JENNY COLGAN

Találkozzunk
a Cupcake Kávézóban

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2013

A fordítás alapjául szolgáló mű

Jenny Colgan: Meet Me at the Cupcake Café

Fordította

ALFÖLDI ZSÓFIA
„Az első betűtől az utolsóig színtiszta élvezet.”
Sophie Kinsella
 Jenny Colgan méltatása

„Nagyon, nagyon vicces.”

Express

„Isteni Vígjáték.”

Red

„A nyaraláshoz ugyanannyira elengedhetetlen egy Jenny Colgan-regény, mint az Alka Seltzer

napozás után és megfelelő számú szandál.”

Heat

„Lendületes, mulatságos, szívbe markoló, jól megírt.”

Daily Mail

„Roppant szórakoztató, és nagyon vicces.”

Cosmopolitan

„Mulatságos, ötletes, letehetetlen.”

Closer

„Csajos regény morális felütéssel.”

Mirror

„Különös mese szerelemről, munkáról és az élet értelméről.”

Company

„Ügyes, szellemes szerelmi történet.”

Observer

„Tele van olyan poénokkal, amelyeken az ember hangosan fölnevet… nem lehet letenni.”

Woman

„Női író, mégis más… soha nem fél új dolgokkal próbálkozni, Colgan mindig összehozza.”

Image
 „Egy Colgan-regény olyan, mintha a legjobb barátodat hallgatnád borozgatás közben, a
legfrissebb pletykákkal nyakon öntve – szórakoztató, drámai, gyakran szellemes.”

Daily Record

„Szórakoztató olvasmány.”

Sunday Express

„Tökéletes a nyári napozás mellé, könnyű olvasmány, poénokkal és igazságokkal telezsúfolva.”

Irish News
Mindenkinek, akivel már előfordult, hogy lenyalta a kanalat.
 Köszönetnyilvánítás

Külön köszönöm Ali Gunn-nak és Jo Dickinsonnak. Fogadja köszönetemet Ursula

Mackenzie, David Shelley, Manpreet Grewal, Tamsin Kitson, Kate Webster, Rob Manser, Frances
Doyle, Adrian Foxman, Andy Coles, Fabia Ma, Sara Talbot, Robert Mackenzie, Gill Midgley,
Alan Scollan, Nick Hammick, Andrew Hally, Alison Emery, Richard Barker, Nigel Andrews és
az egész bámulatos csapat a Little Brownnál, a „2010-es év kiadójánál”. A nyomdai
előkészületekért Deborah Adamsnek tartozom hálával.
Köszönet továbbá a fantasztikus, csodálatos Süti Keresztes Lovagnak a
www.thecakedcrusader.blogspot.com-on, akinek valódi kiléte soha nem derülhet ki; a Zambetti
cukrászdának, akiknek szemérmetlen élvezettel újra meg újra feldolgoztam a teljes repertoárját,
és akik az esős reggeleken soha nem fogytak ki a mosolyból, egy csésze kávéból és a vaníliás
szeletből (bocsánat, millefeuille-ből). Geri és Marina Madsnek az ebédért, Lise-nek, a világ
legjobb munkatársának; a családomnak mint mindig, a megfelelő Waringeknek, Dingle-eknek,
Lee-Elliottoknak és McCarthyknak a kedvességetekért és a barátságotokért. Köszönöm továbbá
Mr. B.-nek és a három kis B.-mnek: Minden porcikátokat szeretem, és úgy gondolom, minden
szempontból rendkívüliek vagytok. De akkor sem ehettek több süteményt; elrontjátok a
gyomrotokat. Még te sem, nagy Jin.
 Pár szó Jennytől

A tizenhetedik születésnapom előtt eljöttem otthonról, de előtte a tinédzserek tipikus

vállvonogatásával reagáltam az ötletre, hogy megtanuljak főzni vagy sütni. Siralmasan válogatós
kisgyerek voltam – még a sajttortát sem ettem meg –, az iskolás éveimet pedig a szokásos
chipsen, babon, csilin és némi gyümölcsös alkoholos italon tengettem.
Huszonegy évesen volt egy szerelmem, akit megdöbbentett, hogy egyáltalán nem tudok
főzni, és elkeseredésében elsőként megtanított besamelmártást készíteni. Ezek után egy lépést
tettem előre, két lépést hátra. Említhetném a hagymaleves esetét, amelynek készítése közben nem
jöttem rá, hogy mielőtt a hagymát beteszem a forrásban lévő vízbe, valamit kéne csinálnom vele.
A citromos sütemény készítésekor pedig a túl sok szódabikarbóna reakcióba lépett a savanyú
citromokkal, és a kréta kémiai összetételéhez vált hasonlatossá, és – egy ma is fennálló probléma
– mostanra körülbelül kilencezer vajassütemény receptjét dobtam ki, mert tök mindegy, hogy
tonikot vagy tejszínhabot használok, esetleg szoba-hőmérsékletű ezt meg azt, néhány kerek,
kemény korong mindig a tepsi aljára ragad, és ott végzi. Anyám szerint – aki fantasztikus pék, és
remekül ért a vajassüteményekhez, és általában hagyja, hogy a konyhaszekrényekben
kotorásszak, és lenyaljam a mixer karját, amikor aprósüteményeket süt – fel kéne adnom a
próbálkozást, és bolti keveréket kéne használnom, ahogyan manapság ő is teszi. Én viszont nem
vagyok hajlandó annyiban hagyni.
Oké. Azután anya lettem, és kétségbeesetten vágytam arra, hogy a gyerekeimnek ne
kelljen azt a nyomorult méltánytalanságot elszenvedniük, hogy ők azok, akik nem esznek meg
semmit. A lehető legszélesebb ízválasztékot akartam biztosítani nekik. Természetesen ez azt is
jelentette, hogy meg kellett tanulnom főzni.
Vannak emberek, akiknek vele született tehetségük van a főzéshez. A sógornőm remek
szakács. Adj neki tíz percet a konyhában, és a puszta levegőből is varázsol valami istenit,
kóstolgat, tesztel, és menet közben változtat. Én soha nem leszek ilyen. Még mindig fölzaklat,
amikor a férjem céklát szolgál fel.
Ó, ugyan már! Ne mondják, hogy nincs igazam. A cékla lovaknak való. Az egyik
legrosszabb mondat, amit életemben hallottam, amikor kimerülten érkeztem meg egy utazásról,
és a másik felem a következő lelkes bejelentéssel fogadott. „Tudom, hogy nem szereted a céklát.
De szerintem az új receptem szerint imádni fogod.” Esküszöm, majdnem elbőgtem magam.
Végül is képes vagyok jó és egészséges fogásokat készíteni a családomnak (mostanra már
nem emlegetjük a hal kibelezésének incidensét), ha már amúgy is a konyhában vagyok, rájöttem,
ha az embernek van egy mixere, akkor hamar össze lehet ütni egy csokoládés piskótát vagy
valami mogyoróvajas aprósüteményt. Rendíthetetlen híve vagyok Jamie Oliver mantrájának:
„mindegy, mit eszel, csak bizonyosodj meg róla, hogy a lehető legkevesebb összetevőből
készült”, és bármilyen hektikusnak gondolom az életemet, elég egy fél óra, némi liszt, cukor, vaj,
egy tojás, hogy összeüssek egy adagot minden idők legalkalmazkodóbb receptjéből – a cupcake-
ből –, és közben úgy nézzek ki, mint egy igazi Nigella (fájdalom, a ragyogó hajfürtök és pompás
mellek nélkül). A gyerekek természetesnek veszik, és hangosan követelik a napi fejadagjukat, és
ugyanúgy, ahogy mi annak idején, összevesznek rajta, hogy ki használja a mixert, de ez így van
jól. Azért csinálom, mert élvezem.
Egyszer csak úgy tűnt, nem vagyok egyedül. Hirtelen cupcake-kávézók tucatjai nőttek ki
a földből, és engem tökéletesen rabul ejtett A Nagy Angol Sütiző (The Great British Bake-Off) a
tévében. Még cupcake-fesztivál is létezik, évente rendezik meg: www.cupcakecamplondon.co.uk.
Issy történetét ezek az események ihlették, valamint az egyszerű vágy, hogy alkossak valami
édeset azoknak, akiket szeretek.
Remélem, te is szeretni fogod – akkor is, ha már sütöttél, és akkor is, ha úgy gondolod,
egy napon majd szeretnél (nézd meg a könyvem végén a Cake Crusader’s fantasztikus
útmutatóját kezdőknek), és akkor is, ha azt gondolod, ahogy valaha én is gondoltam, kizárt, hogy
valaha is kipróbáld, vagy ha csak elégedett fogyasztó vagy. Gyere, húzz ide egy széket…
A legforróbb jókívánságaim,
Jenny

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Sikeresen kipróbáltam a könyvben szereplő valamennyi receptet (azért kérlek, légy óvatos
a sütési időkkel, mivel én nem használok légkeveréses sütőt), és mindegyik fincsi. Az egyetlen
kivétel Caroline korpás-répás cupcake-meglepetése. Az rajtad múlik. Kérlek, vedd figyelembe,
hogy Joe nagypapi receptjei fenségesek, Issy pedig kereskedelmi mennyiségekkel dolgozik.
Caroline csészében dolgozik. Ő azt szereti.
J. C.
 Első fejezet

MINIPALACSINTA
24 dkg önkelesztő liszt
3 dkg porcukor. Lenyalhatod a kanalat.
1 tojás. A négytojásos megoldás takarékos változata, ha kevesebb, mint hét főre
számolunk.
2 és ½ dl teljes tej (30 dkg a recept miatt, és egypár az eredmény kedvéért)
Egy csipet só. Ez kis mennyiség, Issy. Kisebb, mint a kisujjad. Nehogy túl sok legyen! Ne!
Ez túl sok. Na, sebaj.
Tedd a száraz hozzávalókat egy tálba, és jól keverd össze.
Fúrj egy üreget a közepébe – az üreg olyan hely, amit bevizezel. Mint Jack és Jill. Ez az.
Dobd bele a tojást. Tyűűűű! Igen, és most a tejet.
Az egészet keverd össze alaposan. A tésztának krémes állagúnak kell lennie. Adj hozzá
még egy kis tejet, ha szükséges. Vajazz ki egy nehéz tepsit, és hevítsd fel. Nagypapa felkapja a
tepsit. Te ne próbáld meg felemelni. Jól van. Most pedig egy kanállal csepegtesd le a keveréket.
Ne siess! Nem baj, ha egy kicsi ráfröccsen a tepsi oldalára. Most engedd, hogy nagypapi
feldobja őket, te pedig foghatod közben a nyelét… igen, ez az. Hurrrááá!
Tálald egy kis tejjel, vajjal, lekvárral, tejszínnel és bármivel a hűtőből, most pedig kapsz
egy hatalmas puszit a fejed búbjára, amiért ilyen ügyes kislány vagy.
Issy Randall összehajtotta a papírdarabot, és elmosolyodott.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a karosszékben ülő alaktól. – Ez a recept?
– Az öregember hevesen bólogatott. Feltartotta a mutatóujját, és Issy azonnal rájött, hogy
kiselőadás következik.
– Nos, az a helyzet – kezdte Joe nagypapa –, hogy a sütés…
– Maga az élet – fejezte be türelmesen Issy. Számtalanszor hallotta már. A nagyapja
tizenkét évesen kezdett söprögetni a családi pékségben; végül átvette a vállalkozást, és három
hatalmas pékséget üzemeltetett Manchesterben. Csak a péksüteményekhez értett.
– Maga az élet. A kenyér az élet alapja, a legfontosabb étel.
– És nagyon nem olyan, mint az Atkins-féle – jegyezte meg Issy, végigsimítva
kordbársony szoknyáján, és felsóhajtott. Az egy dolog, hogy a nagyapja ezt mondja. Az állandó
kemény fizikai munkának köszönhetően – amit hajnali ötkor a kemence felfűtésével kezdett –
egész életében olyan sovány volt, mint egy gereblye. Az pedig megint más, ha a sütés a hobbid, a
szenvedélyed – de egész nap az irodában ülsz, hogy kifizethesd a számláidat. Nehéz
önmérsékletet tanúsítani, amikor az ember kóstolgat… Elábrándozott, eszébe jutott az új
ananászkrém receptje, amit aznap reggel próbált ki. A sok gyümölcshús volt a trükkje, amitől egy
harapásra kijött a zamata, de nem szabad annyit beletenni, hogy a keverék folyós legyen. Issy
beletúrt kócos fekete hajába. Jól illett a zöld szeméhez, de ha esett, átkozottul összeugrott.
– Tehát amikor elmondod, mit csinálsz, az életet kell leírnod. Érted? Ezek nem puszta
receptek… legközelebb majd azt hallom tőled, hogy mérleget használsz.
Issy az ajkába harapott, és emlékeztette magát, hogy legközelebb, ha a nagyapja
meglátogatja, ne felejtse el eldugni a mérleget. Csak felizgatná magát.
– Figyelsz te rám?
– Igen, papi!
Mindketten megfordultak, és kinéztek az észak-londoni idősotthon ablakán.
Issy akkor költöztette ide Joe-t, amikor világossá vált, hogy a feledékenysége miatt már
nem élhet egyedül. Issy utálta ideköltöztetni, de a közelben kellett laknia, hogy látogathassa. Joe
természetesen morgolódott, függetlenül attól, hogy hová kellett költöznie, mindenképpen
zsörtölődött volna, mert nem kelhetett föl hajnali ötkor, és nem kezdhetett kenyértésztát
dagasztani. Így legalább a közelében morgolódott, és rajta tarthatta a szemét. Nem mintha más is
lett volna a közelben, hogy megtegye. A három pékség a pompás, fényes sárgaréz kilincseivel, a
régi „elektromos péküzletről” árulkodó cégtáblákkal már nem létezett; áldozatul esett a
tömegtermelésnek, a szupermarketeknek és a láncoknak, melyek az olcsó fehér pépet
részesítették előnyben a kézzel készült, de egy picit drágább cipó helyett.
Joe nagypapa az ablakon át nézte a januári esőcseppeket, és mint oly sokszor, most is
olvasott a gondolataiban.
– Hallottál mostanában… az anyádról? – kérdezte. Issy bólintott, és észrevette, milyen
nehezére esik az öregnek, hogy kimondja a saját lánya nevét. Marian nem szeretett a pék lánya
lenni. Issy nagymamája fiatalon halt meg, így nem volt ideje, hogy komoly befolyást gyakoroljon
rá. A papi állandóan dolgozott, Marian már akkor lázadó volt, amikor még le sem tudta írni ezt a
szót, tizenéves korától idősebb fiúkkal és rossz társasággal lógott, korán teherbe esett egy utazó
ügynöktől, akitől Issy a fekete haján és a vastag szemöldökén kívül a világon semmit nem
örökölt. Marian túlságosan szabad szellem volt, képtelen volt megállapodni, így gyakran hagyta
ott egy szem gyermekét, amikor elment, hogy megtalálja önmagát.
Issy a gyermekkora nagy részét a pékségben töltötte, és a nagypapit figyelte, amint
férfiasan csapkodja a tésztát, vagy nagy gonddal formázza a legkönnyebb, legfinomabb
süteményeket és gyümölcstortákat, amelyek valósággal szétolvadtak az ember szájában. Az
üzleteiben jól kiképezte a pékeket, mégis szerette, ha a keze fehérlik a liszttől, többek között épp
ezért volt valaha a Randall’s a legnépszerűbb pékség Manchesterben. Issy sok-sok órát töltött a
nagy Cable Street-i kemence alatt, ahol a házi feladatát írta, közben a pórusain keresztül szívta be
az igazi pékszakma fortélyait és minden csínját-bínját. Sokkal konvencionálisabb volt az
anyjánál, csodálta a nagyapját, biztonságban és otthon érezte magát a konyhában, pedig tudta,
hogy különbözik az osztálytársaitól, akik takaros házaikba tértek haza az anyjukhoz, az
önkormányzatnál dolgozó apjukhoz, a kutyájukhoz, a testvéreikhez, krumplis lángost ettek a
szomszédok szeme láttára ketchuppal, és nem keltek föl korábban, mint a nap. Mire kibújtak az
ágyból, a frissen sült kenyér illata már messziről szállt.
Most, harmincegy évesen, Issy már majdnem megbocsátott zavaros, gyökértelen
anyjának, pedig mindenki közül épp neki kellett volna a legjobban tudnia, milyen is anya nélkül
felnőni. Fütyült a sportnapokra és az iskolai rendezvényekre – mindenki ismerte a nagyapját, aki
egyet sem mulasztott volna el –, és elég népszerű volt, ritkán lehetett látni a viharvert
vajassüteményes doboz vagy francia sütemény nélkül, amelyeket az iskolai rendezvényekre vitt,
míg a születésnapi lakomái a helyi legenda részét képezték. Azt kívánta, bárcsak lenne valaki az
életében, aki egy kicsit többet törődik a divattal. A nagyapja két vászon- és egy gyapjúruhát vett
neki minden karácsonyra, kortól, stílustól és mérettől függetlenül, még akkor is, amikor minden
ismerőse lábszármelegítőben és ananászos pólóban pompázott, az anyja pedig rendszeresen
furcsa, hippi stílusú ruhadarabokkal lepte meg, amelyeket fesztiválokon vett, és amelyek
kenderből, szúrós lámaszőrből vagy valami hasonló, nem praktikus anyagból készültek. De Issy
soha nem érezte a szeretet hiányát a pékség fölötti, meghitt otthonban, ahol ő és nagypapi almás
pitét majszolt, és az Apák a pácban-t nézték. Még Marian is szerető szülő volt, röpke látogatásai
alkalmával szigorúan intette Issyt, hogy ne bízzon a férfiakban, tartsa távol magát az almabortól,
és kövesse a szivárványt. Mégis, néha, amikor boldog családokat látott a parkban bolondozni,
vagy szülőket az újszülöttjüket babusgatni, Issy a gyomra mélyén olyan erős vágyat érzett a
hagyományos élet és a biztonság után, mintha fizikailag mardosta volna valami.
 A család ismerősei közül senkit nem lepett meg, hogy Issy Randall az elképzelhető
legbecsületesebb, hagyománytisztelő lánnyá serdült. Kitűnő osztályzatok, jó főiskola, és most
egy jó állás a Cityben egy feltörő kereskedelmiingatlan-ügynökségnél. Mire készen állt rá, hogy
munkába álljon, nagypapi már az összes pékséget eladta: áldozatul estek az öregedésnek és a
változó időknek. Iskolázott volt, és a nagyapja felhívta a figyelmét (sajnos, gondolta néha), hogy
ne akarjon akkor kelni, amikor a verebek az elsőt fingják, és egész életében kemény fizikai
munkát végezni. Jobb életre hivatott.
A lelke mélyén nagyon kedvelte a konyhai luxust – előnyben részesítette a krémes
kelyheket a rendezvényszervezők tökéletesen kimért, kalóriamentes csodáival szemben, a cukor
színtiszta, ropogós gyémántkristály szemcséivel övezett leveles tésztákat, a Randall’snál kisült
forró brióst, a fahéj, a mazsola és a narancshéjreszelék izgalmas, a fél utcát belengő, ragacsos
illatát, a tökéletes cukormázat, a legmagasabb, legkönnyebb, leglevegősebb citromos
süteményeket. Issy imádta ezeket a dolgokat. Volt egy terve a nagyapjával: a lehető legtöbb
receptjét papírra akarta vetni – bár soha egyikük sem utalt erre –, mielőtt esetleg elkezdi
elfelejteni őket.
– E-mailt kaptam anyámtól – mondta Issy. – Floridában van. Találkozott egy pasival, akit
Bricknek, azaz Téglának hívnak. Tényleg. Bricknek. Ez a neve.
– Ezúttal legalább férfi – fintorgott a nagyapja.
Issy szigorú pillantást vetett rá. – Csss. Azt írja, talán hazajön a szülinapomra. Persze
karácsonykor is ígérte, aztán nem jött.
Issy az otthonban töltötte a karácsonyt a nagyapjával. A személyzet elkövetett minden tőle
telhetőt, de azért mégsem volt túl jó.
– Egyébként – Issy megpróbált mosolyogni – boldognak tűnik. Azt mondja, szeret ott
lenni. Azt mondta, odaküldhetnélek egy kicsit, hogy érjen a nap.
Issy és a nagypapi összenézett, és hangos hahotában törtek ki. Joe attól is kimerült, ha
átment a szobán.
– Na persze – mondta nagypapi –, máris felpattanok a legközelebbi floridai járatra. Taxi!
Vigyen a londoni repülőtérre!
Issy elrakta a papírfecnit a táskájába, és felállt.
– Mennem kell – mondta. – Ööö, folytasd a receptek leírását. Tudod, csak csináld a saját
tempódban, ahogy jólesik.
– A saját tempómban.
Issy puszit nyomott a homlokára.
– Jövök a jövő héten.
Issy leszállt a buszról. Fagyott, a talajt borító koszos jég az újév utáni rövid havazás után
maradt meg. Először szép volt, de mostanra a szélén kicsit lucskossá vált, különösen, ha az ember
átlesett a Stoke Newington Önkormányzati Hivatal kovácsoltvas kerítésén. Mégis, mint mindig,
örült, amikor leszállt. Stoke Newington, az otthona, a bohém negyed, akkor botlott bele, amikor
délre költözött. A kis török kávézókból áradó vízipipaillat összekeveredett a Stamford Road
egyeurós boltjainak füstölőillatával, melyek ott sorakoztak a méregdrága bababoltok mellett, ahol
gyerekeknek készített designer-gumicsizmát és egyedi fajátékokat lehetett kapni, melyeket haszid
loknis vagy fejkendős vásárlók, a hasat kivillantó topot viselők és dialektusban beszélők
tanulmányoztak, és fiatal anyák összecsukható babakocsikkal, és idősebb anyák dupla
babakocsikkal. Tobe, a barátja egyszer azzal viccelődött, hogy olyan, mintha a Star Wars
bárjában lakna, de Issy szerette. Imádta az édes jamaicai kenyeret, a fűszeres pénztáránál kitett
mézes baklavákat, a tejporból és cukorból készült apró indiai édességeket vagy a török édességek
porlepte szeleteit. Szerette a levegőben terjengő furcsa ételek illatát érezni, amikor hazafelé ment
a munkából, szerette az összevissza épületeket; a csinos, lapos homlokzatú, kocka alakú házaktól
kezdve a bérházakon át a vörös téglás tetőterekig. Az Albion Roadot fura üzletek, sült csirkés
csehók, taxitársaságok és hatalmas szürke házak szegélyezték. Nem volt kereskedelmi negyed, de
lakónegyed sem, inkább valahol a kettő közötti átmenet; London egyik kanyargós főútvonala,
amely valaha a peremvárosokhoz, most pedig a kertvárosi részekhez kapcsolódott.
A szürke házak méltóságteljesek, Viktória korabeliek és drágák voltak. Némelyik
lepusztult, több lakásra osztott épület előtt biciklik és dohos kerekes kukák álltak az előkertben.
Ezek számos ajtócsengővel büszkélkedtek, melyekre egyszerűen ráragasztották a neveket, és az
újrahasznosítható dobozok magasan halmozódtak a járdaszegélyen. Néhányat viszont újra a
középosztály számára vonzó házzá alakítottak tölgyfa bejárati ajtóval, a lépcsők mentén formára
nyírt bokrokkal, ahol drága függönyök verdesték a csiszolt keményfa padlót, kandallóval, nagy
tükrökkel. Szerette, ahogy a környéken keveredett az új és az ócska, a hagyományos, a nyers, a
kész, az elegáns és az alternatív, a távolban látszó City tornyaival, a düledező sírkertekkel, a
zsúfolt járdákkal… Stokey-ban sokféle ember élt, olyan volt, akár egy londoni mikrokozmosz,
falu, mely visszatükrözte a város igazi szívét-lelkét. Ráadásul sokkal olcsóbb volt, mint Islington.
Issy négy éve lakott itt, amióta elköltözött Dél-Londonból, és feljebb lépett a
lakástulajdonosok ranglétráján. Az egyetlen hátulütője a metróvonal hiánya volt. Azt mondogatta
magának, hogy nem számít, de néha, az olyan estéken, mint ez a mai, amikor a szél süvített a
házak között, és piros, csöpögő csappá változtatta az orrát, úgy gondolta, talán mégis. Csak egy
picit. A puccos, csinos fiatal anyukáknak a nagy szürke házaikkal ez nem számított, ők mind
négykerék-meghajtásúak voltak. Néha, amikor látta őket a hatalmas, drága babakocsijukkal és a
csinos, méregdrága testükkel, elgondolkodott, hány évesek lehetnek. Fiatalabbak nála? Manapság
a harmincegy nem olyan sok. De a totyogóikkal, a melírozott hajukkal, a divatos tapétával
borított falú házaikkal… eltűnődött. Néha.
A buszmegálló mögött kis zsákutca állt. Pici boltok szegélyezték, régi helyek, melyeket
ottfelejtettek a Viktória korabeli fejlődéskor. Valaha istállók vagy zöldségesek voltak, furák és
különös formájúak. Volt ott egy vaskereskedés, az ajtóban ősrégi seprűvel, elavult kenyérpirítót
kínáltak kedvezményes áron, szomorú mosógép árválkodott a kirakatban, amióta csak Issy
először jött ebbe a buszmegállóba; telefon/wifi/internet-üzlet tartott nyitva a legszokatlanabb
órákban, és hívogatott, hogy küldj pénzt valahová, egy újságosbódé nézett az utca felé, ahol Issy
rendszerint magazinokat és Bountyt vásárolt.
A sor legvégén, a sarokba beszorítva állt egy épület, mintha valakinek utólag jutott volna
eszébe, egy hely, ahol felhasználták a megmaradt köveket. Az egyik végén, ahol a háromszögletű
saroküveg kilógott az út felé, csúcsos volt, egészen egy padig terjeszkedett, az ajtaja aprócska
macskaköves udvarra nyílt, közepén egy fával. Oda nem illőnek látszott, kicsiny
mennyországnak a falusi szögletesség kellős közepén, valami tökéletesen szokatlannak – mint
mondjuk, ahogy Issy egyszer eltöprengett rajta, egy Beatrix Potter-illusztráció. Csak a
palacküveg ablak hiányzott.
A szél ismét végigsüvített a főúton, és Issy befordult a lakása felé. Végre otthon.
Issy az ingatlanpiac virágzásának a csúcsán vásárolta a lakását. Egy ingatlanközvetítőtől
ez nem volt túl ügyes húzás. Gyanította, hogy az árak harminc perccel azt követően zuhanni
kezdtek, hogy átvette a kulcsait. Ez még azelőtt történt, hogy találkozgatni kezdett volna a
barátjával, Graeme-mel, akit a munkahelyén ismert meg (bár már korábban is észrevette a
környéken, ahogyan a többi lány is az irodából), különben egész biztosan lebeszélte volna róla,
ahogy azt a fiú számtalanszor az orra alá dörgölte.
Ő viszont nem volt biztos benne, hogy hallgatott volna rá. Minden lakást végigkutatott
abban az árkategóriában, amit megengedhetett magának, és mindegyiket utálta. Már épp azon
volt, hogy feladja, amikor a Carmelite Avenue-ra keveredett, és azonnal beleszeretett. Az egyik
csinos, kétemeletes szürke ház tetején volt a lakás, saját oldalbejárattal, külön lépcsőfordulóval,
így inkább önálló kis háznak tűnt, mint lakásnak. Az egyik szintet szinte teljesen betöltötte az egy
légterű konyha, ebédlő, nappali. Az óriási, fakószürke bársonykanapéval, a hosszú, fából készült
asztallal, a hozzá tartozó padokkal és a szerelmetes konyhájával olyan lakályossá tette, amennyire
csak tudta. A konyha felszerelését olcsón vette egy kiárusításon, szinte bizonyosan a nagyon erős
rózsaszín árnyalata miatt.
– Senki sem akar rózsaszínű konyhát – mondta a kereskedő kissé mélabúsan. – Mindenki
rozsdamentes acélra vágyik. Vagy parasztház stílusúra. A kettő között nem létezik átmenet.
– Még sosem láttam rózsaszínű mosógépet – bátorította Issy. Nagyon sajnálta a szomorú
kereskedőt.
– Tudom. Néhány ember szemmel láthatólag émelyegni kezd a látványtól, hogy a
szennyesük egy ilyenben menjen körbe-körbe.
– Ez bizony hátrány.
– Jordan majdnem megvett egyet – mondta a kereskedő átmenetileg fölélénkülve. – Aztán
úgy ítélte meg, hogy túl rózsaszínű.
– Jordan szerint túl rózsaszínű? – hitetlenkedett Issy, aki soha nem tartotta magát
különösebben rózsaszínű vagy csajos személyiségnek. Ez viszont megnyerően és totálisan
Schiaparelli-féle rózsaszín volt. Olyan konyha, amit muszáj imádni.
– Tényleg hetven százalék az engedmény? – kérdezte újra. – Felszereléssel és mindennel?
A kereskedő végigmérte a csinos, zöld szemű lányt a kócos fekete hajával. Szerette a
gömbölyded lányokat. Úgy néztek ki, mint akik tényleg főznek a konyhájukban. Nem tetszettek
neki a divatos hölgyek, akik méretre vágott, szögletes konyhára vágytak, ahol a gint és az
arckrémet tarthatják. Szerinte a konyha arra való, hogy finom ételeket készítsenek, és jó bort
töltsenek benne. Néha gyűlölte a munkáját, de a felesége szerette az évente frissíthető, leárazott
konyhákat, és csodás ételeket főzött bennük, így tovább dolgozott. Mindketten szörnyen elhíztak.
– Igen, hetven százalék az engedmény. Valószínűleg kidobásra ítélik – mondta. – Az
ócskavastelepre. El tudja képzelni?
Issy nagyon is el tudta. És nagyon szomorúnak találta.
– Sajnálnám, ha ez történne – jelentette ki ünnepélyesen.
Az ügynök bólintott, fejben igyekezett a megrendelőtömbre és az eladásra
összpontosítani.
– Hetvenöt százalék? – kérdezte Issy. – Elvégre, gyakorlatilag jótékonysági adományt
adok. Megmentem a konyhát.
Így történt, hogy a rózsaszínű konyha megérkezett. Fekete-fehér kockás linóleummal és
felszereléssel egészítette ki, és mi után a vendégek először összehúzták a szemüket, és
megpróbálták kidörgölni belőle a foltokat, majd próbaképpen újra kinyitották, egyesek
meglepődve tapasztalták, hogy tulajdonképpen kedvelik a rózsaszínű konyhát, azt pedig
különösen imádták, ami onnan kikerült.
Még Joe nagypapának is tetszett, az egyik gondosan koreografált látogatásakor, és
helyeslően bólogatott a gázfőzőlap (a karamellizáláshoz) és az elektromos sütő (az egyenletes
hőeloszlásért) láttán. Issyt és a cuki rózsaszínű konyhát mintha csak egymásnak teremtették
volna.
Itt igazán otthon érezte magát. Bekapcsolta a rádiót, sürgött-forgott, összeszedte a vaníliás
cukrot, a legfinomabb francia cukrászlisztet, amit az apró élelmiszerboltban vásárolt a
Smithfieldnél, a kis ezüstszitát, kiválasztotta, melyik megbízható fakanalával verje föl a
levegőnél is könnyebb piskótatésztát. Tökéletesen tört fel egyszerre két tojást a nagy kék-fehér
csíkos kerámia keverőtálba úgy, hogy oda se nézett, és szemmértékkel mérte ki a krémes, hófehér
Guernsey vaj pontos mennyiségét, amely soha nem került a hűtőszekrénybe. Sok vajat pusztított
el.
Issy erősen beharapta az ajkát, hogy leállítsa magát, és ne verje túl erősen a
süteménykeveréket. Ha túl sok levegő kerül a tésztába, összeesik a sütőben, így lassabban kevert,
és kipróbálta, elég kemény-e. Az volt. Friss sevillai narancsot facsart, és azt tervezte, hogy
megpróbálkozik a narancslekvár-bevonattal, ami isteni vagy különleges.
A sütik a sütőbe kerültek, ő pedig a harmadik adag bevonatot készítette, amikor a
lakótársa, Helena belökte az ajtót. Az volt a trükk, hogy ne legyen túl fanyar vagy túl édes, épp
tökéletesen egyenlítődjenek ki az ízek… Lejegyezte az összetevők pontos arányát, amely épp
finom utóízt ad a szájban.
Helena soha, sehová nem érkezett észrevétlenül. Egyszerűen nem volt rá képes. Minden
szobába mellbedobással érkezett, nem tehetett róla, nem volt kövér, csak magas, és az ötvenes
évek stílusában roppant bőkezű méretarányokkal áldotta meg a sors, hatalmas alabástromkebleit,
keskeny derekát, széles fenekét és combját preraffaelita hajtömeg koronázta meg. Bármely más
történelmi korban igazi szépségnek számított volna, kivéve a 21. század elejét, amikor az
egyetlen szépnek kikiáltott női forma egy éhes hatéves alakja volt, aki felfoghatatlan módon
tömör, alma formájú ciciket növesztett a lapockáiból. Ezért Helena folyamatosan próbált
lefogyni, mintha széles alabástromválla és buja domborulatai bárhová is eltűnhettek volna.
– Rettenetes napom volt – jelentette be drámaian. A hűtőrácshoz lépett.
– Még nincs kész – mondta gyorsan Issy, és letette a cukormáz zsákját.
A sütő csengetett. Issy egy AGA tűzhelyről álmodozott – nagy, rózsaszínű AGA-ról –,
akkor is, ha nem tudták volna fölvinni a lépcsőn vagy beemelni az ablakon, és még ha sikerült
volna is, nem lett volna hely beszerelni, és még ha a padló elbírta volna is a súlyát, és lett volna
egy ilyenje, nem tudta volna hol tárolni az olajat, de még ha tudta volna is, az AGA nem
süteménysütésre való, mert túl kiszámíthatatlan. Ráadásul nem engedhette meg magának.
Mindennek ellenére a könyvespolcon dugdosta a katalógust. Helyette volt egy nagyon hatékony
német Bosch sütője, amely mindig a megfelelő hőmérsékletet produkálta, másodpercre
tökéletesen időzített, viszont nem töltötte el áhítattal.
Helena ránézett a sütőből előbukkanó két tucat süteményre.
– Kinek sütöttél, a Vöröskeresztnek? Adj egyet!
– Még túl forró.
– Adj egyet!
Issy fölhúzta a szemöldökét, és szakértő csuklómozdulatokkal kezdte kinyomni a
cukormázat. Természetesen meg kellett volna várnia, amíg a sütemény annyira lehűl, hogy ne
olvassza fel a vajkrémet, de rájött, hogy Helena nem tud olyan sokáig várni.
– Szóval, mi történt? – kérdezte, amikor Helena (mikor beköltözött, magával hozta a saját
pamlagját; illett hozzá; nem szeretett a szükségesnél több energiát kifejteni semmiben) egy
terjedelmes bögre teával és két cupcake-kel a kedvenc pöttyös tányérján kényelmesen a pamlagra
telepedett. Issy elégedett volt a sütivel; olyan könnyű és levegős lett, akár a pille, pompás
narancsos, krémes zamattal; kitűnő volt, és nem rontotta el az étvágyat vacsora előtt. Rájött, hogy
elfelejtett vacsorát hozni. Nos, akkor ez lesz a vacsora.
– Megütöttek – szipogott Helena.
Issy felült. – Megint?
– Tűzoltóautónak nézett. Minden jel szerint.
– Mégis, mit keresne egy tűzoltóautó a baleseti és sürgősségi osztályon? – érdeklődött
Issy.
 – Jó kérdés – mondta Helena. – Nos, mindent elrendezünk.
Helena már nyolcévesen tudta, hogy ápolónő akar lenni, amikor is a ház összes
párnahuzatát összeszedte, és valamennyi kitömött állatkáját kórházi ágyakba rendezte. Tízévesen
ragaszkodott hozzá, hogy a családja Florence-nek szólítsa a legendás 19. századi ápolónő,
Florence Nightingale után. A három öccse rettenetesen félt tőle, és ez még ma is így van. Tizenhat
éves volt, amikor otthagyta az iskolát, és hagyományos módon kezdte képezni magát – egy
kórteremben, egy főnővér fennhatósága alatt –, és annak ellenére, hogy a legtöbb kormányzat
beavatkozott a rendszerbe, mostanra B szintű osztályos főnővér volt (csak szólíts főnővérnek,
mondta a zsémbes, öreg szakorvosoknak, akik boldogan eleget tettek ennek), gyakorlatilag ő
vezette a mozgalmas baleseti és sürgősségi osztályt a Hemel Parkban, és még mindig úgy bánt a
gyakornokokkal, mintha 1955-öt írnának. Majdnem bekerült az újságokba, amikor valaki
felnyomta, amiért körömellenőrzést tartott. A nővérek többsége viszont csodálta, a sok fiatal
orvossal egyetemben, akiket noszogatott, és átsegített az első gondterhelt hónapokon; ahogyan a
betegeket is. Már amikor épp nem veszítik el a fejüket, és nem osztogatnak ütéseket.
Annak ellenére, hogy Issy többet keresett, és egész nap egy irodában ült, és nem kellett
képtelen műszakokban dolgoznia, néha irigyelte Helenát a biztonságos nagyvállalati
munkahelyéről. Milyen csodás lehet olyasmit csinálni, amit szeret, és amiben tudja, hogy jó, még
akkor is, ha éhbérért, akkor is, ha az embert időnként megütik.
– Hogy van Mr. Randall? – érdeklődött Helena. Rajongott Issy nagyapjáért, aki csodálta
Helenát, az átkozottul szép nőt, és azzal vádolta, hogy tovább nő, és úgy vélte, hogy egy hajó
orrán volna a helye. Ő pedig félelmetes, professzionális pillantását a kerület valamennyi
idősotthonán rajta tartotta, ezért Issy úgy érezte, örök hálával tartozik neki.
– Jól! – mondta Issy. – Eltekintve attól, hogy amikor jól van, akkor fel akar kelni, és sütni
akar, ezért átmegy, és újra szemtelenkedik azzal a hájas ápolónővel.
Helena bólintott.
– Bemutattad már neki Graeme-et?
Issy beharapta a szája szélét. Helena pontosan tudta, hogy nem.
– Még nem – ismerte be. – De majd bemutatom, csak olyan elfoglalt.
Issy úgy gondolta, hogy Helena az olyan pasikhoz vonzódik, akik még a földet is imádták,
amit a lába érintett. De sajnos ezt hihetetlenül idegesítőnek találta, és az ideje nagy részében
dögös alfahímekbe zúgott bele, akik csak olyan nők iránt érdeklődtek, akiknek a testtömegindexe
egy kis remegős kutyáénak felelt meg. Azonban aki normális – vagy közel normális – kapcsolatot
keresett, nem is remélhette, hogy fölveheti a versenyt Helena csodálóival, akik vég nélküli
költeményeket írtak, és szobányi virágot küldtek.
– Mm – mondta Helena, ugyanolyan hangsúllyal, amilyet a tini görkoris punkokkal
szemben használt, akik törött kulcscsonttal jöttek be. Újabb süteményt tömött a szájába. – Tudod,
ez mennyei. Tényleg ezzel kéne foglalkoznod. Biztos, hogy ez nem számít bele a napi ötbe?
– Határozottan.
Helena felsóhajtott. – Ó, igen. Mindenkinek szüksége van valamire, amire vágyik.
Gyorsan! Kapcsold be a tévét! Simon Cowell-nap van. Látni akarom, amikor gonoszkodik
valakivel.
– Neked egy rendes emberre van szükséged – mondta Issy, és fölvette a távirányítót.
Ahogy neked is, gondolta Helena, de megtartotta a véleményét magának.
 Második fejezet

NARANCSOS CUPCAKE NARANCSLEKVÁROS MÁZZAL A ROSSZKEDVŰ

NAPOKRA
Négyszemélyenként sokszorozd meg az összetevőket, hogy megfelelő mennyiségű
süteményt kapj.
2 db felcikkezett egész narancs. Próbálj nem keserű narancsot vásárolni. A vérnarancs jól
használható, hogy elűzzük a csalódást.
24 dkg olvasztott vaj. Használd a jogos felháborodásod tüzét a vaj megolvasztására, ha a
fazék nincs kéznél.
3 egész tojás. Plusz még három terápiás célból, hogy a falhoz vágd.
24 dkg cukor. Adj hozzá még egy kis cukrot, ha meg kell édesítened az életed.
24 dkg önérzetesen felvert liszt
3 evőkanál narancslekvár
3 evőkanál narancshéj
Melegítsd elő a sütőt 180 °C-ra, ami a gázsütőn 4-es fokozatnak felel meg. Szükség van
még egy sütőlapra is.
Darabolj fel egy narancsot – igen, héjastul és mindenestül – nagy darabokra, tedd a
mixerbe az olvasztott vajjal, tojással és cukorral együtt. Turmixold össze nagy fokozaton, míg jól
össze nem keveredik, és a mixer megnyugtató hangjától egy kicsit jobban érzed magad. Öntsd a
keveréket egy tálba a liszttel együtt, és jól keverd össze újra meg újra a fakanállal, míg fel nem
verődik.
Süsd 50 percig. Öt percig hagyd a sütőlapon hűlni, aztán fordítsd ki a fémrácsra, hogy
teljesen kihűljön. A tetején egyenletesen oszd el a narancslekvárt. Próbálj meg újra rátalálni az
életkedvedre.
Issy összehajtogatta a levelet, visszatette a táskájába, és megrázta a fejét. Nem akart rossz
napot szerezni a nagyapjának. Megint kénytelen lesz beszélni az anyjával. Azt kívánta…
Megpróbálta meggyőzni Mariant arról, hogy a nagypapi díjazná, ha nagy néha levelet kapna tőle.
Ez szemmel láthatólag nem működött. Nem sokat tehetett az ügy érdekében. De legalább azt jó
volt tudni, hogy a papi olyan helyen van, ahol felbélyegzik és postára adják a leveleit. Az utóbbi
pár hónapban mindennap, pontban hajnali ötkor bekapcsolta a lakásban a sütőt, de aztán
elfelejtette, hogy miért, és ez mindenkinek nehéz volt. Ráadásul neki is megvan a maga baja,
gondolta, és az órájára nézett. Önmagában az is elég elviselhetetlen volt, hogy visszamenjen
dolgozni, és most itt a mai nap, gondolta Issy, kikukucskált a sorból, és megnézte, hogy a csuklós
busz begördül-e a Stoke Newington Road sarkán. Suta dolog, mindig beletelt pár próbálkozásba,
hogy bevegye az éles kanyart, közben végig dudáltak a furgonok, és ordítoztak a biciklisták.
Hamarosan kivonják őket a forgalomból. Issy nem tehetett róla, de sajnálta ezeket a szegény,
ostoba buszokat.
Igen, a karácsony utáni első hétfőnek rohadt nyomorult napnak kell lennie. A szél
kíméletlenül csapott az arcába, cibálta az új karácsonyi kalapját, amit kiárusításon vett, és azt
gondolta, a kötött csíkjai érdekesek, fiatalosak és cukik. Most már gyanította, sokkal inkább úgy
néz ki, mint Zsákos McBüdi, a nő, aki egy bevásárlókocsiban tolta a szatyrait, és időnként a
buszmegálló környékén lógott, de soha nem szállt fel a buszra. Issy rendszerint küldött felé egy
félmosolyt, de igyekezett elkerülni a szélirányt, és magához szorította a nagy doboz süteményt.
Ma nincs itt McBüdi, állapította meg, és futó pillantást vetett a mellette állók arcára –
ugyanezek az arcok álltak mellette esőben, hóban, szélben és néha napsütésben. Még a
bevásárlókocsit tologató öreg hölgy sem akart ma reggel fölkelni. Odabólintott néhány ismerős
arcnak, néhányat viszont egyáltalán nem ismert, például a mérges fiatalembert, aki az egyik
kezével folyamatosan a telefonját babrálta, a másikkal a fülét, vagy az idősebb fazont, aki lopva
vakarászta a korpás fejét, mintha a korpásság valahogy láthatatlanná tenné. Valamennyien itt
voltak mindennap, ugyanazon a helyen álltak, várták a csuklós buszt, és azon tűnődtek, mennyire
lesz tömött, mire végre megérkezik. Majd leteszi őket az üzleteknél, az irodáknál, a Citynél és a
londoni West Enden, végig elszórja őket Islington és az Oxford Street artériája mentén, hogy
aztán este a sötétben és a hidegben újra beszippantsa őket; a fáradt testek kigőzölgése
bepárásította az ablakokat, az iskolából későn érkező gyerekek arca megnyúlt, és a tinédzserek a
péniszüket húzkodták.
– Helló! – köszönt oda Lindának, annak a középkorú nőnek, aki a John Lewisnél
dolgozott, és akivel köszönő viszonyban voltak. – Boldog új évet!
– B. ú. é. k.! – mondta Linda. – Tett fogadalmat?
Issy sóhajtott, érezte, hogy az ujjai a kissé kényelmetlen övére csúsztak. Volt valami
ebben a nyomorúságos időben, a sötét, rövid nappalokban, amitől úgy érezte, inkább otthon
maradna és sütne, mint hogy kimozduljon, tornázzon, és salátát egyen. Karácsonykor is szörnyű
sokat sütött a kórház részére.
– Ó, a szokásos – válaszolt Issy. – Lefogyni pár kilót…
– Ugyan már, magának erre semmi szüksége – mondta Linda. – Semmi baj nincs a
súlyával!
Linda középkorú lehetett, egybefolyó mellekkel, méretes hátsóval, és a legkényelmesebb
cipővel, amit talált, hiszen egész nap állnia kellett a rövidáru-kereskedésben. – Maga nagyon
csinos. Ha nem hisz nekem, csináljon egy fényképet most, és tíz év múlva nézze meg újra. Nem
hisz majd a szemének, hogy milyen csinos volt. – Nem bírta megállni, gyorsan rápillantott a
fémdobozra, amit Issy cipelt. Issy felsóhajtott.
– Az irodába viszem – mondta.
– Hát persze – mondta Linda. – A többiek a sorban előrejöttek, érdeklődő arcot vágtak, és
megkérdezték, hogyan töltötte az ünnepeket. Issy felnyögött.
– Oké, haspókok. – Kinyitotta a dobozt. A széltől dermedt arcokon fagyott mosoly jelent
meg, jeges fogak villantak, eltávolították az iPod-fülhallgatókat a fülükből, és a buszmegálló
közönsége vígan megrohanta a narancslekváros süteményt. Issy szokás szerint kétszer annyit
készített, mint amennyit szükségesnek gondolt, így jól tudta lakatni az irodát és a buszmegállót is.
– Ez csodálatos – lelkendeztek a várakozók teli szájjal. – Tudja, ebből akár meg is
élhetne.
– Magukat elnézve néha úgy érzem, tényleg így van – mondta Issy boldogan pironkodva,
miközben mindenki köré csoportosult. – Mindenkinek boldog új évet!
Az egész buszmegálló csevegni kezdett, és jókedvre derült. Linda persze mást sem tett,
csak a lánya, Leanne esküvője miatt aggódott. Leanne pedikűrös volt, és Linda családjában az
első, aki főiskolára járt, és egy gyógyszerészhez megy felségül. Linda nagyon boldog volt, ő
szervezett meg mindent. Fogalma sem volt arról, milyen nehéz lehet Issynek egy olyan anyát
hallgatni, aki folyamatosan a lánya fűzője miatt aggódik, amelyet majd a huszonhat éves
menyasszony az esküvőjén visel, amikor hozzámegy egy csodás emberhez.
Linda úgy gondolta, hogy Issynek van barátja, de nem szeretett szimatolni. Manapság
ezek a karrierista nők ráérősen intézik az ilyesmit, nemde? Tovább kéne lépnie, az ember azt
hinné, lecsapnak az ilyen csinos lányokra, akik ráadásul főzni is tudnak. Mégis itt áll, egyedül vár
a buszra. Remélte, hogy az ő Leanne-je hamar teherbe esik. Alig várta, hogy odaadja neki a
kedvezményes kártyáját egy kis bevetésre a babarészlegen.
 Issy bezárta a fémdobozt, de a busznak még nyoma sem volt, így vetett egy pillantást a
háta mögé, a Körtefa köz épülettömbjére. A furcsa alakú üzlet a szorosan leeresztett
védőrácsokkal olyan volt a januári londoni reggel barátságtalan, szürke fényében, mint egy
zsémbes, alvó ember. Előtte szemeteszsákok várták, hogy begyűjtsék őket.
Az elmúlt négy év során számos vállalkozó próbált itt ilyen vagy olyan üzletet indítani, de
mind kudarcot vallott. Talán a környék nem állt elég szép jövő előtt, talán a vaskereskedés
szomszédsága tette, de nem tartott sokáig a gyerekruhabolt az elragadó francia Tartine et
Chocolat francia tervezésű ruháival, melyek ára könnyeket csalt az ember szemébe, sem az
ajándékbolt a külföldi kiadású Monopolyval és a Penguin Classic bögrékkel, sem a jógabolt,
amelyhez a fa mellett álló csobogó Buddha-szökőkutat kivéve az egész homlokzatot vélhetően
megnyugtatónak szánt rózsaszínre festették, és ahol hihetetlenül drága jógamatracokat és
Gwyneth Paltrow-stílusú könnyű, rugalmas nadrágokat árultak. Issy túl szégyenlős volt, hogy
bemenjen, és azt gondolta, figyelembe véve a helyi trendi, puccos fiatal anyukák nagy számát,
biztosan jól fog menni, de kiderült, hogy mégsem így van, és újra csak kikerült a kirakatablakba a
fekete-sárga Kiadó tábla, amely rettenetesen ütötte a rózsaszínt. A kis csilingelő Buddha eltűnt.
– Szégyen, gyalázat! – sopánkodott Linda, aki észrevette, hogy a zárt üzletet nézi. Issy
csak hümmögött válaszképpen. A jógabolt mindennapos látványa – és a ruganyos, himbálódzó
lófarkas, mézszínű lányoké, akik ott dolgoztak – emlékeztette rá, hogy elmúlt harmincéves, és
már nem volt olyan könnyű tartani a 38-as méretet, mint régen, különösen, ha az embernek olyan
jó az étvágya, mint neki. Nem mintha valaha is sovány miniméret lett volna, még a nagyapja
házában sem. Amikor hazaért az iskolából, a nagypapi, aki pedig már biztosan fáradt volt az
egész napi munkától, a nagy konyhába csalogatta. A többi pék kitért az útjából, rámosolyogtak a
kislányra, és durva hangjukon kiáltoztak egymásnak. Már attól is zavarba jött, ha ott volt,
különösen, amikor nagypapi kijelentette: „Most kezdődik az igazi oktatásod.” A tágra nyílt
szemű, csöndes, pirulásra hajlamos, félénk gyerek bólintott, kívülállónak érezte magát az
általános iskolában, amelynek a szabályait rajta kívül mindenki megértette, mintha hetente
változtak volna.
– A minipalacsintával kezdjük – mondta a nagyapja. – Még egy ötéves gyerek is tud
minipalacsintát készíteni.
– De papi, én hatéves vagyok!
– Nem vagy hatéves!
– De igen! Hat vagyok!
– Kétéves vagy.
– Hatéves vagyok!
– Négy vagy.
– Hat!
– Most pedig itt a minipalacsinta titka – kezdte komolyan, miután elküldte Issyt kezet
mosni, és föllapátolta a földre pottyant négy tojáshéjat. – A titok a gázrózsa lángja. Nem lehet túl
forró. A forró gázláng a palacsinta halála. Finoman.
A kislány belekapaszkodott, ő föltette a linóleumon éktelenkedő lyuk miatt enyhén billegő
barna konyhai sámlira, és a kislány apró arcocskájára kiült az összpontosítás, ahogy figyelte,
amint a keverék lágyan lecsöppen a fakanálról, bele a serpenyőbe.
– És most türelmesen – figyelmeztette a nagyapja. – Az ilyesmit nem lehet elsietni. Az
égett minipalacsinta nem az igazi. És ez a tűzhely…
Joe minden energiáját szeretett unokájába fektette, megtanította neki a sütés technikáját és
trükkjeit. Az ő hibája az egész, gondolta Issy. Idén minden bizonnyal kevesebbet süt majd, és lead
pár kilót. Rájött, hogy miközben ezen gondolkodott, szórakozottan nyalogatta az ujjáról a
narancsos vajkrémet. Nemsokára!
Még mindig se híre, se hamva nem volt a busznak. Issy a sarkot leste, majd gyorsan az
órájára pillantott, és érezte, hogy nehéz esőcsepp pottyan az arcára. Aztán még egy. Az ég régóta
szürke volt, és úgy tűnt, soha nem lehet előre megjósolni, mikor kezd esni. De ez most csúnyának
ígérkezett; a felhők szinte feketék voltak. A buszmegállóban egyáltalán nem volt védőtető, hacsak
nem számítjuk azt a három centimétert a mögöttük álló újságosbódé ereszcsatornáján, de a tulaj
nem szerette, ha az ablakának dőlnek, és ennek gyakran hangot is adott, amikor Issy bement,
hogy megvegye a reggeli lapot (és időnként valami rágcsálnivalót). Az egyetlen, amit tehetsz,
hogy összehúzod magad, a fejedbe húzod a kalapod, és csodálkozol, hogy miért is nem
Toscanában, Kaliforniában vagy Sidney-ben élsz, ahogy Issy tette néha.
Hirtelen egy fekete BMW 23i állt meg csikorogva a sárga vonalon, ahol tilos megállni, a
várakozók nagy részét lefröcskölte, néhányan felmordultak, mások hatalmasat káromkodtak. Issy
szíve nekiiramodott, ugyanakkor összeszorult. Ez nem teszi népszerűvé a 73-asra várók között.
De nyugalom. Az ajtó kitárult előtte.
– Elvihetlek egy fuvarra? – szólt ki egy hang.
Graeme azt kívánta, bár Issy ne tenné. Tudta, hogy itt kell fölszállnia a buszra, de ettől
mártírnak tűnt. Csinos lány volt, meg minden, és semmi kétség, szeretett vele lógni, de szüksége
volt saját területre, és nem tartotta korrektnek együtt hálni valakivel az irodából, aki alacsonyabb
beosztású. Örült, hogy a lány megértette, miért nem maradnak együtt éjszakára, ez szerencse.
Elfoglalt volt, és most épp nem tudott volna mit kezdeni valakivel, akivel túl sok gond van. De
aztán, amikor épp munkába tartott, és baromi jól érezte magát az X szériás kocsijában, a vállalati
stratégián törve a fejét, tényleg a legkevésbé hiányzott, hogy ott látja Issyt bőrig ázva a
buszmegállóban, behúzott nyakkal. Ettől kényelmetlenül érezte magát, mintha cserbenhagyta
volna, amiért olyan… vizes.
Graeme volt Issy cégénél a legcsinosabb fickó. Messze a legdögösebb. Magas,
edzőteremben tökéletesített testtel, átható kék szemmel és fekete hajjal. Issy már három éve
dolgozott ott, és a férfi érkezése mindenkit fölpezsdített. Egyértelmű főnyeremény volt az
ingatlanrészleg számára; ellentmondást nem tűrő, fürge mozgású, a viselkedése mindig azt
sugallta, ha nem csapsz le arra, amit árul, elmulasztasz egy lehetőséget.
Issy eleinte úgy tekintett rá, mint egy popsztárra vagy egy színészre: jó ránézni, de egy
világ választotta el tőle. Volt egy csomó helyes, kedves barátja, egy-két totális seggfej is, de ilyen
vagy olyan okból egyikkel sem alakult ki tartós kapcsolata; vagy a pasi nem volt megfelelő, vagy
az időzítés. Issy nem érezte, hogy ez az utolsó esélye, de a szíve mélyén tudta, hogy szeretne
találni valakit, és megállapodni. Ne akart úgy élni, mint az anyja, egyik pasitól a másikig
szökellve, boldogtalanul. Otthont és családot akart. Tudta, hogy ettől reménytelenül kockának
számít, mégis így volt. Graeme nyilván nem az a megállapodós típus, gyakran látta, amint elhajt a
hivatalból a kis sportkocsiján, mindig gyönyörű, vékony, hosszú szőke hajú lányok ültek mellette,
soha nem ugyanaz a lány, bár mind ugyanúgy nézett ki. Így aztán kiverte a fejéből, akkor sem
figyelt rá, amikor átsüvített a hivatal fiatalabb lányai között.
Mindkettőjüket meglepte, amikor egy hét tréningre Rotterdamba küldték őket, a cég
központi székházába. A zuhogó eső miatt nem tudtak kimozdulni, így a holland vendéglátók a
vártnál korábban tértek nyugovóra, ők pedig a szálloda bárjában találták magukat, és sokkal
jobban kijöttek egymással, mint gondolták. Graeme-et izgatta a szénaboglyahajú, csinos,
kerekded leányzó, aki a sarokban ült, nem flörtölt, nem biggyesztette az ajkát, és nem kuncogott,
de amikor odasétált hozzá, kiderült, hogy vicces és aranyos. Issy a két Jägermeister után enyhén
mámorosan nem tagadta az erős karok és a borostás áll ellenállhatatlan vonzerejét. Megpróbálta
meggyőzni magát arról, hogy mindez nem jelent semmit; hogy csak egyéjszakás kaland volt,
semmi, ami miatt aggódnia kéne, egy kis szórakozás, könnyen magyarázható az alkohollal, és
eltitkolta, hogy Graeme szörnyen vonzotta.
Graeme főleg azért kezdett ki vele, hogy elüsse az időt, de meglepte Issy lágysága és
üdesége, amire nem számított, és ami tényleg tetszett neki. A lány nem volt nyomulós és
szögletes, mint a többiek, és nem azzal töltötte az egész idejét, hogy az étel kalóriatartalma miatt
panaszkodjon, és a sminkjét javítgassa. Egészen meglepődött saját magán, mert megszegte az
egyik aranyszabályát, és miután hazaértek, fölhívta. Issy meglepődött, ugyanakkor hízelgett neki,
beugrott a szándékosan minimalista lakásába a Notting Hillen, és elsőrendű bruschettát készített
neki. Mindketten nagyon élvezték.
Izgató volt. Nyolc hónappal ezelőtt. Issy lassacskán elkezdett – természetesen nem
tehetett róla – azon tűnődni, hogy talán, de csak talán megtalálta az igazit. Hogy valakinek, aki
ilyen jóképű és becsvágyó, talán lehet egy gyöngéd oldala is. Graeme szeretett vele a munkáról
beszélgetni – Issy mindig tudta, kiről van szó –, és szerette az újszerűségét annak, hogy vacsorát
főz neki, hogy megosztják az ételt és az ágyat.
A földön járó Helena természetesen nem mulasztotta el, hogy rámutasson, a hosszú
hónapok alatt, mióta együtt jártak, soha nem éjszakázott nála, ráadásul gyakran arra kérte Issyt,
hogy időben menjen el, hogy megfelelően kialhassa magát; jártak ugyan éttermekbe, de nem
mutatta be a barátainak vagy az anyjának; soha nem ment vele a nagypapihoz, és nem is hívta a
barátnőjének. És ugyan Graeme-nek talán kellemes dolog kötöttségek nélkül papás-mamást
játszania egy lánnyal az irodából, de a harmincegy éves Issy talán ennél többre vágyik.
Issy ezen a ponton befogta a fülét, és elkezdett dudorászni. Az volt a helyzet, nos, igen,
szakíthatna – bár aligha álltak sorba a partiképes udvarlók, és valóban egyik sem volt olyan
nagyszerű látvány, mint Graeme. Vagy talán olyan kellemessé és élvezetessé tehetné az életét,
hogy a fiú belássa, milyen szörnyű lenne nélküle, és megkérje a kezét. Helena túlságosan is
optimistának tartotta a tervet, és ezt nem is titkolta.
Graeme fintorgott a BMW-ben, és lehalkította Jay-Z-t, hogy fölvegye Issyt. Persze hogy
megáll egy esős napon. Nem egy rohadék!
Issy a tőle telhető legkecsesebben begyűrte magát az alacsony ülésű autóba, de nem volt
igazán kecses. Tudatában volt, hogy az egész ruhabélését feltárta a buszra várakozók előtt.
Mielőtt elhelyezkedett volna, vagy bekapcsolta volna a biztonsági övet, Graeme már neki is
lódult a forgalomnak, és nem zavartatta magát holmi indexeléssel.
– Akarok-e egy fuvart? – kérdezte Issy. – Mióta vagy te amerikai?
Graeme vetett felé egy pillantást, és felvonta a szemöldökét.
Az eső hangosan dobolt a szélvédőn, mintha csak helyette válaszolna a kérdésre.
– Kitehetlek, ha azt szeretnéd!
– Nem, köszönöm. Kösz, hogy fölszedtél.
Graeme felmordult. Néha úgy gondolta, a fiú tényleg utálja, ha jótetten érik.
– Az iroda miatt nem teregethetjük ki a kapcsolatunkat – mondta Issy Helenának.
– Micsoda? Ennyi idő után? Azt hiszed, még nem tudják? – vágott vissza Helena. – Csupa
idióta dolgozik ott?
– Ingatlanfejlesztők – válaszolta Issy.
– Oké – adta meg magát Helena –, csupa idióta. De akkor se látom be, miért nem alszol
nála legalább néha.
– Nem akarja, hogy együtt menjünk be az irodába – mondta Issy, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. És nem volt az? Nem, hiszen a nyolc hónap rettenetesen hosszú idő.
Bőven elég idejük volt, hogy felvállalják egymást, és eldöntsék, mikor lépnek a következő
szintre. Még nem jött el az ideje, ez minden.
 Helena jellegzetes helenás mozdulattal elfintorodott.
A városba vezető forgalom rettenetes volt, Graeme morgott, és a bajsza alatt szitkozódott
egy kicsit, de Issyt nem zavarta – olyan pompás volt a kocsiban ülni, kényelmes és meleg, közben
a Csók FM harsogott a rádióból.
– Mit csinálsz ma? – próbált társalogni. Graeme általában szerette az ő vállára zúdítani az
irodai stresszt és feszültséget; bízott a diszkréciójában. Ma viszont csak rápillantott.
– Semmit – mondta. – Nem sokat.
Issy összehúzta a szemöldökét. Graeme napjai soha nem teltek semmittevéssel; tele volt
ügyes helyezkedéssel, pozícióharccal, alakoskodással. Az ingatlanfejlesztés olyan szakma, ami
kifejezetten ilyen viselkedésre ösztönöz. Ezért kellett néha elmagyaráznia a barátainak, miért
tűnhet Graeme egy kicsit …agresszívnek. De ez csak a látszat, amit fenn kell tartania a
munkájában. A számtalan, késő éjszakába nyúló beszélgetésükből tudta, hogy a felszín alatt, a
hangulatváltozásaitól és alkalmankénti kifakadásaitól függetlenül sebezhető és érzékeny a
munkahelyi agresszióra, mint mindenki más, és a lelke mélyén aggódik az állása miatt. Ezért Issy
sokkal inkább bízott a viszonyukban, mint a barátai. Ő látta a finom oldalát is. Graeme rábízta az
aggodalmait, a reményeit, az álmait és a félelmeit. Ezért tekintette komoly kapcsolatnak, attól
függetlenül, hogy hol ébredt föl reggelente.
A férfi sebességváltón levő kezére tette a sajátját.
– Minden rendben lesz – mondta lágyan. Graeme már-már gorombán vállat vont.
– Tudom – mondta.
Az eső egyre hevesebben zuhogott, miközben a Ferrington Road közelében befordultak az
utcába, ahol a Kalinga Deniki – ismertebb nevén K. D. – igazgatóságának irodaépülete állt.
Hatemeletes, éles, szögletes, nagydarab, modern üvegépület volt, kilógott az alacsonyabb, vörös
téglás otthonok és irodák közül. Graeme lassított.
– Ugye nem bánod…?
– Ezt nem mondod komolyan, Graeme.
– Ugyan már! Hogy venné ki magát az üzlettársak előtt, ha egy kolléganővel hajtanék be?
Észrevette Issy arckifejezését.
– Bocs. Úgy értettem, irodavezetővel. Tudom, hogy az vagy. De ők nem tudnák, mit
gondoljanak, nem igaz? – Futólag megcirógatta az arcát. – Sajnálom, Issy. De én vagyok a főnök,
és ha elkezdem elnézni a munkahelyi románcokat… elszabadulna a pokol.
Egy pillanatra Issy győztesnek érezte magát. Ez egy románc! Hivatalosan! Tudta. Hiába
célozgatott Helena időnként arra, hogy mekkora idióta, és hogy nagyon kényelmes dolog
Graeme-nek, hogy mindig kéznél van egy szabad csaj.
Graeme majdnem bűntudatosan mosolygott rá, mintha olvasna a gondolataiban.
– Nem lesz mindig így – mondta. De nem tagadhatta, hogy némi megkönnyebbülést
érzett, amikor a lány kiszállt az autóból.
Issy keresztülbukdácsolt a pocsolyákon. Úgy esett, mintha dézsából öntenék, így pár perc
gyaloglás fölfelé a Britton Streeten elég volt, hogy bőrig ázzon, mintha nem is hozták volna el
idáig. A földszinti női vécébe vonult fedezékbe, melyet élvonalbeli technikával szereltek föl (a
vendégek soha nem jöttek rá, hogy kell elfordítani a csapot vagy lehúzni a vécét), és általában
üres volt. A kézszárító néhány szélrohama volt minden, amit felvonultathatott a hajához. Ó,
remek, úgy fog kinézni, mint egy szélfútta szénakazal.
Amikor Issy időt szánt rá, megfelelően beszárította a haját, és rengeteg drága terméket
használt hozzá, így ilyenkor gyönyörű, fényes gyűrűkben omlott a vállára. Amikor nem, és
legtöbbször ez történt, hatalmas, összebodorodott boglya volt, különösen ha nedvesség érte.
Magára nézett, és sóhajtott. A haja úgy nézett ki, mintha kötötte volna. A hideg szél varázsolt egy
kis színt az arcára – Issy utálta, hogy hajlamos a pirulásra, de ez most egész jól mutatott –, és a
zöld szeme, amelynek környékét bőségesen sminkelte, szintén rendben volt, de a haja
vitathatatlanul katasztrofális. Buzgón kotorászott a táskájában, csatot vagy hajgumit keresett, de a
postás által bedobott piros gumitól eltekintve csak az üres kezét húzta ki a táskájából. Ez is
megteszi, ha más nincs. Nem illett ugyan a nyomott virágmintás ruhához és a szoros fekete
kardigánhoz, amelyet vastag fekete harisnyával és fekete bakanccsal viselt, de azért megfelelt.
Kis késéssel kívánt jó reggelt Jimnek, a portásnak, beugrott a liftbe, fölment a második
emeletre, ahol a könyvelés és az adminisztráció volt. Az ügynökök és a fejlesztők egy szinttel
feljebb voltak, de az átriumot tömör üvegből készítették, és látni lehetett, ki hová megy éppen. Az
asztala mellől biccentett a munkatársainak, aztán rájött, hogy elkésett a 9.30-as értekezletről, ahol
neki kellett a jegyzőkönyvet vezetnie. Az értekezleten Graeme ismertette a bizottsági ülés előtt a
lánc alsóbb részén dolgozók eredményeit. Issy elkáromkodta magát az orra alatt. Miért nem
említette legalább Graeme, hogy emlékeztesse? Morcosan felragadta a laptopját, és felrohant a
lépcsőn.
A vezető értékesítők csapata már elhelyezkedett a tárgyalóteremben a kerek üvegasztal
körül, és egymást ugratták. Amikor Issy belépett, és mentegetődzésfélét motyogott, közömbösen
felpillantottak. Graeme dühösnek tűnt. Nos, éppen ő tehet róla, gondolta Issy fortyogva. Ha nem
hagyta volna, hogy átverekedje magát az özönvízen, akkor időben ideért volna.
– Hosszú estéje volt? – röhögött Billy Fanshawe, az egyik legfiatalabb, legpimaszabb
ügynök, aki ellenállhatatlannak képzelte magát. Bosszantóan gyakran bizonyultak igaznak a
puszta találgatásai.
Issy összezárt szájjal rámosolygott és leült, anélkül, hogy magához vett volna némi kávét,
pedig kétségbeesetten vágyott rá. Callie Mehta mellé ült le, aki az egyetlen női felső vezető volt a
Kalinga Denikinél. A humánpolitikai osztályt irányította, és mint mindig, most is makulátlanul
ápolt és higgadt volt.
– Rendben – kezdte Graeme, és megköszörülte a torkát. – Végre mindenki itt van. Azt
hiszem, kezdhetünk.
Issy érezte, hogy elvörösödik. Természetesen nem várta, hogy Graeme különleges
bánásmódban részesítse a munkahelyén, persze hogy nem, de azt sem akarta gondolni, hogy
pikkel rá. Szerencsére senki más nem vette észre.
– Tegnap beszéltem az üzlettársakkal – mondta Graeme. A K. D. holland nemzetközi
konglomerátum volt, és a világ legtöbb nagyvárosában rendelkezett fiókokkal. Néhány üzlettárs
bázisa Londonban volt, de az idejük nagy részét repülőgépeken töltötték, és ingatlanokat néztek
meg. Nehezen rajtakaphatók és nagyon hatalmasok voltak. Mindenki figyelmesen hallgatta.
– Mint tudják, rossz évet zártunk…
– Én aztán nem – vetette közbe Billy annak az embernek az önelégült pillantásával, aki
épp most vette meg az első Porschéját. Issy úgy döntött, ezt nem jegyzi fel.
– Súlyos csapásokat szenvedtünk el Amerikában és a Közép-Keleten. Európa többi része
kitartott, csakúgy, mint a Távol-Kelet, de még így is…
Mindenki Graeme-re figyelt.
– Úgy tűnik, nem folytathatjuk úgy, ahogy eddig. Kénytelenek leszünk… leépíteni.
Callie Mehta bólintott Issy mellett. Nyilván már tudta, gondolta Issy, és hirtelen
aggodalom fogta el. Úgy tudta, a „leépítés” létszámcsökkentést jelent… kirúgásokat.
Mintha jéghideg kéz markolta volna meg a szívét. Nem őt érinti, ugye, nem? Nyilván nem
az üzemeltetésről küldik el a Billyket, ahhoz ők túl fontosak. És a könyvelés, nos, a nélkül nem
lehet létezni…
Issy észrevette, hogy elkalandoztak a gondolatai.
 – Egyelőre az ügy szigorúan bizalmas. Nem akarom, hogy ezek a tervek kiszivárogjanak
– mondta Graeme, és nyomatékosan ránézett. – De azt hiszem, korrekt dolog elmondani, hogy
körülbelül ötszázalékos létszámleépítés elé nézünk.
Issy rémült fejszámolásba kezdett. Ha a személyzet létszáma kétszáz fő, ez 10 kirúgást
jelent. Nem tűnik soknak, csakhogy honnan lehet lefaragni? Az új sajtóasszisztens valószínűleg
megy, de vajon az ügynökök kirúgják az asszisztenseiket? Vagy kevesebb ügynök lesz? Nem,
ebben nincs logika, a kevesebb ügynök és ugyanannyi adminisztrátor nem ésszerű üzleti modell.
Rájött, hogy Graeme még mindig szónokol.
– …de azt hiszem, meg tudjuk mutatni, hogy ennél többre is képesek vagyunk,
megcélozzuk a hét, sőt akár a nyolc százalékot. Mutassuk meg Rotterdamnak, hogy a K. D. 21.
századi, szilárd, kitűnő üzleti gépezet.
– Na ja – mondta Billy.
– Rendben – mondta valaki más.
De ha ő… hogy fizeti ki a jelzálogkölcsönt? Hogy fog megélni? Harmincegy éves, nincs
semmilyen megtakarítása, évekbe telt, mire visszafizette a diákhitelt, aztán élvezni akarta a
londoni életet… Megbánással gondolt minden éttermi vacsorára, minden estére, amit
koktélbárokban töltött, minden bevásárlókörútra a Topshopban. Miért is nem takarított meg
többet? Miért? Nem mehet Floridába, hogy az anyjával éljen. Hová mehetne? Mit csinálhatna?
Issy hirtelen úgy érezte, mindjárt elsírja magát.
– Följegyeznéd ezt, Issy? – csattant fel Graeme, Callie pedig csomagokról és kiléptetési
stratégiáról kezdett beszélni. Issy fölnézett Graeme-re, szinte nem is volt tudatában, hogy hol van.
Hirtelen rájött, hogy a férfi úgy néz vissza rá, mintha vadidegen lenne.
 Harmadik fejezet

Előző nap Issynek a buszra várakozók miatt nem maradt elég sütije az iroda részére, és
különben is képmutatónak érezte volna a fesztelenséget azok után, amit az értekezleten hallott.
Mégis az egész csapat köré gyűlt, a szünet után követelték a süteményt, és megdöbbentek.
– Miért jöttél akkor dolgozni? – panaszkodott François, a fiatal reklámtervező. – Te süt,
mint cukrászok Toulonban. C’est vrai.
Issy élénkvörösre pirult a bóktól, és a receptek között, melyeket a nagyapja küldött neki,
keresett valami újat, amit kipróbálhat. Bár kicsit alattomosnak érezte, hogy ezt csinálja, a
legelegánsabb, legüzletiesebb matrózkék ruháját viselte a ringó szegélyével és világos blézerrel.
Csupán a hivatalos megjelenés kedvéért.
Aznap nem zuhogott olyan hevesen, de a fagyos szél így is metsző volt a buszmegállóban.
Lindát aggasztotta Issy gondterhelt arckifejezése – egy kis barázda jelent meg a két szemöldöke
között, amit az asszony észrevett –, szeretett volna neki arckrémet ajánlani, de nem mert. Ehelyett
azon kapta magát, hogy a rövidáru-kereskedés megnövekedett forgalmáról fecseg –
mondandójának ahhoz lehetett köze, hogy mindenhol hatalmasak a megszorítások, és az emberek
elkezdték a saját pulóverüket kötögetni –, de biztos volt benne, hogy Issy alig figyelt. Egy
nagyon vékony, szőke nőt figyelt, akinek a kis üzlet portálját mutogatta egy férfi, akiben ködösen
felismerni vélte a helyi ingatlanügynökség egyik ügynökét, akkor találkoztak, amikor a lakását
vette.
A nő hangosan beszélt, Issy egy kicsit közelebb araszolt, hogy hallja, amit mond.
Fölébredt a szakmai kíváncsisága.
– Ez a környék nem is tudja, mire van szüksége! – mondta a nő. Hangos, metsző hangja
volt. – Túl sok a sült csirke, és nincs elég biotermék. – Tudja – mondta komolyan az
ingatlanügynöknek, aki boldogan bólogatott, és mindennel egyetértett, amit csak hallott –, hogy
az angolok fejenkénti cukorfogyasztása Amerikán és Tongán kívül minden országot megelőz?
– Tonga? – kérdezte az ingatlanügynök. Issy szorosabban ölelte magához a hatalmas
Tupperware-doboz muffint, arra az esetre, ha a nő lézersugár-pillantása rajta is áthatolna.
– Nem tartom magam ételmániásnak – jegyezte meg a nő. – Sokkal inkább prófétának.
Üzenetet terjesztek. A teljes kiőrlésű és a nyers étkezés az egyetlen előremutató lehetőség.
– A nyersételdiéta – gondolta Issy.
– Arra gondoltam, hogy idetehetnénk a tűzhelyt. – A nő parancsolón mutatott a távoli
sarok felé az ablak túlsó oldalán. – Aligha fogjuk használni.
– Ó, igen, az tökéletes lenne – helyeselt az ingatlanügynök.
– Dehogy lenne – zakatolt folyamatosan Issy fejében a gondolat. Az ablak közelében van
a helye, ahol jó a szellőzés, és az emberek vethetnek rá egy pillantást, hogy mi készül, te pedig
szemmel tarthatod az üzletet. Az a távoli sarok rettenetes hely a tűzhely számára, ott egész idő
alatt hátat fordítasz mindennek. Nem, ha embereknek akarsz főzni, ezt olyan helyen kell
művelned, ahol látnak, és ahol vidáman, mosolyogva üdvözölheted az embereket, és…
Úgy belemerült az ábrándozásba, hogy alig vette észre az érkező buszt, amikor a nő épp
azt mondta: „Most pedig beszéljünk a pénzről, Desmond…”
– Mennyi pénzről? – tűnődött Issy szórakozottan, miközben felszállt a busz hátsó ajtaján,
miközben Linda tovább dumált a keresztöltésekről.
Az iroda külső falának tükörüvege kékesszürkének és hidegnek tűnt a fagyos reggeli
fényben. Issynek eszébe jutott az újévi fogadalma, hogy mindennap gyalog megy föl a
kétemeletnyi lépcsőn, de sóhajtozva úgy döntött, hogy ha az ember hatalmas darabokat cipel
(mint például huszonkilenc muffin egy nagy Tupperware-dobozban), akkor megengedett dolog
liftezni.
Belépett az adminisztráció emeletére, halk klikkeléssel lehúzta a belépőkártyát (az örökre
rálaminált borzalmasan előnytelen fotóval), átment a széles üvegajtón, és azonnal érzékelte a
levegőben a különös csöndet. Tess, a recepciós odavetett egy röpke hellót, de ezenkívül felé se
nézett – máskor ömlött belőle az irodai pletyka. Amióta Issy találkozgatni kezdett Graeme-mel,
távol tartotta magát az esti irodai összejövetelektől, nehogy egy pár pohár bor után véletlenül
kikotyogja a kapcsolatukat. Azt hitte, senki nem sejt semmit. Néha abban sem volt biztos, hogy
egyáltalán elhinnék. Graeme annyira jóképű és annyira törtető. Issy helyeske volt, de a nyomába
sem érhetett például Tessnek, aki apró miniszoknyát hordott, mégsem volt közönséges, inkább
gyönyörű és édes, talán mert csak huszonkét éves volt, vagy ott volt Ophy a száznyolcvan
centijével, aki olyan peckesen lépdelt végig az előtéren, mint egy hercegnő, és nem mint egy
kezdő bérszámfejtő. Mindez azonban nem számít, mondta magának Issy. Graeme őt csípte fel, és
csak ez számít. Még emlékezett rá, hogyan botladoztak a Rotterdam Hotel előtt, hogy távol
maradjanak a többiektől – mindketten úgy tettek, mintha cigiznének, pedig egyikük sem volt
dohányos –, és szétröhögték a fejüket. Emlékezett az édes várakozásra az első csók előtt; arra,
ahogyan hosszú szempilláinak fekete söprűje árnyékot vetett a férfi magas arccsontjára; az éles,
csípős Hugo Boss arcszeszére. Hosszú ideig az első este romantikája éltette.
És senki nem hitte volna, de igaz volt: kétségtelenül randiztak. Graeme határozottan a
szeretője. És most ott állt az egyterű iroda legtávolabbi sarkában, éppen a tárgyalóterem előtt,
komoly arccal, és világos, hogy emiatt uralkodik néma csönd a huszonnyolc asztalnál.
Issy tompa puffanással lerakta a muffinos dobozt. A szíve ugyanilyen tompán puffant.
– Sajnálom – kezdte Graeme, amikor már mindenki ott volt. Régóta gondolkodott rajta,
hogyan is közelítse meg a kérdést; nem akart a köntörfalazó főnökök közé tartozni, akik
megtartják maguknak, mi történik, és hagyják, hogy az emberek szóbeszéd és pletyka útján
tájékozódjanak. Meg akarta mutatni a főnökeinek, hogy képes nehéz döntésekre, és meg akarta
mutatni a beosztottjainak, hogy becsületes velük szemben. Akkor sem fognak ugrálni örömükben,
de legalább egyenes lesz.
– Nem kell mondanom, hogy alakultak a dolgok mostanában – folytatta, és megpróbálta,
hogy a szavai ésszerűnek hangozzanak. – Maguk is tapasztalják, a könyvelésen, az eladások és a
bevételek alakulásában. Emberek, maguk foglalkoznak a vajas kenyérrel, a legfontosabb
részletekkel, a számokkal és az előrejelzésekkel. Ismerik az üzleti élet rideg valóságát. Mindez
azt jelenti, hogy bár nehéz, amit most el kell mondanom, tudom, hogy megértik, és tudom, hogy
nem tartják igazságtalannak.
Az irodában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Issy hangosat nyelt.
Egyrészt jó volt, hogy Graeme egyenesen kirukkolt, és mindenkinek elmondta. Semmi sem
rosszabb, mint olyan helyen dolgozni, ahol a felső vezetés nem mond el senkinek semmit, és
mindenki a gyanakvás és a rettegés légkörében él. Egy csapat ingatlanügynök számára
meglepően becsületes és őszinte volt.
Ő mégis úgy gondolta, még várniuk kellett volna. Csak egy kicsit. Töprengeni, megnézni,
vajon a dolgok nem lendülnek-e fel a következő hónapban, vagy megvárni a tavaszt. Vagy
megszerezni az üzlettársak szavazatát vagy… Issy elszoruló szívvel jött rá, hogy ezeket a
döntéseket valószínűleg már hónapokkal ezelőtt meghozták valamelyik szinten Rotterdamban,
Szöulban vagy Hamburgban. Ez már csak a végrehajtás. A kisemberek szintje.
– Nincs jó módszer ennek a végrehajtására – folytatta Graeme. – A következő fél órában
valamennyien kapnak egy e-mailt, amiből megtudják, maradnak vagy mennek. Olyan bőkezűek
és olyan méltányosak leszünk, amennyire csak lehet. Azokat, akik nem maradnak velünk,
tizenegykor várom a tanácsteremben. – A Montblanc órájára pillantott. Issy hirtelen maga előtt
látta Callie-t, a humán erőforrás fejét, amint ugrásra készen a számítógépe „küldés” gombja fölött
tartja az ujját, akár a futó a startvonalon.
– Még egyszer – zárta a beszédét Graeme –, sajnálom.
Visszavonult a tanácsterembe. Issy a vászonrolón keresztül látta őt, csinos feje a laptopja
fölé hajolt.
Pánikszerű, lázas tevékenység kezdődött. Mindenki a lehető leggyorsabban rárontott a
számítógépére, megnyomta az e-mail frissítés gombját, és magában motyogott. Ez már nem a
kilencvenes évek vagy az ezredforduló, amikor két nap alatt lehetett egyik állásból a másikba
ugrándozni; Issy egyik barátja akkoriban két végkielégítést kapott tizennyolc hónapon belül.
Számtalan állás kihullott a versenyből, az üzletkötések száma csökkent – mintha minden egyre
csak fogyott és zsugorodott volna. Egy-egy üresedésre egyre több volt a jelentkező, ha egyáltalán
talált az ember szabad állást; nem is beszélve a frissen érettségizettek millióiról és a friss
diplomásokról, akik hónapról hónapra csatlakoztak a munkaerőpiachoz… Issy győzködte magát,
hogy ne essen pánikba, de már későn. Máris félig végzett az egyik muffinnal, a morzsák
szétszóródtak a billentyűzetre. Lélegeznie kellett. Lélegeznie. Két nappal ezelőtt ő és Graeme a
tengerészkék Ralph Lauren paplan alatt voltak, kényelemben és biztonságban, a saját világukban.
Nem történhet semmi. Semmi. François vadul gépelni kezdett mellette.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Fölfrissítem az önéletrajzomat – válaszolta a férfi. – Ennek a helynek annyi.
Issy nagyot nyelt, és fölvett egy újabb süteményt. Abban a pillanatban meghallotta az új
üzenetet jelző hangot.
Kedves Issy Randall Kisasszony!
Sajnálattal értesítjük, hogy a gazdasági növekedés lassulása miatt, és mert az idei évre az
előrejelzések sem számolnak növekedéssel a kereskedelmi ingatlanok iránti kereslet tekintetében
a londoni Cityben, a Kalinga Deniki Társaság azonnali hatállyal megszünteti az irodavezetői
pozíciót a londoni kirendeltség egyes szintjén. Kérem, délelőtt 11 órakor fáradjon a C
tanácsterembe, hogy egyeztesse a további lehetőségeit Graeme Dentonnal, a részlegvezetőjével.
Őszinte tisztelettel,
Jaap Van de Bier
Humán Erőforrás, Kalinga Deniki
– Nyilvánvalóan – mesélte később Issy – létrehoztak egy körlevélformátumot, amiből
kihagyták a részleteket. Soha senki nem vette a fáradságot, hogy személyes hangvételű üzenetet
írjon. Az egész világon mindenki ugyanazt a feljegyzést kapta. Elveszíted az állásodat és az egész
életedet, de annyi törődést sem kapsz, mint azokban a figyelmeztetésekben, melyek a fogorvosi
felülvizsgálat szükségességére emlékeztetnek. – Ezen elgondolkodott. – Ja, és szüksége van egy
fogorvosi felülvizsgálatra.
– Nos, most, hogy munkanélküli lettél, ingyen van – emlékeztette kedvesen Helena.
Az egyterű iroda a leggonoszabb munkatér, amit kitaláltak, gondolta hirtelen Issy.
Teljesen világos, hogy mindenki folyamatosan szem előtt van, és mindenki súlyt helyez arra,
hogy boldognak, elégedettnek és vidámnak tűnjön, amikor maga a cég kétségkívül egyáltalán
nem boldog és nem vidám és nem elégedett, talán ha pár emberrel több lenne ajtóval elválasztott
irodákban, akkor összeomolnának és pityeregnének, és tennének valamit, hogy megoldják,
ahelyett hogy úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, egészen addig, amíg a személyzet
huszonöt százalékát el nem küldik. Az irodában körös-körül sóhajtoztak vagy örvendeztek, volt,
aki a levegőbe bokszolt, és kiáltozott – Igen! –, mielőtt elszégyellve magát körülnézett, és azt
suttogta: „Sajnálom, elnézést… csak az anyám az idősek otthonában van és… ”, majd félszegen
elhallgatott. Valaki könnyekben tört ki.
– Hát, baszki – jegyezte meg François, és félbehagyta a CV-je felfrissítését. Issy
megdermedt. Rámeredt a képernyőre, ellenállt a kísértésnek, hogy még egyszer utoljára frissítsen,
mintha az más eredménnyel járna. Nemcsak az állásról volt szó – persze leginkább arról, a
munkáról, ha az ember elveszíti a munkáját, az a legnyugtalanítóbb, legelkeserítőbb dolog. De
tudni, hogy Graeme… rájönni, hogy szeretkezett vele, hagyta, hogy vacsorát főzzön neki, és
közben mindvégig tudta… tudta, hogy ez megtörténik. Mit… mégis, mit gondolt? Mi a fene járt a
fejében?
Gondolkodás nélkül – ha hagyott volna magának időt, hogy végiggondolja, szinte
biztosan felülkerekedett volna természetes félénksége, és megállította volna – felugrott a
székéről, és a tárgyalóhoz közelített. A fene fog tizenegyig várni. Most akarta megtudni.
Majdnem bekopogott az ajtón, de ehelyett merészen, egyenesen besétált. Graeme nem túlzottan
meglepetten pillantott fel rá. Bizonyára felfogta a helyzetét.
Issy dühös volt.
– Issy. Sajnálom.
A lány a fogát csikorgatta.
– Te sajnálod? Ragyogó, még hogy sajnálod! Miért nem szóltál?
Graeme meglepetten nézett rá.
– Természetesen nem szólhattam róla. Céges titoktartási kötelezettség. Be is perelhetnek
érte.
– Nem mondtam volna meg nekik, hogy tőled tudom! – Issyt megdöbbentette, hogy a
férfi ennyire nem bízik benne. – De figyelmeztethettél volna, hogy legyen egy kis időm
felkészülni, hogy egy kicsit összeszedjem magam.
– Nem lett volna korrekt a többiekkel szemben – mentegetődzött Graeme. – Mindenki
ugyanezt szerette volna.
– De az nem ugyanaz – kiabálta Issy. – Nekik ez csak munka. Nekem egy munka, és nem
tőled hallottam.
Issyben tudatosult, hogy egy csomó ember áll mögötte, és a nyitott ajtón keresztül
hallgatják. Mérgesen megfordult.
– Igen. Így igaz. Titkos viszonyom van Graeme-mel. Eltitkoltuk az iroda előtt.
Hallatszott némi mormolás, de Issy még ebben a felfokozott lelkiállapotban is érzékelte,
hogy ez nem az a meglepett felhördülés, amire számított.
– Hát igen, mindenki tudta – vallotta be François.
Issy rámeredt. – Hogy érted azt, hogy mindenki?
Az iroda többi része szégyenlősen hallgatott.
– Mindenki tudta? – fordult Graeme-hez. – Te tudtad, hogy mindenki tudja?
Legnagyobb megdöbbenésére Graeme szégyenlősen hallgatott.
– Tudod, nem hinném, hogy jót tesz a közhangulatnak, ha az emberek a személyes
kapcsolataikkal hivalkodnak a munkahelyükön.
– Te tudtad?
– Az a dolgom, hogy tudjam, miről beszél a csapatom – mondta kimérten Graeme. – Nem
végezném jól a dolgomat, ha nem tudnám.
Issy némán meredt rá. Ha mindenki tudta, akkor mi értelme volt a sok bujkálásnak,
titkolózásnak?
– De… de…
– Issy, volnál kedves leülni, hogy elkezdhessük a megbeszélést?
Issy rádöbbent, hogy öt másik feldúlt ember araszol a tárgyaló felé. François nem volt
köztük, de Bob a marketingről igen. A friss pszoriázisfoltot vakarászta a fején, és Issy hirtelen
gyűlöletet érzett a cég iránt… Gyűlölte Graeme-et, a kollégáit, az ingatlaniroda vezetőségét, az
egész átkozott kapitalista rendszert. Sarkon fordult, egyenesen kiviharzott az irodából, menet
közben a csípőjével leverte a süteményes dobozt, és a sütik szanaszét szóródtak.
Issynek egy megértő fülre volt szüksége, méghozzá azonnal. És Helena csak tízpercnyire
volt. Biztosan nem bánja.
Helena épp egy fiatalember fejét öltötte össze, nem túl gyöngéden.
– Au! – jajgatott a fiú.
– Azt hittem, manapság ragasztóval intézitek a sebvarrást – jegyezte meg Issy, amikor a
beteg abbahagyta a siránkozást.
– Így van – mondta ádázul, és erősen meghúzta a tűt –, kivéve, ha valaki szipuzik, aztán
azt hiszi, hogy képes átrepülni a szögesdrót kerítésen. Akkor nincs ragasztó.
– Nem ragasztó volt, hanem öngyújtófolyadék – helyesbített a tésztaszínű siheder.
– Akkor sem fogja elérni, hogy ragasztót adjak magának – mondta Helena.
– Hát nem – mondta szomorúan a fiú.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, Len – füstölgött Issy. – Nem hiszem, hogy az az alak
hagyta, hogy gyalog menjek a munkába az esőben, és közben egész idő alatt tudta, hogy egy, ki
fog rúgni, kettő, mindenki tudja, hogy együtt járunk. Nyilván mindenki azt hiszi, hogy nekünk
kicsöngettek.
– Hm – kommentálta Helena, anélkül, hogy állást foglalt volna. Az évek során
megtanulta, hogy ne gonoszkodjon Issy pasasai rovására; gyakran újra összejöttek, és akkor
mindenkinek kellemetlen volt.
– Pedig nagyon úgy hangzik, hogy neki harangoztak – szólt bele a siheder.
– Persze – gúnyolódott Issy. – Szipuzik, de azt tudja, hogy ennek harangoztak.
– Igazából öngyújtófolyadék volt.
– Jobb neked nélküle – mondta Helena. – Tudod, úgyis mindig azt mondtad, hogy nem
szeretsz… orvostanhallgató lenni – tette gyorsan hozzá a beteg miatt.
– Csak akkor jobb nélküle – mondta Issy –, ha van helyette valami más. Húsz éve nem
pangott ennyire a munkaerőpiac, az én ágazatomban nincs állás, még akkor sem, ha a többi piac
rendben van, és… – Újra könnyekben tört ki. – Megint szingli vagyok, Len! Harmincegy évesen!
– A harmincegy még nem öreg – bizonygatta határozottan Helena.
– Ugyan már. Ha tizennyolc lennél, akkor öregnek tartanál.
– Tényleg öreg – jegyezte meg a siheder. – És én húsz vagyok.
– És nem éri meg a harmincegyet, ha nem hagyja abba ezt a képtelen viselkedést – szólt
rá szigorúan Helena. – Maradjon ki ebből.
– De azért mindkettőjüket elkapnám egy menetre – biztosította. – Szerintem még
nincsenek túl a csúcson.
Helena és Issy összenézett.
– Látod? – jegyezte meg Helena. – Rosszabb is lehetne.
– Jó tudni, hogy van még lejjebb.
– Ami pedig magát illeti – mondta Helena, és egy szakszerűen elhelyezett gézpárnával és
kötéssel végzett a sérülés ellátásával –, ha nem hagy fel azzal a cuccal, akkor nem lesz képes
elkapni senkit. Sem engem, sem őt, sem Megan Foxot, megértette?
A fiú most először tűnt rémültnek.
– Komolyan?
– Komolyan. Akár le is nyeshetné a golyóit, annyira nem lesznek jók semmire.
A siheder nyelt egyet. – Ideje, hogy lejöjjek az anyagról.
 – Én is így gondolom. – Helena odaadta neki a helyi leszoktató projekt szórólapját. –
Irány haza. Kérem a következőt!
Aggódó fiatal nő kísért be egy totyogót, akinek a feje beszorult egy serpenyőbe.
– Tényleg megesik ilyesmi? – mondta Issy.
– Ó, igen – mondta Helena. – Nézze, Mrs. Chakrabati, ő Issy. Orvostanhallgató, ugye,
nem bánja, ha itt marad a vizsgálat alatt?
Mrs. Chakrabati megrázta a fejét. Helena lehajolt.
– Ravi, nem hiszem el, hogy megint itt vagy. Te nem vagy kalóz, érted?
– De én kalóz!
– Azért ez még mindig jobb, mint a sajtreszelő, emlékszik?
Mrs. Chakrabati buzgón bólogatott, Helena pedig elment, hogy megkeresse a
ricinusolajat.
– Len, jobb, ha megyek.
Helena megértően fölnézett. – Biztos vagy benne?
Issy bólintott. – Tudom, hogy kiviharzottam, de vissza kell mennem, és… legalább azt
meg kell tudnom, mennyi a végkielégítésem… és hasonlók.
Helena megölelte.
– Tudod, minden rendben lesz. Rendben.
– Azt szokták mondani – mondta Issy. – De mi van akkor, ha mégsem fordulnak jóra a
dolgok?
– Majd én megverem őket a kalózcuccaimmal! – kiáltotta Ravi.
Issy lekuporodott, és a serpenyőhöz beszélt.
– Köszönöm, drágám – mondta. – Talán sor kerül rá.
Alig tudta elviselni a visszautat az irodába. Rettenetesen ideges volt, és szégyellte magát.
– Helló! – köszönt rá szomorúan Jimre, a portásra.
– Hallottam – mondta Jim. – Igazán sajnálom.
– Én is – válaszolta Issy. – Hát ez van.
– Ugyan, szívem – bátorította Jim. – Majd csak talál valamit. Jobbat, mint ez a hely,
biztos vagyok benne.
– Hm.
– Hiányozni fog a sütije.
– Hát, köszönöm.
Issy kikerülte a második emeletet, és fölment a legfelső emeletre, egyenesen a HR-re.
Képtelen lett volna újra szembenézni Graeme-mel. Kilencedszer nézte meg a telefonját. Nem volt
üzenet. Nem volt e-mail, sem semmi más. Hogy történhetett ez? Úgy érezte magát, mint egy
rossz álomban.
– Helló, Issy – köszöntötte Callie Mehta kedvesen, és mint mindig, makulátlan volt a
megjelenése a finom őzbarna kosztümben. – Sajnálom. Ez a munkám legrémesebb része.
– Na ja, az enyémnek is – jegyezte meg Issy kimérten.
Callie előhúzott egy dossziét. – Kidolgoztunk egy elbocsátási csomagot, ami a lehető
legnagylelkűbb. Mivel év eleje van, a felmondási idő letöltése helyett úgy gondoltuk, ha szeretné,
vegye ki az éves szabadságát, és arra az időre is folyósítjuk a járandóságát.
Issy kénytelen volt elismerni, hogy ez elég nagylelkűnek tűnik. Azután átkozta magát,
amiért bedőlt ennek. Callie valószínűleg alaposan felkészült az ilyen eseményekre.
– Aztán… és ez csakis magán múlik, ha szeretné, viseljük az átképzés költségeit.
– Átképzés? Kissé vészjóslóan hangzik.
– Ez olyasmi, mint egy képző és tanácsadó tanfolyam, és segít, hogy kitalálja… hogyan
tovább.
– Ilyen gazdasági helyzetben sorba állni a munkanélküli-segélyért – vágott vissza Issy
szigorúan.
– Issy – kezdte Callie kedvesen, de határozottan. Hadd mondjam el… a pályafutásom
során háromszor építettek le. Kiborító, de biztosíthatom, nem a világ vége. A jó embereknek
mindig akad valami. Márpedig maga jó ember.
– Ezért lettem munkanélküli – jegyezte meg Issy.
Callie összevonta a szemöldökét, és az ujjával a homlokára bökött.
– Issy, meg kell mondanom, abból, amit megfigyeltem… talán nem örül neki, de
remélem, nem bánja, hátha segít.
Issy hátradőlt. Olyan volt, mintha az iskola igazgatónője megmosta volna a fejét. Viszont
ugyanakkor elvesztette a kenyérkeresetét.
– Felfigyeltem magára. Maga nyilvánvalóan okos, van diplomája, barátságos az
emberekhez, akikkel együtt dolgozik…
Issy kíváncsi volt, mire akar kilyukadni.
– Miért csak adminisztrátor? Nézze csak meg az üzletkötőket, fiatalabbak magánál, de
motiváltak és elkötelezettek… Maga tehetséges és képzett, de nem látom, mire jó, hogy azzal
tölti az idejét, hogy költségeket és munkaidő-kimutatásokat bogarásszon. Olyan, mintha el akarna
rejtőzni valami biztonságos, kicsit unalmas tevékenység mögé, és remélné, hogy senki nem veszi
észre. Tudja, soha nem késő irányt váltani az életben. Biztos vagyok benne, hogy most nem erre
gondol, de – Callie ellenőrizte az előtte fekvő papírt – a harmincegy nem kor. Egyáltalán nem az.
És azt kell mondanom, ha végül valahol máshol ugyanilyen munka mellett kötne ki… szerintem
valószínűleg ugyanolyan elégedetlen lenne, mint itt. Kérem, ne mondja, hogy nem így van.
Hosszú ideje vagyok HR-es, és én mondom magának. Jelenleg a leépítés a megfelelő választás a
maga számára. Még elég fiatal ahhoz, hogy azt csinálja, amit igazán szeretne. Lehet, hogy ez az
utolsó esélye. Érti, miről beszélek?
Issy érezte, hogy lángba borul az arca. Csak bólintani tudott, attól tartott, hogy teljesen
összeomlik. Callie a jegygyűrűjét csavargatta.
– És… és, Issy, nagyon, nagyon sajnálom, ha úgy érzi, valami kellemetlent mondtam,
tudom, hogy nagyon szakmaiatlan tőlem, és hogy nem kellene kitennem magam a vádnak, hogy
hallgatok a hivatali pletykákra… de igazán szeretnék mondani valamit, és sajnálom, ha nehéz
meghallgatni. De azt kell mondanom, kockázatos dolog azt hinni, hogy majd jön egy férfi, aki a
gondját viseli, és vigyáz magára. Megtörténhet persze, és ha ez az, amit akar, akkor remélem,
meg is történik. De ha talál valamit, amit szeret, amit saját jogon igazán élvez… nos, az jó dolog
az ember életében.
Issy nagyot nyelt. Még a füle is lángolt.
– Szereti, amit csinál? – kérdezte önkéntelenül.
– Néha nehéz – válaszolt Callie. – De mindig kihívás. És soha nem unalmas. Maga
elmondhatja ugyanezt?
Callie áttolt egy darab papírt az asztalon. Issy fölvette és megnézte. Közel húszezer font.
Rengeteg pénz. Egy vagyon. Ennyi pénz képes megváltoztatni az ember életét. Kétségtelen.
– Kérem, ne költse az egészet rúzsra és cipőkre – mondta Callie, nyilvánvalóan
megpróbálva jókedvre deríteni.
– Azért egy kicsit költekezhetek? – kérdezte Issy, aki díjazta a gesztust és Callie
őszinteségét. Persze abban a pillanatban olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna, kavargott
a gyomra. De azért érezte benne a kedvességet.
– Egy egészen kicsit – mondta Callie. – Igen.
 Kezet ráztak.
Néhányan lementek a Coinsba, hogy magukhoz térjenek. A másik összesen nyolc
embernek, akiket elbocsátottak, szintén felajánlották a szabadságukat, így többé semmi értelme
nem volt a hét végéig ott lézengeni. Ez meglehetősen lerövidítette a kínszenvedését, bár apró
könyörületesség, gondolta Issy. A söröző mindig meleg és otthonos volt, vonzó mennyország a
csupa üveg irodaépületek és az élvonalbeli, bérelhető helyiségek közelében. A dohányzás
betiltása előtti megsárgult falak, a visszafogott csapolt sör és a burgonyaszirom-csomagok, a
mintás szőnyeg és a tulajdonos folytonos törődést igénylő kövér kutyája ugyanolyan volt, mint
London ezernyi más sörözője, bár egy kicsit, mint ő maga, kihalóban lévő fajta, jegyezte meg
Issy. Megpróbálta kirángatni magát a melankolikus hangulatból – annyian jelentek meg az
irodából, hogy egészen meghatódott. Graeme természetesen nem. Valamiképpen még örült is
neki. Nem tudta, hogyan viselkedett volna, ha udvariasan kellett volna vele társalognia. Nem is
baj, lévén, nem vesződött azzal, hogy rácsörögjön, és megtudja, hogy érzi magát.
Bob a marketingesektől este hétre csontrészeg volt, így Issy betámasztotta a búcsúvacsora
helyiségének sarkába, és hagyta aludni.
– Issyre – mondta François, és köszöntőre emelte a poharát. – Most elhagysz minket, és
ennek az egyetlen jó oldala, hogy végre nem hízunk tovább.
– Úgy van, úgy van! Kiáltották a többiek. Issy megrökönyödve nézett rájuk.
– Hogy értitek ezt?
– Ha a süteményeid nem lennének olyan átkozottul finomak – világosította fel Karen, a
termetes könyvelő, aki néha beszédbe elegyedett vele –, akkor nem lennék ennyire kegyetlenül
dagadt. Na jó, rendben, az lennék, de nem élvezném annyira a kövérséget.
– A buta süteményeimről beszélsz? – hitetlenkedett Issy. Megivott négy pohár rozét, és a
dolgok kezdtek összemosódni.
– Azok nem holmi buta sütemények – tiltakozott François. – Ne mondj ilyet! Vannak
olyan jók, mint Hortense Beusy sütijei, aki pedig a legjobb cukrász Toulonban. C’est la vérité –
közölte komolyan. Ő is túl sok rozét döntött magába.
– Ó, badarság – pirult el Issy. – Csak a potya kajáért mondjátok. Olyan íze van, mint a
majomszar, és csak azért faltátok fel, mert még mindig jobb, mint dolgozni. Abban a…
nyomasztó pokollyukban – tette hozzá merészen.
Mindenki buzgón rázta a fejét.
– Igazad van – szólt Bob, átmenetileg fölemelve a fejét. – Sokkal jobban értesz a
sütéshez, mint az adminisztrációhoz.
A bárpultnál többen bólogattak.
– Azt akarjátok mondani, hogy csak a finom süteményeim miatt viseltetek el? – szúrt oda
Issy.
– Nem – mondta François. – Azért is, mert a főnökkel keféltél.
Issy gyorsan kijózanodott. Utoljára még körülnézett, búcsúzóul mindenkit megpuszilt,
még azokat is, akiket egyébként nem is kedvelt – hirtelen elszomorodott, mintha a Kalinga
Daniki inkább a családja lett volna, és nem egy csapat ingatlanszakértő, akik késhegyig menő
harcot folytattak az utolsó fillérért is. És ami a Coinst illeti; túlságosan is szomorú lenne újra
benézni ide, mintha készakarva próbálna összefutni a régi munkatársaival. Megköszörülte a
torkát, megpaskolta az öreg kutyát, megvakargatta a füle tövét, amit a kutyus legalább annyira
szeretett, mint a sós és ecetes burgonyaszirmot, és búcsút mondott a cégnek.
– Nézz be hozzánk néha – kérte Karen.
– Sütikkel – tette hozzá valaki.
Issy megígérte. Tudta, hogy nem fog benézni, nem lenne rá képes. Az életének ez a
fejezete lezárult. De mi jön ezután?
 Negyedik fejezet

