - hangzott a komor felelet.
- A Claremont Examiner riportere.
-És?
- Most vették meg a lapunkat.
- Ki az a mi?
- Úgy értem, hogy a lap. Egyik újság felvásárolta a másikat. - Dana érezte,
hogy a beszélgetés egyre rosszabbul alakul. - Egyébként azért jöttem, hogy
munkát kapjak. Természetesen már itt dolgozom... Tulajdonképpen csak cégen
belüli áthelyezésről van szó...
A férfi rezzenéstelen arccal nézett rá.
- Akár ebben a pillanatban elkezdhetem. - Érezte, hogy idétlenül hangzik,
amit mond, de jobb ötlete nem lévén, hagyta, vigye tovább a lendület. -
Szívesen megteszem, nem okoz gondot az sem, ha már most itt kell maradnom.
 Matt Baker az íróasztala felé mozdult.
- Ki az ördög engedte be ide?
- Mondtam már. A Claremont Examiner riportere vagyok, és...
- Menjen vissza Claremontba! - dörrent rá a férfi. - És ha lehet, ne lökjön
hanyatt senkit!
Dana felpattant, és merev, sértődött hangon közölte:
- Nagyon köszönöm, Mr. Baker! Őszinte hálám a szívélyes fogadtatásért! -
Megfordult, és kiviharzott az irodából.
Matt Baker lassú fejcsóválással nézett utána. Hogy hány őrült szaladgál a
világban! - szűrte le a tanulságot a különös esetből.

Dana a fejét dacosan leszegve csörtetett végig az üvegfalú kockák között, és

csak a szeme sarkából figyelte a számítógépeiken lázasan dolgozó újságírókat.
Itt akarok dolgozni!, mondta magában hevesen. Még hogy menjek vissza
Claremontba! Mit képzel magáról, hogy így mer beszélni?!
Felnézve a feléje tartó Matt Bakert pillantotta meg. A pasas mintha mindenhol
ott lett volna. Megszaporázta a lépteit, és belépett egy fülke mögé, hogy
elkerülje.
Baker nem vette észre; elhaladt mellette, és odaszólt az egyik riporternek:
- Megcsináltad az interjút, Sam?
- Nem volt szerencsém. Elmentem a Georgetown Medical Centerbe, de azt
mondták, olyan nevű beteg nincs náluk. Szentül állították, hogy Tripp Taylor
felesége nem az ő betegük.
- Pedig az! - válaszolta Baker. - Titkolnak valamit, a szentségit! Tudni akarom,
miért vitték kórházba.
- Ha ott is van, nem engednek hozzá senkit, Matt!
- Próbálkoztál a virágos trükkel?
- Persze! Nem jött be.
Dana figyelte, amint Matt Baker és a riporter beszélgetésbe merülve tovább
vonult. Miféle újságíró az, tette fel magának a kérdést, aki nem tud megcsinálni
egy interjút?

Harminc perccel később belépett a Georgetown Medical Center üvegajtaján, és

egyenesen az előcsarnokban lévő virágüzletbe ment.
- Miben lehetek szolgálatára? - kérdezte udvariasan az eladó.
- Szeretnék... - pillanatra elbizonytalanodott
- ...egy ötvendolláros csokrot. - Az összeget kimondva majdnem felszisszent.
Mire az eladó összekészítette a csokrot, sikerült visszanyernie a
lélekjelenlétét.
- Lehet itt valahol sapkát, egyéb apróságokat kapni? - kérdezte.
 - A sarkon túl talál ajándéküzletet - hallotta a készséges útbaigazítást.
- Köszönöm.
Az ajándékbolt huszadrangú bazárnak tetszett - üdvözlőlapok, olcsó játékok,
léggömbök, turisták által keresett zászlók, konzervek és csiricsáré ruhadarabok
alkották az árukészletet, de szerencsére akadt benne szuvenírsapkákkal
megtöltött polc is. Dana sofőrsapkára emlékeztető fejfedőt választott, és a
fejébe nyomta. Vett egy üdvözlőkártyát is, és miközben az eladó a visszajáró
pénzt számolta, firkantott rá valamit.
Az üzletből kilépve egyenesen az információs pulthoz ment.
- Virág Mrs. Tripp Taylomak!
Az ügyeletes a fejét rázta.
- Nincs ilyen nevű betegünk.
Dana hatalmasat sóhajtott.
- Valóban? Kár. Az alelnöktől van. - Kinyitotta az üdvözlőkártyát, és
odatartotta a recepciósnak. Az üzenet rövid volt: Mielőbbi
gyógyulást! Aláírás: Arthur Cannon.
- Egy pillanat! - mondta bizonytalanul az ügyeletes.
- Igen?! - Dana ártatlan, tágra nyíló szemmel nézett rá.
- Hagyja itt a virágot! Majd átadom.
- Sajnálom. Cannon alelnök ragaszkodott hozzá, hogy a szolgálat adja át.
Megmondaná a nevét? A főnökeimnek kell. Mr. Cannont nyilván érdekelni
fogja, miért nem tudtam kézbesíteni a csokrot.
Teljes pánik!
- Persze! Természetesen. Isten őrizz, hogy bármi baj legyen! Vigye a 615-ös
szobába, de mihelyt átadta, azonnal távozzon!
- Oké! - felelte lazán Dana.
Öt perccel később a híres rocksztár, Tripp Taylor feleségével beszélgetett.
Stacy Taylor húszegynéhány éves volt. Nem lehetett megállapítani, hogy szép-e
vagy sem, mivel az arca fel volt dagadva, csúnya sebek borították. Amikor Dana
a szobába lépet, éppen egy pohár vizet akart elvenni az éjjeliszekrényéről.
- Virág... - A fiatal nő arcát látva Dana döbbenten elharapta a szót.
- Kitől? - Éles fül kellett hozzá, hogy a motyogásból ki lehessen hámozni a
kérdést
Dana gyors mozdulattal eltüntette az üdvözlő-kártyát.
- A rajongójától.
A nő nem titkolt gyanakvással nézett rá.
- Ideadná a poharamat?
- Hogyne! - A csokrot lerakva Dana villámgyorsan teljesítette a kérést. -
Segíthetek még valamiben?
 - Igen! - A feldagadt ajkak nehezen formálták a szót. - Elegem van ebből a
rohadt helyből! A férjem nem engedi, hogy látogatót fogadjak, és már
kezdenek az idegeimre menni az orvosok.
Dana székért nyúlt, leült az ágy mellé.
- Mi történt magával?
- Nem tudja?! - horkant fel a nő. - Autóbalesetem volt.
- Igazán?
- Igen.
- Szörnyű - mondta nem nagy meggyőződéssel Dana. Dühös volt, mert még a
laikus szem is azonnal meg tudta állapítani, hogy a nőt kegyetlenül összeverték.
Negyvenöt perc múlva az igaz történet birtokában távozott a betegszobából.

A Washington Tribune előcsarnokában másik őr volt éppen ügyeletben, nem az,

aki első próbálkozásakor elzavarta.
- Segíthetek...
- Nem az én hibám! - vágott a szavába Dana.
- Az átkozott forgalom tehet mindenről. Szóljon fel Mr. Bakernek, hogy
mindjárt ott leszek! Borzasztóan dühös lesz, mert késtem. - A lifthez rohant, és
vadul rátenyerelt a gombra.
Az őr elbizonytalanodva nézett utána, mielőtt tárcsázni kezdett volna.
- Helló! Mondja meg Mr. Bakernek, legyen szíves, hogy az a fiatal nő, akit...
A lift megérkezett, Dana beszállt, és sietve megnyomta a gombot. Az ajtó
szerencsére becsukódott, mielőtt az őr felocsúdott, és visszahívta volna. A
harmadik emeleten, ha lehet, még nagyobb volt a forgalom, mint amikor
először ott járt. A közeledő lapzártától ideges riporterek lázas sietséggel írták
anyagaikat. Dana izgatottan nézett körül, és hamarosan meg is találta, amit
keresett. A szoba bejárata mellett zöld tábla hirdette: Kertápolás. A helyiség
üres volt. Berohant, lezökkent a számítógép elé, és sebesen írni kezdett.
Annyira belemerült a munkába, hogy elveszítette minden időérzékét. Amikor
elkészült, kinyomtatta az anyagot, és éppen az oldalakat illesztette össze,
amikor meglátta, hogy mögüle árnyék vetül az asztalra.
- Mi az ördögöt csinál itt?! - vonta felelősségre Matt Baker.
- Állást akarok kapni, Mr. Baker! Megírtam ezt a sztorit, és arra gondoltam...
- Rosszul gondolta! - csattant fel dühösen Baker. - Mit képzel, hogy csak úgy
besétál ide, és elfoglalja valakinek az asztalát? Tűnjön el, mielőtt hívom az
őröket, és letartóztattatom!
-De...
-Kifelé!
Dana felállt. Maradék méltóságát összeszedve Baker kezébe nyomta a lapokat,
kisietett a szobából, és a sarkot megkerülve a lift felé indult.
 Matt Baker hitetlenkedve rázta a fejét. Jézusom! Mivé fajúl a világ?! - kérdezte
magától felháborodva. Az asztal alatt papírkosár volt, és miközben felé
mozdult, szemébe ötlött a cikk első mondata: Az összetört, feldagadt arccal
betegágyában fekvő Stacy Taylor a leghatározottabban állítja, hogy azért került
kórházba, mert híres rocksztár férje, Tripp Taylor kegyetlenül összeverte. „
Valahányszor terhes leszek, mindig megver. Nem akar gyereket. ” Matt tovább
olvasott, és pár mondat után földbe gyökerezett a lába. Fölnézett, de Dana már
nem volt ott.
Az oldalakat összemarkolva a lift felé iramodott, remélve, hogy még utoléri. A
sarkon befordulva a lazán a falat támasztó lányba ütközött.
- Hogyan szerezte meg ezt a sztorit?! - förmedt rá, miután visszanyerte az
egyensúlyát.
- Mondtam már. Riporter vagyok - válaszolta a világ legtermészetesebb
hangján Dana.
Matt Baker mély lélegzetet vett.
- Jöjjön az irodámba!

Visszatért hát oda, ahonnan elindult, csak közben a körülmények némileg

megváltoztak.
- Szép munka - ismerte el, ha nem is szívesen, Baker.
- Köszönöm! El sem tudom mondani, milyen jólesik a dicséret - Válaszolta
izgatottan Dana. -A legjobb riportere leszek. Majd meglátja! Igazából külföldi
tudósító szeretnék lenni, de hajlandó vagyok várni akár egy évet is. - Látva a
főszerkesztő arcát, sietve hozzátette: - Vagy akár kettőt.
- A Tribune-nál nincs felvétel. Hosszú sor várja, hogy üresedés legyen.
Dana arcáról jól le lehetett olvasni, mennyire megdöbbentette a kijelentés.
- De hát azt hittem...
- Állj! Egy riporter ne „higgyen” semmit!
- Értettem.
- Rendben van. - Baker pár másodpercig gondolkodott csak, mielőtt döntött.
- Szokta nézni a WTE-t? A Tribune Enterprises tévécsatornáját.
- Nem, uram. Nem mondhatnám...
- Ezentúl fogja. Szerencséje van - náluk éppen most ürült meg egy állás. Az
egyik hírszerkesztőjük ment el. Beállhat helyette.
- Mit kell csinálnom? - kérdezte óvatosan Dana.
- Televíziós híreket írni.
A lány arcáról pontosan le lehetett olvasni, mit gondol.
- Televíziós híreket? Fogalmam sincs...
 - Nem nagy dolog. Megkapja a hírügynökségi anyagokat, lefordítja őket
normális angolra, és fölteszi a súgógépre, hogy a műsorvezetők el tudják
olvasni.
Dana némán, magába roskadva ült.
- Mi az?!
- Semmi, csak... én újságíró vagyok.
- Ötszáz újságírónk van, és mindegyik éveket töltött azzal, hogy megszolgálja
a rangját. Menjen át a négyes épületbe, és keresse Mr. Hawkinst! Ha el akarja
kezdeni a szakmát, a televízió nem rossz hely. Matt Baker a telefonért nyúlt. -
Átszólok Hawkinsnak.
- Rendben. - Dana hatalmasat sóhajtott. - Köszönöm, Mr. Baker! Ha szüksége
lenne...
- Kifelé!

A WTE stúdiói a négyes épület teljes hatodik emeletét elfoglalták. Tom

Hawkins, az esti hírműsorok szerkesztője betessékelte Danát az irodájába.
- Dolgozott valaha televíziónál?
- Nem, uram! Csak napilapoknál.
- Dinoszauruszok. Övék a múlt, miénk a jelen, és hogy mit hoz a jövő, azt
csak a jóisten tudja. Jöjjön, körbeviszem!
Emberek tucatjai ültek az íróasztaloknál, különböző monitorok előtt, és
legalább hat hírügynökség gépei ontották körülöttük az anyagokat.
- Ide futnak be a világ minden tájáról a hírek - magyarázta Hawkins. -
Megmondom, melyikkel foglalkozzunk, és amit kijelöltem, arra ráállítunk egy
forgatócsoportot. A riportereink mikrohullámon vagy átjátszókon keresztül
adják be az anyagaikat. A hírügynökségeken kívül százhatvan rendőrségi
csatornát is veszünk, és több tucat stáb áll készenlétben, hogy rá tudják vetni
magukat a legérdekesebb eseményekre. Minden híradás pontosan meg van
tervezve a legapróbb részletekig. A hírszerkesztők a vágókkal közösen
dolgoznak, hogy az elkészült anyag pontosan olyan hosszú legyen, amekkora
kell. Az átlagos tudósítások hossza másfél perc és egy perc negyvenöt
másodperc között váltakozik.
- Hány hírszerkesztőjük van? - érdeklődött Dana.
- Hat. Azonkívül képszerkesztők, vágók, szerkesztők, rendezők,
műsorvezetők... - Hawkins abbahagyta a felsorolást, mert egy férfi és egy nő
közeledett hozzájuk. - Ha már a műsorvezetőknél tartunk, ismerkedjen meg
Julia Brinkmannel és Michael Tate-tel!
Julia Brinkman gyönyörű nő volt - gesztenyebarna haj, színezett
kontaktlencsék, amelyek csillogóan zölddé varázsolták a szemét, és lefegyverző
mosoly. Michael Taté sem maradt el mögötte kisportolt testével, széles,
sugárzó mosolyával, lehengerlő közvetlenségével.
 - Az új hírszerkesztőnk - ejtette meg a bemutatást Hawkins. - Donna
Evanston.
- Dana Evans.
- Nem számít. Lássunk munkához!
Visszavitte Danát az irodájába, és a falon függő programtáblára mutatott. -
Ezen vannak felsorolva az események, amelyeket kijelöltem. Naponta kétszer
kerülünk adásba - a déli hírek tizenkettőtől egyig, az estiek tíztől tizenegyig
tartanak. Megmondom, milyen híreket akarok, maga pedig összepofozza és
olyan izgalmassá teszi őket, hogy a nézők feltétlenül a mi csatornánkra
kapcsoljanak, amikor kezdődik a híradó. Megkapja hozzájuk a képanyagot,
beilleszti a szövegbe, és bejelöli a kéziratban, hol következnek a klipek.
- Értem.
- Néha olyan jelentőségű hírt kapunk, hogy megszakítjuk a normális adást, és
átváltunk élő közvetítésre.
- Ez érdekes - mondta Dana.
Nem is sejtette, hogy egy napon az élő adás fogja megmenteni az életét.

Az első híradó katasztrofálisan sikerült. Dana a hírek vezérmondatát ahelyett,

hogy előre tette volna, a szöveg közepén helyezte el, és Julia Brinkman azt
vette észre, hogy Michael Tate szövegét olvassa, Michael pedig az övét.
Miután az adás lement, a rendező szólt Danának:
- Mr. Hawkins kéri, hogy menjen be hozzá! Most, azonnal!
Hawkins komor arccal ült az íróasztala mögött.
- Tudom - mondta Dana, nem várva meg a dühös kifakadást. - Új mélypontot
sikerült elérni a televíziózás történetében, és ebben én vagyok a hibás.
Hawkins rezzenéstelen tekintettel nézett rá.
Dana újból próbálkozott:
- A kellemes hír az, Tom, hogy ennél már csak jobb lehet. Igaz?
Az arc mozdulatlan maradt.
- És nem fog többé előfordulni, mert... - Dana tisztában volt azzal, mit jelent
a vészjósló tekintet - ...ki vagyok rúgva.
- Nem - válaszolta kurtán Hawkins. - Ilyen könnyen nem szabadul! Addig
gyakorolja, amíg bele nem jön. A holnap déli híradót is maga csinálja! Világosan
fejeztem ki magam?
- Nagyon.
- Akkor jó. Reggel nyolcra legyen itt.
- Rendben, Tom!
- És mivel együtt fogunk dolgozni, szólítson nyugodtan Mr. Hawkinsnak!
A déli híradó simán, fennakadás nélkül lement. Tóm Hawkinsnak igaza volt,
állapította meg magában Dana. Arra volt csupán szükség, hogy fölvegye a
megfelelő ritmust. Megnézni a kiírást... megírni a hírt... összeállítani az anyagot
a képszerkesztővel... föltenni a szöveget a súgógépre, hogy a műsorvezetők
lássák.
Miután ehhez hozzászokott, a munka rutinná vált.

Az áttörés nyolc hónappal azután következett be, hogy Dana belépett a WTE-
hez. Egyik este háromnegyed tízkor felrakta a híreket a súgógépre, és távozni
készült. Amikor belépett a stúdióba, hogy elköszönjön a kollégáktól, hatalmas
felfordulást talált - az ott tartózkodók egymás szavába vágva, lázasan kiabáltak.
- Hol az ördögben van?! - kérdezte éppen Rob Cline, a rendező.
- Nem tudom.
- Látta valaki?
- Nem.
- Felhívtad a lakását?
- Csak üzenetrögzítő válaszolt.
- Hát ez remek! Az adás... - Cline az órájára nézett - ...tizenkét perc múlva
indul.
- Lehet, hogy baleset érte Juliát - állt elő az ötlettel Michael Tate. - Meg is
halhatott.
- Az nem mentség! Telefonálnia kellett volna.
Dana úgy döntött, megkockáztat egy közbeszólást.
-Elnézést...
A rendező türelmetlenül pördült feléje.
- Igen?!
- Ha Julia nem érkezik meg, elmondhatom helyette a híreket.
- Felejtse el! - Cline az asszisztenséhez fordult: - Hívd fel a biztonságiakat, és
kérdezd meg, látták-e bejönni.
A Fiatalember lázas sietséggel kapta fel a telefonkagylót, és egyből tárcsázott.
- Az épületben van Julia Brinkman?... Ha megérkezik, mondják meg neki,
hogy rohanjon a stúdióba!
- Tartsanak fenn neki egy liftet! Már... - a rendező újból megnézte az óráját -
...csak hét percünk van.
Dana szótlanul figyelte, hogyan harapózik el egyre jobban a pánik.
- Végső esetben az ő szövegét is elmondhatom - vetette föl Michael Tate.
- Nem! - vakkantotta a rendező. - A nézők hozzászoktak, hogy mindig ketten
vagytok. - Gyors pillantás a karórára. - Már csak három perc. A szentségit! Hogy
teheti ezt velünk?! Mindjárt...
- Betéve tudom a híreket - szólalt meg ismét Dana. - Én írtam őket.
 Cline ezúttal nem intette le, hanem sietve végigmérte.
- Nincs magán smink és a ruhája sem megfelelő.
- Két perc! - érkezett a figyelmeztetés a hangmérnöki fülkéből. - Mindenki
foglalja el a helyét!
Michael Tate vállat vont, és leült a kamerák elé, az emelvényre állított
asztalhoz.
- Mindenki a helyére!
Dana a rendezőre mosolygott.
- Jó éjszakát, Mr. Cline! - mondta, és az ajtó felé indult.
- Várjon! - Verejtékező tenyér simította végig az ezer ráncba szaladó
homlokot. - Biztos abban, hogy meg tudja csinálni?
- Próbálja ki!
- Más választásom úgysincs, nem igaz?! - nyögött fel Cline. - Hát jó! Üljön be!
Jóságos Isten! Miért nem hallgattam anyámra, és mentem inkább orvosnak?
Dana felrohant az emelvényre, és helyet foglalt Michael Tate mellett.
-Harminc másodperc... húsz... tíz... öt...
A rendező beintett, a szemközti kamerán kigyulladt a vörös jelzőfény.
- Jó estét! - köszöntötte természetes hangon a nézőket Dana. - A WTE késő
esti híradóját látják. Hollandiából jelentették, hogy kora délután robbanás
történt egy amszterdami középiskolában...
Az adás simán, minden fennakadás nélkül lement.

Másnap reggel, pár perccel azután, hogy Dana elkezdte a munkát, Rob Cline
lépett be hozzá.
- Rossz hírem van. Juliát tegnap autóbaleset érte. Az arca... - pillanatra
megállt - csúnyán megsérült.
- Jézusom! - kiáltott fel őszinte együttérzéssel a lány. - Mennyire súlyos az
állapota?
- Nagyon.
- A plasztikai sebészet...
- Ezúttal nem - vágott közbe szomorú fejcsóválással Cline. - Nem fog
visszajönni.
- Szeretném meglátogatni. Hol van?
- Hazaviszik a családjához, Oregonba.
- Nagyon sajnálom.
- Nyerünk valakit, elveszítünk mást. - A rendező komoly tekintettel nézett
Danára. - Tegnap este jól csinálta. Folytassa, amíg nem találunk valakit!
Dana bement Matt Bakerhez.
- Látta a tegnap esti híradót? - kérdezte.
- Igen - morogta a főszerkesztő. - Az isten szerelmére, kenjen magára némi
festéket, és vegyen fel valami tisztességes ruhát!
- Rendben. - Dana úgy érezte magát, mint akit leforráztak.
Megfordult, és már éppen ki akart oldalogni, amikor Matt Baker utána szólt:
- Nem csinálta rosszul. - Akik ismerték, tudták, hogy ennél nagyobb
elismerésre tőle senki nem számíthat.
Az ötödik esti híradó után a rendező mintegy félvállról odaszólt Danának:
- Egyébként a nagyfőnök ragaszkodik hozzá, hogy ezután is maga csinálja.
Nem mondta, és a lány csupán gyanította, hogy a „nagyfőnök” alatt Matt
Bakert értette.

Hat hónap elég volt, hogy Dana neve fogalommá váljon Washingtonban. Fiatal
volt, nagyon vonzó, és arcáról, szavaiból sugárzott az értelem. Még ugyanannak
az évnek a végén önálló műsorokat kapott.
Egyik show-ja, az Itt és most, amelyik hírességekkel készített interjúkból állt
össze, a legnézettebb műsorok közé emelkedett. Beszélgetései személyes
hangúak, meghittek voltak, még olyan emberek is, akik más talk show-kban
nem vállaltak szereplést, maguk kérték, hogy Dana meginterjúvolja őket.
Magazinok és napilapok riporterei keresték meg, és több interjút is készítettek
vele. Hírességgé vált.

Éjszakánként a nemzetközi híradókat nézte, és nagyon irigyelte a külföldi

tudósítókat, akik valami igazán fontosat csináltak. A történelem alakulásáról
számoltak be, a világ legkülönbözőbb részein bekövetkező, sorsdöntő
eseményekkel ismertették meg az embereket. Elégedetlen volt, súlyos
hiányérzet kínozta.

Danának a WTE-vel kötött szerződése lejáróban volt. Philip Cole, a riporterek

főnöke magához kérette.
- Remek munkát végzel, Dana! - kezdte.
- Köszönöm, Philip!
- Ideje, hogy beszéljünk az új szerződésedről. Először is...
- Kilépek.
- Tessék?!
- Ha lejár a szerződésem, nem csinálom tovább a showműsorokat.
Cole érteden tekintettel meredt rá.
- Miért akarsz kilépni? Nem érzed jól magadat nálunk?
- Szó sincs róla! - válaszolta Dana. - Szeretnék a WTE-nél maradni, de külföldi
tudósító akarok lenni.
 - Borzalmas, alig elviselhető élet! - fakadt ki a férfi. - Az isten szerelmére,
miért akarod éppen azt csinálni?
- Azért, mert már piszkosul elegem van azt kutatni, hogy mit esznek
vacsorára a hírességek, és hogyan ismerték meg az ötödik férjüket. Háborúk
dúlnak körülöttünk,emberek szenvednek és halnak meg. A világot ez
szemernyit sem érdekli, márpedig én azt akarom, hogy érdekelje.
- Dana annyira lázba jött, hogy már szaggatottan vette a levegőt. - Sajnálom.
Nem maradhatok itt - felállt, és az ajtó felé indult.
- Várj! Biztos vagy abban, hogy ezt akarod csinálni?
Dana nyugalmat erőltetett magára.
- Mindig is erre vágytam - válaszolta csöndesen.
Philip Cole elgondolkodott néhány másodpercig.
- Hová akarsz menni?
Kellett hozzá néhány pillanat, hogy Dana felfogja a kérdés jelentőségét.
Sikerült azonban visszanyernie a hangját, és halkan, nyugodtan válaszolt:
- Szarajevóba.
 9.

Kormányzónak lenni sokkal izgalmasabb volt, mint amire Oliver Russell eleinte
számított. A hatalom ellenállhatatlanul csábító szerető, és Oliver imádta is.
Megtanulta, hogyan tarthatja kézben az állam törvényhozását, és befolyása,
tekintélye napról napra nőtt. Valóban változást hoztam, gondolta elégedetten.
Gyakran eszébe jutottak Davis szenátor szavai: „Ez csak a kezdet, Oliver!
Lépkedj óvatosan! ”
Igazán óvatos volt. Számos szerelmi ügye akadt, de mindegyiket a legnagyobb
diszkrécióval intézte. Tisztában volt azzal, hogy másképp nem lehet.

Időnként betelefonált a kórházba, és érdeklődött Miriam állapota felől.

- Még mindig kómában van, kormányzó.
- Azonnal tájékoztassanak, mihelyt lesz valamilyen változás!

Kötelezettségei közé tartozott egyebek között, hogy állami díszvacsorákat

adjon. A vendégek ilyenkor bőkezű támogatók, sportcsillagok, előadóművészek,
ismert politikusok, Kentuckyba látogató előkelőségek voltak. Jan ragyogó
háziasszonynak bizonyult, és Oliver élvezte, hogy a meghívottak lelkesen
csodálják.
Egy nap az asszony szólt neki:
- Most beszéltem apával. A jövő hét végén partit rendez. Szeretné, ha mi is
ott lennénk, és megismerkednénk néhány emberrel.

A következő szombaton, Davis szenátor elegáns georgetowni házában, Oliver

sorban kezet rázott a legfontosabb washingtoni döntéshozókkal. Az este
remekül sikerült, nagyon élvezte.
- Minden rendben, Oliver?
- Nagyszerű parti! Jobbat kívánni sem lehet!
- Ha már a kívánságoknál tartunk! - kapott azonnal a szón Peter Tager. -
Egyik nap Elizabeth, tudod, a hatéves, dacos kedvében volt, és nem akart
felöltözni. Annyira, hogy Betsy kezdett teljesen kiborulni. Amikor már ott
tartott, hogy robban, Elizabeth ránézett, és megkérdezte: „Mire gondolsz,
anya?” „Arra, drágám - válaszolta Betsy -, hogy jó volna, ha felöltöznél, és
megreggeliznél, ahogyan az jó kislányhoz illik.” Erre Elizabeth: „Teljesíthetetlen
dolgot kérsz, anya!” Hát nem fantasztikus? Elképesztők ezek a gyerekek! Még
találkozunk. Viszlát, kormányzó!
Davis szenátor a bejárathoz sietett, hogy üdvözöljön egy frissen érkezett párt.
Atilio Picone, az olasz nagykövet a hatvanas éveiben járó, puszta
megjelenésével is tekintélyt parancsoló, jellegzetesen szicíliai arcélű férfi volt, a
felesége, Sylva pedig az egyik legszebb nő, akit Oliver valaha látott. Színésznő
volt, mielőtt feleségül ment volna Atilióhoz, és Olaszországban még mindig
hatalmas népszerűségnek örvendett. Hatalmas, érzéki barna szeme,
madonnaarca, és Rubens ecsetjére méltó, érett, fenségesen érzéki teste volt.
Huszonöt évvel fiatalabb volt a férjénél.
Davis szenátor bemutatta a házaspárt Olivernek.
- Örülök, hogy megismerhetem - mondta Oliver, és nem tudta levenni a
szemét az asszonyról.
- Sokat hallottam már önről - felelte apró, nehezen megfejthető mosollyal a
szája szögletében Sylva.
- Remélem, semmi rosszat.
-Hát...
- Davis szenátor a legjobb véleménnyel van önről - vágott közbe a férj.
- Ennek igazán örülök - válaszolta Oliver, és a tekintete ismét Sylvára tapadt.
Davis beljebb vezette a házaspárt, és amikor visszatért, azt mondta:
- Zárt terület, kormányzó! Tiltott gyümölcs. Ha megpróbálsz beléharapni,
elbúcsúzhatsz a jövődtől.
- Nyugalom, Todd! Én...
- Komolyan mondtam. Két országot ugrasztasz össze vele, ha megteszed.
A fogadás végén, a búcsúzkodásnál Atilio udvariasan megjegyezte:
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
- Részemről a megtiszteltetés.
Sylva kezet fogott Oliverrel, és lágy, dallamos hangon közölte:
- Mindig szívesen látjuk.
- Köszönöm - válaszolta átható tekintettel a férfi, és közben figyelmeztette
magát: Óvatosnak kell lennem!

Két héttel később, odahaza Frankfortban Oliver éppen aktákat lapozgatott,

amikor a titkárnője beszólt hozzá.
- Kormányzó! Davis szenátor szeretne beszélni önnel.
- Davis? Itt?
- Igen, uram!
- Küldje be! - Oliver tudta, hogy apósa fontos törvény elfogadtatásáért
lobbizik éppen Washingtonban, és nem értette, mit keres Frankfortban. A
szenátor Peter Tager kíséretében lépett be hozzá, és mosolyogva megölelte.
 - Kormányzó! De örülök, hogy látlak!
- Én is, Todd! Jó reggelt, Peter!
- Jó reggelt, Oliver!
- Remélem, nem zavarunk - folytatta Davis, de a hangjában nyoma sem volt
aggodalomnak.
- Nem, dehogy! Valami... baj van?
A szenátor Tagerre pillantott, és elmosolyodott.
- Nem mondhatnám. Sőt, hogy egészen pontos legyek, minden a legnagyobb
rendben.
Oliver értetlenül, zavartan nézett egyikről a másikra.
- Nem értem.
- Jó híreim vannak, fiam! Leülhetünk?
- Ó! Bocsássatok meg! Mit kértek? Kávét, whiskyt...
- Semmit. Anélkül is eléggé fel vagyunk dobva.
Oliver ismét csak azt kérdezte magától, vajon mi történhetett.
- Most érkeztem Washingtonból. Összejött egy elég befolyásos csapat,
amelyiknek a tagjai úgy gondolják, hogy te leszel a következő elnökünk.
Izgatott bizsergés futott végig Oliver testén.
- Én... Igazán?
- Tulajdonképpen azért jöttem, mert úgy érezzük, ideje elkezdeni a
kampányodat. Kevesebb mint két év van a választásig.
- A legtökéletesebb időzítés - kapcsolódott a beszélgetésbe Peter Tager. -
Mire befejezzük, az egész világon mindenki ismerni fogja a nevedet.
- Peter vezeti a kampányt - folytatta Davis. - Nyugodtan rábízhatod magadat,
mindent elintéz. Nála jobbat keresve sem találnál.
Oliver ránézett Tagerre, és teljes meggyőződéssel kijelentette:
- Szerintem sem.
- Őszintén örülök, hogy ez a véleményed. Remekül fogunk együtt dolgozni,
Oliver!
Russell a szenátorhoz fordult:
- Nem kerül túl sokba?
- Emiatt ne aggódj! Nem kell spórolnod! Sok barátomat meg tudtam győzni,
hogy beléd érdemes fektetni. - Davis előrébb dőlt, és komoly, rábeszélő hangon
azt mondta: - Ne becsüld alá a képességeidet, Oliver! Egy nem régi elemzés
szerint egyike vagy az ország három legeredményesebb kormányzójának.
Benned ráadásul van valami, ami a másik kettőből hiányzik. Emlékszel,
beszéltünk már róla - karizmatikus egyéniséged van. Azt pedig nem lehet
pénzen megvásárolni. Az emberek szeretnek, és rád fognak szavazni.
Oliver izgalma minden mondattal csak fokozódott.
- Mikor kezdjük?
 - Már elkezdtük - válaszolta a szenátor. - Erős kampánycsapatot alakítunk ki,
és elkezdjük megdolgozni a delegátusokat.
- Mennyire reálisak az esélyeim?
- Az előválasztásokon mindenkit el fogsz söpörni - válaszolta Tager. - Ami az
igazi választást illeti, Norton elnök népszerűsége meglehetősen magasan áll. Ha
ő lenne az ellenfeled, nehezen tudnád legyőzni. Szerencsére már a második
megbízatásánál tart, és harmadszor nem indulhat. Arthur Cannon alelnök pedig
szürke, jelentéktelen árnyék. Elég lesz hozzá kis napsütés, hogy eltűnjön.

A megbeszélés négy órán keresztül tartott, és a végén Davis szenátor azt

mondta Tagerhoz fordulva:
- Magunkra hagyna egy kicsit, Peter?
- Természetesen, szenátor!
Megvárták, amíg kiment az irodából, és Davis csak aztán folytatta:
- Reggel beszéltem Jannel.
- Igen? - Oliver agyában megszólalt a riasztó-csengő.
Davis nem válaszolt rögtön, nézte egy darabig, de aztán elmosolyodott.
- Nagyon boldog.
Russell megkönnyebbülve felsóhajtott.
- Örülök neki.
- Én is, fiam! Én is. Ne hagyd, hogy kialudjon a családi tűzhely lángja! Ugye
érted, mire gondolok?
- Ne aggódj, Todd! Én...
Davis arcán nyoma sem volt már a mosolynak, amikor közbevágott:
- Nem aggódom, Oliver! Csöppet sem hibáztatlak azért, mert néha nem
tudsz uralkodni magadon, csak vigyázz, nehogy Jan is megtudja!

Az állami törvényhozás épületének hosszú folyosóján Davis szenátor azt

mondta Tagernek:
- Lásson hozzá most, állítsa össze a kampánystábot! A költséggel ne
takarékoskodjon! Legyen iroda New Yorkban, Washingtonban, Chicagóban és
San Franciscóban! Egy év múlva kezdődnek az előválasztások, tizennyolc hónap
múlva pedig nyakunkon a konvenció. Ha azon túljutunk, utána már könnyű
dolgunk lesz. - Elérték az épület előtt várakozó kocsit. - Kísérjen ki a
repülőtérre, Peter!
- Oliver nagyszerű elnök lesz!
Davis bólintott. És a zsebemben fogom tartani, gondolta. A bábom lesz. Ha
akarom, meghúzom a zsinórokat, az Egyesült Államok elnöke pedig azt mondja,
amit kívánok.
Arany szivartárcát vett elő a zsebéből, és odakínálta Tagernek.
 - Szivart?
Az előválasztások országszerte jól indultak, és igaz lett az is, amit Davis
szenátor Peter Tager-ről mondott. Tager a világ egyik legjobb politikai
szervezőjének bizonyult, az általa létrehozott gépezet tökéletesen végezte a
munkáját. Mivel családszerető, mélyen vallásos emberként ismerték, Peter
vonzotta a vallásos jobboldalt. Pontosan ismerte a politika működési
mechanizmusát, a liberálisokat is rá tudta tehát venni arra, hogy tegyék félre a
kifogásaikat, és dolgozzanak együtt vele. Peter Tager briliáns
kampánymenedzsernek bizonyult, és fekete szemvédője gyakran bukkant fel a
nagy televíziós hálózatok műsoraiban.

Tager tisztában volt azzal, hogy Russellnek legalább kétszáz delegátus

szavazatának birtokában kell megjelennie a párt elnökjelölt-választó
konvencióján ahhoz, hogy esélye legyen, és mindent meg is tett annak
érdekében, hogy ez sikerüljön.
Úgy állította össze a kampánykörutat, hogy az útvonala valamennyi államot
érintse.
Oliver elhűlt, amikor áttanulmányozta a programot.
- Ezt... lehetetlen megcsinálni, Peter!
- Ahogy mi tervezzük, úgy nem - nyugtatta meg Tager. - Mindent a
legpontosabban összehangoltunk. A szenátor kölcsönadja a Challengerét.
Minden állomáson felkészült csapat vár, és én is állandóan melletted leszek.

Davis szenátor bemutatta Olivernek Sime Lombardót. Lombardo valóságos

óriás volt, magas és tagbaszakadt, megjelenésében és jellemében is félelmetes,
kevés szavú.
- Mi lesz a dolga? - kérdezte Oliver a szenátortól, miután kettesben
maradtak.
- Nevezzük bajelhárítónak! Vannak emberek, akiknek néha nem árt egy kis
rábeszélés, hogy azt tegyék, ami helyes. Sime nagyon meggyőző tud lenni.
Oliver nem feszegette tovább a témát.

Miután az elnökválasztási kampány teljes gőzzel beindult, Peter Tager részletes

instrukciókkal látta el Olivert arra vonatkozóan, hogy mit, mikor és hogyan
mondjon. Gondoskodott arról, hogy végiglátogassa az összes jelentős, nagy
számú elektort adó államot, és ahol csak megjelent Oliver, mindenhol azt
mondta, amit az emberek hallani szerettek volna.
Pennsylvaniában:
 „Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy országunkat az ipari termelés tette
naggyá. Újból megnyitjuk a bezárt üzemeket, és visszavezetjük Amerikát a
helyes útra!”
Ováció.
Kaliforniában:
„A repülőgépgyártás Amerika egyik legfontosabb iparága. Nem értem, miért
zárták be akár csak egyetlen gyárukat is. Meg fogjuk nyitni őket!”
Lelkes taps.
Detroitban:
„Mi találtuk fel a gépkocsit, a japánok csak átvették tőlünk a technológiát.
Vissza fogjuk szerezni a bennünket megillető első helyet a világ
gépkocsigyártásában. Detroit lesz ismét a világ autógyártásának központja!”
Harsány ujjongás.
Az egyetemeken központilag garantált tanulmányi hiteleket ígért.
A katonai támaszpontokon a harckészültség szintjének növelését.
Kezdetben, amíg még viszonylag ismeretlen volt, senki nem jósolt neki
különösebb esélyt, de ahogy növekedett az ismertsége, úgy kezdett egyre
feljebb kúszni a népszerűségi mutatója.

Július első hetében több mint négyezer delegátus, azok helyettesei, és több
száz pártfunkcionárius sereglett Clevelandbe a jelöltválasztó konvencióra, és
forgatta fel fenekestül a várost felvonulásokkal, rögtönzött gyűlésekkel, egyéb
rendezvényekkel. A színpompás politikai cirkuszt tévétársaságok tucatjai
közvetítették, elvitték a hírét a világ legtávolabbi zugaiba is. Peter Tager és
Sime Lombardo gondoskodott arról, hogy Oliver Russell kormányzó mindig ott
legyen a kamerák előtt.
Fél tucat lehetséges jelöltről szóltak az előzetes felmérések, de Todd Davis
szenátor a színfalak mögött manőverezve elérte, hogy a többiek egymás után
visszavonulót fújjanak. Tétovázás nélkül cselekedett, néha két évtizedes
adósságok törlesztésére szólított fel embereket.
„Toby, itt Todd. Hogy van Emma és Suzy? Remek! Az emberetekről, Andrew-
ról szeretnék veled beszélni. Az az igazság, hogy aggódom miatta, Toby!
Szerintem túl liberális. A dél soha nem fogadná el. Azt tanácsolom inkább...”
„Alfréd? Itt Todd. Hogy érzi magát Roy? Fölösleges megköszönnöd. Igazán
örülök, hogy segíthettem neki. A jelöltetekről, Jerryről szeretnék inkább
beszélni. Attól tartok, hogy túlságosan jobboldali. Ha mögé állunk, elveszítjük
északot. Azt tanácsolom inkább, hogy...”
„Kenneth? Todd. Csak azt akarom mondani, igazán örülök, hogy az az
ingatlanügyleted remekül bejött. Végül is mindannyiunknak nagyon előnyös
volt. Apropó! Érdemes volna váltanunk néhány szót Slaterről. Gyönge, biztosan
veszíteni fog, azt pedig nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy vesztest
támogassunk, úgyhogy...”
És ez így ment mindaddig, amíg gyakorlatilag egyetlen szóba jöhető jelöltje,
maradt a pártnak - Oliver Russell kormányzó.

A jelölés simán zajlott le. Az első menetben Oliver Russell hétszáz szavazatot
szerzett - több mint kétszázat a hat északkeleti ipari államból, százötvenet a hat
New England-ből, negyvenet a négy déliből, száznyolcvanat a közép nyugatról,
a többit pedig a Csendes-óceán partvidékéről.
Peter Tager éjt nappallá téve dolgozott, nem engedte, hogy az érdeklődés és
vele a népszerűség akár pillanatra is lanyhuljon. A végső szavazatszámlálásnál
egyértelműen bebizonyosodott, hogy Oliver Russell a győztes, és a Tager által
szított, felfokozott hangulatban közfelkiáltással meg is választották a párt
jelöltjének.
A következő lépés az alelnökjelölt kiválasztása volt. Melvin Wicksnél
megfelelőbbet nem is találhattak volna. A gazdag kaliforniai vállalkozót
mindenki feddhetetlennek tartotta, és képviselőként komoly megbecsülést
szerzett.
- Jól ki fogják egészíteni egymást - állapította meg a párosról Tager. - Az igazi
munka azonban csak most kezdődik. Egy dolgot tartson szem előtt mindenki - a
cél kettőszázhetven! - Ennyi elektori szavazatra volt szükség az elnöki tisztség
elnyeréséhez.
- Az emberek fiatal vezetőre vágynak - mondta Olivernek az elnökjelölés után
Tager. - Vonzó megjelenésűre, akinek van humora és szilárd elképzelése a
jövőről. Azt akarják, hogy elmondd nekik, milyen nagyszerűek, és úgy mondd el,
hogy hinni is tudjanak benne. Mutasd meg, hogy okos vagy, de ne légy túl
agyafúrt! Ha támadod az ellenfeledet, vigyázz arra, hogy véletlenül se legyen a
dolognak személyes éle! Soha ne becsüld le a riportereket! Kezeld őket
barátokként, és akkor ők is a barátjuknak fognak tekinteni! Óvakodj
mindenfajta kicsinyességtől! Ne felejtsd el - államférfi vagy!

