Nemere István

Mit Akarnak az ufók?

 NEGYEDIK TIPUSU TALÁLKOZÁSOK
Ismeretterjesztő magazin
I. évfolyam, 1, szám, 1992, február

Megjelenik minden hónapban

Főszerkesztő: Pusztay Sándor
Szerkesztő: Kiss Zoltán
Tipográfia: Gáspár Imre
Borítófotó: Bodnár István

Kiadja: Kornétás Kiadó

Kiadásért felel: A Kornétás Kiadó ügyvezető igazgatója
Kiadó és szerkesztőség: 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/c
Tel.: 173-2096
Készült: Nyomdaipari Szolgáltató Kft, Kaposvár-122075
Felelős vezető: Mike Ferenc

Terjeszti a Magyar Posta Vállalat Hírlap-kereskedelmi Igazgatósága (HELÍR) a STÚDIÚ-Pé BT a

Kornétás Kiadó, Csehszlovákiában a CSEMARJ, Romániában a SYNTAX Rt,
Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a HIRKER hírlapüzlete-
iben, a hírlap-előfizetési és lapellátási irodánál (HELIR) 1900 Budapest, XIII. Lehel u. 10/a
Előfizetési díj, egy évre: 544 Ft, fél évre: 272 Ft
 Lectori Salutem!

Útjára indítani egy füzetsorozatot mindig izgalmat és felelősséget jelent. Különösen igaz ez olyan-
kor, amikor nem titkoltan a paranormál és megmagyarázatlan jelenségek, azonosítatlan repülő tárgyak
és egyéb „csodák” meglehetősen ingoványos, a hivatalos tudomány képviselői által lenézett, elítélt, cá-
folt területére merészkedik valaki. Pedig valamennyiünk számára fontos, hogy az ember megismerje a
táguló világegyetemet, az őt körülvevő természetet, vagy éppen csodának tűnő képességeivel önmagát.
Az ufókutatástól kölcsönvett Negyedik típusú találkozások című, havonta megjelenő sorozatunkban
terveink szerint Nemere István, Hargitai Károly, Egely György, Kriston Endre, Keleti György, Mónus
Miklós, Preyer Hugó és több más ismert szerző egy-egy izgalmas témát boncolgató, elemző tanulmá-
nyával találkozhatnak olvasóink. Az általános ufó-elméleti írások mellett többek között olyan témák
kerülnek előtérbe; mint az ufókatasztrófák, a nemiség szerepe az űrtalálkozásoknál, tiltott találmányok
és titkolt meghajtó szerkezetek, a tér dimenziói, a halál utáni élet stb.
Szerzőink és munkatársaink nem hordják zsebükben a bölcsesség kövét, egyikük sem tartja tévedhe-
tetlennek magát, ha mégannyira hisz is igazában. Csupán néhány meglévő, még megmagyarázatlan je-
lenség objektív voltára kívánjuk ráirányítani a figyelmet, több oldalról „körbejárva” az egyes témákat.
És akkor talán a „mostohagyermekként” kezelt határtudományok, azok művelői, képviselői sem tartoz-
nak majd az „őrültek, bolondok” sorába.
Az emberiség történelme során jó néhányszor előfordult, hogy megdönthetetlennek vélt tudományos
igazságokról derült ki, tévedés vagy csupán „megálló” volt a fejlődés végtelen spirálján. Sorozatunkkal,
ha csak annyival járultunk hozzá az emberi fejlődéshez, hogy írásainkkal felhívtuk a figyelmet néhány
különböző, ma még megmagyarázatlan jelenségre, munkánk az új tudományos forradalom, a paradig-
maváltás időszakában nem volt hiábavaló.

Pusztay Sándor
 AZ EMBERISÉG LEGNAGYOBB KALANDJA

Nehéz ma Magyarországon az ufókról írni. Persze, régebben sem volt könnyű. Emlékszem, a nyolc-
vanas évek közepén másfél éves közelharcot kellett vívni az akkor még valóban teljhatalmú engedélye-
ző hatóságokkal, hogy az első Titkok könyve megjelenhessen, benne az ufókról szóló fejezettel, ami
addig a magyar sajtóban mindössze a második pozitív ufóemlítés volt (az elsőt szintén én követtem el
még 1977-ben, egy ifjúsági lap hasábjain). Ma már rengeteg ufóirodalom jelenik meg, ezek színvonala
azonban enyhén szólva nem egyenletes. Ide is betört az a hamisításokkal, kitalációkkal ékesen dúsított
„szakirodalom”, amely Nyugaton már évtizedek óta dívik.
Amikor a kiadó felkért e sorozatindító füzet megírására, alkalmat láttam arra, hogy a kissé zavarossá
váló képet kitisztítsuk, vagy legalábbis megpróbálkozzunk ezzel a feladattal. Mindig is vágytam vala-
miféle szintézis készítésére – ennek nem biztos, hogy sikeres, de mindenképpen bővebb példája volt az
1989 áprilisában megjelent UFO a láthatáron című könyvem. Most másodszor is nekirugaszkodom. Az
Olvasó ne várja, hogy ugyanolyan ufókönyv lesz ez is, mint azok, amelyeket hazai és külföldi szerzők
tollából olvashat mostanában. Nem dátumokat, helységneveket, személyneveket, esetleírásokat olvas-
hat; ennél többről van szó. Megpróbálom összefoglalni a jelenség egyes aspektusait, és a szerény terje-
delem ellenére még többre is szeretnék vállalkozni: amennyire lehetséges, megvilágítani, mi lehet a je-
lenség az ufókérdés mögött…
Amiben biztos vagyok: az ufóügy könnyen az emberiség legnagyobb kalandjává válhat. Tudomá-
nyos és társadalmi kalanddá, vagyis igen nagy jelentőségű eseménnyé. Akárminek is bizonyul végső
soron az, amit ma ufónak nevezünk, mindenképpen rendkívül fontos és érdekes lesz. Akár idegen civi-
lizációk látogatnak bennünket, akár másféle lények, vagy ha valami egészen másnak bizonyul a dolog,
mint amit bárki valaha is feltételezett, nem múlik el nyomtalanul, most már benne marad az emberiség
történetében, és egyik jellemző adaléka lesz sok évszázad emberi lelkületének.

Vannak vagy nincsenek?

A kérdés nem az „enyém”, olyan értelemben nem, hogy én igenis hiszek az ufók létezésében, bár
magam sohasem láttam őket. Túl sok hivatalosan is ismert, és valamivel kevesebb elismert bizonyíték
van létezésükre. A jelenséget túl sok ember látta az évszázadok és az utóbbi évtizedek során, túl sokan
fényképezték, filmezték le, túl sok embertől független és egyéb berendezés tapasztalta-kimutatta-
regisztrálta őket (radar, videokamera stb.); egyetlen, mindent tagadó, érveket elsöprő kézlegyintéssel
nem intézhetjük el a dolgot.
Ennek ellenére a legutóbbi években is találkozhattunk olyan emberekkel, véleményekkel, nemegy-
szer kutatók szájából is hallhattuk, hogy mindez csalás vagy tévedés, akik pedig állítják, hogy ilyet lát-
tak, azok hazudnak vagy legjobb esetben is tévedés áldozatai. Nem is olyan rég a témában néhány ma-
gyar újságíró is buzgón hirdette tanait a napilapok és folyóiratok hasábjain.
Nincs ez másként a nagy-világban sem. Az elmúlt évtizedekben nem egy jó nevű kutató vélte: csak
úgy tudja megvédeni a tudományos berkektől kapott tekintélyét, hogy nyilvánosan tagadta az ufók lé-
tét. Történt ilyesmi Magyarországon is, természetesen. De ez nem változtat a tényeken. Például azon,
hogy egy időben Amerikában a katonai titkok körébe tartozott minden, ami kapcsolatban állt az ufók-
kal, a másik póluson, az akkor még nagyon is létező Szovjetunióban pedig ez azért volt félig-meddig
titkos, mert ott valójában minden az volt.
De most más időket élünk. Ufóról ír az újság, ad képeket és filmeket a tévé, beszél a rádió. Ám
egyes személyiségek hozzáállása mit sem változott. Mivel az ufóknak nevezett repülő és úszó tárgyak
fizikai paraméterei, mozgása, a velük állítólag kapcsolatban álló élőlények eredete, viselkedése stb.
nem illik bele a jelenleg elfogadott világképbe, hát szép számmal akadnak ma is, akik a probléma meg -
oldását az egyszerű tagadásban látják.
De mi lépjünk túl ezen, nincs időnk és helyünk azokkal foglalkozni, akik a legnyilvánvalóbb dolgo-
kat sem ismerik el.

Kik ők, mik ezek?

A legegyszerűbbnek tűnő kérdés számos buktatót rejt magában. Ha csak végigfutunk gondolatban
gyorsan mindazon, amit hallottunk eddig az ufonautákról, vagy szerkezeteikről, máris elbizonytalano-
dunk. Főleg, ha nem tartozunk azok közé, akik mindent jobban tudnak másoknál. Remélem, Önök is
azért olvassák e könyvet, mert szeretnének többet tudni a kérdésről. Lássuk hát a problémát.
A kérdést boncolgatva elágazási ponton vagyunk. Két utunk van; az ufókat ”meglovagoló” lények
„idegenek” vagy „nem idegenek”? Földiek vagy nem azok? Idegennek tehát a nem földi eredetű lénye-
ket kellene neveznünk, de ezzel is bajok vannak, amint azt mindjárt meglátják.
Ha idegenek, nem földiek – akkor kicsodák? Egyáltalán, honnan jöhetnek ezek a szerkezetek? Mert
a leghelyesebb ezt a szót használni. Mint azt nyilván már Önök is olvasták, feltehetően fémből készült
repülőgépekről van szó, amelyek nyilván hermetikusan zártak, azért tudnak velük használóik közleked-
ni nemcsak a földi légkörben, hanem azon kívül, ritka levegőjű vagy éppen légüres térben (a világűrben
is), de képesek velük leszállni a földi szabad vízfelületekre, sőt alá is tudnak merülni. Feltehetően jelen-
tős mélységig lehatolhatnak, tehát elég nagy nyomást is kibírnak a szerkezetek.
Ha feltételezzük, hogy vannak bennük élőlények (mert ez sem mindig biztos, mi is tudunk repülő és
úszó szerkezeteket a távolból irányítani!), akkor tehát honnan jöhetnek? A legkézenfekvőbb feltevés,
száz emberből kilencvenötnek az jut eszébe, hogy idegen világok küldötteiről van szó, hogy „más civi-
lizációk” egyedei látogatnak ide. A „miért” kérdésre majd később próbálunk felelni, most maradjunk az
eredeti, szintén fontos kérdésnél: kik ezek?
Akik állítólag látták őket közelről, azt mondják, hogy vagy nagyon magasak, vagy nagyon alacso-
nyak. Nem ritka a 2,5-3 méteres alakokról szóló beszámoló, de a többség mindig 90-l20 centiméteres
„törpékről” ad számot, akiknek nagy fejük, aránytalanul nagy és fehérje nélküli szemük, szőrtelen a tes-
tük stb.. Egyesek meg azt mesélik, hogy néha mintha már valamilyen „köztes” faj egyedeit fedezték
volna fel köztük, félig olyanok, mint ők, félig olyanok, mint mi – vagy is már elkezdődött valamiféle
keveredés köztünk és köztük? Felmerül a kérdés, miért csak most?
Ha valóban idegenek, honnan jöttek? A csillagászok (nálunk is gyakran, főleg régebben) rögtön ké-
szen voltak a válasszal. A tagadó válasszal, természetesen! Nagyon könnyen kiszaladt a szájukon, hogy
más lakott világokból nem jöhet ide semmilyen űrhajó, mert…, és sorolták a mi logikánk és technikai
szintünk szerint elfogadható érveket. Valójában azonban ezeket az érveket a kozmikus távlatokban, te-
rekben és időkben egy kicsit is járatos emberek sohasem tudták elfogadni, azokat észérvekkel meg is
cáfoltuk nemegyszer. Tehát fogadjuk el, hogy általunk ma még ismeretlen új fizikai törvényeket, ener-
giákat és eszközöket felhasználva idegenek is eljuthatnak az Univerzum „távoli” tájaira. Lehet, hogy
erre nem is kell túlságosan nagy időt és energiát fordítaniuk. Viselkedésük nem kelti azt a benyomást,
hogy nagyon messziről jönnek – képzeljük csak el, ha így lenne; akkor talán nagyobb járművekkel jön-
nek) új hazát keresnek, letelepedni szándékoznak, nyersanyagokat tankolnak, és így tovább. Ezt később
még tárgyaljuk. De ők csak olyan „könnyedén” bukkannak fel és tűnnek el, mint mi, amikor szombaton
vagy vasárnap fél napra kirándulunk az erdőbe autóval. Ott vagyunk ugyan, de nem viselkedünk úgy,
mintha hosszú időre szeretnénk ott berendezkedni. Ez eszünkbe sem jut.
Ha nem földiek, a „lineárisan” értelmezhető kozmosz egy másik lakható világából jöttek. Tegyük
fel, bizonyos jelek erre mutatnak – hogy biológiai lényekről van szó. Akkor vannak biológiai szükség-
leteik is. Méreteikhez képest az „űrhajók” túl kicsik ahhoz, hogy nagyon hosszú ideig legyenek úton.
Tehát; ha a mi számunkra messziről is jöttek, az út nem tarthatott sokáig. A sebességük talán megköze -
líti a fénysebességet. Vagy – és ez egy érdekes feltételezés azt meg is haladhatja más, nem a mi vilá-
gunkban érvényes körülmények között. Ezzel máris oda jutottunk, hogy más tulajdonságú terekből is
jöhettek, ezeket jobb szó híján egyelőre dimenzióknak szoktuk nevezni. Ebben az esetben a mi „távol-
ság” és a megtételéhez szükséges „idő” – fogalmaink értelmüket vesztik, hiszen ekkor a dimenziók „fa-
lát” kell csupán áttörni, vagyis ismerni az ehhez szükséges módszereket és máris itt lehetnek, vagy ott,
vagy amott – a „lineáris”, egyszerű, mindössze háromdimenziós világegyetemnek szinte bármelyik
pontján.
A dimenziókra visszatérünk majd. Lássuk tovább. Az sincs kizárva, hogy nem idegenek, hanem föl-
diek ők is. Méghozzá kétféle módon lehetnek azok, és mindkettő kapcsolódik az időhöz. Lehetnek jelen
idejű földiek és lehetnek éppenséggel jövő idejű földiek is. Mindjárt elmondom, hogyan értelmezem ezt
a két fogalmat.
A jelen idejű földiek kifejezés azt jelenti, hogy ők is most élnek, itt a Földön. Mondhatni, velünk
együtt, mégsem közösen. Nem egészen ugyanabban a korban, nem ugyanabban az időben, merthogy az
emberi civilizációban volt egy töréspont, talán i.e. 500-12 000 évvel ezelőtt, amikor egy akkor igencsak
haladó kultúra elpusztult, bár tudásának töredékeit át tudta még adni az őt követő ókori népnek (lásd A
rejtélyes elődök c. könyvemet, és más irodalmat). Sokan amellett teszik le a garast, hogy ezen korabeli
„szupercivilizáció” egyedeinek és tudásának egy részét átmentette akkor egy másik földi világba; neve-
zik mindezt Atlantisz pusztulásának is, bár a névnek nincs jelentősége. Akadnak, akik állítják, hogy ez
a nagy tudású csoport akkor a környezeti és természeti katasztrófák sorozata elől menedéket keresett
valahol a Föld mélyén. És mivel sikerült túlélnie a bajokat, már nem jött fel, hanem odalent maradt, és
életét komfortosította. Mivel nem háborúzott, nem voltak számottevő vérveszteségei, csak a betegsé-
gekkel kellett megküzdenie, jó eredményeket érhetett el a tudományos kutatás terén. Feltehető, hogy
amikor – már technikai szinten eléggé megelőztek bennünket, ismét érdeklődni kezdtek irántunk, főleg
biztonsági szempontokból. Azóta is folyamatosan figyelik, hol tartunk, mire jutottunk, és miféle őrült-
ségeket vagyunk hajlamosak elkövetni? (Termonukleáris háború, globális környezetszennyezés stb.)
Egyesek szerint passzív megfigyelőkről van szó, mások szerint olykor bizony bele is avatkoznak a fo-
lyamatokba (erről a következő fejezetben írok majd bővebben).
Ismét mások úgy vélik, a rejtélyes idegenek szintén földiek, de a jövő küldöttei. Nem biztos, hogy
intézményesen járnak vissza, a jelek legalábbis gyakran nem erre mutatnak. Már természetesen csak
akkor, ha elfogadjuk ezt a verziót. Elismerem, fantasztikus és ma tudományosan még semmiképpen
sem igazolható… De feltehető, hogy a távoli földi jövőben feltalálják az időutazást, különösen annak
izgalmasabb változatát, a hátrafelé történő időutazást, és az új módszer eszköz birtokról rendszeresen
elkezdenek visszajárni önnön múltjukba, vagyis a mi jelenünkbe (is). Ez esetben tehát őket látjuk itt
olykor előbukkanni szinte a „semmiből”, vagyis az időből. A tér-idő kontinuumnak egészen biztosan
rengeteg titka van; a fizikai tulajdonságok felfedezéséhez idő kell. És lehet, ami nekünk még nem sike-
rült, az sikerül majd utódainknak, a sokkal fejlettebb technika és valamilyen, ma még ismeretlen, de ak-
kor már korlátlanul rendelkezésre álló energia révén.
Természetesen az sincs kizárva, hogy időutasokról van szó, akik azonban nem a Földről – a jövőben
létező Földről és földi társadalomból – jönnek ide minket felkeresni, hanem egy másik világból. Ez
esetben a mi számunkra tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ők időutasok-e vagy sem. Magas tech-
nikájuk miatt nekünk mindenképpen a jövő lényeinek tűnnek, magunkhoz, a mi eddig elért szintjeink-
hez viszonyítva. Azonban ne feledjük: erről a szintről azok, akik eddig velük találkoztak, csak kétféle
módon tudnak meggyőződni; látták az űrhajót, vagyis az ufót, tehát a műszaki szint képviselőjét, mond-
hatni „mintadarabját”, és nemegyszer állítólag telepatikus úton tárgyaltak velük az idegenek. Ez min-
denképpen egy nem mai földi, hanem annál jobb és mindenekelőtt jelenleg tőlünk idegen kommuniká-
ciós módot és szintet feltételez.
Amíg tornáztatni tudjuk fantáziánkat, nincs baj, hiszen sokféle variáció lehetséges. Mi van akkor, ha
az általunk úgy-ahogy ismert világegyetem be kívülről hatoltak be? Mint látják, most már korántsem
vagyok olyan biztos a dolgomban, és nem merem használni a „dimenzió” szót. Mert bizony lehet, hogy
erről van szó. Nincs kizárva, hogy amit mi „erről az oldalról nézve” fekete lyuknak látunk, az egy átjá-
ró a különböző tulajdonságú világok között? Az anyagnak még száz és ezer a miénktől eltérő formája
létezhet, és az egyik fajtából a másikba való átjutáshoz kell valamiféle „kapuknak” lenniük. Ha valakik
semlegesíteni tudják azt a gyilkos hatást, amit mostani fizikai tudásunk és feltételezéseink szerint a fe-
kete lyuk jelenthet a belekerült bármilyen anyag számára, akkor használják ezeket az átjárókat. Hiszen
nyilvánvaló: a fekete lyuk „itt” anyagot nyel el szinte korlátlan mennyiségben. Ám mivel az anyag nem
vész el, és jelen esetben energiává sem alakul át (?), tehát valahol lennie kell továbbra is. Több kutató
van azon a véleményen, hogy e lyukak egy vagy több más dimenzióban, más világban, más anyagtér-
ben kiadják magukból ezt az anyagot, és ez a lyukrendszer, ez a különleges „anyagcsererendszer” min-
den irányban működik. Ha valakik ezeket a lyukakat „megszelídítik”, felhasználhatják utazási vagy
egyéb- célokra. Még energiatermelés is szóba jöhet – de minket most ez nem érdekel.
Ezek után nem döbbent meg senkit, ha azt tételezem fel: nem kizárt, hogy olyan lények látogatnak
ide, amelyek – akik? – nálunk sokkal fejlettebbek, vagyis nekik az efféle „űrhajók” nem is igazi jármű-
vek, sőt talán már odáig jutottak, hogy eszközök nélkül mozoghatnak a terhen, esetleg testük sincs (ha
nem akarják, „hogy legyen), mert létezhetnek például fény formájában, vagy kicsiny energiapontok
alakjában is száguldozhatnak az űrben, sőt az „űrök”, dimenziók – között ide-oda.
Ezzel csak azt akarom jelképezni: ne ragadjunk le annál a valójában, nagyon is egyszerű elképzelés-
nél, hogy „idejöttek valahonnan, és valamit csinálnak itt”. Ez lehet igaz, csak nem úgy, ahogyan mi
gondoljuk. Mert például elég elgondolkozni a következő tényen: állítólag rengetegen találkoznak velük.
Ismerek olyan orosz professzort, de amerikai ufológust is, akik halál komolyan állítják; évente több
ezer, sőt, több tízezer: találkozás történik szerte a világban mindennap, minden éjjel az ufonauták és
emberek között. Ez kétségtelenül túlzás. Ám van valami elgondolkoztató ez ügyben. Miért nincs e ta-
lálkozásokról gyakorlatilag egyetlen fénykép sem? Azt mondják, aki fényképezni akar a közelükben,
annak tönkremegy a filmje. De miért? Ez csak egy fizikai folyamat eredménye, vagy részükről szándé-
kos beavatkozás? Ha szándékos, miért teszik így? Mitől tartanak, mi az, amit nem akarnak tudomá-
sunkra hozni? Mi lepleződhetne le akkor, ha jó minőségű fotóink lennének végre nemcsak a „jármű-
vekről”, de azok ”utasairól” is?
Kanyarodjunk vissza az előbbi témához. Lehet, olyan magas fejlettségű lényekről van szó, amelyek
nem jelenhetnek meg saját alakjukban itt a Földön, előttünk, mert ez az alak számunkra láthatatlan; lát-
ható ugyan, de számunkra olyan ijesztő lenne, hogy a mi érdekünkben nem kockáztatják meg a saját
alaki megjelenést; olyan energiakoncentrátumot jelentene az emberek közelében, ami káros lenne
egészségünkre vagy akár életünkre is; számunkra ismeretlen más okból, például azért, hogy igazi for-
májukat eltitkolják előlünk. Magyarán szólva, oda szeretnék kilyukadni, hogy ne feledjük ki a felsoro-
lásból ezt a lehetőséget sem; akiket mi látunk e találkozások alkalmával, azok nem ők. Az álcázásnak, a
mimikrinek a földi természetben is gyakran lehetünk tanúi, nincs okunk feltételezni, hogy egy nálunk
sokkal fejlettebb technikával rendelkező társadalom – ha akarja – egyedeit a valóstól eltérő külsővel is
meg tudja jeleníteni egy másik civilizáció egyedei előtt. Például elképzelhető, hogy a legtöbbször éjsza-
ka felbukkanó idegenek fizikailag nem is léteznek, hanem esetleg vetített képek, hologramok. De lehet-
nek olyan szerkezetek is, amelyek biológiai élőlények benyomását keltik, mégis robotok vagy biorobo-
tok, távirányítottak. Így akár meg is érinthetik az embereket, vagy akár erőszakosan is bánhatnak velük
(állítólag van erre több példa is, bár ritkán tragikusak), tehát fizikai kapcsolatba léphetnek velük, ve-
lünk – mégsem léteznek!
Tisztában vagyok vele, hogy sokan nem fogadják örömmel ezt az elméletet. Valahol én sem örülnék
neki, bár van ebben valami jó is. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az idegenek nem nagyon akarnak ártani
nekünk, nem ijesztgetnek bennünket. Tudják, hogy mi tudjuk; idegenekről van szó, ezért nem pontosan
olyan alakban jelennek meg, mint amilyenek mi vagyunk. Mert akkor tán megtehetnék ezt is, és soha
nem szereznénk tudomást róla, hogy itt járkálnak közöttünk; te is lehetsz az, én is lehetek az. Talán
nem véletlen, hogy emberhez hasonló, mégis attól első pillantásra is elütő külsejű. lényekként jelennek
meg előttünk. Feltéve, ha ez az elmélet igaz. Ebben sem lehetünk biztosak. Hallottunk azonban ennél
furább lehetséges magyarázatokat is.
Volt, aki azt állította: a dinoszauruszok elértek egy nagyon fejlett civilizációs szintet (kár, hogy en-
nek semmi nyoma a földön…, és amikor feltalálták az űrhajózást, közülük sokan elmentek az űrbe. Mi-
vel a fény sebességéhez közel haladtak, szinte egyáltalán nem öregedtek, és mostanában ugyanazok
jönnek vissza, akik valamikor elmentek… Ezt különben hallottuk „emberváltozatban” is. Sőt, úgy is
(Dänikennél), hogy idegen űrhajósok földi embereket vittek el valaha (a Biblia eseményeinek egy ré-
széhez kapcsolódna a történet), és azok még mindig élnek, mostanában kezdik visszahozni őket…
Hogy visszajön majd Mózes, Illés, Ezékiel és mások… Magam is találkoztam viszont olyan ufológus-
sal (bár nem tudom, ez esetben használható-e ez az elnevezés), aki meg van győződve arról, hogy az
ufonauták nem egyebek, mint …démonok és angyalok. Tehát, ha tetszik, jó és rossz szellemek. A baj
az, hogy ezt is éppen olyan komolyan állítják, mint a többi teóriát. Valahol igazuk van annyiban, hogy
ezen a téren már úgyis rengeteg a fantasztikusnál fantasztikusabb fejtegetés, így hát még ez is „bele-
fér”. Nyilván sok, materializmuson nevelkedett olvasóm berzenkedik ettől a változattól – megvallom,
én is.
Ugyanígy nem szoktam örvendezni, amikor hasonlóan komoly hölgyek és urak azt bizonygatják ne-
kem: az ufó a Sátán műve. Itt hivatkoznak azokra a másodlagos információkra – hisz ők maguk általá-
ban sohasem találkoztak ufonautákkal, hogy egyes ufólegénység néha milyen keményen, milyen „rosz-
szul” bánik elfogott földi emberekkel, miféle kísérleteknek vetik őket alá. Ez így emberellenes cseleke-
detek sorozatának tűnik az ő szemükben, tehát azt mondják, ezek a lények ártani akarnak az emberek-
nek, ergo: ördögök… Rossz szellemek, démonok, miegymás. Már csak az hiányzik, hogy a találkozá-
sok tanúinak vallomásaiban „kénes illatokat” is véljenek felfedezni.
Természetesen még számos változatot sorolhatnánk. Meg vagyok róla győződve, hogy az ufókérdés
mögött sokkal több lehetséges magyarázat rejlik, mint amennyit itt fel tudtunk sorolni eddig. Ezen a té-
ren a leggazdagabb fantázia is szegényesnek bizonyul. Az űr mérhetetlen, mert végtelen, és a benne lé-
tező értelem is elképzelhetetlenül sok formát ölthet.