NEM MEGYEK DOLGOZNI NUTELLÁS SÜTEMÉNY

22,5 dkg önkelesztő liszt/kenyérliszt
2 teáskanál sütőpor
10 dkg vaj
10 dkg porcukor
½ teáskanál szódabikarbóna forró vízben feloldva
2 evőkanál meleg cukorszirup
6 teáskanál Nutella
1 pletykamagazin
1 pizsama
Melegítsd elő a sütőt 200 °C-ra (gázsütőt a 6-os fokozatra).
Alaposan szitáljuk át a lisztet és a sütőport egy edénybe. Dörzsöljük bele a vajat, adjuk
hozzá a cukrot, a szódabikarbónát, a cukorszirupot és két teáskanál Nutellát. Gyúrjunk dió
nagyságú gombócokat, és helyezzük egy kivajazott sütőtálcára, minden gombóc közepét nyomjuk
le a hüvelykujjunkkal. Süssük körülbelül tíz percig.
Amíg sül, együk meg a négy megmaradt teáskanál Nutellát.
Együk meg az egész tepsi süteményt, közben olvassuk el a pletykákat.
Választható körítés: könnyek.
Hála istennek Helena több műszakban dolgozott, így gyakran volt reggel otthon. Utólag
Issy nem volt biztos benne, hogyan birkózott volna meg egyedül az első pár héttel. Eleinte az
újdonság erejével hatott, hogy nem kellett beállítania az ébresztőórát, de aztán gyorsan elmúlt az
újdonság öröme, éberen feküdt, és idegesen bámult a sötétbe. Persze a végkielégítésből ki tudta
fizetni a jelzálog egy részét, és ez egy időre távol tartotta a nyomort, de nem oldotta meg az
alapproblémát, hogy mi a csudát kezdjen az életével. Az álláshirdetési rovat teljesen
reménytelennek tűnt: tele volt olyan területtel, amiről semmit sem tudott, vagy kezdőknek szánt
munkakörökkel, amelyekhez túl öreg volt, és őszintén szólva, nem alkalmazták volna egy
Starbucksban. Az ingatlanüzletágban nem volt felvétel, és Issy tudta, még ha lenne is, bőséges
jelentkező állt ugrásra készen a kirúgott szakemberekből, akikből válogatni lehet. Jó emberekből
is.
Helena és nagypapi bátorították, azt mondogatták, hogy ne lógassa az orrát, valami majd
csak adódik, de Issy egyáltalán nem ezt tapasztalta. Úgy érezte, elfogyott a cérnája, nem bírja
tovább, hogy gyökértelen; minden pillanatban ki van téve az elsodródás veszélyének (az sem
igazán segített, hogy az emberek olyasmiket mondtak, mint: „Miért nem veszel ki egy év
szabadságot, és járod be a világot?” – mintha a jelenléte tökéletesen fölösleges lenne). Egy egész
napjába telt, hogy lemenjen az újságoshoz, újságot és Smartiest vegyen, és Smartie sütit süssön.
Azon kapta magát, hogy szomorú fejet fest a cukormázból; kis cukorvirágokat hervadó
szirmokkal. Ez nem volt jó jel. Nem volt kedve semmihez: nem akart elmenni otthonról, nem
akart szókirakót játszani a nagyapjával. És hát Graeme sem volt sehol. Ez fájt, de rettenetesen.
Issy rájött, hogy sokkal többet fektetett ebbe a kapcsolatba, mint gondolta.
Helena is rosszul érezte magát. Magától értetődően bántotta, hogy a barátnőjét ilyen
szomorúnak látja, minden mástól eltekintve is azt jelentette, hogy nem tudott vele kimozdulni és
jókat röhögni. De alapvetően jólelkű volt, és megértette, hogy Issynek el kell siratnia mindazt,
amit elveszített. Mégis rossz volt a lakásban. Szörnyű volt a nyomorúságos januári és februári
napokon hazajönni a sötét, fűtetlen házba, ahol Issy bezárkózott a hálószobába, és nem volt
hajlandó átvenni a pizsamáját. Azelőtt a lakás valóságos mennyország volt, főként Issy tette azzá,
megnyugtató volt, és meleg, mindig volt majszolni- vagy kóstolnivaló. Néhány felkavaró
munkanap után Helena csak arra vágyott, hogy egy csésze teával és egy darabkával Issy
valamelyik kísérleti süteményéből összekuporodjon a kanapén, s pletykálkodjanak egy jót.
Hiányzott neki. Tehát nem volt teljesen önzetlen, amikor úgy döntött, ez nem mehet tovább, és
hogy Issynek komoly adag eltökélt szeretetre van szüksége.
Egy nagy szerelem jót tenne neki, gondolta Helena egyik reggel, miközben az ujjára
nyomott egy kis hidratáló krémet. Igazi szerelemre gondolt, ami nem hull feltétlenül rögtön az
ölébe, de határozottan rászólt magára, hogy most nincs itt az ideje emiatt aggódni. Szilvaszínű
bársonyfelsőt vett, amitől kellemesen gótnak érezte a megjelenését, és bemasírozott a nappaliba.
Issy a félhomályban ült a malacos pizsijében, és száraz Crunchy Nut cornflakest evett egy tálból.
– Drágám. Ki kell mozdulnod a lakásból.
– De ez az én lakásom.
– Komolyan mondom. Muszáj csinálnod valamit, különben olyan leszel, mint azok a négy
fal közt élő nyanyák, akik egy szál pizsamában ülnek a hálószobájukban, sírdogálnak, és
marhahúsos curryt zabálnak.
Issy cuppantott a felső ajkával. – Nem értem, miért mondod ezt.
– Talán mert egy egész kilót híztál egy hét alatt?
– Ó, köszi.
– Miért nem önkénteskedsz valamelyik jótékonysági szervezetnél?
Issy szúrósan nézett rá.
– Pontosan mitől is érezném akkor jobban magam?
– Nem azért, hogy jobban érezd maga. Azért, hogy most rögtön legyen egy barátod; olyan
barátod, amilyenre szükséged van.
– Egy kellemetlen fráter.
– Attól tartok, a legjobb, amit kapsz.
Helena ránézett a rózsaszín csíkos, átlátszó műanyag zacskóra Issy mellett, amely
Smartieszal volt tele.
– Kint voltál? Elmentél a sarki boltba?
Issy zavarában a vállát vonogatta.
– Képes voltál pizsamában kimenni a sarki boltba?
– Hm.
– És ha belebotlottál volna John Cusackbe, hm? Mi van, ha John Cusack épp ott állt
volna, és azon gondolkodik, mennyire elege van a hollywoodi színésznőcskékből, és hogy
keresnie kellene végre egy igazi lányt, valódi otthonteremtő értékekkel? Aki tud sütni? Valaki
olyat, mint te, de nem pizsamában mászkál, mert az nyilván nem normális.
Issy nagyot nyelt. Helena kedvenc mantrája 1968 óta az volt, hogy minden pillanatban
úgy kell viselkedni, mintha bármikor összefuthatnánk a herceggel fehér lovon, ezért soha nem
mozdult ki kócosan vagy tökéletes smink nélkül, és mindig a lehető legcsinosabban öltözött. Issy
túl jól ismerte, ezért meg sem próbált vitatkozni.
Helena ránézett. – Jól sejtem, hogy Graeme nem jelentkezett?
Természetesen mind a ketten tudták a választ. Nem csupán az állásáról volt szó. Issy
számára egyelőre túl fájdalmas volt szembenézni az igazsággal. Amiről azt hitte, hogy
különleges, igaz szerelem, az valójában csak átverés volt… ostoba munkahelyi románc.
Rettenetes, elviselhetetlen gondolat volt. Nem tudott aludni, na jó, inkább közel állt ahhoz, hogy
ne tudjon aludni. Hogy lehetett ennyire ostoba? Annyi időn át, miközben olyan profinak képzelte
magát, mindennap bement dolgozni a kis ruhácskákban és kardigánokban meg a csinos cipőkben,
és azt képzelte, hogy a magánéletét különválasztja a munkahelyétől, hogy nagyon okos. Pedig
valójában mindenki röhögött rajta, amiért a főnök dugja – és ami még rosszabb, nyilvánvaló,
hogy még csak nem is volt igazi kapcsolat. A gondolatra legszívesebben az öklébe harapott volna
a gyötrődéstől. Senki nem gondolta, hogy jól végzi a munkáját, csak egy vidám idióta volt, aki
tud sütit sütni. Ó, istenem, talán ez volt a legrosszabb. Vagy legalább olyan rossz. Az egész
szörnyű rossz. Egyenesen rémes. Semmi okot nem látott rá, hogy kibújjon a pizsamájából.
Minden egy nagy szar, semmi értelme az egésznek.
Helena úgy vélte, türelemre és alázatra van szüksége.
– Ugyan, bassza meg – hallotta a saját hangját. – Vége az életednek, csak mert a főnököd
már nem igényli a személyes szolgálataidat?
– Nem erről van szó – mondta Issy csöndesen. Ugye, nem? Megpróbálta fölidézni a
gyöngéd, a kedves, a kényeztető pillanatokat. Talán néhány szál virág, esetleg egy utazás
emlékét. Bosszantó volt, hogy nyolc hónapra visszamenőleg csak olyasmi jutott az eszébe, hogy
Graeme megkéri, ne maradjon nála éjszakára, mert fáradt, vagy hogy segítsen neki irattárazni a
vezetőségi beszámolóját (ő pedig annyira örült, hogy levehet róla valamennyi terhet; hogy
megmutathatja, miért is lenne tökéletes feleség a számára. Ó, istenem, mekkora barom volt).
– Bármi történt – mondta Helena –, annak már több hete, és őszintén, elég volt az
önsajnálatban való dagonyázásból. Ideje kimozdulni és visszatérni a világba.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a világ kíváncsi rám – siránkozott Issy.
– Ez rizsa, te is tudod – tiltakozott Helena. – Azt akarod, hogy újra rákezdjek a
„szerencsétlen lelkek” listájára?
Helena „szerencsétlen lelkek” listája egy nyilvántartás a szörnyű esetekről, amiket a
sürgősségin látott – az igazán elhagyottakról, az igazán elhanyagoltakról, gyerekekről, akik soha
nem tapasztaltak szeretetet, ifjoncokról, akik egész életükben nem hallottak kedves szót, akik
elhagyták az Állami Egészségügyi Szolgálatot, és megpróbálnak új életet kezdeni. Még hallani is
elviselhetetlen volt, és Helena csupán győztes érvként használta ezeket a valóban nyomorúságos
eseteket. Gonosz dolog volt kijátszani ezt az ütőkártyát.
– Ne! – tiltakozott Issy. – Ne! Kérlek! Bármit, csak ezt ne! Nem vagyok képes még
egyszer végighallgatni a leukémiás árva történetét. Kérlek, ne.
– Figyelmeztetlek – fenyegetőzött Helena –, becsüld meg, amid van. De addig is, emeld
föl a dagadt seggedet, menj, és vegyél részt az átképzésen, amit ígértek. Akkor legalább déli
harangszó előtt ki tudlak robbantani az ágyból.
– Először is, az én seggem csak feleakkora, mint a tiéd.
– Igen, de én méretarányos vagyok – magyarázta türelmesen Helena.
– És másodszor, csak azért alszom sokáig, mert éjszaka nem tudok aludni.
– Mert egész nap alszol.
– Nem. Azért, mert depressziós vagyok.
– Te nem vagy depressziós. Csak egy kicsit szomorú. Depressziós akkor lennél, ha most
érkeztél volna ebbe az országba, elkobozták volna az útleveledet, prostitúcióra kényszerítettek
volna, és…
– La-la-la-la! – énekelte Issy. Kérlek, hagyd abba. Elmegyek, oké? Elmegyek! Elmegyek!
Négy nappal, egy hajvágással és némi vasalással később Issy a megszokott
buszmegállóban állt, és úgy érezte magát, mint egy csaló. Linda örült, hogy látta; Issy nem
találkozott vele azóta, hogy nem jár dolgozni, és az asszony hétről hétre jobban aggódott, aztán
arra gondolt, talán vett egy csinos autót, vagy összeköltözött azzal a mogorva kinézetű pasassal,
aki időnként fölszedte. Mindenesetre valami jó.
– Jó hosszú szabadságra ment, ó, milyen csodás télen elutazni, ez itt borzasztó.
 – Nem – árulta el szomorúan Issy. – Kirúgtak.
– Ó! – döbbent meg Linda. – Ó, drágám. Nagyon sajnálom, drágám, igazán sajnálom. De
maga még olyan fiatal; percek alatt talál valami mást, ugye?
Linda büszke volt a pedikűrös lányára. Ahogy Linda gyakran mondogatta, nem fordulhat
elő, hogy Leanne elveszítse a munkáját, „amíg az embereknek van lábuk”. Sok mindennek kellett
ahhoz történnie, hogy Issy arra vágyódjon, bárcsak pedikűrös lenne, de kiderült, hogy ez éppen
ilyen nap.
– Remélem – mondta Issy. – Remélem.
Valaki a hátuk mögött elvonta a figyelmét. Körülnézett. A magas szőke hölgy ismét ott
volt az elhagyott rózsaszínű üzletnél. Ugyanazt a kissé megvert kinézetű ingatlanügynököt
hurcolta maga után.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a fengsuj működni fog, Des – mondta. – És ha az
ember megpróbál holisztikus testi tapasztalatokat megosztani az emberekkel, az tényleg nagyon
fontos, érti?
– Egyáltalán nem fontos – fortyogott magában Issy. – Az sokkal fontosabb, hogy a
megfelelő helyre tedd a sütőt, és az üzlet többi részét is tudd működtetni.
Eszébe jutott Joe nagypapi. Muszáj összeszednie magát, meg kell látogatnia.
Megbocsáthatatlan minden erőfeszítés nélkül szabadságon lenni.
– Terjengjen megfelelően az illat, mosolyogj a vevőkre, és olyan helyen legyen a sütő,
ahonnan látod őket – mondogatta. – Az is fontos, hogy te add nekik a legfinomabb süteményt
Manchesterben.
Még közelebb araszolt, hogy hallja, mit mond a nő.
– És ezerkétszázért egy hónapra – hallotta Issy – túlságosan drága. A legjobb minőségű
zöldséget fogom használni a városban. Az embereknek nyers zöldségre van szükségük, és ezt
tőlem fogják megtanulni.
A nő feszes bőrnadrágot viselt. Olyan lapos volt a hasa, mintha fényevő lenne. Az arcán
furán váltakozott a nagyon sima bőr a ráncos részekkel, feltehetőleg ott, ahol elmúlt a botox
hatása.
– Minden organikus lesz – trillázta. – Az emberek nem akarnak ocsmány kemikáliákat a
testükben!
Kivéve a homlokukat, gondolta Issy. Eltűnődött, vajon miért taszítja ennyire ez a
nőszemély. Mit érdekli őt, hogy ostoba frissen facsart narancslét is áruló kávézót nyit az ő kis
boltjában? Illetve, javította ki saját magát Issy, abban a kis boltban. A kis eldugott boltban, a kis
titkos téren, amellyel soha nem foglalkoztak olyan szeretettel, amit megérdemel volna.
Természetesen tudta, s tökéletesen értette, hogy egy eldugott üzlet, amit nehéz megtalálni, messze
van az ideálistól. Nagyon.
Valami beléhasított. Kereskedelmi ingatlanokkal dolgozott, ahol a területet 20-30 fontért
adták négyzetméterenként. Végigmérte az üzletet. A kiírás szerint volt egy alagsori rész is, ami
máris megduplázta a területet. Issy gyors fejszámolást végzett. Az hét fontot jelent
négyzetméterenként. Persze kétségkívül ez London külvárosa, és nem is egészen a flancos része.
De azért, ezerkétszáz egy hónapra – vagy mondjuk ezeregyszáz, ha a bérlő ügyes, és ki tudja
alkudni az engedményt, ami ebben az üzletágban elvárható. Ha hat hónapos bérletre szerezné
meg, hogy kezdjen… nos, hogy kezdjen vele valamit. Mondjuk, hogy süssön. Most nincs az
iroda, ahol elpasszolhatná a próbálkozásait, a hűtő dugig, és nincs több tárolóhelye. Épp előző
este különösen finom mogyoróvajas és nutellás süteményreceptet talált ki, amely dugig töltötte a
legutolsó Cath Kidston süteményesdobozát. Kénytelen volt tönkrezabálni magát.
Issy behunyta a szemét, közben a busz bekanyarodott a sarkon. Ez nevetséges. Ha az
ember élelmiszerrel dolgozik, az számtalan dologgal jár együtt, nem csak a helyiség bérlésével.
Ott vannak az egészségügyi és biztonsági előírások, az ételhigiénia, az ellenőrzések, a hajhálók,
gumikesztyűk és szabványok, a munkáltatói jogok, mindez teljességgel ostoba és lehetetlen, és
még csak nem is akar kávézóban dolgozni.
Linda az üzlet előtt álló nő felé biccentett, aki nagyképűen és hangosan nyilatkozott a
cékla előnyeiről.
– Nem tudom, mire készül – mondta Linda, miközben felszálltak a 73-as buszra. – Semmi
másra nem vágyom kora reggel, mint egy jó csésze kávéra.
– Hm – jegyezte meg Issy.
Az átképző tanfolyamot, bár már nem így hívták, inkább „bukott öreg vesztesek klubja”
néven emlegették, egy hosszú tárgyalóteremben tartották az Oxford Street egyik jellegtelen
épületében, mely az Oxford Circusön álló vezető Topshop bevásárlóközpontra nézett. Issy ezt
rettentő igazságtalannak tartotta, tantaluszi kínokat állt ki, miközben arra az életre vetett
pillantásokat, mely immár elérhetetlenné vált a számára.
Úgy egytucatnyi ember lehetett a teremben, voltak magabiztos és barátságtalan
kinézetűek, akik azt a benyomást keltették, hogy valamiféle büntetésből küldték őket ide, és egy
teljesen rémült férfi, aki az aktatáskájában turkált, és úgy lazította meg a nyakkendőjét, hogy Issy
gyanakodni kezdett, talán még nem vallotta be a családjának az állása elvesztését, és úgy tesz,
mintha mindennap munkába menne. Issy mindenki felé küldött egy félmosolyt. Senki sem
viszonozta barátságos arckifejezéssel. Az élet mindig könnyebb, töprengett, amikor süteménnyel
teli, hatalmas Tupperware-dobozt cipel magával. Akkor mindenki örül, hogy látja.
Pontban fél tízkor fáradt, türelmetlen arcú ötvenes nő esett be, és olyan gyorsan vetette
bele magát a szövegelésbe, hogy azonnal világossá vált, aki ebben a hangulatban túlhajtja magát,
az csak az elbocsátás utáni újraelhelyezkedési tréner lehet.
– Most pedig elkezdődik az önök pozitív új élete – jelentette be –, most semmi mással
nem kell foglalkozniuk, csak a főállású állásvadászattal.
– Ami még szarabb, mint amiből épp most rúgtak ki – vetette közbe az egyik fiatal férfi
ellenséges gúnymosollyal. A tréner tudomást sem vett róla.
– Először is különbözővé kell tenniük a CV-jüket a másik kétmillió önéletrajztól, mely az
álláspiacon kering.
A tréner széthúzta az ajkát, Issy feltételezte, hogy ez mosoly akart lenni.
– És most nem túlzok. Hozzávetőleg ilyen számú önéletrajzot nyújtanak be az adott
időben az elérhető üres helyekre.
– Máris sokkal erősebbnek érzem magam – motyogta az Issy mellett ülő lány. Issy
megnézte magának. Elbűvölő volt, és talán egy kissé túlöltözött – koromfekete hajfürtökkel,
élénkvörös rúzzsal és fuksziaszínű moherpulóverben, amely egyáltalán nem leplezte az alatta
rejtőző erős kebleket. Issy eltűnődött, vajon jól kijönne-e Helenával.
– Tehát mivel teszik egyedivé a sajátjukat? Valaki?
Az egyik idősebb férfi jelentkezett.
– Elfogadható, ha hazudok a koromról?
A tréner ridegen megrázta a fejét.
– Soha, semmilyen körülmények között nem megengedhető, hogy hazudjanak a CV-
jükben.
A lány Issy mellett azonnal felemelte a kezét.
– De ez hülyeség. Mindenki hazudik az önéletrajzában. És mindenki feltételezi, hogy
mindenki más is hazudik. Tehát, aki nem lódít a CV-jében, mivel mindenki feltételezi az
ellenkezőjét, olyan, mintha sokkal rosszabb lenne, mint amilyen a valóságban, ráadásul, ha
rájönnek, hogy egyetlen árva hazugság sincs benne, feltételezik, hogy kicsit gyengeelméjű vagy.
Tehát ez rossz ötlet.
Az asztal körül mindenki buzgón bólogatott. A tréner mindennek ellenére zavartalanul
folytatta.
– Tehát különbözniük kell. Van, aki szeret nagyobb betűtípust használni, vagy rímbe szedi
az önéletrajzát, hogy különlegessé tegye.
Issy jelentkezett.
– El szeretném mondani, hogy évekig a munkaügyön dolgoztam, és gyűlöltem a trükkös
CV-ket. Mindig a szemetesbe dobtam őket. Viszont ha olyat találtam, amiben nem volt
helyesírási hiba, akkor azonnal behívtam az illetőt. Elég ritkán történt meg.
– Feltételezted, hogy hazudnak bennük? – kérdezte a lány.
– Hát, fejben leminősítettem minden kiemelkedő eredményt és a diploma eredményét, és
nem győztek meg a független filmek kedvelői sem – mondta Issy. – Szóval igen, azt hiszem.
– Na, tessék – mondta a lány. A tréner arca rózsaszínű lett, és összepréselte a száját.
– Mondhatnak, amit akarnak – mondta. – De mégiscsak maguk ülnek most itt.
Ebédidőben Issy a loknis lánnyal együtt kimenekült. – Ez volt a létező legundorítóbb
dolog – mondta a lány, akit Pearlnek hívtak. Még rosszabb, mint az, hogy kirúgtak.
Issy hálásan mosolygott. – Szerintem is. – Körülnézett. – Hol ebédelsz? Én a Patisserie
Valerie-re gondoltam.
A Patisserie Valerie régebben alapított, felkapott sütemény- és tealánc Londonban, amely
mindig zsúfolt, és mindig örömöt szerez. Hallotta, hogy új vaníliás jégkásájuk van, és alig várta,
hogy kipróbálja. A lány egy kicsit kényelmetlenül feszengett, és Issynek rögtön eszébe jutottak az
árak.
– Ööö, meghívlak – tette hozzá gyorsan. – Hála istennek a végkielégítésem nem rossz.
Pearl elmosolyodott, és elgondolkodott rajta, vajon a táskájában lapuló szendvics
megromlik-e, ha későbbre hagyja. – Rendben! – egyezett bele. Mindig szerette volna kipróbálni
az üzletet a csodás kinézetű esküvői tortáival, amelyeken cukormázból sodrott apró rózsák
díszelegtek, és az ablakában elhelyezett drámaian bevont emelvénnyel, de mindig túl zsúfolt és
nyüzsgő volt, és nehéz volt befurakodni, vagyis pont olyan hely volt, amit általában elkerült.
Behúzódtak egy apró fülkébe, és megosztották egymással kirúgásuk horrorisztikus
történetét, miközben a feketébe öltözött francia pincérnők citromos pitét és millefeuille-t
egyensúlyoztak a fejük fölött. Pearl recepciós volt egy építkezési vállalatnál, ahol a dolgok
fokozatosan egyre rosszabbra fordultak. Az utolsó két hónapban már fizetést sem kapott, és mivel
egyedül nevelte a kisbabáját, a dolgok kissé elkeserítően álltak.
– Azt hittem, ez talán segít – panaszolta. – Az újrakezdési csomaggal küldtek ide. De ez
egy zöldség, ugye?
Issy bólintott. – Azt hiszem.
Pearl mégis felállt, és hősiesen átküzdötte magát az üzletvezetőhöz.
– Elnézést, van önöknél üresedés?
– Nagyon sajnálom – válaszolt a férfi bűbájosan. – Nincs. Ráadásul, amint látja, ez egy
aprócska üzlet.
A pirinyó asztalok felé mutatott, amelyek nagyon zsúfoltan helyezkedtek el. A vékonyka
pincérnők közöttük szökdécseltek. Pearlnek esélye sem volt.
– Tudja, nagyon sajnálom.
– Ó, istenem – mondta Pearl. – Tökéletesen igaza van. Túl kövér vagyok hozzá, hogy
cukrászdában dolgozzam. És olyan bűntudatot keltenék a vendégekben, hogy rögtön salátát
rendelnének.
 Megverten tért vissza Issyhez, aki az elmúlt három percben csúnyán pironkodott Pearl
helyett.
Ugyanezt mondták a fapados légitársaságnál is. – Nem lehetek szélesebb, mint az ülések
közti folyosó.
– Nem vagy szélesebb, mint egy repülőgép folyosója.
– De leszek, ha megveszik az új gépeket. Mindenkinek fel kell állnia bennük,
összezsúfolódva, mint a marhák a vagonban. Nyakörvet raknak a nyakad köré, és a falhoz
erősítik.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – tiltakozott Issy.
– Pedig igaz – mondta Pearl. – Higgy nekem. Amint az öv nem fejezi le az ütközési
próbababákat, állni fogsz egész úton Malagáig. Ha elfelejted kinyomtatni a beszállókártyádat,
mielőtt kimész a reptérre, akkor fél lábon.
– Úgyse megyek többet nyaralni, úgyhogy aligha számít – vont vállat Issy.
Aztán rájött, hogy ostoba módon az önsajnálat hangján beszélt olyasvalaki előtt, aki a
kisbabájával és az anyjával együtt osztozott egy bérelt lakáson, és témát váltott.
– Visszamegyünk?
Pearl sóhajtott. – Vagy ez, vagy végigköltekezzük a Bond Streetet, és rövid szünetet
tartunk a Tiffanynál.
Issy kényszeredetten elmosolyodott. – Legalább ettünk egy sütit.
– Na ja, legalább az – bólintott Pearl.
 Ötödik fejezet

MENTÁS KRÉM
Neked, olyan édes, mint te.
1 tojásfehérje
fél kg porcukor
borsmentaaroma
Verd habbá a tojásfehérjét – ne verd túl. Nem, most pont elég. Tökéletes. Most hagyd
abba.
Szitáld bele a porcukrot, és most a keveréknek keménynek kellene lennie. Igen, sok
porcukor van a földön. Most ne izgasd magad emiatt. Ne lépj bele! Ne… Oké. Majd az anyád
elintézi.
Jól van, csak egy pár csepp mentaaromát… csak egy pár cseppet, különben olyan íze lesz,
mint a fogkrémnek.
Oké, megmostad a kezedet? Most gyúrd masszává – igen, mint a gyurmát. Nem, nem
eheted meg a gyurmát. Most pedig kitekerjük, és a formával köröket vághatsz belőle. Nos, igen,
vagy, gondolom, használhatsz állatformákat is… egy mentakrémes ló, az remek. Ó, egy
dinoszaurusz? Persze, miért is ne… Így ni. Most a hűtőbe kell tenni 24 órára.
Nos, nem, gondolom, egyet azért megkóstolhatunk.
Gondolom, nem kell mind a hűtőbe tenni. Vagy egyiket sem.
Szeretettel, nagypapa

Ha Issy behunyta a szemét, érezte az édes mentolos illatot és azt, ahogy a krém szétolvad
a nyelvén.
– Gyerünk – szidta össze Helena.
– Bátor ember vagyok – próbálta Issy meggyőzni a tükörképét, közben fogat mosott.
– Így van – mondta Helena. – Csináld tovább.
– Ó, istenem – sopánkodott Issy. Megint azzal töltheti a napját, hogy bejelentés nélkül
bevonul különféle ingatlanügynökségekhez, és munkát kunyerál. Legszívesebben okádott volna.
– Bátor vagyok.
– Az vagy.
– Meg tudom csinálni.
– Meg tudod.
– Tudom kezelni az elkerülhetetlenül ismétlődő visszautasítást.
– Ez nagyon sok tanulsággal szolgál.
Issy megpördült. – Neked, Len. A világ mindig ápolónők után kiált. Aligha kezdik el
becsukni az összes kórházat.
– Ja, ja, ja – hajtogatta Helena. – Fogd be!
– Meg fogod látni – folytatta Issy –, hogy eljön majd a nap, amikor mindent robotok
csinálnak, és akkor kiraknak a munkahelyedről, és sajnálni fogod, hogy nem voltál együtt érzőbb
velem, a legjobb barátnőddel.
– Ez jobb, mint a részvét! – vágott vissza Helena csípősen. – Ez hasznos!
Issy kezdett az otthonához közelíteni. Ha olyan távolságban sikerülne állást találnia, ami
gyalog is megközelíthető, mennyivel jobb lenne. Nem lenne több átkozottul nedves reggeli
várakozás a Körtefa köz megállóban, és nem kellene utat törnie a 73-as buszon – nos, ha más
nem, jó volt erre gondolni.
 A Joe Golden Ingatlan ajtaja sípolt egyet, amikor Issy torkában dobogó szívvel belépett.
Emlékeztette magát, hogy hidegvérű profi, és gyakorlattal rendelkezik az ingatlanüzletben. Csak
egy férfi volt az irodában, ugyanaz a zaklatott kinézetű, kopaszodó pasas, aki a minap a nőnek
mutogatta az üzletet.
– Helló! – köszönt Issy; meglepetésében azt is elfelejtette, mit keres ott. – Nem maga adja
bérbe a Körtefa közt?
A pasas gyanakvó pillantással bámult rá.
– Próbálom – válaszolt gorombán. – Egy átkozott rémálom.
– Miért?
– Nem számít – mondta a férfi, akinek hirtelen eszébe jutott, hol van, és üzletszerző
üzemmódba kapcsolt. – Mesés ingatlan, annyira jellegzetes, tele van lehetőséggel.
– Nem bukott meg nyomorultul minden üzlet, amit ott elkezdtek?
– Csak azért, mert… azért, mert nem megfelelően közelítették meg.
Inkább barátkoznék vele, mint hogy állást kérjek tőle, mondta magának Issy. De állást
fogok kérni tőle… nemsokára. Mindjárt. Rövidesen. Igen.
Csakhogy valójában az jött ki Issy száján hogy: „Vethetnék rá egy pillantást?
Megengedi?”
Des a Joe Golden Ingatlantól halálosan unta a munkáját. Ha őszinte akart lenni, az egész
életéből elege volt. Belefáradt a kereskedésbe, utálta, hogy egyedül van egy üres irodában, elege
volt a vég nélküli jövés-menésből, a hülye Körtefa köz ingatlanból, elege volt abból, hogy egyik
ember a másik után gondolta úgy, hogy majd ő sikerre viszi, pedig bármilyen szép volt, csak egy
üzlet maradt, amely nem az utcára nyílik. Az emberek álmokat kergetnek, de ezeknek semmi
közük sincs az igazi üzlethez. Úgy tűnik, az valami más.
Aztán haza kellett mennie, és együtt kellett éreznie a feleségével. Nem mintha nem
imádta volna a babájukat, egyáltalán nem erről volt szó, de néha szüksége lett volna arra, hogy
átaludja az éjszakát, és biztos volt benne, hogy más gyereke nem ébred föl négyszer egy éjszaka
öt hónapos korában. Talán Jamie túl érzékeny. De ez sem magyarázza, hogy Ems a szülése óta
nem bújt ki a pizsamájából. Most már jó ideje. Ha ő bármi miatt szólni próbált, kiabálni kezdett,
hogy ő nem érti, milyen az, ha az embernek kisbabája van, aztán Jamie is visítani kezdett.
Ráadásul az anyósa is gyakran átjött, elfoglalta az ő kedvenc helyét a kanapén, és őt kritizálta.
Aztán akkora zaj lett, hogy azt kívánta, bárcsak újra a munkahelyén lenne, csak öt percre,
csöndben és békében. A leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen.
Hosszú heteknek tűnő idő után Issy először érezte a kíváncsiság apró szikráját magában.
Miközben Des kissé vonakodva nyitotta volna ki három különböző kulccsal a nehéz ajtót,
körülnézett, nincs-e ott a rémisztő szőke nő, és nem üvölt-e rá, hogy menjen a fenébe a boltjából.
Rögtön látta, hogy mindenféle baj van a helyiséggel (a legszembetűnőbb, hogy nincs utcai
homlokzata), ugyanakkor a Körtefa köz sok pozitív tulajdonsággal is rendelkezett.
A hatalmas üvegablaka nyugatra néz, így délután beárad rajta a napfény, és vonzó hellyé
teszi, ahová érdemes betérni, leülni, elidőzni egy kávé és egy sütemény mellett, amikor az üzlet
jellemzően csöndesebb. Issy próbálta megakadályozni, hogy elragadja a képzelete. A sikátor
szemetes, egy elhagyott biciklicsontváz is ott éktelenkedik, viszont macskaköves, és bár satnya,
beteges és nagyvárosi példány, egy igazi, élő fa áll a vaskereskedésnél. Egy igazi, élő fa. Azért ez
is valami. Ha az ember belép az épülettömbbe, a forgalom zaja hirtelen elenyészik; mintha
visszamenne egy csöndesebb, nyugodtabb korszakba. A kis boltok zűrzavaros összevisszaságban
zsúfolódnak össze, kicsit Roxfortot, Harry Potter varázslóiskoláját idézve, és a 4-es szám az
alacsony fa kapualjával, fura, ferde szögeivel és ősrégi tűzhelyével mind közül a legaranyosabb.
A homlokzat elhanyagolt és piszkos, régi polcrendszerek darabjai borítják, és elszórva
hevernek a régi tulajok számára érkezett reklámszórólapok jógatermekről, gyermekruhagyártó
üzemek ajánlataival, homeopátiás egyesületektől és az önkormányzattól, amelyeken Issy átlépett.
– Ó, igen, valószínűleg ezeket el kellett volna takarítanom – motyogta Des kissé zavartan.
Tényleg el kellett volna, vélte Issy. Ha az előző munkahelyének ügynöke így mutatott volna be
egy ingatlant… A pasi nagyon kimerültnek tűnik.
– Jó mostanában a maga ágazatában dolgozni? – kérdezte fesztelenül. Des lesütötte a
szemét, és elnyomott egy ásítást.
– Hm – dörmögte. – Most foglalták le a tipp-topp kis autóinkat.
– A kis Miniket, amelyekre rockbandák képe van festve? – kérdezte rémülten Issy. Eddig
mindenütt ott voltak a szörnyű londoni parkolási helyzetben.
Des bólintott. A felesége dühöngött.
– De ettől függetlenül nagyszerű – mondta, és megpróbálta összeszedni magát. –
Valójában épp most kaptam ajánlatot erre a helyre, úgyhogy ha akarja, akkor gyorsan kell lépnie.
Issy szeme összeszűkült.
– Miért mutatja meg, ha már valaki más ajánlatot tett rá?
Des feszengett. Nos, tudja. Lendületben akarom tartani a piacot. És nem vagyok biztos
benne, hogy létrejön az üzlet.
Issy a szőke nőre gondolt. Nagyon magabiztosnak tűnt.
– Az ügyfélnek, hm, van néhány „személyes problémája” – magyarázkodott Des. –
Gyakran tapasztaljuk, hogy az új vállalkozás iránt érzett lángoló kezdeti lelkesedés… hm, elhal,
amikor a végső megállapodásra kerül a sor. Így vagy úgy.
Issy felvonta a szemöldökét.
– És, mire gondolt, mihez kezdene vele? – érdeklődött Des. – A helyiségnek van
mindenféle működéshez engedélye.
Issy körülnézett. Elképzelt mindent – a különböző kis asztalokat és székeket; a
könyvespolcot, ahová az emberek könyveket hozhatnak, hogy elcseréljék; a bájos üveg zsúrkocsit
ahol elhelyezheti a különböző ízű és csinos pasztellszínű muffinokat; az ablakokban elhelyezett
sütisállványokat, amelyekkel az utcáról becsábítja a járókelőket. Kiegészítőként a kis ajándék
bemutatódobozkákat a partikra, talán még esküvőkre is… képes ő ilyen szinten szállítani? Ez
óriási. Megjegyzem, ha egyszer rászánja magát…
Issy az álmodozás közepette rájött, hogy Des a válaszára vár.
– Ó, egy kis kávézóra gondoltam – válaszolta, és érezte, hogy elpirul. – Csak valami
kicsire.
– Ó, ez óriási ötlet – lelkesedett Des.
Issy érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. Ő nem… ez az egész nem igazán komoly, igaz?
Bár itt van, és…
– Kolbászos szendvics és egy csésze tea egy font ötvenért. Tökéletes errefelé. Az
építkezési vállalkozóknak, ingázóknak, önkormányzati dolgozóknak, dadusoknak és
hasonlóknak. Lekváros fánk egy fontért.
Des arca egészen életre kelt.
– Tulajdonképpen ennél többre gondoltam… amolyan cukrászdafélére – folytatta Issy.
Desnek megnyúlt az arca.
– Ó! – mondta. – Egy csajos lebuj, ahol kettő ötvenet kérnek egy kávéért.
– Finom sütemények lennének – mondta Issy.
– Na persze, felőlem – mondta Des. – Egyébként a másik ajánlattevő is kávézót akar
nyitni, éppilyent.
Issy visszagondolt a szőke nőre. Az övé egyáltalán nem olyan lenne! – gondolta
méltatlankodva. Az övé barátságos, hívogató, meghitt és kényeztető, olyan hely, ahová eljössz, és
jól érzed magad, és nem olyan, ahol vezekelned kell a rossz magaviseleted miatt. Az övé a
közösség bájos középpontja lenne, nem olyanoknak, akik nyersrépa-lét nyakalnak, miközben a
BlackBerryjükön pötyögnek. Igen. Pontosan!
– Kiveszem! – kiáltott fel hirtelen. Az ügynök meglepetten nézett rá.
– Nem is akarja tudni, mennyibe kerül? – kérdezte.
– Ó, dehogynem, természetesen – mondta Issy váratlanul összezavarodva. Mi a csudát
gondolt? Nincs is képesítése az üzletvezetéshez! Hogyan szervezné meg? Csak ahhoz ért, hogy
süteményt süssön, és ez bizonyára nem elég. Bár a fejében egy halk hangocska azt suttogta,
honnan tudja, ha nem próbálta? Nem szeretnél a saját főnököd lenni? És nem szeretnéd, ha a
szép, tiszta, csodaszép kávézód ezen a tökéletes helyen lenne? És hogy messziről is eljöjjenek, és
megkóstolják a muffinjaidat, és leüljenek, lazítsanak egy félórácskát, elolvassák az újságokat,
ajándékot vegyenek, élvezzék egy kicsit a békét és a nyugalmat? Nem lenne jó mindennap ezzel
foglalkozni; megédesíteni az emberek életét, rájuk mosolyogni, megetetni őket? Nem lenne
értelme a következő szintre emelni, amit egyébként is egész életében csinál? Nem lenne értelme?
Most, hogy itt a soha vissza nem térő készpénz, a soha vissza nem térő alkalom?
– Sajnálom, elnézést – mentegetődzött zavartan. – Fejest ugrok a sötétbe. Kaphatok egy
tájékoztatót?
– Hm – mondta Des. – Véletlenül nem épp most vált el?
– Bár úgy lenne – mondta Issy.
Hosszú órákon át tanulmányozta a tájékoztatót. Mintákat töltött le az internetről, egy
boríték hátoldalán pedig megpróbálta nagy vonalakban kidolgozni a költségvetést. Beszélt egy
kisvállalkozási tanácsadóval, és kiváltott egy nagykereskedelmi kártyát. Annyira izgatott volt,
hogy alig bírt magával. Évek óta nem érezte ennyire, hogy él. Az agya egy rejtett zugában csak
egyetlen dolog zakatolt: Meg tudom csinálni. Tényleg meg tudom csinálni. Mi állíthatná meg?
Következő szombaton Issynek kapóra jött a nagypapa otthonához tartó busz lassúsága;
csinált néhány számítást és tervet az újonnan beszerzett noteszában, és érezte, ahogy az izgalom
apró buborékokként emelkedik benne. Nem. Nem szabad. Bolond ötlet. Viszont végeredményben
mikor máskor lenne lehetősége ilyesmibe fogni? Másrészt nem lesz ez kész katasztrófa? Mi
különböztetné meg a többiektől, akik kivették ezt a helyet, és csúfosan elbuktak?
Az Oaks szigorú, régi főúri kastély volt. A szervezet mindent megtett, hogy megtartson
valamit az otthonos hangulatból – az előkelő hallt érintetlenül hagyták. Némi pénz megmaradt,
amikor nagyapa eladta a pékséget, és Helena szerint az Oaks az ilyen intézmények közül a
legjobb. De mégis. Korlátok! Az ipari tisztítószer szaga terjeng mindenütt; füles karosszékek
mindenütt. Olyan, amilyen.
A fiatal, pufók, Keavie nevű ápolónő, aki Issyt fogadta, ugyanolyan kedves volt, mint
máskor, mégis kissé zaklatottnak tűnt. – Mi történt? – kérdezte Issy.
Keavie izgett-mozgott. – Jobb, ha tudja – bökte ki –, ma nincs túl jó napja.
Issynek összeszorult a szíve. Bár néhány hetet igénybe vett a nagyapjának, mire
berendezkedett, amióta az otthonba költözött, úgy tűnt, egészen jól alkalmazkodik az új
helyzethez. Az idős hölgyek körüldongták – alig volt férfi az otthonban –, és még a
művészetterápiát is élvezte. Valójában éppen a fiatal, temperamentumos terapeuta vette rá, hogy
kezdje el leírni a receptjeit Issynek. Issy pedig annyira örült, hogy barátságos, biztonságos és
kényelmes helyen tudhatja, ahol jól táplálják. Így aztán dermesztő volt ezeket a szavakat hallani.
Megacélozta magát, és bedugta a fejét az ajtón.
Joe fel volt támasztva az ágyban, egy csésze kihűlt tea állt mellette. Soha nem volt kövér,
de Issy észrevette, hogy az utóbbi időben még tovább fogyott; a bőre összeaszott, és lelöttyedt a
csontjairól, mintha valami jobb helyre igyekezne. Nem kopaszodott meg, de a haja mostanra
finom, fehér pihe lett a feje búbján, különös módon akár a kisbabáknak. Kisbaba lett megint,
gondolta szomorúan Issy. Az öröm, a várakozás, a kisbaba csodája nélkül. Nem maradt más, csak
az etetés, a változás, a folyamatos gondoskodás. De azért szerette. Gyöngéden megpuszilta.
– Szia, papi – köszöntötte. – Köszi a recepteket. – Leült az ágy végére. – Imádom őket.
Így is volt. A karácsonyi üdvözlőlapoktól eltekintve úgy tíz éve nem küldött neki senki
kézzel írott levelet. Az e-mail nagyszerű, mégis hiányzott neki a postán érkező levelek izgalma.
Feltételezte, hogy talán ezért vásárolnak az emberek ilyen sokat az internetes boltokban. Így
legalább volt valami csomag, amire várhatnak.
Issy a nagyapjára nézett. Korábban, közvetlenül a beköltözése után, amikor új gyógyszert
kapott, volt egy gyengélkedő korszaka. Úgy tűnt, hogy nincs magánál, de a személyzet
biztosította róla Issyt, hogy hallja őt, és talán segít, ha beszél hozzá. Először komplett idiótának
érezte magát. Aztán egészen pihentetőnek találta – egy kicsit olyan volt, mint egy terápia. Az a
fajta terápia, ahol a terapeuta nem mond semmit, csak bólogat és jegyzetel.
– Egyébként – hallotta a saját hangját, mintha csak kipróbálná, hogy hangzik hangosan
kimondva – arra gondoltam… arra gondoltam, hogy belekezdek valami újba. Nyitok egy kis
kávézót. Az emberek manapság szeretik a kis kávézókat. Elegük van az egyforma
kávéházláncokból. Legalábbis ezt olvastam a Sunday magazinban. Igazság szerint a barátaim
nem valami segítőkészek. Helena folyton azt hajtogatja, hogy gondoljak az áfára; pedig fogalma
sincs arról, mi fán terem az. Azt hiszem, megpróbál azokra a rémisztő alakokra hasonlítani a
tévében, akik kigúnyolják az emberek üzleti ötleteit, mert mindig olyan dörmögő hangon mondja,
és így horkantgat közben – és horkantott –, amikor azt válaszolom, hogy nem érdekel az áfa,
mintha ő valami milliárdos lenne, én pedig egy idióta, akinek nem való az üzletvezetés. De
mindenféle alakok vezetnek üzletet, ugye, papi? Vegyünk például téged, te is évekig csináltad.
Issy felsóhajtott.
– Nyilván gondolnom kellett volna rá, hogy feltegyem neked az összes fontos kérdést
ezzel kapcsolatban, amíg még olyan állapotban voltál, hogy megválaszolhasd őket. Mondd, papi,
miért nem kérdeztelek ki az üzletvezetésről? Mekkora barom vagyok! Kérlek, segíts nekem!
Semmi. Issy újra felsóhajtott.
– Hiszen a helyi vegytisztítósnak akkora IQ-ja van, mint egy lufinak, mégis a saját üzletét
vezeti. Nem lehet akkor olyan nehéz, ugye? Helena szerint, ha belenéz a tükörbe, azt hiszi, akit
ott lát, az meg akarja támadni.
Elmosolyodott. – Igaz, hogy borzalmasan vegytisztít.
– De mikor lesz legközelebb lehetőségem rá, hogy ilyesmit csináljak? Mi lenne, ha az
egész pénzt a jelzálogkölcsön visszafizetésére fordítanám, aztán nyolc hónapig nem találnék
állást? Akkor is… ugyanaz, mintha nem történne semmi. Vagy körbeutazhatnám a világot, de,
tudod, amikor visszajönnék, akkor is ugyanaz lennék. Csak egy kicsit idősebb kiadásban, a
napsütés által okozott károkkal. Viszont így… persze ott az adó, a bürokrácia, az egészségügyi és
biztonsági rendszabályok, az élelmiszerszabványok, a higiéniai gyakorlat, a tűzrendészet.
Meghatározzák, mit akarhatsz, és mit nem, hihetetlenül keskeny pallón egyensúlyozhatsz… Talán
ez a legostobább dolog, ami valaha az eszembe jutott, bukásra van ítélve, csődbe megyek, meg
minden.
Issy kibámult az ablakon. Tiszta, hideg nap volt; az otthon parkja gyönyörű. Észrevett egy
idős hölgyet, aki az apró virágágyásban hajolgatott, kertészkedett. Teljesen belefeledkezett abba,
amit csinál. Benézett egy nővér, ellenőrizte, minden rendben van-e, aztán ment a dolgára.
Issynek eszébe jutott, amikor hazament az iskolából – a rettenetes, modern gimiből, ami
tele volt kis szörnyetegekkel, akik a szalmakazalhaja miatt csúfolták –, és szamócás lepényt
rögtönzött, légiesen könnyű tésztával, olyan finom és édes bevonattal, mint a tündérek lehelete. A
nagypapa csöndesen leült egy villával, és egyetlen szót se szólt az utolsó morzsáig, lassan evett, ő
pedig a konyha végében ült, az apró hátsó ajtónál, összekulcsolva a kezét a kinőtt kis köténye
előtt. Amikor a nagypapa végzett a süteménnyel, óvatosan, áhítatos arccal letette a villát.
Ránézett.
– Te, csillagom – szólalt meg megfontoltan –, született cukrász vagy.
– Ne beszélj baromságokat – szólt közbe az anyja, aki azt az őszt otthon töltötte, épp
jógaoktatói tanfolyamot végzett, amit aztán soha nem fejezett be. – Issy okos! Egyetemre megy,
jó munkája lesz, nem olyan, ahol egész életében az éjszaka közepén kell felkelnie. Azt akarom,
hogy szép, meleg, tiszta irodában dolgozzon. Ne borítsa be a liszt tetőtől talpig, és ne ájuljon bele
minden este hatkor a fotelba a kimerültségtől.
Issy alig hallotta az anyját. Boldoggá tette a nagyapja elismerése, amit nem osztogatott
sűrűn. Sötétebb pillanataiban néha elgondolkodott rajta, vajon szeretni fogja-e valaha férfi
annyira, mint amennyire a nagyapja szerette.
– Annyit adminisztráltam már életemben, biztos, hogy kiismerem benne magam… de
amikor megláttam a Körtefa közt, rájöttem… villámcsapásként ért a felismerés. Meg tudom
csinálni. Tudom, hogy képes vagyok rá. Ez egy lehetőség, hogy süssek az embereknek, boldoggá
tegyem őket; hogy biztosítsak nekik egy helyet, ahová jó bejönni – biztos vagyok benne, hogy
meg tudom csinálni. Tudod, hogy az én partijaim után soha nem akarnak az emberek hazamenni?
Így igaz, Issy híresen szívélyes és jó házigazda.
– Meglátom, sikerül-e hat hónapra bérbe vennem. Nem pumpálnám bele az összes
pénzem. Épp csak megpróbálnám, hogy lássam, beindul-e. Nem kockáztatnék semmit.
Issy úgy érezte, mintha megpróbálná lebeszélni magát. Váratlanul, meglepő módon a
nagyapja felült. Issy hátrahőkölt, a vízkék tekintetre igyekezett fókuszálni. Keresztbe tette a
mutató- és középső ujját, hogy a nagyapja megismerje.
– Marian? – kérdezte először az öreg. Aztán felderült az arca, ahogy a felhők mögül
előbújik a nap. – Issy? Az én Issym?
Issy szíve nagyot dobbant a megkönnyebbüléstől.
– Igen – mondta. – Igen, én vagyok.
– Hoztál nekem süteményt? – Bizalmaskodóan hajolt előre. – Jó ez a szálloda, de nem
tartanak süteményt.
Issy a táskáját kémlelte. – Hát persze. Nézd, dominókockát csináltam.
Joe elmosolyodott. – Az jó puha, fogak nélkül is meg lehet enni.
– Bizony.
– Mi van veled, kisbogaram? – Az öreg körülnézett. – Nyaralni jöttem ide, de nincs
valami meleg. Nincs elég meleg.
– Nem – cáfolta meg Issy. – A szobában forróság uralkodott. – Tudom. Nem nyaralni
vagy itt. Most itt laksz.
Nagypapa hosszasan nézelődött. Issy észrevette, hogy végül elhatolt a tudatáig, és az
öregnek leesett az álla. Issy kinyúlt, megveregette a kezét, ő pedig elhúzta, és kurtán témát
váltott.
– És? Mit csinálsz mostanában? Dédunokákat szeretnék, kérlek.
– Semmi ilyesmit – válaszolta Issy. Elhatározta, hogy újra megpróbálkozik, és hangosan
elmondja az ötletét. – De… de… azon gondolkodom, hogy nyitok egy cukrászatot.
A nagyapja arca felragyogott a széles vigyortól. Nagyon boldog volt.
– Hát persze, Isabell – mondta enyhén zihálva. – Csak azt nem értem, mi tartott ilyen
sokáig.
 Issy elmosolyodott. – Nagyon sok dolgom volt.
– Gondolom – helyeselt a nagypapa. – Mindenesetre nagyon örülök. Boldog vagyok. És
segítek. Küldhetnék neked recepteket.
– Már azt teszed – válaszolt Issy. – Fel is használom őket.
– Az jó – motyogta a nagypapa. – Jól van. Ügyelj rá, hogy pontosan kövesd az
utasításokat.
– Ügyelni fogok.
– Átmegyek hozzád, és segítek. Ó, igen. Jól vagyok. Remekül. Ne aggódj miattam.
Issy arra gondolt, bárcsak ő is ugyanezt mondhatná magáról. Búcsúpuszit adott a
nagyapjának.
– Maga mindig jókedvre deríti – mondta Keavie, és kikísérte az ajtón.
– Megpróbálok gyakrabban jönni – ígérte Issy.
Keavie fintorgott. – A többi öreghez képest ő még mindig átkozottul jól jár magával.
– Kedves fickó – tette hozzá, miközben Issy készülődött. – Szeretjük idebent. Ha sikerül
távol tartanunk a konyhától.
Issy elmosolyodott. – Köszönöm – hálálkodott. – Köszönöm, hogy törődnek vele.
– Ez a dolgunk – mondta Keavie olyan magától értetődően, mint aki tudja, hol a helye a
világban. Issy irigyelte érte.
Issy felbátorodva tért haza. Esős szombat este volt, és szemmel láthatólag nem lesz
találkozója, Graeme, az a gennyes alak nem hívta fel, egyébként sem gyakran találkoztak
szombat esténként, mert olyankor a haverjaival lógott, vagy korán kelt a fallabda miatt, úgyhogy
aligha számított, győzködte magát, de azért tudatában volt, mennyire hiányzik neki. Az biztos,
hogy nem fogja felhívni. Kilökte az utcára, mint valami szemetet. Nagyot nyelt, és bement
Helenához, a másik találka nélküli jelenséghez a lakályos nappaliba, aki azonban látszólag nem
törődött ezzel különösebben.
Helena nagyon is törődött vele, de úgy gondolta, nem segítene különösebben Issy
bánatán, ha éppen most a tudomására hozná. Egyáltalán nem szeretett harmincegy évesen szingli
lenni, ahogy Issy sem, de nem akart még egy lapáttal rátenni a nyomorúságára. Issy arckifejezése
már így is túlságosan feszült volt.
– Döntöttem – kezdte Issy. Helena felvonta a szemöldökét.
– Folytasd.
– Azt hiszem, meg kéne pályáznom. A kávézót. Nagypapa szerint fantasztikus ötlet.
Helena elmosolyodott. – Nos, ezt előre megmondhattam volna.
Helena is jó ötletnek tartotta. Nem kételkedett benne, hogy Issy készíti a legfinomabb
süteményeket, és hogy tehetségesen működik együtt az emberekkel. Sokkal inkább azért
aggódott, hogy hogyan kezelné egy saját vállalkozás felelősségét, a papírmunkát, hiszen látta,
amikor inkább megnézte A világ legvéresebb operációit, mint hogy megnyissa a saját Visa
számláját. Ez aggasztotta egy kicsit. Viszont ebben a pillanatban bármi jobb volt a búslakodásnál.
– Csak hat hónapra – mondta Issy, levéve a kabátját és bevetve magát a konyhába, hogy
csokis pattogatott kukoricát készítsen. – Akkor sem megyek tönkre, ha nem sikerül.
– Ez aztán a hozzáállás – mondta Helena. – Természetesen sikerülni fog. Csodás leszel!
Issy ránézett. – De…
– Mi?
– Úgy hallottam, mintha ezzel akartad volna folytatni.
– Szó sincs róla – mondott ellent Helena. – Nyissunk ki egy üveg bort.
– Nem hívunk valakit? – javasolta Issy. Mostanában ritkán találkozott a barátaival, és
gyanította, hogy a jövőben még ritkábban fog erre sor kerülni. Helena felvonta a szemöldökét.
 – Hát – kezdte. – Tobes és Trinida Brightonba költözött. Tom és Carla épp a költözést
fontolgatja. Janey terhes. Brian és Lana a gyerekekre vigyáz.
– Na, igen – sóhajtott Issy. Eszébe jutott, amikor ő, Helena és az egész banda találkozott,
még az egyetemi időkben. Akkoriban ki-be járkáltak egymás lakásába, együtt reggeliztek,
ebédeltek, éjszakába nyúló vacsorákat és hétvégéket rendeztek. Most, hogy mindenki
megállapodott, az IKEA- és lakásárakról beszéltek, iskolai költségekről és a családdal töltendő
időről. Most már nem kukkantottak be csak úgy. Nem igazán szerette azt érezni, hogy mióta
betöltötték a harmincat, mintha két sínt fektettek volna le előttük, akár egy vasúti elágazásnál, és
a korábban párhuzamosan haladó vonalak most kérlelhetetlenül távolodnak egymástól.
– Azért felbontom azt a bort – jelentette ki határozottan Helena –, és szórakozunk a
tévéműsoron. Apropó, mi lesz a neve?
– Nem tudom. Arra gondoltam, talán lehetne Joe Papa kávézója.
– Ez úgy hangzik, mint egy hot dogos bódé.
– Gondolod?
– Igen.
– Hm. És a Stoke Newington pékség?
– Olyan már van. Az a kis hely a Church Streeten, amelyik porlepte császárzsemlét és
óriási kolbászos tekercseket árul.
– Ó!
– Cupcake-et árulsz majd, nem?
– Pontosan – erősítette meg Issy, és úgy csillogott a szeme, mint a kukorica, ami épp
kipattogni készül a tálban. – Kicsiket és nagyokat. Mert, tudod, az emberek néha nem akarnak
nagy darab süteményt, csak valami aprót és finomat és különlegeset, aminek rózsasziromíze van,
vagy egy kis épp nyílni készülő levendulásat vagy egy egész kicsi muffint, aminek áfonyaíze van,
egy hatalmas szem áfonyával a közepén, ami szétpukkan, és…
– Oké, oké – állította le Helena nevetve. – Már szinte magam előtt látom. Miért nem
nevezed egyszerűen Cupcake Cafénak? Akkor az emberek azt mondhatnák: „Ó, tudod, az a hely
a sokféle cupcake-kel”, és folytatnák: „Nem emlékszem, hogy is hívják”, és akkor a másik azt
válaszolná, „Az a Cupcake Café”, és mindenki így szólna: „Ó, igen, ott találkozzunk”.
Issy végiggondolta. Egyszerű volt, és egy kicsit túl nyilvánvaló, de azért jónak tűnt.
– Meggondolom – mondta. – De sokan még csak nem is szeretik a cupcake-et. Mit szólnál
ahhoz, hogy Cupcake és más dolgok, egyéb rágcsálnivalók kávézó?
– Biztos vagy benne, hogy alkalmas vagy erre? – ugratta Helena.
– Van fejem az üzlethez, és testem a vétekhez – válaszolta Issy. Lenézett a pattogatott
kukoricára az ölében. – Sajnos a vétkem, úgy tűnik, a falánkság.
Des megpróbált megbirkózni kisfia hasfájásával, de ez nem igazán sikerült: a csecsemő
begörbítette a hátát, és visítva próbált szabadulni. A felesége és az anyósa elutazott egy
gyógyfürdőbe, hogy kényeztessék magukat. Amikor Issy felhívta, kissé nehezen tudott figyelni.
Ó, igen, ő az az impulzív nő, aki egyszer csak besétált az üzletbe. Nem számított rá, hogy még
hall róla; azt hitte, csak elütötte valamivel az időt. Egyébként a másik nő is hívta… A francba! A
gondolatmenetét félbeszakította, hogy Jamie lelkesen rágcsálni kezdte a hüvelykujját. Te jó ég,
azt tudta, hogy a kisbabák nem képesek a bosszúra, de ez a gyerek, úgy tűnik, nem tud erről.
– Ó, igen. Csakhogy a másik hölgy is jelentkezett, és konkrét ajánlatot tett.
Issy hirtelen csalódottságot érzett. Ó, nem, csak nem. Volt egy álma, ami meghiúsul, még
mielőtt egyáltalán elkezdődött volna.
– Van pár másik hely, amit megmutathatok magának…
– Nem! – tiltakozott Issy. – Csak az a hely érdekel! Ott kell lennie!
 Igazság szerint beleszeretett abba a helybe.
– Nos – engedett Des, aki megérezte a győzelem szagát. – Kevesebbet ajánlott, mint
amennyit a tulajdonos kér.
– Én is teszek ajánlatot – esedezett Issy. – Nagyon jó bérlő leszek.
Des le-föl himbálta Jamie-t az ablak előtt. Végre a baba kuncogott. Valójában nem is
olyan rossz kis fickó – gondolta Des.
– Igen, ugyanezt mondta a legutóbbi négy bérlő is – vitatkozott Des. – Aztán három
hónapon belül mind bezárt.
– Én más vagyok – mondta Issy. – A baba kacagott, és jókedvre derítette Dest.
– Oké – engedett. – Megpróbálok beszélni Mr. Barstow-val.
Issy kissé megnyugodva tette le a telefont. Helena bement a hálószobába, és kihozott egy
zacskót.
– Ezt el akartam tenni, hogy szépen becsomagoljam, mielőtt odaadom – mondta. – De azt
hiszem, most van rá szükséged.
Issy kinyitotta. A Hogyan vezess kisvállalkozást fajankó létedre egy példánya volt.
– Köszönöm – mondta Issy.
Helena mosolygott. – Minden létező segítségre szükséged van.
– Tudom – mondta Issy. – De te már itt vagy nekem.
 Hatodik fejezet

SZEREZD MEG, AMIT AKARSZ CITROMOS PITE

12 dkg önkelesztő liszt (vagy liszt 2 teáskanál sütőporral elkeverve), átszitálva
1 teáskanál sütőpor
12 dkg olvasztott vaj
12 dkg porcukor
2 nagy tojás
1 citrom reszelt héja
1 citrom kifacsart leve
Szirup
6 dkg porcukor
2 teáskanál víz
1 teáskanál citromlé
Melegítsd elő a sütőt 150 °C-ra vagy a gázsütőt a hármas fokozatra. Kenj ki egy
sütőlapot. Szitáld össze a lisztet és a sütőport, majd add hozzá a többi alkotórészt, jól keverd
össze, és verd fel, használhatsz kézimixert is. Kanalazd a sütőlapra.
Most jön a fontos rész
Süsd húsz percig. Lehet, hogy ez nem elég hosszú idő. A süteménynek sárgának kell
lennie, nem barnának, de már belül se legyen nedves. A szalmonellamérgezés ritkán hasznos, ha
meg akarod kapni, amit akarsz.
Míg a sütemény még forró, öntsd rá a szirupot. A szirup reakcióba lép a forró
süteménnyel, és enyhén kicsapódik, a másik fele pedig beszivárog a sütemény réseibe. Majdnem
áttetszőnek kell lennie.
Mostanra a süteményed lényegében úgy néz ki, mint egy ronda természeti csapás. Amikor
az emberek meglátják a citromos süteményedet, megsajnálnak. Gúnyosan mosolyognak rajta,
hogy mennyire nem tudsz sütit sütni, és szánalomból vesznek egy darabkát. Azután megízlelik a
süteményed lágy, nedves, átázott piskótáját, amelyet áthat a citromos szirup. A szemük hirtelen
tágra nyílik az élvezettől. Azután mindent megtesznek, amit csak akarsz.
Issy megcsóválta a fejét. Nagypapa, úgy tűnt, újra formába lendült benne. Igazság szerint
nem is volt rossz ötlet. Mindenkit a biztonság hamis érzetébe ringatni, aztán eltalálni őket.
Épphogy csak megmutassa, mire képes. Természetesen tenne rá szép kis cukorhabot is. Az
arcképébe bámult a tükörben, megpróbálta meggyőzni magát, hogy jó alapanyag az
üzletvezetésre, különösen a saját üzletének az intézésére. Képes rá. Nyilván meg tudja csinálni.
Helena kénytelen volt rákopogni.
– Durcás képet vágsz? – kiabált rá.
– Nem – válaszolta Issy, és eszébe jutott, hogyan tréfálkozott vele barátnője, amikor két
óra hosszat készülődött, mert inába szállt a bátorsága. – Na jó, egy kicsit. Nem. Ez rosszabb, mint
egy randi.
– Pedig ez egy randi – ellenkezett Helena. – Soha nem tudhatod, lehet, hogy kiderül a
tulajról, hogy helyes.
Issy kidugta a fejét az ajtón, és a homlokát ráncolta.
– Fejezd be!
– Mit?
– Hadd foglalkozzam az életemnek egyszerre csak egy katasztrofális területével, rendben?
Helena vállat vont. – Ha neked nem tetszik, passzold át nekem.
 Ebben az esetben erre nyilván semmi szükség. Mire elszánta magát, hogy találkozzon Mr.
Barstow-val, a Körtefa köz tulajdonosával, Helena gyors, lelkesítő beszédet tartott. Meg fogja
győzni a szervezési készségéről és az alapos kutatómunkájáról. Vagy leteríti a titkos fegyverével,
a nagypapa sütijével. Az ingatlan közelében kellett volna találkozniuk, csakhogy természetesen,
gondolta Issy önelégülten, a környéken nincs olyan kávézó, ahová beülhetnének, ezért Des
irodájában találkoztak. A fiatalember sokkoló éjszakát élt át Jamie-vel. A felesége többé nem volt
hajlandó felkelni, így ő ücsörgött a picivel, miközben a baba kiüvöltötte a lelkét, az arca dühödten
vöröslött, vaskos kis lábacskáit a mellkasáig húzta. Des a forró homlokát simogatta, tapsikolt
neki, végül magához ölelte, és addig csitítgatta a csöpp fickót, míg izgő-mozgó, nyugtalan
álomba merült. De ő maximum két órát aludt. Úgy érezte magát, mint akit a kutya szájából
rángattak ki.
A szőke nő is ott volt, valószínűtlenül divatos és drága kétszáz fontos farmerben, tűsarkú
cipőben és könnyű bőrdzsekiben. Issy összehúzta a szemét.
A nőnek biztosan nem a megélhetéséhez kellett az üzlethelyiség. Valószínűleg többet költ
luxusra, mint Issy régi fizetése.
– Caroline Hanford – nyújtott kezet komoran. – Nem értem, mi szükség volt erre a
találkozóra. Én tettem először ajánlatot.
– Nekünk pedig van egy ellenajánlatunk – mondta Des, és három csészébe visszataszító,
ragacsos feketét töltött a gombnyomással működő masinából, majd az első csészével úgy öntötte
magába, akár valami orvosságot. – Mr. Barstow mindenkivel szeretné részletesebben megvitatni
az ajánlatát.
– Nincs itt valahol egy normális kávéfőző? – érdeklődött élénken Caroline. Jól jött volna
most egy jó kávé; rosszul aludt. A homeopátiás altatótabletták, amelyekért egy vagyont fizetett,
nem váltották be a hozzájuk fűzött ígéretet. Hamarosan újra meg kell látogatnia dr. Miltont. Az is
sokba fog fájni. Elfintorodott a gondolatra.
– Költségcsökkentés – motyogta Des.
– Na, mindegy. Állok az ellenajánlat elébe – mondta Caroline, és merészen Issyre nézett.
– Bármi legyen is az. Felkészülten kezdek bele az üzletbe.
Alacsony, kopasz férfi masírozott be a szobába, és rámordult Desre.
– Íme, Mr. Barstow – jelentette be Des szükségtelenül.
Caroline szája széles mosolyra húzódott, már alig várta, hogy túlessenek ezen.
– Helló – mondta. – Szólíthatom Maxnek?
Mr. Barstow dörmögött valamit, ami nem utalt válaszra sem így, sem úgy. Issy szerint
egyáltalán nem nézett ki úgy, ahogy egy Max nevű férfit elképzelt volna.
– Azért vagyok itt, hogy a lehető legjobb ajánlatot tegyem – mondta Caroline. – Nagyon
köszönöm, hogy fogadott engem.
– Várjunk csak! – mondta volna Issy. – Úgy érti, hogy fogadott minket, nemde? Issy tudta,
ha Helena ott lenne, tenne valami megjegyzést erre az üzletkötési módszerre, és azt tanácsolná,
hogy keményítsen be. Ehelyett csak ennyit mondott. – Helló. – Aztán dühös lett magára, amiért
nem rámenősebb. Az oldalához szorította kedvenc süteményes fémdobozát, amelyet a brit zászló
díszített.
Mr. Barstow mindkettőjüket végigmérte.
– Harmincöt ingatlanom van ebben a városban – közölte erős londoni akcentussal. –
Egyik francos ingatlan sem okozott nekem annyi fejtörést, mint ez. – Egyik nőcis dolog a másik
után.
Issyt megdöbbentette a nyersesége, de Caroline rendíthetetlenül nyugodt maradt. –
Harmincöt? – turbékolta. – Ejha, maga aztán sikeres.
 – Tehát nem érdekel a pénz – folytatta Mr. Barstow. – Az viszont rohadtul érdekel, hogy
ne költözzön ki minden öt percben valaki minden előzetes bejelentés nélkül úgy, hogy ki sem
fizeti a maradék bérleti díjat, értik?
A két nő bólintott. Issy a jegyzeteit tapogatta. Végzett egy kis kutatást arról, hogy mitől jó
a kávé, hogy járulhat hozzá egy kiváló cukrászda a környékbeli házak értékéhez, és hogy
reményei szerint mennyi süteményt adna el naponta. (Minden bizonnyal hasra ütéssel szedte
össze a számokat, de táblázatba illesztve egész jól mutattak. Ez a munkamódszer egészen
sikeresen működött az ingatlanüzletben, ezért úgy gondolta, a sütés esetében sincs másképpen.)
Mielőtt megszólalhatott volna, Caroline kinyitotta a magával hozott kis ezüstszínű laptopját,
amelyet Issy eddig észre sem vett.
Mielőtt Caroline férjhez ment ahhoz a szar alakhoz, marketing-főosztályvezető volt egy
piackutató cégnél. Nagyon jó volt a munkájában. Mikor jöttek a gyerekek, sokkal ésszerűbbnek
tűnt, hogy tökéletes nagyvállalati feleség legyen. Minden energiáját a gyerekei tanterven kívüli
tevékenységeinek szentelte, önkéntes munkát végzett az iskolai tanácsban, és úgy vezette a házat,
akár egy katonai hadműveletet. És vajon megakadályozta ez a férjét abban, hogy felcsinálja azt a
cafkát a sajtóirodában? Átkozottul nem, gondolta zordul, miközben arra várt, hogy elkezdhesse a
Powerpoint-bemutatóját. Tovább tornázott, egészségesen étkezett, Achilles és Hermia születése
után igyekezett visszanyerni az alakját. És észrevette egyáltalán az a gazember? Folyton
túlórázott, olyan kimerülten ért haza, hogy csak bekapott valamit, aztán elaludt a híradó előtt, és
most valami huszonöt éves riherongyot dönget, akinek nincs tizenöt különböző macskajelmeze,
amit az iskolai előadásokra készített. Nem mintha az elkeseredettség vonzó lenne. Caroline
beharapta az ajkát. Jól végezte a munkáját. És ez lesz az új munkája, hogy egy kicsit
kiszabadulhasson otthonról.
– Elkészítettem ezt a prezentációt – kezdte. – Tehát. Kiterjedt piackutatást végeztem, ami
azt bizonyította, hogy az emberek hetvennégy százaléka állítja, hogy délután ötkor már alig
vonszolják magukat, és további hatvan százalék szerint ha a friss zöldség és gyümölcs könnyedén
és csábító formában elérhető lenne, akkor ötvenöt százalékkal valószínűbb, hogy növelnék ezek
fogyasztását…
Kérlelhetetlen volt. Vég nélküli szónoklatot tartott. Caroline végigjárta a házakat.
Osztályozta az irányítószámokat, megtervezte a weboldalát, megtalálta, hol termesztenek
organikus répát a Hackney Marshes veteményeskertekben. Verhetetlen volt.
– Természetesen helyben szerezzük be, amit csak lehet – mesterkélten mosolygott. Mr.
Barstow némán hallgatta végig a bemutatót.
– Most pedig, van kérdése? – fejezte be a nő húsz perc után, és kihívóan pillantott fel.
Tudta, hogy jó munkát végzett. Majd ő megmutatja neki. Rettentő sikeres üzletbe kezd, aztán
sajnálhatja.
Issy érezte, hogy összeszorul a gyomra. A néhány nap kutakodás a google-on semmiképp
sem üti meg a mércét. Az előző, kifogástalan, kutatáson alapuló, logikusan fölépített prezentáció
után tényleg nem tudta volna elmondani a sajátját. Totális idiótát csinálna magából. Mr. Barstow
végigmérte Caroline-t. Igazán hatásos jelenség, gondolta Issy. Ő is neki adta volna.
– Tehát, amit maga állít… – kezdte Mr. Barstow. Még mindig nem vette le a
napszemüveget, amit már akkor viselt, amikor belépett, pedig még csak február volt. – Amit
maga mond, azt jelenti, hogy egész nap ott fog állni az Albion Road egy sikátorában, háromszáz
méterre a Stoke Newington High Streettől, és megpróbálja elsütni a céklalevét.
Caroline higgadt maradt.
– Azt hiszem, az átfogó, tüzetes, ügyfélkörre alapuló statisztikai elemzés, amelyet az
egyik vezető piackutató cégtől rendelnék meg…
 – És magával mi van? – mutatott Mr. Barstow Issyre.
– Ühm… – Hirtelen Issy minden, hamarjában begyűjtött tudása szanaszét hullott a
fejében. Semmit sem tudott a kiskereskedelemről vagy a vendéglátásról. Ez akkora ostobaság
volt. A szobában hosszú csönd állt be, míg Issy törte a fejét. Teljesen leblokkolt. Egy rémálom
volt az egész. Des felvonta a szemöldökét. Caroline kárörvendően és utálatosan mosolygott.
Csakhogy nem tudta, gondolta Issy. Nem tudtak a titkos fegyveréről.
– Öööö – habogott Issy. – Süteményt sütök.
Mr. Barstow felhorkant.
– Ó, valóban? Hozott belőle?
Issy pont ebben reménykedett. Kinyitotta a fémdobozt. A „szerezd meg, amit akarsz”
citromos pitén kívül, aminek csak kevesen tudtak ellenállni, kiválasztott egy sor különféle
cupcake-et, hogy bemutassa a választékot: fehér csokisat friss áfonyával (az áfonya fanyarsága
jól ellensúlyozta a fehér csoki túlságos édességét, ha megfelelőek az arányok, amelyek a múlt
télen végzett alapos kísérletezésnek hála Issynél épp megfelelőek, viszont nagyon szezonális
sütemény volt), a fahéjjal és narancshéjjal készültet, amelynek karácsonyhoz illőbb íze volt, mint
a mézeskalácsnak; valamint édes, friss, ellenállhatatlan tavaszi vaníliásat, apró rózsákkal díszítve.
Mindegyikből négyet hozott.
A szeme sarkából látta, hogy Caroline felvonta a szemöldökét a citromos pite látványára,
ami repedezettnek és rendetlennek tűnt. Mint ahogy előre sejtette, Mr. Barstow kövér, szőrös
kezével a dobozba nyúlt, és kivett egyet meg egy vaníliásat.
Mielőtt bárki mozdulni mert volna, mindegyikből kivett egy darabot. Issy visszafojtotta a
lélegzetét, a férfi lassan, megfontoltan, behunyt szemmel rágott, mint egy menő borszakértő
kóstolás közben. Végül nyelt egy nagyot.
– Rendben van – mondta, és egyenesen Issyre mutatott. – Maga. Ne szúrja el, drága.
Azzal fogta az aktatáskáját, sarkon fordult, és elhagyta az irodát.
Caroline úgy érezte, számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Issy ellenszenve hirtelen
sajnálatba csapott át, különösen, hogy Caroline-nak fogalma sem volt róla, hogy éppen ő adta
Issynek az ötletet.
– A gyerekek most már óvodába és iskolába járnak, az a szemét csak szórakozik velem, és
én csak… én nem tudom, mihez kezdjek magammal – zokogta. – És akkor megtaláltam azt a
nagy házat az üzlet mögött, ami tökéletes lett volna, és gondoltam, majd most megmutatom neki.
Minden barátnőm nagyszerű ötletnek tartotta.
– Ez nagyszerű – lelkesedett Issy. – Az én barátnőim folyton azt mondogatják, hogy
borzalmas ötlet.
Caroline úgy bámult rá, mintha most jött volna rá valamire. Belenyilallt egy gondolat.
– A barátnőim természetesen mindvégig hazudtak – mondta. – Még azt sem mondták el,
hogy annak a szemétládának viszonya van, pedig mind tudtak róla. – Caroline fájdalmasan nyelt
egyet.
– Képzelje, még hastáncórákra is beíratta. A saját kollégáival együtt! A cég költségére! –
Visszafojtott hangon felkacagott. – Sajnálom. Annyira sajnálom. Nem is tudom, miért mondtam
most ezt el maguknak. Nyilván untatom magukat.
Ezt Desnek szánta, aki épp hatalmasat ásított.
– Nem, nem, egyáltalán nem, csak a kisbabánk hasfájós – hebegte Des. – Én… én igazán
sajnálom. Mrs. Hanford, nem tudom, mit mondhatnék.
Caroline felsóhajtott. – Azt akarja mondani: „Én egy köntörfalazó ingatlanügynök
vagyok, aki kétszer adta ki ugyanazt az ingatlant.”
– Hát, jogi szempontból én nem…
 – Kérnek süteményt? – vágott közbe Issy, mert nem tudta, mi mást mondhatna.
Caroline felhorkant. – Én nem eszem süteményt! Már tizennégy éve nem ettem
süteményt.
– Oké – mondta Issy. – Semmi baj. Des, itt hagyok magának egy pár darabot, a többit
vigye haza.
Caroline vágyakozva nézte a fémdobozt.
– De a gyerekek talán örülnének neki.
– Amikor hazaérnek az iskolából – értett egyet Issy. – De fehér cukor is van benne.
– Majd a férjem kifizeti a fogorvosi számlákat – vicsorgott Caroline.
– Oké – mondta Issy. – Mennyit szeretnének?
Caroline megnyalta a szája szélét. – Nagyon… nagyon falánk gyerekek.
Issy kissé megszeppenve átadta az egész dobozt.
– Kösz – mondta Caroline. – Én… majd visszaviszem a dobozt az üzletbe, rendben?
– Igen – egyezett bele Issy. – És… sok szerencsét a megfelelő hely megtalálásához.
– Azt mondta: „Dolgozz egy kicsit, hogy elfoglald magad.” El tudják képzelni, hogy ezt
mondta nekem? El tudják hinni? A rohadék.
Issy megpaskolta a kezét. – Sajnálom.
– Dolgozz egy kicsit, basszus. Viszlát, Desmond.
Azzal Caroline kiment, és bevágta az ajtót.
Des és Issy összenézett.
– Gondolja, hogy mindet befalta itt helyben a Range Roverben? – vetette fel Des.
– Attól tartok, igen – erősítette meg Issy. – Azt hiszem, meg kéne néznem, jól van-e.
– Nem hiszem, hogy díjazná – beszélte le Des. – Adok neki pár napot, aztán rácsörgök.
– Tényleg?
– Igen – mondta Des belenyugvón. – Most viszont rengeteg papírmunkát kell
elvégeznünk.
Issy engedelmesen követte az iroda hátsó részébe.
– Tényleg elvitte az egész doboz süteményt? – csóválta a fejét bánatosan Des. A citromos
sütemény kinézete nem tetszett neki, de a többi finomnak tűnt.
– Biztos vagyok benne, hogy van néhány tartalék a táskámban alufóliába csomagolva –
mondta Issy, aki ünneplés vagy kárpótlás céljából mentett meg néhányat, a végkifejlettől
függően. – Kéri?
Des kérte.
Issy egy üveg pezsgővel tért haza. Helena, aki a műszakja után kimerülten érkezett meg,
miután összevarrta egy elszabadult üveghajigálási incidens áldozatait, most hirtelen fölélénkült. –
Ó, istenem! – kiáltotta. – Megkaptad!
– A nagypapa sütije volt – mondta érzéssel Issy. – Nem tudom elhinni, hogy ezzel hálálom
meg. Hogy bedugom egy otthonba.
– Nem dugtad otthonba – tiltakozott Helena bosszúsan, amiért újra erről beszélnek. –
Biztonságos és kényelmes helyre költöztetted. Azt akarod, hogy itt legyen, és a Bosch sütőddel
szórakozzon?
– Nem – mondta vonakodva Issy –, de…
Helena egy kézmozdulattal jelezte, hogy elég. Issy arra gondolt, hogy néha nagyon
megnyugtató Helena erőszakossága, és tudja, mit akar.
– A nagyapádra – mondta Helena, és megemelte a poharát. – És rád! És a Cupcake Café
sikerére. Tele szívdöglesztő pasival. Járnak jó pasik cukrászdába?
– Naná – válaszolta Issy. – A feleségükkel.
 A barátnők koccintottak, és megölelték egymást. Issy telefonja váratlanul megcsörrent.
Elindult, hogy fölvegye.
– Talán az első vevőd – találgatta Helena. – Vagy a rémisztőnek tűnő tulajdonos hív, hogy
megfenyegessen, hogy figyelmeztetésképpen szétlövi a térdkalácsodat.
Egyik sem. Issy a telefonkijelzőn megjelenő számra meredt, kihúzott egy tincset a
hajából, és elgondolkodva a mutatóujja köré tekerte. Úgy figyelte a telefont, mintha nem tudná,
mit fog csinálni. Természetesen újra megcsörrent, és újra megrémítette. Megdermedt, aztán
lassan, nagyon lassan kinyújtotta a kezét – az üzenetrögzítő gondolata ugyanis több volt, mint
amit el tudott viselni. Helena épp idejében értette meg a félig rémült, félig vágyódó
arckifejezését, és felé nyújtotta a kezét, meg akarván akadályozni, hogy fölvegye a telefont. A
közeli barátok különös hatodik érzékével azonnal rájött, ki a telefonáló. De már túl késő volt.
– Graeme? – szólt bele Issy rekedten.
Megjegyzem, gondolta Helena, Issy temérdek jó tanácsot adott Imrannel kapcsolatban. És
meddig tartott, hogy ne találkozzon vele többet? Tizennyolc hónapig. Amikor is megnősült.
Helena sóhajtott.
– Bébi, hol voltál? – érdeklődött Graeme, mintha csak két órával ezelőtt beszéltek volna
utoljára, és egy bevásárlóközpontban találkozott volna vele.
Többet vett ki Graeme-ből ez a telefonhívás, mint Issy gondolta. Eleinte azt mondogatta
magának, hogy a dolgok úgyis véget érnek; még nem készült fel rá, hogy megállapodjon, nem
mintha komoly lett volna a kapcsolatuk. Különben is, sok dolga volt.
De azután fokozatosan, ahogy teltek-múltak a hetek, és nem hallott róla, ismeretlen
érzések kerítették a hatalmukba. Hiányzott neki. Hiányzott a kedvessége, az őszinte érdeklődése
iránta és az iránt, amit csinált; hiányzott a főztje. Eljárt a haverokkal, felcsípett néhány igazán jó
bőr tyúkot, de amikor arra került sor… amikor Issyvel volt, minden olyan egyszerűnek tűnt. Nem
idegesítette, nem rágta a fülét, nem akarta elkölteni a pénzét. Kedvelte. Ilyen egyszerű. Bár
általában nem szeretett visszanézni, elhatározta, hogy fölhívja. Épp csak azért, hogy
találkozzanak. Néha, egy-egy hosszú nap után készített neki egy fürdőt, és megmasszírozta. Ezt is
szerette egy kicsit. És ami az irodában történt… az csak üzlet, nem igaz? Mennie kellett, így
állnak a dolgok manapság. Mostanra különben is biztosan talált másik munkát. Csodálatos
ajánlólevelet írt neki, egy kicsit jobbat, mint amit az adminisztrációs képességei alapján érdemelt,
és Cal Mehta ugyanezt tette. Mostanra már biztosan túl van rajta. Mire tárcsázta a számot,
Graeme sikeresen meggyőzte magát, hogy minden klassz lesz.
Issy szándékosan nem nézett a lakótársára, fölkelt, és a telefonnal együtt kiment a
szobából. Hosszú időbe telt, mire meg tudott szólalni – valójában olyan hosszúba, hogy Graeme
elbizonytalanodott. – Halló? Halló? Ott vagy még?
Az elmúlt néhány hétben Issy csak hánykolódott az ágyban; a munkája elvesztése miatt
érzett szégyenen és fájdalmon egy idő után felülkerekedett a Graeme elvesztése miatt érzett
boldogtalanság és csalódottság. Elviselhetetlen volt. Borzalmas. Gyűlölte. Gyűlölte őt. Hiszen
úgy használta, mint valami ostoba irodai járulékos tevékenységet.
De nem így volt, hallotta saját magát. Kellett, hogy legyen valami. Volt valami. Valami
igazi. Elmondott neki bizonyos dolgokat…
De vajon bármelyik fülnek elmondta volna ezeket a dolgokat, amelyik hajlandó lett volna
meghallgatni? Csak egy megbízható helynek számított, ahová kihajíthatta a kacatot? Hasznos
lehetett egy szakmabeli bizalmas, aki egyúttal főz is, és akivel le lehet feküdni? Csak kéznél volt
a karrierlétrán fölfelé vezető úton – elvégre még csak harmincöt éves. Még évekbe telik, míg
egyáltalán eszébe jut, hogy egyszer meg kéne állapodnia. És tényleg, miért is érdeklődne iránta
valaki, aki ennyire sikeres és jóképű? Ilyen gondolatok száguldoztak a fejében hajnali négykor,
amikor olyan értéktelennek és alkalmatlannak érezte magát, hogy az már majdnem vicces volt.
Nem volt vicces, de majdnem.
És most alakult a kávézó – igazán szerencsés dolognak tűnt; igazán tökéletesnek. Valami
jónak és kézzelfoghatónak, amibe beleölhette az energiáját; új ajtó volt, amely egy új életre nyílt.
Maga mögött hagyhatta minden régi aggodalmát. Újra kezdheti.
– Ott vagy még?
Issy pánikba esett. Meg kéne játszania a szenvtelent, és úgy kéne tennie, mintha alig
gondolt volna rá – pedig dehogynem, méghozzá megszállottan. Eszébe jutott, milyen önérzetesen
viharzott ki az irodából. Eszébe jutott néhány nem helyénvaló köszöntő, amit a főnökéről
mondott a búcsúbulin. Eszébe jutott, mennyire biztos volt benne az első pár nap során, hogy
Graeme fölhívja, beismeri, hogy szörnyű hibát követett el, hogy szereti, és kéri, hogy térjen
vissza hozzá, mert az élet szar nélküle. Aztán a napokból hetek lettek, majd elmúlt egy hónap, és
most végre új irányt vett, és már nem volt visszatérés…
– Halló? – szólalt meg végre, a hangja visszafojtott suttogásként tört elő.
– Tudsz beszélni? – érdeklődött Graeme. Ez valamiért kihozta a sodrából. Mi a fenét
gondolt, mit csinál?
– Nem igazán – válaszolt. – George Clooney-val vagyok az ágyban, és épp csak kiszaladt,
hogy kinyisson egy üveg pezsgőt, és feltöltse a jakuzzit.
Graeme fölnevetett. – Ó, Issy. Hiányoztál.
Issy érezte, hogy zokogás fojtogatja, és elszántan próbálta visszanyelni. Nem igaz, nem
hiányzott neki! Átkozottul nem hiányolta! Mert ha egyáltalán eszébe jutott volna, akár csak
egyetlen röpke pillanatra, akkor azon nyomban ráeszmélt volna, hogy szüksége van rá, jobban,
mint bárkire vagy bármire ezen a kerek világon, miután elveszítette az állását, a barátját, az egész
életét. Miután Graeme úgy döntött, hogy el kell veszítenie a munkáját. És le se szarta.
– Dehogy hiányoztam – sikerült végre kinyögnie. – Természetesen átkozottul nem. Hisz
kirúgtál.
Graeme sóhajtott. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen leszel.
Issy beharapta az ajkát. – Mihez képest? A hálához képest?
– Igen, nos, tudod te. Talán egy kicsit igen. Hálás lehetnél, hogy lehetőséget kaptál arra,
hogy elmenj, és kezdj valami többet az életeddel. Tudod, hogy tehetséges vagy, Issy. Különben is,
hogyan vehettem volna fel veled korábban a kapcsolatot? Meg kell értened, ez egyáltalán nem
lett volna helyénvaló.
Issy hallgatott. Nem akarta, hogy a férfi azt gondolja, ésszerűen hangzik, amit mond.
– Az az igazság – mondta őszintén Graeme –, hogy sokat gondoltam rád.
– Igazán? Azért rúgtál ki az állásomból, és aztán azért szakítottál velem?
– Én nem rúgtalak ki – dühöngött Graeme. – Az állásod megszűnt. Mindenkinek
veszélyben van a munkája! És én megpróbáltalak megvédeni attól, hogy te meg én személyes
kapcsolatban vagyunk, erre te fogtad magad, és az egész irodának kikiabáltad. Ez igazán
kellemetlen volt nekem, Issy.
– Mindenki tudott róla – durcáskodott Issy.
– Nem ez a lényeg. Mindenki előtt kikiabáltad, ráadásul, amint hallottam, tettél néhány
szép kis sikamlós megjegyzést a sörözőben.
Semmi lojalitás nincs manapság az irodai dolgozókban, gondolta haragosan Issy.
– Akkor most mégis miért hívtál? – kérdezte.
Graeme hangja ellágyult.
– Csak tudni akartam, mi van veled. Azt hiszed, érzéketlen szemétláda vagyok?
– Tényleg lehetséges? – tűnődött Issy. – Lehet, hogy rosszul mérte fel? Elvégre üvöltözve
viharzott ki az irodából. Talán nem ő az egyetlen, aki sérült ebben az ügyben. Talán őt is
ugyanúgy sokkolta és nyugtalanította a dolog. Lehet, hogy minden bátorságát össze kellett
szednie ehhez a telefonhoz. Lehet, hogy mégsem egy seggfej, talán mégiscsak ő az igazi.
– Hát… – kezdte, éppen abban a pillanatban, amikor Helena kopogás nélkül bevonult.
Sebtében összeállított feliratot tartott, amit az ingatlanadó emlékeztetőjének a hátuljára firkált fel.
Nagy fekete betűkkel rávésett „Ne!” volt.
Helena a levegőbe öklözött, mintha valami tüntetésen lennének, és a szájával a „Ne! Ne!
Ne!” szavakat formálta dühödten. Issy megpróbált integetni, hogy tűnjön el, de csak nyomult
tovább. Helena kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a telefont.
– Sicc! – hessegette el Issy. – Sicc innen!
– Mi az? – érdeklődött Graeme.
– Ó, csak a lakótársam – mondta Issy. – Bocs.
– Az a nagydarab?
Sajnálatos módon Graeme fejhangja kihallatszott a telefonból.
– Helyben vagyunk! – szólt bele Helena, és előrelendült, hogy megkaparintsa a telefont.
– Ne! – visította Issy. – Minden rendben. Jól vagyok. Nincs szükségem védelemre, oké?
Viszont beszélnünk kell. Úgyhogy volnál szíves eltűnni öt percre, és magunkra hagyni minket?
Meredten nézett Helenára, amíg az vissza nem vonult a nappaliba.
– Ne haragudj ezért a kis közjátékért – szabadkozott végül. De a férfi fölélénkült.
– Rendben vagyunk? Minden rendben – mondta, és megkönnyebbülés csendült a
hangjában. – Az jó. Remek. – Rövid ideig hallgatott. – Átjössz?
– Nem! – tiltakozott Issy.
– Nem mehetsz el! – tiltakozott Helena, összefont karral állva el az ajtót, és olyan
pillantást vetve Issyre, mint amilyet a részegekre szokott, akik szombat éjjel fél kettőkor
bukkannak fel vérző fejjel. – Nem teheted.
– Félreértés volt – mentegetődzött Issy. – Ő is szörnyen érzi magát.
– Olyan szörnyen, hogy hosszú hetekre elvesztette a telefonszámodat – mondta Helena. –
Issy, kérlek. Szakítottál vele.
– De, Helena – lelkesedett Issy. Benyakalta a pohár pezsgőt, amint befejezte a
telefonálást, és egész testében érezte a forró izzást. Felhívott! Ő hívott fel! Ő… úgy értem… úgy
értem, tényleg azt gondolom, hogy talán Graeme az igazi.
– Ugyan már. Ő a főnök, akire rákattantál, és már majdnem harminckettő vagy, és pánikba
estél.
– Ez… ez nem így van. – Issy megpróbálta megértetni vele. – Nem így van. Te nem voltál
ott, Helena.
– Hát nem. Tényleg nem – mondta Helena. – A háttérben voltam, talpra állítottalak a
könnyáztatta éjszakákon, feltöröltelek, amikor hagyta, hogy egyedül sétálj haza a zuhogó esőben,
elkísértelek a partikra, mert ő nem akart nyilvánosan együtt mutatkozni veled.
– Az mind az iroda miatt volt – győzködte Issy.
– Komolyan mondod?
– Biztos vagyok benne, hogy most más lesz.
Helena majd felnyársalta a szemével.
– Nos – dacoskodott Issy –, most legalább kiderítem.
– Annyira örülök, hogy még a saját nappalija kényelmét sem hagyja el – mondta Helena
Issy hűlt helyének. Aztán sóhajtott. Soha senki nem hallgat a jó tanácsra.
Graeme is felbontott egy üveg pezsgőt. A lakása, mint mindig, ragyogóan tiszta és
minimalista volt, és ez éles ellentétben állt Issy színgazdag, túlzsúfolt otthonával. Csöndes volt,
és nyugodt. A drága hifiberendezésből Robin Thicke szólt, amit Issy kissé túlzásnak vélt.
Másrészt viszont ő a legjobb, puha, szürke gyapjúruhájában és magassarkúban volt. És Agent
Provocateur parfümben.
– Szia! – köszöntötte Graeme, ajtót nyitva. Elegáns, új építésű házban lakott, a folyosókat
szőnyeg borította, az előcsarnokot virágok díszítették. Graeme frissen vasalt fehér inget viselt
kigombolt nyakkal, szép állát nagyon sötét, háromnapos borosta borította. Fáradtnak és kissé
stresszesnek tűnt, és tökéletesen, de tökéletesen jóképű és tökéletes volt. Issy nem tehetett róla.
Majd kiugrott a bőréből örömében.
– Szia! – mondta.
– Örülök… nagyon kösz, hogy átjöttél.
Graeme arra gondolt, milyen csinos. Nem dögös, mint azok a lányok az éjszakai bárokban
a seggig érő szoknyácskáikban, a csodás hosszú szőke sörényükkel. Ők szexisek, igazán
dögösek… de néha, ha teljesen őszinte akart lenni magához… néha egy kicsit rémítőek. Issy
viszont egyszerűen vonzó. Kényelmes. Kellemes vele lenni.
Issy tudta, hogy hűvösnek kellene tettetnie magát, pár napot váratnia kellett volna az
ebédre, hogy adjon egy lélegzetvételnyi időt magának.
Csakhogy nem volt hűvös. Tudta jól. Graeme is tudta. Nincs értelme tovább kerülgetni a
forró kását. Vagy benne van, vagy nem, de neki nincsenek hónapjai, hogy kerteljen, és
megpróbáljon rájönni, melyikről van szó.
Graeme könnyedén arcon csókolta, és Issy megérezte a kedvenc arcszesze, a Fahrenheit
illatát. A férfi tudta, hogy ez a kedvence, az ő kedvéért használta.
Issy elfogadta a pohár pezsgőt, leült, a fekete Le Corbusier-utánzatú bőrfotelbe telepedett.
Úgy érezte magát, mint amikor először járt itt; a félelem és az izgalom keveredett benne; nagyra
tartotta, hogy egyedül volt ezzel az érzéki, vonzó férfival a divatos lakásában, alig tudott józanul
gondolkodni.
– Itt vagyunk – szólalt meg Graeme. – Fura, hogy nem egy íróasztal mögül nézek rád.
– Igen. Elveszett az izgalom? – mondta Issy, de máris legszívesebben visszaszívta volna.
Nem ez volt a megfelelő idő a pimasz megjegyzésekre.
– Tudod, hiányoztál – mondta Graeme, és egyenesen ránézett az egyenes fekete
szemöldöke alól. – Tudom… azt hiszem… talán túlságosan is készpénznek vettelek.
Mindketten tisztában voltak azzal, hogy ez enyhe kifejezés.
– Szóval készpénznek vettél – mondta Issy. – Talán nélkül.
– Oké, oké – habogott Graeme. – Issy karjára tette a kezét. – Sajnálom, rendben?
Issy vállat vont. – Felőlem!
– Issy, ne mondd, hogy „Felőlem!”, nem vagy már tizenkét éves. Ha mérges vagy rám, és
mondani szeretnél valamit, akkor bökd ki.
Issy duzzogott egy kicsit. – Hát jó, dühös vagyok rád.
– Én pedig sajnálom. Az a kibaszott munka volt az oka, tudod.
Elakadt a hangja. Issy hirtelen rájött, itt az ideje, hogy beszéljen és kérdezzen: Mit
jelentek én neked? Őszintén. Hová tart a kapcsolatunk? Mert ha újrakezdjük, akkor komolynak
kell lennie. Igazán komolynak. Mert kifutok az időből, és veled akarok lenni.
Ideje beszélni róla. Tudta, nagyon valószínűtlen, hogy még egyszer ilyen sérülékenynek
látja Graeme-et. Most jött el az idő; lefektetni a kapcsolatuk új játékszabályait; hogy rávegye,
nyilatkozzon.
Némán ültek.
Issy nem tette meg. Nem tudta megtenni. Érezte, hogy a jó öreg ismerős pirulás elborítja
az arcát. Miért ilyen gyáva? Miért ilyen rémült? Meg kellene kérdeznie. Meg kéne.
 Graeme átvágott a nappalin. Mielőtt Issy kinyithatta volna a száját, már ott is volt előtte, a
szeme, a gyönyörű kék szeme egyenesen ránézett.
– Nézzenek oda – mondta rekedtes, mély hangon. – Te elpirultál. Imádni való.
Szokás szerint a helyzet tovább romlott, amiért felhívta rá a figyelmét. Issy kinyitotta a
száját, hogy mondjon valamit, de Graeme egy mozdulattal elhallgattatta, aztán nagyon, nagyon
lassan előrehajolt, és mélyen, erősen szájon csókolta, úgy, ahogy Issy emlékezett rá, úgy, ahogy
visszatérő álmaiban látta hetek óta.
Issy először vonakodott, aztán szívvel-lélekkel átadta magát a csóknak. Rájött, mennyire
hiányzott a testének az érintés; mennyire hiányzott az érzés, ahogy összeért a bőrük, hogy két
hónapja nem érintette meg senki. Már egészen elfelejtette, milyen jó érzés a férfi érintése, milyen
finom az illata. Önkéntelenül felsóhajtott.
– Hiányoztál – lehelte Graeme. Issy újra hozzádörgölődzött, és rájött, hogy pillanatnyilag
ennyi elég.
A rendkívüli éjszaka után Graeme csak másnap reggel kérdezte meg, hogy mivel is
foglalkozik mostanság, miközben ide-oda rohangált, és készülődött.
Issy először különös módon vonakodott elárulni, nem akarta, hogy szertefoszoljék az
illúzió. Nem akarta, hogy Graeme kinevesse. Élvezte, hogy kimerült a boldogságtól, az izmai
ellazultak, buján nyújtózkodott a nagy ágyban. Olyasmit csinált, amit addig soha: ott maradt
éjszakára. Földöntúli boldogság volt. Majd fölkel, lebandukol a Notting Hill High Streetre, iszik
egy kávét, talán elolvassa az újságokat a Starbucksban… Hirtelen meglátta a pozitív oldalát, hogy
hétköznap eljárhat otthonról, ettől olyan érzése támadt, mintha lógna a munkából. De aztán
eszébe jutott az indulás: nem lóghat. Többé már nem. Meg kell mutatnia, mi tud. Sok dolga van.
Aláírta a bérleti szerződést, és a bérlettel együtt jár az üzlet, a felelősség, a munka és… Úgy ült
fel, mint akit villámcsapás ért, rátört a pánik. Találkozója van a kisvállalkozási tanácsadóval;
ellenőriznie kell az ingatlant – a kávézóját –, ki kell találnia, milyen munkálatok
elengedhetetlenek, és mi az, ami várhat, amíg felfutnak, sütőt kell vennie, gondoskodnia kell a
személyzetről. A múlt éjszaka, amely pezsgővel kezdődött, és a legelképesztőbb szexbe torkollott
a férfival, aki épp a haját zselézi a fürdőszobatükör előtt, az ünneplésé volt. Ma egyéni
vállalkozó. Elkezdődött.
– Ó! – kiáltott fel. – Rohannom kell. Mennem kell.
Graeme összezavarodott, de jól mulatott.
– Miért? Sürgős találkozód van a pedikűrösöddel?
– Valójában nem.
Elmesélte neki.
Graeme akkor sem tűnt volna meglepettebbnek, ha azt mondta volna el neki, hogy
állatkertet nyit.
– Mit csináltál?
Épp félúton volt, hogy megcsomózza a fess kék nyakkendőt, amit még Issy vett neki, mert
úgy gondolta, illik a páváskodó hajlamaihoz meg a szeméhez, és így is volt.
– Igen – mondta Issy hanyagul, mintha pontosan ezt kellett volna tennie, és semmi
meglepő nem lenne benne. – Persze.
– Kisvállalkozásba kezdesz. Öt perce lábaltunk ki a recesszióból, és te üzletet nyitsz.
– Nos, szemmel láthatólag ez a legjobb időzítés – válaszolta Issy. – A bérleti díj alacsony,
a lehetőségek adottak.
– Várj egy kicsit, várj csak – mondta Graeme. Issy félig-meddig örült, hogy sikerült
meglepnie, részben viszont mérges volt a férfi nyilvánvaló kételkedése miatt. – Mégis, miféle
üzlet ez?
 Issy rámeredt. – Természetesen cukrászda.
– Cukrászda?
– Igen, az.
– Egy egész üzletet akarsz holmi sütikre alapozni?
– Az emberek csinálnak ilyet.
– Azokról a cukrozott kis izékről beszélsz?
– Az emberek szeretik.
Graeme a homlokát ráncolta. – De hiszen semmit sem tudsz az üzletvezetésről.
– Ugyan, ki tud bármit, amikor elkezdi?
– Majdnem mindenki, aki rendezvényszervezéshez kezd. Mindenki évekig dolgozott más
pékségében, vagy belenőtt a kereskedelembe. Máskülönben elmerülsz. Ha sütni akarsz, miért
nem mész el egy pékségbe dolgozni? Akkor legalább meglátnád, illik-e hozzád.
Issy durcáskodott. Pontosan ugyanezt hajtogatta az apró, akadékoskodó hangocska a
fejében. De az üzlet felbukkant! Az ő boltja! Tudta, hogy igaza van!
– De felbukkant egy üzlet, amiről úgy gondolom, pont az, ami nekem kell, és…
– Stoke Newingtonban? – horkantott Graeme. – Te tudod.
– Igen – mondta Issy. – Most mindenesetre találkozóm van egy kisvállalkozási
tanácsadóval.
– Remélem, szabaddá tette a programját – jegyezte meg Graeme. Issy rámeredt.
– Mi az?
– Nem hiszem el, hogy ilyen vagy.
– Nem hiszem el, hogy a Kalinga Deniki elképesztően bőkezű végkielégítési csomagját
egy ilyen nevetséges dologra szórod el. Egy ekkora baromságra. Miért nem kérdeztél meg
engem?
– Mert nem vesződtél vele, hogy felhívj, emlékszel?
– Ó, az isten szerelmére, Issy. Ugyan már! Körülnézek. Biztos vagyok benne, hogy
találunk neked valami titkárnői munkát a Foxtons kereskedelmi vállalatnál. Biztos, hogy találunk
neked valamit.
– Én nem „valamit” akarok – forrongott Issy, és az ajkába harapott. – Én ezt akarom.
Graeme lemondóan széttárta a karját.
– De ez nevetséges.
– Szerinted.
– Semmit nem tudsz az üzletről.
– Te pedig semmit nem tudsz rólam – vágott vissza Issy, és rájött, hogy ez drámaian és
egyben ostobán hangzott, de nem érdekelte. Körülnézett, a másik cipőjét kereste. – Mennem kell.
– Graeme ránézett, és megrázta a fejét.
– Remek.
– Remek.
– Mindent tönkreteszel – mondta Graeme.
Issy felhúzta a cipőjét. Nagyon szerette volna hozzávágni.
– Köszönöm, hogy bizalmat szavaztál nekem – motyogta, belepréselte a lábát a cipőbe,
kibotorkált az ajtón, és átkozta magát, amiért ekkora idióta volt.
Issy hazarohant, minden ízében remegett. Csak arra vágyott, hogy ledobja magáról azokat
a nevetséges ruhákat. A lakás csöndes volt, de nem üres. Érzékelte Helena jelenlétét, érezte a
helytelenítése (és a Shalimar parfümje) fuvallatát. De most nem volt erre ideje. Találkozója volt a
bankkal, okosnak és szakszerűnek kellett mutatkoznia, és elő kellett adnia az üzleti tervét, még
akkor is, ha fél éjszaka fent volt a legnagyobb seggfejjel az átkozott Londonban. Még aznap
később magához veszi a kulcsot, lesz pár hete, hogy kicsinosítsa a helyet, és felkészüljön az
üzletre, és a „tavaszi vásár” kezdetére megnyithasson.
Most mit vegyen fel? Kinyitotta a ruhásszekrényt, és végignézett az abszolút
feltűnésmentes munkakosztümök során, amiket felhalmozott. A szürke hajszálcsíkosat? Graeme-
nek mindig tetszett, szexisen titkárnősnek tartotta. Issy mindig szeretett volna olyan lenni, mint
azok a csini, vékony, apró topot viselő csajok, akik melltartó nélkül viselhetik a felsőjüket, és
kilátszik a hasuk. Tudta, hogy soha nem lesz olyan, mint azok a lányok. De nem szeretett
olyasmit viselni, ami hangsúlyozta az alakját. Helena viszont művészien űzte az ilyesmit.
Közelebb húzott egy fehér blúzt. A blúzok soha nem illettek pontosan rá. Érezte, hogy van
mögötte valaki, megfordult. Helena két csésze teát tartott a kezében.
– Nehogy kopogj – morcoskodott Issy. – Elvégre ez az én lakásom.
– Kérsz teát? – kérdezte Helena, tudomást sem véve a megjegyzéséről.
– Nem – folytatta Issy. – Azt akarom, hogy ne gyere be váratlanul a szobámba.
– Nagyon romantikus lehetett az éjszakád.
Issy felsóhajtott. – Fogd be!
– Ó, istenem, ennyire szörnyű volt? Sajnálom, édesem.
Helenára egyszerűen nem lehetett sokáig haragudni.
– Remek volt – mondta Issy, és elvette a teát. – Csodálatos. De nem akarom látni többet.
– Jól van, na.
– Tudom, hogy már máskor is mondtam ezt.
– Jól van.
– De most komolyan gondolom.
– Rendben.
– Jól vagyok.
– Akkor jó.
– Jó.
Helena ránézett.
– Ezt akarod fölvenni a megbeszélésre?
– Most már üzletasszony vagyok. Alkalomhoz illően kell kinéznem.
– De te nem ilyen vagy. Cukrász vagy, egy profi, nem holmi aktatologató, aki
ötpercenként nézi meg a Facebook-oldalát.
– Igazság szerint nem ez volt a munkám.
– Lehet, végül is mindegy.
Helena benyúlt a szekrénybe, kivett egy enyhén rakott ruhát és egy világos színű
kardigánt.
– Ezt próbáld fel.
Issy ránézett a ruhára. A feje zúgott a sok gondolattól, képtelen volt koncentrálni.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… finomkodó?
– Drágám, cukrászatot fogsz vezetni. Szerintem ideje lenne kibékülnöd a kényeskedő
darabokkal. Egyébként pedig nem, nem gondolom. Szerintem inkább bájos és barátságos, és illik
hozzád, és ez több, mint amit arról a pornótitkárnős cuccról elmondhatsz.
– Ez a kosztüm nem…
Tulajdonképpen, gondolta Issy, és a tükörbe nézett, talán ideje megszabadulnom ettől a
kosztümtől. Egyszer s mindenkorra megszabadulok attól a hülye irodától. És attól a hülye
pasitól… Megpróbálta elterelni a gondolatait a témáról, és másfelé irányítani.
Az új szerelésében csinosabbnak tűnt – fiatalabbnak, üdébbnek. Elmosolyodott.
– Na látod – szólalt meg Helena. – Ez illik hozzád.
 Issy Helenára pillantott, aki mélyzöld, szögletes nyakkivágású, húzott felsőt viselt.
– Te milyen alkalomhoz öltöztél?
Helena lebiggyesztette az ajkát. – Természetesen lángoló hajú reneszánsz istennő vagyok.
Mint mindig. Tudhatnád.
Issy rettentő ideges volt a küszöbönálló banki látogatás miatt. Arról győzködte magát,
hogy ez csak egy tájékozódó beszélgetés, és minden rendben lesz, de mégis, egy kicsit úgy
érezte, mintha ki kéne magyaráznia a hiteltúllépését, mint főiskolás korában. Graeme szerette
minden hónapban ellenőrizni a kimutatását, és abban a pillanatban felhívta őket, amint valamivel
nem értett egyet. Issy nem túl gyakran csinált ilyesmit.
– Hm, helló! – szinte suttogott, amikor belépett a bézs színű szőnyeggel borított bank
csöndjébe. Tisztítószer és pénz illatát érezte. Abban a pillanatban jobban örült volna a szürke
hajszálcsíkos vértezetnek.
– Beszélhetnék Mr… – ellenőrizte a jegyzeteit – Mr. Tylerrel?
A pult mögött a fiatal lány szórakozottan mosolygott, a telefonhoz hajolt, és rácsöngetett.
Kissé nyugtalanító volt a biztonsági korlát másik oldalán állni; a közös légtérben körös-körül
asztalok sorakoztak, az emberek a számítógép képernyőjét bámulták. Issy röptében végigmérte,
hátha lát rajta valami aranyat.
Nem látott senkit, aki Mr. Tylernek nézett volna ki, így idegesen leült, magához vett, majd
visszatett egy banki magazint, túl ideges volt az olvasáshoz, csak az ujjaival babrálta az oldalakat,
és remélte, hogy nem kell túl sokáig várnia.
Austin Tyler az iskolaigazgató irodájában ült, és hatalmába kerítette a déjŕ vu érzése.
Ugyanaz a szoba volt, ahol valaha ő ült, és a kopott Start Rite cipőjével a széket rugdalta, amikor
behívatták, hogy jól lehordják, amiért átfutott a bozótoson, vagy összeverekedett Duncan
MacGuire-rel. Az iskolának új igazgatónője volt, fiatal nő, aki arra kérte, hogy szólítsa Kirstynek,
pedig ő szívesebben szólította volna Miss Dubose-nak, az íróasztala elé telepedett, ahelyett hogy
ellentmondást nem tűrő módon ült volna mögötte, mint Mr. Stroan annak idején. Őszintén szólva,
Austin jobban szerette a régi stílust; akkor legalább tudta, mihez tartsa magát. A szeme sarkából
Darnyra pillantott, és felsóhajtott. Darny morcosan meredt a földre, a szemében tükröződő
kifejezés azt üzente, mindegy, mi következik, ő nem figyel oda. A tízéves Darny eszes és elszánt
volt, és megingathatatlan meggyőződése szerint bárki, aki megpróbálja neki megmondani, mit
tegyen, súlyosan megsérti az emberi jogait.
– Most mit csinált? – érdeklődött Austin. Tudta, hogy már megint elkésik a
munkahelyéről. Beletúrt sűrű, rakoncátlan, vörösesbarna hajába, ami a homlokába hullott. Rájött,
hogy ideje lenne felkeresnie a fodrászt. Nem mintha tudna időt szakítani rá.
– Nos – kezdte az igazgatónő –, mi mindannyian tisztában vagyunk Darny különleges
helyzetével.
Austin felvonta a szemöldökét, és Darnyhoz fordult, akinek élénkebb vörösesbarna haja
volt, de elöl ugyanúgy a homlokába hullott, és ugyanolyan szürke volt a szeme.
– Hát igen, de ez a különleges helyzet már hat éve fennáll, ugye, Darny? Nem
használhatod egész életedben kifogásként. Különösen nem, amikor…
– Íjjal és nyíllal lődözött az előkészítő órán.
– Pontosan – mondta Austin, és helytelenítő pillantást vetett Darny felé, aki még
ádázabban meredt a padlóra. – Szeretnél mondani valamit? – kérdezte Austin a fiútól.
– Nem vagyok hozzád lojális, seriff.
Kirsty fölnézett a magas, hullámos hajú, kissé rendetlen öltönyt viselő férfira, és azt
kívánta, bárcsak valahol máshol lenne. Mondjuk egy bárban. Nem először jutott eszébe, hogy a
munkája tökéletesen alkalmatlan arra, hogy fölszedjen valakit. Az általánosban minden tanár
nőnemű, és nagyon nem tartották illőnek, ha az apukákkal elegyedett szóba.
Persze Austin Tyler tulajdonképpen nem apuka… Akkor ez rendben van?
Az iskolában mindenki ismerte a tragikus történetet. Ami Kirstyt illeti, a nyúlánk Austint
csak még vonzóbbá tette a szarukeretes szemüveg, amit folyton levett, és újra föltett, amikor
zaklatott volt. Hat évvel ezelőtt Austin Leedsben volt posztgraduális hallgató tengerbiológia
szakon, amikor a szüleit és a kisöccsét (aki egy jól sikerült ezüstlakodalomi évforduló
eredményeként született, és ezzel mindenki életét a feje tetejére állította) szörnyű közlekedési
baleset érte, egy teherautó megpróbált visszafordulni a zsúfolt úton. A négyéves fiúcska hátul ült
a gyerekülésben, és nem lett semmi baja, de az autó eleje fölismerhetetlenné tört.
Dacára annak, hogy Austint legyűrte a gyász, azonnal feladta a tanulmányait –
nyilvánvalóan elláthatatlanná vált egy olyan munka, ahol a világot kellett járni –, hazajött,
megküzdött a jó szándékú távoli nagynénikkel, a szociális ellátással, hétköznapi munkát vállalt
egy bankban, és a lehető legjobban nevelte a kisöccsét (ami Kirsty magánvéleménye szerint
akkor lehetett volna valóban a lehető legjobb, ha a gyereknek folyamatosan lett volna az életében
erős anyai befolyás is). Mostanra, a harmincegy éves Austin és testvére, Darny között olyan
szoros kötelék alakult ki, hogy bár sok nő próbált meg közéjük furakodni, senkinek sem sikerült.
Kirsty eltűnődött, vajon Darny riasztja-e el őket. Vagy Austin még nem találta meg a megfelelő
nőt? Csak remélhette, hogy nem az az egyetlen lehetősége a vele való találkozásra, amikor Darny
viselkedését kell megvitatniuk.
Mégis, mindig ő maga vállalta ezeket a találkozókat, és nem hagyta rá a tökéletesen
hozzáértő Mrs. Khanra, pedig nem volt erre szükség. Ebben a pillanatban ez volt a legtöbb, amit
az ügy érdekében megtehetett.
– Mondja csak… – érdeklődött Kirsty –, elég női hatás éri otthon Darnyt?
Austin újra beletúrt a hajába. Azon tűnődött, miért feledkezik meg folyton a hajvágásról?
Kirsty arra gondolt, hogy szereti, ha egy férfinak hosszabb haja van.
– Körülbelül kilencmillió jó szándékú nőrokona van – válaszolt Austin, és beharapta az
ajkát, amikor eszébe jutott, mennyire elutasító volt Darny, amikor valaki az otthonukba jött (ami,
meg kell hagyni, nem volt mindig a legtakarosabb. Volt ugyan takarítónőjük, de nem volt
hajlandó utánuk összepakolni, pedig valójában erre lett volna szükségük, mielőtt elkezdődött a
valódi tisztítás). – De senki állandó.
Kirsty felvonta a szemöldökét, amit flörtölésnek szánt, de Austin helytelenítésnek vette.
Mindig észlelte, ha valaki fürkészte őket, amikor Darnyval volt, és érzékenyen érintette. Darny
nem volt angyal, de Austin minden tőle telhetőt megtett, és biztos volt benne, hogy máshol sokkal
rosszabb dolga lenne a fiúnak.
– Minden rendben, Darny meg én jól megvagyunk – bizonygatta. Bár Darny még mindig
a padlót bámulta, azért kinyújtotta a kezét, és megszorította Austinét.
– Én nem akartam… Én csak arra gondolok, Mr. Tyler… Austin. Mi nem tűrjük az
erőszakot ebben az iskolában. Tényleg nem.
– De mi ebben az iskolában akarunk maradni – közölte Austin. – Itt nőttünk fel! Ez a mi
környékünk! Nem akarunk elköltözni és másik iskolát keresni.
Austin próbált nem pánikba esni, közben érezte, ahogy Darny vékony ujjacskái az ő
hosszú ujjait szorongatják. Azt, hogy megtartsa a szüleik otthonát, a régi iskoláját, a környéket,
ahol mindig is éltek, Stoke Newington környékét – bár nem volt könnyű fizetni a jelzálogot –,
nagyon fontosnak tartotta. Szerette volna biztosítani Darny számára a folytonosság érzését és azt,
hogy ne vegyék el tőle az otthonát, mint eleddig minden mást, amit ismert. Az, hogy itt maradtak,
azt jelentette, hogy barátok és olyan szomszédok veszik körül őket, akik gondoskodnak arról,
hogy soha ne maradjanak meleg étel nélkül, ha arra van szükségük, és Darnynak mindig legyen
hol aludnia, ha Austinnak sokáig kell dolgoznia. Szenvedélyesen szerette a környéket.
Kirsty igyekezett megnyugtatni.
– Senki nem mondta, hogy el kell hagyniuk az iskolát. Csak azt kérjük… ne legyen több íj
és nyíl.
Darny hevesen megrázta a fejét.
– Egyetértesz velem, Darny? Nem lesz több íj és nyíl?
– Nincs több íj és nyíl – ismételte Darny, és még mindig nem volt hajlandó fölemelni a
tekintetét a padlóról.
– És? – kérdezte Austin.
– És sajnálom – mondta Darny, és végre fölemelte a tekintetét. – Menjek, és kérjek
bocsánatot az előkészítős gyerekektől?
– Légy szíves – mondta Austin. Kirsty hálásan rámosolygott. Egész csinos, gondolta a
fiatalember szórakozottan. Tanár létére.
Austin asszisztense, Janet már a bank ajtajában várta.
– Elkésett – közölte, a kezébe nyomva a kávéját (kávétejszínnel, három cukorral – bár
nagyon gyorsan kellett felnőtté válnia, Austin bizonyos területeken elmaradt a többiek mögött.)
– Tudom, tudom, és sajnálom.
– Megint baj van Darnyval?
Austin összerezzent.
– Ne aggódjon – mondta a nő, megveregetve Austin vállát, és egyúttal leszedve róla
valami szöszt. – Mind ugyanazokon a szakaszokon mennek át.
– Íjakkal és nyilakkal?
Janet fölhúzta a szemöldökét. – Tartsa magát szerencsésnek. Az enyém petárdával
nyomult.
Austin ettől egy kicsit jobb kedvre derült, belepillantott a feljegyzéseibe: valaki egy
kávézóhoz kölcsönért folyamodott. Ebben az üzletágban nagyon kétséges, és a határidők nagyon
kemények. Mindenki azt hiszi, a bankok kíméletlen döntéseket hoznak, pedig egy
kisvállalkozásnak kölcsönözni hálátlan feladat. Több mint a fele soha nem indul be. Az ő
munkája az, hogy megpróbálja kiszúrni a másik felét. Befordult a sarkon, és belépett a kis
váróterembe.
– Helló – mondta, és rámosolygott az idegesnek tűnő nőre, akinek rózsaszín pír futotta el
az arcát, rakoncátlan fekete haját hátrafogta, és ültében egy magazinnal babrált. – Maga a tízórás?
Issy felugrott, aztán véletlenül a távoli faliórára tévedt a tekintete.
– Tudom – mondta Austin, és megrándult az arca. – Annyira sajnálom… – Fontolóra
vette, hogy megmondja neki, általában nem szokott késni, de ez nem lett volna szigorú
értelemben véve igaz. – Velem jönne, kérem?
Issy követte egy másik üvegajtón át, ami egy tárgyalóba vezetett. Valójában csak egy
üvegkalitka volt, amely a nyílt terű iroda közepén állt. Fura érzés volt, mint két hal az
akváriumban.
– Elnézést. Én… én Austin Tyler vagyok.
– Issy Randall. – Issy megrázta a nagy, száraz kezet. A férfi haja bankár létére egy kicsit
rakoncátlannak tűnt, jegyezte meg magában Issy. De kellemes, kicsit szórakozott mosolya volt, és
a szürke szemét sűrű szempilla keretezte – talán föl kéne vennie Helena listájára. Ő az elmúlt
éjszaka után lemondott a férfiakról. Majdnem felmordult, de sikerült megállnia. Koncentrálj!
Maradj fókuszban! Bárcsak többet aludt volna három óránál.
Austin toll után tapogatódzott, és észrevette, hogy az ügyfele egy kicsit stresszes. Amikor
otthagyta Leedst, nem volt biztos benne, hogy született bankár. Úgy képzelte, ez a tevékenység
nagyon messze van a korallok tanulmányozásától, de ez volt a legjobb, amit nagy hirtelen talált;
és a bank megengedte, hogy átvegye a szülei jelzálogát. Mégis, amióta belépett, rendületlenül
lépkedett fölfelé a ranglétrán; kiderült, hogy kiváló ösztönnel érez rá az egészséges pályázókra és
a jó befektetésekre, és ahogy az ügyfelei lassacskán megismerték, teljesen megbíztak benne, és
hűségesek voltak a bankhoz. A felső vezetés elég biztos volt benne, hogy nagy dolgokat
várhatnak tőle, bár egyúttal azt kívánták, hogy vágassa le a haját.
– Lássuk – kezdte, miközben talált egy tollat a zsebében, és lefújt róla egy papír
zsebkendőből rátapadt szöszt. – Mit tehetünk önért?
Az aktára pillantott, és kimondhatatlan rémülettel állapította meg, hogy az egy másik
kávézó anyaga.
Levette a szemüvegét. Ez nyilvánvalóan azoknak a bizonyos napoknak az egyike.
– Öööö, miért nem kezdi egyszerűen az elején – rögtönzött.
Issy szúrós pillantást vetett rá. Azonnal kiszúrta, hogy mi történt.
– Nincs meg a dossziém?
– Szeretem a saját fülemmel hallani, az ügyfél szavaival elmesélve. Fesse föl nekem a
képet.
Issy ajka megrándult. – Tényleg?
– Tényleg – közölte Austin határozottan, előrehajolt, és hatalmas kezét összekulcsolta a
dosszié előtt. Issy megpillantotta a szemében a vidámságot, és felszikrázott benne az izgalom,
amiért alaposan elmesélheti a történetét. Így legalább megtudhatja, van-e legalább a
leghalványabb lehetősége, hogy az álma valóra váljon.
– Rendben – kezdte. Nos…
És Issy elmondta a történetét – kihagyta a főnökkel hálást, élete nagy vágyaként keretezte
át a célját, melyet számtalan komoly pénzügyi elemzés alapozott meg. Rájött, hogy minél többet
beszél, annál valóságosabbnak és hihetőbbnek hangzik az egész, akár egy kreatív vizualizáció.
Érezte, hogy valóra váltja.
– Hoztam magának egy kis süteményt – tette hozzá befejezésül. Austin elhessegette.
– Sajnálom. Nem fogadhatom el. Úgy nézne ki, mintha…
– Mintha süteménnyel akarnám megvesztegetni? – kérdezte meglepetten Issy.
– Hát, egen, süteménnyel, szerszámokkal, borral, tényleg bármivel.
– A mindenit! – Issy az ölében fekvő fémdobozra bámult. – Én igazán nem gondoltam
erre így.
– Hogy nem azért hozott süteményt, hogy lekenyerezzen?
– Most, hogy említi, de, nyilvánvalóan azért.
Egymásra mosolyogtak. Austin beletúrt rakoncátlan hajába. – Körtefa köz… jut eszembe,
ugye, ez az a kis eldugott hely, amelyik az Albion Roadról nyílik?
Issy buzgón bólogatott. – Ismeri!
– Bizony… – mondta Austin, aki a környék minden négyzetcentiméterét behatóan
ismerte. – De… nem kifejezetten kereskedelmi övezet, igaz?
– Vannak azért ott üzletek – mondta Issy. – Egyébként meg amit megalapozol, arra
építeni lehet, idézte a híres mondatot a Baseballálmok című filmből.
Austin elmosolyodott.
– Általában nem fogadom el a halott baseballjátékosok jelmondatait józan üzleti
stratégiának.
Issy majdnem elfeledkezett magáról, és a nyelve hegyén volt, hogy mennyire szerette azt
a filmet, és megkérdezze róla a férfit, ő is így van-e ezzel. Annak ellenére, hogy banktisztviselő,
elég könnyű vele beszélgetni. Rettegett ettől a találkozótól, de most itt volt…
 – Úgy értem, nem vagyok biztos benne, hogy… megmutatná még egyszer a
számításokat?
Austin figyelmesen tanulmányozta. A bérleti díj valóban kedvezményes volt, és amikor a
sütésről volt szó, a nyersanyagok nem kerültek sokba. Könnyű lenne személyzetet találni, ha a
sütést Issy maga csinálja. De akkor is, a haszonkulcs fájdalmasan a minimális határán táncolt. Ez
nagyon hosszú menet. Újra rásandított a papírokra, aztán visszanézett Issyre. Minden rajta múlik.
Ha minden idejét erre szánja, az egész életét kizárólag a süteményeknek szenteli, ebben az
esetben… lehetséges. Talán.
– A következő a helyzet… – kezdte.
A következő órában megfeledkezett a második találkozójáról, és olyan mélyrehatóan vette
át Issyvel az üzletvezetés módjának minden egyes lépését – a társadalombiztosítástól az
egészség- és vagyonbiztosításon át az élelmiszer-felügyeletig, a bankig és a marketingig, a raktári
készletig, az árrésig és az adagok ellenőrzéséig –, hogy végül Issy már úgy érezte, mintha egy
évet töltött volna egy üzleti főiskolán. Miközben beszélt, időnként levette a szemüvegét, amikor
kiemelt bizonyos dolgokat, Issy érezte, hogy a ködös álmok valósággá válnak, testet öltenek a
férfi kezei között; mintha alapot öntött volna a légvár alá. Lépésről lépésre pontosan
elmagyarázta, mi az, amiért ő, és csak ő lesz a felelős; hogy mit kell tennie. És nemcsak egy nap
vagy egy terv erejéig, hanem újra meg újra.
Ötvenöt perc múlva Austin hátradőlt. Volt egy általános dumája – ahogy az irodában
viccesen nevezték, a halálra rémítő beszéd –, amit mindenkinek előadott, aki az üzletalapítás
ötletével érkezett. Aki nem néz szembe fejben a szükséges munkamennyiséggel, az máris bukásra
van ítélve, mielőtt még belekezdene. Ezzel a lánnyal viszont egy kicsit más a helyzet; elölről-
hátulról végigment mindenen, hogy segítsen neki, és megmutassa a buktatókat és a lehetőségeket.
Valahogy úgy érezte, tartozik neki, miután elkésett, ráadásul rossz dossziéval jelent meg.
És mert, bár először a lány agresszívnak, már-már mogorvának tűnt, amint elkezdtek
beszélgetni, barátságos lett – és olyan édes volt a csinos virágos ruhájában –, és ő azt szerette
volna, ha nagyon világosan látja, mire adja a fejét. Szerette a környéket, amiről a lány beszélt; a
Körtefa köz közelében nőtt föl, gyakran rejtőzött el ott, a fa alatt, amikor az üzlet gazdátlan volt.
Aranyos hely, bár nem gondolta volna, hogy van még rajta kívül más is, aki tud róla.
Egy kis kávézó – ahová ki lehet ülni egy csésze kávé és egy szelet finomság kíséretében –
nem is tűnt olyan rossz ötletnek. De a végén minden a lányon múlik.
– Tehát – fejezte be széles mozdulattal –, mit gondol? Ha támogatja a bank, akkor
belevág?
Ezen a ponton az emberek rendszerint rávágták: Természetesen!, vagy úgy viselkedtek,
mintha az X-Faktorban lennének, és felajánlották, hogy 110 százalékot teljesítenek. Issy viszont
elgondolkodó tekintettel dőlt hátra.
Tudta, hogy mi a lényeg. A teljes elkötelezettség – ha megkapja a banktól a támogatást –
egy életre, ha minden jól megy. Minden az ő vállát nyomja majd. Soha nem mehet haza a
munkából úgy, hogy megfeledkezzen róla. Eszébe jutott nagypapi, akinek minden gondolata a
pékség volt, akár evett, aludt vagy gondolkodott. Az volt az élete. Vajon az övé is ilyen lesz?
Viszont ha sikeres lesz… talán kereshet olyanokat, akik segítenek vezetni az üzletet… és
nyithat egy másikat. Tudta, hogy mindez lehetséges. A végén lehet, hogy szabadabb lesz. A saját
szabályai szerint élhet, a saját napirendje szerint, nem mások osztják be az idejét.
Valahol a lelke mélyén egy apró hangocska ellenkezett. – Mi lesz, ha gyereket akarsz? –
Nem hallgatok arra a hangocskára, gondolta mérgesen. Hisz pillanatnyilag még állása sincs.
Barátja sincs. Emiatt ráér később aggodalmaskodni.
– Miss. Randall? – Austin örült, hogy végiggondolja. Ez azt jelenti, hogy odafigyelt rá.
Túl gyakran fordultak meg nála olyan okostojások, akik azt képzelték, minden kérdésre tudják a
választ, nem figyeltek oda, és megpróbáltak fölébe kerekedni. Ritkán maradtak a felszínen.
Issy egyenesen ránézett.
– Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt – mondta.
– Sikerült halálra rémítenem? – kérdezte Austin mentegetődzve.
– Nem, egyáltalán nem. És ha a bank hajlandó segíteni… akkor magával szeretném
intézni.
Austin felvonta a szemöldökét.
– Oké. Rendben. Jól van. Nyilván beszélnem kell néhány emberrel…
A nyomtatványok után kutakodott az aktatáskájában, amelyeket Issynek ki kellett töltenie,
ehelyett egy almát és egy parittyát húzott elő.
– Úgy néz ki, mint Dennis, a komisz – kuncogott Issy. Gondolatban megjegyezte, hogy
kihúzza Helena listájáról – nem visel ugyan jegygyűrűt, de nyilván van gyereke.
– Ah, igen, a késedelmesen fizető adósokkal szemben használjuk – mondta. Sajnálkozva
nézte az almát, és visszatette a táskájába.
– Éhesnek tűnik – jegyezte meg Issy.
– Az vagyok – mondta Austin, aki nem reggelizett, mert megpróbálta elérni, hogy Darny
megegye a reggelijét.
– Biztos benne, hogy nem kéri azt a süteményt? Nem árulom el senkinek.
– De én tudnám – mondta Austin gúnyosan és egyben szigorúan. Megcsöngette a házi
telefont az asztalán. – Janet, behozna, kérem, egy garnitúra vállalkozói számlaigénylő
nyomtatványt?
– De én már…
Austin levette az ujját a hívógombról.
– Majd Janet segít kitölteni a nyomtatványokat. Aztán csak hagyja a recepción. Azt
hiszem, itt a tizenegy órásom.
– A tizenegy órás ügyfele már egy fél órája itt van – jegyezte meg Janet, és egy kupac
papírral felbukkant az ajtóban. Úgy nézett Austinra, mint egy haszontalan iskolás fiúra. –
Megmondom neki, hogy mindjárt elkészül. – Azzal kiviharzott.
Issy felállt. – Köszönöm.
– Sok szerencsét – mondta Austin, és szintén felállt, levette a szemüvegét, és kezet
nyújtott. Issy megrázta a kezét. – Ha szüksége volna valamire, itt a névjegykártyám. És itt van,
kér egy bankos tollat?
– Tartsa meg – mondta Issy. – Nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy megpróbált
megvesztegetni.
Az idő még hideg és szürke volt, de legalább nem esett. Issynek rengeteg dologba kell
belekezdenie, ugyanakkor egy csomó minden járt a fejében, miközben átment a zsúfolt Dalston
Roadon. Vásárlók nyüzsögtek körülötte, nem zavartatták magukat a hidegtől, virslis tekercset
ettek a pékségből, vagy a piac felé tolakodtak, vagy a szennyestartó kosarakat tanulmányozták a
vegyesbolt előtt. A Stoke Newington High Street kicsit csöndesebb volt, itt anyukák tologatták a
babákat az összecsukható babakocsiban, bébijógára vagy a könyvtárba igyekeztek, esetleg a
vegetáriánus falafelt árusító kávézóba vagy a templomkertbe. Egy játékbolt tolakodott elő
puccos, tapétás mintateremmel, és egy menő elit könyvesbolt.
Aztán Issy újra befordult az Albion Roadra. A hatalmas szürke házak nyugodtan néztek
vissza rá. Itt alig voltak gyalogosok, csak a hosszú, kanyargós 73-as számnál levágott sarkok,
melyek járhatatlanná tették az utat. És ott, a tekintetek elől szinte teljesen rejtve, volt egy apró
kanyarulat, épp a sarkon… Ahogy befordult a Körtefa közbe, és meglátta az ablakba akasztott
feliratot – Kiadva –, szaporábban kezdett verni a szíve. Leült a hidegben a fa alatt álló kis padra.
Még a fagyos időben is érezte, hogy a hatalmába keríti a béke érzése. A nap még épp csak
megmutatta magát. A tavasz apró érintése volt ez a tél sápadt arcán, a gyönyörtől behunyta a
szemét. A tél a végéhez közeledett. És íme itt az ő kis mennyországa a világ egyik legzsúfoltabb
városának kellős közepén. Vajon a sajátjának tekintheti?
Így talált rá Des, amikor megérkezett, hogy odaadja a kulcsokat. Issy álmatagon, távolba
révedő tekintettel ült a padon. Húha, gondolta aggodalmasan Des. Ez nem igazán jó látvány egy
reménybeli üzlettulajdonostól. Inkább úgy néz ki, mint akinek tele a feje légvárakkal.
– Helló – köszöntötte, és egyenesen elállta a keskeny fénypászmát. – Elnézést a késésért.
A feleségemnek kellett volna… Ööö mindegy, nem érdekes.
Issy hunyorogva nézett fel rá. – Helló! Bocsánat, csak annyira megnyugtató ez a hely. Egy
kicsit hosszú volt az este… – elhalt a hangja az emlékezéstől. Aztán felugrott, megpróbálta újra
fölvenni egy profi viselkedését. – Lássuk, mivel állunk szemben, rendben?
Az évek során, amíg hivatalból megmutatott épületekkel dolgozott, Issy látása kiélesedett,
tudta, mit kell tenni az egyes helyekkel, és hogyan kell pozitív színben feltüntetni. De amikor Des
ünnepélyesen átadta a hatalmas kulcscsomót, és ő lassan elfordította a kulcsokat a három zárban,
hogy kinyissa a nyikorgó ajtót, és puhatolódzva belépett, rájött, hogy egészen más dolog egy
ügyfélnek megmondani, mit kellene csinálnia, és megint más megtervezni, hogy neki magának
mit szükséges tennie. Az ósdi munkalapot vastagon borította a por; az ablak maszatos volt a
piszoktól. Lehet, hogy az utolsó lakónak békés jógaszelleme volt, de a háztartása hagyott némi
kívánnivalót. A megmaradt polcok az új vállalkozás számára teljesen használhatatlanok voltak,
míg a leghasznosabb dolgok – úgymint egy mosogató és számtalan hálózati csatlakozó –
hiányoztak.
Issy érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Hát nem őrület? A tűzhely szép volt, sőt
gyönyörű, de világosan látta, hogy nem tehet elé asztalokat és székeket. Száz százalékig biztos
volt benne, hogy a tűzvédelmi szakember nem engedné, hogy begyújtsa. Az az Austin nevű fickó
teljesen határozottan intette, hogy nem szabad keresztbe tenni a tűzvédelmiseknek. Úgy tűnt,
legalább annyi múlik rajta, mint ha egy amerikai bevándorlási tisztviselőt próbálna átverni.
– Bőven van itt tennivaló – jegyezte meg kedélyesen Des, és remélte, hogy elég gyorsan
összefoglalják a dolgokat, és hazaér, mielőtt az anyósa elkezd jól odamondogatni Jamie-nek. –
De tudom, hogy minden rendben lesz.
– Tényleg? – kérdezte Issy, és eszeveszetten készítette a pillanatfelvételeket a digitális
kamerájával. Amit korábban oly könnyen el tudott képzelni – a szép, üde, zöld falakat; a ragyogó
ablakokat, amelyeken beáramlik a napfény, a gyönyörű, pasztellszínű süteményeket, amelyek
csábítóan sorakoznak az állványokon –, most hirtelen sokkal nehezebb volt látni maga előtt ezen
a mocsoktól ragadós helyen.
– És természetesen ott az alagsori rész is – emlékeztette Des.
Issy látta a tervrajzon az alagsort, de még nem járt ott. Nem mondta el senkinek. Nem
akarta bevallani, hogy belevágott egy üzletbe, és nem vizsgált meg előtte minden sarkot.
Mindenkit felbosszantott volna.
Bátortalanul követte Desmondot a keskeny, roskadozó lépcsőn, amelyet egy csupasz
villanykörte világított meg. Félúton lefelé volt egy mosdó, aztán lent, ahogy azt remélte –
hatalmas tér tárult fel, hibátlan szellőzéssel és elég hellyel az ipari kemencéhez, amire szüksége
lesz. Voltak ott felszállócsövek a vízvezeték-szereléshez és remek hely egy íróasztalnak, ahol a
papírmunkát végezheti majd. Hátul egy kis ablak nézett a másik épület alagsorára, a megvilágítás
ugyan nem túl jó, de megteszi. Elég meleg is volt odalent ahhoz, hogy felfűtse az üzletet. Egy
tökéletes, programozhatóan működő, magas hőmérsékletű kemencével, amilyenről a nagyapja
mindig is álmodott.
– Hát nem gyönyörű? – kiáltott fel, és csillogó szemmel fordult Deshez.
Des hunyorgott. Ő csak egy piszkos, öreg pincét látott, de ki ő, hogy ítélkezzen?
– Igen – mondta. – Most pedig van itt néhány papír, amit alá kéne írnia… Nyilván sok
mindent kell aláírnia.
– Igaz – helyeselt Issy, aki számtalan banki irattal érkezett, és arra várt, hogy
megérkezzen a kereskedelmi engedély. Az üzletnek már volt engedélye kávéfogyasztásra; már
csak az a probléma, hogy az ő kávéja legyen, bár Austin megígérte, ha a pályázata sikeres, ő
boldogan átnézi a papírokat.
Amikor újra fölfelé botorkáltak, a gyönge délutáni napfény odasütött az épület elejére, a
halványsárga sugarak áthatoltak a maszatos ablakon és a koszfoltokon, és megvilágították a
tűzhelyt. Igen, igazi disznóól, gondolta Issy új erőre kapva. Igen, sokat kell dolgozni rajta. De ő
tud keményen dolgozni. Meg tudja csinálni. Megmutatja Graeme-nek, aki büszke lesz rá, és
nagypapát is elhozza ide a megnyitó napján – azt még nem tudta pontosan, hogyan oldja meg, de
majdcsak kitalál valamit –, és teljesen lenyűgözi Helenát meg az összes barátját. Egészen új
vevőkört hoz az utcába, és megemlítik a Metróban és az Evening Standardben mint eldugott
drágakövet, és az emberek eljönnek, kávéznak, finom süteményt majszolnak, és jókedvre
derülnek a csodás kis udvartól, a gyönyörű üzlettől és…
Des észrevette, hogy a nő arca újra elmerült az ábrándok világába.
– Oké! – mondta Des elszántan. – Mehetünk? Vagy ha akarja, itt hagyom, elvégre most
már a magáé.
Issy elmosolyodott. – Ó, nem, rengeteg dolgom van, és sok mindent kell megszerveznem.
Én is megyek.
Des kedvesen visszamosolygott rá.
– Egyébként hány kiló kávéval tervezte az indulást? – kérdezte lazán, miközben Issy a
zárakkal babrált.
– Tessék? – kérdezett vissza Issy.
Des grimaszolt. Elvárta volna tőle, hogy legalább a legalapvetőbb szintű kávézós
zsargonban jártas legyen. A reménytelenség röpke pillanatában úgy érezte, hogy lelkesedése a
pincében maradt. Három hónap múlva újra mutogathatja a helyet. Na, mindegy, legalább újabb
jutalékot kap, bár Mr. Barstow biztos pipa lesz rá, mintha nem épp ő választotta volna ki az új
bérlőt.
– Nem érdekes – válaszolta Des, és elővette a kocsikulcsát.
– Oké – mondta Issy. – Ugorjon be egy kávéra, ha már nyitva leszünk, rendben?
Des a lefaragott jutalmára gondolt. – Ó, persze – mondta. – Ha tudok.
Eliramodott, hogy kimentse Jamie-t a nagyanyja éles karmainak szorításából.
 Hetedik fejezet

