M O D E R N K Ö N Y V T Á R

Fordította
G. BEKE MARGIT
HALLDÓR KILJAN
LAXNESS

A JÓ
PAPKISASSZONY

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
 HALLDÓR K. LAXNESS
Ungfrúin goda og Husid
A. magyar kiadás a svéd nyelvű fordítás
(Haldor K. Laxness: Den góda fröken och
Huset; Rabén & Sjögren, Stockholm, 1954)
alapján készült

Az utószót írta
BIRKÁS ENDRE

A kiadásért felet ez Európa Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő : Gergely Erzsébet
A védőborítók Rudas Klára munkája
Műszaki vezető: Siklós Béla
Készült 6700 példányban, 4,4 (A/5) ív
terjedelemben
az MSZ 5601—54. sz. szabvány szerint
Alföldi Nyomda, Debrecen. 2207-1-1959
Felelős vezető: Kovács Mihály
1
EGY KÉSŐNYÁRI NAP

A nyár sohasem olyan szép, mint a végén, ősz

előtt. Ezért kezdődnek a legszebb történetek
olyankor, amikor még nyár van, madár dalol, és a
nap elönti sugaraival a tengert meg a tájat. Ez a mi
történetünk is, a jó Rannveig papkisasszonyról, egy
későnyári napon kezdődik, amikor a kisasszony,
miután végre mégis elszánta magát a külföldi
utazásra, bejárta apja halásztelepét, elbúcsúzott
mindenkitől, és a szigetek a levegő délibábos
tükröződésében úgy lebegtek a víztükör felett, mint
megannyi büszke vár. Thurid asszonyt, az idősebbik
lányukat is külföldre küldték annak idején az
esperesék, de az türelmetlenebb volt, mint a húga,
nagyon vágyott ki a világba, el is utazott már
huszonhat éves korában, amint a háztartási iskolát
befejezte, és két évig volt távol. Rannveig
kisasszonynak viszont nem volt olyan sietős az
utazás, hogy mindjárt az iskola végeztével hajóra
szálljon, sőt tulajdonképpen nem is kívánkozott
soha el hazulról, szerette a halásztelepet és lakóit.
No meg olyan remekül szőtt, hímzett, hogy nehezére
esett megválni a szép terítőitől és az utazással csak
az békítette ki valamennyire, hogy Koppenhágában
majd tökéletesíti a hímző és szövő tudományát.
Ilyenformán négy évig halogatta az útját és mire
rákerült a sor, Rannveig kisasszony harminc éves
lett. De szülei makacsul kitartottak amellett, hogy
utazzék csak el, mivel rangjukhoz így illik,
manapság „ezt megkívánják”; töltsön ő is két
esztendőt Koppenhágában és lakjék a Kristensen
családnál, mint annak idején a nénje; a
megboldogult Kristensennel még az egyetemen
ismerkedett össze az esperes és azután is tartották a
barátságot, életfogytiglan.
Senki se tagadhatta, hogy első alkalommal, mikor
nagyobbik leányukat küldték Dániába az esperesék,
kétszer is meggondolták, mivel Thurid asszony
valóságos eleven kéneső volt lánykorában. A
tiszteletes szóvá is tette hitvese előtt, négyszemközt,
hogy az ilyen véralkatú lányok mindig
veszedelemben forognak az élet síkos jegén, de a
tiszteletesné bízott leánya jellemében, remélte, hogy
az megóvja. És igaza lett. Az apa még attól is tartott,
hogy rendkívüli szépsége veszedelmet hozhat a
leányra, de hitvese megnyugtatta, azt mondta, jól
nevelt lánynál az önbecsülés arányban van a
szépséggel. És ebben is igaza lett. Thurid, mikor két
év múlva hazakerült, még vidámabb és még szebb
volt, mint valaha. Az ilyen lányhoz, természetesen,
csak jelentékeny férfi méltó. No és, hogy s mint
történt? Jól ütött ki minden. Az eyviki esperes papi
hivatása mellett halászattal is foglalkozott;
szárazföldi teremtményeit istenfélő életre nevelte és
ráncbaszedésükben éppen olyan buzgalmat fejtett
ki, mint a tengeriek nyakazásában. Maga a püspök is
elismerte, hogy remekül csinálja dolgát, messze
tájon ő az egyetlen, aki megcáfolta az Úrjézus szavát
és bebizonyította, hogy igenis, lehet két úrnak
szolgálni; beszélt a „Trifolium” vele egykorú adalviki
főnökével, hogy alapítson a dán cég Eyvikben
fióküzemet, mire a főnök elküldte Eyvikbe a fiát,
hogy szervezze meg ott az új üzemet és aztán majd
vegye át a vezetését. A kiváló fiatalember az
előkészületek idejére az espereséknél szállt meg,
hamarosan eljegyezte Thurid papkisasszonyt és
mindjárt intézkedett a főnöki ház megépítéséről is.
Ez a ház néhány év alatt úgy kiemelkedett a többi
közül, hogy közönségesen csak a „Ház” volt a neve.
A fiatalok még akkor tavasszal egybekeltek,
beköltöztek, azóta is ott élnek, négy sokat ígérő
gyermekük van, vagyonosak és a helybeliek egymás
között csak úgy emlegetik őket, hogy „az uraság”.
Ennyire alaptalan volt hát a szülők aggodalma
Thurid jövőjét illetően. Lány még sosem evezett
egyenesebben a biztos, nyugalmas révbe.
Viszont Rannveig kisasszony sorsáért soha nem
aggódtak az öregek. Az ő természetében nem
mutatkozott olyan hajlam, hogy okuk lett volna
kétszer is meggondolni, útjára bocsássák-e?
Nyugodtabb természetű leányt elképzelni is bajos.
Nénje túltengő temperamentumáról nála szó sem
volt. Igaz, hogy nem jutott neki Thurid csábító
szépségéből sem, amely annak idején jóformán
közmondásossá vált alacsonyrangú és előkelő
fiatalok körében egyaránt. Milyen volt hát akkor
Rannveig kisasszony? Talán testben-lélekben
szánalmas teremtés? Éppen nem. Míg Thurid
legfeljebb középnagyságú volt és lánykorában
karcsú termetű, húga magas és sudár, nem éppen
kövér, de telt és dús idomú; mozgása, ha talán egy
szikrányit lassú is, de mégse nehézkes, inkább kicsit
ünnepélyes. Nénje gesztenyebarna volt, ő meg
szőke, arcbőre talán még szebb, ragyogó kék szemét
pedig nem is hasonlíthatta máshoz az ember, mint
magához a nyári éghez, mikor aranyosan csillogtatja
a szigeteket és az öblöt. Kivételes szellemi
képességekkel talán nem áldotta meg a sors, de
átlagos mérték szerint eleven eszű és értelmes volt,
könnyen tanult, a kézimunkában meg egyenesen
alig akadt párja; minden hímzésmódot tudott, amit
abban az időben Izlandon ismertek, nemcsak a
laposhímzést, de a domborítottat is, a csomózott,
hurkolt és borzasöltést, lánc- és keresztszemet, a
svéd hímzést meg az angolt, franciát és velenceit, a
gobelinvarrást de még a hardangeri, sőt a hedeboi
munkát is. Ügyesen horgolt, egész sálakat,
ágyterítőket hímzett, rácsosan, meg arany és ezüst
szállal, értette az ágasöltést, pókolást, lyukasztást és
remek csipkebetéteket vert. De a legszebb hímzésnél
is nemesebb volt a lelke. Együtt érzett mindenfajta
nyomorúsággal, és egyforma szeretettel bánt
mindenkivel, nem nézte, szegény-e vagy gazdag,
ember-e vagy állat? Ha valamelyik szegény asszony
meglátott nála egy új szőttest és dicsérni találta, a
papkisasszony mindjárt fogott egy párnát,
feldíszítette a szőttessel és odaadta neki.
Így aztán az egész halásztelepen minden szegény
asszonynak volt, ha több nem, egy díszpárnája a
papkisasszony hímzésével vagy szőttesével. A nyári
ég kedvességét vitte a legszegényebb kunyhóba és
mindenüvé, ahol valakinek nehéz sora volt,
nemhiába nevezték a paplak napsugarának; ha
lement a halásztelepre, a kutyák is körülugrálták.
Így telt el a fiatalsága, jóságban, nemes szépségben,
egészen mostanáig, amikor harmincéves fejjel végre
elszánta magát az utazásra. Sokan nem értették,
mért nem akadt ilyen leánynak méltó kérője, meg
azt is beszélték, hogy annak idején Reykjavikba
akarták küldeni, hadd nézzen körül ott, a fővárosi
társaságban; az uraságék házában állítólag többször
is felmerült a terv, de éppen maga a kisasszony
ellenezte, annyira szerette az ő Eyvikjét és lakóit,
annyira szívéhez nőtt ez a táj, kivált a sziklás
szigetek, amelyek a nyári napfény játékában mint
megannyi vár emelkednek a tenger tükre fölé. Ezért
aztán a ház asszonyának erélyes indítványára, a
lelkész nyári vakációra meghívott néhány,
államvizsgára készülő, nagyreményű ifjút — minden
nyáron egyet vagy kettőt. Két éven át próbálkoztak a
módszerrel. A fiatalurakat jól tartották, ehettek-
ihattak, amennyi beléjük fért, kirándulásokat
rendeztek lóháton és csónakon, és nyár vége felé,
mikor az esték már sötétebbek, zenéstáncos
mulatságokat is, késő éjszakáig. Komoly
eredménnyel azonban ez sem járt. Rannveig
kisasszony a maga módján kedves és jóságos volt a
nagyreményű fiatalurakhoz, de ők se látták
barátságának másféle jelét, mint a legszegényebb
halásznép vagy a kutyájuk, macskájuk. A derék ifjak
sohasem érezték benne azt a titkos kacérságot,
amely a vadász szenvedélyét szítja. Nem adott egyik
pillantásával olyat, amit a másikkal elvegyen,
nevetésében, kézszorításában sohase volt egyéb,
mint önzetlen szívjóság, és noha egy éjjel, a
csónakon, Jon Gudmundsson orvoshallgató mellére
hajtotta fejét és ott elszundított a sós tengeri
szellőben — szíve reggelre érintetlen volt és a fiatal
medikus tavasszal, közvetlenül államvizsgája előtt,
megházasodott Reykjavikben. Einar Stefansson
teológus is hasonlóképpen járt. A tehetséges
papnövendék előttevaló nyáron vendégeskedett a
főnökéknél, gyakran sétált kettesben Rannveig
kisasszonnyal reggel meg este a tengerparton, és a
családi tanács egyhangú határozattal kimondta róla,
hogy szerelmes. De a fiatal teológus szerelme,
sajnos, nagyonis lelki természetű volt; ha leültek egy
kőre egymás mellé, odábbhúzódott, nehogy hozzá
találjon érni a leányhoz. És levelei, amelyeket aztán
télen írogatott neki a fővárosból, annyira fennkölt
hangúak voltak, olyan sűrűn idézte bennük a püspök
úr doktori értekezését Pál apostolról, hogy a család
megmásította véleményét — nem, ebből se lesz
semmi. El is ejtették a megoldásnak ezt a módját,
nem hívtak több nagyreményű ifjút a Házba,
ahelyett egész energiájukat arra fordították, hogy
Rannveig kisasszonynak mindene meglegyen az
útra.
Hát igen, a Ház meg a paplak asszonynépe nem
tétlenkedett azon a nyáron, serényen járt a tű, olló,
meg a varrógép és vasaló, szabtak-varrtak a
legutolsó napig és mindent a Reykjavikből hozatott
külföldi divatlapok, minták szerint, mert a családi
tanács úgy döntött, hogy a kisasszony a hajón leveti
az izlandi ruhát és felölti a dánt. Annak idején
Thurid asszony is így tett. (Igaz, hogy ő még aztán
Eyvikben is viselte néha a koppenhágai ruháit, csak
mikor az első gyermeke után felkelt az ágyból, akkor
lett vége a romantikának.) Most is Adalvikből
hozattak egy kitanult varrónőt, mint akkor, mert
Rannveig kisasszony maga nem győzte volna a sok
munkás varrást, buggyos ujjakat, szegélyezést,
fodrozást, rojtozást, márcsak azért sem, mert éppen
elég dolga volt anélkül is, horgolni kellett, meg
csipkét verni, fehérneműt meg lepedőket, párnákat
kihímezni. Az alsó ujjasokhoz való fonalat más
vidékről szerezték, egy országos hírű
fonóasszonytól, mivel az öreg tiszteletesné a
tüdőbajtól való féltében, ragaszkodott ahhoz, hogy
lányai, közvetlen testükön izlandi gyapjút viseljenek,
külföldön csakúgy, mint otthon. Thurid asszony
viszont a koppenhágai divatra hivatkozott és
megértette anyjával, hogy a lábán nem viselhet ott
senki izlandi gyapjút, ha még olyan finom is annak a
fonala. Így aztán abban maradtak, hogy harisnyáit
majd ott veszi meg Rannveig kisasszony, meg a dán
viselethez illő kalapokat és cipőket is. Senki se
higgye bizony, hogy a papkisasszony holmi ócska
portékát vitt a poggyászában. Nagyonis szolid,
valódi áru volt az mind, ha talán nem is éppen
párizsi szabású. Ne mondhassa senki, hogy az eyviki
esperes és hitvese gyatra holmival küldte a lányát
Dániába. Ellenkezőleg, minden darabon lássák,
hogy tehetős szülők állnak mögötte, akik a maguk
vidékén jómódú és tekintélyes személyiségek. A
tizenkét rend — selyem, bársony, crépe de chine és
más nemes anyagokból varrott — ruhán kívül még
tíz fehér gyapjúujjast is vitt, a nevezetes fonóasszony
országos hírű fonalából, és ugyanannyi piros kötött
nadrágot; aztán volt még tíz csipkés ujjasa, könnyű,
finom gyolcsból, tíz — térdtől sűrűn fodrozott ing,
ugyancsak drága anyagból, hat, vállától aljáig dúsan
hímzett pruszlik, hat, művészien kötött gyapjú-
alsószoknya és azonkívül még nyolc, különböző
színű — egyik tafota-selyem, a másik horgolt
csipkebetéttel és hímzéssel díszített — továbbá hét
hímzett hálóing, húsz törülköző, két pehelypaplan,
tizenkét lepedő és ugyanannyi párnahuzat — az
ágyruha mind horgolt csipkeszéllel. No meg persze,
egy csomó hímzett terítőt is vitt magával és egy
arannyal-ezüsttel kivarrott izlandi ünneplő ruhát, de
párna nem kellett neki sem elöl, sem hátul, olyan
tökéletes alakja volt. Könyvek is kerültek a ládákba,
a nemzeti költők művei, díszkötésben, meg a
hősmondák; aztán kiváló északi írók regényei,
színdarabjai bőrkötésben, egy csomó iskolakönyv,
hogy bármikor felfrissíthesse a régi tudományát — a
nagy Biblia, meg a Zsoltáros könyv és a Passió
kottás-énekes, zsoltáros könyve, egy szentbeszéd-
gyűjtemény, amelyet apjától kapott ajándékba,
mikor első foga kinőtt. Továbbá becsomagolt még
hat díszes rámájú, nagyított családi képet, a saját
fényképét, huszonöt éves korából, Jon Sigurdsson és
Hallgrimur Petursson képeit, meg Benedikt
Gröndalét, akit a kép a nagy nemzeti ünnep
alkalmából dohánylevelekkel ábrázol és mindegyik
levélen egy-egy honfoglaló ősünk neve olvasható. No
és természetesen nem maradhatott el. a keresztre
feszített Megváltó képe sem.
Most hát útra kész volt a papkisasszony és házról
házra járt, csókkal búcsúzott mindenkitől. Majd
minden házban hagyott valamit emlékül, mert nem
állhatta meg, hogy ne adakozzék; egyik asszony
nyakba való kendőt kapott tőle, a másik gyerek-
kesztyűt vagy harisnyát, a kicsiknek fügét adott, az
öregembereknek tubákot, a kutyáknak halbőrt,
mindenki szerette, megölelték és kérték az Istent,
hogy óvja meg az ő jó papkisasszonyukat a hosszú
hajóúton és fogja pártját majd ott az idegen
országban is; forró és tiszta könnycseppek hullottak
sok szegénynek a szeméből. Rannveig kisasszonyt
kedves rokonának érezte minden szűkölködő,
minden háznál megkávéztatták és nem vitte rá a
lelke, hogy visszautasítsa a kínálást, több mint
harminc csészével megivott azon az egy napon és
megette a süteményt is, amit elébe tettek, nem
nézte, kemény-e vagy szívós, penészszagú-e vagy
rum-aromás.
— És el ne felejtsd ám, mit ígértél, hogy mindennap
írsz — mondta Thurid asszony, aki a Ház előtt állt a
kertben a délutáni napon. — Mert ha nem kapunk
levelet, mindjárt rosszra gondolunk. Én ismerem
Koppenhágát, tudom, mit jelent az, ha valaki sokáig
nem ír. Rannveig kisasszony újra elmondta, hogy ír,
persze hogy szorgalmasan ír majd.
— És természetesen megmondod, hogy melegen
üdvözöljük a Kristensen-családot, az uram is meg én
is. Nekem bizonyosan hiányoznék a megboldogult
Kristensen, aki olyan jól kormányozta a házát. A
menyüket persze egyáltalában nem ismerem, de a
fiatal Kristensen, mint már mondtam neked, igazi
úriember volt mindig. A fiatalokról részletesen írj
ám, hogy milyen az otthonuk meg minden és mondd
meg, hogy mi itt remekül élünk, amint igaz is. És
okvetlen módját ejtsed, hogy a feleségének egy kis
képét elküldd nekem, de persze tudtuk nélkül. No és
add át üdvözletemet az édesanyjának, az öreg
Kristensennének.
Bizony, szép volt az a későnyári nap, kéklett, zöldellt
a tenger meg a táj a délutáni napsütésben. Az ember
azt hitte akkor, hogy messze, nagyon messze van
még az ősz, a szürke őszi ég. Nagyon szép volt a
vidék, mikor búcsúzott tőle a jó Rannveig
papkisasszony, aki olyan szép volt, mint a nyári nap.
De mikor este hazaér és éppen benyitná a kiskaput
az udvarukra, utánakiált valaki — egy ember jön,
sietős léptekkel, az üzlet felől. A kisasszony mindjárt
ráismert, látta, hogy Hans bácsi az, a bolti segéd;
megállt egy percre a kapuban és nézte a közeledőt,
hogy milyen görbedt és vézna, haja is egészen ősz
már az ernyős sapka alatt. Az adalviki Trifoliumtól
kapták az öreget, úgyszólván ráadásul az üzlettel, és
csakugyan olyan volt, mint a leltárnak egy darabja,
ősszel, mikor már sötétek az esték, Hans bácsi a
telepen kódorog, bekandikál a világos ablakon, úgy
is néznek rá az emberek, mint a patkányra, még azt
is mondják, hogy tetves. Rannveig kisasszonyt most
egyszerre nagyon bántotta a lelkiismeret, hogy nem
búcsúzott el Hans bácsitól is. Az ilyen ember nagyon
magányos lehet, gondolta. A főnök szerint azonban
mindenesetre megbízható ember, aki kevéssel is
beéri. „Kevesen hív”, mint az írás mondja, meg lehet
bízni benne.
— Jaj, kedves Hans, tőled majdnem el se búcsúztam
— kiáltotta neki. Látod, milyen feledékeny vagyok.
Az ember tisztességtudóan levette sapkáját. Akármit
mondtak róla, de illedelmet tanult a boltban, senki
se nézhette se matróznak, se parasztnak, sőt
olyasmit rebesgettek, hogy lelkész unokája. Fiatal
korában sokat ivott, de aztán abbahagyta a
részegeskedést és igazán rendes ember volt, a
légynek se vétett. Ahogy közeledett, a kisasszony
egyre jobban megsajnálta, hogy annyira magányos
szegény. A cipő is, ni már-már leszakad a lábáról,
fekete öltönye valóságos tükör, elejében is,
hátuljában is, megláthatja magát az ember.
Arcbőrének olyan a színe, mintha rozskenyér és
matrózkétszersült volna egyetlen tápláléka, vajat
ritkán látna, bőre is petyhüdt, ráncos. Mikor kezét
nyújtotta, Rannveig kisasszony észrevette, hogy a
keze szép formájú, bár piszkos a sokféle árutól és
kék az örökös kesztyűtlenségtől. Ne bántsa a
kisasszonyt, hogy elfelejtett elbúcsúzni tőle,
mondotta, de hogy mi volt jövetelének oka, azt csak
nehezen tudta megmagyarázni, mert dadogott.
Végre mégis kibökte: szeretné, ha megvenne valamit
neki, ott a külföldi országban, bizonyosan talál egy
jó patikát, úgy hívják, sabadill-mag, fel is írta,
tessék, itt a cédula, legyen olyan szíves, küldje majd
el a tavaszi postával, ráér, persze hogy ráér addig,
nem halálos a baja. És elővette pénztárcáját, meg
akarta fizetni előre.
— Hagyd csak, kedves Hans — szabadkozott a
kisasszony —, majd elintézzük, ha visszajöttem. —
De a világért sem akarta elfogadni, se kölcsönbe, se
ajándékba, jó ideig vitáztak ezen, míg végre
Rannveig kisasszony, a maga kedves mosolyával,
elbúcsúzott tőle. Így végződött az a csodálatos
későnyári nap Eyvikben.