A kampányban pillanatnyi szünet sem volt. Davis szenátor gépe elvitte Olivert
Texasba három napra, Kaliforniába egy napra, Michiganbe fél napra,
Massachusettsbe hat órára. Minden percet maradéktalanul kihasználtak. Akadt
olyan nap, amelyiken Oliver tíz várost keresett fel, és tíz beszédet mondott.
Minden éjszaka más szállodában aludt - Chicagóban a Drake-ben, Detroitban a
St. Regisben, New York Cityben a Carlyle-ban, New Orleansben a Piacé
d’Armes-ban - végül képtelen volt bármelyikre is pontosan visszaemlékezni.
Ahová ment, rendőrautók biztosították gépkocsikonvojának akadálytalan
mozgását, hatalmas tömeg fogadta, az emberek lelkesen megéljenezték.
Jan a legtöbb helyre elkísérte, és Olivernek be kellett ismernie, hogy komoly
segítséget nyújtott. Szép volt, intelligens és a riporterek nagyon szerették.
Oliver néha értesült a lapokból Leslie újabb szerzeményeiről: Madridban
újságot, Mexikóban televízióállomást, Kansasben rádióadót vásárolt. Örült a
sikereinek, mert csökkentették a lelkiismeretfurdalását.

Ahová csak ment, mindenhol fényképek tömege készült róla, interjút

készítettek vele, az újságírók idézték a kijelentéseit. Több mint száz tudósító
követte figyelemmel a kampányt, és nagyon sok külföldi is volt közöttük. A
közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy töretlenül vezet, de a választás
közeledtével - teljesen váratlanul - az ellenfele, Cannon alelnök egyszer csak
kezdte behozni a lemaradását.
Peter Tager aggódott. - Cannon kezd nagyon feljönni. Meg kell állítanunk!
A jelöltek két országos televíziós vitában állapodtak meg.
- Cannon a gazdaságra akar koncentrálni, amihez remekül ért - figyelmeztette
Olivert elgondolkodva Tager. - Valahogy csőbe kell húznunk. Arra gondoltam...

Az első vitában a kamerák kereszttüzében Cannon alelnök a gazdaságról

kezdett beszélni:
- Amerika gazdaságilag soha nem volt még jobb állapotban, mint jelenleg. Az
üzleti élet rohamléptekkel erősödik. - A következő tíz percet a téma alapos
kifejtésének szentelte, és részletesen, adatokkal igazolta állításait.
Amikor rákerült a sor, Oliver Russell a következővel kezdte:
- Amit az előbb hallottunk, igen meggyőző volt. Biztos vagyok abban, hogy a
nagyvállalatok helyzete kiváló, amint azt a korábban nem tapasztalt nagyságú
társasági profitok is bizonyítják. - Kis szünetet tartott, és szembefordult
ellenfelével. - A nagyvállalatok növekedésének oka ugyanakkor az a jelenség,
amit eufemisztikusan leépítésnek szoktak nevezni. Egyszerűbben fogalmazva
azt jelenti, hogy embereket tesznek utcára, mert helyet akarnak csinálni a
gépeknek. A munkanélküliek száma nagyobb, mint eddig bármikor. A kedvező
összképnek ezt az emberi oldalát sem szabad szem elől tévesztenünk. Nem
értek egyet azzal a véleményével, hogy a vállalati siker fontosabb, mint az
emberek helyzete... - És így tovább.
Miközben Cannon alelnök üzletről, gazdasági mutatókról tartott száraz
előadást, Olivér Russell emberközpontú megközelítést választott, érzelmeket,
elveszett lehetőségeket emlegetett. A vita végére minden nézőben
megszilárdult az a vélemény, hogy Cannon érzéketlen, rideg politikus, aki nem
törődik az egyszerű amerikaiakkal.
A vita utáni reggelen a népszerűségi görbék irányt változtattak, és Olivér
Russell három százalékponttal ismét megelőzte az alelnököt. Hátravolt azonban
még egy televíziós vita.
 Arthur Cannon tanult a leckéből. A második vita kezdetén a mikrofon elé állva
azt mondta:
- Csodálatos országunk van, amelyben mindenkinek egyenlő lehetőséget kell
kapnia Amerika élvezi a szabad demokrácia áldásait, de önmagában ez nem
elég. Munkalehetőséget kell biztosítanunk mindenkinek, hogy előteremthesse
a tisztes életreltételt családjának...
Megpróbálta kihúzni ellenfele lába alól a talajt, és ezért a korábban Oliver által
felvázolt nagyszerű tervekre koncentrált. Peter Tager éppen erre számított.
Miután Cannon befejezte, Oliver Russell lépett a mikrofonhoz.
- Mindez nagyon szép. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit mélyen
megindított, amit a munkanélküliekről, az ön által ,,elfeledettnek” nevezett
emberekről mondott. Zavar ugyanakkor, hogy nem szólt arról, miként akarja
végrehajtani az előbbiekben felvázolt ragyogó tervekét.
És ettől kezdve, amíg Cannon alelnök az érzelmekre akart hatni, Oliver Russell
tényekről beszélt, pontosan körvonalazott gazdasági tervekről, és szinte
lemosta a színről ellenfelét.

Oliver, Jan és Davis a szenátor georgetowni házában vacsorázott.

- Láttam a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokat. Azt hiszem, kezdheted
átrendezni a Fehér Házat - mondta mosolyogva Jannek az apja.
- Komolyan gondolod, hogy Oliver nyerni fog? - kérdezte kivirulva az asszony.
- Sok dologban tévedek, drágám, de a politikában soha. Benne van a
véremben. Novemberben új elnökünk lesz - a férjed.
 10.

- Kérjük kedves utasainkat, hogy csatolják be az öveiket!

Végre! - gondolta lelkesen Dana. A szeme sarkából Benn Albertsonra és Wally
Newmanre nézett. Benn, a higanymozgékonyságú, szakállas gyártásvezető a
negyvenes éveiben járt, sok igen népszerű showműsort mondhatott magáénak,
és kollégái igen sokra tartották, Wally, az ötven fölötti operatőr is igazi profi
volt, és végtelenül lelkes az új megbízatástól.
Dana a rájuk váró kalandokra gondolt. Párizsba indultak, hogy onnan
Zágrábba, a horvát fővárosba, majd Szarajevóba repüljenek.

Washingtonban töltött utolsó napjai egyikén megkapta az eligazítást Shelley

McGuire-től, a külpolitikai szerkesztőtől:
- Szarajevóban közvetítőkocsira lesz szükségük, hogy fel tudják lőni műholdra
az anyagaikat. Mivel sajátunk nincs, bérelünk egyet, és műholdas adásidőt is
veszünk a jugoszláv tévétársaságtól. Később, ha minden rendben megy, lesz
saját kocsink is. A riportjaik egy részét élőben adják, a többit kazettán küldik
haza. Benn Albertson elmondja, mit akar, leforgatják a filmet, és a helyi
stúdióban hozzáteszik a hangot. A legjobb gyártásvezetőt és a legjobb
operatőrt kapja. Nem lesz semmilyen gondjuk.
Danának később többször is eszébe jutott ez az optimista jóslat.

Az elutazása előtti napon Matt Baker telefonált.

- Jöjjön az irodámba! - vakkantott bele mogorván a készülékbe.
- Máris. - Dana nyugtalanul rakta helyére a kagylót. Biztosan meggondolta
magát, és nem akar elengedni, jutott eszébe. Hogy teheti ezt velem?! Nem
egyezem bele, harcolni fogok a végsőkig.

Tíz perccel később határozottan bemasírozott Matt Bakerhez.

- Tudom, mit akar mondani - kezdte -, de fölösleges fárasztania magát.
Utazom! Erről álmodom kislánykorom óta. Meggyőződésem, hogy ott végre
tehetek valamit. - Mély lélegzetet vett. - Na jó! - folytatta dacosan. - Halljam,
mit akar mondani!
- Bon voyage! - felelte szelíden Baker.
- Tessék?! - Dana értetlenül pislogott.
- Bon voyage! Azt jelenti, hogy jó utat!
 - Tudom, mit jelent! Én... Nem azért hívott, hogy...
- Azért hívtam, mert beszéltem néhány külföldi tudósítónkkal, és adtak
néhány tanácsot, amit el akarok mondani.
A mindig harapós kedvű, mogorva férfi vette a fáradságot, hogy külföldi
tudósítókat hívjon fel, mert segíteni akart neki.
- Nem is tudom, hogyan...
- Ne törje magát, inkább figyeljen rám! - mordult Danára Baker. - Háborúba
megy, ahol éles tölténnyel lőnek. A golyókat nem érdekli, kit találnak el, és
bármit tesz, százszázalékosan nem tudja megvédeni magát. Amikor benne lesz
a sűrűjében, elkapja a harci láz, és óvatlanná teszi, olyan dolgokat is hajlamos
lesz megcsinálni, amilyeneket egyébként nem tenne. Ügyeljen erre! Törődjön a
biztonságával! Ne mászkáljon egyedül az utcákon! Nincs az a híranyag, ami
megérné a kockázatot, hogy valami baja esik. Ezenkívül...
Majdnem egy órán keresztül megszakítás nélkül beszélt, végül azt mondta:
- Hát, ennyi! Vigyázzon magára! Ha bármi baja esik, átkozottul mérges
leszek.
Dana nem válaszolt; áthajolt az asztalon, és arcon csókolta.
- Eszébe ne jusson többé! - mordult rá Baker. Felállt. - Nagyon kemény dolga
lesz, Dana! Ha meggondolja magát, és haza akar jönni, csak szóljon! Azonnal
elintézem.
- Nem gondolom meg magam - válaszolta magabiztosan a lány.
Mint később kiderült, tévedett.

Párizsig eseménytelen volt az útjuk. A Charles de Gaulle-repülőtéren szálltak le,

és minibusszal átmentek a Croatia Airlines beszállóhelyéhez, ahol kiderült, hogy
a gépük háromórás késéssel indul.
Este tízkor végre leszálltak a szarajevói Butmir-repülőtéren. Az utasokat
beterelték a fogadóépületbe, ahol egyenruhás katonák ellenőrizték az
útleveleiket, és csak azután engedték tovább őket. Dana már a kijárat felé
tartott, amikor alacsony, kellemetlen arcú, civil ruhás férfi lépett elé.
- Az útlevelét!
- Már megmutattam...
- Gorán Divjak ezredes vagyok. Az útlevelét!
Dana átadta neki, és a sajtóigazolványát is.
A férfi szétnyitotta.
- Újságíró? - Éles pillantással nézett föl. - Kinek az oldalán áll?
- Senkién - válaszolta nyugodtan Dana.
- Gondolja meg, hogy miket jelent! - figyelmeztette Divjak. - Nem szeretjük a
kémeket.
Isten hozott Szarajevóban!
A repülőtér épülete előtt golyóálló karosszériájú Land Rover várta őket.
Vezetője barna bőrű, húszas évei elején járó fiatalember volt.
- Jovan Tolj, szolgálatukra - mutatkozott be. - Én furikázom magukat
Szarajevóban.
Jovan gyorsan hajtott, élesen vette a kanyarokat, és úgy száguldott végig a
néptelen utcákon, mintha üldöznék.
- Ne haragudjon! - szólt rá idegesen Dana. - Van valami oka ennek a
sietségnek?
- Igen. Szeretném élve elvinni magukat a szállodába.
-De...
A távolból egyre erősödő mennydörgés hallatszott. Eleinte legalábbis annak
tetszett, de hamar kiderült, hogy nem az.
Dana a sötétség ellenére is ki tudta venni a romos, lövedék lyuggatta házakat,
a betört ablakokat. Feltűnt a Holiday Inn is, ahol a szállásuk volt. A szálloda
homlokzata szintén megsérült, és a kocsifelhajtón jókora lyuk tátongott.
Sofőrjük ügyet sem vetett rá, elszáguldott mellette,
- Várjon! Ez a szállodánk! - kiáltott rá Dana.
- Hová megy?
- A főbejárat túl veszélyes - válaszolta Jovan. Az épület sarkánál sebesen
eltekerte a volánt, és bekanyarodott egy szűk mellékutcába. - Mindenki a hátsó
bejáratot használja.
- Ó! - Danának hirtelen kiszáradt a szája.
A Holiday Inn előcsarnoka tele volt csoportokba verődve beszélgető
emberekkel. Kellemes megjelenésű, fiatal francia lépett oda Danához.
- Már vártuk magukat. Dana Evans, ugye?
- Igen.
- Jean Paul Hubert, M6, Métropole Télévision - mutatkozott be a
fiatalember.
- Örülök, hogy megismertem. Benn Albertson és Wally Newman - mutatott a
társaira Dana. A férfiak kezet ráztak.
- Isten hozta magukat gyorsan pusztuló városunkban!
Mások is odamentek üdvözölni őket. Sorban léptek elő, és mutatkoztak be:
- Stefan Müller, Kábel Network.
- Roderick Munn, BBC 2.
- Marco Bennelli, Italia !.
- Akihiro Isihara, TV Tokyo.
- Juan Santos, Channel 6, Guadalajara.
- Sun Csiang, Shanghai Television.
Danának az volt az érzése, hogy nincs olyan ország a világon, amelyiket ne
képviselne ott újságíró.
 A bemutatkozás igen hosszúra nyúlt. Utolsóként a mackós kinézetű, elöl
csillogó aranyfogat viselő orosz lépett hozzájuk:
- Nyikolaj Petrenko, Gorizont 22.
- Hány újságíró van itt? - kérdezte Dana az elsőnek bemutatkozó Jean Pault.
- Több mint kétszázötven. Ritkán látni ehhez hasonló háborút. Magának ez
lesz az első?
Úgy kérdezte, mintha afelől érdeklődött volna, hogy teniszezett-e már Dana.
- Igen.
- Ha bármiben segíthetek, azonnal szóljon! - ajánlotta Jean Paul.
- Köszönöm. - Dana elbizonytalanodott egy pillanatra, de aztán csak
megkérdezte: - Ki az a Gorán Divjak ezredes?
- Jobb, ha nem firtatja. Gyanítjuk, hogy a Gestapo szerb megfelelőjénél
dolgozik, de biztosak nem vagyunk benne. Azt tanácsolom, kerülje!
- Megjegyzem.

Később, miután lefeküdt, Dana nagy robbanást hallott az utca másik oldaláról,
aztán még egyet, és a detonációba a szoba is belerázkódott. Ijesztő élmény
volt, ugyanakkor izgató. Valahogy nem látszott valóságosnak, az a képzete
támadt, hogy akciófilm szereplőjévé vált. Egész éjjel ébren feküdt, hallgatta a
borzalmas gyilkológépek hangját, és nézte a piszkos szállodai ablak mögött
felvillanó fényeket.

Reggel farmert húzott, csizmát és katonazubbonyt. Magabiztos volt, és mégis:

„Törődjön a biztonságával! Nincs az a híranyag, ami megéretté a kockázatot,
hogy valami baja esik. ”
Dana, Benn is Wally a földszinti étteremben reggeli közben a családjáról
beszélgetett.
- Még nem is mondtam a jó hírt! A jövő hónapban nagyapa leszek - közölte
Wally.
- Nagyszerű! - lelkesedett Dana, magában pedig azt gondolta: Vajon lesz-e
valaha gyerekem, unokám? Que será será.
- Van egy ötletem - fordult hozzájuk Benn. - Csináljunk általános, bevezető
anyagot arról, mi történik itt, és hogyan hat az emberekre. Elmegyek Wallyval,
és megfelelő helyszínt keresek. Mi volna, Dana, ha addig elintéznéd, hogy
meglegyen a műhold?
- Rendben.

Jovan Tolj a mellékutcában várta a Land Roverrel.

- Jó reggelt!
- Jó reggelt, Jovan! Oda vigyen, ahol műholdas adásidőt lehet bérelni!
 Nappali fényben végre alaposabban is megnézhette magának Szarajevót Dana.
Olyan érzése támadt, hogy a városban nem maradt egyetlen ép ház sem. A
fegyverek szünet nélkül dörögtek.
- Soha nem hagyják abba? — kérdezte.
- Csak akkor tartanak szünetet, ha kifogynak a munícióból, olyan viszont
sosincs - válaszolta keserűen Jovan.
Az utcák, néhány gyalogost leszámítva, kihaltak voltak, az összes üzlet,
étterem, bisztró zárva. A járdán, az úttesten mindenütt aknatölcsérek
tátongtak. Az Oslobodjenje székházánál jártak éppen.
- Itt csinálják az újságunkat - mondta büszkén Jovan. - A szerbek le akarják
rombolni, de eddig nem sikerült.
Pár perc múlva elélték a televízió épületét.
- Megvárom - mondta a fiatalember, kitárva Dana előtt a kocsi ajtaját.

Az előcsarnokban ősöregnek látszó, de legalábbis nyolcvanéves recepciós

üldögélt egykedvűen.
- Beszél angolul? - érdeklődött Dana.
Az öregember fáradtan ránézeti.
- Kilenc nyelven beszélek, asszonyom! Mit óhajt?
- A WTE-től vagyok. Műholdas adásidőt szeretnék bérelni...
- Harmadik emelet.

Yugoslavia Satellite Division, hirdette az ajtón a felirat. Az előtér padjain

letargikusan várakozó férfiak zsúfolódtak.
Dana egyetlen fiatal nőt látott csak egy íróasztal mögött, és gondolva, hogy ő
lehet a titkárnő, bemutatkozott neki:
- Dana Evans vagyok a WTE-től. Műholdas időt szeretnék bérelni.
- Foglaljon helyet, legyen szíves, és várjon a sorára!
Dana meghökkenve nézett körül.
- Ők is arra várnak?
- Természetesen - válaszolta nyugodtan a nő.

Csaknem két órával később végre beléphetett a belső szobába. Az íróasztal

mögött alacsony, köpcös, szája sarkában szivart tartó férfit látott - úgy nézett
ki, mint a hollywoodi producert alakító rossz ripacs.
- Miben segíthetek? - kérdezte angolul, erős akcentussal.
- Dana Evans vagyok, a WTE riportere. Szeretnék közvetítőkocsit bérelni, és
félóra adásidőt foglalni. Washingtoni idő szerint hatra. Nemcsak ma, hanem
utána is, meghatározatlan ideig.
Látva a férfi arcán felbukkanó kifejezést, Dana megkérdezte:
 - Valami gond van?
- Csak egy. Nincs szabad közvetítőkocsink. Mindet kibérelték. Értesítem, ha
felszabadul valamelyik.
Dana mélységes csalódottsággal nézett rá.
- Nem lehetne... Feltétlenül szükségem lenne adásidőre! Én...
- Másnak: is, hölgyem! Leszámítva azokat, akiknek van megfelelően felszerelt
kocsijuk.
Amikor Dana kilépett a szobából, az előtér még mindig tele volt. Valamit muszáj
lesz kitalálnom, mondta magának határozottan.

- Szeretném, ha körbevinne a városban - szólt Jovannak, miután visszaszállt a

kocsiba.
A fiatalember hosszú pillantást vetett rá, aztán vállat vont.
- Ahogy akarja. - Beindította a motort, és nagy gázt adva száguldani kezdett
az utcákon.
- Kicsit lassabban, ha lehet! - figyelmeztette Dana. - Szeretnék alaposan
körülnézni.
Szarajevó ostromlott város volt. Megszűnt az áram- és vízszolgáltatás, és újabb
és újabb épületek dőltek romba bombától, tüzérségi lövedéktől találva. A
légiriadót jelző szirénák olyan gyakran visítottak fel, hogy az emberek már nem
is figyeltek rájuk. Bénító beletörődés felhője borított mindent. Mintha az
arcokra lett volna írva a komor figyelmeztetés: Ha egy lövedéken ott a neved,
úgysem tudsz elbújni előle. Csaknem minden sarkon férfiak, nők, gyerekek
árulták azt a keveset, ami egykori javaikból megmaradt.
- Boszniai és horvátországi menekültek - magyarázta Jovan. - Igyekeznek
annyi pénzt szerezni, hogy legalább élelemre fussa.
Mindenütt házak égtek, de tűzoltó nem volt a közelben egy sem.
- Nincsenek tűzoltók? - kérdezte Dana.
Közömbös vállvonogatás.
- Dehogynem, csak nem mernek kivonulni. Túl könnyű célpontot
nyújtanának a mesterlövészeknek.

A bosznia-hercegovinai háború kezdettói fogva érthetetlen volt Danának, és el

kellett töltenie Szarajevóban egy hetet ahhoz, hogy rájöjjön, mások sem értik.
Hiába kérdezte, miért folyik, senki nem tudta megmagyarázni. Valaki neves
egyetemi professzort, történészt ajánlott azzal, hogy talán el tudja igazítani. Az
illető megsebesült, nem tudta elhagyni a lakását. Dana úgy döntött, hogy
felkeresi.
 Jovan vitte el a város régi negyedébe, ahol lakott. Milán Sztakics professzor
alacsony, ősz hajú, törékeny testű ember volt. Golyó találta el a gerincét, és
megbénította.
- Köszönöm, hogy meglátogatott! - üdvözölte a vendéget. - Mostanában
kevesen keresnek föl. Azt üzente, feltétlenül beszélni akar velem.
- Igen. Tudósítanom kell erről a háborúról - válaszolta Dana -, de bevallom,
nagyon keveset értek belőle.
- Ennek igen egyszerű oka van, kedvesem - a bosznia-hercegovinai háború
normális ésszel felfoghatatlan. A szerbek, horvátok, muszlimok Tito idejében
évtizedeken keresztül békében éltek egymással. Szomszédok voltak, barátok.
Együtt nőttek fel, együtt dolgoztak, ugyanazokba az iskolákba jártak, egymás
között házasodtak.
- Most pedig?
- Ezek a barátok kínozzák és megölik egymást. A gyűlölet olyan undorító
dolgokra ragadtatja őket, hogy inkább nem beszélek róla.
- Hallottam egyet-mást - válaszolta Dana. A kollégák hihetetlen
szörnyűségekről beszéltek: emberi belszervekkel színültig teletöltött kútról,
megerőszakolt és lemészárolt csecsemőkről, templomukba bezárt ártatlan
falusiakról, akikre rágyújtották az épületet. Ki kezdte?
A professzor a fejét ingatta.
- A válasz attól függ, kit kérdez. A második világháború idején a nácik oldalán
harcoló horvátok sok százezer, a szövetségesekhez átálló szerbet űztek el a
lakóhelyéről. A szerbek ezt most meg akarják bosszulni. Ostrom alá vették az
egész országot, és könyörtelenek á végtelenségig. Egyedül Szarajevóra
kétszázezer tüzérségi lövedék hullt eddig. Legalább tízezer ember meghalt,
több mint hatvanezer megsebesült. A horvátok és a bosnyákok is alaposan
kivették a részüket a gyilkolásból, a kínzásokból. Aki nem akar háborúzni, azt
belekényszerítik. Senki nem bízik már senkiben. Egyetlen dolog biztos csak - a
féktelen, kölcsönös gyűlölet. Tűzvészben élünk, ami önmagából táplálkozik,
illetve az ártatlan áldozatok porrá hamvadó testéből.

A szállodába visszatérő Danát délután Benn Albertson fogadta, és mindjárt jó

hírt közölt vele: üzenetet kapott, miszerint másnap délután hatkor
rendelkezésükre áll egy közvetítőkocsi, és az elkészített anyag továbbításához
szükséges műholdas adásidő is.
- Megtaláltam a legideálisabb helyszínt! - újságolta Wally Newman. - Egy tér,
rajta katolikus templom, mecset, protestáns templom és zsinagóga, alig
karnyújtásnyira egymástól. Mindegyik romos, találat érte őket. Már írhatod is a
sztorit a mindegyik oldalon egyformán izzó gyűlöletről, és arról, hogy mit tett az
itt élőkkel, akiknek semmi közük a háborúhoz, nem akarják, de rájuk
kényszerítik.
Dana izgatottan bólintott.
- Remek! Vacsoránál találkozunk. Megyek dolgozni! - Lázas sietséggel futott
a szobájába.

Másnap délután hatkor Dana, Wally és Benn a lebombázott templomoktól és

zsinagógától övezett tér bejáratánál állt. Wally már állványra erősítette a
kameráját, és Benn csak azt várta, hogy Washingtonból jelezzék, megfelelően
átmegy-e a kép. Dana szaggatott, fedezékből tüzelő mesterlövészek puskáitól
származó dörrenéseket hallott a háta mögül. Nevetséges módon hirtelen az
jutott eszébe, milyen jó, hogy vastag katonazubbony van rajta, amit
nehezebben üt át a lövedék, mint a normális utcai ruhát. Nem kell félni,
mondogatta magában. Nem ránk lőnek; kellünk nekik, hogy elmondjuk a
világnak az igazságukat!
Látta, hogy Wally int. Mély lélegzetet vett, a kamerába nézett, és elkezdte.
- A kiégett templomok, amelyeket a hátam mögött látnak, jól jelképezik ezt a
háborút. Nincsenek már falak, hogy az emberek elbújhassanak mögéjük, nincs
többé biztos menedék. Valaha a pusztulás elől menekülők a templomokban
rejtőztek el, de itt, ebben a városban múlt jelen és jövő egyaránt bizonytalanná
vált, senki nem menekülhet...
Éles, fütyülő hangot hallott, és amikor följebb kapta a tekintetét, még látta
szétrobbanni Wally fejét. A fény teszi! - ez volt az első gondolata, aztán néma
sikolyra nyíló szájjal figyelte, hogy az operatőr teste a kövezetre zuhan.
Mozdulatlanná merevedve állt, és nem hitte el, amit látott. Körülötte rémült
sikoltozás kezdődött.
A durranások mintha közeledtek volna, és Dana - bár nem akarta -
megállíthatatlanul remegni kezdett. Kezek markolták meg, ragadták magukkal.
Küzdött ellenük, ki akarta szabadítani magát.
Nem! Vissza kell mennünk - ez volt a legelső gondolata. Nem töltöttük még ki
a tíz percünket. Nem vesztegethetjük el... semmit nem szabad
elfecsérelni. „Edd meg szépen a levesedet, drágám! Kínában éheznek a
gyerekek." Mit képzelsz magadról? Azt hiszed, Isten vagy, mert odafent trónolsz
kényelmesen, valamelyik felhő peremén?! Csaló! Az igazi Isten soha, soha nem
engedte volna meg, hogy Wally fejét szétlőjék. Wally Newman az első unokáját
várta! Figyelsz rám? Hallod, amit mondok?! Hallod?!

Sokkos állapotban volt, később nem emlékezett rá, hogyan támogatták végig
segítő kezek a keskeny mellékutcán a kocsijukig.
Amikor kinyitotta a szemét, csodálkozva vette tudomásul, hogy az ágyában
fekszik. Benn AIbertson és Jean Paul Hubert állt mellette.
Tétován emelte rájuk a tekintetét.
- Megtörtént. Nem álmodtam, ugye? - kérdezte, és szorosan újból behunyta
a szemét.
- Sajnálom - válaszolta Jean Paul. - Borzalmas élmény lehetett. Szerencse,
hogy magát nem ölték meg.
Telefoncsörgés hasított a szoba csöndjébe. Benn nyúlt a kagylóért.
- Helló! - Néhány másodpercig hallgatott. - Igen. Egy pillanat! - Danához
fordult: - Matt Baker keres. Tudsz beszélni vele?
- Igen. - Dana felült, némi gondolkodás után kiszállt az ágyból, és a
készülékhez ment. - Helló! - szólt bele a kagylóba. A torka kiszáradt, nem kis
erőfeszítésébe került, hogy megszólaljon.
- Azt akarom, hogy hazajöjjön, Dana! - hallotta valahonnan a távolból Bakert.
- Igen. Haza akarok menni - válaszolta reszelős hangon.
- Elintézem, hogy fölvegyék magukat a legelső repülőgépre.
- Köszönöm. - A lány ernyedt ujjakkal a helyére ejtette a kagylót.
Jeán Paul és Benn támogatta vissza az ágyba.
- Sajnálom - szólt újból a francia. - Erre... nem lehet mit mondani.
Könnyek peregtek végig Dana arcán.
- Miért ölték meg? Nem ártott senkinek. Mi történik itt? Embereket
mészárolnak le, és senkit nem érdekel. Senki nem törődik velük!
- Dana! - próbálta nyugtatni Benn. - Nem tehetünk ellene semmit...
- De muszáj! - vágott dühösen a gyártásvezető szavába. - Rá kell
kényszerítenünk őket, hogy figyeljenek erre a szörnyűségre! Ez a háború nem
lebombázott templomokról, épületekről, utcákról szól, hanem emberekről!
Ártatlan emberekről, akiknek szétlövik a fejét! Erről kell tudósítanunk! Ez az
egyetlen módja annak, hogy felrázzuk őket, megértessük velük, mi zajlik itt. -
Dana mély lélegzetet vett, és nyugalmat parancsolva magára, azt mondta a
gyártásvezetőnek: - Maradok, Benn! Nem futamodom meg.
- Biztos vagy benne... - kérdezte Albertson, a homlokán összefutottak a
ráncok.
- Igen. Most már tudom, mit kell tennem. Szólnál Mattnek?
- Ha valóban akarod!
- Valóban - felelte minden kétséget eloszlató határozottsággal Dana. Többet
nem is mondott, némán nézte, amint Benn kiment a szobából.
- Hát... - szólalt még Jean Paul. - Azt hiszem, jobb, ha most magára...
- Ne! - Dana látóterét pillanatra a lövedéktől szétrobbanó fej, az élettelenül
összecsukló test töltötte ki. - Ne! - Jean Paulra nézett, és halkan azt mondta: -
Kérem, maradjon! Szükségem van magára.
 Jean Paul az ágyra ült, Dana pedig a nyakába csimpaszkodott, és szorosan
hozzápréselte magát.

Másnap megkérdezte Benn Albertsont:

- Tudsz keríteni operatőrt? Jean Paul mesélte, hogy Koszovóban nemrég
szétlőttek egy árvaházat. Oda akarok menni, hogy tudósítást készítsek.
- Szerzek valakit.
- Kösz, Benn! Előremegyek, majd ott találkozunk.
- Légy óvatos!
- Ne aggódj!

Jovan a mellékutcában várta Danát.

- Koszovóba megyünk.
A sofőr szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől.
- Nagyon veszélyes, asszonyom! Egyetlen út vezet oda, erdőben, és...
- Már megkaptuk, amit a sors nekünk szánt, Jovan! Nem lesz semmi baj.
- Ahogy gondolja.
Átszáguldottak a városon, és tizenöt perccel később a sűrű erdőn át vezető
országúton jártak.
- Mikor érünk oda? - kérdezte Dana.
- Nemsoká. Legkésőbb...
Ebben a pillanatban a Land Rover kereke aknára futott.
 11.

Ahogy a választás napja közeledett, úgy vált egyre szorosabbá a verseny.

- Meg kell szereznünk Ohiót - mondta fogcsikorgatva Peter Tager. - Az is
huszonegy elektori szavazat. Alabamával semmi gond, mind a kilenc a miénk, és
Florida huszonöt szavazata is.
- Mivel fél szemével gyengén látott, közelebb emelte arcához a jegyzettömböt.
- Illinois huszonkettő... New York harminchárom. Kalifornia pedig negyvennégy.
Túl szoros a verseny állása.
Mindenki izgatott volt, kivéve a szenátort.
- Bízzanak az orromban! - bátorította a többieket Davis. - Érzem a győzelmet.

A frankforti kórházban Miriam Friedland változatlanul kómában feküdt.

A választás napján, november első keddjén LesIie sokáig fent maradt, hogy
lássa az eredményeket Oliver Russell több mint kétmillió lakossági szavazattal,
és óriási elektori többséggel nyert. Elnök lett, a legértékesebb célpont a
világon.
Leslie Chambersnél nagyobb figyelemmel senki nem követte a választási
kampányt. Gyors ütemben növelte a birodalmát, újságláncokat, televízió- és
rádióállomásokat vásárolt fel nemcsak az Egyesült Államokban, hanem
Angliában, Ausztráliában és Brazíliában is.
- Mikor mondja azt, hogy elég? - kérdezte David Solana, az egyik
főszerkesztője.
- Hamarosan - válaszolta Leslie.
Egyetlen darabja hiányzott már csak a mozaiknak, és egy scottsdale-i vacsorán
az is a helyére került.
- Valaki bizalmasan megsúgta - mesélte az egyik vendég -, hogy Margaret
Portman válik.
- Margaret Portman volt a Washington Tribune tulajdonosa.
Leslie egyetlen megjegyzést sem tett, de másnap kora reggel felhívta Chad
Mortont, az egyik ügyvédjét:
- Derítse ki, eladó-e a Washington Tribune!
A választ még aznap megkapta:
- Nem tudom, kitől értesült róla, Mrs. Chambers, de úgy látszik, jó helyen
keresgél. Mrs. Portman és a férje szép csöndben válni készül, és felosztják
egymás között a vagyont Azt hiszem, a Washington Tribune Enterprisest is
eladják.
- Meg akarom szerezni.
- Hatalmas ügylet. A WTE-nek egész újságláncolata van, magazinjai,
televíziós hálózata...
- Akarom!
Még aznap délután Leslie és Chad Morton elindult Washingtonba.

Leslie felhívta Margaret Portmant, akivel néhány évvel korábban társaságban

találkozott.
- Washingtonban vagyok, és...
- Tudom.
Gyorsan terjednek a hírek, gondolta Leslie.
- Úgy hallottam, esetleg hajlandó volna eladni a Tribune Enterprisest.
- Lehetséges.
- Arra gondoltam, nem nézhetnénk-e körül holnap a székházban.
- Meg akarja venni, Leslie?
- Lehetséges.
Margaret Portman Matt Bakerért üzent.
- Tudja, kicsoda Leslie Chambers? - kérdezte.
- Persze. A Jégkirálynő.
- Pár perc múlva itt lesz. Szeretném, ha körbevezetné az épületben.
A Tribune-nál már mindenki hallott a készülő ügyletről.
- Súlyos hiba lenne Leslie Chambersnek eladni a Tribunet - jelentette ki
határozottan Baker.
- Miért gondolja, hogy az?
- Először is kétlem, hogy valóban érti, mit jelent lapot kiadni. Látta, mivé
változtatta azokat az újságokat, amelyeket eddig megvett? Tekintélyes
újságokból olcsó bulvárlapokat csinált. Tönkresilányítaná a Tribune-t. Ha
megkaparintja... - A főszerkesztő nem fejezte be a mondatot, mert
megpillantotta az ajtóban némán álló Leslie Chamberset - nem lehetett tudni,
mikor érkezett.
- Leslie! Örülök, hogy látom! - fogadta udvariasan az érkezőt Margaret
Portman. - Hadd mutassam be Matt Bakert, a Tribune Enterprises intézményi
főszerkesztőjét!
Hűvös üdvözlés következett.
- Matt majd körbevezeti, és mindent megmutat.
- Érdeklődéssel várom.
Matt Baker mély lélegzetet vett.
- Hát, akkor talán indulhatnánk is.
- A struktúránk a következő - kezdte leereszkedő hangon a „tárlatvezetést”
Matt Baker. - A szervezet élén a főszerkesztő áll...
- Vagyis ön, Mr. Baker!
- Igen. Utánam következik a lapigazgató és a szerkesztőségek: a fővárosi, az
országos, a külpolitikai, a sport, a gazdasági, az életmód, a neves
személyiségekkel foglalkozó, a naptár, a könyv, az ingatlan, az utazási, a
gasztronómiai rovat... Lehetséges, hogy néhányat kifelejtettem.
- Fantasztikus! Hány alkalmazottja van a Washington Tribune
Enterprisesnak, Mr. Baker?
- Több mint ötezer.
Nyitott ajtajú helyiség előtt haladtak el éppen, amelynek a közepét jókora
asztal foglalta el.
- Az ügyeletes szerkesztő itt állítja össze az oldalakat. Eldönti, mihez kell kép,
és hogy melyik anyag hányadik oldalra kerüljön. A munkatársai címet adnák,
megszerkesztik az anyagokat, és átadják a tördelőnek.
- Hallatlanul érdekes! - lelkesedett ismét Leslie.
- Akarja látni a nyomdát?
- Igen. Mindent szeretnék megnézni.
Baker morgott valamit az orra alatt.
- Tessék?
- Csak annyit mondtam, hogy rendben.
Lifttel lementek a földszintre, és onnan át a szomszédos épületbe. A nyomda
négy emelet magas volt, alapterülete akkora, mint négy futballpálya. A
hatalmas, tágas térben teljesen automatizált munka folyt. Harminc
szállítórobot vitte a gépekhez az óriási papírtekercseket, és rakta le
mindegyiket pontosan a kijelölt helyre.
- Mindegyik tekercs körülbelül ezerkétszáz kilogramm súlyú - magyarázta
Baker. - Ha letekernénk, tizenkét kilométer hosszú lenne. A papír óránként
harminc kilométeres sebességgel halad át a nyomdagépeken. A nagyobb
szállítókocsik egyszerre tizenhat tekercset is elbírnak.
Hat nyomdagépsor dolgozott a teremben, három-három mindkét oldalon.
Leslie és Matt Baker megállt, figyelték, amint a gépek felvágták,
összehajtogatták, kötegelték és a kocsikra rakták az elkészült újságokat.
- Régebben harminc ember csinálta azt, amit most egyetlen gép. A technika
korát éljük - jegyezte meg Baker.
- A leépítésekét - válaszolta némi szünet után Leslie.
- Nem tudom, érdeklik-e a lapcsinálás gazdasági vonatkozásai is? - kérdezte
szárazon Matt Baker. - Talán jobb volna, ha az ügyvédje, vagy a könyvelője...
- Nagyon is érdekelnek, Mr. Baker! Az önök éves költségvetése tizenötmillió
dollár. A példányszámuk nyolcszáztizenhatezer-négyszáz-hetvenöt,
vasárnaponként egymillió-száznegyvenezer-négyszázkilencvennyolc, és a
terjedelemből hatvannyolc egész kéttized százalék jut a hirdetéseknek.
Matt csak bámulta a nőt, és pislogott.
- Valamennyi lapjuk összpéldányszáma felülmúlja a kétmilliót, vasárnap
pedig a kétmilliónégyszázezret. Természetesen léteznek ennél nagyobb lapok
is. A világ két legnagyobb példányszámú újságja Londonban jelenik meg: a
Sun napi négymillió, a Daily Mirror hárommilliónál valamivel több példányban.
Baker átesett az első megdöbbenésen, és miután jókora lélegzetet vett,
elnézést kért:
- Bocsánat. Nem tudtam...
- Japánban több mint kétszáz napilap jelenik meg, köztük olyan óriások, mint
az Asahi Sim-bun, a Mainicsi Simbun és a Jomiuri Simbun. Tud követni?
- Igen. Elnézést, ha lekezelőnek hatott, amit mondtam!
- Nincs semmi baj, Mr. Baker! Menjünk vissza Mrs. Portmanhez!

Másnap délelőtt Leslie a Washington Tribune vezetői tanácstermében ült,

szemben Mrs. Portmannel és legalább fél tucat ügyvéddel.
- Beszéljünk akkor az árról! - ajánlotta. A tárgyalás négy órán át tartott, és
Leslie Stewart Chambers a Washington Tribune Enterprises tulajdonosaként
fejezte be.
Az üzlet többe került neki, mint korábban gondolta, de nem törődött vele.
Nem ezt tartotta a legfontosabbnak.

Az adásvétel napján Leslie magához kérette Matt Bakert.

- Mik a tervei? - kérdezte.
- Kilépek.
- Miért? - érdeklődött őszinte kíváncsisággal az asszony.
- Önnek meglehetősen rossz híre van. Az alkalmazottai nem szeretik.
Könyörtelen - azt hiszem, többnyire ezt szokták önre mondani. Nekem erre
semmi szükségem. Ez jó lap, nem szívesen hagyom itt, de szerencsére szabadon
válogathatok az állásajánlatok között.
- Mióta van itt?
- Tizenöt éve - válaszolta Baker.
- Képes lenne másfél évtizedet egyetlen pillanat alatt kitörölni az életéből?
- Nem törlők ki semmit. Én...
- Figyeljen ide! - szólt közbe tekintetét határozottan a férfira szögezve Leslie.
- A Tribune szerintem is jó, de azt akarom, hogy ne csak jó, hanem nagy lap is
legyen. Segítsen abban, hogy azzá tegyem!
- Nem. Én...
 - Hat hónap. Szánjon rá fél évet a próbára! Azzal kezdjük, hogy
megduplázom a fizetését.
Baker elgondolkodva nézte az új tulajdonost. Fiatal volt, szép, intelligens, és
mégis... Kellemetlen érzést ébresztett benne.
- Ki fogja irányítani a lapot?
- Maga a Washington Tribune Enterprises főszerkesztője - mosolygott Leslie
tehát maga.
Elhitte neki.
 12.

Hat hónap telt el azóta, hogy a Land Rover felrobbant. Dana szerencsére
megúszta a dolgot néhány zúzódással, repedt bordával, csuklótöréssel és
néhány fájdalmas horzsolással. Jovannak a lába törött el, azon kívül ő is csak
horzsolást szenvedett. Matt Baker még aznap éjjel felhívta Danát, és utasította,
hogy térjen vissza Washingtonba, de a baleset ahelyett, hogy elbátortalanította
volna, még inkább megerősítette a lányt abban, hogy maradnia kell.
- Ezek az emberek a végtelenségig el vannak keseredve - mondta a
telefonba. - Nem tehetem meg, hogy hátat fordítsak, és elegánsan tovasétáljak.
Ha visszarendel, kilépek.
- Zsarolni akar?
- Igen.
- Én is így éreztem! - vakkantotta Matt. - Nem engedem meg, hogy bárki
zsaroljon!
Dana nem válaszolt, türelmesen várt.
- Mi volna, ha szabadságra menne?
- Nem akarok szabadságra menni.
Tisztán hallotta Baker lemondó szusszantását.
- Rendben van, maradjon! Dana...
- Tessék!
- Ígérje meg, hogy nagyon óvatos lesz!
Kintről gépfegyverropogás hallatszott.
- Ígérem.

