A ​palotában élő ágyas hamar megtanulja, hogy a

császár figyelmét sokféleképpen fel lehet kelteni.

Sokan fehérre festik az arcukat, vörösre az ajkukat és
vonzó frizurát készítenek maguknak, hogy a
szépségükkel elkábítsák a birodalom leghatalmasabb
emberét. Mások jádefüggőt vagy kalligráfiával díszített
tekercseket adnak neki ajándékba, hogy lenyűgözzék. A
legtöbben pedig a csábításról szerzett tudásukra
hagyatkoznak. Az ifjú Mej azonban semmit sem tud
ezekről a női praktikákról, mégis felejthetetlen
ajándékkal szolgál a császárnak.
Mej intelligenciája és kíváncsisága kissé különccé teszi
őt az ágyasok között, azonban a császárt lenyűgözi.
Mikor végre abba a helyzetbe kerül, hogy elcsábíthatná
Kína legbefolyásosabb emberét, az udvarban hatalmi
harcok alakulnak ki, melynek közepette a lány élete is
veszélybe kerül.

A Hold a palotában című történetben a szerző életteli

képet fest az ősi Kínáról, ahol a szerelem és az ambíció
érdekében gondolkodás nélkül áldoztak fel ártatlan
életeket.
The Moon in the Palace, A nov el of Em press Wu © by Weina Dai Randel
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Moon in the Palace,
A nov el of Em press Wu

Copy right © 2 01 6 by Weina Dai Randel

Originally published by Sourcebooks Landm ark, an im print of Sourcebooks,
Inc.

Fordította: Fügedi Tím ea

ISSN 2 06 1 -4 4 54
ISBN 9 7 8-9 6 3 -6 3 5-586 -9

Hungarian edition
© by I.P.C. Köny v ek Kft., 2 01 6
Hungarian translation
© by Fügedi Tím ea

Kiadja az I.P.C. Köny v ek Kft.

IPC MIRROR Köny v ek
www.ipck.hu
+ 3 6 2 0 9 1 2 4 505
Felelős kiadó: az I.P.C. Köny v ek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közrem űködött a Nouv ion Trade S.A.

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó

A szerkesztő m unkatársa: Torm a Lászlóné

Tördelés: Tóth Anikó

Fedélterv : Patkó-Huszti Hajnalka
Borítókép © shutterstock.com

Ny om tatta és kötötte a Kinizsi Ny om da Kft., Debrecen

Felelős v ezető: Bördős János igazgató
Weina Dai Randel

Hold
a palotában
VU CSÁSZÁRNŐ TÖRTÉNETE
Marknak, akinek a szerelme új életre kelt
 TANG-DINASZTIA, I. SZ. 631
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
ÖTÖDIK ESZTENDEJE

NYÁR
Csak ötéves voltam, amikor megjósolták a jövőmet.
A szépírást gyakoroltam a kertben, ahol apám összejövetelt
rendezett a nemeseknek, a tudósoknak és a prefektúra más
fontos embereinek. Gyönyörű nyári délután volt. Nem viselte a
kormányzói kalapját, és a kusza tölgyfaágak között átszivárgó
napsugarak úgy fénybe borították ősz haját, mintha
ezüstkoronája lett volna.
Egy szerzetes, akit korábban sosem láttam, engedélyt kért,
hogy olvashasson az arcomból.
– Milyen különös! – Lehajolt, hogy a szemembe nézhessen. –
Sosem láttam még ilyen tökéletes arcot, ilyen hibátlan, ihletett
vonásokat. Nézzétek ezt a homlokot, az orra és szeme formáját!
A mennyek küldetését írták ennek a fiúnak az arcára.
Mosolyogni szerettem volna. Sikerült becsapnom a
szerzetest. Apám második lánya voltam, és egyben a kedvence.
Gyakran öltöztetett fiútunikába, úgy bánt velem, mintha a meg
nem született fia lennék. Anyám nem volt hajlandó belemenni
ebbe a játékba, én viszont nagy megtiszteltetésnek vettem.
– Milyen kár, hogy fiú! – folytatta a szerzetes, miután a
többiek körülvettek.
– Kár? – kérdezte apám, a hangjából szokatlan
zavarodottság érződött. – Miért mondod ezt, Tripitaka?
Engem is kíváncsivá tett.
Hogyan lehetne egy lány értékesebb egy fiúnál?
– Lányként ezzel az arccal – Tripitaka, a szerzetes fürkészve
nézett – elhalványítaná a nap fényét, fényesebben ragyogna a
holdnál. Sok ember felett uralkodna a birodalmában. Császárokat
szülne, de maga is császár lenne a saját jogán. Szétrombolná a
hazugságok házát, és szentélyt építene az égi hatalomnak.
Feloszlatná a kísértetek királyságát, és megalapítaná a lélek
dinasztiáját. Halhatatlan lenne.
– Női császár? – Apám eltátotta a száját. – Az meg hogy
lehetséges?
– Nehéz ezt elmagyarázni, kormányzó, de igaz. Senki más
nem érhetne a nyomába sem előtte, sem utána.
– De ez a gyermek nem a császári család sarja.
– Ez lenne a végzete.
– Értem – felelte apám elgondolkodó arccal. – Hogyan
uralkodhatna nő a birodalmon? – A szerzetest faggatta, de
közben engem nézett, a szemében különös fény csillogott.
– Tűrnie kell.
– Mit?
– A halált.
– Kiknek a halálát?
Tripitaka nem felelt, csak megfordult, és a holdat formázó
kerti bejáraton keresztül a fogadóteremre pillantott, melynek
minden falát gyöngyökkel meg jádéval kirakott antik szantálfa és
gyönyörű freskók sora borította. A fal előtti polcokon drága
kerámiatálak és csészék, Buddha egyik csontja – anyám
legdédelgetettebb kincse –, valamint egy ritka, négyszáz éves
versekből álló gyűjtemény sorakozott. A terem közepén állt az a
tárgy, melyet minden vendég irigyelt: egy életnagyságú lovas
szobor színtiszta aranyból. Kao-cu császár, a Tang-dinasztia
alapítója adta ajándékba apámnak, mivel neki köszönhette a
birodalmát.
Tripitaka megint apám felé fordult, úgy bámult rá, ahogy az
ember a fuldoklót nézi a folyóban, akin nem tud segíteni.
– Most búcsúzom, tisztelt kormányzó. Védjen meg mindig a
jó szerencse! Megtiszteltetés, hogy felajánlhatom a
szolgálataimat. – Összenyomta a két tenyerét, és meghajolt.
Amit akkor tettem, arra nincs magyarázatom. Odarohantam
hozzá, és megrángattam a stóláját. Vezethetett volna pusztán az
el-köszönés szándéka, az ajkamat azonban a következő szavak
hagyták el:
– Vo men hszia ci csong feng. Még viszontlátjuk egymást.
Tripitaka szeme elkerekedett meglepetésében. Aztán,
mintha hirtelen megértés öntötte volna el, bólintott, és mélyen
meghajolva így felelt:
– Akkor hát úgy lesz.
Minden más korombeli gyermek zavarodottan, de legalábbis
kínosan érezte volna magát. Én nem. Én elmosolyodtam,
visszavonultam, és megfogtam apám kezét.
Azt a napot követően többé nem viselhettem fiúruhát, apám
pedig leveleket írt és küldött Taj-cung császárnak, Kao-cu
császár fiának, aki megörökölte a trónt, és beköltözött a hatalmas
csangani palotába. Amikor megkérdeztem, mi célja a leveleknek,
apám azt felelte, hogy szeretné, ha elmennék a palotába. Van egy
olyan szokás, magyarázta, hogy a birodalom uralkodója minden
évben kiválaszt magának pár szobalányt, akik aztán szolgálnak
neki. Ezeknek a lányoknak nemesi családból kell származniuk, és
legalább tizenhárom évesnek kell lenniük. Nagy megtiszteltetés
ez azoknak, akiket a császár a kegyeibe fogad, mivel ők maguk
magas rangú hölgyek lesznek, a családjukra pedig örök hírnevet
és dicsőséget hoznak.
Apám minden idejét arra szánta, hogy nekem klasszikus
verseket, történelmet, szépírást, matematikát tanítson, és
mielőtt lefeküdtem aludni, arra kért, hogy mondjam fel Szun-
cétől A háború művészetét. Gyakran úgy aludtam el, hogy
közben azt motyogtam: „Minden háború csalásra épül...”

∞
Teltek a napok, aztán az évszakok és az évek. Amikor tizenkét
éves lettem, egy évvel az előtt, hogy Taj-cung császár magához
hívatott volna, apám elvitt a családunk sírboltjához. Úgy tűnt, jó
kedvében van, könnyed léptekkel járt, felszegte a fejét. Régi
történeteket mesélt azokból az időkből, amikor Kao-cu császár
úgy döntött, hogy fellázad a Szuj-dinasztia ellen, apám pedig, a
Senhszi prefektúra leggazdagabb embere, finanszírozta a
háborúját. Mikor aztán a császárt elárulták, és menekülnie
kellett, apám megnyitotta előtte a mi hatalmas házunk kapuit, és
elszállásolta a seregét. Amikor Kao-cu megnyerte a háborút,
felajánlotta apámnak, hogy vegye el anyámat, a császárné
unokatestvérét, egy jó hírű, de már elhalálozott nemes leányát,
akinek a családja hű volt az addigra már széthullott
birodalomhoz.
Apám ruhaujja lengett, miközben a horizontig elnyúló,
hullámzó földre mutatott: ez volt az ő földje, a családom birtoka.
– Megígéred, hogy megvéded a családunk vagyonát és
becsületét? – kérdezte csillogó szemmel.
Összeszorítottam az öklömet, és ünnepélyesen bólintottam,
mire ő felnevetett. A hangja szétterjedt a meleg levegőben,
visszhangzott a távoli ciprusok csúcsairól.
Örömmel töltött el, hogy kedvére tehettem.

∞
Nem tudtam, hogy álmodom, vagy ez a valóság volt, amikor
megláttam, hogy egy kidülledő, villogó sárga szempár leskelődik
ránk a bokrokból. Az erdő elcsendesedett, a csiripelés és zizegés
megszűnt. Az égből levelek, állati szőr és vörös cseppek zúdultak
le, a fülembe sikoltás hasított. Talán én sikítottam, vagy talán
apám, nem tudom biztosan, mivel minden elsötétült.

∞
Mikor magamhoz tértem, az asztalnál ültem az anyámmal és két
testvéremmel, rizskását ettünk sertésdarabokkal. Semmi másra
nem emlékeztem.
Hirtelen az egyik szolgánk berohant a fogadóterembe, a
mellkasa hullámzott, az arcán izzadság csörgött.
– Baleset történt – mondta.
Apám leesett egy szikláról, és meghalt.
A temetése napján gyenge napfény szűrődött át a fehéres,
reggeli ködön, mely a hegyi ösvényekre ereszkedett. Lassan
haladtam a sírja felé. A lábamra vízhólyag nőtt, de alig éreztem.
Előttem egy pap ugrált és táncolt álarcban, melyre négy szemet
festettek, mellette a harangosok rázták az apró csengettyűiket. A
csengés elhalkult a hatalmas égbolton, de én még mindig
hallottam a szívemben. Kétségbeesetten törtem a fejem, hogy
apám halálát illetően bármiféle jelet találjak, de akárhogy
igyekeztem is, nem emlékeztem semmire abból a napból. Az
arcom elzsibbadt, a testem kihűlt, mikor a halottvivők belelökték
apámat a földkamrába, és betemették.
Arra gondoltam, hogy most véget ért az életem. Nem
tudtam, hogy csak akkor kezdődött.
Amikor hazaértünk a temetésről, a házunk előtt egy csapat
ember várakozott, a fáklyájuk hangosan sercegett az éjszakában,
mintha lángoló fák lennének, a fekete füst úgy szállt fel belő-lük
az égre, mint valami pókszörny árnyas hálója.
Felismertem a magisztrátust, apám kalapját viselte.
Elcsüggedtem. Átvette apám helyét. Ismertem a törvényt: nem
számított, mennyire szeretett apám, nem a fia voltam, így nem
örökölhettem meg a kormányzói posztját. De más oka is kellett
legyen, amiért a magisztrátus eljött a házunkhoz. Megállítottam
anyámat és a testvéreimet, magamhoz húztam őket.
– Öregasszony – szólította meg a magisztrátus anyámat
csípőre tett kézzel –, fogd a hitvány lányaidat, és menjetek el
innen!
Nem bírtam elviselni, hogy ez az ember ilyen tiszteletlenül
beszél az anyámmal. Megálltam előtte.
– Ne beszélj így az édesanyámmal! Ha itt valakinek mennie
kell, az te vagy. Ez az én otthonom.
– Már nem – gúnyosan elmosolyodott. – Már az enyém. Itt
már minden az én tulajdonom: a ház, a kincsek, az összes arany.
Most pedig megparancsolom, hogy takarodjatok a szemem elől!
– intett, mire az emberei nekünk rontottak, és kitoloncoltak
bennünket az útra.
– Hogy merészeled! – Ellenálltam, próbáltam kiszabadulni a
vállamba markoló kezekből. – Csirkefogó!
Éles fájdalom hasított belém: a magisztrátus ököllel a
gyomromba vágott. Megdermedtem. Még soha senki nem ütött
meg. Nekiugrottam, tiszta erőmből belerúgtam, erre azonban
újabb ütések zúdultak a hátamra. A földre zuhantam, a
látásomat elhomályosította a fájdalom. Egy pillanatig nem
hallottam mást, csak az ütések csattanásának visszhangját és a
testvéreim rémült kiáltásait. Láttam, hogy anyám eltakarja a
kezével az orcáját, zihál, és a földre esik, mire megráztam a
fejem, és megpróbáltam felkelni. Ösztönösen odasiettem hozzá,
átkaroltam, eltakartam a testemmel, miközben újabb ütések
záporoztak rám.

∞
Nagy sokára abbamaradtak a rugdosások, elült a zaj, az
otthonom kapui pedig bezárultak előttem. Odabentről hangos
nevetés és ujjongás hangjai hallatszottak.
A szolgáink, mind a száz, odajöttek hozzánk, a vállukon
zsákokat cipeltek. Segítettek nekem felülni, aztán egyenként
meghajoltak előttünk, keservesen sírtak. A torkomba gombóc
gyűlt. Születésem óta ismertem őket, nénémnek és bátyámnak
hívtam mindnyájukat, de most menniük kellett. Ahogy a mondás
tartja: „Mikor a fa kidől, a nyomorult majmoknak nincs mit
tenniük, szétszélednek.”
Mellettem anyám és a testvéreim sírtak. Szerettem volna
átölelni és megvigasztalni őket. Tudtam, hogy semmit sem
tehetek. Kérlelhetném a nemeseket, akik apám alatt szolgáltak,
hogy segítsenek visszajutni a házunkba, de a kapzsi
magisztrátus, akinek minden szava törvény, felettük állt, és
senki sem mert volna ellene szegülni.
Hol szállhatnánk meg? Senki sem fogadna be. Anyám
családjának minden tagja meghalt a háborúban, apámnak pedig
nem voltak rokonai Vensujban. Megkérhetném a szomszédokat,
hogy fogadjanak be, de mit érnék el vele? Koldusok lennénk, az
emberek könyörületéből élnénk. Végül anyám azt mondta, hogy
elmegyünk Csinghez, a féltestvéremhez, aki Csanganban lakott,
abban a városban, ahol Taj-cung császár hatalmas palotája állt.
Az apám előző házasságából származó legidősebb fiú, Csing
kapzsi szerencsejátékos volt, engem gyűlölt; ő volt az utolsó
ember, akihez én segítségért folyamodtam volna.
Mégis úgy döntöttem, hogy anyámra hallgatok. Elmegyünk
Csanganba, és ha már ott vagyok, minden lehetőséget
kihasználok, hogy találkozhassam a császárral, és
megkérhessem: adja vissza a házunkat és minden holminkat.
Hideg éjszaka lett. Összebújtunk egy fa alatt, hogy melegen
tartsuk egymást. Éhes voltam, kimerültem, a testem pedig
sajgott az ütésektől, mégsem bírtam behunyni a szemem,
annyira csípte az éjjeli szél az arcomat.
Hajnalban anyám keresett egy utazókaravánt, mely áthaladt
a városunkon, és fizetségül odaadta nekik a jáde karkötőmet. A
két testvéremmel odabicegtünk egy kocsihoz, és felkászálódtunk
rá.
Az állam folyton a kocsi ablakkeretéhez ütődött, miközben
néztem, ahogy eltűnik előlem az otthonom. Mindig is Vensuj
vizét ittam, Vensuj sáros útjait jártam, és Vensuj levegőjén
nőttem fel. Most pedig el kellett mennem mnen.

∞
Apám annak idején azt mondta, hogy Csangan a legpompásabb
hely a világon, és rengeteg ember özönlik a császár városába,
mint molylepkék a fényre. Mindenki odament – kereskedők,
költők, zsoldosok és prostituáltak –, hogy megvalósítsa a
vagyonról és züllésről szóló álmait. Mindemellett itt ért véget a
Selyemút is, ide hozták a kereskedők a ritka parfümöket és
nehezen fellelhető luxuscikkeket a messzi Perzsiából, Kucsából,
Kasgarból és Szamarkandból.
A városfalhoz érve a Csinkuang kapunál minket fogadó
látvány cseppet sem hasonlított apám elbeszélésére. Szürke
erődfalak végtelen sora emelkedett előttünk, mintha valami
démon fogsora lenne. A kereskedők a fáradtságtól ájultan
hevertek az úton, az arcukat ráncok hálózták be, az ajkuk
kicserepesedett a szomjúságtól; a közeli tóparton álló
datolyaszilvafákat a kiszáradás fenyegette.
Miután beléptünk a kapu jobb oldalán, meglepett a város
elém táruló képe. Félhold alakú kőhidak ívelődtek mindenfelé, a
mély árkokat fűzfa állványok támasztották meg, a nyugodt vizű
csatornákon kenuk és sárkányos csónakok úsztak, a fallal
körülvett épületek – anyám azt mondta, azok lakóházak – úgy
préselődtek egymáshoz, mintha erődöt alkotnának.
Kezemmel beárnyékoltam a szememet, hogy ne vakítsanak
el a csatornáról visszaverődő fényes napsugarak. Nem akartam
pislogni, nehogy lemaradjak valamiről. Az utcák olyan szélesek
voltak, mint az ég, a szélükön juharfák, szilfák, tölgyfák és
borókafenyők sorakoztak egymástól egyenlő távolságra. Minden
olyan szép és rendezett volt, még a lovak sem nyihogtak, mintha
megfélemlítette volna őket az engedelmesség néma parancsa.
A balomon két párhuzamos utca futott. A túloldalon az
emberek lassan poroszkáltak kifelé a városból, míg a középső út
üresen maradt. Nemsokára egy csapat díszes ruhába öltözött
lovas ügetett végig rajta. Először azt hittem, a császár őrei, de
mikor közelebb jöttek, láttam, hogy nemesek. Jobb ruhát
viseltek, mint bárki a városban, a kalapjukat vastag
szőrmecsíkok borították, a selyemnadrágjuk mélyen a
csizmájukra hullott.
Vensujban mindenki üdvözölt az utcán, itt azonban úgy
mentek el mellettünk az emberek, mintha nem is léteznénk.
– Hol van a palota? – kérdeztem anyámat.
– Odanézz! Látod azt a vörös falat? Az a palotafal – mondta
anyám, két karját a testvéreimen tartva. Nővér aludt, Húg
viszont, aki gyenge szívvel született, nyöszörgött. Megbetegedett
az úton.
Megsimogattam a vállát, hogy elcsitítsam, és mikor
megnyugodott, közelebb húzódtam az ablaknyíláshoz.
Különösebben nem nyűgözött le a bronzgolyókkal teleszórt,
széles és magas, karmazsinvörös kapu. Hasonlított a miénkhez,
bár ahogy a kocsi továbbhaladt, rájöttem, milyen óriási is
valójában a palota bejárata. Nem is csak egy, hanem három
különböző kapu nyílt belőle: egy bal, egy középső és egy jobb. A
középső volt a legnagyobb, ezt csak a császár és a néhai
császárné használhatta – még emlékeztem, mikor apám erről
mesélt. Elöl két íves híd állt rajta, két ágaskodó Kilin – azaz
mitikus egyszarvú – kőszobra díszítette, a fal tetején pedig két
őrtorony magasodott, mintha pavilonok lebegnének a levegőben.
Apám mesélte, hogy a palotában kilencezer-
kilencszázkilencvenkilenc szoba van – ami szerencsés szám,
hosszú életet jelent a birodalomnak. Minden termet márvánnyal
borítottak, minden oszlopot jádéval és rubinnal szórtak tele,
valamint sárkányfaragásokkal díszítettek. Éjjel-nappal zeneszó
hallatszik odabentről, az ott élő nők gyakran szivárványszínű
fátyolszövet ruhában őgyelegnek, illatosított koszorúkkal
feldíszítve.
És persze ott lakott Taj-cung császár, akiről az összes dal
szólt, aki számára az összes épületet emelték... Kíváncsi lettem
volna, megkapta-e apám kérelmét. Vajon magához hívat? Ha
akar, könnyen rám talál, hiszen a városban szigorúan
feljegyezték, ki lépett be a falai közé, és ki kinél lakott.
Végre megérkeztünk Csing házához, mely egy apró,
nádtetejű sárépület volt. Mihelyst meglátott, elkérte anyám
pénzes erszényét és az összes ékszerünket. Tudtam, hogy
egyedül ezért engedi meg, hogy nála maradjunk.
Aznap éjjel egy bambuszszőnyegen aludtunk a kis szobában a
bátyám két ágyasával és nyolc gyerekével. A szememet is alig
hunytam le.
Hajnal előtt dobpergés támadt: a szomszédos Nyugati Piac
nyitását jelezte. Felöltöztem, és csendben kiosontam Csing
házából. Látni akartam a palotát. Habár nem fogok tudni bejutni,
talán szerencsém lesz, és láthatom Taj-cung császárt, aki nyilván
engedni fog a kérésemnek, és visszaadja nekünk a házunkat,
miután apám oly nagymértékben hozzájárult Kao-cu császár
hatalomra jutásához és a dinasztia megalapításához.
Odakint olyan erővel verte vissza a piac neszeit a sűrű,
reggeli köd, mint a mennydörgés. Megálltam, döbbenten láttam,
mennyien vesznek körül. A vevőket hajszoló árusok vállát
petyhüdt fürjek, nyulak és viperák csapkodták. A kereskedők a
kemény földbe vájták a sarkukat, úgy tolták előre a több vég
selyemmel megpakolt kocsikat. A jövendőmondók rezes
porfelhőben sétálgattak, a kezükben bambuszkártyákkal.
Átnyomakodtam a tömegen, és megérkeztem a Mennyei
utcába, mely egészen a palota első kapujáig vezetett. Egy sereg
palotaőr állt ott, a kezükben halemblémát tartó – ez volt a palota
belépője – minisztereket ellenőrizték. Csak azok mehettek be,
akik fel tudták mutatni ezt a formát. A császárnak nyomát sem
láttam.
 Megfordultam, és visszasétáltam Csing házához.

∞
Csanganban rengeteg pletykát hallottam a palotáról. Azt
beszélték, hogy a császár magához fog hívatni tizenöt leányt, a
kiválasztottakat, akik abban az évben a Belső Udvarban
szolgálnak majd neki, és elsősorban magas rangú nemesek
lányaiból fog szemezgetni. Apám, a kormányzó, elég magas
rangúnak számított.
Reméltem, hogy a császár mihamarabb magához hívat. Csing
házában nyomorognunk kellett. A bátyám szegényebb volt, mint
apám bármelyik szolgája. Néha napokig nem kaptunk enni, és
már az is szerencsének számított, ha megehettem a fazék aljáról
felkapart égett rizst. A nővéremet hozzákényszerítették egy
szegény, déli kereskedőhöz, hogy ne legyen a terhünkre, a
húgom pedig még betegebb lett. Készítettem egy kis savanyú
káposztát, és eladtam a piacon, hogy legyen pénzünk
gyógyszerre.
Aztán egyik nap rám mosolygott a szerencse. Gongszó
csendült fel Csing háza előtt. A kapun belépett egy férfi lobogóval
a kezében. Mögötte hintó és egy másik férfi állt, aki úgy nézett ki
a pocakjával, kerek törzsével és kicsi fejével, mint egy hatalmas
testőr.
– Mindenki térdeljen le! – parancsolta, miközben mind
felsorakoztunk előtte: Csing, anyám, a karján Húggal, és én. A
férfi legörgette a tekercset, az aranyozott széléről látszott, hogy
császári rendeletet tartalmaz.
Kántálva olvasta fel:
– A békét ígérő kor tizenharmadik évében és nyolcadik
hónapjában én, Taj-cung császár, Kína uralkodója, mindenki
egyetlen ura, észak és dél meghódítója, minden földek és a hét
tenger parancsolója ezúton kijelentem, hogy Vu Sihuónak,
Senhszi prefektúra kormányzójának, aki dicséretre méltó
szolgálatot tett a császárságnak, második lánya kiválasztatott
azon tizenöt leány közé, akik beléphetnek a Belső Udvarba. Ez a
parancsom!
 Az összegyűltek levegő után kapkodtak, az engem
körülvevők kiabálva gratuláltak. Majd szétfeszített a boldogság.
Apám kívánságát meghallgatták, én pedig akarata szerint
bejutottam a palotába. Amikor azonban a pillantásom anyámra
és Húgra esett, lehervadt a mosolyom. Itt kell hagynom őket,
mikor a testvérem súlyos beteg. Ki vigyáz majd rájuk, míg én a
palotában leszek?
Később, mikor már mindenki elment, és a húgom elaludt,
egy pádon ültem anyámmal. A szemét törölgette.
– Ezek a boldogság könnyei – mondta.
Nem tudtam, mit mondjak. Nehéz szívvel mögé álltam, és
megdörzsöltem a vállát. Akkoriban sokat sajgott a háta, ezért
megtanultam enyhíteni a kínjait. Vérző szívem minden
nyomorúságával es tehetetlenségével gyúrtam az izmait. A
palotában nem látom majd az arcát, mikor reggel felkelek, és
nem hallom a hangját, mikor este elalszom. Nem fogom tudni
átkarolni, és hallgatni, ahogy lélegzik. Amilyen erősen csak
tudtam, megmarkoltam a vállát, a hüvelykujjaimmal a lapockáin
köröztem, aztán a válla tetején, majd megint a hátán. Éreztem az
ujjaim alatt a petyhüdt bőrét és a kemény csontjait: erős volt,
határozott, megnyugtató. Mint maga a szeretet.
És akkor már tudtam. Soha semmi nem fog tudni
elválasztani minket egymástól, sem a palota, sem a temető.
Enyhítettem a nyomáson, finoman megveregettem az
öklömmel a hátát. Elernyedt, és megkönnyebbülve felsóhajtott,
mint szokott.
– A palotából egy hónap múlva érted jönnek. Akkor
elkezdődik az új életed – mondta anyám.
Körbenéztem az udvarban. A repedt falak kis teret zártak
körül, egy vödörből kifolyt a mosogatóié, és tócsába gyűlt, a kapu
mellett törött orsó és sárból épített főzőverem állt. Nem ez volt
az otthonom, de emlékeztetett arra, mit kell tennem a
családomért: segítenem kell az anyámnak és a húgomnak eljönni
erről a borzalmas helyről, gondjukat kell viselnem. Megtehetem,
hiszen behívtak, hogy a császárt szolgáljam. És ha kegyeibe
fogad, visszakérhetem a családom házát, visszaszerezhetem a
család vagyonát. Talán még apám sorsomra vonatkozó
kívánságát is beteljesíthetem: én lehetek Kína legnagyobb
uralkodója.
Megálltam anyám előtt.
– Vigyázni fogsz magadra, anyám?
– Igen. – Finoman közelebb húzott, és rám pillantott. – Mej.
Egyedül vagy, senki nem fog tudni segíteni neked, pedig a
szívedben sok a fém, és kevés a víz. Tudod, milyen hely a palota?
Tudtam, hogy a szavaim nem fogják megnyugtatni, mégis azt
feleltem:
– Anyám, emlékszik, mikor apám Szun-cét tanította nekem?
– Egyszer elszavalta, mi a különbség az átlagos és a jó harcos
között. „Nem bír különleges erővel az, aki felemeli a
madártollat, nem éles szemű az, aki látja a napot és a holdat,
nem kiváló a füle annak, aki meghallja a mennydörgést.”
– Ó – bólintott anyám. – Tehát megtanulod, hogyan legyél jó
harcos.
– Nem, anyám. – Elmosolyodtam. – Én okos harcos leszek,
aki nemcsak győz, de mindezt erőfeszítés nélkül teszi.
Majd hosszan megöleltem őt.
 I. SZ. 639
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHARMADIK ESZTENDEJE

ŐSZ
A kilencedik hónap tizenötödik napján két gesztenyebarna
köpenyes férfi jött értem a palotából. Teljes udvari díszben ültem
be a kék tetős hintóba: bazsarózsaszín szoknyát viseltem fehér
nadrággal és zöld felsővel. Mellettem anyám törölgette az arcát.
Most már teljesen egyedül maradt. A húgom meghalt. A lovak
ügetni kezdtek, anyám pedig halkan utánam kiáltott, követett
minket. Egyre nőtt közöttünk a távolság, szoborszerű alakja
egyre jobban elmosódott a tejfehér selyemfüggöny mögött, aztán
szertefoszlott, csak a halovány, de tiszta hangja csöngött még a
fülemben.
Viszontlátom majd, és akkor gondoskodni fogok róla, hogy
biztonságban legyen, boldoggá teszem, semmi oka nem lesz félni
vagy aggódni. Letöröltem a könnyeimet, és hátradőltem. Sötét
volt a hintóban. A kapitánynak nevezett kísérő, akinek egy lila
anyajegy takarta a fél arcát, bezárta az ablakot.
Az út mintha örökké tartott volna. Átkanyarogtunk Csing
lakónegyedén, ahol kutyák ugattak és tyúkok kotkodácsoltak.
Aztán ráfordultunk a sugárútra, hamarosan odaértünk a Nyugati
Piac zajos külső falához, mely mögött emberek alkudoztak, és
árusok kiabáltak: „Tésztát, tésztát! Egy rézedénnyel! Frissen
készített tésztát tessék!” Utána egy csendesebb sikátorba
értünk, ahol hangos taoista himnuszok terjengtek a levegőben.
Nem értettem a jelentésüket, de nem is érdekelt. A birodalmunk
hivatalos vallása a taoizmus volt, melyet a császárunk szerint az
ő egyik őse, Lao-ce alapított.
Vensujban egyetlen taoista templomot sem láttam, a főváros
azonban tele volt velük.
A hintó repedésein keresztül átjutott hozzám a két kísérőm
hangja. Figyelmesen hallgatóztam. Tudni akartam, miről
beszélnek, de a kerekek zörgése felett nem hallottam tisztán.
Szerettem volna megkérdezni, behívták-e a másik tizennégy
kiválasztottat is. Nem kellene valami emlékezeteset mondanom
nekik, hogy jó benyomást tegyek rájuk? Szerettem volna, ha
megjegyeznek maguknak. Hasznomra válna, ha lennének
barátaim a palotában.
A fenekem csúszkált a vörös vánkoson, ahogy a hintó
hátradőlt. Felfelé mentünk egy hídon. Elkaptam az ablakkeretet,
és belekapaszkodtam. A hintó előbb lelassult, aztán a lejtőre érve
robogni kezdett lefelé. Megint megkerestem az egyensúlyomat.
Más lovak is ügettek odakint. Olyan hangjuk volt, mint a
Mennyei utca melletti fasornak. Hamarosan átkelek a palota
kapuin. Izzadni kezdett a tenyerem.
Gondolj édesapádra! – intettem magam. Gondolj az
álmaira, és arra, hogyan nevelt! Nem okozhattam neki
csalódást. Amikor elnyerem a császár szívét, büszke lehet majd
rám, visszaszerzem a családom minden elveszített vagyonát, és
végre gondját viselhetem anyámnak.
Nagy levegőt vettem, a hintó megállt. Ez lehetett a
kőállatokkal díszített első kapu. A kapitány bejelentette az
érkezésemet. Lépések dobogtak. Egy férfi kinézett, és a kapu
csikorogva kinyílt. Előrehajoltam, felkészültem a kiszállásra.
A hintó azonban csak ment tovább. Kívülről hangok
szűrődtek be. Férfiak érdeklődtek egymás egészsége felől, mások
írnokokat sürgettek, hogy igyekezzenek, megint mások az
adózásról kérdezősködtek. Hátradőltem. Ez tehát a Külső Palota,
itt intézik a miniszterek az ügyeiket. Végül a hintó csendes
helyre érkezett, ahol messziről visszhangzott a madarak kiáltása.
Megint megálltunk.
– Kiszállás! – kiáltotta egy rekedtes női hang.
Egyik kezemben összefogtam egy csomóba a szoknyámat, a
másikkal kilöktem a hintó ajtaját, és kiléptem.
Elvakított a fényes, délutáni nap, sűrűn pislogtam. Egy köves
ösvény közepén álltam. Velem szemben kék tetős, piros oszlopos
házak sorakoztak. A kerek, magas oszlopok fenséges látványt
keltettek, az elegáns tetők csúcsa az ég felé fordult a sarkoknál,
de mikor alaposabban megnéztem az épületet, láttam, hogy
némelyik oszlop felszíne megrepedt, felfedve a sötét fa
alapanyagát.
Nagyon csendes hely volt. Sem boldog kuncogás, semmilyen
dallam hangja nem szállt a levegőben. A rácsos ajtók mögé
árnyék csusszant, utánam kukucskált, engem figyelt.
– Erre – szólalt meg újra mögöttem a rekedt hang.
Megijesztett. Egyedül volt. – Elviszlek a szobádba.
Az idős szolgáló elbicegett a házak mellett, és végigvezetett
egy szilfákkal körülvett, keskeny ösvényen. A válla hullámzott,
mint a csónak, amely mindjárt felborul, anyám merev hátára
emlékeztetett. Felajánlottam neki, hogy segítek rajta, de csak
mogorván rám pillantott, majd leintett.
Az árnyékban hűvösebb volt, az elvékonyodott lombozaton
átsütött a csatornáról visszaverődő fény. A távolban szürke
pavilon állt magányosan, mint egy kopott napernyő. Próbáltam
megjegyezni, amit láttam, hogy később felfedező körútra
mehessek, de az ösvény úgy kanyargóit, mintha az
emlékezőtehetségemet akarná próbára tenni. Hamarosan már
azt sem tudtam, milyen messze vagyunk a bejárattól. Kopár
virágágyások és egy fonnyadt vízilótusszal ékesített zöld
tavacska mellett gyalogoltunk, majd átkeltünk két kanyargós
fahídon, aztán eljutottunk egy nyárfaligetig. A liget mögött magas
falak emelkedtek, akár egy szürke függöny. Elbizonytalanodtam,
hirtelen szomorúság lett úrrá rajtam. A fal mögött erdő állt, a
mögött pedig az otthonom, és azok az emberek, akiket a
családomnak neveztem.
Összeszedtem magam, és siettem a szolgáló után, aki máris
jócskán lehagyott. Megálltunk egy fallal körülvett hatalmas
épületegyüttesnél, és beléptünk. Miután átkeltünk az udvaron, a
szolgáló egy szobához vezetett a jobb oldalon, és belökte az
ajtaját. Odabent néhány lány ült a padlón. Korombeliek lehettek,
tizennégy-tizenöt évesek. A ruhájuk épp olyan élénk színű volt,
mint a pirosító az arcukon.
Az ülésmódjukból láttam, hogy olyanok, mint a nővérem, aki
otthon mindig finom úri hölgyként viselkedett. Nővér gyakran
figyelmeztetett, hogy ha nevetek, takarjam el a számat, és intett,
hogy úgy sétáljak, mintha egy tál gyümölcs lenne a fejemen.
Eléggé fel tudott idegesíteni, most pedig tizennégy hasonló lányt
kell majd elviselnem.
Az egyikük, egy mandulaszemű, felállt, és szemügyre vett. A
tekintete az arcomon időzött, aztán megpihent a cipőmön.
Zavaromban begörbítettem a lábujjamat. Az ő cipője vastag
vörös brokátból készült, és bonyolult mintázatú sárga virágokat
hímeztek rá, az enyém viszont egyszerű vászonból volt. Apám
halála előtt még aranylevelekkel és jádekarikákkal díszített cipőt
hordtam, amiből egy darab többe került, mint itt bármelyik lány
teljes ruházata.
Eszembe jutott a jó modor.
– Vu an. – Meghajoltam. Jó napot!
A másik lány épp csak biccentett, mintha azt hinné, felettem
áll.
– Szabad megkérdeznem, ti vagytok az új kiválasztottak? –
érdeklődtem, próbáltam kedvesen beszélni.
– Mind új kiválasztottak vagyunk, a császár az idén minket
hívatott magához – felelte, felszegve az állát. – De én három
napja érkeztem, mindenki másnál korábban.
Meg akartam kérdezni, találkozott-e már a császárral, de
odalépett egy másik lányhoz, a kezét a társnője füle köré
kanyarította, és odasúgott neki valamit, miközben a cipőmre
pillantott. Én nem hallottam belőle semmit, de nem is kellett,
tudtam, mit mondott. A hátam megmerevedett, az orcám égett a
megaláztatástól.
Megfordultam, hogy szemügyre vegyem a környezetünket.
Szánalmasan kicsi és dísztelen hálószobát kaptunk. Az egyetlen
bútor az az alacsony asztal volt, mely körül a kiválasztottak
ültek. A csupasz falakat nem díszítette sem festmény, sem
freskó. A híres palota sokkal kopárabbnak tűnt, mint a
szolgaszállás az én otthonomban.
Két szolgáló tálcákat és tálakat hozott be a vacsoránkkal:
kaptunk pár bambuszrügyet, egy kis szójababot, egy darabka
viasztó köt meg két kukoricazsemlét. Húst nem. Csalódottság és
meglepetés ömlött el rajtam. Vensujban minden étkezéskor
ettem tojást és húst.
Amikor leszállt az est, a szoba olyan sötét lett, hogy a többi
lány árnyékpacává vált. Kiterültek a padlón, elaludtak a kis
bambuszszőnyegükön. Körbenéztem. A sarokban találtam még
egy bambuszszőnyeget, úgyhogy elvettem, kiterítettem, és
lefeküdtem.
– Gondolkodtatok már azon – szólalt meg a mandulaszemű
lány, akiről később megtudtam, hogy a fővárosi Hszü család sarja
–, hogy nézhet ki a császár?
Tehát még ő sem látta. Pedig úgy tűnt, mintha ő lenne itt a
vezető, olyan parancsoló hangnemben beszélt, és az összes többi
lány mind csüngött a szaván. Hszü nővérnek hívták, pedig sem
testvériesnek, sem idősebbnek nem nézett ki.
– Azt mondják, úgy fénylik a bőre, mint az arany – felelte a
mellettem heverő, lapos orrú kiválasztott. – Az esze akár a
bölcseké, az ereje akár a méné, és...
– ... a szíve akár az oroszláné – tette hozzá egy másik.
Mindenki kuncogott.
Nem értettem meg a viccet, de a beszédmódjuk
megerősítette, amit már eleve gyanítottam. Nem én érkeztem
egyedül azzal a tervvel, hogy meghódítom a császár szívét.
Nyugtalanul aludtam, és hajnal előtt ébredtem. Láttam, hogy
a többiek feltekerték a szőnyegüket, így én is ezt tettem a
magaméval, majd beállítottam a sarokba. A lányok aztán leültek
a bronztükrük elé, piros festéket kentek az arcukra, a
szemöldöküket szedegették, csavart kontyot készítettek
maguknak, ami elég nevetségesen nézett ki: az összes hajuk a
fejük tetején volt egy kupacba fogva, mint valami fekete felhő.
Felöltöztem, megtöröltem az arcomat, és máris készen álltam.
– Ma találkozunk a császárral? – kérdeztem a mellettem ülő
lányt, próbáltam kicsit elcseverészni vele, de ő túl elfoglalt volt
ahhoz, hogy válaszoljon. Mivel más dolgom nem volt, csak ültem,
és néztem őket.
Valaki felvisított, s egy pattanásra mutatott az arcán. A
többiek odarohantak hozzá, úgy eltátották a szájukat, és olyan
hangokat adtak ki, mintha legalábbis tumor nőtt volna az orrára.
A nap felkelt, aranyló fénye beömlött a szoba nyitott ajtajain.
Néhány idősebb asszony és eunuch fogadott minket. Az egyik nő,
aki kagylóforma frizurát viselt, kiterelt bennünket az udvarra,
aztán elmondta az udvari illemkódex aznap reggeli leckéjét.
– Udvariasság, előzékenység, engedelmesség – mondta, a
kontya teteje bizonytalanul remegett, ahogy előttünk lépkedett.
– Hasonló a hangzásuk, és mind az erény nevét viselik. Úgy
ékesítsétek fel magatokat velük, mint a legszebb ruhával,
hordjátok őket mindenhová, mint az aranyrudat, fessétek fel az
arcotokra a legfeltűnőbb színekben, mert a jóságotokat az
udvariasságotokon keresztül fogják megítélni, becsületet pedig az
engedelmesség ad nektek!
Háromszor visszamondtuk ezeket a szavakat, aztán a nő
kitanított a mindennapi udvari szertartásokból, protokollból,
etikettből és tiltásokból. Mikor végzett, az eunuchok
parancsnoka, egy kopasz férfi szólt hozzánk.
– Ha nem tartjátok be a kódex szabályait, és megzavarjátok
az udvar nyugalmát, fenyítést kaptok, húsz botütést vagy
rosszabbat: a Jégpalotába kerültök büntetésképp.
Apám mesélt a Jégpalotáról. Az udvari börtönt nevezték így,
ahová a palota hölgylakói a legkevésbé sem vágytak, itt tartották
az eunuchok a botokat és a kínzószerszámokat. Eszembe jutott,
hogy itt volt a hüllők terme is, ők lakomáztak a
legmegátalkodottabb bűnösökből.
Mire a főeunuch befejezte a beszédet, és bejött néhány
herélt, kezükben kosarakkal, melyekben fonalak, tűk és rengeteg
kendő hevert, a nap már a fejem tetejét sütötte.
A kagylófrizurás nő azt mondta, hogy öt nap múlva minden
hímzésnek készen kell lennie, majd elküldött minket. Senki
egyetlen szót sem szólt a császárról vagy arról, hogy találkozni
fogunk vele.
– Most akkor ez lesz? Öt napig csak hímzünk? – Követtem a
lányokat vissza a hálótermünkbe, mindnyájunk karja tele volt
kendőkkel.
Nem sokat tudtam akkoriban a hímzésről, olyan
mesterségnek gondoltam, amelynek ürügyén a nők
gyakorolhatják a textíliák – és emberek – keresztülszúrását. A
nővéremtől hallottam pár hímzési módszerről, de nem igazán
érdekelt, anyám pedig sosem kényszerített rá.
A Hszü nevű lány, akinek mandulavágású szeme volt, rám
pillantott.
– Gyertek ide, kiválasztottak, nézzük meg, hogyan hímezték
ki a mintakendőt! – Maga köré gyűjtött mindnyájunkat, én vele
szemben ültem le a külső körben. – A fogollyal kezdjük. Tessék,
itt a minta. Nézzük meg a tollhoz használt szaténöltéseket! Hát
nem mesés?
A lányok bólogatva simították meg a fogoly farkát.
– Nézzétek, milyen egyenletes!
– És milyen fényes a fonál!
– Nos, akkor lássunk munkához – parancsolta Hszü, és a
kezünkbe nyomott pár kupac kendőt.
Rábámultam a rajzolt madárra az anyagon. A jobb kezemben
tartottam a tűt, de olyan csúszós volt, mint az angolna. Óvatosan
leguggoltam, a hüvelyk- és mutatóujjam közé szorítottam,
közben a jobb kezemet feltartottam a levegőbe, követtem a
kidolgozatlan minta szélét.
Hamarosan megfájdult a szemem, a nyakam
megmerevedett, a kezem begörcsölt, a gondolataim pedig úgy
összekuszálódtak, mint egy gombolyag fonál.
Mikor láthatom már a császárt?
Éhes voltam, és ebédelni szerettem volna.
– Szóval tudjátok, mit hallottam a főeunuchtól pár napja,
mikor megérkeztem? Azt mondta, hogy csak az találkozhat a
császárral, akit magához hívat – mesélte Hszü.
Meglepve emeltem fel a fejem. Azt feltételeztem, hogy mivel
a palotában lakom, azonnal láthatom. Például mind összegyűlünk
az udvarban, ő pedig előttünk járkál, és kérdéseket tesz fel, mint
mikor apám egy csapat írnokot kérdezett ki. De talán igaza volt.
Mindenki egyetlen ura, a szél és homok parancsolója, a repülő és
lábon járó lények császára nem jelenhet meg csak úgy mások
szeme előtt.
– Vajon kit hívat elsőként magához? – kérdezte a pattanásos
lány, és végignézett mindnyájunkon. – Tizenöten vagyunk.
– Gondolom, életkor, rang vagy származás szerinti rendben
szólít majd – felelte Hszü.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Akkor először téged fog magához hívni – mondta az egyik
lány egy másikra mutatva.
– Nem, szerintem inkább téged – vágta rá egy harmadik.
Udvariasnak tűntek, de a szemükből nyugtalanság sütött,
amiből azt olvastam ki, hogy igazából nem barátnak, hanem
riválisnak tartják egymást.
 – Ha rang szerinti rendben hívat minket, először nem a
rangos hölgyeket kellene fogadnia? – kérdeztem, miközben a tűt
a hüvelykujjam és mutatóujjam között forgattam. A
birodalomban mindenki tudta, hogy a császárt rengeteg rangos
hölgy szolgálja.
– A négy hölgyre és az udvarhölgyekre gondolsz? – Hszü egy
legyintéssel elhessegette a kérdésemet. – Talán először őket
fogja hívatni, de aztán mi következünk.
– De hát olyan sokan vannak! – Éreztem, hogy nem tetszett
neki a közbeszólásom, de úgy tűnt, nem tudja, hány rangos hölgy
él itt. – Ha mind a kilenc fokozat hölgyeit beleveszed.
Rám pillantott, aztán lenézett a kezében tartott kendőre.
– Kilenc fokozat?
– Igen.
A rangos hölgyek között a legmagasabb szinten a császárné
állt, a fő feleség, de ő tavaly meghalt. A császárnak azonban
akkor is ott voltak az ágyasai, a második fokozatú asszonyai,
akiket mi „négy hölgynek” hívtunk; a harmadik fokozatúak: az
úgynevezett udvarhölgyek; a negyedik fokozatúak: a szépségek;
az ötödik fokozatúak: a gráciák; a hatodik fokozatúak: a
tehetségek; a hetedikek: a baolinok; a nyolcadikok: a junuszok;
és a kilencedikek: a kainuszok.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Hszü anélkül, hogy
felemelte volna a fejét.
– A Szuj-könyvből.
– Milyen könyvből?
Talán Hszüt nem érdekelte az olvasás, ahogy a nővéremet
sem, de az is lehet, hogy nem tudott olvasni. Végül is, olvasni
általában csak a nemesi származású fiúkat tanították meg. A nők
többsége nem részesült ebben a kiváltságban, még a nemesek
között sem. Nekem azonban apám mindenféle könyvet adott a
kezembe: történelmet, Konfuciusz válogatott írásait, verseket és
rapszódiákat, valamint Szun-cétől A háború művészetét.
Élvezettel olvastam őket.
– A Szuj-dinasztiáról szóló történelmi könyvből. Az áll benne,
hogy a palotában a nőket kilenc rangba sorolják, mint a
minisztereket a Külső Palotában. Kao-cu császár átvette ezt a
rendszert, amikor megalapította a dinasztiát.
 A lány homlokráncolva legyintett.
– Jó. A hölgyek kilenc fokozata. Most már ezt is tudjuk. Csak
egy tucat nő.
– Nem, dehogy. Nem egy tucat. Minden fokozatban más és
más a nők száma. Vannak a legmagasabb rangúak: a négy hölgy
és a hat udvarhölgy. Aztán a közepes rangúak: a negyedik,
ötödik és hatodik fokozatú hölgyek. Mindegyikbe kilenc-kilenc nő
tartozik. Aztán jönnek az alacsonyabb rangúak, a hetedik,
nyolcadik és kilencedik fokozatú hölgyek, egyenként huszonhét
taggal.
A kiválasztottak rám bámultak, a szájukat döbbenten
eltátották, Hszü hirtelen megrántotta a fonalát, csalódott képet
vágott.
– Huszonhét alacsonyabb rangú hölgy? Összesen akkor
hányan vannak?
Gyorsan összeadtam fejben.
– Száztizennyolcan.
Hallgatott. Valaki más elejtette a tűjét.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Hszü. – Száztizennyolc
rangos nő?
– Igen – feleltem. A császár egy hadseregre való nővel vette
körül magát. Elszorult a gyomrom, ahogy felfogtam a szám
jelentését.
Ha a császár minden éjszakái másik nővel tölt, az több mint
három hónapig eltart. Ha egy második kört is elrendel, akkor hét
hónapig, és ha elégedett velük, talán egy év is eltelik, mire
közülünk magához hívat valakit.
– Ezt nekem senki sem mondta. Úgy tűnik, te
mindnyájunknál többet tudsz – sóhajtott a pattanásos lány.
– Hát, én csak nem akartam elmondani nektek. – Hszü
megfordította a kendőjét, és megérintette az öltéseket. Láttam
rajta, menynyire nem tetszik neki, hogy magamra vontam a
kiválasztottak figyelmét. – A főeunuch nekem azt is elmondta...
– magához intette mind a többieket, és suttogva folytatta. –
Láttam, hogy falat vont maga köré, amivel kifejezetten engem
akart kizárni. A homlokomat ráncoltam, közben áthúztam a
cérnát az anyagon. Nem érdekelt, kedvel-e engem, azt viszont
kétségbeesetten tudni akartam, mit mond.
 – Tényleg? Háromszáz nő? – ámuldozott a pattanásos lány.
– Milyen háromszáz nő? – kérdeztem. Aztán megértettem.
Azok a kiválasztottak, akik előttünk érkeztek.
– Évek óta várnak. Némelyik már tíz éve. De sosem hívatták
őket. – Hszü diadalmasan rám pillantott. Ezt ő tudta, és én nem.
– Nem is találkoztak soha a császárral? – kérdezte valaki.
– Nem, a főeunuch azt mondta, hogy megőszültek, az arcuk
ráncos lett. És soha még csak egy pillantást sem vethettek a
császárra.
Azon az éjjelen tágra nyitott szemmel feküdtem a
szőnyegemen. Vajon én is addig várok majd a hálószobában, amíg
megőszül a hajam, mint az idősebb kiválasztottaknak? Én ezt
nem bírtam elfogadni. Nem hagyhattam, hogy az apám
kívánsága semmivé legyen, mint a poros pókháló, ráadásul vissza
kellett szereznem a házunkat, hogy kényelmes életet
biztosíthassak anyámnak.
Ha a császár nem hívat magához, majd én magam keresem
meg őt.
Hisz bekerültem a palotába. Nem kell mást tennem, csak
sétálgatnom, megtalálnom a császár szobáját, és akkor
bemutatkozom neki. Senki sem állíthat meg.
Megvártam, míg a lányok ritmusosan szuszogni kezdtek,
aztán lecsusszantam a szőnyegemről, kihúztam a tölgyfa rudat a
két tartóból, és meghúztam a fogantyút. Az ajtó nyikorogva
kinyílt. Hideg levegő áramlott be, könnybe lábadt tőle a szemem.
Az egyik lány mocorogni kezdett; megdermedtem. Amikor már
biztosra vehettem, hogy visszaaludt, kisurrantam az ajtón,
becsuktam magam mögött, és kiléptem a folyosóra.
Odakint, az udvar sima földjén, vékony jégpáncél csillogott a
holdfényben, mint az ezüstszálakkal átszőtt damasztkárpit. A
hálószobánk előtt két oszlop emelkedett, mint figyelmes őrök, a
tető sarkai a csillagtalan égre emelkedtek.
Odakint az udvaron léptek hangzottak fel. Az épületet
őrizték, nem lehetett megszökni.
 I. SZ. 640
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENEGYEDIK ESZTENDEJE

TAVASZ
Teltek a hónapok, de a császár senkit sem hívatott magához.
Megtudtam, hogy a Jeting Udvarban élek, a Belső Udvar
keleti oldalán. Nálam kétszer nagyobb női őrök vigyázták éberen
a területet, ahol együtt éltek a régi és az új kiválasztottak, a
száműzött hölgyek, a rabszolgák és még sok boldogtalan asszony.
Az északi végéből, ha elég messzire gyalogoltam, láttam a Tiltott
park magas tornyait a fal túloldalán. Az udvar déli csücskében, a
domb mellett, szürke téglaépületek emelkedtek, az eunuchok
lakhelyei, és a Jégpalota. Itt nem voltak se kertek, se pavilonok.
Ezen a részen általában csend honolt, mintha még a madarak
sem mertek volna odarepülni.
A rangos hölgyek a fal másik oldalán, az igazi Belső Udvaron
álló épületegyüttesben éltek. A császár természetesen ott lakott
velük. Olyan magas fal választott el minket tőlük, hogy hiába
álltam lábujjhegyre, vagy másztam fel a fal melletti fára, egy
pillanatra sem láttam meg annak az embernek az arcát, aki
megváltoztathatná a családom jövőjét.
Úgy belemerültem az udvar mindennapi életébe, mint kő a
folyóba. Hajnal előtt keltem, megreggeliztem, aztán hímeztem.
Anyagok végtelen sora várt rám: köntösök, tunikák, sálak,
szoknyák, cipők, ingujjak, bélelt kabátok és nadrágok. Azt
mondták, mind a rangos hölgyeké lesz, akik a Belső Udvarban
élnek. Amikor eggyel végeztem, újabbat nyomtak a kezembe.
Szünetet sem tarthattunk, és ha lelassultam, a minket felügyelő
eunuchok éles szóval megfeddtek. Ahogy telt az idő, egyre
ügyesebben bántam a tűvel, és mikor az őreink
összehasonlították a munkámat a többiekével, már semmi
különbséget nem láttak.
 Ritkán ugyan, de előfordult, hogy bekapcsolódtam a lányok
beszélgetéseibe, ami általában arckrémekről szólt, vagy arról,
hogyan rajzoljanak maguknak szépségpöttyöt, Hszü pedig
érdeklődni kezdett az akcentusom iránt. Amikor megjegyzést
tettem valamire, felhúzta az orrát, és utánzott. A többiek
kacarásztak. Mivel ők mind a fővárosban születtek, tipikus
csangani kiejtéssel beszélték a mandarint, ami egy merev, csak
enyhén orrhangú változat, míg az én vensuji tájszólásomat
erősebb orrhangok jellemezték. Elhatároztam, hogy változtatok
rajta. Amikor csak lehetett, csendben gyakoroltam. Hamarosan
épp olyan jól beszéltem, mint ők, és akkor már nem tudtak
piszkálni. Mikor azonban leültem a sarkomba, még mindig úgy
éreztem magam, mint szarvasbika a lovak között, a köztünk lévő
különbségek olyan nyilvánvalóan látszottak, mint az agancsok.
Hiányzott a családom. Mindennap aggódtam anyámért. Mi
van, ha Csing nem hajlandó ételt adni neki? Vagy ha megveri? Ki
védi meg akkor? Na és az apám? Milyen magas lehet a fű a
sírján! Vajon csalódott bennem? Ha rájuk gondoltam, vagy ha
eszembe jutott, milyen nagy szüksége lehet rám anyámnak, nem
jött álom a szememre. Egyre jobban elkeseredtem.
Nagy szükségem volt rá, hogy a császár magához hívasson.

∞
Egyik reggel kimentem vízért, hogy megmossam az arcomat. A
pavilonból odakiáltott egy nő.
– Te új vagy itt.
Már korábban is felfigyeltem rá. Hozzám hasonlóan ő is
mindig egyedül volt, egy alacsony íróasztalnál ült a pavilonban.
Habár nem tűnt idősnek, a derékig érő haja teljesen kifehéredett.
Amikor lehajolt az asztalához, úgy nézett ki, mintha hó takarta
volna be.
– Bántanak? – Hszüre pillantott, aki épp akkor ment el
mellettem a többi kiválasztottal.
– Miért kérded? – Odamentem a pavilonhoz. Talán ez a nő
észrevette, hogy boldogtalan vagyok, vagy meghallotta, amikor a
többiek megjegyzéseket tettek rám.
 Elmosolyodott, a kendőjét a zsebébe dugta.
– Az itteni élet mindenki számára nehéz, különösen ha
kellemetlenek a szobatársak.
Letettem a mosdótálat, és leültem az ablakpárkányra.
– Ez igaz.
– Ugye tudod, hogy azért nem kedvelnek, mert
intelligensebb vagy náluk? – Rajzolt valamit, bár a lábánál egy
kosár kihímezetlen anyag hevert.
Hízelgett a megjegyzése.
– Ezt honnan tudod?
– Ez az én titkom. De azt is látom, hogy szebb vagy, mint
mondják.
Nyilván azt is tudta, mit kell mondania.
– Nagyon kedves vagy – feleltem. Otthon nem törődtem a
kinézetemmel, de a kiválasztottak közt eltöltött hónapok alatt
megértettem, milyen fontos egy nőnek a szépség. Ennek ellenére
untatott, hogy órákon át csak fehér krémet nyomkodjak az
arcomra.
A beszélgetőtársam káprázatos szépség volt az íves
szemöldökével és az apró, cseresznyepiros ajkával. A homlokába
fehér frufru hullott, a feje két oldalán felállt két hajcsomó, mint a
macskafélék hegyes füle.
– Mennyi idős vagy? Tizenöt? – Kisimított egy tekercset az
asztalon, a sarkait lefogta a tintatartóval, az íróbotokkal és az
ecsettartóval, amire fehér felhőket és vörös bazsarózsákat
festettek.
– Tizenhárom.
A legtöbb kiválasztott tizennégy volt, már csak ezért sem
tudtam beilleszkedni közéjük. Az idejövetelem előtti hónapban
véreztem először. Változott a testem, sajgott a mellem, de még
mindig őriztem a vékony, kislányos alakomat.
– Milyen fiatal vagy! – felelte. – Szólíts Ékkőnek!
– Mej vagyok.
– A Vu családból.
– Ismered a családomat? – Ennél büszkébbé nem is tehetett
volna.
– Hallottam, hogy az eunuchok megemlítették, mikor a
császári meghívásokról beszéltek.
 – A meghívásokról? Találkoztál már a császárral?
Megrázta a fejét, közben végig engem nézett. A szeme olyan
volt, akár a macskáé: kifürkészhetetlenül, csendesen figyelt, de
nem hagyta, hogy őt megfigyeljék. Kíváncsi lettem volna, mire
gondol.
– Mióta vagy itt? – kérdeztem.
– Elég régóta. – Felvette az asztalról az íróecsetét.
– A többiek azt mondták, hogy talán az örökkévalóságig
fogunk itt várakozni. Nekem ez egyáltalán nem tetszik. Csak
várni, és pazarolni az időmet!
– Vannak módok, amikkel elősegítheted, hogy behívjon a
császár.
– Tényleg? És mik azok?
Megmerítette az ecsetét a tintatartóban, a bal kezével
feltartotta a jobb ingujját.
– Ha van egy befolyásos rokonod az udvarban. – A fölösleges
festéket lecsorgatta a tintatartó kövén, és gyors mozdulatokkal
vonalakat húzott a tekercsen. Biztos keze volt, a vonalak
egyenesek és vékonyak lettek. Nemsokára hatalmas virág
bontakozott ki belőlük. Nem tudtam volna bírálni a képességeit.
Jó festő volt. – Egy kifejezetten befolyásos ember, első vagy
második szintű miniszter, akinek lehetősége van dicsérni a
szépségedet a császár előtt. Ha meghallja, nyilván látni akar
majd.
– Ó, kapcsolatok. – Hát persze, így működik a világ. Akinek
jó kapcsolatai vannak, jó lehetőségeket kap, akinek nincsenek
kapcsolatai, nem kap lehetőségeket. – Mi más módja van még?
Rám pillantott.
– Megvesztegetheted az eunuchot, aki a császár éjjeli
társnőiről dönt. Ő majd sugdos pár szót a császárnak a
szépségedről, ha alkalma nyílik rá. Ha felkelti az uralkodó
érdeklődését, magához hívat.
Legszívesebben felnyögtem volna. Semmi érték nem volt a
birtokomban, amit felajánlhattam volna megvesztegetésnek,
még egy jádefüggő vagy egy ezüst karkötő sem.
– Nem akartalak felzaklatni, barátnőm. – Letette az ecsetet.
– Hadd mondjak el még valamit! A császár minden évben
egyszer, a születésnapján, ajándékokat fogad el az ágyasaitól,
ideértve minket, a Jeting Udvar lakóit is. Ha felejthetetlen
ajándékot adsz neki, talán megtisztel azzal, hogy fogad.
– Tényleg? – Izgatott lettem. – Milyen ajándékot?
– Valami egyedit.
– Egyedinek kell lennie, ugye? – Biztosan több ezer
ajándékot kap az összes miniszterétől, a rangos hölgyeitől és a
többi ágvasától. Hogy emelkedhetne ki ebből egyetlen ajándék,
és vonhatná magára a figyelmét? – Eddig miket kapott?
– Aranyat és drágaságokat. Ékszereket, selyemruhákat, még
lápiszokat is. Én egyszer egy lovat ajánlottam fel neki.
Egy lovat?! Az a birodalom egyik legértékesebb állata. A
Szuj-dinasztia elleni lázadásban sok becses hátas odaveszett.
Most, a béke időszakában a ló nagyra becsült és sokak által
vágyott jószág lett. Egy olyan hódító, mint a császár, nyilván
megértette az értékét. – És nem hívott magához?
Ékkő a fejét rázta.
– Ha nem akar látni minket – ráncoltam a homlokomat –,
miért hozat minden évben lányokat a palotába?
Felsóhajtott.
– Csak annyit mondhatok, hogy a mi császárunk gyűjtő.
– Gyűjtő?
– A tábornok nem tábornok, ha nincs katonája, és miféle
császár az olyan, aki nem kaphatja meg bármelyik nőt a
birodalmában, akire csak vágyik?
Nem akaródzott úgy gondolni magamra, mint egy hatalmas
gyűjtemény egy darabjára.
– Tehát magához hívatja azt, akinek az ajándéka felkelti a
figyelmét, bárki legyen is?
– Így van – bólintott. A kanyargós ösvényen pár nő
ereszkedett le a csatornához vízért, Ékkő rájuk pillantott. – De
hadd mondjak valamit! Az elmúlt hét évben a Jeting Palotából
senkinek nem sikerült lenyűgöznie őt.
A nők közelebb értek. Nem ismertem fel őket. Valószínűleg
ők is kiválasztottak voltak, akik valamelyik előző évben
érkeztek. Fehér ruhájuk lebegett a szélben, rám pillantottak, és a
homlokukat ráncolták.
– Ők tudnak az ajándékról? – kérdeztem.
– A császár születésnapja élteti őket, és az esély, hogy
lenyűgözzék. Mint mindnyájunkat. Akit a császár magához hívat,
és akinek aztán rangot adományoz, az átköltözhet az igazi Belső
Udvarba, és havi juttatást, gyönyörű ruhákat, jó ételeket kap.
Annak már nem kell hímeznie vagy ruhát mosnia. Talán még
szolgálólányokat is kaphat. Ki ne vágyna erre?
Egyet kellett értenem vele. A hímzés rabszolgamunka.
– Te mit adsz neki az idén?
A fejét rázta.
– Még nem tudom.
Az volt az érzésem, hogy nem akarja elárulni az ötletét. Nem
hibáztattam érte. Biztosan kétségbeesetten vágyik rá, hogy
lenyűgözhesse a császárt, és átköltözhessen az igazi Belső
Udvarba.
Néztem, ahogy befejezte a virágot: fekete bazsarózsa lett.
Volt valami különös vonzereje. Amikor indulnom kellett,
felemeltem a mosdótálamat, és megköszöntem, hogy mesélt
nekem a császár születésnapjáról.
Ezt követően gyakran ellátogattam a pavilonhoz. Ékkő nem
olyan volt, mint a többi kiválasztott a szobámban. Ő nem beszélt
sokat. Mindig higgadtan viselkedett, és gyakran olyan derűs
nyugalom szállt rá, ami a festmények alakjaira emlékeztetett.
Csak a macskaszerű szeme, mely olyan mély volt és feneketlen,
mint a nyári tó, sugallta, hogy talán hozzám hasonlóan ő is
megtapasztalta a mélységes fájdalmat az életben. Nem
kérdeztem rá, mivel eszembe jutott Konfuciusz tanácsa: „A
barátság urak között olyan tiszta, mint a víz.” Elhittem, hogy a
nőkre is ez vonatkozik.
Hamarosan a kiválasztottak is értesültek a születésnapról.
Mindennap arról beszélgettek, milyen ajándékokat adnak majd a
császárnak. Ahogy közeledett a nagy nap, úgy lettek egyre
hevesebbek ezek a tanácskozások. Egyik éjjel az egyik
kiválasztott megemlítette, hogy megvitatta a dolgot a
családjával, a következő este egy másik kijelentette, hogy a
családja aranyat és ezüstöt küld majd neki, hogy átadhassa a
császárnak. Úgy tűnt, nincs határa az ajándékaiknak.
Némelyik kiválasztott lázasan dolgozott a hímzésen.
Összevesztek a színes cérnákon, és próbálták elrejteni egymás
elől a saját mintáikat, attól féltek, hogy talán a másik ellopja az
ötletüket. Gyakran arra ébredtem, hogy az éjszaka közepén
árnyak guggolnak az olajlámpa kendere mellett, repkednek a
cérnák az ujjaik között.
A bronztükröm mellett ülve bámultam a tükörképemet.
Talán ez az egyetlen esélyem, hogy felhívjam magamra a
figyelmet, ezért jó ajándékot kell kitalálnom, valami
felejthetetlent.
Mit adjak a császárnak?
Nincs olyan egzotikum, melyet ne látott volna még, olyan
cicoma, amit nem érintett meg, olyan díj, amit nem nyert el.
Bármit megkaphatott, amit csak akart, és nem fogja érdekelni,
milyen kincseket kap és kitől. Ha pedig igazam van az udvari
protokollt illetően, csak az udvari jegyzők fogják látni az
ajándékokat, ők pedig figyelmen kívül hagyhatnak vagy hibásan
tüntethetnek fel egyes tételeket, így a császár sosem tudja meg –
nem is fogja érdekelni mit kitől kapott.
Talán nem úgy kellene gondolnom rá, mint a császárra, aki
egy egész birodalom minden kincsét birtokolja, hanem
egyszerűen mint egy férfira.
Mit akarhat egy férfi?
Sok mindent... kis és nagy dolgokat. Lehet olcsó és drága. De
én semmit sem tudtam volna megvenni.
Eszembe jutott Szun-ce. Mit tenne a mester, ha a helyemben
lenne?
„Minden háború csalásra épül” – írta. Ez nem segített. Most
ajándékötletre volt szükségem. Az ajándékozás nem hadviselés, a
támadás stratégiái nem segítettek ki. De várjunk csak... Nem azt
mondta, hogy a támadás előtt az embernek csalit kell kitennie,
hogy odavonzza az ellenséget?
Csalit...
Támadt egy ötletem.
Egy héttel a császár születésnapja előtt az eunuchok bejöttek
összeszedni az ajándékokat. Voltak ott ezüstcérnával
szegélyezett kendők, jádéval kirakott övék, virágokkal és
szerelmet jelképező kacsákkal hímzett, illatosított párnácskák,
sárkányok és főnixek képével díszített mellények. Hszü adta a
legértékesebb ajándékot: egy pár aranyozott csúcsú
rinocéroszszarvat. Vörös selyembe csomagolta be, melyet ő
maga hímzett, és nagy gonddal adta át az eunuchoknak. Én
odacsúsztattam az enyémet a kupac aljába.
Aztán vártunk.
– Te mit adtál a császárnak? – kérdeztem Ékkőt aznap
délután a pavilonban.
Az asztal fölé hajolt festeni.
– Magamat.
Rábámultam. Aztán megértettem.
– Egy önarcképet.
Milyen jó gondolat! Gyönyörű nő volt, és el tudtam képzelni,
milyen szép önarcképet festett.
Bólintott.
– És te milyen ajándékot adtál?
– Nem tudok festeni, és semmi értékem nincs. De a császár
nem is vagyont és kincseket keres, ha keres egyáltalán köztünk
bármit is.
– De azért küldtél neki valamit, ugye?
– Igen. – Megköszörültem a torkomat.
 „Nincs se végem, se kezdetem,
Nincsen anyám, se kedvesem.
Nem bántok senkit, nem ártanék neked,
De ha rám gondolsz, a könnyed elered.

Az emberek pártatlannak mondanak,

És megfoghatatlannak, mint a habokat,
Én még az után is továbbszaladok,
Ha a szíved már kővé változott.”

Ékkő felvonta festett szemöldökét.

– Ez meg mi?
– Találós kérdés.
Egy pillanatig hallgatott.
– Találós kérdést adtál a császárnak a születésnapjára?
Jó döntés volt, láttam a szemében, ugyanis meglepettnek
tűnt, majdhogynem szomorúnak, mintha bánná, hogy ő nem
gondolt rá.
– Szerinted tetszeni fog neki?
– Nekem tetszik. Zseniális gondolat. De még sosem hallottam
ezt a verset. Hol találtad?
– Én írtam.
Megint hallgatott.
– Arra a legkevésbé sem számítottam, hogy egy korodbeli
lánynak ilyen gondolata legyen, hogy találós kérdést küldjön a
császárnak, és ilyen költőien fejezze ki magát. De azért kíváncsi
vagyok. Nem aggódsz, hogy megsérted? Elég merész, nem
gondolod?
Kockázatos volt. A császár minden létezőt magáénak
mondhatott, még annál is többet, és a találós kérdésben
foglaltakat kihívásnak is lehetett értelmezni.
– Tettem egy próbát.
– És mi a válasz?
Elmondtam neki.
– Drága barátnőm – felelte. – Remélem, hogy ezzel
kiérdemled, hogy magához hívasson.
 Ha bántotta is a lehetőség, hogy nem őt fogja hívatni a
császár, hanem engem, nem láttam nyomát az arcán.
Eljött a császár születésnapja, és elkezdődött az ünnepség.
Zenészeket hívtak, tutajok és sárkányos hajók vonultak fel, de a
Jeting Udvarból egyikünk sem kapta meg azt a megtiszteltetést,
hogy részt vehessen rajta A császár nem hívta magához sem
Hszüt, sem Ékkőt, sem engem.
Ékkő csalódottnak tűnt.
– Tudhattam volna – mondta. – A császárt válogatott
szépségek veszik körül. A képem úgysem kelti fel a figyelmét.
Én is így éreztem. Úgy tűnt, az erőfeszítéseim annyit értek,
mint a vízre rajzolt kép.

∞
Teltek a hetek. Egyik nap egy eunuch odavezetett a Jeting
Udvar bejáratához, ahol két fekete kalapos miniszter – egy idős
és egy fiatal – állt. Meggyőződtek róla, hogy én küldtem a találós
kérdést, aztán elmagyarázták a találkozó okát.
Amikor számba vették az ajándékokat, azt mondták, a
rejtvényem felkeltette pár udvari írnok érdeklődését. Átnézték a
klasszikusokat, több könyvet és éneket is áttanulmányoztak,
mégsem tudták megfejteni. A miniszterek tudni szerették volna,
mi a válasz.
– Az idő. Az idő a megfejtés – feleltem. Ez jó jel volt. A
miniszterek felfigyeltek rám. Talán a császár is fel fog.
– És hol találtad ezt a találós kérdést? – kérdezte az idősebb
miniszter.
Amikor elmagyaráztam neki, hogy én írtam, döbbent képet
vágott.
– Honnan vetted az ötletet, hogy ilyen találós kérdést írj?
Óvatosnak kellett lennem. Könnyen a végzetemet okozhatta
a válaszom.
– Abban a végtelen megtiszteltetésben részesültem, hogy a
császárt szolgálhatom ebben a palotában – feleltem. – Minden
reggel, mikor felkelek, megnézem magamat a bronztükrömben.
Most másképp nézek ki, mint annak idején otthon. Arra
gondoltam, milyen csodálatos az idő, és micsoda bámulatos ereje
van, hogy meg tud változtatni minket és mindent, amit látunk.
Innen jött az ötlet.
A két miniszter összenézett. Az idősebbik a homlokát
ráncolta, a fiatalabbik arca olyan semmitmondó maradt, mint az
üresen hagyott udvar. Aztán elmentek.
A kezemet tördeltem. Vajon jelentenek a császárnak? Vajon
megsértettem őt?

∞
Azon az éjjelen a kiválasztottak megint a császárról beszélgettek.
– Nagyon remélem, hogy hamarosan hívatni fog minket –
mondta az egyikük. – Biztosan tetszeni fognak neki az
ajándékaink, ugye? Drága és egyedi ajándékok voltak.
A többiek egyetértettek vele. A császár nyilván imádni fogja
a szaténnal hímzett mellényeket, jegyezte meg az egyik. Vagy a
rinocéroszszarvakat – tette hozzá a másik. Aztán összehajoltak,
és Hszü súgott nekik valamit.
– Igen, micsoda szégyen! – mondta Hszü. Elég hangosan
beszélt ahhoz, hogy mindenki meghallja. – Ha az ember szegény
és ügyetlen, mi más ajándékot adhatna, mint egy ostoba találós
kérdést?
Engem gúnyolt. Biztosan meghallotta, mikor a találós
kérdésemről meséltem. Nem érdekelt. A bírálat engem nem
sérthet meg.
– Annyi parasztunk van otthon, aki épp így viselkedik, és
még egy rendes cipőt sem tud venni magának – folytatta. – Ha
már szóba jött, nem szeretem, mikor a parasztok a cipőmet
nézik. Mindig azon jár az eszük, hogyan lophatnák el. De,
gondolom, az anyja hibája. Elfelejtette kitanítani. Vagy talán ő is
épp ugyanilyen ostoba. Hisz ismeritek a mondást: „Amilyen az
anya, olyan a lánya.”
Felkeltem a szőnyegemről, és odamentem hozzá, mígnem
kénytelen volt rám nézni. Az rendben van, hogy engem gúnyol,
de az anyámat nem hagyom.
– Lehet, hogy van ezer cipőd, de ettől még nem leszel
ezerszer jobb másoknál. Ha a te helyedben lennék, a szememet a
cipőmön tartanám, a számat pedig csukva.
Felmordult.
– Ki kérte a tanácsodat? Nem vagy különb egy paraszt
lányánál.
A parasztság volt a legalacsonyabb osztály, ennél nagyobb
sértést nem is mondhatott volna.
– Szeretném elmondani, hogy az édesanyám a császárné
unokatestvére, az apám pedig kormányzó volt...
– Paraszt! – Leköpött.
Felemeltem a kezem, hogy pofon vágjam. Túl messzire ment.
Valaki elütötte a kezem. Hátrafelé botladoztam, puha
dolognak ütődtem. Egy párna? Nem. Egy láb. Elestem.
Ütlegelések, köpések és gúnyos, megvető megjegyzések
záporoztak rám. Az egyik lány meghúzta a hajamat, a másik a
hátamra csapott, egy harmadik a karomat és a lábamat
rugdosta.
– Mi folyik itt? – kiáltotta valaki odakintről.
Megdermedtek.
– Gyáva vagy – sziszegte Hszü.
Nem volt erőm beszélni. Fájt a fejem. Lefeküdtem a
szőnyegemre, és összegömbölyödtem. Haragudtam, de nem
tehettem semmit. Az éjszaka hátralévő részében az ablak
örvénylő rácsait bámultam. Úgy tekeregtek és kavarogtak, mint
a veszett kígyó.

∞
A reggeli fény a szemembe tűzött. Gyorsan felkeltem, mindenem
sajgott. Előttem a főeunuch állt Hszüvel és a többi kiválasztottal.
Gúnyosan vigyorogtak.
Elszorult a szívem. A fejfájásomra ügyet sem vetve
meghajoltam.
– Zao an. Jó reggelt!
Hszü ram mutatott.
– Itt van! Ő vágott pofon.
Kihúztam magam, és az eunuch felé fordultam.
 – Ne hallgass rá! Hazudik.
Az eunuch mogorva képet vágott, és intett.
– Az itteni őrök hallották a hangodat. A lányok mind
megerősítették, mi történt.
– De mind hazudnak.
– Nincs értelme tagadni. Te, a Vu család lánya,
megtámadtad egy kiválasztott társadat, és felzavartad az udvar
csendjét. Büntetést érdemelsz. Őrök, vigyétek el a Jégpalotába!
Végigfutott rajtam a hideg. A Jégpalota. Ahová egy
palotában lakó hölgy a legkevésbé sem vágyik.
– Nem... kérem, ne... én nem... én... És a császár? Nem fogja
hagyni!
– Semmi szükség rá, hogy ezzel zaklassuk mindenki egyetlen
urát. – Intett a mögötte álló női őröknek. – Vigyétek!
Rám rohantak, mint a keselyűk. Visszahúzódtam a szoba
sarkába, de oda is utánam nyúltak. Eltoltam őket magamtól.
– El innen! Majd magam megyek.
Kisiettem a hálószobából, gyorsan elhaladtam a lányok
mellett, nem akartam megszerezni nekik azt az elégtételt, hogy
lássák a könnyeimet. Az én hibám volt. Alábecsültem őket, és ez
lett a vége.
– Várjatok! – kiáltott utánunk valaki, amikor ráfordultunk a
lakhelyemül szolgáló épületegyüttes előtti kavicsos ösvényre.
Hideg volt a levegő, a nap kinyújtotta az aranysugarait a vékony
ágak között, visszaverődtek mellettem a puszta kerti kövekről.
Én azonban nem éreztem a melegségét.
– Hová mentek?
Ékkő volt az.
– A Jégpalotába – felelte az eunuch.
– Micsoda? – Ékkő legyezője megállt a levegőben. Mögötte
felállt néhány lány, akik eddig lapos fabotokkal ütötték a ruhákat
a csatorna partján, de most felém nyújtogatták a nyakukat.
Néhány idősebb kiválasztott, akik épp vízért indultak, odajött a
pavilontól, hogy lásson.
– Mi történt, Mej? – kérdezte Ékkő.
– Én... – A Tiltott park fáinak csúcsát bámultam, képtelen
voltam rávenni magam, hogy előadjam a múlt éjjel történteket. A
szél belekapott az elszabadult tincseimbe az arcom körül. A
markomba gyűjtöttem a hajam a mellkasom előtt, de egy fuvallat
kitépte a kezemből, és felreptette. Azt kívántam, bár engem is
elrepítene.
– Verekedtetek? – kérdezte Ékkő a balomon álló
kiválasztottra pillantva, aki utánam jött. – Mélyen tisztelt
főeunuch uram, biztosan nem szeretnél elhamarkodott
döntéseket hozni. Még csak tizenhárom éves. Olyan fiatal! Nem
érdemli meg, hogy a Jégpalotával büntessék. Esetleg nem
szeretnél feltenni még pár kérdést?
– Maradj ki ebből, Ékkő! Nem szeretem, ha az emberek
megkérdőjelezik az ítéletemet. – Megvetően nézett le ránk.
Ékkő felsóhajtott.
– Nem, mélyen tisztelt főeunuch uram, nem kérdőjelezem
meg, nehogy engem is a Jégpalotába vess. Csak azt szeretném,
és szépen kérlek rá, hogy gondold át ezt az esetet, és adj neki
még egy esélyt! – Maga mellé húzott, és mielőtt tudtam volna,
mit vár tőlem, háromszor mélyen meghajolt. – Ha tehetek
bármit azért, hogy meggondold magad... – mondta.
Hálás voltam neki. Ő volt az egyetlen, aki a pártomat fogta.
– Már döntöttem. – Az eunuch intett az őröknek. – Vigyétek
ezt az engedetlen lányt! Menjünk!
Megfogták a karom, és tolni kezdtek. Ékkő hiába könyörgött.
– Megállni! – Egy idősebb férfi sietett felénk az ösvényen.
Felismertem: az az idős miniszter volt, aki a találós kérdésem
után érdeklődött. – Úrnőm – szólított meg udvariasan, mikor
odaért hozzánk. – Kerestelek. A szolgák mondták, hogy itt
talállak. Üzenetet hoztam. – Kibontotta a tekercset. Birodalmi
sárgára festették, tehát rendelet volt.
– A császártól jött? – kérdezte Ékkő meglepetten. A
legyezőjét bedugta az övébe.
– Igen – felelte a miniszter.
Tehát a császár hallott a harcról. Nekem befellegzett. A
mellkasomat szétfeszítette a kétségbeesés és megbánás.
A miniszter megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.
Mintha korábban is hallottam volna már ezeket a szavakat,
mégis úgy záporoztak rám, mint nehéz esőcseppek, melyek
eláztatják a fejemet, de a jelentésüket mégsem értettem. Amikor
elhallgatott, körülöttem mindenkinek tátva maradt a szája, Ékkő
a kezemet szorongatta, a szeme olyan nagy lett, mint a lámpás.
– Mej, nem hiszem el! – kiáltotta.
A miniszterre bámultam.
– Mi... micsoda? Azt mondta... hogy a császár magához
hívatott?
A miniszter határozottan bólintott.
– Igen, kiválasztott. Miután kikérdeztünk téged, az udvari
miniszterek heves vitába keveredtek a találós kérdésről. A
császár épp arra járt, és meghallotta. Kíváncsi lett. Szeretne
megtisztelni azzal, hogy találkozik veled.
Tehát igaz. A császár magához hívatott, én azonban csak
bámultam a miniszterre, nem tudtam, mit mondhatnék.
– Hát nem hihetetlen? – Ékkő megérintette a karomat. Úgy
láttam, ő is örül, a cseresznyepiros ajka bájos mosolyra húzódott.
– Hét éve, hogy a Jeting Udvarból egyetlen hölgy sem részesült
abban a megtiszteltetésben, hogy láthassa mindenki egyetlen
urának az arcát. Te pedig rejtvényt küldtél neki, és most látni
akar.
– Tudom, tudom. Szerencsés vagyok. – Dalra kelt a szívem.
Végre találkozhatok a császárral! Elmondom neki, mi történt a
családommal, és anyám visszakaphatja a kényelmes életét...
– Igen, csakugyan – mosolygott Ékkő. – Azt hiszem,
készülődnöd kellene. Nem vesztegethetjük az időt.
– Mért?
– Nem hallottad? – Megmutatta a rendeletet.
Követtem az ujját, melyet végighúzott az aranypapíron.
– Ó. – Végül is nem egyszerű találkozóról volt szó. Ma éjjelre
hívott magához. Lehervadt a mosolyom. Minden leány tudja, mit
jelent az éjjeli hívás. – Most mit kell tennem, Ékkő?
Ő szétnyitotta a legyezőjét, s az arcán mosoly terült szét.
– Először is be kell menned a fürdőházba.
Könnyű léptekkel sétáltam be a fürdőházba, a szívem meg-telt
örömmel. Arra gondoltam, amit apám mondott. Kao-cu császár
második fia, Taj-cung császár, akinek az utóneve túl szent ahhoz,
hogy emberi ajak kimondhassa, hatalmas hódító volt, a
háborúzás nagymestere.
Azon az éjszakán, mikor Kao-cu császár legyőzte Szuj
seregét, Taj-cung császár csak húszéves volt, hercegi címet
viselt, és egy kisebb lovasságot vezetett. Míg az apja a palotában
ünnepelt, ő megkereste Szuj császár kisebbik fiát és unokaöccsét,
mindkét gyereket elfogta, aztán elküldte Szuj császár
tábornokának, aki a menekülő uralkodót délre kísérte a Nagy
Csatorna mentén. Felvetette, hogy amennyiben a tábornok
megöli a császárt, ő vezethetné a déli birodalmat a császár
leszármazottaival. A tábornok beleegyezett, és meggyilkolta Szuj
császárt, miközben ő az ötemeletes sárkányos hajóján ivott.
Mikor azonban a tábornok a partra vitte a testét, Taj-cung
katonái kardot nyomtak a torkának.
Az akkori herceg, Taj-cung később meggyőzte az apját, hogy
neki adja át a trónt, ne a bátyjának, az örökösnek, és ne is az
öccsének, Kao-cu császár kedvenc fiának, aztán kijelentette,
hogy ő mindenki egyetlen ura.
– Itt volnánk – mondta Ékkő, mikor jobbra fordultunk a
körtelugas előtti ösvényre.
Az út végében földszintes ház állt, még sosem láttam. –
Emlékszel az udvari protokollra? Az első és legfontosabb
követelmény, hogy semmiféle piszok és szenny nem tapadhat a
testedre, mikor belépsz a hálószobájába.
Bólintottam.
 – Mit kell még tudnom? – Mikor a meghívás bejelentése
után az etikett-tanár elsorolta nekem a szabályokat, nem bírtam
odafigyelni az izgatottságtól.
– Ez minden – felelte, és megállt, maga elé engedett. – A
titkárok és más segítők már várni fognak, mikor megérkezel.
Csak követned kell az utasításaikat.
Odafordultam hozzá.
– Miért segítettél nekem, Ékkő, mikor a főeunuch el akart
vinni?
– Nem szeretem a kiválasztottakat. Különben is, mit tehetne
velem egy eunuch? Gyere! – Betolta a fürdőház ajtaját.
Az arcomba forró gőz csapott, elhomályosította a látásomat,
mihelyt beléptem. Mikor sikerült szétkergetnem az arcom előtt a
ködöt, egy fakádat pillantottam meg a terem közepén. Olyan
nagy volt, hogy az egész családom belefért volna. Megindultam
felé, elhaladtam a vörös szappanbabokat tartó tálakkal, hosszú
nyelű kefékkel, kupacokba pakolt törülközőkkel és dörzsöléshez
használt száraz növényi rostokból készült golyókkal teli polcok
mellett. Aztán megálltam.
Pár férfi jelent meg előttem. Némelyek forró vizet hoztak
vödrökben, és beleöntötték a kádba, mások pedig virágszirmokat
szórtak a vízbe. Az egyikük megindult felém, és kinyújtotta a
kezét.
– Hol vannak a női szolgálók? – kérdeztem Ékkőt. A fürdetés
intim feladatát általában nők hajtották végre.
– Ő itt a császár éjszakai vendégeiért felelős eunuch Ming
eunuch bátyámnak hívjuk. – Ékkő máris levetkőzött, és belépett
a kádba. – Valami baj van?
– Nem... – Nem tudtam, hogy Ékkő is megfürdik velem. De
nem kifogásolhattam. Hisz olyan kedves volt velem! – Csak
meglepődtem, ennyi az egész.
– Majd megszokod az eunuchokat – mondta. – Ők pedig
elvisznek téged a császár hálószobájába, ha a víz eléri a hatos
vonalat. -A zsámolyra állított vízórára bökött.
– Rendben. – Levetkőztem, és én is bemásztam a kádba.
Odajött hozzám egy süketnémának tűnő eunuch egy
szappanbabbal megtöltött tállal, míg a többiek – Ming eunuch
kivételével – kimentek.
 Begörbítettem a hátamat, hogy a mellkasom vízbe kerüljön,
és beszívtam a virágok édes illatát, miközben az járt a fejemben,
menynyire áttetsző a víz. Ékkő láthatóan teljesen elernyedt,
behunyt szemmel dőlt a kád peremének. A víz épp a keble alá
ért, a rózsaszín mellbimbóit hol eltakarták a vízen lebegő
szirmok, hol megint felbukkantak alóluk, mint a bújócskázó,
kíváncsi gyerekek. Tiszta vízfolyam csörgött le a fehér nyakán,
utat tört magának a mellei között.
Még jobban elcsüggedtem. Én nem voltam ilyen csinos. Az ő
tökéletes méretű keblei ruganyosnak tűntek, az enyémek
viszont aprók voltak és teljesen érdektelenek. Neki dús szőrzete
nőtt a hasa és a hóna alatt, olyan kecsesen beborította, mint
kertet a díszes fű. Az enyém ritkás volt, idétlenül festett, olyan
szánalmasan gyérnek tűnt, mint egy marék gaz a sivatagban.
– Ideges vagy? – A párában Ékkő hangja lebegett.
– Kicsit – feleltem, és a hosszú hajamat úgy rendeztem el,
hogy elfedje a mellkasomat. Rózsaszín szirmok úsztak felém, a
tincseim fekete felhőknek tűntek a vízen. – Most jöttem rá, hogy
nincs is semmilyen rendes ruhám.
Ékkő összehúzta a száját, mintha elfojtana egy mosolyt.
– Nincs ruhád? Nem is lesz rá szükséged. – Az egyik vödör
melletti szegen lógó vörös köntösre mutatott, amit eddig észre
sem vettem. – Ming eunuch majd vastag leplet teker köréd, és
úgy visz el a császári szállásra.
Felültem.
– Csak azt a köntöst viselem majd, semmi mást? – Ming
eunuch Ékkő ruhái között matatott. Felemelt egy apró
aranyholmit, Ékkő függőjét, aztán zsebre vágta. Ellopta!
Intettem Ékkőnek, hogy felhívjam rá a figyelmét, de ő csak vállat
vont.
– Csak a szokásokat akarom elmondani – felelte, és mikor
Ming eunuch visszatért, hogy megmossa egy szárított tökrost
labdacscsal, kinyújtotta a karját. – Meztelenül és üresen mész
oda, aztán szintén meztelenül, de a magjaival a hasadban térsz
vissza.
Az együtthálás. Ékkő szájából mindez olyan durvának
hangzott.
– Ó...
 Csillogó szemmel bámult rám.
– Az első alkalom sosem könnyű.
A süket eunuch meglengetett egy tökrost labdacsot, és
intett, hogy emeljem fel a karomat. Engedelmeskedtem, örültem
a figyelemelterelésnek.
– Nos, gondolom, hallottál már az... – Ékkő elhallgatott,
mikor Ming eunuch a fülébe súgott valamit, aztán folytatta: –
együtthá-lásról. A császár különleges bánásmódot kíván.
Néztem őket. Eltöprengtem, mit mondhatott az eunuch
Ékkőnek.
– Milyen bánásmódot?
Kuncogott.
– A tiszta leány kézikönyve ehhez kevés, Mej. Hiszen ő a
császár, nem egy átlagos férfi.
– Milyen kézikönyv? – Legszívesebben a nyelvembe
haraptam volna. Természetesen én is hallottam róla. Mikor
közeledett a leányok nászéjszakája, az anyjuk általában
belerejtette a kézikönyvet a ruhásládájukba. Különféle ötleteket
tartalmazott arra vonatkozólag, hogyan lehet fiút foganni, és
mellette szabályokat, tilalmakat és javaslatokat sorolt fel a
hálószobái üzelmekre vonatkozólag. A fontosságát ahhoz lehetne
hasonlítani, amit a Szentírás jelent az útmutatást és elveket
kereső vallásos emberek életében. Én azonban nem is láttam ezt
a könyvet. Anyám nem adta ide.
Ékkő odaúszott hozzám, mélyen a szemembe nézett.
– Nem hallottál A kézikönyvről?
Volt valami könnyedség és csábítás a tekintetében. Az orcám
átmelegedett. Begörbítettem a vállamat.
– De, csak azt kérdeztem...
– Láttad is?
Az eunuch durván megdörgölte érzékeny bőrömet, az orrom
a forró vízhez ért. – Hát...
Ékkő visszaúszott a kád másik oldalára, a saját helyére.
– Most mihez fogsz kezdeni? Nem tudsz semmit.
Kihívó hangnemétől kiegyenesítettem a hátamat.
– Azt teszem, amit kér tőlem.
Nyilván nem én leszek az első nő, aki egyetlen hálószobái
titkot sem ismer, és ha mégis, az sem katasztrófa. A császár
biztosan ért a dolgához.
Ékkő a fejét rázta.
– Az nem elég, Mej. Többet kell tenned annál, mint amit kér.
Ez az első lehetőséged, talán az egyetlen, hogy a kegyeibe
férkőzz. Nem ronthatod el. Ha akarod, én megtaníthatom neked
a gondozást, az intimitást, mindent.
Megtanít?
– Vagy van egy másik ötletem. – Kihajolt a kádból, mellét a
peremnek nyomta. Amikor kiegyenesedett, egy borospoharat
tartott a kezében.
– Idd meg ezt! Férfierőt ad neked.
– Nem szeretem a bort.
Régen a fesztiválokon a szüleim megtöltötték a poharamat
különlegesen elkészített szilvaborral. Belekortyolgattam, de
valójában csak az ő társaságukat élveztem.
– Nem akarod elrontani az első, és talán egyetlen esélyedet,
ugye?
Ebben igaza volt. Elvettem a bort, és három kortyban
felhörpintettem.
– Köszönöm.
Visszaadtam neki a poharat, aztán a kádnak dőltem. A süket
eunuch elkezdte mosni a hajamat szappanbabokkal, a körmei a
fejbőrömet karistolták.
– Mesélj a császárról, Ékkő! Mit hallottál róla? Mit
mondanak az eunuchok?
Nem felelt azonnal.
– Ő sok minden, amit remélsz és elképzelsz, egyet kivéve.
– Mit? – A gyomromban mintha máglya gyulladt volna, a
melege a mellkasomba és onnan a fejembe szállt. Olyan ereje
volt, hogy beleremegtem. Ékkő a szüleim házi szilvaboránál
sokkal erősebb italt adott nekem.
– Szerelmet ne várj tőle.
Volt valami a hangjában, valami alig észrevehető árnyalat,
amitől felültem.
– Már találkoztál a császárral, ugye?
– Hmm? – Felém fordult. Az arca átnedvesedett a gőztől.
Szerelem. Csak olyan nő mondana ilyet, akinek közös múltja
van a császárral.
 – Azt mondtad, sosem találkoztál vele. De ez nem igaz.
Ismered. Jól ismered.
Pislantott, mintha megbántottam volna, de tudtam, hogy
igazam volt. Rejtegetett valamit előlem. – Hazudsz nekem,
Ékkő?
Sóhajtott.
– Sosem tennék ilyet. Jó barátnőm vagy. Ha csakugyan ez a
kívánságod, egyszer boldogan elmesélem neked a történetemet
tűz és zene melege mellett. De félek, untatna.
– Nem fog. – Becsapottnak éreztem magam, a bor perzselte
a gyomromat, csendesen, kitartóan égett benne.
Ékkő egy vonalat húzott a vízen. Az ujja nyomán hullámok
támadtak, a szirmok fel-le bukdácsoltak rajta.
– Régen a császár kedvence voltam. Imádott engem, szobát
adott nekem a Belső Udvarban, ajándékokkal és szolgálókkal
halmozott el. Még az apámat és a fivéreimet is előléptette a
palotában. Aztán ide száműzött, erre a helyre, ebbe a pusztulásra
ítélt Jeting Udvarba, mint egy rabszolgát.
Alig hittem a fülemnek.
– Miért? Mit követtél el?
– Semmit. Valaki gyűlölt, és biztosan rossz híremet keltette,
emiatt pedig elveszítette az érdeklődését irántam. – Elhallgatott.
– És ez még nem minden. Mindent és mindenkit elvett tőlem.
Minden családtagomat, az apámat és a fivéreimet; minden
rokonom és szolgálóm meghalt.
Megremegtem. Ez a legborzalmasabb történet, amit valaha
is hallottam.
– És ez mikor történt?
– Hét éve.
Hét éve száműzték őt a Jeting Udvarba. A vízben heverő
szirmokat bámultam. Lassan szertefoszlott a dühöm.
– Az hosszú idő.
– Akkor tizennyolc éves voltam. Most huszonöt vagyok. A
legszebb éveimet itt töltöttem, a Jeting Udvarban. Senki sem
ismer. Senki nem akar engem. Már nem az a lány vagyok, aki
voltam. És a császár? A felesége meghalt, ma egyik nőt kedveli,
holnap a másikat, úgy váltogatja a lányokat, mint a borait.
Nem tehettem róla, megsajnáltam.
 – Nehéz lehet. És még mindig... – Lenyeltem az utálod szót.
– Még mindig vágysz rá, hogy láthasd?
– Arra vagy kíváncsi, utálom-e? – Olvasott a fejemben. –
Persze hogy gyűlöltem. Hosszú ideig. De aztán megtudtam, hogy
nem az ő hibája. Becsapták. Még utána is kedvelt, tudom,
különben megöletett volna. De ennek már hét éve. – Hátradőlt.
– És én eközben mindvégig próbáltam találkozni vele. Egyedi
ajándékokat küldtem neki. Sosem hívatott magához. Talán már
el is felejtett. – Felsóhajtott. – Hét év nagy idő.
Hát ezért küldött a császárnak önarcképet. Hogy
emlékeztesse magára.
Letöröltem az izzadságot az arcomról. Egyre melegebb lett.
– Ha látom, szót emelek majd az érdekedben.
– Tényleg? – Boldognak tűnt, de aztán megint felsóhajtott. –
Bár ne lettem volna akkor annyira naiv! Ha tudtam volna,
milyen ember, nem kerültem volna ide. – A hangja megremegett
az érzelmektől. De vajon mi lehetett az az érzelem? Megbánás?
Harag? Eltökéltség? Ming eunuch köhögött, Ékkő pedig felemelte
a fejét, és rám mosolygott. – De ez most a te éjszakád. Fel kell
készülnöd. Nem szeretnél kedvére tenni? Hogy te lehess a
legimádottabb?
– A legimádottabb? – Hallottam már ezt a megtisztelő, nem
hivatalos rangot, mely annak a nőnek járt ki, aki elnyerte a
császár kegyeit, és épp annyi adományban és privilégiumban
részesült, mint a magas rangú hölgyek. Régen közülük
némelyiket még a négy hölgy közé is felemelték, akiket csak a
császárné előzött meg rangban, és örök dicsőséget hoztak a
családjukra. Tálán ezt kellene tennem: lehetnék én a
legimádottabb, aztán megkérhetném a császárt, hogy adja vissza
a családom vagyonát.
– Igen, ehhez több mint háromszor meg kell osztanod vele az
ágyát két holdciklus alatt, ami azt jelenti, hogy fel kell borítania
miattad az udvari együtthálási rendet.
– Milyen együtthálási rendet? – Erről még sosem hallottam.
– Ó, majd elmesélem, ha elkészültél. Egyelőre annyit kell
tudnod, hogy fel kell csigáznod az érdeklődését annyira, hogy
újra magához hívasson.
Ebben egyetértettem vele. Nagyon értelmesen beszélt. Már
majdnem hat óra volt, nem vesztegethettem az időmet.
– Végeztünk?
– Majdnem – felelte, közben végig rajtam tartotta a szemét,
mintha megfigyelt volna, várt volna valamit. Ming eunuch is
engem bámult, élesen, barátságtalanul nézett. Nem tetszett. –
Biztos nincs szükséged a segítségemre abban, hogyan tehetsz a
császár kedvére?
– Biztos. – Annyira meleg volt! Megint megtöröltem az
arcom. Levegőt is alig kaptam.
– Akkor engedd, hogy lezuhanyoztassanak!
A süket eunuch vizet öntött a fejemre, én pedig
felsóhajtottam. Jólesett a koponyámnak a hideg, de azt
kívántam, bár ne ittam volna meg azt a bort. Megfájdult tőle a
fejem. Hátradőltem, és felbámultam a mennyezetre, a kádból
ködfelhők szálltak fel, és most odafent lebegtek könnyedén és
állhatatosan. Szinte láttam magam előtt, hogy egy nap meg fog
repedni a fa, és a nedvesség lassan elrohasztja az egész
mennyezetet. Pislantottam egyet. A köd szertefoszlott, és lassan
ismerős arccá állt össze. Apámévá.
Felé akartam nyúlni, de olyan furcsa... Nem tudtam
felemelni a karomat. Megint megpróbáltam. A kezem mereven a
víz alatt maradt.
– Különös – mondtam. A homlokomon forró gőz futott át, és
a szemembe ömlött. Megráztam a fejem. Forgott velem a ház. A
tető megingott, lassan megindult felém, mint egy hatalmas háló.
– Valami baj van? – Ékkő hangja egészen távolinak tűnt.
Ő is furcsán nézett ki: a végtagjai úgy hajladoztak, mint a
kötél, a feje labdaként ugrált. – Ékkő? – nehezemre esett
beszélni. – Mi történik...
– Vigyázz! – Csúszós karok kaptak el. Ékkő hangját
hallottam. – Tegyétek ide! Ügyeljetek rá, hogy ne fulladjon meg!
– Ne... várj... miért... – Már alig tudtam nyitva tartani a
szemem. Aztán semmit sem láttam, és meg sem tudtam szólalni.