A tudományos kutatás igénye

Szeretnék óva inteni mindenkit a túlzott reményektől, ami a tudomány szerepét illeti az ufókutatás-
ban. Gyakran halljuk a jogosnak tűnő panaszt: a tudomány miért nem kutatja már ezt a témát? Aki úgy
véli, ez a tudomány dolga, annak csak részben van igaza. A tudós csak azt kutathatja, amihez hozzájut,
így vagy úgy. Magunk sem kívánjuk, hogy az ufológiával komolyan foglalkozó kutatók vagy intézmé-
nyek a meteorológia szintjén dolgozzanak, vagyis csak a számukra véletlenszerűen, befolyásolhatatla-
nul megjelenő jelenségekkel foglalkozzanak. A ma annyit emlegetett parapszichológiával még húsz
egyetem és kutatóközpont sem foglalkozik a világon, pedig annak, aki ezt akarja kutatni, rendelkezésé-
re állnak a módszerek, eszközök, több híres és ezernyi nem híres különleges képességű ember stb. Ak-
kor az ufóügy emögött kénytelen elmaradni, mert nincs kutatási „nyersanyaga”, az egész a látott jelen-
ségekről beszámoló szemtanúk kikérdezésére és néhány fotó tanulmányozására szorítkozik.
Hogy ez jelenleg így van, és csak ilyen szinten tud működni már amennyiben egyáltalán működik –
az nemcsak a tudomány „bűne”. Két másik okot tudok kapásból sorolni. Az egyik mi magunk, földi
emberek vagyunk, írók és olvasók, újságírók és mások, akik szenzációt csináltunk a dologból. Igaz, ez
valóban az volt, de mivel a világ egyik felében az elmúlt évtizedekben túl nagy zajt csaptak körülötte,
míg a másik felében éppen ellenkezőleg, cenzúrával, ideológiával, erőszakkal nyomták el a látott, ta-
pasztalt eseteknek még a hírét is – hát a tudomány érthető óvatossággal kezelte-kezeli az ügyet. Amikor
a téma az esetek többségében a bulvárlapok szintjére süllyedt le, akkor a kutatók nem merték felvállal-
ni; jogosan féltek kollégáik haragjától és megvetésétől – tisztelet a kivételnek. Azonfelül ne feledjük el:
a tudomány csak olyasmit kutat, ami iránt gyakorlati igény van a társadalomban. Ez így van a normáli-
san működő országokban. Ha az ufókutatás belátható időn belül hozna valamit a „konyhára” a hadiipar-
ban vagy a mezőgazdaságban, vagy bárhol másutt – azonnal lenne rá pénz; intézmény, eszköz és em-
ber. Nem csoda, hogy most még nincs. Ezenfelül ne feledjünk egy másik, nem elhanyagolható ténye-
zőt. A tehetős magáncég, részvénytársaság vagy akár az állam is szeretne haszonra szert tenni, adna ő
szívesen pénzt ufókutatásra is, ha valaki vagy valami kezeskedne, hogy ez aránylag nem hosszú időn
belül ilyen vagy olyan találmányokhoz, életet jobbító gazdasági módszerekhez vezetne. De ilyesmit
senki sem ígérhet a pénzembereknek, szervezeteknek, sőt a tudomány intézményeinek és embereinek
sem.
Tehát ezért sincs ufókutatás. A másik ok viszont nem a földi emberekben keresendő, hanem… ben-
nük. Az idegen értelem ugyanis semmit sem tesz azért, hogy megkönnyítse számunkra a dolgot éppen
ellenkezőleg! Az előzőekben már említett ködösítés, mimikri, a különös iszony, amellyel kerülik a
nyílt, tömeges kapcsolatfelvételt, sajnos mind-mind azok malmára hajtja a vizet, akik ellenzik az ufó-
kutatást. Egyelőre sajnos nekik van igazuk. Mert nézzük csak meg a dolgot az ő oldalukról. Mit tudnak
az ufókról? Azt, hogy időnként Jura, egymásnak is ellentmondó hírek jelennek meg róluk a sajtóban, de
persze korántsem a tudományos folyóiratokban; lángoló szemű, fanatikus alakok telefonálgatnak és ke-
resik a csillagászokat, zavaros beszámolókat hallanak, de ha rákérdeznek valamire, semmi sem derül ki
elég világosan. Nem csoda hát, ha legyintenek az egészre.
Ahogy mondtam: az idegenek pedig mintha szándékosan hagynák évszázadok óta, hogy főjünk saját
levünkben. Néha olyan benyomása támad az embernek – ez persze nem igaz, mégis így tűnik –, hogy
azok a fránya idegenek összejátszanak a földi szkeptikusokkal, mindent úgy tesznek, hogy amazoknak
„igazuk legyen”, amikor lefitymálják az egész ufókérdést. De azt hiszem, ebben változás várható – ha
nem is rögtön. Nincs kizárva, hogy még egy ideig (pár, száz évig tán?) eljátszadoznak így velünk, anél-
kül hogy hozzáállásuk megváltozna. Nincs kizárva, hogy ez nem is kifejezetten szándékos dolog a ré-
szükről – talán valamilyen objektív körülmény készteti őket erre, vagy része egy átfogó kozmikus takti-
kának (esetleg erkölcsi törvénynek), hogy nem szabad sokkolni a náluk fejletlenebb civilizációt, hogy
azt mintegy fokozatosan kell lelkileg felkészíteni a majdani „nagy találkozásra”. Csak az a baj, nem va-
gyok biztos benne, és nem is lehetek, hogy ilyen találkozás valaha is létrejön. Vagy nem úgy, ahogyan
azt mi most elképzeljük.
Nyilvánvalóan az is vitás még, melyik tudományágnak kellene foglalkoznia az ufókérdéssel. „Mind-
egyiknek”, vágja rá a tizenéves ufóhívők hada, ám ez sem ilyen egyszerű. Feltehető, hogy komplex ku-
tatási programra volna szükség. A fizikusokat ma az ufókban legfeljebb az a fajta mozgás, haladás ér-
dekli, amelyik cáfolni látszik a ballisztikai törvényeinket. A vegyészek az egyes ufók által hátrahagyott
égésnyomok stb. területén léphetnének be az ügybe – ismerjük el, kivételesen véletlenszerű, kisszámú
esetről lehet szó, erre nem érdemes és nem is lehet szakembereket szerződtetni. Ugyanígy áll a helyzet
más tudományágazatok kutatóival.
Ami engem igencsak elkeserít, az a következő: a rossz kezdet (szenzációhajhász sajtó által felfújt
ügyek az ötvenes években) miatt a tudomány nem fordít elég gondot arra sem, amit viszont ma már ku-
tathatna. A legfőbb ideje lenne, hogy összeszedjék egyetlen hatalmas adatbázison mindazt, amit az em-
berek eddig jelentettek, láttak, fényképeztek stb. Itt újra selejteznék, kiszűrnék a hamisat, a tudományo-
san értékelhetetlent, a maradékkal viszont komolyan lehetne foglalkozni, feladatként szétosztani intéz-
ményeknek stb. Tudom, ez éppen ellenkezője annak, amit három-négy bekezdéssel előbb írtam. De ar-
ról van szó, hogy ha semmit sem teszünk, óhatatlanul elveszítünk egy nagy esélyt! A tudomány tovább-
fejlődésének hatalmas esélyét késleltetjük akkor, ha egy ilyen remek alkalmat, mint az ufójelenség,
nem veszünk figyelembe. Persze, nagyon távlati céljaink lehetnek csak, amelyek az elkövetkező fél év-
században aligha hoznának valamit is a konyhára. Mégis, a más dimenziók, a gömbvillámok, az isme-
retlen energiák és hajtóművek, más világokban másképpen élő lények biológiája stb. azért elég nagy tét
lehetne ahhoz, hogy minden zavaró körülmény ellenére a tudomány igenis hozzálásson ezek kutatásá-
hoz.
Van a dolognak egy lélektani aspektusa is. Az a társadalom, amely elveszíti érdeklődését az őt kö-
rülvevő világ iránt, aligha jár, az igazi fejlődés, a haladás útján. Húsz-harminc évvel ezelőtt sokkal na-
gyobb volt az érdeklődés az űrhajózás, a világűr iránt, mint ma, az űrhajózást a fegyverkezési verseny
anyagilag is háttérbe szorította, kevesebb látványos kísérlet és űrutazás történik, míg ugyanakkor itt a
földön sokkal fontosabb események egész láncolata zajlott és zajlik. Márpedig a minket körülvevő vi-
lág nem más, mint a kozmosz, és ha ez nem eléggé érdekel bennünket, akkor ezután sem lesz elég
pénz, annak kutatására és bejárására. Az ufó a jelek szerint feltehetően összefügg a kozmosszal (de ez
sem egészen biztos), és ha a társadalom elfordul a kozmosztól, óhatatlanul meg torpan a fejlődés.