DUPLA CSOKIS BÖGRÉS SÜTEMÉNY (KERESKEDELMI MENNYISÉGBEN)

Ezért érdemes felkelni
2,5 l sűrű tejszín
4,5 kg jó minőségű fekete csokoládé
50 tojás
1,65 kg porcukor
1,5 kg sima liszt
10 evőkanálnyi jó minőségű kakaópor
5 teáskanál sütőpor
cukorvirágok a díszítéshez
Csokoládéöntet
10 kg fekete csokoládé, darabokra törve
8 l sovány tejszín
Kavard össze simára a sűrű tejszínt és a csokoládét egy lábasban lassú tűz fölött. Várd
meg, míg kicsit kihűl.
Tedd a tojást és a cukrot az ipari mixer keverőedényébe, és nagy sebességgel keverd, míg
világos színű lesz, és megduplázódik a mennyisége. Lassan keverd bele a csokoládés keveréket.
Szitáld bele a lisztet, a kakaóport, a sütőport, és keverd össze.
Oszd el a keveréket a formákba. Süsd 15-20 percig 180 °C-on/gázsütővel 4-es fokozaton,
míg a közepébe szúrt hústűt tisztán tudod kihúzni. Hagyd egy kicsit hűlni a tepsiben, aztán
távolítsd el a süteményeket a formákból.
Igyál egy pár pohár vizet.
Közben az öntethez tedd hozzá az összetevőket egy tűzálló tálba, azt pedig tartsd egy
dézsa lassan forró víz fölé (ne hagyd, hogy a tál hozzáérjen a vízhez). Kevergesd, míg a
csokoládé meg nem olvad. Vedd fontolóra, hogy felhívod a volt barátodat és régi főnöködet, és
négykézláb mászol, és könyörögsz, amíg vissza nem adja a régi papírmunkádat.
Vedd el a forró víz fölül, és kevergesd, amíg sima nem lesz. Kíváncsi vagyok, eközben
mennyit fogysz. Kóstold meg az isteni keveréket. Döntsd el, hogy nem kóstolgatod tovább.
Kissé hűtsd le. Szolgáld fel a süteményeket öntettel a tetejükön.
Ha jólesik, díszítsd cukorvirágokkal. Roskadj össze azzal a meggyőződéssel, hogy ez soha
nem fog napi rendszerességgel működni.
– Ó, istenem!
Issy nyakig merült a papírmunkába. Nem is olyan egyszerű elkészíteni az adminisztrációt,
mint gondolta. Valójában hosszú, fárasztó és unalmas meló újra meg újra kitölteni ugyanazokat
az adatokat. Közegészségügyi tanfolyamokon kellett részt vennie, bevásárlótúrákat tennie, és
mindezt még azelőtt, hogy kiválaszthatta volna a berendezési tárgyakat és bútorokat.
Árajánlatokat kapott az óhajtott sütő megrendeléséhez, ami elnyelte volna az egész
költségvetését. Ezért elkezdett használt sütő után nézelődni, de még az is veszélyesen drága volt.
És az üzlet számára elképzelt megjelenés – halvány krém- és a Nílus vizéhez hasonló színű
asztalok és székek – szintén méregdrágának bizonyult; úgy tűnt, egyelőre jobb, ha inkább
visszakéri a régi asztalokat és székeket. Ráadásul a bank még mindig nem adott életjelt magáról.
Miért tart minden ilyen sokáig? Nem szerződtethet senkit, amíg nincs vállalkozói számlája, de
úgy érezte, addig akarnak várni a számlanyitással, amíg nem köt üzletet. Nagyon elkeserítő volt.
És mindez azelőtt, hogy egyáltalán sütött volna valamit.
 Helena az ajtó előtt ácsorgott. Tudta, hogy az elmúlt hét rettentő stresszes volt Issy
számára. Mindennap hatalmas nyomtatványokat hozott a postás; reklámfüzeteket, hatósági
nyomtatványokat és barna borítékokban hivatalosnak tűnő iratokat.
Helenának is nehéz napja volt. Egy gyereket vittek be agyhártyagyulladás gyanújával, és
az ilyesmi mindig szörnyű élményt jelentett. Sikerült megmenteni az életét, de lehet, hogy
megbénul az egyik lába. Helena az eszébe véste, hogy másnap reggel ellenőrizze az osztályon. Ez
a gond a sürgősségi és baleseti ellátással; az ember sosem tudhatja előre a történet végét. És most
itt van Issy, aki csak dúl-fúl, ahelyett, hogy megragadja a napot, ahogy van, és belefogna a
munkába. Ez egy kicsit idegesítette.
– Szia! – kopogott be az ajtón. – Mi újság?
Issy bokáig járt a papírhalmokban.
– Csessze meg! – káromkodott. – Rájöttem egy végzetes hiányosságra. Még soha nem
dolgoztam üzletben.
– Dolgoztál a nagyapád üzletében, nem?
– Na ja, elvettem huszonegy pennyt a bagettért. Szombatonként. Olyankor a vevők
belecsíptek az arcomba, és közölték, milyen csinos vagyok, ami, ha valaki nem északról
származik, „kövéret” jelentett. Ó, miért is nem tanultam könyvelőnek?
Fölvett egy újabb papírlapot.
– Vagy… vagy építészmérnöknek.
– Tudtam, hogy el kellett volna csennem egy kis váliumot – mondta Helena. Issy szája
kissé megrándult.
– Ó, Helena. El sem hiszem, hogy hirtelen ötlettől vezérelve ezt műveltem. Segítségre van
szükségem. – Esedezve nézett a barátnőjére.
– Ne nézz így rám, most vagyok túl egy tizenkét órás műszakon – tiltakozott Helena. –
Eltekintve attól, hogy fölszerelem az elsősegélyszekrényedet, és újra megtanítom neked a
Heimlich-féle műfogást, nem tudom, mit tehetnék még érted.
– Semmit – sóhajtott Issy. – És a haverom, Zac megígérte, hogy megtervezi nekem az
étlapot, de ez minden.
– Kezdetnek ez is valami – vigasztalta Helena. – Egy elsősegélydoboz, egy étlap és
néhány nyami süti. A többi már csak részletkérdés.
– Annyira egyedül vagyok – nyöszörögte Issy, akinek jobban hiányzott Graeme, mint
amennyire bevallotta. A megrázkódtatás amiatt, hogy régebben mindennap látta, most meg soha,
csak a dolog egyik fele volt. Kibékültek, aztán újra szakított vele… ezt nehéz volt feldolgozni.
Helena leült.
– De veszel majd fel személyzetet, nem? Úgy értem, előbb-utóbb meg kell fizetned
valakit. Talán ha most alkalmaznál valakit, akkor ezzel a sok vacakkal is segíthetne neked, aztán
később az üzlet megnyitásában is. Ismersz valakit?
Issynek hirtelen eszébe jutott az élénk, vidám lány, akivel az átképzési tanfolyamon
találkozott.
– Tudod – mondta, legördítve a névjegyek menüpontot ahhoz a számhoz, amit akkor írt
be, amikor Pearl és ő udvariasan számot cserélt, de nem gondolta, hogy valaha is használni fogja
–, mégiscsak lehet valami ebben a kapcsolati háló dologban. Azt hiszem, van vendéglátós
tapasztalata.
Elkezdte benyomni a hívás gombot, de Helena fölemelte a kezét.
– Nem feledkeztél meg valamiről?
Issy idegesen a formanyomtatványok halmára pillantott.
– Nem kéne megvárnod, hogy a bank zöld utat adjon – és megítélje a hitelt?
 Issy hirtelen úgy érezte, nem tud reggelig várni. Három napja formanyomtatványokat
töltöget, és hatósági felügyelőkkel értekezik; most azonnal tudnia kell a döntést. A bank rettentő
lassan dolgozik. Előszedte Mr. Austin Tyler névjegykártyáját, és beütötte a mobilszámát. Oké, hét
óra elmúlt, de a bankárok késő estig dolgoznak, nem?
– Itt ez a fickó, szerintem tetszene neked – mondta Helenának. – Bár van egy gyereke.
Jegygyűrűje viszont nincs.
– Ó, nagyszerű! Nős, de úgy tesz, mintha nem lenne az – horkant fel Helena. – Pont
nekem való. A szobámban leszek, és a John Cusack-fotómat csókolgatom.
Austin épp Darnyt fürdette, vagy inkább megpróbált valami hasonlót, hogy a vízben tartsa
a tintahalat, míg az az összes csápjával kapálódzva próbált kiszabadulni. Austin megfontolta,
hogy engedi a kis fickót megpattanni, és immáron kilencedik napja mosatlanul hagyni a haját,
amikor megcsörrent a telefon. Megkereste a mobilját, és átengedte Darnynak az átmeneti
győzelmet, aki felállt a kádban, és le-föl kezdett parádézni a vízben, mint egy katona, menet
közben a habot rugdosta.
– Hagyd ezt abba! – sziszegte, mire Darny megduplázta az erőfeszítéseit.
– Halló?
Issy hallotta Darny elfojtott kiáltozását, miközben Austin megpróbálta újra leültetni.
– Ne haragudjon, rosszkor hívom?
– Hm, épp a fürdőszobában vagyok.
– Ó, sajnálom…
– Ja, nem én fürdök… hanem Darny.
– A katonák nem ülnek le a parancsodra! – hallatszott tisztán a telefonba.
– Ah, tehát egy katonát fürdet – mondta kedvesen Issy. A gyerek a hangja alapján nem
tűnt túl idősnek, Austin pedig körülbelül vele, Issyvel egykorú lehet. Emlékeztette magát, hogy az
már nem is olyan fiatal. – Nagyon fontos kötelezettség.
– Darny, azonnal ülj le!
– Nem vagy a fölöttesem!
– Igazság szerint, azt hiszem, rá fogsz jönni, hogy az vagyok… Elnézést, kivel beszélek?
– Ó, elnézést. – Issy zavarba jött. – Isabell Randall vagyok. A Cupcake Caféból.
Hallotta, hogy Austin az emlékei között kutakodik. Gyötrelmes volt.
– Ó, igen – mondta végül a férfi. – Ühüm. Igen. Miben segíthetek?
– Nyilván rosszkor hívom. Sajnálom – mentegetődzött Issy.
Hasonló esetben Austin szarkasztikusan felhívta volna rá a figyelmet, hogy valóban, a fél
nyolc egy tanítási napon elég rossz időpont mindenféle üzleti kérdezősködéshez, de Issy
hangjában volt valami – biztos volt benne, hogy tényleg őszintén sajnálja; nemcsak
udvariaskodott, de azért mégis megkövetelte a figyelmet. Austin a szemüvegét keresve
körbetapogatódzott, de az bepárásodott.
– Oké, katona, lazíts – mondta Darnynak, átadva a fiúnak egy terepszínű szivacsot, és
kimenekült a fürdőszobából.
– Semmi baj. Mi történt? – kérdezte Issyt, és igyekezett vidámnak tűnni, miközben
észrevette, hogy a lépcsőforduló tele van játékhalmokkal és könyvekkel, amelyek mindenfelé
szanaszét hevertek a házban. Azt kívánta, bárcsak jönne valaki, és rendet csinálna helyette. Tudta,
hogy ez az ő kötelessége, de mindig annyira fáradt volt. Úgy tűnt, soha nem tud rá sort keríteni.
Hétvégenként szeretett Darnyval az alsó szinten lógni, és együtt nézték a Formula–1-et.
Mindketten úgy érezték, hogy a nehéz hét után ennyit megérdemelnek.
– Sok gyereke van? – érdeklődött Issy leplezetlen kíváncsisággal.
– Ó, nem! – tiltakozott Austin. – Azt kívánta, bár ne hívta volna otthon.
 Betéve tudta a dumáját, de nem szerette idegeneknek előadni. – Ööö, Darny a kisöcsém.
Én… nos, elveszítettük a szüleinket, és nagy a korkülönbség közöttünk, így csak én maradtam
neki. Tudja, a fiúk tartsanak össze! Egészen jól kijövünk.
Issy azonnal érezte, bárcsak ne kérdezte volna meg. Austin fesztelen hangon adta elő a
szövegét, de az a néhány szó is nyilvánvalóan elkedvetlenítette. Issy azonban természetesen nem
kezdett el a szavak mögött rejlő fájdalom mélységén tűnődni. A telefonban csönd volt.
– Ó! – mondta végül Issy, éppen akkor, amikor Austin azt mondta: „Nos”, csak hogy
megtörje a csöndet. Mindketten elnevették magukat.
– Sajnálom – mentegetődzött Issy –, nem akartam kíváncsiskodni.
– Semmi baj – nyugtatta meg Austin. – Tökéletesen normális kérdés. Sajnos a válasz egy
kicsit furcsa. Általában csak annyit mondok, hogy igen, ő az én kisfiam…
Austin nem tudta, miért mondja ezt el magáról. Különös, de a lány hangszínében volt
valami barátságos és meleg.
– De akkor a legtöbben közlik, hogy pont olyan, mint én, és megkérdezik, hol az anyja,
úgyhogy a végén az sokkal bonyolultabb.
– Talán rá kéne nyomtatnia a névjegykártyájára – javasolta Issy, aztán a nyelvébe
harapott, hátha ezzel kellemetlen érzéseket kelt benne.
– Ó, jó ötlet – mosolygott Austin. – Feltétlenül megteszem. Austin Tyler, apapótló testvér.
Állatpótló cowboy.
Issy azon kapta magát, hogy a telefonra mosolyog. – Biztos vagyok benne, hogy a bank
imádni fogja.
Csönd lett.
– Tehát – kezdte újra Issy, és összeszedte magát. – Tudom, hogy meg kell várnom a
hivatalos levelet, meg minden, de már nálam van a kulcs, és aggaszt, hogy elkezdhetek-e
személyzetet keresni, és biztos vagyok benne, hogy ez bizalmas információ, és nem szabad
elmondania, így aztán a semmiért zavartam meg a fürdetési időt, és…
– Most megint mentegetődzni fog? – érdeklődött Austin, és közben jót szórakozott.
– Ööö… hát igen.
– Ugyan már! Miféle keményfejű üzletasszony maga?
Issy elmosolyodott. Banktisztviselő létére majdhogynem flörtölt vele.
– Oké – mondta. – Talán adhatna valami jelet, vajon a bank megnyitja-e a számlámat.
Természetesen Austin tudta, hogy nem kellene megtennie, és hogy még nincs rajta a
hivatalos jóváhagyás pecsétje. De Issy gyönge pillanatában kapta el, ráadásul mindenféle zaj
hallatszott a fürdőszobaajtó túloldaláról. Különben is, soha nem tudott ellenállni a kellemes
hangú lányoknak.
– Egyáltalán nem szabad elmondanom – mondta Austin. – De olyan szépen kéri, hogy
közölhetem, igen, javasoltam, hogy nyissunk számlát az üzletének a mi fiókunkban.
Issy föl-le ugrált, és tapsolt.
– A testületnek már csak el kell fogadnia az ajánlásomat.
Issy lehiggadt.
– Ó, és elfogadják?
– Kételkedik bennem?
Issy elmosolyodott.
– Nem.
– Akkor jó. Gratulálok, Miss. Randall. Úgy tűnik, üzletasszony lett.
Issy letette a telefont, miután ezerszer is köszönetet mondott Austinnak, majd
körbetáncolta a szobát, és újra felbátorodott. Austin is letette, és zavartan bámult a telefonra.
Csak képzelte, vagy tényleg élvezett egy üzleti telefonhívást? Ez egyáltalán nem vallott rá.
– Austin! Austin! A gyalogság úgy gondolja, bele kéne pisilnem a kádba!
– Várj!
Pearl a takarók alatt ücsörgött Louisszal. Dermesztő hideg volt. Dermesztő. A csipetnyi
tavasz február végén csupán könyörtelen illúzió volt. Bömbölt a szélvihar, a huzat végigáramlott
a csöveken, végigszáguldott a birtok szélesre tárt terein, és nyugtalanító zajt keltett. A legutóbbi
kombinált áram- és gázszámlájuk irtóztató volt, ezért inkább összekuporodtak a villanytűzhely
előtt. Louisnak láza volt – olyan könnyen beteg lett. Pearl nem tudta, ennek mi az oka. A kisfiú
enyhe asztmától szenvedett, és úgy tűnt, áldozatul esik minden kósza vírusnak. Vidámabb
pillanataiban azt gyanította, talán azért, mert a fiú annyira társaságkedvelő és vidám, mindenkit
megölel, és így elkapja, bármi bajuk volt. Máskor a lelke mélyén azon tűnődött, vajon megfelelő
minőségű ételeket ad-e neki, eleget tartózkodik-e szabad levegőn és a zöldben, hogy megfelelően
kiépülhessen az immunrendszere, vagy túl sokat van bent, és áporodott levegőt szív be. Mondta
az anyjának, hogy ne dohányozzon a lakásban, és ő meg is tett minden tőle telhetőt, de amikor
olyan hideg volt, mint ma, kegyetlenségnek érezte, hogy kiküldje a tornácra, ahol ki volt téve a
tinédzserek arra járó bandájának, akik kiabáltak és ráordítottak mindenkire, aki egyedül volt, és
aki egy kicsit is sebezhetőnek tűnt.
Megszólalt a telefon, de Pearl nem ismerte föl a kijelzett számot. Magához húzta Louis
izzadt homlokát, gyors puszit adott neki, és fölvette a telefont, közben lehalkítva a tévét.
– Halló? – megpróbált vidáman beleszólni.
– Ööö… halló! – A vonal másik végéről félénk hang érkezett. – Nem tudom, emlékszel-e
még rám.
– A Valerie cukrászda! – mondta Pearl örömmel. – Persze hogy emlékszem. Olyan
szörnyű volt az a tanfolyam! Te végül visszamentél?
– Nem – mondta Issy boldogan, amiért Pearl ennyire örül a jelentkezésének. – Bár
valójában a tanfolyam működött. Mert az ösztönzött rá, hogy lépjek, és valami egészen mást
csináljak, és ott van, tudod, a kapcsolati háló is. Így, én vagyok az. A kapcsolati tőke.
Hosszú csönd következett.
– Pearl – szólalt meg végül Issy –, talán hülye kérdésnek tűnik. Ez egy olyan új
lehetőségféle. De én már nyakig vagyok benne, és csak kíváncsi lennék, tudod-e a választ egy
kérdésre. Tudod, hogy egy kávézó hány kiló kávét használ fel egy hét alatt?
Pearl nemcsak hogy tudta a választ (egy kiló kávé körülbelül száz csésze, így kezdetnek
elég úgy hat kiló, később nyolc), hanem egy nagyobb kávézóláncnál tanulta ki a baristaszakmát
(bár abba kellett hagynia; nem talált óvodai ellátást a rendkívüli időbeosztásához), és sok más,
kávéval kapcsolatos dolgot is tudott. Tudta, hogyan kell megállapítani, hogy a kávé túlérett vagy
elégett, milyen kávébabfajták a legjobbak a különböző napszakokban, mennyi ideig és hogyan
tárolhatod a kávét, ráadásul volt közegészségügyi bizonyítványa. Minél többet mondott –
márpedig beszélni azt tudott –, Issy annál izgatottabb lett. Megbeszélték, hogy másnap
találkoznak.
 Nyolcadik fejezet

Helló, drága Issym. Tudod, nem minden idő alkalmas egy nagy egész tortához. Néha az
ember csak egy kis édességre vágyik, olyasmire, mint egy csók vagy néhány barátságos szó egy
szomorú napon. Azt is tudod, milyen a körte. Tíz másodpercig érett, aztán kidobhatod. Viszont ez
a sütemény nagyon jól működik a kidobásra ítélt körtével vagy a kemény, porhanyóssal is. Ez a
sütemény nagyon elnéző szerető a rossz körte számára.
FELFORDÍTOTT KÖRTÉS PITE
3 félbevágott, meghámozott, kimagozott körte
20 dkg vaj
20 dkg porcukor
3 tojás
20 dkg önkelesztő liszt átszitálva
3 evőkanál tej
1 evőkanál porcukor/cukorbevonó
Rendezd el egyenletesen a felezett körtéket egy kivajazott desszertestál alján, és tedd félre.
Használj fakanalat! (Ne mixert. Tudom, hogy a mixerre gondoltál, de én azt kérdem tőled, vajon
alapítottam volna három pékséget Manchesterben, ha elektromos mixert használok? Nos, végül
igen. De eleinte fakanalat használtunk, és neked is azt kéne.) Egy nagy tálban keverd össze a
vajat és a cukrot, míg a keverék könnyű és levegős nem lesz.
Egyenként add hozzá a tojásokat, és mindegyik után jól keverd össze. Add hozzá a lisztet,
gyöngéden forgasd bele a keverékbe, majd keverd hozzá a tejet. Kanalazd a keveréket
egyenletesen a körtére, és simítsd el a tetejét.
Előmelegített sütőben süsd 180 °C-on/gázsütővel a 4-es fokozaton 45 percig, amikor a
felszíne már szilárd, ha gyöngéden megérinted, és a tészta kissé elválik az edény szélétől.
Vedd ki a sütőből, hagyd hűlni öt percig, aztán fordítsd ki a tálalótányérra. Egyenletesen
szórd meg a tetejét porcukorral, és késlekedés nélkül tálald. Gratulálj a körtéknek, amiért jó
munkát végeztek.
Szeretettel, nagypapa
Issy épp fölkelt, amikor Helena kimerülten, de kissé hisztérikus hangulatban megérkezett
az éjszakai műszakból, ahol a szolgálatban levőknek sikerült mind a négy tinit megmenteni az
A10-esen végrehajtott száguldozás és karambol után.
– Szia – köszönt, és észrevette, hogy Issy friss kávét darál a kávéhoz. – Látom, erőre
kaptál!
– Kérsz egyet? – kérdezte Issy. Én ma megyek és megyek és megyek.
– Nem, kösz. A nélkül is elég nehéz lesz kialudnom az éjszakai műszakot.
– Akkor menj, és aludd ki magad. Azt hiszem, találtam egy fickót a jelöltlistádra.
Helena felvonta a szemöldökét. – Átható barna tekintete és lefegyverző mosolya van?
– Nem, Helena. Az John Cusack.
– Ó, igen.
– Austinnak hívják. Vörösesbarna haja van, egy bankban dolgozik, és…
– Most fejezd be – vágott közbe Helena. – Két vörös? Az egy önmagát beteljesítő
sorscsapás. – A lakótársára mosolygott. – Örülök, hogy újra formába lendültél.
– Megkaptam a kölcsönt, és találkozni fogok a személyzet egyik lehetséges tagjával.
– Ez pompás! – lelkendezett Helena. – Tégy úgy, mintha mindig ilyen optimista lennél.
Issy megpuszilta, és elment otthonról.
 A város másik végében Pearl McGregor a másik oldalára fordult az ágyában. Valami –
vagy valaki – belerúgott. Keményen. Mintha egy kiselefánt ostromolta volna.
– Ki ez az elefánt az ágyamban?
Nem volt igazi ágy, csak egy matrac a földön. Volt ugyan egy kinyitható kanapé a kis
kétszobás lakásban – a hálószobát az anyja foglalta el –, de túl kényelmetlen volt, ezért a régi
matracot használták, amit napközben a falnak támasztottak. Pearl megpróbálta egy saját készítésű
patchwork ágytakaróval és néhány párnával feldobni. Louis az anyjával aludt, de éjszaka egyre
közelebb húzódott hozzá, és korán fölébresztette.
– Csokigolyót! – jött a vékony hangocska a paplan mélyéről. – Csokigolyót, mami!
– Ki beszél ott? – Pearl úgy tett, mintha az ágyban keresgélne. – Azt hittem, hallok valami
hangot, de az nem lehet, hogy van valaki az ágyamban.
Fojtott kuncogás hallatszott a lába irányából.
– Nem, senki sincs az ágyamban.
Louis elhallgatott, Pearl csak az izgatott szuszogását hallotta.
– Oké, rendben, visszamegyek aludni, és elfeledkezem az elefántokról.
– Neee! Mamiii! Én vagyok! Csokigolyót akarok!
Louis a karjaiba vetette magát, Pearl a nyakába temette az arcát, és beszívta a kisfiú
meleg, álmos illatát. Sok hátránya volt az egyedülálló anyaságnak, de az ébresztőóra nem
tartozott közéjük.
Széthúzta a függönyt (szintén Pearl egyik saját kézű alkotása), Louis fölélénkült a reggeli
menütől, az anyja pedig egy csésze teát kortyolgatott az ágyában, Pearl pedig belenézett a
noteszébe. Ma talán ők ketten elmennek a melegedős találkozóhelyre, míg ő körbejárja az
üzleteket. Odakint metsző hideg volt, de megmondja az anyjának, hogy maradjanak a
központban, ameddig csak lehet, és addig a lakásban lekapcsolja a fűtést. Ott tizenöt penny egy
tea, azt ki tudja fizetni. Ezenkívül a Jégcsillag Áruházban virslikiárusítás lesz, és annyit fog
venni, amennyit csak tud. Egy kis része rosszul érezte magát, amiért nem tervezett be több
gyümölcsöt Louis számára – elnézte az imádni való baba pociját, ami kikukucskált az olcsó
pizsiből. Na és a pelusok. Rettegett a pelenkavásárlástól. Megpróbálta bilire szoktatni a kisfiút, de
alig volt kétéves, és nem igazán értette, mit vár tőle. A végén csak a szennyes mennyisége nőtt
meg, és nem volt az egésznek semmi értelme. Utána visszamehetne a Tescóba. Hamarosan
muszáj lesz találnia valamit, egyszerűen muszáj. És azt hallotta, hogy ott dolgozhatna a bölcsőde
közelében… Hirtelen halványan eszébe jutott valami. Ma van! Ma találkozik azzal a kelekótya
lánnyal. Valami kávézót emlegetett! Sietett, hogy lezuhanyozzon, de Louis átölelte a nyakát.
– Kukucs! – kiáltotta boldogan, végzett a csokipufival, és rávetette magát. Pearl
megölelte.
– A mindenit, annyira cuki vagy – mondta.
– Nyisd ki a tévét – rendelkezett boldogan Louis. Tudta, hogy derítse jókedvre az anyját.
– Az kizárt – mondta Pearl. – Ma rengeteg dolgunk van.
Derült, fagyos péntek reggel volt, amikor Pearl és Issy találkozott a Cupcake Café előtt.
Látszott a leheletük a négyszáz méterrel odébb útközben vásárolt, gőzölgő kávé fölött. Pearl
kötényruhában volt, és kézen fogva vezette Louist.
Louis elragadó kisfiú volt: pufi és karamellaszínű, tágra nyílt, csillogó szemmel nézett a
világba, mosolygásra készen. Sietve elvette a süteményt, amit gyöngéd anyukája nyújtott felé, és
két versenyautójával leült a satnya törzsű fa alá.
Issy jó hangulatban ment el otthonról, de most hirtelen kicsit ideges lett; majdnem olyan
volt ez, mint egy vakrandi. Ha összejön, nyolc, kilenc, tíz órát töltenek együtt naponta. Ha nem,
az katasztrófa. Lehet, hogy szarvashibát követ el, amikor olyasvalakire alapozza az üzleti
kapcsolatát, akivel csak egyszer találkozott? Vagy nyugodtan hagyatkozzon a megérzéseire?
A kétségei azonnal szertefoszlottak, amikor megmutatta Pearlnek az üzletet, és érzékelte
nyilvánvaló izgatottságát. A fiatal anyuka teljes mértékben megértette, mit lát Issy ebben a
helyben; mi az, amit eltervezett. Még azt is felajánlotta, hogy menjenek le a pincébe.
– Miért akarsz lemenni? – kérdezte Issy, és Pearl rámutatott, hogy mielőtt bármiben
megállapodnak, ellenőriznie kell, illeszkedik-e a mérete a keskeny lépcsősorhoz, de Issy
megnyugtatta, hogy természetesen illik, hisz nem annyira nagydarab. Pearl szeretetre méltón
felhorkantott, Issy pedig igyekezett az eszébe vésni, hogy pár centivel szélesebbre alakíttassa a
pultot, csak az egyszerűbb használat kedvéért.
Pearl minél többet látott, annál inkább tetszett neki. Issy körtés pitéje őszintén elképesztő
volt; levegősen könnyű, és az íze sokáig érződött. Ha jól kisúrolják a helyszínt – és itt, London
északi részén épp elég olyan lakos van, aki semmi rosszat nem lát abban, ha több mint két fontot
kiad egy kávéért, így nem látta be, miért ne működne –, nagyon szívesen dolgozna itt. Issy is
aranyosnak tűnt – egy kicsit ugyan szemmel láthatólag naiv az üzleti élethez, de valahol
mindenkinek el kell kezdenie –, és egy meleg, barátságos, illatos kávézó teli kedves, éhes
emberekkel és egy normális munkaidő sokkal jobb lenne, mint a legtöbb hely, ahol korábban
dolgozott, ebben biztos volt.
Volt viszont egy probléma. Imádta Louis minden apró porcikáját, mégis tagadhatatlanul
problémát jelentett.
– Milyen nyitva tartásra gondoltál? – érdeklődött.
– Reggel nyolckor nyitnánk. A legtöbben akkor mennek dolgozni, és talán szeretnének
meginni előtte egy kávét – válaszolta Issy. – Ha jól megy, croissant-t is kínálhatunk, könnyű
megcsinálni.
Pearl felvonta a szemöldökét.
– Tehát a nyitva tartás…
– Arra gondoltam, hogy kezdetnek hét harminctól fél ötig – bizonytalankodott Issy. – Az
ebéd utáni süteményezés végén zárnánk.
– Egy héten hány nap? – érdeklődött tovább Pearl.
– Ööö… gondoltam, meglátjuk, hogy megy. Ha minden jól megy, csak öt napon szeretnék
nyitva tartani – mondta Issy. – De kezdetben szombaton is.
– Hány fős személyzettel számolsz?
Issy pislogott. – Úgy gondoltam, eleinte csak mi ketten lennénk.
– És ha valamelyikünk megbetegszik, szabadságra megy, szünetet tart vagy…
Issy kicsit ingerült lett. Pearl még el sem kezdte a munkát, és máris a szabadságról beszél.
– Úgy gondoltam, majd menet közben kialakul.
Pearl összeráncolta a homlokát. Elszomorodott; Évek óta ez volt a legjobb, legérdekesebb
lehetőség, ami az útjába került. Izgalmas lett volna kipróbálni, milyen egy újdonsült
kisvállalkozást beindítani. Szinte biztos benne, hogy hasznossá tudná tenni magát, és semmi
olyan nem volt a munkában, amit korábban ne csinált volna. Gyanította, hogy Issy viszont elég
sokat ült egy szép irodában, ahol a Facebookját ellenőrizgette, és a kemény fizikai munkát
meglepőnek találja. Louis a pincelépcsőn száguldozott, elragadtatással vegyes rémülettel
pislogott a sötét mélységbe, és visszaszökdécselt az anyja szoknyája mellé.
Issy nyugtalanul nézett rá. Amikor eszébe jutott Pearl, azt hitte, ő a válasz minden
problémájára. De most itt ez a nő, és nem kap mohón ez után a fantasztikus lehetőség után.
Nagyot nyelt. Pearlnek még munkája sincs. Miért köntörfalaz mégis?
– Én… annyira sajnálom, Issy – mentegetődzött Pearl. Nem hiszem, hogy vállalhatom.
– Miért nem? – kérdezte Issy önkéntelenül is lobbanékonyan. Elvégre ez az ő álma volt,
senki másé.
Pearl sajnálkozva Louisra mutatott, aki épp egy porcicát próbált az ujjai közé csippenteni.
– Nem hagyhatom egyedül az anyámmal minden egyes reggel. Anyám nincs olyan jól, és
nem lenne igazságos sem vele, sem velem, sem Louisszal szemben. Ráadásul Lewishamben
lakunk, és az elég messze van innen.
Issy úgy érezte, mintha becsapták volna, pedig tudta, hogy igazságtalan. – Mi jöhet még
közbe? Hogyan működnek az anyák? – tűnődött. Korábban soha nem gondolt erre. Az a sok
csinos nő, akik reggel hétkor már a Tesco pénztárában álltak, vagy irodát takarítottak, vagy a
földalattivonalakon dolgoztak. Mit csinálnak a gyerekeikkel? Egyáltalán van gyerekük? Hogy
tudják megszervezni? Eszébe jutottak az előző munkahelyén dolgozó anyukák, akik mindig
zaklatottnak tűntek, mintha valamit a buszon felejtettek volna; megpróbáltak a határidős napokon
korán elsompolyogni; ugrottak egyet, ha megcsörrent a telefon.
– Ó – mondta Issy. Louisra nézett, aki az autóival utat vágott a koszban. – Ó, de nem
hozhatnád egyszerűen magaddal? Nincs vele gond. Csak néhány nap egy héten vagy ilyesmi?
Pearlnek megdobbant a szíve. Körülnézett: biztonságosan játszhatna az udvaron…
melegben és biztonságban lenne, és nem a tévét bámulná… Csakhogy ez hülyeség.
– Szerintem az egészségügyi és munkahelyi biztonságért felelős hivatalnoknak lenne
ehhez egy-két szava – mondta mosolyogva, hogy Issy lássa, mennyire sajnálja.
– Lehet, de… nem árulnánk el nekik! – javasolta Issy.
– Szerinted ez a módja egy üzlet elindításának? – jegyezte meg Pearl. – Hazudni az
egészségügyi és a munkavédelmi hatóságnak? És akkor még nem is beszéltünk a…
– A tűzrendészekről. Igen, én is hallottam róla – folytatta Issy. – Rémítő, pokoli
szörnyetegek.
Vetett egy pillantást az üzletre.
– De a sütő lent lesz… egyáltalán nem lesz útban. Úgy döntöttem, hogy csak a kávéfőzőt
tartom idefent.
– Szuperforró gőzzel – jegyezte meg édesdeden Pearl.
Issy elmosolyodott. – Ó, Pearl, igazán jó hasznodat venném.
Ebben a pillanatban zűrzavar támadt az üzlet előtt. Két piszkos overallos férfi bóklászott
fölfelé, épp befejezték a cigijüket, és fürkésző tekinteteket vetettek feléjük.
– Ó, a francba, előbb jöttek a kőművesek – bosszankodott Issy. Elég ideges volt emiatt; a
költségvetésében nem volt keret egy építész szerződtetésére vagy profi belsőépítész
alkalmazására, így kénytelen volt bízni benne, hogy elég világosan el tudja magyarázni, mit akar.
Nem volt teljesen meggyőződve az ilyesfajta képességeit illetően, amikor előző nap kihívott egy
céget, hogy megpróbálja elkezdeni a tevékenykedést. Pearl felvonta a szemöldökét.
– Ne menj el – rimánkodott Issy. – Beszéljünk még róla.
Pearl összefonta a karját, és a háttérbe húzódott, Issy pedig ajtót nyitott a kőműveseknek.
Rajtakapta őket, hogy nem túl bátorítóan mérték végig, miközben bemutatkoztak mint Phil és
Andreas. Főként Phil beszélt, miközben Issy végigvezette őket, és megpróbálta elmagyarázni, mit
szeretne – az összes régi polcrendszer elemét szedjék szét, az egész helyet huzalozzák újra, a
pultot mozdítsák el, és tegyék hozzáférhetővé, tegyenek be hűtőket és bemutató vitrineket, de ne
nyúljanak a kirakathoz vagy a tűzhelyhez; és a pincébe is tegyenek polcrendszereket és tároló
hűtőket. Ahogy sorolta, szörnyen soknak tűnt. Megkapta a hitelt, és természetesen még megvolt a
végkielégítése is, de ez akkor is rengeteg pénz olyasvalamire, ami még meg se nyílt.
Phil körülnézett, és hosszan megszívta a fogát.
– Hm – mondta. – Egy ilyen régi épület valóságos istencsapása. Ez nem szerepel a
listáján?
 – Nem! – mondta Issy, és el volt ragadtatva, hogy olyasmit kérdeznek tőle, amire tud
válaszolni. – Igaz, a külső rész másodosztályú, de a belső tér rendben van, amíg nem rombolunk
le falat, vagy nem húzunk fel újat, vagy nem falazzuk be a tűzhelyt.
– Az itt a gond, hogy a huzalozáshoz át kell fúrnunk a falakat, aztán rengeteg helyen újra
kell vakolnunk, és akkor még nem is beszéltem a padlóburkolatról.
– Mi baj van a padlóval?
Egyszerű deszkapallók alkották a padlót, és Issy azt tervezte, hogy csupán megtisztítja, és
úgy hagyja.
– Dehogy, tudja, azt nem teheti – mondta Phil. Issy egyáltalán nem tudta. Kezdte magát
kényelmetlenül érezni, és zavarba jött. Kellemetlen volt olyan emberek társaságában lenni, akik
annyival többet tudnak nála valamiről, ami miatt aggódik. Az az elkeserítő érzése támadt, hogy
többet kellene tudnia.
Phil valami komplikált dolgot javasolt a szegélyléc felszedéséről meg arról, hogy
fűtőcsövet és vezetékeket kell alá elhelyezni, aztán hogy az alapoktól a plafonig újra kell építeni
a falat. Issy tanácstalanul pislogott rá, úgy érezte, túl nagy fába vágta a fejszéjét, kicsit bólogatott,
és azt kívánta, bár ne volna olyan felsőosztálybeli a kiejtése. Andreas a cigarettája után
tapogatódzott a zsebében. Phil előszedett egy fényképezőgépet és egy jegyzettömböt, és elkezdte
lefirkantani a méréseket, míg Pearl, aki eddig az árnyékban állt, egyetlen árva pillanattal sem
bírta tovább.
– Elnézést – szólt közbe. Mindenki felé fordult, és kérdőn nézett rá. – Maga jó kőműves,
igaz? – kérdezte Philt, aki enyhén sértettnek tűnt.
– Bármit meg tudok csinálni – büszkélkedett. – Ezermester vagyok.
– Nagyszerű – mondta Pearl. Örülünk, hogy a fedélzeten üdvözölhetjük. De attól tartok,
csak azért a munkáért tudunk fizetni, amit Miss Randall korábban említett. Semmi padlódeszka,
semmi szegélyléc és semmi vakolás. Csak tegye be az elemeket, tisztességesen csinálja meg a
helyet – tudja, hogy értem –, és mi nem vacakolunk, nyomban kifizetjük. Ha egyetlen jottányival
többet csinál, mint amit kértünk, vagy ha többet számol fel – és a magáé az ötödik árajánlat –,
akkor rettenetesen sajnálom, de egyszerűen nem fizetjük ki. Tudja, hogy értem?
Pearl szúrós szemmel figyelte Philt. A férfi idegesen mosolygott, majd megköszörülte a
torkát. Ismert néhány Pearlt, míg felnőtt, az iskolában, és nekik köszönhette, hogy most
szakmunkásként dolgozik, ahelyett, hogy börtönben ülne, mint a haverjai többsége.
– Tökéletesen. Teljesen. Nem gond.
Újra Issyhez fordult, aki némán, de boldogan ácsorgott.
– Kipofozzuk magának ezt a helyet, szivi.
– Nagyszerű – mondta Issy. – Kérnek egy kis fordított süteményt? Tekintve, hogy
mindjárt az egész helyet a feje tetejére állítják?
– Fantasztikus voltál – lelkendezett Issy, miközben mindketten Louis kezét fogva a
buszmegálló felé tartottak. A kisfiú menet közben himbálódzott, és további hintáztatást kért,
közben számolt „ ej-gét-há!”.
– Ne hülyéskedj – mondta Pearl. – Csak egyszerűen közöld, mit akarsz, és olyan lesz,
mint a kezes bárány. Ő is csak eladni szeretne.
– Tudom – mondta Issy. – Nem olyan időket élünk, amikor félénken kell viselkedni.
– Hát nem, ha el akarsz valamit érni – jelentette ki Pearl komolyan. Issy visszanézett az
épületre. Épp most egyezett bele, hogy az összes pénznek, ami valaha is a rendelkezésére állt, és
ami valószínűleg több, mint amit valaha is egy összegben lát majd, egy jókora darabját beleölje
ebbe a dologba. Pearlnek igaza volt. Kezdte gyanítani, hogy újdonsült barátnőjének elég sok
dologban igaza lehet.
 Elérték a buszmegállót. Issy Pearlhez fordult.
– Oké – kezdte. – Akkor azt kérem, amit akarok. Rád van szükségem. Gyere, és dolgozz
velem. Majd együtt kitaláljuk, mi legyen Louisszal. Egyébként is hamarosan bölcsibe megy,
nem?
Pearl bólintott.
– Nem mehetne bölcsődébe az üzlet közelében? Egy csomó van Stokey környékén.
Odajöttök, az üzletben ül, amíg kinyitunk, kitesszük a süteményt, aztán beugrasz vele a bölcsibe,
és visszajössz. Nem lenne messze, és vele tölthetnéd az ebédidőt. Mit gondolsz?
Pearl minden szempontból végiggondolta. Semmi oka nem volt, amiért Louis ne járhatna
az állami bölcsődébe idefent; egy kis bűntudatot érzett, amiért egyáltalán eszébe jut ilyesmi, de
nem lenne rossz neki, ha olyanokkal keveredne, akik más társadalmi réteghez tartoznak.
Legalább megtanulna valamit az életről. Talán működne. Megbeszéli az újrakezdési
tisztviselővel.
– Hm – mondta Pearl.
– Ez most egy jó hm, vagy egy rossz hm? – kérdezte Issy izgatottan.
Sokáig hallgatott.
– Próbáljuk meg.
 Kilencedik fejezet

Ezután felgyorsultak az események. Bár Issy feltételezte, hogy a hivatalos papírok

elintézése hónapokat vesz igénybe, a biztosítást, az engedélyezést és az adónyilvántartást is
sokkal gyorsabban írták alá és pecsételték le, mint ahogy számított rá. Phil és Andreas, akiket
véleménye szerint a napi süteménybevitel és Pearl piszkálódása tartott a felszínen, fantasztikus
munkát végeztek; az e-mailben megrendelt új szerelvények megérkeztek, és tökéletesen
illeszkedtek; a falakat halvány szürzs (szürke és bézs) árnyalatúra festették, és Issy az 1950-es
évek mintájával rendelt magának és Pearlnek retro stílusú kötényt. Pearl saját maga varrt a
kötőjéhez hosszabbítást. Issy rajongott az új ipari keverőgépért, és nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy újabb és újabb titkos receptet próbáljon ki. Helena a máltainál és a likőrösnél
megálljt parancsolt.
A következő hetekben a fiúk csodálatos munkát végeztek. Issy és Pearl heteken át
négykézláb súrolt, Helena időnként nagy morogva besegített, míg elrendezték a pincét, közben a
fiúk kalapáltak és fúrtak, és Cheril Cole-nótákat énekeltek a rádióval együtt, és teljesen
átváltoztatták a helyet. Ahol korábban egy csupasz villanykörte lengedezett a plafonról, ott most
óvatosan beillesztett halogénizzók ragyogtak be lágyan mindent. A törtfehér árnyalatú asztalokat
és székeket finom patinával vonták be, hogy réginek látszódjanak (még akkor is, ha nem voltak
régiek, mint ahogyan a mogorva tűzvédelmi ellenőrt is biztosították róla, és tűzálló festékkel
pingálták le őket); a fapadlót fényesre csiszolták, a bemutató tárolók ragyogó üvegből voltak,
hogy látszódjanak a sütemények, a süteményestálak készen álltak arra, hogy az asztalokra
kerüljenek. A kávéfőző gép, egy másodkézből származó Rancilio Classe 6, amelyről mindenki
biztosította, hogy egyértelműen a legjobb a piacon, elégedetten sistergett a sarokban. (Furcsa,
narancsszínű árnyalatban pompázott, de nem kell mindennek stílusban összeillőnek lennie.) Issy
könyvekkel rakta végig a kandallópárkányt, hogy a vendégek olvashassanak (ne túl sokat,
morgolódott Pearl, nem akarjuk, hogy a léhűtők egész nap itt lebzseljenek), a napi újságot pedig
elegáns, fából készült rudak tárolták. A porcelánokat jelentős leértékeléssel vették az IKEA-nál, a
tojás-, a zöldeskék és a Nílus vize árnyalatú tálak, kávéscsészék és tányérok olyan olcsók voltak,
hogy megengedhették maguknak, hogy egyet-egyet elveszítsenek a kis kezek vagy ragacsos
ujjacskák miatt; odalent a raktárban ipari méretű zsákokban a liszt és hatalmas vendéglátó-ipari
tégelyekben a vaj készen várakozott a mixerre.
Mindenekelőtt azonban Issyt a hely hangulata ragadta meg: a fahéj illata, melyet
bőségesen hintettek a finom, olvatag, hajlékony brownie-ra, amely úgy kellette magát, hogy
amint kikerült a sütőből, máris befalták (Louis pedig gyakran engedelmeskedett); az áfonyás
sajttorta öntetének mennyei ibolyaillata. A lekvárkóstolás napjára a Victoria piskótához Issy az
összes barátját meghívta. Toby és Trinida eljött Brightonból, eljött Pal és John is, akik nemrég
házasodtak össze, és bár néhányan elutasították a meghívást, mert elfoglaltak voltak az
újszülöttjük, a költözködés, a hozzátartozók vagy a millió és egy őrült dolog miatt, ami az ember
harmincas éveinek szinte kötelező velejárója, de azért így is sokan eljöttek, és mindenki
ragacsosan, vihogva és enyhe hányingerrel végezte, aztán úgy döntöttek, hogy a Bonne Maman
málnadzsem az egyetlen lehetséges megoldás, amíg nem engedhetik meg maguknak, hogy sajátot
készítsenek. Eltartott egy darabig, míg letakarították az összes ragacsot a burkolólapokról, de
olyan jó mulatság volt, hogy elhatározták, szerveznek egy nyitópartit, ahol mindent
kipróbálhatnak, és köszönetet mondhatnak mindenkinek, aki segített nekik.
Minden ragyogóan tiszta és lélegzetelállítóan tipp-topp volt; mindent ellenőriztek,
kiszámoltak, bejegyeztek, és minden készen állt a kezdésre. Másnap reggel 7.30-ra tervezték a
nyitást; Issy még nem gondolt marketingre vagy reklámra. „Szelíd” kezdést terveztek, egy
csöndes hetet, amikor egyenesbe jönnek, és fölveszik a ritmust, megszokják, hogyan működik
egy kávézó. Issy folyamatosan azt hajtogatta magának, hogy ne essen pánikba, ha egyáltalán
senki nem tér be.
Szükségük volt még egy részmunkaidős munkatársra, akivel megoldják a kávészüneteket
és a szabadságokat. Issy remélte, hogy találnak egy helyes lányt, aki a közelben lakik – talán egy
diákot, akinek extrasuskára van szüksége, és aki nem bánja, ha minimálbérért dolgozik, és
(szigorúan leszidta saját magát, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi) remélhetőleg elég
rugalmas, és nem kell senki más után néznie.
A helyi állami bölcsőde, a Kismackó fölvette Louist, ami fantasztikus (Issy talán egy
icipicit füllentett a jelentkezési lapon a gyerek lakcímét illetőleg – történetesen a Cupcake kévézó
címét írta be, de muszáj volt). A bölcsőde viszont csak 8.30-kor nyitott, ezért Louis kénytelen volt
a kávézóban reggelizni. Issy remélte, hogy jól ellesz a fából készült játékokkal, amelyeket a pult
mögött rejtegetett, hogy elvonja a vendégek kicsinyeinek a figyelmét, és ne falják be az összes
cukros zacskót, hanem türelmesen várakozzanak és nézelődjenek.
Ma este ünnepi nyitópartit tart, ahol mindenkinek köszönetet mondhat: Pearlnek, amiért
megtanította kávét főzni (egy kicsit még félt a sziszegő gőzölőtől, de jól haladt); Philnek és
Andreasnak, akik végül kiváló munkát végeztek; Desnek, az ingatlanügynöknek, és Mr. Barstow-
nak a tulajdonosnak; Helenának, aki hajszolta az árukihordókat, és segített kitölteni a
társadalombiztosítási nyomtatványokat; Austinnak, aki türelmesen elmagyarázta az árrés, a
részesedés, az adóbevallás és az értékcsökkenés fogalmát, aztán elmagyarázta még egyszer,
amikor Issy szeme üvegessé vált, majd a biztonság kedvéért újból elmondta; Mrs. Prestonnak, az
enyhén ijesztő megjelenésű helyi asszonynak, aki a szabadidejében könyvelést vállalt
kisvállalkozások részére, és nyilván olyasvalaki volt, akivel nem lehet packázni. Ő és Austin
megértően méregették egymást.
– Mit gondol? – kérdezte a parti után Issy idegesen Austint.
– Először halálra rémített – mondta Austin mosolyogva. – De azt hiszem, tökéletes
választás. Ránézek, és alig várom, hogy elvégezhessem a papírmunkát.
– Remek – mondta Issy. – És mit szól Helenához? – A gyönyörű vörös barátnője felé
intett, aki még egyszer utoljára nekiesett az építőmestereknek.
– Nagyon… impozáns – jegyezte meg Austin udvariasan, magában azonban azt gondolta,
hogy igazából sokkal szívesebben legelteti a szemét Issy sütőtől kipirult arcán, a finom, kócos,
fekete haján, amely kiszabadult a hamarjában összefogott lófarokból, a fekete szemceruzával
kihúzott szemén és a kötényén, amely körülvette a formás alakját.
Issy idegesen körülnézett. A tavasz az idén oly soká váratott magára, hogy már arra
gondolt, sosem jön el. Aztán egy szép napon megérkezett, ahogy a váratlan meglepetés ajándék
bekerül a postaládába; hirtelen, minden átmenet nélkül, a nap meglepetten kukkantott le rájuk,
mintha nem számított volna rá, hogy vannak még ott emberek, az emberek pedig úgy néztek föl
rá, mintha meglepné őket, hogy hónapok óta először tovább látnak az orruk hegyénél. A szín
fokozatosan visszaszivárgott a világba, a március végi este halvány fénye átszűrődött a
táblaüvegen, és egy fénysugárral megvilágította a Körtefa köz kávézójának finom színeit és
pihentető árnyalatait. Zac, Issy egyik régi barátja, egyben munka nélküli grafikus,
lelkiismeretesen, fehér kacskaringós betűkkel kiírta a „Cupcake Café” feliratot a szürkésbarna
homlokzatra, ahol gyönyörűen mutatott; szép volt, mégis letisztultan egyszerű. Aztán eszébe
jutott az emberek arckifejezése, amikor a Bakewell gyümölcslepényt ették, amire a nagyapja
tanította, és beleharapott az ajkába. Vajon elégnek bizonyulnak a jó hozzávalók, a háztáji tojás és
a minőségi kávé? (Pearllel és Austinnal, aki aznap délután bekukkantott, kávékóstoló
összejövetelt tartottak az összes nagykereskedői mintából. Négy presszókávé után mindannyian
tágra nyílt szemmel, élénken és egy csöppet hisztérikusan viselkedtek, de végül kiválasztottak két
keveréket, egy lágy és érett, széles körnek szóló Kailua Konát, és egy erősebb Selva Negrát
azoknak, akiknek reggelenként szükségük van egy kis szíverősítőre, valamint még egy kellemes
koffeinmentest a várandós anyáknak és azoknak, akik nem igazán szeretik a kávét, inkább csak az
illatát. Vajon képesek lesznek ezzel kitermelni a bérleti díjat és a villanyszámlát? Vajon képes lesz
valaha is megkeresni a megélhetési költségeit? Abbahagyhatja az aggodalmaskodást?
Újra felhívta az otthont. Elkészültek?
Graeme tanácstalanul ült az íróasztalnál a Kalinga Deniki épületében. Egyáltalán nem erre
számított, de Issy nem jelentkezett. A vállalkozása valószínűleg még nem csődölt be. Vagy ha
igen, akkor nem közölte vele. De előbb-utóbb majd megteszi. Ölbe tett kézzel elmélkedett az
előző szombaton, amikor egy igazán bombázó szőkét szedett össze a night-clubban. A nő egész
éjszaka a testdörzsölés fogalmát magyarázta, és hogy Christina Aguilera miért tekinthető
elképesztő példaképnek. Reggel sárgarépaturmixot kért tőle, és ő már csak arra vágyott, hogy
kitegye a lakásából. Ez egyáltalán nem volt rá jellemző.
Mindegy, koncentrálnia kellett. De még mindig nem lendült bele a munkába, pedig valami
igazán szaftosra volt szüksége – igazi nagy dobásra –, hogy lenyűgözze a holland főnököket.
Valami klassz, innovatív, menő dolgot kéne kitalálnia, olyasmit, ami a vagyonos vevőket vonzza,
mint amilyen jómaga is, amivel egy divatfit rá lehet szedni. London térképét bámulta, amelyen
kiálló gombostűk jelölték a jelenlegi fejlesztéseit. A tekintete lustán vándorolt Farringdonból az
Old Street körforgalomhoz, onnan át Islingtonba és tovább, az Albion Roadra, letért az apró, alig
kibetűzhető Körtefa közre. Talán vethetne rá egy pillantást.
Issy lesimította az új ruháját, amelyet kis, ágas-bogas virágminta díszített. Először
szörnyen finomkodónak érezte, mintha az ötvenes évek háziasszonyairól szóló amerikai
szappanopera mellékszereplője lenne, de aztán váratlanul divatba jött, és mindenki nyomott
virágmintás ruhát viselt testhez álló derékrésszel és kis, szétálló szoknyával. Egy kicsit jobban
érezte magát, amiért követte a divatot, és különben is ő csak süteményeket süt. A virágok
ugyanolyan odaillőnek tűntek, mint a kecses köténykék és a megkopott, brit lobogós vánkosok,
amelyeket azért vett meg, mert jól mentek a bolt egyik távoli végében elhelyezett új, szürke
kanapéhoz. A kanapé imádni való volt, elnyűhetetlen, ugyanakkor puha, régi és otthonos, amilyen
egy ülőalkalmatosság csak lehet.
Olyan kanapé volt, amire az ember szívesen rákucorodik, a gyerekek felmásznak rá, a
párok rátelepszenek. Innen látni lehetett az üzletet vagy a nyugodt kerthelyiséget odakint. Issy el
volt tőle ragadtatva.
Odavolt a hátsó falon, a kanapé fölött lógó nagy falióráért is. Jobbra helyezkedett el a
kandalló, párkányán a könyvekkel, aztán számos, kétszemélyes kis asztal következett, különböző,
barátságos szögben elhelyezett, halványszürke székekkel. Az asztalok négyszögletűek voltak;
Issy utálta a billegős kerek asztalokat, amelyeken semmi sem fér el rendesen. A pulthoz
közeledve a tér kinyílt – valaha szemmel láthatólag két szoba volt, és megmaradt a válaszfal
körvonala. A pult közelében az asztalok már nem voltak annyira közel egymáshoz, így
babakocsival is el lehetett férni, és az emberek (reményei szerint) sorba tudtak állni. Az volt a
szándéka, hogy meghitt legyen. A kandalló közelében egyetlen hosszú asztal állt a nagyobb
társaságok számára, az asztalfőn nagy, fakó rózsaszín karosszékkel. Végszükség esetén bizottsági
ülés tartására is megfelelő lehet.
A bájos, legömbölyített sarkú pult makulátlanul tiszta és ragyogó volt, a fényes
márványburkolaton süteményestálcák magasodtak, arra várva, hogy másnap reggel megrakják
őket. Az üzletnek ezen az oldalán kis táblaüveg ablakok voltak, szemben a kanapé melletti
hatalmas, padlótól plafonig érő üveggel, napos időben fényben fürdött a kanapé. A pult mögött, a
pinceajtó mellett a kávéfőző gép szeszélyesen bugyogott és sziszegett, a friss sütemények illata
betöltötte a levegőt.
Issy keresztülvágott az üzleten, és köszöntötte Mr. Hibbst, a zsémbes tűzvédelmi ellenőrt,
aki a kijáratot fürkészte, nehogy elfelejtse, hol is van, a konyhaszaküzlet ügynökét, Norrie-t, aki
el volt ragadtatva, amikor visszajött a fiatal vevő, aki megvette a rózsaszín konyhát, és most egy
ipari méretű sütőre pályázott, még akkor is, ha ugyanolyan keményen alkudozott, mint korábban.
(Issy el sem hitte, mennyire imádta azt a sütőt. Még le is fényképezte, és a fényképet elküldte a
nagyapjának.) Norrie magával hozta pufók feleségét, és teljesen odavoltak a kis süteményekért és
pitékért, amelyekből halomban álltak a kóstolók mindenfelé a helyiségben. Austin titkárnője, a
kipirult és boldog Janet is ott volt.
– Még sosem láttam, mivel foglalkozik igazából a bank – avatta a bizalmába Issyt. – Néha
úgy érzem, csak papírokat tologatunk ide-oda. Olyan jó látni, hogy valami igazi történik. –
Megszorította Issy karját, és Issy az eszébe véste, hogy ne adjon neki többet az olcsó, de finom
habzóborból, amelyet Pearl fedezett föl magának. – Nem is csak igazi. Jó. Valami jó dolog.
– Köszönöm – mondta Issy őszinte örömmel, és továbbsétált, hogy megtöltse a vendégek
poharát, közben az ajtón tartotta a szemét. Hat órakor, ahogy sokszor elmondta, majdnem a
lefekvése idejében, amikor a nap utolsó sugarai lenyugodni készültek, egy kocsi tolatott teljesen
illegálisan a zsákutcába, és a nagy kerekesszék-barát ajtó kattanva kinyílt az autó hátsó
csomagtartójánál. Keavie kipattant az első ülésről, hogy ellenőrizze, és Joe nagyapó kigördült.
Helena és Issy rohant ajtót nyitni, de nagypapa jelezte, hogy még nem szeretne bemenni.
Inkább leállította a székét az üzlet előtt. Issy aggódott, hogy a hidegben meghűl, de látta, hogy
Keavie bebugyolálja egy meleg, skót kockás gyapjúszövet takaróba, amit nyilván előre a kocsiba
készített. Hosszú ideig nézte az üzlet homlokzatát, kék szeme kicsit könnyezett a hidegben.
Legalábbis Issy azt hitte, hogy a hidegtől.
– Mit gondolsz, nagypapi? – érdeklődött Issy, kiment, letérdelt, és megfogta a kezét. Az
öreg a gondosan festett homlokzatot bámulta; majd benézett a lágyan megvilágított, meghitt
helyiségbe, látta a pult gyönyörű, dekoratív süteményesállványait, a boldogan gőzölgő kávégépet;
majd újra fölnézett az ajtó fölött az ódivatú kézírásra. Az unokája felé fordította az arcát.
– Ez… ez… Bárcsak a nagyanyád megélhette volna ezt a napot.
Issy szorosan megragadta a kezét. – Gyere be, és egyél egy süteményt.
– Nagyon szeretnék – mondta nagypapa. – És küldj ide néhány csinos hölgyet, hogy
beszélgessenek velem. Keavie-vel minden rendben, de egy kicsit dundi.
– Hé! – kiáltotta Keavie, de egy csöppet sem sértődött meg, máris volt egy sütemény a
kezében, a másikban pedig tejeskávé gőzölgött.
– Természetesen rád vártam, drágaságom – mondta a nagypapa Helenának, aki
megpuszilta az arcát, amikor begurult. Issy a valódinak látszó gázláng mellé tolta a széket, a
műláng vidám táncot járt az eredeti mozaikcsempés kandallóban.
– Lám, lám, lám – mondta nagypapi, és körülnézett. – Lám, lám, lám. Issy, ebből a
croissant-ból hiányzik egy csipet só.
Issy gyöngéden és bosszúsan nézett rá.
– Tudom! Ma reggel elfelejtettünk sót tenni bele. Mit keresel abban az otthonban?
Kutyabajod.
Austin körülnézett, Darnyt kereste, ellenőrizni akarta, hogy nem rosszalkodik-e valahol.
Amikor mások boldog családját látta – persze semmit sem tudott Issyről –, mindig egy kicsit
elhagyatottnak érezte magát. Legnagyobb meglepetésére Darny egy dundi kétévessel ült, és arra
tanítgatta, hogyan kell dominózni. A kétéves nem meglepő módon szörnyű volt benne, viszont
szemmel láthatólag remekül szórakozott.
– Semmi szerencsejáték! – figyelmeztette Austin.
Már csak a puzzle egyetlen fontos darabkája hiányzott, az új kiadvány, amire még vártak.
Már elmentek érte, és bár egy kicsit késett, de bármelyik pillanatban…
Zac két hatalmas dobozzal beviharzott az ajtón.
– Megérkeztek!
Hirtelen lázas tevékenység kezdődött, mindenki köré gyűlt, hogy megnézze. Aztán
hátraléptek, hogy Issy kinyithassa a dobozt.
– Hm, lássuk – mondta Zac. – Aggódok miattad. De attól még ki tudom nyomtatni a
dolgokat.
Issy letépte a műanyag csomagolást. Kínlódtak vele, többször átdolgozták, átfogalmazták,
újra meg újra ellenőrizték… és most itt volt. Issy lassan, áhítatosan kivette az első étlapot a tiszta,
kemény, festékszagú dobozból.
Ugyanolyan világos pasztell Nílus vize árnyalatú és fehér volt az uralkodó színe, mint az
üzletnek. Zac elragadó körtevirág-mintázatot tervezett, mely a lap szélén futott végig art deco
szegélyként. A szöveg barátságos folyóírással készült, könnyen lehetett olvasni, kemény
kartonból készült – egyszerűen kicserélhető és helyettesíthető volt, ugyanakkor hiányzott róla a
szokásos borzadályos, fényes laminált műanyag, amiről könnyű letörölni, ami rálöttyen.
CUPCAKE KÁVÉZÓ

ÉTLAP

Friss vanília- és citromkrémes sütemények

kandírozott citromkarikákkal és ehető ezüstdíszekkel

Vörösbársony-szelet mézzel és írós cukormázzal

Angol epres sütemény cukorból sodort árvácskával

Muskotályos szőlős makaron ibolyakrémmel

Karamellás, 70%-os Yves Thuriès csokoládés muffin

lassú tűzön pirított mogyoróval

VÁLOGATÁSTÁL

(mindenből egy miniszelet – tudod, hogy akarod)

NAPI KÁVÉAJÁNLAT

Kailua Kona lassan pirítva – enyhe és illatos,

Hawaii vulkanikus lejtőiről

Selva Negra – erős, közepesen testes

 Nicaraguából

Koffeinmentes kávé babáknak és kismamáknak

NAPI TEAAJÁNLAT

Fekete tea rózsaszirmokkal

Francia Verveine

Issy hálával csordultig telt tekintettel nézett le Zacre.