2
A JÓ ÖREG DÁNIÁBAN

És megjött az ősz, borús napjaival, viharaival.

A legutolsó őszi hajók meghozták az első leveleket az
Öresund mellől, a jó Dániából, amely akkoriban
még a nagyvilág jelképe volt az itteni jobb családok
szemében. Rannveig kisasszony beváltotta ígéretét,
hosszan és részletesen írt, mindenről beszámolt, ami
elutazása óta történt vele. Odafelé a hajón nagyon
meggyötörte a tengeribetegség, de mindenki jó volt
hozzá, a dán pincér mindjárt első napon felajánlott
neki mindent, amivel a hajó csak szolgálhat, almát,
narancsot, szódavizet hozott, mikor a sült húst
visszaadta a gyomra; két reykjaviki kereskedő
szórakoztatta, hogy elfelejtse a tengert, szelet, még
egy pohár borral is megkínálták. Egyik este részeg
diákok törtek be hozzá és garázdálkodni akartak, de
a kereskedők kidobták az egész bandát. Olyasmit is
mondtak ezek a derék emberek, hogy szívesen
elvinnék majd színházba, ha Koppenhágában lesz,
de ő nem fogadta el a meghívást, hiszen, feleségük
van otthon és annak talán rosszul esnék. Mikor
megérkezett a dán fővárosba, úgy tett, ahogyan
nénje tanácsolta, bérkocsiba ült, úgy ment
Kristensenékhez. Az öreg Kristensenné olyan
kedvesen, melegen fogadta, mint egy szerető
édesanya; eleinte persze nehezen értette a dán
beszédüket, de most már eligazodik rajta.
Sarokszobát kapott, az ablakából éppen a Tavakra
lát. Van egy szép kis ágya, sodronybetétes, igaz, nem
olyan puha, mint az otthoni, és az első éjszakákon,
bizony, nagyon keménynek érezte, de hát külföldön
ez a divat és máris kezdi megszokni, állítólag
egészségesebb is, az ottani orvosok legalább így
mondják, idősebb embereknek meg, akik reumában
szenvednek, egyenesen ajánlják a sodronybetétes
ágyat. Meg is kérdezte levelében a szüleitől, nem
hozatnának-e ők is ilyen külföldi sodronybetétet az
ágyukba, hiszen mindkettőjüket reuma kínozza
hosszú évek óta. Leírta apróra, milyen a szobája ott
Kristensenéknél, még egy kis rajzot is mellékelt,
külön papiroson; az ágyon kívül van még egy
kényelmes díványa, meg két karosszék, asztalka,
íróasztal és mosdó — a hozzávalókkal —, nem szólva
a szekrényről, amely nagyonis szükséges, mert
ruhái, bizony, többé-kevésbé elgyűrődtek. Mindjárt
első napon felaggatta a képeket, kirakta a párnákat a
díványra, felterítette a terítőket és úgy gondolta,
hogy könyvespolcot is vesz majd alkalomadtán.
Nagyon szeretné, ha édesanyja és nénje
eljöhetnének, láthatnák, milyen barátságos a
szobája.
No és most, ígéretéhez híven, megpróbálja leírni,
hogyan telt az első napja Koppenhágában, meg azt
is, amit a Kristensen-házról tud. Itt aztán hosszú
oldalakon át a Kristensenék lakásáról és bútorairól
írt, mert Rannveig kisasszonynak jó érzéké volt az
ilyesmihez. Egy csinosan berendezett szoba neki
műkincs-gyűjtemény volt; ezüst asztali készletekről,
házieszközökről olyan áhítattal tudott beszélni, mint
hívő a templomi ereklyéről, halász a nagy fogásról, a
terítés, tálalás módja a történetíró legszebb
képességeit váltotta ki belőle. Sok-sok vonalazott
árkuspapirost teleírt és sehol se hagyott margót, sőt
többnyire odaszorított még két-három sort felül meg
alul a lapon, a vonalzáson kívül; stílusa egyszerű és
világos volt, bár talán kissé esetlen. Végre, a
tizenkettedik oldal után rátért magára a családra.
„Először is azt kell megemlítenem, hogy a fiatal
Kristensenné nincs itthon, Schleswigben van a
szüleinél, a két kisebb gyerekkel. Én még csak
képről ismerem. Nemes vonású arca van. Az öreg
Kristensenné azt mondja, álmodozó természetű és
búskomorságra hajlamos, de állítólag nagy zeneértő,
zongorázni is tanult. Az apja orvos, vagyonos
emberek lehetnek. De az öreg hölgy, nem tudom,
miért, elégedetlen a menyével, nem elég házias,
szerinte. Minden nyáron a szüleihez utazik és csak
szeptember végén jön haza. Kristensenné azt
mondja, nem Viggóhoz való feleség. A két nagyobb
gyerek már hazajött faluról, nemsokára kezdődik az
iskolájuk; egyik fiú, másik lány, Adolf és Aliette — a
kisfiú nagyon szépen tud meghajolni, Aliette sokszor
bejön hozzám, ruháimat nézegeti. A személyzettel
kicsit foghegyről beszélnek igaz, de vendégek előtt
mindig illedelmesek. Az öreg néni igazán olyan,
mint egy jó édesanya, hetvenéves elmúlt. No de
tudom, hogy most már szeretnétek a családfőről is
hallani valamit. Sokat, természetesen, nem
mondhatok róla, hiszen még egyáltalában nem
ismerem. Egész nap az irodájában tartózkodik, de
annyi bizonyos, hogy nagyon más, mint képzeltem.
Első este hazajött és nem is tudom, hogy mondjam,
mintha kicsit búskomor volna, és máris őszül a
halántéka táján. Nem hiszem, hogy vidám kedélyű
ember, de hát a házasságáról, persze, semmit se
tudok. Ajánlotta, hogy nézzük meg azt a híres
szórakozó helyet, a Tivoli-parkot, el is mentünk,
hármasban, az anyjával. Hallatlanul érdekes volt,
persze, mindenüvé bevitt, amit látni akartam,
atlétákat is láttunk, meg kötéltáncosokat,
felkapaszkodtak egészen magasra, a levegőbe, de ha
a teljes igazságot akarjátok tudni, hát megmondom,
hogy én nem túlságosan szeretem ezt. Nagy
művészet, természetesen, de nem tudom, mire jó,
úgy érzem, valahogy nagyonis távol van az élettől.
Aztán meghallgattunk egy szép hangversenyt,
sokféle hangszeren játszottak, én nemigen értem ezt
a sokhangú zenét, szokatlan a fülemnek, de
Kristensen nagyon érti. Rendkívül művelt ember,
azt már látom. Bevitt bennünket egy forgalmas
vendéglőbe, ott a parkban, és bort akart hozatni, de
az édesanyja elfáradt, csak egy csésze kávét kért,
nagyon gyenge már, meg az idő is csúnya, szeles
volt, jaj, úgy sajnáltam szegényt. Én egy pohár bort
ittam, Kristensen meg whiskyt szódával, de a néni
aztán már haza akart menni, nem is csodáltam.
Megfázott azon az estén, otthon mindjárt lefeküdt,
de mi Kristensennel még egy darabig beszélgettünk
a nappaliban. Főként rólad beszélt, Thurid néném,
sőt bevallotta, hogy egy ideig szerelmes volt beléd.
Jobban szerettem volna, ha a felesége is itthon van.
Vagyonos emberek lehetnek, gyémántgyűrűt visel az
ujján. Most nyáron két hetet üzleti ügyben
Németországban töltött. Nem hiszem, hogy
vígkedélyű ember. A feleségéről még semmit se
tudok, de igazán örülök, hogy nemsokára
megismerem. Azt mondja, felesége nem érti meg;
ezért is szeretnék összebarátkozni az asszonnyal,
talán segíthetek nekik, hogy jobban megértsék
egymást.” Később pedig:
„Az iskolám majd csak október elsején kezdődik és
Kristensenék azt tanácsolták, hogy használjam ki az
időt, nézegessem a palotákat, parkokat, el is
mentem egyszer a Szépművészeti Múzeumba, de
tulajdonképp nem értem, mit jelent az ilyen kép
vagy szobor, minden gyönyörű szép, természetesen,
de hiába, nekem többet mond a természet. És a
parkokkal is így vagyok, nem szoktam meg ezeket az
óriási fákat, nekem sokkal kedvesebb egy növény, ha
csak akkora, hogy elérem a kezemmel és
megfoghatom. Szívesebben segítenék itthon a
háztartásban, de az öregasszony nem akarja, hát
többnyire a szobámban üldögélek, megpróbálom a
jó regényeket olvasni, amiket Kristensentől kaptam,
de úgy érzem, magam se tudom, miért, hogy ez
mind távoli, nem az élet, és én is mintha várnék
valamire, ami úgy látszik, sose jön el. Este néha
sokáig üldögélünk a nappaliban, beszélgetünk vagy
elmegyünk színházba, vendéglőbe, Viggo szeret
eljárogatni. A színdarabokat is nagyon érti és
minden színésznek tudja a nevét. Az édesanyja
persze mindig velünk jön, hacsak nem beteg.
Megpróbáltam egy dán lapot írni a fiatal
Kristensennének, hogy mennyire szeretném, ha
mentül előbb hazajönne már és megismerhetném.
Igazán csodálom ezt az embert, hogy ilyen hosszú
időre elengedte a feleségét. Nem tudom, miért, de
úgy érzem, nem igazán boldog vele. Igyekszem
mindig a feleségére terelni a szót, ha együtt
vagyunk, hogy jobban megszeresse. Bárcsak október
volna már, alig várom, hogy más gondom legyen és
ezt mind elfelejtsem. Sokszor olyan levertség fog el a
tétlenkedéstől, hogy szinte belebetegszem. Nem
értem, mi lelt, mi ez a nyugtalanság bennem? Hiába
hoztam el a csipkeverő párnámat, nem tudom
rászánni magam a munkára, semmihez se vagyok
elég nyugodt, az olvasás egyszerűen nem megy,
pedig igazán jó könyveim vannak. Ostoba vagyok,
nyilván, mindig is az voltam. Sokat járkálok az
utcán, nézegetem a kirakatokat, meg a járókelőket.
Nagy, tollas kalapok vannak most divatban.
Látogatóban is voltam párszor, izlandi lányoknál,
akiket itt ismertem meg, róluk is mindent megírok
majd. Nem tudom, mi ez a nyugtalanság bennem,
éjszaka mintha hirtelen valami súly nehezedne a
szívemre — istenem! ha elgondolom, hogy már
harmincéves vagyok és hát mit ér az egész életem?
Nagy bűn így beszélni, magam is tudom, inkább
hálát kellene adnom az Istennek. De hiába, éjjel
sokszor nem alszom és mindenfélére gondolok,
minden legkisebb neszt hallok a házban, Eyvik jut
eszembe meg az otthoniak, akiket úgy szeretek, de
mióta ide kerültem, nem ismerek magamra. Sokszor
úgy érzem, hogy nem értem az Istent, pedig ez
hálátlanság, nem volna szabad éjjel mindig sírnom.
De ma végre beszéltem az igazgatónővel és most
már tudom, hogy mindjárt jobb lesz minden, ha az
iskolám elkezdődött. Nagyszerű asszony az
igazgatónőnk, azt már látom. Viggo a minap egyszer
éjszaka jött haza és kicsit részeg volt, de igazán
szégyen az ilyesmit megírni egy másik országba.
Nagyon sajnáltam szegény embert. Házassága
nyilván nem olyan, amilyennek lennie kéne. Bárcsak
hazajönne már az az asszony. De ne higgyétek, hogy
valami zenebona volt itt, erről szó sincs, nem volt
olyan csúnyán berúgva, mint nálunk otthon az
emberek, csak éppen meglátszott rajta, hogy ivott.
Nekem is nagyon kínos volt az öregasszony miatt.
Viggo jókedvű volt, az éjszaka kellős közepén
táncolni akart. De azért ő sosem feledkezik meg
magáról. Finom ember, ahogy te is mondtad. És
olyan zárkózott. Csak ha iszik, akkor beszédesebb.
Azt mondtam neki: Jaj, Viggo, milyen boldogtalan
maga! Adja Isten, hogy végre hazajöjjön a
felesége...”
Így írogatott hát, szorgalmasan a jó papkisasszony,
minden nap egy hosszú levelet, hamarosan egész
könyvrevaló gyűlt össze otthon. Hanem aztán
gyérülni kezdett a posta. Az utolsó őszi hajóval,
október legvégén, anyja is, nénje is, azt hitték, hogy
legalább tizennégy levelet kapnak, és hányat kaptak
vajon? Mindössze egyet, az esperesné címére, az is
vékonyka volt, egyetlen ív, és nem is olyan sűrűn
teleírva, mint az addigiak, a vonalzáson kívül sehol
egy sor, sem alul, sem felül. Éppen csak annyit
közölt benne Rannveig kisasszony, hogy végre
elkezdődött az iskolája, röviden leírta, milyen, hogy
tanítják a szövést, és nem mulasztotta el persze
megjegyezni, hogy a tanítónők mind nagyszerű
teremtések; de a Kristensen-családról egy szót se
szólt, pedig az esperesné meg Thurid asszony feszült
kíváncsisággal várták, mint valami újság-tárca-
folytatást, hogy mit ír majd a fiatal Kristensennéről,
aki azóta bizonyosan hazaérkezett. Éppen csak a
tényt magát tudták meg a szűkszavú levélből, hogy
egy héttel ezelőtt hazaérkezett a fiatal Kristensenné
— több semmi, mintha az az asszony nem is volna
élő valóság. Még csak annyit se írt róla, hogy
nagyszerű teremtés, egyáltalában nem említette
többé, sem őt, sem a gyerekeit, sem az anyósát,
Viggo Kristensent, az urát pedig mégúgyse.
„Iparkodom semmivel nem törődni a szövésen kívül,
nem jutok levélíráshoz, sok-sok üdvözlet.” Mint
mikor egy históriát félbeszakítanak a kellős közepén.
— Megáll az eszem — mondta Thurid.
— Igen, kicsit különös — csóválta fejét az esperesné.
— Az asszonyról egy szava sincs! Pedig hogy
fogadkozott a drága, hogy mindent megír, amit csak
tud róla. Ez nem természetes, senki a világon el nem
hiteti velem.
— Ó, én el tudom képzelni, hogy nincs semmi
különösebb oka — próbált ellenkezni az anyja.
— Már megbocsáss, mama, de nekem megvan a
véleményem a dologról.
Az esperesné méltóságos arcot öltött és benyúlt a
szoknyazsebébe, kivette ezüst tubákszelencéjét. —
Nem, kedvesem, én ismerem a lányaimat... ilyen
tekintetben.
— Ugyan, mama, mit tudsz te a világról. De én
tudom, milyen ott az élet. Vagy nem voltam tán
külföldön két teljes évig?
— Voltál, hogyne lettél volna — felelte a lelkészné
kicsit ingerülten —, de hogy őszinte legyek, teérted
sose mertem volna jótállani, ámbár hiszen minden
elsimult a végén.
— Jótállani?
— Tudod te, mire gondolok. De Rannveigben bízom,
mindenkor kész vagyok kezeskedni érte, mert
megboldogult édesanyám természetét örökölte és
apai részről is csupa jót.
— Hát akkor mért hallgat? Én rendszeresen írtam.
Az öregasszony csak most tette végre orrába a
csipetnyi dohányt, sűrűn pislogott a gyönyörűségtől