SZÁNDÉKOK FÜGGÖNYE MÖGÖTT

Ha az ember az ufóhívőket hallgatja – azokat a fanatikusokat, akik kritika nélkül azonnal elhisznek
mindent, amit eléjük tár bárki is ebben a témában – megtudja, hogy az ufonautáknak ma már támasz-
pontjaik vannak nemcsak a naprendszerekben, de itt a Földön is. A Naprendszer valóban eszményi rej-
tekhely lehet az idegeneknek a mi mostani fejlődési szintünkön; „nem lesz az száz év múlva, ez bizo-
nyos. Hiszen akkor már bejárjuk a Marsot, körözünk a Vénusz körül, és eléggé nyüzsögni fogunk a töb-
bi bolygó és kisbolygó körül is. Most azonban természetes, hogy ha egy idegen civilizáció egyedei fő-
leg a rendszer harmadik bolygóján élő intelligens lényekkel foglalkoznak, akkor itt valahol a „környé-
ken” egy vagy több bázis bizony jól jön. Például a Hold – manapság már a csillagászok egy része sze-
rint is – tele van gyanús jelekkel….
De azt is halljuk, hogy az ufóknak bázisaik, támaszpontjaik vannak bolygónkon. Ilyen minőségben
főleg a Bermuda-háromszöget emlegetik, továbbá egyes lakatlan csendes-óceáni szigeteket, a két sar-
kot, de az Egyesült Államokban például Nevada, Új-Mexikó és tán más államokat is. Ezek mind ritkán
lakottak a táj is az éghajlat miatt. Érdekes, soha senki nem emlegetett egyes ázsiai tájakat, amelyek pe-
dig ufó szempontból sokkal inkább megfelelnének a feltételeknek. Tibet, Szibéria stb. Ideális leszálló-
hely, bázis, gyakorlótér és bármi lehetne.
Nem tudom, mit gondoljak erről a változatról, hiszen sok tekintélyes ufóbarát is ostobaságoknak
tartja őket. Tény, hogy bizonyos területeken sokkal több ufót látnak, mint másutt, ennek pedig kell,
hogy legyen valami oka. Európában, amely nagyon sűrűn lakott, még senki sem állította, hogy bárhol is
lennének támaszpontok. Ezen is érdemes elgondolkodni. Itt „katasztrófák” sem történtek, úgy tudjuk.
Nem ismerjük, mi „amazok” szándéka, márpedig ez lenne az egyik legfontosabb és legérdekesebb
dolog ebben a témakörben. Sokkal rugalmasabban reagálhatnánk a jelenségre ugyanis. Most sajnos az a
helyzet, hogy nem vagyunk képesek kidolgozni valamiféle stratégiát az ufójelenségekkel kapcsolatban.
Néhány vérszegény, kis lokális, vagy egyéb taktikai utasítás születik néha, gyermeteg jó tanácsok –
„hogyan viselkedjünk, ha ufót látunk” – formájában. Hogy ne ijedjünk meg, ne fussunk el, de legyünk
óvatosak, ne érintsük meg az „űrhajó” oldalát, és hasonlók. De ez nem stratégia, nem általános emberi
viszony az idegenek iránt.
Azt kellene tudnunk, hogy mit akarnak?
Persze ezzel már mást is tudnánk róluk. Az első fejezetben már említett viselkedésük azonban ezt is
homályban tartja előttünk. Így magyarán szólva halvány fogalmunk sincs arról, hogy miért járnak ide?
Ne tévesszen meg bennünket az, hogy egyes ismert ufóhívők nagy hanggal harsogják: ők pontosan
ismerik az idegenek céljait. A helyzet az – és ha végiggondoljuk a dolgokat, nekünk is logikusnak tűn-
het –, hogy senki sem tudja, kik ezek és mit akarnak. Akik a nagyhatalmak kormányait bombázzák be-
adványaikkal, kiáltványaikkal – miszerint ezek galaktikus űrhajók, amelyekkel nem szabad felvennünk
a harcot –, éppen annyira sötétben tapogatóznak. Ha őket hallgatjuk, és mindent el is hiszünk nekik, ki-
derül, hogy (egyes számítások szerint) naponta 3-5 ufólátogatás történik globális viszonylatban, sőt
egyes területeken ennél is több! Mások már óránként több behatoló űrhajóról tudnak. Bizonyos korsza-
kokban a napi ilyen vagy olyan típusú találkozások száma elérheti a tízet vagy húszat, sőt. többet is!
Hát éppen ez az, ami gyanús. Mert ez elkendőzheti előlünk az igazi szándékot is. Gondolkozzunk
egy kicsit földi logika szerint, ami persze lehet, hogy nem vezet el bennünket a helyes megoldáshoz.
Szóval, ha mi lennénk már abban a helyzetben, hogy fel tudunk keresni idegen világokat az űrhajóin-
kon (akár ebben a világegyetemben, akár más dimenzióban), vajon ilyen tömegesen tennénk azt? Mi
hasznunk lenne abból, ha évente tíz- és tízezer látogatást tennénk egy idegen bolygón, felkeresnénk az
ott lakókat, de nyilvánosan nem állnánk szóba velük?
Ez a „mennyiségi túltengés” akkor is gyanús, ha feltételezzük, hogy az idegeneknek van valahol egy
támaszpontjuk (vagy több is) a közelben, mondjuk a Holdon vagy a Marson, és szép számmal lapulnak
esetleg általunk nem ismert földi pontokon is. Továbbra is érthetetlen számunkra ez a tömeges jelenlét.
Mondhatná valaki: ami nekünk érthetetlen, az nekik nyilván érthető, és ők aszerint teszik a dolgukat,
ami nekik jó. Saját szándékaik és céljaik irányítják őket. Nos, mi éppen ezt a szándékot szeretnénk
megismerni.
Rettentően nehéz dolgunk van, ugyanis az idegenek nem könnyítik meg a dolgunkat. Ha nem más
világok küldötteivel van dogunk, hanem az első fejezetben említett „jövőből jött utódaink” grasszálnak
itt ily tömegesen, máris érthetőbb a helyzet. Lehet, mindössze harminc vagy ötven, vagy száz ilyen jár-
műlétezik egyáltalán abban a jövőbeli világban, a földi harmincadik vagy hetvenedik, vagy ki tudja, há-
nyadik évszázadban...?
Persze, a szándékokra ez esetben sem derül fény. Érthető nyilván, hogy az időgéppel (ufóval) ren-
delkező jövőbelieket nagyon érdekli saját múltjuk, visszajárnak őseik világába, felderítik, mi is történt
a számukra már biztosan nagyon távoli „történelmi korokban”; Mi is ezt tennénk, ha rendelkezésünkre
állnának az időgépek természetesen.
Tehát az egyik feltételezett szándék: a puszta megfigyelés. Ez így szépen hangzik, bele is illik világ-
képünkbe. Ámbár… most sorolhatjuk csőstül az ellenvetéseket. Először is, megfigyelni lehet egy tech-
nikailag fejletlen, tudományos gondolkodásában elmaradott társadalmat. Ezt tették is pár ezer évig,
mint tudjuk. (A régebbi korokban nem várhattuk el, hogy felvegyék velünk a kapcsolatot, vagy másmi-
lyen módon nyilvánítsák ki szándékaikat. Képzeljük csak el: ha leszálltak volna az, ógörögöknél, vagy
a X. századi Párizsban vagy Batu kán főhadiszállásán… Igazi kapcsolatfelvétel a rémület, pánikreakci-
ók és általános tudatlanság, az elmék előkészítetlen állapota miatt nem is jöhetett volna létre. Ám ma
már ~ hisszük – más a helyzet. A fejlettnek nevezett társadalmak egyedei megértek arra, hogy befogad-
ják tudatukba az idegen lények létezésének eszméjét (ezen már szinte túl is. vagyunk, és nem valószí-
nű, hogy ókori vagy középkori emberek módjára reagálnánk, ha létrejönne egy „legálisnyilvános” kap-
csolatfelvétel.
Mivel erre ennyi sok időn át nem került sor, töprenghetünk az okán. Lehet, erre még várnunk kell?
Vagy hiába várunk rá, mert kapcsolatfelvétel sohasem lesz, nem is szerepel a terveikben? Mi nem
„idézhetjük elő” azt, hisz sohasem tudjuk, mikor, hol bukkan fel egy ufó, és eddigi viselkedésük sem
azt mutatja, hogy kedvelnék az efféle tömeges rendezvényeket.
Van, aki azt hajtogatja, hogy csupa-csupa jó szándékot kell róluk feltételezni, Ezeket a hiedelmeket
(mert nincs alapunk egyelőre más szót használni, táplálják azok a beszámolók is, amelyek különféle jó-
tettekről szólnak. Igaz, nem oly sok esetről tudunk, lényegében csak annyiról, amennyit a delfinek em-
beréletmentő tevékenységéről is hallottunk. A dolog áttételes: azt mondják néhányan a különleges ké-
pességű emberek között- beleértve a leghíresebbeket, Uri Gellert is –, hogy képességeiket e földönkívü-
li erőknek köszönhetik. Vannak, akik ufóval (vagy gömbvillámmal; néha elbeszéléseik alapján nehéz
elválasztani a két dolgot) történt találkozásnak, megérintésnek, vagy valamilyen nagy megrázkódtatást
okozó, ufóval kapcsolatos élménynek tulajdonítják különleges képességük kialakulását, azt, hogy pél-
dául gyógyítanak, jósolni tudnak, parapszichológiai tevékenységre képesek. Az ok, a szándék itt is ho-
mályban marad. Hiszen ha valóban azt akarnák, hogy az emberi világban az emberek jobban, egészsé-
gesebben éljenek, nemcsak olykor időnként „pottyantanának” valakinek a fejébe ilyen gondolatokat,
szervezetébe, idegrendszerébe e képességeket, hanem meg tehetnék azt is, hogy azonnal sokkal széle-
sebben terjesszék el ezeket a kétségtelenül pozitív képességeket. De nem teszik. Félreértés ne essék:
még az sem biztos, hogy e különleges képességű emberek a tehetségüket efféle „idegen erőtől” kapták.
Az nem érv, hogy ők maguk ezt állítják, így hiszik, remélik. Nincs efelől bizonyosságunk.
Azzal pedig igazán szólva nem sokra megyünk, hogy állítólag segítenek a parapszichológiai képes-
ségek kialakulásában. Ez aligha segíthet az emberiség rengeteg baján.
Az viszont elgondolkodtató, hogy Geller régebbi beszámolóiban és másoknál is felbukkan a motí-
vum: ők tárgyaltak velük, ők beszéltek velük, az idegenekkel, velük közölték gondolataikat. Ha ezt el-
hisszük, akkor néhány szándékról – úgy tűnik – fellebben a fátyol. Például azt mondták állítólag, hogy
húszezer éve járnak ide, és nyolcszáz éve intenzíven figyelik a Földet, méghozzá egy számunkra látha-
tatlan mesterséges hold segítségével. De ebből sem sok derült ki. Ted Owens, Susan Padfield is ilyene -
ket állítanak-állítottak, vagy éppenséggel az a Howard Menger, akinek állítólag az idegenek műszaki
segítsége révén sikerült megalkotnia az egypólusú mágnest.
Szerintem baj van a dolgok logikájával, legalábbis emberi oldalról nézve így tűnik. Mi ez a jóté-
konykodás, ez az időnkénti kis „műszaki segítség”, mit érhet, ha ez csak ennyi? Így nem látni a célját,
sőt az értelmét sem.
Nekünk itt Magyarországon még fogalmunk sincs, hány ezer olyan ember szaladgál a világban, aki
meg van róla győződve, hogy éppen vele, csak vele álltak szóba az idegenek. Ezek egy része teljesen
normális ember. Vannak köztük, akik húsz-harminc éve levelekkel bombázzák a nagyhatalmak vezetőit
és az ENSZ-hivatalokat, hogy átadhassák nekik az üzeneteket, amiket az „idegenektől kaptak”. A kor-
mányhivatalokba naponta érkeznek ilyen levelek, legalábbis az igazán cselekvőképes nagyhatalmak
kormányaihoz. És nemcsak az elmegyógyintézetekből küldenek ilyen postát meglepő gyakorisággal.
Ezek az emberek olykor nyíltan is hirdetik, hogy milyen missziót bíztak rájuk az idegenek. Érdekes
módon az senkinek sem jut eszébe, hogy ha az idegenek valóban szeretnék ily módon befolyásolni a
földi politikát (akár éppenséggel számunkra kedvező irányban), miért nem az államfőkhöz férkőznek,
miért nem azokkal „beszélnek”, akik valóban döntéshozók? Miért járatják le magukat ezzel a „kertek
alatti diplomáciával”? Ennyire nem ismernek bennünket? Nem érv, hogy a döntésképes államelnökö-
ket, vezető politikusokat állandóan testőrök őrzik, hogy életük a nyilvánosság előtt zajlik stb. Ha valaki
akar lehetőséget találni, és olyan technikai, pszichikai lehetőségekkel rendelkezik, mint ők, akkor ez
nem lehet akadály.
E „meglátogatottak” másik csoportja nem kapott az idegenektől semmilyen tehetséget vagy képessé-
get, viszont úgy vélik, azok prófétájává lettek itt a Földön, és hogy szólhassanak a tömegekhez, általá-
ban könyveket írnak, mozgalmakat alapítanak. Az egyik legismertebb egy francia úr, Rad, aki immár
húsz éve mondja-írja a világnak, mit üzentek rajta keresztül nekünk a kozmiták, és mozgalma jelentős
anyagiakkal is rendelkezik, könyveiket nyelvek tucatjain terjesztik szerte a világban. A baj csak az –
szerény véleményem szerint –, hogy ezek az „üzenetek” zavarosak, bár tulajdonképpen süt belőlük a jó
szándék: azért, ha túl hosszúak, például könyv alakban jelentek meg, akkor mindig lehet ellentmondá-
sokat felfedezni egyes részeik között.
A másik, sokkal fontosabb ellenvetés: könnyebb lenne hinni abban, amit hirdetnek, ha nem lennének
oly sokan!
Érdekes érv ez. Hiszen például az ufó, mint jelenség, mint valóban létező tárgy, éppen azért hihető –
az egyéb bizonyítékok mellett –, mert oly sokan látták. A nagy számok törvénye is segít ebben. Viszont
abban az esetben, ha mind többen jönnek elő azzal, hogy ők kapcsolatban állnak az idegenekkel, és er-
ről a kapcsolatról mindenki mást mond, bizony el kell gondolkoznunk. Lehetséges, hogy mindnyájan
igazat mondanak? Ez azt jelentené, hogy annyi ufó világ van, annyi más csoport érkezik oly sok világ-
ból, ahányan ezek a „próféták” vannak… Ez kevéssé valószínű.
Akadnak, akik szerint az idegenek vigyáznak ránk, a szó jó értelmében. Mint óvónő a kisgyerekre,
anya a csecsemőre, ember az állatkölykökre. Vagyis olyanok vagyunk, mint akik még nem nőttünk fel
(az ő színvonalukhoz, kétségtelenül), és akikre így kell vigyázni.
Ezzel ellentétben azonban olyanok is akadnak, akik szerint az idegenek aktívan segítenek bennünket
– a haditechnikában! Emlegetnek itt a Földön szerencsétlenül járt, nagyhatalmi fogságba került idege-
neket, akik életükért és szabadságukért cserébe komoly haditechnikai információkat szolgáltattak ki
egyes kormányoknak. Ez már kétségtelenül ostobaság, és ellenkezne mindazzal, amit az idegenek eddig
tettek (vagy nem tettek) a Földön.
A következő változat – mert mint mondottam, sok van ebből azt hajtogatja, hogy az idegenek a koz-
moszt védik tőlünk. Ez már feltételez valamilyen ellencselekvést a mi kozmikus terveinkkel szemben.
De ilyennek nem látjuk nyomát – hacsak nem kezdünk minden, Földön és űrben történt balesetet az
idegenek számlájára írni.
Tény, hogy eddigi történelmünkkel nincs okunk dicsekedni az idegenek előtt. Csupa vér) tudatlan-
ság, kegyetlenség, önzés, minden kulturális és tudományos eredmény mellett erre aligha lehetünk büsz-
kék. De az is feltételezhető, hogy más civilizációk kezdeti korszakai is hasonlítottak a miénkhez. Mi
még csak most jöttünk ki a primitív korszakunkból, válunk lassan felnőtté. Igazi történelmünk akkor
kezdődik majd, ha igazán kimegyünk a világűrbe, és végre azzá leszünk, amik a szó fizikai értelmében
mindig is voltunk: kozmikus élőlények.
Mégis erős túlzás lenne feltételezni, hogy egy káros faj lennénk, netán a „kozmosz csótányai”, akik
csak arra várunk, hogy legyenek műszaki lehetőségeink, és akkor megfertőzzük az egész világűrt…?
Hiszen már ma itt a Földön is kezdünk csínján bánni a nukleáris technikával, lassan megtaláljuk a kör-
nyezetszennyezések ellenszereit. Tény, hogy nagyon jó, ha az űrbe csak eléggé fejlett társadalmak
„mennek ki”, és az is tény, hogy mi azért egy-két kérdésben nem vagyunk még igazán fejlettek.
Lehetséges, hogy ezek a rejtélyes erők itt szándékosan késleltetik fejlődésünket? Hogy csak akkor
menjünk ki a kozmoszba, ha már úgymond meg lehet bízni bennünk?

A felfedezők

Ám úgy is elképzelhető ez a homályos szándék, hogy ők itt a felfedezők. Vagyis ugyanazt csinálják,
amit mi tennénk egy idegen bolygón, és amit nyilván teszünk is majd valamikor, ha eljutunk más vilá-
gokba.
A felfedező az, aki csak utazgat, figyel, jegyzetel, okoskodik, emlékezetbe vés, de a legritkább eset-
ben (optimálisan: soha) nem – avatkozik bele az idegen bolygó életébe. Nos, ez így nagyon szép, meg
is valósítható akkor, ha a felfedező csak növény- és állatvilággal találkozik, valamint nem áll szándéká-
ban letelepedni azon a bolygón.
 Ez utóbbi talán most is így van. De azért élnek itt emberek is, akik eléggé látható és tapasztalható sa-
ját világot építettek fel, nemegyszer hatalmas méretekben átalakítva a természetes környezetet. Ezzel
nem lehet úgy bánni, mintha nem létezne, nem lehet az embereket nem észrevenni. És most nem csu-
pán a sértett emberi hiúság beszél belőlünk. Ez egy logikai dolog: ha valaki felfedez, és látja, mi van,
valamit tennie kell a civilizált lényekkel is. Akár akarja, akár nem, azok puszta létezése miatt is valami-
képpen viszonyulnia kell hozzájuk! Vagy tesz feléjük is egy lépést (kapcsolatfelvétel), vagy eltávozik,
nem akarván lerombolni azt, amit azok. építettek, nem akar zavart kelteni egy működő civilizáció tevé-
kenységében. De a mi logikánk szerint nehezen elképzelhető az a tevékenység, amit most és itt éppen
ők végeznek.
Mondhatná valaki: ők talán olyan magas szinten állnak már, hogy számukra, hozzájuk képest mi
sem vagyunk többek az állatnál? Hogy csak afféle hangyák lehetünk az ő szellemi színvonaluk, tudásuk
mellett? Így hát mi is csak a Föld nevű bolygó állatvilágának részei lehetünk az ő szemükben?
Ez azért nem valószínű, mert amit eddig a Földön véghezvittünk, az szemmel láthatóan, értelemmel
tapasztalható módon nem állati. Az nagyon is tudatos cselekvéssorozatokra utal. Mi itt milliárdokat
szerveztünk közös életbe, nagy gazdasági egységeket építettünk fel, energiát használunk el, társadalmi
életét élünk és ennek gépi jelei is vannak (elektronikus sajtó például). Mindenképpen óriási különbség
van köztünk és egy (akármilyen) bolygó alacsonyabb rendű biológiai-életfajtái, az állatok között.
A jelek szerint a felfedezők nem mostanában tudták meg, hogy létezünk. Illetve, hogy a Földön „tör-
ténik valami”, az nem most derült ki számukra; amikor szorgosan rádiózunk-tévézünk, ezen jelsoroza-
toknak egy tekintélyes része kiszáguld a kozmoszba. Valójában a Föld egy csaknem 70 fényév sugarú
hatalmas és egyre sűrűbb elektromos gömb alakú jelhalmaz közepén repül az űrben. E gömb belsejében
lévő, körülbelül 4000 csillag közül legalább néhány száz körül lehetnek bolygók, és azok némelyikén
talán civilizált életformák is. Kérdés persze, ezek elérték-e már az elektromágneses eszközök ismereté-
nek és használatának szintjét, azzal mérték-e be, hogy honnan jönnek e jelek? Ha más „környékbeli” ci-
vilizációk is használnának elektromágneses jeleket, azt mi már felfedeztük volna. Tehát nem használ-
nak. Vagy azért, mert egyáltalán nincsenek ilyen civilizációk, vagy vannak ugyan, de még nem fedez-
ték fel ezt a technikát, tehát jóval elmaradottabbak, mint mi. Lehet tehát; hogy a földi neander-völgyie-
ket már bombázták az űrből érkező más civilizációk rádiójelei, ugyanúgy az ókorban és a középkorban
is lehetett így, majd az a másik civilizáció (vagy több ilyen civilizáció) átállt egy másik kommunikációs
módszerre, és az elektromágneses jeleket többé nem használták.
Azt kezdtük el megvilágítani, hogy krónikáink szerint már sok ezer éve járnak ide, tehát nem rádió-
jeleink vonzották ide a kíváncsi idegeneket. Akkor hát mi?
Nem zárható ki, hogy számunkra elképzelhetetlenül régen több százezer vagy akár millió évvel ko-
rábban – már űrhajóztak és felfedezték ezt a virágot, Naprendszerünket, a Földet stb. Tehát tudhatták
már régen, hogy itt fejlődőben van egy biológiai élet, amelyből előbb-utóbb értelem is lehet, lesz.
És lett, ők pedig továbbra is itt vannak.

Nyersanyagbányák

Vannak ufológusok, akik úgy vélik: az idegenek itt valamiféle ásványi vagy egyéb anyagokhoz jut-
nak, ezeket veszik fel. A dolog annyiban valószínűsíthető, hogy megfigyeltek már ufókat, amint azok
maguk, vagy legénységük – próbákat, mintákat vettek a talajból. Ez persze nem jelent „bányászatot”,
de ki tudja, nem folyik-e olyan tevékenység is? Előfordult már, hogy ufó tevékenységről ismert vidé-
ken találtak gödröket, amelyek ásását nem vállalta senki a környéken, és ezért tételezték fel, hogy azo-
kat az idegenek készítették. Vagyis: ők szállítottak el némi földet. Ez a mennyiség azonban sohasem
volt olyan nagy, hogy ebből rendszeres szükséglet kielégítésre lehetett volna következtetni.
Mások azt vetik fel, hogy levegőt vagy vizet szállítanak el innen.
A dolog azért gyanús, mert nehezen képzelhető el olyan, feltehetően kozmikus civilizáció, amelynek
műszaki színvonala – mint látjuk – elég magas, és akkor „otthon”, a saját világában ne tudna előállítani
egyszerű H2O-t? Gyanítjuk, és a csillagászok műszeres megfigyelései is ezt igazolják: a víz nem valami
különleges anyag a mindenségben. Tény, hogy kevés van belőle (akad például a Marson, de nem sza-
bad víz formájában; és másutt is Naprendszerünkben), de nehéz elképzelni az ufókat mint afféle kozmi-
kus lajtos kocsikat. Aligha a vízszállítás hát a dolguk, ez semmiképpen sem fizetődne ki, figyelembe
véve a befektetett energiát és egyéb tényezőket. Még kevésbé érthető a dolog, ha levegőt vinnének el
innen. Az ötlet sci-fi regényben – egy gyengébb változatban – talán megállná a helyét, de komolyan
nem vehető számításba. Főleg azért, mert a számára létfontosságú gázokat is elég könnyen előállíthatja
egy fejlett civilizáció a kozmoszban.
Más a helyzet, ha nem kozmoszból jött idegenekről van szó. Ha a jövőből jöttek, akkor előfordulhat,
hogy egy-egy, nem „kereskedelmi” mennyiségű szállítmányt bármilyen anyagból elvisznek a maguk
világába, hogy azt tanulmányozzák. Például, hogy megállapítsák szennyezettsége mértékét. Ki tudja,
nem egy doktori disszertáció születésének voltunk-e ily módon szemtanúi? Ez is egyfajta „anyaggyűj-
tés”… Persze ekkor sincs szó rendszeres „bányászatról”, „kitermelésről”. Ha velünk párhuzamos vilá-
gokban (dimenziókban) élnek, akkor sem valószínű, hogy komoly szállításokról lenne szó.
Ismét más a helyzet akkor, ha ismét elővesszük az első változatot, és feltételezzük, hogy kozmikus
idegenek menet közben szállnak le a Földön, éppen azért (többek között), hogy „feltankoljanak”. Nincs
kizárva, hogy anyagfelbontással, esetleg nukleáris technikával működik a hajójuk hajtóműve és a szük-
séges üzemanyag előállítható földi anyagokból is. Lehet, hogy éppen tengervízből, vagy édesvízből,
hisz megfigyeltek már ufókat, amint nagyobb édesvizű tavak fölött manővereztek, nemegyszer le-leme-
rültek, vagy érintették a felszínt.
Ha a párhuzamos világok lakói, akkor talán ugyanilyen, vagy ehhez nagyon hasonló földdel, vízzel,
levegővel rendelkezhetnek. Ez kizárná a nyersanyaggyűjtés tényét.