Mikor felébredtem, hideg fürdővíz és hátborzongató csend vett

körül. Ékkő és Ming eunuch eltűntek. Ketten maradtunk a süket
he-rélttel. A vízórára pillantottam: a hetedik vonalhoz
közeledett. Már egy órája be kellett volna mennem a császár
hálószobájába.
Kiugrottam a kádból. Botladoztam, a lábam elgyengült, és
szédültem. Nem értettem, mi történik velem. De hát a császár
hívatott! Gyorsan megtörölköztem.
– Ébredj! – bökdöstem meg az eunuchot, aki a fellépőn
szendergett. – Elkéstünk.
Megdörzsölte a vizenyős szemét. Felkapott egy köntöst az
egyik szegről, és tetőtől talpig beleburkolt. A mellkasára kapott,
mint egy rakás tűzifát, és megindult velem egyenesen az
éjszakába.
– Megállj! – A Jeting Udvaron kívül álló őrök utunkat állták.
– Milyen céllal hagyjátok el az udvart?
– A... a... a-a... – felelte a süket eunuch.
– A császár parancsa? – kérdezte az egyik.
Haboztak. Aztán sugdolózni kezdtek, ami mintha egy
örökkévalóságig eltartott volna. Végül kinyíltak a nehéz kapuk.
Az eunuch ment tovább. Újabb őrök és újabb kérdések
következtek. Végül egy hang bejelentette, hogy belépünk a Belső
Udvarba.
Zakatolt a szívem. Félrehúztam a redőket a fejem körül, és
kikukucskáltam alóla. Semmit sem láttam, csak a csillagtalan
éjszakát, mely olyan sötét volt, mint az elhagyatott kút mélye.
Még erőteljesebben fészkelődtem, csakhogy a herélt
szorosan rám tekerte a köntöst, és elfáradtam, a nyakam
megfájdult az erőfeszítéstől a válla alatt. Már épp fel akartam
adni, mikor megfordított, mintha könnyíteni akarna a karján, és
az anyag meglazult.
Lehúztam a redőket, és elfordítottam a fejem.
A Belső Udvar olyan volt, mint egy mély verem, a rengeteg
hatalmas épület úgy vette körbe, mint kis hegyek. A tetők ég felé
törő sarkai mintha durva szirtek lettek volna, a ragyogó
lámpások vörös fénye pedig rubinfolyóra hasonlított. Az eunuch
fellépett egy emelvényre, aztán le egy udvarba, majd bement
egy folyosóra. Ezt újabb emelvény, újabb udvar és újabb csarnok
követte. Úgy tűnt, sosem fog megállni.
Néha nők mormolását hallottam a szobák felől, könnyű
lépteket, fájdalmas köhögéseket és nehéz sóhajokat. Örültem
volna, ha láthatom az arcukat. Vajon köztük van a négy hölgy, a
legmagasabb rangú asszonyok valamelyike?
Végre megérkeztünk egy hatalmas udvarra, melyet egyetlen
fa díszített. Az eunuch letett. A középső szoba felé intett,
mormolt valamit, és elment.
Csakis ez lehetett a császár szállása.
A rácsos ablakokra bámultam, lágy, sárga fények világították
meg az opálos függönyöket. Odabentről halk csoszogás
hallatszott, de senki sem jött az üdvözlésemre. Nem voltak sem
titkárok, sem segítők.
Egyedül maradtam.
Megmarkoltam a köntöst, és legyalogoltam a két Kilin, a
mitikus egyszarvúak kőszobra közötti lépcsősoron. Amikor
megérkeztem a szoba elé, benyomtam az ajtót. Egy pillanatra
elbizonytalanodtam, aztán átléptem a magas küszöb felett.
Előttem állt az ágy, a legnagyobb és legdíszesebb, amit
valaha is láttam. A fejtámlát és lábrészt jádéval és rubinnal
rakták ki, a négy kerek pillér köré vörös anyagot tekertek. A
tetejükön sárkányok ültek, a fejüket az égnek emelték, és
mindegyik egy zöld golyót tartott a szájában. Az ágy üres volt és
kopár. Nem fedtek se takarók, se párnák, mintha soha senki nem
aludt volna benne.
A sarokban tűz pattogott háromszögletű serpenyőben, a
fénye visszaverődött a falakról lógó verses tekercsekről. Nagyon
szerettem volna közelebb menni és elolvasni őket, de erre most
nem volt időm.
A levegőben édes illat terjengett, talán aromás gyertyáké,
olyan ritka, méhviaszból készült darabok lehettek, de az
idegességtől nem ismertem fel az illatukat.
Hol lehet a császár?
A bal oldalamon mintha megremegett volna a freskó.
Odanéztem. Nem is freskó volt, hanem tizenkét festett vászon
díszes keretben. Árnyék hullott rájuk. Összeszorult a gyomrom.
Mielőtt megszólalhattam volna, fuvallat suhant át a
mellkasomon. A nyakamnak valami hideg nyomódott, és komor
hang zendült fel.
– Beszélj! Mit keresel itt?
Alig kaptam levegőt. Éreztem a penge hidegét a torkomon.
– Én csak... hívattak.
– Faragatlan szolga! – Csörgés hallatszott, a férfi visszadugta
a kardját a hüvelyébe, és megindult a hatalmas ágy melletti
zsámoly felé. Megtermett ember volt: a válla széles, a feje kerek,
mint az ünnepi lámpás. Az arca szerencsére nem látszott a
sötétben.
Tehát ő Taj-cung császár.
Ki más beszélne ilyen hangnemben, mintha elégedetlen volna
a viselkedésemmel, pedig semmit sem tettem? A hangja nem
emlékeztetett az oroszlán üvöltésére. Inkább komor és talán
rekedtes volt. Nem úgy járt, mint egy hatalmas nagyúr.
Csoszogott, a vállát fél oldalra húzta, és mintha nehezére esett
volna egyenesen tartania a hátát. Nyöszörgött is, mint akinek
fájnak a csontjai.
Ő lenne az a rettentő hódító, akiről mindenki beszél? A
birodalom legfélelmetesebb embere, mindenki egyetlen ura?
Csak most töltötte be a negyvenedik életévét halandóként, jutott
eszembe, de idősnek, bosszúsnak, rosszkedvűnek tűnt, mint aki
haragszik a világra, és mintha minden ember megsértette volna.
Mély morgást hallatott, és leült az ággyal szemben, a
zsámolyra. Nem kérdezett a találós kérdésről, talán már el is
feledkezett róla, vagy már nem is érdekelte. A verekedésünket
sem hozta fel a többi kiválasztottal.
Ott maradtam a helyemen, eszembe jutott az illem, mely azt
diktálta, hogy amíg parancsot nem kapok, semmit sem tehetek.
Le semmiképp nem ülhettem. A feljebbvaló ül, míg az alávetett
áll. De mit kellene tennem? A hajamról egy vízcsepp hullott a
fülcimpámra, onnan a vállamra, és lecsorgott a hasamra.
Megremegtem.
A parázs sercegni kezdett, megriasztott a hangja. A császárra
pillantottam. Ő meg sem moccant. Vajon örökké ott akar ülni?
Hirtelen kinyújtotta a karját.
– Most.
Úgy tűnt, mintha azt várná, hogy levetkőztessem. Oldalt, a
mellkasom mellett összekötöttem a köntösöm sarkait, és a
zsámolyhoz siettem.
Óvatosan megfogtam a ruhája gallérját, a vállánál
hátrahúztam, lecsúsztattam a karján, és levettem. Aztán
letérdeltem a padlóra, hogy megoldjam a bő nadrágja zsinórját.
Arra gondoltam, ami ez után fog következni. Remegett a
kezem.
– Mire vársz még? – Rácsapott a kezemre.
Hátrahúzódtam. Talán azt akarja, hogy levegyem a
köntösöm?
Pattanásig feszüli idegekkel dugtam be az ujjamat a csomóba,
hogy meglazítsam. A köntösöm lehullott a válláráról, a padlóra
esett. A karom libabőrös lett, én meg csak álltam ott védtelenül,
mint a kopasztott csirke.
Meg sem mozdult.
Átjárt a hideg. Átöleltem a mellkasomat, és keresztbe tettem
a lábam, de azonnal rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. Magam
mellé ejtettem a kezem.
– Mit csinálsz? – csattant fel. – Itt. – A hátára mutatott.
Mögé néztem. Semmi. Aztán habozva odaléptem.
– Soha ne állj a hátam mögé! – vakkantott.
Gyorsan oldalra léptem. Valami megbökte a lábamat: a
kardja jádéval kirakott, aranyozott hüvelye. Furcsa, hogy a
hálószobában is magán tartotta a kardját, de talán azt szeretné,
ha átadnám neki. Lehajoltam, hogy felvegyem.
– Soha, soha ne nyúlj a kardomhoz! – Egyre hangosabban
beszélt, a kard pedig oldalra csusszant, ahol nem érhettem el.
Kiegyenesedtem. Annyira megalázó volt! Ott álltam
meztelenül, és próbáltam a kedvére tenni, ő meg úgy kiabált
velem, mintha egy senki volnék.
– Vedd ezt fel! – Egy pár bőrkesztyű hullott a lábam elé.
 Felvettem, először nem tudtam, mit kellene tennem. Aztán
megértettem. Hát persze! Nem érinthetem meg közvetlenül a
bőrét.
Türelmetlenül tekergőzött, az ujjaival a jobb vállára bökött.
– Itt!
Hirtelen minden megvilágosodott. Nem akarta, hogy
levetkőzzek, arra sem vágyott, hogy kielégítsem. Csak azt
akarta, hogy megvakarjam a hátát.
Megütögettem a bőrét a lapockák alatt. Hangosan felnyögött.
– Erősebben.
Jobban megnyomtam.
– Erősebben!
Tiszta erőmből vakargattam. Megkönnyebbülten
felsóhajtott, aztán felemelte mindkét lábfejét.
– Lábvizet!
Edényt kerestem. A parázstartó mellett két, vízzel teli
mosdótál állt. Szerettem volna előbb újra magam köré tekerni a
köntöst, csak aztán hozni a vizet, de nem mertem várakoztatni.
így hat odamentem az egyik tálhoz, a mellkasom felé emelve
odavittem, és letettem a zsámolya elé.
Belemerítette a lábát a vízbe. Csikorgó hangokat adott ki,
ahogy egymáshoz dörzsölte őket, aztán nekidőlt a falnak, a
mennyezetet bámulta. Egy pillanatig úgy tűnt, gondolataiba
merült, aztán behunyta a szemét. Nemsokára halk horkantások
szálltak a levegőbe.
Egy nedves hajtincs a szemem elé hullott. Bedugtam a fülem
mögé. Ironikusnak éreztem, hogy a császár, aki olyan hatalmas
földeket hódított meg a birodalom számára, a zsámolyon alszik.
Megkerestem a köntösömet, és magam köré tekertem.
Örültem, hogy elaludt, mert így szemügyre vehettem. A hosszú,
göndör bajsza finoman remegett a légzésétől. A bőre sötét volt,
durva és ráncos, az arccsontja körül pár fekete petty
éktelenkedett, mint a szétkent legyek. Kopaszodott, a nyakától a
mellkasáig kígyózó, mély sebhely villant ki a ruhája alól. A
szögletes arcából és egyenes orrából azonban így is látszott, hogy
régen jóképű lehetett, a széles vállaival pedig biztosan félelmetes
harcos benyomását keltette, ijesztőnek tűnhetett, mikor kiadta a
parancsot a támadásra.
 Rendkívüli uralkodó volt, az első császár, aki legyőzte a
problémás keleti törköket, és ezzel a messzi északi határig űzte
az ő szomszédjaikat, birodalmunkat pedig kiterjesztette a Tarim-
medence melletti havas hegycsúcsokig. Emellett ravasz
stratégának is tartották. Mikor szembekerült a déli Csampa
Birodalom legyőzhetetlen elefántseregével, csapdába csalta őket,
és nyilakat lőtt ki az állatokra, melyek aztán félelmükben
agyontaposták a saját katonáikat.
Mostanra azonban megöregedett, összeaszott, minden vonzó
vonása eltűnt. Ha az utcán találkoznánk, nem akadna meg rajra a
szemem, kedvére tenni pedig egyáltalán nem akarnék. Csakhogy
ő a császár, aki egyetlen szavával megváltoztathatja a családom
sorsát. Minden tőlem telhetőt meg kellett tennem, hogy a
kegyeibe fogadjon.
Hirtelen rám pillantott, a szeme szinte világított, mint
sötétben a farkasoké.
Elgyengült a térdem. Meg is ölethet, amiért megbámultam.
Csakhogy elfordította a tekintetét, és megint lehunyta a
szemét, mintha meg sem látott volna, a feje oldalra hullott, a
horkolása megint betöltötte a termet.
Talán a császár próbára akart tenni. Vagy tényleg elaludt
volna? Hosszú ideig mereven álltam, meg sem mertem
moccanni. De nem ébredt fel újra.
A parázstartóban feléledt a tűz, a lángnyelvek táncoltak a
levegőben. A fénye a fali tekercsekre vetette az árnyamat,
eltakarta vele a strófákat. Lassan odasétáltam a parázstartó
melletti szőnyeghez, és leültem, a fejem a térdemre hajtottam.
Valami nem stimmelt.
Igen, elkéstem. De hol voltak a szolgák és titkárok, akiknek
le kellett volna jegyezni a császárral töltött éjszakámat?
Körbenéztem, a szoba minden szegletét átkutattam. A
füstölők félig leégtek, a parázstartóban fényesen lángolt a tűz, a
padlón falhoz támasztva hevertek a párnák. Minden
rendezettnek tűnt, és teljesen egyedül voltunk.
Megnyikordult az ajtó. Egy nő lépett át a küszöbön.
Alig hittem a szememnek.
– Mej? – Ő is megdöbbent, hogy itt lát, a keze
megmerevedett a köntösén, mely egészen úgy nézett ki, mint az
enyém.
Lehűlt a kezem.
Ékkő ellopta az éjszakámat. Eljött a palotába, hogy
találkozzon a császárral, aki engem szolgálólánynak nézett. Azért
nem voltak írnokok és szolgák, mert az együtthálás véget ért, és
a császár nyilván már elküldte őket.
Szóval ez volt az ő közös titkuk Ming eunuchhal. Ékkő
megvesztegette, hogy helyettem őt vigye be a császár szobájába.
Senki nem tudta meg, hogy nem én mentem be, mivel betakarta
a köntössel. A süket eunuch, aki a cselszövésükről mit sem
tudott, viszont elhozott engem a császár hálójába.
Ékkő elkábított.
– Mit csinálsz itt? Menj vissza a szobádba! – Odalépett
hozzám, és elkapta a vállamat. – Később megmagyarázom.
– Nincs mit megmagyarázni. – Leráztam magamról a kezét.
Égetett a harag. Úgy tett, mintha a barátnőm lenne. Velem
fürdött. Becsapott. Ékkő semmivel sem jobb, mint Hszü.
– Itt a császár. Ne bolondozz! – A zsámolyán pihenő férfira
pillantott.
Nem érdekelt. Tiszta erőmből meglöktem. Hangos puffanás
hallatszott. Ékkő az ágy lábának esett, a spanyolfal a földre
zuhant, a víz kiloccsant. A mosdótál pörögve a lábamhoz repült.
– Mi az? – üvöltötte a császár, és felkelt. – Mi folyik itt?
Le sem vettem a szemem Ékkőről. Ügy döntöttem, hogy ha
felkel, pofon vágom, szenvedni fog azért, amit velem tett. Nem
érdekelt, hogy a császár minket néz.
Nem kelt fel. Egyszerűen lecsúszott a földre, a feje lelógott, a
karját széttárta.
– Ez meg mi? – A császár odalépett hozzá. – Kelj fel!
Semmi válasz.
Nagyot pislantottam. Megsebesítettem volna? Csak nem...?
A császár megrázta Ékkő vállát, de ő olyan ernyedtnek tűnt,
mint az élettelen rongybaba. Taj-cung a homlokát ráncolva a
karjába kapta, megcsipkedte és megveregette az orcáját. Ékkő
meg sem moccant.
A császár felállt, és felém fordult.
– Mit tettél? – üvöltötte. – Ki vagy te?
– Én... én... – Vér futott az arcomba, a terem elhomályosult a
szemem előtt.
Ékkő meghalt volna? De hát én nem akartam bántani!
Megharagudtam rá, ennyi az egész Becsapott.
Valahonnan halk nyöszörgés hallatszott, mintha apró állat
adta volna ki. Mint egy macska. Én azonban felismertem a
hangot.
Ékkő volt az.
– Ó, jól vagyok. Ne aggódj! Csak megpihentem. – Aztán
felkelt, az egyik kezével az ágy tartóoszlopát fogta, a másikat a
tarkójára nyomta, és közben úgy mosolygott, mintha mi sem
történt volna.
Csak színlelt. Elhitette velem, hogy meghalt. Sosem éreztem
ilyen dühöt.
– Ékkő! – Nekirontottam. Valahogy azonban a padlón
találtam magam, a fejem a kemény fának koppant. Erős fájdalom
hasított a koponyámba, egy pillanatig nem láttam, nem hallottam
semmit. Ráadásul mindent víz borított, átáztam, fázott a lábam,
és összegubancolódott a hajam.
– Tűnés innen! – A császár állt előttem. – Most azonnal!
Forgott a fejem, Taj-cungról Ékkőre pillantottam.
– Menned kellene. – Ékkő a császár mellett állt. Finoman
megsimította a férfi vállát, a fejét nekidöntötte, a vékony, hosszú
ujjai ágy belekapaszkodtak, mint az indák.
Talpra kecmeregtem.
– Várj! Talán feltörölhetnéd a vizet, mielőtt elmész! – kérte
Ékkő.
Nem tehettem mást, elvettem tőle a rongyot, és letérdeltem.
Feltöröltem a padlót az ágy mellett, a spanyolfal mögött, a kárpit
alatt, és a zsámoly körül, ahol a császár ült. Amikor az anyag
megtelt vízzel, kiegyenesedtem, és kicsavartam a mosdótál
felett. Egy pillanatra elsötétült előttem a szoba. A térdkalácsom
sajgott, a hátam fájt, az ujiaim fáztak, a fejem lüktetett.
Miközben én takarítottam, Ékkő belesúgott valamit a császár
fülébe. Taj-cung elmosolyodott, és bólintott. Úgy tűnt, élvezi a nő
társaságát, végül nekidőlt a falnak, behunyta a szemét.
Amikor kihúztam magam, Ékkő odajött hozzám.
– Most már elmehetsz – mondta. A macskaszerű szeme
olyan mélynek tűnt, mint az álnok örvény. – És köszönöm a
találós kérdésedet.
Kibotorkáltam a szobából, az ajtó becsukódott mögöttem.
Sokáig álltam a folyosón a hálószoba előtt, közben egy
alacsony lány figyelt engem, a kezében seprűvel. Összehúztam
magamon a köntöst, és lementem a kőlépcsőkön.
Az udvar mögött kihunytak a fények. Csak a sötétség állt
előttem.
 I. SZ. 640
TAJ-CUNC, CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENNEGYEDIK ESZTENDEJE

TÉL
A tél nem akart véget érni. Mindennap elsétáltam a
hálószobám mögötti arborétumba ebéd után, ahol a magas falak
elválasztották az udvart a Tiltott park erdejétől.
A hideg levegő úgy tapadt az arcomra, mint a jégfátyol. A
magas nyárfák felett szürke füstcsomók gyülekeztek és álltak
mozdulatlanul, mint az árnyak tava. Jött a szél, és elfújta a
füstöt, folyóvá nyújtotta, aztán meghajlította, megtelepedett az
égen, de a ködhídján én nem kelhettem át.
Úgy hallottam, Ékkő azt mondta a császárnak, ő írta a találós
kérdést, de az én nevemet adta meg, mert félt, hogy őt nem
fogadná. Mikor azonban elfoglalta a helyemet, és találkozott Taj-
cunggal, ő egyértelműen emlékezett rá. Úgy tűnt, megint
sikerült felkeltenie a férfi érdeklődését, és vele töltötte az
éjszakát.
Ékkő beköltözött a Belső Udvarba. A pletykák szerint a
császár annyira élvezte a társaságát, hogy minden lakomára és
ünnepségre magával vitte. Némelyek szerint minden héten
magához hívta. Hamarosan elnyeri a legimádottabb rangot.
Felfordult a gyomrom a gondolattól.
Bedugtam a kezem a ruhaujjamba, és mentem tovább, az
árnyékom a sarkamban őgyelgett. Át akartam gondolni a
történteket, hogy rájöjjek, mit rontottam el. Túl naiv voltam,
túlságosan szerettem volna barátra lelni. Ez lett a vesztem. Amíg
mindnyájan a császár szívének elnyeréséért küzdünk, nem lehet
barátunk az udvarban.
A jégtől átázott a cipőm vászontalpa, az egész testemen
végigfutott a hideg. Még szorosabbra fűztem magam körül a
kabátomat. Már egy év telt el az óta, hogy elhagytam anyámat.
Felidéztem az utolsó vele töltött napjaimat. Olyan törékenynek
tűnt akkor! A léptei lelassultak, a haja őszülni kezdett, a szeme
alatt az aggodalom karikái gyülekeztek.
Vajon még mindig fáj a háta? Az idén lép be a mennyei
küldetés ismerőinek korába. Na és ha valami történt vele, és
megbetegedett? Mi van, ha nem tud tovább várni?
Megremegtem. Ennél jobban kell teljesítenem. Megint
találkoznom kell a császárral.
Gyalogoltam tovább. Elképzeltem, hogy apám figyel, a szeme
izgatottan csillog. Mit mondana, ha tudná, milyen helyzetbe
kerültem?
„A régi jó harcosok előbb túlléptek a vereség lehetőségén,
aztán megvárták a megfelelő alkalmat az ellenség legyőzésére”
– írta Szun-ce.
Megvárták a lehetőséget... Még mindig ott van a jövő évi
születésnap, nem igaz? Fogalmam sem volt, mivel kelthetem fel
a császár figyelmét, de ki kellett találnom valamit.
Eközben pedig meg kell tanulnom olvasni az emberek
arcából és szavaiból. Észre kell vennem a nő mosolya mögött a
tőrt, és el kell tudnom hárítani. Ami pedig még fontosabb: meg
kell tanulnom magamnak is tőrt rejtegetnem.

∞
Végre eljött a tavasz. A madarak csiripeltek a Tiltott parkban.
Nyulak, rókák és menyétek rohantak át a bokrokon, a fák
lengedeztek a derült ég alatt. Megint kijöttem az arborétumba, a
nyárfák és a fal között járkáltam. A többi kiválasztott összegyűlt
a sziklák körül a homokkertben. Eltakarták a szájukat, úgy
nevettek.
A nyárfák zöld hajtásokat hoztak, már dúsan nőttek rajtuk a
szőrös virágok. Letéptem párat, a kezemben tartottam, aztán
hagytam, hogy lehulljanak az ujjaim között. A bolyhos, fehér
kötegek a földre ereszkedtek, beindították az emlékezetemet,
élénk, de zavarba ejtő képek villantak fel előttem, mint a széltől
duzzadó tekercsek. Két sárga villogó szem jelent meg előttem,
aztán hirtelen elcsendesedett az erdő, levelek és vörös cseppek
záporoztak, kétségbeesett hang szállt az égre.
 Mit jelentenek ezek a képek? Azt kívántam, bár
megérteném őket, de a fejemre mintha sűrű ködfelhő
ereszkedett volna, és nem számított, mennyire igyekeztem
félretolni, visszatért, újra bevonta az elmémet.
Csakis apámhoz lehet valami köze, így kell lennie, mert arra
tisztán emlékeztem, hogy mindez apám halálának napján történt.
– Mit csinálsz, Fácán? Hozd vissza a lovat! Most! – Egy férfi
kiabált a fal másik oldalán, a Tiltott parkban. Mély, erős hangon
beszélt, férfias bátorsággal.
Pár lépéssel közelebb mentem, és felemeltem a fejemet. A
tavalyi ideérkezésem óta először hallottam férfihangot, a
császárét leszámítva. Az eunuchoknak olyan a hangszíne, mint a
visítozó, veszekedő feleségeké. Vajon ki lehetett a férfi a fal
túloldalán?
– Igyekszem – felelte egy másik férfihang. – De a lovak
olyanok, mint a lányok. Hiába mondod meg nekik, mit kell
tenniük, ők csak mennek a saját fejük után.
Ez egy másfajta hang volt: ifjú, vidám, tele élénkséggel és jó
kedéllyel. Ő lehet a Fácán nevű fiatal legény. Biztosan jóképű.
Annak kell lennie. Aki ilyen életteli hangon beszél, az csakis
gyönyörű lehet.
Lábujjhegyre álltam. Szerettem volna megnézni a két
embert, de a magas falra nem lehetett felmászni. Pár lépéssel
távolabb mentem, és újra megpróbálkoztam. Csak a fák
lengedező csúcsait láttam. Figyelmesen hallgatóztam. Levelek
zörögtek, és egy ló röviden felnyerített, aztán csend lett.
Kik lehettek?
Biztosan a palotában élnek vagy dolgoznak, különben nem
léphettek volna be a parkba. Talán miniszterek, írnokok vagy
őrök. Az első férfi mély hangja idősebbnek tűnt; ő parancsolt. A
második, a Fácán nevű, lehetett a lovásza.
Lehet, hogy a mély hangú első férfi a császár fia volt?
Taj-cungnak tíz élő fia van, a húszévestől a nem egészen
egyévesig.
Még vártam egy kicsit, hallgatóztam tovább, de más zaj nem
érkezett a fal mögül. Hamarosan én is eljöttem az arborétumból,
de csak a két férfira tudtam gondolni.
 ∞
Pár nappal később majdnem elaludtam, mikor meghallottam,
hogy a többi kiválasztott a szőnyegeken sugdolózik.
– Alig várom! – mondta az egyikük, megkezdve ezzel az éjjeli
kóruséneket. – Már csak két hónap!
– Én is! – tette hozzá egy másik. – Olyan izgalmas! Látni
fogunk mindenkit: a tanácsadókat, minisztereket, hercegeket,
örökösöket.
Hegyeztem a fülemet. A mi koronahercegünk, Taj-ce felnőtté
avatási ceremóniájáról beszéltek. A nagykorúvá válása
megünneplésére a császár összehívta az összes híres minisztert
és a birodalmi család tagjait az Oltárházba. Az asszonyainak, még
nekünk, a Jeting Udvar lakóinak is engedélyt adott, hogy
megnézzék az eseményt.
Elmegyek az ünnepségre! Ez azt jelenti, hogy viszontlátom a
császárt. Érdekelt volna, melyik nap tartják, de a lányok most
arról beszélgettek, milyen ruhát fognak felvenni, és hogyan
viselik majd a hajukat.
– Nézzétek! – kiáltott valaki hangosan, mire mindenki
hüledezni kezdett.
Lehúztam a takarómat. Hszü és a többiek felültek, kifelé
bámultak. Az égen erős fehér fény villant fel és hasított át.
Döbbenetemben felültem.
A lányok remegve a szoba sarkába futottak. Én zavarodottan
az ajtóhoz siettem, kinyitottam, és felnéztem. Újabb fénycsóva
világította meg a sötétséget, akár egy ezüsthal.
Üstökös.
Kirázott a hideg. Az üstökösök gonosz erővel bírnak, képesek
megbabonázni az emberi elmét. Egyben a mennyek dühét is
jelzik, azt üzenik, hogy a birodalmat nagy csapás fogja érni.
Apám gyakran emlegette, hogy a császár nem a kiváló
katonai éleslátásának vagy a nemesi vérének köszönhetően
alapíthatta meg a dinasztiát, és nem a sok döntő csata miatt,
melyekben az ellenségeit legyőzte, hanem mert a menny őt
választotta. És amikor a menny elégedetlen a választottjával és
annak uralmával, jeleket küld, például üstökösöket, nap- és
holdfogyatkozásokat, hullócsillagokat. Aztán következik a
katasztrófa és káosz, a dinasztia összeomlik, a császár uralma
véget ér.
A háború művészetében Szun-ce a menny szándékát
erkölcsi törvénynek nevezte, mely arra kötelezi az embereket,
hogy engedelmeskedjenek az uralkodójuknak. Ha ez elvész, az
uralom véget ér. Ez történt a Szuj-dinasztiával, a Tang-dinasztia
előtti birodalommal.
Kao-cu császár, aki korábban Szuj seregének a tábornoka
volt, azt állította, hogy a menny visszavonta Szuj császár
engedélyét az uralkodásra, és lázadást szított. Minden ember
támogatta, akit megkeresett, és sikeresen megdöntötte a Szuj-
császárságot.
Eltakartam a szemem, hogy ne is lássam az üstököst, de a
lelki szemem előtt ekkor kardként villant fel a fény, a dühös
menny hatalmas pengéjeként, mellyel átszúrja a birodalom
szívét.
Milyen balsors vár ránk? Rossz termés? Árvíz? Aszály?
Becsuktam az ajtót, és lefeküdtem a szőnyegemre.
Csend volt a teremben. Valaki azt suttogta a sötétben:
– Ez rosszat jelent.
– Szerintetek a császár lemondja az ünnepséget? – kérdezte
egy másik.
– Nem valószínű – felelte Hszü. – Még tavaly választották ki
a napját, most már nehéz lenne megváltoztatni.
– Akkor mégis látok mindenkit. – A kiválasztott
megkönnyebbülten felsóhajtott.
Az oldalamra fordultam, a fejem alá dugtam a kezem. Még
nem akartam elaludni. Most jöttem rá, hogy megkaptam az
esélyt, amire vártam.
Tudtam, mit kell tennem.

∞
Taj-ce ünnepének napján a többi nővel együtt hagytam el a
Jeting Udvart, átmentünk a Belső Udvaron, a Csengtian kapun,
és megérkeztük, a Külső Palotába, ahol a miniszterek a
mindennapos munkájukat végezték. Mikor két évvel korábban
idehoztak az udvarba, hintóban ültem, és fogalmam sem volt
róla, milyen óriási ez a hely, de azóta már szerezhettem
benyomásokat a rendkívüli méreteiről. Amikor eljöttünk a Jeting
Udvarból, hajnalodott, de mire az Oltárházhoz értünk, a nap a
fák tetejénél járt, én pedig elfáradtam, a lábam sajgott a hosszú
gyaloglástól.
– Erre, erre! – A palota Aranymadár Őrségének tagjai
átvezettek bennünket az Oltárház előtti udvaron.
Gesztenyebarna köpenyt és csillogó mellvértet viseltek; komor
képükön a szemük ide-oda cikázott.
Az üstökös megjelenése óta mindenki azt pletykálta a
palotában, hogy a császár nem alkalmas az uralkodásra, és
hallottam, hogy az északi határon elégedetlenkedés tört ki.
Fontos nap volt ez, a császári család minden tagja megjelent,
összegyűltek a miniszterek, az őröknek így különösen ébernek
kellett lenniük.
Azt parancsolták, hogy az udvar végében álló folyosón
várakozzunk, innen lehetett a legrosszabbul látni az ünnepséget.
Előttem rengeteg udvari miniszter, birodalmi előkelőség, taoista
pap, különféle színű ruhákba öltözött hölgyek álltak. Talán Ékkő
is köztük volt, de én nem láttam. Még mindig haragudtam rá, és
hosszú éjszakákon át gondolkodtam azon, hogyan vonhatnám
kérdőre. Csakhogy semmit nem érnék el vele. Nincs értelme
tudtára adni a dühömet, mivel a császár adott a szavára.
Igazából szerényen kellene viselkednem, mikor találkozunk,
mintha semmi sem történt volna köztünk.
Lábujjhegyre álltam, a császárt kerestem. Meg is találtam:
egy emelvényen ült az Oltárház előtti hatalmas udvar közepén.
A fején ékszerekkel kirakott négyszögletes kalapot viselt, a
szögletes ujjú, csodás aranyruhája a földig ért, a derekára két
kardot kötött. Egyáltalán nem emlékeztetett arra a sötét alakra,
aki a zsámolyon szendergett hónapokkal ezelőtt. Ha az a férfi,
akivel a szobában találkoztam, csupasz macska volt, ez itt most
valóságos tigrisre hasonlított a hivatalos öltözékében.
Nagyobbnak, komolyabbnak, távolságtartóbbnak és ijesztőbbnek
tűnt.
Hogyan vonhatnám magamra a figyelmét?
 Taj-ce, a koronaherceg minden miniszterhez külön odalépett
az élénksárga ünnepi díszében, és megköszönte, hogy eljöttek.
Mély hangja mintha rezonált volna a mellkasában, röviden,
pontosan beszélt.
Felismertem a hangot. Ő volt az a férfi a Tiltott parkban, aki
odakiáltott Fácánnak. Mikor a hozzám legközelebb álló
miniszterekkel beszélt, szemügyre vettem. Még sosem láttam
nála magasabb, testesebb embert. A nyaka vastag volt, a válla
széles, egy fejjel a többiek fölé emelkedett. Valahányszor
odalépett egy miniszterhez, megrecsegtette az ujjperceit, és
meghajolt. Láthatóan nem érezte magát kényelmesen az
ünneplőjében; amikor felegyenesedett, meghúzogatta az ingujját,
és a homlokát ráncolta.
Hallottam már róla. Ő volt a császár és az elhunyt Vende
császárné elsőszülött fia, most töltötte be a húszat.
Gyerekkorában ő is ott volt a katonai táborban, mikor az apja és
a nagyapja a Szuj-dinasztia ellen harcolt. Rendkívüli birkózó,
kilencéves kora óta egyetlen mérkőzést sem veszített el,
szerintem a kinézete alapján inkább született birkózásra, mint
uralkodásra.
– Csinos császár lenne belőle – jegyezte meg a közelemben
egy kék ruhás hölgy.
– Ne olyan hangosan! – bökte őt oldalba egy idős, kontyos
nő. – Lehet, hogy kémek vannak a közelben.
Letettem a sarkamat, és odafordultam felé. Ki ellenezné Taj-
ce uralmát?
– Kinek a kémei?
– Ó. – Az idős nő köhögött, és rám pillantott. – Tudom, ki
vagy. Te adtad a császárnak azt a találós kérdést. Okos gondolat
volt. Magához hívatott.
Rámosolyogtam, hogy tudja: nem akarok rosszat.
– Igen, de talán többé sosem hívat. Ki miatt aggódsz, ha
megkérdezhetem?
– Ó, nem kellene ezt mondanom, de láttad a császár
nagybátyját? – Az idős nő egy öregemberre mutatott, aki botot
tartott a kezében, és egyértelműen nagy becsben részesült a
kora és a rangja miatt. Egy csapat miniszter között állt, akik
magas kalapot viseltek, és folyamatosan bólogattak, miközben ő
beszélt, s mutatóujjával a levegőt bökdöste.
– Nem tűnik boldognak – állapítottam meg. Apám azt
mondta, a nagybácsi sok csatában vett részt Kao-cu császár
mellett, segített neki a dinasztia megalapításában. Ha a
császárnak nem született volna fia, ő örökölte volna a trónt.
– Nem véletlenül – mondta a kék ruhás nő Taj-cére bökve,
aki otthagyta a minisztereket, hogy letérdelhessen a díszvendég,
egy magas férfi előtt, és átvehesse a három kalapját: egy passzos
selyempólyát, egy bőrsapkát és egy négyszögletű, felhők közt
repülő aranysárkányokkal díszített kalapot. Mindegyik fejfedő
mély jelentést hordozott. A pólya a saját maga iránti
felelősségére utalt, a sapka a családja irántira, a kalap a
társadalommal szembenire.
Azonnal megértettem. Egy férfi életében négy fontos
ünnepség van, a felnőtté avatás ceremóniája az egyik. A császári
család legidősebb tagjának – a nagybácsinak – kell lennie a
díszvendégnek, aki átadja a kalapokat az örökösnek, de a pólyát
a kezében tartó ember mindössze középkorú lehetett.
– Ki a díszvendég?
– A nagyherceg, az elhunyt császárné bátyja, a császár
sógora – felelte a kék ruhás hölgy. – Ő...
Az idősebb nő köhögött, mire a kék ruhás elharapta a
mondandóját. Nem kérdezősködtem tovább. Nem is kellett. A
nagyherceg és a nagybácsi nyilván nem jöttek ki egymással.
Egyre melegebb lett. A reggeli levegőt átjárta az áldozati
asztalon heverő pörkölt disznóbőr, a pézsma és az égő tömjénből
felszálló kámfor szaga. Az Oltárház tetejéhez nehéz felhők
préselődtek.
Hamarosan esni fog.
A miniszterek felsorakoztak az emelvény előtt Taj-ce
dicséretére. A nagybácsi indította a sort, őt egy jádefüggős,
púpos férfi követte: Vej Cseng. Aztán újabb miniszterek
következtek. Folyamatosan hajlongtak, a fejük úgy bukdácsolt fel
le, mint a magokat szemezgető éhes madaraké.
Amikor végeztek, a nagyherceg megköszörülte a torkát, és
lekiáltott az emelvényről.
– Ma azért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk az élet egyik
legfontosabb szertartásának, az unokaöcsém, a mi Taj-cénk, Li
Csengcsian, a nagy Kína örököse felnőtté avatási ünnepségének.
– Feltartotta a pólyát Taj-ce feje fölé. – Enyém a megtiszteltetés,
hogy téged, a Li család elsőszülöttjét, akinek családfája ebben a
birodalomban a legelőkelőbb, a Csangszun klán elhunyt lányának
fiát, bizalomra érdemes férfinak ismerjelek el.
Győzedelmeskedni fogsz a nyomás és a balszerencse pillanatain...
Letöröltem az izzadságot a homlokomról. Alacsonyabb
voltam az előttem álló nőknél, és hosszú ideig csak az ő hátukat
bámultam.
A nagyherceg végre lezárta az ünnepséget, és a tömeg
oszlani kezdett, a sok ember a kapu felé nyomott. A hölgyek
túloldalán álló őrök integettek, kiabáltak nekünk, hogy térjünk
vissza a Jeting Udvarba. Valaki a közelemben megemlítette a
lakomát, mire a miniszterek fellelkesültek, s vizenyős szemüket
dörzsöl gették.
Pont jókor nyújtogattam a nyakamat, így láttam, mikor a
császár belépett az Oltárházba három, copfos taoista pap
kíséretében.
Az egyikük sárga vizet spriccelt a levegőbe, mintha
jövendölésre készülne. A bejárat mellett álló őrökre pillantottam.
Ha elmegyek, talán soha többé nem látom a császárt. Lebuktam
a lila ruhás miniszter karja alatt, egy festett oszlop mögé léptem,
bekanyarodtam az egyik folyosóra, és épp az ellenkező irányba
siettem.
A folyosó végében apró ajtó állt. Belöktem, majd gyorsan
bezárult mögöttem Egy kis kertbe vezetett. A jobbomon öreg
tölgyfa magasodott, a törzse olyan hatalmas volt, mint egy kerek
asztal. A bal oldalon több kupac széna sorakozott. A palotát
mintha átalakították volna ideiglenes istállóvá az odakint élő
birodalmi dolgozók számára.
– Ki az? – kiáltott valaki.
Felugrottam, a szívem a torkomban dobogott.
– Egyedül vagy? – Egy fiú dugta ki a fejét a fal melletti
szénakazalból.
– Ó. – Megkönnyebbültem. Kisöpört egy kupac szénát az
arcá ból, aztán a földre ugrott, a karjával kecses ívet rajzolt a
levegőben. – Én... Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem.
Mintha meg sem hallott volna.
 – Gyorsan! – Füttyentett, és megveregette maga mögött a
szénakazlat. – Gyere ki!
Most egy piros ruhás lány állt fel ott, ahonnan az imént a fiú
lépett ki. Ő is lemászott, megigazította és kiegyenesítette a
szoknyáját. Rám pillantott, súgott valamit a fiú fülébe. Ő
bólintott, mire a lány az ajtóhoz szaladt, az arcát közben
eltakarta az ingujjával, és eltűnt ugyanannál a bejáratnál,
amelyen keresztül én idejöttem.
A fiú köhögött.
– Hát... Mi kerestünk valamit.
– A szénakazalban?
– Igen – felelte, a szájából kilógott egy szál széna.
– Értem. Talán egy tűt? – kérdeztem, próbáltam kisegíteni.
Korombelinek tűnt, de magasabb volt nálam, és egyszerű fehér
tunikát viselt, a közemberek színét. Szép arca, egyenes orra és
szögletes álla nagyon megnyerő volt. Olyan kép, amit a festő
nagy gonddal alkotott meg; a legvonzóbb fiú, akit életemben
láttam.
– Pontosan. Egy tűt. – Nevetett. – Hogy hívnak?
Elbizonytalanodtam. Nem volt bölcs dolog felfedni a
kilétemet, másrészről viszont szerettem volna, ha megismer. A
szél az arcomba fújta a hajamat, összeborzolta a frufrumat.
Gondosan elrendeztem a tincseimet az ujjaimmal, reméltem,
hogy nem lettem túl kócos. Aznap reggel kontyba fogtam össze a
hajamat, de életemben először azt kívántam, bár én is olyan
gondot fordítottam volna a frizurámra és a sminkemre, mint a
többi kiválasztott.
A fiú nekidőlt a szénaboglyának.
– Én Fácán vagyok, mint a madár. A testvéreim így hívnak.
Ő lenne Fácán? Eszembe jutott a megjegyzése, hogy a
lányok olyanok, mint a lovak.
– Szóval te vagy az örökös lovásza. – Zavarodott képet
vágott, mire elmagyaráztam. – Egyszer hallottam, mikor a
Tiltott parkban beszélgettetek.
– Az örökös? Persze... Vége van már a ceremóniának?
Unalmas volt, mi? Aki ezt végigüli, azt szerintem szentté kéne
avatni, nem egyszerűen felnőtté.
Volt benne igazság. Felnevettem, megkedveltem ezt a fiút.
 Kivette a szénát a szájából.
– Tetszik a nevetésed.
Elhallgattam. Megfeledkeztem róla, hogy el kell takarnom a
számat. Vajon kritizál, amiért megmutattam a fogaimat? Nem
gondoltam volna, de azért így is megharagudtam. – Hát, jobban
tennéd, ha óvatosabb lennél. Még valaki elmondja a császárnak,
mit csináltál itt, és annak nem fog örülni.
– Nem fogod elmondani. – Közelebb lépett. A frissen főzött
sör világos színét idéző szeme élénken csillogott, tisztán,
fényesen, hívogatóan. – És neked sem kéne itt lenned, csinos
arcú.
Szemügyre vettem. Nem tűnt veszedelmesnek.
– Rendben – feleltem. – Megtartom a titkod, ha te is az
enyémet.
– Tisztességes ajánlat – bólintott, aztán megdermedt.
Én is megdermedtem. A kert mögötti folyosóról halovány
hangok szűrődtek ki. Felénk közeledtek.
Fácán az ajtóhoz rohant, résnyire kinyitotta, majd becsukta.
– Az Aranymadár Őrség kapitánya.
Zakatolni kezdett a szívem. Nem találhatnak meg. Semmi
keresnivalóm itt.
– Menned kéne – mondta Fácán.
– De merre? Nincs időm. – Körbenéztem menekülési útvonal
után, azt kívántam, bár ne is jöttem volna ide.
Fácán egy pillanatig habozott.
– Gyere! Segíts ezt elmozdítani! – Az egyik szénakazalhoz
ugrott a sarokban, és felemelt egy szögletes kupacot.
– Mit csinálsz?
– Majd meglátod. Gyorsan! Jönnek. – Lökött rajta egyet, és
a kupac mögött egy kis zug jelent meg: egy rejtekhely. – Menj
be! So ha senkinek nem beszéltem erről a helyről. Különleges
alkalomra tartogattam.
Bekukucskáltam A hely túl kicsi lett volna két embernek.
– Na és te? – Ő nem fél attól, hogy elfogják?
Közeledtek a léptek, egy férfi dübörgő hangját hallottam.
Egyre erősödött. A kapitány hangjára emlékeztetett, aki a
palotához kísért.
– Hol van a behatoló? – kérdezte.
 Nem volt idő gondolkodni. Átbújtam Fácán karja alatt, és
beléptem a nyílásba.
– Én megleszek. – Bezárta mögöttem a kazalt.
Az ajtó megcsikordult, és kinyílt.
– Kapitány! – mondta Fácán. – Mi a baj? Éhes a lovad?
– Jelentést kaptam egy behatolóról, őt keresem. – A
kapitány hangja gyanakvónak tűnt. – Te mit csinálsz itt?
– Egy kis szénáért jöttem a lovaknak. Kit kerestek?
Csend volt, aztán megszólalt a kapitány.
– Őrök, vigyétek el! Tartsátok fogva, amíg vissza nem érek.
– Mi rosszat tettem? Vigyázz már! Hé! Vedd le rólam a
kezed! Csak egy kis szénáért jöttem... – Fácán egyre hangosabb
kiabált, aztán elnyelte a szavait a folyosó.
A kertben senki sem beszélt, pedig a kapitány ott maradt
pár emberével. Dübörgő lépteket hallottam, majd vagdalkozó
kard csattogását. Zakatolt a szívem. Ha megtalálnak, nekem
végem. Talán soha többé nem láthatom a császárt, vagy ami még
rosszabb, bezárnak a Jégpalotába.
– Kutassátok át a szénakazlat! – rendelkezett a kapitány.
Levegőt is alig mertem venni. Folyt a homlokomról a veríték,
belecsorgott a szemembe. Erősen nekinyomtam a hátamat a
szénakazalnak. A karom valaki keményet súrolt, zörgést
hallottam. Egy titkos ajtót fedeztem fel magam mellett.
Kinyitottam, az arcomat megcsapta a friss levegő.
Kikukucskáltam. Előttem egy hosszú folyosó terült el rácsos
ablakokkal és óriási udvarral, a végében egy kék tetős, vörös
deszkás ház állt. Ez volt az Oltárház, ahol a felnőtté avatási
ceremónia zajlott.
Sehol senki. A miniszterek biztosan a csarnokban
lakomáztak. Nem láttam más mozgást, csak a tömjén füstjének
csíkja szállt fel az ünnepi bronzedényből.
Az őrök kiabáltak valamit a kertben. Kikászálódtam a
rejtekhelyemről, felálltam, és kisöpörtem a szénát az arcomból. A
tunikám és az alsóneműm átázott az izzadságtól, de
megkönnyebbültem. Ha nincs Fácán, nagyon pórul jártam volna.
Ki kellett jutnom, és vissza kellett találnom a Jeting Udvarba
anélkül, hogy gyanút keltenék. Lesiettem a folyosón.
Hangos csattanást hallottam, mintha az egyik tetőcserép
elpattant volna valami nehéz súly alatt. Megálltam, és
körbenéztem. Ott, a tölgyfák ágai között hatalmas árnyat
pillantottam meg. Talán egy... férfi? Pislantottam egyet, a
szememet meregettem. Az árnyék eltűnt.
Az égen felhők gyülekeztek, de még mindig nem esett.
Nem tudtam biztosan, mit láttam. A homlokomat ráncolva a
széles Oltárház felé fordultam. Tárva-nyitva állt az ajtaja. A
császár aranyjelvényei villantak fel a résen keresztül, aztán
mindenki egyetlen ura kiáltott valamit. Nem értettem, mit
mondott, de dühösnek tűnt.
Mi folyik itt? Közelebb osontam az épülethez. Nem
mehettem be, mivel az Oltárház szent hely, csak férfiak és magas
rangú nők látogathatják, de mi van, ha az az árny a tetőn
csakugyan egy férfi volt? Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
Apró léptekkel végigsétáltam a folyosón, és felmentem a sárga
vízzel pettyezett kőlépcsőkön, melyeket korábban a pap
behintett.
Megálltam a Ház előtt, és hallgatóztam. Mindenütt csend
honolt. Bekukucskáltam az ajtók közötti résen. Túl sötét volt,
semmit sem láttam. A kezem valami puhát érintett.
Lepillantottam. Egy kezet láttam, az ujjain sárga foltokkal, A pap
az ajtókeretet markolta a túloldalról. Összerezzentem, és
felnéztem, arra számítottam, hogy a szemrehányó pillantásával
fogok találkozni.
Csakhogy a pap nem állt ott.
Ez egy levágott kéz!
Visszahúzódtam, remegés futott végig az egész testemen. A
pap keze még mindig az ajtókeretet markolta.
Rettenetesen féltem. A másik ajtószárny után nyúltam, hogy
megkapaszkodjam benne, az azonban elfordult előlem, én pedig
arccal előre bezuhantam a terembe.
Különös szag csípte az orrom: penész, sav, pézsma és kámfor
keveréke. Kavargott a fejem.
A pap vöröslő tekintettel bámult rám. Pontosabban, ami
megmaradt belőle. Egy pillanatig csak meredten néztem, aztán
felsikoltottam.
Hát ezt hozta nekünk az az üstökös. Felfoghatatlan,
kimondhatatlan bűnt. Épp a megszentelt Oltárházban. És a
császár? Vele mi történt?
Hangos puffanást hallottam. Megdermedtem. Aztán
kutakodni kezdtem, de mindenre olyan sűrű homály borult, hogy
semmit sem láttam.
– Ki van ott? – kérdeztem.
Az Oltárház mélyéről nyögés támadt. Elszorult torokkal
álltam fel.
– Mindenki egyetlen ura?
Nem jött válasz.
Próbáltam pislogni, hátha jobban látok, s közben úgy
éreztem, hogy mielőbb ki akarok hátrálni innen, de képtelen
voltam rá. Remegett a kezem, miközben az Oltárház közepe felé
tartottam. A mennyezetről lelógó hosszú szövetek megsimították
a vállárnál, akár egy kígyó hosszú farka. A szemem azonban
mostanra már megszokta a sötétséget, már láttam a zászlókat, a
jövendöléshez használt botokat, a füstölőt és a földre szétszórt
papírpénzt. Előttem több sor halotti tábla sorakozott, mint apró
sírkövek, a gyertyák zokogó szobroknak tűntek.
Meglebbent az oltárasztalt takaró terítő. Egy férfi
támaszkodott neki, akinek a lábánál ékszerekkel kirakott
négyszögletű kalap hevert.
– Istenem, istenem! – Odarohantam a császárhoz. A szájából
ömlött a vér, az arca hamuszürke lett. – Mi történt, mindenki
egyetlen ura?
Remegés futott át az ajkán, a kezét véráztatta vállára
nyomta.
– Hagyd békén! – mondta egy hang, a sötétségből egy alak
emelkedett ki.
A gyilkos! Még mindig az épületben van! Elengedtem a
császárt, és hátrafelé botladoztam.
– Ki... ki vagy te?
A gyilkos közelebb araszolt, trikót, szoknyát és harisnyát
viselt. Kicsit bicegett. El szerettem volna futni, de annyi erőm
sem maradt, hogy felemeljem a lábam. Hol lehetnek a császár
személyes őrei? Kettes követték őt, mikor belépett az épületbe,
de tudtommal a többségüket elküldte a jóslás előtt, most ők is az
étkezőben falatoztak. A lármás iszogatás és hangos furulyaszó
miatt nem hallják meg a sikolyomat.
A gyilkos felemelte a kardját.
– Őrök, őrök! – Felemeltem a szoknyámat, és futásnak
eredtem. Az arcomat megsimították a függönyök, és félretoltam
őket. Mögöttem a gyilkos nehéz léptei dobogtak. Félrerúgtam az
összegyűrt zászlót, bebújtam egy kisasztal mögé, egy tömjénes
tál mellé értem. Megcsúsztam. A talpam alatt sűrű vértócsa
terült el, mint egy vastag, luxus perzsaszőnyeg. A szélén egy
test... nem, két holttest, a két őr feküdt kiterülve, az egyiknek
tőr állt ki a mellkasából, a másiknak elvágták a torkát.
Fém csendült mögöttem. Összefogtam a szoknyámat, és a
félig nyitott ajtó felé rohantam, ahol beözönlött a nappali fény.
Az arcomat hideg levegő csapta meg, csípte a fülemet. Nem
lassítottam le. Egyre közelebb értem az ajtóhoz. Már csak öt
lépés. Az lejem oldalán valami meleg folyt le. Még három lépés.
Kettő. Kinyújtottam a karomat. Az udvarról bor és sült hús illata
szállt felém. Az ujjaim végre a kemény fához értek, az ajtó
nyikorogva engedett a lökésemnek.
Hatalmas termetű alak jelent meg az udvar közepén: a
kapitány. Rám kiáltott, de nem értettem, mit mond. Miért nem
csinál semmit? Sikítani akartam, de mielőtt kinyithattam volna a
számat, egy kéz ragadta meg a torkomat, és minden elsötétült.

∞
Álomtalan sötétség nyelt el. Nem kaptam levegőt, nem láttam,
nem hallottam semmit. Tudtam, hogy meghalok. De nem
akartam meghalni! Még élnem kellett. Anyám várt rám. Még
nem tettem semmit, amivel kivívhattam volna apám
büszkeségét... Hirtelen édes levegő ömlött a tüdőmbe. Újra meg
újra nagyot szippantottam belőle. Lélegeztem!
Látni azonban még mindig nem láttam jól. Minden
elmosódott előttem. Remegve felkeltem. Valahogy a folyosóra
kerültem, és elvakítottak a fényes napsugarak, emberek
sikoltozó árnyai rohanlak felém.
Néhány őr kihozta a császárt egy hordágyon, és lefektették.
Egy tucat császári orvos térdelt mellé, őket pedig őrök vették
körül.
A merénylő testét is kihozták, a kapitány intett az
embereknek, hogy lépjenek félre.
Lüktetett a fülem. A vállam és a ruhám eleje véres lett, de
csupán néhány horzsolásom volt. Egy-két nap alatt meggyógyul.
Valaki nekem jött, és majdnem elestem. Csak mentem tovább.
Aztán meg kellett állnom, nekidőltem a Kilin-szobornak.
Melegnek éreztem a követ, mégis remegtem. Az Oltárház teteje
felett felhők árasztották el az eget, és egy tölgyfa hajolt rá
petyhüdt, zöld levelekkel, mint egy óriási sarló, mely mindjárt
felborul. Hamarosan vihar lesz. Ki kellett jutnom innen.
Méghozzá azonnal.
– Hová mész? – Egy hímzett, lila, gyönyörű ruhás férfi lepett
elém.
A nagyherceg.
– Én csak...
 – Ki vagy te? Mit kerestél az Oltárházban?
– Hogyan? – Fájt a torkom. Alig bírtam nyelni.
– Nő vagy, és kiválasztott! – A zöld ruhámat nézte. – Mit
kerestél a megszentelt Oltárházban? – Egyre hangosabban
beszélt.
Egy percen belül tömeg gyűlt körém, úgy körbevettek, mint
egy emberi ostromfal: a császár nagybátyja, a kancellár,
miniszterek vörös, zöld, lila ruhában és magas kalapban, taoista
papok, kardot és furkósbotot cipelő őrök, valamint Taj-ce, aki az
ujjait ropogtatta, mintha át akarna hajítani engem a tető felett.
Térdre estem.
– Kegyelmezz, mélyen tisztelt nagyherceg! Vétkeztem.
Szó nélkül körbesétált engem, aztán megint meghallottam
fenyegető hangját.
– Ki a gyilkos?
Megráztam a fejem.
Megint körbejárt, aztán valamit ledobott a földre.
– Tudod, mi ez?
– Halembléma. – Hallottam, milyen tompán cseng a hangom.
Mindenki tudta, mint jelent ez a faragott embléma: bebocsátást a
palotába. Aki be akart lépni ide, beleértve a minisztereket is, be
kellett mutassa ezt a faragást az őrtoronyban, ott
összehasonlították egy másikkal, hogy ellenőrizzék az
eredetiségét, mielőtt beengedték az illetőt.
– A kapitány ezt találta a merénylő testén – mondta a
nagyherceg.
Meg akartam kérdezni, hogyan juthatott hozzá a gyilkos a
pontyhoz, de nem tudtam megszólalni. Rossz érzésem támadt.
– Te loptad el, hogy odaadhasd neki? – kérdezte. – Vagy
megkértél valakit, hogy adja át neki?
A szavaitól bizsergés futott végig a gerincemen.
– Micsoda? Dehogy!
– Akkor mit kerestél a Házban?
– Én csak... nem tudom. – Nem lett volna szabad törődnöm a
tetőn átsuhanó árnnyal. Nem kellett volna bemennem az
Oltárházba. Ha egyszerűen eljöttem volna az udvarból, semmi
nem történt volna.
A császár nagybátyja magasra emelte mindkét kezét,
haragos képet vágott, a tömeg dühösen mormolt. Ökölbe
szorítottam a kezemet, nem hagytam, hogy kicsorduljanak a
könnyeim. A kőpadló repedéséből hangya mászott elő. Az
aprócska antennáit mozgatva a kezem felé kanyargott, de
megcsúszott, és leesett egy fűcsomóra.
A nagyherceg a fűre taposott.
– Téged miért nem ölt meg?
Úgy éreztem magam, mint a nyomorult hangya a lába alatt.
De nem akartam hagyni, hogy a nagyherceg engem is eltaposson
a kézzel varrt bőrcsizmáival. A császár hordágya felé fordultam
– Mindenki egyetlen ura, hibát követtem el, mikor beléptem
a Házba, de igazat mondtam. Higgy nekem! Apám becsületére
esküszöm.
A császár nem felelt. Az orvosok úgy néztek rám, mintha
véleményük szerint a császár jobban tenné, ha nem pazarolná az
erejét az életem megmentésére.
– Az apádra? – kérdezte a nagybácsi. – Ki az apád?
– Vu Sihuo volt, a Senhszi prefektúra kormányzója –
feleltem.
– Te vagy az a lány, aki a találós kérdést írta. – Biccentett,
már nem tűnt olyan dühösnek. – Róla is hallottam, a gazdag Vu
Sihuóról a Senhszi prefektúrából. Dicséretre méltó szolgálatot
tett a dinasztiánk megalapításában.
– Annak már huszonöt éve, tiszteletre méltó nagybácsi. – A
nagyherceg a homlokát ráncolta.
– Mit akarsz tenni, nagyherceg? – kérdezte a vörös ruhás
miniszter.
– Fang titkár, azt javaslom, kínozzuk meg a leányt, hogy
elárulja az összeesküvésben részt vevő társait. Biztosra veszem,
hogy többen is vannak – felelte a nagyherceg.
– Csak ennyit tudsz mondani, nagyherceg? – A nagybácsi a
földhöz verte a botját, mindegyik koppanás kalapácsütésként
hatott a szívemre. – Te mit ajánlasz, kancellár?
Vej Cseng kancellár megállt mellettem.
– Tiszteletre méltó nagybácsi, tudomásom szerint a pontyok
kiadását mindennap feljegyzik a palotai naplóban, a nagyherceg
talán hasznosnak fogja gondolni, ha utánanéznek ennek az udvari
tisztviselőnél.
 – Kiváló ötlet – bólintott a nagybácsi.
– Gyorsan kikérdezzük a tisztviselőt – legyintett a
nagyherceg. – Közben azonban ki kell hallgatnunk ezt a
gyanúsítottat. – A hordágyon fekvő császár felé fordult. – Biztos
vagyok benne, hogy mindenki egyetlen ura jóváhagyná a
javaslatomat.
A császár a legnagyobb bánatomra még mindig nem felelt.
– Tehát így lesz. – A nagyherceg összecsapta a kezét. –
Ahogy kívánod, mindenki egyetlen ura. Őrök, vigyétek el! Őrök!
A kapitány vasmarokkal ragadta meg a karomat, lila
anyajegye ugrándozott az arcán.
– Ne érj hozzám! – Ellenálltam, ő azonban felemelt, és úgy
átgyalogolt velem az udvaron, mintha döglött nyulat tartana a
kezében.
Engem már semmi nem érdekelt. Rugdosni kezdtem. A
lábam a levegőben kalimpált. Egy hajszálon függött az életem.
– Ne érj hozzám! Én mentettem meg a császárt! Nem érted?
Én mentettem meg a császárt!
– Megállni! – szólalt meg halkan a császár. – Hozd ide
hozzám!
Úgy lebegtem, miközben a kapitány a hordágyhoz vitt, mint
a nehéz felhők a tető felett. El sem tudtam képzelni, milyen
sorsot mér ki rám a császár. Mikor a kapitány letett, térdre
estem, a szememet könnyek csípték.
Egy hosszú pillanatig csak Taj-cung ziháló légzése hallatszott.
– Idehallgass, kiválasztott, én megmondom, mi lesz veled. –
Szaggatottan beszívta a levegőt. – Ezennel tehetség rangot
adományozok neked.
Olyan gyenge volt a hangja, mint a széllökésben sodródó
cérnaszál, de rám mégis mennydörgésként hatott. Rangot adott
nekem, tehetség lettem, hatodik fokozatú hölgy.
– Mindenki egyetlen ura? – A nagyherceg közelebb lépett a
hordágyhoz. – Jól érzed magad? Minden szolgád arra vár, hogy
szolgálhasson neked.
A császár felemelte a mutatóujját, hogy elhallgattassa.
– Emlékszem egy nőre az Oltárházból. Segítségért kiáltott,
nagyherceg. Azt mondta: „Őrök, őrök”, mint te az imént.
– Tényleg?
 A császár bólintott.
– Tehát így lesz, mindenki egyetlen ura. – A nagyherceg
meghajolt.
Meg sem bírtam mozdulni. Tehetség lettem, hatodik
fokozatú rangos nő. Ez mindent megváltoztatott. Azt jelentette,
hogy eljöhetek a Jeting Udvarból, és a Belső Udvarba
költözhetek, ahol a négy hölgy és a többi magas rangú nő él.
Ráadásul minden tavasszal kapok egy selyemruhát, télen
kabátot, és havonta húst is az ételemhez. De ami a legfontosabb:
közelebb leszek a császárhoz. Alkalmam nyílik majd megkérni őt,
hogy segítsen a családomon.
– Megtiszteltetés. – Mélyen meghajoltam.
A homlokom háromszor érintette a földet, akkor sem keltem
fel, mikor az orvosok, őrök és miniszterek odaözönlöttek, és
körbevették a hordágyat, majd az őrök határozott léptekkel
kimentek az udvarból. A miniszterek és a szolgák is
kiszállingóztak. Amikor az udvar megint elcsendesedett,
felkeltem.
Kiléptem a kapun, az első esőcsepp az arcomra esett. Megjött
a vihar. Kitártam a karomat, és örömmel üdvözöltem.
 I. SZ. 641
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENÖTÖDIK ESZTENDEJE

NYÁR
Később megtudtam, hogy a császári Aranymadár Őrség, élükön
a kapitánnyal, aznap délután elment kikérdezni az udvari
írnokot. Semmit nem találtak, mert mire kiértek a külső
Palotába, az írnok már meghalt. Megmérgezték. Senki sem
tudta, hogy félelmében öngyilkos lett-e, vagy más végzett vele.
Mindenre kiterjedő nyomozást indítottak, hogy lehetséges
összeesküvőket találjanak a Külső Palotában, és szigorú kijárási
tilalmat rendeltek el a Belső Palotából. Minden éjjel őrök léptei
visszhangzottak a folyosókon, és sok patkány hullott el
nyílvesszőkkel átszúrtan, mivel földön kúszó emberi behatolónak
nézték őket. Az összes fát kivágták, a több száz éves szilfákat,
tölgyeket, juharfákat, hogy a jövőben ne segíthessék a
gonosztevőket.
Az Aranymadár Őrség a városra is kiterjesztette a
nyomozást. A merénylőről készített skicceket kirakták a Nyugati
Piac és a Keleti Piac kapuira. A császár díjat ajánlott fel annak,
aki felismeri. Pár nap múlva egy hotel tulajdonosa az északi
körzetből, ahol kurtizánok és gátlástalan, részeges alakok gyűltek
össze szórakozni, jelentette, hogy a leíráshoz hasonló férfi lakott
nála három hónappal korábban, két másik férfival, akik úgy
öltözködtek, mint az idegenek.
A hoteltulajdonos elbeszélése alapján az őrök kiterjesztették
a keresést, és megtalálták a másik két férfit, akik kapcsolatban
álltak a birodalom ellenségének, a nyugati türkök törzsfőnökének
fiával.
A császári lovasságot hamarosan a nyugati türkökkel közös
határhoz vezényelték, nyomukban a verbuvált parasztokkal.
Megtorló háború indult. A határ menti városokat lerombolták,
helyőrségeket telepítettek és erősítettek meg, erődítményeket
húztak fel, újabb zsoldosokat toboroztak. A háború pusztításának
és a holtak sikolyainak híréről még hónapokig meséltek a
palotában.

∞
Én minderről a Belső Udvar biztonságos falain belül értesültem.
Néha ironikusnak éreztem, hogy egy gonosz összeesküvés
ajándékozott meg mindazzal, amiről álmodtam, de ilyen az élet:
sosem lehet tudni, mi vár az emberre.
A Belső Udvarban a szobalányok sokkal előkelőbben
festettek, mint a kiválasztottak. Élénk rózsaszín ruhát viseltek,
és hosszú, áttetsző sálat. Arcfestésük színes volt, a csavart
kontyukban jáde hajtűket viseltek. Kíváncsian pillantgattak rám,
és közben sugdolóztak. Nyilván tudták, hogy megmentettem a
császár életét, amikor azonban biccentettem nekik, elfordultak.
Amikor átmentem az udvaron, egy csapat sárgarigó szállt le
előttem; a bazsarózsákkal teli kerten átvezető ösvények szélén
rózsák, krizantémok, őszirózsák és azáleák virágoztak. A vörös
tetős pavilonok melletti hatalmas, ezüstös tavakban kék
vízililiomok lebegtek, békák brekegtek, és aranyhalak úszkáltak.
A föld kissé megemelkedett a távolban, és összeolvadt a
felhőkkel a horizonton, messziről úgy tűnt, mintha a föld és az ég
egybenőtt volna.
A szépséges táj az otthoni udvarunkra emlékeztetett. Apám
azt mondta, a kert kialakításával a mennyországot igyekeztek
másolni. A legfontosabb része a sziklaformáció volt, melyet úgy
rendeztek el, hogy Penglaj-szigetekre hasonlítson, melyet oly
szívesen keresett fel a nyolc halhatatlan{1 }. Apám egyholdas
kertjében sokféle formájú követ láttam, de így is meglepett a
Belső kert szikláinak mérete, formája és száma. Voltak köztük
tökéletesen simára csiszolt darabok, melyek óriási tojásra
emlékeztettek; lyukacsosak, mint a kaptár; mélyek és szélesek,
mint az ablakok; valamint groteszk alakúak és formájúak,
melyek a Táj-hegy völgyeit másolták.
Apám boldog lett volna, ha láthatja ezt a csodás helyet.
Tudtam, mire vágyott. Szegénynek született, eleinte
fahasábokat árult, a két kezével szerezte a vagyonát, saját erőből
tett szert olyan befolyásra, amivel segíthetett tönkretenni az
egyik dinasztiát, és felemelni a másikat. Azt akarta, hogy én, a
lánya, az örököse, többre vigyem, mint ő, megörökítsem a nevét,
és olyan magasságokba emelkedjem, amilyet más halandó férfi
vagy nő nem remélhet elérni.
Én pedig nem fogok csalódást okozni neki.
Az udvar nyugati oldalán álló, fallal körülvett
épületegyüttesben kaptam szobát. A másik nyolc tehetség volt a
szobatársam, a gráciák és a szépségek a többi házon osztoztak. A
terület messze esett a Tiszta Lótusz Szállásától, ahol a négy
hölgy lakott. Úgy hallottam, a Szálláshoz pavilonok, festett tetős
kertek, mesterséges tavak és évelő virágokkal teli, illatos
arborétumok tartoznak.
Szerettem volna találkozni a négy hölggyel, hogy lássam,
milyenek. Emlékeztem rá, hogy a nemes hölgy az elhunyt Szuj
császár lánya. A tiszta hölgyről, az erényes hölgyről és az
engedelmes hölgyről semmit sem tudtam.
Ékkő a legnagyobb bánatomra a császár legimádottabbja lett,
és beköltözött a Szállásra. Valószínűleg össze fogunk még futni,
pedig tiszta szívemből azt kívántam, hogy többé ne kelljen
találkoznunk.
Azt az utasítást kaptam, hogy kezdjek etikettórákra járni, ezt
ugyanis az udvari protokoll minden rangos nőtől megkövetelte.
Az oktatóterem egy erdős területen állt, egy domb mellett, a
falán öt dísztábla lógott, melyekre Konfuciusz erényeit írták rá:
udvariasság, türelem, hit, bölcsesség és gyermeki áhítat. A
képzésen másik huszonhat lánnyal együtt vettem részt: a
szépségekkel, gráciákkal és tehetségekkel. Később megtudtam,
hogy félévente újra el kellett végezniük a képzést, hogy
felfrissítsék a tudásukat, és én voltam köztük az egyetlen
újonnan érkezett.
Itt is szavalással kezdtük az órákat, mint a Jeting Udvarban.
– Engedelmeskedj a szüleidnek, mert az ő erejükből
formálódott a tested; tiszteld az őseidet, mert az ő vérüktől
kaptad a nevedet; hódolj meg a feljebbvalóid előtt, mert az ő
szájukból származik az ételed; légy hű a császárodhoz, mert az ő
kegyelméből sétálhatsz a földön...
 Úgy ugrottak le a nyelvemről a szavak, mint az ízetlen, nyers
rizs, mégis újra meg újra el kellett ismételnem őket. Mikor aztán
végeztünk, csónak alakú cipőt kellett felvennem, melynek a
sarka olyan magas volt, mint a tenyerem hossza. Az etikettet
oktató tanár azt mondta, hogy minden rangos hölgynek meg kell
tanulnia a „tökéletes járást”.
– Egy lépés távolsága akkora, mint a lábfejetek hossza. Sem
hosszabbat, sem rövidebbet nem léphettek. A felsőtestetek
enyhén előrehajoljon, így bármikor meg fogtok tudni hajolni.
Járás közben a szoknyátok kellemes ritmusban fog suhogni, a
szemetek pedig, akármerre vezessen is a lábatok, mindig öt
lépéssel előtte járjon. – Miközben én a csónak alakú cipőkön
egyensúlyoztam, ő folytatta. – Ne feledjétek, hogy amikor
mosolyogtok, sosem mutathatjátok meg a fogatokat! Mielőtt
megszólalnátok, mindig hajoljatok meg; amikor pedig engedélyt
kaptok, hogy felemeljétek a tekinteteteket, mindig a másik
vállára pillantsatok, a szemébe soha!
Felismertem Esőt, a tanítót. Ő volt az a lány, akit Fácánnal
láttam a szénaboglyánál. Amikor meglátta, hogy bámulom, a
tekintete elidőzött rajtam egy ideig. Aztán elfordult.
Eszembe jutott Fácán, és hogy segített nekem elmenekülni.
Reméltem, hogy a kapitány kedves volt vele, és nem büntette
meg. Amióta elváltam tőle, gyakran megnéztem magam a
bronztükörben, és mindig ügyeltem, hogy szépen álljon a hajam,
ha elhagyom a szobámat.
Szerettem volna újra látni, és köszönetet mondani neki.
Ebben a hatalmas palotában azonban nehéz lenne rátalálnom.
A következő napokban megtanultam ku-csengen játszani,
amely egy nyolchúros, nyújtott téglalap alakú hangszer. A zene
után a kedvenc órám következett, a kalligráfia, bár én már
hatéves korom óta ismertem négy írásmódot: a pecsétírást, a
fűírást, a szabályos írást és a folyóírást. A pecsétírásnál és a
szabályos írásnál a szépírónak a szögletes alakok és egyenes
vonalak szabályát kellett követnie. A fűírás a szabad, korlátok
nélküli mozgásra helyezte a hangsúlyt, a folyóírás pedig a
szabályos írás és a fűírás között alkotott átmenetet. Nekem a
fűírás ment a legjobban, mert imádtam nézni, ahogy az ecset
szabadon fut a papíron.
 Ezt újabb órák követték: előadásokat hallgattunk a
fogadásokról, szertartásokról, a látogatások rítusáról és a
felvonulások szabályairól, aztán gyakoroltuk a zászlóvivést, a
borosedények cipelését meg a napernyők tartását, majd
kikérdeztek bennünket a rangos hölgyekről és a havi
juttatásaikról. Matematikaóráink is voltak, főleg számolnunk
kellett. Ezt én már ötéves koromban tudtam.
Megkérdeztem Eső tanítót, mikor ér véget a képzést.
– Amikor feladatot kapsz. – Hosszasan rám nézett.
– Milyen feladatot?
– Mégis mire gondoltál? – Felemelte a háromszögletű arcát.
– Ha szerencséd van, te fogod kiüríteni a legimádottabb
éjjeliedényét.
Már bántam, hogy megkérdeztem. Nyilvánvalóan neheztelt
rám, én pedig teljes szívemből reméltem, hogy nem kell majd
Ékkőt szolgálnom.
Amikor volt egy kis szabadidőm, bementem az udvari
könyvtárba, melyben többek között Bán Zhao: Leckék nőknek
című könyvét és az elmúlt korokból származó rapszódiákat
gyűjtötték össze.
Csalódott lettem. Hiányzott a Négy könyv és öt klasszikus,
Konfuciusz: Beszélgetések és mondások, de még Lao-ce: Az út
és erény könyve is. Legjobban A háború művészete után
vágyakoztam Szun-cétől. Emlékeztem, mit mondott: „Ha
ismered az ellenségedet és önmagadat, nem kell félned száz
csata kimenetelétől. Ha magadat ismered, de az ellenségedet
nem, minden győzelemért elszenvedsz egy vereséget. Ha sem
az ellenséget, sem magadat nem ismered, minden csatát
elveszítesz.”
Ismertem Ékkőt. Magamat ismerem vajon? Úgy gondoltam,
igen. Akkor hát nem kellett félnem.
És mivel már a császár közelében éltem, el fogom tudni
hárítani Ékkő kardját, előretörök a mesterek pajzsával, a
bölcsességgel, és hamarosan elnyerem a császár szívét.

∞
Egyik délután Ékkő megállított az osztályterembe menet.
– Milyen jó téged újra látni, Mej! Olyan rég találkoztunk.
Káprázatos halványkék ruhát viselt, a fehér haját pedig
hosszú, irizáló jégmadártollak díszítették, melyek majdnem
felértek az ösvény melletti fűzfák csúcsáig. A lábai elé két,
bazsarózsa-koszorút viselő lány virágszirmokat szórt, hogy
azokon lépkedjen, mögötte pedig egy csapat szolga haladt.
A nyelvemre düh szavai tolultak, de az ajkamba haraptam,
és meghajoltam.
– Legimádottabb.
– Meg kell mondjam, meglepve hallottam a tetteidről, Mej.
Milyen bátor vagy, hogy megmentetted a császár életét, és most
már tehetség lettél! Milyen messzire jutottál! Hogy megy a
képzés?
Kedves hangon beszélt, de tudtam, milyen ember. Soha
többé nem hiszem el egyetlen szavát sem.
– Mint az várható, legimádottabb – feleltem. – Ha most
megbocsátasz, el kell búcsúznom.
Közelebb jött, rátaposott a szirmokra.
– Ne gyűlölj, Mej! Igazság szerint nem vádolhatsz.
Vajon akkor is ezt mondaná, ha én árultam volna el őt?
Inkább elfordultam.
– Ha gondolod, Mej, gyere, és látogass meg! Kellemesen
elbeszélgethetnénk.
Megráztam a fejem, és ráfordultam a fűzfa melletti ösvényre.
Nem örültem neki, hogy Ékkő mindent tud rólam. És aggódtam
is. Nem hittem benne, hogy véletlenül futottunk össze. Tervezett
valamit, és nekem fogalmam sem volt róla, mit.

∞
– Szeretnéd tudni a titkaikat? – kérdezte egy nyúlfogú lány,
mialatt a zajos ebédlőben fogyasztottam el a déli étket.
A közepes és magas rangú hölgyek alacsony asztaloknál
ültek, miközben a tömegen eunuchok sora kavargóit át, hogy
eléjük rakják a tálcákat.
 Szilvának hívták, egyike volt a velem egy szobában lakó
tehetségeknek. Folyamatosan beszélt: lefekvéskor és órák
közben is, Eső tanítóra oda sem figyelt, annyira lekötötte, hogy
mások fülébe sugdosson.
– Kinek a titkait? – kérdeztem.
– Annak a lánynak. – Egy savanyú képet vágó lányra bökött,
aki a sarokban ült. – Ő egy grácia. Nézd meg, már megint a fejét
vakarja! Ne menj a közelébe, tetves! Az a másik lány meg ott, a
zöld és fehér ruhában, borzalmasan büdös. Tudod, miről
beszélek, ugye? Bűzlik, mint a róka. Én mondom, sosem fogja
kegyeiben részesíteni a császár.
Elbizonytalanodtam, nem tudtam, megbízhatok-e benne. De
kedveltem. A beszédessége ellenére ártatlanul nézett, egyáltalán
nem hasonlított Ékkőre.
– Ezek elég nagy titkok.
Mosolyogva megbökött a könyökével.
– Most mondd el a tiédet!
Lassan rágcsáltam a zsíros disznóhúsomat. A lány még akkor
is engem bámult, mikor már lenyeltem, majdnem összeért az
orrunk.
– Hát jó. Mire vagy kíváncsi?
A minket körbevevő többi tehetség már befejezte az ebédjét,
mindenki elment. Ketten maradtunk. Szilva közelebb húzódott
hozzám.
– Nagyon bátor voltál, hogy megmentetted a császár életét –
mondta. – Hogy csináltad?
– Futottam – mondtam. – Nem voltam bátor. Halálra
rémültem.
– Elhiszem. Bárki megrémült volna. – Szilva elvigyorodott. –
Szóval tetszik az oktatás? Én utálom a „tökéletes járást”.
Vízhólyagom lesz tőle, és mikor kidurran, a folyadék beleragad a
facipőmbe. Amikor idejöttem, mindennap sírtam. Ha felfogtad
volna a könnyeimet egy hordóba, az egész udvart eláraszthattad
volna velük.
– Ahhoz jó nagy hordó kellene. – Mosolyogtam. Tetszett,
hogy ennyi mindent tud a többi lányról. Tökéletes hírforrás
lehetne belőle, talán még kémnek is jó lenne. – Mióta vagy a
Belső Udvarban, Szilva?
 – Úgy három éve.
Befejeztem az ételt, a tálat és a csészealjakat a tálcára
pakoltam.
– Találkoztál már a négy hölggyel?
– Hát persze. Olyanok, mint négy isten, akik az udvar négy
részét uralják. – Szilva körbenézett, a kezét a fülem köré
kanyarította. – De igazság szerint mi egyedül a nemes hölgyet
szeretjük. Ugye hallottál már róla? Nagy hatalma van. Ő
felügyeli a Császári Selyemhernyó-tenyészetet, maga is takács,
emellett nagyon kedves és nagylelkű.
– És ő Jang császár lánya a Szuj-dinasztiából – tettem hozzá
apám történeteire gondolva.
– Tehát ismered.
– A császár miért nem tette meg császárnénak? – Végül is
már majdnem három év eltelt Vende császárné halála óta, és a
nemes hölgy fia, Ke herceg csak egy évvel fiatalabb a
koronahercegnéi. Jó jelölt lenne a koronára.
– Hosszú történet. – Szilva felsóhajtott. – A tiszta hölgy
szeretne a császárné lenni, és támogatást gyűjt a fia, Jo herceg
számára.
Végiggondoltam, hol helyezkedik el Jo herceg a sorrendben.
Ő volt a császár negyedik élő fia Taj-ce és Ke herceg után.
– Miféle támogatást?
Szilva körbepillantott, mintha azt figyelné, nem hallgatózik-e
valaki. Aztán megint a fülembe suttogta.
– Tudnod kell, hogy a tiszta hölgy kegyetlen. Vigyáznod kell,
hogy soha ne sértsd meg.
– Még nem is találkoztam vele. – Nevetés tört ki,
félbeszakított minket. Mikor megfordultam, néhány gráciát
láttam a sarokban, akik összedugták a fejüket. – Úgy hallottam,
a tanítás után feladatot fogok kapni.
– Igen. Mindnyájunknak lesz valami kötelessége. Egyesek
szőnek, mások takarítanak, vannak, akik mosnak, és olyanok is,
akik a hölgyeket szolgálják. Csak a hölgyek ülhetnek a
zsámolyukon, és rajzolgathatnak maguknak szépségfoltokat
egész nap.
– Na és a császár? – kérdeztem. – Őt mikor láthatjuk?
Megsebesült, de fel fog épülni.
 – Minden hónap tizedik és huszonegyedik napján találkozunk
vele.
Az együtthálási beosztás. Eszembe jutott, amit Ékkő
mondott a fürdőben.
– Miért épp ezeken a napokon?
– Ó, az együtthálási beosztás szerint az alacsonyabb rangú
hölgyek a hónap első kilenc napján látogatják a császárt, aztán a
következő három éjszakán a közepes rangú hölgyek, őket
követik a magas rangúak, a császárné pedig a hold tizenötödik és
tizenhatodik napján hál vele, teliholdkor.
– Miért épp teliholdkor?
Szilva megnyalta az ajkát.
– Mert úgy tartják, hogy a teliholdas éjszakák a
legkedvezőbbek a fogantatásra. Így hát ez a privilégium a magas
rangú hölgyeket illeti. A hold tizenhatodik éjszakája után teljes a
kör, és visszafelé ismételjük a sort.
Tehát a császárnak minden éjszakára jut ágyas.
– De kilenc tehetség van. – Még mindig nem értettem a
beosztást. – Melyikünk fog odamenni a kijelölt napokon?
– Ó, ezt elfelejtettem mondani. – Elhúzta a száját. – Mind
együtt megyünk.
Tehát a másik nyolc tehetséggel együtt kell lefeküdnöm a
császárral? – Tényleg? Nekem ezt senki nem mondta.
– Pedig így van. – Megint elhúzta a száját. – Valahányszor
felkeressük a császárt, kilences csoportban megyünk. Huszonhét
hetedik fokozatú hölgy van, így őket három csoportba osztják,
ahogy a nyolcadik és kilencedik fokozatú hölgyeket is. Így ők
összesen kilenc éjszakát kapnak. Mi. tehetségek kilencen
vagyunk, így egy éjszakát töltünk a császárral. Ahogy a
szépségek és gráciák is. A császár kizárólag a császárnéval
töltötte egyedül az éjszakát, aki mindig teliholdkor kereste fel. De
a halála óta a császár azt hívja ezeken az éjszakákon magához,
akit óhajt.
Nagyot nyeltem.
– Tehát a császár nem mindig követi ezt a beosztást?
Szilva vállat vont.
– Kedve szerint jár el. Ismered Ékkőt, a legimádottabbat?
Minden ciklusban magához hívatta, felrúgva az együtthálási
beosztást. És telihold környékén kétszer is! Még a hölgyek is
veszítettek el éjszakát. Azt mondják, nagyon ragaszkodik ahhoz a
nőhöz.
Ez elég rossz hír.
– De megsebesült. Nem kellene pihennie?
– Ebben igazad van. – Szilva kidugta a nyelvét. – Úgy tűnik,
mindnyájunknak várnunk kell, amíg felépül.
– Hm. – Az evőpálcikáimmal játszadoztam. Rákérdezzek? -A
női minisztereken kívül láttok itt másokat is? Úgy értem... –
Elhaladt mellettem egy eunuch tálcával a kezében, sietve
elhallgattam. Amikor eltűnt, óvatosan folytattam. – Látjátok
néha a császárt, Taj-cét vagy a lovait?
Máris megbántam, hogy rákérdeztem. Nyilván sem a
császár, sem Taj-ce nem jön be látogatóba az etikettoktatásra.
– Egyszer láttam őket.
– Tényleg? Hol?
– A lovaspólópályán. Lent van a domb aljában, innen nem
messze.
– Láttad Taj-cét és a lovászát?
– A lovászát? A hercegnek egy tucat lovásza van. Melyiket?
– Nem érdekes. – Elmosolyodtam. – Vissza kellene
mennünk az osztályterembe.

