Rolling Stones

STANLEY BOOTH

CARTAPHILUS
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
STANLEY BOOTH: The True Adventures of the Rolling Stone
Chicago, 2000, A Cappella Books

Fordította: TOMORI GÁBOR

Sorozatszerkesztő: BAJTAI ZOLTÁN BARANGÓ
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2007
Felelős kiadó: Szász Zsolt

© Stanley Booth, 1984, 2000 Hungarian translation © Tomori Gábor, 2007

ISBN 978-963-7448-96-6 ISSN I788-9618
 Előszó a Stanley Booth-könyvhöz
Ha az ember meg akar tudni valami hiteleset a hatvanas évekről vagy a Rolling Stonesról,
jó helyen kopogtat. Stanley Booth jelen volt ebben a korban, a zenében, a rock fénykorában. A
Stones iránti vonzódását nem a könyv megírásának lehetősége motiválta.
Amerikai létére Londonba ment, hogy ismeretlenül részt vegyen Brian Jones kábítószeres
bírósági tárgyalásain. Aztán később, Brian halála és a Stones USA-beli turnéja után felkereste
Brian szüleit és szülővárosát. Pár mondatban is pontos rajzot adott Cheltenhamről, az angol
kisvárosról, ahol Jones lődörgött, unatkozott, első törvénytelen gyermekét nemzette, ahol nem
tudott beilleszkedni, és ahonnan Londonba menekült, hogy megalapítsa a Stonest.
Booth utazott a dolgok után, a dolgokkal és a dolgok között. Végiglógta a '69-es amerikai
turnét, birkózott a zenekar idióta ügynökeivel a könyv megírásának lehetőségéért és jogaiért,
elfogadtatta magát a zenészekkel, szerényen meghúzódott, de jelen volt és figyelt. Olyasmiről
írt, amit szeretett. (Végül csak 1984-ben jelent meg a könyv.) Aki látta a Gimme Shelter
koncertfilmet, láthatja őt is a memphisi Muckle Shoals stúdióban, amint hallgatják a „You
Gotta Move” éppen elkészült felvételét, vagy Richards szállodai szobájában, amint Mick
Jaggerrel táncol a szintén ekkor rögzített „Brown Sugar” zenéjére, ám könyvében ezeket nem
említi.
A Stones belső természetrajzát tárja elénk. Sokat megtudhatunk Keith Richardsról, aki
nagyon nyitott, néha fel-feltűnik Charlie Watts, aki különösen és pontosan fogalmaz, Bill
Wyman talán kétszer szól valami megjegyezhetetlent. Mick Taylor élete első Stones-turnéján,
mint később is, a háttérbe húzódik, Jagger pedig irányít, szervez és dönt. Talán csak a humorát
érezhetjük egyszer-egyszer.
Gyakran mi is 1969 Amerikájában utazunk, nyakig a fajgyűlölet, a hippimozgalom, a hülye
sajtó, a sztárok, díssznobok, szex-önkéntes lányok, azaz a groupie-k, bunkó zsaruk,
bártulajdonosok, szállodaszolgák és kábítószer-kereskedők lavinája fölött, bepillantva a
Rolling Stones-turnék életformájába, amelyről mindenki álmodik, és aki eléri, nem tudja
sokáig elviselni. (Ki hitte volna akkor, de a zenekar még 2007-ben is játszik.)
Eközben a szerző felvillantja a rock and roll művészeti jelentőségét és hatását a fiatalság
tudatára. Kemény és pontos vágással zárja le munkáját a rockzene forradalmát lezáró,
végzetes altamonti koncertről, bemutatva a zenekar jó szándékú, de megmagyarázhatatlan
tehetetlenségét, az üzlet és az erőszak mindenekfölöttiségét.
Hobo
 Az orgia hevét akarjuk, és nem a veszedelmét, az öröm melegét a
kín szorítása nélkül, és ilyenformán a jövendő egy rémálommal
fenyeget, mi pedig tovább fecséreljük önmagunkat... mi vagyunk a
gyávák, akiknek küzdenünk kell a bátorságért, a nemiségért, a
lelkiismeretességért, a test szépségéért, a szerelem kereséséért és azért,
ami végső soron a nekünk kijáró hősi juss lehet.
Norman Mailer: Advertisements for Myself
 Köszönetnyilvánítás
Anyám és apám szeretete és támogatása, valamint a lányom lelkesítése nélkül ez a könyv
nem létezne. Ahhoz, hogy megszülethetett, Robert Green erőfeszítései is hozzájárultak. Ami
jó benne, az nagymértékben tanáraimnak, Walter Smithnek és Helen White-nak köszönhető.
Az évek során, amíg e könyvön dolgoztam, különböző módokon segített Paul Bomarito,
Gerald Wexler, Arthur Kretchner, Jann Wenner, Aubrey Guy, Edward Blaine, Charles Baker,
James Allison, Lucius Burch, Irvin Salky, Saul Belz, George Nichopoulos, Joseph Battaile, a
néhai John Dwyer, a néhai Thomas Thrash ezredes és a néhai George Campbell. Peter
Guralnick és Gary Fisketjon az ésszerűség diktálta mértéken felül voltak segítségemre. Keith
Richards, Bill Wyman, Ian Stewart, James Dickinson, Helen Spittall, Shirley Arnold, Georgia
Bergman, a néhai Alexis Horner és a néhai Leslie Perrin kiérdemelték örök
nagyrabecsülésemet. Sokan bátorítottak e könyv megírása közben, némelyek pedig
akadályozni próbáltak, de ezzel is csak hozzájárultak a megszületéséhez. A könyv tartalmáért
kizárólag a szerző felelős.
A GYILKOS POROND
 KÉSŐRE JÁR. A kis kígyók alszanak mind. Az autó ablakán túli világ fekete, csak a poros
földút látszik a reflektorok fényében. A várostól messze, túl az utolsó útkereszteződésen
(ahová Angliában egykor az öngyilkosokat temették, akiknek szívét fanyársakkal döfték
keresztül), egy furcsa kaliforniai hegyoldalt keresünk, ahol talán meglátjuk őt, még talán
táncolhatunk is vele, ha megjelenik összeszabdalt, vérfoltos bőrében, és játszik.
Vasúti felüljáró tárul elénk az égen; ahogy előjövünk belőle, jelöletlen útelágazásban
találjuk magunkat. A Crystals száma szól: „He's a rebel.” A sofőr balra néz, majd jobbra,
aztán megint balra. „Nem tudja, merre menjen” – mondja Keith. „Biztos vagy benne, hogy
erre kell menni?” – kérdezi Mick. A sofőr balra fordul, nem válaszol. A rádió meglehetősen
hangos. „Talán nem hallotta.” Mick lehunyja a szemét. Biztos, hogy eltévedtünk, de percről
percre fáradtabbak vagyunk, negyven órája nem aludtunk, egyre kevésbé tudunk tiltakozni,
irányt változtatni, gurulunk tovább egy fekete Cadillac limuzinban a végtelen messzeségbe.
„Van itt valami előttünk” – mondja a sofőr. Az út szélén egy Volkswagen furgon áll, a hátsó
ajtó kilincséhez kötéllel egy német juhászkutyát kötöttek ki. A kutya ugat, ahogy elhaladunk.
Továbbhajtva egyre több autó és furgon mellett megyünk el, némelyikben emberek ülnek, de
a legtöbben az úton mennek, kicsiny csoportokban lépkednek, hálózsákokat, vászon
hátizsákokat, kisgyermekeket cipelnek, és nagy, ronda kutyákat vezetnek. „Szálljunk ki” –
mondja Keith. „Itt ne hagyj bennünket!” – mondja Mick a sofőrnek, aki válaszul megkérdezi,
hová megyünk, de mi öten, Ron, a Vigéc, Tony, a Feka Nehézfiú, az Okefenokee Kölyök és
persze a Rolling Stone-ok, Mick meg Keith, már ott sem vagyunk. Az együttes többi tagja a
San Franciscó-i Huntington Hotelban alszik, kivéve Briant, aki halott, és – amint némelyek
mondják – nem aludt soha.
Az út szikkadt füvei borított lankák között lejtősen halad; olyasfajta kopár táj ez, ahol az
1950-es évek science-fiction-filmjeiben a kamaszfiú és bögyös barátnője, miután megállítják
feltuningolt kocsijukat, földönkívüli látogatókkal találkoznak, most azonban tele van
fiatalokkal, többségük hosszú hajú. Vastag ruhát, farmernadrágot és katonai gyakorlózubbonyt
öltöttek a decemberi éjszaka hidege ellen, s e hidegtől séta közben mi is magunkhoz térünk.
Mick hosszú, borvörös kabátot visel, Keithen egy második világháborús, itt-ott penésztől
megzöldült német katonai bőrkabát van, melyet holnap, pontosabban szólva ma, el fog
hagyni, miközben eszeveszett pánik közepette menekülünk a helyszínről, ami felé most
könnyed léptekkel közeledünk. Mick és Keith mosolyognak, ez az ő kis mókájuk, képesek
egyszerűen azzal összecsődíteni ezt a sok embert, hogy hangosan kinyilvánítják az óhajukat,
és megtehetik, hogy úgy sétálnak a zsúfolt, kopár úton, mint akárki más. A csoportok felől
nevetgélés és halk beszéd hallatszik, de az egyes csoportok nemigen szólnak egymáshoz,
jóllehet egyikünk sem látszik idegennek; mindenki azoknak a küzdelmeknek a jeleit,
jelvényeit viseli, amelyek jóval azelőtt, hogy többségünk elérte volna a harmincat, idehoztak
bennünket erre a kietlen helyre, az Újvilág nyugati hegyei közé.
„Tony, szerezz egy spanglit” – mondja Keith, és mielőtt húsz lépést tennék, az óriás fekete
Tony lemarad, odaszegődik egy fiú mellé, aki spanglit szív, majd átadja azt Tonynak,
mondván: „Tartsd meg.” Füvet szívunk tehát, és ereszkedünk lefelé a völgyteknőbe, ahol a
lankák alacsony dombokba mennek át, melyeket máris sok ezer ember borít, tábortüzek
égnek, némelyek alszanak, mások gitároznak, megint mások füstölnivalót és jókora, borral
teli, vörös kannákat adogatnak egymásnak. A látvány pillanatnyi megtorpanásra késztet
bennünket, akárha egyfajta álom, az ember legmélyebbről fakadó vágya válna valóra, hogy
valami titkos, éjszakai vidéken egybegyűjtse az összes jóravaló embert, az egész családját,
valamennyi szerelmét. Olyan ismerős ez, mint a legkorábbi álmaink, és mégis oly grandiózus
és nagyszabású — ameddig a szem ellát, tábortüzek pislákolnak, mint távoli csillagok –, hogy
az már áhítatot kelt, és miközben elkezdünk felfelé kaptatni a balra eső domboldalon,
hálózsákokon és takarókon taposva, próbálva nem lépni a fejére senkinek, Keith azt mondja,
olyan ez, mint Marokkóban, Marrakesh kapui előtt hallgatni a furulyaszót...
A táborhely egészen a szögesdrót koronázta szélfogó kerítésig terjed, mi pedig igyekszünk
megtalálni a kaput, miközben a hátunk mögött a filmes Maysles testvérek közelednek az
alvók fölött vakító kékesfehér fényt árasztó kvarclámpákkal. Mick rájuk kiált, hogy
kapcsolják ki a lámpákat, de süketnek tettetik magukat, és jönnek tovább. A kölykök, akik
felnéztek, amint elhaladtunk mellettük, és odaköszöntek: „Szia, Mick”, most kezdenek a
nyomunkba szegődni; fiatal lányok és fiúk alkotta karaván kígyózik mögöttünk, amikor
odaérünk a kapuhoz, ami persze zárva van. Odabent az altamonti versenypálya klubépületét
látjuk, előtte pedig néhány ismerőst. Mick odaszól nekik: „Be tudnátok engedni?”, mire
egyikük odajön, és látván, kik vagyunk, indul, hogy kerítsen valakit, aki ki tudja nyitni a
kaput. Ez eltart egy ideig, és a fiúk meg a lányok mind autogramokat akarnak, illetve
szeretnének bejutni velünk. Mick közli velük, hogy még nekünk sem sikerült bejutnunk, és
rajtam kívül nincs toll senkinél, én pedig megtanultam, hogy az enyémet ne adjam ki a
kezemből, mert ha megkapták az autogramokat, lelkesültségükben úgy elhúznak, mint a sicc,
és magukkal viszik a tollamat is. így hát egyik lábunkról a másikra állunk, szitkozódunk a
hidegben, és nem jön senki, hogy beengedjen bennünket, a kajlán álló kapu pedig zörög,
amikor megrázom; kijelentem, hogy nagyon könnyen be tudnánk dönteni, mire Keith azt
mondja, íme „az első erőszakos cselekmény”.
1
Valamit ezeknek az énekmondóknak a különös kóborlásairól, keresztül a sárga
sivatagon észak felé, a Maghreb-vidékre; gyakorta magányosan kóborolnak; a
hosszú út során arab táborokban megejtett fellépéseikről, ahol előjönnek a fekete
rabszolgák meghallgatni őket, és zokognak; aztán a kockázatos útról
Konstantinápolyba; Kongó-vidéki dallamokat játszanak a rengeteg feketének
Sztambulban, akiket semmiféle törvény vagy erő nem képes az ajtók mögött
tartani, ha az utcán felcsendül az énekmondók zenéje. Azután arról beszélnék,
miként viszik a feketék magukkal a zenéjüket Perzsiába, sőt még a titokzatos
Hadramutba is, ahol arab uraik nagy becsben tartják a szavukat. Majd
érintőlegesen említést tennék a néger zene meghonosításáról az Antillákon, Dél–
és Észak-Amerikában, ahol legkülönösebb fekete virágait gyűjtötték össze a zene
tudós alkimistái, és varázslók vonták ki belőlük az illatanyagot... (Milyen lenne ez
bevezetésnek?)
Lafcadio Hearn egyHenry E. Krehbielnek írt levélben

Egy krémszínű kanapén ült, sápadt, szőke fejét egy piros borítójú könyv fölé hajtotta, a
lábát keresztbe tette, egyik sarkát a márvány kávézóasztalon nyugtatva. Mögötte, a faltól falig
húzódó ablakon túl sűrű sövény zöldellt, azon túl pedig, alant, a messzi távolban az Angyalok
Városának csontfehér épületei nyúltak egészen a Csendes-óceánig; mivel igen tiszta volt az
idő aznap, a méregzöld ködön át, mellyé a föld és az ég egybeolvadt, látni lehetett, amint a
hullámokon meg-megcsillan a napfény. Mások is ültek a helyiségben, e motelszerű villa
előcsarnokában elhelyezett, egymáshoz illő kanapékon, most pedig még többen érkeztek, de a
nő nem nézett fel, még akkor sem, amikor elnézést kérve tőle átléptem a kinyújtott lábán,
hogy leüljek a férje, Charlie Watts, a Rolling Stone-ok egyike mellé.
– Emlékszel rá, Shirley? – kérdezte Charlie.
– Nem – mondta Shirley egy gyors pillantás után.
– író. Dehogynem emlékszel.
– Remélem, nem az, aki nálunk járt – mondta Shirley. Aztán ismét felpillantott rám, és
valami történt a zöld szemében. – Te vagy az. – Becsukta a könyvet. – Te írtál arról, milyen
vagyok a konyhában.
– Az valaki más volt – mondtam. – Priestleyt olvasol? Prince of Pleasure. Ismered Nancy
Mitford könyveit?
– Azt írtad, hogy mosogattam. Soha nem sértettek meg ennyire.
– De Shirley, mosogattál. Mi mást írhattam volna?
– Hol volt ez? – kérdezte Bill Wyman, egy másik Rolling Stone, aki a barátnője, Astrid
Lindstrom, a svéd jéghercegnő mellett ült, távol tőlem, a kanapé túlsó végén. – Remek
basszushangzás, mi? – A sarokban egy hordozható lemezjátszón a Kansas City Six 1930-as
évekbeli felvételei forognak.
– Ja, Walter Page tényleg jó – mondta Charlie. – Egy amerikai magazinban. Van belőle az
irodában.
– Szó van benne mindannyiunkról? Sose láttuk – mondta Astrid. Wyman albumokba
gyűjtötte az újságkivágásokat.
– A helyedben nem is akarnám látni – mondta Shirley.
– Soha nem hallottam ilyen basszusgitárhangzást — mondta Wyman, akinek,
basszusgitáros létére, túl kicsi volt a keze, hogy bőgőn játsszon.
– A basszusgitár könnyebben kezelhető – mondta, igyekezvén más irányba terelni a
beszélgetést. – Több dolgot csinálhat vele az ember.
– Azt már nem – mondta Wyman. – Igaz, Charlie?
 – Soha – mondta Charlie, miközben Page basszusjátéka és Jo Jones dobolása az egészséges
szívverés egyenletes ritmusában olvadt egybe Freddie Green gitározásával.
– Bocsánat – mondtam.
– Egyfolytában védekezésre kényszerítünk, mióta itt vagy – mondta Charlie. – Nem hoztad
el véletlenül az újságot Ralph Gleason írásával? Még nem láttuk.
– Útközben olvastam.
– Rosszat írt?
– írhatott volna rosszabbat is, de nem sokkal. – Egyszer megkérdeztem Charlie-tól, milyen
érzést keltett benne, hogy a sajtó sokat támadta a Stonest, mire azt mondta: – Mindig azt
gondolom, hogy nem rólam van szó. – Shirley meg azt mondta: – Charlie és Bill nem is igazi
Stone-ok, ugye? Mick, Keith meg Brian, ők a nagy, gonosz Rolling Stone-ok.
Charlie lefelé görbülő szájszélekkel mosolygott. – Mindig szerettem Gleason jazztémájú
írásait. Tulajdonképpen ismerem. Ügy értem, találkoztam vele, amikor legutoljára játszottunk
San Franciscóban. Szeretném megkérdezni tőle, miért rágott be ránk annyira.
A helyiség túlsó oldalán nyíló ajtón egy férfi lépett be, gyérülő, göndör fekete haja és
görbe, bozontos oldalszakálla volt, fehér rövidnadrágot viselt, és két teniszütő meg egy
törülköző volt nála.
– Jön valaki teniszezni? – kérdezte olyan éles hangon, hogy borotválkozni lehetett volna
vele.
Sosem láttam, de tudtam, ki az, mert a hangja már a telefonban is bántott. Ronnie
Schneider volt, Allen Kleinnek, a Rolling Stones üzleti menedzserének unokaöccse. Szinte
észre se vettem, már ott álltam közte és az ajtó között.
– Megkaptad az ügynököm levelét? – kérdeztem, miután közöltem vele, ki vagyok.
– Igen, megkaptam – mondta. – Van néhány dolog, amit módosítanunk kell. Szólj az
ügynöködnek, hogy hívjon fel.
– Azt mondja, megpróbált kapcsolatba lépni veled. Nincs sok időnk.
– Tudom – mondta Ronnie; a hangja a kislányos öröm ördögi imitációja. Tündökletes
mosolyt vetett rám, mintha éppen bekaptam volna a horgot. – Senki nem jön teniszezni?
– Majd én – mondta Wyman.
– Tessék, ez meg van vetemedve. – Ronnie átnyújtotta neki az egyik ütőt, melynek olyan
alakja volt, mint egy patkónak, aztán átvágtak a patión és a dús füvön a teniszpálya felé. Az
üvegajtón keresztül figyeltem, ahogy távolodnak, aztán észrevettem, hogy a kalapom a
kezemben van, és úgy döntöttem, leülök és megpróbálok lazítani.
Serafina, Wattsék tizennyolc hónapos kislánya érkezett a dajkájával, Shirley pedig kivitte a
gyereket a konyhába, hogy megetesse. Astrid velük tartott, alkalmasint azért, hogy jeget
tegyen a narancslébe. A Kansas City Six a „Pagin' the Devil”-t játszotta.
– Mit ír Gleason pontosan? – kérdezte Charlie.
– Azt írja, hogy a jegyek túl sokba kerülnek, az ülőhelyek rosszak, a hangulatcsinálók
nincsenek eléggé megfizetve, és mindez azt bizonyítja, hogy a Rolling Stones semmibe veszi
a közönségét. Lehet, hogy kihagytam valamit. Igen. Azt is írta, hogy jó show-t csinálnak.
Nyílt a hátsó ajtó, és egy csapatnyi férfi lépett be. Magasak, szikárak és hosszú hajúak
voltak, megálltak egy pillanatra a helyiség közepén, akárha egy olyasféle fakó szépiafotó
kedvéért pózolnának, amit hajdanán a fákra kiszögezett plakátokhoz készítettek. A Stones-
banda: Kézre kerítendők élve vagy holtan; jóllehet akkoriban éppen csak a késpenge-szerű
seggét modellpózban oldalt billentve álló Mick Jagger nézett elébe pernek. Mellette a még
nála is soványabb Keith Richards állt, aki egyáltalán nem emlékeztetett modellre, sokkal
inkább a veszedelmes, hanyag Halál tébolyodott reklámja volt – fekete, kusza haj, hullaszürke
bőr, a jobb oldali fülcimpájából egy jaguárfog lógott, ajkai közül előtűntek odvas fogai,
közöttük marihuánás cigaretta, az ínye kéklett, ő volt a világ egyetlen kék ínyű fehér embere;
annyi méreg volt benne, akár egy csörgőkígyóban.
 A fényképei alapján felismertem Brian Jones utódját, MickTaylort. Rózsaszín volt, és
szőke, szép, akár egy drezdai baba, Jaggerhez és Richardshoz képest, akik egy évnél többet
öregedtek az alatt az egy év alatt, amíg nem láttam őket. A többiek közül az egyiket, egy sötét,
fakósárgán deresedő hajú férfit, aki klasszikus, a Nudie the Rodeo Tailortól származó country
and western szerelést viselt, felismertem a tévéből és lemezborítókról – Gram Parsons volt az,
és úgy hallottam, a szülővárosomból származik, az Okefenokee-mocsár peremén lévő
Waycrossból, Georgiából. Még nem találkoztunk, de írtam egy kritikát az együttese, a Flying
Burrito új albumáról, a The Guilded Palace of Sinről. Fogalmam sem volt arról, hogy ismeri a
Stone-okat. Azt, hogy itt látom, hogy egy másik waycrossi fiút találok ezen a szélességi
fokon, valamiféle teleologikus mozzanatként értékeltem, amit nem tudtam megfejteni, és
felkeltem, hogy beszéljek Parsonsszal, mintha valami próféta volna, én meg egy
kinyilatkoztatásra váró zarándok.
De ahogy megkerültem az asztalt, Jagger megfordult, és először azóta, hogy belépett a
helyiségbe, szembenéztünk egymással, túlságosan is közelről, a szeme akár egy őzé: nagy,
árnyékos, riadt. Eszembe jutott, hogy útban idefelé a gépen olvastam a Time magazinban egy
cikket egy vizsgálatról, mely szerint ha két ember egymásra néz, valószínűleg az a domináns
egyed az adott helyzetben, aki először néz félre. így hát barátságosan Mickre mosolyogtam, ő
pedig elfordította a tekintetét, mint a domináns emberek a Time szerint. Olyan érzésem volt,
hogy alulmaradtam egy játékban, amit próbáltam nem játszani, de azután elléptem Mick
mellett, és megszólítottam Grämet:
– Igazán örvendek.
– Aha – mondja Gram –, de ki vagy? Megmondtam neki, mire így szólt: –Tetszett, amit az
együttesünkről írtál.
– Waycrossi vagyok– mondtam. Egy másodpercre rám meredt, majd a kezembe nyomta a
spanglit, amit addig szívott. Kimentünk az épület előtti, keskeny pázsitra (eközben Keith
odaszólt Charlie-nak: „Olvastad, mit mondott a barátod, Gleason?”), leültünk a fűre a sövény
mellett, és georgiai emberekről meg helyekről beszélgettünk. Gram kijelentette, hogy nem áll
szándékában visszamenni. Eszembe jutott, amit anyámtól hallottam, hogy miután Gram szülei
elváltak, az apja, egy „Coon Dog” Connor nevezetű férfi megölte magát, Gram anyja pedig
hozzáment egy Parsons nevű New Orleans-i emberhez. Csak később tudtam meg, amikor
kezdtek cikkeket és könyveket írni Gramről, az általa teremtett új zene megkésett
elismeréseként, hogy az anyja, akinek az apja a Cypress Gardens tulajdonosa és Közép-
Florida egyik legtehetősebb embere volt, alkoholizmusból eredő alultápláltságban halt meg
egy nappal azelőtt, hogy Gram elvégezte a középiskolát. Eladták még a házat is, ahol Gram
Waycrossban lakott, és elköltöztek a délnek vezető országút mellé.
Onnan, ahol ültünk, magasan a Sunset Boulevard fölött, úgy tűnt, hogy ha nem lenne a
füstköd, keletre tekintve elláthatnánk egészen Georgiáig. De ha a szmog felszállt volna, vajon
láttunk-e volna mást, mint az embereket, akik a szmogot csinálták? Gram mélyet szippantott a
spangliból, a csuklóján lévő karperecről egy indiai ezüstszvasztika fityegett, a szeme
átláthatatlan fakózöld volt, akár egy madártojás.
– Ezt nézd – mondta, mintha meghallotta volna a gondolataimat. – Ezt nevezik
Amerikának, ezt nevezik civilizációnak, ezt nevezik televíziónak, és hisznek benne, és
tisztelegnek neki, és dalokat énekelnek hozzá, és esznek, alszanak és meghalnak, miközben
továbbra is hisznek benne, és... és... nem tudom – mondta egy újabb slukk után –, aztán néha
jön a Mets, és megnyeri a baseballbajnokságot...
Megkínálva ezzel a kinyilatkoztatással, amivel pillanatnyilag még elboldogultam valahogy,
hátramentem a házon át a patióra, ahol a már korábban is itt lévők többsége és néhány
újonnan érkezett éppen félbeszakított egy összeröffenést, hagyván Jaggert, hogy fejét
felszegve szót váltson egy nagyon magas fiatalemberrel, akinek Buffalo Bill-stílusú sörénye
és vörös oldalszakálla volt.
 – Márpedig, Chip (ebből tudtam, hogy valóságos ez az ember, aki Chip Moncknak 1
nevezte magát), nem csinálhatunk olyan műsort, amiben a közönség is részt vesz. Ügy értem,
értékelem a javaslatodat, és tényleg be akarjuk vonni őket, de nem játszhatjuk el a „With a
Little
*
•21 ·
Help from my Friends”-t, és... mit tudnak ők? Nem várhatod el az emberektől, hogy
énekeljék veled együtt a „Paint It Black”-et. A rock and roll most már nagyon menő, de a
Rolling Stones nem valamiféle menő dolog, sokkal inkább régimódi, amit csinálunk, nem
olyan ez, tudod, mintha a Rolling Stones öt elkötelezett zenész volna... mármint én sokkal
inkább mennék a színpadra egy aranyszínű Cadillacben, vagy aranyszínű öltönyben, vagy
valami ilyesmiben...
Chip váratlanul, de nagyon szelíden, nyugodtan Mick vállára tette a kezét, és azon a
kedélyes baritonján, amely két hónappal korábban lecsendesítette a betépett, sárban
dagonyázó ezreket a woodstocki popfesztiválon, így szólt: – Csak azt akarom, hogy tudjátok,
mennyire szívesen dolgozom veletek.
Mick nevetett. Amikor Chip megérintette, Mick felemelte a kezét, és a kulcscsontjánál
fogva kartávolságra tartotta magától Chipet. Nem tudva biztosan, vajon Mick rajta nevet-e,
Chip is nevetett. Így álltak, enyhén berogyasztott térddel, a birkózók klasszikus
kezdőpozíciójában, egymásra vigyorogva.
Odabent valaki zongorázott. Benéztem, és Keitht pillantottam meg, odaültem mellé a
padra, és ezt kérdeztem:
– Mi lesz ezzel a könyvvel? – Bíztam benne, hogy Keith legalább megmondja az igazat;
egy kék ínyű embernek nem kell hazudnia.
– Mi lenne? – kérdezte, felismerhetetlen dallamokat játszva.
– Szükségem van egy levélre.
– Azt hittem, Jo küldött neked egyet.
– Többet is, csak épp nem a megfelelőt. Azt mondta, Allen Klein jóváhagyására van
szükségem.
– Nincs szükséged senkinek a jóváhagyására. Csak ránk van szükséged. Jo! Hé, Jo!
A zegzugos ház mélyéről előkerült Georgia Bergman. Ez a húszas évei derekán járó angol-
amerikai lány volt a Stones titkárnője; az akkori divatnak megfelelően göndörített, fekete haja
úgy festett, mint egy madárijesztő-paróka.
– Mi van azzal a levéllel? – kérdezte Keith. Továbbra is játszott, de semmi olyat, ami
felismerhető lett volna.
– Elküldtük–mondta Jo –, de nem stimmelt, valami gond volt vele, öö...
– Majd beszélek a dologról Mickkel – mondta Keith, amivel korántsem nyugtatott meg, de
azt feleltem, hogy „remek”, Jo pedig magával vitt, hogy járjuk be a helyet, amit jó drágán
vettek bérbe a Du Pontok valamelyikétől. Hátrabóklásztunk az ingatlan túlsó vége felé, ahol
egy gyerekjátszóház volt csúszdával és hintával. Lehorgasztott fejjel, elgondolkodva
lépkedtem.
Éppen egy évvel korábban, 1968 szeptemberében, mivel úgy véltem, hogyha elkészülök
még egy írással, kiadhatok egy zenei témájú cikkekből álló gyűjteményt, Angliába mentem,
hogy meglátogassam a Rolling Stonest. Közel három esztendeje, azóta, hogy Micket, Keitht
és Briant kábítószerek birtoklásáért letartóztatták, a Stones távol maradt a nyilvánosságtól, és
csak egyszer léptek fel közönség előtt. Ott voltam, amikor a Stone-ok elmentek Brian Jones
tárgyalására, megírtam a cikket, de éppen csak futólag nyertem bepillantást – Brian szemén
keresztül, amint felnézett a vádlottak padjáról – a Rolling Stones rejtélyébe. Tavasszal, miután
a cikk megjelent, arra kértem a Stonest, működjenek együtt velem, mivel írnék róluk egy
könyvet. Június volt, és még mindig a válaszra vártam, amikor Brian, aki az együttest
1
A chipmunk szó észak-amerikai mókust jelent.
alapította, kivált a zenekarból, mint mondta, a többi Stone és a közötte kialakult „zenei
nézetkülönbségek” miatt. Kevesebb mint egy hónappal később Jo Bergman az éjszaka
közepén felhívott, és közölte, hogy Briant holtan találták: belefulladt az úszómedencéjébe.
Néhány héttel később Jo küldött nekem egy levelet a Stones nevében, amelyben
felajánlották együttműködésüket, a Stone-ok, a kiadók, valamint a köztem létrejött
megállapodások értelmében, de így nem végezhet jó munkát az ember. A legjobbat kell írnia,
amit csak tud, és nem szabad eltűrnie, hogy akár a kézirattal, akár a pénzzel kapcsolatban
megpróbálják befolyásolni. Ha eltűri, akkor az eredmény nem nevezhető írásnak, csak a
nyilvánosság egy újabb formájának. Jo végül a széles körben a show-biznisz
legbefolyásosabb ügynökének tartott Allen Kleint képviselő Ronnie Schneiderhez utalta át a
könyv ügyét. Önvédelemből felfogadtam egy ügynököt, Klein irodalmi megfelelőjét. Az illető
küldött Schneidernek egy levelet, hogy írassa alá a Stone-okkal. Keith azonban azt mondta,
nincs szükségem Kleinre. Akkor Jo miért beszélt a könyvemről Kleinnek vagy az
unokaöccsének, Schneidernek?
Jo beleült egy hintába, és lassan lengett előre-hátra. Mint utóbb megtudtam, a Stones
dolgainak intézésére jellemző volt, hogy nem derült ki számomra világosan, mi is Jo feladata;
ő sem tudta, és nem tudták a Stone-ok sem. Jo konzultált egy londoni asztrológussal, aki azt
mondta neki, hogy meg fogom írni ezt a könyvet, de fel fogok áldozni érte mindent, kivéve az
életem. Jo nem ismerte a részleteket – hogy munka közben megtámadnak majd konföderációs
déli katonák és a Pokol Angyalai, börtönbe kerülök, elgázol majd egy farönköket szállító
teherautó a Memphis-Arkansas hídon, lezuhanok a georgiai vízesésbe, és eltöröm a
gerincemet, epileptikus rohamaim lesznek a drogelvonás következtében – de ha tudta is volna,
akkor sem mondta volna el nekem. Csak jóval később beszélt az asztrológusról, amikor már
nem volt visszaút. Most, hogy nekibuzdultam, és kézzel felcsimpaszkodtam a hinta láncára,
könnyedén tettem, mivel hónapokon át semmi egyebet nem csináltam, csak közhelyes
leveleket irkáltam a Stonesnak, és súlyokat emelgettem. Ahogy felértem a végére, és
elindultam lefelé, a sálam felfelé libbent, a bal kezemmel odafogtam a lánchoz, a selyem
csúszott, mint az olaj, leestem, a lánc felsebezte a kisujjamat, ami kékesfehérre színeződött, és
ahol a hús leszakadt a körömágyamról, jókora, bíborszínű cseppek fakadtak belőle, és a porba
peregtek.
– Gondoltam, hogy ez lesz – mondta Jo, nekem meg az járt a fejemben, hol vagyok, mi
történik velem? Kaliforniában voltam, és megbűnhődtem azért, mert sálat viseltem.
Mintegy pszichésen lesántulva hagytam ott a játszóteret. Al Steckler, Klein New York-i
irodájának promóciós szakembere érkezett a hátsó kapun, kezében egy irattáskával.
Londonban találkoztunk, ráköszöntem, bementem, leültem egy kanapéra, és a kisujjamat
szopogattam. Aztán egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy Jagger ül mellettem, és ezt
kérdezi:
– Mi van ezzel a könyvvel?
– Hogy mi van vele? – Körbepillantottam a szobában. Steckler és még néhányan voltak ott,
Jo a padlón ült egy Polaroid fényképezőgéppel, és Mickről meg rólam csinált egy képet.
– Az ilyen könyvek valahogy soha nem jók – mondta Mick.
– Ez igaz – mondtam, feltételezvén, hogy az olyan könyvekre gondol, mint Gábor ZsaZsa
My Storyja., amit Gerold Frank követett el. – De én nem ilyen könyvet akarok írni.
– Miről szólna a könyved?
– Miről?
– Tudod, mi lenne benne?
– Mi lesz a következő dalotokban?
– Mittudomén, egy lány egy kricsmiben. Egy dalt megírni sokkal könnyebb, mint egy
könyvet.
 – Bennfentes vagyok – mondtam. – Kurvára be vagyok avatva, haver. 2 – Mick olyan
kedvesen nevetett, hogy így szóltam: – Nos, vala-
*.
•24·
milyen képet talán adhatok. – Összevont szemöldökkel meredtem a sötétségbe, Mick meg
ezt mondta: – Nem muszáj most megmondanod, gondolkozhatsz rajta egy kicsit, ha akarsz...
– Nem, ha túl sokáig gondolkozom rajta, ráunok.
Mick megint nevetett. A többiek csendben voltak, bennünket figyeltek. Jo várta, hogy a
fénykép elkészüljön.
– Talán csinálhatnék egy összehasonlítást – mondtam, és elmeséltem Micknek, hogy írtam
egy cikket egy blues-énekesről, aki több, mint negyven évig söpörte az utcát Memphisben, és
mégis több volt, mint utcaseprő, mert soha nem hagyott fel a zenéléssel. Nem néztem Mickre,
nem láttam, néz-e. Az ember azokról a dolgokról ír, mondtam neki, amelyek megindítják a
szívét, és az öreg blues-énekesről szóló cikkben arról írtam, hol él, meg a dalokról, amiket
énekel, és csak felsoroltam a dolgokat, amiket összesöpör az utcán, és nem tudom
elmagyarázni neki, Furry Lewisnak, mi az benne, ami megindítja a szívemet, és nem tudom
elmondani neked, hogy mit írnék a Rolling Stonesról, így hát, azt hiszem, nem tudok
válaszolni a kérdésedre. Nem, mondta ő, válaszoltál rá, és első ízben támadtak kellemes
érzéseim a könyvvel kapcsolatban azóta, hogy a megírása felvetődött bennem, sok hónappal
azelőtt. Ezt figyelmeztetésnek kellett volna vennem.
Jo megmutatta nekünk a fényképet. Túlságosan sötét volt, Mick meg én komor, elszigetelt
fejeknek látszottunk, mint valami romos Mount Rushmore. Steckler kinyitotta a táskáját, hogy
Mick áldásáért folyamodjon a Stones koncertprogramjának borítójához, amin egy Empire-
frizurás lány látható, köpenye felhőként lebeg a háta mögött, megmutatva telt idomait és
meglepett arckifejezését. Mick áldását adta. Bejött Keith és Gram a teniszpályáról (a Stone-ok
egyike sem tudott teniszezni, és elveszítették a labdákat, egyik dobozzal a másik után, nap nap
után; felment az ember a Dohenyn, az Oriole Drive-on, és a Sunset felé tartó teniszlabdák
zúgtak el mellette), és leültek a zongorához. Mick velük együtt énekelt. Hosszúra nyúlt a
délután. Egyike volt ez azoknak a Scott Fitzgerald-os hollywoodi vasárnap délutánoknak,
melyek sosem akarnak véget érni.

Just a kid actin' smart

I went and broke my darlin's heart
I guess I was too young to know

A romantikus költészet ereje, a költészeté, melynek elemeit Coleridge és Wordsworth

William Bartram írásaiból és az Okefenokee-mocsár környéki legendákból ollózták ki, Micket
és Keitht (akinek Okefenokee nevű kutyájával utóbb találkoztam), a két angol rhythm & blues
srácot összehozta a zongora mellett egy georgiai fehér countryzenésszel, hogy Hank
Williams-dalokat énekeljenek. Mick nem egészen úgy festett, mint akinek tetszik a dolog.
Steckler a telefonba beszélt:
– Nem tudunk várni egy hetet. Holnapra további vonalakra lesz szükségünk... Segítene, ha
felhívnám a kormányzót?... Teljesen komolyan beszélek, kedves.

I'll never see that gal ofmine

Lord, I'm in Georgia doin' time
I heard that long, lonesome whistle blow

Mindjárt a nappali mellett az irodában (mondtam, olyan volt ez a hely, mint egy motel) egy
2
Az eredetiben: „I am fucking cognizant, Bucky.” A bucky módfelett sok jelentéssel bír az amerikai szlengben, lásd:
www.urbandictionary.com
másik promóciós, az angliai David Sandison egy sajtónyilatkozatot pötyögött ki, amely,
ahogy a válla fölött beleolvastam, egyetlen szót sem ejtett Brian Jonesról, csak arról, hogy ez
a turné „Mick Taylor amerikai debütálása a Stonesszal”. Konkrét név említése nélkül
visszautasította Ralph Gleason támadását a Stones ellen, biztosítván a sajtót, hogy „mindenki
akkor jár a legjobban, ha eljön megnézni és meghallgatni az együttest”. A nyilatkozat arra is
kitért, hogy a turné „tizenhárom várost fog érinteni”, majd felsorolt tizennégy várost, ahol a
Stones játszik majd. Örömmel láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem egészen
tudja, mi folyik itt.
Az iroda alkóvjában volt egy pult és egy hűtőgép.
– Kérsz egy sört? – kérdezte Sandison, miközben kivett magának egyet.
– Nem, kösz – mondtam. Az iroda nem volt olyan rossz, mint általában az irodák, a falak
mentén könyvespolcok húzódtak, és volt benne egy jókora, újságokkal teleszórt íróasztal.
– Először úgy volt, hogy három városban játszanak majd, mindegyikben három napot –
mondta Sandison, közben kinyitotta a zöld heinekenes üveget, és megtöltött egy poharat. –
Azután úgy volt, hogy hét városban. – Kortyolt egy nagyot, és az íróasztalon, részben más
papírok által takartan, felfedeztem az ügynököm által „Mr. Ronny Schneidernek” írt levelet,
amelyet, bár hallottam róla, még nem láttam.
– Hánynál is tartunk most? Tizenötnél? – kérdezte Sandison. „Kedves Mr. Schneider –
olvastam. – Ez a levél megerősíti az önök, valamint a Stones szándékát az együttműködésre...
az önök irodáján keresztül... fogjuk megszerezni a Stone-ok hozzájárulását... mielőtt kiadóval
kötnénk megállapodást... a Rolling Stones részesülni fog a haszonból...”
– Vagy tizenháromnál? – kérdezte Sandison.
„...továbbá hozzájárulunk, hogy a végső szövegváltozatot a Stones és menedzsmentjük
bevonásával tisztázzuk...”
– Nem számít, holnap valószínűleg megint változni fog – mondta Sandison a pulttól
visszatérve, amint a levelet az ingembe csusszantottam.
– Nem lepődnék meg semmin – mondtam a hallba indulva, ahol szemtől szembe találtam
magam Schneiderrel.
– Éppen téged kerestelek – mondta. – Beszélnünk kell az ügyünkről. Mindenekelőtt úgy
gondolom, hogy a fiúknak kellene kapniuk a nyereség felét.
– Beszélj az ügynökömmel – mondtam, és úgy döntöttem, hogy az ügynökömnek azt
mondom, ne álljon szóba vele. – Ehhez én egyáltalán nem értek.
Aznap kora délután autóval mentem ki a repülőtérre a Tennessee állambeli Memphisből,
ahol laktam, a széles, fák szegélyezte utcákon, a régi városközpontból kivezető, parkosított
úton, mely fölött összehajolnak a tölgyek. Az út mentén odébb egy széles földsáv húzódott,
amin tíz évvel azelőtt, amikor először érkeztem Memphisbe, három-négy farm állt egymás
mellett sorban, a legelőn egy öszvérrel, egy festetlen vagy vöröstéglát imitáló kátránypapírral
bevont falú kalyibával, a ház előtt egy szétesőben lévő, vén Forddal, a ház teraszán egy
kezeslábasban üldögélő és pipázgató fekete öregemberrel; az egész képet szegénység és lonc
nőtte be, és mindez immár a múlté: a szóban forgó terület mellett elhaladva csak egy apró
pocsolyák tagolta, lapos sártengert láttam, a kortalan iszapba egy televízió képcsöve süllyedt
fosszília módjára. El kellett haladnom a sárszínű irodaépület előtt, ahol Christopher, aki –
szabadjon bemutatnom ezt a kék szemű vízfestmény-unikornist – az ábécét tanította a
macskánknak, Hodge-nak, és a legutóbbi négy esztendő során helyfoglalásokat rögzített az
Omega Airlinesnak. Christophernek kedves természete volt, és hasonlóképpen csiszolt volt a
modora. „Patkányok meg cickányok” – mondogatta, amikor káromkodni akart. De az
Omegánál végzett munka megterhelő volt számára, és ilyenformán számunkra is. A legutóbbi
három évben, amikor Christopher meg én lényegében úgy éltünk egymással, mintha házasok
volnánk, családtagoknak járó díjszabással repültem, hogy kutatómunkát végezzek a
cikkeimhez, melyeket olyan lassan írtam, hogy senki nem képzelte volna, milyen kétségbeejtő
pénzszűkében vagyok.
Később huszadmagammal, a Stone-okkal és a társaságukkal lustálkodtunk egy alacsony,
fehér abrosszal leterített asztal körül, a Yamato-E-ben, egy japán étteremben a Central Plaza
Hotelban, vacsorára várva. Sokáig tartott a dolog, és valaki – Phil Kaufman – szétosztott egy
maroknyi spanglit. A Los Angeles-i Kaufman törpeszerü, németes külsejű, sárga bajuszos
ember volt; Gram körül lebzselt, és azért fizették, hogy gondoskodjék a Stone-okról, amíg a
városban vannak. Eltöltött némi időt kábítószerrel való visszaélés miatt a Terminal Island-i
Átnevelő Intézetben, a kaliforniai San Pedróban egy Charlie Manson nevezetű valakivel. Mi,
többiek még nem hallottunk Mansonról, jóllehet már nem sok híja volt, de Kaufman csak több
– négy – év múlva került be a hírekbe azzal, hogy ellopta Gram holttestét egy
poggyászrámpáról a Los Angeles-i repülőtéren, és elégette a Mojave-sivatagban. (Gram és
Phil között néhány hónappal azelőtt került szóba egy beszélgetés során a temetés e módja,
hogy Gram egy este – 1973 szeptemberében – túladagolta magát morfiummal és alkohollal.)
Ahogy rá akartam gyújtani az egyik spanglira, azt vettem észre, hogy a többiek elteszik a
magukét. Chip Monck, aki a legutóbbi néhány héten ide-oda repdesett, a beállásokat
irányította a koncerthelyszíneken, és aki most álomba merülten, félrebillent fejjel ült velem
átellenben az asztal túloldalán, felébredt, meglátta, hogy spangli és égő gyufa van nálam, és
azt mondta, hogy ezen a turnén nem lesz drog, és akit azért tartóztatnak le, mert drogozott, az
úgy segít magán, ahogy tud. Aztán újra elaludt. Úgy gondoltam, hülyén hangzik, amit
mondott, de azért eltettem a spanglit a zsebembe.
Amikor Keith visszajött a mellékhelyiségből, egy férfi meg egy nő ment el mögötte, és a
nő, látva Keith kusza, fekete sörényét, harsány, részeg hangon így szólt:
– Helyes lennél, ha megmosnád a hajadat.
Keith megfordult, és mosolyogva kivillantotta a foga fehérjét:
– Helyes lennél – mondta –, ha megmosnád a picsádat.
A társaságunkban néhányan, Jo Bergman vezérletével, a Happy Birthdayt énekelték.
Ronnie Schneider aznap volt huszonhat éves. Én huszonhét voltam. Nem énekeltem. Nem
énekeltek a Stone-ok sem.
Vacsora után egy Cadillac-flottával az Ash Grove-ba mentünk, egy kicsiny klubba, ahol az
öreg blues-énekes, Bib Boy Crudrup lépett fel a fiatal blues-énekessel, Taj Mahallal. Túl
sokan voltak ahhoz, hogy ülve is látni lehessen, így aztán néhányan az asztalok között álltunk,
amikor odajött hozzánk egy magas, vörös hajú, szeplős cowboy-srác, mondván, ő Taj Mahal
turnémenedzsere, és örül, hogy a Stones Los Angelesben van, mert emlékszik, milyen
rendesek voltak velük a Stone-ok, amikor ők voltak Londonban. Az öltözőben kaptunk füvet,
kokót, whiskyt, bort, mindent, mi szem-szájnak ingere.
Megint az asztalok között álltunk, Crudrup a „That's All Right, Mama”-t énekelte Taj
zenekarával, amelyben két fekete, két fehér meg egy indián játszott, én pedig éreztem a zene
minden rezdülését, mintha pókok szaladgáltak volna az idegeimen, amikor a turnémenedzser
így szólt hozzám:
– Tudod, nehéz niggereknek dolgozni.
Nem tudtam, mit mondjak erre. A többi zenész felé intett a fejével:
– És lehet, hogy a basszusgitáros, a szólógitáros meg a dobos fehérnek látszik, de a
szívükben niggerek.
Erre sem tudtam mit mondani. Aztán a turnémenedzser befejezte a gondolatot:
– De, tudod, a niggerekkel jobban szórakozhat az ember, mint a világon bárki mással.
2
A zene az zene. Ami azt illeti, hogy New Yorkba' zenéljünk, bolond vónék odamenni, dehogy megyek. Olyan sok
lövöldözés meg gyilkolászás van mostanság. Ezek a helyek zsúfolásig teli emberekkel, nem tudni, mi fog történni. Nem
igazam van? Nem tudhatja az ember, hányadán áll ezekkel a fickókkal. Tyü, orvlövészek vannak mindenfelé. Én nem
akarok bujkálni. Emlékszek, hogy három-négy fickót azért öltek meg, mert zenéltek. Te meg én társak vagyunk...
magammal viszlek... zenélünk... meglátod majd, miről beszélek, fiát, nekik végük. Őket nem hívom, ők má' meghóttak. Az
egyik mérgezésbe', a másikat megölték. Azért csinálták, mert jobban zenélt, mint ők. Aszondom most neked, amit tudok.
Én nem ölnék meg senkit azér, mer meg tud verni engem valamibe'. Ez az. Nem igazam van? Bárki megölne, mert neked
meg nekem egy kicsivel jobban megy, mint nekik. Örökösen kérnek. Tőlük ne kérjél. Te meg én elmegyünk, mondjuk,
gyerünk, menjünk. Zenélünk ottan, ászt' megnézheted magadat. Megnézheted, fiú. Egy másik dolog, amikor ezeken a
helyeken vagy, ne igyál túl sokat. Ne igyál sok whiskyt. Csak zenéljél. Palira vesznek, fiú, mielőtt észrevennéd. Mostan van
nekik egy bandájuk. Meglátod majd. Megnézheted magadat. Buck Hobbs – egypár barátjával, a nevüket nem mondom –, ő
tudott játszani, ők meg nem tudtak úgy játszani, mint ő. Ugyanazt a dalt, amit én játszok Frankie-ről meg Albertről, az
összes régi dalt, a John Henry”-t el tudta játszani. Nem tudták nála jobban. Az egyik fejbe vágta egy este egy gitárral, mert
nem tudták nála jobban. Nem számított neki semmit. Csak nyomta tovább. Vége, abbahagyta a játékot, felhajtott egy italt,
és meghalt. Buck Hobbs. Megölték. Belegondolok ebbe az egészbe. Nem akarok én elmenni innen. Telt házunk van.
Verekszenek a helyért. Odahaza csinálták ezt, ahol születtem, odafönt a Pleasant Hillen. Éppen a Pleasant Hill mellett. A
ligetben.
Mississippi Joe Callicott

A délelőtti 11:45-ös vonat a Paddington pályaudvarról (a visszajáró 3 font 2 shilling 5