– Nagyon szépen köszönöm – hálálkodott.
Zac feszengett.
– Ne butáskodj – mondta. – Te csináltál mindent. Különben is, segített más munkához
jutnom. Névkártyának használtam, és máris több megbízást kaptam.
Helena nagy hangon kezdeményezte, hogy mondjanak köszöntőt a Cupcake Caféra,
mindenki koccintott, Issy pedig beszédet mondott, elmondta, hogy legelőször a bankkölcsönt
próbálja meg visszafizetni (Austin erre megemelte a poharát), és csak utána tartanak igazi
ünnepséget, de azért mindenkinek köszöni, hogy eljött, mire mindenki túlzó lelkesedéssel tapsolt,
a szájuk tele volt süteménnyel, és mindent összemorzsáztak. Nagypapa elmélyült beszélgetésbe
elegyedett a vendégekkel, aztán Keavie visszavitte az otthonba.
Issy kinézett. Árnyékot pillantott meg a zsákutca bejáratánál. Úgy nézett ki, mintha…
nem, az lehetetlen. Nyilván csak a képzelete játszott vele az utcai fényben. Csak olyasvalaki
haladt el arra, aki egy kicsit hasonlított Graeme-re, ennyi az egész.
Graeme azzal mentegette magát, hogy csak egy másik edzőtermet néz meg, ahová munka
után eljárhatna, mégsem lepődött meg különösebben, amikor a lába az Albion Roadra vitte. Ami
viszont meglepte, hogy az üzlet tele volt emberekkel – későn jött rá, hogy nyilván parti van, és
elcsodálkozott rajta, mennyire csípi a szemét, hogy Issy partit rendez, és őt meg sem hívta. Az is
meglepte, milyen késznek és professzionálisnak látszott a kávézó. Bájos és hívogató volt az udvar
kövezetére vetülő barátságos fényekkel. Körbepislogott a többi épületre, de nehéz lett volna
megmondani, vajon lakottak-e. A kávézó viszont egyértelmű és valóságos volt: felújított és
gyönyörű. Graeme általában csak négyzetmétereket, profitot és veszteséget látott maga előtt A, B
vagy C kategóriába sorolva, melyeket váltogathat, elárverezhet, amelyre licitálhat, láthatatlan
pénzösszegeket helyezhet át innen oda, míg végül egy része az ő számláján landol. Általában
nem gondolt arra, mihez kezdenek az emberek az ingatlannal, ha már megszerezték, vajon
megszépíttetik-e.
Hirtelen kacagás harsant a kávézóból, és azonnal ráismert Issy hangjára. Érezte, hogy
ökölbe szorul a keze a zsebében. Miért is nem hallgatott rá Issy? Holtbiztos, hogy csődbe megy.
Nincs joga ilyen vidámnak és gondtalannak lenni. Hogy merészelt távol maradni, és miért nem
kérte ki a véleményét? Az ajkába harapott, és a Körtefa köz házait bámulta. Aztán sarkon fordult,
lesétált az úton, és visszament a sportkocsijához.
Odabenn folyt a habzóbor, mindenki bólogatott, és azt mondogatták, a Cupcake kávézó
hatalmas siker lesz, Pearl józannak tűnt, amikor közölte, hogy minden bizonnyal az lesz, ha nem
feledkeznek meg róla, hogy minden egyes vendégnek ingyenpiát adjanak. Issy mindenkivel
csevegett, és külön-külön valamennyiüknek köszönetet mondott, így annyira belefeledkezett a
nyüzsgésbe, hogy esélye sem volt bárkivel hosszabban beszélgetni. Pearl mindenesetre felkapta a
szunyókáló Louist, jelentőségteljesen az órájára mutatott, és Issy rájött, hogy ez azt jelenti: „Menj
aludni, mert 6-kor már itt leszel” – így mindenkit arcon csókolt, még Austint is a bankból, aki
megdöbbent ugyan, de nem haragudott, és Helena felvonta a szemöldökét, és megkérdezte, úgy
gondolja-e, hogy ez jó módszer a hiteltúllépési keret kiterjesztésére. Issy mindent rendbe tett,
aztán bezárta a helyiséget, és szinte röpködött egész úton hazafelé. Minden álma valóra vált,
amikor látta, hogy az üzlete, a kávézója megtelik emberekkel, akik esznek, beszélgetnek,
nevetgélnek, és jól érzik magukat. Miután hazaértek, és Helena aludni küldte, jó darabig ébren
hevert, a plafont bámulta, a szíve és az agya tele volt tervekkel, álmokkal, ötletekkel, és a jövő, a
jövője… Az ébresztőórára pillantott. Csak négy órája volt.
 Tizedik fejezet

– Ej-kettő-hájom! – kiabálta Louis. Issy háromra ünnepélyesen elfordította a régies

NYITVA/ZÁRVA táblát. Ezt is Zac készítette, mindenre gondolt. Adott Issynek egy halom üzleti
névkártyát, arra az esetre, ha netán valaki megkérdezné, ki csinálta a csodálatos grafikai
tervezést.
Pearl és Issy egymásra nézett.
– Semmi sem megy magától – mondta Pearl, majd elfoglalták a helyüket a pult mögött, és
vártak. Az egész hely tipp-topp volt, a napi ajánlat az állványokra halmozva a ragyogó
vitrinekben sorakozott. A levegőben kávé és vanília illata szállt, de a mélyén meghúzódott még
egy kis méhviaszos bútorfény a faasztalokról. A lusta tavaszi nap körbekúszott a hatalmas
táblaüveg ablakon, és a kanapétól kezdve sorban minden asztalt megvilágított.
Issy képtelen volt nyugton maradni. Ellenőrizte a kemencét, a tárolópolcokat: a
rendezetten sorakozó terjedelmes liszteszsákokat, a szódabikarbónás dobozokat, a sütőport, a
cukrot, az egymás fölötti sorokba rendezett ízesítőaromákat, a friss citromot a dobozokban és a
súlyos, tejszínnel és nagy edényekben álló krémes angol vajjal megrakott hűtőt – mindenből a
legjobbat. Megpróbálta elmagyarázni a pénzügyi elemeket Austinnak: olyan ez, mint amikor az
ember sminket vásárol, némelyik cucc ugyanolyan, mindegy, hogy milyet vásárol – például a
szemceruza vagy a pirosító –, mindegy, milyen márka, így az ember megveszi a legolcsóbbat. De
vannak tételek – mint az alapozó vagy a rúzs –, amelyeknél igazán, de tényleg számít a minőség;
ez mindenki számára nyilvánvaló. Ezekből a lehető legjobbat érdemes beszerezni, amit csak
megengedhet magának az ember. A süteményhez használt vajnak és vajkrémnek boldog
tehenektől kell származnia, akik jó mezőkön friss zöld füvet legelésztek. – Hát erről van szó –
jelentette be. Austin egyetlen szót sem értett a hasonlatból, de lenyűgözte Issy szenvedélyessége.
– Másrészt viszont – folytatta a lány –, a magyar mészből készült sütőpor akkor is működik, ha
minimális árat adunk érte, mégis mindenki elégedett. – A tárolószekrény a biztonság és rend
érzésével töltötte el, ugyanúgy, mint amikor kislány volt, és boltost játszott. Már attól is tökéletes
elégedettség töltötte el, hogy mindent megnézett.
– Mindig ilyen voltál, vagy külön erőfeszítéseket tettél ezért? – érdeklődött Pearl. Issy
lábujjhegyen ugrált.
– Egy kicsit mindkettő – válaszolt óvatosan. Néha nem volt biztos benne, hogyan kezelje
a személyzet egyetlen tagját.
– Oké, rendben. Csak a miheztartás végett. Akarod, hogy főnöknek hívjalak?
– Egyáltalán nem szeretném.
– Oké.
Issy elmosolyodott. – Ha sok mindent eladunk, akkor talán hívhatsz Isabel hercegnőnek.
Pearl furcsán nézett rá, de a tekintete mögött mosoly bujkált.
Háromnegyed 8-kor egy munkás dugta be a fejét az ajtón.
– Főznek teát?
Pearl mosolyogva bólintott. – Természetesen. És egész héten fél áron adjuk a süteményt.
A munkás óvatosan belépett, a lábát feltűnően megtörölte az új brit zászlós lábtörlőben,
amit Issy egy boltos barátjától terven felül vett, és teljesen fölöslegesen terhelte meg a
költségvetését.
– Egy kicsit puccos, nem? – állapította meg a munkás. Összeráncolta a homlokát. –
Mennyi itt egy tea?
– Egy font negyven – közölte Pearl.
 A munkás az ajkát harapdálta. – Tényleg? – mondta. – Hű!
– Mindenféle van – tette hozzá segítőkészen Issy. – És megkóstolhat néhány süteményt.
A munkás sajnálkozva megpaskolta a hasát. – Dehogy, megöl a nejem. Nem tud nekem
szalonnás szendvicset csinálni, ugye?
Pearl elkészítette a teát – észrevette, hogy Issy túlságosan feldobott, és fennáll a veszély,
hogy kilöttyenti a dolgokat –, így kérdezés nélkül tejet és két cukrot tett a teába, és mosolyogva
átadta, lezárta a papírpohár tetejét, és tartót is adott hozzá; nagyon forró volt.
– Kösz, aranyom – mondta a férfi.
– Biztos nem akar megkóstolni néhány sütit? – kérdezte Issy kissé túlbuzgón. A munkás
idegesen körülnézett.
– Nem, kösz. Már így is elég édes vagyok, aranyom. – Idegesen fölnevetett, fizetett és
kihátrált. Pearl diadalittasan megcsöngette a pénztárgépet.
– Az első vevőnk – jelentette be.
Issy mosolygott. – Azt hiszem, elriasztottam – elmélkedett. – És ha igaza van? Mi van, ha
túl puccosak vagyunk ehhez a környékhez?
– Én aztán nem – tiltakozott Pearl, és feltörölt egy csepp kilöttyent tejet az üvegpultról. –
Különben sem kér senki sütit reggel fél nyolckor.
– Én igen – cáfolta meg Issy. – És mások is fognak. Az emberek esznek muffint. A muffin
ugyanolyan, mintha Amerikában azt mondanád: „süteményt reggelizek”.
Pearl hosszan nézett rá. – Istenem, mennyire igazad van. Ez sok mindent megmagyaráz.
– Hm – mondta Issy.
A következő órában kíváncsi helyiek tértek be, tudni akarták, ki vette ki a legutóbb
tönkrement üzletet a Körtefa közben. Egyesek udvariatlanul odamentek a kirakathoz, az üveghez
nyomták az orrukat, meredten néztek, aztán odébbálltak.
– Ez nem túl kedves – mondta Issy.
– Iss – szólt rá Pearl, akinek egyébként is elég kemény reggele volt a negyed hatos
keléssel, aztán még Louist is be kellett vinnie az új játszócsoportba. – Ez nem a lakásod. Nem
rólad alkotnak véleményt.
– Hogy mondhatod ezt? – Issy körülnézett a boltban. – Benne van szívem és a lelkem!
Igenis fölöttem ítélkeznek!
Kilenc előtt két perccel mogorva emberke haladt el a kávézó portálja előtt, régimódi
kalapját a homlokába húzta. Már majdnem elhagyta az üzletet, amikor hirtelen megtorpant,
negyvenöt fokos fordulatot tett, és egyenesen bebámult. Rájuk nézett, másodpercekig vészjóslón
méregette őket, aztán megfordult, és folytatta az útját. Pillanatokkal később hallották a nyíló
fémredőny zörgését.
– Ez a vaskereskedő! – pisszegett izgatottan Issy. Korábban már megpróbált
megismerkedni az új szomszédjával, de a roskadozó kis üzlet, amely jobbról csatlakozott
hozzájuk, fazekakat és lábasokat árult, egészen furcsa nyitva tartással működött, és soha nem
sikerült senkit elkapnia onnan. – Viszek neki egy csésze kávét, és összebarátkozom vele.
– Én a helyedben óvatos lennék – figyelmeztette Pearl. – Azt sem tudod, miért zárt be a
többi bolt. Azt már tudjuk, hogy ez egy furcsa üzlet. Lehet, hogy megmérgezte őket.
Issy rábámult.
– Nos, ha innivalóval kínál, majd egyszerűen azt mondom: „Köszönöm, de kávézóm van”
– jelentette ki.
Pearl felvonta a szemöldökét, de egyetlen szót sem szólt.
– Jó, lehet, hogy adok neki pár napot – adta be végül a derekát Issy.
Tizenegykor fáradt, kopottas megjelenésű nő jött be egy fáradt, kopottas kislánnyal.
Mindkét nő nagy hűhót csapott a kislány körül, de ő nem válaszolt, csak vetett egy pillantást az
anyjára, aki lemondóan legyintett, és némán elvette a felajánlott süteménykóstolót.
– Kaphatnék egy szimpla feketekávét? – mondta a nő, de a süteményt visszautasította
(Issyre kezdett rátörni a paranoia), és kiszámolta az aprót. A kislánnyal együtt a szürke kanapéra
ült a magazinok és újságok közé, a könyvektől nem messze. Az anya azonban nem nézett sehová.
Lassan felhörpintette a kávét, a kislány közben az ujjaival játszadozott nagyon, nagyon
csöndesen, az anyja pedig kibámult az ablakon. Összesen négyen voltak a cukrászdában, Pearl és
Issy hamarosan képtelen volt normálisan beszélni.
– Felteszek valami zenét – ajánlotta Issy. De amikor betette az új Corinne Bailey Rae-CD-
t a régi lejátszóba, amelyet most már hivatalosan a Cupcake kávézónak adományozott, és a
finom, kellemes dallamok betöltötték a helyiséget, a nő felpattant és távozott, mintha a zene
ébresztőóra lett volna, vagy külön kellene fizetnie érte. Nem köszönt, és nem mondott köszönetet,
és a kislány sem. Issy Pearlre meredt.
– Ez az első nap – nyugtatta Pearl. – Semmi szükség rá, hogy egész nap dajkáljalak, oké?
Gyakorlatias üzletasszony vagy, és kész.
Az eső nap mint nap zuhogott, és Pearl bátorítása minden egyes csöndes nap után egyre
hamisabban csengett. Szabadnapot vett ki, és Issy rettentően kimerültnek érezte magát nélküle, a
könyveléssel foglalta el magát a cukrászdában (bonyolult volt, és a számok ijesztő képet
mutattak, hiába mondogatta Pearl, hogy ne aggódjon, nem tehetett róla, de álmatlanul forgolódott
az ágyában). Két kuncsaftja volt, ami jobb, mint ha egy se lett volna. Először is a nő újra eljött a
kislánnyal, és ez egy kicsit felvidította Issyt; nyilvánvalóan nem rémült meg annyira, hogy
elrohanjon, és soha többé ne merje betenni hozzájuk a lábát. De nem voltak barátai? Nem hozza
magával őket és a ragacsos ujjú gyerekeiket, ha szükségük van egy kis kényeztetésre, miközben a
Clissold parkba tartanak? Az anya újra csak kikérte a kis csésze kávéját, odakuporodott a kanapé
sarkába a csöndes gyerekkel, mintha csak az iskolaigazgató irodája előtt várakoznának. Issy
kedvesen rámosolygott, és megkérdezte, hogy érzi magát, de a nő válasza: „Remekül”, amelyet
enyhén űzött arckifejezés kísért, megakadályozta, hogy további kérdéseket tegyen föl.
Issy az összes szombati újságot átlapozta – azt hitte, majd agyon lesz hajszolva, ehelyett
hihetetlenül jól informált lett a világ dolgaiban –, amikor a kis csengettyű, amelyet az ajtó fölé
szereltek, vidáman csilingelni kezdett. Fölnézett, fölismerte a jövevényt, és elmosolyodott.
Des nem tudta, mit kell csinálni egy kisbabával. Jamie folyamatosan üvöltött, ha nem
sétáltak vele le-föl. Odakint még hideg volt, és Jamie csak akkor volt elégedett, ha tologatták
vagy fölemelték. Az orvos szerint csak egy kis kólika, és Des megkérdezte: „Mi az a kólika?” A
doktor csak részvétteljesen mosolygott, és azt válaszolta: „Ezt a kifejezést használjuk, amikor a
baba mindennap órák hosszat üvölt”, mire Des megdöbbent, és csalódott volt. Remélte, hogy az
orvos majd azt válaszolja: „Adjon neki ebből az orvosságból, akkor rögvest abbahagyja, és a
felesége jókedvre derül.”
Befordult az Albion Roadra, és gőze sem volt, most mihez kezdjen – a kis, teraszos házuk
négy fala már az őrületbe kergette –, aztán eszébe jutott Issy kávézója. Talán beugrik, és megnézi,
hogy mennek a dolgok. Talán szerez egy csésze ingyenkávét. És azok a sütemények, hát az sem
semmi.
– Helló, Des! – köszöntötte lelkesen Issy, mielőtt felfogta, hogy egyrészt Des valószínűleg
egy ingyenkávét vár (amit, gondolta kelletlenül, alighanem meg is érdemel), másrészt egy
kisbaba van nála, aki teljes tüdőből bömböl. Corinne Bailey Rae sem vehette föl vele a versenyt.
– Nézzenek oda, a…
Issy soha nem tudta biztosan, mit kell mondani a kisbabáknak. Abban a korban volt,
amikor mindenki azt feltételezi, hogy elkeseredetten vágyik egy gyerekre, ha túl nagy hűhót
csapott körülöttük, és akkor szánakoztak rajta, viszont ha nem mutatott elég érdeklődést, akkor
elkönyvelték, hogy megkeseredett és féltékeny, és titokban gyereket szeretne, de nem képes
kimutatni. Igazi aknamező volt ez.
– Szia, kicsi… – Desre nézett útmutatásért. A baba összeráncolta a homlokát, és
megfeszítette a hátát, újabb bömbölésre készülődve.
– Fiú… Jamie.
– Ó, a kis Jamie. Milyen cuki. Isten hozott!
Jamie kapkodva nagy levegőt vett, és megtöltötte a tüdejét. Des észrevette a figyelmeztető
jeleket.
– Ööö… kaphatok egy tejeskávét?
Határozott mozdulattal előhúzta a pénztárcáját. Az ingyenkávé dolgában megváltoztatta a
véleményét: elég súlyos zajszennyezést idézett elő.
– És egy süteményt – buzdította Issy.
– Ööö… ne…
– Kap egy szelet süteményt – erősködött Issy –, és ez az utolsó szavam.
Ekkor a kanapé végében kuporgó kislány fölemelte szomorkás arcát. Issy rámosolygott.
– Elnézést – kiáltott oda Issy a kislány anyjának, megpróbálta túlkiabálni Jamie süvítését.
– Szeretne a kislánya egy süteményt? Ingyen van, most nyitottunk.
A nő gyanakodva fölnézett a képes újságból.
– Nem, köszönöm – utasította vissza feltűnően erős kelet-európai akcentussal. Issynek
korábban föl se tűnt.
– Semmi baj – ordította Issy. – Csak ezt az egyet.
A kislány, aki olcsó, kicsit piszkos, rózsaszín felsőt viselt, ami ráadásul túlságosan
vékonynak tűnt az időjáráshoz képest, tágra nyílt szemmel odaszaladt a pulthoz. Az anyja
figyelte, a tekintete kicsit megenyhült, vonakodva bár, de beleegyezően intett a kezével.
– Melyiket szeretnéd? – érdeklődött Issy, és közelebb hajolt a pult másik oldalán álló
kislányhoz.
– A rózsaszínűt – jött az izgatott hangocska. Issy tányérra tette, és ünnepélyesen az
asztalukhoz vitte, közben Des kávéja készült.
Míg a kávé készült, Des körbemasírozott a babával együtt az üzletben, szemmel
láthatólag a folyamatos mozgás volt az egyetlen dolog, amitől a kisfia csöndben maradt.
– Ne aggódjon miattunk – mondta Issy aggódó pillantására válaszul. – Minden harmadik
kör után iszom egy kortyot.
– Remek – mondta Issy. – Hogy megy az üzlet?
Des fintorogva vonult körbe a szobán.
– Nem tökéletes – válaszolta. – Ez a környék évekig szép jövő előtt állt, de úgy tűnik,
elérte azt a pontot, ahonnan már nincs tovább, ha érti, mire gondolok.
A Cupcake kávézóra? – találgatta Issy szomorúan magában, de csak bólintott és
mosolygott.
Úgy a kilencedik kör után (Issy teljesen biztos volt benne, hogy ez nem tesz túl jót a
babának, de úgy érezte, nincs meg a szükséges tapasztalata a véleménynyilvánításhoz) a kanapé
sarkában kucorgó nő, aki bátortalanul belemártotta az ujját a lánya sütijének a cukormázába,
hirtelen határozottan végigmérte Dest.
– Bocsásson meg – kezdte. Des megtorpant. Jamie azonnal visítani kezdett, mint egy
felszálló repülőgép.
– Igen? – mondta, és lenyelt egy korty kávét. – Issy, ez igazán nagyon finom – mondta a
szája sarkából.
 – Adja ide a babát – mondta a nő.
Des Issy felé pislogott. A nőnek leesett az álla.
– Higgyen bennem! Adja ide a babát! Segítek rajta.
– Hm, nem vagyok biztos benne…
Förtelmes, a nem körültekintően megfogalmazott mondat miatti csönd ülte meg a
helyiséget, majd Des rájött, hogy ha nem adja oda a babát, az olyan, mintha valami borzasztóval
vádolná. Igazi angol lévén gondatlanságból előidézett sértésnek és szégyennek élte meg, és ez túl
fájdalmas volt. Issy bátorítóan mosolygott. Végül átadta a gyereket a nőnek, akinek a kislánya
rögtön lábujjhegyre ágaskodott, hogy megnézze.
Sa ziza zecob dela dalou’a
Boralea ’e borale mi komi oula
Etawuae’o ela’o coralia wu’aila
Ilei pandera zel e’ tomu pere no mo mai
Alatawuané icas imani’ u’
Énekelte a nő, mire Jamie azonnal föllelkesedett, meglepte, hogy idegen karok közt találja
magát, egy pillanatra elcsöndesedett, és a nőre bámult nagy kék szemével. Az asszony gyöngéden
megpuszilta a kobakját.
– Lehet, hogy boszorkány – sziszegte Des Issy felé.
– Cssss! – intette le Issy, és elbűvölte, amit a nő csinált. Jamie kinyitotta a száját, újabb
sivításra készült, de a nő higgadtan és magabiztosan az egyik karjára fektette a babát, míg Jamie a
pocakján feküdt, apró karocskái és lábacskái lefelé csüngtek. Pár pillanatig tekergődzött és
fészkelődött, Des pedig ösztönösen felé mozdult – úgy nézett ki, mintha készülne leesni, olyan
ingatagon egyensúlyozott az egyetlen végtagon –, aztán hihetetlen dolog történt. Jamie pislantott
egyet a hatalmas kék szemével, aztán még egyet, aztán az apró rózsabimbó alakú szájacska
valahogy rátalált a hüvelykujjára, és a kisfiú nyugton maradt. Mindenki szeme láttára,
pillanatokon belül, olyan tisztán és viccesen, akár egy rajzfilm jelenetében, a szeme elnehezedett,
tovább nehezedett… és már aludt is.
Des megrázta a fejét.
– Hogyan… de hogy… Beadott neki valamit?
A nő szerencsére nem értette meg a kérdést.
– Nagyon kimerült. – Desre nézett. – Mindketten nagyon fáradtak – jegyezte meg
kedvesen.
Váratlanul és nagyon nem jellemző módon Des úgy érezte, mindjárt könnyekben tör ki.
Még akkor sem sírt, amikor Jamie született; nem sírt az apja halála óta. De valahogy…
– Egy kicsit… elfáradtam – mondta váratlanul, és a nő mellé huppant a kanapéra.
– Mit csinált vele? – érdeklődött Issy elbűvölve. Varázslatos volt.
– Hm… – dünnyögte a nő, és szemmel láthatólag kereste az angol szavakat. Hm. Lássuk
csak. Olyan, mint a tigris a fán.
Mind a ketten értetlenül bámultak rá.
– Amikor kisbabának hasfájás… szeretnek feküdni, mint tigris a fán. Ez segít pocin.
És Jamie tényleg úgy nézett ki, mint egy álmos macska, aki boldogan elernyedt egy
faágon. A nő szakszerűen hasra fektette a babakocsiban.
– Ööö – nyögte Des, aki alig várta, hogy megmutassa, legalább egy dolgot tud a
gyermeknevelésről –, ugye nem mondja komolyan, hogy a hasára fekteti.
A nő szigorúan meredt rá.
– Kisbabák fájó hassal jobban alszanak hason. Nézze csak. Nem hal bele.
Az igazat megvallva Jamie olyan tökéletesen boldognak látszott, amilyen csak egy alvó
kisbaba lehet. Halvány rózsaszínű ajkai szétnyíltak, keskeny háta csak icipicit emelkedett, ahogy
levegőt vett. A nő fogta a takarót, és elszánt mozdulatokkal szorosan bebugyolálta, hogy alig
tudott mozogni. Des, aki megszokta, hogy Jamie alvás közben is tekergődzött, és láthatatlan
ellenségekkel birkózott, csak bámult.
– Azt hiszem, kérek még egy csésze kávét – mondta hitetlenkedő hangon. – És… Ööö…
lenne szíves… ideadná – álmélkodva nagyot nyelt – az újságot?
Issy elmosolyodott az emlék hatására. Természetesen végül csak bagó volt a nyeresége, de
Des és a nő, aki, mint kiderült, a Mira névre hallgatott, beszélgettek, és egész jól kijöttek, és
legalább egy darabig volt egy kis beszédmoraj a kávézóban; a hang, amelyre olyan régóta
vágyott. Aztán megérkezett a szomszédos vaskereskedő, hosszan tanulmányozta az ajtóban
kiakasztott étlapot – kínzóan sokáig –, aztán újra elhúzott. Issy kiszólt egy hellót, de a férfi
válaszra sem méltatta. Issy lassan meggyűlölte az óra förtelmes, lassú ütéseit. Ebédidőben két
tinédzser lány jött be, gondosan kiszámoltak egymás közt egy csokis gyömbéres sütire való
összeget, és kértek hozzá két pohár vizet, de csak akkor mentek el, amikor úgy fél négy tájban
megszólalt az ajtó csengettyűje. Helena érkezett.
– Ez nem jó, ugye? – állapította meg Helena.
Issy a legnagyobb elképedésére kissé ideges lett. Soha nem volt Helena miatt ingerült,
nagyon régi barátok voltak. De gonoszságként élte meg, hogy épp most bukkan föl, amikor
annyira sikertelennek érzi magát.
– Szia – mondta Helena. – Hogy megy?
– Kérsz egy maradék sütit? – kérdezte Issy kicsit élesebb hanghordozással, mint akarta.
– Igen – válaszolt Helena, és elővette a pénztárcáját.
– Tedd el a tárcádat – szólt rá Issy. – A nap végén úgyis kidobnám a közegészségügy
miatt.
Helena felvonta a szemöldökét. – Hallgass! Ezt meg se hallottam. Ezt egyébként sem
kellene megennem. Bár egy másik, csésze méretűért jöttem be, így ez már nyereség.
– Egy csésze méretűt! – mondta Issy. – Ha-ha, nagyon vicces.
– Zárj be korábban, hazamegyünk, és megnézzük az Otthon, véres otthont, aztán felhívjuk
az összes barátunkat, akik az utóbbi időben nem jelentkeztek, elmeséljük nekik, hogy a jövőben
egész nap lustálkodni fogunk, mikor ők hajnali ötkor kelnek, és az üveg után nyúlnak.
– Nagyon csábító – mondta Issy sajnálkozva. – De nem lehet. Ma fél ötig tartunk nyitva.
– Akkor mi van az „én irányítom a saját sorsomat, és azt csinálom, amit akarok”
dologgal? Azt hittem, ez a lényege a saját vállalkozásnak.
– És – folytatta Issy – kasszát kell csinálnom, és át kell néznem a heti számlákat.
– Hát ez nem fog soká tartani, ugye?
– Helena?
– Faragatlan voltam?
– Igen.
– Én veszem a bort.
– Pompás.
– Pompás. – Ebben a pillanatban újra megszólalt az ajtócsengettyű.
Austin óvatosan nézett körül a cukrászdában. Tudta, hogy még csak most nyitottak, de
azért jó lett volna látni néhány vendéget, és Issy talán egy kicsit tüsténkedhetne inkább, mint
hogy a pultnál csicsereg a barátnőjével.
Darny a játszótéren volt, amikor Austin, ahogy az előre látható volt, arra a szörnyű érzésre
ráeszmélt, hogy elfelejtett valami fontosat, és nagyon törte a fejét, hogy mi lehetett az. A szüleik
halála után a szociális munkás, akinek a gyámsága alá kerültek, azt ajánlotta, hogy keressen föl
egy terapeutát. A terapeuta szerint a szervezetlenség bizonyos mértékben a szülei felé intézett
segélykiáltásként értelmezhető, azt akarja, jöjjenek vissza, és intézkedjenek, azt is mondta, hogy
egy élettárs is betölthetné ezt a szerepet. Austin gyanította, hogy ez totális baromság, de ez nem
segített, amikor, mint ahogyan fél órával ezelőtt is történt, rájött, hogy elhagyta valahol az üzlet
bérleti szerződésének a másolatát, és ha nem csatolja az aktához, Janet szétrúgja a seggét.
– Ööö…, helló! – köszönt.
Issy bűntudatosan pattant fel. Jó lenne, vélekedett, ha a vállalkozásában érintettek
olyankor jönnének be, amikor sokan vannak az üzletben. Homályosan azt kívánta, bár ne lenne
ott Helena, mert ez nem tűnt túl professzionálisnak. Különösen, hogy Helena finoman oldalba
bökte, és úgy vonogatta a szemöldökét, mint Groucho Marx.
– Helló! – köszöntötte Issy. – Szeretne egy süteményt Darnynak?
– Ajándékba? – érdeklődött Austin csillogó szemmel. – Biztos vagyok benne, hogy ez
nincs az üzleti tervben.
– Nem is olvasta végig – mondta Issy, és hirtelen ideges lett. A vigyora miatt volt.
Zavaróan nem illett egy banki alkalmazotthoz a megjelenése.
– Jól van, tényleg nem – ismerte el Austin. – Hogy megy az üzlet?
– Nos, ez a mi visszafogott indulásunk – mondta Issy. – Nyilván tudja, időbe telik, míg
kiépül a vendégkör.
– Én teljes mértékben megbízom az üzleti tervében – közölte gyorsan Austin.
– Abban, amit nem is olvasott – hívta fel a figyelmét Issy.
Austin ezen jót mosolygott volna, ha történetesen elolvasta volna a tervet, de mint mindig,
teljes mértékben az ösztöneit követte a kölcsönökkel kapcsolatban. Általában bejött. Szerette azt
gondolni, hogy ha a gyilkossági nyomozóknak megfelel ez a módszer, akkor neki is elég jó lesz.
– Tudja, ismerek valakit, aki marketingvonalon dolgozik – mondta, és leírta a részleteket
Issynek. A lány elmélyülten tanulmányozta az írást, és föltett néhány kérdést; úgy érezte, mintha
a férfi őszinte érdeklődést mutatna. Nyilván a befektetését óvja, jött rá.
– Köszönöm – mondta Issy. Furcsa volt hallani, milyen józanul beszél, miközben
kifordítva viseli a csíkos pulóverét. – Ki van fordítva a pulóvere.
Austin végignézett magán.
– Ó, igen, tudok róla. Darny úgy döntött, hogy minden ruhacímkének látszódnia kell,
innen lehet tudni, hogy a megfelelő minőséget viseli valaki. Még nem sikerült logikusan
meggyőznöm az ellenkezőjéről, így elhatároztam, hogy belemegyek a játékba, amíg így gondolja.
Valószínűleg kinövi, igaz?
– És hogy fog kinézni, ha mindent így vesz fel? – mosolygott Issy.
– Nagyon jó kérdés – mondta Austin, és egyetlen mozdulattal lehúzta a pulóvert.
Véletlenül azzal együtt kihúzódott a levélzöld inge egy része is, és kilátszott az izmos hasa. Issy
azon kapta magát, hogy bámulja, aztán rájött, hogy Helena őt bámulja, a szemében néma jókedv
csillogott. Issy régi jó szokása szerint érezte, hogy mély, rémítő vörösre válik az arca.
– Nem tudom – beszélt tovább Austin. – Én csak megpróbáltam időben elvinni a
játszóházba. Feltételeztem, hogy a többi gyerek rettenetes gúnyneveket aggat rá, és megríkatják,
míg végül beáll a sorba, elnyomja az egyéniségét, és beilleszkedik, mint egy birka.
Immár helyesen visszavette a pulóvert, és Issyt kereste, de ő eltűnt az alagsorban.
– Ja, felhozom a bérleti szerződés papírjait, amikre szüksége van! – kiáltott fölfelé Issy a
lépcső födémnyílásán. Helena jelentőségteljesen a férfira mosolygott.
– Maradjon itt egy kávéra – javasolta.
Issy odalent hideg vizet locsolt az arcára a vendégek mosdójában. Ez teljesen nevetséges.
Össze kell szednie magát; hiszen együtt dolgoznak. Már nem tizenkét éves.
 – Itt van – bukkant fel már csak enyhén piros arccal. – Egy sütemény Darnynak.
Ragaszkodom hozzá. Ez… hogy is nevezik a reklámszakemberei? Kóstoló.
– Kóstolót adni valakinek, aki egy font zsebpénzt kap hetenként, valószínűleg nem állná
ki a kiadás-bevétel elemzést – közölte Austin –, de azért köszönöm. – Elvette a süteményt, és az
ujjai valahogy egy leheletnyit tovább maradtak, mintha vonakodna elengedni Issyt.
– És aztán – mondta Helena, és kitöltötte a maradék bort –, aztán magaddal vonszoltad a
lenti tárolószekrénybe, és…
Issy az ajkát harapdálta. – Fogd be! – kiáltotta.
– Ő pedig a férfias, számolásban edzett karjába vont, és…
– Hagyd abba! – tiltakozott Issy. – Mindjárt hozzád vágok egy párnát.
– Ha akarod, az összes párnát hozzám vághatod – mondta Helena. – Akkor is kilencezer
százalékkal jobban bírom, mint Graeme-et.
Issy, mint Graeme nevének említésére mindig, egy kicsit elcsöndesedett.
– Ó, ugyan már, Iss, csak ugratlak. Ne legyél már ennyire mimóza.
– Tudom, tudom. Egyébként Austin csak az aláírt bérleti papírokat hozta el. És azért, hogy
jól lehordjon a lustálkodásért, láthattad az arcán, amikor besétált az ajtón.
– Szombaton?
– Helybeli. A környéken lakik. Kívülről ismer errefelé mindent.
– Mert olyan okos és olyan csodás. Puszi, puszi, puszi.
– Fogd már be! – Issy egyenesen Helena fejéhez vágta a párnáját. – Különben is korán
aludnom kell. Holnap rengeteg dolgom van.
– Smacizás?
– Jó éjt, Helena. Keress egy hobbit magadnak.
– Te vagy az!
A vasárnapi vonat zsúfolásig tele volt a hétvégi utasokkal; sokan tértek vissza a tegnapi
meccsről, hangoskodtak, kilötyögtették a sörüket, a barátaiknak ordítoztak a folyosón keresztül.
Issy a könyvével talált egy csöndes helyet egy sarokban, a vonat üvegében fél szemmel látta
fáradt tükörképét, és a Joe nagypapánál tett látogatáson járt az esze.
– Egy kicsit sem kapott erőre attól a partitól – újságolta Keavie, amikor Issy megérkezett.
– Azóta is kimerült. És talán egy kicsit… zavart.
– Megint kezdődik, ugye? – kérdezte lesújtva Issy. – Eluralkodik rajta.
Keavie bánatosan nézett, és röviden megérintette Issy karját.
– Tudja… úgy gondolom, ezért van itt – mondta.
Issy bólintott. – Tudom. Tudom. Én csak… olyan jól volt.
– Igen, gyakran előfordul, hogy pár hónapig segít rajtuk a biztonságérzet, hogy tudják, itt
vigyáznak rájuk.
Issy lesütötte a szemét. – De nem örökre.
Keavie is szomorúnak tűnt. – Issy…
– Tudom, tudom. Gyógyíthatatlan. És fokozatos leépüléssel jár.
– Vannak azért jó pillanatai – vigasztalta Keavie. – Tulajdonképpen volt pár jó napja,
lehet, hogy szerencséje lesz. És szereti, ha maga meglátogatja.
Issy hatalmas erőfeszítés árán elrendezte a vonásait, és bement hozzá.
– Helló, papi! – köszöntötte jó hangosan. Joe félig-meddig kinyitotta a szemét.
– Catherine! – találgatta. – Margaret! Carmen! Issy!
– Issy vagyok – mondta Issy hálásan, és gyorsan eltűnődött, ki lehet az a Carmen.
Megölelte, érezte a borostás bőrét, amely, úgy tűnt, minden egyes alkalommal jobban elernyedt a
csontjáról. – Hogy vagy, nagypapi? Sokat vagy kint? Rendesen adnak enni?
 Joe intett a kezével.
– Ne, ne, ne – mondta az öreg. – Nem. Azt nem.
Issy felé hajolt, amennyire csak tudott. Az erőfeszítéstől zörögni kezdett a mellkasa.
– Néha – mondta lassan. – Néha nem jól látok bizonyos dolgokat, Issym.
– Tudom, papi – mondta Issy, és megszorította az öreg kezét. – Mindenkivel előfordul.
– Nem – mondta a nagypapa. – Tudom. Ez nem olyan…
Úgy tűnt, elvesztette a gondolat fonalát, és kibámult az ablakon. Aztán újra magához tért.
– Én… gondolkozom, Issy, de néha rosszul látok dolgokat, egyszerűen álmodok…
– Folytasd.
– Van neked… van az én kis Issymnek péksége?
Olyan áhítattal mondta ki a pékség szót, mintha a mennyországot emlegette volna.
– Van, nagypapi! Ott voltál, emlékszel? Eljöttél a nyitópartimra.
Joe megrázta a fejét.
– Az ápolónők minden reggel felolvassák nekem azokat a leveleket – mondta –, de én
nem emlékszem semmire.
– Tényleg van pékségem – mondta Issy. – Vagyis inkább cukrászdám. Sütemény meg
ilyesmi van benne. Nem sütök kenyeret.
– Pedig a kenyérsütés is remek hivatás – bizonygatta Joe.
– Tudom. Tudom, hogy az. De ez inkább egy kávézó.
Issy észrevette, hogy a nagyapja szeme bepárásodott. Ez nem volt túl ideális, nem akarta
túlságosan meghatni.
– Az én kis Issym. Egy pék!
– Igen. De mindent tőled tanultam.
Az öregember megszorította az unokája kezét.
– Jól megy? Meg tudsz élni belőle?
– Hm – mondta Issy. – Még korai volna megmondani. Őszintén szólva… igazából az
egészet egy kicsit bonyolultnak találom.
– Ez azért van, mert most üzletasszony vagy, Issy. Minden a te válladon nyugszik…
Vannak gyerekeid?
– Nincsenek, papi. Még nincsenek – mondta Issy szomorkásan. – Nem, nincs gyerekem.
– Ó, akkor csak magadról kell gondoskodnod. Az jó.
– Hm – mondta Issy. – De tudod, akkor is be kell csalogatnom valahogy a vevőket.
– Ez könnyű – mondta Joe. – Ahogy megérzik a péksütemény illatát, már ott is vannak.
– Ez itt a gond – elmélkedett Issy. – Nem érzik az illatát. Túl messze vagyunk, eldugott
helyen.
– Az probléma – értett egyet Joe. – Elviszed a termékeidet az emberekhez? Kimész az
utcára? Megmutatod az embereknek, mid van?
– Nem igazán – röstelkedett Issy. – Többnyire a konyhában van dolgom. Nem gondolod,
hogy egy kicsit… kétségbeesett dolog az ételt odalökni az utcán az embereknek? Én biztos nem
vennék el semmit, amit az utcán ajánlanak.
Joe arca izgatott lett.
– Hát semmit sem tanultál tőlem? – kérdezte. – Tudod, az élet nem fenékig tejszínhab.
– Gondoltam, ha a sütemények elég nagyok…
– 1938-ban kezdtem Manchesterben. Közvetlenül a háború előtt. Mindenki rettenetesen
félt, és senkinek sem volt a zsebében egyetlen fölösleges penny sem minőségi süteményre.
Issy már hallotta ezt a történetet, de mindig boldogan meghallgatta. Hátradőlt a székében,
mintha még mindig kislány lenne, és a nagypapa jól betakargatná az ágyban, és nem fordítva.
 – Az apám meghalt az első világháborúban, és a pékségek akkoriban kegyetlen helyek
voltak. Fekete kenyér, egérürülék meg a jó ég tudja, mi minden volt ott, de amíg az emberek
negyed dollárért megkapták, amit akartak, és enni adhattak a gyerekeiknek, addig nem érdekelte
őket. Abban a világban nem volt piaca a jó minőségű süteményeknek, de nem ám. De én fiatal
voltam, tele voltam tudásszomjjal, négykor keltem, fölsepertem a padlót, lisztet szitáltam,
dagasztottam. Még hogy dagasztottam? Nem vicc, Isabellem, olyan bicepszem volt, mint egy
bokszolónak. Az emberek megjegyzéseket tettek rá. Különösen a hölgyek.
Joe úgy nézett ki, mintha épp elaludna, így Issy közelebb húzódott.
– Persze jó oldala is volt az ottani munkának, a korai kezdés és a nagy liszteszsákok
ellenére… amikor télen annyira hideg volt. Igazán hideg. – Joe körülnézett. – Itt soha nincs
hideg. Mindig sálakba meg köpenyekbe bugyolálnak, míg az ember végül úgy érzi, kidurran,
mint egy virsli.
– De azokon a fagyos reggeleken, amikor az ember bement – és a kemencék soha nem
hunytak ki, tudod, egész éjszaka mentek, így a kenyér mindig friss volt, mindig. És reggel
fölkeltél, és a mama házában – a dédnagymamád, Mabel –, ó, ott aztán tényleg hideg volt. Jeges
volt a takaró, jégcsap lógott az ablakokról. Télen nem száradt meg a mosott ruha, és nedvesen
vettük föl. Reggelenként megraktam a tüzet, és nem tudtam remegés nélkül meggyújtani az
aprófát. Volt akkoriban néhány kemény tél. De ha beléptél abba a pékségbe, szétáradt a meleg a
csontjaidban; érezted, hogy átjárta a nedves ruháidat, a nyirkos gyapjút, a kirepedezett kezedet. A
gyerkőcök bejöttek, Isabel, és lehetett látni az arcukon, mennyire imádják a meleget és az
illatokat. Igazi nyomorgó népek éltek akkoriban, Issy, nem úgy, mint most, amikor mindenkinek
lapos képernyős tévéje van.
Issy elsiklott a megjegyzés fölött, és megveregette a nagyapja kezét.
– Kicsit úgy voltak vele, ahogy én a sörözővel, gondolom – folytatta Joe. – Barátságos és
meleg, és van mit kortyolgatni. Valami ilyesminek kell lennie. Otthonosnak és szívélyesnek. –
Előrehajolt.
– És ha egy asszonynak kisgyereke volt otthon, akit alig tudott etetni, vagy valaki hiányt
szenvedett a kuponokból, vagy csak túl sok szájat kellett etetnie – emlékszem Flahertyékre,
minden évben született egy gyerekük, és Patrick soha nem tudta megtartani az állását. Nos,
sokszor csúsztattam nekik oda egy-egy falatot. Egy cipót, ami nem jött fel igazán, vagy néhány
többnapos brióst. Így volt kerek a világ. És, persze, volt olyan, aki azért toppant be, hogy
megnézze, kap-e valamit ingyen. De mások azért néztek be, mert jót tettél velük. Én mondom
neked, minden egyes Flaherty gyerek – márpedig legalább tizenhárom volt belőlük, az ember egy
idő után abbahagyta a számolást. Szóval minden egyes Flaherty gyerek, és amikor felnőttek, az ő
gyerekeik is, állást kaptak, aztán jöttek az ő gyerekeik, akik egyetemre mentek, és mindegyikük
egész életében a Randalltől vette a kenyeret. Csak a Flahertyk eltartották volna az üzletemet. Így
megy ez az üzleti életben. Van, aki kilopja a szemedet, van, aki beléd rúg, amikor amúgy is a
földön vagy, de ha jó érzéseket keltesz, és barátságos vagy, azt szeretik az emberek. Bizony.
Joe hátradőlt, fáradtnak tűnt.
– Nagypapa – mondta Isabel, lehajolt, és megpuszilta az orrát –, briliáns vagy.
Az öregember könnyes szemmel nézett föl rá.
– Mi történt? Ki vagy te? Te vagy az, Marian?
– Nem, nagypapi. Én vagyok. Isabel.
– Isabel? Az én pici lánykám, Isabel?
Merőn nézett.
– Mi van veled mostanában, édesem?
 Tizenegyedik fejezet

A NAPFÉNY ÍZE, HOGY EGY KICSIT KIRAGADJON A VALÓSÁGBÓL

Epres habcsókcupcake
24 süteményhez
2,5 dkg szoba-hőmérsékletű natúr vaj
2,5 dkg porcukor
4 tojás
2,5 dkg önkelesztő liszt
4 evőkanál tej (teljes vagy félzsíros, nem sovány tej)
6-8 teáskanál eperdzsem
A svájci habcsókos vajkrémhez
8 tojásfehérje
5 dkg porcukor
4 teáskanál vaníliaeszencia
8 evőkanál mag nélküli eperdzsem
Melegítsd elő a sütőt 190 °C-ra /légkeveréses sütőt 170° C-ra/ gázsütőt 5-ös fokozatra.
Verd fel a vajat és a cukrot, amíg halvány, levegős krémet nem kapsz. Add hozzá a
tojásokat, a lisztet és a tejet, keverd simára és egyenletesre. Oszd szét a keveréket egyenletesen a
24 papírkosárkába.
Kanalazz minden süti tetejére egy kis lekvárt, koktélkeverővel forgasd a dzsemet a
masszába.
Süsd 15 percig, vagy amíg a hústűt tisztán ki nem tudod húzni a tésztából.
A svájci habcsókos vajkrém elkészítése
Tedd egy tálba a tojásfehérjét és a cukrot forró vízfürdő fölé. Folyamatosan kevergesd,
nehogy kicsapódjon a tojás. Öt-tíz perc múlva, amikor a cukor elolvad, vedd el a tálat a vízfürdő
fölül, és addig keverd, míg a habcsók felfúvódik, és a keverék kihűl.
Add hozzá a vajat és a vaníliaeszenciát a habcsókhoz, és kevergesd, amíg a vaj
tökéletesen el nem oszlik. Először katasztrofálisan néz ki – összeesik és megdermed, de ne
aggódj! Addig keverd, amíg sima, könnyű és levegős nem lesz.
Verd fel a vajkrémet a dzsemmel. Ha szeretnéd, hogy élénkebb rózsaszínű legyen, adj
hozzá egy kis ételfestéket. Kanalazd a vajkrémet egy díszítőzsákba, és nyomd rá a süteményekre.
Végül permetezz a tetejére cukrot vagy egyéb díszítést. Oszd négy részre a süteményeket, a
darabokat helyezd kis dobozokba, és szúrj beléjük koktélpálcikákat. Kínáld meg a járókelőket, és
próbáld elérni, hogy lenyűgözze őket a zsenialitásod, aztán majd bejönnek, rengeteg pénzt
költenek a cukrászdádban, és megóvnak az anyagi összeomlástól.
– Ej, gét, há! – Louisnak alapos kézmosás után megengedték, hogy a minitartókba tegye a
sütikeveréket. Jóval több volt háromnál, de csak háromig tudott számolni. Aznap reggel Issy
izgatottan csomagolta az ingyenes kóstolókat mindenkinek, aki csak eszébe jutott.
– Megváltoztatjuk az egész stratégiánkat – mondta Pearlnek.
– Ahelyett, hogy a nap végén kidobnánk a maradékot, inkább odadobjuk az embereknek?
– jegyezte meg Pearl, de nem akarta leszólni Issy utcai akcióját; egy nagy adag pozitív hozzáállás
jól jön a játék elején. Issy felhívta Zacet, és addig hízelgett neki, amíg megszerkesztett egy csini
szórólapot, és Issy az egész éjjel nyitva tartó Kall Kwiknél sokszorosította a Liverpool Streeten,
amikor hajnali ötkor nem tudott aludni izgalmában.
Jöjjön el a Cupcake kávézóba!
 Fárasztó napja volt? Stresszes időszakot él meg?
Szüksége van öt perc békére és nyugalomra,
mennyei süteményre és egy kávéra?
Nézzen be hozzánk, és csendesítse le a lelkét
a Körtefa közben az Albion Roadon.
Ingyensütemény és lazítás minden
csésze kávéhoz és a szórólaphoz.
A szöveg alá a menüt nyomtatták.
– Most pedig adj mindenkinek egy szórólapot a bölcsődében – mondta Issy szigorúan.
– Jó – mondta Louis.
– Ööö… ja – jegyezte meg tűnődve Pearl. A bölcsőde nem felelt meg a várakozásainak.
Bár névlegesen kormányzati támogatású intézmény volt hátrányos helyzetű gyerekeknek – és
tagadhatatlanul fantasztikus volt a felszerelése, tiszta volt, új játékokkal és könyvekkel –,
mégsem olyannak bizonyult, amilyennek elképzelte, tele hasonszőrű anyukákkal, akik küzdenek
a felszínen maradásért és a megélhetésért, sokan egészen egyedül, mint ő. A bölcsőde tele volt
fiatal, csini mamikkal, tehetős nőkkel, akik két helyet foglaltak el a parkolóban a hatalmas
négykerék-meghajtású autóikkal, akik szemmel láthatólag mind jól ismerték egymást, a
belsőépítészükről csacsogtak, és bohócot béreltek a gyerek szülinapi partijára.
A gyerekeik nem úgy öltöztek, mint Louis, akiről Pearl mindig úgy gondolta, hogy csinos
a kis melegítőjében és a világítós tornacipőjében. Ezek a gyerekek csíkos Breton-inget és
lötyögős, térdig érő rövidnadrágot viseltek, hosszú hajuk volt, és úgy néztek ki, mintha egy régi
mesekönyvből léptek volna elő. Nem túl praktikus – gondolta Pearl, figyelembe véve, mennyi
koszt szed össze egy gyerek –, ezek az ingek könnyedén kilyukadnak a színtiszta pamutanyaguk
miatt, a vasalásról már nem is beszélve. Igaz, ezek a nők nem úgy néztek ki, mint akik saját
maguk vasalnak. Ráadásul Pearl önkéntelenül is észrevette, hogy amikor körbejártak a buli- vagy
pizsamaparti-meghívások, Louist – aki remekül eljátszott bárkivel; aki megosztotta a játékait, és
mindennap megölelte a felügyelő Jocelynt; Louist, akire más nők általában szeretetre méltón
rámosolyogtak, és közhelyesen megjegyezték, „hát nem ennivaló?” –, nos, Louist soha nem
hívták meg. Az ő nagyszerű, gyönyörű, bűbájos kisfiát.
Pearl tudta, hogy ennek nem az az oka, amit egyszer a fiatalabbik önmaga hangosan
kijelentett, nem a bőrszíne. Voltak a csoportban kínai és indiai gyerkőcök; mindenféle bőrszínű
kevert fajú afrikaiak. A kislányok élénk muszlinfelsőket és makulátlan fehér vászonnadrágot
viseltek, és amikor odakint esett, pöttyös gumicsizmát, a hajuk hosszú volt, és fényes, vagy
francia frufrus bubifrizura. A kisfiúk edzettek és pirospozsgásak voltak, összejártak, rögbimeccsre
jártak az apjukkal – a bölcsődében rengeteg szó esett az apákról és férjekről. Lewishamben nem
volt jellemző a hátrányos helyzet.
Pearl tudta, hogy vele van a baj. A ruhájával, a súlyával, a stílusával, a hangjával. Róla
ragadt át az ő tökéletes fiacskájára, Loiusra. És most mehetett, hogy Issy istenverte szórólapjait
meg az átkozott ingyenkóstolóit osztogassa ezeknek a tökéletes nőknek, mint valami megszállott
szektás, mintha csak igazolni akarná, amit már amúgy is gondoltak róla. Meglehetősen morcosan
rontott ki a szemerkélő esőbe a tavaszi reggelen.
Issynek könnyebb dolga volt. Lesétált a régi buszmegállóba, nagy fémdobozt szorított a
hóna alatt, a szemerkélő eső sem törte le a jó hangulatát. Irány a buszmegálló. Mint a régi
időkben.
Persze a sorban álló ismerős arcok, mint mindig, a nagy piros buszt lesték: a haragos arcú
fiatalember a hangos iPoddal; Mr. Dandruff; a zsákos hölgy a gurulós szatyrával. És Linda,
akinek az arca széles mosolyra derült, amikor meglátta.
 – Helló, drágám! Kapott állást? Tudja, igazán szégyen, hogy nem tud úgy talpra állni,
mint az én Leanne-em. Sokat gondoltam magára.
– Nos – mosolygott Issy –, belekezdtem valamibe. Nyitottam egy kis kávézót… itt a
közelben!
Linda megfordult, és Issy élvezte a meglepetését.
– Ó, milyen aranyos – mondta Linda. – Csinálnak baconos szendvicset?
– Neeem – felelte Issy, és igyekezett az eszébe vésni, hogy ha egyszer beindul az üzlet,
akkor az átkozott baconos szendvicset is vegyék fel az étlapra, ha már mindenki annyira odavan
érte. – Kávét és süteményt árulunk.
– Kedvtelésből? – érdeklődött Linda.
Issy az ajkába harapott. – Nem szerette, ha a sütést a hobbijának nevezték, különösen
most.
– Azt mondják, az ember kövesse az álmait. – Összeszorított foggal mosolygott. – Tessék.
Vegyen egy sütit. És egy szórólapot.
– Veszek – mondta Linda. – Ó, Issy, annyira örülök magának! És mi a helyzet azzal a
csinos fiatalemberrel és a menő autójával?
– Hm – dünnyögte Issy.
– Biztosan hamarosan felhagyhat a hobbijával, és benéz a rőfös boltba, hogy kiválassza a
fátylát.
– Nézzen be hozzánk néha egy kávéra – mondta Issy, és próbálta megőrizni a mosolyt az
arcán. – Örömmel látnám.
– Nagyon szívesen. Persze ha még ott lesz – mondta Linda. – Nagyszerű, hogy talált
hobbit magának.
Issy megállta, hogy ne fintorogjon, és a sor élére igyekezett. Amikor a busz megérkezett,
még a fiatalember is megragadott egy süteményt, aki soha nem vette le az iPodját, és
megköszönte. Issy bedugta a fejét a buszba, és megkínálta a sofőrt, aki hevesen rázta a fejét, Issy
kissé lelombozva visszavonult.
– Valahol el kell kezdeni – nyugtatta saját magát.
Beleharapott az igazán mennyei kapucsínós süteménybe, amelyhez olyan finomra verte a
krémet, hogy gyakorlatilag inkább hab volt. Fantasztikusan sikerült. Vagy csak egy egyszerű
sütemény, gondolta.
Hobbi a seggem, mondta magában morcosan. Lassan visszament az üzletbe, épp időben,
hogy lássa az üzletből kirontó két iskolás fiút, két süteménnyel a koszos mancsukban.
– Kifelé, kis csirkefogók! – visította, és megkönnyebbült, hogy legalább a kasszát bezárta.
A férfi a vaskereskedésből épp arra járt, és furcsán nézett rá.
– Helló! – köszöntötte Issy, és megpróbálta visszanyerni a normális hangját. A férfi
megtorpant.
– Helló – válaszolta. Enyhe akcentussal beszélt, amit Issy nem tudott hová tenni.
– Enyém az új üzlet – közölte Issy kissé túlzón.– Kér egy süteményt?
A férfi öltözéke kifinomult ízlésre vallott, öltöny, keskeny nyakkendő, felöltő, egy sál, sőt
még puhakalap is volt rajta. Meglehetősen régimódira sikeredett az összhatás. Issy inkább azt
várta volna, hogy barna overallban lesz.
A férfi a süteményes doboz fölé hajtotta a fejét, és kiválasztotta a legtökéletesebb
kapucsínós süteményt, kecsesen a két ujja közé csippentette, és kivette.
– Issy vagyok – mutatkozott be, amikor a szomszéd már választott.
– Örvendek – válaszolt a vaskereskedő, és folytatta az útját az üzlete felé, amelynek a
rolója, mint mindig, most is szorosan zárva volt. Különös.
 – Rettenthetetlen vagyok – fogadkozott Issy, pedig Pearl szokatlanul lógó orral tért vissza,
miután elvitte Louist a bölcsődébe. A sütemény fele még ott volt a dobozban. – Joshua nem ehet
cukrosat – jelentette –, és Tabithának ételallergiája van. Olly anyja pedig tudni akarta,
tisztességes forrásból származik-e a liszt.
– Minden hivatalos helyről származik – dühöngött Issy.
– Én is mondtam, de azt válaszolta, azért a biztonság kedvéért nemet mond – közölte
lehangoltan Pearl.
– Semmi vész – mondta Issy. – Rendületlenül küzdünk tovább.
Másnap reggel Issy a Stoke Newington High Streeten kaptatott fölfelé, minden üzletben
röplapot és ingyenkóstolót akart hagyni. Nem volt olyan könnyű, mint gondolta. Minden kis bolt
minden szabad centiméterét beborították a szórólapok, amelyek jógaórákat, babatornát,
masszázst, artistaiskolát, dzsesszkoncertet, tangóleckét, házhoz szállított organikus zöldséget,
kötőszakkört, könyvtári rendezvényt, helyi színházi bemutatót és gyalogtúrát reklámoztak. A
világot, úgy tűnik, röplapokkal tapétázták ki, és Zac gyönyörű, elegáns arculatterve hirtelen
gyöngének és színtelennek tűnt a neonnarancsok és élénksárgák mellett. A kis üzletekben az
emberek egykedvűek és érdektelenek voltak, bár a süteményt azért elfogadták. Issy megragadta
az alkalmat, és jól megnézte őket. Olyanok voltak, mint ő, akik saját üzletről álmodoznak, és
ezért hajtanak. Azt kívánta, bárcsak kevésbé tűnnének kimerültnek, és sokkal lelkesebbek
lennének.
Úgy az utca harmadánál tarthatott, amikor egy dühödt kinézetű, kócos, batikolt pólós nő
ugrott neki arrogáns arckifejezéssel.
– Mit művel? – érdeklődött ellentmondást nem tűrő hangon.
– Kóstolót osztogatok az új kávézómból – válaszolt hősiesen Issy, és megkínálta a
dobozból. – Kér egyet?
A nő elfintorodott. – Teli finomított cukorral meg transzzsírokkal, hogy dagadt
tévérabszolgává változtasson? Nincs az az isten.
Issy megmérkőzött az érdeklődés hiányával, de rájött, hogy ez volt az első nyílt
összeütközés, amivel a kávézója szembenézett.
– Oké, annyi baj legyen – mondta, és visszatette a doboz tetejét.
– De nem osztogathat csak úgy kénye-kedve szerint cuccokat – mondta a nő. – Más
kávézók is vannak ebben az utcában! Sokkal régebben vagyunk itt, mint maga, úgyhogy húzzon
el innen!
Issy körbefordult, és tényleg, számos kávéház és teázó ajtajában állt valaki, ellenségesen
meredve rá.
– És mi összetartunk – folytatta a nő. – Mind együtt dolgozunk, társult viszonyban.
Minden egészséges és hivatalos kereskedelemből származik. Nem mérgezzük a gyerekeinket. Ezt
várja el a közösség. Úgyhogy egyszerűen vonuljon vissza.
Issy érezte, hogy remeg az idegességtől és a haragtól. Ki ez a borzalmas, rohadék
nőszemély, a rettenetes, zsíros, hosszú szürke hajával, az utálatos pápaszemével és a ronda
pólójával?
– Szerintem mindenki számára van hely. – Sikerült úrrá lennie remegő hangján.
– Téved – vágta rá a nő, aki nyilván az egész életét azzal töltötte, hogy erélyesen állást
foglaljon, gyűléseken kiabáljon, és amennyire Issy meg tudta ítélni, ezt még élvezte is. – Mi
voltunk itt előbb. Afrikában támogatunk közösségeket, maga meg senkivel nem tesz egy csöpp
jót sem. Senkinek sem kell. Úgyhogy tűnés, megértette? De legközelebb előbb kérdezze meg,
mielőtt idetolja a képét, és ellopja más emberek megélhetését.
A kapualjban valaki elég hangosan ahhoz, hogy Issy meghallja, azt mormolta: „Úgy van,
úgy van.” Issy a könnyektől félig vakon elbotorkált, közben a hátán érezte a többi
kávézótulajdonos tekintetét. És az ostoba virágos ruhájában nyilván hülye picsának tartották.
Fogalma sem volt, hová megy, csak azt tudta, hogy képtelen lenne áttörni magát azon a tömegen
– érezte, hogy soha többé be nem teszi a lábát abba az utcába –, egyenesen a főút felé tartott, ahol
elveszhetett a különböző színű és típusú emberek tömegében, a Dalston Road csődületében, ahol
senki nem figyel fel egy virágos ruhás, síró nőre.
Austin átverekedte magát a tömegen az egyfontos bolthoz, hogy megnézze, van-e valami
jó, amit Darny fölvehetne a jelmezbálba – szerette volna megvenni neki a pókemberes jelmezt az
izmokkal, amire a kisfiú igazán vágyott, de miután kifizette a napközit és a jelzálogot, amit a
szülei meggondolatlan módon nem fizettek ki a haláluk előtt, plusz a napi megélhetés költségeit,
plusz a késedelmi díjakat a számlákra, amelyeket mindig újra megterheltek, és soha nem sikerült
teljesen utolérnie magát, nagyon kevés maradt, és szó sem lehetett róla, hogy ilyen drága dolgot
vegyen. Hiszen Darny ritkán jött haza úgy, hogy ne lett volna hatalmas szakadás a piszkos ruháin.
(Pár évvel ezelőtt azzal rettentette el Austin vélt barátnőjét, hogy a föltett kérdésre – „Mit szeretsz
csinálni?” – azt válaszolta, hogy „harcolni!”. Aztán rávetette magát, és ököllel püfölte, hogy
megmutassa, pontosan mire is gondolt. Austin utána nem sokat látta Juliát.) Már majdnem átért
az úton, amikor meglátta Isabel Randallt, aki a sárga jelzésnél állt, de nem ment át.
– Helló! – köszönt Austin. Issy fölnézett rá, és visszapislogta a könnyeit. Akaratlanul is
megörült, hogy ismerős arcot lát. Úgy érezte, ha megszólalna, akkor összeomlana.
– Helló – mondta még egyszer Austin, mert attól tartott, hogy a lány nem ismerte meg.
Issy nagyot nyelt, és emlékeztette magát, hogy valószínűleg az elképzelhető legszörnyűbb
látvány, ha az ember elsírja magát a pénzügyi tanácsadója előtt.
– Hm, ööö, helló – nyögte ki végül, és megpróbált nem szipogni.
Austin általában magasabb volt a körülötte lévőknél, erőfeszítéseket kellett tennie, hogy
az emberek arcába nézzen, és nem szerette, ha úgy néz ki, mintha bámulna. Issy hangja viszont
igazán nyugtalanító volt. Belenézett az arcába. A szeme gyanúsan csillogott, és az orra vöröslött.
Darny esetében az ilyesmi soha nem jelentett jót.
– Jól van? – kérdezte. Issy azt kívánta, bár ne lenne olyan kedves. Ez újra sírásra
késztette. Austin elég sok elfojtást látott már. A lány vállára tette a kezét.
– Szeretne meginni valahol egy kávét?
Azon nyomban, hogy kimondta, már visszaszívta volna a szavait. Issy érdemének tudható
be, hogy nem tört ki zokogásban, de egy magányos könnycsepp mégiscsak lassan és
nyilvánvalóan legördült az arcán.
– Nem, nem, nem, természetesen nem… persze hogy nem.
Végül egy rettenetes sörözőben kötöttek ki, ami tele volt reggeli iszákosokkal. Issy zöld
teát rendelt, és a tajtékot egy teáskanállal szedte le a tetejéről, Austin idegesen körülnézett, majd
rendelt egy Fantát.
– Sajnálom – mondta Issy többször is. De aztán valahogy – és biztos volt benne, hogy
meg fogja bánni – elmondott mindent Austinnak. Olyan könnyű volt vele beszélgetni. Austin arca
megrándult.
– És elmondom magának – fejezte be Issy, és attól félt, hogy újra elsírja magát –, most
biztosan azt hiszi, hogy tök béna vagyok, és túl pipogya az üzlethez, és azt gondolja, bele fogok
bukni, és tudja, lehet, hogy így van. Ha mind összefognak ellenem… az olyan, mint a maffia,
Austin! Majd védelmi pénzt kell fizetnem, és hogy jobb belátásra bírjanak, lófejet tesznek a
kemencémbe!
– Azt hiszem, mind vegetáriánus – mondta Austin, kiszívta a szívószállal a Fantát, és
néhány csöpp az ingén kötött ki. Issy nagyot nyelt, és megpróbálkozott egy bátortalan mosollyal.
 – Kiöntött egy kis italt – mutatott rá.
– Tudom – válaszolta Austin –, de furcsán festek a szívószállal.
Előrehajolt. Issy hirtelen a tudatára ébredt, milyen hosszú a szempillája. Furcsának és
bensőségesnek érezte, hogy a férfi arca olyan közel van az övéhez.
– Nézze. Ismerem azokat a fickókat odafent. Valami kampány keretében megkerestek
minket az etikusabb banktevékenység érdekében, de mi felhívtuk a figyelmüket, hogy a
banktevékenység nem kifejezetten arról híres, hogy etikus, ezért nem ígérhetjük meg teljes
bizonyossággal, hogy nem lesznek befektetéseink a honvédelem területén, lévén, tudja, ez Anglia
legjelentősebb iparága. Erre ők sikítoztak, és fasisztának neveztek minket, és kiviharzottak, aztán
később visszahívtak, és hitelért folyamodtak. Körülbelül tizenhatan voltak. Az üzleti tervük
tartalmazta a heti négy óra megbeszélést együttműködési üzletkötés céljából. Szemmel láthatólag
ez gyakran végződött fizikai erőszakkal.
Issy halványan elmosolyodott. Austin természetesen csak megpróbálta felvidítani –
bárkivel megtette volna –, azonban határozottan segített.
– És legkevésbé se aggódjon a „kávézószolidaritás” miatt. Abban az utcában mindenki
zsigerből utálja a másikat. Őszintén, ha valamelyik kávézó leégne, a többiek el lennének
ragadtatva. Úgyhogy ne higgye, hogy összefognak maga ellen, mert még azt sem tudják elérni,
hogy a saját vécéjük tisztántartása érdekében összefogjanak, ahogy tapasztaltam, amikor egy nap
kénytelen voltam Darnyt bevinni az egyikbe, mert vészhelyzet volt. A túl sok vegakaja szörnyű
dolgokat művel az emésztésükkel.
Issy elnevette magát.
– Így már jobb. Tudja – mondta –, nem mindig szeretem ezt. Egészen vicces perszóna
voltam, mielőtt belecsöppentem ebbe az üzletvezetésbe.
– Biztos benne? – kérdezte Austin komolyan. – Lehet, hogy még rosszabb volt, és ettől
vidult fel.
Issy újra elmosolyodott. – Ó, tényleg, tökéletesen igaza van, most már emlékszem. Barbár
voltam, és el sem hagytam a házat. Rengeteg komolyzenét hallgattam, és gyakran sóhajtoztam
így.
Hangosan felsóhajtott. Austin is sóhajtott.
– Tehát úgy gondolta, beletanul a boldog süteményekbe… – mondta.
– Amit soha nem kóstolt meg.
– Nagyon is józan okból.
– És igen, most lelkes vagyok – mondta Issy.
– Tudtam – válaszolt Austin.
Issy tényleg jobban érezte magát.
– Oké – mondta Austin újabb sóhaj kíséretében. – Meggyőzött. Adjon egyet a depressziós
süteményeiből.
– Ha! – kiáltott fel Issy. – Nem!
– Hogy érti azt, hogy nem? Én vagyok a banki tanácsadója. Azonnal adjon egyet.
– Nem, mert nem tudok – mondta Issy, és a bár előtt sorakozó, vörös orrú, lepusztult arcú
reggeli piások felé intett. – Odaadtam nekik, amikor kiment a vécére. Olyan éhesnek tűntek, és
olyan nagyra értékelték.
Austin a fejét csóválta, amikor fölkeltek, hogy távozzanak, a bárnál a szegény vénségek
sora boldogan tósztot mondott rájuk.
– Maga nagyon könnyű eset, Miss Randall.
– Ezt bóknak veszem, Mr. Tyler.
– Ne legyen… – mondta hirtelen és indulatosan, és kinyitotta a lány előtt az ajtót.
Megdöbbentette a felfedezés, hogy mennyire szerette volna… nem, nem gondolkozhat így.
Egyszerűen csak szerette volna, hogy Issy sikeres legyen. Ennyi az egész. Kedves nő, szép
kávézóval, és igazán azt kívánja, hogy a dolgai egyenesbe jöjjenek. És a felfoghatatlan
gyöngédség, ami a rózsaszín arcán végiggördülő magányos könnycsepp hatására elöntötte – nos,
ez egyszerű emberbaráti részvét. Hát persze, mi más lenne?
A maga részéről Issy fölnézett a kedves, jóképű arcra, és rájött, hogy azt kívánja, bár
maradnának egy kicsit tovább a világ leggusztustalanabb, legbüdösebb kocsmájában.
– Ne legyek mi?
– Ne legyen túl kedves, Issy. Az üzleti életben ne. Csak tételezze fel, hogy maga körül
mindenki ugyanolyan seggfej, mint amilyen az a nő volt – akinek a neve, ha esetleg érdekelné,
Szivárvány Mézestemplom, bár a születési bizonyítványa szerint inkább Joan Millsonnak hívják.
– Nagyon is szeretném ezt megérteni – tette hozzá Issy.
– Tudja, ahhoz, hogy túlélje, ahhoz, hogy ez működjön, Issy, egyszerűen meg kell
keményítenie magát.
Issynek eszébe jutott az üzletvezetők fáradt, elégedetlen arca az utca mentén, és
eltűnődött, vajon nekik is ezt kellett-e tenniük: megkeményedni. Kibekkelni a nehéz helyzeteket.
Szarni rá.
És Austin, hiába mondta, amit mondott, maga is eltűnődött azon, vajon komolyan
gondolta-e. Issynek szemmel láthatólag meg kellene keményednie, és harcolnia kellene a
vállalkozásáért. De azért elgondolkodtató, vajon nem jobb ember, aranyosabb lány-e úgy, ahogy
van.
– Azt teszem – bizonygatta Issy gondterhelt arccal.
– Akkor jó – mondta Austin, és ünnepélyesen megrázta a kis kezet. A lány elmosolyodott,
és megszorította a kezét. Egyszerre egyiküknek sem akaródzott elsőként elengedni a másikat.
Szerencsére megszólalt Issy telefonja – a bolt számát jelezte ki; Pearl nyilván tudni
szeretné, merre kószál –, így kissé zavarodottan ő húzta vissza elsőnek a kezét.
– Hm – dadogta. – De azért nem baj, ha más útvonalon megyek vissza a kávézóba? Csak
most az egyszer. Nem akarom, hogy megdobáljanak.
– Persze hogy nem baj – engedélyezte Austin. – A zabsütijük kemény, mint a kő.
 Tizenkettedik fejezet

KONYAKOS, KARAMELLÁS, HANGULATJAVÍTÓ GYÓGYSÜTEMÉNY

Egy jó, hatásos gyógyító sütitől mindjárt jobban érzed magad, mint akkoriban, amikor
egy szörnyű nap után hazajöttél az iskolából, és sötétedett, és majd megfagytál a kiskabátban, és
az út végén befordultál, és megpillantottad az otthoni fényeket, és Marian még ott volt, és
megölelgetett, és adott valamit enni, és minden sokkal jobb lett. Ennek a süteménynek olyan íze
van. Ne legyen túl nehéz, hogy gyengélkedők is fogyaszthassák. Kérlek, küldj egy adagot, Issy,
drágám, hogy képzeletben kikerüljek innen.
23 dkg olvasztott vaj
11 dkg porcukor
5 tojás
½ tubus édesített sűrített tej
23 dkg karamellizált cukor
23 dkg sima liszt
½ teáskanál vaníliakivonat
2 evőkanál konyak
Vajazz ki egy kis négyszögletes tepsit, béleld ki az alját és az oldalát sütőpapírral. Ha a
rövidebb oldalú tepsit használod, hagyd, hogy a sütőpapír széle egy-két centivel tovább érjen a
pereménél.
Kavard a vajat és a cukrot, míg halvány és levegős nem lesz. Egyenként add hozzá a
tojásokat, és jól keverd össze. Verd fel az édesített sűrített tejjel. Add hozzá a karamellt. Dolgozd
össze a liszttel. Végül add hozzá a vaníliakivonatot és a konyakot.
Öntsd a tésztát a papírral szegélyezett tepsibe (a tészta majdnem kilencven százalékig
kitölti a tepsit, de ne izgulj, szívem, nem fog túlságosan feljönni). Lazán takard le a tetejét
alufóliával.
Harminc percig párold gőzölőedény fölött magas hőmérsékleten. Ha harminc perc után
elpárolog a víz az edényből, töltsd fel újra forró vízzel. Tekerd le a hőmérsékletet közepes
fokozatra, és gőzöld újabb 60 percig, vagy amíg kész nem lesz (ízlés szerint akár 4 óra hosszat is
gőzölhető – a hozzáértők szerint ettől a sütemény akár egy hónapig is eltartható). Ne felejtsd el
feltölteni a gőzölőt, ha elpárologna belőle a víz.
Mrs. Prescott, a könyvelő kemény szavakkal illette Issyt azon a héten a pénzforgalma
miatt. Április közepe volt, a gyönge délutáni napsütés átszűrődött az alagsor sötétjén. Issy
holtfáradt volt, még arra sem emlékezett, hová tették a gőzölőedényt. Fájt a lába az egész napos
állástól, pedig csak tizenhat vendéget szolgáltak ki, és korábban elengedte Pearlt, miután a
bölcsődéből telefonáltak, hogy Louis zaklatott.
– Azok a szörnyű gyerekek tehetnek róla – átkozódott Pearl. – Megbámulják. Aztán hülye
játékokat játszanak, mint a csön-csön rohadt gyűrű, amibe nem tud bekapcsolódni.
Issy elcsodálkozott.
– Hülye sznobok – jelentette ki Pearl.
– Nem ismeri a csön-csön gyűrűt? – kérdezte Issy. – Én szívesen megtanítom neki, ha
szeretnéd.
– Nem ez a lényeg – háborgott Pearl. Megbicsaklott a hangja. – Gúnyneveket aggatnak rá.
Issy megdöbbent. Észrevette, hogy Louis egyre tovább nyammog a reggeli muffinja
fölött, és szomorú dalocskákat énekelget magában a pultnál ülve. Nem balhézott, és nem
hisztizett, de a szokásos túláradó lelkesedése mintha egyre inkább elpárolgott volna, amint
közeledett a bölcsődébe indulás ideje.
Issy néha fölvette, és olyankor úgy csüngött rajta, mint egy kis majom, és olyankor Issy
sem szerette volna, ha bölcsődébe megy.
– Miféle gúnyneveket? – kérdezte, és maga is meglepődött, mennyire dühös lett.
Pearlnek remegni kezdett a hangja. – Dagipopó.
Issy az ajkába harapott. – Ó!
– Mi az? – fortyogott Pearl védekezőn. – Semmi baj nincs vele. Ő tökéletes! Egy
csodaszép, kerekded kisbaba.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatta Issy. – Majd beilleszkedik. A bölcsi új világ a számára.
De azért megengedte, hogy Pearl aznap délután elmenjen. Függetlenül attól, hogy nem
volt túl sok vendég, és az asztalok és székek többségét nem is használták, Pearl mindennap
kisikálta a mosdót, fényesre törölte az asztalokat, lemosta a székek karfáját és lábát. Úgy
ragyogott minden, akár egy új gombostű. Talán épp ez volt a gond, gondolta Issy a gyöngébb
pillanatokban. Talán az emberek félnek, hogy összepiszkolják.
– Az a helyzet – folytatta Mrs. Prescott –, hogy jobban kéne ügyelnie a raktárkészletére.
Tudom, hogy nem az én dolgom, hogy beleszóljak, hogyan vezeti az üzletét, de túl nagy a
készlete, és ahogy látom, kidobja. Vagy elosztogatja.
Issy lenézett a kezére, és motyogott. – Tudom. De az a helyzet, hogy a nagypapám… a
nagypapám azt mondja, ha jót teszel, és adakozol a világnak, az megtérül.
– Igen, de elég nehéz elszámolni a jó cselekedeteket – fintorgott Mrs. Prescott. A hitelt
sem lehet jó cselekedetekkel kifizetni.
Issy még mindig a kezét bámulta.
– A nagyapám sikeres volt – védekezett az ajkát rágcsálva. – Ő jól csinálta.
– Talán csak keményebb időket élünk – enyhült meg Mrs. Prescott. Az élet felgyorsult, az
emberek emlékezete pedig rövidebb lett, nem gondolja?
Issy vállat vont. – Nem tudom. Én csak egy jó helyet szeretnék vezetni, ez minden.
Mrs. Preston felvonta a szemöldökét, és nem szólt többet. Megjegyezte, hogy jobban
teszi, ha új ügyfél után néz.
Pearl aznap este meglehetősen idegesen tért haza, amikor meglátta őt, olyan lezseren
ücsörgve a hátsó lépcsőn, mintha csak otthon felejtette volna a kulcsát. Louis apró kezecskéje
remegni kezdett az izgalomtól az övében. Szerencse, hogy még pelus volt rajta, különben most
biztos a nadrágjába pisilt volna. Pearl tudta, hogy az egyik fele vidáman odafutna a férfihoz, de
közben tisztában van vele, hogy az anyjának ez nem tetszene. Ráadásul hol barátságos
fogadtatást, ajándékot és ígéreteket kapott tőle, hol pedig semmit.
Pearl nagyot nyelt. Csak idő kérdése volt, mikor jut a fülébe, hogy fizetésért dolgozik.
Gondolta, kérni akar belőle.
Arra gondolt, hogy a férfi még mindig sajnálatosan jóképű. Louis az édes mosolyát az
anyjától örökölte, de szép arcának többi vonását, a hosszú szempillákkal keretezett szemét, a
magas arccsontját az apjától.
– Hali – mondta Ben, mintha az elmúlt öt hónap és az, hogy karácsonykor sem jött el,
meg sem történt volna.
Pearl szúrós tekintettel nézett rá. Louis erősen szorította a kezét.
– Hé, kisember – szólította meg Ben a fiúcskát. – Nézzenek oda, hogy megnőttél!
– Jól megtermett – mondta Pearl ösztönösen.
– Csodaszép – mondta Ben. – Gyere, Lou, üdvözöld apádat.
Természetesen eleredt az eső. Mit tehetett Pearl, kénytelen volt beinvitálni egy csésze
teára. Az anyja a kanapén ült, a délutáni szappanoperát nézte. Amikor meglátta Benjamint,
egyszerűen felhúzta a szemöldökét, de nem méltatta arra, hogy köszönjön neki. Ben egy kissé
megjátszott, nevetségesen túlzó „Helló, Mrs. McGregor”-ral üdvözölte, de nem lepődött meg
túlságosan, amikor nem kapott választ. Inkább letérdelt Louis mellé, aki megkukult a
meglepetéstől. A férfi benyúlt a zsebébe. Pearl föltette a tűzhelyre a teáskannát a szoba sarkában
megbúvó kis konyhában, és közelről figyelte a párost. Az ajkát rágcsálta. Arra készült, hogy
beszél Mr. Benjamin Hunterrel, ha legközelebb látja. Gondolatban már meg is fogalmazta,
rengeteg mondanivalója volt – mint ahogy a barátainak is – azzal kapcsolatban, hogy csak lézeng
a nagyvilágban, sokáig távol marad, egyetlen pennyt sem küld Louisnak, akkor sem, ha dolgozik.
Pedig neki is jó állása volt. Arra készült, hogy előadást tart neki arról, hogy felelősséggel tartozik
érte és a kisfiáért, és hogy megmondja neki, hogy nőjön fel végre, vagy ne zaklassa Louist.
Aztán meglátta Louis szemét, amely tágra nyílt a meglepetéstől és a rajongástól, amikor
az apja elővett a zsebéből egy pattogós gumilabdát.
– Ezt nézd meg – kiáltotta Ben, és keményen hozzávágta az olcsó műanyag linóleumhoz.
A labda felpattant, nekiütődött az alacsony mennyezetnek, süvítve lepattant, majd újra fel, és ez
még kétszer megismétlődött. Louisból visítva kirobbant a kacagás.
– Csináld még, papa! Csináld még!
Ben illedelmesen engedelmeskedett, és öt percen belül a labda ide-oda pattogott a kis
lakásban, Louis és Ben hajlongott és bukdácsolt utána, eltakarták Pearl anyja elől a
tévéprogramot, és a vastag cigarettafüst-csóvát, és halálra röhögték magukat. Végül zihálva
lerogytak. Pearl virslit sütött.
– Van elég egy éhes ember számára is? – szólalt meg Ben. Megcsikizte Louis hasát. –
Szeretnéd, ha apád itt maradna teára, fiatalember?
– Iden! Iden! – kiáltozta Louis. Pearl homloka elfelhősödött.
– Louis, eredj, ülj le a nagyanyád mellé. Ben, beszélni szeretnék veled. Odakint.
Ben követte, közben cigarettára gyújtott. Remek, gondolta Pearl. Újabb csodás
szerepmodell Louis számára.
A sikátor falánál álltak, Pearl kerülte az arra járó szomszédok pillantását, akik világosan
látták mindkettőjüket.
– Jól nézel ki – jegyezte meg Ben.
– Hagyd abba! – állította le Pearl. – Állítsd le magad. Nem teheted… nem sétálhatsz be
csak így, és nem tehetsz úgy, mintha semmi sem történt volna.
– Nem teheted ezt. Nem csinálhatod azt – évődött Ben.
Rengeteg mondanivalója lett volna, de bármilyen erőteljes volt, érezte, hogy a szavak a
torkára forrnak. Ben mégis megvárta, amíg befejezi, és ez egyáltalán nem vallott rá. Általában
védekezett, és tele volt kifogásokkal.
Pearl némi erőfeszítéssel összeszedte magát.
– Nem csak rólam van szó – mondta. – Egyáltalán nem. Én túl vagyok rajtad, Ben. Én
tökéletesen jól vagyok. De ő… hát nem látod, milyen szörnyű ez? Találkozik veled, tök izgatott
lesz, aztán évekig nem lát. Ezt ő nem érti, Ben. Azt hiszi, ő tehet róla, hogy elmentél, azt hiszi,
hogy nem elég jó neked.
Szünetet tartott, aztán halkan folytatta. – De elég jó, Ben. Ő csodálatos gyerek. És te
elmulasztod az egészet.
Ben sóhajtott. – Tudod, én csak… én csak nem akartam elkötelezni magam.
– Hát ezen korábban kellett volna elgondolkodnod.
– Mint ahogy neked is – vágott vissza Ben, és Pearl tudta, hogy ebben van némi igazság.
De annyira jóképű volt, annyira helyes; munkája is volt, amit a többi ismerőséről nemigen
lehetett elmondani… Hagyta, hogy magával ragadja az érzés. Nem hibáztathatta Bent semmiért.
Másrészt viszont, ez nem jelenti azt, hogy kénye-kedve szerint ki-be mászkálhat az életükben.
– Szerintem még mindig jobb, ha kap egy kicsit belőlem, mint ha semmit, nem igaz?
– Nem vagyok biztos benne – mondta Pearl. – Egy kicsi belőled szabályos
időközönként… ha előre tudja, mikor jössz… igen, az tényleg jót tenne neki.
Ben összevonta a szemöldökét. – Én nem mindig tervezek ennyire előre.
– Miért nem? – lázadozott magában Pearl. Hiszen ő kénytelen volt.
Ben végigszívta a cigijét, és bedobta a nagy kerekes kukába.
– Akkor bemehetek, vagy nem engedsz be?
Pearl fejben mérlegelte a lehetőségeket. Megtagadhatja Louistól a lehetőséget, hogy némi
értékes minőségi időt töltsön az apjával… hogy megleckéztesse Bent, aki valószínűleg amúgy
sem törődne vele. Sóhajtott.
– Oké – egyezett bele Pearl.
Ben az ajtó felé vette az irányt. Miközben elment Pearl mellett, nyersen a kezébe nyomott
egy borítékot.
– Mi ez? – lepődött meg Pearl. Megtapogatta. Készpénz volt benne. Nem sok, de
szemmel láthatólag elég egy pár új edzőcipőre Louisnak. Ben zavartan vállat vont.
– Az anyád mondta, hogy a hely, ahol dolgozol, nem éri meg a hónap végét. Gondoltam,
jól jön, amíg újra kapsz segélyt.
Pearl egy-két perccel tovább maradt kinn a meghökkenéstől, a borítékot markolászta, és
hallgatta, hogy Louis úgy morog odabent, mint egy tigris, aztán lángra kapott a virsli. Istenem,
még Ben is tudja, hogy az üzlet pusztulásra van ítélve.
– Mit mondanál… – kérdezte Austin másnap, és megpróbálta befejezni az e-mailt, amit a
nagyanyjának küldött Kanadába, miközben a türelmetlen Darnyt fuvarozta a zsúfolt úton. – Mit
mondanál, mi mostanság a kedvenced?
Darny ezen elgondolkodott egy darabig.
– A dzsiudzsicu ősi harcművészet titkai – bökte ki végül. – És a spanyol inkvizíció.
Austin felsóhajtott. – Hát ezt nemigen írhatom meg a nagyanyádnak, igaz? Nem
gondolnál ki valami mást?
Darny még egy kicsit gondolkodott, és végighúzta a sarkát a járdán.
– A hódeszkázás.
– Úgy érted, a síelés? Soha életedben nem snowboardoztál.
– De az iskolában minden gyerek imád snowboardozni. Azt mondják, hogy fantasztikus.
Így, gondolom, ez olyasmi, amit szeretnél, ha szeretnék. Mondd ezt, úgyis tök mindegy.
Austin óvatosan nézett rá. Darny jó iskolába járt, és a környék, ahol laktak, az elmúlt pár
évben egyre flancosabbá vált. Egyre több gyereknek volt több cucca, mint Darnynak, és ahogy
nőtt, ezt egyre inkább észrevette.
– Lehet, hogy tetszene neked – mondta. – Egyszer majd kipróbáljuk.
– Ne hülyéskedj! – mondta Darny. – Egy, soha nem fogsz elvinni, kettő, utálnám, három,
gügye sapkákat kell viselned. – Gü-gyé-ket – szótagolta, hátha Austin nem értette meg a poént.
– Oké – sóhajtott Austin, és beírta a BlackBerryjébe a síelést. Nem mintha a nagyanyja
átjönne, hogy ellenőrizze. Öreg volt, az igaz, és feldúlta az egyetlen fia elvesztése, de azután,
mintha ez lett volna az élete nagy tragédiája, és ez fölmentette volna az alól, hogy bármit tegyen,
egy kicsit sem érdeklődött az unokái előmenetele iránt, eltekintve attól, hogy időnként kifejtette
az aggályait, és minden karácsonyra küldött egy nagyon kis összegről szóló csekket. Austin már
nem is próbálta megérteni. A család fura dolog, mindegy, hogy mekkora. Magához szorította
Darnyt.
– Hé! – mondta Darny, és Austin elfordította a fejét. – Szirénák! – kiáltotta Darny. –
Tűzoltóautók! Szerintem meg kéne néznünk. Látni akarom.
Austin elmosolyodott. Valahányszor azt gondolta, Darnyból túl gyorsan mogorva
tinédzser lett, előbújt belőle a tízéves kisfiú. De mint mindig, Austin visszatartotta volna. Egyszer
régen ezek a szirénák az ő szüleikért visítottak. Állandóan rettegett, hogy tanúja lesz, amint
valaki mással is megtörténik.
– Nem kellene, Darny – tiltakozott, és megpróbálta a környékbeli édességbolt felé
kormányozni.
– A tűzoltóautók! – mondta Darny. – Mondd meg a nagyinak, hogy a tűzoltóautókat
szeretem a legjobban.
Pearl a gondolataiba mélyedt, Issy hasonlóképpen, és legalább annyira érezték, mint
amennyire hallották a fémes hangot, amely belehasított a csöndes szombat reggeli levegőbe. A
fülsértő, görbülő fémes zajt kiegészítette az üvegcsörömpölés, aztán hirtelen sikoltozás,
autóriasztók, tülkölő és dühödten trombitáló dudák csatlakoztak a hangzavarhoz. A két vásárlóval
együtt – mindkettő fiatal, szorgalmasan tanuló fiatal férfi volt, akik a laptopjukkal az ingyenwifi
és az ingyenelektromosság előnyeit élvezték már legalább negyvenöt perce, az egyikük egy kis
adag latte, a másik egy üveg szénsavas ásványvíz mellett – kirontottak a Körtefa köz bejáratához.
– Ó, ne – mondta Issy, és földbe gyökeredzett a lába.
Pearl hálás volt, amiért Louis otthon maradt az anyjával, és érezte, hogy a kezét
önkéntelenül a szája elé kapja.
Az út túloldalán elszórva, mintha csak egy unatkozó gyerek az égből pottyantotta volna
oda, a 73-as busz hatalmas tömege – egy óriási, hosszú, népszerűtlen, csuklós busz – összetörve
feküdt az oldalán. Teljesen eltorlaszolta az utat, a valódi mérete hirtelen fölfedte magát, olyan
széles volt, akár a ház magassága, és olyan hosszú, mint a fél utca; az összeroncsolt gépezet
rettenetes szagot árasztott; füst szállt fel a futómű, a feltáruló fémtömeg és a csövek alól.
Egy betört tetejű taxi furcsa, ferde szögben állt meg a megállóban. Mögötte épphogy
látszódott a piszkosfehér Ford Escort, amely hátulról egyenesen belerohant. De a legvészjóslóbb
a pár méterrel a jobb oldali sarok előtt heverő elgörbült bicikli volt, amit mintha csak
odahajítottak volna.
Issyt hányinger kerülgette, a szíve szaporán dobogott.
– Jézusom – hallotta az egyik laptopos fiú hangját. – Jézusom.
Issy a mobilját kereste a köténye zsebében. Kótyagosan nézett Pearlre, aki közben
megtalálta a sajátját, és beütötte a 999-et a készülékbe.
– Gyorsan – mondta a másik férfi. Jöjjenek! Ki kell húznunk őket.
Issy felpillantott, és mintha csak lassított felvétel lenne, látta, hogy a busz tele van
kiáltozó, hadonászó, integető emberekkel. Mások is kiszaladtak az üzletekből, a buszmegállóból,
a házakból, hogy segítsenek. A távolból felhangzott az első sziréna.
Issy újra előkapta a telefonját.
– Helena – zihálta a telefonba. Tudta, hogy a lakótársa szabadnapos – az értékes
szabadnapját élvezi –, de csak kétutcányira lakik.
– Hm? – kérdezte Helena nyilvánvalóan még félálomban. Két pillanattal később ébren
volt, és magára rángatta a ruháit.
A busz egyik végében az emberek az ablakot ütötték egy kalapáccsal, de nem tört ki.
Ahogy a füst felszállt a csövek alól, Issy azon gondolkodott – mindenki mással együtt –, hogy
nem fog-e a motor fölrobbanni. Természetesen nem. De annyi történetet lehet hallani a lángoló
buszokról, ezt mindenki tudta. Bármi megtörténhet. A busz közepén egy magas férfi
kétségbeesetten próbálkozott, hogy belülről kinyissa az ajtót a feje fölött. A kávézóból az egyik
fiatalember már felkapaszkodott a busz oldalára – ami valaha a teteje volt –, mások pedig
aggodalmaskodva tanácsokat kiabáltak neki. Issy hallotta a sikoltozást a busz belsejéből, a sofőr
pedig eszméletlennek tűnt.
Az út közepén egy nő sikoltozni kezdett. Egy fiatal férfi – nyilván a biciklis futár testhez
álló lycraszálas ruhába öltözve, amely elszakadt, a hatalmas kézi adóvevő pedig még mindig a
csípőjére volt erősítve – feküdt a földön, kifordult szemgolyóval, a karja nagyon fura szögben.
Issy átnézett a válla fölött, és megkönnyebbülten látta, hogy Helena teljes gőzzel rohan lefelé az
úton.
– Ide! – kiáltotta, és odavezette Helenát. – Ő ápolónő! Egy ápolónő!
Helena a fiúhoz rohant, közben a sziréna hangja egyre erősödött.
– Orvostanhallgató vagyok – jelentkezett önként egy fiatalember, aki a járdaszegélynél
ácsorgott.
– Akkor jöjjön velem, öcsi – mondta zord hangon Helena. – És ne vágjon pofákat.
Issy körülnézett. Egyszerre észrevett egy nagyon nyugodt, csöndes alakot. Miközben
mindenki más vagy még mindig a sokkhatás alatt állt, vagy megvadulva összevissza rohangált, ez
az alak nyugodtan közeledett a Körtefa köz felől. A különös alak volt a vaskereskedésből: a férfi,
aki nem zavartatta magát a megismerésükkel, amikor odaköltöztek. Óriási fémdobozt vitt.
Nagyon nehéz lehetett, de ő megerőltetés nélkül vitte.
Issy a tekintetével követte, miközben a busz felé tartott, letérdelt a szélvédő elé, de nem a
sofőr oldalán, kinyitotta a dobozt, és kiválasztott egy kalapácsot. Intett a pánikba esett utasoknak
a buszban, hogy húzódjanak hátra, háromszor vagy négyszer határozottan lesújtott, míg össze
nem tört az üveg. Aztán gondosan kiválasztott egy kombinált fogót, és az ablakkeret fekete
gumiszegélyéből kiemelte a veszélyes üvegszilánkokat. Akkor és csak akkor hívta oda az
embereket belülről, hogy jöjjenek előre; először egy visongó csecsemőt nyomott a hozzá
legközelebb álló személy kezébe, aki történetesen Issy volt.
– Ó – mondta Issy.
A kisbaba sivalkodott, forró, nedves arcát Issy vállába temette, óriási, földimogyoró alakú
szája furcsa módon szélesebbnek tűnt, mint a feje. Vastag, egyenes fekete haja volt, Issy
nyugtatóan simogatta.
– Cssss – susogta neki. Két másodperccel később a baba anyja is kiszabadult, a kezével
hadonászott, az összecsukható babakocsi elgörbülve és kihajítva hevert mögötte.
– Tessék – mondta Issy. – Az anya alig tudta kimondani a szavakat az aggodalomtól.
– Már azt hittem, hogy ő… azt hittem, hogy mi…
A baba, amint megérezte az ismerős illatokat az anyja karjában, csuklott, nyelt egyet,
kísérletképpen útnak eresztett egy újabb sivítást, de aztán láthatólag úgy döntött, hogy a
fenyegető veszély elmúlt, nedves arcát odanyomta az anyja nyakhajlatához, körbelesett, és
hatalmas fekete szemével Issyt bámulta.
– Semmi baj – mondta Issy, és megveregette az anya vállát. – Semmi baj.
Issy látta az embereket kimászni, volt, aki a fejét fogta, néhányan a szakadást takargatták
a ruhájukon, minden arcról ugyanaz a döbbent, zavarodott kifejezés köszönt vissza, és ő azt
gondolta, hogy talán nem is olyan szörnyű a helyzet… Úgy tűnt, senki sem sérült meg
komolyabban. Kivéve persze a biciklistát – visszanézett, de nem látott mást, csak Helena széles
alakját, amint a fiú fölé hajolt, és a fiatal medikusnak gesztikulált. Összeszorult a torka. Akárki
volt is, aznap reggel aggodalmak nélkül ment el otthonról.
A buszsofőr még mindig kicsavarodott testhelyzetben feküdt a hatalmas volán fölött.
– Mindenki menjen el a busztól! – rendelkezett hangosan a vaskereskedő olyan
hangsúllyal, amely nem tűrt ellentmondást. A bámészkodók és a kíváncsiskodók a járdán
lófráltak és nézelődtek: úgy tűnt, senki nem tudja, mihez kezdjen a zavarodott utasokkal, akiknek
rángott a szeme, és remegett a szája.
– Talán – fordult a vaskereskedő Issyhez – készíthetne ezeknek az embereknek forró italt.
És azt hallottam, hogy sokkos állapotban jót tesz a cukor.
– Természetesen – mondta Issy döbbenten, amiért nem jutott magától rögtön eszébe.
Amilyen gyorsan tudott, visszaszaladt, hogy beindítsa a tea- és kávéfőző gépet.
Alighogy elkezdtek teát és süteményt osztogatni az áldozatoknak, öt percre rá
megérkeztek a mentők és a tűzoltók; a rendőrök mindenkit elvezettek a busztól, és kordont
vontak a baleset helyszíne köré. Mindenki el volt ragadtatva a forró teától és a briósoktól, amivel
Issy és Pearl körbejárt, a buszsofőrt pedig, aki kezdett mozgolódni, betették a mentőbe.
Helena és az Ashok nevű orvostanhallgató stabilizálták a biciklis futárt, gratulált nekik a
mentő személyzete, akik szintén elvettek néhány süteményt, hogy élvezettel elfogyasszák, miután
a sérülteket beszállították a baleseti és sürgősségi osztályra. Az ütközés túlélői már barátkoztak,
megosztották a történeteiket arról, hogy hová tartottak, és hogy mindig is tudták, hogy ezek a
csuklós buszok egyszer még bajt okoznak; az emberek nyelve egészen megeredt, mint egy
koktélpartin, és túl izgatottak lettek örömükben és a szerencsétől, hogy senki sem sérült meg
súlyosan, és senki sem halt meg, és Issy köré gyűltek, hogy kifejezzék hálájukat. Egy-két ember
rámutatott, hogy itt laknak a sarkon túl, de nem is tudták, hogy megnyitottak, így aztán, amikor
előkerült a helyi újság fotósa, és minden szögből és irányból fényképeket készített az összetört
buszról (a vaskereskedő olyan könnyedén tűnt el, ahogy érkezett; Issy észre sem vette, mikor
ment el), a mosolygós Issyt is lefényképezte a köré gyűlt járókelőkkel együtt. Amikor a
következő héten megjelent a Walthamstow Gazette, a főcím a balesetről hírül adta, hogy a HELYI
SÜTEMÉNY A LEGJOBB ORVOSSÁG, és ezután a dolgok elég sokat változtak.
Az egész készletet kiárusították. Az egyik felét az elesetteknek, a sérülteknek és
megdöbbenteknek adták, a másik felét a kotnyeles kíváncsiskodóknak. Így vagy úgy, de az utolsó
morzsa is elfogyott, kifogytak a tejből, a nagy, ormótlan kávégép életre kelt – nyilvánvaló,
gondolta Issy visszatekintve, akkor érzi jól magát, ha folyamatosan üzemelhet. Nem szeretett
leállni és újraindulni, de ki hibáztatta volna érte?
Issy kimerülten nézett Pearlre, aki épp a padlót mosta fel.
– Beülünk egy italra? – kérdezte.
– Miért is ne? – válaszolta Pearl mosolyogva.
– Szia! – kiáltott rá Issy Helenára, aki rá nem jellemző módon az ablak előtt ábrándozott.
– Jössz egy italra?
Egy kellemes borbárba mentek, és a három lány egy üveg rozéval lazított. Pearl még soha
nem kóstolt ilyet, azt gondolta, hogy ecetíze van, de merészen hörpintgette, és próbálta nem
észrevenni, milyen gyorsan húzza le a másik kettő az adagját.
– Micsoda nap volt – jegyezte meg Issy. – Tyűha! Mit gondoltok, visszajönnek máskor is
ezek az emberek?
Helena Pearlre emelte a poharát.
– Úgy látom, már találkoztál a főnököd „félig üres pohár” felfogásával.
Pearl mosolygott.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Issy. – Én igenis, nagyon optimista vagyok.
Helena és Pearl összenézett.
– Nos, talán nem is pesszimista vagy – helyesbített Helena. – Talán csak… félénk.
– Saját vállalkozásba kezdtem – érvelt Issy. – Ez nekem elég optimistának tűnik.
– És még mindig azt hiszed, hogy Graeme egy napon tisztességes asszonyt farag belőled,
és elvesz – gúnyolódott Helena, és belekezdett a második pohár borba. – Ez aztán az optimizmus.
Issy érezte, hogy elvörösödik.
 – Az kicsoda? – akarta tudni Pearl.
– Senki – mondta Issy. Az exem.
– Az exfőnöke – pontosított Helena segítőkészen.
– Au! – mondta Pearl. – Nem hangzik túl jól.
Issy felsóhajtott. – Továbbléptem. A kezemben tartom az életem irányítását.
– Kedves volt? – kérdezte Pearl, aki úgy érezte, nincs abban a helyzetben, hogy
megmondhatná bárkinek, mit kéne, vagy mit nem kéne tennie.
– Nem – vágta rá Helena.
– De az volt! – tiltakozott Issy. – Csak te nem láttad azt az oldalát. Igenis, van érzékeny
oldala.
– Ez remekül kiderült, amikor nem hívott neked taxit, és átutaztad a fél várost az éjszaka
közepén, hogy aranygaluskát készíts neki – mondta Helena.
– Tudtam, hogy nem kellett volna beszámolnom neked az aranygaluskáról.
– Nem, inkább nem kellett volna megcsinálnod – mondta Helena, és kiszolgálta magát
egy csomag burgonyaszirommal. – Egyébként ülhetnék itt, és mondhatnám azt is: „Ó, igen,
szörnyen jóképű, muszáj lábtörlőt csinálnod magadból, hogy visszaszerezd, csak mert úgy néz ki,
mint egy borotvareklám.”
– Igenis jóképű – bizonygatta Issy.
– Ezért tollászkodik minden fényes felület előtt – mondta Helena. – Briliáns, hogy túl
vagy rajta.
– Hm – horkant fel Issy.
– És becserkészed azt a bankárt.
Issy vetett egy pillantást Pearlre. – Helena – méltatlankodott.
Pearl visszamosolygott Helenára. – Ó, tudom én.
– Nem is. Csak hogy tudjátok, attól, hogy nem rinyálok folyamatosan, még hiányzik
Graeme.
Pearl megveregette a kezét. – Ne aggódj! – nyugtatta meg. – Tudom, milyen nehéz
túljutni valakin.
– Te? – hitetlenkedett Issy. – Úgy nézel ki, mint aki még soha életében egyetlen napot sem
izgatta magát ilyesmin.
– Tényleg? – horkant fel Pearl. – Talán úgy nézek ki, mint aki teljesen nemtelen?
– Dehogy! – mentegetődzött Issy. – Csak arra gondoltam, hogy olyan rendezettnek tűnsz.
Pearl szemöldöke magasra szökkent. – Ez így van, Issy, és ott van Louis apja, Barack
Obama, aki mindjárt küldi a helikoptert, hogy hazavigyenek minket.
– Louis apja még a közelben van? – kérdezte Helena nyíltan, mint mindig.
Pearl megpróbált elnyomni egy kis mosolyt. Eltökélt volt. Ha még Issy is képes ajtót
mutatni a semmirekellő szeretőjének, a legkevesebb, amit megtehet, hogy egy kicsit több
ellenállást mutat Benjamin felé. Másrészt viszont, micsoda idők voltak…
– Nos, a fiát meglátogatja – vallotta be, tudatában annak, hogy egy kicsit túl önérzetes.
– Hogy néz ki? – kérdezte Issy, aki alig várta, hogy témát váltsanak, és valaki más
romantikus kínlódása kerüljön terítékre.
– Az anyám azt szokta mondani, nem a külső számít, hanem a viselkedés… – válaszolt
Pearl megfontoltan –, de soha nem hallgattam az anyámra.
– Én sem hallgattam meg az enyémet – mondta Issy. – Ő azt mondta: „ne kötelezd el
magad”. De én szeretném magam elkötelezni.
– Vagy összejönni – tette hozzá Helena.
– De senki nem akar velem összejönni. Így Nem Vagyok Elkötelezett – sóhajtott Issy, és
eltűnődött, vajon segítene-e még egy kis bor. Talán nem, de a körülményekre való tekintettel
megér egy próbát.
– Nézz csak magadra – saját vállalkozásod van, amelyik ma eladott pár süteményt –
mondta Helena. – Nem vagy rászorulva, hogy holmi töklámpásszájú angolnával smacizz.
Különben is a férfiak szeretik az olyan nőket, akik tudnak sütni, és jól néznek ki virágos ruhában,
mert úgy gondolják, ez olyan, mintha az ötvenes években lennének, és keversz nekik egy
martinit. A jólét küszöbén állsz. Higgy nekem! – Fölemelte a poharát.
– Most a te „poharad van félig tele” – mondta Issy, de azért kicsit felderült.
– A te anyád mit mondott neked, Helena? – kérdezte Pearl.
– Hogy soha ne üssem az orromat mások dolgába – mondta habozás nélkül Helena. A
három lány kacagott és koccintott.
 Tizenharmadik fejezet

