Egy történet pedagógusként

Egy év középiskolai tanárkodás után, politikai átszervezések, lehet új állas után

nézni. Következett 2 év síkköszörülés, majd elérkezettnek éreztem az időt a
váltásra, irány a tornaterem újult erővel.
A választás egy budai 2. Kerületi iskolára esett a lehetőségekből. A korosztály,
az addig ismeretlen 1. osztály. Testnevelés, es napközis nevelő munkakörben.
Az osztály összetétele változatos, többségében fiuk. Az első hetek a
„beszoktatással” telnek, igyekszem leplezni, hogy ez nekem is a beszokásról
szól az új környezetbe, ismeretlen tanári karba.
A beszokás heteiben a tanítónő kollega par napra kiről a sorból, én
helyettesítem. Írás, olvasás, matematika… stb. Utoljára 15 éve találkoztam
ilyen tantárgyakkal, hat meg tanítani. Szerencsére az előző hetekben sok órát
hospitáltam, próbáltam az ott látott módszertani fogasokat alkalmazni, es nem
okozni helyrehozhatatlan károkat. Testnevelés óra: Első óra a tornateremben,
mire a sor végén beérek, az elsőnek beérő gyerek azzal fogad, hogy fogott egy
gyíkot, nézzem meg. És tényleg fogott egy gyíkot a tornateremben. Ki is derült
gyorsan, az osztály 2\3 része meg az óvodába való, teljesen iskola éretlen, ez a
későbbiekben módosul es évvégére, már csak 2-3 ilyen akad, közülük volt, aki 2.
Osztály végére ért el olyan szintre, hogy iskolaérettnek volt tekinthető.
A 20 fős osztályból 3 van, aki nem sportol rendszeresen, az egyik autista, másik
az osztályon kívül minden közösségnek összeomlik, es sir. A harmadik
halmozottan hátrányos helyzetű, ebből adódó nevelési hiányosságokkal. Család
látogatáson kiderül: anyukának, apukának is sokadik kapcsolat, 40 fölött voltak
a szülők, amikor született, 3 illetve 4 féltestvér, mind nagykorú, anyuka
elmondása szerint neki van 3 az első házasságából, ha jól tudja, éppen mind
szabadlábon… egyik fő problémaforrás a kislány az osztályban. Erre sem
készítenek fel a tanárképzés során.
Az első testnevelés órák azzal telnek, hogy gyakoroljuk a sorakozót, tornasort,
egy remek módszer a sorakozó verseny. Na, ez középiskolában azért nem
teljesen igy volt, egyre többet bujkáltam az alsós testnevelési
módszerkönyveket, mar amilyet csak találok. Az egyetemen nem igazan ezt a
korosztályt célozta meg az oktatás.
Telnek a hetek, sokat játszunk, a közelben egy nagy rét, körben erdővel,
használjuk rendszeresen.
Ahogy haladunk a tanévben, egyre világosabb, hogy ha érdemi munkát
szeretnék végezni, akkor azt valami játékos köntösbe kell bújtatni, és akkor
bármiből, bármennyit képesek végrehajtani.
Láttam a párhuzamos osztályokat, ahol lelkes tanítónő kollégák tartották a
testnevelés órákat, hogy mennyire más hozzáállása van a gyerekeknek a
mozgáshoz. Úgy éreztem lenne létjogosultsága, hogy rendesen felkészített
testnevelők tanítsák már első osztálytól a tantárgyat. ELTE-ről frissen, kitűnő
diplomával kikerült kolléganő rendszeresen rohant hozzám, hogy ezt hogyan,
azt miért nem tudják megcsinálni, az egyetemen így tanították nekik a félév
tesin, de nem működik, stb, stb. Természetesen a többségére azt mondtam
neki, erre majd az évek meg a rutin választ adnak, nekem sincs sok, csak én
több megközelítési módot ismertem meg, nagyobb készletből válogatok
módszert, ha foglalkozik vele, manni fog. Az a 2-3 év, és a következő 10-15
pedig reméljük nem fogja elvenni a kedvét a tantárgytól, a gyerekeknek pedig a
sporttól.