penny, és ki megy melletted mindig harmadiknak3) nyugatnak gördült a Londont övező,
szürkésbarna bérháztömbök felől a Reading és Didcot körül elterülő, üdezöld mezők irányába,
ahol fákat, rózsaszín malacokat, fekete-fehér marhákat, traktorokat, zsúpfedeles csűröket és
házakat látni a súlyos, fehér fellegek alatt.
Arccal a menetiránynak ültem, és Hemingway életrajzát próbáltam olvasni, melyet William
Burroughs ajánlott nekem a Brian Jonesról folytatott egyik beszélgetésünk során azon a
tavaszon, amikor az életem, akárcsak Briané, kezdett szétesni. Azért olvastam, mert meg
akartam tudni, hogy Hemingway hogyan lépett tovább, miután elvesztette Hadleyt. Közel tíz
év után először – 1970-et írtunk – ismét egyedülálló, azaz magányos voltam.
A swindoni átszállást követően, miután elhaladtunk Kemble mellett, napsütötte dombok
következtek; a domboldalakon zöldellő réteken lovak legelésztek. A vágányoktól balra a talaj
meredeken lejtett, az odalenn völgyben zöldellő fakó rónákról a közép-georgiai dombok
jutottak eszembe. Stroud előtt, ahogy kereszteztünk egy fiatal füzek között fürgén szaladó
patakot, magasba emelkedő kacsákat láttam, egy keskeny földúton pedig, ami kicsiny kőhíd
alatt vezetett át, iskolásfiúkat; egyikük amerikai zászlót lengetett a vonat felé. Két üléssel
előttem egy asszony rászólt a kisfiára és kislányára, hogy ne énekeljék a „Yellow Submarine”-
t.
Gloucester után, ismét síkságra érve, a vonat északnak tart, és Cheltenhambe érkezik. A
hivatalos útikönyv mindmáig Cheltenham Spa-nak nevezi a helyet, jóllehet a „gyógyhatású
vizek”, melyek „számos emberöltőn át vonzották az elitet”, néhány évvel ezelőtt
tönkrementek. Hogy pontosan hány évvel ezelőtt, arról az útikönyv nem ejtett szót. Nem is
számított. Nem fürdőzni jöttem ide.
A vörös téglás vasútállomás előtt taxik várakoztak, de mivel én mindig a nehezebb
megoldást választom, hagytam, hogy más utasokkal elhajtsanak, és elindultam gyalog; a
vállamról szíjon egy fekete nejlon repülőstáska lógott – túlságosan kicsi volt a ruhák, a
szalagos magnó és a Hemingwayről szóló könyv számára, melyet úgy tartottam a kezemben,
mint egy vándorprédikátor a Bibliát. Vannak Cheltehamben olyan sikátorok, melyek éppen
úgy néznek ki, mintha a New York-i Queensben vagy az alabamai Birminghamben lennének,
gazdasági válság korabeli lakóépületek és olyan házak, amelyek előkertjében egyetlen szál fű
sem nő. A táska és a könyv egyaránt kezdett nehéz lenni, mire a városközpontba értem.
3
„Ki megy melletted mindig harmadiknak? / Ha számban csak te meg én vagyunk mi ketten / De ha fölfele nézek a fehér úton / Melletted
mindig ott megy valaki más is / Suhan csuklyásan, barna köpenyben / Azt sem tudom férfi-e vagy asszony / – De ki is az a másik
oldaladon?” (Vas István fordítása). A Stanley Booth által idézett sor T. S. Eliot Átokfóldje (The Waste Land) című művéből való. A szóban
forgó részlethez Eliot a következő kommentárt fűzte: ,A következő sorokat egy délsarki expedíciónak... a története ihlette: arról szólt, hogy a
kutatók, erejük végső határán, abban az állandó tévképzetben élnek, hogy eggyel többen vannak, mint amennyit össze tudnak számolni.”
Cheltenham jobbára a régensherceg uralkodása alatt épült; a Municipal Center méltóságteljes
oszlopaival átellenben húzódik a széles korzó a fák árnyékolta gyalogjáróival, valamint az
Imperial Gardens a takaros görbékbe és négyszögekbe ültetett, piros, lila és sárga
tulipánjaival, melyek között verebek ugrándoznak, fölöttük pedig galambok keringenek és
turbékolnak.
Egy mellékutcán haladtam tovább, rátaláltam egy telefonfülkére, és a telefonkönyv
hirdetési oldalain látott képek alapján kiválasztottam a Park Place-en lévő Majestic Hotelt.
Olyan szállodának tűnt, ahol W. C. Fields is megszállt volna. Ráadásul félúton volt közöttem
és a Hatherley Road között, ahol Brian Jones felnőtt.
Elég sokat gyalogoltam már, s ha lett volna egy csöpp eszem, taxiba ülök végre, de
mégsem akaródzott. Gondoltam, elsétálok inkább a korzó szép üzletei és a gondosan ápolt fák
alatt magasodó házak előtt. Cheltenhamet kellemes helynek tervezték, és kellemes hely is,
egészen addig, amíg úgy nem döntenek, hogy te nem vagy kellemes. A legkellemesebb
cheltenhami emberek némelyike évek óta nem állt szóba Brian Jones anyjával és apjával, míg
mások csak akkor szakították meg velük a beszélő viszonyt, amikor Briant, a személyével
kapcsolatos utolsó gya-lázatképpen, szentelt földbe temették. Ha az ember erősen fülel, hallja,
amint a sövényvágó ollók a cheltenhami sövényeket nyírják.
A Majestic Hotel megfakult kísértet módjára emelkedett ki az öregedőben lévő
lakóépületek közül. A recepciós egy jegyárusító fülkéhez hasonlatos, kis üvegkaiickában
foglalt helyet. A pincér keményített fehér zakója ujjait összegyűrve a könyökére támaszkodott
a pulton az üres bárban. A liftnek olyan szaga volt, mintha az 1920-as évek óta zárva lett
volna. Lassan vitt fel a harmadik emeletre, ahol egyágyas szobát vettem ki, mosdóval. A
szobában, mint valamennyi egyágyas hotelszobában, minden magányra és halálra,
magányosan átszenvedett éjszakákra vallott. Ledőltem a lazacszínű ágytakaróra.
A lábam pihent néhány percig, de az agyam nem. A magányosság ellen semmilyen könyv
nem segít, és nem egyhíti semmilyen drog. Miután Anita Pallenberg elhagyta, Brian bizonyára
egyfolytában rá gondolt, amiként magányomban én is egyfolytában gondolkoztam. Anita úgy
vélte, hogy Marionban – a fiúban, akit Keithnek szült tavaly, Brian halála után – Brian
született újjá. Ez nem így volt, de Anita nem szűnt meg Brianra gondolni. „Viszont fogom
látni őt. Megígértük egymásnak, hogy ismét találkozunk. A síron innen, vagy azon túl –
mondta Anita. – Egyikünknek el kellett mennie.” Kemény ítélet. Fáradt lábamat az ágy szélén
lóbáltam. Gondolkodással nem jutottam semmire.
A lift lefelé is éppoly lassú volt, mint fölfelé. A pincér továbbra is a pultra könyökölt,
vendég sehol.
Visszasétáltam az Imperial Gardensbe, leültem egy zöld padra, hogy elszívjak egy kis
marihuánát, és szemlélődéssel töltsem a szerda délután végét. Pincérlányok tisztogatták s
piros-kék-sárga asztalokat a narancs- és citromsárgával csíkozott és Tuborg-logóval ellátott
napernyők alatt, ahol némelyek még mindig falatoztak a virágok között. A park napórájának
felirata így szólt: „Én csak a napos óráitokat számolom / A viharokról és zivatarokról
beszéljenek mások.” Most csak egy fiú meg egy lány feküdt a füvön, mozdulatlanul, mintha
itt akarnák tölteni az éjszakát.
Végigpillantván az alkonyi Cheltenham tulipánjain, fáin és csendesen zümmögő motorjain,
arra gondoltam, amit Brian mondott, amikor élete vége előtt kevéssel hazalátogatott: „Bárcsak
soha ne mentem volna el innen.” Szétmorzsoltam a cigeratta végét, elszakítva és parányi
hengerré gyűrve a parányi papírdarabot, mely a füstölgő matériával együtt semmivé foszlott a
szélben. Majd átvágtam a korzón, és elhaladtam a harmadik katonai emlékmű mellett, amit
ebben a városban láttam. A másik kettőt az 1899 és 1902 közötti búr háború, illetve az első
világháború emlékére állították. Ennek dísztábláján ez állt: „Ezen az emlékművön eredetileg
egy Szevasztopolnál zsákmányolt ágyú emelkedett. Az 1939-1945-ös háború idején az ágyút a
kormány kapta meg, hogy a fémből fegyverek készülhessenek.” Noha kisebb volt,
Cheltenham a Georgia állambeli Maconra emlékeztetett, ahová középiskolába jártam, katonai
egyenruhában, puskát cipelve: ez valóban olyan hely volt, ahol úgy éreztem, muszáj
szétmorzsolnom a cigarettákat, nem azért, mert marihuánát szívtam, hanem azért, hogy ne
szemeteljem össze a környéket. Mindkettő szép város, sok fával.
6:44 volt, és csak egy szendvicsre maradt időm. Az utca túlsó végén volt egy kávézó, mely
éppoly néptelennek látszott, mint a Majestic bárja, csak egy fehér uniformist viselő indiai lány
állt a pult mögött. Pakolászott, készülődött a zárásra, de azért megkérdezte, hogy akarok-e
enni.
Vettem egy vízzel hígított narancslét és egy sajtos szendvicset, mert egy sajtos szendvicset
nemigen lehet elrontani. Bejött egy nő, kivette a pénzt a pénztárgépből, kiengedte a lányt a
hátsó ajtón, és bezárta utána. Ahogy a lány távozott, rájöttem, hogy ő volt az egyetlen sötét
bőrű, akit ebben a városban láttam.
Visszaérvén a szállodába olyan nyugodt és ellazult voltam, hogy a magnóm még mindig
nem csomagoltam ki, amikor szólt a recepciós, hogy vár rám a taxi. Szalagot tettem a
magnóba, aztán úgy döntöttem, hogy nem viszem magammal.
Mielőtt átnézhettem volna a jegyzeteimet, a taxi megállt a parkolósávban, hogy
kiszállhassak. A mustárszínű ikerházak, melyeken a téglakerítés mögött apró, négyzet alakú
üvegablakok nyíltak, kínosan kotlottak a középosztálybeli lét szélén, olyan kicsinek és
szabályosnak tűntek, hogy azt hittem, bizonyára rossz helyen járok. De beléptem a kapun, és
felmentem a bejárati ajtóhoz, ahol a világító műanyag csengőgombra L. B. Jones neve volt
kiírva. Becsöngettem, vártam és megpróbáltam mosolyogni. Immár este volt, én pedig egy
sárga fénykör közepén álltam a tornácot megvilágító lámpa alatt, autók zúgtak el a sötét úton,
meg-megcsillanva egymás reflektorfényében.
A kis embernek, aki az ajtót kinyitotta, ritkuló ősz haja és meglehetősen széles arca, ám
hegyes orra volt, mely piroslott a sápadt, ráncos bőr alatt. Ahogy beszélni kezdtem,
önkéntelenül arra gondoltam, hogy ugyanolyan magas, mint Brian, és bizonyára egyforma a
csontvázuk. Az övé olyan, mint Briané, vagy Briané olyan, mint az övé, majdnem
lábujjhegyen járt, a kezét hátul, a csípője mellett tartotta. Ugyanolyan rövid karja és kicsiny,
erős kézfeje volt, és bár Mr. Jones aranyozott fémből és szürke műanyagból készült szemüveg
mögül kitekintő szemében nem csillogott az a belső tűz, ami Brianéban, ő is Brian különös
módján, fél szemmel nézett a világra. Egyik lábát a másik elé helyezve állt, keze a zsebe
mellett, majdnem ökölbe szorítva, és fél szemmel bámult.
Közöltem, ki vagyok, Mr. Jones pedig örömmel üdvözölt, és bevezetett a nappaliba, ahol
leültem egy kanapéra, háttal az utca felőli falnak, ő meg a begyújtatlan elektromos kandalló
elé ült egy kárpitozott székbe, amin ronda, nyomtatott virágok éktelenkedtek. Azt mondta, én
vagyok a negyedik amerikai, aki azért jött, mert írni akar Brianről.
– Eljönnek, leveleket hoznak kiadóktól, aztán elmennek, és semmit nem hallani többé
felőlük. Nem tudom, mire véljem ezt. Azt hiszem, ugratnak – mondta az egyik szemével rám
sandítva.
Éppen válaszolni akartam neki, és odáig jutottam, hogy „Hát, öö...”, amikor belépett Brian
anyja. Nehézkesen felálltam, és köszöntöttem. Ő kedvesebben nézett, mint Mr. Jones.
Lewisnak szólította a férjét, aki Louie-nak szólította őt, ami a Louisa rövid alakja.
Szokványos, kék szeme volt. A haja olyan szőke, mint a Briané, az az árnyalat, melynek nem
árt a kor, ha megadatik az embernek sokáig élni.
Mindannyian leültünk, Mrs. Jones egy székre a szoba egyik végében, én a másikban, Mr.
Jones pedig középen, és a hideg kandallóra meredve. Megpróbáltam elmagyarázni, mivel
foglalkozom, de a figyelmemet lekötötte a szoba berendezése. Rajtunk és egy vörös kandúron
kívül jellegzetesen hivalkodó angol berendezési tárgyak voltak benne, egy régi Heathkit
lemezjátszó, egy még öregebb rádió, fekete-fehér televízió, egy virágzó bonsai-fa üvegbúra
alatt, egy indiánszobrocska, melyből 1964-ben minden Stone kapott a Bravo című német
tinimagazintól, a kandallópárkányon pedig egy apró gumibaba, élénkpiros nadrágban és
sörény-szerű, fehér műanyag üstökkel; Brian lehető legvulgárisabb karikatúrája volt ez, és
mégis olyannak tűnt, mint egy neki szentelt totem, e parányi, groteszk szoba centrális
objektuma. A vörös macska Mrs. Jones ülébe kucorodott. Megkérdeztem a nevét, és
megtudtam, hogy Jinxnek hívják.
– Milyen kár érte – mondta Brian apja. – Brian nagyszerű újságíró lehetett volna.
Mindenkinél jobban sakkozott az iskolában, tehetséges volt, de odaveszett. Összeszorította a
fogait, grimaszolt, és úgy tűnt, mintha egy rettenetes átalakulás zajlana benne.
Mrs. Jones ezt kérdezte:
– Jó vacsorát kapott ma este, kedves?
Az aznapi vacsorára gondoltam, és más vacsorákra, melyeket kihagytam, és egyéb
dolgokra, melyeket a vacsorákon kívül kihagytam, meg arra a néhány dologra, amit nem
hagytam ki, mert megláttam valamit a fia szemében.
– Finom volt, köszönöm – mondtam. Nekiláttam a kérdéseknek. Mr. és Mrs. Jones Dél-
Walesben találkoztak, ahol a szüleikkel éltek.
Mr. Jones szülei tanárok voltak. Az apja operatársulatokban énekelt, és templomi kórust
vezetett. Mrs. Jones apja több mint ötven éven át építőmester és templomi orgonista volt
Cardiff közelében. Mrs. Jones anyja beteges asszony volt, így nem tanult semmit, és most,
nyolcvanhárom esztendősen igen jó egészségnek örvendett. Az asszony szülei éltek, a férje
szülei meghaltak.
Mr. Jones mérnöknek tanult a leedsi egyetemen, majd megnősült, és a Rolls-Royce-nál
kezdett dolgozni. 1939-ben, a háború kitörése után, Cheltenhambe helyezték, ahol Mrs.
Jonesszal együtt azóta is laktak; ő repülőmérnökként dolgozott, a felesége zongoraórákat
adott.
Brian 1942 februárjának utolsó napján született. Jonesék második gyermeke, egy kislány,
nagyjából kétéves korában meghalt.
– Hogyan halt meg? – kérdeztem olyan gyengéden, amennyire csak lehetséges volt.
– Meghalt, és ennél többet nem akarok beszélni erről – mondta Mr. Jones. Megpróbáltam
ismét elmagyarázni, miért teszek fel kérdéseket, de Mr. Jonesnak túl sok fájdalmat okoztak a
nyomtatásban megjelent hazugságok és az igazság, és esze ágában sem volt megbízni egy
újságíróban. Közölte, hogy a legkisebb gyerekük, az 1946-ban született Barbara, aki most
testnevelő tanár, nem akar belekeveredni semmibe, aminek köze van Brianhoz, és arra kért,
hagyjam őt békén. Ismét megcsikorgatta a fogát. De akaratlanul is tovább beszélt, és előhozta
a családi fényképalbumokat.
Az egyik képen az ötéves Brian volt, egy szürke macskával játszott.
– Brian és a macska is nagyon kicsik voltak még, amikor Brian bejelentette, hogy a macska
neve Rolobur – mondta Mrs. Jones. – Ez Rolobur, mondta. Lehet, hogy valami mást akart
mondani, de Rolobur jött ki a száján. Egyszer kékre festette.
– A macskát?
– Eszében sem volt bántani – mondta Mr. Jones. – Nem is bántotta, ételszínezéket használt,
ami hamar lejött, és a macska még körülbelül tizenhat évig élt velünk.
– Brian különös gyerek volt – mondta az anyja.
Mrs. Jones Briant hatéves korában kezdte zongorára tanítani, és tizennégy éves kora körül
maradt abba a tanítás. – Nem érdekelte különösebben – mondta Mrs. Jones. – Aztán
klarinétozni kezdett.
– Ami nem tett jót az asztmájának – mondta Mr. Jones. – Briannek négyéves korában
kruppja volt, aminek asztma lett a szövődménye. Mindig ártott neki, amikor a tengerpartra
ment vakációzni, és csúnya rohamai voltak odalent Cotchfordban, nagyon csúnya asztmás
rohamai, közvetlenül a halála előtt.
A Cotchford Farm egykor A. A. Milne otthona volt; az ottani Zelefánt Erdőben lakott
Micimackó. Briané lett a hely, ahol olyan hamar meghalt, kevesebb mint egy évvel azután,
hogy megvette. Addigra már sok fájdalom érte, és Mr. Jones önkéntelenül sorra vette őket:
próbált rájönni, hol vettek rossz irányt a dolgok, hol történt a baj.
– Odalent voltam vele Crotchfordban egy olyan raktárszobafélében, nem sokkal azelőtt,
hogy meghalt. Ráakadt egy fényképre Anitáról, és egy pillanatig csak állt és nézte. „Anita”,
mondta, mintha magában beszélne, mintha megfeledkezett volna arról, hogy ott vagyok.
Aztán letette a fényképet, és tovább beszélt, folytattuk, amit csináltunk. Anita elvesztése
rettenetesen kiborította. Utána semmi nem volt ugyanolyan Brian számára. Aztán jöttek a
kábítószerperek, az egész kalamajka. Nem tudtam, hogyan segítsek neki. Közel álltunk
egymáshoz, amikor kicsi volt, de később... véleménykülönbségek támadtak közöttünk.
Annyira ígéretes volt... kóristafiú... szólóklarinétos... a régi barátaim mondogatták is: itt az
ideje, hogy nyugdíjba vonuljak.
Mr. Jones a hideg kandallóra meredt, a fogát csikorgatta, majd tovább beszélt.
– Brian nem tűrte a fegyelmet. Kétszer függesztették fel az iskolában. Egyszer, amikor
hatodik osztályos volt, ő meg egy másik kölyök bumerángost játszottak egyensapkájukkal.
Briané elszakadt, és nem volt hajlandó úgy viselni. Felfüggesztették. „Roppant üdvös
tapasztalat” volt az egy hét felfüggesztés a tökkelütött igazgató szerint. Brian az egész hetet
úszkálással töltötte odalent a cheltenhami lidón, és amikor visszajött, hős volt a többi fiú
szemében. Nemigen tudtam kezelni. Az igazgató folyvást panaszkodott rá, én meg leültettem
Briant egy nagyon komoly beszélgetésre. „Miért irkál nekünk az igazgató örökösen panaszos
leveleket? Miért vagy engedetlen velük?” Brian meg azt mondta: „Nézd, apa, ők csak tanárok.
Soha nem csináltak semmit. Azt akarod, hogy olyan dolgokat csináljak, amiket te csináltál?
Nekem ez nem megy. A saját életemet akarom élni.” Rettentő logikusan gondolkodott.
Érvekkel nem mentem nála semmire.
Brian egyszerűen gyűlölte az iskolát, a vizsgákat, a fegyelmet, az egész mindenséget. Kész
csoda, hogy letette az „O” és „A” szintű vizsgáit. Tizennyolc évesen otthagyta az iskolát.
Sosem gondolt arra, hogy egyetemre menjen. Viszolygott a gondolattól, hogy huszonöt-
huszonhat éves legyen, mielőtt képes lenne megkeresni magának a kenyérrevalót. Egy ideig
érdekelte a fogászat, de miután befejezte az iskolát, úgy döntött, hogy Londonba megy, és egy
látszerészcégnél fog dolgozni. A cég fenntartott egy főiskolát, és Brian egy ideig ott tanult,
miközben dolgozott. A cégnek volt egy leányvállalata Newportban, de Brian Londonba akart
menni. A londoni éjszakai életre vágyott, a jazzklubokra, meg erre az egészre. Imádta a jazzt,
Stan Kentont meg az efféle dolgokat.
Elvittem Londonba egy állásinterjúra a látszerészcéghez. Igen jól szerepelt, és amikor
eljöttünk, megkérdeztem tőle: „Na, melyik vonattal menjünk haza, az ötössel?” Ο meg azt
felelte: „Nem, apa, mielőtt hazamegyünk, el akarok menni pár jazzklubba. Van kedved velem
jönni?” Mondtam neki, hogy nincs, mire ő azt válaszolta, hogy majd hazajön egy későbbi
vonattal. Gyakrabban járt Londonba ezekbe a klubokba, mint tudtam róla, autósstoppal. Én
hazajöttem, Brian meg Londonban maradt. Hajnali hat körül ért haza. Nem is tudom, miért
jutott eszembe ez. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy meghívott enni valahová. Brian
odavolt a zenéért. Ezeket a, hogy is hívják, Modern Jazz Quartet-lemezeket hallgatta annak
idején...
– Akkoriban idegesített az a hangzás – mondta Mrs. Jones.
– Ezek a lemezek szóltak reggel, délben, este – mondta Mr. Jones. – Úgy láttam, hogy ez
kifejezetten kártékony hatással van az életére, tönkretesz egy igen szép karriert. Lehetséges,
hogy végül a zene lett a veszte, de akkoriban azért láttam rossznak a dolgot, mert annyira
megszállott volt. A zene miatt teljesen elvetette egy hagyományos karrier gondolatát. A
zenével, a londoni élettel, a nightclubokkal való kapcsolata tönkretette a karrierjét a
látszerészcégnél és az iskolában. Otthagyta az iskolát meg az állását, és hazajött. Különféle
munkahelyei voltak, játszott egy zenekarban, egy cheltenhami zeneműboltban dolgozott,
kottákat és lemezeket árult. Teljesen átadta magát a zene világának. Tudtam, hogy van
tehetsége a zenéhez, de erős kétségeim voltak azt illetően, hogy sikeres lehet vele. Számomra
a legfontosabb dolog a biztonsága volt. Boldogtalanná tett, hogy csak sodródni látom, és úgy
láttam, a jazztől nemigen várható sem biztonság, sem siker. De számára ez vallás lett,
fanatikus volt. Húszéves kora körül végleg Londonba költözött.
Nagyjából ugyanebben az időben két másik fiatalember is Londonba érkezett, ahol
találkoztak Briannal, és utána már egyikük sem volt ugyanaz, mint annak előtte.
„Brian nem miattam ment tönkre, de nem is a drogok miatt – vélte Anita. – Mick és Keith
az oka mindennek.”
4
Mi végre lett a jazz-zene, és ennek folyományaként a jazz-zenekar? A jazz az
emberi ízlés egy alsó áramlatának kifejeződése volt, amit a civilizáció még nem
mosott ki belőle. Sőt, továbbmehetünk, mondván, a jazz-zene az erkölcstelenség,
szinkopálva és ellenpontozva. Mint a disznó vicceket, eleinte ezt is pirulva
hallgatták, zárt ajtók és elhúzott függönyök mögött, de mint minden vétek, ez is
egyre merészebb lett, mígnem tisztes közegbe merészkedett, ott pedig megtűrték
az egyedülálló volta miatt... bizonyos természetekre a harsány és értelmetlen
hangzás izgató, szinte mámorító hatással volt, akár a nyers színek és az erős
illatok, a hús látványa és a vér szadisztikus öröme. Az ilyeneknek gyönyör a jazz-
zene...
New Orkans Times-Picayune, 1918
Egy bíbor- és türkizszínű „Óz, a varázsló”-s ágytakaró alatt ébredtem, melyen egy
buborékban ott volt Dorothy és a Madárijesztő meg az összes többi szereplő. Két
egyszemélyes ágy volt a szobában, ahol egykor gazdag kis Du Pontok aludtak. A másik ágyon
David Sandison töltötte az éjszakát, de már felkelt. Lezuhanyoztam, és öltözködés közben
kitekintettem a sűrű, elefántszínű fellegek által takart Los Angeles felé. Azután
végigbotorkáltam a házon a konyhába, és benéztem a hűtőbe. Különös volt felébredni egy
nagy, jellegtelen házban egy napos reggelen, amikor az ember az ártalmas kigőzölgésektől
nem látja maga körül a világ többi részét, kinyitni a hűtőajtót, és nyers tejjel teli üvegeket meg
teljes őrlésű lisztből készült kenyeret találni benne. Kalifornia. Tíz óra volt; a kör alakú
reggelizőpultnál ültem, narancsot és teljes kiőrlésű lisztből sült kenyeret ettem
szederkonzervvel, s közben jegyzeteltem az apró füzetembe.
Jo Bergman azt mondta, amikor eljöttem az iroda előtt, ahol ő meg Sandison az aznap
reggeli sajtóértekezlet előkészületein dolgoztak, hogy Ronnie Schneider néhány napra
visszament New Yorkba. Úgy véltem, így könnyebb lesz őt megkerülni.
Jo, David meg én korán indultunk a sajtóértekezlet helyéül kijelölt Beverly Wilshire
Hotelba a limuzinok egyikével, melyek a nap huszonnégy órájában a Stone-ok mindhárom
Los Angeles-i tartózkodási helyén rendelkezésre álltak: az Oriole Drive-on, ahol mi laktunk a
Watts családdal, a Laurel Canyon-i háznál, ahol Keith és a két Mick szállt meg, valamint a
Beverly Wilshire-ban, ahol Bill Wyman és Astrid átmenetileg tartózkodtak, csak arra az időre,
míg Jo talál nekik egy „közös” lakhelyet. Nem mintha felmerült volna, hogy külön helyezi el
őket, egyszerűen annyit jelentett a dolog, hogy Jo bérel nekik egy közös házat. A „közös”
igazi kaliforniai bennfentes kifejezés volt, amiként az obszcenitás a hadsereg sajátja. Akadtak
bizonyos szavak és kifejezések, melyeket olyan emberek használtak, akik előszeretettel
tekintették magukat bennfentesnek, au courant, és a bennfentes emberek Londonban, vagy
Los Angelesben, vagy Katmanduban, ami a legtávolabbi helynek számít a világon a floridai
Coral Gableshez viszonyítva, valamennyien használták őket az irodalmi angol rovására, de
leginkább Kaliforniában hallhatta őket az ember. Errefelé egész városrészek beszéltek így
hetek óta, miután értesültek a Stones érkezéséről, és szinte száműzték beszédükből a
legalapvetőbb angol szavakat is: „eszméletlen krapekok... súlyos... micsoda egy trip”. Mindez
talán nem jelent semmit, vagy talán valamiféle titokzatos költői üzenet kódja: mintha Catullus
beszélne a sírból Mick mogorva eleganciájáról, Keith hideg, gyilkos szépségéről.
Jo, aki a kaliforniai Oaklandben született, az Egyesült Államokban és Angliában
nevelkedett, felnőtt élete nagyobb részében hírességeknek dolgozott, és a bennfentesnyelvnek,
valamint egy még ezoterikusabb nyelv, a hírességek zsargonjának keverékét beszélte,
őszintén, teljes szívvel és átéléssel használva ezt a beszédmodort, melyet szavak, kifejezések,
egész bekezdések kihagyása jellemez, minek folytán mindazok, akik nem ismerik a kódot
vagy a szóban forgó híresség magánügyeit, arcukon idétlen mosollyal, előrehajolva figyelik a
lelkes szózuhatagot; a mosoly a kihagyások szaporodtával egyre kényszeredettebb lesz. A
hírességek rejt-nyelve egy nagyszerű ősi nyelv, nehéz megtanulni, és soha nem ismertem
senkit, aki jobban beszélte volna Jo Bergmannél.
A sajtóértekezlet a Wilshire Hotel San Souci (sic) termébe lett meghirdetve; bárok és
éttermek labirintusán keresztül jutottunk el oda. Los Angeles losangelesedése még nem érte el
a Beverly Wilshire-t, ahol a San Souci terem lágyan csillogott a kristálycsillárok szelíd
fényében; a heves dél-kaliforniai napsütést kirekesztették a damaszt és organdi
sötétítőfüggönyök, mégis közelinek tűnt: az ablakon túl egy légkalapács dörömbölt
veszedelmes erővel, mintha bármely pillanatban átszakíthatná a falat.
– Mi ez az istenverte lárma? – kérdezte Jo a szálloda kék hajszálcsíkos öltönyt viselő
emberét, akinek nyomában a terembe léptünk.
– Ó, mikor kezdődik a tájékoztató?
– Tizenegy harmickor.
– Tizenegykor leállnak odakint.
Ötven-hatvan összehajtható széket állítottak fel félkörökben egy hosszú asztal előtt; jobbra
egy pult volt, meg egy másik asztal teás- és kávéskészletekkel, valamint gyümölcssalátával és
aprósüteménnyel; az asztalokon jókora virágcsokrok díszelegtek. Körbebóklásztam a termet,
jegyzeteket készítettem, a légkalapács elhallgatott, megjelent Steckler, és szállingózni kezdtek
az újságírók. Úgy tűnt, valamennyien a húszas éveik elején járnak, legtöbbjük jegyzetfüzetet,
fényképezőgépet és magnót cipelt, mind divatosan öltözködtek, azaz tetemes összegeket
költöttek arra, hogy szegénynek és szakadtnak tűnjenek, akárha egy új embertípus:
középosztálybeli cigányok lettek volna. Úgy is ettek, mint a cigányok: csórták a süteményt, a
gyümölcsöt és az innivalót.
Kevéssel tizenegy harminc előtt három televíziós forgatócsoport érkezett, a ruhájuk inkább
emlékeztetett az öltönyös-nyakkendős üzletemberekére. Egyikük Róna Barrett volt, a
hollywoodi tévés pletykafészek, egy aprócska nő, akinek nagy, szőkített frizurája megdermedt
a ráfújt hajlakk alatt. Lecsüccsent egy összehajtható székre, a kulturált megjelenés
gyöngyszemeként a bőr- és farmercuccos gyülekezetben.
Délben bebotorkáltak a terembe a Stone-ok, libasorban, részeg indiánok módjára, és
letelepedtek a hosszú asztal mögé. Vakucsattogás hallatszott. Televíziós kamerák zümmögtek.
A Stone-ok ültek, és a fejüket vakarták.
A Stone-ok között, Keith mellett még egy angol fiatalember ült borvörös bőrzakóban, sötét
szemüveggel az orrán és sötét, zsíros hajfürtökkel. Sam Cutler volt, aki a közelmúltban
csatlakozott a Stones sleppjéhez, és akinek feladata, eltekintve attól, hogy ő hurcolta magánál
mindazt, amiről Keith nem akarta, hogy megtalálják nála, tisztázatlan volt.
Végül elhallgattak a vakuk, és egy hosszú pillanatig egyetlen kérdés sem hangzott el, senki
nem tudta, mit kérdezzen, megelégedtek a jelenléttel: három év telt el azóta, hogy a Stones
utoljára az Egyesült Államokban turnézott; azok, akik most idejöttek interjút készíteni velük,
akkor többségükben tinédzserek voltak, akik sikoltozva elaléltak az elsötétített stadionokban a
Stone-ok láttán, akiknek egyike-másika időközben belekóstolt a börtönéletbe, nőt cserélt,
kivált, és most mégis itt vannak valamennyien, könyökükkel az asztalon.
A fiatalabb riporterek – akiknek zömét, ha a rendőrség rajtaütést hajtott volna végre,
alkalmasint kábítószer-birtoklásban értek volna tetten
– korántsem úgy néztek ki, mint akiket a Stone-ok a korábbi amerikai sajtóértekezleteken
láttak. Ámde ezt a nemzedéket is, akárcsak az összes többit, elsősorban unalmas-normális
emberek alkották, akiknek szükségük volt másokra, akik az életüket élik helyettük.
Szerencsére mindig akadnak néhányan, akik képesek élni, és nagyon is élik az életet mások
helyett. Ok az adott időszak sztárjai, és ezúttal egyetlen közéleti szereplőt nem imádtak és
nem gyűlöltek annyian, mint Mick Jaggert. Micsoda név! Szardíniásdobozokat lehetne
kinyitni vele. Jagger mosolyogva ült a citromsárga nadrágjában, a nyakánál kigombolt, fekete
selyemingében, melyet zöld és fehér pettyek ékesítettek; erőteljes, ám csinos metszésű
– ezüst nyakékhez hasonlatos – kulcscsontja alatt jókora állatfog fityegett.
Ha olyan kérdések hangzottak volna el, mint azok, amelyeket tőlem kérdeztek korábban a
Stonesról, akkor rövidek és célratörők lettek volna: Homokosok vagytok? Anyagoztok? Mit
nyomtok? Ti öltétek meg Briant? Ám az első kérdés után, melyet Jaggerhez intéztek,
mindössze annyi derült ki, hogy a Stones új albuma, a Let It Bleed nagyjából három hét múlva
készül el és jelenik meg, és hogy a Stones igazából nem tervezi saját lemezcég létrehozását.
– Más se hiányzik, mint egy lemezcég – mondta Mick. – Hacsak nem bérel az ember egy
kamionkonvojt, és nem árulja a lemezeket féláron, nincs semmi értelme.
Ügy tűnt, az értekezlet barátságos hangulatú és unalmas lesz, kerülve minden olyan
konfliktust, melyek korábban a Stones és az újságírók találkozásait jellemezték. így hiányzott
is az a nagyszerű összetartozásérzet, amelynek ez a társaság három évvel korábban
szemtanúja lehetett volna, ha megnézi a Stones egy televíziós sajtótájékoztatóját. Egy riporter
jelentkezett, hogy megkérdezze, mi a véleményük Ralph Gleason előző nap megjelent
cikkének azon állításáról, miszerint „a koncertek jegyárai túl magasak, és egy csomó ember,
aki szeretne látni benneteket, igazából nem engedheti meg magának ezt a fényűzést”.
Bár a legkevésbé sem tűnt úgy, hogy elfogadja ennek a középkorú jazz-szakírónak a
hablatyolását, Mick nagylelkűen ezt mondta:
– Talán tudunk segíteni valahogy ezeken az embereken.
– Egy ingyenes koncerttel? – kérdezte valaki, Mick azonban azt felelte, hogy nem tudja, és
arisztokratikus könnyedséggel hozzátette: – Nincs beleszólásunk a jegyárakba. Nem tudom,
hányan tudják megvenni a jegyeket. Ügy értem, fogalmam sincs.
Valaki más azt kérdezte, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma okozott-e
bármiféle bonyodalmat a Stonesnak, vagy kérte-e tőlük kábítószer-ellenes nyilatkozatok
aláírását, mielőtt engedélyezte volna belépésüket az országba. Mick ezt mondta:
– Természetesen nem. Semmi okuk nem volt rá, hisz soha nem tettünk semmi rosszat.
Róna Barrett a nevetést és a tapsot túlharsogva ezt kérdezte:
– Szemben állnak a rendszerrel, vagy csak eljátsszák ezt a szerepet?
– Csak eljátsszuk – mondta Mick.
– Hogy elvigyünk egy menetre – mormogta Keith, megrezdítve hüllőszerű szemhéjait.
Róna tovább szívóskodott:
– Hogy érezték magukat a tegnapi vacsorán a Yamatóban?
– Ott voltál az asztal alatt, kiscsillagom – mondta Keith, de ez nem hallgattatta el Rónát.
Mick közölte az egyik kérdezővel, hogy a Stones reményei szerint Ike és Tina Turner,
Terry Reid, Β. Β. King és Chuck Berry is fellép velük a turné során, és ismét felvetődött az
ingyenes koncert kérdése. Ezek a fiatal riporterek még Ralph Gleasonnál is elszántabban
feszegették, hogy a Stonesnak kötelezettségei vannak az emberek egy új közösségével
szemben, amely az együttest tekinti példaképének. A Stone-ok viszont, mindig függetlenek
lévén, korábban sohasem szembesültek efféle elvárásokkal, és Mick ismét megkerülte a
kérdést:
– Ha úgy érezzük, hogy ezt kell tennünk, akkor meg fogjuk csinálni. Nem adhatok
határozott választ, mert nem vállalok kötelezettséget.
– És hogy van Marianne Faithfull? – kérdezte Micktől Róna Barrett. Ha nem tájékozottabb
az ember, azt hitte volna, hogy ő az egyetlen riporter, aki a Stone-ok magánélete iránt
érdeklődik.
Három nappal Brian Jones halála után Marianne Faithfull, aki az elmúlt két évben Jagger
állandó barátnője volt, Ausztráliában, ahová azért ment Mickkel, hogy egy filmben
szerepeljenek, belenézett a tükörbe, és nem a saját arcát látta, hanem Brianét. Hatalmas
mennyiségű altatótablettát vett be. Csak a szerencse és az azonnali orvosi beavatkozás
mentette meg az életét. Miután Ausztráliában és Svájcban felépült, visszatért Mick londoni
lakásába, ahol most elhanyagoltnak érezte magát.
– Ő jól van – felelte Mick Rónának. – Kegyed hogy van?
Róna, nem hagyván leszerelni magát, azt akarta tudni, tervezi-e Mick, hogy valamilyen
közhivatalt vállal.
– Nemigen vannak messiási hajlamaim – mondta Mick nevetve.
Mások további kérdéseket tettek fel fesztiválokról és ingyenes koncertekről. A téma újra és
újra előkerült; ebben az évben a nyilvánosságot felháborították vagy elbűvölték, de
mindenképpen foglalkoztatták a popfesztiválok, a drogok, a szex és a zene e grandiózus
kiállításai. Az előző év fő attrakciója az volt, amikor a rendőrség erőszakot alkalmazott
Chicagóban a Demokrata Párt elnökjelölő konvenciója során; egy évvel korábban a
tömegkommunikációnak köszönhetően a közvélemény ráébredt, hogy a fiatalok között széles
körben elterjedt a pszichedelikus drogok használata; az idén óriási zenei fesztiválokra került
sor olyan helyeken, mint Woodstock, a Hyde Park, Atlanta, Denver, a Wight-sziget, Dallas,
ahová az emberek ingyen jutottak be, akár árultak jegyeket, akár nem; mindennapos volt a
nyilvános meztelenség, szex és drogozás, s a hatóság sehol nem lépett közbe, mert túlzott
felfordulást okozott volna százezrek letartóztatása. Olybá tűnt, a második világháború táján
születettek nemzedéke immár akkora erőt képviselt, amelyet a hagyományos társadalom nem
volt képes megzabolázni. „Tízszer annyi kellene belőlük” – mondta Keith a fesztiválokról.
Valaki azonban továbbra is azt akarta tudni, mi a helyzet a Stones-koncertek jegyáraival.
Mick, Keith és Sam Cutler egyszerre kezdtek beszélni, és egyszerre hallgattak el, majd
Sam így szólt: „Mondhatnék csak annyit, hogy: a pricketek...”4 Keith erre arcon csókolta őt.
Végső soron ők voltak a Rolling Stones. Mick mondott egy kis beszédet, a kérdések
ritkulni kezdtek, majd Mick így szólt:
– Nagyon köszönjük, barátaim – ami úgy hangzott, mintha a néhai Merriman Smith
rekesztett volna be egy elnöki sajtókonferenciát.
A Stone-ok távoztak a helyiségből. Mick a végén még kijelentette:
– Nem a pénzért csináljuk ezt a turnét, hanem azért, mert Amerikában akartunk játszani, és
nagyon jól akarjuk érezni magunkat. Tényleg nem vagyunk otthon az ilyesfajta pénzügyi
dolgokban. Úgy értem, az ember vagy énekel meg efféléket csinál, vagy valami elbaszott
közgazdász lesz belőle. Sajnáljuk, hogy vannak olyanok, akiknek nem telik jegyre. Nem
tudunk arról, hogy ez a turné drágább volna. Szólnotok kell. – Ez komoly fordulatnak látszott,
mivel a Stone-ok korábban mindig visszautasították, hogy mások mondják meg nekik, mit
tegyenek.
Steckler, Sandison, Jo és én Bill Wyman lakosztályában találkoztunk a Stone-okkal, ahol a
nappaliban azt a komoly kérdést taglalták, vajon a Stones adjon-e ki egy kislemezt az új
albumukról, mielőtt a turné megkezdődne. Steckler azt javasolta, adják ki a legutóbb
kislemezen megjelent „Honky Tonk Women” Let It Bleeden megjelent country-változatát, és
így ők lehetnének az első zenekar, mely ugyanazt a dalt kétszer egymás után adja ki
kislemezen.
Jagger azt indítványozta, hogy az album címadó száma, a „Let It Bleed” kerüljön a
kislemezre, persze kérdéses, „lejátssza-e bárki is a rádióban”.
– Ezzel a szöveggel nem – mondta Jo.
– Nos, nem is olyan mocskos az. Kettős értelme van – mondta Mick. – Az, hogy: „Ha kell
valaki, akit összekenhetsz, velem megteheted”, nagyon is egyértelmű – mondta Jo.
– Azt is el kell döntenünk, mely lapoknak nyilatkozzunk – mondta Steckler, és
megnevezett néhány folyóiratot, melyek interjúért folyamodtak.
– Saturday Review, az miféle? – kérdezte Mick.

4
Pricket: a price (ár) és a ticket (jegy) szavak összekotyvasztása egy véletlenül ugyancsak létező szóvá, melynek jelentése i. egyéves
őzbak/szarvas 2. tűs gyertyatartó.
 – A legunalmasabb magazin Amerikában – mondtam. – Unalmasabb, mint a Saturday
Evening Post. Unalmasabb, mint a Grit.
– Akkor jó.
Az értekezlet rövid volt; nem született semmilyen megállapodás, eltekintve attól, hogy
próbálunk életben maradni az elkövetkező néhány napban. Semmi elgondolás, semmi terv.
Az Oriole-házban elfogyasztott, sonkás szendvicsekből és sörből álló ebéd után Steckler,
Sandison meg én ellátogattunk a Laurel Canyonba. Egy Bill Belmont nevű, tömzsi
fiatalember, Chip Monck produkciós csapatának tagja velünk jött a limuzinnal, és úgy
mutogatta a látnivalókat, mint egy idegenvezető, aki arról álmodik, hogy sajtóügynök lesz:
– Ez a vityilló itt, ez Frank Zappáé, előtte meg Tom Mixe volt. Az a ház, ahová most
megyünk, ahol most a Stone-ok vannak, azelőtt Carmen Miranda és Wally Cox háza volt,
aztán a Monkees-tag Peter Torké lett, most meg Steven Stillsé. Egy darabig David Crosby
lakott ott. Én mindenről tudok. Láttátok a sztorit a Doorsról a Rolling Stone-bzn?. Az én
voltam. Én mondtam tollba a fickónak az egész cikket. Ő csak leírta, amit hallott tőlem.
A Laurel Canyon egyik oldalán húzódó földúton volt egy kapu, de nyitva találtuk, így
behajtottunk, körülöttünk sötéten zöldelltek a völgy lejtői. A ház kőből épült, tartozott hozzá
egy úszómedence, és nagy, kövezett feljárója volt, amin két limuzin és két bérelt szedán
parkolt. A ház túlsó vége felől, a medencén túlról elektromos gitárok és harmonika fojtott
hangja hallatszott.
A feljáró mellett egy citromfa állt, a társaságomban lévő bohócok pedig azt a szórakozást
találták ki, hogy citromokat szakítottak a fákról, és nekiálltak dobálózni. Hogy ne lógjak ki
közülük, én is dobtam egyet-kettőt, ám én olyan helyről jöttem, ahol az emberek büszkék, de
szegények, és nem igazán tudom örömömet lelni abban, hogy ennivalóval dobálózom, hacsak
nem azért, hogy eltaláljak vele valakit.
Egy idő után bementünk a házba, egy fából, bőrből és kőből komponált, kőpadlós
betyártanyára, melyben nagy, kőből rakott kandalló állt. A konyhában akkora hűtő volt, mint
egy cserkésztábor élelmiszerraktárában, de disznócsülök és narancslé helyett sörrel volt tele.
Heinekent ittunk, és vártuk, hogy véget érjen a próba. Belmont, Steckler és Sandison
elterültek a fotelekben. Egyikükről sem tudtam, mit keresnek ott. Azért jöttem, hogy beszéljek
Keithszel és Mickkel a levélről, amire szükségem volt, hogy kiadót szerezzek, hogy legyen
miből megélnem, és megírhassam a könyvet. Leheveredtem egy bőrkanapéra, kibámultam az
ablakon, és arra lettem figyelmes, hogy a völgy lejtőjén egy apró, barna őzborjú ereszkedik
lefelé.
A ház hátsó traktusában kisvártatva elhallgatott a zene, és előjöttek a Stone-ok. Követtem
Keitht a konyhába. Felnyitott egy 35 mm-es filmdobozt, egy piciny kanállal kivett belőle egy
halom fehér, kristályos port, és csak akkor vett észre, amikor a kanalat már félig az orrához
emelte. Megállt a keze.
– Rajtakaptalak – mondtam, mire ő vállat vont, felemelte a kanalat, és szippantott. Aztán
ezt kérdeztem: – Khm, Keith, mi lesz a könyvvel?
– Majd megbeszélem Mickkel.
Telt-múlt az idő, nem történt semmi. A társaság továbbra is lustán heverészett a nappaliban.
Keith az egyik kezét lazán az előretolt csípőjén tartotta, a másikkal egy sört döntött magába,
és úgy nézett ki, akár egy kisbaba a cumisüvegével. Mickre a próbaterem ajtaja előtt találtam
rá, egy zongoránál ült.
– Mi lesz a könyvvel? – kérdeztem.
– Meg kell beszélnem Keithszel.
Ekkor visszamentem Keithhez, és ezt kérdeztem:
– Beszéltél már Mickkel? Indulnunk kell.
– Hé – szólt Keith Mickhez, aki véletlenül éppen akkor haladt el mellettünk –, mi lesz
ezzel a könyvvel?
 – Mi lenne vele?
Ahogy a nappali világosság halványulni kezdett, becsellengtek a konyhába. Végül tényleg
indulóban voltunk, így hát Keithhez fordultam:
– Szóval?
– Megírod a levelet – mondta ő –, mi pedig aláírjuk.
Eddig rendben volnánk, gondoltam, miután visszaértem az Oriole-házba, és bouillabaisse-
ét ettem. Addig még soha nem ettem bouillabaisse-ét, és bár ízlett, még mindig azon
töprengtem, mi a következő teendőm. Megírom a levelet, ők pedig aláírják. És azután?
Engedik majd, hogy szerződést kössek nélkülük, és megírjam a könyvet?
Igyekeztem megemészteni a bouillabaisse-t és ezeket a kérdéseket, miközben vacsora után
a nappaliban üldögéltem Jo-val, Sandisonnal, Stecklerrel és a Watts családdal. Az este hűvös
volt, és a kandallóban négy gázfúvóka lángra lobbantott egy halom fát. Beugrott pár ember,
egyikük egy jókora fiola kokainnal, így aztán, miután mindenki más lefeküdt, Sandison,
Steckler meg én fenn maradtunk, és beszélgettünk. Steckler nem élt kokóval, és aggasztotta,
hogy távol van az otthonától. A harmincas évei vége felé járt, ebben a társaságban idősebbnek
számított, és Allen Kleinnek dolgozott, aki a világ két legnépszerűbb együttese, a Beatles és a
Rolling Stones menedzsereként talán a legnagyobb hatalmú ember volt a show-bizniszben;
Steckler azonban, aki oly közel volt mindeme hatalomhoz és pénzhez, naivnak tűnt; mintha
túl komolyan vette volna a rockzene költészetét és igazságát. Barna haját csinosan nyírva
viselte, babarózsaszín arca volt és nyílt tekintete, ami képes volt sok kényelmetlenséget
okozni az embernek, de soha nem hazudott.
– Schneider kicsoda? – kérdeztem tőle, amikor a fahasábok fehér hamuvá omlottak, és már
csak a négy gázfúvóka égett.
– Klein unokaöccse.
– Azonkívül?
– Néhány héttel ezelőttig Kleinnek dolgozott. Összekülönböztek valamin, és Ronnie
megalakította a Rolling Stones Promotionst ennek a turnénak a lebonyolítására.
– A turnén kívül mit csinál még a Stonesnak?
– Semmit – mondta Steckler.
Miután mindenki más lefeküdt, kihoztam az irodából egy írógépet a konyhába, becsuktam
az összes onnan nyíló ajtót, és írtam magamnak a Rolling Stones nevében egy levelet,
amelyben biztosítanak együttműködésükről, alágépeltem a neveiket, helyet hagyva az
aláírásaiknak. Aztán visszavittem az írógépet, lábujjhegyen az ágyamhoz mentem, és
lefeküdtem.
4
Egy este bejön ez a fickó a bárba, tudod, a fején a félrecsúszott sapkájával. És ő
Elmore.
Warren George Harding Lee Jackson: Living Blues
Valentino, a sebhelyes, szürke macska, Brian Jones egykori cicája a teraszon ásítozott és
nyújtózkodott. Keith meg én egy marokkói szőnyegen ültünk az oldalsó udvaron, a kilenc
hónapos Marion, aki az előző évben, 1969-ben született, meztelenül csúszott-mászott a fűben,
a fenekéből apró, sárga bébi-kakihurkák csusszantak elő. Az anyja, a csillagszemű Anita még
odafönt volt, a faliszőnyegekkel borított hálószobában, ahol ő és Keith aludtak; az
öltözködőasztalkán ezüstkeretben egy apró, Briant ábrázoló fénykép állt. A földszinti vécé
fedelének alsó oldalát egy Rolling Stones-fotók alkotta kollázs díszítette. Ezek az emberek
nem akarták elpalástolni a dolgokat. Az első éjjel, amit Keith házában töltöttem, Anita mellém
dobott egy takarót a párnára, ahol feküdtem.
– Ugye nem kell ágynemű? – kérdezte.
– Nem, jó lesz nekem így – mondtam.
– Mick mindig kér ágyneműt – mondta Anita. – Ez legyen benne a könyvben.
Redlands, ez a zsúpfedeles ház a West Sussex-i Chicester közelében fekvő West
Witterlingben 1965 óta volt Keith Richards vidéki otthona. 1967-ben itt tartóztatták le őt Mick
Jaggerrel együtt. Ezen a reggelen, a sápadt, tavaszi napfényben olyannak tűnt a hely, mint egy
veteránkórház, és Keith meg én, akár két öreg katona, orvosságokat dobáltunk be és a múltról
beszélgettünk.
– A dédapám családja Walesből jött Londonba a tizenkilencedik században – mondta Keith
–, így hát a nagyapám, apám apja londoni volt. A felesége, a nagyanyám egy Walthamstow
nevezetű londoni kerület polgármesternője volt a háború alatt. Nagyon puritán, nagyon
egyenes emberek voltak. Már mindketten meghaltak.
De aztán ott van Gus, az anyám apja, Theodore Augustus Dupree. Ő kész csodabogár volt.
A harmincas években egy tánczenekarban szaxizott, hegedült és gitározott. Ő volt a
legdögösebb öreg csóka, akit a föld valaha a hátán hordott.
A családnak ez az ága a Csatorna-szigetekről jött Angliába. Hugenották voltak, francia
protestánsok, akiket a franciák a tizenhetedik században üldöztek el. És a tizenkilencedik
század derekán Gus apja Walesbe ment, Monmoutba.
Gus nagyon különös ember volt. Hét lány apjaként el kellett viselnie, hogy azok rendre
hazahurcolták a pasijaikat, ott ültek körben szépen, illedelmesen, Gus meg odafentről
óvszereket lóbált ki az ablakon. Olyan sok történet kering róla, hogy nem emlékszem igazán
egyre sem. Az ötvenes években, az ötvenes évek végén egy country and western bandában
hegedült az amerikai légierő angliai támaszpontjainak környékén. Yehudi Menuhinnal
barátkozott. Gus csodálta, és megismerkedett vele. Egyike azoknak a figuráknak, akik mindig
elérik, amit akarnak. Úgy képzelem, hogy olyan egy kicsit, mint Furry Lewis. Es attól, hogy
ilyen sok nővel élt egy fedél alatt, remek humorérzékre tett szert, mert ha nyolc nő van a
házban, akkor vagy meggárgyul az ember, vagy nevet rajta. Az ő gitárja mozgatta meg a
fantáziámat, amikor kiskölyök voltam.
Nagyanyám a nagyapámmal zongorázott, mígnem egy napon, azt hiszem, rajtakapta őt,
amint valami másik csajjal huncutkodik, és soha nem bocsátott meg neki. Nem volt hajlandó
többé a zongorához nyúlni. Es nem is játszott rajta mindmáig, a harmincas vagy a negyvenes
évek óta, vagy valahogy így. Azt hiszem, azóta még dugni sem hajlandó a nagyapámmal.
Nagyon fura.
Anyám és apám hosszú ideig éltek együtt, mielőtt összeházasodtak volna. Azt hiszem, '34-
ben, sőt talán '33-ban találkoztak, és '36-ban házasodtak össze. '63-ban elváltak. S ez a
történetük különös része. Rögtön azután váltak el, hogy eljöttem otthonról, gyakorlatilag
hónapokon belül. Főleg azért, mert az öregemmel, úgy képzelem, hihetetlenül unalmas
lehetett együtt élnie egy nőnek. Egy villanytelepen dolgozott, és azt hiszem, most is ott
dolgozik, valamiféle felügyelőként, végigjárta a ranglétrát, ott van nagyjából huszonegy éves
kora óta. Mindig nagyon vaskalapos, prűd volt: soha nem rúgott be, nagyon fegyelmezte
magát, sokat szorongott. Es a piszok – az igazán furcsa az egészben az, hogy még mindig
kedvelem, bizonyos dolgokat nagyon szeretetre méltónak találok benne – tudomást sem vesz
rólam, mióta különvált anyámtól, mert, gondolom, én továbbra is jó viszonyban maradtam
anyámmal, miután ők szakítottak. írtam neki párszor. írtam neki, amikor letartóztattak, mert
meg akartam magyarázni, mi történt, nem akartam, hogy csak az újságokból tudja meg az
egészet. De nem kaptam választ, amitől eléggé berágtam. Nem hallottam felőle '63 óta. Hét
éve.
– Kiskölyökként nagyon közel álltál hozzá?
– Nem, lehetetlen volt közel kerülni hozzá, nem tudta, hogyan nyíljon meg. Mindig jó volt
hozzám.
– Szigorú volt az olyasféle dolgokkal kapcsolatban, hogy eljártál otthonról, ahogy idősebb
lettél?
– Megpróbált, de igazából feladta. Azt hiszem, anyám miatt, akinek megvolt ez a hajlama,
hogy engedékeny legyen velem, különösen ahogy idősebb lettem. És azért is, mert... azt
hiszem, egyszerűen lemondott rólam. Hihetetlen csalódást okoztam neki.
– Kiderült, hogy nem annyira Richards vagy, mint inkább Dupree.
– Pontosan. Tényleg nem lett belőlem semmi olyasmi, amit ő akart.
– Hol él?
– Amennyire tudom, még mindig ott lakik, ahol annak idején laktunk, abban a kibaszott,
borzasztó önkormányzati bérházban, Dartfordban. Tizennyolc mérföldre van London keleti
peremétől, mindjárt a külvárosok után, ahol kezd vidékies lenni a táj. Igazából semmi érzéke
nem volt ahhoz, hogy bármiféle kockázatot vállaljon. Ott él azon a kibaszott, nyomorúságos
önkormányzati lakótelepen. Szörnyű bérházak és borzasztó, ikerházakkal teli, új utcák
keveréke az a hely. Minden sorban, minden új, igazi betondzsungel, tényleg egy gusztustalan
környék. És mert nem próbálkozott semmivel, nem próbált meg bennünket elhozni onnan,
anyámat végül kikészítette. El kell mennem egy nap meglátogatni, csak mert én nem akarok
olyan csökönyös lenni, mint ő. Egy nap egyszerűen rábukkanok, és megpróbálom felvenni
vele a kapcsolatot, akár tetszik neki, akár nem.
– Nem nősült meg többé?
– Amennyire tudom, nem. El sem tudom képzelni róla, hogy összeszedné magát, és másik
nőt keresne. Inkább kesereg, és sajnálja magát. Kár. Ami engem illet, szívesen látnám itt. Ért a
kertészkedéshez, tudná gondozni ezt a helyet, és imádná csinálni, ha igazán őszinte lenne
önmagához. Én meg tényleg örülnék, ha itt lakna, és gondját viselné a helynek.
(Tíz évvel később Keith befogadta apját. Amikor 1983-ban Bert Richards vette fel a
telefont Keith jamaicai házában, Keith barátja, aki odatelefonált, ezt mondta neki: „Biztosan
nagyon büszke Keithre.” „Hát...” – mondta Keith apja. Be nem ismerte volna semmi pénzért.)
– Hogy érezted magad az iskolában?
– El akartam húzni onnan a francba. Minél idősebb lettem, annál inkább el akartam húzni.
Egyszerűen tudtam, hogy nem fogom végigcsinálni. Az elemi iskolában az ember nem sok
vizet zavar, de amikor abba a rohadt dartfordi szakközépiskolába jártam, a képzés pofátlanul
semmitmondó volt. Ötéves koromtól hétéves koromig jártam elemi iskolába. Amikor
elkezdtem iskolába járni, kevéssel a háború után, megtanították az embernek az alapokat, de
főleg azt tanultuk meg, hogyan működnek az iskolák, ki kinek bólogasson, és hogyan találd
meg a helyedet az osztályban. Az elkövetkező tíz év során a beilleszkedéssel foglalkozik az
ember.
Hétéves korodban alsó tagozatba mész. Mire befejeztük az első osztályt, éppen elkezdtek
építeni néhány új iskolát, szóval egy ilyen új iskolába jártunk, közelebb ahhoz a helyhez, ahol
laktunk. Ott találkoztam Mickkel, mert ő is a Wentworth County elemi iskolába járt.
Történetesen közel lakott hozzám, nemegyszer láttam őt arrafelé... miközben a háromkerekű
biciklimet hajtottam.
Az alsó tagozatban minden tanévben elkezdik osztályozni a gyerekeket, minden
évfolyamot három csoportba válogatnak szét: a jóba, a közepesbe és a gyengébe. Amikor
tizenegy leszel, leteszed a tizenegy plusz nevű vizsgát, ami nagy trauma, mert gyakorlatilag
megszabja az életed hátralévő részét, ameddig csak a rendszer érvényben van. Ma már
valószínűleg nagyobb szerepe van a pszichológiának, de akkoriban csak arra voltak
kíváncsiak, mennyit tudsz, meg hogy milyen gyorsan tanultad meg, és hogy le tudod-e írni.
Ez döntötte el, hogy gimnáziumba kerülsz-e, ahol afféle félklasszikus műveltséget adnak a
tömegek számára, vagy abba, amit szakközépiskolának neveztek. Én itt kötöttem ki, s ez
lényegében olyan gyerekeknek való, akik rendszerint nagyon is okosak, csak éppen nem tűrik
jól a fegyelmet. Az olyan iskolát, amelynek elvégzése után csak szakképzettséget nem igénylő
vagy csekély szakképzettséget igénylő munkát kap az ember, „modern középiskoládnak
hívják. Azok számára, akik jól voltak eleresztve otthonról, sok zártkörű iskola működött, de
az állami oktatási rendszer ilyen volt.
Tizenegy éves korom után elveszítettem a kapcsolatot Mickkel, mert ő gimnáziumba ment,
én meg ebbe a szakközépiskolába. Elveszítettem Mickkel a kapcsolatot... úgy tűnt, hosszú
időre, igazából úgy hat évre.
Keith Richards, az eredeti Rolling Stones legfiatalabb tagja 1943. december 18-án
született. Michael Philip Jagger ugyanazon évben és ugyanabban a városban született, július
26-án. Mick anyja négyéves korában települt Ausztráliából Dartfordba, ahol a családja hat
emberöltőn keresztül élt. „A családomban a nők Ausztráliába mentek a férfiak elől” – mondta.
Joseph Jaggerhez, egy testnevelőtanárhoz ment feleségül, aki Észak-Angliából, egy szigorú
baptista, nem italozó családból került Dartfordba. A fiukat, Michaelt kicsi korától kezdve
érdekelte a testgyakorlás és a pénzkeresés.
– Amikor tizenkét éves voltam – mondta Mick –, egy amerikai katonai bázison dolgoztam
Dartford mellett, ahol edzettem a gyerekeket, mert ebben jó voltam. Meg kellett tanulnom a
játékaikat, így hát megtanultam az amerikai futballt meg a baseballt, az összes amerikai
játékot. Volt ott egy José nevű fekete csávó, egy szakács, aki R&B-lemezeket mutatott nekem.
Ekkor hallottam először fekete zenét. Valójában ez volt az első találkozásom az amerikai
eszmével. Eltemettek egy zászlót, egy szövetdarabot, tele katonai rendjelekkel. Én ezt
nevetségesnek gondoltam, és meg is mondtam nekik. Mire ők: „Hogyan esne neked, ha
mondanánk valamit a királynőről?” Azt feleltem: „Nem bánnám, mert nem rólam
mondanátok. Lehet, hogy ő bánná, de én nem.”
Sok helyen beszélgettünk: filmforgatásokon, motelszobákban, repülőgépeken, Mick
Cheyne Walk-i házában Marsha Hunttal, az afro-amerikai színésznővel, aki Mick első
gyermekével volt terhes.
Egy este Keith londoni lakásában, közel ahhoz a helyhez, ahol Mick lakott, Keith, Mick,
Anita meg én beszélgettünk, és Anita megemlítette, hogy Mrs. Jagger gyakran mesél arról,
mennyire élvezte Mick annak idején a táborozást és az életet a szabadban. Jellegzetesen éles
hangon, Mrs. Jaggert utánozva ezt mondtam:
– Mick gyerekkorában nagyon vad volt.
– Igen, vad voltam – mondta Mick. – De ő mindig vadabb volt.5
– A szakközépiskola egyáltalán nem volt nekem való – mondta Keith. – Kétkezi munka,
fémmegmunkálás. Én még egyhüvelykes pontossággal sem tudok rendesen mérni, ott meg
arra kényszerítenek, hogy ezredhüvelykes pontossággal állíts be egy fúrógépet vagy valamit.
Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy kirúgassam magamat onnan. Négy évembe telt, de
5
Lefordíthatatlan szóvicc. Butch: kemény, férfias; butcher: ugyanez fokozva, ami főnévként hentest jelent.
sikerült.
– Hogy próbáltad kirúgatni magadat? Nem jártál be?
– Az nem volt jó módszer, mert aki ezt teszi, annak megnehezíthetik az életét. Én
igyekeztem megkönnyíteni magamnak. Épp akkoriban tűnt fel a rock and roll. Ez is nagyon
komoly szerepet játszott a döntésemben. Az első rock and roll felvétel, amitől igazán
begerjedtem, a „Heartbreak Hotel” volt.
Nagyon fiatal voltam akkoriban. Végigcsináltam az első tanévet, végigcsináltam a
másodikat, végigcsináltam a harmadikat, és a harmadik év végén annyira elkúrtam a dolgokat,
hogy osztályismétlésre utasítottak, igazából azért, hogy megalázzanak. Ez azt jelentette, hogy
a fiatalabb srácokkal kellett egy osztályba járnod, és nem tehetted le az érettségit, ami ebben
az országban nagyon fontos, ha állást akarsz találni. Újrajártam a harmadik évet,
megcsináltam a negyedik évet, és a negyedik év végén – ne feledd, mindenki más ötödéves
volt már – annyira rosszul teljesítettem, és annyira kerültem az iskolát, hogy nem tűrték
tovább... kirúgtak.
Konkrétan arról volt szó, hogy mindig nagyon korán leléptem, és általában az ellenkezőjét
csináltam az elvárásoknak, meg millió egyéb dolog. Például két nadrágban jártam iskolába,
egy nagyon szűkben meg egy nagyon bőben, amit felvettem, mihelyst az iskola közelébe
értem, mert egyszerűen hazaküldték az embert, ha szűk nadrág volt rajta. Ez a másik dolog az
angol iskolákban, az embernek iskolai egyenruhát kell hordania... a sapkát, nagyon furcsa egy
izé, olyan, mint egy csúcsos papi sapka, az elején az iskola jelvényével. Meg egy sötét zakót,
a mellső zsebén jelvénnyel, nyakkendőt meg szürke flanelnadrágot. Nem voltam hajlandó
ezekben a kibaszott ruhákban járni iskolába meg onnan haza.
De amikor kirúgtak, a jóindulat utolsó megnyilvánulásaként helyet szereztek nekem egy
művészeti iskolában. Tulajdonképpen ez volt a legjobb dolog, amit tehettek értem, mert az
angol művészeti iskolák nagyon mókás helyek. A tantestület fele egyébként
reklámügynökségeknél dolgozik, és hogy egy kicsit a művészi hajlamaikat is kiélhessék, meg
hogy mellékkeresetük legyen, nagyjából heti egy napot tanítanak. Csodabogarak, iszákosok,
drogosok. Ráadásul volt ott egy csomó gyerek. Tizenöt éves voltam, és voltak ott tizenkilenc
évesek is: végzősök. A művészeti iskolákban rengeteg zene szól. Ott kattantam rá a gitárra,
mert sok gitáros volt közöttük, eljátszottak bármit Big Bill Broonzytól Woody Guthrie-ig.
Rákattantam Chuck Berryre is, habár a művészeti iskolában szokványos dolgokat játszottam,
guthrie-s dalokat meg bluest. Nem igazi bluest, főleg balladákat meg Jesse Fuller dolgait. A
művészeti iskolában találkoztam DickTaylorral, aki szintén gitározott. Ő volt az első figura,
akivel együtt játszottam. Játszottunk egy kis bluest, Chuck
Berryt akusztikus gitáron, és azt hiszem, éppen akkor szereztem egy erősítőt, ami
tulajdonképpen egy lepukkant rádió volt. Egy másik csóka, egy Michael Ross nevezetű,
elhatározta, hogy alakít egy countty and western bandát – ez igazán amatőr dolog volt –,
Sanford Clark-dalokat játszottunk, meg egypár Johnny Cash-dalt, a „Blue Moon of
Kentucky”-t. Ez volt az első eset, ezzel a C&W-bandával, hogy színpadon játszottam. Tizenöt
éves koromban hagytam ott a szakközépiskolát. Három évig jártam művészeti iskolába.
Éppen akkor kezdtem az utolsó évet, amikor Mick meg én véletlenül találkoztunk a vonaton a
dartfordi állomáson. Tizenegy és tizenhét éves kora között az ember egy csomó változáson
megy keresztül. Szóval nem tudtam, hogy Mick milyen lett. Olyan volt, mint meglátni egy
régi barátot, de egyszersmind olyan is, mint egy új emberrel találkozni. Befejezte a
gimnáziumot, és a London School of Economicsra járt; nagyon elvolt azzal, hogy egyetemi
hallgató. Volt nála néhány lemez, és megkérdeztem, hogy hát ezek meg mik? Kiderült, hogy
az egyik a Rocking at the Hop Chuck Berrytől.
Szívesen énekelt, amolyan fürdőszobai stílusban, és egy zenekarba is bevették pár évvel
korábban. Buddy Holly dolgait meg a „Sweet Little Sixteen”-t, Eddie Cochran számait
játszották ifjúsági klubokban és dartfordi helyeken, de amikor találkoztam vele, egy ideje már
nem csinálta. Mondtam neki, hogy Dick Tayîorral haverkodom. Kiderült, hogy Mick ismeri
Dick Taylort, mert együtt jártak gimnáziumba; remek, akkor meg miért nem állunk össze? Azt
hiszem, egy este mind elmentünk Dickékhez, és tartottunk egy próbát, csak úgy zenéigettünk.
Ez volt az első alkalom, hogy együtt játszottunk. Csak amolyan hátsó szobai dolgokat, csak
úgy, magunknak. Szóval kezdtük összerázódni, hol itt, hol ott, főleg Dick Tayloréknál.
Olyasmivel kezdtünk, mint Billy Boy Arnold számai, a „Ride an Eldorado Cadillac”, Eddie
Taylor, Jimmy Reed. Muddy Watersszel vagy Bo Diddleyvel még nem próbálkoztunk
akkoriban, azt hiszem. Mick sok olyan hangzással ismertetett meg engem, amit nem hallottam
azelőtt. Az Ernies Record Marttal küldetett magának lemezeket.
Ekkoriban a srácok leginkább a tradicionális jazzért voltak oda. Egy része nagyon ütős
volt, egy része nagyon lagymatag, a zöme nagyon, nagyon lagymatag. A rock and roll már
beszűrődött a popba, mert a tömegkommunikációnak mindenkit ki kellett szolgálnia. Nem
aprózzák fel szeletekre: szóval a srácok megtehetik, hogy csak egy állomást hallgassanak.
Minden egyben van, minek folytán a végén besűrűsödik azzá, amit az átlagember akar hallani,
ami átlagos szemét. Mindenesetre ez volt a helyzet akkoriban, a rádióból nem szólt jó zene, az
úgynevezett rock and roll sztárok nem csináltak jó zenét. Semmi nem volt jó.
Éppen akkoriban, amikor Mick meg én kezdtünk összehozni valamit Dick Taylorral, és
igyekeztünk rájönni, miről is szól ez az egész, ki mit játszik, és hogyan játszanak, Alexis
Korner alakított egy zenekart egy nyugat-londoni klubban, az Ealingben, egy Cyril Davies
nevű szájharmonikással, aki karosszérialakatos volt egy roncstelep melletti autójavító
műhelyben. Cyril járt korábban Chicagóban, és beszállhatott Muddy mellé a Smitty's
Cornerben, ezért aztán nagymenőnek számított. Nagyon jól játszott a herflin, és nagyon
otthonosan mozgott az éjszakában; úgy vedelte a bourbont, mint hal a vizet. Alexis és Cyril
összehozták ezt az együttest, és ki lett véletlenül a dobosuk? Nem más, mint Charlie Watts.
Lementünk a nyitás utáni második héten. Ez volt az egyetlen klub Angliában, ahol valami
funkys dolgot játszottak, már amennyire tudni lehetett. És ki volt az első ember, akit
megláttunk... Alexis felkelt, és így szólt: „És most, emberek, egy kitűnő slide-gitáros, aki
egyenesen Cheltenhamből jött, hogy velünk játsszon ma este...” és hirtelen megszólalt egy
rohadt Elmore James-dal, a „Dust My Broom”, mégpedig gyönyörűen – hát Brian volt az.
5
Ha a bolond következetes maradna a bolondságában: bölcs lenne.
William Blake: A pokol közmondásai.6
Délelőtt tizenegy múlt, amikor keresztülbotorkáltam a halion a hűtőben lévő friss
gyümölcssaláta felé, remélvén, hogy attól majd elmúlik a fejfájásom, amely az előző este
szippantott kokain után maradt hátra kedves emlékként. Az irodából kilépő David Sandison
tűnt fel előttem, és az ábrázata annyira szomorú volt, akár egy basset houndé. Megkérdezte,
most keltem-e fel, én meg udvariatlanul odavetettem, hogy eltalálta. Sűrű narancslére, hideg
eperre, ananász– és narancsgerezdekre vágytam... Lophatnak tőlem, ha megpróbálják, de
éheztetni soha nem hagyom magam. Ő pedig ezt mondta:
– Akkor nem hallottál Kerouacról.
– Mi van vele?
– Meghalt.
– Honnan szeded? – kérdeztem, mert az efféle dolgokat az ember sosem akarja elhinni.
– Ma reggel mondták a rádióban. Az elmúlt éjjel halt meg. Floridában lakott. Tudtad?
Nem válaszoltam, mert gondolatban egy Trailways buszon utaztam Waycrossból a Georgia
állambeli Maconba, közvetlenül előttem volt Lumber City, és egy történetet olvastam egy
könyvben, melyet az Okefenokee kerületi könyvtárból kölcsönöztem ki, mivel Waycrossban
nem volt könyvesbolt, persze ha nem vesszük számításba azt a helyet, ahol bibliákat árultak.
A történetben egy mexikói lány énekelt egy amerikai fiatalembernek egy Piano Red-dalt, amit
a wurlitzerből hallgattunk mindig a tónál, ahová középiskolás koromban jártunk a
barátaimmal táncolni, ahol gyorsulási versenyeket rendeztünk, és autókban szerelmeskedtünk.
Korábban soha nem olvastam ilyen történetet. A történet szereplői kocsikban száguldoztak, és
szerelmeskedtek bennük, és ettől az életem jobbára olyannak tűnt, mintha egy könyv
szereplője lennék, vagy ahogy a dal mondja: „If you can't boogie, you know I'll show you
how.” Aztán eszembe jutott, hogy az egyetlen munka, amire tényleges szerződésem van, egy
Kerouacról szóló cikk az Esquire-nak. Miközben arra vártam, hogy a Stones értesítsen,
elhalasztottam az utazást Floridába, ahol interjút kellett volna készítenem. A gondolat
visszazökkentett a jelenbe, egy kanapén ültem a nappaliban, és továbbra is éhes voltam.
Megváltozott a hangulatom, készítettem egy sonkás szendvicset, és ittam egy sört.
Mick, Mick és Keith érkeztek. Jagger az irodába lépett, és becsukta maga mögött az ajtót,
Keith pedig elment Mick Taylorral teniszezni, majd közszemlére tette a medencénél – ahogy ő
fogalmazott – az alakját, melyet hat éven keresztül tökéletesített „a világ strandjain
lebzselve”. Csak hat éve volt Rolling Stone, és száznak nézett ki. Hány évesnek látszott
Kerouac? Sandison komoran figyelte, ahogy Keith úszik. Mielőtt sajtófelelős lett, Sandison
egy kisvárosi angol újságnál riporterkedett. A teste és korán kopaszodó feje egyaránt körte
formájú volt; Kerouac a körtefejűek számára ismeretlen vagabundéletet élte. Sandison úgy
érezte, mintha valamit elvettek volna tőle. Keithnek is megemlítette Kerouac halálhírét, Keith
pedig, bár nem olvasott tőle semmit, néhány tempó erejéig mintegy komolyabban szelte a
vizet.
Miután Keith felöltözött, és visszaindultunk a házba, eszembe jutott a levél, és szóltam
neki, hogy megírtam.
– Majd beszélek róla Mickkel. – Ettől újfent rosszkedvem támadt, s olybá tűnt, sosem
jutok túl ezen a ponton. Bementem az ózos szobámba, és magamhoz vettem a kérdéses
levelet. Egy perccel később, mire visszaértem, Keith eltűnt. Jagger a nappaliban ült a kanapén
Jo Bergmannal, üzleti ügyekről beszéltek, és a homlokukat ráncolták. Kinéztem a hátsó
udvarra, és nem láttam ott senkit, majd előrementem, ahol Mick Taylort találtam, egyedül.

