Paulo Coelho:

A valkűrök
- Találkozás az angyalokkal -
És ímé az Úrnak angyala
hozzájok jöve,
és az Úrnak dicsősége
körülvevé őket

Lukács evangéliuma, 2.9

A SZERZŐ FELJEGYZÉSE

Annak, aki épp a Valkűrök olvasására szánja el magát, tudnia kell, hogy ez a könyv nagyban
különbözik az Egy Mágus naplójától, az Alkimistától, vagy a Bridától, mely címek a sorban
megelőzik.
Ezt a könyvet nagy nehézségek árán írtam meg. Először is azért, mert olyan témákat érint,
melyek bizonyos esetekben nagyfokú érzékenységet követelnek. Másodsorban pedig azért,
mert ezt a történetet már elmeséltem rengeteg embernek és attól féltem, hogy elpazaroltam a
megírásához szükséges képességemet (ez a félelem a könyv első lapjától az utolsóig társamul
szegődött, de hála istennek csupán csekély félelmet okozott).
A harmadik és legfontosabb ok: a történt események elbeszéléséhez személyes életem számos
részletéhez kellett fordulnom - legfőképpen a házassághoz, a más emberekkel való
kapcsolathoz és ahhoz a törékeny távolsághoz, mely elválasztja a részemmé vált
hagyományos mágiát attól az embertől, aki vagyok. Mint bármely emberi lény esetében,
megmutatni a gyengeségeim és a személyes életem nem kis szégyenérzetet kelt bennem.
Azonban - miként az Egy Mágus naplója esetében is történt - a Mágia útja két személy
együttes utazása. Az embernek lehet mestere, követhet misztikus hagyományokat,
rendelkezhet a szertartások végrehajtásához szükséges tudással; azonban a Spirituális Keresés
során a hit végigkíséri a kezdetektől fogva (ezért a keresőt "beavatottnak” hívják, aki mindig
belefog valamibe) és az egyetlen dolog, mely számít - mindig - a továbbhaladáshoz szükséges
akarat.
A Valkűrök bemutatja a mágus mögött létező embert és ez csalódást kelthet néhány
olvasóban, akik a mindenben jártas, végső erényekkel rendelkező „tökéletes teremtményeket”
keresik. Ám az igaz Keresők tudják, hogy függetlenül minden tökéletlenségünktől és
gyengeségünktől, a Szellem Útja a legerősebb.
Isten maga a szeretet, a nagylelkűség és a megbocsátás; ha hiszünk benne, soha nem hagyja
majd, hogy erőtlenségünk megbénítson bennünket.

A könyvben elbeszélt események 1988. szeptember 5. és október 17. között történtek meg.
Néhány cselekmény sorrendjét felcseréltem, két esetben pedig a fikció eszközéhez nyúltam,
de csak azért, hogy az olvasó jobban megérthesse az elbeszélt történeteket - azonban
összességében minden lényeges esemény valós.

Az e könyv epilógusában feltüntetett beszámolót bejegyezték a Dokumentumok és Címek

Jegyzői Hivatalában Rio de Janeiróban, a 478038-as szám alatt.
PROLÓGUS

- Egy olyan dolog, ami sokat jelent nekem? - J.1 habozott, mielőtt válaszolt volna. - A Mágia.
- Más dolgot mondjon – ragaszkodott hozzá Paulo.
- A nők – mondta J. - A mágia és a nők.
Paulo elmosolyodott.
- Számomra is fontosak - válaszolta. – Még ha a házasság egy kicsit korlátoz is ebben.
Ekkor J. elégedett nevetésben tört ki.
- Egy kicsit - ismételte. - De csak egy kicsit.
Paulo egy kis bort töltött mestere poharába. Lassan már négy hónapja nem találkoztak
személyesen.
Ez pedig egy felettébb különleges este volt, többet szeretett volna társalogni és egy kis
lélegzethez próbált jutni, mielőtt átadta volna a J-nek szánt kis csomagot, melyet magával
hozott.
- A nagy mestereket mindig e világtól távol állónak képzeltem - mondta J-nek.
- Ha néhány évvel ezelőtt ily módon szól, tudtam volna, hogy elfeledte a tanultakat. - Ha így
cselekedett volna - válaszolta J. a bort kortyolgatva - már egy szépséges tanítványt állítottam
volna az Ön helyére.
Miután elfogyasztották az egész üveggel, tovább beszélgettek munkáról, mágiáról és a nőkről.
J. fergeteges hangulatban volt egy éppen lezárt tárgyalás miatt, melyet munkahelyén, egy
multinacionális holland vállalatnál valósított meg. Paulo pedig elégedett volt a csomaggal,
melyet magával hozott.
- Kérjen egy másik üveggel - mondta Paulo.
- De mire koccintsunk?!
- A Rio de Janeiróba való visszatérésre. Vagy a varázslatos képre, mely ennek az étteremnek
az ablakából tárul elénk. És az ajándékra, amit Önnek hoztam.
J. kitekintett az étterem ablakából, mely annak a hotelnek a legfelső emeletén volt, ahol
megszállt. A Copacabana partja odalent mindent megvilágított.
- A helyszín megérdemel egy tósztot - mondta, miközben intett a pincérnek.
Mikor a második üvegnél tartottak, Paulo az asztal tetejére helyezte a csomagot.
- Igen, Ön az, aki fontos a számomra - mondta J-nek. – A Mesteremre! Ő volt az, aki
megértette velem, hogy a szeretet az egyetlen út, mely nem vezet kudarchoz. Volt türelme
ahhoz, hogy végigvezessen a mágia szövevényes útjain. Volt bátorsága és méltósága ahhoz,
hogy hatalma ellenére mindig némi kétséggel és bizonyos gyengeségekkel bíró személynek
mutatkozzék. Megismertette velem azon erőket, melyek képesek átalakítani az életünket.
- Már megittunk egy egész és egy félüvegnyi bort - mondta J. - Nem szeretnék komoly
dolgokról beszélgetni.
- Nem is teszem ezt. Örömteli dolgokról beszélek, a Szeretetről szólok.
J. elé helyezte a csomagot.
- Nyissa ki.
- Mi van benne?
- Egyfajta köszönetnyilvánítás. Mindazon szeretet megosztása másokkal, melyre megtanított.
J. felbontotta a csomagot. Csaknem kétszáz oldalnyi kézzel írott oldal rejtőzött benne. Az első
oldalon a következő címmel: az Alkimista.
Paulo szeme elégedetten csillogott.
- Ez egy új könyv - fűzte hozzá. - Nézze meg a következő oldalt.
Ez volt odaírva: "J-nek ajánlom, az Alkimistának, aki a Nagy Mű minden titkát ismeri és
használja".

1
„J. egy száz éve fennálló katolikus rend, a RAM tagja (Regnus Agnum Mundi – A Világ Királyságának
Báránya), vagy még inkább Rigor, Amor e Misericórdia (Szigor, Szeretet és Könyörületesség). Valódi neve –
ami lehetett „Chaim”, „Jayme” vagy „Jacques” - sosem derült ki Paulo számára, mert magát csak Mesternek
vagy Jeannak vagy egyszerűen J-nek nevezte.” - részlet Fernando Morais – A Mágus, Paulo Coelho élete c.
könyvéből (423. oldal),
Paulo sóvárogva várta már ezt a pillanatot. Teljes titokban tartotta az új könyvének megírását,
tudván, hogy J-nek elnyerte tetszését a korábbi könyve.
- Ez az eredeti - folytatta Paulo. - Szeretném, ha elolvasná, mielőtt átadom a kiadónak.
Próbálta kifürkészni mestere tekintetét. Azonban az áthatolhatatlanná vált.
- Holnap egész nap megbeszéléseim lesznek - mondta J. - Csak este tudom majd olvasni.
Azonban ebédelhetünk együtt mondjuk két nap múlva.
Paulo más reakcióra számított. Úgy gondolta, hogy J. örülni fog és meghatódik a
megtiszteltetéstől.
- Rendben - válaszolta, rejtegetvén a csalódottságát. - Két nap múlva visszatérek.
J. elkérte a számlát és fizetett. A liftig együtt haladtak szinte néma csendben. J. megnyomta a
tizenegyedik emelet gombját.
Amikor a lift megállt, J. a "vészjelző" gombot használta, hogy nyitva tartsa az ajtót.
Akkor közelebb lépett Paulohoz.
- Isten báránya védelmezzen - mondta, miközben egy jelet rajzolt a tanítvány homlokára.
Paulo átölelte mesterét, majd jó éjt kívántak egymásnak.
- Miért nem készít másolatokat az eredeti műveiről? - kérdezte J., miközben elengedte a
gombot és elindult.
- Azért, hogy megadjam Istennek a lehetőséget, hogy eltűntesse őket, ha Ő így akarja.
- Bölcs döntés - hallotta J. véleményét Paulo, miközben bezárult a liftajtó. - Remélem az
irodalomkritikusok sohasem fedezik fel, hogy hol őrzi ezeket.

Két nappal később ugyanabban az étteremben találkoztak.

"Lecsillapítom egy kicsit" - gondolta J. "De nem túlzottan."
- Bizonyos alkímiával kapcsolatos titkokat fejteget a könyvében, melyekről sosem beszéltem
Önnek - kezdte. - Ennek ellenére a megközelítése rendben van.
Paulo felélénkült: J. úgy beszélt, ahogy szerette volna.
- Folyamatosan tanultam - bizonygatta.
- Nem, nem tanulta - állapította meg J. – Ennek ellenére megállapításai bizonyosan rendben
vannak.
"Nem tudtam becsapni" gondolta Paulo. "Sokkal elhivatottabbnak akartam látszani, de nem
sikerült becsapnom őt."
Kitekintett az ablakon. A teljes nap ragyogott, a strand pedig teli volt.
- Mit lát most a határtalan kék égen? – kérdezte J.
- Felhőket.
- Nem - válaszolta J. - Most a folyók lelkét nézi. Folyókat, melyek épp most születtek újjá a
tengerből. Melyek az égen andalognak mindaddig, míg bizonyos okból kifolyólag újra esővé
alakulnak és a föld felszínén csordogálnak.
"Folyók, melyek visszatérnek a hegyre, de már magukban hordozzák a tenger bölcsességét is".
Ásványvízzel töltötte meg a poharát. Nem szokott nappal alkoholt inni.
- Ezért fedezte fel azokat a titkokat, melyekről nem beszéltem Önnek - mondta J. - Mert Ön is
egy ilyen folyóhoz hasonlít. Már megmártózott tengerben, ismeri a bölcsességét, megszületett
és meghalt számos alkalommal. Mindössze emlékeznie kell.
Paulo elégedett volt. Ez egyfajta magasztalás volt, mestere azt mondta neki, hogy magától
"fedezett fel titkokat”. Azonban nem merte nyíltan megkérdezni azt, hogy pontosan milyen
titkokra gondol.
- Van egy új feladatom az Ön számára - mondta J.
"A könyve miatt. Eszméljen rá, hogy fontos neki és nem érdemel pusztulást." - gondolta.
Ám Paulonak nem volt szüksége erre.

Kisétáltak a repülőtérre J-vel, aki mindenféle társalgástól tartózkodott, ám Paulo ragaszkodott

ahhoz, hogy megtudjon valamit a feladatról, amit mestere egy héttel ezelőtt említett neki.
Végül találtak egy ebédre alkalmas helyet.
- Csak két találkozónk lehetett riói tartózkodásom alatt - mondta J. - most jött létre a
harmadik, ami megerősíti a mondást: "Minden, ami megtörténik egyszer, többet nem
következik be. De ha netalán lejátszódik kétszer, bizonyosan megtörténik harmadszor is."
J. ismét megpróbált témát váltani, de Paulo tudta, hogy kerülje ezt el. Mesterének tetszett a
könyv ajánlása, mert egyszer észrevétlenül kifülelt egy beszélgetést, amit a hotel
recepciósával folytatott. Majd később J. egyik barátja is Paulora utalt, mint a "könyv
szerzőjére".
Meg kellett volna osztania mindenkivel, végül mégis csupán egy eredeti kézirata maradt.
"A legnagyobb önteltség" – gondolta magában. Közben Istent magasztalta, amiért ilyen
emberséges mestere van.

- Szeretnék kérdezni a feladatról - mondta újra. - Nem akarom tudni, hogy "hogyan" és "hol".
Tudom, hogy arra nem fog válaszolni.
- De legalább tanult valamit az elmúlt időszakban - válaszolta nevetve J.
- Ön az egyik beszélgetésünk során említést tett egy Took nevű ifjúról, aki megtette azt, amit
most tőlem kér. Utánajárok.
- Megadtam a címét is?
- Beszélt arról, hogy hol él. Nem lehet túl bonyolult megtalálni.
- Nem, valóban nem.
A hangosan beszélő minden percben újabb távozó gépet jelentett be. Paulo kezdett feszültté
válni attól, hogy nem lesz idejük tovább beszélni.
- Bár nem akartam tudni, hogy "hogyan"és "hol", Ön azonban megtanított arra, hogy mindig
létezik egy kérdés, melyre minden körülmények közt választ kell kapnunk, amikor belefogunk
bármely dologba. A kérdés a következő: „Miért? Miért kell ezt tennem?”
- Azért, mert az emberek mindig elpusztítják azt, amit szeretnek.
Paulo nem értette a választ, közben a hangosan beszélő újabb járatot jelentett be.
- Ez az én gépem. mondta J. - Mennem kell.
- Nem értem, amire utalt.
J. megkérte Paulot, hogy fizesse ki a számlát, miközben egy papírszalvétára készített
feljegyzést.
- A múlt században csak egy ember írt erről - mondta, miközben átnyújtotta a papírt a
tanítványának. - Mégis nemzedékek múlva is igaz lesz.
Paulo nagyon óvatosan megfogta a papírt. A másodperc tört részéig azt hitte, hogy egy
mágikus formula lesz benne. Ám nem az volt, hanem egy vers.

„De mind megöljük kedvesünk,

Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!”2

A pincér visszatért az apróval, de Paulo észre sem vette. A szörnyű szavak még a fülében
csengtek.
- Akkor hát a feladat - folytatta J. egy hosszú szünet után. - Meg kell törni ezt az átkot.
- Így vagy úgy megöltem azt, amit szerettem - mondta Paulo. - Láttam az álmaimat a mélybe
zuhanni, amikor épp valóra válhattak volna. Láttam három elrontott házasságot. Nekem
mindig úgy tűnt, hogy ez az élet velejárója. Az én életemé és mindenki másé is.
- Meg lehet törni az átkot - mondta ismét J. - Amennyiben végrehajtja a feladatot.
Csendben sétáltak a zajos repülőtér felé. J. a könyvekre gondolt, melyeket tanítványa írt. Majd
Chris-re gondolt, Paulo feleségére. Arra, hogy Paulot minden a mágia felé taszította, mely
néhányszor minden ember életében megtörténik.
2
Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája (Kosztolányi Dezső fordítása, részlet)
Paulo közel állt ahhoz, hogy egy nagy álma teljesüljön.
Ez egyben veszélyt is jelentett, mivel J. tanítványa minden emberi lényre teljes mértékben
hasonlított. Rájön, hogy nem érdemli meg azt, amit elért.
- Gyönyörűek a nők ebben az országban - mondta J. amikor az útlevél ellenőrzéshez értek. –
Remélem, hogy visszatérek még.
Ám Paulo komolynak mutatkozott.

- Ez tehát a feladat - mondta, miközben mestere pecsételésre nyújtotta át az útlevelét. -

Megtörni az átkot.
- A szeretetért. A győzelemért. És Isten dicsőségéért - válaszolta J.

Már majdnem hat órája vezetett. Századszor is megkérdezte a mellette ülő nőtől, hogy jó
irányba halad-e. Aztán századszor is a térképre pillantott. Igen, ez volt a helyes út. Bár
körülötte minden zöld volt, egy szép kis folyó futott oldalt és fák szegélyezték az utat.
- Jobb lesz megállni egy benzinkútnál megkérdezni - válaszolt a nő.
Csendben haladtak tovább, miközben régi zene szólt az egyik rádiócsatornából. Chris 3 tudta,
hogy nem szükséges megállni a benzinkútnál, mert a helyes utat követték - pontosan
ugyanazt, mely idefelé jövet egy teljesen más országot mutatott meg nekik. Ám túlságosan jól
ismerte a férjét. Paulo feszült volt és bizonytalan, azt gondolta, hogy tévesen értelmezi a
térkép jeleit. Sokkal nyugodtabb lett volna, ha megkérdeznek valakit.
- Miért jöttünk ide?
- Azért, hogy teljesítsem a feladatom - válaszolta Paulo.
- Különös feladat - mondta a felesége.
Valóban nagyon különös - gondolta. Beszélnie kell az őrangyalával.
- Beszélgetni fogsz az angyaloddal - szólalt meg a nő egy kis idő múlva. - De addig is mit
szólnál, ha egy kicsit velem beszélgetnél?
Paulo csendben haladt tovább az útra koncentrálva, miközben azt hitte, hogy eltévesztette az
utat. "Nincs értelme erőltetnem" - gondolta a nő. Remélte, hogy hamarosan felbukkan egy
benzinkút; a los angelesi repülőtérről közvetlenül az útjuk felé tartottak - a nő attól félt, hogy
Paulo túlzottan kimerül és elszundít a volán mögött. Sosem jutnak el arra az átkozott helyre.
"Egy mérnökhöz kellett volna hozzámennem" - állapította meg magában.
Sosem fogja megszokni, hogy mindent azonnal hátrahagyjon a szent utak és kardok
felkutatásáért, angyalokkal folytatott társalgásért és azért, hogy a mágia ösvényén járjon. "Ő
viszont mindig mindent eldobott, azelőtt is, hogy találkozott J-vel."
Felidézte a napot, melyet először töltöttek együtt. Együtt aludtak, egy hét múlva pedig átvitte
Paulo lakásába a műalkotásaihoz használt asztalát is. Közös barátaik úgy tartották, hogy Paulo
valamiféle boszorkány és ezen az éjjelen Chris felhívta a protestáns egyház lelkészét, amelyet
látogatott, hogy imádkozzon érte.
Azonban Paulo az első évben egyetlen egyszer sem említett semmiféle mágiát. Egy
hangfelvételeket készítő stúdióban dolgozott és csak ezzel foglalkozott.
A következő évben ugyanígy telt az életük. Felmondott, hogy egy másik stúdióban
dolgozhasson. A harmadik évben ismét felmondott (hiszen mániákusan hátrahagyott mindent)
és úgy döntött, hogy tévéjátékokat ír. Az asszony különösnek tartotta, hogy férje minden
évben munkát vált, de ő írt, pénzt keresett és jól éltek. Mígnem a harmadik év végén ismét
úgy döntött, hogy elhagyja a munkáját. Nem fűzött hozzá magyarázatot, csak annyit mondott,
hogy elege van abból, amit csinál és nem bírja tovább elviselni, hogy állandóan elbocsátást
kérjen és váltogassa a munkáját. Rá kellett jönnie arra, hogy mire vágyik. Összegyűjtöttek
némi pénzt és úgy döntöttek, hogy világgá mennek.
"Autóval, pont úgy, ahogyan most is" - gondolta Chris.
Chris Amszterdamban találkozott először J-vel, miközben a Brower Hotelben kávézgattak és
a Singel csatornát bámulta. Paulo elsápadt és aggódott amikor meglátta a férfit, de végül
3
Christina Oiticica a szerző felesége, akivel 1980-ban kötöttek házasságot.
összeszedte a bátorságát és odalépett a magas és fehér hajú, öltönyös úr asztalához. Aznap
este, amikor már ismét maguk voltak, Paulo megivott egy egész üveg bort - bár nem viselte
jól és hamar részeg lett. Csak ezután beszélt arról, hogy hét évig a mágia tanulmányozásának
szentelte magát (bár erről már Chris is tudott, mivel a barátok elmesélték neki).
Aztán valamely okból - melyet annak ellenére nem magyarázott meg, hogy felesége számos
alkalommal rákérdezett - mindent abbahagyott.

"Látomásom volt erről az emberről, két hónappal ezelőtt a dachau-i koncentrációs tábor
mezején" - mondta J-re utalva.
A nő jól emlékezett arra a napra. Paulo sokat sírt és azt mondta, hogy valaki szólítja magához,
de nem tudta, hogyan ismerje meg.
- Vissza kell térnem a mágiához? - tette fel a kérdést.
- Vissza - válaszolta Chris meggyőződés nélkül.
Mióta találkozott J-vel, minden megváltozott. Szertartásokkal, feladatokkal és gyakorlatokkal
töltötte az idejét. Hosszú utazásokat tett J-vel, a visszatérés pontos dátuma nélkül. Elnyújtott
találkozókon vett részt különös férfiak és csodás nők társaságában, akik körül a pezsgő
érzékiség aurája vibrált. Versengéseket és próbákat is tartottak, virrasztással töltöttek hosszú
éjszakákat és hosszú hétvégéket csináltak, anélkül hogy hazamentek volna. Ám Paulo sokkal
elégedettebb volt - és többé nem gondolt arra, hogy felmond a munkahelyén. Együtt
létrehoztak egy kis kiadót és végre megvalósíthatta régi álmát - könyveket írhatott.
Végül feltűnt egy benzinkút. Fiatal, indián vonásokkal rendelkező lány sietett eléjük.
Mindketten kiszálltak, hogy egy kis sétát tegyenek, míg a lány teletölti a tankot. Paulo
megfogta a térképet és meggyőződött az útról. Jó felé jártak.
"Most nyugodt. Beszélni fog velem" - gondolta Chris.
- J. ideküldött téged, hogy találkozz az angyallal? - kérdezte teljes elővigyázatossággal.
- Nem - válaszolta Paulo.
"De jó, válaszolt!" - gondolta, miközben a csillogó növényzetet bámulta. A nap kezdett
nyugovóra térni. Ha nem nézte volna meg számtalanszor a térképet, még most is kételkedne
abban, hogy jó úton járnak.

Tíz kilométeren belül kellett járniuk már, de a környezet azt sugallta, hogy távolabb vannak,
sokkal távolabb.
- J. nem kérte, hogy idejöjjek - folytatta Paulo. - Bármely hely megteszi. Azonban van errefelé
egy ismerősöm, érted ugye?
Persze, hogy értette. Paulo mindenfelé rendelkezett kapcsolatokkal. A Hagyomány őrzőiként
utalt ezekre a személyekre; de Chris csak "Összeesküvésnek" nevezte a naplójában. Sokféle
táltos és mágus létezett, akikről az emberek álmodtak.
- Olyasvalaki, aki angyalokkal társalog?
- Nem biztos. J. néhányszor csupán érintőlegesen utalt a Hagyomány egyik mesterére, aki itt
él és tudja, hogyan kell az angyalokhoz szólni. De lehet, hogy ez csak puszta szóbeszéd.
Talán ezúttal komolyan beszélt. Azonban Chris tudta, hogy akár találomra is kiválaszthatott
egy helyet a sok közül, ahol "kapcsolatokkal" rendelkezett. Egy helyet, mely távol van a
mindennapi élet zajától és ahol a természetfölöttire koncentrálhat.
- Hogyan fogsz az angyaloddal beszélgetni?
- Nem tudom.
"Milyen különös formája a létezésnek" - gondolta. A férjét nézte, miközben ő az indián
lányhoz fordult, hogy kifizesse a számlát. Mindössze annyit tudott, hogy angyalokkal kell
beszélgetnie és ez volt minden! Abbahagyta a munkáját, repülőre szállt, tizenkét órán át
utazott Los Angelesbe, hat órát vezetett eddig a benzinkútig, kellő türelemmel vértezte fel
magát a negyvennapi itt tartózkodáshoz és mindezt azért, hogy beszéljen - pontosabban
megpróbáljon beszélni - az őrangyalával!
Férje rámosolygott, ő pedig viszonozta. Végül is nem volt annyira rossz helyzetben.
Megvoltak a mindennapos kellemetlenségeik, számlákat és csekkeket fizetniük, udvariassági
látogatásokat kellett tenniük és szokatlan ételeket fogyasztaniuk.
De még hittek az angyalokban.
- Megcsináljuk! - mondta a nő.
- Köszönet a többes számért - válaszolta Paulo. - Azonban én vagyok itt a mágus.

A lány a kútnál azt mondta nekik, hogy jó helyen járnak. Több mint tíz percet vezettek, de
ezúttal már kikapcsolták a rádiót. Egy kis emelkedőhöz értek, de csak amikor a tetejére értek -
és lenéztek az alattuk elterülő tájra - észlelték, hogy milyen magasan is járnak. Az utóbbi hat
órában végig lassan haladtak felfelé, anélkül, hogy észrevették volna. Végül azonban
megérkeztek.
Paulo a parkolóba állította az autót és leállította a motort. A nő hátranézett, hogy
meggyőződjön a dolgok valódiságáról: igen, láthatta a zöld fákat, növényeket és a teljes
vegetációt.
Előtte a teljes horizonton a Mojave-sivatag terült el. A hatalmas sivatag, mely öt amerikai
államot érintett és átnyúlt Mexikó területére is. A sivatag, melyet gyermekkorában oly sok
western filmben látott, a sivatag, mely olyan különös nevű helyekkel bírt, mint a Szivárvány
Erdő, vagy a Halál Völgye.
"Rózsaszín" - gondolta Chris, de nem szólt semmit. Paulo mozdulatlanul szemlélte ezt a
végtelenséget, talán arra próbált rájönni, hol rejtőznek az angyalok.
A főtérre igyekeztek, hogy láthassák, hol kezdődik és ér véget Borrego Springs. A városban
három hotel található. Télen a turisták odautaznak, hogy ne feledjék el a napsugarakat. A
csomagjaikat a szobában hagyták és elmentek vacsorázni egy mexikói étterembe. A fiú sokáig
csak ácsorgott mellettük, próbálta megérteni, hogy milyen nyelven beszélnek és mivel nem
tudta megfejteni, végül megkérdezte. Miután megtudta, hogy Braziliából jöttek, elmondta,
hogy korábban még nem találkozott brazil emberrel.
- Most már kettőt is ismerek - mondta mosolyogva.
A következő nap talán a teljes város tudni fog róluk. Nem sok újdonság történik Borrego
Springsben.
Az étkezés befejezése után elmentek sétálni egyet, kéz a kézben a város körül. Paulo a
sivatagba vágyott, érezni akarta és belélegezni a Mojave levegőjét. Végül egy kavicsos-
sziklás helyre értek fél óra séta után, ahonnan keletre tekinthettek és láthatták Borrego Springs
távoli, pislákoló fényeit. Innen jobban szemügyre vehették az eget is. Lefeküdtek a földre és
elmondták vágyaikat a hulló csillagoknak. A hold nem volt látható és a csillagképek
ragyogtak az égen.
- Volt már olyan érzésed, hogy életed bizonyos pillanatában valaki megfigyeli, hogy mit teszel
éppen? - kérdezte Paulo.
- Honnan tudod?
- Mert így van. Olyan pillanatok, amelyekben öntudatlanul észrevesszük az angyalok
jelenlétét.
Chris emlékezett a kamaszkorára. Akkoriban ez az érzés sokkal erősebben élt benne.
- Ebben a pillanatban - folytatta Paulo - egyfajta filmet kezdünk el készíteni, amelyben mi
vagyunk a főszereplők és bizonyosak vagyunk benne, hogy valaki figyel bennünket. De aztán,
ahogyan felnövünk, egyre nevetségesebbnek tartjuk mindezt. Már csak gyermeki álomnak
tűnik, amelyben színésznők, vagy filmszínészek szeretnénk lenni. Elfelejtjük, hogy azokban a
pillanatokban, amikor egy láthatatlan közönségnek mutattuk be magunkat, a megfigyeltség
érzete még nagyon erős volt.
Csendben telt a következő perc.
- Amikor az eget látom, sokszor visszatér ez az érzés az alábbi kérdéssel együtt: ki figyel
bennünket?
- No és ki figyel ránk? – kérdezte Chris.
- Angyalok. Isten hírnökei.
A nő tovább bámulta az eget. Hinni akart ebben.
- Minden vallás és minden ember, aki a „Rendkívülivel” foglalkozik, megemlíti az angyalokat
– folytatta Paulo.
- Az univerzumot angyalok lakják. Ők hozzák el nekünk a reményt, mint ahogy a papok
bejelentik a megváltó születését. Elhozzák a halált is, miként a végzet angyala, aki
Egyiptomban járván elpusztította azokat, kiknek a portáján nem volt ott a megfelelő jel. Ők
azok, akik kezükben tüzes karddal tartanak vissza bennünket a Paradicsom kapujától. Vagy
magukhoz szólíthatnak bennünket, ahogyan Máriával tették. Az angyalok feltörik a tiltott
könyvek pecsétjét és játszanak a végítélet kürtjein. Elhozzák a fényt, mint Mihály, vagy a
homályt, mint Lucifer.
Chris összegyűjtötte a bátorságát a következő kérdéshez:
- Vannak szárnyaik?
- Még nem láttam angyalt – válaszolta Paulo. – Ám ezt én is tudni szeretném. Már
megkérdeztem J-től.
„Micsoda szerencse” - gondolta a nő. Nem ő volt az egyedüli, aki ilyen egyszerű dolgokra
volt kíváncsi az angyalokkal kapcsolatban.
- J. szerint olyan alakot öltenek, amilyet az ember el tud képzelni. Mivel ők Isten élő
gondolatai és alkalmazkodniuk kell bölcsességünkhöz és felfogóképességünkhöz. Tudják,
hogy ha nem így tesznek, nem is láthatnánk őket.
Paulo lehunyta a szemét.
- Képzeld el az angyalodat és érezni fogod a jelenlétét – mondta végül.
Csendben voltak és a sivatagban gyönyörködtek. Semmiféle zajt nem hallottak és Chris újra
kamasznak érezte magát abban a kamaszkori filmben, amelyben bemutatkozott a láthatatlan
hallgatóságnak.
Minél jobban koncentráltak, egyre inkább megbizonyosodott arról, hogy mögötte egy erős,
barátságos és nagylelkű jelenlét létezik. Elkezdte elképzelni a saját angyalát, pont olyannak,
amilyennek látta a gyermekkori felvételeken: kék ruhában, aranyszínű hajjal és végtelen,
fehér szárnyakkal.
Paulo is elképzelte az övét. Ő már számtalanszor belemerült a láthatatlan világba, mely
körülvette, ez már nem volt újdonság a számára. Azonban most - amióta J. rábízta ezt a
feladatot - sokkal inkább érezte angyalának jelenlétét; mintha az angyalok csak azoknak
fednék fel magukat, akik hisznek a létezésükben. Tekintet nélkül arra, hogy hiszünk-e bennük,
vagy sem, ők mindig ott vannak – az élet, a halál, a pokol és a paradicsom hírnökeiként.

Az őr, aki épp az asztalnál reggelizett, feléjük fordult.

- Nem tanácsos éjszaka a sivatagba menni – jegyezte meg.
„Ez valóban egy igazi kisváros” - gondolta Chris. „Tudnak minden lépésünkről”.

- Éjjel a legveszélyesebb – folytatta az őr. – Előjönnek a prérifarkasok és a kígyók is. Nem

tűrik a nappali hőséget és napnyugtakor indulnak vadászni.
- Az angyalainkat vártuk – válaszolta Paulo.
Az őr azt hitte, hogy a férfi nem beszél tökéletesen angolul. Mondandója ugyanis értelmetlen
volt: „angyalok!” Talán másra gondolt.
Mindketten sietve elfogyasztották a kávéjukat. A „kapcsolat” egy kora reggeli időpontot jelölt
meg találkozóként.

Chris meglepődött, amikor először találkozott Took-kal. Fiatalember volt, nem lehetett több
húsz évesnél. A sivatagban parkoló lakókocsiban élt, néhány kilométerre Borrego Springstől.
- Az "Összeesküvés" mestere? - kérdezte halkan Paulotól, miután a fiú bement, hogy jeges teát
hozzon nekik.
Azonban a fiú visszatért, még mielőtt válaszolhatott volna. A jármű oldalán kifeszített ponyva
alá ültek, ami "verandaként" szolgált. A templomos lovagok rituáléiról, a reinkarnációról, a
szufi mágiáról és a katolikus egyház latin amerikai útjairól beszélgettek. A fiú nagyon
tájékozottnak tűnt és élvezetes volt látni a beszélgetésüket - miként a szurkolók, akik
valamely népszerű sportról beszélgetnek és magasztalnak bizonyos taktikákat, miközben
lehordják a többit. Mindenről szó esett, csak az angyalokról nem.
A nap kezdett egyre melegedni, még több teát fogyasztottak, miközben Took egyfolytában
mosolyogva a sivatagi élet csodáiról mesélt - azonban megjegyezte, hogy kezdőknek soha
nem szabad éjjel a sivatagban járniuk (az őrnek tehát igaza volt). Emellett a nap legmelegebb
óráit is kerülniük kell.
- A sivatag reggel és délután járható - mondta. - Más időben kockázatos.
Chris hosszú ideig figyelte a beszélgetés menetét. Mivel azonban korán kelt és a nap
ragyogása óráról órára erősebb lett, úgy döntött, hogy lehunyja szemét és lepihen egy kicsit.

Amikor felébredt, a beszédhangokat már máshonnan hallotta. A két férfi a lakókocsi mögött
állt.
- Miért hozta magával a feleségét? - hallotta Took visszafogott hangját.
- Mert a sivatagba jöttem - válaszolt Paulo szintén suttogva.
Took nevetett.
- Így feláldozza azt, ami a legjobb a sivatagban. A magányt.
("Ez a fickó minden lében kanál" - gondolta Chris.)
- Meséljen a valkűrökről - kérte Paulo.
- Ők segítenek abban, hogy meglássa az angyalát - folytatta az amerikai.
(Újabb nők. Mindig így van, újabb nők).
- Ők tanítottak meg engem mindenre. Azonban a Valkűrök irigyek és kemények.
Megpróbálnak az angyalok nyomában járni és mint tudjuk, az angyalok birodalmában nem
létezik sem jó, sem rossz.
- Legalábbis nem a hagyományos értelemben.
Ez Paulo hangja volt. Chrisnek fogalma sem volt arról, hogy mit jelentenek a "Valkűrök".
Halványan emlékezett rá, hogy hallotta már ezt az elnevezést egy zenemű címeként.
- Nehéz volt megtalálnia az angyalát?
- Talán a „szenvedés” a helyzetre illő szó. Hirtelen történt, abban az időben, amikor a
Valkűrök errefelé jártak. Elhatároztam, hogy puszta kedvtelésből elsajátítom a gyakorlatot,
mivel akkoriban még nem értettem a sivatag nyelvét és mindent nagyon unalmasnak találtam.
- Az én angyalom annál a harmadik hegynél jelent meg. Épp odafent bolyongtam és zenét
hallgattam walkmanen. Akkoriban már teljesen ura voltam a második elmémnek. Most már
sokkal szórakozottabb vagyok.

(Mi az ördög lehet az a „második elme”?)