– Hol van az én kis mackóm? – kérdezte Issy, amikor Pearl felbukkant egy kicsit
megkésve, de Issy olyan hálás volt neki, hogy elsiklott az ilyen apróságok fölött. – Hiányzik.
Pearl beviharzott, feszülten elmosolyodott, fogta a porszívót és a nyeles felmosót, hogy
még nyitás előtt körbeszaladjon velük.
– Egyszerűen szeret a nagyanyjával lenni – magyarázkodott, miközben rájött, hogy az
áporodott szoba helyett micsoda idilli, süteménysütős, kacsaetetős képet idézett, amit mondott. –
Különben, gyorsan körbeszaladok, még mielőtt itt a reggeli csúcsforgalom.
Egymásra mosolyogtak, de valóban, a baleset óta rendületlenül áramlottak a vevők – a
mentősök, a bámészkodók, az anyuka a tündéri kislányával és Ashok, aki azért ugrott be, hogy
elkérje Helena telefonszámát, amitől Issy szemöldöke olyan magasra ugrott, hogy a fiú élénk
mentegetődzésbe kezdett. Issy felírta a fiú számát, és azzal a meggyőződéssel továbbította
Helenának, hogy ő úgyis a kórházi hamvasztókemencébe hajítja.
Az önkormányzat emeletes buszokra cserélte a hosszú csuklós buszokat, és ez sokkal
kellemesebb látvány volt, amint lefelé közeledett az utcán (és sokkal fürgébben mozgott), viszont
kisebb volt a befogadóképessége. Ennek következtében a csúcsforgalom idején sokan nem fértek
föl, és hogy elüssék az időt, beugrottak egy kávéra; Issy elkezdett croissant-t árulni. Bánatosan
beismerte magának, hogy nem nő több keze, ezért kénytelen volt vásárolni a péksüteményt;
egyébként jó croissant-t készíteni művészet, ezért ahelyett, hogy új célt erőltetett volna magára,
megkereste a legcsodásabb francia péket, ő pedig szívességből egy olyan céghez irányította,
amely mindennap pontban reggel hétkor ízléses válogatásdobozokat szállított ki csokis, sima
vajas és mandulás croissant-ból, és kilencre kivétel nélkül mindig elfogyott az összes.
Aztán következett a reggeli kávé ideje. Mirának és a kis Elisének sikerült új barátokra
szert tennie a többi anyuka közül, gyakran eljöttek, és hangosan csacsogtak románul a nagy
kanapén, ami kezdett arra a puha, jól kihasznált helyre hasonlítani, aminek Issy eredetileg
megálmodta. Néhány csini mami is útba ejtette őket a bölcsődéből jövet; ha fölismerték Pearlt,
akkor ő kurtán rájuk mosolygott, aztán elfoglalta magát (most már nem volt nehéz), organikus
limonádét és gyümölcsleveket facsart. Ebédidőben újabb rohamra számíthattak, aztán a délután
egy kicsit csöndesebben alakult az irodista lányokkal és azokkal a nőkkel, akik születésnapi bulit
rendeztek a gyerekeknek, és eljöttek, hogy vegyenek egy fél tucat vagy akár egy egész tucat
süteményt; Issy fontolóra vette, hogy kitesz egy táblát, miszerint speciális és testre szabott
igényeket is kielégítenek. Közben vég nélkül készítették a tejeskávét, a teát, a málnás
különlegességeket, a vaníliás mázzal bevont áfonyatortát, a vastag almáspite-szeleteket,
felmostak, törölgettek, aláírással átvették a kiszállított anyagokat, számláztak, postáztak,
feltörölték a kilöttyent foltokat, rámosolyogtak a gyerekekre, integettek a törzsvendégeknek,
diskuráltak a járókelőkkel, még több tejet nyitottak ki, még több vajat és még több tojást
használtak. Délután négyre Issy és Pearl alig várta, hogy leheveredhessenek egy hatalmas
liszteszsákra a raktárban, ahol Pearl még a belső sarkokat is kitörölte a felmosóval, hogy biztos
legyen benne, ugyanúgy csillog, mint ahogy a cukrászda többi részén az emberek megszokták.
A Cupcake kávézó nem süllyedt el, vízre bocsátották, vitorlázott, kissé billegett, de
mégiscsak a felszínen maradt; Issy élő, lélegző valóságnak érezte, olyasminek, ami legalább
annyira a szerves része, mint a bal keze. Soha nem volt vége; késő éjszakába nyúlóan ült Mrs.
Prescott-tal, és elmélyültek a könyvelés rejtelmeibe, vajkrémmel és cukormázzal álmodott,
kulcskérdéseken, kiszállításon és cukorrózsákon törte a fejét. Hiába hívták a barátai, kimentette
magát; Helena horkantgatott, és azt mondta, olyan, mintha egy románc első fázisában tartana. Bár
fáradt volt – kimerült – a heti hatnapi munkától; bár elkeseredetten vágyott rá, hogy elmenjen
valahová, és megigyon pár pohár italt, anélkül, hogy félne, másnap mennyire megszenvedi majd,
bár szeretett volna csak ülni és tévét nézni, anélkül, hogy közben a raktárkészlet szintjén, a
szavatossági időn és átkozott eldobható vendéglátó-ipari kesztyűkön járt volna az esze, teljes
hitetlenkedéssel csóválta a fejét, valahányszor hallotta, hogy mások a „szabadság és nyaralás”
szavakat emlegetik. Rájött, hogy a lelke mélyén mindennek ellenére boldogabb, mint évek óta
bármikor; napról napra egyre boldogabb, amikor megkereste a bérleti díjat, aztán a közművek
számláit, aztán Pearl fizetését, aztán végül, legvégül valamennyit saját magának, méghozzá
olyasmivel, amit a saját két kezével hozott létre, és ez felvidította, és a vevők is jól érezték tőle
magukat.
Délután kettőkor az anyák egy nagyobb csoportja lépett be, először bátortalanul, sokan
közülük terjedelmes, háromkerekű babakocsit toltak. A cukrászda túl kicsi volt, és Issy szerette
volna megkérni őket, hogy hagyják odakint a babakocsikat, nehogy nekimenjenek a többi
vevőnek, de őszintén szólva megrémítették ezek a Stoke Newington-i nők, akik hihetetlen
formában voltak, annak ellenére, hogy mindegyikük legalább két gyereket szült, tökéletesen
ragyogott a hajuk, és mindig nagyon szűk farmert viseltek magas sarkú cipővel. Issynek néha
eszébe jutott, mennyire fárasztó lehet folyton ugyanúgy kinézni, mint az összes barátjuk.
Másrészt viszont el volt ragadtatva tőlük.
Mosolygott, barátságos hellót köszönt, de átnéztek rajta, és a pillantásuk Pearlön
állapodott meg, aki nem volt teljesen elragadtatva, hogy látja őket.
– Hm, szia – mondta Pearl az egyik maminak, aki körülnézett.
– Hol van a drága kis Louis? – kérdezte. – Általában itt szokott lenni! Azt gondolnám,
egy cukrászda tökéletes környezet a számára.
Issy fölpillantott. Fölismerte a hangot. Enyhén beléhasított az idegesség, amikor látta,
hogy a hang tulajdonosa Caroline, az a nő, aki bioélelmiszer-központtá változtatta volna a
kávézóját.
– Helló, Caroline – köszöntötte Issy sztoikusan. Negédes hangon fordult a komoly
tekintetű szőke kislányhoz és az asztal mellett a babakocsiban némán fekvő kisfiúhoz.
– Helló, Hermia! Achilles, helló neked is!
Issy odasompolygott Caroline-hoz, hogy köszönjön neki, noha a nő egyáltalán nem vett
róla tudomást.
– Ó, ne figyeljen oda rájuk – mondta Caroline. – Egész reggel borzalmasan viselkedtek.
Issy egyáltalán nem látta őket borzalmasnak. Talán inkább fáradtnak.
– Ismeri Kate-et, ugye?
– Ez egyszerűen elbűvölő – lelkendezett Kate, és helyeslően körülnézett. – Azt a nagy
házat újítjuk fel az út túloldalán. Pont ilyesmire volt szükségünk. Ettől jó irányba változnak majd
a házárak, érti, mire gondolok. Hm!
Hirtelen csaholó nevetésben tört ki, ami kicsit megrémítette Issyt és a két kislányt, akik
szemmel láthatólag ikrek voltak, és kézen fogva ültek egy széken. Az egyiknek rövid
bubifrizurája volt, és piros kertésznadrágot viselt, a másiknak hosszú, szőke fürtök keretezték az
arcát, és rózsaszínű szoknyát viselt felfújt alsószoknyával.
– Hogy ti milyen aranyosak vagytok, lányok! – kiáltott fel Issy, és odament hozzájuk. –
Helló, Caroline.
A nő fejedelmien biccentett. – Csodálkozom, úgy tűnik, felkapottá vált ez a hely –
fintorgott. – Legjobb lesz, ha megnézem, mi ez a nagy felhajtás.
– Az jó lesz! – mondta vidáman Issy, és lehajolt a kicsikhez.
– Sziasztok, ikrek!
 Kate felhorkant. – Lehet, hogy ikrek, de azért egyéniségek is. Nagyon káros az ikreknek,
ha nem kezelik őket független emberként. Keményen kellett dolgoznom rajta, hogy kialakítsam a
külön személyiségüket.
Issy biztatóan bólogatott. – Megértem – mondta, bár egyáltalán nem értette.
– Ő itt Seraphina – mutatott Kate a hosszú hajú, szőke kislány felé. – Ő pedig itt Jane –
mutatott a másik kislányra.
Seraphina bájosan mosolygott. Jane mérgesen nézett, és Seraphina vállába rejtette az
arcát. Seraphina úgy paskolta meg a kezét, mintha csak az anyja lett volna.
– Legyenek üdvözölve – mondta Issy. – Általában nem hozzuk ki a sütit, de ha már itt
vannak, mit szeretnének?
Noha Pearl épp átvágott a helyiségen, hogy beálljon a pult mögé, a csinos zászló alá,
amellyel beburkolták a falat, Issy utólag megesküdött Helenának, hogy érezte, ahogy Pearl a
szemét forgatja.
– Nos – mondta Kate, miután hosszasan és megfontoltan áttanulmányozta az étlapot.
Seraphina bátorította Jane-t, és a két, négy év körüli kislány odasétált a süteményes vitrinhez,
lábujjhegyre álltak, és az üveghez nyomták az orrukat.
– Ti ott ketten! Tisztuljatok az üvegtől, drágáim – mondta Pearl határozottan, de azért
kedvesen, a lányok pedig azonnal kuncogva visszahúzódtak, de megtartották a pár centis
távolságot, és onnan tanulmányozták a cukormázat. Hermia az anyjára nézett.
– Légy szíves, kérlek! – kockáztatta meg.
– Nem – tiltakozott Caroline. – Ülj szépen. Assieds-toi!
Hermia vágyakozva nézte a barátait.
– Ó, maguk franciák? – érdeklődött Issy.
– Nem – mondta Caroline magát illegetve. – Miért, franciának látszom?
– Egy mentás teát kérek – döntött végül Kate. – Van salátájuk?
Issy nem tudta rászánni magát, hogy Pearl szemébe nézzen.
– Nem. Nem, pillanatnyilag nincs salátánk – válaszolta. – Főként süteményt kínálunk.
– Mi van a… tudja, az organikus zabpelyhes keksszel?
– Van gyümölcstorta – mondta Issy.
– Teljes kiőrlésű lisztből készült?
– Ööö… nem, igazi lisztből – mondta Issy, és szeretett volna már túl lenni ezen a
párbeszéden.
– Diófélék?
– Van néhány.
Kate nagyot sóhajtott, mint aki nehezen tudja elhinni, mennyi viszontagságon kell
rendszeresen keresztülmennie.
– Kaphatunk sütit, mamiiii? Kérlek! – rimánkodott Jane a pultnál.
– Úgy mondják, kaphatok sütit, Jane. Én.
– Akkor kaphatok sütit, légyszi?
– Én is! Én is! – kiáltozta Seraphina.
– Ó, drágáim…
Kate láthatólag a határán volt, hogy engedjen. – Ugye, nincs… Ugye, nincs olyan kis
doboz mazsolájuk?
– Hm – mondta Issy. – Nincs.
Kate sóhajtott. – Az kár. Mit gondolsz, Caroline?
Caroline arca mozdulatlan maradt – csak a szemöldöke meredezett szúrósan –, de Issy
érezte, hogy csalódott. Hermiára pillantott, aki a barátait bámulta, és lassan egy könnycsepp
gördült végig az arcán. Achilles elrendezte helyette.
– Mami! Sütit! Most! Mami! Sütit! Sütit! Mami! – Elvörösödve birkózott a babakocsi
biztonsági hevederével. – Most!
– Tudod, szívecském – mondta Caroline –, tudod, hogy nem igazán szeretjük a sütit.
– Sütit! Sütit!
– Ó, drágám – mondta Kate. – Nem vagyok biztos benne, hogy eljövünk még ide.
– Sütit! Sütit!
– A süteménytől állítólag hiperaktívak lesznek.
Issy nem akarta felhívni rá a figyelmét, hogy az üzletben minden természetes, és hogy
még nem is ettek sütit, de máris hiperaktívak.
– Rendben – adta be a derekát Caroline, aki elkeseredetten próbálta leállítani a fia
visítását. – Két süteményt. Mindegy, melyiket. Hermia, kicsiket harapj, kérlek. Ugye, nem akarsz
úgy felfújódni, mint… – hirtelen megállt.
– Igen! – lelkesedtek az ikrek a pultnál.
– Én a rózsaszínűt akarom! A rózsaszínűt akarom! – kiáltozták egyszerre olyan egyforma
hangon, hogy Issy elgondolkodott rajta, hogy lehet rájuk azt mondani, hogy különbözőek.
– Nem kaphattok mind a ketten rózsaszínűt – jelentette ki Kate szórakozottan, és
megnézte az e-mail üzeneteit. – Jane, a tiéd a barna.
Később Caroline odament Issyhez beszélgetni.
– Tulajdonképpen ez egész furcsa – mondta. – Tudja, én is szeretek sütni… nyilván
sokkal egészségesebbeket, és természetesen többnyire nyers ételeket eszünk, de régen szerettem,
most a kis zűrös kölykök miatt nekem kell lennem az anyahajónak… De, tudja, valójában –
lekukucskált a lépcsőfödém nyílásán – azt hiszem, az én kemencém valószínűleg nagyobb!
Természetesen a fő sütőm, mert van egy gőzkazánom és egy légkeveréses sütőm is. De
mikrohullámú sütőm nincsen. Az szörnyű dolog.
Issy udvariasan mosolygott. Pearl felhorkantott.
– Rettentő elfoglalt vagyok mostanában… Rengeteg jótékonysági munkát végzek, a
férjem a Cityben dolgozik, tudja… de talán egyszer elhozom az egyik receptemet! Bizony,
recepteket találok ki… Elég nehéz, ha az embernek van kreatív oldala, ugye? A gyerekek mellett!
Míg ezeket mondta, Issyre nézett, aki még akkor is megpróbált udvarias lenni a
vendéggel, ha idióta, és ha burkoltan arra célzott, hogy Issy elég öregnek és tömzsinek tűnik,
hogy legyen egy rakat gyereke. Caroline persze ugyanannyit nyomott, mint tizennégy éves
korában.
Biztos vagyok benne, hogy fantasztikus – mondta Pearl, mielőtt Issy kinyithatta volna a
száját. – Ööö… Caroline, a te fiad az, aki levette a pelusát, és beletette az Hermès-táskádba?
A nő megpördült, és visítani kezdett.
– Mindegyik ilyen? – kérdezte Issy, miután elmentek, Achilles visított, Hermia csöndben
szipogott, az ikrek tökéletesen megfelezték a süteményeiket, elosztották egymás között, a két fél
süteményt összenyomták, így két teljesen egyforma darabot kaptak Kate beszédes
méltatlankodása mellett.
– Ó, nem – válaszolta Pearl. – Vannak náluk sokkal rosszabbak. Az egyik azt mondja,
nem szoktatja bilire a gyereket, amíg az úgy nem dönt, hogy magától bilizik.
– Ennek igazán van értelme – mondta Issy. – Pelusban kell őket tartani tizenegy éves
korukig. Sok időt meg lehet vele takarítani. Azt is engedik, hogy főzzenek a gyerekek?
– Ó, dehogy, Orlando csak nyers zöldséget ehet, és csíráztatott dolgokat – sorolta Pearl. –
Kivéve, amikor rajtakaptam, hogy ellopja Louis Mars szeletét.
Issy felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Egész nap nem kérdezett rá Pearl
zaklatott magatartására sem. Ha el akarja mondani, akkor majd elmondja.
Pénteken délután fél 5-re, a valaha volt legforgalmasabb hetük végére teljesen kimerültek.
Issy bezárta az ajtót, és a táblát a ZÁRVA oldalára fordította. Azután lementek a pincébe, és Issy
elővette a nagy hűtőből a mostanára szertartásossá vált hétvégi üveg fehérbort. A szombat
nyugodt nap volt, bár ez is erőre kapott, különösen ebédidő környékén – így pénteken, zárás után
egy kicsit elengedhették magukat, anélkül, hogy másnap ezt nagyon megszenvedték volna.
Az is a szokásukká vált (az egészségügyi és munkahelyi felügyelet biztosan komolyan
összevonja a szemöldökét, ha a tudomására jut), hogy miután összeszámolták a napi bevételt, a
pincében lerogytak a nagy liszteszsákokra, mintha hatalmas babzsákok lennének.
Issy töltött Pearlnek egy nagy pohár bort.
– Ez volt eddig a legjobb hetünk – jegyezte meg.
Pearl ernyedten fölemelte a poharát. – Mondhatni.
– Persze nem túl sok összehasonlítási alapunk van – folytatta Issy. – De ha előrevetítjük…
– Ó – mondta Pearl –, el is felejtettem mondani. Összefutottam a te vonzó pasiddal a
bankban. – Pearl járt a bankba.
Fölkeltette Issy kíváncsiságát. – Tényleg? Austinnal? Úgy értem, igazán? És kivel?
Pearl igazi pearlös pillantást lövellt felé. Issy sóhajtott.
– Oké. Hogy van?
– Miért kérded? – érdeklődött Pearl.
Issy érezte, hogy elpirul, és a pohara mögé rejtette az arcát. – Csak udvariasságból –
makogta.
Pearl fintorgott és várt.
– És? – kérdezte Issy egy perccel később.
– Hah! – kiáltotta Pearl. – Tudtam. Ha tényleg csak udvariasság lenne, nem lennél ilyen
nyugtalan.
– Nem igaz – tiltakozott Issy. – Ez egy merőben hivatalos… kapcsolat.
– Tehát ez egy kapcsolat? – ugratta Pearl.
– Pearl! Mit mondott? Érdeklődött utánam?
– Épp tizenöt fehérneműmodell vette körül, és egy jakuzziban ült, szóval nehéz lenne
megmondani.
Issy addig morcoskodott, míg Pearl engedett.
– Egész jól nézett ki. Levágatta a haját.
– Ó, pedig tetszett a haja – mondta Issy.
– Kíváncsi lennék, kinek a kedvéért ment fodrászhoz – morfondírozott Pearl. – Csak nem
miattad?
Issy úgy tett, mintha nem örülne a megjegyzésnek, de az olyan pasiknak, mint Austin,
mindig van barátnőjük. Biztosan nagyon szép és nagyon kedves. Ez már csak így működik.
Sóhajtott. Ezzel egyszerűen meg kell békélnie – pillanatnyilag ő egy karrierista. Ráér később
aggódni emiatt. De azért kár. Azon kapta magát, hogy elképzeli, épp csak egy pillanatra, hogy
gyöngéden simogatja a tarkóját, ott, ahol egy hajfürt megmaradt, és…
– És – mondta hangosan Parl, aki észrevette, hogy Issy elábrándozik, és azt gondolta,
hogy a jóképű fiatal banki tanácsadóról fantáziál, és már nem is először – és azt mondta, üzen
neked valamit.
– Mi? – hökkent meg Issy.
– Egy üzenet. Csak neked szól.
Issy felült a zsákon, és kihúzta magát.
– Mit üzent?
 Pearl megpróbálta pontosan idézni.
– Azt mondta: „Mondja meg, hogy megmutatta nekik”.
– Megmutatta nekik? Mit mutattam meg? Ó! – kiáltott fel Issy, amikor rájött, hogy Austin
a Stoke Newington többi kávézójának a tulajdonosára gondolt. – Ó! – ismételte, és elpirult. Tehát
gondolt rá! Austinnak eszébe jutott! Oké, talán csak az üzleti befektetés szempontjából, de akkor
is…
– Ez kedves – mondta.
Pearl érdeklődéssel nézett rá.
– Viccelt – magyarázta Issy.
– Igazán? – mondta Pearl. – Pluszpont, hogy szerintem beléestél.
Issy Pearlre nézett. – És veled mi a helyzet? – kérdezte. – Mi van a szerelmi életeddel?
Pearl elfintorodott. – Ennyire nyilvánvaló?
– Négyszer pucoltad ki ugyanazt a vécét – mondta Issy. – Nem szeretném, ha azt hinnéd,
hogy hálátlan vagyok, de…
– Nem, nem, tudom én – mondta Pearl. – Louis apja… előkerült.
– Ó – mondta Issy. – Ez most jó, rossz, remek, szörnyű, vagy mindez együttvéve?
– Vagy „e”. Nem tudom – jegyezte meg Pearl. – Azt hiszem, az „e” a jó válasz, nem
tudom.
– Ó – mondta Issy. – Louis örül neki?
– El van ragadtatva – morgott Pearl. – Nem válthatnánk témát?
– De! – egyezett bele Issy. – Rendben. Itt vagyunk, borozgatunk, szóval akár meg is
kockáztathatnám. Utálok kényes kérdéseket föltenni, de… te lefogytál?
Pearl a szemét forgatta.
– Talán – mondta. – Nem szándékosan – tette hozzá kihívóan.
– Tudod, én nem bánom, ha eszel a készletből – mondta Issy, és megrémült, hogy
megsértette a lányt.
– Tehát tudod – vallotta be Pearl. – Ne áruld el a vendégeknek! Te zseniálisan sütsz, de…
Issy ránézett. Pearl szemében csintalanság csillant.
– Úgy tűnik… azt hiszem, leszoktam az édességről. Sajnálom, Issy. Nem te tehetsz róla.
Ne rúgj ki!
Issy kinyitotta a száját, és hahotázni kezdett.
– Ó, istenem, Pearl, kérlek, kérlek, ne.
– Mi az? – kérdezte Pearl.
– Hat hete nem ettem süteményt.
Mind a ketten rémült arcot vágtak, aztán kirobbant belőlük a nevetés.
– Mi az, amit szeretünk, és nem tudunk leszokni róla? – kérdezte Pearl tanácstalanul. –
Legközelebb nyissunk egy chipsboltot?
– Abszolúte – mondta Issy. – Chips- és ropiboltot.
– Erről a helyről ábrándozom – mondta Pearl. – Minden egyes nap minden egyes
percében. Nem azt mondom, hogy ez nem óriási, Issy, tényleg. De a munkaidő… a munkaidővel
torkig vagyok.
– Én is – helyeselt Issy. – Én is. A magam részéről be kell vallanom, hogy már nem
szeretem a süteményt… ez teljesen kóros tőlem. Mint magánembertől.
– Ez baj – mondta Pearl. – Nem jó a minőség-ellenőrzés szempontjából.
– Hm – mondta Issy. – Talán szükségünk lenne még valakire.
Parl csöndesen a győzelem jelét mutatta a zsák takarásában.
– Hm – mondta állásfoglalás helyett, mintha nem izgatta volna a kérdés.
 Issy legkevésbé sem számított rá, hogy nehéz segítséget találni. Ezekben a nehéz időkben
az emberek kétségbeesetten vágyódnak munka után, nem? Amikor kitette a kirakatba a cetlit, azt
hitte, tíz perc alatt megoldja a kérdést – sőt egy kis része valójában azon elmélkedett, vajon képes
lenne-e elszipkázni egy csúcscukrászt az egyik nagy szállodából, akitől elpártolt a szerencse, és
aki nem akar éjszaka dolgozni, és nem bánja a minimálbért és a borravalót.
Ehelyett az emberáradat, amely a kiírásra jelentkezett – és később a Stoke Newington
Gazette-ben megjelent hirdetésükre, ahol a kávézó sikerét magasztalták, és köszönetet mondtak a
segítőkész közösségnek –, teljesen alkalmatlan volt. (Amikor felvázolta a hirdetést, Issynek
önkéntelenül is némi rosszindulat csillogott a szemében arra a gondolatra, hogy a többi kávézós is
olvasni fogja. Ez gonoszság volt tőle, és rögtön meg is próbálta elnyomni. De gyönyörűen
megtervezett, szép hirdetés volt; lassan ideje lenne elkezdeni megfizetni Zacet.) Új segítőtársat
találni egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint gondolta. Egyesek csak beszélgetni jöttek be, és
az alkalmazóikat kritizálták; egyvalaki kijelentette, hogy kedden és csütörtökön délután nem tud
dolgozni, mert a terapeutáját látogatja; volt, aki azt kérdezte, mikor lesz fizetésemelés, és
legalább négyen még soha életükben nem sütöttek semmit, de úgy gondolták, nem lehet túl
nehéz.
– Nem olyan nehéz – magyarázta Issy Helenának, aki épp sminkelte magát. – Még csak
nem is tettek úgy, mintha szeretnék a süteményt. Olyan, mintha udvariatlanság lenne tőlem
elvárni, hogy legalább egy kicsikét érdeklődjenek az állás iránt. Istenem, hetek óta.
Olyan, mintha ötezer éves lennél – mondta Helena, és vastag, csillámló zöld és aranyszínű
festéket kent a szemhéjára, ami istennős külsőt kölcsönzött neki, és nem kurvásat. Nem mintha
Ashok egyébként is ne bánt volna istennőként vele. Őrület, de Issy olyan elfoglalt volt, hogy
Helena végül emiatt kezdett vele találkozgatni. Hiányzott neki a legjobb barátnője és az, hogy
nincs kivel eljárnia. Nem volt baja a szingli léttel, amikor még együtt lógtak. De pocsék volt
minden esete egyedül nézni az Amerika következő topmodellje ismétléseit.
Egyik nap Ashok, aki nagyon elegáns volt a rózsaszínű ingében és a fehér kabátjában, ami
jól ment hatalmas fekete szeméhez, csak úgy odasompolygott hozzá a sürgősségi és baleseti
osztályon, miközben Helena épp egy kupac hányást takarított fel. (A takarítóknak kellett volna
intézniük az ilyesmit, de mire talált volna valakit, aki felhívja a központi szolgálatot, aztán
várhatott volna még egy fél órát, mire kapcsolják a szerződéses csapatot, hát őszintén szólva
egyszerűbbnek tűnt, ha saját maga törölte fel, mielőtt még valaki belelép, elcsúszik rajta, és eltöri
a farcsontját, ráadásul jó példát mutatott a fiatal nővéreknek.) Ashok csak annyit mondott:
„Gondolom, nagyon elfoglalt lesz csütörtök este. De ha esetleg mégsem, akkor szóljon, mert
vettem a bátorságot, és asztalt foglaltam a Hexbe.”
Helena a folyosón távolodó fiú után bámult. A Hex volt a legmenőbb új étterem
Londonban, mindennap írtak róla az újságok. Szinte lehetetlen volt oda asztalt foglalni. Ennek
ellenére természetesen nem mehet el. Az ilyen esdeklő magatartás egyáltalán nem az ő stílusa.
Határozottan nem.
– Fantasztikusan nézel ki – mondta Issy, aki először figyelt oda a barátnőjére. –
Egyébként hogy csinálod ezt a dolgot a szemeddel? Az ilyen bronzos árnyalattal én úgy néznék
ki, mintha baleset ért volna.
Helena Mona Lisa-mosolyt küldött felé, és tovább kevergette a színeket.
– Egyébként mire készülsz? Hová mész?
– El – mondta Helena. – Olyan helyre, ami nem a te lakásod és nem a te cukrászdád.
Tudod, a világban történnek társadalmi életnek és aktuális szerelmi viszonynak nevezett dolgok,
amelyekről az emberek beszélgetnek.
Máskor egyenesen elmondta volna Issynek, mire készül. De most szakított ezzel a
szokásával – részben azért, mert úgy érezte, ehhez hosszabb beszélgetésre lenne szükség, részben
pedig azért, mert nem akart az ugratása céltáblájává válni, amiért minden fontos elvét sutba
vágta, és egy gyönge idegrendszerű, izzadós tenyerű, alulfizetett elsőéves rezidenssel randizgat. A
rezidenseken évek óta viccelődtek. Két részletben érkeztek, februárban és szeptemberben, zöldek
voltak, akár a fű, és a végén olyan hálásak voltak Helenának, a jó tanácsainak, erőskezű
irányításának és csodás kebleinek, hogy minden turnusban akadt legalább egy, aki virágokkal és
bánatos pillantásokkal üldözte hosszú hetekig. Helena soha nem adta be a derekát. Soha.
– Ha majd visszatérsz a társadalomba – mondta Helena –, akkor te is rájössz.
Issy elvörösödött.
– Ó, ne irulj-pirulj! – mondta Helena, és őszintén meglepte, hogy ennyire felzaklatta a
barátnőjét. – Nem úgy értettem! Arra gondoltam, mostanában mennyivel összeszedettebb vagy.
– Húzd el a csíkot!
– Nem, komolyan, jó ez az egész „saját üzletedet vezeted” dolog. Még a járásod is
ruganyosabb lett, Miss Randall. Nem vagy már az a lány, aki, amikor megismertem, ahhoz is
túlságosan rémült volt, hogy elmenjen a diákok orvosi szolgálatához, és leszedessen egy
szemölcsöt az ujjáról.
Issyt mosolyra késztette az emlék. – Azt hittem, le kell vennem a bugyimat.
– Akkor sem lett volna mitől félned, igaz?
– Igaz.
– És most, nézzenek oda! Vállalkozó! Ha egy kicsit idegesítőbb és egy kicsit előkelőbb
lennél, szerepelhetnél A gyakornokban. Persze ha lenne süteménnyel kapcsolatos feladat. Bárcsak
lenne süteményes feladat.
Issy felvonta a szemöldökét. – Ezt félig-meddig bóknak veszem, ami tőled tök jó. De
igazad van, unalmas vagyok, soha nem gondolok semmi másra.
– Mi van azzal a szexis elhanyagolt pasassal a bankból, amelyiknek olyan szarukeretes
szemüvege van?
– Miért, mi lenne vele?
– Semmi – mondta Helena. – Jó tudni, hogy nem csak ülsz és vársz, hogy Graeme
visszajöjjön.
– Hát nem – mondta hirtelen Issy. – Nem. Nem várok. Hé, miért ne mehetnék veled?
Helena elkezdett sminkelni. – Ööö… azt nem lehet.
– Miért nem? Kicsit kiráznám magamból a munkanapot.
– Nem a te világod.
– Lena, neked randevúd van?
Helena zavartalanul folytatta a sminkelést.
– Neked randid van! Ki az? Mondj el mindent.
– Majd elmondom – mondta Helena –, ha egy pillanatra elfeledkezel a Cupcake
kávézóról. Különben is, késésben vagyok.
Helena határozottan megpuszilta Issy arcát, kisietett a szobából, és Agent Provocateur
parfümfelhőt hagyott maga után.
– Egy zöldfülű? – szaladt utána Issy. – Mondd meg! Rajta! Biztos van valami oka, amiért
nem mondod meg.
– Nem a te dolgod – mondta Helena.
– Szóval az. Egy bébidoktor!
– Semmi közöd hozzá.
– Kedves tőle, hogy randizik veled, miközben véletlenül öldösi a nyugdíjasokat.
– Csss!
 – Remélem, hogy ki-ki alapon vacsoráztok.
– Fogd be!
– Remélem, viszel magaddal könyvet, hogy legyen mit csinálnod, ha elalszik az asztalnál.
– Kopj le!
– Megvárlak – kiabálta Issy Helena távolodó hátának.
– A fenét vársz meg! – jött a válasz, és tényleg, a Helyszínelők végére Issy szemhéja máris
félig lecsukódott.
Másnap reggel épp a végéhez közeledett a croissant-roham, és Pearl az új dobozokat
állította össze. Az élénkcsíkos dobozokban, melyeknek az elején jól láthatóan futott végig a
cukrászda neve, tökéletesen elfért egy tucatnyi sütemény, aztán csinos, rózsaszínű szalaggal
kötötte át őket, mielőtt odaadta a vevőknek. Nagyon aranyos csomagok voltak, de időt vett
igénybe, amíg az összehajtogatásuk csínját-bínját kitanulta, és Pearl gyakorolt, mert a hajtogatás
mesterévé akart válni.
Csilingelni kezdett a csengettyű, Pearl felpillantott a vasúti órára; még pár perc nyugalom,
mielőtt délelőtt 11-kor megindul a cukorroham. Megtörölte a homlokát. Barátom, jó dolog
elfoglaltnak lenni, de kimerítő is. Issy odalent volt, az első gyömbérsörös süteményét próbálta
elkészíteni. A fahéj, a gyömbér és a barna cukor illata betöltötte a boltot, és tökéletesen mámorító
volt; a vevők kérték, hogy megkóstolhassák, és amikor megmondták nekik, hogy még nem
készült el, letáboroztak a lépcsőnél. Egy-két vevő beszélgetésbe elegyedett, ami remek, gondolta
Pearl, de e pillanatban arra lett volna szüksége, hogy mindent eltakarítsanak az útjából, és
összeszedhesse a piszkos kávéscsészéket. Ahogy egyre elfoglaltabbak lettek, a kacsatojás- és a
zöldeskék színt kiegészítették a nagyon világos sárgával, és meg akarta rakni a mosogatógépet. A
tojásszállítmány is éppen megérkezett a farmról, még a tollak is a tojásokon voltak, neki pedig át
kellett vennie az aláírásával, aztán le kellett róluk szedegetnie a pihéket, és le kellett vinnie őket,
közben ki kellett szolgálnia a sort, de nem tudta, mert elfogytak a csészék, és lekiabált Issynek.
Lentről csörömpölés hallatszott.
– Au! Forró, forró, forró! – kiabálta Issy. – Épp a csap alá tartom az ujjamat!
Pearl felsóhajtott, és megpróbálta türelmesen végignézni, amint két tinédzser lány
folyamatosan változtatja a véleményét, és kétségek között vergődik, mert nem tudják eldönteni,
melyik süteményt válasszák.
Hirtelen kivágódott az ajtó. Odakint egyenletes tavaszi felhőszakadás volt, de a fa mégis
bátortalanul, idegesen bimbódzott, az apró, összecsukott hajtások még épphogy megmutatkoztak
az ágakon. Pearl időnként suttyomban kávézaccot öntött alá, és szétterítette a gyökereknél; azt
hallotta ugyanis, hogy az jót tesz a fáknak, és ezt a fát különösen féltette. Azonnal felismerte, ki
rontott be az üzletbe, és egy pillanatra egy ütemet kihagyott a szívverése. Caroline volt az, az
egészségesétel-mániás Louis bölcsődéjéből, a Cupcake kávézó eredeti ajánlattevője.
Caroline egyenesen a sor elejére masírozott. Amikor közelebb ért, Pearl észrevette, hogy
nem olyan makulátlan a megjelenése, mint máskor. Szőke haja a tövénél kiszürkült, és nem volt
befestve. És lefogyott, így a már egyébként is nagyon karcsú alakja átlépte az extrém soványság
határát.
– Beszélhetnék a főnökével, kérem? – harsogta.
– Helló, Caroline – köszöntötte Pearl, és megpróbálta a legjobbat feltételezni erről a
hihetetlenül faragatlan nőről, hátha nem ismerte föl.
– Igen, helló, öm… Pearl.
– Pearl. Beszélhetnék a főnökével?
Caroline űzött tekintettel nézett körül az üzletben. A kanapén fiatal anyák egy csoportja
táborozott, egymás gyerekeinek gügyögtek, miközben szemmel láthatólag jobban szerették a
sajátjukat; egy üzletember két laptoppal és szanaszét szórt papírokkal fölszerelkezve
megbeszélést tartott a nagy ablaknál; egy fiatal diák régi, elszürkült Penguin-klasszikust olvasott,
de nemigen tudott odafigyelni, inkább egy másik diáklányt fixírozott a kandallónál, aki a
jegyzetfüzetébe írogatott, és közben a hosszú, dús, hullámos haját dobálta a válla fölött,
valószínűleg határozott céllal.
– Issy – ordított le Pearl a lépcsőn olyan erővel, hogy Issy felugrott. A megégett ujját
szopogatva feljött a lépcsőn. Caroline a falnak támaszkodott, és gondterhelten tapogatta a lábát.
Pearlhez hajolt. – Tudja, a fiam szeptemberben iskolába megy. Van egy csomó kinőtt
ruhája, amitől épp készülök megszabadulni, de talán a maga pici fia örülne neki. Körülbelül a
megfelelő korban van, és márkás cuccok – sok White Company, Mini Boden és Petit Bateau.
Pearl visszahőkölt a pult mögött.
– Nem, köszönöm – közölte kimérten. – Úgy gondolom, én is tudom öltöztetni, de azért
kösz.
– Ó, oké – folytatta zavartalanul a szőke. – Csak arra gondoltam, megspórolok magamnak
egy utat Oxfambe! Nem kell izgulni.
– Nincs szükségem alamizsnára – mondta Pearl, de a nő Issy felé fordult, aki épp feljött a
lépcsőn, a kezével lázasan hadonászva.
– Ó… ó, helló!
Issy gondosan megtörölte a kezét. Caroline és Kate nem jártak a kávézóban az ominózus
látogatás óta, amit Issy meglehetősen magára vett. Mégis, az üzlet az üzlet.
– Tudja – kezdte Caroline. – Ööö… tudja, mikor nem kaptam meg a helyet?
Pearl visszament, hogy kiszolgálja a többi vendéget.
– Igen – mondta Issy. – Sikerült… talált valahol máshol?
– Hm, magától értetődően sok ajánlatot mérlegeltem. Olyan, mintha teljesen ötletszerű
lenne, kinek jött el az ideje… – mondta Caroline vontatottan.
– Ó, hát igen. – Issy kíváncsi volt, hová akar kilyukadni. Vissza kellett volna mennie a
pincébe, hogy ellenőrizze a gyömbérsörös süteményt. – Hát, örülök, hogy újra látom – mondta. –
Kér egy kávét?
– Tulajdonképpen – Caroline elmélyítette a hangját, mintha valami szörnyen mulatságos
viccet mondana. – Nem. Ööö… oké. Nos, a helyzet a következő. Tudom, hogy abszolút hülyén
hangzik, meg minden, de… – hirtelen a nyúzott, de még mindig szép arcról leolvadt a
tartózkodás. – Az a gazember. A rohadt férjem végül elhagyott azért az ostoba aktatologatóért a
sajtóirodán, és azt mondta, keressek magamnak egy átkozott munkahelyet!
– Ki van zárva – tiltakozott Pearl. – Nem, nem, nem és nem.
Issy az ajkát harapdálta. Nyilván ez egy szokatlan helyzet. Másrészt viszont Caroline
tagadhatatlanul okos csaj. Marketingből szerzett diplomát, és egy elismert piackutató társaságnál
dolgozott, mielőtt mindezt feladta a gyerekek miatt, és most keservesen zokog, míg a férje valami
huszonéves sajtóst kúrogat. De amikor abbahagyta a bömbölést, egy bögre tea és némi mogyoró
fölött kiderült, hogy tényleg ismer egy rakás embert a környéken; és olyan hellyé változtathatja a
kávézót, ahol megveszik a süteményt a születendő babák bulijára és a szülinapi zsúrokra; a
megfelelő időbeosztásban tud dolgozni, és itt lakik a sarkon túl…
– De borzalmas – mutatott rá Pearl. – Ez tényleg nagyon fontos.
– Talán csak egy kicsit elmerült saját magában – védte meg jószívűen Issy. – Rettenetes,
amikor az embert elhagyják – a hangja egy pillanatra elhalkult –, vagy ha nem jönnek össze a
dolgok.
– Igen, ettől tényleg durva és önző lesz az ember – gúnyolódott Pearl. – Még csak nincs is
szüksége erre a munkára. Olyat kéne fölvennünk, akinek tényleg életbe vágó.
 – Azt mondja, hogy neki az – mondta Issy. – A férje, úgy tűnik, ultimátumot adott neki, ha
harc nélkül meg akarja tartani a házat, akkor föl kell emelnie a seggét, és el kell kezdenie
dolgozni.
– Ezért itt akar flangálni és lenézni az embereket – mondta Pearl. – És majd be akarja
vezetni a teljes kiőrlésű lisztet, a mazsolát, a búzafűlét, a beszerzési menedzserindexről jártatva a
száját.
Issy őrlődött. – Nem mintha teli lennénk csodálatos jelentkezőkkel – érvelt. Egyáltalán
nem felelt meg eddig senki, aki pályázott. A te szabadnapjaidon helyettesítene, így nem
találkoznál vele túl sokat.
– Nagyon kicsi itt a kereskedelmi terület – jegyezte meg Pearl borúsan. Issy pedig
sóhajtott, és későbbre halasztotta a döntést.
De a dolgok nem váltak könnyebbé – ami egyrészt fantasztikus, de bizonyos problémákat
is fölvetett. Folyamatosan csöngött a telefon, Issy elaludt vacsora közben, Helena soha nem volt
otthon, és Issy nem találkozott Janey-vel, amióta megszületett a kisbabája, Tommal és Carlával,
mióta az új lakásba költöztek Whitstable-ben, még a lakásavatójukra sem ment el, és, istenem, ha
akadt öt perce, még mindig hiányzott neki Graeme vagy csak valaki, bárki, aki időnként
megfogná a kezét, és megnyugtatná, hogy minden rendben lesz, de nem volt ideje ezen bánkódni.
Mélyen eltemette magában az érzéseit, és még keményebben dolgozott, de aznap, amikor
Linda elszántan benyomult az ajtón, nagyon közel állt hozzá, hogy csődöt mondjon a tudománya.
A vége felé járt a tavasz, a gyönyörű pénteki napon a meleg levegő nyárias, könnyed
londoni hétvégét ígért. Az emberek vidáman özönlöttek az utcákon, kitűnően ment az üzlet,
dobozszámra vitték a könnyű citromillatú csészés sütiket bársonyos cukormázzal és egy kis
félkör alakú kandírozott gyümölccsel a tetején; a dolgozók egy kicsit ki akarták venni a részüket
a gyönyörű napból az irodák körül. Bár Issy félig összegörnyedt a kimerültségtől, hatalmas
büszkeséggel töltötte el a hihetetlenül nagy halom sütemény látványa, amivel aznap
megnyitottak. Nem gondolta volna, hogy a hegynyi mennyiséget mind eladják a nap végére, de a
sütemények folyamatosan hatosával és tucatszám tűntek el. Az emberek egyre több hűtött italt is
vásároltak, és ez kihívások elé állította a kávéfőzés mindennapi taposómalmát. Issy mostanra
könnyed eleganciával és sebességgel tudta elkészíteni az egyszerű tejeskávét és a hosszú
zsírszegény lattét (az első tizenkilenc alkalommal általában kilöttyentett valamit), de még így is
időigényesebb volt, mint kikapni valamilyen bodzaszörpöt a hűtőből. (Issy jobban rákattant a
természetes italokra, mint a szénsavasakra. Úgy érezte, inkább illenek az üzlet szellemiségéhez.
Ráadásul, amint Austin rámutatott, így a haszonkulcs is nagyobb volt.)
Aztán ami a legjobb az egészben, eljött a délután négy óra, és épp egy kicsit
lecsöndesedtek, amikor nagyot csendülve kinyílt az ajtó, és megjelent Keavie, aki Issy nagyapját
tolta egy kerekes székben. Issy odaszaladt, és átölelte a nagyapja nyakát.
– Nagypapi!
– Nem hiszem – közölte az öreg nehézkesen –, hogy pontosan tudod, mit művelsz a
habcsókkal.
– Pedig én pontosan tudom! – kiáltotta Issy megbántva. – Kóstold csak meg.
A nagyapja elé tette az egyik új, miniatűr citromos habcsóktortát, amelyben a citromkrém
olyan vastag volt, hogy a máz beivódott a vékony tésztába. Az egészet két pillanat alatt föl
lehetett falni, de az emléke egész nap megmaradt.
– Ez a tojáshab túl keméy – nyilatkoztatta ki Joe nagypapa.
Azért, mert nincsenek fogaid! – méltatlankodott Issy.
– Adj egy tálat. És egy habverőt. És néhány tojást.
Pearl forró csokit készített Keavie-nek, közben figyelték, ahogy Joe és Issy összeszedi a
hozzávalókat, és Issy odaül a nagyapja mellé egy zsámolyra. Ahogy Pearl elnézte Issy fekete,
hullámos haját Joe könnyű pihés feje búbja mellett, máris könnyedén el tudta képzelni, hogy
mutathattak együtt, amikor Issy még gyerek volt.
– Nem jó a könyökmunkád – állapította meg a nagypapa, és a korát meghazudtoló
ügyességgel törte fel egy kézzel a tojásokat, és néhány pillanat alatt elválasztotta a sárgáját a
fehérjétől.
– Ez azért van, mert… – Issy hangja elcsuklott.
– Miért? – kérdezte a nagyapja.
– Hagyjuk.
– Miért?
– Azért van, mert elektromos habverőt használok – vallotta be pironkodva Issy, és Pearl
hangosan felkacagott.
– Ez mindent megmagyaráz – közölte a nagypapa. – Akkor nem is csoda.
– De muszáj elektromos keverőt használnom! Több tucat ilyet készítek mindennap! Mi
mást tehetnék?
A nagypapa egyszerűen megrázta a fejét, és folytatta a habverést. Abban a pillanatban a
vaskereskedés tulajdonosa ment el a kirakat előtt, és Joe behívta.
– Tudta, hogy az unokám elektromos habverőt használ a tojáshabhoz? Pedig mi mindenre
megtanítottam!
– Ezért nem eszem itt – közölte a vaskereskedő, de amikor látta Issy döbbent
arckifejezését, hozzátette: – Bocsásson meg, hölgyem. Azért nem eszem itt, mert bármilyen
elragadó is az üzlete, drágább, mint amit megengedhetek magamnak.
– Nos, megkínálom egy süteménnyel – mondta Issy. – Olyannal, amin nincs tojáshab.
Pearl engedelmesen átnyújtott egy süteményt, de a vaskereskedő elhessegette.
– Ahogy gondolja – mondta Pearl, de Issy addig erőltette, míg végül megenyhült.
– Nagyon finom – mondta egy harapás csokis brownie után.
– Képzelje el, milyen finom lenne, ha kézzel keverte volna ki – mondta a nagypapa. Issy
könnyedén meglegyintette a fejét.
– Ez ipari vendéglátás, papi.
Joe nagypapa elmosolyodott.
– Csak úgy mondom.
– De ne mondd csak úgy.
Joe papa átadta a tál tökéletesen habos cukros tojásfehérjét, amely keményen, mázasan
púposodott.
– Adagold ki zsírpapírra, és adj neki negyvenöt percet…
– Igen, tudom, papi.
– Oké, csak gondoltam, talán beteszed a mikróba, vagy ilyesmi.
Pearl elvigyorodott.
– Maga egy kemény rabszolgahajcsár, Mr. Randall – mondta, és lehajolt a kerekes
székhez.
– Tudom – suttogta szakadozottan Joe nagypapa. – Mit gondol, hogy lett az unokám ilyen
briliáns?
Később, miután elfogyasztották a nagypapa bámulatos habcsókját frissen felvert
tejszínhabbal és a tetején egy kanálka málnás gyümölcsszósszal, Keavie visszatette a nagypapát –
és egy hatalmas doboz süteményt az otthon lakóinak – az autóba, és végül sikerült befejezni a
takarítást.
Issy minden csontjában érezte a fáradtságot, de ma este borozni fognak, és szombaton
reggel csak tízkor nyitnak, és ezt hatalmas lustálkodásnak érezte, aztán korán bezárnak, és az
egész vasárnap szabad, és talán elég meleg lesz, és kitolhatja a papát a kertbe a kerekes székében
(bár mostanában mindig fázott), ő pedig kifekhet egy pokrócra, és felolvas neki egy kicsit az
újságból, és talán később Helena is csatlakozik egy curryre és egy jó kis trécselésre. Élvezte ezt a
kis álmodozást és a késő délutáni napfényt, amely besütött a tiszta üvegtáblákon, az újonnan
érkező vendégek miatt örökké csilingelő csengőt és a vendégek elégedett arcát a sütemény
mellett, amikor az ajtó ismét pánikszerűen kivágódott.
Issy fölnézett. Először nem ismerte föl a nőt, aki berontott az üzletbe. Aztán rájött, hogy
Linda az, a rövidáru-kereskedéses Linda, aki általában olyan összeszedett, és a legkevésbé sem
szétszórt.
– Helló! – köszöntötte Issy, és örült, hogy látja. – Mi újság?
Linda körülnézett a cukrászdában, és Issyt kicsit bosszantotta, hogy ez volt az első
alkalom, amikor Linda benézett. Arra gondolt, talán lehetett volna egy kicsit támogatóbb, tudván,
hogy ott van a közelben, és annak idején együtt várakoztak a buszra esőben és napsütésben.
Issy ingerültsége egy pillanat alatt elillant, amikor Linda megállt és felsóhajtott.
– Ó, drágám, milyen szép itt. Nem is tudtam, azt hittem, ez csak egy kis
mellékfoglalkozás. Sajnálom! Bárcsak tudtam volna.
– Pearl, aki már legalább háromszor adott neki szórólapot, felhorkantott, de Issy oldalba
bökte, hogy állítsa le magát, és Pearl visszament, hogy kiszolgálja a postást, aki túl gyakran
nézett be a levélosztás után. (Issy aggódott, hogy nem tesz túl jót neki, ha kétszer sütizik naponta.
Pearl szerint csak miatta járt oda. Mindkettőjüknek igaza volt.)
– De most itt van – mondta. – Isten hozta! Mit szeretne?
Linda gondterhelt arccal nézett. – Nekem… nekem… Tudna nekem segíteni?
– Mi a baj?
– Az… Leanne esküvője… holnap lesz. De a cukrászat… Egy barátja megígérte, hogy
megcsinálja a tortát, de aztán az egészet elfuserálta, vagy ilyesmi, arról nem is beszélve, hogy
Leanne több száz fontot kifizetett, még sincs esküvői tortája.
Issy később rájött, milyen nehéz lehetett Lindának kimondani ezeket a szavakat az ő
tökéletes lányáról, akinek soha nincs egyetlen rossz lépése sem. Látszott, hogy közel áll az
összeomláshoz.
– Nem lesz torta az esküvője napján! És még vagy ötszáz dolog van az elintéznivalók
listáján.
Issynek eszébe jutott, hogy ez volt az esküvők esküvője, az esküvő, amiről Linda már
másfél éve áradozik.
– Oké, nyugodjon meg, biztosan tudunk segíteni – mondta. – Hány vendégről van szó?
Hetvenről?
– Ööö… – habogott Linda, és motyogott valamit az orra alatt, amit Issy nem értett.
– Tessék?
– … – motyogta újra Linda.
– Furcsa – mondta Issy –, mert négyszáznak hangzott.
Linda Issyre emelte kisírt szemét.
– Minden összeomlott. Az egyetlen lányom esküvője! Ez katasztrófa! – Könnyekben tört
ki.
Fél nyolcra, amikor még csak a második adag készült el, Issy már tudta, hogy nem
lesznek kész. Pearl egy szent volt, egy hős, tökéletes közlegény, és egyetlen panaszszó nélkül
maradt (Issy tudta, hogy a túlóra megéri neki), de nem használhatták föl az aznapi süteményt.
Teljesen frissen kellett elkészíteniük, ráadásul valamiféle szerkezetet is tervezniük kellett, amire
fölrakhatják a süteményeket, hogy esküvői torta formájú legyen.
– Már fáj a karom – panaszkodott Pearl, és megkeverte a mixerben a hozzávalókat. –
Megihatnánk előbb a bort, utána nekiállunk.
Issy megrázta a fejét. – Az rosszul sülne el – jelentette ki. – Ó, istenem, bárcsak ismernék
valaki, aki szeretne… – elhallgatott, és Pearlre nézett. – Hát persze, fölhívhatnám…
Pearl olvasott a gondolataiban.
– Őt ne. Bárkit, csak ne őt.
– Csakhogy nincs senki más – mondta Issy. – Egyáltalán senki. Már mindenkit fölhívtam.
Pearl sóhajtott, aztán újra a tálra nézett.
– Mikor lesz az esküvő?
– Reggel tízkor.
– Mindjárt elbőgöm magam.
– Én is – mondta Issy. – Vagy felhívok valakit, aki talán a munkamódszer
hatékonyságának specialistája.
Pearl gyűlölte beismerni, de Issynek igaza volt. A vézna szőke nő makulátlan, profi
séfegyenruhában vonult be az üzletbe – tájékoztatta őket, hogy egy egyhetes „főzzünk
Toscanában” tanfolyamra vette, ajándék volt a férjétől, aki úgy ünnepelte meg a távollétét, hogy
az idejét a szeretőjével töltötte –, és rögtön akcióba lépett, megszervezte a futószalagot, amelyet a
kemence bimbamozásához időzített.
Egy idő után, amint akcióba lendültek, Pearl bekapcsolta a rádiót, és hirtelen azon kapták
magukat, hogy Katy Perryre táncolnak, miközben cukrot és vajat adnak a tésztához, sütnek és
mázzal borítják a süteményeket, egyik tálca a másik után hagyta el a sütőt, közben egyetlen
pillanatnyi sütőmeleget sem hagynak kárba veszni, és folyamatosan nő előttük a süteményhalom.
Caroline régi csomagolóanyagokból improvizált süteményesállványt, és gyönyörűen bevonta
esküvői papírral, amelyet az újságostól hoztak, miközben végig a 900 fontos tortáról hablatyolt,
amit külön az ő esküvőjére készített egy olasz cukrász Milánóból, és amiből a végén nem is evett,
mert az egész napot az apja egyik barátjával beszélgetve töltötte, aki tudni akarta, hogy
juttathatná be a lányát a marketingszakmába, míg a gonosz exe leitta magát a haverjaival, köztük
a volt barátnőjével, és nem zavartatta magát azzal, hogy kimentse szorult helyzetéből.
– Tudhattam volna, hogy bukásra van ítélve – mondta.
– Miért nem tudta? – kérdezte kurtán Pearl. Caroline ránézett.
– Ó, Pearl, ha valaha férjhez ment volna, akkor megértené.
Pearl némán képeket vágott a tejtermékek hűtője mögött.
A csészés süteményre, amit színtiszta vaníliás mázzal vontak be – Issy látszólag
könnyedén verte tökéletesen habosra –, ezüstgolyókkal rakták ki a Leanne és Scott nevek
kezdőbetűit. Ez volt a legnehezebb munkájuk. Fél 12-re Pearl valahogy kirakta a golyókat. De a
torta mégiscsak megnőtt, sikerült kiegyensúlyozni, és csodás esküvői torta lett belőle, melyet
csillogó rózsaszínű cukormáz borított.
– Gyerünk, csipkedjétek magatokat! – kiáltotta Caroline. – Mozogjatok, mintha élnétek.
Pearl elkapta Issy pillantását. – Úgy látom, azt hiszi, máris itt dolgozik.
– Azt hiszem, talán így is van – mondta csöndesen Issy.
Caroline sugárzott, és azonnal abbahagyta a rendezést.
– Ó – mondta. – Köszönöm. Ez… már egy ideje ez az első jó dolog, ami történik.
– Ó, az jó – mondta Issy. – Azért egy kicsit aggódom miattad, szörnyen soványnak tűnsz.
– Nos, ez a második jó dolog, ami történik – mondta Caroline, miközben Pearl fintorgott.
De amikor végre éjfél után hazamentek, tudta, hogy nélküle nem sikerült volna.
– Köszönöm – mondta Pearl kelletlenül.
 – Nincs mit – válaszolt Caroline. – Taxival mész haza?
Pearl fintorgott. – Ahol én lakom, oda nem megy taxi.
– Ó, tényleg? – lelkendezett Caroline. – A városon kívül laksz? Milyen kellemes!
Issy kilökdöste Caroline-t, mielőtt még jobban magára haragította volna Pearlt, és
megkérte, hogy eleinte egyórányi munkával kezdjen, amíg elmennek Pearllel ebédelni, aztán, ha
minden jól megy, emelik az óraszámát, hogy mindenkinek jó legyen.
– Hát persze! – mondta Caroline. – Szólok a könyvklubomnak, hogy mostantól itt tartsa a
gyűléseit. És az ÖTYE-nek. És a Jamie Otthon Tupperware-bemutatónak. És a Rotary Klubnak.
És az olasz reneszánsz művészeti esti iskolának.
Issy megölelte. – Nagyon magányos voltál?
– Borzalmasan.
– Remélem, most majd jobban érzed magad.
– Köszönöm. – Caroline átvette a hatalmas zacskó süteményt, amelyet Issy a kezébe
nyomott.
– Ne nézz így rám! – szólt rá Issy Pearlre, aki a háta mögött állt. – Többnyire igazad van.
De ez nem azt jelenti, hogy mindig.
A következő reggel ragyogó napra ébredtek; mintha az egész város zöldbe borult volna az
esküvő napjára. Pearl és Issy taxival átaraszoltak a városon, rémüldöztek, hogy az édes műremek
ledől, de az szilárdan a helyén maradt. Egy rózsaszínű, csillagokkal és lufikkal földíszített asztal
közepére helyezték el.
Linda és Leanne futva érkezett a fogadásukra. Amikor az ifjú, rózsaszínű pánt nélküli
ruhás menyasszony meglátta a több száz szépen kidolgozott, pasztellszínű mázzal bevont
minimuffint, leesett az álla, szélesen elmosolyodott, és kivillantotta frissen fehérített fogsorát.
– Ó! – kiáltott fel. – Ez mesés! Annyira gyönyörű! Imádom! Nagyon tetszik! Köszönöm!
Köszönöm szépen! – Azzal mindkettőjüket megölelte.
– Leanne! – rikoltotta Linda. – Nem hiszem el, hogy újra ki kell javítani a sminkedet.
Tudod jól, hogy órabérben fizetjük a sminkmestert.
Leanne kapkodva megtörölte a szemét.
– Sajnálom, elnézést. Mást se csinálok órák óta, csak folyamatosan elsírom magam.
Minden olyan őrületes. De ti, csajok… megmentettétek az esküvőmet.
Egy nő viharzott be az öltözőbe, és Leanne hajával kezdett vacakolni.
– A kocsi már úton van – mondta valaki. – Negyvenöt perc, és kezdődik az esküvő.
Leanne szája elnyílt a rátörő pániktól. – Ó… Te… Jó… Ég – sipította. – Ó… Én… Édes…
istenem. – Megragadta Pearlt és Issyt. – Itt maradtok? Kérlek. Maradjatok.
– Nagyon szeretnénk – mentegetőzött Issy –, de…
– Nekem haza kell mennem a kisfiamhoz – jelentette ki határozottan Pearl. – De a
legjobbakat kívánom neked.
– Felejthetetlen napod lesz – tette hozzá Issy, és elhelyezett egy kupac névjegyet a torta
mellett az asztalon.
Linda egyszerre ölelte át mindkettőjüket. Ezután kimenekültek, és a lépcső tetején találták
magukat, a gyönyörű londoni időben: galambok napoztak a járdán, az emberek a kávézókba és a
piacra tartottak, anyagot vásároltak a szárijukhoz, húst vettek a barbecue-hoz, sört a focihoz,
kecskesajtot a vacsorához, újságot, hogy kiülhessenek a parkba, és fagyit a gyerekeknek. Közben
Leanne barátai is gyülekezni kezdtek a lépcsőn, fiatalok és szépek voltak a gondosan elkészített
frizurájukkal, a ragyogó ruháikban, akár a pávák, a magas sarkú pántos cipőikben és a meztelen
vállukkal, ami – valljuk be – kissé merész vállalkozás volt egy májusi esküvőre. Izgatottan
rikoltoztak, megdicsérték egymás ruháját, és idegesen játszadoztak az apró retiküljükkel, a
cigarettájukkal és a konfettivel.
Mindig a szállító, soha nem a menyasszony, gondolta Issy kicsit szomorkásan.
– Elég ebből – jelentette ki Pearl, és lerántotta a kötényét. – Megyek, megölelem a
fiacskámat, és megmondom neki, hogy mostantól időnként találkozhat az anyukájával, mert a
Gonosz Nyugati Boszorkány az Óz, a nagy varázslóból munkába állt.
– Fogd be! – mondta Issy tréfásan. – Nem lesz vele semmi baj. Most pedig nyomás!
Pearl megpuszilta az arcát.
– Menj haza, és pihenj egy kicsit – mondta.
De Issy nem igazán érezte fáradtnak magát; csodaszép délután volt, és ez idegességgel és
nyugtalansággal töltötte el. Azt fontolgatta, hogy csak úgy felugrik egy buszra, és csavarog egyet,
amikor ismerős alakot pillantott meg a megállóban. A férfi épp lehajolt, és egy aprócska, vékony
fiú cipőfűzőjét igazgatta, a kisfiúnak felzselézett vörösesbarna haja volt, és az arcán csalódott
kifejezés ült.
– De én így akarom – követelődzött.
– Csakhogy így lehetetlen megkötni anélkül, hogy később hasra ne esnél benne! – A férfi
dühösnek tűnt.
– De én akkor is úgy akarom!
– Akkor legalább próbálj meg átesni a járókövön, és beperelhetjük az önkormányzatot.
Austin fölegyenesedett, és annyira meglepődött Issy látványától, hogy majdnem kihátrált
az útra.
– Ó, helló! – köszöntötte.
– Helló! – Issy szerette volna biztosan tudni, hogy nem vörösödött el. – Ööö… helló.
– Helló – mondta újra Austin, aztán csönd telepedett rájuk.
– Te ki vagy? – kérdezte udvariatlanul a kisfiú.
– Helló. Issy vagyok. És te ki vagy?
– Ezt a hülyeséget. Darny vagyok – hangzott a válasz. – Te is Austin egyik nyálas
barátnője vagy?
– Darny! – szólt rá Austin figyelmeztető hangnemben.
– Te is átjössz éjszakára, borzalmas vacsorákat főzöl, és hülye hangon sajnálkozol: „Ó,
milyen tragikus, hogy Darny elveszítette az anyuciját meg az apuciját, majd én gondoskodom
róla”, cupp, cupp, cupp, nyali-fali, nyali-fali, ne szólj hozzám, amikor ágyba kell menni?
Austin szerette volna, ha megnyílik alatta a föld, és elnyeli. Bár Issy nem tűnt
megbántottnak, sokkal inkább úgy nézett ki, mint aki mindjárt elneveti magát.
– Tényleg ezt csinálják? – kérdezte. Darny fortyogva bólintott. – Hát ez elég uncsinak
hangzik. Nem, én nem vagyok ilyen, az apáddal dolgozom, és itt lakom ebben az utcában, ez
minden.
– Ó! – mondta Darny. – Gondolom, ezzel nincs baj.
– Én is úgy gondolom – mosolygott rá Austinra. – Jól van?
– Jól leszek, amint ezt a tízévest valaki műtétileg levakarja rólam.
– Hahaha! – mondta Darny. – Ez nem igazán vicces – mondta Issynek. – Úgy teszek,
mintha nevetnék, és gyunyoros lennék.
– Ó! – mondta Issy. – Néha én is ezt csinálom.
– Honnan jön? – érdeklődött Austin.
– Igazából egész éjjel dolgoztam, gondolom, ezt örömmel hallja – mondta. – Egy
esküvőre szállítottunk a közeli városházára. És van egy új alkalmazottam. Fantasztikus… kicsit
gonosz, de egészébe véve…
– Ó, ez óriási – mondta Austin, és széles mosoly terült szét az arcán. Őszinte, igazi öröm
sugárzott az arcáról – jött rá Issy. – Nem banki szempontok miatt, hanem igazán.
– Most hová mész? – kérdezte Darny. – Azért kérdezem, mert mi az akváriumba
megyünk. Velünk jössz?
Austin felvonta a szemöldökét. Ez teljes mértékben példátlan volt. Darny minden felnőttel
tudatta, hogy nem kedveli, udvariatlan volt, hogy megelőzze a gagyogásukat. Olyasmi még soha
nem történt, hogy valakit önként elhívott volna valahová.
– Hát – habozott Issy. – Én arra gondoltam, hogy hazamegyek aludni.
– Világosban? – kérdezte Darny. – Valaki kényszerít rá?
– Tulajdonképpen nem – mondta Issy.
– Oké – biztatta Darny. – Akkor gyere velünk.
Issy Austinra nézett.
– Ó, talán nem kellene…
Austin tudta, hogy ez nélkülöz mindenféle szakmaiságot. Lehet, hogy Issy nem is akar
menni. De nem tehetett róla. Kedvelte. Megkéri, hogy tartson velük. És kész.
– Jöjjön – mondta. – Veszek magának egy frappucsínót.
– Ez vesztegetés – mosolyodott el Issy. – Azért, hogy halak nézegetésével töltsem a
szombatot.
Ebben a pillanatban a busz befordult a sarkon, és pár másodperccel később mind a hárman
fölszálltak rá.
Az akvárium csöndes volt – az első szép napsütéses hétvége sokakat sarkallt arra, hogy a
szabadban töltsék az idejüket –, és Darny teljesen belemerült a terráriumok és akváriumok
nézegetésébe; bámulta a kis, kiszámíthatatlanul cikázó halrajokat, a hatalmas őshalakat, amelyek
mintha a dinoszauruszok korából maradtak volna itt. Austin és Issy beszélgettek; halkan, mert a
csöndes, félhomályos, meleg föld alatti környezet halk, nyugodt hanghordozásra ösztönzött; apró
vallomásokra; valahogy a félhomályban könnyebb volt beszélgetni, hiszen alig láttak mást, mint
egymást. Issy hullámos fürtjeit hátulról világították meg a rózsaszínű, fénylő medúzák, és egy
tanknyi foszforeszkáló plankton csillámlott Austin szemüvegében visszatükröződve.
Issy megállapította, hogy a kávézóval együtt járó gondok és aggodalmak, melyek az
utóbbi hónapokban végigkísérték, mintha enyhültek volna ebben a különös, víz alatti
nyugalomban, ahol Austin Darny iskolai történeteivel nevettette meg, vagy az önsajnálat
legcsekélyebb jele nélkül elmesélte, milyen nehéz egyedülálló szülőnek lenni, amikor az ember
még csak nem is igazán szülő, és ezzel meghatotta. És viszont, Issy azon kapta magát, hogy a
saját anyjáról beszél. Ha a családja került szóba, általában arról beszélt, milyen fantasztikus a
nagyapja, és hogyan éltek együtt, ami olyan meghitten hangzott. De valahogy olyasvalakivel, aki
maga is tudja, milyen érzés egy szülőt véglegesen és visszavonhatatlanul elveszíteni, könnyebb
volt az anyjáról beszélni, aki ki-be táncolt az életében, és a saját boldogságát kergette, miközben
senkit se sikerült boldoggá tennie.
– Boldogok voltak a szülei? – kérdezte.
Austin eltűnődött. – Tudja, ezen soha nem gondolkoztam. Az ember szülei csak szülők,
ugye? Eszünkbe sem jut, hogy néznek ki, vagy hogy esetleg eltérnek az átlagtól, amíg mi magunk
felnőtté nem válunk. De igen, azt hiszem, azok voltak. Gyakran láttam, hogy megérintik egymást,
mindig egymás közelében voltak, fizikai értelemben is, fogták egymás kezét, egymás mellé ültek
a kanapén.
Issy gondolkodás nélkül lenézett a saját kezére. A körvonalait lágyan megvilágította egy
angolnákkal teli tároló nem messze Austin kezétől. Átfutott az agyán; vajon milyen érzés lenne,
ha ott és akkor hozzáérne Austin kezéhez? Vajon elhúzná? Szinte érezte, ahogy az ujjai
bizseregtek a várakozástól.
 – És persze ott volt a tény, hogy teljesen és tökéletesen ódonnak láttam őket, és volt egy
kisbabájuk, amikor a barátaik már sorra nagyszülők lettek. Szóval, tudja, valami nyilván
működött közöttük. Természetesen akkor úgy gondoltam, hogy ez gusztustalan…
Issy elmosolyodott. – Lefogadom, hogy nem igazából. Fogadok, hogy kezdettől fogva
imádta Darnyt.
Austin Darnyra nézett, aki tágra nyílt szemmel, hipnotikus állapotban bámulta a
tartályban köröző cápát.
– Természetesen így volt – motyogta Austin, és egy kicsit elfordult, a keze eltávolodott
Issyétől, aki hirtelen zavarban érezte magát, mintha túl messzire ment volna.
– Sajnálom – mondta. – Nem akartam tolakodó lenni.
– Nem arról van szó – válaszolta Austin kissé elfúló hangon. – Csak tudja… szerettem
volna megismerni őket. Mint felnőtt, és nem mint nagyra nőtt tinédzser.
– Ezek után kedvem volna fölhívni az anyámat – mondta Issy.
– Föl kellene hívnia – válaszolta Austin.
Ezúttal Issy fordította el a tekintetét.
– Megváltoztatta a telefonszámát – suttogta.
És Austin anélkül, hogy észrevette volna, mit csinál, megtette, megfogta a kezét, először
csak enyhén megszorította, de aztán nem volt kedve elengedni.
– Fagylaltot! – harsant egy hang odalentről. Riadtan elengedték egymás kezét. Túl sötét
van odalent, gondolta Issy. Akár egy night-clubban.
– A cápával beszélgetek – fontoskodott Darny. – Azt mondja, remek tengerbiológus lenne
belőlem, meg azt is, hogy jó lenne, ha ennék egy kis fagyit. Sőt azt mondja, ez nagyon fontos.
Hogy fagyit kapjak. Most.
Austin Issyre nézett, megpróbált olvasni az arcáról, de a félhomályban lehetetlen volt.
Hirtelen az egész helyzet rém ostobának tűnt.
– Ööö… fagyit? – kérdezte.
– Igen, kérek – válaszolta Issy.
Mindhárman leültek a folyó partjára, nézték az elúszó hajókat és a London Eye óriási
kerekét a fejük fölött, és annyira élvezték egymás társaságát, hogy Issy észre sem vette az idő
múlását. Amikor Darny végül lejött a mászókáról, és ragacsos kis kezével megfogta Issy kezét,
amit ő egyáltalán nem bánt – sőt örült neki (Austin megrökönyödött) –, és otthagyták a parkot, és
úgy döntöttek, hogy ritka kényeztetés gyanánt taxit fognak, hogy visszavigye őket Stoke
Newingtonba, Darny, miután megpróbált minden gombot megnyomni, összekucorodott a hátsó
ülésen, és Issy vállán álomba szenderült. Amikor Austin két perccel később odanézett, miközben
a taxi lassan vánszorgott a forgalomban, látta, hogy Issy is elaludt, fekete fürtjei
összegabalyodtak Darny szöghajával, az arca pirospozsgás volt. Austin egész úton őt nézte.
Issy képtelen volt elhinni, hogy tényleg elaludt a taxiban. Persze egész éjjel le sem hunyta
a szemét, de akkor is. Vajon kicsordult a nyála? Esetleg horkolt? Ó, istenem, ez rettenetes. Austin
csak udvariasan mosolygott, és elköszönt… Ó, te jó ég, akkor biztos, hogy horkolt, máskülönben
biztosan… biztosan kért volna tőle másik randit. Persze ez egyáltalán nem is randi volt, ugye?
Vagy az volt? Nem. Igen. Mégsem. Újra eszébe jutott a pillanat, amikor Darny megfogta a kezét.
Hihetetlen, mennyire vágyott rá, hogy a férfi ne engedje el. Beillesztette a kulcsot a zárba, és
felnyögött. Helena biztosan tudná, mit kell ilyenkor csinálni.
Meglátta magát a finom ötvösmunkával keretezett tükörben, ami az apró előszobában állt
a virág- és ágmintás tapéta előtt, amelyre Issy rettentő büszke volt. Csak akkor jött rá, hogy egész
nap egy vastag, fehér, esküvői tortából származó lisztcsík volt a hajában.
– Helena! Lena! Szükségem van rád – üvöltötte, bevonult a nappaliba, és a hűtőhöz
masírozott, tudván, hogy van ott pár üveg maradék rozé. Aztán megtorpant, és megpördült. A
kanapén ott ült Helena. Mellette ült valaki, akit tudta, hogy ismer valahonnan. Pont úgy ültek,
mint akik hirtelen szétrebbentek, és próbáltak tökéletesen ártatlannak látszani, mintha épp nem
rosszalkodtak volna.
– Ó! – csúszott ki a száján.
– Helló! – mondta Helena. Issy tüzetesen megnézte. Lehetséges, hogy…? Nem, az nem
lehet. Lehet, hogy elpirult?
Ashok örült. Határozottan pozitív előrelépésnek tekintette, ha találkozott Helena
barátaival. Azonnal felpattant.
– Helló, Isabel. Örülök, hogy újra találkozunk – udvariaskodott, és megrázta a kezét.
Én…
– Ashok. Igen, tudom – mondta Issy. Sokkal jóképűbb volt, mint ahogy emlékezett rá,
most, hogy nem viselte az újonc kinézetű, rövid fehér kabátot. A fejét csóválta, és dühösen a
homloka tetejéig felvonta a szemöldökét, de Helena úgy tett, mintha észre sem venné.
– Tehát, mit is akartál kérdezni? – Helena megpróbált témát váltani.
– Ööö… nem érdekes – mondta Issy, és a hűtőszekrényhez ment. – Ki kér egy kis bort?
– A nagyapád telefonált – mondta Helena, amikor mindannyian letelepedtek a nappaliban.
Ashok jó társalgónak bizonyult, bort töltött, és akkor szólalt meg, amikor kellett.
– Ó, remek – mondta Issy. – Mi van vele? Azon kívül, hogy fekszik az ágyban.
– Tudni akarta, megkaptad-e a szódás krémfánk receptjét.
– Ah – mondta Issy. Megkapta. De az volt a helyzet, hogy már háromszor megkapta,
minden alkalommal ugyanazzal a reszketeg kézírással. De elfeledkezett róla.
– És – folytatta Helena – nem ismert meg a telefonban.
– Ó! – mondta Issy.
– Pedig elég jól ismer – mondta Helena.
– Tudom.
– Ugye, nem kell mondanom, ez mit jelent?
– Nem – mondta csöndesen Issy. – Pedig tegnap olyan jól volt.
– Ez egy hullámzó állapot – mondta Helena. – Te is tudod.
– Nagyon sajnálom – mondta Ashok. – Az én nagyapámmal ugyanez történt.
– És jobban lett? – kérdezte Issy. – Aztán minden újra olyan lett, mint volt, aztán megint
jól volt, éppolyan, mint kiskorodban?
– Ööö… nem egészen – vallotta be Ashok, és megkínálta Issyt még egy kis borral, de ő
hirtelen úgy érezte, hogy erőt vesz rajta a fáradtság. Mindkettejüknek jó éjszakát kívánt, és
bebotorkált az ágyába.
– Felhívom az otthont – mondta Issy a hosszú, luxusszámba menő lustálkodás után
másnap reggel.
– Jól teszed – helyeselt Helana. – Mit akartál kérdezni tegnap?
– Ó! – habozott Issy. – Nos. – Elmesélte az Austinnal töltött napját. Helena mosolya egyre
szélesebb és szélesebb lett.
– Hagyd ezt abba – szólt rá Issy. – Pearl pont ugyanígy néz, valahányszor Austin neve
előkerül a beszélgetésekben. Ti ketten nagyon egy húron pendültök.
– Nagyon vonzó férfi – jegyezte meg Helena.
– Akinek nagyon, nagyon sok pénzzel tartozom – mutatott rá Issy. – Biztos vagyok benne,
hogy ez nem helyes.
– De hiszen nem is csináltál semmit – mondta Helena.
– Neeeem…
 – Eltekintve a nyáladzástól.
– Nem nyáladzottam.
– Reméljük, hogy naggggggyon szereti a nyáladzást.
– Hagyd abba!
– Nos, legalább már látott a legnyálasabban. Ezután már csak jobb jöhet.
– Fogd be!
Helena kajánul vigyorgott. – Szerintem föl fog hívni.
Issy úgy érezte, gyorsabban ver a szíve. Ha róla beszélt, már az is a leg… nos, jó érzés
volt.
– Gondolod?
– Ha másért nem, hát azért, hogy kifizesd a tisztító számláját.
Austin valóban telefonált. Kedd reggel ez volt az első dolga.
Csakhogy ez nem olyan hívás volt, amilyet valójában szeretett volna. Senkit sem szeretett
ilyesmivel zaklatni. A ténytől, hogy pont Issyvel kell megtennie, arra gondolt, hogy bármilyen
édes a lány, és mindegy, mennyire érdekli, és mindegy, milyen szép, az ilyesmi egyszer s
mindenkorra értelmetlen, és nem keverheti össze az üzletet és a magánéletet, ez van. Ez meglepő
módon idegesítette, tekintve, hogy még föl kellett hívnia. Az sem sokat segített, hogy Darny
folyamatosan körülötte keringett, és azt kérdezgette, mikor találkozhat vele újra.
Akkor is meg kell tennie. Sóhajtott, és fölvette a telefont.
– Halló – mondta.
– Halló! – jött a vonal túloldaláról azonnal a barátságos hang. Hallhatóan igazán örült,
amiért fölhívta. – Helló! Austin? Milyen jó, hogy hallok magáról! Hogy van Darny? Mondja meg
neki, hogy megpróbáltam hal alakú süteményformát szerezni, hogy hal alakú süteményt süssek,
de úgy tűnik, senki nem szereti a halas süteményt, és nem találtam ilyesmit. Tudja, lehet, hogy
szeretnék a hal alakú sütit, érti, mire gondolok, csakhogy… gondolja, hogy a dinoszauruszos is
megteszi, és… – Issy tisztában volt vele, hogy túl sokat fecseg.
– Hm, jól, jól van. Nézze, Issy…
Issynek összeszorult a szíve. Ismerte ezt a hangszínt. Abban a pillanatban tudta, hogy
függetlenül attól, amit a szombaton történtekről gondolt, az nincs napirenden; Austin
újragondolta a dolgokat, persze ha valaha is úgy gondolta, ahogy ő. Oké. Vett egy mély
lélegzetet, összeszedte magát, letette a főzőlapátot, és kisimított egy hajtincset az arcából.
Meglepte, milyen mély csalódást érez; azt hitte, hogy már túljutott az összetört szív szindrómán,
de ez most sokkal fájdalmasabb volt, mint amikor a régi főnökére gondolt.
– Igen? – mondta éles hangon.
Austin mérges volt, és hülyén érezte magát. Miért nem mondhatja egyszerűen azt, nézze,
nem jönne el velem, tudja, egy italra? Valami jó helyre. Késő este. Valahová, ahol nem kell reggel
hétkor fölkelni, és senki nem pisil be az ágyba, ha megnézik a Ki vagy, doki?-t, és nem kell furcsa
időpontokban kicserélni az ágyneműt; valahová, ahol megihatnak egy pohár bort, és talán
nevetgélhetnek egy kicsit, és táncolhatnak, és aztán… Istenem. Legszívesebben pofon vágta
volna magát. Koncentrálnia kellett.
– Nézze – sikerült kinyögnie. – Röviden és tömören kellett fogalmaznia, biztos akart lenni
benne, hogy nem mond semmi oda nem illőt. – Mrs. Prescott telefonált…
– És?
Issy jó hírekre számított. A bevétel folyamatosan nőtt, és biztos volt benne, hogy Caroline
hatalmas változást hoz majd, már bebizonyította, hogy maga a megtestesült hatékonyság, amikor
épp nem sírja el magát, vagy nem sopánkodik a vajrendelés miatt.
– Azt mondja, volt valami… azt mondja, ki kell küldenie egy számlát, és maga nem
engedi.
– Nos, ezt már részletesen elmagyaráztam Mrs. Prescottnak – mondta Issy kimérten. –
Esküvői szívességet tettem egy barátomnak.
– Azt mondja, ezt egyáltalán nem említette. Azt mondja, a hiányzó alapanyagok
mennyisége úgy összesen körülbelül négyszáz süteményhez elegendő…
– Istenem, tényleg érti a dolgát – mondta Issy. – Ami azt illeti, négyszáztízre. Mivel
néhány összepréselődött.
– Ez nem vicces, Issy! Ez egy egész heti profitja!
– De esküvői ajándék volt! Egy barátomnak!
– A számlának akkor is ki kell mennie, ha komoly engedményt ad, akkor is. A
nyersanyagokat mindenképpen föl kell számolnia.
– Egy ajándékért nem – makacskodott Issy. Hogy merészeli, magával vitte, egész
szombaton nyugodt volt, és kedves, és most, három nappal később fölhívja, és azt hiszi, hogy
ledorongolhatja. Pont olyan, mint Graeme.
Austin dühös volt.
– Issy! Nem vezethet így egy vállalkozást! Egyszerűen nem! Hát nem érti? Egyszerűen
nem csukhatja be a boltot bejelentés nélkül, és nem ajándékozhatja el csak úgy a raktárállományt!
Az Apple sem osztogat ingyen iPodokat, magára is ugyanezek a szabályok vonatkoznak.
Pontosan ugyanazok.
– De mostanában sokkal nagyobb forgalmunk van – védekezett Issy.
– Igen, de új embert vett föl, és túlórát fizet – magyarázta Austin. – Lehet akár millió
vásárlója is naponta, ha nincs nagyobb bevétele, mint kiadása, akkor fejjel megy a falnak, és ott a
vége. Szombaton még csak ki sem nyitott.
Ez már minden határon túlment, és ezt mindketten tudták.
– Igaza van – ismerte el Issy. – Szombaton nyilvánvalóan hibát követtem el.
– Nem úgy értettem – mentegetődzött Austin.
– Én azt hiszem, igen – mondta Issy.
Mindketten hallgattak. Végül Issy szólalt meg először. – Ismeri a nagyapámat… Ő
egyszerre három pékséget üzemeltetett. Hatalmas mennyiségű kenyeret szállított Manchesterben.
Sikeres volt, és mindenkit ismert. Természetesen mostanra minden pénze elfogyott… Tudja, az
öregek otthonára. Sokba kerül, hogy megfelelően gondoskodjanak róla.
– Igen, tudom – mondta Austin, és Issy hallotta a hangjában a fájdalmat, de nem akart
együtt érezni vele.
– Szóval, amikor fölnevelt, híres volt; mindenki tőle vette a kenyeret. És ha valaki beteg
volt, vagy azon a héten nem tudta kifizetni a számlát, kisegítette, vagy ha egy éhes gyerek vagy
gyenge, beteg anyóka vagy egy öreg katona ment el a boltja előtt, mindig adott neki
péksüteményt. Mindenki ismerte. És hatalmas sikere volt. És én is ugyanezt akarom csinálni.
– És én úgy gondolom, hogy ez csodálatos – mondta Austin. – Biztosan remek ember a
nagyapja.
– Az – mondta Issy lelkesen.
– És az üzlet valóban így működött több száz éven át. De aztán jöttek a nagyfiúk,
hatalmas áruházakat építettek a város peremén, és dömpingárakkal dolgoztak, feltalálták a
központi elosztást, és bármennyire szerették az emberek a kis boltokat, és bármennyire ismerték a
kereskedőket, mégis a nagyáruházakba mennek vásárolni. Ez történik.
Issy hallgatott. Tudta, hogy a férfinak igaza van. Mire a nagyapja nyugdíjba ment, szinte
az összes helyi kisbolt bezárt, a városközpont szinte teljesen kihalt. Az emberek többé nem
akartak beszélgetni kenyérvásárláskor, nem, ha ez kenyerenként pár pennyvel többe került nekik.
 – Tehát, ha személyes szolgáltatásokat akar nyújtani, márpedig egy kis boltnak bele kell
számolnia a rezsiköltségébe a különleges szolgáltatások marketingjét is, akkor attól tartok, egy
kicsit keményebben kell küzdenie, mint a nagyapjának.
– Senki sem küzd olyan keményen, mint ő – dacolt Issy.
– Nos, az remek. Örülök, hogy örökölte a hozzáállását. De kérem, Issy, kérem!
Alkalmazkodjon a modern időkhöz.
– Köszönöm az üzleti tanácsadást – mondta Issy.
– Nincs mit – válaszolta Austin.
Mindketten nyugtalanul és idegesen tették le a telefont Stoke Newington két különböző
végén.
Issy meggyőzte magát, mennyire ostoba volt, amiért azt hitte, történt valami köztük a
hétvégén, és a szívére vette Austin szavait. Belevetette magát az üzletbe; időben fizette a
számláit, elvégezte a papírmunkát; arra használta Caroline óráit, hogy mindent megszervezzen és
korszerűsítsen. Még azt is megkockáztatta, hogy kicsikarjon magából egy mosolyt Mrs. Prescott
felé. Korán kelt, hogy megsüsse a süteményeket – az állandó kedvenceket, a narancsosat, a
citromost, a dupla csokist, eprest és vaníliást, és ráadásnak állandóan változó, új receptekkel
egészítette ki a menüt, hogy a törzsvendégek érdeklődését fenntartsa. A legtöbb újdonságot Doti,
a postás próbálta ki, akinek a látogatásai mindenki számára kínosak voltak, kivéve Pearlt, aki
ugyanúgy mosolygott rá, és ugyanúgy ugratta, mint bárki mást, aki az útjába került.
Caroline és Pearl folytatták az összetűzéseiket.
– Muszáj megtisztítanom az ablakokat – mormogta Caroline Issynek egyik nap kifelé
menet.
Pearl fintorgott. – Majd én megcsinálom.
– Ne, nem – vitatkozott Caroline. – Majd bejövök a szabadnapomon.
Így természetesen Pearl azonnal nekiesett, és lemosta az ablakokat.
– Azt hiszem, meg kellene mondanunk Issynek, hogy túl sok fahéj van a fahéjas
tekercsben, ugye? – mondta Caroline bizalmasan. – Majd én megmondom neki.
Így Pearl mindig úgy érezte, mintha ő lenne a helyettes. Egyik nap, amikor Pearl egyedül
volt az üzletben, Kate vonult be az ikrekkel.
– Megjöttem a rendelésért.
Seraphina rózsaszínű balettszoknyában volt. Jane kék kertésznadrágot viselt. Pearl
megpróbált arra összpontosítani, amit a nő mondott, de elterelte a figyelmét, hogy Seraphina
kikötötte a szoknyája övét, Jane pedig megpróbált belemászni, ugyanakkor a kertésznadrág
pántját átfűzte Seraphina apró vállán.
– Melyik az? – kérdezte barátságosan.
– A feliratos sütemények. Caroline azt mondta, briliáns ötlet, és hogy szól magának, hogy
készítse el.
– Tényleg? – kérdezte Pearl. Kate-et a klasszikus pearlös horkantástól csak az óvta meg,
hogy a két kislány hirtelen elesett.
– Seraphina! Jane! Mit műveltek?
A lányok belegabalyodtak egymás ruhájába, és hisztérikus nevetéssel gurultak ide-oda a
földön.
– Nem vagyunk Jane és Sufine! Mi Sufijane vagyunk!
Újra nevetésben törtek ki, a két egyforma szöszke fej összegabalyodott.
– Azonnal keljetek föl – kiáltotta Kate. – Különben te a büntetőlépcsőre ülsz, Seraphine,
te pedig, Jane, a büntetősarokba.
A két kislány lassan kiszabadította magát, és lógatták az orrukat.
 – Most mondja! – mondta Kate Pearlnek a fejét csóválva.
– Tündériek – mondta Pearl, akinek hiányzott Louis. Nem tudta elhinni, hogy hiányozhat
ennyire valaki, akivel pár órával ezelőtt még együtt volt. Néha, miután a kisfiú elaludt, bement
hozzá, és az éjszaka közepén megnézte, mert nem tudott reggelig várni.
– Hm – hümmögött Kate. – Tehát meg tudja csinálni?
– Megcsinálni mit? – kérdezte Pearl, aki a gondolatát is utálta, hogy Caroline elvállalt
valamit a nevében.
– Betűket akarok a süteményekre.
– Ó! – mondta Pearl. Időigényes, de talán felárat számolhatnak érte, gondolta. Hogy érné
meg máskülönben?
– Azt akarom, hogy profi munka legyen – figyelmeztette Kate. – Semmi amatőr
baromság.
És megéri Kate kívánságai szerint megcsinálni?
– Kapunk sütit, mami? – kérdezte Seraphina bájosan. – Elosztanánk.
– Szeretnénk elosztani – kiabálta Jane.
– Ne, drágáim, ez itt mind szemét – jelentette ki Kate szórakozottan.
Pearl sóhajtott. Kate elintézett egy gyors telefonhívást, Pearl közben ott állt, magában
Caroline-t és a barátait átkozta, végül Kate elfordult a telefontól.
– Rendben – mondta élénken. – Citromos muffinokat szeretnék narancskrémes bevonattal,
és „B-O-L-D-O-G- N-E G-Y-E-D-I-K- S-Z-Ü-L-E-T-É-S-N-A-P-O-T- E-V-A-N-G-E L-I-N-A”
legyen kirakva.
Pearl leírta. – Azt hiszem, meg tudjuk oldani – mondta.
– Jó – helyeselt Kate. – Remélem, Caroline-nak igaza volt magával kapcsolatban.
Pearl magában azt gondolta, hogy nem.
– Viszlát, ikrek – integetett.
– Vilát! – köszöntek az ikrek egyszerre, teljesen egyforma hangon.
– Valójában Seraph…
De Pearl már eltűnt a lépcsőn, hogy elújságolja a jó hírt Issynek.
Mindketten sokáig dolgoztak, hogy befejezzék a tortát, és Helena beugrott egy kis
csevejre és pletykálkodásra, akit könyörtelenül ugrattak Ashok miatt, de ő nem volt hajlandó
válaszolni a kérdéseikre, újra meg újra elterelte a szót, Benről kérdezte Pearlt, de ő is ügyesen
kitért, és Caroline-ra panaszkodott Issynek, aki egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy
meghallgassa. Helena és Pearl szép lassan elcsöndesedett, és csak nézték, hogyan dolgozik Issy.
Annyira ösztönös volt, amit csinált – nem méricskélte a hozzávalókat, szinte gondolkodás nélkül
dobta a nyersanyagokat a tálba, finom, laza csuklómozdulatokkal forgatta meg a keveréket, és
egyetlen szempillantás alatt kanalazta a huszonnégy tökéletes adagot a sütőformákba, amelyeket
úgy kent ki előtte, hogy közben oda sem nézett; megforgatta a cukrozott mázat, aztán fölverte, és
egy késsel alakította és formázta. Mindegyik sütemény tökéletes és ízletes miniatűr műremek
volt, már mielőtt elkezdte volna rájuk nyomni az egyes betűket. Helena és Pearl összenézett.
– Ez nagyon klassz – szólalt meg végül Helena.
Issy, aki teljesen elmélyedt a munkájában, most meglepve nézett föl. – De hiszen
mindennap ezt csinálom – jegyezte meg. – Ez ugyanolyan, mint amikor te összevarrod valakinek
a felhasadt karját.
– Én abban vagyok jó – erősítette meg Helena. – De az nem olyan fincsi a végén.
A sorba rakott sütik káprázatosan mutattak. Issy hazafelé menet akarta leadni őket Kate-
nek.
– Ezek jobbak, mint amit az a nő megérdemel – zsémbeskedett Pearl.
 – Viselkedj – mondta Issy, és kiöltötte a nyelvét.
Pearl egyik reggel épp nekilátott, hogy bemelegítse a szeszélyes kávéfőző gépet, mielőtt
beindul a reggeli csúcs, amikor rájött, hogy még meg sem nézte az előző napi postát.
– Ej, ké, há, hopp! – Louis ledobta magát az egyik bárszékre, amelyeket nemrégiben
sorakoztattak a kandalló elé, hogy valahol pótlólagos ülőhelyet biztosítsanak a vendégeknek,
amikor megtelik a cukrászda. A kisfiú kezébe nyomott egy csokis kiflit, és kibontotta a levelet,
amely a bölcsődéből érkezett. Aztán hitetlenkedve meredt a papírlapra.
Az ajtó csengettyűje csilingelni kezdett. Issynek egy cukorkereskedővel volt aznap reggel
találkozója, ezért kicsit később jött, így Caroline érkezett.
– Buens deez, Caline! – kiáltotta Louis, aki épp azt tanulta a bölcsődében, hogyan kell
különböző nyelveken köszönni, és ezt nagyszerűnek találta.
– Jó reggelt, Louis – artikulálta Caroline gondosan, mert úgy gondolta, hogy a gyerek
kiejtése borzalmas, és hogy ő az egyetlen, aki megóvhatja az alsóbb osztálybeli léttől. Szerette
volna, ha Pearl egy icipicit hálás, nem mintha tovább látott volna a hatalmas dél-londoni
örökségén, amely a vállára nehezedett. – Jó reggelt, Pearl.
Pearl egyetlen pillantásra sem méltatta. Hát ez nagyszerű, gondolta Caroline, aki azonban
hozzászokott a lányok közötti szóváltáshoz, amióta csak elküldték a rettentő feszültséggel terhes,
versengő lányiskolába, ahová egy nap tervei szerint majd Hermia is felvételizni fog. Abban az
iskolában elég jól megtanult mindent, amit tudnia kellett egy másik nővel való harcról. Úgy
tudott duzzogni, mint senki más, így ez egyáltalán nem aggasztotta. Átment egy váláson, a fenébe
is. És senki nem törődött vele.
De amikor megfordult, hogy felakassza a vízálló műanyag esőkabátját, észrevette, hogy
Pearl nem a szokásos, enyhén alattomos és gyanakvó tekintettel néz rá. Pearl egy levelet tartott a
kezében, a semmibe révedve – és sírt.
Caroline érezte, hogy föltámad benne ugyanaz az anyai ösztön, mint amikor valamelyik
kutyája beteg lett. Azonnal átvágott a termen.
– Mi az, drágám? Mi a baj?
– Mamma? – mondta Louis riadtan. Egyedül nem tudott lejönni a magas székről (ennek
megvolt az az előnye, hogy ha már odafent volt, nem tudta beledugni az ujját semmibe). –
Mamma? Brühü-brühü?
Pearl némi erőfeszítéssel összeszedte magát. Alig remegett a hangja, amikor válaszolt. –
Ó, nem, drágám. A mama nem brühüzik.
Caroline könnyedén megérintette a vállát, de Pearl csak arra volt képes, hogy remegő
kézzel odaadja a levelet, és elment a pult előtt, hogy levegye Louist.
– Gyere ide, kicsim – mondta, és széles vállán ringatta a kisfiú arcát, így nem láthatta a
szemét. – Így ni – zümmögte. – Minden rendben van.
– Én nem megy bölcsőde – közölte Louis meggyőzően. – Én marad mamma.
Caroline ránézett a levélre. Hivatalos pecsét volt rajta, az Északkelet-londoni Stratégiai
Egészségügyi Hatóságtól jött.
Kedves Mrs. McGregor!
A fia, Louis Kmbota McGregor nemrégiben orvosi vizsgálaton esett át a Stoke Newington
Kismackó Bölcsődében (13 Osbaldeston Road, London N16). A teszt eredménye azt mutatta,
hogy korához képest Louis súlya a túlsúlyos, illetve elhízott kategóriába esik.
Annak a gyermeknek az egészsége és erőnléte, aki már ilyen korai életkorban túlsúlyos
vagy elhízott, később súlyos károsodásokat szenvedhet. Az elhízás szívbetegséget, rákot,
terméketlenséget, alvási rendellenességeket, depressziót és korai halált okozhat. Néhány egyszerű
lépés a gyermek étkezési szokásainak javítására, valamint egy mozgásprogram biztosíthatja,
hogy a gyermeke, Louis Kmbota felnövekedjék, és kibontakoztassa képességei teljességét.
Megszerveztünk önnek egy találkozót Neda Mahet táplálkozási tanácsadóval a Stoke Newington
Orvosi Rendelőbe június 15-én…
Caroline letette a levelet.
– Ez a levél undorító – jelentette ki, és elfintorította az orrát. – Csupa borzalmas
hoppmester, túlgondoskodó, tolakodó, gonosz, átkozott, baloldali idióta.
Pearl pislogva nézett rá. Caroline ennél jobbat nem is mondhatott volna, hogy fölvidítsa. –
De… ez egy hivatalos levél.
És hivatalosan szégyen, gyalázat! Hogy merészelik? Nézd csak milyen imádni való ez a
kisfiú. Nos, lehet, hogy pufók, de ezt amúgy is tudod. Semmi közük hozzá. Akarod, hogy
összetépjem?
Pearl álmélkodással vegyes érzésekkel nézett Caroline-ra. – De hát hivatalos!
Caroline vállat vont. – Na és? Mi fizetjük az adót. Minél kevesebb kotnyeles, minden
lében kanál hivatalnokot alkalmaznak, aki ilyenekkel foglalkozik, annál jobb mindenkinek. Tehát,
téphetem?
Pearl ijedten bólintott, és közben engedetlennek érezte magát. Általában minden hivatalos
dologra gondosan odafigyelt. Az ő világában az ember azt tette, amit ezek a hivatalos levelek
mondanak, máskülönben rossz dolgok történnek. Csökkentik a juttatásokat. Új lakhelyet jelölnek
ki a számodra, és menned kell, bármilyen borzalmas hely is az. Jönnek, és ráteszik a mancsukat a
gyerekre, és ha nem tetszik nekik valami, biztos volt benne, hogy még a gyereket is elvihetik.
Megkérdezik, mennyit iszol, mennyit dohányzol, hány órát dolgozol, hogy hol a gyerek apja, és
ha akár egy apróságban nem felel meg, amit válaszolsz, akkor belátható időn belül még egy cipőt
sem fogsz tudni venni. Látta, hogy Caroline úgy tépi szét a levelet, mintha semmit sem jelentene
– csak valami ostobaság, amiről nem kell tudomást venni –, és ez meglepő változást indított el
benne. Még mindig mérges volt Caroline-ra, amiért nem törődött azzal a dologgal. De furcsa
módon felszabadultnak is érezte magát.
– Köszönöm – mondta csöndesen Caroline-nak, a hangjában bizonytalan csodálattal.
– Tudod – mondta Caroline, és kecsesen összesöpörte a darabokat –, te aztán nem úgy
nézel ki, mint aki hagyja, hogy ugráltassák.
Pearl visszaültette Louist a magas székre. Tényleg pufi? Kerek kis babaarca volt, és
imádni való pocakja, magas, kerek popsija, vaskos, puszilni való combja, és rövid, kövérkés
ujjacskája. Hogy lenne kövér? Hiszen tökéletes.
– Gyönyörű vagy – mondta, és ránézett. Louis bólintott. Az anyukája sokszor mondta ezt
neki, és tudta, mit kell válaszolnia, hogy édességet kapjon.
– Louis dönöjű – mondta, és vidáman, tele szájjal vigyorgott. – Ja! Louis dönöjű! Most
sütit.
Kinyújtotta pufók kezét, és intett.
– Mm – tette hozzá nyomatékosan, és arra az esetre, ha netán valaki figyelmen kívül
hagyta volna az utalást, megnyalta a szája szélét, és megdörzsölte a hasát.
– Louis szeret édesség.
Caroline még a saját gyerekeivel is ritkán mutatta ki az érzéseit – ha egyáltalán
elgondolkodott volna rajta, valószínűleg ingerlékenyként jellemezte volna a saját viselkedését –,
de most a széken ücsörgő Louis felé mozdult, aki óvatosan szemlélte. Általában szívélyes volt, de
nagyon is tisztában volt vele, hogy ez a nő soha nem adott neki édességet.
Caroline megbökte a dundi pocakját, és ő készségesen vihogott és tekergődzött.
– Gyönyörű vagy, Louis – mondta Caroline. – De ilyened nem kéne hogy legyen.
– Az csak babapocak – tiltakozott Pearl határozottan.
 – Dehogy, úszógumija van – mondta Caroline, aki szinte mániákusan szemlélte és
értelmezte az emberi testzsír változatait. – Ez nem helyes. És mindig süti van a mancsában,
amikor látom.
– De hisz növésben lévő szervezet – védekezett Pearl. – Ennie kell.
– Ez igaz – mondta elgondolkodva Caoline. – Csak nem mindegy, hogy mit.
A kopogtatás az ajtón felhívta a figyelmüket az első vevőkre – a munkásokra, akik Kate
házában dolgoztak az Albion Roadon. Kate Caroline-t hibáztatta, amiért a munkálatok lassan
haladnak, és túllépik a határidőt, szerinte egész nap kávéval és süteménnyel traktálta és arra
bátorította őket, hogy ott lófráljanak, és beszélgetéssel üssék el az időt, ahelyett, hogy haladnának
a munkával, és öt perc alatt bedobnák az otthonról hozott sajtos szendvicset a tetőgerendák alatt.
A bosszankodása egyre kényelmetlenebbé tette a csajos pletykálkodást.
Kiszolgálták a reggeli csúcsot, közben Louis vidáman köszöntötte a törzsvendégeket, akik
nehezen tudták megállni, hogy mentükben bele ne csíptek volna az arcába, vagy meg ne
dörgölték volna a puha, rövidre nyírt haját. Pearl lopva figyelte a kifakult antik tükörben. Az öreg
Mrs. Hanowitz, aki imádta a hatalmas bögre forró csokoládét és a hozzá illő kávés kalácsot,
persze úgy vakargatta meg a duci pociját, mintha kutya lenne – aztán a csokoládéja tetejéről a
szájába dugta a mályvacukrot. És Fingus, a vízvezeték-szerelő a nagy pocakjával és termetes
fenekével, amely kidudorodott a fehér overall szélén, pacsit adott a kis barátjának, és mint
mindennap, most is megkérdezte, hogy elhozta-e a csavarkulcsot, mintha az inasa lenne. Issy sem
segített a dolgokon, amikor megjött a kora reggeli megbeszéléséről, és nekilátott a sütésnek, de
előtte nem mulasztotta el, hogy oda ne menjen Louishoz egy ölelésért, és hangosan kijelentette:
„Jó reggelt, kis pifi-pufim.” Pearl a homlokát ráncolta. Tényleg az lett volna? Mindenki dundi
kedvence? De ő nem volt dédelgetett házi kedvenc. Ő emberi lény, és ugyanolyan jogai vannak,
mint bárki másnak. Caroline elkapta a pillantását, és az ajkába harapott. Nyilván nem akarja,
hogy a fia úgy járjon, mint ő, igaz? És Pearl aggodalma adott neki egy ötletet…
– Lehet, hogy igaza van – mondta Ben, és a konyhapultnál lebzselt. – Nemtom. Nekem
úgy tűnik, minden rendben van vele.
– Nekem is – mondta Pearl. Ben hazafelé menet „beugrott”, bár Stratfordban dolgozott,
ami a város másik végében volt. Pearl úgy tett, mintha Ben épp csak beugrott volna, Ben pedig
úgy tett, mintha nem akarna maradni éjszakára. Bár Pearl főztje már önmagában megérte. Pearl
ezt különösnek találta. Amikor még nem dolgozott, nem törődött igazán a főzéssel, csirke- és
halrudacskákon éltek. Most pedig, annak ellenére, hogy fáradtan érkezett haza, szívesen felültette
Louist a pultra, és összeütött valami vacsorát. Végül is jól főzött. Louis odavolt örömében.
A kisfiú egy pokrócba bugyolálva tántorgott el mellettük.
– Szia, Louis – mondta az apja.
– Én nem Louis. Én teknős – jött az elfojtott hang. Ben felvonta a szemöldökét.
– Ne kérdezd – mondta Pearl. – Egész nap teknős volt.
Ben letette a teáscsészét, és fölemelte a hangját.
– Van itt valahol egy teknős, aki szeretne kimenni és focizni egyet?
– Jeeeee – kiáltotta a teknős, felkelt anélkül, hogy levette volna a pokrócot, közben
beverte a fejét a tűzhelybe. – Au!
Pearl álmélkodva nézett az anyjára, Ben pedig kivitte a fiát.
– Ne éld bele magad – mondta az anyja. – Fölbukkan, aztán újra elmegy. Ne hagyd, hogy
a gyerek túlságosan megkedvelje.
Talán már most is késő, tűnődött Pearl magában.
KORPÁS-RÉPÁS MEGLEPETÉS SÜTI
1 ½ csésze teljes kiőrlésű süteményliszt
 ½ teáskanál szódabikarbóna
2 ¼ teáskanál sütőpor
¼ teáskanál só
¾ csésze zabpehely vagy búzakorpa
2 tojásnyi tojáspótló
1 csésze tejoltó adalékanyag
½ csésze barnarizs-szirup, ha van otthon
¼ csésze almaszósz
¼ csésze sáfrányolaj
1 ½ csésze reszelt répa
12-16 dkg összezúzott datolya
½ csésze mazsola
½ csésze felaprított dió vagy pekándió
– Csak szerettem volna kipróbálni valami újat – mondta Caroline, és megpróbált a
helyzethez illően szerénynek és segítőkésznek mutatkozni másnap reggel, amikor felbukkant a
Tupperware-dobozával. – Igazán semmiség, csak úgy összedobtam.
– Mi a csuda az, hogy barnarizs-szirup, ha van otthon? – érdeklődött Pearl a receptet
tanulmányozva. – Sáfrányolaj?
– Nagyon egyszerű beszerezni – füllentett Caroline.
– Ne nevezd „meglepetésnek” – javasolta Issy a válla fölött. Minden gyerek tudja, hogy a
„meglepetés” rejtett zöldséget jelent. Nevezd „fehér cukros csokoládés, karamellás gyönyörnek”.
– Egyszerű, egészséges étel – mondta Caroline, és megpróbált olyan képet vágni, mint
Jamie Oliver. Valójában ötórai rabszolgamunkába került a halvány krémszínű falusi konyhaasztal
mellett, miközben sűrűn káromkodott, mire sikerült rendesen összekevernie a tésztát és
összeragasztani a süteményt. Hogyan lehetséges, hogy Issy olyan átkozottul könnyedén dobálja
össze a hozzávalókat, és olyan műalkotásokat készít, amelyek légiesen könnyűek, és
szétolvadnak az ember szájában? Persze pokolian agyonfinomított hozzávalókat használ,
amelyek korán a sírba teszik az embert. De amikor Caroline összekeverte, és újra összedolgozta a
tésztát, egy kép élt a fejében – az ő teljes értékű kényeztetése kapósabb lesz, mint a cukros
szemét, és híres lesz; Caroline Friss Süteménye túlszárnyalja a Cupcake kávézót; a gyerekeket az
egész világon egészségesebb, karcsúbb életstílusra szoktatja… akkor nem lesz a személyzet
részmunkaidős tagja, nem bizony…
Pearl és Issy egymásra néztek, a kezüket a szájuk elé kapták.
– Nos? – érdeklődött Caroline, az alváshiánytól félig kómásan. A takarítónőjének sok
sikálnivalója lesz délelőtt. – Adj egyet Louisnak.
– Iden, lécci!
Pearl letette a kezét. – Jól van, mindjárt.
Issy leküzdötte az égető vágyat, hogy lekaparja a nyers répadarabokat a nyelvéről. És mi
az a pudingszerű utóíz, ami leginkább a brokkolira hajaz?
– Tessék, fiatalember. – Caroline Louis elé tartotta a dobozt.
– Ööö… most nem éhes – próbálkozott Pearl kétségbeesetten. – Tudod, próbálok egy
kicsit lefaragni a súlyából.
De Louis közben vidáman beledugta kövér kis mancsát a dobozba.
– Kösz, Caline.
– Köszönöm – javította ki Caroline, aki képtelen volt visszafogni magát. Ne mondd, hogy
kösz, mondd azt, hogy köszönöm.
– Nem hiszem, hogy pár pillanat múlva bármelyiket is mondaná – motyogta Pearl
Issynek, aki lopva kávét szürcsölt, és azzal öblögetett, így próbálta eltüntetni a borzalmas ízt a
szájából. Pearl egyszerűen bekapott néhányat Issy vadonatúj Victoria piskótás süteményéből,
hogy rendbe hozza a szájízét, és Issy egyetlen pillanatig sem hibáztatta ezért. Caroline
várakozással meredt Louisra.
– Ez sokkal jobb, mint a megszokott, ostoba, hagyományos süti, drágám – mondta
rendíthetetlenül. Louis elég magabiztosan harapott bele a muffin alakú tárgyba, de ahogy elkezdte
rágni, az arcára fokozatosan zavarodott, nyugtalan kifejezés ült ki, mint amikor egy kutya
műanyag újságpapírt kezd el rágni.
– Na látod, drágám – bátorította Caroline. – Fincsi, igaz?
Louis kétségbeesetten mutogatott az anyjának, aztán mintha csak valahogy oda lett volna
erősítve hozzá, hagyta, hogy leessen az álla, a szája tartalma kipotyogott, és szétporladt a földön.
– Louis! – sikította Pearl, és nekiiramodott. – Ezt azonnal hagyd abba.
– Fújj. Mammi! Fuuujj! Blargh blargh blargh! – nyilvánított véleményt Louis, a kezét
eszeveszetten a szájába tömve, hogy súrolni kezdje a nyelvéről az ott maradt süteménymorzsákat.
– Fújj, mami! Fújj, Caline! Fújj! – kiabálta vádlón. Pearl tejet adott neki, hogy
megnyugtassa, és Issy hozta a szemétlapátot és a seprűt. Caroline a magas arccsontja tetejéig
rózsaszínre pirulva állt.
– Nos – szólalt meg, amikor Louis végre megnyugodott –, szemmel láthatólag teljesen
tönkretette a sok szemét az ízlelőbimbóit.
– Hm – jegyezte meg morcosan Issy.
– Caline – mondta komolyan Louis, és előrehajolt, hogy nyomatékot adjon a
mondanivalójának. – Rossz süti, Caline.
– Nem. Fincsi süti, Louis – mondta Caroline szigorúan.
– Nem, Caline – ismételte Louis. Issy sietve közéjük vetette magát, mielőtt elfajult volna a
vita a negyvenéves és a kétéves között.
– Ez nagyszerű ötlet, Caroline – mondta Issy. – Abszolút óriási.
Caroline átható tekintettel végigmérte. – Még az enyém a recept szerzői joga.
– Ööö… persze … – mondta Issy. – Nyilván így van. Természetesen. Hívhatjuk Caroline
muffinjának, jó lesz így?
Caroline tétovázva nyújtotta át a sütemény maradékát (Issy nem akarta, hogy titokban
odaadja a vevőknek; tökéletesen megbízott Caroline-ban a pénz, a raktárkészlet és a munkaidő
dolgában, de szemernyit sem bízott benne abból a szempontból, hogy azt képzelte, ő ismeri a
legjobban a vendégek ízlését), de Issy ragaszkodott hozzá, hogy még kísérletezni kell vele, és,
hogy tényleg nem állt olyan jól össze, ahogy Caroline remélte. A tejoltó adalék nem volt olyan jó
a finom, szilárd állagú süteményhez, mint ahogy azt a természetes alapanyagokat forszírozó
szakácskönyv ígérte. Issy abban sem volt biztos, hogy a süteményt beteheti a komposztba,
amelyet a Hackney City Farmnak szánt, de azért végül feltűnés nélkül beledobta.
A süteménynek két azonnali pozitív hatása is volt: egy dologban Caroline-nak tökéletesen
igaza volt. Van piaca az „egészséges” süteményeknek.
Caroline muffinjának Issy által módosított változata: mazsolás és áfonyás muffin egy kis
almaszósszal, kis sütőformákban tűzoltóautóval és rózsaszínű esernyővel a tetején azonnal
megragadta az anyukák figyelmét, akik aggódtak, nehogy a csemetéik naponta egyszer
beleragadjanak a cukormázba, és Issy minden héten hűségesen hozzátett egy kiló répát a
készletrendeléshez, aztán minden este hazavitt belőle valamennyit. Caroline tényleg azt hitte,
hogy a süteménybe tette. Helena és Ashok, aki gyakorlatilag beköltözött (Helena elmagyarázta,
hogy az orvos egyszemélyes albérlete sok kívánnivalót hagyott maga után, és ez akkor is így lett
volna, ha történetesen kutya, menyét vagy patkány), rengeteg levest evett. De Issy nem tudott mit
kezdeni az oltóanyaggal.
A másik pozitívum az volt, hogy Louis ezentúl gyanakodással viszonyult minden
süteményhez a cukrászdában, és visszautasította a második reggelit. Ez egyáltalán nem ártott
neki, és mivel Caroline egyre több órát dolgozott, és Louis mindennap szökdécselve ment az
anyjával a buszmegállóba, a pluszsúlya szinte észrevétlenül leolvadt. Mindez nem érdekelte
Pearlt és Caroline-t, akik mindentől függetlenül vidáman összetépték az egészségügyi hatóság
levelét.
Három héttel később Pearl arra ment be az üzletbe, hogy Caroline mozdulatlanul a pult
fölé görnyed.
– Mi a baj?
Caroline mereven állt, akár a bot, és nem válaszolt.
– Mi történt, szívem?
– Én… én jól vagyok – dadogta Caroline.
Pearl gyöngéden, de határozottan megfordította.
– Mi történt?
Caroline mindig tökéletesen sminkelt arcát könnyek szántották, a szemfestéke drámaian
lefolyt az arcán.
– Mi az? – kérdezte Pearl, akinek ismerős volt az érzés, hogy a szeretett férfi elvesztése
miatt érzett fájdalom a legváratlanabb pillanatokban hasított belé, még akkor is, ha már napok óta
nem is gondolt rá. Mint amikor a busz, amelyen utazott, elhaladt a Clapham park előtt, és eszébe
jutott az a piknik, amit ott tartottak, akkor épp Louisszal volt várandós, és élvezte, hogy látszik
rajta a terhesség, bár a cicije hatalmasra duzzadt (Bennek persze tetszett). A parkban ültek, csirkét
ettek, és Ben arról beszélt, milyen lesz a fia, mi lesz, ha felnő, ő pedig felnézett a kék égre,
biztonságban érezte magát, és olyan boldog volt, mint máskor soha. Most már nem járt a parkba.
Caroline alig kapott levegőt, és a nadrágja cipzárjára mutatott. Nagyon szoros, cigaretta
szárú nadrágot viselt, ami szemmel láthatólag drága volt. A cipzár szétrepedt, és ráadásul a gomb
is leszakadt a tetején.
– Nézd! – jajveszékelt. – Ezt nézd meg!
Pearl hunyorogva megvizsgálta.
– Szétrepedt a cipzár… csak nem kapkodod be titokban a gyömbéres sütiket, amikor nem
látjuk?
– Nem! – tiltakozott Caroline nyomatékosan. – Határozottan nem. Beakadt az ajtóba.
– Ha te mondod – vont vállat Pearl, aki egész mulatságosnak találta Caroline mániákus
tartózkodását. – Tehát, mi a baj?
– Ez egy Dolce Gabbana Cruise 10-es – válaszolta Caroline, de a kifejezés egyáltalán
semmit nem jelentett Pearlnek. – Én… úgy értem, több száz fontba kerül egy ilyen.
Pearl arra gondolt, hogy könnyedén beszerezhetne egy ilyet egy tízesért a Primarkban.
– És én nem… többé már nem vehetek ilyet. Ez a helyzet. A gazember azt mondja, nem
fedezi a jelenlegi életszínvonalamat. – A hangja végül zokogásba fulladt.
– Kénytelen leszek… tucatárut hordani. – Caroline egyre hangosabban zokogott. – És
saját magam festhetem a hajamat!
Pearl nem értette a problémát. – De hát ezzel nincs semmi gond. Tudod, mit szoktak
mondani, amíg fedél van a fejed fölött, és van mit enned…
– Soha nincs elég ennivalóm – jelentette ki Caroline dacosan.
– Hadd nézzem meg – mondta Pearl. – Ez csak egy szétrepedt cipzár. Nem tudjátok
megcsinálni a Varrás és a Csajok szakkörben?
– Haha! – nevetett fel Caroline. – Nem. Ott csak patchworkot készítünk, meg pletykálunk,
nem varrunk igazából.
– Nos, én rendbe tudom neked hozni – mondta Pearl. Caroline sűrűn pislogott a nagy, kék
szemével.
– Tényleg? Igazán megtennéd?
– Különben mit csinálnál vele?
Caroline vállat vont. – Gondolom… vennék egy másikat. A régi időkben. Természetesen
elvinném a turkálóba.
– Hát persze, elvinnéd – mondta Pearl, és megrázta a fejét. Egy több száz fontos nadrágot
kihajítana egy cipzár miatt. Megbolondult a világ.
Megszólalt az ajtócsengettyű, Doti, a postás érkezett a szokásos, bizakodó mosolyával.
– Helló, hölgyeim – köszönt udvariasan. – Mi folyik itt?
– Caroline kihízta a nadrágját – mondta Pearl, aki képtelen volt visszafogni magát.
– Ó, az jó – mondta Doti.
– Mégis, mi ebben a jó? – hadarta Caroline.
– Elkelne egy kis husi a csontjaira – közölte Doti. – A sovány nők… szomorúak. Ennie
kéne ezekből a finom süteményekből.
Caroline összevonta a szemöldökét. – Én nem tűnök szomorúnak. Cheryl Cole
szomorúnak tűnik? Jennifer Aniston szomorúnak tűnik?
– Igen – mondta Pearl.
– Nem tudom, kik azok – válaszolta Doti.
– Csak formában vagyok, ez minden.
– Nos, maga csinos – mondta Doti.
– Köszönöm – mondta Caroline. – Bár nem hiszem, hogy a postástól kéne divattanácsokat
kapnom.
– Mi, postások, elég tájékozottak vagyunk – mondta Doti minden sértettség nélkül, és
letett néhány levelet a pultra, Pearl pedig elé tett egy csésze presszókávét. Egymásra
mosolyogtak.
– Maga viszont – mondta Doti, és benyakalta a kávéját, hogy bátorságot gyűjtsön –, maga
viszont gyönyörű.
Pearl mosolyogva köszönte meg a bókot, miközben Doti távozott, Caroline-nak pedig
tátva maradt a szája.
– Mi van? – kérdezte Pearl, és még mindig annyira örült Doti bókjának, hogy nem zavarta
Caroline nem túl hízelgő megdöbbenése. – Nem hiszed, hogy komolyan gondolta?
Caroline tetőtől talpig végigmérte a kerekded csípőjét, a nagy seggét, a háta és a dereka
hajlatát.
– Nem – válaszolta olyan alázatos hangon, amilyet Pearl még soha nem hallott tőle. –
Nem. Te tényleg gyönyörű vagy. Az én hibám. És még csak észre sem vettem. Én nem – tette
hozzá egyre gyászosabb hangon –, általában nem túl sok mindent veszek észre.
Pearl hazavitte Caroline nadrágját, a helyére illesztette a cipzárt, visszavarrta a gombot,
felhajtotta a lógó szegélyt, és kicsit csalódott volt a több száz fontos nadrág varrásának minősége
miatt, Caroline pedig olyan őszintén hálás volt, hogy egy héten kétszer is fölvette a nadrágot, ami
az ő esetében rekordot jelentett, és majdnem négy teljes napig nem piszkálta Louist a kiejtése
miatt, míg azt nem mondta: „ugyi”, és akkor már nem bírta tovább.
 Tizennegyedik fejezet