∞
Később, de még abban a hónapban, amikor volt egy kis
szabadidőm, átsétáltam az iskola mögötti lovaspólópályára.
Hatalmas terület volt a domb mellett, eperfaligetek vették körül.
A selyemhernyók nevelési időszaka véget ért, és már senki sem
szedett leveleket, de a létrák még mindig szanaszét hevertek.
Elmentem mellettük, és elbújtam a faágak mögött.
A mezőn egy tucat lovas táncoltatta a ménjét, a kezükben az
ütő hajlított végét fogták. Taj-ce is ott volt, a mellkasát
csupaszon hagyta. Úgy nézett ki a hátasán, mint egy szikla,
miközben egy vörös labdát kergetett a pálya túloldalán lévő háló
közelében.
Szemügyre vettem a gyep szélén álló lovászokat. Némelyik
oda-vissza rohangált vizesvödrökkel a kezében, mások a lovakat
kefélték. Fácánt nem láttam köztük. Csalódottan elfordultam.
Mögülem fütty hangzott fel.
Megugrottam. Ott állt Fácán, épp mellettem. Majdnem
három hónap telt el az óta, hogy utoljára láttam. A napfény
átszivárgott a vastag eperfaleveleken, megvilágította a csinos
arcát.
– Ne haragudj! – Ragyogó mosolyt villantott rám. – Láttam,
hogy jössz, és gondoltam, megleplek.
Emlékezett rám.
– Épp csak erre jártam.
Elvigyorodott, de fogalmam sem volt róla, rájött-e, hogy
hazudtam.
– És micsoda időzítés! Épp semmi dolgom.
– Remélem, a kapitány nem páholt el a múltkor – mondtam.
– És szeretném elmondani, milyen hálás vagyok a segítségedért.
– Semmiség. Rengeteg búvóhelyet ismerek a palotában. Ha
kíváncsi vagy rájuk, megmutathatom őket.
– Talán máskor – feleltem. – Mit keresel itt? Te is
lovaspólóztál? – Taj-ce megengedi a lovászának, hogy részt
vegyen a nemesemberek játékában?
Fácán a fejét rázta.
– Ma nem. Jön a császár. Ha meglát ütővel a kezemben,
megbüntetnek. Veszélyesnek tartja. Taj-cét egy hónapja lelökték
a lováról, és majdnem meghalt. Szereted a lovaspólót?
– Még sosem játszottam. – Tudhatná, hogy én soha ki sem
próbálhatom. – Nem lányoknak való.
– Ezeket a szabályokat meg ki hozza? – vont vállat Fácán. –
Ha akarod, legközelebb megtanítalak rá, amikor a császár nincs a
közelben. De óvatosnak kell lenned, hogy ne csapjon fejbe az ütő!
Úgy éreztem magam, mintha cinkostársra leltem volna, aki
beleegyezett, hogy ellopjon egy üveg mézet, és megossza velem.
Rábámultam, képtelen voltam elfojtani a mosolyomat.
– Ne csapjon fejbe? Tényleg veszélyesnek hangzik.
– Még mindig ki akarod próbálni?
– Most még inkább!
Elvigyorodott.
– Más vagy – mondta.
 – Gondolom, minden lánynak ezt mondod. – Ennek ellenére
még sosem voltam ilyen boldog.
– Ha letagadnám, úgysem hinnéd el, nem igaz? – Oldalra
hajtotta a fejét. – Gyere velem! Van egy meglepetésem
számodra!
– Milyen meglepetés?
– Majd meglátod!
Félretolta az ágakat, és megindult az egyik ösvény felé,
amely a domb túloldalára vezetett. Bizonyára az udvar végében
lehet a meglepetés. Az erdő sűrű volt, az épületek porosnak
tűntek, pár szolga őgyelgett körülöttük. Amennyire meg tudtam
ítélni, egyedül voltunk.
Tetszett a járása, ahogy a karját lengette, meg a fejét
tartotta. Úgy nézett ki, mint a csődör, amely élvezi, hogy
szabadon rohangálhat a szélben. Vonzóbb volt, mint ahogy
emlékeztem rá: az orra tökéletesnek tűnt profilból, az álla
enyhén ívelődött. Ugyanolyan fehér tunikát és nadrágot viselt,
mint a megismerkedésünk napján. Nem láttam a ruhája
szegélyén hímzést vagy más mintát, melyek a nemesi
származású fiúk öltözékét szokták díszíteni. Viszont tisztának és
ápoltnak tűnt, széna és friss gyümölcs illata áradt belőle.
Nem hagyta, hogy mögötte vonuljak, ahogy a szokások
megkövetelték, megvárta, hogy utolérjem, egymás mellett
sétáltunk.
A karja egyszer-kétszer súrolta az enyémet, és megpróbálta
megfogni a kezemet. Kuncogtam, és behúztam a tenyeremet az
ingujjam alá. Amikor azonban feladta a próbálkozást, tiszta
szívemből sajnáltam.
Kis idő múlva megérkeztünk egy mandarinligetbe, ahol
narancssárga gyümölcsök lógtak a vaskos, zöld levelek között. A
levegőben édes, citromos illat keveredett el a föld szagával.
Megálltam egy fa alatt, a lábammal a földet böködtem. Kicsit
aggódtam. Mi lesz, ha meglát valaki? Ugyanakkor izgatottságot
is éreztem. Korábban sosem maradtam kettesben fiúkkal. Mit
fogunk vajon csinálni?
– Itt is vagyunk. – Levett egy gyümölcsöt az ágról. – Az idei
első termés. Kérsz egy mandarint? Ez érettnek tűnik. Szereted?
Persze hogy imádtam ezt a finom gyümölcsöt. De ha azt
mondom, hogy édesen szeretem, nem fog túl kiszámíthatónak
tartani?
– Csak ha savanyú.
– Tudhattam volna. – Kuncogva beledugta a hüvelykujját a
gyümölcs behajló közepébe. Apró cseppek spricceltek ki belőle,
megcsapott az illata. Összefolyt a számban a nyál, de azért
lesütöttem a tekintetemet. Olyan közel állt hozzám! Ha
megbotlanék, a karjába zuhannék.
A kezében lévő gyümölcsre koncentrált. Óvatosan
meghámozta, és úgy rendezte el a cikkelyeket, mintha egy nyíló
virág szirmai lennének. Aztán lecsipkedte a fonalszerű belső
részét, amíg már semmi sem takarta a vörös gyümölcshúst. Az
egyik darabot az ujjai közé fogta.
– Nyisd ki a szád! – Udvariatlanság lenne visszautasítani,
nem igaz? Éreztem a nyelvemen a lágy mandarint,
beleharaptam. – Milyen?
– Jó. – Igazság szerint savanyú volt, és egy hajszálnyit
keserű is. De nem számított.
Az ujjai megsimították az ajkaimat.
– Szóval ízlik?
Azt is élveztem volna, ha egy követ tesz a számba. Csak a
sima bőrét éreztem és a citrus illatát az ujjain. Még soha senki
nem érintett meg így.
– Igen.
– Pont olyan, amilyennek szereted? – Még mindig nem vette
el az ujját.
Zakatolt a szívem, az arcom felforrósodott. Szerettem volna
felemelni a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de attól féltem,
hogy bele fog látni a gondolataimba.
– Igen.
– Örülök. – Lopott pillantást vetettem rá. Vigyorgott. A
szeme csillogott a vastag, sűrű szempillái alatt. – Azt hittem,
sosem látlak többé.
Édes érzések szálltak fel a szívem mélyéről, és terjedtek szét
a végtagjaimban, mégis azt feleltem:
– Miért? Féltél, hogy árulkodni fogok rólad és Eső tanítóról?
A vállamra tette a kezét.
– Tudod, hogy értettem.
 Éreztem a keze melegét és a lélegzetét a homlokomon. Olyan
közel állt hozzám! A szemében, ebben a borostyán tóban, fény
táncolt, arra emlékeztetett, amikor a nap sugarai a nyári mezőn
csillognak. Igen. Pontosan tudtam, hogy értette, és ez végtelen
boldogsággal töltött el.
– Ki van ott? – kiáltott egy férfihang a berekből.
Megdermedtünk. Fácán megfogta a kezemet, és futni
kezdett velem. Elhaladtunk a berek mellett, végigrohantunk az
erdőn átkanyargó ösvényen, és végül rákanyarodtunk a
pólópályához vezető útra.
– Hát ez nem sokon múlt – mondta, amikor megálltunk,
hogy kifújjuk magunkat.
– Meglátott minket? Ki volt az? – kérdeztem, a szívem
zakatolt a futástól és persze az idegességtől is.
– Biztosan az egyik kertész. Ne aggódj!
A domb aljában megjelent egy szolga, kezében tálcával.
Távolabb léptem Fácántól.
– Azt hiszem, ideje mennem.
– Várj! Láthatlak újra?
– Nem tudom. – Elmosolyodtam, és gyorsan legyalogoltam a
dombról.
Nemsokára osztják az esti étket. Gyorsan elment az idő.
Nem is vettem észre, hogy majdnem az egész délutánt Fácánnal
töltöttem. A horizonton fényesen ragyogott a nap, mint az édes
mandarin, a levegő megtelt az illatával.
 I. SZ. 641

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENÖTÖDIK ESZTENDEJE

ŐSZ
A könyvtárban olvasgattam, amikor Eső tanító kikapta a verses
tekercset a kezemből.
– Kövess! – mondta.
Mögötte gyalogoltam. Rosszkedvűnek tűnt, így
elővigyázatosnak kellett lennem.
– Megkérdezhetem, hová megyünk?
Nem felelt, én pedig követtem tovább. Átmentünk a kapun,
amely egy hatalmas udvarra vezetett, majd egy másikon
keresztül egy újabb udvarba kerültünk. A folyosókon a hölgyek
felemelték a fejüket a gotáblájukból, és engem méricskéltek. A
szobalányok a seprűjükre hajoltak, és rám pillantottak. Én
senkire nem néztem rá, de legbelül kényelmetlenül éreztem
magam.
Vajon hová visz?
Eső végigsétált a folyosón, és megállt egy épület előtt,
melyből három fülke nyílt.
– Ez itt a császár öltöztetőterme – mondta, miközben
belökte a középső ajtót. – Mostantól te felügyeled!
Dalra kelt a szívem. Rám bízták a császári ruhákat! Nem
Ékkő éjjeliedényeit kell kiürítenem, nem hímzek, nem kaptam
semmilyen fárasztó fizikai munkát! És ami a legfontosabb:
közelebb kerültem a császárhoz, most már bármelyik pillanatban
találkozhatom vele. Eltöprengtem, Ékkő vajon mit szól majd
hozzá, ha megtudja?
Felemeltem a szoknyámat, és beléptem.
Tizenkét díszes, magas szekrény állt előttem, mindegyikbe
virágos mintákat faragtak, és fényes, vörös lakkal vonták be
őket. A falak mentén lévő polcokon hatalmas ládák sorakoztak,
egészen a mennyezetig egymásra pakolva, mind akkora volt,
mint egy íróasztal. Megszámlálhatatlanul sok volt belőlük. Több
száz is lehetett. Az orromat penész csípős szaga csapta meg, mint
amilyen az átázott rongyokból árad, de nem bántam. Nekem
minden egzotikus parfümnél jobban tetszett, a szívem pedig úgy
dagadt, mint a kincsekkel és drágakövekkel teli raktár.
– Mit kell tennem? – A bőrcsatokkal ellátott ládák között
sétálgattam. A cipőm kopogott a fapadlón, a tiszta hangja édes
dallamként visszhangzott a fülemben.
Eső egy tekercset nyomott a kezembe.
– Ebből mindent megtudsz.
A papírra pillantottam, melyen a napi teendőim sora állt:
„kikészíteni a császár öltözékét reggel, elrendezni a ruhákat,
megszámolni a fehérneműket, megjavítani a szakadásokat” és
így tovább.
– Hol vannak a többiek? – Nyilván más segítők is dolgoztak a
császár ruháival, hiszen még apámnak is két szobalány porolta az
öltözékét.
– Te vagy az egyetlen. Ha a császár jóváhagyja a
kinevezéseket, többen is lesztek.
Meglepődtem.
– Mi történt az előző szobalányokkal?
– Elmentek. – A tanító már megindult az ajtó felé.
– Hová? Mi történt velük?
– Felakasztották őket. – Becsapódott mögötte az ajtó.
Eltöprengtem, mivel érdemelhették ki ezt a borzalmas
sorsot.
Megint szemügyre vettem a szobát. Már másnak tűnt, a
levegő megtelt baljós fenyegetéssel. Óvatosnak kell lennem. Nem
hibázhatok.
Elkezdtem átvizsgálni a ládákat. Egyiket sem címkézték fel.
Az öltöztetőterem korábbi gondozói vagy túl lusták voltak ahhoz,
hogy a kínai betűkkel bajlódjanak, vagy nem tudtak írni.
Kinyitottam a szekrényeket. Rengeteg pazar uralkodói
öltözék lógott bennük Puha selyemből készült vörös ruhák,
arany- és ezüstszálakkal átszőtt indigókék köpenyek,
gesztenyebarna öltözékek, melyekre darvakat, sárkányokat,
főnixmadarakat, örökzöldeket és hegyeket ábrázoló bonyolult
mintákat hímeztek, valamint színes darabok is, melyek szélét
szőrmével és csillogó ékkövekkel vonták be. Nem először láttam
szépséges ruhadarabokat, de ilyen cicomát még soha.
„A ruhák osztályozása a szerint, milyen alkalomra veszi fel
őket mindenki egyetlen ura – olvastam a listáról –, a fontos
alkalmak közé tartozik a hold első napján tartandó audiencia, a
hónap tizenötödik napján tartandó audiencia, a külföldi
követek fogadásának napjai, a mennyek és a föld imádása,
áldozatok bemutatása az ősöknek, áldozás a tengerek és
hegyek isteneinek, a magok és talaj istenségeinek adott
felajánlások, az ősöknek adott felajánlások a haláluk
évfordulóján...”
De honnan tudjam, hogy melyik alkalomra melyik ruha
illik? Annyit azért értettem hozzá, hogy az ősei halálának
évfordulójára ne adjak rá pirosat, és tisztában voltam vele, hogy
a helytelen hímzés, minta vagy anyag szándékolatlanul is sértő
lehet.
Folytattam a ládák ellenőrzését. A felső polcokon lévőket
nem értem fel, így azokkal kezdtem, amelyek a földön álltak, a
szekrények mellett. Egyenként felnyitogattam őket. Ezekbe
tették a császár mindennapos öltözékeit: a hosszú, sárga
ruhákat, a térdig érő narancssárgákat, a széles ujjú tunikákat
meg a keskeny ujjúakat, a nap-, hold- és csillagmintával
hímzetteket, azokat, amelyekre szarvasok és darvak kettőseit
varrták rá – és még sok minden mást.
Melyek is a fontos alkalmak? Ellenőriztem a listát: „udvari
napok, vadászat, pólóversenyek, piknikek, tavaszi
kirándulások, a telihold megcsodálása, csillagvizsgálás,
lakoma..."
Mennyi alkalom! Megdörzsöltem a szemem, és a következő
ládához léptem a fal mellett, melyben kupacokban hevertek a
káprázatos kiegészítők: négyszögletű kalapok, ékköves övék,
jádecsatok, gyöngyös pecséttartók, selyempapucsok felhajló
lábujjrésszel, jádefüggők, bőrcsizmák, selyem alsóneműk, még
mellvértek és gallérok is.
A következő tartóban vörös cobolykabátot találtam, fekete
nerckalapokat, pöttyös leopárdmellényeket, festett
bőrkesztyűket és rengeteg karmazsinvörös szőrmegallért.
Hogy képes egyetlen férfi ennyi ruhát hordani?
Izzadni kezdtem, de a ládák felét már átnéztem. Sok
kiegészítő összekavarodott, és nem a párjával együtt volt éltévé;
napokba telne, mire itt rendet tennék.
Egy fehér tunikás lány lépett a terembe. Azt mondta, ő a
császár öltöztető szobalánya, a neve Százszorszép. Miközben a
hosszú hajfonataival játszott, egyszerűen azt mondta:
– Lovaspólóhoz kellene ruha.
– Lovaspóló, lovaspóló. – Azt kívántam, bár többet tudna
segíteni, de úgy tűnt, valahol máshol jár gondolatban, az arca
kifejezéstelen maradt, és amikor megint rákérdeztem, csak
bámult. A ládák között járkáltam, közben eszembe jutott, hogy
láttam egy tunikát egy lovagló férfi képével. Fél óra keresgélés
után végre megtaláltam a harmadik láda alján, a negyedik
szekrény mellett.
A következő pár napban gondosan elrendeztem a
kiegészítőket, rekeszeket jelöltem ki a cipők és övék számára,
összehajtogattam a ruhákat, és alsóneműket, öveket tettem
melléjük, aztán felcímkéztem a ládákat évszakok szerint. Amikor
sütött a nap, kiteregettem a téli ruhákat, szőrmekabátokat és
szőrmegallérokat az udvarba, majd megtisztítottam őket a
portól, molypetéktől és apró rovaroktól. Mielőtt a szőrme és az
anyag átmelegedett volna, gyorsan bevittem és elpakoltam őket,
hogy ne fakuljon ki a színük.
Mindennap a kakasok negyedik kukorékolására keltem fel,
és mielőtt megpirkadt volna, megérkeztem az öltöztető terembe.
Mire visszaértem a hálóba, a nap utolsó sugarai is eltűntek.
Huszonöt napi munka után megnyújtottam a sajgó hátamat, és
elégedetten néztem végig a takarosán elrendezett holmikon.
Tessék! Ez a precíz rend.
Pár héttel később csatlakozott hozzám Szilva négy
szépséggel. Az ő segítségükkel már sokkal könnyebben gondját
tudtam viselni a ruháknak, és Szilva láthatóan minden
kérdésemre tudta a választ.
– Mi történt azokkal, akik eddig látták el a császár ruháinak
gondozását? Miért nem maradt itt egyikük sem, hogy átadja a
feladatát?
 – Azokra a szolgákra gondolsz, akik előttünk szolgáltak itt? –
felelte, miközben egy piknikezőtunika makacs ráncait próbálta
elsimítani. – Felakasztották őket, mert a hold tizenötödik napján
gyászruhába öltöztették a császárt.
Abbahagytam a padló sepregetését, megdöbbentett, hogy
egy ilyen apró tévedés emberek életébe kerülhet.
– Mi nem követhetünk el ilyen hibát – feleltem. – Bárcsak
előre tudnánk, milyen ruhát fog viselni a császár másnap, hogy
már előre előkészíthessük!
Szilva a fejét rázta.
– Az lehetetlen. – Csak a császár taoista asztrológusa ismerte
az uralkodó napirendjét, ő naponta látta a személyes naptárát.
Egy olyan hatodik fokozatú tehetség, mint én magam, nyilván
nem rendelkezett efféle privilégiumokkal. Sem én, sem a többi
hölgy nem kapott engedélyt napló vezetésére, ehhez ugyanis a
mennyek megfigyelése szükséges, ezért szentnek gondolták.
Mint már mondtam, csak a császár asztrológusa alkothatott és
vezethetett naptárt, ha pedig bárki más engedély nélkül ilyesmit
birtokolt, azt halállal sújtották ezért a rettentő bűnért.
 I. SZ. 641

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENÖTÖDIK ESZTENDJE

TÉL
Kifejezetten szerettem a napirendemet. Minden reggel
előkészítettem a császár ruháját aznapra, leporoltam a szobát, és
kicseréltem a molyirtó labdacsokat a ládákban. Délben
megszámoltam a ruhákat és a vászonlepedőket, melyeket a
mosónők visszahoztak, és befejeztem a porolást. Utána
átgyalogoltam az udvaron, és a kis hátsó kertben sétálgattam. A
hálóm az öltöztetőterem másik oldalán állt, és fél órába telt, amíg
eljutottam egyikből a másikba. Amikor visszatértem a szobámba,
általában már sötét volt, mennem kellett aludni.
Egyik nap, miközben vártam, hogy a mosónő visszahozza a
tiszta fehérneműket, készítettem apámnak egy halotti táblát egy
darab fából, melyet a tó mellett találtam. Mindig is szerettem
volna csendes gondolatokkal leróni előtte a tiszteletemet, mivel
nem tudtam minden évben meglátogatni a sírját Vensujban,
csingming napján, a halottak ünnepén. Három év telt el a halála
óta. A másvilágon biztosan tudomást szerzett az új rangomról, és
szerettem volna elmondani neki, hogy vissza fogom szerezni a
családom vagyonát, talán még a sorsomra vonatkozó álmait is
valóra váltom.
Letettem a táblát az egyik láda aljára, és betakartam a
ruháimmal.
Anyámra gondoltam. Annyira hiányzott! Már több mint két
éve, hogy eljöttem tőle. Imádkoztam, hogy egészséges maradjon.
Bár megüzenhettem volna neki, milyen közel kerültem a
császárhoz, és hogy hamarosan, nagyon hamar találkozni fogok
vele, akkor pedig elmondom neki, milyen helyzetbe került a
családom.
Egy hónappal az után, hogy kineveztek az öltöztetőterem
felelősének, megkaptam a tehetségeket megillető első
juttatásomat, amely tíz csin rizsből, valamint két doboz
arcfestékből és pirosítóból állt. A szépítőszereket nem
használtam fel. Amikor megkaptam a második juttatást, azt is
félretettem. Ha már elég összegyűlik, elcserélem a többi
tehetséggel ezüstrúdra, azt pedig aztán elküldöm anyámnak.
Szüksége volt a pénzre. Nem tudtam, hogy Csing adott-e neki
ételt és meleg ruhákat. Az ezüstből, amit neki küldök, legalább
végre rendesen jóllakhat. Azt is tudni fogja, hogy nem felejtettem
el, és ez maid biztosan nagyon megnyugtatja. Az sem baj, ha
Csing ellopja a pénzt. Legalább rájön, hogy jó sorom van a
palotában. Amilyen kapzsi, azt reméli majd, hogy a jövőben
tehetek érte valamit, ezért kedvesebben bánik majd anyámmal.
Összebarátkoztam Százszorszéppel, a császár
öltöztetőnőjével, bár eleinte nem volt könnyű szóra bírni. Az
emberek gyakran viccelődtek azzal, hogy kő van az agya helyén,
ő azonban még ezt sem értette meg. A szavak mintha megkésett
visszhangként jutottak volna el hozzá, és kicsit mindig lassabban
reagált a szokásosnál.
Különféle ürügyekkel meglátogattam őt a császár halójában,
amely az öltöztetőteremtől messze, a Ganlu Csarnokban állt.
Valahányszor odamentem, reméltem, hogy észrevesz majd
mindenki egyetlen ura, de mindig egy sor orvos, őr és szolga
vette körül, nekem pedig megparancsolták, hogy tartsak húsz
lépés távolságot tőle.
Lassan gyógyult, hiába volt mellette a nagyszerű orvos, Szun
Szimao. A doktorról mindenki tudta, hogy a Szuj-udvar
meghívását annak idején nem fogadta el, most viszont hajlandó
volt a császár egészségét felügyelni. Azt javasolta Taj-cungnak,
hogy délben, valamint két órával lefekvés előtt, borral vegyen be
egy kis citragandhát, azt a csodaszert, amely
tamariszkuszmannát, fenyőgyantát és édesgyökeret
tartalmazott. Emellett csillámkövet és cinóbert is felírt neki, ami
állítólag egy taoista elixír két fontos hozzávalója, és amit egy
csapat orvos és ételfelügyelő adott be neki nagy gonddal.
A nagyherceg, aki korábban meggyanúsított, hogy
segítettem a gyilkosnak az Oltárházban, mindig körülötte
őgyelgett, szaglászott, a homlokát ráncolta, megvizsgálta a
gyógyszereket, mielőtt átadták volna a császárnak. Taj-cung
nyilván benne bízott meg a legjobban, én pedig jobbnak láttam,
ha nem kerülök a szeme elé.
A pletyka, miszerint a mennyek elhagyták a császárt, lassan
elhalt, ahogy az uralkodó kezdett felépülni. Úgy véltem, az
üstökös felbukkanása idővel mindenki számára távoli emlék lesz
csupán.
A Belső Udvart éjjel-nappal betöltötte a császár
gyógyfüveinek nehéz illata, néha még a szilvavirágokét is
elnyomták. Én azonban magamba szívtam. A császár
felgyógyulása után nem sokkal találkozni fogok vele!

∞
Annak ellenére, hogy minden időmet lekötötte a császár
szolgálata, egyre többet gondoltam Fácánra. Felvillant előttem az
arca, miközben az öltöztetőtermet söpörtem, vagy tunikákat
hajtogattam, Tudtam, hogy ez nem helyes, és apámnak nem
tetszene. De minél jobban igyekeztem elfelejteni, annál
gyakrabban eszembe jutott. Még mindig éreztem az ujjait az
ajkamon. Mi lenne, ha még egyszer találkoznék vele? Csak
egyszer.
Csakhogy mindenki éberen figyelt. Néhányszor rajtakaptam
két szobalányt, hogy engem figyelnek az öltöztetőtermen
keresztül. Akkor láttam őket először, és amikor odamentem
hozzájuk, hogy kérdőre vonjam őket, úgy tettek, mintha csak
véletlenül jártak volna arra. Azon töprengtem, nem Ékkő küldte-
e őket. Ki más kémkedne utánam?
Ékkő egyszer meglátogatott a déli étkezés előtt.
– Segítek a császárnak kiválasztani a ruháját – mondta,
miközben a ládák sora előtt sétálgatott. Ennek ellenére nem úgy
tűnt, mint akit érdekelnek a tunikák. Csak beletúrt az elhunyt
császárné holmijába, a régi ruháinak és ékszereinek a kupacába.
Végül azonban nem vitt el semmit, és szó nélkül távozott.
Gyanakodtam. Miután elment, a ládákat egy távolabbi
sarokba vittem.
Idővel újra lehetőségem nyílt találkozni Fácánnal
Meggyőződtem róla, hogy senki nincs körülöttem, és
kisurrantam az udvarból. Nem tudtam, hol találom meg,
úgyhogy visszamentem a pólópályához. Ott volt Taj-cével, és
mikor meglátott, az eperfaliget felé intett, én pedig ott vártam,
míg utánam tudott jönni. Aztán elmentünk egy gyönyörű, fás
területre a hatalmas tó mögé, az Ezer Lépés Folyosójának
nevezett hosszú folyosón túl. Megcsodáltam a híd melletti
védődeszkák díszes rácsozatát, ő pedig közben fütyörészett, és a
lovakról mesélt, aztán felmásztunk a kerti sziklák tetejére, és a
repülő sólymokat néztük. Végül egymással versenyezve
futottunk le a dombról. Az idő úgy csörgött tova, mint titkos
lépen a méz: lassan, de édesen.
Egyik nap, mikor újra elmentem hozzá, már az
eperfaligetben várt rám. Együtt visszamentünk a Belső Udvar
végébe, egy magas fallal körülvett kerthez. Az első kapuját
benőtték a sűrű bokrok és a kígyózó indák, az íves bejáratot
elállta két nehéz, rozsdás vas.
Fácán könnyedén felugrott a falra, mint a pacsirta. Egy perc
múlva már a kert másik végéből szállt fel a hangja.
– Jössz?
Körbenéztem, meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyunk,
és felmásztam a sziklára. Csúszott a lábam, és beakadt a
szoknyámba. Kiszabadítottam magam, belekapaszkodtam a fal
tetején lévő téglákba, és felhúzódzkodtam. Pár sikertelen kísérlet
után lehuppantam a kert másik végében.
– Jól vagy? – Fácán rám nézett a füves ösvényről. Mögötte
egy pavilon állt összetört tetővel és mohás oszlopokkal.
– Igen. – Lenéztem a ruhámra. A hátsó szegélyen egy ronda
sárfolt éktelenkedett. Felnyögtem, cseppet sem örültem most a
piszoknak. – Úgy tűnik, elég jól ismered a palotát. Mi ez a hely?
– Már semmi. Senki nem jár ide. Gyere! – Odament a
pavilon ablakpárkányához, és leült, nekidőlt a lécezett táblának.
A fa eltört rajta, a földet pedig lehullott levelek borították. –
Mutatni akarok neked valamit.
Vele szemben ültem, tartottam a távolságot, pedig nagyon
vágytam rá, hogy a közelében lehessek.
– Tessék. – Megfogta a kezemet, és valamit a tenyeremre
tett. Az opálos, zöld jádéból kifaragott gyönyörűségnek
ónixszeme volt, aprócska aranylába, elegánsan ívelt háta és sima,
hajlékony hasa.
– Selyemhernyó! – Elkerekedett a szemem. A selyemhernyó
nagy érték, a jáde selyemhernyó pedig egyenesen
megfizethetetlen. – Ezt meg hol szerezted?
– Ez az én ajándékom neked. Tetszik?
Imádtam. Megsimogattam a sima hátát, le sem tudtam
venni róla a szemem. Igaz, amit az emberek a jádéról mondanak.
Megnyugtatja az idegeket, és békével tölti el a hordozóját. –
Miért akarsz ajándékot adni nekem?
– Az anyámé volt. Szerette a selyemhernyókat. Azt mondta,
a jáde selyemhernyó jó szerencsét hoz az ügyes takácsnak. A
nem túl ügyes takácsot pedig tehetségessé változtatja.
Az anyja tehát takács leheteti a selyemhernyó-tenyészetben.
A palota gyakran vett fel takácsokat, és a családtagjaikat is
alkalmazta, ha voltak bizonyos készségeik. Talán így került
Fácán az istállóba.
– Biztos vagy benne? Hisz az anyukádé.
– Igen, egy vagyont ér. – Vigyorgott.
Nagyon értett hozzá, hogy csaljon mosolyt az arcomra.
– Tudod, hogy értettem! Miért akarod nekem adni?
– Mert kedvellek.
Ezt vajon komolyan gondolta? Boldogság töltötte el a
szívemet.
– Na és az édesanyád? – Megsimogattam a selyemhernyót.
– Haragudni fog, ha észreveszi, hogy eltűnt.
– Évekkel ezelőtt meghalt. – Lehajtotta a fejét,
elszomorodott.
A keze után nyúltam. Az ő anyja meghalt, én pedig sajnos
nem tudok eljutni az enyémhez. Bizonyos értelemben pontosan
ugyanazt az űrt éreztük, mindketten az anyai szeretet hiányának
a sebeit viseltük.
– Nem fogadhatom el. – Visszatettem a jáde selyemhernyót
a kezébe.
– Mi a baj, csinos arcú?
– A tehetségek nem birtokolhatnak drága ajándékokat, te is
tudod.
– De úgysem mondod el senkinek.
Persze hogy nem, a szívem mellett tartanám, és sosem
veszteném szem elől.
– De szerintem akkor is jobb lenne, ha megtartanád.
– Anyukám örülne, hogy neked adtam.
– Miért?
Vállat vont.
– Ez egy selyemhernyó. Csak a legérdemesebb őrizheti meg.
Ha van rá méltó ember, te vagy az. Különben meg... –
visszarakta az én kezembe a jáde selyemhernyót – már nem
találkozgatok Esővel. Vagyis látom őt az udvarban. Nem tudom
elkerülni. De már nem fogsz rajtakapni vele a szénában. És... –
elbizonytalanodott – igazából soha nem is érdekelt. Ő jött oda
hozzám.
Rázártam az ujjaimat a jádéra, a szívemet majd széthasította
az öröm. Az ígérete zálogaként adta nekem ezt az értékes követ.
De ha egy szikladarabot adott volna, azt is többre értékeltem
volna mindennél. Ezt azonban nem árulhattam el neki.
– Nem akarok hazudni neked. – Kinyitottam az illatos
erszényemet, és beletettem a selyemhernyót, az ujjaim elidőztek
a szájánál, mintha az lenne a boldogság kapuja. – Ezen vehetek
egy szép ruhát magamnak.
Csalódottnak tűnt, de aztán rájött, hogy csak ugratom.
Elkapta a karomat.
– Ha meglátom ezt a selyemhernyót valahol máshol az
erszényeden kívül, esküszöm, hogy többé hozzád sem szólok, te
megsavanyodott leány!
Küzdöttem, hogy kiszabaduljak, de erősebb volt, mint
hittem.
– Engedj már el! – kacarásztam. – Nem vagyok a tiéd, nem
tartozom a barátnőid közé.
– Ha te mondod!
Lehajtotta a fejét, az állával megsimította a homlokomat.
Különös érzés volt. Belenéztem a szemébe. Még sosem
érintettem az erős, izmos karjához hasonlót. Azt kívántam, bár
örökre ott maradhatnék, közel hozzá, hogy érezzem a
szívverését az enyémen, de közben úgy éreztem magam, mint a
hálóba akadt hal, rettegtem attól, ami rám várt.
Az ajka az enyémre hullott gyengéden, mint a szellő, lágyan,
mint a selyem, és édesen, mint a nyári álom.
 – Eljössz ide legközelebb is? – suttogta.
Apámra és anyámra gondoltam, meg a császárra, aki
felakasztotta a szobalányait, amiért rossz ruhát választottak
neki. Vajon szíjat hasíttatna belőlem, ha tudna rólam és
Fácánról?
De azért visszasuttogtam:
– Igen... Igen.
 I. SZ. 642
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHATODIK ESZTENDEJE

KORA TAVASZ
Berendeltek a Csenghsziang Csarnokba, hogy átvegyem az
almáimat, az első gyümölcsöket, amelyeket abban az évben
kaptam. Már alig vártam. Hónapok óra nem ettem gyümölcsöt,
mivel a tehetségeknek télen nem járt. A harmadik és annál
magasabb fokozatú hölgyek minden hónapban kaptak valamit a
császári jégveremből, ahol mindenféle gyümölcsöket tároltak:
körtét, dinnyét, narancsot, bogyósokat.
Részben azonban azért is vártam már nagyon, mert végre
találkozhattam a négy hölggyel, ugyanis ők osztották ki nekünk
az almákat.
A folyosó sarkán várakoztam Szilvával és a többi tehetséggel.
A másik végében a hetedik, nyolcadik és kilencedik fokozatú
hölgyek ácsorogtak. Az udvarhölgyek, szépségek és gráciák
megelőzlek minket az udvarban. Körbenéztem. Ékkőt sehol sem
láttam. Eltöprengtem, vajon miért nincs itt. Mivel ő a
legimádottabb, bármit megkaphatott, amit csak akart.
Az udvar elcsendesedett. Megjelent a négy hölgy szépséges
ruhában a kapuk mellett, őket egy csapatnyi eunuch követte,
akik almákkal teli hordókat cipeltek. Letették a gyümölcsöket az
udvar közepén, a hölgyek pedig leültek eléjük az odaállított
zsámolyokra.
Azonnal felismertem a nemes hölgyet. A harmincas éveiben
járt, de olyan magabiztosság és felsőbbrendűség áradt belőle, ami
senki másból. A hajában arany főnixmadarat viselt, a nyaklánca
fürjtojás méretű gyöngyökből állt. És dundi volt. Az orcái úgy
kidudorodtak, mint az érett alma, amikor pedig bólintott, a teste
minden része megremegett: a tokája, a főnix fejdísznek a hosszú
aranyfarka, a vaskos fülcimpájából lógó két jáde fülbevaló.
 – Emlékszel, mit mondtam róla? – súgta nekem Szilva,
mikor az egyik eunuch felkérte a négy hölgy előtt térdelő
udvarhölgyeket, hogy vegyék át az almáikat.
Bólintottam. Egyértelműen a nemes hölgy volt a vezető. Az
eunuchok felkapták az almákat, odafordultak hozzá a
jóváhagyását kérve, aztán meghajoltak, és az udvarhölgyek
kosarába pakolták a gyümölcsöt.
– Az emberek tisztelik.
– Így van.
– Ki az a fehér bőrű nő a jobb oldalon? – A hölgyet, akire
rákérdeztem, teljesen lekötötte a saját megjelenése. Miközben a
zsámolyon ült, végig a bronztükrét bámulta, melyet a szolgálója
tartott elé. Még a hangzavar és mozgás sem zavarta meg a
koncentrációjában.
– Ő az erényes hölgy. Egy időben ő volt a legimádottabb.
– Értem. – Kétségtelenül ő volt a legszebb a négy hölgy
közül.
– Aztán a császár ráunt. Szívesen eszik csirkelábat és
disznóbőrt, mert úgy véli, hogy jót tesz a bőrének. Ez az ő
szépészeti étrendje. Emellett csak harmatot hajlandó inni, mert
az a legtisztább, és nem csúfítja el a fehér orcáját.
Ez nekem azért túlzásnak tűnt.
– Ki az ott mellette?
– Az engedelmes hölgy. Táncos.
Hát ezért viselt táncoskosztümöt: mélyen kivágott vörös
ruhát, mely megmutatta a keblét, és hozzá földig érő sálat. Csak
egy táncos jelenhet meg ilyen szerénytelen öltözékben.
– Esélye sincs versenyre kelni a többiekkel. És még beteg is.
Az udvarhölgyek meghajoltak, és elmentek az almás
kosarukkal. Most a szépségek özönlöttek ki az udvarra, hogy
elfoglalják a helyüket. Az előttünk állók egy lépést előrementek a
folyosón. Én is követtem őket.
– Mi baja? Valami komoly?
– Aranyér.
Elnyomtam a nevetésemet. Persze lehetséges, hogy az
aranyér halálos, ha az ember fő feladata a császár kegyeinek
elnyerése. Az utolsó hölgyre bámultam, aki egy fehér macskát
simogatott az ölében. Nagyon vékony volt, ezüstruhát viselt,
mint a nemes hölgy, és ő is a harmincas éveiben járhatott.
– Ő pedig a tiszta hölgy?
Felém fordult, mintha meghallotta volna. Hűvös,
barátságtalan tekintete volt, végigfutott tőle a hátamon a hideg.
Ösztönösen lehajtottam a fejemet. Abban a pillanatban a
szépségek elmentek, és a gráciák léptek ki az udvarra.
Megkönnyebbültem, hogy követhettem őket.
– Tudod, mit hallottam? – Szilva a fülem köré kanyarította
az ujjait, olyan halkan beszélt, hogy nagyon hegyeznen1 kellett a
fülemet. – Emlékszel a merényletre? Állítólag ő tervelte ki.
Beszívtam a levegőt, és körbenéztem, örültem, hogy senki
sem állt mögöttem. A hetedik, nyolcadik és kilencedik fokozatú
hölgyek három csoportja a folyosó másik végében állt, egymással
sugdolóztak. Ám az udvaron egy eunuch megfordult, és rám
pillantott. Lehajtottam a fejemet. Szilva meg én elhallgattunk.
– Ő? Az lehetetlen – feleltem, mikor az eunuch elferdült. –
Miért tenne ilyet?
– Nem a császárt akarták megölni. – Szilva lélegzetétől
nyirkos lett a fülem. – Taj-ce volt a célpont, de valamiért
korábban elment az Oltárházból, és a gyilkos belebotlott a
császárba.
A tiszta hölgy meg akarta öletni Taj-cét, hogy a saját fia
léphessen a helyére? Nehezemre esett elhinni.
– Ezt meg hol hallottad?
Szilva a száját eltakarva köhögött, mintha valami kaparná a
torkát.
– Hogy hol? Mindenki erről beszél. Emlékszel az udvari
jegyzőre? Akit megmérgeztek? Meg is halt, mire az Aranymadár
Őrség átkutatta a szobáját.
– Szerinted azt is ő rendelte el? – Nem mertem a tiszta hölgy
irányába emelni a fejem.
– Azt beszélik.
Elgondolkodtam.
– És a császár ezt tudja?
Szilva a fejét rázta.
– Nem. Ő azt hiszi, Taj-ce tervelte ki az egészet.
Hát persze. Ha a császár meghal, Taj-ce örökli a trónt. –
Akkor a herceg most bajban van.
 – Ezért küldi el a császár.
– Hová?
Megint meglódult a tömeg, egyre közelebb értünk a
hordókhoz, de én lemaradtam, hogy növeljem a távolságot a
többi tehetségtől.
– A négy helyőrség egyikébe, a nyugati határra. – Szilva
válla, vont. – A császár azt mondja, a merénylet hatására már a
békés törzsek is lázadozni kezdtek. Még a keleti türkök is
mozgolódnak. De ez csak ürügy, hogy elküldhesse Taj-cét.
– Lehet, hogy nem. – A nyugati türkökkel folytatott háború
miatt a császárnak erős kézre volt szüksége, hogy emelje a
közhangulatot. Taj-ce a kidolgozott izmaival és a haditáborokban
szerzett múltjával kiváló jelölt volt.
– Nos, az igazi oka az – folytatta Szilva –, hogy a császár már
nem szereti Taj-cét. Nem bízik benne, a tiszta hölgy pedig úgy
gondolja, hogy ez kiváló alkalom az örökös helyzetének
meggyengítésére, miközben az ő fia, Jo herceg, a császár
kegyeibe férkőzhetne.
– Értem. – Az öröklés hagyománya szerint Jo herceg, a
negyedik fiú, nem kerülhet Taj-ce elé, akinek az anyja, Vende
császárné volt a törvényes feleség. Ha azonban Taj-ce elveszíti a
jogát a trónra a merénylet miatt, és a tiszta hölgy lesz a
császárné, minden megváltozhat. – De én nem hiszem, hogy Jo
hercegnek van esélye.
– Tényleg? A tiszta hölgy pár hónappal ezelőtt meghívott
néhány minisztert az udvarba, a Lámpásfesztiválra. Még a
kancellár is eljött. Én mondom neked, nagyon keményen
dolgozik, hogy támogatást szerezzen, és megnyerje a császár
bizalmát.
A nemes hölgyre pillantottam. Úgy ragyogtak az orcái, mint
a piros almák, és kedvesen mosolygott a gráciákra.
– Na és a nemes hölgy?
Két fia volt. Az idősebb, Ke herceg csak egy évvel fiatalabb
Taj-cénél. Ha Taj-ce kihullik a császár kegyeiből, Ke herceg
esélyei jobbak lesznek, mint az ifjabb Jo hercegéi.
Szilva felsóhajtott.
– Jobban örülnék, ha ő lenne a császárné, Mej. Tudod, Vende
császárné halála óta ő vezeti a Császári Selyemhernyó-
tenyészetet, méghozzá kiváló eredménnyel. Azt is hallottam,
hogy nagyon kedvesen bánik a szolgálóival. Az egyik lány eltörte
a jádefésűjét. Szegény rettegett, de a hölgy még a hangját sem
emelte fel.
Két szolgáló lépett mögém, titkon engem méregettek. Nem
tudtam, kinek a szolgálói, tálán a tiszta hölgyéi. Megrángattam
Szilva ingujjat, mire elhallgatott.
Az eunuch engem szólított, meghajoltam a hölgyek előtt.
Talán csak képzelődtem, de magamon éreztem a tiszta hölgy
hideg tekintetét. Vajon tényleg ő tervezte meg a merényletet?
Ennyire akarta volna a trónt?
Sietve átvettem az almákat, és eljöttem a társnőmmel
együtt. Szilva bevitte a kosaramat a hálóba, én pedig az
öltöztetőteremhez siettem. Aznap délutánra nem volt
betervezve a mosott ruhák visszahozatala, csak épp ellenőrizni
akartam, minden rendben van-e, mielőtt Fácánnal találkozom.
Végigmentem a folyosón, és belöktem az ajtókat.
Megrendítő látvány fogadott. Egy darabig képtelen voltam
feldolgozni a történteket. Aztán elgyengült a térdem, és
majdnem összeestem.
Minden szekrény és láda tárva-nyitva állt. A padlón ruhák,
gallérok, ékköves övék és selyempapucsok hevertek szanaszét.
Úgy éreztem magam a szétszórt holmik közepén, mintha
hullámokon lépkednék. Össze kell szednem őket: a ruhákat,
gallérokat, papucsokat, öveket, mindent. Egyenként ki kell
simita nőm a ráncokat, aztán mindent össze kell hajtogatnom, és
vissza kell raknom őket a ládákba vagy szekrényekbe, csakhogy
nem volt hozzá erőm.
Ki tehette? Miért túrná át valaki az öltöztetőtermet, és
okozna ennyi munkát?
Leültem az egyik ládára, a lábam kemény és éles tárgynak
ütődött. A fémcsatos láda volt alattam. Hogy lehetséges ez? A
császár minden ládáját bőrcsatok zárták. Csak az elhunyt
császárné ékszeres ládájára tettek fémcsatot, azt pedig
elrejtettem egy sarokba.
Megint rápillantottam. Tényleg az elhunyt császárné
ékszeres ládája volt. Valaki előrehozta.
Rossz előérzetem támadt. Felnyitottam a fedelét. Üres volt.
Az összes hajtű és korona eltűnt.
Hátrahőköltem. Az én kötelességem volt, hogy vigyázzak a
szobában mindenre, és az én hibám, ha valami elveszik, ráadásul
épp a császárné ékszereinek kelt lába! Jelentenem kellene a
lopást a feletteseimnél a Belső Udvarban. Csakhogy engem
hibáztatnának, talán még hanyagsággal is megvádolnának!
Mit tegyek?
– Mi történt itt? – Százszorszép az ajtónak dőlt a szokásos
kába pillantásával.
– Én csak... – Gyorsan felkaptam egy hímzett
szarvasbikákkal díszített ruhát, és összehajtogattam. Aztán
kibontottam, és újra összehajtogattam. – Csak kerestem valamit.
 Százszorszép egyik hajfonatát csavargatta a mutatóujjával.
– Hideg van idebent.
Szerettem volna, ha elmegy. Kisepertem a hajam a
szememből, és próbáltam megőrizni a hidegvéremet.
– A császár reggeli audienciája véget ért?
– Reggeli audiencia? – Százszorszép zavarodottan az égre
pillantott. – Én a vacsorámat várom.
El is feledkeztem az időről.
– Persze. Sok dolgom volt.
– Mit keresel? – Százszorszép az ékszeres láda felé
közeledett.
– Ne! – Majdnem felbuktam a földre halmozott ruhák
kupacában. – Mindent visszateszek. Menned kellene.
– Szerinted is ügyetlen vagyok? Csak segíteni akartam.
– Ügyetlen? Nem. Én csak...
Felhúzta az ingujját, hogy megmutassa a karján a kék foltot.
– Nézd, mit tett velem a legimádottabb! Nagyon erősen
belemarkolt. Csak segíteni akartam neki a kimonójával.
Megfeszültek az izmaim.
– Te meg miről beszélsz?
– Idehozta a kimonóját. Azt a bazsarózsamintásat. Nagyon
szép. De leejtette a koronáját.
– A koronáját?
– Igen. Leejtette, én pedig visszaadtam neki. Dühösnek tűnt.
Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak. Tehát Ékkő volt az.
Ő lopta el a koronákat és a hajtűket.
– Azt mondtad, leejtett egy koronát. Biztos vagy benne, hogy
korona volt?
Százszorszép a hajfonatát rágcsálta.
– Mondtam már, Mej. Láttam. Az elhunyt császárné
koronája volt. Mindenki ismeri. De a legimádottabb azt mondta,
hogy a korona csak egy párna. Hát akkor párna volt, vagy
korona? Szerintem koronát láttam, de miért akarta, hogy
párnának nevezzem? Nem tudom...
Ékkő okos. Biztosan betekerte az ékszereket egy kimonóba.
– Mikor láttad?
– Miután megkaptam az almákat. – Százszorszép ötödik
rangú nő volt, így előttem vette át a gyümölcsöket. – Mielőtt
megjöttél. Ööö... Mej, ugye ezt nem mondod el a
legimádottabbnak? Betörné a fejem, ha megtudná, hogy
elmondtam valakinek.
– Nem fogja betörni a fejed, Százszorszép. Nem engedem,
megígérem. – Beraktam egy kupac ruhát a szekrénybe. – Tennél
nekem egy szívességet? Itt maradnál, amíg visszajövök?
– Rendben. – Százszorszép megint a hajfonatát rágcsálta. –
Hová mész?
Finoman megszorítottam a karját. El sem tudtam mondani,
milyen hálás vagyok neki. – Az titok.
Egyenesen a Belső Udvar keleti oldalára mentem, a Tiszta
Lótusz Szállása felé, ahol a négy hölgy és a legimádottabb lakott.
Már régóta szerettem volna odalátogatni, talán egyszer még
odaköltözni is, most azonban azért mentem, hogy térdre hulljak

∞
Az öt, kék ereszes, vörös oszlopos ház csinos körben állt, és öt
díszes, áttört mintás fallal körbevett folyosó kötötte össze őket. A
közepén hatalmas udvar terült el, azon kisebb hegyet építettek
kerti kövekből, olyan magasat, mint egy földszintes épület.
Mellette egy sekély medencében három talpas pohár állt fejjel
lefelé. A jelenet a harmadik hónap harmadik napjának ősi
szokásaira emlékeztetett, amelyet a nemesek azzal ünnepelnek
meg, hogy serlegből sört isznak, és verseket írnak. Mostanában
Ékkő kiélvezhette a mulatságokat. Azt kívántam, bár akadt
volna a torkán a bor.
A sekély vizű medence mellett álltam, és az egyes házakat
tanulmányoztam. Melyik lehetett az övé? Épp be akartam
kopogni a hozzám legközelebbi ajtón, amikor egy szeplős
szobalány lépett ki a délre néző ház ajtaján. Ékkő szolgálója.
Odamentem.
Hogy üdvözöljem azt a nőt, aki becsapott, cserbenhagyott
és meglopott? Fogalmam sem volt. De meg kellett tennem.
Vissza kellett szereznem az ékszereket. Mélyen beszívtam a
levegőt, odaléptem a ház elé, és felemeltem a kezem.
Kilökődött az ajtó.
 Ékkő széttárta a karját.
– Végre eljöttél, Mej! Már vártalak. Tetszik az új szobám?
– Üdvözöllek, legimádottabb. – Már a látványától is éktelen
haragra gerjedtem. Ennek ellenére próbáltam nem mutatni,
összefűztem a kezemet a hasam előtt, és meghajoltam előtte,
ahogy a szokások követelték.
Végignézett rajtam.
– Megváltoztál, Mej. Olyan kecses és elegáns lettél! Az
oktatás a legjobbat hozta ki belőled.
Mosolygott, de én tudtam, mi rejtőzik az álcája alatt.
– Köszönöm, legimádottabb. Engedelmeddel egy szívességet
szeretnék kérni tőled.
– Mi ez a nagy sietség? Szeretnék mutatni neked valamit. –
Odafordult az ágya melletti festett rekeszfalakhoz. – Tudtad,
hogy ez annak idején az elhunyt császárné szobája volt? Nagyon
tágas, ugye? Gyere, nézd meg a freskókat: minden frissen van
festve. Ezt itt a legszebb: Vang Csaocsün, a szépség elhagyja
otthonát. Tetszik?
– Nem azért jöttem, hogy megcsodáljam a freskókat,
legimádottabb. – Próbáltam nyugodtan beszélni.
– Hát persze. Hadd mutassam meg az új ruháimat! Akarod
látni őket?
Kezdett fárasztani ez a színjáték.
– Legimádottabb, tudnod kell, hogy nem jöttem volna el, ha
nem lenne sürgős.
– Nos. – A jobb kezébe támasztotta az állát. – Hát akkor
tessék! Miért vagy itt?
Halk léptek vonultak el odakint, a folyosón Megmerevedett a
hátam. Túl sok füle van ennek az épületegyüttesnek. Óvatosan
kellett megválogatnom a szavaimat.
– Nem hagytál más választást, legimádottabb. Jobb
szeretnéd, ha jelenteném?
– Nem tennéd. – Ékkő macskaszerű szeme az enyémbe
mélyedt. – Ezt olvasom ki a tekintetedből. De legyünk őszinték a
barátságunk kedvéért! Szerinted miért ejtettem el a koronát a
bárgyú szobalány előtt?
Kihúztam magam. Szándékosan tette volna?
– Mi akarsz?
 – Barátságos beszélgetést. Ennyi az egész. Kezdjük a tiszta
hölggyel! – mondta. – Gondolom, találkoztál már vele?
– Igen – feleltem óvatosan.
– Az az igazság, hogy nem kedvel téged.
– Miért?
– Fiatal vagy, szép, és egy tehetség. Te viseled gondját a
császár öltöztetőtermének. Hamarosan előléptetnek, es te fogod
minden reggel felöltöztetni a szobájában. A tiszta hölgy, ahogyan
a többiek is, csak akkor láthatja a császárt, ha meghívást kap a
szobájába. Érted már? Olyan esélyeket kaptál, amilyeneket ő
soha. – Ékkő leült az öltözőszekrénye előtt, ahol szétterítette az
ékszeres hajtűket, a jádefésűket és a festékek színes dobozait.
– Miért hinném ezt el? Ő a négy hölgy egyike. Nincs oka
féltékenykedni rám.
– Azt próbálom elmondani, hogy nem szabad megsértened.
Akármit is hallottál róla, alábecsülték. – Ékkő kivett egy hosszú,
arany hajtűt a fehér hajából, és elkezdett fésülködni. – Úgy
megszúrja az ellenfeleit, mint a lódarázs, és amikor elfordul,
amikor már azt hitted, túlélted a szúrást, rád támad, mint a
skorpió a mérges farkával.
Rábámultam.
– Te a barátnője vagy.
Letette a fésűt.
– Látod, Mej, ezt szeretem benned. Az eszedet.
A homlokomat ráncoltam. Még mindig nem mondta el, miért
lopta el a néhai császárné ékszereit.
– Nem érted, mi folyik itt, ugye? – Felkapott egy
sminkecsetet, és belemártotta a színes festékes dobozba. – A
nemes hölgy császárné akar lenni, ahogy a tiszta hölgy is. A
nemes hölgy azt reméli, hogy a nagyobbik fia, Ke herceg foglalja
el Taj-ce helyét. Ha Ke örökli a trónt, akkor ő lesz a császárné, és
a pozíciója megdönthetetlen. Ám a tiszta hölgy sok tekintetben
egyenrangú a nemes hölgygyei. Érted már a problémát?
Már megint a hercegek. De miért mondja ezt el nekem
Ékkő? Úgy éreztem, csapdát állított nekem, én pedig a szélén
sétálgatok, mint a tudatlan madár.
– Hamarosan vissza kell mennem, legimádottabb.
– Ne félj, Mej! Ezért vagy itt. Segíteni fogsz nekünk.
 – Miben? – Tehát ezért lopta el Ékkő az ékszereket. Zálogot
akart szerezni, amivel rákényszeríthet, hogy teljesítsem a
kérését
Rajzolni kezdett valamit a szemöldöke között.
– A nemes hölgy tönkretételében.
Nevethetnékem támadt. Micsoda ötlet!
– Hallottál már róla, igaz? Pókokat tart kis kedvencekként –
mesélte Ékszer.
– Hisz takács – feleltem.
Ékkő úgy beszélt a nemes hölgyről, mintha valami
boszorkány lenne, de igazság szerint minden takács csodálta a
pókokat a szövőmesterségükért. Évente egyszer, mielőtt
megkezdődött a selyemhernyó-tenyésztési időszak, a takácsok
egy éjszakára bezártak egy pókot egy ládába. Ha a pók másnap
reggelre feszes hálót szőtt, jó szerencsét jósolt a takácsnak. Ha
viszont laza vagy befejezetlen lett a háló, az a takács
ügyetlenségét és az előtte álló év sikertelenségét jelezte. A
Császári Selyemhernyó-tenyészet vezetőjeként a nemes hölgy
nyilván közelről figyelte a pókok jeleit.
– Ez itt a baj – magyarázott Ékkő. – A második fokozatú
hölgyeknek nem kellene munkát végezniük, ő azonban
mindenhová magával viszi az orsójat. Ki tudja, mennyit sző egy
nap alatt? A szándékai egyértelműek. El akarja hitetni az
emberekkel, hogy ő a jóság szobra, a tökéletes jelölt a császárné
trónjára. – Szembefordult velem. – A nemes hölgy furfangos nő.
Ne hagyd, hogy átverjen, akármilyen jól festett álarcot visel is!
Nem feleltem. Óvatosnak kellett lennem.
– Érted, amit mondok? – Oldalra hajtotta a fejét.
– Legimádottabb, semmit sem tehetek, amivel segíthetnék –
feleltem, remélve, hogy a hangom szelíd és engedelmes.
– Gyere! – Odaintett magához, aztán a fülem köré
kanyarította a kezét. Halkan beszélt. – Visszaadom a koronákat
és mindent, amit a kimonóba rejtettem, miután eloltod a tüzet a
selyemhernyó-tenyészetben. Egyszerű, nem igaz?
Elhúzódtam. Habár nem sokat tudtam a selyemhernyó-
tenyésztés folyamatairól, azzal tisztában voltam, hogy a
petéknek meleg kell. Érzékeny faj, csak melegben kelnek ki,
ezért a tenyészetben folyamatosan égnie kell egy tucat tűznek,
nehogy kihűljenek. – A selyemhernyók petéi elpusztulnak a
hidegben.
– Rengeteg petéjük van az érettség különböző stádiumaiban.
Egy éjszakai hideg nem fogja mindet megölni.
Ám a nemes hölgy hírnevét így is bemocskolja az eset,
szégyenbe esik, Ékkő és a tiszta hölgy pedig épp ezt akarta. De
hogy fogom elviselni a bűntudatot, ha csak egy petét is
megfagyasztok? Hisz selyemhernyókról van szó! A birodalom
legbecsesebb teremtményeiről. Fácán ajándékára gondoltam,
mely az erszényemben lapult.
– Attól tartok, hogy megbolondultál, Ékkő. Szerinted mit
nyernél a nemes hölgy bukásával?
– Mindent, amiről egy nő álmodhat. Amikor a tiszta hölgy és
én összedugjuk a zseniális fejünket, kiváló terveket szövünk.
– Tehát segítesz neki trónra jutni? – Akkor Ékkő talán
elfoglalhatná a tiszta hölgy helyét.
– Tudtam, hogy meg fogod érteni.
Felemeltem az állam. Nem hagyom, hogy megzsaroljanak.
– Nem megyek bele.
Rám bámult; a szemöldöke közé főnixmadár alakú
szépségfoltot festett.
– Utálnám, ha valami bajod esne, Mej.
Nem inogtam meg.
– Ne légy olyan biztos a dolgodban! Ha a császár megtudja,
hogy loptál, megbüntet.
– Hogy én loptam?
– Nincs más lehetőségem, legimádottabb. – Megmondom a
császárnak az igazat, még ha meg is büntet a hanyagságomért.
– Nem értettél meg, Mej, ugye? – Sóhajtott. – Miért hinné
azt, hogy én voltam, ha egyszer valaki más szobájában találják
meg a koronákat, mondjuk egy tehetségében?
Elsápadtam.
– Nem mernéd megtenni!
Felkapott egy darabka piros papírt a színes dobozok mellől.
– Persze hogy nem, Mej. Nem történik meg. Nem teszem
meg. Szavamat adom. Ha te is ígéretet teszel nekem.
Az ajkamba haraptam, nem tudtam megszólalni.
Felsóhajtott, az előtte heverő piros papírt nézte.
 – Ilyen az udvari élet, Mej. Biztos vagyok benne, hogy ezt te
is ugyanolyan jól tudod, mint én. A Jeting Udvar kapuja
folyamatosan nyitva áll, de hosszú és fáradságos út vezet vissza a
Belső Udvarba.
Nem bírtam felemelni a fejemet. Olyan sokáig tartott, és
annyi fájdalomba került, míg eljutottam idáig! A tehetség
rangom, a munkám, melyet az öltöztetőteremben végzek.
Annyira közel álltam a császárhoz, most már bármelyik nap
magához hívathatott. És az anyám. Még nem gyűjtöttem össze
annyi ezüstöt, hogy elküldhessem neki. Ha Ékkőnek sikerül
megvádolnia azzal, hogy elloptam az ékszereket, mindennek
vége. Vége az álmomnak, hogy gondoskodhassam az anyámról,
vége a rangomnak, még az életemnek is.
– Örülök, hogy megértettél. Most elmehetsz, Mej.
– De... de... – Meg sem bírtam moccanni.
Ékkő csettintett a levegőben.
– Amikor meghallom a híreket a tűzről, visszakapod az
ékszereket.
Legszívesebben leköptem volna.
– Nem bízom benned.
– Nincs más választásod, Mej.
– De... Mi van, ha meghalnak a selyemhernyók? Mindegyik?
Az ajkai közé tette a piros papírt, és cuppantott. Tökéletesen
vörös ajkak jelentek meg a tükörben.
– Akkor a régi ruháimat fogom viselni továbbra is.
– Borzalmas nő vagy, Ékkő. – Ezt tiszta szívemből és
lelkemből mondtam.
– Te pedig okos lány. És az okos lányok mindent meg tudnak
oldani.
A Császári Selyemhernyó-tenyészetbe, mely majdnem olyan
szent helynek számított, mint a családi sírbolt, csak pár ügyes
takács és munkás léphetett be, akik külön engedélyt kaptak rá a
nemes hölgytől. Féltve őrizték, mivel itt készült nagy titokban a
selyem – a békeajánlatok alkalmával és a nők szívének
megnyeréséért adott ajándék.
Hogyan juthatnék be?
Csak későn jutott eszembe Szun-ce, miután már eljöttem
Ékkő szobájából.
„Az okos harcos rákényszeríti az ellenfelére az akaratát, de
nem engedi, hogy az ellenfél rákényszerítse a saját akaratát.”
Azt kívántam, bár még Ékkőnél felidéztem volna.
Elmentem a tenyészetig, mely egy fallal körülvett épületben
kapott helyet az íjászcsarnok mögött, a palota keleti oldalán.
Amikor odaértem a kapu elé, ahol két őr állt, mondtam nekik,
hogy beszélni szeretnék a nemes hölggyel.
Gyanakodva méregettek.
– Várj itt! – mondta az egyik, a másik pedig bement a
műhelybe. A kapu előtt járkáltam.
A selyemtermelés minden évben kora tavasszal kezdődött,
rengeteg vég selymet szőttek és vittek ki a piacokra a
birodalomban mindenhol. A Császári Selyemhernyó-
tenyészetben termelték meg az ország selymének a felét. A
másik fele a déli selyemgazdaságokból érkezett, ahol melegebb
volt az idő, és könnyebben szabályozhatták a hőmérsékletet. A
császárság apraja-nagyja, mindenki tudta, hogy a selyem a
vagyon ígérete, és a selyemhernyó a mennyek ajándéka
számunkra.
Én pedig azt a parancsot kaptam, hogy pusztítsam el őket.
Arra a befolyásos hölgyre gondoltam az almaosztásról, akivel
az eunuchoknak beszélniük kellett, mielőtt kiadták az almákat.
Vajon veszedelmet hozok rá? Vagy előbb ő pusztít el engem?
Az épület küszöbére gyönyörű sárga ruhás, dundi alak lépett
ki. Izzadni kezdett a tenyerem. Reméltem, hogy a nemes hölgy
kiküld egy szolgálót értem. Ha már bejutottam a tenyészetbe,
kioltom a tüzet, és eljövök.
Ő azonban személyesen jött ki, hogy üdvözöljön. Otthagyta a
műhelyt. Szerettem volna elmenekülni, de túl késő volt.
Lehajtottam a fejem, és mélyen meghajoltam előtte, örültem,
hogy az etikett nem teszi lehetővé a szemkontaktust.
Reméltem, hogy nyugodtnak tűnik a hangom.
– Szabadna legmélyebb tiszteletemmel adóznom a nemes
hölgynek, az egyetlennek, a legkedvesebbnek?
– Tehát te vagy az a lány, akiről annyit hallottam.
Reméltem, hogy szót válthatunk az almaosztás alatt, de nem
nyílt rá esélyem. – A nemes hölgynek kellemes hangja volt, erős,
de nem túl hangos, magabiztos, de nem dölyfös, mintha
megszokta volna már, hogy sok ember előtt beszéljen. – Mej a
neved, ugye? Úgy hallom, rendkívül bátor vagy. Ha nem lettél
volna ott az Oltárházban, mindenki egyetlen ura súlyosan
megsérült volna a támadásban. Látom benned a jóságot és
bátorságot.
Lesütöttem a szemem, hogy kifejezzem a tiszteletemet.
Nagyon meglepődtem. Váratlanul ért, hogy ilyen udvariasan
beszél egy alacsonyabb rangúval.
– Felemelnéd, kérlek, a fejed, hogy jobban szemügyre
vehesselek?
Engedelmeskedtem, a tekintetem a vállaira szegeztem.
– Milyen elragadó arc! Olyan fiatal, kecses, finom, mint a
nyári barack. – Megfogta a kezem, és megsimogatta.
Nem tudtam, mit gondoljak. A hölgyek csak akkor fogják
meg egymás kezét, ha egyenrangúak, de mi a társadalmi
helyzetünket tekintve olyan távol álltunk egymástól, mint a
Sárga folyó két partja.
– Megtiszteltetés, hogy a társaságodban lehetek, nemes
hölgy.
Valamit a kezembe tett. Egy gyöngy nyakláncot.
– Ajándék. Szeretnélek megjutalmazni a bátorságodért.
Minden frázis, amit korábban kiterveltem, szertefoszlott,
mint köd a nap alatt.
– Nemes hölgy... – Elfeledkeztem az etikettről, és döbbenten
bámultam rá. – Ez a megtiszteltetés túl nagy nekem. Nem
érdemlem meg. Egy tehetség különben sem birtokolhat drága
ajándékot. – Persze Fácán ajándékát magamnál hordtam, de ezt
nem kellett tudnia.
Felsóhajtott.
– Elfelejtettem. Ebben az esetben mondd meg, mit szeretnél
ajándék gyanánt!
– Én... – Az ajkamra haraptam. – Nem vágyom semmilyen
kincsre, nemes hölgy. De ha már el kell fogadnom a
megtiszteltetést, merész leszek. Egész életemben kíváncsi
voltam a selyemhernyókra, de még sosem láttam egyet sem.
– A selyemhernyókra. – Elbizonytalanodott. – Értem. –
Intett a két őrnek a kapunál. – Engedélyt adok neki a belépésre!
Az őrök összenéztek, haboztak, de aztán oldalra léptek, hogy
beengedjenek.
– Gyere! – A nemes hölgy intett, hogy kövessem az
épületbe.
Nagy levegőt vettem, és átléptem a küszöbön. Képtelen
voltam ránézni, féltem, hogy olvasna az elmémben. Bevezetett az
előcsarnokba, egy kis téglalap alapú, cseréptetős
fogadóhelyiségbe. Szögletes asztal és két festett zsámoly állt
odabent, valamint egy csokor szilvavirág vázában. A falon hegyet
és vízesést ábrázoló festmény lógott. Minden olyan nyugodtnak
és kellemesnek tűnt, mintha valakinek az otthonában lennénk,
nem egy műhelyben.
Miután átkeltünk a fogadószobán, kimentünk az előkertbe.
Hangos csattogás hallatszott. Megmerevedtem a döbbenettől.
Előttem három szövőszék állt, mind akkora, mint egy kisebb ház.
Szorgosan kattogtak, miközben a női takácsok kitolták a keret
első mozgatható rúdjait, hogy megfeszítsék a felvetőszálat. A
vetélő oda-vissza repkedett két cérnafüggöny között, mint gyors
hal a vízesés medencéjében. Valahányszor a vetélő a sor végére
ért, a takács rálépett a pedálokra, és meghúzta a szövőszék első
rúdjait. Katt. Katt.
Már akkor is hallottam ezt a zajt, amikor a falak előtt
várakoztam, de túlságosan lekötöttek a gondolataim ahhoz, hogy
felfigyeljek rá. Ebből a közelségből élesnek, fülsértőnek tűnt.
– A Császári Selyemhernyó-tenyészetben öt ekkora udvar
van. – A nemes hölgy felment egy megemelt teraszra, ahol
néhány női munkás lehúzta a kész selymet a szövőszékről, és
végekbe mérte. -Itt dolgoznak a festők. – A terasz alatti széles
helyre mutatott, ahol pár munkás festékkel teli vödrökben
húzgálta a selymet.
– Még sosem láttam ehhez foghatót – mondtam, igyekeztem
nem felkelteni a hölgy gyanakvását. A kíváncsiságomat azonban
nem tudtam legyőzni. Szemügyre vettem a helyszínt. Sem a
tenyészetet, sem a tüzeket nem láttam.
– Most megnézzük a selyemhernyókat. – Végigvezetett egy
járdán a terasz mellett, aztán beléptünk egy másik világba.
Ez a hely úgy nézett ki, mint egy festmény. A zöld fűből fehér
liliomok ugrottak elő, mint az opálos gyöngyök, a fényes tóban
kék vízilótusz virágzott, mint a lápisz, és a fahíd mellett egy
vörös-azáleamező terült el, mint vastag szőnyeg. A távolban
fűzfák álltak, hosszú ágaik lecsüngtek, akár a finom
selyemszálak.
– Gyönyörű! – tört ki belőlem.
– Amilyennek lennie kell. – A nemes hölgy lelassított, láttam
rajta, hogy nincs hozzászokva a sok sétához, de addig mentünk,
míg el nem értünk egy másik udvarba, ahol húsz munkás ült a
gőzölgő kádak sora felett. Úgy bukdácsoltak bennük fel-le a
selyemhernyógubók, mint a szemgolyók. A dolgozók a kezükben
hosszú evőpálcikákkal bökdösték a selyemhernyógubókat, hogy
lefejtsék róluk a selyemszálakat.
Előttem egy széles csarnok jelent meg. A nemes hölgy felém
fordult, a dundi arca büszkén ragyogott.
– Hallod ezt?
Valahonnan erőteljes zizegést hallottam. Olyan hangja volt,
mint a kitartó, ritmikus szemerkélésnek, de esőcseppeket nem
láttam.
– Igen – bólintottam zavartan. – Mi ez?
 Bevezetett egy csarnokba, és biccentett az ajtóban álló
szolgának, aki sietett beengedni minket.
– Itt is volnánk.
Mikor a csarnok feltárult előttem, a zizegés még jobban
felerősödött. A nemes hölgy ment előre, én pedig követtem.
Faltól falig érő bambuszpolcok sorakoztak odabent, tele
rengeteg, hatalmas, eperfaleveles tálcával. Közöttük számos
munkás járkált, a fejüket sállal körbetekerték, hogy felfogják a
hajukat, közben tálcákat cipeltek.
A tenyészet.
Zakatolt a szívem. Végigsétáltam a sorok között a nemes
hölgy után, és mikor kihúzott egy tálcát, odapillantottam a válla
felett. A tálcákat zsenge vörös levelek borították, alattuk pedig
számos fehér hernyó hevert, teli apró pöttyökkel.
– Selyemhernyók – suttogtam.
A legszorgalmasabb munkások, a legdrágább állatok és a
legértékesebb teremtmények. A birodalom lázasan védte őket az
anyag miatt, amit adtak, én pedig épp előttük álltam a mocskos
titkommal.
– Itt van ez. – A nemes hölgy a kezembe tett egy kis
selyemhernyót. Valamivel hangosabban beszélt, hogy halljam a
leveleket rágcsáló állatok zizegése felett. – Ez a babahernyó
tegnap kelt ki. Légy vele óvatos! Hagyd, hogy megkedveljen! A
csendben, melegben, jóságban növekszik.
Köhögtem, az arcom átmelegedett. A hernyó tekergett,
csiklandozta a tenyeremet. Feszült lettem, imádkoztam, nehogy
megmerevedjen, és hirtelen meghaljon a kezemben.
– Hány selyemhernyód van itt, nemes hölgy?
– Szerinted tudom? – Végignézett a tálcákon. – Több ezer. A
selyemhernyók istennője gondoskodik róla, hogy ezrével
szaporodjanak.
– Ez itt olyan kicsi!
– Három hét múlva akkora lesz, mint a kisujjad, és
selyemszálakat ad majd ki magából. Nagy étvágya van. Négyszer
kap enni nappal, és négyszer éjjel. Egy hét után a
selyemhernyóbabák naponta tízszer esznek. – Átadott nekem
egy eperfalevelet. – Éhes. Etesd meg!
A hernyó elé tartottam a levelet. Megrágcsálta a szárát,
befalta az egészet, aztán megvonaglott, mint aki még többet kér.
Lenyűgözött. Micsoda csodálatos teremtés! Óvatosan
visszatettem a tálcára, aztán lekukucskáltam az alatta fekvőre.
Több ezer aprócska pötty.
Selyemhernyópeték.
Megmerevedtem. Úgy néztek ki, mint a fehér szezámmagok.
Ám azok ovális, erős, unalmas külsejével ellentétben ezek a
peték kerekek, ruganyosak és opálosak voltak, mintha belül
láthatatlan erő járná át őket.
– A tojások most már bármelyik nap kikelhetnek.
Mindennap türelmetlenül várom, hogy meglássam a
bébiselyemhernyókat. Az idei tavasz szokatlanul hideg. Éjjel-
nappal tüzelnünk kell nekik.
– Hol van a... – Észbe kaptam. Abban a pillanatban halk ének
hangzott fel a teremben.
– Gyere! Ideje imádkozni.
Odament a csarnok bejáratához, ahol a munkások egy lány
szobra előtt térdeltek, akinek a haját úgy fogták fel, mintha két
kerék volna. A selyemhernyó-istennő. Halkan énekeltek. Az
imájuk megnyugtató himnuszként hatott a fülemre, de a
szívemre rosszalló énekként. Haboztam, de aztán letérdeltem, és
csatlakoztam hozzájuk. Fel akartam emelni a fejem, hogy
megkeressem a tüzet, ám kénytelen voltam az udvar felé
fordulni, háttal a tenyészetnek, nem mertem magamra vonni a
figyelmet azzal, hogy túl sokat forgatom hátra a fejem. Amikor
véget ért az ima, és a csoport szétszéledt, megfordultam. És
akkor megláttam. A polc végében, a tenyészet sarkában bronz
parázstartó állt. Pontosabban négy, minden sarokban egy.
A nemes hölgy felkelt mellettem.
– Tetszik a jutalmad, Mej?
Én is felkeltem. A szívem zakatolt, de próbáltam megőrizni a
nyugalmamat.
– Nem érdemlem meg, hogy ezt lássam.
Elmosolyodott, és elindult kifelé a tenyészetből.
Követtem a folyosón.
– Nincs itt szükséged segítségre, nemes hölgy?
– Mindig sok a dolgunk.
– Szedhetnék leveleket – ajánlkoztam. – Szeretnék segíteni.
 – Észben tartom. – Leült az egyik zsámolyra egy kis orsó elé.
A bal kezével három cérnát csavart, a jobbal a fogót tekerte.
Megálltam mellette. Jöttek a munkások, és megkerültek,
gyorsan lépkedtek, az arcukról elégedettség sütött, a nehéz
zizegés visszhangzott a fülemben. Eszembe jutott a
selyemhernyók kis szája, az apró testük, mely életerősen
vonaglott. A tenyészet egy reményteli, vibráló, erős gubóra
emlékeztetett.
– Csodálatos ez a hely, nemes hölgy.
Elmosolyodott.
– A selyemhernyók miatt. Bűbájos teremtmények. Ha nem
tudok aludni, gyakran idejövök dolgozni. A szövőszékek és a
leveleket rágcsáló hernyók hangja megnyugtat. Különleges
altatók emlékét idézi.
Csikorogva pörgött a rokka. A hangja úgy marcangolta a
beleimet, mintha egy rágcsáló akarna áttörni a tettetett
kedvességemen. Kisebbnek éreztem magam, mint a
selyemhernyó, súlytalanabbnak, mint a finom selyemszál.
Nem emlékszem rá, hogyan jöttem el a műhelyből.
Eltelt egy hét. A nemes hölgy nem kérte a segítségemet a
levélszedésben.
Kétségbeestem.
Amikor megszámoltam a ruhákat az öltöztetőteremben,
rossz eredményt kaptam. Amikor Százszorszép megjelent, nem a
hozzáillő övvel adtam oda a ruhát, és valahányszor meghallottam
a császár többi szobalányának lépteit a folyosón, ideges lettem,
féltem, hogy el fogják kérni a császárné koronáit, rájönnek, hogy
eltűntek, aztán jelentik mindenki egyetlen urának. Tudtam, hogy
paranoiás vagyok, de nem tudtam legyőzni az aggodalmamat.
Elmentem a pólópályára megkeresni Fácánt. Ő volt az
egyetlen vigaszom, és reméltem, hogy beszélhetek vele a
selyemhernyókról. A terület azonban tele volt lovászokkal,
lótrénerekkel, lódoktorokkal él ütőt forgató pólójátékosokkal.
Úgy tűnt, fontos mérkőzésre készülnek, Fácán pedig lovasokkal
beszélgetett, akik élénken bólogattak, miközben őt hallgatták.
Amikor meglátott, felemelte két ujját.
Két napig kell várnom, míg négyszemközt beszélhetünk.
Visszatértem az öltöztetőterembe. Ékkő szobalánya, az a szeplős,
a folyosón várt.
– Holnapig kaptál időt – mondta.
– Ezt meg hogy érted? – Nyeltem egyet.
– Ezt üzente neked.
– Aztán mi lesz?
Vállat vont, és elment.
Leültem a földre, átkaroltam a térdemet. Leszállt az est, én
azonban meg sem akartam mozdulni. Egy napot adott. Még egy
napom van, aztán tönkreteszi az életemet.
Nem tudtam, mit tehetnék. Tiszteltem a nemes hölgyet. Az a
sok jó, amit Szilva mondott róla, mind igaznak bizonyult. Nem
tudtam elképzeli, hogy árulással fizessem vissza a kedvességét.
Na és a selyemhernyók? Képtelen lettem volna ártani nekik.
Pedig vissza kellett szereznem az ékszereket, és ez egyedül
úgy sikerülhetett, ha megteszem, amit Ékkő kért tőlem. Nem
győzhettem le őt és a tiszta hölgyet. Kegyetlenek, és ha elhitetik
a császárral, hogy én loptam el az ékszereket, nekem végem.
Nem volt más választásom. Engedelmeskednem kellett
nekik.
Valójában talán nem is lesz olyan nehéz, mint ahogy
elképzeltem. A nemes hölgy kedvelt engem, beengedett a
műhelybe. Talán éjszaka kellene odamennem, amikor nincsenek
olyan sokan, és elfojthatnám a tüzet anélkül, hogy bárki
megtudná.
Nagyokat lélegeztem. Igen. Akkor teszem meg, amikor senki
nincs ott.
Gyorsan rendbe tettem a szobát, megettem a vacsorámat a
hálómban, és felvettem egy fekete ruhát. Mire a műhelybe
értem, majdnem éjfél volt. Megvártam az őrségváltást.
Megkönnyebbülve láttam, hogy megint azok vannak
szolgálatban, akikkel korábban is találkoztam.
A homlokukat ráncolták, amikor odamentem.
– A nemes hölgy hívott ide? Ilyen későn?
– Ó, nem. Nem hívott. Magam jöttem. Nem is tud róla –
mondtam kedvesen.
– Megmondom neki, hogy itt vagy.
Még mindig dolgozik? Erre nem számítottam.
– Nem érdekes... Nem sürgős.
– Akkor tűnés innen!
– Igen... megyek... Tudjátok... nem tudom, mihez kezdjek
ezzel... – Belenyúltam a zsebembe, és elővettem azt a
selyemhernyót, amit Fácántól kaptam. – A fal mellett találtam.
Nem tudom, kié lehet. De értékesnek tűnik. Akárki veszítette is
el, biztosan bánkódik miatta. Fogalmam sincs, kinek adhatnám
oda...
Az őrök a selyemhernyóra pillantottak.
 – Hagyd itt nálunk! Mi majd odaadjuk a nemes hölgynek.
– Persze, persze. – Kinyújtottam a kezem, aztán
visszahúztam. – Nem mintha nem bíznék meg bennetek. Csak
épp szeretném személyesen átadni neki. Olyan kedves velem.
Nem engednétek be?
Elbizonytalanodtak, de aztán végül intettek, hogy
bemehetek. Olyan gyorsan rohantam be, ahogy csak bírtam,
átkeltem az udvarokon. Az egész épületben csend volt, csak a
lámpások világítottak az eresz alatt. Néhány munkás éjszakai
műszakban dolgozott, hallottam a lépteiket az ajtók mögül.
Amikor a tenyészethez értem, égett egy lámpás a folyosón, alatta
a nemes hölgy font a rokkájánál. A tenyészetből kiszivárgó
fények megvilágították a dundi arcát. Úgy nézett ki, mint
buddhista szobor a freskókon. Elbújtam egy oszlop mögött, és
vártam.
A tenyészetből folyamatos zizegés áradt ki, odabent pár
munkás sétálgatott. Biztosan kicserélik a leveleket, vagy a tüzet
ellenőrzik a parázstartókban. Egy kis idő múlva a nemes hölgy
felemelkedett, megdörzsölte a mellkasát, mint aki elfáradt, aztán
utasította az éjjeli munkásokat, hogy aludjanak kicsit.
– Még jó négy óra, amíg a kicsikéink megint enni kérnek –
mondta, ők pedig bólogattak, és kiterítették a szőnyegeiket a
folyosón. A tenyészetben égő négy tűz miatt odabent túl meleg
volt ahhoz, hogy ott aludjanak.
Négy óra. Rengeteg időm van. Megvártam, amíg a hölgy
elment, a munkások pedig elaludtak. Láthatóan kimerültek,
azonnal horkolni kezdtek. Kicsit még vártam, aztán lábujjhegyen
elosontam mellettük.
Felkaptam egy seprűt, a legtávolabbi parázstartónál
kezdtem. A tűz melege égette az arcomat, a kezem remegett.
Nincs más választásom, emlékeztettem magamat. Én is olyan
voltam, mint egy selyemhernyóbaba: körbefontak az ellenségeim
összeesküvésének szálai. És ha nem engedelmeskedem nekik,
nem változhatok at molylepkévé, mely saját kedve szerint
repked, az általa választott fények nyomában.
Rácsaptam a lángokra a seprűvel, azok pedig azonnal
kialudtak. Megismételtem a mozdulatsort a második
parázstartónál. A tenyészet elsötétült. Máris hűvösebb lett. A
következőhöz léptem, felkavartam a parazsat. Vad tűz csapott
fel, mintha ellenkezne velem, de aztán elhalványult, és a vörös
szín fokozatosan eltűnt a zsarátnokokról. Közben hallottam, hogy
a zizegés egyre csendesedik, mintha a selyemhernyók nem
kapnának levegőt. A selyemhernyóbabák kikelése abbamaradt
miattam? Máris halálra fagyott volna egyik-másik, mert
kioltottam a tüzet?
Még egy van.
Erősen szorítottam a seprűt, és a folyosó melletti
parázstartóhoz léptem. Utána elmegyek Ékkő szobájához, és
visszaszerzem az ékszereket.
– Mej!
Megfordultam. A folyosón a nemes hölgy állt. Visszajött. De
vajon miért?
Remegett, az arca úgy reszketett, mint a feldagadt tészta,
amiről hull le a liszt.
– Te meg mit csinálsz? Mit tettél?
Leejtettem a seprűt, és térdre estem.
– Én csak... én... Bocsáss meg, nemes hölgy! – A munkások
felébredtek. Siettek újjáéleszteni a tüzet. – Meg tudom
magyarázni... Kérlek... Hadd magyarázzam meg!
– Igen. Magyarázattal tartozol.
Nem bírtam felemelni a fejemet. Jelenteni fogja a bűnömet a
császárnak, ő pedig börtönbe vet, száműz, lefejez vagy kivégzi a
családomat. Végül is a birodalom selyemhernyóinak elpusztítása
bűntett. Azt kívántam, bár ne lettem volna ilyen ostoba.
– A legimádottabb miatt történt, nemes hölgy! És a tiszta
hölgy miatt. Ellopták a néhai császárné koronáit, és
megzsaroltak! Nem akartam kioltani a tüzeket. Sosem ártanék a
selyemhernyóknak. Kérlek, higgy nekem, nemes hölgyem!
Kérlek, bocsáss meg!
Felsóhajtott.
– Itt felejtettem a kendőmet. Ezért jöttem vissza. Nem
számítottam rá, hogy itt talállak. Ti pedig – a munkások felé
intett – gondoskodjatok róla, hogy a selyemhernyóknak ne essen
baja! Mej, gyere velem! – Kiment a folyosóra, és belesüppedt a
rokkája előtti székbe. – Ülj le! Nézz rám, és beszélj! Mondj el
mindent!
 A szék szélén feszengtem, halálra rémültem. Lassan mindent
elmondtam neki. Hogy Ékkő hogyan lopta el az ékszereket a
szobából, és hogyan kért meg, hogy pusztítsam el a
selyemhernyópetéket.
A nemes hölgynek mintha nehezére esett volna felfogni a
szavaim értelmét. Aztán felállt, zihálva fel-alá járkált a folyosón.
– Ő a legimádottabb. Miért haragszik rám ennyire?
– Összebarátozott a tiszta hölggyel. – Én is felálltam, nem
tudtam, mi mást tehetnék.
– A tiszta hölgy! Mindig mesterkedik valamiben. Tavaly
megpörkölt egy tucat selyemhernyóanyát. Az anyákat! Nem
mondtam el a császárnak. Szerencsére elég sok peténk lett, a
selyemtermelés nem sérült. Most pedig ki akarja oltatni a tüzet,
hogy megfagyjanak a peték. Ez elfogadhatatlan. Óriási kárt
szenvednénk.
A tenyészetre pillantottam. A tűz fénye kivilágított az
ablakon, újra felerősödött és állandósult a zizegés. Kifújtam a
levegőt. Reméltem, hogy időben Kaptak el.
– Annyira sajnálom, nemes hölgy! Ostoba voltam, hogy
engedtem a kérésüknek.
Az egyik munkás belesúgott valamit a fülébe, ő pedig
bólintott, láthatóan megkönnyebbült. Úgy tűnik, a
selyemhernyók minimális kárt szenvedtek, az emberek pedig
visszamentek a tenyészetbe.
– A közeledő pólójáték miatt történt, ugye? – Elkezdte
pergetni a rokkát.
– Milyen pólójáték miatt?
– Nem hallottál róla? A császári csapat a tibetiekkel fog
versenyezni, ez az év egyik legnagyobb eseménye. Az egész
udvar erre készül.
Hát ezért voltak olyan sokan a pályán, és ezért volt
Fácánnak ennyi dolga?
– Miért a tibetiekkel? – Azok a gőgös lovasok nem álltak épp
szövetségben a birodalmunkkal.
– A határon folyó harcokról hallottál, ugye?
Bólintottam.
– Nos, a császár helyőrsége elveszítette az utolsó öt csatát, és
most visszavonulnak északra, a Jáde kapu melletti erődbe. A
nyugati türkök azonban nem adják fel. Szövetséget kötöttek egy
erős északnyugati törzs, Kaocsang királyával, Csü Ventajjal. Ha
támadnak, ezreket megölnek. A tibeti király, Szongcen Gampo is
mozgolódni kezdett. A császár aggódik, hogy csatlakozni akar a
nyugati törkökhöz és Csü Ventajhoz.
Ha a három erős törzs összefog, az országunk nyugati határa
sosem lesz a régi. A szomszédos városok a Kokonor-tó mellett –
de még a Tunhuang közeliek is – az ellenség kezére fognak jutni.
– Azt hittem, az üstökös átka véget ért – mondtam.
– Dehogy! – A fejét rázta. – Az üstökös mindenkit
felhatalmazott, hogy kételkedjen a császárban. Ez még csak a
kezdet.
– Tehát a császár barátságos viadalra hívta a tibetieket? –
Mint megtudtam, a tibetiek rendkívül jól pólóznak, ők hozták be
ezt a perzsa játékot a birodalmunkba.
– Házasságot javasol a szövetség megerősítésére. – Bólintott.
– A verseny az országaink közti jóakaratot hivatott bemutatni.
Az összes fontos úr és alattvaló ott lesz, és... – megállt a rokka
előtt – a protokoll értelmében a császárnénak is jelen kell lennie.
Mivel Vende meghalt, a császár azt kérte, hogy én jelenjek meg a
fogadáson, ahol a vazallusok hűségesküt tesznek mindenki
egyetlen urának.
Ékkő és a tiszta hölgy pedig úgy tervelték ki ezt a szégyent,
hogy ők foglalhassák el a nagyra becsült helyet a császár oldalán.
– Én... – Szégyenkezve hajtottam le a fejemet. – Nagyon
sajnálom, nemes hölgy. Egyáltalán nem akartalak szégyenbe
hozni.
– Megértem, Mej. – Sóhajtott. – Szerencsére rajtunk a
selyemhernyó-istennő áldása, és nem esett baja a kicsikéinknek.
Későre jár. Menj vissza a szobádba, és aludj! Felejtsd el a ma este
történteket!
A hálától majdnem kicsordultak a könnyeim.
– Miért, nemes hölgy? Nem érdemlem meg a
kedvességedet.
A fejét rázta.
– Én a palotában nőttem fel, Mej, ismerem ezt a világot, és
annyi évet leéltem a császár alatt... – Volt valami a hangjában,
ami a szívembe mart, és amiről eszembe jutott az a történet,
amit apám mesélt: a császár, aki akkor nagyherceg volt, megölte
Jang császárt a Szuj-dinasztiából, a nemes hölgy apját. Bátor lány
vagy. Más vagy, mint a többiek, jobb. Látom rajtad. Szeretnék
még egy esélyt adni neked.
Mélyen meghajoltam előtte.
– Sosem fogom elfelejteni a kedvességedet, nemes hölgy.
Máris indulok... – Nem tudtam befejezni a mondatot. Eszembe
jutottak a néhai császárné koronái...
– Holnap találkozunk, Mej. – Elkezdte pergetni a rokkáját.
A kőlépcsők felé fordultam. A csarnokból érkező fény odáig
nem hajolt el, és láttam a sötétség völgyét a lépcsők alatt
ólálkodni, arra emlékeztetett, mi vár rám, ha most elmegyek.
Szégyelltem vol na megkérni a nemes hölgyet, hogy segítsen
nekem visszaszerezni a koronákat. Végül is, ő egy békés,
tiszteletre méltó nő, és semmi oka miattam szembeszállni
Ékkővel. Másrészről viszont ő volt az egyetlen reményem.
– Nemes hölgy, szerinted mit fog tenni Ékkő és a tiszta
hölgy, miután megtudják, hogy kudarcot vallott a tervük? –
Abbahagyta a fonást, láthatóan elgondolkodott. – Nem akartalak
felzaklatni, nemes hölgyem. – Odamentem hozzá. Szövetségesre
volt szükségem, meg kellett győznöm, hogy álljon mellém. – De
mostanra már biztosan tudod, hogy a tiszta hölgy állhatatos nő.
Ezúttal azt találta ki, hogy eloltja a tüzet. Legközelebb mást fog
kitervelni. Nem hagyja abba, amíg sikerrel nem jár.
Két kezébe fogta a rokkát, elbizonytalanodott.
Megragadtam a lehetőséget.
– Volna egy javaslatom, nemes hölgy. Ha hajlandó vagy
meghallgatni
– Mii: javasolsz? Hogy jelentsük a császárnak?
– Miért is ne?
– Szerinted szemrehányás nélkül megúsznám? Ha úgy lenne,
már tavaly megtettem volna. Tudom, milyen ember. Ennyi
erővel rögtön a saját megszégyenítésemért is folyamodhatnék.
– Nem arra kérlek, hogy magyarázd el neki, nemes hölgy.
Sosem tennélek ki veszedelemnek – feleltem halkan. – Én is
elmondhatnám, mi történt.
Rám bámult.
– Te?
 Bólintottam.
– Te vagy felelős a koronák elvesztése miatt.
– Tudom.
– Nem félsz?
– Szerintem az a legfontosabb, hogy elmondjuk az igazat –
mondtam meggyőződéssel, csak remélni tudtam, hogy nem hallja
ki a félelmet a hangomból. – Ez a legjobb megoldás.
Nem felelt. A dundi arca azonban higgadtnak tűnt, és
tudtam, hogy átgondolja a javaslatomat.
– Csak egy kérésem volna, nemes hölgy. – Szorosan
összefontam a kezemet. – Hajlandó lennél velem jönni?
Még mindig töprengeni látszott. A válaszán múlt, hogy a
szövetségesem lesz-e, vagy sem. Ha beleegyezik, mostantól van
támogatóm az udvarban. Ha nem...
– Örömmel veled megyek – bólintott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