Egyéb szándékok

Szép számmal vannak, akik feltételezik, hogy az ufóutasok afféle állattani-növénytani kiránduláso-
kat végeznek és begyűjtik a bolygó flórájának és faunájának jellegzetes képviselőit, így az embereket
is. Mindnyájan hallottunk, olvastunk számtalan olyan esetet (nemcsak a Bermuda-háromszög területé-
ről), amikor emberek tűntek el nyomtalanul; egyedül, párosával, sőt csoportosan is. Ez utóbbi eset álta-
lában egy-egy közlekedési eszköz egyidejű eltűnésével együtt volt tapasztalható. Hajók, repülőgépek
vesztek el nyomtalanul. Azokat az eseteket, amikor nagyobb embertömegek, pl. egy-két ízben több
száz vagy több ezer (!) fős katonai alakulatoknak veszett nyomuk, magyarázhatjuk másképpen is. Pél-
dául úgy, hogy a különböző dimenziók (idősíkok – hogy ne csak térbeli eltéréseknél maradjunk…)
érintkeztek egy rövid időre bizonyos földi területekkel, és azok az emberek mintegy „áttévedtek” a má-
sik világba, majd a két téregység közti, amúgy is bizonytalan, rövid időtartamú kapcsolat megszakadt
és ők soha többé nem kerültek vissza. Maximum fantasztikus regénybe illő; mi történt velük később?
Ez azonban már feltételez egy bizonyos fajta kegyetlenséget vagy jobb esetben érzéketlenséget.
Gyaníthatóan ők is társadalomban élnek, és így tudják; az emberek mennyi szállal kötődnek embertár-
saikhoz. Ha tehát valakit váratlanul kiszakítanak innen, azzal zavart okoznak az illető lelkében, egész-
ségi állapotában káros változások állhatnak be, ráadásul az őt körülvevő minitársadalomban is zavart
keltenek egyik társuk hirtelen és megmagyarázhatatlan eltűnésével. Tehát mindenképpen csak bajok
vannak belőle. De ez a jelek szerint – már amennyiben igaznak fogadjuk el az erről szóló beszámolókat
– egy csöppet sem izgatja az ufonautákat. Bár lehet, a dolog sokkal bonyolultabb ennél. Mindenesetre
előfordul, hogy valakik több nap, sőt egy hét elteltével kerülnek elő ismét, és szinte semmire sem emlé-
keznek abból, ami az elrablás pillanatában történt velük. (Emlékezettörlés ?)
Ha már a szándékaikról van szó: felmerült az a lehetőség is, hogy bekapcsolódnak távközlési rend-
szereinkbe, s a kozmikus fülek sajátságos lehallgatást végeznek. Nem zárható ki, már csak azért sem,
mert éppenséggel az ilyen távoli, de alapos, sokoldalú megfigyeléssel lehet a legtöbbet megtudni egy
idegen társadalom működéséről. Ne feledjük el: a katonai kémműholdak révén (amelyekből sokkal
több van, mintsem hinnénk) mi is meg tudjuk figyelni egy ellenséges terület – legyen az bár világrész-
nyi ország! – szinte teljes telekommunikációs rendszerét. Minden rádióforgalmazást, telefonbeszélge-
tést stb. Így hát ez nekik sem jelenthet nehézségeket.
 Nem tudom, észrevették-e, az eddigi elméletek során talán egy eset kivételével minden vélemény
feltételez róluk valamiféle idegenséget. Idegen, akitől tartani kell, idegen, akinek szándékai nem ismer-
tek (éppen ezért kell tőle félni), idegen, akitől minden kitelik. Ha nem is mondjuk ki, ez valahogyan
benne van ezekben a vélekedésekben. Idegen, akinek mások a szándékai, mint a mieink lehetnének.
Ez a fejezet még mindig a szándékokról szól. Az okokat, amik miatt itt vannak, lehetne sorolni. Szá-
mos olyan ok is lehet, amelyről nekünk, éppen az eltérő logikánk miatt, sejtelmünk sem lehet. Kissé
fantasztikusan hangzik tán, de feltételezhető az is, hogy az idegenek inváziót készítenek elő?
Ezt én nem hiszem. Ha egy faj valóban kozmikus, az együtt jár több olyan pszichoszociológiai és
egyéb tényezővel, amelyek ezt a lehetőséget szerintem kizárják. Először is, mit találhat egy ilyen civili-
záció másutt, amire fájhat a foga? Mit találhat egy aránylag fejlett civilizációtól lakott bolygón, amit ne
találna meg másutt? A kozmoszban úgy igazán szinte korlátlan mértékben rendelkezésére áll a nyers-
anyag, az energia azoknak; akik ezt ki tudják használni. Ha nem képesek hasznosítani, akkor úgyis fö-
lösleges bármit tenniük ez irányban, és nyilván nem is tesznek. Vessük el nyugodtan a horror regények
ötleteit a rabszolgasorsba taszított földi emberekről, akik felett kegyetlen marslakók suhogtatják korbá-
csukat. Akik ilyen szintet értek el, azok már régen tudják, hogy az élőerő sokkal többe kerül, és mégis
gyengébb teljesítményre képes, mint a robotok. Tehát munkaerő-hódítás sem jön számításba. A Föld
ásványi és egyéb készletei, megtalálhatók más bolygókon is, ahol azok kiaknázásáért nem kell(ene) vé-
res háborút vívni. Azonfelül talán a kozmikus etika is megakadályozza őket abban, hogy ártalmunkra
legyenek. De ha ez nem is működik, biztosan működik az egyszerű logika, a jól felfogott saját érdekek.
És ezek mindig az inváziók ellen szólnak.
 Támogatás?

Sok megfontolás alapján el kell vetnünk azt is, amit pedig rengetegen hangoztatnak itt nálunk, neve-
zetesen, hogy az idegenek jóakaratú lények, akik segítenének bennünket, vagy tán egyenesen segítenek
is. Méghozzá régtől fogva tevékenykednek jobbításunk céljából. Sajnos ennek sincs elégséges logikai
alátámasztása. Miért tennék? Ez beavatkozás lenne, amely nem saját fejlődést eredményez. Talán nincs
is szó itt semmiféle segítségről, és ugyanezen okból hiába várjuk a valamikori kapcsolatfelvételt is?
Márpedig sok szépen hangzó elméletet olvashatunk külföldön és itthon egyaránt. Az idegenek pá-
tyolgatnak, vigyáznak ránk, okítanak évezredek óta, és így tovább. Ez talán abban az esetben lenne in-
kább elképzelhető, ha nem kozmikus idegenekről, hanem földi „idegenekről” lenne szó. Tehát ha való-
ban léteznének itt valahol a Földön olyan emberek, akik ugyan testvéreink a szó minden, biológiai, ne-
tán kissé társadalmi értelmében is, ám fejlődésük a miénktől eltérően zajlott le. Ez esetben a logika vi-
szont az elmélet mellett szól: a Föld nekik is otthonuk, és nem szeretnék azt miattunk elveszíteni!
Minden gúnyolódás nélkül szólva, szegények igencsak idegesek lehetnek az utóbbi fél évszázadban.
A felszínen atombombákat robbantanak, sosem látott erők és fegyverek feszülnek egymásnak, terroriz-
mus, nyomor, éhínség, természeti katasztrófák és gigantikus környezetszennyezések, tönkrement atom-
reaktorok pusztítanak, érthető tehát, hogy miattunk nincs egy perc nyugtuk sem. Ez, és csak ez az eset
az, amikor szerintem elfogadható a „támogató idegenek” verziója. Mert akkor szó sincs kozmikus be-
avatkozásról.
Nem zárható ki ennek egy alváltozata sem; ha dimenzióidegen, más „szakszóval” téridegen társada-
lom egyedeiről van szó. Ugyanis feltételezhető – bár mint említettem, erről semmit sem tudhatunk még
– hogy ők is ugyanezen a Földön élnek, csak annak más dimenziójában, és nincs kizárva, ez vonatkozik
a téridőre is. Akkor hát egy időben, egyszerre ugyanazt a Földet használjuk, ehhez vagyunk kötve! És
az elmélet kiterjeszthető a Naprendszerre, sőt azon túl is…! Mi akadályozza meg, hogy elképzeljük:
nemcsak a Földön, de közös napunk körül keringő éppúgy közös Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Sza-
turnusz, Uránusz, Neptunusz és Plútó (és tán más, még felfedezetlen bolygók) is többféle változatban
léteznek, rajtunk kívül még (legalább) egy másik társadalomnak is a hazáját adják?
És mi akadályoz meg bennünket abban, hogy ezt kiterjesszük akkor az egész galaxisunkra? Az egész
általunk ismert univerzumra?
A lehetséges világok száma is megsokszorozódik! Ahol vannak civilizációk, az is elképzelhető,
hogy több létezik, minden dimenzióban egy, vagy akár több is. Az ugyanazt a kozmikus (galaxist, nap-
rendszert) lakó civilizációk közül a legfejlettebbek az „őriző”, akinek vigyáznia kell a többiekre is…?
Mielőtt valaki túl komolyan veszi mindezt, hadd szögezzem le ismét: elméletekről beszélünk most.
Nagyon jó lenne persze, ha tényleg léteznének őrizők, akár olyan formában is, ahogyan A téridő istene-
iben vagy a Világok világában ábrázoltam őket.
Mint már említettük, sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha az idegenek maguk jeleznék szándékaikat.
Erre azonban, legalábbis hiteles szándék kinyilatkoztatásra, mind ez idáig hiába vártunk, és könnyen
feltételezhető, hogy így lesz a jövőben is. Miért csak a „kertek alatt” lopva-rejtezve tárgyalgatnak egye-
sekkel? Véletlenszerűen kiválasztott – vagy ki sem választott – emberekkel, ennek a civilizációnak a
tagjaival?
Ez valójában nem az idegen kozmikus eredet mellett szól, hanem éppen ellenkezőleg. Csak egy itte-
ni másik csoportnak lehet érdekében, hogy ne vegye fel velünk a kapcsolatot intézményesen, hiszen ek-
kor azt is közölnie kellene (nemcsak az illem, de a logika is ezt diktálja egy ilyen esemény alkalmával),
hogy honnan jöttek? Kiderülne tehát, hogy ők is idevalósiak, és ezzel nemcsak világraszóló szenzáció
robbanna ki, hanem könnyű elképzelni, még ezenfelül mi… Például az emberek szeretnének lecsapni
az idegenek energiakészleteire, fegyvereire, vagy fegyverként használható egyéb eszközeire. Iszonyú
harc indulna meg, versengés a kegyeikért, minden politikai és egyéb érdekcsoport szeretné őket a maga
oldalára állítani. Mások viszont – ki tudja, nemegyszer talán kormányzati segítséggel? Mindent meg-
tennének, hogy „átjussanak” az ő világukba, szintén aligha békés kirándulás céljából. Kalandorok,
kommandósok, titkosügynökök, pénzhajhász alakok és még ki tudja, mifélék? Napestig sorolhatnánk
őket. Ha dimenzióhatárt kellene törniük, nem nyugodnának, míg azt megtehetnék. Például túszokat ej-
tenének az idegenek közül, hogy így kényszerítsék ki a szükséges információkat és egyéb aljas módsze-
rektől sem riadnának vissza.
Ha nem téridegenekről lenne szó, hanem olyanokról, akik valójában szintén emberek, a mostani idő-
ben és a mi terünkben élnek itt a Földön (valahol a szárazföldek, tengerek alatt), akkor ugyanez lenne a
helyzet. Itt fent, a mi világunkban sokan megtennének azért mindent, hogy erőszakkal, csellel, furfang-
gal, kényszerítéssel vagy késztetéssel az idegenek élethelyéhez és titkaihoz férhessenek.
Ha pedig ezek az idegenek valóban oly régóta figyelnek bennünket, hát mindezt jól tudják rólunk, és
még várnak. A találkozásra majd a mi fejlődésünk egy magasabb fokán kerülhet sor – vagy akkor sem.
Hiszen hol van az megírva, hogy az egymástól eltérő módon fejlődött kultúráknak mindenáron fel kell
vennie egymással a kapcsolatot? Hogy ez mennyire káros lehet, több könyvemben említettem, részletes
indoklással együtt.
Kevesen vették észre, hogy míg szándékaikról továbbra sem tudunk eleget, addig megjelenésüknek
van egy olyan aspektusa, amely a szintén földi eredetet vagy lakóhelyet látszik alátámasztani. Ez pedig
az a tény, hogy a jelek szerint ugyanazt a levegőt lélegzik be, mint mi. Legalábbis a beszámolókból az
derül ki, hogy nem mindig hermetikusan zárt űrruhákban, arcukon-fejükön (vagy más testrészükön)
légzőberendezésekkel mutatkoznak előttünk. Ha tehát valóban létező biológiai lények (nem robotok,
nem hologramok), akkor még azon töprenghetünk; vajon csak arra a rövid időre nem kell félniük a ná-
lunk szokásos gázkeverék belélegzésétől, amíg előttünk mutatkoznak; vagy más testrészükkel lélegez-
nek, amely elé tettek szűrőberendezést, csak azt mi nem látjuk; netán ők is az orrukon (orrnyílásaikon)
keresztüllélegeznek, de megoldották a szűrést; avagy általunk ismeretlen módon esetleg egy mestersé-
gesen létrehozott gázgömbben mozognak, amely nekik kedvező és amelyet mi nem látunk? Az sincs ki-
zárva, hogy egyáltalán nem lélegeznek, nincs szükségük az atmoszférából vett anyagokra ahhoz, hogy
szervezetük működjön, hogy anyagcseréjét lebonyolíthassa.
Tehát lehet, mégis a jövőből jött, hozzánk hasonló emberek, vagy itt élő „idegenek”. De mindez még
nem bizonyítja egyik változatot sem. És különben is, ettől nem leszünk okosabbak, már ami szándékai-
kat illeti.
 Megfigyelés?

Egyesek úgy vélik, nincs szó többről, mint egyszerű szemmel tartásról. Az idegenek régóta itt van-
nak, néznek-figyelnek bennünket, talán elemzik cselekedeteinket, és semmi több. De a megfigyelés
óhatatlanul kísérletekbe is torkollhat; ezt számos szerző említette már, persze vagy a találgatások, vagy
pedig a sci-fi szintjén. Tehát az sincs kizárva, mondják, hogy afféle mesterséges labirintusban rohan-
gáló-szaglászó fehéregerek vagyunk, akiknek intelligenciaszintjét olykor különféle, általunk át nem te-
kinthető kísérletekkel teszik próbára. Olvastam már azt is egy novellában, hogy például a Földön kerin-
gő viccek nem egyebek, mint ilyen kísérlet: a kommunikációban egyes ötletek, gondolatok, hírek terje-
dési sebességét mérik velük… Mások úgy vélik, nincs kizárva a genetikai kísérletezés sem. Akadnak,
akik bizonyítékként az emberi agyat emlegetik: ennek ugyanis sokkal nagyobb a kapacitása, mint amire
eddig szükségünk volt, és lehet, ezer évek múlva sem „érjük utol” saját agyunk lehetőségeit. Tény,
hogy az agy ilyen; a darwini evolúciós elmélettel szemben ez az egyik legjobb ellenbizonyíték. Ott
ugyanis azt tanítják, hogy a földi biológiai élet minden faja, minden élőlénye egyfajta, kis változások-
ból álló sorozatként jön létre, s ez érvényes a szervekre is. Minden alkalommal a kevésbé rátermettől a
rátermettebb, a jobban alkalmazkodó és inkább életrevaló, jobb tulajdonságú, az egyszerűtől a bonyo-
lult felé megy a természet… Nos, nem kell különösebben bizonygatnom, hogy az emberi agy ezzel ép-
pen ellentétes tulajdonságokat mutat.
De térjünk vissza az idegenek szándékaihoz. Ha kísérletek folynak, akkor az sincs kizárva, hogy
maga az ufóügy is egy ilyen kísérlet! Vagyis nem véletlen, hogy annyiszor látunk ufót. Túl sokszor ah-
hoz képest, amennyi logikus lenne: mondjuk évente egyszer-kétszer, vagy maximum havonta egy-
szer… De nem, állítólag elképzelhetetlen mennyiségben, mondhatni csőstül jönnek az idegenek; ezré-
vel röpködnek – és ez nem logikus. Ám ha feltesszük, hogy mindez szándékos, hogy a gyakori megje-
lenésük része egy átgondolt stratégiának, vagy éppenséggel kísérleti célokból történik, mindjárt érthe-
tőbb minden. Ha mostanában, az utóbbi évtizedekben, azt kutatják nagy energiával, hogy miképpen re-
agálunk megjelenéseikre, akkor van miről doktori értekezéseket írniuk. Többek között ez a könyv is
ilyen akció…
Ám ha valaki ilyen beavatkozás nélkül, valóban csak megfigyelni akar egy másik társadalmat, azt
megteheti sokkal csendesebb, visszafogottabb módon is. Vagyis úgy, hogy a megfigyelés ne váljon be-
avatkozássá, arról a megfigyeltek csoportja, társadalma egyáltalán ne is értesüljön! Egy magasan fejlett
technika számára nincs ennél egyszerűbb feladat – akkor is, ha azt a megszokott saját környezettől me-
rőben idegen világban kell megvalósítani. Az idegenek akár személyesen, akár műszereik által elbúj-
hatnak lakóhelyeink közelében, a tereptárgyakban, növényekben, állatokban, sőt magában az emberben
is, bár ez utóbbi nyilván megváltoztatná a megfigyelés eredményeit.
 A keveredés mítoszai

Nem véletlenül nevezem ezt a változatot mítosznak, ugyanis az a véleményem, hogy ezt is csak kí-
nunkban találtuk ki, mivel már teljesen tanácstalanok vagyunk a kérdésben.
Szóval egyesek azt állítják: egy öregedőben lévő idegen faj egyedeiről van szó, amelyek így szeret-
nék visszanyerni régi életerejüket. Merthogy hallunk sperma- és petevételről, emberrablásokról, erő-
szakkal kikényszerített szaporodást célzó aktusokról stb.. Vagyis mintha arról lenne szó, hogy az idege-
nek a velünk való kereszteződéstől várnák fajuk túlélését. Eleve nagyon kétséges, hogy mit értünk fa-
jok elöregedésén. Mi (még?) nem tudhatjuk, és talán csak millió évek múlva tudhatjuk meg, mit jelent
az, ha például egy faj genetikailag kiöregszik. Azt hiszem, itt aligha alkalmazhatjuk az állattenyésztés-
ből ismert tapasztalatainkat. Az értelmes fajok a világűrben szerintem másképpen is meg tudják oldani
ezt a problémát. Nem nagyon hihető, hogy biológiailag-genetikailag oly közel állnánk egymáshoz,
hogy efféle keveredés, vérfelfrissítés megoldható lenne. Ha viszont igen, nem hiszem, hogy ilyen kis-
ipari módszerekkel kellene tevékenykedniük. Akkor ezt másképpen oldanák meg, éppen a saját érde-
kükben cselekednének más módon, mert az idő nyilván sürgeti őket. Minden bizonnyal az egyszer el-
vitt mintákból meg tudnának mindent állapítani, amire kíváncsiak. De nem, évtizedek óta folyton visz-
szatérő dolog: egyesek jelentik, hogy az idegenek fogságába kerültek és ilyen meg olyan vizsgálatok-
nak vetették őket alá, ezt és azt „vettek le” tőlük.
Ha egy civilizáció „öreg” (lehet a fogalom léte is kétséges akkor ismét veszélybe kerülhet az evolú-
ció elve. De tegyük fel, másutt az nem érvényes, nem is volt soha (vagy helyette más elvek szerint ren-
dezkedett be a természet). Ha tehát egy civilizáció nagyon régóta létezik, már számtalanszor felmerül-
hetett egyedeinek agyában, hogy a genetikai anyaguk egyszer kimerül, és attól kezdve szaporodnak a
betegségek stb.. Nos, éppen itt látok logikai ellentmondást. Egy nagyon fejlett civilizáció ezt megold-
hatja saját genetikája fejlesztésével (genetikai beavatkozások) is, és hosszú évezredek alatt tudatosan
készülhet annak jobbítására. A helyzet az, hogy egy civilizáció minél „öregebb”, annál fejlettebb. Re-
méljük, minden tekintetben. Mert hisz ha mind fejletlenebb lenne, vagyis visszafelé tartana a folyamat,
akkor hamar megsemmisülne és nem utazgatna az űrben vagy a dimenziók között. Ha már idáig elju-
tott, olyan hatalmas ismeretanyagot gyűjtött össze önmagáról is, hogy aligha kénytelen ilyen primitív
módokon, idegen fajokat meglopva és megalázva vadászni a túlélését segítő módszert vagy lehetőséget.
Feltehetnénk még azt a kérdést is: miért csak most kezdtek volna keveredni velünk, megtehették vol-
na ezt régebben is? De a krónikákból és korabeli beszámolókból nem ez derül ki. Ha csak nem vesszük
komolyan és nem tekintjük idetartozónak a „boszorkányok” és egyéb vajákosok beszámolóit az ördög-
gel történt találkozásaikról, ahol bizony sok szó esik az ördöggel történő párosodásról és hasonlókról…
 Politika és áramlopás