- Az apja tanította meg rá?
- Nem. Amikor rákérdeztem, hogy miért nem beszélt nekem soha angyalokról, azt válaszolta,
hogy vannak olyan fontos dolgok, melyeket a magam útján kell megismernem.
Egy darabig csendben voltak.
- Ha találkozik a Valkűrökkel, van valami, aminek jó hasznát veheti, hogy szót értsen velük –
mondta Took.
- Mi lenne az?
A fiatalember elmosolyodott.
- Rá fog jönni. De sokkal jobb lett volna, ha nem hozza magával az asszonyt.
- A te angyalodnak voltak szárnyai? – kérdezte Paulo.
Mielőtt Took válaszolhatott volna, Chris már felemelkedett az alumínium székből, megkerülte
a lakókocsit és szemben állt velük.
- Miért ragaszkodik ahhoz, hogy jobb lenne egyedül lenned? – kérdezte portugálul. – Akarod,
hogy elmenjek?
Took folytatta a beszélgetést és ügyet sem vetett Chris mondandójára. A nő Paulo válaszára
várt, de mintha láthatatlan lett volna.
- Kérem az autó kulcsait – mondta türelmetlenül.
- Mit akar a felesége? – kérdezte Took.
- Tudni akarja, hogy mi az a „második elme”.
„A fenébe! Kilenc éve vagyunk együtt és ez az idegen mindent tud rólunk!”
- A nevem Took – (angolul a keresztnevem) – mondta átható tekintettel. - Ön egy igazán
gyönyörű nő.
A dicséret azonnali hatással volt. Úgy tűnt, hogy a fiatalember képes a nőkkel bánni zsenge
kora ellenére.
- Üljön le, hunyja be a szemét és megmutatom, mi is az a második elme – mondta.
- Nem azért jöttem a sivatagba, hogy mágiát tanuljak, vagy angyalokkal társalogjak – mondta
Chris. – Hanem azért, hogy a férjemmel lehessek.
- Üljön le – ragaszkodott hozzá Took nevetve.
A nő egy pillanatra Paulora nézett, de képtelen volt megfejteni, hogy férje mire gondolhatott.

„Tisztelem a világukat, de nekem semmi keresnivalóm benne” - gondolta Chris. Bár minden
barátjuk azt hitte, hogy ő is teljesen belemerült férje életmódjába, valójában alig beszéltek
egymással erről. El szokott menni vele néhány helyre és egyszer még a kardját is cipelte egy
ünnepség céljából. Ismerte a santiagói zarándokutat és – a körülmények hatására -
valamicskét tanulmányozta a szexuális mágiát is. De ez volt minden. J. sosem javasolta, hogy
legyen a férje tanítványa.
- Mit tegyek? – kérdezte Paulot.
- Amit gondolsz – válaszolta.
„Szeretlek”– gondolta. Ha többet tanulmányoznám az ő világát, bizonyosan még közelebb
kerülnék hozzá. Visszament a székéhez, leült és behunyta a szemét.
- Mire gondol? – kérdezte Took.
- Amiről épp az előbb ketten beszélgettek. Paulo egyedüli útjára. A második elmére. Vajon
van-e szárnyuk az angyaloknak. Illetve hogy miért is kéne ezzel foglalkoznom
tulajdonképpen. Elvégre sosem társalogtam angyalokról.
- Nem, nem. Azt akarom tudni, hogy gondol-e valami másra. Öntudatlanul.
Chris érezte, ahogy a fiú megérinti a feje mindkét oldalát.
 Lazítson. Lazítson. Lágy hangja volt. - Mire gondol most?
Zajokat hallott. És hangokat. Most érezte igazán, hogy mire is gondol valójában, bár már egy
teljes napja motoszkált a fejében.
- Egy dallamra – válaszolta. - Ezt a dallamot énekeltem magamban mióta tegnap idefelé
meghallottam a rádióban.
Valóban, ezt a dallamot dúdolta szüntelen. A végéig, majd újra az elejétől a végéig. Nem tudta
kiverni a fejéből.
Took megkérte, hogy nyissa ki a szemét.
- Ez hát a második elme – mondta. – A második elméje dúdolja a dallamot. Bármi hasonlóra is
képes. Ha épp szerelmes lenne, a fejében tarthatná, akivel együtt szeretne lenni, vagy akit
szeretne elfelejteni. De a második elmével nehéz alkudozni. Az akaratától függetlenül
tevékenykedik.
Nevetett.
- Egy dal! Hasonlóan a legtöbb emberhez, akinek második elméjét szintén a zene tölti ki
teljesen! A nőknek egyfolytában szenvedéllyel kellene élniük, nem a zenén gondolkodniuk!
Önnek sosem voltak a „második elméjébe” bebörtönzött szerelmei?
Mindketten harsányan kacagtak.
- Ezek a legrosszabb szerelmek, a legszörnyűbbek! – folytatta Took, de nem bírta abbahagyni
a nevetést. – Utazol, miközben megpróbálsz felejteni, miközben a második elméd azt
ismételgeti: „ez tetszene neki”, vagy azt javasolja, hogy „bárcsak itt lenne most”.
Mindketten dőltek a nevetéstől. Chris nem tulajdonított jelentőséget a tréfának. Inkább
meglepett volt, sosem gondolkozott még ilyesmin.
Két elméjük van. Amelyek egyszerre működnek.
Took abbahagyta a nevetést és mellé lépett.
- Hunyja le a szemét újra – mondta. – Idézze fel a horizont képét, amit látott.
Megpróbált visszaemlékezni. Ám rájött, hogy nem a horizontot nézte.
- Nem tudom – mondta csukott szemekkel. – Nem tudom felidézni. Tudom, hogy körbevesz,
de nem figyeltem meg eléggé.
- Eszméljen és nézze meg.
Chris körülnézett. Hegyeket, sziklákat, kavicsokat és szórványos, vad vegetációt látott. A
napot, melynek sugara egyre erősebben perzselt és úgy tűnt, áthatol a sötét lencséken és
megégeti a szemét is. – Itt van – mondta Took ezúttal komoly hangon. – Próbálja megérteni,
hogy itt van és hogy a körülöttünk lévő dolgok átalakítják Önt is – ugyanúgy, ahogyan Ön is
formálja azokat.
Chris a sivatagot bámulta.
- Ahhoz, hogy behatoljon egy láthatatlan világba és felfedezze annak hatalmát, a jelenben kell
élnie, itt és most. Ahhoz, hogy a jelenben éljen, uralnia kell a második elmét. Valamint
megfigyelnie a horizontot.

A fiú arra kérte, hogy koncentráljon a melódiára, amelyet korábban dúdolt. Az „Amikor
szerelmes leszek” című dal volt. Nem emlékezett a teljes szövegre és kitalált néhány szót is,
vagy csak tum-lala-tum-tumot énekelt.
Chris koncentrált. Néhány pillanat múlva a dallam eltűnt. Teljesen éber volt és Took
tanácsaira figyelt.
De úgy tűnt, hogy Tooknak már nincs több mondanivalója.
- Egy kicsit félre kell vonulnom – mondta. – Jöjjenek vissza két nap múlva.

Paulo és Chris bezárkózott a légkondicionált hotelszobába, mivel nem akartak szembesülni az

ötvenfokos déli hőséggel. Nem volt olvasnivalójuk, sem egyéb tennivalójuk. Agyonütötték
volna az időt egy kis alvással, de képtelenek voltak rá.
- Megismerkedünk a sivataggal – mondta Paulo.
- Nagyon nagy a forróság. Took megmondta, hogy veszélyes. Halasszuk holnapra.
Paulo szótlan maradt. Biztos volt benne, hogy a bezártságot valamiféle tanulási tapasztalatra
használhatná fel. Megpróbált jeleket látni mindenben, ami élete során történt vele, a beszédet
pedig csak a feszültség felkeltésére használta.
De ez teljességgel lehetetlen volt; értelmet találni mindenben, ami keresztezte az útját, azért
hogy éber és érdeklődő maradjon.
Paulo sosem pihent és Chris gyakran azt kérdezte magától, hogy mikor merül ki teljesen.
- De kicsoda Took?
- Az apja egy hatalmas mágus, a fiú pedig folytatni kívánja a családi hagyományt - miként a
mérnök apák is azt szeretik, ha a fiuk folytatja a karrierjüket.
- De ő még fiatal és mégis öregemberként viselkedik. Elvesztegeti élete legszebb éveit a
sivatagban.
- Mindennek ára van. Ha Took keresztüljut mindezen és nem áll ellen a Hagyomány
kísértésének, hamarosan az első lesz a fiatal mesterek sorában, aki részévé válik egy olyan
világnak, melyet az idősebb mesterek megértenek ugyan, de megmagyarázni már nem tudnak.
Paulo megállt és az egyetlen közelben lévő könyvet kezdte el olvasni, mely a Mojave-sivatag
szállásainak útmutatója volt. Nem kívánta elmondani feleségének, hogy azonkívül, amit
megosztott vele, még egy oka volt Took ittlétének: nagy hatalma volt a paranormális
jelenségekkel szemben, mert a Hagyomány felkészítette, ha netán megnyílnak a paradicsom
kapui.
Chris beszélni szeretett volna. Nyugtalan fogolyként érezte magát a szobában és elhatározta,
hogy nem tulajdonít "jelentőséget mindennek", ahogyan a férje tette. Emberi lény volt, nem
óhajtott a kiválaszottak közösségének tagjává válni.
- Nem igazán értem, amire Took próbált megtanítani - fejtegette Paulonak. - A magány és a
sivatag intenzívebbé teheti az emberek kapcsolatát a láthatatlan világgal. De úgy gondolom,
hogy egyúttal elválaszt a többi embertől.
- Biztosan van a közelben néhány szeretője - mondta Paulo mesterének „mágiával és nőkkel”
való viszonyáról, egyúttal le akarta zárni a párbeszédet.
"Ha még harminckilenc napot kell vele bezárva töltenem, megölöm magam" - tett magának
ígéretet Chris.
Délután átmentek az utca túloldalán lévő étterembe ebédelni. Paulo egy ablak melletti asztalt
választott.
- Szeretném, ha megfigyelnéd az itt elhaladó embereket - mondta.
Úgy tett, ahogy Paulo kérte. A következő fél órában csak öt ember haladt el.
- Mit vettél észre?
Részletesen leírta az embereket, a ruhájukat, a körülbelüli korukat és hogy mit vittek
magukkal. Azonban Paulo láthatóan nem erre volt kíváncsi. Többet szeretett volna tudni, még
jobb választ kapni, de erre nem volt képes.
- Rendben – mondta. – Akkor elmondom, hogy mire kellett volna felfigyelned. Az utcán
elhaladó összes ember enyhén lefelé nézett.
Vártak egy keveset, míg újabb személy haladt el. Paulonak igaza volt.
- Took arra kért, hogy tanulmányozd a horizontot. Próbáld meg.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Minden ember és állat egy bizonyos mágikus mezőt generál maga köré. Ez általában egy öt
méteres, kör alakú sugár és figyelünk mindenre, aki ebbe belép. Nem számít, hogy mik ezek;
személyek, asztalok, telefonok, vagy vitrinek: megpróbáljuk uralni ezt a kis világot, melyet
magunk hozunk létre.
- A mágusok azonban mindig távolabb tekintenek. Felerősítik ezt a „mágikus teret” és
megpróbálnak sokkal több dolgot befolyásolni. Ezt nevezik a „horizontot szemlélésének”.
- De miért kéne nekem is ezt tennem?
- Mert itt vagy és látod, hogyan változnak a dolgok.
Miután távoztak az étteremből, figyelmét a távoli dolgokra irányította. Észrevette a hegyeket,
a napnyugtakor véletlenszerűen feltűnő felhőt és fura módon az őt körülvevő levegőt.
- Minden, amit Took mondott fontos – mondta Paulo. – Ő már látta és beszélt is az angyalával
és téged használ eszközül arra, hogy engem utasítson. Ismeri a szavainak erejét és jól tudja,
hogy a meg nem fogadott tanács visszaszáll a tanácsadóra, gyengítvén annak energiáját.
Biztosnak kell tehát lennie abban, hogy valóban érdekel, amiről neked beszél.
- De miért nem közvetlenül neked mutatja meg ezeket a dolgokat?
- Azért, mert a Hagyománynak van egy íratlan szabálya, mely szerint egy mester sosem tanítja
egy másik mester tanítványát. Én pedig J. tanítványa vagyok. Mivel azonban segíteni akar
nekem, téged használ erre a célra.
- Ezért hoztál hát magaddal?
- Nem. Azért, mert féltem egyedül nekivágni a sivatagnak.
„Mondhatta volna azt is, hogy azért mert szeret” – gondolta Chris, miközben a város felé
gyalogoltak. Ez lenne a valódi válasz.

Leállították az autót a poros kis út mentén. Két nap eltelt és ma este újra találkoznak Took-kal,
aki arra kérte, hogy egyfolytában szemlélje a horizontot. Izgatott volt a találkozójuk miatt.
De még csak reggel volt. A napok pedig lassan teltek a sivatagban.
Még egyszer felnézett a horizontra; hegyeket látott, melyek hirtelen képződtek néhány millió
éve és melyek hegyláncként szelték át a sivatagot. Bár az őket létrehozó földrengés már régen
történt, még mindig látható, ahogyan a föld felszíne átszakadt – a talaj óvatosan mászik fel a
hegyekre, majd egy bizonyos magasságban egyfajta nyílt seb látható, melyből előtűnnek a
sziklák és az ég felé törnek.
A hegyek és az autó között egy sziklás völgy húzódott vad növényzettel, tövisek, sziklák,
kaktuszok; az élet ott is ragaszkodott a jelenléthez, ahol nem vágyódtak utána. A közepéből
pedig egy határtalan, nagyjából öt futballpálya nagyságú fehér folt tűnt ki. Megcsillant rajta a
reggeli napfény, mintha csak egy hómező lenne.
- Só. Sóstó.
Igen. Ez a sivatag valaha tenger volt. Évente egyszer a Csendes-óceán sirályai több száz
kilométert tettek meg, hogy megérkezzenek a sivatagba és egy bizonyos fajta garnélarákot
egyenek, melyek az esős időben jelennek meg. Az ember elfelejti, honnan jött, de a természet
soha.
- Körülbelül öt kilométerre lehet innen – mondta Chris.
Paulo az órájára pillantott, de még korán volt. A láthatárt nézték, mely egy sós tavat mutatott
meg nekik. Egy óra út oda és ugyanannyi vissza az erős napsütés kockázata nélkül.
Mindketten egy vizeskulacsot akasztottak az övükre. Paulo a cigarettát és a Bibliát egy kis
táskába tette. Amikor a tóhoz érnek, javasolni fogja, hogy olvassanak belőle egy szakaszt,
melyet találomra választanak ki.

Elkezdtek gyalogolni. Chris - amennyire tőle tellett – megpróbálta mindvégig a láthatárt

kémlelni. Bár egyszerűnek tűnt, valami különös dolog történt vele. Egyre jobban érezte
magát, egyre szabadabbnak, mintha a belső energiái megnövekedtek volna. Évek óta először
bánta, hogy nem fordított több figyelmet Paulo „Összeesküvésére”. Mindig bonyolult
szertartásokra gondolt, melyeket csak a felkészült és tanult emberek tudnak végrehajtani.

Sietség nélkül haladtak már vagy fél órája. Úgy tűnt, hogy a tó megváltoztatta a helyét, még
mindig ugyanolyan távol volt. Még egy óra eltelt. Már majdnem hét kilométert megtettek és a
tó alig „egy kicsivel” került közelebb. Már nem kora reggel volt, a nap pedig kezdett forróvá
válni.
Paulo hátranézett. Láthatta az autót, de már csak apró kis vörös pontként a távolban, melyet
lehetetlen szem elől téveszteni.
- Álljunk meg itt – mondta.
Letértek az útjukról és egy szikla közelébe értek. Összekuporodtak, mivel az alig adott
árnyékot. A sivatagban árnyékot csak kora reggel, vagy késő délután találni, illetve a sziklák
közelében.
- Rosszul számítottunk – mondta.
Chris már rájött. Ez meglepte, mivel Paulo általában jól becsülte meg a távolságot és bízott az
öt kilométerben, amit kiszámított.
- Tudom, hogy hol hibáztunk – mondta. – A sivatagban nincs semmi, ami lehetővé tenné a
számításokat. Megszoktuk, hogy a távolságot a dolgok nagysága alapján állapítsuk meg.
Ismerjük egy fa körülbelüli nagyságát, vagy egy oszlopét, egy házét. Segítenek eldönteni,
hogy a dolgok közel, vagy távol esnek-e.
Itt azonban nem volt viszonyítási alap. Csak sziklák, melyeket sohasem láttak, hegyek,
melyek nagyságát nem tudták megbecsülni és a vad növényzet. Paulo akkor jött rá erre,
amikor visszapillantott a kocsira. Tudta, hogy több mint hét kilométert tettek meg.
- Pihenjünk egy kicsit, aztán visszamegyünk.
„Rendben” - gondolta Chris. Elbűvölte a gondolat, hogy tovább szemlélheti a horizontot. Ez
teljesen új tapasztalat volt számára.
- Ez a dolog, hogy nézzem a horizontot, Paulo… – Chris szünetet tartott.
Paulo várta, hogy Chris folytassa. Tudta, hogy attól tart, nehogy valami butaságot mondjon,
vagy misztikus jelentést lásson dolgokban, mint oly sokan, akik csak keveset tudnak az Útról.
- Úgy tűnik, mintha… nem tudom… nem tudom megmagyarázni… mintha a lelkem kiterjedt
volna.
„Igen” – gondolta Paulo. „Jó úton jár”.
- Korábban, ha a távolba meredtem, a dolgok valóban távolinak tűntek, ugye érted? Úgy tűnt,
hogy kívül esnek az én világomon. Mivel csak azokra a dolgokra figyeltem, melyek közel
voltak, körülöttem.
- Mígnem két nappal ezelőtt hozzászoktam a távoli dolgok megfigyeléséhez. Azt észleltem,
hogy az asztalok, székek és tárgyak mellett a hegyek, a felhők és az ég is a világom részeivé
váltak. És a lelkem… a lelkem a szemem által érinti meg ezeket a dolgokat.
„Hűha! Tökéletesen elmagyarázta!” – gondolta Paulo.
- A lelkem pedig úgy látszik kiterjedt – ismételte Chris.
Ekkor kinyitotta a táskát, kivett egy szál cigarettát és meggyújtotta, mielőtt válaszolt volna.
- Pedig bárki láthatja. Azonban mindig csak a hozzánk legközelebb eső dolgokra figyelünk,
lefelé és befelé. Így, a szavaiddal élve, energiánk elapad, lelkünk pedig összezsugorodik.
- Mivel rajtunk kívül semmi más nem rejlik benne. Nincsenek benne óceánok, hegyek és más
emberek; még a háznak a fala sem, amelyben élünk.
Paulonak tetszett a „kiterjedt a lelkem” kifejezés. Ha a Hagyomány egy másik tagjával
társalgott volna, nem kétséges, hogy sokkal bonyolultabb magyarázatokat hallott volna, mint
például „az öntudatom kitágult”. De a felesége által használt meghatározás sokkal pontosabb
volt.
Abbahagyta a dohányzást. Nem volt értelme erőltetnie a továbbhaladást a tó felé, a
hőmérséklet hamarosan elérheti az ötven fokot árnyékban. Az autó messze volt, de még
látható és másfél óra gyaloglás után visszaérnek.
Elindultak visszafelé. Körülvette őket a sivatag, a végtelen láthatár és a szabadság érzete
egyre nőtt mindkettejük lelkében.

- Vessük le a ruháinkat – mondta Paulo.

- De bárki megláthat minket – válaszolta Chris automatikusan.
Paulo nevetett. Körös-körül minden látható volt. Előző nap, amikor reggeltől délutánig
sétáltak mindössze két kocsi haladt el mellettük és mielőtt feltűntek, már hallották a hangos
motorzajt. A sivatagban csak a nap, a szél és a csend volt.

- Csak az angyalaink néznek minket – válaszolta. – De ők számtalanszor láttak már minket

csupaszon.
Levetette a nadrágját, a pólóját, a kulacsát és mindet a táskába tette.
Chrisnek vissza kellett tartania a nevetést. Majd ugyanígy tett ő is, így nemsokára a Mojave-
sivatagban gyalogolt két ember fehérneműben, sötét kalapban, egyikük táskával a hátán.
Ha valaki látta volna őket, rendkívül jól szórakozott volna.
Fél órája gyalogoltak. A kocsi már csak egy pont volt a láthatáron, de a tóval ellentétben
növekedett, ahogyan közelítették. Nemsokára odaérnek.
Chris azonban hirtelen végtelen kimerültséget érzett.
- Pihenjünk meg egy kicsit – kérte.
Paulo hirtelen megállt.
- Nem tudom tovább cipelni ezt a táskát – panaszkodott. – Nagyon elfáradtam.
Mi az, hogy nem bírja? Az egész táska a két kulaccsal együtt sem nyomhatott többet három
kilónál.
- Bírnod kell. A vizünk benne van.
Valóban, muszáj volt tovább vinnie.
- Akkor igyekezzünk – mondta kissé idegesen.
„Néhány perce még minden olyan romantikusnak látszott” – gondolta Chris. Most mégis
milyen rosszkedvű.
Kicsit tovább haladtak, de egyre kimerültebbé vált. Ha rajta múlik, ő már nem tesz több
megjegyzést, nem akarta még inkább bosszantani.
„Micsoda bolond” – gondolta. Mindezen szépségek közepette rosszkedvűnek lenni, miután
oly érdekes dolgokról beszélgettek, mint a…
Nem emlékezett, de nem is volt lényeges. Már a gondolkodáshoz is fáradt volt.
Paulo megállt és a táskát a földre helyezte.
- Megpihenek – mondta.
Már nem tűnt feldúltnak. Bizonyára kimerült. Hozzám hasonlóan.
Árnyék nem volt ugyan, de neki is pihennie kellett.
Leültek a forró talajra. Meztelenségük és a bőrüket égető homokszemcsék már nem zavarták
őket túlságosan. Meg kellett állniuk egy kis időre.
Aztán eszébe jutott, hogy miről beszéltek: a horizontról. Arra gondolt, hogy bár nem akarja,
mégis úgy érezte, hogy kiterjedt a lelke. Emellett a második elméje teljesen leállt. Nem
jutottak eszébe zenék, vagy egyéb ismétlődő dolgok és azzal sem törődött, hogy valaki őket
nézi, miközben meztelenül gyalogolnak a sivatagban.
Minden jelentőségét vesztette; kipihentnek, gondtalannak és szabadnak érezte magát.
Pár percig csendben voltak. Hőség volt, de a nap nem nyugtalanította őket. Sokkal inkább az,
hogy nem sok vizük maradt a kulacsokban.
Paulo kelt fel elsőként.
- Jobb ha megyünk. Már nem járunk messze az autótól. Majd bekapcsoljuk a légkondicionálót
és pihenünk.
Álmos volt. Egy szemhunyásnyit aludni szeretett volna. De azért fölkelt.
Továbbmentek és egyre közelebb kerültek az autóhoz. Nem több, mint tíz percnyi
gyaloglásra.
- Ha már úgyis ilyen közel vagyunk, aludjunk egy picit. Csak öt percet.
Öt percet? Miért mondhatta ezt Paulo? Belelátott az elméjébe? Vagy talán ő is álmos volt?
Semmi baj nem történhet, ha alszanak öt percet. Lebarnulnának, mintha csak a strandon
lennének, gondolta.
Ismét leültek. Már több, mint egy órája gyalogoltak megállás nélkül.
Mi rossz lenne abban, ha öt percre ledőlnek?
Motorzajra lettek figyelmesek. Fél órával korábban még összerezzent és azonnal a ruháiba
bújt volna. De ez alkalommal nem tulajdonított neki jelentőséget. Lássa csak, aki akarja.
Senki nem számoltathatja el emiatt.
Aludni akart, kizárólag aludni.
Mindketten látták, amint egy kamion tűnt fel az országúton, elhaladt az autójuk mellett, majd
megállt egy kicsit előrébb. Egy férfi szállt ki belőle és az autójuk felé tartott. Belenézett a
kocsiba és vizslatva körbejárta.

„Tolvaj lehet” – gondolta Paulo. Elképzelte, ahogyan a férfi ellopja az autót, hátrahagyva őket
ebben a végtelenségben a visszatérés reménye nélkül. A slusszkulcs az indítóban volt, nem
vitte magával, mert attól félt, hogy elhagyja.
Egyébként is a Mojave-sivatagban voltak, nem New Yorkban. Errefelé senki nem lop autókat.
Chris a sivatagot bámulta, melyet aranyszínűnek látott. A kipihentség kellemes érzete járta át
testét. A nap sem zavarta már, az emberek elképzelni sem tudják, milyen gyönyörű látvány is
a sivatag napközben! Aranyszínű! Mennyire különbözött ez a napnyugtakor rózsaszín
sivatagtól!
A férfi abbahagyta a kocsi vizslatását, kezét szeme fölé helyezte. Őket nézte.
Meztelen volt… és a férfi biztosan észrevette. De mit számított ez? Paulo sem látszott
nyugtalannak.
A fickó elindult feléjük, a könnyedség és az eufória érzete egyre magasabbra hágott, de a
kimerültség visszafogta lépteiket. A sivatag aranyszínű és csodálatos volt. Minden csendes és
békés volt, az angyalok, igen, az angyalok hamarosan felbukkannak! Ezért jöttek a sivatagba,
hogy velük beszéljenek!
Meztelen volt, de nem volt szégyenérzete. Szabad nő volt.
A férfi megállt, velük szemben. Más nyelven beszélt. Nem értették, amit mondott.
De Paulo megfeszített erővel figyelt és hallotta, hogy a férfi angolul beszél. Végülis az
Egyesült Államokban voltak.
- Jöjjenek velem – szólt.
- Előbb pihenünk – válaszolta Paulo. – Csak öt percet.
A férfi felvette a táskát a földről és kinyitotta.
- Vegye fel ezt – mondta Chrisnek a ruháját nyújtván.
Nagy erőfeszítés árán engedelmesen felkelt. Fáradt volt ahhoz, hogy vitatkozzon.
A férfi meglátta a vízzel teli kulacsokat, az egyiket kinyitotta, a kis fedőt megtöltötte és kérte,
hogy igyanak belőle.
Nem voltak ugyan szomjasak, de úgy tettek, ahogy a férfi kérte tőlük. Teljesen ellazultak
voltak, harmóniában a világgal, nem óhajtottak vitatkozni.
Bármit megtettek volna, engedelmeskedtek volna bármilyen egyszerű parancsnak, amíg békén
nem hagyják őket.
- Indulunk – mondta a férfi.
Már gondolkodni sem volt erejük, csak a sivatagot bámulták. Bármit megtettek volna, hogy ez
az idegen hagyja őket aludni.
A férfi a kocsihoz kísérte őket, kérte, hogy szálljanak be és beindította a motort. „Vajon hová
visz minket?” – találgatta Paulo. De képtelen volt aggodalmaskodni, minden békés volt, ő
pedig csupán aludni akart.

Felkavart gyomorral ébredt és hányingere volt.

- Maradj még egy kicsit csendben.
Valaki szólt hozzá, de a fejében csak végtelen keveredés volt. Még mindig az arany
paradicsomra gondolt, ahol minden csendes és nyugalmas volt. Megpróbált megmozdulni, de
úgy érezte magát, mintha ezernyi tű szúródna a fejébe.
„Aludni fogok ismét” – gondolta. De nem tudott. A tűszúrás továbbra sem enyhült.
- Hánynom kell – közölte.
Mikor kinyitotta a szemét látta, hogy egyfajta mini piac vette körül, számos hűtő
üdítőitalokkal és étellel a polcain. Az étel látványától még inkább émelygett, aztán meglátott
egy férfit maga előtt, akivel soha nem találkozott korábban.
Segített felkelnie. Paulo észrevette, hogy az elképzelt tűk mellett volt egy másik a karjában is.
Ez azonban igazi volt.
A férfi megfogta a tűhöz kapcsolt szérumot és együtt sétáltak el a fürdőhöz. Paulo csak vizet
öklendezett, semmi mást.
- Mi történik itt? És mit jelentsen ez a tű?
Chris hangja volt, aki portugálul beszélt. Paulo visszament a hűtőhöz és látta, hogy már Chris
is felült tűvel a karjában.
Paulo kissé jobban érezte magát, már nem volt szüksége a férfi segítségére. Felsegítette Christ
és a fürdőbe kísérte, ahol ő is hányt.
- Az autójukat használom, hogy visszajussak az enyémhez – mondta az idegen. – Ugyanott
hagyom kulccsal az indítóban. Kérjenek egy fuvart valakitől, aki odaviszi magukat.
Paulo emlékezni kezdett a történtekre, de az émelygés ismét rátört és újra öklendezett.
Mire visszaért, a férfi már távozott. Aztán észrevették, hogy még valaki ott volt velük, egy
huszonéves fiú.
- Még egy óra – mondta a fiú. – Lecsepeg a szérum és távozhatnak.
- Hány óra van?
A fiú válaszolt. Paulo megpróbált felkelni, hiszen találkozója volt és semmiképp nem akarta
elmulasztani.
- Találkoznom kell Took-kal – mondta Chrisnek.
- Üljön le – szólt rá a fiú. – Csak ha a szérum kifogyott.
Nem volt érdemes vitatkoznia. Sem ereje, sem késztetése nem volt arra, hogy az ajtóig
sétáljon. „Isten veled találka” – gondolta magában. De ebben a helyzetben semmi nem bírt
jelentőséggel. Minél kevesebbet gondolkozik, annál jobb.