6
Babits Mihály fordítása.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy „Hol a pokolban van Keith?”, csak fesztelenül megjegyeztem:
– Örült egy biznisz, összevissza rohangálnak az emberek. – Emlékezetem szerint ez volt az
első mondat, amit Mick Taylorhoz intéztem. Ő csak elmosolyodott, és ennyit mondott:
– Engem nem izgat a biznisz, amíg nem kell foglalkoznom vele. Ezután kérdeztem meg:
– Hol a pokolban van Keith?
– Éppen most ment el a stúdióba Charlie-val. Bementem gondolkozni. A fene egye meg.
Ahogy elhaladtam mellette, Jagger felnézett, és megkérdezte:
– Nincs valami levél, amit valaki alá akarna íratni velem?
Immár mindketten a homlokunkat ráncoltuk. Elővettem a levelet, ő aláírta, Jo-nak a kanapé
mögött eszébe se jutott, hogy ne olvasson bele a fejünk fölött.
A Jagger, Richards, Watts, Wyman, Taylor sorrendben gépeltem le a Stone-ok nevét, ahogy
be akartam gyűjteni az aláírásokat, mert tudtam, hogy ha egyszer Jagger és Keith aláírták, a
többiek is alá fogják; így hát a két Mickkel kocsiba ültünk és a Whisky-à-Go-Go meg a
Hollywood High School mellett elhaladva a Sunset Sound stúdiójába hajtottunk, ahol az új
albumuk utókeverését végezték. Megkértem Keitht, aki egy kanapéba süppedt a keverőpult
előtt, hogy írja alá a levelet, amit meg is tett; a rossz helyen. „Nem számít” – mondtam, és bár
Mick Taylor a lista alján volt, de ott ült Keith mellett, neki adtam tovább a papírt meg a tollat,
és ő is aláírta. Charlie a keverőpultra hajolva írta alá. Az öt aláírásból négy megvolt.
Bementem egy irodába, és felhívtam Wymant, aki Astriddal még mindig a Beverly Wilshire-
ban lakott, és nem voltak elégedettek a szállásukkal. Azt mondta, nem jön be a stúdióba, de
átmegy majd vacsorázni az Oriole-házba fél nyolc körül, és majd akkor aláírja.
– Jó lesz így? – kérdezte, mire én mondtam, hogy persze. Csakhogy még aznap este útnak
akartam indítani a levelet. A turné kezdete hamarosan esedékes volt, én jókora költségekre
számítottam, és a csontjaimban éreztem, hogy egy örökkévalóságig tart, míg szerződést köt az
ember egy kiadóval, és még tovább, mire a pénzhez jut.
Amikor visszatértem a keverőszobába, Charlie és Mick Taylor már távozóban voltak, én
meg visszamentem velük az Oriole-házba. Wyman és Astrid átjöttek vacsorázni, mert unták az
éttermeket, mi pedig étterembe mentünk, mert untuk, hogy otthon együnk. Nem volt okom
aggódni, eltekintve attól, hogy esetleg elindulunk, még mielőtt Wyman megérkezne, így hát
emiatt aggódtam. De megjöttek, és éppen akkor ültek le vacsorázni, amikor mi indulóban
voltunk. Odatettem a levelet Wyman tányérja mellé, és megkértem, hogy írja alá. Wyman nem
sajnálta az időt, hogy gondosan áttanulmányozza. Máris tovább vártam, mint szerettem volna.
– Hát akkor – mondtam, feléje nyújtva egy tollat. Wyman felvette a levelet, és rám szólt:
– Ugye nem bánod, ha elolvasom?
Mondtam neki, hogy persze, csak rajta, csupán egy mondat az egész, nem nagy ügy.
– Még mindig védekezni kényszerülsz – mondta Charlie, de Bill aláírta a levelet, én meg
betettem a jegyzetfüzetembe, és már ott sem voltunk.
A következő lépés az volt, hogy másolatokat készítsek a levélről, az eredetit pedig
elküldjem az ügynökömnek, de ezt már csak másnap tudtam megtenni. Mégis, megvolt a
levél, aláírva, ott volt a jegyzetfüzetemben, a jegyzetfüzet meg a kezemben. Vagyont érő
házak előtt gurultunk el a limuzinnal, madárneveket viselő utcákon.
Egy trendi, barátságtalan étteremben vacsorázni nem volt különösebben szórakoztató, de
utána találkoztunk a többi Stone-nal a Whisky-à-Go-Go-ban, hogy meghallgassuk Chuck
Berryt.
Távol a sötétbe nyíló bejárat előtt feszülten ácsorgóktól, akik bebocsátásra vártak az álmok
meleg, füstös és zsúfolt világába, egy jókora hodályba, melyben egy apró, magasított
táncparkett volt, és a zenekar egy emelvényen, a sarokban foglalt helyet, névtelen emberek
kerestek neves embereket, az utóbbiak egymást keresték, a Rolling Stone-ok pedig a sarokban
lévő asztaloknál ültek, és nem kerestek senkit. Jagger-rel, Keithszel és Wymannel ültem egy
asztalnál, ami ritka kombináció volt. Fiatal lányok, kettesével, hármasával ólálkodtak egyre az
asztalaink környékén, talán hatszor is elhaladtak, mielőtt összeszedték a bátorságukat, hogy
autogramokat kérjenek a Stone-októl. A pincérlányok körülöttünk cikáztak, ujjaik között
hosszában összehajtogatott dollárbankjegyekkel.
A színpadon négy fehér muzsikus játszott harsányan és tehetségtelenül. Két falon fények
táncoltak, az egyiken zselészínű cseppek és örvények kavarogtak, a másikon egy lazac
szökkent fel egy kicsiny vízesésből; az egyes klipek rendre ismétlődtek, időnként jelenetek
ékelődtek közéjük egy japán filmből, melyben egy óriási fenevad szállt alá az égből, hogy
felfalja a világot. Tokió elnyelése tökéletesen egybeolvadt a teremben zajló többi történéssel,
ahol őrült képek által körülvéve felnőtt emberek – például egy fekete bőrruhás lány a
táncparketten, aki elég gyatrán nézett ki a csizmájában és a csuklópántjaival – megpróbáltak
olyan valóságosak lenni, mint a falon vibráló lények, mint Batman, mint a Csodanő vagy
Zontar, a vénuszi lény.
Ezután azonban egy szikár, kiugró pofacsontú, merengő szemű fekete férfi lépett a
színpadra, aki olyan alacsonyan tartotta a gitárját, akárha puska lett volna, és szemérmetlen
szakértelemmel cirógatta azt. Ebben a pillanatban még Keith is – akinek külseje a teremben a
legtöbb romlottságot árasztotta: indiánnak, kalóznak, boszorkánynak tűnt, aki rávigyorog a
Halálra –, még ő is visszavedlett azzá, aki akkor volt, amikor először hallotta Chuck Berryt:
visszavedlett iskolai uniformist és sapkát viselő angol kisfiúvá. Beletelt néhány évbe, hogy
Keith személyesen láthassa Chuck Berryt, ugyanis Berry sokáig a Terre Haute-i szövetségi
büntetőintézetben ült, amiért rosszhiszeműen átvitt egy tizennégy éves indián kurvát egy
államhatáron, de Keith és Mick mindketten eltanulták a Berry védjegyévé vált kacsajárást a
Jazz on a Summer Day című filmből, amit Keith tizennégyszer nézett meg. Később, amikor
Chuck Berry kikerült a börtönből, Mick és Keith pedig Rolling Stone-ok lettek, találkoztak
vele. Sok zenészbálványuktól eltérően Berry félvállról kezelte őket, minek folytán csak még
jobban tisztelték, és megpróbálták szerződtetni a mostani turnéjukra.
És most, miközben Berry a „Sweet Little Sixteen”-t játszotta, izzadságtól csatakosan, ezzel
a vacak bandával a háta mögött, még az akkordmenettel sem törődve, mégis, a szünetekben
időről időre fel-felvillantva gitárja varázslatát, Keith, aki ismét a bő nadrágja alatt egy szűk
másikat viselő iskolásfiú volt, áthajolt az asztal fölött Wymanhez, ugyanis annak idején
Wyman is két nadrágban járt táncolni, a szűk fölött egy bőben, mert nem engedték be az
embert, ha szűk nadrág volt rajta (lehetséges, hogy e nemzedék számára az egyetlen, nagy
erejű kohéziós tényezőt az jelenti, hogy valamennyien, a lányok is, olyan nadrágokban
nőttünk fel, amelyek szembetűnően megmutatták a közvetlenül a szövetnek feszülő nemi
szervünket), és így szólt ehhez a különös vízköpőre emlékeztető fejű, apró emberhez, aki
groupie-birodalmat alapított, vagy inkább megalapította a groupie-birodalmat („Bill kezdte az
egészet – mondta Keith. – Ezrével kefélte őket. Lejegyezte mindet a naplójába. Igazából, azt
hiszem, 278 után abbahagyta”):
– Ez bizony nem sok; a banda annyira rossz, de azért időnként...
Wyman, Berryt figyelve, akit semmi, még a börtön sem tántorított el attól, hogy tizenhat
éves puncikról énekeljen, elmosolyodott, és azt mondta, „Yeah, naon jó...”
Amikor Berry műsora véget ért, eljöttünk a Whiskyből (a távozásunk, amiként minden
érkezésünk és indulásunk, gyors és drámai volt, mindenki a Stone-okat bámulta, ahogy
kisöpörtünk, egyenesen bele a járdaszegélynél álló limuzinokba), és négy autóval lehajtottunk
a szupersztrádán a Corralhoz, a Topanga Canyonban lévő nightclubhoz, hogy meghallgassuk
Gram Parsonst és a Flying Burrito Brotherst.
Miközben faltuk a mérföldeket a sztrádán, mi (Wattsék, Bill és Astrid, meg még ketten-
hárman) zenéről beszélgettünk – Shirley, aki imádja a régi idők rock and rollját, nagyon
fellelkesült attól, hogy látta Chuck Berryt –, és e turné során első alkalommal szembesültünk
„Wyman Gyengéje”-vei. Bill szólt a sofőrnek, hogy álljon meg egy benzinkútnál, mert
klotyóra kell mennie, de útközben egy helyet sem találtunk nyitva, Bill pedig ismét szók,
hogy klotyóra kell mennie, mire a sofőr azt mondta, hogy úgy látszik, egy hely sincs nyitva.
Hát akkor állj meg egy olyannál, ami nincs nyitva, mondta Bill, csak hadd szálljak már ki,
mire Charlie emlékeztette, hogy: „Egyszer már nagyon ráfaragtunk egy ilyen akciódra.”
1965. március 18-án, a Stones ötödik angliai turnéjának utolsó estéjén történt a dolog. A
turné két hétig tartott, tizennégy, egymást követő estén, mozikban játszottak, egy-egy
alkalommal két koncertet adtak egymás után. Három műsort rögzítettek egy
koncertalbumhoz. Manchesterben a Palace-ben egy lány öt métert zuhant a felső karzatról egy
zsöllyébe. A zuhanást szinte senki nem vette észre, mivel százötven sikítozó lány rohamozta
meg a színpadot, amikor Mick a „Pain in My Heart”-ot énekelte. A lány elfutott a rendezők
elől, akik megpróbálták egy mentőautóhoz vinni, és később látták, amint a színpadhoz vezető
ajtónál még mindig Mick nevét sikoltozza. Sunderlandben, ahol a Stones az Odeonban
játszott, a rajongók meg akarták vásárolni a vizet, amit a Stone-ok hajmosáshoz használtak,
valaki pedig a cigaretta-csikkeiket árulta, darabonként egy pennyért. Sheffieldben egy felnőtt
férfi, aki autogramot akart szerezni, lerántotta Charlie-t a dobszékéről. A Leicester
Trocaderóban egy másik lány esett le a felső karzatról, és kitörte az elülső fogait. „Meg
voltunk rettenve – mondta később Mick. – Tudod, hogy megy az ilyesmi. Könnyen
végződhetett volna úgy a dolog, hogy az erkélyről kihajoló emberek közül valaki lezuhan és
meghal.”
A Rochester Odeonban, ami úgy maradt meg az emlékezetükben, mint az egyik
legrosszabb filmszínház Angliában, a müvészbejárót őrző férfi a külsejük alapján nem hitte el
a Stone-okról, hogy ők lesznek a fellépők, és nem volt hajlandó beengedni őket. Keith
félrelökte, és valamiképpen bejutottak. A Sunderland Odeonban, miközben Charlie
felkonferálta a „Little Red Rooster”-t, egy lány ráugrott Mick hátára. Mick higgadtan a
színpad szélére cipelte, és ott letette.
A turné utolsó estéjén, március 18-án, miután két koncertet adtak a romfordi ABC
Theaterben, a Stone-ok London felé vették az irányt Mick Daimlerjén. Mielőtt hazaértek
volna, Bilinek vizelnie kellett. Ian Stewart útimenedzserként így számolt be a történtekről:
„Tényleg, ha egész este az öltözőben ülsz, és Coca-Colát vedelsz, felmész a színpadra
harminc percre, ugrálsz összevissza, mint egy idióta, ledobod a gitárodat, hogy rohanj a
kocsihoz a rohadt hideg időben, hát bizony már nagyon el vagy készülve egy gyors
vizzentésre.”
Mick befordult a nagy, fekete autóval egy szervizállomásra az east-londoni Romford
Roadon, a Forest Gate-nél. Nagyjából fél tizenkettőre járt az idő. Az állomás ügyeletese, a
negyvenegy éves Charles Keely szerint kiszállt a kocsiból „egy bozontos hajú, sötét
szemüveget viselő szörnyeteg”, és ezt kérdezte: „Hol lehet itt vizelni?” Keely azt mondta
Wymannek, hogy a nyilvános vécék felújítás miatt zárva vannak, ami hazugság volt, azt pedig
megtagadta, hogy beengedje őt a személyzeti vécébe. Wyman magatartása Keely szerint „nem
tűnt természetesnek, illetve normálisnak”. „Fel-alá rohangált, levette a sötét szemüvegét, és
táncolt.” Majd „nyolc-kilenc suhanc és lány szállt ki az autóból”. Mr. Keely, „bajt sejtvén”,
felszólította az autó vezetőjét, Mick Jaggert, hogy vigye el őket. Jagger félretolta, és így szólt:
„Márpedig vizelni fogunk.” Ezt kezdték mondogatni a többiek is, „szelíden kántálva”
ismételgették a mondatot. Egyikük táncolt közben. Aztán Wyman kiment az útra, és oldalba
vizelt egy garázst. Mick Jagger és Brian Jones követték a példáját valamivel odébb. Mr. Keely
szerint „úgy tűnt, hogy egyes járókelők nem ütköznek meg a látottakon. Még oda is mentek,
és autogramokat kértek.” Egyvalaki viszont közölte a Stone-okkal, hogy a viselkedésük
„visszataszító”. Erre a Stone-ok „kiabálni és sivalkodni kezdtek”.
Mr. Keeley felírta a rendszámukat. A Stone-ok viselkedésén megütköző ügyfél egy
bizonyos Eric Lavender volt, egy Forest Gate-i ifjúsági központ vezetőhelyettese. „Ha a
rendőrség nem emel vádat, én fogok magánváddal élni” – jelentette ki a felháborodottan
méltatlankodó Lavender.
 Amikor a rendőrség kivizsgálta az ügyet, a Stone-ok másképp és sokkal rövidebben adták
elő a történteket. Wyman azt vallotta, hogy semmi egyebet nem mondott Mr. Keeleynek
azonkívül, hogy „Használhatom a vécét?”, és kijelentette, hogy nem szokott káromkodni.
Miután elutasító választ kapott, visszaültek a kocsiba, és elhajtottak. Mick szintén tagadta,
hogy sértő módon viselkedett volna, és azt mondta, soha nem káromkodott az iskolában, az
egyetemen, és azóta sem. Brian azt állította, ő nem az a fajta, aki bárkit is inzultálna –
„könnyen zavarba szoktam jönni”. A bíróság Keeley és Lavender uraknak adott igazat, és
tizenöt guinea bírság megfizetésére kötelezte a Stone-okat, dacára Wyman panaszos
kijelentésének: „Történetesen elég gyenge a hólyagom.” Ám ahogy Bill most elmesélte a
sztorit, miközben lefelé haladtunk a kaliforniai tengerparton ezen az élvezetes éjszakán, ezen
az élvhajhász éjszakán, egy turné előtt, mely furcsább lett, mint a Stones bármelyik korábbi
turnéja, némileg kiszínezte a történetet:
– ...szóval odamegyek az épület mögé, érted, előveszem a bránert, amikor jön ez a kis
fickó, egy nyavalyás elemlámpával hadonászva, és ezt kiabálja, hogy: „Ide, ide...”
– Biztosan nem látta lámpa nélkül – mondta Shirley.
Találtunk egy benzinkutat, és miközben Billre vártunk, elveszítettük a többi limuzint.
Egyikünk sem tudta, hol van a Corral, valamennyiünk közül legkevésbé a sofőr, és nyomokat
keresve száguldoztunk a sztrádán. Valaki úgy vélte, hogy odalent lesz, miután jobbra
kanyarodunk, ez az, mégsem, ez a hely zárva van... Aztán balra volt, egy kis útszéli ház, ahol
nagyjából kétszázan fértek el, asztalokkal meg egy apró táncparkettel, tele bunkóháziakkal
meg a Los Angeles-i rock and roll társaság tagjaival. Ott volt Bruce Johnston a Beach
Boysból, akárcsak Miss Christine és Miss Mercy a Bizarre Records istállójához tartozó, G. T.
O. nevezetű társulatból, ami a Girls Together Outrageously vagy Orally rövidítése, vagy
bármi egyébé, ami O-val kezdődik. Miss Mercy sötét és súlyos, fekete szempillafestékkel
kikent szemű jövendőmondó volt, számos karpereccel, gyűrűvel és kendővel. A keblénél
szűzies csipkével ékesített, hosszú, vörös ruhát viselő, nyúlánk és szőke Miss Christine egy
Kaliforniában termett magnóliavirág volt. Egymással táncoltak, egy emberként suhanva
előttünk, a terem vörösessárga és kék wurlitzerfényekben fürdött, miközben Gram azt
énekelte, hogy: „I made her the image of me”.
Leültünk egy hosszú asztalhoz, a Stones sleppje és a barátaik a nőikkel, egyik korsó sört
ittuk a másik után, kurjongattunk és rikoltoztunk, miközben a Burritos a „Lucille”-t játszotta,
meg régi Boudleaux Bryant-dalokat, igazi rock and roll talpalávalókat. Közel hat év telt el
azóta, hogy a Stones angliai klubokban játszott, ahol veríték csapódott ki a falakon, és a
gerendákról is emberek lógtak. Örültek, amikor már nem kellett többé klubokban dolgozniuk,
és nagyobb helyeken léphettek fel, de később hiányérzetük is támadt emiatt, ahogyan a
drogügyekben történt letartóztatások óta eltelt több mint három év után maga a zenélés is
hiányzott nekik.
Most, hogy újabb turnéra készültek, jó volt a Corralban lenni és látni ezt a sokféle
népséget, a motoroscsizmás, tetovált sassal ékeskedő, leszbikus párost, a fehér angol
niggereket, a Beach Boyst, a georgiai fiúkat, akiket a zene hozott össze. Az éjszaka álomként
látszott tovatűnni, az egyik percben mind együtt énekeltünk, a következő percben záróra volt,
és indultunk kifelé. Útban hazafelé elbóbiskoltunk, és amikor megérkeztünk, ittam egy üveg
nyers tejet, aztán lefeküdtem, a párnám alatt a jegyzetfüzetemmel, benne a levéllel. Már alig
voltam magamnál, de az volt a szokásom, hogy elalvás előtt mindig olvasok valamit. Már
korábban belefogtam, hogy újraolvassam Kerouacot, így készülve a látogatásra, és most azon
az oldalon nyitottam ki a könyvet, ahol abbahagytam:
Sosem álmodtam én, szegény Jack Duluoz, hogy a lélek halott. Hogy a Mennyből
kegyelem ereszkedik alá, belőle a papok... Nincsen Piás Poorpail doktor, aki megmondaná
nekem; nincsen minta az első és egyetlen bőrömben. Hogy a szerelem örökség, és a halál
rokona. Hogy az egyetlen szerelem csak az első szerelem lehet, az egyetlen halál az utolsó, az
egyetlen élet belső, és az egyetlen szó... mindörökre elfullad.
6
Az egyik ottani estén, az Empire-ban felindultan és elképedve fedeztük fel a
ragtime-ot, melyet három fiatal amerikai hozott el nekünk: a Hedges Brothers and
Jacobsen, ahogy magukat nevezték. Olyan volt, mintha még mindig a
tizenkilencedik században élnénk, és aztán hirtelen azon kapnánk magunkat, hogy
ránk ragyog és ránk ordít a huszadik. Be lettünk cibálva a saját elbűvölő,
dzsungelszerű, gyalázatos korunkba. Ahhoz szoktunk, hogy mulatókban szól az
ének, teli torokból, szívvel-lélekkel, de ennek a három fiatal amerikainak a
szinkopált szenvedélye valami egészen más volt, verejtéktől csillogva majdnem a
rivaldafény fölött lebegtek, lehetetlen volt ellenállni a ritmusnak, fokozatosan
meghipnotizáltak, egy másfajta életbe kántáltak és doboltak bennünket, ahol
bármi megtörténhet.
J. B. Priestley: The Edwardians

– Szóval elkezdünk beszélgetni Briannal – mesélte Keith –, aki felköltözött Londonba a

csajával meg a kisbabájukkal. Ez a második gyereke, az elsőt egy másik csaj szülte. Elhagyta
a lányt, és igazából meleg lett neki Cheltenhamben. Nem volt tovább maradása ott, szóval
felköltözött Londonba.
– Előbb csak feljárt a hétvégeken – mesélte Alexis Korner –, én meg mondtam neki, hogy:
„Figyelj, bírd ki, amíg összeszedsz egy kis lét, és akkor gyere Londonba.”
Korner, aki énekelt és gitározott, egyike volt az első európaiaknak, akik az amerikai
country-blues előadók zenéjét játszották. Brian, miután a klarinétot altszaxofonra cserélte, és
egy Ramrods nevű cheltenhami együttesben játszott, érdeklődni kezdett a blues iránt, és
elkezdett gitározni.
„Úgy ismerkedtem meg Briannel – mondta Korner –, hogy miközben a Chris Barber
Banddel dolgoztam, és hébe-hóba koncerteztünk, egyszer Cheltenhamben játszottunk, Brian
pedig odajött hozzám a koncert után, és megkérdezte, hogy beszélhetne-e velem. így jöttünk
össze. Ekkortól csütörtökönként meg hétvégéken rendre felbukkant az Ealing klubban, és
időnként játszott egy kicsit.
Brian nem állhatta Cheltenhamet. Egyszerűen utálta azt a várost. Nem állhatta a korlátait.
Nem állhatta a korlátokat, amiket a családja szabott a gondolkodása és általában a magatartása
számára. Ezért jött Londonba, csak úgy, bumm, hirtelen. Minden hétvégén azt mondogattam
neki: »Az ég szerelmére, Brian, tarts ki még egy kicsit, ne gyere csak úgy hirtelen Londonba.
Nagyon kemény hely ez.« És a végén az egyik hétvégi szózatom falra hányt borsónak
bizonyult, Brian Londonba jött, és kész. Egy napon ezt kérdezte: »Otthagyom Cheltenhamet,
és Londonba jövök, lakhatok nálad egy darabig?« Megérkezett hát, pár éjszakán át a padlón
aludt, aztán talált magának egy helyet, és a Whiteley s-be, egy queenswayi üzletbe járt
dolgozni.
Mick küldött nekem egy szalagon pár felvételt, amit ő meg Keith csináltak, ezt-azt Bo
Diddleytől és Chuck Berrytől. Ezután levélben vagy telefonon tartottuk a kapcsolatot, de az is
előfordult, hogy személyesen nézett fel hozzám. Mick szinte kezdettől fogva eljárt az Ealing
klubba, ott álldogált minden este, várva, hogy elénekelhesse a három számát. Ha kerestünk
valamit, Mick kapott harminc shillinget útiköltségre hazafelé Dartfordba; ha nem, nem. Keith
nagyon csendes természet volt, aki időnként feljött Mickkel Dartfordból. Nem lépett fel
minden bulin, de legtöbbször eljött, és néha játszott, néha meg nem. Nagyon esetlegesen
zajlottak a dolgok.
Mick általában véve nem volt akkoriban jó énekes, mint ahogy általában véve ma sem jó
énekes. Viszont a személyiségét mindig odatette, és ez volt a lényeg. Olyan benyomást keltett,
hogy tiszta torokból üvölti a dalt, még akkor is, ha valójában nem így énekelt. Irtózatos
egyéniség volt: és a blues alapvetően erről szól, s nem annyira a technikáról; ez mindig
megvolt neki.
Mick nagyon ingerlékeny volt, mert rengeteg vitája támadt a családjával. Emlékszem, az
anyja egy este felhívott, és ezt mondta: »Mindig úgy éreztük, hogy Mick a legkevésbé
tehetséges a családban. Tényleg úgy gondolja, hogy viheti valamire a zenével?« Azt mondtam
neki, hogy szerintem nem fog kudarcot vallani. Nem hitt nekem; nem értette, hogyan
állíthatok ilyesmit. Szerintem a mai napig nem tudja elhinni. Szerintem soha nem fogja
megérteni, miért olyan Mick, amilyen. Vagy tudod ezt valakiről, vagy nem tudod, és a vérségi
kapcsolatnak ehhez semmi köze. Soha nem találkoztam senkivel Mick családjából. Hébe-
hóba beszéltem az apjával, de úgy találtam, nagyon nehéz szót érteni a tornatanárokkal.
Kosárlabdázott. Egyszer-kétszer láttam a televízióban, amint kosárlabdameccseket vezetett.
Mick mindig megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor eljött Dartfordból, és megérkezett oda,
ahol azt mondhatta, amit akart, amiről érezte, hogy otthon nem tehetné meg.”
1962. május 19-én a Disc zenei szaklap „Énekes csatlakozik Korner-hez” címmel ezt a
tudósítást közölte:
Egy tizenkilenc éves dartfordi rhythm and blues énekes, Mick Jagger csatlakozott Alexis
Korner együtteséhez, a Blues Incorporatedhez, és rendszeresen énekelni fog velük szombat
esténként az Ealingben, valamint a csütörtöki fellépéseiken a londoni Marquee Jazz Clubban.
Jagger, aki jelenleg a London School of Economics hallgatója, szájharmonikán is játszik.
– Nyár elején – mondta Keith – Brian elhatározta, hogy összehoz egy zenekart. Szóval
elmentem arra a próbára egy White Bear nevű pubba, nem messze a Leicester Square-i
metróállomástól. Odaértem, és ott volt Stu. Itt lép be Stu a képbe.
Stu – Ian Stewart boogie-woogie-zongorista – a Fife grófságbeli skót városból,
Pittenweemből való.
– Mindig ebben a stílusban akartam zongorázni – mondta Stu –, mert mindig bolondultam
Albert Ammonsért. A BBC-nek egy időben minden este voltak jazzműsorai, és egyszer csak,
sok évvel ezelőtt, megnyílt a fülem. Addig úgy gondoltam, hogy a boogie
szólózongoristáknak való, de jött ez a Chicago Blues című műsor. Nem emlékszem egy
felvételre sem, csak arra, hogy a boogie-zongoristát gitárok és szájharmonikák kísérték, és
egy fickó énekelt. így hát amikor megjelent a Jazz Newsbzn egy kis hirdetés, miszerint egy
Brian Jones nevezetű személy R&B-együttest akar alapítani, elmentem, és megismerkedtem
vele. Sosem felejtem el: az a Howlin' Wolf-album szólt nála. Soha nem hallottam effélét
azelőtt. Úgy gondoltam, helyes, ez az. Azt mondta: „Tartunk majd egy próbát.”
– Tartottunk egy próbát, ami kész rettenet volt – mondta Keith. – Eljött Stu, Brian, egy
gitáros, valami Geoff nevű, mondd már, nem jut eszembe a neve, egy énekes meg egy
szájharmonikás: őt „Walk On”-nak hívtuk, mert ez volt az egyetlen dal, amit ismert. Igazi
kövület volt: pomádézott, vörösesszőke hajú. Ez a két csóka nem kedvelt engem, mert úgy
gondolták, hogy én rock and rollt játszom. Ami igaz is volt, de nekik ez nem tetszett. Stu
viszont imádta, mert lüktet, és Brian is bírta. Brian nem tudta, mit csináljon, hogy kirúgjon-e
engem, és ezekkel az alakokkal csinálja meg a zenekart, vagy hogy azt a kettőt rúgja ki, és
megint csak egy fél együttese legyen. Egyelőre senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy
közönség előtt játsszunk. Mindenki nagyon benne volt, hogy együtt próbáljunk, csak hogy
összehozzuk a dolgot, és kiderüljön, jutunk-e így valamire. Brian dolgozott. Egy
hanglemezboltban volt állása. Miután egy másikból kihajították, mert megcsapott valamit,
vagy valami másért. Ügy döntött, hogy attól a két alaktól szabadul meg, ami részemről
rendben volt, én meg eközben rábeszéltem Micket, hogy jöjjön el próbálni, most már Stuval,
velem, Briannel és Dick Taylorral, aki basszusgitározott; dobosunk nem volt. Zongora, két
gitár, szájharmonika és basszusgitár. Mick úgy döntött, hogy megtanul szájharmonikázni.
Megszereztük ezt a másik pubot próbahelynek, a Bricklayer's Ärmst a Berwick Streeten.
Odafent próbáltunk, és remek volt, igazán bírtam a dolgot. Valószínűleg borzasztó volt. De
lüktetett, és jól éreztük magunkat. A West End környéki pubok többségének van egy emeleti,
vagy hátsó terme, amit bárkinek kiadnak óránként öt shillingért, vagy tizenötért egész estére.
Csak egy terem, benne talán egy zongora, de semmi egyéb, csupasz padlódeszkák és egy
zongora. Kartondobozok tele üres üvegekkel. A nyár hátralévő részére gyakorlatilag ez lett az
otthonunk. Hetente kétszer próbáltunk, fellépés szóba sem jött. Az első rajongók, ha jól
emlékszem, ekkoriban jelentek meg a színen. Ebben az időszakban hagytam ott a művészeti
iskolát. Próbáltam állást találni a kis dossziémmal, és azonmód elutasított az a faszi, aki
később a Let It Bleed borítóját tervezte. Mick eközben még mindig Kornernél énekelt, hogy
keressen némi pénzt, meg azért, mert szerette csinálni. Brian Pattéi és a gyerekükkel egy feka
környéken lakott, egy szuterénban, ami nagyon lepattant hely volt, a falon penészgomba.
Namármost, valamikor ezen a nyáron valami igazán bizarr dolog történt. Egy este Mick, aki
fellépett egy bulin Kornerrel, átment látogatóba Brianhoz, ha jól emlékszem, és Brian nem
volt ott, csak a nője. Mick nagyon részeg volt, és megdugta... Brian persze eleinte nagyon ki
volt akadva, a csaj szakított vele, de igazából az lett a dolog vége, hogy Mick meg Brian
nagyon közel kerültek egymáshoz, mert egy teljesen érzelgős jelenet alakult ki, és igazán
rákattantak egymásra, és nagyon szorossá vált a kapcsolatuk... szóval ilyenformán szövődtek
össze a dolgok. Micket még mindig nagyon erősen lekötötte az iskola, a zene csak afféle
hobbit jelentett számára, kikapcsolódást. Briant leszámítva senki nem vette komolyan az
egészet; ö viszont tényleg halálosan komolyan fogta fel.
Brian halála után Alexis Korner felesége elment a Whiteley's-be, Brian első londoni
munkahelyére, „és indítványozta – mesélte Korner –, hogy helyezzenek el emléktáblát.
Teljesen elképedtek. Azt mondta: »A házakra, ahol híres emberek laktak, emléktáblákat
szoktak tenni, amin az áll, hogy Charles Dickens i860, vagy akármi. Nem látom be, miért ne
tehetnének ki az elektronikai osztályra egy emléktáblát, miszerint Brian Jones itt dolgozott
1962-ben. Semmi okát nem látom, hogy miért ne tehetnék meg.«
7
Álmaim egész utam alatt konokul kitartottak taktikájuk mellett, hogy Afrikáról
tudomást sem véve, csakis hazai jeleneteket vetítsenek elém. Ezáltal olyan
benyomást keltettek, mintha az afrikai utazást tulajdonképpen nem is valóságnak,
hanem inkább jelképes cselekvésnek minősítenék, ha szabad a tudattalan
folyamatokat ilyen messzemenően megszemélyesítenem. Föltevésemet
mindenesetre igazolja az a tény, hogy még a legmélyebb benyomást keltő
események is – nyilvánvalóan szándékoltan – háttérbe szorultak. Az egész út alatt
csak egyetlenegyszer álmodtam egy négerről. Arca sajátosan ismerősnek tetszett,
de sokáig kellett töprengenem, amíg rájöttem, hol találkoztam vele. Végre
eszembe jutott: a fodrászom volt a tennesseebeli Chattanoogában! Amerikai
néger! Álmomban óriási, izzó hajsütővassal közelített a fejemhez és „kiky”-t akart
csinálni a hajamból, vagyis be akarta göndöríteni olyanra, amilyen a négereké.
Már éreztem is a forróság okozta fájdalmat, és szorongva ébredtem.
C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok7
Ahelyett, hogy szokásom szerint elosontam volna az iroda ajtaja előtt, ezen a reggelen
bementem, hogy közöljem Jo Bergmannel, szükségem van a számos limuzin vagy bérelt autó
egyikére. Megkérdezte, hová megyek, és titkolózva azt feleltem, hogy teljesítenem kell
néhány megbízatást. Jo azt mondta, meg kell néznie egy házat Bill számára a Beverly
Boulevardon, és használhatom a kocsit, amíg odalesz, ha elviszem őt (Jo nem vezetett), és
visszamegyek érte. így hát egy Oldsmobile-lal lehajtottam Santa Monicába és fel Beverlybe,
kiraktam Jo-t, visszakanyarodtam egy fénymásolóhoz Santa Monicába, és vártam, a kocsi
kulcsait csörgetve, amivel alkalmasint még nagyobb lassúságra késztettem a tohonya
matrónát, aki olyan kimérten mozgott, mint az óriási masina, mely zümmögött, villogott és
végül kiköpte a Stone-ok levelének szürkén pettyezett másolatait. Fizettem értük másfél
dollárt, elhajtottam a postára, az eredeti példányt expressz légipostával elküldtem az irodalmi
ügynökségnek, egy másolatot pedig haza, Memphisbe. A vak cigarettaárus mellett elhaladva
mentem ki az Oldshoz, és lefelé indultam a Sunset Stripen, hogy keressek egy telefonfülkét.
Egyet sem láttam az utcán, így hát megálltam a Playboy Clubbal szemközt, berohantam, akár
egy kémregény szereplője, és megkérdeztem a nyuszijelmezes hölgyet, aki üdvözölt, hogy
használhatnám-e a telefont. Még csak délelőtt tizenegy körül volt, más vendégnek színe sem
látszott, de a lány – egy fiatal szőke, isten tudja, hogy nézett ki valójában – teljesen ki volt
öltözve, szadomazo magas sarkú cipőt viselt, kék szaténfelsőt, mely felnyomta a kebleit
(mintha két mérgező, fenséges, ámde érinthetetlen gyümölcs lett volna a melle, mely
szívfájdítás céljából tálcán kínáltatik fel) és nyuszifüleket. A Playboy számára dolgozom egy
cikken, mondtam neki, és fel kell hívnom az ügynökségemet. Amikor legutóbb Hollywoodban
jártam, a Playboynak dolgoztam, s érvelésem most is meggyőzőnek hatott: a lány feltelefonált
a bizantiánus hierarchia valamely tagjának az emeletre, hogy megtudja, szabad-e egy
újságírónak használnia a telefont, aztán átadta a kagylót, és diszkréten odébbsétált néhány
lépéssel, a feneke ringott a bolyhos nyuszifarok alatt.
Leültem a lány apró zsámolyára a recepcióban, felhívtam az ügynökséget, és közöltem az
első számú asszisztenssel, hogy a nevezetes levél úton van, hogy Schneidert kerülni kell, mint
egy cáparajt, és hogy a könyvre vonatkozó szerződést jeltelen borítékban az Oriole-házba
küldjék. Aztán visszamentem a Beverly Boulevardon lévő, vörös téglás, élő sövény övezte,
keleti szőnyegekkel ékes házhoz, amelyről Jo úgy vélte, meg fog felelni Bilinek és Astridnek.
Valami baljóslatút éreztem a házban, de az is lehet, hogy ez csak egy negatív reakció volt,

7
Kovács Vera fordítása. Emlékek, álmok, gondolatok. Budapest, 1997, Európa Könyvkiadó.
357-358. o.
melyet Jo váltott ki belőlem, aki a visszaúton az idegi alapon keletkezett bőrkiütéseiről meg a
gyógyfüveket alkalmazó orvosáról beszélt, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Az Oriole-ban fehér cheddar-sajtos szendvicset ettem és sört ittam reggelire. Charlie
indulóban volt a Sunset Soundba, Sandison pedig vele tartott, hogy találkozzék valami
újságíróval a Saturday Revicw-tó\. Csatlakoztam hozzájuk. Egy limuzin vitt el bennünket
odáig, majd végigsétáltunk a kis fasoron, aztán keresztül a számos kapun és ajtón,
valamennyit bezárva magunk mögött, a keverőszobába, egy szőnyeggel borított fülkébe, ahol
egy jókora konzolon lámpák, gombok, kapcsolók, karok százai voltak; előttünk egy sötét
ablak, az ablak fölötti falon óriási, előrebillenő hangfalak bömböltek.
Keith a konzolnál ült, olyasféle rojtos bőrkabátban, ami akkoriban népszerű volt. Ámde
Keith, híven önmagához, az általam valaha látott legbrutálisabb darabot viselte: a bőr
fakósárga volt, repedezett és száraz, a varrás feslett. A fülében himbálózott a fog, a bal
kezében nagy, sárga spanglit tartott, a jobb keze a piros gombon volt, amivel a gitárja
sávjának hangerejét szabályozta. Nyolc sávot vettek fel egymás mellé a széles szalagra, mely
a hangrögzítő masinán keresztülfutott; hetet közülük egy hangmérnök figyelt, Keith pedig a
sajátját felügyelte. Jagger mögötte állt, szűk, kék nadrágban, nyitott nyakú, kék pulóverben,
bal kezével a csípőjén, a jobb könyökét az oldalához szorította, és tenyérrel felfelé tartott jobb
kezében akkora spangli füstölgött, mint egy átlagos néger kosárlabdajátékos fütyköse; nem
úgy szívta, mint Joan Crawford vagy akár Bette Davis, hanem mint Theda Bara, lehunyt
szemmel, csücsörített ajakkal, majd résnyire nyitotta a száját, vastag, nyitott ajkai között
sűrűn gomolygott a füst egy-egy lágy szippantás után.
Keith rossz fogát elővillantva vigyorgott, mély ráncok jelentek meg a szeme körül. Amikor
az ő gitárszólama következett, feltekerte a gombot, hadd szóljon, fokozva a fájdalmat minden
alkalommal, akár a részegek a századforduló kocsmáiban, akik az elektrosokk-gép gombjait
csavargatták, öt cent egy áramütés. Keith viszont azért tette ezt, hogy felkeltse és a szövegre
irányítsa a figyelmet: Did you hear about the Midnight Rambler? – jajgat és nyávog Mick
harmonikája és Keith gitárja, együtt csapnak le, hogy átugorjanak a kerítésen 8 – Says
everybody's got to go.
Nem a fű miatt voltunk bezárkózva a stúdióba, hanem azért, mert a Stonesnak,
munkavállalási engedély híján, nem lett volna szabad amerikai lemezstúdiókat használnia.
Amit csináltak, törvénytelen volt, és nagyon élvezték a dolgot. A dal közepén, amikor az szólt,
hogy the one you never seen before, bejött a keverőszobába két férfi, az egyikük
selyemöltönyben, mely akár az autózománc, kékről zöldre váltott, vaskos állkapcsában
cigarettával, csillogó, fekete hajjal. Pete Bennett volt: „En vaok a legjobb csákó a világon, aki
reklámozza a lemezeteket.” A Hush Puppies cipőt és sárga pólót viselő, öregnek és szürkének
tetsző, afféle rákos Jack Rubyra emlékeztető, noha csupán a harmincas éveiben járó társa a
legendás Allen Klein volt, aki, mint rájöttem, csak azért nem taposta el könyvre vonatkozó
terveimet, mint holmi bogarat a cipője talpával, mert egyelőre nem tudott róluk. Meg voltam
rémülve, hogy észrevesz, és rám lép, ezért eliszkoltam a konzol mögé, leültem egy kanapéra,
és egy magazinba temettem az arcomat. Volt benne egy interjú Phil Spectorral, aki huszonegy
éves korában a rock and roll első tinédzser milliomosaként vált híressé. Az interjúban Spector
a zeneipar szinte minden szereplőjét nevetségessé tette, még a maffiát is, de Allen Kleinről
csak ennyit mondott: „Nem hiszem, hogy különösebben jó srác.” Még lejjebb kuporodtam a
műbőr ülésen. A dal valamiféle tébolyodott tetőpont felé tartott, a harmonika és a gitár
hullámai a félelem üzenetét hordozták: egyre gyorsabban, lázas, eszeveszett tempóban, én
meg azon tűnődtem, mi az ördögöt csinálok ezekkel az őrült angol halálmadarakkal, és mit
csinálnak ők, amihez szükségük van Allen Kleinre, aki félelmet keltett Phil Spectorban, akit
oly sok testőr, kerítés és golyóálló üveg védett, hogy annak fényében nevetségesnek tűnt a
tény, hogy a Stone-okat letartóztatták; még Spector is tartani látszott ettől a tömzsi, gumiarcú
8
Utalás a „Midnight Ramblen egyik sorára. (Did you see him jump the garden wall?)
könyvelőtől, akinek hasán feszült a sárga pólója. De leginkább attól a tudattól rémültem meg,
hogy bármiben mesterkednek is, nekem tudnom kell róla. Nem számított, hogy Klein esetleg
tönkreteszi a könyvemet, elveszi a pénzemet, megölet; meg kellett próbálnom maradni, hogy
lássam, mi történik. Meg kellett tennem – tennem kellett valamit – Christopherért, de
kedveltem Briant, és jobban meg akartam ismerni. Amellett olyan érzésem támadt, hogy
valami történni fog, valami, amit nem szabad kihagynom. A dal lelassult, fülsértő
madárfüttyentésekhez hasonlatosan feleselt egymással a herfli és a gitár, Mick és Keith az
utolsó, feszült pillanatok költészetét fedezték fel éppen, és Mick olyasvalakinek a hangján
nyögött, aki azt állította, hogy nem ő a Bostoni Fojtogató.
Efféle hangok, efféle aljas nyögések és kiáltások dübörögtek a hangszórókból, miközben
az őrült, hatvanas évek végi Los Angelesben a bőrkanapén ültem; nem volt ez a zene
újdonság, éppenséggel nagyon is ősi dolog volt, de soha még lemezen nem tűnt ennyire
fenyegetőnek. Hallottam azelőtt ilyen hangokat, kisgyermekként, amint ágyban feküdtem a
drótfüves dél-georgiai vidéken, hallottam a távolból, az erdőből az állatok hangját, hallottam,
amint a fekete favágók, ahogy ők mondták: „templomoztak” az erdőben, az egész éjszaka
szóló dobolást, akárha a sötét, mocsaras erdő szívverése lett volna, bumdada, bumdada, és
hallottam a hangokat, melyeket nem tudtam hova tenni, s melyeket igazán rémisztőnek
találtam. Azóta sem ijedtem meg soha annyira, hogy kisfiúként, soványan, fehéren és
törékenyen feküdtem a sötét ágyban, rátalálva egy hangra az éjszakában, elveszítve, várva,
hogy ismét megszólaljon, egy lágy, sóhajtásszerű hangra, mely talán a hosszú tűlevelű fenyők
csúcsai között zizegő szél, vagy talán a messzi távolból hallatszó tehén-bőgés volt, de mindig
visszatért; leginkább úgy hangzott, mint egy egyszerű emberi lehelet a hálószobám rozsdás
ablakrácsán túl, mint egy olyan ember halk légzése, aki csak áll csendben, figyel és vár.
Szerettem az erdőt, de éveken át éberen feküdtem éjszakánként, mert féltem ettől a hangtól.
Amikor elég idős lettem, hogy puskám legyen, néha meghallottam a hangot, a szelet, a
távolban felharsanó állati kiáltást, az óvatos lélegzést a sötétben, és addig feküdtem ott, amíg
bírtam, aztán fogtam a puskámat, és kiosontam a sötét házból, nem ébresztve fel senkit, és
körülnéztem odakint, mélyen lehajolva, nyitott szájjal lélegezve, nehogy félelemről árulkodó
hangot adjak ki. Ugyanezt éreztem most, miközben a hangok, a gitár és a szájharmonika
borzasztó nyöszörgése tetőpontra hágott és egymásba olvadt. Az érzés részben a zenéből,
részben pedig a hátam mögött álló Klein, e nagy hatalmú, számomra jóformán felmérhetetlen
hatalmú ember jelenlétéből fakadt, akit a lápvidéken telivér zsidónak neveznének, aki nem
ismert engem, és mit sem törődött velem. Még nem tudtam, hogy a Stone-ok mennyire jók
vagy gonoszak, de Kleintől egyszerűen féltem, mert bár megszereztem a Stone-ok levelét, e
varázserejű papírlapot, még ott volt a turné, a vesszőfutás, melyen át kellett esnem, és
éreztem, hogy egy olyan ember, mint Klein, bármikor megállíthat, amikor csak hajlandó venni
a fáradságot, hogy megtegye. De amikor tizenkét évesen a sötétben álltam a nagyapám háza
előtt, majdnem halálra váltan, azt hiszem, a tudatom egy részével higgadt és felkészült
voltam, hogy azt tegyem, amit tenni kell. Ezt az adottságomat apámtól örököltem, aki a saját
apjától, aki meg az isten tudja, honnan. Ha váratlanul megjelent volna előttem valaki azok
közül, akikkel a nagyapám dolgozott, és akiket olyannyira szerettem, szerettem a hangjukat és
a kinézetüket, a sárgás szaruhártyájukat és a keményen duzzadó, fekete izmaikat, akiket
vérszomjas vadállattá tett a whisky mérge (előfordult; nagyapámat majdnem leszúrták egy
kiélezett háromoldalú reszelővel), elég higgadt, elég józan lettem volna, rémületemben is,
hogy lelőjem. így hát higgadt és józan maradtam rémületemben is, érzékelvén a Stone-ok
tébolyát, és tudván, hogy a Stone-ok egyikét máris megölte, amit eddig műveltek.
Sandison érkezett – nem vettem észre, hogy elment – egy lánnyal, és leültek mellém a
kanapéra. A lány kék farmernadrágot viselt, és egy jegyzetfüzet volt nála. A szám olyan
hangosan szólt, hogy bemutatkozásról szó sem lehetett. A fülébe kiáltottam:
– Biztosan a Saturday Review-tól vagy.
 – Igen – kiáltotta vissza. A szájáról olvastam le: – Te ki vagy? Legalább akadt valami más
dolgom is az ijedség mellett.
– Jann Wenner – mondtam.
Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, és én magam is úgy gondoltam, hogy nem
állok messze ettől. Aztán Sandisonhoz fordult, aki egy másodperc alatt válaszolt neki, olyan
hangosan mondva ki a nevemet, hogy meghallottam. Ha én hallottam, vajon hallhatta-e
Klein? Ha meghallotta, vajon rájött-e, ki vagyok? Ha többet tudtam volna Kleinről, még
jobban aggódtam volna. De nem hallotta; amikor körülnéztem, éppen kisétált az ajtón
Mickkel. Bementek a stúdióba, nyitva hagyva az ajtót, a folyosóról fénysugár hasított a nagy,
magas mennyezetű helyiségbe, homályosan megvilágítva Micket a zongoránál és Kleint, aki a
háttérben ült egy összecsukható széken. Mick a kézfejével elutasított valamit, amit Klein
mondott. Akármilyen nagy volt is Klein, ez a cingár, nyegle angol le tudta állítani,
elhessegette a turnéról, és mindezt meg is úszta ép bőrrel. Már szinte ez elegendőnek
bizonyult ahhoz, hogy féljen az ember Micktől, a Stonestól.
Miután befejezték a megbeszélést, Keith távozott, Pete Bennett vele tartott, Jagger pedig
visszajött a keverőszobába. Egy pillanatig álltak a szalagok, Sandison pedig bemutatta a
Saturday Reviews lányt Micknek. A lány álmatagnak, hipnotizáltnak tűnt Mick jelenlététől,
akárha egy csirke volna, Mick pedig egy kígyó. Aztán eszébe jutott valami.
– Ó! – felvette a szőnyegtáskáját, és előhúzott egy csokornyi vadkendercsúcsot. – Hoztam
nektek egy kis virágot.
– Köszönjük – mondta Mick, átvéve és a kanapéra dobva az ajándékot. – Nagyon kedves
tőled.
Sandison mondott Micknek valami apróságot, aki kurtán felnevetett, és lassított
mozdulattal a lány bal melle felé nyúlt. A lánynak is csak lassan sikerült reagálnia; amint
Mick keze éppen hogy elhibázta a mellét, hasonló kézmozdulatot tett Mick irányába, ám a
csapás iránya bizonytalan volt, hereütést nemigen tudott volna bevinni, annak meg nem volt
értelme, hogy Mick lapos mellkasát üsse meg. Ráadásul úgy tűnt, hogy a mozdulat közepén
fogta fel, miről is van szó; egy játékos legyintést viszonzott, amit Mick Jagger követett el a
cickója felé, s a melle így népszerűbbé vált, mint valaha is várhatta volna. Mick igazán sztár
volt, a potenciáját érezni lehetett a helyiségben, a lány keze félúton megállt, kinyílt, és
meglőtt madár módjára az oldala mellé hullott.
Mick odavitte egy székhez a keverőpult mellé, és biztatta, hogy tegyen fel neki néhány
kérdést. A lány rövid, Saturday Reviews kérdéseket intézett hozzá, és rövid, mosolygós
válaszokat kapott. Megérkezett Al Steckler a műsorfüzetekbe szánt képekkel, megmutatta
őket Micknek, és érdeklődött, mi legyen a szöveggel.
– Nem tudom – mondta Mick. ~ Keith, mi legyen a szöveggel?
– Csak valami rövidet – mondta Keith. – Talán rá tudjuk venni Samet, hogy találjon ki
valamit.
– Hé – mondta Mick, rám pillantva. – Te író vagy.
– Hogy mi? Persze... Mit szeretnétek?
– Valamit a műsorfüzetbe – mondta Mick. – Ne legyen nagyon hosszú. Valami könnyedet.
– Milyen hosszú legyen, Al?
– Száznyolcvan szó.
– Micsoda? Honnan tudod? AJ vállat vont.
– Az elég hosszú.
– Tudod – mondta Mick. – Valami könnyedet.
– A lehető leggyorsabban kellene – mondta Al.
Arra jutottam, hogy jobban teszem, ha hazamegyek, és írni kezdek. Sandison távozóban
volt, így hát együtt mentünk. A stúdiónál nem parkoltak autók, de arra számítottunk, hogy a
Sunseten majd fogunk egy taxit. Amint kiléptünk az ajtókon, melyeket bezártak mögöttünk,
egy árva taxi nem sok, annyit sem láttunk: Los Angelesben voltunk. Elindultunk gyalog,
gondolván, minden sarkon áll majd egy taxi. Elment mellettünk két foglalt, aztán nem jött egy
sem, de nem bántam, kellemes volt a napnyugtáról elnevezett úton a lenyugvó nap irányába
sétálni.9 Mindenféle táblák voltak körös-körül, egy masina ötven centért az ember kezébe
pottyantott egy térképet, amin feltüntették, hogyan lehet eljutni a hollywoodi sztárok
otthonaihoz, és csak egy lépéssel odébb egy másik masina az L. A. Timest árulta, melynek
főcíme így szólt: SEGÍTSÉGRE VAN SZÜKSÉGEM, MONDJA A ZODIAKUS GYILKOS.
Elhaladtunk a Ralphs Pioneer House, a Vienna Hofbrau, a Father Paytons Crusade for Family
Prayer és egy férfi mellett, aki jártában olvasta az újságot. (Segítségre van szükségem!) A
hátán egy elemmel hajtott masinát
*
•11 ·
hordott, a száján és az orrán egy maszkkal, amelyen keresztül a megszűrt levegőt
belélegezte. Az utca túloldalán volt az Apocalypse, egy pornográf könyvekre és kellékekre
szakosodott üzlet. Sandison „soha nem járt ilyenben Amerikában”, így hát bementem vele.
Káma Szútra-olaj, műanyag vibrátorok, műfalloszok, felfújható vaginák, valamint férfiakat,
fiúkat, nőket, lányokat és különböző állatokat külön és együtt ábrázoló poszterek. A könyvek
hasonlóképpen sokfélék voltak: Forrópunci, Pedo-filia, Ő története, mindenféle ízlést
kielégítő pornó. Mire kijöttünk az üzletből, a könyvek egyetlen óriási kötetté álltak össze a
fejemben Óriás vaginák bosszú-átkának ßa visszatér címmel.
Leszállt az este, kigyúltak a fények, autók robogtak el mellettünk, a köd megtöltötte a
tüdőnket. Találtunk egy taxit a romantikus félhomályban, és visszamentünk az Oriole-ba.
Miközben a házban bóklásztam, igyekezvén eléggé felpörögni ahhoz, hogy leírjak
száznyolcvan szót, Steckler megragadta a bicepszemet, rám nézett a ragyogó babakék
szemével, és így szólt: „Kérlek.” Megmondtam neki, hogy ha kell neki a kibaszott szövege,
kurvára hagyjon békén. Hetes számú helyzetgyakorlat a Bowery-fiúkból: a Művész.
Visszamentem a hálószobába, és megpróbáltam írni. Pár perccel azelőtt az irodában voltam
Sandisonnal és a barátjával, Sharonnal, aki a United Press Internationaltől jött, és elmesélte,
hogy Kerouac halottvirrasztása aznap délután két óra óta tart. Másnap volt esedékes a
temetése. Sandison nekiállt kimazsolázni a könyvet, amit a pornóboltban vett, és azon
nyomban fel is olvasta nekem a jobb részleteket. így aztán óhatatlanul olyan fordulatok
jutottak eszembe, hogy „Keith hetyke mellbimbója merevedése”. Az agyam hátsó részében
körvonalazódott egy elképzelés, rendre felvillantak bizonyos szavak: Stones, Apocalypse,
Segítségre van szükségem, de ez túlságosan súlyos volt, nem könnyed. Végül közöltem
Stecklerrel, hogy száznyolcvan szóban semmi újat nem lehet elmondani a Stonesról.
– Rendben – mondta. – Meg sem fordult a fejemben, hogy ehhez szavakra lenne szükség.

9
Az eredetiben: „...it was a pleasure to walk toward the sunset on the Sunset”.
8
Buddy Bolden jelenleg korszakos jelentőségű figurává kezd válni, a jazz
történetében elementáris fontosságúnak tűnik, és legendák szövődnek a személye
köré: valamiképpen csirkefogó és link volt, soha nem fizette ki a zenészeit,
örömét lelte abban, hogy obszcén kuplék éneklésével szórakoztassa vagy
döbbentse meg a közönségét, hangszeres tudása és improvizációs készsége folytán
tett szert a „King” Bolden becenévre, rendre odaállt a nyitott ablak elé, és eszelős
módjára fújta a trombitáját, mérföldekkel a folyón túl is hallani lehetett, és
hallótávolságon belül mindenkit magához vonzott a harsogása, nyáj módjára
odacsődültek az emberek a nagy kornettista köré. Egy jelenkori eposz
születésének vagyunk tanúi.
Robert Goffin: Jazz

„Mivel a csaj szakított vele, és Brian nagyon ki volt borulva, és mivel kipenderítették a
kéglijéből, Mick magára vállalta, hogy szerez Briannak egy jó kis kéglit, ahol ellakhat –
mondta Keith. – Talált neki egyet Becken-hamben, félúton London és Darford között.
Különös kis kégli volt egy házakkal teli külvárosi utcában. Briannek lett egy hozzáépített
szobája. Nagyon kellemes hely volt, mígnem egy nap meghívott magához pár csajt, hogy
főzzenek neki, és azok félig leégették, de ő továbbra is ott kényszerült lakni, szóval lett egy
lyuk a mennyezeten, rajta egy vászondarab, hogy eltakarja a háziúr elől. Amikor eljöttem
otthonról, odamentem, és Brian-nal laktam ezen a helyen. Heverésztünk, figyeltük a
hangokat, és egész nap játszottunk, meg a Billboardot olvastuk folyvást, csak hogy lássuk, mi
zajlik, és valamiféle kapcsolatot tartsunk a valósággal. Elolvastunk minden betűt, még azt is,
hogy a wurlitzerek mivel hozzák a legtöbb hasznot, tudtunk mindent, mi történik a
slágerlistákon, abszolúte mindent.” „Még mindig próbáltunk– mondta Stu. – Nem volt
nevünk, nem volt semmink. Akkoriban az volt a lényeg, hogy saját klubot nyisson az ember.
Kerestél egy termet, amiről azt gondoltad, hogy jó lesz, és akkor volt egy klubod. Korner
beindított egy nagyon sikeres vállalkozást odafönt Londonban (a Marquee Clubot, csütörtök
esténként), és telt ház előtt játszott. Csütörtök esténként voltak a BBC élő jazzműsorai.
Megkérdezték Alexist, akar-e szerepelni benne, ami azt jelentette, hogy be kellett mennie a
BBC stúdiójába. így hát ő meg bennünket kérdezett, hogy akarjuk-e helyettesíteni az egyik
este. Igent mondtunk. Nevet kellett találnunk, úgyhogy egy kétségbeesett ötlet nyomán
Rolling Stones lettünk. A Marquee-ban kaptunk munkát először.
Eleinte senki nem játszotta Angliában ezt a fajta zenét. De senki. Nagyjából Mick, Keith és
Brian voltak egyedül az egész országban, akik ismerték ezt a stílust, és megpróbálták játszani.
Mindenki más jazz-zenész volt, próbáltak bluest játszani. És miután látták egyszer a Stonest a
Marquee-ban, azok az emberek, akik akkortájt kézben tartották a dolgokat, száz százalékig
ellenünk voltak, és rohadtul meg kellett küzdenünk azért, hogy egyről a kettőre jussunk. Ügy
gondolták, hogy a R&B amolyan jazzes dolog, amibe három szaxofon kell. Azt mondták:
»Micsoda? Két gitár meg egy basszgitár? Ez rock and roll, hallani sem akarunk róla!«
Először az Ealingben próbáltunk fellépni egy kedd este, és senki, egy teremtett lélek sem
jött el, hogy lássa a Rolling Stonest. Próbát tettünk kedd este a Flamingóban, és ugyanez
történt. Csak két-három hétig tartott ez. Sosem fogom elfelejteni az első estét, amikor
lementünk a Flamingóba. Volt egy meghallgatásunk vasárnap délután, és a Flamingo nagyon
menő helynek számított. Ez volt Londonban a modern jazzklub, és odajárt mindenki a
jampecruhájában, fehér ingben meg minden. Sosem fogom elfelejteni, szóltam Keithnek,
hogy: »Ugye nem akarsz úgy jönni a Flamingóba, ahogy kinézel?« Mire ő: »Mit csináljak,
Stu, csak egyetlen kibaszott nadrágom van.«„
,,'62-ben kemény volt a tél – mondta Keith. – Annyira, hogy ragasztószalaggal tekertük
körbe a nadrágot. A legzűrösebb időszakunkat éltük, teljesen le voltunk égve, és beállít ez a
srác, ez a furcsa kis srác, aki a Briané-vel szomszédos városban élt, és vele együtt járt
iskolába. Nagyjából százhatvanöt centi magas volt, nagyon kövér, és vastag szemüveget
viselt. A Területi Hadseregben szolgált, ami afféle polgári védelem volt. Mind sátrakban
laktak, csuromvizesek lettek, megfáztak, megtanulták, hogyan lőjenek puskával, és végül
nyolc fontot kaptak készpénzben. Megérkezik ez a csóka Londonba a hegyekből, frissen, a
sátrából. És jól akarja érezni magát Briannal, Brian meg elszedi tőle az utolsó pennyjét is. A
srác mindent megtett Brian kedvéért. Brian rászólt: »Add ide a kabátodat.« Dermesztő hideg
volt, a legcsikorgóbb tél, ő meg odaadta Briannek azt a katonai kabátot. »Add oda Keithnek a
szvetteredet.« Úgyhogy én meg belebújtam a szvetterbe. »Most pedig gyere mögöttünk húsz
lépéssel.« És így mentünk el a helyi hamburgereshez. »Jól van, most itt maradsz. Nem, nem
jöhetsz be. Adjál két fontot.« Ez a csóka megállt odakint a hamburgeres előtt, a dermesztő
hidegben, és odaadta Briannek a pénzt.
Brian vetet vele egy új gitárt, egy új, elektromos Harmonyt. A srác fizet mindenért, mi meg
két hét alatt elköltjük az összes pénzt, és megmondjuk neki, hogy »viszlát«, felrakjuk a
vonatra, és hazaküldjük. Hihetetlenül meg van sértődve, de mindegy, körbejártuk vele az
összes klubot, és bár nagyon bánja, hogy hagyta megkopasztani magát, később megint feljön
Londonba, még több suskával, mi pedig megint megkopasztjuk. Szörnyen szadista dolgokat
műveltünk vele, Brian meg én tényleg nagyon gonoszul bántunk ezzel a sráccal. Az lett a
vége, hogy levetkőztettük, hogy áramot vezessünk bele.
Azon az estén tűnt el. Odakint havazott. Visszajöttünk a kéglibe, és a srác Brian ágyában
feküdt. Briant valaminő okból nagyon felbőszítette, hogy az ő ágyában alszik. Ott volt
szanaszét egy csomó kábel, Brian meg kihúzta az egyiket: »Ez a vége be van dugva, bébi.«
Brian futott a srác után azzal a hosszú vezetékdarabbal, ami az erősítőhöz volt csatlakoztatva,
elektromos szikrák repkedtek, kergette a szobában, ő meg sivalkodva lerohant a lépcsőn, egy
szál semmiben, ki az utcára, és ezt ordibálta: »Ne menjetek fel oda, teljesen megőrültek.«
Valaki egy órával később behozta, teljesen el volt kékülve.
Másnap a csóka lelépett. Briannek volt egy új gitárja, megjavíttatta az erősítőjét, meg lett
egy egész rakás harmonikája. Ez odalent volt ez Edith Grove-on. Amikor a srác második
alkalommal jött, az Edith Grove-on laktunk, abban a kéróban, amit Mick talált. Én nem
járulok hozzá a lakbérhez, mert nem tudok fizetni. Brian tud, mert ő dolgozik, Mick tud, mert
ő ösztöndíjat kap az egyetemtől. Ott van Brian, Mick meg két srác az LSE-ról. Egy norvég,
meg egy másik srác a Midlandsről. A legbecsületesebb emberek, akiket a föld valaha a hátán
hordott. Alattunk három vén szatyor lakik, fölöttünk meg tanárképzősök. Háromemeletes ház,
a másodikon lakik Mick, Brian meg az a két srác, én pedig azonnal az örökzöld kérdéssel
kezdem: »Meghúzhatom magamat a kéglitekben?« Mármint hogy ne kelljen hazamennem.
Szóval gyakorlatilag lelépek otthonról. Mivel egyfolytában ott vagyok, ezek a srácok
örökösen cirkuszolnak, hogy nem fogják fizetni a lakbért, és kirúgják Briant, amiért engedi,
hogy ott legyek. Mindig nagy a hirig, amikor megérkeznek, ők ülnek a szoba egyik sarkába,
és nagyon meresztik a szemüket, mert a másik sarokban meg ott van három-négy zenész, akik
próbálják összehozni a dolgaikat, ezek a srácok meg próbálnak tanulni.
Ekkortájt egy árva vasunk sem volt, Brian hol dolgozott, hol nem, gyakrabban váltogatta a
munkahelyét, mint valaha. Megint rajtakapták, hogy lopott, és nagy szerencséje volt, hogy
futni hagyták. Brian mindig nagyon sikeresen vágta ki magát a bajból. Mindig eltársalgott az
igazgatóval, ők meg azt mondták, igen, megértjük, elhagyta magát a felesége (nem volt
felesége, de mindig ilyeneket mondott nekik), meghalt a nagymamája, meg bármi egyéb, amit
ki tudott találni. Akkoriban Brian volt az, aki összetartott bennünket. Mick még mindig
iskolába járt. Én tessék-lássék munkát kerestem. Egy reggel elmentem, és este, amikor
megjöttem, Brian szájharmonikázott. A lépcső tetején állt, és odaszólt: »Ezt hallgasd meg...«
És csak úgy ömlöttek elő a dögös hangok. »Rájöttem, hogy kell csinálni. Kitaláltam.« Erre
mentem haza egy nap.
Hetente kétszer-háromszor próbáltunk, fellépés szóba sem került, nem volt hozzá
merszünk. Velünk volt még Dick Taylor is, ekkor már basszusgitáron. Dobost kerestünk.
Charlie Alexis Kornerékkal lépett fel. Öt nem engedhettük meg magunknak. Felszedtünk egy
Tony Chapman nevezetű dobost. Szörnyű volt, nem tudott rendesen belépni. Aztán Dick
Taylor úgy döntött, azt hiszem, hogy egy másik londoni művészeti iskolába fog járni. Stu
valami okból velünk maradt.
Brian éppen csak annyi pénzt keres, hogy ki ne hajítsanak bennünket arról a helyről, és tél
van, mintha minden idők legkeményebb tele lenne. Brian meg én a gázláng körül üldögélünk,
a fejünket törve, honnan szedjük a következő shillinget, amit be kell dobni, hogy a láng
tovább égjen. Sörösüvegeket gyűjtünk, és beváltjuk őket kocsmákban, így szedünk össze vagy
három shillinget, meg olyan kérókra járunk, ahol tudjuk, hogy buli van, beállítunk, mondván,
de szép itt, majd mi segítünk kitakarítani, aztán ellopjuk az üvegeket meg ami kaját csak
találtunk a konyhában, és elpucolunk. Kezdett tényleg undorító lenni a dolog, belenyúlkálni
mások zsebeibe, igazából ez volt az, amiért az az LSE-s csóka elment. Lelépnek, mi meg
odakerítettük azt a csókát, akiről érdemes pár szót ejteni, mert annyira borzasztóan
gusztustalan volt, mint Brian meg én akkoriban, és azért is, mert akkortájt Phelge-nek nevezte
magát, ami csak egy gúnynév volt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy Phelge-nek hívják.
»Nanker Phelge« – a Stones első lemezein ez van feltüntetve a saját dalok szerzőjeként –
Brian kreálmánya volt. Ez a srác, aki Phelge-nek nevezte magát, csinálta akkoriban ezt a
hihetetlen műsort. Ilyen-olyan módon mindenkinek kijutott belőle, Mick akkor élte az első
pozőr-korszakát, elkezdett a lakásban kék lenköntösben flangálni, mindenfelé integetve. Igazi,
King's Road-i királynő volt nagyjából hat hónapig, és Brian meg én totál kifiguráztuk. Mick
ilyenformán szórakoztatta magát, az a srác meg, akivel együtt laktunk, Phelge, arra utazott,
hogy ő legyen a leggusztustalanabb fickó... ő volt a leggusztustalanabb teremtmény a világon.
Szó szerint. Bement az ember abba a kéglibe, ő meg ott állt a lépcső tetején, teljesen
meztelenül, nem számítva a fején az alsógatyá-ját, ami mocskos volt, és leköpött. Nem úgy,
hogy haragudni lehetett volna rá, egyszerűen összeesett az ember a röhögéstől. Csorgott róla a
nyál, és összeesett a röhögéstől.
És ez a kégli kezdett beszarni, mert vagy hat hónapig a konyhát arra használtuk, hogy ott
játszottunk, csak próbáltunk benne, ugyanis annyira hideg volt. A lakás koszos volt és bűzlött,
így hát elreteszeltük az ajtókat, lezártunk mindent, és a konyhának annyi lett. Én akkoriban
azzal szórakoztam, hogy felvételeket csináltam, volt egy magnóm, meg egy csomó szalagom
a hálószobában. Érdekes hely volt ez, úgy épült, hogy volt a hálószoba, itt jött fel az ember a
lépcsőn, aztán elfordult, és továbbjött errefelé, itt volt a konyha, a klotyó meg emitt. Nekem
itt volt az ágyam, az ablak meg ott, a klotyó ablaka pedig amott. Ez az egész egy udvarra
nézett. A mikrofont az ablakon át a klotyó víztartályához vezettem, a magnó meg az ágy
lábánál volt. És rengeteg felvételt csináltam a klotyóra járó emberekről. Meghúzzák a
vécéláncot. Az olcsó magnókon a budi öblítője olyan hangot ad, mintha emberek tapsolnának,
szóval valami hihetetlen műsor volt, amit Brian meg én összehoztunk, például a földszinten
lakó csajjal. »És most, emberek, Miss Judy Akárki...« Valahányszor bement valaki a klotyóba,
felvételre állítottam a magnót, odamentem az ajtóhoz, és bekopogtattam, aki meg bent volt, az
kiszólt, hogy »Várj egy percet«, és mentek ezek a beszélgetések az ajtón keresztül, a végén
következett a taps, és azután jött a következő kliens. Efféle dolgokkal szórakoztunk. Igazi
családias közeg volt.
Minden igazi remény nélkül próbáljuk beindítani ezt a bandát. Ekkoriban jön ki a Beatles
első lemeze, mi pedig igazán a padlón vagyunk. A Beatlemania kezdetén járunk. Hirtelen
mindenki zenekarokat keresgél, mi pedig azt látjuk, hogy egyre több együttes kap szerződést.
Alexis Korner lemezszerződést kap, otthagyja a Marquee Clubot, és ki veszi át a helyét? A
Rolling Stones. Éppen annyi suskáért, hogy életben maradjunk.
 Ekkor már tényleg szükségünk volt egy basszusgitárosra. Nem tudom pontosan, mi történt
Dick Taylorral. Azt hiszem, kirúgtuk, nagyon könyörtelenek voltunk akkoriban. Szörnyű
felszerelése volt, és úgy tűnt, semmi esélye rá, hogy jobbat szerezzen. Feladtunk egy
hirdetést, hogy basszusgitárost keresünk. Az akkori dobosunk azt mondta: »Ismerek egy
basszusgitárost, akinek van saját erősítője, hatalmas hangszórója, plusz egy tartalék Vox 130-
as erősítője«; ami akkoriban a legnagyobb erősítő volt, amit kapni lehetett, a legjobb. Egy
ilyenből volt neki egy tartalék, fantasztikus. Szóval így adta elő magát: »William Perks, egy
kőműves fia Penge-ből, London délkeleti részéből«. Mi pedig nem tudtunk hinni neki. Igazi
londoni ficsúr volt, pomádézott hajú, a nadrágján tizenegy hüvelykes hajtókával, hatalmas,
kék, gumitalpú bőrcipőben.”
Bill a Weatherby Arms nevezetű pubban találkozott a Stone-okkal, a King's Roadon,
Chelsea-ben. „Bill lejött oda – mondta Stu –, ők meg éppen vicces kedvükben voltak, még
csak arra sem vették a fáradságot, hogy elbeszélgessenek vele, Bill pedig nem tudta, hogy
akkor most mi van. Együtt laktak az Edith Grove-on, én meg, khm, féltem odajárni, mert
időnként annyira eszement dolgok zajlottak. Ügy gondoltam, hogy időnként kurvára
elmebetegek. Amikor emberek minden idejüket együtt töltik, gyakorlatilag kezdik kialakítani
a saját nyelvüket, és soha nem lehetsz biztos benne, hogy érted, miről beszélnek, vagy hogy
vajon arra gondolnak-e, amit mondanak, vagy hogy nem kurvára rajtad nevetnek-e egész idő
alatt. Szóval Bill nem volt éppenséggel elragadtatva tőlük.”
A Stone-oknál néhány évvel idősebb Bill (született 1935. október 24-én) két-két fivérével
és nővérével együtt alapos zenei oktatásban részesült. Tizennégy éves korára tudott
klarinétozni, zongorázni és orgonálni. „Nagyon jól ment neki – mondta az apja. – Ami azt
illeti, úgy volt, hogy fel fogják venni orgonistának a helyi templomba.” Az idősebb Mr. Perks,
aki „csak úgy szórakozásból” tangóharmonikázgatott a környékbeli kocsmákban, azt mondta
a gyerekeinek, ha megtanulnak játszani egy hangszeren, soha nem lesznek kenyérgondjaik.
Azonban, noha a szülei mindketten dolgoztak, az anyja egy gyárban, Bill tizenhat évesen
kénytelen volt kimaradni a beckenhami gimnáziumból, hogy munkát keressen. Akkor kezdett
gitározni, amikor besorozták katonának, és Németországban, a Királyi Légierőnél teljesített
szolgálatot írnokként.
Leszerelése után Bill egy tervezőirodánál talált munkát Lewishamben. Mikor találkozott a
Stone-okkal, másfél esztendeje házasságban élt, és volt egy egyéves fia, Stephen. Bill a
tervezőirodánál dolgozott, munka után pedig a Cliftons nevű rock and roll bandában zenélt.
„Volt egy dobosunk és három gitárosunk – mondta Bill. – Egy ritmusgitáros, egy szólógitáros,
én pedig a két felső húromat leeresztettem, és Chuck Berry-stílusban basszusgitároztam.
Elvoltunk ezzel, de aztán hallottunk együtteseket igazi basszusgitárral, és tudtuk, hogy valami
hibádzik. így hát vettünk egy sráctól egy basszusgitárt, lecsupaszítottam, leszedtem róla
minden fémet, hogy könnyű legyen rajta játszani. Néha még ma is használom.” A Cliftons
esküvőkön, ifjúsági klubok táncmulatságain játszott, „elég szép pénzt kerestünk, ha
figyelembe vesszük, hogy egyáltalán nem voltunk annyira jók”.
A pénz egy részét Bill arra költötte, hogy megvegye a felszerelést, melynek a Stones a
csodájára járt. „Nem tetszettem nekik, az erősítőm tetszett – mondta Bill. – Az a kettő, ami
nekik volt, törött volt, belül meg darabokban... igazából remekül szólt, de ezt akkor nem
tudtuk. Nekem viszont nem nagyon tetszett a zenéjük. Én kemény rockot játszottam (Buddy
Hollyt, Jerry Lee Lewist), és a lassú blues-dolgok nagyon unalmasnak tűntek számomra.”
Ami viszont Stut illeti, „igazából nagyon jól kijöttem Bill-lel, és mivel minden este én
vittem haza, sikerült rábeszélnem, hogy maradjon”.
„Az is kiderül – mondta Keith –, hogy tényleg tud zenélni. Eleinte nemigen jön össze a
dolog, de aztán lassanként kezd nagyon természetes, nagyon lendületes basszusfutamokat
játszani. De nem volt ez állandó dolog, zenél velünk, eljárogat a próbákra, de aztán néha nem
tud eljönni a fellépésekre, mert nős, és gyereke van, és kénytelen dolgozni. Szóval bizonyos
értelemben nagyon nyögvenyelős a dolog.
Stu lekötött nekünk egy rendes fellépést Suttonban, ahol lakott, abban a Vörös Oroszlán
nevű kocsmában. Mindenfelé játszottunk Nyugat-Londonban, az Eel Pie Islanden. Bárhová
mentünk, majdnem mindenhová teljesen ugyanazok az emberek követtek bennünket, az első
Stones-rajongók, mind az új táncokat járták. A klubokba pár száz ember fért be. Kezdtek
jobbra fordulni a dolgok, nagyjából ötven fontot kerestünk egy héten, heti öt estén játszottunk,
minden héten ugyanazokon a helyeken, kezdett jól futni a szekér. Brian igyekszik tájékozódni
lemezkészítésügyben. Tudjuk, hogy a Beatles-dolog miatt nincs vesztegetni való időnk, ha rá
akarunk kerülni lemezekre, márpedig igazából ezt akarjuk. Minden zenész lemezeket akar
csinálni, hogy miért, nem tudom. Ennek semmi köze nincs a pénzhez, gondolom, egyszerűen
tudni akarják, mit képesek hátrahagyni az utókornak.
Megvetettük a lábunkat Londonban, és összeakadtunk az első menedzserünkkel. Nem
írtunk alá semmit, de ő volt Giorgio Gomelsky, az övé volt a Piccadilly jazzklub, egy
borzasztó hely, senki nem járt oda sokat, de mi játszottunk ott egypárszor. Az egyik ottani
bulin úgy döntöttünk, hogy megszabadulunk a dobosunktól, és lenyúljuk Charlie Wattst a
másik bandától, akikkel dolgozott, mert ekkor már olyan helyzetben voltunk, hogy
fizethettünk Charlie-nak heti húsz fontot.”
Charlie Watts 1941. június 2-án született a brit vasút egyik teherautó-sofőrjének fiaként. „A
nagyszüleim a születésem előtt elköltöztek Londonból, amikor apám először megnősült. És
nem Wembleyben laktak, hanem a közelében. Nagyjából akkor költöztünk Wembleybe,
amikor hétéves voltam – mondta Charlie. – Olyan volt, mintha nem lakott volna ott senki.
Zöld környék, húsz évvel azelőtt farmok voltak arrafelé. Emlékszem, amikor gyerekkoromban
volt egy farm Wembleyben, ami már nincs meg. Egy birtok. Ez volt a környéken az utolsó
farm, ahol teheneket és disznókat tartottak, egy tanyaház, csűrökkel. Ma már semmi nincs
meg, és ez az én életemben történt. Úgy értem, milyen messze juthat az ember? így működik a
világ.
Wembleyben jártam óvodába. Alsó tagozatba, ahol futballozni kezd az ember.
Szakközépiskolába jár, hogy rendes oktatásban részesüljön, amiben nekem részem volt.
Akkoriban negyvenen voltunk egy osztályban. Képzőművészetre szakosodtam. Ha nem ezt
teszem, egész nap csak futballoztam volna. Csakis ezért éltem volna... meg a krikettért.
Tizennégy-tizenöt éves voltam, amikor játszani kezdtem. Volt egy kórusunk, amiben senki
nem szeretett nagyon énekelni, zenekarunk nem volt. Zene ürügyén egy fickó prédikált, és
senki nem értette, miről beszél. Szerencsére a szüleimnek elég jó ítélőképességük volt, hogy
vásároljanak nekem egy dobszerkót. Vettem magamnak egy bendzsót, leszedtem a nyakát, és
úgy kezdtem játszani rajta, mintha dob volna. Nem tudom, honnan jött az ötlet, elkezdtem
tanulni bendzsózni, és egyszerűen dühített, nem szerettem. Volt egy rövid, négyhetes időszak,
és a végére már le is szedtem a bendzsó nyakát. Újságokon játszottam drótkefékkel. A szüleim
vettek nekem egyet azokból a dobszerkókból, amiket minden dobos nagyon is jól ismer. De
muszáj az embernek találkoznia velük, különben soha nem fogja megbecsülni a többit.
Lemezeket adtam el akkoriban, hogy nagyobb cintányérokat vegyek, meg mindenféle
dolgokat, amik akkoriban divatosak voltak. Örült módon szórtam a pénzt, hogy felszerelést
vásároljak. Otthon állandóan jazzlemezekre gyakoroltam. Csak azután kezdtem rock and rollt
hallgatni, hogy a Rolling Stones ebbe az irányba fordított. Jimmy Reedet meg Bo Diddleyt
szerettem akkoriban, és lassanként kezdtem meghallani, milyen jók a korai Elvis-lemezek.
Amikor idősebb lettem, esküvőkön játszottam, de aztán dolgoztam napközben. Rajzoló
voltam akkoriban. A feliratozást intéztem, ezt csináltam egész nap. Három éven át ezt
gyakoroltam. Lévén zsidó, több pénzt akartam, így hát átmentem egy nagyobb céghez, ami
Svédországba, akarom mondani Dániába küldött. Igazából nagy kamu volt, mert átmentem
oda, fizetést kaptam, és egyáltalán nem dolgoztam, mert szokás szerint senki nem tudta, hogy
mit kellene csinálnom. New Yorkba kellett volna mennem. Akkoriban ez volt a nagy célom.
Ehelyett azonban Dániába mentem. Örülök, hogy így történt; összejöttem ott egy zenekarral,
de nem volt dobszerkóm, folyton kölcsön kellett kérnem egyet.
Ezt megelőzően a Trubadourban játszottam ezzel az együttessel, és ott találkoztam Alexis
Kornerral. Aztán elmentem, visszajöttem, ő meg alapított egy zenekart. Azt mondta, szeretné,
ha vele játszanék, én meg mondtam, hogy rendben. Hárman tartottunk ki az első próbákon.
Úgy az első hat hónapban. Mindannyiukkal összebarátkoztam. Mert nem pénzért csináltuk.
Egyáltalán nem kerestünk, egyikünk sem. Egyszer elmentünk egészen Birminghambe, és öt
shillinget kaptunk. Telt-múlt az idő, otthagytam az együttest, otthagytam a munkahelyemet,
nem volt állásom, időnként egy másik együttessel játszottam, a Blues by Five-val, amiben
különféle kósza alakok játszottak, és beálltam a Stonesba.”
„Egy klubba mentünk – mondta Bill Wyman, aki a Stones színpadi bemutatkozásaikor,
felvéve egy, a légierőnél megismert barátja nevét, a Perks helyett a Wyman nevet használta –,
amikor tudtunk keríteni valakit, hogy elvigyen bennünket és felállítsa az erősítőinket. A
többiek szvettert, bőrzakót, farmert viseltek, én meg abban a ruhában voltam, amiben
dolgoztam. Ránk szólt a menedzser: »Mozgás, tíz perc múlva ti következtek, jobb, ha mentek
átöltözni.« Mondtuk neki, hogy úgy lépünk fel, ahogy vagyunk, mire ő: »nagyon vicces, na
eredjetek átöltözni.«
Magunkkal vittünk három lopott zsámolyt, és miközben Mick elöl volt, Charlie meg hátul,
Brian, Keith meg én egyszerűen leültünk, és játszani kezdtünk, mintha csak próbálnánk.
Mindegyikünk zsámolya mellett volt egy sör, és amikor befejeztünk egy számot, ittunk egy
kicsit, és rágyújtottunk egy cigire. A közönség nem hitt a szemének. Abbahagyták a táncot,
odajöttek a színpad köré, hogy bennünket bámuljanak. Nem tudták, mit gondoljanak. A
menedzserek meg azt mondták: »Rendben, pakoljátok össze a cuccotokat, és tűnjetek el öt
percen belül, különben rátok küldöm az embereimet.«
Hajnali kettő után fejeztük be a műsort, és nekem hatkor kelnem kellett, hogy beérjek a
munkahelyemre. Átlagosan három órákat aludtam, és az idő nagy részében nem tudtam, hogy
hol vagyok. De folytatnom kellett, mert nekem ott volt Stephen. Végül azonban választanom
kellett: az emberek a munkahelyemen szóltak, hogy vágassam le a hajamat, vagy
csomagoljak. Hosszú hajam volt, mielőtt elkezdtem a Stones-szal mászkálni, de most
hosszabb volt, mint valaha. Annyira buta dolognak tűnt. Mindenki, az emberek a
munkahelyemen, a barátaim, a szüleim, a feleségem, azt mondta, hogy tartsam meg az
állásomat, és ne mászkáljak a Stonesszal. Később, amikor sikeresek lettünk, azt mondták,
»Látod, mondtam, hogy meg tudjátok csinálni.«
„A Stones első időszakában Brian volt a szörnyeteg feje – mondta Alexis Korner. – Brian
hihetetlenül agresszív volt előadás közben. Ekkorra igen hosszú lett a haja, szinte folyvást
kihívó grimasz ült az arcán, és hihetetlenül féktelennek tűnt. Rendre előreugrott a
csörgődobbal, az arcod felé csapott vele, egyszersmind gúnyosan rád vigyorgott. Az agresszió
nagyon hatásosnak bizonyult. Amellett, amikor jó napja volt, Brian nagyon érzékeny zenész
volt, és kivételesen jól tudott lassú bluesokat játszani. De leginkább a »majd én megmutatom«
hozzáállására emlékszem. Brian a rendkívüli erőszakosságával érte el, amit el akart érni, és
amikor Brian színpadon játszott, a közönség minden férfi tagjának viszketni kezdett a tenyere.
Eleinte sokkal inkább Brian testesítette meg a Stones agresszióját, semmint Mick.”
„De mindig is Mick volt az, aki az emberekkel foglalkozott – mondta Stu. – Amikor
minden héten kibasztak velünk a Jazz News-ban, ahol mintha szándékosan rosszul nyomtatták
volna ki a Stones hirdetéseit, Mick volt az, aki bement az irodájukba elrendezni a dolgot.”
„A színpadon viszont – mondta Alexis – Brian váltotta ki a pasikból azt a késztetést, hogy
nekiessenek. Szándékosan valamelyikük csajának játszott, és amikor a pasi berágott, az
arcába vágott a csörgődobbal.”
„Brian néhányszor az életét kockáztatta” – mondta Stu.
9
Azt mondta: „Apa, ez a régi World Boogie A sírba visz engem A sírba visz
engem.”
Bukka White: World Boogie”