és orrhangon megjegyezte:
— Ki tudja, mindent megírtál-e?
— Mire célzol, mama?
— Nem akartad letenni a dán ruhát, csak a kis
Gudlaug születése után.
— Ezt nem vártam tőled, anyám.
— Igen, igen, most már kimondom: amíg dán
ruhában jártál, sose tudtam, hányadán vagyok
veled, de Rannveig viselhet felőlem amilyen ruhát
akar, könnyűt vagy nehezet — egy cseppet se
bánom, tudom, hogy mindig a jelleme lesz a győztes.
— Akkor, ha megengeded, én is mondok valamit,
mama: ritkán jobb az az egér, amelyik surran, annál,
amelyik ugrik.
— Inkább azt mondanád meg, hol volt az a ti nagy
előrelátástok, hogy nem tudtatok egy valamirevaló
udvarlót keríteni annak a lánynak, ha már
magatokra vettétek ezt a gondot? Legalább úgy
utazott volna el innen, hogy lenne valaki, akire
gondol, mert akiket ideédesgettetek tavaly, meg
tavalyelőtt, csupa pipogya fráter, egytül egyig, ördög
vigye őket. Az a mamlasz is, aki papnak készült!
Csak meg kell nézni a leveleit, mit össze nem firkált!
Az én időmben, bezzeg aligha vették volna
férfiszámba, aki ilyen leveleket irkál egy lánynak,
hisz jóformán egyéb se volt bennük, mint Isten
igéje. Hogy akár papnak menni az ilyen
szerencsétlen flótás, ezt most komolyan kérdem
tőled. Szegény lány, bele is fáradt, aztán már nem is
válaszolt a leveleire.
— Igazán nem tudom, mit képzel magáról, ha egy
tehetséges papnövendék nem kell neki. Jó családból
való lány nemigen válogathat manapság. Vagy azt
hiszi, lába elé sodorja a tenger a megfelelő kérőt,
mint az úszadékfát? És gondolhatod, hogy ott délen
a tehetősebb fiatalemberek nem istenhátamögötti
zugokból szereznek asszonyt, nem kapkodnak a
magunkfajta lányok után. A kereskedők is meg a
tisztviselők is egymás között házasodnak. Én se
tudom, mihez kezdtem volna, ha nincs a Trifolium.
Lehet, hogy két kezemmel kellett volna
megkeresnem a kenyeremet.
De ha mégúgy civakodott is a papné meg a lánya,
abban megegyeztek, hogy mind a ketten szigorúan
megróják Rannveiget és felszólítják, hogy írjon meg
végre mindent, részletesen, magáról is, másokról is,
legkivált pedig arról, ami a Kristensen-családban
történik; ha nappal nem ér rá, használja fel az esti
órákat levélírásra, számoljon be pontosan minden
egyes napjáról.
Telt-múlt az idő, nem is jött előbb posta, csak
november végén, de az szárazföldi posta volt,
Reykjavikból hozták, minthogy a hajójárat
márciusig szünetelt. De Koppenhágából nem jött
egyéb, csak üzleti levelek a Trifoliumnak, meg a
„Norvég áru-import” árjegyzéke az esperesnek.
Rannveigtől semmi, egyetlen szó, egyetlen betű sem.
Thurid asszony úgy rohant át az anyjához, mint a
fergeteg, meghányták-vetették a dolgot, maga az
esperes is részt vett a tanácskozáson; a főnökné
asszony emlékeztette az anyját, hogy ő már ősszel
megmondta, már akkor megvolt a véleménye a húga
hallgatásáról és lám, nem ok nélkül gyanakodott,
legalábbis, minden erre vall. Most először beszélt
arról a szüleinek, hogy Koppenhága gyalázatos
bűnbarlang, ahol a magányos, idegen lányt minden
pillanatban váratlan veszedelmek és kísértések
környékezik, őt is sokszor megszólították az utcán,
rokonszenves úriemberek, ajánlkoztak, hogy kocsin
hazaviszik, és egyszer — egyetlenegyszer, mert
nagyon rossz idő volt — elfogadta az ajánlatot, mire
a rokonszenves úriember kocsijába ültette és elvitte
rettentő messzire, a városon kívülre, egy ódon,
komor házba, ahol zajos mulatság volt éppen akkor,
tisztességérzése nem engedi, hogy leírja, mit
míveltek a vendégek ott a szeme előtt, csak a Jóisten
különös kegyelmének köszönhette, hogy éjjel három
órakor sikerült kiszöknie egy hátsó ajtón, szaladt
vissza a városba, ahogy lába győzte, de így is
reggelre került haza. Ezek a rokonszenves
úriemberek, akik a lányokat megszólítják az utcán és
kíséretüket felajánlják, többnyire veszedelmes
gonosztevők, bűnszövetkezet ügynökei, ártatlan
lányokat fogdosnak össze, hogy aztán eladják őket
dél-amerikai bordélyházaknak, rabszolgaságba.
Annál pedig a halál is jobb, legalább az ő véleménye
szerint.
— És mért nem írtál erről egy szót sem? —
csodálkozott a tiszteletesné. Thurid asszony azt
felelte, hogy később már ő maga is úgy gondolt
vissza a kalandjára, mint valami rossz álomra, nem
akarta szüleit nyugtalanítani.
Az öregek elnémultak, szavukat is elvette a
hátborzongató história és hosszú, nyomasztó
hallgatás után elhatározták, hogy ha valaki
kérdezősködik Rannveigről, azt mondják, betegen
fekszik Koppenhágában. Az esperes még azon az
éjszakán hosszú levelet írt a lányának, megírta, hogy
hallgatásával nagyon búsítja az édesanyját, könnyen
lehet, hogy a sírba is viszi. „Az Isten áldjon meg,
gyerekem, hogy tehetsz ilyet? Ne hagyj bennünket
tovább ebben a bizonytalanságban.”
Eltelt még egy hónap.
A Házban majd mindennap összeült a családi
tanács, hogy megtárgyalja Rannveig kisasszony
ismeretlen sorsát. Arcukra is redőket vésett a gond,
mindenki láthatta mennyire megviselte őket az
aggodalom a kisasszony betegsége miatt.
Aztán végre megérkezett a karácsonyi posta.
Egész csomó gyönyörű képeslap, rokonoknak, jó
barátoknak, dán nyelvű nyomtatott karácsonyi
üdvözlettel, aláírás: Rannveig. De levél csak egy, az
esperesnének, néhány rövid sor az egész: nem beteg,
nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik az
iskolában, de november elején elköltözött
Kristensenéktől, jobb szobát kapott a város másik
részében, közelebb az iskolájához. Semmi
magyarázat. Az új lakásról egy szó se. Az
ismerősökről — semmi. Sem arról, hogy valami
történt, egyszóval — se jó, se rossz — semmi, de
semmi. Így hát azt a hírt terjesztették a városkában,
hogy Rannveig kisasszonyt november elején
kórházba kellett szállítani, de már valamivel jobban
van. Neki pedig megírta az apja, hogy amennyiben
viselkedését meg nem magyarázza, arra kérik, jöjjön
haza, máskülönben utasítják a koppenhágai
Trifoliumot, hogy szüntesse be a havi összegek
kifizetését, amelyeket eddig átutaltak neki ottani
költségeire. Anyja és nénje is megismételték, amit
előbbi leveleikben írtak, ugyanolyan szemrehányó
hangon, de soraik közül most határozottan
kiolvasható volt az az aggodalmuk, hogy Rannveig
kisasszony fehér rabszolgakereskedők karma közé
került; rettegésükben már aludni se tudnak, csupa
nyugtalanság az életük.
Az eredmény az volt, hogy mennél jobban unszolták
az írásra, Rannveig annál makacsabbul hallgatott. A
januári, de még a februári postával se jött levél tőle,
most már hát azt mondták mindenkinek, hogy a
papkisasszony állapota rosszabbra fordult. A
halászkunyhókban mindenütt Rannveig kisasszony
betegségéről beszéltek, most érezték csak igazán,
mennyire szeretik és hogy fájna nekik, ha ilyen
fiatalon elveszítenék. Bárcsak adná vissza egészségét
az Úristen. Végül is úgy határozott a család, hogy a
főnök a legelső márciusi hajóval Koppenhágába
utazik és személyesen néz utána, mi van azzal a
lánnyal. Maga a főnök valamivel későbbre tervezte
ugyan ezt az üzleti útját, úgy májusra, júniusra, de
felesége és anyósa rábírták, hogy hamarább
induljon, márciusban, mikor a legvadabb szelek
tombolnak a tengeren — a partihajónak tizennégy
nap az útja Reykjavikig és onnan még három hét a
nagy hajóval Koppenhága.
Aztán egy napon befutott az öbölbe a parti hajó.
Igazi cudar télvégi nap volt, a nappalok már
meghosszabbodtak, hóvihar tombolt. Nem, igazán
nem csábító kilátás ilyen időben itt hagyni a jó
meleg szobát és nekivágni a dühöngő szélben az
öthetes tengeri útnak, előbb Izland viharos partja
mentén, aztán a könyörtelen Atlanti-óceánon, a
Faeröer-szigetek és Skócia felé, míg végre Dániába
ér az ember. De az asszonynép se kíméletesebb,
mint a tenger, no meg ez a hónap, a Goa, éppen az ő
hónapjuk, mint a régi izlandi kalendárium mondja.
A főnök hát kénytelen-kelletlen beletörődött
sorsába. Bőröndjei már az előszobában álltak,
becsomagolva, mikor a hajókürt hangja áttört a
hófergetegen a zord téli reggelen. Igyekezett férfias
bátorsággal kiélvezni otthonában ezeket az utolsó
pillanatokat, de egy kis aggodalom is motoszkált
benne, elszántságába némi szorongás vegyült. Ez,
sajnos, elkerülhetetlen az olyan hősnél, aki egyúttal
tisztes családapa is. Karosszékében ült, szivarozott
és fájdalmas tekintettel nézte gyerekeit, akik ott
játszadoztak körülötte, és megígérte, hogy sok szép
játékot hoz majd nekik, ha a Jóisten hazasegíti. De
ahogy ott ül és már csak a hajóraszállás idejét várja
és közben aggodalmasan figyeli a vihar csapkodását
— egyszer csak hallja, hogy nyílik a külső ajtó,
félelmetesen besüvít a szél, majd valaki beront egy
hírrel, és attól legalább olyan bősz vihar kerekedik a
házban is, mint amelyik odakint tombol, ajtók
csapódnak, a lépcsőn úgy futkosnak fel-le, mintha
kísértetjárás volna, harsányan egymás szavába
vágnak, végül már minden ajtót végig sarkig tártak,
az egész házban, és betaszítják az ő szobájáét is —
felesége áll a küszöbön és ijedten mered rá:
— Rannveig hazajött!
— Hazajött? Igazán? — ismétli a szót a főnök és
felugrik. — Ez aztán jó hír! Hálistennek!
Talán senki sem örült annyira ennek a hírnek, mint
ő, hiszen az ilyen hosszú hajóút, viharos tengeren,
valóban sokféle veszedelemmel és váratlan
eseménnyel fenyeget; felesége azonban már
másképpen látta a dolgot, nem sietett hálálkodni az
Istennek.
— Azt mondod, hála Istennek? Ez rád vall! —
támadt neki. — Szokásod szerint nem gondolsz
tovább saját becses személyednél. És a Ház
becsülete? Vagy az nem érdekel? Én pedig azt
mondom neked, hogy szégyent hoztak az egész
családra, se többről, se kevesebbről nincs szó, tudd
meg.
— Persze, persze, drágám, ha te mondod, így is van.
Kétségtelenül kicsit furcsa. De hogy szégyen...
— Hát mi? — vágott a szavába a felelősége. —
Kíváncsi vagyok, mi a szégyen, ha nem ez? Vagy
talán nem két évre láttuk el mindennel? Nem
helyeztük el egy tisztes úri családnál? Mit gondolsz,
mit szólnak majd az emberek?
— Tökéletesen igaz, drágám — felelte az ura, mert
hiszen boldog volt ebben a pillanatban, nem bánta,
akármi történt, és mikor Thurid asszony elrohant a
bősz viharban a paplakba, hogy mentül előbb
beszélhessen a húgával, megragadta az alkalmat,
kicsomagolt, az üres bőröndöket felvitte a padlásra,
egyre hálálkodva a gondviselésnek, aztán átosont a
doktorhoz, hogy ott várja meg, amíg elülnek a házi
vihar szélrohamai, amelyek a nap folyamán szinte
bizonyosra várhatók.
Nem is ment előbb haza, csak éjféltájban és
minthogy a felesége még nem volt otthon,
legokosabbnak látta mentül hamarább ágyba bújni,
de míg a cipőmadzagjával bíbelődött, életepárja
betoppant a hálószoba felől, mindjárt látta, hogy
szája körül ott az a kemény vonás, szemében a
fagyos hidegség, ami mindig bajt jelent, és most
akkor persze, őt okolja majd, szokása szerint, sőt,
mindjárt észreveszi, milyen suta kézzel, idétlenül
bogozgatja ezt az összegubancolódott madzagot.
— Hát így vagyunk? Takarodj az ágyba, Björn! —
szólt rá ridegen és keményen Thurid asszony.
— Látod, drágám, hogy éppen a cipőmet akarom
lehúzni, ki tehet róla, hogy összebogozódott a
madzagja?
— Csupa pálinkabűz a szoba, ezt már ismerem.
Rendjén is lett volna, hogy a tenger fenekére kerülj.
Megérdemelnéd.
Az ura nem felelt, elég dolga volt a madzaggal. De ő
folytatta:
— Ez vagy te. Egoista. Hálálkodsz az Istennek, mert
te magad a szárazon lehetsz.
— Igen, drágám... és te is.... itt vagy velem a
szárazon...
— Hogy a családoddal mi történik, a családod
becsületével, nem is kérded.
— Nem, drágám, nem mertelek kérdezni — felelte
Björn azzal a kedveskedő mosollyal, amely jellemző
volt rá pityókos állapotában, de felesége mindig
haragudott érte, mert sértő gúnyt gyanított mögötte.
— No de most akkor mégis megkérdezném, drágám:
mi okból, mért mondod mindezt, ha szabad
magamat így kifejezni?
Thurid asszony erre elébe állt, csípőre tette kezét és
olyan arccal, olyan, hangon, mintha legalábbis a
szentlélek ellen vétett volna — szemébe vágta ezt a
néhány szót:
— Rannveig menyasszony lett.
Az ura előbb megijedt, de mikor összeszedte magát,
szelíden felelte:
— Jó, de hát én igazán nem tehetek erről, drágám.
Te is tudod, Thurid — ekkor könnybe lábadt a
szeme, megpróbált felállni és végül sikerült is neki,
nem veszítette el az egyensúlyt, állva mondta végig a
vallomást: ...és tudja az Úristen is odafönn az égben,
hogy kész vagyok nekivágni akármelyik tengernek és
százszor kockára tenni életemet a legbőszebb
viharban — a Ház becsületéért.
Azzal leroskadt ismét a hitvesi ágyra,
összegubancolódott madzagjával és szelíd mosollyal
az arcán, mert úgy érezte, hogy ma este igazán
rendkívül csodálatos a világ.
3
A LAKODALOM