∞
A császár meglengette az ütőjét, fintorgott, aztán megint
suhintott egyet. A labda ugrált az udvaron a kora reggeli
fényben. Egy szolga sietve szaladt utána, hogy megfogja, és
visszategye az uralkodó lába elé. Ő átkozódva érintette meg a
mellkasát.
Majdnem egy év telt el a sikertelen merénylet óta. A sebe
begyógyult, és az orvos, Szun Szimao azt javasolta, hogy ideje
lenne erősíteni a csíjét, és táplálni a létfontosságú szerveit. Olyan
ételeket írt fel neki, amelyek gombákat tartalmaztak, mint
például gyömbért, pézsmát és kagylót, pár erősítőszert
realgárral elkeverve, rinocéroszszarvat és szarvasagancsot. A
császár mindennap sétált kicsit. Hamarosan lóra ülhet, és pár
hónap múlva már pólózni is fog.
Százszorszép azonban elárulta, hogy megváltozott.
Éjszakánként rosszul aludt, és gyakran elszenderedett, miután
megivott pár korsó gyógynövényes bort. Többször is lecsúszott a
zsámolyáról, és ha nem lett volna ott ő meg a többi éjjeli szolga,
meg is sérült volna.
 Reggelenként rosszkedvűnek tűnt, a déli étkezés alatt pedig,
amikor felszolgálták neki a párolt bárányt, dühös lett, pedig ő
rendelte. Hivatalosan még nem kezdte újra az együtthálási
rendet, csak a hölgyeket hívatta magához, néha az
udvarhölgyeket, és mint mindig, a mesterkedő Ékkőt. De nem
akart lefeküdni velük, suttogta nekem Szilva. Egy alkalommal
magához hívatta az erényes hölgyet, de csak hagyta, hogy ott
üljön a földön meztelenül órákon át, meg sem érintette, végül
pedig kirúgta a szobájából, azzal vádolta, hogy a tükröt bámulta,
nem őt.
Morcosnak tűnt, az arca megkeményedett, a száját szorosan
összezárta. Úgy tűnt, észre sem vette, hogy a sarokban térdelek,
sem azt, milyen régóta várok rá. Talán nem is baj. Fejben
átfutottam az előre elgondolt mondataimat, és a nemes hölgyre
pillantottam, aki a sárgabarackfa alatt állt. Felkészültem.
Két alak szaladt be a folyosó egyik oszlopa mögé, az egyik
legyezőt tartott a kezében, a másik egy fehér macskát simogatott
a karjában.
Ékkő és a tiszta hölgy.
A mondataim szétporladtak a fejemben.
Az államat ütő érintette meg. A császár állt előttem. A
szokásosnál gyorsabban lélegzett, a bajsza fel-le ugrált.
– Emlékszem rád – mondta végül.
– Mindenki egyetlen ura. – Lesütöttem a tekintetemet a
ruhája elejére, ahonnan felhők közt szárnyaló aranysárkány
meredt rám. Emlékeztem, mikor hajtogattam össze ezt a ruhát.
– Bocsásd meg a szemtelenségemet. Nem kellett volna
idejönnöm...
– Mi a baj?
– Nem találom a koronákat, melyek a néhai császárnéé
voltak. Megkérdeztem a nemes hölgyet, aki kegyesen
felajánlotta a segítségét, de úgy tűnik, a ládában heverő tárgyak
elkeveredtek.
– Elkeveredtek vagy elvitték őket?
Nyeltem egyet.
– És te hol voltál? – A sárkány mintha feléledt volna,
miközben a mellkasa emelkedett és süllyedt.
– Én... az almákat vettem át az udvarban.
 – Almákat vettél át? – kérdezte. – Nem egy lovásszal
flörtöltél?
Fácánról beszél? Tehát tud rólunk? Remegett a kezem. De
nem, az lehetetlen. Nem tudhatta. Nagyon óvatosak voltunk, és
amikor találkoztunk, senkit sem láttam a közelünkben.
– Nem, mindenki egyetlen ura. Nem is mernék ilyet tenni.
Nem felelt, dübörgött a szívem. Talán valaki jelentette neki,
hogy nem vagyok mindig az öltöztetőteremben?
– Nemes hölgy? – szólalt meg újra.
– Igen, mindenki egyetlen ura. – A nemes hölgy összefonta a
két kezét a hasán, és meghajolt.
– Te tudsz erről?
– Igazat mond, mindenki egyetlen ura.
– Kerested őket?
– Csak az öltöztetőteremben, mindenki egyetlen ura.
– Keresd tovább, és kérd meg a többi hölgyet is! Jelentsd, ha
előkerültek! Ez parancs.
– Igen, mindenki egyetlen ura.
– És mondd meg mindenkinek, hogy ha a jövőben újabb
komiszság történik, az összes hölgyet felelőssé teszem érte!
Elmehetsz.
A nemes hölgy mélyen meghajolt, és elment. Szerettem
volna én is vele tartani. Ki akartam jutni innen, amilyen gyorsan
csak lehet.
– Téged még nem bocsátottalak el. – Az ütő keményebben
nyomódott az államnak.
Megmerevedtem. Tehát mégis meg akar büntetni – Igen,
mindenki egyetlen ura.
– Láttál már pólómérkőzést?
– Mit? Pólót? Nem.
– Akkor készülj! Csatlakozol hozzám a versenyen. –
Visszahúzódott az ütő. A sárkány elfordult. Egy másik, körbe
tekeredett sárkány nézett most szembe velem a ruhája
hátuljáról. – Most pedig menj, és keresd meg a ruhámat a reggeli
audienciára!
Felkeltem, megszédültem. Tehát ennyi. Elengedett. A
folyosóra pillantottam. Ékkő elránt. A tiszta hölgy egyedül
maradt ott, a szemét összehúzta.
 Amikor megérkeztem az öltöztetőterembe, a nemes hölgy
már ott volt. Magához intett.
– Nézd, Mej! – A szekrény melletti ládára bökött.
Odarohantam, hogy kinyissam. Benne voltak mind az
ellopott koronák és hajtűk. Miután megszámoltuk őket, és
gondoskodtunk róla, hogy minden a helyére került, ráültem a
ládára, és felsóhajtottam. Holnap kérelmezni fogom, hogy
minden ládát lakatoljanak le.
– Visszakaptál mindent, ami eltűnt, Mej? – kérdezte a
nemes hölgy, a fejét oldalra hajtotta, hogy meghallgassa, mit súg
neki az egyik szobalánya.
– Igen. Ékkő gyors volt. – A lányt figyeltem, azon
töprengtem, milyen üzenetet hozhatott.
– Kénytelen volt.
– Szerinted a császár tudja, hogy ő tette?
– Talán. Nem ismeretlenek előtte a házi csetepaték. – Egy
intéssel elküldte a szobalányt, közben a nyakában lógó
gyöngysorral matatott. – De nem hiszem, hogy most a
legimádottabb miatt kellene aggódnunk. Beszéljünk inkább a
téged ért megtiszteltetésről!
– Megtiszteltetésről?
– Nem hallottad, mit mondott? – A szobalányra bökött, aki
az imént a fülébe sugdosott. – A császár azzal tisztelt meg, hogy
mellette ülhetsz a pólómérkőzésen. Gondolom, ő így jutalmazott
meg téged.
– Megparancsolta, hogy ott legyek, de azt nem, hogy
mellette üljek.
Elmosolyodott.
– Nem úgy értette. Sosem kérne meg arra, hogy megnézd a
játékot, és feltételezem, hogy te fogsz mellette ülni akkor is,
amikor a mérkőzés után a vazallusok hűségesküt tesznek neki.
Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, amiről valaha is
álmodni mertem.
– De úgy volt, hogy te...
– Úgy tűnik, meggondolta magát.
Örömmámorban úsztam.
– Na és te? Sajnálom, nemes hölgy.
– Nem kell. – Az ajtóhoz ment. – Ez a legjobb végkimenetel,
amit el tudok képzelni. A tiszta hölgyet figyelmeztették, én pedig
megtarthatom a munkámat a műhelyben. És ami a legjobb... –
Megfordult, jelentőségteljesen rám pillantott. – Most már te is
részese vagy a játszmának, barátnőm! Ügyes legyél!
– Köszönöm, nemes hölgy. – Mélyen meghajoltam, mert ő
volt az az éltető erő, mely segített előrébb jutnom, mert igaz
szövetségesem lett, akinek a támogatásával megmenekültem az
árulástól, és akinek köszönhetően új lehetőségek nyíltak meg
előttem. Ezt sosem fogom elfelejteni. – Nem fogok csalódást
okozni.
Igen. Ügyes leszek. Muszáj.
 I. SZ. 642

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHATODIK ESZTENDEJE

KÉSŐ TAVASZ
Aznap délután éreztem, hogy valami megváltozott a levegőben.
Finom, alig érzékelhető változás volt. Mint mikor a szél
irányt vált. Az emberek kíváncsian pillantgattak rám, mikor
elmentem mellettük, és összesúgtak. Később néhány eunuch
eljött hozzám egy vég finom selyemmel, egy pár gyönyörű
ezüstnippel, mely táncoló alakokat ábrázolt, egy pár
szarvasmintás, faragott jádefésűvel és két doboz friss
parfümmel: kasszia, kámfor, pézsma és mályvarózsa volt benne.
Hamarosan varrónők érkeztek, hogy felvegyék a méreteimet.
– Micsoda megtiszteltetésben részesültél! Úgy bánnak veled,
mintha máris te lennél a legimádottabb! – mondta Szilva, miután
a varrónők elmentek. Felkapta a parfiimös dobozokat, a szeme
megtelt irigységgel.
Ezeket az ajándékokat a császártól kaptam a kegyei
zálogaképp. Senki nem vehette el őket tőlem, és azt tehettem
velük, amit csak akartam.
– Még sosem hívott magához éjszakára, Szilva.
– Tudom, de ez csak a kezdet, Mej. Miután megnézted vele
azt a pólómérkőzést, több is következik. Úgy el fog halmozni
ajándékokkal, hogy elhomályosítják majd a látásodat.
Elmosolyodtam.
– Akkor vigyáznom kell a szememre, nem igaz? –
Nekiadtam a pézsmás és mályvarózsás dobozokat. Tudtam, hogy
ezek a kedvencei.
Elkerekedett a szeme.
– Nekem adod?
Bólintottam.
– Nem tetszenek?
 – De. Nagyon is.
A dobozokat nézte.
– De hogy fogsz a kedvére tenni a császárnak a mennyei
illatok nélkül?
– Nem tudom. – Elmosolyodtam. Százszorszépnek
nekiadtam a jádefésűket, a maradék selymet és parfümöket
pedig a többi tehetségnek. A szoba egy pillanatra megtelt vidám
kiáltásokkal és kuncogásokkal. Mikor láttam, hogy kipirosodott
az arcuk az izgalomtól, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. A
császár kegye nagy örömmel töltött el, de még annál is jobban
esett látnom, hogy a többiek, az elfelejtettek, boldogok.
Csak az ezüstnippeket tettem el. Aztán elmentem
megkeresni Ming eunuehot, aki segített Ékkőnek ellopni a
meghívásomat.
A kapunál találtam, a Jeting Udvar előtt. Odaintettem
magamhoz egy kőszobor mögül.
A női őrökre pillantott, aztán köhögött. Végül odajött hozzám.
– Tudom, ki vagy.
Nem akartam elijeszteni.
– Felejtsük el a múltat! – Odaadtam neki az egyik
ezüstnippet. – Nem azért jöttem, hogy megszidjalak.
– Ez meg mi? – A kezében heverő nemesfémet bámulta.
– A császár ajándéka – feleltem. – Most már a tiéd.
Rászorította az ujjait.
– Mit szeretnél?
– Úgy hallom, vannak kapcsolataid. – Őt néztem. Szilva
egyszer azt mondta, az eunuchok más fajba tartoznak, és igaza
volt. Ming eunuch olyan sikamlós volt, mint az olaj, az
arckifejezése a fénynél is gyorsabban megváltozott. Még fiatal
korában kasztrálták, régóta szolgált a palotában. Nem szerettem.
Ronda volt, az arca akár a kecskéé. A keskeny gombszeme pedig,
akár a patkányé, mindig aranyat keresett. Sosem bíznék meg
egy ilyen emberben, de nem volt más választásom, szükségem
volt a segítségére.
– Milyen kapcsolatokra gondolsz?
– Ne aggódj! Csak egy kis szívességet szeretnék kérni. – A
másik kezébe nyomtam egy kis erszényt. Ebbe tettem bele a
császár adományából a másik ezüstnippet és pár rézérmét, amit
a havi jövedelmemből tettem félre. – Eljuttatnád ezt az
anyámhoz?
Ming szeme a jobb kezében heverő nippről a bal kezében
lévő erszényre rebbent. Úgy tűnt, habozik, én pedig aggódtam,
hogy elég meggyőző kenőpénzt adtam-e neki.
– Nem tudom, hol lakik.
Több pénzt akart. Én azonban nem tudhattam biztosan,
küld-e még ajándékokat a császár, a juttatásomat pedig csak a
hónap utolsó napján kaptam meg.
– Értem – feleltem. – Talán nem hallottad, ki részesült
abban a megtiszteltetésben, hogy a császár mellett ülhet a
pólómérkőzésen.
Rám nézett, a szemében érdeklődés csillant fel. A Belső
Udvarban mindenki azt beszélte, hogy én foglalom el a nemes
hölgy helyét a játékon, és biztosra vettem, hogy ő is hallotta.
– Tehát? – kérdeztem.
Megvakarta a szája sarkát.
– Valószínűleg beletelik pár hónapba.
– Tudok várni. – Elmosolyodtam.

∞
A pólópálya még zsúfoltabb volt, mint legutóbb. Öt csapat férfi
több vödör napraforgóolajat öntött ki a földre, mögöttük pedig
másik öt csapat asztalokat tologatott a lábukkal felfelé, hogy
kiegyenesítsék a felszínt. A mező szélénél az Aranymadár Őrség
tagjai zászlókat szúrtak le, miközben az eunuchok elrendezték az
emelvényeket és padokat a nézőtér helyén.
Végignéztem a lovászokon, akik az eperfák ágai mögött
gyülekeztek a lovakkal. Hallottam, hogy a tizenöt sárkánylóról
beszéltek, Kasmír havas völgyeinek legújabb ajándékairól. Fácán
is velük volt. Letérdelt egy tarka lóhoz, a nyakát simogatta,
keresett rajta valamit.
Próbáltam visszafogni az izgatottságomat. Mit fog mondani,
ha megtudja, micsoda megtiszteltetésben részesültem? Vajon
örülni fog a szerencsémnek?
Odament hozzá egy kócos férfi. Fácán rábökött a ló nyakába
beleégetett betűkre.
– Felügyelő, ez a billog itt hibás. Ez a ló „repülő” kellene
legyen, nem „szél”.
A betűk a ló azonosítására szolgáltak, minden császári lovat
meg kellett billogozni a típusa, fürgesége, gyorsasága, születési
helye és fajtája szerint a lopások megnehezítésére. Néha olyan
sok azonosítót tettek rá, hogy az állatot a farkától a pofájáig
betűk borították. Fácán egyszer panaszkodott a megjelölés
kegyetlen módjára, de semmit nem tehetett, hogy
megváltoztassa az eljárást.
Én azonban meglepődtem. Tudott olvasni. Hogy ismerhette
meg egy magafajta alacsony származású lovász a betűket?
A felügyelő a ló füle mellé égetett többi jelre bámult.
– Jó meglátás – bólintott. – Valaki hibázott.
Odaügetett egy félmeztelen lovas, akinek az izmai úgy
dagadtak, mint a szikla. Taj-ce volt az. Megállította a lovát Fácán
előtt, és rácsapott a vállára. Fácán kiegyenesedett. Nem hajolt
meg, és nem is kiáltott fel. Csak elmosolyodott.
Ismertem ezt a mosolyt. Láttam, ahogy a fogai csillognak a
napfényben. Mégis mintha villám csapott volna belém. Kivettem
a jáde selyemhernyót, és rábámultam. Élénkzöld volt, ragyogtak
a fekete ónixszemei, elvakítottak.
Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Egy takács sosem
birtokolhatna ilyen drága kincset, mint ez a selyemhernyó. Csak
egy magas pozícióban lévő nő. Akkor hirtelen minden – rengeteg
minden, ami már eddig is a fejemben motoszkált, csak
elhessegettem – értelmet nyert.
Ismerősnek tűnt, mikor először láttam. A Belső Udvar
minden szegletét ismerte. Folyton Taj-ce mellett volt. Azt a sima
fehér ruhát pedig nem a közemberi származása miatt viselte,
hanem mert az anyját gyászolta.
Fácán nem Taj-ce lovásza, hanem az öccse, a néhai császárné
három fia közül a legkisebb, a császár nyolcadik élő gyermeke,
hivatalos nevén Li Csi.

∞
– Nem mondtad meg, ki vagy – mondtam Fácánnak, mikor
aznap éjjel kimentem az elhagyott kertbe. Azt kívántam, bár
korábban tudomást szereztem volna a kilétéről. Mikor azonban
együtt voltunk, sosem voltak ott mások. Abból, ahogy a többiek
bántak vele, nem jöhettem rá, ki ő, és mivel senkinek nem
beszéltem róla, nem is árulhatták el.
– A testvéreim Fácánnak hívnak. – Mellettem állt.
– Tudod, hogy értem. El kellett volna mondanod, kinek a fia
vagy igazából. – Hűvös éjszaka volt. A szél meghajlította az
ágakat. Fáradhatatlanul lengedeztek, mint az elmém.
– Sajnálom, Mej. Rajtakaptál Esővel – mondta. – Nem az
volt a megfelelő alkalom, hogy elmondjam. Később pedig, amikor
együtt voltunk, elfelejtettem. – Láttam rajta, hogy nem próbál
becsapni. De ez még semmit sem tett jóvá. – Számít valamit? –
Komolyan nézett, nagyon is komolyan. Majdhogynem szigorúan.
Aggódott.
Nem tudtam. Talán akkor is kiszöktem volna, hogy
találkozzam vele. Talán akkor is együtt nevetnénk és ennénk a
mandarinokat. De igen. Bizonyos értelemben számított. Ő volt a
szerelmem, ugyanakkor annak az embernek a fia, akinek
szerettem volna bekerülni az ágyába.
– Nem fogja megtudni. Ígérem.
– De...
Megfogta a vállamat.
– Ne aggódj, csinos arcú! Nem fogja érdekelni. Sosem érdekli.
Közelebb húzott egy fa törzséhez, és nekinyomott. A keze a
ruhám alá kúszott. Hideg volt a bőre, mégis izzott a
szenvedélytől. Megremegtem. Most először érintett meg férfi. Az
eunuch megdörzsölt, mint a szennyes ruhát, a császár pedig
látott ruha nélkül, de rám sem nézett.
– Gyönyörű vagy.
Olyan volt a hangja, mint az álom. Már azt sem tudtam
többé, ki vagyok. Addigra betöltöttem a tizenhatot. Magasabb
lettem. Az alakom kezdett nőiesedni: a derekam keskenyebb
lett, a mellem épp olyan telt, mint Ékkőé. Járás közben éreztem
a testem ritmusát, énekelt, mint a ni, mely a tavaszi szelet
köszönti, és a szívem mélyén egyre erősödött az a zsongás,
csábított, mint a messzi égen ragyogó csillag.
 – De mi van, ha rájön? Ha megtudja valaki? – Fácán keze
forró lett, égett tőle a meztelen bőröm, ahol megérintett.
– Óvatosak leszünk.
Úgy nézett, ahogy a láng falja fel a papír szélét Lassan, de
mohón; felemésztett. A hajam. A végtagjaim. A mellem. A
hasam. Végül már nem maradt belőlem más, csak a belsőségeim,
ahogy a papírból a közepe, miután a széle elégett –, de lassan
azok is elfogytak, felperzselte őket a vágy.
– Fácán, Fácán – suttogtam. – Tönkreteszel.
– Sosem tennék ilyet. – Elhúzódott tőlem, a kezét maga
mellé ejtette. – Esküszöm.
Felsóhajtottam, nekidőltem.
– Le akarsz ülni? – Lehúzott, én pedig a földre huppantam,
majdnem rázuhantam. Nevetett, a hátam mögé tette a karját,
mintha párna volna.
Nekidőltem a fának, a kezem az állam alá húztam. Ő volt a
császár nyolcadik élő fia. Gyakorlatilag semmi esélye nem volt
rá, hogy ő örökölje a trónt. Ami talán nem is baj.
– A császár mellett fogok ülni a pólómérkőzésen.
Eredetileg örömmel töltött el a gondolat, de most már nem
tudtam, mit gondoljak.
– Nagy megtiszteltetés. – Nem tűnt nyugtalannak.
Elengedtem magam.
– Te ott leszel?
– Én? Hát persze! Ki nem hagynám!
– Valószínűleg nem kellene eljönnöd. Nem akarom, hogy a
császár rájöjjön, mi van köztünk. – Fácánnak a fiatalabb
hercegek egyikeként nem kellett jelen lennie, ezt csak az
örököstől követelték meg.
Tiltakozott.
– Ez a legnagyobb pólómérkőzés! Mindenki látni akarja!
– Kérlek.
– Megígérem, hogy nem beszélek veled, és nem fog gyanítani
semmit.
– Fácán.
Felnyögött.
– Rendben. Nem megyek. Ha ez a kívánságod!
Melegség öntött el. Amíg sikerül titokban tartanunk, senki
nem fog tudni róla. Oldalra döntöttem a fejem. A sötét ég
hatalmas, ezüstcsillagokkal hímzett takaróként borult ránk.
– Hová lett a hold?
– Itt van. – Megérintette az arcomat.
Csiklandozott.
– A holdról beszélek.
– Te vagy az én holdam. A legfényesebb és legédesebb mind
közül.
Elmosolyodtam.
– Hallottad a történetet?
– Csang E-ről?
– Pontosan – bólintottam, örültem, hogy ismeri a
néphagyományt. Persze hogy ismeri! Biztosan legalább annyi
klasszikus írót olvasott, mint én. A felhők elvonultak, és
felragyogott az ezüstkorong az árnyas faágak hálója mögött. –
Ezért hiszik néhányan, hogy a hold könnyeket hoz.
– Hát akkor mesélj róla! Szeretném tőled hallani.
– Egyszer régen élt egy fiatal pár, akik egy hegy lábánál
laktak. A férj, Hou Ji köztiszteletben álló íjász volt, a feleség,
Csang E pedig a legszebb lány a faluban. Hou Ji mindennap
elment az erdőbe vadászni, hogy legyen mit enniük. Jó ember
volt, a vadat mindig megosztotta a többi falusival. Az istenek a
mennyekben hírét vették a jótetteinek, és úgy döntöttek, hogy
megjutalmazzák a halhatatlanság pirulájával. Hou Ji hazament,
és megmutatta a feleségének a pirulát. Csang E izgatott lett,
mivel boldogtalan volt, bár ezt nem mondta meg a férjének. Nem
szeretett a faluban élni. Szeretett volna más helyeket is látni,
ahol az istenek élnek, kincseket akart megérinteni, fényűzően
akart élni. És ő maga is halhatatlan akart lenni, így amikor Hou Ji
nem nézett oda, Csang E bevette a tablettát. És a végét már
tudod.
– Elrepült a holdra.
– Ahol egy üres mennyei palotát talált cimetfával és egy
fekete nyúllal.
– Bolond volt. Nem csoda, hogy minden éjjel a cimetfánál sír.
– Miért mondod ezt?
– Mire jó a halhatatlanság, ha magányban kell élned?
A holdra bámultam. Láttam rajta egy vékonyka női alakot
fekete nyúllal az ölében, amint egy fa alatt ül. Biztosan a férjét
nézi, vagy minket.
Ha én lennék Csang E, a mennyei palota kényeztetését
választanám, vagy Fácán karjainak szerény melegét?
– Biztosíthatlak, hogy hiányoznak neki a szülei – mondtam
apámra és anyámra gondolva.
– Elég a beszédből, csinos arcú! – Lehajtotta a fejét, és
megcsókolt.
Elmosolyodtam, a fejem a karjába hajtottam, csendben
ültünk.
A szél végigsöpört a fák tetején, megnyugtató dallamot
énekelt. Előttünk két szikla állt békésen az éjjeli árnyak közt,
majdnem olyan magasak voltak, mint két fa. Egymás felé
fordultak, mint a suttogó szerelmesek.
Még mindig tavasz volt, és előttünk állt az egész nyár. Ám el
fognak jönni a szeles napok, melyeket fagyos tél követ – végül el
kell jönniük –, és akkor többet nem találkozhatunk az elhagyott
kertben.
De addig is...
Pár nappal később kimentem a pólópályára a nemes hölggyel,
hogy megnézzük a császári csapat edzését. Azt beszélték, hogy a
császár három nagyfia – Taj-ce, Ke herceg, a nemes hölgy fia, és
Jo herceg, a tiszta hölgy fia – is a csapatban lesz. Olyan sokat
hallottam már róluk, gondoltam, ez jó alkalom lenne arra, hogy
megfigyeljem őket.
Az új ruhámban, amelyet a varrónők varrtak nekem,
megálltam a nemes hölggyel a pálya végében, egy fenyőfa alatt.
A császár a pálya melletti magas emeivényre helyezett pádon
ült. Mivel nem hívott meg minket az edzésre, nem zavarhattuk
meg.
Láthatóan belemerült a játékba, folyamatosan kiabált.
– Verjétek szét a tibetieket! – Felállt, lengette a kezét,
miközben a játékosok a pályán rohangáltak.
Nyerni akart. Ha veszítünk, a tibetiek kevésbé fogják
tisztelni, talán még többet is követelnek tőle egy kínai hercegnő
kezénél.
Láthatóan a csapat minden tagja tisztában volt vele, milyen
hatalmas a tét, nagyon igyekeztek a császár kedvére tenni. Az
ütőjüket felemelve átügettek a mezőn, egymással versenyeztek.
Taj-ce volt köztük a legimpozánsabb jelenség. Semmi mást
nem viselt, csak egy ágyékkötőt, de úgy ült a lován, mint a
szobor. Kétségtelenül ő volt a legerősebb játékos, a labda mindig
sebesen pörgött, valahányszor rácsapott. Erős, halálos volt az
ütése, a lova viszont lassan futott, nem bírta a herceg súlyát. Két
forduló után habzani kezdett a szája, és Taj-ce kénytelen volt
lecserélni.
Ke herceg cseppet sem hasonlított a trónörökösre. Csak egy
évvel volt fiatalabb nála, de a finom vonásai egy lánynak is
díszére váltak volna a fehér bőrével, vörös ajkával, rózsás
orcájával és táncosokat idézően vékony derekával. Bár hajlékony
volt, mint a fűzfa, az életét féltettem, valahányszor elrobogott
mellette a trónörökös. Az anyja kedvéért reméltem, hogy jól fog
játszani, és lenyűgözi a császárt.
Jo herceg mindkét bátyjától különbözött. A napbarnított
arcát vastag porréteg fedte, keskeny szeme olyan éberen
mozgott, mint a vadászkutyáé. De az arca legjellegzetesebb
vonása a hosszú és vastag szemöldöke volt: úgy nézett ki, mintha
a kalligráfus elvesztette volna az önuralmát, amikor megrajzolta.
Dühösnek és türelmetlennek tűnt, úgy játszott, mint aki az
idővel versenyzik. Gyorsan és pontosan szelte át a pályát, mint a
hüvelyéből kirántott kard.
Mindnyájuknak sok vesztenivalója volt. Ha Taj-ce csalódást
okoz a császárnak, talán kénytelen lesz megint elhagyni az
udvart, vagy még ennél is rosszabb sors vár rá. Ha Jo herceg
több pontot szerez, kedvére tesz a császárnak, és vele együtt az
anyja, a tiszta hölgy is felemelkedik. Ugyanez érvényes Ke
hercegre is.
– Szerinted nyerünk? – kérdeztem a nemes hölgyet.
– Csak azt remélem, hogy Kenek nem esik baja. – A hölgy a
fiát követte a tekintetével, aki előrerohant, a labda felé csapott,
de elvétette. – A póló veszélyes játék.
Nem feleltem, de úgy véltem, többre vágyik ennél.
– Szeretném elmondani, hogy a műhely már nem az én
felelősségem – mondta. – A császár megparancsolta a tiszta
hölgynek, hogy vegye át.
Meglepve fordultam felé. Talán Ékkő súghatott valamit Taj-
cung fülébe?
– Nem lett volna szabad ezt tennie.
Még egy ok, amiért Ke hercegnek meg kell nyernie a
mérkőzést: ezzel rákényszerítheti a császárt, hogy gondolja át az
anyja szerepét a műhelyben.
A nemes hölgy a fejét rázta.
– Sose kérdőjelezd meg a tetteit, Mej, a magad érdekében!
Jusson eszedbe, hogy mindig engedelmeskedni fogunk neki, és
tiszteletben tartjuk a döntését, bármi legyen is az.
 – De...
– Nézd! – Elfordult, én pedig követtem a tekintetét. Négy
női hordár cipelt egy gyaloghintót, a császár felé tartottak. A
székben egy túlsúlyos tudós ült, akkora volt a hasa, hogy ráfolyni
látszott a hordárokra.
Vej herceg volt az, Taj-ce öccse. Még csak tizenkilenc éves,
de máris többet nyomott, mint a négy hordára együttvéve. A
hatalmas súlya láthatóan megviselte a nőket, kétrét görnyedtek,
az arcukról folyt a verejték. Ő azonban erről tudomást sem vett.
Egy íróecsetet tartott a kezében, úgy intett, mintha fontos verset
írna a levegőbe.
– Ő pedig Csi herceg – mondta a nemes hölgy a hordárok
mögé pillantva.
Az izmaim megfeszültek, de meg sem rezzentem. Fácán egy
tarka lovat vezetett a gyeplőiénél fogva, a fejét a játékosok felé
fordította. A szabad kezét a szája köré kanyarította, és kiáltott
valamit, mire válaszként Taj-ce meglengette az ütőjét. Fácán
vigyorogva a császárhoz ment, aki intett neki, hogy üljön le
mellé. Összedugták a fejüket, bólogattak, a játékosokra
mutogattak a mezőn, aztán mindketten felemelték a fejüket, és
nevettek.
– Ő a kedvence – jegyezte meg a nemes hölgy.
– Csi herceg?
– Igen. A császár adta neki a Fácán becenevet, amikor
egyszer elmentek vadászni. A császár észrevett egy hatalmas
fácánt olyan csodálatos farktollakkal, amihez foghatót még
egyikük sem látott soha. Mindenki megesküdött, hogy lelövik, és
odaadják a császárnak ajándékba. De Csi herceg megállította
őket. Azt mondta, hagyják békén a madarat. Az az állat sokkal
boldogabb, ha szabadon élhet, a családjával. A császárt
megindította a kedvessége. Megdicsérte, és azóta Fácánnak
nevezi. Még csak ötéves volt.
Gyönyörű történet. Melegséggel töltött el.
– Később azonban a császár valami mást is mondott nekem.
Azt mondta, Csi hercegben túl sok a szeretet. A birodalmat pedig
nem lehet egyedül szeretettel kormányozni.
Hallgattam. Ez valószínűleg nem számít. Fácánnak
egyébként sem lenne esélye a trónra.
 – Itt jön. – Ke herceg leszállt a lováról, és megindult az anyja
felé, ő pedig integetett neki. Az edzés véget ért. – Megyek. – A
nap megcsillant az aranyozott fejdíszén. Felém fordult. – Örülök
a sikerednek, Mej. Ez a mérkőzés a te nagy lehetőséged. Ha
mindenki látja, hogy a császár mellett ülsz, ragyogni fogsz, és
felemelkedsz az udvarban, mint az újhold.
Meghajoltam.
– Köszönöm. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
A nemes hölgy elmosolyodott, és elment találkozni Ke
herceggel. A gyengéd anya megcsókolta a ha homlokát, és
kisimította a ruháját.
Egyedül álltam a fa alatt, a szavain gondolkodtam. Igaza volt.
A sorsom meg fog változni a játék után.
A szolgái odajöttek hozzám, hogy elköszönjenek. Mélyen
meghajoltak. Bólintottam, nyugtáztam a gesztusukat, és én is
elmentem, de meglepett az alázatos viselkedésük. A közelben
minden szolga felém fordult, némelyiküket nem is ismertem, és
tisztelettudóan fejet hajtottak.
A kezembe szorítottam az ingujjamat.
Alig vártam, hogy elkezdődjön a játék.

∞
Amikor aznap éjjel visszatértem a szobámba, elővettem apám
halotti tábláját a ruháim alól, ahol tartottam. Szerettem volna
elmondani neki, hogy előrejutottam az udvarban, és megígérni,
hogy mihelyst lehetséges, megkérem a császárt, hogy adja vissza
nekünk a családi vagyont.
Arra a napra gondoltam, amikor apám meghalt, és hogy ez a
szomorú esemény mennyire megváltoztatta az életemet. Megint
ugyanazok a képek kavarogtak a fejemben: a sárga villogó
szemek, a kavargó levelek, az égen visszhangzó kétségbeesett
kiáltások.
„Mej, Mej!”
Hallottam, hogy apám a nevemet kiáltja, és hogy egy
méterre tőlem – ezt már éreztem is – élénk narancssárga, néma,
baljós alak ólálkodik. Mi lehet az? Látni akartam, tudnom kellett,
de megmerevedett a nyakam, és nem tudtam odafordulni.
Hirtelen feltámadt körülöttem a szél, és minden emlékem
semmivé lett. Szorosan magamhoz öleltem a táblát. Anyám azt
mondta, apám leesett egy szikláról, és meghalt. Nem hittem
neki. Biztos, hogy valami más történt.
Mi történt vele valójában? Miért nem emlékszem rá?
 I SZ. 642
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHATODIK ESZTENDEJE

NYÁR
Felerősödött a dobok, sípok és furulyák hangja, a vörös labda
magasra szállt az égen. A pólópálya szélén zászlóvivők lengették
őrjöngve a lobogóikat. A padokról férfiak kiabáltak be. A lovak
nyihogtak, a patáik a hatalmas gyepen dübörögtek. A Kínai
Császári Csapat és a Tibeti Csapat játszott egymás ellen.
Taj-cung mellett ültem az emelt pódiumon, az arcom elé
fekete fátyol hullott. A gazdagon hímzett ruhámat mintha
császárnénak varrták volna, és bár nem láttam magam, tudtam,
hogy annak is nézek ki.
Valójában úgy is éreztem magam. Végül is, a mai nap
csodálatos és emlékezetes lesz. Nem kellett mást tennem, csak
néznem a játékot, szórakoztatnom a császárt, majd a mérkőzés
után bemennem a lakomaterembe, ahol a császár fogadja a
vazallusai hűségesküjét. Előttem is meghajolnak majd, én pedig
kecsesen és fenségesen üdvözlöm őket. Aztán pedig, ahogy a
nemes hölgy mondta, én leszek a palota felkelő holdja. Mindenki
tudni fogja, hogy az uralkodó a kegyeibe fogadott, aztán meg fog
szeretni, maga mellett tart majd, és hamarosan én viselem a
legimádottabb koronáját, Ékkő pedig a leggyűlöltebb kalapját
hordja majd. És az anyám... akkor majd gondoskodhatok róla.
Megkérem a császárt, hogy adja vissza a házunkat, és
adományozzon neki nagy vagyont.
Próbáltam nem Ékkőre nézni, aki az emelvényünk melletti
pádon ült. Az ő arcát is fátyol fedte, de azon keresztül is éreztem
szúrós tekintetét. Körülötte a feng shui szabályai és a rangsor
szerinti rendben helyezkedett el a nemes hölgy, aki kedvesen
mosolygott rám, a tiszta hölgy, karjában a macskájával, az
engedelmes hölgy, aki a szobalánya kezében lévő tükröt bámulta.
Megkönnyebbültem, hogy őt jobban érdekelte a saját kinézete,
mint én, ráadásul az emelvény túloldaláról pár magas rangú
miniszter elismerő pillantásokat vetett rám, mögöttük pedig a
császár vazallusai – az északi határon élő különféle törzsek
főnökei – kiabáltak valamit felém. Kíváncsi lettem volna, rólam
beszélnek-e.
– Bort! – A császár koppantott az asztalon.
– Igen, mindenki egyetlen ura. – Hátrafogtam a széles
ingujjamat a bal kezemmel, miközben bort töltöttem a kancsóból.
Ma a császár teljesen más ember volt: elégedett és kedves, mint
egy bölcs, jóindulatú uralkodó. Úgy tűnt, valahányszor
találkozom vele, mindig más arcát mutatja.
– Mit gondolsz a játékról?
Elbizonytalanodtam. Nem igazán figyeltem a játékra. A fátyol
elhomályosította a látásomat, és valahányszor a lovak
átszáguldottak előttünk, sárga porfelhő telepedett rám. Ezt
azonban nem mondhattam el neki.
– Még sosem láttam ehhez foghatót – feleltem.
Bólintott, úgy tűnt, elégedett a válaszommal.
– Ha kitalálod, ki nyeri meg, megjutalmazlak.
Ez meglepett. Felemeltem a fátylat, hogy tisztábban lássak.
– Hadd nézzem csak!
A mezőt fülsüketítő üvöltés rázta meg. Taj-ce a szokásos
ágyékkötőjében elviharzott három ló mellett, és a labdára
csapott. Elvétette a hálót. Egy fekete tunikás, vörös öves lovas,
Jo herceg szerezte meg a labdát. Elütötte. Beletalált a hálóba,
mire mindenki felüvöltött.
A császár talpra ugrott.
– Szép volt!
Vonakodva bár, de én is tapsoltam, közben lopott pillantást
vetettem a nemes hölgyre. Aggódni látszott, a fiát nézte, aki
szórakozottan lengette az ütőjét a mező másik végében. A tiszta
hölgy azonban szélesen vigyorgott, és a macskáját simogatta.
– Szóval kiválasztottad a nyertest? – A császár a bajszát
simogatta.
– Merem állítani, mindenki egyetlen ura, hogy a tibetiek
vereséget szenvednek.
– És fogadni is hajlandó vagy, tehetség? – kérdezte a
nagyherceg, miközben előrehajolt a padján.
Nem tetszett, hogy beleszólt a beszélgetésünkbe, ki nem
állhattam ezt az embert. Ő vallatott ki annak idején, majdnem
meg is veretett, amiért bementem az Oltárházba.
Legszívesebben belebámultam volna a hosszú arcába, és
elküldtem volna. Csakhogy ő volt a nagyherceg, és
tiszteletteljesen kellett viselkednem.
– Nahát, azt hittem, a nagyherceg az erények mellett
kötelezte el magát. – Nem pedig a szerencsejáték mellett.
– A legfőbb erényem most épp annak biztosítása, hogy a
mérkőzés megkapja az illő figyelmet. – Felhorkantott. – Egy
magadfajta lányt valószínűleg a pontok sem érdekelnek.
– Ez a harmadik csukka – magyarázta a császár nagybátyja.
Nem tudtam biztosan, segíteni akar-e, vagy sem. – Kettőt már
megnyertünk. Ha még egy menetet megnyerünk, miénk a
győzelem.
– A lányt kérdeztem – szólt közbe a nagyherceg kurtán. A
nagybácsi arca elvörösödött, láthatóan sértve érezte magát. Elég
nagy tiszteletlenség volt a nagyhercegtől, hogy így beszélt.
– Miféle fogadásra gondoltál, Vucsi? – kérdezte a császár a
nagyhercegtől, a keresztnevét használva.
– Ha a tehetség nyer, mindenki egyetlen ura megjutalmazza
kedve szerint, én pedig lemondok a házamról, és átadom neki.
Ha veszít – mosolygott gúnyosan a nagyherceg –, elveszíti a
tehetség rangot.
Kit érdekel a mocskos arisztokrata kunyhója? Inkább
megtartanám az újonnan szerzett rangomat, és kimaradnék
ebből. Lehajtottam a fejem, és elrendeztem a serlegeket az
asztalon.
– Úgy tűnik, a tehetség megijedt – jegyezte meg a
nagyherceg megvetően.
Felszegtem az állam.
– Nem ijedtem meg.
– Akkor áll a fogadás?
Nem jött ki szó a számon. A császár felém hajtotta a fejét.
Nem okozhattam neki csalódást. De kockára tegyem a
rangomat? Nagy levegőt vettem, épp készültem elutasítani az
ajánlatot, amikor megláttam a császár mosolyát. Nem rám
mosolygott, hanem valaki másra a padon. Ékkő felállt, és
meghajolt.
– Áll – feleltem.
– A fogadás érvényes! – A nagyherceg az emelvényre
csapott az öklével.
– Örömmel ajándékozom meg a tehetséget. – A császár a
bajszát babrálta. – Veszíteni fogsz, Vucsi.
Már túl késő volt visszavonni. Az ajkamat harapdálva
figyeltem a pályát. Taj-ce a labda felé vágtatott. A tibeti támadó
csettintgetett a nyelvével, hangos di-di-di hangot adva ki, de
elkésett. Taj-ce elvette tőle a labdát az ütője félhold alakú felével,
és belőtte a hálóba.
– A harmadik csukka eredménye: Császári Csapat: 4;
Tibetiek: 3! – kiáltotta valaki.
Letöröltem a homlokomról az izzadságot. Még egy pont, és a
Császári Csapat megnyerte a harmadik csukkát. És a játékot is.
Aztán bármilyen ajándékot kérhetek a császártól, ráadásul
enyém lesz a nagyherceg háza is. Erre igyál, nagyherceg!
– Látod? – kérdezte a császár. – A tehetség bölcsessége a
bátorságához méltó.
Amikor az egyik tibeti megszerezte a labdát, csak
mosolyogtam. Beleütött. A labda felszállt a levegőbe, aztán
pattogott a pályán. Az egyes játékos odavágtatott, és a háló felé
lőtte. Szerencsére elvétette, ám most egy másik tibeti lovas
vágott rá. Betalált.
Elcsüggedtem. Ezzel döntetlenre álltak.
A lovak megint vágtázni kezdtek, a levegőben egymásnak
csapódtak az ütők. Ke herceg a labda felé irányította a lovát, de
Jo herceg a ló hasa alá dugta az ütőjét, és a labda elrepült. Ke
herceg előrevágtatott. Már épp hozzá akart érni a labdához,
amikor megjelent Jo herceg ütője, a féltestvére feje irányába
lendült. Eltátottam a számat, felálltam. Ha Jo herceg megsebesíti
Ke herceget, értékes játékost veszítünk. El sem tudtam képzelni,
miért vállal ekkora kockázatot Jo herceg. Körülöttem mormolás
támadt, de amikor újra a pályára néztem, már más látvány
fogadott. Ke herceg visszavonult a védelembe, a tibetiek ellopták
a labdát, és pontot szereztek. Megnyerték a harmadik csukkát.
Az állás: Császári Csapat: 2 – Tibetiek: 1.
 Kiszáradt a torkom. Nem lett volna szabad hagynom, hogy
belecsábítsanak a fogadásba. A nagyherceg gonosz ember.
Összefogott volna Ékkővel, hogy megszégyenítsenek?
– Szünet! – parancsolta a császár.
Magamban felsóhajtottam, de nem könnyebbültem meg.

∞
– Mennyei kán! – kiáltotta a császár egyik vazallusa, egy
törzsfőnök a pádról, a szája tele volt hússal. – A tibetiek nem
érnek fel az embereidhez. – Felkapott egy boros edényt, és
egyenesen a szájába öntötte az italt. – Mutasd meg nekik! Rúgd
őket vissza Tibetbe!
Mellette egy másik törzsfőnök, akinek a szeme folyamatosan
a császár és a miniszterek között cikázott, hozzátette:
– Persze hogy nyerni fog a mennyei kán, drága kánom.
A császár vazallusai kilógtak a nézők sorából. Térdig érő
nadrágot viseltek, ami szabadon hagyta a szőrös lábuk jó részét,
és nem fárasztották magukat azzal, hogy kalapot öltsenek
magukra.
– Tujühun kán, a keleti türkök kánja. – A császár intett neki
és a többi törzsfőnöknek a közelben. – Úgy hallom,
érdeklődtetek az egészségem iránt. Tessék, megkérlek titeket és
minden vazallusomát, hogy nézzétek meg, a ti mennyei kánotok
még mindig képes darabokra tépni bárkit, aki az útjába áll!
Megtöltöttem borral a császár serlegét. Kíváncsi lettem
volna, vajon miért hozta fel az egészségét, hiszen már egy év
eltelt a merénylet óta. A pályáról kiáltások törtek fel.
Felemeltem a fejemet. A tibetiek furcsa táncba kezdtek, hogy
megünnepeljék az előretörésüket, a válluk egyszer jobbra, aztán
balra dőlt, a lábukat magasra felhúzták. Mellettük Taj-ce
belerúgott a kengyelbe, és azt kiabálta:
– Mocskos légyzabalók! Hagyjátok mar abba ezt a nőies
éneket!
– Megtiszteltetés, hogy a mennyei kánt olyan erősnek látjuk,
mint az oroszlán. Ez mindnyájunk győzelmét jelenti, boldogan
térünk meg otthonunkba – mondta a fürge pillantású törzsfőnök,
a tujühun kán.
– De nem hagyhatom, hogy a vazallusaim üres kézzel
menjenek haza. – A császár kiitta a borát. – Mindnyájatok
számára különleges ajándékkal készültem. – A mögöttem heverő
ládára mutatott. Elég nagy volt, akkora, mint egy íróasztal, és
fekete anyagba tekerték be. – A ládában van.
Nyöszörgést hallottam odabentről. Talán értékes állat
lehetett benne, de elég különösnek találtam, hogy a császár
elhozta a pólómérkőzésre.
– És megmutatom nektek, mindnyájatoknak – az asztalra
csapott az öklével, hirtelen gyilkos képet vágott mi az áruló
sorsa!
Senki nem mert megszólalni. A törzsfőnökök lehajtották a
fejüket, és visszatértek a padjukra, mintha mind összementek
volna.
A dobok türelmetlenül peregtek a pályán. Megkezdődött a
negyedik csukka.
A gyep felé fordultam, nagy figyelemmel követtem az ütők
minden lendítését, a lovak minden ágaskodását. A csukka felénél
Taj-ce áttörte a tibetiek védelmét, és megszerezte a labdát.
Mielőtt azonban elütötte volna, a bal kezébe vette az ütőt, és
megrázta a jobbját.
Taj-ce megsebesült.
A szívem elszorult a rémülettől.
Taj-ce még két ütést kihagyott, a Császári Csapat lelassult. A
tibetiek megragadták az esélyt, és úgy áttörtek a trónörökös
mellett, mint a lándzsa. A Császári Csapat elveszítette a negyedik
csukkát.
– Császáriak: 2; Tibetiek: 2 – gúnyolódott a nagyherceg.
– Szünet! – kiáltotta a császár.
Öntöttem még neki bort, de alig láttam az italt, nem is
hallottam, mit mond a vazallusainak és minisztereinek. A
pályáról megint Taj-ce kiabálása hallatszott, ezúttal Jo
hercegnek és a többi császári játékosnak beszélt, akik az ölükbe
fektették az ütőjüket, és lehajtották a fejüket.
Keserű íz tolult a nyelvemre. El fogom veszíteni a fogadást.
 ∞
Az ötödik csukka – az utolsó esélyem! A tömeg kiabált, a dobok
fülsüketítően peregtek. Alig kaptam levegőt. Ide-oda cikázott a
szemem. Valahányszor pontot szereztek a tibetiek, a nagyherceg
győzedelmesen a tenyerébe csapott az öklével. Legszívesebben
megütöttem volna.
Taj-ce megint megszerezte a labdát. Dübörögtek a paták,
miközben ő átvágtatott a tibetiek védelmén. A labdára vágott,
mire az felrepült a levegőbe, ő pedig utánaszáguldott, hogy döntő
ütést mérjen rá. A tibetiek egyes játékosa azonban áttört a jobb
oldalon. A semmiből bukkant elő. A lovak felágaskodtak, ahogy
egymásnak csattant az orruk. Taj-ce átkozódva balra rántotta a
lovát, ahonnan a Császáriak egy másik játékosa vágtatott felé
döbbent képpel, hatalmas robajjal egymásnak ütköztek.
Talpra ugrottam a döbbenettől. Fülsüketítő visítás
hallatszott. Emberek rohantak a pályára. Én azonban semmi
mást nem ittam, csak a porfelhőt.
– Beesett a ló alá! – kiáltotta valaki.
– Meghalt! – üvöltött valaki más. – Meghalt!
Taj-ce meghalt? A pályára rohantam, utat törtem
magamnak a tömegben. Aztán megláttam. Egy férfi hevert a
földön, a mellkasába patanyom préselődött. Az arcát vér és
mocsok fedte, a feje szétnyílt, mint a felrepedt görögdinnye.
Nem Taj-ce volt, de a gyomrom akkor is felfordult. A
pólómérkőzés nekem szerencsejáték volt csupán, de ennek az
embernek élethalál harc.
– Mi a fenét ácsorogtok itt? – üvöltötte Taj-ce egy barna
lónak dőlve. – Dobosok! Folytatódjék a játék! Megszégyenülve
küldöm haza a tibetieket!
– Miért fordultál balra? – Jo herceg vörös képpel ugrott a
trónörökös elé, és a mellkasára vágott az öklével.
– Megijesztették a lovamat. – Taj-ce kivédte a támadást.
– Ez nem volt része a stratégiánknak. – Jo herceg összehúzta
a bozontos szemöldökét. Az arcán a sértettség tüze lobogott. –
Elrontottad a játékot! Mindent elrontottál, te barom!
 – Disznó! Azt hiszed, jobb vagy nálam? – dühöngött Taj-ce.
– Neked meg mi bajod? Megvesztél? Elment az eszed? Vagy
belebújt a gatyádba?
– Rohadj meg! – Taj-ce kiköpött. – Hülye barom! Rohadj
meg! – Előreugrott, mintha meg akarná ütni Jo herceget, de
összeesett a földön. Elcsüggedtem. A trónörökös lába eltört.
– Vigyétek őket el innen! Mindkettőt! – parancsolta a
császár. Néhány miniszter rohant oda Jo herceghez, hogy
félrevonják, a nagyherceg pedig az őrökkel a még mindig
vagdalkozó Taj-cét rángatta le a pályáról.
– Hadd lássam... – A császár a pálya végén álló hálóra
pillantott. Meglepve néztem rá. Taj-ce eltörte a lábát, de ő még
csak felé se fordult. Tehát igazak a pletykák, hogy el akarja űzni
a trónörököst.
– Lemondjuk a játékot, mennyei kán? – kérdezte a tibeti
nagykövet. Örültem a javaslatnak. A kapitány, aki duzzogva
járkált fel-alá a gyepen, megparancsolta, hogy vigyék el a ló
holttestét.
– Nem, a játéknak folytatódnia kell! – A császár feltűrte az
ingujját, – Én majd elfoglalom a fiam helyét. Ha hazamész,
mondd meg a királyodnak, hogy a fogadás az fogadás!
A miniszterek azonnal tiltakozni kezdtek. A császár még
mindig lábadozott, nem lett volna bölcs döntés, ha átveszi a
csapat vezetését a pályán.
– Apám – Ke herceg félénken az anyjára pillantott, aki alig
észrevehetően bólintott. Megköszörülte a torkát. – Én
átvehetem az örökös helyét. Tudom, hogyan kell játszani az ő
pozíciójában.
A császár mintha meg sem hallotta volna.
– Valaki más?
– Hadd próbáljam meg én! – Tiszta, női hang csendült fel
mellettem. Nem fordultam meg, mikor Ékkő a fátylas kalapjában
mellém oldalgott.
Mit csinál? Egy nemes hölgy nem elegyedhet idegen
férfiakkal, még ha szabad is játszania.
Ám senki sem tiltakozott. Aztán nevetés támadt.
– Menj vissza a kézimunkádhoz! Csak a vad sztyeppék
asszonyai harcolnak férfiakkal – felelte a császár.
 Nekem ez nem tetszett. Haragudnia kellett volna, amiért
megzavarták, de egyáltalán nem volt dühös. Ügy tűnt, jól
mulattatta a dolog.
Ékkő a derekára tette a bal kezét, és előretolta a csípőjét,
hogy megmutassa a nőies alakját.
– Mindenki egyetlen ura, jó okom van ezt kérni. Kérlek,
engedd meg, hogy elmagyarázzam! A legenda szerint tízéves
voltál, amikor a nyugati törkök megtámadtak egy északi falut.
Kérted, hogy harcolhass a fosztogatók ellen, de apád katonái azt
felelték, hogy maradj a sátorban. Te azonban az embereid élén
megtámadtad az ellenséget, és a többi már történelem. –
Mosolygott. – Nem igaz talán, hogy a nők, ahogy a fiatal fiúk is,
képesek meglepni másokat a képességeikkel?
Összevontam a szemöldököm. Okos, hízelgő beszéd volt, de a
császár biztosan nem dől be neki.
Ő azonban nevetett.
– Mit szeretnél? Bármilyen kívánságod teljesítem, csak ezt
nem – felelte.
Nem hittem el, amit hallok. Bármilyet?
Ékkő elővette a legyezőjét az övéből a reggeli szellő ellenére.
– Az én kívánságom, mindenki egyetlen ura? Bár lenne mit
kívánnom! Enyém a császárom csodálata. Engem irigyel minden
nő. Mindenki arról álmodik, hogy bár az én helyemben lenne. –
Elsétált mellettem. – Van olyan kívánság, ami boldogabbá
tehetne? Igazán, van itt olyan nő, hölgy, szobalány, rangos vagy
rang nélküli, aki szerencsésebb nálam?
Nála szégyentelenebb nő biztosan nincsen az egész
birodalomban!
A császár megint nevetett, remegett a bajsza. Borzalmas volt
így látni.
– Ezennel kinevezlek udvarhölgynek, harmadik fokozatú
hölgynek. Most menj...
Döbbenet és hitetlenkedés lett rajtam úrrá. Ezt követően
semmit sem hallottam. Ékkő már megint ellopta az én
pillanatomat és talán a jutalmamat is. Valószínűleg ezt a jutalmat
gondolta ki nekem a császár.
Felemeltem a szemem, a pillantásom találkozott a nemes
hölgyével. A vereség érzése töltötte be közöttünk a levegőt.
Lehajtottam a fejem, képtelen voltam a szemébe nézni.
– Most pedig ha azt nem is engeditek, hogy én beszálljak,
megkérhetem a kánokat, hogy ők fejezzék be a mérkőzést? – A
császár a vazallusai felé fordult, akik meglepve néztek egymásra.
Láttam rajtuk, hogy nem is ismerték a játékot. Ennek ellenére
felálltak, felhajtották az ingujjukat.
A dobok megint peregni kezdtek, a férfiak visszarohantak a
pályára. A vereség jelei azonban mindent áthatottak, a tujühun
kán azonnal elveszítette az ütőjét, mihelyst a labdára csapott, a
keleti türkök kánja pedig a tibetieknek passzolt.
A tibetiek újabb pontot szereztek. Aztán még egyet és még
egyet.
Mindennek vége. Előbb Ékkő trükkjét kellett végignéznem,
aztán elveszítem a rangomat.
– Vazallusaim, gyertek! – kiáltott a császár. – Remélem, jól
szórakoztatok. Most meglepetésem van a számotokra.
Mindnyájan tisztában vagytok vele, hogy merényletet követtek
el ellenem tavaly. Ellenem! A ti mennyei kánotok, a nagy Kína
császára ellen! – üvöltötte, az ujjával a mellkasát böködte. – Ma
megmutatom nektek, milyen sors vár majd az árulóra, ha valaki
még egyszer ilyen borzalmat merészel kitervelni!
Lehajtotta a fejét, és mögöttem a nagyherceg lehúzta a
dobozról az azt takaró fátylat. Egy kislány kuporgott benne,
olyan vékony volt, mint a majom. Tiszta fehér szoknyát és
háromszögletű piros kendőt viselt. Amikor felemelte az arcát, a
fényes napsugarak megcsillantak a zöld szemén.
Nem lehetett idősebb nálam – valószínűleg fiatalabb volt.
Nem értettem, miért mondta a császár, hogy ez a lány az
áruló sorsára jut. Ártatlannak tűnt, el sem tudtam képzelni, hogy
tudta volna elárulni őt.
– Most mindnyájatoknak megparancsolom, hogy nézzétek
meg ezt a rabszolgát, nézzétek meg jó alaposan! Véssétek
eszetekbe az arcát, soha el ne felejtsétek a sorsát, mert ha
közületek bárki el merészel árulni engem, ugyanilyen halálra jut
– a császár hangja megemelkedett –, lovak patái alá kerül!
Levegő után kaptam. A miniszterek, vazallusok, hölgyek
mind megdermedtek, eltátották a szájukat, a szemükben félelem
csillogott, nagyot nyeltek, és elfordultak. Én azonban
megértettem, mit akar a császár. Elég történetet hallottam már
apámtól ahhoz, hogy tudjam: a császárok gyakran tesznek olyat,
hogy nyilvánosan kivégeznek egy embert, hogy így
figyelmeztessék a többieket. Úgy nevezték ezt a gyakorlatot:
„megöl egy tyúkot, hogy megijessze a majmokat.”
– Vigyétek!
Az egyik őr kirángatta a lányt a ládából, a hátára dobta, és
kiszaladt vele a pályára. A nézelődők sietve oldalra húzódtak,
utat engedtek neki. A pálya szélére ért, a lányt a lovak elé dobta.
Felharsant a kürt, a dobok peregni kezdtek. Az állatok
felágaskodtak, a játékosok felemelték az ütőjüket.
Szétszéledtek a pályán. Mögöttük az összecsomósodott gyep
úgy porzott, mintha éhes legyek keringtek volna felette. A lovak
sebesen vágtáztak a vékony alak felé. Egyre közelebb és
közelebb...
Sikoly hallatszott. Hosszú, fülsüketítő, szívszorító sikoly.
A dobolás azonban egyre hangosabb lett. Bumm. Bumm.
Bumm. Becsatlakoztak hozzá a sípok a jajgató, hosszú, éles
hangjukkal. A lovak patái dübörögtek. Dobb. Dobb. Dobb.
Hangos reccsenés hallatszott, mint mikor egy kemény tárgy
széthasad, a sikoltás még magasabbra emelkedett, megrázta az
emelvényt, ahol álltam, a fekete fátylamat, az új ruhám ingujját,
és a sárga felhőkön keresztül láttam, amint fekete pöttyök –
talán a föld, a vér vagy törött csontszilánkok – repültek tel a
levegőbe, mint kilapított pólólabda, majd lezuhantak, mint a
lenyilazott madár.
Aztán csend lett.
Felfordult a gyomrom. Öklendeztem.

∞
Valamivel később a tibetiek a mezőn táncoltak. Nyertek. A
császár odasétált hozzájuk a minisztereivel a nyomában. A
miniszterek lehajtották a fejüket, rosszkedvűnek tűntek, és
akárhogy igyekeztek is, nem tudták elrejteni a haragjukat.
Eljött a lakoma ideje. Az emberek otthagyták a pályát,
bementek a lakomaterembe. A hölgyek is eljöttek Ékkővel
együtt. Lehajtottam a fejem, és besorakoztam a többi tehetség
mögé. Amikor elmentem a mezőn elterülő véres folt mellett,
kénytelen voltam elfordulni, és megláttam a császárt a menet
élén. Jóindulatúnak tűnt, mosolygott, de a pillantása már nem
melengetett meg, inkább mintha keresztüldöfött volna egy
jégcsappal, és a szívem még jóval azt követően sem olvadt fel,
hogy eltűnt.
A pólójáték után nem kellett részt vennem a lakomán. Ékkő
elfoglalta a helyemet, ő ült a császár mellett, és fogadta a
vazallusok hűbéresküjét. Én odakint bóklásztam, az udvarban,
hallgattam az emberek mulatozását és iszogatását.
Egyedül mentem vissza a hálószobámba.
A következő napokban visszatértem a szokásos
napirendemhez. A szolgák már nem köszöntek, mikor elmentek
mellettem. A szépségek és gráciák rám sem néztek, amikor
összefutottunk. Néha egyik-másik lenéző mosolyt vetett rám.
Az ételeimben nem volt hús. Bekanalaztam az ízetlen, sárga
bablevest, ettem egy kevés köleskását, és rágcsáltam a
savanyított retket. Az ízüket nem éreztem.
Hírét vettem, hogy a császár hozzáadta az egyik hercegnőt a
tibeti királyhoz, Szongcen Gampóhoz a mérkőzés után, és a
vazallusok engedelmesen viselkedtek. Felsorakoztak a császár
mögött, amikor támadást indított Kaocsang királya ellen,
miközben a tibeti király elvágta a segítségükre siető nyugati
türkök útját. Kaocsang királya meghalt a csatatéren, a nyugati
türkök visszavonultak, a ha tár pedig újra elcsendesedett.
Szilva azt mondta, hogy a feláldozott lány az északnyugaton
élő rourou törzshöz tartozott. Még gyerekkorában fogták el, csak
tejjel etették, ezért tisztának tartották. Mivel ritka zöld szeme és
fehér bőre volt, értékes élvezeti játékszernek számított, a
császár évekig tartogatta. Megrémisztett a tény, hogy így
szabadult meg tőle.
Még sosem éreztem ehhez hasonlót: a félelem most
átszivárgott a bőrömön, a csontomig hatolt. Mi van, ha a császár
engem akar a lovak patái alá dobni? Eszembe jutott az anyám,
aki nem is tudná, mi történt velem. Még mindig szólongatna,
nem is sejtve, hogy már nem hallom meg, hogy a szemem már a
föld alatt rohad. Vagy talán felemelné a fejét, a szeretetteljes
tekintetet, és engem keresne, nem tudva, hogy a kezem már
nem érzi a szelet, s a csontjaim elporladtak.
Ami még rosszabb: a családomat, anyámat és a nővéremet is
ilyen halálnak vethetné alá.
Próbáltam erre nem is gondolni. Igaz a mondás: „Aki a
császár mellé szegődik, az mintha tigris mellé szegődött volna.”
Soha többé nem akartam hallani róla.
Hogy tarthatnám a távolságot? Tőlem függött a családom
sorsa.

∞
– Elkéstél. – A csillagtényes ég alatt megjelent Fácán, a pavilon
melletti elvadult, füves ösvényen közeledett.
– Korán jöttél. – Mosolyogtam.
Milyen jó volt újra látni őt! Az éjszakai kert az otthon érzetét
nyújtotta: a ragyogó égbolt volt a mennyezet, a bokrok a
szőnyeg, a megemelt pavilon az ágy. Fácán úgy megvilágította a
helyet, mint a kandalló szívmelengető tüze. Ő volt az én
szentélyem fala, étek a szememnek, az otthon illata. Ő volt
minden. Ott akartam maradni vele örökre.
– Sokat gondoltam rád. – Magához húzott. – Micsoda
borzalmas mérkőzés volt!
– Láttad?
– Távolról. Remélem, tudod, hogy apám nem volt mindig
ilyen. Megváltozott anyám halála után.
Leültünk a pavilon alacsony párkányára.
– Szerette édesanyádat? – Sokan azt mondták, hogy
szerették egymást, Vende császárné pedig bölcs asszony volt, az
udvari miniszterek nagyon dicsérték.
Megrázta a fejét.
– Nézeteltéréseik voltak.
 – Miben?
Fácán nyelt egyet.
– Anyám nem helyeselte, ahogy apám a testvéreivel bánt...
Nem tudom, mi történt, de anyám utalt néha rá. Apám szemébe
persze sosem mondta... viszont mikor egyedül voltunk, hagyta,
hogy jurtákban játsszunk, megkért, hogy öltözzünk tiirk
ruhákba, és türk dalokat énekelt nekünk. Úgy tartotta, hogy
apám neki köszönhette a birodalmát.
Vende császárné az egyik északi nomád törzs, a hsziungnuk
magas rangú leszármazottja volt Lehetséges, hogy a császár
tényleg neki köszönhette a birodalmát. De akkor is ő volt a mi
birodalmunk császárnéja. Botrányosnak számított, hogy nyíltan
vallja és dicsérje az örökségét, ráadásul ezzel egyértelműen
aláásta a császár tekintélyét a hun nép körében. Persze a császár
anyja szintén egy nomad törzsből származott, bár Taj-cung előtt
ezt senki sem mondhatta ki.
– Ráadásul apám túl sok ágyast tartott. Anyám ennek sem
örült, és hát volt egy nő... Nem tetszett anyámnak, ahogy apám
vele bánt... De anyám meghalt...
Elhallgatott, én pedig témát váltottam.
– Taj-ce lába eltört a mérkőzés közben. Most hogy van?
– Jól. Nem tud felállni. Az orvosok elrendelték, hogy
feküdjön. Dühös, azzal fenyegetőzik, hogy kitöri a nyakukat, ha
jobban lesz.
– Egyértelműen képes lenne rá.
– Ő jó ember. – Óvatosan beszélt. – Akármit is hallottál róla,
nem igaz.
Fácán nem értette meg, hogy csak vicceltem.
– Mire gondolsz?
– Felejtsd el! Tudom, hogy nem gondoltad komolyan. Csak
már elegem van az emberek pletykálkodásából, ennyi az egész.
Vannak, akik nem szeretnék, hogy Taj-ce legyen a császár.
Pletykákat terjesztenek, azt mondják, hogy nem alkalmas
uralkodónak.
– Úgy hallom, birkózóbajnok.
– Ő a legjobb. Senki sem ér a nyomába.
Egy darabig hallgattam.
– Mit mondanak róla az emberek?
 – Mindenfélét. Néhányan azt hozzák fel ellene, hogy azt
tette, amit anyám kért tőle, úgy viselkedett, mint egy türk.
Megértettem, miért érezte Fácán szükségét, hogy megvédje.
A birodalom örökösének nem szabad elfelejtenie, kik lesznek
majdan az alattvalói.
– Kik támadják? – Fácán láthatóan nem akart beszélni róla,
így megkérdeztem: – Bízol bennem, ugye, Fácán?
– Apám nagybátyja az. Beszédet tartott az
Audienciacsarnokban arról, hogy a bátyám éjszaka jurtában
mulatott, turk temetési táncokban vett részt. Azt mondta, Taj-ce
magánkívül volt, és hogy vannak más hercegek is...
Például Jo herceg. Megérintettem Fácán kezét.
– Nem bánthatják. Ő a trónörökös, a bátyád. Ezen senki sem
változtathat.
Fácán kifújta a levegőt.
– Tudom. Én is ezt mondogatom magamnak. Egyáltalán nem
örülök ezeknek a pletykáknak. Miért foglalkoznak az emberek
azzal, mit csinál és mit szeret a bátyám? Ő a legjobb ember a
világon! De azért örülök, hogy elmondtam neked, Mej, nagyon
örülök.
Megkönnyebbültem. Egymás mellett álltunk, a szívverésünk
dalát hallgattuk. Túl rövid volt az éjszaka, még nem akartam,
hogy véget érjen.
Ahogy közeledett az éjfél, megbeszéltük, hogy újra
találkozunk, és megegyeztünk a titkos jelünkben: egy kis kőben.
Ha a kő a falnak dől, találkozunk, ha viszont a földön hever,
akkor az egyikünk nem tud eljönni este. Én mentem el elsőként.
Felmásztam a fára, lehuppantam a kert másik végébe.
Gondosan leporoltam a szoknyámat. Már ügyesebben át tudtam
ugrani a falon, de még mindig vigyáznom kellett, nehogy
összekoszoljam a ruhámat, különben amikor visszaérek a
szobámba, még kérdezősködni kezdenének, mi történt. Levelek
zörögtek a közelben, felkaptam a fejem.
A berek melletti keskeny ösvényen kapucnis árnyék rohant
át. Megdermedtem.
– Ki van ott?
Utánarohantam, de az árnyék már el is tűnt. A fejembe
szaladt a vér. Valaki kémkedett utánunk.
 ∞
A hónap végén nem kaptam meg a tehetségként járó
juttatásomat. Megkérdeztem a kiosztásért felelős eunuchot, mit
történt, mire ő azt felelte, hogy a legimádottabb úgy döntött,
félreteszi nekem. Amikor Ékkőhöz fordultam, ő csak mosolygott,
és a fejét rázta.
Tudtam, mi történt. Ékkő – aki tudta, hogy elveszítettem a
fogadást – nyilván rájött, hogy így megfoszthat a rangomtól.
Hányingerem támadt. A császár hivatalosan nem fokozott le, és
reméltem, hogy elfeledkezett róla. Hisz fontosabb dolga is volt,
mint az alacsony rangú ágyasokkal bajlódni. Ékkő azonban nem
hagyta annyiban.
Felkerestem a nemes hölgyet, egy vég selymet vizsgálgatott,
amit a Császári Selyemhernyó-tenyészetből küldtek neki.
– Ha neked lennék, Mej, nem hagynám, hogy a
legimádottabb elvegye, ami az enyém – felelte, miután
elmeséltem neki a problémámat.
– Szerinted mit kellene tennem?
Elküldte a szobalányait.
– Csábítsd el a császárt! Tartsd rajta a szemed! Akkor az ő
füle a tiéd is lesz, és Ékkő elveszíti a hatalmát.
Azt akarta, hogy csábítsam el, de én az ilyesmihez nem
értettem, ráadásul még mindig hallottam annak a rabszolgának a
sikolyát.
– Fiatal vagy és szép. Tetszeni fogsz neki – mosolygott a
nemes hölgy. – Sikerülni fog.
Átmelegedett az orcám.
– Nos...
– Mindent megteszek, hogy segítsek, Mej. – Felkapott egy
sárga selymet, játszott vele, az anyagot tapogatta. – Remélem,
ezt tudod.
– Tudom... úrnőm.
Felsóhajtott.
– Irántam már rég nem érdeklődik. Már nem hív magához
éjszakára. Öt éve jártam utoljára a hálószobájában. Nem tudom,
most mit szeret. – Kisimította a medálokkal nyomott selymet. –
És úgy hallom, a sérülése óta megváltozott.
– Megváltozott?
Kipirultak a dundi orcái.
– Nos, úgy hallottam, az elmúlt héten három nőt hívatott
magához, mindhárom táncos volt. Ismered az engedelmes
hölgyet? Ő is ott volt, előadást tartottak neki... elég
szemérmetlenül. A császár tett velük bizonyos dolgokat... Ez
most nem fontos. Ennek ellenére feldühödött, és kirúgta őket
anélkül, hogy lefeküdt volna velük.
– Miért?
A nemes hölgy megköszörülte a torkát, láthatóan zavarba
jött. Éreztem, hogy az én arcom is lángol. Kedveltem őt, de nem
szoktam hozzá, hogy ilyen intim dolgokról társalogjunk.
Csakhogy ezt most tudnom kellett.
– Túl fiatal vagy még, Mej. Majd ha idősebb leszel, megérted.
– Tudni szeretném, nemes hölgy. Történt valami a
császárral?
– Gondolom, így is lehet mondani... Problémái akadtak a
kötelessége teljesítésével... De igazából nem lehet vádolni érte.
Elég életerős férfi volt fiatal korában, értett a virágok
leszedéséhez -mondta virágnyelvet használva. – Tizenhárom fiat
nemzett, bár három csecsemőkorában meghalt. De még az öreg
oroszlán is meginog, elveszíti az étvágyát, a karmai pedig,
melyek mindig belemélyedtek az áldozatába, bármit szemelt is ki
magának, megkoptak.
Most már megértettem.
– De akkor miért hívat még mindig magához ágyasokat? És
miért hozat minden évben új kiválasztottakat?
– Mert ugyan enni már nem bír az öreg oroszlán, de ez még
nem jelenti azt, hogy nem is akar.
– Na és Ékkő? – Úgy hallottam, még mindig magához
rendeli, ő volt a legimádottabb, és már udvarhölgy is lett.
– Nem tudom, de úgy tűnik, ő sok fogást ismer. Azt beszélik,
befőttesüvegben fehér lovak péniszét őrzi borba és mézbe
áztatva. Bár többet is tudnék! – Megdörzsölte a mellkasát, a
dundi arca megint kipirosodott. – Meg akarod tartani a rangodat,
ugye?
 Anyámra gondoltam. Biztosan megkapta már Ming
eunuchtól az ezüstnippet, és nagyon örült neki. Nem adhattam
fel a császár kegyeinek megnyeréséért folytatott küzdelmet.
Még többet kell tennem azért, hogy gondoskodhassak róla.
– Igen.
– Akkor megint el kell csábítanod.
– Majd gondolkodom rajta. – Igazából azonban
elbizonytalanodtam. Azt kívántam, bár lenne bátorságom
elmondani a nemes hölgynek, hogy nem ismerem a hálószobái
titkokat, de láthatóan már így is zavarban volt.
– És ha meghoztad a döntést, meghívást kell szerezned.
Hát persze, ez a következő akadály, amit le kell győznöm.
Néztem, ahogy a nemes hölgy lemérte az anyagot, és kupacokba
rendezte, amit majd szétosztanak a többi hölgy között. Tetszett a
selyem mintája és színe, szerettem volna kapni belőle.
Tehetségként azonban csak a tavalyi selyemből kaptam
maradékot.
Elköszöntem, majd elfordultam, indulni készültem.
– Várj! – A nemes hölgy odament a szekrénye melletti
ládához, és mikor visszatért, a kezében egy vörös
selyemszalaggal átkötött tekercset tartott. – Tessék. – A
kezembe tette, az arca úgy kipirosodott, mint az érett őszi alma.
– Nem tudom, megvan-e ez neked, vagy nincs... Úgy hallom, az
udvarban több hölgynek is birtokában van... Mindegy, én már
megöregedtem. Nincs rá többé szükségem. Te még fiatal vagy...
A tekercs könnyű volt, szinte átlátszó. Láttam a színeit a
finom selymen keresztül: a feketét és a vöröset.
– Mi ez?
– Képek... – Megköszörülte a torkát.
– Miféle képek?
– Rá fogsz jönni. Menj a hálószobádba, ott olvasd el! Ne itt. –
Intett, és elfordult, láttam rajta, mennyire zavarban volt. –
Akkor olvasd el, amikor egyedül vagy!
Az együtthálás! Csak az lehet.
– Én...
– Menj! Menj már!
Megint intett, én pedig elvörösödve kibotorkáltam. A
folyosón a szobalányok hímeztek valamit, úgyhogy belerejtettem
a tekercset a ruhám zsebébe, lehajtottam a fejem, és szó nélkül
elmentem mellettük.
Mihelyst eljöttem a Szállásról, már megbántam, hogy
elhoztam a tekercset. Nem lett volna szabad. Sosem lesz
bátorságom újra a császár elé állni. Először úgy bánt velem, mint
a szobalánnyal, ezúttal talán belém rúg, mint a rabszolgába.
Ugyanakkor kíváncsi voltam. Milyenek lehetnek azok a
képek? Szerettem volna látni őket, és megérteni az együtthálás
valódi jelentését. Végtére is tizenhat éves voltam, sok korombeli
nő már két-három gyereket is szült.
Szedtem a lábamat, alig vártam, hogy beérjek a szobámba.

∞
Mire a hálószobámba értem, eljött az esti étkezés ideje. Az udvar
hemzsegett a tálcákat cipelő szolgáktól. Félrehúzódtam, hogy
elengedjem a mögülem érkező hordárokat. Körbevett az étel
illata, mélyen beszívtam. Ma este vajon lesz hús a tálamban?
Talán mézzel bevont, zamatos kacsafar vagy öt fűszerrel
megszórt disznóhasaalja? Pedig tudtam, mit fogok látni:
tofukockákat, bambuszgyökeret, egy kis adag rizst. Az étel
általában nem telített el, folyton éheztem.
Szilva a többi tehetséggel beszélgetett az asztalnál.
– Most pedig azt mondja, hogy savanyított retek lett belőle,
még evőpálcikával sem lehet felállítani – mondta, a többi lány
pedig eltakarta a száját, és kuncogott.
– Miről beszéltek? – Leültem mellé, magam alá húztam a
lábamat. Éreztem a tekercs bambuszgerincét, hirtelen nagyon is
tudatában voltam a zsebemben rejtőző titok jelenlétének.
Megköszörültem a torkomat.
– Az engedelmes hölgyről – felelte Szilva, a tehetségekből
pedig megint kitört a nevetés. – Tegnap éjjel bement a
császárhoz.
– Hm. – A tálcámra pillantottam. Árpaleves, sült szójabab
gombával és egy kis rizs. Pont, ahogy sejtettem. – És min
nevettetek?
– Nem hallottad? – kérdezte Szilva.
 – De. – Még mindig képtelen voltam felfogni a viccet. – De
mi ebben a mulatságos?
A többiek megint nevettek, Szilva pedig odahajolt fölém, az
arca a tálcámon álló tál fölé került. – Nem érdekes. Valami baj
van?
– Micsoda? Semmi baj.
– Olyan más vagy.
Legyintettem.
– Fáradt vagyok, ennyi az egész.
– Fáradt? – Szilva hátradőlt. – Vacsora után gót fogunk
játszani. Csatlakozol?
– Talán legközelebb. – Egy kis rizst lapátoltam a számba. Ez
jó hír. Ha elmennek, meg tudom nézni a képeket.
– Attól félsz, hogy megvernélek, mi?
– Még hogy te? Csak viccelsz, ugye? Sosem figyelsz rá, hol
vannak a köveid. Hány játékot is nyertél már meg? Nullát?
A go egy kétszemélyes társasjáték, amit kövekkel játszanak,
akkoriban kezdett elterjedni a palotában. Az a célja, hogy minél
több követ elfogjon az ember, és minél nagyobb területet
szerezzen meg a táblán.
– De engem egyáltalán nem érdekelnek a kövek.
– Na, ez már igaz.
A tehetségek nevettek, Szilva pedig meglengette az
evőpálcikáját, mintha le akarna szúrni. Lehúztam a fejem. A
nyomomba eredt. Beugrottam a többi lány mögé, ügyeltem, hogy
ne érjen el. Egy pillanatig bújócskázunk, nevetve hecceltük
egymást. Végül belefáradtunk, és leültünk, hogy befejezzük az
ételünket. Miközben mindent eltüntettem a tálcáról, Szilva
kiment az udvarra a többiekkel gót játszani. Pár szépség a
szomszédból becsatlakozott, mások ugrókötelezni kezdtek. Az
udvar megélénkült, jöttek-mentek, nevetgéltek a nők.
Becsuktam az ajtót, s figyeltem, nem jön-e utánam valaki,
majd a tekercset sietve kitettem az asztalra. A szívem
hangosabban zakatolt, miközben kitekertem a papírt, és
elolvastam a nyitó bekezdést, melynek az volt a címe: A tavasz
álmai.
„Ezer éve minden más volt. A férfiak és a nők szabadok
voltak. Minden tavasszal kimentek a folyóhoz, és azzal
mulattak, akivel akartak. Ezt hívták tavaszi szertartásnak,
erről szól az Eperfa-liget örömei című dal. Amikor megalapultak
a dinasztiák, a nő szabadsága elveszett. Most már köti őket az
apjuk, a férjük, a császáruk kívánsága. A saját vágyaik már
nem fontosak, elfeledkeztek róla, elvetették őket, mint a
romlott gyökereket. Ezért kell megőrizni a képeket, hogy a régi
örömökre emlékeztessenek.”
Milyen perverzek, mégis milyen érdekesek voltak ezek a
szavak! Még jobban legörgettem a tekercset.
Egy képet találtam rajta. Idilli festmény volt napernyőszerű
zöld fákkal, bíborvörös bazsarózsákkal és lyukacsos kerti
sziklákkal. A köveken egy férfi ült, az ő ölében egy nő. A nő
átfonta a karját a társa nyakán, ő pedig feltolta a nő szoknyáját a
derekáig, felfedve a lábát, az alhasát, és mindent e kettő között.
Nos... Ők ketten dévajkodtak a képen. Szerettem volna
elfordítani a szememet, csakhogy nem tudtam ellenállni a
kísértésnek. Még jobban legörgettem a tekercset.
Újabb párost láttam, ezúttal egy dolgozószobában. Ecsetek,
tintatartók és papírok hevertek szépen elrendezve egy
íróasztalon, melyen ékszerekkel teleaggatott, csinos nő ült, előtte
pedig csupasz hátsójú férfi állt. Olyan közel voltak egymáshoz,
majdnem összeértek. A nő hátradőlt, megtámaszkodott a karján.
Rózsaszín foltok jelentek meg az arcán, és valahol máshol is...
Kilenc generáció szent ősei!
Feltekertem a papírt, égett az arcom. Tehát ez a hálószoba
titka. Most már tudtam, bár maga az esemény nem kötődött a
helyszínhez. Vajon nekem is ezt kell majd tennem a császárral?
Így lemeztelenedjek előtte? Olyan érzés volt, mintha lehántották
volna a bőrömet, mintha sütésre váró nyúzott nyúl lennék.
Az a nő... Az arca... Mintha olyan helyre hajózott volna,
amelyre már nagyon vágyott... a teste pedig még sosem láttam
semmit, ami ilyen életteli... pompás lett volna. Én vajon
hasonlítok rá? Az ajkamba haraptam. Bizonytalanul bedugtam a
kezem a bő nadrágomba.
Ó... a női lét valódi jelentése...
Izzadtam.
A harmadik képet is megnéztem.
 Két nőt láttam egy ágyon. Az egyik rózsaszín kendőt viselt, a
másik kék sálat. Az egyik feküdt, a másik ült.
Majdnem kiejtettem a kezemből a tekercset! Nők!
Léptek közeledtek odakintről. Gyorsan feltekertem a papírt.
Szilva lépett be a szobába a barátnőivel. Zakatolt a szívem,
hátat fordítottam neki, és bedugtam a tekercset a szőnyegem
alá. Ráültem, s úgy tettem, mintha mi se történt volna. De csak a
tekercsre tudtam gondolni, a hosszú, kerek formájára, a képek
bizonyos részeire.
A szoba fülledt lett, a forró levegőben izzadság szaga
terjengett. A kezemmel legyeztem magam. A festményeken
látottak lebegtek a szemem előtt, de csak Fácánra tudtam
gondolni.
Mire eljött a lefekvés ideje, biztosra vettem, hogy tizennyolc
lóval se tudnának bevonszolni a császár hálószobájába.

∞
Pár héttel később, amikor már el is feledkeztem a császár
elcsábításáról, a mennyek szándékai ismét megzavarták a napi
rutinomat.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy zűrzavar támadt az
udvaron. Éjszaka hullócsillagokat láttak. Az emberek egész
reggel a sarkokban gyülekeztek sugdolózva, sápadt arccal.
Már két év telt el az üstökös megjelenése óta, mely elhozta a
császár elleni merényletet, és megváltoztatta a kapcsolatunkat a
határainknál élő törzsekkel. Most pedig hullócsillagok jelentek
meg!
– A császár az asztrológusával tanácskozik – súgta a fülembe
Szilva, miközben visszasétáltunk az öltöztetőterembe. A
folyosókon a szokásosnál nagyobb volt a csend. – Ők ketten
hajnal óta bezárkóztak a könyvtárba. Tudod, miről beszélnek?
– Nem. – Beléptem az öltöztetőterembe. – Te?
Az asztrológus, egy taoista, aki azt állította, hogy hallja a
mennyek suttogását, fontos ember volt. A császár gyakran
Kikérte a véleményét különféle dolgokban, például ő vezette a
naptárt, de vele beszélte meg az aratást, az aszályt, az istenek
imádását, a koronázást, a háborút, sőt még az álmokat is. Az
asztrológus egyszer felmászott egy pengelétrán, hogy elérje a
mennyek kapuját. A pengéket mind megélezték, olyan vékonyak
voltak, mint a juharfa levele, bárki lábát kettévágták volna, ő
azonban mezítláb ment fel rajtuk, a kezében semmi mást nem
tartott, csak egy tekercset meg egy ecsetet, és anélkül ért fel a
tetejére, hogy egy csepp vért ontott volna. Azt beszélték, hogy
csak esővizet ivott, és csecsemőformára vágott ginzenget evett.
Aszály idején a császár magához hívatta, hogy hozzon esőt.
Minden egyes előadása után eleredt a zápor.
Kétségtelen azonban, hogy veszélyes ember is volt.
Szilva a fülem köré kanyarította a kezét.
– Nem fogod elhinni, amit most mondok, Mej! Azt beszélik,
hogy az asztrológus értelmezte a jeleket, és felfedett egy jóslatot.
– Egy jóslatot? – Eszembe jutott a buddhista szerzetes,
Tripitaka, aki olvasott az arcomból, és megjósolta a jövőmet. Az
persze már rég volt. A taoisták is jövendöltek, de ők általában a
mennyek jeleit figyelték meg, azokból vonták le a
következtetéseiket. – Miről?
Aggódtam. Ha a császári asztrológus jósolt, akkor az összes
utcai jelfigyelők is nyilván tudni és beszélni fognak róla, amit
aztán a lázadók, a császár ellenségei felhasználhatnak zavargások
keltésére. A nyugati törkök hallgattak Kaocsong királyának a
halála óta, de ki tudja, mi történik, ha újabb lázadók jelennek
meg, és kezdenek szövetkezni a császár ellen?
– Elmondom. – Közelebb ment a szoba ajtajához.
Szerencsére a szépségek még nem érkeztek meg, így
zavartalanul beszélgethettünk. – Az asztrológus azt mondta,
hogy egy bizonyos férfi véget fog vetni a császár uralmának, és
már közeleg.
Megdöbbentem.
– Biztos vagy benne? És ki ez a férfi?
Elhúzta a száját.
– Ha tudnám, én is asztrológus lennék.
Az eget kémleltem. Még mindig korán volt. Csak most kelt
fel a nap. Sokért nem adtam volna, ha hallom, mit mond az
asztrológus a császárnak. A császár könyvtára azonban a Külső
Palotában volt, és engedély nélkül nem járkálhattam arra. A
szépségek megérkeztek, Szilva meg én lefoglaltuk magunkat a
feladatainkkal. Később, amikor elvittem a szennyest a
mosónőnek a Belső Udvar másik végébe, férfiak hangját
hallottam odakintről, az utcáról. Megálltam a kapu előtt, és
kikukucskáltam.
A császár épp visszatért az asztrológussal és más
miniszterekkel. Komoran bólogatott, miközben a taoista papok
öltözékét – holddal és csillagokkal hímzett, fehér ruhát – viselő
asztrológus mondott valamit. Idősebb férfi volt, a hosszú ezüst
szakálla a térdéig ért, a szintén hosszú, ősz haját pedig fekete
foltok pettyezték, mint a szezámfüvet. Nem viselt sem kalapot,
sem csizmát.
A császár közelebb ért, én pedig sietve eljöttem, azon
gondolkodtam, amit Szilva mondott. Ha igaz, hogy az asztrológus
szerint egy férfi véget fog vetni a császár uralmának, akkor
akárki is az illető, neki vége. A császár nem fogja életben hagyni.

∞
Pár nappal később éjjel kimentem a kertbe, látni szerettem volna
Fácánt. A kő a földön hevert a kert bejáratánál. Megfordultam.
Fácán aznap este nem ért rá. A következő pár hétben egyszer
sem tudtunk találkozni. Az Aranymadár Őrség megerősítette a
védelmet a palota körül, mivel elkaptak egy tolvajt éjfélkor a
császári istállónál, állítólag lovat akart lopni. Azonnal megölték,
átlőtték egy nyíllal. Később azonosították: ő volt a Fekete Fiú
becenevű palotaőr. Emlékeztem rá. Egyike volt a két palotai
kísérőnek, akik néhány évvel korábban idehoztak.
Eltöprengtem, miért kockáztatná egy palotaőr az életét
lólopással. Ennek semmi értelme. Akinek egy csepp esze is van,
nem próbálna meg császári lovat lopni a palotából. Mindenki
erről beszélt, beleértve az őröket is, de aztán valami okból
kifolyólag egyik napról a másikra elhalt a szóbeszéd, mintha nem
is lett volna lótolvaj.
Biztosra vettem, hogy valaki elhallgattatta a
pletykálkodókat, én viszont nem tudtam kiverni a fejemből a
történteket. Azon töprengtem, volt-e ennek valami köze a
jóslathoz.
 I. SZ. 642
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHATODIK ESZTENDEJE

ŐSZ
Épp átvettem a császár ruháit a varrónőtől, amikor Ming
eunuch odaintett magához egy cimetfa mögül.
– Mi az? – Körbenéztem, hogy egyedül vagyunk-e. –
Odaadtad a pénzt az anyámnak?
– Nem találtam meg.
– Megadtam a körzet nevét. – A homlokomat ráncoltam. A
körzet és a család nevének birtokában könnyedén meg kellett
volna találnia Csing házát.
– Édesanyád eltűnt.
– Ezt meg hogy érted?
– A féltestvéred elűzte.
– Micsoda? Miért? – kérdeztem döbbenten.
Vállat vont.
– Azt mondják, egy éve hagyta el a házat.
Olyan erősen a nyelvembe haraptam, hogy éreztem a vérem
sós ízét.
– Nem tudod, hol lehet? – Senki másra nem számíthatott a
fővárosban. Csak az utcák, árkok, temetősarkok és az Északi
körzet maradt számára, ahol a szerencsétlen nők
kényszerűségből áruba bocsátják a testüket a megélhetésért.
– Nem mondták meg.
– De nincs hová mennie!
– Én ezt hallottam, és most ezt mondom el neked.
Remegett a kezem, majdnem elejtettem a ruhákat.
– Miért? Miért űzte el az anyámat?
Az a szívtelen szerencsejátékos! Hogy tehette?
Mire megint felemeltem a fejem, az eunuch eltűnt. Nem
tudtam, hogy zsebre vágta-e a pénzt, vagy Csingnek adta-e oda,
de nem is érdekelt. Most az anyám volt a legfontosabb.
Hol lehet? Hol alszik? Mihez kezd, ha elered az eső, vagy
havazni kezd?
A fa előtt megjelent egy takarító, nézte, hogy mit csinálok.
Elhagytam az árnyékot, és visszamentem az öltöztetőterembe.
Nem tudtam odafigyelni a hajtogatásra. Azt mondtam Szilvának,
hogy nem érzem jól magam, és visszamentem a szobánkba.
A császár volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam. Kiadhat
egy császári értesítést, és kiteheti a Nyugati Piac falára. Akkor
aztán mindenki segítene megtalálni anyámat.
Hogy vonhatnám újra magamra a figyelmét? Megint
átnéztem a festményeket. Már többet tudtam a hálószobái
titkokról. Elcsábíthatnám, meggyőzhetnem...
De Fácán... Mit fog gondolni, ha megtudja, hogy az apjával
háltam?
Aznap éjjel rosszul aludtam. Egyik pillanatban mintha
ködben és esőfelhőben úsztam volna Fácánnal, de aztán
átváltozott anyám könnyeinek tavává. Odakiáltottam neki,
odaúsztam hozzá, de a tó valahogy sötét, visszhangos barlang
lett. Felkeltem a szőnyegemről, és kiléptem az udvarra, mielőtt
megpirkadt volna. Mindenki aludt még, a tájon szokatlan
csendesség honolt.
A levegőnek friss illata volt. Leültem egy kőpadra a tölgyfa
alá. Próbáltam gondolkodni – muszáj volt. Gyorsan ki kellett
találnom valamit. Csakhogy fáztam, az elmém elnehezült, és
olyan mozdulatlanná dermedt, mint körülöttem a falak.
Napsugarak csillantak fel előttem. A körtefa körül
aranyszínű sárgarigó röpködött, aztán leült az egyik ágra. A
földre fehér szirmok és édes nektár hullott. A madár a nyakát
nyújtogatta, próbált lenyelni valamit, talán egy magot vagy
rizsszemet.
„A nő nem magokkal teli zsák, hogy lemérjék, és továbbadják
annak, aki fizet érte” – jegyezte meg egyszer anyám, amikor
apám Konfuciuszt tanított nekem.
Arra már nem emlékeztem, miért mondta, de az erős,
méltóság-teljes hangját még most is hallottam.
Én vajon egy zsák mag lennék, ha arra használnám a testem,
hogy megszerezzem, amire szükségem van? És mit mondana
Fácán, ha megtudná? De döntenem kellett, és nem mondhattam
el neki, mire készülök, mivel semmi nem tudta legyőzni a
vágyamat, hogy gondoskodjam az anyámról.
El kellett csábítanom a császárt, hogy segítsen nekem.