Délelőtt tíz óra előtt a nappaliban ültem, háttal a Los Angeles-i panorámának, és a
bézsszínü telefonon egy utazási ügynökkel beszéltem, aki azt állította, hogy Kerouac
temetésére Bostonból csak taxival vagy bérelt autóval lehet eljutni. Nem volt idő, de mivel a
levelet postára adtam, a Stone-ok pedig, mint Sandison mondta, a következő hetet stúdióban
szándékoztak tölteni, hogy befejezzék a Let It Bleed-et., hazamehettem, és megpróbálhattam
felkészülni a turnéra.
Egynapi vásárolgatás után – egy bőrdzsekit meg egy uncia füvet vettem – kimentem a
repülőtérre Chip Monckkal és Ian Stewarttal, aki azért kelt útra, hogy szemrevételezze a
csarnokot, ahol a Stones Chicagóban játszani készült. A hátul és oldalt takarosan rövidre nyírt,
fekete hajú Stu a khakiszínű nadrágjában és Hush Puppies cipőjében furcsa párt alkotott a
kaliforniai cowboy-szerelést, rőtszínű bőrnadrágot viselő Chip Monckkal. Monck ismét ültő
helyében elaludt. Soha senkit nem láttam rajta kívül, aki képes volt ilyen hivalkodó módon
elaludni.
Megkérdeztem a kormánynál ülő Stut, hogy a Stone-ok bérelt géppel utaznak-e majd a
turnén. Ezt egyelőre senki nem tudja, de talán nem rossz ötlet, mondta Stu; az Alitalia
járatairól Keith ki volt tiltva, mivel „útban Rómából Londonba a mellékhelyiségben
megütötte azt a bolond Anitát”.
Délelőtt tizenegykor Memphisbe repültem, fáradt, csendes vénemberek társaságában, akik
egy zsinagóga szervezte vakációról tértek vissza Szingapúrból. Cristopher a kapunál várt rám.
„Gyerek vagy?” – kérdezték tőle az emberek. Cristopher úgy százhatvan magas volt, de
akárcsak Hermia A szentivánéji álom-ban, „nagyon erős tud lenni, bár kicsiny”.10
Christopher aznap háromtól éjfélig az Omega Airlinesnak dolgozott, gépekkel és
emberekkel beszélt, és a szeme, mely a tengerhez hasonlatosan változott, fáradtnak és
vörösnek látszott.
Amikor megismerkedtem Christopherrel, egy Mississippi-gőzhajó kapitányának
dédunokájával, a család szerencséjének már leáldozott, ő és az anyja úgy éltek, mint
elszegényedett orosz uralkodói sarjadékok, egy lakótelepen, Memphisben. Az anyja meg az
apja elváltak a születése előtt, és az apját soha nem ismerte. Christopher kislánykora óta éltek
a lakótelepen. Az anyja, akit sem neveltetése, sem hajlamai nem ösztönöztek a házimunkára,
nem főzött, nem takarított. Egy Mae's Grill nevezetű helyen étkeztek, vagy otthon ettek
tonhalas szendvicseket és virslit. Christopher, amikor kislány volt, egy magániskolába járt,
nagyjából úgy, mint Fanny Price A mansfieldi kastélyban. Egy napon – körülbelül ötéves volt
– az apja felhívta az iskolát, és azt mondta Christophernek, hogy úton van érte. Soha nem
érkezett meg, de Christopher megrémült.
Christopher úgy nőtt fel, hogy egyáltalán semmit nem tudott a férfiakról. Könyvekben
látott fényképeket fügefalevelet viselő római szobrokról, és azt hitte, hogy a férfiak ilyennek
teremtettek. Középiskolában soha nem randevúzott senkivel, ellenben Thackerayt, Henry
Jamest, Jane Austent olvasott. Már akkor többet tudott az életről, mint amennyit én most
tudok.
Amikor megismerkedtünk, tizenkilenc voltam, és nálam arrogánsabb ifjú bolondot soha
nem hordott a hátán a föld. A tanultság vagy a tapasztalat híján nem láttam be, miért ne
lehetnék egyenrangú Poe-val vagy Melville-lel. (Mark Twainnel nem – habzó szájú őrült azért

10
Arany János fordítása.
nem voltam.) Amellett nagyszerű és cinikus szerető voltam. Christopher megbocsátott nekem.
Majdnem tíz év telt el. Christopher főiskolát végzett, és kiszabadította az anyját a
lakótelepről. Magántanárkodott, kórházi ügyeleteket vállalt, volt titkárnő egy befektetési és
hitelbanknál. Én karatézni tanultam, voltam állami szociális munkás, dolgoztam a Pinkerton
munkatársaként, élősködtem a szüleimen, és próbáltam megtanulni írni. Mostanra valami
újságíróféle lett belőlem. Christopher légitársaságnál akart dolgozni, hogy utazhasson.
Utaztunk is, de az Omega szinte minden héten változtatott Christopher beosztásán, minek
folytán akkor is időeltolódás-tünetekről szenvedett, ha nem ment sehova. Mindketten álland
óan dolgoztunk, de azon a kétezer dolláron kívül, amit a Saturday Evening Post fizetett, nem
tettünk félre semmit.
Christopher különösen bánt a pénzzel. Pénzérmék ömlöttek a tárcájából. Megtaláltam őket
a kocsiban (egy kicsi, fehér házban laktunk, amelynek ajtaját J. J. Wells, a Metro Narcotics
Squad detektívje rúgta be, és egy vörösesbarna Mustanggal jártunk), és amikor megkérdeztem
tőle, hogy ez mi, azt felelte: ez meg mi. „Az emberek pénzzel szoktak megdobálni.”
Később arra jöttem haza Angliából, hogy Christopher nincs sehol, csak a hideg szelet
találtam a szekrényében, és amikor rátaláltam, és megkérdeztem, hol volt, ezt mondta: „A
madarak meg a többi állat melegen tartanak.”
Ezen az estén azonban részeg voltam, és boldog, tele jó hírekkel és ábrándokkal.
Christopher a szemöldökét ráncolta, megérintette finom ujjaival az immár gömbölyödő,
egykor tökéletesen lapos hasát. Fájt a gyomra, nem akart hancúrozni, és ki hibáztathatta volna
őt ezért?
Pénteken, miközben Christopher dolgozott, én anyámmal és apámmal vacsoráztam. Jól
éreztem magam, mert az ügynököm jobbkeze telefonon azt mondta aznap, hogy a szerződés a
kiadóval hamarosan kész lesz. Anyám fehérrépa zöldjével kínált, apám a kukoricakenyeret
nyújtotta felém. Ha képes vagyok távol tartani az ügytől Kleint és Schneidert, és ha a Stone-
ok hagynak dolgozni, akkor a turné után Christopher meg én Angliába megyünk, és
mindörökre boldogok leszünk. Nem tudtam pontosan, mire számítsak, de úgy gondoltam,
hogy a Stone-ok nem törődnek a pénzzel. Apám fatányéron felém csúsztatta a sült csirkét, és a
szemében – egy olyan ember szemében, aki úgy vágott neki az életnek, hogy egy georgiai
öszvérrel szántott napi ötven centért – szomorú, bölcs pillantást láttam, egy pillantást, mely
azt mondta, hogy senki nem törődik a pénzzel.
Szombaton reggel elmentem egy csontgyógyászhoz, hogy kiderüljön, eltörtem-e a
kisujjamat a hintalánccal a múlt vasárnap Los Angelesben. A recepciós asztalnál ülő kövér
lány megkérdezte, mi bajom, én komplikált kifejezésekkel elmondtam neki, mire ő
egyszerűen, ám ékesszólóan papírra vetette: „esés közben megsérült”.
A váróterem majdnem tele volt betegekkel, főleg fiatalokkal. Egy tagbaszakadt
középiskolás focista, aki a seggétől a bokájáig gipszben volt, arról beszélt, mennyire szeretne
már játszani. Az orvos megröntgenezte a kezemet, rápillantott a kartonomra, megállapította,
hogy író vagyok, majd igyekezett elnyerni a segítségemet a világ megmentéséhez a „kínai
vörösöktől”. Kérdezgetni kezdett, vajon optimista vagy pesszimista vagyok-e, de alig várta,
hogy közölhesse velem, ő pesszimista, és nem lát jobb megoldást, mint visszabombázni
magunkat a kő korszakba, aztán újrakezdeni.
Mondtam neki valamit arról, hogy Margaret Mead szerint a korunk fiatal nemzedéke egy
új, globális törzs, és hogy ezek az új gyerekek nem hisznek a katonai megoldásokban, közülük
félmillió három napig dagasztotta a sarat Woodstockban, és még csak egy pofon sem csattant
el. Az orvos, aki minden bombázási terve ellenére udvarias ember volt, nem említette a
félmillió amerikai fiút, akik Indokínában az amerikai történelem leghosszabb háborúját
vívták.
– Remélem, igaza van – mondta. – Jómagam semmi reményt nem látok. – A röntgenre
nézett, kijelentette, hogy nem tört el semmim, az ujjam néhány héten vagy hónapon belül
rendbe jön, és felírt valami tablettát, amit soha nem szedtem.
Vasárnap, amikor Christopher otthon volt, átjöttek hozzánk látogatóba a barátaink, Jim és
Mary Lindsay Dickinson. Dickinson egyike volt az utolsó zenészeknek, akik felvételt
készítettek a többek között az Elvis Presley, Jerry Lee Lewis, Howlin' Wolf, Ike Turner és
Charlie Rieh első lemezeit kiadó Sam Philips Sun stúdiójában. Egyetem óta ismertük
egymást, és időnként összejöttünk zenét hallgatni, drogozni és beszélgetni. Ezúttal égszínkék
meszkalin-tablettákat vettünk be – kivéve Christophert, aki megint azt mondta, hogy nincs jól,
és ismét a hasát simogatta. Aggódtam miatta, de Mary Lindsayjel elment az Overton Parkba,
Memphis központi parkjába; Mary Lindsay a szemét forgatta, amint kimentek az ajtón. Jim
meg én egy különleges rocktörténeti rádióműsort hallgattunk, és elmeséltem neki, mit
végeztem Kaliforniában. Annyira örült, hogy amikor Mary Lindsay visszajött, azt mondta
neki, hagyja ott az állását, gondolom, azért, mert azt hitte, hogy mind gazdagok és híresek
leszünk. Christopher meg én óvatosak voltunk, fehér emberek módjára viselkedtünk, ami
mindig hiba.
– Egyszerűen csak ott akarok lenni ezen a turnén és figyelni, mi történik – mondtam.
– Fel kell jutnod a hegy tetejére, hogy lásd az elefántot – mondta Dickinson.
A rádióban Ike Turner beszélt Phil Spectorról: „Néha négy-öt dobot használ, tizenkét gitárt,
huszonöt-harminc énekest, tényleg zseni a fickó.” Egy Spector-nyilatkozat jutott eszembe,
amit a Sunset Soundban olvastam arról, hogy az angol zenészeknek olyan lelkük van, mint a
feketéknek, mert a lélek a szenvedés szülötte, és ha az ember megnéz egy angol gyereket egy
második világháborús híradóban, az alkalmasint Paul McCartney – ami bután hangzik, de a
metaforában, az elsötétítésben, a sivító gyújtóbombákban van valami.
Visszaemlékeztem arra, amikor nagyon kicsi voltam, téli reggelen ébredtem egy Miki
egérről szóló álomból, a rádióban Grady Cole szomorú hangját hallottam és egy country-dalt,
a „Hiroshima, Nagasaki”-t – a szótagok, melyeknek jelentését nem ismertem, a hideg
reggelen, miközben iskolába készülve öltözködtem, rettegéssel töltöttek el. Ez a félelem része
volt az életünknek; akkor jöttünk a világra, amikor az ember, a történelem során első ízben,
olyan hatalomra tett szert, hogy minden gyerek, függetlenül attól, hogy kicsoda és a világ
mely részén él, képes volt az ágyában fekve félteni az életét.
A gyerekágyunkban tudtuk, hogy valami baj van. Most néhányan közülünk együttes erővel
kezdtünk szembefordulni a háború erőivel. A meszkalin szülte grandiózus látomások
közepette olybá tűnt, hogy a Rolling Stones részese a planétán zajló élethalál-küzdelemnek.
10
Ε társulások közül az egyik legnépszerűbb... egy tizenkét-tizenöt éves fiúk
alkotta társaság volt, melynek tagjai Spasm Bandnek nevezték magukat. Ok
voltak a jazz igazi megteremtői, és a Spasm Band volt az igazi jazz band... A
Spasm Band 1895 táján jelent meg New Orleans-ban, és a fiúk éveken át szép
pénzeket kerestek azzal, hogy színházak és szalonok előtt, meg kuplerájokban
játszottak, meg néhány formális fellépésen a West Enden, a Nagy Operaházban és
más helyeken, amikor a „The Razzy Dazzy Spasm Band” néven reklámozták őket.
A nagy pillanatuk azonban akkor jött el, amikor Sarah Bernhardtnak szerenádoz-
tak, aki kifejezésre juttatta csodálatát, és mindegyiküknek adott egy pénzérmét.
Herbert Asbury: Tlie French Quarter

„Aztán eljutottunk addig a richmondi buliig, amiből óriási esemény kerekedett – mondta
Keith. – Londonban ez volt az a hely, ahová minden szombat este el kellett járni, a Richmond
Station Hotel, a folyóparton, meglehetősen jómódú környéken, de egész Londonból lejártak
oda a srácok.”
„A Station Hotel volt a legfontosabb hely – mondta Stu –, mert a Station Hotelben kezdte
az ember tényleg látni, hogy hatása van. Richmondban kezdtek végül felkelni a seggükről, és
mozogni, és nem telt két hónapba, hogy a csillárokon is emberek lógjanak.
A Station Hotel csak tíz hétig tartott, mert le akarták bontani a helyet, és még mindig ott
áll. Szóval átköltöztettek bennünket a richmondi atlétikai klubba, ahol nagyon alacsony volt a
mennyezet, Τ alakú gyámoszlopok tartották, a közönség meg persze az oszlopok között
ugrált. Bírtuk egymást, és soha nem akartuk abbahagyni a zenélést. Eljött a fél tizenegy, és azt
mondták, állj, mire mi azt monduk, ó, a francba, és eljátszottunk még vagy három-négy
számot. Ezeknek a számoknak némelyike amúgy istenigazából mozgásba hozta a közönséget.
A zenekartagok akkor már együtt laktak, és nem csináltak semmi mást, csak hallgatták a
lemezeiket meg a szalagjaikat és együtt játszottak, Brian meg Keith úgy gitároztak, hogy el
sem hitte az ember. Soha nem volt közöttük olyan, hogy egyikük szóló–, a másikuk meg
ritmusgitáros. A két gitáros, akárha valakinek a jobb és a bal keze lett volna.
Továbbra is hetente háromszor próbáltunk. Senkinek nem volt pénze. Mindenüket, amijük
volt, felszerelésre vagy lemezekre költötték. Elég kemény napok voltak azok, de olyan lázas
időszak is, amely valamennyiünket magával ragadott. Noha a Beatles ekkoriban töltötte meg
sikoltozó gyerekekkel az Albert Hallt, még mindig Liverpoolban voltak, a Gerry and the
Pacemakersszel, Billy J. Kramerrel és a többivel, nem volt a dolognak se íze, se bűze. De
akkortájt tudatában volt az ember, hogy tényleg a kezdetén jár valaminek.”
„Elmentem a Richmond Hotelba... hány éves is voltam? Tizenöt... igen, tizenöt – mondta
Shirley Arnold, egy csinos, vörös hajú angol lány. – Nagyon hideg volt. Február lehetett.
Végzős voltam az iskolában. Hatan lementünk Richmondba. Egész nap mászkáltunk, aztán
elmentünk a Station Hotelba. Ketten végül a klubban kötöttünk ki, de én igazából nem néztem
a fiúkat, csak a zenét hallottam. Jó néhányan voltak ott. Azelőtt Tommy Steel– és Elvis-
rajongó voltam, azt hiszem, csak ezt a kettőt szerettem. A Beatles közvetlenül ezelőtt lépett a
színre, és én Beatles-rajongó is voltam. Nem hiszem, hogy tudtam akkoriban, mi az a rhythm
& blues vagy rock and roll. A „Route 66” volt az első dolog, amit a Stonestól hallottam.
Nagyon tetszett. Aztán visszamentünk, és azt mondtam, muszáj megint megnéznem őket. Egy
délután Mick és Keith lementek Ken Colyer jazzklubjába, és azt mondták: »Figyeljetek,
játszhatnánk, amikor Ken szünetet tart, beugorhatnánk helyette ingyen?« Ott meg azt
mondták: »Igen, beugorhattok.« Senkit nem érdekelt igazán a dolog, nem voltak annyira
sokan, én pedig láttam őket, és egyszerűen beléjük szerettem. A zene annyira izgalmas volt.
Aztán bumm! Olyan gyorsan történt, hirtelen mindenki tudta, hogy kicsodák.”
 Charlie szinte habozva mondta nekem: „Richmondban bizonyos értelemben afféle
kultusszá váltunk. Nem miattunk, csak úgy megtörtént. Ott voltunk este, amikor mindenki...
ez amolyan kölcsönös dolog. Mi követtük őket, ők pedig követtek bennünket. Olyan sok
ember volt ott, és mivel nem volt hely táncolni, képtelen táncokat találtak ki. Micknek nem
volt annyi helye, hogy a színpadon táncoljon, és csak a seggét tekergette, ami... nem is
tudom... olyan klassz dolog volt...
Úgy értem, a Crawdaddy olyan volt... jó volt táncolni egyet. Ügy értem, egy kicsit
fárasztóvá vált, ha mindig ugyanazt a műsort csináltad, és tudtad, hogy egy bizonyos
pillanatban minden robbanni fog. És tuti biztos volt, hogy mindig ez történik, és a dolognak
mindig egy totál... kavargó... felfordulás lett a vége. Amikor az utolsó utáni ráadás is véget
ért... amikor már-már úszik az ember a verejtékben, nem képes többet nyomni négy óránál.”
„Arra lettünk figyelmesek – mondta Keith –, hogy fél kézzel lenyomtuk a dixielandet.
Briannek nagyon tetszett, amikor látta az utolsó jazz bandet feloszlani, és mi vettük át a
klubokat: ez volt a legboldogabb, legbüszkébb pillanata.”
A Crawdaddy Club az orosz-olasz származású Giorgio Gomelsky tulajdonában volt, aki
előszeretettel gondolt önmagára úgy, mint a Stones menedzserére. „Nekünk nem voltak ilyen
illúzióink” – mondta Keith.
„Mindenféle emberek akartak menedzselni bennünket – mondta Stu –, de soha nem tudtak
velünk kapcsolatba lépni, mert az Edith Grove-on nem volt telefon. Még csak a közelben sem
volt sehol telefon. Az egyetlen telefonszám a Jazz News-ban volt, az I. C. I.-é.” A Stones
hirdetései az Imperial Chemical Industries telefonszámával jelentek meg, ahol Stu a szállítási
osztályon dolgozott. „Szóval egy nap ez az Andrew Oldham nevezetű, nagyon rámenős fickó
odatelefonált, és azt mondta, nagyon érdeklődik irántunk, és ő Eric Easton üzlettársa, csak
úgy lökte a dumát. Mire mondtam, hogy kizárólag úgy tudsz velük kapcsolatba kerülni... nem
akarok túlságosan belefolyni a dologba, mert pillanatnyilag éppen elég bajom van egy nagy
halom robbanóanyag szállításával; azt mondtam, ide hallgass, miért nem szállsz biciklire,
vagy amid van, és mégy el az Edith Grove-ra? Ő pedig el is ment, találkozott Mickkel, és
ezzel kezdetét vette egy nagyon szoros kapcsolat közötte és Mick között. Giorgio tudta nélkül
csempésztük be Andrew-t a Station Hotelba, mert hosszú sorban álltak a bejutni akarók, este
fél hétkor kezdődött a sorban állás.”
,Andrew nagyon fiatal volt – mondta Keith –, még fiatalabb, mint mi, nem volt semmiféle
összeköttetése, csak hihetetlen dumája; eleinte sajtosként dolgozott a Beatlesnek. Ő hozta
össze azokat a nagyon menő képeket, amiknek oroszlánrészük volt az imázsuk
kialakulásában, így hát, noha nem volt a kezében sok minden, nagyon is felkeltette az
emberek érdeklődését az iránt, amit csinált. Azzal a másik csókával együtt mászkált, Eric
Eastonnal, aki valaha orgonista volt a vaudeville-korszak végnapjaiban, az ötvenes években, a
háború után, amikor a koncerttermek megszűntek a népszerű szórakoztatás helyszínei lenni.
Volt egy-két embere, nem keresett sokat, de az igazi show-bizniszben dolgozók valamelyes
respektussal viseltettek iránta. Voltak kapcsolatai, egy csaj énekelt, akinek volt egypár Top 20
felvétele, Easton nem szállt ki teljesen, és sokat tudott Anglia többi részéről, amiről mi
semmit nem tudtunk, ismert minden koncerttermet.”
Oldham és Easton egy Decca-lemezszerződést szereztek a Stonesnak, a Stones azonban
már aláírt egy szerződést George Cloustonnal az I. B. C-nél, ingyenes stúdióidőért. Az I. B. C
semmit sem kezdett a szalagokkal. „Nem volt gyártási kapacitásuk – mondta Keith. – Nem
tudták, hogyan kell a szalagokból lemezt csinálni, és egyetlen lemeztársaság érdeklődését sem
tudták felkelteni. Ez a lemezszerződés, bár semmit nem ér, még mindig érvényes, és Brian
előveszi az egyik fantasztikus szabadulási tervét. Mielőtt ez a Clouston nevű csóka
meghallaná, hogy leszerződünk a Deccához, Brian elmegy hozzá száz fonttal, amit Andrew és
Easton adott neki, és ezt mondja: »Nézze, tárgytalanná vált a dolog, feloszlóban van a
zenekar, nem fogunk játszani többé, abbahagyjuk, de ha esetleg valami összejönne nekünk a
későbbiekben, nem akarjuk, hogy ez a szerződés kössön bennünket, kivásárolhatjuk magunkat
száz fonttal?« És az öreg Scrooge, miután végighallgatja ezt a mesét, amit nyilvánvalóan
elhisz, elteszi a száz fontot. Másnap hallja, hogy szerződést kaptunk a Deccánál, és
megcsináljuk az első kislemezünket, London válaszát a Beatlesre.”
1963. április 28-án Oldham elvitte Eric Eastont Richmondba, hogy nézze meg a Stone-
okat, akik másnap elmentek Easton Regent Street-i irodájába, ahol szóban megállapodtak,
hogy Oldham és Easton fogja menedzselni őket. Brian három-négy napon belül
visszavásárolta magukat az I. B. C-féle szerződésből, és május 10-én a Stone-ok bevonultak a
londoni Olympic stúdióba az első professzionális lemezfelvételükre. Oldham is ekkor
próbálkozott először a lemezproducerkedéssel. A Stones nagyjából három óra alatt rögzítette
az első kislemeze két számát, a „Come On” című Chuck Berry-dalt, valamint az „I Wanna Be
Loved”-ot Willie Dixon chicagói dalszerzőtől. Sokkal könnyedebb, egyszersmind kevésbé
hatásos stílusban játszották fel a számokat, mint ami a színpadon jellemezte őket. Oldham a
hangmérnökre, Roger Savage-ra bízta a keverést. A felvétel nem szólt rosszul ahhoz képest,
hogy Oldham, amikor megérkezett a stúdióba, azt hitte, hogy a gitárokat a fali konnektorokba
kell csatlakoztatni, ám a Decca öregurai meghallgatták a felvételt, majd felhívták Oldhamet,
és javasolták, hogy a Stones tegyen próbát ismét a Decca West Hampstead-i stúdiójában.
„Nagy deccás összeröffenés volt – mondta Keith. – Az összes deccás nagyfejű ott volt,
ciccegtek és a fejüket csóválták.”
Az eredmény, jóllehet közelébe sem jött a Stones korábban készített felvételeinek, köztük a
fürdőszobai szalagoknak, június 7-én megjelent a Stones első kislemezeként. A lemez több
mint három hónapon át tanyázott az angol zeneipari szaksajtó által az eladási listák alapján
készített Top 50 középmezőnyében. A Stones a „Come On”-t adta elő első televíziós
fellépésén, a Thank You Lucky Stars című műsorban, melyet Birminghamben vettek fel.
Tyúklábmintás kockás zakókat viseltek, melyeket Oldham azért vetetett fel velük, hogy
egységesebb benyomást keltsenek.
„Brian ekkor kezdi felfogni, hogy a dolgok kikerültek az irányítása alól – mondta Keith. –
Ezt megelőzően mindenki tudta, hogy Brian a saját együttesének tekinti a bandát. Namármost
Andrew Oldham Micket tekinti nagy szexszimbólumnak, és azt akarja, hogy rúgjuk ki Stut,
mi meg nem vagyunk rá hajlandók. És végül, mivel Brian régebben ismerte, mint mi, és az
együttes elsődlegesen Brian ötlete volt, Brian kényszerült megmondani Stu-nak, hogyan
szerződtünk ezekkel az emberekkel, hogy mennyire fontosnak tartják az imázst, és hogy Stu
nem fér bele ebbe. Ha én Stu lettem volna, azt mondom, basszátok meg, menjetek a francba.
De ő maradt, a továbbiakban a roadie-nk lett, ami szerintem hihetetlen nagylelkű tett. Mert
ekkorra már kezdtünk sztárok lenni, mindannyian, megnézett bennünket a Beatles [Éppen
akkor jöttek vissza Németországból – mondta Bill –, és a színpad előtt álltak, hosszú, fekete
bőrkabátokban; úgy néztek ki, mintha díszlet lettek volna], és mi is elmentünk megnézni őket
az Albert Hallba, és láttuk a sikítozó csajokat, és alig vártuk, hogy nekünk is sikítozzanak...”
„Ez az, amit akarok” – mondta Brian Giorgiónak.
„Amikor legközelebb láttam őket, öten voltak – mondta Shirley Arnold. – Láttam őket
egyszer a Coyler's-ban, és nagyjából három hónap múlva láttam őket megint, amikor már
megjelent a lemezük. Amikor legközelebb elmentünk, könyörögtünk az ajtóban álló lánynak,
hogy adjon el nekünk jegyeket másnapra. Ideadta a jegyeket. Másnap fantasztikus sor állt. A
Colyer's egy hosszúkás terem, aminek az egyik végében egy nagyon kicsi színpad van,
nagyon alacsony a mennyezet, meg tudja érinteni az ember. Korán odamentünk, így a színpad
előtt álltunk, de olyan sokan voltunk, hogy nekinyomtak a színpadnak. Egymás hegyén-hátán
tülekedtek az emberek. Egy tűt sem lehetett leejteni. Izzadság csöpögött a falakról, és az
erősítők folyton elromlottak, de a zene és a fiúk is fantasztikusak voltak. Igazából nem
miattuk ájultam el, hanem azért, mert akkora volt a hőség. És egyszerűen csak úgy
átadogattak engem egymás feje fölött az öltözőbe. Az egyik kidobóember lelocsolt vízzel, én
meg arra gondoltam, hogy jaj, annyi a sminkemnek. Bejött a barátnőm, hogy megnézze, mi
van velem. Azt mondta, abbamaradt a zene, jönnek befelé. Én meg kábultan bementem, mivel
nem volt erőm távozni, mert látni akartam őket. Brian volt az első, aki hozzám szólt.
Megkérdezte, hogy én vagyok-e az a lány, aki elájult. Akkora rajongójuk voltam, hogy bármit
megtettem volna értük, és akkoriban nem sok lány volt, aki ne lett volna betojva, így hát
eléggé meglepődtek. A rajongói klubról kérdeztem Andrew-t. Azt mondta: »Menj fel, és
keresd meg Annabelle Smitht, majd szólok neki.« Annabelle Andrew titkárnője volt. Idősebb
volt, mint a fiúk. Azt hiszem, huszonkilenc lehetett, azaz hozzánk képest öreg, hiszen mind
annyira fiatalok voltunk. A rajongói klub eleinte az ő neve alatt futott, de nem hiszem, hogy
különösebben érdekelte a dolog. Szóval felmentem megkeresni Annabelle-t. Nagyon örült,
hogy átadhatja nekem. Ideadott egy halom postai megrendelést, és azt mondta: »A tiéd,
csináld meg otthon«. Andrew-val meg a fiúkkal olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy nem
volt idejük a rajongói klubbal foglalkozni. Szóval ott voltam én, hazamentem a kétszáz taggal
meg egy halom postai megrendeléssel, ami nagyjából hatvan fontra jött ki. Hát, hatvan font,
képzelheted, minden éjjel a párnám alatt tartottam, mert ez egy vagyon volt. Megpróbáltam
befizetni nekik a bankba, ők meg azt mondták: »Nem, nyitnod kell egy számlát az irodán
keresztül.« Teltek-múltak a hetek, egyre csak hívogattam Andrew irodáját, mondván,
»Figyelj, csinálnom kell egy hírlevelet, és írnom kell mindenkinek...«, de mindenki annyira
elfoglalt volt, igazából sosem tudtam beszélni Andrew-val, így hát az én nyakamba szakadt a
rajongói klub összes dolga, és még mindig nem álltam kapcsolatban senkivel. A fiúknak
dolgoztam, és mindössze egyszer találkoztam velük.”
Július 13-án sor került a Rolling Stones első Londonon kívüli fellépésére, a
middlesboroughi Alcove Clubban, a Hollies nevű, liverpooli együttessel közös műsor
keretében. „És akkoriban, amit a liverpooli együttesek csináltak, annak jónak kellett lennie –
mondta Stu –, Andrew pedig meggyőzte a Stonest, hogy ha rá hallgatnak, ők lesznek London
válasza a kurva Beatlesre, és ez roppantul tetszett Briannak. Andrew semmit nem tudott a
zenéről, őt csak a pénz érdekelte.
Na szóval, színpadra lépett a Hollies, a háromszólamú vokáljával, amihez hasonlót soha
nem hallottunk. Brian azonnal ezt mondta, »Helyes, mindenkinek énekelnie kell.« Andrew
meg a fiúk rögtön átalakították a dolgokat, és a hangsúly a „Poison Ivy”-ra, a „Fortune
Teller”-re és efféle számokra került. A Stones egy időre elveszítette az identitását, azt hiszem,
azért, mert megpróbálták ezeket az újfajta számokat játszani, és igyekeztek úgy énekelni őket,
mint a liverpooli együttesek. Ez volt Andrew elképzelése, ami egy kicsit nyögvenyelősnek
bizonyult. Rettenetesek voltak azok a báltermek. Eljártunk ezekre a szörnyű, zsíros helyekre,
Wisbechbe meg Cambridge-be, és a bugrisoknak, bár hallottak a Rolling Stonesról, halvány
fogalmuk sem volt róla, miféle zenére számítsanak. Eleinte némelyikük csak a száját tátotta.
Bizonytalanok voltunk, hogy mit is kellene játszani. Olyasféle számokra gondoltunk, mint
a „Poison Ivy”, ami nemigen jött be, és végül mindenkit a Chuck Berry-anyaggal fogtunk
meg. A zene tiszta izgalma volt ez. Nem volt semmiféle öltöző, színpad, villany, biztonsági
szolgálat, minden rohadt este pokoli ribilliót csaptunk. Mind azt mondták: »Nálunk járt már a
Beatles is, megbirkózunk mindennel.« Mire mi: »Nos, a Stones még nem járt nálatok.
Várjatok csak!«
Egyre nehezebb volt viszont elviselnünk Briant, akinek lévén wales-i, mindig is voltak
nagyon visszataszító vonásai; kezdett nagyon tapintatlan lenni, és efféle dolgokat
mondogatott: »Mivel én vagyok a zenekarvezető, nekem heti öt fonttal több jár.« Azelőtt
olcsó hotelekben szálltunk meg, mert nem volt semmi pénzünk, de miután szert tettünk egy
kis pénzre, soha nem laktunk igazán szar helyeken. Szóval egy középkategóriás hotelban
laktunk, de Brian ezt mondta: »Pár hónap múlva, amikor többet fogunk keresni egy bulival,
én a Hiltonban fogok lakni, mert én vagyok a zenekarvezető, mindenki más pedig veled lakik
majd valahol.« Végül aztán kurvára elegünk lett belőle. Ráadásul annyira szeszélyes volt,
mint az időjárás. Brian nagyon ügyes fiú volt, de egyszersmind tényleg nagyon kótyagos is.
Végül nyilvánvaló lett, hogy Mick a zenekar vezetője. Akkoriban Brian egyszerűen egy
nagyon-nagyon jó gitáros volt, amellett nagyon haszonleső is, nagyon hajtott a pénzre. Szóval
amikor Andrew azzal jött, hogy ideje olyan számokat játszanotok, mint a „Poison lvy”, mert
ezzel több lemezt fogtok eladni, Brian azonnal azt mondta, hogy igen, remek, nagyszerű.
Nagyjából hathavi báltermi zenélést követően ugyancsak ő mondta, hogy »Azt hiszem,
hetente kétszer kéne nyomnunk az Eel Pie Islanden, és blues-t kéne játszanunk.« Brian egyik
napról a másikra változott, és egyszerűen torkig lettek vele.
Siralmas volt. Brian a lehető legrosszabb neveltetésben részesült.
Jó oktatást kapott, nagyon jól megállta a helyét az iskolában, de valahol menet közben
elhatározta, hogy hivatásos, főfoglalkozású lázadó lesz, és ez nem igazán illett hozzá. így
aztán, amikor utálatos akart lenni, igazán meg kellett erőltetnie magát, és miután megerőltette
magát, igazán utálatos lett. De valójában nagyon kedves természete volt, de mindent túlzásba
vitt.”
Keith abból az estéből, amikor a Stones a Holliesszal játszott, leginkább a Londonba való
háromszáz mérföldes visszaútra emlékezett, melyet Stu Volkswagen furgonjának hátuljában
tettek meg, Charlie-val, Mickkel és Briannel meg az összes felszerelésükkel, miközben Bill
elöl ült Stuval, mert azt hazudta, hogy ha hátul ül, hányni fog; kénytelenek voltak menet
közben vizelni, mert Stu, „az a szadista”, mondta Keith, csak akkor állt meg, amikor kedve
tartotta.
A Stones jószerével mindennap játszott, néha egy nap kétszer, és amikor nem játszottak
vagy lemezt készítettek, próbáltak az első angliai, az Everly Brothersszel és Bo Diddleyvel
közös koncertturnéjukra. Július 19-én fel kellett volna lépniük egy bálon, de Brian rosszul lett,
a Stone-ok mind berúgtak, és egy másik együttes játszott. Másnap este a Stones megcsinálta
az első báltermi fellépését Wisbechben, egy Corn Exchange nevű helyen. A „Come On” a
harmincadik helyen volt, és kúszott egyre felfelé a Top 50-ben. A Stones egyre nagyobb
szenzációnak számított és egy-egy munkáért átlagosan öt fontot kaptak fejenként. Augusztus
10-én két koncerten játszottak Birmingham közelében, másnap pedig, miután délután a Studio
51 Clubban játszottak, a harmadik országos jazzfesztiválon léptek fel Richmondban. Stu
otthagyta az állását a vegyi üzemben, mert minden ideje elment arra, hogy vezetett, felállította
a felszerelést, leszerelte, és vitte a következő helyre.
Augusztus 17-én a Stones Liverpool közelében, Northwichban lépett fel, Lee Curtisszel
együtt, aki Keith szerint „hihetetlen jelenetet csinált, elájult a színpadon, miközben a Conway
Twitty „Only Make Believe”-jét játszotta. Néhány fickó levitte a színpadról, ő meg kitépte
magát a kezük közül, és visszajött, az „Only Make Believe”-t énekelve. Aztán megint
levitték.” Az őrület hozzátartozott ahhoz az időszakhoz, s ebből egy ideig előadók ezrei
megéltek. Bill, ugyanezen este azt jegyezte fel a naplójába, hogy találkoztak Billy J.
Kramerrel és együttesével, a Dakotasszal egy kávézóban az M-i-es mentén. „Ma már nem
hangzik olyan izgalmasan – mondta Bill. – Billy J. Kramer akkoriban olyan nagy volt, mint a
Beatles.” Márpedig a Beatlest immár nem sok választotta el attól, hogy, amint azt John
Lennon utóbb megfogalmazta, népszerűbbek legyenek, mint Jézus. Azon a héten a Rolling
Stones hat koncerten játszott, nem számítva a próbákat és a fotózásokat, és fejenként 25 fontot
kerestek. Gyilkos tempó volt ez, de mindannyian bírták az iramot, kivéve Briant. Augusztus
27-én a Stonesnak Windsorban, a Star and Garter pub fölötti teremben kellett játszania. Az
ismét gyengélkedő Brian nem volt ott, és az együttes, mely „elsődlegesen Brian ötlete volt”,
első ízben játszott nélküle.
11
Igen, valami rettenetes környékeken fordultam meg akkoriban, ahol nagyon
durva gyerekek laktak. Persze mindenütt, ahol pénz van, sok durva ember akad,
szó se róla, de sok finom ember is.
Finom emberekről szólván, Buddy Boldent említhetném, a legnagyszerűbb
trombitást, akiről valaha hallottam, vagy akit valaha ismertek, és aki a Garden
Districtben lebzselők első számú kedvence volt.
Alan Lomax: Mister Jelly Roll

A következő péntekig, október 31-éig maradtam Memphisben. Mindennap otthon ültem,

várva a kiadótól a szerződést, ami nem érkezett meg. Korántsem volt ez szórakoztató, de
maradtam, talán azért, mert ez az odisszea csak Halloweenkor vehette kezdetét.
Későn ébredtem, és rohantam a repülőtérre, hogy elérjem a Los Angeles-i járatot. Adtam
Christophernek két puszit, aki autóval elment dolgozni, én meg rohantam a gépemhez.
Az ember mindent képes megszokni, és az évek során, miközben magazinoknak
dolgoztam, hozzáedződtem, hogy tűzokádó óriásgépek pasztelszínű műanyaggal bélelt
utasterében lerészegedéssel töltöm az időt. Ezen a gépen ledobtam a fekete utazótáskámat, és
nekiálltam pezsgőt vedelni, nem a legjobb pezsgőt, de azért nem volt rossz, és miközben a
TlieNew Yorker baseballdöntőről szóló beszámolóját olvastam, erős vonzalom ébredt bennem
a New York Mets iránt, akik ebben az évben az utolsó helyről a világbajnoki címig küzdöttek
fel magukat, valamint a stewardess iránt, aki folyton újratöltötte a poharamat. Előző nap
beszéltem Jo-val, aki azt mondta, valaki várni fog rám a repülőtéren, de amikor megérkezvén
körülnéztem, nem találtam senkit, és felhívtam az Oriole-házat. Sandison közölte velem, hogy
értem küldenek majd autóval egy Mimi nevezetű valakit, és hogy ő, Sandison, visszamegy
Angliába, miután „szégyenletesen elbocsátották”. Hallottam Micket és Keitht beszélni
Sandisonról, és nem lepett meg, hogy távozni készül. Leültem, hogy megvárjam Mimit.
Elfelejtettem megkérdezni, hogy miről ismerem majd fel, de nem is kellett tudnom, mert
egyáltalán nem jött. Majdnem egyórányi várakozás után fogtam egy taxit.
Az Oriole-ban a hátsó ajtó zárva volt. Az első ember, akivel találkoztam, az elbűvölő
Shirley Watts volt, aki a konyhában egy blúzt vasalt. „Jó nézni, ahogy vasalsz” – mondtam, és
továbbmentem a nappaliba, ahol egy kanapén David Sandison ült Glyn Johnsszal, a (sötét
hajú, szakállas, lime-zöld puhakalapot viselő) hangmérnökkel, egy másikon pedig egy lány, a
Time magazin riportere, csinos, piros tweedöltönyben. Glyn ezt mondta:
– Képes rá, hogy nagyon kedves legyen, és megnyugtasson, ahogy arra is képes, hogy
nagyon feszültté tegyen. Van neki egy figyelemre méltó, hm...
Betettem a táskáimat az Oz-szobába. A hallba visszafelé menet Charlie-t láttam csoszogva
ténferegni a maga meditativ, kelletlen, körömrágó, az 1950-es éveket idéző hipster-
mozgásával. A nappaliba tartott, megállt hallgatni a Time~tó\ érkezett nőt, majd – miközben
becsukta a terasz ajtaját, mert sötétedett, és hideg volt a levegő –, azt mondta, hogy ő nehezen
tudná a lány munkáját végezni, hogy szerinte a rock and roll elértéktelenedett. „Meghalt
nemrégiben egy jazzbőgős – mondta Charlie Paul Chambersre utalva –, és a rockzenészekkel
összevetve nem keresett sok pénzt, márpedig ezt nem tartom igazságosnak.”
A nő a Times-tól azt mondta, hogy itt minden elértéktelenedett, Amerikában a hirdetések
nagyon eltúlzottak a brit viszonyokhoz képest, Nagy-Britanniában mindent elbagatellizálnak.
Igen, mondta Charlie, de honnan tudja mindezt egy gyerek, és kimutatott az ablakon túl
elterülő Los Angelesre.
Ha innen jön az ember, akkor tudja, mondta a lány.
Sandison, zabos lévén, amiért hazaküldték, figyelmeztetett, hogy nem számít, mit írok,
Mick úgyis azt mondja majd, hogy sosem látott engem. „Az egyik sajtóügynök, akivel ezen a
héten beszélt, a Playboy-ban már megjelent interjúról kérdezte Micket, ő meg azt mondta,
hogy soha senkivel nem beszélt a Playboy-ról.”
Charlie a Laurel Canyon-i házba készült próbálni, én meg vele mentem egy furgonnal, amit
Phil Kaufman vezetett. Végighajtottunk a Dohenyn, a Sunsetig, felmentünk a Laurel Canyon
Drive-on a Shady Oakhoz, és egy széles fémkapunál álltunk meg. Egy nagydarab fekete
fiatalember közeledett a kocsihoz. „Ez Tony” – mondta Kaufman. Tony, az irizáló
napszemüvegében és a lila foltos pólójában úgy nézett ki, mint egy Fekete Párduc hollywoodi
sztereotípiája, jó alakú volt, és hűvös, majdnem olyan kolosszális, mint King Kong. Tony
bepillantott az utastérbe, és így szólt:
– Harminchetes, harminckilences és negyvenötös titkosügynökök – s azzal kinyitotta a
kaput. Ahogy elhajtottunk mellette, ezt mondta: – Jókora katyvasz van ám odafönt.
– Micsoda? – kérdezte Paul. – Miért?
– Elfelejtették megnyitni a kéményt, és a füst a házat árasztotta el.
– Tényleg?
– Igen, és bejutott néhány tolvaj is.
– Mi történt, kidobtad őket?
– Nem, mikor odaértem, már dáridóztak javában.
A legtöbben a ház előtt tartózkodtak, mert odabent a nagy kandalló még mindig füsttel
töltötte meg a levegőt. A konyhában Phil Kaufman negyedvér barátnője, Janet tányérokra
rakott spagettit kínált, olyasféle feltéttel, ami selyemhernyógubónak tetszett. Az Oriole-
házban nem voltak különösebben ünnepi hangulatúak az étkezések, de ez nagyjából annyira
volt vidám, mint egy halotthamvasztás, noha nem volt annyira meleg.
– Megszabadulunk a füsttől? – kérdezte a kandalló előtt álló Jagger Kaufmantól.
– Igen – mondta Phil. – Átmegyünk a Topanga Canyonba.
– Megoldjuk a dolgot, igaz? – kérdezte Jagger mosolytalanul.
– Igen, persze – mondta Phil. Sam Cutlerrel együtt felbámult a kéményre, igyekezvén
hozzáértőnek látszani.
Jagger bement a ház hátsó traktusában lévő próbaterembe, és elkezdett játszani egy
akusztikus gitáron. Charlie dobolni kezdett, Bill felvett egy basszusgitárt, Mick Taylor pedig
egy gitárt. Jagger megkérte Janetet, hogy szóljon Keithnek, elkezdték. Janet odakint, a
medencénél talált rá Keithre, aki egykedvűen bagózott egy láncokra függesztett fonott
székben.
– Keith – mondta Janet –, elkezdték.
– Aha – Keith nem mozdult. – Mondd meg nekik, hogy remekül szól.
Néhány perc múlva Keith mégiscsak bejött a hátsó ajtón az apró próbaterembe, és
kisvártatva kaotikus hangolás kezdődött, majd kibontakozott egy akkord, egy hangsor, egy
riff, egy tizenkét ütemes blues, mely pár perc után összeomlott. Jagger lerakta a gitárját, és
átnézett egy dallistát.
– Mennyi van? – kérdezte Mick Taylor.
– Tizennyolc – mondta Jagger. – „Carol”, „Jumpin' Jack Flash”, „Bad Boy”...
– „Bad Boy”... az elég régen volt – szólalt meg Bill.
– Csináljuk azt – mondta Keith, és csinálták, egy bluest, mely hallótávolságon belül
minden leánygyermeket tűzbe hozott. – „I'm a bad boy, come to your town...”
Azután a „Street Fighting Man”-t játszották. A jókora Altec hangfalakból áradó hang
megtöltötte a koporsó alakú helyiséget, melyet úgy alakítottak ki, hogy bírja a strapát: a
mennyezeten üveggyapot szigetelés húzódott, a falakat párnázott kárpit és egy keleti szőnyeg
borította.
Amikor a dal véget ért, Keith ezt mondta:
– A következőnél kellene az infravörös fényt használnunk...
– Hogy aztán rendőrök püföljék egymást gumibottal – mondta Jagger. – Utána meg legyen
virágsziromeső.
Jagger azt mondta, hogy a koncerteket a „Jumpin' Jack Flash”-sel fogják megnyitni, azzal a
számmal, mely Brian utolsó letartóztatásának hetében jelent meg, de most nehézkesen
játszották, és végül a dal szétesett. Keith odaszólt Mick Taylornak:
– Ebben a Flying Arrow-t kéne használnod...
– Lying Farrow11-t – mondta Jagger.
– Mia Farrow-t – mondta Keith. Mick Taylor így szólt:
– Nos, egyszerűen a színpadra vihetjük az összes gitárt, és aztán meglátjuk, melyik kell...
Jagger felnevetett:
– Borzasztó gondolat.
Aztán Wyman azt javasolta, hogy használjanak hangológépet. Keith rossznak tartotta az
egész elképzelést. – Használjátok a fületeket! – mondta.
– Igen – mondta Jagger. – Ezért kaptátok az istenadta tehetségeteket.
– Igazából miattad jutott eszembe – mondta Bill Keithnek. – Nekem nem okoz gondot a
hangolás.
Ahogy játszani kezdték a „Monkey Man”-t, Phil Kaufman telefonhoz hívott. Pete
Callaway keresett, egy georgiai barátom. Később Pete meg én együtt laktunk New
Orleansban, ahol ő egyetemre járt, én pedig kimaradtam a Tulane-ról. Megnősült, és most a
Columbián araszolgatott a bölcsészdoktorátus felé, miközben időnként betörték a fejét a
rendőrök a diáktüntetéseken.
A konyhában vettem fel a kagylót. Ugyanannak a beszélgetésnek a rövidített változatát
folytattuk le, amire néhány havonta vagy évente sort szoktunk keríteni, szertartásosan
elsütöttünk néhány, csak általunk értett tréfát, hogy tudassuk egymással, még mindig
önmagunk vagyunk, nem változott semmi. Pete-tel volt a kishúga, Nicole. Üdvözölt, és arra
kért, látogassam meg, amikor a Stonesszal a városban leszek. Huszonkét éves volt, éppen
akkor hagyta abba a posztgraduális képzést anélkül, hogy befejezte volna, és Greenwich
Village-ben lakott. Valami sajátos szín a hangjában arra késztetett, hogy írjam fel a számát a
végzetes sárga jegyzettömbömbe.
A próbateremben dübörgött a zene. Jagger volt a kulcs – ha ő szárnyalt, ordított vagy
bömbölt, a Stones is szárnyalt; ha ő elhallgatott, a zene szétesett.
– A „Sympathy for the Devil”-be kell még egy dob, valami konga – mondta Mick. – Talán
keríthetünk egy fekete srácot, aki velünk jönne és csinálná.
Mick megpróbált elhatározásra jutni, hogy a „Sympathy” rövid legyen-e vagy hosszú, a
hangja reszkető, bizonytalan volt. Az volt az érzésem, hogy talán miattam van így, mert
figyelem őket ebben az apró helyiségben. Mick hangja vontatóttá vált, mígnem egymás után
abbahagyták a játékot. Egyikük sem nézett a többiekre. Aztán Mick Taylor játszott pár hangot,
Keith megpendített egy akkordot, aztán még egyet, egy ragyogó futamot, és játszott mindenki,
Mick a terem végében énekelt, nekem háttal. Úgy szóltak, mint Louis Armstrong és a Hot
Five, eltekintve attól, hogy Mick Taylor szörnyű, Bo Diddley-s hangokat játszott, Keith pedig
egy olyan szólót, amiben egy sikoltás veszett el. Végül Mick leült a zongorához, Keith
abbahagyta, mindannyian abbahagyták.
– Még mindig bedől a végén – mondta Mick.
A ház körül lézengtünk, arra várva, hogy elinduljunk a Bel Airnél rendezett, unalmas
partira. Jagger meg én Wymannel ültünk a fekete bőrkanapén, kinéztünk az ablakon a
Halloween fekete hegyeire. Wyman azt mondta, hogy ez főleg a gyerekek ünnepe, Jagger
pedig vitába szállt vele:
– Azok a szellemek valódiak, és az utánunk jövők ismerni fogják őket.
– Ha a világ fennmarad – mondtam.
11
Lefordíthatatlan szójáték. Flying Arrow = repülő nyíl, különleges alakú gitár; lying farrow = kb. dagonyázó tehén.
 – Végül is felrobbantjuk majd – mondta Mick. – Ez elkerülhetetlen.
David Sandison ébresztett fel a délelőtt közepén, amikor kihozta a táskáit az Óz-szobából,
és az állát keményen felszegve távozott Angliába. Elbúcsúztam tőle, lezuhanyoztam és
felöltöztem. A nappaliban lévő kisasztalon volt egy magazin, a borítóján Jaggerrel, benne egy
cikk, mely így végződött: „A Rolling Stones a városban van, és úgy tűnik, mindenki azt
várja.” A fő hír arról szólt, hogy a Beatlesnek pénzügyi problémái támadtak Allen Kleinnel.
A hátsó teraszon egy fiatalember ült egy jegyzetfüzettel meg egy kérdéseket tartalmazó
távirattal, amit New Yorkból kapott a főnökeitől, a Newsweek-től. Charlie-val odamentünk
hozzá, megjelent Bill és Astrid, majd végül a hátsó pázsiton keresztülbotorkálva megérkezett
a másik három Stone is. Keithen kígyóbőr csizma volt, vörös kígyóbőr öv és rózsaszín ing,
melynek vesetájék alatti részét a legtöbb ingéhez hasonlóan leszakította, hogy ne legyen útban
gitározás közben. A riporter kötelességtudón tartotta magát a táviratban foglaltakhoz: „Milyen
érzés ismét turnézni?” – és kurtára fogott válaszokat kapott. Megkérdezte, mi történt Briannel,
mire Keith ezt mondta:
– Nem tudtuk kideríteni. Zenészekkel lépett kapcsolatba, megpróbált összehozni egy
együttest...
A Newsweek nem forszírozott egy kérdést sem, nem tette senki, akik a Stonesszal
készítettek interjút, tartózkodtak attól, hogy a Stones múltjának sötét titkait firtassák. A Stone-
ok megtanulták, hogy az interjúkészítők jelenlétében nemigen történik semmi érdekes, és
majdnem teljesen sikerült őket levegőnek nézniük.
Miután a Newsweek-beszélgetés véget ért, és a riporter elment, úgy döntöttünk, hogy mind
együtt ebédelünk a Stripen. Charlie meg én egy percre bementünk, és visszaérve azt láttuk,
hogy a többi Stone elhajt egy türkizszínű Continentallal.
– Eszméletlenül bunkók, de tényleg – mondta Charlie.
Később, a Shady Oaknál, amíg a Stones próbált, Gram Parsons meg én kiálltunk az épület
mögé, nekitámaszkodtunk kék Harley Davidson motorjának, sötétlettek mögötte a hegyek,
miközben, úgy tűnt, hogy akarata ellenére, az Okefenokee-vidékről beszélt. Gram Floridában
született, de Waycrossban nevelkedett, vadászni és halászni járt az apjával a lápvidékre.
Miután az anyja ismét férjhez ment, más helyeket is megismert, egy ideig a Harvardra járt.
– Mondhatni, szerencsés voltam – jelentette ki. – Kijutott nekem mindkét oldalból.
Nem szóltam semmit. Bárki, aki hallotta tőle a „Do You Know How It Feels to Be
Lonesome”-ot, képet kapott arról, milyen szerencsés is Gram.
Úgy volt, hogy Gram aznap este a Burritosszal lép fel, és én meg akartam hallgatni. Ő is
szerette volna, ha elmegyek, csak éppen rengeteg hangszert és felszerelést kellett magával
vinnie a kocsijában, a roadie-jával együtt, de menni akart Sam Cutler is, márpedig őt nem
lehetett visszautasítani. így hát elrekviráltuk a furgont, a roadie megpakolta, és engem
neveztek ki sofőrnek, mivel a többiek nem hitték el, hogy én is olyan rosszul vezetek, mint
ők. A furgonban vártunk néhány percet Samre és Gramre, akik odabent voltak, Gram roadie-ja
zúgolódott, hogy micsoda nyűg Grammel dolgozni, megbízhatatlan, pontatlan, a gazdag
mostohaapja hatalmas apanázst ad neki...
Az alkalmazott zsémbelése alábbhagyott, amikor Gram és Sam kijöttek, és útnak indultunk
az autópályán dél felé, az Arany Medve nevezetű klubba, mely a Huntington Beachen volt, de
a roadie hamarosan rám szólt, hogy ha ennyire lassan hajtok, jobban teszem, ha sávot váltok.
Igen, de a bal hátsó kerék egyfolytában kileng, válaszoltam, és mérföldekbe telt, mire
megállhattunk egy benzinkútnál. Phil Kaufman barátnőjének, ezt most mondták el nekem,
defektje volt, ő maga cserélte ki a kereket, a rögzítőcsavarokat azóta sem húzták meg
rendesen. A benzinkutas közölte, hogy nincsenek rögzítőcsavarjai, így hát a kopottakat
szorítottuk meg, és lassan gurultunk végig a Huntington Beachen az Arany Medve irányába.
Miközben Gram és a Burritos a fellépésre készülődtek, a klub tulajdonosa, George Nikos,
egy már nem fiatal, udvariaskodó férfi, beinvitálta Samet, Gram roadie-jával meg velem
együtt az irodájába, adott nekünk egy-egy pohár vörösbort, és Sam felhívta Hertzet a furgon
miatt. Engem kért, hogy hívjam őket, én meg azt mondtam neki, hogy az amerikaiak bármit
megtesznek egy olyan emberért, aki angol akcentussal beszél. „Az enyim senkinek se tetszik”
– mondta Sam, de elmagyaráztam neki, hogy Kaliforniában nem veszik észre a különbséget.
Végzett a telefonálással, aztán letelepedett, mint egy lord a könyvtárában vacsora után, a
kandallóban lobogó tűz mellé, és úgy mesélt az együttesek mellett szerzett élményeiről,
mintha hadjáratokon vett volna részt. „De a Stones a legjobb – mondta. – Ok a legjobbak,
mert ők a legfélelmetesebb banda, amelyet valaha láttam.”
Borozgatással töltöttem az estét, miközben Gram énekét figyeltem. Ott volt a szelíd és
finomkodó mostohaapja is, egy nagy asztaltársasággal. Mindenki berúgott; az utolsó szám
alatt úgy tűnt, hogy Gram kiesik a reflektorfényből, ami megcsillant dércsípte haján. Mégis
sziporkázott. Sugárzó volt. Csillámpor borította, mint Elvis Presleyt a fehér öltönyében, 1956-
ban a The Jackie Gleason Stage Show-ban.