- Tizenöt perc – mondta Took. – Ezután már jön a halál és még csak észre sem veszed.
Újra a régi lakókocsinál voltak. Másnap délután volt és körülöttük minden rózsaszínben
pompázott. Semmi nem emlékeztetett már az előző napi sivatagra, a végtelen, arany békére,
majd az ezt követő rosszullétekre és szédülésekre.
Huszonnégy órája nem tudtak aludni és enni, kijött belőlük minden, amit lenyeltek. De az
érzés már különös volt, kezdett elmúlni.
Még szerencse, hogy a horizontjuk kitágult – mondta a fiú. – És hogy angyalokra gondoltak.
Egy angyal megjelent.
Helyesebb lett volna azt mondani, hogy a „lelkünk kiterjedt” – gondolta Paulo. Ráadásul a
fickó, aki feltűnt, nem volt angyal; egy régi kamionja volt és angolul beszélt.
- Gyerünk – mondta Took és kérte Paulot, hogy indítsa be a kocsit.
Az első ülésre ült, fittyet hányva az etikettre. Chris pedig portugálul kezdett szentségelni,
miközben elfoglalta a hátsó helyet.
Took utasításokat osztogatott, ezen az úton haladj, arra menj tovább, gyorsan vezess, hogy
hűvös legyen az autóban, kapcsold ki a légkondicionálót, nehogy a motor felmelegedjen.
Sokszor letértek a szűk, poros útról a sivatagba. De Took tudta, hogy mit csinál, nem követett
el hibákat – velük ellentétben.
- Mi történt tegnap? – tette fel a kérdést sokadszorra Chris.
Tudta, hogy Took direkt felcsigázta ezzel, s bár látta már az őrangyalát, éppúgy viselkedett,
mint bármely hasonló korú fiú.
- Napszúrás – válaszolta végül. – Soha nem láttak még korábban filmet a sivatagokról?
Hát hogyne! Szomjazó férfiakat, a homokban csúszva és víz után kutatva.
- De mi nem voltunk szomjasak. A két kulacs teli volt vízzel.
- Nem erről beszélek – zárta rövidre az amerikai. – Hanem a ruháról.
A ruha! Az arabok a hosszú ruháikban, a különféle kendőikkel, egyik a másikon. Tényleg,
hogy lehettünk ilyen bolondok? Paulo már hallott ezekről a dolgokról és már járt három másik
sivatagban… de még sosem akart kibújni a ruháiból. Azonban ott, azon a reggelen, attól
frusztráltan, hogy soha nem érnek el a tóhoz… „hogyan lehettem ilyen buta?” – gondolta.
- Amikor levetik a ruhájukat, a testvíz azonnal elkezd párologni. Még csak meg sem izzadnak,
köszönhetően a teljesen száraz éghajlatnak. Tizenöt perc elteltével dehidrálttá váltak. Nem
éreznek szomjúságot vagy egyebet, csak enyhe zavartság érzetet.
- És a kimerültség?
- A kimerültség a közelgő halál.
„Nem volt időm észrevenni, hogy a halál közelgett” – mondta magában Chris. Ha egy nap
majd választanom kell egy gyengéd módot a világból való távozásra, újra meztelenül sétálok
majd a sivatagban.
- A túlnyomó többség vízzel teli kulaccsal hal meg a sivatagban. A dehidratáció olyan gyors,
hogy úgy érezzük, mintha egy egész üveg whiskyt megittunk volna, vagy bevettünk volna egy
méregerős nyugtatót.
Took arra kérte őket, hogy mostantól folyamatosan igyanak, mégha nem is szomjasak, mert
elegendő víznek kell lennie a szervezetükben.
- De tényleg megjelent egy angyal – mondta Took.
Mielőtt Paulo elmondhatta volna, mire gondolt, Took arra kérte, hogy álljon oda egy szikla
lábához.
- Szálljunk ki itt és menjünk tovább gyalog.
Egy kis ösvényt követtek, mely felvezette őket a szikla tetejére. Pár percen belül Took rájött,
hogy az elemlámpát a kocsiban felejtette. Visszament érte és magához vette, majd ráült egy
kicsit a motorháztetőre és a sivatagot bámulta.
„Chrisnek igaza van, a magány elidegenít. Furán viselkedik” - gondolta Paulo, miközben a
fiút nézte odalent.
De néhány pillanat múlva ismét fölfelé jött a kis ösvényen és csatlakozott hozzájuk.
Negyven percen belül, nem túl feszes tempóval már a hegy tetején voltak. A növényzet vad
volt és Took arra kérte őket, hogy arccal észak felé üljenek le. Korábbi közvetlensége elillant,
most sokkal koncentráltabbnak és távolabbinak tűnt.
- Angyalokat keresni jöttek – mondta, miközben helyet foglalt mellettük.
- Csak én - mondta Paulo. - Tudom, hogy Ön már beszélt eggyel.
- Felejtse el az angyalomat. Sok ember van a sivatagban, aki már látta, vagy beszélt az
angyalával. De sokan vannak a városokban, a tengereknél, vagy a hegyekben is.
Türelmetlen tónus bujkált a hangjában.
- Gondoljon az őrangyalára – mondta. – Mert az én angyalom itt van és láthatom is. Ez az én
szent helyem.
Paulo és Chris egyaránt emlékezett az első sivatagban töltött éjszakára. Újra elképzelték az
angyalokat, ruhákkal és szárnyakkal.
- Mindig legyen egy szent helyük. Nekem volt már egy kis apartmanban, Los Angelesben egy
téren és most itt. A szent hely kaput nyit az ég felé, az pedig átszüremlik rajta.
Mindketten Took szent helyét szemlélték, a sziklákat, a kemény talajt, a vad növényzetet.
Talán néhány kígyó és prérifarkas is elhaladt itt az éjjel.
Took láthatóan transzállapotban volt.
- Itt találkozhattam először az angyalommal, bár tudtam, hogy mindenhol jelen van és hogy
arca azé a sivatagé, melyben élek, vagy a városé, ahol tizennyolc évig éltem. Beszéltem az
angyalommal, mert hittem benne. Mert bíztam benne, hogy megtalálom. És mert szerettem őt.
Egyikük sem merte megkérdezni, hogy miről folyt a beszélgetés. Took folytatta:
- A látható világban mindenki négyféle lénnyel találkozhat: az elemekkel, a hús nélküli
szellemekkel, a szentekkel és az angyalokkal.
Az elemek a természet dolgainak vibrálásai; a földből, a tűzből, a vízből és a levegőből,
melyekkel szertartásokon keresztül érintkezünk.
Vegytiszta erők, mint például a földrengések, a villámok, vagy a vulkánok. Mivel
„lényekként” tudjuk felfogni őket, ezért gyakran a manók, tündérek, vagy szalamandrák
formáját öltik magukra. Az ember azonban csak kihasználhatja ezeket az erőket, soha nem
tanulunk meg tőlük semmit.
„Miért mondja el mindezt?” – gondolkodott Paulo. „Nem tudja, hogy jómagam is a Mágia
mestere vagyok?”
Took folytatta a magyarázatot.
- A hús nélküli szellemek azok, amelyek egyik életből a másikba bolyonganak, mi pedig
közvetítőkön keresztül lépünk velük kapcsolatba. Néhányan nagyhatalmú mesterek, azonban
mindössze arra tudnak megtanítani, amit a Földön is elsajátíthatunk, mivel ők is itt tanulták
egykor.
„Paulo már biztos tudja mindezt” – vélekedett Chris. „Így hát hozzám intézi szavait.”
Valóban, Took az előtte lévő nőhöz beszélt. Paulonak semmit nem kellett megtanítania, húsz
évvel idősebb volt nála, rengeteg tapasztalattal és ha átgondolná még egyszer, bizonyára
magától is megtalálná a módját annak, hogy az angyalára leljen.
Paulo J. tanítványa volt és mennyi jót hallott Took J-ről! Amikor először találkoztak, Took
számtalan módon próbálta a brazil beszédet megérteni, de a nő ezt lehetetlenné tette. Így hát
képtelen volt bármit is megtanulni J. technikáiból, eljárásaiból és szertartásaiból.
Az a bizonyos első találkozó nagy csalódást keltett benne. Arra gondolt, hogy a brazil férfi J.
nevére hivatkozik annak tudomása nélkül. Vagy – ki tudja – talán J. először hibázott a tanuló
kiválasztásakor. Ha azonban így volt, hamarosan a teljes Hagyomány értesül róla. De a
találkozás estéjén az angyalával álmodott.
Az angyal pedig arra kérte, hogy vezesse a nőt a mágia útjára. Csak kezdje el tanítgatni, a
férje majd elvégzi a többit.
Álmában úgy érvelt, hogy a nőnek már megtanította, mi is az a második elme és arra kérte,
hogy szemlélje a horizontot. Az angyal arra kérte, hogy fordítson elegendő figyelmet a férfire,
mert neki kell a nőre vigyáznia. Aztán az angyal eltűnt.
Képzett oktató volt. Most azt tette, amit az angyal kért tőle és arra számított, hogy ezt látják
majd odafönt is.
- Az anyag nélküli szellemek után – folytatta Took – következnek a szentek. Ők már valódi
Mesterek. Egykor velünk éltek, de már a fény közelében vannak. A szentek nagy tanítása
maga a Földön töltött életük. Fellelhető bennük mindaz, amit mindnyájunknak tudni kell és
csak utánoznunk kell őket.
- És hogyan idézzük meg a szenteket? – kérdezte Chris.
- Imádság útján – válaszolta Paulo Took szavába vágva. Nem érzett féltékenységet, bár
tisztában volt vele, hogy az amerikai sziporkázni akart Chris előtt.
„Tiszteli a Hagyományt. A feleségem használja arra, hogy engem tanítson. De miért ilyen
alapos és ismételi a már tudott dolgokat?” – gondolta.
- A szenteket állandó imádság útján szólítjuk meg – folytatta Paulo. – És amikor közel
vannak, minden hirtelen átalakul. Megtörténnek a csodák.
Took felfigyelt a brazil férfi agresszív hangszínére. De nem fog mondani neki semmit az
angyallal való álmáról, hiszen senkinek nem tartozott semmivel.
- Végül – ragadta magához a szót ismét Took – léteznek az angyalok.
Talán a brazil nem ismerte ezt a rész, bár úgy tűnt, más témákhoz van fogalma. Took hosszú
szünetet tartott. Csendben maradtak. Halkan imádkozott, felidézte angyalát és azt kívánta,
hogy minden szava meghallgatásra találjon. Arra kérte az angyalt, hogy segítsen érthetőnek
lennie, mert – Istenem! – oly nehéz ezt elmagyaráznia.
- Az angyalok nem mások, mint a mozgásban lévő szeretet. Sosem pihennek, állandóan
küzdenek és túlmutatnak a jón, vagy a gonoszon. A szeretet mindent felemészt, mindent
elpusztít és mindent megbocsát. Az angyalokat ilyen szeretetből faragták és egyúttal ők ennek
a hírnökei. Az öldöklő angyal szeretete veszi el egy nap a mi és az őrangyalunk lelkét, aki
majd visszahozza azt. Ez a szeretet körforgása.
- A szeretet háborúja – mondta Chris.
- A békében nincs szeretet. Aki ezt gondolja, elveszett ember.
„Mit tudhat egy ilyen fiú a szeretetről? Egyedül él a sivatagban és még sosem volt szerelmes”
– gondolta Chris.
Azonban bármennyire is erőlködött, nem tudott felidézni egyetlen olyan pillanatot sem,
amikor a szeretet valaha is megnyugvást hozott volna a számára. Mindig haláltusával,
mámorral, intenzív örömmel és mély bánattal járt.
Took feléjük fordult.
- Egy kicsit csendben maradunk, hogy angyalaink hallhassák a zajt ami ezt követi
Chris továbbra is a szeretetre gondolt. Igen, a fiúnak valószínűleg igaza volt, bár megesküdött
volna rá, hogy tudása csak elméleti síkon mozgott.
„A szeretet csak a halál közeledtével pihen meg. Milyen különös!”. Milyen különös volt
minden, amit tapasztalt, mindenekelőtt lelkének kiterjedése.
Soha nem kérte meg Paulot, hogy bármire is megtanítsa, hitt Istenben és ezzel elégedett volt.
Tisztelte a férje útkeresését, talán mert oly közel állt hozzá, vagy talán mert tisztában volt a
gyengeségeivel, mint minden férfiéval; sosem gondolkozott még ezen.
De Took-ot nem ismerte. Azt mondta neki: „Próbáld a horizontot szemlélni. Figyelj a második
elmédre.” És ő engedelmeskedett. Most pedig kiterjedt lelkével felfedezte ennek szépségét és
azt, hogy mennyi időt is vesztegetett el.
- Miért kell az angyallal beszélnünk? – törte meg a csendet Chris.
- Hogy megvilágosodjunk általuk – válaszolta Took.
Took-ot nem zavarta a megjegyzés. Ha Paulotól kérdezi ugyanezt, leszidta volna.
Elmondtak egy Miatyánkot és egy Ave Mariát. Ekkor az amerikai azt mondta, hogy most már
lemehetnek.
- Ez minden? – kérdezte Paulo csalódottan.
- Ide akartam vezetni Önöket, hogy az angyalom lássa, teljesítettem, amire kért engem –
válaszolta Took. – Nem tudom másra megtanítani, ha akar még valamit, kérdezze meg a
Valkűröket.
Feszült csendben indultak vissza, melyet csak Took útirány jelzései törtek meg néha. Azonban
senki nem akart a másikkal beszélni; Chris azért, nehogy Paulo felidegesítse magát a
megjegyzésein, melyekről úgy gondolta, hogy mindent lerombolnak; Took pedig azért, mert
érzékelte a brazil csalódottságát és tudta, hogy nem fog sem J-ről, sem a technikáiról elárulni
semmit.
- Egy dologban téved – mondta Paulo, amikor a lakókocsihoz értek. - Nem angyallal
találkoztunk tegnap. Hanem egy kamionos emberrel.
A másodperc tört részéig Chris azt hitte, hogy a megjegyzés válasz nélkül marad. A kettejük
közötti feszültség egyre nőtt. Az amerikai elindult a „háza” felé, de aztán hirtelen megfordult.
- Elmesélek Önnek egy történetet, amit annak idején apámtól hallottam – mondta. – Egy
mester és a tanítványa a sivatagban járt és a mester megtanította őt arra, hogy Istenben mindig
megbízhat, mivel Ő mindenről tud. Leszállt az éj és úgy döntöttek, hogy letáboroznak. A
mester felverte a sátrat, a tanulónak pedig kiadta, hogy kösse ki a lovakat egy sziklához.
Azonban ez a sziklához érve úgy gondolta: „a Mester próbára tesz. Azt mondta, hogy Isten
mindenre figyel, majd arra kér, hogy kössem ki a lovakat. Meg akar győződni arról, hogy
hiszek-e Istenben, vagy sem.”
Az állatok kikötése helyett hosszan imádkozott, majd Isten gondjaira bízta őket.
Másnap mire felkeltek, a lovak eltűntek. A tanítvány csalódottan panaszkodott a mesternek és
elmondta, hogy nem hisz neki, mivel Isten mégsem törődik mindennel, a lovakról is elfelejtett
gondoskodni.
- Tévedsz – mondta a mester. - Isten vigyázni szeretett volna a lovakra. De abban a
pillanatban a kezedre volt szüksége, hogy kikösd őket a sziklához.
A fiú meggyújtott egy gázlámpát, amely a lakókocsi oldalán lógott. A fény valamelyest
elhomályosította a csillagok ragyogását.
- Amikor az angyalra gondolunk, elkezd megjelenni. Jelenléte egyre közelebbi és élénkebb, de
csak eleinte mutatják meg magukat úgy, ahogy aztán egész életünk során megjelennek:
másokon keresztül. Az angyala azt a férfit rendelte Ön mellé. Korábban kellett otthonából
kiszakítania, valamit a napi tevékenységén is megváltoztatott, mindent elkövetett azért, hogy
a szükséges pillanatban pont ott lehessen. Ez maga a csoda. Ne próbálja hétköznapi
eseménnyé silányítani.
Paulo csendben hallgatta.
- Amikor a hegyre másztunk, én lent felejtettem a lámpást – folytatta Took. – Észre kellett
vennie, hogy egy darabig a kocsinál maradtam. Mindig megfeledkezem valamiről, amikor
elindulok otthonról, miközben érzem, hogy az őrangyalom cselekszik. Visszatart néhány
másodpercre, de ez a kevéske idő nagyon fontos dolgokat jelenthet. Megmenthet például egy
balesettől, vagy találkozhatok valakivel, akire szükségem van.
- Ezért hát amikor a kezemben tartom azt, amiről megfeledkeztem, mindig leülök és
elszámolok húszig. Így az angyalnak van ideje cselekedni. Egy angyal sok eszközzel élhet.
Az amerikai arra kérte Paulot, hogy várjon egy pillanatot. Bement a lakókocsiba és előjött egy
térképpel.
- Utoljára itt láttam a Valkűröket.
Megmutatta a helyet a térképen. A kettejük közötti feszültség érezhetően enyhült.
- Vigyázzon rá – mondta Took. – Jó, hogy magával tartott.
- Én is így vélem – válaszolta Paulo. - Mindent köszönök.
- Milyen hülye voltam! – mondta Paulo a kormányra csapva, amint elhajtottak.
- Hülye? Inkább féltékeny!
Paulo jókedvűen nevetett.
- Négy folyamat! De ő csak hármat említett! A negyedik segítségével lehet az angyalokkal
beszélgetni!
Chrisre nézett, szeme pedig a felfedezés örömétől csillogott.
- A negyedik folyamat neve: kanalizáció! 4

Majdnem tíz napja voltak a sivatagban. Egy olyan helyen álltak meg, ahol számtalan seb
tátongott a talajon; mintha tucatnyi történelem előtti folyó csörgedezett volna errefelé, melyek
maguk után hagyták ezeket a mély, külső hasadékokat, amelyek egyre nagyobbá váltak a nap
munkája következtében.

4
Csatornaképzés, kapcsolatteremtés az elme erejével.
Itt nem éltek sem skorpiók, sem kígyók, sem prérifarkasok, de még a mindenhol jelenlévő vad
növényzet is hiányzott. A sivatag teli volt ilyen helyekkel, melyeket csak „badlands”-nek,
azaz hasztalan földnek neveztek.
Mindketten bemásztak az egyik „seb” nyílásába. A földfalak magasak voltak és csak egy
végtelen kacskaringós utat láttak maguk előtt.
Többé már nem voltak felelőtlen kalandorok, akik azt hiszik, hogy semmi bántódásuk nem
eshet. A sivatagnak megvoltak a maga törvényei és végzett azokkal, akik nem tartották be
őket. Már megtanulták ezeket; a csörgőkígyó hangját, a kint biztonságban eltölthető órákat és
az elővigyázatos óvintézkedéseket. Mielőtt a badlands területére léptek volna, a kocsiban
hagytak egy feljegyzést, hogy merre indulnak. Noha csak fél óráról volt szó, tehát
szükségtelennek, sőt nevetségesnek tűnt, ám ha valami mégis történne, egy autós megállhat és
megláthatja a feljegyzést, így tudni fogja, hogy milyen irányban indultak el. Valamivel meg
kellett könnyíteniük az őrangyaluk dolgát.

A Valkűrök után kutattak. Nem ott a világvégén, mert semmilyen élőlény nem tud sokáig
megmaradni a badlands földjén. Ez csak egy edzés volt Chris számára.
Azonban tudták, hogy a Valkűrök közel jártak, mert látták a jeleket. A sivatagban éltek, sosem
időztek egy helyen túl sokáig – de jeleket hátrahagytak.
Paulo és Chris talált néhány nyomot. Eleinte egyik kisvárost járták a másik után a Valkűrök
után kérdezősködve, de soha senki nem hallott még róluk. A Took-tól kapott útmutató
haszontalannak bizonyult, valószínűleg már régóta elhagyták a térképen jelölt helyet, melyet
Took mutatott nekik. Ám egy nap, az egyik bárban találkoztak egy fiúval, aki úgy emlékezett,
hogy olvasott már valamit róluk. Leírta a Valkűrök öltözetét és a nyomokat, amiket
hátrahagynak.
Aztán elkezdtek kérdezősködni az ilyen öltözéket viselő nőkről. Az emberek rosszallásukat
fejezték ki és elmondták, hogy a Valkűrök egy hónapja, egy hete, három napja távoztak.
Végül egy napi útra voltak attól a helytől, ahol épp tartózkodhattak.

A nap már magasan járt az égen és nem merték megkockáztatni a sivatagi sétát. A földfalak
árnyékot vetettek. A helyszín tökéletes volt.
Chris nem szenvedhette tovább, hogy újra átismételjen mindent. Azonban szüksége volt rá,
bár nem ért el komoly eredményeket.
- Ülj le ide. Háttal délnek.
Úgy tett, ahogyan Paulo kérte. Aztán önkéntelenül ellazult. Keresztbe vetett lábakkal, lehunyt
szemekkel ültek, de azért érezték maguk körül a teljes sivatagot. A lelke tovább fejlődött
ezekben a napokban, tudta, hogy a világ kiterjedtebb, sokkal kiterjedtebb, mint két héttel
ezelőtt.
- Koncentrálj a második elmédre – utasította Paulo.
Chris visszafogottságot érzett a hangjában. Képtelen volt vele ugyanúgy viselkedni, mint a
többi tanítványával, hiszen ismerte a hibáit és a gyengeségeit. Ám Paulo megpróbált
felülemelkedni ezen és mesterként cselekedni, ő pedig becsülte ezért.
A második elméjére koncentrált. Engedte, hogy minden gondolat átfusson az agyán és mint
mindig, abszurd gondolatok voltak olyasvalakitől, aki épp egy sivatag közepén van. Az elmúlt
három napban akárhányszor is fogott a gyakorlatba rájött, hogy automatikus gondolkodása
mindig azzal kötötte le, kit kellene meghívnia a három hónap múlva esedékes születésnapi
partijára.
Paulo arra kérte, hogy ne törődjön ezzel. Csak engedje, hogy gondolatai szabadon
áramoljanak.
- Kezdjük újra elölről – mondta.
- Most is a mulatságra gondolok.
- Ne harcolj a gondolataid ellen. Erősebbek nálad – ismételte Paulo ezredszerre. – Ha meg
akarsz tőlük szabadulni, fogadd el őket. Gondolj arra, amit akarnak tőled, aztán majd
kiüresednek.
A meghívottak listáját maga állította össze. Egyeseket kihúzott és másokkal helyettesített. Ez
volt az első lépés: figyelni a második elmére mindaddig, amíg el nem fárad.
Így a születésnapi parti sokkal hamarabb elmúlt, mint korábban. Ám még így is tovább
gondolkodott a listán. Hihetetlen volt, hogy egy ilyen ügy ennyi ideig lekötötte a figyelmét,
ennyi órát elvett tőle, mialatt sokkal érdekesebb dolgokkal foglalkozhatott volna.
- Gondolkodj, míg el nem fáradsz. Mikor pedig kimerülsz, nyisd meg a csatornát.
Paulo odébb sétált és a falnak dőlt. Took már tapasztalt volt, bár nagyon komolyan vette azt az
elvet, hogy más mester tanítványának nem adhatja tovább a tudást. Azonban Chrisen keresztül
minden nyomot biztosított neki, amire szüksége lehetett.
A láthatatlan világgal való kapcsolatteremtés negyedik módja a kanalizáció volt.
Kanalizálás! Hányszor látta az embereket a közlekedési dugókban veszteglő autóikban
magukban beszélni anélkül, hogy észrevették volna: épp az egyik legkifinomultabb mágikus
folyamatot valósítják meg! A szellemidézéssel ellentétben, mely az öntudat bizonyos fokú
elvesztését igényli a szellemekkel való kapcsolatteremtéshez, a kanalizáció a
legtermészetesebb folyamat, hogy valaki az ismeretlenbe vesse magát. Biztosította a
kapcsolatot a Szentlélekhez, a világ lelkéhez, a fény mestereihez, akik az univerzum távoli
pontjain éltek. Nem igényelt semmilyen szertartást, bekapcsolódást, semmi ilyesmit. Tudat
alatt minden emberi lény tudta, hogy létezik egy híd a láthatatlan felé, melyen bárki félelem
nélkül átkelhet.
Mindenki meg is próbálta, még ha nem is vette észre. Mindenkit meglepett, hogy olyan
dolgokat mond, melyekre korábban még csak nem is gondolt, olyanféle tanácsokat adott,
melyekről „nem is tudta, miért mondta ezt”, olyan dolgokat tett, melyeket látszólag nem
fogott fel.
Emellett mindenki szerette megfigyelni a természet csodáit – az égzengést, a napnyugtát –
készen arra, hogy kapcsolatba lépjen az egyetemes bölcsességgel és az igazán fontos
dolgokról elmélkedjen.
Azonban ekkor megjelent a láthatatlan fal: a második elme.
A második elme jelen volt, eltorlaszolta a bejáratot az ismétlődő ötleteivel, jelentéktelen
problémáival, dallamaival, gazdasági problémákkal, feloldatlan szenvedélyeivel.
Paulo felállt és Chrishez lépett.
- Légy türelemmel és hallgass meg mindent, amit második elméd közölni akar. Ne válaszolj
rá. Ne vitatkozz vele. El fog csitulni.
Chris újra átfutotta a meghívottak listáját, bár már némileg érdeklődését vesztette. Amikor
befejezte, pontot tett a végére.
Majd kinyitotta a szemét.
Ott volt hát, a földben lévő sebben. Fojtogató levegő vette körül.
- Nyisd meg a csatornát és kezdj el beszélni.
Beszélni!
Mindig félt szabadon beszélni, hogy nevetségesnek, vagy butának tűnik majd. Attól, hogy
megtudja, mit gondolnak mások arról, amit mondott, mert ők mindig felkészültebbnek,
intelligensebbnek tűntek. Mindenre volt válaszuk.
Azonban most itt volt és bátornak kellett lennie, bármennyire is abszurd vagy értelmetlen
dolgokról beszéljen. Paulo elmagyarázta, hogy a beszéd egyfajta módja a csatornaképzésnek.
Győzd le a második elméd, aztán engedd, hogy az Univerzum magához vegye és használja,
amire csak akarja.
Fejét mozgatni kezdte, csak mert ehhez volt kedve, aztán hirtelen olyan ötlete támadt, hogy
különös zajokat kelt a szájával. Megtette. Semmi nevetséges nem volt benne. Szabadon
cselekedhetett, ahogy a legjobbnak tűnt.
Fogalma sem volt, hogy honnan jöttek ezek a dolgok, de belülről, a lelke mélyéről fakadtak és
törtek a felszínre. A második elme időről-időre előjött az aggodalmaival, melyeket Chris
megpróbált elrendezni, de ennek így kellett történnie – logika és cenzúra nélkül, inkább olyan
örömre hasonlított, melyet egy katona érez, amikor ismeretlen világba csöppen. A szív tiszta
szavát kellett beszélnie.
Paulo csendben figyelt és Chris érezte a jelenlétét. Teljesen éber volt, de egyúttal szabad is.
Nem törődött azzal, hogy mit gondol róla, tovább kellett beszélnie, különféle gesztusokat
öltött, ahogyan kedve tartotta és furcsa melódiákat énekelt. Igen, minden egyfajta értelemmel
bír, mivel korábban soha nem tapasztalta ezeket a hangokat és dallamokat, szavakat és
mozdulatokat. Nehézkes volt, attól tartott hogy képzelődik és úgy látszik, hogy intenzívebb
kapcsolatban van a Láthatatlannal, mint amennyire valójában volt. De legyőzte a
nevetségesség félelmét és folytatta.
Ma valami teljesen mást érzett. Többé már kötelességből cselekedett, mint az első napokban
tette. Jól érezte magát. Kezdett magabiztossá válni. A biztonság hulláma járta át és Chris
kétségbeesetten próbált hozzá csatlakozni.
Ahhoz, hogy a hullámot közel tartsa magához, beszélnie kellett. Bármiről, ami az eszébe
jutott.
- Látom a földet.
Hangja tétova és nyugodt volt, bár második elméje időről-időre előjött azt ismételgetve, hogy
Paulo biztosan nevetségesnek találja az egészet.
- Biztonságos helyen vagyunk, itt maradhatunk ma estére, lefekszünk és a csillagokra nézve
beszélgetünk az angyalokkal. Itt nincsenek skorpiók, kígyók vagy prérifarkasok.
„Arra gondol, hogy én találtam ki? Hogy le akarom nyűgözni? De hát ehhez volt kedvem!”
- A planéta bizonyos helyeket magának tart fenn. Arra kér, hogy távozzunk. Ezeken a
helyeken a föld képes egyedül lenni az élet milliónyi formája nélkül, melyek a felszínén
járnak. Szüksége van a magányra, hogy megérthesse önmagát.
„Miért mondok ilyet? Azt hiszi majd, hogy kérkedek a tudásommal. Ébren vagyok!”
Paulo körülnézett. A folyó medre szelíd és egyenletes volt. Ám rettegést sugallt, a magánytól
való borzadályt és az élet teljes hiányát.
- Mondj egy imát – folytatta Chris. A második elméje már nem tudta elhitetni vele, hogy
nevetségesnek tartsa magát.
De hirtelen félelmet érzett. Melyik imát mondja és hogyan folytassa?
Amikor félelmet érzett, második elméje visszatért – a nevetségességgel, a szégyenérzettel és a
Paulo miatti szorongással. Végül is ő volt a Mágus, többet tudott nála és az egészet hamisnak
gondolhatja.
Mély lélegzetet vett. A jelenre figyelt, a földre, ahol semmi nem nőtt, a napra, mely már
lenyugodott. A biztonság hulláma pedig lassanként visszatért, mint valami csoda.
 Mondj egy imát – ismételte.

Tisztán zendül
az égben
amikor
zajosan megérkezem.

Néhány percig csendben maradtak. Úgy érezte, hogy kiadott magából mindent és a
kanalizálás véget ért. Aztán Paulohoz fordult.
- Nagyon távolra jutottam ma. Még sosem sikerült eddig.
Paulo megcirógatta az arcát, majd megcsókolta. Nem tudta eldönteni, hogy vajon
szánalomból, vagy büszkeségből tette.
- Menjünk - mondta. - Tartsuk tiszteletben a föld kívánságát.
„Talán azért mondja ezt, hogy újabb ösztönzést adjon, hogy rávegyen a kanalizálás
folytatására” - gondolta. Azonban biztos volt abban, hogy valami megváltozott. Nem magától
találta ki mindezt.
- No és az ima? - kérdezte újra a választól tartva.
- Ez egy ősi, indián dal. Az Ojibway sámánoktól.
Mindig büszkeséggel töltötte el férje műveltsége, bár ő úgy tartotta, hogy ez nem jó semmire.
- Hogyan történhetnek meg ilyen dolgok?
Paulo emlékezett, amikor J. könyvének alkimista titkairól beszélt: „a felhők folyók, melyek
már ismerik a tengert.” De nem volt hajlandó elmagyarázni. Feszültséget és ingerlékenységet
érzett és nem tudta pontosan, miért maradt a sivatagban; végül is már tudta, hogyan
beszélgessen az őrangyalával.

- Láttad a Pszicho című filmet? – kérdezte Paulo Christől, amikor visszaértek az autóhoz.
Chris bólintott.
- A filmben a hősnő meghal a zuhanyzóban már az első tíz percben. A sivatagban a harmadik
napra felfedeztem, hogy miként lehet az angyalokkal társalogni. Miközben megígértem
magamnak, hogy negyven napot töltök el itt és már nem tudom megváltoztatni az
elhatározásomat.
- De még ott vannak a Valkűrök.
- A Valkűrök! Tudok élni nélkülük is, ugye érted?
„Fél, hogy nem találja meg őket” – gondolta Chris.
- Tudom már, hogyan kell angyalokkal beszélgetni és ez az igazán fontos.
Paulo hangja haragosan csengett.
- Gondolkoztam a dolgon – válaszolta Chris. - Már tudod, hogyan kell, de nem akarod
megpróbálni.
„Az az én bajom” – gondolta Paulo, miközben beindította a motort. „Erős érzelmekre van
szükségem. Kihívásra.”
Chrisre nézett. Épp belemerült „A sivatagi túlélés technikái” című könyv tanulmányozásába,
melyet az egyik kisvárosban vettek, ahol áthaladtak. Az autó elindult. Újra egy olyan
területen jártak, mely véget nem érőnek tűnt.
„Ez nem egyszerűen a spirituális keresés problémája” – gondolkodott tovább, miközben hol
Chrisre, hol pedig az útra pillantott. Szerette a feleségét, de a házasságból kezdett elege lenni.
A szerelemben, a munkájában és szinte mindenben, amibe belefogott, intenzív szenvedélyre
vágyott. Ez pedig a természet egyik legfontosabb szabályával ellenkezett: minden mozgásnak
pihenésre van szüksége időnként.
Tudta, ha továbbra is így folytatja, semmi nem tart majd sokáig az életében. Kezdte
megérteni, hogy mire utalt J., amikor ezt mondta: „az ember elpusztít mindent, amit a
legjobban szeret.”

Két nap múlva Gringo Pass-be érkeztek, egy olyan helyre, ahol csak egy hotel, egy kis piac és
egy vámhivatal volt. A mexikói határ csak néhány méterre volt innen és mindketten
készítettek pár fényképet, amelyen egyik lábukkal az egyik, a másik lábukkal a másik
országban állnak.
A minipiacon a Valkűrök után érdeklődtek és a kávézó tulajdonosnője azt mondta, hogy látta
„azokat a leszbikusokat” reggel, de már nincsenek a városban.
- Mexikó felé mentek? – kérdezte Paulo.
- Nem, nem. A Tucson felé vezető országutat választották.
Visszamentek a hotelbe és kiültek a teraszra. Az autó pont előttük parkolt.
- Nézd, milyen mocskos lett – mondta Paulo néhány perc múlva. - Le akarom mosni.
- A hotel tulajdonosnőjének nem tetszik majd, hogy vizet használunk ilyesmire. A sivatagban
vagyunk, ugye emlékszel?
Paulo nem szólt semmit. Felkelt és kivett néhány papírkendőt az autóból és elkezdte lepucolni
az autót.
Chris a teraszról figyelte.
„Ideges. Képtelen egy helyben megülni.” – gondolta.
- Komolyan szeretnék veled beszélni – mondta Paulonak.
- Mindent jól csináltál, ne aggódj – felelte, miközben egyik papírkendőt fogyasztotta a másik
után.
- Pont erről akartam beszélni veled – erősködött Chris. – Nem dolgozni jöttem ide. Hanem
azért, mert úgy gondoltam, hogy a házasságunk kezd darabjaira hullani.
„Ő is így érzi” – gondolta Paulo. De tovább koncentrált a feladatára.
- Mindig tekintettel voltam a szellemi útkeresésedre, de nekem is megvan a sajátom – mondta
Chris. – És folytatni akarom. Szeretném, hogy megértsd. Továbbra is templomba járok majd.
- Én is járok templomba.
- De tudod, hogy az teljesen más. Te ezt az utat választottad az Istennel való kommunikálásra,
én pedig egy másikat.
- Tudom. De nem kívánok ezen változtatni.
- De közben – mély levegőt vett, mert nem tudta kiszámítani Paulo válaszát – valami történt
velem. Én is akarok az angyalommal beszélgetni.
Felállt és Paulohoz lépett. Elkezdte összeszedni a földre dobált papírkendőket.
- Légy oly szíves – mondta, miközben mélyen a férje szemébe nézett – ne hagyj engem
félúton.

A benzinkút hátsó részén volt egy kis kávézó.

Az üvegablakhoz közel foglaltak helyet. Épphogy felébredtek és a világ még mindig csendes
volt. Odakint volt a síkság, a végtelen aszfaltút és a csend.
Chrisnek hiányzott Borrero Springs, Gringo Pass és Indio is. Ezeken a helyeken a sivatagnak
arca volt: hegyek, völgyek, az első felfedezők és hódítók történetei.
Itt azonban csak a végtelen ürességet láthatta. És a napot. A napot, mely nemsokára mindent
sárgára színez és 55 fokra emeli a hőmérsékletet árnyékban (bár az itt nem volt) és
elviselhetetlenné teszi az életet ember és állat számára egyaránt.
Egy fiú szolgálta ki őket. Kínai volt és még mindig akcentussal beszélt, nem lehetett itt túl
régóta. Chris elképzelte, hogy hányszor kellett a földnek megfordulnia, míg ez a kínai a
sivatag közepén lévő kávézóba érkezett.
Kávét, tojást, szalonnát és pirítóst rendeltek és csendben üldögéltek.
Chris a kínai szemét figyelte, mely kitartóan a horizontot nézte és olyan tekintete volt, mint
akinek a lelke kiterjedt.
De nem, mégsem végezhetett szellemi gyakorlatot és nem próbált meg szellemileg fejlődni.
Inkább unott tekintete volt. A fiú nem nézett semmire, sem a sivatagra, sem az országútra, sem
pedig a két vendégre, akik korán reggel betértek. Tevékenysége azon mozdulatok ismétlésére
korlátozódott, melyekre megtanították; a gépbe rakta a kávét, kirántotta a tojást, megkérdezte,
hogy „miben segíthetek?”, vagy annyit mondott: „köszönöm”, mintha csak egy érzelmek és
reflexek nélküli betanított állat lenne. Úgy tűnt, hogy életének értelme Kínában maradt, vagy
pedig elnyelte a fák és sziklák nélküli síkság végtelenje.
A kávé megérkezett. Sietség nélkül kortyolgatni kezdték. Nem volt hova menniük.
Paulo a kint ácsorgó autóra nézett. Semmi haszna nem volt annak, hogy két napja lepucolta.
Újra por borította.
Egy újabb távoli zajra lettek figyelmesek. Néhány perc múlva elhalad majd a nap első
kamionja. A fiú a pult mögött abbahagyja az ügyetlenkedést, félreteszi a tojást és a szalonnát,
kimegy körülnézni, hátha felfigyel valamire; a mozgásban lévő élet részéve kíván válni,
amely a kávézó előtt rohan el. Ez volt az egyetlen dolog, amit megtehetett; távolról szemlélni
a világ rohanását. Talán már nem is álmodozott arról, hogy egy nap majd maga mögött hagyja
a kávézót. Vagy hogy stoppol és felszáll az egyik kamionra. A Csend és az Üresség rabja volt
már.
A zaj egyre hangosabb lett, de nem kamionmotor hangjának hallatszott. Egy pillanatra Paulo
szíve reménnyel telt meg. De ez csak remény volt, semmi több. Megpróbált nem gondolni rá.
A zaj egyre közelebb és közelebb jött, Chris pedig megfordult, hogy lássa, mi történik
odakint.
Paulo a kávéját bámulta; attól tartott, hogy Chris észreveszi az aggodalmát.
A vendéglő üvegablakai enyhén megremegtek a zajtól. A fiú látszólag nem törődött vele,
ismerte ezt a robajt és nem igazán szerette.
Christ azonban elbűvölte. A horizont a nap fémes tükröződésével telt meg, a zajtól pedig
megrázkódtak a növények, az aszfalt, a tető és az étterem üvegablakai.
A Valkűrök egy üvöltéssel beözönlöttek a benzinkútra és az egyenes út, a kies sivatag, a vad
növényzet, a kínai fiú és az angyalt kereső két brazil egyaránt érezte a jelenlétüket.

A csodaszép paripák a benzinkút körül vágtattak egymáshoz vészesen közel, az ostorok a

levegőben csattogtak, a kesztyűs kezek ügyesen játszottak a tűzzel. Kiabáltak és vezettek,
ahogyan a cowboy vezeti a szarvasmarhát, mintha fel akarnák ébreszteni a sivatagot, hogy
megmutassák a napfelkelte miatt érzett vidámságukat és elevenségüket. Paulo felnézett és
elbűvölve nézett körül, de a félelem továbbra is ott lakozott szívében. Lehet, hogy meg sem
állnak itt és az egészet egyszerűen azért tették, hogy felébresszék a kínai fiút, megmutatva
neki, hogy létezik még élet, öröm és ügyesség.
Aztán, mintha egy láthatatlan jelnek engedelmeskednének, a moraj abbamaradt.
A Valkűrök leszálltak. Bőrruhájuk és az arcukat szinte teljesen elfedő színes leplek csak a
szemüket hagyta szabadon, hogy a sivatag porát távol tartsák a tüdejüktől.
Arcukat felfedték, fekete ruháikról lepleik segítségével leporolták a sivatagot. Majd az
arcfedőket a nyakukba akasztották és bementek a kávézóba.
Nyolcan voltak.