∞
Végigsétáltam a Tiszta Lótusz Szállásához vezető ösvényen,
odaértem Ékkő szobájához. Összeszedtem magam, és
bekopogtam.
Licsit evett, egy pikkelyes héjú, zselés belsejű, ritka
gyümölcsöt, amiért minden hölgy irigyelte. Nem most volt
szezonja, biztosan a császári jégveremből kapta.
– Ó, Mej, hát itt vagy! – Elküldte a szobalányait. – Úgy nézel
ki, mint aki nem sokat aludt. Sírtál?
A gyümölcsöket néztem. Olyan lédúsnak, kereknek tűntek,
és tudtam, milyen ritka, értékes ételnek számítanak.
– Fúj a szél. Homokot szórt a szemembe, és túl erősen
dörgöltem. Nem voltál kint?
– Csakugyan? Tényleg erős szél lehet, ha idefújt hozzám.
Nem volt értelme kerülgetni a forró kását. Összefűztem a
kezemet a hasam előtt.
– Szívességet szeretnék kérni tőled, legimádottabb.
Felkapott egy licsit.
– Kérsz egyet?
Mindig imádtam ezt a gyümölcsöt. De ha elfogadom, tartozni
fogok neki. Egyébként sem csúszott volna most le egy rálát sem
a torkomon.
– Nem.
– Nagyon finom. Mindenki imádja. Kóstold meg!
Ügyet sem vetettem a felém nyújtott karjára.
– Nélkülem még mindig a Jeting Udvarban lennél. Tartozol
nekem, Ékkő.
– Tudtam, hogy kérni fogsz valamit. Mit kívánsz? Őszintén
sajnálom, ami a pólómérkőzésen történt. Hívattalak a lakoma
után. A szobalányom azt mondta, nem akartál látni.
Próbált témát váltani. Az ajkamba haraptam.
 – Most itt vagyok, legimádottabb.
Felsóhajtott, hátrahúzta a vékony, piros gyümölcshéjat.
– Tudod, hogy örömmel segítenék neked, Mej. Nem vagyok
az ellenséged, biztosíthatlak róla. De ez nem ilyen egyszerű. A
császár az a császár. Akármit kérsz is, biztos, hogy nem fog
meghallgatni engem.
– Nem azt kérem, hogy könyörögj neki a nevemben.
– Tudom, hogy ennél okosabb vagy. Tiszteletre méltó nő
vagy, Mej. Mindig is elismertem a bátorságodat.
– Tényleg? Akkor add nekem az egyik éjszakádat, amit vele
töltesz! És akkor kvittek leszünk.
A vékony héj az asztalra esett, Ékkő az ajkához emelte a
fehér gyümölcshúst, a leve lefolyt az ujjam.
– Egy éjszakát kérsz?
Határozottan bólintottam.
– Egy éjszakát.
Lassan megette a gyümölcsöt, láttam rajta, hogy élvezi,
aztán kiköpte az apró magot.
– Egy éjszakát a császárral. Milyen remek ötlet! Ha fiat
szülsz neki, azonnal a szívébe zár. – Engem nézett. – De még ha
lányod lesz is, az udvarban maradsz, mint az egyik császári
hercegnő anyja.
Igazat mondott, de ez engem nem érdekelt. Csak a császár
bocsánatát akartam, és hogy egyezzen bele anyám
megkeresésébe.
– Tökéletes lenne, de nem történik meg túl gyakran. Mióta is
hálsz együtt a császárral? – emlékeztettem. – Még nem fogant
gyermeked, sőt, a megérkezésem óta egyetlen ágyasnak sem.
– Fiatal vagy.
– Te pedig nagy tudású kanca.
Ékkő felkapott egy újabb licsit.
– Rendben. Viszonzom a szívességet, amivel tartozom. De
csak egy feltétellel.
– És pedig?
– Ott akarok lenni.
Éreztem, hogy a levegőben láthatatlan csapda képződik, és
csak arra vár, hogy belesétáljak.
– Miért?
 – Hátha szükséged lenne a segítségemre. – Elmosolyodott. –
Emlékszem rá, hogy nem sokat tudsz a hálószobái teendőkről.
– De most már igen.
– Akkor megígérem, hogy nem foglak zavarni.
Az arcát tanulmányoztam bármiféle hamisság nyomát
kutatva. De semmit nem találtam. Sajnos egyébként sem volt
más lehetőségem.
– Gyere el a szobájába holnap este!
Megkönnyebbültem.
– Köszönöm. – Meghajoltam, és elköszöntem.
Amikor kiléptem az udvarra, nők csoportja nézett rám
furcsán, egy kalitka körül gyülekeztek. Abból, ahogyan a fejüket
tartották, és összesúgtak, rájöttem, hogy mindent hallottak. A
tiszta hölgy szolgái voltak, és biztosra vettem, hogy jelenteni
fogják neki a beszélgetésünket, mihelyst eltűnök.
Bekopogtam a nemes hölgy ajtaján. Odabent volt, a rokkáján
font. Mellette egy asztal állt, rajta pár dobozzal. Tudtam, mi van
bennük, bele sem kellett néznem: pókok.
Elmagyaráztam a császár kegyeinek elnyerésére vonatkozó
terveimet.
– Ez jó hír, Mej – felelte mosolyogva. – Nagyon
meggyőzőnek kellett lenned, ha szereztél egy éjszakát a
legimádottabbtól. Elmondta, miért akar ott lenni?
Megráztam a fejem. A nemes hölgy nem kérdezte meg,
átnéztem-e a tekercset, és én sem hoztam szóba. Jobb volt ezt
ennyiben hagyni.
– A legjobbakat kívánom, Mej. Ha a kedvére teszel,
megtarthatod a rangodat és a juttatásaidat, talán még többet is
kapsz.
– Köszönöm a kedvességedet, nemes hölgy, Már a te
segítséged miatt is szerencsésnek mondhatom magam.
– Mikor mész el hozzá?
– Ékkő azt mondta, holnap éjjel.
Bólintott.
– Sok szerencsét, Mej!
Megköszöntem, és eljöttem.
Eltelt egy nap, a fény már halványulni kezdett a körtefa ágain.
Az utolsó aranyfolt is kifakult, és beleolvadt a sötét
szürkeségbe. A hátborzongató csendbe vegyülő átmeneti
nyugalom rátelepedett az udvarra, a fák szétnyúló ágai
megvastagodtak, és csatlakoztak az éjszaka sötétjéhez.
Bedugtam a tekercset a szőnyegem alá, és leporoltam a
szoknyámat, majd elmentem a császár hálószobájába. Készen
álltam – ha nem is teljesen. De nem habozhattam, mert talán
sosem fogok teljesen készen állni.
Egy törpe, a császár gyertyatartója nyitott ajtót tekerccsel a
kezében. Az orromat tinta friss illata csapta meg. Taj-cung, úgy
tűnik, verset írt. Bármilyen más alkalommal érdekelt volna,
miről szól, de abban a pillanatban nem tudtam erre gondolni.
Beléptem a szobába, ügyet sem vetettem a törpe gúnyos
mosolyára. Köhögtem, hogy tudassam Ékkővel: megérkeztem.
– Te vagy az, Mej? – kérdezte Ékkő a paraván mögül.
– Igen, legimádottabb. – Elhallgattam. A bútorok
elrendezése más volt, mint ahogy emlékeztem rá. A paravánt
elhúzták a parázstartó mellől, hogy az ágy felét takarják el.
– Gyere!
A császár láthatóan elszenderedett a hatalmas ágyon, Ékkő
mellette hevert, a fejét a jobb kezére támasztotta. Reszketett a
testén a tűz halovány fénye. Alig volt rajta valami, a
gyertyafényben látszódott a melle és a hosszú lába.
– Örülök, hogy eljöttél. Felolvasnál nekünk egy verset? –
kérdezte.
Reméltem, hogy nyugodt a hangom.
– Hol van?
 – Ott. – Ékkő az ágy melletti futón felé bökött a lábával.
Megtaláltam a tekercset, mely azokra a képekre
emlékeztetett, amelyeket a nemes hölgytől kaptam, és egy
pillanatra felforrósodott az arcom. Nagy levegőt vettem, leültem,
és kiegyenesítettem. Aztán olvasni kezdtem a parázstartó
fényénél. A vers valami olyasmiről szólt, hogy a fű ereje a
viharban ismerszik meg, a miniszter hűségét pedig a
bizonytalanság ideje teszi próbára. Amikor befejeztem az
olvasást, a császár még aludt. Nem tudtam, mit kellene tennem.
Vajon örökké aludni fog?
Aztán felnyögött, és felült.
Remegett a kezem, de sikerült mozdulatlanságot erőltetnem
magamra.
Ékkő eltakarta a száját, kuncogott.
– Ne aggódj! Leitattam. Ebben az állapotában a
legkedvesebb. Higgy nekem, örülni fogsz neki! – Halkabban
folytatta. – Tudod, mit kell tenned, hogy boldoggá tedd, ugye?
– Igen.
– Hálás lehetsz nekem. – Ékkő a fülem köré kanyarította a
kezét. – Látod a nadrágja elejét? – Foltos volt. – Pisztáciaolajjal
kentem be neked.
Afrodiziákumot használt? Meglepett, hogy Ékkő segít
nekem.
– Köszönöm, legimádottabb...
A császár elkapott, belém markolt. Erős kumiszszag áradt
belőle; mint megtudtam, a szobájában kizárólag ezt a kancatejből
erjesztett italt itta.
– Vetkőzz! – mordult rám.
Tudtam, hogy Ékkő engem néz mosolyogva, miközben
kikötöttem a ruhámat. Miután leesett a földre, a szalagok után
nyúltam. Remegett a kezem. Alig bírtam kikötni. Ékkő mögém
lépett, és kioldotta őket. A mellem köré tekert szalag is a földre
hullt, aztán lehúztam a szoknyámat és a bő nadrágomat.
Bár nem néztem magamra, tudtam, hogy szépségben nem
maradok el Ékkő mögött. Amikor évekkel ezelőtt együtt
fürödtünk, még kislány voltam, de azóta vonzó női
domborulatokat növesztettem: ugyanolyan vékony karjaim, telt
íveim és kecses vonásaim voltak, mint neki. A gyertyafény a
bőrömre hullt, meleg, aranyló árnyalattal vont be.
– Szép, tényleg szép. – A császár bólogatva forgatott.
Eszembe jutottak a képek, szerettem volna összefűzni a
karomat a mellkasom előtt, de féltem, hogy kelletlenséget
sugallna. így hát leengedtem a két kezemet magam mellé. Olyan
közel álltunk egymáshoz, mint korábban Fácánnal, már semmi
sem volt köztünk.
Szédültem. Ékkő csillogó szemmel bámult rám. Nem tudtam,
féltékeny-e, de megijesztett a látványa, a túlzott közelsége.
Hátraléptem, a kezemmel megérintettem egy ecsetet az ágy
melletti zsámolyon. A padlón heverő fehér tunikámra fekete
tinta cseppent.
Milyen ügyetlen vagyok! Odanyúltam.
– Sajnálom.
– Elég! – A császár megállított a hatalmas kezével. – Mit
csinálsz?
– Én... – megdermedtem. – Én...
Mögém lépett, és belemarkolt a fenekembe. Aztán odajött
elém, belecsípett a mellbimbómba. Köhögött, szétvetette a lábait,
komolyan állt előttem. A ruhája lecsúszott a válláról, de mintha
észre sem vette volna.
– Nos?
Akkor most megtörténik. Odabotorkáltam az ágyhoz, és
félretoltam a vörös takarót. A selyem hűvösnek tűnt, mint a
halottak bőre. De valami más is volt ott. A kezem puha tárgyat
érintett. Egy aranyozott papír.
A szavakra hunyorogtam. Először nem bírtam elolvasni,
amikor pedig sikerült, nem hittem a szememnek. Ékkő
császárnévá koronázását jelentette be a papír.
Megdermedtem. Ez volt tehát a valódi szándéka. Nem
ingyen adta nekem ezt az éjszakát. Előkészítette a tintát, hogy ha
majd eljön az ideje, a császár orra alá nyomja. Nem tudtam,
mikor vagy hogyan kerül rá sor, de ha Taj-cung aláírja, teljesíti
Ékkő minden vágyát.
Kiegyenesedtem, és szembefordultam a császárral A
gyertyafény ragyogott a válla felett, elvakított. Mégsem láttam
soha tisztábban. Magamhoz kellett ragadnom az uralmat. Én
kellett legyek az éjszaka császárnéja.
 Mélyen meghajoltam a Taj-cung előtt.
– Engedd meg, hogy szolgáljalak, mindenki egyetlen ura! Ez
olyan kiváltság, amelyről mindig is álmodtam.
– Nincs szükségem a szolgálatodra. – Baljósnak tűnt a
hangja.
Ennél jobban kell teljesítenem. Az ágy sima, vörösfenyő
keretére csúsztattam a kezem. – Ha nem bánod, mindenki
egyetlen ura, szeretném megosztani veled, milyen képeket
láttam ma. A vízben lubickoló hal örömét mutatták be. – Ezt a
kifejezést gyakran alkalmazták az együtthálásra a festményen. –
Vagy szeretnéd, ha inkább leírnám neked?
– Nem kell festmény.
Ékkő vihogott. Nem szabad, hogy elvonja a figyelmemet. Az
viszont eszembe jutott róla, hogy őt a császár gyakran magához
hívatja. Magamra öltöttem az ő vadóc, csábító mosolyát. – Más
ötletem is van, ami talán felkelthetné az érdeklődésedet. Ha
szabad javasolnom...
– Nem javasolsz semmit, csak ha én erre kérlek.
Őrülten zakatolt a szívem, de csak mosolyogtam tovább.
– Milyen tiszteletlen voltam, mindenki egyetlen ura!
Bocsánatodért esedezem. – Oldalra hajtottam a fejem, a szemem
félig lehunytam, az ajkamat szétnyitottam, aztán a lábaimat is. –
Bármit forgasson a fejében is mindenki egyetlen ura, én boldogan
engedelmeskedem.
Csend támadt, és a szemem sarkából láttam, hogy a
bajuszával matat, miközben a tekintete a mellkasomat és a
hasamat simogatja.
Nem hagyhattam abba. Odaléptem hozzá egyenes háttal,
ringó csípővel, lassan, egyszerre egy lépéssel, és amikor
odaértem, megcsókoltam a kezét.
– Hogy hívnak? – Felemelte az arcát, a hangja gyengédebb
lett.
– A szüleim Mejnek neveztek. – A lánytestvér jelentésű szó
becenév volt csupán, amit a családom használt, mert igazából
Kínában egyetlen nő sem kapott hivatalos nevet, még a nemesek
sem. Ez volt a hagyomány. A férfiaknak azonban legalább három
hivatalos neve volt: egy utónév, egy nemesi rang és egy cím.
– Állj egyenesen! Kezed az oldaladnál!
 Fáztam, hiába vonta be a gyertya fénye arannyal a bőrömet,
de nem haboztam. Meghajtottam a fejem, a karom
természetesen leengedtem, és kihúztam a hátam.
A mellkasomra tette a kezét.
– Jó – bólintott, aztán még jobban megnyomta. Próbáltam
nem fintorogni. Mintha vascsipesszel szorított volna. –
Tökéletes.
Megint mozdulatlanul állt, mintha a következő lépésén
gondolkodna. Aztán hirtelen felkapott egy ecsetet a zsámolyról,
és behajlította a karját. Az arca komoly volt, a tekintete
állhatatos, mint a tábornoké a csatamezőn, aki támadást készül
indítani, a jobb karját felemelte, és jó erősen meglengette a kezét.
A nedves kecskeszőr a bőrömet nyalogatta, mint a sárkány tüzes
nyelve.
– Tessék. – Kifújta a levegőt, majd ellentmondást nem tűrő
hangon hozzátette: – Azt hiszem, megérdemled. Ezennel
hivatalosan elnevezlek Mej Niangnak.
Alig ismertem fel az új nevem terpeszkedő ecsetvonásait és
hosszú vonalait. A tinta lefolyt a mellemen, összegyűlt a
dekoltázsomban, és lekígyózott a köldököm felé. Borzalmasan
csiklandozott.
Viszont Mej Niang lettem, a csábítóan szép lány. Nagy
megtiszteltetés, hogy a császár hivatalos nevet adott nekem, én
leszek az első nő a birodalomban, aki ebben részesült.
– Megtisztelsz. – Lehajtottam a fejem.
– Pontosan. Olyan szép és csábító – jegyezte meg Ékkő, bár
az arca mást üzent.
Sikerült meglepnem őt. Kiérdemeltem egy nevet, és
felkeltettem a császár ügyeimét.
– Köszönöm, legimádottabb.
– Menj! – A császár megbökött az ecsete végével. – Sétálj el
az ajtóhoz, mutasd be az elő kalligráfiát!
Léptem egyet, a szívem boldogsággal telt meg. A tinta
lecsorgott a combomra, de már az sem zavart. A kezemet csípőre
tettem, a fejem felszegtem, és büszkén elsétáltam a paravánig,
majd megálltam. Amikor megfordultam, a császár bólintott, a
bajuszát simogatta, a szemében vidámság csillogott.
– Ez az a csábító lány, akit meg akarok tartani. – Amikor
visszaértem, belemarkolt a fenekembe. – Akkor most már
foglalkozzak veled?
– Mi lenne, ha még egyszer elmenne az ajtóig? – szólalt meg
hirtelen Ékkő.
Nem akarta, hogy lefeküdjek a császárral. Pedig mindenképp
veszített, még akkor is, ha ma éjjel teljesül a kívánsága.
Mosolyogtam. – Szeretnéd, ha sétálnék még, mindenki egyetlen
ura?
– Menj!
Hintáztattam a karomat, lengettem a csípőmet,
győzedelmesen lépkedtem. A parázstartóból kellemes illatok
szálltak fel, a sárga gyertyafény táncolt a falakon. A szobában
minden – a fényes, vörös ágynemű, az ágy faragott tartóoszlopa
és a tetején a sárkányok zöld labdája – ragyogni látszott.
Énekelni támadt kedvem. Megcsináltam.
Amikor megálltam a paraván előtt, vékony alak jelent meg
az ajtóban.
– Apám! – kiáltotta.
Beszaladtam a paraván mögé, hogy elrejtsem a
meztelenségemet.
– Ki van ott? – A császár felállt. Ékkő odaadta neki a ruháját,
és együtt az ajtóhoz mentek. Gyorsan beszéltek. Úgy hangzott,
mintha Taj-ce megsebesült volna, ezért a császárnak mennie
kellene.
– Azonnal indulnunk kell, különben még megölik magukat,
apám – mondta a hírhozó.
Idegesnek, aggódónak, de ismerősnek tűnt a hang. Túl
ismerősnek. Megdermedtem.
Fácán! Miért jött ide? Miért? A paravánnak préselődtem.
Zakatolt a szívem. Bár átosonhatnék egy másik szobába! Bár
semmivé lenne a fal! Bár én lennék semmivé!
– Mej Niang! – kiáltott a császár. – Gyere!
Az arcomba tolult a vér. Nem akartam menni sehová. Itt
akartam maradni a hálószoba sarkában, hogy ne lássanak meg.
De nem mondhattam neki nemet. Ha ellenkezem, rögtön tudni
fogja, hogy valami baj van.
– Igen, mindenki egyetlen ura. – Ügyetlenül a mellemre
tekertem a szalagot, a nadrágomat azonban nem találtam.
Gyorsan felkaptam a ruhámat, és felvettem, aztán kiléptem a
paraván mögül, hogy üdvözöljem a császárt és a szerelmemet.
Az ajtó mellett két alak állt: egy idősebb és egy fiatalabb. Az
egyik háttal volt a tűznek, a másik arca fényben fiirdött.
Mindketten engem néztek.
Túl erős volt a gyertya fénye. Úgy megvilágította, sütötte a
meztelen arcomat, mintna nappal lenne.
– Hát itt vagy. Gyere velem! – A császár megfordult,
összehúzta magán a köpenyét.
– Mej Niang? – mondta Fácán. A hangjából erős
zavarodottság csengett ki, és valami más is: remegett, mint a
megsebzett állat.
Elszorult a torkom. Azt hiszi, elárultam? Arra gondol, hogy
már nem szeretem őt? Meg akartam magyarázni Elmondhattam
volna neki, hogy azért tettem a császár kedvére, hogy segítsek a
családomnak. Ennek semmi köze ahhoz, amit iránta érzek. Vajon
megértené?
– Csi herceg. – Meghajoltam, és imádkoztam, hogy ne
mondjon semmit, ami elárulhatna minket.
A parázstartóból füst szállt fel, betört közénk. Égett szaga
volt, mint a halotti máglyának.
– Ez a hivatalos neve, amit a császár adott neki – mondta
Ékkő.
– Értem. – Mintha valami Fácán torkán akadt volna. Megint
csend támadt, aztán rájöttem, hogy a meztelen lábamat nézi.
Esetlenül elfedtem a ruhám ujjával.
– Megyünk, apám?
A császár intett, és elindult Fácánnal. Az ágyhoz mentem,
hogy megkeressem a nadrágomat és az övemet. Még mindig
nem tértem magamhoz a megrázkódtatásból. Nem keltettük fel
a császár gyanúját. Szerencsére. De Fácán... Arra gondoltam,
hogy megváltozott a hangja, mikor meglátta a csupasz lábamat.
– Gyorsan utánuk kellene mennünk – mondta Ékkő, aki épp
akkor tért vissza. – Hol van az övem? Mej?
Összeszedtem magam, és felhúztam a nadrágomat.
– Igen, az öved a futon mellett van.
Felvette, és magára tekerte.
– Nagy megtiszteltetés, hogy a császár nevet adott neked.
– Tudom. Úgy is érzem magam Akkor megyünk? És hová?
– A Keleti Palotába. – A zsebébe dugta az aláírás nélküli
aranyozott papírt. – Ha nem akarsz jönni, itt is maradhatsz.
Legszívesebben elbújtam volna egy sarokba, de ha maradok,
Ékkő még megsejti, hogy valami nincs rendben.
Felém hajtotta a fejét, a macskaszerű szeme csillogott.
– Jól vagy?
Nem kelthettem fel a gyanakvását. Kipréseltem magamból
egy mosolyt.
– Persze. Csak épp csalódott lettem, ennyi az egész.
– Csalódott? – Felvonta a festett szemöldökét. – Engem
vádolsz, amiért tönkrement az estéd?
– Nem. Egyáltalán nem.
Bólintott, és az ajtó felé ment.
– Láttad, hogy nézett rád Csi herceg?
A kezem megdermedt a szoknyám megkötőjén.
– Hogy nézett rám?
Kuncogott, de nem felelt. Nem tudtam, hogy vajon így próbál
kiszedni belőlem valamit, vagy egyszerűen kíváncsi volt a
reakciómra. Lesimítottam a szoknyámat, és hátradugtam a
hajamat. Amikor elkészültem, összefűztem a kezemet a hasam
előtt, és követtem őt kifelé.
Hamarosan utolértük a császárt, akit négy hordár vitt egy
gyaloghintóban, és Fácánt, aki mögötte sétált a lámpásokat cipelő
szolgákkal. A Keleti Palotát magas fal választotta el a Belső
Udvartól, és csak egy bejárata volt: a Tonghszün kapu. A császár
szobájától idáig sokat kellett gyalogolni, és útközben át kellett
mennünk a Császári Selyemhernyó-tenyészet mögött is.
Lassan sétáltam, növeltem a távolságot Fácán és énköztem.
Fácán járása merevnek tűnt, és miközben a császár beszélt, ő
bólogatott.
– Tehát mi történt, Csi herceg? – kérdezte Ékkő, aki a
császár mellett gyalogolt.
– Taj-ce és Jo birkóztak alkonyatkor. Jo veszített. Sértegetni
kezdte Taj-cét. – Fácán oldalra fordult, és rám pillantott.
Megbotlottam, az arcom égett, a szívem sebesen kalimpált.
Fordulj el, fordulj el, Fácán!
– Biztosan nem gondolta komolyan – felelte Ékkő. – A
testvérek folyton piszkálják egymást.
– Taj-ce nőit is szidta, és azt mondta, mind meddő.
– Ez elég nagy meggondolatlanság volt tőle. – Ékkő
felsóhajtott. – De azért van benne valami. Az örökös felnőtt férfi,
húsz ágyasa van. Mégsem nemzett egyetlen gyermeket sem.
Ideje lenne már, hogy fia szülessen, nem?
Sem Fácán, sem a császár nem felelt, csak mentek felfelé a
kapuhoz vezető lépcsőkön. Felhúztam a szoknyámat, az előttem
táncoló fényeket néztem. Imádkoztam, hogy Ékkő figyelmét
továbbra is a trónörökös kösse le, és ne törődjön Fácánnal meg
velem.
– Gondolom, Taj-ce viszonozta a szidalmakat? – kérdezte
Ékkő, mikor elhagytuk a kaput, és beléptünk a folyosóra.
Fácán megköszörülte a torkát, de nem felelt.
– Nem mondott semmit? Ez nem vall rá.
– Levizelte Jót.
– Levizelte! Milyen neveletlenség! Hát erre egyáltalán nem
számítottam. Hallottad ezt, mindenki egyetlen ura?
A császár morrant egyet. Végre elértünk a Tonghszün
kapuhoz.
– Mit gondolsz az örökösről, Mej? – Ékkő felém fordult,
miközben vártuk, hogy az őrök kinyissák a kaput.
Nem akart békén hagyni. Magamon éreztem a császár
tekintetét és Fácánét is. Dübörgött a szívem.
– Én... legimádottabb... attól tartok... nem tudom.
– Nem tudod? Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Ékkő.
– Elég a beszédből! – csattant fel a császár.
Kinyílt a kapu. Taj-cung belépett a boltív alatti átjáróba, a
hátát vörösre festette a lámpások fénye. Ékkő szerencsére
elhallgatott. Bevonultunk a Keleti Palotába, a trónör ökös istállója
felé tartottunk, ahol sok homályos alak gyülekezett.
– Megállni! – A császár leszállt a hordszékről, és egyenesen
odament hozzájuk. Fácán követte. A tömeg szétvált, mindenki
kiabálni kezdett.
– Apám, ez a disznó megsértett!
– Apám, rám vizelt!
– Szerintem ez az a pillanat – mondta Ékkő, mellettem állva.
Egy kisebb csoport hölgy jelent meg előttünk, elállták a kilátást.
Lábujjhegyre álltam, néztem a két herceget, az arcukat
megvilágította az istálló előtt rakott máglya.
– Milyen pillanat? – kérdeztem.
– Miféle császár adná a birodalmát egy ilyen bárdolatlan
örökösnek, mint Taj-ce? Neki annyi. A császár el fogja kergetni.
Ékkő nyilván azt akarta, hogy Taj-cét elküldjék, mert akkor
a tiszta hölgy és a fia előreléphet a rangsorban. Nem bírtam
elviselni a hangnemét.
– Szerintem meggondolatlanság lenne. Taj-ce jó ember.
Ékkő oldalra fordította a fejét, mire elfordultam tőle, féltem,
hogy olvasni fog a gondolataimban.
– Meglátjuk. – A császárra nézett.
Az őrök szétválasztották Taj-cét és Jo herceget. Ők ketten
még mindig vitatkoztak, az öklüket lengették, köpködtek
egymásra, vagdalkoztak a karjukkal, a fejük pedig jobbra-balra
rángatózott.
Fácán közéjük állt, eltolta őket egymástól. Szegény Fácán!
Nehéz lehet neki látni, hogy Taj-ce ilyen szégyenbe kerül.
– Találkoztál már vele? – kérdezte Ékkő kedvesen.
Elszorult a szívem.
– Kivel?
– Tudod, kiről beszélek. Vende császárné legkisebb fiával –
felelte Ékkő. – Olyan helyes férfi lett belőle! Olyan kedves és
bájos! Tudtad, hogy a Keleti Palotában lakik Taj-cével, a császár
ugyanis engedélyezte?
Csak Taj-cének lett volna szabad ott laknia, a többi tizenöt
év feletti herceg a palota külső termeiben élt. Őszintén feleltem:
– Nem tudtam. – Hiszen nemrég még azt hittem Fácánról,
hogy Taj-ce lovásza, akit mindig sok férfi vesz körül.
– Nem gondolod, hogy ő minden lány álma?
 Volt valami különös a hangjában. Aztán hirtelen eszembe
jutott, hogy régen Ékkő is a Belső Udvarban lakott. Biztosan
ismerte Fácánt fiatalabb korából. Higgadtan néztem rá.
– Nos, úgy tűnik, neked nagyon is tetszik, Ékkő. Van valami,
amit tudnom kellene?
– Ó, Mej! Olyan okos vagy! – kuncogott. – Persze hogy
kedvelem. Ez kétségtelen. Ő a császár fia! Mindenki szereti.
Nagyon gyengéd szívű, ő a legjobb lelkű mind közül. Még a
féltestvére, Jo herceg sem panaszkodik rá. El tudod ezt képzelni?
– Nem, ez csakugyan meglepő. – Megköszörültem a torkom,
az jutott eszembe, amit pár évvel ezelőtt mondott, amikor együtt
fürödtünk a Jeting Udvarban. – De legimádottabb, szeretnék
kérdezni valamit. Sosem mondtad el, ki kergetett el a Jeting
Udvarból any-nyi évvel ezelőtt. Ha semmi rosszat nem tettél,
ahogy mondtad, miért üldöztek el?
Elhalványult a mosolya.
– Elüldöztek? – A hangja hirtelen megkeményedett. – Ezt
meg hol hallottad?
Miért tagadja le? Hisz ő maga mondta nekem!
A tömegből kiáltás hallatszott. Felemeltem a fejem,
körbenéztem. Jo herceg üvöltött, és a levegőbe hajított valamit.
A császárt sötét árnyék ütötte meg. Botladozva hátralépett,
eltakarta az arcát.
A tömeg döbbenten elhallgatott.
– Mi ez? – A császár megtörölte az arcát. Meglepettnek tűnt.
– Te lótrágyát vágtál hozzám?
– Mondtam, hogy bolond! Miért nem hallgatsz rám? –
kiabált Jo herceg.
– Ne kérdőjelezz meg engem!
– Vak vagy? Rám vizelt! Ő kezdte. Erre miért nem mondasz
semmit? Miért csak engem vádolsz, őt miért nem?
Levegő után kaptam, a tömegből is álmélkodó hangok
csaptak fel. Jo herceg túl messzire ment. Ezt abba kell hagynia. O
azonban teljesen kijött a sodrából, a vastag szemöldökét
haragosan összevonta. Úgy festett, mint aki készen áll rá, hogy a
császárra vesse magát.
– Taj-ce egy korcs! – kiabált megint. – Mint a halott anyja.
Hát nem látod? Jobb vagyok nála!
 A császár Jo hercegre mutatott, remegett a keze.
– Tűnj el a szemem elől! Kifelé! Többé nem akarlak látni.
Jo herceg azonban még nem fejezte be.
– Elegem van ebből a marhaságból. Birkózóbajnok. És akkor
mi van? Adj nekem két évet, és úgy megríkatom, mint egy
kislányt! Megvertem pólóban is. Nem láttad?
– Azt mondtam, kifelé!
Jo herceg kiköpött.
– Hát jó. Megyek.
– Megállj! – üvöltött fel a császár, az egész teste remegett.
Még sosem láttam ilyen dühösnek. – Arra! – Jobb felé mutatott.
– Arra menj! És vissza se gyere!
– Hová menjek?
– A Sangdong prefektúrába.
Döbbent álmélkodás hangjai söpörtek végig mindenkin. A
Sangdong prefektúra ezer li{ 2} távolságra volt Csangan városától.
A császár száműzte a herceget.
– Részeg – mondta Ékkő olyan halkan, mintha minden erő
kiszállt volna belőle.
Szóhoz sem jutottam. Nekem cseppet sem tetszett Jo herceg,
sem a hencegése, de azért elég kemény, könyörtelen lépés egy
húszévest távoli földre száműzni, elválasztani az anyjától és a
családjától, tönkretenni az életét.
– Apám. – Fácán odalépett elé. – Ne hamarkodjunk el
semmit!
– Ennek hozzád semmi köze, Fácán.
– Én hoztalak ide. – Bánatosnak tűnt. – Nem kellett volna.
– Megdobott lótrágyával, és leköpött. – A császár megint Jo
herceg felé fordult. – A nap első sugaraival távozol.
Fácán olyan képet vágott, mint aki még szeretné folytatni a
beszédét, de két őr már elrángatta mögüle Jo herceget.
– Mindenki egyetlen ura. – A tiszta hölgy a semmiből
bukkant elő. A macskája kiugrott a karjából, ő pedig térdre
hullott. – Hadd könyörögjek a fiam nevében, a szemtelensége és
butasága...
A császár felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– Vigyétek el a fiút!
– Nem teheted ezt velem! – visította Jo herceg. – Nem
teheted!
Az őrök elvonszolták, ő pedig eltűnt az éjszaka sötétjében.
A tiszta hölgy mereven felkelt, magas teste olyan volt, mint a
dárda: éles, hajlíthatatlan. Az utóbbi időben sok figyelmei és
nagyrabecsülést kapott az udvarban, ahogy Jo herceg egyre
magasabbra emelkedett, most pedig egyetlen pillanat alatt
elveszítette a fiát és vele a reményt, hogy valaha is császárné
lehet.
Ékkő úgy nézett, mint akibe belecsapott a villám. A nagy
gonddal kiválasztott szövetségese elbukott. Eltöprengtem, mit
mond majd a nemes hölgy, ha megtudja. Valószínűleg felsóhajt,
de inkább megkönnyebbülésében, mint bánatában.
– Gyere! – kiáltott a császár, és megindult az istálló bejárata
felé.
Felnéztem. Nekem intett. Én azonban nem akartam menni.
Látni akartam, mit csinál Fácán. Beszélni akartam vele,
magyarázkodni, megvigasztalni. Csakhogy az apja rám várt.
Gyorsan megindultam a bejárat felé, magamon éreztem Fácán
tekintetét a sötétben.
A reggeli étkezéskor a császár magához rendelt, és amíg evett,
mögötte álltam. Aztán elkísértem a császári könyvtárba, ahol
átnézte a petíciókat – ebben a megtiszteltetésben csak egy
második rangú hölgy vagy a legimádottabb részesülhetett.
Miközben döntéseket hozott, és kéréseket teljesített, én
összetörtem a tintakrétát a tinta-kövön. Egyszer kifejezetten jó
kedve kerekedett, és felbiztatott, hogy írjak. Megmutattam a
kalligráfiai képességemet, Tao Jüan-mingtól idéztem A derűs
kerti élet dalát, valamint Vang Hszi-csétől az Előszó az
orchideás pavilonhoz című művet. Tetszett neki. Jutalmul adott
nekem egy vég selymet, melyet gyönyörű, rigókat és
barackvirágokat ábrázoló hímzések díszítettek.
Bárhová ment, mindenhová elvitt magával: az öt császári
istállóba, a lakomatermekbe, a könyvtárba, az íjászcsarnokba.
Egyre több ajándék érkezett a szobámba: kék virágos
kerámiatál, vörös kengyeles játék ló, sárgára, zöldre és fehérre
festett váza. Megosztoztam rajtuk Szilvával, Százszorszéppel és a
többi tehetséggel.
A császár kedvelt. Tényleg megkedvelt. Én voltam az új
kedvenc ágyasa, és ezt mindenki tudta. A Belső Udvarban ismét
mindenki figyelni kezdett rám. Elkezdtek udvariasabban bánni
velem, a tálamat húsdarabokkal töltötték meg. Most már magam
választhattam ki a selyem mintáját is a járandóság kiosztásakor
– ekkora kiváltságról eddig álmodni sem mertem.
Tudtam, miért kedvel. Tetszett neki az a lány azon az
éjszakán: a lágy bőrű, nőies, csábító nő, aki bájosan lengette a
karját és a csípőjét. Ha azt akartam, hogy továbbra is figyeljen
rám, továbbra is ezt a képet kellett mutatnom neki.
 Többet gyakoroltam a lépéseket. Tanulmányoztam Ékkőt, a
mosolyát, ahogy lebiggyesztette a száját, bólogatott, még azt is,
ahogyan a homlokát ráncolta. Titokban megfigyeltem, hogyan
hódolt be, hogyan kért valamit anélkül, hogy az kérésnek
hangzott volna, és hogyan homályosuk el a tekintete az egyik
pillanatban, aztán csillogott vidáman a másikban.
Minderre én is képes voltam, sőt, még többre is.
Megtanultam, hogyan készíthetek újszerű frizurákat. Az
egyik héten összefontam a hajam, a következőn pedig
kiegyenesítettem és felállítottam, mint a nyúl a fülét, aztán két
dombocskába formáltam, és összekötöttem őket a fülemnél. Egy
hónap múlva én diktáltam a divatot, a szobalányok, de még az
erényes hölgy is engem utánoztak.
Szilva megtanított az arcom kifestésére. Körülöttem sürgött-
forgott, kiszedte a szemöldökömet, fehér krémet kent az
arcomra, kifestette az ajkamat. Amikor a képmásomra
bámultam a bronztükrömben, alig ismertem fel magamat. Az
arcomat fehér lepel takarta, az ajkam közepén egy vörös pötty
ült, a szemem felett pedig két vonal húzódott, olyan alakúak
voltak, mint a repülő molylepke, mely törékeny, tovaillanó, rövid
életű.
Idétlenül néztem ki, mint a nemes hölgy szobalányai. De a
nők itt mind ezt a stílust követték, nekem pedig az volt a célom,
hogy megfelelő cicomát viseljek, nem akartam más lenni.
Szilva megkérdezte, milyen szépségfoltot szeretnék festeni
az arcomra. Elgondolkodtam. Választhatnék nyulat, cseresznyét,
bazsarózsát, mint mindenki más, de én a madár mellett
döntöttem. Mint például a fácán.
Ha viszont valaki rákérdez, azt fogom mondani, hogy galamb.
A nőies alakomat is kihangsúlyoztam. Észrevettem, hogy
csábító lett a testem, kellemesebb, mint bárki másé. A mellem
kerek, az alakom arányos lett. Nem voltam sem túl magas, mint
az engedelmes hölgy, sem túl alacsony, mint a tiszta hölgy.
Amikor elmentem az erényes hölgy mellett, éreztem, hogy
irigykedve néz.
Amikor a császárral találkoztam, vékony anyagokat öltöttem
magamra, melyek kiemelték az alakomat. Amikor tintát törtem,
megmutattam a belső csuklómat, és széles nyakkivágású
ruhákat viseltem, melyek kivillantották a csupasz vállamat és
tarkómat. Amikor rám pillantott, lejjebb csúsztattam a sálamat.
Pár nappal később, amikor a kertben lakomáztunk, a császár
megkért minket, hogy szórakoztassuk. Az engedelmes hölgy
táncolt, az erényes hölgy játszott egy csodás pengetős
hangszeren, Ékkő pedig legnagyobb meglepetésemre verset írt,
melyet el is szavalt.

„Oly fehér, oly olvadó,

mint a jég és mint a hó,
mint a halvány hold-szelet.
A Császár arcát enyelegve
csókolgatja gyenge selyme,
hajtva rá híves szelet.
Ámde ránk köszönt az Ősz,
a Nyár nem soká időz
s a hű legyezőt leejtik, porba dobják,
elfelejtik...”{ 3}

Valójában Pan Csie-jü írta ezt a verset, aki réges-rég élt a

palotában. Azt követően írta a Legyező ősszelt, hogy kiesett a
császár kegyeiből. Kételkedtem benne, hogy a császár rájön a
lopásra, de nem is számított. Jobban kellett teljesítenem nála.
Felnéztem az éjjeli égboltra, a holdsarlóra. A szavak az
ajkamra tolultak:

„Akár laza íjon a húr, olyan

Most az égen az újhold
Ne mondd, hogy a menny fekete folyam,
Ha kerek a hold, tőle fénylik az égbolt.”

– Kiváló! – A császár tapsolva nevetett. – Még sosem láttam

ilyen finom lelkületű nőt! Mondd, szép tehetségem, mit kívánsz?
Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Odahajoltam, és a füle
köré hajtottam az ujjaimat. A leheletéből bor illata érződött, a
bajusza az arcomat csiklandozta, miközben beszéltem neki
anyámról, és hogy mennyire szeretném megtalálni.
 – A titkár holnap elintézi, egész Csanganban mindenhol
kiteszi a közleményeket.
Boldogság töltötte el a szívemet. Meghajoltam.
– De ennél többet érdemelsz. Más bejelentést is tenni fogok.
– Megsimogatta az arcomat. – Mostantól te vagy a személyes
kísérőm.
Előléptetett. A személyes kísérője lettem. Mostantól
kevesebbet fogok dolgozni az öltöztetőteremben, és el fogom
kísérni, ha kimegy a Külső Palotába, ahol a külföldi
nagyköveteket fogadta, valamint az állami ügyeket intézte. Két
udvaron, a Belső Udvarban és a Külső Palotában is látni fogom,
ami hatalmas megtiszteltetés és kiváltság. Ékkő kimentette
magát az asztaltól.
A császár mellett ültem, megszédített a boldogság. Minden
tökéletes volt. Anyámat megkeresik, biztonságban lesz, a jövőm
pedig, mint a gyertyák fénye, végre ragyogni látszott.

∞
A császár kísérőjeként eltöltött első napomon a Külső Palota
juharfákkal és szilfákkal szegélyezett utcáin sétáltam. A jobb
kezemben egy tál almát vittem. Előttem pár lépéssel a császár
ült a hordszékén, melyet négy hordár cipelt. Mellette hét másik
kísérő vonult napernyőkkel és lobogókkal.
Alig vártam, hogy bemehessek az Audienciacsarnokba,
lássam a meghallgatásokat, többet tudjak meg az államügyekről
és arról, hogyan igazgatja az országot a császár, de ami a
legfontosabb: hogy szövetségeseket keressek és találjak azok
között a férfiak között, akiknek Taj-cung ad a szavára. A
császárné ugyanis a miniszterek támogatásából születik, és az
Audienciacsarnokban fog uralkodni.
Hajnalodott, friss volt a levegő. Elmentünk pár megemelt
alapzatú épület mellett, az ajtajuknál miniszterek és írnokok
térdepeltek, várták, hogy elhaladjon mellettük a császár. A
távolban rengeteg pompás építmény állt: a híres Cuj-vej Csarnok
a vörös folyosókkal és fehér kőkerítéssel, a Csengsi Csarnok és a
méltóságteljes Tajcsi Csarnok, ahol a császárokat és a
császárnékat megkoronázták. Kék tetejű épület volt három
híddal, mindegyikhez hosszú, meredek lépcsősor vezetett.
Megérkeztünk az Audienciacsarnok előtti hatalmas udvarba.
Széles, magas, díszes építmény volt. Sajgott a lábam, a karom
megfájdult a tálca cipelésétől. Ugyanakkor izgatott is lettem.
Számos miniszter várt a császárra. Külföldi küldöttek is álltak
ott, némelyik magas kalapot és csizmát viselt, mások
halászszandálban jöttek. Mind a terembe vezető meredek
lépcsőkön tülekedtek, mivel a mi birodalmunk nemcsak a
leggazdagabb és legműveltebb volt, de a leghatalmasabb is a
mennyek alatt.
Hangos gongszó csendült fel, és az udvari hírnök jellegzetes
hangja szállt fel az égre.
– Ezennel bejelentem, hogy megérkezett Kína uralkodója,
mindenki egyetlen ura, Taj-cung császár, észak és dél
meghódítója, minden föld és a hét tenger ura!
Mindenki földre borult, a fejüket lehajtották, a hátukat
felívelték, a tenyerüket lelapították a földön.
Követtem a császárt felfelé a lépcsőkön, és beléptünk az
Audienciacsarnokba. Taj-cung a trónjához ment, leült, a hosszú
ruhaujját maga mögé dobta, a kezét a combján pihentette. Én a
csarnok bal oldalán álló előszobában maradtam a többi kísérővel.
Ott megvárjuk a császárt, ő pedig itt fog frissítőket magához
venni a meghallgatás közben, és itt öltözik át az ülésszak végén.
Mögöttünk a miniszterek beözönlöttek az Audienciacsarnokba
elefántcsont táblákkal a kezükben, és kétoldalt felsorakoztak.
Az udvari hírnök elkezdte felsorolni az udvaroncok nevét.
Először a leghatalmasabbak jöttek: a nagyherceg, a Sangsu
tartomány kancellárja, Vej Cseng, a Menhszia tartomány
kancellárja, és Fang Hszüanling a Csongsu tartományból, majd a
császár nagybátyja, aztán a második fokozatú udvaroncok, a
harmadik fokozatúak és így tovább. Eszembe jutott, hogy a
nagyapám a Szuj-dinasztia egyik kancellárja volt, bár arra nem
emlékeztem, melyik tartományé. Miközben a férfiak nevét
hallgattam, az arcukat néztem a csarnokot eltakaró paravánok
közti résekben, igyekeztem megjegyezni őket.
Melyikőjüknek nyerhetném meg a támogatását? A
nagyherceg szóba sem jöhetett. Na és a császár nagybátyja?
Vagy a titkár? Esetleg a kancellár? Talán a többi második
fokozatú udvaronc?
A névsorolvasás után a miniszterek együtt felsorolták a
császár erényeit, a hangjuk magasra szállt a csarnokban. Aztán
Taj-cung behívta a külföldi küldötteket. Sorban megnevezték az
országukat, kifejezték tiszteletüket, és előadták a kérésüket. A
császár elfogadta az ajándékokat, és teljesítette a kívánságukat.
Aztán belépett néhány halász. A japánok, jelentette be az udvari
hirdető. Engedélyt kértek az uralkodótól, hogy hadd maradjanak
a fővárosban, mivel tanulmányozni szeretnék a kultúránkat, az
építészetünket, de még a ruháinkat is.
– Gyere ide, Mej! – hívott oda Százszorszép. Egy rakás láda
mellett állt, azokban hevertek a császárnak felajánlott külföldi
ajándékok. Mellette a többi kísérő az oszlopoknak dőlve
szendergett. A kakas harmadik kukorékolására keltünk fel, mind
fáradtak voltunk.
– Mi az, Százszorszép? – Arrébb léptem a paravántól.
– Idenézz! – Felemelt egy érmét, és beleharapott, benyomta
a puha fémet. – A küldönc azt mondta, hogy igazi aranyból
készült. – Látod azt az embert az érmén? Ő a királyuk. Mi az a
kerek tál a fején?
– Szerintem korona – Mi mást tenne fel egy király a fejére?
– Korona? Nekem inkább éjjeliedénynek tűnik.
– Miért viselne bárki is éjjeliedényt a fején? – Csakis korona
lehetett, bár egyáltalán nem hasonlított azokra, amelyeket eddig
láttam. Elvettem tőle az érmét. Tekervényes betűkkel
belevéstek valamit, olyan volt, mint a gyerekek firkája. Nem
voltak meg bennük a mi betűinknek az egyenes vonalai és sarkai.
– Nem értem. A királynak nincs ékszer a koronáján, de az
érme igazi arany. – Százszorszép feldobott egy másikat a
levegőbe. – Szerinted ennek a birodalomnak rengeteg aranya
van?
– Lehetséges.
– Bizáncból hozták. Hallottal már róla? Olyan vicces neve
van. Mintha valami pagoda lenne. Szerinted hol lehet?
Egyszer a könyvtárban az egyik könyvben olvastam, hogy
mogyoróhagyma gyakran nő aranybánya mellett, vadhagyma
ezüstlelőhelyek közelében, a gyömbér pedig a rézielőhely
környékén. Akárhol legyen is ez a Bizánc, biztosan rengeteg
mogyoróhagymájuk van. Ezt azonban semmi kedvem nem volt
elmagyarázni, különösen mivel a hírnök épp most jelentette be a
birodalom küldöttét. Visszafordultam a paraván felé, és
kikukucskáltam.
– A nagy baszileusznak, a királyok királyának,
Hérakleiosznak a küldötte. – Egy fehér ruhás ember lepett a
trón felé.
– Üdvözlet felségednek a birodalmunkból, Bizáncból, a világ
legrégebbi civilizációjából.
Egy hosszú, ősz hajú és dús, kócos szakállú férfi kísérte, aki
úgy festett, mint egy kereskedő, de tolmácskodott is.
– Ne dicsekedj, fiatalember, ne dicsekedj! Egyetlen ország
sem régibb a miénknél. Bizánc, azt mondtad? – A császár hangja
visszhangzott a csarnokban. – Fiatal még. 324-ben alakult? Az
én országom ezer évre megy vissza.
– Felséged dicsősége eljutott a birodalmunk szívébe. Ezért
küldött ide a mi baszileuszunk – folytatta a küldönc.
– Mit akarsz? Kereskedelmet, hűbéri viszonyt vagy
védelmet?
– Nem azért jöttünk, hogy kereskedelmet, hűbéri viszonyt
vagy védelmet szerezzünk, felség. – A küldönc meghajolt. – A mi
baszileuszunk, a királyok királya, Hérakleiosz felajánlja
felségednek a lehetőséget, hogy uralkodjon a világ felén.
Hérakleiosz, a mi baszileuszunk uralná nyugatot, felséged
keletet.
Ez érdekesen hangzott. Szövetséget kínált? Közelebb
hajoltam a paravánhoz, hogy lássam a császár reakcióját.
Úgy tűnt, elgondolkodott.
– Úgy hallom, II. Kuszro Szászánidából hatalmas hadjáratot
indított ellenetek, bizánciak ellen. Nem igaz, hogy a királyotok
elveszítette Damaszkuszi, Jeruzsálemet és azt a várost egy folyó
mellett, amii Egyiptomnak neveznek?
– Annak már huszonöt éve. – A küldönc erős akcentussal
beszélt, de még így is kihallottam a hangjából, hogy mulattatja a
kérdés. – A mi baszileuszunk megsemmisítette a szászánidákat,
és visszaszerezte azokat a területeket, melyekről felséged
beszélt. És Isten kegyelméből visszavitte az egy keresztet
Jeruzsálem szent földjére.
 – Ne beszelj nekem Istenről! A háború az ember dolga, nem
Istené! – üvöltött a császár.
A küldönc köhögött, és gyorsan, halkan folytatta. A
csarnokban álmélkodás hangjai futottak végig, a miniszterek
felbolydultak, mintha megdöbbentette volna őket az üzenet.
– Tehát azt mondod, a Szászánida Birodalomnak vége? – A
császár felállt.
– Attól tartok, felség.
– Ki pusztította el őket?
– Ezért vagyok itt, felség. – A küldönc átadott egy tekercset
a nagyhercegnek, aki a trón mellett állt. Ő bemutatta a papírt a
császárnak, aki pedig letekerte.
Egy térkép. Nagy levegőt vettem. Szun-ce azt írta A háború
művészetében, hogy akinek térképe van, úgy átvezetheti a
seregét az ellenség területén, mintha a saját hátsó kertjében
volna. Még sosem láttam térképet.
– Lovasok, a Körülmetélt Férfi Királysága – mondta a
küldönc. – Az én baszileuszom megálmodta, hogy hatalmas
földeket hódítanak meg keleten és nyugaton egy jóslat ígéretétől
vezetve.
– Kik ők?
– Araboknak nevezik őket.
– Kis törzs. – A császár összetekerte a térképet.
– Felségednek talán nincs mitől félnie, na de mi lesz a
vazallusaival? Ők elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak az arabok
támadásának?
Ebben igaza volt. Mennyei kánként a császárnak kötelessége
volt megvédeni a vazallusait, különben visszavonják a
hűségesküjüket, és fellázadnak. A császár válaszát vártam.
Csend borult az Audienciacsarnokra. Egy perccel később
megszólalt a császár:
– Mit gondoltok, tanácsadóim?
A csarnokot hangok zengő elegye töltötte meg, a miniszterek
vitatkoztak.
– Az arabok jelentéktelenek – mondta a nagyherceg,
kezében az elefántcsont táblájával.
– A császáruk álmot látott! – vágott vissza a császár
nagybátyja.
 A hangja dühösebbnek tűnt a szokásosnál. Korábban, amikor
felsorakoztak a trón előtt, észrevettem, hogy tartja a távolságot a
nagyhercegtől, undorodva nézi őt. Eszembe jutott a kettejük
összetűzése. Talán a nagybácsi támogatásáért kellene
folyamodnom?
– Azt mondom, vegyük fontolóra a császár ajánlatát, kössünk
szövetséget, és támadjuk meg az arabokat! – mondta egy másik
hang. A kancellár volt az, Vej Cseng. – Odaküldhetjük nyugatra a
négy helyőrség katonáit. Van egy jó mondás: „Akkor öld meg az
állatot, amikor még kicsi, ne várd meg, hogy oroszlán legyen
belőle!”
– Balgaság! Majd legyőzzük őket, ha idejönnek! – tiltakozott
a nagyherceg.
– Gyávaság várni! – A nagybácsi egyre hangosabban beszélt.
– Az igazi harcos nem vár a háborúra.
– Öreg vagy már. A lépcsőket is alig látod magad előtt,
nemhogy a helyes utat – felelte a nagyherceg, ő is megemelte a
hangját.
Hallottam, hogy a teremben többen is levegő után kapnak,
aztán felharsant a császár hangja.
– Tanácsadók! Emlékeztetlek titeket, hogy ez itt a
konzultáció ideje! A konzultációé! Még valaki?
Egy perc csend lett, aztán megint mormolás támadt.
Elhúzódtam a paravánoktól. Ha két magas rangú hivatalnok
úgy hajba kap a külföldi vendégek előtt, mint két gyerek, akkor
áthatolhatatlan köztük a szakadék. Ami talán nem is baj. Tisztán
emlékeztem rá, hogy Szun-ce valami olyasmit emlytett, hogy az
ellentétek gyengeséget szülnek, a gyengeség pedig
lehetőségeket.
A császár megjelent az előszobában. Felkaptam a tál almát,
és odamentem hozzá. Megrázta a fejét, és üres tálcát kért.
Amikor visszaértem vele, levette az ékszerekkel kirakott,
négyszögletű koronáját, és rárakta. Százszorszép és a többi
kísérő meghajolt előtte, és megkérdezte, kér-e egy kis édességet.
Hátraléptem a tálcával, a koronát szemléltem. Milyen
csodálatos! Ezer gyöngyöt fűztek össze, hogy két függönyt
alkossanak belőle elöl és hátul.
Olyan közel hajoltam hozzá, hogy a gyöngyök fél perc alatt
harmatosak lettek a leheletemtől.
Mire kiértem a kertbe, besötétedett. A kis kő a falnak dőlt, és
hallottam Fácán füttyét odabentről. Elbizonytalanodtam. Ő volt a
császár kedvenc fia, én pedig lehet, hogy hamarosan a
legimádottabb leszek. A múltkor viszont, amikor Fácán betört a
császár hálószobájába, majdnem lelepleződtünk.
Csakhogy nem riadtam ellenállni a kísértésnek. Látnom
kellett őt. A kezemet a falra tettem, és felhúztam magam.
Levélzörgés hallatszott mögülem. Megfordultam.
Az ösvényen árnyék futott végig. Leugrottam a falról, és
utánaeredtem.
– Várj! Várj! – követtem az árnyékot a berek felé. – Eső,
tudom, hogy te vagy!
Lelassult, és végre felém fordult.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok? – kérdezte.
Pár lépésre tőle megálltam, lihegtem. Elszorult a torkom, alig
kaptam levegőt.
– Követtél engem, ugye? – Ha elmondja a császárnak, hogy
együtt látott Fácánnal...
– Már tudom a titkodat.
Kemény, rideg volt a hangja, sértettség sugárzott belőle.
Nyeltem egyet.
– Én is tudom a te titkodat, Eső.
– És mihez kezdesz vele, tehetség? Nekem nem árthatsz.
Ebben igaza volt. Velem ellentétben ő nem volt ágyas.
– De ebben nem lehetsz biztos, ugye, Eső? Ha a császár
elhiszi, hogy elcsábítottad Fácánt, lehet, hogy megharagszik, és
száműz az udvarból. Akkor szégyenbe kerülsz. De szeretném, ha
tudnád, hogy én sosem akartam elmondani a titkodat, remélem,
megérted.
– Persze hogy ezt mondod. Mi mást mondanál7
– Komolyan gondolom. – Eső elbizonytalanodott, így sietve
folytattam. – Mit nyernél vele, ha ártanál nekem? Szerinted a
császár megjutalmaz, ha elmondod neki? Engem megbüntet,
igen, na és te? Fácán nem fog megbocsátani neked soha.
Közelebb jött, az árnyéka úgy siklott a földön, mint egy
kártékony szörnyeteg.
– A hallgatásomat akarod.
– Szeretném... szeretném, ha... barátok lehetnénk. –
Tudtam, hogy ez gyanúsnak tűnik, de nem én lennék az első nő
az udvarban, aki színészkedik a béke kedvéért.
– Barátok? Elvetted őt tőlem.
– Én... sajnálom.
– Akkor most kvittek vagyunk – felelte lassan.
Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
– Igen, most...
– De még nem végeztünk! – Pofon vágott.
Amikor megint felemeltem a fejem, már elfordult, és elment.
Magabiztosan, egyenletesen lépkedett, figyelmeztetve arra, hogy
ne becsüljem le őt.
Megfordultam, és visszarohantam, hogy beszámoljak
Fácánnak Esőről. Utána rögtön el is jöttem. Visszamentem a
szobámba, kavarogtak a fejemben a gondolatok.

∞
Aznap éjjel apámmal álmodtam. A családi sírboltunknál voltunk,
a koporsóját állítottuk össze. Ő elvágta a deszkákat, és szögeket
vert bele, míg én friss fenyőgyantával összefogattam a széleket,
aztán sűrű lakkal bevontam a fát. Együtt kiválasztottuk az arany
sírdíszeket, pontosan ötvenötöt, ahogy a kormányzói posztjához
illett. Ezek voltak gyermekkorom legkellemesebb emlékei. Aztán
hirtelen a szemembe nézett. Azt hittem, mosolyogni fog, de a
homlokát ráncolta.
Felébredtem. Tudja, hogy találkozgatok Fácánnal.
Figyelmeztetett.
 Bár egyetlen szót sem szólt, én mégis hallottam a hangját:
„Már közel vagy a célhoz, Mej. Nagyon közel. Azt kell tenned,
ami a családod érdekét szolgálja, nem azt, ami a tiédet. Ne
engedd el magad, Mej!”
Nagy súly nehezedett a szívemre. A térdemre fektettem az
államat. Már olyan régóta a palotában élnék, hogy elfelejtettem
volna, miért akartam idejönni? Elfeledkeztem az apámról?
Megfontolt ember volt, rengeteget foglalkozott azzal, ki lesz
az örököse, aki majd elvégzi a temetési szertartást, és halála után
továbbviszi a nevét. Amikor Húg megszületett, anyám már a
negyvenes éveiben járt, és apám rájött, hogy nem lesz
fiúörököse. Gondoskodni akart róla, hogy a halála után megkapja
az illő temetést, így ő maga szánta rá az időt, hogy felkészüljön a
túlvilágra. Kiválasztotta a legjobb ciprusfát a koporsója számára,
velem együtt összerakta, és amikor végzett, olajozott rongyot
tekert a koporsóra, hogy megóvja a korhadástól, majd feltette a
szalonunk mennyezeti gerendáira. Fehér temetési ruhát is
készíttetett a mennyei örök élet jelképeivel: felhőkkel és
fenyőfákkal hímzett selyemből, és vett hozzá fehér, libatollal
kitömött selyempapucsot.
A szerzetes jövendölése után azonban tudta, hogy én
továbbvihetem a nevét, sőt, olyan magasságokba emelhetem,
amilyet egyetlen fiú sem tudott volna elérni.
Okozzak neki csalódást?
Nem szabad hagynom, hogy a szenvedélyem tönkretegye az
álmomat, apám álmát. Különösen mivel Eső ismerte a titkomat.
Nem találkozhatom többé Fácánnal.

∞
Éreztem, hogy ott van, mielőtt láttam volna, a kerti híd másik
oldalán állt. Kezemben a tiszta ruhákkal teli kosárral megálltam a
fahídhoz vezető ösvényen. Nem véletlen, hogy Fácán
megkeresett. Már hónapok óta nem mentem ki a kertbe, és
amikor véletlenül találkoztunk a Külső Palotában, akkor a
császár is jelen volt.
– Szóval erről beszél mindenki – mondta Szilva, miközben
együtt sétáltam vele és Százszorszéppel. Nem vette észre
Fácánt, ahogy azt sem, hogy lemaradtam tőlük. – És komoly a
dolog. Még a császár sem tudja megállítani a pletykákat.
Szerinted ki a birodalom ellensége, Mej?
– Nem tudom. – A fejemet ráztam. A prófécia egész
Csanganban elterjedt, és az emberek most már mindenhol
sugdolóztak.
– Nézd, Csi herceg! – súgta nekem Szilva. – Minket néz.
Százszorszép keble mesterkélten megemelkedett, és
visszahullt.
– Olyan jóképű! Azt hiszem, elájulok.
– Elfelejtettem elhozni a lepedőket a mosodából.
Visszamegyek értük – mondtam. – Menjetek csak nélkülem!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Szilva mit sem sejtve.
Nem beszéltem neki Fácánról és rólam. Megbíztam benne,
de az ő érdekében jobbnak láttam, ha erről nem tud.
Bólintottam, hogy a hazugságomat megerősítsem, aztán
visszafordultam, és kezemben a kosarammal elindultam a
szolgák szállása felé.
Szilva és Százszorszép kuncogva elvonultak Fácán mellett, a
kezükkel eltakarták a szájukat. Ráfordultak a bambuszliget
melletti ösvényre, és eltűntek. Egy percig egy helyben álltam,
aztán odamentem a hídra.
– Hová mész, csinos arcú? – El sem mozdult a híd másik
oldaláról. Sápadtnak tűnt, az állán dúsabb lett a borostája, akár a
sötét felleg. A fehér tunikája összegyűrődött. Úgy nézett ki, mint
aki már hetek óta nem alszik rendesen.
Belenyilallt a fájdalom a mellkasomba.
– Az öltöztetőterembe. – Megtámaszkodtam a fakorlátban.
Köhögött, esetlennek tűnt, nem is emlékeztetett arra a
férfira, aki olyan kecsesen ugrott le a szénaboglyáról.
– Láttalak a császári istállóban egy percre az apámmal. A
lovakat billogozták. Valószínűleg nem vettél észre.
Rekedt volt a hangja, minden szava úgy hullott rám, mint a
kalapácsütés. Persze hogy észrevettem. De ezt nem mondhattam
el neki. Megfordultam, a tóra pillantottam a híd alatt. Felugrott
egy aranyhal, a vízben hullámok támadtak. Belevájtam a
körmömet a korlátba.
 – Sokan voltak ott, a kasmír lovak pedig kiváló állatok.
– Persze – felelte halkan. – Nem szeretem a lovak
billogozását.
Tudtam, hogy így érez, mégis azt feleltem:
– A császár viszont igen. Azt mondta, a lovakat meg kell
billogozni a koruk, sebességük, fajtájuk, állapotuk, de még a
fürgeségük és állóképességük szerint is. – Ezt valójában Fácántól
tudtam. Az ajkamba haraptam.
Hátrahajtotta a fejét, beletúrt a hosszú, kiengedett hajába.
– El akartam mondani, hogy beszéltem Esővel. Megígérte,
hogy nem szól rólunk apámnak. Akkor megint eljössz a kertbe?
– Attól félek, nem.
– Tudom, hogy kockázatos. De megmondtam neki, hogy ha
szólni mer apámnak rólunk, én meg azt mondom el, hogy ő is
találkozgatott velem.
Eső tehát mégsem árthatott már nekem, Fácánnak hála.
– Akkor is veszélyes, Fácán – feleltem lassan. – Aznap este a
hálószobájában...
– Nem mondtam semmit, nem igaz?
– Na és ha megint megtörténik?
– Esküszöm, hogy akkor sem szólok egy szót sem.
Egy esőcsepp hullott a ruhám ujjára, eltűnt a finom selymen,
melyet a császártól kaptam. Előttem, a híd végében lengedezlek
a bambuszok, az ég elborult. Nemsokára esni fog. Elmondjam
Fácánnak a valódi okot, ami miatt nem találkozhatom vele
többé?
– Nem tudom ..
– Egyébként mondtam már, hogy én nem vagyok olyan,
mint a testvéreim? Én kiválaszthatom, kit veszek feleségül.
Anyám a halála előtt megígértette apámmal, hogy nem keres
majd nekem feleséget, rám bízza a választást.
Nem lenne csodálatos, ha engem venne el? Nem lenne
gyönyörű, ha együtt élhetnénk? Semmi másra nem vágytam
jobban, csak hogy vele maradhassak. Egyedül őt akartam, senki
mást. Csakhogy őt nem nekem szánták. Ahogy engem sem neki.
– Engem sosem vehetsz el, Fácán.
– Miért nem?
– Mert az én végzetemben más volt megírva. És már
annyira közel álltam hozzá... – Nem vagyok méltó hozzád. Hát
nem látod?
– Te meg miről beszélsz? – Közelebb lépett.
Behunytam a szemem.
– Emlékszel annak a lánynak a történetére, aki elrepült a
holdra?
– A holdlányéra? – Csillogni kezdett a szeme. Túlságosan is.
– Azt hittem, te más vagy, mint a többi. Téged ez sosem
érdekelt. Azt sem tudtad, ki vagyok.
– Tévedsz. – Elszorult a szívem, de kényszerítettem magam,
hogy folytassam. – Nem vagyok más, mint a többi lány. – Mint
azok a lányok, akik császárnék akartak lenni. Vagy mint Csang E,
aki halhatatlanságot akart. Letettem a ruhákkal teli kosarat, és
remegő kézzel kivettem a selyemhernyót az illatos
erszényemből. – Ezt tartsd meg! Vagy add oda Esőnek!
A kezében tartotta, rábámult. Azt hittem, dührohamot kap,
rám zúdítja a haragját, kiabálni fog, talán meg is üt. Sokkal
jobban éreztem volna magam tőle. Ő azonban csak rázárta az
ujjait a selyemhernyóra. Sokáig úgy maradt, és mikor felemelte a
fejét, a szeméből a fájdalom árja zúdult ki.
Szerettem volna átölelni, és azt mondani, hogy sajnálom.
Hogy felejtse el, amit mondtam, és hogy sosem fogom elhagyni.
De hallgattam. Elindultam lefelé a híd lépcsőjén, és elmentem
mellette.
Az eső úgy hullt az arcomba, mint a hamuzápor.

∞
Aznap éjjel magához hívatott a császár. Kifestettem a
szemöldökömet, szépségfoltokat rajzoltam, krémes tinktúrával
kifehérítettem a bőrömet, a hónaljamra pedig parfümöt
nyomkodtam, hogy kellemes illatom legyen. Aztán felvettem egy
áttetsző selymet, és magam köré tekertem.
Ez volt az én éjszakám. Most nem lesz ott Ékkő, a császár
csak az enyém. Ha egy hónapig mindig hívat, kitúrom Ékkőt a
helyéről. Én leszek a legimádottabb.
Várt rám, bő tunikát vett fel nadrággal, melynek szegélyébe
aranyszálakat szőttek. Nem az ágyon vagy a zsámolyon ült,
hanem egy szőnyegen, melyet gyertyák vettek körbe Úgy tűnt,
valamiféle szertartást végzett el, amit én még sosem láttam.
Remegett a keze, a lángok a petyhüdt arcára vetítették a
fényüket, mintha a fél oldala megnyúlt volna. De biztosan a fény
az oka... Ahhoz azonban kétség sem férhetett, hogy nyúzottnak,
bizonytalannak tűnt, mint aki... fél.
Leültem a gyertyákon kívül, diszkréten tartottam tőle a
távolságot. Százszorszép mondta, hogy Taj-cung éjszaka más,
mint nappal, de nem számítottam rá, hogy ilyen különösnek
látom. Igazság szerint, ha nem láttam volna még korábban az
elegáns, díszes uralkodói ruhájában, koronával a léjén az
udvarban, s azt, hogy menynyire nyugodtan adta ki a parancsot,
mikor azt a rabszolgalányt a lovak patái alá vetették a
pólómérkőzésen, nem is hittem volna el, hogy ő Kína császára.
– Bort! – mondta, és odanyújtott nekem egy kis kancsót.
Az asztalhoz siettem, és töltöttem neki. Elvette a kezemből, a
többi szolgát, akik a folyosón álltak, elküldte.
– Menj! – Az ágy felé intett.
Az idegességtől forróság futott át rajtam, de habozás nélkül
engedelmeskedtem. Lefeküdtem.
Közelebb jött.
– Fogd ezt! – A kezembe nyomott egy boros kancsót, mintha
azt kérné a lovászától, hogy fogja meg a holmiját, mielőtt lóra
száll. Aztán felhúzta a ruháját.
Nem értettem, miért adta ide a kancsót, de
engedelmeskedtem, szorosan markoltam, miközben ő a hideg
ujjaival a combomat karcolgatta. Nem panaszkodhattam. Én
akartam, hogy így legyen. Sok lány várta örömmel ezt a
pillanatot. Örülnöm kellene, kiváltságosnak kellene tartanom
magamat, amiért végre a császár asszonya lehetek.
A császár asszonya... mint Ékkő... Ő vajon hogy érez,
amikor eljön, hogy szolgálja a császárt?
Az ital a kancsóban kavargóit, megnedvesítette a
tenyeremet, miközben a császár nekem dőlt. Azonban úgy tűnt,
gondjai vannak, morgott és káromkodott. A mennyezetet
bámultam. Az ágy tartóoszlopa remegni látszott, a sárkányok
szájában a zöld labdák úgy festettek, mintha bármelyik
pillanatban kieshetnének belőle. Két árnyat láttam: a császár
hátát és a saját fejemet. Kicsinek tűntünk, mint a mászkáló
bogarak.
Az átkozódás erősödött, Taj-cung egyre nehezebben szedte a
levegőt. Megmerevedtem, aggódtam. Reméltem, nem haragszik
rám.
– Fordulj meg! – vakkantotta. Erősen rám csapott, a keze az
arcom oldalát érte. A fülemről lehorzsolódott a bőr, az
állkapcsom majdnem összetört.
Milyen lenne Fácánnal csinálni? Ő is bántana? Szégyellnem
kellett volna magam. Nem lenne szabad rá gondolnom az apja
ágyában...
Hangos csattanást hallottam. A kancsó. Az üres kezemre
pillantottam. A császár elvette tőlem, és összetörte.
– Semmit nem ér! Semmit nem ér! – üvöltötte, vadul
csapkodott a karjával. Újabb csattanás hallatszott. Aztán még
egy. Zihált, az arca olyan vörös lett, mintha meg akarna ölni
valakit. – Kelj fel! Azt mondtam, kelj fel!
Nem fog magáévá tenni. Túlságosan megdöbbentem ahhoz,
hogy fel tudjak állni. Nem tetszem neki? Valami baj van velem?
Ronda lennék?
– Bort! Bort!
Felugrottam. Gyorsan magamra húztam a köntösömet, és
odamentem a legközelebbi asztalhoz. Találtam egy másik
kancsót, és megtöltöttem borral.
Kiitta az egészet, aztán félredobta.
– Még!
Adtam neki még egyet, azt is megitta, az orcáján kétoldalt
csörgött le a vörös lé. Még sosem láttam ilyen sietve, minden
előkelőség nélkül vedelni.
– Ti aztán semmit sem értek – mondta. Rekedt volt a
hangja, mintha tűz égette volna fel a torkát, mely miután elhalt,
hólyagokat és forradásokat hagyott maga után.
Eszembe jutott, amikor a nemes hölgy azt mondta, gondot
okoz neki a kötelessége teljesítése. Szóval talán mégsem az én
hibám. Még mindig azon töprengtem, mit tehetnék. Nem tudtam
kedvére tenni. Ha ügyesebb lennék, olyan, mint Ékkő, magáévá
tett volna. Képtelen voltam felemelni a fejem.
 – Mondd csak! – megtörölte a száját. – Jól hazudsz?
Nyeltem egyet, óvatosan feleltem.
– Mindenki egyetlen ura, gyerekkoromban tanultam Lao-
cét. Ő azt mondta, hogy a menny és a föld mindent magában
foglal. Az ember szavai viszont teljesnek és kellemesnek
hangzanak bár, de hamar elszállnak.
– Marhaság. Azt mondd, amire gondolsz!
– Jobb nem hazudni, és ezt hallgatással lehet a legjobban
elkerülni. – Ha pedig már hazudnom kell, inkább hazudok az
ellenségeimnek, nem magamnak.
– Hallgatással? Én most téged kérdeztelek. – Meglengette a
kar ját, az arcomra borcseppek hulltak. – Szoktál hazudni?
A hangjából harag áradt, és tudtam, hogy az a tűz hamaros, n
visszatér, ha nem engedelmeskedem.
– Attól függ.
Bólintott.
– Ez már jobban rád vall. Folytasd! Miért hazudsz?
Azt akartam felelni, hogy mert kényelmes, és védelmet
nyújt, de ehelyett inkább azt feleltem:
– Nem tudom, mindenki egyetlen ura. Csak azt tudom, hogy
az igazság nem hal meg, és mi nem élhetünk nélküle.
A fejét rázta.
– Nem tudod, mit beszélsz.
– Igen, mindenki egyetlen ura.
– Ha idősebb leszel, tudni fogod, hogy nem beszélhetsz így a
császároddal.
– Igen, mindenki egyetlen ura.
– Mindig hazudunk. Hazudunk a szolgáinknak, a
barátainknak, az ellenségeinknek, magunknak. A hazugság olyan,
mint a kancsó bor. Folyamatosan isszuk, hogy megtartsuk a
lényegünket, és harcolni tudjunk. Ki mondja, hogy árt az
egészségnek? – Felemelte a kancsóját. Egy csepp ital a gyertyára
esett, a láng fröcskölni kezdett. Mintha észre sem vette volna. –
Az igazság pedig kit érdekel?
Nem tudtam, mit feleljek.
– Ha jól hazudunk, és mindenkit magunk mellé állítunk,
halálunkig hazudhatunk, ha pedig száz évig hazudunk, nem lesz
igazság a hazugságból?
 Kicsavart érvelésnek tűnt, és cseppet sem tetszett, de
kénytelen voltam egyetérteni vele. Az igazságnak csak akkor van
értéke, ha az emberek a megismerésére törekszenek, de ha
századokon át átverték őket, ha azt hiszik, tudják az igazat, ki fog
még nyomozni utána? Hasonlóképp, ha egy ember egész
életében szerepet játszik, kedves arcot vág, és haláláig őrzi a
sötét titkait, azt fogják gondolni az emberek, hogy mindig is
kedves volt.
– Az a pillanat a legkeményebb, amikor felébredsz borozás
után. Akkor látod a szemét. – Senki konkrétra nem mutatott rá.
– A halott szemét.
Megdermedt, a fejét oldalra döntötte, a távolba meredt. Úgy
tűnt, mintha elveszett volna az emlékeiben. Szomorúság ült a
szemében
– Igen, biztos voltam benne. A szája megrándult, mintha
nem bírná elviselni a fájdalmat, mintha sírni akarna. Aztán a
levegőbe bokszolt, az arca megváltozott. Nem volt rajta bánat,
csak határozottság és ridegség áradt szét rajta, mintha maszkot
viselne.
– De ő megbüntet engem. Meg akar gyengíteni! Ő az!
Tudom, hogy ő az! – üvöltötte. – Engem bámul. A nevemen
szólít. „Simin, Simin.” Hány éve már? Nem emlékszem, csak arra
az igazságra, amit én teremtettem meg. – A mellkasát verte. –
Ez az én igazságom, és mindenki hisz benne.
Összezavarodtam. Semmit nem értettem. Miről beszél? És
kiről?
– Ne hazudj a császárodnak!
– Soha, mindenki egyetlen ura.
– Hazugok vagytok mindnyájan. – Még többet ivott. – Azt
tettem, amit tennem kellett. Ó sem vádolhat érte.
Megérdemelte. Ő is ezt tette volna. Mit tehet most már?
Meghalt! Mit árthatna nekem? Nem a testvérem. Nem, már
nem.
A testvére. A bátyjáról beszél, akinek örökölnie kellett
volna a trónt?
Kao-cu császárnak három fia volt. A legidősebb, Li
Csiancseng foglalta volna el a helyét, csakhogy meghalt, ahogy a
legkisebb fia is, így csak Taj-cung maradt.
 A császár felkelt. Az éjjeli nadrágjának szegélye beleért a
lángokba. Megijedtem, rohantam kioltani.
Megfordult.
– Mi az?
– A lángok...
Hátrafelé botorkált, a feje jobbra-balra forgolódott.
– Hol? Látod őt? Tudom, hogy itt van. Tudom! – Megint
megváltozott a hangja. Elcsuklott, megtört, mint a csont, ha nagy
nyomás nehezedik rá. – Mondd neki, hogy menjen el! Ez az én
hálószobám! Mondd neki, hogy menjen el. Rám kiabál. Hallod?
Remegett. Rémültnek tűnt. Aggódtam.
– Nem... mindenki egyetlen ura... Nem hallok semmit.
A lángok belekaptak a ruhája szegélyébe. Épp tel akartam
kiáltani, hogy figyelmeztessem, amikor térdre hullott, és eloltotta
a tüzet.
– Hazudsz – mondta. A lábától füst szállt fel, a kezét a térdei
közé temette. – Hallod őt. Engem gúnyol, engem fenyeget.
„Előbb vagy utóbb”, ezt mondja, „előbb vagy utóbb, Simin...”
Nem tudtam, mire gondoljak, nem értettem a
hangulatváltozásait.
– Én... hozok még gyertyát!
– Menj! Menj! Kifelé!
Meg sem tudtam mozdulni. Azért jöttem, hogy lefeküdjek
vele, de láthatóan nem érdekeltem, dühös volt rám.
– Nem. Maradj! Ne menj! – Lefeküdt a padlóra. – Ne menj
el!
Megkönnyebbülten mentem vissza a gyertyákhoz. Mormolt
valamit, a kezét lengette. Végül elhallgatott, a lábát felhúzta, a
kezét a mellkasára tette, és elaludt. Egy pillanatig vártam, aztán
finoman elvettem a törött gyertyát a lábfejétől, és feltettem az
asztalra. Aztán leültem, átkaroltam a térdemet.
A gyertya égett. Megvilágította a hálószobát, éles fénykort
rajzolt a levegőbe, mint amilyen a nap széle napfogyatkozás előtt,
és a kör belsejében a sötétség elnyelte a császárt.
Nem értettem, mi történt vele, mi kínozta ennyire. De
szüksége volt rám. Még mindig én voltam a kedvence, és ez
nekem elég.
 I. SZ. 642

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT JÖVŐT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHATODIK ÉVE

TÉL
Végre! Fang titkár meghozta a választ a császárnak anyám
keresésével kapcsolatban.
Az Aranymadár Őrség annyi bulletint tett ki a fővárosban,
hogy egy hónap múlva rengeteg forrásból kaptak jelentéseket
anyámról, kezdte óvatosan a titkár. De kiderült, hogy sokan
rosszul azonosították őt, és hamis adatokat szolgáltattak, a
nyomok így sehová nem vezettek. Ő úgy hiszi, hogy mivel már
ennyire régen eltűnt, minden nyom elveszett. Szünetet tartott,
nem mondott többet, de abból, ahogy meghajolt, rájöttem, mire
gondol: hogy anyám meghalt, és soha nem fogjuk tudni
kideríteni, mi történt vele.
Sírtam, de a császár megparancsolta, hogy folytassák a
keresést. Anyám még él. Éreztem. És én soha nem fogok
lemondani róla.

∞
Pár nappal később újra elmentem az Audienciacsarnokba.
– Mindenki egyetlen ura. – Először Fang titkár szólalt meg a
lila ruhájában. – Bocsáss, meg, hogy megint felhozom ezt a
témát. Már négy év telt el a mi szeretett Vende császárnénk
halála óta. Az emberek szeretnék leróni tiszteletüket a következő
császárné előtt, akinek a bája szerencsét hoz majd a
birodalmunkra. – Jobban kikukucskáltam a paraván mögül,
mely eltakarta a férfiakat. Láttam a titkár szögletes arcát és
rövid lábát. Hallgatag férfi volt, örökösen a homlokát ráncolta,
mintha boldogtalan lenne az udvarban.
 A szívem hevesebben zakatolt, mikor rájöttem, mit fog
mondani legközelebb: megnevezi, kit javasol császárnénak. Jó
stratégiát választott. Ha az általa javasolt hölgy trónra kerül, ő
rendkívüli hatalomhoz és szerencséhez juthat az udvarban.
– Hadd foglaljam össze megint! Amíg nem születik újabb
fiam, nem lesz császárné. – A császár intett.
Tehát igaz a pletyka. A császár a mennyek büntetésének
tudta be, hogy nem nemzett fiat a császárné halála óta.
A titkár mellett ülő miniszterek csalódottan rázták a fejüket.
Fészkelődtem a paraván mögött, hogy lássam az arcukat az
elefánt-csont táblák mögött. Eltöprengtem, kinek lehetnek a
szövetségesei. Mivel a tiszta hölgy fiát száműzték, ő kegyvesztett
lett, és senki nem támogatta. Fang titkár bizonyára a másik
három hölgy egyikével vagy Ékkővel fogott össze. De a titkár
nem ismerte nagyon jól Ékkőt, úgyhogy őt nem tartottam
különösebben esélyesnek. Talán a nemes hölgyet akarta a tronon
látni. Ez a gondolat reményt adott nekem, és örültem a
sikerének
Persze szomorkodtam is, hiszen mellettem egyikük sem
szólalna fel.
– Arra kérném mindenki egyetlen urát, hogy gondolja át. – A
nagybácsi felemelte az elefántcsont tábláját, a titkár mellé lepett.
– Ahogy örökös nélkül nincs jövője a birodalomnak, úgy béke
sem lehet császárné nélkül a palotában. – Hangosan,
magabiztosan beszélt, tekintélyes hangon.
– Mindenki egyetlen ura. – A nagyherceg a trón elé lépett. –
Nem értek egyet. A tárgy rendkívül fontos, ebben a kérdésben
nem dönthetünk elhamarkodottan. A jelöltnek rengeteg feltételt
kell teljesítenie: jó nemesi családból kell származzon,
rendelkeznie kell neves ősökkel, ranggal, és figyelembe kell venni
a gyermekei számát. Habár sok idő eltelt már a császárné halála
óta, elegendő idő és gondos megfontolás szükséges a megfelelő
értékeléshez.
Nem lepett meg. A nagyherceg nem akart új császárnét,
mivel a néhai császárné a testvére volt. Bárki foglalja is el a
helyét, biztos hogy csökkenteni fogja a nagyherceg hatalmát és
befolyását az udvarban.
– Ez csak kifogás! – A nagybácsi vádlón a nagyhercegre
bökött a pálcájával. – Romba akarod dönteni a birodalmunkat, és
az önző vágyaiddal a népünk vesztét fogod okozni! Csak remélni
tudom, hogy mindenki egyetlen ura...
– Nem kértem tirádát, nagybácsi. – A császár hangjából
fenyegetés áradt.
A nagybácsi elvörösödött. Most először hallottam, hogy a
császár megszidta őt, és a nagyherceg mellé állt vele szemben.
Egy perc csend után ismét meghajolt a titkár.
– Ha szabad megszólalnom, mindenki egyetlen ura. –
Megköszörülte a torkát. – Mindenki egyetlen urának dicsőségére
mondom, egyetlen nő felel meg minden feltételnek. Az, aki
kifogástalan származásával, őseivel és rangjával meghódította a
mi császárunk szívét, és örömmel fogja eltölteni az egész
birodalmat.
A nagyherceg felemelte a fejét.
– Nagyra becsült titkár uram, attól tartok, nincs ilyen nő.
A császárt azonban láthatóan érdekelte a javaslat.
Előrehajolt.
– Hadd halljam, titkár! Kit javasolsz?
Visszatartottam a lélegzetemet. Vajon a nemes hölgyet
támogatja?
– Senki mást, csak azt az udvarhölgyet, akinek az éles elméje
megdöbbentett mindnyájunkat, akik ismerjük őt: a
legimádottabbat!
Ékkő.
Megdermedtem. Hogyan nyerte el a titkár támogatását ez a
számító nő? Meg kell hagyni, elég okos. Harmadik fokozatú nő,
még mindig ő a legimádottabb, a császár pedig eléggé kedveli
ahhoz, hogy mindent megadjon neki, amire vágyik. Megragadta
az alkalmat, hogy még magasabbra másszon, mivel az előző
szövetségese, a tiszta hölgy, eltűnt a képből.
– Ah. – A császár bólintott, a trón karfáján dobolt az ujjaival.
Nem bírtam hallgatni. Vajon egyetért?
A nagyherceg nevetett.
– Titkár, utánanéztél? Nem szült még fiút.
– De még csak a húszas éveiben jár, fiatal és termékeny.
Rengeteg ideje van.
– Na és a rangidős hölgyek? Hogy léphetne át egy harmadik
fokozatú hölgy a második fokozatúak felett, és ülhetne a trónra?
– Ironikus helyzet. Sosem kedveltem a nagyherceget, de úgy
tűnt, ezúttal egy oldalon álltunk.
– Azt akarod mondani, hogy mindenki egyetlen urának meg
kell hajolnia az általa teremtett korlátok előtt, és nem
választhatja a kedvenc asszonyát első számú feleségnek?
– Csak azért aggódom, hogy ez felbontaná a társadalmi
rendet és hagyományokat, melyeket több száz éve tiszteletben
tartunk!
A császár felemelte a kezét.
– Te mit gondolsz, főkancellár?
Kikerestem a férfiak között a púpos Vej Csenget.
Segítségemre kelt, amikor a nagyherceg megvádolt a merénylet
után, és a tiszta hölgy egyszer a segítségéért folyamodott.
Egyértelműen fontos ember.
– Javasolhatom... – A nagybácsi előrelépett.
– A kancellárt kérdeztem. – A császár rá sem nézett.
A nagybácsi nagy levegőt vett. Látszott rajta, hogy
megalázva érzi magát. Néhány miniszter rápillantott az
elefántcsont táblája mögül.
– Kancellár?
– Elolvastam ma a jeleket. – A púpos most még jobban
előregörnyedni látszott. – A mai nap nem alkalmas az itthoni
ügyek megbeszélésére.
– Hát jó. – A császár kihúzta magát. – A délelőtt hátralévő
részét a külügyeknek fogjuk szentelni.
Beültem a sarokba. Be kell számolnom a nemes hölgynek a
titkár javaslatáról. Hogy szerzett Ékkő ilyen befolyásos
szövetségest? És ami még fontosabb, mit kellene most tennem?
Miután a császár befejezte az audienciát, visszamentünk a
Belső Udvarba. Megettem a déli étkemet, és a nemes hölgy
szobájába siettem.
– Hallottam – bólintott. – Micsoda meglepetés! A
legimádottabb szorgosan építette a kapcsolatokat, és milyen
befolyásos szövetségest szerzett! Azt mondtad, a császár más
udvaroncok véleményét is kikérte?
– Igen, többekét.
– És milyennek tűnt, amikor a javaslatokat hallgatta?
 – Úgy láttam, semmi kifogása Ékkő ellen.
A nemes hölgy idegesen törölgette a homlokát.
– Tehát meg kell őt állítanunk.
– Ahhoz több időre lesz szükség. – A császár kedvelt engem,
de még nem én voltam a legimádottabb. Több éjszakát kellene
vele töltenem ahhoz, hogy megerősítsem a helyzetemet. – Vagy
szerezhetünk szövetségeseket.
Szükségünk lesz valakire, aki a nemes hölgy vagy akár
énmellettem érvel. De én ezt nem mondhattam ki nyíltan, még
őelőtte sem. És gyorsan kellett cselekednünk. Fang titkár addig
fogja biztatni a császárt, míg sikerrel nem jár, és legközelebb nem
áll majd mellettünk a csillagok állása.
– A nagyherceg a saját csatáját vívja – jegyezte meg a nemes
hölgy. – Nem fog beleegyezni, hogy másik nő vegye át az elhunyt
testvére helyét. Különben is utál engem. – Felsóhajtott. – Az
elhunyt nővére sem kedvelt különösebben.
– Na és a nagybácsi?
Ő jelenleg nem élvezte a császár kegyeit. Az udvarban
azonban még mindig volt befolyása. Aztán rájöttem, hogy nyilván
ő állhat a javaslat mögött, hogy újabb császárnét válasszanak.
Haragudott a nagyhercegre. Ha sikerül valaki mást ültetnie a
trónra, erőteljes szövetségesre lel, az ellenlábasát pedig
valószínűleg tönkreteszi.
– Ő egy régebbi generációból származik – felelte a nemes
hölgy. – Büszke és öntelt. Annak idején Kao-cu császár mellett
állt. Nem igazán ismerem.
– A főkancellár?
– Nehéz lenne megmondani. Nagy államférfi, jól ismert
történész, ugyanakkor áruló is.
– Áruló?
– Az apámnak szolgált.
Összevontam a szemöldökömet, elveszettnek éreztem
magam. Az udvari kapcsolatok szövevényesebbek voltak, mint
hittem. Mindenkinek volt múltja, célja, állása, amit meg akart
tartani, nekem viszont se múltam, se támogatóm, a célom pedig
sehová nem vezetett.
– Akkor a titkár miért támogatja Ékkőt? Lehetséges, hogy
rokonok? – kérdeztem.
 A nemes hölgy azonban megint csak a fejét rázta.
– Ismerem őt. Semmi köze a legimádottabbhoz.
– De csak ismerik egymást valahonnan korábbról! –
erősködtem – Titokban találkoznak? Hogy ismerkedtek össze? –
Szerettem volna személyesen megkérdezni Ékkőtől, de csak pár
hónap telt el az óta, hogy az istállóban beszéltünk. Hirtelen
eszembe jutott, milyen furcsán viselkedett. Úgy tűnt, mintha
gyerekkora óta ismerné Fácánt, aztán letagadta a kiűzetését.
Hazudott. Próbálta eltitkolni előlem a múltját. – Nemes hölgyem,
tudsz róla, hogy Ékkőt korábban száműzték?
– Száműzték? – Meglepetten nézett rám. – Ezt meg hol
hallottad?
– Évekkel ezelőtt találkoztam vele a Jeting Udvarban. Ő
mondta.
– Nem tudtam. És eddig miért nem mondtad el?
– Nem tűnt fontosnak.
– Nem hallottam róla, hogy száműzték. Azt hittem, az egyik
idősebb kiválasztott a Jeting Udvarból. Biztos vagy benne?
– Pár éve mondta, mielőtt megnyerte volna a császár
kegyeit, de nemrég letagadta.
A nemes hölgy láthatóan elgondolkodott.
– Ha már korábban is itt lakott a Belső Udvarban, nem
kellene ismernem nekem vagy valaki másnak? Mikor élt itt?
– Ékkő hét évet várt a Jeting Udvarban. – Legalább kilenc
éve.
– Kilenc éve? Mi volt a rangja?
– Azt nem említette, úgyhogy kisebb ágyas lehetett. –
Reménykedve néztem a nemes hölgyre.
– Kilenc éve egy Ékkő nevű kisebb ágyas... hadd
gondolkodjak... egy kisebb ágyas... Nem találkozhattunk
gyakran. – Megrázta a fejét. – Nem emlékszem rá. De az ő
ravaszságával, és hogy másodjára is bejutott a Belső Udvarba,
biztosan tudja, hogyan kell a minisztereket manipulálni.
– A titkárt is beleértve. – Felsóhajtottam.
– Most már nagyon kíváncsi vagyok. – A nemes hölgy
megsimogatta a pókokkal teli dobozát. – Miért űzték ki a mi
legimádottabbunkat a Belső Udvarból?
Én is azt kérdeztem Ékkőtől, de nem kaptam rá választ. De
attól még ugyanolyan izgatott voltam. Ékkőnek van egy titka, és
ez lesz az ő gyengesége. Ha megtudom, mi az, vissza fogok tudni
vágni Talán még a császárnévá koronázását is
megakadályozhatom.
Elköszöntem a nemes hölgytől, és eljöttem a hálószobájából.
Eszembe jutottak a mester szavai: „Legyenek a terveid
olyan sötétek és áthatolhatatlanok, mint az éjszaka, de amikor
megmozdulsz, az olyan legyen, mint a mennydörgés.”
Mi lehet Ékkő titka?