A városban egész éjszaka dörögtek a fegyverek, és Dana szemhunyásnyit sem

aludt. Minden robbanás, dörej azt jelentette, hogy újabb épület omlott össze,
újabb család veszítette el az otthonát, vagy halt meg.
Korán reggel kollégáival ismét az utcán volt, készen a forgatásra. Benn
Albertson megvárta, amíg a közelükben bevágódó akna robaja elült, aztán
odaszólt Danának:
- Tíz másodperc.
- Kész vagyok.
Benn a hüvelykujjával beintett, Dana pedig hátat fordított a romoknak, és a
kamera optikájába nézve a szájához emelte a mikrofont.
„Ez a város lassan eltűnik a föld színéről. Az áramszolgáltatás megszűnt,
világítás nincs többé, a szemei becsukódtak... Televízió- és rádió-állomásait
elvették, nincs füle... Tömegközlekedésről szó sincs, levágták a lábait... ”
 A kamera elhagyott, szétbombázott játszóteret mutatott, a belövésektől
torzzá gyűrt hintákat, csúszdákat.
„Azelőtt gyerekek játszottak itt, nevetésük betöltötte a teret. ”
Aknavetők pufogását lehetett hallani a távolból, majd légvédelmi szirénák
vijjogó hangját. A Dana mögött felbukkanó néhány járókelő közömbösen
folytatta útját, mintha mi sem történt volna:
„A hang, amit most hallanak, újabb veszélyt jelez, figyelmezteti az embereket,
hogy fussanak és rejtőzzenek el. Szarajevó lakosai azonban tudják, hogy már
nincs hely, ahol elrejtőzhetnének, ezért ballagnak tovább némán. Akinek módja
volt rá, már távozott az országból, hátrahagyva otthonát, egyéb javait. Az itt
maradók közül rengetegen meghaltak. Kegyetlen választás.
Békekötésről szóló híreket hallani, de túl sok errefelé a híresztelés, és túl kevés
a béke. Bekövetkezik egyáltalán? És ha igen, mikor? Kijöhetnek-e a pincéből a
gyerekek, használhatják-e még ezt a játszóteret? Senki sem tudja, mindenki
csak reménykedik. Dana Evanst, a WTE tudósítóját hallották Szarajevóból. ”
A kamera vörös jelzőfénye kialudt.
- Tűnjünk innen! - ajánlotta Benn, és Andy Casarez, az új operatőr lázas
sietséggel egyből hozzá is látott összecsomagolni a felszerelést.
Oldalt, a járdán egy fiú állt, és Danát figyelte. Mocskos, tépett ruhát, szakadt
cipőt viselő utcagyerek volt, piszkos arcából előcsillant barna szeme. A jobb
karja hiányzott.
Dana észrevette, hogy őt nézi, és rámosolygott.
- Helló.
Mivel választ nem kapott, vállat vont, és Bennhez fordult:
- Menjünk!
Néhány perc múlva már a Holiday Inn felé robogtak.

A szállodát lapok, rádió- és tévéállomások fura, sokszínű családdá szerveződő

tudósítói töltötték meg. Versenytársak voltak, igaz, de a közösen átélt veszély
közel hozta őket egymáshoz, és amiben csak tudták, segítették egymást.
Megosztoztak a legizgalmasabb híreken:
„Lázongások Montenegróban...”
„Bombázták Vukovárt...”
„Petrovo Selóban akna találta el a kórházat.
Jean Paul Hubert elment. Más megbízatást kapott, és Dana nagyon hiányolta.

Egyik reggel, a szállodából kilépve újból megpillantotta a játszótér környéki fiút.

Jovan kinyitotta előtte új Land Roverjük ajtaját.
- Jó reggelt, asszonyom!
- Jó reggelt!
 A fiú a járdán állt, Danát nézte, ö pedig ahelyett, hogy beszállt volna a kocsiba,
odament hozzá.
- Jó reggelt!
Mivel választ nem kapott, megkérdezte Jovan-tól, hogy mondják azt, „Jó
reggelt!”?
- Dobro utro - válaszolta a fiú.
- Ezek szerint tudsz angolul - fordult felé újból Dana.
- Kicsit.
- Mi a neved?
- Kemal.
- Hány éves vagy, Kemal?
A gyerek megfordult, és eloldalgott.
- Fél az idegenektől - mondta Jovan.
- Nem csodálom - válaszolta a fiú után nézve Dana. - Én is.

Négy órával később, amikor a Land. Rover bekanyarodott a Holiday Inn melletti
mellékutcába, Kemal a szálloda bejárata közelében várakozott.
- Tizenkettő - kiáltotta Danának, amikor az kiszállt a terepjáróból.
- Tessék?! - kapta fel a fejét a lány, de rögtön eszébe is jutott, mit kérdezett
induláskor. - Ó! -A fiú kisebbnek látszott a koránál. Nézte üresen himbálózó
kabátujját, és bár szeretett volna rákérdezni, hogyan veszítette el a karját, még
idejében észbe kapott. - Hazavigyünk, Kemal? Hol laksz? - A gyerek hátat
fordított neki, otthagyta.
- Neveletlen - állapította meg Jovan.
- Talán akkor veszítette el a jó modorát, amikor a karját - válaszolta
csöndesen Dana.

Este a szálloda éttermében a riporterek a küszöbönálló békéről beszélgettek.

- Az ENSZ végre megemberelte magát, és közbelépett - állapította meg
Gabriella Orsi.
- Éppen ideje volt.
- Ha engem kérdeztek, szerintem túl későn.
- Soha nem késő - mondta Dana.
Másnap reggel két fontos hírt kaptak. Az első arról szólt, hogy az Egyesült
Államok és az ENSZ közvetítésével megszületett a békemegállapodás. A másik
azt adta tudtul, hogy az Oslobodjenjének, Szarajevó egyetlen, még megjelenő
újságjának a székházát szétlőtték.
- A washingtoni irodánk majd foglalkozik a békekötéssel. Csináljuk meg
az Oslobodjenjét! - mondta Benn-nek Dana.
A lerombolt épület előtt állt, és a kamerába beszélt.
„Naponta emberek halnak meg itt, és házak dőlnek romba, de ezt az épületet
kegyetlenül lemészárolták. Az egyetlen szabad szarajevói napilapot,
az Oslobodjenjét készítették benne. Olyan újság volt, amelyik el merte mondani
az igazságot. A szerkesztőség, amikor a helyiségeit szétlőtték, levonult az
alagsorba, és tovább dolgozott. Amikor már nem volt több újságospavilon, ahol
árulhatták volna a lapot, az újságírók kimentek az utcára, és maguk
terjesztették. Nem pusztán sajtóterméket vittek el az emberekhez, hanem a
szabadságot, és a? Oslobodjenje halálával Szarajevóban a szabadság lett ismét
kevesebb. "

Matt Baker az irodájában nézte a híradót.

- A szentségit! De jó! - kiáltott fel, és rögtön oda is szólt a szintén az adást
figyelő munkatársának: - Kapjon saját közvetítőkocsit! Intézze el azonnal!
- Igen, uram!

A szállodába visszatérve Dana látogatót talált a szobájában. Gorán Divjak

ezredes kényelmesen elterpeszkedve ült az egyik fotelben, amikor a lány
belépett.
Dana csodálkozva torpant meg a küszöbön.
- A portán nem közölték velem, hogy látogatóm van.
- Nem társasági vizitre jöttem. - Az apró, mélyen ülő, fekete szemek a lányra
szögeződtek. - Láttam az Oslobodjenjéről szóló tudósítását.
Dana óvatosan méregette a hívatlan látogatót.
- És?
- Azért engedtük be magát az országunkba, hogy tudósítson, és nem azért,
hogy ítéletet mondjon.
- Nem mondtam semmiféle...
- Né szakítson félbe! A maga szabadságfelfogása nem szükségszerűen
egyezik a miénkkel. Érti, mire gondolok?
- Nem. Attól tartok...
- Akkor hadd magyarázzam meg kissé részletesebben, Miss Evans! Maga
vendégként jött ide, de lehet, hogy a kormányának kémkedik.
- Szó sincs...
- Mondtam, hogy ne szakítson félbe! A repülőtéren már figyelmeztettem. Ne
vegye félvállról a dolgot! Háborúban állunk, és akit kémkedésen kapunk, azzal
rövid úton leszámolunk - a kijelentést a halk, nyugodt hang csak még
hátborzongatóbbá tette.
Divjak távozáshoz készülődve felállt.
- Tekintse ezt utolsó figyelmeztetésnek!
 Dana némán nézte, ahogyan távozik, és közben dacosan arra gondolt, hogy
nem hagyja magát megfélemlíteni.
De már félt.

Matt Bakertől ajánlott küldemény érkezett. Hatalmas doboz volt, tele

cukorkával, csokoládéval, ételkonzervekkel, és tucatnyi egyéb, nem romlandó
élelmiszerrel. Dana levitte a hallba, hogy megossza tartalmát a többiekkel.
Mindenki el volt ragadtatva.
- Ez aztán a főnök! - jelentette ki a legnagyobb elismeréssel Satomi Asaka.
- Hogyan kaphatnék állást a Washington Tribune-nál? — tréfálkozott Juan
Santos.

Kemal ismét a mellékutcában várta. Vékony kabátja annyira elrongyolódott,

hogy félő volt, napokon belül lefoszlik róla.
- Jó reggelt, Kemal!
A fiú nem válaszolt, csak figyelmesen nézte Danát
- Vásárolni megyek. Akarsz velem jönni?
Erre sem volt felelet.
- Na jó! Beszéljünk akkor másképp! - mondta az állandó kudarcba
belefáradva Dana, és rögtön ki is nyitotta a Land Rover hátsó ajtaját. - Szállj be!
Gyerünk!
A fiút váratlanul érte a parancsoló hang. Néhány másodpercig meghökkenve
nézett rá, aztán lassan, óvatosan a kocsihoz ment.
Megvárták, amíg beszállt, és Dana csak utána kérdezte meg Jovant:
- Működik még valahol áruház vagy ruhabolt?
- Egyről tudok.
- Menjünk oda!
Hallgattak egy darabig, és ismét Dana törte meg a csöndet: - Élnek a szüleid,
Kemal?
Fejrázás volt a válasz.
- Hol laksz?
A fiú vállat vont, de közelebb húzódott a lányhoz, mintha érezni akarta volna
teste melegét.

Az üzlet a Bascarsiján, Szarajevó régi piacán volt; a bejáratát szétzúzta ugyan

egy lövedék, de továbbra is nyitva tartott. Dana kézen fogta Kemalt, és
bevezette a boltba.
- Segíthetek valamiben? - fordult hozzájuk udvariasan az eladó.
- Igen. Szeretnék egy zakót a barátomnak. - Dana Kemalra nézett. - Olyan
méretűt; mint az övé.
 - Erre parancsoljanak!
A fiúosztályon több kerekes állványt megtöltöttek a különböző zakók.
- Melyiket szeretnéd? - kérdezte Kemaltól Dana, de a fiú csak állt, nem szólt
egy szót sem.
- A barnát kérjük - mondta Dana az eladónak, majd szemügyre vette a gyerek
nadrágját. - Azt hiszem, nadrág és cipő sem ártana.
Félórával később, amikor kiléptek az üzletből, Kemal tetőtől talpig új öltözéket
viselt. Egyetlen szó nélkül szállt vissza a kocsiba.
- Megköszönni sem tudod?! - támadt rá mérgesen Jovan.
A fiú zokogni kezdett, Dana pedig, hogy megnyugtassa, szorosan magához
ölelte.
- Jól van - csitította. - Semmi baj!
Jóságos isten, mit tettek itt a gyerekekkel?!

A szállodához visszatérve Kemal szó nélkül otthagyta őket.

- Hol laknak ezek a gyerekek? - kérdezte Jovantól Dana.
- Az utcán, asszonyom! Százával találni hozzá hasonló árvákat Szarajevóban.
Nincs otthonuk, családjuk...
- Hogy maradnak életben?
A sofőr vállat vont.
- Nem tudom.

Másnap reggel, amikor Dana kilépett a szállodából, Kemal már várta. Új ruhája
volt rajta, és az arcát is megmosta.

Az étteremben mindenki a békemegállapodásról beszélt, és arról, hogy vajon

be fogják-e tartani. Dana úgy döntött, ismét felkeresi Milán Sztakics
professzort, és megkérdezi, mi a véleménye.
Az idős történész még soványabbnak, törékenyebbnek látszott, mint amikor
először látta.
- Örülök, hogy eljött, Miss Evans! Úgy hallom, nagyszerűek a riportjai, de... -
Lemondóan vállat vont. - Nálunk, sajnos, nincs villany, úgyhogy nem tudom
megnézni őket. Miben segíthetek?
- Szeretném tudni, mi a véleménye a békemegállapodásról.
A professzor hátradőlt a karosszékében, kis időre elgondolkodott, és furcsán
hangzó kijelentést tett:
- Érdekesnek tartom, hogy Daytonban, Ohió-ban próbálták meg eldönteni,
mi legyen Szarajevó további sorsa.
- Egyetértettek abban, hogy háromtagú elnökséget kell létrehozni. Lesz
benne mohamedán, szerb és horvát is. Ön szerint el tudja látni a feladatát?
 - Akkor mondanám, hogy igen, ha hinnék a csodákban. - Sztakics a homlokát
ráncolta. - Tizennyolc különálló, nemzeti törvényhozó testület és százkilenc
helyi kormányzat fog alakulni. Igazi politikai Bábel-torony, a legtökéletesebb
kényszerházasság. Egyik népcsoport sem lesz hajlandó feladni semmit a
jogaiból, autonómiájából Ragaszkodni fognak ahhoz, hogy legyen saját
zászlajuk, rendszámtáblájuk, önálló valutájuk. - Megcsóválta a fejét. - Hajnali
házasság ez. Várjuk ki, mit hoz az este!

Dana Evans már nem pusztán külföldi tudósító volt. Messze kiemelkedett abból
a körbői, kezdett nemzetközi legendává válni. Tudósításai az értelmes, érző
emberi lény szenvedéllyel teli kiáltásai voltak. Mivel minden szaván érezni
lehetett, hogy fontosnak tartja, amit mond, a nézők is annak tartották, és
osztoztak az érzelmeiben.
Matt Bakert egyre sűrűbben hívták más tévé-társaságok vezetői, és kérték,
hogy a WTE adja át nekik Dana Evans riportjait. A főszerkesztő őszintén örült
ennek. Azért ment oda, mert hitt valamiben, gondolta, és. a vége az lesz, hogy
másokat is meggyőz.

Miután megkapta a közvetítőkocsit, Dana még elfoglaltabb lett, mint addig.

Nem volt ráutalva a jugoszláv tévétársaság jóindulatára. Benn-nel közösen
maguk dönthették el, mit akarnak csinálni, és önállóan le is adhatták a kész
anyagot. Közvetítéseik egy része egyenes adásban ment, a többit szalagra
vették, és úgy továbbították. Andyvel hármasban járták a város utcáit,
elkészítették a felvételeket, Dana magnóra mondta a tudósítását, a szöveget
összeszerkesztették a képpel, és elküldték Washingtonba.

Ebédidő volt, az étterem közepén álló asztalokra hatalmas tálcákon

szendvicseket készítettek ki, és az újságírók farkasétvággyal éppen falatozni
kezdtek, amikor Roderick Munn, a BBC riportere lépett a terembe, AP-hírrel a
kezében.
- Figyeljetek! - kiáltotta el magát, és miután minden arc feléje fordult,
felolvasta a hírt: - Tucatnyi tévétársaság állapodott meg a WTE-vel arról, hogy
rendszeresen átveszi Dana Evans-nek, a WTE tudósítójának anyagait. Miss
Evans egyúttal az egyik legesélyesebb várományosa az újságírók körében a
Georgia Egyetem kivételesen rangos Peabody-díjának...
- Hát nem szerencsések vagyunk, hogy egy levegőt szívhatunk ilyen híres
személyiséggel? - kérdezte gúnyosan az egyik újságíró.
Ebben a pillanatban Dana lépett be sietve a terembe.
- Üdv mindenkinek! Nem lesz időm ebédelni. Viszek néhány szendvicset -
mondta, és gyorsan megpakolt egy tányért. - Később találkozunk. - A többiek
némán figyelték, ahogy kiment.
 Kemal szokott helyén, a mellékutcában várta.
- Szervusz, Kemal!
Válasz semmi.
- Szállj be!
A fiú becsusszant a hátsó ülésre. Dana adott neki egy szendvicset, és figyelte,
amint egyetlen hang nélkül, mohón befalja. Nem lakhatott jói tőle, mert a
másodikat ugyanolyan lázas sietséggel kezdte enni.
- Lassan! - figyelmeztette Dana.
- Hová megyünk? - kérdezte Jovan.
- Hová? - továbbította Dana a kérdést, de a gyerek csak értetlenül nézett rá. -
Hazavisszük Kemalt. Hol laksz?
A fiú megrázta a fejét.
- Tudnom kell. Hol laksz?

Húsz perccel később a terepjáró a Miljacka partján elterülő tágas grund szélén
állt meg. Papír-dobozok hevertek szanaszét, az egész területet elborította a
szemét.
Dana kiszállt a kocsiból.
- Itt laksz? - kérdezte Kemaltól.
A fiú érezhető vonakodással bólintott.
- Mások is laknak itt?
Újabb bólintás.
- Tudósítást készítek rólatok.
Heves fejrázás következett.
- Nem!
- Miért?
- Elvisznek bennünket a rendőrök. Ne csinálja!
Dana pillanatig elgondolkodott.
- Rendben van! Nem csinálom.

Másnap reggel Dana kiköltözött a Holiday Inn-ből.

Gabriella Orsinak, az olasz Altre Stacione tudósítójának feltűnt, hogy nem
jelent meg a reggelinél, és megkérdezte a többieket:
- Hol van Dana?
- Kijelentkezett - válaszolta Roderick Munn.
- Külvárosi házat bérelt, ott fog lakni. Egyedül akar maradni.
- Mindánnyian szeretnénk - szólalt meg Nyikolaj Petrenko, az orosz Gorizont
22 riportere, és még hozzáfűzte: - Úgy látszik, nem vagyunk elég jók neki.
A jelenlévők túlnyomó többsége egyetértett.
Másnap délután újabb nagy csomag érkezett Dana nevére.
- Mivel nincs itt, akár meg is nézhetnénk, mi van benne - vetette föl
Petrenko.
- Sajnálom - válaszolta a recepciós. - Miss Evans üzent, hogy érte küld valakit.
Pár perc múlva megérkezett Kemal, és elvitte a csomagot.
- Eszébe sem jutott, hogy megkínáljon bennünket - jegyezte meg Juan
Santos. - Úgy látszik, a fejébe szállt a dicsőség.

A következő héten Dana egyik tudósítást a másik után adta, de a szállodában

nem jelent meg, és ettől a kollégákban tovább nőtt a sértődöttség.
Beszélgetéseik többségének Dana volt a témája. Amikor újabb csomagot hoztak
neki, Nyikolaj Petrenko odament a recepcióshoz, és megkérdezte:
- Tud róla Miss Evans? Jelentkezett érte?
- Igen, uram!
Az orosz visszasietett az étterembe.
- Megint csomagot kapott! - újságolta a többieknek. - Valakit elküld érte. Mi
volna, ha követnénk az illetőt, és elmondanánk Miss Evans-nek, mi a
véleményünk a kollégáikat lenéző újságírókról?
Általános egyetértés fogadta a javaslatot. Amikor Kemal felbukkant, hogy
elvigye a csomagot, Nyikolaj megkérdezte:
- Miss Evansnek viszed?
A gyerek némán bólintott.
- Kért bennünket, hogy látogassuk meg. Elkísérünk.
Kemal nézett néhány másodpercig, aztán vállat vont.
- Kocsival megyünk - folytatta Petrenko. - Mutasd az utat!
Tíz perccel később egész gépkocsikaraván vágott az elnéptelenedett
mellékutcáknak. A város külterületén jártak már, amikor Kemal egy öreg, félig
romos házra mutatott. A járművek felsorakoztak előtte, a motorokat
leállították.
- Menj csak előre! - biztatta a fiút Nyikolaj, miután kiszálltak a kocsiból. -
Szeretnénk meglepni.
Megvárták, hogy Kemal becsukja maga mögött az ajtót, aztán előrelendültek,
és csoportosan berontottak a házba. Földbe gyökerező lábbal, értetlenül
torpantak meg. A szoba tele volt a legkülönbözőbb korú, bíborszínű,
többségében nyomorék, vagy legalábbis súlyosan sérült gyerekekkel. Tábori
ágyak sorakoztak a falak mentén, és a megmaradt, nem túl nagy szabad tér
közepén Dana éppen a csomag tartalmát osztotta szét. Meglepődve nézett az
ajtóban tolongókra.
- Mit... Mit kerestek itt?
 Roderick Munn tért magához először, ő válaszolt a többiek helyett is, nagy
zavarban:
- Ne haragudj, Dana! Úgy látszik... Hibát követtünk el. Azt hittük...
- Értem. - Dana nyugodtan körbehordozta a tekintetét a csoport tagjain. -
Árvák, nincs-hová menniük, és senki nem törődik velük. Többségük kórházban
volt, de azt is lerombolták. Ha megtalálják őket a rendőrök, árvaházba kerülnek,
ahol a biztos halál vár rájuk. Ha maradnak, előbb-utóbb itt is meghalnak.
Megpróbáltam kijuttatni őket az országból, de hiába, eddig minden
próbálkozásom csődöt mondott. - Esdeklő pillantást vetett kollégáira: - Van
valami ötletetek?
- Azt hiszem, nekem van - szólalt meg némi hallgatás után, lassan ejtve a
szavakat Roderick Munn. - Ma éjjel indul egy vöröskeresztes repülőgép
Párizsba. A kapitány jó barátom.
- Beszélné] vele? - kérdezte bizakodva Dana.
- Igen.
- Várjatok! - szólt közbe Nyikolaj Petrenko. - Nem keveredhetünk ilyesmibe.
Ha megtudják, kitiltanak bennünket.
- Nem kell részt venned benne, ha nem akarsz! Elintézzük magunk - mondta
Munn.
- Ellenzem! - tartott ki a véleménye mellett Petrenko. - Mindannyiunkat
veszélybe sodor.
- És a gyerekek?! - csattant fel Dana. - Az életükről van szó!

Késő délután Roderick Munn jelentkezett Danánál.

- Beszéltem a barátommal. Azt mondta, örömmel elviszi a gyerekeket
Párizsba, ahol biztonságban lesznek. Neki is van két sráca.
- Ez csodálatos! - lelkesedett Dana. - Nagyon köszönöm!
- Mi tartozunk köszönettel neked - válaszolta komoly arccal, mélyen a
szemébe nézve Munn.

Este nyolckor jól látható, hatalmas vörös keresztet viselő teherautó állt meg a
ház előtt. Vezetője felvillantotta néhányszor a reflektort, és a sötétség leple
alatt Dana és a gyerekek sietve felszálltak.
Tizenöt perccel később a Butmir-repülőtér környékén voltak. A repülőteret jó
ideje lezárták, csupán a segélyszállítmányokkal érkező és a sebesültekkel távozó
vöröskeresztes gépek szállhattak le rajta. Dana később sem emlékezett rá, hogy
lett volna ennél hosszabb utazása. Örökkévalóságig tartott, úgy érezte, soha
nem lesz vége. Amikor meglátta a repülőtér fényeit, biztatóan odaszólt a
gyerekeknek:
- Mindjárt ott leszünk!
 Érezte, hogy Kemal erősen megmarkolja a kezét.
- Meglátod, minden rendben lesz - mondta. - Biztonságba kerültök,
gondoskodnak rólatok. - Közben arra gondolt, mennyire fog hiányozni neki a
fiú.
A repülőtér kapujában szolgálatot teljesítő őr csak intett, és a teherautó
egyenesen odagördült a Vöröskeresztjeiét viselő teherszállító géphez. A pilóta
már a betonon toporogva, türelmetlenül várta őket, és azonnal odarohant
Danához.
- Késtek, az isten szerelmére! Gyorsan szánjanak fel! Húsz perccel ezelőtt el
kellett volna indulnunk!
Dana sietve fölterelte a gépre a gyerekeket. Kemal maradt utolsónak. Danához
fordult, és remegő ajakkal megkérdezte:
- Találkozunk még?
- Arra mérget vehetsz! - válaszolta Dana. Szorosan magához ölelte, és sietve,
hangtalanul elmondott egy imát. - Igyekezz!
Pillanatokkal később az ajtó becsukódott, a motorok felbőgtek, és a gép
elindult a felszálló-pálya felé.
Dana és Munn szótlanul nézte, amint végiggördült a bekötőúton. A pálya
végénél pár másodpercre lefékezett, a hajtóművei felbőgtek, aztán nekilódult,
és orrát fölszegve elszakadt a betontól.
- Csodálatos, amit tett! - szólalt meg halkan a hátuk mögül a teherautó
sofőrje. - Nem is tudom...
Éles kerékcsikorgással gépkocsi fékezett mellettük. Gorán Divjak ugrott ki
belőle, és az apró ponttá zsugorodó repülőgép felé pillantott. Szorosan mellette
Nyikolaj Petrenko, az orosz újságíró állt.
- Letartóztatom! - fordult Danához az ezredes.
- Figyelmeztettem, hogy a kémkedésért halál jár.
Dana mély lélegzetet vett.
- Ezredes, ha kémkedésért bíróság elé próbál állítani...
- Ki beszélt itt bíróságról? - kérdezte halkan, vérfagyasztó pillantással Divjak.
 13.

A beiktatási ceremónia, az ünnepélyes felvonulás és az eskütétel után Oliver

alig várta, hogy hozzáláthasson elnöki feladataihoz. Washington talán a világ
egyetlen olyan városa, amelynek az életét, minden rezdülését tökéletesen
áthatja a politika. Oliver tisztában volt ezzel, érezte, hogy a világ közepébe
került, amelynek ő maga a középpontja. Amerre csak nézett, mindenhol
olyanokat látott, akiknek a létalapját a szövetségi kormányzathoz fűződő
kapcsolat jelentette. Washington körzetében tizenötezer lobbista és több mint
ötezer újságíró lakott, akik mind a kormányzat emlőin csüggtek. Ha belegondolt
ebbe, Olivér Russellnek óhatatlanul is John Kennedy szarkasztikus megjegyzése
jutott eszébe: „Washington a déli hatékonyság és az északi báj elegye.”

Elnöksége első napján Oliver körbejárta a Fehér Házat Jannel. Pontosan tudták
a statisztikai adatokat - 132 szoba, 32 fürdőszoba, 29 kandalló, 3 lift, uszoda,
golfpálya, teniszpálya, kocogó ösvény, tornaterem, föld alatti istálló, tekepálya,
moziterem és tizennyolc hektárnyi, gyönyörűen ápolt park - ám mégis, a tudat,
hogy mindennek a lakóivá váltak, lenyűgöző hatással volt rájuk.
- Olyan, mint az álom, nem? - kérdezte hatalmasat sóhajtva Jan.
Oliver a kezéért nyúlt.
- Boldog vagyok, hogy együtt álmodhatjuk, drágám! - mondta, és komolyan
is gondolta. Jan igazi társa lett, mindig mellette állt, számíthatott rá. Örült
annak, hogy együtt vannak.

Az Ovális Irodában Peter Tager várta. Oliver első dolga volt, hogy az elnöki
hivatalt átvéve, a fehér házi apparátus főnökévé nevezze ki.
- Még mindig alig merem elhinni! - mondta az ajtón belépve.
- Az emberek hisznek benne - válaszolta mosolyogva Tager. - Ezért
választották meg, elnök úr!
- Oliver!
- Rendben van, de csak ha magunk vagyunk. Ne felejtsd el, mostantól kezdve
bármit csinálsz is, hatással van az egész világra! - magyarázta Russellnek Tager.
- A legapróbb megjegyzésed is komoly gazdasági változásokat indíthat el, és
országok tucatjainak a sorsát befolyásolhatja. Nagyobb a hatalmad, mint
bárkinek a világon.
Az íróasztalon a kihangosítóból a titkárnő hangja szólt:
 - Davis szenátor van itt, elnök úr!
- Küldje be, Heather!
- Na, megyek a dolgomra - sóhajtott fel Tager.
- Papírhegy vár az asztalomon.
Todd Davis lépett be széles mosollyal.
- Peter!
- Szenátor! - A két férfi kezet rázott.
- Később majd jelentkezem, elnök úr - búcsúzott el Tager.
Davis az elnöki íróasztalhoz sétált, alaposan megszemlélte, és elégedetten
bólintott.
- Illik hozzád, Oliver! El sem tudom mondani, milyen csodálatos érzés, hogy
mögötte látlak.
- Köszönöm, Todd! Még mindig csak szoktatom magamat hozzá. Úgy értem...
valamikor Adams ült itt... Lincoln... Roosevelt...
- Ne hagyd, hogy az emlékük elbizonytalanítson! - figyelmeztette nevetve a
vejét Davis. - Mielőtt legendává váltak, ugyanolyan hétköznapi emberek voltak,
mint te. Kezdetben őket is megrémítette, hogy abba a székbe kell ülniük. Az
előbb beszéltem Jannel. A hetedik mennyországban érzi magát. Remek First
Lady lesz.
- Biztos vagyok benne.
- Erről jut eszembe! Van nálam egy kis lista, amit szeretnék megbeszélni
veled, elnök úr! - A megszólítás közvetlenül, joviálisán hangzott.
- Parancsolj, Todd!
Davis a neveket tartalmazó papírt Oliver elé csúsztatta.
- Mi ez?
- Néhány, a kabineted tagjaira vonatkozó javaslat.
- Ó, már eldöntöttem, kiket...
- Gondoltam, kíváncsi vagy rá.
- Nincs értelme...
- Azért nézd át, Oliver! - a szenátor hangja érezhetően hűvösebbé vált, és
ettől Russellnek is komoran összeszűkült a szeme.
- Todd...
Davis figyelmeztetően fölemelte a kezét.
- Oliver, a világért sem szeretném, ha azt hinnéd, hogy rád akarom erőltetni
az akaratomat. Ilyesmiről szó sincs. Azért állítottam csak össze a listát, mert úgy
gondolom, ezek azok az emberek, akik a legtöbbet tudnak segíteni neked
abban, hogy jól szolgáld az országot. Elkötelezett amerikai vagyok, Oliver, és ezt
egy pillanatig sem szégyellem. Számomra ez az ország jelent mindent. - A
szenátor hangja érzelemtől túlfűtötté vált. - Mindent. Ha azt gondolod, azért
segítettelek, mert a vejem vagy, nagyon tévedsz. Azért küzdöttem a
megválasztásodért, mert szilárdan hiszem, hogy te vagy a legalkalmasabb
elnöknek. Nekem csak ez számít. - Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot
adjon, ujjával a lapra koppintott. - Ezek az emberek segíthetnek abban, hogy a
lehető legjobban végezd a feladatodat.
Russell nem válaszolt, szótlanul nézett maga elé.
- Sok évet eltöltöttem ebben a városban, Oliver! Megtanultam, hogy nincs
szomorúbb látvány az első periódus után leköszönő elnöknél. És tudod, miért?
Azért, mert az első négy évben mindenki csak tanulgatja, mit tehet, hogyan
javíthat az ország helyzetén. Álmokat sző, amelyeket szeretne megvalósítani,
de amikor hozzákezdene, mire eljut odáig, hogy hatékonyan tudjon
cselekedni... - Davis körbehordozta a tekintetét az irodán valaki más költözik
ide, és a szép álmok szertefoszlanak. Szomorú, nem? Csak sajnálni lehet azokat,
akiknek mindössze egy elnöki időszak jutott. Tudtad, hogy 1897, McKinley
hivatalba lépése óta az elnökök több mint fele ilyen volt? De te, Oliver...
Gondoskodom arról, hogy két időszakot tölthess itt. Azt akarom, hogy
megvalósítsd az álmaidat! Mindent el fogok követni, hogy újraválasszanak.
Mondanivalója végéhez érve a szenátor az órájára pillantott, és rögtön fel is
állt.
- Mennem kell, határozathozatal lesz a Szenátusban! Vacsoránál találkozunk.
Oliver hosszan nézett utána, aztán a listáért nyúlt, és tanulmányozni kezdte.

Azt álmodta, hogy Miriam Friedland magához tért, és felült az ágyban. Rendőr
állt mellette, és amikor a lány visszanyerte az eszméletét, azt mondta:
- Most végre megtudhatjuk, ki tette ezt magával.
Verejtékben úszó testtel ébredt.

Másnap korán reggel Oliver felhívta a kórházat, amelyikben Miriamet ápolták.

- Sajnos, nincs semmilyen változás - felelte érdeklődésére az ügyeletes orvos.
- Nagyon súlyos az állapota.
- Nincs családja. Ha úgy látják, hogy nem javul az állapota, nem volna
humánusabb kikapcsolni a gépeket?
- Még várunk kicsit, hátha történik valami - válaszolta az orvos. - Néha
előfordulnak csodák.

Jay Perkins protokollfőnök tájékoztatta az elnököt:

- Száznegyvenhét diplomáciai képviselet működik Washingtonban, elnök úr!
A kék könyv - Diplomáciai névsor - tartalmazza a nagykövetek és házastársaik
nevét. A zöld könyvben - a Társasági listában - a vezető diplomaták, fontos
washingtoni lakosok, a Kongresszus tagjai vannak felsorolva.
Összefűzött lapokat tett Oliver elé:
 - Ez azoknak a nagyköveteknek a listája, akiket személyesen kellene
fogadnia.
Oliver tekintete szinte automatikusan Olaszországhoz ugrott: Atilio és Sylva
Picone. Sylva!
- A feleségüket is magukkal hozzák? - kérdezte a legártatlanabb hangon.
- Nem. Az asszonyok bemutatására később kerítünk sort. Javaslom, hogy
amilyen hamar csak lehet, kezdjük el a találkozókat.
- Rendben.
- Igyekszem úgy intézni, hogy jövő szombatra minden nagykövettel
megismerkedjen, és akkor esetleg megrendezhetnénk a számukra a
díszvacsorát.
- Jó ötlet - Oliver pillantása ismét a névsorra esett. Atilio és Sylva Picone.

Szombat estére a meghívottak által képviselt országok zászlaival díszítették fel

az elnöki fogadások, díszvacsorák helyszínéül szolgáló State Dining Roomot.
Oliver két nappal korábban fogadta Atilio Piconét, aki átnyújtotta neki
megbízólevelét.
- Hogy van Mrs. Picone? - érdeklődött kedvesen.
A választ kis szünet előzte meg.
- Köszönöm a kérdését, elnök úr! A feleségem jól van.

A vacsora remekül sikerült. Oliver körbejárta az asztalokat, beszélgetett a

vendégeivel, és kivétel nélkül mindenkit elbűvölt. A teremben helyet foglalók
közül sokan a világ legbefolyásosabb személyiségei közé tartoztak.
Oliver odalépett három ismert társasági hölgyhöz. Fontos emberek feleségei
voltak, de saját jogukon is előkelő hely illette meg őket a washingtoni elitben:
- Leonore! Delores! Carol!
Éppen át akart vágni a termen, hogy újabb társaságot üdvözöljön, amikor
Sylva Picone lépett eléje, és kezet nyújtott.
- Nagyon vártam már ezt a pillanatot - mondta csillogó szemmel.
- Én is - felelte halk, lágy hangon Oliver.
- Biztos voltam abban, hogy megválasztják - az asszony ezt már csak
suttogta.
- Találkozhatunk később?
Pillanatnyi bizonytalankodás nélkül érkezett a válasz:
- Természetesen.

Vacsora után kinyitották a báltermet, és a haditengerészet zenekara kellemes

zenét játszott. Oliver figyelte, hogyan táncol Jan, és arra gondolt: Milyen
gyönyörű! Milyen csodálatos test!
 Az este minden résztvevőben a legkellemesebb emlékeket hagyta.

A következő hét egyik napján a Washington Tribune vastag betűs szalagcímmel

jelent meg: Választási csalással vádolják az elnököt! Oliver csak bámulta, és
nem hitt a szemének. A lehető legrosszabbkor jött. Hogyan történhetett ez
meg? - tette föl magának a kérdést, és rögtön meg is találta rá a választ. Ott
volt előtte feketén-fehéren, az újság impresszumában: Kiadó Leslie Stewart.
Rá egy hétre újabb szalagcím a lap első oldalán: AZ ELNÖKÖT KIHALLGATJÁK A
HAMIS KENTUCKYI ADÓBEVALLÁS ÜGYÉBEN!
Két héttél később, ismét az első oldalon: SZEXUÁLIS ZAKLATÁS MIATT KÉSZÜL
VÁDAT EMELNI RUSSELL ELNÖK ELLEN KORÁBBI MUNKATÁRSA!
Jan rontott be felháborodva, az újsággal a kezében az Ovális Irodába.
- Láttad a Tribune-t?
- Igen. Én...
- Hogy tehetik ezt velünk, Oliver? Hiszen te...
- Várj egy kicsit! Hát nem érted? Az egész mögött Leslie Stewart áll. Biztosan
lefizette azt a nőt. Bosszút akar állni, mert elhagytam miattad. Rendben van,
megtette, és ezzel vége.

Davis szenátor telefonált:

- Oliver! Sürgősen beszélnünk kell! Egy óra múlva ott leszek.
- Várlak.
Oliver a kisebbik könyvtárszobában olvasgatott, amikor Todd Davis
megérkezett.
- Jó reggelt!
- Egy frászt jó! - A szenátor hangja remegett az indulattól. - Az a nő tönkre
akar tenni bennünket!
- Dehogy! Mindössze arról van szó...
- Rengetegen olvassák ezeket a mocskos rágalmakat, és el is hiszik.
- Ki fog pukkanni az egész, és... - próbált tiltakozni Russell, de hasztalan.
- Nem fog kipukkanni. Hallottad a WTE ma reggeli kommentárját? Arról szólt,
ki lesz a következő elnök. A te neved is elhangzott, de csak a névsor végén.
Leslie Stewart ki akarja törni a nyakadat. Meg kell állítanod!
- A sajtó szabad, Todd, azt ír, amit akar! Nem tehetünk ellene semmit.
Davis nyugalmat erőltetett magára.
- Valamit talán mégis - mondta a korábbinál csöndesebben.
- Mire gondolsz?
- Ülj le! - Mindketten helyet foglaltak. - Nyilvánvaló, hogy az a nő még mindig
szerelmes beléd, és így próbál büntetni azért, amit tettél vele. Én azt vallom,
hogy nem érdemes olyan emberrel vitatkozni, aki teljesen begőzölt. Azt
tanácsolom, békítsd meg inkább.
- Hogyan?
Davis tekintete Oliver ágyékára siklott.
- Gondolkozz!
- Álljon meg a menet, Todd! Csak nem azt tanácsolod, hogy...
- Azt tanácsolom, hogy csillapítsd le! - vágott Russell szavába a szenátor. -
Értesd meg vele, hogy mélységesen megbántad, amit tettél. Biztos vagyok
benne, hogy változatlanul szeret. Ha nem így volna, nem csinálná ezt.
- Pontosan mit vársz tőlem? Mit tegyek?
- Bűvöld el, fiam! Egyszer már megtetted, másodszor is sikerülni fog. Nyerd
meg magadnak! Pénteken vacsorát adsz. Hívd meg! Beszéld rá, hogy hagyja
abba a mocskolódást!
- Nem tudom, hogyan lehetne...
- Nem érdekel, hogyan, csak csináld! Elvihetnéd például valahová, ahol
nyugodtan tudtok beszélgetni. Van egy házam Virginiában, félreeső, csöndes
helyen. A hétvégére Floridába megyek, és már szóltam is Jannek, hogy kísérjen
el. - Davis jegyzetlapot és kulcsokat vett elő. - Lerajzoltam az utat, hogy
könnyen megtaláld. Tessék a kulcsok!
Oliver elképedve nézett az apósára.
- Jézusom! Te ezt már kitervelted! Mi lesz, ha... ha Leslie visszautasítja a
meghívást.
- Nem fogja visszautasítani. Ott lesz - Davis felállt, indulni készült. - Hétfőn
találkozunk. Sok szerencsét!
Olivér hosszú ideig ült még a könyvtárban. Nem, mondta magában. Ezt nem
tehetem meg vele újból, és nem is fogom!

Este, miközben vacsorához öltözködtek, Jan azt mondta:

- Oliver, apa megkért, hogy menjek el vele a hétvégére Floridába. Valamilyen
díjat kell átvennie, és azt hiszem, szeretne elbüszkélkedni az elnök feleségével.
Nem bánod, ha elkísérem? Tudom, hogy pénteken este külügyi vacsora lesz,
úgyhogy, ha akarod...
- Nem, nem! Menj csak! Hiányozni fogsz - mondta Oliver. Közben arra
gondolt, hogy valóban hiányozni fog neki az asszony. Mihelyt ennek az ügynek
Leslie-vel vége lesz, több időt fogok tölteni Jannel, határozta el magát.
 Leslie éppen telefonált, amikor a titkárnője lélekszakadva berontott hozzá.
- Miss Stewart!
- Nem látja, hogy...
- Russell elnök van a hármason!
Leslie meglepődve nézett a lányra, de aztán elmosolyodott.
- Rendben - mondta, majd beleszólt a készülékbe: - Visszahívlak.
Megnyomta a hármas gombot.
- Halló!
- Leslie?
- Helló, Oliver! Vagy szólítsalak inkább elnök úrnak?
- Úgy szólítasz, ahogy akarsz - válaszolta könnyedén Russell. - Nagyon
szeretnélek látni, Leslie!
- Jó ötletnek tartod?
- Biztos vagyok benne, hogy az.
- Te vagy az elnök. Végül is nem mondhatok neked nemet, ugye?
- Nem, ha igazi amerikai honleány vagy. Pénteken este a külügyminisztérium
vacsorát rendez a Fehér Házban. Szeretném, ha eljönnél.
- Hánykor?
- Nyolckor.
- Rendben van. Ott leszek.

Elképesztően vonzó volt hosszú, szorosan testhez simuló, huszonkét karátos

aranygombokkal díszített, oldalt térdig felhasított fekete ruhájában.
Abban a pillanatban, hogy meglátta, Olivert megrohanták az emlékek.
- Leslie!
- Elnök úr!
Kezet fogtak, és Leslie tenyere nedves volt. Ez valamit jelez, gondolta Oliver.
De mit? Idegességet? Dühöt? A régi emlékek feltámadását?
- Nagyon örülök, hogy itt vagy, Leslie!
- Én is.
- Később majd beszélgetünk.
- Rendben - válaszolta szívet melengető mosollyal az asszony.

Két asztalnyira Olivertől arab diplomaták csoportja foglalt helyet. Egyikük, éles,
határozott arcvonású, sötéten csillogó szemű férfi szinte szünet nélkül az
elnököt nézte.
- Ki ez? - kérdezte Oliver, a fejével feltűnésmentesen az arab felé bökve,
Peter Tagertől.
- Ali Al-Fulani. Az Egyesült Arab Emírségek követségének első titkára. Miért
kérdezed?
 - Csak úgy. - Oliver felpillantott, a férfi tekintete változatlanul rá szegeződött.

Figyelmes házigazda volt. Körbejárt az asztalok között, gondoskodott arról,

hogy a vendégei jól érezzék magukat. Sylva is ott volt, Leslie-től nem messze,
másik asztalnál ült. Az este a vége fel járt már, amikor Olivernek módja nyílt,
hogy négyszemközt váltson néhány szót Leslie-vel.
- Beszélnünk kell! Sok mindent el akarok mesélni. Találkozhatnánk valahol?
Egészen enyhe kétkedést lehetett csak érezni az asszony hangjában:
- Oliver, talán jobb volna, ha nem...
- Van egy házam Manassasban, Virginiában, egyórányira Washingtontól.
Eljössz hozzám?
Leslie a szemébe nézett, és ezúttal már határozottan válaszolt:
- Ha akarod.
Oliver elmagyarázta, hogyan jut el a házhoz.
- Holnap este nyolckor?
- Ott leszek - felelte fátyolos hangon az asszony.