I started out younger

At most everything
All pleasure and dangers
What else could life bring.

– Nagyon sikeresek lesztek – mondtam a műsor első része után.

– Azt hiszem, már azok vagyunk – mondta Gram.
Kimentünk elszívni egy spanglit a klub mögé, ami egyáltalán nem volt megnyugtató, Gram
azt mondta, errefelé imádják drog miatt letartóztatni az embert.
Szívtuk a spanglit, és mindketten igyekeztünk fenemód kozmopolitának látszani, Gram
pedig, akiben a színpadi szereplés nyomán még mindig buzgott az adrenalin, Eugene
Talmadge modorában előadta, egyetlen dolgot tud: imádja a Rolling Stonest és Keith
Richardst. Mindketten jócskán támolyogtunk, de én azért nagyon figyeltem.
„A lényeg – mondta Gram – a férfiról meg a nőről szól. Van egy gyönyörű, pici lányom, az
anyjával van.” Odaadtam neki a spangli végét, ő meg azt mondta, hogy több szerelemre és
több lazaságra lenne szükségünk ezen a világon.
Másnap késő délután a Stones egy Warner Brothers-film forgatásának helyszínén próbált, a
négyes stúdióban, melyet Al Steckler szerzett, aki belengette a Warner lemezcége előtt a
Stones lemezszerződésének közeli lejártából fakadó lehetőségeket. A kapukon túl, a középső
(széles, betonozott, fenyők és pálmák szegélyezte) út végén a kívülről repedezett, megfakult
mályvaszínű stúdiók mind elhagyatottnak látszottak. A négyes stúdióban négy Stone próbált
(Wyman nem jött el) egy részlegesen lebontott helyszínen, egy pillérekre szerelt, a Horace
McCoy A lovakat lelövik, ugye? című filmjéhez készített, marathoni táncteremben, ahol a film
szereplői halálra táncolták magukat.
A magasban átívelő gerendák, melyeket mély kivágású görög tógát viselő, aranyozott
gyümölcsöskosarakat tartó és aranyozott trombitákon játszó nőalakok ékesítettek, s melyeket
vörös– és narancsszínű cölöpök tartottak, karnevál utáni hangulatot árasztottak. A bálterem
egyik végén lelátó húzódott, fölötte ez a felirat:

? VAJON MEDDIG BÍRJÁK ?

NAPOK PÁROK ÓRÁK NAPOK
Hátralévő Eltelt

Egy sor erősítő előtt – az Ampeg cég huszonötöt bocsátott rendelkezésre, ebből huszonegy
működött – Mick Taylor és Keith hangolták a gitárjaikat, a bálterem közepén pedig egy
jókora, apró tükrök alkotta gömb alatt Mick Jagger énekelte Chuck Berry „Carol”-ját:
 I'm gonna learn to dance
Ifit takes me all night and day

Charlie keményen és feszesen püfölte a dobokat. Mick Taylor ismerte a dalt, de valami
gondja támadt, abbahagyta, és a fejét csóválta. A „Carol” után a Jagger-Richards-
szerzemények közül a „Sympathy for the Devil”-t, a „Midnight Rambler”-t és az „I'm Free”-t
játszották, Jagger karba font kézzel énekelt, az instrumentális szakaszokban pedig a parkett
túlsó végére sétált, és ott fülelt. Mindegyik dalt háromszor-négyszer játszották el, majd végül
Jagger a saját „Stray Cat Blues”-ában kezdett egy kis lelkesedést mutatni, majomkodott a
mikrofonállvánnyal, pálcaként pörgette a feje fölött, feldobta a levegőbe, és elkapta. A többiek
nemigen élvezték a játékot, kivéve Keitht, aki egyre hangosabban pengetett. Rendre
abbahagyták, az erősítőkkel piszmogtak, és Stu, akinek új, felszereléssel megrakott, kék
furgonja éppen középen állt, fojtott hangon társalgott Mick Taylorral. Amikor újrakezdték,
Keith maximumra tekerte az erősítőjét, beállt a forgatásról megmaradt konfettibe, és
istentelenül hangos zajokat produkált egy csupa műanyag gitáron. A mindenféle fából,
rozsdamentes acélból, teknősbékapáncélból készült arany– és elefántcsont-berakásos gitárok
világában Keith egy olyan hangszert választott, mely úgy nézett ki, mintha megkeményedett,
ízesítetlen zselatinból készült volna.
A Stones ezután Chuck Berry „Little Queenie”-jét játszotta, majd további Jagger-Richards-
szerzemények következtek: a „Satisfaction”, a „Honky Tonk Women« és a „Street Fighting
Man”, az a szám, amelyet tavaly Chicagóban a demokraták elnökjelölő konvencióját kísérő
zavargások idején betiltottak. Keith beesett horpasszal, majdnem csukott szemmel hajolt a
ronda gitárja fölé, és őrületes, fülsiketítő zajt csapott. Eszembe jutott, hogy még az Oriole-
házban láttam egy zenei magazin régebbi számában egy interjút Jim Morrisonnal, aki ezt
kérdezte az újságírótól: „Te ott voltál Chicagóban. Milyen volt?” – mire az újságíró ekként
válaszolt: „Olyan volt, mint egy Rolling Stones-koncert.”
Amikor a Stones szünetet tartott, Charlie odalépett hozzám, és ezt kérdezte:
– Mit szeretsz ebben az együttesben?
– Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni – mondtam.
– Ugy szólunk, mint azok a zenekarok a Whiskyben? Mármint Mick inkább olyan, mint
azok, és Keith is, de mi, többiek... úgy szólunk, mint azok a zenekarok?
– Nem – mondtam.
A Stones elpróbálta a műsorban szereplő összes dalt, kivéve három régi bluest, amit Mick
és Keith elekromos gitárok nélkül adtak elő. Belekezdtek egybe, leültek, de Keith, aki most
egy acéltestű gitáron játszott, így szólt:
– Ezt nem tudjuk megcsinálni.
– Ez egy faszság – mondta Mick.
– Úgy van, Mick – mondta Keith, és felállt. – Ez egy faszság. Felvette a rojtos bőrkabátját
meg a bíborszínű napszemüvegét, úgy festett, mint valami bogár, és mindenki távozott, kivéve
Charlie-t, engem és Stu-t, aki hazavitt bennünket, mihelyt végzett a gitárok össze-pakolásával.
– Igazándiból – mondta Stu – még soha nem hallottam ilyet. Egy zenész azt mondta
nekem, hogy az erősítője túl hangos. Egyszerűen közöltem vele, hogy Keith Richards nagyon
erőteljesen gitározik, és ha az ember nem játszik olyan hangosan, mint ő, akkor akár a ritmust
is eltévesztheti.
– Annyira torkig vagyok – mormogta Stu, amint beszálltunk a furgonba, és kifelé
indultunk. – Szerez nekik az ember új erősítőket, új gitárokat, új mindent, de hiába.
Mick megkérdezte, mit fogok viselni a színpadon, én meg felvetettem, mi lenne, ha ezt
venném fel (golfinget, kék farmert, Hush Puppies cipőt), ő meg nem akarta elhinni. – Stu egy
pillanatra elhallgatott, mintha ő sem hinné, ami ezután következik: – Úgy néz ki, hogy fehér
szmokingot kell viselnem. – Újabb pillanatnyi terhes csend után igen tárgyilagos hangon így
szólt: – Rohadt sok pénzükbe fog kerülni, hogy velük játsszak.
Az Oriole-házban nem volt semmi ennivaló, így hát Charlie meg én elvitettük magunkat
Mimivel, azzal a lánnyal, akinek ki kellett volna jönnie értem a repülőtérre, az Aware Innbe,
egy Sunseten levő étterembe. Ezen a turnén nagyon sok hóbortos sofőrünk volt, köztük én is,
de egyikük sem volt annyira unott, goromba, illetve ellenséges, mint Mimi. Ha olyankor
került elő, amikor nem volt rá szükség, korántsem csinált titkot belőle, hogy szívesebben
lenne másutt, ha pedig szükség volt rá, nagyjából ugyanígy állt a dolgokhoz. Míg a legtöbb
sofőr szerencsés esetben eljuttatta az embert az úti céljához, majd várt vagy visszajött érte,
Mimi, ha olyan kedve támadt, veled maradt, így hát leült enni az Aware Innben velem meg
Charlie-val, akit hozzám hasonlóan elnémított a hely tolakodóan sikkes volta. Nyilvánvalóvá
lett, hogy alig vesznek bennünket vendégszámba, miközben Miminek, aki derűsen flegma
volt, valamiképpen sikerült mindvégig rágógumiznia és a kocsikulcsokat csörgetnie vacsora
közben. Charlie meg én lenyeltünk pár falatot, és igyekeztünk elmenekülni, a felszolgáló
azonban dölyfös lassúsággal vette át tőlünk a pénzt; kiérve mindkettőnk nagy bánatára azt
láttuk, hogy a kocsit, melyet Mimi a járdaszegély mellett hagyott, éppen elvontatja a
rendőrség.
– Nem a mi kocsink az? – kérdezte Charlie.
– De igen – mondta Mimi, lankadatlanul kérődzve a rágógumiján és csörgetve a kulcsait,
akárha egy hindu misztikus csilingelt volna a kicsiny imacsengettyűivel.
– Akkor szólj nekik, hogy álljanak meg – mondta Charlie.
– Hé, álljanak meg! – mondta Mimi, ahogy a vontató besorolt a gyors forgalomba, és eltűnt
az éjszakában. Egy fehér Jaguár állt meg a járdaszegélynél előttünk, mi pedig
odébbhúzódtunk, hogy beengedjünk a vendéglőbe néhány bennfentest. Vasárnap késő este
volt a Stripen, a járda tele volt srácokkal, akik annyira különösen festettek, hogy a párosával
járó rendőrök jobbnak látták üres tekintettel a semmibe meredni, mintsem észrevenni őket.
– Talán nem ártana, ha csinálnál valamit – mondta Charlie Miminek.
– Rendben – mondta Mimi, azzal visszament a vendéglőbe, és eltűnt. Charlie-val sokáig
álldogáltunk először a vendéglő előtt, majd egy gyöngyöket és drogoskellékeket árusító hely
előtt, végül pedig egy zárva tartó butik előtt, a növekvő sötétségben keresve menedéket a
békés sivárságot árasztó tekintetű, nagyvárosi drogosok elől, akik felénk közeledve
megszólítottak:
– Jé, ki van itt, hiszen te Charlie Watts vagy.
Charlie kedves kétségbeeséssel hallgatta őket. Egy lány azt mondta, hogy San Francisco
sokkal jobb hely, mint Los Angeles, ugyanis a Haight Streeten az ember annyi anyagot
szerezhet, amennyit akar, és leülhet a járdára spanglit sodorni, és nem tartóztatja le senki, és
elmehet éjszaka a Family Dogba, inni abból a nagyszerű puncsból, amit általában
telenyomnak LSD-vel. Charlie megkérdezte tőle, hány éves, a lány pedig elárulta, hogy
tizenhét.
Amikor visszaértünk az Oriole-ba, csöngött a telefon. Jo már Jaggerrel beszélt egy másik
vonalon, így hát én vettem fel, és azon kaptam magam, hogy az Esquire magazin népszerű
zenekritikusával beszélek. Közölte velem, hogy eljön meginterjúvolni Jaggert, és vele van a
The New Yorker popkritikusa, egy lány, akivel egy ideig együtt élt.
– Tulajdonképpen már nem vagyunk együtt – mondta. – Nem tudom, hallottál-e erről az
egészről.
– Nem igazán – mondtam. Jo elköszönt Micktől.
– Elmegyünk, és készítünk egy közös interjút Jaggerrel, és közben megpróbáljuk
helyrehozni a dolgokat kettőnk között. Ott van Jo Bergman?
– Igen – mondtam. – Beszélj Jo-val. Kérlek.
Másnap kiültem a napra Charlie, Shirley és Serafina Wattsszal. Serahna örömmel tárta ki a
karját Charlie felé és énfelém. „Két apuci” – mondta. Mióta Kaliforniába érkezett, Serafina
megtanult járni, és most nekivágott a buja pázsitnak, addig-addig totyogva a hurkás kis
lábaival, mígnem lehuppant a fenekére.
Shirley levelet írt Angliába egy barátjának.
– Megírom, hogy holnap találkozom Mae Westtel.
– Tényleg? – kérdezte Charlie.
– Elvisznek a Myra Breckinridge forgatására, és még ha nem is találkozom Mae Westtel,
azt fogom mondani, hogy találkoztam vele.
Bementem ebbe a sivár házba, a változatosság kedvéért mosolyogva, és Ronnie Schneidert
láttam bejönni bőröndökkel, a feleségével, Janettel meg egy csecsemőkorú kisfiúval.
Abbahagytam a mosolygást.
A próbán, melyet már csak négy nap, két további próba választott el az első koncerttől, a
Stones visszatérésétől, általános levertség uralkodott. Jagger, az együttes érzelmi barométere
kisebb egészségügyi problémákkal küszködött, fájt a foga, a torka, és szomorkásán bóbiskolt
egy széken, majd elterült az erősítők takaróponyváin, kinyújtózva a lelátók előtt. Végül
feltápászkodott és így szólt:
– Na jól van, akkor most nem túl hangosan végigjátsszuk az egész műsort, majd én
bemondom a címeket. – Az együttes hirtelen belevágott a „Jumpin' Jack Flash”-be, fülsiketítő
hangerővel, Mick morgolódva, apró tapsokkal kísérte Keith gitárjátékát. A következő dal, a
„Carol” jó egy decibellel az emberi fájdalomküszöb fölött kezdődött.
– Egy picit hangos – mondta Keith, egy kissé lejjebb tekerve az erősítőjét. Feszes Chuck
Berry-futamokat játszott a műanyag gitárján, Mick két ujját a levegőbe tartva énekelte:
„gonna learn to dance...”
Aztán Charlie felkelt a zsámolyáról, hogy beszéljen Stu-val, és kicseréltek egy cintányért.
– Gyerünk – mondta Mick –, most már próbáljuk meg összehozni ezt a kurva műsort.
Miután a cintányér a helyére került, a „Sympathy for the Devil”-t játszották, majd a „Stray
Cat Blues”-t. Jagger a dalban szereplő lány korát leszállította tizenötről tizenháromra. Charlie
teljes erővel püfölte a dobokat.
Egy összecsukható széken a Los Angeles Times egy példánya hevert, a címlapon az
országos hírek összefoglalójával: „Merénylet: az Országos Erőszak-ellenes Bizottság
jelentése szerint merényletek fenyegetnek és szükség lenne minden veszélyeztetett
közhivatalnok védelmének biztosítására. Vélemény Abortusz-ügyben: az amerikai orvosok
többsége egy felmérés szerint azt állítja, hogy a nőknek joguk van az abortuszhoz. Zömük
továbbá úgy véli, hogy a felnőttek között, kölcsönös beleegyezéssel, diszkréten lebonyolított
homoszexuális érintkezést törvényi korlátozás nélkül engedélyezni kellene, azonban az
orvosok túlnyomó többsége elutasítja a marihuána legalizálásának gondolatát.”
A „Midnight Rambler” végén jártak, Mick a dobok előtt táncolva kántálta Charlie-nak,
hogy „Gyorsabbangyorsabbangyorsabban...” Aztán leült, hogy elénekelje a „Love in Vain”-t,
egy bluest, melyet Keith egy Robert Johnson-kalózlemezen talált, majd, még mindig ülve, az
„I'm Free”-t énekelte, és ismét fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt. Felállt, amikor elkezdték a
„Let It Bleed”-et, de az rosszul szólt, és Mick az északangol kiejtést parodizálva közbeszólt:
– Neem, neem, neem, legények, hamis az egész.
Mick meg Keith azon tanakodtak, hogy játsszák-e a dalt.
– Vagy hamis, vagy egyszerűen kusza – mondta Mick, de megpróbálták még egyszer, és
ekkor összejött, Mick aprókat rugdalt-szökellt a levegőbe. Miközben a „Satisfaction”-t
énekelte, ugrált és tekergőzött, a torokfájás el lett felejtve. A zenekar leküzdötte a következő
két dalt, a „Honky Tonk Women”-t és a „Street Fighting Man”-t. Azután Mick és Keith
belerúgtak Bilibe, összepiszkítva a fehér nadrágja ülepét. Bill revansot véve megrúgta Micket,
mihelyt az hátat fordított neki, de Mick, akin egyébként fekete nadrág volt, ezt mondta:
– Csináld csak bátran, pajtás, bármikor beteheted. – Bill nemigen tudta, miként reagáljon,
és a basszusgitárját hangolva néhány lépéssel odébbment.
Keith, miközben egy Sinex inhalálóval foglalatoskodott, megválaszolta Mick kérdését,
hogy mit játsszanak:
– Az „Under My Thumb”-ot.
– Az „Under My Thumb”-ot – tűnődött Mick. – Egyesek szerint az egy jó kis szám.
– Elég lagymatag – mondta Keith.
– Bizonyára tréfálsz – mondta Mick Taylor.
– Nem számít, hogy határozunk – mondta Mick. – Ha egyszer színpadra lépünk, úgyis
lőttek az összes tervnek.
Miután az Oriole-ban megvacsoráztunk, a nappaliban, idegenek alkotta, kicsiny
társaságként ültük körül a dohányzóasztalt. Jane Schneider, egy csinos, sötét szemű és
gesztenyebarna hajú lány egy antik Rolls-Royce-ról mesélt nekem, amit ő meg Ronnie
nemrégiben vásároltak:
– Igazán jó kis autó. Ezen a hétvégén Bostonban szerepel a kocsi egy bemutatón, és ha első
díjat kap, bekerül a nevünk a könyvbe.
Az anyjának van, jelentette ki Jane, a legnagyobb porceláncipő-gyűjteménye a világon, egy
barátnője pedig, aki azelőtt egy különleges állványt árult, mely receptkártyák elhelyezésére
szolgált, most a legújabb ötletével házalt, egy kulcstartólánccal, melyet a tulajdonos
szerelmének képe ékesít.
– Van egy másik barátnőm – mondta büszkén –, aki egy vagyont keresett a vásárló saját
portréjából készített kirakós játékkal.
Amikor ismét a könyv felé fordult, amit olvasott, észrevettem, hogy az a legfelkapottabb
pornográf regény, a Meztelenül jött az idegen, melyet megtévesztésképpen egy egész sor
szerző írt, akiknek mindegyike egy-egy fejezetet követett el anélkül, hogy a többiekkel
konzultált volna. Meglátta, hogy a könyvet nézem, és vállat vonva így szólt:
– Manapság nem számít, hogy mit olvasol: mind szemét.
Amikor reggel felébredtem, elsőként egy magas fiatalembert pillantottam meg, akinek
arcát dús, bongyorkás fekete üstök keretezte; azért jött, hogy interjút készítsen Jaggerrel az
ABC rádió számára. Volt vele egy hangmérnök, akitől megtudtam, hogy általában
kosárlabdameccseken és hasonlókon szokott dolgozni, de az ABC csinál egy műsort, és „meg
akarják interjúvolni Micket, hogy az interjú részleteit leadják a műsorban. Igazán nagyon
hatásos.”
A riporter be volt sózva: „Határidőre dolgozom, nem lébecolhatok itt. Jeleznem kell az AB
C-nek New Yorkba, hogy mit végeztem. Mi van Mickkel, hol van, csomagoljak össze és
menjek haza, vagy mi lesz?”
„Holnap csináljuk az interjúkat – mondta Ronnie Schneider, aki a hallban állt, és az irodai
telefonon beszélt Jaggerrel. – Ami a film ügyét illeti: ők fizetnek az egész filmért meg a
felszerelésért, és tiétek a film. Ha megcsinálják, megnézitek, ha nem tetszik, akkor annyi.
A fotós ki akarja fizettetni velünk az összes költségét, ami valószínűleg heti ezerre rúg
majd, ez elég drága. Vele akarod megcsináltatni az összes képet? Oké. Ertem. Nos,
valószínűleg vissza tudjuk hozni a költségeket abból, amit a magazinoktól és hasonlóktól kap.
Ha kijelentitek, hogy az összes bevételt, az adományokat jótékony célra fordítjátok, Peter
Bennett szerint Nixon támogatja az ingyen koncertet. – Ronnie harsányan röhögött. – Hát
igen, a Marihuánatermesztők Szövetségének mégsem adhatja az ember.”
Az interjúk szervezését jócskán megnehezítette Mick torokgyulladása. Charlie azt mondta,
hogy ez egy idegi alapú panasz, ami olyankor jelentkezik Micknél, ha énekelnie kell.
– Olyasféle dolog, mint Maria Callasnál – mondja Charlie. – Rajtam is kijön, amikor
turnézunk, a lábamat kapja el, de neki a torka rendetlenkedik.
Később Jo meg én autóval elmentünk a Stones próbájára; először a fák között álltunk meg
egy kelmefestő műhelynél, hogy begyújtson néhány ruhadarabot Wymannek és Taylornak,
meg saját magának is, és ahol egy házikó előtt, a festőkalyiba közelében Ken Kesey ugrált
egy trambulinon. A trambulin mellett egy lány beszélgetett egy fiúval, miközben Kesey olyan
arckifejezéssel ugrált, mintha komoly munkát végezne.
Jo meg én bementünk a festőműhelybe, ahol galvanizálóvödrökben füstölgött valami. Nem
éreztem jól magam odabent, kiléptem az épület elé, éppen akkor, amikor egy focilabda
elsuhant a ház és a fák előtt, hogy aztán a patakban kössön ki. Lementem érte, és
visszadobtam. Átrepült a fák fölött, nem láttam senkit, majd Kesey felugrott a levegőbe, és
elkapta. A hóna alá csapta a labdát, a festőműhely tornácán találkoztunk, és köszöntünk
egymásnak. Kerouacra gondoltam, és közös barátjukra, Neal Cassadyre, aki az előző évben
halt meg, de hát mit mondhattam volna?
Miután Jo megkapta a ruhákat, a Stones próbájára mentünk. Öt óra volt. A báltermi
díszletek közé Keith gurult be biciklivel, ami a „KELLÉKOSZTÁLY” feliratot viselte,
magával hozva egy táblát, rajta felirat: „KIRK DOUGLAS SZÁMÁRA FENNTARTOTT
PARKOLÓHELY”. Letette a táblát Jagger mikrofonja elé, és elkarikázott.
Az együttes a szokásos fülsértő zajok közepette hangolt, Mick pedig a stúdió hátsó
részében beszélt Jo-val, a jobb keze mutató– és középső ujjával a bal tenyerét csapkodva,
egyenesen Jo szemébe nézve, hipnotizálva őt. Jo egyre csak bólogatott. Otthagyta Micket, és
felém indult.
A végzetet éreztem közeledni apró, szűk cipőbe bújtatott lábakon, léptei nyomán mintha
szétesett volna a föld.
– Mick azt mondja, péntekre össze kell hoznod egy megállapodást -mondta.
– Ez mit jelent? – kiabáltam túl a dübörgő zenét. Mick, amint elhaladt mellettem,
meghallotta a kérdést, és kezével tölcsért formálva a fülembe kiabálta:
– Össze kell hoznod.
– Mit hozzak össze? – kérdeztem.
– Hozz össze egy megállapodást.
– Most hozok össze egy megállapodást – mondtam olyan hangsúllyal, amiben benne
foglaltatott a kérdés: Mit izgat ez téged?
– Péntekre – mondta Mick, és a mikrofonhoz indult. Egy kissé verejtékezve ültem le,
jóllehet nem volt meleg. Mick, miközben átvágott a táncparketten, elment Astrid mellett, és
gyengéden rálegyintett fekete bőrnadrágos fenekére.
A Stones hirtelen a Jumpin' Jack Flash”-t játszotta. Gyorsan mentek a dolgok, a dalok
sorrendjét előre meghatározták, és mindegyiket egyszer játszották el. Már csak egy próba volt
hátra.
A „Satisfaction” közepén Mick felugrott, felhajította a levegőbe az addig a kezében tartott
löwenbräus üveget, ami csörömpölve esett a cementpadlóra, de nem tört össze. Bömbölve
áradt a zene. A „Honky Tonk Women”-nel és a „Street Fighting Man”-nel fejezték be, majd
Mick és Keith a zongoránál rögtönözve előadták a „Tallahassee Lassie”-t. A dobok mögött
állva hallgattam őket. Charlie az inge szegélyével megtörölte verejtékes arcát, és így szólt:
– Nevetséges.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Ez az egész – mondta. – Kurvára nevetséges.
Charlie-nak meg nekem szükségünk lett volna egy fuvarra, de Stu nem tudott segíteni,
mert el kellett mennie egy hangszerboltba. – Majd megyünk Bill-lel – mondta Charlie. Aztán
arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki elment, kivéve Bilit, aki éppen beszállt Astriddal a
Continentaljába.
– Szóltál neki? – kérdezte Charlie.
– Nem, és te?
Nem arrafelé mennek, mondták, de azért elvisznek bennünket. Kedves társaság. Útközben
Bill Jaggerről beszélt:
 – Folyvást úgy néz rám, mintha melléfognék, vagy hamisan játszanék, pedig nem...
Bilinek hiányzott a hétesztendős fia, Stephen, aki bentlakásos iskolába járt:
– Nagyon jó hely, száz fiú van egy régi házban, van ott egy nagyon jó távcső meg nyolcvan
hektárnyi sportolásra alkalmas terület. A fiúk többsége idősebb; Stephen az egyik legfiatalabb.
Az idősebbek megtanítják a többieket krikettezni meg efféle dolgokra. Nagyon szép hely, kis
hálótermeik vannak, nagyjából hat ággyal, apró, virágmintás ágytakarók és ugyanilyen
függönyök.
Az Oriole-ban Charlie meg én azon kaptuk magunkat, hogy kettesben ülünk a kanapén, és
bagózunk.
– Egyszer játszottam Benny Goodmannel – mondta. – Meséljek róla?
– Persze.
– Amikor Alexis Kornerrel voltam, játszottunk egy fogadáson a Park Lane-en. Ez London
előkelő része. Fülöp herceg egy barátját látogatta meg ott és eljött Benny Goodman is, és
játszott velünk egy kicsit. Mi rettenetesek voltunk mögötte, de játszott négy vagy nyolc
ütemet, ami hihetetlen volt...
Alattunk Los Angeles fényei világítottak. Arra gondoltam, amit Mick mondott. Az
ügynököm egyáltalán nem jelentkezett, és nem számítottam rá, hogy péntekig bármit is
összehozok.
Kevéssel utóbb csatlakozott hozzánk Shirley. Az általa „a megvásároltak” jelzővel illetett
emberek rémes üzleti machinációiról beszélgettünk, és Shirley ezt mondta:
– Végső soron ez csak egy turné, arról van szó, hogy néhány fickó elmegy ide-oda,
felmennek a színpadra, és zenélnek, hogy a gyerekek táncolhassanak.
– Ha ezt nem veszed be a könyvedbe, megöllek – mondta Charlie.
12
Minden népdal vallásos, a szónak abban az értelmében, hogy az élet eredetével,
céljaival és legmélyebb kinyilatkoztatásaival foglalkozik, ahogyan azt bizonyos,
többé-kevésbé egységes közösségek megtapasztalják. Anélkül, hogy határozott
válaszokat adna, a gyökereknél próbálja megragadni az élet rejtélyeit. A Jesse
James-legendában például igazából nem az a lényeg, hogy egy „gyáva kis
mocsok” lelőtte Jesse-t, amikor az védtelen volt; azt a kérdést veti fel, miként
történhet meg efféle dolog, kiváltképp egy olyan emberrel, akinek szerető felesége
és három derék gyereke van. Az a tény, hogy Jesse védtelen embereket ölt, amikor
bankokat és vonatokat rabolt, nem része a dal-legenda etikai rendszerének, habár
az efféle tények revízió tárgyát képezik. Ezen a konkrét ponton lényegében csak
arról van szó, miféle világ az, amely eltűr egy ilyen otromba igazságtalanságot,
hogy gyáva emberek végezzenek Jesse-vel. Lényegét tekintve ez vallási kérdés.
John Lövell, Jr.: BUck Song

Brian még másnap este is beteg volt, asztmás rohamok gyötörték. „Egyszerűen
összeomlott – mondta Keith –, a Stones pedig szerda este, mint általában, az Eel Pie Island-i
klubban játszott, a zongoránál Stuval.” A következő napon reggel hétkor Brian a többiekkel
együtt Manchesterbe indult a furgonnal, hogy szerepeljen egy televíziós show-ban. Aznap este
Bill arról írt a naplójába, hogy „megrohamozta” őket a rajongók tömege a televízió
stúdiójánál, utána pedig egy nightclubban. A „megrohamozás” Bill szóhasználatában azt
jelentette, hogy az embernek kitépték néhány szál haját, vagy leszaggattak róla némi ruhát.
A Stones pénteken egy manchesteri klubban, szombaton pedig egy prestatyni táncteremben
játszott. Vasárnap, amikor visszajöttek Londonba, hogy előbb a Studio 51 Clubban, majd a
Crawdaddyben lépjenek fel, Brian, aki az együttes pénzét kezelte, adott a többieknek
fejenként három fontot, mert mindannyian le voltak égve. Szerda estére Brian ismét
megbetegedett, allergiás volt valamelyik gyógyszerre, amit felírtak neki, kiütések borították
el, „a szemünk előtt bomlott szét”, mondta Keith. Brian a szünetben eljött az Eel Pie Island-i
klubból, és az együttes megint nélküle fejezte be a műsort.
Ekkortájt, szeptemberben, a Stone-ok elköltöztek az Edith Grove-ról, Mick és Keith
elmentek egy másik lakásba, ahol együtt laktak Andrew-val, Brian pedig egy windsori házba
költözött Linda Lawrence szüleihez, akivel a Ricky Tick Clubban ismerkedett meg. Evekig
éltek így együtt, Brian és Linda az egyik hálószobában, Linda szülei meg a másikban. Brian
ilyenformán nagyon kényelmes otthonra tett szert, és soha nem fizetett lakbért.
Az elkövetkező három napon, miközben az együttes deali, lowestofti és aberystwythi
báltermekben játszott, Brian maródi volt. Útközben Aberystwythbe Bill felszedett egy lányt, a
furgon hátuljába húzódott vele, és érdekes módon nem volt hányingere, minek folytán a
többieknek is azonnal leesett a tantusz, és ekkortól fogva felváltva utaztak az első ülésen Stu
mellett. Aberystwythben az öltözőben a helyi zenészszakszervezet egy képviselője számon
kérte a Stone-okon, hogy miért nem tagjai a szervezetnek. Megígérték, hogy belépnek,
lejátszották a koncertet, majd egész éjjel úton voltak Birminghambe, ahol másodízben léptek
fel a népszerű zenei műsorban, a Thank You Lucky Starsban. Amikor megérkeztek a
tévéstúdióhoz, az éjjeliőr, az egyetlen ember, aki a kérdéses időben ott tartózkodott, azt
mondta nekik, hogy nem mehetnek be: „Nem nyitunk ki kilenc óráig.” Végül megenyhült, a
Stone-ok aludtak egy kicsit a vetítőteremben, majd Briannel kiegészülve, aki vonattal jött
utánuk Londonból, eljátszották a „Come On”-t, amit nem szerettek, és a koncertjeiken,
jócskán felidegesítve Andrew-t, nem voltak hajlandók játszani. A Stones olyan előadók
társaságában léptek fel, mint a Searchers, Brian Poole and the Tremeloes és Craig Douglas,
aki hetente jelentkező televíziós műsorában a saját felvételeit játszotta, melyek némelyikéből
sláger lett. Douglas, aki tejesember volt, mielőtt átnyergelt a showbizniszre, nagyon
gorombán viselkedett a Stone-okkal, nem volt hajlandó szóba állni „azzal a söpredékkel”. Az
utóbbiak otthagytak az öltözője ajtaja előtt egy tejesüveget, ezzel a felirattal: „Két pintet
legyen szíves.”
Azután visszahajtottak Londonba. Stu általában Bilit vitte haza utoljára, és ezt követően
olykor egyedül ébredt az út mentén parkolva a város valamely teljesen félreeső részében.
Néhány nappal később Andrew Oldhamet, miközben a Jermyn Streeten sétált útban a Studio
51 Club felé, ahol a Stones próbált, megszólította John Lennon és Paul McCartney, akik
taxival jöttek Dorchesterből, ahol a Variety Club of Great Britain ebédet adott a Beatles
tiszteletére. Andrew megemlítette, hogy a Stones-nak gondot okoz egy második lemez
felvétele, és a próbára vele tartott Lennon és McCartney is, „akik ekkorra már ontották a
dalokat – mondta Keith. – Mindenki Beatles-dalokat játszott, és azonmód felkerültek a
slágerlistákra.” McCartney eljátszott a zongorán egy dalrészletet, amin ő meg Lennon
dolgoztak. A Stone-oknak tetszett a szám; Lennon csatlakozott McCartneyhoz a zongoránál,
és néhány perc múltán kiötölték a középső nyolc ütemet, ilyenformán fejezve be az „I Wanna
Be Your Man”-t.
Ezen az estén a Thames Hotel báltermében játszottak; Bill, aki ismét le volt égve, tíz font
előleget kapott Briantól. A következő estén az Eel Pie Islanden játszottak, a rákövetkezőn
pedig egy számukra addig ismeretlen helyen, a kingstoni Cellar Clubban, ahol a közönség
barátságosan viselkedett, ám mihelyt a koncert véget ért, és az emberek távoztak, az
impresszárió ezt mondta a Stone-oknak: „Öt percetek van, hogy eltűnjetek.” Azt hitték, tréfál,
és oda sem figyeltek rá, de az illető bement az irodájába, bokszkesztyűt húzott, és visszatérve
rájuk förmedt: „Azt mondtam, pakolás!” Ahogy elhajtottak, a férfi kijött az épületből, és egy
puskával hadonászott.
ígéretes búcsúztatás volt ez egy hektikus hétvége előtt. Pénteken, szeptember 13-án a
Stones Dunstable-ban játszott a zsúfolásig megtelt California bálteremben. Szombaton került
adásba a második fellépésük a Thank You Lucky Stars-ban, délután és este pedig egy-egy
birminghami bálteremben játszottak. Vasárnap Pop Prom címmel volt egy műsor az Albert
Hallban, a show-t a Stones nyitotta meg, és a Beatles zárta. A fellépés többet hozott a Stones
konyhájára presztízs szempontjából, mint bármi azóta, hogy beugrottak a Marquee Clubban
Alexis Korner helyett tizennégy hónappal korábban, és ezzel megkezdték profi karrierjüket. A
zenei szaklapok egyike képeket közölt a Stonesról, egy másik pedig az est fellépőiről, Susan
Maughamról, az év legnépszerűbb fiatal brit énekesnőjéről: szatén estélyi ruhában feszített,
hajában tartós hullám, miközben Brian kezével tölcsért formálva szájharmonikázott egy
mikrofonba, Mick a rumbatököt rázva bömbölt, és a Stone-ok mindegyike a jövendő spanyol
westernjeinek kéjgyilkosait idéző, fekete bőrmellényben vigyorgott a zene orgiaszerű
lüktetése közepette.
Eletük egy fejezete véget érőben volt; egyikük sem tudta pontosan, merre tartanak, de
érezhették, hogy emelkedőben vannak. Egy szeptember végi délutánon, miután a mögöttük
álló hétért fejenként húsz fontot fizetett ki az együttes valamennyi tagjának, Brian vásárolni
ment Bill-lel, és vettek a Stone-oknak tizenöt kék inget, hogy azokat viseljék az első országos,
az Everly Brothersszel és Bo Diddleyvel közös turnéjukon, amelynek kezdete nem egészen
két hét múlva volt esedékes.
Az elkövetkező héten került sor a Stones utolsó rendes klubkoncertjeire Windsorban, az
Eel Pie Islandben, a Studio 51-ben és a Crawdaddy-ben. A turné közeledtével felpörgetett
életük ha lehet, még mozgalmasabb lett. Játszottak egy morecambe-i bálteremben, a
leghidegebb helyen, ahol valaha felléptek, másnap délután egy órára értek vissza Londonba,
miután egész éjjel úton voltak, majd aznap este koncertet adtak a walthamstowni Town
Hallban. Másnap próbáltak, majd lejátszottak két koncertet az Everly Brothers-Bo Diddley-
turné első napján a Rank Cinema Circuitben.
 „Emlékszem, a New Victoriában volt, mert ott rendezték a Black and White Minstrel
Show-t – mondta Shirley Arnold. – A barátnőmnek, Paulának meg nekem a nyolcórás
előadásra volt jegyünk a hatodik sorba, de reggel nyolc tájban odamentünk a hátsó bejárathoz,
csak hogy vethessünk egy pillantást a fiúkra. Délután két óra körül kezdtek érkezni.
Egyáltalán nem volt merszem odamenni hozzájuk és megszólítani őket. A fiúk egész nap ki-
be járkáltak. És aztán megérkezett Stu. Láttam Stut azelőtt, és tudtam, hogy ő a roadie, és ő a
legalkalmasabb, hogy beszéljek vele. Szóval mondtam, hogy én csinálom a rajongói klubot,
mire ő adott nekünk jegyeket az első koncertre, és mondta, hogy utána menjünk hátra az
öltözőbe.”
A turnét, hogy minél nagyobb hasznot húzzanak az Angliát elárasztó, tévesen „beat”-nek
nevezett zene őrületéből, a Flintstones nevű vokál-együttes nyitotta meg, majd Mickie
következett, aki elénekelt három Chuck Berry-számot, utána egy fiatal énekesnő, Julie Grant,
ezután pedig a Rolling Stones. Nagy esemény volt ez számukra: eljöttek az anyák, apák,
nagybácsik és nagynénik – legalábbis Bill és Charlie esetében –, hogy megnézzék a fiaikat a
New Victoria óriási színpadán.
„Mire a fiúk következtek, nagyon izgatottak voltunk – mondta Shirley Arnold. – Aztán
belevágtak a „Route 66”-be. Ez túl sok volt. Ordítottak az emberek. Paula meg én sikoltozva a
színpad széléhez rohantunk. A Stone-ok el voltak képedve. Ha láttad volna az arcukat, mert
korábban senki nem csinált ilyet. Visszahúztak bennünket. Végül visszakerültünk a
helyünkre.”
Noha a Stones rendszeresen fellépett, és a nevük gyakorta szerepelt az újságokban, még
igen távol álltak attól, hogy közismert előadók legyenek. Ugyanez volt igaz Bo Diddleyre, aki
a koncert első felét zárta. Ő már szerepelt korábban az Ed Sullivan vezette televízióműsorban,
ennek ellenére Amerikában nem volt ismert előadó. Egy Jerome Green nevezetű
rumbatökmuvésszel és a saját húgával lépett fel, aki zsákruhát viselt, és Hercegnő néven
szerepelt. Általában Cadillac-kel, horgászbotokkal utaztak.
A szünet utáni szettet a Rattles nyitotta meg, „Németország válasza a Beatles-re”, majd az
Everly Brothers következett, akik maguk nem voltak különösebben ismertek Angliában, csak
néhány daluk aratott kisebb sikert. De mindig úgy emlegették őket, mint akik hatottak a
Beatlesre, és ők zárták a műsort.
„Aztán hátramentünk az öltözőbe – mondta Shirley. – Mind bejöttek, én meg ideges
voltam, de annyira kedvesen viselkedtek. Mick azt mondta: »Ti vagytok azok a lányok, akik a
színpad széléhez jöttetek.« Keith meg Brian erről beszélgettek. Mondtam nekik, hogy én
csinálom a rajongói klubot, mire Mick azt mondta: »Ha már csinálod, akkor csináld
rendesen«, bla-bla-bla. Már tagja voltam Tommy Steele rajongói klubjának, szóval tudtam,
hogyan mennek a dolgok.
Mindenki azt mondta akkoriban, hogy rondák; egy áruházban dolgoztam, mindenki
idősebb volt ott nálam, és volt ez a fotóm, az egyik legelső, a Mirabelle-ből. Amolyan
sikoltozó rajongó voltam. Folyvást ezzel hozakodtam elő jártamban-keltemben: »nézzétek
meg az arcokat, hát nem fantasztikusak?« Mindig is imádtam őket.”
Mikor a turnét bejelentették a sajtónak, „Brian Jones szóvivő” odanyilatkozott, hogy „Nem
arról lesz szó, hogy a tanítványok vetélkednek a mesterükkel... Kihagyjuk a műsorunkból az
összes Bo Diddley-számot, amit énekelni szoktunk.” Közös turnén szerepelni Bo Diddleyvel
megbéníthatta volna a Stone-okat.
A Southend Odeonban Keith otthagyott egy zacskóba csomagolt sült csirkét az öltözőben
az első koncert után, majd – egy időre elvonult egy groupie-val, és visszatérve azzal
szembesült, hogy a zacskóban immár csak csontok vannak. „Ki ette meg a csirkémet?”,
kérdezte Keith. „Brian ette meg”, mondta Bill, ami igaz is volt. „És éppen ebben a pillanatban
– mondta Keith – bedugja a fejét az ajtón a műsor igazgató, és ránk kiált, hogy mi jövünk. így
hát fogjuk a gitárokat, és a színpadra indulunk, és ahogy megyünk lefelé, Brian elhalad
mellettem, én meg bemosok neki egyet, mondván: »Te faszfej, megetted a csirkémet!«
Színpadra léptünk, és játék közben Brian szeme elkezdett dagadni és színeződni. Az
elkövetkező néhány napon a szivárvány minden színét magára öltötte, volt piros, lila, kék,
zöld, sárga...” A másnapi koncert előtt Brian csatlakozott a Guilford Odeonban a többi Stone-
hoz, Bo Diddleyhez meg az Everly Brothers kísérőzenekarához egy kis öltözői zenélésre.
„Soha nem felejtem el, milyen arcot vágott Bo, amikor Brian eljátszott párat Elmore James
dolgai közül” – mondta Stu. Ha a Stone-ok meglepődtek azon, hogy Bo Diddleyvel játszanak,
mennyire meglepődhetett (a Mississippi állambeli Magnolia közelében, Ellas McDaniel néven
született) Bo Diddley azt látván, hogy egy feldagadt és monoklis szemű, szőke angol kerub
úgy gitározik, mint Elmore James, aki Robert Johnsontól tanult gitározni, aki meg magától az
Ördögtől tanult a keresztúton.
Minden nap új csodákat hozott. Szombaton csatlakozott a turnéhoz a Georgia állambeli
Maconból származó Richard Penniman, azaz Little Richard, a Georgia Peach, aki a maconi
buszpályaudvaron dolgozott mosogatóként, mielőtt sztár lett belőle, és immár pályafutása
csúcsán volt, trónszéket hordozott magával, és arra ült le, bármerre járt, és olyan óriási hatású
dalokat énekelt, mint a „Tutti Frutti”, a „Long Tall Sally”, a „Slippin' and Slidin”. Little
Richard az 1950-es évek elején, Chuck Berryhez és Bo Diddleyhez hasonlóan a rock and roll
alapító atyáinak egyike volt, csillogó öltönyöket viselt, melyek a szivárvány minden színében
verték vissza a rájuk vetülő fényt, miközben a két kezével és az egyik, fehér cipőbe bújtatott
lábával játszott a zongorán. Aztán 1957-ben, amikor Eddie Cochrannel és Gene Vincenttel
turnézott Ausztráliában, és az oroszok Föld körüli pályára állították az első mesterséges
műholdat, a Szputnyikot, Little Richard kijelentette: „Volt egy álmom, és rettenetes dolgokat
láttam ebben az álomban.” Eldobta a csicsás ruháit meg az ékszereit, és miután visszatért az
Egyesült Államokba, elkezdett templomokban prédikálni és gospeleket énekelni. Most,
Angliában, visszatért a show-bizniszbe, és mindenki alig várta, hogy lássa, mert úgy hírlett, az
előadások során letépi magáról a ruhát, és a közönség sorai közé hajítja. Jo Bergman ott volt
aznap este, és felidézte, hogy hallotta, amint Little Richard azt kéri a Watford Gaumont
igazgatójától, illatosítsa levendulával az egész színházat, hogy kellemes legyen a levegő,
amikor színpadra lép. Little Richard, aki a maconi képzőművészeti bálokon az ágyékán
bőrtangával, a fején óriási tolldísszel jelent meg, továbbra is a templomi ruháit viselte, egy kis
moheröltönyben lépett fel, de még mindig Little Richard volt, és a közönség sikoltozva
követelte a nyakkendőjét, az ingét, bármijét.
„Ekkor kerülünk kapcsolatba először azokkal a csókákkal, akiknek a zenéjét játszottuk –
mondta Keith. – Az egész popszakmába úgy tanultunk bele, hogy minden este figyeltük Little
Richárdot, Bo Diddleyt és az Everly Brotherst. Azelőtt ott volt az a szakadék a klubokban
játszó és a báltermekben játszó zenészek között. Korábban soha nem kellett színpadon
bemutatkoznunk, egyszerűen csak kimentünk zenélni oda, ahol az emberek táncoltak. De
ekkor már ülő közönségnek játszottunk. Mick ekkortájt kezdett igazán magára találni. Nem
éreztük úgy, hogy eladjuk magunkat, mert rengeteget tanultunk abból, hogy csináltuk a
dolognak ezt a részét.”
A Little Richard érkezését követő napon a turné Cardifíban folytatódott. A Stone-ok egy új
Volkswagen furgonnal utaztak oda, amelynek hátul is volt ablaka és ülése, és amelyet Eric
Eastontól kaptak Stu rozoga és kényelmetlen járgánya helyett, „ami szerintem nagyon szép
volt tőle – mondta Keith –, tekintve, hogy egész vagyonnal lopott meg bennünket.”
Salisburynél egy S kanyarban a furgon irányíthatatlanná vált, lefordult egy hídról, de nem
borult fel. „Majdnem meghaltunk– mondta Stu, aki vezetett. – Mind odaveszhettünk volna.”
Másnap este, amikor egy napra szüneteltették a turnét, a Stone-ok a londoni Kingsway
stúdióba vonultak, és felvették a második kislemezüket. „Easton volt a producer – mondta Stu
–, mert nem bízott Andrew-ban”, aki Dél-Franciaországban duzzogott. A következő
kislemezre eredetileg a „Poison Ivy”-nak és a „Fortune Teller”-nek kellett volna kerülnie, de
négy nappal a megjelenés tervezett időpontja előtt ezeket törölték, és a Stones helyettük egy
instrumentális darabot rögzített „Stoned” címmel, valamint az „I Wanna Be Your Man” című
Beatles-dalt, melyet csak az tesz emlékezetessé, hogy Brian úgy játszik rajta nyolc ütemen
keresztül, ahogy soha azelőtt angol ember lemezen nem játszott. „Nagyon bírom azt az acélos
szólót – mondta Keith évekkel később. – Azt hiszem, Brian tényleg nagyon odatette magát
arra a lemezre... azzal a slide-gitározással.”
Másnap a Stone-ok, mielőtt a turné keretében Cheltenhambe indultak zenélni, Easton
irodájába mentek, ahol első ízben, új módi szerint kapták meg a fizetésüket. Ezentúl minden
csütörtökön kaptak fizetést, méghozzá immár nem Briantől, hanem Easton irodájában.
Október folyamán a Stones napi két alkalommal lépett fel egy-egy újabb brit város Odeon
vagy Gaumont mozijában. Imádták Bo Diddleyt, kiváltképpen pedig Jerome Gréent, a
rumbatökművészt, és annyi időt töltöttek velük, amennyit csak tudtak. Halloween estéjén az
egyik Beatle, George Harrison elment megnézni a Stonest a Lewisham Odeonba. Bill naplója
a szóban forgó napokat illetően tele van efféle bejegyzésekkel: „meggyötörtek a rajongók”,
„már megint temérdek rajongó”, és Keith úgy emlékezett erre az időszakra, mint „egy évekig
tartó ostromállapot kezdeté”-re.
Miután november elsején megjelent a második kislemezük, melyet természetesen napokig
nem találtak a boltokban, kritikák és cikkek jelentek meg a Stonesról a New Musical
Expressben, a Melody Makerben, a Beat Monthlyban, a Teenbeatben, valamint országos és
helyi újságokban. Giorgio Gomelsky, akinek kezei közül kicsúsztak, megjelentetett egy
interjút, amelyet néhány hónappal korábban vett fel velük, és amelyben „Brian Jones, a
vezető” arra a kérdésre, hogy miként kezdett el R&B-t játszani, így válaszolt: „Igazából
valamiféle szociológiai, pszichológiai, vagy valami efféle oka van... Ha arról kérdezel
embereket, hogy miért vannak oda a R&B-ért, fellengzős válaszokat kapsz. Azt mondják, a
R&B-ban »nyílt kifejezésmódot, őszinte érzéseket«, és ilyeneket találtak. Nekem egyszerűen
a hangzása jön be... Úgy értem, nekem mindenféle hangok tetszenek, mint például a templomi
harangoké, mindig megállok hallgatni a templomi harangokat. Igazából ez nem fejez ki
számomra valami rohadt sokat... de tetszik, ahogy szól.
A turné november 3-án ért véget Hammersmithben. „Ismét az öltözőnél voltunk, az öltöző
ablaka alatt sikítoztunk – mondta Shirley Arnold. – Nagyjából négy emelettel magasabban
voltak, mi sikítoztunk, ők meg kinéztek az ablakon, és mondtam Keithnek, hogy: »Én
csinálom a rajongói klubot! «, annyira izgatott voltam, mert Keith kiszólt nekem az ablakból.
Azt mondta: »Ó, igen, emlékszem.« Végül kijöttek, mi megnéztük a show-t, sikítoztunk,
ahogy szoktunk, aztán futottunk az úton a furgonjuk után.”
A Stonesnak semmi ideje nem maradt pihenésre. A turné utolsó előadása utáni estén, még
mindig a fekete bőrmellényeikben, Prestonban játszottak a forgószínpaddal felszerelt Top
Rank Ballroomban, aztán a liverpooli Cavernben, egy alagsori nightelubban, ahol valaha a
Beatles játszott. „Olyan volt, mint egy török fürdőben játszani, csupa kő, rettenetes hangzás –
mondta Keith. – Nem is képzeli az ember, micsoda mítosz épült köréje.” Majd, miután egy
leedsi bálteremben léptek fel, a Stones egy nap pihenőt tartott, az elsőt tíznapi munka után, és
újabb tíz nap volt hátra a következőig.
A szabadnapjukon a Stone-ok Londonból Newcastle-ba mentek, ahol a következő két estén
a Whisky-à-Go-Go és a Whitely Bay klubokban játszottak; mindkét helyet ugyanazok az
emberek üzemeltették, akik, Keith megfogalmazása szerint, „hihetetlen odaadással”
viseltettek a Stones iránt. Bill ezt mondta: „Csajokat szereztek, kutyákkal vigyáztak az
emberre, egy fickó odakiáltotta nekünk, hogy vágassuk le a hajunkat, és nagyjából nyolc
kidobóember vitte ki és rakta meg.”
A Stones szinte minden este fellépett a közönség egyre nagyobb ovációja közepette.
November 13-án háromezer ember jelent meg a sheffieldi City Hallban, a Stone-ok pedig
eldobták a fekete mellényeiket. A másnap estét a Kingston stúdióban töltötték, ahol Eric
Eastonnel mint „producerrel” felvették az első maxi kislemezüket, ami ugródeszkát jelentett
egy nagylemez felé. Az összes dal amerikai rhythm & blues vagy rock and roll siker
feldolgozása volt. Egy újság ekként idézte Mick szavait: „El tudsz képzelni egy olyan R&B-
számot, amit angol ember ír?” Azonban Andrew, aki tervbe vette Jagger/Richards-dalok
kiadását, Keith szerint „nagyon erősen ösztökélt minket, hogy írjunk saját dalokat, amire soha
nem gondoltunk korábban. Brian egyszer írt egyet...”
Másnap a Stones két koncertet adott a Nuneaton Co-op-ban, a délutáni műsor során a
nézőteret megtöltő kölykök krémes fánkokat dobáltak. A többieknek sikerült félreugrálniuk,
de Charlie-t, aki nem kelhetett fel a dobszékéről, a koncert végére „elborították a krémes sütik
– mondta Keith. – Nagyon ki volt akadva.” Jeléül annak, hogy a Liverpool-Beatles mítosz
mennyire túllépte az ésszerűség határait, a Nuneatonban a Stones négy liverpooli lánnyal
osztozott aznap este a színpadon, akik a Liver-birds nevet viselték, és csak Beatles-számokat
játszottak, szabályos női Beatlesként. „Igazi cafkák” – mondta Keith.
Birminghamben felvételt készítettek a Thank You Lucky Stars című tévéműsor számára,
melyben, többek között, szerepelt Cliff Richard és a Shadows, valamint az amerikai Gene
Pitney, akinek sajtóügyeit Andrew Oldham intézte. Egy nap szünet után a Stones a kilburni
Statet Cinemában lépett fel, és a másnapi helyi újság címoldalán közölt fotón tagbaszakadt,
izomagyú, a hevesen lökdösődő közönségnek háttal álló rendezők egymásba font karral
igyekeznek visszatartani a lányok tömegét. „Amikor végül lekapcsolták a reflektorokat – szólt
a Stones-koncert kapcsán írt beszámoló –, hajsza indult az öltöző felé. Ki nyer, az együttes,
vagy a lányok? Az együttes négy tagja bejutott, de a dobost lerántották a földre, és elveszítette
az ingét meg a fél trikóját. A rajongó lányok rávetették magukat. Végül a kidobóembereknek,
akiket azért alkalmaztak, hogy fenntartsák a rendet, sikerült kiszabadítaniuk és az öltözőbe
menekíteniük, ahol a saját barátnője vette gondjaiba.” A saját barátnő egy Shirley Ann
Shepherd nevezetű rajztanár volt, majdani felesége. Charlie azonban akkor vigasztalhatatlan
volt, fel-alá járkált, a kezében néhány ruhafoszlánnyal, és ezt motyogta: „Elszakították az
ingemet.”
A következő napot a stúdióban töltötték, és demófelvételeket készítettek Andrew-nak, aki
visszatért Franciaországból. Aznap este, a régi szép időket idézve, ismét a richmondi Athletic
Clubban játszottak. A rákövetkező napon, 1963. november 22-én a Stones Manchesterbe ment
a Ready!, Steady!, Go! című tévéműsor felvételére. Az időeltolódás folytán nagyjából akkor
fejezték be a műsorukat, amikor én New Orleansban besétáltam a diplomás hallgatók
kávézójába a Tulane Universityn. Az ott dolgozó kanadai lány kijött az irodájából, és ezt
kérdezte:
– Hallottad?
– Papa elment, hogy vegyen nekem egy poszátát? – kérdeztem, a „Bo Diddley” című dal
szövegéhez igazítva a beszélgetést.12
– Kennedy elnököt lelőtték.
– Na ne már – mondtam, mert akkoriban nem történtek efféle dolgok. Aztán az irodai
rádióból meghallottam Walter Cronkite hangját, és nem tréfált. A Stone-ok odafönt iszogattak
a tévéstúdióban, amikor a rádióból meghallották a hírt. Aznap este Manchesterben együtt
léptek fel a Shirelles nevet viselő, fekete lányok alkotta énekegyüttessel. „Emlékszem, sírtak a
színpadon” – mondta Keith.
A továbbiakban a Stones szinte minden este fellépett, néha egymás után kétszer is.
Decemberben négy napon keresztül a Gerry and the Pacemakers előzenekaraként léptek
színpadra. A harmadik koncert Croydonban volt, a Fairfield Hallban. A terv szerint a Stones
zárta a műsor első felét. Azután a közönség tizenöt percen át tombolt, mígnem a Stones
eljátszott két dalt ráadásképpen. A háromezer nézőből csak ötszáz maradt, hogy megnézze a
12
Az eredetiben: „Have you heard?” „Papa gone buy me a mocking bird?”
Gerry and the Pacemakers műsorát, akik bizonyára örültek, amikor másnap este véget ért
együttműködésük.
A turnézással járó életmód, mondta Keith, „teljesen kikészíti az embert”, de azért a
kárpótlás sem marad el. Bill naplójában december 12-ére vonatkozóan a következő bejegyzés
olvasható: „Liverpool, Locarno táncterem, éjszaka az Exchange hotelben, az első színes
csajok.”
December 14-én a Stone-ok ellátogattak a Carshalton Kórházba, ahová sok gyerek halálos
betegséggel kerül. „Jó volt elmenni és meglátogatni őket – mondta Stu. – Azt hiszem, Bill
később egyedül is visszament. Többségük teljesen egészségesnek nézett ki.” Bill és Keith
vihorásztak.
Guilfordban a Stones egy rhythm & blues koncerten együtt lépett fel a Graham Bond
Quartett-tel, Géorgie Fame énekessel, valamint egy Yardbirds nevű együttessel, melynek
tagjai, mielőtt zenekart alapítottak, rendszeresen eljártak Richmondba a Crawdaddy Clubba,
valahányszor a Stones zenélt. A majdani Yardbirds minden egyes tagja azt a Stone-t figyelte,
aki az ő hangszerén játszott, kérdéseket tettek fel nekik, és mire a Stones felhagyott a
richmondi bulikkal, kívülről tudták a műsorukat. A menedzserük Giorgio Gomelsky volt.
Karácsony este a Stones a leeki városházán játszott. Havazott, Mick meg Andrew két órát
késtek, és a Stones egyetlen egyórás műsort adott elő két rövidebb helyett. Hajnali négykor
Brian telefonált Windsorba, és megkérte Linda Lawrence apját, hogy menjen ki elé. Aztán
arra kérte Stu-t, hogy vigye haza. Karácsony reggel hétkor Linda apja még mindig Londonban
volt, és Briant kereste.
Karácsony másnapját kivéve a Stones minden este fellépett az év hátralévő részében.
December 31-én egy lincolni bálteremben játszottak, majd később, miközben a többi Stone a
Trust House Hotelban tartózkodott (ahonnan a Stonest később kitiltották – Briant nem először
–, még később pedig a hely leégett), Charlie mélyen aludt, miután négy órán át beszélt
telefonon Shirleyvel, Bill szintén ágyban volt, de nem aludt, és nem a feleségére gondolt,
Mick és Keith pedig fent voltak, és dalokat írtak, Brian, Stu-val és még valakivel (ki a
harmadik, aki melletted halad?), késő éjszaka elment megnézni a lincolni katedrálist. A bezárt,
elhagyatott templom előtt, a sötétben hosszan kitartott, panaszos hangra figyeltek fel: szólt az
orgona. „Csak egyetlen hang; nagyon hátborzongató volt – mondta Stu. – Csak a szél űzött
tréfát velünk, gondolom, de nagyon ijesztő volt. Legalábbis engem megrémisztett, és
emlékszem, a másik fickót is, aki velünk volt. Úgy tűnt, Briant nem izgatja.”
13
Dionüszosz a szabadba szólít bennünket. Kelj fel, szerelmem, szépségem, és
gyere. Hiszen, íme, a télnek vége, az esőnek vége, nincs tovább; a földön
megjelennek a virágok; elérkezik a madárdal ideje, és hallani nálunk a gerlicék
hangját. A kézzel formált templomból, a bibliai bárkából; a törvény barlangjából;
az írás méhéből. Az első tabernákulum Jeruzsálemben, a második tabernákulum
az egyetemes Egyház, a harmadik tabernákulum a nyílt égbolt. „Csak amikor
tiszta ég néz le a hasadt mennyezeten keresztül, akkor fordul szívem ismét Isten
felé.”
Norman O. Brown: Love's Body

Ismét látható lett a fürdőszobaablak előtti sövényen túli világ, melyre mocskos gázok leple
borult. Az irodában és a nappaliban nyüzsögtek az emberek, akiket megpróbáltam nem
észrevenni, de a konyhában kénytelen voltam körülnézni, hogy ennivalót találjak, és egy
Formica-borítású pultnál ott volt Jane Schneider, kezében egy nagy, pirosassárga
gránátalmával, melyet úgy forgatott körbe-körbe, mintha a cipzárt keresné rajta. Megkérdezte,
tudom-e, hogyan lehet felnyitni az efféle dolgokat, én meg természetesen tudtam, hiszen déli
gyerek vagyok, meg különben is, szóval megdolgoztam a gránátalmát egy hámozókéssel, és
az ing-ujjamat rövidesen összepiszkította a piros bél rózsaszínű leve.
– Nem hiszem, hogy kijön – mondta Jane vidoran. Pete Bennett, aki szintén a konyhában
volt, szokása szerint bámult, akár a Gyilkosság Rt., és a hátborzongató vonzerőről beszélt,
melyet a híres emberekre és a fotósokra gyakorolt.
– Egy fogadáson voltam a Fehér Házban – mondta –, és azt mondták, hogy mindenki
estélyi ruhában lesz, én meg a szokásos (galvanizált uránium) üzleti öltönyömet viseltem.
Rettenetes volt, akár egy rossz álom, és aztán az a fotós megkért, hogy hadd fényképezhessen
le Nixon elnökkel és Neil Armstronggal. Folyton ilyesfajta dolgok történnek velem.
Láttátok a képet a Cashbox-ban Elvis Presleyről meg rólam? Vegasban voltam, értitek, és
Presley is Vegasban volt, és soha nem találkozik senkivel...
– Tudom – mondtam.
– ...és soha nem fényképezkedik senkivel. A klub igazgatója megkérdezte, hogy
lefényképeztethetné-e magát meg a feleségét és a lányát Elvisszel, mire Parker ezredes azt
mondta, hogy Elvis boldogan megteszi ötezer dollárért. Szóval kértem, hogy találkozhassak
Elvisszel az öltözőben, mire a klubigazgató azt mondja: „Nem fog beengedni, vele van a
memphisi maffia, kínosan fogod érezni magad.” Mondom, hogy: „Én az olasz maffiától
jöttem, szólj neki, hogy itt vagyok.” Presley behívott az öltözőjébe, és kaptam egy képet, amin
együtt vagyok vele, és ez később megjelent a Cashbox-ban.
A konyhaajtóban állva pirítóst majszoltam, és a nappalit megtöltő sokadalomra pillantva
azon tűnődtem, vajon megérkezett-e a levél, és ha igen, ki kapta kézhez? Nem volt más
dolgom, mint jegyzeteket készíteni és várni a szerződésemre. Aznap szerda volt. Pénteken, a
határidőm napján volt esedékes a turné kezdete.
A nappaliban nyüzsögtek az emberek, mert Jagger, hogy a Stones a próbákra
koncentrálhasson, úgy döntött, hogy a turné előtti interjúkat mára és holnapra halasztja.
Wyman kivételével valamennyi Stone a nappaliban volt, rádiók, folyóiratok munkatársaival és
újságírókkal. Keith egy „underground” lap éhenkórász küllemű újságírójával beszélgetett, és
amint elmentem mellettük, hogy leüljek egy kanapéra, azt mondta, a Stones szerződéseiben az
áll, nem mehetnek be egyenruhás rendőrök azokba a stadionokba, ahol a Stones fellép majd.
Leültem Kathy és Mary, két helybéli szöszi mellé, akik az elmúlt néhány napon sofőrként
dolgoztak a Stonesnak. A Dinamikus Duó; így nevezték magukat. „Furikázzuk a Stone-okat,
és kitöltjük a holt időket.” Felkeltek, hogy kimenjenek a konyhába, miközben Sam Cutler
leült, és Kathy felé intett a fejével, mondván: „Tízszer dugtam meg ma ezt a lányt.”
Végül a nyüzsgés alább hagyott, és, a szokásosnál kissé korábban mi is elmentünk az
utolsó próbára. Megjelent Gram Parsons, hatalmas, barna hódprém kalapban. Egy fából
készült torony tetején álltunk, alátekintve a teremre, ahol a maratoni táncverseny felvételei
zajlottak. A zene olyan hangosan szólt, hogy nem tudtunk beszélgetni, így hát Gram
marihuánáját szívtuk, és éreztük, ahogy a lábunk alatt rezeg a padló.