∞
A szobalányánál kezdtem. Gyakrabban megálltam a háza előtt.
Hogy ne keltsek gyanút, elejtettem, amit épp vittem, egy
gyertyát vagy a kendőmet, próbáltam kideríteni, mi történik
Ékkő házában. A szobalányai azonban észrevették, és elküldték
onnan. Megváltoztattam a stratégiámat, megvesztegettem őket
a juttatásomból, édes datolyát és rizstortát küldtem nekik. A
szobalányok megettek mindent, de még köszönetet sem
mondtak érte.
Elkezdtem beszélgetni az ételt kiszállító eunuchokkal, a
mosónőkkel, aztán a konyhában dolgozó eunuchokkal. Egyik sem
ismerte Ékkő múltját.
Ming eunuch... Ő vajon tud róla valamit? A Jeting Udvar
bejárata mellett találtam rá. Meglátott, és követett a pavilon
melletti csendes bambuszberekbe.
Kitartottam a tenyeremet, egy aranyérme hevert benne. Öt
aranyam volt, pont ilyen alkalmakra tettem félre őket.
– Mesélj nekem a legimádottabbról! Miért száműzték őt
innen korábban?
Le sem vette az aranyról a kis patkányszemét.
– Száműzték? Erről nem hallottam.
Rázártam az ujjaimat az aranyra.
– Nos, akkor ezt valaki másnak adom oda, aki többet segít.
– Nagyon régen kellett történjen. Ki emlékezne rá?
Elfordultam.
– Várj, várj...! Gyere vissza! Azt nem tudom, miért
száműzték, de azt tudom, hogy nem az, akinek mondja magát.
– Micsoda? – Megfordultam.
– Nem Ékkő a neve. Emlékszem, egyszer egy régi eunuch
mesélte, de ő évekkel ezelőtt meghalt. Beteg volt, tudod, hogy
értem. Igen, a legimádottabb... évekig élt a Jeting Udvarban,
mindig egyedül volt, akkor máshogy hívták, de aztán
mindenkinek azt kezdte állítani, hogy Ékkő a neve. Senkit nem
érdekelt...
Megváltoztatta a nevét? Milyen okos! Könnyen megtehette
egy elfelejtett udvarban, ahol senki sem ismerte.
– Mi az igazi neve?
A homlokát ráncolta, a fejét vakargatta.
– Talán Karcsú Fűz? Nem... Ezüst Lótusz... Várj csak!
Hóvirág!
Átadtam neki az aranyérmét.
A szívem zakatolt az izgalomtól, siettem elmesélni a nemes
hölgynek a hírt. Megdöbben majd, örülni fog, ha meghallja Ékkő
igazi nevét.
– Hóvirág? – A nemes hölgy szeme elkerekedett. – Az igazi
neve Hóvirág?
Bólintottam. Ezért nem emlékeztek rá! Kilenc éve kisebb
ágyas volt a Belső Udvarban, és megváltoztatta a nevét. Ennyi
év után a megőszült hajával úgy nézett ki, mint a többi öreg
kiválasztott a Jeting Udvarban, és mindenki azt hitte, hogy ő is
az.
De miért üldözték el? Mit próbál rejtegetni?

∞
– Mej, hát itt vagy! – Szilva letett az asztalra egy marék sült
napraforgómagot, és odahúzott a sarokba, mihelyst beléptem a
szobánkba. – Mondanom kell valamit! Nagyon fontos híreket
kaptam. Tényleg megdöbbentő.
– Milyen híreket? – kérdeztem.
– Ma délután találtak egy holttestet a levelek alá temetve az
íjászcsarnok melletti híd alatt. Egy őr holttestét!
 – Melyik őrét?
Szilva a szájába dobott egy napraforgómagot, és kiköpte a
héját.
– Ő volt az Aranymadár Őrség kilencedik részlegének a feje.
Ötödik Lánynak becézték.
A szülők gyakran lánynevet adtak a fiuknak, nehogy a
gonosz lelkek ellopjak az életét, és ezek a becenevek sokszor
felnőttkorban is rajtuk ragadtak.
– Hogyan halt meg?
– Néhányan azt mondták, berúgott, és verekedésbe
keveredett, így véletlenül ölték meg – mondta Szilva, az arca
kipirosodott az izgalomtól. – De mások szerint egyáltalán nem
volt verekedés, Ötödik Lány pedig nem volt részeg, mivel soha
nem ivott, és azt mondják, ok nélkül ölték meg.
A homlokomat ráncoltam.
– Akkor valójában mi volt a halál oka?
Szilva az ajtóhoz ment, ellenőrizte, hogy senki nem
közeledik-e a szobánk felé, és halkabban folytatta:
– A jóslat miatt van, Mej. Mindenki erről beszél.
– Biztos vagy benne?
– Igen! Hallanod kéne, mit mondanak! Állítólag még soha
senki nem halt meg a palotában, de a hullócsillag óta már nem
egy, de kettő – felemelte két ujját – őrt is megöltek ok nélkül. Mi
más lehetne az oka?
A másik őrre emlékeztetett, a Fekete Fiú becenevűre, akit
lovak ellopásáért lőttek le. Valami azt súgta, hogy Szilva igazat
mondott, de nem akartam, hogy folytassa, és bajba keveredjen.
Felkaptam az asztalról néhány magot.
– Jó illata van. Az íze milyen?
Szilva mintha meg sem hallott volna. Újra körbenézett, hogy
lássa, senki sem hallgatózik, bár teljesen egyedül voltunk. Az
arca megint kipirult az izgatottságtól, mikor megszólalt. – Van itt
még valami, Mej. Hallottál a balladáról?
– Milyen balladáról?
– Azt mondják, a gyerekek ezt éneklik az utcán, tőlük
hallották a fűszerárus eunuchok. így hangzik:

„Az eperfámon görbe ág nő ma reggel,

 A kutamra hajlik, hallgasd, mit énekel!
Egy főnix könnyezett a hatalmas lángok között,
Egy névtelen, ifjú daru megégett a magas tűz fölött.
Most a vén sárkány behunyja szemét, kő alatt alván,
Miközben a varjú károg a trónján.”

Beszívtam a levegőt. Hát ezért tett a császár olyan

titokzatos megjegyzéseket az igazságról és hazugságról múlt
éjjel, amikor magához hívatott!
– Azt mondod, ezt éneklik a gyerekek az utcán?
Bólintott.
– Ha a császár megtudja, ki kezdte, annak... – Vágó
mozdulatot tett az ujjával a nyaka előtt.
Kiszáradt a szám. Talán épp az írta a balladát, aki a jóslatot
mondta.
– Szerinted a császár tudja, ki az ellensége, Mej?
Megráztam a fejem. Nem tudja. Ha tudná, csak egy halott
lenne, nem kettő.
– Szerinted lehet, hogy Ötödik Lány volt az?
– Lehet.
– Nem értem, Mej.
– Én sem. – Felsóhajtottam. – Csak azt remélem, hogy
hamarosan vége lesz ennek a borzalomnak.
Vagy ez még csak a kezdet lenne? Eszembe jutott, hogy a
hírek szerint mostanában többször is erőszak tört ki az utcán.
Egyik esetben egy csapat lázadó ellopott két teherhajót,
melyeken magot szállítottak át a Nagy Csatornán. A császár
nagybátyja elindult letartóztatni a lázadókat, de mire a
helyszínre érkezett az Aranymadár Őrség, mind elmenekültek. A
nagyherceg kihasználta a nagybácsi kudarcát, és azzal vádolta,
hogy szándékosan engedte el őket. A nagybácsi tajtékzott a
dühtől, azl kiabálta, hogy a nagyherceg kémet állított az emberei
közé, hogy szabotálja a küldetését.
Akárhogy is, a kár megtörtént. A szomszédos városokban élő
törvényenkívüliek, de még a déliek is, felbátorodtak a lázadók
sikerén, és megtámadták a lovakat, magvakat, selymet meg
aranyat szállító császári küldöttségeket.
 Szilva három napraforgómagot dobott a szájába. Egy ideig
ide-oda mozgatta őket, aztán kiköpte a héjukat, és lenyelte a
magokat. Figyeltem őt, lenyűgözött ez a képessége.
– Mióta vagy az udvarban, Szilva? – Én is megtörtem egyet,
kivettem a héjból az apró, krémszínű magot.
– Majdnem öt éve.
Szóval Ékkő Szilva előtt jött a palotába. Ki van zárva, hogy
ismerhette Ékkő igazi kilétét. Felnyitottam egy újabb magot a
fogammal.
– Miért kérdezed, Mej?
– Talán ideje lenne felkészülnöd az ötödik évfordulódra –
mondtam, óvatosan kivettem a magot az ujjaimmal.
– Mi az, amit nem mondasz el? – Olyan közel állt hozzám,
hogy majdnem összeért az orrunk. – Hallottam, mit javasolt a
titkár az Audienciacsarnokban. Nem túl jók a nemes hölgy
esélyei, ugye?
– Nem akarlak belerángatni.
– Mit akarsz tudni?
Nem feleltem.
Megböködött a vállával.
– Ki vele!
A magokat rágcsáltam.
– Tudtad, hogy a legimádottabbnak nem is Ékkő az igazi
neve?
Elkerekedett a szeme.
– Akkor mi az igazi neve?
– Hóvirág.
– Miért változtatta meg a nevét? Azt hittem, a Jeting
Udvarból jött, egy régi kiválasztott.
– Nem. Soha nem volt kiválasztott. Évekkel ezelőtt
száműzték az udvarból.
Szilva felvonta a szemöldökét.
– Biztos vagy benne? Miért száműzték?
– Azt nem tudom.
– Ejha! – Mosolygott, kivillantotta a nyúlfogát. – Kiválóan
értek a rejtett titkok kiszaglászásához. Mihelyst megtudok
valamit, szólok.
Másnap, amikor a császár eljött az Audienciacsarnokba, az
előszobában vártam rá. Fang titkár megint Ékkő mellett
kardoskodott. A félelmeim beigazolódtak: a nagyherceg és Vej
Cseng nem talált újabb ürügyet a megbeszélés elhalasztására, a
nagybácsi pedig hallgatott. Úgy tűnt, a császár komolyan
fontolóra veszi a lehetőséget. A legimádottabb másnap megjelent
a tanácsadók között, több vég selymet és értékes ajándékokat
osztott mindegyikőjüknek. Amikor szünetet tartottak, tálcán
finomságokat tálaltatott fel nekik: sült fürjet, főtt disznófület,
párolt medvetalpat és más harapnivalókat. A miniszterek
boldognak tűntek. Eltüntették az ételeket, és utána Ékkő
dicséretét zengték.
– Csakugyan, a legimádottabb a legerényesebb nő, akit
ismerek – mondták.
A császár nevetett. Együtt sétált Ékkővel és a
miniszterekkel, míg én mögöttük kullogtam. Engem senki észre
sem vett.
Úgy nőtt bennem a kétségbeesés, mint tavasszal a mag.
Keményebben és gyorsabban kellett dolgoznom.
Szilva azonban semmit sem derített ki, én pedig még mindig
nem tudtam, miért száműzték Ékkőt.

∞
A nemes hölgy megfordult, és rám tekintett, mikor beléptem a
szobájába.
– Ülj csak le! – mondta, miközben a nyakláncát birizgálva az
ablak melletti festett zsámolyhoz ment.
 – Látni akartál, nemes hölgyem?
– Nem is tudom, hogyan kezdjem, Mej. De azt hiszem, ezt
tudnod kell. – Elengedte a nyakláncot, és felém fordult. – Azt
beszélik, hogy eladtad a császár hálóingét.
– Micsoda? Nem igaz! – Ökölbe szorítottam a kezem. – De te
nem hiszed el, ugye?
– Persze hogy nem. Sosem tennél ilyet. Beszéltem pár
eunuch-hal, és fizettem nekik, hogy hallgattassák el a
pletykálókat. Biztosíthatlak, hogy a hír nem fog eljutni a császár
fülébe.
– Ékkő újabb húzása – mondtam. – Valami érdekesebbet is
kitalálhatott volna.
– Ebben tévedsz, Mej. – Megrázta a fejét. – A forrásaim azt
mondták, nem ő indította el, bár egyértelműen hallotta, és
terjesztette.
– Akkor ki volt?
– Állítólag egy női miniszter.
Mélyen beszívtam a levegőt. Eső. Róla már majdnem
elfeledkeztem.
– Tudod, ki az?
Bólintottam.
– Van valami, amiről tudnom kellene, Mej?
Nem tudtam volna hazudni neki.
– Eső tanítónak kalandja volt Csi herceggel. Most azt hiszi,
hogy a herceg érdeklődik irántam.
– Csi herceg.
Ránéztem, nem tudtam, dühös-e rám.
– A császár imádja őt, mint már mondtam, és amikor Vende
még élt, Csi az ő szobájában lakott, úgy dédelgette azt a fiút, mint
a gyöngyszemet. Az emberek még mindig másképp bánnak vele.
A lányok elveszítik a fejüket, ha meglátják. Nem értem, a császár
miért engedi, hogy a Keleti Palotában lakjon. Talán nem tud a
dévajkodásairól. Csi herceg azonban csak bajt hoz rád. Tartsd
magad távol tőle, rendben?
– Igen.
– Jó. Bízom benned. Te nem olyan vagy, mint a többi lány,
akik azonnal elveszítik a fejüket, ha meglátják. – A rokkájához
lépett. – Örülök, hogy kiderítetted a legimádottabb igazi nevét,
Mej. Kiváló munkát végeztél. Megtudtál róla valami mást is?
Megráztam a fejem. Szilva megvesztegette az eunuchokat, az
etikettiskola tanárait, még az írnokokat is a Külső Palotában. Azt
mondta, hamarosan kiderül valamit Ékkőről. De addigra talán
már késő lesz.
Nem volt sok időnk. Miután a miniszterek jóváhagyják, hogy
Ékkő legyen a császárné, Taj-cungon múlik minden. Ha elszánja
rá magát, Ékkőt megkoronázzák. Bármelyik pillanatban
bejelentheti a döntését.
– Ékkő mostanában ki sem jön a szobájából – mesélte a
nemes hölgy, miközben a rokkáját pörgette.
– Miért? – kérdeztem.
– Nem tudom.
Az udvarban ajtók csikorogtak. Kinéztem a rácsozott
ablakon. Ékkő szobalánya, az a szeplős, egy tálca étellel jött ki a
szobából.
– Mi az? – kérdezte a nemes hölgy.
– Úgy tűnik, nem ízlett neki az étel. – Hozzá sem nyúlt a
vacsorájához, pedig egy nagy adag csirke hevert a tálcán. – Nem
ette meg.
– A szobalányom szerint mostanában rossz az étvágya.
– Talán beteg – reménykedtem.
– Nem tudom. – A nemes hölgy a fejét rázta. – Nem tudom.
Még sosem láttam ennyire aggódni a nemes hölgyet.

∞
Nehéz szívvel köszöntem el a nemes hölgytől, és léptem ki a
folyosóra. Az emberek sürögtek-forogtak az udvaron, megálltam,
hogy megnézzem őket. Középen néhány szobalány egy tábla fölé
hajolt, gót játszottak. A kis hegy mellett egy csoportnyi nő
hímzett, mások a földet söpörték. A hölgyek szobái felé
fordultam. A jobbomon állt az engedelmes hölgy háza, ő maga
épp a csípőjét lengette, a karját csavargatta, a derékdob
ritmusára táncolt. Tőlem balra, az erényes hölgy ajtaja előtt,
varrónők gyülekeztek, a kezükben vörös, indigókék és zöld
anyagokat tartottak. A tiszta hölgy szobája zárva volt. Kíváncsi
lettem volna, mit csinál. Nem láttam őt, amióta a fiát, a forróvérű
Jo herceget tavaly száműzték. Nem jelent meg a lakomákon, a
gyümölcsosztáson, többnyire bezárkózott a szobájába. Annál
azért több eszem volt, mint hogy elhiggyem: visszavonult a
világtól. A tiszta hölgy az a fajta nő volt, aki ha fulladozik, még
magával ránt valamit vagy valakit. Ékkő házára pillantottam.
Árnyak lebegtek odabent, de nem tudtam, mi történhet. Vajon
miért nem eszik?
Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobámba. Amikor
elhaladtam a göcsörtös fenyőfáknál a domb mellett, észrevettem,
hogy jégtakaró vonta be a hegyek csúcsait és a kőhalmokat. A
fehérség nem takarta el teljesen a sziklákat, a jégből fekete
sarkok álltak ki, mint a pókok lábai. A tóban a víz mozdulatlan
volt, de nem fagyott be, a szélénél egy vékonyka jégtábla úszkált.
Szorosabbra húztam magamon a báránybundát. Nem
szerettem a jeget és a havat. Jobban örültem a viharnak meg a
villámlásnak, mikor a dühös erejükkel lemosták a kormot és a
port.
Mostanában olyan hideg volt éjszaka, hogy nem aludtam jól.
Gyakran csak feküdtem a szőnyegemen, a holdsugarat néztem,
mely besütött az ablakomon, és csinos fekete mintákat vetett a
földre. Néha eszembe jutott Fácán, de olyankor becsuktam a
szemem, és próbáltam kiűzni őt a gondolataimból.
– Úgy hallom, kémkedsz utánam. – Ékkő hangját hallottam
magam mögül. A háza eresze alatt állt, a folyosó végénél.
Fejet hajtottam előtte. Még mindig ő volt a legimádottabb.
– Kijöttél. – Az igazi nevén szólítsam? Inkább nem. Nem
vonhatom magamra a figyelmét.
– Persze hogy kijöttem. Szeretnék szívességet kérni tőled,
Mej. Megteszed, amit kérek, ugye?
Bájosan mosolyogtam.
– Ahogy kívánod, legimádottabb.
Nyaka köré tekerte a vörös szőrmegallérját. Fehér haja a
hátára omlott. Az orcáján rózsaszín bazsarózsa alakú
szépségfoltok virágoztak. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Mi lenne az a szívesség?
– Amikor a császár egy hónapja magához hívatott, úgy
hallom, beszélt neked, és gyertyák körében aludt el.
 Ki lehet a kéme?
– Igen. – Most biztosan megkérdezi, milyen szolgálatot
tettem a császárnak. De hallgatott.
Egy pillanatra felnézett az égre. A szél beletúrt a hajába a
láthatatlan ujjaival.
– Jól alszol mostanában, Mej? Olyan hideg van, nekem nem
jön a szememre álom. Múlt éjjel a hold bevilágított az ablakomon,
és olyan nyomokat hagyott, mintha fekete szilvavirágok
lennének. Bár láttad volna! Szeretném lefesteni, de már jó ideje
nem festettem.
Milyen furcsa! Pont ugyanarra figyeltünk fel. Csakhogy ő az
ellenségem, és megszerezte a titkár támogatását.
– Sok dolgod volt mostanában.
Felhúzta a vállát, mintha a szél megsimította volna, és fázna.
Egy pillanatig nem láttam az ajkát, csak a macskaszerű szeme
kukucskált ki a vörös szőrme fölött.
– Mit mondott neked?
– Sok mindent, de rólad semmit.
– Ez nem lep meg. De megijedtél, amikor megemlítette a
holtakat?
Többet tudott, mint hittem. Megőriztem a nyugalmamat.
– Milyen holtakat?
Rám meredt, a tekintete még mindig olyan volt, mint a
fagyos tó. Aztán elfordult. A szemében azonban fény csillant fel.
Halovány, alig észrevehető fény volt, gyorsan ki is aludt. Az volt
az érzésem, hogy megkapta, amit akart, de nem tudtam, mi az,
illetve mit tettem vagy mondtam, amivel elárultam. Csalódott
lettem.
– Legyen kellemes a napod, Mej!
– Hogy vetted rá Fang titkárt, hogy felszólaljon melletted,
Ékkő?
A fejét rázta.
– Majd máskor, Mej.
Egyébként sem számítottam tőle semmire. Elfordultam, és
elindultam. Hogy tudta meg, mit mondott a császár az én
éjszakámon7 És vajon miért tűnt olyan zavarodottnak, mikor
meghallotta a válaszomat? Megálltam, aztán visszanéztem. Még
mindig ott volt, az eresz alatt állt, és engem bámult.
 De már nem volt egyedül. Egy éles, háromszögletű arcú,
vékony lány állt mellette.
Eső.
Elcsüggedtem. Aztán visszasiettem a házba.
 I. SZ. 645
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉS JÖVŐT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHETEDIK ÉVE

TAVASZ
Este lakomát adott a császár, bár aznap nem volt ünnep.
Követtem a többi hölgyet az étkezőbe. Mihelyst beléptem,
tudtam, hogy valami nincs rendben.
Ott voltak a miniszterek, az ajtónál zenészek sorakoztak. Az
asztalokon számtalan, dinnyéből, narancsból és körtéből
kifaragott virágcsokor állt. A császár mellett ült Ékkő vörös
damasztruhában, melyre barackvirágok, élénkpiros madarak és
papagájok képét hímezték.
Leültem a tehetségek közé. A szolgák már hordták ki tálcán
az ételeket: madárfészeklevest bambuszlevéllel, festett tálakban.
Főtt tevepúpot szögletes tányérokon. Párolt medvetalpat kis
fazekakban. Ezüstcsíkos márnát a Po-tengerből, csípős
gyömbérszósszal. És ehhez még a császár számos kedvenc ételét,
ritka finomságokat, melyekről mind ez idáig csak hallottam. Ékkő
eltakarta az orrát, és intett, hogy vigyék el a halat. A
homlokomat ráncoltam, de már észre is vettem, hogy Ékkő a
hasát simogatja. Elcsüggedtem.
Hogy nem jöttem rá?
Teherbe esett.
– Áldott legyen a menny! Végre! Az én vérem! Az én
ivadékom! – A császár hangja megrázta a termet. – Rendkívüli
bejelentenivalóm van. – A szolgák mögöttem kérdeztek valamit,
de alig hallottam őket. Elvették az ételt az asztalomról, és hoztak
egy kis csészealjat húsfalatkákkal. – A mennyek újabb
gyermeket ígérnek nekem! Legyen fiú, aki tanúja lesz a
birodalomnak, melyet megteremtettem. – A császár bajsza
remegett, miközben kiabált. Jókedvűnek tűnt. – Tanácsnokok!
Figyeljetek! Ennek a nőnek adományozom a koronát, aki
becsületet szerez nekem, és büszkévé tesz. Igen, ő az én nőm, és
ő lesz a birodalom következő császárnéja!
Már nem is láttam az emberek arcát, nem hallottam a
fülsüketítő dicséreteket. Egyedül a belsőmből érkező hangokat
hallottam.
Ékkő. Császárné.
A sarokban valaki nyúzni kezdett egy lantot, olyan mély,
morgó hangja volt, mint a haldokló farkasnak. A buja engedelmes
hölgy felállt, és az asztalok közé lépett. Összecsapta a kezét,
jelezve a muzsikosoknak, hogy játsszanak, és úgy mozgatta a
karját, nunt kecses szárnyakat. A termet megtöltötte a ku-cseng,
a vidám sípok és a csengettyűk tiszta, csilingelő hangja. A Magas
hegyek és csörgedező patakok című dalt játszották.
A miniszterek felsorakoztak az asztal előtt, hogy elmondják a
dicséretüket. Őket követték a hölgyek. A nemes hölgy mondta el
elsőként a köszöntőjét. Lassan haladt, az arca holtsápadt volt, a
szeme könnyes, mintha temetési menetben volna. De micsoda
rendkívüli nő volt! Mihelyst az asztalhoz ért, lesimította a
ruháját, és mélyen meghajolt.
Nézni sem bírtam. Ékkő nem érdemelte meg, hogy a nemes
hölgy hajlongjon előtte. Semmit nem érdemelt meg.
Az erényes hölgy, akinek a szeme kivörösödött a sírástól,
elfordult a bronztükrétől, és szintén odament meghajolni, őt az
engedelmes hölgy követte. A tiszta hölgy szokás szerint távol
maradt.
Őket követték az udvarhölgyek, majd a szépségek és
gráciák.
Mikor rám került a sor, meghajoltam Ékkő előtt, és
felemeltem a poharamat, hogy köszöntőt mondjak neki.
– Kong hszi. Gratulálok.
– Teljes szívemből elfogadom a gratulációdat – felelte.
Az ajkamba haraptam.
– A koronázás után személyes kísérőkre lesz szükségem. –
Belekortyolt a borába.
– Rengeteg lány van a Belső Udvarban, akik közül
válogathatsz – feleltem.
Megrázta a fejét.
– Nem rájuk gondoltam. Ők túl okosak és szépek. – Rám
bámult, a macskaszerű szeme csillogott. – Elvonnák az én
figyelmemet és a császárét is. Ezt pedig nem hagyhatom. Arra
gondoltam, talán új lányokat hívnék a birodalomból. Új arcokat
szeretnék magam körül látni.
Meg akart szabadulni tőlem. Rábámultam.
– Természetesen azt tehetsz, amit csak szeretnél. Te leszel a
császárné.
Felsóhajtott.
 – Sajnálom, Mej. Kedvellek. Őszintén mondom. Tényleg.
Nem szeretnék ártani neked, de ígéretet tettem egy
barátomnak.
Eső. Remegett a kezem, a bor kiömlött az ujjaimra.
Nem tudom, hogy találtam vissza az asztalomhoz. Ott ültem,
és étellel teli tálakat bámultam magam előtt. Volt ott kacsa, rürj,
juh, disznóköröm, marhanyelv. Mind meg volt sütve, főzve vagy
párolva. Halott, kibelezett, felszeletelt állatok.

∞
Az öltöztetőterem előtt egy nő állt, akit most láttam először.
– A legimádottabb arra kért, hogy mondjam meg neked:
mostantól én gondoskodom a császár ruháiról – mondta.
– Ez az én feladatom. – Próbáltam úrrá lenni a haragomon. –
Nem írhatja felül a császár rendelkezéseit.
– Ha szeretnéd megkérdezni a császárt, megteheted.
– Hol van?
– A legimádottabb hálószobájában.
Kétségbeesésemben egyenesen a Tiszta Lótusz Szállására
mentem. Amikor azonban odaértem az udvarra,
visszafordultam. Csak nevetségessé teszem magam, ha számon
kérem. A császárnak különben sem volt oka kiállni mellettem.
Ezek a gondolatok csak még jobban elkeserítettek. Ékkő
máris elkezdett félreállítani, pedig még meg sem koronázták.
Szilva pedig semmi olyat nem mondott, amiről ne tudtam
volna. Mindenki azt hitte, hogy Ékkő csak egy régi kiválasztott
volt, és senki nem emlékezett a Hóvirág névre.

∞
Az asztrológusok összegyűltek a császár könyvtárában, hogy
megbeszéljék, melyik nap lenne a legkedvezőbb a koronázásra.
Köztük volt a mezítlábas asztrológus is. Én a többi szolgálólány
mögött álltam lehajtott fejjel. Örültem, hogy nem vett észre.
Égett a tömjén, az asztrológus együtt énekelt a többiekkel,
miközben egy labdaformájú eszköz fölé hajolt, melyet lábak
helyett három varangyos béka tartott. Háromszáz éve építették
ezt a híres szerkezetet, mely állítólag képes felismerni a
mennyek szándékát. A férfiak mindenfelé mutogattak, a
homlokukat ráncolták, bólogattak, mormoltak. Vannak kedvező
napok az esküvőre, horgászásra, utazásra, kilovaglásra, más
napokon inkább fa ékszereket kell hordani jade helyett, dísztelen
ruhákat kell felvenni a piros helyett, nem szabad kígyókról
beszélni vagy tüzet gyújtani és főzni.
– A koronázásra... – együtt nézegették az eszközt – lássuk
csak... – Reméltem, hogy a következő kétszáz évben nem
találnak kedvező napot erre az alkalomra. Ám kis idő múlva
összecsapták a kezüket, és felkiáltottak: – A harmadik hónap
huszadik napja!
Csak egy hónapot kellett várni addig.
Az udvar hirtelen megtelt varrónőkkel, zenészekkel,
ékszerészekkel, borszakértőkkel és eunuchokkal, akik arról
tanácskoztak, milyen különlegességeket kínálnak a birodalom
egyes részei az ünnepi lakomára. Ékkő büszkén sétálgatott
körbe. A szobalányai a karjánál fogva támogatták, mintha attól
félnének, hogy megbotlik, és megöli magát, a nyomában pedig
táplálkozás-szakértők loholtak, és arról beszéltek, milyen
ételekkel lehetne felhizlalni őt és a magzatot. Hallgatni sem
bírtam.

∞
Nagyon hamar eljött az év harmadik hónapja.
– Még mindig nem találtál semmit? – kérdezte a nemes
hölgy, amikor beléptem a hálószobájába.
Megráztam a fejemet. Szilva épp egy idős mosónővel beszél,
de nyilván az sem vezet sehová.
– Sajnálattal hallom. Beszéltem a kancellárral a császár
szándékairól. Azt mondta, a császár dolga döntést hozni a
császárnét illetően.
Csalódottan dörgöltem meg a homlokomat.
– Tudtam, hogy nem számíthatok a támogatására. Túl sokat
kértem tőle. – hgy zsámolyon ült az ágya mellett, a keze egy
fémmelegítőn hevert. – A császár nagybátyját is megkerestem.
Fogadott az öreg, aztán megkérdezte, mit gondolok a
nagyhercegről. Hosszas beszédet tartott az ellenségéről, hogy
milyen hitvány alak, és vele pedig milyen igazságtalanul bánt a
császár. Attól tartok, egyre dühösebb és szenilisebb.
Most már semmi sem állíthatta meg Ékkőt.

∞
A hónap tizennyolcadik napján, két nappal Ékkő megkoronázása
előtt a szobám udvarán álltam, az éjjeli égboltot néztem. A hold
nem jött elő, csak a csillagok hevertek rajta szanaszét, mint a
megfagyott napraforgómagok. Apámra gondoltam.
Szomorkodtam. Mégsem tudtam valóra váltani az álmát.
A Belső Udvar keleti feléről, a Tiszta Lótusz Szállásának
irányából, sikoly csapott fel. Felismertem Ékkő hangját.
Gondolkodás nélkül odarohantam.
Az udvaron rengeteg szolga sürgölődött. Ékkő szobájából a
szobalány véres ágyneműt vitt ki sietve.
Elveszítette a gyermeket.
Szentséges mennyek! Talán Ékkő mégsem lesz császárné.
A nemes hölgy szobájából néztem az Ékkőhöz látogatóba
érkező nőket. Megkövetelte a protokoll, hogy a hölgyek
kifejezzék részvétüket, még ha mindenki tudta is, hogy ez nem
őszinte Amikor a nemes hölgy visszatért Ékkő szobájából,
megkérdeztem tőle:
– A császár most el fogja halasztani a koronázást?
– Nem hiszem – rázta a fejét.
– De hideg a méhe! – Ügy hallottam, a magzat nem marad
életben a hideg méhben.
– Én is erre gondoltam. De a legimádottabb azt mondja, nem
ez a helyzet.
– Mi más történhetett?
– Azt mondja, valaki sisakvirágot rakott a borába.
A sisakvirág mérgező növény, a nem kívánt magzatok
elhajtására használják.
 – Ki tenne ilyet?
Felsóhajtott.
– Senki nem lenne ennyire szívtelen. Ő azonban dühös. Ez az
oka. Légy óvatos! Ne menj a közelébe! Nem lenne jó, ha most
magadra vonnád a figyelmét.
Elkeseredtem. Vajon Ékkő képes lenne megvádolni azzal,
hogy megmérgeztem?
Aznap éjjel, amikor lefeküdtem a szőnyegemre, nem tudtam
elaludni. Holnap talán a Jeting Udvar hideg padlóján fogok
aludni? Vagy még annál is rosszabb sors vár rám?

∞
Az Ékkő megkoronázása előtti éjszakán a császár magához
hívatta a tehetségeket, hogy szolgáljanak neki. Amikor mi
kilencen megérkeztünk a selyemköpenyünkben,
megparancsolta, hogy feküdjünk le a sarokba a hatalmas
szőnyegre, miközben ő a gyertyák fénykörében iszogatott. Nem
kérte, hogy vetkőzzünk le, vagy menjünk oda hozzá. A többi
tehetség belefáradt a várakozásba, és a másnapi koronázásról
kezdett sugdolózni, én viszont csak mereven, némán feküdtem.
Hamarosan elhallgattak, és elaludtak.
– Mej – súgta a fülembe Szilva. – Kiderítettem, miért
száműzték Ékkőt.
– Tényleg? – Majdnem felugrottam. A császár még mindig a
fénykörben ült, a bal kezében a kancsóját tartotta, a jobban egy
kardot. Felállt, a válla ingadozott, mintha kardtáncot mutatna be.
Éjszaka ritkán beszélt, ha mégis megszólalt, bort kért. – Miért
száműzte őt a császár?
– Nem a császár volt. Hanem a néhai császárné. Féltékeny
volt Ékkő szépségére, és mert a császár kedvelte őt. A császárné
valamilyen kitalált ürüggyel megölette Ékkő családját, őt pedig a
Jeting Udvarba száműzte.
– Tényleg?
– Ez még nem minden. Most jön a java – mondta Szilva. –
Ékkő a császár bátyjának az ágyasa volt. mielőtt a császáré lett.
Felültem.
 – A császár bátyjáé?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Kétség sem férhet hozzá. Az egyik eunuch temetésén
találkoztam egy öreg nővel, akinek beteg a csípője. Ő mondta.
Réges-régen a császár bátyjának a háztartásában dolgozott.
Először nem ismerte meg Ékkőt. De amikor megemlítettem
Hóvirágot, eszébe jutott.
– A nemes hölgy látta őt kilenc éve, amikor még az udvarban
élt?
Szilva a császárra pillantott. Úgy tűnt, nehezére esik tartani
a kardot, átkozódott.
– Nem, azt hiszem, egyik hölgy sem látta. A császár külön
szobába helyezte, elrejtette a felesége elől. Ez dühítette fel a
császárnét annyira.
Nem csoda, hogy senki sem hallott róla. Mit gondolna a
nemes hölgy, ha hallana a botrányról? Biztosan meglepődne, de
Ékkő koronázása holnap lesz. Már túl késő. Akkor sem állíthatjuk
meg, ha ma éjszaka sikerül elterjesztenie a pletykát.
– Bár korábban tudtam volna róla! Holnap lesz a koronázás.
– Van itt még valami. – Szilva a fülem köré hajtotta a kezét.
–Ékkő egy különleges kendőt tart magánál.
– Miért különleges? – Teljesen átlagos dolog kendőt hordani.
Mindenki tartott magánál.
– Egy férfié volt.
– A császáré?
– Abban semmi különleges nem lenne.
– Akkor kié?
– Bort! – A császár kiáltása visszhangzott a teremben,
megriasztott.
Szilva felkelt.
– Várj meg! Ha visszajövök, elmesélem.
A szoknyája szegénye a térdemhez ért, mikor elment
mellettem.
Az ujjaimat rágcsáltam. Végre! Megtudtam Ékkő titkát.
Milyen érdekes a múltja, és megtartotta egy férfi kendőjét?
– Mondd már, Szilva! – nyaggattam, amikor visszaért. – Kié
az a kendő?
 – Csak annyit mondhatok, hogy egy férfi neve van
belehímezve.
Zakatolt a szívem.
– Mi az a név?
– Csiancseng, vagy valami ilyesmi. Nem biztos. Ékkő mindig
magánál tartja.
Ismertem ezt a nevet. Ő volt Kao-cu császár elsőszülöttje, a
császár bátyja. Ékkő tehát tényleg az ő ágyasa volt.
– Hogy tudtad meg?
– Egy mosónő említette pár napja. De nem tudnám
bebizonyítani. Ma minden a feje tetejére állt , miután elveszítette
a babát. Sokan jöttek-mentek a szobájában. Beosontam, és
körbenéztem. Gyorsan. Egy kacsapár van rajta, és annak a
férfinak a neve.
A nemes hölgy örülni fog, ha meghallja. A császárra
pillantottam, aki még mindig a kardtáncát próbálta előadni.
Szilva felé fordultam, és halkan megkérdeztem:
– Megesküszöl rá, Szilva?
Vállat vont.
– Nem. Lehet, hogy tévedtem.
– Egy kendő – ismételtem halkan. – Várj meg itt, Szilva!
Mindjárt visszajövök!
Nem tudtam azonnal indulni. A császár jól megmarkolta a
kardját. Előredöfött, és megfordult. Idegesen rágtam a körmöm,
és vártam. Végre elfordult.
Kisurrantam a szobából, és elszaladtam a Tiszta Lótusz
Szállására.
∞
A nemes hölgy keze a mellkasára rebbent, amikor befejeztem a
történetet.
– Biztos vagy benne? A bátyja ágyasa volt?
– És megtartotta a kendőjét. Rá van hímezve a neve –
tettem hozzá. – Az övé kellett legyen. Senki másé nem lehet. De
miért hordja magával még mindig, ennyi év után is?
– Erre csak ő tudna válaszolni. – A nemes hölgy láthatóan
elgondolkodott. – Ha megkaparinthatnánk azt a kendőt,
megmutathatnánk a császárnak.
– Szerinted el kellene lopnunk?
– Nem, dehogy. – Az ágy melletti zsámolyon ült. Kipirult az
arca. – Nem szabad ilyen bűnbe esnünk. Nem vagyok hajlandó
feláldozni ezért a büszkeségemet.
Ezt meglepve hallottam. Én hajlandó lennék ellopni azt a
kendőt, ha az életem múlna rajta.
– Akkor mit javasolsz?
Előttem járkált, a szemén látszott, hogy elgondolkodott,
remegett a fején a főnix. Végre megállt.
– Még ha el is akarnánk lopni, akkor sem hagyná nyílt
helyen, ahonnan csak úgy elvihetjük. Nagyon sajnálom. Majdnem
biztos voltam benne, hogy azzal a kendővel tönkretehetjük. De
attól tartok, tévedtem. Nincs rá mód. Ha a császár bátyja nem
lenne halott, ez egyértelműen a legimádottabb bukását okozná.
– Akkor békén hagyjuk, és végignézzük, ahogy holnap
megkoronázzák?
– Attól tartok, igen. – Megint felsóhajtott. – Menj aludni,
készül fel a holnapi napra!
Csalódottan vánszorogtam el az ajtóhoz.
– A császár egyszer kérdezősködött a testvéréről. Mintha
úgy érezte volna, hogy a bátyja figyeli. Furcsa, nem?
Megállított.
– Ezt eddig nem is mondtad! Mesélj! Mit mondott?
– A gyertyák fénykörében ült. Úgy nézett ki, mint aki fél. –
Nagy levegőt vettem. – Azt hiszem, kísértetet látott. De nem
értem. Miért félne a testvérétől?
A nemes hölgy szeme csillogott a gyertyafényben.
– Erről nem szabad pletykálkodnunk, Mej. Ezért nem tudsz
róla. A császár meggyilkolta a családját.
Megdöbbentem. Tehát igaz a főnix balladája.
– Így került a trónra – mesélte. – Kegyetlen csata dúlt a
Hszüan-hszü kapunál, melynek során a császár leszúrta a
bátyját, a trónörököst, és megölte az öccsét. Az asszonyaikat
rabszolgává tette, a kisgyermekeket lemészárolta, az apját, Kao-
cu császárt börtönbe vetette, aztán kijelentette, hogy ő mindenki
egyetlen ura.
Rábámultam. Szóval ez az igazság!
 – Azt mondod, a császár leszúrta a trónörököst és az öccsét,
és rabszolgasorba vetette az asszonyaikat?
– Gondolom, Ékkőt megtartotta magának. – Sóhajtott. –
Második fiú volt, Mej. Esélye sem volt a trónra.
Eszembe jutott, amit Fácán mondott. „Volt egy ágyas...
Anyámnak nem tetszett, ahogy vele bánt... Már értettem.
– És a gyermekek?
A nemes hölgy felsóhajtott.
– Kétéves volt a legidősebb. A Li család elsőszülöttje. Hét fiú
és öt lány. Nők, szolgák, az udvaroncok, akik támogatták őket...
Megremegtem. Szinte hallottam a gyermekek sikolyát,
miközben az apró lábukkal szaladnak a pengék elől, tehetetlenül.
Láttam, hogy a kis arcukat a rémület könnyei csíkozzák, aztán
vérbe borulnak. És az a rengeteg ember... – Tehát a császár azt
hiszi, hogy a bátyja szelleme kísérti?
A nemes hölgy nem felelt, a gyertyalángot nézte. Dundi arca
remegett, mikor erősen belemarkolt a vállamba.
– Mej, azt hiszem, kitaláltam, hogyan győzhetnénk le a
legimá-dottabbat.
Úgy vibrált a hangja, ahogy még soha, de nem a félelemtől,
hanem izgatottságában. Felgyorsult a lélegzete, láttam, mennyire
igyekszik uralkodni magán.
– Hogyan?
Az ajtóhoz ment, kinyitotta, és odakiáltott a szobalányainak,
akik a szoba előtt álltak.
– Készítsétek elő a lámpásaimat!
Nagyot nyeltem, tudtam, hová megy. De azért rá akartam
kérdezni.
– Hová igyekszel, nemes hölgyem?
– Kövess, Mej!
Lihegtem, mire odaértünk a császár hálószobájához. Most
nagyobb volt a sürgés-forgás, mint mikor eljöttem. Árnyak
szaladgáltak ki-be: Ékkő szolgái talán az utolsó simításokat
végezték a koronázás előtt.
A nemes hölggyel a hatalmas Kilin-szobor előtt álltunk,
letöröltem a homlokomról az izzadságot
– Jobb is, hogy itt van Ékkő – mondta, míg várta, hogy az
eunuch bejelentse az érkezését.
Amikor a császár készen állt rá, hogy fogadjon minket, a
nemes hölgy belépett a szobába, én pedig követtem. Szilva és a
többi tehetség eltűnt.
Ékkőre pillantottam, aki a császár mellett ült egy zsámolyon.
Jó ideje nem találkoztunk, és nem számítottam rá, hogy így
fogom viszontlátni. A fehér haja kócosan omlott a mellkasára, a
bazsarózsa szépségfoltok az arcán elkenődtek, az ajka
cserepesnek tűnt, és a gyertyafénynél látszottak a mély ráncok a
szeme sarkában. Hálóingnek tűnő fehér ruhát viselt hosszú,
rózsaszín inggel. A mellette lévő zsámolyon hevert a sárga királyi
öltözék és a főnix fejdísz, melyet másnap kellett felvennie.
– Milyen ügyben jöttél, nemes hölgy? – kérdezte a császár.
A hangja elfolyt. Részeg volt, mint minden este. Ingadozott
is, a kardja a hatalmas ágya mellett hevert.
A nemes hölgy letérdelt elé. Némi habozás után mellé
térdeltem.
– Mindenki egyetlen ura – mondta. – Bocsáss meg, nem
lenne szabad ilyen kései órán megzavarjalak, de félek, beszélnem
kell a Belső Udvar érdekében, még ha az sérti is a legfelsőbb
urunk fülét.
 – Beszélj!
– Az idén tavasszal elmentem leróni tiszteletemet az
őseinknek az Oltárházba csingming napján – mondta. – Talán
nem kellene elmondanom, de véletlenül kihallgattam a
legimádottabb imáit, miután elmentél.
Nem tudtam biztosan, mit forgat a fejében a nemes hölgy.
Csingming napján az emberek összejönnek a hozzátartozóikkal,
hogy leróják a tiszteletüket a halottaik előtt. A legtöbb család
elmegy a sírokhoz felsöpörni a földet, tömjént égetnek,
gyümölcsöket és húsokat ajánlanak fel. Aznap a nemes hölgy a
többiekkel együtt meggyújtotta a tömjént, miután meglátogatták
a császári mauzóleumot, míg én imákat ajánlottam fel apámnak a
saját készítésű halotti táblám előtt, mivel nem tudtam Vensujba
utazni.
– Mi lenne az? Már rég volt. Miért hozod most fel? –
szakította félbe Ékkő, mintha rosszat sejtene. – Egyébként,
mindenki egyetlen ura, veled távoztam. Nem emlékszel?
A császár mintha meg sem hallotta volna.
– Ha ezt akarod elmondani, nemes hölgy, már hallottam.
– Mindenki egyetlen ura, engedd, hogy folytassam! Nem
fogom elismételni a részleteket. Véletlenül hallottam, hogy a
legimádottabb kifejezte az elhunytak felé nem múló szeretetét,
és hogy örökké gondol rájuk. De nem az elhunyt császárnak
címezte az imáját
A császár megmerevedett.
– Hanem kinek?
– Inkább nem mondanám ki a nevét.
– Nemes hölgy, nem tudtam, hogy aljas hazugságokat is épp
olyan ügyesen szősz, mint selymet – vágott közbe Ékkő. –
Szerinted a mi végtelen bölcsességű uralkodónk elhiszi ezeket a
hitvány meséket?
– A holtak erősek, legimádottabb, mindketten tudjuk, hogy a
bosszújuk elűzheti a szerelem gyümölcsét, melyet megfoganni
igyekszünk.
Okos fogás volt a császár félelmeit összekötni Ékkő
tragédiájával. A császár alig észrevehetően megremegett. Ékkő
felkelt, és közelebb lépett a nemes hölgyhöz.
– Vigyázz, mit mondasz, nemes hölgy! – Összeszűkült a
szeme, de az arca holtsápadt lett.
– Ó, jaj, legimádottabb, féljük őket, imádjuk őket, mégsem
tudunk megszabadulni tőlük – folytatta a hölgy kimérten. – És
ami még megdöbbentőbb, megőrizzük a zálogukat, remélve,
hogy ezzel a múlt egy darabját is magunkkal hordhatjuk.
Nagyot dobbant a szívem. Ez kockázatos volt. És ha nincs is
kendő? Mi van, ha kiderül, hogy mégis a császártól kapta?
Ékkő odahajolt hozzá, a szeméből sütött a gyűlölet.
– Szégyelld magad, nemes hölgy! Hogy vagy képes feladni a
becsületedet, és megvádolni az ártatlant?
A nemes hölgynek arcizma sem rezdült.
– Ha a legimádottabb azt állítja, hogy nem érez semmit a
halott iránt, akkor hogy lehet, hogy sosem vált meg a kendőjétől?
– Kendő? – Ékkő hangja elcsuklott. – Hogyan... hogy...
– Milyen kendő? – A császár talpra ugrott.
Ékkő hátralépett, belemarkolt a ruhájába.
– Nem tudom, miről beszél.
– Hol van az a kendő? Ide vele!
Ékkő úgy nézett, mintha el akarna menekülni. A császár
elkapta.
– Hol van?
Mielőtt felfogtam volna, mi történik, Taj-cung egyetlen
mozdulattal letépte a nőjéről a ruháját. Átkozódva szaggatta,
csapkodta, míg egy darabka anyag a földre nem hullott belőle.
Finom, áttetsző selyem volt, két fészkelő kacsát, a szerelem
jelképét hímezték bele gyönyörűen. A legmegdöbbentőbb
azonban a belevarrt írás volt: „Az én legdrágábbamnak, örökké
tiéd a szerelmem. Csiangcseng.”
A császár sikítva a padlóra dobta, és rátaposott.
– Nálad van a kendője! És a neve! Az ő neve! – Elkapta Ékkő
nyakát, fojtogatni kezdte. – Hogy merészeled? Hogy merted
megmutatni előttem a nevét?
– Én... megtisztelve érezném magam, ha...
megmagyarázhatnám. – Ékkő arca vörösre vált.
– Nincs... mit... megmagyarázni! – üvöltötte a császár.
Minden olyan gyorsan történt. Elkiáltotta magát, mire
berohant a szolgák hada, és kirángatták a legimádottabbat az
udvarra. Fülsüketítő zsivaj támadt. Ékkő sikított, a férfiak
kiáltoztak, léptek dübögtek, a szobalányok és eunuchok
ámuldoztak. Én talpra kecmeregtem, és az ajtóhoz szaladtam. A
folyosóról rengeteg ember rohant be bunkósbottal és karddal a
kezében. Eltorzult az arcom, a hátam nekipréselődött az ajtónak.
Az őröket általában nem engedték be a Belső Udvarba,
különösen nem fegyveresen.
A császár kiáltott valamit, ők pedig Ékkőre vetették
magukat. A szoknyáját egy hirtelen mozdulattal felszakították,
ezt éles sikoly követte, mely egészen az égig hatolt.
Nem láttam őt. Annyi árnyék volt, annyi furkósbot, annyi
láb! Közelebb botorkáltam az egyik oszlophoz, végül megtaláltam
Ékkőt a kőlépcsők mellett. Először eltakarta a fejét, a teste az
ökölcsapások közt hánykolódott. Aztán összeesett. A hátára
botütések záporoztak. Újra meg újra hasba rúgták jó erősen, épp
ott, ahol nemrég új élet készülődött; a jobb szemére kemény
kardhüvely csapott. Hánykolódott, forgott, remegett, fetrengett
a véráztatta földön.
Behunytam a szemem, a csontjaim már attól is sajogtak,
hogy őt néztem. Amikor újra kinyitottam a szemem, egy
meztelen lény hevert előttem, akit csupán a vér borított be.
Remegő ujjaival a földbe markolt, a teste felemelkedett, de
megint visszahullott.
Örömöt, megkönnyebbülést kellett volna éreznem. A
legrosszabb ellenségem, aki az elmúlt évek alatt a riválisom volt,
az álnok, hamis Ékkő, aki tönkretette az esélyeimet és az
életemet, végre elbukott, többé nem térhet vissza.
Az arcom mégis kihűlt, a kezem elzsibbadt. Miért kellett így
lennie? Minek ez a sok férfi és furkósbot?
– Megérdemelte – mondta mellettem a nemes hölgy.
– Fel sem nyögött – jegyeztem meg. – Egy nyögést sem
hallottam. Nem is sírt. Egy könnycseppet sem ejtett.
– Attól jobb lett volna?
Nem tudtam, mit feleljek, el akartam fordulni.
– Fogjátok le! – kiáltott a császár. Az egyik őr lefogta Ékkő
vállát, míg a császár összevágta az arcát a kardjával. Egy vonal,
még egy, aztán még egy.
Egy betű formálódott az arcán, bőven ontva a vért. Nu.
Rabszolga.
 – Ezennel lefokozlak. – A császár hangjából ömlött a gyűlölet.
– Megfosztalak a rangodtól, a Jeting Udvar börtönébe vetetlek,
életed hátralévő részében a legsötétebb, legpenészesebb
szobában fogsz lakni a rágcsálókkal együtt. Napkeltétől
napnyugtáig éjjeliedényeket fogsz mosni, és trágyát gereblyézel a
kertben. Kapitány! Vigyétek!
A kapitány megjelent, és beledobta Ékkő petyhüdt testét egy
talicskába. A császár megint dühöngve kiabálni kezdett, aztán
végre elviharzott. A kapitány odahívta az őröket, és elindult a
talicskával. Csikorogva elhaladtak mellettem, elérték az udvar
egyetlen sárgabarackfáját, végül a hatalmas, kő Kilin-szobrot, a
mitikus egyszarvút, mely az épületegyüttes bejáratát őrizte.
A talicska megállt, felemelkedett benne egy árnyék.
Odamentem hozzá. Nem tudtam, miért. A nemes hölgy még
mindig mögöttem állt, talán azon töprengett, mire készülök. De
képtelen voltam megállni. Csak látni akartam. Csak még egy
utolsó pillantást vetni rá.
Próbált belekapaszkodni az emelvényen álló szoborba,
igyekezett megtartani az egyensúlyát, vagy talán fel akart
mászni rá. Túl magas volt neki, ha a földön állt volna, csak a
hasáig ért volna fel. De most ott állt a talicskán inogva, a karját
átvetette a mitikus állat hátán. Amikor sikerült megfognia,
ráhúzódzkodott, felfeküdt az erős hátára. Egyik kezét a
szobornak nyomta, és arra fordította a fejét, ahol én álltam. A
fehér, kócos, véres haja úgy csapkodott az arca körül, mint a
mérges indák, a szeme pedig, az a macskaszerű, olyan tekintettel
fordult felém, amilyet élőlényen sosem láttam.
Mondani akartam valamit, de nem tudtam, mit.
– Hát itt vagy, Mej – szólalt meg végül bizonytalan, rekedtes
hangon. – Milyen érdekes vége lett! Erre egyáltalán nem
számítottam. De ne sajnálj! Nem kell. Mert tudnom kellett volna.
Elszakítottam róla a tekintetem.
– Sajnálom, Ékkő. Nem tudtam, hogy így fognak bánni
veled...
– Azt tetted, amit tenned kellett. Nem vádollak. Igazából...
én vagyok az, aki... nekem kellene... – Vér csörgött le az arcán,
de nem törölte le. – Nekem kellene bocsánatot kérnem a sok
ostobaságért, amit tettem. Becsaptalak, kihasználtalak...
 – Én...
– De semmi baj. Semmit nem kell mondanod. Csak felejts el
mindent! Felejtsd el ezt az egészet, felejts el engem!
Széttárta a karját, a nyakamra valami rácseppent, égetett,
mintha forró olaj lenne. Megrezzentem.
– Vissza fogsz jönni. Mindig visszajössz – mondtam.
A fejét rázta.
– Ezúttal nem.
– Harcos vagy. Most is harcolni fogsz, Ékkő.
Elfordult. Úgy tűnt, igyekszik felegyenesedni, felállni a
szoborra, de a lába megbicsaklott, és folyton lecsúszott. Végül
mégis felállt, a teste ingadozott, a hosszú, kócos haja úgy tapadt a
hátára, mint fehér gallér.
– Elfáradtam, Mej. Annyira fáradt vagyok! – Elgyengült a
hangja, már alig hallottam, mintha a mászás minden erejét
kivette volna. – Most elmegyek. Ég veled, barátnőm!
Felugrott a levegőbe. Széttárta a karját, a fejét lehajtotta, a
haja szétterült, úgy ívelődött, mint egy színtelen szivárvány.
Aztán lebukott. A feje a falnak csapódott. Tompa koppanás
hallatszott, a levegőbe apró cseppecskék szálltak fel, mint a
nehéz gyöngyök. Aztán hirtelen megálltak, és fekete esővé
változtak.
Hosszú ideig bámultam a sötétségbe, meg sem tudtam
mozdulni. Valamivel később mozgás támadt körülöttem. A
császár mindenkinek megparancsolta, hogy menjen el. Valamikor
visszajött az udvarba, de nem tudtam, mikor, és látta-e Ékkő
ugrását. Kiabált, hátradobta az ingujját, aztán megint elment. A
nemes hölgy a nevemet kiáltotta. Meg sem mozdultam, és
hamarosan ő is elment.
Ékkő mozdulatlanul hevert a fal mellett. Körülötte fekete
tócsa formálódott, csillogó patak indult ki a fejéből, lecsorgott a
lépcsőn át az udvarra. A kapitány felemelte a testet, és beledobta
a talicskába. A tömeg szétoszlott, és visszatért a sötétségbe.
Valami kerek feküdt a szobor lábánál. Ékkő legyezője.
Felvettem. Mindkét oldalát kifestette valaki, talán ő maga.
Az egyikre egy nőt rajzolt, aki lehajtott fejjel nézett egy
bazsarózsát, a másikra egy másikat, aki felemelt fejjel csodálta a
holdat. Nem tudom, miért, de kettőnkre emlékeztettek: Ékkőre
és rám.
Igazság szerint hasonlítottunk egymásra. Szemben álltunk
egymással, mint a legyező két oldala, de ki is egészítettük
egymást. A sorsunk viszont kizárólag a császáron múlt: a
tulajdonoson, a parancsnokon, a létünk urán.
És ez ellen semmit sem tehettünk, mert egyszerűen a
szeszélyeitől függtünk, csupán szórakozást jelentettünk neki az
ágyban, egy kiegészítő voltunk a párnája mellett, semmi több. Mi
adtuk a fonalat az eksztázisához, de sosem a boldogsága
szövedékéhez.
 I. SZ. 643

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHETEDIK ESZTENDEJE

NYÁR
Attól már nem kellett tartanom, hogy Ékkő visszaküld a Jeting
Udvarba, vagy csapdát állít nekem, és amikor a császár mögött
lépkedtem, nem kellett oldalra pillantgatnom, hogy lássam a
legimádottabb macskaszerű szemét, bár erről azért nem tudtam
leszokni. Hamarosan visszakaptam a munkámat az
öltöztetőteremben, sőt, előléptettek, most már én felügyeltem
másik öt lány és huszonkilenc varrónő munkáját.
A nemes hölgy hitt benne, hogy idővel bejuttat engem az
udvarhölgyek közé, hogy megszerezheti nekem Ékkő korábbi
pozícióját.
– Minden lehetőséget meg fogok ragadni, hogy ejthessek pár
jó szót rólad a császár előtt – mondta.
Ékkő halála után megint a nemes hölgy lett az udvarban a
legbefolyásosabb nő. Taj-cung visszaadta neki a munkáját a
Császári Selyemhernyó-tenyészetben. Megkapta a
legimádottabb gyönyörű ruháit, bundáit, ékszereit, és neki
kellett áthelyeznie Ékkő szolgálólányait. Azt mondta, ha
udvarhölgy leszek, együtt uraljuk majd a Belső Udvart.
Én azonban nem voltam ennyire biztos a dolgomban. Volt
valami a győzelem utáni porban, ami nyugtalanított. Gyakran
álmodtam Ékkőről, a haláláról, az egész brutalitásáról. Ilyenkor
ébredés után úgy dörzsölgettem a nyakamat, mintha még mindig
érezném rajta a vércseppeket.
Senkinek sem mondtam el, de elmentem a temetésére.
Követtem a két eunuchot, akik a koporsóját vivő ökrös szekeret
vezették be a szégyenbe esett nők temetőjébe. Egyik szobalánya
sem jött el. Én alkottam a teljes temetési menetet. Amikor
megérkeztünk a holt fák ligete melletti kis halomhoz, megkértem
az eunuchokat, hogy nyissák ki a koporsót. Ékkő kifacsarodva
feküdt benne, a karját kinyújtotta, mintha próbálná elkapni a
koronát, melyet elveszített. Az arca megfeketedett és feldagadt,
a hajába beleragadt az alvadt vér. Az egyik macskaszerű szeme
mozdulatlanná dermedt, a másik eltűnt.
Nem ismertem fel benne Ékkőt. Ő volt az, de nyugodtan
lehetett volna bármelyik másik kegyvesztett nő is a múltból.
Vagy én a jövőből.

∞
Senkinek sem beszéltem Ékkő haláláról és temetéséről, de egyre
többet gondoltam Fácánra. Ő megértene. Tudná, mit érzek.
Most még jobban hiányzott, mint eddig bármikor.
Kimentem a pólópályára, hátha látom őt. Megálltam az
eperfa alatt, pontosan ott, ahol emlékeim szerint két évvel
ezelőtt Akkor rám talált, és elvitt a mandarinligetbe, ahol a mi
közös kalandunk kezdődött. Megint a fák alatt álltam, de tudtam,
hogy most nem fog eljönni értem.
Fekete ménen lovagolt egyenes háttal, kecses mozdulatokkal
lengette az ütőjét. A válla szélesebb lett, most már pont olyan
izmos volt, mint a trónörökös. Még nem töltötte be a
tizennyolcat, de máris férfiasan nézett ki. Egy-két év múlva talán
pont olyan hatalmas lesz, mint a koronaherceg.
Megállt a lován, a fa felé fordult, ahol rejtőzködtem. Túl
messze álltam ahhoz, hogy észrevegyen, de legalább gondolt rám
vajon?
„Sok leány álmodik róla” – mondta annak idején Ékkő.
Én is róla álmodom, de nem ő a végzetem. Miért kell, hogy
így legyen? Miért kell, hogy ő legyen az álmom, ha a végzetem
nem lehet?
Könnyes szemmel jöttem el onnan.

∞
– Hallom, kimentéi a pólópályára – mondta a nemes hölgy,
miközben Ékkő ruháit vettük szemügyre a szobájában,
– Csak sétálgattam.
– Nem kéne a holnapi napra készülnöd? – Az egyik ruhaujj
varrását nézte. Másnap volt az éves vadászati nap. A császár
minden évben vadászjátékokat rendezett a Tiltott parkban. Sok
minisztert és az uralkodói család tagjait is meghívták. – Arra
gondoltam, ez lenne a megfelelő alkalom, hogy megkérjük a
császárt, adja neked Ékkő rangját.
Meghajoltam.
– Hálás vagyok a segítségedért, nemes hölgyem.
– Jól haladsz, Mej. Ékkő meghalt. A tiszta hölgy békén hagy.
Más lány nem is versenyezhet veled. Hamarosan tiéd lesz a
legimádottabb rang, és mindent megkaphatsz, amit csak kívánsz.
Most nem teheted tönkre az esélyeidet.
Eltöprengtem, vajon tudja-e, miért mentem ki valójában a
pólópályára. Átforrósodott az arcom.
– Nem fogom, nemes hölgy.
– Ez tetszik? – Átadott egy hosszú, indigókék ruhát,
melynek mintái a hullázó tengert és a hegyeket idézték.
A mellette heverő sárga ruhát néztem. Azt azonban nem
kérhettem el. A sárga a császár és a császárné színe.
– Nagyon előkelő.
– Fel kellene venned. Jól állna neked. Tessék... – levette a
karkötőjét, és felrakta a csuklómra – ezzel még szebb lesz.
Tetszik?
– Igen. – Megpróbáltam levenni. – De ez a tiéd.
– Legyen nálad! Kölcsönadom. Nagy nap lesz a holnapi. Jó
benyomást kell keltened. – Megsimogatta a kezemet, majd
mintha csak most jutna eszébe, hozzátette: – Csi herceg Vende
legkisebb fia, nyolcadik a sorban. Nincs esélye.
– Tisztában vagyok vele, nemes hölgy.
Bólintott, én pedig nagyon megkönnyebbültem, hogy nem
folytatta.

∞
Aznap délután a császár korán elment, hogy felkészüljön a
vadászatra. Szilvával együtt elpakoltuk a tintát és a tekercseket
a könyvtárban, ugyanis eljött segíteni, mivel a császár egyik
személyes kísérője megbetegedett. Épp ki akartunk lépni a
kertbe, amikor megláttam a mezítlábas asztrológust néhány
férfival beszélgetni, mindnyájan csillagokkal és holdakkal
díszített ruhákat viseltek, a taois-ták hivatalos öltözékét.
Korábban megbeszélést tartottak a császárral, de azt hittem,
már elmentek.
Az asztrológus észrevett, és magához intett.
– Gyere ide! – Megtorpantam. Az volt az érzésem, hogy
macskaegér játékot játszunk, és pechemre belesétáltam a
csapdába, melyet nekem állított. Ő csak beszélt hozzám,
miközben a csupasz lábával a földel tapodta. – Ismerősnek tűnsz.
Találkoztunk már, ám nem itt a palotában, valahol máshol.
A hangjának különös mellékzöngéje volt, mint az áldozatot
bemutató papé. Gyöngyözni kezdett a homlokom.
– Nem hiszem, hogy részesültem volna a megtiszteltetésben,
asztrológus uram.
A homlokát ráncolta, közben odajött hozzám a többi taoista
pap is. Gyanakodva méregettek, nem is pislogtak.
– Ki vagy? – kérdezte az egyikük.
Veszélyes emberek voltak. Hátraléptem.
– Mi az apád neve? – kérdezte az asztrológus.
A könyökömmel oldalba böktem Szilvát, és mindketten
sietve eljöttünk onnan, ügyet sem vetettünk a mögöttünk
felcsattanó kiáltásokra.
A szívem még mindig zakatolt, mikor a Belső Udvar
bejáratához értem. Ügy éreztem magam, mint aki majdnem
megbotlott és lezuhant egy szikláról.

∞
Mire másnap reggel megérkeztem a Tiltott parkba, már
megkezdődött a vadászat. A férfiak a császár és a kísérete
közelében, a tisztás szélén telepedtek le, a négy hölgy pedig egy
öreg gingkofa alatt ült, a szolgáik mellettük álltak. A tisztás másik
végén más rangos hölgyek és miniszterek foglaltak helyet
szétszórva. A császár vadászni jött, mi viszont, a palota többi
lakója, pihenőnapot kaptunk, ma nem kellett ellátnunk a
mindennapos feladatainkat.
A nemes hölgy elöl ült, hogy jól lássa a vadászatot, onnan
biccentett nekem. Odamentem hozzá. A tiszta hölgy, aki már
nem igazán járt el a társasági összejövetelekre, most jó messze, a
jobb oldalon foglalt helyet, a macskája az ölében hevert. Amikor
meglátott, összehúzta a szemét. Elfordultam.
Átkozódott. Talán engem szidott, talán valaki mást. Nem
számított, tudtam, hogy mindenkit gyűlöl, különösen a többi
hölgyet. Amikor az erényes hölgyet megcsípte egy szúnyog a
kertjében, a tiszta hölgy egy pohár folyadékot küldött neki, azt
mondta, póréhagyma leve, amivel a csípéseket szokták kezelni,
de mint kiderült, nem mondott igazat, az erényes hölgy bőre
ugyanis hamarosan elfertőződött.
Eltöprengtem, hogy a tiszta hölgy vajon engem vádol-e Ékkő
bukásáért. Valószínűleg igen, és ha egy módja lenne rá,
megitatna velem egy pohár mérget.
– A császárnak nincs oka megtagadni a kérést – mondta a
nemes hölgy, mikor odamentem hozzá. Halkan beszélt, mintha
aggódna, hogy a tiszta hölgy meghall. – Tisztán látszik, hogy
kifejezetten kedvel téged.
– Mikor fogsz beszélni vele, hölgyem? – kérdeztem,
miközben a császárt néztem a kedvenc lován, Barna Pejen.
Felemelte az íját, mögötte kiabálni kezdtek a bámészkodók.
– Lődd le azt az antilopot!
Nem értettem, miért rajonganak a férfiak ennyire a
vadászatért. Kegyetlen sport. Tulajdonképpen nem igazi
vadászat volt ez, inkább íjászkodás, mivel a vadászok még csak
arra sem vették a fáradságot, hogy átgyalogoljanak az erdőn. A
pásztorok vezették ki a tisztás közepére az előző éjszaka elfogott
vaddisznókat és antilopokat a kutyák és a pórázon vezetett
leopárdok segítségével. Aztán a császár és a kísérete megállt a
tisztás szélén még több kutyával, és lövői dözni kezdtek.
Az volt a cél, hogy egyetlen nyíllal öljék meg az állatokat, és
aki a legtöbb vadat leterítette, elnyerte a fődíjat: a császár
mellett ülhe tett az ezt követő ünnepi lakomán. Ha az íjász csak
megsebesítette az állatot, de nem ölte meg, pontlevonást kapott.
 Reméltem, hogy a vadászat minél hamarabb véget ér, a
nemes hölgy pedig beszélhet a császárral, hogy elkérje nekem
Ékkő rangját.
– Ezt követően frissítőket kapunk. Akkor majd beszélek vele
– mondta a nemes hölgy. – Te pedig velem tartasz.
– Örömmel. – A császár lassan elfordította az íját, célpontot
keresett. A nyíl felszállt a levegőbe. A tisztáson nyüszítés támadt.
A császár csalódottan felnyögött. Elhibázta.
Ásítanom kellett, de elnyomtam. Mi a szórakoztató abban,
hogy már eleve csapdába csalt állatokra vadásznak? A
kezemmel árnyékot vetettem a szememnek, a nyakamat
nyújtogattam, úgy tettem, mintha a császár következő lövését
figyelném, de valójában a császári család tagjain néztem végig
gyorsan. Fácán nem volt köztük, ahogy Taj-ce sem.
Nem is emlékeztem rá, mikor láttam utoljára a trónörököst.
Talán akkor este, amikor Jo herceggel harcoltak? Aira azonban
emlékeztem, hogy Jo herceg kiűzetése után Taj-ce is kiesett a
császár kegyéből. Azt beszélték, hogy az apját feldühítette a
trónörökösben dúló agresszió, és kételkedni kezdett benne, hogy
jó uralkodó lenne belőle. Éppen ezért megfenyítette a fiát. Nem
birkózhatott, valamint csökkentették a járandóságát és a
kíséretét.
– Keresel valakit? – A nemes hölgy is árnyékolt a szemének.
– Nem, dehogy – feleltem gyorsan. – Taj-ce nincs itt. –
Fácán másik bátyja, Vej herceg viszont megjelent. Ő azonban
egyértelműen túl kövér volt ahhoz, hogy képes legyen felhúzni az
íjat. A túlsúlyos herceg úgy nézett ki a hordszékében és a négy
női hordárával, mint elefánt a vízililiom levelén; különös látványt
keltett az ügyes lovasok között.
– Ügy tűnik, a császár sok fontos embert kihagyott a
meghívottak listájáról. – Megnyalta az ajkát, a ginkgoágak sötét
árnyat vetettek az arany nyakláncára. – A nagybátyja sem jött
el.
Végignéztem a miniszterek izzadt arcán. Igaza volt.
– Miért nem hívták meg a nagybácsit a vadászatra, nemes
hölgy?
– Kezd nagyon elmérgesedni a nagybácsi és a nagyherceg
kapcsolata. Két napja a nagyherceg javasolta, hogy léptessenek
elő egy minisztert. A nagybácsi tiltakozott, inkompetensnek
nevezte az illetőt, és erősködött, hogy a nagyherceget
megvesztegettek. A császár azt mondta neki, hogy fogja be a
száját, és előléptette a nagyherceg partfogoltját.
– Értem...
Sikítás hallatszott a bal oldalamról.
– Leöntöttél a borral! – A tiszta hölgy a szobalánya fülét
markolta, és a fogait csikorgatta. – Te kétbalkezes!
– Ne nézz rá! – intett a nemes hölgy. – Keresi a bajt.
Töltenél nekem egy kis sört?
Elmentem a söröskancsóért, mely egy tálcán állt mögöttem.
– Gondolom, a császár nagybátyja eléggé megharagudott,
amiért kizárták erről a fontos eseményről.
A nemes hölgy bólintott.
– Úgy hallottam, dühbe gurult az audiencián. Azt mondta,
hogy a császár esztelen és hálátlan, de még sok más is elhangzott.
A császár megharagudott. Egy évre megfosztotta őt a
járandóságától, és egy hónapra felfüggesztette az udvari
feladatait.
Ez hatalmas csapás lehet az öregnek, hiszen megszokta már
a hatalmat.
– Gondolom, nem fogadta jól.
– Csak remélni tudom, hogy valahogy észhez tér. Ha így
perlekedik tovább a nagyherceggel, nem lesz béke az udvarban
Ki az az etikett-tanár?
– Melyik? – Követtem a tekintetét. A tiszta hölgy mellett
megjelent Eső. Mélyen meghajolt, és belesúgott a fülébe. A tiszta
hölgy felkapta a fejét, és egyenesen rám meredt. Ha pillantással
ölni lehetne, tízszeres halált haltam volna. – Emlékszel arra a
miniszternőre, aki elterjesztette a pletykát, hogy eladtam a
császár éjjeli ruháját?
– Ő lenne az?
Bólintottam.
– Mit csinál a tiszta hölggyel?
– Nem tudom. – Esőt nem szabad alábecsülni. Összefogott
Ékkővel, de mivel akkor már nem találkozgattam Fácánnal, nem
árthatott nekem. Vajon ő meg a tiszta hölgy mit találtak ki?
– Kíváncsi lennék, mit mond a tiszta hölgynek.
 Azt én is szeretném tudni.
– Egy kis sört?
A nemes hölgy bólintott, én pedig átadtam neki a csészét. A
császár szünetet tartott a lövészetben, Ke herceg és a testvérei
pedig lóra szálltak, felkészültek a saját fordulójukra.
Megtöltöttem a poharamat, és belekortyoltam. Kesernyés
sör volt, de illatos. Eszembe jutott, hogy Holdfesztiválkor otthon
anyám, apám és Nővér mindig a gingkofa alatt ücsörgött és
sörözött.
– Nemes hölgy, szoktál az édesanyádra gondolni? – Közben
az én anyámra gondoltam: a császár jóváhagyta, hogy folytassák
a keresését, de néha akaratlanul is az jutott eszembe, hogy
sosem találják meg, ő már elment...
– Az anyámra? – fordult szembe velem a nemes hölgy.
– Sajnálom... – Azonnal megbántam a kérdést. Lehet, hogy
megsértettem. A nemes hölgy anyja, a Szuj-dinasztia császárnéja
meghalt a lázadásban, mely megdöntötte a dinasztiát. Sokan azt
mondták, hogy kegyetlen, erőszakos halála volt.
– Nem, nem kell bocsánatot kérned. Folyton anyámra
gondolok, és én mondom neked – a tisztás felé fordult, ahol a fia
felhúzta az íját, lövéshez készülődött –, a gyerekek a madarak, és
az anya a fa. Nem számít, milyen messzire repül a madár, mindig
vágyik a fára, ahol megpihenhet.
Rábámultam.
– De a fa kidől...
– Még ha ki is dől, meg is hal, a gyökér mélyen a gyermek
szívébe vájódik, és halhatatlan gondolatokkal táplálja majd őt.
Megmelengetett ez a szép beszéd. Reménykedni kezdtem.
Talán megtalálom anyámat. Talán egy nap újra látom.
– Jól teljesít a fiad.
– Nagyon igyekszik. – Mostanáig Ke herceg ejtette el a
legtöbb állatot. Talán hamarosan megnyeri a fődíjat, és a császár
mellett ülhet.
– Remélem, ő nyer – jegyeztem meg.
– Én is. – A fa árnya oldalra lebbent, és a nap megcsillant az
arany nyakláncán. Büszkének tűnt, méghozzá jogosan. Ékkő
halála után a császár rájött, milyen értékes asszony, és ha Taj-
cung végül úgy dönt, hogy félreállítja Taj-cét, kétségtelenül Ke
herceg lesz a trónörökös. – Kitaláltad már, mit fogsz mondani, ha
idejön mindenki egyetlen ura?
Mielőtt válaszolhattam volna, valami fehér hullott a
vállamra. Karmok csaptak az arcom felé. Levegő után kaptam, a
karomat lengettem. Ezek a karmok! Nem először támadtak rám.
Nem ugyanazok... de hasonlók.
Fülsüketítő morgás hallatszott, melyet szívszorító sikoly
követett, az ég forogni látszott, a leveleket körülöttem vihar
kavarta fel.
– Mej! – Apám hangja?
– Mej?
Felugrottam. Csak a nemes hölgy volt az. Én már semmit
nem értettem. Honnan jöttek elő azok a képek? A fenevad még
mindig a vállamon ült, morgott. Behunytam a szemem, és
felsikoltottam.
– Sicc innen! – mondta mellettem a nemes hölgy, és a súly
eltűnt a vállamról. Kinyitottam a szemem, ziháltam. – Jól vagy?
– Megfogta a vállamat. – Jól vagy, Mej? Megijesztett? Csak egy
macska volt.
Próbáltam nem remegni.
– Tudom... hölgyem... tudom...
A nemes hölgy odafordult a tiszta hölgyhöz, aki a macskát
simogatta.
– Nem láttad, mit csinált a macskád, tiszta hölgy? Óvatosabb
is lehetnél! – mondta. Most először hallottam, hogy rosszalló
hangot ütött meg a tiszta hölggyel szemben.
A tiszta hölgy talpra ugrott, és felénk rohant.
– Képes vagy megszidni a macskám miatt? A macskám
miatt?! Nagyon nagyra vagy magaddal, ugye, nemes hölgy?
Számodra minden tökéletesen alakul. Az én fiamat száműzték,
de a tiéd itt van, és állatokra lődöz. Mit akarsz még tenni velem?
– Hogy mondhatsz ilyet, tiszta hölgy...
– És nézzenek oda, mennyi aranyat meg ékszert viselsz,
milyen remekül, milyen előkelőén nézel ki! – Kitépte az arany
nyakláncot a nemes hölgy nyakából. – Ideje osztozkodni, nemes
hölgyem! Ilyen ügyes fiúval, mint a tiéd, sosem fogsz szűkölködni
az ékszerekben.
A nemes hölgy levegő után kapott, a keze a nyakára rebbent.
 – Nem vádolhatsz engem a fiad száműzetése miatt, tiszta
hölgy!
– Tényleg ezt gondolod? Pedig fizetned kell! – Hátradobta a
fejét, a hosszú karját előrevetette, a mozdulatával felölelt engem
és a többieket. – Neked és mindnyájatoknak! – Azzal elviharzott.
– Vérzel, nemes hölgy. – Megfogtam a karját. A nyaklánc
mélyen belevágott a bőrébe, a nyaka két oldalán két vágás
éktelenkedett, mintha két pengét keresztbe tettek volna az álla
alatt. Borzalmasan éreztem magam, amiért miattam ilyen
helyzetbe került.
Mintha meg sem hallotta volna, mit mondtam.
– Hallottad? Hallottad, mit mondott?
– Igen.
– Azt mondta, mindnyájan megfizetünk, de mit tettünk?
Nem az én hibám, hogy a fiát száműzték! – Dühös volt. Vér
csörgött le a nyakán.
– Szeretnél elmenni az orvosokhoz, hölgyem?
– Orvosokhoz? – A dundi orcái elsápadtak. Úgy nézett ki,
mint aki mindjárt elájul. – Ó, igen. Vigyél el az orvosokhoz!
A császárral csak legközelebb tudunk már beszélni- Sietve
kijöttem a gingko árnyékából a nemes hölggyel és a
szobalányaival. Mögöttem Eső olyan hangot adott ki, mint aki
elnyomott egy kacajt. Elszorult a szívem. Nem tudtam
elmagyarázni, de az volt az érzésem, hogy a legrosszabb még
hátravan.
 I. SZ. 643
TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENHETEDIK ESZTENDEJE

TÉL
Kelj fel! – Egy kéz rázta a vállamat.
A császár volt az. Felkeltem a szőnyegemről, és
megdörgöltem a szememet. Körülöttem a többi tehetség még
aludt. Előző éjjel bejöttünk a császár hálószobájába, de szokás
szerint nem törődött velünk, egész éjjel ivott a gyertyái körében.
A protokoll szerint távoznunk kellett volna, amikor végzett
velünk, de mostanában mindig azt parancsolta, hogy maradjunk.
Nem értettem, miért, de legalább követte az együtthálasi rendet.
– Kövess! – Felébresztette Százszorszépet is, akit
nemrégiben fokoztak le tehetséggé az ügyetlensége miatt, aztán
hárman együtt elhagytuk az épületegyüttest, én meg
Százszorszép fogtuk a lámpásokat.
Szerettem volna tudni, hová megyünk, és miért kell
elhagynunk a hálószobát ezen a hideg éjszakán. Én jobb
szerettem volna visszafeküdni, de a császárnak szüksége volt
ránk, hogy tartsuk a lámpásokat. Reszketve gyalogoltam a
császár előtt, a jobb kezemben tartottam a lámpást, a ballal
magam köré fogtam a kabátomat.
Még nem is pirkadt, olyan sötét volt az égbolt, mint a tinta.
Szállingózott a hó. Az udvar hallgatott, a legtöbb szolga még
aludt.
Addig gyalogoltunk, míg el nem értük a Hszüanvu kaput a
Belső Udvar végében, ahol egy csapat őr várt ránk. A császár
intett nekik, hogy kövessenek minket, majd együtt kimentünk a
kapun, aztán be az erdőbe, mely a Tiltott parkhoz tartozott.
Órákon át gyalogoltunk a havas, térdig érő bozótosban. Még
sosem jártam erre. Hatalmas, dombos terület volt, nehezen
megmászható.
Megjelent a hajnal első fénye, előtűntek a fák és a dombok.
Százszorszép meg én kioltottuk a tüzet a lámpásunkban. Amikor
kiértünk egy völgy melletti tisztásra, a császár megállt egy
nyárfa alatt, mely egy meredek falú, hegyes csúcsú, hatalmas
szikla mellett állt. Megparancsolta az őröknek, hogy oszoljanak
szét a közelben.
– És ne gyertek közelebb, csak ha parancsot adok rá!
Az őrök elmentek, mi pedig Százszorszéppel összehúztuk
magunkat a nyárfa alatt, vártuk, hogy minket is elküldjön. De
nem mondott semmit, csak felemelte a fejét; az égen két sirály
szállt.
Miért akart idejönni ilyen kora hajnalban?
A testem hamar lehűlt, a hűvös reggeli levegő vadul a
torkomba mart. Folyt az orrom, az arcom teljesen megfagyott.
Megdörzsöltem a kezem, és körbenéztem. Végtelen, jeges föld
terült el előttem magas fákkal és tüskés bokrokkal, a bal
oldalamon pedig mély völgy futott végig egy kidőlt fákkal teli
berken, és tűnt el havas lucfenyők mögött, rögös felszínét fehér
takaró vonta be.
Megremegtem. Az előttem elnyúló ösvényeket jéglepel fedte,
de a fák repedező törzsét és a föld kopárságát nem tudta
elrejteni. Nem láttam sem embert, sem állatot az egész vidéken,
és nem hallottam mást, csak a víz bugyborékolását a távolból, a
völgy mellől, talán a palotán átvezető csatorna futhatott arra.
A császár még mindig ott állt, a kezét összefonta a háta
mögött. Toporogtam, hogy megmelengessem magam. Ha nem
indulunk el hamarosan, lemaradok a reggeliről.
Az égről halovány vijjogás hallatszott. Egy sólyom, vagy
valamilyen más madár, lebukott.
– Maradjatok itt! – parancsolta a császár. Végiggyalogolt az
ösvényen, mely egy meredek szikla mellett vezetett el, és eltűnt
mögötte.
– Hová megy? – kérdeztem Százszorszépet, a kezemet a
karom alá dugtam.
Megrázta a fejét, az arcát a sáljába takarta, a lélegzete kis
felhőket formált a füle mellett. Hosszú ideig egyszerűen a
karunkkal melengettük a testünket, és ugráltunk. Folyton a
völgybe pillantgattam, remélve, hogy látom visszafelé jönni a
császárt.
 – Ááá... – Halovány férfitorokhang hallatszott.
Abbahagytam az ugrálást.
– Mi volt ez?
Százszorszép a fejét rázta, aztán még jobban beledugta a fejét
a bundájába.
Haboztam. Úgy tűnt, mintha onnan jött volna, amerre a
császár eltűnt.
– Ááá... – Újabb kiáltás hallatszott.
Döntöttem.
– Megyek, megnézem. Egy perc, és itt vagyok, Százszorszép.
– Mi? – Rám meredt a szokásos zavart pillantásával.
– Lehet, hogy a császár az.
– Ne hagyj egyedül! – Körbenézett, a kalapja fülvédői úgy
csapkodtak, mintha a fülei lennének. – Jönnek a farkasok. Senki
nem jár erre, csak a farkasok. Meg a kígyók! Félek a kígyóktól.
– Akkor gyere velem! Nem megyek messzire.
Odamentünk a meredek sziklához, követtük a császár
nyomait.
Mögötte állt a völgy a sűrű erdővel, a fák ágaira több réteg
hó tapadt. Előttünk enyhe lejtő terült el, magas nád és kidőlt fák
takarták, a távolban pedig valami vizet láttam, a palotán
áthaladó csatorna egy darabját. Megkapaszkodtam a nyárfába,
megálltam, szétnéztem. A császárnak nyomát sem láttam, a
halvány kiáltások megszűntek. Épp vissza akartam fordulni,
amikor egy csónak jelent meg a csatornában. Csuklyás alak állt
benne.
A nagyherceg. A szokásos díszes, udvari öltözéke helyett
most fekete tunikát viselt, mint a szerzetesek. A ruha rátapadt a
lábára és mellkasára, mintha vizes lenne, mintha átgázolt volna a
csatornán. A lábánál pár kisebb, fekete állat vonaglott, mint a
kutyák. Lehajtotta a fejét, és beléjük rúgott.
A homlokomat ráncoltam. Azért jött ide a császár, hogy a
nagyherceggel találkozzon? És hol lehet most? Lábujjhegyre
álltam, a tájat pásztáztam. Meg is találtam Taj-cungot, valamivel
előttem állt, egy kiugró szikla alatt. Nekem háttal fordult, és
intett a csónakban álló nagyhercegnek, mintha jelet adna neki.
Felemeltem a fejem a nagyherceg felé, de a csónak eltűnt a
szemem elől.
 – Semmit sem látok – mondta Százszorszép. – Menjünk
vissza!
– Várj! – mondtam. Azok a fekete állatok a csónakban
biztosan fontosak, különben a császár nem jönne ki a hidegben,
hogy lássa őket. Mit csinálhat itt a nagyherceg? Úgy nézett ki,
mint a tolvajok a fekete, csuklyás tunikájában. Mik lehettek azok
az állatok?
– Menni szeretnék, Mej.
– Egy pillanat, Százszorszép! – Jobban meg akartam nézni,
de nem mertem túl közel menni. Így hát átgázoltam balra a
havon, és megpróbáltam felmászni egy fára. Csúszott a törzse a
fagytól, de végül elkaptam egy vastag ágat a fejem felett, és
megtámasztottam a lábam a kérgen. Felhúztam magam, és
lenéztem a csatornára. Onnan jobb kilátás nyílt a vízre és a
nagyhercegre, már tisztán láttam, hogy azok az állatok –
legalább húszan voltak – nem kutyák, hanem emberek, a fejüket
letakarták fekete ruhával. A karjukat és a lábukat összekötötték,
eszelősen küzdöttek. A nyakukba és lábfejükre követ kötöttek, a
derekukra kötelet tekertek, azzal rögzítették őket egymáshoz.
Zakatolt a szívem. Mit akar a nagyherceg ezekkel az
emberekkel?
– Gyere le, Mej! Miért mászol fel arra a fára?
– Maradj csendben, Százszorszép! – suttogtam, remélve,
hogy abbahagyja a kiabálást. A császár meg a nagyherceg
megöl, ha megtudják, hogy kilesem őket.
– Én megyek, Mej. Te nem jössz?
Nem tudtam felelni, mert abban a pillanatban a nagyherceg
belerúgott az egyik emberbe maga mellett, aztán a csónak
széléhez lökdöste. A férfi felkiáltott, a hangja eltompítva
hallatszott, a nagyherceg pedig csak lökdöste tovább, amíg bele
nem esett a csatornába. Azonnal elsüllyedt, lehúzták a testére
kötött kövek. A kötél, mely összekötötte a társával, egy
következő embert rántott a csónak szélére. A férfi érezte a
veszélyt, küzdött, a teste rángatózott. A nagyherceg kihúzta a
kardját, és beledöfte a megkötözött mellkasába. A férfi
összeesett, és belebukott a vízbe.
Az ág kicsúszott a kezem közül, és leestem a földre. Az arcom
fázott, a fogaim csattogtak. Oda akartam kiáltani
Százszorszépnek, de nem jött ki hang a torkomból. Remegett a
kezem, míg visszamásztam a fára. Túlságosan elgyengült a
lábam, alig tudtam felhúzni magamat. A csatorna felől érkező
elkeseredett kilátásokat és csobbanásokat azonban így is
hallottam. Amikor megint meg tudtam kapaszkodni az ágban,
lekukucskáltam a vízre.
A férfiak eltűntek, a nagyherceg egyedül maradt a hajón. A
víz felszínén pár fekete ruha púposodott fel, mint a buborékok.
Miközben őket néztem, lassan lesüllyedtek, törött jégtáblák,
vastag algakupacok, száraz levelek és fű lebegett azon a helyen,
ahol az emberek elsüllyedtek.
A császár látható elégedettséggel bólintott.
– Sz-sz-százszorszép? Láttad... láttad ez? – suttogtam. –
Százszorszép?
Először nem is hallottam a válaszát. Már elindult, de most
megfordult, és visszajött.
– Micsoda? Kígyó? Kígyót láttál? Hol?
Lecsusszantam a fáról.
– Nem. Nem kígyó volt.
– Akkor mi az? Mennünk kellene, Mej. Az őrök észre fogják
venni, hogy eltűntünk. Jössz?
– Igen, igen, de... – A mondat végét lenyeltem. Mögöttem a
császár hangja szállt fel az égre.
– Hányan vannak még?
– Úgy százötvenen – felelte a nagyherceg.
– Gondoskodsz róluk?
– Megtiszteltetés lenne, mindenki egyetlen ura.
A császár megindult felfelé, zihálás hallatszott.
– .. .akkor ezzel elintéztük azt a jóslatot...
Megbotlottam. A kezem egy ághoz ért, a fejemre hózápor
zúdult. Reszketve siettem, hogy utolérjem Százszorszépet.
 I. SZ. 644
TAI-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENNYOLCADIK ESZTENDEJE

TAVASZ
A császár elkeseredett. A pletykák szerint a birodalom minden
sarkában énekelték a gúnyos balladát, de még mindig nem
kapták el azt, aki terjesztette.
Pedig kezdett kifutni az időből. Az ország minden
tartományából lázadásokat jelentettek, és mindből azt üzenték,
hogy az ő vezetőjük a jövendölésben szereplő férfi. A
legkomolyabb fenyegetést állítólag a parasztok jelentették délen,
akiket egy női tábornok vezetett.
Minden héten váltott lovakkal hozták az üzeneteket a
császár elé, melyekben jelentették, hogy már közeledik a több
ezer paraszt, útközben pedig megtámadták a helyi hatóságokat
és tiszteket. A női tábornok mindennap újabb támogatókat
toborzott. A sereg elfoglalta Jangcsout, már ők uralták a Nagy
Csatornát. A császár ötezer embert küldött a lázadás elfojtására,
de kudarcot vallott. A parasztok északnak meneteltek, Csingcsou
felé. Ha nem állítják meg őket, három hónap múlva Csanganba
érnek.
A császár áthelyezte délre a nyugati határon állomásozó
katonáit, így a határvárosok védelem nélkül maradtak,
kiszolgáltatva a nyugati türköknek, akik megragadták az esélyt a
támadásra, és egyik várost a másik után rohanták le. Taj-ce
mentette meg a határon a tűzben és füstben senyvedő
embereinket. Odament a lovasaival, és a holdfényben
átvágtatott a türk jurták között. A felzavart táborban elfogta a
vezetőt, és birkózópárbajra hívta ki. Azt mondta, hogy ha a türk
vezér nyer, maradhatnak, de ha veszít, örökre visszatérnek a
saját területükre. A türkök belementek, a birkózás a férfiak
kiáltozása közepette megkezdődött. Csakhogy gyorsan véget is
ért, mivel Taj-ce mindössze három lökés után kidobta a
szorítóból a türk vezetőt. A türkök kénytelenek voltak állni a
szavukat, szégyenkezve elvonultak.
Taj-ce azonban itt nem állt meg. Ment tovább délnek, és
megfogadta, hogy megsemmisíti a parasztsereget. A
vékonydongájú déliek, akik még sosem láttak ekkora embert,
istennek hitték őt. Mikor a herceg feléjük lovagolt, a kapákkal és
gereblyékkel felfegyverzett sereg szétszéledt. Miután a
lázadókat ilyen különös módon legyőzte, Taj-ce hazament, a
császár pedig egészen megenyhülve fogadta.