Másnap délelőtt, a nemzetbiztonsági tanács ülésén James Frisch, a CIA

igazgatója bombát robbantott.
- Elnök úr, ma reggel kaptuk a hírt, hogy Líbia atomfegyvert készül vásárolni
Irántól és Kínától. Az a gyanú, hogy Izrael ellen akarja használni. Egy-két nap, és
ellenőrizzük az értesülést.
- Nem hiszem, hogy várhatunk addig - vágott közbe Lou Werner
külügyminiszter. - Szerintem máris a legerélyesebben tiltakoznunk kell.
- Nézzen utána előbb, milyen információt tud szerezni diplomáciai
csatornákon! - figyelmeztette az elnök.
A megbeszélés négy órán át tartott. Közben Oliver azon kapta magát, hogy a
Leslie-vel megbeszélt randevúra gondol. „Bűvöld el, fiam! Nyerd meg
magadnak! ”

Szombat este Oliver megbízható testőr kíséretében Manassasba indult.

Többször is fölmerült benne a gondolat, hogy lemondja a találkozót, de már
késő volt ahhoz, hogy megtegye. Fölöslegesen aggódom, nyugtatta magát.
Valószínűleg el se jön.

Pontban nyolckor kinézett az ablakon, és Leslie kocsiját látta a ház elé gördülni.
Megvárta, amíg az asszony kiszállt, a bejárat felé indult, aztán sietett ajtót
nyitni neki. Mozdulatlanul álltak a küszöbön, némán figyelték egymást, és
mindketten úgy érezték, mintha megállt volna körülöttük az idő, sohasem
váltak volna szét.
Oliver tért hamarabb magához, ő szólalt meg először.
 - Jézusom! Tegnap este, amikor megláttalak... Már majdnem elfelejtettem,
milyen gyönyörű vagy. - Kézen fogta, és a nappaliba vezette Leslie-t. - Adhatok
egy italt?
- Köszönöm, nem kérek semmit!
Oliver leült az asszony mellé a kerevetre.
- Muszáj kérdeznem tőled valamit, Leslie! Nagyon gyűlölsz?
Leslie lassan megcsóválta a fejét.
- Nem. Korábban azt hittem, hogy gyűlöllek. - Halványan elmosolyodott. -
Bizonyos értelemben ennek köszönhetem a sikereimet.
- Nem értem.
- Bosszút akartam állni rajtad, Oliver! Azért vásároltam újságokat, televíziós
társaságokat, hogy támadhassalak. Te vagy az egyetlen, akit valaha szerettem.
Amikor elhagytál... azt hittem, nem fogom túlélni - az asszony hangja remegett,
hajszálon múlt, hogy nem fakadt sírva.
Oliver átkarolta.
- Leslie... - Nem folytatta, hozzá hajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.
- Jóságos isten! - sóhajtott fel az egyik rövid szünetben Leslie. - Nem hittem,
hogy ez be fog következni.
Szétváltak, de csak azért, hogy Oliver kézen fogja, és a hálószobába vezesse.
Felajzva vetkőztették egymást.
- Siess, drágám! - súgta Leslie. - Siess...
Testük szorosan összetapadt, az emlékek életre keltek. Szeretkezésük vad volt
és szelíd, mint a legelső alkalommal. Az újrakezdés öröme hatotta át minden
mozdulatukat. Kielégülve feküdtek egymás mellett, élvezték a boldog
ernyedtséget.
- Furcsa - törte meg végül a csendet Leslie.
- Micsoda?
- Hogy mennyi rosszat írtam rólad. Azért csináltam, hogy felhívjam magamra
a figyelmedet. - Közelebb fészkelődött. - Végül is sikerült, nem?
- Azt meghiszem!
Leslie felült, komoly pillantást vetett a férfira.
- Nagyon büszke vagyok rád, Oliver! Az Egyesült Államok elnöke!
- Igyekszem jó elnök lenni. Szeretnék pozitív emléket hagyni magam után. -
Oliver az órájára pillantott. - Sajnos, mindjárt mennem kell.
- Persze. Indulj csak! Majd becsapom az ajtót.
- Mikor látlak legközelebb, Leslie?
- Amikor akarsz.
- Óvatosaknak kell lennünk.
- Tudom. Ne aggódj!
Leslie az ágyon elheverve figyelte, hogyan öltözködik Oliver.
 Mielőtt elment volna, a férfi föléje hajolt, és azt mondta:
- Te vagy életem csodája!
- Te pedig az enyém. Mindig is az voltál.
Lágyan megcsókolta az asszonyt.
- Holnap felhívlak.

Oliver visszahajtott Washingtonba. Minél többet változnak a dolgok, annál

inkább önmaguk maradnak. Vigyáznom kell, hogy többször ne bántsam meg,
gondolta útközben. A telefonért nyúlt, és a Davistől kapott floridai számot
hívta.
A szenátor maga válaszolt:
- Tessék!
- Oliver!
- Hol vagy?
- Úton Washington felé. Jó hírem van. Megszűnt az a bizonyos probléma.
Minden a legnagyobb rendben!
- El sem tudom mondani, mennyire örülök neki! - Davis hangján érezni
lehetett a hatalmas megkönnyebbülést.
- Tudtam, hogy örülni fogsz, Todd!

Másnap reggel, öltözködés közben Oliver kézbe vette a Washington Tribune-

t, és az első, amit megpillantott, Davis szenátor manassasi háza
volt a címoldalon. Aláírást is mellékeltek hozzá: Russell elnök titkos szerelmi
fészke.
 14.

Oliver kővé dermedve bámulta az újságot. Hogy tehette ezt Leslie? Eszébe
jutott, milyen szenvedélyes volt az ágyban, és rájött, hogy tökéletesen
félreértelmezte. A szenvedélyt a gyűlölet fűtötte, nem a szerelem. Nincs rá
mód, hogy megállítsam, gondolta elkeseredve.

Davis szenátornak elakadt a lélegzete, amikor meglátta a címlapon a képpel is

illusztrált cikket. Tisztában volt a sajtó hatalmával, tudta, milyen sokba kerülhet
neki ez a vérbosszú. Nekem kell megállítanom, döntötte el magában.
Szenátusi irodájába érve azonnal felhívta Leslie-t.
- Régen láttam - mondta kedves, behízelgő hangon. - Nagyon régen. Sokat
gondolok magára, Miss Stewart!
- És is magára, Davis szenátor! Bizonyos szempontból mindent magának
köszönhetek.
- Szívesen - felelte nevetve Davis. - Örülök, hogy segíthettem megoldani a
problémáit.
- Segíthetek én is valamiben, szenátor?
- Nem, dehogy! Éppen ellenkezőleg, én szeretnék tenni valamit magáért,
Miss Stewart! Hűséges olvasójuk vagyok, remek lapnak tartom a Tribune-
t. Rájöttem, hogy túl keveset hirdetünk benne, és változtatni akarok ezen.
Érdekeltségeim vannak több nagyvállalatnál is, amelyek komoly összeget
költenek hirdetésre. Nagyon komoly összeget! Azt hiszem, jelentős részt olyan
remek lapnak kellene kapnia, mint a Tribune.
- Igazán örülök, hogy ez a véleménye, szenátor! Mindig jól jönnek a
reklámbevételek. Kihez küldjem a hirdetési igazgatómat?
- Mielőtt bárkihez is menne, nekünk kellene megtárgyalnunk egy apróságot.
- Éspedig? - kérdezte Leslie.
- Russell elnökkel kapcsolatban.
- Igen?!
- Meglehetősen kényes ez az ügy, Miss Stewart! Pár perce maga mondta,
hogy mindent nekem köszönhet. Szeretnék most cserébe apró szívességet
kérni.
- Boldogan megteszek mindent, ami módomban áll - mondta még mindig
teljesen ártatlan hangon Leslie.
- A magam szerény eszközeivel segítettem az elnöknek abban, hogy
megválasszák.
- Tudom.
 - Igazam is volt - remekül végzi a dolgát. Természetesen sokkal könnyebb
lenne a helyzete, ha olyan befolyásos lap, mint a Tribune nem támadná lépten-
nyomon.
- Mit akar kérni, szenátor?
- Nos, nagyon hálás volnék, ha megszűnnének ezek a támadások.
- Cserében számíthatnék rá, hogy a vállalatai nálunk adnak fel hirdetéseket.
- Nagyon sok hirdetést, Miss Stewart!
- Köszönöm, szenátor! Tudja mit? Majd hívjon fel, ha lesz valami komolyabb
ajánlata! - mondta Leslie, és rögtön le is rakta a kagylót.

Matt Bakert egyre növekvő indulat kerítette hatalmába, miközben végigolvasta

a Russell elnök titkos szerelmi fészkéről szóló cikket.
- Ki adott rá engedélyt, hogy ezt közöljék?! - kérdezte dühösen az ügyeletes
szerkesztőtől.
- A Fehér Toronyból kaptuk.
- A szentségit! Nem ő irányítja a lapot, hanem én! - fakadt ki Baker. Mi az
ördögnek csinálom én ezt? - tette föl magának már nem először a kérdést, és
rögtön válaszolt is rá: Évi háromszázötvenezer dollárért, prémiumért és
részvény-elővásárlási jogért. Többször is ki akart lépni, de Leslie mindig
maradásra bírta azzal, hogy több pénzt és nagyobb hatalmat adott neki. Baker,
ha őszinte akart lenni magához, azt is beismerte, hogy izgalmas a világ egyik
legbefolyásosabb asszonyának dolgozni. Leslie viselkedésének ugyanakkor
voltak bizonyos elemei, amelyeket nem tudott megfejteni.
Nem sokkal azután, hogy megvette a lapot, Leslie azt mondta Mattnek:
- Van egy asztrológus, akit meg akarok szerezni. Zoltaire-nek hívják.
- A konkurenciának dolgozik.
- Nem érdekel. Intézze el, hogy átszerződjön hozzánk!
Matt Baker még aznap visszaszólt:
- Utánanéztem Zoltaire-nek. Nagyon sokba kerülne, hogy magunkhoz
csábítsuk.
- Mindegy. Bármit kér is, teljesítse!
A következő héten Zoltaire - mint kiderült, valójában David Hayworth-nek
hívják - már a Washington Tribune-nél dolgozott. Ötvenes éveiben járó, kreol
bőrű, fekete hajú, higanyfürgeségű kis ember volt.
Matt nem értette a dolgot. Leslie nem olyan nőnek látszott, akit csöppet is
érdekel az asztrológia, és amennyire meg tudta ítélni, személyes kapcsolat sem
fűzte David Hayworth-höz.
Azt már nem tudta, hogy Leslie-t a fontosabb döntései előtt felkeresi a
házában Hayworth.
A tulajdonosváltás utáni napon Matt új impresszumot csináltatott. Kiadó: Leslie
Chambers - állt benne. Az asszony ránézett, és azt mondta:
- Cseréltesse ki Leslie Stewartra!
A kis hölgy a lánynevén akar híres lenni, gondolta kajánul Baker, de tévedett.
Leslie azért cseréltette ki a nevet, mert azt akarta, hogy amikor belévág a
villám, Oliver Russell pontosan tudja, kinek köszönheti.
Ugyancsak első, a Washington Tribune tulajdonosaként töltött napján Leslie
közölte Bakerrel:
- Veszünk egy egészségügyi témákkal foglalkozó magazint.
- Miért? - kérdezte csodálkozva Matt.
- Azért, mert az mindenkit érdekel.
Igaza lett, a lap óriási sikert aratott.
- Terjeszkedni fogunk - hangzott a következő bejelentés. - Fölveszünk valakit,
akinek az lesz a feladata, hogy előkészítse a tengerentúli kiadásokat.
- Rendben.
- Túl sok itt a kövér ember. Megszabadulunk a túlsúlyosaktól.
- Leslie...
- Éhes riportereket akarok, akik a legkisebb koncra is rávetik magukat.
Amikor egy vezetői állás megüresedett, Leslie elbeszélgetett a jelöltekkel.
Végighallgatta őket, majd mindegyiktől megkérdezte:
- Milyenek a golferedményei? - A választól függött, hogy az illető
megkaphatja-e az állást, vagy sem.
- Hogy jön ez ide? - érdeklődött felhős tekintettel Matt Baker, amikor először
hallotta a kérdést. - Mi közük a golferedményeknek ahhoz, hogy tud-e valaki
újságot írni?
- Nincs szükségem olyan emberekre, akiknek a szenvedélyük a golf. Ha
nálunk akarnak dolgozni, egyetlen dologgal törődhetnek csak - a Washington
Tribune-nal.
Leslie Stewart magánélete is rengeteg találgatásra adott okot a Tribune-nál.
Egyedülálló, nagyon szép nő volt, és úgy tetszett, nem kötődik senkihez,
igazából nincs is magánélete. A főváros egyik legragyogóbb háziasszonyaként
tartották számon, fontos emberek várták, hogy egyszer vacsoravendégei
lehessenek. Ugyanakkor sokakat foglalkoztatott a kérdés, hogy mit csinál a
vendégek távozása után. Az a hír járta róla, hogy álmatlanságban szenved, és
éjszakánként is a Stewart-birodalom kiterjesztésére vonatkozó terveken
dolgozik.
Voltak egyéb, izgalmasabb pletykák is, de azok közül egyiket sem sikerült
bizonyítania senkinek.
Leslie mindenen rajta tartotta a szemét: szerkesztőségi cikkeken, híreken,
reklámon. Egyik nap magához rendelte a hirdetési osztály vezetőjét.
- Miért nem kapunk hirdetéseket a Gleason’s-tól? - kérdezte. A Gleason’s az
egyik legfelkapottabb georgetowni üzlet volt.
- Próbálkoztam velük, de... - hangzott a bátortalan felelet.
- Ismerem a tulajdonost. Majd felhívom.
Az elhatározást azonnal tett követte:
- Allan, egyetlen hirdetést sem adnak fel a Tribune-ban. Miért?
Jókedvű nevetés után érkezett a válasz:
- Leslie, akik a maga lapját olvassák, azok hozzánk legfeljebb lopni járnak!

Mielőtt bárkivel leült volna tárgyalni, gondosan tanulmányozta az illetőt.

Ismerte mindenkinek a gyengeségeit, és azt is tudta, miben rejlik az ereje. Az
egyik legkeményebb vitapartnerként tartották számon.
- Néha túlságosan is kemény - figyelmeztette Matt Baker. - Hagyjon valamit
az ellenfélnek is, Leslie!
- Felejtse el! Hiszek a felperzselt föld taktikájában.

A következő év folyamán a Washington Tribune Enterprises felvásárolt egy

lapot és egy rádióállomást Ausztráliában, egy tévéállomást Denverben és egy
lapot az indianai Hammond-ban. Valahányszor egy üzlet megköttetett, az
eladott sajtóorgánum dolgozóit félelem kerítette hatalmába, rögtön azt
kezdték latolgatni, mi lesz velük. Az új tulajdonos könyörtelenségéről valóságos
legenda keringett.

Leslie Stewart elképesztően féltékeny volt a The Washington

Post tulajdonosára és kiadójára, Katherine Grahamre.
- Egyszerűen szerencsés - fogalmazta meg sommás véleményét róla. -
Mesélik, hogy kibírhatatlan perszóna.
Matt Bakernek kedve lett volna megkérdezni, hogy Leslie mit gondol, őt minek
tartják, de. inkább nem tette.

Baker éppen értekezletet tartott az irodájában, amikor asztalán a hangszóróból

Leslie utasítása harsant:
- Matt! Jöjjön át hozzám!
Semmi „Kérem!”, vagy „Jó reggelt!”, csak a kurta parancs. Ez a nap is jól
kezdődik, állapította meg magában lehangolva Baker. A Jéghercegnő megint
harapós kedvében volt.
- Egyelőre ennyi - mondta a jelenlévőknek, és irodájából kilépve végigsietett
a forgalmas folyosón. Lifttel fölment a kiadói épület legfelső emeletére, és
belépett a pazarul berendezett Fehér Toronyba. Legalább fél tucat szerkesztő
volt már ott.
Leslie Stewart hatalmas, tekintélyt parancsoló íróasztal mögött ült, és mihelyt
Matt Baker belépett, kiadta az utasítást:
- Kezdjük!
Szerkesztői megbeszélést tartott, és Mattnek rögtön az eszébe jutott, amit
első közös munkanapjukon mondott: „A lapot maga irányítja. Én igyekszem
minél távolabb tartani magamat tőle. ” Több esze is lehetett volna, mint hogy
elhiggye. Ilyen értekezleteket nem neki, a tulajdonosnak kellett volna
összehívnia, a munkának ez a része rá tartozott. Ugyanakkor ő volt a lap
kiadója, bármit megtehetett, amit akart.
- Szeretném, ha megbeszélnénk a Russell elnök virginiai szerelmi fészkéről
szóló anyagot - kezdte Baker.
- Nincs azon semmi megbeszélnivaló - válaszolta Leslie, és magasra emelte a
nagy rivális, a The Washington Post példányát. - Látták ezt?
Baker pontosan tudta, mire gondol. – Igen, az történt...
- Ezt hívják telitalálatnak, Matt - vágott a szavába Leslie. - Hol volt, és a
riportereink is, amikor a Post megszerezte a hírt?
Az újság első oldalán vastag betűs szalagcím hirdette: TÖRVÉNYELLENES AJÁNDÉKOK
A VÉDELMI MINISZTERNEK! VÁD ALÁ HELYEZTÉK A NEVES LOBBISTÁT!
- Miért nem mi közöltük ezt először?
- Azért, mert a hír még nem hivatalos. Utánanéztem. Csupán...
- Nem szeretem, ha bárki megelőz bennünket.
Matt Baker lemondóan sóhajtott, és visszasüllyedt a székébe. Az értekezlet
meglehetősen viharosnak ígérkezett.
- Vagy elsők vagyunk, vagy nem jegyeznek bennünket! - közölte határozottan
az egybegyűltekkel Leslie Stewart. - Ha nem jegyeznek, akkor be is zárhatjuk a
boltot, és szélnek ereszthetjük az összes munkatársat, kezdjenek magukkal,
amit tudnak.
Arnie Cohnhoz, a vasárnapi magazin szerkesztőjéhez fordult:
- Azt akarjuk, hogy vasárnaponként, ébredés után az emberek a mi
magazinunkat vegyék kézbe. Nem jó, ha félreteszik, és visszafekszenek aludni. A
legutóbbi számban csupa érdektelen, unalmas cikk volt.
Ha férfi lennél... - gondolta Cohn, hangosan viszont azt mondta:
- Elnézést! Legközelebb jobban igyekszünk.
Utána Jeff Connors, a sportszerkesztő következett. Vonzó külsejű, a harmincas
évei közepén járó férfi volt, magas, kisportolt, értelmes tekintetű.
Felszabadultan viselkedett, mint az olyan ember, aki tisztában van azzal, hogy
jól csinálja, amit csinál. Matt úgy hallotta, Leslie megpróbált közeledni hozzá,
de Jeff kitért előle.
 - Azt írta, hogy Fieldinget eladják a Pirates-nek.
- Úgy hallottam...
- Rosszul hallotta! A Tribune olyasmit közölt, amiről szó sem volt.
- A menedzsere figyelmeztetett - válaszolta rendíthetetlen nyugalommal
Connors. - Azt mondta...
- Legközelebb, ha fontos hírt kap, ellenőrizze, és utána még egyszer!
Leslie hátrafordult, és megsárgult, bekeretezve a falra függesztett újságoldalra
mutatott. A Chicago Tribune 1948. november 3-i példányának címlapja volt,
vastag betűvel szedve ott állt rajta a szenzáció: DEWEY LEGYŐZI TRUMANT!
- A legrosszabb, amit egy újság tehet - mondta -, hogy rosszul értelmezi a
tényeket. A mi munkánkban alapkövetelmény, hogy pontosan eligazodjunk a
történésekben.
Az órájára pillantott.
- Egyelőre ennyi! Elvárom, hogy mindannyian sokkal jobban végezzék a
munkájukat. - Hagyta, hogy a többiek csöndben kivonuljanak, Matt Bakernek
viszont utána szólt: - Maradjon egy kicsit!
Matt visszaült a székébe, és szótlanul nézte, ahogy az utolsó ember is
távozott.
- Túl kemény voltam velük? - kérdezte Leslie, miután kettesben maradtak.
- Azt kapta, amire vágyott. Mindannyian a munka megszállottjai.
- Nem azért vagyunk itt, hogy barátokat szerezzünk, hanem hogy lapot
csináljunk. - Leslie ismét a bekeretezett újságoldalra nézett. - El tudja képzelni,
mit érezhetett a kiadó, amikor Truman lett az elnök? Nem akarom, hogy valaha
is részem legyen benne, Matt! Soha!
- Ha már szó esett a rossz értelmezésről - jegyezte meg Baker a Russellről
szóló anyagnak inkább olcsó bulvárlapban lett volna a helye. Miért nem száll le
Russellről? Legalább esélyt adjon neki!
- Már adtam - válaszolta Leslie; felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett. - Úgy
hallottam, meg akarja vétózni az új távközlési törvényt. Ha ez igaz, le kell
mondanunk a San Diegó-i és az omahai rádióállomás megvételéről.
- Nem tehetünk ellene semmit.
- De igen! Azt akarom, hogy távozzon a hivatalából. Mást ültetünk a helyére
a Fehér Házba, olyan valakit, aki tudja, mit csinál.
Mattnek nem állt szándékában újabb vitába bonyolódni Leslie Stewarttal az
elnökről. Tudta, hogy nem lenne értelme, ez az a kérdés, amiben az asszony
jottányit sem hajlandó engedni.
- Rosszul végzi a munkáját, és mindent meg akarok tenni azért, hogy a
következő választáson veszítsen.
Philip Cole, a WTE tudósítóinak főnöke lélekszakadva rontott be Matt Bakerhez,
amikor a főszerkesztő már hazakészülődött.
- Nagy baj van, Matt! - mondta feldúlva.
- Nem várhat holnapig? Már így is elkéstem.,.
- Dana Evansrol van szó.
- Mi történt vele? - kérdezte élesen Baker.
- Letartóztatták.
- Letartóztatták?! Miért?
- Kémkedés vádjával. Akarod, hogy...
- Nem. Majd intézkedem!
Matt Baker visszarohant az íróasztalához, és a külügyminisztériumot tárcsázta.
 15.

Meztelenül vonszolták ki a cellájából a hideg börtönudvarra. Szembeszállt a két

pribékkel, de esélye sem volt velük szemben. Hat katona várta odakint
felhúzott fegyverrel, és nézte végig némán - sikoltozásától az arcuk sem rezzent
-, amint végigrángatták a betonon, és hozzákötözték a földbe vert vastag
póznához. Divjak ezredes ellenőrizte, hogy elég szoros-e a hurok.
- Ezt nem tehetik! Nem vagyok kém! - kiabálta torkaszakadtából, de a
közelben bevágódó aknák robaja elnyomta a hangját.
Divjak ellépett mellőle, és feszes biccentéssel jelzett a kivégzőosztagnak.
- Fegyvert vállhoz! Célra tarts!
- Ne ordibáljon!
Durva kezek rázták meg erőteljesen. Dana hevesen dobogó szívvel kinyitotta a
szemét. Szűk, sötét cellájában, a priccsen feküdt, és az ezredes alakja
magasodott fölé.
Rémülten ült fel, pislogva próbált szabadulni a szörnyű rémlátomástól.
- Mi... Mit akarnak csinálni velem?
- Ha létezne igazság, kivégeznék - válaszolta ridegen Divjak. - Sajnos,
parancsot kaptam rá, hogy engedjem szabadon.
Danának a hír hallatán egy pillanatra a szívverése is elállt.
- Felrakják az első gépre - mondta az ezredes, és közel hajolva hozzá,
vészjósló hangon figyelmeztette: - Ne jöjjön vissza soha többé!

A külügyminisztérium és az elnök együttes erőfeszítésére volt szükség, hogy

Dana Evanst kiszabadítsák. Peter Tager, mihelyt hírt kapott a letartóztatásról,
azonnal az elnökhöz sietett.
- Az előbb hívtak a külügyminisztériumból. Dana Evanst kémkedés vádjával
letartóztatták, és azzal fenyegetőznek, hogy kivégzik.
- Jézusom! Ez szörnyű! Nem engedhetjük, hogy megtegyék.
- Igaz. Kérek engedélyt, hogy a nevedben intézkedjek!
- Tégy meg mindent, amit csak lehet!
- Szorosan együttműködünk a külügyminisztériummal. Ha sikerül elintézni,
talán a Tribune is barátságosabb lesz kicsit.
- Nem érdekes - válaszolta a fejét rázva Oliver. - Az a lényeg, hogy kihozzuk
onnan.
Tucatnyi lázas telefonhívás, az Ovális Iroda, a külügyminiszter és az ENSZ-
főtitkár nagyon határozott fellépése kellett, hogy fogva tartói, ha vonakodva is,
de szabadon engedjék Danát. Mihelyt megkapta a hírt, Peter Tager újból rohant
az elnökhöz.
- Kiszabadult! Elindult haza! - újságolta.
- Nagyszerű!

Délelőtt, az egyik megbeszélésre menet egyfolytában Dana Evansre gondolt.

Örülök, hogy sikerült megmentenünk, mondta magában.
Nem is sejtette, hogy ez a nemes kiállás az életébe fog kerülni.

A Dulles nemzetközi repülőtéren Matt Baker, és a lapok, a rádió- és

tévéállomások tudósítói várták a gépet.
Dana egészen elképedt, meglátva a jókora tömeget.
- Erre, Dana! Mosolyogj!
- Hogy bántak veled? Nem kínoztak meg?
- Milyen érzés újból itthon lenni?
- Várj! Hadd csináljunk egy felvételt!
- Vissza akarsz még menni?
Mind egyszerre beszéltek, Dana pedig csak állt, bámulta őket. Megrémítette a
hangzavar. Matt Baker ocsúdott föl először - sietve beültette egy limuzinba, és
elhajtott vele.
- Mi történt? - kérdezte tétován Dana, miután elkanyarodtak a repülőtér
épületétől.
- Híresség lett.
A lány megrázta a fejét.
- Nem akarok az lenni. - Pillanatra behunyta a szemét. - Köszönöm, hogy
kimenekített.
- Az elnöknek köszönje és Peter Tagernek! Ők mozgattak meg magáért
minden követ. És Leslie Stewartnak is.
Amikor meghallotta Matt-től, mi történt, Leslie dühödten reagált:
- Gazemberek! Ezt nem tehetik a Tribune-nal Intézze el, hogy szabadon
engedjék! Hozza haza bármi áron!
A limuzin ablakán keresztül Dana az utcán járó-kelő, nevetgélő, beszélgető
embereket figyelte. Különösnek találta, hogy nem hall lövéseket.
- Az ingatlanpiaci rovatunk vezetője talált magának lakást. Most oda
megyünk. Pihenjen, ameddig akar! Ha kiheverte a megrázkódtatást,
folytathatja a munkát. - Baker a homlokát ráncolva, aggódva figyelte Danát. -
Hogy érzi magát? Ha orvoshoz akar menni, azonnal...
- Köszönöm, nem. A párizsi irodánk elintézte, hogy megvizsgáljanak.
A Calvert Street-i lakás szépen bútorozott hálószobából, nappaliból, konyhából,
fürdőszobából és kis dolgozószobából állt.
- Megfelel? - kérdezte Baker.
- Tökéletes. Köszönöm, Matt!
- A hűtőszekrényt feltöltettem. Ha kipihente magát, holnap nyilván el akar
menni ruhát venni. A számlákat küldesse el a cégnek!
- Mindent nagyon köszönök, Matt!
- Pihenje ki magát! Később majd beszélgetünk.

Hídon állt, vad fegyverropogásban, nézte a felpuffadó, lassan tovaúszó hullákat,

és zokogva ébredt. Olyan valószerűnek tetszett, amit látott! Álom volt, és mégis
valóság. Több ezer kilométer messzeségben abban a pillanatban is kegyetlenül
gyilkolták az ártatlan embereket - férfiakat, nőket, gyerekeket, válogatás nélkül.
Sztakics professzor szavai jutottak az eszébe: „A bosznia-hercegovinai háború
normális ésszel felfoghatatlan. ” Amit ennél is felfoghatatlanabbnak érzett, az
az volt, hogy a világ többi részén az emberek szemmel láthatóan mit sem
törődtek ezzel. Félt újból elaludni, rettegett az emlékezetét kitöltő
rémségektől. Fölkelt, az ablakhoz ment, és nézte az alvó várost. Csöndes volt,
nyugodt, nem dörögtek fegyverek, nem rohangáltak rémülten sikoltozó
emberek az utcákon. Természetellenesnek érezte. Arra gondolt, mi lehet
Kemallal, és hogy viszontlátja-e még. Már biztosan el is felejtett, gondolta
magában szomorúan.

Dana a délelőtt nagy részét vásárlással töltötte. Bármerre járt, sokan

megtorpantak körülötte, és bámulták. Halkan elsuttogott figyelmeztetéseket
hallott:
- Ez Dana Evans! - Ha bement valamelyik üzletbe, az eladók azonnal
fölismerték. Híresség volt, és ezt gyűlölte.

Nem reggelizett, és nem is ebédelt. Éhes volt, mégsem tudott lenyelni egyetlen
falatot sem. Túl nagy volt a feszültség benne, semhogy a gyomra befogadja az
ételt. Félig szemlesütve járt az utcán, igyekezett kerülni még a kósza
tekinteteket is. Gyanakvó volt, mindenütt veszélyt sejtett, és várta, mikor hall
hirtelen fegyverropogást. Ez így nem mehet tovább! - döntötte el magában.
Délben bement a szerkesztőségbe, Matt Bakerhez.
- Mit keres itt?! Megbeszéltük, hogy kipiheni magát! - háborgott a
főszerkesztő.
- Dolgozni akarok, Matt!
Baker szokatlanul szelíd pillantást vetett rá, közben a néhány évvel korábbi
lelkes, fiatal lány jutott eszébe. „Azért jöttem, hogy munkát kapjak.
Természetesen van már itt munkám... Tulajdonképpen csak cégen belüli
áthelyezésről van szó... Akár ebben a pillanatban elkezdhetem. ”
Messze túlteljesítette, amit vállalt. Ha lányom lenne... - gondolta.
- A főnöknő beszélni akar magával - felelte.
Együtt mentek át Leslie Stewarthoz.

A két nő jól megnézte, alaposan felmérte egymást.

- Isten hozta itthon, Dana!
- Köszönöm.
- Foglaljanak helyet! - Dana és Matt leült az íróasztal előtt álló székekre.
- Szeretném megköszönni, hogy kiszabadítottak - mondta Dana.
- Szörnyű lehetett. Őszintén sajnálom. - Leslie a főszerkesztőhöz fordult: -
Milyen munkát adjunk neki, Matt?
- A fehér házi tudósítónkat áthelyeztük - mondta Danának Baker. - Akar a
helyébe lépni?
Az egyik legtekintélyesebb tévés újságírói posztot kínálta föl.
Dana arca valósággal kivirult.
- Igen. Akarok.
- Akkor ezt elintéztük - mondta egyetértő bólintással Leslie.
- Még egyszer köszönöm!
- Sok sikert az új megbízatáshoz!
A kiadói épületből átmentek a tévészékházba, ahol az egész stáb lelkesen
üdvözölte Danát.
Legalább negyedórába telt, amíg átverekedték magukat a gratulálók tömegén.
- Itt az új fehér házi tudósítótok! - mondta Philip Cole-nak Baker.
- Nagyszerű! Jöjjön, megmutatom az irodáját!
- Ebédelt már? - kérdezte Danától Matt.
- Nem...
- Mi volna, ha harapnánk valamit?

A főnöki ebédlő a negyedik emeleten volt, tágas, világos terem, tucatnyi

asztallal. Az egyik sarokban ültek le.
- Miss Stewart nagyon kedves volt - mondta Dana, miután helyet foglaltak.
Úgy tetszett, mintha Baker mondani akart volna valamit, de aztán
meggondolta magát. - Igen. Rendeljünk!
- Nem vagyok éhes.
- Ebédelt?
- Nem.
- Reggelire mit evett?
- Semmit.
 - Dana! Mikor evett utoljára?
- Nem is tudom... - Dana zavartan megrázta a fejét.
- Helytelen. Nem akarom, hogy az új fehér házi tudósítónk halálra éheztesse
magát.
- Óhajtanak rendelni, Mr. Baker? - kérdezte az asztalukhoz lépő pincér.
- Igen. - Matt sietve átnézte az étlapot. - Nézzünk valami könnyűt! Miss
Evans sült szalonnát kér salátával és paradicsomos szendviccsel. Sütemény,
vagy jégkrém? - kérdezte Danától.
- Semmi...
- Utána almás pitét. Nekem hozzon marhasültes szendvicset!
- Igenis, uram!
Dana csodálkozó arccal nézett körül.
- Olyan mesterkéltnek hat ez az egész - mondta. - Az igazi élet ott zajlik,
Matt! Borzalmas! Itt senki nem törődik vele.
- Ne mondjon ilyet! Törődünk, hogyne törődnénk, de nem mi irányítjuk a
világot, és nem szabhatjuk meg, ki mit csináljon. Azért igyekszünk megtenni,
ami tőlünk telik.
- Elhiszem. Csak éppen édeskevés, ami történik! - válaszolta indulatosan a
lány.
- Dana! - Baker elharapta a mondatot. Látta rajta, hogy gondolatban valahol
messze jár, számára felfoghatatlan hangokra és történésekre figyel. Némán
ültek, néztek maguk elé, amíg a pincér ki nem hozta a rendelést.
- Jó étvágyat!
- Matt, tényleg nem vagyok...
- Egyen! - csattant fel Baker.
Jeff Connors lépett hozzájuk.
- Szevasz, Matt!
- Szevasz.
Connors Danára nézett.
- Üdvözlöm.
- Dana, bemutatom Jeff Connorst - vette át a szót Baker. - A Washington
Tribune sportszerkesztője.
Dana - üdvözlés gyanánt - mereven biccentett.
- Őszinte tisztelője vagyok, Miss Evans! Nagyon örülök, hogy épségben
hazatért.
Dana erre is csak bólintással reagált
- Ülj le, Jeff! - ajánlotta Matt.
- Örömmel. - Connors helyet foglalt és őszinte elismeréssel a hangjában
Danához fordult: - Egyetlen tudósítását sem mulasztottam el. Csodálatosan
csinálta.
 - Köszönöm. - A halkan elmotyogott válasz volt az első szó Dana részéről,
amióta a sport-szerkesztő felbukkant.
- Jeff az egyik büszkeségünk - vette át a szót Baker. - Ott van a neve a
baseball dicsőségcsarnokában.
Újabb biccentés.
- Ha lenne rá ideje - szólt Jeff pénteken az Orioles a Yankees ellen játszik
Baltimore-ban. Szívesen...
Dana, a beszélgetés kezdete óta először, végre ránézett.
- Rém izgalmas lehet. A játék célja, hajói tudom, elütni a labdát, aztán
körberohanni a pályát, miközben az ellenfél azért töri magát, hogy elkapja.
Connors óvatos pillantást vetett rá, és csak aztán szólalt meg tétován:
- Tulajdonképpen...
- Sok rohanó embert láttam, de ők az életükért futottak, mert lőttek rájuk! -
kiáltotta a székéről felpattanva Dana. Hajszálnyira volt attól, hogy kitörjön rajta
a teljes hisztéria - És az nem játék volt! Nem holmi... ostoba baseball!
Csodálkozó tekintetek fordultak feléjük - mások is hallották az éles szavakat.
- Menjenek a pokolba! - mondta a könnyeivel küszködve Dana, és kirohant
az étteremből.
- Rettentően sajnálom - fordult Matthez Connors. - Eszem ágában sem volt...
- Nem a te hibád. Igazából még mindig nem tért haza. Isten a
megmondhatója, joga van ahhoz, hogy kiboruljon.

Dana visszarohant a szobájába, és teljes erőből becsapta maga mögött az ajtót.

Az íróasztalához ment, és a kitömi készülő hisztériával küszködve lerogyott
mögéje. Jézusom! Elképesztően viselkedtem, tett szemrehányást magának. Ki
fognak rúgni, és meg is érdemlem. Miért estem neki úgy annak az embernek,
mintha megölte volna az anyámat? Hogy viselkedhettem így? Nem tartozom
ide. Sehová sem tartozom! Összeszorított öklére hajtotta a fejét, és keservesen
zokogott.
Pár perc múlva hallotta, hogy nyílik az ajtó - valaki bejött. Felnézett, és Jeff
Connorst látta. Tálca volt a kezében, rajta sült szalonna, saláta, paradicsomos
szendvics és almás pite.
- Ottfelejtette az ebédjét - mondta normális hangon, mintha mi sem történt
volna.
Dana letörölte az arcáról a könnyeket; rettenetesen szégyellte magát.
- Én... - kezdte bátortalanul. - Elnézést kérek. Nagyon sajnálom. Nem kellett
volna...
- Minden oka megvolt rá - vágott közbe nyugodtan Jeff. - Tökéletesen igaza
van, mit számít egy ostoba baseballmeccs? - Dana elé rakta a tálcát. -
Megengedi, hogy itt maradjak? - kérdezte, és leült.
 - Nem vagyok éhes. De azért köszönöm!
Jeff gondterhelt sóhajjal válaszolt.
- Nagyon nehéz helyzetbe hoz, Miss Evans! Matt ragaszkodik ahhoz, hogy
egyen. Ugye nem akarja, hogy kirúgjanak, mert nem hajtom végre a
főszerkesztőm utasítását?
- Nem - válaszolta Dana, és ha nem is könnyen, de elmosolyodott. A félbe
vágott szendvics egyik feléért nyúlt, és aprót harapott belé.
- Nagyobbat!
Dana egy-két milliméternyit előrébb csúsztatta a fogát.
- Még nagyobbat!
- Képes rá, és meg akarja etetni velem az egészet? - kérdezte.
- Arra mérget vehet! - Látva, hogy Dana még egyet harap a szendvicsbe, Jeff
arca megszelídült. - Na látja! így már jobb. Erről jut eszembe! Ha péntek estére
nincs programja, eljöhetne velem az Orioles és a Yankees meccsére. Mit szól
hozzá?
- Rendben - felelte Dana.

Délután háromkor, amikor megjelent a Fehér Ház bejáratánál, az őr

figyelmeztette Danát:
- Mr. Tager szeretne találkozni önnel, Miss Evans! Hívok valakit, hogy
elkísérje hozzá.
Néhány perccel később az elnök biztonságáért felelős titkosszolgálat egyik
embere végigkalauzolta Danát a Peter Tager szobájához vezető hosszú
folyosón. A fehér házi stábfőnök már várta.
- Mr. Tager...
- Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar találkozunk, Miss Evans! Miért nem
hagyják a főnökei, hogy kipihenje magát?
- Én nem akartam - válaszolta Dana. - Nekem... szükségem van a munkára.
- Foglaljon helyet! - Tager a kisasztal mellett az egyik fotelre mutatott. -
Megkínálhatom valamivel?
- Köszönöm, nem! Nemrég ebédeltem. - Dana önkéntelenül elmosolyodott,
mert Jeff Connors jutott az eszébe. - Mr. Tager! Szeretném megköszönni, amit
Russell elnökkel együtt a kiszabadulásomért tettek. - Egy pillanatra állt csak
meg, aztán folytatta: - Tisztában vagyok azzal, hogy a Tribune meglehetősen
kritikus az elnökkel szemben, és...
Peter Tager fölemelte a kezét.
- Ami magával történt, minden konjunkturális politikai megfontolás fölött áll.
A gondolata sem merült föl annak, hogy magára hagyjuk. Ismeri Szép Heléna
történetét?
- Igen.
 - Háborút is hajlandók lettünk volna kezdeni önért. Nagyon fontos
személyiség.
- Csöppet sem érzem fontosnak magamat.
- Szeretném, ha tudná, mennyire örül az elnök, és én is annak, hogy ön fog
tudósítani a Fehér Házból.
- Köszönöm.
Tager rövid szünetet tartott, csak azután folytatta:
- Sajnos a Washington Tribune nem igazán kedveli Russell elnököt, és úgy
látszik, ezen nem is lehet változtatni. Ennek ellenére, a személyes kapcsolatok
szintjén, ha bármit tehetünk önért... A legmélyebb tiszteletet érezzük ön iránt.
- Köszönöm. Igazán hálás vagyok érte.
Nyílt az ajtó, Russell elnök lépett be, ők pedig - mintha rugóra jártak volna a
tagjaik - rögtön felálltak.
- Maradjanak csak! - Oliver egyenesen Danához ment. - Isten hozta itthon!
- Köszönöm, elnök úr! Őszintén mondom... Nagyon köszönöm!
- Mi haszna az elnöki hatalomnak, ha arra sem elég, hogy megmentsük
valakinek az életét? - kérdezte mosolyogva Oliver. - Őszinte leszek, Miss Evans!
Nehezen talál itt olyat, aki szereti a cégüket, de önnek mindannyian lelkes
rajongói vagyunk.
- Köszönöm.
- Peter majd körbevezeti. Ha bármi gondja támad, habozás nélkül szóljon!
Boldogan segítünk!
- Nagyon kedves!
- Ha nincs ellenére, szeretném, ha beszélne Werner külügyminiszterrel.
Hasznos lenne, ha első kézből szerezne tudomást arról, mi történik Boszniában.
- Örömmel - válaszolta Dana.

Legalább tucatnyian gyűltek egybe a külügyminiszter irodája melletti, a

legfontosabb értekezletek számára fenntartott tárgyalóban, és feszülten
hallgatták Dana beszámolóját.
- Szarajevóban majdnem minden ház sérült, romos... Az áramszolgáltatás
megszűnt, akinek van kocsija, az arra használja az akkumulátorát, hogy a
televízióját működtesse...
- Bármerre megy az ember, mindenütt törmeléket, kiégett gépkocsikat lát.
Tömegközlekedés nincs, gyalogolni lehet csak...
- Mindenki örül, ha elered az eső, mert akkor legalább lehet vizet gyűjteni...
- A Vöröskeresztnek semmi tekintélye, és az újságíróknak sem. Több mint
negyven tudósítót öltek meg eddig, és megszámolni sem lehet, hányán
sebesültek meg közülük... Általános vélemény, hogy akár sikerül most
eltávolítani a hatalomból Slobodan Milosevicet, akár nem, rezsimjének a
helyzete jóvátehetetlenül megrendült...
Két órán keresztül tartott a beszámoló. Dana számára megrendítő, és egyben
katartikus élmény volt - miközben felidézte emlékeit, részben megszabadult a
rá nehezedő rettenetes nyomástól. Amikor befejezte, halálosan fáradtnak
érezte magát.
- Köszönjük, Miss Evans! Rendkívül értékes információkat kaptunk. - Szakítva
a hivatalos modorral, a külügyminiszter kedvesen elmosolyodott. - Nagyon
örülünk, hogy épségben visszajött.
- Én is, miniszter úr!

Péntek este Dana a Camden Yards sajtópáholyában, Jeff Connors mellett ült, és
a baseball-rangadót nézte. Azóta, hogy hazatért, első ízben gondolt másra is,
nemcsak a háborúra.
Valamikor a játék közepe táján Jeff felállt, és mielőtt üdítőért ment volna,
megkérdezte:
- Jól érzi magát?
Dana teljés meggyőződéssel bólintott.
- Igen.

A mérkőzés után a Bistro Twenty Fifteenben vacsoráztak.