Talkin' 'bout the Midnight Rambler

Néhány nappal korábban Memphisben egy George Howard Putt nevű férfit letartóztattak
„öt nő sérelmére elkövetett kéjgyilkosságért”. Még mindig szabadlábon volt az észak-
kaliforniai zodiákus gyilkos, valamint az a gyilkos vagy gyilkosok, akik az elmúlt nyáron
olyan szörnyűségekkel tartották rettegésben Los Angelest és környékét, mint a Sharon Tate
színésznő otthonában végrehajtott mészárlás. A gyilkolás olyannyira a levegőben volt
akkoriban, akár tavasszal a virágok illata.
A Stones a csillogó-villogó tükörszilánkok alkotta gömb és az aranyszegélyű, vörös
csillárok alatt úgy festett, mint egy néptelen bálteremnek játszó kísértetzenekar.
A próba után Charlie meg én Stuval elmentünk az Oriole-ba, ahol egy hosszú hajú,
farmeros riporter, a New York Times-tól érkezett Michael Lyndon Bill Belmont díszletmunkást
hallgatta, aki felvázolta a színpadképet: „Két torony... három tartószerkezet... Szupercsapat...
Chip Monck légkört vezérel. Nincsen semmiféle pszichedelikus szarság. Nincs kék lámpa a
lassú daloknál, vörös lámpa a gyors daloknál.”
Lyndon józanul bólintott. Aztán meghallotta, amint Jane Schneider ezt mondja nekem:
– A Stones harmadik turnéja nyitotta rá a szememet mindenre, amikor tizennyolc voltam.
Utálok kérdéseket feltenni, de:
– Mindenre?
– Férfiak férfiakkal, lányok lányokkal, bementem abba a szobába, és mindenki ott
bujálkodott a nyílt színen. Fogalmam sem volt semmi efféléről, le voltam taglózva. Pirultam,
de Ronnie megkérdezte: „Máris menni akarsz?”
Lyndon lábujjhegyen odébb osont, hogy szerezzen valamit, amivel írhat. Én megjegyeztem
magamnak valamit, amit aznap délután hallottam Ronnie-tól, miközben telefonált: „A
legrosszabb dolgot tette, amit az ember bárkivel tehet. Biztosan tudod, mi az. Befújta az
adóhatóságnak.”
Keith azt mondta, nincs szükségem Klein vagy Schneider beleegyezésére ahhoz, hogy
könyvet írjak. Mick azt mondta, péntekre szerezzek egy szerződést. Schneider mindennap
mondogatta, hogy nem tud kapcsolatba lépni az ügynökömmel, és a szerződésről kérdezgetett.
A napok múlásával egyre kiábrándultabb lettem.
A délelőtt áporodott volt, a hullámverés éppen a sövény túloldalán tört meg. Egy másik,
emberekkel teli helyiségen keresztül a konyhába evickéltem. Egy pohár narancslétől eléggé
erőre kaptam, hogy a kandallóhoz menjek, ahol leültem a tűzzel szemben, háttal a szobának.
Michael Lyndon jelent meg a könyökömnél, azt akarta, hogy ismerkedjem meg egy gyűrött
kordnadrágot, kék, kigombolt nyakú inget, gyűrött selyem nyakkendőt és teknőckeretes
szemüveget viselő férfival. Úgy nézett ki, mint egy 1957-ös egyetemista paródiája, és, mint
megtudtam, az Esquire tudósítója volt. Ismét a narancslevem és a kandallóban lobogó kék
lángnyelvek felé fordultam. Kis idő múltán arra lettem figyelmes, hogy az Esquire-tól érkezett
fickó még mindig mellettem áll.
– Mi újság? – kérdeztem tőle, csak hogy ne legyen csend. Megrázta a fejét, akár egy
filmszínész, aki kétségbeesettnek akar látszani.
– Vége.
– Hm? – mondtam, csodálkozva, vajon mi érthetett véget ilyen kora reggel.
 – Reménytelen – mondta ő, a kanapé felé pillantva, ahol egy leukémiás Emily
Dickinsonnak tetsző lány meredt a szmogos levegőbe.
– A The New Yorker-es.
– Sajnálattal hallom – mondtam az Esquire-esnek.
Mit hisznek az olvasók, ha a folyóiratok szerzői, akiket a tapasztaltság mércéinek szokás
tekinteni, képesek azt hinni, hogy Jagger annyira megtisztítja maga körül a levegőt, hogy a
jelenlétében bűnbocsánatot nyernek a korábbi életükre? Ez, mondhatni, mellbe vágott, és
minthogy borongós nap volt, az Óz-szobába mentem segítségért. Visszatérvén azt láttam,
hogy Jagger fehér bársonyöltönyben szónokol a kanapén.
– Ötéves korom óta zenélek színpadon – mondta pallérozatlan cockney kiejtéssel –, és az
elmúlt pár évben hiányzott a dolog. így hát azt mondtam magamnak: vissza a deszkákra, ahol
a helyünk van...
Valaki azt kérdezte, vajon a Stones zenéje több-e bármivel is a fekete blues utánzásánál.
Meggyújtottam a füves spanglit, amit az Óz-szobában szereztem.
– Utánzók vagyunk, persze – mondta Jagger –, de hát a fekete blues is az: valaminek az
utánzata. De új zene születik. – Megtehette, hogy így beszéljen, mert a színpadon és a
lemezeken a Sötétség Hercegének látszott. Odaadtam neki a spanglit. A szippantások között
ezt mondta:
– Kezdetben a klubokban így beszéltek velünk: „Ti nem bluest játszotok, hanem rock and
rollt.” Mire mi: „Igen, basszátok meg, rock and rollt játszunk.” Soha nem gondoltuk, hogy
sokra visszük. Azt hittük, a fanatikusoknak fogunk bluest játszani. Amikor meghallottuk a
„Love Me Do”-t – ekkor elmosolyodva odaadta a spanglit a The New Yorker-es lánynak, aki
úgy vette át, mintha fáklya lenne. – „Love Me Do”, rendben, úgy gondoltuk, talán lesznek
rock and roll sikereink, mert nyilvánvalóan változóban volt a dolog.
– Feltehetek egy kérdést? – szólaltam meg.
– Ha jó – mondta Michael Lyndon.
– Mindig jókat kérdez – mondta Mick. Szokásomtól eltérően annyira elcsodálkoztam, hogy
alig tudtam megszólalni. – Gondolkoztatok valaha azon, milyen hatással vagytok a
gyerekekre?
– Ezen nem tudunk gondolkozni – mondta Mick nevetve.
– Nem hibáztatlak benneteket – mondtam. A spangli visszakerült hozzám. A sajtóértekezlet
beszélgetéssé vált. Valaki a drogok által teremtett zenei egység napjairól kérdezett.
– Az a korszak, amikor egymás lemezein játszottunk, tréfa volt – mondta Mick. – Lehet,
hogy egyek vagyunk, de nem vagyunk teljesen egyformák.
A The New Yorker-es lányt, aki meglehetősen távol ült az Esquire-s fickótól, ez arra
indította, hogy a Stones politikumáról érdeklődjék.
– Sokkal jobban foglalkoztatott a politika, mielőtt zenélni kezdtem – mondta Mick. – A
London School of Hogyishívjákon mindig részt vettem vitákban, vertem az asztalt; az ember
ezt szokta csinálni az egyetemen.
– De amikor megírtad a „Street Fighting Man”-t – szólalt meg a The New Yorker-es –,
bizonyára foglalkoztattak az akkori politikai események.
– Az embert mindig foglalkoztatja, hogy mi zajlik körülötte – mondta Mick, mormogósra
véve a hangját. – Gondolom, van bizonyos politikai tartalma annak a dalnak...
– De hát ez csak egy dal – mondtam.
– Pontosan – mondta Mick, és felismervén, hogy egérút nyílt meg előtte, elmenekült.
Az újságírók távoztak, én pedig Jo Bergman kívánságának eleget téve a
közönségkapcsolatokat intéző Solters and Sabinson Sunset Boulevard-i irodájába mentem a
turné-útitervekért. Ott találkoztam David Horo-witzcal, aki az „Under Assistant West Coast
Promo Man” modelljeként szolgálhatott volna, leszámítva, hogy nem viselt kreppöltönyt.
Viselt viszont szarukeretes szemüveget, az öltönye pedig úgy festett, mintha attól fényesedett
volna ki, hogy költségesen kárpitozott pszichiáteri kanapékon feküdt benne. Jagger azután
bízta meg a Solters and Sanbi-sont, hogy számos céggel tárgyalt, és a hülyeségüket
tesztelendő valamennyiüknek hazudott. A Solters and Sanbison, tudtam meg Horo-witztól,
heti ötszáz dollárért szervezi majd a Stones sajtóértekezleteit, odafigyelve az underground
sajtóra is. „Tisztában vagyunk azzal, hogy a Stone-ok tudják, az underground sajtó a barátjuk.
Egy efféle előadó esetében a mi dolgunk az, hogy híreket szállítsunk, a Stones hír, egy
ilyesfajta turné óriási hír. Feladatunknak tekintjük, hogy elősegítsük ezeknek a híreknek a
lehető legszélesebb körben való terjesztését.”
Amikor azonban Horowitz titkárnője átadta az útiterveket, én pedig megköszöntem neki,
mondván, „küldenem kell ezekből egyet a feleségemnek, hogy tudja, nem vesztem el”,
Horowitz arcán apró verejtékcseppek ütköztek ki, és nem volt hajlandó elengedni az
útitervekkel, amíg a Stone-ok nem járulnak hozzá: annyira megriadt a lehetőségtől, hogy
mindezek a nagy hírek valaki feleségének a kezébe kerülnek. Telefonált Jo-nak, aki azt
mondta neki, nyomja a kezembe a papírt, amit meg is tett.
Visszatértem az Oriole-ba, ahol nemigen történt semmi. A korszakra jellemző dolgokat
láttam, menedzserek hirdetéseit a Varietyben, olyasféléket, hogy „együttesek kíméljenek”, és
színdarabokat („sztárjárművek”), amiket Jaggernek küldtek elolvasásra, például az Augie
March kalandjait meg egy másikat, ami a Gyermekek a kapunál címet viselte: ennek
nyitójelenetében a tizenhat éves Theresa bújt vissza a pamut alsóneműjébe, miközben így
szólt meztelen, tizenhat éves öccséhez: „A fenébe is, Angelo! Hányszor kell mondanom, hogy
ne akaszd az istenverte nyakkendődet az istenverte keresztre?” Soha nem értünk végére a
színdarabok olvasásának.
Alkonyatkor Jagger ismét megjelent, hogy ellenőrizzen néhány utolsó előkészületet Jo-val,
aki közölte vele, hogy a nagy, Los Angeles-i nyitókoncertre, a Forumba, több ingyenjegyre
van szükségük, mint amennyit félretettek az újságírók és a barátok számára.
– Vagy az újságírók mennek be ingyen, vagy a barátok, ezt kell eldönteni.
– Miért kell ezt eldönteni? – kérdezte Mick, és a barátok jegyeit kifizette ő maga.
A vacsora Wattsék, Schneiderék, Jo és néhány másik ember társaságában kellemesen telt,
habár csak egy nap volt hátra péntekig, és az esélyeim semmit sem javultak. Utána, kizárván
az ajtón a hideg levegőt és az Éjféli Csavargót, Charlie meg én a nappaliban üldögéltünk a
kanapén, és a Columbia által az 1920-as évek felvételeiből készített gyűjteményt hallgattuk
(benne a „Varsity Drag”-et és a „Black and Blue”-t), amikor odalépett hozzánk Schneider,
kezében egy pakli kártyával, és arra kért bennünket, hogy húzzunk egy lapot, bármelyiket.
Charlie a maga halálosan őszinte módján ezt mondta: „Amikor zenélni kezdtem, esküvőkön
meg efféle helyeken játszottam, ahol mindig volt valaki, aki éppen ilyesfajta kártyatrükkökkel
hozakodott elő.”
Ahogy kinéztünk a Los Angeles-i Continental Airlines elnöki klubjának széles ablakán,
olybá tűnt, mintha a szmog-óceán alatt nagyon korán reggel lenne, pedig nem volt. Az elnöki
klubban alacsony asztalok, kényelmes kanapék, különálló székek voltak, akár egy felekezeten
kívüli halottasház várótermében.
Keith a hatalmas rovarszemre emlékeztető, lila lencsés napszemüvegében és az agyagzöld
színű bőr katonai nagykabátjában hallgatta Sam Cutlert:
– Mindenféle szépítőszereink vannak, meg két nagyon jó kis száríTonk...
– Derék fiú vagy, Sam – mondta Keith.
Egy alkóvban, ahol egy sötét öltönyös férfi tágra nyílt szemmel figyelte, Mary ült Kathy
ölében, és gyengéden simogatta.
Keith, aki az előző este elment megnézni Bo Diddleyt, és hajnali hatkor került ágyba, így
szólt:
– Sam, hozz nekem egy vodkát.
– De hát azt mondtad, nem akarsz semmit, amíg nem leszel a gépen – mondta Sam.
 Mintha csak magában beszélne, Keith így szólt:
– Hozzá kell szokni a... kiszámíthatatlanságomhoz.
Bejött egy csapatnyi sötét öltönyös férfi, és aláírták a vendéglistát. Odasétáltam, és
vetettem a listára egy pillantást. Országos Űrhajózási és Űrkutatási Igazgatóság, Űrrepülési
Központ, Houston, Texas. Visszamentem, és leültem egy kanapéra Keith és Mick mellé, aznap
nem volt időm szerződések miatt aggódni. Keith, miután végzett a vodkájával, teáskanállal
cukrot rakott egy csésze kávéba, egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt. Jagger meg én felfújható
babákról szóló hirdetéseket olvastunk a Cavalier hátoldalán. Keith felkelt, és járkált egy
kicsit, a kabátja uszály benyomását keltette.
A közelünkben ülő Bilihez és Astridhez odaült az egyik sötét öltönyös férfi, letelepedve
Astrid mellé egy asztal tetejére. Erősen le volt barnulva, és, immár láttam, erősen be volt
rúgva; Astrid felé lökött egy golyóstollat meg egy darab papírt, és így szólt:
– Kis hölgy, aláírná ezt nekem?
Astrid úgy nézett Bilire, mintha az volna a legkevesebb, hogy Bill párbajra hívja ki a
bolondot. Bill mosolygott, és nem szólt semmit. Blackpoolban volt aznap este, amikor a
közönség ripityára törte az egész auditóriumot. Odament hozzájuk két másik sötét öltönyös,
és a részegre utalva ezt mondták:
– Ez a fickó kell nektek. Telivér indián harmonikás. Hallanotok kellene. – Megkérdeztem
őket, tényleg a NASA-nak dolgoznak-e, és azt mondták, hogy persze.
– Min dolgoztok – kérdezem –, a Marsra szálláson?
– Arrafelé tartunk – mondta az egyik. – Csak arra várunk, hogy Nixon beindítsa a dolgot.
Kipillantottam a ködbe, és így szóltam: – Azt hiszem, engem nem indít be – mire a NASA-
sok abbahagyták a mosolygást.
A terem túloldalán egy középkorú nő, aki a Palm Springs Today-t olvasta, felnézett és
megkérdezte a Keitht követő Marytől és Kathytől:
– Lányok is vannak az együttesben? – A lányok úgy mosolyogtak, mint Drakula húgai, a
nő pedig ezt kérdezte: – Melyikről írta az e havi Cosmopolitan, hogy két gyereke született két
különböző nőtől?
Keith sarkon perdült, hogy szembeforduljon a nővel, és olyan hangon, akárha Bea Lillie
lenne, neki szegezte a kérdést:
– Az én gyerekeimről beszél?
– Maga az, aki a magazinban van?
– Túl sokat olvassa azokat az istenverte magazinokat – mondta Keith ugyanolyan magas
hangon.
– Tudom, hogy nem ő az – mondta a nő. És igaza volt, nem Keith volt az, a magazinban
olvasható cikk csakis Brianről szólhatott. Keith azonban ezt mormogta: – Tégy velem próbát
valamikor, bébi.
– Miért ennyire átkozottul ellenségesek? – kérdezte a nő a férjétől, aki a Los Angeles
Times-re meredt, igyekezvén úgy tenni, mintha egyedül volna egy trópusi szigeten. – Én nem
vagyok ellenséges, igaz, Chuck?
Aztán déli tizenkettőkor, mindössze negyven perc késéssel, minden figyelmeztetés nélkül
elkészült a gépünk. Beszálltunk a kövér, szőke főutaskísérő által a hangosbeszélőn „a
Denverbe és Kansas Citybe tartó Büszke Madár”-nak mondott gépbe, és a levegőbe
emelkedtünk, nekivágva a városon túl elterülő nyitott égnek, első ízben kóstolva bele abba,
ami ránk várt. Jagger, akit az ülések közötti folyosó választott el tőlem, visszalökött egy
filmszerződést Schneidernek.
– Nem vagyok képes elolvasni – mondta.
– Laikus-nyelven van – mondta Schneider.
– Latinul könnyebben olvasok – mondta Mick, feltéve egy fejhallgatót. Én is feltettem
egyet, és ugyanarra a csatornára állítottam, hogy Otis Reddinget hallgassak.
 – Klassz – mondtam, de Mick így felelt: – Rossz karma egy repülőúthoz.
Nyolcszáz mérföldes sebességgel repültünk át a Colorado folyó és a Mojave-tó felett,
szeltük át a kontintentális választóvonalat, és tartottunk Amerika belseje felé. A Grand
Canyon fölött Count Basie-t hallgattunk; a Sziklás-hegység hófödte csúcsait súroló felhők
fölötti kék égen Stan Getz szegődött kísérőnkül. Aztán hirtelen már Denverben is voltunk,
ahol, mint az utaskísérő közölte, napos idő és hatvanhat fok Fahreinheit fogadott bennünket.
Amikor utoljára Denverben jártam, tizenkilenc voltam, versesköteteket loptam a könyvtárból,
és Bibliát a YMCA-ből, lányokkal találkoztam parkokban, és csavargókkal kocsmákban.
Landolás közben John Lee Hooker éppen a „Losing you to my best friend”-et énekelte.
A denveri repülőtéren egy Mercury Cyclone GT állt egy talapzaton. Körös-körül cowboy-
csizmát és kalapot viselő alakok flangáltak. A szabadban a levegő tiszta és hűvös volt, annyi
bizonyos. A járdaszegély mellett két limuzin várta a Stone-okat, és bérelt autók a társaság
többi tagját. En a leggyorsabbat választottam, egy Dodge Chargert, hogy azzal hasítsak bele a
száraz, barna, egyhangú őszbe.
Los Angeles urbanitása, hivalkodása, olcsó eleganciája után rettenetes volt a bennünket
körülvevő vidékiség: szikkadt kukoricások, csűrök, kopasz fák, télire felszántott földek.
Száguldva tettük meg a hatvan mérföldet Fort Collinsig, ahol a Stones a coloradói állami
egyetemen készült játszani. A rádióban arról volt szó, hogy egy tizenkilenc éves férfit vagy
fiút elítéltek amphetaminárusításért. Menet közben, kisteherautók és furgonok mellett
elhajtván az út mentén Black Angus marhákat láttunk a silók körül, egy motelt, ahol két órára
is lehetett szobát kapni, lakókocsikat, egy terjeszkedő szeméttelepet, egy agárversenypályát,
szénakazlakat, apró Quonset fémbarakkokat és sok-sok táblát: Green River Wyoming,
Foaming George Creek, National Forest... Looking? Ft. Collins has it... Bacon Hill Pig
Farm...
A leágazásnál (Ft. Collints I-25, Prospect I–14) egy kék farmeros lány integetett egy csűr
tetejéről, köszöntve bennünket Ft. Collinsban. A városba beérve megpillantottuk a varázslatos
amerikai neveket, a Rexallt, a Coke-ot, a Gulfot, a 7-Elevent, a Safewayt. A távolban a
Sziklás-hegységet láttuk, s éppen amikor elhajtottunk egy középiskola mellett, ami előtt
biciklik sorakoztak, egy duci újságkihordó kislány karikázott el mellettünk; az egész város
olyan volt, mint egy Norman Rockwell-festmény.
A belvárostól messzebb, modern, monolitikus épületek között, egy parkolóban álltunk
meg, a campus mögött, egy őr mutatta meg nekünk, vándorszínészeknek hova parkoljunk. A
nap vörös korongja éppen kezdett alábukni a bíborszínű hegyek pereme alá.
Kék farmeros, szvetteres egyetemisták figyelték, amint dédelgetett jövevények módjára
belépünk egy fémkapun, melyen ez a felirat állt: BELÉPÉS CSAK A SZEMÉLYZETNEK.
Végighaladtunk a betoncsarnokokon a helyig, a kosárlabdateremig, ahol a Stonesnak játszania
kellett, amelyet sorba rendezett, szürke fémből készült, összecsukható székek töltöttek meg,
és amely leginkább börtönhöz hasonlított. A magas színpad mögött egy amerikai zászló
lógott. A terem közepén zöld színű, elektromos eredményjelző tábla függött a mennyezetről:

IDŐ IDŐ
VENDÉG HÁZIGAZDA
FAULT FAULT

A Stone-ok és Stu a színpadon voltak, gitárok, hangszertokok, erősítők, vezetékek és

mikrofonok között. Néhány csapzott külsejű hippi figyelt, sárga sáluk jelezte, hogy ők a
biztonsági őrök, tudtam meg az egyiktől – egy szalmasárga hajú és kék szemű lánytól, tágra
nyílt pupillái az LSD hatásáról árulkodtak. Megkérdezte, kérek-e egy kicsit, közölve velem,
mintha bármiféle kételyem lett volna e tekintetben, hogy ő teljesen ki van ütve. Mondtam,
hogy köszönöm, nem, intakt állapotban kell tartanom a paranoiámat.
 Túloldalt, a hátsó ajtónál néhány sárga baseballsapkát és zöld, Colorado Állam feliratú
melegítőfelsőt viselő srác lézengett. A színpad peremének egypár hippi rendező támaszkodott.
Mind Micket és Keitht bámulták, akik a nyilvánosságnak szánt, természetellenes terpeszben
ácsorogtak a színpadon. A coloradói egyetem egyenruhás rendészéi is bámultak.
Charlie játszani kezdett, a többiek pedig nekiláttak hangolni, Mick a szájharmonikáját
fújta, Keith feltekerte az erősítőjét. A gitárja vezetéke összegabalyodott Biliével, és
abbahagyták a játékot, hogy kibogozzák a drótokat. Egy kopaszodó, selyemöltönyös férfi, aki
az egyik hóna alatt egy halom műsorfüzetet tartott, a szabad kezével odaintett Jaggernek:
– Hé! – kiáltotta. – Harrisburg, Pennsylvania! – Mick nevetve intett neki.
– Ismeri ezeket a srácokat? – kérdeztem a férfit.
– Velük voltam az 1964-es turnén, amikor először jöttek az Államokba. Irvingnek hívnak –
mondta, Oivingnek ejtve a nevet. – Örülök, hogy megismerhetem. Emlékeznek a
pennsylvaniai Harrisburgre? Nagyjából háromszázan voltak egy ennél nagyobb teremben.
A Stone-ok könnyeden végigzongoráztak a repertoáron. Schneider végigsétált a teremben,
a bal kezével minden lépésnél megérintve egy sort, felmérve a terem befogadóképességét.
Odakint égett a világítás, és lassan gyülekezett a közönség. Amikor a Stones befejezte a
beállást, végigmentünk egy folyosón, jókora üvegvitrinekben kiállított atlétikai trófeák és
banküvegablakú jegyárusító fülke előtt haladtunk el, egy nagy teremhez érve, melynek ajtaján
ez a felirat állt: KIZÁRÓLAG AZ EGYETEMI CSAPAT TAGJAINAK. Csupán egy terem
volt, ahol a csapattagoknak minden rendelkezésére állt, ami más embereknek koktélpartikon
rendelkezésére áll: kanapék és alacsony asztalok, rajtuk szanaszét szórva a Sports Illustrated,
az American Rifleman, a Colorado State Alumnus példányai, az utóbbi címoldalán Lew Walt
tengerészgyalogos tábornokkal. A Stone-ok azonnal távoztak a Holiday Innbe, elkerülve a
nagy büfét, ahol a szerződésüknek megfelelően mindenféle borok, égetett szeszek, húsok,
sajtok és Alka-Seltzer tabletták várták őket. Elmentek, hogy felkészüljenek a koncertre, és
ennek nem sok köze volt egy kellemes teázáshoz. Kitöltöttem egy pohár bort, és rágyújtottam
egy spanglira.
Felfrissülvén visszamentem a tornaterembe. Oiv műsorokat árult.
– Azután, hogy a Stones első turnéján dolgoztam – mondta –, szakítottak Oldhammel és
Eastonnel, Klein meg nem akarta a... hogy is mondják... a szerződést. Tessék, ez van. Mert
húszezer dolláros kezességet kapott attól a másik músorfüzetes fickótól. így hát szereztem egy
ügyvédet, aki kieszközölt egy bírósági végzést: a másik fickó nem árulhat műsorokat, és ha
eladna akár csak egyet is, a pénzt nekem kell adnia. Nem árulhatnak sehol semmit. Szóval
felhív a fickó azzal, hogy: „Mit művelsz te velem?” „Te mit műveltél velem?” – kérdeztem
tőle. „Figyelj – mondja ő. – Nyomtatás, meg minden...” „Nem tehetek róla” – mondom neki.
Erre azt mondja: „Mi lenne, ha társak lennénk?” Mondom neki, hogy: „Rendben, legyünk
társak, de én nem fizetek neked.” Szóval a végén úgy alakult, hogy társak lettünk. A
következő évben Klein kihozta a saját szaros műsorát...
A terem kezdett megtelni, én meg azon tűnődtem, vajon találok-e ülőhelyet, amikor odajött
Michael Lyndon két jeggyel, melyek legelőire, a színpadtól balra szóltak. Megkerestük a
helyünket a tülekedő fiatalok között, akiknek némelyike pulóvert viselt, némelyike bozontos
hegyvidéki csodabogár volt, de mind szelídnek látszottak. Véget ért a hangosbeszélőből szóló
Bob Dylan-szám, egy srác a hallgatói szervezetből harsányan köszöntötte az egybegyűlteket,
és bemutatta az első fellépőt, Terry Reidet, akit egy hét választott el a huszonegyedik
születésnapjától, és szelídebbnek tűnt bármelyiküknél. Jóllehet soha nem futott be, Terry és
triója az előző évben nagyon rákattant az angol bluesra. De a mostani műsoruk nemigen
látszott megmozgatni ezt a közönséget, akik talán nem tudták, hogy az angol blues-
együtteseknek illik olyan hangosan játszani és üvölteni, ahogy csak telik tőlük. Egy hallgatói
szervezet blézerét viselő lány térdét a hátamnak nyomva ült egy takarosan rövidre vágott hajú,
barna sportzakót viselő fiú mellett. A sor szélén ültem, tőlem jobbra három csinos, eltérő
méretű, ám egyaránt sötét hajú és sötét szemű lány foglalt helyet.
Miközben Terry az „I Got a Woman”-t ordította, a spanyol amerikai származású lányok
elmondták nekem, hogy testvérek: az egyik tizennégy éves volt, a másik húsz, és amint Terry,
akit a gitárjával egyetemben kék fénykör világított meg, felkonferálta a „Bunch Up, Little
Dogies” című dalt, a harmadik lány, aki túl szép volt ahhoz, hogy akár csak egy nappal is több
legyen tizenhétnél, egy kis gerilla, aki azért szállt harcba, hogy lássa, ki visel koronát, odajött
mellém, én pedig kezdtem ráébredni, hogy miről is szól a turné. Amikor fiatalok, ártatlanok és
tudatlanok vagyunk, jól nézünk ki, és jó szagunk van, nincs másra szükség, csak egy kis
ritmusra – mi lehetne forradalmibb, bajkeverőbb, mint ritmust hozni az osztályterem illatába?
Egymásra néztünk, a fejünk, a hajunk összeért a tömegben, a kezünk egymásba kapaszkodott,
a lány bőre selymes volt, amint várni lehetett, szinte minden tizenhét évesé az, de nem
mindegyikük ilyen komoly és csendes.
Terry Reidet B. B. King blues-énekes és gitáros követte, aki a szokásos ritmusszekciójával
és a dögös ám, unott képű fúvósaival lépett fel. Azután a tömeg, immár marihuána-füstfátyol
alatt, Sam Cutler hangját hallotta a sötétben:
– Rendben, Ft. Collins, megcsináltuk, itt vagyunk, és most köszöntsük egy nagy nyugati
ovációval a Rolling Stonest!
Keith fekete bőrnadrágban, melynek szárait oldalt ezüstkorongok ékesítették, és csillogó
strasszokkal kivarrt, vörös gyapjúingben játszotta a Jumpin Jack Flash” nyitóakkordjait, Mick
tiszta fehérben ugrált a levegőbe, és a közönség talpra szökkent.
A koncert remek volt, minden jól sikerült, eltekintve attól, hogy miközben átkaroltam az én
kis gerillám vállát, úgy érezve ettől, mintha két idegen hirtelen összejött volna, azt is éreztem,
amikor Jagger az „I'm Free”-nek azt a sorát énekelte, hogy: „Tudjátok, mind szabadok
vagyunk”, hogy ő, aki egyáltalán nem tapsikolt, nem szabad ebben a kietlen, nyugati
kosárlabdateremben, és ezt tudja is. A dal, melyet Mick a szexuális függetlenség
kinyilatkoztatásaként írt, most mintha sokféle szabadságról szólt volna. Amikor a Stones
belevágott az utolsó számba, s az egész közönség, a székek tetején ugrált, magamhoz húztam
a lányt, hogy lássa a színpadot, és a boldog, reménytelen arcába néztem – mely immár csupán
emlék, ahogy a haja tapintása és a félénk, szemlesütős mosolya is –, suttogtam neki, mire ő
megkérdezte: „Mi van?” A zaj, az ováció, a zene közepette nem számít, mennyire szeretlek,
nem maradhatok, csak egy apró csók, és már itt sem vagyok, megyek tovább, Holiday Innék
és repülőterek, szomorú, barátságtalan, ronda közlekedési eszközök várnak. Vár a hajnali Los
Angeles, alattunk a város fényei, a füst és a köd alatt, egyenként, kis tüzek módjára hunynak
ki.
AZ ELEFÁNTOK TEMETŐJE
 BEZÁRJÁK mögöttünk a kaput. Bejutottunk, de hol vagyunk? Egy rőtszínű, poros
fennsíkon. Az út ismét lefelé vezet, egyre távolodunk az Altamont versenypálya
klubépületétől, ahogy Chip Monck rendezőbrigádjának néhány tagját követjük. Egy furgon
jön velünk szembe az úton, kiszáll belőle Sam Cutler, villódzik a speedtől és a kokaintól.
Megöleli Keitht, Mick kitér előle, odaköszön Ronnie-nak meg nekem, és vet egy pillantást
Tonyra. Óvatosan. Nem felejtette el, mit mondott neki Tony Miamiban.
Beszállunk mind a furgonba, és egy másik völgyteknőbe hajtunk, ahol még több autó és
lakókocsi áll, színpad épül, és egy jókora, narancsszínű tűz lobog. A tűz körül az emberek
helyet szorítanak nekünk, miután kiszállunk a furgonból, elindulunk feléjük, és felismernek
bennünket. A széltől magasra csap a tűz, öles lángnyelvek nyúlnak az arcunk felé, az emberek
halkan köszöntenek minket. Valaki felnyújt egy kancsó kaliforniai vörösbort, Mick iszik
belőle, aztán Keith is, hátrahajtott fejjel, a kancsót két kézre fogva. Én is kortyolok egy
nagyot, a kancsót az alkaromra fektetve, hüvelykujjamat átdugva a nyakán lévő gyűrűn, égnek
fordítom a fenekét, és mindazokra az emberekre gondolok, akik e hegyek közé, az izzó
széndarabok köré gyűlnek megpihenni, és az összes sült kolbászra és mályvacukorra, amit
napkelte előtt elfogyasztanak, és ha most ilyen sokan vannak itt, hányan lesznek holnap
délutánra? Érzem a pörkölt mályvacukor ízét. A Maysles testvérek egy másik kocsin jöttek
utánunk, és megint csak a vakító kvarclámpákkal adják tudtul a jelenlétüket, a tömeg körül
keringve, minek folytán a fény mindig valakinek a szemébe világít.
– Kapcsoljátok ki a lámpákat – mondja Mick – Ne világítsatok. – Ismét rá se hederítenek,
Mick pedig Ronnie-hoz fordult. – Szólj nekik, hogy ne világítsanak – mondja.
– Mick azt mondja, ne világítsatok – kiáltja Ronnie Albert fülébe. Al a kamera lencséjén
keresztülhunyorítva odaszól Davidnek, hogy fordítson, az a jegyzetfüzetével a mikrofonra
csap, és egyelőre abbahagyják a filmezést. Al, aki a kamerát tartja, a két testvér idősebbike, az
üzleti dolgokat, a mûvészkedést a harminchét esztendős Davidre hagyja, aki nagyon ki volt
akadva, amikor a New York Times negyvenhárom évesnek minősítette, de Al most a Ben
Franklines szemüvege fölött Davidre mered, szavak nélkül is ékesszólóan fejezve ki: „Mi az
ördög van? Itt vagyunk valami isten háta mögötti hegyoldalon ezekkel a fura emberekkel,
ezzel a Jaggerrel, akiért odavagy, a saját pénzünkön csinálunk róluk egy filmet, bízunk
bennük, hogy tekintettel vannak az érdekeinkre, ezek, akik éppen most léptek meg fizetés
nélkül egy miami szállodából, és most ez a te fondorlatos buzi Jagger barátod azt mondja,
hogy álljunk le? Ez őrület!” Al mindezt a szemüvege fölötti zavarodott, megadó pillantással
mondja, tökéletesen egyensúlyozva a kamerát mértékre szabott vállán, haja előreomlik
gyerekes bosszúsággal összeráncolt homlokába, David válaszképpen rágyújt egy cigarettára, a
gyufát pedig hátradobja a válla fölött a kedvenc mozdulatával, mely ahhoz, hogy kedélyes
legyen, túl gyors, de mégsem egészen az. „Eszméletlen”: a kaliforniai szólás a Maysles
testvérek kiejtésével immár szállóige köztünk, hiszen oly sok helyzetre illik. Olyan gyakran
használjuk, hogy vicc lett belőle, mind mondani szoktuk, Jagger rákapott, szinte mindenre ezt
mondja. Ekkorra annyira bolondok lettünk, hogy akár a harcoló hadseregben, a nyelv kóddá
vált, mert mindannyian ugyanazokat a dolgokat gondoljuk és érezzük, olvasni tudunk egymás
gondolataiban, viszont a Maysles testvérek, akik egész életükben együtt voltak, oly mértékben
kifinomították a társalgási kódjukat, hogy ha David azt mondja, „eszméletlen”, ez azt jelenti,
hogy „ezzel most nem tudunk foglalkozni”, és bárkinek, aki ilyesmit tud mondani, annyira
vitathatatlanul igaza van, hogy az ember csak vállat vonhat, amiként Al teszi, és hagyja
sodorni magát: egy lány odahoz egy spanglit, egy parányi spanglivéget, ami túl kicsi ahhoz,
hogy szívni lehessen, és ez a csúnya lány az ujjhegyei közé fogja a spanglit, azt mondja
Micknek, hogy nyissa ki a száját, és Mick vastag, nyitott, csücsörített ajkai közé fújja a füstöt,
miközben mindenki a rituális jelenetet figyeli. Aztán ugyanezt teszi Keithszel, miközben
Jagger elsétál, a lejtőn emelkedő színpad irányába.
 A tűztől távolabb szél fúj, és sötét van. Chip Monck a színpadon, terebélyesedik a
hangtechnika, Chip azt mondja, hajnalra kész lesz, ami, ezt látjuk Chip óráján, már nincs
messze. A színpad mögé megyünk, a lakókocsihoz, mely a Stones öltözője és menedéke lesz
az elkövetkező nap viharában, és ott, a lakókocsiban – mely kisebb, de kevésbé lepattant, mint
amivel Miamiban volt dolgunk – otthonosság érzetét keltő dolgokra találunk, fűre és
kokainra, sőt egy lányra, aki csokoládés aprósüteménnyel kínál bennünket, és kávét melegít
egy villanyfőzőn. Sam az órájára pillant: „Tíz perc múlva öt” – mondja, bolondmód forgatva
a szemét. Itt van a Grateful Dead tótumfaktuma, Rock Skully, s komoran így szól: „Nos, sok
dolgunk van”, és olyasvalakinek rűnik, aki örökösen ezt mondogatja.
– Egy hideg zuhany és néhány kör az udvaron, legények – szólal meg Keith. Mick, aki az
ajtóban áll, körülötte füst gomolyog a filmesek lámpáinak fényében, egy rádiósnak ad interjút:
– Azt hiszem, a koncert csak ürügy. Mindenki csak azért jön, hogy jól érezze magát. A
koncert nem olyan, mint a színház proszcémiuma, csak ürügy arra, hogy összejöjjenek,
beszélgessenek és háljanak egymással, mulassanak egymással, igazán betépjenek, eltöltsenek
egy kellemes éjszakát és egy szép napot; nem arról van szó csupán, hogy eljönnek megnézni a
Grateful Airplane-t meg a Rolling Deadet13...

13
Rolling Stones és a Grateful Dead mellett a Jefferson Airplane is a korszak közismert zenekarai közé tartozott.
14
A politika valóságának megismeréséhez el kell hinnünk a mítoszt, el kell
hinnünk, amit gyerekkorunkban mondtak nekünk. A római történelem
Romulusnak és Remusnak, a nőstény farkas fiainak; fiatal csirkefogók
bandavezéreinek (collecta juvenum manu hostilem in modum praedas agere;
crescente in dies grege juvenum seria acjocos celebrare) története, akik szerét
ejtették a szabin nők megerőszakolásának; s akiknek ünnepe a Lupercalia;
amelyen az áldozataik bőréből készített övet leszámítva mezítelen ifjoncok
garázdálkodnak városszerte, kecskebőr szíjakkal ütve az útjukba kerülőket,
kiváltképpen a nőket; királygyilkosságra való évszak ez, Julius Caesar, első
felvonás.
Norman O. Brown: Love's Body

Éppen időben ébredtem ahhoz, hogy lássam a napfényt, napok óta először; nagyon ideges
voltam, mert aznap szombat volt, és Mick azt mondta, hogy előző napra szerezzek egy
szerződést. Amikor előző este megjöttünk, némelyikünk színpadmunkásokat talált az
ágyában. En a padlón aludtam, Stu pedig teljesen ruhástul, magzatpozícióba gömbölyödve, a
konyhaasztal melletti körkörös, műanyag borítású ülőkén, amelyen ülve most sonkás
szendvicset ettem, és a jegyzetfüzetembe írtam a kis gerilláról. A félelmeim olyanok voltak,
mint a kínai varázsdobozok, egyik a másikból nyílott: Jagger talán csak biztos akar lenni
abban, hogy ha magukkal cipelnek még egy embert, tényleg meg fog jelenni egy könyv, de
akarhatja azt is, amit Schneider akar, lehet, hogy cenzúrázni szeretné a kéziratot, és el akarja
venni a pénzem. Ahogy leszállt az este, a kivilágítatlan konyhában ültem, és szorongtam.
AI Steckler New Yorkból jött el az első nagy koncertre, és én vele meg Michael Lyndonnal
hajtottam a Forumba, valamint egy fiatal nővel, aki szintén Klein New York-i irodájának
munkatársa volt. Azt mondta, utálja Kleint, és fel fog mondani. Nekem nem volt részem
abban a luxusban, hogy ezt tehessem.
A Kleinről folytatott beszélgetés addig tartott, amíg eljöttünk az Oriole-ból, és eltévedtünk,
majd véget ért, amikor megérkeztünk a Forumhoz, e hatalmas betonépülethez, mely roppant
gomba módjára emelkedik ki az aszfaltsivatagból. Leparkoltunk és végiggyalogoltunk egy
lejtős rámpán a színpad mögötti területhez, egy kapunál szélesen mosolygó, sisakos rendőr
mellett haladtunk el. Közvetlenül utána egy fekete dzsekis lány és egy barna öltönyös fiú
csókolóztak mélyen egymásba feledkezve.
A Forum ezen a délutánon egy jéghokimeccs helyszínéül szolgált, és az első koncert
kezdésével várni kellett, amíg eltávolítják a jeget. Megálltam az öltözőnél, ahol B. B. King
készülődött a fellépésre, mert be akartam köszönni neki. Az előző évben egy magazinnak
írtam egy cikket B. B.-ről, akinek volt Memphisben egy irodája, ahová elmentem, hogy
tisztelettel adózzak a becsületességének és alázatának, ahogyan régóta tisztelettel adóztam a
hatalmas tehetségének is. Beszélgettünk egy kicsit, B. B. megmutatta az új gitárját, melyet a
Gibson cég készített számára, egy formás, barnára lakkozott fatestű hangszert, arany
kiegészítőkkel, majd kimentette magát, mondván, „imagyűlésre” megy, és kinyitotta a
fürdőszobaajtót, látni engedve az asztalt, a zenészeket, a kártyalapokat.
A csarnokba léptem, és láttam, amint a Stone-ok bejönnek. Jaggerbe jobbról egy magas,
fekete lány karolt, a balján Allen Klein haladt. Velük volt egy vastag nyakú, üres tekintetű
férfi és Peter Bennett, a legvastagabb nyakú ember, akit valaha láttam. Valamennyien a Stones
öltözőjébe mentek, és én nem álltam útjukat.
Elsőként Terry Reid lépett színpadra. A Forum csupán egy újabb kosárlabdaterem volt, a
magasból ugyanazt a látványt kínálta, mint az előző esti; koszorúgerendák ágaztak el
sugarasan, gombagerinc-szerűen a füstös térben. De előző este a hangulat barátságos volt –
most, a lábunk alatt jég, mindenütt zsaruk, ne álljon ide, ezt nem szabad csinálni, azt nem
szabad csinálni. Visszatértem a színpad mögé, ahol Klein, Steckler és Bennett tartottak
konklávét a Forum rendezőinek vezetőjével, aki ezt mondta:
– A közönség kontrollálását minden másnál fontosabbnak tartom.
– Én nem – csattant fel Klein. Mögöttük négy, különféle egyenruhát viselő rendőr állt
nyolc jókora láda körül, melyek a Rohamsisakok, Könnygázgránátok és Maszkok feliratot
viselték. Semmi megkapót nem találtam a jelenetben, és előrementem, ahol B. B. bajlódott,
hogy elkezdhesse a műsorát, mert nem működött a mikrofonja. Egy fekete fiatalember jött elő
hátulról, aki B. B.-nek dolgozott, és köszöntünk egymásnak. Korábban összebarátkoztam vele
egy kicsit, és most így szólt hozzám:
– Gyere hátra ide egy percre. – Hátrabotladoztunk a zsaruk és a hadfelszerelés mellett B.
B. öltözőjébe, ahol nem volt senki, és a fürdőszobába, mely szintén üres volt, ahol a srác
óvatosan széthajtogatott egy darab sztaniolpapírt. – Szóval – mondta a fiú –, ez itt heroin, te
nem élsz ezzel, mi?
Négy könnyed, barna szippantás egy fényes késpengéről, és kikeringőztünk a
fürdőszobából, éppen amikor belépett egy kövér fekete nő. Hogy minél távolabb legyek a
zsaruktól, B. B. dumáját hallgattam, ami kimondottan a virággyerekek alkotta közönségnek
szólt:
– Hőgyejim és urajim, ha többet szerelmeskednénk, nem vónának... háborúk.
(Tetszésnyilvánítás.) Köszönöm. És ha többet szerelmeskednénk, nem vónának... börtönök.
(Taps, taps, taps.) 'Öszönöm -és így tovább. Felvidított e mesteri muzsikus egyszerű
bölcsessége ebben az eszeveszett, fényűző miliőben. Körbepillantottam, és Schneidert meg
Kleint láttam a közelben állni. A tekintetem találkozott a Schneiderével, az én szemem
nevetett, az övé nem.
Aztán B. B. abbahagyta a beszédet, egy pillanatig nem szólt, majd nyolcütemnyi lüktető
bluest játszott, és ezt énekelte: „When I read your letter this morning, that was in your place in
bed.” A közönség, városi fehér emberek, torkukszakadtából rikoltoztak és ordibáltak, és egy
pillanatra még a zsaruk is felhagytak a nézők zaklatásával. B. B. lábujjhegyre állva emelte
egyre magasabbra a gitárja nyakát, ahogyan a hangok egyre magasabra léptek. A blues szentje
volt B. B., a kék öltönyében, mely csillogva verte vissza a kék reflektorfényt, dacára a hat
különböző asszonytól született nyolc gyermekének.
B. B. műsora után a Ritmus Királyai nyitották meg az Ike és Tina Turner-revüt. Az Ikette-k
(egyikük az a fekete lány volt, akit előzőleg Mickkel láttam) éppen akkor léptek színpadra,
amikor visszaindultam B. B. öltözőjébe, és arra lettem figyelmes, hogy a rendezőséghez
tartozó nehézfiúk egy kövér férfival beszélnek, aki a Forum jegyszedőinek narancsszínű
minitógáját viselte, melyben úgy festett, mint valami buzi. Klein közölte az illetővel, hogy
senki nem mehet uniformisban a színpad közelébe, miközben a Stones játszik. A kövér férfi
hitetlenkedve bólogatott, és ezt kérdezte:
– Mi van, ha húszezer kölyök megrohamozza a színpadot?
– Majd átmegyünk a hídon, amikor odaérünk – mondta Klein, mire a tógás férfi így szólt:
– O, értem. Nagyszerű.
Mindenki figyelmét Tina vonta magára, amint nagyon rövid, aranyezüst színű rojtokkal
díszített ruhában végigjött a folyosón. Egy fehér viharkabátos, nagydarab fekete fiatalember
tartott vele. Tina vörös bőrű, vörös hajú, nagyon apró, szexi babának tetszett mellette, és oly
édes, dögös illattal töltötte meg a levegőt, ami felvette a versenyt a férje, Ike gonosz, fekete
szagával.
B. B. az öltözőjében három húgával és a lányával, Glóriával beszélgetett az apjáról, egy
átlagosnál nem nagyobb termetű férfiról, aki megmondta B. B. igen nagydarab bátyjának,
hogy mit tehet, és mit nem tehet, a fiú arca előtt rázva felfelé tartott ujját. Nekem viszont
eszembe jutott Tina parfümje, meg ahogyan kinézett, és muszáj volt látnom. Ilyenformán
beszélt a közönség soraiban lévő nőkhöz: „A pasitok talán nem törődik veletek, mert van
három-négy másik nő, akikkel viszont törődik, a ti szerelmeteket meg semmibe veszi.
Mondjatok csak annyit, hogy add nekem...” Tina hosszú, egyre emelkedő nyögést hallatott, a
két tenyere között fogva és sodorgatva a mikrofont, csücsörített ajkával közel hajolva ahhoz,
forró és nedves leheletében fürdetve a mikrofonfejet. Elkezdett táncolni, az Ikette-kkel együtt,
a maguk majdnem egyiptomi stílusában, és mivel a testemet érzékennyé tette a heroin, meredt
szemmel bámultam hieroglifikus, buja vonaglásukat; karjukat keresztbe fonták a mellük
fölött, combjukkal apró, szeretkezést imitáló, megragadó mozdulatokat végeztek, miközben a
szoknyájuk egyre feljebb, feljebb és feljebb csúszott, már-már elég magasra ahhoz, hogy a
menyétprém szegélyezte, mennyei fekete punci kivillanjon. Kialudtak a fények, egy
stroboszkóp kezdett vibrálni. Tina és az Ikette-k vonaglottak és tekeregtek, a saját tébolyodott,
nigger pózaik, a combköz-villogtatás, a füstbombák bűvöletében...
Következett a Rolling Stones. A széksorok közötti folyosók kiürültek, s közülünk azok,
akik a „Kiválasztottak” közé tartoztak, fecsegve gyülekeztek a színpad mögött; Shirley Watts
szerint túlságosan is nagy felhajtást csapva valami körül, ami akár méltó – sőt, kellemes –
dolog is lehetett volna, ha egyszerűbb keretek között tartatik. Ehhez azonban már túlságosan
késő volt; egy hatalmas arénában voltunk, egy sereg különféle zsaruval, bérelt zsarukkal, Los
Angeles-i illetőségű kincstári zsarukkal, a Forum narancsszín inges rendezőivel, és a hátsó
falnak támaszkodott egy rendőrnő is, aki a fehér egyeninge alatt motorosöv szélességű, fekete
melltartót viselt.
Elöl ismét kialudtak a fények, a közönség állva dobogott a lábával, odafönt csengtek-
bongtak a fém tartóívek. A színpad hátsó bejáratánál Jagger állt, az oldalt ezüstgombokkal
ékes, fekete nadrágban, fekete, V-nyakú gyapjúingben, melynek mellrészén egy Oroszlán-jel
virított, a dereka körül széles, fémszegecsekkel kivert bőrövvel, a nyakában hosszú, vörös
kendővel, a fején csillagos-sávos kalappal; úgy nézett ki, mint egy bikaviador, amint éppen
belép a napsütötte arénába, nem nézvén semerre, csak a lába elé, miközben az oldalán és a
nyomában banderillókkal a végzete felé lépked.

I was born in a crossfire hurricane

And I howled at my ma in the driving rain
But it's all right now...

Ahhoz, hogy az ember megértse e pillanat esszenciáját, talán a földön eddig látott
legdamoklészibb kor részesének kellene lennie („Ez lehet az utolsó alkalom”, szól egy korai
Stones-felvétel), az ifjúság ártatlanságával kellett közelednie ehhez a zenéhez annak
humanitása miatt (Alexis Korner az általa valaha hallott legemberibb zenének nevezte a
bluest), rendíthetetlenül követnie kellett mindenféle viszontagságon keresztül, és egy
hatalmas, sötét csészealj-gombában kellett találnia magát, megtenni ismét, a túlélésért, az
életért játszva. Ott kellett lennie. Összesen húszezer ember táncolt. Bömböltek a nagy Ampeg
erősítők, fények (vörös, ez volt a leggyorsabb szám) hasítottak a sötétségbe, Mick egy
bíborszínű szőnyeg közepén, fehér reflektorfényben pörgött.
Az első dal, a Jumpin' Jack Flash” végén a közönség visszaült. Több zsaru keringett körös-
körül, mint valaha, Pete Bennett valamennyiüket feleslegessé tette, ahogy szivarozva fel-alá
járkált a színpad előtt, amihez senki nem mert közelíteni, mivel lelki szemeikkel látták
magukat lábuk körül cementnehezékkel víz alá merülni.
– Tényleg három éve volt? – kérdezte Jagger.
– Neeem – ordította a tömeg, miközben az együttes belevágott a „Carol”-ba, Mick táncolt,
magasra ugrált a levegőbe, mint 1969 Miss Twinkletoesa, nem toporzékolt bakancsos lábbal,
és vakogott szaggatott, James Brown-szerű mozdulatok kíséretében a mikrofonba; a Fekete
Herceg módjára ficánkolt, kendője lobogott körülötte, kék gyöngyökkel kivarrt indián
mokaszinja csendesen tapodta a puha szőnyeget.
Keith, az Asszonyszöktető Cigányok Királya14 ugyanabban a ruhában volt, mint az előző
este, a reflektorfény megcsillant a fülében lógó fogon. Amikor a Stones elkezdte a „Sympathy
for the Devil”-t, arra lettem figyelmes, hogy Klein a színpad mellett állva rágyújt egy
gyökérpipára.
Miután a dal véget ért, a haloványsárga, fecskefarkú frakkot viselő Stu, akit eddig eltakart
a zongora, két magas széket cipelve átvágott a színpadon. Egy mikrofon két oldalára rakta
őket, Mick ült az egyikre, Keith a másikra, és kettesben adták elő Robert Wilkins tiszteletes
„Prodigal Son”-ját és Fred McDowell „You Gotta Move”-ját, Keith acéltestű National
gitárjára hajolt, és feszes akkordokat csiholt elő belőle, aszott vállán szikrát vetettek a kék
fényben csillogó strasszok. Robert Johnson „Love in Vain”-jébe beszállt Charlie is; Shirley,
zöld szemében szerelemmel és büszkeséggel figyelte, hogyan mozog a lába a lábgép pedálján.
A közönség, mely csendben hallgatta végig a lassú dalokat, a „Midnight Rambler”-t
ovációval fogadta. Állva maradtak a következő dal, az „Under My Thumb” és az ezt követő
„I'm Free” alatt is, amely továbbra sem szólt hitelesen. A következő két dal folyamán a tömeg
egyre előrébb nyomult. Nekinyomódtam a terem jobb oldali falának, Shirleyvel, Schneiderrel
és két zsaruval együtt; Schneider segített a zsaruknak visszaszorítani a gyerekeket.
– Bárcsak látnálak benneteket – mondta Mick. – Valószínűleg szebbek vagytok még nálam
is. Chip, fel tudnád kapcsolni a reflektorokat? – Mick kezét a szeme fölé tartva, indián módra
kémlelte a nézőteret. Kigyúltak a fények, a ragyogó színekben pompázó tömeg előrelendült,
és láttam, hogy be fogok szorulni a számos zsaru és a tülekedő testek közé. Csak három
helyen lehettem: a színpad előtt a zsarukkal, a színpad mögött a zsarukkal, vagy a színpadon.
A nadrágom korcába dugtam a jegyzetfüzetemet, és felszökkentem a színpadra, akárha a
fürdőszoba ablakán szökkentem volna ki, fülemben Stu zongorájának hangjaival. Jobbról
balra pillantva Jaggert és a Stonest láttam, amint orgazmusig izgatják a közönséget, valamint
Kleint, a színpad mellett, amint válluknál fogva penderít ki embereket a színpad mögé vezető
folyosóról: „Kifelé! Kifelé!”
A „Street Fighting Man” volt az utolsó dal. „I'll kill the king and rail at all his servants”,
énekelte Mick, ő meg Keith Charlie-val szemben állva diktálták neki a boogaloo-ritmust,
melyet Charlie a dobokon hozott, vibrált az egész épület, Mick a színpadon végigszaladva
virágszirmokat szórt egy kosárból, miközben az alattam húzódó folyosón Klein egy hosszú
botot tartva állt szemben a tömeggel, olyasféle alkalmatossággal, amire nehéz partvisvéget
szokás erősíteni. Ő középen fogta a botot, és a táncolni igyekvőket tángálta vele.
Hátul, a színpad mögötti folyosón (ahol azért tartózkodhattam, mert volt két
fémjelvényem, az egyik olyan, mint egy európai stoptábla, a másik pedig egy massachusettsi
útjelző tábla másolata, melyen a Rolling Stones felirat állt – később odaadtam őket egy svájci
fotósnak, akinek nagyobb szüksége volt rájuk, mint nekem) felhatalmazás nélkül mászkáltam,
Alfonso Bedoyára gondolva, a banditavezérre, aki A Sierra Madre kincsében ezt mondja
Bogartnak: „Jelvények? Nincsen nekünk semmiféle jelvényünk. Nincs szükségünk semmiféle
jelvényre. Nem kell magának mutatnom semmiféle nyavalyás jelvényt.”
Al Steckler többé-kevésbé egyedül állt a Stone-ok öltözője előtt. Megkérdeztem tőle, miért
nem megy be, mire ő Tony felé biccentett, mondván, kérdezzem meg tőle, aki széles
terpeszben, masztodonként állt az ajtó előtt. „Nem, kösz” – mondtam.
A második koncert kezdési ideje másfél órát csúszott. A színpad mögött rettenetes volt a
hangulat; olybá tűnt, minden második ember rojtos, bíborszínű bőrmellényt visel. Stecklerrel
és Jo Bergmannel beszélgettem, amikor odajött hozzánk egy magas, szőke lány, mondván,
elveszítette Gram Parsonst, akinek itt kellene találkoznia vele. A Stones öltözőjéhez mentem,
hogy Phil Kaufmannal megkeressük Grämet. A lány a felső szinten lévő ajtóhoz vezetett
bennünket, ahol Grämet hagyta, aki még mindig ott állt, mivel a rendész nem volt hajlandó
14
Utalás egy tizennyolcadik századi népballadára; az eredetiben King of the Wraggle-Taggle Gypsies.
beengedni.
Phil nem tudta megfélemlíteni a hajthatatlan rendészt még azzal sem, hogy megkérdezte
tőle, ki a főnöke. Végül azt mondta Gramnek: „Menj le, és majd beengedlek” – én pedig
megpillantottam Gram mögött a memphisi bluesénekest, Bukka White-ot, akit utoljára néhány
hónappal azelőtt láttam Furry Lewis házában. Az Ash Grove-ban láttam egy Bukka and the
Burritos-reklámcédulát aznap este, amikor a fiú a niggerekkel való szórakozásról beszélt, de
megfeledkeztem a dologról, és most itt volt Bukka, én meg úgy éreztem magam, mint
Huckleberry Finn. Megöleltük egymást, üdvözöltem Bukkát a Forumban, a merev nyakú
rendész pedig nem szólt egy szót sem. Egyik rendész sem szólt. Β. Β. unokabátyja, ez a
nagydarab, joviális megjelenésű, kövér öregember, akinek szájában aranyfog csillant, amikor
mosolygott, a Parchman Farmról szabadult15, mert bluest énekelt, ő volt Bukka White. A
Stones öltözőjénél Tony szélesre tárta az ajtót. Bemutattam Micket és Keitht Bukkának. Gram
és Bukka be voltak rúgva. Bukka meghagyta, hogy szóljak neki, ha B. B., aki akkor kezdte a
műsorát, amikor mi bejöttünk, végez a színpadon.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte.
– Ezekkel a srácokkal vagyok – mondtam, Mick és Keith felé intve a fejemmel. –Játszanak
bluest. Nem rosszak. Ahhoz képest, hogy fehér fiúk.
Megmutattam neki Keith National gitárját, és Bukka, aki szintén Nationalon, egy nem
hétköznapi gitáron játszott, meglepődött, de nem annyira, hogy ne tudott volna játszani rajta.
Elvette a gitárt, elpötyögött rajta néhány hangot, és ezt mondta:
– A kocsiban hagytam a pengetőmet – mert a fehér fiúnak kell játszania először, ez a
dolgok rendje. Bukka átadta a gitárt Keithnek, aki elkezdte játszani a „Dust My Broom”-ot.
Beszállt Mick is, énekelt pár sort; aztán a „Key to Highway”-t játszották. Bukka figyelt, a
fejét félrebillentve. – Jó ez. Jók ezek a fiúk. Csináltatok már lemezeket?
– Igen – mondta Keith, szemlátomást elképedve.
– Tudtam én, hogy csináltatok. Ez egy sztár itten – közölte Bukka a szobában lévőkkel, és
a nyitott kézfejét Keith feje fölé tartotta. – Ez egy hollywoodi sztár. Haljak meg, ha hazudok.
Belépett B. B., hogy kérdezzen valamit, meglátta Bukkát, és hirtelen úgy éreztük
magunkat, mintha egy összejövetelen lennénk a memphisi öregek otthonában.
– A feleségem annyira szeretne már látni téged, hogy orvosságot szed – mondta Bukka B.
B.-nek, aki Bukkával lakott, amikor az először stoppolt el Mississippiből Memphisbe. Odajött
hozzám Mick Taylor, majd Charlie és Shirley, és kérték, hogy mutassam be őket B. B.-nek.
– Aranyosak, nem igaz? – mondta Charlie, a Bukka White-hoz hasonló emberekre utalva.
– Ez itten egy világutazó – mondta Bukka B. B.-nek, rám célozva. – Egy világjáró.
B. B. elment egy üveg tequilával, Bukka elment Gram nőjével, Mick alsónadrágra
vetkőzött, hogy a koncert előtt átöltözzön, én meg távoztam az öltözőből. A folyosó közepén
jártam, mikor Pete Bennett kölcsönkérte a tollamat, hogy felírja egy lány nevét és címét, akit
itt kapott el.
– Kell nekem az arca egy albumhoz. Borítóra kívánkozik az arca.
Nekitámaszkodtam a színpad mögött egy furgonnak, mellyel felszerelést szállítottak, és
írtam, körülöttem emberek százai nyüzsögtek, mindannyian jelvényeket és belépésre
felhatalmazó kitűzőket viseltek, amihez alig néhányuknak lett volna joguk. Szóltak hozzám,
de én folytattam az írást, senki számára nem voltam elérhető Poe-szerû, betépett, verejtékes
alkotómunkám közepette. Annyira tele volt a hely svihákok-kal, hogy a jogosan ott-
tartózkodók egybegyűltek, és hallottam a vállam fölött, hogy a jelvények többé nem
jelentenek semmit, lesz egy jelünk, és ez a jel, ezt nem most találom ki, a cserkészek
háromujjas tisztelgése, írtam tovább, remélve, hogy egyedül hagynak, az írók azzal töltik az
életüket, hogy ebben reménykednek, de soha nem így történik. A narancsszínű tógás, kövér

15
Utalás Bukka White (Booker T. Washington White; 1906-1977) „Parchman Farm Blues” című számára. A Parchman Farm egy tizenöt
munkatábor alkotta állami börtön volt Mississippi államban.
rendész kiszúrta, hogy írok, és megkérdezte: „Neki van itt keresnivalója?”, mire az egész
társaság egy emberként felelte: „Nincs!” Sebtében cserkésztisztelgésre emeltem a kezem a
fejem fölé, és folytattam az írást.
Ike és Tina Turner lejöttek a színpadról, a közönség morajlott. Shirley Watts feldühödve
állt a hátsó falnál, mert előtte egy zsaru taszigálta. Schneider arról beszélt, hogy egyes
rajongók fejsérülést és bordatörést szenvedtek a zsaruk – és gondolom, Klein – ténykedése
nyomán az első koncert alatt.
Hajnali öt közeledtével a fények kialudtak.
– Na, rajta – mondta Mick. Ahogy a Stones játszani kezdett, a tömeg megindult előre. A
fáradtságunk teljesen elillanni látszott, akárha álmodnánk, és nem vonatkoznának ránk a
fizikai törvényszerűségek. Nem láttam egyenruhás rendőröket, sem Kleint, viszont sok-sok
rendész és Schneider lökdöste hátra az embereket. A zene keresztülhasított a füstös levegőn,
Mick pedig ezt mondta:
– Ébredjetek fel egy kicsit, olyan régóta vártok, hogy akár maradhatunk még sokáig.
Schneider most, kezében egy aktatáskával, a színpadra vezető lépcsőn állt. Emberek
másztak fel a színpadra, hogy aztán Tony elvigye őket onnan. A közönségben némelyek már
alig láttak a kialvatlanságtól, mások ragyogó szemmel bámultak. Teljes volt a felfordulás. Az
agyam hátsó részében paranoid vízió motoszkált arról, hogy csapdába kerülök, „Tudom a
jelet!”, mondtam az értetlenkedő rendeszeknek, akik tönkrevertek, amint cserkésztisztelgésre
emeltem a kezem.
A viharos befejezésre a fények kigyúltak, a közönségben valakik hatalmas transzparenst
tartottak, JÉZUS, SZERETET ÉS BÉKE. Ismét sötét lett, majd reflektorok fénykévéi
söpörtek végig a színpadon, a közönségen, és a tömeg előretódult, mintha a fény
elszabadította volna őket, ahogyan a hold elszabadítja az agy rejtett titkait, szabadjára
engedve a démonokat. A színpad széléig nyomultak, túl a rendeszek során, akik azért voltak
ott, hogy visszatartsák őket. Sam Cutler félrelökte Schneidert, hogy megmentsen egy fiút, akit
a rendeszek éppen a színpad mögé vonszoltak.
Mick táncoló alakja sejlett fel a tülekedő, sikítozó rajongók fölött, a színpad szélén,
rózsaszínű pezsgőt töltött egy pohárba, magasra emelte köszöntésképpen, karok csápoltak
előtte, akárha víz alatti növények volnának. Egy fiú, akit a rendeszek durván bántalmaztak a
színpad mellett, lehunyta a szemét, és könyörgő gesztusképpen összekulcsolta a kezét.
Lüktetett az egész épület; felvetődött bennem, hogy esetleg összeomlik, mint egy híd,
amelyen egyszerre sokan menetelnek át. „We'll kill the king”, énekelte Jagger ismét, de
amikor a koncert véget ért, Samtől megtudtam, hogy hátul volt, a színpad mögött, megvédeni
a gyerekeket a zsarukkal szemben, akik gumibottal ütötték a lábukat.
15
A blues nagyon hasonlít a templomhoz. Amikor egy prédikátor a Bibliát
prédikálja, őszintén igyekszik megértetni veled ezeket a dolgokat. Nos, bluest
énekelni ugyanez a dolog.
Lightin' Hopkins