A tanév során szépen haladtunk mindennel, teletűzdelve kisebb nagyobb
konfliktusokkal. Hogyan is kell fegyelmezni egy 6 évest? Máshogy mint egy 16
évest. Folyamatosan lelkizés van, „ettől szomorú leszek, szomorú lesz anyukád”
stb. Ölben dajkalas, kézén fogva sétálás. Nem, középiskolában ez nem így
működött. Ott elég furán venné ki magát, ha a sor végén kézén fogva
sétálgatnék az egy fiúval… vagy kettővel.
Tanév végi kirándulás a párhuzamos osztállyal egy közeli hegyre a kilátóhoz.
Szakadsknyi különbség a két osztály közt. Tanító néni a aor vegen 6kialanyt
vonatok felfelé a hegyre, mellete a mi osztalyunkbol a „lustabb” lányok
csacsognak ,szaladgalnak, rohogcselnek, nekik ez a tempo gyerekjáték,
miközben a másik osztály vért izzadva jut fel a hegyre.
Szeretném hinni hogy az en munkámnak is köszönhető ez a szembetűnő
különbség, de továbbra is az osztály 90%-a jar heti 3-4 alkalommal edzésekre
délutánonként. Azért egy kellemes visszajelzes érkezett az egyik szulotol, hogy
ugye tudom, az osztály mennyire büszke, hogy „izomból” letoljak bármelyik
másik párhuzamos osztályt? És mindezt úgy, hogy imádnak mozogni,
testnevelés órára jönni.
Következő tanévben megkaptam az egyik párhuzamos osztályt is testnevelésre.
Első évben volt 3 különböző tanítónő, aki vitte náluk a tantárgyat.
Szeptemberben becsengetés után még 10 perc mire mindenki átöltözik, es
rendet rak az asztalán. Nagyon lassan indul az együttműködés. Kimegyünk a
nagy rétre játszani, es ücsörögnének a padon. Mondom bemehettek az erdő
szelere is. Talan 2-3 gyerek akit ez megmozgat. Természetesen ok azok, akik a
szabályokat nem szeretik betartani, a határokat átlépik, es borral verik
egymást, ami a kevés tiltás egyike. Szülői értekezleten jon a kérdés igaz-e, hogy
mi ott au erdőben sétáltunk, játszunk? Merthogy azt hallották, arra csövesek is
vannak. Igen igaz, csovessel meg nem találkoztunk, es sok másik osztály jar ki
oda rendszeresen, semmi olyat nem tapasztaltunk még, ami okot adna a
tavolmaradasra.

A levélben az állt, hogy egy könyvesboltban lesz a

találkozó. Az időzítés nem volt valami remek: azon
a kora márciusi estén ónos eső szemerkélt. Hideg volt, de
annyira mégsem, hogy havazzon. Maga a könyvesbolt sem
igazán nyűgözte le Quentint. Jó negyedóráigcsak figyelte
az üres parkoló melletti buszmegállóból; a szélfogó
műanyag tetején esőcseppek doboltak, és a nedves
aszfalton visszatükröződött az utcai lámpák fénye. Az üzlet
nem az a meghitt, elbűvölő kis könyves zug volt, ahol
rendszerint vöröses bundájú macska szunyókál az
ablakban, ritka, dedikált első kiadások sorakoznak a
polcokon, és a tulaj – bogaras, kecskeszakállas öregúr
– halkan piszmog a pult mögött. Ez itt csak
egy a fennmaradásért küszködő üzletlánc szokásos boltja volt,
egy manikűrszalon és egy partikellékbolt közé beszorítva, húsz
percre Hackensacktól, a JerseyTurnpike-on.1 Quentin
egyelőre megelégedett a látottakkal, és átvágott a