- Bocsánatot akarok kérni a múltkori viselkedésemért - mondta a beszélgetés
közben beálló rövid szünetet kihasználva Dana. - Még nem voltam egészen
magamnál. Félig abban a másik világban éltem, ahol... - tétován elhallgatott,
nem tudta, hogyan fogalmazhatná meg pontosan, mit érez. - Ott egyetlen tétje
van minden pillanatnak: életben marad-e az ember, vagy meghal? Borzalmas!
Azoknak a szerencsétleneknek reményük sem marad, ha nem vet véget valaki
annak a szörnyű háborúnak!
- Nem temetkezhet el az emlékeibe, Dana! - mondta szelíden Jeff. - Szedje
össze magát! Élnie kell... Itt.
- Tudom, csak... nem könnyű.
- Persze hogy nem. Szeretnék segíteni! Megengedi?
Dana hosszú másodpercekig nézte a férfit, csak aztán felelt:
- Kérem!

Megbeszélték, hogy együtt ebédelnek.

A találkozó előtt Jeff felhívta Danát.
- Értem jönne? - kérdezte, és rögtön mondta is a címet.
 - Rendben - válaszolta Dana. Utána gondolkodott csak el azon, mit kereshet
ott Connors - a férfit Washington egyik legzűrösebb, leglepusztultabb
negyedében kellett fölvennie. Odaérve választ kapott a kérdésére.
Jeff poros baseballpálya közepén állt, és két kopott mezes, kilenc-tizenhárom
éves kölykökből álló csapatot irányított. Dana megállt az úttest szélén,
leeresztette az ablakot, és érdeklődéssel figyelte.
- Ne felejtsétek el - kiáltotta Jeff -, csak semmi rohangálás! Ha a feladó
eldobja a labdát, képzeljétek azt, hogy egészen lassan száll felétek! Hagyjátok,
hogy az ütőtök megérezze! Ne a kezetek mozduljon először, hanem az
agyatok…
Amikor észrevette, hogy Dana ott van, rögtön intett neki.
- Mára ennyi...
Az egyik gyerek mellé oldalgott, és megkér dezte:
- A barátnőd, Jeff?
- Szeretném, ha az lenne! - Connors mosolyogva beletúrt a kölyök hajába. -
Viszlát! - búcsúzott, és a kocsihoz sietett.
- Micsoda csapat! - mondta köszönés helyett, jókedvűen a lány.
- Rendes srácok. Hetente találkozom velük.
- Tetszett, ahogy csinálta. - Dana elmosolyodott, és rögtön az jutott eszébe,
vajon mi lehet Kemallal.

Ahogy múltak a napok, Dana rájött, hogy egyre jobban kedveli Jeff Connorst. A
férfi figyelmes volt, együttérző, intelligens és szórakoztató. Jól érezte magát a
társaságában, a borzalmas szarajevói emlékek fokozatosan halványodni
kezdtek, és egy idő után elérkezett a reggel, amikor kipihenve ébredt, nem
voltak rémálmai.
Amikor ezt Jeffnek is elmondta, a férfi mélyen a szemébe nézve, erősen
megszorította a kezét.

Egyik nap ügyetlenül gépelt levél várta az irodájában:

miss evans, ne aggódjon miattam, jól érzem magam, nem vagyok magányos,
nem hiányzik senki, és visszaküldöm a ruhákat, amiket vett nekem, mert nincs
szükségem rájuk, vannak saját ruháim, isten vele. kemal

A Szent Xavér fiúotthon fejléces papírjára íródott, és Párizsban adták postára.

Dana kétszer is elolvasta, aztán a telefonért nyúlt. Negyedórájába telt, amíg
sikerült megkapnia Kemalt.
- Helló... - a hang bizonytalan volt, tétova.
- Kemal, itt Dana Evans! - válasz semmi. - Megkaptam a leveledet. - Csönd. -
Csak azt akarom mondani, örülök, hogy boldog vagy, és jól érzed magad. - Dana
néhány másodpercig várt a válaszra, és amikor az nem érkezett, csak akkor
folytatta: - Bár én is olyan boldog, elégedett lennék, mint te! Tudod, miért nem
vagyok az? Mert hiányzol. Nagyon sokat gondolok rád.
- Nem! - vágta rá dacosan a fiú. - Nem is törődik velem!
- Tévedsz. Volna kedved Washingtonba jönni, és velem lakni?
Újabb hosszú hallgatás, és csak utána a halk, bizonytalan kérdés:
- Ezt... komolyan gondolja?
- Igen. Lenne hozzá kedved?
- Én. - a fiú nem tudta folytatni, a hangja zokogásba fulladt.
- Lenne, Kemal?
- Igen... igen, asszonyom!
- Máris intézkedem.
- Miss Evans!
- Tessék!
- Szeretem.

Dana és Jeff Connors a West Potomac Parkban sétált.

- Azt hiszem, lakótársat kapok - mondta a lány. - Néhány héten belül
megérkezik.
- Igen?! - Jeff arcán látszott, hogy meglepte a bejelentés. Dana örült a
reakciónak.
- Igen. Kemalnák hívják, és tizenkét éves. - Elmondta a történetét.
- Úgy látszik, remek kis srác.
- Az. A legszörnyűbb poklot élte át, Jeff! Feledtetni akarom vele!
- Hadd segítsek!
Aznap éjjel szeretkeztek először.
 16.

Kétfajta Washington van. Az egyik gyönyörű város lenyűgöző épületekkel,

világhírű múzeumokkal, köztéri szobrokkal, a múlt nagy alakjainak - Lincolnnak,
Jeffersonnak, Washingtonnak - szentelt emlékművekkel, csodálatos parkokkal,
tiszta, bársonyos levegővel.
A másik Washington a hajléktalanoké, az erőszak, a gyilkosságok városa, ahol
egy lakosra számítva a legtöbb bűncselekményt követik el Amerikában.

A Monroe Arms kicsi, de nagyon elegáns, felkapott szálloda volt, nem messze a
Huszonhetedik és a K utca kereszteződésétől. Hirdetésekben nem lehetett
találkozni a nevével, utcáról véletlenszerűen betérőket sem fogadott, mivel
megvolt a kialakult, szilárd vendégköre. Fiatal, agilis vállalkozó, Lara Cameron
építtette néhány éve.
Jeremy Robinson igazgató nemrég állt munkába, és komolyan összeráncolt
homlokkal éppen a vendégkönyvet tanulmányozta. Főleg az előkelő teraszos
lakosztályokra figyelt, hogy lássa, a megfelelő embereknek adták-e ki őket.
A 325-ösben a megkopott népszerüségű színésznő a National Theater új
előadásának egyik szerepét próbálta. A Washington Post szerint látványos
visszatérésre készült.
Fölötte, a 425-ösben a Washingtonban sűrűn megforduló, közismert
fegyverkereskedő lakott. A vendégkönyvben J. L. Smith néven szerepelt, de
külseje alapján nyilvánvaló volt, hogy a Közel-Keletről származik. Mr. Smith-t
nagyon szerették az alkalmazottak, mivel rendkívül bőkezűen osztotta a
borravalót.
Az 525-ös lakosztály William Quint képviselőé, a törvényhozás nagy
befolyással bíró kábítószer-bizottságának elnökéé volt.
A 625-ösben a sikeres kereskedelmi ügynök ejtőzött éppen, kipihenve a
szorgos munkával töltött nap fáradalmait.
A 725-ösbe a nemzetközi lobbista, Pat Murphy jelentkezett be.
Eddig minden rendben, gondolta Jeremy Robinson. Valamennyi vendéget
ismerte. A legfelső emeleten a 825-ös Imperial Suite azonban némi fejfájást
okozott neki. Ez volt a szálloda legelőkelőbb lakosztálya, és kizárólag a
legfontosabb vendégeknek adták oda. Az egész szintet elfoglalta, méregdrága
bútorokkal, festményekkel, antik dísztárgyakkal rendezték be. Külön liften
lehetett fölmenni az alagsori garázsból, hogy a lakói megőrizhessék
inkognitójukat.
Jeremy Robinsont az új lakó neve ejtette gondolkodóba: Eugene Gant. Nem
tudta eldönteni, valóban létezik-e ilyen nevű személy, vagy csupán az illető
szereti Thomas Wolfe-ot, és ezért választotta ezt az álnevet.
Carl Gorman, a nappali ügyeletes, aki a rejtélyes Mr. Gantnak odaadta a
lakosztályt, szabadságra utazott, és nem lehetett utolérni. Robinson utálta a
rejtvényeket. Ki lehet ez a Eugene Gant, és miért kapta meg az Imperial Suite-
et?

A 325-ősben Gisella Bairett éppen szerepet tanult. Tiszteletet parancsoló

megjelenésű, hatvanas évei végén járó hölgy volt, neves színésznő, aki valaha a
londoni West Endtől a manhattani Broadwayig nézőket és kritikusokat egyaránt
lelkes csodálatra késztetett. Arcán felfedezhető volt még egykori szépségének a
nyoma, de jó megfigyelőnek kellett lenni, hogy valaki a keserűség álarca mögött
észrevegye őket.
A The Washington Post cikkét olvasta, amelyik arról szólt, hogy nagy
visszatérést tervez. Visszatérést! Hogy merészelték ezt leírni?! - kérdezte
magában felháborodva. Rólam, aki mindig is jelen voltam!
Igaz, több mint húsz éve nem lépett már színpadra, de csak azért, mert a nagy
színésznőnek nagy szerep kell, briliáns rendező, megértő producer. A
rendezőket túl fiataloknak tartotta, hogy át tudják érezni az igazi Színház
fenségét, a nagy angol producerek - H. M. Tenant, Binkie Beaumont, C. B.
Cochran - pedig mind meghaltak már. Elfogadható amerikai kollégáiknak -
Helbúmnek, Belascónak, Goldennek - is csak az emlékük maradt. A színház
gyökértelen, a művészethez nem is konyító parvenük kezébe került Milyen
csodálatosak voltak azok a régi napok! Olyan szerzők alkották a darabokat,
akiknek minden tollvonása eget-földet meglengető villámcsapással ért fel.
Barrett asszony egyik legnagyobb sikerét G. B. Shaw darabjában, a Megtört
szívek házában aratta.
Hogy lelkesedtek a kritikusok! Szegény George! Gyűlölte, ha George-nak
szólították, ragaszkodott a Bemardhoz. Tüskés modorú, kellemetlen embernek
tartották, pedig valójában a külső máz alatt hallatlanul romantikus ír volt
Mindig vörös rózsákat küldött neki, ennél messzebb azonban soha nem
merészkedett Nyilván attól félt hogy visszautasítja.
Lady Macbethként a valaha megalkotott egyik legnagyobb női szerepben
kívánt visszatérni a színpadra. Tökéletesnek érezte a szerep kiválasztását.
Barrett asszony a csupasz fallal szembe állított székre ült - nem akarta, hogy
bármi is zavarja a koncentrálásban mély lélegzetet vett, és átváltozott a
Shakespeare alkotta nőalakká.
 Szellemek, ti, gyilkos
Eszmék szítói, irtsátok ki bennem
A nőt és töltsétek túlcsordulni ádáz
Kegyetlenséggel! Dagadjon a vérem,
Tömjétek el a lelkifurdalás
Minden rését, hogy rám ne törjön a
Természetes kétség és alkut ne kezdjen
A terv és a tett közt!

(Szabó Lőrinc fordítása)

- Az isten szerelmére, hogy lehetnek ilyen ostobák?! Évek óta járok

magukhoz! Az ember azt gondolná, ennyi idő alatt...
A felháborodott hang a fölötte lévő lakosztályból, a nyitott ablakon át
érkezett.

A 425-ösben J. L. Smith fegyverkereskedő dühös szemrehányást zúdított a

megszeppent szobapincérre: - ...megjegyzik, hogy csak Beluga kaviárt eszem!
Belugát! - A tálcán álló, jégre helyezett üvegtányérra mutatott. - Ez koszos
parasztoknak való!
- Végtelenül sajnálom, Mr. Smith! Máris viszem vissza a konyhára...
- Hagyja! - J. L. Smith briliánsokkal díszített Rolexére nézett. - Nincs időm
kivárni! Nagyon fontos megbeszélésre kell mennem - figyelmeztette a pincért,
és már indult is az ajtó felé. Az ügyvédjéhez készült; előző nap a szövetségi
vádesküdtszék elmarasztalta, mert tizenöt ízben törvényellenesen ajándékot
adott a védelmi miniszternek. Veszély fenyegette; ha a bíróság bűnösnek
találja, milliós büntetést és háromévi börtönt is kiróhat rá.

Az 525-ösben William Quint képviselő, előkelő, harmadik generációs

washingtoni család tagja megbeszélést tartott három emberével.
- Washingtonban a kábítószer-probléma kezd teljesen kicsúszni az ellenőrzés
alól - mondta. - Ezen feltétlenül változtatni kell! Mi a véleménye? - fordult
Dalton Isaakhoz.
- Az utcai bandák okozzák a legtöbb gondot. A Brentwood Crew el akarja
venni a piacot a Fourteenth Street Crew-tól és a Simple City Crew-tól. Csak a
múlt hónapban négy gyilkosság történt emiatt.
- Nem engedhetjük, hogy ez így menjen tovább! Komoly károkat okoz az
üzleti életnek - jelentette ki Quint. - Felhívtak a Kábítószer-ellenőrzési
Hivataltól, és a rendőrség is érdeklődött, akarunk-e tenni ellene valamit?
- Mit válaszolt?
- A szokásosat. Azt, hogy elkezdtük a vizsgálatot, tájékozódunk.
 - Beszéljen meg találkozót a Brentwood Crew vezetőivel! - mondta egyik
emberének a képviselő. - Figyelmeztesse őket, ha továbbra is védelmet
óhajtanak tőlünk, az áraikat hozzá kell igazítaniuk a többiekéhez! Mennyi volt a
bevételünk a múlt hónapban?
- Tízmillió itthon, tízmillió a tengeren túl.
- Növelni kell! Kezd átkozottul drága lenni ez a város.

Egy emelettel följebb, a 625-ösben meztelenül feküdt az ágyon Norman Haff, és

pomófilmet nézett a szállodai televíziós csatornán. Sápadt bőrű, petyhüdt testű
férfi volt, hatalmas sörpocakkal.
- Nézd, mit csinálnak, Irma! - szólt izgalomtól remegő hangon ágytársának. -
Akarod, hogy mi is? - Végigsimította lapos, ruganyos hasát, közben pillanatra
sem vette le a szemét a képernyőről, ahol a pomószínésznő éppen
szenvedélyesen izgatta a férfit. - Tetszik neked, bébi? Én teljesen beindulok
tőle.
Két ujjával benyúlt Irma lábai közé.
- Gyerünk! - nyögte, és a felfújt babára hengeredve beléhatolt. Az elem
szabályozta rés kitágult, majd szorosan össze is zárult a nemi szerve körül.
- Jézusom! - nyögött elégedetten. - Igen! Igen!
Miután végzett, kikapcsolta az elemet, és zihálva elterült. Csodálatosan érezte
magát. Arra gondolt, hogy reggel is használni fogja Irmát, mielőtt leeresztené és
elrakná a bőröndjébe.
Norman kereskedő volt, ideje nagy részét utazással és idegen városok
szállodáiban töltötte, ahol nem volt társasága. Irmát egy éve fedezte föl, és
tökéletesen elégedett volt vele, más nőre nem is vágyott. Ostoba kollégái az
országot járva útszéli kurvákat csíptek fel, vagy profi prostituáltak szolgálatait
vették igénybe, de ő sokkal okosabban csinálta.
Biztos lehetett abban, hogy Irmától nem kaphat semmilyen betegséget.

A 725-ös lakosztályban Pat Murphy és családja éppen befejezte a vacsorát. A

tizenkét éves Tim Murphy a parkra néző balkonon állt.
- Holnap fölmegyünk az emlékmű tetejére, apa? - kérdezte könyörgő
hangon. - Kérlek!
- Nem - tiltakozott az öccse. - A Smithsonian Institute-ba menjünk!
- Institution!
- Jó. Legyen Institution, csak menjünk!
A gyerekek először voltak a fővárosban, bár apjuk ideje nagyobb részét ott
töltötte. Pat Murphyt sikeres lobbistaként tartották számon, jó kapcsolat fűzte
több nagyon fontos washingtoni személyiséghez.
 Az egyik ohiói kisváros polgármesterének fiát már gyerekkorában rabul ejtette
a politika. Pat legjobb barátja Joey volt. Együtt jártak iskolába, szünidei
táborokba, és erőszakkal sem lehetett volna őket szétválasztani. A szó
legigazibb értelmében a legjobb barátok voltak, és ez csak akkor változott meg,
amikor Joey szülei a vakációra elutaztak, és a fiú Murphyékhez költözött. Egyik
éjszaka Joey beosont Pat szobájába, és bebújt a barátja mellé az ágyba.
- Pat! - szólította halkan. - Ébredj!
Pat szeme azonnal kinyílt.
- Mi az? Mi történt?
- Olyan rossz egyedül - suttogta Joey. - Szükségem van rád.
Pat Murphy zavarba jött.
- Miért?
- Hát nem érted? Szeretlek. Kívánlak - mondta Joey, és szájon csókolta.
Pat kis híján fizikailag is rosszul lett a borzalmas felismeréstől, hogy a barátja
homoszexuális. Soha többé nem állt szóba Joeyval.
Pat Murphy undorodott a homoszexuálisoktól. Istentől megvert
torzszülötteknek tartotta őket, akik ártatlan gyerekeket akarnak megrontani. Ez
a mélyen gyökerező utálat késztette arra, hogy heves kampányt indítson
ellenük, a velük leszámolni akaró személyeket támogassa minden lehetséges
fórumon, és előadásokat tartson a homoszexualitás romboló hatásáról,
borzalmas veszélyeiről.
Korábban egyedül járt Washingtonban, ezúttal a felesége ragaszkodott hozzá,
hogy őt és a gyerekeket is magával vigye.
- Meg akarjuk nézni, hogyan élsz ott - mondta, és Pat végül kénytelen volt
engedni.
A feleségét, a két srácot nézte, és arra gondolt: Utoljára látom őket. Hogyan
követhettem el ekkora ostobaságot?! Mindegy, hamarosan túl leszek rajta. Az
asszonynak és a gyerekeknek izgalmas terveik voltak másnapra, és nem
sejtették, hogy nem lesz másnap. Reggel, amikor felébrednek, Pat Murphy egy
Brazíliába tartó gépen akart ülni.
Alan már türelmetlenül várta.

A 825-ös számot viselő Imperial Suite-ben teljes volt a csönd.

Végy mély lélegzetet!, biztatta magát a férfi. Lélegezz lassan, nyugodtan...
Kevés hiányzott, hogy teljesen pánikba essen. Nézte a padlón mozdulatlanul
heverő, karcsú, meztelen testet, és arra gondolt, hogy ami történt, nem az ő
hibája. Véletlen baleset volt, elesett.
A lány feje felhasadt, ahol esés közben bevágta a kovácsoltvas asztal éles
peremébe, és a sebből vastagon ömlött a Vér. Megfogta a csuklóját, de a
pulzusát nem tudta kitapintani. Hihetetlen! Egyik pillanatban még friss, eleven
volt, a következőben pedig...
El kell tűnnöm innen! Most, azonnal! Elfordult a testtől, lázas sietséggel
öltözködni kezdett. Ez az eset, ha kiderül, nem egy lesz a sok közül, hanem
olyan botrány, amelynek a híre végigszáguld az egész világon. Nem jöhetnek rá,
hogy itt jártam a lakosztályban! Az öltözködéssel végezve a fürdőszobába ment,
benedvesített egy törülközőt, és gondosan áttörölt minden tárgyat, amit
megérinthetett.
Amikor úgy érezte, minden ujjlenyomatot eltüntetett, még egyszer
körbenézett a szobában, hogy lássa, nem feledkezett-e meg valamiről. A
táskája! Felkapta a heverőről a kis válltáskát, és a lakosztály túlsó végébe, a
külön lifthez ment.
Mélyeket lélegezve próbálta visszaszerezni a nyugalmát. A G jelzésű gombot
nyomta meg, és néhány másodperccel később már lent volt a föld alatti
garázsban. Szerencsére nem talált ott senkit. A kocsijához indult, de pár lépés
után eszébe jutott- valami, és visszasietett a lifthez. Zsebkendőt vett elő, és
alaposan végigtörölte a gombokat. Hogy megbizonyosodjon róla, valóban nem
leste meg senki, pár pillanatra megállt az árnyékban, majd újból a kocsihoz
indult. Néhány másodperc múlva beindította a motort, és kihajtott a garázsból.
A Fülöp-szigeteki takarítónő fedezte föl a szétvetett karokkal a padlón heverő,
halott lányt.
- O Diós ko, kawawa naman iyong babae! - Keresztet vetett, és segítségért
sikoltozva kirohant a szobából.
Három perccel később Jeremy Robinson és Thom Peters, a szálloda biztonsági
főnöke az Imperial Suite-ben volt, és elszörnyedve nézte a meztelen testet.
- Jézusom! - nyögött fel Peters. - Nem lehet több tizenhat, legfeljebb
tizenhét évesnél. - Az üzletvezetőhöz fordult: - Minél előbb értesítenünk kell a
rendőrséget!
- Várjon! - Rendőrség! Lapok! Nyilvánosság! Robinsonnak pillanatig az az
őrült ötlete támadt, hogy talán észrevétlenül ki lehetne csempészni a
holttestet. - Azt hiszem, igaza van - mondta végül vonakodva.
Thom Peters zsebkendőt vett elő, azzal nyúlt a telefonért.
- Mit csinál?! - kérdezte idegesen Robinson. - Nem gyilkosság helyszínén van!
Baleset történt.
- Nem vagyunk biztosak benne, vagy igen? - kérdezett vissza Peters. Fejből
tárcsázta a számot, és türelmesen várt.
- Gyilkossági csoport!

Nick Reese felügyelő mintha egy krimi lapjairól lépett volna le. Magas volt,
izmos, ifjúkori bokszolói pályafutása emlékeként az orra beverve, egyszóval
tipikus utcai zsaru. Járőröző rendőrként kezdte a Washington Metropolitan
Police Departmentnél, és makacs kitartással haladt egyre följebb:
járőrparancsnok lett, őrmester, aztán hadnagy. Másodosztályú nyomozóból
első osztályúvá léptették elő, és az utóbbi tíz évben több esetet oldott meg,
mint bárki az ügyosztályon.
Reese éppen a helyszínt tanulmányozta, körülötte még legalább fél tucat
ember nyüzsgött.
- Hozzányúlt valaki?
Robinson a puszta gondolattól is összerázkódott.
- Nem.
- Hogy hívják?
- Nem tudjuk.
Reese nyomozó szúrós pillantást vetett a vezetőre.
- Halott fiatal lányt találnak az Imperial Suite-ben, és fogalmuk sincs róla, ki
lehet? Nem vezetnek vendégkönyvet?
- Természetesen vezetünk, de ebben az esetben. .. - Robinson bizonytalanul
félbehagyta a mondatot.
- Ebben az esetben?
- A lakosztály bizonyos Eugene Gant nevén van.
- Ki az a Eugene Gant?
- Fogalmam sincs róla!
Reese nyomozó kezdte elveszíteni a türelmét.
- Nézze! Ha valaki kibérelte a lakosztályt, akkor fizetett is érte... készpénzzel,
hitelkártyával, zsák krumplival, bármivel... és aki kiadta, biztosan vetett egy
pillantást az illetőre. Ki volt az?
- Gorman, a nappali ügyeletesünk.
- Beszélni akarok vele!
- Attól tartok-... hogy nem fog menni.
- És miért nem?!
- Ma kezdte meg a szabadságát.
- Telefonáljon neki!
Robinson bánatosan sóhajtott.
- Elutazott, és nem mondta meg, hová.
- Mikor jön vissza?
- Két hét múlva.
- Elárulok magának egy kis titkot - mondta a nyomozó. - Eszem ágában sincs
két hétig várni! Most van szükségem az információra. Nyilván van
alkalmazottjuk, aki látott valakit bemenni a lakosztályba, vagy éppen távozni.
- Nem feltétlenül - válaszolta bocsánatkérő hangon Robinson. - A
lakosztálynak külön liftje van, amin le lehet menni egyenesen a garázsba. ..
Nem értem, miért fújják föl ennyire ezt az ügyet. A lány nyilván túladagolta a
kábítószert, elájult és esés közben beverte a fejét.
Másik nyomozó lépett Reese-hez.
- Ellenőriztem a gardróbot. A ruhája a Gapből, a cipője a Wild Pairtől van.
Nem megyünk vele semmire.
- Semmit nem találtatok, aminek alapján azonosítani lehetne?
- Semmit. Ha volt is táskája, eltűnt.
Reese egy darabig gondolataiba merülve nézte a holttestet, aztán odaszólt a
közelben álló rendőrnek:
- Hozzon szappant! Nedvesítse be!
Az egyenruhás azt hitte, nem jól hallott.
- Tessék?
- Nedves szappant kértem!
- Igenis, uram!
A nyomozó a lány mellé térdelt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a
gyűrűjét.
- Iskolainak látszik.
Pár pillanattal később a rendőr visszaért, és odanyújtotta a nedves szappant.
Reese végighúzta néhányszor a lány ujján, és a gyűrű így már könnyen
lecsúszott róla.
- A Denver High-é. P. Y. monogramot véstek bele - mondta, miután
megnézte a belsejét. -Nézz utána! - figyelmeztette a kollégáját. - Hívd fel az
iskolát, és próbáld kideríteni, ki lehet a tulajdonosa! Anélkül nem tudunk
továbblépni.
Ed Nelson, az egyik ujjlenyomat-szakértő lépett oda Reese-hez.
- Itt valami bűzlik, Nick - mondta gondterhelten. - Mindenütt találtunk
ujjlenyomatokat, az ajtógombokat azonban gondosan letörölgették.
- Ezek szerint itt volt valaki, amikor meghalt. Miért nem hívott orvost? Miért
törölte le az ujjlenyomatait az ajtógombokról? És mi a francot keres egy fiatal
lány ilyen méregdrága helyen?!
A nyomozó az üzletvezetőhöz fordult:
- Hogyan fizettek a lakosztályért?
- A bejegyzés szerint készpénzzel - válaszolta Robinson. - Küldönc hozta a
borítékot. A foglalás telefonon történt.
- Elvihetjük a testet, Nick? - kérdezett közbe a törvényszéki orvos.
- Váljatok kicsit! Találtatok erőszakra utaló jelet?
- Csak a fején a sebet. Odabent majd alaposabban megnézzük.
- Mit gondolsz, megerőszakolták?
- Még nem tudom, de majd a boncoláskor az is kiderül.
Reese nyomozó elégedetlenül felsóhajtott.
 - Van tehát egy denveri iskolás lányunk, aki feljön Washingtonba, és a város
egyik legdrágább szállodájában gyanús körülmények között meghal.
Gyanítható, hogy van vele valaki, de az illető gondosan letörölgeti az
ujjlenyomatait, és eltűnik. Erősen bűzlik ez nekem. Tudni akarom, ki bérelte ki a
lakosztályt.
Az orvoshoz fordult, szólt, hogy viheti a holttestet, aztán megkérdezte
Nelsont:
- A liftet is ellenőrizted?
- Igen. Egyenesen a garázsba visz. Két gomb van csak benne, azokat is
tisztára törölték.
- A garázst?
- Persze. Semmi különös.
- Bárki volt is itt, nagyon vigyázott, hogy ne maradjanak utána nyomok. Vagy
priuszos az illető. vagy valami fontos ember, aki nem szeretné, ha kiderülne,
hogy rossz fát tett a tűzre. - A nyomozó megkérdezte Robinsont: - Általában kik
használják a lakosztályt?
- A legfontosabb vendégeinknek van fenntartva. Királyoknak,
miniszterelnököknek... - Robinson kis szünetet tartott, mintha még nem
döntötte volna el, hogy folytassa-e, de aztán kimondta: ...és elnököknek.
- Telefonáltak innen az utóbbi huszonnégy órában?
- Nem tudom.
- De ha igen, akkor annak van nyoma, igaz?! - Reese kezdett ingerültté válni.
- Természetesen.
A nyomozó a telefonért nyúlt, és a szállodai központot hívta.
- Nick Reese nyomozó vagyok. Nézzen utána, hogy az utóbbi huszonnégy
órában volt-e hívás az Imperial Suite-ből! Várok.
Figyelte, amint az orvos fehér köpenyes segédei lepedővel letakarják a
meztelen lányt, és fölteszik a hordágyra. Jézusom! Igazából még el sem
kezdődött az élete, gondolta.
- Reese nyomozó? - szólt vissza a telefonközpontos.
- Igen!
- Tegnap volt egy helyi hívás a lakosztályból.
Reese jegyzettömböt, tollat vett elő a zsebéből.
- A szám? Négy-öt-hat-hét-nulla-négy-egy...
- Alig írta le a telefonszámot, mozdulatlanná merevedett. - Ó, a francba!
- Mi a baj? - kérdezte Nelson.
Reese lassan emelte föl a tekintetét a lapról.
- A Fehér Házé.
 17.

Reggeli közben Jan megkérdezte:

- Hol voltál az éjjel, Oliver?
A férfi szívverése is kihagyott egy pillanatra. Nem jöhetett rá, mi történt,
bizonygatta magának. Senki nem tudhatja! Senki! - Fontos megbeszélésen
voltam... - kezdte, de Jan rögtön közbevágott.
- Elmaradt, és mégiscsak hajnali három körül jöttél haza. Előtte próbáltalak
elérni, de nem sikerült. Hol voltál?
- Közbejött valami. Miért? Szükséged lett volna... Mi történt?
- Már nem érdekes - felelte lemondóan az asszony. - Oliver, nemcsak engem
bántasz, hanem magadat is. Nem akarom, hogy mindazt, amit elértél,
elveszítsd, mert... mert nem vagy képes... - könnyes szemmel félbehagyta a
mondatot.
Oliver felállt, és mögéje lépve köréje fonta a karját.
- Nyugodj meg, Jan! - kérte. - Minden rendben. Nagyon szeretlek.
Valóban nagyon szeretem, a magam módján, gondolta magában. Nem az én
hibám, ami az éjjel történt, ő hívott fel. Magamtól nem kezdeményeztem volna,
hogy találkozzunk. Minden óvintézkedést megtett, nehogy illetéktelenek
meglássák. Tiszta vagyok, döntötte el magában.
Peter Tager aggódott az elnök miatt. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy
Oliver Russell libidója fékezhetetlen, és a baj kiküszöbölése érdekében
megpróbált egyezségre jutni a főnökével. Bizonyos estékre nem létező, a Fehér
Háztól távoli munkamegbeszéléseket talált ki, és gondoskodott arról is, hogy a
biztonsági szolgálat emberei pár órára eltűnjenek.
Amikor emiatt panaszkodni kezdett Davisnek, a szenátor tökéletes
nyugalommal azt felelte:
- Hát igen, Oliver nagyon forró vérű. Az ilyesmin néha képtelenség úrrá lenni.
Őszintén csodálom a magasztos erkölcsi elveit, Peter! Tudom, milyen sokat
jelent magának a család, és hogy mennyire taszítónak találja időnként az elnök
viselkedését. De ne legyünk vaskalaposak! Arra ügyeljen, hogy minden a
legteljesebb diszkréció mellett történjen!

Nick Reese utálta a rideg, hófehér csempével borított falú bonctermet. A

helyiséget vastagon megülte a formaldehid és a halál nehéz szaga.
Helen Chuan kórboncnok, apró, vonzó asszony már várta a nyomozót.
- Jó reggelt! - köszönt Reese. - Végzett a boncolással?
- Már az előzetes jelentést is elkészítettem, Nick! Nem a fejsebébe halt bele
Jane Doe (ismeretlen személy megjelölése hivatalos eljárás során az Egyesült
Államokban - a fordító). A szíve megállt, mielőtt nekicsapódott volna az asztal
sarkának. Metilén-dioxi-metamfetamin-túladagolásba halt bele.
- Ne csinálja ezt velem, Helen! - sóhajtott fel a nyomozó.
- Elnézést. Az utcán Ecstasy néven árulják a szert. Tessék! Egyelőre itt tartunk
- mondta az orvos, és átnyújtotta a jelentést.

BONCOLÁSI JEGYZŐKÖNYV
ELHUNYT NEVE: JANE DOE
IRATSZÁM: C-L961

ANATÓMIAI ÖSSZEGZÉS
I. HYPERTROPHIÁS CARDIOMYOPATHIA
A. CARDIOMEGALIA (750 G)
B. A szív BAL oldalának ventricularis hy-PERTROPHIÁJA (2,3 CM)
C. PANGÁSOS HEPATOMEGALIA (2750 G)
D. PANGÁSOS SPLENOMEGAUA (350 MG)
II. Akut opiátintoxikáció
A. AKUT PASSZÍV CONGESHO, ALL VISCERA
III. TOXIKOLÓGIAI ÁLLAPOT (KÜLÖN JELENTÉS)
IV. AGYSZÖVET-VIZSGÁLAT (KÜLÖN JELENTÉS)
CONCLUSIO: (A HALÁL OKA)
HYPERTROPHIÁS CARDIOMYOPATHIA
AKUT OPIÁTINTOXIKÁCIÓ

Nick Reese felnézett a papírból.

- Szóval, normális nyelven ez azt jelenti, hogy Ecstasy-túladagolástól halt
meg?
- Igen.
- Szexuális sérelem érte?
Helen Chuan mintha kissé bizonytalanul válaszolt volna:
- A szűzhártyája átszakadt, és ondónyomot és kevés vért is találtunk a
combja belső felén.
- Tehát megerőszakolták.
- Nem feltétlenül - válaszolta a doktornő.
- Hogy érti ezt? - kérdezte a homlokát ráncolva Reese.
- Nem találtunk erőszakra utaló jeleket.
 A nyomozó kezdett összezavarodni.
- Kifejtené ezt bővebben?
- Jane Doe minden jel szerint szűz volt, és a halála előtt közösült először.
Reese némán nézett maga elé, a friss információt latolgatta. Valaki rávett egy
szűz lányt, hogy menjen fel vele az Imperial Suite-be, és legyen az övé. Vagy
régebbről ismerte, vagy olyan ember volt, akinek valamilyen okból nem tudott
ellenállni. Híres, netán befolyásos...
- Boncterem - szólt bele Helen Chuan a megcsörrenő telefonba. Hallgatott egy
ideig, aztán átnyújtotta a nyomozónak a kagylót.
- Reese! - A rendőr arca földerült. - Igen, Mrs. Holbrook! Köszönöm, hogy
visszahívott. A gyűrű az önök iskolájától való, és P. Y. monogramot véstek belé.
Van ilyen nevű lány hallgatójuk? Nagyon hálás lennék... Köszönöm. Várok.
Reese a kagylót letakarva ínég egyszer megkérdezte a kórboncnokot:
- Bizonyos abban, hogy a lányt nem erőszakolták meg?
- Egyetlen erőszakra utaló jelet sem találtam.
- Elképzelhető, hogy már halott volt, amikor a behatolás megtörtént?
- Nem hinném.
- Reese nyomozó? - hallatszott a vonal másik végéről.
- Igen!
- Átnéztem a nyilvántartásunkat, és csak egyetlen P. Y. monogramú lány
hallgatót találtam. Pauline Youngot.
- Elmondaná, hogyan néz ki?
- Természetesen. Pauline tizennyolc éves, alacsony, elég tömzsi, sötét hajú...
- Értem. - Nem talált! - Ő az egyetlen?
- Igen. Nincs több hasonló nevű lányunk.
Reese figyelmét fölkeltette a megfogalmazás.
- Fiú viszont van?
- Igen. Paul Yerby, végzős. Véletlenül éppen Washingtonban tartózkodik.
A nyomozó szívverése felgyorsult a váratlan információtól.
- Itt?
- Igen. Diákjaink egy csoportja fővárosi kirándulásra ment, meglátogatni a
Fehér Házat, a Kongresszust...
- És még itt vannak?
- Igen.
- Megmondaná, hol szálltak meg?
- A Hotel Lombardyban. Sikerült tőlük csoportos kedvezményt szerezni.
Egyéb szállodákkal is tárgyaltam, de azok...
- Nagyon köszönöm, Mrs. Holbrook! Végtelenül hálás vagyok a segítségért!
Reese lerakta a telefont, és megkérte a kórboncnokot:
- Helen, szóljon, ha befejezte a vizsgálatot!
 - Természetesen. Sok szerencsét, Nick!
A nyomozó elgondolkodva bólintott.
- Azt hiszem, épp az előbb az volt.

A Hotel Lombardy a Pennsylvania Avenue-n állt, két háztömbnyire a

Washington Circle-től, és kényelmes járótávolságnyira a Fehér Háztól, több
emlékműtől, egy metróállomástól. Reese belépett a szolid, régi stílusú hallba,
és egyenesen a portáshoz ment.
- Lakik maguknál bizonyos Paul Yerby?
- Sajnálom, nem szoktunk felvilágosítást adni...
A nyomozó megmutatta az igazolványát.
- Nagyon sietek, haver!
- Értem, uram! - A portás már nézte is a vendégkönyvet. - Mr. Yerby a 315-
ösben lakik. Felszóljak?
- Isten őrizz! Szeretném meglepni. Tartsa távol magát a telefontól!
Reese lifttel fölment a harmadik szintre, és megkereste a 315-ös szobát. Hallva
a bentről kiszűrődő hangokat, kigombolta a zakóját, és csak aztán kopogott be.
Tizenéves fiú nyitott ajtót.
- Helló!
- Paul Yerby?
- Nem. - A srác hátrafordult. - Téged keresnek, Paul!
Nick Reese nem várt tovább, beljebb nyomult, és karcsú, borzas hajú, farmert
és trikót viselő fiút látott kilépni a fürdőszobából.
- Paul Yerby?
- Igen. Ki maga?
Reese megmutatta az igazolványát. - Nick Reese nyomozó. Gyilkossági
csoport.
A fiú halottsápadt lett.
- Mit... akar tőlem?
Nick Reese érezte a félelem áporodott, savanykás szagát. Elővette a halott
lány gyűrűjét, és a fiú orra alá nyomta.
- Látta már ezt, Paul?
- Nem. - vágta rá túlságosan is sietve Yerby.
- Én...
- A maga monogramja van belevésve.
- Igen? Ó... Hát persze... - A fiú teljesen elbizonytalanodott. - Tényleg olyan,
mint az enyém. Biztosan elveszítettem valahol.
- Netán odaajándékozta valakinek?
Yerby idegesen megnyalta a szája szélét.
- Igen… Lehetséges.
 - Jöjjön velem, Paul!
A fiú rémülten összerezzent.
- Le vagyok tartóztatva?
- Miért lenne? - kérdezte Reese. - Talán rossz fát tett a tűzre?
- Nem, dehogy! Csak... - a hang elbizonytalanodott.
- Akkor miért tartóztatnám le?
- Nem tudom. Azt sem, miért akarja, hogy magával menjek.
Látva, hogy tekintetét az ajtóra villantja, Reese határozottan megfogta a fiú
karját.
- Jöjjön szépen!
- Akarod, hogy felhívjam anyádat, vagy valakit, Paul? - kérdezte a szobatárs.
Yerby kétségbeesett arccal megrázta a fejét. Nem. Ne szólj senkinek! - suttogta.

A Henry I. Daly Building a NW, Indiana Ave-nue 300. alatt,Washington

belvárosában meglehetősen taszító külsejű, szürke, ötemeletes téglaépület. Itt
működik a kerületi rendőrkapitányság, a gyilkossági csoport irodái a második
emeleten vannak. Amíg Paul Yerbyt lefényképezték, és ujjlenyomatot vettek
tőle, Reese nyomozó jelentést tett Otto Miller kapitánynak.
- Azt hiszem, sikerült előbbre lépnünk a Monroe Arms-beli haláleset
ügyében.
- Halljam! - felelte Miller, és kényelmesen hátradőlt a karosszékében.
- Behoztam a lány barátját. Halálra van rémülve a kölyök. Mindjárt
kihallgatjuk. Ott akar lenni?
A kapitány az íróasztalán tornyosuló aktákra nézett.
- A következő néhány hónapom foglalt. Elég ha a végeredményről beszámol.
- Rendben. - Reese kifelé indult.
- Nick! - szólt utána Miller. - El ne felejtse ismertetni a jogait!

Paul Yerbyt bevitték a kihallgatószobába. Apró helyiség volt kopott asztallal,

négy székkel és videokamerával. Tükörnek álcázott megfigyelőablakot
illesztettek a falába, hogy a szomszédos helyiségből is lehessen látni, mi
történik odabent.

Paul Yerby Nick Reese-szel, és két másik nyomozóval, Doug Hogannel és Edgar
Bernsteinnel szemben ült.