A VILÁG LEGJOBB SZÜLINAPI TORTÁJA

12 dkg puha Breston vaj, habosra verve
22 dkg fehér porcukor, átszitálva
4 nagy, friss háztáji tojás, felverve
17 dkg önkelesztő liszt
17 dkg sima liszt
1 csésze friss tej
1 teáskanál vaníliaaroma
Cukormáz
12 dkg Breton lágy vaj, habosra verve
44 dkg porcukor
1 teáskanál vaníliaaroma
6 cl tej
2 teáskanál rózsaaroma
Kenj ki három kis süteményestepsit. Habosítsd fel a vajat, míg olyan sima nem lesz, mint
egy gyerek pofija.
Nagyon fokozatosan add hozzá a cukrot. Ne kavard úgy, ahogy szoktad, Isabel. Ennek
levegősnek kell lennie: igazán levegősnek. Add hozzá a gabonaféléket, a habverővel keverd bele.
Lassan add hozzá a tojásokat. Jól verd fel.
Keverd össze az átszitált lisztet, adj hozzá egy kis tejet és vaníliát; aztán egy kis lisztet,
egy kis tejet, egy kis vaníliát és így tovább. Ne siess. Ez a te születésnapi süteményed, és te
nagyon különleges vagy. Megérdemelsz egy kis időráfordítást.
Süsd 20 percig 180 °C-on/gázsütővel a 4-es fokozaton.
A cukormáz elkészítésekor add hozzá a porcukor felét a vajhoz. Adj hozzá tejet, vaníliát és
rózsaaromát. Keverd össze alaposan, add hozzá a maradék cukrot, míg a máz eléri a kívánt
halmazállapotot.
Vond be cukormázzal a torta rétegeit és a tetejét. Tegyél rá gyertyákat. Ne túl sokat. Hívj
barátokat. Amennyit csak tudsz.
Fújd el a gyertyát, és közben kívánj valamit. Ne áruld el senkinek a) a kívánságodat, b) a
receptet. Vannak dolgok, amelyek különlegesek, akárcsak te, drágám.
Szeretettel, nagypapi
Issy kifüggesztette az ablakba a születésnapi kártyát. Június 21-én olyan erősen sütött be a
nap az üzletbe, hogy Issy érezte, amint a bőre rózsaszínűre pirult, és eltűnődött, vajon le lehet-e
sülni az üvegen keresztül. Idén kétségtelenül csak ezzel a módszerrel tehet szert némi színre.
– Kitört a nyár, és én észre sem vettem – mondta.
– Hm – jegyezte meg Pearl. – Én mindig észreveszem. Utálom az olyan időt, amikor nem
hordhatok harisnyanadrágot. A remegő hájaim nem tudják, mihez kezdjenek, és különböző
irányokba kezdenek mozogni. Remélem, újabb hideg nyárnak nézünk elébe.
– Ó, nem, dehogy! – mondta Issy elképedve. Kint akarunk lenni, mert a vendégeink
évekig ücsörögnek nálunk. Szégyen, hogy nem kaphatunk engedélyt alkoholárusításra.
– Alkoholisták és cukorfüggők – mondta Pearl. – Hm. Egyébként ez nem lesz jó. Az ablak
mellett álló asztal felé intett, amit épp négy idős férfi foglalt el.
– Ó, igen – kuncogott Issy. – Különös dolog ez. Egyik nap két öregember cammogott be
az ajtón, egészen későn. Őszintén szólva, egy kissé ittas csavargóknak tűntek. Volt már egy helyi
csavargójuk, Berlioz, aki rendszerint pár apró-cseprő falatra és egy csésze teára nézett be
hozzájuk, amikor nem volt nagy forgalom (Pearl alkalmanként megengedte, hogy kiürítse a
jótékonysági dobozt, de Issy erről nem tudott, és Pearl meggyónta a lelkipásztornak, és úgy
döntöttek, hogy hallgatnak róla), de ezek a fickók újak voltak.
Az egyikük odacsoszogott.
– Ööö… két kávét kérek – kérte károgó, cigarettától rekedt hangon.
– Máris – mondta Issy. – Kér valamit mellé?
A férfi kihúzott egy vadonatúj tízfontos bankjegyet, és a zsebéből kipottyant Austin
névjegykártyája.
– Nem – mondta. – Ó, de el kell mondanunk, hogy Austin küldött minket.
Issy hunyorgott egy kicsit, aztán eszébe jutott. Az iszákosok voltak a sörözőből, ahová
Austin vitte.
– Ó! – mondta meglepetten. – Elkerülte Austint; még mindig zavarban volt, amiért azt
hitte, a férfi érdeklődik iránta, és nem csak üzleti partnernek tekinti, és a dolgok azóta olyan jól
mentek, hogy a banknak nem volt oka panaszra. Azért néha gondolt rá, szerette volna tudni, hogy
van Darny. Azóta sem használta a dinoszauruszos sütőformát. És az új vendégekben sem volt
biztos.
De attól a naptól fogva hetente háromszor jöttek, és fokozatosan náluk rendezettebb
kinézetű alakok is csatlakoztak hozzájuk. Egyik nap, amikor épp rendet csinált körülöttük, Pearl
rájött, hogy nem hivatalos AA-találkozót tartanak. Issy a fejét csóválta, csodálkozott rajta, hogy
sikerülhetett Austinnak meggyőzni őket, hogy ezt tegyék. Megfogadta, hogy többé annak a
kocsmának a közelébe se megy. Gyanította, hogy a tulajdonos nem örülne neki túlságosan. Most
már körülbelül öt olyan hely volt, amit elkerült. Nem tudhatta, hogy azok a vendégek, akik most
Stoke Newingtonba jöttek süteményt venni, gyakran a többi bolthoz és kávézóhoz is felsétáltak a
főutcára. A tulajdonos pedig el volt ragadtatva, hogy végre megszabadult a vén iszákosoktól;
bevezette a wifit, megnyitotta a kirakatot, és élénk forgalmat bonyolított a bőséges reggelivel és
teával, amelyet egy fontért adott; a kuncsaftok sokkal elégedettebbek voltak, amiért egy világos,
pirítósillatú helyiségben ülhettek, ahol nem tanyáztak a kora reggeli iszákosok romjai. Issy
azonban továbbra is kitért az útjukból.
– A leghosszabb nap, az év leghosszabb napja – kántálta az egyik öreg. A többiek szívből
nevettek, és azt mondták, hallgasson, és ne folytassa a durva régi versikét.
– Ma van a napja? – kérdezte hirtelen Issy, és ránézett az órájára. Hirtelen, amint elmúlt a
pénzügyi év vége határideje, észrevétlenül tűntek tova a napok; és most végül a Cupcake kávézó
visszatért a régi kerékvágásba, és eltartotta magát. Úgy tűnt, a jelzálogtól eltekintve megvan a
lehetősége, hogy végre a saját fizetését is kitermelje. Ugyanakkor a sors iróniája, gondolta Issy,
hogy annyira összpontosított az üzletre, hogy hónapok óta nem vett magának semmit. Egyébként
is, bármit viselt, azt egész nap eltakarta a kötény, így aligha számított. Viszont igazán ideje lenne
befesteni a hajtövét, gondolta, miután megpillantotta magát a süteményespult tükrös sarkában.
Tíz évvel ezelőtt a kicsit elfuserált, különböző színű haj szexi, dögös és strandstílusú volt. Most
viszont megkockáztatta, hogy úgy néz ki vele, mint egy kiöregedett bolond. Fintorokat vágott a
torz tükörben. Honnan került az a barázda a két szemöldöke közé? Mindig ott volt? Néha olyan
arckifejezésen kapta magát, mint akinek túl sok gondolat cikázik a fejében, és mindig egy
lépéssel le van maradva. Kisimította a homlokát az ujjával, de a halvány vonal ott maradt; ez úgy
felkavarta, hogy miközben a saját arcát nézte, visszaköltözött rá ugyanaz a gondterhelt
arckifejezés. Felsóhajtott.
– Mi baj? – kérdezte Pearl, aki épp mintát rajzolt a csokis kapucsínó tetejére. Nem tudta,
miért imádják annyira a vendégek a kis virágokat a hab tetején, de így volt, és ő boldogan a
kedvükben járt.
– Hm. Semmi – mondta Issy. – Csak… közeleg a születésnapom, ez minden.
– Ó, kerek? – érdeklődött Pearl.
Issy ránézett. Vajon a harmincadikra gondol? Vagy a negyvenedikre?
– Szerinted hány éves vagyok? – kérdezte.
Pearl sóhajtott. – Nem tudok válaszolni az ilyen kérdésekre. Soha nem találom el
senkinek a korát. Sajnálom. Csak tévednék, és megsértenélek.
– Hacsak nem céloznál be valami alacsony számot – mondta Issy.
– Csakhogy az is sértő lenne, nem? Ha azt hinnéd, csak azért mondanám, hogy
huszonnyolc vagy, hogy hízelegjek neked.
– Tehát nem megyek el huszonnyolcnak? – kérdezte Issy szomorúan. Pearl széttárta a
karját.
– Mit kéne tennem, hogy témát váltsunk?
Issy sóhajtott. Pearl ránézett. Nem szerette, ha Issy szomorú.
– Mi van?
Issy vállat vont. – Semmi. Csak… Tudod. A születésnapom. Csütörtökön lesz. Csak…
váratlanul ért. Máskor soha nem felejtettem el a születésnapomat.
Issy felhívta Helenát.
– Figyu, Lena. Tudtad, hogy csütörtökön van a szülinapom?
Helena hallgatott.
– Ó, Issy, az három nap múlva lesz!
– Igen, tudom. És, képzeld, elfelejtettem.
– Talán inkább tagadásban vagy.
– Persze, persze, fogd be!
– Oké, csinálunk valamit a hétvégén? Csütörtökön éjszakai műszakom van, és egyszer
már elcseréltem, nem tehetem meg újra. Sajnálom.
– Semmi baj – mondta Issy, de lehangoltnak érezte magát.
– Csináljunk valamit vasárnap? Ashok sem lesz itt.
– Lehet, hogy vasárnapra elromlik az idő – mondta Issy, miközben tudatában volt annak,
hogy ez úgy hangzik, mintha keseregne. Különben pedig, mit várt? Elég sokszor figyelmen kívül
hagyta a barátait, hónapokon keresztül, míg beindította a boltot; most aligha panaszkodhat, hogy
nem dobnak el mindent abban a pillanatban, hogy tudomást szereznek az ő ünnepnapjáról,
amikor még az sem jutott eszébe, hogy egy üdvözlőlapot küldjön a gyerekük születésekor, vagy
amikor új házba költöztek.
A szokásosnál kissé élesebb hangon mondott nemet Felipének, amikor udvariasan bejött,
szokásához híven egy héten egyszer, hogy megkérdezze, adhat-e hegedűszerenádot a
vendégeknek. Issy tudta, hogy Stoke Newington bohém és egy kicsit egzotikus környék, de nem
volt meggyőződve róla, bölcs dolog-e egy vándor trubadúrt szabadítani a vendégekre, akik
csöndben élvezik a süteményüket és az újságokat. Felipe soha nem látszott egy csöppet sem
sértettnek vagy megbántottnak, csupán megfordult, játszott néhány hangjegyet, és továbbállt,
menet közben megbillentette fekete kalapját.
– Néha – mondta Pearl, és figyelte, ahogy vidám kutyájával a sarkában elmegy – úgy
érzem, nagyon különös szomszédság ez. És meg kellene nézned, én honnan jövök.
A nap csütörtök reggel még mindig sütött, és ez jó volt. Issy nagyot nyelt: önkéntelenül is
visszagondolt az elmúlt évre. Akkor munka után valamennyien kimentek egy sörözőbe, hogy
megünnepeljék a születésnapját, és rengeteget nevettek: ő és Graeme úgy tettek, mintha
kimennének elszívni egy cigit, pedig egyikük sem dohányzott, aztán ott smároltak a sikátorban,
mint a tinédzserek. Graeme egyébként egyáltalán nem volt sem romantikus, sem magamutogató.
Elképesztő este volt. Annyira boldoggá tette az ötlet, hogy a főnöke levette a lábáról, hogy teli
volt tervekkel, emlékezett vissza. Azt hitte… azt hitte, még az idén gyűrűt kap. Mindez most
nevetségesnek tűnt. Ostobaságnak. Graeme nyilvánvalóan nem gondol ma erre.
Issy tudta, mikor van Graeme születésnapja: szeptember 17-én. Ugyanúgy aláírta a
hivatali üdvözlőlapot, mint bárki más, de szerette azt gondolni, hogy különleges jelentést adott a
csókok sorának, amit Graeme neve alá írt: vagy legalább megérti, mit jelent. Szűz jegyű volt,
kényeskedő magatartással és némi maximalizmussal; ezt Issy tökéletesen tudta értelmezni. Issy
szerette megnézni Graeme horoszkópját, ettől oltalmazónak érezte magát, és a magáénak
tudhatta. De természetesen Graeme soha nem emlékezett Issyére. Egyszer még azt is mondta
neki, hogy szerinte a nők tök hülyék, ha ajándékokról és hasonló cuccokról van szó. Akkor se
érdekelné, ha még mindig együtt lennének. Issy sóhajtott.
Hirtelen azt kívánta, bárcsak ne említette volna a születésnapját senkinek, egyszerűen
tudomást se vett volna róla. Kínos volt Graeme és Ashok előtt, mintha rajtuk kívül nem lett volna
más barátja; és kiállhatatlan figyelmeztetés volt, hogy bármilyen keményen dolgozik, bármilyen
új arckrémeket vásárol, és hiába tény, hogy még mindig a Topshopban vásárol, az idő bizony
könyörtelenül halad. Beharapta a szája szélét. Nem. Nem fog ilyenekre gondolni. A harminckettő
az semmi. Egyáltalán semmi. Helena például egy kicsit sem aggódott a kora miatt, és már évek
óta harminchárom éves volt. Csak mert néhány barátja ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is
mindenhol illegesse a nagy lökhárítóját, csak mert Stoke Newington csinibaba anyukái sokkal
fiatalabbnak tűntek nála, amikor kipakolták magukat a drága kicsi Oliviákkal és Finnekkel.
Határozottan elrendezte az életét; határozottan jobb helyen volt, mint egy évvel korábban;
megfelelő munkával rendelkezett. Legalább a Cupcake kávézó boldoggá tette. Megcsörrent a
telefon. Egy picinyke, röpke pillanatig átfutott a fején, hogy talán Graeme az.
– Halló? – mondta az idős hang enyhén sercegve a vonalban. – Halló?
Issy elmosolyodott magában. – Papi!
– Remek napod van, drágaságom? – hallotta a nagyapja hangját. Gyengébbnek tűnt, mint
legutóbb; kifulladó, mintha napról napra gyengült volna; mintha egyre inkább fogyott volna az
ereje.
Issynek eszébe jutottak a pékségben töltött születésnapok. Nagypapa különleges, hatalmas
tortát készített, ami túl nagy volt neki és kevés barátjának, akik eljöttek hozzájuk, és
megkérdezték, hol van az anyja, vagy ha ott volt, akkor azt kérdezték, miért visel ágakat a
hajában, és miért ül némán, keresztbe tett lábakkal. Az egyik megalázó évben, amikor Issy
kilencéves lett, és az anyja a transzcendentális meditációban mélyedt el, azt mondta Issynek,
hogy ha elég keményen gyakorol, megtanulhat lebegni.
De többnyire kellemes emlékei voltak; a rózsaszínű cukormáz, a gyertyák, az elsötétített
lámpák, a nagypapa finomságokkal teli asztala – nem csoda, hogy olyan duci gyerek volt –,
mindenki beugrott a pékségbe, bedugták a fejüket az ajtón, és boldog születésnapot kívántak,
mert a büszke nagyapja jó előre figyelmeztette őket. Rengeteg ajándékot kapott – nem voltak
ezek nagy dolgok, csak filctollak, jegyzetfüzetek, apró-cseprő tárgyak, de úgy érezte magát, mint
egy gazdag hercegkisasszony. Ha valaki akkor azt mondja neki, hogy az ember lehet magányos a
születésnapján, el sem hitte volna. De most magányos.
Issy nagyot sóhajtott.
– Igen – füllentette határozottan. – Nagy bulit rendezek egy gyönyörű étteremben, és az
összes barátom ott lesz. Elmegyünk vacsorázni, és összeadták a pénzt, hogy fantasztikus
ajándékot vegyenek nekem. Nagyon igyekezett, hogy ne hallatsszon a bizonytalanság a
hangjában. Az, hogy dolgozni megy, kinyitja a cukrászdát, süt, kiszolgálja a vendégeket, kasszát
csinál, bezár, hazajön, répalevest eszik, tévét néz, lefekszik aludni. Ó, ne… Kopogtak az ajtón, és
azonnal tudta, hogy a csomagkihordó jött, meghozta az anyjától a szokásos, évente küldött doboz
kaliforniai bort. Nos, akkor még rosszabb a helyzet. Bort iszik, azután megy aludni, így biztosítja
magának a másnapi macskajajt.
– Papi, valaki csöngetett – mondta. – Mennem kell. De vasárnap korán fölkelek, és
meglátogatlak.
– Halló? Halló? – ismételgette az öreg a telefonba. Úgy hangzott, mintha rossz helyre
kapcsolták volna. – Halló? Hall engem? Kivel beszélek?
– Issy vagyok, papi.
– Hm. Issy. Ja, igen. Jól van – mondta.
Issy érezte, hogy a félelem jéghideg kézként markol a szívébe. A csengő újra hangosan
fölberregett. Ha nem nyit ajtót, akkor a kihordó elmegy, ő pedig mehet a csomagjáért a postára,
és ez sok idejét venné igénybe, amit most igazán nem engedhet meg magának.
– Mennem kell. Szeretlek.
– Igen. Hm. Persze. Igen.
Issy gyorsan magára kapta a ronda, de kényelmes köpenyét, és ajtót nyitott. Tényleg a
csomagfutár volt, egy doboz borral. Egyetlen szempillantásra, csak egy röpke pillanatra eszébe
jutott, hátha Graeme az… talán virággal… Nem. Különben is, mindenki úgy tudja, hogy egész
nap a kávézóban van. Aláírta az átvételt, és belekukucskált a dobozba. Na, ja, megint kaliforniai
vörös. Az anyjának azért mégiscsak tudnia kéne, hogy csak fehérbort és rozét iszik, nem?
Valahányszor elmentek valahová, soha, egyetlenegyszer sem rendelt vörösbort, mert attól
fejfájást kapott. Talán az anyja így akarja arra ösztönözni, hogy ne igyon túl sokat. Talán így
mutatja ki, hogy törődik vele.
Közben Edinburghban Graeme fölébredt a Malmaison Hotelben, és döntésre jutott.
Sokáig gondolkodott rajta, de most már tudta. Ellentmondást nem tűrő, energikus embernek
tartotta magát, ideje volt hozzálátni, hogy megszerezze, amit akar.
A cukrászdában Louis egy kicsit fölvidította, hatalmas öleléssel fogadta, és egy
képeslapot adott neki, amit ő rajzolt, és amit narancspacák tarkítottak.
– Köszönöm, csillagom – hálálkodott Issy, és élvezte a kis, ölelő karokat a nyaka körül.
Louis egy nedves, ragacsos puszit is adott neki. – Bódog szüjinapot, Issy néni – köszöntötte. – Én
öt!
– Te még nem vagy ötéves – mondta Pearl elnézően. – Te kétéves vagy.
Louis csintalan pillantást vetett Issyre, mintha közös titkuk lenne. – Én öt – mondta, és
nyomatékosan bólogatott.
– Hát én egy kicsit idősebb vagyok, mint öt – mondta Issy, megcsodálva a képeslapot,
amit ki is tett a kávézóban.
– Boldog születésnapot, főnök – mondta Pearl. – Felajánlanám, hogy sütök neked egy
tortát, de…
– Tudom, tudom – mondta Issy, és felkötötte a kötényét.
– Ezért… – folytatta Pearl. – Megfordult, benyúlt a táskájába, és kivett egy Tupperware-
dobozt. Issy kinyitotta, felsikoltott örömében, és a szája elé kapta a kezét.
– Nem mutathatjuk meg senkinek, aki bejön – mondta Issy.
– Nem – mosolygott Pearl. – Mert különben elszáll.
Bátortalanul összefűzött kis tortaforma volt. De nem piskótából készült, hanem egymásba
kapcsolódó burgonyaszirmokból, apró csecsebecsék hálójából, melyek a négyszögletes
burgonyaszirom-alapra voltak halmozva, és az egészet egy hulahoppkarika-torony koronázta
meg, aminek a tetejébe sültkrumpli-zászlót tűzött.
 – Néhányan elég furcsán néztek rám a buszon – jegyezte meg Pearl. – Sörélesztővel
ragasztottam össze.
Issy megölelte. – Köszönet – mondta szívből jövően, és érezte, hogy a hangja
elérzékenyül. – Mindenért. Én nem… nem tudom, hogy sikerült volna nélküled.
– Ó, te és Caroline már Tokióig terjeszkedtetek volna – mondta Pearl, és hátba veregette.
– Mi van velem? – vonult be Caroline. A lányok megfordultak, és ránéztek. Caroline
műszakja csak délben kezdődött, és ő soha nem keverte össze a műszakját.
– Igen, igen, tudom. Korán jöttem. Ma van a születésnapod? – kérdezte az elképedt
Issytől. – Oké, ez az ajándékom. Egy szabad délelőtt. Kiszerveztem az átkozott gyerekeimet.
– Úgy érted, hogy az iskolában vannak? – kérdezte Issy.
– Igen – mondta Caroline. – Pearly Gates, azaz a Mennyek Kapuja és én tartjuk a frontot,
ugye?
Issy tudta, hogy ez egy szeretetteljes becenév akart lenni Pearlnek, de azért érezte, hogy a
kolléganőjének égnek áll tőle a haja. Mindenki tudja, hogy a Mennyek Kapuja hatalmas nagy.
– Biztos?
– Természetesen – biztosította Pearl. – Tartjuk a frontot. Menj csak!
– De azt se tudom, mihez kezdjek magammal! – habozott Issy. – Idő saját magamra… Én
nem is tudom…
– Fél kettőkor vége, akkor kezdődik a reikiórám – mondta Caroline. – Szóval a helyedben
nem vacakolnék tovább.
A nap máris fölmelegítette Issy hátát, ahogy fölfelé baktatott az úton, furcsán könnyűnek
és szabadnak érezte magát – senki sem tudta, hol van! Föl kéne szállnia az Oxford Streetre tartó
buszra, és vásárolgathatna! Hm, lehet, hogy nincs is annyi pénze, hogy vásárolgathasson,
leellenőriztethetné Austinnal. Fogalma sem volt, hogy állnak a személyes pénzügyei. Szörnyen
kényelmetlenül érezte magát, hogy ilyesmi után kell érdeklődnie. Alighanem megint csak lecseszi
majd. De miért érdekelné? Semmiféle személyes kapcsolat nincs köztük, úgyhogy nem kell
emiatt izgatnia magát: csak egy hivatalos kérdést tesz föl neki. Austin százszázalékosan világossá
tette, hogyan is állnak egymással, és különben sem érdekli. Egy kicsit idegesítette, hogy az összes
kávézó előtt elsétált Stoke Newingtonban. Nem felejtette el, mi történt legutóbb. Rettenetes volt,
de azóta békén hagyták.
A fenébe is, ma ezzel sem törődik. A születésnapja van, és ha az összes kávézó előtt el
akar sétálni a főutcán, akkor el is fog. Fölszegte a fejét, remélte, hogy észrevétlen marad, hosszú
léptekkel rótta az utcát, gondosan kerülve a szemkontaktust mindenkivel, egy kicsit ideges volt,
ugyanakkor kihívó. Akár tetszik, akár nem, most már ő is a közösség része. Idetartozik.
Leült a bankkal szemben levő söröző újonnan kihelyezett asztalához. Talán egy nap ő is
rendel néhányat a kávézó részére: Eddig senki nem panaszkodott, amiért a vendégek a fa alatt
ülnek, de udvariatlanságnak érezte, és a vaskereskedő morcosan nézett rájuk, amikor a
legkülönösebb időpontokban elsietett mellettük. Issy kért egy kávét. Rettenetes volt, de csak
másfél fontba került. Ezt elfogadhatónak találta. Kilenc után tíz perccel bukkant fel, szokás
szerint sietett, az ingét kilógatta, és Issy önkéntelenül is észrevette, milyen jó segge van. Biztos a
napsütés tette. Általában nem foglalkozott az emberek fenekével, összehasonlítva Graeme
edzőteremben keményített hátsójával, amire szerinte néha már zavaróan büszke volt. Egyébként
meg nem Austin fenekét akarta nézegetni. Hivatalos kérdést akart föltenni neki, ez minden. Nem
mintha sóváran vágyott volna rá, hogy találkozzon vele, még akkor sem, ha a kék ing
fantasztikusan ment a kék szeméhez. Egyáltalán nem.
– Austin! – szólította meg bátortalanul, az újságjával integetve. A férfi megfordult,
meglátta, és először mintha nagyon megörült volna neki, aztán egy pillanatra gondterheltté vált.
Issy mérges lett. Nem akart olyannak tűnni, mint egy rémisztő zaklató.
Austin átment az úton. Magában bosszankodott, amiért annyira örül, hogy látja.
Természetesen csak üzleti ügyről van szó.
– Ne nézzen ilyen rémülten, üzleti ügyben jöttem – mondta Issy. – Könnyed
megjegyzésnek szánta, de most úgy érezte, rém furcsán hangzott.
– Hurrá – mondta Austin, és leült. Issy csalódott volt. – Oké, tehát igyunk egy kávét, és
nevezzem üzleti megbeszélésnek?
Issy figyelte, ahogy Austin felhívta Janetet. – Igen, elfelejtettem megemlíteni… igazán?
Dupla foglalásom van? Ó, kérem, mondja meg nekik, hogy rettenetesen sajnálom…
Issy megrázta a fejét. – Hogy birkózik meg magával Janet?
– Ilyen képeket vág – mondta Austin, és rémítően szigorú arckifejezést vett fel. –
Mondtam neki, hogy megfordul a szél, de oda se figyelt. Senki sem hallgat rám.
Megérkezett Austin kávéja.
– Ez a hely sokkal jobb lett – jegyezte meg.
– Tényleg? – mondta Issy, és a keserű maradékot kortyolgatta a poharából.
– Ó, istenem, igen, ez fényűző ahhoz képest, amilyet régen adtak.
– Szaván fogom – mondta Issy. Örült, hogy nem maradt köztük feszélyezett a hangulat.
Bár valószínűleg lehetett volna; azt gondolta, Austin nem igazán érdemelte meg, hogy kedves
legyen hozzá. Issy nem hozta szóba Darnyt. Az túl személyes lett volna. – Tudni szeretném…
van-e elég pénzem.
– Az attól függ – mondta Austin, a négy kanál cukrot kavargatva. Amikor észrevette, hogy
Issy bámulja, kidugta a nyelvét, és még egy cukrot tett a kávéjába. Néha Issy jelenlétében nem
bírt magával.
– Maga aztán fura egy banktanácsadó – sóhajtotta Issy.
– Én aztán nem. A többiek golfozni járnak, el tudja képzelni? Az aztán tényleg bizarr,
nem? Golf!
– Mitől függ? – kérdezte Issy.
– A pénz? Attól függ, mit akar vele csinálni. Azt tervezi, hogy mindent összepakol, és
visszavonul Dél-Amerikába?
– Megtehetném?
– Nem. Szóval, csak úgy példálództam, tudja?
– Értem – mondta Issy. – Én arra lennék kíváncsi… elmehetek-e vásárolgatni.
Issy nem sokkal a cukrászda megnyitása után a személyes számláját is áthelyezte Austin
bankfiókjához, mert olyan sokkal finanszírozta a kávézót, hogy ésszerűnek tűnt, ha mindent egy
helyen kezel. Furcsának érezte, hogy Austinnak olyan sokat kell tudnia a magánügyeiről a
bankszámlája állásához, amikor úgy tűnt, hallgatólagosan megállapodtak, hogy csak hivatalos
ügyben beszélnek.
– Attól függ, mit?
Issy hirtelen zavarba jött.
– Hát… az a helyzet… hogy születésnapom van.
Austin félig-meddig meglepetten, félig-meddig bűntudatosan nézett. – Isten éltesse!
Micsoda meglepetés! – mondta. – Ó, nem, várjon csak, ez egy kicsit álságosan hangzott. Tudtam
róla. Rajta van az összes kitöltött űrlapján – ismerte be, és egy kicsit ideges lett. – Ööö…
történetesen épp nemrégiben tettem az irattárba. Szóval. Valahogy így. Tudom. De nem akartam
nagy ügyet csinálni belőle, hátha nem szeretne róla tudomást venni. Tudja. Persze, természetesen,
ha mégsem így van, akkor: boldog születésnapot.
Erőtlenül elmosolyodott, de nem sikerült túl jól.
 – El kellett volna feledkeznem róla – ismerte be Issy. – Őszintén. Szar az egész.
Eltekintve a munkától. A munka jó. De ez azt jelenti – mondta hevesen –, mindez azt mutatja,
hogy az egész életemet a munkámra alapoztam, és nem találtam meg a munka és a magánélet
egyensúlyát! Vagyis minden érzelmi táplálékomat a munkából merítem, és soha nem leszek képes
továbblépni…
– Szerintem ez azt jelenti, hogy túl sok önsegítő könyvet olvas – mondta Austin.
– Ez igaz – mondta Issy, és egy kicsit megnyugodott. – Lehetséges, hogy így van.
– Igazán büszke lehetne magára és a mostani életére – mondta Austin. – Nézzen csak
magára, működik magában az üzletasszony.
– Tudom – ismerte el Issy.
– Mit csinált az előző születésnapján?
– Csak elmentem az irodai kollégákkal…
Austin összeráncolta a homlokát. – Látja?
– És maga, maga mit csinált a születésnapján? – kérdezett vissza Issy.
– Elmentem Darnyval a hot dog fesztiválra – válaszolt Austin.
– Kinek az ötlete volt?
– Nos, úgy emlékszem, Darnyé.
– Ó! És hogy sikerült?
Austin hunyorogva próbálta fölidézni az emléket.
– Jól, azt mondanám, a hot dog egy részét viszontláttuk. A járdára loccsant. –
Elmosolyodott. – De Darny szerint megérte. És még most is megvan az üdvözlőkártya, amit tőle
kaptam. Nézze csak!
Austin az öltönye zsebébe süllyesztette a kezét, és kotorászott egy darabig. Előhúzott
néhány tisztítószámlát, egy kis műanyag cowboyt és egy szavazási regisztrációs lapot.
– Pedig valahová ide tettem – mondta magának. – Megvolt. És fantasztikus. Darny rajzolt
egy képet rólam és magáról, amint egy hatalmas kakaszörnnyel küzdünk. És a hányástól
eltekintve pompás napunk volt. A gyomorrontást pedig fagylalttal kúráltuk ki.
– Okos dolog volt ez? – kérdezte mosolyogva Issy.
– Jobban rendbe teszi a dolgokat, mint gondolná – mondta Austin. – Egy-két dolgot még
meg kell tanulnia a szülőpótló mókáról.
Issy váratlan elhatározásra jutott. Oké, korábban visszautasította. És megesküdött
magában, hogy nem teszi ezt. Mégis valamiért idehozta a lába… Janetet is könnyedén
megkérdezhette volna a bankszámlaegyenlegéről. De nem így volt, igaz? Most pedig megteszi.
Megkérdezi. Nagyot nyelt.
– Ööö… – habogta –, lehetne, hogy maga… bár, gondolom, Darny, vagy esetleg
keríthetne egy bébiszittert? Vagy talán mégsem, nyilván nem, hülye ötlet, felejtse el, hogy
említettem.
– Micsoda? – kérdezte Austin, és úgy érezte, hirtelen égni kezd a füle, és ideges lesz.
– Ööö… nem számít – mondta Issy, és rádöbbent, hogy megint mélyen elpirult, és hogy
ez milyen régen nem történt meg. Vajon ezt tekintheti haladásnak?
– Mit? – Austin tudni akarta, hogy mit készült mondani. Gyötrelmes volt, hogy a lány így
kerülgeti a forró kását. De mit akart mondani? Mit akart valójában elérni? – Issy a padlót
bámulta, és olyan volt, mint aki kínlódik.
– Csak… azt akartam kérdezni, van-e kedve meginni velem valamit ma este, de ez
nyilván ostobaság, úgyhogy ne is törődjön velem. Csak azért vagyok ilyen hülye, mert szólnom
kellett volna a barátaimnak – és igazság szerint rengeteg barátom van…
– Örömmel hallom – vágott közbe Austin.
 – Mindegy, nem érdekes.
Issy siralmasan érezte magát, és az ölébe bámult.
– Rendben – mondta Austin. – Tulajdonképpen nagyon szeretnék. De ma este más dolgom
van.
– Ó! – mondta Issy, és föl se nézett.
Mindketten elnémultak. – Issy úgy érezte, porig alázták – mégis mi a fenét képzelt?
Meghívja egy italra a pénzügyi tanácsadóját? Miután egyszer már világosan a tudtára adta, hogy
nem érdeklődik iránta? És most, mintha csak még jobban a földbe akarta volna döngölni,
egyszerűen elfordult tőle, és ezek után évekig együtt kell dolgozniuk, s Austin azt hiszi, odavan
érte. Remek. Ez a nap egyre jobb. A világ legjobb szülinapja.
– Jobb, ha most megyek – szólalt meg csöndesen Issy.
– Oké – mondta Austin. Mindketten félszegen feltápászkodtak, és megfordultak, hogy
átmenjenek az úton.
– Viszlát – köszönt el Issy.
– Viszlát – mondta Austin. Aztán ügyetlen mozdulattal fölemelte a kezét, mintha meg
akarná puszilni Issyt, és ő ugyanolyan ügyetlen mozdulattal előredőlt, mielőtt végiggondolta
volna, hogy talán Austin nem is ezt akarja, és gyorsan újra kiegyenesedett. De túl későn, mert
Austin rájött, hogy Issy olyan társasági puszira készül, amit ő mindig kínosnak tartott, és
megpróbálta azt tenni, amit vártak tőle, és előrehajolt, hogy megpuszilja, de Issy épp félrefordult,
mert meggondolta magát, és véletlenül a szája szélén csattant az a puszi.
Issy hátraugrott, széles műmosoly jelent meg az arcán, hogy leplezze a megrökönyödését,
Austin pedig önkéntelenül a szája elé kapta a kezét.
– Viszlát! – mondta Issy újra élénken, és érezte, hogy lángba borul az arca, akár a nap, és
egy pillanatra szívfájdítóan érezte a meglepően puha ajkát az övén.
Austin aznap reggel a szokásosnál is szórakozottabb volt a megbeszélésen. Istenem, ez a
lány!
Issy végül nem ment vásárolgatni. Ehelyett vett egy krémsajtos, füstölt lazacos zsömlét és
egy kis üveg pezsgőt szívószállal – ami reggel talán egy kicsit túlzás, gondolta, de nem érdekelte
– és egy képeslapot, és kiült a parkba a ragyogó napsütésbe. Megpróbálta élvezni, hogy a mások
gyerekei boldogan kiáltoznak, kenyeret dobálnak a kacsáknak, és az enyhén bizsergető, ijesztő
érzést, ami rátört, valahányszor eszébe jutott Austin és a véletlen majdnem csók.
Sok barátja köszöntötte fel a Facebookon, ami bár nem volt pont olyan jó, mintha
mindenki eljött volna megünnepelni a születésnapját, de mégiscsak jobb volt a semminél, és a
telefonja minden egyes új üzenet alkalmával vidáman füttyentett. A szendvics után vett egy fagyit
is, lefeküdt a fűbe, nézte egy darabig a felhőket, és eltöprengett, hogy tényleg, az előző év során
hosszú utat tett meg. Ideje abbahagyni a morgolódást, és pozitívabban gondolkodni, de… nem.
Ez nem segít. Émelyegni kezdett a pezsgőtől, és hirtelen a forgalmas park kellős közepén, a zajos
emberek között rettenetesen magányosnak érezte magát.
– Fel a fejjel, drága – szólította meg Kate egyik kőművese.
Issy Pearlhez fordult. A cukrászda hátsó részében volt. Megint elküldte Caroline-t, mert
észrevette, hogy bonyolult történetet mesélt Pearlnek a Dominikai Köztársaságban töltött
nyaralásáról, amelyet néha megszakítottak a vevők, és Issy biztos volt benne, hogy Caroline azt
hiszi, hogy valamilyen teljesen elvarázsolt módon jó benyomást tesz rá, és megkedvelteti magát
vele, pedig a kettő közül egyik sem volt igaz.
– Kilenc.
– Kilenc mi? – kérdezte a kőműves, aki már a Smartiest ette le a fahéjas muffin tetejéről.
– Mm, ez szenzációs.
 – Kilencedszer jön be valaki azzal, hogy „fel a fejjel, drága”.
– És három „Lehet, hogy soha nem történik meg”, egészítette ki Pearl segítőkészen.
Issy körülnézett a cukrászdában. Kellemes sürgés-forgás volt; a parkból visszajövet
hirtelen ötlettől indíttatva vett egy csokor liliomot, hogy attól jobb kedvre derüljön, az illata
átjárta a helyiséget; még a nyitott ablak és a szélesre tárta ajtó ellenére is (ami teljesen
ellentmondott a tűzvédelmi szabályzatnak, amint Pearl felhívta rá a figyelmét, de olyan kis ideig
volt nyári idő), a kedélyesen csengő-bongó porceláncsészében a kávénak friss, nyárias íze volt.
Néhány új virágos tálat is munkába fogott, hogy útjára indítsa a pillekönnyű citromos és
narancsos piskótát a tetején kandírozott szeletekkel, amit a melegebb napokon úgy vittek, mint a
cukrot, ráadásul nagyon mutatósak voltak. Észrevette, hogy a két diák – akik az esős tavaszt a
disszertációjuk befejezésével töltötték az ingyenwifi segítségével – összebújt, és felváltva írtak és
csókolództak. Gyanította, hogy most már nem csak a wifin osztoznak. Szép dolog, hogy legalább
egyesek nem magányosak a születésnapján, gondolta gyászosan.
– Tehát, mi a baj? – érdeklődött a kőműves, és lassan kortyolgatta a kapucsínóját. Issy az
ajkába harapott. Kate móresre fogja tanítani. Nemrég „barátilag” megkérte Caroline-t, hogy ne
adjon nekik kapucsínót. Caroline elmagyarázta, hogy a költség–haszon elemzés szerint egyetlen
valamirevaló marketinges szakember sem működtetné ilyen alapon az üzletét, Kate pedig
elvesztette a türelmét, és a képébe vágta, hogy mielőtt az egész életét feladta a két hálátlan
gyereke miatt, üzleti mesterdiplomás volt, köszöni szépen, és nincs szüksége holmi exfeleségek
kioktatására, Issy pedig kénytelen volt közbelépni, mielőtt Kate máshová vitte volna a varrókört,
és elestek volna a bevételtől, amire nagyon is szükségük volt. Ugyanakkor ő is osztozott Caroline
megközelítésében, miszerint bárkit ki kell szolgálni, aki beesik az ajtón, függetlenül attól, hogy
mások szerint mit kéne tenniük.
– Elköltött tíz fontot, és csak ötöt keresett? – folytatta a kőműves.
– Ami azt illeti, épp most veszítettem el az egész családomat – jegyezte meg Issy a
szokásosnál ingerlékenyebben. De igazán, annyira bosszantó volt a megjegyzéseket hallgatni. A
kőműves megbántódott.
– Ó, ne haragudjon, nem úgy értettem – mondta Issy. – Csak éppen… ma van a
születésnapom. És szingli vagyok, a barátaim távol vannak, és egy kicsit egyedül érzem magam,
ez minden.
– Tényleg? – élénkült fel a kőműves, aki huszonnyolc éves lehetett, és helyes, huncut
arckifejezése volt. – Ha akar, jöjjön el velem és a haverokkal. Beülünk valahová egy kis italra.
Issy majdnem kibökte: „Csütörtökön? Kate dühös lesz”, de végül csak mosolygott.
– Hogyan? Én és egy csomó kőműves?
– Sok lánynak tetszene – mondta a fiatalember.
– Szerencsés napod van ma – mondta Pearl. – Hess, kőművesek! Kifelé a cukrászdából,
összekoszolják a szép tiszta padlómat.
– Ne tiltson ki minket a boltból, nagyi! – rimánkodott a kőműves. – Kérem!
De Pearl már hessegette is kifelé.
– Fejezze be annak a kedves hölgynek a házát, aztán vehet sütit. Értette?
– Az nem egy kedves hölgy! – tiltakozott a kőműves. Issy hajlott rá, hogy egyetértsen
vele, mivel Kate már több alkalommal szándékosan le-föl sétált az üzlet előtt, topogott a lábával,
és pufogott, amikor úgy érezte, a munkások túl sokáig lógnak náluk.
– Nem az a lényeg – szólt rá Pearl. – Fizetnek a munkáért, akkor el kell végezni. Utána
lehet tovább sütizni. Kifelé!
A kőműves rákacsintott Issyre. – Amennyire jó a sütemény, annyira pocsék a szíveslátás.
– Kifelé – mondta Issy. – Viselkedjen rendesen.
 – A „Rókák és Lovak”-ban leszünk. – kiáltotta a kőműves utolsó döfésként. – Fél öt után!
Pearl megrázta a fejét, és megfordult, hogy kiszolgálja a lányt az út túloldalán található
hivatalból.
– Komolyan mondom, majd én kiszolgálom őket.
Issy sóhajtott. – Nem tudom elhinni, hogy ez a legjobb ajánlat, amit ma kaptam – fordult
Pearlhöz. – Azért kösz. Nem szeretném elveszíteni Kate csoportját.
– Boldog születésnapot – mondta a lány a hivatalból, aki mindig úgy nézett ki, mintha
csak két órát aludt volna, és extra koffeinlöketre lenne szüksége mindenben, amit vesz, beleértve
a kávés süteményt is. – A születésnap baromság. Legutóbb Szellemvadászok maratont néztem a
tévében. Nem tudtam aludni – tette hozzá. – Kóros álmatlanságban szenvedek.
– Én is krónikus álmatlanságban szenvednék, ha a Szellemvadászokat nézném – jegyezte
meg Pearl.
– Ó, te jó ég – mondta Issy, és elszántan törte a fejét, mit csinálhatna még az éjszakai
tévénézésen kívül. – Egy ráadás löketet?
– Igen, kérek. Boldog születésnapot.
Issy nem túl lelkesen zárt be a nap végén; nem piszkálta a lemaradókat, akik a laptopjukat
babrálták, és nem nyalábolta fel az újságokat az újrahasznosításhoz. A háttérben maradt, mindent
előkészített a következő napra. Pearl ránézett.
– Most el kell mennem Louisért, oké?
– Persze.
– Nem akarsz… nem akarsz velünk vacsorázni?
Issy nem bírta elviselni, hogy Pearl szánakozzon rajta. Rájött, hogy ez nem valami szép
tőle; azt jelentette, hogy neki kellene sajnálnia Pearlt. De ez nem változtatott semmin.
– Nem, nem… illetve, igen, nyilván szeretnék – tette hozzá gyorsan. – Igen. De, tudod.
Nem ma.
Pearl bólintott. – Oké. Akkor szia!
Csilingelt az ajtócsöngő, és Pearl elment. Odakint gyönyörű délután volt, és az árnyékok
egyre nőttek. Csessze meg, gondolta Issy, kifelé fordította a ZÁRVA táblát, és bezárta az ajtót. Ez
nevetséges. Egész nap mást se csinált, csak búslakodott. Ideje befejezni. Gondolkodás nélkül
otthagyta a boltot, és újra fölment a főutcára. Egy kis butik nyílt nemrég, Caroline egyik barátja
vezette. Bár még mindig egy kicsit idegesítette a főutca, bement, csak hogy egy kicsit
körülnézzen.
Az üzletet egyszerűen 44-nek nevezték, szorosan egymás mellett lógtak a ruhák, csodás
és drága illata volt. Issy igyekezett, hogy ne bizonytalanítsa el a pult mögött ülő elegáns, szőke
eladónő a tökéletes vörös rúzsával és az ötvenes éveket idéző napszemüvegében.
– Helló – mondta. – Egy… ruhát keresek.
– Akkor a legjobb helyre jött – mondta a nő, és szakértő szemmel tetőtől talpig
végigmérte. – Estélyit? Vagy csak valami csinos, de visszafogott ruhát?
– Igen. Olyat. – Gyorsan körülnézett. – És nem túl drágát.
A nő felvonta gyönyörűen kiszedett szemöldökét. – Tudja, a minőségnek ára van.
Issy érezte, hogy egy kicsit megint elpirul, de a nő már hátra is ment. – Maradjon! –
kiáltotta, és Issynek a földbe gyökeredzett a lába ott, ahol volt, és körülnézett Aladdin
barlangjában – mesés élénk rózsaszín és mélyvörös sifon koktélruhák lógtak a falon, és úgy
néztek ki, mintha alig várnák, hogy valaki parfümben fürdesse, és táncolni vigye őket; fényes
lakkbőr kistáskák bókoltak, melyek csak akkorák voltak, hogy épp egy meghívó és egy rúzs
férjen el bennük, és hihetetlenül gyönyörű cipők. A sok szépség Issy eszébe juttatta, milyen régen
öltözött ki valamilyen alkalomra vagy valakinek a kedvéért.
 Az eladó egyetlen ruhával tért vissza.
– Jöjjön csak! – Beterelte egy apró próbafülkébe. – Megfelelő melltartót hord? Nem, azt
hiszem, nem.
– Maga pont olyan erőszakos, mint Caroline – állapította meg Issy.
– Caroline! Az a nő egy balek – mondta a bolttulajdonos. – Most pedig hajoljon le!
Issy megtette. Amikor fölegyenesedett, a puha, mohazöld szövet végighullámzott rajta,
akár a selyem, tökéletesen illett rá.
A lágy esésű ruha a domborulatoknál úgy állt, ahogy kellett, de kiemelte vékony derekát,
a szoknyarész pedig minden mozdulatára hullámzott, és ritmusosan lengett. A zöld szín kiemelte
a szemét, és csodás ellentétben állt a fekete hajával; a csónaknyak látni engedett egy csipetnyit a
fehér vállából, és a könyékig érő háromnegyedes ujj tökéletesen illett rá. Olyan volt, mint egy
álom.
Ó! – csodálkozott Issy, amikor meglátta magát a tükörben, és megpördült. – Ez nagyon
szép.
– Igen, gondoltam, hogy jó lesz – mondta a hölgy, a szemüvege fölött kukucskálva.
Nagyon is jól áll.
Issy elégedetten mosolygott. – Mennyibe kerül?
A nő mondott egy számot, ami majdnem – de azért nem egészen – több volt, mint amit
Issy valaha is álmodott, hogy kiad egy ruháért. De ahogy pörgött-forgott, és újra megpillantotta
magát, rájött, hogy nem hagyhatja ott. Nemcsak mert szép volt, igen, hanem azért is, mert amit
fizetnie kellett érte, abból egyetlen penny sem volt munkabér vagy hitelkártyahitel vagy valami
véletlenszerűen kapott összeg vagy lekötés. Ez az ő pénze volt, minden pennyért becsületesen
megdolgozott.
– Megveszem – jelentette ki.
Visszament a kávézóba, tudatában annak, hogy kirohant onnan, és azt hitte, anélkül, hogy
bezárt volna, de most boldogan tapasztalta, hogy be van zárva. Beengedte magát, újra beüzemelte
a kávégépet, hosszú, habos tejeskávét csinált magának, csokiport szórt rá, kiválasztott egyet a
megmaradt sütemények közül – egy chilis csokisat, ami valószínűleg túl újszerű volt a
vendégkörének, de akkor is csodás –, kikereste a délutáni lapokat, lerogyott a kanapéra, leszegte
a fejét, háttal ült az ablaknak, nehogy valaki meglássa a fotel karfája fölött, és azt képzelje, hogy
még nyitva vannak. Nem volt semmi dolga, nem volt senkije, így nem sietett sehová. Csak
üldögélt egy kicsit, ez minden. Nagyon kényelmes volt, ő pedig zsúfolt időszakon volt túl, még
ma este is rengeteg tennivalója akadt, alá kellett írni a biztosítást, leltárt kellett készítenie,
ellenőriznie kellett, nem küldött-e valaki virágot, és talán majd a kádban iszik az anyja borzalmas
borából, és…
Amikor Issy legközelebb fölébredt, az árnyékok hosszúra nyúltak az udvaron, a fa már a
cukrászdára vetette az árnyékát. Issy nagyokat pislogott, és először nem volt biztos benne, hogy
hol van. Ugyanakkor hallott valami ködösen ismerős hangot… igen, Felipe a hegedűjén játszott.
De miért zavartatja magát ilyenkor este, amikor már minden zárva van? Nem volt még másnap
reggel, vagy igen? Megnézte az óráját. Nem, csak másfél órácskát aludt. Akkor mi ez a zaj?
Megfordult, álmosan nyújtózkodott, és…
– Meglepetés!
Issy először azt hitte, újra elaludt, és most álmodik. Ennek nem volt semmi értelme.
Odakint, a szürkületben látta a kis tömzsi fát, az ágakra karácsonyfaégők füzérét szerelték. Az
égők világítottak; Narnia lámpásaira emlékeztették. De még meglepőbb volt, ami a fát körülvette.
Felipe meglehetősen zilált szmokingban és csokornyakkendőben a Somedayt játszotta, és
körülötte ott állt… mindenki.
 Helena ott volt, természetesen Ashokkal, aki átölelte a vállát, és úgy büszkélkedett vele,
mint egy porcelánkészlet utolsó megmaradt darabjával. Ashok szilárdan hitt benne, hogy az
elkötelezettség vitte az orvosi egyetemre és tovább a kemény vetésforgóba, és egy nap majd
tovább hajtja a sebészkarrier csúcsára. Elhivatottság kérdése az egész. Ugyanaz az ösvény
irányította Helenához. Végül, úgy tűnt, minden bejött. Próbált nem úgy vigyorogni, mint a
fakutya, de legbelül három méter magasnak érezte magát. Zac is ott volt a barátnőjével,
Norikóval. Pearl és Louis természetesen szélesen vigyorogtak, Hermia és Achilles közvetlenül
Caroline mellett izgatottan ugrált. De rajtuk kívül ott volt minden barátja – az igaz barátai. Ott
volt Tobes és Trinida a főiskoláról, Brightonból jöttek. Eljött Tom és Carla Whitstable-ből. És ott
volt Janey, bár teljesen kimerültnek tűnt, aki a barátja volt, a szerencsétlen játék óta a
gólyatáborban, és most sikerült elvonszolnia magát az újszülött babája mellől. Paul és John
szemmel láthatólag még mindig romantikus szerelemben; Brian és Lana, akikkel kapcsolatban
már teljesen beletörődött, hogy csak Facebookon tud beszélni, de még François és Ophy is eljött
a régi munkahelyéről… Issy szívét elárasztotta a szeretet. Ki akart rohanni a boltból, de rájött,
hogy becsukta az ajtót maga mögött, kénytelen volt körbetapogatódzni, hogy megtalálja a
kulcsot. A többiek még mindig odakint szívből kacagtak, és amikor végre beengedte őket,
belevetették magukat a magával ragadó „Boldog szülinapot” kórusba, és ezzel könnyeket csaltak
Issy szemébe, akár a figyelmes, kedves ajándékok, az ölelések és a csókok, amikkel köszöntötték.
– Ez az utolsó esélyed – mondta Zac félmosollyal. Ezentúl ne feledkezz meg a
barátaidról.
– Így lesz – mondta Issy sietve. Azok, akik korábban még nem voltak a kávézóban,
ámultak és bámultak, és Helena kinyitotta a ládányi pezsgőt, amit a házból cipeltek át, miután
háromnegyed órát lapítottak a gardróbban, mire rájöttek, hogy Issy nem jön haza. Pearl jött rá
elsőnek, és felhívta Helenát, aztán egymás után, kuncogva lopództak a kis térre. És most ideje
bulizni! Ráadásul tökéletes új ruha van rajta.
Felipe nagy sikerrel játszott, miközben a barátok, családtagok, vendégek és találomra
odakeveredett emberek (Berlioz is felbukkant, hogy egyen a rágcsálnivalóból) elvegyültek a
tömegben, és csevegtek. Csodásan langyos este volt, és a Cupcake kávézó lágy megvilágítása
összekeveredett a fán függő karácsonyfaégők és a gyertyák fényével, amelyeket Helena hozott, és
varázslatos fénybe borították az egész Körtefa közt, elvarázsolt hellyé változtatták,
magánparadicsommá, tele nevetgélő barátokkal, vidám köszöntésekkel, születésnapi tortával,
süteménnyel és muffinnal. Louis minden arra járóval táncolt, a társaság jókedvű zaja szárnyra
kelt a téglaházak között, a járókelők megcsodálták a csillogó fények kis oázisát a sötét ég alatt.
Régi barátokhoz illően, akik újra összejönnek, mindenki gyorsan becsípett, így mire
Austinnak végre sikerült elrendeznie Darnyt a bébiszitterrel, és úgy ítélte meg, hogy elmehet
otthonról (keresztbe rakta az ujját, és elmulasztotta megemlíteni a bébiszitternek, hogy hacsak
nincs doktorija a dinoszauruszokból, akkor valószínűleg nehéz estének néz elébe), Issy kipirult és
felpörgött, kisbabákról, barátokról, régi eseményekről, a cukrászdáról beszélgetett mindenkivel,
aki a vonzáskörzetébe került, függetlenül attól, hogy honnan ismerte az illetőt. Pearl hívta fel
Austint, és azt javasolta, hogy jöjjön el, ő pedig nem akarta megkockáztatni a haragját. Amikor
megérkezett, rögtön észrevette, hogy mindenki be van csípve egy kicsit. Így kénytelen volt
tovább játszani az okos banki tanácsadót. Felsóhajtott.
– Austin! – Issy felkiáltott, amikor meglátta, egy-két pohár pezsgő után fütyülve
mindenre. Kit érdekel, gondolta. Nem tetszett neki – és akkor mi van? De most itt van! Graeme
viszont nincs itt; nem is említette senki. Ez az ő születésnapja. Csinos volt a zöld ruhájában, sőt
hirtelen egészen gyönyörűnek érezte magát: teli boldogsággal, szeretettel, élvezettel. Ez olyan
parti, amilyet a nagyapja szeretett volna neki, és ő mindenkivel meg akarta osztani.
 Könnyedén odasétált hozzá. – Maga tudott erről! – mondta vádaskodva. Austin arra
gondolt, milyen csinos a hullámos hajával, az izgalomtól kipirult arcával és ajkával. – Maga
tudta!
– Nos, természetesen tudtam – mondta szelíden, és némi meglepetéssel fogadta, hogy Issy
köré fonta a karját. Biztos volt benne, hogy szerepel valami a banki szabályzatban arról, hogy ne
kerüljünk túl közel az ügyfelekhez. Persze soha nem olvasta el a kézikönyvet. Eszébe jutott a
reggeli célt tévesztett csók, és körülnézett. Egy nagyon sovány szőke nő kiéhezetten bámulta.
– Az ott kicsoda? – érdeklődött Caroline, és reflexszerűen elejtette Achilles kezét, aki
azonnal üvölteni kezdett, akár egy sziréna.
– Vonulj vissza – mordult fel Pearl.
Caroline kurtán fölnevetett. – Mi? Ő és Issy…
Pearl figyelmeztető pillantása elhallgattatta, de belül Caroline hitetlenkedett.
Austin mosolygott. – Pearl mondta. Nos, a mondta nem a megfelelő kifejezés, Pearl
inkább iderendelt. És ha Pearl mondja, hogy csinálj meg valamit…
Issy buzgón bólogatott. – Ó, igen. Már ha az ember tudja, mi a jó neki.
Pearl a helyiség másik felében állt, Issy barátaival diskurált, akik egy kicsit többet
meséltek az újszülött babájuk bélmozgásáról, mint amennyire kíváncsi volt, és felé pislogott. A
fény megcsillant Issy haján, ahogy lábujjhegyre állt, hogy hallja, mit mondott Austin; olyan
magas volt, és olyan rendetlen. Bármiről volt is szó, Issy nyitott szájjal hahotázott, és közben
megragadta Austin karját. Pearl mosolygott magában. Hát igen. Úgy gondolta, ez rendben van.
– Khm – mondta Helena, és hirtelen megállt Issy mellett. Issy kissé bizalmatlanul elugrott
Austintól.
– Igen? – kérdezte. Aztán: – Ó, Lena. Ez hihetetlen… Nem tudom elhinni, hogy mindezt
megszervezted. Én annyira, annyira, de annyira…
– Igen, igen – mondta gyorsan Helena. – Olyan keményen dolgoztál, és én tudtam, hogy
szeretnél emberekkel találkozni, ezért…
– Ez nagyon szép dolog volt tőled.
Helena nyomatékosan Austinra pillantott.
– Ó! – Issy érezte, hogy egyre vörösebb. – Ő itt…
– Maga Austin? – kérdezte Helena, maximális zavart okozva.
Nagyszerű, gondolta Issy, most már tudja, hogy beszélt róla.
– Helló.
– Helló – mondta Austin komolyan. Helena úgy vélte, Issy túl sokat beszélt a vöröses
hajáról, és nem beszélt eleget a káprázatos szürke szeméről és a széles válláról. Ez a fickó
mérföldekkel jobb pasi, mint Graeme. De nem akarta, hogy Issy túlságosan belebonyolódjon a
dologba, és megint csalódjon. Kétszer egy év alatt tényleg nyomasztó lenne.
– Kicsit többet kéne vegyülnöd – figyelmeztette Helena a piruló Issyt. – Ezek az emberek
hosszú utat tettek meg. Ő pedig az út túloldalán dolgozik.
Issy bocsánatkérően mosolygott Austinra.
– Ó, igen, gondolom…
– Adj Issynek még egy ital – utasította Helena Ashokot, és ő azonnal futott, hogy
intézkedjen.
– Alaposan ellenőrzés alatt tartod – mondta csodálattal Issy. – Azt hittem, olyan férfit
akarsz, aki mindenről gondoskodik, mint egy dögös Simon Cowell.
– Simon Cowell az a dögös Simon Cowell – jegyezte meg Helena morcosan, az olyan nő
arckifejezésével, aki belefáradt, hogy ismételgesse önmagát. – Egyébként, én is azt hittem – tette
hozzá.
 Ashok vetett egy pillantást Helena hátára a terem másik feléből. Olyan nőt szeretett, aki
tudja, mit akar.
– De néha nem lehet tudni, mi a jó az embernek. – Helena majdnem bocsánatkérően
lehalkította a hangját, és majdnem suttogva mondta. – Soha nem voltam ilyen boldog.
Issy megölelte.
– Köszönöm – mondta. – Köszönöm, drága barátnőm. Ez csodálatos. Egyszerűen
fantasztikus. Annyira örülök, hogy boldog vagy.
Elsietett, hogy trécseljen a hosszú utat megtett, sokat szenvedett barátaival, míg Austin az
árnyékban duzzogott, és Desszel, az ingatlanügynökkel társalgott, ami nem az volt, ahová
szerinte ennek a partinak vezetnie kellett volna, viszont a bébiszitter még nem csörgött rá, és ez
személyes rekordnak számított.
Fél tízkor hirtelen zörögni kezdett a zár. Helena arra számított, hogy a szomszédok jönnek
panaszkodni, és felkészült rá, hogy áttelepíti a bulit a lakásba, de a zörej a felnyíló bolti rács
ismerős hangja volt. Nem lehet ő, gondolta Issy. Nem létezik, hogy ilyen késő este még itt
legyen. De ő volt. A vaskereskedő ünnepélyes komolysággal és egy zombi sebességével bukkant
elő a tök sötét boltból, és Issy felé suhant. Issy elképzelte, hogy erősen viseltes keménykalapban
van, akár egy Dickens-hős. Ehelyett sötét, háromrészes öltönyt viselt, és zsebórát óralánccal. Issy
szívélyesen rámosolygott, és megkínálta egy pohár pezsgővel, amit visszautasított. Ehelyett elé
állt.
– Boldog születésnapot, kedvesem – mondta, és átadott neki egy kis, becsomagolt
dobozkát. Azután biccentett (meg kellett volna billentenie a keménykalapját, gondolta Issy
spiccesen. Vagy bevonni a kalapja csúcsát. Hű, abba kell hagynia az ivást.). Aztán eltűnt a kis
nyíláson át a sötét éjszakában.
Mindenki Issy köré gyűlt, amikor kibontotta a barna csomagolópapírral burkolt dobozkát.
A papír alatt kis kartondoboz volt, amit enyhén remegő kézzel, túlságosan izgatott ujjakkal
bontott ki. A csodálattól elakadó lélegzettel apró kulcskarikát vett elő, finom ötvösmunka volt
fémből, fantasztikusan hajlítva a Cupcake kávézó logója rajzolódott ki, mellette a körtefa
tökéletes mása. Ízléses volt, és csodaszép.
– Ó! – mondta Issy, és úgy érezte, mindjárt elájul.
– Hadd lássam! Mutasd! – lelkendezett Zac, és alig vára, hogy három dimenzióban
láthassa a saját designját. Nagyon bájos darab volt, szép kidolgozású, színtiszta kézi munka.
– Túl szép kulcskarikának – jelentette ki Pearl azonnal, és Issy bólogatott.
– Tudom – mondta. – Csodás. Azt hiszem, kiakasztom az ablakba.
Bár az összes ajándékot kincsként kezelte – Jo Malone illatosítóját, Madeleine Hamilton
kendőjét, Cath Kidston süteményesdobozát –, Issy tudta, hogy a kulcskarika az összes közül a
legkülönlegesebb. Talán azért, mert fémből készült – nem olyan volt, mint egy süti, ami egy
napig tart, vagy egy papírból készült étlap, amit pár hétig lehet használni. Sok-sok évig tart majd.
Egyvalaki hiányzott. Tudta, le sem tagadhatta volna. Azzal is tisztában volt, hogy ha elég
jó állapotban lenne, semmi sem tarthatná vissza attól, hogy ott legyen. És annyi öröm közepette
Issy érezte, hogy hideg borzongás fut végig a testén.
Bár az este jól sikerült, a vendégek kezdtek elszivárogni; a messziről érkezett barátok
siettek elérni az utolsó vonatot; le kellett váltaniuk a bébiszittert, reggel ingázniuk kellett a
munkahelyükre, és ott volt Pearl Loiusszal, aki álomba merült a fa alatt. Issy egyszer csak
megfordult, és rájött, hogy a legtöbben már elmentek, és már csak pár, enyhén spicces ismerős
tengett-lengett az udvaron. Felipe egy lassú, lehangoló dalt játszott.
Fölnézett, és rájött, hogy egyrészt pont Austin előtt áll, másrészt, hogy nagyon részeg.
Nagyon mámoros, és nagyon boldog. Talán azért érzett így, mert Austin előtt állt? Vajon a köztük
lévő kapcsolat tette? Igaz, mindig boldogabbnak érezte magát, miután találkozott vele. De talán
csak azért, mert ő kölcsönözte neki a pénzt. Az egész nagyon zavarba ejtő volt.
Austin az ajkát rágcsálva nézett Issyre. Olyan szép és olyan édes volt, de szemmel
láthatólag részeg is, így határozottan itt az ideje, hogy Austin hazamenjen. Rendszerint sikereket
ért el a nőknél – némelyikük élénken érdeklődött a túltengő Batman témájú árucikkek iránt,
amelyeket a lakásán talált, amikor fölvitte, némelyikük egyáltalán nem, aztán vagy be akartak
költözni és papás-mamást akartak játszani, vagy fénysebességgel meghátráltak. Austin ritka
éjszakai kimenői alkalmával szeretett kalandozni, és abszolút tántoríthatatlan volt abban a
kérdésben, hogy nem akar több nyugtalanságot vinni Darny életébe, amíg a fiú nem lesz egy
kicsit… talán egy kicsit kiegyensúlyozottabb. De ez azért nem tartotta vissza. Hiányzott, hogy
legyen valakije. Könnyű volt rövid távú enyelgésbe bocsátkozni; különösen, ha az ember ivott
egy kicsit. De néha úgy gondolta, talán készen áll valami stabilabbra; elvégre elmúlt harminc.
Általában úgy érezte, épp elég felnőtt vacak van az életében, anélkül is, hogy felnőtt kapcsolattal
bajlódna. De néha – mint most is – úgy gondolta, jó volna.
– Helló – mondta Issy.
De Issy, gondolta Austin magában, és hirtelen elfeledkezett a sok egyéb estéről. Ő…
bevette magát a bőre alá. Hiába is tagadta volna. A sóvár pillantása; a kissé sebzett tekintete, ha
azt gondolta, hogy valaki bajban van; a kis rózsaszín cukormázzal bevont süteményeiből áradó
optimizmus, a kitartó munka, amit az üzlet sikerébe fektetett; mindez tetszett neki. Ha őszinte
akar lenni, szerette mindezt. Tetszett neki Issy. És most itt áll, rózsás arccal, bátortalanul, és rá
néz. A karácsonyfaégők világítottak a fán, a csillagok fényesen ragyogtak fölöttük, és Issy
„helló”-ja után egyikük sem szólalt meg: nem volt szükség szavakra. Issy felbámult rá, és
beharapta az ajkát. Lassan, anélkül, hogy belegondolt volna, mit csinál, lapátkezét gyöngéden,
pihekönnyű érintéssel végigsimította az álla vonalán.
Issy megborzongott az érintésétől, Austin látta, hogy tágra nyílik a szeme. Fölemelte a
kezét, és az előzőnél határozottabban a tenyerébe fogta a lány arcát, közben végig egyenesen a
nagy, zöld szemébe nézett. Issy érezte, hogy a szíve nekiiramodik az izgalomtól, mintha egy
defibrillátor indította volna meg. Hónapok óta először a vér gyorsabban kezdett száguldani az
ereiben. Az arca belesimult a meleg, száraz tenyérbe, érezte a bőrén az érintését, aztán világos
üzenettel a szemében fölnézett rá: igen.
Graeme kilépett a taxiból. A repülője későn érkezett meg Edinburghból, de nem törődött
vele; nem volt vesztegetni való ideje. Teljesen lehetségesnek gondolta, hogy Issy még mindig a
hülye boltjában lófrál, brióst vagy mit kotyvaszt, de ha nem, akkor onnan egyenesen a lakására
mehet. Becsapta a taxi ajtaját, és nem felejtett el kitöltetlen számlát kérni. Látta, hogy emberek
vannak a kávézó előtt, bár nehezen lehetett kivenni a halvány fényben. Issy biztosan köztük van.
Kilépett az árnyékból, és csatlakozott a csődülethez. Akik ismerték Graeme-et, azonnal
elhallgattak.
Issyt fogva tartotta Austin tekintete, és a körülöttük bekövetkező változást csak a
levegőből érezte meg. Elfordította a fejét, és meglátta az utcai lámpák alatt álló Graeme-et, aki
divatosan öltözött, és vadítóan jóképű volt, mint mindig.
– Issy – mondta halkan. Issy hátraugrott Austintól, mintha méh csípte volna meg.
Austin fölnézett. Bár soha nem találkoztak, csak egyetlen pillantást vetett Graeme-re, és
azonnal úgy döntött, hogy elmegy.
Graeme rengeteget törte a fejét Edinburghban. Volt valami abban a helyben. Tele volt
méregdrága ingatlanokkal is. Határozottan úgy érezte, mintha lenne valami a levegőben, újra
ráérzett valamire. De az a város annyira rohadtul eredeti; tele kis sikátorokkal, eldugott terekkel,
macskakövekkel, félreeső mellékutcákkal. Mindenki megőrült érte. Szemmel látható volt; a
turisták, a diákok, azok, akik csak meg akarták nézni, és azok is, akik itt akartak élni. Manapság
minden a jellegről szól. Az emberek nem akarnak felhőkarcolóban vagy téglafalú lakásban vagy
egy klassz házikóban élni, bár nem értette, miért – úgy gondolta, ezek a dolgok a légkondival
meg a biztonsági kulcsokkal nyilvánvalóan jobbak, mint egy ósdi hely. De nem mindenki
vélekedett így. Az emberek furcsa, régi helyeket akartak, „személyiséggel”. Graeme szerint ez
baromság – olyan cuccok iránt kéne érdeklődniük, amik működnek, és olyan helyek iránt, amik
kényelmesek. Másrészt viszont, ha hajlandók ezért többet fizetni – érvelt, miközben a drága
toronyszobájában lógatta a lábát –, ha hajlandók áron felül megfizetni azokat az aranyosnak tűnő
ingatlanokat, akkor kicsoda ő, Graeme, hogy az útjukba álljon?
Ekkor briliáns ötlete támadt. Elképesztően el volt telve magával. Ráadásul mindenkinek
tetszene. Most rögtön vissza kell mennie Londonba, annyira fantasztikus. A Körtefa
Kondomínium.
Pontosan tudta, hogy a kondomínium lakást jelent, de olyan amerikaiasan hangzott, és
tapasztalatai szerint, ami amerikai, az mindig jobb. Lakások és munkahelyek egy furcsa öreg
udvarban, csak pár lépésnyire a Stoke Newington High Streettől, mégis kedves és békés, és nem
az útra néz. De a rafinéria – az igazi ötlet az egészben –, hogy réginek fognak látszani, de
valójában csak a homlokzatuk lesz az. Az egészet újraépítteti. Kitépik a sok idétlen kis ablakot az
átláthatatlan üveggel együtt, meg a huzatos faajtókat, és megfelelő műanyag keretekkel
helyettesítik, meg fémajtókkal, ujjlenyomattal működő beléptető rendszerrel (a citybeli fiúk
imádják az ilyesmit) feltelepített biztonsági kamerákkal – a szíve valóban gyorsabban kezdett
verni a gondolatra. Talán még egy kaput is építtetne a köz elejére, így olyan lesz, mintha a saját
birodalmuk lenne! Csúcs! És az udvaron lehet majd parkolni, a fát pedig egyszerűen kivágják.
Fantasztikus lesz. Mindez nagyon menő, tele lesz a legfrissebb high-tech ketyerével –
légkondival, borhűtővel, a legkorszerűbb szórakoztató rendszerrel.
Az egészben az a legjobb, gratulált saját magának, hogy Issyt is felhasználhatja az
ügylethez. Elvégre ez csak üzlet; ő hívta fel a környékre a figyelmét, és ez megér egy kis
feltalálói díjat. Visszajöhet, és együtt dolgozhat vele – ha akarja, seperc alatt ügynök lehet belőle.
Hatalmas előrelépés lenne a számára. És ő lesz az, aki… alig hitte el, hogy megteszi. Ha bárki azt
mondja, Graeme, öreg cimbora, házi macskát csinálnak belőled, és papuccsá változtatnak, nem
hitte volna el.
De amióta külön voltak, rájött pár dologra, hogy mi minden volt jó Issyben, amikor még
nem koptatta csontig az ujjait abban a hülye kávézóban. Jól főzött. Szerette őt. Mellette minden
valahogy simábban ment, könnyebb és nyugodtabb volt, miután egész nap küzdött, akár egy
tigris. Ez tetszett neki. Azt akarta, hogy a közelében legyen. Kész volt meghozni a legnagyobb
áldozatot, és közben Issy életét is mérhetetlenül jobbá teszi – nincs többé hajnali hatkor kezdés –,
és keres az üzleten egy nagy halom lóvét. Ez nyilvánvaló. Eltervezte az egészet. Újra nagykutya
lesz a cégnél. A haverjai padlót fognak, ha megtudják, hogy megállapodott egy nővel, aki nem
éppen egy 10-es méretű svéd fehérneműmodell. De ezt tudja kezelni. Tudja, mit akar. És Issy
természetesen egyetért majd vele.
– Issy – ismételte, és a lány ránézett. Graeme észrevette, hogy kicsit ideges. Biztosan a
várakozás izgalmától; nyilván rájött, hogy készül valamire. Itt helyben le fogja nyűgözni.
– Issy… akkora idióta voltam. Totál hülye voltam, hogy hagytalak kicsúszni az ujjaim
közül. Nagyon hiányoztál. Lehetünk újra együtt?
Issy gondolatai teljesen összezavarodtak. Helena a fejét csóválta. Graeme előrelépett,
észrevette az üdvözlőkártyákat és a felhalmozott ajándékokat, és azonnal levonta a nyilvánvaló
következtetést. Na, ez így még jobb!
– Boldog születésnapot, drágám! – mondta. – Hiányoztam?
 Austin hazaügetett, és legszívesebben felpofozta volna magát. Hát soha nem tanul?
Dühösen nyitotta ki a bejárati ajtót, kiszabadította a bébiszittert Darny asztal alatti
kalózbörtönéből, szokás szerint dupla időt fizetett, és csüggedten leintett neki egy taxit. Csessze
meg!
Issy földbe gyökerezett lábbal állt. Nem hitt a szemének. Amiről annyit álmodozott, ami
miatt annyit pityergett, amit minden másnál jobban szeretett volna: Graeme itt volt, és
bocsánatért esedezett, kért még egy esélyt.
Graeme a táskájában kotorászott, és előhúzta a reptéri beszerzését.
– Ööö… tessék – mondta.
Graeme! Ajándékot hozott neki! Mindig vannak csodák! Issy érezte, hogy Helena
tekintete a hátába fúródik. Még mindig képtelen volt megszólalni, kivette az ajándékot a
műanyag zacskóból. Egy üveg whisky volt.
– A legfinomabb maláta – közölte Graeme. – Normál körülmények között 150 kiló egy
üveggel.
Issy mosolyt erőltetett az arcára.
– Én nem iszom whiskyt – mondta.
– Tudom – vágta ki magát Graeme. – Gondoltam, szívesen beletennéd a süteményeidbe,
vagy ilyesmi. A te nagyon fontos, nagyon sikeres vállalkozásodban.
Issy ránézett.
– Sajnálom – mentegetődzött ismét Graeme. – Nem vettelek komolyan. Tévedtem.
Kibékülsz velem?
Issy saját magát átölelve állt. Mintha feltámadt volna a szél, határozottan hidegebb lett.
Graeme bekukucskált a Cupcake kávézó elsötétített ablakán, aztán megnézte a körülötte található
üres telkeket. Körbefordult a Körtefa közben, elgondolkodva dobolt az ujjaival.
– Tudod – mondta –, mindig is tudtam, hogy ez a hely kialakul.
– Ez egy nagy kövér hazugság! – csúszott ki Issy száján, mielőtt meggondolhatta volna. –
Azt hitted, éhen fogok halni.
– Hm. Fordított pszichológia – mondta Graeme. – Igen, tényleg így volt.
– Tényleg? – kérdezte Issy.
– Mindegy, végül is jól sült el. Örülj neki.
– Éljen Issy! – mondta hangosan Helena, fölemelte a poharát, a pár megmaradt bulizó is
fölemelte a poharát, és ez olyan volt, mintha a buli végét jelezte volna, és Issy nem tudta, mit
csináljon. Helena nem segített, Ashokkal együtt hazaindult, ezért Issy nem igazán akart oda
visszamenni Graeme-mel, a falak nem voltak olyan… és a többi.
– Beszélnünk kell – mondta Graeme-nek, hogy időt nyerjen.
– Beszéljünk! – mondta vidáman Graeme, leintett egy taxit, hogy mindkettejüket Notting
Hillre vigye, és diszkréten, magabiztosan mentolos leheletfrissítőt csúsztatott a szájába.
 Tizenötödik fejezet