Nem kértek semmit. A fiú láthatóan tudta, hogy mit akarnak, már tette is a tojást, a szalonnát,
a pirítóst a forró sütőlapra. Még ebben a felfordulásban is egy engedelmes gépnek látszott.
- Miért van kikapcsolva a rádió? – kérdezte egyikük.
Az engedelmes kínai gépezet közelebb lépett és bekapcsolta a rádiót.
- Adjon rá hangot! – mondta egy másik.
A kínai robot teljes hangerőre állította a rádiót. Hirtelen olyan érzet támadt, mintha egy
elfeledett benzinkút egy new yorki diszkóvá alakult volna át. Néhány nő tapssal társult a
ritmushoz, míg mások kiabálva próbáltak egymáshoz szólni a zűrzavar közepén.
Azonban egyikük nem mozdult; nem érdekelte a társalgás, a taps és a reggeli sem.
Eltökélten nézte Paulot. Ő pedig állát bal kezében támasztva szilárdan állta a nő tekintetét.
Chris is arra nézett. Ez a nő tűnt a legidősebbnek, szőke, hosszú, hullámos hajával.
Nem csatlakozott a társalgásba és nem is tapsolt az ütemre. Nem érdekelte a készülő reggeli
sem.
Mereven Paulot bámulta. A férfi tekintete – miközben állát bal tenyerében nyugtatta - állta a
nőét.
A szívében szúró fájdalmat érzett. Valami egészen különös dolog történt, bár nem tudta
megmagyarázni. Talán az a tény, hogy egész nap a horizontot nézte és megállás nélkül a
kanalizációt gyakorolta, megváltoztatta látásmódját. Előérzetei megjelentek és felszínre
törtek.
Úgy tett, mintha nem látná, hogy egymással szemeznek. Ám szíve megmagyarázhatatlan
jeleket küldött neki - és ő nem tudta eldönteni, hogy ezek jó vagy rossz jelek voltak-e.
"Took-nak igaza volt." - gondolta Paulo. "Könnyű kapcsolatot teremteni velük."
Lassan a többi Valkűr is észlelte, hogy mi történik. Először a legidősebb társukra néztek, majd
tekintetét követve ahhoz az asztalhoz fordultak, ahol Paulo és Chris foglalt helyet. Már nem
beszélgettek és testük sem követte a zene ritmusát.
- Kapcsold ki a rádiót - mondta a legidősebb a kínainak.
Engedelmeskedett, mint mindig. Az egyetlen zaj, ami hallható volt a tojások és a szalonna
sercegése volt a sütőlapon.
A legidősebb felemelkedett és elindult feléjük. Megállt előttük. A többiek figyelték a jelenetet.
- Hol jutottál a gyűrűhöz? - kérdezte.
- Ugyanabban az üzletben, ahol a brossodat vásároltad - válaszolt Paulo.
Chris ekkor vette észre a bőrkabátba szúrt fémbrosst. Ugyanaz az ábra volt rajta, mint Paulo
gyűrűjén, melyet bal kezének gyűrűsujján viselt.
"Ezért pihentette hát állát a bal kezében."
Chris már sok gyűrűt látott, melyek a Hold Hagyományához kapcsolódtak, mindenféle
színben, anyagból és nagyságban, mindig kígyóformával, a bölcsesség jelképével. Azonban
soha nem látott a férje gyűrűjéhez hasonlót. J. előrelátóan neki adta a gyűrűt mondván, hogy
"így teljesíti a Hold Hagyományát, melynek ciklusát a félelem szakította félbe." Ez 1982-ben
történt, amikor Pauloval és J-vel Norvégiában jártak. Most pedig a sivatag közepén itt ez a nő
a brossal. Ugyanazzal a mintával.
"A nők mindig észreveszik az ékszereket."
- Mit akarsz? - kérdezte a szőke.
Paulo is felállt. Szemtől szemben álltak egymással. Chris szíve hevesen vert, de bizonyos volt
benne, hogy nem féltékenységből.
- Mit akarsz? - kérdezte ismét.
- Az angyalommal beszélgetni. Illetve még valamit.
Megragadta Paulo kezét és ujját végigfuttatta a gyűrűn és most először volt nőies az érintése.
- Ha valóban ugyanabban a boltban vetted a gyűrűt, ahol én, tudnod kell, hogy miként készítik
- mondta szemét a kígyókra szegezve. - Ha nem, add el nekem. Gyönyörű ékszer.
Nem ékszer volt. Hanem egy ezüstgyűrű két kígyóval. Mindegyik kígyó kétfejű volt és a
minta nagyon egyszerű volt.
Paulo semmit nem szólt.
- Nem tudod, hogyan kell az angyalokhoz szólni és ez a gyűrű nem a tiéd - mondta a Valkűr
egy kis idő múlva.
- De tudom. Csatornákon keresztül.
- Pontosan - válaszolta a nő. - Egyszerűen ennyi.
- Mondtam, hogy még valamire szükségem van.
- Mi lenne az?
- Took találkozott az angyalával. Én is látni akarom az enyémet. Szeretnék vele beszélgetni
szemtől szemben.
- Took?
A nő szeme a múltat fürkészte és megpróbálta felidézni, hogy ki volt Took és hol élt.
- Igen, már eszembe jutott - mondta. - A sivatagban él. Mivel ott találkozott az angyalával.
- Nem azért. Hanem mert mesterré szeretne válni.
- Az a dolog, hogy látod az angyalod, csak puszta legenda. Elegendő beszélgetni velük.
Paulo közelebb lépett a Valkűrhöz.
Chris ismerte a trükköt, melyhez Paulo folyamodott: ő "destabilizációnak" nevezte. Két
ember általában kartávolságban beszélget egymással. Amikor az egyikük túl közel lép a
másikhoz, annak gondolkodása megzavarodik anélkül, hogy észrevenné.
- Látni akarom az angyalomat.
Elég közel állt a nőhöz és tekintetét a szemébe fúrta.
- Miért?
A valkűr elfogódottnak tűnt. A fortély működött.
- Mert a helyzetem kilátástalan és segítségre van szükségem. Nagy dolgokat értem el és el
fogom pusztítani őket, mert bebeszélem magamnak, hogy már elvesztették a jelentőségüket.
De tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy még mindig fontosak és ha elpusztítom őket,
akkor magammal is ugyanezt teszem.
Semleges, érzelemmentes hangon közölte mindezt.

Amikor megtapasztaltam, hogy csupán csatornaképzésre van szükségem az angyalommal

való beszélgetéshez, elvesztettem az érdeklődésem. Többé már nem volt kihívás, hanem
inkább olyasvalami, amit jól ismertem. Rájöttem, hogy a mágiához vezető utam lassan a vége
felé közeledik, az Ismeretlen egyre megszokottabb lett számomra.
Chris megrémült: miért tesz kinyilatkoztatást ilyen nyilvános helyen olyan emberek előtt,
akiket azelőtt még csak nem is látott?
- Ahhoz, hogy az utamat folytathassam, szükségem van még valamire – fejezte be. - Hegyeket
akarok, egyre magasabbakat.
A Valkűr egy darabig nem szólt.
- Ha megtanítalak, hogyan találkozz az angyaloddal – mondta – a vágyad, hogy egyre
magasabb és magasabb hegyek állják utadat, elapadhat. Ez pedig nem túl szerencsés dolog.
- Nem, nem fog soha eltűnni. Csak az képzet illan el, hogy a meghódított hegyek túl
alacsonyak. Továbbra is képes lennék megbecsülni azt, amit elértem. Ezt próbálta a mesterem
elmagyarázni.
„Talán a házasságunkról is beszél” – gondolta Chris.
A Valkűr kezet nyújtott Paulonak.
- Az én nevem M. – mondta.
- Az én nevem S – válaszolta Paulo.
Chris megijedt. Paulo elmondta a varázsnevét! Csak nagyon kevesen ismerték ezt a titkot,
mivel egy mágusnak csak egyféleképpen árthatnak: ha a mágikus nevét használják. Ezért hát
csak a beavatottak tudhatták a nevet. Paulo még csak most találkozott ezzel a nővel. Ennyire
nem bízhat meg benne.
- De hívhatsz Valhallának is – mondta a szőke nő.
„Ez a viking paradicsom nevére emlékeztet” – gondolta Paulo miközben cserébe megadta a
keresztnevét.
A szőke nő egy kicsit megnyugodni látszott. Először tekintett Chrisre, aki az asztal mellett ült.
- Ahhoz, hogy egy angyallal találkozhassunk, három dologra van szükség – folytatta a szőke
nő, újra Paulora nézve, mintha Chris nem is létezne. – Női bátorságra. Igazi bátorságra. Nem
férfi félére.
Paulo közönyt színlelt.
- Holnap már Tucson közelében leszünk – mondta Valhalla. – Gyere oda délben, ha valódi a
gyűrűd.
Paulo kivette a térképet az autóból és Valhalla megmutatta neki a helyet, ahol találkozniuk
kell. Egy másik Valkűr közben arra figyelmeztette Valhallát, hogy kihűl a reggelije.
Visszafordult a bárpultnál lévő helyére és megkérte a kínait, hogy kapcsolja vissza a rádiót.
Paulo és Chris a kávéjuk fölé hajoltak, miközben figyelték a Valkűrök reggelizését.
Végül a nő felállt és elindult kifelé. Amint Valhalla az ajtóhoz ért, Paulo utána kiáltott:
- Mi a három feltétele annak, hogy beszélgethessünk az angyalunkkal?
A szőke nő csendesen válaszolt.
- Szegj meg egy ígéretet. Fogadd el a megbocsátást. És tégy egy fogadalmat – válaszolta
Valhalla.

Paulo és Chris a lent elterülő várost szemlélte. Három hét óta először végre egy valódi
hotelszobában voltak, szobaszervizzel, bárral és reggelivel az ágyban.
Délután hat óra volt, az az időpont, amikor gyakorolni szokták a kanalizációt. Ám Paulo mély
álomba merült.
Chris tisztában volt azzal, hogy a benzinkúton történt reggeli találkozás mindent
megváltoztatott; ha beszélni akar az angyalával, magának kell cselekednie.
Keveset beszéltek a Tucson felé tartó úton. Mindössze annyit kérdezett Paulotól, hogy miért
árulta el a mágikus nevét. Paulo azt válaszolta, hogy mivel Valhalla elmondta a sajátját,
szívből kimutatta bizalmát, ezért ő sem tehetett másként.
Talán igazat mondott, talán csak hitt ebben, ám Christ meglepte. Nőként másként ítélte meg a
dolgokat. Arra gondolt, hogy Paulo ezen az éjjelen felkeresi őt, hogy beszéljen vele.
Chris a portást hívta és megtudakolta, hogy merre van a legközelebbi könyvtár. Nincs a
közelben, válaszolta; autóba kell ülnie. Egy darabig gondolkozott rajta, aztán kezébe kapta a
slusszkulcsot. Nagyvárosban voltak, ha Paulo felébredne, arra gondolna, ami ilyenkor minden
férfinak eszébe jut; elment egy kicsit vásárolni.

A forgalomban eltévedt ugyan néhányszor, de végül is talált egy hatalmas üzletközpontot. Az

egyik boltban kulcsokat készítettek és lemásoltatta a kocsikulcsokat. Szeretett volna egyet
magának a biztonság kedvéért.
Aztán könyvesboltot keresett. Átlapozott egy könyvet és rábukkant arra, amit keresett.
Valkűrök: Nimfák Votan palotájából
Fogalma sem volt arról, hogy ki lehetett az a Votan. Ám nem is számított.

Isten hírnökei, akik a hősöket a halálhoz vezetik, majd pedig a Paradicsomba.

Hirnökök. Akár az angyalok. Halál és Paradicsom. Újra csak az angyalok.
Azzal a szeretettel ösztönzik a harcosokat, amit bájuk kelt a szívükben és példamutató
bátorságuk a csatamezőn; villámgyors paripákon ülve és fülsüketítő zajt keltve.
„Nem is választhattak volna jobb nevet” – gondolta.
Egyszerre szimbolizálják a bátorság elragadtatását és a harcos pihenését, a harc közbeni
szerelmi kalandot, a találkozást és a veszteséget.
Egészen bizonyos, hogy Paulo beszélni akar majd vele.

Lementünk ebédelni a hotel étkezdéjébe, bár Paulo ragaszkodott egy kis sétához előtte, hogy
egy kicsit megismerhesse ezt a sivatagba ágyazott nagyvárost. Azonban Chris fáradt volt,
korán akart lepihenni és élvezni a hotel nyújtotta kényelmet.
Ebéd közben csak szórványos beszélgetés folyt. Paulo túlzóan figyelmes volt. Chris tudta,
hogy férje a megfelelő pillanatra vár. Ezért úgy tett, mint akit minden érdekel és
elragadtatottságát fejezte ki, amikor azt mondta, hogy Tucsonban található a világ legjobb
sivatagi múzeuma.
Lelkesen megemlítette, hogy a múzeumban még élő prérifarkasok, kígyók és skorpiók is
megtekinthetőek teljes biztonságban a róluk szóló rengeteg információval együtt. Akár az
egész napot eltölthetik ott.
Chris azt mondta, hogy nagyon szeretné látni.
- Holnap reggel megnézheted – mondta Paulo.
- De Valhalla is déli időpontot mondott.
- Neked nem kell velem jönnöd.
- Ez különös időpont – válaszolta. – Senki nem időzik sokáig a sivatagban, amikor a nap
delelőre hág. Mi ezt a lehető legkínosabb módon tanultuk meg.
Bár Paulo is furcsállotta, mégsem akarta elszalasztani a lehetőséget; attól tartott, hogy
Valhalla esetleg meggondolja magát a gyűrű és minden ellenére.
Inkább témát váltott, ám Chris érezte férje szorongását. Egy darabig ismét hétköznapi
dolgokról beszélgettek. Egy egész üveg bort megittak és Chris álmos volt. Paulo azt javasolta,
hogy menjenek fel.
- Nem tudom, hogy kell-e jönnöd holnap – fűzte hozzá Paulo a beszélgetés közben.
Már belekóstolt mindenbe – az ételbe, a helyszínbe és Paulo szorongásába. Szerette volna
bebizonyítani magának, hogy jól ismeri az oldalán lévő férfit. De már igazán későre járt és
döntenie kellett a kérdésben.
- Veled megyek. Más nem számít.
Paulo idegessé vált. Azt mondta neki, hogy féltékeny és tönkreteszi a folyamatot.
- Kire lennék féltékeny?
- A Valkűrökre. Valhallára.
- Ez őrültség.
- De ez az én küldetésem. Magammal hoztalak, mert magam mellett akartalak tudni. De
vannak bizonyos dolgok, melyeket egyedül kell megtennem.
- Veled akarok menni – mondta Chris.
- A mágia korábban sosem volt fontos számodra. Miért éppen most kezd érdekelni?
- Mert belefogtam az utazásba. Arra kértelek, hogy ne hagyj engem az út közepén –
válaszolta, pontot téve a beszélgetésre.

A csend teljes volt.

Mindenki napszemüveget viselt a vakító napsugarak ellen. Mindenki – kivéve Christ és
Valhallát. Chris inkább levette, lássa csak Valhalla, hogy közvetlenül a szemébe néz.
A percek szaladtak, de senki nem szólt semmit. Egyetlen kiejtett szó hangzott el ezen idő
alatt, egy „helló” Paulo szájából, amikor megérkeztek a találkozóhelyre. Köszönését nem
viszonozták. Valhalla egyszerűen csak közelebb lépett Chrishez és megállt közvetlen előtte.
Ettől a pillanattól fogva nem történt semmi más.
„Húsz perc” – gondolta magában. Azonban nem tudta, mennyi idő telt el pontosan. A nap
ragyogása, a hőség és a csend összezavarták a dolgokat a fejében.
Próbálta elterelni egy kicsit a gondolatait. Egy hegy lábánál voltak – gyönyörű, a sivatagban
ismét hegyek voltak! Valhalla mögött egy bejáratot faragtak a sziklába. Chris megpróbálta
elképzelni, hogy hová vezethet az ajtó és úgy érezte, hogy képtelen tisztán gondolkodni,
mióta visszatértek a sóstótól.
Senki nem izzadt – a levegő szárazsága olyan nagyfokú volt, hogy minden nedvesség azonnal
elpárolgott, ahogyan Took is mondta. Chris tudta, hogy gyorsan dehidratálódnak – még ha
annyi vizet is ivott meg, amennyit csak bírt és felkészült a déli sivatagra is.
Ráadásul még meztelen sem volt.
A többi Valkűr félkörbe állt, kendőket viseltek a fejükön, cigány- vagy kalózmódra. Egyedül
Valhalla feje volt fedetlen – kendőjét a nyaka köré tekerte. Úgy tűnt, a nap nem zavarja őt.
„Elbocsát engem a tekintetével” – gondolta Chris.
Tudta, hogy ez nem tarthat örökké. Volt egy határ. Nem tudta, hogy mi volt ez, azt sem, hogy
hogyan és mikor tudja meg, de hamarosan a nap nagyon égetővé válik. Eközben mindenki
mozdulatlan maradt – és mindez miatta történt így. Mert ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön.
„Isten hírnökei vezetik a hősöket a halálba és a paradicsomba”
Nagy hibát követett el, de már túl késő volt. Azért jött, mert az angyala erre kérte, azt mondta
neki, hogy Paulonak szüksége lesz rá ma délután.
„Nem, ez nem hiba volt. Az angyalom akarta így” – gondolta.
Az angyala – beszélgetett vele! Senki nem tudott róla, még Paulo sem.
Szédülni kezdett és bizonyosra vette, hogy hamarosan elájul. De aztán átgondolta a dolgot –
ez már nem csak arról szólt, hogy férje oldalán áll, vagy engedelmeskedik egy angyalnak,
esetleg féltékeny. Ez a női büszkesége volt – szemtől-szemben állt egy másik nővel.
- Vedd fel a szemüveged – mondta Valhalla. – A tűző nap megvakíthat.
- Te sem viselsz szemüveget – válaszolta. – Mégsem félsz.
Valhalla jelt adott, a nap fénye pedig hirtelen megsokszorozódott, mintha legalábbis tucatnyi
lenne belőle.
A Valkűrök addig forgolódtak, míg a napfény a fémes lószerszámokon tükröződött, majd a
sugarakat Chris arca felé irányították. Ragyogó félkört látott, szemhéját megpróbálta nyitva
tartani, tekintetét pedig szilárdan Valhallára szegezni.
Azonban már nem látta tisztán. A Valkűr egyre hatalmasabbnak tűnt, Chris fejében pedig csak
tovább nőtt a zavarodottság. Úgy érezte, hogy menten elzuhan, ám ebben a pillanatban
bőrruhába bújt karok keltek a segítségére.

Paulo látta, ahogyan Valhalla elkapta a karjába zuhanó feleségét. Mindez elkerülhető lett
volna. Ragaszkodhatott volna ahhoz, hogy felesége a hotelben maradjon – bármire is gondolt
volna. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta a brosst, már tudta, hogy a Valkűrök melyik
Hagyományhoz tartoznak.
Ők is látták az ő gyűrűjét és tudták, hogy számtalan módon próbára tették már a gazdáját és
nehéz lenne őt megfélemlíteni. Azonban mindent el fognak követni azért, hogy próbára
tegyék az energiáját a csoportjukba tévedő bármely idegennek. Legyen az akár az ő felesége.
Azonban nem tudták megakadályozni azt, hogy akár Chris, akár valaki más megtanulja azt,
amit ők már tudnak. Esküt tettek, mely szerint mindennek, ami korábban rejtve maradt,
felszínre kell kerülnie. Christ most éppen az első nagy erény tesztje alá vetették, mint
mindazokat, akik a szellem útját keresik, s melyet úgy hívtak: bátorság.
A Valkűr Paulora nézett.
- Segíts nekem.
Paulo közelebb ment és segített a feleségét támogatni. Az autóhoz vitték és a hátsó ülésre
fektették.
- Ne aggódj. Hamarosan magához tér. Komoly fejfájása lesz.
Nem aggódott. Inkább büszke volt.
Valhalla a lovához ment és egy kulaccsal tért vissza. Paulo arra lett figyelmes, hogy most már
ő is felvette a sötét szemüvegét, bizonyára már ő is elérte a saját határait.
Chris homlokát vízbe mártotta, pár csepp vizet pedig a csuklójára és a fülére cseppentett.
Nemsokára kinyitotta a szemét, pislogott néhányszor, majd felült.
- Szegj meg egy ígéretet – szólalt meg Chris a Valkűrre tekintve.
- Te érdekes asszony vagy – válaszolta Valhalla, végigsimítva Chris arcát. – Vedd fel a
szemüveget.
Valhalla Chris haját cirógatta. S bár már mindketten szemüveget viseltek Paulo tudta, hogy
továbbra is egymást figyelik.

A hegy különös kapujához sétáltak. Valhalla a többi Valkűrhöz fordult.

- A szerelemért. A győzelemért. És Isten dicsőségéért.
Azoknak a szavai, akik ismerik az angyalokat. Ugyanaz a mondat, amit J. használt.
Az eddig csendes és mozdulatlan állatok mozgolódni kezdtek. Porfelhő emelkedett és a
Valkűrök ugyanazon akrobata mozdulatokat csinálták, mint a benzinkútnál; egymáshoz közel
haladtak, majd néhány perccel később eltűntek a hegy oldalánál.
Ekkor Valhalla feléjük fordult:
- Bemegyünk – kezdte.
Ajtó helyett csak egy vasrács volt. Előtte egy felirat állt:

FIGYELEM
A SZÖVETSÉGI KORMÁNY MEGTILTJA A BELÉPÉST
A TÖRVÉNYSZEGŐK ELLEN ELJÁRÁS INDUL

- Ne törődjetek vele. Nincs módjuk ilyesmivel foglalkozni.

Egy elhagyatott, régi aranybánya volt. Valhalla gázlámpát használt. Óvatosan elindultak
ügyelvén arra, hogy fejüket ne üssék be a tető gerendáiba. Paulo látta, hogy itt-ott a föld már
beomlott. Veszélyes lehet, de az óvatoskodás ideje már elmúlt
Ahogy előrehaladtak, a hőmérséklet csökkent, mígnem elérte a kellemes szintet. A levegő
hiánya miatt aggódott, de Valhalla úgy sétált előttük, mint aki pontosan ismeri a helyet –
bizonyos, hogy már sokszor járt itt és még mindig életben volt. Ám ezen sem most kell
rágódni.
Tízpercnyi séta után a Valkűr megállt. A földre ültek, a gázlámpát pedig a kör közepére
helyezte.
- Angyalok – mondta Valhalla. – Az angyalok láthatatlanok azoknak, akik elfogadják a fényt
és megszegik az egyezséget a sötétséggel.
- Nincs egyezségem a sötétséggel – válaszolta Paulo. – Egykor volt, de már nincs.
- Nem is a Luciferrel, vagy a Sátánnal kötött egyezségről beszélek, vagy a… - hirtelen
számtalan démon nevét említette, az arca pedig furcsán megváltozott.
- Ne mondd ki a nevüket – szakította félbe Paulo. – Isten rejlik a szavakban, de a démonok is
ugyanúgy.
Valhalla felnevetett.
- Úgy látszik, megtanultad a leckét. Most pedig törd meg az egyezséget.
- A gonosszal nincs semmiféle egyezségem – ismételte.
- Én a vereséggel való egyezségre gondolok.
Paulo felidézte, amit J-től hallott, az ember mindig elpusztítja azt, amit a legjobban szeret.
Azonban J. nem beszélt egyezségekről, elég jól ismerte Paulot, így tisztában volt vele, hogy a
gonosszal való egyezsége rég megtört. A csend a bányában sokkal nyomasztóbb volt, mint a
sivatagban. Egy hang sem hallatszott, kivéve Valhalla hangját, amely viszont megváltozott.
- Van egy egyezségünk; nem győzhetsz le a diadal kapujában – hangsúlyozta Valhalla.
- Sosem kötöttem ilyen egyezséget – mondta Paulo harmadszorra.
- Mindnyájan megtettük. Életünk valamely pillanatában mindannyian megkötöttük ezt az
egyezséget. Ezért áll az angyal tűzkarddal a paradicsom kapujában; hogy csak azokat engedje
be, akik megszegik az egyezséget.
„Igen. Igaza van” – gondolta Chris. „Valamennyien megtettük.”
- Vonzónak találsz? – kérdezte Valhalla újra hangszínt váltva.
- Gyönyörű nő vagy – válaszolta Paulo.
- Egy nap serdülőkoromban sírni láttam a legjobb barátnőmet. Mindig együtt voltunk,
végtelen szeretettel viseltettünk egymás iránt és megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Hosszas
kérlelésem után elmesélte, hogy a barátja belém volt szerelmes. Nem voltam tisztában vele,
de aznap megfogadtam valamit. Nem igazán értettem miért, de hízni kezdtem, nem törődtem
a testemmel és csúnyává váltam. Mivel öntudatlanul azt hittem, hogy a szépségem átok és
csak arra való, hogy szenvedni lássam a legjobb barátnőmet. Nemsokára életem értelmét is
elpusztítottam, mivel már nem voltam boldog. Mígnem eljött a pillanat, amikor körülöttem
minden elviselhetetlenné vált, ekkor gondoltam a halálra.
Valhalla nevetett.
- Mint láthatod, én megszegtem az ígéretem.
- Igaz – válaszolta Paulo.
- Igen, igaz – mondta Chris. – Csodálatos vagy.
- Egy hegy gyomrában vagyunk – folytatta a Valkűr. – Odakint ragyog a nap, ám idebent
minden sötétségbe borul. A hőmérséklet viszont kellemes, aludhatunk, nincs miért
aggódnunk. Ez az egyezség sötétsége.
Bőrkabátjának zipzárjához emelte a kezét.
- Törd meg az egyezséget – mondta. – Isten dicsőségéért. A szerelemért. A győzelemért.
Lassú mozdulattal engedte le a zipzárt. Semmit nem viselt a kabát alatt. Mellei előtűntek.
A gázlámpa fénye egy aranymedálra világított köztük.
- Vedd el – mondta.
Paulo megérintette a medált. Mihály arkangyal volt.
- Vedd le a nyakamról.
Paulo eltávolította a medált és a kezében tartotta.
- Fogjátok meg mindketten a medált.
- Nem szükséges látni az angyalomat!
Ez volt az első alkalom, hogy Chris megszólalt, mióta leértek a bányába.
- Nem szükséges! Elég, ha beszélhetek vele! Már meg is tettem – folytatta Chris. – Tudom,
hogy megtehetem és ezzel beérem.
- Én már elkezdtem az angyalommal beszélni – folytatta Chris csendesebben. – Tudom, hogy
képes vagyok rá és ez elegendő.
Paulo nem hitt neki. De Valhalla tudta, hogy igazat mond, kiolvasta a tekintetéből, amikor
odakint voltak. Azt is tudta, hogy az angyala akarata volt, hogy itt legyen a férje mellett.
Ennek ellenére próbára kellett tennie a bátorságát. Ez volt a Hagyomány parancsa.
- Jól van – mondta a Valkűr.
Egy gyors mozdulattal kioltotta a lámpát. A sötétség teljes lett.

- Akaszd a láncot a nyakadba – mondta Paulonak. – Tartsd a medált imára kulcsolt kezekkel.
Paulo úgy tett, ahogy kérték tőle. Félelem bujkált benne az intenzív sötétségtől, olyan
dolgokat idézett fel benne, melyekre nem kívánt emlékezni.
Érezte, hogy Valhalla a háta mögé lépett. Kezeivel megérintette Paulo fejét.
A sötétség szinte tapintható volt. Egy szemernyi fény sem érkezett sehonnan.
Valhalla különös nyelven kezdett el imádságot mormolni. Először megpróbálta felfogni, amit
hallott. Aztán az ujjakon keresztül megérteni, melyek a fejét simogatták. Paulo érezte,
ahogyan a medál felmelegszik. Keze hevületére összpontosította a figyelmét.
A sötétség átalakult. Életének számtalan jelenete pergett le előtte. Fény és árnyék, fény és
árnyék, majd hirtelen újra a sötétségben volt.
- Nem szeretnék erre emlékezni – kérte a Valkűrt.
- Emlékezz. Történjen bármi, igyekezz minden pillanatra emlékezni.
A sötétség rémületet hozott számára. Rémületet, mely tizennégy éve történt.

Amikor felébredt, egy írást talált a dohányasztalon: „Szeretlek. Nemsokára visszajövök.” Az

aljára pedig odaírta a dátumot is: „1974. május 25.”5
Vicces. Dátumot írni egy szerelmes jegyzetre.
Egy kis szédüléssel ébredt, az álomtól kicsit még meglepetten. Ebben a hanglemezkiadó
igazgatója felkínált neki egy állást. Nem volt szüksége munkára: a hanglemezkiadó
igazgatója inkább úgy cselekedett, mintha az ő alkalmazottja lenne, az övé és a társaságáé.
Lemezeik az eladási lista élén álltak, elkelt több ezer példány és levelek özönlöttek Brazília
minden sarkából. Az emberek kíváncsiak voltak, hogy mi lehet az Alternatív Társadalom.
„Elég csak a dal szövegére figyelni” – gondolta. Nem igazi dal volt, hanem egy mágikus
szertartás mantrája, az Apokalipszis Bestiájának halkan visszafelé olvasott szavai. Bárki is
énekli ezt a dalt, megidézi a sötétség erőit. Ezzel együtt mindenki ezt énekelte.
Ő és társa találta ki az egészet. A szerzői jogokkal megkeresett pénzből egy Rio de Janeiróhoz
közel eső telket szándékozott megvásárolni. Ahol aztán a militáns kormány tudomása nélkül
felidézik mindazt, amit a Bestia6 próbált meg majdnem száz évvel ezelőtt Cefaluban,
Szicíliában. De a Bestiát az olasz hatóságok kiutasították. A Bestia számos ponton
elszámította magát, nem tett szert elégséges számú tanítványra és nem volt képes pénzt
keresni sem. A Bestia mindenkinek elmondta, hogy az ő száma a 666 volt és azért érkezett,
mert létre akarja hozni azt a világot, ahol a gyengék szolgálják az erőset, az egyetlen jog
pedig az lesz, hogy mindenki azt tegyen, amihez kedve van. Ám a Bestia képtelen volt
elképzeléseit széles körben elterjeszteni, csak kevesen vették szavait komolyan.
Ő és társa, Raul Seixas, őszintén szólva teljesen különbözőek voltak! Raul énekelt, melyet az
egész ország hallgatott. Fiatalok voltak és jól kerestek. Valóban, igaz volt, hogy Brazília
katonai diktatúra markában volt, de a kormány inkább a gerillák miatt aggódott. Nem
vesztegették az idejüket holmi rock sztárra. Éppen ellenkezőleg: a hatóságok úgy tartották,
hogy a zene távol tartja a fiatalokat a kommunizmustól.
Megitta a kávéját és az ablakhoz lépett. Sétálni indult és később találkozni fog a társával is. A
legkisebb jelentőséget sem tulajdonította annak, hogy senki nem tudta róla, ki is ő valójában,
miközben a barátja híres volt. Csak az számított, hogy jól kerestek és ez lehetővé tette a
számukra, hogy elképzeléseiket megvalósítsák. A zenei világ és a mágia világának emberei –
ó, ők persze tudták! A nagy nyilvánosság előtti névtelenség inkább vicces volt – nem egyszer
érezte már annak az utóízét, amikor valaki a munkáját minősítette, anélkül hogy rájött volna,
hogy a szerző közelről hallgatja.
Megfordult, hogy felvegye a sportcipőjét. Miközben lehajolt, szédülni kezdett.
Felemelte a fejét. A szoba sötétebbnek látszott, mint lennie kellett volna. Odakint sütött a nap,
épp most jött el az ablaktól. Égett szagot érzett, talán egy elektromos készülék, mivel a tűzhely
kikapcsolt. Minden sarkot megnézett. Semmi.
A levegő fullasztó volt. Úgy döntött azonnal elindul, valahogy belebújt a cipőbe és most
először belátta, hogy rosszul érzi magát.