- Tisztában van azzal, hogy a beszélgetésünket videóra rögzítjük? - kérdezte

Reese.
- Igen, uram!
- Joga van ügyvédhez fordulni. Ha nincs elegendő pénze rá, kérheti, hogy
rendeljenek ki egyet.
 - Akarja, hegy ügyvéd is jelen legyen a kihallgatáson? - kérdezte Bernstein,
miután néhány másodpercig hiába várták a választ.
- Nincs szükségem ügyvédre.
- Rendben. Joga van hallgatni, de ha nem ragaszkodik hozzá, akkor bármi,
amit itt elmond, felhasználható maga ellen a bíróságon. Világos?
- Igen, uram!
- Neve?
- Paul Yerby.
- Lakhelye?
- Marion Street huszonhárom, Denver, Colorado. Nézzék, nem csináltam
semmi rosszat...
- Senki nem mondta, hogy csinált. Pusztán választ szeretnénk kapni magától
néhány kérdésre Hajlandó segíteni nekünk?
- Persze! De... fogalmam sincs, mi ez az egész.
- Nem is sejti?
- Nem, uram!
- Van barátnője, Paul?
- Hát, tudják...
- Nem tudjuk. Jobb volna, ha elmondaná.
- Igen. Előfordul...
- Szokott randevúzni?
- Igen.
- Egy bizonyos lánnyal, Paul?
Csönd.
- Van barátnője, Paul?
- Igen.
Bernstein:
- Hogy hívják?
- Chloe.
Reese:
- Chloe kicsoda?
- Chloe Houston.
Reese felírta a nevet.
- Hol lakik?
- Oak Street hatszázkettő, Denver.
- A szüleinek a neve?
- Az édesanyjával lakik.
- Őt hogy hívják?
- Jackie Houston. Colorado kormányzója.
 A nyomozók összenéztek. A francba! Már csak ez hiányzott! - mondta a
tekintetük.
- A magáé ez, Paul? - kérdezte Reese, megmutatva a fiúnak a gyűrűt.
- Igen - hangzott el néhány másodpercnyi, gondos tanulmányozás után a
felelet.
- Maga adta Chloénak?
A fiú idegesen nagyot nyelt.
- Igen... azt hiszem.
- Nem biztos benne?
- De igen. Már pontosan emlékszem.
- Jól tudom, hogy iskolai kirándulásra jöttek Washingtonba?
- Igen.
- Chloe is a csoport tagja?
- Igen, uram!
- Hol van most Chloe, Paul? - kérdezett közbe Bernstein nyomozó.
- Én.. . nem is tudom.
- Mikor látta utoljára? - érdeklődött Hogan.
- Pár napja.
- Mennyi az a pár? Mondjuk kettő? - ezt ismét Reese kérdezte.
- Igen.
- Hol? - Bemstein.
- A Fehér Házban.
A nyomozók meglepődve néztek egymásra.
- A Fehér Házban volt?! - csodálkozott Reese.
- Igen, uram! Chloe édesanyja intézte el, hogy a csoportunk külön
bemehessen.
Hogan:
- És Chloe is magukkal volt?
- Igen.
Bernstein:
- Történt valami szokatlan a látogatás alatt?
- Hogy érti?
- Találkoztak, beszéltek valakivel? - igyekezett pontosítani a kérdést
Bernstein.
- Persze. Az idegenvezetővel.
Reese:
- Csak vele?
- Igen.
Hogan:
- Chloe egész idő alatt a csoporttal volt?
 - Igen... - Yerby hangján érezni lehetett, hogy elbizonytalanodott. - Nem.
Egyszer elment megkeresni a női mosdót. Körülbelül negyedóráig volt távol, és
amikor visszajött...
- Amikor visszajött?
- Semmi.
Nyilvánvaló volt, hogy a srác hazudik.
- Fiam! - fordult hozzá komoly arccal Reese.
- Tudja, hogy Chloe Houston halott?
Árgus szemek ügyelték.
- Nem! Jézusom! Hogyan? - A megdöbbenést akár tettethette is.
Bernstein:
- Nem tudta?
- Nem! Én... képtelen vagyok elhinni.
Hogan:
- Semmi köze sincs a halálához?
- Persze, hogy nincs! Én... szerettem Chloét!
Bemstein:
- Lefeküdt vele?
- Nem! Vártunk... össze akartunk házasodni.
Reese:
- De néha szedtek együtt kábítószert?
- Nem! Ki se próbáltuk!
Jól megtermett nyomozó, Harry Carter lépett a szobába. Egyenesen Reese-hez
ment, súgott valamit a fülébe, mire az bólintott, és átható pillantást vetett Paul
Yerbyre.
- Mikor látta utoljára Chloe Houstont? - kérdezte.
- Mondtam már. A Fehér Házban. - A fiú kényelmetlenül fészkelődni kezdett
a székén.
- Rosszul áll a szénája, Paul - mondta Reese, és hogy szavainak nagyobb
nyomatékot adjon, közelebb is hajolt. - Az ujjlenyomatait megtalálták a Monroe
Arms Hotel Imperial Suite-jében. Megmondaná, hogyan kerültek oda?
Paul Yerby némán, halott sápadtan nézett.
- Nyugodtan abbahagyhatja a hazudozást! Elkaptuk.
- Én... nem csináltam semmit.
- Maga bérelte ki a lakosztályt? - kérdezte Bernstein.
- Nem én! - A hangsúly az „én”- en volt, és Reese ezt azonnal észrevette.
- De tudja, ki tette?
- Nem. - A válasz túl gyorsan hangzott el. Hogan:
- Beismeri, hogy járt a lakosztályban?
- Igen, de... Chloe még élt, amikor eljöttem.
 - Miért hagyta ott?
- Megkért rá. Várt valakit...
Bernstein:
- Ugyan már, Paul! Tudjuk, hogy maga ölte meg.
- Nem! - A fiú most már egész testében remegett. - Esküszöm, hogy nem én
tettem. Csak... felkísértem a lakosztályba. Rövid ideig voltam ott.
Reese:
- Azért, mert Chloe várt valakit?
- Igen. Nagyon... izgatott volt.
Hogan:
- Megmondta, kivel fog találkozni?
Yerby megnyalta izgalomtól kicserepesedő száját.
- Nem.
- Hazudik. Nagyon jól tudja.
Reese:
- Azt mondja, izgatott volt. Miért?
Paul újból körbenyalta az ajkát.
- Amiatt... az ember miatt, akivel együtt vacsorázott.
- Ki volt az, Paul? - kérdezte Bernstein.
- Nem mondhatom meg.
Hogan: - Miért nem?
- Megígértem Chloénak, hogy soha senkinek nem árulom el.
- Chloe halott.
Paul Yerby szemét könnyek árasztották el.
- Nem tudom elhinni.
Reese:
- Mondja meg, ki volt az a férfi!
- Nem tehetem. Megígértem.
- Hát jó, akkor elmondom, mi fog történni magával. Az éjszakát fogdában
tölti, és reggel, ha megmondja, kivel kellett találkoznia a barátnőjének,
elengedjük. Ha nem, gyilkosság miatt vádat emelünk maga ellen - jelentette ki
Reese.
Várták, mit fog erre válaszolni, de a fiú csak hallgatott.
- Vidd! - mondta Bernsteinnek Nick Reese.

Reese visszament Miller kapitányhoz.

- A rossz hírrel kezdjem, vagy a még rosszabbal? - kérdezte a főnökét.
- Nincs időm hülyéskedni, Nick!
- A rossz hír az, hogy nem vagyok biztos abban, hogy a fiú adta neki a
kábítószert. A még rosszabb, hogy a lány anyja Colorado kormányzója.
 - Jézusom! Az újságírók odáig lesznek a boldogságtól, ha megtudják! - Miller
hatalmasat sóhajtott. - Miért nem biztos abban, hogy a fiú tette?
- Bevallotta, hogy járt a lakosztályban, de a leghatározottabban kitart az
állítása mellett, hogy a lány elküldte, mert várt valakit. Okosabb srácnak látszik,
mint hogy ilyen hajánál fogva előrángatott, ostoba történettel álljon elő,
kivéve, ha igaz. Egészen biztosan tudja, kivel akart találkozni Chloe Houston, de
hiába faggattuk, nem árulta el.
- Van valami ötlete?
- A lány először járt Washingtonban, és nem ismer itt senkit. Ellátogattak a
Fehér Házba, ahol elszakadt a többiektől, mondván, hogy a női mosdóba megy.
A Fehér Házban azonban nincs nyilvános mellékhelyiség. Ahhoz, hogy találjon,
az Ellipse-en lévő Látogatói Pavilonba, vagy a Látogatók Központjába kellett
mennie. Ennek ellenére csak mintegy negyedóráig volt távol. Szerintem, amíg a
mosdót kereste, összefutott valakivel a Fehér Házban dolgozók közül, valakivel,
akit felismert, mert... mondjuk látta a tévében. Akárhogyan is, fontos ember
kellett legyen az illető. Megmutatta a lánynak valamelyik mosdót, szóba
elegyedett vele, és sikerült rábeszélnie, hogy elmenjen a Monroe Armsba.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha felhívom a Fehér Házat - válaszolta némi
gondolkodás után Miller kapitány. - Kérték, hogy folyamatosan tájékoztassuk
őket. Ne hagyja békén a kölyköt! Tudni akarom az illető nevét.
- Rendben!
Miután Reese nyomozó távozott, Miller kapitány telefonált valakinek.
- Igen, uram! Őrizetbe vettünk egy tanút. Az Indiana Avenue-i rendőrségi
épület fogdájában van... Semmiképp sem, uram! Bízom abban, hogy a fiú
holnap elárulja az illető nevét... Igen, uram! Értettem.
Helyére rakta a kagylót, nagyot sóhajtott, és folytatta a lélekölő papírmunkát.

Másnap reggel nyolc órakor Nick Reese nyomozó benyitott a cellába. Paul
Yerby holtteste a mennyezetet helyettesítő acélrács egyik rúdján lógott.
 18.

HOLTAN TALÁLTÁK A COLORADÓI KORMÁNYZÓ 16 ÉVES LÁNYÁT

Az őrizetbe vett barát felakasztotta magát a fogdában
A RENDŐRSÉG REJTÉLYES TANÚT KERES

Nézte a vastag betűs címeket, és a rosszullét kerülgette. Tizenhat éves!

Idősebbnek látszott. Milyen bűnnel vádolhatják? Gyilkossággal? Legfeljebb
gondatlanságból elkövetett emberöléssel. És szemérem elleni erőszakkal.
Meztelenül, szégyenlős mosollyal az arcán lépett ki a fürdőszobából. „Még
soha nem csináltam ilyet" - mondta.
Átkarolta, és simogatni kezdte. „Örülök, hogy én leszek, az első, kicsim! ”
Korábban elfelezett vele egy adag folyékony Ecstasyt. „Idd meg! Remekül fogod
érezni magadat tőle! ” Szeretkeztek, és nem sokkal utána a lány panaszkodni
kezdett, azt mondta, rosszul van. Kikelt az ágyból, de összeesett, és a fejét
beverte az asztal sarkába. Baleset volt. A rendőrségnek természetesen más lesz
a véleménye. De nincs semmi, aminek az alapján kapcsolatba hozhatnának
bennünket egymással, gondolta. Semmi.
Korábban úgy érezte, mintha nem vele történt volna az eset, de most minden
valóságossá vált.
A forgalomnak a Fehér Ház kertjét övező vasrácson túlról, a Pennsylvania
Avenue-ról beszűrődő zaja térítette magához, vezette vissza a jelenbe. Indulnia
kellett, mindössze pár perc volt a kabinet ülésének kezdetéig. Hogy összeszedje
magát, mély lélegzetet vett.

Melvin Wicks alelnök, Sime Lombardo és Peter Tager várta az elnököt az Ovális
Irodában.
- Jó reggelt, uraim! - köszöntötte őket Oliver, és rögtön helyet is foglalt az
íróasztala mögött.
- Látta már a Tribune-t, elnök úr? - kérdezte Tager.
- Nem.
- Azonosították a Monroe Armsban talált lány holttestét. Azt kell mondjam,
rendkívül kellemetlen eset.
- Igen? - Russell anélkül, hogy tudatosult volna benne, mozdulatlanná
merevedett.
- Chloe Houston az. Jackie Houston lánya.
 - Jézusom! - suttogta az elnök.
Látva, mennyire meglepődtek a munkatársai a heves reakción, gyorsan
összeszedte magát, és magyarázattal szolgált:
- Jackie Houston valamikor... nagyon jó barátom volt. Ez borzalmas!
- Hiába nincs közünk a washingtoni bűnesetekhez, a Tribune ezért is rajtunk
fogja elverni a port - jegyezte meg Sime Lombardo.
- Nincs rá mód, hogy befogjuk Leslie Stewart száját? - kérdezte Melvin Wicks.
Olivernek eszébe jutott a szenvedélyes este Leslie-vel.
- Nincs - felelte. - A sajtó szabadságát tiszteletben kell tartani, uraim!
- A kormányzó... - kezdte Tager, de nem tudta folytatni, mert az elnök
közbevágott.
- Majd én beszélek vele - mondta, és rögtön ki is szólt a titkárnőjének: -
Legyen szíves, hívja fel Denverben Houston kormányzót!
- Jó lesz, ha máris hozzálátunk a bajelhárításhoz - mondta Tager. - A
bűnesetek számának csökkenését mutató statisztikára gondolok, ösz-
szeállításra arról, hányszor kért a Kongresszustól több pénzt a rendőrség
számára, és hasonlókra. - Maga is érezte, hogy nem sok haszna lesz annak, amit
tervez.
A titkárnő becsöngetett, és Oliver azonnal a kagylóért nyúlt.
- Igen! - Hallgatott pár másodpercig, majd lerakta. - A kormányzó elindult
Washingtonba. Peter! Derítse ki, melyik géppel jön! - mondta.
- Menjen elé a repülőtérre, és hozza ide!
- Máris. A Tribune-nak van egy meglehetősen kemény szerkesztőségi cikke. -
Tager a kinyitott lapot Oliver elé rakta, és rábökött a vastag betűs címre:
AZ ELNÖK KÉPTELEN VISSZASZORÍTANI A FŐVÁROSBAN A BŰNÖZÉST. - És így
tovább, ebben a szellemben.
- Leslie Stewart undok némber - állapította meg Sime Lombardo. - Ideje
volna, hogy valaki elbeszélgessen vele.

A Washington Tribune szerkesztőségében az irodájában Matt Baker éppen az

elnököt a tehetetlensége miatt támadó szerkesztőségi cikket olvasta, amikor
Frank Lonergan bement hozzá. Lonergan a negyvenes évei elején járt, és a
rendőrségnél dolgozott, mielőtt hírlapírásra adta a fejét. Sikeres tevékenysége
révén az ország egyik legjobb nyomozó-újságírójaként tartották számon.
- Magáé a cikk, Frank?
- Igen.
- Nagyon nem tetszik nekem, amit arról ír, hogy Minnesotában huszonöt
százalékkal csökkent a bűnözés. Miért éppen Minnesotát halászta elő?
- A Jéghercegnő ajánlotta - válaszolta Lonergan.
- Nevetséges! - csattant fel Baker. - Beszélek vele.
Leslie Stewart éppen telefonált, amikor Matt Baker benyitott hozzá.

- A részleteket magára bízom, a lényeg, hogy minél több pénzt gyűjtsünk

neki. A szenátor ma nálam ebédel, és megkapom tőle a névsort. Köszönöm -
búcsúzott el beszélgetőpartnerétől, és lerakta a kagylót. - Matt?!

Baker megállt az íróasztal előtt.

- A szerkesztőségi cikk miatt jöttem.

- Ugye milyen jó?

- Bűzlik, Leslie! Színtiszta propaganda. Az elnöknek nem feladata, hogy a

washingtoni bűnözéssel foglalkozzon. Van polgármesterünk és rendőrségünk,
azokra tartozik. És mi ez az ostobaság arról, hogy Minnesotában huszonöt
százalékkal visszaesett a bűnözés? Honnan szerezte az adatot?
Leslie Stewart a karosszékében hátradőlve nyugodtan válaszolt:
- Matt, ez az én lapom. Azt írok és közlök benne, amit akarok. Oliver Russell
csapnivaló elnök, Gregory Embry viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy
betöltse a posztot. Segítünk neki, hogy az övé legyen a Fehér Ház.
Látva Baker arcán a felháborodást, szelídebb hangra váltott:
- Ne dühöngjön, Matt! A Tribune a győztes oldalán fog állni. Embry nagyon jó
elnök lesz. Mellesleg éppen őt várom. Velünk ebédel?
- Nem. Utálok potyázni - mondta Baker, és sarkon fordult.
A folyosón kis híján összeütközött Gregory Embryvel. Minnesota szenátora
ötvenes éveiben járó, felfuvalkodott politikus volt.
- Á, szenátor! Gratulálok!
- Köszönöm. - Embryn látszott, hogy nem igazán érti a dolgot. - Mihez?
- Ahhoz, hogy az államában sikerült huszonöt százalékkal csökkenteni a
bűnözést - válaszolta Baker, és otthagyta, hadd bámuljon utána.

Az ebédet Leslie Stewart antik bútorzatú ebédlőjében szolgálták fel. A

konyhafőnök az utolsó simításoknál tartott éppen, amikor Leslie és Embry
belépett.
- Tálalunk, mihelyt parancsolja, Miss Stewart! - jelentette a pincér. -
Óhajtanak aperitifet?
- Én nem - válaszolta Leslie. - Szenátor?
- Hát, napközben általában nem iszom, de most jólesne egy martini.
Leslie tisztában volt azzal, hogy Embry szenátor általában igen sokat iszik
napközben. Vaskos, részletes információkat tartalmazó dossziét vezetett róla.
Nős volt, öt gyerekkel és japán szeretővel. Hobbiból titokban félkatonai
csoportot pénzelt odahaza, Minnesotában. Mindezt Leslie lényegtelennek
tartotta, számára az volt csak fontos, hogy Gregory Embry szilárdan hitt a
nagyvállalkozások szabadságának üdvözítő voltában. A Washington Tribune
Enterprises pedig nagyvállalkozás volt,amit Leslie még nagyobbá akart tenni, és
számított arra, hogy ha elnök lesz, Embry segít neki ebben.
Az ebédlőasztalnál ültek, és a szenátor már a második martiniját kortyolgatta.
- Szeretném megköszönni a pénzgyűjtő akcióját, Leslie! Nagyon szép,
önzetlen gesztus volt.
- Örömmel csináltam - válaszolta meleg mosollyal az arcán az asszony. -
Mindent hajlandó vagyok megtenni annak érdekében, hogy legyőzze Oliver
Russellt.
- Hát, azt hiszem, elég jók rá az esélyeim.
- Szerintem is. Az embereknek kezd elegük lenni az elnök botrányaiból. Úgy
érzem, ha a választásokig bekövetkezik még egy, akkor útilaput kötnek a talpa
alá.
Embry elgondolkodva nézett mega elé, majd megkérdezte:
- És gondolja, hogy lesz?
- Csöppet sem lepődnék meg rajta - válaszolta szelíden Leslie.
Az ebéd egészen kiváló volt.

Antonio Valdez, a kórboncnok egyik munkatársa telefonált:

- Miss Stewart, ugye jól értettem, hogy érdekli a Chloe Houston-eset?
- Igen...
- A zsaruk azt akarják, hogy kezeljük szigorúan bizalmasan az ügyet, de mivel
olyan kedves volt, gondoltam...
- Nyugodt lehet, nem fogja megbánni. Mit állapított meg a boncolás?
- A lány halálát az Ecstasy nevű kábítószer okozta.
- Micsoda?
- Ecstasy. Egészen pontosan annak is a folyékony változata.
„ Van egy kis meglepetésem, amit szeretném, ha kipróbálnál... Ez folyékony
Ecstasy... Egy barátomtól kaptam... ” - jutottak eszébe Leslie-nek az évekkel
korábban elhangzott szavak.
A nővel, akit a Kentuckyból kifogtak, szintén a túladagolt folyékony Ecstasy
végzett.
Leslie hevesen dobogó szívvel, mozdulatlanul ült a karosszékében.
Van Isten!

Leslie magához rendelte Frank Lonergant.

- Nézzen utána Chloe Houston halálának! Valamilyen módon kapcsolódik az
elnökhöz.
 Az újságíró elképedve nézett rá.
- Az elnökhöz?
- Úgy látszik, el akarják kenni az ügyet. Annak a fiúnak az öngyilkossága
ehhez éppen kapóra jött... Nézzen utána kicsit! Tudni akarom azt is, mit csinált
az elnök a lány halála előtti délutánon és este. Óvatosan csinálja, és nekem
szóljon, ha megtud valamit!
Lonergan mély lélegzetet vett.
- Tudja, mit jelenthet, ha beigazolódik a gyanúja?
- Kezdjen hozzá! És még valami!
- Igen?!
- Nézzen utána az Interneten az Ecstasy nevű kábítószernek, és annak is,
hogy van-e valami köze Oliver Russellhez!

A kábítószerekkel foglalkozó orvosi Internetoldalon Lonergan ráakadt Oliver

Russell egykori titkárnőjének, Miriam Friedlandnek a történetére. Felhívta a
frankforti kórházat, ahol ápolták, és érdeklődésére az egyik orvos közölte:
- Miss Friedland két napja meghalt. Egy pillanatra sem tért magához a
kómából.

Frank Lonergan felhívta Houston kormányzó hivatalát.

- Nagyon sajnálom - válaszolta a titkárnő. - Houston kormányzó
Washingtonba utazott.
Tíz perccel később Lonergan úton volt a repülőtérre, de elkésett.

A kiszálló utasokat figyelve észrevette, amint Peter Tager odalép egy vonzó,
negyven év körüli, szőke nőhöz, vált vele néhány szót, majd egy limuzinhoz
vezeti.
Beszélnem kell a hölggyel, döntötte el magában. Visszaindult a városba, és
útközben, a mobiltelefonjáról lebonyolított néhány hívást. A harmadikból azt is
megtudta, hogy Jackie Houston kormányzó a Four Seasons Hotelben fog lakni.

Oliver Russell türelmetlenül várta Jackie Houstont az Ovális Iroda melletti kis
dolgozószobában. Amikor az asszony belépett, elé sietett, mindkét kezét
megfogta.
- Borzalmasan sajnálom, Jackie! El sem tudom mondani, mennyire megrázott
ez a tragédia.
Csaknem tizenhét év telt el azóta, hogy utoljára látták egymást. Chicagóban
találkoztak, egy jogászkongresszuson. A lány akkor fejezte be az egyetemet,
szép volt, fiatal, lelkes, és rövid, de igen szenvedélyes viszony alakult ki
közöttük.
 Tizenhét év.
És Chloe tizenhat éves volt.
Nem merte föltenni Jackie-nek az agyában dübörgő kérdést. Nem akarom
megtudni a választ! Kis ideig némán nézték egymást, aztán Oliver félrefordult,
mert azt hitte, az asszony a múltról fog beszélni.
- A rendőrség azt állítja, hogy Paul Yerbynek szerepe volt Chloe halálában -
mondta Jackie Houston.
- Határozottan.
- Pedig nem.
- Nem?
- Paul szerelmes volt Chloéba. Soha nem tett volna semmit, amivel kicsit is
árthat neki. Azt tervezték... - az asszony hangja elcsuklott -, hogy egyszer majd
összeházasodnak.
- Amennyire tudom, a fiú ujjlenyomatait megtalálták a szállodai
lakosztályban, Jackie!
- Az újságok szerint... a Monroe Arms Imperial Suite-jében történt.
- Igen.
- Oliver, Chloénak nem volt sok zsebpénze. Paul apja nyugdíjas könyvelő.
Hogyan vehette ki Chloe az Imperial Suite-et?
- Nem tudom.
- Pedig ez az egyik legfontosabb kérdés. Addig nem megyek el
Washingtonból, amíg ki nem derül, ki a felelős a lányom haláláért. - A
kormányzónő a homlokát ráncolta, mert eszébe jutott valami. - Úgy volt, hogy
aznap délután találkoztok. Járt nálad Chloe?
Némi bizonytalankodás után hangzott csak el a válasz:
- Nem, pedig jó lett volna. Sajnos, egy sürgős megbeszélés miatt le kellett
mondanom.

Valahol a város másik végén egymáshoz préselődve feküdtek meztelenül az

ágyban, és a férfi tisztán érezte partnerében a feszültséget.
- Valami baj van, JoAnn?
- Semmi. Jól vagyok, Alex!
- Nem úgy nézel ki, szivi! Min töröd a fejed?
- Semmin - válaszolta JoAnn McGrath.
- Semmin?
- Hát, igazság szerint az a szegény kislány járt az eszemben, akit megöltek a
szállodában.
- Ha jól emlékszem, egy kormányzó lánya.
- Igen.
- Tudja már a rendőrség, kivel volt?
 - Nem. Mindenkit kikérdeztek a szállodában.
- Téged is?
- Igen. Elmondtam nekik a telefont.
- Milyen telefont?
- A lakosztályból valaki a Fehér Házat hívta.
A férfi hirtelen éberré vált, és a szavait gondosan megválogatva mondta:
- Nem jelent semmit. Sokan felhívják a Fehér Házat csak azért, hogy utána
azt állítsák, az elnökkel beszéltek. Gyere, szivi! Az előbb istenien csináltad.
Maradt a juharszirupból?

Frank Lonergan a repülőtérről jövet éppen belépett a szobájába, amikor

megcsörrent a telefonja.
- Lonergan!
- Üdvözlöm, Mr. Lonergan! Itt Lapos Torok - tréfálkozott a maga idétlen
módján Alex Cooper. Pitiáner alak volt, de szentül hitte, hogy információi
felérnek a Watergate-botrányról szóló fülest szolgáltató Mély Torokéval. -
Hajlandó megfizetni egy forró tippet?
- Attól függ, mennyire forró.
- Dugja a seggébe, majd megtudja! Ötezer dollárt kérek érte.
- Viszlát!
- Várjon! Ne tegye le! A Monroe Armsban meggyilkolt lányról van szó.
- Igen?! - Frank Lonergan hangján érződött, hogy kezdi érdekelni a dolog.
- Találkozhatunk valahol?
- Félóra múlva Riccónál leszek.

Frank Lonergan és Alex Cooper kettőkor már Riccónál, az egyik bokszban ült.
Cooper sovány, menyétképű ember volt, és Lonergan utált üzletet kötni vele.
Nem tudta pontosan, honnan szerzi az információit, de az összes, tőle kapott
információ helytállónak bizonyult.
- Remélem, nem fölöslegesen ülök itt magával - mondta.
- Ó, nem hiszem! Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a lány
meggyilkolásának köze van a Fehér Házhoz? - kérdezte alattomos vigyorral az
arcán Cooper.
- Folytassa! - Lonergannek sikerült közömbös arcot vágnia.
- Ötezer dollár?
- Ezer.
- Kettő.
- Rendben. Beszéljen!
- A barátnőm a Monroe Amis-ban telefonközpontos.
- Hogy hívják?
 - JoAnn McGrath.
Lonergan felírta a nevet. - És?
- Amíg a lány ott volt, az Imperíal Suite-ből valaki felhívta a Fehér Házat.
„Azt hiszem, az elnöknek is van hozzá köze” - jutott eszébe Lonergannek Leslie
Stewart kijelentése.
- Biztos ebben?
- Egészen.
- Ellenőrizni fogom. Ha igaz, megkapja a pénzét. Említette már valakinek?
- Dehogy!
- Rendben. Ne is tegye! - Lonergan indulásra készen felállt. - Tartsuk a
kapcsolatot!
- Még valamit - szólt utána Cooper.
- Tessék!
- Engem hagyjon ki a buliból! Nem akarom, hogy JoAnn megtudja, eljárt a
szám.
- Semmi gond. Nem fogom megemlíteni a nevét.
Miután egyedül maradt, Alex Cooper jóleső érzéssel azt tervezgette, hogyan
fogja elkölteni JoAnn tudta nélkül a kétezer dollárt.

A Monroe Arms telefonközpontja apró helyiség volt a porta mögött. Amikor

Lonergan kapcsos írótömbbel a kezében belépett, JoAnn McGrath éppen
beszélt valakivel.
- Majd csöngetek - szólt bele a gégemikrofonba, és utána rögtön bontotta is
a vonalat, hogy megkérdezze Lonergantől: - Miben segíthetek?
- A telefontársaságtól jöttem - válaszolta az újságíró, és pillanatra
felvillantott a lány előtt valamilyen igazolványt. - Van egy kis problémánk.
JoAnn csodálkozva nézett rá.
- Miféle probléma?
- Valaki panaszkodott, hogy olyan beszélgetéseket számláztak neki, amelyek
meg sem történtek. - Lonergan úgy tett, mintha a jegyzettömböt
tanulmányozná. - Október tizenötödikén például. Németországi hívás szerepel
a számlán, pedig az illető nem ismer senkit Németországban. Nagyon felhúzta
magát, és követeli, hogy derítsük ki, hol történt a hiba.
- Nálam biztosan nem - válaszolta sértődötten JoAnn. - Nem emlékszem,
hogy a múlt hónapban akár egyszer is hívtam volna Németországot.
- Megvan a tizenötödiki nyilvántartása?
- Persze.
- Szeretném megnézni.
 - Ahogy gondolja! - A lány halom papír alól irattartó mappát húzott elő, és az
újságírónak nyújtotta. Közben hívás jött, és amíg azzal foglalkozott, Lonergan
sietve átlapozta a nyilvántartást. Október 12., 13., 14... 16.
Az október 15-i hívások listájának nyoma sem volt.

Frank Lonergan a Four Seasons halljában várakozott, amikor Jackie Houston

visszatért a Fehér Házból.
- Houston kormányzó!?
Az asszony lefékezett, és kissé meglepődve hátrafordult.
- Tessék!
- Frank Lonergan vagyok a Washington Tribune-tól. Fogadja őszinte
együttérzésünket!
- Köszönöm.
- Szeretném megkérni, szánjon rám néhány percet!
- Ne haragudjon, nem vagyok olyan állapotban...
- Lehetséges, hogy tudnék segíteni. - Lonergan az előcsarnokból nyíló,
fotelekkel, kanapékkal berendezett széles folyosó felé mutatott.
- Leülne velem kicsit?
Jackie Houston mély lélegzetet vett, és gondolván, hogy másképp úgysem
szabadul, rászánta magát a kérés teljesítésére.
- Rendben van, de tényleg csak nagyon rövid időre.
- Ha jól tudom - kezdte Lonergan, miután helyet foglaltak -, a lánya fehér
házi látogatáson volt aznap, amikor... - a szót elharapva nyitva hagyta a
mondatot.
- Igen. Az iskolatársaival. Rettentő izgatott volt attól, hogy találkozhat az
elnökkel.
- Russell elnökkel?
- Igen. Én beszéltem meg vele. Régi barátok vagyunk.
- És találkoztak?
- Nem. Közbejött valami, és nem tudta fogadni. - A kormányzónő hangja
elcsuklott. - Egy dologban biztos vagyok.
- Igen?!
- Nem Paul Yerby ölte meg a lányomat. Szerelmesek voltak egymásba.
- De a rendőrség...
- Nem érdekel, mit mondanak. Letartóztattak egy ártatlan gyereket, akit ez
annyira összezavart, hogy... felakasztotta magát. Borzalmas!
Frank Lonergan néhány másodpercig gondolkodott csak a hallottakon.
- Ha nem Paul Yerby ölte meg a lányát - kérdezte aztán -, van valamilyen
ötlete arra vonatkozóan. hogy ki tette? Úgy értem, mondott valamit a lánya
arról, hogy találkozni akar valakivel?
 - Nem. Egyetlen lelket sem ismert itt. Izgatottan készült arra... - Jackie
Houston szemét elárasztották a könnyek. - Ne haragudjon! Fejezzük be!
- Természetesen. Köszönöm, hogy időt szakított rám - búcsúzott el az
újságíró.

Lonergan következő útja a hullaházba vezetett, ahol összetalálkozott a

boncteremből éppen kilépő Helen Chuannel.
- Nocsak! Kit lámák szemeim!
- Helló, doki!
- Mi szél hozta erre, Frank?
- Paul Yerbyről szeretnék beszélni magával.
A kórboncnok nagyot sóhajtott.
- Szörnyű tragédia! Mindketten olyan fiatalok voltak.
- Mi vihet rá ilyen fiatal srácot arra, hogy öngyilkosságot kövessen el?
- Ki tudja? - kérdezett vissza a vállát megvonva Chuan doktornő.
- Úgy értem... Biztos abban, hogy öngyilkosság volt?
- Ha nem, akkor rém ügyesen megjátszottá. A derékszíja úgy ráfeszült a
nyakára, hogy ki sem tudták oldani, le kellett vágni róla.
- Talált bármit, ami arra utal, hogy esetleg mégsem öngyilkosság volt?
- Nem - mondta enyhe csodálkozással a kórboncnok.
- Oké. Köszönöm. Nem tartom fel tovább, nehogy megvárakoztassa a
pácienseit.
- Nagyon vicces!

A folyosón talált nyilvános telefont, és a denveri tudakozótól megkérdezte Paul

Yerby szüleinek a számát. Pár csöngetés után Mrs. Yerby vette föl a kagylót.
- Halló! - szólt bele fáradt, elgyötört hangon a készülékbe.
- Mrs. Yerby?
- Igen.
- Bocsásson meg a zavarásért! Frank Lonergan vagyok, a Washington
Tribune munkatársa. Szeretném...
- Ne...
Egy pillanattal később már a félj hangja hallatszott:
- Sajnálom. A feleségem... Egész délelőtt zaklattak bennünket az újságírók.
Nem akarunk...
- Egyetlen percet kérek csak, Mr. Yerby - vágott közbe Lonergan. - Vannak
néhányan, akik nem hiszik el, hogy a fiuk ölte meg Chloe Houstont.
- Persze, hogy nem ő ölte meg! - A férfi hangja határozottabbá vált. — Paul
soha nem tett volna ilyet.
- Vannak a fiának ismerősei Washingtonban, Mr. Yerby?
 - Nincsenek. Nem ismer ott senkit.
- Értem. Ha bármit tehetek...
- Egy dologban segíthet, Mr. Lonergan! Intézkedtünk, hogy Pault szállítsák
haza, de nem tudom, hol keressük a holmiját. Ha megmondaná, hová
telefonáljak...
- Majd én intézkedem.
- Nagyon köszönöm.

A gyilkossági csoport irodájában az ügyeletes őrmester kinyitotta a Paul Yerby

személyes holmiját tartalmazó kartondobozt.
- Nem sok - mondta. - Csak a ruhája, és egy fényképezőgép.
Lonergan benyúlt a dobozba, és kivett belőle egy fekete övét.
Ép volt, vágásnak nyoma sem látszott rajta.

Deborah Kanner, a Russell elnök programjainak nyilvántartásáért felelős

titkárnő éppen ebédelni készült, amikor Frank Lonergan benyitott hozzá.
- Mit tehetek magáért, Frank?
- Van egy kis gondom, Deborah!
- Kinek nincs?
Lonergan úgy tett, mintha a noteszét böngészné.
- Úgy hallottam, hogy október 15-én az elnöknek titkos tárgyalása volt egy
kínai megbízottal Tibetről.
- Nem tudok róla.
- Ellenőrizné a kedvemért?
- Milyen dátumot mondott?
- Október 15. - Lonergan türelmesen kivárta, hogy a titkárnő elővegye a
határidőnaplóját, és felüsse a megfelelő dátumnál.
- Október 15.? Hánykor volt ez az állítólagos megbeszélés?
- Este tízkor itt, az Ovális Irodában.
Deborah Kanner megrázta a fejét
- Nem talált. Aznap este tízkor az elnöknek Whitman tábornokkal volt
találkozója.
- Én mást hallottam - válaszolta gondterhelt homlokráncolással Lonergan. -
Belenézhetnék abba a naplóba?
- Sajnálom, Frank! Szigorúan bizalmas.
- Na jó! Úgy látszik, felültettek. Köszönöm, Deborah - mondta az újságíró, és
távozott.
Félórával később Frank Lonergan Steve Whitman tábornokkal beszélt..
- Tábomok, a Tribune szeretne beszámolni az elnökkel október 15-én tartott
megbeszéléséről.
Úgy hallottam, néhány igen fontos témáról is szó esett.
A tábornok tagadóan megcsóválta a fejét.
- Nem pontos az információja, Mr. Lonergan! Valóban szó volt arról, hogy
találkozunk, de az elnök lemondta, mert közbejött valami.
- Biztos, hogy jól emlékszik?
- Biztos. Épp az előbb tárgyaltunk arról, mikorra lehetne áttenni a
megbeszélést.
- Köszönöm, tábornok!

A Fehér Házba visszatérve Lonergan egyenesen Deborah Kannerhez ment.

- Mi az már megint, Frank?
- Ugyanaz - mondta gyászos képpel az újságíró. - Az informátorom esküszik
rá, hogy október 15-én este tízkor az elnök itt volt, és egy kínai megbízottal
Tibetről tárgyalt.
A titkárnő arcáról jól le lehetett olvasni, hogy csöppet sincs ínyére a zaklatás.
- Hányszor mondjam még, hogy nem volt ilyen találkozó? - kérdezte.
- Őszintén szólva nem tudom, mihez kezdjek! - válaszolta hatalmasat
sóhajtva Lonergan. - A főnököm ragaszkodik ahhoz, hogy megírjam a sztorit.
Nagyon fontos hír. Szerettem volna feldobni, de nem megy. Be kell érnem
azzal, amit az informátorom mondott. - Megfordult, és levertséget tükröző,
görnyedt vállal kifelé indult.
- Várjon!
Az újságíró megállt, hátranézett.
- Igen?!
- Nem írhatja meg, mert nem igaz. Az elnök nagyon dühös lesz, ha meglátja a
hírt.
- Nem én döntöm el, mi legyen.
Deborah pár másodpercig viaskodott magával, mielőtt megkérdezte:
- Ha bebizonyítom magának, hogy Whitman tábornokkal volt találkozója,
elfelejti Tibetet?
- Persze. Nem akarok én bajt okozni senkinek.
A titkárnő felütötte a határidőnaplót.
- Ebben az elnök összes programja szerepel. Nézze! Október 15. - Két oldalon
követték egymást a bejegyzések. Deborah a 22 óra mellettire bökött. - Nézze!
Itt áll fehérén-feketén.
- Igaza van - válaszolta Lonergan. Tekintete sebesen végigpásztázta az oldalt,
és 15 óránál meg is találta az őt érdeklő bejegyzést. Egy név volt.
 19.

A sürgősen összehívott értekezlet még csak néhány perce tartott az Ovális

Irodában, de a levegő szinte már szikrázott az egymásnak feszülő indulatoktól.
- Ha tovább halogatjuk a dolgot - mondta éppen a védelmi miniszter
végképp kicsúszik a kezünkből az ellenőrzés. Nem leszünk képesek megállítani
az eseményeket.
- Megfontoltan kell cselekednünk - mondta Stephen Gossard tábornok, és
rögtön meg is kérdezte a CIA vezérigazgatóját: - Mennyire megbízhatóak az
információik?
- Nehéz pontosan megítélni. Abban csaknem teljesen biztosak vagyunk, hogy
Líbia különböző fegyvereket készül beszerezni Irántól és Kínától.
Oliver a külügyminiszterhez fordult:
- A líbiaiak tagadják?
- Természetesen. Ugyanúgy Kína és Irán is.
- Az arab államok? - kérdezte az elnök.
- A rendelkezésünkre álló információk alapján, elnök űr - válaszolt a CIA-
főnök úgy gondoljuk, hogy ha Izraelt komoly támadás éri, azt a többi arab állam
ürügyként fogja felhasználni. Csatlakoznak, hogy elsöpörjék Izraelt.
Oliver érezte magán a várakozásteli tekinteteket.
- Vannak megbízható kapcsolataik Líbiában? - kérdezte.
- Igen, uram!
- Kérjen tőlük pontos helyzetképet, és mihelyt megvan, azonnal
tájékoztasson! Ha támadás előkészületeit tapasztaljuk, kénytelenek leszünk
cselekedni.
A megbeszélés ezzel véget ért.
- Mr. Tager szeretne beszélni önnel, elnök úr! - szólt be a külső irodából
Olivér titkárnője.
- Küldje be!

- Milyen volt az értekezlet? - érdeklődött Tager.

- Mint a többi - válaszolta némi keserűséggel a hangjában Russell. - Arról
folyt a vita, hogy most kezdjek-e háborút, vagy később.
- El kell tudnod viselni! Benne van a pakliban - mondta együttérzőn Tager.
- Tudom.
- Furcsa dolog történt.
 - Mesélj!
Tager kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben, aztán megkérdezte:
- Mit tudsz az Egyesült Arab Emírségekről?
- Nem sokat - válaszolta Oliver. - Öt vagy hat arab állam egyesüléséből jött
létre vagy húsz évvel ezelőtt.
- Hétéből. 1971-ben alakította Abu-Dzabi, el-Fudzseira, Dubaj, Sardzsa, Rész-
el-Haima, Umm-el-Kaivein és Adzsmán. Amikor szövetkeztek, gyönge,
jelentéktelen kis országok voltak, de a közös államot hihetetlenül jól vezették,
és ma a világ egyik legmagasabb életszínvonalát mondhatják magukénak. A
tavalyi GDP-jük felülmúlta a harminckilencmilliárd dollárt.
- Gondolom, egyebet is akarsz, nem csupán ország ismertetőt tartani - szólt
közbe türelmetlenül Oliver.
- Igen, uram! - váltott át rögtön hivatalos hangra Tager. - Az Egyesült Arab
Emírségek koronatanácsának a vezetője szeretne találkozni önnel.
- Rendben. A védelmi miniszter majd...
- Még ma. Titokban.
- Ezt komolyan gondolod? Nem vagyok hajlandó...
- Oliver - tért vissza a tegezéshez Tager a koronatanács, vagy ahogyan ők
nevezik, a Madzslisz az egyik legbefolyásosabb arab döntéshozó testület. Óriási
tekintélye van minden arab országban. Fontos áttörést érhetünk el, ha tárgyalsz
velük. Tudom, hogy a forma szokatlan, de akkor is, szerintem nem szabad
elszalasztani az alkalmat.
- A külügyminiszter dührohamot kap, ha megtudja...
- Úgy intézem, hogy ne tudjon róla.
Hosszú hallgatás előzte meg Oliver következő kérdését.
- Hol akar találkozni velem?
- Annapolis közelében, a Chesapeake-öbölben várakozik a jachtja.
Megszervezem, hogy feltűnés nélkül oda menj.
Oliver hátradőlt a karosszékében, egy darabig csöndben tanulmányozta a
mennyezetet, aztán kiszólt a titkárnőjének:
- Mondja le az összes délutáni programomat!

A hetven méter hosszú Feadship a mólóhoz simulva várakozott. Legénysége

kizárólag arabokból állt.
- Üdvözlöm, elnök úr - köszöntötte Olivert Ali al-Fulani, az Emírségek
nagykövetségének első titkára. - Kérem, fáradjon a fedélzetre!
Alig ért fel a pallón Oliver, intett az egyik matróznak, és pár pillanat múlva a
jacht motorjai felbúgtak, a karcsú hajótest elvált a mólótól.
- Méltóztasson velem fáradni!
 Hát igen - elrabolnak, vagy megölnek. Életem legnagyobb ostobaságát
követtem el - állapította meg magában Oliver. Biztosan azért csaltak tőrbe,
hogy kényelmesen, a válaszcsapás veszélye nélkül megtámadhassák Izraelt.
Hogy hagyhattam, hogy Tager rábeszéljen erre a hülyeségre?!
Követte al-Fulanit a hajó gyomrába, a pazar, keleti stílusban berendezett
szalonba. Négy vállas, komor tekintetű arab állt odabent őr, és tekintélyt
parancsoló megjelenésű férfi emelkedett föl az egyik kerevetről, hogy üdvözölje
Olivert.
- Elnök úr, bemutatom őfelségét, Hamíd királyt, Adzsmán uralkodóját.
- Felség! - A két férfi kezet rázott.
- Örülök, hogy elfogadta a meghívásomat, elnök úr! Megkínálhatom teával?
- Köszönöm, nem.
- Őszintén remélem, nem fogja oktalanul elfecséreltnek tartani a nálam
töltött időt - folytatta lassú léptekkel fel-alá járkálva Hamíd. - Elnök úr,
évszázadokon keresztül nehéz volt, vagy éppen lehetetlen áthidalni a
bennünket megosztó filozófiai, nyelvi, vallási, kulturális ellentéteket. Ez az oka,
hogy olyan sok háború dúlt a világnak azon a részén, ahol mi lakunk. Ha a
zsidók palesztin területeket foglalnak el, az az Omahában vagy Kansasben
lakókat nem érdekli, az ő életük változatlanul folyik tovább. Ha egy jeruzsálemi
zsinagógában bomba robban, Rómában és Velencében oda sem figyelnek rá.
Oliver szerette volna tudni, hová akar kilyukadni vendéglátója. Azért kerít csak
ekkora feneket a dolognak, hogy aztán közölje: küszöbön áll a háború?
- Egyetlen térség van a világon, amelyik minden közel-keleti háborút,
vérontást megszenved, és az maga a Közel-Kelet.
A király kis szünetet tartva leült Oliverrel szemben.
- Ideje, hogy véget vessünk a területünkön most is zajló őrültségnek.
Helyben vagyunk, gondolta Oliver.
- A Madzslisz, és az arab államok felhatalmaztak rá. hogy ajánlatot tegyek.
- Milyen ajánlatot?
- Békére vonatkozót.
- Békére? - csodálkozott Oliver.
- Békét akarunk kötni a szövetségesükkel, Izraellel. Az önök Irán és más arab
államok elleni embargója megszámlálhatatlanul sok milliárd dollár veszteséget
okozott nekünk, és ennek véget akarunk vetni. H& az Egyesült Államok vállalja
a kezdeményező és védnöki szerepet, az arab országok - beleértve Iránt, Líbiát
és Szíriát is - hajlandók tárgyalóasztalhoz ülni, és tartós békemegállapodást
kötni Izraellel.
Olivert annyira megdöbbentette az ajánlat, hogy másodpercekbe telt, míg
képes volt megszólalni.
- Azért teszik ezt, mert...
 - Biztosíthatom róla, hogy nem Izrael vagy az Egyesült Államok iránti
szimpátiából. Saját érdekünk diktálja, hogy így cselekedjünk. Túl sok fiunkat
veszítettük már el a régóta tartó, őrült öldöklésben. Véget akarunk vetni ennek.
Elég volt! Ismét szabadon akarunk kereskedni az olajunkkal ott, ahol nekünk
tetszik. Felkészültünk arra, hogy háborúzzunk, ha kell, de jobban szeretnénk a
békét.
Oliver mély lélegzetet vett, és a levegőt kifújva mondta:
- Azt hiszem, mégis kérek egy csésze teát.