HELENA TITKOS AMERIKAIFÁNK-RECEPTJE

Vásárolj valódi gyömbért. Úgy néz ki, mint egy bütykös gyökér. Kérdezz meg valakit, ha
nem ismered föl, melyik az. Ne annál a zöldségesnél vedd, aki mindig megkérdezi, hogy veszel-e
dinnyét. Undorító. Rendben, most pedig nyúld le a munkahelyedről az egyik gyógyszermérő
bigyót. Tudom, hogy csak azzal lehet lemérni, ha valamit centiliterben adnak meg. Úgyhogy azt
használd. Oké, most pedig reszeld le a gyömbért. Ne nézd magad közben a szagelszívó tükrében.
Gyönyörű vagy, és ha nem kavargatod folyamatosan a keveréket, akkor megszilárdul, és
gyömbéres kekszet kapsz.
Oké, íme, itt van. És a válasz a citromlekvár. Mrs. Darlingtoné Penrithből. Soha nem
találtad volna ki, egymillió év alatt sem.
90 dkg finomliszt és még egy kicsi a lisztezéshez
4 teáskanál sütőpor
2 teáskanál szódabikarbóna
1 ½ teáskanál só
1 ½ teáskanál reszelt gyömbér
40 dkg cukor
6 dkg kandírozott gyömbér durvára aprítva
fél liter jól összerázott író
6 dkg vaj (nem sózott) felolvasztva és kissé kihűlve
2 nagy tojás
1 evőkanál növényi olaj
45 cl lime citromlekvár
Keverd össze a lisztet, a sütőport, a szódabikarbónát, a sót és ¾ teáskanál reszelt
gyömbért egy nagy tálban. Keverj össze 30 dkg cukrot és a maradék ¾ teáskanál reszelt
gyömbért egy laposabb tálban. A megmaradt 10 dkg cukrot és a kandírozott gyömbért turmixold
össze a háztartási robotgéppel, míg a gyömbér végül egészen apróra lesz zúzva.
Öntsd az egészet egy tálba, keverd simára az íróval, a vajjal és a tojással. Add az írós
kutyulmányt a lisztes keverékhez, és keverd tészta állagúra (a tészta nyúlós és ragacsos lesz).
Borítsd ki a tésztát egy jól belisztezett felületre, és gyúrd össze gyengéden tízszer-tizenkétszer,
amíg össze nem áll, aztán formáld labdává. Enyhén lisztezd be újra a munkafelületet, és lisztezd
be a tésztát is, azután nyújts a tésztából egy kábé 30 centis kört (kb. 1 cm vastagot) egy
belisztezett nyújtófával. Vágj ki kerek formákat egy szintén belisztezett pogácsaszaggatóval, és
tedd a darabokat belisztezett sütőpapírra. Gyűjtsd össze a nyesedéket, gyúrd újra, és vágj ki
további köröket. (Csak egyszer gyúrd újra.) Hevíts olajat egy nehéz, széles fazékban, míg az olaj
harmadfokú égési sérülést nem okoz, ha rád fröccsen. Képezz hetes vagy nyolcas csoportokat,
óvatosan tedd a tésztadarabokat egyenként az olajba, és süsd ki aranybarnára, közben egyszer
fordítsd meg. Adagonként összesen másfél-két perc a sütési idő. A kész fánkokat tedd ki
papírtörlőre, hogy megszáradjanak. Várj egy kicsit, hogy kihűljenek, aztán szórd meg őket
gyömbéres cukorral. Óvatosan vágd félbe a fánkokat, kanalazz citromlekvárt az alsó felükre,
majd tedd rá a tetejüket. Tégy három fánkot egy tányérra, és díszítsd kandírozott
gyömbérdarabokkal.
– Pontosan öt nyomorult percébe telt – állapította meg Helena.
– Fejezd be – mondta Issy, és támogatás reményében Pearlre nézett.
– Igen – helyeselt Pearl. – Sőt, inkább csak négybe.
 – Nem fognak tisztelni, ha hanyatt-homlok rohansz vissza – tódította Caroline. – Én már
hónapok óta nem beszéltem a rohadékkal.
– Hogy sikerült megoldanod? – kérdezte Pearl.
– Köszönöm, jól, Pearl – szipákolt hangosan Caroline. – Tulajdonképpen a gyerekek most
gyakrabban látják, mint amikor még együtt voltunk. Kéthetenként együtt töltenek egy szombat
délutánt. Biztos vagyok benne, hogy utálja. Háromszor vitte el őket az állatkertbe. Nagyon jó.
– Jó tudni, minek nézek elébe – mondta Issy, aki elvárta volna, hogy az ismerősei egy
kicsit pozitívabban álljanak a tényhez, hogy újra van barátja.
– Mi van azzal a jó pasival a bankból? – kérdezte Helena.
– Szigorúan szakmai kapcsolat – füllentette Issy. De Austin fénysebességgel szívódott fel,
Issy tudta, hogy nem akar kapcsolatot, és hogy ott van neki Darny. Ostobaság volt nem létező
dolgokról képzelődni, mintha csak egy popsztárról ábrándozott volna. Graeme viszont visszajött
hozzá…
– Rajta tartom a szemem – mondta Caroline.
– Minek, nevelő célzattal? – kérdezte Helena.
– Bocsánat, de te itt dolgozol? – jegyezte meg Caroline. – Én csak azért lézengek itt, mert
fizetést kapok.
– Nos, azt hiszem, bizonyos értelemben csodálatos, hogy rájött a tévedésére, és visszajött
– mondta Issy. – Nem? Senki nem ért egyet?
A nők összenéztek.
– Ha te boldog vagy – bátorította Pearl. – De azért az a pasi a bankból nagyon helyes.
– Ne vartyogjatok már arról a pasiról a bankból! – mondta Issy. – Ó, sajnálom. Nem
akartam kiabálni. De… olyan magányos voltam. Még akkor is, ha ti itt voltatok nekem. De
mindent megszervezni, és mindent saját magam elintézni, aztán egyedül hazamenni, mert Helena
és egy doktor nyalják-falják egymást…
– Aki csodál engem – tette hozzá Helena.
– …és most Graeme visszajött, és igazán járni akar velem, és mindig is erről álmodtam.
Egy darabig hallgattak.
– Akkor is csak öt percbe telt – makacskodott Helena. Issy kiöltötte rá a nyelvét. Tudta,
mit csinál. Vagy mégsem?
Pár nappal később Issy felült, átölelte a térdét, miközben Graeme a kora reggeli
fallabdaedzésére készült. – Mi van veled, Iss? – kérdezte Graeme mosolyogva. Issy még mindig
hihetetlennek tartotta, milyen jóképű: a kidolgozott mellkasa, a sötétbarna haja a világosabb
csíkokkal; a széles válla, a fehér fogú mosolya. Rákacsintott Issyre. Amióta aznap este visszajött,
mintha kicserélték volna: romantikus volt, figyelmes, mindig a cukrászdáról és a Körtefa közről
kérdezgette, meg arról, hogy szeret-e ott dolgozni.
De azért a lelke mélyén Issy egy apró része még mindig dühös volt saját magára. Nem
leste minden kívánságát. Nem azért rohant vissza hozzá, mert készen volt rá. Vissza se hívta
Helenát, aki már tizenegy alkalommal hagyott üzenetet a telefonján, hogy megkérdezze a)
visszajön-e, b) fölveszi-e vele a kapcsolatot, c) megengedi-e, hogy Helena elfoglalja a szobáját.
Issy a gondolatát is gyűlölte, hogy Graeme-nek elég volt egyet rántania a szemöldökén, és ő
máris az ágyába ugrott.
De annyira hiányzott neki! Hiányolta az emberi érintést, a társaságot; hogy a nap végén
hazamenjen valakihez. Annyira magányos volt, hogy kis híján tiszta hülyét csinált magából a
pénzügyi tanácsadója előtt, az isten szerelmére. Már a gondolatára is elpirult. Azt kockáztatta,
hogy őrült vénkisasszony lesz belőle. Látta, mennyire boldog Helena és Ashok, vagy Zac és
Noriko, vagy Paul és John, vagy bármelyik barátja, aki párkapcsolatban él. Mind nagyon
vidámak voltak (legalábbis annak tűntek) a partiján – miért ne járna neki is egy kis boldogság?
Azt kívánta, bárcsak most látnák, fülig szerelmesen és annyira kivirulva, hogy egy
fogpasztareklámban is elmenne. Graeme-nek biztosan adnának szerepet egy fogkrémreklámban,
merengett álmodozva.
– Jól vagyok – mondta Issy. – Csak jó lenne, ha ma nem kéne fölkelni.
Graeme fölé hajolt, és megcsókolta az enyhén szeplős orrát. Úgy tűnt, minden jól megy.
Graeme el volt ragadtatva, amiért visszament hozzá, bár nem lepődött meg túlságosan. Arra
készült, hogy a hadjárat következő szintjére lépjen. Mire eléri, hogy a nő feladja a cukrászdát,
addigra a nagyon hálás barátnője lesz. Neki pedig sok pénze, és nagyobb tekintélye lesz a cégnél.
Nem csoda, hogy olyan boldog volt.
– Szeretnék kérdezni valamit – mondta a férfi.
Issy vidáman mosolygott. – Igen?
– Ühüm… nos. Ööö… – Issy fölnézett. Graeme rá nem jellemző módon hümmögött.
Alapvetően nem volt az a habogós, dadogós alkat.
Graeme természetesen csak úgy tett, mintha zavarban lenne. Úgy kalkulált, egy kis
megjátszott félénkség kedvező visszhangra talál majd.
– Nos, gondolkoztam – folytatta. – Úgy tűnik, jól kijövünk egymással, ugye?
– Az utolsó öt napban, azt hiszem, igen – mondta Issy.
– Azt akartam mondani, tényleg szeretem, hogy itt vagy – mondta Graeme.
– És én is szeretek itt lenni – válaszolta Issy, és különös érzés – a boldogság és az
idegesség keveréke – futott át rajta, miközben próbálta megfejteni, mire készül Graeme.
– Azt akarom mondani… és erre még soha nem kértem eddig senkit…
– Igen?
– Van kedved beköltözni hozzám?
Issy meghökkenve meredt Graeme-re. Aztán azon döbbent meg, hogy megdöbbent.
Elvégre ez volt minden, amit valaha is elképzelt. Minden, amiről valaha is álmodott – hogy
együtt éljen álmai hercegével, a gyönyörű lakásában, hogy megossza vele az életét, főzzön rá,
kiteregesse a ruháit, együtt pihenjenek a hétvégén, megtervezzék a jövőjüket – és most tessék, itt
van. Issy hunyorgott.
– Mit mondtál? – kérdezett vissza. Valami nem stimmelt.
Normális esetben el lenne ragadtatva, ugrálnia kellene örömében. Miért nem kalapált a
szíve, miért nem vert erősebben a boldogságtól? Harminckét éves volt, szerette Graeme-et, a
francba, hát persze hogy szerette. Amikor ránézett, Graeme arca olyan izgatott volt, és egyben
ideges is. Most Issy egyszerre meglátta, milyen lehetett kisfiúnak, pedig a férfi nagyon ritkán
mutatkozott ilyennek.
Aztán újra ránézett, és észrevette az enyhe tanácstalanságot, mintha Graeme azt várta
volna (és tényleg így volt), hogy a karjaiba veti magát szívből jövő örömében.
– Hm, azt mondtam – szólalt meg Graeme, és most tényleg dadogott, amiért nem azt a
reakciót kapta, amire számított –, azt kérdeztem, szeretnél-e ideköltözni, és itt lakni velem?
Esetleg eladhatnád a lakásodat, nem tudom, vagy kiadhatnád…
Issy rádöbbent, hogy ezt még csak fontolóra sem vette. Az ő tündéri lakását! A rózsaszínű
konyhájával! Oké, mostanában nem túl sok időt töltött ott, az igaz, de akkor is. Annyi derűs órát
töltött ott Helenával; ott voltak a főzési kísérletek, melyek mindig jól sikerültek, kivéve, amikor
nem; az idő, amit azzal töltött, hogy Graeme-mel való kapcsolatán merengett, és az apró jeleken,
melyeket a férfi küldött felé. Az is beléhasított, hogy ő maga viszont annyira elmerült a kávézó
ügyeiben, hogy elmulasztotta cserében ugyanezt megtenni Helena és Ashok esetében – eszébe
jutottak az esti pizzázások, a nagy üveg aprópénz az előszobában, amit egyszer Issy majdnem
felhasznált, hogy kifizesse a Cupcake kávézó biztosítását… és hasonló dolgok. Mindennek
örökre vége.
– …esetleg tarthatnánk egy próbaidőszakot…
Graeme nem erre számított. Vad hálálkodást várt, izgatott tervezgetést, azt remélte, rá kell
majd szólnia a nőre, hogy lassítson, és fejezze be a függönyök méricskélését. Nem éppen a
házasság járt a fejében. Aztán Issy élvezetes és fantasztikus szexszel jutalmazza meg őt. Ezt
követően Graeme elmondja neki, hogyan teszi gazdaggá, és hogyan szabadítja meg a kis bolt
rabságából, amiért szintén hálaszexet várt. Ez a megrökönyödés és zavarodottság egyáltalán nem
az volt, amit eltervezett. Úgy döntött, hogy kijátssza a sértett kártyát.
– Sajnálom – mondta, lesütötte a szemét, és bánatosan nézett. – Sajnálom, de… Talán
tévedek, de én azt hittem, ez közöttünk komoly.
Issy nem bírta elviselni, hogy az ő Graeme-je szomorúnak tűnjön. Mi történt vele? Ez
nevetséges. Itt állt előtte a férfi, akit szeret; akiről olyan régen álmodik; akiért a szíve zakatol; a
szívszerelme. Mindent tálcán kínál neki, és ő mégis faragatlan és otromba; mit gondol magáról,
ki a fene ő? Issy odarohant, és belécsimpaszkodott.
– Sajnálom! – mondta. – Sajnálom! Én csak… én csak annyira meglepődtem, nem is
tudtam, mit gondoljak!
Csak várd meg, amíg meglátod, mi mindent húzok még elő a kabátujjamból, gondolta
Graeme elégedetten, hogy működött a taktikája. Örömmel viszonozta a nő ölelését.
– Lehetne, hogy mi…? Mi lenne, ha…? – próbálkozott Issy.
Graeme egy csókkal hallgattatta el. – Most mennem kell fallabdázni – mondta. – Majd
holnap megbeszéljük a részleteket – tette hozzá mézesmázosan, mintha egy kertelő vevővel
beszélne.
Pearl és Ben nevetett, Louis előreszaladt, amikor felszedte az anyját a buszmegállóban.
Pearl látta, ahogy Ben göndör mellkasszőrzete kikandikál az inge nyakánál. A mamája megint
szónoklatba fogott, közölte, hogy a nővéréhez költözik, amíg Pearl embere ott van, és hogy Ben
nem ugorhat be csak úgy bármikor, amikor kedve szottyan… és hogy most a férje akar lenni,
vagy sem?
– Mit szólnál ahhoz – vetette föl Pearl a tőle telhető leglazábban –, ha visszaköltöznél?
Ben diplomatikusan hümmögött, majd bedobott valami más témát, és végül udvariasan,
puszival búcsúzott el tőle az ajtóban. Pearl nem egészen erre számított.
– A mami szomorú, Caline – jelentette ki Louis bátran.
– Az anyák néha szomorúak, Louis – jelentette ki Caroline, és részvétteljes pillantást
vetett Pearlre, ami ugyan nem volt túl barátságos, de mégis jobb a semminél, gondolta Pearl.
– Mami ne legyen szomorú, mamiii! Mammmiii szomojú! – tájékoztatta Louis Dotit, aki
behozta a postát.
– Most? – kérdezte Doti, és lekuporodott, hogy egy magasságba kerüljön Louisszal. –
Megpróbáltál neki adni egy különleges, Louis-féle cuppanóst?
Louis komolyan bólintott, aztán ezt suttogta: – Louis adott puszit. De mami akkoj is
szomojú!
Doti megrázta a fejét. – Hát ez érthetetlen. – Fölegyenesedett. – Talán jobb kedvre
deríthetném, ha elvinném néha kávézni.
Pearl fintorgott. – Ha nem vette volna észre – mondta –, kávéval vagyok körülvéve.
– Majd én megyek – csúszott ki Caroline száján, aztán a szája elé kapta a kezét. – Úgy
értem, én csak itt csöndben eldolgozgatok.
Egyikük sem törődött vele.
– Akkor talán egy italt valamikor?
 – Talán – mondta Pearl.
– Korán végzek.
– Én nem.
– Ebéd? – hárított Doti. – Mondjuk jövő kedden?
Pearl kibámult az ablakon. Végül Issy feldühödött, és kidugta a fejét odalentről.
– Igent mond! – kiabálta.
Munka után Issy egyenesen a lakására ment. Ott volt Helena és Ashok, akit Helena
azonnal elküldött kávét főzni. Issy felmordult. – Ne! Csak kávét ne, kérlek. Kaphatnék egy kis
Fantát? És egy hulahoppot?
– Te aztán rossz vagy – mondta Helena, és kinyitotta a dobozos Fantát. – Milyen az új élet
a régi pasival? Vidám?
Issy átölelte. – Nagyon köszönöm a bulit. Annyira… csodálatos volt. Nem tudom eléggé
megköszönni, hogy ezt tetted értem.
– Dehogynem – mondta Helena. – Aznap éjjel már körülbelül négyszázszor
megköszönted.
– Jó, jó. De figyelj csak, találd ki, mi történt!
Helena felvonta különösen szépen kiszedett szemöldökét. Számított valami hasonlóra, és
aggasztotta, hogy Issy ennyire ideges. Annyi nehézséget győzött le, hogy közelebb kerüljön
Austinhoz, és erre beállít Graeme. Remélte, Issy nem hiszi, hogy ő hívta. Bár talán még egy ilyen
fafej is képes előbb-utóbb észrevenni Issy jó tulajdonságait, ismerte el sajnálkozva Helena.
– Folytasd – biztatta.
– Graeme megkért, hogy költözzek hozzá.
Ezen még Helena is meglepődött. Talán ha azt mondja, szereti; vagy javasolja, hogy
találkozzon a szüleivel, esetleg legyen a hivatalos barátnője. De az együttélés nagy lépés. Még ha
pár hónapja együtt lettek volna, az egész akkor sem tűnt volna olyan komolynak, és Helena
egyszerűen nem tudta elképzelni Graeme-et mint szívélyes, vendégszerető embert. De aztán
eszébe jutott, hogy Ashok is sokkal inkább félénk, tartózkodó fiú, mint a világ legbámulatosabb
hímje, úgyhogy soha nem lehet tudni.
– Ez fantasztikus! – Helena igyekezett, hogy a hangja ne csengjen hamisan.
Helena a barátnője arcát tanulmányozta. Issy hangja vidám volt… de vajon őszinte?
Tényleg magánkívül van az örömtől? Három hónappal ezelőtt úszott volna a boldogságban, de
most, mintha…
– Boldog vagy? – kérdezte Helena, és Issy egy arcrándulásából érzékelte, hogy egy kicsit
élesebb hangot ütött meg, mint tervezte.
– Ööö… nem kéne? – kérdezett vissza Issy. – Úgy értem, tudod… Graeme az Graeme. Ő
az, akiért évek óta odavagyok, és most megkért, hogy költözzek hozzá.
Helena csöndben kitöltötte a teát. Mindketten várakoztak egy hosszú percig, a csészékkel
és a kanalakkal vacakoltak, végül Helena törte meg a csöndet.
– Tudod, nem muszáj. Ha nem érzed még úgy. Ráérsz.
– De én nem akarok várni – mondta Issy izgatottan, mintha saját magát próbálná
meggyőzni. – És nincs olyan sok időm, Lena, ne tégy úgy, mintha lenne. Harminckettő vagyok.
Nem vagyok gyerek. Mindenki megállapodik, a minap is kilencezer babafotót kellett
végignéznem. És én akarom ezt, Lena. Ez az, amit akarok. Egy jó ember, aki szeret, és meg
akarja osztani velem az életét. Ugye, nem járok tévúton, amiért erre vágyom?
– Persze hogy nem – mondta Helena. És igaz; a helyes bankos pasi esetében nem lehet
garantálni, hogy nem megy-e a farka után, vagy épp eszébe sincs Issyvel törődni, igaz? Ráadásul
neki már gondoskodnia kell egy gyerekről. Graeme kenyérkereső, ráadásul jóképű, nincs más
málhája, amit cipelnie kellene – szinte bármilyen norma szerint jó fogás, hát persze hogy az.
Issynek igaza volt. Helena milliószor látott már ilyesmit. Csak azért, mert a pasi nem volt
tökéletes, elküldték, és arra vártak, hogy a kertek alatt jön majd valaki jobb, de ez nem mindig
történt meg. Az élet egyszerűen nem így működik. Túl sok barátja és kollégája érezte magát
elhagyatottnak és halálra rémültnek negyven-negyvenegy évesen, miközben tiszta szívből arra
vágytak, bárcsak ne hajították volna ki Mr. Jófej, de nem teljesen Tökéletest, amikor harmincegy
évesek voltak. Igaz, Graeme-nek időbe telt, míg komolyan vette Issyt, de ettől még ugye nem
rossz ember?
– Ez nagyszerű – mondta Helena. – Pohárköszöntőt javasolnék, ha nem gondolnám azt,
hogy ezen a héten már eleget piáltál.
– Ne gyámkodj fölöttem.
– Van nálunk egy nő, fiatalabb, mint te, már besárgult a májzsugortól.
– Az még nem okoz májzsugort, ha megiszunk egy üveg bort Graeme-mel.
– Jól van, csak úgy mondom.
De valahogy jobb érzés volt meghátrálni a civakodás elől. Csöndben itták meg a teát. Issy
kissé zavarban volt, és elszontyolodott. Inkább azt várta, hogy Helena a tőle megszokott lángoló
hévvel elkezdi magyarázni, hogy ne legyen nevetséges, és természetesen nem költözhet Graeme-
hez, itt kell maradnia, és hogy nem változik semmi, hogy minden rendben lesz, és millió
eszméletlen jó pasi vár rá, és fantasztikus dolgok állnak a küszöbön. De Helena ezt nem mondta.
Egyáltalán. Ami azt jelentette, hogy Issyt totál hülyének nézi; természetes, hogy ez a helyes
döntés. Ez remek. De a lelke mélyén Helena is izgatott volt, hát persze hogy az. Természetes,
hogy egy kicsit feszült, ez minden.
Helena reménykedve mosolygott rá. – És, tudod… nos, egyszerűen mondj neki nemet, ha
ez az egész túl gyors neked, vagy bármi ilyesmi, de…
– Nyögd már ki – szólt rá Issy. Nem volt jellemző Helenára, hogy bármin is idegesítse
magát.
– Nos – bökte ki Helena –, esetleg tudok valakit, aki kibérelné a szobádat.
Issy felvonta a szemöldökét.
– Csak nem egy… orvosról van szó egész véletlenül?
Helena elpirult. – Az illető doktor jelenlegi kéglije borzasztó, komolyan rettenetes. Lakást
keres, de a te szobád olyan szép, és…
Issy feltartotta a kezét. – Te ezt előre kitervelted!
– Én nem, esküszöm. – Helena az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a felbugyborékoló
nevetést.
– Azt hiszed, képes lennék az igaz szerelem útjába állni? – kérdezte Issy.
– Komolyan? – kiáltott föl Helena. – Ó, istenem! Ó, istenem! Ez egyszerűen csodás. Ó,
istenem. Gyorsan föl is hívom! Ó! Nézzenek oda! – jelentette ki. – Az élettársak! Ó, én édes
istenem!
Cuppanós csókot nyomott „hajdani” lakótársa arcára, és a telefonhoz szaladt.
Issy önkéntelenül is ellentétbe állította Helena mérhetetlen lelkesedését a saját
kétségeivel. Alig észrevehetően érezte, hogy valami a barátságuk közé állt, mint egy papírvékony
fal. Valami elpattant. Tudta, milyen ez. Amikor a barátnődnek új pasija lesz, élvezetes dolog
megbeszélni a pluszpontjait és a hiányosságait. De amikor a kapcsolat komolyra fordul, akkor
már késő. Ha összeházasodnak, úgy kell tenned, mintha a pasi minden szempontból tökéletes
lenne, és bár jó dolog látni, hogy a barátnőd boldog, meg minden, mindez azt jelenti, hogy
törvényszerűen megváltozik a kapcsolatotok dinamikája. Issy örömmel látta, hogy Helena milyen
boldog. De a viszony határozottan megváltozott. Mindketten továbbléptek, ez minden, győzködte
saját magát.
Megegyeztek, hogy aznap este összejönnek egy italra, így Issy összepakolt, aztán
elindultak, hogy a kutyaharapást szőrével kezeljék, és úgy tegyenek, mintha minden olyan lenne,
mint régen. Ám ahogy az egy üvegből kettő lett, Helena kiterítette a kártyáit.
– Miért? – kérdezte. – Miért mész vissza hozzá ilyen gyorsan?
Issy felnézett a telefonról, amire épp lopva lepillantott – épp üzenetet akart küldeni, hogy
egy kicsit későn megy haza, de Graeme nem adott hírt magáról. Érezte, hogy megkeményedik az
arca.
– Talán mert ő nagyszerű pasi, aki elérhető, és én igazán szeretem. Te is tudod – mondta.
– De kénye-kedve szerint hol felcsíp téged, hol dob. Aztán megint visszamászik az
életedbe… nem tudhatod, mit akar.
– Miért kellene bármit akarnia? – kérdezte Issy, és érezte, hogy lángol az arca.
– Tudod, az én Ashokommal…
– Ó, persze, a te Ashokoddal minden szuper, a te tökéletes Ashokoddal, nézzék csak az én
gyönyörű szép doktoromat, akit mindenki imád, aki csodál engem, és akibe annyira szerelmes
vagyok blablabla. De amikor Graeme-ről van szó, akkor rögtön felvágós leszel.
– Én nem vagyok felvágós. Én csak azt mondom, hogy rengeteg fájdalmat okozott neked,
és…
– És nem vagyok elég jó ahhoz, hogy bárki is úgy szerethessen, ahogy Ashok szeret
téged, ezt akarod mondani? Hogy meglehetősen valószínűtlen, hogy valaki hátsó szándék nélkül
szerethessen engem?
Helena még soha nem látta, hogy Issy ennyire kijött volna a sodrából.
– Nem úgy értettem, csak…
– Tényleg? Pedig nagyon úgy hangzott. Vagy csak azt hitted, a jó öreg Issy úgysem vág
vissza, erről van szó? Hogy totál fegyvertelen vagyok?
– Nem!
– Nos, jegyezz meg valamit. Nem vagyok teljesen védtelen.
A város másik végén Pearl éppen Bent bámulta.
– Ez nem igazság – szólalt meg.
– Micsoda? – kérdezte Ben. Louis vidáman játszott a vonataival a lábánál. – Csak
átjöttem, hogy megkérjem az anyádat, varrjon fel egy gombot.
– Hm – hümmögött Pearl. Azon morfondírozott, hogy Ben itt ül ing nélkül az újonnan
beszerzett lámpa fényében, amelyet Pearl anyja arra használt, hogy elmélyüljön a varrásban, amit
mellesleg a férfi saját anyja is könnyedén megtehetett volna, vagy akár maga Ben, ha nem lenne
olyan átkozottul lusta… Pearl átlátta a kisded játékait.
– Miért nem mentek el inni valamit, míg én ezt befejezem? – kérdezte Pearl anyja,
miközben sikerült egyszerre szívnia egy cigarettát, és varrni az inget, ami komoly
teljesítménynek tűnt. – Louis jól ellesz.
– Louis jön inni – közölte Louis, és nyomatékosan bólogatott.
– Alvásidő – szólt rá Pearl, aki soha nem vallotta volna be, de megdöbbentette, mennyire
megrendült Caroline attól, hogy Louis általában ugyanakkor ment aludni, amikor ő, és igyekezett
javítani a dolgokon.
– Nem, nem, nem, nem – tiltakozott Louis. – Nem, nem, nem, nem. Töszi – tette hozzá
utólag. – Töszi, nem megy ágyba, mami.
– Menjetek csak – mondta az anyja. Louis úgy nézett, mintha arra készülne, hogy amíg ők
kinn mulatnak, addig neki némán kell feküdnie a sarokban. – Majd én vigyázok rá.
– Van egy póló a táskámban – mondta Ben. – De akár így is mehetek.
 – Nem változtathatod percenként a véleményedet. És tudod, más választási lehetőségeim
is vannak.
– Tudom – mondta Ben. – Vedd fel a piros ruhádat. Azt, amelyikben úgy ring a csípőd.
– Szó sem lehet róla – közölte Pearl. Legutóbb, amikor abban a ruhában ment el Bennel…
nos, már van egy pluszszáj, amit etetnie kell.
Ben a karját nyújtotta, és elhagyták a kis lakást. Pearl anyja a tekintetével követte őket,
Louis pedig nagyon hangosan és jól érthetően kántálta, miért gondolják a szülei, hogy nélküle
kellene elmenniük. Pearl nem törődött vele.
– Mi a helyzet, hercegnő? – kérdezte Graeme, amikor Issy hazaért. Issy a földet nézte.
– Ó, csajos dolgok – válaszolta.
– Ó – mondta Graeme, akinek a leghalványabb sejtelme sem volt, mihez kezdjen a csajos
dolgokkal, és nem is igazán érdekelte. – Ne izgasd magad. Gyere inkább az ágyba egy kis pasis
dologra.
– Jó – mondta Issy, bár a gondolattól is rosszul volt, hogy a barátnője úgy ment haza,
hogy összevesztek. Graeme rátette a kezét a nő fekete, göndör hajára.
– Gyere – mondta. – Ó, és arra gondoltam… most, hogy összebútoroztunk, meg
minden… van kedved valamikor összefutni anyámmal?
Issynek elalvás előtt ez volt az utolsó gondolata: Graeme mégiscsak szereti. Törődik vele.
Együtt él vele, és azt akarja, hogy megismerkedjen a családjával. Helenának nem volt igaza.
Graeme egy kicsit tovább feküdt éberen. Ma este akart a fejlesztésről beszélni – az ötletet
már bedobta az irodában, és megőrültek érte. Egy készséges tulajdonos, akinek jó szeme van,
hogy észrevegye a megbízható üzletet, és nem problémás bérlők – az egész ügy tökéletes lesz.
Túl könnyű.
Ez túl könnyű, gondolta Pearl, ahogy Ben keze hozzáért a rövid séta alatt, amikor
visszasétáltak a sörözőből. Túl könnyű. És pont ez okozott neki annyi gondot korábban.
– Hadd maradjak nálad – kunyerált Ben.
– Nem – tiltakozott Pearl. – Csak egy hálószobánk van, és az a nagyié. Ez így nem lenne
helyes.
– Akkor te gyere el hozzám. Vagy menjünk szállodába.
Pearl ránézett. Az utcai lámpák fényénél Ben még helyesebb volt, mint ahogy emlékezett
rá. A széles válla, a gyönyörű, göndör haja, a vonzó arcvonásai. Louis is olyan lesz, mint ő. Ő
volt a gyermeke apja, neki kellene lennie a család központjának. Ben előrehajolt, és az utcai
lámpák fényénél nagyon gyengéden megcsókolta, ő pedig behunyta a szemét, és hagyta. Ismerős,
mégis különös érzés volt. Jó idő eltelt már azóta, mikor utoljára férfi érintette.
Másnap hajnalban Issy pirkadatkor kelt, és zavarodottan húzta elő a ruháit a táskáiból.
– Mi ez a sietség, bébi? – kérdezte Graeme álomittasan.
Issy ferdén sandított rá. – Dolgozni megyek – mondta. – A muffinok nem sülnek ki
maguktól. – Azzal elfojtott egy ásítást.
– Azért gyere, ölelj meg.
Issy kényelmesen odafészkelődött a férfi szőrtelen mellkasához. – Mmm – mormogott, és
magában kiszámolta, mennyi ideje van még, mielőtt át kell vágnia Észak-Londonon, hogy
eljusson a kávézóba.
– Miért nem hagyod ki ma a munkát? – kérdezte Graeme. – Túl keményen melózol.
Issy elmosolyodott. – Pont te mondod ezt?
– Igen, de nem szeretnél lassítani egy kicsit? Nem dolgozhatnál kevesebbet?
Visszaülhetnél egy kényelmes, barátságos irodába, ahol kapsz táppénzt, és ahol van ebédszünet,
vannak irodai bulik, és valaki más csinálja meg helyetted a papírmunkát.
 Issy a hasára fordult, és az álla alatt összekulcsolta a kezét.
– Tudod – kezdte –, tudod, tényleg nem hiszem, hogy képes lennék rá. Nem hiszem, hogy
képes lennék újra valaki másnak dolgozni, a világ minden kincséért sem. Még a te kedvedért
sem!
Graeme megrökönyödve nézett rá. Majd később beszél vele, gondolta. Újra.
Pearl dudorászva jött be az ajtón.
– Mi történt veled? – kérdezte gyanakvóan Caroline. – Szokatlanul vidámnak tűnsz.
– És én nem lehetek vidám? – kérdezte Pearl, elővette a seprűt, Caroline pedig a
szeszélyes kávégépet fényesítette. – Csak a középosztálybeli népség lehet jókedvű?
– Épp ellenkezőleg – mondta Caroline, aki különösen undok levelet kapott az ügyvédtől
aznap reggel a postán.
– Épp ellenkezőleg, mi? – kérdezte Issy, és feljött a lépcsőn, hogy üdvözölje Pearlt, és
szerezzen egy adag kávét. A szemöldökén liszt fehérlett.
– Pearl azt hiszi, hogy a középosztálybeli emberek vidámak.
– Én nem – tiltakozott Pearl, és belemártotta az ujját Issy edényébe.
– Hagyd ezt abba! – mondta Issy. – Ha az egészségügyi ellenőr ezt látná, dührohamot
kapna.
– Van rajtam műanyag kesztyű! – mondta Pearl, és felmutatta a kezét. – Különben is,
minden szakács megkóstolja a saját főztjét. Különben honnan tudhatná, hogy jó-e?
Pearl megkóstolta Issy keverékét. Narancsos-kókuszos krémes piskóta volt, lágy, puha és
nem túl édes.
– Ennek olyan íze van, mint a piña coladának – jelentette ki. – Csodálatos. Eszméletlen.
Issy ránézett, aztán Caroline-ra pillantott.
– Caroline-nak igaza van – mondta. – Mi van veled? Tegnap még boldogtalan voltál, és
ma madarat lehetne veled fogatni.
– Nem lehetek néha-néha boldog? – méltatlankodott Pearl. – Csak azért, mert nem a
környéken lakom, és buszoznom kell?
– Ez nem igazság – mondta Issy. – Ha valaki, hát én igazán buszszakértő vagyok.
– Nekem pedig el kell költöznöm a környékről – jelentette ki Caroline. Olyan lehangolt
volt a hangja, hogy a másik két lány elképedve nézett rá, mire ő szintén Issy edényébe dugta az
ujját.
– Remek – mondta Issy dühösen. – Most dobhatom ki ezt az adagot, és készíthetek újat.
Pearl és Caroline ezt meghívásként értelmezte, és komolyan nekiestek a tésztának, Issy
pedig megadó sóhajjal letette az edényt, odahúzott egy széket, és csatlakozott hozzájuk.
– Mi történt? – kérdezte Pearl.
– Ó, az a fertelmes szarházi volt férjem – panaszkodott Caroline. – Azt akarja, hogy
költözzek ki az otthonomból. A házból, amit egyébként én hoztam rendbe majdnem egyedül, én
rendeztem be mind a tizenegy szobát, beleértve a dolgozószobáját is, intéztem a csupa üveg hátsó
fal építését, és felügyeltem az ötvenezer fontos konyha felépítését, ami mellesleg nem volt egy
fáklyásmenet.
– Habár nyilvánvalóan van benne beépített piknikezőegység is – jegyezte meg Pearl,
mielőtt Caroline arcából rájött, hogy ez most nem az élcelődés ideje. – Sajnálom – kért
bocsánatot, de Caroline meg se hallotta.
– Azt hittem, ha szerzek munkát, akkor látja az igyekezetemet… De azt mondta, ez éppen
azt mutatja, hogy igenis tudok dolgozni, így akár el is tarthatom magamat! Ez annyira
igazságtalan! Abból, amit itt keresek, nem tudom fedezni a cuccaimat, a házat és minden mást!
Még a pedikűrösre is alig elég.
 Issy és Pearl a tésztakeverékre összpontosított.
– Bocsi, de ez az igazság. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom.
– Nem kényszeríthet rá, hogy elköltözz a gyerekeiddel – jelentette ki Issy.
– A mi lakótelepünkön biztosan van hely neked is – mondta Pearl, mire Caroline
visszafojtotta feltörő zokogását.
– Sajnálom – szólalt meg. – Nem akartalak megbántani – fordult Pearlhez.
– Nem sértődtem meg – válaszolta Pearl. – Én is szeretnék olyan házban lakni, mint a
tiéd. Vagy akár csak egy olyan konyhában.
– A levélben azt írják, hogy megteszik a megfelelő lépéseket – mondta Caroline. – Ó,
istenem.
– De nyilván látja, hogy próbálkozol, nem? – szólalt meg Issy. – Ez nem számít semmit?
– Nem akarja, hogy próbálkozzak – sziszegett Caroline. – Azt akarja, hogy eltűnjek.
Örökre. Így zavartalanul folytathatná a viszonyát azzal a riherongy Annabel Johnston-Smythe-
szal.
– Hogy tudta még a hitelkártyájára is rátetetni? – csodálkozott Pearl.
– Mindegy, váltsunk témát – mondta Caroline zsémbesen. – Miért vagy ennyire jókedvű,
Pearl?
Pearl zavartan nézett, és közölte, hogy egy hölgy nem beszél nyíltan a szeretőjéről, mire
mindketten visítottak a röhögéstől, Pearl pedig dühös lett, különösen, amikor feltűnt Doti, a
postás, és közölte, hogy ma reggel különösen gyönyörű, majd rájöttek, hogy vásárlók sora
várakozik az ajtó előtt, éhesen és feszülten, nem akarva félbeszakítani a lányok reggeli
megbeszélését.
– Dolgom van – jelentette ki Pearl kimérten, és felállt.
– Nyugi, nyugi – mondta Issy, és sietve lefelé indult, miután az első vendég meg akarta
kóstolni a kókuszos-narancsos piskótát, amit Issy már felírt a napi ajánlatok közé a táblára.
– Nemsokára elkészül – mondta a kuncsaftnak.
– Nem szállítanak ki? – kérdezte a nő. A lányok egymásra néztek.
– Érdemes lenne – jegyezte meg Pearl.
– Fölveszem a listára – javasolta Issy.
Érezte, hogy Pearl jókedve őt is felderíti – a ténytől, hogy nem árulta el a fickó kilétét,
Issy eltűnődött, vajon nem Louis apjáról van-e szó, de soha nem tett volna föl neki ilyen
személyes kérdést. Caroline válása viszont aggasztotta, részben Caroline miatt, részben önző
okokból, mert nem akarta őt elveszíteni. Igaz, időnként irritáló volt, ráadásul sznob, ugyanakkor
keményen dolgozott, és megvolt hozzá a tehetsége, hogy a süteményeket a legcsábítóbb stílusban
mutassa be; a helyiséget is valami meghatározhatatlan módon szebbé varázsolta – szürkület után
apró úszógyertyákat gyújtott; barátságos díszpárnákat helyezett el a kényelmetlen sarkokban, és
ezzel finomította a helyet. Tagadhatatlanul volt szeme a dolgokhoz.
De miközben Issy összekevert egy újabb adag tésztát, könnyed mozdulatokkal kókuszt
szórva bele, és fehér cukorral egészítve ki a barnát, hogy elmélyítse az aroma intenzitását,
önkéntelenül is Helenán gondolkodott. Még soha nem kaptak össze, akkor sem, amikor arra kérte
Helenát, hogy tartsák meg a féllábú galambot. Mindig jól kijöttek; képtelen volt elviselni, hogy
ne beszélje meg vele, mi van Pearllel, és a többi pletykát. Arra gondolt, hogy fel kellene hívnia,
de Helenát nem lehetett felhívni a munkahelyén, kínos, de vagy pont ágytálazott, vagy éppen egy
sérült lábujjal volt elfoglalva. Felkeresi. És ajándékot visz neki.
Issy útközben találkozott Helenával.
– Épp át akartam menni… – szólalt meg Helena. – Annyira, annyira, de annyira…
– Nem, inkább én – mondta Issy.
 – Őszintén örülök neked – mondta Helena. – Csak azt akarom, hogy boldog légy.
– Én is! – mondta Issy. – Kérlek, ne veszekedjünk.
– Ne is! – válaszolta Helena. A két lány az utca közepén összeölelkezett.
– Tessék. – Issy átadott a barátnőjének egy papírszeletet, melyet egész nap magával
hurcolt.
– Mi ez? – kérdezte Helena. – Aztán megnézte, és megértette. – A recept! Nem létezik! Ó,
istenem!
– Most már teljesült a szíved vágya – mondta Issy.
Helena elmosolyodott. – Gyere be – mondta. – Gyere, igyunk egy csésze teát. Ez még
mindig a te lakásod.
– Vissza kéne mennem – mondta Issy. – Hogy együtt legyek a párommal, tudod.
Helena bólintott. Tudta. Amitől nem volt kevésbé bizarr az egész jelenet, ahogy még
egyszer összeölelkeztek, majd szétváltak, és hazaindultak, de két különböző irányba.
Helena odaadta a postáját is. Issynek összeszorult a szíve. Még több recept volt, de
olyanok, amelyek már megvoltak neki, vagy olyan tippek, amelyeknek semmi értelmük nem volt.
Telefonon beszélt Keavie-vel, aki elmondta, hogy amikor találkoztak, akkor a nagyapja jó
formában volt, de az általános állapota nem kielégítő, és hogy ugorjon be, amikor csak tud, amit
másnap meg is tett.
Legnagyobb meglepetésére, amikor megérkezett a kórházba, valaki már tartózkodott a
szobában. Alacsony férfi volt, a térdén kalappal ült az ágy melletti széken, beszélgetésbe
merülve. Amikor megfordult, Issy rájött, hogy már látta az arcát, de hirtelen nem tudta hová
tenni. Aztán rájött: a vaskereskedő volt.
– Maga meg mit keres itt? – kérdezte, és a nagyapjához sietett, megpuszilta, nagyon örült,
hogy látja.
– Drága kislányom! – mondta nagyapa. – Ez az elragadó ember jól elszórakoztat.
Issy zsémbesen nézett a kereskedőre. – Ez igazán kedves magától.
– Nincs mit – mondta a férfi, és kezet nyújtott. – Chester vagyok.
– Issy. Köszönöm a kulcskarikát – mondta hirtelen félénken.
A férfi szintén félszegen visszamosolygott.
– A cukrászdájában találkoztam a nagyapjával. Jó barátok lettünk.
– Nagypapa? – kérdezte Issy.
A nagyapja halványan mosolygott. – Csak megkértem, hogy tartsa rajtad a szemét.
– Arra kérted, hogy kémkedjen utánam!
– Mikrohullámú sütőt használsz! Mi jöhet még, margarin?
– Soha – tiltakozott élénken Issy.
– Ez igaz – erősítette meg Chester. – Soha nem kapott margarinszállítmányt.
– Ne szaglásszon utánam!
– Rendben – mondta Chester. Volt egy csöpp közép-európai kiejtése, amit Issy nem tudott
hová tenni. – Nem fogok.
– Vagy… ha már muszáj – folytatta a lány, akinek tulajdonképpen tetszett az ötlet, hogy
valaki vigyáz rá. Ilyet még soha nem élt át. – Akkor legalább jöjjön be, és kóstolja meg
valamelyik süteményt.
A férfi bólogatott. – A nagyapja figyelmeztetett, hogy ne faljam föl a hasznát. Azt mondta,
maga túl kedves ahhoz, hogy ne etetne meg ingyen, és hogy nem kérhetek semmit.
– Az üzlet az üzlet – szólt gyenge hangon Joe nagypapa az ágyból.
Keavie bedugta a fejét. – Üdv, Issy! Mi van a szerelmi életével?
– Ezek szerint maga is tud mindent! – mérgelődött Issy.
 – Oda se neki! Egyébként nagyon jót tesz a nagyapjának a vendége jelenléte. Jókedvre
deríti.
– Hm – mondta Issy.
– Én pedig szeretek itt lenni – mondta a vaskereskedő. – Magányos szakma
csavarkulcsokat eladni.
– És mind a ketten jól ismerjük a kereskedelmet – mondta nagypapa.
– Rendben, rendben – adta meg magát Issy. Megszokta, hogy régóta ő az egyetlen ember,
akivel a nagyapja foglalkozik, abban sem volt biztos, volt-e a nagyapjának egyáltalán barátja. Joe
zavartan körülnézett.
– Ki van itt? – mondta. – Isabel? Isabel?
– Itt vagyok – mondta Issy, Chester pedig elbúcsúzott, és elment. Issy megfogta a
nagyapja kezét.
– Ne – mondta az öreg. – Nem te. Nem Isabel. Nem rád gondoltam. Egyáltalán nem erre
gondoltam.
Egyre izgatottabb lett, és egyre erősebben szorította Issy kezét, míg Keavie bejött egy
férfi ápolóval, és rábeszélték, hogy nyeljen le egy orvosságot.
– Majd ez lecsillapítja – mondta Keavie, és egyenesen Issy szemébe nézett. – Tudja –
folytatta –, ez megnyugtatja, kellemesebben érzi majd magát… ez minden, amit valójában…
– Azt akarja mondani, hogy nem lesz jobban – mondta Issy boldogtalanul.
– Azt kell mondanom, egyre kevesebb világos pillanata van, és azok is egyre rövidebb
ideig tartanak – mondta Keavie. – Erre föl kell készülnie.
Az öregemberre néztek, aki lecsillapodott, és kényelembe helyezkedett a párnáin.
– Ő is tudja – suttogta Keavie. Még a demenciában szenvedő betegek is… Tudja, itt
mindenki annyira szereti a nagyapját. Igazán.
Issy hálásan megszorította Keavie kezét.
Két hét múlva szombaton Des, az ingatlanügynök bedugta a fejét a cukrászda ajtaján.
Jamie teli torokból rikoltozott.
– Elnézést – mondta Issynek, aki épp a Guardian Guide-ot lapozgatta, mielőtt a szombati
vásárlók ebédidő környéki rohama beindult. A Cupcake kávézó kulcskarikája csillogott a nyári
napsütésben a ragyogóan tiszta ablakban.
– Ó, semmi baj – ugrott fel Issy. – Csak egy kicsit élveztem a nyugodt pillanatokat.
Várjon csak, mit tehetek önért?
– Azt szeretném tudni, látták-e Mirát – kérdezte Des.
Issy a kanapé felé pillantott. – Ó, általában ilyentájt szokott bejönni – mondta. –
Bármelyik pillanatban megérkezhet. Már van megfelelő lakásuk, és állást is kapott.
– Ez fantasztikus!
– Tudom! Próbálom meggyőzni, hogy küldje Elise-t ugyanabba a bölcsődébe, ahová
Louis is jár, de nem hajlandó, és továbbra is a román bölcsődébe járatja.
– Nem is tudtam, hogy létezik itt ilyesmi – csodálkozott Des.
– Stoke Newingtonban minden van… Aha – mondta Issy, amikor Mira megérkezett Elise-
szel. – Fesd az ördögöt a falra, és megjelenik.
Mira azonnal átvette Jamie-t Destől, és a kisfiú szokás szerint abbahagyta a bömbölést, és
nagy kerek szemmel figyelt rá.
– Ems kirakott a házból… egy kis időre – tette hozzá Des sietve, ha esetleg azt hinnék,
hogy egyszer s mindenkorra kitette. (Meglehetősen aggasztó, gondolta Issy, ha az embernek
óvatosan kell fogalmaznia, hogy jó benyomást keltsen másokban a házasságáról.) –
Makkegészséges, Mira, mióta túljutott a kólikán, pompás… nagyszerű parányi emberke. – A
hangja meghatottá vált, ahogy a fiáról beszélt. – Igen – folytatta –, egyébként minden rendben. A
helyzet az, hogy az elmúlt pár nap egyszerűen rettenetes, valami leírhatatlanul szörnyű volt.
Mira felvonta a szemöldökét.
– A doktor szerint semmi baja, csak jön a foga.
– Tehát elhozta a babasuttogóhoz! – mondta vidáman Issy, és lerakta a teát és a bébicsínót
Elise-nek. Meg egy hatalmas kapucsínót teleszórva reszelt csokoládéval. Az előbb még elégedett
Jamie most kinyitotta a száját, és felkészült a hatalmas sivalkodással körített ellenállásra, amikor
Mira megnyomkodta a puha kis ínyét az ujjával.
Des bambán bámulta. – Uh, igen, valami ilyesmi.
Mira szigorú pillantásokat lövellt felé, miközben Jamie üvöltött.
– Ebben az országban mindenki olyan szórakoztatónak találja, hogy senki nem tud
semmit a kisbabákról. A nagymamák azt mondják: „Ó, én nem szólok bele a gyereknevelésbe”, a
nagynénik meg így védekeznek: „ó, én túl elfoglalt vagyok, hogy segédkezzek a kisbaba körül”.
Mindenki semmibe veszi a csecsemőket, miközben hülye könyveket vásárolnak a
gyereknevelésről, és ostoba tévéműsorokat bámulnak róluk – hadarta elszántan. – A kisbabák
mindig ugyanolyanok. A felnőttek nem annyira. Adjon valaki egy kést.
Issy és Des összenézett.
– Ööö… tessék? – kérdezte Issy.
– Kést. Szükségem van egy késre.
Des védekezően maga elé emelte a kezét. – Nemigen tartunk otthon ilyesmit. Ami azt
illeti, Ems az anyjánál alszik. Bediliztem. Elkezdtem szellemeket látni a szemem sarkából.
– Szóval nincs kése – mondta Issy. Kissé idegesen átadott egy recés kést Mirának. Mira
villámgyorsan a hátára fektette Jamie-t a kanapén, lefogta a karját, és két kis vágást ejtett a
pengével a kisfiú szájában. Jamie torkaszakadtából üvöltött.
– Mit… Mit művelt vele? – kérdezte Des, felragadta Jamie-t a kanapéról, és a karjában
ringatta. Mira vállat vont. Des ellenséges tekintettel méregette Mirát, aztán észrevette, hogy a
kezdeti sokk után Jamie fájdalma elmúlik, és fokozatosan megnyugszik. A szenvedéssel teli,
ziháló hüppögés alábbhagyott, és a gyerek feszült, dühös kis teste kezdett ellazulni. A fejével
odabújt az apja mellkasához, és a fájdalmas, átvirrasztott éjszakák után a mélységesen kimerült
kisfiú szemhéja lassan lecsukódott.
– Lám csak – mondta Des. – No lám.
Issy megrázta a fejét. – Mira, mit tett vele? Hogyan csinálta?
Mira újra vállat vont. – Jön a foga. Nyomja az ínyét. Ez nagyon fájdalmas. Felvágtam az
ínyét, így ki tud jönni a foga. Nem gyullad be. Nem nagy ördöngösség.
– Soha nem hallottam ilyesmiről – mondta halkan Des, hogy ne zavarja a most már
szunyókáló kisgyereket.
– Itt senki nem hallott semmiről – állapította meg Mira.
– Írhatna egy kismamakalauzt – mondta csodálattal Issy.
– Összesen egy oldal lenne – válaszolta Mira. – Azt javasolná, kérdezd meg a
nagymamádat. És ne olvass ostoba kisbabakönyveket. Köszönöm.
Mira fölvette a teáscsészét, és Elise, aki mostanáig nagyon csöndesen ült egy könyvvel,
halk köszönömöt motyogott a bébicsínóért. Des sietett, hogy kifizesse helyettük.
– Megmentette az életemet – mondta. – Tulajdonképpen, az enyémet kaphatnám elvitelre?
Szeretnék egyenesen hazamenni, és szunyókálni egyet.
– Természetesen – mondta Issy.
Des körülnézett. – Szóval… hm… Hallottam, mit csiripelnek a verebek.
– Mit is? – kérdezte Issy barátságosan, és beütötte a vásárlást a pénztárgépbe.
 – Erről a helyről pletykálnak… Ó, akkor biztosan nem igaz.
– Micsoda?
– Valami olyasmit hallottam, hogy eladja… gondoltam, valami nagyobbat vesz. – Des
csodálattal nézett körül. – Igazán jó munkát végzett, hibátlan a hely.
Issy visszaadta az aprót.
– Nos, nagyon rosszul hallotta – közölte. – Mi nem megyünk innen sehová.
– Csodálatos – lelkendezett Des. – Biztosan félreértettem. Tudja, a kialvatlanságtól. Hát
jó, akkor még egyszer köszönöm.
Hirtelen hangos, súrlódó zajt hallottak odakintről. Issy kiszaladt, míg Des bent maradt,
hátha Jamie újra fölébred. A vaskereskedő éppen két kovácsoltvas széket húzott el a fa mellett a
ragyogó nyári napsütésben. A fánál gyönyörű, frissen festett, krémszínű asztal állt. Issy
megtorpant, és csak bámult.
– Ez bámulatos – szólalt meg. Doti épp befordult a sarkon, még mindig lehangolt volt,
mert Pearl nem ebédelt vele. Miközben a lány még mindig bele volt gabalyodva a határozatlan
Benbe, azt magyarázta Issynek, hogy nem akarja tovább bonyolítani a dolgokat. Issy sietve
segített a helyükre húzni a bútorokat. Két garnitúra volt, mindkettőhöz három szék tartozott, és
két nehéz lánc rögzítette őket, nehogy éjszaka ellophassák. Remekül festett.
– Az egészet a nagyapja rendelte meg – mondta Chester, és széttárta a karját, Issy pedig
megölelte. – Ki is fizette, emiatt ne aggódjon. Úgy gondolta, szüksége van rá.
– Így is van – mondta Issy, és a fejét csóválta. – Micsoda mázli, hogy megjelent. Maga a
mi őrangyal lakatosunk.
Chester mosolygott. – Egy ilyen nagyvárosban oda kell figyelnünk egymásra – mondta. –
És tudom, a nagyapja azt mondta, ne tegyem, de…
– Kávé és sütemény?
– Nagyszerű lenne.
Pearl egy előre előkészített tálca süteménnyel jött ki, félénken rámosolygott Dotira, és
leült, hogy megcsodálja az új bútorokat.
– Tökéletes – mondta. Louis közben bevette magát a lába alá.
– Louis oroszlánketrecben – morogta. – Grrrr.
– Akkor tarthatunk házőrző oroszlánt, hogy megszabaduljunk azoktól, akiket nem
szeretünk – mondta Issy.
– Mindenkit szeret az oroszlán – jelentette ki a fenevad az asztal alól.
– Na, ez az én problémám – mondta Pearl, és visszavitte az üres csészéket.
Bármelyik nap, gondolta Issy. Most már bármelyik nap megszűnhet az az érzése, hogy
csak vendég valakinek az otthonában. Képes lesz abbahagyni, hogy lábujjhegyen osonjon ide-oda
a lakásban, attól rettegve, nehogy zajt keltsen. Nem tudta, hogy Graeme elkötelezettsége a
minimalista stílus iránt ilyen… ilyen mély.
Igen, a lakás szép volt, de minden kényes volt benne. A kanapé kényelmetlen, a televízió-
Blu-ray-sztereó kombinált egységet pokolian bonyolult volt működtetni. A sütő aprócska, és egy
eldugott hátsó gondolat csupán a tervezőasztalon készült, agglegényeknek szánt high-tech
indítóállomáson, amelyet nyilvánvalóan nem arra szántak, hogy süssenek-főzzenek rajta, bár az
azonnali forró vizes csap az első pár fájdalmas hólyag után jópofa volt. A szabályokról már nem
is beszélve. Meg kellett szoknia, hogy leveszi a cipőjét, nem tehetett le semmit, még a kabátját
sem, egyetlen pillanatra sem. Nem heverhettek magazinok szanaszét, élére kellett állítani a
távirányítót is. Megpróbált egy kis helyet találni a fiókos szekrényben, ahová a ruháit tehetné,
mert Graeme még a tisztító műanyag csomagolásával együtt mindent felakasztott. A férfi
fürdőszobaszekrénye tele volt minden elképzelhető bőr- és hajápolási termékkel, valamennyi
patyolattiszta.
A takarítónő heti két alkalommal beugrott, és abszolút mindent lesikált, s ha Issy
véletlenül otthon volt, mialatt ezt a munkát végezte, akkor utána a lány semmihez sem mert
hozzányúlni. A pirítós már csak boldog emlék volt – túl sok morzsát hullatott a konyhai felület
fényes üvegére –, és rengeteg, könnyen tisztítható serpenyőben, forró olajban hirtelen kisütött
dolgot ettek. Bár Issy főzögetett egy kicsit a forró vizes csappal, wokhoz való szúrólánggal és
borhűtővel felszerelt konyhában, ahol viszont nem volt megfelelő sütő, amiben bármit el lehetett
volna készíteni. Vajon otthon érzi-e majd magát itt valaha is?
Másrészt viszont Graeme már úgy érezte, kezd hozzászokni a helyzethez. Valahányszor
Issy a földön hagyott valamit, éles pillantást vetett rá – miért ilyen rendetlenek a nők? Miért van
szükségük táskákra, amelyekben a cuccaikat tartják? Biztosított a lánynak egy fiókos szekrényt,
de észrevette, hogy a samponjai és hajkondicionálói – úgy vélte, másodosztályú márkák,
pénzkidobás egytől egyig – mégis ott hevernek a fekete csempés fürdőszobájában. Azért ezt
szóvá fogja tenni.
Ettől eltekintve viszont kellemes volt, hogy van körülötte valaki a nap végén – Issy sokkal
korábban végzett, mint ő. Jó volt, hogy valaki megkérdezte, milyen volt a napja, valódi vacsorát
főzött, és így ő nem félkész Marks and Spencer-fogásokon élt. Aki töltött neki egy pohár bort, és
meghallgatta a napi litániáját. Tulajdonképpen tényleg jó volt; meglepte, miért is nem gondolt
erre korábban. Issy megkérdezte, áthozhatná-e a könyveit, de erre Graeme kénytelen volt nemet
mondani. Nem volt könyvespolca, mert az tönkretette volna a dupla magasságú nappali
elrendezését, és abszolúte nem akarta a nő giccses konyhagépeit sem. De Issy, úgy tűnt, nem
bánja. Mindent egybevetve a helyzet pompás volt.
De még valami járt Graeme fejében. A londoni iroda felbuzdult, és azt akarta, hogy teljes
gőzzel vesse bele magát a „Körtefa köz”-ötlet kidolgozásába. Úgy gondolták, ez előrelépés a
jelenlegi ingatlankiadástól az életstílus eladásáig, és ha minden jól megy, ő maga is komoly jövő
elé néz az életminőség fejlesztésének területén. Feljut a csúcsra.
De mostanra világossá vált, hogy bármilyen hibbantnak kell lenni ahhoz a munkához, Issy
tényleg szereti azt a hülye kis üzletet vezetni, a pacsirtákkal kelni, és imádja, ha egész idő alatt
úgy bánnak vele, mint egy szolgával. Minél nagyobb volt a forgalma, és minél keményebben
dolgozott, annál boldogabbnak tűnt. Pedig még mindig mocsok szarul keresett. Biztosan belátja
majd mindezt, ha ő megvilágítja neki.
Graeme összehúzott szemöldökkel nézte magát, és újra megfordult, hogy
megbizonyosodjon róla, tökéletesen megborotválta az arca sima felületét. Ide-oda forgolódott,
hogy minden szögből lássa a tükörképét, és elégedett volt. De nem volt száz százalékig biztos
benne, hogy a helyzet Issyvel olyan könnyen megoldódik, mint eredetileg gondolta.
A nyár előrehaladtával semmi jel nem mutatott arra, hogy lassulnának a dolgok a
cukrászda körül, épp ellenkezőleg. Issy megjegyezte, hogy jövő évre el kell gondolkozniuk némi
eredeti kézműves fagylalt bevezetésén; biztosan jó fogadtatásra találna ez a figyelmesség. Talán
egy mozgó bódét állíthatnának kívülre az arra haladó járókelők számára. Esetleg Felipe
kezelhetné, a csöndesebb napokon pedig hegedülne. Persze újabb űrlapokat kellene kitölteni a
szabadtéri árusítás engedélyezéséhez, de mindenképpen megérné. Elgondolkodott rajta, milyen
bámulatos, hogy az adminisztráció, ami eleinte olyan ijesztő volt, idővel mennyire egyszerűvé
vált. Rájött arra is, hogy – eltekintve az estétől, amikor Graeme felbukkant, és ő épp Austinnal
volt (elhatározta, ezt úgy fogja kezelni, hogy nem is gondol rá, vagy többet be sem teszi a lábát a
bankba – nos, nyilván vannak dolgok, amik miatt be kell mennie, amíg vissza nem fizetik a
kölcsönt, de amíg ez elkerülhetetlen, addig majd Pearlt küldi maga helyett) – sokkal ritkábban
pirul el. Lám, a kenyérkereset pozitív mellékhatása.
 Amikor visszatért a gyors, parkban eltöltött szünete után (amit fagylalttal tett teljessé),
hallotta, hogy Pearl és Caroline perlekednek. Aj-aj! Pedig úgy tűnt, az utóbbi időben egészen jó
viszonyban voltak. Pearl vidámabb volt, Caroline pedig apró, atlétaszerű topokat viselt, amelyek
dögösek lettek volna valakin, aki húsz évvel fiatalabb, de az ő esetében csak hangsúlyozták a
kiugró kulcscsontját és Madonnáéra hajazó karját. Issy tudta, hogy az építőmunkások durva
megjegyzéseket tesznek rá és Pearlre, de nem törődött velük. Pearl egyébként is mérföldekkel
jobban nézett ki. Pusztán attól, hogy mindennap bejött dolgozni, és nem maradt a négy fal között,
fogyott néhány ruhaméretet, és most Issy szemében sokkal inkább úgy nézett ki, ami illett hozzá,
és napról napra arányosabb lett.
– Ott lesznek a nagynénik, és mindenki hoz egy üveggel – makacskodott Pearl.
– Egy üveggel? Egy gyerek születésnapi zsúrjára? Na nem, ez így nem lesz jó – mondta
Caroline. – Megfelelő körülményekre van szüksége a bulijához, mint mindenki másnak.
Pearl beharapta a szája szélét. Végül is Louis nagyvonalú, jó természetének és az anyák
abbéli vágyának köszönhetően, hogy elfogadónak és előítéletektől mentesnek tűnjenek, már
kapott egy vagy két partimeghívást, de Pearl megnézte, és méltatlankodva visszautasította őket.
Mindegyiket olyan költséges helyeken tartották, mint az állatkert vagy a Nemzeti Történeti
Múzeum, és ő nem volt biztos benne, hogy ezt megengedhetik maguknak. Most, hogy az üzlet
jobban ment, Issy ugyan fölemelte a fizetését (Pearl tudta, hogy Mrs. Prescott tanácsa ellenére),
de ő ezt a pénzt olyan dolgokra költötte, amikre igazán szükségük volt – megfelelő ágyra
Louisnak, ágyneműre és törülközőre, és nem drága ajándékokra és bulikra. Nem tudta, mennyit
fizetnek a gyerekek szülei belépődíjnak egy-egy ilyen buliba, és az valóban csak még inkább
megdöbbentette volna. Sikerült Louis figyelmét elterelnie, de most, hogy már idősebb lett, eljön
majd az idő, amikor kezdi megérteni, hogy ő más, és Pearl nem akarta, hogy ez idő előtt
bekövetkezzen.
Egyébként is, amikor úgy egy év múlva iskolába megy, többé nem fog különbözni a
többiektől. Pearl néha megborzongott, amikor a lakhelyükhöz legközelebb eső általános iskolára
gondolt. Az önkormányzat minden tőle telhetőt megtett, de az épületet mégis graffitik borították,
a magas kapuk tetején szögesdrót volt, és a kormányváltás óta a helyzet jelentősen tovább
romlott. A környékbeli barátai tanári erőszakról és elégedetlenségtől számoltak be, de kelletlenül
beismerték, hogy az iskola keményen próbálkozik. Pearl nem volt biztos benne, hogy a kemény
próbálkozás elég jó-e Louisnak. Lehet, hogy az óvodát nem találta megfelelőnek, de egyáltalán
nem volt kétséges, hogy Louis fejlődött. El tudott számolni húszig, össze tudta rakni a puzzle-t,
dalokat énekelt, amelyek nem csak kereskedelmi reklámokból ismert melódiák voltak, tudott
háromkerekűn biciklizni, és több könyvtári könyvet akart, mint amivel Pearl lépést tudott tartani.
Néha libabőrös lett a rémülettől a gondolatra, hogy Louis iskolába megy, és minden
szégyenlősségét levetkőzi. Másrészt viszont nem akart olyan puhány fiút nevelni, aki flancos
születésnapi partikra jár, és öntelt barátai vannak.
– Nagyon is megfelelő parti lesz – mondta Pearl. Mindennek a tetejébe nem szerette, ha
Caroline-nak valamiben igaza volt. – Lesz egy csomó ajándék.
– Miért nem hívod meg a barátait? – erősködött Caroline a rá jellemző, bosszantóan
szemellenzős módon. – Elég, ha úgy tíz gyereket meghívsz.
Pearl megpróbálta elképzelni a tíz Harryt, Liddie-t, Alice-t és Arthurt, amint föl-le
mászkálnak az anyja kinyitható kanapéján, és összeomlott.
– Mi van? – kérdezte Issy vidáman, és bejött a kezében Graeme vegytisztított öltönyével.
Szemmel láthatólag ésszerűbb volt, ha ő hozza el, annak ellenére, hogy Graeme járt kocsival.
– Louis születésnapi partiját tervezgetjük – közölte élénken Caroline.
Pearl éles pillantást lövellt felé. – Feltételes módban.
 – Megkérdezem, szeretne-e egy rendes partit – mondta Caroline.
Pearl elkeseredett arckifejezéssel nézett Issyre. Issynek hirtelen remek ötlete támadt.
– Már egy ideje töröm ezen a fejem – kezdett bele. – Tudjátok, milyen csöndesek a
szombatok. Arra gondoltam, hogy zárva tarthatnánk, de Mrs. Prescott megölne, meg aztán Austin
is az agyamra menne, és így tovább. Úgyhogy arra gondoltam… szervezhetnénk a Cupcake név
alapján minitorta témájú születésnapi partikat. Természetesen főleg kislányoknak. Az lenne a
lényeg, hogy eljönnének, megsütnék és feldíszítenék a saját süteményüket, adnánk nekik kis
köténykéket meg kis keverőtálakat, és felszámolnánk a terem bérleti díját. Egy aranybánya
lehetne. A gyerkőcöknek is jó lenne, manapság úgysem tanítja őket sütni senki.
Issynek fogalma sem volt róla, hogy amit mondott, ugyanúgy hangzott, mintha a nagyapja
elméjéből pattant volna ki.
– Ez óriási – lelkendezett Caroline. – Máris elmondom a csajoknak, és ragaszkodom
hozzá, hogy megvalósítsák. A felnőtteknek pedig teát szolgálnánk fel. Habár – tette hozzá
elgondolkodva – én személy szerint soha nem bírom ki ezeket a nyavalyás szülinapi zsúrokat
egy-két tömény nélkül. Tudjátok, a zaj miatt.
– Arra nincs engedélyünk – szögezte le Pearl. – Különben is, ígéretet tettem a
lelkipásztoromnak.
– Nem, természetesen azt nem lehet – visszakozott Caroline sajnálkozó tekintettel.
– Követheted a walesi herceg példáját, és hozhatsz magaddal laposüveget – javasolta Issy.
– Szóval, Pearl, Louis és barátai lehetnének a tesztalanyok, hogy megnézzük, működik-e a dolog
a gyakorlatban. Készítenénk róluk néhány cuki fényképet, amikor nyakig lisztesek, és azt
használhatnánk fel reklámnak, vagy ilyesmi.
– És olyan lenne, mint bármelyik munkanap, csak még olyanabb – állapította meg Pearl.
– Ó, Jézusom, minden szülinap olyan – vetette közbe Caroline. – Eszelős rohangálás
megállás nélkül.
Graeme próbálta olyan magabiztosnak érezni magát, mint amilyennek kinézett – mielőtt
kilépett az autóból, még ellenőrizte magát a BMW visszapillantó tükrében, és tudomást sem vett
a mellette elhaladó kölyökről, aki erre füttyentett egyet. Bár általában úgy érezte magát a
megbeszéléseken, akár egy tigris, agresszív volt, és biztos benne, hogy ő a nap üzletkötője,
ezúttal mégis rátört az idegesség. Vitathatatlanul feszült volt. Nevetséges. Hiszen ő Graeme
Denton. Soha nem hülyült meg egy lány miatt. Issynek még mindig nem mondta el a tervét, pedig
a Kalinga Deniki mindennap nyaggatta az ügy állásával, sürgették a tervpályázat beadását, és
csak a zöld útra vártak. Már az előzetes értékbecslést is elkészítették, és Graeme most találkozott
Mr. Barstow-val, a Körtefa köz nagy részének tulajdonosával.
Mr. Barstow nem zavartatta magát a formalitásokkal, amikor belépett. Kinyújtotta kis,
kövér kezét, és morgott valamit. Graeme bólintott, utasította új asszisztensét, Dermotot, hogy
indítsa el a Powerpoint-vetítést. Dermot kilenc évvel volt fiatalabb nála, úgy öltözött, mint egy
jampec, és igyekezett benne lenni Graeme minden projektjében, Graeme-et saját fiatalabb énjére
emlékeztette. Graeme belekezdett a prezentációba, arról beszélt, hogy a foglalt és az üres
ingatlanok nagy tételben történő felvásárlása milyen nagy üzletet jelentene Barstow részére, és
egyúttal némi árengedményt a Kalinga Deniki esetében. A harmadik diagramnál Mr. Barstow
szeme üvegessé vált. Legyintett.
– Oké, oké. Írja le az összeget egy darab papírra.
Graeme megállt, aztán úgy döntött, pontosan ezt teszi. Mr. Barstow megvetően lenézett a
lapra, és megrázta a fejét.
– Nem, nem. Egyébként is van valaki a négyesben. Egy kis kávézót visz. És ami azt illeti,
egész jól megy neki. Fölverte az árakat a környéken.
 Graeme gondolatban a szemét forgatta. Már csak ez hiányzott. Issy megnehezíti a
munkáját.
– De a hat hónapos bérleti szerződése éppen most jár le. Nemsokára ez is megoldódik.
Graeme egy röpke pillanatra lelkiismeret-furdalást érzett. Hivatalosan nem tudhatta volna,
mikor jár le Issy szerződése, de természetesen tisztában volt vele. Mr. Barstow szemöldöke
magasra szökött. – Tehát már beszélt vele erről? Nos, azt hiszem, ha ő hajlandó…
Graeme pókerarcot vágott, és nem erősítette meg sem ezt, sem az ellenkezőjét. Ez nem
tartozott Mr. Barstow-ra.
– Bár nem tudom, hogy tudom kitenni a vaskereskedőt. Régebben van itt, mint én magam
– jegyezte meg a tulaj. Az állát dörzsölte. – Nem tudom, őt hogy vehetnénk rá.
Graeme nem törődött vele. – Biztos vagyok benne, hogy tudunk neki olyan ajánlatot
kínálni, amit nem fog visszautasítani.
Mr. Barstow úgy nézett rá, mint akinek kétségei vannak.
– Én erre nem vennék mérget, pajtikám.
 Tizenhatodik fejezet

VAJAS SÜTEMÉNY. POGÁCSA. ISSY. ÉDESSÉG

¾ kg sima liszt
11 dkg liszt
átszitált liszt
1 ½ kg kristálycukor
17 dkg barna cukor
17 dkg só
Issy letette a levelet, és nagyot sóhajtott. Szívszorító volt. Rettenetes. Némi saját készítésű
édességgel igyekezett az otthonba; talán a friss sütemény látványa segít. Issy tudta, hogy
szenvedés lesz az egészet busszal elcipelni, de nem érdekelte. Az otthonnak negyvenhét lakója
volt (bár tudta, hogy a létszám elég gyakran változik), a személyzet pedig harminc főt tett ki, és
mindenkinek vitt sütit. Gondolt rá, hogy megkéri Graeme-et, hogy vigye el kocsival, és egyúttal
megismerkedhetett volna nagyapával is, de amikor bement a nappaliba, Graeme sietve bezárta a
laptopján az ablakot, amin épp dolgozott, és olyan kurtán beszélt vele, hogy elment tőle a kedve.
Már megint – gondolta morcosan – olyan, mintha csak kéretlen látogató lenne, ahelyett, hogy
otthon érezné magát. Ha Graeme nem lenne állandóan olyan mogorva, akkor Issy fontolóra
venné, hogy fölvesse, költözzenek máshová. Másrészt viszont nem tűnt úgy, mintha akkora
szerencséje lenne, hogy tartósan együtt maradnak. Issy még abban sem volt biztos, hogy képes
lenne eladni a régi lakását, bár gyanította, hogy Helena egy szempillantás alatt megvásárolná.
Amikor ezekkel a kérdésekkel foglalkozott, úgy érezte, mintha valaki másnak az élete
lenne a téma, annyira idegennek tűnt – eladni a lakását, venni valahol egy újat. Másrészt viszont
továbblépett. Issy visszagondolt a múlt vasárnapra, amikor végre találkozott Graeme anyjával. A
férfi szülei még kiskorában elváltak – egyke volt –, és Issy igazán kíváncsi volt a mamájára,
különösen, miután telefonon beszélt a sajátjával.
– Issy! – ordította Marian, mintha telefon nélkül beszélne Floridából. – Isabel! Ide figyelj!
Nem vagyok biztos benne, hogy a nagyapád jól van. Beugranál megnézni?
Issy az összes feltoluló mondanivalóját visszanyelte: minden egyes vasárnapját ott
töltötte, és már hetekkel korábban figyelmeztette az anyját e-mailben, hogy a papi nem önmaga.
– Már voltam nála, anya – felelte erőltetett nyugalommal.
– Ó, akkor jó. Jól van. Rendben.
– Azt hiszem… szerintem nagyon szeretne látni téged. Nem jössz haza? Valamikor a
közeljövőben? – Issy próbálta elkerülni a szarkasztikus megjegyzéseket, de az anyjával
kapcsolatban ez is teljesen hiábavaló volt.
– Ó, nem is tudom, drágám. Brick annyira elfoglalt… – elhalt a hangja. – És te, hogy
vagy, szívecském?
– Én remekül – mondta Issy. – Graeme-hez költöztem.
Marian még nem találkozott Graeme-mel. Issy úgy gondolta, ameddig csak lehetséges, ez
maradjon is így.
– Ó, ez csodálatos, drágám. Na jó. Akkor vigyázz magadra! Szia!
Így aztán nem csoda, hogy Issy alig várta a találkozást a lehetséges anyósjelöltjével.
Csinos, enyhén kerekded asszonynak képzelte, aki mindent megtesz mások kedvéért, akinek szép
fekete haja és csillogó szeme van, akár Graeme-nek, akivel recepteket cserélhetne, és akivel
összebarátkozhatna. Talán a nő szeretné, ha lenne egy lánya. Mindenesetre Issy enyhe
izgalommal vette fel a legszebb nyári ruháját, és a szuperkönnyű Viktória piskótáját vitte
ajándékba.
Mrs. Denton patyolattiszta, modern sorházban lakott, egy olyan negyedben, amely akár a
Kanári-szigeteken is lehetett volna. A ház kicsi volt és alacsony mennyezetű, viszont a
legkorszerűbb kényelmi eszközökkel szerelték fel – Graeme egyenesen a tervezőasztalon találta
az anyja számára.
– Jó napot kívánok – köszönt Issy barátságosan, és bekukkantott a nő háta mögé a
kifogástalan előszobába. Eltekintve egy hatalmas, Graeme-et iskolásként ábrázoló képtől, a falak
csupaszak voltak, és a legapróbb rendetlenségnek sem volt jele. – Ó, már látom, kitől örökölte a
fia a rendszeretetét!
Graeme anyja elmosolyodott, és egy pillanatra szemmel láthatólag elmerült a
gondolataiban.
– Hoztam egy kis süteményt – folytatta Issy vidáman. – Említette Graeme, hogy cukrász
vagyok?
Carole érezte, hogy földbe gyökeredzik a lába. Olyan izgatott volt – az elmúlt négy vagy
öt évben ez volt az első lány, akit Graeme hazahozott. Annyira büszke volt a fiára, amiért ilyen
törekvő, és olyan jól intézi a dolgait – valami nagykutya az ingatlanüzletágban, mondogatta a
barátainak. Azt persze elfelejtette elmesélni, hogy ő célozgatott rá, hogy a gyermeke vegyen neki
egy házat. Az utolsó pár lány – nos, szörnyen, feltűnően csinosak voltak, különösen, akinek a
hosszú szőke haja az egész hátát beborította. Hát persze hogy gyönyörűek voltak, nézzék csak
meg a fiát. De tudta, hogy nem komoly kapcsolatok. Graeme-nek természetesen először a
karrierjét kellett beindítania, nem volt ideje rá, hogy megállapodjon.
De mostanában kezdte elveszíteni a dicsekvés jogát a barátai között, amikor a gyerekeik
menyegzőjéről diskuráltak – a nagy esküvői sátor méretéről, a vendégek számáról, az ajándékok
soráról –, és ami még ennél is rosszabb, kénytelen volt részt venni ezeken az eseményeken,
vidáman mosolyogni, megdicsérni a barátai jó ízlését, akkor is, ha a lazac pocsékra és ízetlenre
sikeredett, és hangos diszkózene szólt. Végül bekövetkezett a legrémesebb: Lilian Johnson is
megelőzte, a szánalmas szürke egér Lilian Johnson, akinek a lánya, Shelley abbahagyta az
egyetemet, ollala, aztán hazajött, és szociális munkásként végezte, amiről mindenki tudta, hogy a
legalja. Nos, még ez a Shelley is férjhez ment. A csirke elég kiábrándító volt a fogadáson, de
Carole úgy vélte, megfelel, ha valaki szereti az ilyesmit, Lilian pedig elragadó volt mályvaszínű
ruhájában. És most Shelley terhes. Lilian nemsokára nagymama lesz. Caroline ezt nem bírta
elviselni. Így aztán már egy ideje türelmetlenül várta, hogy Graeme végre megmozduljon.
Az egyik finom szépségű, rendkívül csinos lányt képzelte mellé – amolyan Gwyneth
Paltrow típust –, aki nagyon okos, de szó nélkül kész feladni a karrierjét, hogy gondoskodjon a
párjáról, és sóváran vágyik rá, hogy kapjon néhány jó tanácsot arról, hogy mit szeret, és mit utál
Graeme, hogyan kell megfőzni a kedvenc ételét, és némi általános útmutatást az ízlését illetően –
az anyjától. Már látta is maga előtt, hogy együtt mennek el a John Lewis egyik üzletébe, és a lány
így szól: „Ó, Carole, te aztán mindent tudsz róla”, aztán esetleg közösen választhatnák ki a
babakelengyét, és a lány azt mondaná: „Tudod, Carole, nem tudok semmit a csecsemőkről, de te
majd beavatsz mindenbe.” Gareme pedig így szólna: „Anya, ha nem lennél, ki kéne téged találni,
nem is tudom, mire mennék nélküled.” Nem mintha Graeme hajlamos lenne ilyesmiket mondani,
de azért jó volt eljátszani a gondolattal.
Szóval igen, erre számított, miután Graeme felhívta, és meglehetősen kurtán bejelentette,
hogy elhozza Issyt egy teára. Isabel – elég elegáns névnek hangzott, nem átlagosnak. Nem mintha
az ő Graeme-je szóba állna valakivel, aki átlagos, természetesen ez lehetetlen. Jó ízlése van, akár
az anyjának.
Így aztán szinte hátrahőkölt, amikor ajtót nyitott, és meglátta ezt a pöttöm, kerekded,
pirospozsgás arcú barnát – aki ráadásul mennyi lehet, harmincnégy? Harmincöt? Lehet, hogy
gyerekei is vannak? Mi a csudát gondolt Graeme? Nem lehet, hogy ő az a lány, amikor mindenki
megmondhatja, Graeme mennyire jóképű. Carole férje talán egy barom volt, de meg kell hagyni,
jóképű barom, és a fia mindezt örökölte. És Graeme annyira elegáns, a divatos kocsijával, a drága
öltönyeivel, a nett lakásával. Ez egyszerűen lehetetlen… Talán nem is a barátnője. Esetleg –
Carole minden szalmaszálba megkapaszkodott – lehet, hogy csak egy ismerőse, akinek vízumra
volt szüksége, hogy az országban tartózkodhasson. Talán egy barát barátja, aki átutazóban van
Londonban, és Graeme kedvesen megengedte, hogy nála lakjon. De akkor… miért hozta
magával? Akkor nem hozta volna el.
– Sütemény! – ismételte Issy. – Khm, nem tudom, szereti-e az édességet.
Issy érezte, hogy a szokásos pír elönti az arcát, és dühös volt magára. Az a tompa, ostoba
érzése támadt, hogy Carole mást várt. Gyorsan Graeme-re pillantott, aki máskor tudomást sem
vett volna a korlátolt anyjáról, de most még ő is érzékelte, hogy Carole viselkedése mennyire
faragatlan. Gyorsan megszorította Issy kezét.
– Issy a barátnőm – jelentette ki, és Issy hálás volt neki. – Ööö… anya, bemehetnénk?
– Persze – mondta Carole gyenge hangon, hátralépett, és hagyta, hogy átlépjenek a
küszöbön a bolyhos, krémszínű szőnyegre. Issy gondolkodás nélkül egyenesen besétált, aztán
jéggé dermedve jött rá, hogy mögötte Graeme lehajol, és leveszi a cipőjét. Hát persze hogy
leveszi.
– Ah – jajdult fel Issy, levette a szandálját, és közben észrevette, hogy ráférne egy pedikűr
– de igazán, mikor lett volna erre ideje? Látta, hogy Carole is megfigyeli a lábát.
– Letehetném a süteményt a konyhában? – érdeklődött Issy élénken. Carole a konyha felé
intett. A helyiség makulátlan volt. A lány letette a süteményt arra az oldalra, ahol három gondosan
kikészített csésze állt, melyekben előmosott saláta volt, hozzá egy kis tálca csinosan formára
vágott, fehér kenyérből készült sonkás szendvics és egy kancsó limonádé.
Issy nagy sóhajjal tette le a süteményt. Ez a mai hosszú délutánnak ígérkezett.
– Ön dolgozik? – kérdezte udvariasan Issy, amikor leültek a nyilvánvalóan ritkán
használt, kerek asztal mellé, hogy elfogyasszák az uzsonnát. Odakint ragyogott a nap, és Issy
vágyakozva nézte a kifogástalanul gondozott kertet, de Carole hangosan kijelentette, hogy retteg
a darazsaktól és a repülő rovaroktól, és hogy soha, de soha nem ül ki. Issy megdicsérte a bőrét,
amit Carole teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, és most odabent ültek, csukott ablakok
mögött, a televíziót pedig bekapcsolták, hogy Graeme nézhesse a meccset.
Carole meglepettnek tűnt a kérdésre, mivel eszerint Issy nem kérdezgette Graeme-et az
anyjáról. Igaz, eleinte a kapcsolatuk ehhez túl laza volt, és nem érezte helyénvalónak,
mostanában pedig úgy érezte, Graeme kerüli a témát. Carole nehezen hitte el, hogy a fia nem
mesélt róla ennek a lánynak… A nő, vagy lány egy kicsit tolakodónak tűnt.
– Nos, Graeme minden bizonnyal mesélt a jótékonysági munkámról – közölte Carole
mereven. – És természetesen a Rózsatermesztők Társaságával is rengeteg elfoglaltságom van.
Bár főleg a papírmunkát végzem nekik. Tudja, a rovarok miatt. Nem valami hálásak.
– A rovarok?
– A rózsatermesztők – fintorgott Caroline. – Agyondolgozom magam miattuk.
– Ismerem az érzést – mondta együttérzéssel Issy, de Carole mintha meg sem hallotta
volna.
– Még mindig mindenki imád az irodában, drágám? – búgta az anyja Graeme-nek. A férfi
felhorkant, és jelezte, hogy a tévét próbálná nézni, ha hagynák. – Annyira népszerű – mondta az
anyja Issynek.
– Tudom – próbálkozott Issy. – Ott ismertük meg egymást.
 Carole felvonta a szemöldökét. Mintha Issy korábban azt mondta volna, hogy valami
boltban dolgozik.
– Most a saját vállalkozásomat vezetem – magyarázta Issy. – Cukrász vagyok.
Süteményeket sütök, és a többi.
– Én nem ehetek süteményt – közölte Carole. – Megzavarja az emésztésemet.
Issy sajnálattal gondolt a pillekönnyű piskótára a konyhában. Már megették a sonkás
szendvicseket – körülbelül két percbe telt –, és most kelepcében érezte magát. Cseppet sem lakott
jól, még mindig az asztalnál ültek, és várták, hogy kihűljön a tea.
– Szóval, ööö… – próbálkozott Issy, kétségbeesetten próbálva szinten tartani a társalgást.
Graeme egy gól fölött ujjongott, Issynek a leghalványabb fogalma sem volt, hogy kik játszanak.
De a lehetséges jövendő anyósa ott ült előtte. A lehetséges nagymama… Issy leállította magát,
nem akarta továbbvinni ezt a gondolatmenetet. Túl korai lett volna, és túlságosan ingatag.
Elhatározta, hogy ragaszkodik a lehető legbiztonságosabb témákhoz…
– Graeme tényleg a legnépszerűbb a munkahelyén. Fantasztikus munkát végez,
gondolom, még mindig. Nagyon büszke lehet rá.
Carole majdnem ellágyult egy pillanatra, de aztán eszébe jutott, hogy ez a pufók,
korosodó hárpia, aki itt ül vele szemben, volt annyira vakmerő, hogy egy tortával jelenjen meg,
nyilvánvalóan arra célozva, hogy ő, Carole nem süt a saját fiának, ezenkívül képes volt cipőben
beslattyogni ide, mintha máris az övé lenne az egész lakás.
– Igen, az én fiam mindig is a legjobbra törekedett – jelentette ki a lehető legélesebb,
kétértelmű hangsúllyal. Issy teljesen elszontyolodott.
Újabb hosszú, kínos csend telepedett rájuk, amelyet csak Graeme örvendezése és
sóhajtozása szakított meg, attól függően, hogy épp hogy állt a csapata.
– Az anyád gyűlöl engem – mutatott rá Issy gyászosan, hazafelé menet az autóban.
– Nem gyűlöl téged – mondta Graeme mogorván, mert a csapata megint vesztett.
Valójában Carole kihívta a konyhába, és kerek perec közölte vele, hogy nem örül. Nem szörnyen
öreg Issy? És csak egy cukrász? Graeme nem szokott hozzá, hogy az anyja bármilyen ügyben is
megkérdőjelezze az ítéletét, és ez kiborította. Arra már igazán semmi szüksége nem volt, hogy
még Issy is nekiálljon cirkuszolni vele. Issy nem próbálta meg kihallgatni a konyhai párbeszédet,
de úgy vélte, önmagában az a tény, hogy Carole úgy vélte, neki és Graeme-nek négyszemközti
megbeszélésre van szüksége, valószínűleg magában hordozza az összes információt, amire
szüksége volt. – Csupán úgy gondolja, egy kicsit idős vagy.
Graeme bekapcsolta a rádiót. Issy kibámult az autó ablakán, és a Kanári-szigetek felől,
keletről érkező záport figyelte. A vastag, nehéz esőcseppek dobolni kezdtek az ablakon.
– Ezt mondta? – kérdezte halkan Issy.
– Ühüm – válaszolta Graeme.
– Szerinted is egy kicsit idős vagyok?
– Mihez? – kérdezte Graeme. Az a határozott érzése volt, hogy ez egy olyan párbeszéd,
amiben nem akar részt venni, de beszorult a nővel ebbe a kocsiba, és nem tud hová menekülni.
Issy szorosan behunyta a szemét. Olyan közel van, gondolta. Annyira közel, most
egyszerűen megkérdezhetné. Ez lenne a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” befejezésű
mese? A happy end? Aláírva, lepecsételve, kiszállítva. De mi lesz, ha Issy fölteszi a kérdést, és a
válasz „nem”? És mi lesz, ha megkérdezi, és a válasz „igen”?
Mit jelent az, ha mind a két válasz boldogtalanná teszi? Mit akar egyáltalán? Hirtelen
maga előtt látta az előtte álló hosszú éveket… Graeme egyre tovább mászik a karrier
szamárlétráján, őt kihasználja, talán megosztja vele a véleményét, ha valakin éppen ki akarja
tölteni a haragját, egyébként pedig általános rabszolgának használja… tudomást sem vesz róla, ha
tévét néz, ahogy az anyjával is teszi. Mindenben meghunyászkodó, igénytelen lábtörlőt csinálna
belőle.
Nos, lehet, hogy Issy egy kicsit tényleg hajlamos alávetni magát más akaratának –
Helena, ő biztosan egyetértene ezzel. Csakhogy megváltozott. A kávézó megváltoztatta. Jobbá
tette. És ezúttal nem lesz kiabálás, hisztériázás vagy tetszés szerinti elmegyek-és-visszajövök,
valahányszor a férfi meleg ételre vágyik. Issy most helyesen fog cselekedni.
– Graeme… – kezdte, és a másik felé fordult az esőverte autóban.
– Mit akarsz? – kérdezte Graeme. Idegesebb volt, mint amire Issy számított, de a lány
természetesen nem tudhatta, milyen következményekkel jár mindez a férfi munkájára nézve.
– Én nem hiszem… nem hinném, hogy ez működni fog közöttünk. És te? – mondta Issy, a
tőle telhető legnyugodtabb hangon, és közben az eszébe véste a férfi szép profilját, a feszült állát,
miközben bevág egy másik autó elé, és lefröcsköli a környezetét. Graeme újra szitkozódott, aztán
bezárult, akár egy kagyló, és többet nem volt hajlandó szólni hozzá. Az első lehetséges helyen
egyszerűen megállt, és otthagyta a lányt az út szélén. Furcsa módon Issy ezt megfelelő válasznak
érezte, miközben az elrobogó sportkocsi után nézett. Meghagyta a férfinak a kisstílű győzelmét,
valójában nem volt hideg odakint az esőben, nem is bánta igazán a dolgot. Amikor egy taxi
elhajtott mellette, és a sárga lámpái barátságos irányjelzőként világítottak, leintette, hogy vigye
haza.
Helena felsikoltott, amikor Issy belépett, és minden részletet hallani akart a Graeme
anyjánál tett látogatásról.
– Nyilvánvalóvá vált – magyarázta Issy –, hogy függetlenül attól, mi történt a
látogatáson… számomra semmi értelme. – Azért kissé remegő hangon, drámaian adta elő
mindezt. – Szerettem volna kisbabát.
– Lesz kisbabád – bátorította Helena. – Mindenesetre a biztonság kedvéért fagyasztass le
néhány petesejtet.
– Köszi, Lena – mondta Issy, és a barátnője hosszan, megnyugtatóan megölelte.
Az éjszakai alvás után Issy sokkal jobban érezte magát. Miután szétosztotta a
finomságokat – ami jóval több lelkesedést váltott ki, mint előző nap a Viktória piskótája –, úgy
zöttyent a nagyapja ágyára, mintha Joe-nak lenne rá nagyobb szüksége, és nem fordítva.
– Helló, papi.
A nagyapja a kis, félhold alakú olvasószemüvegét viselte. Ugyanolyan volt, mint az,
amelyet Issy gyerekkorában viselt. A lány kíváncsi lett volna, vajon ez ugyanaz a szemüveg-e.
Joe annak a nemzedéknek a tagja volt, akik nem cserélték le a dolgaikat csak azért, mert
megunták őket, vagy mert divatjamúlttá váltak. Akár veszel valamit, akár összeházasodsz
valakivel, utána ragaszkodsz hozzá.
– Épp receptet írok az unokámnak Londonba – jelentette ki a nagyapja. – Meg kell
ismernie ezt a fogást.
– Nagyszerű! – mondta Issy. – Papi, én vagyok az! Itt vagyok! Mi ez?
Joe néhányszor pislogott, aztán kitisztult a látása, és felismerte. – Issy – mondta. –
Kislányom – azzal megölelte.
– Ne add oda a levelemet – mondta Issy. – Fogalmad sincs, mennyire felvidít, amikor
meghozza a postás. Viszont megint megváltozott a címem. – Megadom a nővérnek.
Joe ragaszkodott hozzá, hogy leírja. Az ágy melletti szekrényből előhúzott egy régi, ütött-
kopott telefonregisztert, amely Issy emlékei szerint hosszú évekig a hallban feküdt egy asztalon a
körtárcsás, zöld telefonkészülék mellett. Nézte, ahogy a nagyapja végiglapozza. Lap lap után, teli
nevekkel, áthúzott régi lakcímekkel, újra meg újra. A telefonszámok először rövidek voltak –
Sheffield 4439; Lancaster 1133 –, aztán hosszabbak és bonyolultabbak lettek. Elszomorító
adathalmaz volt, és Issy nagyapja is dörmögni kezdett a notesz fölött.
– Ő már elment – mondta. – És ők is, mindketten. Egy hónapon belül meghaltak, egymás
után. Arra sem emlékszem, hogy egyáltalán ez ki lehet.
Megrázta a fejét, az arca nagyon soványnak tűnt.
– Mesélj – szólalt meg gyorsan a lány, hogy felvidítsa –, mesélj újra a nagyiról!
Amikor Issy kicsi volt, szeretett történeteket hallgatni az elbűvölő nagyijáról, de az
anyjának túlságosan fájt az emlékezés, ezért nagypapi mindig megvárta, amíg kettesben
maradtak, és csak úgy mesélt róla.
– Nos – kezdte Joe, és gyűrött arca kissé ellazult, ahogy belekezdett az ismerős történetbe.
– A pékségben dolgoztam, és egyszer bejött krémest venni.
Elhallgatott, majd felnevetett, Issy pedig illendően csatlakozott hozzá. Az egyik ápolónő
bedugta a fejét, aztán ott maradt, hogy ő is meghallgassa a mesét.
– Természetesen ismertem, akkoriban mindenki ismerte egymást. A patkolókovács
legkisebb lánya volt, tudod, egészen előkelő. Az ilyenek észre sem vették a magamfajta
péklegényt.
– Hmm.
– De észrevettem, hogy ő elég gyakran bejön a pékségbe. Majdnem mindennap, pedig
akkoriban az embereknek cselédjük volt, aki intézte a bevásárlást. És ez így ment, én pedig talán
néha odacsaptam egy kis extrát a csomagjához. Egy falatka gyümölcsös lepényt, ami véletlenül
megmaradt, vagy néhány vizes zsemlét. Aztán egyszer csak észrevettem valamit. Ó, ez nagyon
aranyos dolog volt. Akkoriban a nők aprócska teremtmények voltak, nem olyan nagydarab
igáslovak, amilyenek manapság éjjel-nappal le-föl csörtetnek a folyosókon – tette hozzá hevesen,
Issy pedig lepisszegte, de az ápolónő, akit bőségesen megáldott a sors a megfelelő idomokkal,
megrázta a fejét, és felnevetett. – Szóval magára szedett egy kicsit. Épp csak egy picikét a
megfelelő helyeken, tudod, fent, meg a csípője körül. Én pedig azt gondoltam magamban, hogy
ez az én süteményeimtől van. Meghízott a kedvemért. Akkor már tudtam, hogy érdeklődik
irántam. Ha más férfi érdekelte volna, akkor odafigyelt volna az alakjára.
Elégedetten elmosolyodott.
– Így azt mondtam neki: „rajta tartom magán a szemem!”. Ő pedig visszanézett, huncut
pillantással, és azt mondta: „azt jól teszi!”, és úgy libegett ki az üzletből, akár Rita Hayworth.
Akkor már tudtam. Úgyhogy amikor megláttam a szombati táncmulatságon, szépen kiöltözve,
miközben én a barátaimmal ott lófráltam néhány bolti elárusító kisasszonnyal, és figyeltem őt a
divatos barátaival, ahogy nevetgélve enyelegnek néhány flancos ficsúrral, azt mondtam a
barátaimnak, megyek, és megkérem. Máskor soha ne láttam még a táncteremben, ahová jártunk.
Ó, nem bizony. Aznap este szerencsém volt. Odamentem hozzá, és ő azt mondta…
– Azt hittem, fehér haja van – mondta a nagyapjával kórusban Issy, aki már legalább
százszor hallotta ezt a történetet.
– Akkor kinyújtotta a kezét, és megérintette a hajamat. Azt hiszem, akkor már végképp
tudtam.
Issy látta a fényképeket a nagyszülei esküvőjéről. A nagyapja jóképű férfi volt, magas,
sűrű göndör hajú, félénk mosolyú. A nagyanyja pedig igazi bombázó.
– Akkor azt kérdeztem: „Mi is a neve?”, bár természetesen pontosan tudtam. És ő azt
válaszolta…
– Isabel – mondta Issy.
– Isabel – bólintott rá a nagyapja.
Issy úgy babrálta a szoknyája szélét, akár egy kislány.
– Azonnal tudtad? – kérdezte erélyesen. – Úgy értem, rögtön az elején érezted? Hogy
beleszeretsz, és összeházasodtok, és gyerekeitek lesznek, és örökké szeretni fogod, és minden
rendben lesz? Tudod, amíg…
– Húsz évet töltöttünk együtt – mondta Joe, és megpaskolta Issy kezét. Issy nem ismerte a
névrokonát; amikor a nagymamája meghalt, az anyja még csak tizenöt éves volt. – Csodálatos,
boldog évek voltak. Vannak itt olyanok, akik hatvan évet töltöttek el házasságban olyasvalakivel,
akit ki nem állhattak. Ismerek itt olyan embereket, akik megkönnyebbültek, amikor a házastársuk
meghalt. El tudod ezt képzelni?
Issy hallgatott. Nem akarta elképzelni.
– Csodálatos asszony volt. Tudod, mindig tréfálkozott. És ő magabiztos volt, míg én egy
kicsit félénk. Kivéve azon az egyetlenegy estén. Máig nem tudom, honnan vettem a bátorságot,
hogy odamenjek hozzá. És igen, rögtön tudtam.
Az öregember kuncogott az emlék hatására. – Azért időbe telt, amíg az apját is sikerült
meggyőznöm. Makacs ember volt. Jól emlékszem rá, kicsit azért feloldódott, amikor
megnyitottam a harmadik üzletemet.
Joe megérintette Issy arcát. – A nagyid imádott volna téged.
Issy az arcához emelte az öreg kezet. – Köszönöm, papi.
– Akkor adj egy sütit.
Issy felvonta a szemöldökét, és az ápolónőre nézett; aznap nem Keavie volt ügyeletben. A
nővér az ajtóig kísérte.
– Hová tűnt a romantika? – tűnődött az ápolónő. – Manapság már nem létezik ilyesmi.
Megdöntenek, aztán többet fel se hívnak. A maga nagyapja nem ilyen – tette hozzá sietve. – Csak
a pasikra gondoltam. Általánosságban. Nem hiszem, hogy bárki odajönne hozzám a diszkóban, és
közben az járna a fejében, hogy jól van, bébi, házasodjunk össze, és csináljunk gyerekeket. Vagy
ha van ilyen, jobb, ha siet.
Issy együttérzéssel mosolygott.
– Sok szerencsét hozzájuk. Kér még egy süteményt?
– Ide vele.
 Tizenhetedik fejezet

Graeme megnézte a postát, és felsóhajtott. Ki sem akarta nyitni a levelét. Korábban már
átélte ugyanezt: nagy boríték volt, teletömve nyomtatványokkal és tájékoztatókkal. A
tervkészítéskor a nagy boríték jót jelentett. A kicsi rossz volt, azt üzente: „nem”. A nagy boríték
ellenben azt harsogta: „Kérjük, a következő lépések szerint töltse ki a mellékelt
nyomtatványokat!” Ez továbbá azzal járt, hogy nyomtatott hirdetéseket kell kiraknia a
lámpaoszlopokra a Körtefa köz környékén. Ki sem kell nyitnia a borítékot. Csak végeznie kell a
dolgát. Felsóhajtott.
Szőke fej kukucskált be az ajtón. Marcus Boekhoorn volt, a Kalinga Deniki holland
tulajdonosa, úgy száz másik cégtársával együtt, akik szemlelátogatáson vettek részt az angliai
bázison.
– Itt a mi feltörekvő reménységünk – mondta, és belépett az irodába. Marcus mindent
gyorsan csinált. Állandóan mozgásban volt, akár egy cápa. Graeme azonnal felugrott.
– Igen, uram. – Örült, hogy a testhez álló Paul Smith öltönye van rajta. Marcus nagyszerű
formában tartotta a testét, és azt beszélték, szereti, ha a beosztottjai is szikárak, és úgy néznek ki,
mintha nem ennének eleget.
– Tetszik nekem ez a helyi projekt – mondta Marcus, és a fogához kocogtatta a Mont
Blanc tollát. – Pontosan így kell működnie egy üzletnek. Helyi bolt, környékbeli vevők, itteni
finanszírozás, helyi építkezők. Mindenki elégedett. Érti, amit mondok?
Graeme bólogatott.
– Maga aztán beletrafált. Úgy vélem, nagy jövő áll ön előtt. Bárhol, ahová csak menni
szeretne. Helyi fejlesztés. Ez az új biznisz. Nagyon elégedett vagyok.
Graeme asztalára pillantott. Fejjel lefelé és más nyelven is azonnal felismerte volna a
borítékot. Nem sok minden kerülte el a figyelmét.
– Tehát megkapta – állapította meg vidáman. Graeme megpróbált megfeledkezni róla,
hogy még nem nyitotta föl.
– Úgy néz ki – felelte, és igyekezett lazának és higgadtnak tűnni.
– Ilyen az üzlet világa – közölte Marcus, és vállon veregette. – Örüljön neki.
Miután a főnök elment a buttersea-i helikopter-leszállópályához, berontott Billy, a
rámenős ügynök.
– Kegyenc lettél – közölte, de nem túl lelkesen. A Kalinga Deniki nem az a hely volt, ahol
bátorították a jó együttműködési készséget. Ebben a játékban csak nyertesek és vesztesek voltak.
Graeme dühösen felnézett, és végigmérte Billyt, ahogy ott áll a papucscipőjében, az arany
pecsétgyűrűjével, a kiugró állán gondosan trimmelt borostával.
– Hm – mormogott Graeme, és habozott, hogy bármit is felfedjen ez előtt a kis pöcsfej
előtt, aki csak a saját boldogulására használná a kapott információt.
– Aranyos – merengett Billy. – Ez a helyi biznisz. Nagy szerencse, tudod. Még el kell
intézned a jelzálogot a helyi bankkal. A haszonbérlet nagyon zűrös, és neked vissza kell nyerned
a pénzedet.
– Mindezt én is tudom – közölte Graeme, és próbált fesztelennek mutatkozni, még akkor
is, ha ki nem állhatta, hogy nem fordulhat a nagy kereskedelmi bankhoz, mint ahogy egyébként
szokta.
– Akkor jó – mondta Billy. – Csak mert, nem is tudom, nekem úgy tűnik, mintha nem
nagyon lelkesednél ezért a projektért. Nem csinálod szívvel-lélekkel. Gondolom, talán a sok
utánajárás miatt. Szóval, ha szükséged van valakire, aki átvállalja… úgy értem, tudom, mennyire
elfoglalt vagy.
Graeme összehúzta a szemét.
– Tartsd távol a koszos mancsodat a projektemtől, ha megkérhetlek – közölte.
Kedélyesnek szánta a megjegyzését, de élesebbre sikeredett, mint tervezte.
– Ó, milyen érzékeny vagy – mondta Billy, és fölemelte a kezét. – Jól van, jól van. Csak
nem akartam, hogy túl nagy fába vágd a fejszéd, ez minden.
– Kösz, hogy aggódsz értem – mondta Graeme, és hidegen nézett Billyre, míg a másik el
nem hagyta a szobát, és be nem csukta maga mögött az ajtót. Amint ez megtörtént, Graeme a
falhoz vágta a borítékot.
 Tizennyolcadik fejezet