5
A szerző barátnője ekkoriban Adalgisa Eliana Rios de Magalhães, röviden Gisa volt. Friss diplomás építész és a
Brazil Kommunista Párt alapszervezetének tagja (Fernando Morais – A Mágus, Paulo Coelho élete, 268.o.)
6
Aleister Crowley (1875. október 12- .- 1947. december 1.) angol okkultista, író, hegymászó, költő és jógi.
Fontos tagja volt több okkult szervezetnek, többek között az Arany Hajnal (Golden Dawn), az Argenteum
Astrum (A.A.) és az Ordo Templi Orientis (O.T.O.) társaságoknak. Leginkább mágikus írásai révén vált ismertté,
főként a Liber AL vel Legis – A törvény könyve cíművel, mely a Thelema szent írása. Már életében hírhedtté
vált, a világ leggonoszabb embere („The Wickedest Man In the World) címmel illették s gyakran vált a média
támadásainak célpontjává. (Forrás: wikipédia)
„Lehet, hogy valami rosszat ettem” –gondolta. De amikor valami rosszat evett, az egész teste
jelzett, ezt már jól tudta. Nem émelygett, nem is öklendezett, csak ez a szédülés nem akart
elmúlni.
Sötétség. A sötétség egyre nőtt, szürke felhőként lengte körül. Majd újra szédülni kezdett.
Igen, valami olyasmi okozza, amit evett vagy talán „csak a sav késői hatása” – gondolta.
Azonban LSD-t már majdnem öt éve nem fogyasztott. Az utóhatásai már eltűntek az első hat
hónapban és sosem tértek vissza.
Félt, ki kellett mennie.
Kinyitotta az ajtót, a szédülés hol erősebb, hol gyengébb lett, az utcán pedig akár rosszul is
lehet. Kockázatos volt kimennie, jobb otthon maradni és várni. Hisz ott volt az üzenet az
asztalon, ő mindjárt hazaér, megvárhatja. Együtt mennének a gyógyszertárba, vagy az
orvoshoz, bár tőlük távol tartotta magát. Nem lehet semmi komoly baj. Senki nem kap
szívinfarktust huszonhat évesen.
Senki.
Leült a kanapéra. Pihennie kellett, nem szabadott őrá gondolnia, különben az idő lassabban
telik. Megpróbált újságot olvasni, de a szédülés, a feledékenység egyre erősebben,
hullámszerűen tört rá. Valami egy fekete lyuk felé taszította, ami a szoba közepén alakult ki.
Zajokat, nevetéseket, hangokat kezdett hallani és összetörő dolgok csörömpölését. Ilyen még
sosem történt vele. Soha! Ha beszedett valamit, tudta, hogy a tudatmódosító hatása alatt áll
és hogy idővel elmúlik. Ám ez szörnyen valóságos volt!
Nem, nem lehet igaz. A valóságot a szőnyegek, a függöny, a polcok, a dohányzóasztal, sőt
még a kenyérmaradékok is alkották! Figyelmét megpróbálta az őt körülvevő helyszínre
irányítani, de az előtte lévő fekete lyuk érzete, a hangok, a nevetés, minden folytatódott.
Egészen biztos, hogy semmi ilyesmi nem történt. Hat éven át gyakorolta a mágia tudományát.
Minden szertartást. Tudta, hogy mindezt csupán sugallta neki valami, pszichológiai hatás
volt, a képzelet gyümölcse, semmi más.
A pánik egyre inkább úrrá lett rajta, a szédülés is erősebbé vált, kitaszította a testéből egy
sötét világ felé, azon valóságos nevetések, hangok és zajok felé!
„Nem félhetek. A félelemtől újra visszatér.”
Megpróbálta irányítani magát. A mosdóba ment és leöblítette az arcát.
Jobban érezte magát, úgy tűnt, elmúlt a rossz érzése. Felvette a cipőjét és megpróbált mindent
elfelejteni. Azzal a gondolattal játszadozott, hogy elmesél mindent a társának a révületről,
amelybe zuhant és arról, hogy kapcsolatba lépett a démonokkal.
Ám csak rá kellett gondolnia és a szédülés visszatért – még erősebben.
„Nemsokára visszajövök” állt a jegyzeten, de még mindig nem érkezett meg!
Sosem volt sikerem szellemi síkon. Sosem láttam semmit. Sem angyalokat, sem démonokat,
sem a holtak lelkét. A Bestia azt írta a naplójában, hogy képes a dolgokat materializálni, de
ez hazugság volt, a Bestia sosem jutott el odáig, ebben biztos volt. A Bestia kudarcot vallott.
Tetszettek a nézetei, mivel lázadóak és elegánsak voltak és csak nagyon kevés embert hallott
beszélni róluk. Az emberek pedig mindig jobban tisztelik azokat, akik olyasmiről beszélnek,
amit mások nem értenek. Ami a többit illeti – Hare Krisna, Isten Gyermekei, A Sátán
Egyháza, Maharisi – ezekről mindenki tudott. De a Bestia – a Bestiáról csak néhány
kiválasztott hallott! „Az erősek joga” - hirdette egyik szövegük. A Bestia feltűnt a „Sgt.
Pepper’s Lonely Hearts Club Band” borítóján, mely a Beatles egyik leghíresebb felvétele volt
– és szinte senki nem tudott róla. Talán még a Beatles maga sem tudta, mit tesznek, amikor azt
a fényképet a borítóra helyezték.
Megcsörrent a telefon. Talán a barátnője. De hát azt írta, hogy „nemsokára visszajön”.
Akkor hát miért telefonál?
Lehet, hogy történt valami.
Ezért nem jött hát. A szédülés kisebb szünetekkel tört rá és hirtelen minden elsötétedett.
Tudta, valami azt súgta neki: nem engedheti meg, hogy az érzés elhatalmasodjon rajta.
Valami iszonyú dolog történhet – beléphet a sötétségbe és sosem tér vissza. Bármi áron
uralkodnia kell magán, meg kell szállnia az elméjét, különben felülkerekednek rajta.
A telefon. A telefonra figyelt. Beszélni, társalogni, elterelni a gondolatokat, kirángatni elméjét
a sötétségből, a telefon egy csoda volt, egy mentőkijárat. Tudta. Valamely módon tudta, hogy
nem adhatja fel. Fel kellett vennie a telefont.
- Igen?
Női hangot hallott. De nem a barátnője volt, hanem Argeles.
- Paulo?
Elnémult.
- Paulo, hallasz engem? Szükségem van rád, gyere el hozzám! Valami különös dolog történik!
- Mi a baj?
- Te már tudod Paulo! Magyarázd meg nekem az Ég szerelmére!
Letette a telefont, mielőtt olyasmit hallott volna, amit nem akart. Ez nem valami drog
utóhatása volt. Sem pedig az őrület tünete. Nem volt szívinfarktus sem. Valóság volt. Argeles
részt vett a szertartásokon és „ez” történt vele.
Pánikba esett. Egy helyben ült pár percig öntudatlanul, a sötétség kezdett rajta úrrá lenni,
egyre közelebb és közelebb jött és halál tavának szélére terelte őt.
Meg fog halni, mindazért amit hit nélkül tett, azért a sok emberért, akit ebbe tudtukon kívül
belekevert, mindazért a gonoszságért, melyet a jó nevében hirdetett. Meg fog halni, a Sötétség
pedig tovább vonul, mert most felszínre tört, saját szemével látta, megmutatván, ahogyan a
dolgok valójában működnek, begyűjtvén a tartozást arra az időre, amikor használták őket;
neki pedig fizetnie kellett, mert korábban nem akart tudomást venni az árakról és azt hitte,
mindent szabad, hogy minden hazugság volt, vagy az elme sugallata!
Visszatértek a jezsuita iskola évei, Paulo pedig erőt kért ahhoz, hogy eljusson a templomhoz,
megbocsátásért esedezett és azért imádkozott, hogy Isten legalább a lelkét megmentse.
Képesnek kellett rá lennie. Ahányszor csak megszállta a saját elméjét, egy kissé uralni tudta a
szédülését. Elegendő időre volt szüksége ahhoz, hogy a templomhoz érjen… Milyen
nevetséges elképzelés!
A polcra nézett. Úgy döntött, hogy megszámolja, hány lemeze van, mivel mindig halogatta ezt
a feladatot! Igen, fontos volt tudnia a lemezek pontos számát, így hát számolni kezdett: egy,
kettő, három…és igen! Képes volt felülkerekedni szédülésén és a fekete lyukon, mely magával
ragadta. Megszámolta az összes lemezt, aztán újból, hogy meggyőződjön számítása
helyességéről. Most jöhetnek a könyvek. Meg kellett számolnia, hogy tudja, pontosan hány
darab könyve volt. Több könyve volt-e, mint lemeze? Számolni kezdett. A szédülés
alábbhagyott, neki pedig oly sok könyve, magazinja és alternatív folyóirata volt. Megszámolja
az összeset, feljegyzi egy papírra és valóban tudni fogja, hogy hány dolog van a birtokában.
Ez nagyon fontos dolog volt.
Épp az evőeszközöknél tartott, amikor megfordult a kulcs a zárban. Végre megérkezett. De
nem engedhette meg magának, hogy zavarodott legyen – még elmondani sem tudta volna,
hogy mi történt; most már bármely pillanatban véget érhet. Bizonyos volt benne.
Barátnője egyenesen a konyhába ment és zokogva megölelte őt.
- Segíts nekem! Valami furcsa dolog történik. Te tudod mi ez, segíts nekem!
Nem akarta elfelejteni az evőeszközök számát – ez volt az ő megváltása. Foglalkoztatni az
elmét. Jobb lett volna, ha nem is ér haza, semmit nem segített rajta. Ráadásul ugyanazt hitte,
mint Argeles, hogy úgyis tud mindent, és ezt is meg tudja állítani.
- Foglalkoztasd az elméd – kiáltotta, mintha a sajátját birtokolta volna. – Számold meg hány
lemezed van! És hány könyved!
Barátnője ránézett, de nem értette, miről beszél. Mint egy robot úgy sétált a könyvespolchoz.
Azonban nem ért oda. Hirtelen a földre vetette magát.
- Az anyámat akarom… - mondta újra és újra. - Az anyámat akarom…
Paulo is ugyanezt akarta. Fel akarta hívni a szüleit, hogy segítsenek; a szüleit, akiket
sohasem látott és akik ahhoz a polgári világhoz tartoztak, amelyet ő már jó ideje elhagyott.
Megpróbálta folytatni az étkészlet összeszámolását, de itt volt a barátnője, aki gyerekként
zokogott és a saját haját tépkedte.
Ez már sok volt. Felelős volt a történtekért, mivel szerette őt és beavatta a szertartásokba,
biztosította arról, hogy megtalálja majd, amit keres és a dolgok majd napról napra javulnak
majd (bár egy pillanatig sem hitt abban, amit mondott!). Most pedig itt volt vele és segítségért
nyöszörgött, bízott benne – neki pedig fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy másik utasítást ad neki, de közben már elfelejtette, hány
evőeszköze volt, a fekete lyuk pedig hirtelen ismét megjelent, újult erővel.
- Te segíts nekem – mondta. - Nem tudom, mit tegyek.
És sírni kezdett.
Félelemből sírt, mint mikor gyermek volt. A szüleire számított, miként a barátnője is. Úszott a
hideg verítékben és biztos volt benne, hogy meg fog halni. Megragadta a nő kezét, mely
szintén hideg volt, bár ruháját izzadság áztatta. A fürdőbe ment, hogy megmossa az arcát,
miként szokása volt, ha a drogok hatása túl erős volt. Működik majd „azzal” kapcsolatban is,
korábban már tapasztalta. A folyosó végtelennek tűnt, a dolog most erősebben jelentkezett és
többé már nem számolt lemezeket, könyveket, tollakat és evőeszközöket. Nem volt hová
rejtőznie.
„Folyó víz.”
A gondolat fejének legrejtettebb zugából jött elő, ahová a sötétség még nem tudott behatolni.
Folyó víz! Igenis valós volt a sötétség, az önkívület és az őrület hatalma, de más dolgok is
léteztek!
- Folyó víz – mondta barátnőjének, miközben saját arcát mosta. – A folyó víz távol tartja a
gonoszt.
Bizonyosságot hallott a hangjában. Tudott, mindent tudott. És őt is meg fogja menteni.
Paulo megnyitotta a zuhanyt és mindketten aláálltak, ruhában, papírokkal, pénzzel. Hideg víz
áztatta testüket és először érzett egyfajta megkönnyebbülést, mióta öntudatra ébredt. A
szédülés eltűnt. Egy, két, három órát maradtak a zuhany alatt szó nélkül, a hidegtől és a
félelemtől remegve. Együtt léptek ki, hogy felhívják Argeliát és elmondják, hogy tegye
ugyanezt. A rosszullét visszatért és újra a zuhany alá kellett menekülniük. Ott minden
nyugodtnak tűnt, de kétségbeejtően nagy szükségük volt rá, hogy megértsék, mi történik velük.
- Soha nem hittem el – mondta Paulo.
Barátnője ránézett, de nem értette őt. Két éve még hippik volta egy árva vas nélkül, most
pedig az ő zenéjét hallgatták szerte az országban. A siker csúcsán volt, bár kevesen ismerték
név szerint és mindezt a szertartások eredményének tudta be, a sötét tanulmányoknak és a
mágia hatalmának.
- Soha nem hittem el – folytatta. – Különben sosem léptem volna erre az ösvényre! Sosem
tettem volna kockára az életem, vagy téged.
- Tégy valamit, az Isten szerelmére! – mondta. – Nem maradhatunk itt, a zuhany alatt
mindörökre!
Ismét kilépett a zuhany alól és ismét megtapasztalta a bódultságot és a fekete lyukat. A
polchoz lépett és egy Bibliával tért vissza. Csak egy Biblia volt a lakásban, de csak az
Apokalipszist olvasta, hogy meggyőződhessen a Bestia uralmáról. Mindent a Bestia híveivel
egyezően tett, de legbelül nem hitt semmiben.
- Imádkozzunk Istenhez – mondta Paulo. Nevetségesnek és züllöttnek érezte magát a nő előtt,
akire éveken át megpróbált hatást gyakorolni. Gyenge volt, meg fog halni, meg kellett
alázkodnia és bocsánatot kérnie. De már csak lelkének üdvössége számított. Végül is minden
igaz volt.
Átölelte a Bibliát és olyan imákba fogott, melyeket gyermekkorában tanult meg. A
Miatyánkat, az Ave Mariát, a Hiszekegyet; barátnője eleinte vonakodott, de aztán csatlakozott
hozzá.
Aztán véletlenszerűen felcsapta a könyvet. A zuhanyvíz a lapokra pergett, de el tudta olvasni a
történetet, mely szerint valaki Jézushoz fordult a kérésével, mire Jézus arra kérte az illetőt,
hogy legyen hite. A férfi így válaszolt: „Hiszek, Uram! Légy segítségül az én a
hitetlenségemnek”.
- Hiszek, Uram! Légy segítségül az én a hitetlenségemnek! – kiáltotta Paulo a lehulló víz
zaján át.
- Hiszek, Uram! Légy segítségül az én a hitetlenségemnek! – ismételte a nő is, halkan,
pityeregve.
Rendkívül nyugodtnak kezdte érezni magát. Ha létezik a szörnyűséges gonosz, ahogyan
tapasztalták, akkor hát igaz volt az is, hogy az égi királyság is létezik minden mással együtt,
amiről életükben tanultak és aztán megtagadtak.
- Van örök élet – mondta, bár tisztában volt vele, hogy barátnője soha többé nem hisz már a
szavaiban. – Nem számít, ha meghalok. Neked sem kell félned.
- Nem félek – válaszolta a nő. – Nem félek, de úgy gondolom, hogy ez igazságtalan. És
szánalmas.
Még csak huszonhat éves volt. Ez tényleg fájó volt.
- Mindent átéltünk, amit a korunkbeliek szoktak – válaszolta Paulo. – A legtöbben a közelébe
sem érnek.
- Ez igaz – válaszolta. - Mi már meghalhatunk.
Paulo arcát az ég felé emelte, a víz zaja pedig mennydörgésként csengett a fülében. Nem sírt
többé és nem is félt semmitől, csupán vakmerőségének árát fizette meg.
- Hiszek, Uram! Légy segítségül az én a hitetlenségemnek – ismételte. - Cserélni szeretnénk
veled. Felajánlunk neked bármit, amit csak óhajtasz, ha viszonzásképp megmented a
lelkünket. Az életünket adjuk, vagy minden mást, ami a miénk. Kérlek fogadd el, Uram.
A lány megvetően nézett rá. A férfi, akit annyira csodált. A hatalmas, rejtélyes, bátor ember,
akire felnézett, aki annyi embert meggyőzött az Alternatív Társadalomról, aki olyan világról
prédikált, ahol mindent szabad, ahol az erősek uralkodnak a gyengéken. Itt volt ez az ember,
sírt, az anyját szólítgatta, gyermekként imádkozott és azt mondta, hogy mindig is bátor volt –
mivel nem hitt semmiben.
A lány felé fordult és azt mondta, hogy nézzenek mindketten felfelé, hogy véghezvigyék a
cserét. A lány engedelmeskedett. Elvesztette a férfit, a hitét és a reményét. Már nem volt több
vesztenivalója.
Paulo a csapra helyezte a kezét és lassan elzárta. Most már meghalhatnak, Isten
megbocsátott nekik.
A vízsugár cseppekké mérséklődött, aztán pedig teljes csend lett. Egymásra néztek, bőrig
ázva. A szédülés, a fekete lyuk, a nevetés és a zajok mind eltűntek.

Egy nő ölében feküdt és sírt. A nő kezével a haját simogatta.

- Megkötöttem az egyezséget – mondta könnyek között Paulo.
- Nem – válaszolta a nő. – Ez csere volt és véghez is vitted.
Paulo erősebben szorította az arkangyal medálját. Valóban csere volt és a büntetés lesújtott rá.
Két nappal ama bizonyos reggel után 1974-ben a brazil politikai rendőrség letartóztatta és
felforgató tevékenységgel vádolta őket az Alternatív Társadalom kapcsán. Egy sötétzárkában
találta magát, mely ahhoz a fekete alagúthoz hasonlított, melyet a szobájában látott.
Halálbüntetés fenyegette, megverték, de ezt kapta cserébe. Amikor elengedték, megszakította
a kapcsolatot a társával, a zenei világból pedig hosszú időre kitiltották. Senki nem adott neki
munkát. Ám ez is a csere része volt.
A csoport többi tagja nem kötöttek csereüzletet. Túlélték a „fekete lyukat”, őt pedig gyávának
tartották. Elvesztette a barátait, a biztonságát, az életkedvét. Évekig félt kimenni az utcára, a
szédülés meglepheti, a rendőrök ismét megtalálhatják. Ennél is rosszabb volt, hogy mióta
kiengedték a börtönből, nem találkozott a barátnőjével. Olykor bánta már az alkut, jobb lett
volna meghalni, mint hogy így kelljen élnie. De már késő volt újra változtatnia.
- Ígéretet tettem, hogy elhagyom az álmaimat – mondta.
Hét évig fizette az üzlet árát, de Isten kegyes volt és lehetővé tette, hogy újraépítse az életét. A
hanglemezkiadó igazgatója, akiről álma szólt azon a májusi reggelen, szerzett neki állást és az
egyetlen jóbarátjává vált. Ismét zeneszerzéssel foglalkozott, de amint egy kis siker érte,
valami közbejött és minden összeomlott.
Eszébe jutottak J szavai. „Az ember mindig elpusztítja azt, amit szeret.”
- Mindig azt hittem, hogy ez is a csere velejárója.
- Nem – válaszolta Valhalla. - Isten szigorú volt, de te még inkább.
- Megfogadtam, hogy többé nem török magasra. Úgy gondoltam, hogy már nem bízhatok a
saját szavaimban.
A Valkűr a csupasz melléhez vonta a fejét.
- Beszélj nekem a rettegésről – mondta. - Arról, melyet láttam, amikor találkoztunk a
falatozóban.
- A rettegés… - nem tudta, hogyan kezdjen bele, mert amit mondani akart, nagyon abszurdnak
tűnt. - A rettegéstől nem tudtam éjjel aludni, vagy napközben pihenni.
Chris most értette meg az angyalát. Neki is itt kellett lennie, hallania kellett ezt, mert
különben soha nem mondta volna el neki…
- Most pedig van egy feleségem, akit szeretek, rátaláltam J-re, végigmentem a zarándokúton
Santiagóba és könyveket írtam. Újra hű vagyok az álmaimhoz és innen ered a rettegésem.
Mert minden úgy történik, ahogy én szeretném és tudom, hogy hamarosan minden elpusztul.
Szörnyű volt ezt kimondani. Sosem mondta még senkinek, magának sem. Tudta, hogy Chris
itt van mellette és mindent hall. Szégyellte magát.
- Ugyanígy volt a dalokkal is – folytatta kényszeredetten. – Így volt minden mással is, amibe
azóta fogtam. Semmi nem tartott két évnél tovább.
Érezte, ahogyan Valhalla keze eltávolította a medált a nyakából. Megállt. Nem akarta, hogy
Valhalla meggyújtsa a lámpást, mert nem volt elég bátorsága szembenézni Chris-szel.
De meggyújtotta és mindhárman csendben elindultak kifelé.
- Mi ketten megyünk ki először, te pedig utánunk – mondta Valhalla Paulonak, amikor az
alagút végéhez értek.
Paulo biztosra vette, hogy - tizennégy évvel korábbi barátnőjéhez hasonlóan - Chris soha
többé nem bízik meg benne.
- Ma már hiszek abban, amit cselekszem – próbálta utánuk kiáltani, mielőtt távoztak.
Úgy hangzott, mint egy bocsánatkérés, vagy egy önigazolás.
Azonban egyikük sem válaszolt. Néhány lépés után Valhalla kioltotta a lámpát. Már elég fény
volt ahhoz, hogy lássanak.
- Attól a pillanattól, hogy kilépsz innen – mondta a Valkűr – ígérd meg Mihály arkangyal
nevében, hogy soha többé nem emelsz kezet magadra.
- Nem merem kijelenteni – mondta Paulo. – Mert nem tudom, miképp teljesítsem.
- Nincs más választásod, ha látni akarod az angyalodat.
- Nem tudtam, hogy mit teszek magammal, így akár folytathatom önmagam elárulását.
- Viszont most már tudod – mondta Valhalla. - Az igazság pedig szabaddá tesz.
Paulo bólintott.
- Továbbra is rengeteg probléma lesz az életedben, melyek néha egyszerűek, néha
bonyolultak. Ám mostantól már csak Isten keze felel mindenért, amit nem akadályozhatsz
meg.
- Megfogadom Szent Mihály nevében.
Az asszonyok kimentek. Ő várt egy pillanatot, majd elindult. Épp elég sokat időzött a
sötétségben.

A sziklás falakról visszatükröződő napfény mutatta az utat. A rácsos kapuhoz ért, mely a tiltott
királysághoz vezetett. Egy kapu, amely megrémisztette. Mert odakint a fény királysága
uralkodott, ő pedig évekig a sötétségben élt. Egy kapu, amely látszólag zárva volt, de ha bárki
megközelítette láthatta, hogy nyitva volt.
A fényhez vezető kapu ott volt előtte. Ki akart lépni rajta. Láthatta a nap aranysugarait
odakint, de úgy döntött, hogy nem veszi fel a napszemüvegét. Fényre volt szüksége. Emellett
tudta, hogy Mihály arkangyal is vele volt, elhessegetve a sötétséget a lándzsájával.
Évekig azt hitte, hogy Isten keze kérlelhetetlen a büntetésével kapcsolatban. Azonban
valójában a saját keze volt az, mely ilyen pusztulásba sodorta, nem pedig Istené. Életében
soha többet nem tesz ilyet.
„Törd meg az alkut” – mondta a bánya sötétségének és a sivatagi fénynek. „Istennek joga van
elpusztítania engem. De nekem nincs.”
A könyvekre gondolt, melyeket írt és boldogság öntötte el. Az év probléma nélkül érne véget,
mivel megtörné az egyezséget. Nem volt kétséges, hogy problémákkal szembesül a munkája
során, a szerelemben, a mágiához vezető úton – komoly vagy múló problémákkal, ahogyan
Valhalla mondta. De mostantól őrangyala oldalán harcol majd.
„Bizonyára óriási erőfeszítést tettél értem” – mondta az angyalának. „És végül mindent
tönkretettem, amit nem érthettél meg.”
Az angyala hallgatta őt. Tudott a megállapodásról és boldog volt, amiért nem kellett időt
szentelnie arra, hogy Paulot visszatartsa az önpusztítástól.
Paulo a kapuhoz ért és átment rajta. A nap egy pillanatra elvakította, de azért nyitva tartotta a
szemét, mivel szüksége volt a fényre. Látta Valhalla és Chris közeledő alakját. – Tedd a kezed
a vállára – mondta Valhalla Chrisnek. - Légy a tanúja.
Chris engedelmeskedett.
Valhalla az ujjára csöpögtetett néhány csepp vizet a kulacsából és keresztet rajzolt Paulo
homlokára – mintha újra megkeresztelné. Aztán letérdelt és tőlük is ugyanezt kérte.
- Mihály arkangyal nevében, az egyezség az égben köttetett. Mihály arkangyal nevében az
egyezség megtöretett.
Homlokára helyezte a medált és arra kérte Paulot, hogy mondja utána:

Isten angyala
Szent őrzőangyalom,

A gyermekkori imádság a hegyfalakról visszhangzott és terjedt szét a sivatag közeli részein.

reád bízott engem az égi irgalom.

Világosíts, őrizz,
vezérelj és kormányozz e napon.
Ámen.7

Emberek közelítettek feléjük kíváncsian.

- Leszbikusok – mondta az egyikük.
- Őrültek – mondta egy másik.
A Valkűrök rájuk sem hederítettek, folytatták azt, amit elkezdtek. Egymáshoz kötözték
kendőiket, így egyfajta kötelet készítettek. Kört alkotva a földre ültek, karjuk térdükön pihent
és az összekötözött kendőt tartották kezükben.
Valhalla középen állt. Az emberek még közelebb jöttek. Amikor kisebb tömeg alakult ki, a
Valkűrök egy zsoltár kántálásába fogtak.

Babilon folyói mellett ültünk,

és sírva emlékeztünk rád, ó, Sion!
Hárfáinkat
a fűzfákra aggattuk.8

Az emberek bámultak, semmit nem értettek az egészből. Ezek a nők már nem először tűntek
fel a városban. Korábban is jártak már itt és furcsa dolgokról beszéltek – bár néhány szavuk
hasonlított arra, amiket a hitszónokok mondtak a tévében.
- Legyetek bátrak.
7
Imádság a szent őrangyalhoz
8
Zsoltárok könyve, 137. fejezet
Valhalla hangja tisztán és élénken zengett.
- Nyíljon meg a szívetek és figyeljetek arra, amit az álmaitok súgnak nektek. Kövessétek az
álmaitokat, mert csak egy szégyen nélküli emberben mutatkozhat meg Isten dicsősége.
- A sivatag megőrjítette őket – mondta egy nő.
Néhányan tüstént távoztak. Elegük volt a prédikációból.
- A bűn nem létezik, csak a szeretet hiánya – folytatta Valhalla. – Legyetek bátrak, legyetek
képesek szeretni, még ha a szeretet csalókának és borzasztó dolognak is látszik. Legyetek
boldog szerelmesek. Leljetek örömöt a győzelemben. Kövessétek szívetek parancsait.
- Az lehetetlen – szólt valaki a tömegből. – Az embereknek kötelességeik vannak.
Valhalla a hang irányába fordult. Elérte! Az emberek figyeltek rá! Eltérően attól, amikor öt
évvel korábban senki nem közeledett feléjük, amikor feltűntek a városban.
- Gyermekeink vannak. Férjeink és feleségeink. Az embereknek meg kell teremteniük a
megélhetésüket – mondta másvalaki.
- Akkor hát nézz szembe a kötelezettségeiddel. Azonban ezek a kötelezettségek sosem
gátoltak meg senkit abban, hogy az álmait kövesse. Emlékezz arra, hogy álmod a teljesség
kinyilatkoztatása, ezért csak olyan dolgokat tegyél meg az életben, amelyek megérik a
fáradozásodat. Csak azok érthetik meg a nemsokára bekövetkező nagy átalakulásokat, akik
így cselekszenek.
„Az Összeesküvés” – gondolta Chris, miközben figyelt. Emlékezett arra az időszakra, amikor a
téren énekeltek több hittársával, hogy az embereket megmentsék a bűneiktől. Ekkoriban senki
nem beszélt új korról, csak Krisztus eljöveteléről és a pokol bugyrairól. Nem létezett
semmiféle összeesküvés, mint manapság.
A tömegbe sétált és meglátta Paulot. Egy padon ült, kissé távolabb az emberek gyűrűjétől.
Úgy döntött, hogy leül mellé.
- Meddig utazunk velük? – kérdezte Chris.
- Míg Valhalla megtanít az angyalommal való találkozásra.
- De már majdnem egy hónapja itt vagyunk.
- Nem utasíthat vissza. Megesküdött a Hagyományra. Azt pedig teljesítenie kell.
A tömeg egyre nőtt. Chris arra gondolt, hogy milyen nehéz lehet az itt összegyűlt emberekhez
szólni.
- Nem fogják komolyan venni a Valkűröket – mondta. – Ezekkel a ruhákkal és lovakkal.
- Nagyon ősi eszményekért küzdenek – mondta Paulo. – Manapság a katonák álcázzák
magukat, álruhát öltenek és elbújnak. Azonban az ősi harcosok színes ruhát viselnek, melyek
sokkal feltűnőbbek a csatamezőn.
- Azt akarják, hogy az ellenfél lássa őket. A csata büszkeséggel tölti el őket.
- Miért viselkednek így? Miért imádkoznak nyilvános parkokban, bárokban, vagy itt a sivatag
közepén? Miért segítenek nekünk az angyalokkal társalogni?
Paulo rágyújtott.
- Bolondoztál az Összeesküvéssel kapcsolatban, de igazad volt. – mondta. - Létezik
Összeesküvés.
Chris nevetett. Nem, nem létezett Összeesküvés. Csak azért használta ezt a kifejezést, mert
férje barátai úgy viselkedtek, mintha titkos ügynökök lennének, ügyelve arra, hogy bizonyos
dolgokat ne mások jelenlétében vitassanak meg, mindig témát váltottak – bár arra
mindegyikük megesküdött, hogy semmilyen sötét erő nem rejlett a Hagyományban.
Ám Paulo ezúttal komolynak tűnt.
- A Paradicsomba vezető kapuk ismét megnyíltak – mondta. – Isten száműzte a tüzes karddal
rendelkező angyalt, aki a kaput őrizte. Egy darabig – senki nem tudja, hogy pontosan meddig
– bárki beléphetett, mivel nyilvánvaló volt, hogy a kapu nyitva áll.
Miközben Chrishez beszélt, Paulo felidézte az elhagyatott aranybányát. Egészen addig a napig
– egy héttel ezelőttig – úgy gondolta, hogy a Paradicsomon kívül marad.
- Mi biztosítja a belépést?
- A hit. És a Hagyomány – válaszolta.
Egy jégkrémes kocsihoz mentek és kértek két tölcsért. Valhalla eközben tovább szónokolt,
szentbeszéde pedig végtelennek tűnt. Nemsokára talán megpróbálja rávenni a hallgatóságot a
részvételre, amely ponton valószínűleg vége lesz az egésznek.
- Tudja bárki is, hogy a kapuk nyitva állnak? – kérdezte Chris.
- Néhány ember észrevette – és ők jelzik a többieknek is. De van egy kis gond.
Paulo a tér közepén álló emlékműre mutatott.
- Tegyük fel, hogy az ott a Paradicsom és minden ember a tér egy pontján áll. Mindegyikük a
maga útján érkezett ide.
- Ezért beszélgetnek az emberek az angyalokkal. Mert csak ők ismerik a legjobb ösvényeket.
Nem jó dolog másoktól kérdezősködni.
- Kövesd az álmaid és vállald a kockázataid – hallották Valhalla hangját.
- Mivé lesz ez a világ?
- Csak azoknak létezik majd, akik bejutnak a Paradicsomba – válaszolta Paulo. – Az
„Összeesküvés” világa. Olyan emberek világa, akik képesek észrevenni a zajló átalakulásokat,
olyan embereké, akik elég bátrak álmaik valóra váltásához és ahhoz, hogy meghallják az
angyalok szavát. Egy világ mindazoknak, akik hisznek benne.
A tömegből zúgolódás hallatszott és Chris tudta, hogy a játék elkezdődött. Előre akart menni,
hogy megfigyelhesse, de Paulo mondanivalója még ennél is fontosabb volt.
- Évszázadokon át Babilon Folyói mellett ültünk és sírva emlékeztünk – folytatta Paulo. -
Hárfáinkat a fűzfákra aggattuk, megtiltották, hogy énekeljünk, üldöztek és halomra öltek
minket. Azonban sosem feledtük, hogy létezik az ígéret földje. A Hagyomány túlélt mindent.
- Megtanultunk küzdeni és megerősödtünk a csata által. Az emberek újra a szellem világáról
beszéltek, ugyanazok az emberek, akik néhány évvel korábban még tudatlanok és
közömbösek voltak. Van egy láthatatlan fonal, mely a fény oldalán lévőket egyesíti éppúgy,
mint a Valkűrök összecsomózott kendői. Ez a fonal pedig egy erős és ragyogó kötéllé válik,
melyet az angyalok tartanak, egy korlát, melyet csak a legfogékonyabbak vesznek észre és
amely a segítségünkre lesz. Mert rengetegen vagyunk a földön szétszóródva. Mindegyikünket
ugyanaz a hit mozgatja.
- Ezt a világot minden nap másképp nevezik – mondta Chris. - Új Kor, Hatodik Aranykor,
Hetedik Fénysugár és így tovább.
- Azonban ez mind ugyanaz a világ. Biztosíthatlak erről.
Chris Valhallára nézett, ott a tér közepén az angyalokról beszélt.
- De miért próbál másokat meggyőzni?
- Nem, nem próbál másokat meggyőzni semmiről. Mindannyian a Paradicsomból érkeztünk,
szétszóródtunk a világban és most visszatérünk ide. Valhalla arra kéri ezeket az embereket,
hogy fizessék meg a visszatérésük árát.
Chris emlékezett a bányában töltött délutánra. - Gyakran igen magas ez az ár.
- Lehet. Ám mégis vannak emberek, akik hajlandóak megfizetni. Ők tudják, hogy Valhalla
igazat mond, mivel felidéz valamit abból, amit ők már elfeledtek. Mindannyian paradicsomi
emlékeket és látomásokat hordoznak magukkal a lelkükben. Évek szaladnak el az emlékezés
nélkül, mígnem átélnek valamit: gyermekük születését, egy komoly veszteséget, a végtelen
veszély érzetét, egy naplementét, egy könyvet, egy dalt… vagy találkoznak egy bőrruhákba
bújt női csoporttal, akik Istenről beszélnek. Bármi kiválthatja. Ekkor ezek az emberek
emlékezni kezdenek.
- Ezt teszi Valhalla is. Emlékezteti őket arra, hogy létezik egy hely. Néhányan figyelnek rá,
mások nem – utóbbiak úgy haladnak el a kapuk mellett, hogy észre sem veszik őket.
- De hát épp erről az új világról beszél.
- Ezek csak szavak. Valójában leszedték a hárfákat a fűzfákról és újra játszanak rajtuk,
miközben emberek milliói szerte a világon az Ígéret Földjének örömeiről énekelnek. Senki
nincs többé egyedül.
- Miért nem beszéltél nekem soha erről?
- Mert már tudtál róla.
Valóban, már tudott róla. De csak most kezdett el emlékezni.
A Valkűrök városról városra haladtak a lovaikkal, ostoraikkal, kendőikben és különös
ruháikban. Istenről prédikáltak.
Paulo és Chris velük tartottak. Amikor letanyáztak a külvárosokban, ők hotelekben szálltak
meg. Amikor megálltak a sivatag közepén, ők az autóban aludtak. Tábortüzet raktak, így
hárították el a sivatag veszélyeit, még az állatok sem mertek közelebb jönni. Miközben
elszundítottak, felnézhettek a csillagokra és hallhatták prérifarkasok üvöltését a távolból.
A bányában töltött délután óta Paulo elkezdte gyakorolni a kanalizálást. Attól tartott, hogy
Chris azt gondolhatja, nincs is igazán tisztában azzal, amit meg akar tanítani neki.
- Ismerem J-t – mondta, amikor szóba került a dolog. – Nem kell nekem bizonygatnod a
tudásod.
- Az egykori barátnőm is ismerte J-t, aki tanított engem – válaszolt Paulo.
Együtt ültek le minden délután és második elméjük kikapcsolásán dolgoztak; angyalaikért
imádkoztak és megpróbálták megidézni őket.
- Hiszek az új világban – mondta Chrisnek, miután befejeztek egy újabb kanalizációs
gyakorlatot.
- Tudom, hogy hiszel benne. Különben nem tettél volna meg olyan dolgokat az életedben,
amiket megtettél.
- Még ha így is van, nem tudom, hogy helyesen cselekszem-e.
- Higgy egy kicsit magadban – válaszolta Chris. – Minden tőled telhetőt megpróbálsz, nagyon
kevesen utaznának ennyit, hogy megleljék az angyalukat. Azt se feledd, hogy megtörted az
egyezséget.
Az alkut, melyet a bányában szegett meg: J. örülni fog neki! Bár Paulo bizonyos volt abban,
hogy már most is tud mindenről, mivel meg sem próbálta őt lebeszélni erről a sivatagi túráról.
Miután mindketten befejezték a kanalizálás gyakorlatát, órákig beszélgettek az angyalokról.
Ám csak maguk között – Valhalla sosem beszélt többet a témáról.

Az egyik délután a társalgást követően Paulo beszélni akart Valhallával.

- Ismered a Hagyományt – mondta. – Nem szakíthatsz félbe egy folyamatot, ha egyszer már
elkezdted.
- Nem szakítok félbe semmit – válaszolta a nő.
- Viszont nekem hamarosan vissza kell térnem Brazíliába és még nem fogadtam el a
könyörületességet, illetve nem tettem fogadalmat sem.
- Nem szakítok félbe semmit – ismételte Valhalla.
Azt javasolta, hogy sétáljanak egyet a sivatagban. Mikor egy bizonyos ponthoz érkeztek,
leültek együtt és megnézték a naplementét, megbeszélték a szertartásokat és a ceremóniákat.
Valhalla J. tanítási módszereiről érdeklődött, Paulo pedig arra volt kíváncsi, hogy milyen
eredménnyel zárult a sivatagi prédikációja.
- Előkészítettem a terepet – jegyezte meg mellékesen. – A részemet teljesítem, míg a végzet
utol nem ér. Utána tudni fogom, hogy mi legyen a következő lépés.
- Honnan fogod tudni, hogy ideje lesz megállni?
Valhalla a horizontra mutatott. – Tizenegy utat kell bejárnunk a sivatagban, tizenegyszer kell
elhaladnunk ugyanazokon a helyeken és tizenegyszer kell ugyanazokat a dolgokat
megismételnünk. Nekem mindössze ennyit mondtak, hogy megtegyek.
- A mestered mondta ezt?
- Nem, Mihály arkangyal.
- És ez most hányadik út?
- A tizedik.
A Valkűr Paulo vállára hajtotta fejét és sokáig csendben ültek. Paulo szerette volna
megcirógatni, az ölébe hajtani a fejét, ahogyan az elhagyatott bányában tette. A nő is harcos
volt, de persze még neki is szüksége volt a pihenésre.
Egy darabig hezitált, végül nem tette meg. Aztán mindketten visszamentek a táborba.
Ahogy teltek-múltak a napok, Paulo egyre inkább úgy érezte, hogy Valhalla minden
szükségeset megtanított neki- de Took-kal ellentétben anélkül tette ezt, hogy konkrétan
megmutatta volna az utat. Közelről szemlélte a Valkűrök tevékenységét, úgy gondolta, hogy
rábukkanhat néhány nyomra, néhány tanításra, egy új gyakorlatra. Amikor pedig Valhalla arra
kérte, hogy tartson vele az esti sétájára – amit minden nap megtett – úgy döntött, hogy
megvitat vele néhány dolgot.
- Semmi nem akadályozhat meg abban, hogy közvetlenül engem taníts – mondta. - Te nem
vagy Mester. Ez nem ugyanaz a helyzet, mint Took, vagy J. esetében, vagy akár velem, akik
ismerjük a Hagyományt.
- De igen, Mester vagyok. Megtanultam egy jelenés során. Abban igazad van, hogy nem ejtek
ki átkot a számon és nem veszek részt boszorkányok gyülekezetében és nem vagyok valamely
titkos társaság tagja sem. Azonban ismerek számos olyan dolgot, amelyet te nem, mert Mihály
arkangyal megtanított rájuk.
- Tulajdonképpen ezért vagyok itt. Tanulni akarok.
Mindketten a homokban ültek, néhány sziklának támaszkodva.
- Gyengédségre vágyom – mondta a nő. - Igazán.
Paulo megváltoztatta a testhelyzetét és Valhalla az ölébe hajtotta a fejét. Így ültek egy darabig
a horizontot bámulván. Paulo szólalt meg először. Nem volt az ínyére, amit mondani akart, de
beszélnie kellett.
- Tudod, hogy hamarosan elmegyek.
Várta a reakciót. Ám a nő nem szólt semmit.
- Meg kell tanulnom, hogyan láthassam az őrangyalom. Úgy érzem tanítani szerettél volna, de
nem látom, hogy mire.
- Nem, az én tanításaim olyan egyértelműek, mint a sivatagi nap.
Paulo az ölébe hulló hajat simogatta.
- Gyönyörű feleséged van – mondta Valhalla.
Paulo értette a célzást és elhúzta a kezét.
Amikor aznap este újra találkozott Chris-szel, elmondta neki, amit Valhallától hallott róla.
Chris elmosolyodott, de nem szólt semmit.