Mint már említettem, az ufonauták a jelek szerint nem avatkoznak be nyíltan a földi politikai életbe
(talán undorodnak tőle, amit meg lehet érteni… ). Ám ez nem akadályoz meg sok monomániás ufoló-
gust abban, hogy komolyan hirdesse: az idegenek már több ízben kapcsolatba léptek a földi kormá-
nyokkal, azokkal titokban valamiféle tárgyalásokat, sőt alkukat is folytattak! Azt hiszem, egyelőre nem
vehetjük komolyan az efféle híreszteléseket. Ezeket gyanúink szerint általában úgy találják ki, hogy bi-
zonyos hivatalos nyilatkozatokat elferdítenek, vagy félreértenek, vagy szándékosan belemagyaráznak
dolgokat, amelyekről ott szó sem volt. Sajnos az ufótitokhoz vezető akadályok egyikét jelentik azok az
ufológusok, akik az általuk hirdetett ostobaságokkal csak növelik a homályt az ügyben. Komolytalanná
teszik azt az ufóügyet, amelyet állítólag annyira szeretnének megoldani. Az a baj, hogy ők már előre
tudják a „megoldást”; ez a tévhit teljesen elvakítja őket.
Nem hiszem, hogy történt már ilyen kapcsolatfelvétel. Ugyanis ennél sokkal kevésbé jelentős dol-
gok kiszivárognak, és azt kell mondanom: előbb-utóbb minden kiszivárog. Aki figyelemmel kíséri az
utolsó, mondjuk húsz év politikai eseményeit, és elég sokoldalú tájékoztatásban volt része (tehát nem
élt olyan országban, ahol csak egyetlen, államilag ellenőrzött tájékoztatási rendszer működött), az tud-
ja: valahol minden később bekövetkező eseményt kiszagoltak, megírtak, elmondtak, elsuttogtak, és so-
kan előbb szerezhettek róla tudomást, mintsem az megtörtént. Nos, ha ez így van, akkor nem tudok el-
képzelni nagyobb szenzációt (és a vezető lapok, tévéállomások főnökei sem tudnak) mint azt, hogy bár-
melyik kormánynak bármelyik szintjén idegenek kopogtattak és kapcsolatfelvételt kezdeményeztek. Ez
egyszerűen így nem működik. Minden titok csak ideig-óráig titok.
Ami az idegenek szándékait illeti, van még más is. Már ebben a fejezetben szó volt arról, hogy az
idegenek netán nyersanyag kitermelési szándékkal járnak itt. Mi van akkor, ha ehelyett egyenesen az
energiára van szükségük, és azt veszik el?
Amerikai és európai nagyvárosokban előforduló nagyobb áramkimaradás ok alkalmával láttak
előtte-alatta ufókat, amint a nagyfeszültségű vezetékek közelében tevékenykedtek. De hogy mit csinál-
tak, azt nem lehet tudni. Nem sikerült ugyan bebizonyítani, hogy az idegenek tevékenysége folytán az
áram egy- bizonyos mennyisége egyszerűen eltűnt, mégis vannak erre utaló jelek.
(Ne tévesszük ezt össze azzal, hogy lakott települések fölött gyakran megfigyelték éjszakai elhaladá-
suk alkalmával kialszanak a fények, leállnak az autók és más elektromos berendezések. Ennek oka in-
kább talán abban keresendő, hogy az idegen járművek hajtóművei gyakorolnak elektromágneses hatást
a földi berendezésekre.)
Ismerünk olyan esetet is, amikor egy ufó elektromos erőmű környékére „telepedett rá”, és természe-
tesen az egész környéken megszűnt az áramszolgáltatás. Ellenőrizhetetlen állítások szerint közben is
folyt az áram, de nem tudni, hová?
Ám az ilyen beszámolók száma elenyészően kicsiny, tehát nem tételezhető fel, hogy az ufók mind
ilyesmivel foglalkoznának. Úgy tűnik inkább, ez felbukkanásuknak csak egy jelentéktelen kísérőjelen-
sége.
Válogassunk tovább az okok és szándékok között. Mi van akkor, ha az idegenek azért érkeztek,
hogy itt telepedjenek le a Földön? Talán nem is olyan ostoba feltételezés ez. Ha az ő világuk valami ok-
ból már megsemmisült (mondjuk, kozmikus katasztrófa miatt, amelyet ők sem védhettek ki, magas
technikával sem), vagy az a világ valamilyen szintén általuk meg nem akadályozható okból fokozato-
san elveszíti az élethez szükséges feltételeket (kihűlő központi csillag; egy bolygót veszélyeztető globá-
lis geotermikus erők; a közelben felbukkant és befogott új égitest miatt összeomlóban lévő gravitációs
egyensúly stb.), és már tudják, hogy ott sokáig nem maradhatnak. Ez az időszak a mi skálánkon éppen-
séggel több ezer vagy akár több tízezer évet is jelenthet. Tehát az idegenek űrhajóit tekinthetjük a tere-
pet kémlelő, a leendő lakhely fizikai környezetét felderítő előőrsöknek. Akkor az eddig eltelt idő is ma-
gyarázható: sok szempontot kell figyelembe venniük, és amíg nem biztosak abban, hogy valóban itt
akarnak letelepedni, addig nem közlik ezt velünk „hivatalosan”.
 Ismét csak regénybe, filmre illő téma a következő erkölcsi-társadalmi kérdés felvetése: van-e joga
egy kozmikus társadalomnak arra, hogy szükség esetén segítséget kérjen egy másik társadalomról?
Kérheti-e, hogy megosszák vele már jól belakott „birodalmukat”: a bolygójukat? Vagy ha nem kéri, ha-
nem követeli, esetleg erővel elfoglalja azt, ismét csak azon érv nevében, hogy ha nem ezt teszi, meg-
semmisül egy, már fejlettnek mondható társadalom? Kinek lehet igaza egy ilyen konfliktusban és ki
lesz a döntőbíró? Egyáltalán, számíthatunk-e döntésre, vagy kész helyzetek elé állítjuk egymást? Az
biztos, az együttélés nem lenne konfliktusmentes, és az efféle „társbérlők” befogadásával tömérdek
gondot vennénk a nyakunkba. Kérdés viszont, hogy ez nem fizetődne-e ki valahogyan? Talán nem is
olyan ritka esemény az ilyesmi a kozmosz értelmes lényeinek világában, csak mi éppenséggel semmit
sem tudunk erről a világról, így annak eseményeiről sem. Mi van akkor, ha ez ott elfogadott, még ha
nem is túl gyakori dolog? Ahogy ma a Földön néhány ország befogadja a más országok menekültjeit,
úgy talán érvényes ez az elv kozmikus viszonylatban is?
A felsorolt variációk egyike sem ad magyarázatot arra, valójában mi a szándékuk? Akadt az elmúlt
években egy olyan magyarázat is, amely alapjaiban hamisnak bizonyult (bár honi akadémikus ok is
hangoztatták): hogy amit mi ufónak látunk, az a szovjet és amerikai titkosfegyver-kipróbálások „termé-
ke”. Ez nyilvánvalóan nem érvényes, hiszen se a két szuperhatalom, se más katonai erő nem állt elő az-
óta sem ilyen jellegű találmánnyal. Az sem lehetséges, hogy itt a Földön évtizedek óta kísérletezik egy
embercsoport az antigravitációs hajtóművel, és az ő kísérleti járműveiket látjuk. A teória oly sok sebből
vérzik, hogy egy percig sem tarthatja magát. Először is azért nem lehetséges ez, mert a Földön sok ezer
éve látnak ufókat, és kötve hinnénk, hogy már az ókorban vagy a középkorban is a gravitációs hajtómű
állt volna egyesek érdeklődésének homlokterében… Másrészt ma, a kémműholdak, az elektronikus fel-
derítés stb. idejében nehezen hihető, hogy valakik önálló (katonai jellegű) technikafejlesztésbe fogja-
nak, és azt évtizedeken keresztül zavartalanul végezhessék. Nem is beszélve a kétféle műszaki problé-
máról: magának a hajtóműnek a kialakításáról (amikor még a fizikai elvet sem ismerjük, amelynek
alapján működnie kellene), másrészt különleges módszereket kellene kidolgozniuk arra, hogyan akadá-
lyozzák meg az illetéktelenek beavatkozását.
A fejezet végén két nagyon meglepő állítást is megkockáztatok.
Az egyik: mi van akkor, ha nem csak egy kozmikus faj képviselői járkálnak itt körülöttünk? Ha idő-
ben és térben szétszórva sokan jönnek, sokféle okból? Mások jöhettek régebben (talán be is avatkoztak
genetikailag), aztán elmentek és azóta is még mindig csak hazafelé tartanak, vagy már hazaértek, de
most értékelik ki az akkor gyűjtött anyagot, és ki tudja, mikor jönnek el ismét? Még nem is tudják,
hogy közben bennünket felfedezett más kozmikus faj – fajok is? Talán nem véletlen, hogy az ufók sem
egyformák. Nem kevesen azt sejtik, hogy a járművek különböző típusai („márkái”) mögött más és más
csoportokat, netán más fajú látogatókat kell keresni. Sokan ezt a véleményt elviszik egészen szélsősé-
ges irányba, mivel földi logikánkkal így, és nem másképpen gondolkozunk, az analógiás módszer révén
azt mondják, a Föld a világűrben létező, minket felfedezett fajok között afféle kirándulóhely. Vagy
olyan, mint az állatkert, ahová időnként eljönnek látogatóba, „elhozzák a gyerekeiket is” és így to-
vább… Nem túl szívderítő dolog a kozmosz állatkertjének vagy elmegyógyintézetének lenni (ez utób-
bit javasolta pl. Kurt Vonnegut az irodalomban).
Ebben az esetben persze – mármint, ha sok faj jár ide nehezen várható el valamilyen közös viselke-
dési formula, még nehezebben az, hogy e látogatók közül bárki is leül velünk tárgyalni és szándékairól
nyilatkozik. Milyen jogon és milyen okból tenné, éppen ő, és nem más?
A másik meglepő állításomért különféle ufó-összejöveteleken már nemegyszer vetettek rám rosszal-
ló pillantásokat. Mi van akkor, ha az ufók és utasaik valami olyasmi miatt járnak ide a Földre, aminek
semmi köze az ember nevű élőlényhez? Hiszen ezt sem hagyhatjuk ki a számításból. Ha mi olyannyira
el vagyunk tőlük maradva a fejlődésben, bizony lehet: valamilyen szándékukat realizálják, és ahhoz ne-
künk semmi közünk.
 HAZUGSÁGOK HÁLÓJÁBAN

Írhattam volna persze azt is, hogy „tévedések”, „misztifikációk” hálójában. A cím úgy is igaz lenne.
Az ufóügyben hihetetlenül sok a tévedés, a tudatos ferdítés, és nem zárhatók ki a csalások sem. Ezért
ne azokat ítéljék el, akik ezekről könyveikben beszámolnak – a legtöbbször ők is másoktól vették át,
esetleg személyesen hallották, dokumentumokban olvasták, és jóhiszeműen jártak el. Akadnak magyar
szerzők is; akik beleestek ezekbe a csapdákba – nincs kizárva, hogy régebben velem is megesett.
Az okok között mindjárt az elején felsorolhatnánk néhányat. Az ufóhívők között akadnak olyan em-
berek, akik egyszerűen monomániásak, vagyis csak ez az egy téma érdekli őket az életben és mindenkit
szeretnének meggyőzni róla. Fanatikus hitük gyakran átragad olyanokra is, akik erre hajlamosak. A
végre valamiben hinni akaró fiatalok, a sok egyébből (politika) kiábrándult középkorúak, a már csak
valami ilyenben hinni tudó idősebbek között találnak szívesszenvedé1yes hallgatóságra. E monomániás
hölgyek és urak a legszívesebben mindenkit elsöpörnének maguk elől; aki nem osztja az ő nézeteiket.
Ők azok, akik aztán a legvadabb dolgokat találják ki és tálalják a közönség, az ufóhívők és a nem hí-
vők elé. Magyarán: olykor sikerül megbolondítaniuk az egész világot… Valójában nem szabad csodál-
koznunk rajtuk. Mint már másutt is írtam; miért éppen az életnek ez az oldala lenne mentes a csalóktól,
szélhámosoktól, ártalmatlan vagy kevésbé ártalmatlan bolondoktól? Hiszen ott vannak a tudományok
határterületein (olykor előfordulnak a sáncokon belül is, de el kell ismerni, szerfölött ritkán), akadnak
szélhámosok a természetgyógyászok, biztosítási ügynökök, autókereskedők között is – miért éppen az
ufólógia maradna ki? Ráadásul itt aránylag kis szellemi befektetéssel híressé lehet az ember. Akkor is,
ha valami ostobaságot tálal a világ elé.
Nos, ilyesmikről is szó lesz most. Mert a kép az ufológiában sem egyértelmű. Nem szeretnék meg-
bántani senkit, de jó, ha Önök is. Tudják, ez vele jár az ufológiával. Nem azokról szeretnék írni, akik
széles jókedvükben levegőbe dobálták az otthoni étkészlet szebb darabjait és úgy fotóztak „repülő csé-
szealjat”, tányért – olykor nem is sikertelenül. Ezek piti emberek piti ügyei, akkor is, ha e hamisítók kö-
zött nemegyszer az ellentábor tagjait leplezték le éppen, akik így akarták nevetségessé tenni az ufó
ügyet.
Azokról van szó, akik bedőlnek minden hamis hírnek, és azt utána nagy garral terjesztik. Néha igen
vad dolgokat találnak ki csak azért (nemes cél!), hogy a világ végre rádöbbenjen az ufók létezésére, ne
ellenkezzen, és ne tagadjon már tovább. Sajnos ebbéli igyekezetükben sokszor túllőnek a célon, és ma-
gának az ügynek ártanak.
E tévelygők gyakran levelezésbe bocsátkoznak a kormányokkal, előszeretettel választják címzettje-
iknek – a nagyhatalmakat. Míg a kínaiaktól sohasem, a szovjetektől csak mostanában (vagy most sem),
addig az amerikai, angol és francia kormánytól mindig kaptak választ. E levelekkel manipulálva az ufó-
sajtóban (mert ilyen is van Nyugaton és Keleten) olyan benyomást keltenek, mintha egyrészt ők nagyon
is fontos missziót teljesítenének, másrészt lám, velük kapcsolatban állnak a nagyhatalmak is, tehát
mondanivalójuknak nagy súlya van. E téves eszme aztán járványszerűen terjed. Valójában arról van
szó, hogy választ mindenki kaphat, bármilyen ügyben fordul is e kormányokhoz. Ott egyszerűen nincs
olyan, hogy ne válaszolnának, ez kötelesség a választókkal, a levélíró állampolgárokkal, leendő szava-
zókkal szemben, része a demokráciának. Ha Önök közül bárki megírja az USA kormányának, hogy
múlt pénteken személyesen beszélgetett Mózessel, Jézus Krisztussal, Buddhával vagy a Mikulással, ne-
tán mind a négy ismert személlyel egyszerre, és később csatlakozott a társasághoz Abraham Lincoln jól
fésült szelleme is; biztos lehet benne, hogy udvarias hangú levélben köszönik meg az információt... Hát
ennyit ér az efféle levelezés.
Az információhoz való hozzájutás joga sem olyan fényes dolog, ahogyan sokan hiszik. Erősen meg-
cenzúrázott iratokhoz lehet csak jutni. Persze ez is értékes nyom lehet, hiszen abból is kiderülhet vala-
mi; mit, mikor cenzúráznak és mennyire, vajon miért, mi lehet mögötte? De ez ismét csak a sejtések és
találgatások felé viszi el a dolgot.
Egyesek nem is sejtik, milyen sokat ártottak az ügynek ama bizonyos eperfagylalttal. Az ötlet persze
Amerikában született (mint a jó és rossz ötletek kilencven százaléka), akik ezt kitalálták, talán így akar-
ták az idegeneket közelebb hozni hozzánk, emberszerűbbé tenni. Mindnyájan tudjuk, semmi sem tesz
valakit olyan rokonszenvessé, mint a gyenge pontja, a hobbija, az a tény, hogy ő sem különb nálunk.
Nos, e hollywoodi recept szülhette az eperfagylaltot rendkívül kedvelő kis zöld (szürke) emberkék
hírét.
Akik veszélyről papolnak, azért teszik, mert remélik, így sikerül felrázni a közvéleményt és a kor-
mányokat. Amikor azt olvassuk egy ilyen vérmes urológus előadásában, hogy „a világűrből- statiszti-
kailag számítva – minden órában három és fél űrobjektum hatol be a Föld légterébe”, fogunkat szívjuk,
és nagyon sajnáljuk, hogy efféle ostobaságokkal ily remek fegyvert adtak ismét az ufóellenzők kezébe.
Ugyanezek a „szakértők” a hetvenes-nyolcvanas években azt kiabálták a világba, hogy a két szuperha-
talom valójában nem egymás ellen fegyverkezik, hanem a világ előtt eltitkolt közös megegyezés kere-
tében háborúra készülnek a kozmoszból jött galaktikus űrhajók ellen!
Mondanom sem kell, rengeteget ártottak vele a „mozgalomnak”.
Most, amikor bebizonyosodott, hogy Amerika és a volt Szovjetunió igenis egymás ellen készülődött,
mit mondanak ezek a nagyhangú, demagóg ufológusok? Beismerik talán, hogy akkor tévedtek, hogy
nem az igazat mondták? Vagy annyira elvakultak, hogy továbbra is hirdetik ezt a maszlagot? (A többi
hasonló „eperfagylaltos” ostobasággal együtt, természetesen… )
Nem csoda, hogy Amerikában tudományos szakírók és egyéb ismert szerzők is akadtak, akik e sok
téves eszmét tovább fokozták azzal az állítással, hogy ufók nincsenek, csupán szovjet titkos katonai ra-
kétakísérletek, és az ufóhitet maga a Szovjetunió terjeszti, leplezendő ezen kísérletek igazi mibenlétét
és céljait.… íme, hová vezethet, ha az ufológusok viselkedésükkel, hirdetett eszméikkel téves irányba
mennek el.
Említenem sem kell, hogy ezek az „ufológusok” folyamatosan figyelik az űrhajózás, az asztrofizika
stb. eredményeit és minden felmerülő kétséget, bizonytalan értesülést igyekeznek a maguk hasznára
fordítani. Ha az űrhajósok valami roncsot fényképeznek az űrben (sok ezer ilyen, emberkéz készítette,
elhasznált rakétafokozat, kimerült műhold stb. kering odafönn), ők máris ufókról beszélnek. Pedig űr-
hajósok valóban fotóztak már ufókat, de közel sem minden volt az; ami fényképezőgépeik elé került.
Sajnos szép számmal akadnak, akiknek az ufó vallás, vagy valláspótlék. Hitélet, fanatizmus, végre
valami, amivel elfoglalhatják magukat, ami nagyon érdekes, izgalmakat sejtet, és reményt ad a valami-
kori nagy felfedezésre. Pozitív érdeklődéssel fordulnak feléje, ám néhányan – amikor a várva várt áttö-
rés nem következik be, ellenben a világ közönyével, lekicsinylésével, hitetlenkedésével találják magu-
kat szemben – nem riadnak vissza attól, hogy ezt az „áttörést” maguk idézzék elő valamilyen légből ka-
pott, vagy meg sem történt eset felfújásával, széles körű reklámozásával. A többi a pszichiátriára tarto-
zik. A másik módszer, amely sajnos hatásos, de nem az ufológusok találták fel, az, az úgynevezett „do-
kumentumfilm” készítése. Ennek jó hagyományai vannak a tudományos ismeretterjesztésben sokfelé,
így nem is hibáztathatjuk érte sem készítőit, sem azokat, akik mindazt készpénznek veszik, amit egy
ilyen filmben láttak. Két fajtáját emelném ki. Az egyik az, amikor a filmesek-tévések felkeresik az em-
lékezetes ufó találkozás helyszínét és elbeszélgetnek a szemtanúkkal. Ez teljesen normális dolog, vala-
hol a tévéhíradó és az ismeretterjesztés között megvan ennek a helye. Hasznos, jó dolog. Magát a tényt
e filmekben nem láthatjuk, természetesen, de megkapunk róla minden lehetséges információt, és így
van jól.
Ám a másik fajta már veszélyesebb. Tegyük fel, azt állítják, hogy itt és itt, ekkor és ekkor lezuhant
egy ufó, és benne halott ufonautákat találtak, akiket elvittek egy közeli kórházba és felboncoltak. A fil-
met sokféleképpen megcsinálhatják, úgy is, mint azt az előző példában látták. Nem mutathatjuk meg az
ufót, mert az a film készítésének időpontjában nincs ott, ugyanígy nincsenek az idegen lények sem;
csak mesélhetnek a tanúk széles gesztusokkal ott a mezőn vagy domboldalon, ahol látták, amit láttak,
vagy látni véltek.
A baj ott kezdődik, amikor nemegyszer az alkotók szándékaitól függetlenül a film másféle ered-
ményt hoz. Azért, mert túl hűen akarják megcsinálni… Bemutatnak például egy széles rétet, amely tele
van csillogó fémdarabkákkal – ezek az „ufó maradványai” –, s köztük katonaruhás emberek bóklász-
nak, azt a látszatot keltve, íme, látjuk, amint megérkezett az ilyenkor mindig obligát katonaság és átfé-
süli a terepet. A mezőn természetesen a filmesek szórták szét a fémdarabokat a forgatás megkezdése
előtt, ugyanígy ők szervezték oda az egyenruhába öltöztetett statisztákat. Ezt senki sem tagadja, de azt
hiszik, jó a módszer, holott káros… De nézzük tovább a forgatás és egy egykori esemény helyszínét.
Látjuk, amint egyenruhába öltözött színészek (olykor nem is névtelenek, képernyőről-vászonról arány-
lag ismert az arcuk) megjátsszak a zord hatóságot, amint éppen eltávolítják a közelből a nemkívánatos
civil szemtanúkat. Aztán azt is megmutatja a dokumentumfilmes társaság, hogyan teszik hordágyra
azokat a furcsán kicsiny gyermekméretű idegen testeket (gondosan letakarva, hogy azért ne sokat lás-
sunk belőlük, legfeljebb egy villanásnyi időre a fejüket, amely természetesen aránytalanul nagy, nagy
sötét szemek, semmi orr stb.), majd egy kórház alagsorában látjuk, amint „felboncolják őket”. Ezt azért
tettem idézőjelbe, mert a boncolást természetesen nem látjuk. „Orvosok” hajolnak a kis testek fölé, tur-
kálnak bennük, néhány ezredmásodperces „snitt” is akad olykor, ahol felismerhetetlen valami között
feltűnik a doktor szikét tartó gumikesztyűs keze. (Az sohasem jut eszükbe a filmiparosoknak, hogy a
valóságban – kozmikus eredetű betegségektől tartva – e boncolásokat szuperbiztos helyeken ejtenék
meg, nem egy kisvárosi kórházban. Valahogy olyan környezetet lehet csak ehhez igazán elképzelni,
amilyent Az Androméda-törzs c. filmben láthattunk.) Utána, a jobb megértés kedvéért, a filmben sema-
tikus rajzokon mutatják be, hogy a kis lényeknek melyik testtájékán milyen szerve volt, mennyiben ha-
sonlít vagy nem hasonlít az a mieinkhez.
Saját, rendkívül lesújtó tapasztalatom ezzel kapcsolatban mivel a magyar tévében is mutattak már be
ilyen filmeket – a következő: utána hetekig, hónapokig minden író-olvasó találkozón felállnak néhá-
nyan és megkérdik, miként vélekedem erről. Merthogy ők biztosak benne, hogy látták, amint az idege-
neket boncolták, látták hát az idegen lényeket, látták azok testi felépítését, és így tovább. És különben
is, érződik, olykor ki is mondják: az a tény, hogy a képernyőn mutatták meg, az ő számukra azonnal hi-
hetővé, igazzá tette még a mesterségesen készített film eseményeit is! Vagyis ezek a dokumentumfil-
mek annyiban veszélyesek, hogy túl jól sikerülnek, és azt a látszatot, sőt meggyőződést keltik az embe-
rekben, hogy nem az esemény ilyen vagy olyan rekonstruálását, hanem magát az eseményt látták.
Ez így nem szándékos hamisítás, mégis azt eredményezi. Hasonlóképpen az is előfordul, hogy több-
szörösen titkosított úriemberek (arcukat nem látjuk a képernyőn, hangjukat eltorzították, nevük persze
nincs) elmesélik, mit láttak negyven évvel korábban valahol egy (amerikai) sivatagban, ahol persze
szintén lezuhant ufóból kis emberkék kerültek elő… Ez a téma, úgy látszik, örökéletű. Nos, e sokszoro-
san titkos úriemberek csak arra nem tudnak válaszolni, miért kell nekik negyven év múltán is titkolniuk
kilétüket? Nincs a világon olyan törvény, amelynek alapján bárki is elővehetné az ügyüket, amiből ki-
folyólag veszélybe kerülnének. Az emberiség elleni bűntettek („háborús bűnök”) kivételével ennyi idő
elteltével sehol semmit nem büntetnek már, különben is, a dolgok negyven év alatt úgy elavulnak, az
ügyek annyi új tartalommal telnek meg, hogy nevetséges ennyi idő után titoktartást kérni, vagy arra hi-
vatkozni. Így csak azt a benyomást keltik a gondolkodó, szkeptikus szemlélőben és ufóügyben ilyen a
világ nagy többsége; ne feledjük el, a világ nem ufológusokból és ufóhívőkből áll ám, hogy íme, egy
újabb csalással állunk szemben.
Vagyis mi az eredmény? Nem az, amit az ufológusok elvárnának az ilyen filmektől, hanem sokszor
éppen a fordítottja. Az egyszerű emberekben ugyan sikerült felkelteniük a meggyőződést, hogy „hát
igen, ufók biztosan vannak, mutatták a tévében is”, de a hívők egy részében – nem is beszélve a nem
hívők táboráról – a dolog ellenérzéseket kelt, és néha nem ok nélkül hangzik el ilyenkor a csalás vádja.
Persze tudok ellenpéldát is. Amikor valamilyen jelenség nagyon elharapódzik és nem lehet megma-
gyarázni, akkor lép az ellentábor is. Emlékszünk, több éve borzolja már a kedélyeket az a főleg Angliá-
ban (de nem csak ott) látható eseménysorozat, hogy a gabonatáblák közepén egyéb nyomot nem hagy-
va, valamilyen titokzatos erők kör és egyéb alakú „ábrákat” hoznak létre, lefektetve a gabonát e körö-
kön, ábrákon belül. Évek óta folynak a kutatások, mi lehet ez? És akkor lép a másik oldal, egy napon
(1991-ben), a tévében és lapokban két röhögő úriember, a hasát fogva széles jókedvében számol be ar-
ról, hogy ezt mind ők csinálták, ketten, néhány madzaggal, és más eszközzel, éjszakánként rajzolták a
köröket a búzában… És sokan fellélegeznek, lám, megoldódott a rejtély, biztosan a többi ufológiai
marhaság is csak ennyit érő információ… Az ellentábor elégedett, úgy érzi, e két tréfamester révén
megoldotta a dolgot.
Ám senki sem töpreng el (kezdetben) azon, hogy amit azok állítottak, több okból is lehetetlen. Elő-
ször is a kutatók már előzőleg megállapították, hogy azokat a köröket nem mechanikus eszközzel csi-
nálták, akik csinálták, és bizonyos mértani szabályosságok is tapasztalhatók, amiket két ember sötét éj-
szakán nem tud produkálni. Azonfelül el is kellett onnan menniük, márpedig az igazi esetekben nem ta-
láltak ilyen oda és elvezető lábnyomokat. Aki már gázolt sűrűn vetett gabonatáblán, az tudja, hogy le-
hetetlen nyom nélkül haladni. No és gyakran egyazon éjszakán egymástól nagyon távol eső (több száz
kilométerre) vidékeken történt meg a dolog, ezért nehezen képzelhető, hogy a két vidám úr tette volna
mindazt. Arról nem is beszélve, hogy Anglián kívül is előfordultak ilyen esetek. Gyermeteg magyará-
zat ez, némi józan ésszel azonnal megcáfolható.