A főnökkel sógornője eljegyzésének körülményeit

komoly formában sosem közölték, sohase tudta
meg, mit beszélt egymással és mit határozott a
három asszony, Goa havának azon a viharos napján,
amikor Rannveig kisasszony partraszállása után,
még a kora reggeli órákban, összeültek és —
időnként az esperes részvételével — éjfélig
egyhuzamban tanácskoztak, mígnem holtra
fáradtan tovalebbentek mind a hárman a
tisztességnek ebből a valóságos világából az álmok
ismeretlen birodalmába. Erről a családi gyűlésről a
mendemondán kívül semmi se tanúskodott, a
mendemondáért pedig — akárcsak a spanyol
inkvizíció törvénykezéséért — senki sem felelhet. Az
egyik szolgáló olyasmit mondott, hogy a tanácskozás
zárt ajtók mögött folyt, az esperes irodájában, és
még késő délelőttig sem történt semmi említésre
méltó, legfeljebb, hogy a főnökné asszony hangja
minden órában támadóan felharsant. Aztán
elhalkult minden és megint a szelídség kerekedett
felül, de úgy látszott, nem jutnak előre se jó szóval,
se rosszal. Csak délutáni hat óra tájt, egyik
legmérgesebb támadás közben tört keresztül egy
addig nem hallott, ismeretlen csengésű hang, eleinte
idegen volt valamennyiüknek odakinn a konyhán,
mert hogy ismerhetne rá az ember a kétségbeesés
hangjában arra, amelyet csak boldognak hallott
mindig? Ki lehet az? Valami idegen asszony került a
házba? Talán az a szerencsétlen, hibáseszű teremtés,
aki tavaly egyszer úgy sírt odalenn a kikötőben, a
napon? Nem, nem, ingatta fejét az öreg szolgáló —
nekem beszélhetnek akármit, tudom, hogy a mi jó
kisasszonyunk az, és senki más, én hallottam sírni
pendelyes korában, igaz, hogy akkor feljebb volt a
mellében a hang és a torka jobban áteresztette.
Szegény gyerekem — mondta még aztán —, szegény,
drága lélek, te, hát ezért jöttél haza olyan messzi
útról, a tengeren át, ebben a kegyetlen időben, hogy
most ilyen keservesen sírj az édes szüleid házában?
Aztán lassanként elcsitult minden, de a visszafojtott
zokogás feltört, még sokáig hallatszott az egész
házban, mintha valahonnan mélyről, a föld alól
jönne és úgy nyomulna feljebb, feljebb a falakba,
sarokoszlopokba, egészen a tetőereszig, ahonnan
aztán tovaragadja a szél. A tanácskozás azonban
folyt tovább, még jó hat óra hosszat, míg végre
éjfélkor létrejött a szűkszavú jelentés, amelyet
Thurid asszony olyan kíméletlenül vágott az ura
szemébe. Ennyi volt minden nyilvános eredménye a
több mint tizenkét órás tárgyalásnak: Rannveig, a
húgom, menyasszony lett.
Az eljegyzés híre hamar kiszivárgott a doktorné meg
a könyvelő felesége révén, mert a két hölgyet
mindjárt a kisasszony hazaérkezését követő
napokban meghívták a Házba, egy csésze kávéra.
— A halálom nem érhetett volna váratlanabbul,
minthogy a húgom, csak így, hirtelen eljegyzi magát
ott az idegenben — mondta vendégeinek Thurid
asszony.
— És ki a szerencsés választott?
Erre a kérdésre sem Rannveig kisasszony felelt, az
csak ült ott, sápadtan, beesett szeme még csak fel se
csillant most, hogy a vőlegénye kilétét tudakolták.
Hová tűnt az augusztusi napok ártatlan öröme?
— Hát igen, elég különös história — folytatta Thurid
asszony és titokzatosan elmosolyodott. — Látom, a
húgom rosszallóan néz rám — (bár Rannveig
kisasszony egyáltalában nem nézett rá) —, magának
szeretné megtartani titkait. De a nevét csak
megmondhatom, Ranka? Vagy azt sem szabad?
— Mit? — rezzent fel Rannveig kisasszony, de aztán
sietett helyreigazítani a szavát: — Tudod, néném,
hogy azt mondhatod, amit akarsz.
— Bögelund a neve, a filozófia kandidátusa, ismert
nevű ember Dániában.
— Gratulálhatunk? — kérdezték a látogatók és
szívélyes hangon kívántak szerencsét az
eljegyzéshez.
— Ezen a tavaszon szándékozik letenni a doktori
vizsgáját, a koppenhágai egyetemen — jelentette ki
Thurid asszony.
— Ez aztán újság, Thurid — mondták a vendégek.
— Úgy határozott, hogy a vizsgája után egyenesen
ide jön, Eyvikbe, különben is, nagy izlandbarát. Itt
akarja, természetesen, megtartani a lakodalmat.
Szegény húgom hát nem tehetett okosabbat, hajóra
ült és hazajött, hogy nekifogjon a
kelengyevarrásnak. Alig két hónapunk van
mindössze. Hallottatok már ilyet!
A látogatók még egyszer sok szerencsét kívántak a
menyasszonynak és még hevesebben megcsókolták,
mint az előbb.
— Nagy öröm látni, hogy olyanra mosolyog a
szerencse, akit szeretünk. Hála legyen érte az
Istennek.
De valami érthetetlen volt számukra s ez megzavarta
zajongó örömüket. Mint mikor felhőtlen égen
hirtelen elsötétül a nap, mert rávetődött a hold
árnyéka. Rannveig kisasszony, ahelyett, hogy
örömtől ragyogott volna, kezébe temette arcát és
olyan keservesen sírt, hogy ujjai között patakzott a
könny és testét csak úgy rázta a görcsös zokogás.
És az eljegyzési hírt követve egy másik újság is
végigfutott a helységen, olyan jelekből
következtették az emberek, amelyek nem voltak
kevésbé szembetűnőek, mint a kisasszony
sápadtsága és a mély árok a szeme alján; hiába
öltötte fel mindjárt hazaérkezése után az izlandi
sűrűn ráncolt szoknyát, úton útfélen beszélték, hogy
gyereke lesz. Nem mintha akár férfi, akár asszony
megszólta volna emiatt, annál kevésbé, mert hiszen
tudtukra adták, hogy a papkisasszony kifogástalanul
tisztes révbe jutott; viszont azt se tagadhatta senki,
hogy szüzességét egy nappal sem őrizte tovább, mint
azt a rangjabeli lányoktól okvetlen elvárják. Az újság
ugyancsak izgatta az emberek képzeletét a téli napok
egyhangúságában. Nem azért — hiszen alig van
megszokottabb dolog a világon, mint hogy egy lány
gömbölyödni kezd már néhány hónappal az
esküvője előtt, sőt olyan esetben is, mikor esküvőre
egyáltalában nincs kilátás; ezek a lányok aztán csak
két-három év múlva érik el újra a régi árfolyamukat,
és ha a balesettől számított hét esztendeig
megátalkodnak az erényben, ismét érintetlen
hajadonokká lehetnek. Igen ám, csakhogy az
ilyenféle magatartás az egyszerű nép kiváltsága és
jobb családokban annyira ritka, hogy nem is igen
tudtak rá példát, illetve csak egyet a tizenhetedik
századból; ez azonban olyan rendkívüli história volt,
hogy azóta is emlegették. Így aztán, bár a jelen
esetben szó sem lehetett feslettségről, közönséges
értelemben, az eyviki uraság mégis jobbnak látta, ha
nem teszik ki Rannveig kisasszonyt a kíváncsi
szemeknek, azon volt, hogy a kisasszony testi
állapotáról elterelje a közfigyelmet és inkább a
lakodalmi készülődéssel foglalkoztassa az
embereket, vagy legalábbis érdeklődésüket felkeltse
iránta. Ez volt az esperes célja is, mikor május első
napjaiban lóra ült és bejárta a környéket,
tudakolódott, hol van olyan bikaborjú, amely a
lakodalom idejére eladó lesz, és az aspardali gazdát,
akinél végre alkalmasat talált, megkérte, hogy a
mondott időre hizlalja ki és hozza el a paplakba az
állatot. Egy eyviki napszámosnak öt kacsája volt,
azzal is megegyezett a tiszteletes, hogy a lakodalom
napjáig gondosan hizlalja ki őket. A tyúkok
gazdáinak lelkére kötötték, hogy a tyúkokat
kiadósan etessék majd a hátralevő hetekben, mivel
Thurid asszony számítása szerint legalább ezer
tojásra lesz szükség. Hasonlóképpen a fiatal kakasok
gazdáit is megbízták a kakasok gondos etetésével és
intézkedtek, hogy ami tejszín kapható a környéken,
azt tartsák fönn a paplak számára. Burgonyát egyik
távoli járásból hozattak, ahol valami különleges:
fajta termett a meleg és homokos talajban,
lisztesebb és édesebb a közönséges burgonyánál.
Később, május folyamáig pedig megérkezett az első
lakodalmi szállítmány — másfél akó francia vörös
bor, hat láda valódi konyak és dán pálinka,
azonkívül sokféle más innivaló; a hasas
likőrösüvegek latin felírásain és ákombákomjain
senki se tudott eligazodni az esperesen kívül.
De mi lelte vajon Rannveig kisasszonyt, hogy annyit
sír? Mi lelte ezt a fiatal teremtést, aki egykor fényt és
meleget árasztott az egész környékre, hogy éppen
most, mikor vőlegényét várja, annyira bánatos?
Senkit meg nem látogatott, vendéget nem fogadott,
sétálni se látták soha, amit tudtak felőle, legfeljebb a
cselédektől tudták: hogy reggelenként
álmatlanságtól karikás a szeme, estére sírástól
dagadt, magányosan ül a szobájában naphosszat, és
ha nénje átjön, a szenespincébe menekül, ott
kuporog a sötétben, míg a főnökné el nem ment.
Eleinte senki se tudta, mit gondoljon, de lassanként
gyanítani kezdték a kiszivárgott hírekből, hogy
valami hiba lehet Rannveig kisasszony
menyasszonysága körül, sőt olyan rosszmájú
vélekedés is hallatszott, hogy az a Bögelünd talán
nem is híres fiatal tudós, mint a Házban állítják, és a
doktor? értekezése csak Thurid asszony fejében van
meg, másutt sehol. Ennél többet hangosan senki se
mondott.
Aztán megkezdődött a vendéghívogatás. Egy
csónakos ember a szigeteket, öblöket járta végig, egy
másik pedig lóháton, a belső vidékeket; először az
előkelőségeket hívták meg a környékről, aztán sorra
a jobb családokat, egészen le a módosabb
parasztgazdákig, de a szegények közül csak olyant
hittak, aki valamilyen készségével, vagy rendkívüli
események következtében hírnévre tett szert, ügyes
verselőket, mesélőket, fafaragó művészeket, híres
tengerészeket, akik a szigetek körül hajóztak nehéz,
körülmények között, vagy akik nevezetes tengeri
viszontagságok révén tettek hírnévre szert, továbbá
családfa-kutatókat és javasasszonyokat. Mindenki
elfogadta a meghívást, tiszteltették az esperest és:
Isten áldását kérték a házára.
A lakodalmi készülődés tetőfokra ért az utolsó
napokban, mikor már a vőlegény hajóját várták.
Akkorra maradt a nagy sütés, súrolás. Mind a két
konyha — a tiszteleteséké is, meg az uraságéké
pokoltüzes süteménygyárrá és pékműhellyé alakult,
ahol gyakorlott szakácsnők éjjel-nappal keverték,
dagasztották, formákba öntötték a tésztát, szedték ki
a sütőből a tortát, süteményt, és rakták különféle
alakzatokban; volt karácsonyi kalács, egyik szelet
zöld a cukrozott gyümölcstől, a másik szinte fekete a
sok mazsolától, meg homoktorta — a sok tojástól
sárga, vajtól, cukortól omlós — óriási bécsitorta,
amelyről csepeg a finom lekvár, forgácsfánk és apró
sütemény, félhold, ánizsos perec, kevert piskóta,
almásszelet, bundás alma, meg az ostyák ezerféle
fajtája, dagadó búzacipó és parázson sült
rozskenyér.
És persze, a Házban meg a paplakban is,
végigsikáltak mindent pincétől a padlásig, a
bútorokat, képeket és az ágyruhát kihordták
levegőzni a friss tavaszi szélbe, szappannal, lúggal
dolgozták meg a legrejtettebb zugokat, mindenüvé
behatoltak, mint felfedező útján a földrajzi kutató;
egy parányi foltocska a falon komoly vitára adott
okot, s e viták folyamán messzemenő
következtetésekre jutottak, míg végül megegyeztek,
hogy miként távolítsák el a bútorok mögött levő
pókháló-foszlányt, a szekrény belsejében addig
láthatatlan vékony porréteget, s mindezt olyan
szigorral cselekedték, mintha esküdt ellenségükkel
bánnának el; az ágy szélén felfedezett halvány
penésznyomot tüstént üldözőbe vették, sem az addig
békében korhadó ágydeszkák, sem az öreg
derékaljak, de még a cselédek fekvőhelyei sem
számíthattak irgalomra ebben a könyörtelen
háborúban. Itt most valóban nem a látszatért, de
létfontosságú nagy célokért folyt a küzdelem.
Mikor végre minden ragyogott a tisztaságtól és
kezdték visszahurcolni a bútorokat a szobákba,
újabb kérdések merültek fel. Nem rakhattak csak
úgy egyszerűen a helyére mindent, nagyobb
gonddal, több ízléssel kellett most berendezni a
lakást. A család szobáról szobára járt, utasítások
repkedtek különböző irányokba, minden szekrényt,
ládikát, karosszéket és képet többféle
csoportosításban kellett kipróbálni; félrehajtott
fejjel, összehúzott szemmel mustráltak,
aranyveretes ébenfa-sétapálcával mutogattak,
minden részletkérdést hosszasan megvitattak, majd
szavazásra bocsátottak, míg végül, egyenlő
szavazatok mellett, az asszonyok győztek és a
küzdők elvonultak a harctérről, szuszogva, izzadtan
és szomjasan, hiszen napok óta nem étkeztek
rendesen. A sikálás vízözöne után a tisztaság szaga
hatotta át a lakást. A vendégszobát magának a
vőlegénynek, Bögelund kandidátusnak rendezték
be. Nem csekély meggondolást kívánt, persze,
hogyan rendezzék el az ilyen előkelő úriember
szobáját, több bizottság is alakult a célból, hogy
véleményt mondjon; először a mosónőket és az
éppen ott levő takarító asszonyokat kérdezték meg,
azután két papnét, akik bevásárolni jöttek az ország
belsejéből, majd néhány gazdalányt, a szigetekről, és
végül a doktort, meg a feleségét; így aztán híre járt
ennek a szobának a szigeteken, meg távol a
partoktól és a telepen egyaránt. De mikor Thurid
asszony meghányta-vetette a kérdést a
bizottságokkal, természetesen külön-külön
mindenikkel — egyszer csak felsóhajtott, hogy,
sajnos, még mindig nem végleges a dolog,
végérvényesen csak a húga dönthet, megígértette,
hogy nélküle nem határoznak.
Végre aztán mégiscsak elrendezték a szobát, minden
a helyén volt; a hímzett terítővel letakart széles ágy
és benne két pehelypaplan; két öblös karosszék
(ezeket egyik földszinti szobából hozták fel),
íróasztal, cifrán faragott tintatartóval és
írószerekkel, a puha kereveten sok-sok hímzett
párna, a dohányzóasztalkán egész cserépkorsó angol
dohánykeverék és kétféle holland szivar, a
könyvespolcon görög és latin szótárak, izlandi
hősmondák, meg az Újtestamentum, továbbá
Topelius és Björnson művei, bőrkötésben, két régi
zsoltárkönyv — mind a kettő értékes, ritka példány
— és végül Walter Scott „Ivanhoe”-ja, amit a főnök
vett egyszer, csak úgy ötletszerűen, Edinburghben.
A falon képek: a milói Venus, amit Eyvikben
mindenki „milánói”-nak mondott, egy kisgyermek a
kutyájával és alatta ez a felírás: „Mért nem tudsz
beszélni?”, továbbá egy szép színnyomat „Venus és
Psyche” — még eddig senki se tudta eldönteni,
melyik rajta Venus és melyik Psyche, pedig kedves
társasjáték volt a Házban ezt találgatni, no de most
majd megtudják, Bögelund kandidátus bizonyosan
könnyűszerrel eldönti a kérdést, A földön piros
alapszínű, virágos szőnyeg ékeskedett, a tengerre
néző ablakon dupla függöny — a belső sárga selyem,
a külső zöld damaszt; ha az ember csendes tavaszi
estén kinézett ezen az ablakon, mikor dagad a
tenger és a parti sziklák meg a szigetek árnyékot
vetnek a víz tükrén és az öblökben csak úgy
mulatságból úszkáló dunna-ludakra — vagy reggel,
mikor a földnyelvek és szigetek zölden ragyognak a
korai napon és messze kinn a szemhatáron a
legtávolabbi sziklás szigetek úgy emelkednek az
égre, mint a várak — nem mondhatott mást, mint
hogy Izland gyönyörű szép ország, Bögelund
kandidátus is bizonyosan méltányolni fogja ezt a sok
szépséget.
A hajó érkezése előtt való este, mikor már mindent
elrendeztek, egyszer csak beállít a paplakba a
főnökné, néhány környékbeli tekintélyesebb asszony
társaságában, hogy a húga jöjjön vele és most már ő
mondja meg, jó lesz-e így a szoba a vőlegényének? A
két testvér előbb sokáig beszélgetett négyszemközt,
de aztán lejöttek együtt a lépcsőn, Rannveig
kisasszony alig állt a lábán, szeme dagadt volt, arcán
és szája körül gyűrött a bőre; az asszonyok
megilletődve üdvözölték, de ő nem válaszolt, inkább
elhárította a kedveskedést. Elindultak együtt az esti
napfényben a Ház felé, mint valami processzió,
csillogott rajtuk a szép tarka kendő, színjátszó
selyemkötény. A szegény asszonyok kiálltak rozzant
viskójuk elé, csodálkozva nézték a menetet:
— Most megmutatják neki a vőlegénye szobáját!
Volt aki azt mondta: — Ó, a drága lélek! Hát nem
furcsa, hogy ilyen görnyedten jár, pedig hiszen
mindenképpen a boldogság várja.
— Az ám — bólintott a másik. — És nem is mosolyog
senkire, szeméből mintha kifagyott volna az élet.
Nemcsak hogy nevetni nem nevetett, de nem is
felelt, ha szóltak hozzá, lecsüggesztette fejét, úgy
ment az asszonycsapatban, mint aki nem lát, nem
hall. Vajon csakugyan nem látott? Azt az embert
mindenesetre meglátta, aki éppen akkor jött le az
üzlet felől a kis ösvényen, és mikor a főútra kiért,
megállt, tisztelettudóan várt, amíg a derék kis
csoport elhalad. Ugyanaz a kifényesedett öltöny volt
rajta, hízni se hízott azóta, szeme kicsit véreres,
arcán a ráncok éppen olyan mélyek, de amikor
sapkájához emelte kezét, látszott, hogy a keze nem
csúnya, bár talán érzik rajta a sokféle áru szaga.
Mi történt a papkisasszonnyal? Talán a hely jó
szelleme szállta meg újra egy pillanatra? Hirtelen
felemelte fejét, visszaköszönt és mintha mosolyogni
próbált volna. Senki se tudhatta, sem akkor, sem
később, milyen titok, rejtőzik a köszöntése mögött,
azt sem érthették hát, ami ezután történt. Mert nem
volt, aki elhíresztelje, hogy tavaly, azon az
emlékezetes napon, a partihajó érkezése előtt, ez az
ember néhány pénzdarabot nyomott a kezébe és
megkérte valami csekélységre, de nem sürgette, azt
mondta, ráér tavaszig; és ő nem intézte el — vagy
megfeledkezett róla, vagy Koppenhágában nem
ismerik a sabadill-magot. „Kevésen voltál hív, sokra
bízlak ezután” — mondotta az Úr a szolgának, aki a
rábízott öt talentumon másik öt talentumot szerzett,
de ő, Rannveig, hazajött Koppenhágából, és nem
vette meg a sabadill-magot, bocsánatot se kért tőle,
pénzét se adta vissza. Töprenkedve ment még vagy
húsz lépést az asszonyokkal, akkor hirtelen megállt
és visszanézett, de a bolti Hans már eltűnt a másik
irányban. Rannveig kisasszony szótlanul állt és
utána nézett.
— Mit nézel, kedves? — kérdezték az asszonyok.
Ekkor Rannveig kisasszony sírásra fakadt. Csak állt
ott az út közepén, kezébe temetve arcát és zokogott
keservesen.
— Mi lelt, drága? — faggatták gyöngéden az
asszonyok és megölelték.
— Cserbenhagytam — suttogta Rannveig kisasszony
sírás közben, és újra meg újra mondta: —
Cserbenhagytam. Többet nem szólt.
De aztán már sehogy se tudták rávenni, hogy
továbbmenjen velük és véleményt mondjon a
vőlegénye szobájáról.
— Ti csak menjetek. Én hazamegyek.
— Nincs észnél — súgta Thurid asszony a kísérőinek,
de ő meghallotta, elvette arcáról a kezét és ránézett
a nénjére, sírástól dagadt, zavart szemével, nem,
nem gyűlölet volt a nézésében, még kevésbé harag, a
kistestvér nézett ijedt szemmel a nagy testvérére egy
pillanatig, és nem bántani akarta, nem is telt tőle,
hogy megbántson akármilyen teremtett lelket, csak
azt. mondta:
— Én észnél vagyok, Thurid néném, de te nem vagy
észnél.
Azzal megfordult és az asszonyok, mivel mást nem
tehettek, hazakísérték.
Végre felvirradt a hajó érkezésének várva várt napja.
Igazi szép tavaszi nap volt, amilyet sokat láttunk,
amilyenhez többünknek élete legdrágább emléke
fűződik; lengett is a zászló az árboc hegyén, a
paplak, meg a Ház előtt, sőt a könyvelőéknél is. A
hajó még nem kürtölt a rév előtt, mikor a főnökék
fehér ladikját már eltaszították a parttól, hárman
ültek benne: a főnök, Thurid asszony, és az esperes.
Az urakon fekete kabát, kerek, kemény, fekete kalap,
kezükben aranyveretes ébenfa sétapálca, tartásuk is
méltóságos, feszes. Thurid asszony izlandi nemzeti
ruhát viselt, világosszínű vállkendővel, fehér
kesztyűvel. Kicsit idegesnek látszott, de azért
tekintélyes és mutatós volt, mint mindig; ő
kommandírozta az evezősöket, nem tudott meglenni
parancsolgatás nélkül. És a rakpart szélén mind
többen gyülekeztek, látni akarták, mikor a főnökék
ladikja a vő fogadására indul. Olyan pontosan volt
kiszámítva minden, hogy amint a hajó kürtölt, és
kezdte leereszteni a horgonykötelet, a fehér ladik
már oldalához állt.
Teltek-múltak a percek és mennél tovább időzött a
hajón a tekintélyes család, annál több néző sereglett
össze a kikötőben, asszonyok, férfiak, gyerekek és
vének, még kutyák is — mind kíváncsian várták,
hogy legalább valamit meglássanak a vőlegényből,
amikor partra lép.
Nagysokára elvált a hajóoldaltól a ladik és a rakpart
felé indult, mire óriási mozgolódás támadt a nézők
tömegében, mindenki előre akart furakodni,
ahonnan jobban láthatja a nevezetes vendéget, ha
már közelebb érnek. De még feleúton se járt a ladik,
az élesebb szeműek azt állították, hogy új utast nem
hoz, mire mindenki szeme fölé tartotta tenyerét, és
mennél közelebb ért hozzájuk a kis alkalmatosság,
annál többen látták, most már a gyenge szeműek
közül is, hogy valami csakugyan nincs rendben.
Nemcsak hogy ugyanazok ültek a csónakban, akik
elindultak, de a rövidke víziúton olyasminek kellett
történnie, ami tökéletesen megváltoztatta a három
küldött lelkiállapotát, a merev méltóság helyett
valami ünnepélyes alázat látszott rajtuk és szívük
mintha megtört volna. A lelkész felhajtott
kabátgallérral, szemüveg nélkül állt, két kezét a
szeme elé tartotta, és fejét mellére csüggesztve
imádkozott. A főnök pedig a hátsó padon
kétségbeesetten vigasztalta feleségét, aki az ölében
ült es zsebkendőjét arcára szorítva, görcsösen
zokogott. Miközben partra segítették a sorsuk terhe
alatt görnyedőket, végigfutott a tömegen a hír, mint
valami gyilkos-hideg fuvallat: meghalt. Vőlegény
helyett a Gyász érkezett Eyvikbe azon a szép májusi
reggelen, mikor a távoli szigetek úgy magasodtak az
égre, mint a vártornyok. Tíz perccel később már
félárbocon lengtek a zászlók a paplak meg a Ház
előtt, sőt a könyvelőnél is.
De mikor aztán a tiszteletesék embere bejárta a
környéket meg a szigeteket, és hírül adta, hogy a
lakodalom elmarad, mivel Bögelund kandidátus
hirtelen meghalt Koppenhágában, megint lábra
kapott a rosszindulatú gyanú, amely, ha nem is
terjedt ugyan, itt-ott befészkelődött már tavasz
elején — hogy ez a Bögelund talán nem is volt olyan
híres kandidátus, mint a Házban mondták és
doktori értekezése csak a főnökné fejében létezett,
sehol másutt. Sőt akadt olyan tapintatlan, aki
egyenesen kimondta, hogy ő kezdettől fogva tudta
ezt, nem is hitt a lakodalomban. De a nagy többséget
természetesen mélyen megrendítette a lesújtó
gyászhír, megüzenték az esperesnek, hogy őszintén
együtt éreznek vele, és az Úristen áldását kérik a
családra a pótolhatatlan veszteség alkalmából.