parkolón. Amikor benyitott a boltba, megszólalt az
ajtócsengő, de a nagydarab, szakállas pénztáros még csak
fel sem pillantott a telefonálásból. Még ide is
behallatszott a vizes úton száguldozó autók zaja: mintha
hosszú papírcsíkokat tépkedne valaki, egyiket a
másik után. Az egyetlen meglepő berendezési tárgy az egyik
sarokban álló díszes drótkalitka volt, de – noha az
ember papagájra vagy kakadura számított volna – egy
kövér kékesfekete madár gubbasztott benne. Ilyen kevéssé volt
barátságos ez a bolt: ketrecbe zárt varjú fogadta a
vevőket. Quentin nem törődött vele. Végül is, ez mégiscsak
egy könyvesbolt, és a könyvek között otthon
érezte magát – ebből az érzésből pedig már egy
ideje nemigen jutott neki. Átnyomakodott a képeslapokkal,
üdvözlőkártyákkal és naptárakkal teli állványok között a
helyiség hátsó részére, ahol a valódi könyvek
sorakoztak. A szemüvege bepárásodott, és víz csöpögött
a kabátjáról a vékony szőnyegpadlóra. Nem számít,
hol vagy, ha könyvek vesznek körül, félig-meddig
máris otthon érezheted magad. A hideg, esős csütörtöki
estén a boltnak elvileg üresen kellett volna
állnia, ám tele volt még vevőkkel. Némán, egymagukban
böngészték a polcokat, lassan, révetegen sétáltak a
sorok között, mintha alvajárók lennének. Egy piercinges
arcú, rövid hajú lány Dantét olvasott eredetiben. Egy
kíváncsi tekintetű, nyurga, kamasz srác – nem lehetett
több tizenhatnál – szemlátomást teljesen belefeledkezett
egy Tom
Stoppard-színdarabba. Egy középkorú, csontos, manóarcú fekete
férfi vastag, irizáló lencséjű szemüvegénát meredten
nézte az életrajzokat. Úgy tűnhetett, a bámészkodókat
tényleg a könyvek érdeklik. De Quentin nem dőlt
be a látszatnak. Azon tűnődött, nyilvánvaló lesz-e;
egyből tudni fogja-e, mi az ábra, vagy lesz valami
trükk is a dologban. Hogy kell-e majd találgatnia. Kezdte
öreg motorosnak érezni magát – idén töltötte be
a harmincat –, viszont ez a játék még új volt
neki. De legalább meleg fogadta idebent. Quentin
levette a párás szemüvegét, és egy kendővel
megtörölgette. Pár hónapja kezdte hordani – ez
lett a következménye annak, hogy egész életében apró
betűs szövegeket silabizált, sokszor gyertyafénynél –, és még
mindig szokatlanul hatott az ábrázatán. Úgy érezte,
esetlen szélvédőként áll közte és a világ között,
ráadásul folyton lecsúszott az orrára, és maszatos
 lett a lencséje, ha a helyére tolta. Amikor újra
felvette a szemüvegét, észrevett egy fiatal, szeplős
nőt, egy csinos, kedves és ártatlan külsejű
teremtést; az egyik sarokban egy jókora, drága építészeti
albumnak látszó könyvet lapozgatott. Piranesi-rajzokat2, hatalmas,
árnyas boltíveket, nagy motorszerkezeteket rejtő sötét
pincéket és tömlöcöket ábrázoló grafikákat nézegetett.
Quentin ismerte; Plumnak3 hívták. A lány megérezte, hogy
figyelik. Felnézett, és enyhe meglepetéssel felvonta a
szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Ugye, csak
viccelsz? Hát te is benne vagy ebben a buliban?