- Kár, hogy nem voltál ott! - mesélte lelkesen az elnök Peter Tagernek. -
Egyszerűen fantasztikus volt! Készek háborúzni is, de nincs hozzá kedvük. Józan,
megfontolt pragmatisták. Szabadon akarnak kereskedni az olajukkal, ezért
eldöntötték, hogy békét körnek..
- Ez tényleg fantasztikus! - lelkesedett Tager is. - Ha híre kel, hősként fognak
ünnepelni.
- És ezt egyedül is meg tudom csinálni - vette át a szót Oliver. - Nem kell
elfogadtatnom a Kongresszussal. Beszélek az izraeli miniszterelnökkel, és
megmondom neki, hogy segítünk megkötni a békét az arab országokkal. -
Hirtelen elkomorult, és megjegyezte: - Pár percig azt hittem, hogy el akarnak
rabolni.
- Esélyük sem lett volna rá - válaszolta Tager.
- Intézkedtem, hogy egy őrnaszád és egy helikopter kövessen benneteket.

- Davis szenátor szeretne beszélni Önnel, elnök úr! Figyelmeztettem, hogy

foglalt, de ragaszkodott hozzá. Azt mondja, halaszthatatlanul sürgős.
- Mondja le a következő programomat, és küldje be a szenátort!
Oliver még el sem vette kezét a belső telefon gombjától, a szenátor már bent
is volt az Ovális Irodában.
- Örülök, hogy látlak, Todd! Csak nincs valami baj?
- Dehogy! - Davis helyet foglalt. - Úgy éreztem, nem ártana, ha
beszélgetnénk kicsit.
- Elég zsúfolt a mai programom - mondta Olivér -, de számodra mindig...
- Pár perc lesz csak az egész. Összefutottam Peter Tagerrel, és elmondta,
hogy tárgyaltál az arabokkal.
- Hát nem csodálatos?! - kérdezte széles mosollyal az arcán Russell. - Úgy
látszik, végre sikerül tető alá hoznunk a közel-keleti békét. - Lelkes indulattal az
asztalra csapott. - Annyi év, annyi eredménytelen próbálkozás után! Ez lesz az,
ami örökre emlékezetessé teszi az elnökségemet, Todd!
- Átgondoltad a dolgot, Oliver? - kérdezte csöndesen a szenátor.
- Tessék?! Mire gondolsz? - kérdezett vissza homlokát ráncolva az elnök.
 - A béke egyszerű szó, de bonyolult a tartalma - magyarázta Davis. - Nem
hajt például hasznot. Ha háború van, sok milliárd dollár értékű, az Egyesült
Államokban gyártott fegyvert lehet eladni, békében viszont a kutyának se
kellenek. Mivel Irán nem tudja eladni az olaját, az olajárak felszöktek, és ez is
nekünk hajt hasznot.
Oliver azt hitte, nem jól hall.
- Todd... Ez most olyan esély, amit semmiképpen sem szabad elszalasztani.
- Ne légy naiv, Oliver! - intette az apósa. - Ha valóban fontos lenne, hogy
Izrael és az arab országok békét kössenek, már régen sort kerítettünk volna rá.
Izrael kis ország. Az utolsó fél tucat elnökünk közül bármelyik rá tudta volna
kényszeríteni, hogy egyezséget kössön az arabokkal, de mindegyik úgy döntött,
hogy maradjanak csak a dolgok, ahogy vannak. Ne érts félre! A zsidók remek
fickók. Néhányukkal szorosan együttműködöm a szenátusban.
- Nem hiszem, hogy képes lennél...
- Higgy, amit akarsz, Oliver! A békemegállapodás most semmiképpen sem
szolgálná az érdekeinket. Nem akarom, hogy bármit tegyél érte!
- Kötelességem megpróbálni.
- Ne beszélj nekem a kötelességről, Oliver! - mondta fenyegető hangon,
közelebb hajolva a szenátor. - Hogy mi a kötelességed, azt én mondom meg! Ne
felejtsd el, ki ültetett ebbe a székbe!
- Todd - válaszolta nyugodtan Russell -, engem nem muszáj tisztelned, de a
hivatalomat igen. Függetlenül attól, kinek köszönhetem, én vagyok az elnök.
- Elnök?! - Davis indulatosan felpattant. - Kibaszott, felfújt báb vagy! A
strómanom, Oliver! Ne áltasd magad, csak végrehajtod az utasításokat, nem te
adod őket!
- Mekkora olajkészletei vannak a barátaidnak, Todd? - kérdezte hosszúra
nyúló hallgatás után Russell.
- Semmi közöd hozzá! Ha nem teszel le erről az őrültségről, véged.
Megértetted? Huszonnégy órát kapsz, hogy észhez térj!

Este, vacsora közben Jan hirtelen témát váltott:

- Apa megkért, hogy beszéljek veled. Nagyon fel van dúlva.
Szóval veled is harcolnom kell, gondolta Oliver, és ránézett ugyan a feleségére,
de nem szólt.
- Elmondta, mit tervezel.
- Igen?
- Igen. - Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, Jan az asztal fölé
hajolt. - Szerintem csodálatos!
Kellett néhány másodperc, hogy Oliverben leülepedjenek a szavak.
- Apád nagyon ellenzi.
 - Tudom. Nincs igaza. Ha békét akarnak kötni, kötelességed segíteni nekik.
Oliver szótlanul ült, és fél füllel hallgatta csak az asszony szavait, mert arra
gondolt, Jan milyen nagyszerűen viselkedik First Ladyként. Se szeri, se száma
nem volt az általa kezdeményezett jótékonysági akcióknak, és felkarolt minden
fontos, a szegények, az elesettek sorsát könnyítő kezdeményezést. Szép volt,
intelligens, másokkal törődő, és... Oliver mintha először látta volna olyannak,
amilyen valójában. Miért kell nekem annyit kujtorognom, amikor
karnyújtásnyira van tőlem mindaz, amire vágyom, ami a férfit boldoggá teszi? -
tette föl magának a kérdést.
- Hosszú lesz a megbeszélés? - hallotta a kérdést.
- Nem. Lemondom. Ma este itthon akarok maradni.
Több hetes szünet után aznap este ismét szeretkeztek, és csodálatos volt.
Másnap reggel Oliver szilárdan elhatározta, hogy szól Peternek, mondja fel a
titokban bérelt lakást.

A levél az íróasztalán várta.

Szeretném, ha tudná, hogy őszinte tisztelője vagyok, és a világ minden

kincséért sem tennék semmit, amivel árthatok önnek. A Monroe Arms
garázsában voltam 15-én, és nagyon meglepődtem, amikor megláttam.
Másnap, miután olvastam a lapokban annak a fiatal lánynak a
meggyilkolásáról, rájöttem, miért törölte le gondosan az ujjlenyomatait a lift
gombjairól. Biztos vagyok abban, hogy minden újság érdeklődne a történetem
iránt, és sok pénzt fizetnének érte. De mint mondtam, őszintén tisztelem, és
nem akarok ártani önnek örülnék ha ön is megtisztelne némi anyagi
segítséggel, és akkor nyugodtan kettőnk között is maradhatna a dolog.
Gondolkozzon rajta! Pár nap múlva jelentkezem.

Őszinte tisztelője

- Jézusom! - nyögött fel Sime Lombardo. - Ez hihetetlen! Hogyan érkezett?

- Postán - válaszolta Peter Tager. - Az elnöknek volt címezve, és azt is ráírták,
hogy személyes felbontásra.
- Valami örült küldhette, aki megpróbál...
- Nem vállalhatjuk a kockázatot, Sime! Szó sincs arról, hogy hinnék neki, de
ha mások is tudomást szereznek a vádról, az elnöknek vége. Meg kell
védenünk.
- Hogyan?
- Először is meg kell tudnunk, ki írta a levelet.
Peter Tager felkereste Clay Jacobs különleges ügynököt az FBI 10. utca és
Pennsylvania Avenue sarkán álló székházában.
- Tényleg olyan sürgős, Peter?
- Igen. - Tager egy lapot vett elő az aktatáskájából, és az íróasztal fölött
Jacobsnak nyújtotta.
- Szeretném, ha tudná, hogy őszinte tisztelője vagyok... Gondolkozzon rajta!
Pár nap múlva jelentkezem - olvasta az ügynök a szöveget.
A kezdő és befejező mondatok közötti részt fehér javítófesték fedte.
- Mi ez? - kérdezte megütközve Jacobs.
- Szigorúan bizalmas, államérdeket érintő ügy - magyarázta Tager. - Az elnök
szeretné tudni, ki írta a levelet. Meg kellene nézni, van-e a lapon ujjlenyomat.
Clay Jacobs erősen ráncolta a homlokát.
- Ez nagyon szokatlan, Peter!
- Miért?
- Itt valami bűzlik.
- Az elnök mindössze annyit kér, állapítsátok meg, ki írta a levelet.
- Meg lehet, ha van rajta ujjlenyomat.
- Igen. Feltéve, hogy vannak rajta ujjlenyomatok - értett egyet a különleges
ügynökkel Tager.
- Várj meg itt! - kérte Clay, és kiment az irodából.
Peter Tager szórakozottan bámult ki az ablakon, és közben a levélre, a
lehetséges borzalmas következményekre gondolt.
Hét perccel később Clay Jacobs visszatért.
- Szerencséd van - kezdte.
Tager szíve a jó hír hallatán gyorsabban kezdett verni.
- Találtál valamit?
- Igen. - Jacobs papírszeletet adott át neki. - Akit kerestek, annak körülbelül
egy éve gépkocsibalesete volt. Carl Gorman a neve. A Monroe Arms portása. -
Elhallgatott, és néhány másodpercig fürkésző pillantással nézte Tagert. -
Segíthetek még valamiben?
- Nem - válaszolta Tager. - Ennyi is elég.

- Frank Lonergan van a vonalban, Miss Stewart! - szólt be Leslie-nek a titkárnő. -

Azt mondja, sürgős!
- Átveszem. - Leslie fölvette a kagylót, és megnyomta a készüléken a
gombot. - Frank?
- Egyedül van?
- Igen.
Tisztán lehetett hallani, hogy Lonergan jókora lélegzetet vett.
 - Akkor figyeljen! - mondta az újságíró, és legalább tíz percig megszakítás
nélkül beszélt.
Leslie Stewart személyesen szaladt át Matt Bakerhez.
- Beszélnünk kell, Matt! - Leült a főszerkesztővel szemben. - Mit szólna
hozzá, ha azt mondanám, hogy Olivér Russellnek köze van Chloe Houston
meggyilkolásához?
- Kezdeném azzal, hogy maga paranoiás, és teljesen begőzölt - válaszolta
Baker.
- Frank Lonergan fölhívott az előbb. Beszélt Houston kormányzóval, aki
határozottan állítja, hogy nem Paul Yerby ölte meg a lányát. Felhívta a fiú
szüleit is. Szintén megesküsznek rá, hogy nem Paul a gyilkos.
- A helyükben én is ezt tenném. Ha csak erről van szó...
- Várja ki a végét! - vágott közbe Leslie. - Frank járt a hullaházban, és beszélt
a kórboncnokkal. A doktornő szerint a nadrágszíja olyan szorosan ráfeszült a fiú
nyakára, hogy le kellett vágni róla.
Baker erre már jobban odafigyelt.
- És?
- Frank elment a rendőrségre Yerby holmijáért. A nadrágszíját is megkapta -
épen.
A főszerkesztő mély lélegzetet vett.
- Azt akarja mondani, hogy a fogdában megölték, és ezt öngyilkosságnak
álcázták?
- Pusztán a tényeket sorolom. Oliver Russell valamikor régen rá akart venni,
hogy próbáljam ki az Ecstasyt. Még azelőtt, hogy kormányzóvá választották, a
közvetlen környezetében egy titkárnő meghalt Ecstasy-túladagolástól. Később,
amikor már kormányzó volt, a titkárnőjét egy parkban találták meg kómás
állapotban, amit szintén az Ecstasy okozott. Lonergan megtudta, hogy Russell
beszélt a kórházzal, és javasolta, kapcsolják le a lányt a lélegeztetőgépről. -
Leslie előrehajolt. - Azon az éjszakán, amikor Chloe Houstont meggyilkolták, az
Imperial Suite-ből valaki felhívta a Fehér Házat. Frank megnézte a szállodai
telefonközpont nyilvántartását - a 15-ére vonatkozó bejegyzések hiányoztak
belőle. Az elnök titkárnője a leghatározottabban állította Lonergannek, hogy
Russell aznap este Whitman tábornokkal találkozott. A megbeszélést azonban
elhalasztották. Houston kormányzó azt is elmondta Franknek, hogy
megszervezett egy találkozót Chloénak az elnökkel.
Matt Baker hosszú hallgatás után szólalt csak meg:
- Hol van most Frank?
- Carl Gormant, a szálloda portását próbálja utolérni, aki kiadta a lakosztályt.
- Sajnálom, nem szoktunk személyes jellegű információt kiadni az
alkalmazottainkról - mondta Jeremy Robinson.
- Pusztán a lakcímére volnék kíváncsi, hogy megtudjam...
- Nem sokat érne vele. Mr. Gorman szabadságon van, elutazott.
- Kár. - Frank Lonergan nagyot sóhajtott. - Reméltem, hogy segít kitölteni
néhány fehér foltot.
- Fehér foltot?
- Igen. Nagy cikket készülünk megjelentetni Houston kormányzó lányának
rejtélyes haláláról. Na, mindegy! Kénytelen leszek Gorman nélkül összeállítani a
képet. - Az újságíró noteszt, tollat vett elő. - Mióta üzemel a szállodájuk?
Szeretnék mindent megtudni róla. a vendégköréről...
- Várjon! - szólt közbe gondterhelten az igazgató. - Erre semmi szükség. Úgy
értem... A lány bárhol meghalhatott volna.
- Persze. De itt halt meg - válaszolta csöppet sem ellenséges hangon
Lonergan. - A szállodájuk legalább olyan híres lesz, mint a Watergate Building.
- Mr...?
- Lonergan.
- Mr. Lonergan, nagyon hálás lennék... Higgye el, ez a fajta nyilvánosság
kifejezetten ártalmas! Nem lehetne valahogy......
Lonergan erősen törte a fejét, és végül talált is megoldást:
- Ha beszélhetnék Mr. Gormannel, valószínűleg más megvilágításba tudnám
helyezni a történteket.
- Nagyon hálás lennék, ha megtenné! Várjon, mindjárt megkeresem a címét!

Frank Lonergan kezdett ideges lenni. Ahogy gyűltek az információi, úgy vált
egyre erősebbé benne a meggyőződés, hogy gyilkossággal, a gyilkosság
nyomainak eltüntetését szolgáló manőverrel áll szemben, és a szálak valahová
hihetetlenül magasra vezetnek. Mielőtt elindult volna megkeresni a Monroe
Arms portását, kis időre hazaugrott. A felesége, Rita éppen vacsorát készített.
Csinos, vörös hajú kis asszony volt szikrázóan zöld szemmel, hibátlan,
bársonyos bőrrel. Meglepődve nézett váratlanul felbukkanó férjére.
- Frank! Mit keresel te itthon ilyenkor?
- Gondoltam, hazaugrom egy pillanatra.
Az asszony fürkésző pillantást vetett Lonerganre.
- Ne akarj félrevezetni, mert úgysem sikerül! Valami másról van szó. Halljam,
mi történt! - mondta határozottan.
- Mikor is találkoztál utoljára anyáddal? - kérdezte Lonergan.
- A múlt héten. Miért?
- Igazári meglátogathatnád megint, kicsim!
- Valami baj van?
 Lonergan szélesen elvigyorodott.
- Baj? - A kandallóhoz lépett, végighúzta ujját a párkányon. - Leporolhatnád.
Egy Pulitzer-és egy Peabody-díj kerül ide hamarosan.
- Miről beszélsz?!
- Olyasmire bukkantam, ami nagyot fog robbanni... egészen magas helyen. A
legizgalmasabb sztori, amivel valaha találkoztam.
- Miért mondtad, hogy menjek el anyámhoz? - kérdezte némi szorongással
az asszony.
- Csak úgy - válaszolta vállvonogatva Lonergan. - Előfordulhat, hogy kicsit
veszélyessé válik a dolog. Vannak, akik nem szeretnék, ha a sztori
nyilvánosságra kerülne. Jobban élezném magam, ha pár napra eltűnnél. Csak
addig, amíg a cikk megjelenik.
- De ha veszélyben vagy...
- Nem vagyok veszélyben.
- Biztos, hogy nem eshet semmi bajod?
- Egészen. Pakolj össze! Este majd felhívlak.
- Rendben - adta be a derekát vonakodva Rita.
Lonergan az órájára pillantott.
- Ha sietsz, ki tudlak vinni a pályaudvarra.

Egy órával később Lonergan már Wheatonben volt, egy egyszerű, vöröstéglás
ház előtt. Kiszállt a kocsiból, a bejárathoz ment, csöngetett, de választ nem
kapott. Újból csöngetett, várt, és ezúttal már nem hiába - kövér, középkorú asz-
szony nyitott ajtót, és nézett rá gyanakvóan.
- Mit akar?
- Az adóhivataltól jöttem - válaszolta Lonergan, és rögtön mutatott is
valamilyen igazolványt. - Carl Gormant keresem.
- A bátyám elutazott.
- Tudja hová?
- Nem. - A válasz túl gyors volt, hogy igaz legyen.
- Nagy kár! - mondta bánatos fejcsóválással Lonergan. - Mindegy, maga is
nekiláthat összepakolni az ingóságokat. Hamarosan itt lesznek a teherautók. -
Az úttest szélén leállított gépkocsija felé pillantott.
- Álljon meg a menet! Miféle teherautók? Miről beszél?
- Nem mondta a bátyja? - kérdezte őszinte csodálkozással a hangjában az
újságíró.
- Mit?
- Hát hogy bajban van!
- Miféle bajban? - érdeklődött izgatottan a nő.
 - Sajnos, nem mondhatom el bővebben. - Lonergan összeszorított szájjal,
leverten megcsóválta a fejét - Kár. Egészen rendes fickónak látszik.
- Az! - válaszolta most már szenvedélyesen a nő. - Carl csodálatos ember.
- Nekem is az volt a benyomásom, amikor kihallgattuk az irodán.
- Miért hallgatták ki? - A hang pániktól remegett.
- Adócsalás miatt. Komoly ügy. Meg akartam mondani neki, hogy van a
tényállásban egy lyuk, amit kihasználhat, de... - Lonergan vállat vont. - Ha
egyszer nincs itthon... - Megfordult, és úgy tett, mintha indulni akarna:
- Várjon! Horgászni ment... Azt mondta, ne áruljam el senkinek...
- Értem én, hogy nem akarja megszegni az ígéretét.
- Igen... de ez most más! Virginiában van, a Richmond-tónál, Sunshine
Fishing Lodge-ban.
- Remek. Megpróbálom utolérni.
- Tegye meg! Biztos, hogy nem lesz baja?
- Egészen biztos - ígérte meg Lonergan. - Vigyázok rá.
A délre vezető I-95-ös autópályán indult el. A Richmond-tó valamivel több mint
százötven kilométerre volt. Évekkel korábban Lonergan is horgászott ott, és
szerencséje volt.
Remélte, hogy ezúttal sem fog csalódni.

Az eső szemerkélt ugyan, de Carl Gorman csöppet sem bánta, mert ilyenkor
haraptak igazán a halak. Csíkos sügérre ment, és hogy biztos legyen a kapás,
beevezett csaknem a tó közepéig. A kis csónak mögött az úszók meg sem
rezdültek, de emiatt sem izgult. Ahogy a halak, úgy ő sem sietett csöppet sem.
Elégedett volt, mint még soha.
Arra gondolt, hogy hamarosan több pénze lesz, mint amennyit legvadabb
álmaiban valaha is el tudott képzelni. És az egész pusztán a szerencsén múlott.
A lényeg, hogy az ember a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen legyen.
Ottfelejtett kabátjáért ment vissza a Monroe Armsba, és már éppen indulni
akart a garázsból, amikor nyílt a magánlift ajtaja. Egészen megdöbbent, látva, ki
lép ki a felvonóból. Figyelte, amint a férfi visszamegy a lifthez, letörli az
ujjlenyomatait, és elhajt.
Csak másnap reggel állt össze benne a kép, amikor értesült a gyilkosságról.
Tulajdonképpen sajnálta az illetőt. Igazán remek ember, gondolta. A baj az,
hogy aki ennyire híres, az nem tud elrejtőzni. Bárhova megy is, azonnal
felismerik. Fizetni fog, hogy hallgassak. Nincs más választása. Százezerrel fogom
kezdeni. Ha azt kifizette, már nem tud szabadulni. Azt hiszem, veszek egy kis
kastélyt Franciaországban vagy Svájcban.
A rezdülést érezve felrántotta a horgászbotot. A hal ficánkolt, menekülni
próbált. Nem fog sikerülni, mondta magában. Megfogtalak!
 Közeledő motorcsónak búgása hallatszott. Ki kellene tiltani őket a tóról!
Elijesztik a halakat, mérgelődött csöndben Gorman. A motorcsónak feléje
tartott.
- Menjen innen! - kiáltotta dühösen a vezetőnek.
Az illető vagy nem hallotta, vagy nem törődött vele - száguldott tovább.
- Hé! Vigyázzon! Nézzen már maga elé, a szentségit!
A kis csónak orra az ütközéstől szilánkokra tört, Gorman a vízbe esett.
Átkozott, részeg disznó! - gondolta levegőért kapkodva. Valamelyest tudott
úszni, sikerült a víz fölött tartania a fejét, és a horgászbotot sem veszítette el.
A motorcsónak kört írt le, és újból feléje száguldott. Mielőtt szétzúzta a
koponyáját, Carl Gorman még érezte a horogra akadt jókora hal rándulását.
Amikor Frank Lonergan megérkezett, a rendőrök és a tűzoltók már ott voltak,
és egy mentőautó éppen indulni készült.
Kocsijából kiszállva az újságíró megkérdezte az egyik bámészkodót:
- Mi ez a nagy felhajtás?
- Baleset. Nem sok maradt a szerencsétlenből. Lonergan nem kérdezett
többet.

Éjfél tájban egyedül ült odahaza, és számítógépén a cikket írta, amelyről

biztosan tudta, hogy tönkre fogja tenni az Egyesült Államok elnökét, neki pedig
meghozza a Pulitzer-díjat. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy az évszázad
sztorijára bukkant, ami Woodwardnál és Bernstein-nél, a Watergate-ügy
feltáróinál is híresebbé teszi.
A csengetést meghallva szitkozódott kicsit, aztán ment ajtót nyitni.
- Ki az?
- Üzenet Leslie Stewarttól.
Biztosan megtudott még valamit, gondolta Lonergan, és ajtót nyitott.
Fém villant, elviselhetetlen fájdalom hasított a mellébe.
Utána nem volt más, csak a sötétség.
 20.

Frank Lonergan nappalija úgy nézett ki, mintha kisebb hurrikán söpört volna át
rajta - az összes fiókot kirángatták, a tartalmukat a szoba közepére szórták.
Nick Reese megvárta, amíg a hullaszállítók elvitték az újságíró holttestét, és
csak aztán kérdezte meg elgondolkodva a kollégáját, Steve Brownt:
- Megtaláltátok a fegyvert?
- Nem.
- Beszéltél a szomszédokkal?
- Igen. Olyan ez a ház, mint az állatkert - tele van majmokkal. Az egyik nem
lát, a másik nem hall, a harmadik nem beszél. Mrs. Lonergan már úton van. A
rádióban hallotta a hírt - mondta Brown. - Az utóbbi félévben volt itt néhány
betörés, és...
- Nem vagyok biztos abban, hogy rablótámadás volt - jegyezte meg Reese.
- Ezt meg hogy érted?
- Lonergan valamelyik nap bent járt a kapitányságon, hogy megnézze Paul
Yerby holmiját. Szeretném tudni, milyen sztorin dolgozott. Találtatok iratokat?
- Nem.
- Valamilyen feljegyzést?
- Semmit.
- Akkor vagy nagyon rendszerető volt, és gondosan elrakta a holmiját, vagy
valaki eltakarította a papírjait. - Reese az íróasztalhoz ment, és fölemelt egy
céltalanul ott heverő drótot. - Ez meg mi?
- Számítógépkábel - válaszolta Brown, miután alaposabban megnézte. - Azt
jelenti, hogy volt itt egy gép.
- Amit természetesen elvittek. Lehet azonban, hogy Lonergan másolatot
készített arról, amin dolgozott. Nézzünk utána! - ajánlotta Reese.

A számítógépes lemezt Lonergan gépkocsijában, egy aktatáskában találták meg.

- Vidd őket a parancsnokságra! - mondta Reese a kollégájának. - Ahhoz, hogy
el lehessen olvasni őket, nyilván ismerni kell a kódot. Szólj Chris Colbynak, ő ért
az ilyesmihez! Talán meg tudja fejteni.
Alig fejezte be a mondatot, nyílt a lakás ajtaja, és Rita Lonergan lépett be.
Sápadt volt, kimerült, és a két férfit észrevéve, tétován megállt.
- Mrs. Lonergan?
- Kik ma...?
 - Nick Reese nyomozó vagyok a gyilkossági csoporttól. A kollégám Brown
nyomozó.
Rita Lonergan fáradtan körbehordozta a tekintetét.
- Hol van?
- Már elvitték, Mrs. Lonergan - válaszolta a kérdés végét meg sem várva
Reese. - Fogadja legőszintébb részvétemet! Tudom, milyen nehéz most önnek,
de ha megengedi, szeretnék föltenni néhány kérdést.
Az asszony félelemmel teli pillantást vetett rá - ez volt az a reakció, amire
Reese a legkevésbé számított. Nem értette, mitől retteg.
- A férje cikken dolgozott, ugye?
„Olyasmire bukkantam, ami nagyot fog robbanni... egészen magas
helyen. A legizgalmasabb sztori, amivel valaha találkoztam ” - hallotta tisztán
az asszony Frank pár órával korábbi szavait.
- Mrs. Lonergan!
- Én.. . nem tudok semmit.
- Nem tudja, min dolgozott éppen?
- Nem. Frank soha nem beszélte meg velem a munkáját.
Érezni lehetett a hangján, hogy hazudik.
- Van valamiféle elképzelése arról, ki ölhette meg?
Az asszony végignézett a nyitott szekrényeken, a kirángatott fiókokon.
- Biztosan... valami betörő.
Reese és Brown összenézett, és nem szólt semmit.
- Ha megengedik... szeretnék egyedül maradni. Nem jól érzem magam.
- Természetesen. Segíthetünk valamiben?
- Nem. Csak... hagyjanak magamra.
- Később majd visszajövünk - ígérte Reese, és Brownnal a sarkában távozott.

A kapitányságra visszatérve az első dolga volt, hogy felhívja Matt Bakert.

- Frank Lonergan meggyilkolása ügyében nyomozok. Megmondaná, min
dolgozott éppen?
- Persze. Chloe Houston halálának körülményeit vizsgálta.
- Leadta már a cikkét? - kérdezte Reese.
- Nem. Éppen azt vártuk, amikor... - a főszerkesztő nem fejezte be a
mondatot.
- Értem. Köszönöm, Mr. Baker!
- Ha megtud valamit, értesít?
- Maga lesz az első, akinek szólok - ígérte meg a nyomozó.
Másnap reggel Dana Evans bement Tom Hawkinshoz.
- Portréfilmet akarok csinálni Frankról - mondta. - Beszélnék az özvegyével.
- Remek ötlet. Mindjárt szólok, hogy adjanak melléd stábot.
Késő délután Dana és kis csapata megérkezett a bérházhoz. Fölmentek, és a
lány nem kis szorongással becsöngetett Frank Lonergan lakásába Ez a fajta
interjú volt az, amitől mindig félt. Azt sem szerette, ha bűntények áldozatait
kellett megmutatnia a televízióban, de még jobban idegenkedett attól, hogy
bánattól megtört hozzátartozókat háborgasson.
- Mit akarnak? - kérdezte Rita Lonergan, miután ajtót nyitott.
- Bocsásson meg a zavarásért, Mrs. Lonergan! Dana Evans vagyok a WTE-től.
Szeretném, ha mondana néhány szót...
A bemutatkozás közben Rita Lonergan néhány másodpercre mozdulatlanná
merevedett, aztán magából kikelve rájuk üvöltött:
- Gyilkosok! - Megfordult, és visszarohant a lakásba.
Dana csodálkozva meredt az operatőrre.
- Várj meg itt! - mondta, miután fölocsúdott a megdöbbenéséből, és az
asszony után ment. A hálószobában találta.
- Mrs. Lonergan...
- Takarodjon! Maguk ölték meg a férjemet!
- Ezt meg hogy érti? - kérdezte elképedve Dana.
- Olyan veszélyes megbízást adtak neki, hogy elküldött a városból, mert...
féltette az életemet.
Danát annyira meglepte az információ, hogy megszólalni is alig tudott.
- Mit... min dolgozott?
- Nem mondta meg! - zokogta az asszony. Hajszál választotta csak el attól,
hogy kitörjön rajta a teljes hisztéria. - Azt mondta, túl... veszélyes. Valami nagy
sztori lehetett. Pulitzer-díjról beszélt, és... - nem tudta folytatni.
Dana leült mellé az ágyra, és átkarolta.
- Nagyon sajnálom. Mondott még valamit?
- Nem. Csak azt mondta, el kell utaznom, és kivitt a pályaudvarra. Valami...
szállodai portással volt utána találkozója.
- Emlékszik a szálloda nevére?
- Igen. Monroe Arms.

- Nem értem, mit keres itt, Miss Evans! - tiltakozott Jeremy Robinson. - A
kollégája megígérte, hogy ha együttműködöm magukkal, nem hurcolják meg a
szállodánk nevét.
- Mr. Robinson, a kollégám meghalt. Nem kérek mást, csak információt.
Az igazgató elutasítóan rázta a fejét.
- Nem tudok semmit.
 - Miről beszéltek Mr. Lonergannel?
- A portásunk, Carl Gorman címét kérte - sóhajtott lemondóan Robinson. -
Megadtam neki.
- Elment hozzá Mr. Lonergan?
- Fogalmam sincs róla.
- Szeretném én is megkapni a címet.
Az igazgatóból újabb lemondó sóhaj szakadt fel.
- Hát jó! A húgával lakik...
Pár perccel később Danának a kezében volt a cím. Robinson megvárta, amíg
kilépett a szálloda ajtaján, aztán a telefonért nyúlt, és a Fehér Házat tárcsázta.
Szerette volna tudni, miért érdeklődnek ott annyira az eset iránt.

Chris Colby, a rendőrség számítógépes szakértője egy lemezzel és néhány

lappal a kezében lépett be Reese nyomozó irodájába. Egész testében remegett
az izgalomtól.
- Mit találtál? - kérdezte Reese.
- Ha elmondom, szétdurran tőle az agyad - felelte Colby. - Olvasd el inkább!
Kinyomtattam.
Minél továbbjutott az olvasásban Reese, arcára annál erősebben ült ki a
döbbenet.
- Magasságos Isten! - mondta, miután az utolsó oldallal is végzett. - Ezt meg
kell mutatni Millernek!

- Én... még ilyet nem láttam - mondta elképedve Otto Miller kapitány, miután
befejezte az olvasást.
- Mert ilyen még nem történt - válaszolta Reese. - Mit csináljunk vele?
- Azt hiszem - mondta lassan, minden szót megrágva Miller a legjobb lenne
átadni az igazságügy-miniszternek.
Barbara Gatlin igazságügy-miniszternél gyűltek össze. Ott volt Scott Brandon, az
FBI vezérigazgatója, Dean Bergstrom washingtoni rendőrfőnök, James Frisch, a
CIA vezérigazgatója és Edgar Graves, a Legfelsőbb Bíróság főbírája.
- A tanácsukat szeretném kérni, uraim - kezdte a miniszter asszony. -
Igazából nem tudom, mit tegyek. Rendkívüli helyzettel állunk szemben.
Hallottak Frank Lonerganről, a Washington Tribune riporteréről. Megölték,
miközben Chloe Houston halála ügyében nyomozott. Felolvasnám önöknek, mit
talált a rendőrség a gépkocsijában egy floppylemezen.
Kis szünetet tartva maga elé emelte a készenlétben tartott nyomtatott
oldalakat, enyhén megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.

„Okom van azt hinni, hogy az Egyesült Államok elnöke elkövetett legalább egy
gyilkosságot, és köze van további négyhez... ”
 - Micsoda?! — kiáltott fel Scott Brandon.
- Hadd folytassam! - kérte a miniszter.
„Különbözőforrásokból az alábbi információkat szereztem. Leslie Stewart,
a Washington Tribune tulajdonosa és kiadója kész eskü alatt is vallani, hogy
Oliver Russell egy alkalommal megpróbálta rávenni a folyékony Ecstasynak
nevezett tiltott szer fogyasztására.
Amikor Oliver Russell kampányt folytatott a kentuckyi kormányzói cím
elnyeréséért, Lisa Burnette, egy ügyvédi irodában dolgozó titkárnő
megfenyegette, hogy szexuális zaklatásért feljelenti. Russell közölte a
kollégájával, hogy beszélni akar a lánnyal, megpróbálja jobb belátásra bírni.
Lisa Burnette-et másnap holtan fogták ki a Kentuckyból. Túladagolt folyékony
Ecstasy végzett vele.
Az akkor már kormányzó Oliver Russell titkárnőjét, Miriam Friedlandet késő
éjjel öntudatlan állapotban egy park padján találták, kómában volt, amit
folyékony Ecstasy idézett elő. A rendőrség várta, hogy magához térjen, és
megmondja, kitől kapta a szert. Oliver Russell beszélt az orvosával, és
fölvetette, nem volna-e jobb, ha a lányt lekapcsolnák az életben tartó gépekről.
Miriam Friedland meghalt anélkül, hogy egyetlen pillanatra is magához tért
volna.
Chloe Houstonnal nagy adag folyékony Ecstasy végzett. Megtudtam, hogy
halála éjszakáján a szállodai lakosztályból valaki felhívta a Fehér Házat.
Ellenőrzésképpen megnéztem a szállodai telefonközpont nyilvántartását, de
minden arra a napra vonatkozó feljegyzés hiányzott belőle.
Hivatalosan azt az információt kaptam, hogy az elnöknek akkor este
tárgyalása volt, de megtudtam, hogy a találkozót elhalasztották. Senki nem
tudja, hol töltötte azt az estét az elnök.
Paul Yerbyt őrizetbe vették, mondván, hogy alaposan gyanúsítható Chloe
Houston meggyilkolásával. Otto Miller kapitány tájékoztatta a Fehér Házat
arról, hol őrzik Yerbyt. Másnap reggel a fiút holtan találták a cellájában.
Állítólag felakasztotta magát a derékszíjára, de amikor utánanéztem a
holmijának a rendőrségen, a nadrágszíjat épen, sértetlenül találtam.
Egy, az FBI-nál dolgozó barátomtól megtudtam, hogy zsaroló levél érkezett a
Fehér Házba. Russell elnök utasította az FBI-t, hogy vizsgálja meg, ellenőrizze,
vannak-e rajta ujjnyomok A levél nagy részét javítófestékkel kitakarták, de
infraszkóp segítségével az FBI munkatársai el tudták olvasni.
A levélen talált ujjlenyomatokat azonosították: Carl Gormantől, a Monroe
Arms Hotel portásától származtak, valószínűleg az egyetlen személytől, aki
tudta, ki bérelte ki azt a lakosztályt, amelyikben a lány meghalt. A gyilkosság
utáni napon szabadságra ment, horgászni, de a nevét közölték a Fehér Házzal.
Mire megérkeztem a kempingbe, Gorman meghalt, balesetben.
 Túl sok a gyanús egybeesés, hogy hihető legyen: mindez csupán a véletlen
műve. Folytatom a nyomozást, bár félek. Arra az esetre rögzítettem ezeket az
információkat, ha történne velem valami. Folyt. köv.”

- Jézusom! - nyögött fel James Frisch. - Ez... borzalmas.

- Képtelen vagyok elhinni!
- Lonergan elhitte, és feltehetőleg azért gyilkolták meg, nehogy
nyilvánosságra hozza az információit - mondta Gatlin igazságügy-miniszter.
- Mit tegyünk? - fordult a többiekhez Graves főbíró. - Hogyan kérdezzük meg
az Egyesült Államok elnökétől, hogy megölt-e vagy fél tucat embert?
- Jó kérdés. Kezdeményezzük az alkotmányos vád alá helyezést?
Tartóztassuk le? Csukjuk börtönbe?
- Szerintem mielőtt bármit tennénk - szólt Gatlin szembesítenünk kell a
váddal, és lehetőséget kell adnunk neki a magyarázatra.
A miniszter asszony szavait egyetértő moraj fogadta.
- Addig is intézkedem, hogy állítsák ki a letartóztatási parancsot. Minden
eshetőségre.
Értesítenem kell Peter Tagert, mondta magában a jelenlévők egyike.

Peter Tager a telefont lerakva hosszú ideig ült még mozdulatlanul a

karosszékében, és a hallottakon gondolkodott. Aztán végigsietett a folyosón,
Deborah Kannerhez.
- Beszélnem kell az elnökkel!
- Vannak nála. Ha esetleg később...
- Most, Deborah! Sürgős! - Tageren látszott, hogy nemcsak mondja,
komolyan is gondolja.
- Egy pillanat! - A titkárnő a telefonért nyúlt, megnyomott egy gombot. -
Elnézést, amiért megzavarom, elnök úr! Mr. Tager van itt, és azt mondja,
feltétlenül beszélnie kell önnel. - Hallgatott egy-két másodpercig. - Köszönöm. -
Lerakta a kagylót, és odaszólt Tagernek: - Öt perc.

Öt perccel később Tager és Russell elnök kettesben volt az Ovális Irodában.

- Mi olyan sürgős, Peter?
Tager mély lélegzetet vett, mielőtt belevágott volna:
- Az igazságügy-miniszter és az FBI vezér-igazgatója szerint részed van hat
ember halálában.
- Ez valami hülye tréfa - válaszolta mosolyogva Oliver.
- Igen? Már el is indultak hozzád. Azt mondják, te ölted meg Chloe Houstont
és...
- Tessék? ! - vágott közbe halott sápadtan Oliver.
 - Tudom, hogy őrültség. Abból, amit elmondtak, úgy látszik, kizárólag
közvetett bizonyítékaik vannak. Jelentőségüket veszítik, mihelyt megmondod,
hol voltál azon az estén, amikor a lány meghalt.
Oliver hallgatott.
Tager várt kicsit, aztán megkérdezte:
- Oliver, ugye megmondod nekik?
- Nem. - Az elnök nagyot nyelt. - Nem tehetem.
- Muszáj.
- Hagyj, Peter! - szólt indulatosan az elnök. - Egyedül akarok maradni.

Peter Tager a Capitoliumra ment, Davis szenátorhoz.