4
JÓTÉKONYSÁG ÉS KÉZIMUNKA

Mostmár hát sem az égi, sem a földi hatalmak

nem akadályozhattak meg, hogy a Rannveig
kisasszony gyereke megszülessék házasságon kívül.
Ha jó, ha rossz szemmel nézték, mindenkinek látnia
kellett, hogy — gyerek. Mégpedig szép, kékszemű
kisfiú, az anyja sokszor elnézte, mikor aludt, hogy
milyen hófehér és milyen boldog. Óvta és szerette.
Június elején egyszer az apja udvaran állt, karjában
tartva a fiát. A nap ragyogással öntötte el őket, a
madarak daloltak körülöttük. Azt hihették volna az
emberek, nincs ennél egyszerűbb, keresetlenebb
szépség és nincs ami távolabb esnék még a
gondolatától is annak, hogy bűnnek érezze a
létezését, mert nincs magasztosabb látvány: anya és
fia, a szépség és szeretet ragyogásában, a zöldfüves
udvaron.
Ó, csendes anyai öröm...
És aki már elfelejtett nevetni, most minden arra
haladóra ránevetett, mutatta nekik a fiát. Mindenki,
megcsodálta a kicsit, szerencsét kívánt, és Isten
áldását kérte rájuk. Olykor a halásztelepre is lement
a fiával, csendes déli órán, mikor a legszelídebb a
napsütés, mutatta fiacskáját a földhözragadt,
sokgyerekes szegény asszonyoknak és úgy érezte,
hogy most ő is éppen olyan gazdag, mint azok. Az
asszonyok elzavarták ajtajuk elől a gyerekhadat és a
papkisasszony fiacskája fölé hajoltak, dicsérték,
mind örültek az anya boldogságának. Eyvik megint
kedves hely volt.
De Thurid asszony nem volt olyan buzgó a húga
látogatásában, mint azelőtt, talán nem bocsáthatta
meg neki, hogy Bögelund kandidátus ilyen hirtelen
és ilyen rosszkor költözött el az élők sorából. Igaz
volt-e, nem-e, de a híresztelés, szerint a nyár
derekán egyszer meglátogatta anyját, az esperesnét
és figyelmeztette, hogy vigyázzon a kisebbik lányára,
ne engedje örökösen hurcolni azt a senkigyerekét,
mindenki szeme láttára, méghozzá éppen délidőben,
mikor legmagasabban áll a nap. Szerencsére a meleg
után hideg, csatakos napok következtek és úgyse
lehetett a kisfiút ide-oda hurcolni a telepen.
Augusztus végén a főnök édesapja nagy vendégségre
készült Adalvikban, lányát adta férjhez a helybeli
doktorhoz; meghívták, természetesen az eyviki
uraságot is, meg az esperest, hogy ő eskesse majd az
új párt. A főnökék, sajnálatukra nem fogadhatták el
a meghívást, mert a főnöknek el kellett utaznia, és
Thurid asszony nem mozdulhatott hazulról, amíg az
urát útra nem készíti. Rannveig kisasszony is azt
mondta előbb, hogy nem mehet, nagyon szerette a
kisfiát és a világért sem akarta magára hagyni
három napra, de aztán engedett a rábeszélésnek,
elhitte, hogy felfrissíti majd a kis pihenés, amíg
nyugsága van a gyerektől, végül, mégiscsak elment a
szüleivel. No és úgy esett, hogy Adalvikban éppen
aznap kezdődött a nagy lakodalom, mikor a
partihajó Eyvikbe érkezett és — mit szaporítsuk a
szót? — mire Rannveig kisasszony hazaért szüleivel
a vendégségből, a főnökéket nem találták otthon,
előttevaló este hajóra ültek és magukkal vitték a
kisfiút is, koppenhágai nagyanyja kívánságára.
Rannveig kisasszony, ahogy szobájába lépett, rögtön
látta, hogy nincs ott a bölcső, eltűnt a cuclisüveg is,
mintha meghalt volna a gyereke, még azt az édes jó
tejszagot, a kicsi teste szagát sem érezte, semmi se
maradt belőle ott, csak mosolyának emléke az anyja
lelkében.
És ha még olyan furcsán hangzik is — kívüle senkit
nem ért váratlanul a dolog, mivel több ízben
hallhatták, hogy nyakra-főre jönnek a levelek
Koppenhágából, az öreg Bögelundnétól, néhai
Bögelund kandidátus édesanyjától, hol Thurid
asszonynak, hol az esperesnének és persze,
Rannveig kisasszonynak is; alig van már élet abban
a szegény öregasszonyban, nem tudja kiheverni
egyetlen fia elvesztését és most már nincs más
vágya, csak az, hogy unokája ott lehessen vele,
öregségére, és olyan nevelést adhasson neki, ami egy
országosan ismert, gazdag és régi család sarjához
illik. Mindenki beláthatta, hogy bár itthon sincs
semmiben hiánya a gyermeknek, olyan nevelést
mégse kaphat ebben az északi fészekben, mint
Koppenhágában a nagyanyjánál.
Rebesgették, hogy a papkisasszony elájult, de ki
tudja bizonyítani? Nem kell hinni a
mendemondának! Viszont, ami az egészségét illeti,
hogy többet ne mondjunk, elég gyenge volt a
rákövetkező télen. Már ősszel is hosszú hetekig
feküdt és nyilván betegen, mert az orvos napjában
kétszer jött hozzá és jól megfizethették az esperesék,
hogy annyira hallgatott, a családtagokon kívül
senkinek nem árult el semmit a betegéről. Ősz végén
aztán bevitték a kis-kisasszonyt Reykjavikba,
kivizsgálásra, és az anyja, természetesen vele ment;
kevéssel azelőtt szálltak hajóra, hogy a főnök és
hitvese hazaérkezett Koppenhágából. A beteget
ládában vitték fel a hajóra, és noha egyszerű
kivizsgálásról volt csak szó, biztonság okáért az
orvos is elkísérte Reykjavikba, nem is jött haza
előbb, csak advent elején. De akkor örvendetes hírt
hozott: a kisasszony máris sokkal jobban van, és a
környezetváltozás igen előnyösen hatott rá, reméli,
mondta, hogy télen át teljesen helyreáll az
egészsége, anya és leánya tavaszra otthon lesznek.
Úgy is történt. Tavasszal anya és leánya
hazaérkeztek; az öregasszony terebélyes, hasas,
kedélye is a régi derűs, haja csillog, mintha arany- és
ezüstszálak fonadéka volna — a lány megtört és
szürke, szeme fénytelen, látszik, hogy nehezen hall,
senkire nem mosolyog, pedig mindössze harminckét
éves. Nem is maradt otthon tovább, csak azon az egy
éjjelen, már másnap elvitték falura egy messzetájon
ismert, derék lelkészcsaládhoz, ott volt egész
nyáron, kaszálni járt a pap lányaival, állítólag az
orvos tanácsára, ami könnyen lehet, mert ősszel
kigömbölyödve, lebarnultan került haza, tenyere
kérges volt, kezefeje csupa karcolás, kicsit feszült
rajta az ujjas, de jókedvét visszanyerte. Már azon a
télen nekifogott a szövésnek és még jobban
buzgólkodott, mint valaha, megpróbált több
nyüsttel szőni az izlandi szövőszéken, tizenhat
nyüsttel is dolgozott néha, de persze nagyon lassan
haladt, úgyhogy jobbnak látta, ha egy svéd
szövőszéket hozat és azon már jobban ment a
munka, fokról fokra tökéletesítette tudományát,
annak alapján, amit Koppenhágában tanult. Olyan
ügyes keze volt, hogy szőtteseit már a következő
évben jutalommal tüntették ki a reykjaviki háziipari
kiállításon. Jöttek is hozzá az ügyesebb lányok
mindenünnen, a közeli tanyákról, ki akarták tanulni
ezt a tudományt; a papkisasszony hát még egy svéd
szövőszéket hozatott és szövőiskolát nyitott, a külső,
átjáró szobáját berendezte tanteremnek. Többször is
mondta, hogy szeretne Reykjavikban letelepedni és
szövőiskolát nyitni fiatal lányok, esetleg fiúk
számára is; néha úgy beszélt erről, mintha már
elhatározott dolog volna, de mikor rákerült a sor,
mégis lemondott tervéről, mert szülei könnyezve
kérték, hogy ne hagyja el őket, nem nyugodhatnak
bele, hogy öregségükre elveszítsék őt, szemükfényét.
És Rannveig kisasszony, amilyen szerető leány és
áldott, jószívű teremtés volt, nem tudta elhagyni
öreg szüleit. Így hát végül is otthon maradt. És az
esperes meg az esperesné annyira szerették, annyira
féltették napsugarukat, hogy ha csak egy éjszakára
távozott is hazulról, vele küldték a főnökék
gazdasszonyát, az vigyázott rá az úton, nehogy
véletlenül megüsse a lábát egy kőben valahol.
Otthon is tenyerükön hordozták, soha még lányt
ennyi szeretetben nem részesítettek az övéi.
Így múlt egyik év a másik után, lassanként el is
felejtették a papkisasszony dániai kalandját meg a
vőlegényt, aki meghalt és a fiúcskát, aki
megszületett — mint ahogy egy romot befednek a
futónövények — bizony öt év szaladt el már az
események óta, már csak két esztendő és a
kisasszony újra visszanyeri tiszta lányságát. Megint
szépen összeszedte magát, szürkéskék szemében új
érdeklődés csillogott az élet, a szövés iránt, de
vonásai keményebbnek látszottak, kivált hideg
napokon, a fiatalság friss színe eltűnt orcáiról, ajka
pirossága kékesbe játszott, szeme alatt ráncok
tűntek elő, csípője elnehezedett a sok üléstől a
szövőszékben, keble se volt már olyan magas, de
még mindig azt mondták rá, hogy vonzó teremtés,
szelídségét elmélyítette az élettapasztalat; csak
hallása romlott erősen a pár év előtti betegségtől.
Jellemző tulajdonsága volt, hogy nemcsak
egyenetlenségben nem élhetett senkivel a világon,
de azt is elviselhetetlennek érezte, hogy szeretetét ne
áraszthassa a körülötte élőkre. A híresztelések
szerint egy ideig hidegebb volt a viszony a testvérek
között, de aztán megbocsátottak egymásnak, megint
együtt hallgatták az istentiszteletet és szeretetben
éltek. Rannveig kisasszony nem érte be azzal, hogy
nénjével megbékélt, az egész világgal meg kellett
békülnie és kivált a segítenivágyás, a bajbanlevőkkel
való együttérzés mélyült el benne még jobban.
Beszélt is a nénjével a halásztelep nyomoráról és
felvétette a gondolatot, hogy a Ház talán komolyabb
összeggel segíthetné a szűkölködőket ezentúl, kivált
nagy ünnepek idején, hadd jusson valami legalább
ünnepnapokon a szegény embereknek is. Thurid
asszony előbb kicsit kurtán azt felelte, hogy az ő
háza is tele van gyerekkel, nem ér rá a máséval
törődni, de fél évvel később éppen ő maga hozta újra
elő a dolgot, azt mondta, sokat töprengett erről a
jótékonysági dologról és úgy gondolja, legokosabb
lesz, ha egyesületet alakítanak a környék
tekintélyesebb asszonyaival, akkor varrhatnak is
olykor a szegény gyerekeknek, ő már értesítette is a
fontosabb személyiségeket, kitűzték az alakuló
közgyűlést és sikerült elérnie, hogy Rannveiget
ajánlják az elnökségre. A többi már simán ment.
Rannveig kisasszonyt megválasztották elnöknek,
mindenki örömére, hiszen, ha ezt a tiszteletbeli
állást ráruházták, nyilvánvaló, hogy tekintélye
helyreállott. Két év múlva különben is visszanyeri a
lányságát és akkor már igazán nem lesz, ami
árnyékot vessen a Ház jó hírnevére.
Könnyű kitalálni, hogy ennek a nőegyesületnek
minden gondja-terhe Rannveig kisasszonyra hárult.
Az említett tekintélyesebb hölgyek a gyermekeik
elnyűtt ruháit hozták karácsonyi ajándékul a
szegényeknek, és ő, mikor a sok mocskos, ronggyá
foszlott holmit látta, bizony nem mondta nekik,
hogy ez ugyan nyomorúságos ajándék, nem vitte rá
a lelke, ahelyett elégette a sok kacatot és nekiült ő
maga, éjszakákon át varrt és a jó ruhát egyik vagy
másik egyleti hölgy nevében adta a szegény
gyerekeknek. ilyenformán tevékenységének egyik,
éspedig nem kis eredménye az volt, hogy némelyek
különbnek hihették magukat, mint amilyenek
valójában voltak, holott az igazi jótékonyságot ő
cselekedte helyettük. Akárhol akárki segítségre
szorult, őhozzá folyamodott, hovatovább már
minden bajukkal, még ha szerelmi ügyről, kalandok
következményeiről volt is szó — a paplaknak vették
útjukat az emberek, hogy a kisasszonnyal
beszélhessenek.
Példának elég Anders asztalos és családja esetét
felemlíteni. Ez az Anders sem volt ugyanis minden
tekintetben szerencsés ember, más járásból került
oda, csak harmincöt évet számlált, de huszonöt éves
korában házasodott, kilenc gyereke volt a feleségétől
és azonkívül, két kellemetlen esetben, balkézről is
gyereke született. Ki tudna ilyen rakás gyerekről
gondoskodni! Nem azért, Anders módfelett ügyes
volt, amolyan ezermester, no meg a könyvbeli
tudomány is könnyen megragadt a fejében, még
rigmusokat is rögtönzött alkalomadtán, vöröses
szőke ember volt és pompás énekes. Nyaranta alig
győzte a munkát, hol itt, hol ott dolgozott a
környéken, de amilyen gyatrán fizették, őszintén
szólva, nemigen futotta egyébre a keresetéből, mint
pálinkára. Így aztán persze, nem is gondolhatott rá,
hogy házat építsen, valami rozzant pajtában lakott
az egész pereputtyával, lenn a parton, és a gyerekek
— ámbár ebben már a rendetlenségüknek is része
volt — télen-nyáron iszapban henteregtek és apró
csigát ettek, mint a franciák. Az asszony örökösen
gyereket várt. No és annak a sok gyereknek persze
sohasem jutott egy rendesebb rongy, az újszülöttet
valami pokrócba csavarták, amit a legközelebbi
kunyhóban kértek kölcsön.
Ezen a családon igen gyakran segített Rannveig
kisasszony, a kicsiknek ruhát adott, az asszonynak
ételt küldött, mikor gyerekágyban feküdt, sőt egy
ilyen alkalommal felsúrolta az egész házat, de
Anders akkor se volt otthon, a doktoréknál énekelt.
Hát igen, kicsit könnyelmű volt őkelme, mint
általában a nótakedvelő emberek; megtörtént az is,
hogy fehércselédekkel látták, téli esthomályban,
odalenn a parton, a lelkész szénapajtái körül, de
kinek mi köze hozzá? Míg végül ő maga is belátta,
hogy ez így mégse mehet örökké, tanakodni kezdett
és úgy gondolta, legokosabb lesz kivándorolni
Amerikába. De hogy jusson el az asszonnyal meg
kilenc gyerekkel Amerikába? Rannveig
kisasszonyhoz fordult, megkérdezte, nem tudna-e
neki kölcsönt szerezni apjától, az esperestől, vagy a
főnök sógorától? Mert ő már érdeklődött:
kivándorló hajóval potom pénz az utazás és azt is
kiszámította, az amerikai munkabéreket véve alapul,
hogy legkésőbb két év múlva visszafizetheti a
tizenegy hajójegy árát. A kisasszony, szokása szerint,
komolyan és lelkiismeretesen megfontolta Anders
kérését, beszélt az apjával is, meg a sógorával, de
mind a kettő elutasította, úgy vélték, az asztalosra
szükség lehet, jobb ha ott van kezük ügyében, no
meg a kockázat se nagy, hiszen nem odavalósi, nem
az ő községüket terhelné az eltartása. Ami sok, az
sok, mondták Rannveig kisasszonynak, nem
kívánhatja tőlük, hogy komoly összeggel segítsék az
olyan embereket, akik elhagyják az országot. A
jótékonyságnak is határt kell szabni.
5
NATURAM EXPELLAS FURCA...