Quentin egyszer, alig észrevehetően megrázta a fejét, és
gyorsan elfordult, gondosan ügyelve arra, hogy
kifejezéstelen maradjon az arca. Nem azt akarta üzenni:
Nem, semmi közöm ehhez az egészhez, én csak az
új kávésbögrék feliratai miatt jöttem, mert imádom
a hétköznapi élet apró-cseprő dolgait kommentáló ironikus
aranyköpéseket. Nem. Így értette: Tegyünk úgy, mintha
nem ismernénk egymást! A jelek szerint maradt némi
ideje, amit el kellett ütnie valahogy, ezért csatlakozott a
polcok között böngészőkhöz, és valami
olvasnivalót keresve végigfuttatta tekintetét a könyvek
gerincén. Természetesen ott sorakoztak a Fillory-kötetek
is, az ifjúsági regények feliratú szekcióban, fényes, új
borítókkal, vadonatúj kiadásban. Úgy festettek, mint holmi
természetfeletti romantikus regények. De Quentin pillanatnyilag
nem tudott szembenézni velük. Nem ma éjjel, nem így
és nem itt. Helyette inkább leemelte a polcról A
kém, aki bejött a hidegről4 egy példányát, és tíz
elégedett percet töltött az 1950-es évek szürke
Berlinjének egy képzeletbeli ellenőrzési pontján. – Figyelem,
könyvmolyok! – szólt bele a pénztáros a
hangosbemondóba, bár a bolt elég kicsi volt ahhoz, hogy
Quentin erősítés nélkül is tökéletesen tisztán hallotta
volna a hangját. – Figyelem! A Könyvkuckó öt perc
múlva bezár. Kérjük, fejezzék be a válogatást, és fáradjanak
a pénztárhoz! Visszatette a könyvet a polcra. Egy
valószínűleg saját kötésű sapkát viselő öregasszonyvett egy
 példányt a Jean Brodie kisasszony fénykorából5, és
kilépett az
ajtón az éjszakába. Vagyis nem ő az. A cingár kölyök,
aki eddig törökülésben tanyázott a képregények között,
és lelkesen olvasta a füzeteket, anélkül távozott,
hogy bármit vett volna. Tehát ő sem. Egy magas,
ősemberbozontú és vaskos képű, jóindulatúnak látszó
fickó, aki eddig elmélyülten válogatott az üdvözlőkártyák között,
nyilvánvalóan túlagyalva a döntést, végül levett egyet az
állványról. De ő nem ment sehová. A pénztáros pontban
este kilenckor becsukta, és végső, baljós csörömpöléssel
kulcsra zárta a bejárati ajtót. Quentint hirtelen elöntötte
a nyugtalanság. Felült a karneváli hullámvasútra,
leereszkedett a biztonsági korlát, és már túl késő
volt, hogy kiszálljon. Vett egy nagy levegőt, és rosszallóan
konstatálta a saját állapotát, de az idegessége csak nem
akart szűnni. A madár a lábával a ketrec
alját borító ürülékfoltos magok közé túrt, és elkárogta
magát. Egyetlen, magányos rikoltás volt csupán, olyasféle,
amit az ember egy elhagyatott, esős mocsárvidéken
eltévedve hallhat a sötétség leszálltakor. A nagydarab
pénztáros a bolt hátuljához sétált – közben
bocsánatkérően megkerülte a kiugró arccsontú fickót –,
és kinyitott egy szürke, „Csak személyzetnek” feliratú
fémajtót. – Erre! Unottnak tűnt, mintha minden éjjel ezt
kellene csinálnia – amennyire Quentin megállapíthatta,
valóban így is lehetett. Quentin csak most látta,
miután a férfi felegyenesedett, milyen magas –
majdnem kétméteres lehetett. Mellkasa domború volt, a
válla széles, de izmai természetesnek tűntek, nem
felpumpáltnak. A fickóból a hatalmas termetű, mackós
férfiak lassú kérlelhetetlenségesugárzott. Az arca
észrevehetően aszimmetrikus volt: az egyik oldalon enyhén
kidülledt, mintha kissé túlságosan felfúvódott volna.
Összességében úgy festett, mint egy lopótök. Quentin
beállt a sor végére. Megszámolta: nyolc másik személy
várt rajta kívül. Mind óvatosan sandítottak körbe, és
 külön gondot fordítottak arra, nehogy véletlenül meglökjék
egymást; mintha a testi érintkezéstől felrobbanhattak
volna. Quentin gyorsan aktivált egy apró leleplező
bűbájt, hogy meggyőződjön róla: nincs semmigáz az
ajtóval – a hüvelyk- és mutatóujját összeérintve
„oké” jelet formált, és monokliként emelte a szeme
elé. – Nincs varázslás! – szólt oda a pénztáros, majd
Quentin felé csettintett az ujjával. – Hé, haver!