A lezuhant ufók esetei

A mániákus ufóhívők gyakran mondogatják: a kormányok (keleten és nyugaton egyöntetűen) eltit-

kolják az ufók létét. Hogy miért? Hát keleten azért, mert ott eleve mindent titkoltak eddig, nyugaton pe-
dig azért, mert… és itt elágaznak a dolgok. Hol azt halljuk, hogy nem akarnak pánikot kelteni a világ-
ban, hol azt, hogy jól felfogott saját érdekből (katonai titok, haditechnikai felhasználhatóság reménye)
nem beszélnek róla. Az ugyan tény már, és köztudott, hogy az ötvenes években a CIA egyik alapvető
feladata volt az ufókban való hit megingatása, az ügy nevetségessé tétele a közvélemény szemében, de
azt is tudjuk, nem jártak sikerrel ezek a próbálkozások.
Többen úgy vélik, gyermeteg találgatások ezek, ugyanis nem vehetjük komolyan például az első ér-
vet. Hihető-e, hogy egyes kormányok nem akarnak pánikreakciókat kelteni állampolgáraikban, és az
egész világ polgáraiban, amikor valójában az elmúlt évtizedekben szinte egyebet sem tettek? Akik
szörnyűséges atomfegyvereket halmoztak fel, nem sokkolták-e eléggé a közvéleményt? Akik iszonyú
pénzösszegeket fordítottak a világ másik felének elpusztítására, lakóinak legyilkolására, azok szelíd bá-
ránykák, akik „jaj, dehogy ijesztenénk mi meg az embereket” módon viselkedtek? És akkor még nem
beszéltem a rengeteg kisebb helyi háborúról, amelyekből bármikor kibontakozhatott volna egy globális
és totális, végső összecsapás a két szuperhatalom között. Ettől mindtől nem féltek, nem tartottak, nem
ijedtek meg. Hát akad Önök között, aki komolyan veszi a fenti érveket? Igenis, sohasem volt szempont
semmilyen téren – erkölcs, politika, gazdaság, hadászat és más téren – sem, hogy a világ vajon mit gon-
dol e kormányokról. Ezt elég szer láthattuk 1945 óta. Korea, Vietnam, Afganisztán, Kuba, Libanon, és
még vagy harminc-negyven kisebb jelentőségű, de millióknak csak szenvedést okozó eseménysorozatot
említhetnék.
Azt hiszem, itt inkább egy újra fel-feltámadó legendáról van szó.
A lezuhant ufók esete ilyen lehet. Már legalább négy vagy öt, de lehet, ennél is több ilyen esetről
hallottunk az elmúlt csaknem fél évszázadban. Nézzük meg ezeket közelebbről, nem annyira a pontos
helyszínekkel és időkkel, mert erről már sok munkában írtak, hanem abból a szempontból, hogy a logi-
ka és a társadalom egyéb általunk alkalmazott tudományos ismeretei alátámasztják-e e lehetőséget,
Megtörténhettek-e az esetek, amelyekről hírt kaptunk? Szeretném megingatni azok határozottságát,
akik biztosak benne, hogy ilyesmi már megtörtént a Földön, nem is egyszer. Szerintem ugyanis a dolog
egyáltalán nem biztos. Akkor sem, ha egyik könyvemben én is leírtam (ha jól tudom, Magyarországon
elsőként) a híres-hírhedt roswelli esetet. Csak azért, mert komolynak tetsző források állították, és ez is
hozzátartozik az ufó témakörhöz, most már visszavonhatatlanul. Ami azonban nem jelenti azt, hogy
minden ilyen hírt kétkedés nélkül kell elfogadnunk.

Kezdjük azzal, hogy nem csak a roswelli esetről van szó. Az ötvenes évek elején állítólag a Spitz-
bergákon (Norvégia, magas-észak) is találtak megrongálódott, lezuhant ufót, és azóta is több ilyen eset-
ről számoltak be… az ufológiai források (sohasem más források! – ezt jegyezzük még jól).
Néhány forrás arról írt, hogy valamikor a negyvenes évek végén az Egyesült Államokban leesett egy
ufó, benne volt egy még élőlény, akihez előbb orvost, majd állatorvost hívtak, merthogy az illető félig
ember, félig hüllő benyomását keltette (ld. az előző fejezetben írottakat arról, hogy esetleg a dinoszau-
ruszok űrhajóztak el innen, és most visszajönnének…). (Érdekes, az állítólagos szemtanúk még az évre
sem emlékeznek? Én, ha találkoznék egy ufóval, ráadásul ufókatasztrófa során, nemcsak az évre, de
hónapra, napra, sőt órára pontosan emlékeznék életem végéig, és ezzel nyilván Önök is így vannak. Te-
hát máris egy negatív pont az egész legendának.) Nem tudni aztán, mi történt később valójában.
Ugyanez több ufóüggyel kapcsolatban is felmerül. Sem a roswelli, sem a norvégiai zuhanás következ-
ményeiről nem hallani azóta sem. Kósza hírek bukkannak fel olykor, hogy itt meg ott is lezuhant ilyes-
mi, hol Brazíliát emlegetik, hol más földrészeket.
 De miért nincs folytatás?

Ha valóban találnak valahol egy ilyen tárgyat, azzal később is történik valami, nem? Akik a hüllő-
szerű űrlényt gyógyítgatták, mit tettek később? Nem beszélték el a dolgot egyetlen újságírónak sem?
Persze, mert megfenyegették őket a katonai hatóságok, nagyon könnyen lehet mindent a hadseregekre
kenni. No, meg a titkosszolgálatokra. Akkor is, ha ezerszer elátkozott (mégis ily szükséges és más terü-
leteken milyen sikeres!) CIA ugyebár beleköpött a levesbe. Azt mesélik nekünk, hogy a halott ufonau-
tákat az amerikaiak befagyasztották valahol, az ufóroncsokat katonai támaszponton őrzik, stb.
Gondoljuk végig józan fejjel, miért hamisak ezek a magyarázatok. Hiszen a fanatikus ufológusok is
érzik, hogy a dolog valahol sántít, ennyi év alatt csak ki kellett volna derülnie a dolgoknak. Mivel ez
nem történt meg – ám azt a lehetőséget, hogy akkor az ilyen esemény sem volt igaz, ezt nem tudják el-
fogadni – hát nyakatekert „magyarázatokat” találnak ki, miért van az ügy ma is titokban. E magyaráza-
tok örök kellékei a politika, a titkosszolgálatok, maguk az idegen ufonauták, és így tovább, lehetne még
sorolni.
Pedig gondolkozzunk csak. Amerikában csak a negyvenes évek végén állítólag két ilyen ufó eset is
volt, amikor roncs és halott idegenek birtokába jutott a kormány. Menjünk sorjában. Mi van a ronccsal?
Ráadásul legkevesebb kettővel, vagy – merthogy állítólag a norvégiait is az USA-ba szállították – mini-
mum hárommal kellene számolni. Mi haszna van egy államnak abból, ha e roncsokat örökre elzárja a
nyilvánosság elől? Hiszen egyszer úgyis kiderül, és akkor a mindenkori kormánynak felelnie kell, leg-
alább az utolsó évek titoktartásáért, amikor már ő volt hatalmon.
A technikai, köznapi részletek leplezik le ezeket a legendákat.
Ugyanis bárhol is őrizzék a roncsokat, oda először is keli egy nagyméretű helyiség, aztán őrszemély-
zet, biztonsági berendezések, miegymás. Vagyis legalább öt-hat, de inkább tíz-egynéhány embernek
tudnia kell, mit őriznek ott! Ha ez – mint feltételezik – jól őrzött katonai támaszponton található, nem
változtat a fenti feltételeken. Hogy mi van abban az épületben; amelyhez soha senki nem közelíthet –
immár negyvenöt éve! – az csak feltűnik valakinek előbb-utóbb. A legénység fecseg erről-arról, nyil-
ván arról is, mi lehet abban az épületben, amelynek a közelébe sem engedik az egyszerű katonákat. A
legénység évente, kétévente változik, olykor gyakrabban is – a fiúk utaznak, iszogatnak, szabadságra
mennek. Egy sem ismer egyetlen újságírót sem, ilyennel soha többé az életben nem is találkozik, egyik
sem mesél soha civil cimboráinak arról, mi újság náluk a katonaéletben, a támaszponton, ahol szolgált?
Miért titkolna egy ilyen érdekes dolgot? Mert megtiltották, hogy beszéljen róla, „katonai titok”? Annál
jobban érdekli az ilyesmi az ellenséges ügynököket is, akik természetesen valamilyen újfajta, éppen az
ő hazájuk, megbízóik ellen irányuló veszélyes fegyvert sejtenek a zárt épületben.
No és a személyzet, ismét. Az, amelyik hozzáférhet a titkos objektumokhoz. A támaszpont parancs-
noka és helyettese, akiknek hivatalból tudniuk kell, mit őriznek abban az épületben, nyilván jártak is
ott, mert nem lenne kellemes utólag megtudni, hogy például atomfegyvereket tároltak ott… És van még
karbantartó személyzet, amely a klímaberendezésre ügyel fel (Amerikában e nélkül semmit sem építe-
nek), néha elromlik az elektromos berendezés, azt is javítani kell. Vannak őrök, takarítók, szerelők stb.
Folytassam…? Amiről ketten tudnak, az már nem titok. itt egy ilyen épület tartalmáról legalább ti-
zenöt-húsz embernek kellene tudnia. Azonfelül iratok is vannak, lenniük kell. Nemcsak a bázison, ahol
az írnokkatonák vagy magasabb rangú tisztek is hozzáférhetnek, hanem Washingtonban, bizonyos kor-
mányhivatalokban is. Ezek, mint már számtalanszor tapasztaltuk – gyakran eltűnnek vagy kiszivárog-
tatják, nem ritkán egyenesen ismertetik tartalmukat.
És akkor néztük a halott ufonauták ügyét. Ha ilyenek voltak, akkor mi lett velük később? Azon hül-
lőszerű lényt csak az, az egy orvos és barátja, az állatorvos meg egy ápolónő látta? Mi lett később az
orvossal, él-e még? Ha meghalt, mi lett vele? És mi lett a többiekkel, akikből állítólag egészen tisztes
mennyiséget gyűjtöttekbe az amerikaiak? (Mint látni fogjuk, ez a gyűjtögetés állítólag ma is folytató-
dik…)
A halottakat felboncolták, mondják. Hányan, kik, hol, és mi lett az eredmény? Nyilván azért csinál-
ták, hogy beszámoljanak róla valamilyen felsőbb szervnek, hatóságnak. Azt még csak meg tudom érte-
ni, hogy ezeket nem hozták nyilvánosságra. De a boncorvosok miért hallgatnak? És meddig? Vagy már
mind meg is haltak? Elképzelhetetlen.
 Akik dolgoztak már ilyen helyen (mint jómagam is), tudják, tudjuk, hogy a híres boncorvosok éppen
úgy, mint a kisvárosi kórházak kórboncnokai, segédszemélyzetre szorulnak. Ezek nélkül aligha tudnak
bármit is csinálni. E segédszemélyzet általában jelen van a boncolásoknál is, a nem nagy szakértelmet
igénylő tevékenységet ők végzik közben is. ők is hallgatnak?
És ahol a befagyasztott illetőket őrzik? Úgy dugták őket a tartályokba, hogy senki sem tudja, kik
vannak ott. Netán hamis (földi) neveket tüntettek fel a tartályokon és a kísérő iratokon? Az idegenek te-
hát netán Mr. Brown és Mr. Smith néven heverésznek annyi évtizede már a hűtőkamrákban?
És itt is érdekes az ott dolgozó személyzet. Senkinek sem tűnik fel, hogy Mr. Brownért és Mr. Smit-
hért és a többiekért negyven éve nem jelentkeznek a hozzátartozók, hogy eltemessék őket? Ha meg nin-
csenek hozzátartozóik, akkor az állam miért nem temettette el őket már régen, miért foglalják a helye -
ket ott, ahol elég sok energiát fogyasztanak a hallgatag ügyfelek? A mese folytatódik. Egyesek biztosan
azt hiszik: azért használok ilyen szavakat, hogy provokáljam a titkok tudóit: bizonyítsák be, hogy még-
is nekik van igazuk és nem nekem…
Mindenesetre folytassuk a témát. Az a film, amit 1988-ban mutattak be a Washington-Moszkva té-
véhíd alkalmával, sok elemét tartalmazza ennek a cselekvéssorozatnak, amit fentebb oly kritikusan áb-
rázoltam. Itt is voltak magas rangú, mégis titkos nyilatkozók. Olyanokat is állítottak, hogy a negyvenes
évek végétől az amerikai kormányzat három ufonauták is tartott részben fogságban, részben később
magától is jött ide egy-egy, és most is van náluk valaki amazok közül! Sőt, most már afféle cserelátoga-
tások is zajlanak, amerikaiakat visznek el az ufók a kormány egyetértésével saját hazájukba (egy 70
fényévre lévő bolygóra, de ez nem gond, mert természetesen hipertérben utaznak, vagyis nem a mi há-
rom térdimenziós világunkban). Aki nem hiszi, járjon utána, mondhatják. Az ellenvetésem ismét
ugyanaz: nem tudom elhinni, hogy negyvenvalahány év alatt ez sohasem szivárgott volna ki, semmi-
lyen szinten!
A legkönnyebben azt az állítást lehetne megcáfolni, hogy Nevada államban egy volt katonai támasz-
pontot átadtak nekik, és azt most már kizárólagosan ők használják. Ezt is 1988-ban mondták. Idestova
négy év telt el azóta, és egyetlen amerikainak sem jutott eszébe felkeresni azt a pár támaszpontot,
amely Nevadában összesen lehet? Ráadásul olyant, amelyben már nem is tartózkodnak amerikai kato-
nák? Ez is hihetetlen. És volt valakinek olyan kalandra, hogy egy elhagyott exkatonai támaszponthoz
közeledve kis szürkezöld emberkék állták útját? Vagy megmagyarázhatatlan módon elromlott az autó-
ja, és nem ment tovább? Vagy a kihalt épületek között netán parkoló ufókat látott volna, nem is szólva
az ufonautákról? Vagy rálőttek volna hiper, szuper csillagközi lézerfegyverrel?
Az ufológusok szerint a műsort százmilliók látták, és hatalmas hatása volt. Mégsem kereste fel senki
az állítólagos nevadai támaszpontot? (Amely szerintem nem is létezik, vagy ha igen, hát ott nyoma
sincs ufonautáknak. Ők nincsenek a Földön helyhez kötve, és miért is kötnék le magukat valahol?)
Idegen foglyok és „diplomaták”, akik éveken keresztül folyamatosan mesélnek távoli bolygójukról,
és megszámlálhatatlan mennyiségben adják át a tudományos ismereteket… Nem hihető. Aminthogy az
sem: a társaik miért nem tettek semmit a foglyok kiszabadítására? Hiszen folyton úgy tevékenykednek,
hogy a földi kormányok, az emberek szinte semmit se tudjanak meg róluk. Nincs kapcsolatfelvétel. És
akkor egyesek azt mesélik, hogy mindezen már régen túl vagyunk?
Fájó pontja ennek a történetnek a következő: azt mesélik, hogy különféle idegenek vannak, még ar-
ról az egy bolygóról származók között is harcok dúlnak, és elmondásuk szerint a világűr tele van hábo-
rúzó – fajokkal, amelyek folyton nagy pusztításokat végeznek egymás között, Szerintem ez az egyik
pontja a történetnek, ahol kilóg a lóláb, ahol elárulják magukat a szerzők. A rossz idegenekkel teli vi-
lágűr tipikusan hollywoodi találmány, az ott készült filmek 99 százalékban, így ábrázolják a kozmoszt.
A szerzők nem képesek túltenni magukat a múltbeli és mai földi világon, földi kategóriákon.