Az idő eljárt, Rannveig papkisasszony

harminchatéves volt már; szőttesei, mint említettük,
hírt-nevet szereztek neki, tekintélye nőttön-nőtt az
emberek előtt és kicsi híján letelt a hét esztendő. De
sokan azt hitték, hogy titkon még mindig őrzi
szívében és amíg csak él, őrizni fogja a nagy
szerelmet, amely egykor anyai méltósággal
ajándékozta meg és annak idején az élet
legragyogóbb örömünnepét fekete gyásznappá
változtatta számára; sohase fog más férfit szeretni,
mint a megboldogult Bögelund kandidátust, az ő
emlékére cselekszik annyi jót mindenkivel, úgyhogy
még az állatok is vonzódnak hozzá. Az emberek
lassanként megszokták, hogy szinte jelképnek
lássák: a gyásszá változott szeretet, az elveszített
boldogságból fakadó vágy, az e világon be nem
teljesedő boldogság megtestesítőjének. Tisztelettel
néztek rá és a fiatal férfiak szemében a
megközelíthetetlenség jelképe volt. Így hát nem
csoda, hogy mindenkit mélységesen megdöbbentett
az újabb .híresztelés, amely a papkisasszony bennük
élő és mindinkább gondolatukba gyökerezett

A természetet elűzheted vasvillával... (folytatása: mégis mindig
visszatér).
képének annyira ellentmondott. No és? Talán
nyomban kivetették lelkükből a képét? Nem, azon
nyomban persze nem, de a szóbeszéd rendületlenül
terjedt, eleinte kicsit óvatosan ugyan, de aztán mind
nagyobb biztonsággal, hogy megint hízik a dereka
táján a papkisasszony.
No de ilyet! Hogy mit ki nem találnak az emberek!
És még tovább is adják a képtelenséget! A
kisasszony valóban erősebb lett derékban,
kétségtelen, de hát örökösen sző, az ilyen ülőmunka
előbb-utóbb okvetlen a csípőre megy.
És az egész halásztelep bizonyíthatja, hogy ezekben
az években semmilyen férfiemberrel nem volt
kapcsolata, kérő meg a legtávolabbi szemhatáron se
mutatkozott, hacsak azokat az ártatlan udvarlókat
nem számítjuk, akiket a jövendőmondó asszony lát a
kávéaljába rajzolódva. Márpedig azt talán csak
mégse hiszi senki, hogy ilyenféle szórakozásoktól
vastagszik, természetellenes módon. Hát akkor?
Talán a szentlélek ereje árnyékozta be, mint a Biblia
mondja valahol? Eh, hagyjuk az ízetlen tréfát,
kedves barátaim, nem illik ide.
Az emberek éjjel-nappal törték a fejüket, mind csak
ezen a hihetetlen kérdésen töprengtek. Amíg a
napokból, éjjelekből lassanként hónapok lettek és a
dolgok valóságos alakulása minden kétkedőt
elnémított: Rannveig kisasszony, az esperes lánya,
gyereket várt.
Hiába, no, ilyen a természet... Tudvalevő volt persze,
az is, hogy a kisasszonynak csak a kezét kellene
kinyújtania és minden ujjára akad kérő; de ilyesmire
ő nem is gondolt, egész érdeklődését a szövés
kötötte le. És még ha olyan lány lett volna is, még ha
van is hajlandósága efféle könnyelmű kapcsolatokra,
akkor se találhatott volna rá módot, hiszen mihelyt a
legkisebb veszedelem környékezte, az anyja vagy a
nénje tüstént melléje parancsolt egy szolgalelket,
hogy szemmel tartsa. És tessék. A természet mégis
kifogott a kisasszony már-már hétpróbás erényén,
meg a szemfüles szolgálókon.
Ámde a pletyka, mikor az ilyen események okát
fürkészi, hogy többet ne mondjunk, leleményes,
akárhányszor igazolja a régi szólást, hogy kevés van
olyan, amit a kutya nyelve meg ne érezzen. Most
egyszerre többen is emlékeztek arra, amit néhány
legényke mesélt az ősszel, hogy valami párocskát
láttak a parton, az esperes szénapajtájából
lopakodtak elő és úgy suhantak a homályban, mint a
kísértetek, vagy két ízben látták őket és egyik
legényke fogadkozott is, hogy ő nem vak mindkét
szemére, hát a férfi bizonyos Anders asztalos volt. A
fehérnép kilétéről viszont senki se mert bizonyosat
mondani, no meg kendőbe is volt bugyolálva, Azóta
nem bolygatták a dolgot egészen idáig, de most azt a
képtelenséget kezdték híresztelni, hogy a
papkisasszony nemcsak várandós, de még hozzá
Anders asztalos az, akivel dolga volt. Közölni hosszú
ideig semmit se közöltek a nyilvánossággal,
hallgatott a paplak, meg a Ház is. A főnökék
különben is nagyon bezárkóztak ezen a télen, úgy
hírlett, az esperesné betegeskedik, még a tubák
élvezetétől is eltiltották. A kisasszony szövőiskolája
február eleje óta szünetelt, állítólag mert édesanyját
kell ápolnia. No és a főnökné is gyengélkedett, olyan
vélekedés is hallatszott, hogy lelkibeteg; naphosszat
a szobájában ült, gazdasszonyán kívül senkit se
bocsátott magához, hisztériás rohamai voltak, sokat
sírt és keservesen panaszkodott a sorsa ellen.
Betegség és lelki bánat többnyire négy fal közé
zárkózik, kivált olyan házban, ahol jól megépített
falak vannak, de a falakon kívül azért tovább is a
maga útján megy minden, teszem azt, a halászatot is
megkezdték; mikor elérkezett az ideje, jó
egészségben és minden érzelgősség nélkül húzták ki
a tengerből a tőkehalat, ezerszámra, mint az régtől
fogva szokás volt Eyvikben. Történetünkbe itt belép
egy fiatal hajóslegény: Gisli Gislason. Annyit
mondhatunk róla, hogy családja a szigetekről való,
de ő úgyszólván csak maga van, atyafiság nélkül;
jóképű legény, híres énekes, még az orgonához is
konyít valamennyire, általában sokkal civilizáltabb
formájú, mint a többi hajós és halász, a fehérnépek,
sőt még a jobbféle emberek is kedvelik. Sokan úgy
vélték, hogy utat tévesztett, jobb sorsra érdemes
ember. Ez a Gisli idén is, mint más években, az
esperes hatevezős halászhajóján szolgált, de a
halászat javaidejében, a harmadik hét elején,
egyszer csak hívatta az esperes és közölte vele, hogy
sógorának szüksége van az üzletben egy ügyes
fiatalemberre és ő Gislit ajánlaná, tekintettel az
énektudományára, úgy gondolja, az ilyen legény
jobban megérdemli, mint más, hogy az üzletbe
kerüljön és ezáltal, természetesen, feljebb hágjon a
társadalmi létrán. A legénynek szinte eszét vette az
öröm a hír hallatára, amit senki se csodálhat; hát
még mikor felajánlották neki, hogy ott lakhatik az
esperes házában, az emeleten kap egy szobát —
hiszen eddig valami ócska viskóban lakott a jámbor
és a halászati időszakban két másik legénnyel kellett
megosztania ágyát.
Pedig hát az üzletben most se volt nagyobb
forgalom, mint máskor, senki fel sem foghatta, mi
lelte a főnököt, hogy csak így, nagy hirtelen felvesz
egy második embert; addig Hans akadálytalanul
ellátta a kiszolgálást, még akkor is, mikor a
parasztok tavaszi és őszi karavánjai betódultak,
legfeljebb behítta néha segítségül a könyvelőt.
Érthető tehát, hogy a bolti Hans kicsit csodálkozva
nézte az új embert és úgy érezte, hogy tyúkszemére
taposnak ott a pult mögötti királyságában. De még
nagyobb port vert fel a másik újság, hogy Gisli
Gislason a folyosóról nyíló szövőhelyiséget kapja
lakásul, vagyis a papkisasszony külső szobáját,
amelyiken keresztüljár, valahányszor hazajön vagy
hazulról elmegy; és nemsokára azt is tudták
városszerte, ami Gisli hirtelen felemelkedését meg is
magyarázta, hogy tudniillik ő az esperes leendő veje
és a kisasszony születendő gyermekének apja. A
pletyka tehát, amely Anders asztalossal hozta össze
Rannveig kisasszonyt, közönséges rágalomnak
bizonyult és aki ezentúl még meghallgatja vagy
netán tovább is adja, igazán megérdemli, hogy
alávaló hazugnak bélyegezzék. Maga Anders is
megjárta, mikor kapatos állapotában valami
kétértelműséget mondott erre vonatkozólag —
alaposan képen törülte egy fiatal legény, aki az
esperes halászhajóján szolgált és természetesen
megvédte a kisasszony becsületét.
A család ezúttal is éppúgy buzgólkodott, mint az első
esetben, megrendelték a gyűrűket az adalviki
aranymívesnél és március derekán megünnepelték
az eljegyzést, a könyvelő és könyvelőné
társaságában, egy-egy csésze csokoládé mellett; az
öreg tiszteletesasszony is talpra állt annyira, hogy
lemerészkedhetett a szalonba, sőt tubákot is
szagolgatott megint. De Thurid asszony nem jött el,
nem volt még annyira jól. A rákövetkező vasárnapon
a jegyespár karon fogva sétált a telepen, a
napsütésben és jégolvasztó tavaszi szélben, az
emberek levett sapkával köszöntötték őket, az
asszonyok kijöttek rozzant viskóikból, hogy
megcsókolhassák a papkisasszonyt. A fiatalok
maguk láthatóan elégedettek voltak sorsukkal és
mindenki velük örült. Lassanként a két háziasszony
is talpra állt, most már nemcsak otthon, a
szalonjukban, konyhájukban mutatkoztak, de
gyakrabban látták őket az úton is, a paplak meg a
Ház között, mindenki gondolhatja, hogy volt mit
megtanácskozniuk.
Az esküvőt Szent Iván napjára halasztották, de így is
sietni kellett az építkezéssel, mert hogy külön ház
épült az új párnak, az természetes. Az egész család
együtt szemelte ki a helyet —a főnökék udvara felett,
ahol a két kiskapu volt a belső vidékre vivő útra, úgy
hallótávolságra a Háztól.
Mármost azt hitte volna az ember, hogy ez az
építkezés nagyot lendít majd Anders asztaloson, aki
karácsony óta családostul alamizsnán él, mert hát
mi az a kis tatarozás, amit ilyenkor, halászat idején
csináltatnak a népek? De egy szép napon befut a
parti hajó, egész rakomány építőfával és a
szállítmányt két északi vidékről való tanult ács
kíséri, kiderül, hogy azok fogják felépíteni a házat.
No és Anders? Ne féltsenek engem, mondta s
ravaszul kacsintott egyet, aztán ahogy szokta,
hetykén felnevetve hozzátette: Megélek én a jég
hátán is. — És csakugyan — egy májusi napon mind
a kilenc gyereke rendesen felöltözött tetőtől talpig,
egyenest az üzletből küldtek ruhát nekik, az
asszonynak meg tavaszi kabátot, és elhajókázott az
egész sereg — aki látta őket, annak az egykori nagy
kivándorlás jutott eszébe. Anders könnyedén
hahotázott, viskóját felgyújtotta, mielőtt hajóra
szállt és nem telt bele húsz esztendő, gazdag ember
lett Winnipegben, senki se hítta másként, mint
Anderson építőmesternek.
Elkezdték hát építeni az új házat; a kalapácsütés
reggeltől estig hangzott, nemcsak az egész telepen,
de a napos tavaszi időben elhallatszott a tengeren át
is, ki a szigetekig. A boldog jegyespár minden este
felsétált a telekre, kart karba öltve, látni akarták,
mennyit haladt aznap a házuk, észre se vették és
már a tetőig húzták a falakat, zászló lengett a rúdon.
Mégiscsak szép a világ.
De nemcsak amolyan szólás-mondás, hogy a tavaszi
napos időben a kalapácsütés elhallatszott a tengeren
át, ki a szigetekre. Ez be is bizonyosodott, mint látni
fogjuk.
Már csak három nap volt Szent Ivánig; a lelkész az
irodájában ült és az esküvői beszédén elmélkedett,
igazán nem volt könnyű kigondolni, mit mondjon,
tekintve az előzményeket. És tessék! Éppen most
zavarják. Valaki beszélni akar vele.
— Ki az? — kérdi a lelkész.
— Egy fehérnép a szigetekről, azt mondja,
okvetlenül beszélni akar az esperes úrral.
— Ma nem érek rá, jöjjön máskor, sürgős hivatali
dolgom van.
De a fehérnép a világért sem ment el, a lány újra
benyitott, azt mondta, nem boldogul, a jövevény
letelepedett a konyhában, meg talán nincs is egészen
jól.
— Nincs jól? De hát mit tehetek vele? Nekem felelős
hivatalom van, azt kell ellátnom. Adj neki egy csésze
kávét. És ha beteg, menjen a doktorhoz.
Hiába, a nőszemély csak nem tágított.
— Hát nem bánom, ereszd be, Isten neki — mondta
végül az esperes, mire bebocsátották a hívatlan
vendéget.
— No, mi nyomja a szívedet, leányom? — kérdezte a
lelkész és jól megnézte. Nyomban ráismert, hiszen
ismerte gyülekezetének minden tagját, ezt a lányt is
ő keresztelte, sok, ha húszéves, apját szapora
Helginek csúfolják, mert tizenhat gyermeket
nemzett; mocsokban, nyomorban élnek, az öreget
kétszer is feljelentették lopásért, a gyerekek úgy
nőttek fel, mint a kicsapott birka, egyik erre, másik
arra sodródott. Így van ez. Míg ő a maga nehéz papi
munkájával fáradozik, betolakszik hozzá ez a lány és
nem megy le a nyakáról, persze valami ostobaságot
csinált, amint az már szokás a mi drága
szegényeinknél; várandós, látni rajta, sőt,
hamarosan meg is lesz a gyerek — mintha csak
öröklődnék ezeknél a várandósság. A lány csak ült
előtte, kipirult arccal és a levegőbe bámult, száját ki
se nyitotta. No nézd ezt a megátalkodott teremtést.
A lelkész végül kicsit unta már a dolgot. — Hm... mit
jelentsen ez, leányom, mit akarsz tőlem? Ki küldött
hozzám? És mitől gömbölyödsz ennyire? Talán
bizony rossz útra tévedtél, te lány?
— Hát bizony, nyakig ülök a csávában, az esperes úr
is láthatja. Nem kell hozzá nagyítóüveg. Örülök, ha
Szent Ivánig elviszem.
— Jó, jó, de hát mit tehetek én ebben a dologban?
Gondolom, azt se tudod, ki az apa?
— Az apa? — csattant fel a leányzó. — Vigyen el
engem az ördög, ha nem tudom.
— No, ki az?
— Ki más, mint Gisli.
— Melyik. Gisli?
— Hogy melyik? Hát a híres orgonás, ki volna? De
hát most persze engem meg se lát, meg se hallgat,
mivelhogy ilyen nagyúri atyafisághoz jutott. A
helyemen meg felmondtak, szeretném tudni, hol
szüljem meg a porontyomat? Talán egy bokorban,
mint a birka? Talán mindjárt legelni is menjek?
Nem tudtam okosabbat kitalálni, hát eljöttem ide.
És bizonyítani tudom ám, meg is esküszöm, ha kell,
hiába várandós a papkisasszony, ott nem Gisli járt,
legalábbis az elején nem, mikor a kisasszony
vastagodni kezdett. Már most azt kérdem, mert hát
a tiszteletes urnak tudni kell, engem is a tiszteletes
úr tanított keresztyénségre, mit gondol, keresztyéni
dolog ez, hogy ellopják tőlem azt a nyomorult fickót,
ha már ilyen gazember? Nekem még ágyam sincs, se
senkim, akihez forduljak, a kisasszonynak meg itt az
egész paplak meg a Ház meg az uraság.
Sokáig járatta-e a száját a hívatlan vendég vagy nem
— a beszélgetésnek mindenesetre megvolt az
eredménye. Sürgősen összehívták a családi tanácsot
a Házban és miután megtárgyalták a dolgot, Gisli
Gislason orgonistát minden előzetes figyelmeztetés
nélkül kitették az üzletből, sőt felmondták neki a
kosztot-kvártélyt is a paplakban. A fiatalembert
annyira lesújtotta, ami azon az estén így hirtelen
rászakadt, hogy tiltakozás nélkül összeadatta magát
a szapora Helgi lányával, tűrte, hogy elszállítsák a
szigetekre feleségével, meg egy zsák rozsliszttel és
egy láda cukorral. Kártérítésképpen még egy kis
orgonát is kapott abból a fajtából, amit
bizományban tartott a főnök. Az eyviki uraság
gyorsan cselekedett, ha a szükség úgy kívánta. Gisli
csak két év múlva tudta meg, mi történt valójában
azon az estén, akkor aztán elvált a feleségétől és
délre hajózott, hogy tökéletesítse orgonáló
tudományát.
6
WINDEN ELSIMUL...