∞
Amikor aznap reggel visszatértem a parkból, ágynak estem.
Hetekig fel sem tudtam kelni. A végtagjaimat mintha
összezúzták volna, fájtak az ízületeim, hol melegem volt, hol
fáztam. A császári orvosok azt mondták, hogy zavar támadt az
életerőmben, a csibén.
– Gonosz szél támadta meg a testedet, és gyengítette el az
elmédet. Amikor visszanyered a jined és jangod egyensúlyát, a
csí is helyreáll. – Azt tanácsolták, hogy csukjam be a szobám
ajtaját, és ne jöjjek ki. Azt is javasolták, hogy igyák meleg vizet
gyömbérrel és barna cukorral. – Az majd felerősíti a
jádefolyadékod áradását, ami pedig segít stimulálni a belső
szerveidet, és erősíti a csit, hogy áramoljon át a tested többi
részén.
A jádefolyadék a nyál volt, a három éltető elem egyike az
orvosok szerint. Én nem értettem az elemek fontosságát, de
örömmel láttam, hogy pár nap múlva elmúlt a torkom
szárazsága. Pár héttel később visszanyertem az erőmet, és újra
kitisztult a fejem.
A csatornában látottakat azonban sehogy sem tudtam
elfelejteni.

∞
A bronztükör előtt ültem, és szénceruzával molylepkeszárnyat
rajzoltam a szemöldökömre. Kacskaringós lett. Letöröltem, és
újra kezdtem a rajzolást, ezúttal lassabban.
Amikor végeztem, az arcomra bámultam a tükörben. A
betegségtől élesebb lett az állam. Az ovális arcom elveszítette a
lágyságát, az arccsontjaim kiálltak. A szemem körül törékenynek
tűnt a bőr, mint a megrepedt jég, és ráncok jelentek meg rajta.
Megöregedtem volna?
Még csak tizennyolc éves voltam, de úgy éreztem magam,
mint egy öregasszony, aki erőtlenül menetel a sír felé. Rémisztő
érzés telepedett rám, mint erdőre a köd. Az élet értelmetlen.
Amikor a kertben sétáltam, a fák sápadtnak tűntek, a fű
ezüstösnek, a virágok haloványnak. A madarak szomorú dalokat
énekeltek, a szél megrendítően nyögött. Addig gyalogoltam, amíg
el nem fogyott az erőm. Aztán összeestem, a szívem elnehezült a
bánattól. Hiányzott Fácán. Azt kívántam, bár megint foghatnám
a kezét, és beszélhetnék hozzá.
Letettem a szénceruzát, megmártottam piros krémben az
ecsetet, és elkezdtem felrajzolni a szépségfoltomat. Próbálkozzak
sólyommal vagy kányával? Minek fárasszam vele magam?
Lehet, hogy más madár jelenik meg az arcomon, de az a madár,
az egyetlen, akit szeretek, úgysem költözik ki a szívemből.
Sietős léptek dübörögtek a folyosómon. Az ajtóm kilökődött.
– Szilva? – Felemeltem a fejemet. – Mi a baj?
Nem mondtam el neki, mi történt a csatornában, bár nagyon
szerettem volna. A saját biztonsága érdekében azonban jobb volt,
ha nem tudja.
– Mej, történt valami a Keleti Palotában. A nemes hölgy arra
kér, hogy gyere oda. – Lihegett, a ruhaujjamat rángatta.
– Hadd fejezzem be!
– Nincs idő. Sietned kell!
Letettem az ecsetet, és a vállamra tekertem a sálamat.
– Miről van szó?
Megrázta a fejét.
– Nem tudom, de azt mondta, sürgős.
– Ő is ott van? – kérdeztem, miközben átsiettünk az
udvaron.
– Igen. Ő küldött, hogy jöjjek el érted.
Otthagytuk a házakat, és végigmentünk az udvar keleti
oldalára vezető ösvény mellett. Sok szolga sietett a Tonghszün
kapu, a Keleti Palota egyetlen bejárata fele.
Sok miniszter is összegyűlt ott. Páran a fejüket rázták
sugdolózva, míg mások a császár nagybátyja körül tülekedtek,
aki a könyvtár folyosóján állt.
– Szégyen! Bocsássanak meg nekünk az ősök! – kiáltotta a
nagybácsi az öklét lengetve a körülötte állókra. Már visszakapta
a pozícióját az udvarban, de a miniszterek tartózkodóan
viselkedtek vele. Csak udvariasan bólogattak. A nagybácsi a
púpos kancellárhoz, Vej Csenghez fordult. – Figyelmeztettelek,
kancellár! Most mit mondasz?
A kancellár a pálcájára hajolt, és a szemét dörzsölte, az övén
lógó jádefüggője csilingelt.
Mi baj lehet? Meghalt valaki? Taj-ce megsérült? A
győzelme után hősként bántak vele, a császár pedig láthatóan
kezdte úgy vélni, hogy büszke lehet az örökösére.
Megparancsolta Taj-cénak, hogy tanuljon komolyzenét és
kormányzást. A koronaherceg engedelmeskedett. Elküldte a
birkózókat, zenészeket vett fel, reggelenként muzsikált, délután
pedig Konfuciusz, sőt, Han Fej-ce könyveit olvasta – ő alkotta
meg azt a jogi rendszert, melyet a mi országunk nyolcszáz évvel
ezelőtt átvett. Még a reggeli audienciákra is elkísérte a császárt,
valamint részt vett azokon a megbeszéléseken, melyeken a béke
helyreállítását tervezgették délen. Egyik öccse sem talált benne
kivetnivalót, még Ke herceg sem.
– Mej – szólított meg a nemes hölgy egy cimetfa alól. Amikor
Szilvával odamentünk, szemügyre vette az arcomat, és bólintott.
– Csak egy szépségfoltot festettél fel. Ettől eltekintve jól nézel ki.
Meglepődtem, hogy még most is érdekli a megjelenésem.
– Nem volt időm többre, nemes hölgy. Mi történt?
– A császár az imént megbeszélést tartott a tanácsadóival,
aztán úgy döntött, hogy megnézi, hogy halad Taj-ce a zeneóráján.
– És?
– Rájött, hogy az örökös nem tanul zenét.
– Hanem akkor mit csinált?
Elhallgatott.
– Az kimondhatatlan.
Volt valami az arckifejezésében, ami miatt nem tudtam
levenni róla a szemem. A hangjából úgy tűnt, kényelmetlenül érzi
magát, a dundi orcáját dörzsölgette.
Mi történhetett Taj-ce rezidenciáján, ami így felkavarta a
nemes hölgyet?
Megfordult, én pedig követtem a kerti ösvényen, elvezetett a
trónörökös magánszállására. Épp elhaladtunk a császári
akadémiának otthont adó épület mellett, amikor két, indigószinű
ruhát viselő hölgy, Taj-ce háztartásának tagjai, kiszaladtak a bal
oldali házból. Az arcuk falfehérre vált, megbotlottak a
lépcsőkben, és rettegve néztek hátra, mintha menekülnének
valamitől.
Szinte ugyanebben a pillanatban csendült fel a császár
hangja:
– Ki vagy te? – Fenyegetően hangzott. – Ki vagy? Állj meg!
Ki vagy te?
– Kinek kiabál a császár, nemes hölgyem? – suttogtam.
– Egy fuvolásnak. Most elbúcsúzom. – Habozott, aztán
megfordult, és elindult.
Tudtam, hogy egy hölgynek az ő rangjában tilos meghívás
nélkül belépnie az örökös hálószobájába. Én azonban az ő
helyében most az egyszer félredobtam volna az illemet, és ott
maradtam volna, hogy lássam, mi történik.
– Mihelyst megtudok valamit, jelentem, nemes hölgy.
Bólintott, és elment, én pedig Szilvával beléptem a herceg
magánházába. A folyosón tömeg gyűlt össze az első társalgó előtt,
a velünk átellenben lévő hálószobát nézték.
– Mikor azt mondtad, hogy klasszikus zenét tanulsz –
dübörgött odabent a császár hangja ezzel szórakoztál? Ezzel a
förmedvénnyel?
Egy kócos fiú ugrott ki a hálószobából, és dőlt neki egy
oszlopnak. Nem hittem a szememnek.
– Egy fiú? – Szilvának tátva maradt a szája. Úgy tűnt, ő sem
érti.
– Ő lenne a fuvolás?
– Nem tudom.
Megint a nyakamat nyújtogattam. Ez a fiú és Taj-ce, a
hatalmas birkózó? Az meg hogy lehetséges?
– Hol van? Hol a fuvolás? – A császár kilépett a hálószoba elé
karddal a kezében.
Mögötte megjelent Taj-ce.
– Apám.
– És te? Ki vagy te? Szodomita? – A császár remegett.
Ijesztőnek tűnt.
– Apám!
Hát ezért nem született fia a trónörökösnek?
– Bolondot csináltok belőlem ezzel a förmedvénnyel? Nem
bírom elviselni! Tűnj el a szemem elől! Tűnés a palotámból!
Kifelé! Tűnés!
A fiú felém ugrott. A folyosó padlója remegett a talpam alatt.
Fiatal arca volt, de eltorzult, mint egy megolvadt ezüstkupa. A
ruhája lógott a csupasz mellkasán, az alsónadrágja lecsúszott a
csípőjére.
– Futni akarsz? El akarsz futni előlem? – A császár kihúzta a
kardját. – Őrizd az ajtót, kapitány! Nem megy sehová!
A kapitány megjelent a fogadószobában. A fiú megállt,
riadtan nyeldekelt. Aztán kiugrott az udvarra, és átrohant a
folyosó másik oldalára.
– Szóval azt hiszed, elfuthatsz? Futok veled! – A fuvolás
hátának cipő csattant. Egy másodperccel később a császár is a
folyosón szaladt.
A fiú élesen felkiáltott, és lelassított.
– Fuss, fuss csak! Akarsz még tovább futni? Azt hiszed,
elfuthatsz előlem? – A császár elkapta, és a vállába szúrta a
kardját.
A fiú leesett a lépcsőn, kigurult a kertbe. A földön
hempergett nyöszörögve, a sebéből spriccelt a vér. Felfordult a
gyomrom, eltakartam a számat.
– Most azt parancsolom – a császár hangjából csöpögött a
gyűlölet, amikor kilépett az udvarra –, hogy kelj fel! Fuss, amíg
az utolsó csepp véred is ki nem hull!
– Apám. – Taj-ce átgyalogolt az udvaron. Félmeztelen volt,
mint mindig, csak egy ágyékkötő takarta a testét. A csupasz
mellkasán és vállán dagadtak az izmok. Úgy festett, mint aki
most lépett ki a birkózóarénából, de a szemében valami más
csillogott. Nem úgy nézett, mint egy harcos, hanem mint egy
sérült ember.
 – Megölöd őt, apám. – Ökölbe szorította, aztán ellazította a
kezét. Újra meg újra. Olyan magas volt, hogy a feje majdnem
elérte a mögötte álló épület ereszét. Valahányszor láttam, mindig
hatalmas, rémisztő alaknak tűnt, de most kicsinek és szánalomra
méltónak nézett ki.
– Megölöm! – A császár a fiúra bökött. – Megszégyenít
engem. Azzal, amit az udvaromban, az orrom előtt művelt.
Ezerszer is megölöm, és még az ő ezerszeres halálától sem fogom
jobban érezni magam. Nem érzem jobban magam. – A kardjával
a fiára bökött. – Téged is megöllek, hogy senki ne tudja meg,
micsoda gyalázat vagy. A fiam vagy, az örökösöm, mégis micsoda
irtózat; szégyent hozol rám.
Taj-ce a földre szegezte a véreres szemét.
– Valld be! Miért tetted ezt velem? Miért?
Az örökös nem felelt.
– Ő mondta, hogy ezt tedd velem?
– Senki nem mondta, apám.
– Hah. – A császár zihált, vadul lengette a kezét, mutogatott
valamit a levegőben. – Hah! Ő mondta, hogy ezt tedd velem?
A császár remegett, hirtelen megrándult a szája, az egész
arca eltorzult. Olyan ismerős volt... Pont úgy nézett ki, mint
mikor a gyertyák körében beszélt nekem... most is ugyanazt a
félelmet hallottam a hangjából, amit napközben korábban soha.
– Ennek semmi köze senkihez. Az én hibám, apám. Engedd
el!
A császár arca megint megkeményedett, újra önmaga lett.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán csatt. A kardja a földre
hullott. A válla megereszkedett, a fejét lehajtotta. Mintha
hirtelen tíz évet öregedett volna.
– Ébreszd őt fel, Csengcsian! – mondta a császár, Taj-ce
keresztnevét használva, miközben felkapta a kardját. – Kezdi
elveszíteni az eszméletét.
Belenyugvás hallatszott a hangjából. Fellélegeztem.
Taj-ce hálás pillantást veiett az apjára, letépett a fiú
nadrágjáról egy csíkot, fél térdre ereszkedett, és bekötötte a
karját. A szeméből olyan gyengédség áradt, amire tőle, a
hegymagas birkózótól nem számítottam.
– Nézz a szemébe, szólítsd a nevén, győződj meg róla, hogy
lát és felismer téged! – A császár odalökte a kardját az
örökösének. – Aztán öld meg!
A pengéről éles fény tükröződött vissza, és villant a
szemembe; eltakartam az ingujjammal. Amikor megint
leeresztettem a kezem, Taj-ce remegő kézzel tekergette a
rongyot, lassan, megtörtén mozgott.
– Rajta!
– Apám... – Taj-ce hangja elcsuklott.
Biztos voltam benne, hogy nem teszi meg. Könyörög a
császárnak, ráveszi, hogy gondolja meg magát. Nem tudtam, mit
fog mondani, de valamit ki kellett találnia.
– Rajta! Vagy nem vagy többé a fiam.
Taj-ce lehajtotta a fejét. A hátán kidudorodtak az izmok,
kerek halmokat képeztek, a válla megkeményedett, a bőre
csillogott, de a tekintete olyan mozdulatlan volt, akár a halál.
Aztán felkapta a kardot, és átszúrta a szeretője szívét.
Csend lett, de olyan sokáig tartott, hogy úgy tűnt, örökké fog
tartani. Aztán Taj-ce felüvöltött, a mellét verte. A tömeg
mormolt. Szilva suttogott valamit. Én elfordultam, és
megtöröltem az arcom, visszanyomtam a szemembe gyülekező
könnyeket. Talán sosem fogom megérteni, miért szeretett a
trónörökös egy fiút, és talán sosem fogom megtudni, milyen
érzés megölni a szeretett lényt – remél tem, hogy én sosem
kényszerülök rá –, de a tehetetlensége és fájdalma úgy belém
hasított, mint a kard a fiúba.
Nem bírtam tovább nézni. Kiegyenesedtem, felpillantottam
még egyszer Taj-cére, aztán hátraléptem. Megdermedtem. Ott
állt mellette Fácán.
– Menj el, menj innen! – üvöltötte Taj-ce. – Ez az egész a te
hibád!
Fácán válla megereszkedett. Mormogott valamit, meg akarta
érinteni a testvére hátát, ő azonban ellökte magától.
– Áruló vagy! Áruló! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Ne gyere a
közelembe!
Fácán leejtette a kezét, a csinos arcát könnyek csíkozták.
Aztán elfutott.
Elszorult a szívem. Lábujjhegyre álltam, őt kerestem. Hol
megjelent, hol eltűnt a feje az engem körülvevő tömegben,
futásnak eredtem az emberek mögött, hogy ne veszítsem el
szem elől. Végre félrelöktem a szolgákat, eunuchokat, hölgyeket,
ügyet sem vetettem a homlokráncolásukra, csak szaladtam
Fácán után.
A kertben találtam rá, a hálószoba mögött, egy faággal a
kezében vagdalta a levegőt, mint az őrült.
– Fácán – szólítottam meg.
– Mi van? – Eldobta az ágat. – Te meg mit csinálsz itt?
– Mi történt? – Közelebb mentem hozzá.
Leült egy kőre.
– Látta, hogy apámmal jöttem. Azt hitte, én árultam el. De
nem igaz! Én próbáltam megállítani apánkat!
– Talán később elmagyarázhatod neki.
– Nem hallgat meg. Próbáltam figyelmeztetni, mikor apám
közeledett, de nem hallotta. Sosem fog megbocsátani, és most... –
a kezébe temette az arcát – meghalt a kedvenc fiúja. Szerinted
én ezt akartam?
Rekedt volt a hangja, az utolsó pár szava elmosódott. Nem
bírtam nézni.
A vállára tettem a kezem.
– Annyira sajnálom, Fácán.
A ruhámba temette a fejét. Átkaroltam, és magamhoz
öleltem. Éreztem a dühét, a tehetetlenségét. Megérintett a
bánata, összekapcsolódott a saját gyászommal, és egymáshoz
kötött minket. Még szorosabban öleltem. El akartam mondani
neki, hogy holnapra minden rendbe jön, Taj-ce megbocsát neki.
Még azt is el akartam mondani, hogy szeretnék megint kimenni a
kertbe hozzá.
Léptek közeledtek mögöttem. Felemeltem a fejem.
Megláttam a császár sárga ruháját. Elengedtem Fácánt, és
elhúzódtam tőle.
Elkéstem.
A császár rám vetette magát, és pofon vágott.
Megpördültem az erejétől. Megpróbáltam elkapni a fa melletti
kőlámpát, de megcsúsztam, és nekiestem valaminek a hátam
mögött. Sötétség borult rám, egy pillanatig semmit sem láttam.
Csak hangokat hallottam. Sokféle nangot. Férfiakét és nőkét.
Kiáltásokat, ámuldozásokat, nyögéseket, vitatkozást.
 – Apám! – kiáltott Fácán kétségbeesetten. – Mit csinálsz?
– Aljas nő! Hogy merészelt elcsábítani téged?
– Ez nem az, aminek látszik!
– A saját szememmel láttam! – üvöltött a császár. –
Megérintett téged! Micsoda zabolátlan nő! Halált érdemel!
– Nem teheted!
– Hogy mered védeni!
– Nem az, aminek látszik! Nem! Nem csábított el! Én voltam.
Én csábítottam el őt. Ő húzódozott. Nem akart elárulni téged.
– Te!
– Én vagyok a vétkes! Az én hibám! Csak az enyém! Büntess
meg! Engem büntess, ne őt!
Felnyögtem. A fejembe belehasított a fájdalom, de a földnek
nyomtam magam, próbáltam felállni. Néhány nő lépett el
mellettem, és állt a császár mellé. Nem láttam az arcukat. Nők
voltak egyáltalán? Úgy remegtek előttem, mintha üres ruhák
lennének.
– Őrök! – A császár hangja szíven szúrt. – Vesszőzzétek
meg! Húsz botütés!
Lábak villantak fel előttem. Megnyúltak, teljes alakokká,
homályos, baljós lényekké váltak, Fácán felé rohantak, és a
földre lökték. A karjuk magasra emelkedett, lecsaptak a hosszú,
vaskos botjukkal. Puffanás. Aztán nehéz nyögés hallatszott.
Újabb puffanás hallatszott. Aztán még egy.
– Hagyjátok abba, elég! – mondtam.
A borzalmas hang azonban nem halt el, visszhangzott,
elfojtotta a szavamat, olykor erőteljes, hosszú, fájdalmas
nyögések törtek fel, a szívembe szúrtak. Aztán csend lett.
– Elájult! – kiáltotta valaki.
Felkaptam a fejem, és megláttam. Fácán összerogyott a
földön, a fehér ruhájának a háta összezúzott rózsaszirmok
tengere lett.
– Vigyétek az orvoshoz! – Megjelent előttem a császár
aranyszínű ruhája. Összehúztam magam félelmemben.
Szerettem volna követni Fácánt, hogy lássam, megfoghassam a
kezét. Szerettem volna a nevén szólítani, hogy tudja: ott vagyok.
– Térdre!
Próbáltam felemelkedni, de nem éreztem sem a kezemet,
sem a térdemet. A számban sós íz ömlött szét, valami a kezemre
cseppent. Nem néztem oda, nem is töröltem le. A császár meg
fog büntetni engem. Sosem fog megbocsátani. Mindennek vége.
– Többé nem kelhetsz fel.
Elment. A nők csoportja követte. Egyikük megállt, az apró
ajka szeglete felhúzódott. Pislantanom kellett párat, mire
rájöttem, ki az.
Eső.
Ezúttal sikert aratott. Követett engem, a legjobb alkalmat
választotta ki rá, hogy leleplezzen minket Fácánnal. Mit
mondhattam volna? Gondatlan voltam. Elfelejtettem, miféle
udvarban élek.
Hamarosan ő is elment.
Először még hallottam Szilva és a többi kísérő suttogását, a
szolgák álmélkodását. Aztán hamarosan minden elcsendesedett.
Magamra maradtam.
A nap felkúszott a menybolt közepére, a forróság belém mart
a kegyetlen karmaival. Késő délutánra elhomályosodott a
látásom, a térdem mintha le akart volna törni a testemről.
Valahányszor előrehajoltam, felcsattant a rám vigyázó eunuch
éles hangja. Számtalanszor oldalra dőltem, de minden
alkalommal megszidtak, és visszakényszerítettek az eredeti
helyzetembe.
A hold átvette a nap helyét, aztán újra visszatért a nap. Én
pedig csak térdeltem tovább.
Mej, Mej!”
Apám hangja volt. Halkan, de sürgetően csengett.
Felemeltem a fejem. És akkor megláttam: rám meredt a sárga
villogó szemével. Csíkos törzse volt, izmos és fenséges, kemény
karmával a fűbe markolt. A fenyőfa mellől bámult rám, tőlem
pár lépésre állt.
Tigris.
Lelassult az idő. Egy pillanatig farkasszemet néztünk,
képtelen voltam megszólalni vagy megmozdulni. Olyan gyönyörű
szeme volt, sütött belőle az erő. Nyugalom, önelégültség és
arrogancia áradt belőle, maga volt a megtestesült szépség és
felsőbbrendűség. Mintha nem is törődött volna velem, az erdővel
vagy a környezetével. Ez az állat megszokta, hogy gyilkoljon, és
tudta, hogy bármikor megteheti. Ő volt a király, akinek mindig
teljesül a kívánsága, akinek nem lehetett nemet mondani. És
most engem akart.
„Fuss! Indulj!”
Apám hangja hasított át az erdőn, és vágott rám.
Megfordultam. Abban a pillanatban a tigris előttem termett,
olyan gyorsan történt, hogy sikítani sem volt időm. Akkor
azonban megjelent apám széttárt karokkal, a jobb kezében egy
ágat szorított. „Fuss! Indulj!”
Felugrottam a levegőbe, az arcomnak faágak, levelek, sziklák
és porfelhők csapódtak. Apám hangja üldözött, azt fülsüketítő
üvöltés követte, mely megrázta a hegyeket. Aztán elestem, a
hangok eltűntek, az ég elsötétült. Amikor felébredtem, egyedül
hazagyalogoltam, és semmire sem emlékeztem.
Később megtalálták apámat. Egy fenyőfán lógott a családi
sírboltunk melletti szirten, egy ág átszúrta a mellkasát. Senki
sem tudott a tigrisről, sem a történtekről, így anyám azt
feltételezte, hogy megbotlott, baleset okozta a halálát.

∞
Mintha forgott volna az ég, potyogtak a tetőcserepek, mint az
esőcseppek. Az egyik darab a számba pottyant. Földíze volt, de a
szaga a friss fenyőgyantáéra emlékeztetett. Felnéztem.
A tigris bámult rám a sárga szemével, eltátotta a száját.
„Kár, kár.”
A szívem a torkomba ugrott. Hát visszatért. Előrevetettem
magam, hogy felkapjak valamit, de nem mozdult a lábam. Az
állat közeledett. Egy lépés. Megremegtem. Még egy. Sikoltani
akartam.
Aztán csapott egyet a fekete szárnyaival, és eltűnt egy távoli
épület cserepes teteje felett.
Nem tigris. Egy varjú.
Remegve behunytam a szemem.

∞
– Nyugodj meg, Mej! Nyugodj meg! – Halk női hangot hallottam,
valaki átkarolt.
Megpróbáltam felemelni a fejem, de nagyon elnehezült.
– Ki van ott?
– Idd ezt meg. – Az ajkamhoz kanál ért. A vállamat dundi
kezek tartották. A nemes hölgy.
– Az apám... apám azért halt meg, hogy megvédjen engem,
meg akart menteni... – dadogtam. A szívem mélyén mindig is
tudtam Nem emlékeztem rá, de az elmúlt évek során mindig is
éreztem, hogy van itt még valami, egy megválaszolatlan kérdés.
Ha nem halt volna meg, a családom még mindig bőségben,
boldogságban élne...
Én voltam a felelős apám haláláért, a családi vagyon
elkobzásáért, az anyám...
 – Mit mondasz, Mej? Ne beszélj, Mej! Ne beszélj! Most figyelj
rám! Idd ezt meg! Lassan, igen. Jobban leszel tőle. Nahát, hiszen
forró vagy!
Köhögtem. A folyadék égette a nyelvemet. Kemény volt, az
íze pedig keserű, mint a fakéreg, amit egyszer apámmal rágtunk
az erdőben. Olyan sok időt töltöttünk ott, néztük a földünket,
beszélgettünk, éreztük a szelet az arcunkon... Megráztam a
fejem, és eltoltam magamtól a kanalat.
– Rizskása. Jót fog tenni. Erőt ad. Valamit most már enned
kell. – Megsimogatta a hátamat.
Gyengéd volt az érintése, én pedig engedelmesen
lehajtottam a fejemet, és belekortyoltam. Nem is volt olyan
rossz, a rizskása édes íze hamarosan elomlott a számban.
– Erősnek kell lenned, Mej. Össze kell szedned magad. Ne
add fel! Kitartás! – Megszorította a kezemet.
Akkor eszembe jutott, hol vagyok, és hogy megbüntettek.
– Mióta vagyok itt, nemes hölgyem?
A hangom rekedtnek és öregesnek tűnt, mint egy idős
asszonyé, aki már száz éve nem beszélt.
Még egy kanál ételt adott.
– Ez a második nap.
Nekem hosszabbnak tűnt.
– Hogy van Fácán?
– Most már jól. Az orvosok bekenték a hátát, és bekötözték.
Gyógyszert is adtak neki, hogy tudjon aludni. Szerintem
hamarosan felépül. – Lehajtotta a fejét, és szemügyre vett. –
Szilva be akart jönni, hogy lásson, de nem engedték be. Mi
történt?
– Nem emlékszem.
– Mondtam neked, Mej, hogy tartsd magad távol tőle!
– Sajnálom. – Cserbenhagytam őt. Már olyan közel voltam a
célhoz, és cserbenhagytam. Megint.
– Én is sajnálom. – Beletette a kanalat a tálba. – Olyan jól
haladtál! Bár tehetnék többet is érted! Könyörögtem neki, de
nem is hallgat rám.
Reményvesztve néztem fel rá. A császár tényleg azt akarja,
hogy addig térdeljek ott, amíg meg nem halok?
– Attól tartok, mennem kell. – Leporolta a ruháját, és felkelt.
 – De... – Felé nyújtottam a kezem, hogy megállítsam, de
aztán leejtettem a karom. így is túl sokat tett értem. – Igazad
van... nemes hölgyem... Nem maradhatsz, nem dühítheted fel őt.
Felsóhajtott, intett a szolgálóinak, és elment.
Megint magamra maradtam. Összerogytam, a földet
bámultam. A szemem égett, az ajkam kicserepesedett és vérzett,
a hátam merev és törékeny lett, mintha bál melyik pillanatban
elroppanhatna. A föld különös dolgokat művelt. Egyik pillanatban
mintha egy kupac csont lett volna, aztán mély gödörbe süllyedt,
majd száguldani kezdett, mint a homokvihar.
Hamarosan eljön az éjszaka. A második, amit térdeléssel
töltök.
Vajon meglátom újra a nap fényét?
Tehát igaz volt. Én okoztam apám halálát, és ezért kellett
megtennem mindent, hogy teljesítsem a kívánságát. És tényleg
megvolt rá az esélyem. Most már valószerűtlen lett...
Egy idő után férfihangot hallottam.
– Kelj fel! – mondta. – Megbocsátott.
Felegyenesedtem. Vége a térdelésnek?
– Miért?
– Nem tudom. – Pár lépésre állt tőlem. A kapitány volt, az a
férfi, akinek lila anyajegy takarta a fél arcát, és aki mindig azt
tette, amit a császár parancsolt.
Megkönnyebbülés meleg hulláma öntötte el minden
porcikámat. Próbáltam felkelni, de túlságosan legyengültem.
Még elszántabban támaszkodtam meg a földön, és nyomtam fel
magam. Oldalra estem. Zihálva kiegyenesedtem, és küzdöttem
tovább. Akármennyire igyekeztem is azonban, a térdem nem
akart kiegyenesedni.
Nem tudtam felállni.
Megvakartam a térdemet. Semmi. Belecsíptem a lábamba,
megcsavartam a megkeményedett bőrt. Semmi. Belevájtam az
ujjam. Csak egy hosszú, véres csík jelent meg rajta, más semmi
nem történt.
Sírni szerettem volna.
– Mi bajom?
– Hadd segítsek! – A kapitány közelebb lépett.
– Ne! – Összeszorítottam a kezemet. – Elkérhetem a
kardodat?
– Egy őr sosem válik meg a kardjától.
– Akkor szúrj le! – A lábamra mutattam. – Nem érzek
semmi.
A homlokát ráncolta.
– Valószínűleg rossz vér.
– Rossz vér?
– Soha többé nem fogsz tudni járni.
Rábámultam. Nem lenne szabad megengedni a katonáknak,
hogy a nyelvüket is forgassák, ne csak a kardjukat. Mégis, kinek
képzeli magát? Csak egy szívtelen gyilkos, semmi több.
– Megmutatom. – Kivett a csizmájából egy tőrt, leguggolt
elém, és a térdkalácsomra csapott a markolat végével.
Fájdalmat kellett volna éreznem, a lábamnak előre kellett
volna lendülnie.
De semmit. Nem éreztem fájdalmat, és nem lendült előre.
– Látod? Rossz vér.
A kezembe temettem az arcomat. Mondott még valamit, de
azt már nem értettem. Gyökeret vert az agyamban a gondolat,
mint a mérges gyom. Kimondatlanul, makacsul, alaktalanul
kihajtott, és a pusztítás keserű gyümölcsét hozta.
Nyomorék lettem.
Dühösen a bőrömbe martam, és verni kezdtem a lábamat.
– Ha a rossz véred felér a szívedhez, nem éred meg ebben a
hónapban a teliholdat – mondta. Úgy beszélt, mintha törődne
velem, de a hangja ugyanolyan közönyösen csengett, mint
mindig.
– Menj el!
– Szépen levágom. – A kezét a kardjára tette. – Nincs mitől
félned.
– Menj el!
– Gyorsan kell döntened.
Inkább meghalok, mint hogy nyomorékként éljek.
Összeszedtem minden erőmet, és elvonszoltam magam a kert
széléhez. A kövek a földön a sebes bőrömnek dörzsölődtek, de
azt sem éreztem. Csak kúsztam tovább. Végre leültem egy
sarokban, a fejemet az ingujjamba temettem.
Olyan csend volt! Mint a halálban. Behunytam a szememet.
 Talán hamarosan viszontlátom apámat?
„Mindent elrontottam” – vallom majd be, ha találkozunk.
„Tévedtél velem kapcsolatban.”
Álomba merültem. Amikor felébredtem, leszállt az éjjel. Nem
derengett fény közeli gyertyából vagy lámpásból. Körbenéztem.
Egyedül voltam, összegömbölyödtem egy sarokban, mint egy
elfelejtett macska.
Két kar felemelt. Zavarodottan néztem fel. A kezem finom
állhoz ért.
– Fácán?
– Hát itt vagy. – Ő volt az. – Már mindenhol kerestelek. Te
meg mit csinálsz itt?
Az ismerős hangjától majdnem elsírtam magam.
– Nem tudok járni – feleltem.
A mellkasára húzott.
– Menjünk el innen!
A karja erős volt, a bőre meleg, a szíve egyenletesen vert a
mellkasomon. Belekapaszkodtam, mint kabóca a leveles
otthonába.
Elhaladt egy sötét épület mellett, óvatosan mozgott, aztán
jobbra fordult, és belépett egy másik kertbe. Mikor odaértünk,
átment egy hídon.
– Hol vannak a többiek? – suttogtam. Minden csendes volt.
Egyedül maradtunk. Örültem neki.
– A kert másik végében Taj-cével. – Körbenézett a fákkal
körbevett kis területen. – A fuvolást temetik.
– És te? – Megérintettem a karját.
– Én jól vagyok.
Pedig lassabban lépkedett a szokásosnál.
– Elájultál.
– Az semmi.
– Megbocsátott neked?
Bólintott, aztán egy darabig nem beszéltünk.
– Nem lett volna szabad azt mondanod a császárnak, Fácán.
Megrázta a fejét, egy kőpad felé ment. Aztán letett engem, az
egyik ujját az ajkához érintette. A bal oldalam felől halovány
fények törtek elő. Olyan csendes volt az éjszaka, hogy hallottam,
amint valaki a közelben a temetési szöveg végét mormolja.
 Végül a hangok arra biztatták a gyászoló trónörököst, hogy
térjen vissza a hálószobájába. A léptek lassan teljesen
elhalkultak.
Nekidőltem egy fának a pad mellett, és az eget bámultam, a
kerek hold úgy lógott rajta, mint repedt tányér. A vállamat
megbökte egy szétágazó gally a fejem fölül. Eszembe jutott, amit
a kapitány mondott. Nyomorék lettem, használhatatlan, mint a
láb nélküli asztal, förmedvény, mint az örökös.
Éreztem magamon az ág kemény kérgét.
– A kapitány azt mondta, vágjuk le a lábamat, mert rossz a
vérem.
– Micsoda?
Fácán felé fordultam. A sápadt holdfény a fejére ömlött, mint
fényes háló.
– Nem tudok járni.
Az öklével a homlokát verte.
– Megbolondult – mondta rekedten. – Ne is hallgass rá!
– És ha igaza van?
A kezében ringatta az arcomat. El sem hittem, mennyire
megváltozott. A könnyed modora nyomtalanul eltűnt. Más lett:
elmélyültebb és melankolikusabb.
Megszakadt érte a szívem.
– Jaj, szegény Fácán! – Átöleltem. Akkor jutott csak
eszembe, hogy azért nem tud leülni, mert még mindig fáj neki a
verés helye. – Mit tettem veled?
Megsimogatta a hajamat.
– Ne mondd ezt! Bármit megtennék érted!
Könnybe lábadt a szemem. Amíg itt van nekem ő, nem
számít, mi történik velem. Ha abban a pillanatban meghaltam
volna a karjában, nem bántam volna semmit.
– Mondanom kell neked valamit – kezdte.
– Mit?
– Megígérte, hogy békén hagy téged.
– Megbocsát nekem?
– Igen. Nem ver meg, nem fokoz le, nem kerget el az
udvarból, így értettem.
Az arcát fürkésztem. Tudhattam volna, hogy Fácán megvéd
engem, és meggyőzi a császárt, hogy ne bántson.
 – Mit tettél, Fácán?
Nem felelt.
Belemarkoltam a ruhája szegélyébe.
– Megígérted, hogy nem találkozunk többet?
Elfordult.
Remegett a kezem.
– El fog küldeni téged?
– Klasszikusokat tanulni.
– És?
– Emlékszel, mit mondtam? Anyám halálos ágyán apám
megígérte, hogy bárkit elvehetek, akit csak akarok, én
választhatom ki a feleségemet.
Emlékeztem rá. Ő volt a legkisebb fiú, a császárné kedvence.
Az anyja azt akarta, hogy boldog legyen, ne pedig a trón
rabszolgája.
– Most választott nekem valakit – folytatta Fácán. – Én
pedig elfogadtam.
Lecsúszott a kezem, szembefordultam az üres éjszakával.
Olyan hatalmas volt, olyan végtelen! Éreztem, ahogy körbevesz
a súlytalanságával, mintha beleesnék a semmibe, mint levél a
szurdokba.
– Vigyázz magadra, szerelmem! – Kinyújtotta a kezét,
mintha meg akarna érinteni. – Ígérem, hogy nem kereslek meg
többé.
– Várj! – Elkaptam az ingujját. Összekapcsolódott a
pillantásunk, a szeme csillogott a holdfényben. – Csak még egy
percet, jó?
Bólintott.
– Mikor indulsz?
– Hajnalban.
Olyan hamar? Amikor legközelebb látom, valaki másé lesz.
– Megnézhetem a botütés helyét?
Az övéhez nyúlt, és kioldotta a ruháját. A derekát és a hátát
kötések takarták, alatta kifolyt a vére – miattam. Nem
érintettem meg. Csak néztem.
– Fácán, meséltem neked az apámról?
A fejét rázta.
– Azért halt meg, hogy megmentsen. Tizenkét éves voltam.
Elvitt a családi sírboltokhoz, és megmutatta a földjeinket.
Vidáman beszélgettünk. Szeretett engem, Fácán. Én voltam a
kedvence. De egy tigris megtámadott minket. Nem. Engem
támadott meg. Apám félrelökött, hogy megmentsen. Évekig nem
emlékeztem rá, de most már tudom. – Megszorította a kezemet.
– Olyan sokat szánt nekem! Úgy nevelt, mintha a fia volnék. Hitt
bennem, hitt a jövőmben, és azért halt meg, hogy megvédjen.
Azt akartam, hogy boldog legyen, hogy büszke legyen rám. Azon
az úton akartam járni, amit ő választott nekem. Nem lehetnék
veled – felemeltem a fejem –, még ha akarnék sem. –
Megsimogatta a fejemet. Korábban a gyengédsége
megsemmisített, fájdalmasan érintett volna. Már nem.
Megsimítottam a bőrét a kötések mellett. Eltorzult az arca. – De
azt hiszem, már semmit nem tehetek. Csalódást kell okoznom
neki.
Döntenem kellett, nekem kell meghoznom a döntést, és ezt
nem lehetett sem helyesnek, sem jónak nevezni. Ezzel ugyanis
száműzöm apám álmát az udvar egy árnyas zugába, ahol úgy
kóvályog majd, mint a hontalan lélek, és mert így sem nevet,
sem dicsőséget nem szerzek a családomnak.
Kioldottam a ruhámat, és engedtem leesni a vállamról. Aztán
megfogtam Fácán kezét, és megcsókoltam őt.
Nagyot nyelt.
– Nem tehetem.
– Miért?
– Igazad volt. Tönkretenne téged. Önző voltam. Veszélyt és
szégyent hozna rád. Nem tehetem.
– Nem érdekel. – Kioldottam a mellem köré tekert öv
szalagjait, és azt is leejtettem. A meztelen mellkasomon hűvös
levegő fújt át, de nem én nem fáztam.
– Mej... – Alig hallottam a hangját.
Nem hagytam abba. Levettem az ingemet és a nadrágomat,
felemeltem a fenekem, hogy lehúzhassam. Amikor már egyetlen
madzag sem maradt rajtam, felemeltem a karomat, összefontam
a nyakán, és nekipréselődtem.
Mindketten remegtünk.
– Még mindig nem... – Meleg lélegzete úgy simította meg az
ajkamat, mint finom ecset. A szíve az enyémhez hasonló vad
ütemben vert.
– Csókolj meg!
– Mej... – Küzdött. A lélegzete felgyorsult.
Közelebb hajoltam hozzá, a mellkasát simogattam. Gyorsan
szedte a levegőt, de még mindig nem ölelt meg. Lejjebb
engedtem a kezem. Megmerevedett. Aztán hirtelen már alatta
feküdtem a kőpadon.
Olyan különösen éreztem magam! Ott is voltam, meg nem is
Fent is voltam, meg lent is. Lágy voltam, ugyanakkor kemény.
Kevesebb és több. Átlebegtem, repültem, ugrottam egy távoli,
ismeretlen vidékre. Vízzé változtam, arannyá, majd tűz
formájában ismét életre keltem. Mintha a testem minden része
átalakult volna, de nem tudtam, mi lesz belőlem. Csak azt, hogy
erősebb lettem.
Aztán valami feltámadt a bensőm legmélyéről, lüktetett,
kitartóan, de finoman verdesett, mint a pillangó. Egyre erősebb
és erősebb lett, úgy elfojtotta a lélegzetemet, mint a sas erős
szárnyai.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen – suttogtam.
Megálltunk levegőt venni, az arcom a nyakába hajtottam.
Olyan közel voltunk egymáshoz! Éreztem a lelkét az enyém
mellett, boldogsághozó mag virágzott ki bennem.
Félresöpörte a hajamat.
– És most mihez kezdjünk?
Megszorítottam a kezét.
– Jó utat holnap! – A karja erősen körém fonódott. – Nincs
más választásunk, Fácán.
Még szorosabban ölelt. Hagytam, behunytam a szememet.
Semmi másra nem vágytam, csak hogy mellette fekhessek, vele
maradhassak, de ezt a sorsot nem választhattuk. Lassan,
egyenként lefejtettem magamról az ujjait, aztán levettem a kezét
a derekamról. Felvettem a ruháimat, és felöltöztem.
– Beszélek a bátyámmal, Vej herceggel. Talán segít majd
neked. Mellettem áll.
– Megleszek. – Lecsusszantam a pádról, és
megmerevedtem.
– Mi a baj?
 – A lábam... – Nem tudtam befejezni a mondatot, a szívem
repesett az örömtől. – Nézd, nézd! – Mindketten lenéztünk.
A földet ragyogó fény borította. Semmi más nem volt ott,
csak a facipőm sötét hegye lógott ki a hosszú szoknyám alól.
– Állok! – Megkapaszkodtam Fácán vállába. – A lábamon
állok! Érzem a lábamat! Látod? A kapitány tévedett! –
Összecsuklott a térdem, előrezuhantam.
Fácán elkapott.
– Tudtam! – Az arcán olyan boldogság ragyogott, mintha ő
nyerte volna vissza az erejét. – Mondtam neked, hogy
megbolondult. Hiszel már nekem?
A végtagjaimban szétáradt az öröm.
– Igen, hiszek neked. – Öt bámultam, a két kezem közé
fogtam az állát. – Mindig.
Lehajtotta a fejét. Hosszan megcsókoltuk egymást.
Valahol éjjeli madár turbékolt. Az édes, lágy hangja
visszhangzott a sötétben, és megtelepedett a szívemben, mintha
a fészke volna.
Szerettem volna még maradni kicsit. Azt akartam, hogy sose
érjen véget ez az éjszaka. De a szolgák éles, rideg hangja
beleharsogott az éjszaka csöndjébe. Még egy utolsó pillantást
vetettem Fácánra, és elbicegtem.

I. SZ. 644

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENNYOLCADIK ESZTENDEJE

ŐSZ
Arra az éjszakára később úgy gondoltam vissza, hogy akkor
változott meg örökre az életem, de időközben arra is rájöttem,
hogy borzalmas diák voltam. Szó szerint tudtam, mit mondott
Szun-ce arról, hogyan lehet sikert aratni a kilenc helyzetben,
hogyan kell tűzzel és vízzel támadni, hogyan erősítsük a taktikai
képességünket, és hogyan használjunk kémeket az ellenség
rejtett titkainak kiderítéséhez. Önmagam megértésében azonban
sajnos kudarcot vallottam.
Mégsem bántam meg semmit, és ha apám élt volna,
letérdeltem volna elé, hogy a bocsánatáért könyörögjek. Nem
tudtam teljesíteni a kívánságát, nem számít, milyen csodálatos
jövendölést kaptam, és milyen tökéletesen tervezték meg a
jövőmet. Csak egy átlagos nő voltam az átlagos nők
gyengeségeivel és könnyeivel.
Most már tudtam, hogy a szerelem és végzet két vadló,
melyeket nem lehet irányítani. Két különböző irányba vágtatnak,
és amerre ők mennek, a vágy és a remény folyói sosem
találkoznak. Aki az egyiket követi, elárulja a másikat. Csak úgy
teheti boldoggá az egyiket, ha összetöri a másik szívét. Mégis azt
feltételeztem, hogy ez is az élet része, olyan lecke, amit meg kell
tanulnunk. A felnőtté válás lemondásokkal jár, és a jövő
felépítéséhez le kell mondanunk a múltról. Nem tehetünk mást,
mint hogy reméljük a legjobbakat, és hisszük, hogy az általunk
választott ló biztonságba vezet minket.

∞
Látszólag semmi sem változott. Felügyeltem az öltöztetőtermet,
utasításokat adtam a segítőimnek, akik a ruhákat hozták-vitték,
és amikor eljött a mi éjszakánk, én is ott aludtam a szőnyegen a
császár szobájában Szilvával, Százszorszéppel és a többi
tehetséggel. Olykor követtem a császárt az Audienciacsarnokba.
Nem küldött el, és nem is fedett meg.
Valami azonban mégis más lett. Úgy sétált el mellettem,
mintha nem is léteznék. A tekintete végigsiklott a kísérői arcán,
de engem meg sem látott. Amikor bort rendelt, én pedig
meghajoltam előtte, és elé tartottam a tálcát, sosem fordult
felém. Nem hívott magához, hogy legyek vele, mikor a gyertyák
fénykörében ült. Úgy tűnt, egy láthatatlan sarokba száműzött,
ahová ő sosem néz be.
Újév napja után tizenkilenc éves leszek, de máris
tönkretettem minden esélyemet.
Néha eltöprengtem, mi lett volna, ha nem szaladok Fácán
után. Azon is elgondolkodtam, mi történt volna, ha nem is
találkozom vele, vagy nem szeretek belé. Valószínűleg már rég
én lennék a leg-imádottabb.
Pár nappal az után, hogy elbúcsúztunk egymástól, Fácán
kiköltözött a palotából. A császár házat adott neki odakint. A
szolgák susmorogtak arról a nőről, aki feleségül kellett vennie: a
jó nevű Vang családból származott, és szerette az állatokat.
Sokan jó választásnak tartották.
Legnagyobb bánatomra a szégyentelen Eső, a
legmegátalkodottabb ember, akit valaha is ismertem Ékkőt is
ideértve, kisfiúnak adott életet, mivel lefeküdt Fácánnal, miután
tavaly elhagytam őt. Nem tudtam aludni, mikor meghallottam a
híreket. Reméltem, hogy a császár súlyosan megbünteti, amiért
tiltott viszonyt folytatott Fácánnal, de tévedtem. Mivel értékes
fiúgyermeket szült, Taj-cung nemcsak megbocsátott neki, de
még azt is elrendelte, hogy az eseményt hatalmas pompával
ünnepeljék meg. Még azt is jóváhagyta, hogy Eső mostantól
Fácánnak szolgáljon, és a háztartása hivatalos tagjává tette.
Megtette az ágyasának.
Így hát Fácán, az én Fácánom, a szerelmem, hirtelen egy
másik nő férje és egy kisfiú apja lett.
Azon az éjszakán, amikor a palota Fácán fiát ünnepelte, a
császár táncolt, nevetett, és túl sok bort locsolt szét. Én egy
sarokban húztam meg magam, miközben a herceg a többiekkel
ivott. Amikor az udvari protokoll megkövetelte, hogy gratuláljak
neki, az asztalához mentem, letérdeltem előtte, és sok szerencsét
kívántam neki.
Felemelte a fejét, a szeméből ömlött a fájdalom. De semmit
nem mondhattunk, hiszen Eső a jobbján ült az újszülöttel a
karjában. Lehajtottam a fejem, és bort öntöttem a kupájába.
A borostyánsárga folyam úgy ömlött, mint a könnyek
megállíthatatlan árja.

∞
A császár visszavonta Taj-ce juttatását, és megtiltotta, hogy
folytassa a szokásos tevékenységeit az íjászcsarnokban, a
császári lovardában, a könyvtárban, de még a parkban is. Nem
jelenhetett meg egyetlen hivatalos összejövetelen sem.
A trónörökös visszavonult a rezidenciájára, az idejét
birkózómérkőzések rendezésével töltötte. Néha, amikor
felébredtem éjszaka, hallottam, ahogy a távolból visszhangzik a
férfiak lármás nevetése és részeg kiáltásaik. Arra gondoltam,
milyen gyengéden kötözte be Taj-ce a szeretőjét, és mennyire
remegett a keze, mikor meghallotta a császár utasítását.
Megértettem a hangjából áradó űrt, tudtam, hogy a fájdalma
éppolyan valóságos, mint az enyém.
A császár is megváltozott. Az utolsó csinos vonását is
elveszítette. Az orcája megereszkedett. Az arca jobb fele mintha
hosszabb lett volna, mint a bal, úgy lehúzta a szemét, mint a
ragadós hálót a rajta lógó bogár. Már a kardját sem tudta
megtartani. A penge a kezénél hevert, de nem tudott érte nyúlni,
hogy megfogja.
Ennek ellenére továbbra is a hálószobájába hívatott minket,
megtartotta az együtthálási rendet, de amikor a többi
tehetséggel bementünk hozzá, mindig a gyertyái körében ült, az
ép bal kezében fogta a serlegét. Sosem próbált lefeküdni velünk,
arra sem kért meg, hogy csábítsuk őt el. Csak annyit parancsolt,
hogy maradjunk a zsámolyától legtávolabbi sarokban. Szigorúan
tilos volt elmenni előtte. Ha valaki mégis megtette, megfogta a
fejét, és azt kiabálta: „Árnyak! Árnyak!” – mintha borzalmasan
megfájdult volna tőlük a feje.
Az öltöztetőnőinek megparancsolta – nekem nem, nekem
soha –, hogy verseket olvassanak fel neki, vagy zenészeket
hívott, akik haj nalig játszottak az ütős és fúvós hangszereken. Ő
azonban nem is figyelt oda ilyenkor: a horkolása minden más
hangot elnyomott. Mihelyst azonban elhallgattak, felriadt.
Mintha félt volna elaludni.
Úgy hallottam, más hölgyek társaságában még ennél is
rosszabban teltek az éjszakái. Átkozódott, rugdosódott,
dobálózott, és mi kor a hölgyek könyörögtek neki, hogy hagyja
abba, megrándult, mintha hirtelen felébredt volna, és elsírta
magát. Néha a kimerültségtől összegömbölyödött a hatalmas
ágyában, és elszenderedett, mikor pedig reggel megkaptam az
ágyneműt a szobalányaitól, mocskosak és foltosak voltak.
Miért változott meg így? A bátyja szelleme miatt? Ezt talán
sosem fogom megtudni, és ügyeltem, hogy véletlenül se beszéljek
a császárról Szilvával vagy Százszorszéppel.
∞
– Talán, mindenki egyetlen ura, ideje lenne átismételni A
hálószoba művészetét. – A taoista asztrológus hangja
visszhangzott az Audienciacsarnokban, miközben az
előcsarnokban várakoztam.
Ekkoriban a császár már nem jött el rendszeresen az
audienciára. Amikor mégis megjelent, rövid, unalmas
megbeszélést tartottak, a minisztereknek pedig kint kellett
maradniuk a folyosón, nem mehettek be. Én azonban így is azt
kívántam, bár minél hamarabb vége lenne. Már nem érdekeltek
a császár stratégiái és a birodalmunkban zajló események.
Amikor odafigyeltem, úgy éreztem, mintha ködös, kábító bódulat
ereszkedne a fejemre.
A találkozó az asztrológussal nem volt része az eltervezett
napirendnek. A császár panaszkodott, hogy fáj a feje, vagy talán
a szája belseje. Beszélt az orvosokkal, és Szun Szimao doktor
gyógyszert írt fel neki fogfájásra. Aztán odahívatta az
asztrológust is, és kikérte a véleményét.
 – Az univerzum igazi gyógyító ereje a férfi számára a nő.
Sokan gyakorolják, de keveseknek sikerül – magyarázta az
asztrológus. – Az esszencia kiszökik, a férfi szelleme meggyengül,
a nőé ezzel párhuzamosan megerősödik.
– Nincs más betegségem a fogfájáson kívül – felelte a
császár. Halk és gyenge volt a hangja, mostanában mindig
elmosódottan beszélt, bár ezt én már megszoktam. – Arra adj jó
orvosságot!
– Igen, mindenki egyetlen ura. Ha szabad kifejtenem. Ha az
esszencia megmarad, a férfi egészsége jó, a szelleme erős. A nő
jinje ilyenkor megadja magát a férfi jangjának – folytatta az
asztrológus monoton hangon, és habár én nem láttam őt, el
tudtam képzelni magam előtt a szezámfűszerűen foltos szakállát,
miközben beszélt. – Tegyük fel, hogy egy férfi tíz nővel
párosodik anélkül, hogy elveszítené az esszenciáját! Az elméje
nagyon megerősödik, és eltávozik tőle mindenféle álom – nőkről,
démonokról vagy más tiltott képekről –, így a kóbor szellemek
átka megsemmisül.
– Mit mondtál?
A császár éles hangjára felkaptam a fejem. A többi kísérő
körülöttem összenézett. A folyosóról érkező hangok kissé
elhalványultak, mintha a kint várakozó miniszterek is
megrémültek volna.
– Mindenki egyetlen ura, a különféle álmok azoknak a
szellemeknek az átkai, akik a sötét oldalon kószálnak.
Igyekeznek áttörni a szellem korlátait és elcsábítani a férfiakat a
titkos vágyaikkal.
– Túlzol. – Még mindig összefolyt a beszéde, de már
megkeményedett a hangja.
– Ha a férfi elméje gyenge, a védekezőképessége csökken. A
szellemek elérik a céljukat, amikor a férfi álmában kiengedi az
esszenciát. Ez, mindenki egyetlen ura, a legrosszabb, ami egy
férfival történhet.
– Szerintem téged hamarabb elér a legrosszabb, mint
hinnéd! – üvöltött a császár. – Kapitány!
A kapitány visszakiáltott az Audienciatermen kívülről.
– Varrják össze ennek az embernek a száját, hogy többé
egyetlen szót se tudjon kimondani egész életében!
 A másik oldalon léptek dübörögtek, és hamarosan elhúzódó
sikoly hasított át a csarnokon. Eltakartam a számat, mintha a tűk
az én ajkaimat szúrták volna át. Újabb hisztérikus kiáltás
hangzott fel. Aztán szívszorító nyöszörgések következtek. Az
odakint várakozó miniszterek mormolni kezdtek, de senki sem
mert tiltakozni vagy belépni, miközben az asztrológus sikolyai
lassan nyöszörgésekké váltak. Az előcsarnok ajtajához mentem,
és kinéztem rajta. A szerencsétlen ember botladozva átlépett a
csarnok küszöbén, és kigördült a folyosóra. Vér borította be a
nyomorultat, mint az áldozati jószágokat.
– Folytassátok az audienciát! – parancsolta a császár,
miközben a miniszterek egymás után beléptek a csarnokba.
Egyenként előadták a saját ügyüket, mintha nem is látták volna
a vért, nem hallották volna az asztrológus nyöszörgését a
közelben.
A csarnok másik végére rátelepedett a szokásos komolyság,
bár ezúttal sokkal nehezebbnek érződött, én pedig nekidőltem a
mögöttem álló oszlopnak, és eltöprengtem, mihez fog kezdeni az
asztrológus az összevarrt szájával. Abban biztos voltam, hogy
máris elkezdett terjedni a büntetésének híre. Mire véget ér az
audiencia, a birodalomban mindenki, a miniszterek, írnokok,
szolgák, őrök, hölgyek, még a nép is meg fogja kérdőjelezni a
császár épelméjűségét.
És ezzel még nincs vége. Mostantól semmi nem lesz
ugyanolyan, mert habár nem beszélhettünk róla, éreztük a
császár rosszkedvéi, úgy lebegett felettünk, mint egy láthatatlan
kard a levegőben, mely akkor hullik le, amikor az ember a
legkevésbé számít rá.
A csarnokon hirtelen sikoltás futott végig. Felugrottam, és a
paravánhoz szaladtam, kinéztem a redők közti résen. Alig hittem
a szememnek.
A császár erőteljesen remegett, nemcsak a keze és a karja,
de az egész teste is, mintha valaki, akit mi nem is látunk,
megdühödött volna rá, és rázná. A szájából fehér hab tört ki, a
szeme a mennyezet felé fordult. Aztán, miközben a miniszterek
eszeveszetten kiabálni kezdtek, felállt, a karját széttárta, mintha
azt akarná parancsolni, hogy mindenki nyugodjon meg, de
remegés futott rajta végig, a lába összecsuklott, a feje oldalra
bukott, majd leesett a trónról.

∞
Gyorsan odahívták az udvari orvosokat. A császárt azonnal
elvitték a hálószobájába. Estére a palotában mindenki
susmorgott.
– A császárt kísértetek üldözik!
– Megmérgezték!
– Haldoklik!
– Meghalt!
Ha nem mentem volna be hozzá a hálószobájába, nem hittem
volna a szóbeszédnek. Pedig igazat mondtak. A császár halottnak
tűnt. Nem reagált a kiáltásainkra, az orvosok vizsgálódó
érintéseire. Nem nyitotta ki sem a száját, sem a szemét, a karját
sem lengette meg. Csak feküdt, az arca eltorzult, a kezét
behajlította, alig lélegzett.
Az udvari orvos, Szun Szimao éjjel-nappal körülötte járkált, a
pulzusát tapogatta, a szemét vizsgálta, a lélegzetét hallgatta. A
császár karja néha megrezdült, vagy megrándult a szája. A
szemét azonban nem nyitotta ki.
A nagyherceg megkérdezte az orvosokat, megmérgezte-e
valaki a császárt. Szun Szimao határozottan megrázta a fejét.
– Ez nem méreg – felelte. Azt azonban nem tudta
megmondani, mi lehet.
Ettől függetlenül a pletyka úgy megrázta a palotát, mint egy
hatalmas vihar. Azt beszélték, a császár nem éri meg az újholdat,
és valami nyugtalanító, baljós érzés terjedt szét a levegőben.
Megbújt a szolgák ajkán, az őrök ívelt szemöldökén és a
miniszterek szorongó köhögésében. Engem is követett, kísértett,
mint a bűz, mely nem akar szétoszlani.
Egyik nap visszamentem az Audienciacsarnokba a császár
övéért, ugyanis ottfelejtettem, amikor suttogást hallottam az
egyik szomszédos folyosóról. Megálltam hallgatózni. A császár
titokzatos megbetegedése óta soha senki sem járt a csarnokban.
Kik találkozhattak most ott?
– Egy csapat varjú egész reggel a Nyugati Piac egyik
fenyőfáján károgott, a szárnyasok a közelben mind titokzatos
módon elhullottak.
Ismerős hang volt. Kikukucskáltam az ajtók közötti résen. A
púpos hátú miniszter, Vej Cseng kancellár egy sétapálcára
támaszkodó férfival beszélt. A császár nagybátyjával.
– A menny jele! – A nagybácsi szeme olyan nagyra tágult,
mint a pólólabda. – Nem fog sikerülni neki. Meg fog halni!
Beszéltem egy jövendőmondóval is. Azt mondja, meg vannak
számlálva a napjai.
– Nem, nem. Csak pletyka... Még csak negyvenhat éves,
életerős férfi...
– Beteg és haldoklik, öreg barátom, ez a sorsa. – A nagybácsi
a fejét rázta. – Nem kellett volna támogatnunk, amikor
összeesküvést szőtt a testvérei megölésére. Most az örökös
szelleme megbünteti. Mi következünk! Tennünk kell valamit,
vagy mindketten ilyen sorsra jutunk!
Nem bírtam eljönni. Hallanom kellett.
– Drága barátom, ne hergeld bele magad! Sötét pillanat ez,
de el fog múlni. Meg kell őriznünk a nyugalmunkat – felelte Vej
Cseng.
A nagybácsi a földön kopogott a botjával.
– Csak áltatjuk magunkat, barátom, te is tudod. Meg kell
ragadnunk a lehetőséget, hogy helyrehozzuk, ami tettünk. Ez a
mi pillanatunk. Újra történelmet fogunk írni, mint a régi időkben.
Mi választjuk meg a saját császárunkat, és kirúgjuk a türk
bohócot. Mit mondasz?
Egy perc csend következett.
– Nem kockáztattam volna meg, hogy beszélek veled, ha
nem lennénk bizalmas viszonyban. Minden miniszter haragszik
rá. Összevarratta az asztrológus száját, emlékszel? A mi nagyra
becsült asztrológusunkét, aki a mennyek jeleit figyeli! Én
mondom neked, az unokaöcsém megzavarodott! Figyelj,
barátom, valami nagyon fontosat akarok mondani neked.
Mindent megkaptunk, amire szükségünk van. A kánok velünk
vannak. A kánok! Tudod, hogy nem kedvelik őt, és arrogánsnak
tartják. Egyetértenek velünk, hogy eljött az idő. Ha jelzünk,
támadnak a határoknál. Igen, ha szólunk, bekerítik őt, mint
régen.
A császár vazallusai, a keleti türkök és a tujühunok
hallgattak a pólómérkőzés után, de a jóslat és a birodalmon belüli
lázadások híre biztosan hozzájuk is eljutott.
– A kánok? Nem valószínű. Taj-ce elcsendesítette őket,
mikor legyőzte a nyugati türköket, nem?
– Ez igaz. A vazallusok tisztelik az örököst. Nem tetszik
nekik, ahogy a császár a saját fiával bánik. Ezért csatlakoznak
hozzánk.
Sóhajt hallottam.
– Melyikük?
– Mindegyik! Nem tetszik nekik az évenkénti adó, amit a
császár kér tőlük. Túl sok! Láttad a tavalyi tenyészetet? Egy kis
csapat sovány ló! Ráadásul... – A kezét Vej Cseng füle köré
kanyarította, és belesúgott.
– Micsoda? Ő is benne van?
Kiről beszélnek? Még közelebb hajoltam az ajtóhoz.
– Igen! A tiszta hölgy – és micsoda kiváló nő! – zsoldosokat
vett fel, lefizette a lázadókat a határon, és Csangan mellett is
toborzott katonákat. Mindent előkészített...
A fejembe szaladt a vér. Nem hittem a fülemnek.
– De miért? Miért vállal ekkor kockázatot... igen... tudom...
tudom, persze, hogy hallottam a jóslatról... Mi?
– Igaz, drága barátom.
– De... Ezt... elég nehéz elhinni...
– Tagadhatatlan, barátom, hogy Jo herceg az az ember. Ő az,
aki elpusztítja a dinasztiát. Emlékszel a jelre, mely azt mutatja,
hogy az unokaöcsém dinasztiája véget ér, és hogy közeleg az
ellensége?
– Igen... igen... De hogy lehetne ő a jóslatban szereplő férfi? -
Vej Cseng jádefüggői egymáshoz ütődtek, mikor közelebb hajolt a
nagybácsihoz. – Hogy lehetsz ennyire biztos benne?
– Gondolkodj! Mondd fel a jóslatot!
– „Eljön, amikor a kő hússá lesz, az állat sír, a madár hármat
kiált a mennyből. Amikor a Vu ember eljön...”
A Vu ember? Ez meg mit jelent? A „vu” hangnak sok
jelentése van, a tónustól függ, hogy mit jelent. Persze az én
családnevem is Vu, de én nem vagyok férfi...
– Gondolj a születési rendben betöltött helyére!
Szünet.
 – Ő a negyedik fiú...
– Igen, és most add hozzá azt, aki csecsemőkorában meghalt
még őelőtte!
Vej Cseng hangosan levegő után kapott.
– Ő lenne az ötödik...
Az ötödik szót vunak ejtik. Eltakartam a szám, majdnem
felkiáltottam. Tehát a jóslatban szereplő Vu férfi az ötödik férfit
jelenti, és a nagybácsi szerint Jo hercegre, a száműzött fiúra utal.
– Érted már, miről beszélek, drága barátom?
– Ez... ez... váratlanul ért... De... de... a császár azt mondta
nekem, hogy megszüntette a fenyegetést. Vízbe fojtott kétszáz
férfit, akiknek a családneve Vu vagy ahhoz hasonló...
Szíven ütöttek a szavai. Eszembe jutott a Tiltott park, a két
halott őr, a Fekete Fiú – a fekete szót szintén vunak ejtik – és az
Ötödik Lány. A császár megölette őket, mert azt hitte, ők az
ellenségei.
– Nem a megfelelő embereket ölte meg! A jóslat most azt
mondja, közeleg a vetélytársa, a harmadik jelre itt lesz! Ha nem
Jo herceg az, ki lehetne?
– Nem tudom. Nem tudom. – Vej Cseng függői csilingeltek.
A nagybácsi közelebb lépett hozzá. – Ez a mennyek terve.
Elűzte őt, most pedig hozzá sem érhet. Védelem alatt áll. Csak a
hölgy jelzésére várunk. Egy jelre! Aztán minden megváltozik.
Mire vársz, barátom?
– Hadd gondoljam át... adj időt... barátom!
Vej Cseng a korláton lévő oroszlánfejért nyúlt, és a
lépcsőkhöz botorkált. Együtt lejöttek.
Az ajtóhoz préselődtem, dübörgött a szívem. Az öv
összegyűrődött a markomban, az alsóneműm átázott az
izzadságtól. Ha megtudják, hogy hallgatóztam, a nagybácsi és a
kancellár nem enged ki innen élve! De hát felkelést terveznek! A
nagybácsi és a tiszta hölgy megőrült. De talán mégsem. Végül
is, kiválóan időzítettek, hiszen a császár mély álomban volt...
El kell mondanom a nemes hölgynek, amint lehet. Úgy tűnt,
a nagybácsi hamarosan mindent mozgásba lendít...
Nagy levegőt vettem, és kiléptem az előcsarnokból.
– Te meg mit csinálsz itt?
Megfordultam. A kapitány állt mögöttem, a homlokát
ráncolta.
Szó nélkül leszaladtam a lépcsőn.
– Gyere ide! – kiáltotta. – Beszélnem kell veled!
Még jobban felgyorsítottam a lépteimet. Csak mikor már
megérkeztem a Belső Udvarra, kezdtem aggódni, hogy jelenteni
fogja a minisztereknek, hogy hallgatóztam.
A nagybácsi? – kérdezte a nemes hölgy, miután elmeséltem
neki, mit hallottam.
– A kancellárral – bólintottam. – Borzalmas helyzetbe
kerültünk. Szun Szimao doktor nem tudta megmondani,
felébred-e valaha egyáltalán a császár. Ha Jo herceg megtámadja
a palotát, nem lesz senki, aki az Aranymadár Őrség élére állna,
hogy megvédjen minket...
– Soha eszembe sem jutott ilyesmi. Azt hittem, mostanra az
öreg elfogadta, hogy kegyvesztett lett. Hogy képes kitervelni
ilyen borzalmas bűntettet? És pont a tiszta hölggyel? – A nyakát
simogatta. Másik aranyláncot viselt, és láttam, hogy heges lett
körben a bőre ott, ahol az előzőt leszakította a tiszta hölgy.
– Biztosan kétségbeesett. A császár megint felfüggesztette a
pozíciójából?
A nemes hölgy felsóhajtott.
– Rosszabb. Nyugdíjazni akarta.
– Nyugdíjazni? – Az egyenlő a száműzetéssel.
– A császár már megfogalmaztatta a rendeletet, de mivel
megbetegedett, nem volt ideje bejelenteni. A nagyherceg úgy
döntött, hogy érvényt szerez a császár akaratának. A nagybácsi
nyugdíjazása a jövő hónapban válik hivatalossá. Biztosan
megérezte, de az is lehet, hogy az egyik írnok elárulta neki.
A császár betegsége óta a nagyherceg magára vállalta a
petíciók begyűjtését és az államügyeket. Fontos kérdésekben ő
döntött a császár helyett.
– Hát persze, a nagyherceg gyűlöli a nagybácsit. – A
nagybácsit nem lehetett könnyen kitúrni, végül is jelentős
mértékben hozzájárult a dinasztia megalapításához.
A nemes hölgy bólintott.
 – Valamit nem meséltem el neked, Mej. Pár hete
rajtakaptam a tiszta hölgyet a császár nagybátyjával társalogni
az egyik összejövetel alatt a Külső Palotában. Átadott neki egy
darab papírt. Az öreg gyorsan elolvasta, ráköpött, és elkente a
szavakat a mutatóujjával. Aztán bólintott, mint aki helyesli a hírt.
– Hallottál valamit abból, amit beszéltek? – kérdezte.
– Nem. Nem sokat gondoltam rá, de volt valami különös
abban, ahogy elkente a szavakat, amit azóta sem tudtam
elfelejteni. – A szobában járkált, elgondolkodott.
Nyilván akkor már szervezkedtek.
– Mit tegyünk, hölgyem?
– Tudom, hogy a tiszta hölgy sosem felejti el, ha megsértik.
Na de hogy lázadást tervez! – A nemes hölgy belemerült a
gondolataiba. – Milyen okos, hogy a császár nagybátyját
választotta... Az öreg maga alatt vágja a fát ezzel a viszállyal, ami
a nagyherceg és közte érlelődik. Most már a császárt is utálja.
– Még mindig nagy hatalma van az udvarban. – Úgy tűnt,
mintha a kancellár is mellette állna.
– Ezért olyan felfoghatatlan ez az egész. – Még mindig
elgondolkodva simogatta a dobozt, amiben a pókok ültek. Még
nem tavaszodon, a szövők még nem álltak munkának az idén. –
Mondták, mikor lesz a lázadás?
Megráztam a fejem.
– Azt mondták, jelet küldenek.
– Miféle jelet?
Megint megráztam a fejem. Akármi is lesz az a jel, meg kell
találnunk, mielőtt kiküldik.
– Bizonyítékra van szükségünk.
Én is tudtam. Ez lesz a legnehezebb.
– Gyorsan kell cselekednünk. Beszélni fogok Kével. Senkinek
sem számolhatsz be a felfedezésedről!
Taj-ce megszégyenítése óta Ke herceg lett a császár
kedvence. Ha bebizonyítja a tiszta hölgy árulását, a császár
kétségtelenül őt teszi meg az örökösének.
– Nem fogok.
– A saját biztonságod érdekében.
– Értem.
– Időközben ki kell figyelned, kivel lép kapcsolatba a császár
nagybátyja, és ki kell hallgatnod a beszélgetéseit, ha lehet. Talán
többet is kideríthetsz a terveiről.
Nem voltam biztos benne, hogy ezúttal ügyesebben tudok
kémkedni.
– Most mit fogsz tenni, nemes hölgyem? – Szerettem volna
hallani a gondolatait, de még jobb lett volna, ha ő maga beszéli
meg velem a terveit.
– Egyetlen percet sem veszíthetünk – mondta, a kérdésemet
figyelmen kívül hagyva.

∞
Az egyik délután a nagyherceg, aki eljött meglátogatni a császárt
a hálószobájában, megparancsolta, hogy menjek be Taj-cung
könyvtárába, és hozzak tintát meg kalligráfiái papírt. Mihelyst
ráfordultam az épület mellett ösvényre, tudtam, hogy követnek.
Meggyorsítottam a lépteimet. Mögöttem a hatalmas alak szintén
felgyorsított. Megálltam, és megfordultam.
A kapitány.
A torkomba ugrott a szívem. Látta, hogy kihallgattam a
nagybácsi és a kancellár beszélgetését? Talán elrendelték a
letartóztatásomat?
– Állj meg ott! – Megtorpant előttem, a lila folt úgy borult az
arcára, mint az árnyék. Nem tűnt olyan rosszindulatúnak, mint
hittem, de a hangjában nem volt érzelem. – Üzenetet hoztam
neked.
Megmerevedtem.
– Miféle üzenetet?
Kihúzott egy papírt a zsebéből, olyan kicsi volt, mint az
ujjam.
– Az édesanyádtól jött.
– Micsoda? – Kikaptam a kezéből, és legördítettem a
tekercset.
Anyám kézírása volt, azt írta, jól van. Egy buddhista
monostorban keresett menedéket. Eltakartam a számat, a
megkönnyebbülés hulláma öntött el. Egy buddhista
monostorban. Egy buddhista monostorban van.
 Kínában a nemesek konfucianizmust tanultak, és a taoizmust
követték, a buddhizmus idegen, lenézett vallásnak számított,
többnyire nők, számkivetettek és az alsóbb osztályok tagjai
vették fel. Csanganban nem volt hivatalos buddhista templom
vagy monostor, a vallást nem támogatta sem a császár, sem a
palota. A főként önmagukra támaszkodó templomok és
monostorok távoli helyekre épültek, és elszigetelve maradtak.
– Semmisítsd meg, mielőtt bárki meglátná.
– Miért? – Összeszedtem magam. Fang titkár kerestette
anyámat, de nem talált a nyomára. A kapitánynak, az
Aranymadár Őrség vezetőjének semmi köze nem volt a
kereséshez. – Miért segítesz nekem?
– Nem miattad teszem – mondta, és elfordult, indulni
készült. – Ismertem apádat. Együtt harcoltunk a háborúban. Jó
ember volt.
– Várj! – A nyomába eredtem. – Hogy találkozhatok vele?
– Sehogy – felelte anélkül, hogy hátranézett volna. – Tiltja a
császár törvénye, hogy engedély nélkül elhagyd a palotát. Én az ő
kapitánya vagyok. Ezt ne feledd!
Pedig látnom kellett, tovább már nem bírtam várni. Máris a
mennyei küldetés ismerőinek korában járt. Ha tovább húzom az
időt, talán többé sosem láthatom.
Hogy hagyhatnám el a palotát? A császárt nem kérhettem
meg rá, még mindig mély álomban volt, de akkor sem mertem
volna megtenni, ha ébren lenne. Ki segítene nekem? Az ujjaimat
rágcsáltam.
Elmentem megkeresni Ming eunuchot, ám nem találtam
meg.
– Meghalt – felelte az egyik eunuch, amikor kérdezősködni
kezdtem.
– Gyomorfekély. Már két hónapja.
Elhaladtam a többi szolga mellett, akik forró vizet vittek a
hölgyeknek, aztán megálltam. Hát persze! Tőlük is kérhetek
segítséget. A piacon zöldséget vásárló szolgák szabadon ki-be
mászkáltak a palotába minden reggel. A részükre fenntartott
bejáratot használták a konyha mellett, az udvar nyugati oldalán,
ahová sem a hölgyek, sem az őrök nem léptek be soha.
Nem megyek holnap a piacra. – A himlőhelyes eunuch
megrázta a fejét, miközben a tűzhely előtt csoszogott. – Nem
tudok segíteni.
– Talán nem fogalmaztam elég világosan – erősködtem. –
Nem kerülsz bajba. A konyhai személyzet ruhájában leszek,
amikor elmegyünk. Visszafelé jövet rám pakolhatod a
zöldségeket. A kapunál senki sem fog rájönni.
– Túl sok a dolgom.
– Megígérem, hogy bőségesen megjutalmazlak érte. –
Elővettem két ezüstérmét. Rám bámult. Kétségbeesésemben
hozzátettem még egyet.
– Gyere el a csou órájában. – Elvette tőlem az ezüstöt, és a
kezembe nyomott egy zsíros ruhát. – Ne késs! Hosszú az út a
monostorig még az öszvéreimmel is.
Három órával éjfél után indultunk. Mire elértünk a
városfalon kívüli hegyekhez, a hajnal sápadt fénye felkúszott a
horizont szélére. Kimásztam a zöldségesszekérből.
Olyan hatalmas hegy előtt álltam, hogy nem is láttam a
csúcsát, mivel sűrű köd borult rá. Meredek, keskeny, zöld
mohával borított, kanyargós lépcső vezetett fel rajta, és tűnt el a
magas borókafenyők mögött. A tetején kis épület állt: a
buddhista monostor.
Felmásztam a lépcsőkön, elképzeltem a találkozásomat az
anyámmal. Átöleljük egymást, nevetünk, sírunk, de ami a
legfontosabb, önmagunk lehetünk: anya és lánya. Amikor az ő
gyengédségére és bölcsességére gondoltam, erő áradt szét a
végtagjaimban, a szívem boldogan kalimpált. Ó, mennyire
hiányzott! Az anyám! Az én fám. Az én hegyem. Soha többé nem
válók el tőle.
Feljutottam a monostorba. Rosszabbul nézett ki, mint
amilyennek a távolból látszott. A falai sárból készültek, a teteje
nádból, az ajtaja pedig vékony fadeszkából, melybe már
beköltöztek a termeszek.
Bekopogtam az ajtón, egy apáca nyitotta ki, a haját szoros
sapka alá fogta. Azt mondta, ő az apátnő, és mikor elmondtam
neki, hogy Jang úrnőt keresem, ez volt ugyanis anyám leánykori
neve, az épület mögé intett. Átmentem a kis udvaron, és elértem
a konyhaajtóhoz. Rendbe szedtem magam, aztán beléptem.
Velem szemben egy kis ebédlőasztal állt zsámolyok nélkül.
Mellette a csillogó napfény egy szép csíkban megvilágította a
poros padlót. A sarokban víz forrt egy edényben. A dallamos
bugyogása majdnem megnyugtatta az idegeimet. Majdnem.
Megálltam az alacsony ajtónyílásban, belekapaszkodtam az
ajtófélfába, a szívem gyorsabban zakatolt, mint mikor a meredek
lépcsőkön jöttem felfelé.
Nem láttam anyámat.
– Segíthetek? – kérdezte egy hang a főzőverem mellől. Egy
buddhista apáca volt; letette a kezéből a marék száraz gombát,
és odalépett hozzám.
– Édesanyámat keresem. Az apátnő azt mondta, a
konyhában van – feleltem csalódottan.
– Mind Buddha gyermekei vagyunk – mondta a nővér.
Udvariasságból bólintottam, bár most nem volt kedvem
vallásos beszélgetésekhez. A konyha mögött valaki beledobott
egy vödröt egy kútba. Talán anyám vízért ment. Bizonyára beállt
dolgozni a konyhára, cserébe azért, hogy szállást adtak neki a
templomban. Alig bírtam visszafojtani az izgatottságomat,
búcsúzóul meghajoltam.
– Igazi gyöngyszemmé cseperedtél, megdöbbentően szép és
kecses nő vagy – mondta az apáca. – Apád büszke lenne rád.
A fejem az ajtófélfának ütközött.
– Anyám?
Alacsonyabbnak tűnt, a hosszú haja, melybe olyan gyakran
temettem bele a fejemet, eltűnt. Az arca, melyből sosem csalt ki
könnyet az élet keménysége, aszottabb lett, meglátszott rajta a
szél és a nap nyoma. Cseppet sem hasonlított arra a nemes
asszonyra, akire emlékeztem, de tényleg ő volt az anyám.
Átkaroltam. Mindeddig otthontalanul bolyongtam, de most
hazaértem.
– Olyan rég volt. – Anyám megsimogatta a hátamat. – Öt
éve, ugye?
– Igen – bólintottam. Olyan sok mindent szerettem volna
kérdezni tőle. Miért űzte el Csing? Hogy került ebbe a
templomba? Hallott valamit Nővérről? – Annyira aggódtam
érted, anyám. Mit csinálsz itt? Miért öltözöl így?
– Végtelen megnyugvást és vigaszt találtam Buddha útjának
követésében. Az öt év magány közelebb vitt a természethez, és
távolabb az emberi világtól. Nem számítottam rá, hogy
viszontlátlak.
– Én sem számítottam rá, hogy viszontlátlak, anyám. –
Megérintettem az arcát. – Lefogytál.
– Te pedig megnőttél. – Rábámultam, felkészültem a
következő kérdésére. Nyilván tudni akarja, milyen dolgom van a
palotában. „Minden rendben” – mondom majd. Ő azonban
semmit nem kérdezett. Ehelyett odament a tűzhely feletti kis
beugróhoz, ahol a családok az őseikhez szoktak imádkozni.
Összenyomta a két tenyerét, behunyta a szemét, és mormolni
kezdett.
A fülkébe helyezett kis alakra bámultam. Könnyek
homályosították el a látásomat. Anyám nem felejtette el apámat;
oltárt készített számára a templom konyhájában.
– Be kell vallanom valamit, anyám. – Mögé léptem.
Csalódott lesz, de tudnia kellett. Nem leszek császárné.
– Neki, minden lélek igaz harcosának. – Anyám a
falmélyedésben álló kis alakra mutatott. Nem apám volt az,
hanem egy kis szerzetes, aki egy pálmafára emlékeztető fa alatt
ült. – Ha visszatért, elhozza a megváltást, és elterjeszti Buddha
igazi üzenetét. Ő majd mindnyájunkat megszabadít.
Megdöbbentett az ájtatos hangja. Anyám hívő buddhista
apáca lett. Az ajkamba haraptam.
– Buddha visszatér?
– Nem – felelte anyám. – A nagy szerzetes tér vissza. A
harcos, aki megszegte Tang törvényét, és zarándokútra indult
Indiába, Buddha szülőhelyére. Egyedüli társa egy ló, vissza fog
térni, és elhozza a megvilágosodás és a nirvána üzenetét.
Imádkozom, hogy eljöjjön az a nap.
Kipréseltem magamból egy mosolyt, hogy a kedvére tegyek.
De a szívem mélyén azt akartam, hogy engem szeressen, ne egy
ismeretlen szerzetest.
– Nem vagy kíváncsi rá, milyen az életem az udvarban,
anyám?
– Nem emlékszel rá, ugye? – kérdezte, mintha nem is
hallotta volna a szavaimat, az ujjai fürgén nyomkodták az
imalánc szemeit. – Találkoztál vele. Ő Tripitaka.
– Emlékszem a nevére.
– Amikor évekkel ezelőtt elindult Buddha földjére, elment az
otthonunk előtt. Apád megkérte, hogy olvassa fel a családunk
jövőjét. Ő jósolta meg a te jövődet és az apád halálát. Emlékszel?
Persze hogy emlékeztem rá. Elfordultam, a vízzel teli fazekat
bámultam.
– Tudtad, anyám – nyeltem egyet –, hogy apám miattam
halt meg? – Az imagyöngyök megálltak a kezében. – Évekig nem
emlékeztem rá, de aztán eszembe jutott. Nem baleset történt.
Ott voltam, mikor megjelent a fenevad. Apám azért halt meg,
hogy megvédjen engem. – Fojtogattak a szavak. – Az én hibám
volt. Ha nem halt volna meg, még mindig Vensujban élnénk. Húg
is élne, és te, te is otthon lennél. – Anyám lábához rogytam, nem
bírtam visszafojtani a könnyeimet.
– Ott voltál?
– Bocsáss meg, anyám! – Az ölébe temettem az arcomat. –
Én tettem tönkre a családunkat.
– Akkor ezért kiáltott utánad.
– Micsoda? – felemeltem a fejem.
– Apád megjelent az álmaimban. Egyedül a te nevedet
mondta. Ezért kértem meg a kapitányt, hogy juttassa el hozzád
az üzenetemet, ezért akartam beszélni veled. Összefutottunk a
piacon. Együtt harcolt apáddal a háborúban. Emlékezett rám.
– Mit mondott apám?
– Hogy ne vádoljalak.
Rábámultam.
– Meg... megbocsátott?
– Először nem értettem. Most már értem.
 Megint eleredtek a könnyeim.
– Ennyi az egész? Mondott még valamit?
Megrázta a fejét. Szipogtam. Nagy kő esett le a szívemről.
– Csak így... megbocsátott nekem?
Anyám bólintott, a hajamat simogatta.
– Ami volt, elmúlt. Ne aggódj tovább, gyermekem!
Szorosan megöleltem. Nekem már csak ő maradt, itt
akartam lenni vele, padlót söpörni, vizet hozni a kútról, főzni rá,
vele enni, nézni, ahogy kinő a haja, kimosni a sálát, és
beszélgetni, amíg el nem alszunk.
– Vissza kell menned a palotába – mondta kedvesen.
– Na és te?
– Én itt boldog vagyok.
Kiegyenesedtem, végignéztem a sárpadlón és a repedt
falakon.
Mintha olvasna a fejemben, azt felelte:
– Mikor idősebb leszel, meg fogod érteni mindezt... hogy mit
jelent a boldogság. Illúzió, amit az ember a saját maga
becsapására ígér. Rengeteget tanultam Buddhától. Minden
ember élete fájdalommal és szenvedéssel van tele a születésétől
a haláláig, és a halál után a lélek az örökkévalóságig szenved,
hogy jóvátegyen mindent.
– Az ujjaival az imalánc szemeit pergette. – így igaz,
gyermekem. Az élet semmit nem ér, és semmit nem jelent,
ahogy a boldogság sem.
Hátraléptem.
– Na és a család? Az nem illúzió. Az jelent valamit.
– És vajon mit? Család, gyerekek, szeretet, tisztelet. Hová
vezet mindez? – Nem találtam szavakat. – Világi kötelékek
pusztán, csalóka hívságok, melyek úgy húznak minket, mint a
járom, őrlésre kényszerítenek. Jusson eszedbe, hogy végül
semmi sem fontos, minden porrá lesz!
– Porrá?
– Imádkozom, hogy mindenki megtalálja a békét.
Imádkozom, hogy aki elveszett, hazatérjen. – Az ajtónál énekszó
hallatszott. Megjelent az apátnő, összenyomta a tenyerét. Anyám
felkelt, és viszonozta a gesztust.
Figyeltem őket. Simák voltak a mozdulataik, az
arckifejezésük nyugodt és teljesen egyforma. Anyámnak nem
volt szüksége rám. Nem volt szüksége az ölelésemre, a
szeretetemre, a védelmemre. Nyugalmat talált a maga módján.
Vagy Buddha módján. Nem számított.
Egy idő múlva meghajoltam anyám és az apátnő előtt. Jó
egészséget kívántam nekik, megígértem, hogy megint eljövök
majd, és elbúcsúztam.
Kiléptem a monostorból. Körbevett a tejfehér hegyi köd. A
fejem felett sólyom vijjogott, aztán eltűnt a távoli sziklán álló
hegyi fenyőerdőben. Miközben lassan a lépcsők felé haladtam,
arra gondoltam, hogy apám megbocsátott, anyám pedig
visszavonult a buddhizmus világába.
A lábam alatt csak pár lépcsőt láttam, a többit elnyelte a
vaskos ködfelhő. Egy rossz mozdulat, és beleveszek a sziklás
szakadékba.
Most már értettem. Az életünk folyamán valahogy,
valamikor mindnyájunknak meg kell találnunk a magunk
ösvényét a végzetünk felhőjében, és végig kell mennünk rajta.
Egyedül.
Lassan leereszkedtem a hegyi lépcsőn.
 I. SZ. 644