1964 januárjának első hetében a Stones angliai turnéra indult a Ronettes nevű, fekete
amerikai énekesnők alkotta trió előzenekaraként, ám a lányok hamarosan belátták, hogy a
Rolling Stones után színpadra lépni szakmai öngyilkossággal ér fel. Ezt követően mindig a
Stones játszott utoljára, és a plakátokon a nevük legfelülre került.
A dolgok jól alakultak a Stone-ok számára, kivéve Briant, aki körül sokasodtak a zűrök.
Linda Lawrence teherbe esett, Brian nagy riadalmára, aki immár harmadízben nézett apaság
elébe. Ennyi erővel akár ötven fattyú apja is lehetett volna. Nézzék a tinibálványt, amint
Windsor járdáin kart karba öltve sétál a terhes barátnőjével meg a kölyökkutya módjára a
nyomában baktató, házi kedvencként tartott, nyamvadt kecskéjével, Billy G-vel.
Brian továbbra is hiányzott fellépésekről, például azzal mentegetőzve, hogy ő meg a
sofőrje „eltévedtek a ködben”. A rákövetkező napon a Stones egy Shrewsbury nevű, komor
helyen játszott, és Brian panaszkodott, hogy szüksége van valamire torokfájás ellen. Stu, aki
Briant meg a többi Stone-t fuvarozta, egy gyógyszertár felé kanyarodott, mely egyirányú
utcában volt. Brian kiugrott a kocsiból, és beszaladt a gyógyszertárba, miközben Stu és a
többiek észrevették, hogy rossz irányba fordultak, a forgalom velük szemben halad, és hogy
felismerték őket, és nyüzsögnek körülöttük a rajongók. „Hagyjuk itt” – mondta Keith. Brian
nem kevés hajszálát és ruhadarabját elveszítette, mire sikerült eljutnia a Granada TTheatre-be.
Ugyanezen a napon a helyi újság képet közölt két tizennégy éves diáklányról, akik írtak a
moziigazgatónak Aylesburybe, ahol a Stones az előző este fellépett, kérve, engedje, hogy
megnézzék az öltözőt, melyet a Stone-ok használtak, vagy ha ez nem volna lehetséges,
legalább az ajtókilincset hadd érintsék meg. Egyikük áhítatosan nézte az ajtót, a másikuk
térden állt, és lehunyt szemmel, önkívületben szaglászta a kilincset. A Stones zenéjének
ritmusa szexuális vibrációt továbbított a padlón és a kárpitozott székeken keresztül a fehér
pamutbugyik harmatos-nyirkos közegébe, felszabadítván a bőrön kiütköző érettséget, a
belülről fakadó vadságot, a zsigerekben rejlő régi, rajongó, züllött tudást, és a lány szorosan
zárt szemhéjakkal térdel, forró orcáját gyengéden a hideg kilincsgombnak nyomva.
Más rajongók ekkor már a Stones öltözőjének ablakait törték be, leszerelték a furgonról a
reflektorokat, a visszapillantó tükröket, még a gumi ablaktörlőket is; a népszerűség immár
hisztériává vált. Stu ezt mondta: „Nem volt kellemes látni, milyen hatással van a zene az
emberekre.” Az arckifejezésük változott meg, ezt nem szívesen nézte az ember: fiatal angol
lányok eltorzult, sikoltozó arcát, amint izzadtak és sivalkodtak, mint a disznók. Nem lazán és
boldogan, ahogy a Crawdaddyban zajlott a közös tombolás, hanem nyúlkáltak, hogy
szerezzenek maguknak valamit, nem a zenét, hanem a zenészeket, hogy megérintsék őket,
darabokra tépjék őket, hogy lássák, miféle varázslatos lények engedték szabadjára ezt az
őrületet.
Miközben azonban a Stones szinte minden este játszott, és hetente legalább egyszer
szerepelt valamelyik országos tévéműsorban, a három addig megjelent lemezük nem hozott
átütő sikert. Azon a héten, amikor véget ért a Ronettesszel közös turnéjuk, a Stones első maxi
kislemeze második helyezést ért el a legnépszerűbb maxik listáján, az „I Wanna Be Your
Man” pedig a kilencedik lett a kislemezek között. Előrébb nem jutott, de még így is siker volt,
bekerült az első tíz közé. Immár ezt a sikert kellett megismételniük.
A turné végét követő napon a Stone-oknak stúdióba kellett volna vonulniuk, Andrew
Oldham azonban lemondta a dolgot, és mind elmentek egy fogadásra, hogy találkozzanak Phil
Spector amerikai kölyökzsenivel, a Ronettes lemezproducerével. A tehetséges és gazdag
fiatalember megtestesítette mindazt, ami Oldham lenni akart. A Stones több ízben
megpróbálta felvenni a Bo Diddley ihlette Buddy Holly-számot, a „Not Fade Away”-t, és
amikor néhány nappal később ismét kísérletet tettek rá, Oldham meghívta Spectort a
sessionre. A session azonban elég nyögvenyelősen indult, és Oldham felhívta Gene Pitneyt,
aki éppen Londonban volt, félúton az Egyesült Államokba, miután előzőleg Olaszországban
lépett fel. Pitney írta a „He's a Rebel”-t, a Spector tulajdonában lévő Phillies lemezcég első
sikerszámát, és sokat tudott a lemeziparról. „Andrew felhívott azzal – mesélte Pitney –, hogy
ide hallgass, fel kéne vennünk újra a számot, ezek meg mind utálják egymást, és nem tudom,
mit csináljak. Egy perc múlva ott leszek, válaszoltam, majd én megoldom a dolgot. Szóval
fogtam egy nagy üveg Martell konyakot, odamentem, és azt mondtam nekik, hogy most van a
születésnapom, és az én családomban az a szokás, hogy mindenkinek innia kell egy
vizespohárnyi konyakot a születésnap alkalmából. Ez volt minden idők legörömtelibb
lemezfelvétele. Spector végül egy üres konyakosüvegen játszott egy féldollárossal.”
A lemezfelvétel annyira jól sikerült, hogy a Stone-ok rögzítettek egy dalt a következő
kislemezük B-oldalára, és további két dalt egy albumra. Pitney azonban úgy látta, van a
levegőben valamiféle feszültség. „Mick meg Keith mindig nagyon együtt voltak, Brian meg
mintha valahogy kilógott volna. Áldja meg az isten, de azt hiszem, neki mindig gondja volt...
azt hiszem a társadalommal, úgy általában. Nagyon paranoiás volt, még az együttes többi
tagjával szemben is, nem csak az együttesen kívüli emberekkel. Már az elején komoly
problémák jelentkeznek, ha ilyesmiről van szó.” A Stonesnak nem volt ideje problémákra.
Jószerével napról napra egyre gazdagabbak és egyre híresebbek lettek. Kevéssel a
lemezfelvétel után egyetlen nap alatt több pénzt kerestek, mint amennyit valaha is kaptak;
azzal, hogy közreműködtek a Rice Krispiesnek, ennek a reggelire szánt, három szóval
jellemezett – ropogós, zizegős, pattogós – gabonapehelynek a tévéreklámjában.
A Beatles eközben Angliából az Egyesült Államokba utazott az első ottani fellépéseire,
melyekre Ed Sullivan tévéműsorában, valamint két, a Carnegie Hallban rendezett koncerten
került sor. A Sullivan Show nézőterének 728 helyére ötvenezer igénylés érkezett, a Carnegie
Hall-beli koncertre pedig órák alatt elfogyott az összes jegy.
A két lemez, melyet a Beatles az előző évben adott ki az Egyesült Államokban, gyér
érdeklődést váltott ki. Ám a brit sajtó révén élvezett tartós publicitást hírül adták az amerikai
média, a Time, a Newsweek londoni irodái, és a New York Times nagyobb terjedelemben
foglalkozott a Beatlesszel, csakúgy, mint az NBC és a CBS televíziócsatornák. A Beatles
lemezeit Amerikában forgalmazó Capitol Records ötvenezer dollárt költött egy „átütő
médiakampányra”. Ötmillió Jön a Beatles feliratú matricát ragasztottak ki telefonpóznákra,
illemhelyek falára és más alkalmas helyekre szerte az országban. Igyekeztek eljuttatni egy
példányt az ország valamennyi lemezlovasához a Beatles legújabb kislemezéből, az „I Want
to Hold Your Hand”-ből. Összeállítottak a Beatlesről egy négyoldalas újságot, melyet
egymillió példányban küldtek szét. Vezető beosztásban lévő alkalmazottaik Beatles-parókával
a fejükön fényképezkedtek, valamennyi női alkalmazottjuk számára ingyenes Beatle-
hajvágást ajánlottak fel, és rávették Janet Leigh színésznőt, hogy csináltasson magának
Beatles-frizurát. Még azzal is megpróbálkoztak, sikertelenül, hogy megvesztegessék a
University of Washington egyik női szurkolóját, akinek egy Jön a Beatles feliratú táblát kellett
volna a tévékamerák elé tartania a focibajnokság döntőjén. „Sokszor túlzásba estünk” –
mondta a Capitol egyik alelnöke.
A Beatles fellépését a Sullivan Show-ban a beszámolók szerint hetven-millióan látták, és az
esemény, amíg tartott, jó hatással volt az amerikai tinédzserekre, ugyanis a szóban forgó idő
alatt az egész országban egyetlen jelentős bűncselekményt sem követett el tinédzserkorú.
A Rolling Stones, miközben jellegzetesen angol előadókkal turnézott, úgy tűnt, nem tesz
semmit a bűnözés visszaszorítása érdekében. Éppen ellenkezőleg: a rajongók megrohanták a
Stone-okat meg a furgonjukat, és betörték a szélvédőt. „Eléggé lefárasztott a közönség –
mondta Stu. – Kezdtek hozzászokni a gondolathoz, hogy a Stone-ok az utolsó számnál
eldobják a francos gitárokat, és nekiiramodnak. így aztán az első előadás közönsége
rendszerint megvárta a második koncert végét. Ez elég komoly problémává vált. A
közönségünk még ebben az időszakban is nagyobb felfordulást keltett ebben az országban,
mint a Beatlesé valaha. Erted, senki sem szerette őket.”
A Stone-ok megtették, ami tőlük telt, hogy ellenségeket szerezzenek maguknak. Ezen a
turnén, miután a Stockton Odeonban játszottak, az egyik kellemesebb angol hotelban, a
Scotch Cornerban szálltak meg. „Békebeli hotel volt – mondta Stu. – Szép hotel, mindig ott
akartam megszállni, de a többiek nem értékelték. Brian egyáltalán nem. Brian alsógatyában
mászkált a folyosókon, lármát csapott, egyszerűen kibaszott egy barbár idióta volt. A legtöbb
ilyen brit szállodában este tíz tájban szokás nyugovóra térni. De azok az emberek igyekeztek
kitenni magukért. Azt mondták, rendben, jól van, készítünk egy finom hideg vacsorát, és
lesznek pincérek, amikor visszajöttök. így hát visszaértünk Stocktonból éjjel tizenkettőkor, és
volt két pincér, egy jókora asztal, tele friss gyümölcssalátával, dinnyével meg hideg húsokkal.
De Brian elkezdett kenyérgalacsinokkal dobálózni a teremben, meg mindenféle idétlen dolgot
követelt, amit nem tartottak, és aztán undokul viselkedett. Es ahelyett, hogy valaki
ráripakodott volna... nos, néha ráripakodtak, és nem követték a példáját, de máskor meg, ha
egyszer rákezdte, a többiek is rákezdtek, én meg fenemód kínosan éreztem magamat.”
Február 21-én a Stones maxi kislemeze első lett az eladási listákon. Megjelent a „Not Fade
Away”, és bekerült az első tíz közé. Továbbra is turnéztak, és zsigeri őrjöngést váltottak ki
minden este. A cardiffi Sophia Gardenben egy férfi bement az öltözőjükbe, hasist akart eladni
nekik, ők meg kidobatták. Néhány nappal később Jagger a Stones öltözőjében hagyott
rajongói levelek között talált egy neki címzett küldeményt, benne egy rágógumit, ezzel az
üzenettel: „Kérlek, rágd egy kicsit, és küldd vissza!”
Ugyanaznap, ugyanazon a helyen a Melody Maker munkatársa interjút készített a Stone-
okkal, amelynek címe utóbb pályafutásuk korai szakaszának alkalmasint leggyakrabban
idézett mondata lett, egy kérdés, mely ekként szólt: ELENGEDNÉ A LÁNYÁT EGY
ROLLING STONE-NAL? Tudatosan-e, vagy sem, a cím az Egyesült Államokban élő afrikai
származásúkkal szemben megnyilvánuló rasszizmust visszhangozta. Illett a sokakban rögzült
képhez is: a kihívó tekintetű Rolling Stone képéhez, aki vadul ölelkezik egy szőke, fiatal
lánnyal. Függetlenül attól, hogy hiteles volt-e, vagy sem (márpedig mindkettő elmondható),
ez a kép túlságosan erőteljesre sikerült, hogysem az emberek, különösen az újságírók,
elfelejthették volna. Néhány héttel később egy másik cikk címében ezt a kérdést tették fel:
FELESÉGÜL ADNÁ A LÁNYÁT EGY STONE-HOZ? A cikkben szó esett arról, hogy Brian
egy Belgraviában lévő lakásba költözik. Elhagyta Linda Lawrence-t. „Azt hiszem, Brian
megijedt – mondta Shirley Arnold. – Megijesztette egy újabb gyerek gondolata.
Összecsomagoltak, felkészültek a szétköltözésre, aztán Brian megint megijedt, mert Linda
megszülte a gyereket, ő pedig úgy döntött, hogy mégis vele marad.”
Ezenközben, amellett, hogy naponta kétszer, néha négyszer játszottak tomboló közönség
előtt, a Stone-ok felvették első nagylemezüket, megkapták első filmjük forgatókönyvét,
szerződést írtak alá egy egyesült államokbeli turnéra, Mick és Keith pedig egyre jobban
belejöttek a dalírásba, „habár nekünk nem tetszett semmi, amit írtunk – mondta Keith –, és
úgy tűnt, senki mást nem tudunk rávenni a bandában, hogy eljátssza”. Gene Pitney azonban
sikerre vitte Angliában az egyik dalukat, a „The Girl Belongs to Yesterday”-t, Oldham pedig
producerként bábáskodott egy másik Jagger/Richards-sláger, az „As Tears Go By”
születésénél, melyet egy Marianne Faithfull nevezetű lány énekelt fel, akivel nem sokkal
korábban ismerkedtek meg egy bulin. Faithfull alig tudott énekelni, de nagyon világos bőrű és
szőke volt, és álszűzies, szadomazo bájával elbűvölte Jagger filozofikus lényét.
Első albumuk, mely Oldham ötletének köszönhetően cím nélkül, azaz a The Rolling Stones
címmel jelent meg, azonnal a legnépszerűbb popzenei lemez lett; ezt a pozíciót az előző év
folyamán szinte mindvégig a Beatles birtokolta. Az első egyesült államokbeli lemezük, a „Not
Fade Away” a Cashbox magazin összesítése szerint bekerült a legjobb száz felvétel közé. A
98. helyen, de ott volt.
És minden nap egyre csak tódult a közönség. Egyes városokban a Stones nem tudott
bejutni a tömeg miatt azokra a helyekre, ahol játszania kellett volna. Más helyeken, ahol
alacsony volt a színpad, a lányok legázolták a színpad előtt álló kidobóembereket, a Stone-ok
pedig a gitárokat elhajítva menekültek. Oldham egy este két koncert között arra lett figyelmes,
hogy a székek nedvesek. Minden koncerten tucatszám ájultak el a lányok; az olyan helyeken,
ahol hamisították a jegyeket, vagy ahol az impresszáriók több jegyet adtak el, mint ahányan a
nézőtéren elfértek, a dolgok még rosszabbul alakultak.
„Amikor Chuck Berry először Angliába jött – mondta Stu –, kétszer kellett fellépnünk a
catfordi Savoy Roomban, az első koncert kezdete kilenc óra tájban volt esedékes, a másodiké
fél tizenegykor. Berry a Finsbury Parkban volt, és azelőtt soha nem láttuk élőben. Catford
Dél-Londonban van, a Finsbury Park Észak-Londonban. így hát egymásra néztünk, hogy hát,
akkor most mi lesz... Természetesen elmentünk megnézni Chuck Berryt. És ezek a dolgok egy
kicsit sokáig tartottak, és már jóval elmúlt kilenc, amikor Berry befejezte. És nagyon furcsán
viselkedett, nem szólt hozzánk, annyit sem mondott, hogy fityfiritty.” Ezután a Stone-ok
autóval siettek Catfordba.
„Az ember nem látta a francos báltermet a mentőautóktól – folytatta Stu. – Egymás után
vitték el a lányokat. Az impresszárió sokkal több embert engedett be a terembe, mint ahányan
elfértek benne. És sorra ájultak el, jobboldalt, baloldalt, középen. A fiúk kénytelenek voltak
átmenni valakinek a kertjén, felmászni egy létrán, keresztül egy ablakon. Azt hiszem,
eredetileg mozi lehetett, és az épület egyik oldalán ott volt az a nagy, széles lépcső, és amikor
elmentünk, tele volt emberi testekkel. Egyszerűen kidőltek. Elszálltak. Százával hordták ki
őket aznap este. Rettenetes volt. Az a kibaszott Chuck Berry tehetett az egészről.”
A következő estén a Stones Bristolban játszott, és Brian, aki egyedül autózott oda
Londonból, hiányzott az első koncertről. „Piszkosul berágtak rá emiatt” – mondta Stu. Három
nappal később a Stones a bradfordi Saint George's Hallban játszott, átellenben a Victoria
Hotellal, ahol megszálltak. A két koncert között, mesélte Stu, „nem akartak az öltözőben
üldögélni a második rész kezdetéig. Nem volt a környéken egy zsaru sem. Azt mondták, mi
lenne, ha megreszkíroznánk, hogy átszaladunk az utca túloldalára a szállodába. így is tettünk
mind, kivéve Briant, aki visszarettent, még mielőtt a hotel bejáratához ért volna, mert
rajongók vették üldözőbe. Végül megfordult, és a másik irányba kezdett futni. Szóval azok a
rajongók mind Brian nyomába eredtek, végigkergették Bradford utcáin, leszaggatták róla a
ruhát. Amikor végül a rendőrök visszahozták, nem volt meg a zakója és az inge, elveszítette
az egyik cipőjét és egy marék haját.”
Két nappal korábban a Stone-okat beoltották himlő ellen, a három hét múlva esedékes
amerikai turnéjuk előkészületeképpen. Indulás előtt további tévéműsorokban szerepeltek, és
frenetikus koncerteket adtak Skóciában és Angliában. Az egyik újságban ezt írták róluk:
„Soha korábban nem létezett ehhez fogható hangzás – kivéve talán a legsötétebb afrikai
dzsungeleket!” Növekvő sikerük arra késztette az újságírókat, hogy szót ejtsenek az egyes
Stone-okról. Wyman, aki hónapok óta „ködbe bújva” írt a naplójába, amivel arra utalt, hogy
az éjszakát egy lánnyal töltötte, panaszosan tette szóvá egy cikkben, hogy a Stones zsúfolt
programja távol tartja a családjától: „Régebben volt egy kutyánk, de nem tarthattuk meg, mert
soha nem voltam otthon, és rendre megharapott, amikor betoppantam. Ez azért szomorú,
nem?”
Egy interjúban Brian ezt mondta: „A Rolling Stones nem buzdít erőszakra. Ezt
kategorikusan kijelentem.”
Június elsején a Stones elindult az Egyesült Államokba, ahol nem voltak ismeretlenek, de
nem is voltak különösebben ismertek. Megjelent a nagylemezük, és a London Records, a
Decca amerikai leányvállalata a Stone-okról szóló újságkivágásokat és őket ábrázoló
fényképeket, valamint THE ROLLING STONES feliratú pólókat osztogatott. A londoniak
amellett felfogadták Murray „the Κ” Kaufmant – egy manhattani lemezlovast, akit az Ötödik
Beatle néven is ismertek, mivel szerette és segítette a Beatlest –, hogy szeresse és segítse a
Stonest. Kaufman kiment a Stone-ok elé a Kennedy reptérre, ahová sajtóértekezletet
szervezett nekik, és bemutatta őket a WINS-en sugárzott műsorában, ahol az este legnagyobb
részét töltötték. Adott nekik egy lemezt is, amelyről úgy vélte, talán elnyeri a tetszésüket; a
lemez az It's All Over Now címet viselte. A Stone-ok úgy tervezték, hogy amíg az Egyesült
Államokban lesznek, a turnézás mellett sort kerítenek lemezfelvételre és tévészereplésre is.
Két és fél hétig maradtak, sokkal tovább, mint ameddig a Beatles első látogatása tartott; a
turné, melyet igen gyatra tervezés és promóció jellemzett, Keith szavával élve: „majdnem
katasztrofális eredménnyel” végződött.
A Stone-ok az első amerikai éjszakájukat az Astor Hotelba zárva töltötték az odakint
sikoltozó lányok miatt, akikről azt hitték, hogy pénzért vannak ott. Másnap elvitték őket egy
újságírókkal és fotóriporterekkel szervezett találkozóra. Megismerkedtek David Baileyvel, a
divatos londoni fotóssal, és találkoztak Jerry Schatzberggel, a divatos New York-i fotóssal,
valamint a Warhol köreihez tartozó Baby Jane Holtzerral, aki szőke és mindenekfölött divatos
volt. „Akik New Yorkban elsőként felfigyeltek ránk, egyszerűen úgy gondolták, hogy gyöny-
nyör-rűekk vagyunk” – mondta Keith.
A következő napon a Stone-ok Los Angelesbe repültek. Lányok tömege, alkalmasint
összesen néhány száz fő, várt rájuk a repülőtéren, amiként New Yorkban is történt. A Stones
aznap este megjelent a The Hollywood Palace című tévé-show felvételén, amelynek
házigazdája, a más zenei iskolát képviselő Dean Marin csúfot űzött az előadásmódjukból,
megjelenésükből, származásukból, mindenből ami épp eszébe jutott. Részben ezért, részben
pedig azért, mert egy akrobata, egy rakás King Sister, egy elefántidomár, cowgirlök és effélék
mellett kellett szerepelniük, a Stone-ok fontolóra vették, hogy otthagyják a show-t. De mivel a
főpróbát már felvették, úgy döntöttek, hogy akár maradhatnak is.
Határozottan úgy érezték, hogy az Egyesült Államokban nem sikerült az áttörés, de miután
egy napig úszkáltak Malibuban, majd az éjszakát pihenéssel töltötték, a San Bernardinó-i
koncertjüket éppolyan tumultuózus jelenetek kísérték, mint az angliaiakat, csak éppen az
itteni rendőrök fehér motorossisakot és fegyvert viseltek. A San Bernardi-nóban történtek
olyannyira feldobták a Stonest, hogy másnap este San Antonióban a Texas Teen Fairen
képesek voltak George Joness, Bobby Vee, cirkuszi artisták és rodeólovasok mellett helytállni.
San Antonióban olyan meleg volt, hogy Bill megkérte Keitht, vágja le a haját. A turnén
meglehetősen komor hangulat kezdett eluralkodni, így azon gondolkoztak, hogy lerövidítik.
Mire Chicagóba értek, Andrew Oldham hisztérikusan, vagy legalábbis színpadiasan
viselkedett. A szállodában Mick és Keith azt mondták Andrew-nak, miután jelenetet csinált
egy revolverrel, hogy szedje össze magát, és feküdjön le.
Másnapra Andrew eléggé rendbe jött ahhoz, hogy elkísérje a Stonest a reggeli
tévéinterjúkra és a Chess Records stúdiójába, ahol a Stone-ok Ron Malo, a Chess tapasztalt
hangmérnökének segítségével felvettek négy dalt, köztük a következő kislemezükön
megjelenő „It's All Over Now”-t; tizennégyszer játszották fel a számot és az utolsó felvétel
került rá a lemezre. Az együttes a nap befejezéseképpen további tévé- és rádióinterjúkat adott.
A gond az volt, hogy a Stones nem ért el országos sikert. Andrew az egyik legősibb fogást
alkalmazta, melyhez egy rámenős üzletember folyamodhat, ha a menedzseltje túl
problémátlan ahhoz, hogy letartóztassák: saját magát tartóztattatta le.
Másnap reggel Andrew felhívta a szerkesztőségeket, és bejelentette, hogy a Stones egy
Michigan Avenue-i járdaszigeten készül sajtótájékoztatót tartani, amely addig tartott, amíg a
rendőrség meg nem érkezett. Ez aznap este bekerült az országos tévécsatornák híradójába, s
ez volt az akció legfőbb célja.
Miután kiengedték őket a rendőrségről, a Stone-ok visszamentek a Chess stúdiójába, és
felvettek még tizenkét dalt. Ott volt Muddy Waters, aki segített nekik becipelni a
felszerelésüket. Muddy kedvessége, akinek „Rollin' Stone” című daláról Brian az együttest
elnevezte, megindító volt. A Stones éppen Chuck Berry „Around and Around”-ját rögzítette,
amikor besétált Berry. Egy héttel az előtt, hogy eljöttek Angliából, Mick és Charlie véletlenül
szembetalálkoztak Berryvel, miután az lekezelően viselkedett velük a Finsbury Park
öltözőjében. Egy szálloda liftjében utaztak: a lift megállt az egyik emeleten, kinyílt az ajtó, ott
állt Berry, belépett, látta Micket és Charlie-t, hátat fordított nekik, majd amikor az ajtó ismét
kinyílt, szó nélkül kilépett. Ezúttal azonban csapdába esett. „Hajrá, uraim, nagyon jól szóltok,
ha szabad így mondanom” – mondta úgy, ahogy Duke Ellington beszélt, amikor nagyon jó
kedvében volt.
Másnap a turné folytatódott, és a Stones négyszáz gyereknek játszott egy minneapolisi
vásáron, a rákövetkező napon pedig hatszáznak egy omahai előadóteremben. Akkoriban skót
whiskyvel kevert kóla dívott, és mindig volt egy üveg Schotch az öltözőben, ám az omahai
auditorium közterületnek minősült, ahol törvényileg tilos volt alkoholt fogyasztani, és egy
zsaru, aki az öltözőbe bepillantva meglátta a whiskys üveget, kiöntette velük a tartalmát, és a
Stone-ok némelyikével is kiöntette az italát. Keitht is felszólította, hogy tegye ezt. „A helyzet
az -mondta Keith –, hogy tulajdonképpen nem is whiskyt ittam, a másik kettő whiskyvel
kevert kólát ivott, én meg Coca-Colát. Mondta nekik, hogy öntsék ki a klotyóba, én meg az
enyémet nem akartam kiönteni, megkérdeztem, mi a francért mondja nekem egy amerikai
zsaru, hogy öntsem ki a nemzeti italukat a klotyóba. A zsaru rám fogta a pisztolyát.
Nagyon fura jelenet volt: egy zsaru fegyverrel utasít, hogy öntsem ki a kólám a budiba.”
Majd miután a Scotch eltűnt, a zsaru eltűnt, a Stone-ok komoran nézték az öltözőben a
tévéközvetítést a The Hollywood Palace-ban tett látogatásukról, melyet majdnem negyvenöt
másodpercnyire vágtak az elefántok között.
– Eric Easton számára ez jelentette a bajok kezdetét – mondta Stu.
– Eastonnek, jöttünk rá hirtelen – mondta Keith –, nem volt elég hatalma ahhoz, hogy
Anglián kívül bármit is elérjen.
Másnap Keith vásárolt egy .38-as revolvert arra az esetre, ha valamikor megint kólát
akarna inni az öltözőben. A dolgok, melyek eleve rosszul mentek, még rosszabbra fordultak. A
chicagói szállodából kidobták őket, és kihívták a rendőröket, akik rájöttek, hogy a Stones
Kanadába készül menni, hogy fellépjenek egy tévéműsorban, és hogy Keith elveszítette az
útlevelét. A rendőrök biztosították őket, hogy ha elhagyják az országot, nem fognak
visszajönni. így hát ahelyett, hogy Kanadába indultak volna, elmentek megnézni B. B. Kinget
a dél-chicagói Twenty Grandbe, a rákövetkező estéken pedig maroknyi közönség előtt
játszottak hatalmas termekben olyan városokban, mint Pittsburgh, Cleveland, Hershey, ahol
alig néhányan tudták, mi fán terem a Rolling Stones. A Stone-ok nem tudták, mi az a Hershey
csoki, és felhívták Los Angelesben Phil Spectort, hogy megkérdezzék, miért van barnára
festve a város, és miért vannak mindenütt csokoládés rekeszek.
A következő estén játszottak háromszáz ember előtt a pennsylvaniai Harrisburgben, ahol
Irv, a műsorfüzetárus eladta a tizenkét műsorfüzetét. Amikor busszal eljöttek Harrisburgből, a
Stone-ok látták, amint egy házba éppen villám csap. Aztán, olyan gyorsan, hogy alig győzték
kapkodni a fejüket, már megint Manhattenben voltak, hogy a Carnegie Hallban játsszanak,
mely tele volt visítozó kölykökkel. „Majdnem elfelejtettük – mondta Keith –, milyen is az,
mert ehhez szoktuk minden este, valahányszor játszottunk, és hirtelen pofára estünk, bumm,
mindenki ezt mondta, micsoda szívás, ezt elszúrtuk. Amerika még mindig Frankié Avalonra
volt rákattanva. Szó sem volt hosszú hajú kölykökről, csak szórakoztatóipari csodabogarak
voltunk, hosszú hajjal, olyanok, mint egy cirkuszi attrakció. És New Yorkba érve hirtelen
ráébredtünk, hogy talán... hogy ez csak a kezdet.”
 New Yorkban Brian egy újságírónak mesélt egy látomásáról, melyben akkor volt része,
amikor egy hajnalon távozott egy londoni night-clubból. „Olyan volt – írta az illető –, mintha
az ég szólította volna, hogy nézzen fel, és egy angyallány arcába pillantott, aki azt mondta
neki, hogy dolgozzék az emberiségért.”
16
KIÁLTVÁNY
Üdvözlet a Rolling Stonesnak, bajtársainknak a hatalmat birtokló
eszementekkel vívott ádáz küzdelemben. A világ forradalmi ifjúsága hallja a
zenéteket, mely még elszántabb cselekvésre lelkesít. Gerillacsapatokban
harcolunk a beözönlő imperialisták ellen Ázsiában és Dél-Amerikában, rock and
roll koncerteken lázadunk mindenütt. Gyújtogattunk és dúltunk Los Angelesben,
és a zsaruk tudják, hogy orvlövészeink vissza fognak térni.
Azt mondják ránk, semmirekellők, bűnözők, szolgálatmegtagadók, punkok és
drogosok vagyunk, tonnaszám szórják a mocskot a fejünkre. Vietnamban
bombákat dobnak ránk, Amerikában pedig megpróbálnak szembefordítani
bennünket a saját bajtársainkkal, de a szarháziak hallják, hogy a kis tranzisztoros
rádióinkon benneteket hallgatunk, és tudják, hogy nem fogják megúszni a véres
anarchista forradalom tüzét. A ti zenéteket fogjuk hallgatni, amikor rock and rollra
menetelve leromboljuk a börtönöket, és kiszabadítjuk a foglyokat, amikor
leromboljuk az állami iskolákat, és kiszabadítjuk a diákokat, amikor leromboljuk
a katonai támaszpontokat, és felfegyverezzük a szegényeket, amikor az őrök és a
tábornokok hasára rátetováljuk, hogy „BURN BABY BURN!”, és tüzeink
hamvaiból egy új társadalmat teremtünk. Bajtársak, amikor visszatértek ebbe az
országba, az megszabadul az állam zsarnokságától, nagyszerű zenéteket
munkások vezette gyárakban fogjátok játszani, kiürített városházákon,
rendőrőrsök romjain, felakasztott papok tetemei alatt, a milliónyi anarchista
közösség fölött lobogó milliónyi vörös zászló alatt. Breton szavaival, A
ROLLING STONES A JÖVENDŐ! LYNDON JOHNSON – KALIFORNIA
IFJÚSÁGA ELTÖKÉLTE, HOGY ELPUSZTÍT TÉGED!
ROLLING STONES – KALIFORNIA IFJÚSÁGA HALLJA AZ
ÜZENETETEKET! ÉLJEN A FORRADALOM!
Az oaklandi Rolling Stones-koncerteken osztogatott röplap

Az ablaknak csapódó falevelek ébresztettek fel, és ahogy kipillantottam, madarakat láttam

elröppenni a szélben. A heroin utóhatásaként minden annyira lelassult, mint egy szorongásos
álomban. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és felhívtam apámat, hogy megkérdezzem, elküldték-e
a szerződést Memphisbe, de nem küldték el. Nem tudtam, mihez kezdek majd a szerződéssel,
ha egyszer megkapom, eltekintve attól, hogy igyekszem vigyázni rá. Megmondtam az
ügynökségnek, hogy jelöletlen borítékban küldjék. Nem tudtam, mi egyebet tehetnék.
Oaklandbe repültem Jo Bergmannal, David Horowitzcal, Michael Lyndonnal és a fotós
Ethan Russell-lal. Ahogy előjöttünk a gépből, a leszállópályán összegyűlt fotósok rólunk
csináltak képeket, amíg észre nem vették, hogy mi nem a Rolling Stones vagyunk. A
repülőtéren, elhaladván egy másik, emelvényen álló autó mellett, megpillantottunk egy
vasárnapi szalmakalapot és lábszárközépig érő barna ruhát viselő, pöttöm, fekete
öregasszonyt, egyik kezében sétabottal, a másikban egy zsoltároskönyvvel. Akkor arra
gondoltam, hogy ez jót jelent, de azt nem tartottam fontosnak, hogy távolodik tőlünk.
Néhány bérelt autóval hajtottunk az Edgewater Innhez, mely a repülőtéri gyorsforgalmi út
mentén volt, túl az Oakland Coliseumon, ahol a Stones néhány óra múlva játszani készült. Az
Edgewater Inn apró hely volt, úgy festett, mint egy templomhomlokzat mögötti autómosó. Jo
felvett a recepciónál egy marék kulcsot, míg Horowitz az újságírókkal folytatott eszmecserét,
akik leszólították, amikor bejöttünk. Visszajött, meglátta Jo-t, és ezt kérdezte tőle:
– Hogy kaptad meg a kulcsokat?
– Megnyerő az ábrázatom – felelte Jo.
 Az előcsarnok hátsó ajtajától egy széles gyalogjáró vezetett az úszómedencéig, illetve a
motelhez toldott hátsó épületig. A medence mellett egy exkavátor volt, és egy tábla, ezzel a
felirattal: VESZÉLY! A MEDENCE KLÓRRAL VAN TELE! A motel hátsó részének dupla
szárnyú üvegajtaján kétszeresen, kicsinyítve tükröződött vissza a VESZÉLY szó. Ennyit a kis
öregasszonyról.
A szobák (öt volt belőlük, plusz egy lakosztály – nem szándékoztunk ott maradni
éjszakára) a Holiday Inn stílus jegyeit viselték magukon, az egyszerű téglafalak bézsszínűre
voltak festve. Jo sört és whiskyt rendelt a személyzettől, és miután ittunk, megpróbáltunk
autóval eljutni a Coliseumhoz, de a szomszédban lévő futballstadion felől folyamatosan
érkező kocsisor miatt nem tudtunk balra fordulni, ezért Jo, Michael meg én kiszálltunk, hogy
átvágjunk az úttesten a stadion parkolójába. Egy olyan helyet kerestünk, ahol átjuthatunk a
mély árkon, mely elválasztott bennünket a Coliseum parkolójától. Két férfi és két nő szállt be
egy kocsiba, amint elhaladtunk mellettük, és Michael megkérdezte tőlük, hogyan jutunk el a
Coliseumhoz. ,Amott át tudtok jutni” – mondta az egyik férfi, az aszfalt egy távolabbi
pontjára mutatva. Odamentem, és azt láttam, hogy szennyvíz hömpölyög a széles csatornában.
Visszamentem, és mondtam, hogy köszönet a segítségért, pajtás. Átjuthattok, mondta, úszva.
Kapd be, mondtam. Ó, ugyan már, szólalt meg Jo, és továbbmentünk a gyorsforgalmi út
mentén, mígnem elértünk a Coliseumhoz.
Órákkal a koncert előtt a kölykök már tömegével álltak odakint. Stu a színpadon
ellenőrizte a felszerelést. A Wolfgang Grajonca néven, Berlinben született Bill Graham, a
koncert impresszáriója, aki a nácik elől gyalog menekült Franciaországba, majd az Egyesült
Államokba érkezvén Kaliforniában bekerült a színházi szórakoztatóiparba, és akinek ekkor
két hatalmas rockkoncertterme volt, az egyik a keleti parton – Bill Graham pillanatnyilag az
Oakland Coliseumban bóklászva ütötte el az időt. Szerette volna, ha ő lehet az egész Stones-
turné impresszáriója, és New Yorkban tárgyalt a dologról Schneiderrel, hosszasan sorolva az
előadókat, akikkel dolgozott már, mire Schneider ezt mondta: „Igen, Bill, de csináltál-e már
valami nagy dolgot?” Nézelődtünk egy darabig, majd otthagytuk Grahamet, és visszamentünk
az Edgewater Innbe. A lenyugvó nap aranyló fénybe vonta a távolban a szürkészöld hegyeket.
A motel vörös és kék, műbőrrel és bársonyhulladékkal kárpitozott éttermében rátaláltunk
David Horowitzra, egy kövér kisember társaságában, aki Jon Jaymes néven mutatkozott be.
Az előző este ott volt a Forumban. Nem tudtam, kinek dolgozik, de valahogy bennfentesnek
mutatkozott. Egy fehér telefonba beszélt, felkészítve az oaklandi repülőteret a Rolling Stones
érkezésére.
– Értesítettem a rendőrséget – mondta. – Maradjanak a fenekükön, és hagyják a Stonest
lelépni – emelte fel a hangját –, különben káosz lesz a repülőtéren... – Na, most szólnom kell,
hogy mihelyt leszáll a gép, engedjék fel az egyik emberünket, aki majd segít a Stone-oknak
lelépni a biztonsági embereinkkel.
Jaymes fiatalabb társa, Gary Stark (az előző éjszakát mindketten az Oriole nappalijának
kanapéin töltötték, hogy miért, azt nem tudom) csatlakozott hozzánk, amikor Jaymes
visszatette a kagylót.
– Hány rajongó van a repülőtéren? – kérdezte Stark izgatottan.
– Hétszázan repültek ide Harlemből – mondta Jaymes mosolyogva. – Mit akarsz még?
Ahogy elindultunk a repülőtérre, így szóltam Jaymeshez:
– Ejha, te aztán igazi szélhámos vagy, ez fantasztikus.
– Még egy ilyen megjegyzés, és lemondom az egészet – jelentette ki –, lemondom az
összes kocsit.
Elmondta, hogy a Chryslernél dolgozik, és kifelé haladtunkban közöltem vele, hogy a
szélhámos kifejezést bóknak szántam. Nem egészen tudta, mire vélje a dolgot, de azért
örömmel hallotta, hogy nem vagyok az ellensége.
A repülőtérre Jaymes kocsijával mentem, aki őrült tempót diktált, miközben kifejtette,
hogy ő vezeti azt az elnöki bizottságot, amely a választójog tizennyolc éves korra való
leszállítását szorgalmazza, azelőtt pedig két másik elnöki bizottság vezetője volt, „valaha az
FBI kábítószerrészlegének ügynökeként dolgoztam, és kötelességem (egy Chrysler nevű
vállalattal szemben) ügyelni rá, hogy ez a turné tiszta maradjon.” Ó, gondoltam, kábítószer-
ellenes ostobaságokból nem kérek, de Jaymes ezt mondta: „Ez azt jelenti, hogy szükség
esetén, politikai befolyásom révén, ha mindenkit letartóztatnak, mindenkit ki tudok hozni.”
Jaymes elmesélte, hogy a Chrysler nem akar a Stonestól semmit reklámok vagy promóciós
fotók formájában, csupán annyit vár, hogy a Stones Chryslereket vegyen igénybe, és így a
turné végén a Chrysler elmondhassa, hogy szerte az Egyesült Államokban ő fuvarozta a
Stonest és soktonnányi felszerelését. Ha minden jól menne, és nem lennének botrányok, ez
nagy hasznára lenne a cégnek a fiatalok jelentette piac szempontjából. Piros jelzéseken
hajtottunk át, Jaymes a dudát nyomkodta, egyszerre lépett a gázra meg a fékre, és azt mondta
Jaggerről (aki a terveket váratlanul megváltoztatva úgy döntött, hogy a Jaymes által foglaltnál
későbbi járattal repülnek Oaklandba), hogy: „Minden tiszteletem az övé, és azt hiszem, erre
rászolgált, de szerintem ő úgy gondolja, hogy ő Mick Jagger, a Rolling Stone, és megtehet
mindent, amit akar, és olyan emberek veszik körül, akik azt mondják neki, hogy megteheti
azt, amit nem tehet meg. Es a turné közben valahol rá fog fázni erre.”
Zökkenve megálltunk az útpadkánál, és egy zsaru társaságában, aki elszántan tartotta
közben a zakója alatt a vállára erősített tokban lévő fegyverét, keresztülrohantunk a
repülőtéren az egyes kapuhoz, ahol a Stone-oknak kellett volna várniuk, de nem voltak ott.
Horowitz volt a kapunál, és ezt kérdezte: „Újságíróknak kellene itt lenni, hol vannak?” Egy
madárszerű, apró idős hölgy úgy nézett rá, mintha valami különöst és csodálatost látna.
Odarohant Gary Stark, mondván: „hármas kapu”, és feltartotta négy ujját.
Láttam egy ablakból, ahogy a gép földet ért. A Stone-ok szinte azonnal jöttek is felénk,
végig a folyosón, nem túl gyorsan, körös-körül zűrzavar, emberek álltak meg bámészkodni.
Felgyorsítottunk, amíg ki nem értünk az előcsarnok elé, ahol négy további autó várt, melyeket
Jaymes bérelt ama néhány perc alatt, amíg a repülőtéren voltunk. Az egyik autó utasülésénél
nyitva volt az ajtó, becsusszantam a vezetőülésre, Keith közvetlenül mögém, őt követte Mick
Taylor, Jagger, Wyman és Watts. Máris repesztettünk. Nem számítottam rá, hogy a show-
biznisz legnagyobb attrakciója hirtelen ott lesz egy kupacban velem a kocsiban, minek
folytán, bár a repülőtérről világosan látni lehetett a motelt, rossz irányba fordultam,
nyomomban néhány másik kocsival.
Olyan volt, mintha cigányok lennénk. Eszembe jutott az a cigány fiú, akit Wyman London
melletti házától nem messze temettek el az út mentén. Olyan bűnért akasztották fel, amit a
cigányok szerint nem követett el, és az akasztás évfordulóján minden esztendőben friss
virágok kerülnek a sírra, mely immár több mint kétszáz éves, de a cigányok emlékezete
öregebb az éjszakánál. Olyanok vagyunk, gondoltam, mint a cigány fiúk, álszélhámos ide,
igazi szélhámos oda, felvillanyozó érzés volt a Stone-okkal lenni, sok millió dollárt érő
tehetségükkel és hírnevükkel gurulni keresztül a sötétségen, keresve a REDNAD REGNAD
motelt. Lekanyarodtam egy sötét mellékútra, jobbra húzódtam, a fékre tapostam, minek
folytán a kocsi eleje balra perdült, és teljesen keresztbe fordultunk az autópályán. Autók jöttek
mindkét irányból.
– Mit művelsz? – mordult fel Jagger. De sikerült, megfordultunk, visszafelé tartottunk a
főúton, és egy perc múltán a motelnál voltunk.
Sam Cutler kijött üdvözölni bennünket.
– Felemelni a kapurostélyt, hadd lépjenek a lovagok a várba. Bementünk, némelyikünk
felhajtott egy italt, majd sajtóértekezletre
került sor a Stone-ok lakosztályában: újabb hosszú hajú srácok kamerákkal és magnókkal.
Egyikük ezt kérdezte:
– Miért nem tett a Stones semmiféle nyilatkozatot az amerikai ifjúsági mozgalmakkal,
felvonulásokkal és a rendőrökkel vívott ádáz küzdelmekkel kapcsolatban?
– Biztosra vesszük, hogy az emberek tudják: veletek vagyunk – mondta Keith.
– Csodáljuk, amit tesztek – mondta Jagger –, de azért mi elsősorban, hm, zenészek
vagyunk, és tegnap este például a közönség... a közönség nem volt felkészülve a
kikapcsolódásra. Hűvösek és intelligensek akartak lenni, és eltartott egy ideig, hogy jól
érezzék magukat. Nekünk csak az kell, hogy keljenek fel, és táncoljanak.
A padlón ülő újságírók úgy néztek ki, mint akik soha nem lesznek képesek felkelni és
táncolni. Valaki megkérdezte, volt-e a Stonesnak gondja az Egyesült Államokba való
beutazással, mire Jagger ezt mondta:
– Nem, mert egyikünk ellen sem folyik eljárás.
A sajtóértekezlet ismét csak úgy ért véget, hogy érdemben kevés dologról esett szó.
Miközben elindultunk a Coliseumhoz, megkérdeztem Horowitzot, jó-e a sajtója.
– A forumbeli koncertől szó volt a tévében is meg a rádióban is – mondta. Aztán észrevette
magát, és hozzátette: – Persze ha a Stonesról van szó, nem kell híreket gyártani.
A Coliseumhoz hajtottunk, és a hátsó bejáraton mentünk be. A Stones öltözőjében, a
sajtokkal, húsokkal, sörökkel, borokkal és pezsgővel megrakott asztal fölött egy plakátról Bill
Graham mosolygott szélesen, a középső ujját a kamera felé tartva. A Stone-ok bejöttek, és
letelepedtek a helyiségben, és úgy néztek az ételre, mintha egy rakás művirágot látnának.
Ike Turner dugta be az ajtón fekete, izzadt fejét, Jagger pedig megkérdezte tőle:
– Hogy vagy?
– Keményen melózok és éhen halok – monda Ike, és becsukta az ajtót.
Az Oakland Coliseum a Forumnál kisebb, ámbraszínű tetővilágítással felszerelt épület volt.
Ike és Tina Turner műsora már véget ért, és a közönség toporzékolva követelte a Stonest. Sam
ezt mondta a mikrofonba: „Bocsánat a késésért, nem vártak bennünket a repülőtéren kocsival;
két perc, és itt vagyunk.”
A széksorok között bóklászva figyeltem a gyerekeket, bozontosak és vadak voltak,
egyszersmind azonban egészségesek és üdék, fűszeres növény– és tömjénillatot árasztottak,
hagyományos módon dobogtak a lábukkal, mint egy szombat délután, amikor a vetítőgép
lerobban a lovasság érkezése előtt. Majd – nem telt el több öt percnél – megérkezett a
lovasság, örömfüttyök és rikoltozás közepette, akárcsak egy szombat délutáni moziban.
Keith belevágott a Jumpin' Jack Flash” nyitóakkordjaiba, majd bekapcsolódott Mick
Taylor, Charlie püfölte a dobokat, a Wyman apró, könnyű basszusgitárjából (egy Fender
Mustangból) előhömpölygő dübörgés nagyszerűen fonódott egybe a toronymagasságú
felhangokkal. Talány, hogy miként csinálta. Talány, hogyan lehetett Wyman Rolling Stone, de
ott volt, egy kis öregember, és csak figyelt. Soha nem táncolt, meg sem moccant. „Hébe-hóba
izzadok egy kicsit hónaljban” – mondta. Jagger végigsasszézott a színpadon, vékony, elegáns
karjával integetve köszöntötte a közönséget. Szerep jutott aznap este egy újabb tényezőnek, és
visszamentem a színpad hátsó részéhez, hogy lássam: egy hatalmas, zárt láncú tévéképernyő
villódzott a színpad fölött, egy nagy, fekete-fehér Jagger a valódi fölött.
Vibrált az épület a zenétől, de a második szám közepén Keith erősítői lerobbantak, és az
együttes félbehagyta a számot.
– Úgy fest, gondok vannak az árammal – mondta Jagger –, ezért játszunk néhány
akusztikus számot. – Keith megpróbált működésre bírni egy erősítőt, Stu két széket hozott a
színpadra. Mick leült, Keith felvette a Nationaljét, és eljátszották a „Prodigal Son”-t.

Po' boy took his father's bread

started down the road
Took all he had and
started down the road
Goin' where God only knows
 Amikor az akusztikus dalok véget értek, a székeket levitték a színpadról. A műszakiak
dolgoztak az erősítőkön, de még nem végeztek.
– Talán folytathatjuk – mondta Jagger. Aztán Keith megpendítette a „Carol” első akkordját,
és az erősítők ismét kipurcantak. Keith dühében és elkeseredésében összetörte a gitárját, egy
Les Paul Customot. Az együttes tovább játszott, Keith fogott egy másik gitárt, a zene tétován
döcögött. – Elnézést, de gond van az erősítővel – mondta Jagger. – Biztosan halljátok belül, a
fejetekben – Miután Chuck Berry Tittle Queenie”-je véget ért, és kigyúltak a fények, a Stones
belevágott a „Satisfaction”-be. A gyerekek előrenyomultak, magukkal sodorva a rendészeket,
körülözönölve a színpad előtt álló operatőröket. A színpadon várakozó Bill Graham
odarohant, hogy megóvja a kamerákat, amíg az operatőrök felkapaszkodnak a színpadra,
magasba nyújtva a kamerákat a testek hullámzó tömegéből. Sam Cutler, Grahamet figyelve,
úgy gondolta, hogy túl durva a gyerekekkel, és megpróbálta megállítani, Graham pedig
megpróbálta ledobni Samet a színpadról. A Stones lezavarta a „Honky Tonk Women”-t és a
„Street Fighting Man”-t, majd az öltözőbe vették az irányt, ahol Keith belerúgott az asztalba.
– Az a faszfej – mondta.
A szomszédban, az újságírók szobájában Jon Jaymes telefonált a repülőtérre, s próbálta
megszervezni, hogy visszajussunk Los Angelesbe, mert nagyon nagy késésnek néztünk elébe,
ha a Stones egyáltalán játszik egy másik koncertet, ami kétséges volt. Bourbont iszogattam, és
megkínáltam egy itallal Jaymest. Miközben arról szónokolt, hogy Graham kamerái egyenként
2500 dollárba kerülnek, és minden joga megvan vigyázni rájuk, közbevetőleg ezt mondta:
„Soha ne itass le engem.” Csak egy kedélyes, kövér ember. Mint kiderült, a Stone-ok
elszánták magukat egy második koncertre, de ez időbe telt.
Kezdetben a Stones képes volt kezelni, és kezelte is a ramazurit, minden este, estéről
estére, és bírták az iramot mindenféle drog nélkül. „Lehetetlen volt – mondta Keith –,
lehetetlen volt bírni az iramot, ha drogoztál vagy ittál.” De 1969-ben a dolgok megváltoztak.
Képtelenség volt elviselni egy olyan világot, mely munkára és szenvedésre kényszeríti az
embert, képtelenség volt elviselni a történelmet, ha az ember nem adta át magát az extázis
futó pillanatainak. Ahogy öregszik az ember, egyre nehezebb bírni erővel, még akkor is, ha az
élete messzi tengerpartokból, bársonyos női bőrből, repülőutakból, hideg betonarénákból,
zsarukból, kimerültségből, kokainból, heroinból, morfiumból, marihuánából, lerobbant
erősítőkből, kicsapongásokból épül fel. Muszáj valahonnan erőt meríteni.
Jagger most mogorván, híres ajkát lebiggyesztve ült az öltöző padlóján. Kimentem a
mosdóba, ahol Bill Belmont családjába ütköztem, a feleségébe meg az unokatestvéreibe,
ugyanis Belmont San Franciscó-i, és gondolom, a családja eljött megnézni, amint a koncertet
világosítja, ha már a városban van, de miért a mosdóban?
Mire visszaértem a Stones öltözőjébe, Jagger eltűnt. Bill, Charlie és Keith Rock Scullyval
beszélgettek. Scully, úgy hallottam, afféle menedzserként dolgozott a Grateful Dead, a San
Franciscó-i zenekar mellett, akik Ken Keseyvel lébecoltak a savpróbákon 16, és akik sebtében
elhozták a Stonesnak a felszerelésüket a lerobbant Ampegeket pótolandó.
Scully Levi's-t és kockás cowboyinget viselt, és a szakállával meg a csillogó szemével
jóravaló, nyílt arcú, kedves nyugati fickónak látszott. Arról beszélt, hogyan célszerű ingyenes
koncertet adni, hogyan lehet megszervezni, kiknek a segítségével. A Dead sokszor csinált
ilyesfajta dolgot, és Scully talán tényleg tudta, hogyan kell megszervezni egy ingyenes
koncertet, mondjuk, a Golden Gate Parkban. A Be-In, egy hatalmas tömegrendezvény minden
kellemetlenség nélkül zajlott le a parkban. A Pokol Angyalai, akik ott voltak a Be-Inen,
biztonsági feladatokat teljesítettek néhány Grateful Dead-koncerten, és természetes
(majdhogynem magától értetődő) volt az Angyalok segítségét igénybe venni, vagy legalábbis

16
Csoportos LSD-fogyasztás abban az időszakban, amikor az LSD még nem volt illegális az Egyesült Államokban. Lásd Tom Wolfe: The
Electric Kool-Aid Acid Test. Magyarul: Savpróba. Budapest, 2007, Cartaphilus.
Rock Scullynak úgy tűnt. Abban a hosszúkás szobában, ahol a sorsunk formálódott, noha
túlságosan fáradtak voltunk, hogy sokat törődjünk vele, Scully ezt mondta a kanapén ülve:
– Az Angyalok tényleg rendes fickók. Becsületesen és méltósággal szoktak viselkedni. –
Annyira nyíltan beszélt erről, hogy tényleg meggyőzően hangzott. Még csak nem is figyelt rá
különösebben senki, de nekem feltűnt, ahogyan a becsületesen-t és a méltóság-gal – ezeket az
adott helyzetben fellengzős szavakat használta, de hát ti tudjátok, mire gondolok.
Az öltözőben tartózkodók fejében legfőképpen Bill Graham járt, meg hogy mekkora
seggfejként viselkedett. Keith dühöngött, és amikor Keith dühöngött, mindenki más jól tette,
ha legalábbis fel volt háborodva. Scully mint kapitalista disznót ócsárolta Grahamet, Keith
pedig azt mondta, hogy Ralph Gleason nyilvánvalóan „Graham talpnyalója. Miért nem Art
Blakeyről, Monkról meg efféle emberekről ír? Csak egy opportunista, aki rácsatlakozott a
rockkonjunktúrára.” A Grahamet ábrázoló plakát a vacsoraasztal fölött fondüvel teríttetett be.
Bejött Jagger, még mindig a fekete fellépőruhájában, kinyitott egy üveg pezsgőt, és leült a
padlóra.
– Megnéztem Tinát – mondta –, és kurvajó, fantasztikus, ahogy a színpadon teszi-veszi
magát. Mármint annyira tökös. Valaha én is tökös voltam, de már nem vagyok az.
Betoppant Ike és Tina, és Jagger felkelt, hogy üdvözölje őket. „Tina, fantasztikus voltál.”
Váltottak pár szót, Ike és Tina távoztak, majd Tina visszanézett, és ezt mondta Micknek:
– Vigyázz az Ikette-kkel. Amikor legutóbb mi következtünk, az Ikette-k nem voltak sehol.
– Mit akarsz, mit csináljak?
– Csinálj, amit akarsz, de rendes legyél.
– Még nem csináltam semmit – mondta Jagger olyan hangon, akár egy kisfiú.
B. B. King kihagyta az első show-t, és késett a másodikról, minek folytán a műsorrend
felborult. Elsőként Ike és Tina Turner léptek fel, majd következett Terry Reid, utána pedig Β.
Β. Α műsorok, melyeknek óvókor és 10:30-kor kellett volna kezdődniük, 6:50-kor és n:i5-kor
kezdődtek. Majdnem hajnali fél három volt, amikor a Stones színpadra lépett. 1966-ban,
amikor a Stones utoljára játszott San Franciscóban, a közönséget tizenkét évesek alkották,
akik felrúgták a székeket, és bevizeltek örömükben. Ezen az estén, mindjárt az öböl
túloldalán, anarchisták tettek közzé egy kiáltványt. A Stones pedig csak táncra akarta bírni az
embereket.
Ám az első gyors számok és az akusztikus gitárral előadott blues-közjáték után, amikor az
együttes a „Little Queenie”-t játszotta, és Mick így szólt: „Gyerünk, San Francisco, keljünk
fel és táncoljunk, rázzuk a seggünket!”, Bill Graham odacövekelte magát a színpad elé, és a
táncolók-ra mutatva ordibált: „Lefelé! Lefelé!” Végül fogta a kameráit, és távozott, amikor a
tömeg a színpadhoz tódult. Nem voltak erőszakosak, csak közel akartak kerülni, hogy
rázzanak egyet. A „Street Fighting Man” hajnali 3:45-kor ért véget. Az Oakland Coliseumban
ugyanaz a hang zengett, amit az előző két éjjel hallottam. Nem az együttes volt, nem a
közönség; egy harmadik hang volt. Nem tudtam, mi az, de tetszett.
Mindennap sötétedéstől hajnalig éltünk. Minden este elmentünk valami új és furcsa helyre,
mely mégis hasonló volt az előző estihez, hogy meghallgassuk ugyanazokat az embereket,
amint ugyanazokat a dalokat játsszák olyan kölköknek, akik mind ugyanúgy néztek ki, és
mégis minden este más volt, minden estétől kaptunk valami újat. Három nap alatt a Stones
közel nyolcvanezer embernek zenélt. A koncertek egyike sem ment le gond nélkül, és mégis, a
sikolyok elhangzottak, a verejték kiütközött, a koncerteket lejátszották. Lehet, hogy ez volt a
lényeg az egészben, lehet, hogy az egyetlen győzelem a túlélésben rejlett. Vagy talán így tűnt
volna, ha Mick nem hajol ki minden este a színpad széléről, és énekli, mintha valami
templomi ének volna: „I'm free – to do what I like, justa any old time – and I ain't gonna give
you no bullshit – we're free – you know we all free.” Soha nem hangzott igaznak. Ha igaz
volna, akár csak egyszer is, ha valaha is úgy érezné az ember, hogy mehet, felugorhat,
énekelheti, hogy „Honky Tonk Women”, táncolhat, teheti, amit akar, anélkül, hogy közben
féltenie kellene a fejét a zsaruk gumibotjaitól vagy Klein felmosónyelétől – az győzelem
volna. Amíg Mick azt hajtogatta, hogy „we all free”, ez volt az, amit el kellett érnie. Ha nem
mondaná ezt, ha kevesebbel beérné, akkor talán köny-nyebb volna a győzelem; akkor talán
egyszerűbb és könnyebb volna győzelmet aratni. Talán.
Aznap este San Diegóba mentünk, ebbe a nagy helyőrségi városba, ahol a mexikói határon
elfogott drogot égették el. Hétfő volt, és még nem érkezett meg a szerződésem. Tudtam, hogy
időbe telik elkészíteni egy szerződést, de nem tudtam, mennyi időm van még.
Amikor reggel lefekvéshez készülődtem, Jon Jaymes a nappaliból feldúlt hangon telefonált
New Yorkba. Nem tudtam kivenni az összes részletet, de világos volt, hogy Jaymest, a Fiatal
Amerikai Vállalkozások vagy valami efféle szervezet elnökét hazahívta az anyja, vissza New
Yorkba, Jaymes pedig kivörösödve, toporzékolva tiltakozott, mint egy gyerek, aki nem akarja
otthagyni a zsúrt, amikor még megvan az összes fagylalt és sütemény. Amikor a burbanki
repülőtérre indultunk, Jaymes még mindig velünk volt, és Gary Starkon kívül immár volt vele
egy idősebb férfi meg egy dauerolt fekete hajú, vastagon kirúzsozott nő is, akinek körme úgy
piroslott, mintha friss vérbe mártotta volna. Nagyjából annyi idősnek látszott –
húszegynéhány és ötven közöttinek –, mint Jon, aki Grace-ként mutatta be őt nekem, és csak
akkor tudtam meg, amikor Jo elárulta, hogy a nő Jon anyja, és kétségkívül azért jött, hogy
szemrevételezze a fagylatot és a süteményt.
A Stone-ok a Golden West charterjáratán találkoztak. Jagger egy lánnyal volt, aki éppen
úgy nézett ki, mint Jane Harlow. Ott volt Kathy és Mary is; Kathy mérgelődött, mert Sam
megütötte őt aznap délelőtt. Ahogy kiléptünk a hűvös levegőre, hogy felszáll)unk az
aranysárga-fehér kis gépre, Kathy így szólt hozzám:
– Mindjárt szerezniük kell egy másik sofőrlányt. Mókás az egész, meg minden, de hidd el
nekem, az újdonság varázsa az első héten véget ért.
Letelepedtünk, nagyjából egytucatnyian, a gép húsz ülésére. Mick és Harlow mögött
ültem, aki elővette a hajkeféjét a neszesszeréből, és megdolgozta vele Mick haját, amiben az
utóbbi nyilvánvalóan nem lelte örömét. A haja csupa zsír volt, és tincsekben ragadt össze;
akkor mosta meg, amikor kellett, nem előbb, néha pedig egy-két nappal később.
Hamarosan több mint ezer méter magasan jártunk Los Angeles felett, amit a pilóta közölt
velünk mély, nyugatiasán vontatott hangon. Ötven mérföld sugarú kört láttunk be, mely telis-
tele volt a közlekedés fényeivel. Anaheim fölött vagyunk, mondta a pilóta, és „két perc múlva
megpillanthatják Disneylandet”. Ez az utasok némelyikéből örömrivalgást váltott ki. A
lelkesedéstől felbátorodva a pilóta újabb helyi nevezetességre hívta fel a figyelmünket:
„Éppen a nyugati-parti Fehér Házat övező, négymérföldes lezárt terület mellett repülünk el.
Láthatják majd a kék fényeket a géptől balra.” Miután ezt a hírt hallgatással fogadtuk,
hozzátette, alkalmasint mert eszébe jutott, hogy angolokhoz beszél: „Ez Nixon nyugati-parti
rezidenciája.” Erre további hallgatás következett.
Mindössze nagyjából félórát vett igénybe, hogy eljussunk San Diegóba. Kinyílt a gép
ajtaja, és az aszfalton négy fekete limuzin várt bennünket.
– Akár egy temetés – mondta Kathy. Mind beszálltunk, és a San Diegó-i Nemzetközi
Sportarénához hajtottunk, ahol jókora felirat hirdette, hogy MA ESTE ROLLING STONES,
mintha egy étlap hirdette volna a plat du jour-t. Az aréna kisebb volt, mint az előző két
helyszín, nagyjából tízezer férőhelyes, és nem volt telt ház, noha csak egy koncert volt tervbe
véve. Éppen B. B. King játszott, amikor megérkeztünk. Az aréna hidegnek, a közönség
távolinak tűnt. Olyan szaga volt a helynek, mint egy régi tengerészkabátnak.
Amikor színpadra léptek a Stone-ok, én a színpad mögött maradtam. Az emberek
rikoltoztak és tapsoltak, de nem keltek fel a helyükről. Körbepillantottam, és mellettem egy
fehér blúzt és kék, sávoly-kötéses szoknyát viselő nőre lettem figyelmes. Tábori sapkáján a
Tipton Patrol felirat díszlett, kezében egy hosszú gumibotot tartott. Előrementem, kerestem
egy széket, és leültem.
 Barátságtalan volt ez a San Diegó-i este, de nem tartott sokáig; Jagger már elénekelte az
„Under My Thumb”-ot, és belekezdett az „I'm Free”-be. Ebben a légkörben a dolog kevésbé
tűnt hihetőnek, ha valaki megpróbálja elmagyarázni az embereknek, hogy szabadok. De hát az
emberek főleg kölykök voltak, akik imádták a dalt, és talán még el is hitték. Mick a „Live
with Me”-t énekelte, és annál a sornál, hogy „Don't you think there is a place for you – in
between the sheets?”, a közönség megindult előre, az összes kölyök táncra perdült. A „Little
Quenee” következett ezután, majd a „Satisfaction”. Egy mexikói lányt, aki legelöl elájult,
feltettek a színpadra – de magánál volt, vadul forgatta a fejét összevissza, és ekkor rájöttem,
hogy vak. Feltették a színpadra, és elvezették.
A „Street Fighting Man” elején Mick, talán érzékelve a város feszültségterhes levegőjét,
így szólt: „Egyszer talán neki kell mennünk a falnak.” Mindkét kezével V jelet mutatott,
miközben Keith belevágott a nyitóakkordokba: „Everywhere I hear the sound of marchin
chargin' feet, boys.” Felkeltem a székemről, és a színpad mellé mentem, ahol egy sisakos
rendőr grimaszt vágva befogta a fülét. A dal végén, az ordítozás, jajgatás közepette Mick a
színpad szélén, közvetlenül a feléje nyújtott kezek előtt táncolva, Little Bo Peep módjára
szökdécselve rózsaszirmokat szórt szanaszét egy vesszőkosárból. Amikor a rózsaszirmok
mind elfogytak, a kosarat nagy ívben a közönség felé hajította, majd lóhalálában
kiiramodtunk az arénából, beugrottunk a limókba, és visszaszáguldottunk a repülőgéphez.
Nem volt különösebben jó koncert, rövid volt, és véget ért. Hazafelé tartottunk. Valamiféle
bajtársiasság kezdett kialakulni közöttünk, akik túlgásosan régóta üldögéltünk a Los Angeles-i
házakban, túlságosan nagy felhajtás közepette. A korábbi Stones-turnékon egy kis csapat
viaskodott világgal. Most, hogy kezdtünk kis társasággá formálódni a zsaruk és impresszáriók
világával szemben, igyekezvén vad, ifjonti szenvedélybe bontani Amerika tornatermeit,
kezdtük élvezni egymás társaságát. Miután letelepedtünk a helyünkre, Keith a magasba emelt
egy öt-gallonos Old Chartert, és megkérdezte:
– Kér valaki koktélt? – Jagger ivott egy hosszú kortyot, majd hátrahajolt Shirley ülése felé,
és így szólt:
– Shirley Ann Shepherd hűséges Stones-rajongóként követi hőseit Hallandból San
Diegóba.
Halland hétszáz esztendővel korábban a canterburyi érsek vadászháza volt. Most Charlie és
Shirley élték ott pásztori életüket, Merlin és Belle, a lovak; Louise és Blackface, a macskák;
valamint Jess, Tru, Jake és Sadie, a walesi juhászkutyák társaságában. Hosszú volt az út
Hallandtól San Diegóig.
Miközben a felszállópályán gurultunk, a csupa hajtóka és csupa barkó Ronnie Schneider
áthajolt Mick meg Keith üléseinek támlája fölött, és ezt kérdezte:
– Akartok még egy koncertet Detroitban?
– Igen – mondta Keith habozás nélkül.
– Mennyi idő alatt fogytak el a jegyek? – kérdezte Mick.
– Nagyjából egy hét.
– Nem, ha egy hét kellett nekik hozzá, akkor nem – mondta Mick.
– De minden promóció nélkül fogytak el – mondta Schneider. – A fickó garantálja a telt
házat.
– Ez a második szakasz első napja – mondta Keith. – Szükségünk van a két koncertre,
hogy belelendüljünk.
– A fickó garantálja a telt házat... Mick továbbra is kétkedőnek tűnt.
– Ha csak egy szék is üres lesz, nem lépünk fel – mondta Keith. Kigyúltak a „Kapcsolják
be biztonsági öveiket” és „Dohányozni tilos” jelzések, és emelkedni kezdtünk. „Hölgyeim és
uraim – hallatszott a pilóta kellemes hangja –, most szállunk fel a San Diegó-i repülőtérről...”
A gépen tartózkodók többsége azonban lehurrogta. Leszállás közben meg tudtunk békélni
ezzel a dumával, de most már képtelenek voltunk elviselni. Az elöl ülő Jaymes behajolt a
pilótafülke nyitott ajtaján:
– Mellőzhetnénk ezt, kérem? – Olyan csend támadt, hogy még Jagger is megsajnálta az
illetőt:
– Szegény fickó, már ki is gondolta ezt a szöveget. Mondjátok neki, hogy szeretjük.
Szeretjük magát! – Elértük a repülési magasságot, és Keith megkérdezte:
– Szabad már dohányozni? – Kialudt a „Tilos a dohányzás” lámpa, és egyszeriben
féltucatnyi spangli járt körbe az apró kabinban, ahol olyan kevés volt a levegő, hogy
bizonnyal mindenki hamarosan betépett, a pilóták is.
Mick a vak lányról beszélt, akit feltettek a színpadra:
– Azok a kölkök mind nagyon be voltak tépve. – így volt, a Stones most játszott először
bedrogozott rajongóknak, akiknek szinte mindegyike minden este be volt tépve.
Mick felém nyújtott egy jókora spanglit, amit kisvártatva továbbadtam az ablak felőli
ülésen ülő Charlie-nak, átnyúlva Shirleyn, aki nem szívott, de mivel lélegzett, mint mindenki
más, szép szemével merev pillantást vetett rám, és ezt kérdezte:
– Nekem ajánlod majd a könyvedet?
Jo-tól megtudtam, hogy Keith és Mick úgy tervezik, a turné félidejében lemennek pár
napra valahová délre. Mick azt mondta, ha csak néhány nap szünetük lesz is, mert
visszajönnek Los Angelesbe lemezt felvenni, akkor is szükségük lesz némi pihenésre... Az
arkansasi Mountain View-t vagy Eureka Springst javasoltam.
– Miféle zenét szeretnek arrafelé a népek?
– Régi hegedűket, kézzel fabrikált cseresznyefa cimbalmokat; Mountain View-ban minden
péntek este nagy, közös énekléseket rendeznek.
– Simán menne a dolog? Nem lenne semmi zür?
– Nem, nekem soha nem volt gondom, sima ügy.
– Erőszakos jelenetekre gondolok – mondta Mick közelebb hajolva. – Efféle zűrökbe
szoktunk keveredni.
A számon volt a kérdés, hogy miért, de ekkor Mick mellé pillantva megláttam Gus Dupree
unkáját: a feje lebukott, úgy bóbiskolt, az üveget az ölében dajkálta, a szája szögletében
spangli fityegett.
– Ó, értem. Keith.
– Érted, hogy értem? – kérdezte Mick nevetve. – Úgy értem, mindig van nála fegyver,
tudod?
Keith, aki eddig aludni látszott, felállt, és az üléstámlán áthajolva birkózni kezdett Charlie-
val, aki előtte ült, és védeni próbálta a mellkasát.
– A csöcsörésző visszatér! – kiáltotta Keith.
– Három év után – mondta Charlie félrehajolva. Shirley így szólt:
– Beveheted a könyvedbe, hogy Mrs. Wattst ismét durván bántalmazta egy biztonsági őr. –
Astrid mellett ült, és amikor kezdett megtelni a nézőtér, és hátraindultak az öltözőbe, egy
biztonsági őr a földre taszította, majd kerített egy sisakos zsarut, hogy kidobják. A zsaru
felismerte Shirleyt, a biztonsági őr pedig bocsánatot kért, mondván: „Nem tudtam, hogy ki
maga.” „Így semmiképp sem lehet bánni egy lánnyal” – közölte vele Shirley. Illendő módon
felháborodtam a Shirley által elszenvedett atrocitás miatt, de önkéntelenül arra gondoltam,
hogy efféle hibát bármely rámenős zsaru elkövethet. Shirley imádta a rock and rollt, és
izgalomba jött tőle, márpedig ez elég volt ahhoz, hogy egy zsaru meg akarja ütni.
Aztán kigyulladt a „Kapcsolják be a biztonsági öveket” lámpa, és már vissza is értünk Los
Angelesbe. A hazafelé vezető úton Charlie-val és Shirleyvel, illetve Bill-lel és Astriddal ültem
egy autóban. Bill keverési problémákról beszélt, amik szegény Mick Taylornak okoztak
gondot, aki nem szokta feltekerni eléggé az erősítőit.
– Keith, hogy egy kicsivel nagyobb hatást érjen el, túl hangosra szokta állítani a magáét,
annyira, hogy a végén nem lehet hallani, mit játszik. Amikor ott volt Brian, ő mindig
hangosabbra tekerte a magáét, mint Keith, de most Mick Taylor azt mondja, hogy túl hangos,
Keith meg rám néz, és azt mondja, hogy így jó. Ezért aztán úgy tesz az ember, mintha
halkítana, erre Keith is halkít, és akkor stimmel.
Shirley, miközben úgy meredt Bilire, mintha valami máson gondolkozna, ezt mondta:
– Olvastam valahol, hogy a Stone-oknak immár nincs más dolguk, mint meghalni, mielőtt
betöltenek a harmincat, és ez szerintem rettenetes. Nagyon ki voltam akadva, aztán eszembe
jutott, hogy Bill már elmúlt harminc, szóval nincs semmi baj.
Hajnali hatkor hazatelefonáltam, és felébresztettem Christophert.
– Eddig rendben volnánk – mondtam neki.
– Vehetek egy új ruhát? – kérdezte.
Aztán lefeküdtem. Amikor felébredtem, várt a baj.
17
A zöreg méh csinájja a lépet
A zifjú méh csinájja a mézet
A Jóisten csinájja az összes csinilányt
És Sears Roebuck csinájja a pénzét
Furry Lewis