Érthető volna, ha ezek után azt kérdezné valaki,

hogy ugyan a papkisasszonnyal mi lett végül is?
Talán hiába építtették neki azt a házat, a főnökék
udvarán túl? Talán másodszor is világra hozott egy
gyereket, anélkül, hogy férjhez ment volna?
Nem, erről szó sincs, a ház nem épült hiába és a
papkisasszony gyereke nem házasságon kívül
született. Abban a családban ilyen botrányos dolog
nem eshetett meg. Hogy miért nem? Mert finom úri
család volt, a legelső azon az egész vidéken.
Igaz ugyan, hogy a kisasszony nem ahhoz ment,
akihez kellett volna, de sebaj, arra az időre, amikor
kellett, férjhez ment, éspedig férfiemberhez. Nem
éppen előkelő vőlegény, annyi bizonyos, de jó
családból való, ha régebbi elődeit nézzük, papi
családból, és nem is egészen tanulatlan ember, ha
amolyan magánakvaló is; becsülete pedig igazán
szeplőtlen, ami elég kivételes manapság — Hans volt
az, a bolti Hans.
Szent Iván napján adták össze őket a paplak egyik
szobájában, a tanúk és az esperesné jelenlétében.
Hans a legjobb ruhájában volt, megfésülve,
megborotválva, és úgy figyelte, úgy hallgatta, amit
az esperes a kézikönyvből olvasott, mintha burkolt
célzásokat gyanítana a szavak mögött; arája mellette
állt, érett asszonyiságában, élete legszebb idejében,
mint a bőség képe, mint a gyümölcsterhe alatt
meghajló fa. Még aznap beköltöztek az új házba és
másnap megszületett a kis Katrin Hansdotter. Hans
pedig, a bolti Hans, aki tizennégy évig egy
kátránypapírral fedett faviskóban lakott a könyvelő
telkén és téli estéken belesett a világos ablakokon,
segédkönyvelő lett és a főnök sógora, szóval —
számottevő ember a telepen, azonkívül családapa,
házigazda és hites ura a környék legvagyonosabb
lányának. Nem csoda tehát, ha a lelkész a szószékről
a béketűrőket emlegette, népünk hallgatag fiait,
azokat, akik „kevesen voltak hívek” és „eztán sokra
bízatnak”; az Úr utódokkal áldja meg őket, hogy
dicsérjék az Ő nevét most és a jövőben. Áldott az Úr
neve.
Így hát senki se mondhatta, hogy Thurid asszony, a
húga jó híréért vívott kíméletlen harcban vereséget
szenvedett; ámbár fényesnek se mondhatta senki a
győzelmét. Az utolsó percben sikerült ugyan
megmenteni a helyzetet, de a megoldás csak
amolyan szükség-megoldás volt, a bolti Hansszal
való sógorság kétségtelenül lejjebb szállította a ház
társadalmi nívóját. Gisli Gislason jóformán
semmilyen rokonsággal nem dicsekedhetett, az igaz,
de szépreményű fiatalember volt és ráadásul híres
énekes; a főnökné asszony hát nagyon szívére vette,
hogy ezt a Gislit csak úgy egyszerűen eltüntették a
színről. De mit csináljon az ember, ha minden balul
üt ki? Úgy segít magán, ahogy tud. Thurid asszony
elkeseredésében megparancsolta, hogy a két
kiskaput, az udvaruk végében két oldalt — azt is,
amelyik az új ház mögött van, meg azt is, amelyik
előtte — még a húga esküvője napján deszkázzák be,
és dróttal is fonják át jó erősen, annak jeléül, hogy a
két ház között az udvaron keresztül nincs átjárás.
Akinek mégis dolga volt odaát, vagy onnan hozzájuk
kellett jönnie valami okból, jókora kerülőt tehetett.
De vajon a kapuk beszegezésévél sikerült-e Thurid
asszonynak helyreállítania megrongált egészségét?
Nem, csodálatosképpen ez sem használt, legalábbis
nem eleget. Ki se mozdult a szobájából, a
függönyöket nem engedte félrehúzni, mert a feje
nem bírta az erős napsütést. És mit mondott a
doktor? Hogy utazzék el, más nem segít rajta.
Thurid asszony hát elutazott. Egy este elvitte a parti
hajó, és a Ház ablakain mos már félrehúzták a
függönyöket.
Sok kellett pedig hozzá, hogy otthagyja az urát,
gyerekeit, talán hosszú hónapokra. Más is tudta, hát
még ő maga, hogy nélküle olyan az a ház, mint
ballaszt nélkül a hajó. Az ura rá is kapott az
italozásra, már azon az őszön, hol a doktorral
koccingatott, hol valamelyik környékbeli pappal,
vagy módosabb gazdával, napról napra később
feküdt le. A házban meglazultak az erkölcsök, a
gazdasszony nem bírt a gyerekekkel. A legidősebb
lány tizennégy éves volt, a húga tizenhárom, aztán
egy tizenegy és egy kilencéves fiú következett, majd
egy öt- és egy hatéves lányka. Mind sikerült
gyerekek voltak, ha a tanulásban nem is tüntették ki
magukat. Kivált a két legidősebb duzzadt az erőtől,
már konfirmálás előtt nagylány volt mind a kettő, a
gyerekjátékokból régen kinőttek, fiúk közé
kívánkoztak. És mivel munkára nem fogták, viszont
bőségesen táplálták őket, majd kicsattantak az
egészségtől, s ha fésülködtek, hajuk valósággal
szikrázott a villamosságtól. Vonzó fruskák voltak
már ebben a zsenge korban. Reggel nehezen bújtak
ki az ágyból és azzal szórakoztak, hogy egymás ujját
ropogtatták. „Hány zabigyereked lesz?” — ez volt a
neve a játéknak, és nagyon élvezték, de vigyáztak,
hogy csak a paplan alatt csinálják, az anyjuk meg ne
lássa. Az újságok tárcarovatait olvasták, a leckével
nem sokat törődtek és hol itt, hol ott fájt valamijük,
úgyhogy az orvos nem engedte őket rendszeresen
iskolába járni, csak olykor-olykor. A két fiú viszont
legény volt a talpán, kormányos akart lenni mind a
kettő, nagyapjuk hajóján trágárságokat tanultak a
matrózoktól és otthon is el-elszólták magukat, a
mosakodásról igyekeztek elfelejtkezni, általában
minden effélében az egyéni szabadság sérelmét
látták, és a világért nem lehetett rászoktatni őket,
hogy letöröljék a lábukat, mielőtt a szobába lépnek.
Anyjuk minden mozdulatukra ügyelt, láthatatlan
pórázon tartotta gyerekeit, főleg a két nagyobb
lányt. Ezek a lányok hiába is álmodoztak volna arról,
hogy a maguk módján éljenek, úgy, ahogy a
természet diktálja — mindennap szépen le kellett
feküdniök idejében. A főnökné még azt is számon
tartotta, hogy milyen lányokkal barátkoznak és ha
fiúval találtak szóba állni az úton, tüstént
felelősségre vonta őket, értésükre adta, hogy a
lányoknak csak a szemetje áll ki az útra
halászfiúkkal trécselni, és vigyázzanak, mert nem
nőttek még ki abból a korból, mikor vesszővel
szoktatják rendre a gyereket — igaz, hogy ezt a
fenyegetését Thurid asszony nemigen próbálta
beváltani, mióta a kis Gudlaug, a legidősebb lány a
fejére nőtt. Kislányos ruhában járatta őket,
szigorúan tilos volt mást viselniük, hiába voltak már
nagylányok. Nem csoda, ha gyakran féktelenebbek
voltak a kelleténél, minden természetes
életmegnyilvánulásuk tilalomba ütközött, gyereknek
kellett lenniük, jól nevelt, illedelmes úri
kislányoknak, nyűgöt akasztottak a lábukra, anélkül
egyet se léphettek. A fiúk viszont nem nőttek még
olyan nagyra, hogy anyjuk tartott volna tőlük, hát
gyakran csattant a tenyere a fülük tövén, jóformán
egy nap se múlt el anélkül. De keménykötésű fickók
voltak, sose nyafogtak, inkább grimaszt vágtak az
anyjuk háta mögött, mikor a fenyítés után kiosontak
a szobából. No és most mindez egyszerre megszűnt,
az anyjuk eltűnt külföldre és megrendült a ház
erkölcsi szilárdsága, mintha lekapta Volna róla a
tetőt a szél. A lányok is még a fiúk is azt hítták
vendégül akit akartak és akkor, amikor eszükbe
jutott, aztán már hívatlanul is jöttek a pajtások,
legfeljebb a hátsó kapun át. Hovatovább maga a Ház
lett a legduhajabb mulatságok színhelye a telepen,
kihallatszott a nóta, harmonikaszó, táncoltak,
sikongattak, és egyik éjjel, az őszi nagyhalászat
idején zsúfolásig megteltek a szobák matrózokkal
meg lányokkal, a gazdasszony tehetetlen volt,
kétségbeesésében felverte az öreg tiszteletest meg a
feleségét, mert bizony pálinkát is hoztak a vendégek,
sőt uram bocsá’ — a kisasszonykákon is érzett az
átkozott szag. De a házigazda vígan koccintgatott
egy messziről jött pappal az irodájában és
kijelentette, hogy őt ne zaklassák, mert ő fütyül
mindenre. Az öreg tiszteletesnét ágyba döntötte az
eset, úgyhogy aztán már éppen nem volt kihez
folyamodni az éjjeli duhajkodók ellen. De a főnök
mégis azt írta a feleségének Dániába, hogy otthon
minden rendben van, a világért ne siessen haza,
mielőtt egészsége teljesen helyre nem áll. Az
esperesné is csak burkolt célzásokig merészkedett a
levelében, félt, hogy Thurid asszony összeroppan, ha
megtudja, mi történik a házában; azzal végezte hát
sorait, hogy jó egészségben vannak mindnyájan,
hála legyen az Úrnak.
Ezekből a levelekből persze, könnyen kiolvashatta
akárki, hogy mennyire hiányzik otthon a
háziasszony, kivált a férj árulta el magát, hiszen
nyilvánvaló volt, mire használja szabadságát, ha
annyira ajánlja feleségének, hogy csak maradjon
mennél tovább. A lelkészné leveléből meg éppen
kiérezhette volna az olyan gyors felfogású asszony,
hogy baj van otthon a gyerekekkel. És Thurid talán
sietett haza, hogy átvegye újra háza kormányzását és
jó mederbe tereljen mindent? Szó sincs róla. Azt
írta, örül, hogy mindnyájan egészségesek, reméli,
így lesz továbbra is. Vagyis — nem értett meg
semmit. Magáról annyit mondott, hogy kicsit javult
az állapota, el is utazott az üdülőhelyről, most már
Koppenhágában van, de természetesen állandó
orvosi felügyelet mellett, és a doktor nem engedi,
hogy hazautazzék, amíg idegei teljesen meg nem
nyugodtak, legalább tavaszig ott akarja még tartani.
Hát igen — a jó főnökné asszony negyvenéves
elmúlt, az öregség közelről fenyegette; ki tudja, talán
neki is, mint házanépének, a szabadság kellett, ha
többre nem, egy esztendőcskére, amíg késő nincsen.
Elvégre csak egyszer él az ember.
Eltelt hát a tél is ebben az általános kavarodásban.
Szinte hihetetlen, hogy elvadultak ezek a drága
gyermekek néhány rövid hónap alatt. A lányokat
mintha kicserélték volna külsőleg is, hosszú ruhát
varrattak maguknak, nappal aludtak, éjjel táncoltak,
keresztyéni kötelességüket pedig úgy elhanyagolták,
hogy az esperes húsvétkor egy paptársához küldte
őket, az ország belsejébe, de harmadnap hazajöttek
gyalog, havas latyakban, csontig ázva, mert tudták,
hogy bál lesz otthon, a telepen.
Aztán valamikor májusban hazajött Thurid asszony.
Nem ványadtan és fakón, ahogy elment, de nem ám,
csuda, mennyire összeszedte magát, alig ismertek
rá, mintha nem is az ő főnökné asszonyuk lenne.
Dán divatú ruha volt rajta, kalapja körül piros
szalag, a lányai csak úgy nézték, mikor kiszállt a
csónakból — nem is látták rajta többször azt a
kalapot. Beszédes szemével bizony sokat zavarba
ejtett az ott álldogálók közül, amíg felment a
kőpadra, és a testtartása — ahogy elhaladt előttük, a
telepen át, a Ház felé: íme, az előkelő úrihölgy, érett
szépsége teljében, egy virágzó asszony, akinek
mindene megvan, az ifjúság hívságaiból már kinőtt,
de az öregség szele még nem érintette, meg. Aki
látta, nem kételkedett benne, hogy helyreállott az
egészsége.
Még aznap levetette a dán ruhát, ujjast öltött és
átvette háza vezetését, mintha mi sem történt volna.
Erélye a régi volt, a bútorokat letollazták, minden
porszemet elűztek, még olyan helyekről is, ahol
senki se láthatta, az ezüstöt kifényesítették, a
fűszeres tégelyek megint úgy álltak a konyhai
polcon, mint a rendíthetetlen csapatsorok, a lányok
hosszú ruháját felszegték, a rojtokat levágták, a
fiúkra szigorúan ráparancsoltak, hogy töröljék le
lábukat, mielőtt a szobába lépnek és mossanak kezet
étkezés előtt. (Persze, eredmény nélkül.) Este a ház
körül ólálkodó ifjú hadakat elzavarták, a lányoknak
a szobában kellett maradni és dán leányregényeket
olvasni, amelyeket anyjuk hozott Koppenhágából. A
harmadik éjjelen, mikor a két fruska már nem bírta
a rabságot és éjfél után egy órakor szökni próbált az
ablakon át, betoppant az anyjuk, az idősebbiket
lerángatta a párkányról és lekent neki egy hatalmas
pofont, nem nézte, hogy már nagylány; sőt nem is
érte be a pofonnal, ilyen olcsón ne ússzák meg a
haszontalanok, végig kellett még hallgatniuk egy
szigorú prédikációt a tiszta erkölcsről, míg odakinn
madarak daloltak a tavaszi éjjel bódító
derengésében; kioktatta őket az emberi magatartás
értékfokozatairól, a kétségbevonhatatlan
tisztességtől és méltóságtól le egészen a szajhaságig
és vérbajig, míg végül a két lány sírva fakadt, anyjuk
felterelte őket a hálószobájukba, mint az
összekötözött lábú báránykákat, és rájuk zárta az
ajtót. A könnyelműséget, rendetlenséget gyökerestül
kiirtották ebben a házban.
Másnap uzsonnát adott a főnökné gyógyulása
örömére, meghívott néhány tekintélyesebb asszonyt,
kávéra, csokoládéra, aztán meg ő ment él az
ismerőseihez, de volt egy, akit se meg nem hívott, se
meg nem látogatott — a húga, Rannveig, a bolti
Hans felesége. Úgy határozott magában, hogy csak
hadd bűnhődjön továbbra is: a két ház között ne
legyen átjárás. De nehéz a könnyelműséget
leküzdeni, alig győzted le a szomszédod házában,
látod, hogy nálad ütötte fel a fejét; ha valaki, hát
Thurid asszony igazán tapasztalhatta, mennyire igaz
a szólás-mondás, hogy könnyebb száz bolhát
megőrizni, mint két lányt, ha ugrabugrálni van
kedvük. Nincs a világon terhesebb feladat ennél: két
fiatal lányra ügyelni éjjel-nappal, akinek legfőbb
ideálja a nagybetűs Szabadság, hiába erőltetnek
gyerekruhát rájuk. Kivált annak nehéz, aki áldott
állapotban van, mint Thurid asszony volt. Már túl is
haladta az idejét, csak különös betegsége miatt
húzódott ilyen sokáig a terhessége, legalábbis ezt
próbálta elhitetni az emberekkel. Az embernek
megáll az esze, panaszkodott az öreg tiszteletesné,
hogy milyen koraérett ez a mai fiatalság; bezzeg ő a
lányait húszéves koruk előtt nem küldhette
Reykjavikbe, nem voltak még elég érettek. És hogy
kíváncsiskodnak, mi mindent nem kérdeznek ezek a
mostani gyerekek! És Thurid asszony végül mégsem
tudott másként segíteni magán, elküldte a két
nagyobb lányt Reykjavikbe, a felső lányiskolába,
szeptember közepén elutaztak és akkor végre csend
és nyugalom lett megint a Házban és a Ház körül.
7
ERÉNY ÉS NYOMORÚSÁG

Az évek úgy suhannak tova, mint „éjjel a szél”.