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
TIZENNNYOLCADIK ESZTENDEJE

TÉL

Nem sokkal az után, hogy visszaértem a palotába, a császár
végre kinyitotta a szemét. Teljesen legyengült, beszélni sem bírt.
Mi, a hetedik és magasabb fokozatú ágyasok, mind felmentést
kaptunk a szokásos teendőink alól, hogy éjjel-nappal mellette
legyünk, és vigyázzunk rá. Egy hónappal később már ivott egy
kis húslevest és gyógyteákat, segítséggel fel is ült. Idővel már
szavakat is ki tudott mondani, bár vaskosan, furcsán,
elmosódottan, és audienciát tartott a hálószobája melletti
csarnokban. Az íróecsetét nem tudta megfogni, így fogadta a
nagyherceget, és neki diktált. A nagybácsit és a kancellárt nem
hívatta magához, úgyhogy nem kellett kémkednem utánuk.
Eljött az újév. Az egész birodalom ünnepelt, a császár pedig
megragadta a lehetőséget a pihenésre, bár elrendelte, hogy
elterjesszék: teljesen felépült, és már lovagol, ugyanis félt, hogy
kételkednek az erejében.
A nemes hölgy megbízható emberekkel figyeltette a tiszta
hölgyet, még a saját szobalányaival is. Mindennap jelentették
neki és a fiának, mit csinált aznap, ők pedig gondosan
kielemezték a hallottakat.
– Ha jelet küld, levelet vagy üzenetet, elmegy találkozni
Ékkő szellemével – mondta a nemes hölgy magabiztosan.
Én ebben nem voltam olyan biztos. A levél egyértelműen
bizonyítaná a bűnösségét, de mi lesz, ha nem ír? Ha valami
olyasmi lesz a jel, amit mi nem láthatunk?
A tiszta hölgy láthatóan tudta, hogy figyelik. Semmi mást
nem csinált, csak kiült a napra, és gót játszott a szobalányaival,
vagy a nyílt terepen sétálgatott a macskájával a kezében. Amikor
jó volt az idő, kiment a Keleti Palotába, hogy megcsodálja a
szilvavirágokat, vagy megállt az istállónál megnézni, ahogy egy
kanca csikót szül. Én különösnek tartottam, hogy elment az
istállóba, Taj-ce területére, ő azonban meg sem szólalt, amikor
ott volt, nem köpte le az örököst, mint ahogy azt vártam. Azt
mondta, csak megnézte a kis-csikót.
Rosszat sejtettem, valami borzalmas készülődött, de nem
tudtam, mi.
A szolgák nyugodtnak tűntek. A legtöbben hittek benne,
hogy a császár életben marad. Ha találkoztak, köszöntötték
egymást, néha még mosolyogtak is, az arcuk kipirosodott az
ünneplésektől, a szájukat megédesítették a ragadós rizstorták,
aszalt datolyák és datolyaszilvák.
Szilva megemlítette, hogy Fácán elvette Vang úrnőt a
palotán kívüli házában. Szerettem volna többet tudni az
esküvőről, a menyasszonyról, Fácánról, és arról, hogy tetszett
neki az új asszonya, Szilva azonban semmi másra nem tért ki,
csak annyit mondott még, hogy Yang úrnő nagyon magas.
Eljött a Lámpásfesztivál ideje. Szarvasok, nyulak és teknőcök
formájára faragott lámpásokat vonultattak fel az udvarban,
minden sarkot megvilágítottak. Papírból sasokat, papagájt és
fecskéket hajtogattak, melyek most a házak eresze alatt lógtak.
Mindenfelé vörös, mályva, indigókék, zöld és más irizáló színek
fogadtak. A hosszú újévi ünnep utolsó napja, a fények fesztiválja
a hagyomány szerint szerencsét hoz mindnyájunknak az egész
évre.
Épp felakasztottam két papírpintyet a kertembe, amikor
megláttam Fácánt a kapunál. A kezét a bal vállára tette, hogy
magára vonja a figyelmemet. Meglepődtem. Mióta kiköltözött a
palotából, és megnősült, ritkán láttam. Néha futó pillantást
vethettem rá, mikor eljött meglátogatni a császárt, a képe
olyankor napokig velem maradt, úgy járkáltam a folyosókon,
hogy a heves tekintetére gondoltam, mikor pedig aludni
mentem, elképzeltem, hogy engem tart a karjában, nem a
feleségét.
Mások társaságában azonban ritkán pillantott rám, azt pedig
soha nem kérte, hogy kettesben találkozzunk.
Alig észrevehetően bólintottam, jelezve, hogy észrevettem,
aztán elfordultam, vártam a lehetőséget. Végre odajött néhány
eunuch, aranylevelekkel díszített fát cipeltek. Mindenki hozzájuk
rohant, hogy megcsodálja. Kisurrantam.
Végigmentem a hídon. Fácánt a kerti szikla mögött találtam
meg, a csarnok végében.
A szikla árnyékában állt. A lámpások vörös tócsát festettek a
lába mellé. Ugyanaz a fiú volt, akire annak idején a pavilonban
vártam, de komolyabbnak, magányosabbnak és sokkal
öregebbnek tűnt. Aggódtam.
– Mi a baj? – Odamentem hozzá.
Teljesen kifordult magából. Fészkelődött, a földet rugdosta.
A hangomra kihúzta magát, körbefordult, meg akart győződni
róla, hogy senki sem figyel minket.
– Sajnálom, hogy megint ilyen veszélynek teszlek ki. Ez az
utolsó alkalom, hogy találkozót kérek tőled, ígérem.
– Ne aggódj! Senki sem látott meg.
A sziklára tette a kezét. Egy darabig hallgatott, csak aztán
felelt.
– Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, Mej. Nem
biztonságos itt.
Nem tehettem róla, közelebb léptem hozzá.
– Mi történt?
– Borzalmas dolog készülődik. El kell hagynod a csarnokot.
Most! Rohanj a szobádba, amilyen gyorsan csak bírsz, és
reteszeld el az ajtót! Vagy – levette a kalapját, és a hajába túrt –
menj el a pavilonunkba! Valami ismeretlen, biztonságos helyre,
és bújj el ott holnap estig!
A tiszta hölgy máris lépni fog?
– Miért?
– A bátyám. – Nagy levegőt vett. – Azt hiszem, elment az
esze.
Megkönnyebbültem, hogy nem a tiszta hölgyről van szó.
– Taj-ce – mondtam. Mindenki tudta, hogy végtelenül
boldogtalan. – Mi történt vele?
– Kardokat találtam eldugva. Kardokat! Érted, mit mondok,
ugye? Lándzsákat, vértet, íjat és nyilat. – Ökölbe szorította a
kezét. – Rengeteg kupacot rejtettek el az istállóban.
Eltátottam a számat, pontosan értettem, mire gondol. A
törvény még a hercegeknek is tiltotta a fegyverviselést.
– Tervez valamit? Miért gyűjtene össze ennyi fegyvert?
 Fácán lehajtotta a fejét.
– A fuvolás miatt. Biztos vagyok benne. Apámnak nem lett
volna szabad megparancsolnia Taj-cének, hogy ölje meg.
– Már késő ezen töprengeni. Mihez fog kezdeni azzal a
rengeteg fegyverrel?
Nevetés hallatszott. Nem tudtam, honnan jön. Fácán és én is
mozdulatlanul álltunk.
– Talán semmit. Szereti kipróbálni a fegyvereket. Talán meg
akar tanulni vívni.
Rekedt volt a hangja, a mellkasa gyorsan emelkedett és
süllyedt. Szerettem volna a karomba vonni, és megsimogatni a
haját. Szerettem volna hinni neki, azt mondani, hogy Taj-ce
pontosan ezért vásárolt fegyvereket, és csempészte be őket a
palotába. De a fejemben a felségárulás szó zakatolt, és tudtam,
hogy nem fogom tudni átverni sem magamat, sem Fácánt.
– Felejtsd el! – Fácán megint a földet rugdosta. – Bolondot
csinálok magamból. Egy őrrel találkozik még pirkadat előtt.
– Egy őrrel? – Megfeszült a testem.
– A serege vezetőjével. – Fácán szárazon mosolygott. –
Kihallgattam, mikor az embereivel beszélt az istállóban.
Megszervezte, hogy a katonái cseréljék le a Külső Palotánál álló
őröket, így apám seregéből senki sem tud majd bejönni kívülről.
Még az őrtoronyban lévőket is lefizette.
– Lázadást próbál szítani?
Fácán megtörölte az arcát. A fájdalmas tekintetében vörös
fény csillogott.
– Muszáj észhez térítenem.
– Micsoda?
– A testvérem. Nem tudom végignézni, ahogy elveszíti a
fejét. Ő a trónörökös, az ég szerelmére! Övé a birodalom, akármi
lesz is. Miért szállna szembe apánkkal?
– Taj-ce megbocsátott már neked a fuvolásért? – Nem felelt;
elcsüggedtem. – Még mindig dühös. Akkor miből gondolod, hogy
hallgatni fog rád? Nem mehetsz oda hozzá, Fácán! Taj-cének
elment az esze! Semmi nem fog megváltozni attól, hogy beszélsz
vele.
– De ha én nem beszélek vele, akkor ki? Miféle testvér
vagyok? Nem lázadhat fel az apánk ellen. Öngyilkosság!
 Szegény Fácán! Az apja és a bátyja közé szorult.
– Talán apáddal kéne beszélned.
– Apámmal? – Fácán a Külső Palota felé emelte a fejét, ahol
a császár, a magas rangú miniszterek és a hölgyek lakomáztak a
fesztivál megünneplésére. Megrázta a fejét. – Nem lehet!
Emlékszel, mi történt, amikor Taj-ce összeverekedett Jo
herceggel? Száműzte Jót. Szerinted mit fog csinálni, ha tudomást
szerez Taj-ce fegyvereiről? Megöli!
Megfogtam Fácán kezét.
– Ne menj, Fácán! Ez lázadás. Taj-ce bosszút akar állni. Nem
fog rád hallgatni. Fia beszélsz vele, ha megtudja, hogy rájöttél a
tervére, megöl téged. Nem számít, hogy az öccse vagy.
– Nincs más választásom.
A szemébe néztem.
– Hallgass rám! Ne rohanj fejjel a falnak! Gondolkodjunk még
rajta! Menj vissza a szobádba, igyál egy kis bort, aztán menj
aludni! Talán semmi nem fog történni. Talán elfeledkezik róla.
Szembefordult velem, félresöpörte a kiszabadult tincseimet.
A szemére árnyék hullott, megremegtek a szempillái. Szögletes
álla egy pillanatra mintha megolvadt volna, az ajka azonban
megfeszült, és a tökéletes arca az elszántság szobra lett.
A kezébe vette a fejemet.
– Akarlak, csinos arcú. Remélem, tudod. Csak téged.
Ellágyultam. Még mindig szeret, hiába vette el Vang úrnőt.
– Tudom.
– Sosem bántam meg. És te?
Megráztam a fejemet, visszaszorítottam a könnyeimet.
– Helyre kell hoznom a dolgokat.
Sírni szerettem volna.
– Ne...
Leejtette a kezét, és kiment a folyosóra. Vékony teste
belemerült a lámpások fényének tengerébe, melyet mintha
vérfolyamok tápláltak volna. Aztán elnyelte az éjjeli sötétség.
Visszasétáltam a kertbe, ahol az eunuchok már felállították
az aranyfát. Összekötöztem a lámpásokat hármas és ötös
csoportokba, és felakasztottam őket az aranyágakra, de alig
láttam valamit. Vajon mi lesz Fácánnal? Taj-ce hallgatni fog rá?
Vagy megöli? Megremegtem. Nyilván megöli. Nem hagyhatja,
hogy az öccse felfedje a titkait.
Eltoltam a lábamtól a szétszórt lámpásokat, és a Keleti
Palotába rohantam. A hátam mögül Százszorszép utánam
kiáltott, azt kérdezte, mi ez a nagy rohanás, de én csak futottam
tovább.
A Belső Udvar keleti oldala elhagyatott volt. Majdnem
mindenki a Külső Palota lakomatermében mulatott. Az éjjeli
levegő úgy tapadt rá az arcomra, mint a hideg fátyol. A
Tonghszün kapu melletti hatalmas terület felé rohantam,
átszaladtam egy hosszú, boltíves alagúton, aztán beléptem a
Keleti Palotába. Bedörömböltem Taj-ce rezidenciájának kapuján.
– Taj-ce! – kiáltottam.
Csend.
– Fácán!
Senki sem felelt.
Rémülten, tiszta erőből dörömböltem és kiabáltam. Egyetlen
lélek sem jött ki. Valami történt. Legalább a szolgáinak ajtót
kellett volna nyitnia, ha Taj-ce nincs is bent. Elfordultam.
Segítenem kell. Meg kell találnom Fácánt, mielőtt késő.
A Külső Palotához rohantam, és szinte berobbantam a
lakomaterembe. Miniszterek fejét, hölgyek színes ruháját és
sürgő-forgó szolgákat láttam magam előtt. A nagyherceg is ott
volt a kancellárral A császár nagybátyja és a tiszta hölgy azonban
távol maradt. Hol lehetnek? Elküldték már vajon a jelet? Most
azonban nem bírtam a lázadásukra gondolni.
A császár a csarnok végében ült, a hatalmas asztalnál. Elég
jól festett, bár sosem gyógyult fel teljesen a varázslatból, mely
meggyengítette. Alig bírta tartani magát, a jobb orcája
petyhüdten lógott, mintha egy darab ráncos kalligráfiái papírt
ragasztottak volna rá.
El kellett mondanom neki, mi tervez Taj-ce. Akkor majd
fogja az embereit, betör a Keleti Palotába, és megmenti Fácánt.
Bementem az oszlopok mögé, otthagytam a tálcákat cipelő
szolgákat, elhaladtam a lanton és ku-csengen játszó zenészek
mellett, és a központi asztalhoz léptem.
Lelassítottam. Vajon hinni fog nekem? Mit mondjak, ha
megkérdezi, honnan tudom? Bevallom, hogy Fácántól. De akkor
rájön, hogy titokban beszéltem vele.
Elbújtam egy oszlop mögött, és összeszedtem magam.
Kilestem a hölgyek asztalára egy keretes lámpás mögül. A nemes
hölgy odahajolt a fia, Ke herceg felé, és mondott neki valamit.
Talán vele kellene beszélnem, ő pedig beszámolna a
császárnak Taj-ce tervéről. Akkor azonban a császár további
vizsgálódásokat indítana, és végül úgyis eljutna Fácánhoz és
hozzám.
Nem tudtam kitalálni, hogyan menthetném meg Fácánt
anélkül, hogy magamat bajba sodornám.
A nemes hölgy észrevett, felemelte a kezét, és intett, az
arany nyaklánca csillogott a gyertyafényben. Meg sem tudtam
mozdulni. Mit fog mondani, ha rájön, mit akarok tenni?
Valószínűleg azt, hogy: „Ez esztelenség, Mej. Ékkő sorsára akarsz
jutni?”
Pedig meg kellett tennem, Fácán élete múlt rajta. Nagy
levegőt vettem, és odasétáltam az asztalhoz. A közelben
megpördült az engedelmes hölgy, a ruhája hosszú, zöld ujja úgy
körbevette, mint egy smaragdgyürű. A fülemben súlyos, erős
hangok dübörögtek.
Odaértem az asztal elé, és letérdeltem.
– Mindenki egyetlen ura – mondtam. – Bocsáss meg, de meg
kell szakítanom ezt az ünnepi pillanatot. Taj-ce rezidenciáján
borzalmas szervezkedés zajlik. Fácán próbálja meggyőzni az
örököst, hogy tegyen le nevetséges tervéről. Attól félek, nem fog
sikert aratni.
Körülöttem mindenki elhallgatott, az engedelmes hölgy
elsietett mellőlem.
– Miféle szervezkedésről beszélsz? – kérdezte a császár.
A hangja, mely még sosem mosódott el ennyire, úgy
szorította a fejemet, mint a vasgyűrű. Az arcom azonban meg
sem rezzent.
– Fegyveresről. Taj-ce állítólag rengeteg fegyvert vásárolt,
és elrejtette őket az istállóban. Azon gondolkodik, hogy
felfegyverzi az embereit, és fellázad.
Körülöttem ámuldozás hangjai csaptak fel. Én meg sem
mozdultam.
– Fellázad?
Behajtottam a fejem.
– Kitől tudod?
A földre nyomtam a kezem, hogy megtámaszkodjam.
– A fiadtól, Fácántól.
– Fácántól? Ő hol van most?
– Nagy veszélyben. Azt mondta, meg kell állítania az örököst.
Pár perce bement a Keleti Palotába.
Megjelent előttem a császár lába. A rettegés végigkúszott a
gerincemen, mégsem tudtam abbahagyni. Fácán élete és az
enyém múlott azon a pillanaton.
– Hinned kell nekem, mindenki egyetlen ura. Igazat mondok.
Elmentem a Keleti Palotához, és bekopogtam az ajtón. Senki nem
nyitotta ki. Kérlek, tégy valamit! Fácán... Meg kell mentened.
Az államat egy kéz nyomta fel.
– Emeld fel a fejed!
Senki sem nézhetett a császár szemébe, de tudtam, hogy
most pontosan ezt parancsolja nekem. Bele akart pillantani a
szemembe, hogy kifürkészhesse a lelkem titkait. Én azonban
abban a pillanatban, a csarnokba lépésem óta először, nem
éreztem félelmet. Nem érdekelt, hogy megbüntet-e. A szeretetét
sem akartam elnyerni. Már nem számított. Most a saját szívem
óhaja mellett döntöttem, és nem bántam meg semmit.
Felnéztem. A császár arcán fekete foltok terjedtek szét, mint
baljós árnyak, az immár megereszkedett szeme mélyen beesett,
különösen a jobb, lehúzta a petyhüdt bőr, kicsinek és
szánalmasnak tűnt, mint az elégett kenderszál az olvadt
gyertyafaggyúban.
De még pislákolt benne a fény. Még mindig éles volt és
ijesztő.
Nem néztem félre.
– Veled később foglalkozom. – Leeresztette a kezét, és az
asztalhoz csoszogott. – Kapitány! Vidd az embereidet a Keleti
Palotába! Törjék be a kaput, ellenőrizzék az istállót, aztán hozzák
elém Taj-cét és Fácánt.
A kapitány bólintott, és elment. Némán vártunk. Még mindig
előrehajolva térdeltem, a kezemmel a földön támaszkodtam. De
már nem féltem. Fácán megmenekül. Megtalálják, és
kiszabadítják.
Úgy éreztem, órák óta térdelek, amikor odakint, a
lakomaterem előtt léptek visszhangoztak. Megjöttek!
Megfordultam. Ám nem volt ott sem Fácán, sem Taj-ce, sem a
kapitány. Csak egy őr.
– Mindenki egyetlen ura! – kiáltotta a férfi.
Zakatolt a szívem. Valami nincs rendben. Engedély nélkül
szólalt meg.
– Vészhelyzet! – kiáltotta.
– Mi az? – kérdezte a császár. – Hol a kapitány?
– Taj-ce rajtunk ütött az embereivel. Körbevettek minket. –
Az őr megtörölte a homlokát. Folytatni akarta, mikor kint
megszólalt a harang. Egyre hangosabban és sürgetőbben
csengett a hangja, a palotához közeledő veszélyre
figyelmeztetett. Csend borult a teremre. Minden hölgy és
miniszter hallgatott, az arcuk hamuszürke lett.
– Mi az? Ki támadja a palotát? – A császár remegett.
Újabb őr rohant át a csarnokon, és vetette magát hasra
előtte.
– Mindenki egyetlen ura! Jo herceg serege van itt!
Megtámadtak minket!
A döbbenet hangjai szálltak fel mindenfelől. Megtörtént! A
tiszta hölgy és a fia szövetkezett a császár megbuktatására. Taj-
ce a palotán belül lázadt fel, Jo herceg pedig kívülről csapott le
ránk.
– Vigyetek az őrtoronyba! – A császár felállt,
megtámaszkodott az asztalon.
– Túl sokan vannak. Túl veszélyes – tiltakozott az őr.
– Vucsi! – hívta magához a császár a nagyherceget,
miközben a bejárathoz csoszogott. – Gyere velem! Szétverjük
őket!
A nagyherceg a császár után sietett. Mögöttük a miniszterek
tülekedtek rémült képpel, aztán ők is a nyomukba szegődtek. A
nemes hölgy fia, Ke herceg is utánuk szaladt. Hamarosan mind
eltűntek, a csarnokban csak rémült hölgyek és tehetetlen szolgák
maradtak. Odamentem a nemes hölgyhöz, és megálltam
mellette.
– Jo herceg ideért. Mikor küldte el a tiszta hölgy a jelet?
Hogy történhetett, miközben mi végig figyeltük? – A nemes
hölgy döbbentnek tűnt, de illedelmesen ült, a kezét összefonta az
ölében, mintha a szolgáinak adna utasításokat.
Megráztam a fejem. Elkéstünk.
– És Taj-ce? – Idegesen dörzsölte a mellkasát. – Miért
lázadna fel az apja ellen?
– Én is meglepődtem – feleltem. Véletlen lenne, hogy a két
herceg ugyanazon az éjszakán támad? Nem, az lehetetlen.
Nyilván összefogtak. Ezért ment el a tiszta hölgy a Keleti
Palotába megnézni, ahogy a kanca csikót szül, és virágzanak a
szilvafák! Biztosan akkor adta meg a jelet.
De miért akarna Taj-ce összefogni Jo herceggel? Hisz
gyűlölte őt! Biztosan eszét vette a gyász. Jo herceg persze nem
utasította vissza a segítséget, hogy betörjön a palotába.
A nemes hölgy az ajtót bámulta.
– Bár ne hagyott volna itt minket a ham!
– Ha kívánod, utánamegyek. – Ez persze csak kifogás volt.
Nem akartam itt maradni. Követni akartam a császárt, hogy
megtaláljam Fácánt.
– Jobb, ha itt várunk. Remélem, hamarosan visszajönnek.
– De...
– Várunk.
– Rendben. – Sétálgatni kezdtem az asztalok közt, előbb
lassan, aztán egyre gyorsabban. Körülöttem minden nő
idegesnek tűnt. Némelyek zokogtak, mások remegve
összebújtak. Úgy tűnt, mintha nem is levegőt lélegeznének be,
hanem félelmet.
– Abbahagynád a járkálást? Elszédülök tőle – szólalt meg a
nemes hölgy.
Megdörzsöltem az átforrósodott arcomat.
– Sajnálom. Nem is tudom, mit csinálok.
Felkapott egy csészét, és belekortyolt.
– Kérsz egy kis bort?
Megráztam a fejem. Most semmit sem bírtam volna lenyelni.
– Jó bor...
Odakintről fémek csattogása hallatszott. Megdermedtem.
A nemes hölgy pohara a földre hullott, aztán olyan csend lett
a teremben, mint a halál.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte valaki eszelősen.
– Jönnek! Jönnek a lázadók! – felelte valaki más.
A rémület gyorsabban végigszáguldott a csarnokon, mint egy
csapat éhes patkány. A nők sikoltoztak, egymást lökdösték,
felborították a gyertyákat. A csarnok elsötétedett.
A torkom elszorult a félelemtől.
– Jól vagy, nemes hölgyem?
Nem felelt. Kinyújtottam a karom, hogy megkeressem.
Valami a fejemnek ütődött. A földre estem.
Gyorsan pislogtam, de túl sötét volt, semmit sem láttam. A
térdem elgyengült, körbetapogatóztam. Mindenfelé embereket
érintettem: a vállukat, a hajukat, még a szemüket is. Mormolva
szabadkoztam, kétségbeesetten forogtam körbe, mint a vakok. A
fejem egy oszlopnak ütődött. Lecsúsztam az aljához, és
nekidőltem. Megnyugtató volt a tudat, hogy valaminek
nekitámaszkodhatok.
Odakint paták mennydörgésszerű dübörgése hallatszott.
Fém csattant fémnek. Szívszaggató kiáltások csaptak fel, aztán
hirtelen elhaltak.
Megremegett a terem. A mennyezetről kosz és por pergett
le. Valami a csípőmnek ütődött: egy alma volt, még mindig a
selyemcsomagolásában.
Csend támadt. Már azt hittem, vége a csatának, amikor
újabb sikoltások hulláma és még erőteljesebb dübörgés, még
kaotikusabb hangok visszhangja tört ránk.
Közeledtek.
– Mej? – hallottam a nemes hölgy hangját valahonnét. – Hol
vagy, Mej?
– Az oszlop mellett, nemes hölgyem.
Körülöttem csoszogás támadt, a nemes hölgy húsos keze az
arcomhoz ért.
– Hát itt vagy. Örülök, hogy megtaláltalak.
Megfogtam a kezét, és helyet csináltam neki, hogy le tudjon
ülni.
– Jól vagy, nemes hölgyem?
– Igen. – Nagy levegőt vett, de a keze remegett. – Milyen
ironikus! Ezt már egyszer végigcsináltam.
– Hogy érted ezt?
– A császár megtámadta a palotát, ugyanezt a palotát,
amikor még ez volt az otthonom. Tízéves voltam. Elbújtam az
asztal alatt az ebédlőben, és amikor kijöttem – a hangja halovány
és szomorú lett –, a családomból mindenki meghalt.
Libabőrös lett a karom.
– Sajnálom, erről nem tudtam.
– Kivéve persze az anyámat, neki... kardot nyomtak az álla
alá... Mindig olyan akartam lenni, mint ő, császárné. Akkor meg
akartam halni vele együtt...
Megremegtem.
– Ez most más lesz. A császár győzni fog. Mindig győz.
– Remélem. De néha jobban örülnék... Engem magához vett.
Nem tudom, miért. Sosem mondtam el senkinek... De ha
lehetne... inkább mást választanék. Jobb szeretnék magam
dönteni a sorsomról.
A hangja megtelt tehetetlenséggel, amit korábban sosem
hallottam tőle, és most szíven ütött Sírni támadt kedvem a sok
fájdalom és bánat hallatán, amit ilyen fiatalon el kellett viselnie,
és amiket az elmúlt évek alatt kiállt, hiszen annak az embernek
az uralma alatt élt, aki megölte az anyját, de nem akartam, hogy
folytassa, tudtam, hogy kihallgathatnak.
– Ezt ne most beszéljük meg, jó? Hamarosan
visszatérhetünk a szobánkba, lepihenhetünk, reggel pedig
találkozni fogunk, hogy együtt élvezzük a nap melegét az
udvarban.
– Mej, te még túl fiatal vagy. Én tudom, hogyan fog ez
végződni. Nem éljük túl.
– Nemes hölgyem...
– Ilyen az élet, Mej. Az elmúlt évek alatt nem akartam
emlékeztetni magam arra, ki vagyok, és mindvégig harcoltam a
többi hölggyel, kémkedtem utánuk. Most már vége. Ékkő
meghalt, ahogy a babája is. Nincs több félelem és fenyegetés... Én
tettem sisakvirágot a borába, Mej. Nem bírtam elviselni őt.
Muszáj volt...
Nem hittem a fülemnek. A kedvességéről és jóindulatáról
híres nemes hölgy megmérgezte a riválisát, és elvett egy ártatlan
életet? Mit nem képes megtenni egy nő, hogy tönkretegye az
ellenfelét?
– Csss... Jön valaki – mondta egy hang.
Lovas közeledett. Valószínűleg fegyverben. Hallottam a fém
csattogását. Ügy hangzott, mintha a csarnok előtt kutakodna. Az
emberek összehúzták magukat körülöttem. Éreztem, hogy a
nemes hölgy remeg.
– Ne aggódj! – Átkaroltam. A szám kiszáradt, a szívem
zakatolt félelmemben, de meg kellett őt nyugtatnom. – Talán
egy őr, vagy talán maga a császár.
– Bárki lehet. – A fejét rázta.
– Csend legyen! – csattant fel valaki halkan, talán az
engedelmes hölgy. – Még megtalálnak.
Többen vannak? Nehéz paták kopogtak a köveken. Igaza
volt. Úgy tűnt, legalább két lovas van odakint. A nők zokogni
kezdtek, a csarnok háta felé tülekedtek. Nem tehettem semmit.
Belekapaszkodtam a nemes hölgybe, és én is hátrafelé húzódtam.
– Mej! – A nemes hölgy hangja elcsuklott. – Az ajtó...
A bejáratra néztem. Nem láttam tisztán.
– El van reteszelve. – Legalábbis azt reméltem. Öt ember
kell hozzá, hogy betörjenek egy elreteszelt ajtót. De ha nyitva
maradt... Elszorult a torkom, nem kaptam levegőt. Odakint
elhalkult a patadobogás. Elmentek volna a lovasok?
A csarnokot óriási csattanás rázta meg, az ajtók kilökődtek.
Felugrottam, a rémülettől kirázott a hideg. De senki sem jött be.
Nem láttam mozgást. Csend volt odakint.
– Mi volt ez? – kérdezte a nemes hölgy remegő hangon.
Az éjjeli szél átszáguldott az ajtókon, mintha hatalmas kéz
simította volna meg a fejem búbját. A távolban állatok
vonítottak. Vagy talán egy haldokló ember visított fel?
– Be kell zárnunk az ajtót. Becsukná valaki? – Szilva hangja
csendült fel.
Senki sem mozdult meg. A mellettem ülő nők erőteljesen
remegtek. A nemes hölgy behunyta a szemét, a kívülről érkező
halovány fényben láttam, milyen holtsápadt az arca.
Ingadozva felkeltem.
– Én majd becsukom.
Lélegzetvisszafojtva kúsztam oda. Amikor a küszöbhöz
értem, kinéztem. Az eresz alatti lámpásokat eloltották, a sárga
hold alacsonyan járt az égen, úgy nézett ki, mint egy vízfoltos,
kerek legyező. A folyosó és az udvar is teljesen üres volt. Talán
elmentek a lázadók. Az ajtókeret felé nyúltam.
Valami szétrobbant a fejem felett, ezer szilánk repült szét a
levegőben. Hátraestem, közben egy pata rúgott át az ajtón. Az
állat beugratott a csarnokba.
– Egy ló! Egy ló! – kiáltotta a nemes hölgy. A nők sikoltoztak.
Zakatolt a szívem. Egy ló, egy hatalmas hadi mén forgatta a
fejét és fújtatott vaskos párafelhőket. Erős lábai a földet
döngölték, a fejét lehajtotta, és futásnak eredt.
A nők még hangosabban visítottak. Némelyek a terem
sarkába rohantak, mások valamelyik ajtó felé. Én beszorultam
közéjük. Egy könyök a fejemnek ütődött. Megint elestem.
Négykézlábra emelkedtem, próbáltam felállni, de megint
félrelökött egy kéz.
– Mej, Mej!
Felemeltem a fejem. A kapálózó lábak között
megpillantottam a nemes hölgyet, a földön reszketett csukott
szemmel. A ló épp felé tartott lehajtott fejjel, az éles patáival
dübörögve.
– Vigyázz, nemes hölgyem!
Kinyitotta a szemét. Egy pillanatra kábán maga elé nézett,
mint aki azt sem tudja, hogy mi történik körülötte. Aztán felült,
kisimította a selyemruhája gyűrődéseit, mintha a hálószobájából
lépne ki, hogy fogadja a vendégét. Pedig a ló már egészen közel
járt hozzá.
– Menj onnét! – kiáltottam. Ha közelebb lettem volna,
félrelökhettem volna.
Felém fordult, az egész arckifejezése megváltozott. Csakhogy
elkésett: a ló felágaskodott, és a homlokára csapott a patájával.
– Nemes hölgy! – Elszorult a szívem, a látásomat fekete
cseppek homályosították el.
A ló megfordult, és a kapu felé vágtatott, a farka
megsimította a vállamat. Átnyomakodtam a tömegen a nemes
hölgy felé. Valaki a kezemre lépett. Alig éreztem. Lassan
kúsztam tovább. Amikor végre megtaláltam, magamhoz öleltem.
A szememet forró könnyek égették. Nem bírtam az arcába nézni,
mert ami belőle maradt, cseppet sem hasonlított arra, amit
annyira szerettem. Még mindig a szívembe zártam, akármi
történt is vele, akármit tett is. Megbocsátott, amikor meg is
büntethetett volna. Mellém állt, amikor magamra maradtam. Az
ellenségem is lehetett volna, de úgy döntött, hogy a barátom lesz.
– Úrnőm, úrnőm. Hallgatnod kellett volna rám. Miért, miért
nem mentél arrébb?
Már nem felelhetett.
– Mej! Mennünk kell. – Szilva megrázott. – Ki kell jutnunk
innét.
– A nemes hölgy...
– Te jó ég! – Szilva eltakarta a száját. – Később visszajövünk
érte, de most mennünk kell.
– Én nem... ne... várj... – Egy perc múlva már a folyosón
találtam magam. A vonítás itt még hangosabb volt,
megremegtem. A lázadás korántsem ért véget. Letöröltem a
könnyeimet. El fogom mesélni a nemes hölgy fiának, milyen volt
az anyja utolsó perce, de azt még meg is kell érnem. – Hová
megyünk?
– Elmehetünk a hálószobánkba – felelte Szilva idegesen. Pár
nő kiszaladt az udvarról, mások körénk gyűltek.
Megráztam a fejem.
– Honnan tudod, hogy Taj-ce oda nem tört be? Különben
sem jutunk el odáig teljesen egyedül.
A hálószobánkig át kellett kelnünk egy tucat csarnokon,
kapun és kerten. Taj-ce szervezkedése közben pár lázadó
nyilván bement a Tonghszün kapun át a Belső Udvarba.
Elfognak, mielőtt az első csarnokon átkelnénk.
– Akkor hová menjünk?
– Ki kell jutnunk a palotából – feleltem. Az emberek visításai
egyre jobban felerősödtek, mindenfelé egymásba folyó árnyak
harcoltak egymással. Meztelennek éreztem magam védelem
nélkül.
– Rendben. Induljunk!
Egy csapat férfi bukkant fel a sötét távolból, és kiáltott ránk.
Félrehúztam Szilvát. Az épület fala mögött maradtunk, a férfiak
lépteit hallgattuk. Egy idő múlva elhaltak a hangok, úgy tűnt,
leráztuk őket.
– Figyelj, Szilva! Amikor ebben az irányban a harmadik
csarnokig eljutsz, látni fogod az eunuchok konyháját. Ismered azt
a részt, ugye? Van ott egy csomó raktárépület, de ha futsz
tovább, meglátod a csatornát és a nyugati bejáratot, ahol az
eunuchok kijárnak reggelente zöldségeket vásárolni. Ott
biztonságban leszel. A lázadók oda nem mennek fosztogatni.
Elvihetsz magaddal más nőket is. Indulj!
– Jó, odamegyünk. – Megfordult. – Gyere!
Megráztam a fejem.
– Nem jössz?
– Én... meg kell keresnem valakit.
– Miről beszélsz?
Nem magyaráztam el. Szilva úgysem értené.
– Kit akarsz megkeresni, Mej?
– Meg kell találnom Fácánt, Szilva – feleltem. Hallottam,
hogy a közelben valahol fém csattant. – Muszáj. Tudnom kell, jól
van-e.
– Megőrültél! – mondta. – A lázadók mindent elleptek! Mi
lesz, ha elfognak?
– Majd... – nyeltem egyet – óvatos leszek.
– Ne butáskodj, Mej! Most nem szabad rá gondolnod. Túl
veszélyes a Keleti Palotába menni. A lázadók kezére fogsz
kerülni. Hogy jutsz el oda?
Nem tudtam. A Keleti Palota még a hálószobánknál is
messzebb volt, ráadásul ott kezdődött a lázadás.
A sötétben újabb csapat férfi rohant felénk a távolból.
Meglöktem őt.
– Menj, Szilva! Ne aggódj miattam! Menj, mielőtt késő lesz!
A többi nő is sürgette, így végül elindult az ösvényen. A
barátnőm és a többiek hamarosan eltűntek a sötétségben.
A fal másik végéből léptek közeledtek. Örültem volna, ha van
a közelben valami bokor vagy fa, amely mögé elbújhatok, de csak
egy teraszt és a Kilin-szobrot láttam. Megindultam az egyszarvú
felé, leguggoltam mögé, és átfogtam a térdemet. A férfiak hangja
egyre erősödött. Fáklyákat láttam közeledni. Körbevettek. A
szemem könnyes lett, visszatartottam a levegőt.
Mintha órák teltek volna el, mire végre elmentek. Akkor
kiugrottam a szobor mögül, és futásnak eredtem. Néha olyan
közelről hallottam a hangokat, hogy lekuporodtam a földre,
nehogy észrevegyenek. Amikor fák mellett haladtam, a
törzsüknek préselődtem, megvártam, míg a férfiak elmennek,
aztán megint futásnak eredtem. A Keleti Palota mintha
messzebb lett volna, mint a földtől az ég, és azt kívántam, bár
átváltozhatnék daruvá, hogy átrepülhessek a csarnok tetői felett.
Végül megláttam a Kilencedik Menny Csarnokának, a Keleti
Palota melletti épületnek a tetőit. Senki sem volt a közelben, így
berohantam mögé.
Megdermedtem. Füst vett körbe, sűrű füst. A földön heverő
avarból szállt fel a szil-, nyír- és tölgyfákig, melyeket a
fesztiválra kitett lámpások sora díszített. Még mindig ott lógtak,
de lángoló tűzgolyóvá változtak.
Köhögtem. Fojtogatott a füst, vagy talán a félelem.
Valami morgott a füstben. Megmerevedtem. A táj
megelevenedett az állatoktól. Szarvasok ugrottak bele a
krizantémbokrokba, majmok nyüszítettek az eperfákon,
vadászkutyák vicsorogtak a Kilencedik Menny Csarnokának
folyosóin, az első kertben egy rinocérosz lépkedett, a
virágágyásokban leopárd bóklászott, az udvar közepén magasodó
mesterséges hegyen pedig egy farkas ült villogó szemekkel
Felettem sólymok, keselyűk és baglyok hada keringett.
Biztosan a császári istállókból és karámokból szabadultak ki.
Ami azt jelenti, hogy a lázadók már azokat is megtámadták.
Remegő lábakkal rohantam végig a fák melletti ösvényen. A
földön egymást érték a holttestek. Az Aranymadár Őrség tagjai.
A császár emberei.
– Elszabadult a pokol! – visította valaki.
Eunuchok, szolgák, miniszterek és a palotában élő
szolgálólányok özönlöttek ki a sötétségből. Az a szolga, aki
korábban a lakomateremben dolgozott, egy aranyszobrot cipelt
magával, valószínűleg lopta, a feje fölé emelte. Egy eunuch
hátulról nekiment, mire a szolga rávágott a szoborral.
– Minden szabad préda! Elszabadult a pokol!
Nem fordulhattam meg. Már közeledtem a Tonghszün
kapuhoz. Mihelyst odaérek, elfuthatok egyenesen a Keleti
Palotáig. Felemeltem a szoknyámat, és végigrohantam a fal
melletti ösvényen.
Ingoványos talajra léptem. Megmerevedett a karom.
Kényszerítettem magam, hogy lenézzek. Egy kupac feltekert
kötél hevert odalenn. Nem, annál lágyabb. Elszorult a torkom.
Kígyók?
Meginogtam.
Mögöttem dühös állatok morogtak. Megfordultam, zakatolt a
szívem. Egy kutyafalka rohant el mellettem a gomolyaghoz. Az
egyik beletúrt, és kihúzott egy kötelet, míg a másik a másik
végét rágcsálta. Hátraléptem, forgott a gyomrom. Mégsem
kígyók voltak.
Botladozva elvánszorogtam a csarnok végébe, a kapu felé.
Előttem megint csak füstfelhő lebegett, mint egy hatalmas
ponyva. Nem kaptam levegőt, égett a torkom, a lábam
elgyengült. Valami szőrös suhant el mellettem. Nem néztem le.
Végre eljutottam a kapuhoz, az íves alagút köré emelt
lenyűgöző épülethez. Odafutottam. A kaput nyitva hagyták,
belekapaszkodtam a keresztrúdba, és még jobban kilöktem.
– Megállni! – kiáltott rám valaki. Fáklya sercegését
hallottam. A tüze majdnem megpörkölte a hajamat. Nem
takartam el az arcom, mikor egy véres tunikát viselő férfi,
akinek a ruhája nem is hasonlított az Aranymadár Őrségéhez,
megragadta mindkét karomat, és hátrarántotta. – Találtam még
egyet!
Egy lázadó!
Küzdöttem, tiszta erőmből belerúgtam.
– Menj innen! Hagyj békén!
– Nem mész sehová! – A férfi elrángatott egy hatalmas, nyílt
területre a Keleti Palotában. Mindenfelé emberek tolongtak. Az
arcuk maszatos volt, a fejük lecsüggedt, térdeltek. Nem láttam,
kik ők, de sosem fogom elfelejteni azokat a fekete kalapokat,
színes szoknyákat és rongyos ruhákat. Miniszterek voltak,
írnokok, a palota hölgyei, eunuchok, konyhai szolgálók.
Elgyengült a térdem.
Jo herceg győzött. A császár veszített.
De az lehetetlen! A császár még sosem veszített csatát! Ő
mindig győz! Ő Li Simin, a föld és a tengerek nagy hódítója!
Kilapította nyugaton a hegyeket, még a farkasok is féltek tőle a
pusztában. És most... a saját otthonában győztek volna le?
Megremegtem. Mi lesz velem? Velünk? A palota minden
lakójával? És Fácán? Mi történt vele? Megmenekült? Vagy... A
fal aljában egy alak terpeszkedett, a végtagjai különös szögben
kifordultak. A feje oldalra zuhant, a felvágott torkából vér ömlött
ki, vörösre festette a ruháját, az ismerős fehér ruhát. Fácán?
Elszorult a szívem, és sikoltani akartam. Aztán megláttam a
halott arcát. Egy írnok volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
De hol lehet Fácán?
– Haladj! – Előrelöktek.
Botladoztam. Előttem fáklyák ugráltak, inogtak, égették az
arcomat. Fájdalmas nyögések és őrült sikolyok szálltak fel
mindenhonnan, a hangok mintha mind szíven döftek volna.
Amikor megint megállítottak, felnéztem. Meginogtam.
 Előttem egy kivágott fa tönkje hevert. Mellette
felegyenesedett egy álarcos férfi, aztán lehullott egy fejsze.
Reccsenés hangzott. Labda formájú fej ugrándozott el a
tönktől, ráragadt a por, a levelek, a lótrágya, nekiment egy szilfa
gyökerének, ott lelassult, és megállt a lábamnál, olyan sűrű
folyadék ömlött ki belőle, mint a juharszirup. Odajött az álarcos.
Megfogta a hajánál fogva, egy közelben heverő testnek dörgölte,
hogy letörölje róla a koszt, aztán felszúrta egy lándzsára.
Keserű íz tört fel a gyomromból. Botladozva hátraléptem.
Nyeldekeltem, próbáltam visszanyomni az epét.
Az a kéz megint a hátamnak préselődött.
– Menj!
Botladoztam. Előttem egy lándzsakerítés állt, rajta levágott
fejekkel, a szemük elkerekedett, a szájuk eltorzult, az arcukat
megfestette a vér és a szenvedés.
Előrehajoltam, és elhánytam magam.
– Menj!
Nem bírtam továbbgyalogolni.
– Menj!
– Kérlek... ne... kérlek...
– Indulj!
Nem akartam meghalni. Nem akartam, hogy a fejem az
egyik olyan lándzsára kerüljön. Valaki a hátamra csapott, fejjel
előre a földre zuhantam. Csak feküdtem ott zsibbadtan. Különös
érzések kerítettek hatalmukba. Lebegtem, nyitott hintóban
utaztam, mely a levegőben száguldott. Körülöttem paták
kopogása visszhangzott. Kopp, kopp, kopp. Csak vittek tovább,
sötét alagutakon száguldottunk át, füstfelhőkbe merültünk el,
fagyos esőfüggönyökön repültünk keresztül, aztán eljutottunk a
ciprusokhoz és a vörös könnycseppeket ejtő kőszobrokhoz. Az
jutott eszembe, hogy a szerelem és végzet két vadló, melyeket
nem lehet megszelídíteni... Tehát itt volnék. Az általam
választott ló hátán száguldok...
Valahonnan dallamos hang szállt fel, olyan édes volt, mint a
tej, olyan tiszta, mint a nyári ég. Szerettem volna utánaeredni,
mintha egy távoli álom hangja lett volna.

„Sírj, ó, sírj, gyermekem,

 folyjon a könnyed öntse el a bánathegyet!
Sírj, ó, sírj, gyermekem,
a szél majd átfújja minden
gondolatodat az üres réten.
Mert gyülekeznek a felhők, jön a vihar,
Megfojtja a holdat, és az örök eget széjjeltépi.
Engedd el a szíved csomós gyeplőjét, úgy száll, minta toll,
Az emlékeid fénye elhal, elillan a szentjánosbogárral.
A lelked aztán a tóba néz
és megremeg
a sors fényes, elkerülhetetlen képétől,
mint könnycsepp a hagymán.”

Eleredtek a könnyeim. Behunytam a szemem.

– Nem. – Ökölbe szorítottam a kezemet. – Nem.
Két kéz felhúzott, Százszorszép könnyes szemébe néztem.
– Mej... – A ruhája elszakadt, a hajtűje félrehullott. Más
palotahölgyek vették körbe. Elhagyták a sálukat, az arcukat
könnyek csíkozták.
Felültem.
– Százszorszép. Szegény Százszorszép, jól vagy? Bántottak?
– Szilva... Szilva... – Százszorszép a fatuskóra pillantott. –
Szilvát...
Vérzett a szívem.
– Hozzátok a nőket! – kiáltotta valaki.
Egy férfi elkapta a karomat. Körülöttem minden nő sírt, a
szánalmas kiáltásaik úgy fojtogattak, mint a hurok. Hamarosan,
túlságosan is hamar, megint megállítottak. Jo herceg, a tiszta
hölgy, a császár nagybátyja és Taj-ce állt előttem.
– Engedj el! – Leráztam magamról a kezet, és felálltam. Ha
meg kell halnom, állva halok meg. – Hadd tegyek fel egy utolsó
kérdést, Taj-ce! Hol van Fácán? Látni szeretném, mielőtt
meghalok.
– Fácán? – A homlokát ráncolta.
– Mit tettél vele?
Először nem felelt.
– Miről beszélsz? – Kásás volt a hangja, most még
nagyobbnak tűnt, mint máskor.
Már nem féltem.
– Jól tudod, hogy értem! Elment, hogy beszéljen veled.
Rájött arra, hogy fegyvereket rejtegetsz. Észhez akart téríteni.
Bízott benned!
Taj-ce hallgatott.
– Nem találkoztam vele.
– Nem? – Megdöbbentem. – Egész este nem is láttad? Nem
beszélt veled?
– Pontosan ezt mondtam.
A lázadók megölték volna Fácánt? Nem értettem.
– Még a felkelés kezdete előtt elment.
– Felnőtt férfi. Tudja, hol lesz biztonságban – felelte Taj-ce.
– Akkor hol van?
Taj-ce megpördült, a kezét csípőre tette.
– Látta valaki Fácánt? – kiáltotta a tömeg felé.
Még mindig törődött vele.
– Fácán áruló, mint mindenki más – szólalt meg Jo herceg.
– Nem áruló! – Taj-ce felé fordultam. – Tudod, hogy nem az.
Szeret téged. Törődik veled. Sosem hagyná, hogy bárki ártson
neked. Keresd meg! Keresd meg, mielőtt ezek az emberek
megölik! Mielőtt késő lesz.
Taj-ce keresztbe fonta a karját a mellkasán. Összevonta a
szemöldökét. Tudta, hogy igazat mondok.
– Marhaság – tiltakozott Jo herceg. – Sok dolgunk van. Ne
pazarold az időt Fácánra!
– Te ne parancsolgass nekem! – Taj-ce ökölbe szorította a
kezét.
– Egy nőre fogsz hallgatni? – Jo herceg köpött egyet. –
Megőrültél?
Még ki sem találtam, mit feleljek, amikor Taj-ce Jo hercegre
vetette magát. A kezét a féltestvére nyaka köré szorította.
– Kerestesd meg Fácánt az embereiddel! Ez parancs.
Hallottad?
Jo hercegből gurgulázó hangok törtek fel, az arca vörösre
vált, a lába a föld felett lebegett. Alig kaptam levegőt. Taj-ce
vajon megfojtja? Reméltem, hogy igen. Ha Jo herceg meghal,
talán vége a lázadásnak.
 De aztán Taj-ce keze minden előjel nélkül lehullott a herceg
torkáról. Botladozva hátralépett. Lassan megfordult.
Tőr fúródott mélyen a hátába. A fegyvert egy jádegyűrűs,
kecses kéz tartotta.
– Már vártam a lehetőséget, hogy elintézhesselek – mondta
a tiszta hölgy. – Ugye nem hitted, hogy a te kedvedért vállaltuk
ezt a rengeteg gondot?
Rémületemre Taj-ce megingott, aztán összeesett.
Kihasználták. Felhasználták a gyászát, hogy be tudjanak törni a
palotába, aztán egyszerűen hátba szúrták, és hagyták meghalni.
– Ideje volt már. – Jo herceg megfordult, és elkiáltotta
magát. – Most hozzátok ide az apámat!
Behozták. A hatalmas császárt, mindenki egyetlen urát,
minden föld és a hét tenger parancsolóját berángatták a
véráztatta földön, a feje oldalra dőlt, miközben letérdelt a fia
előtt.
– Na, mit mondasz, apám? – nevetett Jo herceg. – Sosem
törődtél velem. Száműztél. És miért? Hisz mondtam, hogy
semmi rosszat nem tettem. Nem hallgattál rám. Sosem hallgattál
meg. A száműzetésben töltött hónapok alatt megesküdtem, hogy
ha talpon állva nem hallgattál meg, majd térdre borulva
meghallgatsz.
– Pont olyan ostoba vagy, mint amilyen hitszegő. – A császár
lassú, elmosódott hangjából gyűlölet áradt. – Nem vagy a fiam.
– Biztos vagy benne, apám? – Jo herceg fölé hajolt. – Hát
nem látod? Én vagyok az igazi fiad. Pontosan azt tettem, amit te.
Olyan vagyok, mint te, pontosan olyan, és amikor ura Ikodni
fogok, azt is pontosan úgy teszem majd, mint te.
A császár teste remegett, mintha láthatatlan kezek megint
elfogták és megrázták volna. Egy pillanatig azt hittem, megint
összeesik, ahogy meglepetésünkre az Audienciacsarnokban tette.
De nem. Tartotta magát, csak a feje rángatózott.
– Öreg vagy, apám. Meg fogsz halni. – Jo herceg a fejét
rázta. – Méghozzá ma. Ma éjjel. Nézz szembe vele!
– Nem... fogok...
– Akkor legyél rám büszke! Nézz rám! Miért nem vagy
büszke rám? Mit akarsz, ami bennem nincs meg? Sokkal többet
érdemiek. Sokkal többre vagyok képes. Miért? Miért? –
visította.
A tiszta hölgy a karjára tette a kezét.
– Hát jó – mondta Jo herceg zihálva. – Én magam végzek
veled. De számíthattál volna rá, apám.
Be akartam hunyni a szemem. Sosem szerettem a császárt.
Nem volt jó ember, nem várhatott tőle senki szerelmet, ahogy
Ékkő mondta, de kívántam a halálát?
Talán. De nem így.
Jo herceg felemelte a kardját. Reszkettem, gondolkodás
nélkül lehunytam a szemem.
– Ne! – kiáltott valaki.
Felpattant a szemem. Fácán!
A kard megállt a levegőben, Jo herceg megfordult.
Egy fatönk mögül árnyak serege ugrott ki, a pengéjük olyan
fényesen csillogott, mint a villám. Egy másodpercig azt hittem, a
lázadók összegyűltek a birodalom minden sarkából, hogy
levágjanak minket és a császárt. Aztán megláttam a kapitány
vérfoltos arcát, mögötte a rengeteg katonáját, és a köztük
lovagoló Fácánt.
Kiegyenesedtem. Ó, Fácán! A közelében máglya égett,
megvilágította az arcát. Felségesnek, nemesnek tűnt, mintha
aranyból lett volna, a lángok megvilágították a határozott, ügyes
mozdulatait. Előrevetette a karját, felkiáltott, körülötte az
emberek üvöltve megindultak.
Az arcomon könnyek csorogtak. Legszívesebben
odarohantam volna hozzá, hogy átöleljem. Éles sikoly szállt fel az
égre, mindenfelé árnyak ugráltak és estek össze, egymást
kergették. Kardok, tőrök, dárdák és lándzsák repkedtek a
levegőben és csaptak egymásnak. Férfiak nyögtek fel, csontok
roppantak el, ízületek recsegtek. Koponyák csapódtak
egymásnak. Hátrahúzódtam, a tekintetem még mindig nem
vettem le a kecses lovasról.
– Fácán! – kiáltottam.
Felém fordult, de úgy tűnt, nem vett észre. Nem számított.
Elfutottam. A testem minden porcikája sajgott, miközben az íves
kapu felé bicegtem. Megtaláltam Százszorszépet, és segítettem
neki felkelni. A lábamnál felnyögött egy másik nő, talpra húztam.
Együtt átgyalogoltunk a ragadós földön, miközben a fülemben a
fegyverek éles hangja csengett. Végül átkeltünk a Tonghszün
kapu boltíve alatt, és megérkeztünk a Belső Udvar hatalmas
területére. Nekidőltem a falnak, lecsúsztam a földre,
kinyújtottam a lábamat. Kimerültem.
– Itt van a császár! – kiáltotta valaki a kapu másik oldaláról.
– Vigyázzatok rá!
– Senki ne nyúljon a bátyámhoz! – Ez Fácán hangja volt. –
Taj-cét bízzátok rám!
– A fiam! – üvöltötte egy női hang. – Ó, a fiam! Gyilkos...
Aztán hirtelen elhalt az éles hang.
Látni akartam, mi történt vele, de túlságosan kimerültem.
Az arcomra meleg folyadék csapott, de már nem is töröltem le.
Megszoktam a vért, a sűrű, ragacsos állagát, a szagát. Egy kardot
forgató férfi rohant felénk a boltív alatt, egyenesen nekünk
rohant. Már majdnem el is ért engem, amikor térdre esett. A
hátába egy kard csapott: a kapitányé. Újabb lázadók özönlöttek
át a bejárón, mind elestek, és végül csak a kapitány maradt
talpon előttem az embereivel.
Éles, ragyogó fények vakítottak el. Piros, zöld és narancssárga
pöttyök kavarogtak előttem. Reggel volt. Az ég derültnek tűnt,
pont olyan árnyalatú indigókék keveredett bele, mint amit a
selyemhernyó-tenyészetben használnak a fonalak
megfestésekor. Egy pillanatig azt hittem, rémálom volt csupán az
előző éjszaka. Aztán körbenéztem.
Előttem lándzsára feltűzött fejek erdeje állt, a földön éles
pengék, levágott végtagok, fej nélküli testek hevertek. Tőlem pár
lépésre egy őr nyögött a lábát markolászva; mellette miniszterek
hevertek a falnak dőlve, ahogyan én is, a kalapjuk félrecsúszott, a
szakállukat vér pettyezte. Távolabb hölgyek és eunuchok
bicegtek a fal mellett egymást támogatva.
Sosem leszünk már ugyanazok, nem fogunk ugyanúgy
érezni, az élet nem tér vissza a régi kerékvágásba a Belső
Udvarban, de túléltük. És ez a lényeg.
– Hahó! – szólalt meg valaki mellettem. A kezét a vállamra
tette. – Fácán! – Szembefordultam vele. – Eljöttél! Annyira
aggódtam érted!
– Most már vége.
– Tudom. Mindent láttam.
– Elkéstem.
Próbáltam a falnak dőlni.
– Mi történt veled? Miért mondta Taj-ce, hogy nem
találkoztatok?
– Fogságba estem. A tiszta hölgy emberei elfogtak, rögtön
miután elváltunk. – Elhúzta a száját. – Azt hittem, megölnek. De
akkor kijött a kapitány a lakomateremből. Az emberek
megijedtek. Engem egy fa mögé rejtettek, és megkötöztek. Miért
jött ki a kapitány a Keleti Palotából?
– Beszámoltam a császárnak Taj-ce cselszövéséről.
– Tényleg?
– Kérlek, ne haragudj. Aggódtam érted.
– Gondolom, meg kellene köszönnöm. Ha nem szóltál volna,
a tiszta hölgy emberei megöltek volna.
– Tehát a kapitány megmentett?
– Nem látott meg minket. De a hölgy emberei észrevették
őt, és aggódni kezdtek, hogy valami baj van. Ketten elszöktek,
hogy figyelmeztessék a tiszta hölgyet, a többiek rajtaütöttek a
kapitányon. Egy maradt ott rám vigyázni. Amikor egy pillanatra
nem figyelt, megrúgtam a lába között, és elszöktem. Aztán
találkoztam a kapitánnyal, és beszámoltam neki Taj-ce
cselszövéséről.
Akkor hallotta meg az őrtorony harangját, mesélte Fácán.
Tudta, hogy megtámadták a palotát, de azt nem, hogy Jo herceg
az, és miközben a kapitánnyal a lázadók ellen harcoltak, a császár
megparancsolta a nagyhercegnek, hogy védje az első kaput, ő
maga pedig elment a nagybátyjával elfogni Taj-cét. A nagybácsi
azonban lépre csalta, egyenesen a tiszta hölgyhöz és Jo
herceghez vezette őt.
Az őröket néztem, akik a holttesteket dobálták a talicskákba.
Felismertem a tiszta hölgy ruháját. A fia, Jo herceg teste mellette
hevert.
– Hol van Taj-ce? – kérdeztem óvatosan. Sajnáltam őt. Jo
herceggel ellentétben ő nem volt gonosz. Talán nem is érdekelte
a trón, talán a szeretője volt a legfontosabb számára. Ő is
választott, és Fácán jól tette, hogy szerette.
– A császári orvosok gondozzák.
Tehát életben maradt. Reméltem, hogy hamarosan felépül.
Igaz, fizetnie kell, vagy az életével, vagy mással.
Fácán megfordult, és leült mellém. A hátunkat a falnak
támasztottuk, szótlanul néztük a hátborzongató képet. A kezem
után nyúlt.
– Micsoda éjszaka volt! – jegyezte meg. – Mennyi élet
elveszett! Vajon megérte?
A szavait átitatta a fájdalom. Komoly és fáradt volt az arca,
megjelentek rajta az eltökéltség és bánat ráncai, melyek
egyáltalán nem illettek a korához. Azt kívántam, bár
mondhatnék valamit, amitől jobban érzi magát.
– Nem tudom – feleltem.
Megszorította a kezem. Egy ideig nem beszéltünk.
– És a császár? – kérdeztem végül.
Fácán az egyik fa alatt csoportosuló emberek felé intett.
Felállítottak egy hordágyat, azon feküdt a császár. Elveszítette a
kalapját, a ruhája elszakadt, a szomorúan legörbülő bajsza pedig
a nyakára tapadt. Amikor a hordágyvivők elhaladtak mellettünk,
láttam, hogy remeg, a jobb kezét furcsán a mellkasára hajtotta, a
szemét behunyta. Aztán hirtelen felpattant a szemhéja, és rám
bámult. Azonnal elfordultam, és elhúzódtam Fácántól, a torkom
elszorult. Vajon halálra ítél? Ám semmi sem történt.
– Mennem kell. – Fácán felkelt. – Látlak még?
Persze. Ha kell, lángoló erdőn is átrohannék, hogy újra
lássam. Szerettem volna ezt felelni neki, de aztán eszembe jutott,
hogy nem vagyunk egyedül. Lehajtottam a fejem.
– Igen, Csi herceg. Igen.
Elindult a hordágy után, a hátát szivárványzuhatag takarta,
mintha a köpenye volna. Mellette lágyan ingadoztak a nyírfák és
tölgyfák ágai. Halk suttogás hallatszott, az utcán fuvallat söpört
végig. Megcsapott a vér szaga. Eltakartam az orromat. Mire
megint leeresztettem a kezemet, a szél már irányt váltott, friss
reggeli levegő illatát hozta magával.
Mohón beszívtam. Eszembe jutott Fácán kérdése, és
megkérdeztem magamtól: Megérte ilyen veszélynek kitenni
magam miatta? Az életemet kockáztattam, amikor odaálltam
a császár elé.
Végigbotorkáltam a véráztatta földön. Néztem, ahogy
embereket nyakaznak le, ahogy letérdelnek a fatönk elé, s várják
a halálukat. Majdnem engem is lefejeztek. Túléltem, a császár
pedig egyszerűen elment.
Megérte. Végre a kezembe vettem a sorsomat.
Előttem kivilágosodott az ég, az indigókék árnyalata
feloldódott, a helyét erőteljes tejfehér vette át.

∞
Nem sokkal később bejelentették a lázadókra váró büntetést. A
császár nagybátyját lefejezték a közvetlen családjával együtt,
ideértve a feleségét, a felesége családját, az ágyasait, az ágyasai
családját, a gyerekeiket, unokáikat és az ő családjukat. A
birtokukat, vagyonukat, rangjukat és éves juttatásukat
elkobozták.
A tiszta hölgy vérvonalából mindenkit kivégeztek. Az összes
vérrokonát lefejezték: a szüleit, nagyszüleit, testvéreit, a
testvérei családját, a gyerekeiket és azok családját.
A haláluk napján állítólag vérpatakok folytak a Nyugati Piac
kivégzőhelyén.
Mivel Fácán könyörgött Taj-ce életéért, a császár száműzte
őt a birodalom déli sarkába, ahol teljesen feledésbe merül, de
legalább életben marad. A háztartását azonban szétzavarták,
minden ágyasa és szolgája rabszolga lett. A társait, tanítóit,
segítőit, de még a mérkőzésre meghívott birkózókat is lefejezték.
Úgy hallottam, azon az éjjelen Vej Cseng kancellár is meghalt,
de mivel láthatóan senki nem tudott róla, hogy köze volt a
felkeléshez, a császár nagylelkű temetést rendezett neki, és
részvétét nyilvánította a családnak. Fang titkár kisebb sérülést
szerzett a vállán. Egy hónapba telt, mire felgyógyult.
A nagyherceg túlélte a csatát. Mikor a császár
megparancsolta neki, hogy őrizze az első kaput, magával vitt pár
őrt, de mire odaért, már betörtek a lázadók. Kénytelen volt
visszavonulni, ő maga nem is nézett szembe a behatolókkal. Ettől
függetlenül megjutalmazták a bátorságáért. Amikor pár nappal
később láttam, egy vágás, egy horzsolás sem éktelenkedett az
arcán. Gyanítottam, hogy nem volt egészen őszinte az aznap éjjel
történtekkel kapcsolatban. Talán elbújt a latrinában.
Elmeséltem Ke hercegnek, mi történt az anyjával. Szegény
fiú csinos arca eltorzult, a kecses teste kétrét görnyedt. Amikor
elment a nemes hölgy testéért, úgy sírt, mint egy gyermek.
Könnyes szemmel beszámoltam róla, milyen bátran viselkedett
az anyja a halála pillanatában. Azt megtartottam magamnak,
amit Ékkő megmérgezéséről mondott. Jobb a hercegnek, ha ezt
nem tudja.
A lázadás szele nem halt el egykönnyen. Pár hónappal
később a császár egyik északkeleti vazallusa, Kogurjo tábornoka,
a történteken felbuzdulva, megölte az engedelmes gyerekkirályt,
akit a császár odaállított, és magának követelte a trónt. A császár
feldühödött, úgy döntött, hogy megtorló háborút indít ellene, és
maga áll a sereg élére. A lovára nem tudott felülni, így párnázott
hintóban ment el a keleti határra, mellvért és köpeny alá rejtette
a használhatatlan jobb kezét, a lovasság vezetését pedig a
kapitányra bízta.
A kapitány erőteljes harcosnak bizonyult a csatamezőn. A
lovasai áttörték a lázadók frontvonalát, a nyomukban rengeteg
halott és egy égő falu maradt. Három hónappal később már tíz
erődítményt bevett, a kogurjói sereget visszazavarta a földjük
szívébe. Azt mondták, a kapitány olyan kegyetlen harcos volt,
hogy a lázadók már a neve említésére is menekültek. Amikor
azonban a sereg megérkezett az Ansi erődhöz, Kogurjo utolsó
bástyájához, vissza kellett vonuljanak az élelmiszerhiány és a
kegyetlen téli hideg miatt. Végül a császár úgy ment haza, hogy
meg sem érintette az ellenfél zászlaját.
Ettől függetlenül az egész birodalomban győzelmi dalokkal
dicsérték a császár hősiességét és erejét. Az emberek azt
mondták, hogy csakugyan megmutatta a vazallusainak, ki az úr,
a miniszterek pedig ujjongtak.
A császár azonban megszenvedte az utat, elgyengítette az
időjárás és a rossz körülmények, és már nem tudott egyedül
járni. Nem látott jól, és képtelen volt felállni, így az audienciára
most már vastag függönyökkel letakart hordágyon vitték, a
következő két évben pedig hónapokat töltött a hegyi fürdőkben,
remélve, hogy visszanyeri az egészségét.
Amikor elég jól érezte magát, magával vitte Fácánt az
Audienciacsarnokba, maga mellé ültette, együtt ettek, együtt
nézték a pólómérkőzéseket, és nevettek.
Az emberek nyilván sugdolózni kezdtek. Vajon a császár
Fácánt nevezi meg örökösének?
Mivel a kitagadott Taj-ce a száműzetésben meghalt, a
császárnak már két fia odalett, és a maradék közül kellett
választania. Ketten még kisgyerekek voltak, a többi pedig
alacsony rangú nőtől született, úgyhogy ők nem jöhettek
számításba. Csak Ke herceg, Vej herceg és Fácán maradt
versenyben. Ke és Vej idősebb volt Fácánnál, megelőzték az
öröklési rendben, Fácán viszont megmentette a császár életét.
– Persze hogy Csi herceg lesz az örökös. Mindnyájunkat
megmentett – beszélgettek egyszer a sepregetők az eresz alatt.
– Mit tud felmutatni Vej herceg?
Még a nagyherceg is hivatalos kérelmet nyújtott be a
császárnak. Ideje, hogy új örököst válasszanak a birodalom
számára, mondta, és a nyolcadik életben maradt fiú, Csi herceg
kell legyen a trónörökös.
Aztán egy meleg nyári éjjelen, miután a császár visszatért a
hegyi fürdőből, a lázadás óta először lakomát rendezett, amire
mindnyájunkat meghívott. Bár nem mondta ki nyíltan,
egyértelmű volt, mit tervez.
Bejelenti az örökösét.
 I. SZ. 648

TAJ-CUNG CSÁSZÁR BÉKÉT ÍGÉRŐ URALMÁNAK
HUSZONKETTEDIK ESZTENDEJE

NYÁR


Lantok, fuvolák és harangjáték zenéje töltötte be a csarnokot,

az engedelmes hölgy kipördült a többi táncos élén az asztalok
közötti üres helyre. A lakomaterem megtelt miniszterekkel,
hercegekkel, rangos hölgyekkel és szolgákkal.
A csarnok végében ültem a többi életben maradt
tehetséggel, onnan néztem a császárt. Összerogyva ült a terem
közepén álló asztalnál, ugyanis mostanában hamar elfáradt, és
nem bírta sokáig tartani magát. Ékkövekkel kirakott
négyszögletű kalapot viselt, ezt a koronát csak az audienciákon
viselte az Audienciacsarnokban, az arca, melyre súlyos sértettség
telepedett, féloldalas maradt. De azért komolynak és nyugodtnak
tűnt.
A szívem elszorult, annyira izgultam. A császár vajon
Fácánt fogja választani? Talán ma be is jelenti ezt a döntését?
A három herceg, Ke, Vej és Fácán a császár mellett ült, de
mint mostanában oly gyakran, felborították a hagyomány
diktálta rendet, és Fácán foglalt helyet közvetlenül az apja
mellett. A nagyherceg, akit gyakran lehetett komoly, fenyegető
ábrázattal látni, mosolygott, amitől a sólyomszerű orra kevésbé
tűnt élesnek. Eltöprengtem, vajon sikerült-e meggyőznie a
császárt, hogy Fácánt válassza örökösének. Nyilván e mellett
kardoskodott, hiszen a nagybátyja volt, és ha Fácán lesz a
császár, ő hatalomhoz jut.
Fang titkár a többi miniszter között ült. Jóízűen ettek, bár
láthatóan ők is nagyon várták a bejelentést, a szemük a
császárról Fácánra, Vej hercegre, majd Ke hercegre rebbent.
Még a szolgák is megálltak félúton, felszegték a fejüket, a
császárt és a hercegeket figyelték.
Az egyetlen, aki mintha elhatárolta volna magát a tömegtől, a
kapitány volt. Pár lépéssel a hercegek mögött állt, nem evett,
nem is nézett senkire. A lila anyajegye úgy ráborult az arcára,
mint az alvadt vér, némán meredt egy oszlopra. Eltöprengtem,
mi járhat a fejében. A lázadás alatt rengeteg felkelő torkát
elvágta, és mikor betörtek Kogurjo erődjeibe, még több emberrel
végzett. A császár előléptette, dicsérte az erejét és hűségét.
Mostanra tábornok lett, ő parancsolt a négy helyőrség minden
seregének, az Aranymadár Őrség kilencvenkilenc légiójának és
az egész lovasságnak. Ő volt a birodalom legjobb kardforgatója.
Végignéztem a körém gyűlt rangos hölgyeken. Egyikük sem
mosolygott, de mind nyugodtnak tűnt, mintha őket nem
foglalkoztatná az örökös bejelentése. Fácán feleségére
gondoltam, Vang úrnőre, akivel már majdnem három éve
házasok voltak, valamint Esőre. Mindkét nő a palotán kívül élt,
és nem hívták meg őket a ma esti lakomára. Ha itt lettek volna,
biztosan nagyon izgatottak lettek volna.
A szolgák főtt póréhagymával, párolt szamárhússal és pácolt
tigrisszeletekkel megrakott tálakat tettek ki a császár asztalára.
A póréhagyma javítja az étvágyat, a hús pedig elűzi a gonosz
szellemeket, és jobb kedvre deríti az embert. Ő azonban
hozzájuk sem ért. Nem lepődtem meg. Már rég nem érdekelte az
étel, mostanában csak puha, ragacsos rizstortákat evett.
Végül a császár megköszörülte a torkát. A csarnok
elcsendesedett, a zene megszakadt, a levegőben csak az étel és a
bor illata lengett.
– Miniszterek, azért hívtalak ide titeket, hogy tanúi legyetek
a birodalmunk e fontos pillanatának. Ma bejelentem az
örökösömet, és megmutatom a birodalomnak, milyen kiváló fiam
van. – A laza bőr az arca jobb oldalán észrevehetően lengedezett,
lassan, vontatottan, elmosódva beszélt. Akik nem találkoztak
vele mostanában, biztosan meglepődtek a hangját hallva, én
azonban láttam, milyen nagy erőfeszítésébe telik megformálni a
szavakat, és azt is tudtam, mennyire felemészti ezzel az erejét.
Zihálva lélegzett. – Mostantól fogva örvendezhet a birodalmunk,
mert kijelentem, hogy az egyik fiam a bátorságával és
becsületességével bizonyságot tett róla, hogy méltó örökösöm.
Gyere ide, Fácán!
Fácán elbizonytalanodott. Körbenézett, eltolta magától az
ételét, és lassan, de határozottan a császár asztalához ment.
Zakatolt a szívem. Említettem neki korábban, hogy arról
pletykálnak, ő lesz az örökös, de egy vállrándítással elintézte.
Most azonban eljött a pillanat.
– Nézd meg ezeket az embereket, nézd meg az arcukat,
Fácán! És vésd őket az eszedbe! Ők a te szolgáid, a tanácsadóid,
ők a családod. Értsd meg őket, jól figyelj rájuk, mert egy nap
szükséged lesz a segítségükre az uralkodáshoz. Emberek – a
császár megfogta Fácán vállát, a keze remegett, mint mindig –,
íme, az örökösöm, a nagy Kína következő császára!
A tömeg felüvöltött. Az emberekből ömlött a dicséret, a
csarnokot vidám kiáltások töltötték be.
Boldogság töltötte el a szívemet. Fácán. A nagy Kína
következő császára!
Ő azonban mintha megdöbbent volna, az arcán rémület
suhant át.
– Mit mondasz? Büszke vagyok rád, Fácán – mondta a
császár, már nem tűnt olyan komolynak a hangja, az arca
ellágyult, mintha mosolygott volna. – Ülj le mellém, és igyál!
Egy szolga bort töltött egy kupába, Fácán pedig kiürítette.
– Apám, miniszterek. – Szünetet tartott. – Remélem, nem
fogok csalódást okozni.
– Dicsérjétek a hercegünket! – Fang titkár felállt, és
meghajolt. – Szerencsések vagyunk, hogy ilyen bátor az örökös!
A többi miniszter is mind meghajolt, ragyogtak a
boldogságtól. Fácán szintén meghajolt mindegyikük előtt, aztán
kiegyenesedett, mosolygott, nyugodtnak tűnt.
A nagyherceg megparancsolta a zenészeknek, hogy
folytassák a játékot, a terem azonnal megelevenedett a ku-
csengek hangjától. Színes szalagok tekeregtek, a táncruhák
hosszú ingujjai kavarogtak. Mindenki bólogatott, dicsérték a
császár választását.
A nagyherceg nevetett. Volt oka örülni. Az ellensége
meghalt, és az ő egyik unokaöccse, Fácán lett az örökös, aki
kedves lesz vele, megadja neki az idősebbnek járó tiszteletet és
elismerést. Mivel pedig a császár még mindig nem tudott
íróecsetet venni a kezébe, jó ideig nélkülözhetetlen lesz.
Boldogságtól dagadó szívvel ültem, és néztem a többieket.
Azt kívántam, bár itt lenne a nemes hölgy. Meglepődne, de
kegyes lenne, és áldását adná Fácánra. Ebben biztos voltam.
Eső és Fácán felesége, Vang úrnő is örülni fog, ha meghallják
a híreket. Még nem találkoztam Vang úrnővel, de tudtam, hogy
akár tetszik, akár nem, hamarosan megismerem, mivel másnap
az egész birodalomnak bejelentik, hogy Fácán örökli a trónt, így
Vang úrnő és Eső is beköltöznek majd a Keleti Palotába, sőt Vang
úrnő, az örökös felesége veszi át az uralmat a palotának azon
része felett.
Pár órája tartott az ünnepség, mikor a császár visszavonult.
A gyertyák fénye elhalványult, a szolgák ásítoztak, a miniszterek
elaludtak az asztaluknál. Amikor már láthatóan senki sem
törődött velünk, Fácán bólintott nekem, és kiosont. Követtem.
Elbújtunk egy sarokba a fal mögött, egy bambuszliget mellett.
– Jaj, de jó csendes itt! – mondta Fácán, mikor leültem
mellé. A fal hideg volt a hátamnak, de éreztem Fácán karjának a
melegét.
– Császárom. – Fejet hajtottam előtte.
Kivett egy kulacsot az övéből, és belekortyolt.
– Őrület, ugye?
Nem tűnt boldognak. A szemébe néztem.
– Igazságos uralkodó leszel, Fácán.
A császár egyszer azt mondta, hogy Fácán nem uralkodhat a
birodalmon, mert túl sok benne a szeretet. Tévedett. A
szeretetteljes császár nem uralkodik a birodalmán, hanem
meghódítja.
– Nem is tudom... Elég komoly dolog elvezetni egy
birodalmat, Mej. Nem akartam elhinni, amikor erről beszéltek...
De most...
– Megmentettél minket. Mindenkit.
– Bárki megtette volna, nem csak én. De apám nem így
gondolja. Azt akarja, hogy én legyek az örökös. Hajthatatlan.
Holnap az egész birodalomnak bejelenti a hírt. Még azt is
megígérte, hogy építtet anyámnak egy buddhista pagodát, ahogy
kértem.
 – Buddhista pagodát?
– Igen, szeretnék tiszteletet nyilvánítani felé. Nagybátyám
taoista apátságot javasolt, de én buddhista pagodát szeretnék.
Végül is, anyám buddhista volt, és szerintem örülne egy
hivatalos buddhista épületnek, amit neki ajánlottak.
Felé fordultam, meghatott a kedvessége. Végtére is a
buddhizmus nem túl népszerű vallás a birodalmunkban, a
nemesek lenézik, de ha Fácán szeretné leróni a tiszteletét az
anyja előtt, és támogatja a buddhistákat, talán az emberek is
elkezdenek másképp vélekedni róluk. Ennek pedig nyilván sok
buddhista hasznát látná. Eszembe jutott az a monostor, ahol
anyám élt, és hogy mennyire omladozott.
– Ez nagyon jó ötlet, Fácán. Biztos vagyok benne, hogy az
embereknek tetszeni fog.
– Remélem. Kemény évek állnak mögöttünk. A lázadás,
háborúk...
– Tudom. – Felsóhajtottam, és hátradőltem. Olyan sok
minden történt! Annyi ember meghalt... én is majdnem, most
viszont Fácán lett a trónörökös. Erre senki sem számított.
Akármennyit beszéltek is róla, végül nem vált valóra a jóslat...
– Jól vagy?
– Igen. A jóslaton gondolkoztam. – Annak idején, mikor
kihallgattam a nagybácsi és a kancellár beszélgetését,
megemlítették a Vu embert, és azt hitték, Jo herceg lesz az...
– El ne hidd, csak pletyka volt! Ha igaz lenne, Jo herceg
életben maradt volna.
– Igazad van. Nem ő volt az. – Megint átgondoltam az
utalásokat. A nagybácsi a Vu emberről beszélt. Lehetséges, hogy
én leszek az, aki véget vet a császár uralmának, és átveszi az
irányítást a birodalom felett? Lehet, hogy Tripitaka jóslata a
sorsomra vonatkozólag, melyet oly régen mondott el, mégis
valóra válik? De akkor miért embert, miért nem asszonyt
említett a jóslat? Nem értettem, de megijesztett a gondolat, hogy
rólam is szólhat. Megremegtem.
– Úgy látom, fázol. Tessék, igyál! Ez majd átmelegít. – Fácán
átadta a kulacsot. – Mit gondolsz, megigyuk az egészet?
Úgy döntöttem, elfeledkezem a jóslatról.
– Mert szerinted nehéz lenne?
 Nevetett.
– Akarsz enni valamit? Biztosan éhes vagy. Láttam, hogy
hozzá sem nyúltál az ételekhez.
– Túl boldog voltam. – Igaza volt. Kopogott a szemem az
éhségtől. Ittam egy kis bort, aztán visszaadtam neki a kulacsot. –
Kérdezni szeretnék valamit, Fácán. Őszintén válaszolsz?
– Mit szeretnél tudni?
– Mihez fogsz kezdeni, ha te leszel a császár? – Az apja
állapota egyelőre stabilizálódott, de a lázadás és a kogurjói út
megnyomorította. Lehet, hogy sosem épül fel... vagy talán újabb
titokzatos rohamot kap, amiből aztán nem ébred fel. Tiltott
gondolatok ugrottak a fejembe, igyekeztem megszabadulni tőlük.
Fácán belekortyolt a borba, és megtörölte a száját.
– Valóra váltom egy kívánságodat. Bármi legyen is az. –
Felemelte egy ujját.
– Csak egyet? – nevettem. Az alkohol vagy talán a gyönyörű
jövő képe, amit még sosem képzeltem el, megszédített.
– Igen, úgyhogy gondold meg!
– Szeretnék egy példányt A háború művészetéből. – Újra
akartam olvasni a mester szavait, hogy felfedezhessem benne
mind a közvetlen és közvetett módokat. Ki tudja? Talán ezúttal
jobban megértem őket.
– Rendben. Ellopom neked.
– Számítok rád – közöltem. – De komolyan, ezt akarod tenni,
ha császár leszel? Lopni fogsz?
– Nem, persze hogy nem. Meg fogom parancsolni neked,
hogy döntsd le az egész flaska bort, részegedj le, aztán feküdj le
velem.
Esélyem sem volt válaszolni, mert a karjába vont.
Rábámultam. Eufórikus öröm töltött el, a fejem megszédült a
boldogságtól. Felemeltem a fejem, hogy megcsókoljam, az ajka
borízű volt, mégis erősebb és ízletesebb minden eddig érzett
íznél.
Kis idő múlva egymás mellett feküdtünk, a karunkat a fejünk
alá tettük. Nagyon sötét volt, csak a két vörös lámpa fényét
láttam a lakomaterem mellett. Fuvolák zenéje sodródott felénk,
egyre halkult, végül elvitte a szél.
– Nézd! – felfelé mutattam. – Ott a hold. Milyen fényes!
 Az égen a csillagok mintha fekete folyóban lebegő
ezüstvirágok lettek volna, a felhők pedig lassan úsztak el előttük,
mint a kiöntött tinta. A ragyogó, komoly telihold fényhálót vetett
körénk. Gyönyörű lett ez az éjszaka.
– Emlékszel, mikor egyszer kint voltunk a kertben?
– Igen – bólintottam. – Elmondtam neked Csang E
történetét, aki inkább akart halhatatlanságot, mint a férjét.
Bolondnak nevezted.
– Tényleg?
– Már elfelejtetted?
– Még most is bolondnak tartom. De most nem ez a lényeg. –
Megsimogatta a vállamat. – Ha én leszek a birodalom császára,
te leszel a császárné. A fényes hold császárnéja.
A szerelmem felé fordultam. Na és a felesége, Vang úrnő?
Persze tudtam, hogy Fácán nem törődik vele, és amilyen
jelentőségteljesen nézett, láttam rajta, hogy bízhatok benne.
– Komolyan mondod?
Megszorította a kezemet, és bólogatott.
Elmosolyodtam. A hangja úgy körbefont, mint az ígéret
varázslata. A fényes hold császárnéja. Tetszett a hangzása.
Apámnak is tetszett volna. Huszonkét éves voltam. Még nem túl
idős ahhoz, hogy császárné legyek, ugye?
A fejem fölött úgy ragyogtak a csillagok, mint a fényes
magvak. Mellettük állt a hold, melyben a híres palota tündökölt.
Nem tűnt annyira magányosnak vagy távolinak, sőt, mintha
közeledett volna, és intett volna nekem. Nem kellett mást
tennem, csak kinyújtanom a kezem, és megérintenem.

Mej történetének folytatását elolvashatják a

A fényes hold császárnője című kötetben.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Egy kínai mondás szerint „Tíz évig élezd kardodat!”. Bizony, tíz
évig tartott, amíg megírtam ezt a könyvet. Tíz év nagy idő, és
sok embernek kell köszönetét mondanom, akikkel találkoztam
ezen a hosszú úton.
Mindenekelőtt köszönet illeti a férjemet, Markot, aki mindig
bátorít, hogy kövessem az álmaimat, és támogat az alkotás
során. Te varázslatos módon mindig ihletet adsz és
megnevettetsz, hiába telnek az évek. És köszönöm két imádni
való gyermekemnek, Annabelle-nek és Joshuának, ők az igazi
szenvedélyem az életben. Nagyon-nagyon szeretlek titeket!
Köszönettel tartozom a kedves és bátor szerkesztőmnek,
Shana Drehsnek. El sem hiszem, hogy vállaltad egy ilyen első
könyves szerző kockázatát, mint amilyen én vagyok, és két
könyvre is leszerződtél velem, mielőtt akár csak egy pillantást
vetettél volna a másodikra. Nagyon hálás vagyok a bizalmadért.
Bizonyára az volt a végzetem, hogy összetalálkozzunk még
évekkel ezelőtt.
Köszönöm a rátermett szerkesztőm, Anna Michels segítségét
is. Sok-sok órát szántál a kézirat tökéletesítésére, a javaslataid
felbecsülhetetlenek voltak. Szerencsés vagyok, hogy a te kezed
közé kerültem.
Hálával tartozom a csodálatos ügynökömnek, Shannon
Hassan-nak, aki berobbant az életembe, és segített, hogy valóra
váljon az álmom. Imádom a határozottságodat és
hatékonyságodat!
Teljes szívemből köszönöm Deb Werksmannek, hogy
megírta azt az e-mailt, amely ehhez a csodálatos eredményhez
vezetett. Nélküled sokkal tovább tartott volna a várakozás!
Köszönöm a végtelenül nagylelkű Jeannie Linnek, hogy
szenvedélyesen segített a puhatolózó levéllel, és megosztotta
velem a kiadással kapcsolatos tapasztalatait.
Köszönöm Diana Gabaldonnak, hogy segített megőrizni a
hitemet, amikor elborított a kétség és a csalódás.
Köszönöm Christy Englishnek, hogy elolvasta a kéziratomat,
nagyszerű visszajelzést és bátorítást adott.
 Köszönetét mondok Dianna Rostadnek, Karen Waltersnek,
Cindy Vallarnek és Laura Vogelnek, akik a szövegemet bírálták.
Különösen Diannának, aki azonnal elküldte a visszajelzést a
postaládámba, bármikor kértem, valamint Karennek, akinek a
biztatására átírtam az első fejezetet.
Köszönöm Renae Bruce-nak, hogy fáradhatatlanul keresett
minden egyes szót, amire szükségem volt, Lei Zhangnak és
Elaine Chónak. Örök barátaim vagytok.
Köszönöm Katrina Kurodának, hogy elhozta a kisfiámat az
óvodából, hogy részt vehessek a kritikai csoportok munkájában.
Köszönöm Sheila Randelnek és Ray Randelnek, hogy
befogadtak a családjukba, és mindig elolvasták, amit írtam,
amikor megkértem őket. Nagyon hálás vagyok, amiért szerettek
és elfogadtok engem.
Köszönöm mindenkinek, aki nagylelkűen segítséget nyújtott
nekem, amikor nagy szükségem volt rá: A. Lee Martineznek,
Deborah DeFranknek, Stephany Evansnek, Katie Grimmnek,
Natalie Lakosiinak, Dawn Fredericknek, Rachel Udinnek,
Deborah Needle-man Armintornak, Carolyn Woolstonnak,
Jeanne Ledwellnek és Lisa Stone-Hardtnak.
Végül, de nem utolsósorban köszönök mindent a Kínában élő
családomnak és barátaimnak, akiket már tíz éve nem láttam.
Nem fogadásnak indult, de most, hogy a könyv megjelent,
hazamehetek.
 BESZÉLGETÉS A SZERZŐVEL

Mi adta az ötletet a regény megírásához?

Akkor gondoltam először arra, hogy nőkről fogok írni, amikor
Maxine Hong Kingston The Woman Warrior: Memoirs of a Girl-
hood among Ghosts (A harcos nő: Emlékek egy szellemek közt
élő lány életéből) című művének a No Name Woman (Névtelen
nő) című fejezetét tanulmányoztam egyetemi éveimben. Meg
akartam mutatni a csoporttársaimnak, hogy nem volt minden
nőnek ez a végzete Kínában. Elhatároztam, hogy olyan kínai nők
történetét fogom megírni, akiknek sikerült kézbe venniük a
sorsukat. És ki más tartotta jobban kézben a sorsát, mint Vu
császárné? De rájöttem arra is, hogy Vu császárnét nagyon sokan
félreismerik, ezért ahhoz, hogy jobban megértsük őt, vissza kell
térnünk fiatalabb éveihez. Itt kezdődik a Hold a palotában
története.

Ha eltölthetnél egy napot valamelyik íróval, legyen élő

vagy holt, kit választanál, és miért?
Nagyon örülnék egy közös napnak Mary Stewarttal, aki
sajnos már nincs közöttünk. A Merlin-trilógiája nagyon nagy
hatással volt rám abban az időben, amikor iránymutatást
kerestem. Rengeteget tanultam Merlin okos megjegyzéseiből, és
abból, ahogyan Stewart felépítette a jeleneteit. Minden fejezetet
külön-külön tanulmányoztam, megfigyeltem a jelenetek
szerkezetét és a történet kibontakozását. Csodálatos az is,
ahogyan a női szereplőit megszólaltatja romantikus krimijeiben.
Nagyon tetszenek az erős nőalakjai, bámulatosan be tudja
mutatni a párbeszédeken keresztül, milyen intelligensek.
 A regény megírása előtt milyen kutatásokat és
előkészületeket végeztél?
Ó, te jó ég! Rengeteget készültem erre a könyvre.
Elolvastam az archaikus kínai írásjelekkel írt Régi Tang-
könyvet, a Tang-dinasztiáról írott első történelmi feljegyzést,
amely kétszáz évvel Vu császárné halála után keletkezett.
Azután elolvastam az Új Tang-könyvet, a Dalok könyvét,
Konfuciusztól a Beszélgetések és mondásokat, Lao-ce Tao te
Kingjét, Szun-ce művét, A háború művészetét, Bán Zhaótól az
Intelmek nőkneket, a Tang dinasztia előtt és után keletkezett
verseket, mindezt archaikus kínai nyelven, és ha lehet, angol
fordításban. Három évet töltöttem azzal, hogy elolvastam és
megfejtettem ezeket a műveket, mielőtt belefogtam volna a
regényírásba, és azután írás közben tovább olvastam és
tanulmányoztam őket.
Mivel az archaikus kínai írás nagyon tömör, és mára
jelentősen megváltozott a jelek jelentése, olykor órákat töltöttem
egyetlen szó megfejtésével. Két versszak lefordítása napokig is
eltartott. De szerencsére sok brit és amerikai tudós rajong a kora
középkori Kínáért, ők pedig több idevágó témáról írtak részletes
értekezést, úgyhogy hozzájuk is fordulhattam, és össze tudtam
vetni a forrásokat. De időnként akadtak gondjaim. Sokszor
bukkantam félreértésekre, egy-egy szót tévesen értelmeztek,
néha pedig a fordítást nem éreztem olyan kecsesnek, mint az
eredeti szöveget. Ezekben az esetekben magam fordítottam le az
érintett műveket.
Sokat olvastam a Tang-dinasztia világáról is, így
regényalakjaimat valós történelmi környezetbe tudtam helyezni.
Tanulmányoztam emellett a kor világtörténelmét is, hogy az
olvasóim globális összefüggésben is el tudják helyezni Kínát, és
jobban megértsék az országot.
De hiába értem az archaikus kínai nyelvet, ez nem mindig
volt elég. Egy alkalommal rábukkantam egy japán szerzőre, aki
öt könyvet írt Vu császárnéról, de japánul nem tudok olvasni. Így
aztán előástam a könyvek kínai fordítását, és kikölcsönöztem
ezeket a köteteket az Egyesült Államok egy távoli könyvtárából.
Nagyon hasznosnak bizonyultak.
 Nem mindig tetszett, amit a kutatásaim során találtam.
Nehéz volt megemészteni a Vu császárnéra és általában a nőkre
vonatkozó becsmérlő és lekicsinylő véleményeket. Olykor dühös
lettem, és legszívesebben kidobtam volna az ablakon, amit
találtam.

Melyik regényalakhoz kötődsz a leginkább?

A fiatal Mej áll hozzám a legközelebb, ez volt a legfőbb oka
annak, hogy Vu császárné fiatalkoráról írtam, amikor a szerelem
még fontos része volt az életének, és még nem szippantották
magukba a politikai játszmák.
Át tudom érezni a fiatalok szerelmének minden izgalmát,
ártatlanságát és örömét, hiszen én is voltam tizenéves. A tiltott
szerelemről is van fogalmam. Kínában nőttem fel, és ott azt
mondták, hogy veszedelmes dolog bármiképpen is kifejezni a fiúk
iránt érzett vonzalmamat. A tanulás volt az egyetlen út, amely a
jobb jövő felé vezethetett, így aztán ez vált számomra a
legfontosabbá. A szüleim megtiltották, hogy fiúkkal találkozzak, a
tanáraim pedig mindenféle szerelmes pillantást rendkívül
károsnak tartottak az osztályteremben. Én akkoriban nem
jártam senkivel, de láttam, hogyan rejtőztek el a lázadó
barátaim, és hogyan találkoztak titokban a szerelmükkel. Így
talán elmondhatom, hogy ismerem az ellenséges talajon kivirágzó
szerelmet.
Át tudom érezni azt a szeretetet is, amelyet Mej a szülei
iránt érez, hiszen a gyermeki tisztelet mélyen gyökerezik a kínai
kultúrában, és engem is kora gyermekkoromtól erre neveltek.
Már kislány koromban tudtam, milyen fontos, hogy
engedelmeskedjünk a szüléinknek, és a kedvükben járjunk. Úgy
gondolom, ez az érzelem nyilvánult meg Mejben is, amikor
megpróbált császárnévá válni az apja kedvéért.

Van a regényalakok között olyan, akit a környezeted

ihletett?
Remélem, nem! A legkevésbé Ékkő. Nagyon tetszik a
karaktere – furfangos, törekvő, ugyanakkor tragikus –, de
személyesen, a való életben soha nem ismertem hozzá hasonló
nőt. Bizonyosan léteznek ilyen emberek, én mindenesetre még
nem futottam össze velük.
 ÚTMUTATÓ OLVASÓCSOPORTOKNAK

1. Mennyit tudtatok a középkori Kína császári udvarában

élő nőkről a regény olvasása előtt? Mit gondoltok, miben
hasonlít az ő életük az európai udvarhölgyekére?
2. Beszélgessetek arról, hányféle arca van a szerelemnek és a
mély szeretetnek a regényben, és hogyan jelenik meg a
következő szereplőknél: Mej, Fácán, Ékkő, Taj-cung
császár, Taj-ce és a nemes hölgy!
3. Beszélgessetek a csalásról! Hogyan vezeti félre a császár a
birodalmat? Hogyan csapja be Ékkő a császárt és a többi
nőt?
4. A regény első soraiban a szerzetes jóslatát olvashatjuk Mej
végzetéről. Hogyan írnátok le a végzet fogalmát? Hogyan
gondolkodik Mej a végzetéről?
5. Hasonlítsátok össze Mej és Ékkő kapcsolatát Mej és a
nemes hölgy kapcsolatával!
6. Kínában a legfőbb értékeket csaknem kétezer évig
Konfuciusz öt erénye jelentette: a gyermeki tisztelet, az
elfogadás, az udvariasság, a hűség és a bölcsesség.
Mutassátok be, hogyan jelenik meg Mejben a gyermeki
tisztelet, és miért jelent ez számára motivációt és
elnyomást egyaránt!
7. Hallottatok már Szun-ce A háború művészete című
művéről? Gondoljátok, hogy a mester stratégiáról alkotott
elképzelése megadja a regény alaphangját? Gondoljátok,
hogy a mester tanításai segítenek Mejnek a Belső
Udvarban? Hogyan?
8. A selyemhernyó-tenyésztés a középkori Kína egyik fontos
ágazata volt, a selyemhernyókat általában nagyra
becsülték, Mej-nek mégis el kell őket pusztítania a
regényben. Egyetértetek azzal, amit tesz?
9. Beszélgessetek Mej és Fácán kapcsolatáról! Mikor kezd
alakulni a kapcsolatuk? Mikor kezd mélyülni és változni?
10. Hogyan jellemeznétek Ékkőt? Szimpatikus, vagy gonosz
embernek tartjátok?
11. Beszélgessetek a császári családon belüli szövevényes
kapcsolatokról! Hogyan befolyásolják ezek a kapcsolatok a
 császárt és a fiait?
12. Szerintetek mit jelent a regény címe, a Hold a
palotában?
13. A regény nagyon részletesen ábrázolja a természetet, az
állatokat, a madarakat és a jelenetek helyszíneit.
Beszélgessetek a nap, a hó és az eső jelképes tartalmáról!
Hol látjátok ezeket? Szerintetek mit jelképeznek?
14. Ha a császár több száz ágyasának egyike lennél, akik nem
hagyhatják el a Jeting Udvar és a Belső Udvar területét,
hogyan próbálnál feljebb lépni a palota hierarchiájában?
 {1 }
A ny ol c hal hatatl an a k í nai mi tol ógi a ny ol c al ak ja, taoszentek . Manapság i s népszer űek ,
gy ak r an áb r ázol ják ők et attr i b útumai k k al , ami nt átk el nek a tenger en.
{2}
Li , k í nai mér ték egy ség. 1 l i k b . 500 méter .
{3}
For d. Kosztol ány i Dezső.