Tovább folytatták útjukat a Valkűrökkel. Valhalla megjegyzése ellenére is – mely tanításai

egyértelműségére vonatkozott – tovább figyelte a Valkűrök tevékenységeit. Ám a gyakorlat
csak keveset változott: sokat utaztak, nyilvános helyeken tartottak beszédeket, a már ismert
szertartásokat gyakorolták, majd továbbálltak.
És szeretkeztek. Szeretkeztek az útjukat keresztező férfiakkal. Általában magányos utazókkal,
akik nehéz motorbiciklijük nyergében ültek, elegendő bátorsággal, hogy megközelítsék a
csoportot. Ha ez bekövetkezett, egy íratlan szabály szerint Valhalla dönthetett elsőként. Ha
azonban érdektelen maradt, akkor bármelyikük fogadhatta az újonnan érkezőt.
A férfiak sosem gondolták így. Úgy érezték, hogy az általuk választott nővel vannak, de a
választás már sokkal korábban lezajlott. A nők döntöttek.
A Valkűrök sört ittak és Istenről társalogtak. Szent szertartásokat gyakoroltak és a sziklák
között szeretkeztek. A nagyobb városokban nyilvános helyeket kerestek, ahol előadhatták
különös színdarabjaikat, a közönségben ülőket pedig részvételre biztatták.
Végül pedig adományokat gyűjtöttek. Valhalla sosem játszott el semmilyen szerepet, ő inkább
megrendezte az eseményeket. Azután körbeadta a kendőjét és mindig kapott pénzt.
Minden délután, mielőtt Valhalla elhívta Paulot a sivatagi sétára, ő és Chris a kanalizálást
gyakorolta és az angyalaikkal beszélgettek. Bár a csatorna még nem nyílt meg teljesen, már
érezték az állandó védelem, szeretet és béke jelenlétét. Olyan mondatokat hallottak,
melyeknek nem vették sok értelmét, de voltak megérzéseik és sokszor csak egyfajta
örömérzés járta át őket – semmi más. Ám tudták, hogy az angyalaikkal beszélgetnek és hogy
boldogok emiatt.
Igen, az angyalok boldogok voltak, mert újra kapcsolatba léptek velük. Bármely személy, aki
elhatározta, hogy kapcsolatot teremt velük rájön, hogy ez már nem az első alkalommal
történik meg. Beszéltek már velük, amikor még gyermekek voltak – az angyalok akkor még
„titkos barátként” jelentek meg és szegődtek társul a hosszú beszélgetések és játékok alatt,
megvédve őket a gonosztól és egyéb veszélytől.
Minden gyermek beszél az őrangyalával – mígnem szülei felfedezik, hogy „nem létező”
emberekkel társalognak. Ekkor kíváncsivá válnak, az egészet túlzó gyermeki képzelődésnek
tartják, tanárokkal és pszichológusokkal beszélnek és arra a következtetésre jutnak, hogy a
gyermeknek abba kéne hagynia az effajta viselkedést.
A szülők mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy elmondják gyermeküknek: titkos barátaik
valójában nem léteznek – talán mert már elfelejtették, hogy egykoron ők is beszélgettek az
angyalaikkal. Vagy – ki tudja – talán úgy gondolják, hogy egy olyan világban élnek, amelyben
többé nincs helye angyaloknak. Az angyalok kiábrándultan visszatértek Isten mellé, mert
tudták, hogy többé már nem terhelhetnek senkit a jelenlétükkel.
Azonban új világ kezdődött. Az angyalok tudták, hogy hol találhatóak a Paradicsom kapui és
bárkit odavezettek, aki hitt bennük. Talán még csak hinniük sem kellett, elegendő volt, hogy
angyalokra volt szükségük, ők pedig örömmel visszatértek.

Paulo éjszakákon át törte a fejét és próbálta megérteni, miért viselkedett így Valhalla és miért
halogatja a dolgokat.
Chris tudta, hogy a választ. A Valkűrök is tudták, bár egy szóval sem említették. Chris a
robbanásra várt. Előbb vagy utóbb bekövetkezik. Ezért nem hagyta el őket Valhalla, ezért nem
tanította meg őket arra, hogy mi egyéb szükséges még az angyalokkal való találkozáshoz.

Az egyik délután végtelen hegylánc alakja kezdett kirajzolódni az út jobb oldalán, ahol
haladtak. Balról hamarosan hegyek és kanyonok váltak láthatóvá és egy hatalmas, mindkét
oldalra kiterjedő, naptól fénylő síkság.
Megérkeztek a Halál Völgyébe.
A Valkűrök Furnace Creek közelében táboroztak le, mely kilométerekre az egyetlen olyan
hely volt, ahol vízhez lehetett jutni. Chris és Paulo úgy döntött, hogy a csoporttal maradnak,
mivel a Halál Völgyében található egyetlen hotel már megtelt.
Azon az estén a teljes csoport a tábortűz köré ült. Férfiakról, lovakról és hosszú idő után
először angyalokról beszélgettek. Miként az szokásuk volt lefekvés előtt, a Valkűrök
összekötötték kendőiket, megfogták az így formálódó kötelet és utoljára elénekelték a Babilon
folyóiról és a fűzfákra aggatott hárfákról szóló zsoltárt. Soha nem tudták elfeledni, hogy
harcosok voltak.
Amikor a szertartás véget ért, csend telepedett a táborra és mindenki az elalváshoz
készülődött. Kivéve Valhallát.
Egy kicsit távolabb sétált a tábortól és hosszan a holdat bámulta. Arra kérte Mihály
arkangyalt, hogy továbbra is jelenjen meg neki és lássa el értékes tanácsokkal, illetve segítsen
neki hatalmát megszilárdítani.
- Győztél a többi angyallal vívott csatádban – imádkozott hozzá. – Taníts meg engem is
győzni. Azért, hogy ne tékozoljam el a nyolc emberből álló nyájam és egy nap majd ezren és
millióan lehessünk. Bocsásd meg vétkeimet, szívem pedig töltsd fel lelkesedéssel. Adj nekem
erőt ahhoz, hogy egyszerre lehessek férfi és nő, kemény és lágy.
- Szavam legyen a dárdád, szeretetem legyen az egyensúlyod.
Keresztet vetett és csendben maradt; egy prérifarkas üvöltését hallotta a távolból. Nem jött
álom a szemére, ezért egy kicsit a saját létéről elmélkedett. Visszaemlékezett azokra az időkre,
amikor csak egyszerű ügyintéző volt a Chase Manhattan banknál és amikor életét kizárólag
férjének és két gyermekének szentelte.
- Aztán találkoztam az angyalommal – mondta a néma sivatagnak. – Megjelent nekem, alakját
fény övezte és arra kért, hogy vállaljam el ezt a küldetést. Nem kényszerített, nem fenyegetett
és nem ígért semmi jutalmat. Egyszerűen erre kért.
Másnap ezért elindult egyenesen a Mojave-sivatagba. Egyedül kezdett prédikálni a
Paradicsom nyitott kapuiról. A férje elhagyta és ő lett a gyermekek törvényes felügyelője.
Valhalla nem igazán értette, hogy miért fogadta el a küldetést, de akárhányszor sírdogált a
fájdalom és a magány miatt, az angyala más nőkkel példálózott neki, akik Istentől kaptak
üzenetet: Szűz Mária, Szent Teréz, Jeanne D’arc. Az angyal azt mondta, hogy a világnak
példaképre van szüksége. Olyan emberekre, akik képesek követni az álmaikat és
megküzdenek az elveikért.
Majd egy évig Las Vegas közelében élt. Nehezen összekuporgatott pénze elfogyott, éhezett és
a szabad ég alatt aludt. Mígnem egy nap egy vers került a keze ügyébe.
A vers egy szent életéről szólt, Maria Egipciacáról, aki Jeruzsálembe utazott és nem volt
pénze átkelni egy folyón. A révész, aki felfigyelt a vonzó nőre azt javasolta neki, hogy bár
pénze nincs, ám a testével fizethet. Maria Egipciaca megadta magát a révésznek. Amikor
Jeruzsálembe érkezett, megjelent neki egy angyal és megáldotta azért, amit tett. Bár manapság
már szinte senki nem emlékszik rá, azonban halála után szentté avatták.
Valhalla jelként fogta fel a történetet. Isten nevében prédikált napközben, kétszer egy héten
pedig bejárt a kaszinókba és jómódú férfiak ágyasa lett, így képes volt némi pénzt gyűjteni.
Sosem kérdezte meg az angyalától, hogy helyesen cselekszik-e, angyala pedig nem szólt
semmit.
Lassacskán – más angyalok láthatatlan kezétől vezérelve – csatlakoztak hozzá a társai.
- Még egy utazás – ismételte hangosan a néma sivatagnak. - Még egy út hiányzik, hogy
teljesítsem a küldetésem és visszatérjek a világba. Fogalmam sincs, mi vár rám, de vissza
akarok térni. Szerelemre és gyengédségre vágyom. Valakire, aki védelmez engem itt a földön,
miként az angyalom védelmez a mennyekben. Megtettem a magamét, nem bánok semmit, bár
szörnyen nehéz volt.
Újra keresztet vetett, majd visszatért a táborba.

Látta, hogy a brazil házaspár még mindig a tábortűz mellett ül és a lángokba bámul.
- Hány nap van hátra a negyvenből? - kérdezte Paulotól.
- Tizenegy.
- Akkor hát holnap éjjel tíz órakor az Arany Kanyonban megtanítalak az irgalom elfogadására.
A Szertartásra, Mely Lerombolja a Szertartásokat.
Paulo megdöbbent. Igaza volt! A válasz mindvégig ott lebegett a szeme előtt!
- Mire? – kérdezte.
- A gyűlölet használatára – válaszolta Valhalla.
- Rendben – mondta, miközben meglepettségét próbálta palástolni. Ám Valhalla tisztában volt
azzal, hogy Paulo soha nem használta a gyűlöletet a Szertartásban Mely Lerombolja a
Szertartásokat.
Otthagyta a párt és odament, ahol a legfiatalabb Valkűr, Rotha aludt. Gyengéden megcirógatta
a lány arcát, hogy felébressze – Rotha talán épp az álmában felbukkanó angyalokkal teremtett
kapcsolatot, melyet Valhalla nem akart durván félbeszakítani. Rotha végül kinyitotta a szemét.
- Holnap este megtanulod, hogyan fogadd el a megbocsátást – mondta Valhalla. – Aztán már
képes leszel arra, hogy meglásd az angyalodat.
- De én már Valkűr vagyok.
- Természetesen. Még ha nem is vagy képes látni az angyalod, akkor is Valkűr vagy.
Rotha elmosolyodott. Huszonhárom éves volt és büszke volt arra, hogy Valhallával
bolyongott a sivatagban.
- Ne viseld holnap a bőrruhádat. Attól a pillanattól fogva, hogy felkel a nap, egészen addig,
míg véget nem ér a Szertartás, Mely Lerombolja a Szertartásokat.
Egészen gyengéden megölelte.
- Aludj hát – mondta.

Paulo és Chris újabb fél óráig a lángokat bámulták. Aztán néhány ruhadarabjukból párnát
készítettek és elalváshoz készülődtek. Arra gondoltak, hogy minden nagyvárosban vesznek
egy hálózsákot, ahol áthaladnak, de nem volt türelmük boltokba betérni, vagy vásárolgatni.
Egyébként is abba a hitbe ringatták magukat, hogy találnak hotelt minden utcasarkon. Így
amikor a Valkűrökkel kellett letáborozniuk, mindig az autóban, vagy a tűz közelében kellett
aludniuk. Hajukat már számtalan alkalommal megperzselték a pattogó szikrák, de ezt
leszámítva semmi komoly baj nem érte őket eddig.
- Mire gondolt? – kérdezte Chris, miközben a földön heverésztek.
- Nem fontos.
Megivott már néhány sört és álmos volt.
Chris azonban tovább erőltette a témát. Választ akart kapni.
- Az életben minden egyfajta szertartás – mondta Paulo. A boszorkányoknak éppúgy, mint
azoknak, akik még sosem hallottak a boszorkányságról. Az egyik és a másik is megpróbálja a
szertartásait a tökéletességig fejleszteni.
Chris tudta, hogy a mágikus ösvényt járóknak vannak saját rítusaik. Arról is tudott, hogy
voltak hétköznapi szertartások is – házasságok, keresztelők, diplomaosztók.
- Nem, nem. Én nem ezekről a kézzelfogható rítusokról beszélek – folytatta türelmetlenül.
Aludni szeretett volna, de felesége úgy tett, mint aki nem vette észre az ingerültségét.
- Véleményem szerint minden egyféle rítus. Miképpen a mise is egy nagy szertartás, melynek
számos összetevője van, bármely személy mindennapi tapasztalata is az. Egy gondosan
kidolgozott szertartás, amit az adott személy megpróbál tökéletesen végrehajtani, mert attól
fél, ha kihagy valamit, minden rosszra fordul. Ezt a szertartást hívják Mindennapi Rutinnak.
Úgy döntött, hogy feláll. Ittas volt a korábban elfogyasztott néhány sörtől és ha továbbra is
henyél a földön, képtelen lett volna befejezni a magyarázatot.
- Fiatalkorunkban semmit nem vettünk túl komolyan. Azonban lassan a napi teendők
összessége berögzül és úrrá lesz rajtunk. Ha egyszer a dolgok elkezdenek úgy haladni,
ahogyan korábban elképzeltük, nincs merszünk változtatni a szokásainkon. Szeretünk
panaszkodni, de valójában megnyugtat bennünket annak tudata, hogy minden nap többé-
kevésbé egyforma. Legalább nem leselkedik ránk váratlan veszély.
- Ezáltal elkerülhetünk bármiféle külső vagy belső fejlődést, kivéve azokat, melyekre a
szertartások készítenek fel minket: a sok gyermekre, ilyen-olyan előmenetelekre, bizonyos
fajta üzleti sikerekre. Amikor a szokás megszilárdul, a személyiségből rabszolga válik.
- Megesik néha a boszorkányokkal és mágusokkal is?
- Természetesen. Ők arra használják a szertartást, hogy kapcsolatba lépjenek a láthatatlan
világgal, elpusztítsák a második elmét és belépjenek a Rendkívüli világába. De persze
számunkra is megszokott lesz a föld, melyen járunk. És érezzük annak szükségét, hogy új
területek után kutassunk. Ám minden mágus fél a szertartás megváltoztatásától. Ez leginkább
az ismeretlentől való félelem, vagy az, hogy más szertartások sem fognak működni többé –
azonban ez irracionális félelem, mely makacs és nem tűnik el segítség nélkül.
- És mi az a Szertartás, Mely Lerombolja a Szertartásokat?
- Mivel egy mágus nem képes változtatni a szertartásokon, a Hagyomány dönthet úgy, hogy
megváltoztatja a mágust. Ez egyfajta Szent Színház, melyben a mágusnak egy másik szerepet
kell eljátszania.
Újra lefeküdt, az oldalára fordult és alvást színlelt. Chris esetleg további magyarázatot kérhet.
Lehet, hogy tudni szeretné, miért emlegette Valhalla a gyűlöletet.
Negatív érzelmeket soha nem idéztek meg a szent színházban. Ellenkezőleg, az ilyesféle
színházban résztvevő emberek megpróbáltak a jóval foglalkozni és olyan karaktereket
megszemélyesíteni, akik erősek és tiszta gondolkodásúak. Ezáltal meg tudták győzni magukat
arról, hogy jobb emberek annál, mint gondolták és amikor elhitték ezt, az életük is
megváltozott.
A negatív érzelmekkel való munka ugyanezt jelentené. A végén még meggyőzné magát arról,
hogy rosszabb ember, mint gondolta.

A következő nap délutánját az Arany Kanyon felfedezésével töltötték, mely egy sor
hasadékból, tekervényes kanyarókból és hat méter magas falakból áll. Napnyugtakor,
miközben a kanalizálás gyakorlatát végezték, láthatták, hogy a hely miről is kapta a nevét: a
sziklákba ágyazott ragyogó ásványok visszatükrözték a nap sugarait, a falak pedig olyannak
látszottak, mintha aranyból lennének kifaragva.
- Ma este telihold lesz – mondta Paulo.
Már látták a sivatagi teliholdat, mely rendkívül különleges látvány volt.
- Ma reggel úgy ébredtem, hogy a Biblia egy része jutott eszembe – folytatta. – Salamontól
való az idézet: „Jobb, hogy ezt megfogd, és amattól is a te kezedet meg ne vond; mert a ki az
Istent féli, mind ezektől megszabadul!”9
- Különös üzenet – mondta Chris.
- Nagyon különös.
- Az angyalom egyre többet és többet szól hozzám – mondta Paulonak. – Kezdem megérteni a
szavait. Már tökéletesen értem azt, amiről a bányában beszéltél; soha nem hittem, hogy ez
megtörténhet.
Ettől Paulo elégedettnek érezte magát. Közben pedig együtt szemlélték a délután végét.
Ezúttal Valhalla sem jelent meg a sivatagi sétájuk miatt.
A csillogó sziklák, melyeket délután láttak, már nem voltak érzékelhetőek. A hold furcsa,
fantomszerű árnyékot vetett a hasadékba. Hallhatták lépéseik hangját a homokban, miközben
csendben haladtak, éberen bármely hangra, amit hallhatnak. Nem tudták, hogy hol
gyülekeznek a Valkűrök.
Már majdnem végpontnál jártak, amikor a hasadék egy kis tisztássá szélesedett. Ám a
Valkűröknek nyoma sem volt.
Chris törte meg a csendet. - Talán meggondolták magukat.
Tudta, hogy Valhalla elnyújtja a játékot, ameddig csak lehetséges. Chris azonban már szeretett
volna a végére érni.
- Az állatok zsákmány után járnak. Félek a kígyóktól – mondta. – Induljunk vissza.
De Paulo előre tekintett.
- Nézd – mondta. - Nem gondolták meg magukat.
Chris követte a tekintetét. A sziklák tetejéről, melyek a hasadék jobb falát alkották, egy nő
alakja tekintett le rájuk.
Chris megborzongott.
Majd feltűnt egy másik nő is. És még egy. Chris a tisztás közepére ment; három újabb nőt vett
észre a túloldalon.
Ketten hiányoztak.

- Isten hozott a színházban! – visszhangzott Valhalla hangja a kősziklákon. – A közönség már

itt van és várja az előadást!
Valhalla mindig így kezdte a darabokat a városi parkokban.
„De én nem vagyok a közönség része” – gondolta Chris. „Talán fel kéne másznom hozzájuk”.
- A belépőt távozáskor kell megfizetni – folytatta a hang, elismételve azt, amit a városok
terein szokott mondani. - Lehet, hogy drága mulatság lesz, a másik lehetőség, hogy
visszaadjuk a belépő árát. Megkockáztatja?
- Igen – válaszolta Paulo.
- Mi ez az egész? – kiáltotta hirtelen Chris. - Miért ennyire színpadias, miért ennyire rituális,
mi szükség van erre, hiszen csak egy angyalt akarok látni! Miért nem viselkedtek úgy, mint
bárki más és teszitek egyszerűbbé, hogy kapcsolatba lépjünk Istennel és azzal, ami szent e
világon?
Nem érkezett válasz. Paulo úgy érezte, hogy Chris mindent lerombol.
- A Szertartás, Mely Lerombolja a Szertartásokat – szólt az egyik Valkűr a sziklák tetejéről.
- Csendet! – kiáltotta Valhalla. - A hallgatóság csak akkor szólalhat meg, ha a végére értünk!
Taps vagy fújolás, de előbb fizessétek meg a belépő árát!
Valhalla végre megjelent. Kendőjét homlokára kötve viselte, indián módra. Általában akkor
hordta így, amikor a nap végi imáit mormolta. Ez volt a koronája.

9
Prédikátorok könyve 7. fejezet 18.
Egy mezítlábas lányt hozott magával, aki rövidnadrágot és blúzt viselt. Amikor közelebb
jöttek és a holdfény világította meg arcukat Chris látta, hogy az egyik Valkűr volt az; a
csoport legfiatalabbja. Bőrruhája és agresszív fellépése nélkül csak gyermeknek tűnt.
Valhalla Paulo elé állította Rothát és egy nagy négyzetet rajzolt köréjük. Minden sarkánál
megállt és néhány szót mormolt. Paulo és a lány latinul ismételte a szavakat – a fiatal nő sok
hibát vétett és újra kellett kezdenie.
„Fogalma sincs, mit is mondhat” – gondolta Chris. Sem a négyzet, sem a szavak nem voltak
részei a városban történt előadásoknak.
Amikor Valhalla befejezte a négyzet felrajzolását, arra kérte mindkettőjüket, hogy lépjenek
oda hozzá. Ők a négyzeten belül maradtak, míg Valhalla kívül állt.
Valhalla Paulohoz fordult, mélyen belenézett a szemébe és átnyújtotta neki ostorát.
- Harcos, sorsodba börtönöz ezen vonalak és szent nevek hatalma. Csatában győztes Harcos,
most a kastélyodban vagy és megkapod a jutalmad
Gondolataiban Paulo megteremtette a kastély falait. Ettől kezdve a hasadék, a Valkűrök,
Chris, Valhalla és minden más jelentőségét vesztette.
Színész volt a szent színházban. A Szertartásban Mely Lerombolja a Szertartásokat.
- Fogoly – szólt a lányhoz Valhalla – a vereséged megalázó volt. Képtelen voltál seregedet
becsülettel védelmezni. A Valkűrök leszállnak a mennyből, hogy felemeljék a tested, amikor
már halott leszel. Ám addig olyan büntetésben részesülsz, melyet a vesztesek kiérdemelnek.
Egy váratlan mozdulattal széttépte a lány blúzát.
- Kezdődjék hát az előadás! Harcos, itt van a jutalmad!
Paulo erőszakosan megragadta a lányt. Rotha félszegen elesett és bevágta az állát. Néhány
csepp vér kiserkent.
Paulo mellé térdepelt. Kezében Valhalla ostorát szorongatta, mely úgy tűnt, hogy saját
energiával rendelkezik. Ez megijesztette és néhány pillanatig elhagyta a kastély képzeletbeli
falait és visszazökkent a hasadékba.
- Tényleg megsérült – mondta Paulo. - Segítségre van szüksége.
- Harcos, ez a te trófeád! – ismételte Valhalla hátrébb lépve. – A nő, aki ismeri a titkot, mely
után kutatsz. Szedd ki belőle, vagy felejtsd el mindörökre.
„Nem magunkért Urunk, nem magunkért, hanem neved dicsőségéért” – mondta halkan, a
templomos lovagok jelmondatát ismételve. Gyors döntést kellett hoznia. Felidézte magában
azokat az időket, amikor még nem hitt semmiben és azt hitte, hogy mindez csak színház volt,
ám később a dolgok átalakultak és kiderült az igazság.
A Szertartással állt most szemben, Mely Lerombolja a Szertartásokat. Egy szent pillanat
minden mágus életében.
„Sed nomini Tuo de Gloriam” – ismételte.
A következő pillanatban abba a szerepbe bújt, amelyet Valhalla sugallt számára. A Szertartás
Mely Lerombolja a Szertartásokat kezdte magát felfedni. Semmi más nem számított, csak az
ismeretlen ösvény, mely megrémítette a lába előtt heverő nőt és a titok, melyet tőle kellett
elnyernie. Körbejárta áldozatát és azokra az időkre gondolt, amikor a morál még más
jelentéssel bírt – amikor a nő feletti uralomszerzés a háború szabálya volt. A férfiak aranyért
és nőkért tették kockára életüket a háborúkban.
- Én győztem! – kiáltott a lányra. - Te pedig vesztettél!
Letérdelt és megragadta a hajánál fogva. A nő szeme az övét fürkészte.
- Mi győztünk – mondta a lány. - Ismerjük a győzelem törvényeit.
Hevesen újra a földre lökte áldozatát.
- A diadal törvénye a győzelem.
- Mindnyájan azt hiszitek, hogy ti győztetek – mondta a fogoly. – De csak a csatát nyerted
meg. A háborút már mi nyerjük meg.
Ki volt ez a nő, hogy így mert feleselni vele? Gyönyörű teste volt, de ez most várhat. Ki kell
szednie belőle a titkot, ami után oly régóta kutatott.
- Taníts meg arra, hogyan láthatom az angyalomat – mondta, miközben nyugodtságot
erőltetett a hangjára. - Akkor elengedlek.
- Én már szabad vagyok.
- Nem. Nem ismered a diadal törvényeit – mondta neki. – Ezért győztünk le mindnyájatokat.
A nő láthatóan kezdett összezavarodni.
- Mondd el nekem azokat a szabályokat – kérte. - Cserébe elmondom az angyalod titkát.
A fogoly alkut kötött. Megkínozhatná, elpusztíthatná. A lábai előtt hevert, mégis üzletet kínált.
Talán nem a kínvallatás is hatástalan lenne. Jobb lesz vele alkut kötni. Elmondja neki a
győzelem öt szabályát, mivel úgysem távozik többé élve innen.
- Az erkölcs törvénye: Azon az oldalon harcolj, amelynek igaza van, ezért győztünk mi is. Az
időjárás szabálya: az esőben vívott háború különbözik a napfényben vívott háborútól; a télen
vívott háború különbözik a nyáron vívott háborútól.
Most már becsaphatná a lányt. Azon nyomban viszont képtelen volt hamis törvényeket
rögtönözni. A nő észrevenné a habozását.
- A helyszín szabálya – folytatta. - A hasadékban vívott háború különbözik a mezőn vívott
háborútól. A választás szabálya: a Harcos meg tudja választani, hogy kitől fogadjon el
tanácsokat és ki marad mellette a csatában. A törzsfőnököt nem vehetik körbe gyávák és
árulók.
Egy pillanatig azon gondolkodott, hogy folytassa-e. De négy szabályt már elmondott neki.
- A stratégia szabálya – mondta végül. - A csata megtervezésének módszere.
Ez volt az összes. A lány szeme csillogott.
- Most pedig beszélj az angyalokról.
A lány ránézett, de nem szólt semmit. Megtanulta a szabályt, még ha túl későn is. Azok a
bátor harcosok sosem vesztettek csatát – a legenda szerint a győzelem öt szabályát használták.
Most már ő is tisztában volt velük.
Tudta, hogy már nem lesz hasznára, de legalább békében halhat meg. Megérdemelte a
büntetést, mely hamarosan lesújt rá.
- Beszélj az angyalokról – mondta a katona ismét.
- Nem! Nem beszélek az angyalokról.
A katona szeme megváltozott, a lány pedig örömét lelte ebben. Nem fog irgalmat mutatni.
Csak egyetlen dologtól tartott, hogy a katonát az erkölcs szabálya irányítja és megkíméli az
életét. Nem érdemelte meg. Bűnös volt – tucatnyi sőt, több száz bűn gyűlt össze rövid élete
során. Csalódást okozott a szüleinek, a férfiaknak, akik közeledni próbáltak hozzá. Rászedte
az oldalán küzdő harcosokat. Hagyta magát elrabolni - gyenge volt. Megérdemelte a
büntetést.
- Gyűlölet! – hallották a távoli női hangot. – A szertartás titka a gyűlölet!
- Alkut kötöttünk – ismételte a harcos, akinek hangja ezúttal olyan hideg volt, mint az acél. -
Én betartottam a szavam.
- Nem hagysz élve távozni – mondta a lány. – De legalább megtudtam, amit akartam. Még ha
nem is lesz hasznomra.
„Gyűlölet!”. A nő szava kezdett rá hatással lenni. Hagyta felszínre törni a legrosszabb érzéseit.
Gyűlölet járta át a harcos szívét.
- Szenvedni fogsz – mondta. – A legfájdalmasabb kínzásoktól, melyeket valaha átéltek.
- Szenvedek hát.
„Megérdemlem” – gondolta. Megérdemelte a fájdalmat és a büntetést. Megérdemelte a halált.
Gyermekkora óta nem akart küzdeni, mert nem hitte el, hogy képes rá. Mindent elfogadott
másoktól, csendben viselte el az igazságtalanságokat, melyeknek áldozata volt. Azt szerette
volna, ha mindenki egy kedves lánynak gondolja. Érzékeny szívűnek, aki mindenkinek képes
segíteni. Azt akarta, hogy bármi áron kedveljék őt. Isten szép élettel ajándékozta meg, de ő
nem volt képes hasznot húzni belőle. Ehelyett azért esedezett, hogy mások szeressék őt,
mások elvárásainak megfelelően élte az életét, mindezt azért, hogy megmutassa, mennyire
melegszívű és képes másoknak örömet okozni.
Tisztességtelen volt Istennel szemben, eldobta a saját életét. Most egy hóhérra volt szüksége,
aki gyorsan a pokolra juttatja.
A harcos érezte, hogy a korbács önálló életre kel a kezében. Tekintete egy pillanatra
találkozott a fogoly tekintetével.
Arra várt, hogy a lány meggondolja magát és bocsánatért esedezzen. Ehelyett összerezzent,
mint aki arra vár, hogy lesújtsanak rá.
Az erkölcs törvénye. Hirtelen minden köddé vált, kivéve a dühét, melyet a fogoly árulása
váltott ki belőle. A gyűlölet hullámokban tört rá és kezdte érezni, hogy mennyire képes
kegyetlennek lenni. Mindig becsapta magát, mindig hagyta, hogy szíve meginogjon azokban a
pillanatokban, amikor az igazságnak kellett volna érvényt szerezni. Mindig megbocsájtott,
nem azért, mert jó ember volt, hanem mert gyáva. Attól félt, hogy sosem lesz ennek vége.
Valhalla Chrisre nézett, ő pedig viszonozta a pillantását. A holdfény megakadályozta, hogy
tisztán egymás szemébe nézhessenek. Ez azonban jó dolog volt, mert mindketten féltek
feltárni valós érzéseiket.
- Az Isten szerelmére! – kiáltotta újra a fogoly, mielőtt az ütés lesújtott volna rá.
A harcos megállította a korbácsot a magasban. De az ellenség megérkezett.
- Fejezd be - mondta Valhalla. - Ennyi elég lesz.
Paulo tekintete üvegessé vált. Megragadta Valhallát a vállánál fogva.
- Érzem a gyűlöletet! – kiáltotta. - Még nem fejeztem be! Szabadjára engedtem néhány
démont, melyekről még csak tudomásom sem volt!
Valhalla kivette a korbácsot a kezéből és megnézte, hogy Rotha megsérült-e.
Sírt, miközben fejét térdei közé szorította.
- Mind igaz volt - mondta, miközben átölelte Valhallát. – Provokáltam és a büntetés
eszközeként használtam őt fel. Azt akartam, hogy elpusztítson, hogy végezzen velem. A
szüleim engem vádoltak, a nővéreim engem vádoltak. Bármit tettem életemben, az csak rossz
lehetett.
- Menj és végy fel egy másik blúzt – mondta Valhalla.
Rotha felállt és megpróbálta rendezni megtépázott ruházatát.
- Folytatni akarom – mondta.
Valhalla habozott egy pillanatig, de nem szólt semmit. A kanyon falához sétált és elkezdett
felmászni. A tetején három Valkűr várta és jelzett a többieknek is, hogy másszanak utána.
Chris, Rotha és Paulo csendben mászott felfelé. A holdfény mutatta nekik az utat; a sok
kapaszkodót a sziklákban, nem volt nehéz emelkedő. A csúcson egy széles síkságra
bukkantak, melynek felszíni hasadékait víz töltötte ki.
Valhalla arra kérte Paulot és a lányt, hogy lépjenek közelebb egymáshoz ismét, álljanak
egymással szemben és öleljék át egymást.
- Megbántottalak? – kérdezte Paulo. Teljesen elborzadt magától.
Rotha megrázta a fejét. Szégyellte magát, sosem válik olyan nő belőle, mint akik körülvették.
Túl gyenge volt.
Valhalla elkérte két Valkűr kendőjét, egymáshoz kötözte őket, majd körbevezette a férfi és a
nő dereka körül és egymáshoz csavarta őket. Chris olyan helyen állt, hogy láthatta, amint a
hold dicsfényt von a pár fölé. Gyönyörű jelenet lett volna, ha nem azért történik mindez, ami
korábban lezajlott. Ha ez a férfi és nő nem lenne oly távol egymástól – és mégis oly közel.
- Méltatlan vagyok arra, hogy lássam az angyalomat – mondta Rotha Valhallának. - Gyenge
vagyok és a szívem csordultig telt szégyennel.
- Méltatlan vagyok arra, hogy lássam az angyalomat – mondta Paulo, hogy mindenki
hallhassa. - Gyűlölet lakozik a szívemben.
- Szívem számos nőt szeretett. És megosztottam két férfi között is – mondta Rotha.
- Évekig tápláltam a gyűlöletem és álltam bosszút magamon jelentéktelen dolgokért –
folytatta Paulo. - Nekem mindig megbocsájtottak a barátaim, de sosem tanultam meg, hogy én
miként bocsássak meg nekik.
Valhalla arccal a hold felé fordult.
- Itt vagyunk, arkangyal. Az Úr akarata bevégeztetik. Örökségünk a gyűlölet és a félelem, a
megaláztatás és a szégyen. Az Úr akarata bevégeztetik.
- Miért nem volt elég egyszerűen bezárni a Paradicsom kapuit? Miért kellett a szívünkben is a
pokol tüzét cipelnünk? Ám ha ez az Úr akarata tudnod kell, hogy az emberiség egésze
nemzedékeken át végrehajtja.
(Valhalla körbejárta kettejüket.)

ELŐSZÓ ÉS MEGSZÓLÍTÁS

- Áldott legyen a mi urunk Jézus Krisztus, mindörökké.

- Bűnös harcosok szólnak most Hozzád.
- Olyanok, akik mindig a leghatékonyabb fegyvereket vetették be – önmaguk ellen.
- Olyanok, akik méltatlannak tartják magukat áldásodra. Akik azt hiszik, hogy nem lehet
osztályrészük a boldogság. Akik sokkal inkább szenvednek másoknál.
- Akik elérkeztek a szabadság kapujához, meredten nézték a Paradicsomot, miközben azt
mondták maguknak: „Ide nem léphetünk be. Nem érdemeljük meg.” Ők szólnak most Hozzád.
- Akik egyszer már megtapasztalták mások ítéletét és arra jutottak, hogy a többségnek igaza
volt. Ők szólnak most Hozzád.
- Akik elítélik és kárhoztatják magukat. Ők szólnak most Hozzád.

Az egyik Valkűr átadta az ostort Valhallának, aki az ég felé emelte.

- Az első elem: a Levegő.
- Itt van a korbács. Ha úgy tartja kedved, büntess meg bennünket.
- Büntess meg bennünket, mert különbözőek vagyunk. Mert mi mertünk álmodni és olyan
dolgokban hinni, melyekben többé már senki nem hisz.
- Büntess meg minket, mert versenyre keltünk a létezővel, melyet mindenki elfogad és melyet
a legtöbben változatlannak akarnak látni.
- Büntess meg bennünket, mert a hitről beszélünk, de remény nélkülinek érezzük magunkat. A
szeretetről beszélünk, de nem fogadjuk el a gyengédséget és a vigasztalást, melyet jogos
jussunknak tartunk. A szabadságról beszélünk, miközben saját bűneink rabjai vagyunk.
- Uram, bármilyen magasan is tartom ezt a korbácsot, elég magasan, hogy elérjem a
csillagokat, mégsem érhetek fel a te kezedig.
- Mert kezed a fejünkön pihen. És cirógat minket, miközben így szólsz: „Ne szenvedj többet.
Én már eleget szenvedtem.”
- Azt mondod nekünk: „Hozzád hasonlóan én is álmodtam és hittem egy új világban. A
szeretetről beszéltem, egyúttal arra kértem Atyánkat, hogy vessen véget a
megpróbáltatásaimnak. Dacoltam a létezővel, de a többség nem akart változtatni. Azt hittem
tévedtem, amikor véghezvittem az első csodát és a vizet borrá változtattam, csak hogy derűre
keltsek egy társaságot. Éreztem mások rosszalló tekintetét és felkiáltottam: „Atyám, Atyám,
miért hagytál el engem”?
- Ők már használták a korbácsot rajtam. Neked nem kell többé szenvedned.