Hová tűntek az ifjúság friss színei? Egy reggel
felébredünk és a hajunk fehér, orcánk sápadt, ránc
húzódik a mosolygödröcske helyén. Eyvikben is
eljárt az idő.
A megboldogult lelkész akkor állt utoljára az oltár
előtt, mikor unokáját, Gudlaugot összeadta a
nagyreményű délvidéki jogásszal; fényes lakodalom
volt, ha nem is olyan, mint Rannveig kisasszonyé
lett volna annak idején Bögelund kandidátussal, ha
nem csak felkészülnek rá, de meg is tarthatják. Egy
héttel azután meghalt az öreg tiszteletes, szélütés
végzett vele, és hitvese a következő télen utána
ment. Vagyonukat, amely elég tekintélyesnek
számított abban az időben, Thurid és Rannveig
örökölték. Kevéssel halála előtt még két
motorcsónakot is vett az esperes, mind a két lányra
jutott egy-egy. De a testvérek a temetésen nem is
köszöntötték egymást, külön-külön sírtak, és
Rannveig nem remélhette, hogy a Ház valaha is
megkegyelmez neki, hiába örökölte a nagy vagyont,
és az ura, Hans, hiába vált meg az üzlettől már
évekkel azelőtt. Nem, ahhoz több kellett. Se ingó, se
ingatlan vagyonnal nem moshatta le a foltot, amit a
család becsületén ejtett, mikor annak idején a kis
Katrinnal tehérbe esett. Éppen ezért nem is
számított a családba, inkább csak a szegények között
forgott. Évről évre jobban visszavonult és egy idő óta
betegeskedett is, szőni régen nem tanított már
senkit, fáradtan ült a szövőszékében és szőttese fölé
görnyedve zsoltárokat olvasott. Végül már ő maga se
dolgozott, szövőszékét por és pókháló lepte.
Megöregedett idő-nap előtt, külsejét elhanyagolta,
haja megőszült, foga kihullott, telt formái
eltorzultak. Hovatovább semmiben se különbözött
már a tizenhárom gyerekes szegény asszonyoktól.
Piszkosnak mondták még a tulajdon otthonában is
és sokan csodálkoztak, hogy annyira együgyű,
hiszen jó családból való lány volt. Pedig csak rosszul
hallott. De jó volt mindenkihez, mint azok a
sokatpróbált öregasszonyok, akik tíz gyereket
kísértek a temetőbe, látták a házukat leégni, férjüket
a hullámokba veszni; igen, ilyen volt ő is, segített
akin csak segíthetett, az urával is jól bánt, de több
gyereke nem született a kis Katrin után. És a kis
Katrin talán nem volt kedves a szívének? Az volt
bizony, nagyon szerette, ámbár sokat sírt is miatta.
Hogy mért sírt Rannveig? Aki sokat sír, abban mind
több régi emlék tolakszik fel, és csupa szomorúbbnál
szomorúbb. Elsősorban — a kis Katrin Hansdotter
beteges gyermek volt, sokszor feküdt lázasan, nem
kellett neki több, mint hogy megfázzon kicsit, abból
is hosszú betegség lett; a doktor azt mondta, a
mirigyeivel van baj. Mikor meg nem volt beteg és
kiment a gyerekek közé játszani, szép tavaszi
napokon, a többi mind ügyesebb volt nála, ő nem
tudott olyan gyorsan futni. Ilyenkor lefeküdt a
földre, és megütötte magát. Vagy csak úgy sírdogált
egy kövön és ha valamelyik hozzá talált érni, már
lefordult és persze még keservesebben sírt, kiabált,
hogy bántották, verekedni próbált, mire
visszaütötték s akkor meg azért sírt, hazaszaladt és
panaszkodott az anyjának, A gyerekek nem is
szerették, ha kiment hozzájuk játszani, azt mondták,
nyafka és ráadásul árulkodó. A főnökék ikrei, akiket
— miért, miért nem, Alfrednek és Editnek
kereszteltek, talán mert izlandi nevet nem találtak
elég finomat nekik — majdnem egykorúak voltak
vele és olyan szép gyerekek, hogy az egész
környéken nem akadt párjuk. Egyszer az történt,
hogy az ikrek beálltak egy gyerekcsapatba,
amelyikben a kis Katrin is játszott. Nemsokára
kijöttek értük a Házból, és aznap már nem is
játszhattak odakinn. Pár nappal később
megismétlődött az eset annyi különbséggel, hogy
Thurid asszony még alaposan el is náspángolta
gyönyörű csemetéit, amért Katrin Hansdotterrel
játszottak, holott ő ezt egyszer s mindenkorra
megtiltotta. Csak nem tűrheti, hogy az ő dán
gyerekei — mert a rossz nyelvek így csúfolták az,
ikreket a nevük miatt — olyan gyerekekkel
játszanak, aki nyilvánosan tulajdonképpen nem is
létezik. Attól fogva az ikrek mindig kizavarták a
kislányt, ha látták, hogy be akar állni a csapatba,
sárral dobálták és csúf szavakat kiáltottak utána,
mivel pedig a főnökék ikreinek vezető szerepük volt
a korukbeliek között, hamarosan a többi is úgy tett,
ha a kis Katrin Hansdotter játszani akart velük,
gyorsan összeszedtek egy csomó sarat, kavicsot és
felvonultak ellene, elüldözték, mert hogy ő
törvénytelen. A kicsi zokogva szaladt haza,
elpanaszolta mit csináltak vele és akkor az anyja is
sírt. Ezért aztán a kis Katrin nagyon boldogtalan
gyermek volt és a papkisasszony is többet tudott a
világról, mióta tapasztalta, hogy a szegény
asszonyok gyerekei, akikkel annyi jót tett,
törvénytelennek csúfolják és sárral dobálják az ő
szemefényét. De mégse keseredett el az egész világ
ellen, minden bántalom miatt külön sírt. Anya és
leánya együtt sírdogáltak, egymást átölelve.
Aztán egyszer megint megbetegedett a kislány és az
anyja most már azért sírt, mert féltette a gyermek
életét; de Hans, az egykori bolti Hans, nappal is
ágyban hevert, a tubáklevet az ágya mellett álló
éjjeliedénybe köpködte; izlandi-amerikai újságokat
olvasott, csak akkor kelt fel, ha tyúkjaival kellett
bíbelődnie, mert volt neki hét darab. Hatvanon fúl
járt már és pocakosodott, de tetvek nem kínozták,
mióta megházasodott, felesége már az első évben
kitisztította a férgektől és ilyenformán mégis lerótta
tartozását, kárpótolta a sabadill-magért, amit
valamikor meg kellett volna vennie Koppenhágában,
de elfelejtkezett róla. Hans olyan élhetetlen volt
szárazon és vízen, hogy jószágállománya sose
gyarapodott többre egyetlen tehénkénél, a hét
tyúkot nem számítva. Mikor pedig a felesége
vagyont örökölt és váratlanul egy egész motorcsónak
került birtokukba, eladta a motorost potom pénzért
a sógorának, mert elhitte neki, hogy az ilyen sziklás,
köves partokon könnyen ráfizethet a kényes
portékára, akármelyik percben összetörhet és akkor
rengeteg pénzbe kerül az új felszerelés, bizony sok
ember koldussá lett már ilyen módon. Azt is mondta
a sógora, hogy a megboldogult esperesnek se jutott
eszébe motorost venni, csak most, mikor második
gyermekkorát élte.
Ezért aztán a bolti Hans örült, hogy szerencsésen
túladhat a veszedelmes portékán.
No és máskülönben hogy éltek egymással a
házasfelek? Példás házasság volt, az ő otthonukban
soha senki egy rossz szót nem hallott. Hans eleinte,
mikor még az üzletben dolgozott, éberen ügyelt a
felesége minden lépésére, akárhányszor beállított a
házukba, napközben, mikor az asszony legkevésbé
várta, bekukucskált az ajtórésen a szobájába és ha
látta, hogy maga van, visszasietett a boltba, de ha
idegent talált a házban, arra lecsapott, mint a
jégverés. Nem szerette a vendéget. És ha a felesége
ment el valahová, negyvenötven lépésről követte,
megvárta a ház előtt, ahová bement, ha sokáig
maradt, még be is zörgetett és azt mondta, hogy
várja a feleségét. Évről évre kevesebben fordultak
meg náluk és Rannveig kisasszony is mind
ritkábban ment el hazulról. De arról a szokásáról
sose tett le a bolti Hans, hogy esténkint, sötétedés
után, magányosan kószáljon a telepen. Azt mondta,
csak kimegy, megnézi, milyen az idő és a
legképtelenebb helyeken mászkált a sötétben,
sövénykerítések, palánkok mögött; sokszor nyakig
sárosan került haza, szögesdrót nyomaival a
nadrágjában, ha esett, csuromvizesen, ha fagyott,
hasadozott körmökkel. Megtörtént az is, hogy a
kutyák ráugrottak és összeharapdálták.
A kis Katrin, azon a tavaszon, amikor tízéves lett,
súlyosan megbetegedett és úgy látszott, hogy ez
most valami más, mint a megszokott
gyengélkedései. A fejével volt valami baj, hasogató
tarkófájással kezdődött és nagy bágyadtsággal, de
hirtelen felszökött a láza és tűrhetetlenül fájt a feje.
Anyja éjjel-nappal őrizte, csak olykor váltotta fel pár
órára valamelyik jólelkű szegény asszony. Az ilyen
kis telepen nevezetes újság még egy súlyos
gyerekbetegség is, már az a kis izgalom is
változatosságot jelent, amire bizony szükség van. Az
emberek, ha találkoztak az úton, részvéttel
kérdezték egymástól: Hogy van a kis Katrin
Hansdotter? És mikor a doktor egy szép tavaszi
napon elment a Ház előtt — akkor már híre járt a
telepen, hogy a gyermek eszméletlen — a főnökné
asszony is kihajolt a nyitott ablakon, ő is
megkérdezte: Hogy van a kis Katrin Hansdotter?
Nem sok remény volt, sajnos, és a doktor elszánta
magát az utolsó kísérletre, hogy megoperálja a
kislányt. Elhívták a bábát, meg egy másik asszonyt,
akinek jó keze volt a betegekhez, a doktor elaltatta a
gyermeket és meglékelte koponyáját a fül mögött,
kiderült, hogy tályog van az agyán, a tályogot
kitisztította. A beteg este fel is eszmélt kis időre,
ránézett az anyjára, de éjjel megint rosszabbul lett,
minden addiginál hevesebb fájdalom kínozta,
agyára megint köd borult. A doktor éjfélig mellette
maradt, a két asszony is virrasztott, de az anya
halálos fáradt volt, elnyomta az álom. Végre a
doktor jó éjszakát kívánt és elment, de meghagyta,
hogy másnap korán reggel üzenjenek neki.
Rettenetes éjszaka volt. A gyermek őrjöngött
kínjában és reggel görcsökben fetrengett. Mire a
doktor eljött, az anya az ágy mellett ült, ölében
tartotta a halott kislányt. A doktor el is ment
mindjárt. Pár perccel kilenc óra előtt lehetett, mikor
a főnökék háza elé ért, Thurid asszony megint az
ablakban volt, kihajolt és megkérdezte:
— Hogy van a kis Katrin Hansdotter?
— Meghalt — felelte az orvos és továbbsietett.
Thurid asszony akkor bement a szobájába,
gondosan megfésülködött, felvette izlandi ünneplő
ruháját, megtűzte álla alatt a rojtos bársony főkötőt:
termetre anyjához hasonlított, ő is hasasodott
öregségére, vörösbarna haja őszült; már helyenként;
de évről évre tekintélyesebb, méltóságosabb lett,
olyanforma, mint a képeken a nagyúri izlandi
hölgyek, nemzeti díszükben. Behívatta az irodából
az urát és megmondta neki, hogy borotválkozzon
meg, vegyen fekete kabátot, kemény gallért és
kemény kalapot.
— Meghalt a kis Katrin Hansdotter. Aztán
megparancsolta, hogy nyissák ki a két kiskaput az
udvar végében, kétoldalt, azt is, amelyik a Hansék
háza mögött van, meg azt is, amelyik előtte letépték
hát a rozsdás szegesdrótot, lefeszegették a
deszkákat, Thurid asszony pedig selyemkendőbe
burkolózott, karon fogta az urát és elindultak, kart
karba öltve lépdeltek végig a zöldfüves udvaron, a
tavaszi napon, talpig feketében, szótlanul és
méltóságosan.
A bolti Hans bocsátotta be őket. A főnök a
szalonasztalra tette keménykalapját és ébenfa
sétabotját, aztán követte életepárját a hálószobába.
Az anya akkorra eligazított mindent halott gyermeke
körül, az ágy fejénél állt, fájdalmas tekintettel;
egyszer csak meglátja nénjét a küszöbön, ahogy ott
áll, annyi év óta először, mint a megtestesült
nagylelkűség és méltóság.
Mesélik, hogy a nornák, a jó és rossz sorsok
irányítói egy napon valamennyien hivatalosak
voltak uruk asztalához. A házigazda bevezette
vendégeit a lakomaterembe; a legtöbb már régóta
ismerte egymást, de kettő közülük most találkozott
először. Hogy ki volt ez a kettő? Egyik az Erény,
másik a Nyomorúság. Ez a vendégség éppen a kis
Katrin Hansdotter halála napjára esett — Erény és
Nyomorúság találkoztak, testvéri csókkal üdvözölték
egymást uruk színe előtt, hogy attól fogva
elválhatatlanok legyenek. A kis Katrin halála volt
barátságuk záloga.


Az északi mondavilág alakjai.
HALLDÓR KILJAN LÁXNESS

1902-ben született Reykjavikban, Izland

fővárosában. Szülei egyszerű emberek voltak; apja
útépítő munkás, anyja falusi takács lánya.
Gyermekkorát vidéken töltötte, apja földet bérelt
egy partmenti tanyán, Laxnessen, amit az író később
névnek választ. Itt ismerkedett meg az izlandi
parasztok és halászok küzdelmes életével, a sokat
betegeskedő gyermek itt hallgatja nagyanyja meséit,
az északi ősmondákat, regéket. Ezek az élmények
szolgáltak írói alkatának alapzatául, s végigkísérik
egész életművét.
Fiatalon kezdett írni, még nem volt húszéves,
amikor első versei megjelentek. Alig ért véget a
világháború, útra kelt, bejárta fél Európát, mint
nagy északi írótársa, Sigrid Undset, katolizált és
néhány hónapot egy luxemburgi kolostorban töltött.
Az ezt követő időszakot, mint Laxness rövid
katolikus korszakát emlegetik. 1923-ban elbeszélései
jelentek meg s egy év múlva „Szent hegy” című
kötete, „Részletek egy ifjú fejlődéstörténetéből”
alcímmel. Ezek a korai írások kísérletek, amelyeken
erősen érződik a német expresszionista próza
hatása. Következő műve, a „A kasmiri takács”, az
északi irodalmi világban már általános elismerést
váltott ki. Ez a kötet egyúttal leszámolás a vallási
élménnyel, Laxness írói fejlődésének ígéretes
állomása, amely szellemi arculatának új vonásait
tükrözi.
Az 1932-ben megjelent „Salka Valka” című
regényére már a távolabbi külföld is felfigyelt,
kiadják angol fordítását. Ettől kezdve az egész világ
irodalmi közvéleménye számon tartja a harmincéves
izlandi írót, a kisemmizettek és elesettek életének
krónikását, akinek írói szándéka félreérthetetlen:
bevilágítani azoknak a szakadékoknak a
mélységeibe, amelyek a kapitalista világban az
uralmon levőket elválasztják a nincstelenektől,
kizsákmányoltaktól, megbélyegezni a politikai és
gazdasági elnyomást. A regény a századforduló
korában játszódik, parasztokról szól, s az író
megvillantja benne az elnyomottak politikai
öntudatra ébredésének messzi távlatait. A „Salka
Valka” egy hányatott életű, apátlan lány története,
„századunk irodalmának egyik legmesteribben
megrajzolt női regényalakja” — írják kritikusai, s
több mint húsz év múlva elsősorban ezért az
alkotásáért kapja Laxness a Nobel-díjat. „A jó
papkisasszony”, mely most kerül fordításban a
magyar olvasók elé, kitűnő kisregény, egy magányos
lélek vergődéséről szól. Példázat a polgári
társadalom képmutatásáról és önzéséről, amely, ha
érdekei úgy kívánják, nem könyörül meg a saját
véréből valókon sem. Minden sorában hiteles
emberi dokumentum; a gúny és a szánalom, az
irónia és megértés hangja úgy váltják egymást
benne, mint az izlandi tájban a vulkán és az északi
fény. A harmincas évek végén, a „Ljosviking”-ban
egy elfelejtett költőnek, a szegények védelmezőjének
állít emléket. Ezután egy regénytrilógia következik:
„Izland harangja”, „A lenszőke lány”; „Az égő
Koppenhága”. A XVII. és XVIII. században játszódó
regény-ciklus az izlandiak nemzeti öntudatra
ébredésének, a dán elnyomással szemben folytatott
küzdelmek története. A magyarra is lefordított
„Független emberek”-ben ismét a kisemmizett
szegények igaza mellett tesz hitet; ez a kitűnő
parasztregény írói pályájának újabb, jelentős
állomása. „Gerpla” című művének tárgyát az izlandi
mondák világából meríti; ködös mítoszoktól
megfosztott, hamis történelmi elképzelésekből
kijózanító elbeszélés arról, hogy éltek a hódító, hős
vikingek itthonmaradottjai hazájukban. Drámát is
írt: „Ezüst hold” című színművét „Eladott bölcsődal”
címen előadták a magyar rádióban is.
Az író a két világháború között három évet töltött
Kanadában és az Egyesült Államokban, ahol tanúja
volt a nagy gazdasági válságnak. Két ízben a
Szovjetunióban megfordult. Ez utóbbi úti
élményeiről ízesen, az egyszerű izlandi halászok és
földművesek nyelvén „A keleti út” és „Az orosz
mese” című köteteiben számolt be.
Egyik utolsó műve, az 1948-ban megjelent
„Atomtámaszpont” városi regény, Reykjavikban
játszódik a második világháború után. Amerikai
katonák, különc hajlamú írók és művészek, erkölcsi
egyensúlyukat vesztett polgárok, kallódó, céltalan
fiatalok népesítik be a regény lapjait — szinte
látomásszerű képekben mutatja be egy hanyatló
társadalom lassú felbomlását. A regény értelmét
egyik hőse az utolsó sorokban így fogalmazza meg:
„Akik eladják az országot, sohasem győzhetnek.
Azoké lesz az ország, akik felépítik...”
Laxnesst 1953-ban a Béke Világtanács tagjává
választották és békedíjjal tüntették ki, 1955-ben,
miután harmadszor jelölték már, elnyerte az
irodalmi Nobel-díjat.
BIRKÁS ENDRE