Hallod? Azt mondtam, nix bűbáj! Csak semmi
mágia. Fejek fordultak feléje. – Bocsánat, tessék? Quentin
játszotta az ostobát. Igaz, hogy többé senki nem nevezte
Fenségnek, de úgy érezte, még nem áll készen arra,
hogy a hé, haver megszólításra hallgasson. Még nem
süllyedt odáig. Befejezte a vizsgálódást. Csak egy
egyszerű ajtó volt előttük, semmi több. – Azt mondtam,
hagyd abba! Itt tilos a mágiahasználat.
Megkockáztatva, hogy túlfeszíti a húrt, Quentin odafordult, és
végigmérte a pénztárost. A mágikus lencsén át
látta, hogy valami apró, ragyogó tárgy rejtőzik a
zsebében, bizonyára egy talizmán, ami a szexuális
potenciállal állhatott kapcsolatban. A fazon többi részéből is
sugárzott némi fény, mintha az egész testét vékony,
foszforeszkáló algaréteg borítaná. Fura. – Ja, persze!
– Az oldala mellé ejtette a kezét, és a lencse
eltűnt. – Rendben. Valaki odakint megkopogtatta az
ablakot. A nedves üvegen át elmosódott, szinte
kivehetetlen arc jelent meg. A pénztáros határozottan
megrázta a fejét, de az illető, bárki is volt, újra
kopogtatott, ezúttal hangosabban. A boltos bosszúsan
felsóhajtott. – Mi a rosseb… Előrement, kinyitotta a
bejárati ajtót, és némi halk vita után beengedett egy
huszonéves, esővíztől csöpögő fiatalembert; vörös ábrázatát
leszámítva elég jóképű fickó volt. Viharkabátja túl lengének
hatott az aktuális időjáráshoz. Quentin azon tűnődött,
vajon hol sikerülhetett így leégnie márciusban. Egyesével
besorjáztak a hátsó helyiségbe. Nagyobb sötétség fogadta
őket odabent, mint amire Quentin számított, és a tér
 is tágasabb volt. Az ingatlan biztos jó olcsó errefelé,
az autópálya mentén. Körülnézett. Neonszínű, ragadós
cetlikkel megjelölt acél könyvállványokat látott;az egyik sarokban
néhány asztalt, előttük munkaidő-beosztások és
odacelluxozott New Yorker képregények borították a
falakat. Odébb kartondobozok tornyosultak egy leharcolt
kanapé és egy még viharvertebb fotel és egy mini hűtő
társaságában. A helyiség bizonyára pihenőszobaként
szolgált, de a fele üres és kihasználatlan maradt.
A hátsó fal helyén egy rakodórámpára néző acélredőny állt.
A bal oldali ajtón át néhány újabb alak érkezett. Ők is
ugyanolyan óvatosan, gyanakodva néztek körül. Quentin egy
másik könyvesboltot pillantott meg a hátuk mögött, egy
régi állólámpákkal és keleti szőnyegekkel berendezett,
sokkal szebb üzletet. Valószínűleg rőt bundájú
macskájuk is lehetett. Nem volt szüksége mágiára ahhoz,
hogy tudja: egyáltalán nem ajtóról van szó, hanem
valami más, tetszés szerinti távolságra nyíló portálról.
Amott! Az egyik él mentén észrevett egy árulkodó,
hajszálvékony zöld ragyogást. A valóságban a fal
mögött nem volt semmi más, csak a partikellékbolt. Kikezek
itt? Quentin már korábban is hallott némi
szóbeszédet efféle majomparádékról, szürkepiaci
próbameghallgatásokról, bérmunkástoborzásokról, de
személyesen még egynek sem volt tanúja. Az meg
végképp meg sem fordult a fejében, a legvadabb
álmában sem, hogy egyszer ő maga is eljöjjön egy
ilyenre. Nem hitte volna, hogy idáig fajul a helyzet. Az
efféle dolgok a mágikus világ peremén vegetáló
szerencsétleneknek valók: azoknak, akik kétségbeesetten
próbálnak bejutni, vagy akik valahogy elvesztették a lábuk alól
a talajt, és kicsúsztak a dolgok fényes, meleg
centrumából egészen a való világ hideg, sötét peremére.