SÜTEMÉNY GYEREKZSÚRRA
15 dkg puha vaj
15 dkg porcukor
17,5 dkg önkelesztő liszt
3 darab tojás
1 teáskanál vaníliaeszencia
Cukormáz, pillecukor, csokis tallér, több száz ehető csillag, narancsos és citromos lekvár,
ételfesték (mindenféle színben), ehető arany- és ezüstlapok, marcipánból készült focilabda,
Smarties, cukorvirágok, többféle medvecukor, darált mandula, karamellás és csokis szósz,
gumikukacok
Melegítsd elő a sütőt 180 °C-ra (vagy a gázsütőt 4-es fokozatra).
Rakj ki egy 12 elemes muffinsütő tálcát papírkapszlikkal.
Üsd bele a tojásokat egy csészébe, és egy villával könnyedén habard össze.
Tedd a hozzávalókat egy nagy tálba, és verd elektromos mixerrel 2 percig, amíg könnyű és
krémes nem lesz. Oszd el a keveréket egyenlő arányban a kapszlikba.
Süsd 18-21 percig, míg a tészta feljön, és érintésre szilárdnak nem bizonyul. Hagyd pár
percig hűlni, aztán tedd ki a fémrácsra. Ööö… díszítsd.
Issy beletemetkezett a munkába, hogy így birkózzon meg a szomorúsággal és az
ellentmondásos érzéseivel, és túljusson a Graeme-mel történő szakításán. Graeme megpróbált
stratégiát kidolgozni, hogy visszaszerezze Issy bizalmát, legalább addig, amíg megköti az üzletet.
Pearl igyekezett egyenes választ kicsikarni Benből a szándékait illetően, Helena közben elkezdte
megnézni az eladó lakásokat, Austin pedig azon kapta magát, hogy kínlódik. Újra meg újra
elolvasta a kérvényt. Semmi kétség: A Kalinga Deniki újabb kölcsönért folyamodott, hogy
újjáépítsék az egész tömböt. Magasról leszarták a vaskereskedőt és az újságosbódét. Austinnak
eszébe jutott a születésnapi ajándék, amit Issy kapott a fura kis embertől a szomszédból. A nő
akkor őszintén hálásnak tűnt, meghatottnak és boldognak, amiért befogadta a közösség. És miért?
Austint elképesztette ez a kétszínűség. Issy egyenes, nyílt nőnek tűnt. Austin képtelen volt
megérteni, hogy lehet a lány ennyire más, mint amilyennek ő gondolta, és csak most döbbent rá,
mennyire kedvelte azt az embert, akinek hitte Issyt.
Végre elérkezett Louis születésnapja.
– Nagyon élénk vagy ma – jegyezte meg Pearl, miközben kitette a Buzz Lightyearrel, az
űrhajóssal a Toy Storyból díszített szalvétákat.
– Naná, hogy az vagyok – mondta Issy. – Louis fantasztikus születésnapja van, nem?
– Antaszdigus szülinap – értett egyet Louis, aki a földön ült, és azt játszotta, hogy az új
Iggle Piggle és Tombliboo babák (Issy ajándékai) puszit adnak egymásnak, és képzeletbeli
süteményeket sütnek. – Louis szeret ötéves lenni.
– Nem vagy még annyi – Issy elhallgatott, és úgy döntött, semmi sem zúzhatja szét a
kisfiú örömét ezen a napon. – Az öt az csodálatos kor – értett egyet. – Amit különösen szeretek
benne, hogy milyen sok ölelést és puszit kap mindenkitől, aki ötéves nagyfiú.
Louis rájött, hogy Issy hülyéskedik vele, de amilyen jóindulatú természete volt, nemigen
bánta.
– Louis ad neked puszi és ölelés, Issy.
– Köszönöm, Louis – válaszolta Issy, és a kisfiú köré fonta a karját. Ha soha nem kerül
közelebb ahhoz, hogy egy apró emberke legyeskedjen folyvást körülötte, úgy, mint most Louis,
elhatározta, hogy legalább ebből kihozza a legjobbat. – Csak nem ma lesz a születésnapi bulid?
– De. Minden barátja jön Louis bulira.
Issy Pearlre nézett, aki buzgón bólogatott. – Mindenki igent mondott – mondta kissé
hitetlenkedve.
– Miért ne tették volna? – kérdezte Issy.
Pearl vállat vont. Még mindig úgy érezte, hogy belekényszerítették ebbe a helyzetbe. Egy
dolog meghívni a gyerekeket a bölcsődéből, hogy eljöjjenek Issy biztonságos, népszerű
cukrászdájába, ami az otthonuk közelében van. Teljesen más lenne, ha a saját házába invitálta
volna őket. Akkor kifogásokat kerestek volna, az úszóleckéről motyogtak volna valamit, vagy a
régóta várt nagyszülők látogatásáról. Egy dolog az első olyan gyereknek lenni a környéken, aki
különleges, süteménysütő bulira hívja meg a többieket. De ez akkor sem arról szól, hogy Louis
kedvéért jönnek.
– Ki várható még? – kérdezte Issy. Nagyon is élvezte az új tervet, hogy a gyerekzsúrok
mesterévé váljon.
– Az anyám – válaszolta Pearl. – A lelkipásztorom. Néhányan a templomból.
Azt nem tette hozzá, hogy milyen nehezen hívta meg a saját barátait. Nem mintha
szégyellte volna a munkáját vagy azt, hogy Louis új emberek között van. A legtöbb barátja
egyébként sem dolgozott; több gyerekük volt, és nem kaptak segítséget a gyerekneveléshez, mint
ahogy ő az anyjától. Nem akarta, hogy azt higgyék, felvág, és hatalmas, extravagáns partit rendez
Louisnak, mintha azt gondolná, a helyi Mekdönci nem elég jó az ő gyerekének (ami egyébként
így is volt), és azt sem akarta, hogy bárki azt képzelje, magának szervezte, nem a kicsinek.
Louisnak egyébként is hamarosan óvodába kell mennie, és az élet elég nehéz ott, ahol most
laknak.
Mindenekelőtt nem említette Bent. Nem volt képes rá. Ben olyan aranyos volt. Olyan
szeretetre méltó. Olyan gyakran találkoztak. Pearl már kezdte azt hinni… És Ben felküzdötte
magát. Egészen az olimpiai stadionig. Szépen keresett. Az anyja maradhat az önkormányzati
tulajdonban, de őket semmi sem állíthatja meg… talán bérelnek egy lakást. Csak egy kis kéglit,
valahol ezen a környéken. Nem túl messze Ben munkahelyétől, és elég közel ide, hogy Louis
ugyanabba a bölcsődébe járhasson… aztán, talán jövőre, mehetne az egyik csodás óvodába, ami
tele van fénnyel és képekkel, és boldog gyerekek szaladgálnak az elegáns kis ruhácskáikban.
Látta őket. Ahogy a dolgok alakultak, Pearl ezt nem érezte elérhetetlen álomnak. Több volt ez,
mint amire csak egy évvel ezelőtt is gondolni merészelt volna. Rettenetesen félt, hogy
balszerencsét hoz, ha elmondja. De Ben tudta, hol van a parti. És megígérte, hogy eljön.
– Fantasztikus lesz – mondta Issy, miközben kis edényekbe mérte a nyers hozzávalókat.
Vett egy tucat apró kötényt is, és most azok fölött sóhajtozott és nyögdécselt. Pearl összehúzott
szemmel figyelte. Valami határozottan készült.
– Ez szülinap nekem! – jelentette be Louis hangosan, mivel már legalább három perce
senki nem említette.
– Igazán, kisember? – mondta Doti, aki éppen belépett a cukrászda ajtaján. – Akkor neked
hoztam néhány üdvözlőlapot.
Kinyitotta a postástáskát, és előhúzott fél tucat élénk színű borítékot. A lányok Louisszal
együtt köré gyűltek. Némelyiket egyenesen neki címezték, némelyikre egyszerűen azt írták, „a
kisfiúnak a Cupcake kávézóból”. Pearl hunyorgott.
Issy fölvette Louist. – Mindenkinek elmondtad, hogy ma van a születésnapod? – kérdezte
komolyan.
Louis bólogatott. – Szombat. Nekem szülinap szombat. Mondta jönni szülinap parti
szombat. A-a, szülinap buli a cukiban.
 Pearl és Issy kissé aggodalmaskodó pillantást váltott.
– De én már bezártam az üzletet egy tucat totyogó kedvéért – mondta Issy.
Pearl Louis fejéhez döntötte a sajátját.
– Kiket hívtál el a szülinapodra, manó? – kérdezte gyöngéden.
– Nos, például engem – közölte Doti. – Gondoltam, benézek, amikor befejeztem a
körutamat. Van egy ajándékom a számodra, fiatalember.
– Jujj! – kiáltotta Louis, odarohant a postáshoz, és átölelte a térdét apró karjával. – Én
szeret ajándék, pottás báti.
– Akkor jó.
Doti belenézett a táskájába. – Ó, itt van még egypár.
– Ó, te jó ég! – Pearl összevonta a szemöldökét. – Meghívta a fél várost.
– Te kis miniatűr partiarc, hihetetlen – mondta Issy, és megdörzsölte a kisfiú orrát.
– Én miniattu pattiac! – mondta élénken Louis, és bólogatott hozzá. Pearl
jelentőségteljesen nézte őket, és majdnem észre sem vette, hogy a postás odahajol hozzá.
– Nehéz a táskám ma reggel – szólalt meg Doti. – Talán innom kéne egy kávét. És kérnék
egyet a gyönyörű süteményeiből is.
Pearl a szokásos szórakozott pillantásával nézett rá.
– Mit szólna egy zöld teához? – kérdezte. – Esetleg megihatnánk együtt. Mivel úgy tűnik,
nagyon jó barátja a fiamnak.
A postás arca felderült, azonnal ledobta a táskáját.
– Nagyon szeretném – mondta, épp mikor egy Owl City-sláger kezdődött a rádióban.
Gyönyörű reggel volt. Pearl és Doti leült, Issy körbeforgott Louisszal, érezte a gyerek apró
szívének dobogását. Olyan szorosan ölelte, hogy majdnem kipréselte belőle a szuszt.
– Hip, hip, hurrrááá! – kiáltotta Louis.
– A francba! Aú. Aúú. Aúúúú! Darny! – Austin a földre rogyott.
– Te nem maradtál nyugton – jött a vékony, dühös gyerekhang.
– Még szép, a fenébe is – mondta Austin, és elvette a kezét az arcáról. Véres volt, ahogy
gondolta. – Vissza a medvékhez!
– Soha nem lettem volna Robin Hood, ha te nem engeded, hogy gyakoroljam – pufogott
Darny. – És a Nagymedve azt mondja, nincs több íjászkodás.
– Miért mond ilyet a Nagymedve? – kérdezte Austin, és felment a lépcsőn a
fürdőszobába.
– Ööö… mert ez… nagyon tud fájni – mondta Darny elhaló hangon.
– Pontosan!
Austin megnézte magát a fürdőszobai tükörben, amely, mint közben észrevette, rettentő
mocskos volt. Arra is alig volt pénze, hogy megfizessen egy takarítónőt, arra meg már pláne nem
jutott, hogy a hölgy hozzáértő is legyen. Sóhajtott, és megtörölte a tükröt egy törülközővel.
Ahogy gondolta, a homlokán feltűnő nagy seb éktelenkedett – nem nagyon vérzett, de ahhoz elég
mély volt, hogy jól látható legyen. Felmordult. Nyilván nem kellett volna megengednie
Darnynak, hogy kilője rá azt a nyílvesszőt, de csak játék volt, Darny pedig annyira meggyőzően
kérlelte… Megdörzsölte a fájó pontot. Néha ez a szülőt játszó móka egy kicsit meredekké vált.
Megtörölte a homlokát egy törülközővel, és lement. Már egy hatalmas kupac munkahelyi postája
összegyűlt, amit előző este besöpört a táskájába, mielőtt eljött a bankból. Muszáj megnéznie őket,
nem lehet – folyamatosan ezt mondogatta a hiteltúllépő ügyfeleinek is – elsiklani fölöttük.
– Oké – mondta, lesétált, és kinyitotta a nappali ajtaját. Egy nyíl hajszálnyira süvített el a
feje mellett. – Megnézhetnéd azt a japán mesét a tévében, amit úgy szeretsz. Dolgoznom kell.
– És ma délután buliba megyünk – mondta Darny szűkszavúan. Austin gyanakodva nézett
rá. Az öcsét nem túl sok buliba hívták meg. Darny elmagyarázta, hogy ez azért van, mert
melegítőnadrágot hord, de azt is mondta, hogy nem érdekli, mert a tréninggatya hülye indok arra,
hogy ne szeressünk valakit. Tulajdonképpen néhány helyre azért meghívták, de Austin gyorsan
rájött, hogy nem véletlenül, mert mindegy, hogy a meghívó gyerek fiú volt vagy lány, vagy hogy
nem Darny osztályába jártak, de mindegyiknek egyedülálló volt az anyja. Darny hangosan
panaszkodott is emiatt, és utált – ahogy ő mondta – strici lenni.
Az a gond, ahogy Mrs. Khan, a kisfiú osztályfőnöke észrevételezte, hogy a korához
képest nagyon fejlett a gyerek szókincse. Ami részben jó, részben viszont rossz.
– Kinek a bulijába? – kérdezte kétkedően Austin. – Ja, és többet ne lövöldözz nyilakkal a
házban.
– Nem vagy a főnököm – jelentette ki Darny.
– De igen, ezredszer is, igenis, a főnököd vagyok – mondta Austin. – Maradj csöndben,
különben nem viszlek el abba a buliba. Kinek a partija?
– Louisé – mondta Darny, és kilőtt egy nyílvesszőt a csillár irányába. Fennakadt. Austin
és Darny is érdeklődéssel nézte.
– Hümmm – jegyezte meg Darny.
– Nem szedem le – közölte Austin. – Ki az a Louis?
– A kissrác a kávézóból – világosította fel Darny.
Austin rásandított. – Micsoda? A kis Louis? A kisbaba?
– Nagyon előítéletes vagy – mondta Darny. – Utálom, hogy csak a saját korosztályomból
lehetnek barátaim.
– Ma van a születésnapja? És meghívott téged a partijára?
– Igen – erősítette meg Darny. – Amikor bementél a bankos ügy miatt.
Austin előző héten ugrott be a cukrászdába. Látni akarta Issyt, még akkor is, ha csak arról
bizonyosodik meg, hogy minden rendben van közöttük, és nem túl kínos az együttlét. Kénytelen
volt bevallani magának, hogy hiányzik neki a nő. Valahányszor elment a most már virágzó hely
előtt, eszébe jutott az a reggeli, az összes szomorúságával, izgalmával, érzelmességével együtt.
Szeretett Issyvel lenni, olyankor nem kellett megjátszania magát. Szeretett vele időt tölteni. Úgy
gondolta, ennek most már vége; egész biztosan nem ugrik be többé reggelente.
Mindenesetre, amikor egyik nap suli után beugrott az üzletbe, Issy nem volt ott, csak
Pearl és az az ijesztő kinézetű nő az előreugró állkapcsával, aki mulatságos, sóhajtásszerű
hangokat hallatott, amikor kiszolgálta, és mélyen a szemébe nézett, ami jelenthette azt, hogy
szexi akart lenni, de azt is, hogy csak éhes, ezt Austin nem tudta eldönteni. És igaz, hogy Darny
és Louis együtt játszott a földön. Louis közölte, hogy egeret látott, és Pearl megalázottnak érezte
magát – nyilván valamilyen egérmesét olvastak a bölcsődében, de egy vendéglátó-ipari
egységben azt kiabálni, hogy „egér, egér!”, őszintén szólva nem használ az üzletnek. A következő
öt alkalommal, amikor elmentek valahová, Darny is azt kiáltozta, hogy „egér, egér!” minden
kávézóban vagy gyorsétteremben, ahová bementek, és nyilván senkinek nem tetszett a vicce.
– Hm – mondta Austin. Végeredményben gyönyörű júliusi nap volt, és nem volt
semmilyen terve aznap délutánra.
– Le kéne vágatnunk a hajadat – mondta Darnynak.
– Az ki van zárva – mondta a testvére, aki folyamatosan a haját dobálta, hogy kilásson
mögüle.
Austin felsóhajtott. – Megyek, a másik szobában fogok dolgozni, rendben? Ne hangosítsd
fel túlságosan a zenét.
– Egér, egér! – felelte durcásan Darny.
Austin attól tartott, hogy nem lesz ideje Louisnak születésnapi ajándékot venni, és közben
kinyitotta az első borítékot azok közül, amelyeket bentről hazavitt. Néhány percig csak bámulta,
mire a tartalma eljutott a tudatáig. Jelzálogkölcsön-kérelem volt egy ingatlanfejlesztéshez, a
Kalinga Deniki kezdeményezte… mindent tökéletesen kitöltöttek, minden naprakész volt.
Megnézte a címet. Aztán még egyszer megnézte. Az lehetetlen. A Körtefa köz volt. De nem
egyetlen szám szerepelt rajta – az egészet felvásárolják. Gyökeresen új felfogású, a munkát és a
magánéletet összehozó, könnyen elérhető egyedi üzletház a nyüzsgő Stoke Newington szívében –
szólt a tájékoztató.
Austin megrázta a fejét. Ez borzalmasan hangzott. A lap alján szereplő névre pillantott, és
csüggedten behunyta a szemét. Az lehetetlen. Egyszerűen nem lehet. Mégis ez ott állt. Graeme
Denton.
Austin sokkos állapotban engedte le a papírt. Ugye, nem? Biztosan nem Issy Graeme-je.
De természetesen ő az. Graeme. Ami azt jelenti, mint ahogy világosan láthatta a születésnapi
partiján is, hogy Issy és Graeme közösen. Tehát együtt vannak.
Nyilván előre kitervelték az egészet. Biztosan ez az ő kis módszerük. Felfuttatják a
környéket a kis Cupcake kávézóval, aztán hasznot húznak belőle. Kénytelen volt elismerni,
nagyon ügyes. A fémjele egész biztosan értékesebbé teszi az ingatlanokat. Aztán ők ketten
bezsebelik a profitot, és valahová máshová költöznek. Hihetetlen. Majdhogynem le volt
nyűgözve. Megnézte az építész terveit, melyeket a kérvényhez csatoltak. Hatalmas kapu állt a
Körtefa köz bejáratánál. Magánterületté tette. Mindenki más elől elzárta a szép kis udvart és a fát.
Austinnak eszébe jutott, ahogyan csupán pár héttel ezelőtt a fát megvilágították a
karácsonyfaégők, és Felipe a hegedűjén játszott. Olyan meghitt helynek tűnt. Eltűnődött, vajon
mivel győzték meg a vaskereskedőt, hogy elköltözzön. Persze valaki, aki ennyire szívtelen…
Feltételezte, hogy semmitől sem riadnak vissza.
Önkéntelenül is eszébe jutott, milyen buzgónak, milyen elkötelezettnek tűnt Issy az üzlet
iránt, milyen keményen dolgozott, és milyen meggyőző volt. Ő tökéletesen bevette. A nő most
nyilván komplett idiótának tartja.
Austin rádöbbent, hogy föl-alá járkál a szobában. Ez őrület. Őrület. Adott valaki, akinek
korábban bankkölcsönre volt szüksége, és jó úton van afelé, hogy visszafizesse. Erre egy újabbat
akar, és ezúttal jó, biztonságos háttere van. Egyszerű üzleti ajánlat, olyan, amit szakmai
szempontból támogatnia kellene. Graeme cége nagy tekintélynek örvend, ráadásul az, hogy egy
helyi banktól kérnek pénzt, és nem valamelyik felkapott belvárosi titántól, mindenkinek jó példa
lehet, és egész biztosan lenyűgözi a tervezőket.
De azt nem tudta elhinni, hogy az Issyvel kapcsolatos megérzései ennyire hamisak voltak.
Önmagában ettől kételkedni kezdett. Issy egyáltalán nem az volt, akinek gondolta, egy
szemernyit sem. Elképesztő.
– Oké, tehát itt van Amelia, Celia, Ophelia, Jack 1, Jack 2, Jack 3, Jacob, Joshua 1, Joshua
2, Oliver 1, Oliver 2 – sorolta Issy a neveket a névsor alapján. – Harry pedig nem tudott eljönni.
– Harry bárányhimlős – közölte Louis. Pearl a szemét forgatta. Ezek szerint szinte biztos,
hogy egy hét múlva minden gyerek pöttyös lesz.
– Fagyit kap pöttyökre – mondta Louis fontoskodva Issynek.
– Ha neked lesz bárányhimlőd, te fagyasztott joghurtot kapsz majd rá – mondta Issy, és
megpuszilta a kisfiú feje búbját.
– Iden, joghurt – ismételte Louis. Ragyogó nap volt odakint, Issy és Louis hosszan
fogócskázott a fa körül. Pearl figyelte őket. Issy mindent elmondott neki. Úgy gondolta, így volt a
legjobb. Graeme mindig olyan nyűgös volt. Amikor az embernek gyereke van, nem akar
egyszerre két kiskorúval foglalkozni.
A gondolatai egy pillanatra elkalandoztak, és Ben jutott eszébe. De az emberek
változhatnak. Biztos volt benne. Persze hogy változnak. A fiúk felnőnek. Férfivá érnek. Azt
teszik, amit egy férfitól elvárnak. Mégis, Issy esetében úgy gondolta, talán ez így a legjobb.
Pearl összeszorította a fogát. És még Ben nélkül is – Issy felé pillantott, aki épp Louis
hasát csiklandozta – az ember családban érezheti magát. Nagyot sóhajtott. Ott az a helyes, kissé
elhanyagolt pasi a bankból. Igaz, egy kicsit kattant, de legalább igazi férfi. Olyan, aki tudja,
hogyan gondoskodjon a családjáról.
– Oké! – mondta kissé idegesen Issy, amint kiszúrta az első négykerék-meghajtású autót,
amely az Albion Roadon közeledett egy pötty nélküli gyerekkel, legombolós gallérú ingben és
szövetnadrágban, hatalmas ajándékot szorongatva a kezében. Louis kirohant, hogy fogadja a
vendégeket.
– Jack! Szia, Jack!
– Szia, Louis! – rikoltotta Jack. Louis várakozón nézte a meglepetést.
– Add oda az ajándékot Louisnak – mondta Jack anyja gyorsan. Jack a csomagot nézte.
Louis is azt bámulta.
– Add oda, most rögtön, Jack – figyelmeztette az anyja, és kissé összeszorította a fogát. –
Emlékszel, ez Louis ajándéka.
– Én fülinapom – közölte Jack, és a fejéhez húzta a meglepetést.
– Ez nem a te születésnapod, Jack – mondta az anyja. – Add oda, légy szíves.
– Én fülinapom.
– Az én fülinapom! – szólalt meg Louis. Jack ajka remegni kezdett. Issy és Pearl
odarohant.
– Szervusztok, isten hozott – mondta Pearl. – Nagyon köszönjük, hogy eljöttetek.
– Nézd csak, mit adok neked – mondta Issy, és lehajolt Jack és Louis mellé két kis
köténnyel. Szeretnél menő séf lenni, és sütit sütni?
– Megyünk sütizni? – kérdezte Jack gyanakvóan.
– Igen. Először mindenki elkészíti a saját sütijét, és utána együtt megesszük – mondta
Issy.
Jack vonakodva megengedte, hogy kézen fogva elvezessék, mivel mögötte már érkeztek a
többiek. De nem csak gyerekek: Mrs. Hanowitz is eljött, elegáns lila kalapot viselve, aztán
megérkezett a három kőműves, akik magukkal hozták a saját gyerekeiket. Természetesen Mira és
Elise is eljött, meg Des, az ingatlanügynök Jamie-vel, továbbá a diákok, akiknek a
disszertációjukon kellett volna dolgozniuk, ehelyett azonban nyilvánvalóan egymással voltak
elfoglalva, és két tűzoltó és Zac, Helena, meg Ashok.
– Louis hívott meg titeket? – kérdezte Issy, és örült, hogy látja őket. Ashok és Helena
átkarolták egymást.
– Határozottan – mondta Helena. – Vettünk neki egy orvosi táskát. Igazi, tele van
mindenféle éles dologgal.
– Azt hittem, a tb alulfinanszírozott – jegyezte meg Issy, és a kávégép felé fordult.
Összetolták az asztalokat, így egy hosszú munkafelületet kaptak, és amint mindenki megérkezett,
és Oliver már nem sírt a sarokban, és az anyukája nem mondogatta, hogy fejezze végre be a
bőgést, elkezdték.
Graeme aznap reggel ötkor ébredt, gyorsan felült, aztán visszafeküdt, és a plafont
bámulta, érezve, hogy kalapál a szíve. Mégis mit gondolt? Ez katasztrófa. Tökéletes katasztrófa.
Hogy engedhette, hogy Issy szakítson vele? Amint ő összehozza az üzletet, utána a csaj azt
csinál, amit akar.
Graeme lemondta a fallabdázást. A gondolat, hogy végighallgassa Rob beszólásait arról,
hogy milyen szexisek és gazellakecsességűek a lányok, akik elmennek mellettük az
edzőteremben, már túl sok lett volna. Talán inkább elmegy futni, és kimeríti azzal a szervezetét.
Izzadva tért vissza a lakásba – részben a futástól, részben a puszta idegességtől. Üzenetet
talált a postafiókjában. A banktól jött, ahonnan a hitelt igényelték, és arra kérték, hogy hétfőn
menjen be hozzájuk. Basszus. Basszus, basszus, basszus, igent fognak mondani. Hát persze hogy
igent mondanak. A fél életedet azzal töltötted, hogy megpróbáltál bizonyos ügyeket végigvinni,
amikor semmi nem mozdult, és mindenki átkozottul lassú volt, aztán akkor egyszer, amikor nem
szeretnéd, hogy megtörténjen, egyetlen szempillantás alatt intézkednek. Graeme a fürdőszoba
felé tartott, amikor meglátott valamit, amitől megfagyott az ereiben a vér. Az e-mail alján…
honnan olyan ismerős ez a név?
Austin Tyler.
Megrázta a fejét. Basszus. Ez Issy sovány barátja. Ugyanaz a fickó. Jó isten, ez
nyilvánvalóan bizalmas információ… de a pasi ott volt Issy születésnapján, Graeme látta. Ha
haverok… Ha Austin elolvasta a folyamodványt, majdnem biztos, hogy beszámol róla Issynek.
Elvégre ő intézi a bankügyeit. Bizarr lenne, ha nem kérdezné meg róla. Márpedig ha Issy valaki
mástól tudja meg, és nem tőle… Graeme-nek a hideg futkosott a hátán. Ez nem fog tetszeni
Issynek. Egy csöppet sem. És a következmények őrá nézve, rájuk nézve, a munkájára nézve, ha
Issynek nem tetszik…
Graeme feleannyi ideig zuhanyozott, mint máskor, azután – tőle szokatlan módon –
magára kapta az első ruhadarabot, ami a keze ügyébe került, és a kocsijához rohant.
– Oké! – mondta Issy, miután mindenki megkapta a kávéját. Az emberek a hátsó falnál
szorongtak. Nevetséges volt. Még Louis bölcsődei dadái is megjelentek, és Issy el sem tudta
hinni, hogy miután öt napon keresztül egyfolytában a gyerekekkel bajlódnak, önként és dalolva
eljönnek szombaton is, de mégis itt voltak. Ha az ember belegondol, ez tényleg szép volt tőlük.
Igazán barátságos bölcsőde. A többi anyuka is észrevette ezt, és feltették maguknak a kérdést,
nekik miért nem jutott eszükbe, hogy meghívják a bölcsőde személyzetét a saját partijukra.
Ennek kivételezésszaga van, fintorogtak.
Pearl visszagrimaszolt feléjük. Persze hogy kivételezés. Ki ne részesítené előnyben az ő
sugárzó Louisát Oliverrel szemben, aki épp most pisilt a nadrágjába és a földre, és akinek az
anyja majdnem olyan közel állt a hisztériához, mint maga a gyerek. Körülnézett. Egyvalaki
hiányzott.
– Szóval – mondta Issy, és lassan mindenki elcsendesedett. Még Louis fültépően hangos,
kedvenc születésnapi lemezét is lehalkította, amelyen egymás után sorozatban kilencszer volt
fölvéve a Cotton Eye Joe.
– És most, először is, mindenki megmosta a kezét?
– Igeeen – kiabálták kórusban a kicsik, bár a kezükön látható piszok nem pont ezt mutatta,
mintha a sütemények hozzávalóit máris elkezdték volna észrevétlenül végigvizsgálni.
– Először is, vegyük a lisztet…
Hülye barom, gondolta magában Graeme, amikor egy fehér furgon nem engedte, hogy
átvágjon a Westwayre. Tökéletesen idétlen, nevetséges és ostoba dolog volt minden egyes nap így
átutazni Londonon, józan ésszel senki nem ingázott volna így. A forgalom borzalmas volt, a
napos idő miatt mindenki kiáramlott az utcákra, a zebrákon őgyelegtek, vagy az utcasarkokon
ácsorogtak összevissza. De az istenit, neki sietnie kell!
– Austin!
– Nem.
– El akarok menni a bulira!
– Azt mondtam, hogy nem!
– De én teljesen jó voltam.
 – Lelőttél az íjaddal.
– Akkor egyedül megyek – jelentette ki Darny. – Nem tarthatsz vissza. Tízéves vagyok.
Darny leült, és elkezdte bekötni a cipőjét. Eltarthat egy ideig, de akkor is ki kell találnia
valamit. Austin nem tudta, mit csináljon vele, ha az öccse ragaszkodik hozzá, hogy elmegy. Soha
nem emelt kezet a testvérére, soha, egyetlenegyszer sem, még akkor sem, amikor Darny a vécé
fölé tartotta a tárcáját, és lassan, kártyánként kiürítette, miközben egyenesen a szemébe nézett. És
igazat mondott: az öccse teljesen normálisan viselkedett, legalábbis nem volt rosszabb, mint
máskor, és nem érdemel büntetést. De Austin épp most nem akart találkozni Issyvel. Dühös volt,
úgy érezte, cserbenhagyták és becsapták, még akkor is, ha tudta, nincs joga így gondolni. Issy
nem ígért neki semmit. De elfoglalta annak a környéknek egy kis sarkát, ahol Austin felnőtt, és
amit szeretett, és Issy igazán megszépítette; virágot ültetett a térre, színes kanapét és csinos kis
asztalokat állított az ablakokba. Jó volt ott lenni, jó volt odamenni; látni, ahogy mások élvezik a
békét és a nyugalmat, és jóízűen beszélgetnek egy szelet álomszerűen mennyei cseresznyés pite
fölött. És a nő most fogja, és bezárja az üzletet. Véget vet az egésznek egy marék ócska aprópénz
kedvéért. Austin egyáltalán nem volt most gyerekzsúrhangulatban. Nem mennek, és kész.
Az ajtó csapódása riasztotta fel a mélázásból.
– Most jön a trükkös rész – mondta Issy. – Segítenének az anyukák a tojás feltörésében?
– Neee! – kiabálta egyszerre tucatnyi hangocska. – Egyedül csináljuk! – Az anyák
összenéztek. Issy felvonta a szemöldökét.
– Nos, hoztam egy csomó plusztojást. Mit szólnátok, ha más anyukája segítene? Minden
mami lépjen egy gyerekkel odébb.
A tipegők örültek neki, hogy valaki más segít nekik, és nem a saját mamájuk. Issy ezt
megjegyezte, és jövőbeli felhasználásra elraktározta magában. Egy napsugár átsütött az ablakon,
és megvilágította a vidám életképet: a felnőttek beszélgettek és barátkoztak a cukrászda szélén,
miközben a kisfiúk és kislányok egy sorban elmélyülten összpontosítottak a fakanalukra és a
keverőtálra. Az asztalfőn Louis hadonászott boldogan a különleges, születésnapi
szakácssapkájában, és az összes gyerek munkájáról tett valami észrevételt. – Nadonjo, Alice,
nadonjó. Jó süti – mintha ő lenne az esemény meghívott szakértője, gondolta Issy. Bár
valószínűleg így is volt.
Kate ikrei megpróbáltak ugyanolyan süteményt készíteni, ezért egyszerre keverték a
tésztát, mire Kate különválasztotta őket, és a fejük fölött elrontotta a művüket, végül fülsértő
hangon közölte: – Természetesen a saját konyhánkban is süthetnénk süteményt, ha a kőművesek
nem lennének olyan haszontalanok és lusták.
– Inkább ne általánosítson, drága – mondta a vezető építőmunkás, akinek a saját
háromévese éppen az ikrek mellett úgy kavart, mint egy démon. Seraphina lehajolt, és puszit
adott a kisfiúnak. Kate-nek tátva maradt a szája. Ha a szemöldöke mozgott volna, biztosan
összevonja. Ezután Jane ment oda a fiú másik oldalára, és megpuszilta az arcát.
– Én is téged, téged, Ned – mondta, és az építőmester sugárzott az elégedettségtől, Kate
pedig úgy tett, mintha az ablak túloldalán valami most fölfedezett, érdekes dolgot látna.
– Achilles, drágám – hallatszott egy trillázó hang a pult mögül. – Húzd ki magad! A szép
tartás a jó egészség kulcsa.
A kis Achilles válla megmerevedett, de nem fordult meg. Issy megpaskolta a fejét, amikor
elment mellette. Hermia félénken állt egy kicsivel arrébb.
– Szia, csillagom – mondta Issy, és lekuporodott mellé. – Mi újság az iskolában?
– Csodásan megy neki! – érkezett Caroline süvöltő hangja. – Gondolkoznak rajta, hogy
esetleg beveszik a tehetségprogramba. Zseniálisan játszik a fuvolán!
– Igazán? – mondta Issy. – Én borzalmas voltam énekből. Ügyes vagy!
 A kislány odaintette Issyt a saját szintjére, és a fülébe suttogott. – Én is borzalmas vagyok.
– Nincs semmi baj – mondta Issy. – Rengeteg más dolog van, amivel foglalkozhatsz. Ne
aggódj emiatt. Te is szeretnél süteményt készíteni? Lefogadom, hogy abban nagyon jó lennél.
Hermia elégedetten mosolygott, Elise mellé állt, és vidáman feltűrte a ruhája ujját.
Issy továbbment, hogy megbizonyosodjon róla, mindenkinek van mit innia. Miközben a
csészék csörömpölését, a beszélgetés moraját, a gyerekek cincogását és szipákolását hallgatta, a
lelke mélyén hirtelen mélységes békesség fogta el. Egyszerre megértette, hogy sok mindent vitt
véghez, s puszta kézzel hozott létre valamit a semmiből. Ezt én csináltam, gondolta magában.
Hirtelen majdnem elöntötték a szemét a boldogság könnyei. Legszívesebben megölelte volna
Pearlt, Helenát és mindenkit, aki segített neki megvalósítani ezt a helyet, és hogy abban a
megtiszteltetésben részesülhet, hogy pénzt kap azért, mert belisztezte magát egy hároméves
gyerek születésnapi buliján.
– Nagyon ügyesen keveritek – mondta, és az ajkát harapdálta. – Nagyon jó.
Darny piros arccal robbant be az üzletbe, részben a sietségtől, részben amiért átszaladt az
úton, és nem várta meg Austint, aki emiatt nyilván nagyon dühös lesz. Darny abban bízott, hogy
ennyi ember előtt a bátyja nem fog kiakadni. Talán későbbre halasztja majd a szidást, de mivel
Austinról van szó, az is lehet, hogy addigra elfeledkezik róla. Megér egy próbát.
– Szia, Louis! – harsogta vidáman.
– Daaahni! – kiáltotta rajongva Louis, és nekiállt lesöprögetni magáról a tésztakeveréket,
közben Darnyra vetette magát, és liszttel borította be a fiú már így is piszkos ingét.
– Boldog születésnapot – mondta Darny. – Elhoztam neked a legszuperebb íjamat és
nyilamat.
Ünnepélyesen átadta az ajándékot.
– Tyűű! – lelkendezett Louis, Pearl és Issy pedig összenézett.
– Valami biztonságos helyre teszem – mondta Pearl, ügyesen kivette az ajándékot Louis
ujjacskái közül, és a gyümölcsteás polcra tette, ahol a gyerekek nem érték el.
– Helló, Darny – köszöntötte Issy szívélyesen. – Akarsz sütni?
– Igen. Persze – mondta Darny.
– Oké – mondta Issy. – Hol a bátyád?
Darny a földre szegezte a tekintetét.
– Khm, már jön…
Issy épp arra készült, hogy tovább kérdezgesse, amikor megszólalt az ajtó csengettyűje.
Austin vörös arccal lépett be.
– Mit mondtam neked?
Darny teátrálisan körbemutatott az emberekkel teli helyiségben. Austin felemelt hangjára
Oliver újra összekuporodott, és sírni kezdett.
– Rendben van, kifelé – közölte Austin, és feszültnek tűnt.
– Ó, nem maradhatna? – kérdezte Issy gondolkodás nélkül. – Éppen sütünk valamit…
Austin ránézett. Szinte hihetetlen volt. A nő itt áll a virágos kötényében, piros arccal, a
szeme ragyog, és egy csapat kúszó-mászó gyerekkel muffint süt. Egyáltalán nem úgy nézett ki,
mint egy ördögi ingatlanfejlesztő. A férfi elszakította róla a pillantását.
– Megmondtam, hogy nem jöhet – motyogta Austin, zsémbesnek érezve magát, miközben
minden szem rászegeződött.
– Én vár Dalny balátoma partim – jött a vékony hangocska a térde magasságából. Austin
lenézett. Ó, nagyszerű, már csak ez hiányzott. Louisnak senki nem tudott nemet mondani.
– Ez én fülina. Én hálom, nem öt – mondta Louis. – Nem öt, nem – hajtogatta
csodálkozva, mint aki maga sem egészen hiszi el. Aztán hozzátette: – Dalny ad nekem íjnyíl.
 Austin hunyorogva próbálta lefordítani. Aztán meglepetten bámult Darnyra.
– Neki adtad az íjadat? – kérdezte meglepetten.
Darny vállat vont. – A barátom, ugyi?
– Ne mondd, hogy „ugyi” – szólt rá automatikusan Austin. – Nos, jól van. Jó. Ez rendes
volt tőled.
– Ez azt jelenti, hogy maradhat? – érdeklődött Carole a pult mögül. – Akkor jó. Helló,
Austin, drága, adhatok magának valamit?
Darny lelécelt, és a hosszú asztal végéhez ment, ahol Pearl mindenkinek segített a
tésztakeveréket a muffinos papírkosárkákba kanalazni.
– És most, srácok, menjetek ki, és fogócskázzatok egyet a fa körül – javasolta –, és mire
befejezitek a játékot, és bejöttök, a sütemény is kész lesz.
– Jóóó! – kiáltozták a kicsik.
– Nem, köszönöm – utasította vissza Austin, de aztán meggondolta magát. – De igen,
mégis kérek egy lattét. Egy jó időre ez lesz az utolsó lehetőségem egy tisztességes csésze kávéra.
Issy meglepődött, mennyire hideg zuhanyként érte, amit Austin mondott.
– Miért? – kérdezte. – Elutazik valahová?
Austin rámeredt. – Nem – válaszolta. – Maga megy.
– Miről beszél? – kérdezte Issy, és tudatára ébredt, hogy az asztal másik végén az egyik
gyerek kiöntötte a tésztamasszát, és Oliver úgy nyalogatja a padlóról, akár egy kiskutya. Együtt
érzett Oliver anyjával.
Visszaterelte a figyelmét Austinra. – Úgy érti, nem megy sehová?
Egészen megnyugodott. Miért érezte ezt akkora megkönnyebbülésnek? És miért bámul rá
Austin ilyen furcsán? A férfi tekintete különös volt, tele kíváncsisággal, de volt benne még
valami más is, talán egy kis megvetés. Viszonozta a tekintetét. Furcsa, gondolta, milyen kevés
figyelemre méltatta Austint, amikor először találkoztak – eltekintve attól, hogy észrevette, milyen
bozontos, de ehhez már egészen hozzászokott. Viszont most, hogy a férfi egy kicsit indulatosnak
tűnt, rájött, mit nem vett észre: Austin gyönyörű volt. Nem a pasi a borotvapenge-reklámból
típusú szépség, mint amilyen Graeme a markáns vonásaival, Action Man állával és tökéletesen
bezselézett hajával. Austin inkább a maga nyílt, becsületes, kedves, barátságos módján volt
gyönyörű a széles homlokával, az okos, szürke szemével, amit mindig összehúzott, mintha
valami beavatottaknak szánt viccen törné a fejét; a széles, gödröcskés mosolyával, az iskolás
fiúsan zilált hajával. Fura, hogy az ember ezeket a dolgokat nem mindig veszi észre, legalábbis
nem azonnal. Na lám csak! Nem csoda, hogy azon a partin meg akarta – múlt időben, mondta
magának szigorúan – csókolni.
– Hihetetlen – mondta Austin, és megfordult. – Felejtse el a kávét, ööö…
– Caroline! – trillázta Caroline.
– Igen, felőlem. Darny, úgy egy óra múlva érted jövök. Odakint találkozunk.
Az öccse határozatlanul intett, olyan izgatott volt, mint a háromévesek. A hatalmas
kemence mellett állt, amit Pearl odalent megmutatott nekik, és többször is rémisztő
figyelmeztetéssel látta el őket azzal kapcsolatban, hogy mi történik, ha akárcsak az ujjukkal is
megérintik izgés-mozgás közben.
– Ez a pasi – lehelte Caroline Issy bal fülébe, miközben Austin az ajtó felé hátrált –
hihetetlenül dögös. Eget verően dögös.
– Eget verően dögös? – kérdezett vissza Issy harapósan. – Csak nem megint azt az idióta
műsort nézed? Ugye, tudod, hogy köszönő viszonyban sincs a valósággal?
– Nem vagyok hülye! – közölte Caroline sértetten. – Én egy modern nő vagyok, aki tudja,
mit akar. És ha már erről van szó, Austin mégiscsak egy bankár. Tudod, be lehet mutatni a
partikon.
– Úgy tűnik, te már mindent kigondoltál – jegyezte meg Issy szórakozottan, és
megpróbált rájönni, mitől olyan nyugtalan Austin. Esetleg az a baj, hogy Graeme-mel látta?
Hízelgett az egójának és izgatottá tette, hogy talán tetszik a férfinak, és hogy ami köztük volt,
talán nem csak egy spicces flört volt a születésnapi buliján. De ha mégis, akkor mit kellene
csinálnia? Nem kerülheti örökké.
Miközben ezen tűnődött, kivágódott az ajtó, majdnem egyenesen Austin képébe, aki
kénytelen volt hátraugrani. Graeme egy pillantásra sem méltatta, és beviharzott a cukrászdába.
Graeme megrökönyödve nézett körül. Mit keres itt ez a sok ember? Szombat délután
általában tök üres volt a cukrászda. Issyre nézett, aki döbbentnek tűnt. Austin csapdába esett az
ajtó és a kötényes kis fickók sora között, akiket Pearl és a postás épp kiterelt a napfényre, és
útban voltak, hogy a fa körül fogócskázzanak. Graeme látta Issyt a gyerekekkel, és eszébe jutott a
küldetése. Aztán észrevette Austint.
– Maga – mondta.
Austin belökte az ajtót. – A megbeszélésünk csak hétfőn lesz – jelentette ki gyorsan.
– Miféle megbeszélés? – kérdezte Issy. – Mégis, miről beszél?
Austin Issyhez fordult. A teremben mindenki feszülten figyelte az eseményeket.
– Tudja – mondta. – A hétfői megbeszélésről. Amikor eljönnek, hogy pénzt
kölcsönözzenek a fejlesztéshez.
– Miféle fejlesztéshez? Mi a fenéről beszél?
Austin hosszan nézett rá. Issy ijedtnek és zavartnak tűnt.
– Mi folyik itt?
– Úgy érti, nem tud róla?
– Úgy értem. Tortát kéne az emberek arcába vágnom, hogy választ kapjak a kérdésemre?
Austin Graeme-re nézett. Ez az ember még annál is nagyobb seggfej, mint gondolta.
Hihetetlen. Megrázta a fejét.
– Nem mondta el neki?
– Mondja már el, hogy mit?
A kávézóban dermedt csönd támadt.
– Ööö… – kezdte Graeme –, nem mehetnénk valami nyugodtabb helyre, hogy
megbeszéljük?
– Mit akarsz megbeszélni? – kérdezte Issy. Érezte, hogy remeg. Graeme olyan furcsán
viselkedett, és mind a két férfi magatartása különös volt. – Mondd el itt. Mondd el most. Tehát?
Graeme idegesen végigsimított a tarkóján. Felállt a haja. Általában felállt, ha nem
használt elég sok hajzselét. Nem tudta, hogy Issynek jobban tetszik, ha eláll.
– Ööö… Issy. Valójában nagyszerű hírekről van szó. Megkaptuk a tervezési engedélyt,
hogy apartmanokká alakítsuk a teljes Körtefa közt!
– Hogy érted azt, hogy „alakítsuk”? – kérdezte Issy, és megfagyott a vér az ereiben.
Nincsen semmiféle „mi”.
– Nos, te, én, a Kalinga Deniki, tudod – hadarta Graeme. – Ebből az egész helyből
fantasztikus zászlóshajó lesz Stoke Newington fejlesztési tervében.
– Nincs szükségünk zászlóshajóra – mondta valaki a háttérben. – A kávézót akarjuk.
Issy közelebb lépett Graeme-hez. – Arról van szó, hogy valami olyat műveltél, ami együtt
jár… a kávézó bezárásával? És nekem nem mondtad el?
– De édesem, figyelj – kezdte Graeme, közel hajolt, és azzal a különleges átható
pillantással, összehúzott szemmel nézett a nőre, ami mindig extra időt biztosított neki. Halkan
beszélt, így a kávézóban a többiek nem hallhatták, csak Austin kapta el a lényeget. – Figyelj. Arra
gondoltam, te meg én, együtt köthetnénk meg az üzletet. Annyira jók voltunk együtt, megint
lehetne így. Rengeteg pénzt kereshetnénk. Nagyobb házat vehetnénk. Nem kellene többé reggel
hatkor kelned, nem kellene az egész estédet adminisztrációval töltened, nem kellene kicsinyesen
alkudoznod a támogatókkal, és nem kiabálna veled többé az a könyvelő csaj. Na?
Issy felnézett rá. – De… – habogta. – De…
– Olyan fantasztikus munkát végeztél itt, ez valódi anyagi függetlenséget biztosítana
nekünk. Igazán összehozhatnánk. Akkor valami sokkal könnyebb állásod lehetne, na?
Issy részben dühösen, részben hitetlenkedve nézett rá. Nem is Graeme miatt – ő egy cápa
volt, és a ragadozók ezt teszik. Inkább maga miatt. Amiért ilyen soká vele maradt, amiért
beengedte ezt a kígyót az életébe. Amiért ostoba módon azt hitte, megváltozhat: hogy a férfi, akit
megismert – az agyafúrt, önző és vonzó pasi, akit nem érdekel az elkötelezettség –, hirtelen
megváltozik majd, és olyanná válik, amilyennek ő szerette volna, csupán az ő kívánságainak
engedelmeskedve. Végül is, hogy történhetett ilyesmi? Ennek nem volt semmi értelme. Issy tiszta
hülye volt. Egy igazi kretén.
– Ezt nem teheted – mondta hirtelen. – Szerződésem van. Kibéreltem ezt a helyet.
Graeme szánakozva nézte. – Mr. Barstow alig várja, hogy eladhassa nekünk. Már
megbeszéltem vele. Egyébként mindjárt lejár a hat hónapod.
– És neked terveket kellene készítened…
– Már folyamatban van. Ez a terület nem védett természeti érték.
– De nagyon is az, a fenébe is! – mondta Issy. Felháborodott, érezte, hogy könnyek
csillognak a szemében, a torkában hatalmas gombóc. Kint az ablak előtt a gyerekek nevetgéltek
és játszadoztak a szeretett, tömzsi, kicsavarodott törzsű, szépnek aligha nevezhető fa körül.
– Hát nem érted? – fakadt ki Graeme elkeseredetten. – Mindez értünk van! Értünk tettem,
drágám! Még mindig megvalósíthatjuk.
Issy rámeredt.
– De… te nem látod? Én szeretek hatkor fölkelni. Szeretem elvégezni az adminisztrációt.
Még az öreg tehén Mrs. Prestont is szeretem. És tudod, miért? Mert az enyém, hát ezért. Nem a
tiéd, nem valaki másé, és nem a rohadt Kalinga Denikié.
– Nem a tiéd – jegyezte meg halkan Graeme. – A banké.
Ezen a ponton Issy Austinhoz fordult. Ő felé nyújtotta a kezét, és döbbenten látta a
lángoló haragot Issy arcán.
– Maga tudott erről? – kiabálta. – Tudott róla, és nekem nem szólt?
– Azt hittem, tudja! – tiltakozott Austin, és meghökkentette Issy dühe. – Azt hittem, végig
ez volt a maguk kis terve! Hogy kirittyentik ezt a tömböt, aztán elpasszolják néhány sznob
belvárosi üzleti gurunak!
Ekkor Issyben valami meghasadt. Nem tudta, meddig képes még visszafojtani a könnyek
áradatát.
– Azt gondolta, ezt tenném? – hitetlenkedett. Hirtelen minden dühe elszállt, és színtiszta
szomorúság maradt a helyén. – Azt gondolta, ezt tenném.
Most Austinon volt a sor, hogy szörnyen érezze magát. Meg kellett volna bíznia az
ösztöneiben. Issy felé lépett.
– Tartsa távol magát tőlem! – sikoltotta Issy. – Hozzám ne érjenek! Egyikük sem.
Menjenek. Kifelé! Ki innen!
Austin és Graeme kölcsönösen gyűlölködő pillantást vetettek egymásra, aztán Austin
lemaradt, hogy az alacsonyabb férfi előbb távozhasson.
– Várj csak! – kiáltotta hirtelen Issy Graeme után. – Mennyi… mennyi időm van még?
Graeme vállat vont. Ez a tömzsi, pirulós tehén kiszakadt a rohadt irodából, hogy baszná
meg, és azt merészeli mondani, hogy ő kevés neki… a szemét kurva. Hogy meri őt kihajítani?
Hirtelen fagyos dühöt érzett, amiért Issy így keresztbe tett neki.
– A tervezés holnap kezdődik – mondta. – Egy hónapod van.
A kávézóban hirtelen elnémult a zsibongás, és a néma csöndben egyszer csak felcsendült
a sütő. Louis süteményei elkészültek.
Pearl nézte, ahogy az aggódó jóakarók gyűrűjében a könnyek végigfolynak Issy arcán. A
helyükre kísérte a legkisebbeket, úgy döntött, engedély ide vagy oda, ideje elővenni a
vészhelyzetre tartogatott fehérbort. Két anyuka, akiket felkavart, hogy ekkora dráma közepébe
csöppentek, szétválogatta a gyerekek süteményeit, amelyeket majd rózsaszínű és kék mázzal,
meg a több száz apró ezüstgolyóval díszíthetnek, amint egy kicsit kihűlnek. Volt ott tálakba kitett,
feldarabolt gyümölcs, szezámmag, répadarabok, humusz. A vendéglátásnak ezt a részét Caroline
szervezte meg, ez volt az ő ajándéka az édes kis Louisnak. Louis szúrósan nézett rá, amikor
meglátta a kínálatot. Egy oldalra különítették el az egészet.
Pearl és Helena letuszkolta Issyt a pincébe.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Pearl.
– Az a kígyó – kiabálta Issy. – Én megölöm. Kinyírom. Harci alapot hozunk létre!
Szórólapkampányt indítunk! Elásom! Helena, segítesz, ugye? Velünk tartasz, ugye?
Issy Helenához fordult, aki hirtelen meglehetősen zaklatottnak tűnt, amiért Ashokot így
fenn hagyta, és az ajkát harapdálta. Issy újra felvázolt mindent. Közben egy kicsit sírdogált,
különösen azon a ponton, amikor arról beszélt, hogy Austin úgy gondolta, ő is benne volt, és
szándékosan csinálta. Pearl megrázta a fejét.
– Ezt nem tehetik – tiltakozott Issy. – Nem vonulhatnak be ide csak úgy, igaz? Ugye nem?
Pearl vállat vont. – Mr. Barstow-tól függ.
– Majd találsz másik helyet – nyugtatta Helena.
– De ilyet nem – panaszkodott Issy, és körülnézett a makulátlan raktárhelyiségben. A
szerény, macskakőre nyíló utcai kilátást nézte, és a gyönyörű, tökéletes kemencéjét. – Az már
nem lehet ilyen.
– Talán még ennél is jobb lesz – felelte Helena. – Bérelsz valami nagyobbat. Tudod, hogy
képes vagy rá. Talán ideje terjeszkedni. Itt már sorállás van az ajtó előtt.
Issy lebiggyesztette az alsó ajkát. – De én boldog vagyok itt. És ez a lényeg.
Helena felhorkant. – Nem mintha valaha is hallgattál volna rám, amikor mondtam, hogy
ez a Graeme egy szar alak.
– Tudom – válaszolta Issy. – Miért is nem hallgattam rád?
– Fogalmam sincs.
– Rám sem hallgattál – jegyezte meg Pearl. Helena jelentőségteljesen felszegte az állát.
– Meg akarom mutatni neki – mondta Issy –, meg akarom neki mutatni, hogy nem lehet
az embereket csak úgy adni-venni, amikor neki kedve tartja. Nem mondhatja a másiknak csak
úgy, hogy pakoljon és menjen. Ó – kiáltott föl. – Lena. Biztos, hogy nem baj, ha még egy darabig
mindannyian együtt lakunk? Kis időbe telik, mire minden megoldódik.
– Tulajdonképpen – mondta Helena, és szokatlanul idegesnek tűnt – nem. Azt hiszem,
igazán ideje elköltöznünk.
– Miért?
Helena idegesnek és izgatottnak tűnt, tele volt várakozással, és a lépcső teteje felé
pislogott. Ashokot kereste.
– Nos – kezdte –, egy kicsit hamarabb történt, mint terveztük, de…
Issy összezavarodva bámult rá. Pearl azonnal kitalálta, miről van szó, és örömmel tört ki
belőle:
 – Kisbabát vársz!
Helena bólintott, és életében először volt visszafogott. Időbe telik, míg hozzászokunk,
gondolta.
Issynek minden energiatartalékára szüksége volt, minden apró bátorságmolekulájára.
Majdnem sikerült. Az ajka már-már mosolyra görbült, hisz annyira igyekezett, és Helena igazán
megérdemelte. De végül elhagyta az ereje. Gombóc volt a torkában, a szeme szúrt.
– Gratu… – habogta. Aztán váratlanul könnyekben tört ki. Neki semmije nem maradt,
Helena pedig megkapott mindent. Olyan nehéz volt ez, és annyira igazságtalan.
– Ó, Issy… Mi az? Annyira sajnálom. Azt hittem, örülni fogsz – mondta Helena, és
átölelte a barátnőjét. – Ó, drága. Sajnálom. Természetesen találnunk kell egy új lakást, de te sem
lehetsz egyedül… Tudod, véletlen volt, de azért mind a ketten nagyon örülünk neki…
– Ó, drága Lena – szólalt meg Issy. – Tudod, teljesen felvillanyozódtam tőletek. – És a
lányok összeölelkeztek.
– Hát persze – mondta Helena. – Te leszel a világ legjobb keresztanyja. Majd megtanítod
sütni.
– Egyedül is meg tudod szülni a kisbabádat! – mondta Issy. – Ó, istenem, adjon valaki egy
zsebkendőt.
Az egyik anyuka tűnt fel a lépcső tetején.
– Ööö… elénekelhetjük a „Boldog szülinapot”?
– A kicsikém! – kiáltott fel Pearl. – Jövök már. Jövök.
Issy előbukkant a pincéből, hogy csatlakozzon a Louist buzdító kórushoz. Louis
ragyogott, ránézett a három gyertyára, majd közölte: „akarok öt gyertya”, és Pearl odavolt a
büszkeségtől, hogy az ő kicsi fia, aki még csak hároméves, tud számolni. Issyt körülvették az
emberek, akik együtt éreztek vele a bolt miatt, felajánlották a támogatásukat, és azzal
fenyegetőztek, hogy írnak a várostervezésnek, vagy ülősztrájkot szerveznek, esetleg bojkottálják
az ingatlanügynököket (Issy nem volt biztos benne, mennyire segítene mindez). Elementáris volt.
– Mindenkinek nagyon köszönöm – mondta végül Pearl az egész helyiségnek intézve. –
Mi… nos, fogalmam sincs, mihez kezdünk, de ígérem, mindent megpróbálunk, hogy a kávézó
nyitva maradjon. És most élvezzük Louis buliját!
Újra felhangosította a zenét, és nézte a körülöttük táncoló gyerekeket, a ragacsos,
boldogságtól sugárzó, az ünneplésbe belefeledkezett arcukkal, középen Louisszal. Pearl sem
akarta, hogy mindez véget érjen. Ez nem csak egy egyszerű munka. Most már ez az életük.
Szüksége volt rá.
Kimondottan szenvedést jelentett Issy számára, amíg kivárta, hogy az utolsó gyerek is
elinduljon hazafelé egy pattogó labdával és egy pluszsüteménnyel a táskájában. Udvariasan
integetett a vendégeknek és a barátoknak, és köszönetet mondott az aggódásukért. Összegyűjtötte
a szemetet, kitakarított, és összecsomagolta Berlioz számára Caroline megmaradt falatkáit. Alig
tudta, hogy volt rá képes. De ami ezután következett, az sokkal rosszabb volt. Pearl látta az arcán.
– Muszáj most odamenned? – kérdezte Issytől. – Drágám, semmin nem változtat, ha
később gyűjtöd be a cuccaidat.
– Nem – mondta Issy. Úgy érezte, mintha hatalmas lyuk tátongana a gyomrában, össze
volt zavarodva, képtelen volt természetesen viselkedni, és tele volt szorongással. – Nem. Ha
otthagyom Graeme-nél, az további fenyegetésként áll majd előttem. Gyorsan le kell
bonyolítanom. Csak túl akarok esni rajta. Egyébként sincs sok holmim ott. Graeme mindig
szűkösen bánt a fiókokkal. Túl sok helyet foglalnak a hajzseléi.
– Ez a jó hozzáállás – helyeselt Pearl. Louisra néztek, aki boldogan fedezte föl az
ajándékait a földön kuporogva.
 – Tudod – mondta Pearl –, semmit sem változtatnék meg utólag az életemben, a
legapróbb dolgot sem. De néha… nos, mondjuk úgy, valószínűleg könnyebb, ha az ember előbb
szakít. Inkább, mint utóbb. Ha érted, mire gondolok.
Issy lassan bólintott.
– De Pearl… harminckét éves vagyok. Harminckettő. Mi van, ha ez volt az utolsó
lehetőségem, hogy kisbabám legyen? Ha most el kell mennem, és valahol máshol kell
dolgoznom… hogy fogok valaha is találkozni egy pasival? Ha valakinek a hátsó konyhájában
gubbasztok, és egy étteremláncnak dolgozom… én nem tudom ezt még egyszer fölépíteni, Pearl.
Nem megy. Ebben a helyben megvan minden, amit szeretnék.
– Dehogynem tudod – buzdította Pearl. – Annyi nehézséget megoldottál. Kijavítottad a
hibákat. A következő már gyerekjáték lesz. És a harminckettő manapság semmi. Természetesen
találsz majd valakit. Mi van azzal a jóképű banki tanácsadóval? Szerintem sokkal jobban illik
hozzád.
– Austin? – Issy vonásai hirtelen megkeményedtek. – Nem tudom elhinni. Képtelen
vagyok elhinni, hogy azt gondolta, én állok az egész mögött, hogy öt perc alatt köpönyeget
forgattam – mondta Issy.
– Na, ugye. Persze hogy találsz valakit. Tudom, hogy most egy kicsit sötéten látod a
dolgokat…
Egymásra néztek. Aztán buta módon mindkettejükből kirobbant a nevetés. Issy kissé
hisztérikusan kacagott, a szemébe könnyek gyűltek.
– Hát igen – mondta, amikor végre újra levegőhöz jutott. – Mondhatjuk, hogy egy kicsit
sötéten.
– Ó, tudod, hogy értem – tiltakozott Pearl.
– Igen, épp csak egy kicsit rossz napom van.
Pearl tovább nevetett. – Voltak jobb napjaink is.
– Igaz – mondta Issy. – A legutóbbi méhnyakrákszűrésem is jobb mulatság volt ennél.
Louis tétován odatotyogott hozzájuk, tudni akarta, mi ez a nagy jókedv. Issy bánatosan
nézett rá.
– Szevasz, marcipán.
Louis az anyja felé nyújtotta a kezecskéjét.
– Legjobb fülinap – jelentette ki büszkén. – Louis legjobb fülinap. – Egy kicsit halkabban
folytatta. – Apa hol, mami?
Ben végül nem bukkant fel. Pearl arca tökéletesen szenvtelen maradt.
Graeme lakásának nem volt utcára néző ablaka, ezért Issy nem tudta megállapítani, otthon
van-e, és – eltekintve a házi telefonrendszertől – nem állt szándékában beszélni vele, hacsak nem
feltétlenül szükséges. Nagyot nyelt, képtelen volt kiszállni a taxiból.
– Jól van, kedves? – kérdezte a sofőr, és ő már majdnem a bizalmába avatta, de végül
inkább kiszállt. A nappali meleg már nagyrészt elillant, de elég enyhe idő volt, egy kardigán
elégnek bizonyult.
– Igen – válaszolta, és megjegyezte, hogy ez az utolsó alkalom, hogy itt száll ki. Graeme
biztosan elment valahová. Elvégre szombat este van. Biztos beült egy helyre a haverjaival,
ledöntenek néhány sört, és talán megpróbál felcsípni valakit a bárban. Nevetéssel intézi el a
dolgot, arról beszél, hogy végre újra szabad, és hogy mennyi pénzt kaszál ezen az új üzleten. Issy
nagyot nyelt. Graeme nagy ívben leszarta őt. Soha nem is érdekelte őt. Mindig is csak a pénzről
szólt az egész. Az orránál fogva vezette Issyt, ő pedig tökéletesen bevette.
Meggyőződése volt, hogy Graeme remekül érzi magát egy koktélbárban, és épp valami
szőkét fűz. Egyáltalán nem volt rá felkészülve, hogy Graeme-mel találkozik, amikor belépett a
félhomályos előszobába. Tulajdonképp majdnem észre se vette. A Le Corbusier-utánzat
karosszékében ült a köntösében – Issy nem is tudta, hogy egyáltalán van köntöse –, pohárral a
kezében, és az ablakon bámult kifelé a minimalista udvarra, amit soha senki nem látogatott.
Amikor a nő belépett, Graeme felriadt, de nem fordította felé a fejét. Issy csak állt ott. A szíve
úgy kalapált, hogy az már szinte fájt.
– Eljöttem a cuccomért – jelentette ki hangosan. Az egész nap zsibongása után a lakás
halálosan csöndesnek tűnt. Graeme a poharába kapaszkodott. Issy magában megállapította, hogy
még most is egy jelre vár… valamire, ami azt mutatná, hogy a férfi mégiscsak kedvelte, és hogy
ami köztük volt, az jelentett neki valamit. Valami többet, mint csak egy csajt az irodából, aki
történetesen kéznél volt. Akit kihasznált, hogy elérje, amit akart.
– Felőlem – mondta Graeme, és nem nézett rá.
Issy összepakolta az apró-cseprő dolgait egy kis kézitáskába. Nem volt sok. Graeme
mindvégig mozdulatlan maradt. Aztán Issy kiment a konyhába, amit korábban felszerelt
élelmiszerrel. Kimért 25 dkg lisztet, beleütött 5 tojást, beleöntött egy egész doboz melaszt és egy
kis zacskó tortadíszt, majd egy fakanállal összekeverte az egészet.
A kutyulékot magával vitte a nappaliba, és egy gyakorlott csuklómozdulattal az egészet
Graeme fejére borította.
A lakása valahogy más lett. A hangulata gyökeresen megváltozott. Nem csak azt érezte,
hogy valaki új lakik ott, és hogy ő bezzeg hetek óta nem járt otthon – Ashok érdekes, komoly és
egészen elbűvölő volt –, hanem a megváltozott dinamikát érzékelte. Halmokban állt mindenhol
az ingatlanosok tájékoztatója, és feküdt egy példány a Mit várhatsz, ha várandós vagy című
könyvből is.
Olyan érzés volt, mintha az egész világ továbblépett volna, csak ő nem. Még a rózsaszínű
konyhájában is kevésbé érezte kényelmesen magát, végül a hatalmas, giccses kanapéra rogyott –
mintha idegen lett volna a saját otthonában. Közben tudta, hogy ez nevetséges. De mindenekelőtt
szégyellte magát, amiért az első együttélése valakivel ilyen gyorsan és ilyen csúnyán ért véget.
Helena tudta, hogy gyakorlatilag haszontalan felhívnia rá a figyelmet, hogy Graeme
mindig is szemét volt, viszont az mégis jó, hogy ott volt Issynek, így a barátnője minden tőle
telhetőt megtett, annak ellenére, hogy ötpercenként majdnem lecsuklott a feje az álmosságtól.
– Mihez kezdesz most? – érdeklődött a mindig gyakorlatias Helena. Issy csak ült, és
bambán bámult a tévére.
– Hát, hétfőn reggel mindenesetre kinyitok… Hogy aztán mi lesz, abban nem vagyok
biztos.
– Egyszer már megcsináltad – mondta Helena. – Újra meg tudod csinálni.
– Csak annyira fáradt vagyok – mondta Issy. – Annyira fáradt.
Helena elküldte aludni, és Issy az ágyban fekve azt hitte, egyáltalán nem tud majd
elaludni. Végül aztán félig átaludta a vasárnapot. A napsugár áthatolt a függönyön, és ettől egy
kicsit derűlátóbb lett. De csak egész picit.
– Talán megpróbálok valami cukrászmunkát vállalni – vetette föl. – Csak az a baj, hogy a
beosztás általában még a jelenleginél is rosszabb, és Londonban egymillió cukrász van, és…
– Cssss – csitította Helena.
– Talán mindvégig igaza volt mindenkinek – mondta Issy. – Talán mégiscsak
pedikűrösnek kellett volna mennem.
Hétfőn reggel egy borítékot talált a lábtörlőn. Igen, ez volt az. Mr. Barstow közleménye
arról, hogy amint lejár a bérleti szerződés, el kell mennie. A köz lámpaoszlopaira fehér zsineggel
kötötték fel a műanyag lapokat a tervezett beadvány plakátjával. Issy alig volt képes másodszor is
odanézni. Automatikus mozdulatokkal fogott hozzá a napi sütéshez, elkészítette az első csésze
kávét, abban a reményben végezve el a megszokott mozdulatokat, hogy így lecsillapíthatja a
feltörő pánikot. Minden rendben lesz. Majd kitalál valamit. Majd beszél Desszel, ő majd tudja.
Zavarában, mielőtt észrevette volna, hogy még csak reggel hét óra van, tárcsázta a számát. Des
azonnal felvette.
– Ó, sajnálom – mondta Issy.
– Semmi baj – mondta Des. – Fogproblémák. Már órák óta fent vagyok.
– Ó, te jó ég! – sopánkodott Issy. – Felhívta a fogorvost?
– Ööö… Jamie foga, nem az enyém. Megint jönnek a fogai.
– Ja, igen, hát persze. – Issy megrázta a fejét. – Ööö…
– Sajnálom – mondta Des nyomban. – Sajnálom. Azért hívott, hogy kiabáljon velem?
– Mégis miért? – kérdezte Issy.
– Amiért nekünk kell intéznünk az ingatlan eladását. Sajnálom. Nem én akartam, én
csak…
Issy még csak nem is gondolt erre, csak azért hívta fel, hogy kivehető bérlemény után
érdeklődjön. De hát persze.
– …az üzlet az üzlet – mondta tompa hangon.
– Igen – könnyebbült meg Des. – Gondoltam, hogy tudta.
– Nem – válaszolt tompán Issy. – Nem tudtam.
– Sajnálom – felelte Des, és úgy hangzott, mintha komolyan is gondolná. – Másik
bérleményt keres? Akarja, hogy felhívjak a környéken néhány embert? Mindenkit felhívok.
Rendben? Megpróbálok találni magának valami megfelelőt, jó lesz? Ez a legkevesebb, amit
megtehetek. Amikor ilyen spekulációs ügyletekről van szó… nem akartam fölöslegesen
kiborítani. Igazán nagyon sajnálom.
Behallatszott a telefonba, ahogy Jamie visítani kezd.
– Jamie is nagyon sajnálja.
– Rendben van – mondta Issy. – Most már abbahagyhatja a mentegetődzést, nem maga
tehet róla. És igen, ha lát valamit… igen, kérem.
– Oké – egyezett bele Des. – Rendben. Sajnálom. Rendben. Igen.
Még akkor is mentegetődzött, amikor Issy letette a telefont.
Pearl lehangoltnak tűnt. – Fel a fejjel! – mondta Caroline. – Majdcsak lesz valahogy.
– Nem erről van szó – vallotta be Pearl. Ben két napig nem jelentkezett. Elment valahová
a barátaival, aztán egyik dolog követte a másikat, jól érezte magát, és nem értette, mi olyan nagy
ügy, Louisnak még rengeteg születésnapja lesz, és különben is hozott neki ajándékot (valójában
egy hatalmas versenyautó-pályát, ami be sem fért rendesen a lakásba). Pearl végighallgatta, aztán
kidobta.
– Nem tudom elhinni, hogy elbliccelte a fia születésnapját – magyarázta Caroline-nak, aki
felhorkant.
– Ez semmi – jelentette ki Caroline. – Az én exem egyetlen szülinapon, karácsonyi
koncerten, iskolai színielőadáson és sportprogramon sem jelent meg… egyetlenegyszer sem.
Dolgozott – Caroline fintorgott. – A nagy büdös francot.
– Pontosan – mondta Pearl. – Ezért lett belőle ex.
– Ami azt illeti, nem ezért az exem – jegyezte meg Caroline. – Errefelé egyik apuka sem
jár ilyesmire. Túl elfoglaltak, hogy a nagy flancos házukat fenntartsák. A gyerekek azt sem
tudják, milyen az apjuk. Azért dobtam ki az exemet, mert összefeküdt azzal a borzadály
ringyóval. Ezzel megmutatta, hogy az elképzelhető legrosszabb ízlése van. De kidobni a pasidat,
mert nem megy el a gyereked szü…
Megszólalt az ajtó csengettyűje. Az a kőműves jött, aki elhozta a fiát Louis bulijára.
 – Fel a fejjel, drága – mondta szokás szerint köszönés helyett.
Caroline tetőtől talpig végigmérte a férfi szépen kidolgozott mellizmát, majd megfigyelte
pimasz vigyorát és a jegygyűrű nyilvánvaló hiányát.
– Maga tényleg felvidít – közölte Caroline, behajolt a pult fölé, és a férfi szeme elé tárta a
dekoltázsát, már amennyire volt neki. – Naponta egy kis vidámság… ezt csípem.
– Puccos tyúkok – mormogta a kőműves az orra alatt, aztán derűsen elmosolyodott. –
Adjon egy kis habos kávét, drága.
Pearl a szemét forgatta. De jobban meggondolva jó sok nagyi és pár kicsípett mami volt a
partin, és persze Austin, de nem voltak apukák, nem igazán. Sóhajtott.
– Kínos helyzetbe hozott, és lefeküdt valamelyik barátnőddel? – kérdezte Caroline,
miután a kőműves egy kacsintással elköszönt, és távozott, otthagyva a telefonszámát.
– Még nem – ismerte be Pearl.
– Na látod – mondta Caroline. – Én a helyedben még nem adnám fel. – Meglóbált egy
levelet. – El sem hinnéd, mit kaptam ma reggel.
– Mit?
– Az ügyvédjétől jött. Úgy tűnik, ha igazolnám, hogy továbbra is itt dolgozom, akkor
maradhatok a házban, amely elég közel van ide, és így nem lenne szükségem dadusra, hogy
elhozza a gyerekeket. – Caroline megrázta a fejét. – De most megint ott vagyok, ahol a part
szakad. Nincs állásom, viszont bebizonyítottam, hogy tudok dolgozni, így kénytelen is leszek.
Tehát költöznöm kell. Istenem. Nem csoda, hogy szükségem van egy kis flörtre.
Sóhajtott.
– Hm – mormogott Pearl, és visszatért a papírjaihoz.
– Mit csinálsz? – kérdezte Issy, aki épp feljött a pincéből.
– Természetesen levelet írok a tervezőbizottságnak.
– Ó – mondta Issy.
– Szerinted nem jó ötlet?
– Nem valószínű. Ráadásul ismerem a Kalinga Denikit. Soha nem mozdulnának rá egy
efféle üzletre, ha nem lennének biztosak benne, hogy a győzelem már a zsebükben van.
– Rendben, akkor ne csinálj semmit – közölte vele Pearl, és újra írni kezdett. Épp csöndes
volt a délelőttnek ez a szakasza, már lement a reggeli csúcs, de a késő délelőtti idősebb hölgyek
még nem jöttek meg.
Issy kibámult az ablakon, és nagyot sóhajtott.
– És fejezd be a sóhajtozást, szétmegy tőle a fejem.
– Oké, ha te sem horkantasz fel ötpercenként.
– Én nem horkantgatok.
Issy felvonta a szemöldökét, de aztán fogta a kávéscsészéjét, kiment az udvarra, és
kritikusan megszemlélte kívülről a cukrászdát. Amióta megjött a meleg, végrehajtottak néhány
korszerűsítést. A rózsaszín-fehér csíkos napellenző üde és szép volt a napfényben, és jól illett a
nagyapa asztalaihoz és székeihez. A napellenző árnyéka kifejezetten csábító volt a tűző napon, a
kulcskarika csillogott, és a növények is hozzájárultak a hatáshoz, amelyeket Pearl ültetett az ajtó
két oldalára. Issy visszanyelte a könnyeit. Már nem tudott sírni. De azt sem tudta elképzelni, hogy
máshol is létrehozzon egy ilyen kis oázist, a világnak ez a sarka az övé, az ő kis saját birodalma.
És most megint bezárják, majd darabokra szedik, és valami ízléstelen garázst építenek a helyére a
hülye túlárazott, flancos lakásaikhoz…
Issy szórakozottan elsétált a vaskereskedő boltjához. Vajon ő mihez kezd majd ezzel? Őt
is kirakták, vagy valahogy sikerült elkerülnie a sorsát? A lány azt sem tudta, az ő házának a
tulajdonosa is Mr. Barstow-e. A fémrács délelőtt tízkor még zárva volt. Issy összeráncolta a
homlokát, és megpróbált bekukucskálni. Mi lehet odabent? A rácson kis lyukak voltak, bár az
éles napfény miatt nem látott túl sokat. Tovább figyelt. Ahogy a szeme hozzászokott, lassan ki
tudta venni az árnyakat az üveg túloldalán. Hirtelen az egyik halvány alak megmozdult.
Issy száján kicsúszott egy kiáltás, és hátraugrott a rácstól. A rács fülsiketítő zajjal
automatikusan elkezdett felnyílni. Valaki lehet odabent – valaki, akit minden bizonnyal már
látott. Nagyot nyelt.
Miután a rács teljesen felnyílt, az ajtót belülről kinyitották, és a vaskereskedő állt előtte.
Pizsamában. Issynek elállt a szava a meglepetéstől. Eltelt egy pár másodperc, míg összeszedte
magát.
– Maga… maga itt lakik? – kérdezte álmélkodva. Chester a maga formális módján
bólintott. Beinvitálta Issyt.
Issy első ízben lépett be a boltba. Amit látott, attól meghökkent. Elöl fazekak, edények,
nyeles súrolók és csavarhúzók hevertek. De az üzlet hátsó részében pompás perzsaszőnyeg
feküdt, rajta fából faragott balinéz dupla ágy, mellette a kis éjjeliszekrényen könyvek magasra
tornyozva, egy Tiffany lámpa és egy hatalmas tükrös ruhásszekrény. Issy egyszer-kétszer
pislogott.
– Ó, te jó ég! – ismételte el aztán néhányszor. – Maga… maga itt lakik.
Chester zavarba jött. – Ööö… igen. Igen. Így van. Van egy kis függönyöm, amit általában
behúzok… vagy bezárom a boltot, amikor úgy tűnik, senki nem jár erre, hogy vegyen nálam
valamit. Kér kávét?
A hátsó részen Issy észrevette a kis, makulátlan hajókonyhát. Drága, kotyogós Gaggia
kávéfőző bugyborékolt a tűzhelyen. Csodás illata volt.
– Igen – mondta Issy, bár már így is túl sok kávét ivott aznap reggel. De ez a kis Aladdin
barlangja egyáltalán nem tűnt valóságosnak. A férfi a virágmintás anyaggal kárpitozott karosszék
felé mutatott.
– Kérem, üljön le. Ugye, tudja, hogy nagyon megnehezítette az életemet?
Issy megrázta a fejét. – De évek óta átmegyek ezen a közön, és ez a bolt itt van, amióta az
eszemet tudom – válaszolta.
– Ó, igen – mondta a férfi. – Ó, igen. Már huszonkilenc éve itt vagyok.
– Huszonkilenc éve lakik itt?
– Korábban soha nem zavart senki – mondta a vaskereskedő. – Ez a szép Londonban.
Miközben beszélt, Issy megint észrevette az akcentusát.
– Senki nem ismerte az üzletemet. És én szerettem, hogy így van. Természetesen, amíg
maga ide nem jött. Ki-be járkált, süteményt hagyott nekem, dolgokat kérdezett tőlem. És a
vevők! Maga az első ember, aki vásárlókat hozott erre a környékre.
– És most…
– Most mennünk kell, igen. – A férfi a papírra nézett, amely a kezében maradt. – Ah,
végül így is, úgy is bekövetkezett volna. Hogy van a nagyapja?
– Tulajdonképpen épp hozzá készülök, és megkérdezem tőle magától.
– Ó, jól van, lehet vele beszélgetni?
– Nem igazán – mondta Issy. – De ettől én jobban érzem magam. Tudom, hogy önző
vagyok.
Chester megrázta a fejét. – Tudja, hogy nem az.
– Annyira sajnálom – mondta Issy. – Én hoztam a nyakunkra a fejlesztőket. Nem akartam,
de akkor is.
Chester megrázta a fejét.
– Nem, dehogy maga – mondta. – Stoke Newington… tudja, régen fél napot kellett idáig
utazni Londonból. Szép, barátságos falucska volt, a városon kívül. Amikor ideérkeztem, még
akkor is egy kicsit ütött-kopott és vidékies volt, de az ember itt megvalósíthatta, amit akart.
Kéznél voltak a dolgok. Egy kicsit más volt, egy kicsit isten háta mögötti.
Chester két fantasztikusan apró kínai csészében és pinduri kannában szolgálta fel a kávét
és a tejszínt
– De a dolgokat megtisztították, a városrészt benépesítette a középosztály. Különösen az
olyan jellegzetes részeket, mint ez itt. Mára nem sok maradt a régi Londonból.
Issy lesütötte a szemét.
– Ne szomorkodjon, kislány. Az új Londonban is nagyon sok jó dolog van. Figyelje meg,
a maga pályája felfelé ível.
– Én nem tudom, hová tartok.
– Hmm, akkor már ketten vagyunk.
– Várjon csak, maga engedély nélkül lakik itt? – kérdezte Issy. – Nem folyamodhat
egyszerűen lakhatásért?
– Nem – mondta Chester. – Azt hiszem, bérelek valamit… valahol.
Ücsörögtek, a kávét szürcsölték.
– Kell, hogy legyen valami, amit tehetek – szólalt meg Issy.
– Ne hagyja abba a fejlődést – mondta Chester, és halk csendüléssel letette a
kávéskanalat. – Higgye el, én már csak tudom.
Austin ez egyszer korán beért. Elegánsan felöltözött, legalábbis olyan elegánsan,
amennyire csak tudott, miközben arra figyelt, nehogy Darny kiszúrja, hol tartja a vasalót.
Idegesen beletúrt sűrű hajába. Nem tudta elhinni, hogy ezt teszi. Mindent kockára tett. És miért?
Valami ostoba bolt miatt, ami valószínűleg egyébként is elköltözik. Egy lányért, aki rá se néz.
Janet természetesen már ott volt, élénken és határozottan, mint mindig. Ő is ott volt a
születésnapi partin, és sejtette, mit tervez Austin. Ránézett.
– Ez szörnyű – fakadt ki szokatlan hévvel. – Rettenetes, amit az az ember tenni akar.
Austin ránézett.
– Azzal a helyes lánnyal meg a tündéri kis kávézójával, amit jellegtelen szemétté akar
átalakítani egy rakás hülye igazgató számára, ez rémes. Csak ezt akartam mondani.
Austin szája megrándult.
– Köszönöm, Janet. Ez segít.
– És nagyon csinos ma.
– Maga nem az anyám, Janet.
– Fel kéne hívnia azt a lányt.
– Nem fogom felhívni – mondta Austin. Issy most még bottal sem piszkálná meg, és a
férfi sóhajtozva arra gondolt, hogy bizony jó oka van rá.
– Pedig kéne.
Austin ezen eltöprengett, és megitta a kávét, amit Janet a Cupcake kávézóból hozott neki.
Az ital hideg volt, de a férfi azt képzelte, még mindig érzi Issy édes illatát, ami valahogy
összekapcsolódott a kávééval. Ellenőrizte, hogy senki nem lát be az irodájába, mélyen
beszippantotta, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
Janet kopogott.
– Itt van – jelentette, és szokatlanul jeges modorban bevezette Graeme-et.
Graeme észre sem vette. Csak túl akart lenni ezen a megbeszélésen. Hülye helyi
mikrofinanszírozás, utálta a helyi bankot és a vacak jelzálogjukat, ami önmagában több gubancot
jelentett, mint az üzlet bármely más része.
Remek. Szüksége volt rá, hogy hivatalosan is jóváhagyják a hitelt, aztán felhívja Mr.
Boekhoornt, és kivasalja belőle a jutalékát. Utána talán elmegy nyaralni. Egy pasis nyaralás, ez
az, amire szüksége van. A haverjai nem voltak valami megértőek, amikor elmondta nekik, hogy
megint facér. Úgy tűnik, a legtöbben megállapodtak, vagy unalmas, kényelmes életet éltek a
barátnőjükkel. Hát basszák meg. Neki koktélra és bikinis lányokra van szüksége, akik csodálják
az ilyen üzletembereket, mint ő.
– Helló! – mondta sötét ábrázattal, és megrázta Austin kezét.
– Üdv – köszöntötte Austin.
– Foghatnánk rövidre? – sürgette Graeme. – Maga ragaszkodik a meglévő ingatlanok
jelzálogához, mi pedig össze akarjuk kapcsolni őket, úgyhogy új tarifát állapíthat meg a fuzionált
kölcsönre. Lássuk, mit tud ajánlani?
Gyorsan átfutotta a dokumentumot. Austin hátradőlt, és nagyot sóhajtott. Nincs más hátra.
Valószínűleg lerombolja a karrierjét, ha a főnökei vetnek erre egy szakavatott pillantást.
Tulajdonképpen nem kellene, hogy számítson neki, hogy a világnak ez a sarka egyre
egyetemesebb, egyre homogénebb lesz, akár a fehér kenyér. De mégis számít. Nagyon is számít.
Szerette, hogy Darnynak különböző barátai voltak, és nem csupa Felix nevű. Szerette, hogy ha
bármikor szeretné, vehet muffint vagy falafelt, humuszt, bagelt vagy mithait. Szerette a vízipipás
teázók, az afrikai ékszerboltok füstölői, a fajáték-birodalmak és a dízel kigőzölgésének
szagkeverékét, ami a környéket jellemezte. Nem akarta, hogy a karót nyelt alakok, a gyorsan
pénzhez jutni akaró kétes figurák, a percemberkék, a világ Graeme-jei átvegyék a hatalmat ezen a
környéken. És mindenekfölött, nem tudta kiverni a fejéből Issy csillogó szemét, örömteli, kipirult
arcát a karácsonyfaizzók fényében. Amikor azt hitte, ő is közéjük tartozik, az nagyon felzaklatta.
Most, hogy tudta, Issy ugyanígy érez, ugyanazokban a dolgokban hisz, mint ő… most, hogy
végre rájött, nagyon is össze akarja keverni az üzletet és az élvezeteket, Austin tudta, hogy már
túl késő.
Ó, basszuskulcs, gondolta Austin magában. Mégis volt valami, amit tehetett érte. Az
asztal fölé hajolt.
– Nagyon sajnálom, Mr. Denton – kezdte, és igyekezett, hogy ne hangozzék túl
nagyképűnek. – Van egy helyi közösségi befektetési tájékoztató kiadványunk (tényleg létezett
ilyen, bár senki nem olvasta a bankból), és tartok tőle, a maguk tervezett programja szemben áll
ezzel. Attól tartok, nem tudjuk elválasztani a jelzálogokat.
Graeme úgy nézett rá, mintha nem hinne a fülének.
– De már aláírták a tervet – mondta mogorván. – Tehát nyilvánvalóan ez a közösség
érdeke.
– A bankunk nem így gondolja – mondta Austin, és képzeletben keresztbe tette az ujját,
azt remélve, hogy a bank soha nem szerez róla tudomást, hogy elutasított egy tökéletesen
megtervezett beruházást. – Sajnálom. Továbbra is ugyanúgy fenntartjuk a jelzálogokat, ahogy
most vannak.
Graeme hosszan bámult rá.
– Mi a franc ez? – tört ki hirtelen. – Megpróbál baszakodni velem? Ráizgult a barátnőmre,
vagy mi?
Austin megpróbált úgy nézni rá, mintha soha eszébe sem jutott volna ilyesmi.
– Szó nincs róla – közölte látszólag sértetten. – Színtiszta banki üzletpolitika, ez minden.
Sajnálom, de ezt meg kell értenie. A jelenlegi pénzügyi helyzetben…
Graeme előrehajolt. – Ne… magyarázzon… nekem – mondta minden egyes szót lassan
tagolva – a jelenlegi pénzügyi helyzetről.
– Természetesen, uram, ahogy óhajtja – mondta Austin. Elnémultak. Austin nem akarta
megtörni a csöndet. Graeme fölemelte a kezét.
 – Azt akarja mondani, hogy nem kapom meg maguktól a hitelt.
– Így van, uram.
– Hogy el kell mennem egy másik bankhoz, jutalékot kell nekik fizetnem, hogy vállalják
át, és oldják meg az összes idióta kölcsönüket, amelyek valószínűleg csomagban vannak néhány
köteg egyéb szarsággal, amelyeket elárvereztek valami visszakövetelhetetlen ügylet során?
– Igen.
Graeme felállt.
– Ez baromság. Baromság.
– Egyébként azt hallottam, elég sok ellenzője van a programjának. Ahhoz elég, hogy
esetleg visszavonják a terv engedélyét.
– Azt nem tehetik.
– A városfejlesztési kormánytisztviselők azt csinálnak, amit akarnak.
Graeme elvörösödött dühében.
– Meg fogom szerezni azt a pénzt. Majd meglátja. Akkor majd ostoba marhaként állhat a
főnöke elé.
Austin azon elmélkedett, hogy ezen már túl van, és meglepetten tapasztalta, hogy nem is
volt akkora ügy. Talán nem is mindig számít, mit mondanak az ember fölöttesei, gondolta.
Eltűnődött rajta, vajon ki taníthatta erre.
Graeme még egyszer végigmérte, mielőtt elment.
– Tudja, Issy soha nem lesz a magáé – mondta gunyorosan. – Nem a zsánere.
De te sem – gondolta szelíden Austin, és a szemetesbe iktatta az aktát. Ám a szíve
összeszorult a szomorúságtól.
Erre most nem volt idő. Felkapta a telefont, és tárcsázta az asztalon egy papíron előtte
fekvő számot. Amint kapcsolták, átadta az utasításokat. A vonal másik végén felhangzott a
szitokáradat. Aztán csönd lett, valaki sóhajtott, és parancsokat ugatott, miszerint tizenöt perce
van, hogy befejezze a szarakodást, és visszatérjen, hogy rendes munkával töltse az idejét.
Azután a másik telefonhívást is le kellett bonyolítania. A bank vonalát használta, hogy
felhívja Issy mobilját. Így a nő kénytelen lesz felvenni. Austin keresztbe tette az ujját.
Zakatoló szívvel hívta a lány számát… most vette észre, hogy fejből tudja. Micsoda idióta
volt. Issy rögtön fölvette.
– Halló? – szólt bele bizonytalanul, feszülten.
– Issy! – mondta Austin fojtott hangon. – Kérem, ne tegye le! Nézze, tudom, hogy dühös
rám, és a többi, és tudom, gondolom, elég rendesen elszúrtam, de azt hiszem… azt hiszem,
tehetek valamit. Úgy értem, a kávézóért, nem magáért. Nyilván. De azt hiszem… khm. Erre most
nincs idő. Figyeljen. Most azonnal ki kell mennie az utcára.
– De én most nem tudok – mondta Issy pánikkal a hangjában.
Issy alig ismerte meg az ágyban fekvő nagyapját, olyan volt, mint egy kísértet. Az ő
szeretett nagyapja, aki olyan erős volt, és aki a hatalmas kezével nyomkodta, dagasztotta, gyúrta
a nagy darab tésztákat, aki olyan finom mozdulatokkal formázta a cukorrózsákat, és olyan pontos
mozdulatokkal vagdalta be a kiflik hosszú sorát. Igazából az anyja és az apja volt egy
személyben; mindig ott volt, amikor Issynek szüksége volt rá, és biztos támaszt jelentett.
Most mégis, amikor Issy leginkább mélyponton volt, amikor úgy érezte, az álmai
homokként folynak ki az ujjai közül, a nagyapja gyönge volt és erőtlen. Miközben Issy elmesélte
neki az eseményeket, ő ott feküdt tágra nyílt szemmel, és Issy úgy érezte, a lelkiismeret-furdalás
a szívébe markol, ahogy a nagyapja megpróbált felülni.
– Ne, papi, ne – mondogatta gyötrődve. – Kérlek. Kérlek, ne csináld. Minden rendben
lesz.
 – Meg tudod csinálni, édesem – mondta a nagyapja, de egyenetlenül és nehezen lélegzett,
a szeme csipás és véreres volt, az arca szörnyen elszürkült.
– Kérlek, papi – Issy csengetett az ápolóknak, és minden erejével próbált a nagyapjába
kapaszkodni, próbálta megnyugtatni. Keavie bejött, egyetlen pillantást vetett az öregre, és
általában egykedvű arca felélénkült, majd azonnal hívta a szakápolókat. Két férfi lépett be egy
oxigénmaszkkal, amelyet kisebb küzdelem árán Joe arcára húztak.
– Sajnálom, sajnálom – hajtogatta Issy, miközben ők dolgoztak. Ekkor csörrent meg a
telefonja, és Keavie kikísérte, míg ők tovább küzdöttek, hogy stabilizálják a nagyapja állapotát.
Miután Austin letette a telefont, Issy visszament a szobába. A rémület volt a kísérője, de a
nagypapa ott volt, arcán az oxigénmaszkkal, és sokkal könnyebben lélegzett.
– Annyira sajnálom – mondta Issy sietve. – Nagyon sajnálom.
– Csitt! – csitította Keavie. – Nem maga tehet róla. Időnként vannak ilyen epizódjai.
Szorosan megfogta Issy karját, és megfordította, míg szemtől szemben álltak.
– Tudnia kell, Issy – mondta kedvesen, de határozottan. Issy felismerte ezt a hangsúlyt,
Helena is ezt használta, amikor rossz híreket közölt. – Ez normális. A folyamatnak ezen a
pontján.
Issy elfojtotta a zokogását, aztán odament, és megfogta a nagyapja kezét. Joe arcába már
visszatért a szín, és már le tudta venni az oxigénmaszkot.
– Ki telefonált? Az anyád volt?
– Ööö… nem – mondta Issy. – A… a bank volt. Úgy gondolják, tudják a módját, hogyan
menthetnék meg a kávézót, de most azonnal cselekednem kéne, és biztos, hogy tévednek…
Issy érezte, hogy a nagyapja hirtelen nagyon erősen megszorítja a kezét.
– Menj! – mondta szigorúan. – Menj, és mentsd meg a cukrászdádat most rögtön!
Komolyan mondom, Isabel! Menj, és harcolj érte.
– Nem hagylak itt – mondta Issy.
– De nagyon is itt hagysz, a fenébe is – mondta Joe papa. – Keavie, mondja meg neki.
Elengedte Issy kezét, és arccal a fal felé fordult. – Menj!
– Tényleg meg lehet menteni a kávézót? – kérdezte Keavie. – Azzal a sok finom
süteménnyel?
Issy vállat vont. – Nem tudom. Lehet, hogy már túl késő.
– Menjen! – mondta Keavie. – Menjen!
Issy lerohant az úton a pályaudvarra, és ez egyszer az univerzum és a Londoni
Közlekedési Vállalat az ő oldalára állt, és a vonat, ami a Blackhorse Roadra vitte, pont a
megállóban állt. Gyorsan felszállt, és felhívta Austint.
– Addig majd én feltartom – közölte Austin eltökélten. Nem akarta bevallani, mekkora
veszélyt vállal magára. – Siessen, ahogy csak tud.
– Azt csinálom.
– Hogy… hogy van a nagyapja?
– Elég jól van ahhoz, hogy mérges legyen rám – felelte Issy.
– Az már valami – mondta Austin.
– Most érkezünk meg az állomásra.
– Fusson szélsebesen! Bármit ajánl, fogadja el! Egy évet, két évet, teljesen mindegy.
Issy versenyzett a gyönyörű, csillogóan új, piros emeletes busszal, amely az Albion
Roadon zötyögött lefelé. Meglátta Lindát, aki a felső szinten ült. Integetett neki, Linda pedig
izgatottan visszaintett. Aztán közvetlenül előttük egy hatalmas fekete autó gördült a megállóba.
Issy megnézte. Ez volna az, amit Austin említett? A sötétített üveg lehetetlenné tette a
bepillantást, de a hátsó ablak nagyon lassan kinyílt. Issy behajolt az ablakon, hunyorogva az éles
napfény miatt.
– Maga! A kis cukrászlány! Adjon egy sütit! – jött az autóból a rekedt hang. Issy
automatikusan odaadta a porcukorral szórt mézes süteményt, ami még mindig a kezében volt. Mr.
Barstow a kövér mancsába vette az édességet, és néhány másodpercig nem hallatszott más, csak
az elégedett majszolás. Aztán a férfi Issyre nézett a hatalmas, fekete napszemüvege mögül.
– Hallom, a fejlesztőknek valami gondjuk akadt a pénz megszerzésével – mondta. – Én
nem fogok ezzel szarakodni. Ide a pénzemmel. Itt írja alá.
Issy átfutotta a szerződést. Emelt bérleti díj volt benne, de nem volt kifizethetetlen. És az
érvényességi időt tizennyolc hónapra emelték. Tizennyolc hónap! A szíve majd kiugrott a
helyéből. Ettől még nem lesz az övé, de ahhoz biztosan elég idő, hogy megvethesse a lábát. És ha
jól csinálják… talán a tizennyolcadik hónap végén még örül is majd neki, ha nagyobb helyiség
után nézhet. Hacsak…
– Maradjon itt – mondta, és nekiiramodott, átszaladt az udvaron, a köténye röpködött, és
megdöngette a vaskereskedő ajtaját. Odavonszolta az autóhoz.
– Őt is – mondta, és előtérbe tolta. – Az övét is aláírom. Vagy aláírhatja helyettem.
Mr. Barstow felsóhajtott, és cigarettára gyújtott.
– Én nem maradhatok itt – tiltakozott Chester. – Nekem végem.
– Dehogy – mondta Issy. – Hát nem látja? Átvehetem a vaskereskedést is. Helyre van
szükségünk a terjeszkedéshez, nézze csak. – A Cupcake kávézó felé intett, ahol az éhes,
nevetgélő vevőkkel teli sor kiáradt a meleg térre. Mindenki aggódott, hogy bespájzoljon Issy édes
élvezetéből, hátha költözniük kell.
– Már van további négy foglalásunk gyerekzsúrokra. És ha több helyem van, több
ajándékmegrendelést tudok vállalni. Ha mindkettőt megszerezzük… – lehalkította a hangját. –
Gyanítom, szükségem lesz egy éjszakai portásra. Tekintve, hogy nincs biztonsági ajtónk.
Olyasvalakire, aki éjjelente rajta tartja a szemét a területen. Természetesen ez nem fizet túl jól…
Chester izgatottan aláfirkantotta a papírokat. Tíz perccel később a járdán álltak, és
figyelték, ahogy a fényes fekete autó elhajózik a sűrűsödő forgalomban. Hitetlenkedve egymásra
néztek.
– Nincs több bujkálás – mondta Issy. – Mit szól hozzá?
– A nagyapjának igaza volt magával kapcsolatban – mondta az idős ember.
– Tyűűű! – sikoltotta Issy hirtelen, amint rádöbbent, mi is történt az imént. Beszaladt a
kávézóba. – Pearl! Meg vagyunk mentve! Biztonságban vagyunk!
Pearl szeme kikerekedett. – Mit jelentsen ez?
Issy meglengette a papírokat. – Meghosszabbították a szerződést. Graeme nem kapta meg
a kölcsönt.
Pearl abbahagyta, amit éppen csinált, tátva maradt a szája a hitetlenkedéstől.
– Viccelsz.
Issy megrázta a fejét. – Tizennyolc hónap. Kaptunk még tizennyolc hónapot.
Pearl nagyon keményen dolgozott, hogy eltitkolja Issy elől, milyen sokat jelent neki ez a
munka. Milyen nehéz lenne valami mást találnia, s mennyire viszolyog attól, hogy kivegye
Louist a bölcsődéből, ahol annyira boldog – és bár vonakodva ismerte be, népszerű is a fia. Már
olyan régóta várta a katasztrófát, és olyan régóta gyülemlett benne az aggodalom, hogy Pearl
most csak leült a pult mögötti székre, és kitört belőle a sírás.
– És – folytatta Issy – terjeszkedni fogunk! Átvesszük a vaskereskedést! Te fogod vezetni
a Cupcake kávézó másik felét, ahol a különleges ajándékcsomagokat készítik, intézik a
kiszállítást, meg ilyenek. Egy kis előléptetés.
Pearl megtörölte a szemét az egyik csíkos konyharuhával.
 – Nem hiszem el, hogy ennyire hozzám nőtt ez a hülye meló – szólalt meg, és megrázta a
fejét. Issy körülnézett a kissé összezavarodott vevők között. Caroline előrelépett.
– Tudtam, hogy elintézed – jelentette ki. – És maradhatok! Maradhatok! Hála istennek,
nem tudom, hogy éltem volna túl mindössze három fürdőszobával. Köszönöm, Jézusom.
A három nő összeölelkezett. Issy végül felnézett.
– Mindenkitől elnézést kérek – mondta. – Azt hittük, be kell zárnunk. De épp most tudtam
meg, hogy mégsem.
A sorban egyesek elmosolyodtak.
– Gondolom, ez azt jelenti… Mindig is szerettem volna ezt mondani… – kezdett bele
Issy, vett egy nagy levegőt, érezte maga körül Pearl és Caroline karját. – Mindenki a ház vendége
egy süteményre!
Már önmagában a Janet arcára kiülő csodálat miatt is megérte – gondolta Austin.
– Egyelőre legyőztem – mondta. – De ez természetesen nem örökre szól. Majd
átcsoportosítja máshová a dolgait, és amikor visszatér, erősebb lesz, mint valaha. A svábbogarak
már csak ilyenek.
– Helyesen cselekedett – mondta Janet. A homlokát ráncolta. – Adja ide a dokumentációt.
Megpróbálom elsimítani a dolgot a főnökeinél. És most menjen, és csináljon száz igazán
lenyűgöző befektetést, hogy elterelje a figyelmüket.
– Nem most azonnal – mondta Austin. – Tele vagyok adrenalinnal, és muszáj levezetnem
a feszültséget. Megyek, elhozom Darnyt az iskolából ebédre, és kimegyünk a parkba, hogy
kitomboljuk magunkat.
– Majd megmondom a tizenkét órai kliensnek, jó? – mondta Janet szeretettel.
– Legyen szíves – felelte Austin.
Meglepte, hogy Issy nem hívja vissza, de végül is, talán ez mégsem olyan megdöbbentő.
A lánynak épp most ért véget egy kapcsolata, és egy hajszálon múlt, hogy az üzlete
megmenekült, valószínűleg most a kávézóban ünnepel, vagy épp megint kitalál valamit…
egyébként meg világossá tette, hogy nem akar tőle semmit. Nem számít. Austin szendvicseket és
burgonyaszirmot vett a sarki boltban, és bekukkantott az iskolába, hogy összeszedje az öccsét.
Néha azt gondolta, minden balhé, kiabálás és győzködés ellenére, annak ellenére, hogy a
társasági és a szexuális élete romokban volt, a terveit feladta… mindezt időnként ellensúlyozni
tudta egy tízéves fiú elragadtatott arca, amikor a bátyja meglepi egy ebéddel a parkban. Darny
mosolyát fülsértő visítás követte.
– Auusssttttiiinnnn!
– Gyere csak, kishaver. Egyébként, a bátyád egy hős.
– Te vagy a pozitív hős?
– Bizony.
– Mr. Tyler, idejönne egy szóra? – kérdezte az osztályfőnök, amikor indulni készültek.
– Most nem igazán – mondta Austin. – Kicsit később?
Kirsty nézte, ahogy távolodik az iskolától. Amikor meglátta a férfit, elhatározta, hogy
összeszedi a bátorságát, és randira hívja. De a pasi annyira idegesnek és szórakozottnak tűnt,
hogy Kirsty úgy vélte, jobb, ha későbbre halasztja.
– Ebéd után? – kérdezte.
– Persze – mondta Austin, és megjegyezte, hogy tanár létére a nő egészen vonzó. Talán itt
az ideje, hogy keressen magának egy helyes lányt, aki szereti, és nem pöcsfejekkel jár. Talán, ha
már nem kaphatja meg azt a nőt, akit igazán akar, el kéne kezdenie újra csajozni. Egyszer. Talán.
– De most meg kell ölnünk néhány oroszlánt. Szíven szúrjuk, aztán kitépjük a szívüket,
megsütjük, és megesszük a…
 – Nyomás, Darny. Kifelé. – Kirsty nézte, ahogy átmennek a játszótéren.
Austin levette az öltönyét, és meglazította a már amúgy is rosszul megkötött nyakkendőjét
a tűző napsütésben. Fantasztikus idő volt. A Clissold park kapuinál fagylaltoskocsik álltak, akár
az őrszemek. A parkot megszállták a csacsogó családok, a napozó tisztviselők és a napfényben a
csontjaikat melengető derűs öregek. Darny és Austin a tömeggel együtt beáramlott a kapun. Épp
odaértek, amikor Austin hallotta, hogy valaki a nevén szólítja.
– Austin! Austin!
Megfordult. Issy volt az, kipirult arccal, a kezében hatalmas dobozzal.
– Maga nagyon piros – csúszott ki Austin száján.
Issy behunyta a szemét. Rém hülye ötlet volt. És természetesen már megint elpirult.
Biztos tiszta izzadság. Ez igazán őrjítő. Utánuk ment a parkba. Darny egyenesen elé szaladt, és
megfogta a kezét. Issy megszorította, megerősítésre volt szüksége.
– Nekem tetszik – mondta Austin. – Jól áll magának a piros.
Austin legszívesebben seggbe rúgta volna magát, amiért ilyen baromságot mondott. Pár
pillanatig egymásra bámultak. A férfi ideges volt, a dobozra fordította a figyelmét. – Az enyém?
Mert tudja, nem fogadhatom…
– Fogja be – közölte vele keresetlenül Issy. – Csak köszönetet akartam mondani.
Köszönöm. Hálás vagyok. Én nem… egyébként ezeket nem kell magának megennie, hanem
megeheti Darny is. Különben sem úgy jött ki, és az egész egy összevisszaság, és…
Austin gondolkodás nélkül átvette a dobozt, és tiszta erőből elhajította, úgy, hogy még
csak oda se nézett. A férfi hosszú ujjai közül a csomag egyenesen a közeli cserjésbe repült. A
piros szalag az ég kékje és a fák zöldje felé lebbent, de a doboz nem esett szét.
– Darny – mondta Austin. – Az egy nagy doboz süti volt. Menj, keresd meg, és mind a
tiéd.
Darny úgy lőtt ki, akár a puskagolyó.
Issy megrökönyödve nézett utána. – Azt én sütöttem! És üzenet volt a tetején!
Austin hirtelen megragadta a kezét, gyorsan, mivel érezte, hogy nincs túl sok ideje.
– Készíthetsz másik süteményt. De Issy, ha üzenetet akarsz nekem küldeni… kérlek,
kérlek, csak mondd el élőszóban.
Issy érezte Austin kezének meleg, határozott szorítását, és azon kapta magát, hogy a férfi
vonzó, erőteljes arcába néz. Váratlanul, hirtelen, életében először úgy érezte, elhagyja a
feszültség. Nyugodtnak és békésnek érezte magát. Nem aggódott azon, hogy mit gondol, hogy
néz ki, mit csinál, vagy mit gondolnak róla mások. Semmi másra nem tudott gondolni, csupán a
mindent elsöprő, pillanatnyi vágyra, hogy a férfi a karjába vegye. Mély lélegzetet vett, becsukta a
szemét. Austin felé billentette az arcát, ő pedig teljesen átadta magát a szenvedélyes, tökéletes
csóknak a zsúfolt park, egy sűrű nap és a világ legnyüzsgőbb városának kellős közepén.
– Én, csokit? – hallották valahonnan messziről a dühösnek tűnő hangot. – Miért adnék
csokit? És kinek?
Austin és Issy ímmel-ámmal szétrebbent, az arcuk vörös volt és izzadt. Darny kérdő
tekintettel nézett rájuk.
– Ezt üzeni a sütid.
Fölemelte az ütött-kopott, sérült dobozt, benne a tizenegy sütemény romjaival, egynek a
helye üresen tátongott, és az Ó-ról az ékezet a hiányzó betű helyére került. Sikerült kibetűznie:
ADJ CSOK’T
– Ezt az üzenetet szántad nekem? – kérdezte Austin.
– Ööö… nem egészen – válaszolta Issy, kicsit kába volt és szédült, és úgy érezte, mindjárt
elájul.
 – Jó – mondta Austin, és szélesen elvigyorodott. – Oké, Darny. Először megebédelünk,
aztán van öt perced az oroszlánokra, utána Issynek és nekem el kell valamit intéznünk, oké?
– Te is velünk ebédelsz? – kérdezte Darny, mielőtt lélekszakadva elrohant, hogy üldözőbe
vegyen néhány galambot. – Klassz!
Ők pedig álltak, és mosolyogva figyelték.
Issy tágra nyílt szemmel nézett Austinra.
– Hűha – mondta.
– Nos, köszönöm – mondta Austin kissé zavartan. Aztán újra Issyre nézett. – Jézusom –
mondta gyorsan –, gyere ide. Úgy érzem, mintha hosszú évek óta várnék rád.
Hevesen megcsókolta, azután olyan élénken nézett rá, hogy Issy úgy érezte, mindjárt
szétrobban a szíve.
– Maradj ilyen – mondta Austin hevesen. – Kérlek, maradj olyan édes, mint amilyen most
vagy.
 Tizenkilencedik fejezet

HÚSVÉTI TORTA
17 dkg vaj
17 dkg finom barna cukor
3 tojás, felverve
17 dkg sima liszt
egy csipet só
1 teáskanál vegyes őrölt fűszerkeverék (választható!)
34 dkg kevert mazsola
5 dkg darabolt vegyes gyümölcs
1 citrom reszelt héja
1-2 evőkanál sárgabaracklekvár
1 felvert tojás a mázhoz
Vásárolj mandulakrémet a közértben. Magad is előállíthatod, de nem őrültünk meg.
Habard a krémet egy percig, míg sima és képlékeny nem lesz. Borítsd ki, és készíts egy 18
cm átmérőjű kört.
Melegítsd elő a sütőt 140 °Celsiusra (vagy a gázsütőt 1-es fokozatra). Kenj ki, és bélelj ki
egy 18 cm átmérőjű tortaformát.
A tésztához keverd össze a vajat és a cukrot, míg halvány és levegős nem lesz.
Fokozatosan keverd bele a tojásokat, amíg jól összekeveredik, akkor szitáld bele a lisztet, a sót,
és egyszerre egy kis fűszerkeveréket (ha használsz). Végül keverd össze a vegyes aszalt
gyümölcsökkel és a reszelt citromhéjjal.
Tedd a keverék felét az előkészített tortaformába. Simítsd el a tetejét, és fedd be a
mandulakrémmel. Öntsd rá a maradék tésztakeveréket, és simítsd el a tetejét. Hagyj egy kis
helyet a közepén, hogy meg tudjon emelkedni a tészta. Süsd az előmelegített sütőben 1 és ¾ órát.
Szúrj hústűt a közepébe – ha tisztán húzod ki, akkor elkészült. A megsült tésztát vedd ki a sütőből,
és tedd félre a fémrácsra, hogy hűljön. Tégy a tetejére újabb réteg mandulakrémet.
– Rosszabbra fordult az állapota – suttogta az ápolónő, de Issy már tudta. A nagyapja nem
írt levelet, és nem küldött receptet. Már hetek óta.
– Minden rendben – mondta Issy, habár átkozottul nem volt rendben semmi. Ez nem
igazság. A nagyapja olyan soká élt, mindent jelentett a számára, és megérdemelte volna, hogy
lássa a boldogságát.
Eltekintve a sarokban pityegő gépektől, a szoba csendes volt. Joe nagypapa tovább
fogyott, ha ez egyáltalán lehetséges. Mostanra olyan kevés maradt belőle, csupán egy vékony
réteg sápadt, szőrtelen bőr a puszta csontvázon. Austin természetesen el akart jönni; egy újabb
hosszú, átborozott este után, amikor megosztották a tapasztalataikat, és a beszélgetésüknek soha
nem akart vége szakadni. A fiú beszélt az anyjáról és az apjáról, a balesetről, amely véget vetett a
lusta, könnyed diákéletnek, és egy beképzelt négyéves gondozójává tette, aki ugyan végtelenül
szerethető volt, de aki miatt Austin kénytelen volt inget és nyakkendőt ölteni, még mielőtt
felkészült volna rá.
Issy nem tehetett mást, mint hogy végighallgatta. Minél többet tudott meg róla, annál
inkább… nos, még nem állt szándékában kimondani az sz betűs szót. Nem lett volna helyénvaló.
De Austinnal összehasonlítva jelentéktelennek tűnt minden addigi férfi, akit ismert. Mindegyik.
Most már beismerte magának, hogy a legszívesebben kifecsegné, kikiabálná a nagyvilágba. De
csak, ha eljött az ideje. És most még abban sem volt biztos, hogy az ő ideje eljött.
 – Nagypapi – suttogta Issy. – Papi! Én vagyok! Isabel.
Semmi.
– Süteményt hoztam! – megzörgette a doboztetőt. Most az egyszer a nagyapja kedvencét
készítette el, és nem a sajátját; a szilárd, lapos húsvéti tortát, amit annak idején a dédanyja
készített el neki, hosszú évtizedekkel korábban, amikor Joe még kisfiú volt.
Issy megölelte, beszélt hozzá, elmondta neki a csodálatos híreket, de a nagyapja nem
reagált a hangjára, sem az érintésére vagy arra, hogy körülötte tesz-vesz. Úgy tűnt, lélegzik, de
épphogy csak.
Keavie Issy karjára tette a kezét. – Attól tartok, már nincs sok hátra – szólalt meg.
– Azt akartam… talán hülyén hangzik, de annyira szerettem volna, ha megismeri a
barátomat – mondta Issy. – Szerintem kedvelné.
Az ápolónő fölnevetett.
– Vicces, hogy ezt mondja – felelte –, de és is szeretném, ha találkozna a barátommal.
Biztosan az áldását adná rá.
– Milyen a barátja? – kérdezte Issy.
– Nos, erős… és jó ember, nem balek… és nem egy tökölős típus. És vicces és nagyon
dögös, és, hű, egyszerűen elképesztő, és amikor felhív, és meglátom a nevét a mobilom
kijelzőjén, úgy érzem, mindjárt bepisilek, annyira izgatott leszek – vallotta be az ápolónő. – Ó,
bocsánat. Sajnálom. Ez nem volt helyénvaló.
– Nem, dehogy – mondta Issy. – Végre, végre életemben először találkoztam valakivel,
aki iránt én is ugyanezt érzem.
A két nő egymásra mosolygott.
– Megérte várni, ugye? – kérdezte Keavie.
Issy az ajkába harapott. – Ó, igen – válaszolta.
Az ápolónő Joe nagyapóra pillantott.
– Biztos vagyok benne, hogy… kérem, ne mondja meg neki, hogy az enyém egy hentes.
– Az enyém banki tanácsadó! – közölte Issy. – Az még rosszabb.
– Az tényleg rosszabb! – mondta az ápolónő, és elsietett, mert megszólalt a csipogója.
Issy rendezgette a virágokat, amiket magával hozott, aztán leült, és nem tudta, mit
csináljon. Hirtelen megcsikordult az ajtó, és Issy felnézett. Az ajtóban állt egy nő, aki hihetetlenül
ismerős volt, közben mégis szinte idegen. Hosszú szürke haja volt, ami talán furcsa lehetett
volna, de inkább olyan Joni Mitchell-es kinézetet kölcsönzött neki, és hosszú leplet viselt. Az
arca békés volt, de Issy észrevette a ráncokat, melyek mélyen az arcába vésődtek, a vonalakat,
amelyek hosszú, nehéz napokról meséltek. De azért kedves arc volt.
– Anya – mondta olyan lágyan, hogy az már majdnem suttogásnak hatott.
Együtt ültek, így hárman, szinte nem is beszélgettek, bár az anyja megfogta a nagyapja
kezét, és elmondta neki, mennyire szereti, és mennyire sajnálja, ami történt. Issy őszintén azt
mondta, hogy az anyjának nincs mit megbánnia, hiszen végül minden kialakult magától, és anya
és lánya mind a ketten biztosak voltak benne, hogy Joe megszorította a kezüket. Issy úgy érezte,
minden alkalommal összeszorul a torka, amikor kínzóan hosszú ideig vártak a nagyapja
következő lélegzetvételére.
– Mi ez? – kérdezte az anyja lágyan, és felvette a szatyrot, benne az egyszerű
megjelenésű, laposra sütött tortával. Beledugta a zacskóba az orrát.
– Ó, Issy – mondta –, a nagymamám sütötte ezt nekem, amikor pici voltam. Pont ilyen
illata volt. Pontosan! A nagyapád imádta, egy tonnányit képes volt bevágni belőle. Ez volt a
legnagyobb kedvence!
Issy már tudta. De azt nem tudta, hogy az anyja is tudja.
 – Ó, te jó ég, ez visszavisz abba az időbe.
Az anyja zokogott, a könnyek végiggördültek mély ráncain. Az ágyhoz sétált, a szélére
ült, és kinyitotta a szatyrot. Az egész tartalmát az apja orra elé tette, hogy az öregember
beszívhassa a fűszeres illatot. Issy valahol azt hallotta, hogy amikor már minden érzék felmondta
a szolgálatot, a szaglás még akkor is megmarad, egyenes út az öntudat lényegéhez, az érzésekhez,
a gyerekkorhoz és az emlékekhez. De mennyi maradt meg a nagyapjában?
Mind a két asszony hallotta, ahogy Joe mélyen, reszelősen beszívja a levegőt. Aztán
egyszer csak a nők összerezzentek, a férfi gyenge, vizenyős szeme hirtelen kinyílt, a pupilláján
vékony hártya. Újra levegőt vett, beszívta a sütemény illatát, majd még egyszer, mélyen, mintha
megpróbálná belélegezni a lényeget. Aztán néhányszor pislogott, és megpróbált fokuszálni, de
nem sikerült. Majd hirtelen élessé vált a tekintete – és valami olyasmit nézett, amit Issy nem
láthatott.
– Itt van – mondta a nagyapja lágy, gyermeki csodálkozással. – Itt van! – Aztán egy
félmosollyal újra lehunyta a szemét, és tudták, hogy elment.
 Epilógus

FEBRUÁR
– Nem gondoltam volna, hogy a cicid lehet annál nagyobb, mint előtte volt – mondta
Pearl Helenának. – Ha az ablak elé állsz, nem lehet kilátni. Jobb, mint az enyém.
A sápadt, délutáni napsugár áthatolt a Cupcake kávézó ablakán – ősszel, amikor az idő
hidegre és szelesre fordult, eltették a napellenzőt –, és lágy fényfoltokat terített az asztalokra és a
rózsaszín és kék minitortákkal magasan megrakott süteményesállványokra, a csomagolópapírra, a
kártyákra és a földön szanaszét szórt bébiajándékokra. Helena úgy ült, akár egy hatalmas,
ellentmondást nem tűrő anyahajó jó szélnél, szoros barna ruhája szégyentelenül feszült rendkívüli
fenekére, pompás keble a ruha tetején majd kibuggyant; tiziánvörös haja zuhatagként omlott a
vállára. Ashok eltörpült mellette, és úgy nézett, mintha majd kicsattanna a büszkeségtől. Issy arra
gondolt, hogy a barátnője még soha nem volt ennyire gyönyörű.
Odakint Ben Louisszal fogócskázott. Az ember nem kaphat meg mindent, jegyezte meg
Pearl. De a kisfiú minden kétséget kizáróan imádta az apját… Ben viszont nem volt mindig ott.
De amikor igen, akkor Louis ragyogott és kivirult, és nem volt a világon semmi, ami miatt Pearl
ezt kockára tette volna. Az nem ő lett volna. Meglátta Dotit, aki épp a Köz bejáratánál haladt el.
Egy hosszú másodpercre összekapcsolódott a pillantásuk. Azután mindketten elkapták a
tekintetüket.
Helena öntelten megpaskolta a pocakját.
– Drága kisbabám, imádlak – mondta. – De most már igazán kijöhetnél. Nem tudok
fölkelni.
– Nem kell fölkelned – mondta Issy, és odaugrott hozzá. – Mire van szükséged?
– Pisilnem kell – mondta Helena. – Már megint.
– Ó, oké. Talán ebben tudok segíteni. – Issy mindenesetre felajánlotta a karját, Helena
pedig hálásan belekapaszkodott.
Pearl további süteményekkel ment át az udvaron. Pillanatok alatt bolttá alakították az új
épületet, és most Pearl keze alatt kiválóan ment az üzlet. Felipe, a hegedűművész is segített neki,
kiderült, hogy egészen ügyes a konyhában, amikor épp nem gyakorol az előkertben. Még Marian
is egész gyakran belekotyogott a dolgokba a hétvégeken, mielőtt a honvágya megint felerősödött,
és elment, hogy Brickkel találkozzon – bár előtte rengeteget beszélgettek Issyvel, aki arra is
megtanította, hogyan kell e-mailezni.
Közben Issy két fiatal, vidám ausztrál lányt is alkalmazott, akik nagyszerűen kijöttek
Caroline-nal, és úgy tűnt, az egész vállalkozás szinte magától megy. Újabban Issy újra meg újra
azon tűnődött, vajon nem volna-e terep valahol egy újabb kávézónak… talán egy kis félreeső
helyen Archwayben. Valóban átvillant az agyán.
Des felesége, Ems, egy feszes szoknyájú és feszült arcú nő arra bátorította Jamie-t, hogy
egyedül álljon fel a kanapé előtt, és tanácsokkal halmozta el Helenát, aki több kisbabával
foglalkozott, mint ahányszor Ems meleget vacsorázott életében (ránézésre Ems soha nem evett
meleg vacsorát), de azért diplomatikusan bólogatott. Louis Helena lábánál állt, és suttogó
párbeszédet folytatott saját magával, miközben egy kis műanyag dinoszauruszt szorongatott az
ujjai között.
– De egy barátságos dinoszaurusz – magyarázta. – Ez a dinoszaurusz nem eszik
kisbabákat.
– Kisbabát akarok enni – mondta a dinoszaurusz.
– Nem – dorgálta meg Louis szigorúan. – Az rossz dolog, dinoszaurusz.
 Pearl gyöngéden nézett rá, amikor bejött a boltba. Nem akarta elmondani Issynek, és
biztosan nem bírta volna elviselni az „én megmondtam” pillantásokat, amiket Caroline lövellt
volna felé, de előbb-utóbb kénytelen lesz előrukkolni vele.
– Szóval – kezdte –, úgy néz ki, lehet, hogy költözünk.
– Hová költöztök? – kérdezte Issy elragadtatással.
Pearl vállat vont. – Most, hogy üzletvezető lettem, úgy tűnik, megengedhetek magamnak
egy helyet a lakótelepen kívül… és arra gondoltunk… nos, Ben és én arra gondoltunk…
– Tehát már hivatalos? – kérdezte Caroline vidáman.
– Ha az, hát az – mondta hevesen Pearl. – Ha az, hát az.
– De micsoda? – kérdezte Issy. – Miről van szó?
Caroline, aki szokás szerint piroslott az előző éjszaka után, melyet a kiemelkedően
tehetséges kőműves kiemelkedően tehetséges karjában töltött, és tette mindezt azért, hogy
bosszantsa az exét, aki állítólag tudta, mi folyik az elülső szobájában, legalábbis az iskolai
pletykák szerint, azonnal találgatni kezdett.
– Felköltözöl ide. – Aztán: – Nem… nem – mondta, és a homlokára tette a kezét, akár egy
jövendőmondó. – A Dynevor Roadra költözöl? Vagy legalábbis arra a környékre.
Pearl dühösen nézett rá. – Nos – mondta. – Nos…
– Mi az? Mi van a Dynevor Roadon? – kérdezte Issy kétségbeesetten.
– Csak a William Patten, a legjobb óvoda Stoke Newingtonban – világosította fel
Caroline önelégülten. – Az anyák vérre menő küzdelmet folytatnak, hogy bejuttassák oda a
gyerekeiket. Van fazekasműhelyük és művészeti központjuk.
Caroline Louisra pillantott, aki épp szeretetteljes puszit adatott a dinoszaurusszal Helena
hasára.
– Valószínűleg sikerül neki a felvételi – mondta.
– De ez óriási! – örvendezett Issy. – Ugye? Azzal nem árulod el a gyökereidet, ha jó
helyre íratod a gyerekedet.
– Nem – mondta Pearl, de elég szkeptikusnak tűnt. – Tudod, az a gond Louisszal, hogy
szerintem tehetséges, de különleges támogatásra van szüksége, ezt pedig más helyen nem tudja
megkapni.
Caroline átölelte a vállát.
– Nézzenek oda! – mondta, és sugárzott a büszkeségtől. – Pont úgy beszélsz, mint egy
Stoke Newington-i anyuka.
Helena mindenkit maga köré gyűjtött.
– Nem tudok tovább várni Austinra – jelentette ki. – Mindig elkésik. Mindenkinek
köszönöm a gyönyörű ajándékokat, teljesen el vagyunk ragadtatva, és nagyon köszönöm, hogy
megengedtétek, hogy itt tartsuk a babafürdetőt.
Issy szerényen integetett egy törlőkendővel.
– Van itt neked valami. Egy örökkévalóságig tartott, mert Zacet annyira elborította a
munka.
– Hála neked – mondta Zac, és lesimította újabban viselt, punkos neonzöld
mohikánfrizuráját. – De van a számodra egy kis ajándékunk.
Issy előrelépett, és Helena átadta neki a terjedelmes lapos csomagot. Issy felnyitotta, és
levegő után kapkodott. A Cupcake kávézó ismerős, csinos, rózsaszín körtevirágmintájával
díszített könyv volt benne, melynek a címe egyszerűen: Receptek. Belül minden ott volt, amit a
nagyapja valaha is küldött neki, egyik oldalon a másik után összevágott papírdarabok a
levelekből és gépelt üzenetekből, a többi felbontott borítékból, minden, ami használható recept
volt, mindez szépen szedve, a Cupcake kávézó repertoárjának minden egyes süteményével
kiegészítve, a lapszéleken Zac gyönyörű virágos mintájával díszítve.
– Ezentúl nem kell szanaszét hagynod a lapokat a lakásban – magyarázta segítőkészen
Helena, és átadta az eredetiket is.
– Ó – mondta Issy, aki a meghatottságtól meg sem tudott szólalni. – Ó, a papinak nagyon
tetszene. És én is imádom.
A parti késő estig folytatódott. Austin elkésett (Janet felhívta rá Issy figyelmét, amikor
felsorolta Austin hibáit, mert úgy érezte, ez a kötelessége, és Issy úgy vélte, ez egészen olyan,
mint egy kis csevej az elragadtatott anyóssal), pedig egy cuki bébihordozót vettek Helenának,
amit együtt akartak átadni. Issy először csalónak érezte magát, miközben körbesétáltak a John
Lewisnál, és valami szép ajándékot kerestek, de aztán egészen megszokta, hogy az emberek azt
kérdezgetik, „a maga fia mászik ott felfelé?”, és akkor már kicsit élvezte is a helyzetet. Amikor
pedig kart karba öltve sétáltak Austinnal, akkor már egészen élvezetesnek találta. Még az is
egészen jó mulatság volt, amikor tetanuszoltásra vitték Darnyt. Türelmetlenül arra gondolt,
mennyire hiányzik neki a férfi. Hiányzott neki mindennap, és reggel már abban a percben, amikor
Austin elment, és Issy most alig várta, hogy megmutathassa neki a könyvet.
Amikor a hold felkelt a ház mögött, végre megpillantotta a magas, rendetlen sziluettet, és
a szíve, mint mindig, hevesen kalapálni kezdett a szerelemtől.
– Aus! – kiáltotta, és kiszaladt elé. Darny kilőtt a bátyja mögül, egy röpke sziát kiáltott
Issy felé, és berobogott, hogy Louisszal találkozzon.
– Kedvesem – kezdte Austin valahogy szórakozottan, magához vonta Issyt, és belecsókolt
a hajába.
– Hol voltál? Mutatni akarok valamit.
– Ja, igen – mondta Austin. – Van egy újságom a számodra.
Fölemelte a hordozót, amelyet szemmel láthatólag sötétben csomagolt be. – Átadjuk
előbb az ajándékot?
– Nem! – mondta Issy, és hirtelen a saját meglepetéséről is megfeledkezett. – Az újság az
első.
Hirtelen bekapcsolt az időzítő, amelyet Austin szerelt a karácsonyfaizzókra. Chester
felkelt, hogy behúzza a bolt függönyeit, és integetett nekik. Visszaintettek. A tömzsi kis fa
gyönyörűen ragyogott.
– Munkahelyi újság – kezdte Austin. – A főnököm… nos, úgy tűnik, valamit jól
csinálhattam az utóbbi időben…
Így is volt. Néha úgy tűnt, az, ahogy a nő Graeme-et lekezelte, és az, hogy ő viszont
megkaparintotta álmai asszonyát, Austin számára ébresztőként működött. Mindez arra
emlékeztette, hogy hagyja abba az alvajárást. Álljon neki, és érjen el valamit, mielőtt túl késő.
Ettől, és attól, hogy Issy, aki szerette, ha a dolgai otthon csinosan és otthonosan vannak
elrendezve, Austin néhány apró és nem annyira apró átcsoportosítást végzett a holmija között, és
hogy a lány hozzáköltözött, felfrissültek a léptei, és hirtelen hatalmas étvággyal vetette bele
magát az új ügyekbe és új lehetőségekbe.
– Szóval… a következőről van szó. Felvetették, hogy mit szólnék hozzá, ha kiküldenének.
Külföldre.
– Külföldre? – mondta Issy, és hideg kézként markolt a gyomrába a félelem. – Hová?
Austin vállat vont. – Nem tudom. Csak annyit mondtak, „tengerentúli kiküldetés”.
Valahová, ahol jó iskolák vannak Darny számára.
– És persze sürgősségi betegellátás és sebészet – tette hozzá Issy. – Ó, a kutyafáját! Hűha!
– Tudod – mondta Austin –, eddig nem utazhattam túl sokat. – Várakozással nézett rá.
Issy csinos arca komoly volt, a homlokát ráncolta.
 – Nos, gondolom… – nyögte ki végül –, ideje a sütibirodalomnak külföldre terjeszkednie.
Austin szíve megdobbant.
– Gondolod? – mondta elragadtatással. – Tyűha!
– Valahová – folytatta Issy –, ahol a bankigazgatók nagyon nyitottak a lekenyerezéssel
szemben.
Egymásra mosolyogtak, Issy szeme ragyogott.
– Istenem, Austin. Ez óriási. Ijesztő, de fantasztikus.
– Segít valamit – mondta Austin –, ha azt mondom, szeretlek?
– Megcsókolnál a karácsonyfaégők alatt, miközben ezt mondod? – suttogta Issy. – Akkor,
azt hiszem, akárhová követnélek. De kérlek, ha lehet, ne Jemenbe menj.
– Szeretem Stokey-t – mondta később Austin. – De tudod, mit? Az otthon ott van, ahol te
vagy, és Darny.
Szenvedélyesen megcsókolta a csenevész körtefa ragyogó ágai alatt, amely máris a
tavaszról álmodott.
 Süsse meg az első muffinját

A Sütemények Keresztes Lovagjaival

Most, hogy elolvasta ezt a fantasztikus regényt, és azt gondolja, istenem, szeretném
elolvasni Jenny Colgan többi könyvét is, az járhat a fejében, szeretné megsütni az első saját
muffinját. Gratulálok! Olyan utazásba kezd, amely rendkívüli élvezetekhez és fantasztikus
süteményekhez vezet!
Először is, beavatom egy apró titokba, amelyet egyetlen minitortapékség sem szeretne
megosztani; muffint sütni könnyű, gyors és olcsó. A saját otthonában elkészítheti, és – ígérem,
már első kísérletre is – jobb íze lesz, és jobban fog kinézni, mint a kereskedelemben kapható
sütemény.
A cupcake készítésében az a remek, hogy kevés eszközt igényel. Valószínűleg már van
otthon muffinsütője (az a tepsi az, amelyikben 12 lyuk van), amely valahol a konyhaszekrény
környékén cselleng. Ugyanebben szokták elkészíteni a yorkshire pudingot is, de ha még sincs,
akkor is nagyon olcsón beszerezhető a szupermarketek konyharészlegén. A másik dolog, amit be
kell szereznie, az egy csomag papírkosárka, szintén bármelyik nagyobb élelmiszerboltban
megkapható.
Mielőtt belemerülünk a vaníliás muffin receptjébe, nagyon fontos, hogy megtudja,
szerintem mi a sütés négy titka (ez sokkal nagyobb szabásúnak hangzik, mint amilyen).
Kezdés előtt hagyjuk a hozzávalókat egy kicsit szobahőmérsékleten (különösen a vajat).
Nemcsak azért, mert így lesz a legjobb a sütemény, hanem azért is, mert így sokkal könnyebb a
hozzávalókkal dolgozni… és ki ne akarná megkönnyíteni a saját dolgát?
Melegítse elő a sütőt a megfelelő hőmérsékletűre, és hagyja ezen a hőmérsékleten 20-30
percig, mielőtt a süteményt beteszi. Így a tészta rögtön a megfelelő hőmérsékletre kerül, a kémiai
folyamatok beindulnak, és a piskóta könnyű lesz. Hála istennek a remek muffin megsütéséhez nem
kell tudnunk, mik ezek a kémiai folyamatok!
Mérje ki a hozzávalókat mérleggel, és bizonyosodjon meg róla, hogy nem maradt ki
semmi. A sütés nem olyan, mint a főzés – nem lehet kitalálni a mértéket, vagy utólag pótolni a
hozzávalókat, és sikerre számítani. Ha ragut készít, amihez két répa szükséges, és úgy dönt, hogy
hármat tesz bele, az étel ugyanolyan finom lesz (bár egy leheletnyivel répásabb), de ha a
süteményhez például két tojás szükséges, és hármat tesz bele, akkor levegős és könnyű piskóta
helyett nyúlós, szalonnás tésztát kap. Ez elsőre talán nagyon bekorlátozza a lehetőségeket, de
valójában nagyon jó dolog – a recept gondolkodik ön helyett, és minden esélye megvan, hogy
ízletes süteményt készítsen.
Használjon jó minőségű hozzávalókat. Ha a kenyerére vajat ken, miért tenne a
süteményébe margarint? Ha finom csokoládét eszik, a süteményhez miért használna
főzőcsokoládét? A sütemény annyira lesz finom, amennyire a hozzá felhasznált hozzávalók.
Íme, az én üzembiztos vaníliás-piskótás muffinreceptem vaníliás vajkrémmel. 12 sütemény
elkészítéséhez elég.
Hozzávalók
A muffinhoz:
12,5 dkg szoba-hőmérsékletű natúr vaj
12,5 dkg porcukor
2 hatalmas tojás, szobahőmérsékleten
12,5 dkg önkelesztő liszt, átszitálva
 2 teáskanál vaníliakivonat (kivonat, és nem aroma)
(A kivonat természetes, míg az aroma mesterséges anyagokat tartalmaz, és rossz.)
2 evőkanál tej (teljes tejet vagy félzsíros tejet használjon, de semmiképpen ne sovány tejet,
mert annak szörnyű íze van)
A vajkrémhez:
12,5 dkg szoba-hőmérsékletű natúr vaj
25 dkg átszitált porcukor
1 teáskanál vaníliakivonat
1 löttyintés tej – kezdje egy evőkanálnyi mennyiséggel, és ha a vajkrém halmazállapota
még nem megfelelő, adjon hozzá még egy kanállal, és így tovább.
Elkészítés
Melegítse elő a sütőt 190 °C-ra (vagy a légkeveréses sütőt 170 °C-ra, illetve a gázsütőt 5-
ös fokozatra).
Bélelje ki a muffintepsit papírkosarakkal. A recept 12 süteményre elég.
Verje fel együtt a vajat és a cukrot, amíg sima, levegős és világos nem lesz. Ez jó pár
percet igénybe vesz, még puha vajjal is. Ne spórolja meg ezt a lépést, mert ekkor kerül levegő a
keverékbe. Az már az ön választása, hogy hogyan keveri össze a hozzávalókat. Amikor sütni
kezdtem, fakanalat használtam, aztán áttértem a kézi elektromos habverőre, mostanában álló
mixert használok. Bármelyikkel ugyanazt az eredményt lehet elérni, de ha fakanalat használ,
csodásan megdolgoztatja vele a felkarját… ki mondta, hogy a sütemény egészségtelen?
Adja hozzá a tojást, a lisztet, a vaníliát és a tejet, és verje simára. Néhány recept az
mondja, hogy mindegyiket külön kell hozzáadni, de ennél a változatnál nem kell emiatt aggódnia.
Amire szüksége van, az a lecsöppenő halmazállapot; ez azt jelenti, hogy ha vesz egy kanálnyi
keveréket, és enyhén megütögeti a kanalat, a keverék leesik. Ha a tészta nem pottyan le a
kanálról, akkor tovább kell keverni, és ha még mindig nem pottyan le, akkor adjon hozzá még egy
evőkanál tejet.
Kanalazza a keveréket a kosarakba. Nem szükséges az üregeket megtölteni, mert a sütő
melegétől majd felemelkedik a tészta. Az első tizenkét percben semmiképpen ne nyissa ki a sütőt,
utána hústűvel ellenőrizze (ha nincs, akkor használjon fa koktélpálcikát). Szúrja a tészta
közepébe, és ha tisztán tudja kihúzni, akkor a sütemény elkészült, és kiveheti a sütőből. Ha nyers
tészta van a hústűn, akkor tegye vissza a sütőbe, és adjon neki még pár percet. Mivel a minitorta
kicsi, könnyen nyers marad vagy túlsül, úgyhogy figyeljen oda. Ne aggódjon, ha a sütés tovább
tart, mint a recept szerint, hisz a sütők nem egyformák.
Amint kiveszi a süteményt a sütőből, vegye ki a tepsiből, és tegye a fémrácsra. Ha a
tepsiben marad, akkor még tovább sül (a tepsi nagyon forró), és a papír elkezd leválni a
piskótáról, és az csúnya. A fémrácson gyorsan, úgy harminc perc alatt kihűl.
Most pedig készítse el a vajkrémet: Verje fel magában a vajat egy tálban nagyon
könnyűre. Majdnem úgy néz ki, mint a tejszínhab. Ez az az állag, amikor a vajkrém könnyű és
finom.
Adja hozzá a porcukrot, és verje, amíg laza és levegős nem lesz. Eleinte finoman,
gyengéden keverje, különben a porcukor felszáll, és beborítja a konyháját fehér porral!
Keverje, amíg a cukor és a vaj sima és egyenletes lesz; a legjobb teszt, ha egy kis darabot
a nyelvére helyez, és felnyomja a szájpadlására. Ha szemcsés érzés, akkor még verni kell. Ha
sima, akkor jöhet a következő lépés.
Keverje bele a vaníliát és a tejet. Ha a vajkrém nem olyan puha, mint szeretné, adjon
hozzá még egy kis tejet, de óvatosan – ha nem akarja, hogy a vajkrém lucskos legyen.
Kenje rá, vagy nyomja rá a süteményekre. Rákenni könnyebb, és nem kell hozzá
semmilyen eszköz. De ha azt szeretné, hogy a süteményei csinosak legyenek, akkor talán megéri
venni egy habzsákot és csillag alakú fúvókát. Eldobható habzsákot is lehet kapni, amivel
megspórolhatja a mosogatást.
Tegyen rá bármilyen további díszítést, amilyet csak szeretne – itt használhatja a
kreativitását. Régebben cukorvirágokat alkalmaztam, ehető csillámot, mogyorót, golyókat,
pelyhet, gumicukrot… a lehetőségek sora végtelen.
Sütkérezzen a dicsfényben, hogy milyen gyönyörű dolgot készített.
Fogyassza el.
 Én és a királyi esküvő 1981-ben

1981-ben kilencéves voltam, így Károly herceg és Lady Diana Spencer menyegzője
jelenti számomra az igazi királyi esküvőt. Valóban a legmegfelelőbb időszak volt ez számomra a
habos-babos hercegnős izgalmakhoz. (Természetesen ez annak idején volt. Tudom, hogy
manapság a bulvársajtó szerint minden kilencévesnek van tetkója, Bacardi Breezerst iszik és
hasonlók, de azok még ártatlanabb idők voltak.)
Én, Alison Woodall és Judi Taylor úgy gondoltuk, hogy az egész szertartás csodás volt, és
addig finomítottuk a divattervezői képességeinket, hogy még ma is le tudom rajzolni azt a ruhát –
fodros, puffos ujj, a közepén masni, hozzá túl rövid, tupírozott haj –, csukott szemmel is látom
magam előtt.
Végignéztem az egész eseményt (a reggeli tévéadás akkoriban még újdonságszámba
ment), pedig hihetetlenül hosszú és unalmas volt. Amikor mindenki az esküvői reggelire vonult,
az rém vontatottnak tűnt a számomra. Kiderült, hogy igazam volt, ha nem olyan ember mellett
ülsz, akit kedvelsz, a lakodalmak hihetetlenül unalmasak tudnak lenni. El tudja képzelni, milyen
lehet például Chessingham főrendi hercegnője mellett ülni?
Annak ellenére, hogy a világ névlegesen republikánus felében nőttem fel (Skócia
katolikus nyugati partjain), mégis volt utcabálunk, és tisztán emlékszem, hogy azt mondtam
anyámnak: „Isten sok hívőt veszíthet, ha ma nem lesz napsütés, ugye?” (de volt), amire az anyám
azt válaszolta: „Hm” (nagyon szenteskedő gyerek voltam).
Valójában egy barátom, aki szokatlanul fiatalon házasodott az utolsó főiskolai évében,
ennek a generációnak a tagjává vált: rengeteg nyolcvanas évekbeli pillanatfelvételen látható, az
utolsók között volt, akik Diana stílusú esküvői ruhában mentek férjhez, hatalmas puffos ujjal,
csipkékkel és masnikkal. Eltekintve attól a ténytől, hogy akár Diana, ő is olyan volt, mint egy
kisgyerek, aki belepottyant egy nagy rakás csipkés szennyesbe, egész szép lány volt.
Amikor négy évvel ezelőtt Las Vegasban jártunk, elhatároztuk a férjemmel, hogy
megújítjuk a fogadalmunkat Elvisszel. Ő és a nagyobbik fiam odaillő fehér szmokingot viseltek.
Én figyelembe vettem a sokszor elővett királyi esküvő témakört, és a legnagyobb, legszélesebb,
leghihetetlenebb virágfüzérrel díszített ruhát vettem fel, amit csak bérelni lehetett. Nagyon hosszú
volt. Cipelni kellett. Fantasztikus volt. Azt hiszem, titokban jobban tetszett, mint a nagyon
elegáns, drága, finom, Grace Kelly utánzatú esküvői ruhám, amiben eredetileg férjhez mentem.
Káprázatos volt.
Minden későbbi bánat és a tragédia ellenére – és most már szinte lehetetlen a nevető
Diana híres fotójára szomorú érzések nélkül tekinteni, amelyen a leomló, hatalmas
habcsókruháját kis koszorúslányok veszik körül – nagyon is vidám esemény volt, és rendkívül
faragatlannak kell ahhoz lenni, hogy valaki ne a legjobbat kívánja a fiának és tökéletesnek tűnő
menyasszonyának.
Ha semmi más, hát a nemzeti ünnepnap önmagában is jó dolog, és ürügy az utcabálra. És
természetesen a sütizésre. A lányom még csak egyéves, tehát még nem elég nagy, hogy elkapja az
esküvői ruha iránti szenvedély, és esélyes, hogy Kate egyébként is valamilyen stílusos és
visszafogott darabot ölt magára (olyan személyiségnek tűnik), ami, azt hiszem, nagy kár a
kilencéves esküvőiruha-tervezők miatt. De remélem, a kissé érettebb hercegnő pontosan tudja,
mit akar, és ez jó előjel.
Ennek teljes ellentéteként a következő oldalon megtalálhatja egy fantasztikus, habos
muffin receptjét. A megfelelő cukormázhoz használjon zsákot vagy habnyomót, kezdje a
közepén, csináljon kígyót, és építse körkörösen olyan magasra, amilyen magasra csak tudja.
 KIRÁLYI ESKÜVŐ UTCABÁL – VÖRÖS- FEHÉR-KÉK MUFFIN
Adag: természetesen királyi
Fehér Viktória királynő piskótaalap
Hozzávalók
17 dkg vaj
17 dkg porcukor
3 tojás (természetesen organikus)
17 dkg önkelesztő liszt
egy löttyintés tej
1 teáskanál vanília
Elkészítés
Keverje a vajat és a cukrot, amíg könnyű és levegős nem lesz. Tegye hozzá a tojást és egy
kanál lisztet, aztán adja hozzá a többi lisztet is. Tegyen hozzá egy löttyintésnyi tejet, amíg a
keverék le nem válik a kanálról. Töltse 12 muffinkosárkába, a kosárkákat kétharmadig töltve, és
süsse 180 °C-on 12-15 percig.
Piros sajtkrém a tetejére
Hozzávalók
22 dkg sajtkrém
5 evőkanál vaj
22 dkg porcukor (vagy ízlés szerint)
Adjon hozzá néhány csepp rózsavizet és egy kis ételfestéket.
Elkészítés
Gyorsan halmozza a süteményre. Díszítse kék cukorvirágokkal. Falják föl, és köszöntsék a
boldog párt!
 Copyright © Jenny Colgan 2011

’Baking your first cupcake’ piece,

copyright © The Caked Crusader 2011

Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2013

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013

ISBN 978-963-254-916-3

Felelős kiadó Kepets András

Szerkesztette Gimes Katalin

Felelős szerkesztő Greskovits Endre

Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A
könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető,
kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen
a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához,
feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó
átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott
esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.