Én ismét csak a szokásos ellenvetéseimet hangoztatom. Nem hiszem el, hogy mindez annyi éven át
ne szivárgott volna ki. Főleg azért, mert állítják, hogy mindazon ismereteket, amiket az idegenektől
szerzett az amerikai kormányzat, könyvbe is foglalták, amit bizonyos arra felhatalmazott személyek
immár negyvenvalahány éve gyakran forgatnak a hatalom csúcsain. Kérdezhetné valaki: és ha éppen
ezek a hírek, a kiszivárogtatás ez bizonyítja, hogy mindez igaz volt, és elindult egy folyamat? Hogy
mostantól kezdve, ha apránként is, de lassan megkapjuk az információkat az ufókról?
Erre én azt kérdem: akkor miért nincs folytatás? Az a helyzet, hogy ezt a műsort (aminek még az
emlékére is borsódzik egyesek háta itt nálunk, és hatalmas szenzációként tartjuk számon) – azt Ameri-
kában senki sem vette komolyan, legalábbis a jelek nem erre mutatnak. Nem interpelláltak a Képviselő-
házban, nem vetette rá magát a sajtó, a szakértők, a publicisták, ellenzéki politikusok nem támadták
vele, miatta a kormánypártot (pedig micsoda fegyver lett volna), az ott elhangzott adatokkal felfegyver-
kezve senki sem szorította sarokba az USA elnökét az eddigi átkos és mindenképpen alkotmányellenes
titkolódzása miatt… Visszhang nélkül zajlott le az egész műsor, ez az igazság. És ez is jelent valamit.
Az én érvelésemnek mindig sarkalatos pontját alkotják az újságírók. Mint az „UFO a láthatáron”-
ban is említettem már: azok a kemény amerikai újságírók és még keményebb tévériporterek, akik elnö-
köt buktattak, akik előtt nincs titok, akik a Pentagonnal is szembeszálltak nemegyszer –, és az összeüt-
közésekből győztesen kerültek ki, hisz a tájékoztatás szabadságáért küzdöttek -, vajon nem néztek tévét
1988-ban, és nem látták ezt a „szenzációs” műsort? Abban a nagy országban 2-300 ezer (!) újságíró
van, mindnyájan a túlélésért küzdenek, a hírnévért, akiknek ezeknél sokkal kisebb szenzáció is életük
nagy esélyét jelentené a kiugrásra, a karrierre – nos, ezek közül szerte az ötven államban nem akadt egy
sem, aki ezek után felkereste volna a nevadai támaszpontot, vagy néhány washingtoni illetékest sarokba
szorított volna? Megvannak a módszereik, tudhatjuk, és tudjuk is. Mindenkiből ki tudnak sajtolni infor-
mációkat ezeknél jóval jelentéktelenebb ügyekben is. Mi lett volna az év, az évtized, az évszázad leg-
nagyobb szenzációja, ha nem egy „elfekvő” ufóroncs felfedezése, vagy napvilágra hozni néhány befa-
gyasztott kis szürke emberkét…?
Ezért mondom; kacsa az egész, ismétlem, ufók vannak, repkednek és úsznak, járnak ide valakik, de
ennél többet úgy igazán senki sem tudhat és azért nem, mert amazok nem akarják. Egyelőre, vagy vég-
leg.

A dél-afrikai eset, mint iskolapélda

Mint eddig is láthattuk, lezuhant ufókból éppen elég volt már – ha tényleg volt…. Kevéssé feltéte-
lezhető persze, hogy ezek a szerkezetek ily könnyen esnének katasztrófák áldozatául. Ha kibírták a
hosszú utat a kozmoszban, a hipertérben, vagy ki tudja, milyen erők hatottak még rájuk – akkor csak
úgy szerencsétlenül járnának a Földön? Kozmikus lények csak akkor vállalkoznak ilyen utakra, és még
inkább: csak akkor kockáztatják meg egy aránylag magas technikájú idegen civilizációhoz közeledésü-
ket, ha biztosak lehetnek gépeik használhatóságában, ha azokban teljesen, vagy majdnem teljesen meg-
bízhatnak. Persze, ha elhisszük, hogy „óránként három és fél objektum lép be a földi atmoszférába kí-
vülről a kozmoszból”, akkor már csak a nagy számok törvénye alapján elhihetjük ezt is.
Egyesek azt állították már 1979-ben (!), hogy a negyvenes évek végétől addig tizenkét ufót lőttek le
a Földön, a legtöbbet természetesen az amerikaiak. Hogyhogy nem hallottunk ezek közül legalább ki-
lencről, fel nem foghatom…
Mások ebben kételkednek, szó sincs ilyenekről, állítják, Megint mások úgy vélik: a legerősebb fegy-
ver, amit valaha is bevetettek az ufók ellen, az a TOP SECRET (szigorúan titkos) pecsét volt.
No, de lássuk e fejezetrész témáját, az úgynevezett dél-afrikai lelőtt ufó esetét. A legtöbb forrás
1989-re teszi az eseményt.
Aztán megtudjuk, hogy melyik napon, hány órakor, hogyan történt az eset. A tárgy nagy sebességgel
repült az ország fölött, és mivel idegen volt, azonosíthatatlan, lézerágyúval lelőtték. Később egy még
fejlettebb hadiszerszámot, mézerágyút emlegettek. Melyik volt az igazi? Ki tudja. Aztán a tárgya „bots-
wanai határtól északra a Kalahári sivatagban lezuhant”. Nos kérem, a botswanai határtól északra már
Botswana szabad afrikai állam van, nem pedig Dél-Afrika. Ezért kicsit meglepő, amikor a történetből
arról értesülünk, hogy ennek ellenére a dél-afrikai haderő érkezett a helyszínre, hogy megszemlélje a
lelőtt „azonosítatlan ellenséges repülőt”…
A következő mondatokból sem leszünk okosabbak. A korong (diszkosz) formájú tárgy körülbelül 9
méter átmérőjű és ugyanolyan magas volt, állítják. Hát senki sem számolt utána, hogy akkor ez nem
diszkosz, hanem csaknem pontosan gömb volt? Van, ahol a magasságát többnek adják meg, mint átmé-
rőjét, ez is furcsa. Aztán folytatódnak a furcsaságok. A jármű, amely egy mély krátert vágott ki magá-
nak a földben, szemmel láthatóan nem volt sérült – mégis mindenütt „roncsként” emlegetik. Aztán azt
írják, hogy nagyon erős elektromágneses sugárzást bocsátott ki magából, minek következtében a kör-
nyezetében minden elektronikus berendezés működésképtelenné vált. Hadd tegyem hozzá- szerény is-
mereteim alapján: ilyenkor nemcsak az elektronika, de minden elektromos berendezés is felmondja a
szolgálatot, ez érthető.
„Hogy tovább tanulmányozhassák, egy titkos haditengerészeti támaszpontra szállítottak”, szól to-
vább a fáma. Megkérdem halkan; – hogyan? Mivel? Kézi erővel, ökrös szekérrel? Ha ugyanis a közel-
ben, mint már tudjuk, nem működtek az elektromos berendezések, semmiféle autó vagy darus kocsi
nem jöhetett a közelébe. Netán kézzel vontatták ki az emberek? És mivel vitték el?
Botswana déli határvidékétől a legközelebbi tengerpart – merthogy egy haditengerészeti támasz-
pontra vitték állítólag, annak pedig, bármily titkos is, azért abban biztosak lehetünk, hogy a tengerpar-
ton kellett lennie! – nyilván a köztársaság déli, keleti vagy nyugati partjai mentén lehet valahol, vagy az
Indiai-óceán, vagy az Atlanti-óceán mellett, mert hogy e kettő mossa a Dél-afrikai Köztársaság partjait.
Lépjünk túl azon az apróságon, hogy a dél-afrikai hadsereg egy idegen, független ország területéről
szállított el valamit, nem tudni, milyen eszközzel? Repülőgép, helikopter sem jöhet szóba, hisz tudjuk,
az ufó közelében nem működtek a gépek… No, mindegy. A legközelebbi tengerpart is – légvonalban –
600-650 kilométerre van a dél-botswanai Kalahári sivatagbeli határvidéktől, de erre nem vihették, mert
közben van Namíbia délkeleti sarka, vagyis ismét egy másik ország. Szárazföldi szállításnál legalább 2-
300 kilométeres kerülőt kellett tenniük, vagyis a legközelebbi haditengerészeti támaszponthoz is leg-
alább 8-900 kilométeres úton kellett azt szállítaniuk. Ez lett volna a nyugati, atlanti part. Ha délre men-
nek, legkevesebb 1000, ha keletre, az indiai-óceáni partra viszik, több mint 1500 kilométeres utat kel-
lett megtenniük.
Hamarosan kiderül, miért soroltam fel ezeket a távolságadatokat. A legenda ezek után meglepő for-
dulatot vett. Miután napok teltek el a haditengerészeti támaszpontra érkezés után (nem tudni, mennyi
idővel vagyunk már a tárgy lelövése után), egyszer csak nyikorogva nyílik egy ajtó, amit addig úgy lát-
szik, észre sem vettek, és a szorgosan méricskélő kutatók előtt megjelenik két „emberhez hasonló
lény”, akiket természetesen lefüleltek, és előbb kórházi vizsgálatra, majd börtönbe dugtak… A legenda
itt ismét elágazik, mert egyes „források” azt állítják, hogy ezeket az idegeneket később az Egyesült Ál-
lamokba szállították. (Milyen alapon, és mi okból? Nincs válasz.) Mások tovább fejelték a sztorit, és
amikor elkövetkezett az Irak elleni nemzetközi háború vége, s mindenki látta, hogy az amerikai és álta-
lában a nyugati fegyverek milyen könnyen győzték le az ellenséget, ismét működésbe léptek a pihent
agyú ufómániások is máris tovább szőtték a fonalat: lám, a dél-afrikai ufonauták úgy vásárolták vissza
szabadságukat, hogy tömérdek hadititkot, új fegyverek működési elvét stb. adtak el az USA-nak, az
meg ezért győzhetett ily fölényesen ebben a háborúban. Egy író vidám novellát is írt az esetről, amit –
tapasztaltam az író-olvasó találkozókon – sokan komolyan vettek, és azóta is mint a történet hiteles
folytatását mesélik szerte…
Nos, lássuk csak az érveket. Az amerikai fegyverek fejlesztése sok éve folyamatos volt, és bármely
szakértő megmondhatja: egyetlen olyan fegyvert sem vetettek be az Öböl-háborúban, amiről a szakem-
berek ne tudtak volna már évek óta. Semmi meglepő csúcs technológia nem került elő hirtelen, megma-
gyarázhatatlanul.
Más források sokkal „jobban informáltak”: szerintük az is tudható, hogy a gépet az amerikai légierő
egy Constellation típusú szállítógépe az USA-beli Wright Patterson légi támaszpontra szállította. Igaz,
e verzió szerint négy élő „szürke” idegen lény került a kezükbe…
Szóval, enyhén szólva már a források is ellentmondanak egymásnak, hát még a logikának! Mert lás-
suk csak: ha ilyesmi történik, arról a nagyhatalmak perceken belül tudomást szereznek. Ismét csak
kénytelen vagyok a kémműholdakra hivatkozni. Azok a Föld minden neuralgikus pontja fölött rendsze-
resen keringenek, egyetlen perc figyelt időt sem hagyva ki. Afrika déli része – már csak az ottani igen
nagy hajóforgalom és a stratégiai terület miatt is – ilyen pontnak számít. Ha ott a dél-afrikai hadsereg
légierejének rádióforgalmazása hirtelen megélénkül és megsűrűsödik – ami egy, az ország légterébe,
belépő azonosítatlan, nagy sebességű objektum esetében nyilvánvaló, riasztják az elfogó pilótákat, pa-
rancsnokoknak kell villámgyorsan dönteniük stb. – hát ez a felélénkült rádiózás azonnal a nagyhatal-
mak tudomására jut a műholdak és a földre, hajókra telepített elektronikus lehallgatóállomások révén.
Ők még le sem lőtték azt a tárgyat, amikor az USA valamelyik földalatti figyelőbázisán már sejtik, mi
történik, és az első jelzéseket továbbírják a Pentagonba. Ugyanígy történhetett Moszkvában is… Aztán
megtörténik az állítólagos lelövés, a pilóták mesélik, a rádióban (a források szerint), hogy az ismeretlen
gép rohamosan veszít a magasságából, majd lezuhan. Erről mindről azonnal tudnak Moszkvában, Pe-
kingben, Londonban és Párizsban is. Senki sem ad ki jelentést az ügyről, mindenki hallgat, a nem érin-
tettek is? Miért tennék? A kínaiak csak az alkalomra várnak, hogy valamiben „leleplezhessék” az átkos
kapitalistákat.
A másik dolog, ami igencsak gyanús: a dél-afrikai légierő aligha lő azonnal egy repülőre, amelynek
nem ismeri kilétét. 1989-ben (ha ezt a dátumot fogadjuk el) még sokan emlékeznek a pár évvel korábbi
dél-koreai gép Kamcsatka fölötti lelövésére, amikor is a szovjet légierő járt el ugyanilyen hirtelen, és
tudjuk, mi lett belőle. A dél-afrikai légierőnek ugyanis nem kell attól tartania, hogy idegen harci repü-
lőgépek megtámadják az országot. Északról és keletről az országot olyan afrikai szegény államok ve-
szik körül, amelyeknek gyakorlatilag nincs is légiereje. Sőt, tőle távolabb is ilyen országok vannak,
nyugatra pedig Namíbia, amelynek nemrégen adtak függetlenséget, és amely szintén nem rendelkezik
egyetlenegy darab harci repülővel sem. Azok az országok, amelyek ártani tudnának neki, túl messze
vannak: az Egyenlítőn is túl, vagyis olyan messze, ameddig egy vadászgép vagy bombázó hatótávolsá-
ga nem ér el. Különben is, ha onnan jött volna a gép, a radarok már messziről kimutatták volna. Ám a
legenda terjesztői arról sem számoltak be soha, sehol, honnan, milyen irányból szállt be az, az ismeret-
len objektum az ország légterébe.
Az elhangzott „adatok” szerint inkább délről vagy délkeletről, vagyis a nyílt óceán felől jöhetett. Ez
még inkább megerősíthette volna számukra azt a feltételezést, hogy valamilyen utasszállító kisebb gép
(mert a radaron láthatóak a méretei, tehát nem tévesztik össze mondjuk egy Boeinggel) tévedt be a lég-
térbe.
Vagyis azt állítom: mivel az a gép nem folytatott harci tevékenységet annak szándékát sem mutatta,
nem felelt a rádiójelekre, furcsa, „néma” repüléséből inkább valamilyen katasztrófára kellett következ-
tetni. Ilyenkor a világ minden légiereje (még az emlékezetes kamcsatkai esetet megelőzően az oroszok
is, de akkor éjszaka volt) előbb odaküld az ismeretlen géphez néhány vadászgépet, nézzék meg közel-
ről, kik ezek, mit akarnak, mi történhetett velük? Nem pedig azonnal lőnek, ráadásul – ha hihetnénk a
legendagyártóknak mindjárt lézer, vagy mézerfegyverrel, amit azért általában nagyobb jelentőségű dol-
gokra szoktak tartogatni. Már ha a dél-afrikai hadseregnek-egyáltalán van ilyen szupermodern fegyve-
re, amivel mellesleg a nála nagyobb hatalmak sem mind rendelkeznek…
Tehát állítom, ha ilyesmi történik, vagy megtudják előbb, miféle gépről van szó, vagy ha időhiány
miatt nem is sikerül, inkább nem lőnek, hanem kiengedik az ország légtéréből. Senki sem vállalná ma-
gára egy utasszállító gép lelövésének ódiumát.
A másik dolog: korábbi ismereteink, jelentések szerint Dél-Afrika fölött csakúgy, mint más iparilag
fejlett államok területe fölött már régebben is gyakran láttak ufót. Azokat akkoriban miért nem lőtték
le? Sőt 1989 után ismét repültek arra ufók – de azok megúszták?
Aztán egy logikai érv, régebben, főleg az ötvenes-hatvanas években, számos olyan bejelentés érke-
zett, hogy azok az ufók, amelyekre egyes haditámaszpontok közelében, túlzott kíváncsiságuk miatt,
vagy csak elijesztendő rálőttek, bizony visszalőttek nemegyszer. Volt olyan is, hogy az őket üldöző va-
dászgépekkel tettek valamit, hogy azok apró darabokra estek szét, a pilóta sorsáról jobb nem is beszél-
ni. Elképzelhető ezek után, hogy egy ufó csak úgy lelőhető 1989-ben, ha már – 1950-ben, sem hagyta
magát?
De menjünk csak vissza az előbbi gondolatsorhoz. Tehát amikor ez az esemény bekövetkezik (téte-
lezzük fel csupán), tehát mielőtt az ufót lelőtték, már a világ számos fővárosában tudták, hogy „a dél-
afrikaiaknál valami történik”. Újabb percek múlva az is nyilván, való lett, hogy mi esett meg a Kalahári
sivatag fölött. Egy lézerágyú alkalmazása természetesen feltűnik a figyelő kémműholdaknak is, annak
elég jól elkülöníthető jellemző paraméterei vannak, a műholdak regisztrálják a tényt és jelentik, ahová
kell. Elindul a gépezet, most már senki „le nem száll” az ügyről, amíg ki nem derítik, mi történt. Szá-
moljunk csak: legalább húsz ember tudja már a műholdakat felügyelő támaszpontokon és vezénylőpon-
tokon mi újság. Öt-tíz percen belül értesülnek róla még ugyanennyien a vezérkaroknál, az állandó légi
ügyeletekben, az egyesített vezérkarok ügyeleteseinél stb.
A roncs ott füstölög a sivatagi kráterben, a dél-afrikai pilóták jelentik fentről, hogy lezuhant. Elin-
dulnak a szárazföldi erők, hogy törvényellenesen áthatolva az államhatáron, a roncs közelébe férkőzze-
nek. Ehhez engedélyt kell kérniük saját vezérkaruktól, amely azt kis idő múlva megadja. A botswanaia-
kat nem kérdezik meg (ismervén a dél-afrikai mentalitást, ez feltételezhető). Ismét értékes negyedóra
telt el, most már az űrből az is rájuk figyel, aki eddig még semmit sem tudott az ügyről. Hiszen a dolog
kezd nemzetközivé fajulni, a dél-afrikai hadsereg át fogja lépni egy független állam határát! Talán
csöngenek a telefonok Botswana fővárosában is, némely minisztériumban. A dél-afrikai hadsereg légi-
erejének rádióforgalmazása kénytelen átszólni a szárazföldi alakulatokhoz is, küldjenek autókat, heli-
koptereket a kráterhez. Már legalább kétszáz ember tud az ügyről, hogy úgy mondjam hivatalból, mert-
hogy a parancs valamennyiüket érinti. Pár százan pedig azért tudnak róla, mert hallották a készülékek-
ben ugyanazon a hullámhosszon.
Járnak arra hajók is, közel a tengerparthoz óriási a forgalom, hisz világrészek közötti hajózás zajlik
itt. Ázsiából Európába, Dél-Amerikába, Kelet-Afrikából Nyugatra szüntelenül szállítják az árukat.
Szállnak arra utasszállító gépek is. Némelyik rádiókészülékbe behallatszik mindez, hiszen például a
hajórádiósok nemcsak a saját hullámhossztartományukat figyelik a hosszú, unalmas utakon, hanem más
hullámhosszokat is. Nem is beszélve a rádióamatőrökről (Dél-Afrika fejlett ország, Nyugat-Európához
mérhető) és az újságírókról.
De lássuk tovább. Megtalálják a roncsot, jelentéseket küldenek állapotáról, fura viselkedéséről a tá-
voli vezénylőközpontoknak, azok válaszolnak. Az éterben már legalább ezer ember tud az ügyről. Kí-
vülállók (nem katonák) és külföldiek is.
Hogyhogy nem reagál a sajtó? A CNN-tévé, mint annak idején észrevettük, a világon mindenütt ott
van, és ennél sokkal-sokkal kisebb jelentőségű eseményre is reagál. Odaküldi embereit, riportereit, akik
mindent kiszagolnak. Olyan gyorsak, hogy kis híján megelőzik magukat az eseményeket is! Már anek-
dotaszámba megy, hogy amikor 1990 végén az amerikaiak lázasan készítették elő az Öböl-háborút, a
folyton naprakész CNN élő adásában egyik pillanatban arról számolt be, hogy Bush elnök felhívta Özal
török elnököt telefonon. Özal is a tévé előtt ült és meghallván a hírt, kinyújtotta kezét a telefonkészü-
lékhez. Az akkor megcsörrent, és a vonal végén Bush jelentkezett…
Ehhez képest nem furcsa, hogy a CNN soha egyetlen szóval sem említette a dél-afrikai lelőtt ufót?
Ismétlem, az a tévéhálózat, amely abból él, hogy mindent tud. Ennél sokkal jelentéktelenebb esemé-
nyek fölötti elsiklásért onnan is kirúgtak már embereket, és a CNN-nek voltak és vannak emberei Dél-
Afrikában is. Sem akkor, sem később nem tudták meg, mi történt állítólag a Kalahári sivatagban? Nem
voltak ott, amikor a hadsereg egy titkos haditengerészeti támaszpontra szállította azt a tárgyat? Akkor
sem voltak jelen, amikor a roncsot szállító gép elindult Amerikába, és akkor sem, amikor az ott földet
ért? Nem volt nekik szenzáció, hogy íme, itt van két (vagy négy) élő idegen lény a világűrből?
Én azt mondom: ha ez az eset valóban megtörtént volna, a CNN-tévé talán a dél-afrikai hadsereg
előtt ér oda a roncshoz. De mindenképpen tudomást szerez az ügyről egyetlen óra leforgása alatt. És ha
az amerikaiaknak oly nagy szavuk lenne Dél-Afrikában, hogy nekik adják ki a roncsot és utasait, a
szintén amerikai CNN-tévé az ügy minden fázisánál jelen lehet, hiszen számára dollármilliárdokat je-
lenthet (nem túlzok!) egy ilyen hír, eseménysorozat kizárólagos jogainak megszerzése. A CNN millió-
kat fizetett volna a dél-afrikaiaknak azért, hogy csak ők filmezhessék le mindazt, ami történik a roncs-
csal és utasaival. És e hírekkel száz és száz millió dollárt keresett volna. Napokig, hetekig mindenki az
egész világon a CNN-t nézte volna, a náluk közölhető reklámok ára a csillagos égig szökött volna ek-
kor. Nem is beszélve arról a minden igaz újságíróban, tévésben (és a CNN-nél csak ilyenek dolgoznak)
élő vágyról, hogy végre egyszer igazi világszenzációt mutathasson be a nézőknek, hogy erről írhasson,
beszélhessen a rádióban!
Tehát ha az ügy valóban megtörtént volna, már amikor az első szürke űrlény kijön a roncsból, nem
egy katonával vagy szakértővel, hanem a CNN riporterével találja magát szemben, aki az orra alá tartja
a mikrofont, operatőrje pedig szorgalmasan filmezi a lényt!
Mint tudjuk, nem így történt.
Aki különben kitalálta, hogy a dél-afrikaiak mindent átadtak az amerikaiaknak, nem tanulmányozta
eléggé a Dél-afrikai Köztársaság és az USA viszonyát 1989-ben. Akkor még javában tartott a faj üldö-
zőnek kikiáltott afrikai ország teljes nemzetközi bojkottja, amit annak idején éppen az amerikaiak har-
coltak ki az ENSZ-ben (megnyerendő maguknak a fekete-afrikai országok rokonszenvét), és gyakorla-
tilag alig volt közöttük kereskedelem és egyéb kapcsolat. Nehezen hihető; hogy ilyen ellenséges lég-
körben odaadnak mindent az amerikaiaknak – holott ebből éppen ők profitálhattak volna a legtöbbet!
Ha maguk vizsgálják a roncsot, fény derülhet a hajtómű működésének elveire, és ha sikerül egy ugyan-
olyant alkotni, ha megismernek új fizikai törvényeket, sőt új, a földi emberek által még ismeretlen ener-
giákat is, a dél-afrikai lehet a föld első nemzete, a legnagyobb katonai hatalom, a világ ura! És ez nem
fantasztikus regény. Így lehetett volna. És erre ők odaadnak mindent szó nélkül egy másik hatalomnak,
épp egy olyannak, amellyel nincsenek is kimondottan jóban, engedelmesen és alázatosan kiengedve ke-
zükből hazájuk hihetetlen mértékű felvirágoztatása egyetlen esélyét?
De, ismétlem, az én ellenérvem megint a nemzetközi közvélemény és a sajtó, a tévé. Ha a hírben lett
volna bármilyen kicsi igazság is, már másnap, de legkésőbb két-három nap múlva az egész világ ettől
visszhangzott volna. Hiszen gondoljuk csak el, hány és hány ezer ember szerzett tudomást a roncsról,
hány százan kellett, hogy lássák, nemcsak Dél-Afrikában, de állítólag Amerikában is. Mondhatják
most, hogy „lám, hát ezért is derült ki a dolog, ezért szivárgott ki a nagy titokban tartott információ,
ezért tudunk róla!” Sajnos, aligha így van. A dél-afrikai hadsereg – nem kizárt gyakorlatozás vagy más
eseménysorozat alatt valóban láthatott valamit, de nemigen volt szó annak lelövéséről (érveket lásd fel-
jebb), roncsról, ufóról és idegenektől, azok vizsgálatáról stb. Mert ha igen, akkor már a világsajtó jobb-
nál jobb fényképeket mutogatna az ügyről, szemtanúk tucatjai vagy százai kerülnének, kerültek volna a
tévékamerák és rádiómikrofonok elé. Legjobb tudomásom szerint semmi ilyesmi nem történt, márpedig
a mai világban – ahogyan fentebb leírtam – azt az ügyet egyetlen óráig sem lehetett volna katonai titok-
ként és csak akként kezelni. Ahhoz túl nagy a hordereje, túl nagy a vonzása a közvéleményt informáló
erők számára.
Nem igazán érv, hogy ma is mindent elhallgatnak előlünk. Amire az ötvenes években még volt lehe-
tősége egy-egy kormánynak, arra ma már sehol sincs. A közvéleményt információkkal, hírekkel tápláló
sajtó (különösen annak elektronikus része) túlzottan agresszív, túlzottan hódító lett mára, és nem tűr
szembeszállást. Mindent kinyomoz, amit akar.
Valahol olvastam erről egy jó mondást: ha az amerikai kormány eltitkolná egy ufó birtoklását – az
olyan, mintha Kolumbusz felfedezte volna Amerikát, de utána hazament volna és senkinek sem szólt
volna egyetlen szót sem az egészről…