- Miért ez a nagy sietség, Peter?
- Az... elnökről van szó.
- Igen?
- Az igazságügy-miniszter és az FBI vezér-igazgatója szerint Oliver gyilkos.
Davis szenátort annyira meglepte a hír, hogy a szeme is elkerekedett tőle, és
néhány másodpercig nem jutott szóhoz:
- Mi az ördögöt beszél?!
- Meggyőződésük, hogy Oliver több gyilkosságot is elkövetett. Egy FBI-os
barátom hívott fel, tőle tudom.
Tager beszámolt Davisnek a bizonyítékokról.
- Eszement barom! - mondta lassan, indulattól feszülő hangon a szenátor,
miután végighallgatta. - Tudja, mit jelent ez?
- Igen, uram! Azt jelenti, hogy Oliver...
- A francba Oliverrel! Éveket töltöttem azzal, hogy eljuttassam oda, ahol
most van. Nem érdekel, mi történik vele. A kezemben tartom az országot,
Peter! Enyém a hatalom. Nem engedem, hogy Oliver ostobasága megfosszon
tőle! Nem hagyom, hogy bárki elvegye!
- Nem tudom, mit tehetne...
- Ugye azt mondta, kizárólag közvetett bizonyítékok vannak ellene?
- Igen. Közvetlenül még semmit nem tudtak rábizonyítani. Nincs azonban
alibije.
- Hol van most az elnök?
- Az Ovális Irodában.
- Ideje, hogy meglátogassam. Kedvező hírem van a számára - mondta Todd
Davis.
A szenátor és Oliver az Ovális Irodában beszélgetett.
- Kellemetlen híreket kaptam, fiam - kezdte Davis. - Tudom, hogy az egész
őrültség. Felfoghatatlan, hogyan merészelt bárki...
- Én sem tudom. Nem követtem el semmilyen bűnt, Todd!
- Biztos vagyok benne, hogy nem. De ha elterjed a híre, hogy súlyos
bűncselekményekkel gyanúsítanak... nyilván te is tisztában vagy azzal, hogyan
hat ez az elnöki tevékenységedre.
- Természetesen, de...
- Túlságosan reflektorfényben vagy, semhogy ilyesmit megengedhess
magadnak. Az egész világ azt lesi, mit mondasz, mit cselekszel. Gondolom, nem
akarsz lemondani erről.
- Todd... nem vagyok bűnös.
- Szerintük igen. Jól tudom, hogy nem tudsz alibit igazolni arra az estére,
amikor Chloe Houston meghalt?
Pillanatnyi csönd következett, és csak aztán a válasz:
- Nem.
- Ennyire feledékeny vagy, fiam? - kérdezte mosolyogva a szenátor. - Hiszen
együtt voltunk. Azt az egész estét kettesben töltöttük.
- Tessék?! - Oliver zavartan nézett az apósára.
- Igen. Én vagyok az alibid. Senki nem fogja kétségbe vonni a szavamat.
Senki. Megmentelek, Oliver!
Russell ezúttal hosszabb ideig várt, és csak aztán kérdezte meg:
- Mit akarsz cserébe, Todd?
Davis komoly arccal bólintott, jelezve, hogy valóban ára van annak, amit
felajánlott.
- A közel-keleti békekonferenciával kezdjük - beszünteted az előkészületeket.
A továbbiakról majd még beszélgetünk. Óriási terveim vannak. Nem engedjük,
hogy bárki megtorpedózza őket
- A békekonferenciát nem mondom le - válaszolta Oliver.
Davis szeme vészjóslóan összehúzódott.
- Mit mondtál?
- Elhatároztam, hogy megtartjuk. Tudod, Todd, nem az a legfontosabb,
meddig marad hivatalban egy elnök, hanem hogy mit tesz.
- Tisztában vagy azzal, mit csinálsz? - kérdezte az indulattól vörösödni kezdő
arccal a szenátor.
- Igen.
- Szerintem nem. Már elindultak, hogy gyilkosságért vádat emeljenek
ellened. Honnan akarod irányítani azt az átkozott békekötést? A börtönből?! Az
egész életedet dobod el, te ostoba...
 - Elnök úr - szólt be a külső irodából a titkárnő -, Gatlin miniszter asszony,
Mr. Brandon és Graves főbíró...
- Küldje be őket!
- Úgy látszik, meg kellett volna maradnom a lovaknál! - dühöngött tovább
Davis. - Nagy hibát követtem el, amikor rád tettem, Oliver, de te sem lőttél még
akkora bakot, mint most! Tönkre foglak tenni!
Gatlin igazságügy-miniszter lépett be, mögötte az FBI vezérigazgatója, a főbíró
és a washingtoni rendőrfőnök.
- Davis szenátor... - köszönt bizonytalanul a miniszter asszony.
Todd Davis kurtán biccentett, és egyetlen szó nélkül elviharzott. Barbara Gatlin
becsukta mögötte az ajtót, majd kissé merev tartással az íróasztalhoz lépett.
- Elnök úr, remélem, megérti, mennyire kellemetlen a számunkra, hogy...
Kénytelenek vagyunk föltenni önnek néhány kérdést.
- Tudom, miért jöttek - válaszolta nyugodtan a szemükbe nézve Oliver. -
Nincs közöm egyetlen, a maguk listáján szereplő halálesethez sem.
- Igazán örülünk, hogy ezt mondja, elnök úr - válaszolta Scott Brandon -, és
biztosíthatom arról, közülünk senki sem hiszi, hogy a legcsekélyebb része lenne
bennük. A vád azonban elhangzott, és nincs más választásunk, mint hogy
megbizonyosodjunk arról, hogy van-e alapja, vagy sem.
- Értem.
- Elnök úr, fogyasztott valaha Ecstasy nevű szert?
- Nem.
A csoport tagjai összenéztek.
- Elnök úr, ha elmondaná, hol volt október 15-én, Chloe Houston halálának
estéjén...
Néma csönd.
- Elnök úr!
- Sajnálom, de nem tehetem.
- Biztosan emlékszik rá, hol volt, mit csinált azon az estén.
Hallgatás.
- Elnök úr!
- Ne haragudjanak... Váratlanul ért ez a dolog. Kicsit össze vagyok zavarodva.
Kérem, jöjjenek vissza később!
- Mikor? - kérdezte Bergstrom.
- Este nyolckor.
Oliver megvárta, amíg becsukódott mögöttük az ajtó, és átment az irodájával
szomszédos kis szalonba. Az ajtónyitást hallva a felesége fölnézett az íróasztal
mögül.
Oliver hozzá lépett, mély lélegzetet vett.
- Jan... el kell mondanom neked valamit.
Davis szenátort majd szétvetette a düh. Hogy lehettem ilyen ostoba?! - szidta
magát. Rosszul választottam ki az emberemet. Kész volna tönkretenni mindent
amiért dolgoztam. Majd megmutatom neki, mire számíthatnak azok, akik
megpróbálják keresztezni a terveimet! - fogadkozott magában. Hosszú ideig ült
az íróasztalánál, azon törve a fejét mit tegyen. Miután elhatározásra jutott, a
telefonért nyúlt, és gyors mozdulattal beütötte a számokat.
- Miss Stewart, valamikor azt mondta, jelentkezzem, ha komoly ajánlatom
van.
- Igen.
- Először elmondom, mit akarok: teljes támogatást a Tribune-tól mindenben -
kampányokban, napi ügyekben...
- És mit ajánl cserébe? - kérdezett közbe Leslie.
- Az Egyesült Államok elnökét. Az igazságügy-miniszter eskü alatt tett
feljelentéssel letartóztatási parancsot állíttatott ki ellene. A vád: többrendbeli
gyilkosság.
A vonal másik végéről nehéz lélegzetvétel hallatszott.
- Folytassa!

Leslie Stewart olyan sebesen hadart, hogy Matt Baker alig értette.
- Az isten szerelmére, lassítson! - kérte. - Mit akart mondani?
- Az elnök! Elkaptuk, Matt! Az előbb beszéltem Todd Davis szenátorral. A
Legfelsőbb Bíróság főbírája, a rendőrfőnök, az FBI vezérigazgatója és az
igazságügy-miniszter éppen az elnöknél van, hogy gyilkosság vádjával
letartóztassa. Rengeteg a bizonyítékuk, Matt, Russell-nek pedig nincs alibije.
Megcsíptük az évszázad sztoriját!
- Nem hozhatja le.
Az asszony megdöbbenve nézett a főszerkesztőjére.
- Ezt meg hogy érti?
- Leslie, túl komoly dologról van szó, semhogy pusztán... Ellenőrizni kell az
értesülést, aztán még egyszer ellenőrizni...
- Míg végül a The Washington Post hozza le ordító szalagcímmel az első
oldalon? Köszönöm, abból nem kérek. Eszem ágában sincs átengedni másnak a
témát.
- Nem vádolhatja gyilkossággal az Egyesült Államok elnökét anélkül, hogy...
- Erről szó sincs, Matt - vágott közbe mosolyogva Leslie. - Mi pusztán azt
közöljük, hogy letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Ennyi bőven elég ahhoz,
hogy tönkretegyük.
- Davis szenátor...
- … feladta a saját vejét. Szilárdan hisz az elnök bűnösségében. Ő maga
mondta.
 - Ez nem elég. Meg kell erősíttetnünk...
- Kivel? Katherine Grahammel? Elment az esze?! Vagy azonnal leközöljük,
vagy ellopják tőlünk a sztorit.
- Nem engedhetem, hogy megjelenjen, mielőtt mindent alaposan...
- Mit képzel, kivel beszél?! - vágott közbe Leslie. - A lap az enyém, és azt
közlök le benne, amit akarok!
- Ez felelőtlenség! - Matt Baker dühösen felpattant. - Megtiltom a
munkatársaimnak, hogy foglalkozzanak vele.
- Nincs is rájuk szükség. Magam írom meg.
- Leslie, ha megteszi, örökre itt hagyom.
- Nem, Matt! Együtt fogjuk megkapni a Purlitzer-díjat - mondta Leslie, és
még utána kiáltott az irodájából kiviharzó főszerkesztőnek: - Vissza fog jönni!

Megnyomta a belső hívó gombját és utasította a titkárnőjét:

- Szóljon Zoltaire-nek, hogy jöjjön be hozzám!

- Készítse el a következő huszonnégy órára a horoszkópomat!

- Igenis, Miss Stewart! Örömmel - válaszolta az asztrológus, és már vette is
elő zsebéből legfontosabb munkaeszközét, a csillagok állását napra lebontva
tartalmazó könyvecskét. Fellapozta, csöndben tanulmányozta egy darabig, és
közben a szeme elkerekült a csodálkozástól.
- Mi az?
Zoltaire egy pillanatra felnézett az efemeridákból.
- Valami nagyon fontos... Nézze! - Az egyik oldalra bökve Leslie elé tartotta a
könyvet. Az áthaladó Mars három napig a Plútó kilencedik házában...
- Nem érdekel - vágott közbe türelmetlenül az asszony. - A lényeget mondja!
- A lényeget? - kérdezte zavartan pislogva az asztrológus. - Á, igen! - Újból
beletemetkezett a könyvbe. - Valami nagyon fontos készül, és önt látom az
események középpontjában. Híresebb lesz, mint most, Miss Stewart! Az egész
világ megismeri a nevét.
Leslie boldog lelkesültséggel hallgatta a biztató jövendölést. Az egész világ
megismeri a nevét. Elképzelte magát, amint ott áll az ünnepség
díszemelvényén, és a ceremónia vezetője azt mondja: Az újságírás
történetének legfontosabb híréért járó Pulitzer-díj kitüntetettje Miss Leslie
Stewart! A bejelentést hatalmas ováció fogadja...
- Miss Stewart!
Enyhén megrázta magát, hogy visszatérjen a jelenbe.
- Óhajt még valamit?
- Nem. Köszönöm, Zoltaire. Ennyi elég.
Este hétkor Leslie a maga írta cikk kefelevonatát ellenőrizte. GYILKOSSÁG
VÁDJÁVAL LETARTÓZTATÁSI PARANCSOT ADTAK KI RUSSELL ELNÖK ELLEN. HAT
HALÁLESET ÜGYÉBEN KÍVÁNJÁK KIHALLGATNI - hirdette a vastag betűs
szalagcím.
Végezve az olvasással, Lyle Bannistemek, az ügyeletes szerkesztőnek a kezébe
nyomta a cikket.
- Mehet! Különkiadást akarok. Egy óra múlva legyen az utcán, és ugyanakkor
a WTE is mondja be!
- Nem gondolja, hogy esetleg Matt Bakernek is... - akarta kérdezni Bannister,
de Leslie nem hagyta befejezni a mondatot.
- A lap az enyém, én mondom meg, mit közlünk benne! Indítsa el a gépeket!
- Igenis, asszonyom! - Bannister a Leslie asztalán álló telefonért nyúlt, és
átszólt a nyomdába:
- Mehet.

Este fél nyolckor Barbara Gatlin és a többiek ismét találkoztak, hogy

visszamenjenek a Fehér Házba.
- Remélem, nem lesz rá szükség, de minden eshetőségre nálam van a
letartóztatási parancs - mondta a miniszter asszony.
Harminc perccel később Oliverhez beszólt a titkárnője:
- Megérkeztek.
- Küldje be őket!
Oliver sápadt arccal figyelte az Ovális Irodába bevonulókat. Jan szorosan
mellette állt, erősen szorította a kezét.
- Kész válaszolni a kérdéseinkre, elnök úr? - kérdezte az igazságügy-
miniszter.
- Igen.
- Elnök úr, be volt jelentve önhöz október 15-ére Chloe Houston?
- Igen.
- Fogadta?
- Nem. Le kellett mondanom a találkozót.

Pár perccel három óra előtt telefonon keresték.

„-Én vagyok az, drágám! Rettentően hiányzol. Marylandből hívlak. Itt ülök a
medence mellett, meztelenül.
- Tennünk kell valamit, hogy ne érezd olyan rosszul magad.
- Mikor tudsz elszabadulni?
- Egy órán belül ott vagyok ”

Oliver határozottan a vele szemben állókra nézett.

 - Ha bármi illetéktelen fülekbe jut abból, amit most mondani fogok,
jóvátehetetlen kárt okoz az elnöki tekintélynek, és egy másik országhoz fűződő
kapcsolatainknak. Amit tenni készülök, arra kizárólag azért szánom rá
magamat, mert más lehetőséget nem hagytak.
Kíváncsi, érteden tekintetek figyelték, amint az egyik oldalajtóhoz lépett, és
kinyitotta az elegánsan öltözött, sudár, kivételesen szép nő előtt.
- Sylva Picone, az olasz nagykövet felesége - mutatta be az asszonyt a
jelenlévőknek. - Október 15-én délután négytől éjjel kettőig Mrs. Piconénál
voltam a marylandi házukban. Semmi közöm Chloe Houston halálához, és
másokéhoz sem.
 21.

- Találtam valami érdekeset, Tom - mondta Hawkinshoz benyitva Dana. - Frank

Lonergan, mielőtt meggyilkolták, Carl Gormannél, a Monroe Arms egyik
portásánál járt. Gorman is meghalt, állítólag motorcsónak-balesetben. A
húgával élt. Szeretnék riportot készíteni vele a tízórás híradónak.
- Nem hiszed, hogy baleset áldozata lett?
- Nem. Túl sok a véletlen egybeesés.
A hírműsorok főszerkesztője egy-két másodperc gondolkodás után azt
mondta:
- Rendben. Szólok, hogy adjanak stábot.
- Kösz. Itt a cím. Mondd meg a fiúknak, hogy ott találkozunk! Hazaugrom
átöltözni.

A lakásba lépve különös érzés fogta el Danát. Veszélyérzet, ahhoz hasonló, ami
Szarajevóban munkált benne. Esküdni mert volna rá, hogy valaki járt nála.
Óvatosan végigment a lakáson, ellenőrizte a szekrényeket is, de nem talált
semmi rendkívülit. Képzelődöm, gondolta, de nem tudta meggyőzni magát.

Amikor Carl Gormanék házához érkezett, a jókora antennával, bonyolult

berendezésekkel fölszerelt közvetítőkocsi már megérkezett, Andrew Wright
hangmérnökkel és Vernon Mills operatőrrel.
- Hol csináljuk a felvételt? - kérdezte Mills.
- A házban szeretném. Majd szólok, ha jöhettek - válaszolta Dana.
- Rendben.
Fölment a lépcsőn, bekopogott, és Marianne Gorman pár másodperc múlva
ajtót nyitott.
- Tessék!
- Én...
- Ó! Ismerem magát. A televíziónál dolgozik, ugye!
- Igen - válaszolta Dana. - Válthatnánk néhány szót?
A nő kissé elbizonytalanodott, de aztán rászánta magát, hogy beengedje.
- Jöjjön!
A nappaliba érve hellyel kínálta Danát.
- A bátyám miatt jött, ugye? Biztos vagyok benne, hogy meggyilkolták.
- Kicsoda?
- Azt nem tudom - válaszolta a fejét zavartan félrefordítva az asszony.
- Járt önnél Frank Lonergan?
 - Csúnyán becsapott! - mondta indulatosan Marianne Gorman. -
Megmondtam neki, hol van a bátyám, és... - a szemét döntötték a könnyek. - A
vége az lett, hogy Carl meghalt.
- Elárulta Lonergan, hogy miről akar beszélni a bátyjával?
- Azt mondta, az adóhivataltól jött.
- Megengedi, hogy rövid riportot készítsek magával? - kérdezte Dana. - Elég,
ha mond néhány mondatot a bátyja meggyilkolásáról, és arról, hogy mi a
véleménye a várost elárasztó bűnözésről.
- Rendben. Az talán menni fog - egyezett bele az asszony.
- Köszönöm. - Dana visszament a bejárathoz, intett Vernon Millsnek, és az a
kamerával a vállán, szorosan a nyomában Wrighttal rögtön indult is befelé.
- Soha nem csináltam még ilyet - jegyezte meg idegesen Marianne.
- Fölösleges izgulnia! Néhány perc csak az egész.
- Hol csináljuk? - kérdezte még az ajtóból Vernon.
- Itt, a nappaliban. - Dana a sarokba mutatott.
- Oda tedd a kamerát!
Az operatőr az utasításnak megfelelően elhelyezte a készüléket, aztán
visszament hozzájuk, és mindkettőjük ruhájára apró mikrofont csíptetett.
- Szólj, ha kezdhetjük!
- Nem! - kiáltott fel váratlanul Marianne Gorman. - Várjanak! Sajnálom, de...
nem csinálom.
- Miért? - kérdezte megütközve Dana.
- Túl... veszélyes. Beszélhetnénk négyszemközt?
- Persze. Hagyjátok a kamerát! - szólt az operatőrnek és a hangmérnöknek
Dana. - Majd szólok, ha jöhettek.
- A közvetítőkocsiban leszünk - búcsúzott el Vemon.
- Miért tartja veszélyesnek, hogy szerepeljen a televízióban? - kérdezte a
lány Marianne-től, miután kettesben maradtak.
- Nem akarom, hogy lássanak - hallatszott a bizonytalan felelet.
- Nem akarja, hogy lássák?
Az asszony zavartan nagyot nyelt.
- Carl csinált valamit... amit nem kellett volna. Azért ölték meg, és akik
megölték, velem is végezni fognak. - Mire a mondat végéhez ért, már egész
testében remegett.
- Mit követett el Carl?
- Édes istenem! - nyögött fel Marianne. - Pedig mennyire kértem, hogy ne
tegye!
- Mit csinált? - tette föl még egyszer a kérdést Dana.
- Írt.. . egy zsaroló levelet.
- Zsaroló levelet?! - ámult el a lány.
 - Igen. Higgye el, Carl nagyon jó ember volt, csak... szeretett volna jól élni, és
a fizetése nem volt elég ahhoz, hogy megszerezze, amire vágyott! Nem tudtam
lebeszélni a levélről, és biztos vagyok benne, hogy amiatt ölték meg.
Megtalálták, és azt is tudják, hol vagyok. Egészen biztos, hogy velem is végezni
fognak. - Sírás fojtogatta az asszonyt. - Mit tegyek?!
- Beszéljen a levélről!
Marianne Gorman mély lélegzetet vett, aztán belevágott:
- A bátyám szabadságra készült. Eszébe jutott, hogy a szállodában felejtette
az egyik kabátját, amit magával akart vinni, és visszament érte. Már a garázsban
volt, a kocsijánál, amikor megérkezett az Imperial Suite különliftje. Látta
kiszállni belőle azt a férfit, és nagyon meglepődött. Attól még jobban, hogy
visszament a liftbe, és letörölgette a gombokat. Nem értette, miért teszi.
Másnap aztán olvasta az újságokban, hogy meghalt az a szegény kislány, és
akkor már bizonyos volt abban, hogy az a férfi ölte meg. - Marianne Gorman kis
szünetet tartott, mielőtt befejezte volna a történetet: - Megírta a levelet, és
elküldte a Fehér Házba.
- A Fehér Házba? - kérdezte lassan, minden szót külön hangsúlyozva Dana.
- Igen.
- Kinek?
- Annak a férfinak, akit a garázsban látott. Tudja... annak a szemvédősnek.
Peter Tagernek.
 22.

A Fehér Ház kertjébe a Pennsylvania Avenue-ról beszűrődő zaj hozta vissza a

jelenbe. Mindent alaposan átgondolt, és elégedett volt, mert érezte, hogy
biztonságban van. Oliver Russellt letartóztatják olyan gyilkosságokért,
amelyeket nem követett el, és Melvin Wicks alelnök lép a helyébe.
Davis szenátornak nem okoz gondot, hogy Wickset rövid pórázon tartsa. És
nincs semmi, aminek az alapján kapcsolatba hozhatnának bármelyik
gyilkossággal, gondolta Tager.
Jóleső érzéssel készült az estére tervezett bibliaórára. Kis gyülekezetük tagjai
mindig élvezettel hallgatták, ha a hatalom és a hit viszonyáról beszélt.

Peter Tagert tizennégy éves korában kezdték érdekelni a lányok. Az Úr

kivételesen erős libidóval áldotta meg, és Peter szomorú volt, mert azt hitte,
egyik szemének hiánya miatt a szebbik nemhez tartozók nem fogják kedvelni.
Maga is meglepődött, amikor kiderült, hogy a lányok ettől csak érdekesebbnek
tartják. Mivel Isten kivételes rábeszélő-képességgel is megáldotta, semmilyen
gondot sem okozott neki, hogy csinos lányokat csábítson a kocsija hátsó
ülésére, üres pajtákba, kényelmesen vetett ágyakba. Sajnos, egyiküket teherbe
is ejtette, és kénytelen volt feleségül venni. Két gyerekük született. A család
akár elviselhetetlen, vágyait gúzsba kötő teherré is válhatott volna számára, d?
nem így történt - kiderült, hogy kalandozásaihoz jobb álcázást keresve sem
találhatott volna. Komolyan fontolgatta, hogy a lelkészi hivatást választja, de
találkozott Todd Davis szenátorral, és ez az ismeretség alapvetően
megváltoztatta az életét. Nagyobb, több lehetőséget ígérő cselekvési területet
talált - a politikát.
Eleinte minden a legnagyobb rendben ment, mígnem egy napon egyik barátja
megajándékozta a folyékony Ecstasyval, amit megosztott Lisa Bumette-tel,
frankforti gyülekezetük egyik kivételesen csinos tagjával.
A lány meghalt holttestét a Kentucky folyóból halászták ki.
A következő szerencsétlen baleset kárvallottja Miriam Friedland volt Oliver
Russell titkárnője. A szervezete nem bírta a kábítószert, kómába esett tőle.
Nem az én hibám, gondolta Peter. Nála a szer semmilyen káros reakciót sem
váltott ki. Miriam biztosan túl sok egyéb drogot szedett.
Aztán jött szegény Chloe Houston. A Fehér Ház folyosóján futott össze vele,
amikor éppen a női mosdót kereste.
A lány azonnal megismerte, és ez imponált neki.
- Maga Peter Tager! Sokszor látom a televízióban.
 - Ennek igazán örülök. Segítségére lehetek valamiben?
- A női mosdót keresem. - A lány zsenge volt és nagyon szép.
- A Fehér Házban nincs nyilvános mosdó, kisasszony!
- Ó, istenem!
- Azért ne essen kétségbe! - mondta atyáskodón Tager. - Jöjjön velem! -
Felvitte az egyik emeleti mosdóhoz, és megvárta, amíg végez. Utána
megkérdezte: - Látogatóba jött Washingtonba?
- Igen.
- Mit szólna, ha megmutatnám magának az igazi fővárost? Lenne hozzá
kedve? - Érezte, hogy szimpatikus a lánynak.
- Nem is tudom... Igen. Persze, csak akkor, ha nem okozok gondot.
- Egy ilyen szép lány? Szó sincs róla. Kezdjük azzal, hogy ma együtt
vacsorázunk!
- Izgalmasan hangzik - mosolygott Chloe.
- Ígérem, hogy az is lesz. De ne szóljon senkinek arról, hogy találkoztunk!
Maradjon ez a kettőnk titka!
- Rendben. Megígérem.
- Az orosz kormány egyik megbízottjával lesz találkozóm este a Monroe Arms
Hotelben. - A lányra szemmel láthatólag mély benyomást tett, hogy ilyen fontos
emberrel találkozott. - Utána megvacsorázhatnánk az Imperial Suite-ben.
Menjen oda hétre!
Chloe izgatottan bólintott.
- Ott leszek - ígérte.
Elmondta neki, hogyan juthat fel a lakosztályba.
- Nem lesz semmi gond. Hívjon fel, hogy tudjam, megérkezett!
Úgy is történt.

Kezdetben Chloe Houston vonakodott. Amikor Peter magához húzta,

hátrahőkölt.
- Ne! Még szűz vagyok - tiltakozott félénken. Nem bánta, ettől még
izgatóbbnak találta a dolgot.
- Nem akarom kényszeríteni semmire - mondta szelíden. - Ha akarja, csak
ülünk és beszélgetünk.
- Haragszik rám?
- Csöppet sem, kicsim - felelte, és enyhén meg is szorította a kezét.
Kis üveg folyékony Ecstasyt vett elő a zsebéből, és öntött belőle két pohárba.
- Mi ez? - kérdezte Chloe.
- Energiaital. Egészségére. - A lányra köszöntötte a poharát, és figyelte,
amint felhajtja a saját adagját.
- Finom íze van - állapította meg elégedetten Chloe.
 A következő félórát beszélgetéssel töltötték, Peter türelmesen kivárta, amíg a
szer hatni kezd. Amikor elérkezettnek látta az időt, közelebb húzódott
Chloéhoz, átkarolta, és ezúttal nem is ütközött ellenállásba.
- Vetkőzz le! - mondta.
- Igen.
Megvárta, amíg bement a fürdőszobába, aztán ledobálta magáról a ruháit.
Chloe pár perc múlva meztelenül tért vissza; a teste hibátlan volt, az arca
nagyon szép. Bebújt melléje az ágyba, szeretkeztek. A lány tapasztalatlanságát
ellensúlyozta izgató szüzessége.
Már a beszélgetésnél tartottak, amikor Chloe hirtelen felült.
- Valami baj van, kicsim?
- Semmi... csak egy kicsit... - Kénytelen volt megkapaszkodni az ágy szélében,
hogy el ne essen. - Mindjárt jövök.
A fürdőszoba felé indult, de pár lépés után a lábai összecsuklottak, és esés
közben a feje az asztal sarkához csapódott.
- Chloe! - Peter ijedten ugrott oda hozzá. -Chloe!
A csuklójáért nyújt de nem tudta kitapogatni a pulzusát. Istenem! - jajdult fel
némán. Hogy tehetted ezt velem?! Nem az én hibám! Megcsúszott!
Űzött pillantással nézett körül. Nem tudhatja meg senki, hogy itt voltam,
döntötte el villámgyorsan.
Felöltözött, a fürdőszobában megnedvesített egy törülközőt, és áttörölte, az
összes olyan felületet, ahol ujjlenyomatot hagyhatott. Magához vette Chloe
táskáját, meggyőződött arról, hogy egyetlen áruló jelet sem hagyott, és lement
a garázsba. Még a lift gombjait is gondosan letörölgette.
Amikor Paul Yerby belépett a képbe, és úgy látszott, hogy veszélyes lehet,
Tager a rendelkezésére álló eszközöket felhasználva megszabadult tőle. Úgy
érezte, nem maradt senki, aki kapcsolatba hozhatja Chloe halálával.
Aztán megérkezett a zsaroló levél. Carl Gorman, a szállodaportás látta a
garázsban. Peter Sime Lombardóra bízta, hogy végezzen vele. Azt mondta neki,
hogy meg kell védeni az elnököt
A veszély ezzel akár végleg el is múlhatott volna.
Felbukkant azonban Frank Lonergan, elkezdett kérdezősködni, és tőle is meg
kellett szabadulni. Most pedig itt egy másik kíváncsi riporter.
Két ember maradt csak, akitől tartania kellett: Marianne Gorman és Dana
Evans.
Lombardo már elindult, hogy végezzen velük.
 23.

- Tudja... annak a szemvédősnek. Peter Tagemek - ismételte meg kijelentését

Marianne Gorman.
- Biztos ebben? - kérdezte megdöbbenve Dana.
- Nem nehéz felismerni valakit, aki ennyire feltűnő.
- Ugye megengedi, hogy használjam a telefonját? - A választ meg sem várva
Dana a készülékhez ugrott, és Matt Bakert hívta. A titkárnője vette fel a kagylót.
- Mr. Baker irodája.
- Itt Dana. Beszélnem kell vele! Sürgős!
- Egy pillanat!
Egy másodperc sem telt bele, és már hallatszott is Baker aggódó hangja:
- Dana! Valami baj van?
- Matt - kezdte a lány, miután jó mély lélegzetet vett megtudtam, kivel volt
azon az estén Chloe Houston.
- Mindenki tudja...
- Peter Tagerrel.
- Micsoda?! - a kiáltás annyira hangos volt, hogy a kagyló majd szétrepedt
tőle.
- Carl Gormannek, a meggyilkolt szállodaportásnak a húgánál vagyok.
Gorman látta, amikor Tager Chloe Houston halálának estéjén a garázsban
letörölte a lakosztályi lift gombjait. Zsaroló levelet írt neki, mire Tager
megölette. Van velem egy stáb. Akarja, hogy adásba menjünk?
- Egyelőre ne csináljon semmit! - adta ki az utasítást Baker. - Hívjon vissza tíz
perc múlva!
Lecsapta a kagylót, és rohamléptekkel a Fehér Toronyba vágtatott. Leslie-t az
irodájában találta.
- Leslie, nem közölheti...
Az asszony elé tartotta a szalagcím kefelevonatát: GYILKOSSÁG VÁDJÁVAL
LETARTÓZTATÁSI PARANCSOT ADTAK KI RUSSELL ELNÖK ELLEN!
- Nézze! - mondta izgatottságtól fátyolos hangon.
- Fontos hírt kaptam. Arról...
- Ennél fontosabb nem lehet - vágott közbe elégedetten Leslie. - Mondtam,
hogy visszajön. Nem volt képes elmenni, ugye? Nagyobb dolog ez annál,
semhogy hátat tudna fordítani neki. Igazam van, Matt? Kellek magának. Mindig
is kelleni fogok.
 A főszerkesztő csak állt némán, és azon törte a fejét, mi lehetett az, ami ilyen
fanatikussá tette az egyébként vonzó asszonyt. Remélte, hogy még nem késő,
megmentheti.
- Leslie...
- Ne szégyellje, hogy tévedett - mondta leereszkedően Leslie. - Mit akart
mondani?
Matt Baker hosszan nézett rá, majd azt felelte:
- Semmit. Csak el akartam búcsúzni.
Megfordult, és az ajtót csöndesen behúzva maga után kiment.
 24.

- Mi lesz velem? - kérdezte kétségbeesve Marianne Gorman.

- Ne féljen! - biztatta Dana. - Meg fogják védeni. - Villámgyorsan döntött. -
Marianne, élő interjút csinálunk, és a felvételt átadom az FBI-nak. Mihelyt
készen vagyunk, azonnal elviszem innen.
Kintről hevesen fékező gépkocsi kerekének csikorgása hallatszott.
Marianne idegei annyira meg voltak tépázva, hogy rémülten az ablakhoz
ugrott.
- Istenem!
- Mi történt?! - Dana egy szempillantás alatt ott termett mellette, Sime
Lombardo szállt ki éppen a kocsiból, körülnézett, és a bejárat felé indult.
- Ez... az a másik ember, aki itt járt, és Carl után érdeklődött. Aznap... amikor
meghalt - mondta elcsukló hangon Marianne. - Egészen biztos, hogy köze van a
halálához.
Dana már a telefonnál volt, meg sem várta a mondat végét.
- Mr. Hawkins irodája - jelentkezett a vonal másik végéről a hírműsorok
szerkesztőjének a titkárnője.
- Azonnal beszélnem kell a főnökkel, Nadine!
- Nincs bent. Körülbelül...
- Akkor add Nate Ericksont!
- Dana? - szólt bele a készülékbe pár másodperc múlva Hawkins helyettese.
- Nate... Sürgős segítségre van szükségem! Fantasztikus hírt találtam.
Tegyetek adásba!
- Nem lehet - tiltakozott Erickson. - Tom adhat csak rá engedélyt.
- Nincs időm megvárni, amíg visszaér! - kiabálta Dana.
Az ablakon keresztül látta, hogy Sime Lombardo odaér a bejárathoz.

A háztól kicsit feljebb álló közvetítőkocsiban Vernon Mills az órájára pillantott.

- Megcsináljuk az interjút, vagy nem? Randim van.

- Élet-halál kérdése, Nate! - harsogta a telefonba Dana. - Muszáj megtenned!

Az isten szerelmére, adj be! - Lecsapta a telefont, a televízióhoz ugrott, és a
hatos csatornára állította.
Egy szappanopera sokadik folytatása volt éppen műsoron. A képernyőn idős
férfi beszélgetett fiatal nővel.
- Soha nem értettél meg igazán, ugye, Kristen?
- Túlságosan is jól értelek. Ezért akarok elválni, George!
 - Van valakid?
Dana átrohant a hálószobába, és az ottani készüléket is bekapcsolta.
Sime Lombardo az ajtónál volt. Kopogott.
- Ne nyissa ki! - figyelmeztette Marianne-t Dana. Ellenőrizte, hogy működik-e
a mikrofonja. A kopogás fölerősödött.
- Meneküljünk! - suttogta rémülten Marianne. - Hátul is van...
A vállával nekifeszülve Lombardo abban a pillanatban belökte az ajtót.
Gondosan becsukta maga mögött, és beljebb lépett.
- Hölgyeim! Örülök, hogy mindkettőjüket itt találom.
Dana elkeseredve a televízióra nézett.
- Ha igen, az kizárólag a te hibád, George!
- Talán valóban az, Kristen!
Lombardo 22-es kaliberű, félautomata revolvert vett elő a zsebéből, és
komótos mozdulatokkal kezdte rátekemi a hangtompítót.
- Ne! - tiltakozott Dana. - Nem teheti...
Sime fenyegetően megemelte a fegyvert.
- Csönd! Indíts a hálószobába! Gyerünk!
- Édes Istenem! - motyogta tehetetlenül Marianne.
- Hallgasson ide! - próbálkozott újból Dana. - Mi nem...
- Mondtam, hogy pofa be! Indulás!
Dana a szeme sarkából ismét a készülékre sandított
- Mindig hittem abban, hogy maradt még egy esély, Kristen! Nem akarom,
hogy örökre elveszítsünk mindent amink volt... ami ismét a miénk lehet.
A hálószobai készülékből ugyanazok a hangok szóltak, mint a nappaliból.
- Nem hallották? Induljanak! Essünk túl rajta! - szólt a két nőre Lombardo.
Látva, hogy nem tehetnek mást tétován a hálószoba felé mozdultak, de abban
a pillanatban kigyulladt a sarokba állított kamera tetején a vörös jelzőlámpa,
Kristen és George helyett pedig a bemondó arca tűnt fel a képernyőn.
- Kedves nézőink! Adásunkat megszakítjuk, hogy izgalmas élő közvetítéssel
szolgáljunk önöknek Wheatonből.
A képernyőn Gormanék nappalija jelent meg, az előtérben Danával és
Marianne-nel, a háttérben Lombardóval, aki döbbenetében mozdulatlanná
merevedett, meglátva magát a televízióban.
- Mi... a fene ez?
Az operatőr és a hangtechnikus is elképedve bámulta a monitort a
közvetítőkocsiban.
- Jézusom! - nyögött fel Mills. - Adásban vagyunk!
Dana villámgyorsan hálaimát mormolt, aztán szembefordult a kamerával.
- Dana Evans köszönti önöket, kedves nézők, a néhány napja meggyilkolt Carl
Gorman lakásából. Beszélgetőtársam az a férfi, aki fontos felvilágosítással tud
szolgálni az ügy részleteit illetően. - Szembefordult Sime Lombardóval. - Tehát...
elmondaná a nézőknek pontosan, mi is történt?
Lombardo a száját nyalogatva, értetlenül bámulta magát a képernyőn.
- Hé! - mondta, és hallotta is a hangját a készülékből: - Hé!
Látta, amint megmozdul, hogy Danára vesse magát.
- Mi... az ördögöt csinál? Miféle rohadt trükk ez?!
- Nem trükk. Élő adásban vagyunk. Kétmillió ember lát bennünket.
Lombardo a készülékre meredt, és suta mozdulattal a zakója zsebébe
süllyesztette a revolverét.
Dana a tekintetét Marianne Gormanre villantotta, aztán tökéletes
nyugalommal Lombardo mellének szögezte a kérdést:
- Ugye jól értettem, hogy Carl Gorman meggyilkolása mögött Peter Tager áll?
A Daly Buildingben Nick Reese nyomozati iratokat lapozgatott éppen, amikor
berontott hozzá az egyik munkatársa.
- Gyorsan! Ezt nézd meg! Gormanék háza! - Bekapcsolta, és egyből a hatos
csatornára állította a televíziót.
- Peter Tager adott utasítást magának, hogy ölje meg Carl Gormant?
- Fogalmam sincs, miről beszél. Kapcsolja ki azt a rohadt televíziót, mielőtt...
- Mit akar csinálni? Megöl bennünket kétmillió ember szeme láttára?
- Jézusom! - Nick Reese vadul kirúgta maga alól a széket. - Gyorsan küldjetek
oda egy járőrt!

A Fehér Ház Kék Szalonjában Oliver és Jan szinte szélütötten bámulta a WTE
adását
- Peter? - kérdezte lassan, tétova fejcsóválással Oliver. - Nem tudom elhinni!
- Mr, Tager! - szólt be izgatottan a titkárnő. - Kapcsoljon a hatos csatornára! -
Zavart, ideges pillantást vetett a főnökére, és már húzta is be maga mögött az
ajtót. Peter nem értette, mi üthetett belé. A távirányítóért nyúlt, és a készülék
egy pillanat múlva életre kelt.
- ...és Peter Tager felelős Chloe Houston haláláért is? - kérdezte éppen Dana.
- Arról nem tudok semmit. Kérdezze meg Tagertól!
Nem akart hinni a szemének. Ez nem lehet igaz! Isten nem tesz ilyet velem,
gondolta. Felpattant, az ajtó felé iramodott. Nem fognak elkapni! Elrejtőzöm!
Tétován lefékezett. Hol? Hová bújhatnék? Lassan visszament az íróasztalához
és leült. Várni kell!
Leslie Stewart az irodájában nézte az élő interjút.
Peter Tager? Nem! Nem! Nem! - dörömbölt az agyában a tiltakozás. A
telefonért nyúlt, megnyomott egy gombot.
- Lyle! Azonnal állítsa le a gépeket! Nem nyomhatják ki azt a cikket! Hallotta,
mit mondtam?
- Miss Stewart, a lap félórája utcán van. Ön ragaszkodott hozzá, hogy...
Leslie lassú mozdulattal a helyére rakta a kagylót. Tekintete a kefelevonatban
előtte heverő szalagcímre siklott. GYILKOSSÁG VÁDJÁVAL LETARTÓZTATÁSI
PARANCSOT ADTAK KI RUSSELL ELNÖK ELLEN!
Megfordult, és fölnézett a falon függő, bekeretezett lapkivágásra: DEWEY
LEGYŐZI TRUMANT!
„Híresebb lesz, mint most, Miss Stewart! Az egész világ megismeri a nevét."
Holnap az egész világ rajta fog nevetni.
Gormanék házában Sime Lombardo vetett még egy utolsó, űzött pillantást
önmaga televíziós képére, és azt mondta:
- Na, nekem ebből elég!
A bejárathoz rohant, és épp akkor nyitotta ki, amikor legalább fél tucat
járőrkocsi kanyarodott vad szirénázással a ház elé.
 25.

Jeff Connors is ott állt Dana mellett a Dulles nemzetközi repülőtéren, amikor
Kemal gépe megérkezett.
- Megjárta a legszörnyűbb poklot - magyarázta idegesen Dana. - Nem olyan...
mint a többi vele azonos korú gyerek. Úgy értem... ne vedd rossz néven tőle, ha
nem mutatja ki az érzéseit!
- Nagyon szerette volna, ha Jeff megkedveli Kemalt.
A férfi megérezte a nyugtalanságát.
- Ne aggódj! Biztos vagyok abban, hogy remek srác.
- Megjöttek!
Fölnéztek az égre, és figyelték, hogyan lesz az apró pontocskából áramvonalas
testű, csillogó Boeing-747-es óriásgép.
- Itt van! - mondta Dana, és megszorította Jeff kezét.
Dana izgatottan toporogva figyelte a kiszálló utasokat.
- Hol?
Végre meglátta. Ugyanazt a ruhát viselte, amit Szarajevóban vett neki, és az
arca makulátlanul tiszta volt. Lassan lefelé indult a lépcsőn, de amikor
észrevette Danát, megtorpant. Álltak mozdulatlanul, nézték egymást, aztán
nekilódultak. Dana szorosan magához ölelte a gyereket, az is átkarolta ép
karjával, és mindketten sírtak.
- Isten hozott Amerikában, Kemal! - mondta a lány, mihelyt megjött a
hangja.
A fiú csak bólintott, nem tudott megszólalni.
- Kemal, bemutatom a barátomat, Jeff Connorst.
Jeff közelebb lépett.
- Szevasz, Kemal! Sokat hallottam már rólad. A gyerek vadul kapaszkodott
Danába.
- Együtt fogunk lakni. Rendben?
Kemal csak bólintott, és a világ minden kincséért sem engedte volna el a lányt.
Dana az órájára pillantott.
- Induljunk! Egy beszédet kell közvetítenem a Fehér Házból!
Tökéletes nap volt - a felhőtlen ég tisztán ragyogott, a Potomac felől enyhe
szellő fújt.
A Rózsakertben gyülekeztek legalább három tucat más riporter, operatőr
társaságában. Danáék kamerája az elnökre irányult, aki kis emelvényen állt,
Jannel az oldalán.
- Fontos bejelentenivalóm van - kezdte Oliver Russell. - Az Egyesült Arab
Emírségek, Líbia, Irán és Szíria államfői ezekben a pillanatokban tanácskoznak
arról, hogyan köthetnek tartós békét Izraellel. Nem sokkal ezelőtt azt az
értesítést kaptam, hogy a konferencia rendkívül sikeres, igen jó ütemben zajlik,
és a békeszerződés aláírására a következő egy-két napban sor kerülhet.
Létfontosságú, hogy az Egyesült Államok Szenátusa támogasson bennünket
ennek a korszakos jelentőségű megállapodásnak az életre hívásában. - Oliver a
mellette álló férfihoz fordult:
- Átadom a szót Todd Davis szenátornak.
Davis tapasztalt politikushoz illő, széles mosollyal az arcán lépett a
mikrofonhoz.
- Nagy országunk történelmében is kivételes, történelmi pillanatnak vagyunk
a tanúi - kezdte. - Mint tudják, éveken keresztül erőmet nem kímélve
küzdöttem azért, hogy béke legyen Izrael és az arab országok között. Hosszú,
nehéz harc volt, de most végre - hála nagyszerű elnökünk pótolhatatlan
közreműködésének - boldogan jelenthetem, hogy erőfeszítéseinket siker
koronázta. - A továbbiakban egyenesen Oliverhez intézte a szavait: -
Gratulálunk nagyszerű elnökünk rendkívüli teljesítményéhez, amely lehetővé
tette, hogy elérjük ezt a hatalmas...
Legalább egy háborúval kevesebb, gondolta Dana. Lehet, hogy ez lesz a kezdet
Talán eljön egyszer a nap, amikor a felnőttek nem gyűlölködve, egymásra
acsarkodva, hanem szeretettel oldják meg problémáikat, a gyerekeknek nem
kell többé fegyverek ropogását hallgatniuk, és idegen lesz tőlük a lelkűket
megbénító rémület. Elmosolyodott, mert látta, hogy Kemal lelkesen tárgyal
valamiről Jefffel. Jeff megkérte a kezét - Kemal egyszerre két szülőt kap. Igazi
család lesznek. Hogy lehettem ilyen szerencsés, kérdezte magától, de már nem
maradt ideje válaszolni rá, mert a beszédek véget értek.
Az operatőr elfordította a pódiumtól a kamerát, a lány az optikába nézett, és
nyugodt hangon bejelentkezett:
- Dana Evans o WTE-nek Washington D. C.- ből.
 I.P.C.
K*Ö*N*Y*V*E*K

Kiadja az I.PC. KÖNYVEK Kft.

Felelős kiadó: az I.PC. Könyvek Kft. igazgatója

Felelős szerkesztő: Varga Mónika

ISBN 978 963 635 332 2

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 280122

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Kizárólagos terjesztő:
Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17.
Telefon: (1) 370-9264 Fax: (1) 399-0638
www.tothagasplusz.hu