Valhalla a földre hajította az ostort és homokot szórt a szélbe.

- Ez a második elem: a Föld.
- E világ részei vagyunk, Uram. A világ pedig a félelmeinkkel van teli.
- Bűneinket a homokba írjuk és a sivatagi szél feladata lesz, hogy széthordja őket.
- Tartsd meg erősnek kezünket, tedd, hogy ne adjuk fel a harcot, még ha méltatlannak is
érezzük magunkat a csatához.
- Vedd hasznát létünknek és tápláld az álmainkat. Ha mi a Földből vagyunk, akkor a Föld is
belőlünk áll. Minden egy.
- Taníts és használj bennünket. Mindörökre a tiéd vagyunk.
- A törvény egyetlen parancsra szűkült: Úgy szeresd szomszédod, mint saját magad.
- Ha szeretünk, a világ megváltozik. A szeretet fénye eloszlatja a bűn homályát.
- Szilárdíts meg szeretetünkben. Tedd, hogy elfogadjuk Isten felénk áradó szeretetét.
- Mutasd meg szeretetünket saját magunknak.
- Követeld meg, hogy keressük felebarátaink szeretetét. A visszautasítástól, a szigorú
tekintetektől, mások keményszívűségétől való félelmünk ellenére se engedd meg, hogy
bármikor is feladjuk a szeretetért vívott küzdelmünket.

Az egyik Valkűr egy fáklyát nyújtott át Valhallának. Meggyújtotta és az ég felé tartotta a

lángoló fáklyát.
- Ez a harmadik elem: a Tűz.
- Azt mondod Uram: „Lángot gyújtani érkeztem a Földre.” Én pedig éberen nézem a növekvő
tüzet.
- Növekedjen szívünkben a szeretet tüze.
- Hevüljön mozdulatainkban az átalakulás tüze.
- A tisztítótűz égesse el bűneinket.
- Az igazság lángja vezessen útunkon.
- A bölcsesség tüze ragyogja be utunkat.
- A Földön terjedő tűz sose aludjék ki. Visszatért és magunkban hordozzuk.
- A korábbi nemzedékek továbbadták bűneiket az utánuk jövőknek. Így volt ez, atyáinkig
visszamenőleg.
- Most viszont a tűz fáklyáját adjuk tovább.
- A fény harcosai vagyunk és ezt a lángot büszkén hordozzuk.
- A tűz, mely először felragyogott, mutatta meg gyengeségeinket és bűneinket. Meglepődtünk,
féltünk és tehetetlennek éreztük magunkat.
- De ez a Szeretet tüze volt. Majd miután elfogadtuk, elnyelte mindazt, ami rossz volt
bennünk.
- Megmutatta nekünk, hogy sem jobbak, sem rosszabbak nem voltunk azoknál, akik elítéltek
minket.
- Ezért vagyunk megbocsátóak. Nincs több bűn és visszatérhetünk a Paradicsomba.
Magunkkal visszük majd a tüzet, mely a földön ég.

Valhalla egy sziklák közötti hasadékba helyezte a fáklyát. Aztán kinyitotta a kulacsát és pár
csepp vizet öntött Paulo és Rotha fejére.

- A negyedik elem: a Víz.

- Ekképp szóltál: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha
többé.”10
- Így hát iszunk a vizedből. Elmossuk a bűneinket, az átalakulás szeretetéből, mely megrázza
majd a Földet.
- Halljuk az angyalok beszédét, szavaik hírnökei leszünk.
- A legjobb fegyverekkel és a leggyorsabb paripákkal vonulunk csatába.
- A kapuk nyitva állnak. Érdemesek vagyunk rá, hogy belépjünk rajtuk.

Urunk, Jézus Krisztus, ki így szólt az apostolokhoz: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet
adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne
csüggedjen.”11
Chris ismerte az idézetet. Hasonlított arra, melyet a katolikus istentiszteleteken használtak.
- Isten bárányai, kik eltüntetik a világ bűneit, szánjatok meg minket – fejezte be Valhalla,
miközben meglazította a Paulot és Rothát összekötő kendőt.
- Szabadok vagytok.
Ekkor Valhalla Paulohoz lépett.
„A harapás” – gondolta Chris. „Most következik a kígyó harapása. Ez a fizetség. Valhalla
szerelmes. Ha a Valkűr elmondja, mi a fizetség, Paulo örömmel teljesíti. Én pedig egy szót
10
Mondá Jézus. János evangéliuma 4.14
11
János evangéliuma 14.27.
sem szólhatok, mivel csak egy egyszerű nő vagyok és semmit nem tudok az angyalok
világának törvényeiről. Egyikük sem tudja, hogy már számtalanszor meghaltam idekint a
sivatagban és ugyanennyiszer újjá is születtem. Nem tudják, hogy beszéltem az angyalommal
és lelkem kitárult. Megszoktak már és tudják, hogyan gondolkozom. Szeretem Paulot. Ő
viszont csak belészeretett.”

„MOST PEDIG CSAK TE ÉS ÉN, VALKŰR! A Szertartás, Mely Elpusztítja a Szertartásokat!”

Chris hangja a baljós sivatagban visszhangzott, mely holdfényben fürdött.
Valhalla számított a kiáltásra. Már megalkudott a bűnnel és tudta, hogy akarata nem számít
bűncselekménynek. Csak egy szeszély. Jogosnak érezte, hogy hódoljon a szeszélyeinek,
angyala megtanította arra, hogy ez senkit nem távolít el Istentől, vagy a szent feladattól,
melyet mindenkinek teljesítenie kell élete során.
Visszaemlékezett, amikor először látta Christ a falatozóban. Remegés futott át a testén és
különös megérzések ragadták meg – megérzések, melyeket képtelen volt felfogni. „Ugyanez
történhetett vele is” – gondolta.
Paulo? Vele befejezte a küldetését. Ámbár nem tudott róla, de magas árat szabott ki érte –
miközben áthaladtak a sivatagon, számtalan szertartást megtanult, melyeket J. csak a
tanítványaival osztott meg. Paulo mindent elmondott neki.
Férfiként is vágyakozott utána. Nem azért, aki volt, hanem azért, amit tudott. Egy szeszély,
ám angyala megbocsátotta önfejűségét.
Újra Chrisre nézett és azt gondolta „Ez a tizedik utam. Nekem is változnom kell. Ez a nő az
angyalok eszköze.”
A Valkűr, szemét le nem véve Chrisről így szólt:
- A Szertartás, Mely Elpusztítja a Szertartásokat. Istentől kapjuk személyiségünket!
Chris elfogadta a kihívást. Elérkezett a fejlődés pillanata.
A két nő egy képzeletbeli kör kerületén kezdett el körbejárni, mint a vadnyugati cowboyok
pisztolypárbaj előtt. Egy hang sem volt hallható, mintha az idő is megállt volna.
A többi Valkűr is megértette, mi zajlik éppen, hiszen mindannyian nők voltak, hozzászoktak
már, hogy a szerelemért harcoljanak. Meg is tennék, a végsőkig elmennének, minden trükköt
és cselszövést felhasználnának. A szerelemért megtennék, mert az igazolja életüket és
álmaikat.
Chris alakja emelkedni kezdett. Magára vette a bőrruhát és kendőt kötött a feje köré. Mellei
közt ragyogott Mihály arkangyal medálja. Olyan határozott jelleget öltött, mint az általa
csodált nő, mely lenni szeretett volna: Valhalla.
Chris tett a fejével egy mozdulatot és mindketten feszülten álltak. Valhalla úgy érezte magát,
mintha tükörbe nézne.
Ha Chrisre tekintett, magát láthatta. Szíve tisztában volt a háború művészetével, de már
elfelejtette a szerelem leckéit. Ismerte a győzelem öt szabályát és bármely férfit elcsábított,
akit megkívánt, azonban elfelejtette a szerelem művészetét.
Olyannak látta magát, ahogy a másik személy visszatükrözte: elég hatalma volt, hogy
legyőzze őt. Azonban saját személyisége kezdett érvényesülni, alakot ölteni ám ez a
személyiség, bár szintén elegendő hatalommal rendelkezett, nem volt felkészülve ilyesféle
csatára.
Chris szerelmes nővé változott, aki a férje oldalán menetel és szükség esetén a kardját is
cipeli, védelmezvén őt minden veszélytől. Erős nő volt, bár gyengének látszott. A szerelem
útján járó személyiség volt, melyet az egyetlen bölcsességhez vezető ösvénynek tartott. Egy
út, melyen a titkok az önfeladás és a megbocsátás által tárultak fel.
Valhalla Chris személyiségét utánozta.
Chris pedig magát látta a másikban tükröződve.
Chris lassan a szakadék felé indult. Valhalla is így tett és mindketten a meredély szélére értek.
Lezuhanni innen végzetes lenne. De nők voltak, akik nem ismertek határokat. Chris a
legszélére lépett és elegendő időt biztosított Valhalla számára is, hogy ugyanígy tegyen.
A sivatag földje tíz méter mélyen volt alattuk, a hold pedig milliónyi kilométerre felettük. A
Hold és a Föld között a két nő szembenézett egymással.
- A férfi az enyém. Ne sóvárogj utána puszta szeszélyből. Te nem szereted őt! – mondta Chris.
Valhalla nem válaszolt.
- Teszek még egy lépést – folytatta Chris. - Túl fogom élni. Bátor nő vagyok.
- Veled tartok – mondta Valhalla.
- Ne tedd. Már ismered a szerelmet. Ez egy végtelen világ, életed hátralévő részében meg kell
próbálnod megérteni.
- Visszalépek, ha te is. Már tisztában vagy az erőddel. Érzékelésed kiterjed a hegyekre,
völgyekre és sivatagokra. Lelked kitárult és még tovább növekszik majd. Felfedezted a
bátorságod és ez pedig épp elég.
- Elég, ha fizetségül beéred azzal, amire megtanítottalak
Hosszú csend következett. Aztán a Valkűr Chrishez lépett.
És megcsókolta.
- Ezt elfogadom fizetségnek – mondta. - Köszönöm mindazt, amire megtanítottál.
Chris levette az órát a csuklójáról. Mindössze ezt tudta felajánlani.
- Én is köszönöm azt, amire megtanítottál – mondta. - Most már tisztában vagyok a saját
erőmmel. Sosem tapasztaltam volna meg, ha nem lennél ilyen erős, gyönyörű és hatalmas nő.
Végtelen gyengédséggel Valhalla csuklójára csatolta az órát.

A nap beragyogta a Halál Völgyét. A Valkűrök arcuk elé kötötték kendőjüket, csak a szemüket
hagyták szabadon.
Valhalla közelebb lépett a párhoz. - Nem jöhetsz velünk. Látnod kell az angyalodat.
- Még egy dolog maradt – mondta Paulo. - A fogadalom.
- A fogadalmak és az egyezségek az angyalokkal köttetnek. Vagy az ördöggel.
- De még mindig nem tudom, hogyan láthatom az angyalomat – válaszolta Paulo.
- Már megszegtél egy egyezséget. Már elfogadtad a kegyelmet. Az angyalod megjelenik majd
a fogadalmadhoz.
A lovak izgatottan mozgolódtak. Valhalla az arca elé tekerte kendőjét, az állat hátára ugrott és
Chris felé fordult.
- Mindig veled leszek – mondta Chris. - Te pedig mindig velem.
Valhalla levette az egyik kesztyűjét és odadobta Chrisnek. Aztán felemelte az ostort. A lovak
elvágtattak, hatalmas porfelhőt hagyva maguk után.

Egy férfi és egy nő vágott át a sivatagon. Olykor megálltak a többezres városokban, máskor
pedig csak egy motelből, étteremből és benzinkútból álló kisvárosban. Egyikük sem kérdezett
semmit, minden délután sziklákon és homokon sétáltak, úgy érezték, mintha arra a helyre
értek volna, ahol az első csillag megszületett. Ott pedig beszélgettek az angyalaikkal.
Hangokat hallottak, tanácsokat adtak egymásnak és olyan dolgokra emlékeztek, melyek
látszólag a múlt homályába vesztek.
Chris már megtanulta mederbe terelni angyala védelmét és bölcsességét, most pedig a sivatagi
naplementét bámulta.
Paulo ült és várt. Azt akarta, hogy angyala lángoló dicsfénnyel szálljon le hozzá. Mindent
elvégzett és már csak várnia kellett.
Várt egy, két és három órát. Csak akkor kelt fel, amikor már koromsötét volt, megkereste a
feleségét és visszatértek a városba.
Megvacsoráztak és visszamentek a hotelbe. Chris lefeküdt és alvás színlelt, miközben Paulo
az űrt bámulta.
Az éj közepén felkelt és odalépett mellé; arra kérte, hogy pihenjen le ő is. Azt mondta neki,
hogy fél egyedül elaludni, mert rossz álma volt. Paulo csendesen melléfeküdt.
„Te már kommunikálsz az angyaloddal” – szokta neki ilyenkor mondani. „Hallottalak
beszélni kapcsolatteremtés közben. Olyan dolgokat mondasz, amiket a hétköznapi életben
sosem mondanál. Az angyalod jelen van.”
Megcirógatta Christ, de továbbra is csendben feküdt. Azt kérdezte magától, vajon Paulo
angyala miatt szomorú-e, vagy talán egy elvesztett szerelme miatt.
A kérdés azonban nem csúszott ki a száján.
Paulo arra a nőre gondolt, akit elhagyott, de nem ettől érezte magát vigasztalhatatlannak. Az
idő eltelt és hamarosan vissza kell térnie a saját országába. Újra találkozik majd a férfival, aki
megtanította az angyalok létezésére.
„Az a férfi” – képzelte el Paulo „elmondja, hogy mindent megtettem. Megszegtem egy alkut,
amit meg kellett szegnem és elfogadtam a kegyelmet, ahogyan évekkel ezelőtt kellett volna.
Igen ez az ember továbbra is a bölcsesség és a szeretet útjára tanít majd engem és egyre
közelebb és közelebb kerülök az angyalomhoz. Minden nap beszélek majd az angyalommal,
hálát rebegek az oltalmazásáért és segítséget kérek tőle. Ez a férfi pedig azt mondja majd,
hogy ez elegendő.”
Igen, mivel J. kezdetektől fogva arra tanította, hogy vannak határok. Arra, hogy szükséges a
végsőkig elmenni, de olykor el kell fogadnunk a rejtélyt is és megértenünk, hogy
mindenkinek megvan a maga adománya. Néhány tudják, hogyan kell gyógyítani, mások a
bölcsesség szavát birtokolják, megint mások pedig szellemekkel társalognak. Ezeken az
adományokon keresztül tudta Isten megmutatni a dicsőségét az egész emberiséget eszközül
használva. A Paradicsom kapui azok számára nyílnak meg, akik elhatározzák, hogy átkelnek
rajta. A világ azoknak a kezében volt, akik mertek álmodni és végre is hajtották álmaikat.
Mindenki a képességeihez mérten. Mindenki az adományaihoz mérten.
Ám egyik sem nyújtott vigaszt Paulo számára. Tudta, hogy Took találkozott az angyalával.
Valhalla szintén. Sokan mások könyveket, történeteket és beszámolókat írtak ugyanerről.
Ám ő nem volt képes meglátni az angyalát.

Hat nap múlva el kell hagyniuk a sivatagot. Megálltak egy Ajo nevű kisvárosban, ahol a
lakosok többsége idős ember volt. Olyan hely volt, amelynek dicsőséges múltja volt, amikor a
bánya munkát és fellendülést adott nekik, az ott lakóknak pedig reményt. De néhány
számukra is ismeretlen ok miatt a vállalat eladta a házait az alkalmazottaknak és bezárta a
bányát.
Paulo és Chris egy étteremben üldögéltek és kávézgattak, várták az esti lehűlésre. Egy
öregasszony megkérdezte, hogy leülhet-e melléjük.
- Minden gyermekünk elment innen – mondta nekik. - Nem maradt itt senki az időseket
leszámítva. Egy nap a teljes város eltűnik majd és minden munkánk, minden, amit
felépítettünk értelmét veszti.
Már azóta is sok idő telt el, hogy egyáltalán valaki erre járt volna. Az öregasszony örült, hogy
volt kihez szólnia.
Az emberek jönnek, építkeznek és azt remélik, hogy tevékenységük fontos - folytatta. - De az
éjszaka folyamán rájönnek, hogy többet követelnek a Földtől, mint amit adni tud nekik. Így
hát hátrahagynak mindent és továbbmennek, anélkül hogy átgondolnák, hogy már másokat is
belekevertek álmaikba - másokat, akik gyengébbek náluk és hátra kell maradniuk. Mint a
szellemvárosoknak a sivatagban.
"Talán ez történik velem is" - gondolta Paulo. "Idehoztam és elhagytam magam."
Felidézte, amikor egyszer egy állatidomár elmesélte, hogyan képes az elefántjait
engedelmességre bírni. Az állatokat gyerekkorukban egy farönkhöz láncolta. Megpróbáltak
megszökni, de nem tudtak. Egész gyerekkorukban próbálkoztak, azonban a farönk erősebb
volt náluk.
Így hát megszokták a fogságot. Amikor pedig már nagyok és erősek voltak, az idomárnak
mindössze annyit kellett tennie, hogy valamelyik lábuk köré tekert egy láncot és kikötötte
őket - akár egy faághoz is - mégsem próbáltak megszökni. A múltjuk rabjai voltak.
Úgy tűnt, hogy a nappali világosság órái soha nem érnek véget. Az ég lángra kapott, a Föld
megfőtt, de nekik várni kellett, várni és várni, míg a sivatag színe lágyabb tégla- és rózsaszín
tónusra váltott. Ekkor hagyhatta el a várost Paulo, hogy újra megpróbálja a kapcsolatteremtést
és várja angyalának megjelenését.
- Valaki azt mondta egyszer, hogy a föld eleget ád és kielégít minden igényt, de a mohóságot
képtelen kielégíteni - folytatta az idős asszony.
- Hisz az angyalokban? - kérdezte Paulo.
A nőt lenyűgözte a kérdés. De Paulo csak erről akart beszélgetni.
- Amikor idős vagy és a halál nincs már túl messze, elkezdesz hinni bármiben - válaszolta. -
De nem tudom, hogy hiszek-e az angyalokban.
- Pedig léteznek.
- Látott már egyet valaha is?
Hitetlenség és remény elegye keveredett a szemében.
- Beszéltem az őrangyalommal.
- Vannak az angyalának szárnyai?
Ezt a kérdést mindenki feltette. Ő mégis elfelejtette megkérdezni Valhallától.
- Nem tudom. Még nem láttam az angyalomat.
Az asszony azon gondolkozott, hogy feláll és távozik. A sivatagi magány különössé formált
néhány embert. ÁM ez az ember talán tréfálkozik vele, csak az idejét pocsékolja.
Meg akarta kérdezni, hogy honnan érkeztek és mit keresnek egy ilyen helyen, mint Ajo. Nem
volt képes azonosítani furcsa kiejtésüket.
„Talán mexikóiak” – gondolta. Azonban nem látszottak mexikóinak. Ha lesz rá lehetősége,
meg fogja kérdezni.
- Nem tudom, hogy maguk ketten csak bolondoznak-e velem – mondta. – De ahogy mondtam,
egyre közelebb vagyok már a halálhoz. Úgy gondolom, hogy öt vagy tíz évem lehet hátra.
Talán húsz. Ám az én koromban már biztos benne az ember, hogy meg fog halni.
- Én is tudom, hogy meg fogok halni – mondta Chris.
- Igen, de nem úgy, mint egy idős ember. Az Ön számára ez csak egy távoli elképzelés.
Valamikor bekövetkezhet. Velünk viszont ez akár már holnap is megtörténhet. Ezért tölti oly
sok idős ember hátralévő idejét visszaemlékezéssel; egy irányba tekintenek csak, a múltba.
Nem azért, mert annyira szeretik az emlékeiket, hanem mert tudják, hogy abban az irányban
nincs félnivalójuk.
- Csak nagyon kevés idős ember fürkészi a jövőt; én ilyen vagyok. Ha a jövőbe tekintünk
láthatjuk, mit tartogat számunkra: halált.
Paulo nem szólt semmit. Nem lehet újat mondani egy mágiát gyakorlónak a haláltudatról, de
tisztában volt azzal, hogy az asszony azonnal felállna az asztaltól ha megtudná, hogy ő mágus.
- Ezért szeretném hinni, hogy mindketten komolyan beszélnek. És tényleg léteznek angyalok.
- A halál is egy angyal – szólt Paulo. – Kétszer is láttam már jelen megtestesülésemben, de
csak nagyon felszínesen. Nem volt elég időm, hogy meglássam az arcát. Viszont ismerek
embereket, akik látták és olyanokat is, akiket sanyargatott és később elmesélték nekem. Azt
mondják, hogy a Halál tekintélyes és szelíd érintésű.
Az öregasszony Paulot bámulta. Hinni akart neki.
- Vannak a Halálnak szárnyai?
- Ez az angyal fényességes – válaszolta neki. – Amikor eljön a pillanat, a Halál olyan formát
ölt magára, melyet a legkönnyebben érzékelhetünk.
Az öregasszony átgondolta. Aztán felállt.
- Nem félek többé. Imádkoztam és azt kértem, hogy a halál angyalának legyen szárnya,
amikor értem jön majd. A szívem azt súgja, hogy kívánságom teljesülni fog.
Mindkettejüket megcsókolta. Már nem is érdekelte, hogy honnan jöttek.
- Az angyalom küldte ide Önöket. Nagyon szépen köszönöm.
Paulonak eszébe jutott Took. Ő is egy angyal eszköze volt. Tookra gondolva Paulo rájött,
hogy ő és Chris is egy angyalnak szolgáltak eszközül.

Napnyugtakor egy hegyre érkeztek, nem messze Ajotól. Leültek arccal keletnek és várták,
hogy az első csillag felragyogjon. Amikor megtörténik, elkezdhetik kanalizáció gyakorlatát.
Ezt a műveletet az „Angyalok Szemlélésének” nevezték el. Ez volt az első szertartás, melyet
végrehajtottak, mióta a Szertartás, Mely Lerombolja a Többi Szertartást elsöpörte a többit.
- Sosem kérdeztem – mondta Chris a várakozás közben. – Miért akarod látni az angyalod?
- Hisz számtalanszor megmagyaráztad nekem, hogy ez nem jelent semmit neked.
Paulo hangja gúnyos volt. Chris úgy tett, mint aki nem vette észre.
- Rendben. Azonban számodra fontos. Meg tudod mondani, hogy miért?
- Már elmagyaráztam, amikor először találkoztunk Valhallával.
- Nincs szükséged csodára – erősködött Chris. – Csak épp egy szeszélynek akarsz eleget
tenni.
- Semmilyen szeszély nincs a szellemi világban. Akár elfogadod, akár nem.
- Hogyan? Nem te vállaltad a világodat? Vagy minden, amit mondtál, hazugság volt?
„Bizonyára a bányában elmondott történetre gondol” – gondolta Paulo. Nehéz volt ezt a
kérdést megválaszolnia, azonban meg kellett próbálnia.
- Számtalan csodának voltam már tanúja – kezdett bele mondanivalójába. – Rengeteg
csodának. Néhányat együtt éltünk át. Láthattuk, ahogyan J. derűt hozott a felhők közé,
fénnyel töltötte meg a sötétséget és tárgyakat mozgatott egyik helyről a másikra.
- Láthattál engem mások elméjében olvasni, szélfúvást okozni, a hatalom szertartásait
végezni. Láttam a mágiát működés közben sokszor az életben – akár a rossz, akár a jó oldalát.
Nem kételkedem benne.
Megállt egy pillanatra.
- Azonban mi is hozzászoktunk a csodákhoz. Mindig újabbakat akartunk látni. A hit egy
bonyolult hódítás, melynek megtartása mindennapi harcot igényel.
Eljött a csillag ideje, neki pedig abba kellett hagynia a magyarázatot. Chris azonban
félbeszakította.
- Így volt a házasságunkkal is – mondta. – Kimerültem.
- Nem értelek. Én a szellemi világról beszélek.
- Az egyetlen dolog, amiért értem a mondandódat az az, hogy tudom, hogy szeretsz – mondta
Chris. - Régóta vagyunk együtt. ám az első két év öröme és szenvedélye után minden nap egy
kihívás lett számomra. Nehéz volt szerelmünk lángját életben tartani.
Már bánta, hogy felhozta a témát, de legalább kezdte átlátni.
- Egyszer azt mondtad nekem, hogy a világ két részből áll: kertészekből, akik szeretik a
Földet és aratnak; illetve vadászokból, akik a sötét erdőket kedvelik és hódítanak. Azt
mondtad, hogy kertész vagyok, mint J. és a bölcsesség útját járom, melyet szemlélődve
valósítok meg. Azt is mondtad, hogy egy vadászhoz mentem feleségül.
Gondolatai utat törtek maguknak és nem tudott nekik megálljt parancsolni. Attól félt, hogy a
csillag feltűnik, mielőtt befejezné.
- Valóban egy vadászhoz mentem hozzá. Tisztában vagyok vele és nagyon nehéz is volt
házastársadnak lennem! Te éppolyan vagy, mint Valhalla, vagy mint a Valkűrők. Ők is csak a
vadászat keltette erős érzelmekkel törődnek, a kockázatvállalással. Az éjszaka sötétjével és a
zsákmányszerzéssel. Eleinte nem hittem, hogy képes leszek ezzel együtt élni. Én, aki olyan
életet szerettem volna, mint bárki más, hozzámentem egy mágushoz! Egy mágushoz, akit
számomra ismeretlen törvények mozgatnak – egy emberhez, aki csak akkor érzi életben
magát, ha kihívásokkal szembesül.
Paulo szemébe nézett.
- J. egy sokkal hatalmasabb mágus nálad igaz?
- Sokkal bölcsebb – válaszolta Paulo. – Sokkal tapasztaltabb. Ő a kertészek útján jár és ezen
az ösvényen talál rá a hatalmára. Én viszont csak a vadász útját követve juthatok el a
hatalmamhoz.
- Akkor hát miért fogadott el téged tanítványnak?
Paulo felnevetett. – Azért, amiért te engem választottál férjedül. Mert különbözünk egymástól.
-Valhalla, te és a barátaid csak az Összeesküvésen gondolkodtok. Semmi másnak nincs
jelentősége – mindnyájan ennek a változás históriának vagytok a megszállottai, az eljövendő
új világnak. Én is hiszek az új világban, de Istenemre, valóban így kell ennek lennie?
- Hogyan?
Chris gondolkodott egy pillanatig. Nem tudta pontosan, mit szeretne kifejteni. – Úgy, hogy
mindig összeesküvéseket szőttök.
- Ez a te megállapításod minderre.
- De tudom, hogy így van. Te erősítetted meg.
- Én azt mondtam, hogy a Paradicsom kapui nyitva állnak egy ideig mindazok számára, akik
szeretnének belépni. Ám azt is mondtam, hogy mindenki a maga útját járja és csak a saját
angyalunk tudja elárulni, hogy melyik a helyes út.
„Miért cselekszek így? Mi történik velem?” – gondolta Chris. Emlékezett a gyermekkorában
látott képekre, melyeken angyalok vezettek gyermekeket a szakadék peremére. Meglepődött
azon, amint az imént mondott. Számtalanszor vitatkoztak már, de soha nem hozta szóba a
mágiát korábban úgy, mint most.
Eközben lelke kiterjedt a sivatagban negyven nap alatt, megismerte a második elméjét és
párbajozott egy erőteljes asszonnyal. Számtalanszor meghalt, ám minden újjászületés
alkalmával erősebbé vált.
„A vadászat tulajdonképpen nagy örömmel töltött el” – gondolta.
Igen. Ez sodorta a téboly felé. Mióta kihívta Valhallát párbajozni az az érzése támadt, mintha
korábban a teljes életét elpocsékolta volna.
„Nem” – gondolta. „Ezt nem fogadhatom el. Ismerem J-t. Ő műveli a földet és felvilágosult
személy. Hamarabb beszéltem az angyalommal, mint Paulo. Éppúgy ismerem a módját, mint
Valhalla, bár a nyelvezet még kissé idegen.”
Azonban tanulékony volt. Talán tévedett, amikor megválasztotta jövendőbeli életformáját.
„Folytatnom kell a beszélgetést” – gondolta. „Meg kell győznöm magam arról, hogy rossz
döntést hoztam.”
- Még egy csodára szükséged van – mondta végül. – De mindig szükséged lesz újabb csodára.
Sosem leszel elégedett és sosem fogod megérteni, hogy a mennyek országát nem lehet
erőszakkal meghódítani.
„Istenem, tedd, hogy az angyala megjelenjen, mert ez oly fontos a számára! Uram add, hogy
tévedjek.”
- Nem adsz esélyt a párbeszédre – mondta Paulo.
Ám ekkor az első csillag feltűnt az égbolton. Eljött a kanalizáció ideje.

Leültek és alig pár perc ellazulás után a második elméjükre kezdtek figyelni. Chris
egyfolytában Paulo utolsó megjegyzésére gondolt – tényleg nem hagyta, hogy véleményt
formáljon.
De már túl késő volt. Teret kellett engednie második elméjének, hogy unalmas problémáit
szavalhassa és számtalanszor ismételhesse ugyanazt, valamint megmutassa neki mindenkori
aggodalmait. Második elméje azon az estén a szívébe próbált férkőzni. Azt sugallta, hogy
rossz utat választott és csak akkor lel rá valódi sorsára, ha a Valhalla jellemmel próbálkozik.
Azt is mondta, hogy már késő változtatni és élete kudarcba fulladt, élete hátralevő részében
pedig férje támasza lesz anélkül, hogy megtapasztalná a sötét erdő és a zsákmányszerzés
élményeit.
Elmondta, hogy rossz férjet választott és jobb lett volna egy kertész lelkületű emberhez
mennie. Beszámolt arról, hogy Paulonak más nők is voltak az életében, akik vadász típusúak
voltak és akikkel teliholdkor találkozott, vagy a titkos mágikus szertartások alkalmával. Arra
biztatta, hogy hagyja el őt, így boldog lesz egy vele egyenrangú nő oldalán.
Néhány alkalommal Chris vitába szállt vele és elmondta neki, hogy tudomása ellenére nem
tulajdonít jelentőséget más nők létezésének és pusztán emiatt nem szándékozik elhagyni őt.
Mivel a szerelemben sem logika, sem ésszerűség nem létezik. De ekkor második elméje
visszatért hozzá, ezért nem vitatkozott tovább. Csak csendben maradt, míg a párbeszéd
lecsendesedett és elnémult.
Ekkor egyfajta köd borította be elméjét. A kapcsolatteremtés elindult. A béke leírhatatlan
érzése járta át, mintha angyalának szárnyai a teljes sivatagot beborították volna
megakadályozván, hogy bármi rossz történjen. Akárhányszor gyakorolt, nagy szeretet töltötte
el belülről és a világ iránt is így érzett.
Szemét nyitva tartotta, hogy ne veszítse el éberségét és lassan megjelentek az égi katedrálisok.
Ködbe burkolódzva emelkedtek ki a roppant templomok, melyekben sohasem járt, de mégis
léteztek valahol a világban. Kezdőként csak összezavarták a benyomások, a vele született
dalok, melyek értelmetlen szavakkal keveredtek; de most angyala megmutatta neki a
katedrálisokat. Ez jelentett valamit, még ha nem is értette meg, hogy mit.
Egyszerűen csak párbeszédet kezdeményezett. Az idő előrehaladtával már egyre jobban
megértette az angyalát. Hamarosan a kommunikáció olyan tiszta szintjére értek, melyet akkor
tapasztalt, amikor a saját nyelvén beszélt valakivel. Mindez csak idő kérdése volt.