LEHETSÉGES MAGYARÁZATOK

Mielőtt erre rátérnék, még néhány szót a földiek velük kapcsolatos viselkedéséről. Többször állítot-
ták már, hogy az idegenek és a földi szervezetek (különösen az amerikai kormányt emlegetik minden
lehetséges alkalommal) között megállapodások, egyezségek jöttek volna létre. Logikusan végiggondol-
va, ezek sem helytállóak. Nézzük meg a dolgot az idegenek szemszögéből: miért lenne erre szükségük?
Hiszen csak akkor kötnek egyezséget, ha ebből nekik is hasznuk származik. Márpedig – mint a jelek
mutatták – századok óta, de különösen az utóbbi évtizedekben egészen jól megvoltak földi támogatás
és egyetértés nélkül is. Mivel szabadon mozoghatnak az egész Földön akkor is, ha erre egyetlen kor-
mány sem ad engedélyt, nem kell ilyesmivel törődniük. Az az érv sem egészen helytálló, hogy „fogság-
ba esett társaik” életéért érzett aggódás vezette volna őket. A fogságba esett ufonautákat minden na-
gyobb erőfeszítés nélkül ki tudták volna szabadítani! Nemcsak később, már elszállításuk után egy bör-
tönből vagy kórházból, hanem szinte azonnal az ufó lezuhanását követően. Hiszen a jelek szerint bár-
mikor megjelenhetnek bárhol, és ez igazán nem kerül különösebb erőfeszítésükbe.
Aligha hihető hát, hogy egy-egy társukért cserébe – akit ezek szerint kiszabadíthatnának – mondhat-
ni zsarolás fejében kiadják mindazt az információt, amit eddig soha nem akartak nekünk átadni ilyen
vagy olyan okokból! Ha nem voltak hajlandók legális és közismert kapcsolatfelvételre, információát-
adásra, miért tennék ezt suttyomban, erőszakos és követelőző földi politikai hatalmasságok kedvéért?
Azonfelül úgy is illogikus a dolog, hogy tisztában vannak vele: a földi hatalmak a tőlük szerzett infor-
mációkat a jelenlegi szinten elsősorban arra használnák fel, hogy haditechnikájukat tökéletesítve hatal-
mas károkat okozzanak itteni és mai ellenfeleiknek.
Talán inkább itt lenne az ideje, hogy az ő logikájukkal gondolkozzunk. Így sok mindent kissé más-
képpen (is) láthatunk, és különben sem árt, ha mi, szintén kozmoszban élő lények, megtanuljuk a vilá-
got az eddig megszokottól eltérően is figyelni, értékelni.
Ha ideszámítjuk az egyszerű kíváncsiságot is, mindenképpen kell lennie valami érdeknek abban,
hogy idejárnak. A szándékaikról szóló fejezetben ezt már boncolgattuk, bár érthető módon még nem ju-
tottunk eredményre. De azért ismét gondolkozzunk el a dolgon! Ha komolyan vehetnénk azon állításo-
kat, miszerint valóságos ufó tömeg röpdös itt nap mint nap, azt kellene hinnünk, hogy a regényekben
oly gyakran megénekelt „invázió” már meg is történt: Persze nem hiányoznak azok az ufóhívők, akik
ezt komolyan állítják. Ismétlem, mi érdekből tennék? Mi az, ami miatt mi olyan értékesek vagyunk szá-
mukra, hogy folyton idejárnak? Akkor is túl gyakran látnak ufót, ha nem vesszük figyelembe most a
meg szállottak állításait az évente idejövő sok tízezer ufóról.
Világunk eléggé közönséges lehet, ráadásul a galaxis szélén helyezkedik el, távol a központtól. Ha
lineáris, ún. egyszerű világegyetemben gondolkozunk, bizony ez félreeső helye lehet kicsiny Naprend-
szerünknek. Ha nem lineáris a világmindenség, jöhetnek párhuzamos világokból. Ha Földünknek is
vannak „ikertestvérei”, akkor onnan. Vagy innen alulról, a felszín alól. Még mindig nem lehet teljesen
kizárni, hogy Atlantisz létezik továbbra is, vagy egy másik fajta civilizáció létesített telepet (telepeket)
a föld, esetleg az óceánok alatt, és most kissé nyugtalankodik, mert eljött az idő, amikor már a mi esz-
közeink is be tudnak esetleg hatolni az ő világukba.
Az ellentábor azonban minderre csak jó nagyokat legyint és azzal érvel: ha itt a Földön lennének,
már felfedeztük volna őket. Ha meg odakünn a világűrben élnének, már régen fogtuk volna rádiójelzé-
seiket. Az, az érv, hogy más civilizációk talán nem elektromágneses eszközöket használnak hírközlés-
re, nem hatol el hozzájuk. Ami pedig a közlekedést illeti, nem hisznek a hiperterekben, a fénysebessé-
get megközelítő repülésekben és dimenziók falának áttörésében. Így persze nehéz vitatkozni. Ezek a
közlekedési módok eleve olyan technikát tételeznek fel, amely mögött a mienknél régebbi tudás, sok-
kal-sokkal több összegyűjtött ismeret és gyakorlat áll, mint amivel mi most rendelkezünk. Aki eleve,
mondhatnám: már előre tagadja a fénysebességgel történő utazás, a dimenziók, a hiperterekben lehetsé-
ges mozgás stb. lehetőségét, azzal nem lehet vitatkozni. De akkor az illető ne is nevezze magát tudós-
nak, mert nem az. Aki a szédületes, ránk váró kozmikus fejlődés előestéjén ki meri ejteni a száján azt a
szót, hogy lehetetlen, nem érdemel figyelmet, és persze az nem is tudós. Jó, ha valaki kétkedik, de ak-
kor engedjen meg minden lehetőséget, aztán majd kiderül, melyik a valódi. Pesszimisták ne menjenek
kutatónak, tudósnak!
Mivel mi még – a látszat ellenére – rettenetesen keveset tudunk a kozmosz sajátosságairól, nem zár-
hatunk ki semmilyen lehetőséget. Azt sem, hogy ezt a Föld nevű (helyesebben: általunk így nevezett)
bolygót másokkal közösen használjuk. Lehet, a dimenziók vagy egyéb, más módon viselkedő, eltérő tu-
lajdonságokat mutató terek egy időben helyezkednek el ugyanazon a szilárd, űrben keringő égitesten
anélkül, hogy a két (vagy több) világ lakói egymásról tudomást szerezhetnének. Legalábbis fejlődésük
bizonyos fokán. Később az egyik civilizáció rájön, milyen is ez a tér, és hogy más terek más lakóival
osztja meg részben az anyagot, amelyen és amelyből él, élhet. Ekkor kezdődnek az „átjárások” és a
problémák. Gyarmatosításra aligha kerülhet sor. Amelyik civilizáció idáig jutott a fejlődésben, az már
megoldotta „otthon” a nyersanyaghiányt, az energiaellátást, az esetleges túlnépesedést stb. Persze ba-
darság lenne azt remélni, hogy akkor már egy teljesen problémamentes világban él. Mégis lehet vala-
milyen problémája, és esetleg annak megoldását reméli a mi világunktól, vagy annak egy részétől, a
természettől, vagy tőlünk, emberektől. Ismét csak előbukkan az érdek. Miért járnak hát ide?
De nem zárhatunk ki egy másfajta kapcsolatot, sőt mondhatni, alárendeltségi viszonyt sem. Mi van
akkor ugyanis, ha mi az ő termékeik vagyunk? Ha annak idején ők hoztak létre bennünket ilyen vagy
olyan módszerrel? Ez esetben valamiféle hálával is tartozunk nekik, vagy ők várják ezt el. Mindeneset-
re az eddigi jelekből nem következtethetünk arra, honnan is jöttek és kik ők. Ha igazuk lenne azoknak,
akik szerint rengeteg találkozás történik köztük és az emberek között – miért nem derül erre fény?
Azok a beszámolók, amelyekben erről is említés történik, elég zavarosak: hol iszonyúan távoli égites-
tekről, hol más bolygókról, hol a mi naprendszerünkben elrejtett támaszpontokról esik szó. Ennyien jár-
nának ide, és mindenki máshonnan…?
Arról sem tudunk, hogy van-e rájuk valamilyen (erkölcsi) hatással az a tudat, hogy ők nincsenek
egyedül. Mi csak sejtjük, hogy nem vagyunk egyedül, de éppen az ufóügy zavarossága miatt nem sze-
rezhettünk eddig teljes bizonyosságot afelől, kik is ezek a „többiek”, a „mások”. Az ő számukra viszont
ismert és teljesen világos lehet, kikkel találkoztak, kik ezek a Földön élő társadalmak, vagyis mi.
Nem kizárt azonban, hogy a Földön az élet csak egy kozmikus életrend szer részeként jött létre és
úgy is fejlődik tovább. Tehát: lehetséges, hogy a kozmoszban mechanikus módon, vagy biológiai élőlé-
nyek, tudatos lények segítségével folyamatosan terjesztik az életet (talán dimenziókon át is), és az élet
így és csak így jöhet létre a különféle galaxisokban. Ez esetben joggal feltételezhető, hogy azok, akik
ezt az életet elhintették, esetleg kezdetben ápolták, istápolgatták is, most, amikor az kifejlődött és tuda-
tosan halad előre – számtalan veszély közepette - akkor eljárnak ide, hogy azt mintegy „felügyeljék”?
Akkor sajnos el kellene fogadnunk azt is, hogy különféle jogokkal is rendelkeznek minket illetően. Ez
nem kellemes elképzelés, de elég, ha eszünkbe jut: nélkülük talán nem is lennénk?
A gondolatmenetet folytatva nem kizárt, hogy mivel kozmikus testvéreink kerestek fel bennünket,
egyszer vissza kell majd adnunk a látogatást, ha nem is a szó „földrajzi” értelmében. Vissza fogunk ta-
lálni hozzájuk, hisz ha tőlük származunk, akkor ez a dolgok rendje. Ha részei vagyunk valamilyen koz-
mikus élő rendszernek, akkor előbb-utóbb – inkább utóbb, amikor mi is elérjük az ehhez szükséges
szellemi és erkölcsi szintet – csatlakozhatunk hozzájuk, ehhez a rendkívül sokoldalú és bonyolult, már
ki tudja, milyen magasságokban szárnyaló társadalmak szövetségéhez. Bár így lenne minél hamarabb!
Nem vitás hozzá kell szoknunk a fenti gondolatokhoz, egyelőre kivétel nélkül mindegyikhez, mivel
nem tudjuk még, melyik a valóságos. Aminthogy ahhoz is, hogy vannak idegenek (a jelek szerint itt a
Földön is felbukkannak), amelyek-akik a miénktől eltérő fizikai viszonyok között (is) képesek élni, má-
sok létük céljai, aminthogy mások annak határai is. Van tudatuk, pszichológiájuk, vannak szándékaik,
közeli és távoli céljaik, van múltjuk, amely sokban meghatározza je1enüketés jövőjüket is. Hozzá kell
szoknunk: ahogyan az ő létezésük kiteljesedett térben és időben, úgy egykor a miénk is hasonlóan elter-
jed majd. Lesznek kapcsolataink más világokkal, másféle értelemmel. Mert a világmindenségben mér-
hetetlen formákban, gazdagságban, célokkal létezik az értelmes élet és az valahol már nyilván több
szinten is szövetségekbe szerveződött, megkönnyítendő a további kutatást. Azt a kutatást, amely ne-
künk is egyetlen igazi célunk, az egyetlen igazi akarat, amely bennünket is előbbre visz a fejlődés útján.
Ezen az úton soha nem érhetünk célt, de mind bölcsebbek leszünk. Mint „ők”.
Nem tudjuk hát, kik ezek az idegenek, de már nem lehetnek kétségeink afelől; hogy léteznek. E kis
könyvben felsoroltam néhány elképzelt változatot, találgatunk, melyik lehet az igazi…? Majd kiderül,
nem ismerjük az igazságot.
Még nem.
TARTALOM

Az emberiség legnagyobb kalandja

Szándékok függönye mögött
Hazugságok hálójában
Lehetséges magyarázatok