Az ébresztő megszólalt Paulo óráján. Húsz perc telt el. A kanalizálás véget ért.
Paulora tekintett és tudta, hogy mi fog történni. Ott fog ülni csendben, szomorúan és
csalódottan. Az angyala nem jelent meg. Visszamennek Ajoba a kis motelbe és tesz majd egy
sétát, míg ő aludni próbál.
Várt, amíg felállt, aztán ő is így tett. Ám ezúttal különös fény csillogott szemében.
- Látni fogom az angyalomat – mondta. – Tudom, hogy így lesz. Megfogadtam.
„A fogadalmat az angyalodnak kell megtenned” – így mondta Valhalla. Igaz sosem mondta,
hogy „akkor kell megtenned, amikor megjelenik.” Paulo mégis így értelmezte. Egész héten
arra várt, hogy megjelenjen az angyal. Bármilyen fogadalomra készen állt, mivel az angyal
volt a fény, mely igazolta az emberi létezést. Bízott a fényben ugyanúgy, miként tizennégy
évvel korábban kételkedett a sötétségben. A sötétséggel való hűtlen tapasztalatával ellentétben
a fény előre lefektette a szabályait – ezért hát azok, akik elfogadták tudták, hogy eljegyezték
magukat a szeretettel és a könyörületességgel.
A három feltétel közül kettővel már találkozott és majdnem figyelmen kívül hagyta a
harmadikat – a legegyszerűbbet! Azonban angyalának oltalma érvényesült és a kanalizáció
közben… óh, milyen jó is volt, hogy megtanult az angyalokkal társalogni! Most már tudta,
hogy képes lesz meglátni őt, mert teljesítette a harmadik feltételt.
- Megszegtem egy alkut. Elfogadtam a megbocsátást. Ma pedig teszek egy fogadalmat. Van
hitem és hiszek – mondta. – Hiszem, hogy Valhalla tudja a módját, hogyan láthassuk az
angyalunkat.
Paulo szeme ragyogott. Ma nem lesznek éjszakai séták, nem lesz álmatlanság. Teljesen
bizonyos volt abban, hogy meglátja az angyalt. Fél órával korábban csodáért könyörgött, de
ez már nem számított.
Ma este Chris-en volt a sor, hogy álmatlanság gyötörje és Ajo kihalt utcáit járja, miközben
Istent újabb csodatételre kéri, mivel az imádott férfinak látnia kellett az angyalát. Szíve
összeszorult, jobban mint korábban bármikor. Talán jobban kedvelte a kétségek közt vergődő
Paulot. A csodára szomjazó Paulot. A saját hitében elveszettnek tűnő Paulot. Ha megjelenik az
angyal, rendben; ha nem, még mindig vádolhatja Valhallát, hogy tévedett a tanítás során. Így
nem kell megtanulnia a legkeserűbb leckét, melyre Isten tanította, amikor bezárta a
Paradicsom kapuját: a csalódottság leckéjét.
Ehelyett itt állt egy férfi, aki láthatólag az életét tette fel arra, hogy láthasson egy angyalt.
Egyetlen biztosítéka pedig egy asszony szava volt, aki a sivatagban lovagolt és az új világ
eljövetelét hirdette.
Talán Valhalla sem látott még angyalt soha. Esetleg ami nála működőképes volt, másnál nem -
Paulo ezt megmondta előre! Talán nem hallotta meg a saját szavait.
Chris szíve egyre kisebbre zsugorodott, amint meglátta a fényt Paulo szemében.
Ebben a pillanatban egész arca felragyogott.
- Fény! – kiáltotta. – Fény!
Chris megfordult. A horizonton, közel ahhoz a helyhez, ahol az első csillag megjelent, három
fény ragyogott az égbolton.
- Fény! – ismételte. – Fény!
Chris erős késztetést érzett arra, hogy letérdepeljen és hálát rebegjen, mert imája
meghallgattatott és Isten elküldte az angyalok seregét.
Paulo szeme könnyekkel telt meg. A csoda megtörtént. Jó fogadalmat tett.
Balról mennydörgést hallottak, majd egy újabbat a fejük fölül. Már öt, hat fény világított az
égen, a sivatag fényárban úszott.
Egy pillanatra elakadt a szava. Felesége is látta az ő angyalát! A hangrobaj egyre erősebbé
vált, hol balról, hol jobbról, hol a fejük fölül érkezett, vad égzengés, mely nem az égből
hallatszott, hanem hátulról, oldalról és a fények felé mozgott.
A Valkűrök! A valódi Valkűrök, Votan leányai vágtatnak keresztül az égen, harcosaikat
cipelve! Chris bedugta a fülét félelmében.
Látta, hogy Paulo ugyanígy tesz, azonban szeme látszólag elvesztette csillogását.
Végtelen tűzgolyók jelentek meg a sivatag horizontján és érezték, ahogyan a föld megremeg a
lábuk alatt. Mennydörgés az égen és a Földön.
- Menjünk – mondta a feleség.
- Nem veszélyes – válaszolta Paulo. - Harci gépek, nagyon messze innen.
Azonban a szuperszonikus gépek hozzájuk közeledve lépték át a hangsebességet, iszonyú zajt
keltve.
Egymásba kapaszkodtak, miközben a látványt szemlélték lenyűgözve és félelemmel teli.
Tűzgolyók voltak a láthatáron és zöld fények. Több mint egy tucat, lassan zuhantak le az
égből és megvilágították a teljes sivatagot, így senki és semmi nem maradhatott rejtve.
- Ez csak egy katonai gyakorlat – nyugtatgatta feleségét. - A Légierő. Sok repülőbázis van
errefelé. Láttam őket a térképen.
Paulonak kiabálnia kellett, hogy megértesse magát. - De angyaloknak akartam hinni őket.
„Ezek az angyalok eszközei” – gondolta Chris. „A halál angyalai.”
A horizonton lezuhanó bombák sárga fénye keveredett az élénkzöld fényekkel, melyek lassan,
ejtőernyőkkel ereszkedtek lefelé, hogy minden látható legyen és a repülőgépek ne hibázzanak
a halálos töltetek kioldásakor.
A gyakorlatozás csaknem fél óráig tartott. Ekkor ugyanolyan gyorsan, ahogyan megérkeztek,
a repülőgépek eltűntek és újra csend telepedett a sivatagra. Az utolsó zöld fények a földre
hullottak és kialudtak. Most már újra láthatóak voltak a csillagok az égbolton és a föld sem
remegett már.
Paulo mély lélegzetet vett. Behunyta szemét és koncentrált: „Győzedelmeskedett a
fogadalmam. Egészen bizonyosan győzedelmeskedett.” Második elméje előjött és eltűnt, azt
állítva, hogy nem és minden csak a képzeletének gyümölcse és angyala nem mutatkozott meg.
Azonban mutatóujjának körmét hüvelykujjába vájta, míg a fájdalom elviselhetetlenné vált; a
kín mindig távol tartja az embereket attól, hogy bolondságokon töprengjenek.
- Látni fogom az angyalomat – ismételte, miközben leereszkedtek a hegyről.
Chris szíve ismét összeszorult. Azonban nem akarta, hogy Paulo észrevegye, mit érez. A
témaváltás egyetlen módja az volt, hogy odafigyeljen arra, amit második elméje mond és
megkérdezze Paulot, hogy igaz-e.
- Kérdezni szeretnék valamit – mondta.
- Ne kérdezz a csodáról. Vagy megtörténik, vagy nem. Ne pazaroljuk energiáinkat ennek
megvitatására.
- Nem, nem erről szeretnék beszélni.
Habozott. Paulo a férje volt. Jobban ismerte őt bárki másnál. Tartott a válaszától, mert amit ő
mondott, nagyobb jelentőséggel bírt, mint amit mások mondtak. Ám elhatározta, hogy akkor
is felteszi a kérdést, egyszerűen nem tudta magában tartani.
- Gondolod, hogy rosszul választottam? – kérdezte. – Elvesztegettem az időmet az ültetésre és
elégedetten néztem magam körül a termények virágzását, ahelyett hogy megtapasztaltam
volna a vadászat vad érzelmeit?
Paulo az égre nézve haladt előre. Még mindig fogadalmára és a repülőgépekre gondolt.
- Gyakran olyan emberekre figyelek, mint J. – mondta. – A J-hez hasonló emberekre, akik
békében élnek és ezáltal lelki közösségre találnak Istennel. Rád nézek, aki hamarabb volt
képes angyalokkal beszélgetni, mint én – noha én voltam az, aki emiatt jött ide. Látom, hogy
könnyedén alszol, miközben az ablak mellett állok és azt kérdezem magamtól, hogy miért
nem következik be a csoda, amelyre oly kétségbeesetten várok. Ekkor megkérdem magamtól:
lehet, hogy rossz utat választottam?
Chrishez fordult. – Mit gondolsz? Rossz utat választottam?
Chris a kezébe fektette a kezét. – Nem. Másképp boldogtalan lennél.
- Te is, ha az én utamat választottad volna.
- Jó lesz ezt megjegyeznünk.
Mielőtt megszólalt volna az ébresztőóra, szép csendben felkelt.
Kinézett az ablakon, de még mindig sötét volt.
Chris aludt. Egy pillanatra arra gondolt, hogy felkelti és elmondja neki, hová készül. Megkéri,
hogy mondjon el érte egy imát. Ám aztán meggondolta magát. Mindent elmondhat akkor is,
amikor visszaér. Egyébként sem veszélyes helyre megy.
Felkapcsolta a lámpát a fürdőszobában és a csapról megtöltötte a kulacsát. Aztán annyi vizet
ivott, amennyit csak tudott – nem volt elképzelése arról, hogy mennyi ideig lesz odakint.
Felöltözött, magához ragadta a térképet és megjegyezte az útvonalat. Indulásra készen állt.
Azonban nem találta a slusszkulcsot. Átkutatta a zsebeit, a hátizsákot és az éjjeliszekrényt.
Arra gondolt, hogy lámpát gyújt, de nem, attól felébredne, a fürdőszoba fénye különben is
elegendő volt. Nem vesztegethet több időt a keresésre, minden egyes itt elpazarolt percet az
angyalra való várakozásnak szentelhetne. Négy órán belül elviselhetetlen hőség lesz a
sivatagban.
„Chris rejtette el a kulcsot” – gondolta. Megváltozott már – az angyalával beszélgetett,
megérzései pedig jelentősen fejlődtek. Talán kitalálta, hogy mit tervez és megijedt.
„Mitől tart?” Azon az estén, amikor a szakadék szélén látta Valhallával, ő és Chris titkos
egyezséget kötöttek; megfogadták, hogy soha többé nem kockáztatják az életüket a
sivatagban. A Halál Angyala számos alkalommal elég közel került hozzájuk és nem lett volna
bölcs dolog az őrangyal türelmét egyfolytában próbára tenni. Chris elég jól ismerte őt ahhoz,
hogy tudja, soha nem szegné meg ígérete teljesítését. Ezért osont hát ki kevéssel napfelkelte
előtt, hogy elkerülje az éjszaka és a nappal veszélyeit is.
Mindazonáltal félt és elrejtette a kulcsokat.
Az ágyhoz lépett és eldöntötte, hogy felkelti. Aztán megállt.
Mégiscsak volt egy másik ok. Nem a biztonsága, vagy a kockázatok miatt aggódott. Félt, de
ez egészen másfajta félelem volt, attól tartott, hogy férjét legyőzik. Tudta, hogy Paulo
megpróbál még valamit. Már csak két nap maradt, mielőtt elhagyják a sivatagot.
„Jó ötlet volt Chris, hogy ilyen elővigyázatos voltál” – gondolta, miközben nevetett magában.
„Egy ilyen kudarcot legalább két évig nem felejtenék el, ezalatt el kéne viselned engem,
álmatlan éjszakákon át, a rosszkedvemmel együtt és együtt szenvednél velem a frusztrációm
miatt. Az utóbbi napoknál is sokkal rosszabb lenne, amikor nem tudtam kitalálni, hogyan
tegyem meg a fogadalmat.”

Tekintetével átfutotta felesége dolgait. A kulcs az övében volt, ahol az útlevelét és a pénzét
tartotta. Aztán visszaemlékezett a biztonsággal kapcsolatos ígéretére, mindez egy
figyelmeztetés lehetett. Paulo megtanulta, hogy soha ne induljon el a sivatagba anélkül, hogy
legalább valamilyen jelzést ne hagyna az úticéljáról. Bár tudta, hogy hamarosan visszatér és
azt is, hogy a hely egyáltalán nem volt messze és ha bármi történne, még gyalog is vissza
tudna jönni - úgy döntött, nem vállalja a kockázatot. Egyébként is ígéretet tett rá.
A térképet a fürdőszoba mosdójára helyezte. A túlnyomásos borotvahabot használta, hogy
körberajzolja a területet, a Glorieta Kanyont.
Ugyanezzel a módszerrel a tükörre is írt egy üzenetet:
„NEM FOGOK HIBÁZNI.”
Ezután felvette a sportcipőjét és elindult. Amikor már épp a slusszkulcsot tette volna az
indítóba észrevette, hogy a kulcs már benne volt.
"Biztosan csináltatott egy másolatot" - gondolta. "Mit gondolt, mi fog történni? Netán itt
hagyom őt a sivatag közepén?"
Aztán eszébe jutott Took fura viselkedése, amikor az elemlámpát az autóban felejtette. Hála a
kulcsnak, Paulo megjelölte a helyet, ahová igyekezett. Angyala ügyelt rá, hogy minden
szükséges óvintézkedést megtegyen.
Borrego Springs utcái kihaltak voltak. "Éppúgy, mint nappal" - gondolta. Emlékezett az első
ott töltött éjszakájukra, amikor kinyújtózkodtak a sivatag homokján és megpróbálták
elképzelni az angyalok küllemét. Akkoriban még csupán beszélni szeretett volna
bármelyikükkel.
Balra fordult, kifelé tartott a városból és a Glorieta Kanyon felé vette az irányt. A hegyek az út
jobb oldalán haladtak, azok a hegyek, melyekről leereszkedtek, amikor először jártak errefelé.
"Akkoriban" - gondolta, aztán ráeszmélt, hogy nem volt az még olyan régen. Mindössze
harmincnyolc nappal ezelőtt.
Ám Chris lelkéhez hasonló módon az övé is meghalt jó néhányszor odakint a sivatagban.
Olyan titkot üldözött, melyet már ismert és látta a napot a halál szemévé alakulni.
Asszonyokkal találkozott, akik egyszerre tűntek angyaloknak és ördögöknek. Visszatért a
sötétségbe, melyről úgy gondolta, hogy már rég elfeledte. Felfedezte, hogy bár oly gyakran
beszélt Jézusról, valójában soha nem fogadta el teljesen a Megváltó irgalmát.
Újra rátalált a feleségére, pont abban a pillanatban, amikor azt hitte, hogy örökre elveszíti.
Mert (Chris ugyan soha nem tudhatja meg) szerelmes lett Vallhallába.
Ekkor tanult meg különbséget tenni szenvedély és szerelem között. Miként az angyalokkal
való társalgás is nagyon egyszerűnek tűnt.
Valhalla része volt világa csalóka ábrándképének, a harcos asszony, a vadász, aki angyalokkal
társalgott, aki mindig készen állt arra, hogy szembenézzen bármilyen kockázattal és
legyőzhesse a saját határait. Számára Paulo volt a férfi, aki a Hold Hagyományának gyűrűjét
birtokolta, a mágus, aki rejtett titkokat ismert, a kalandor, aki képes volt hátrahagyni mindent
és az angyalok keresésére indult. Mindig is lenyűgözőek lesznek egymás számára egészen
addig, míg pontosan olyanok lesznek, ahogyan a másik elképzelte őket.
Ám egy nap, amikor közeli ismeretségük felfedi valódi énjüket felfedezik majd, hogy a
Mágus és a Valkűr mögött egy férfi és egy nő rejtőzik. Mindketten hatalom birtokosai, talán
értékes tudással is, talán, bár - nem tagadhatják a tényt - hogy alapvetően egyikük férfi
másikuk pedig nő. Gyötrelemmel és lelkesedéssel, erővel és gyengeséggel, mint minden
emberi lény.
Amikor pedig valamelyikük megmutatja, hogy milyen is valójában, a másik menekülni akar -
mert ez annak a világnak a végét jelentené, amelyet létrehoztak.
A szerelemre is rátalált egy szakadék tetején, ahol két nő figyelte egymást, mögöttük pedig a
végtelen hold ragyogott. A szerelem a világ megosztását jelentette a másikkal. Egyiküket jól
ismerte, vele osztotta meg a világmindenséget. Ugyanazokat a hegyeket és fákat látták, bár
különbözőképpen tekintettek rájuk. A nő ismerte a gyengeségeit, gyűlölettel teli pillanatait,
kétségeit és még így is mellette állt.
Ugyanazt a világot osztották meg. S bár sokszor olyan érzése volt, hogy világmindenségük
nem rejt több titkot, felfedezte - a Halál Völgyében töltött éjszaka során - hogy rosszul
gondolta.
Megállította az autót. Előtte egy hasadék hatolt a hegy belsejébe. Egyszerűen az elnevezése
miatt választotta ezt a helyet, hiszen az angyalok mindenkor és minden helyen jelen vannak.
Kiszállt, ivott még egy kis vizet a hűtőpalackból, melyet a kocsi csomagtartójában tartott, a
kulacsot pedig az övéhez kötötte.
Még mindig Chris és Valhalla járt a fejében, miközben a hasadék felé haladt. "Úgy érzem,
hogy még sokszor belehabarodok valakibe" - gondolta. A hegycsúcsok a távolban csillogtak és
rózsaszín sugarak lopakodtak a völgybe, színezve a sziklákat és növényeket, melyek
gyakorlatilag víz nélkül is megmaradtak. Egy darabig a tájat nézte.
Egy könyvön töprengett, melyet ő maga írt és amelynek bizonyos pontján Santiago, a
pásztorfiú felmászik egy hegy tetejére, hogy szemügyre vegye a sivatagot. Azt leszámítva,
hogy Paulo nem egy hegy tetején volt éppen, meglepte a hasonlóság, melyet körülbelül nyolc
hónappal korábban vetett papírra. Most ötlött eszébe a város nevének jelentése, ahol partra
szállt az Egyesült Államokban.
Los Angeles. Spanyolul azt jelenti: az angyalok.
De nem most volt itt az ideje a jeleken elmélkedni, melyekkel útja során találkozott.
- Ez a te arcod, őrangyalom - mondta hangosan. - Látlak. Mindig is előttem voltál, de soha
nem ismertelek fel. Hallom a hangodat is. Minden nap egyre tisztábban. Tudom, hogy létezel,
mert rólad beszélnek a világ minden sarkában.
- Egy ember, de még egy teljes társadalom is tévedhet. Azonban minden társadalom és
civilizáció, a bolygó minden lakója mindenkor beszélt az angyalok létezéséről. Manapság
csupán a gyermekek, az idősek és a próféták figyelnek. Mindazonáltal folytatják az
angyalokról való beszélgetést évszázadokon át, mert próféták, gyermekek és idősek mindig
lesznek.
Egy kék pillangó lebegett körülötte. Az angyala válaszolt neki.
- Megszegtem egy alkut. Elfogadtam a kegyelmet.
A pillangó egyik oldalról a másikra lebegett. Rengeteg fehér pillangót látott a sivatagban - ám
ez kék színű volt. Angyala elégedett volt.
- Tettem egy fogadalmat. Aznap este fent a hegyen Istenbe, az életbe, a munkámba és J-be
helyeztem minden hitem, felajánlottam mindent, amivel rendelkeztem. Fogadtam, hogy ha
kinyitom a szemem megmutatod magad nekem. A teljes életem a mérleg egyik serpenyőjébe
helyeztem. Arra kértelek, hogy arcod helyezd a másik felébe.
- És mikor kinyitottam a szemem, a sivatag jelent meg előttem. Néhány pillanatig azt hittem
elvesztem. De aztán - ó mily édes is az emlék - aztán beszélni kezdtél.
Egy fénycsík jelent meg a láthatáron. A nap életre kelt.
- Emlékszel, mit mondtál? Ezt mondtad: "Nézz körül, itt van az én arcom. Én vagyok a hely,
ahol vagy. Palástom a nap sugaraival fed be napközben, a csillagok ragyogásával pedig
éjszaka." Tisztán hallottam a hangod!
- Aztán így szóltál: "Mindig legyen rám szükséged."
Paulo szíve örömmel telt meg. Kivárja a napfelkeltét és sokáig nézi majd az angyal arcát.
Aztán majd elmeséli Chrisnek a fogadalmat. Elmondja neki, hogy sokkal egyszerűbb meglátni
egy angyal arcát, mint beszélni vele! Mindössze el kell hinnünk, hogy az angyalok léteznek és
szükségünk van rájuk. Akkor megmutatják magukat, fényesen, mint a napfelkelte. Segítenek,
mert így teljesítik oltalmazó és tanácsadó szerepüket azért, hogy minden nemzedék
beszélhessen a jelenlétükről a következőnek – ezáltal sose merüljenek feledésbe.
"Írj valamit" – szólt egy hang a fejében.
Különös. Még el sem kezdte a kanalizációt. Pusztán látni akarta az angyalát.
Azonban belülről valami azt követelte, hogy írjon valamit. Megpróbált a horizontra és a
sivatagra koncentrálni, azonban már nem volt rá képes.
A kocsihoz ment, tollat és papírt ragadott. Némileg jártas volt a pszichográfiában 12, ám sosem
merült el benne - J. azt mondta, hogy ez nem neki való és meg kell találnia az igazi
adományát.
Leült a sivatag homokjára, tollal az ujjai közt és megpróbált ellazulni. Kis idő múlva a toll
majd elkezd magától mozogni, húz néhány vonalat, majd a szavak is előbukkannak. Ehhez
egy kicsit öntudatlanná kell válnia, engednie kell, hogy valami - egy szellem, vagy egy angyal
- megszállja őt.
Teljesen elhagyta magát és elfogadta az eszköz szerepét. Azonban semmi nem történt. "Írj
valamit" - hallotta a belülről jövő hangot.
Félt. Nem szállja meg semmilyen szellem. Szándéka ellenére teremtett kapcsolatot, mintha az
angyala mellette állna és beszélne hozzá. Ez nem pszichográfia volt.
Másképpen fogta meg a tollat, sokkal határozottabban. A szavak előtörtek, tisztán és élesen.
Paulo pedig leírta őket, anélkül hogy átgondolta volna, mit is vet papírra:
12
Egy állítólagos lelki képesség, mely lehetővé teszi az ember számára, hogy fizikai írás nélkül alkosson írott
szavakat. A szavak tudatalatti, szellemi, vagy természetfeletti forrásból keletkeznek. Forrás: wikipédia (angol)
Sionért nem hallgatok
és Jeruzsálemért nem nyugszom,
míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága,
és szabadulása, mint a fáklya tündököl.

Ilyen még nem történt vele korábban. Hallotta a belső hangot, mely a szavakat diktálta:

És meglátják a népek igazságodat,

és minden királyok dicsőségedet,
és új nevet adnak néked,
a melyet az Úr szája határoz meg.
És leszel dicsőség koronája az Úr kezében,
és királyi fejdísz Istened kezében.
Nem neveznek többé elhagyatottnak,
és földedet sem nevezik többé pusztának,
hanem így hívnak: én gyönyörűségem,
és földedet így: férjhez adott,
mert az Úr gyönyörködik benned, és földed férjhez adatik.13

Megpróbált a hanggal beszélgetni. Megkérdezte, hogy kinek kellene elmondania mindezt.

"Már elmondatott" - válaszolta a hang. "Egyszerűen csak emlékezni kell rá."
Paulo gombócot érzett a torkában. Ez csoda volt és hálát adott az Istennek.
A nap arany glóbusza a horizont felé emelkedett.
Letette a füzetet és a tollat, felállt és a nap felé tartotta kezét. Azt kérte, hogy a remény
minden energiája - a reményé, melyet egy új nap emberek millióinak hoz el a föld felszínén -
áramoljon be ujjain keresztül és nyugtassa meg szívét. Azt kérte, hogy mindig hihessen az új
világban, az angyalokban és a Paradicsom nyitott kapuiban. Angyalától és Szűz Máriától
oltalmat kért magának, szeretteinek és a munkájának.
A pillangó megérkezett és mintha az angyal titkos jelzésének engedelmeskedne, leszállt a bal
kezére. Mozdulatlanná merevedett, mert újabb csodának lehetett szemtanúja; angyala
válaszolt neki.
Úgy érezte, hogy az Univerzum megáll ebben a pillanatban: a nap, a pillangó és az előtte
elterülő sivatag.
A következő momentumban légnyomás taszította arrébb. Nem a szél volt. Egy léglökés volt,
ugyanolyan, amit akkor érezhetünk, ha egy autó nagy sebességgel elhalad egy busz mellett.
A határtalan rémület borzongása futott végig a gerincén.
VALAKI OTT VOLT.
- Ne fordulj meg - hallotta a hangot.
Szíve megállt és szédülni kezdett. Tudta, hogy félelem volt. Iszonyú félelem. Mozdulatlan
maradt, karjait kinyújtotta maga elé, a pillangó egyensúlyozott rajta.
"Félelmemben elájulok" - gondolta.
- Ne ájulj el - mondta a hang.
Megpróbált uralkodni magán, de keze hideg volt és reszketni kezdett. A pillangó elszállt, ő
pedig leeresztette a karját.
- Ereszkedj térdre - mondta a hang.
Letérdelt. Képtelen volt gondolkodni. Sehová sem menekülhetett.
- Tisztítsd meg a földet.
Úgy tett, ahogyan a hang parancsolta. Kezével egy kis területnyi homokot takarított el
közvetlen maga elől és a felület sima lett. Szíve továbbra is mozdulatlan volt és egyre
bódultabbnak érezte magát; arra gondolt, hogy szívrohama lehet.
13
Ézsaiás könyve 62.1.-62.4.
- Nézz a földre.
Egy végtelen fény – majdnem olyan erős, mint a reggeli napfény – ragyogott fel a bal oldalon.
Paulo nem akart odanézni, csak azt kívánta, hogy mindez hamar véget érjen. Egy pillanatra
gyermekkora jutott az eszébe, amikor a Mi Anyánk jelenéseit mesélték el a gyerekeknek. Sok
álmatlan éjszakája volt gyermekként, mert arra kérte Istent, hogy soha ne rendelje mellé a
Szüzet, mert ez olyan félelmetes volt. Irtózatos.
Ugyanezt a félelmet élte át most is.
- Nézz a földre szólt újból a hang.
Lenézett a kis területre, melyet épp most söpört tisztára. És ekkor jelent meg az arany kar,
éppoly ragyogó mint a nap, mely elkezdett valamit írni a homokba.
- Ez a nevem - mondta a hang.
A félelmetes szédülés nem ért véget.
- Higgy - hallotta a hangot. - A kapuk nyitva állnak egy ideig.
Minden maradék erejét összeszedte.
- Mondani akarok valamit - mondta hangosan. Úgy tűnt, hogy a nap heve helyreállítja erejét.
Nem hallott semmit. Nem jött válasz.
Egy órával később, amikor Chris megérkezett -felkeltette a hotel tulajdonosát és azt követelte,
hogy hozza ide autóval - még mindig a homokba írt nevet bámulta.
A másik kettő nézte, ahogyan Paulo elkészítette a cementet.
- Micsoda vízpazarlás itt, a sivatag közepén - tréfálkozott Took.
Chris arra kérte, hogy ne gyerekeskedjen, mert férje még mindig látomása hatása alatt állott.
- Kitaláltam, honnan van az idézet - mondta Took. - Ézsaiás próféta írta le.
- Miért ez az idézetet? - kérdezte Chris.
- Fogalmam sincs. De megjegyzem.
- Egy új világról beszél - folytatta Chris.
- Talán ezért - válaszolta Took. - Talán ezért.
Paulo őket hívta.
Mindhárman elmondtak egy Ave Mariát. Azután Paulo felmászott a szikla tetejére, elhelyezte
a maltert és Nossa Senhora Aparecida14 képmását ragasztotta bele, amit mindig magánál
hordott.
- Kész van.
- Az őrök talán elviszik majd, ha erre járnak - mondta Took. - Úgy vigyáznak a sivatagra,
mintha virágoskert lenne.
- Talán - mondta Paulo. - Ám a helyet akkor is megjelöltem. Mindig is az egyik szent helyem
lesz.
- Nem - válaszolta Took. - A szent helyek nem személyes helyek. Itt egy bibliai idézetet
diktáltak. Egy idézetet, mely korábban is létezett és amely olyan reményről szól, melyet már
elfeledtek.
Paulo nem kívánt most ezen gondolkodni. Még mindig félt.
- Itt járt a világ lelkének energiája - folytatta Took. - Mindig is érezhető lesz ezen a helyen.
Ez a hatalom helye.
Összeszedték a műanyagot, amelyben Paulo a cementet keverte, betették a kocsi
csomagtartójába és visszamentek az öreg lakókocsihoz, hogy elváljanak Tooktól.
- Paulo! - mondta búcsúzkodáskor. - Úgy hiszem, hogy hasznos lenne számodra, ha ismernéd
a Hagyomány egyik régi mondását: "Ha Isten az őrületbe akar vezetni egy embert, teljesíti
minden kívánságát."
- Lehet - válaszolta Paulo. - De akkor is megérte kockáztatni.

EPILÓGUS

14
Brazilia fekete bőrű szent patrónája (Fernando Morais: A mágus, Paulo Coelho élete 507. o.)
Egy délután, másfél évvel az angyal megjelenése után egy levelet kaptam Rióban, mely Los
Angelesből érkezett. Az egyik brazil olvasóm, Rita de Freitas írta, aki az Egyesült
Államokban élt és elismerőleg szólt az Alkimistáról.
Ösztönzésként írtam neki és arra kértem, hogy keresse fel a Borrego Springshez közel eső
kanyont és nézze meg, hogy a Szűz Mária szobrocska a helyén van-e még.
Miután elpostáztam a levelet arra gondoltam: „Ez butaság. Ez a nő még csak nem is ismer
engem. Ő csak egy olvasóm, aki néhány kedves szót intézett hozzám és sosem teszi meg, amit
kértem. Nem fog autóba ülni, majd hat órát zötykölődni a sivatagban, hogy megnézze, vajon a
kis szobrocska a helyén van-e.”
1989 karácsonya előtt levelet kaptam Ritától, melyből idézem a következőket:

Történt velem néhány véletlen „egybeesés”. Egy hét szabadságomat töltöttem a Hálaadás
ünnepén. Barátom (Andrea, aki egy olasz zenész) és én azt terveztük, hogy valamilyen
különleges helyet látogatunk meg.
Ekkor érkezett az Ön levele. A hely, amit említett közel esett egy indián rezervációs területhez.
Úgy döntöttünk megnézzük…
…Harmadik nap elindultunk, hogy felkeressük a kanyont és meg is találtuk. Hálaadás napja
volt. Érdekes volt, mert nagyon lassan vezettünk, de nem láttuk a szobor nyomát. Elértünk a
kanyon végére, megálltunk és felmásztunk az ott lévő szikla tetejére. Csak a prérifarkasok
lábnyomait láttuk.
Ekkor arra jutottunk, hogy a szobor már nem lehet a helyén…
Miközben az autó felé haladtunk, megláttunk néhány virágot a sziklák között. Leállítottuk az
autót és kiszálltunk. Láttunk pár égő gyertyát, egy aranyozott szövésű pillangót és egy
félredobott vesszőkosarat. Arra következtettünk, hogy itt lehetett a szobor helye, de már nem
láttuk sehol.
Érdekes volt, mert biztos voltam abban, hogy senki nem volt ott, amikor először elhaladtunk a
kocsival. Készítettünk egy fényképet – mellékelve – és folytattuk utunkat.
Amikor már majdnem a kanyon bejáratához értünk, megláttunk egy fehérbe öltözött asszonyt.
Ruhája arab viseletnek tűnt – turbán és hosszú tunika volt rajta – és az út közepén sétált.
Nagyon különös – hogyan tűnhet elő egy ilyen asszony a semmiből a sivatag közepén?
Azt gondoltam, talán ő lehetett az, aki elhelyezte a virágokat és meggyújtotta a gyertyákat?
Autót nem láttunk a közelben és azon csodálkoztam, hogyan jutott el ide. Ám annyira
meglepődtem, hogy még csak beszélni sem tudtam vele.

Megnéztem a fényképet, amelyet Rita küldött: pontosan az a hely volt, ahová a szobrot
elhelyeztem.
Hálaadás napja volt. Biztos vagyok abban, hogy aznap angyalok jártak ott.
Ezt a könyvet 1992. január és február hónapjában írtam, nem sokkal a Harmadik Világháború
vége előtt – ahol a csaták már sokkal kifinomultabbak voltak, mint amikor még a
hagyományos fegyverekkel vívták meg őket. A Hagyomány szerint ez a háború az 1950-es
években kezdődött Berlin blokádjával és a berlini fal leomlásával ért véget. Az egyetlen
dolog, mely nem következett be, a nukleáris holokauszt volt – és ez sosem fog megtörténni,
mert Isten Alkotása túl hatalmas ahhoz, hogy emberi kéz pusztítsa el.
Most pedig a Hagyomány szerint egy új háború kezdődik. Egy még modernebb, melynek nem
lesz túlélője – mert csatáin keresztül befejeződik az ember egyedfejlődése. Két sereget látunk
majd – az egyik oldalon azok állnak, akik még hisznek az emberi fajban és a rejtett
képességeinkben, tudják, hogy következő lépésünk az egyén adományainak kifejlődése lesz.
A másik oldalon azok állnak, akik tagadják a jövőt. Akik azt gondolják, hogy az élet anyagi
véget ér és sajnos azok is, akiknek ugyan van hite ám úgy gondolják, hogy megtalálták a
megvilágosodáshoz vezető utat és másokat is arra köteleznének, hogy kövessék őket.
Ezért tértek vissza az angyalok és ezért kell rájuk odafigyelni. Mivel kizárólag ők tudják
nekünk megmutatni az utat, senki más. Megoszthatjuk tapasztalatainkat – ahogyan én is
megpróbáltam ebben a könyvben – de nincs recept a fejlődésre. Isten nagylelkűen
rendelkezésünkre bocsátotta az Ő Bölcsességét és Szeretetét, melyeket nagyon egyszerű
megtalálnunk. Csak meg kell értenünk a kanalizálást – mely olyannyira egyszerű művelet,
hogy nehezemre esett felismernem és elfogadnom. Mivel háború lesz úrrá a csillagbolygó
legnagyobb részén, az őrangyalaink lesznek azok, akik kardot forgatnak és pajzsot emelnek,
hogy megvédjenek bennünket a veszélytől és győzelemre vezessenek minket. Azonban a mi
felelősségünk is óriási: a történelem ezen pontján ki kell fejlesztenünk a saját hatalmunkat.
Hinnünk kell abban, hogy világegyetem nem ér véget a szobánk falánál. El kell fogadnunk a
jeleket és követnünk kell a szívünket és az álmainkat.
Felelősek vagyunk mindazért, ami történik a világban. A fény harcosai vagyunk. Szeretetünk
és akaratunk erejével megváltoztathatjuk sorsunkat csakúgy, mint másokét is.
Eljön a nap, amikor az éhezés problémája csak a kenyér megsokszorozásának csodájával lesz
orvosolható. Eljön a nap, amikor a szeretetet minden szív befogadja és a legszörnyűbb emberi
állapot – a magány, mely rosszabb az éhezésnél is – eltöröltetik a Föld felszínéről. Eljön a
nap, amikor azok, akik most a kapun dörömbölnek, nyitva találják majd; akik kérnek, kapnak;
akik sírnak, vigaszra lelnek.
Hosszú még az út, amíg a Föld nevű bolygó eljut idáig. Ám külön-külön mindenkinek eljöhet
ez a nap, akár holnap is. Csupán egy egyszerű tényt kell elfogadni: Isten és mások szeretetét,
amely megmutatja az utat. Gyengeségeink, veszélyes mélységeink, visszafojtott gyűlöletünk,
gyengébb és kétségbeesett pillanataink nem számítanak majd. Ha először magunkat akarjuk
meggyógyítani, hogy aztán álmaink keresésére induljunk, sosem jutunk el a Paradicsomba.
Másfelől pedig ha eközben elfogadunk mindent, ami rossz bennünk és ennek ellenére hiszünk
abban, hogy boldog életet érdemlünk, akkor megnyitunk egy végtelen ablakot, mely beengedi
a Szeretetet. Lassanként eltűnnek hiányosságaink, mert aki boldog, az csak szeretettel
tekinthet a világra és ez az erő az, amelytől újjászületik minden, ami ebben az Univerzumban
létezik.

A Karamazov testvérekben Dosztojevszkij elmesél egy történetet a Nagy Inkvizítorról, melyet

alább részletezek.
A Sevillában lezajlott vallási üldöztetések során - amikor mindenkit, aki nem vallott azonos
nézeteket az Egyházzal, börtönbe vetettek, vagy máglyán elégettek - Krisztus visszatért a
földre és elvegyült a tömegekben. Azonban a Nagy Inkvizítor felfigyelt a jelenlétére és
tömlöcbe vetette.

Aznap éjjel meglátogatta Jézust a cellájában. Megkérdezte tőle, miért döntött úgy, hogy ebben
a pillanatban tér vissza. „Bonyolulttá teszed a dolgainkat” – mondta a Nagy Inkvizítor.
„Elképzeléseid tulajdonképpen csodálatosak, de mi vagyunk azok, akik megvalósítjuk őket.”
Arról vitatkozott Jézussal, hogy bár az Inkvizíciót szigorúan ítélik meg a jövőben, szükség
volt rá és betöltötte a szerepét. Nincs értelme békéről beszélni, miközben az emberek szíve
állandó háborúban áll; mint ahogy nincs értelme egy jobb világról beszélni, míg oly sok
gyűlölet él a lelkekben. Annak sem volt értelme, hogy Jézus feláldozta magát az emberi faj
nevében, miközben az emberi lények továbbra is bűnösnek érzik magukat.
- Azt mondtad, hogy minden ember egyenlő és mindenki magában hordozza az isteni fényt,
de megfeledkeztél arról, hogy az emberek bizonytalanok és vezetőre van szükségük. Ne tedd
hát munkánkat még nehezebbé, mint amilyen. Menj el – mondta a Nagy Inkvizítor, felfedvén
Jézus előtt ragyogó érveit.
Amikor befejezte, csend lett a cellában. Majd Jézus a Nagy Inkvizítorhoz lépett és homlokon
csókolta.
- Igazad lehet – mondta Jézus. – Ám a szeretetem erősebb.

Nem vagyunk egyedül. A világ változik és mi részei vagyunk ennek az átalakulásnak. Az

angyalok vezetnek és óvnak minket. Minden igazságtalanság ellenére és minden olyan
esemény ellenére, mely érdemtelenül történik velünk; mindannak ellenére, hogy néha úgy
érezzük, hogy képtelenek vagyunk megváltoztatni a rosszat az emberekben és a világban; a
Nagy Inkvizítor minden érve ellenére is: a szeretet erősebb és segít nekünk a fejlődésben.
Csak általa leszünk képesek megérteni a csillagokat, az angyalokat és a csodákat.

Fordította:
dr. Nagy Tibor
(2014. március 19. - 2014. április 15. között)

A fordítás a spanyol nyelvű kiadás (Las Valkirias – Un encuentro con ángeles) alapján készült.