„Bevettem magam az irodámba, ők meg odavoltak, valószínűleg Amerikában, én meg azt

gondoltam, jaj, mennyi idő van még hátra, hogy visszajöjjenek és lássam őket – mesélte
Shirley Arnold. – Ekkorra már lehetetlen volt válaszolni a rajongók leveleire, halmokban,
tudod, mint a postahivatalokban, nagyjából nyolc halomban álltak a levelek az irodában,
megválaszolatlanul. Fel-felhívtuk a postát, ők meg eljöttek egy furgonnal, és visszavitték a
leveleket. Azt hiszem, nagyjából tizenhatezer tagja lett a rajongói klubnak nagyjából három
hónap alatt, így aztán amikor kiküldtük a hírlevelet, tagokat kellett behívnunk, hogy
segítsenek a borítékokat megcímezni. Rajongók jártak az irodába, én meg teljesen be voltam
sózva, mert ott voltam, a Stonesnak dolgoztam, és aztán visszajöttek, bejöttek az irodába,
hogy »Hello, hogy mennek a dolgok?« Leültek beszélgetni velem, én meg azt gondoltam,
hogy íme, tizenhat évesen itt vagyok, és azoknak dolgozom, akiknek akarok, igazán imádtam
őket, na meg ott az összes rajongó, akik hozzám jönnek a problémáikkal, és leveleket írnak
nekem, szóval valahogy megváltoztam. Amikor először mentem, mindennél jobban érdekelt,
hogy a Stonesnak dolgozom, aztán rájöttem, hogy a rajongóknak dolgozom. Megszerettem a
rajongókat, és igazán érdekeltek. A rajongók azt kérdezgették, ki a kedvencem. Én meg
mondtam, hogy nincs kedvencem, és azt hiszem, ezért szerettek, mert ha besétált egy Mick-
rajongó, és azt mondtam, hogy Mick a kedvencem, az illető lány utált volna, mert én
bennfentes voltam, és nekik dolgoztam. Elég jól kerestem, és voltak rajongók, akiknek
egyáltalán nem volt pénzük, én meg adtam nekik, és elvittem őket ebédelni, kávét fizettem
nekik. Igazán szerettem őket, nem azért csináltam a dolgot, hogy valaki megköszönje, de
egyszerűen jó volt, mert rajongó voltam, és azt hiszem, ez volt a legklasszabb dolog, mert én
is sikoltoztam, így hát megértettem a rajongókat.”
Az Egyesült Államokból visszatérve a Stone-ok a Heathrow repülőtérről autóval mentek
Oxfordba, ahová egy évvel korábban elígérkeztek egy fellépésre, „és ne gondold, hogy nem
próbáltak meg kibújni alóla”, mondta Stu. A következő napot mindannyian átaludtak, majd a
rákövetkezőn találkoztak egy ügyvéddel, hogy egy korlátolt felelősségű társaság alapításáról
beszéljenek vele, továbbá hogy a basszusgitáros a nevét törvényesen Perskről Wymanre
módosíthassa. Két nappal később egy egész estés Welcome Home műsorban léptek fel
legalább ötven másik előadóval együtt, ami nem volt nagy öröm. Megjelent az „It's All Over
Now”, annak a dalnak a feldolgozása, amit Murray Kaufman adott nekik. Ezt követően két
hetet pihenéssel töltöttek, és mielőtt a szabadság véget ért volna, a lemezük a Melody Maker
összesítése szerint a legjobban fogyó angliai kislemez, a Stones első number one-ja lett.
Két nappal azután, hogy ismét dolgozni kezdtek, a Stone-ok este a leedsi Queen's Hallban
léptek fel, egy olyan helyen, mely egykor villamosremíz volt, az adott időszakban azonban
koncertteremként működött, forgószínpaddal. „A terem közepén volt, és a végén futniuk
kellett – mesélte Stu. – És megint csak Brian volt az, aki lemaradt, mert mind kijutottak,
körülöttük egy csapatnyi kidobóember, és csak futottak. Négyen közülük együtt maradtak, a
kidobóemberek között. Brian a színpadon szarakodott, félig aludt, piszmogott ezzel-azzal, a
kidobóemberek meg elvitték a másik négyet a színpadról, a gyerekek meg mind elrohantak
utánuk, és Brian még mindig ott volt a gitátjával és velem, hangszereket rakosgatott és
szarakodott. Észbe kapott, hogy jaj, elmentek, és bepánikolt: »Csinálj valamit«, és persze a
kölkök pillanatok alatt észrevették, hogy ő még mindig ott van, és nekiestek. Briant megint
megtépték.”
Brian ekkorra újfent apa lett – Linda Lawrence újabb fiút szült neki, akit Juliannek
neveztek el –, és olykor úgy tűnt, hogy tetszik neki a dolog. „Egy időben úgy volt, hogy Brian
és Linda össze fognak házasodni – mondta Shirley Arnold. – Ez a baba születése után volt;
még mindig Windsorban laktak. Valahányszor bejöttek a városba, én vigyáztam a kutyára, egy
Pip nevű fehér uszkárra. Egy nap bejöttek az irodába, és azt mondták, hogy össze fognak
házasodni, és Brian teljesen izgatott volt. Lehet, hogy meg akart nősülni, lehet, hogy meg
akart állapodni, és tudni akarta, hová tartozik. De soha nem jött neki össze egészen.
Barátkoztam Lindával, és nagy sietségben voltak, Brian meg ezt mondta, hogy én leszek az
első koszorúslány. Lindával elmentünk aznap délután; ő menyasszonyi ruhákat nézegetett, én
meg koszorúslánynak való ruhákat... és nem emlékszem, hogy mi történt ezután. Egyszerűen
szakítottak. Linda úgy döntött, hogy otthon marad az anyjával, és ismét elhagyták egymást.”
Mindeközben jószerével estéről estére folyamatos volt a sikoltozás a koncerteken, és
egymást követték a kisebb-nagyobb rajongói támadások. Egy este Londonban, amíg a Stone-
ok lemezt vettek fel, Stu meg én arról az időről beszélgettünk, amikor a Stones Blackpoolban
játszott:
– 1964. július 24-e, kis híján ez a dátum került rá a sírkövemre – mondta Stu.
– Ok kijutottak, neked meg maradnod kellett, mi?
– Igen, de hidd el, ők is éppen csak hogy kijutottak. Nagy vonalakban elmondom neked: az
történt, hogy ez a Glasgow nevezetű város odafönt Skóciában az egyik legdurvább hely a
világon...
– A világon?
– Igen. Erre mérget vehetsz. Azok az emberek lecsapnak bárkit, elbírnak az amerikai
tengerészgyalogosokkal, bárkivel, minden gond nélkül kinyírják őket, mert csak a bunyónak
élnek. Nem gyáván csinálják, nem kell nekik bandákba verődni, egy fickó elbír hárommal,
amikor csak kedve tartja. Glasgow-ban az összes gyár, az összes építőipari cég bezár két hétre
az évnek ugyanabban a szakában. Ezt hívják Glasgow-i Vásárnak. Ezalatt a két hét alatt
elmennek Glasgow-ból. Glasgow szó szerint bezár, és az ország többi része reszket.
Az egyik kedvenc helyük Blackpool. A második hét végére sokuknak elfogy a pénze, de
akiknek van pénzük, az utolsó este mindet italra költik. Részegre vedelik magukat: Scotch,
sör, Scotch, sör, ilyenformán, és fizetik az italát mindenkinek, akinek nincs pénze. Ha egyszer
elhagyták Glasgow-t, mind összetartanak. És ha valaki megtámad egy glasgow-i fickót, annak
mind nekiesnek. Szóval, mi gyanútlanul elvállaltuk, hogy játszunk azon a táncmulatságon az
Empress bálteremben, ahová nagyjából hatezer ember fér be. -
– Akkoriban nem ismertétek ezeket a népszokásokat?
– Tudtuk, hogy milyenek, de nem kapcsoltuk össze a Glasgow-i Vásár végét és Blackpoolt.
Beértünk a városba, az teljesen tele volt ezekkel a glasgow-i bajkeverőkkel, én meg
gondoltam, na, ez mókás lesz. Ez az utolsó este, így hát mind, vagy ahányan csak befértek,
vagy ahányan csak józanok voltak még este nyolckor, és sok részeg is, bezsúfolódtak az
Empress bálterembe. Volt a bálterem üzemeltetői és a rendőrség között valami furcsa
megállapodás, minél fogva a bálterembe egyenruhás rendőrök nem léphettek be. A rendőrök a
színpad mögött voltak, ahol nem lehetett látni őket, és fenemód reszkettek.
Egyedül az mentett meg bennünket, hogy a színpad nagyjából két méter magas volt, ezek a
glasgow-iak meg elég alacsonyak. Ritkán magasabbak százhetven-százhetvenöt centinél.
Németországban mérges törpéknek hívják őket, mert annyira kicsik, és olyan kibaszott sok
kárt szoktak okozni. Az összes glasgow-i ezred, például a Black Watch Koreában és a
legutóbbi háborúban: ezek kapják a legkeményebb feladatokat, mert ezeknek semmi nem sok,
soha nem futamodnak meg, csak mennek előre, imádják. –
– Kíváncsi vagyok, vajon miért ilyenek.
– Gondolom egyszerűen az iszonyatos nyomor az oka. Glasgow egy jókora tévedés.
Felépítették azokat a fantasztikus bérkaszárnyákat, amikben ezek mind laknak. De amíg egy
ilyen nyomortanya, mondjuk Baltimore-ban düledezik, az összedőlés küszöbén van, ezek a
bérkaszárnyák állnak. Gránitból épültek az ipari forradalom idején, és még mindig állnak.
Pokoli nehéz lenne lerombolni őket. Nincs bennük meleg víz. Igazából egyáltalán nincs
vezetékes víz a lakásokban, csak a folyosókon. Talán három lakásra jut egy vécé. A fizetések
reménytelenül alacsonyak. Nagyon ki vannak téve a gazdasági pangásnak, mert Glasgow a
hajógyártás és a nehézipar köré épült, és ha pangás van, az éppen ezeket szokta sújtani. Ezek
az emberek így nőttek fel. Elmégy Glasgow-ba, látod, hogy egy buszra való ember jön ki a
gyárból, mind tele vannak sebhelyekkel, forradásokkal, mindnek be van törve az orra.
Rettenetes hely.
Ezen az estén a Stonesnak nem örültek túlságosan, nem igazán tudtak mit kezdeni vele,
mind be voltak rúgva, egyre undokabbak lettek, és ezt érezhette az ember. Tényleg keresték a
bajt, és végül az egyik... -
– Milyen volt a közönség összetétele? Voltak fiatal lányok is?
– Nem. Azok a fickók magukkal hozták a nőiket, de azok nem a kedves, nagy szemű,
londoni rajongók voltak. A lányoknál voltak a kések. A Stones eljátszott egy számot, és lett
nagy ováció meg taps és ilyesmi, meg egy kis sikoltozás, de egy csomó gúnyos kurjongatás is.
Zsaruk, kidobóemberek sehol. Ott voltak a Stone-ok a színpadon, meg egypár egyenruhás
vénség a színpad minden sarkában. Tudni kell még ezekről a glasgow-iakról, hogy nem
szokásuk csak úgy odamenni valakihez, és megütni. Kell nekik egy szikra; detonátorra van
szükségük. Azt hiszem, ez tartotta vissza őket a színpadtól, mert egyébként bármikor
felmászhattak volna, amikor kedvük szottyan. Néhányan a közönségből, néhányan a pfujolok
közül. Keith nem állhatja a pfujolást meg az ilyesmit, odaszólt nekik, hogy kapjátok be, azok
pedig meghallották. Szóval elkezdtek köpködni, és Keitht végül szó szerint beterítették a
csulával azok, akik legelöl köpködtek.
Láttam az egészet, hogy mi folyik. A színpad egyik oldalán álltam, a legközelebb Keithhez,
és Keith meg ezek a fickók kezdtek odamondogatni egymásnak. Gondoltam, rendben, még
egy számot lenyomnak, és aztán lelépnek, ha szerencséjük van. Volt egy fickó, mindjárt
legelöl, aki egy kicsit magasabb volt a többieknél, és leköpte Keitht, Keith meg egyszerűen
fejbe rúgta. És azzal kész volt. Jó éjszakát. Egyszerűen robbant az egész terem. Megrúgták az
egyik közülük valót, és ez volt a szikra. Ezek a fickók nagyon gyorsan szoktak reagálni, a srác
valószínűleg teljesen kidőlt. Meglepő módon nem kapták el Keith lábát, hogy lerántsák a
színpadról. Ha megteszik, most nem lenne itt. Keith még mindig istennek hitte magát, aki
belerúghat az egyik ilyen fickóba, és megúszhatja, de mellette voltam (a többiek már inaltak,
rájöttek, hogy el kell tűnniük a színpadról), és egyszerűen taszítottam rajta egyet, hogy „a
kurva életbe, tűnj el innen, amíg életben vagy”, és én is elpucoltam.
A zsaruk nem védték meg őket, de szerencsére az öltöző meg a terem többi része között
volt néhány nagyon erős ajtó. Hallottuk a cintányérok csörömpölését, a recsegést-ropogást,
ahogy az összes erősítőt ripityára törték, és azután következett minden idők
legpompázatosabb kibaszott zenebonája: volt egy nagy zongora a színpadon. A zsaruk elég
sokáig tűrték a dolgot, és erősítésért küldtek. És nem akaródzott nekik közbelépni. Miután
lettek vagy ötvenen, gumibotokkal bevonultak. Ekkorra a gőz nagy része kieresztődött.
Charlie nem a saját dobszerelését használta, kölcsönkért egyet attól a sráctól, a srác meg ott
ült és siratta a remek Ludwig-szerkóját. Soha többé nem láttuk, csak egy cintányér került
vissza. Nem lopták el, csak összetörték. Ami az erősítőket illeti, teljesen ki voltak belezve, és
ez volt minden. Nagyjából egy tucat embert kórházba vittek. Mivel a Stone-okat nem sikerült
elkapniuk, egymással kezdtek verekedni.
Egy prestoni hotelban foglaltunk szállást, nagyjából húsz mérfölddel odébb. A
rendőrkapitányságra hajtottunk, a fiúk rendőrkapitányságon hagyták a saját autóikat. Egész
éjjel zsaruk járkáltak a szálloda körül.
 A Stone-ok, amikor Blackpool után meginterjúvolták őket, azt mondták, életük
legundorítóbb estéje volt, de mit számít, hogy az ellenségei vagy a barátai tépik szét az
embert? Egy héttel Blackpool után a Stones Írországba ment. „Az első alkalommal, amikor
Írországba mentünk – mesélte Stu –, Belfastban játszottunk, és megjelent az egész város, még
csak a közelébe sem tudtak kerülni az Ulster Hallnak, hogy bejussanak. Amikor pedig
bejutottak, a rendezők nem tudták megvédeni a színpadot, amely a terem teljes szélességében
húzódott. Rajongók mindenütt. Rengeteg kölyök megsérült aznap este. Átkozottul ijesztő volt.
A műsor tizenkét percig tartott. Először is a zsaruk nem akarták, hogy tovább tartson. Voltak
ülőhelyek a színpad mögött is, és mindegyik oldalról felmásztak a színpadra, hátulról, a
Stones mögé, egyre többen csinálták ezt, mígnem a Stones egyszerűen be lett kerítve. Az volt
aztán egy este. Aznap este kis híján szétmarcangoltak bennünket.”
1964. augusztus 7-én a Stones a Kingswayre, a londoni TV House-ba ment, ahol felléptek
a Ready, Steady, Go! című műsorban. Húsz rendőr, és további motoros rendőrök próbálták
féken tartani az odakint várakozó tömeget, de a lányok átszakították a rendőrkordont, amikor
a műsor után a Stone-ok a limuzinjukhoz rohantak. Miközben a sofőr elhajtott a Stone-okkal,
az autó egyik ajtaja kinyílt, eltalált egy rendőrt, nekiütődött egy lámpaoszlopnak, és végül
leszakították a rajongók.
A Stone-ok Hollandiába repültek, hogy Hágában adjanak koncertet. Rendőrök voltak a
színpadon, de a rajongók három szám után rohamra indultak, és ez véget is vetett a műsornak.
Angliába visszatérve New Brightonban, a Tower Ballroomban léptek fel, egy torony tetején
lévő bálteremben, ahol „a színpad olyan magas volt, hogy csigasorral kellett feljuttatni a
felszerelést – mesélte Stu. – A kölykök összezsúfolódtak elöl, bekerültek a színpad alá, nem
láttak semmit, és kitört a pánik.” Kétszázan elájultak, és nagyjából ötven verekedőt kidobtak.
Egy lány rugós kést fogott két rendészre, akik megpróbálták megfékezni két kísérőjét, és négy
rendészre volt szükség, hogy lefegyverezzék és kivigyék a csarnokból.
A következő helyen, ahol a Stones játszott, a Man-szigeten lévő Douglasben, a Palace
Ballroomban, a színpadon volt a sziget egyetlen rendőrkutyája, hogy megvédje őket a hétezer
tinédzsertől, de a kutya ideges lett a zenétől meg a sikoltozástól, vicsorgott a közönségre és a
Stone-okra, ezért elvezették. „Azt hittem, ki fog harapni belőlem egy darabot” – mondta
Mick.
A hulli ABC Theatre-ben kéttucat rögbijátékos alkotott vonalat a zenekari árok előtt, de
amikor Mick az árok szélén lépdelt, rumbatököt rázva, egy lány elkapta, és a karjával
rácsimpaszkodott a lábára, Mick pedig beleesett az árokba. Sértetlenül mászott vissza a
színpadra.
A Stones vonzereje részben abból fakadt, hogy veszélyes közegben éltek, és az ember a
saját kockázatára került a közelükbe. Ennek a turnénak a vége felé, az ipswichi Gaumont
Theatre-ben Stu tanúja volt, amint „a színpad előtti korlát összeomlott, és egy lánynak eltört a
gerince. Láttam, ahogy leesik, és hallottam, ahogy a gerince eltörik. De sokukról soha nem
hallott az ember. Másnap benne voltak a helyi újságban, és ez volt minden.”
Charlie Wattsnak és Shirley Ann Shepherdnek alig volt idejük összeházasodni (titokban, a
bradfordi anyakönywezetőnél), mielőtt a Stones Belgiumba és Franciaországba utazott
tévészereplésekre; Párizsban ekkor léptek fel először az Olympia színpadán. „Brian még
ekkor is úgy gondolt magára mint vezetőre – mondta Stu –, és nagyobb erősítőt akart, mint a
Keithé, egy nappal azelőtt, hogy Belgiumba indultunk, emlékszem, külön elmentem, hogy
szerezzek neki egy ugyanakkora erősítőt, mint amilyet a Beatles használt, csak hogy a kis
walesi lelke jól érezze magát.”
Miután maguk mögött tudtak egy sikeres párizsi koncertet – az Olympia szóvivője azt
állította, hogy a színházban 1400 font értékű kár keletkezett –, a Stone-ok hazatértek, és egy
napjuk volt összecsomagolni, mielőtt megindultak a második rohamra az Egyesült Államok
ellen. Ekkortájt a Stonesnak négy lemeze szerepelt a brit sikerlistákon, köztük egy új maxi
kislemez, a Five by Five, melyet a Chessnél rögzítettek. A Stones felvételei a poplemezekről
készített eladási listák mindegyikén megtalálhatók voltak.
Igyekezvén kiküszöbölni az első amerikai turnéjuk hibáit, a Stones ezúttal azzal kezdte,
hogy két nap próbálás után fellépett az Ed Sullivan Show-ban. „A fejünkbe vettük, hogy benne
kell lenni az Ed Sullivanben – mondta Stu. – Hogy ez az egyetlen dolog, amit érdemes
csinálni.” A The Ed Sullivan Show, mely kezdetben a The Toast of the Town címet viselte, és
minden vasárnap este jelentkezett, húsz éven keresztül a varietéműfaj főnixe volt, a lehető
legkülönbözőbb előadókat hozva be az amerikai televízióba, a legkitűnőbb balett-táncosokat
és operaénekeseket, akik két és fél percben nagyon kitettek magukért, komédiásokat,
zsonglőröket, állatidomárokat – az összes sztárt, aki feljutott a csúcsra, mert a maga idejében
és helyén a Sullivan Show volt a csúcs.
Amikor a Stones az alapos próba után megjelent a Sullivan Show-ban, a közönség olyan
lelkes fogadtatásban részesítette őket a színházon kívül és belül, hogy Sullivan kijelentette,
soha többet nem hívja meg a Stonest a műsorába. A Stone-ok elégedettek voltak, tudván, ez
alkalmasint azt jelenti, hogy újabb meghívásra számíthatnak. Másnap Los Angelesbe repültek.
Sacramentóban játszottak, majd egy napig pihentek, és arra lettek figyelmesek, hogy az öt
hónap alatt, amíg távol voltak, megnőtt a férfiak haja.
Miután két napig próbáltak a Santa Monica Civic Auditóriumban, a Stones fellépett a Teen
Awards Music International (T. A. M. I.) című műsorban, melyet közönség előtt rögzítettek
egy új, Electronovision nevű eljárással. A Stones zárta a show-t, többek között olyan előadók
után, mint a Beach Boys, akik nem álltak szóba velük; Marvin Gaye; a Supremes; a Miracles;
Chuck Berry, aki kedvesen viselkedett, elbeszélgetett velük, és Wymannek még egy pár
mandzsettagombot is adott; és végül James Brown, aki azt mondta, tenni fog róla, hogy a
Stone-ok azt kívánják, bárcsak soha ne jöttek volna el Angliából. A Stone-ok soha nem látták
James Brownt. „A rajongók a kezéből ettek – mesélte Stu. -Mick meg a többiek remegtek,
hiszen utána következtek. De megcsinálták, fogták magukat, és megcsinálták.” Ez volt az
egyik leglelkesül-tebb előadásuk, még Wyman is mozgott egy kicsit.
Az elkövetkező néhány nap során a Stones dél-kaliforniai városokban adott koncerteket,
felvett hat dalt az RCA Los Angeles-i stúdiójában Jack Nitzschével, aki Spectornak dolgozott,
és a színpadi zenekart vezényelte a T. A. M. I. Sbow-ba.n, majd Clevelandbe indultak.
Érkezésük előtt megszólalt a helyi rádióban a clevelandi polgármester, figyelmeztetve a
polgárokat, hogy a Rolling Stones előadásait züllöttség jellemzi, és hogy egyetlen
tinédzsernek sem lenne szabad látnia őket. Ennek ellenére a koncerten kevesen voltak, talán
azért, mert ezen az éjszakán választották az Egyesült Államok elnökévé Lyndon Johnsont, az
ország történetének legnagyobb szavazatarányával. Ezt követően New York Cityben, az
Astorban léptek fel, majd Providence-ben, egy olyan moziban, ahol előzőleg soha nem
rendeztek élő előadást. Az igazgatóság vékony furnérlemezzel fedte be a zenekari árkot, és
amikor a Stones játszani kezdett, lányok rohantak előre a nézőtérről, ráugrottak a
furnérlemezre, és eltűntek az árokban.
A Stone-ok aznap este vonattal mentek vissza Manhattanbe, a Grand Central Stationön
szálltak le, ahol a fekete hordárok odakiáltottak nekik: „Ti vagytok a Beatles?”, mire a Stone-
ok így kiáltottak vissza: „Ti vagytok a Harlem Globetrotters?”
Az elkövetkező két napon New Yorkban voltak, de nem adtak több koncertet. Az új, 2x5
címet viselő album mellé megjelentetett kislemez, a „Time Is On My Side” felkerült az
amerikai slágerlistákra, ők pedig tisztelgő látogatást tettek a London Recordsnál. Aznap este
Brian és Bill elmentek egy Greenwich Village-i jazz-klubba, ahol találkoztak a roppant
étvágyú, terebélyes termete miatt ,Ágyúgolyó”-ként is emlegetett Julian Adderleyvel, akit
némely zenészek Charlie Parker óta a legnagyobb szaxofonosnak tartottak, és aki után Brian
az összes fiát elnevezte.
Másnap éjfélkor a Stone-ok Chicagóba repültek, ahol a hét legnagyobb részét töltötték,
Brian pedig egész héten ott volt. Az első ottani napjukon visszamentek a Chess stúdiójába,
ahol öt számot rögzítettek. A befejezett felvételek között akadt egy, mesélte Stu, „amely a
„Stewed” címet viselte, és amelyen Brian nem játszott. Berúgott. De azt hiszem, ez az anyag
soha nem jelent meg, csak instrumentális volt. És azt hiszem, ekkor volt az a rejtélyes eset:
tudjuk, hogy megcsináltuk a „Key to the Highway”-t, remekül sikerült, de nincs meg. Hallom
a fejemben. De senki nem kapott másolatot róla, soha nem jelent meg, és a Decca azt állítja,
náluk nincs. Emlékszem, hogy játszottam rajta.”
A következő négy napon, mely elsősorban interjúkkal telt, a Stone-ok Chicagóban voltak,
nem számítva, hogy elmentek egy Milwaukee-ban rendezett sajtófogadásra, az ottani
koncertek promóciójaképpen. Brian nem szerepelt ezen a pár koncerten, sem azon, melyet
másnap este adtak az indianai Fort Wayne-ben, a Shangri-Las és egy zöld hajú zenekar
társaként; sem pedig az utána következőn, az ohiói Daytonban; Brian Chicagóban volt a
Pasavant kórházban negyvenfokos lázzal, delíriumban, melyet az orvosok szerint hörghurut és
rendkívüli kimerültség okozott.
„Valóban beteg volt, odáig rendben van – mondta Stu –, de semmit sem tett, hogy segítsen
önmagán, hanem súlyosbította a dolgot azzal, hogy túl sokat szedett valamiből, és általában
véve igen ostobán viselkedett. Elárulom neked, ott és akkor majdnem ki lett rúgva. Igazából
semmit nem csinált azokon a felvételeken. Vagy be volt tépve, vagy berúgott, vagy csak beteg
volt, és elegünk lett belőle.”
A Stone-ok, Brian nélkül folytatva a programot, négyszáz mérföldet buszoztak Daytonból
a Kentucky állambeli Louisville-be, két koncertet adtak a Memorial Auditóriumban,
visszaküldték a felszerelésüket Chicagóba, Louisville-ben aludtak, és másnap reggel indultak
a felszerelés után. Le volt kötve két koncertjük a McCormick Place-i Aire Crown Theatre-ben.
„Az Aire Crown Theatre olyan hely, ahol a színpad a zenekari árokból emelkedik ki – mesélte
Stu –, szóval Brian úgy döntött, hogy jól van, és elhagyja a kórházat, mi meg azt gondoltuk,
klasszul veszi majd ki magát, ha nem jelentjük be a dolgot, csak előjöttünk az árokból,
Briannal együtt, a gyerekek meg tisztára eszüket vesztve tomboltak.”
Másnap a Stone-ok New Yorkba repültek, ahol lefényképezték őket a Cashbox borítójához,
elvitték őket ebédelni, majd nightclubokba, és megnézték a T. A. M. I. Show nagyjából
megvágott változatát. Aztán visszamentek Angliába, ahol megjelentettek egy új kislemezt,
rajta a „Little Red Rooster”-rel, melyet korábban a blues mestereinek egyike, Howlin' Wolf
játszott. Megjelent az immár nem friss hír, miszerint Wattsék összeházasodtak, amit Charlie
tagadott. Apró hazugság volt ez; a Stone-oknak alig volt idejük otthon lenni. Sok lányt
megkaphattak, ha úgy tartotta kedvük, de családi életből nagyon kevés jutott nekik.
„Brian befejezte Lindával – mondta Shirley Arnold –, de igazából nem fejezte be teljesen.
Vissza-visszajártak, és végül, amikor tényleg befejezték, sok lány volt körülötte.”
Brian ritkán hallott Patről, arról a lányról, aki elhagyta őt, miután Jagger elcsábította, és a
fiukról. „Briannak volt néhány levele – mondta Shirley –, ami azt jelenti, hogy nekem volt
néhány, mert az összes levelet, ami nekik jött, én kaptam meg, én foglalkoztam velük. Azt
hiszem, minden héten fizetett Patnek valamennyi pénzt. Egyszer küldött egy levelet, egy
fényképpel, a babáról... hát, akkor már kezdett cseperedni, kiköpött Brian volt. Nem volt egy
kedves levél. Karácsony közeledett, és Pat ezt írta: »Ez a fiad fényképe. Küldenél neki egy
írógépet; egy gyereknek való írógépet?« Megemlítettem Briannek, ő meg azt mondta: »Oké,
küldhetsz egyet, de mondd meg neki, hogy felnyitottad a levelet, és te küldted.«„
1965. január 6-án a Stone-ok Írországba repültek, interjúkat adtak, felléptek egy tévé-
show-ban és két dublini koncerten, „megint az történt, hogy Brian elszakadt a többiektől,
amikor megpróbáltak kijutni a moziból, és elveszett a tömegben” – mesélte Stu.
„Igazából bírta, ha nekiesik a közönség – mondta Keith. – Halálosan félt tőle, de bírta is.
Elvárta, hogy nehézfiúk vegyék körül, és levette a zakóját, és: Most. Most. Most. Most!”
Dublinből a Stone-ok autókkal utaztak a százötven mérföldnyire lévő Corkba, szamaragoló
emberek mellett haladtak el, mintha évszázadokat mentek volna vissza az időben. Az
évszázadok számára akkor derült fény, amikor megálltak egy régi ruhaüzletnél, afféle katonai
ruházati boltnál, egy kis faluban a Corkba vezető út mentén. „Bementünk – mesélte Keith –,
és az a vén ír elkapta Brian golyóit, kivonszolta, és a templomtoronyra mutatott, amin jókora
lyukak voltak, mondván: »Ezt Cromwell golyói csinálták, most hadd lássuk, mit csinálok én a
te golyóiddal!« így aztán Brian elővette a farkát, és lepisálta a fickó régi kabátjait meg
mindent. Mind kiiramodtunk a boltból, és beugrottunk a kocsiba, az a vén csóka meg, nagyon
öreg volt, hirtelen átszökkent az úton, felpattant a motorháztetőre, és rugdosni kezdte a
szélvédőt a jókora bakancsával.” Andrew elcsente az illető kalapját, és elrobogtak a két corki
koncertre.
Másnap, Angliába visszatérvén, majd a rákövetkező napon a Stones a Hammersmith
Commodore-ban lépett fel Marianne Faithfull-lal együtt. Szerepeltek két tévéműsorban, majd
ausztráliai és távol-keleti turnéra indultak, útközben megállva Los Angelesben, hogy
felvegyék a „The Last Time”-ot, melyet Mick és Keith írtak egy régi gospel alapján.
Kora reggel indultak Los Angelesből a tizennyolc órás útra a sydneyi repülőtérig, ahol
rajongók százai, jobbára napbarnította, szűk rövidnadrágot viselő kislányok döntötték fel a
rendőrség állította torlaszokat, hogy lássák a Stonest. Sydneyben Mick találkozott a
rokonaival, akiknek létezéséről alig tudott, s akik olyan neveket viseltek, mint Shopp és Pitts.
A nagynénje, akinek vezetékneve Scutts volt, levelet kapott Mick anyjától, aki ezt írta:
„Nagyon komolyan tanácsolom, hogy szerezz be füldugókat, mert az utolsó koncert után, amit
láttam, orvoshoz kellett mennem, ugyanis átszakadt a dobhártyám.”
A Stonesnak egy egész emelet állt rendelkezésére a Chevron Hiltonban, pompás kilátással
a Sydney-öblöre és az odakint várakozó rajongókra. „Ott vagy egy Hilton hotelban, és a
személyzet felküldi hozzád a csajokat ahelyett, hogy igyekezne távol tartani őket” – mesélte
Stu.
„Meglepő számban voltak ott csajok– mondta Keith. – Merlbourne-ben is, abban a furcsa,
csupa üveg szállodában. Bill telefonon leszólt a portásnak: »Küldje fel azt a rózsaszín
ruhásat«. Kilenc volt meg neki egy nap, nem viccelek, egész nap csak ült a szobájában, nézett
ki az ablakon, és már szólt is a portásnak: »Nem, nem azt, hanem azt a szőkét, nem azt a
rettenetet.« Letolta a fickót, amiért rondákat küldött fel. Melbourne-ben történt, hogy folyvást
telefonálgattunk annak a vak DJ-nek, és olyan dalokat kértünk, mint az „I'm Beginning to See
the Light”.”
A Stones első ausztráliai koncertjei jól sikerültek, és az együttes Új-Zélandra indult.
Felhőszakadás közepette érkeztek Christchurchbe, sajtóértekezletet tartottak, majd a város
legjobb szállodájába mentek, amely szörnyű volt. „Túl kevés fürdőszobája van a
szállodánknak -mondta Mick másnap a közönségnek a Theatre Royalban –, szóval nem
hibáztathattok bennünket, ha büdösek vagyunk.” Három testőrt fogadtak fel Új-Zélandon, de
egyet elvesztettek Christchurchben, amikor megharapta az illetőt egy rendőrkutya, egy
másikat pedig akkor, ami-kor a karjára rácsapódott egy ajtó, a harmadik pedig nem tudott
egyedül vigyázni valamennyiükre, így hát lelépett.
Reggel 7:30-kor a Stones „Invercargillbe, a világ segglyukába” repült, ahogy Keith
fogalmazott. „Ez a világ legdélibb városa.”
„Délután öt órakor az utca közepére tehetted az ágyadat, és nem zavart semmi” – mesélte
Stu. A közönség a Civic Theatre-ben éppoly álmatag volt, mint a város, és a Stones rövidre
fogta a műsorát.
Tíz napot töltöttek Új-Zélandon közel negyvenfokos hőségben, megesett, hogy nem
engedték be őket szállodákba, Dunedinben fagyos csendben figyelte őket a közönség,
Aucklandben tojászáport zúdítottak rájuk a nekihevült rajongók, Bill és Brian pedig
egymással versenyezve válogattak a napbarnított lábak között.
„Csak ők ketten keresték aktívan a lehetőségeket – mondta Stu. -Általában Bill volt az
első, aki talált valamit, és aztán beszállt Brian is.”
„Bill abszolúte kényszeresen viselkedett – mondta Keith. – Muszáj volt kerítenie egy csajt,
különben nem tudott aludni, honvágya támadt, reszketni kezdett, tényleg, teljesen
összeomlott, ha nem volt mellette valami az ágyban, nem számított, hogy mi.”
A Stones visszatért Ausztráliába, hogy további koncerteket adjon Melbourne-ben,
Adelaide-ben és Perthben. Az egyik adelaide-i koncert után egy bulin Bill felszedett egy lányt,
és Brian ismét lecsapta a kezéről. A lány Bill szobájában volt az Akabar Motelban, de aztán
elment Briannal, otthagyva a kabátját és a pulóverét. Amikor másnap reggel visszament értük,
Bill mondta neki, hogy nézzen ki az erkélyről. A ruhái a földszinti kőmedencében voltak.
Másnap Perthben, ahol az első ausztráliai turnéjuk utolsó koncertjeit adták, Bill, akinek
lakosztálya szomszédos volt a Brianével, a kettejük közötti ajtón átment Brian szobájába, ahol
Brian már ágyban volt, mellette egy lány, aki melltartóban és bugyiban ült az ágy szélén. Bill
vido-ran köszöntötte őket, leült a lány mellé a sötét szobában, belesugdosott a fülébe, aztán
együtt távoztak. Ezek a lányok nem tudták elég gyorsan odaadni magukat, de az mégiscsak
vicces volt, hogy valakinek az ágyából vigyenek el egyet, és az emberek tettek róla, hogy
Brian megtudja, milyen vicces ez.
Los Angelesbe Szingapúron és Hongkongon keresztül tértek vissza, ahol a Stones
koncerteket adott, Charlie találkozott Shirleyvel, aki várt rá; Mick újra felénekelte a „The Last
Time”-ot; Wyman visszarepült Angliába, és hamarosan mindannyiuk útjai különváltak. A
„The Last Time” angliai megjelenése előtti napon a Stone-ok ismét összejöttek, hogy élő
tévéműsorban adják elő a dalt. Nézők milliói látták, amint a rajongók lerángatják Micket a
dobogóról, aki kificamította a bokáját, és a tűsarkak alá került.
A Stones majdnem egy hét szünetet tartott, mielőtt újabb turnéra indult, az ötödik angliai
turnéjára, miközben a „The LastTime” és a The Rolling Stones No. 2 egyaránt előkelő helyet
foglalt el az eladási listákon. A turné végén került sor az együttes történetének egyik
legemlékezetesebb eseményére, amikor is Wyman engedett a természet parancsának egy
bizonyos benzinkútnál, Stratfordban. „Nem lett volna a dologból semmi – mondta Stu –, ha
véletlenül nem jár arra éppen valami helybéli ifjúsági klub buzgómócsing vezetője, hogy
másfél gallon paraffint töltessen a kis Morris 3-as fingódobozába.”
Egy újabb szűk hét elteltével a Stone-ok skandináviai turnéra indultak, Koppenhágába
repültek, ahol a Grand Hotel teljes tizenkilencedik szintjére szállásolták be magukat. „És
tartok tőle – mondta Stu –, hogy a Grand Hotelban, ami még mindig a legjobb szálloda
Koppenhágában, attól a héttől fogva senkit nem engedtek be az ajtón, aki akár csak olyan
benyomást keltett, mintha hosszú haja lenne. A tizenkilencedik szintről üres üvegeket
dobáltak ki az ablakon. Le, a rajongóknak.”
Odensében a próba során Micket áramütés érte, miközben két mikrofont tartott, és ráesett
Brianra, aki ráesett Bilire, aki elveszítette az eszméletét. Mindannyian rendbe jöttek, és a
műsor folytatódott. További koncertek, tévészereplések és lányok után kiebrudalták őket a
Gothenburg Hotelból, majd a Stone-ok visszatértek Angliába. Néhány napig nem dolgoztak,
aztán felléptek egy tévé-show-ban, és ők voltak a záró attrakció a New Musical Express
közönségkedvencek-show-ján a Wembley stadionban. Április 16-án Párizsba repültek, hogy
az Olympia színpadán játsszanak. Megfordultak már ott korábban, és Párizs nem volt
különösebben izgalmas. Diane Wyman és Stephen Bill-lel tartottak. Brian egy Zouzou nevű
francia modell társaságában tartózkodott. Az egyik koncert után egy lány lépett az öltözőbe.
Németes hangzású, északolasz akcentussal közölte, hogy Anitának hívják. Modell volt, és
olasz filmekben játszott. Néhány évvel azelőtt, tizenhét esztendős korában az Egyesült
Államokban járt, és ugyanabban a Greenwich Village-i házban lakott, ahol Frank O'Hara és
Allen Ginsberg költők is; akkoriban halálra volt rémülve. Immár nem tizenhét éves volt, és
nem volt halálra rémülve. Brian nem tudott róla semmit, és eszébe sem jutott, hogy a lány a
halálos szerelmet fogja jelenteni számára.
18
Majdnem mindenki, aki Boldenról írt, azt állítja, hogy borbély volt, továbbá
hogy egy botránylap szerkesztője volt, mely a The Cricket címet viselte. Ezek a
lényegtelen tények a legenda részévé váltak. ... Buddy özvegye, Nora azt mondta,
hogy „...nem szerkesztett botránylapot, és nem volt borbély, ámbár sokat ivott, és
borbélyműhelyekben lebzselt.”
Donald M. Marquis: In Search of Buddy Bolden

Amikor beléptem az irodába, hogy megtudjam, mikor indulunk az aznap esti koncertre,
Schneiderbe ütköztem, aki a szokásosnál nyersebb hangon szegezte nekem a kérdést, hogy
beszéltem-e az ügynökömmel.
– Ha holnapra nem hozol össze valamit, nem jössz tovább a turnéval.
– Szerintem ehhez Micknek is lesz szava – mondtam, miközben a nyakát mustráltam,
emlékeztetve magamat, hogy valószínűleg baj lenne belőle, ha megfojtanám.
– Mikor beszéltél Mickkel?
– Mindennap.
– Nos, kezd sokba kerülni, hogy mindenkit magunkkal cipelünk.
– Szívesen fizetem a számlámat.
– Nem kell, de itt mindenki szerződésekről beszél, és a szerződésekből nem lesz semmi.
– Én nem tartozom közéjük.
– Akkor miért nem jön össze?
Azt mondtam, hogy ezek a dolgok időbe telnek, és a nappaliba mentem kidühöngeni
magamat. Hónapokkal később egy Barracuda nevű (lusta, hidegszemű, gyilkos halakkal teli,
zöld akváriumokon keresztül megvilágított) londoni mod-étterem víz alatti atmoszférájában
Ronnie kifejtette, hogy az üzleti életben alkalmazott technikája a középiskolások körében
dívó klasszikus szexuális mozdulatokra épül: melltartón kívül, melltartón belül és így tovább.
Én úgy láttam, azért kering körülöttem, hogy megcsócsálja a könyvemet.
A szoba sarkában egy tévén a híradó ment, miáltal a szoba megtelt keleti háborúk és
zodiákus gyilkosok szörnyűségeivel. Charlie az egyik kanapén nézte a műsort; arcán a
szokott, álmélkodó mosolyával.
Ronnie bejött a szobába az irodából, ahol a telefonba rikácsolt, és leült mellém egy székbe.
– Miért nem tudom elérni az ügynöködet telefonon? – kérdezte. -És nem is hív vissza.
Amikor Ronnie legutóbb mondta ezt nekem, azt feleltem, hogy engem sem szokott
visszahívni. Ezúttal azonban visszavágásképpen megkérdeztem:
– Te mit teszel a Stonesért, Ronnie? Vagy Klein embere vagy? Kinek dolgozol?
– Semmit nem teszek Kleinért – mondta Ronnie. – Én a Stonesnak dolgozom.
– Mit teszel értük? – kérdeztem olyan hangon, akár egy államügyész.
– Groupie vagyok – kelt fel, és szólt hátra Ronnie a válla fölött, miközben távozott a
szobából. – Kívánom a testüket.
Miután kiment, Charlie ezt kérdezte:
– Nem szereted Ronnie-t?
– Te szereted?
– Nem olyan rossz, tényleg. Számomra elég rossz volt.
A Burbank repülőtéren várnunk kellett, mert a repülőgép (melyet a rettenthetetlen Jon
Jaymes kölcsönzött nekünk) még nem állt készen az útra. Rajtam kívül mindenki a Stone-
okkal volt az étteremben. Én nem akartam Jagger társaságában lenni, amikor Schneider
befolyással lehet rá.
A váróteremben egy üzleti öltönyt viselő, aktatáskás férfi egy magas, szőke fiatalemberre
mutatva, aki előttük állt a jegykiadó pulthoz vezető sorban, ezt mondta egy hasonló öltözetű
férfinak:
– Ő Jagger, a Stones énekese.
– O, igen? – kérdezte a másik üzleti öltönyös. – A Gallstonesé? 17 Miközben leírtam ezt a
beszélgetést a jegyzetfüzetembe, Jo Bergman bukkant fel az oldalamon.
– Azt hittem, nem értél ide – mondta.
– Itt vagyok.
– Sikerült... mi folyik közted meg Ronnie között?
– Semmi – mondtam. – Ronnie nem érti, hogy min fáradozom, és nem is érdekli, én pedig
nem fogom megbeszélni vele.
– Okozhat neked meglepetést – mondta Jo.
– Egy sötét sikátorban – mondtam én.
– Majd holnap beszélünk erről.
Elkészült a gép: óriási volt a társaság számára (még akkor is, ha a csoporthoz tartoztak
aznap este a barátok, szakácsok, groupie-k és Mick Ikette-je), egy Boeing 707-es, az Air
Californiától, 115 üléssel és három, narancsszínű ruanát viselő stewardess-szel; mindez a
miénk volt reggel hatig. A phoenixi koncert után Las Vegasba készültünk némi késő éjszakai
szórakozás céljából.
Jagger és Keith Sam Cutlerral gubbasztott a gép hátuljában, majd Mick letelepedett az
Ikette mellé néhány üléssel mögöttem, és egy magazin hátoldaláról egy kis kokainnal kínálta.
– Próbáld ki, tetszeni fog – mondta, és egy összetekert húszason keresztül felszippantott a
porból.
Schneider előrejött, Mickkel beszélt pár percig, majd odajött hozzám, és az egyik kezével
az ülésem karfájára támaszkodott.
– Mick azt mondja, össze kell hoznod – kezdte. Ledobtam a jegyzetfüzetemet,
megragadtam Ronnie hajtókáját, és mélyen a szemébe néztem, miközben arra gondoltam,
mekkora élvezettel hajítanám ki a gépből.
– Ronnie – mondtam –, hagyjál engem békén. Elengedtem, és odamentem Mickhez, hogy
beszéljek vele.
– Ne törődj vele, ne figyelj rá. A maga különös módján azt akarja, hogy összejöjjön neked
a dolog. Ügy értem, azt akarja, hogy sikerüljön.
– Mi is azt akarjuk – mondtam, remélve, hogy igazam van –, de mi rendesen akarjuk
csinálni. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy átverlek...
– Tudom, hogy nem versz át.
Ahogy Phoenixben lefelé lépdeltünk a gép hágcsóján, a hideg éjszakai levegő friss
tehéntrágya erős szagát hozta felénk. A sportarénáról a rodeó jutott az ember eszébe, ahol a
padlódeszkák alatt nem jég, hanem föld van, és kezdtem megnyugodni. Átléptem egy kötélen,
melyet az öltözőkhöz vezető folyosó felé feszítettek ki, de Ronnie megállított.
– Mit mondott Mick? – kérdezte.
– Ide hallgass, Ronnie, neked ez apró ügy, de számomra...
– Nem, nem apró, de nem jó az ügynököd, nem hozza össze a dolgot.
Válaszolni készültem, de folytatta:
– Ismerek valakit a kiadódnál, szóval tudom, miféle szerződésed van. Lehetetlen volt
eldönteni, mikor blöfföl, de nekem ez teljesen blöffnek tűnt. Megpróbálta megakadályozni,
hogy végezzem a munkámat, és kénytelen voltam ismét fegyelmezni magamat, hogy ne
ragadjam torkon a csirkefogót. Láthatott valamit a szememben, mert így szólt:
– Nehogy zokon vedd, bármit is mondok.
Igaza volt, de nem jobban, mint amennyire egy lány a középiskolában zokon vette, amikor
megragadta a cicijét. Továbbmentem. Ronnie-nak semmi veszítenivalója nem volt, én
mindent elveszíthettem.
17
Lefordíthatatlan szójáték; stones = kövek, gallstones = epekövek.
 Későn érkeztünk, és lemaradtunk a műsort nyitó fellépőkről, Terry Reidről, illetve Ike és
Tina Turnerről. A terem sötétségbe borult, és Sam felkonferálta „Angliából – a Rolling
Stones”-t. Mick peckesen páváskodott a színpadon, a csillagos-sávos kalapjával integetett,
majd a fejébe csapta, és énekelni kezdte a „Jumpin' Jack Flash”-t.
A koncert – aznap este csak egyre került sor – gyorsan véget ért. Szóvá tettem Jo-nak az
„I'm Free” hiteltelenségét, és miközben a repülőtérre tartottunk, Glyn Johns, aki azért vett
részt a turnén, hogy megtervezzen egy élő albumot, ekként panaszkodott:
– Mick nemrégiben ráakadt a messianisztikus szóra, és nagyon elbűvölte. Benne van abban
az új dalban, a „Monkey Man”-ben. Annyira messianisztikus tud lenni, amennyire csak akar,
de ami engem illet, amikot azt mondja, hogy mind szabadok vagyunk, segget csinál a
szájából.
A Phoenix felé tartó gépen Jo szólt Jaggernek, Glyn pedig szólt Keithnek, hogy a
koncertek vontatottnak tűnnek, és javasolták az „I'm Free” kihagyását. Keith negatívan
reagált... „Marhaság” – mondta, de kihagyták a dalt, és úgy tűnt, ez használt. A koncert
egyenletes iramú volt, jóllehet a közönség csendesnek, már-már engedelmesnek tűnt. Amikor
felálltak, és a tagbaszakadt, kék egyenruhás rendeszek nekiláttak leültetni őket, úgy téve,
mintha fejbe akarnák vágni őket a zseblámpáikkal, Mick megkérdezte: „Miért nem állhatnak
fel? Jól van, álljatok csak fel, ha akartok.” így hát az utolsó néhány dal alatt a tömeg ugrált és
hullámzott, a lányok a barátjuk nyakába ültek, kiabáltak és táncoltak az emberek, a rock and
roll magához tért. Mick gratulált a legelöl állóknak. „Megcsináltátok” – mondta.
A hátsó függöny résén egy szalmakalapos cowboy dugta keresztül napbarnította fejét,
csodálkozva nézett a közönségre, mintha marhák futtatását figyelné egy templomtoronyból. A
műsor a virágszirmok szétszórásával ért véget, miközben hátul kirohantunk. Jon jaymes a
karját lengetve a Phoenixben bérelt autók felé terelt bennünket, és tinédzserekkel meg
motoros rendőrökkel versenyezve elindultunk a repülőtérre.
Percek múlva a levegőben voltunk, és Las Vegas felé tartottunk. Én hátraültem. Mick az
ülések közötti folyosón állt mellettem egy nyitott bőrönddel, és igyekezett kibújni a
nadrágjából.
– Egy ilyen lagymatag közönséget tényleg nehéz megmozgatni – mondta. – Úgy érzi az
ember, mintha hatalmas súlyt emelne. – Felvett egy fekete-fehér kockás öltönyt meg egy
szürke tweedsapkát, minek folytán úgy nézett ki, mint aki egy varietészínházi előadót
parodizál. – Nem tudjuk összehozni a régi dolgokat. A forumbeli közönségnek a legmenőbb
dolgok kellenek, amik az új albumon vannak, de a vidékibb közönséget nehéz megmozgatni.
Ok a slágereket akarják hallani, de ezeket bajosan tudjuk összehozni nekik. – Becsukta a
bőröndöt.
A Las Vegas-i nemzetközi relülőtéren belépésünkkor egy sor nyerőautomatát láttunk a
kapu mellett, melyekkel egy repülőgép-szerelő és két öltönyös részeg játszott, akik
kurjongattak és fütyültek, amikor elhaladtunk mellettük. Négy taxi vitt bennünket a Stripre, a
szállodák, nightclubok és kaszinók közé, melyek kápráztató, csillagokat elhomályosító
neonfényei azzal kecsegtették a gazdasági válság korában nevelkedett átlagamerikait, hogy
egyetlen éjszaka leforgása alatt rendbe hozhatja a dolgokat. A taxik megálltak, és Jon Jaymes
beinvitált bennünket a Circus Circusbe. Az épület előtt szökőkutakban spriccelt és csobogott a
víz; odabent görbe tükrök várták az érkezőket. Ahogy a stewardessekkel kiegészülve
összegyűltünk a villanólámpába bámuló hírességek fényképeivel díszített előcsarnokban,
Jaymes, megkönnyítendő a bejutásunkat, megkérdezte egy Circus Circus-alkalmazottól,
szeretnék-e vendégül látni a Stone-okat.
– Persze – mondta a férfi. – Kitesszük majd a képüket a falra. Csigalépcső vezetett le egy
hatalmas, kör alakú, piros terembe, ahol
mindenfelé cirkuszi artisták léptek fel. Félúton lefelé a csigalépcsőn egy fekete harisnyát és
fehér blúzt viselő kardegyensúlyozót pillantottunk meg a színpadon. Keith elmosolyodott a
csillogó strasszai, a pomádé-zott haja láttán; apró, de erőteljes fény villant a szemében. A
kardos férfi tekintete hasonlóképpen felvillant.
– Hé! Én ismerlek téged! – mondta. – A filmekben láttalak?
– Igen – felelte Keith.
A kardegyensúlyozó férfi hátrahajolt, és szemét lehunyva, mindkét tenyerét felfelé tartva
így szólt:
– Eltűntél.
– Te is, bébi – mondta Keith, és elfordult.
– Maradj... maradj, és nézd meg a műsoromat.
Keith azonban lefelé tartott a lépcsőn, és nem nézett hátra. Odalent nyerőgépek és
különféle asztalok voltak, az egyöntetűen piros-fehér csíkos inget viselő krupiék és osztók
bennünket bámultak. Letámadtuk az asztalokat és a nyerőgépeket. Odafent megkezdődött a
kardegyensúlyozó száma, a férfi két, hegyére állított kardot tartott a fogain, miközben senki
nem figyelt rá. A nyerőgépek fölött egy asztalnál négy nagymamakülsejű nő aludt. Mick és
Keith huszonegyeztek. Pár lépcsőfokkal fentebb fekete függöny takart egy alkóvot, mely
fölött egy feliraton ez állt: „Csak felnőtteknek! Alvó szépség célba dobás.” Nem bírtam a
kíváncsiságommal, és beléptem a függöny mögé, ahol egy fiatalembert találtam egy pult
mögött, amelyen biliárdgolyó-tartókban baseball-labdák voltak felhalmozva. Nagyjából
három méterrel mögötte egy néhány hüvelyk szélességű, zöld fémkorong volt. Még hátrébb,
egy rózsaszínű lámpa alatti kanapén, fátyolfüggöny mögött, egy parányi rózsaszínű bugyit és
boát viselő lány hevert.
– Mi történik itt?
– Tegyél próbát, és meglátod – mondta a lány, így hát vettem három labdát egy dollárért, és
a másodikkal eltaláltam a korongot. Zene szólalt meg, a lány felkelt, egy nagydarab, erőteljes
lány, aki nyugodtabb időkben alighanem napnyugtakor bújt ágyba, és hűvös reggeleken kelt,
hogy meleg tejet fejjen a tehenekből, de aki most Las Vegasban riszálta a csípőjét egy
idegennek, aki célba talált egy baseball-labdával.
– Mióta csinálod ezt?
– Túl régóta – mondta a csípőjét riszálva.
A hangosbeszélőből egy sikamlós női hang hallatszott: „Fáradjanak a Dingaling-terembe,
ahol remek mulatság veszi kezdetét Kay Kinggel és a Yum Yum Réunionnai.” A hang
megtörte a varázst. A Stone-ok és kísérőik összegyűltek és távoztak a Circus Circusből,
nyomukban egy szmokingos, fényképezőgépet tartó férfival, aki ekként kérdezgetett:
„Stones? Fényképet? Melyikről?...”
Odakint egyetlen taxi sem volt, valaki felvetette, hogy menjünk az Internationalbe, egy jó
messze lévő, hatalmas piramisba, így hát elindultunk, hosszú sorban, mint az esküvői menet a
Bovarynéban, az embertelen csillogás közepette. Amikor odaértünk, moheröltönyös férfiak és
szőrmebundás nők bámultak meg bennünket. Játszottunk még egy kicsit, néhányan nyertek,
nem sokat, de nem is veszített sokat senki.
Még nem volt öt óra, mikor visszaértünk Los Angelesbe, és pirkadat előtt elaludtunk.
Jártunk Fort Collinsban, Los Angelesben, Oaklandben, San Diegó-ban, Phoenixben és egy
nap pihenés után készültünk indulni Dallasba, az alabamai Auburn Universityre, a champaigni
University of lllinoisra és Chicagóba, a Cow Palace-ba, hogy azután visszatérjünk Los
Angelesbe. Úgy volt, hogy négy napig leszünk úton. Felhívtam Christophert, aki korábban el
akart jönni az auburni koncertre Dickinsonékkal, de most közölte velem, hogy mégsem jön,
mert beteg. Azt mondtam neki, hogy kihagyom a champaign-i koncertet, és Auburnből
elmegyek Dickinsonékkal Memphisbe. Christopher még mindig dolgozott, és a
könyvszerződésem még mindig nem érkezett meg.
Mick délután átjött, hogy beszéljen az ingyenes koncertről Jo-val és Ronnie-val. Várható
volt, hogy nemsokára megérkezik San Franciscóból Rock Scully, és segít a tervezésben. Mick
megemlítette, hogy Keithszel elmegy egy klubba aznap este megnézni Little Richárdot, én
meg mondtam neki, hogy talán látjuk majd egymást, de Jo velem tartott vacsorázni, és miután
visszajöttünk, leültem beszélgetni Stuval, így aztán nem voltam jelen a klubban, amikor Little
Richard, miközben megtörülközött a műsora után az öltözőjében, olyasmit jövendölt Micknek
és Keithnek, ami jó hírnek tűnt: „Az angyalok fognak vigyázni rátok.”
19
1965. augusztus 2. Kedves Keith!
Láttunk benneteket minap a tévében, és az első dolog, amire felfigyeltünk, az
aranyos bájdorongod18 volt. Azután nemigen csináltunk egyebet, csak ezt
tanulmányoztuk. Nem viccelünk; nagyon klassz szerszámod van, ahogy az egyik
barátunk szokta mondani. Abból, ahogy a nadrágod kidomborodik a cipzárnál,
úgy gondoljuk, hogy szépségesen fel vagy szerelve. Időnként reménykedtünk,
hogy előrántod, vagy valami, de hát, ugyebár, nincsenek olyan tévékamerák, amik
egy ekkora valamiről képet tudnának adni. Mondd meg Micknek, hogy neki sem
kell aggódnia a mérete miatt; ezt már észrevettük (hát, ki ne vette volna észre?).
Leginkább úgy szoktunk becézni benneteket, hogy Keith, a Vaskoshús és Bájos
Mick.
Komolyan beszélünk, Keith, elsősorban a dorongjaik alapján szoktuk megítélni
a fiúkat, mert annyira izgató nézni őket, és annyira sokat számítanak egy
egészséges kapcsolat szempontjából. Alig várjuk, hogy novemberben a városba
gyertek, talán akkor többet megtudunk arról, ami a nadrágotokban van.
Reméljük, nem hiszed, hogy elmeorvoshoz kell vinni bennünket, vagy hogy ki
kell vonni minket a forgalomból, mielőtt férfiakra támadnánk, vagy valami.
Reméljük, megértesz bennünket, és egyetértesz velünk abban, hogy a szexet
éppoly nyíltan kell méltányolni, mint minden más szépséges és elmés alkotást.
Szívesen mondogatjuk, hogy mi igazán gondolkodunk, miközben más emberek
csak ülnek meghunyászkodva, telis-tele belső gátlásokkal, és félnek, hogy
megbántanak valakit, ha valami hízelgőt mondanak nekik a dorongjukról, vagy
mint a ti esetetekben, a domborulatukról.
Nem volna kedved válaszolni nekünk, és megerősíteni a dorongoddal
kapcsolatos sejtésünket? Félretéve minden szerénységet, szerinted tényleg olyan
mutatós, mint amilyennek a nadrágod láttán gondoljuk? Azért hordod mindig jobb
oldalon az árbocodat, mert jobbkezes vagy, avagy ez nem számít? Mi az első
dolog, amit TE keresel a LÁNYOKBAN?
Ha van kedved, ugorj be, miért is ne, amikor Chicagóban vagy, vagy hívj fel
bennünket. Mindketten 18 évesek vagyunk, és szeretünk szűk szvettereket
hordani. Szerintünk egy lánynak felül szűk dolgokat kell hordania, hogy tetsszen a
fiúknak, és a fiúknak ugyanígy kell tenniük odalent, hogy tetsszenek nekünk.
Szóval légy szíves, ne felejts el válaszolni nekünk. És szerezz nekünk továbbra
is örömöt azzal, hogy olyan jó szűk nadrágokat viselsz.
Elérhetőségünk:
Cynthia Plastercaster Chicago, 111.

Párizs után a Stone-ok három napot töltöttek Londonban, hogy aludjanak egy kicsit, és
ismét becsomagoljanak, mielőtt Montrealba repülnek, a harmadik amerikai turnéjukra; a
Heathrow aszfaltján sikoltozó rajongók tömege búcsúztatta őket. Montrealban hatezer rajongó
előtt játszottak, akiknek némelyike a színpadra rontott, ismerős, ám mindenkor csábító
veszedelmekkel színezve a koncertet. Az ottawai „Y” Auditóriumban, a turné következő
állomásán, miután a színpadon lévő harminc rendőr képtelen volt féken tartani a négyezer fős

18
Stones-filológusok kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a magyar változatban szereplő
bájdorong szó az eredeti levélben Hampton Wick; jellegzetesen példázza az ún. Cockney
rhyming slangét, ami lényegében a rímes hangzásra épülő „virágnyelv”. A wick a prick (kb.
fütyi) szóra rímel, ezért a Hampton a szlengben a férfi nemi szerv jelölésére szolgál.
közönséget, valaki kihúzta az erősítők zsinórjait, és azt mondta a Stone-oknak, hogy soha
többé ne menjenek vissza.
Torontóban nem voltak ennyire paranoiásak a szervezők, és a Stones tizennégyezer ember
előtt játszott a Maple Leaf Gardensben. Másnap három órát autóztak az Ontario állambeli
Londonban lévő Treasure Island Gar-densbe, ahol a rendőrség, megriadván a háromezer
lelkes rajongó látványától, az ötödik dal közben leállíttatta a műsort, dühödt reakciót váltva ki
ezzel a közönségből, akik közül sokan egyenesen Detroitból érkeztek.
A következő napon a Stones New Yorkba utazott, ahol másfél hetet maradtak. Bulikra
jártak, megnézték Wilson Pickettet az Apollo Színházban, és a Massachusetts állambeli
Worcesterben léptek fel, ahol a nézőtér ki volt világítva, és a rendőrök árgus szemmel
keresték a rendbontókat. Délután a zeneakadémián játszottak, aznap este pedig a philadelphiai
Convention Hallban ők voltak a fő attrakciója annak a koncertnek, melyen szerepelt Bobby
Vee, Little Anthony and the Imperials, valamint Freddy „Boom-Boom” Cannon is, aki, miután
a Tallahassee Lassie című lemeze több mint egymillió példányban kelt el, kijelentette, hogy
még soha nem volt Tallahassee-ben, de most már talán szívesen elmenne. Rögzítették
második szereplésüket a The Ed Sullivan Show-ban, a következő napot pihenéssel töltötték, a
Playboy Clubban ebédeltek, megnézték Dizzie Gillespie-t a Village Gate-ben, és ellátogattak
egy rádiós talk show-ba. Május 4-én Atlantába repültek, majdnem lekéstek a gépüket,
melynek fékei elromlottak, és ezért a leszállás során tűz keletkezett, és hatalmas füstfelhők
vették körül őket. A gépet bevontatták, egy másikkal repültek tovább Savannah-ba, és hosszan
lelógó szürke fátyolmohával borított fenyők és tölgyek alatt autóztak a statesborói Georgia
Southern College Auditóriumhoz, ahol a hangtechnika, nem meglepő módon, csődöt mondott.
Az éjszakát egy savannah-i motelban töltötték (Charlie reggel elment Fort Pulaskiba, hogy
megtekintse a polgárháborús reliviákat), majd a Florida állambeli Tampába repültek, ahonnan
autóval mentek tovább Clearwaterba.
Charlie Shirley nélkül elveszettnek érezte magát, és rá kellett szólni, hogy váltson ruhát, és
mossa meg a haját. Bill és Brian csajoztak (ezenkívül egyetlen közös érdeklődési területük
volt: a science fiction), Keith és Mick pedig, amikor éppen nem léptek fel és nem aludtak,
dalokat írtak. Angliában a Stonesnak két nagylemeze, két maxi kislemeze és hat kislemeze
volt forgalomban. Az első kivételével valamennyi kislemezen volt egy dal – az utolsón kettő
–, melynek a Stone-ok voltak a szerzői. A The Rolling Stones, Now! és a „The Last Time”, a
Stones legújabb, Amerikában megjelent albuma és kislemeze ötödik, illetve kilencedik volt az
eladási listákon, de Keith és Mick még mindig nem tudtak olyan sikerszámot írni, ami igazán
jellemző lett volna rájuk, jóllehet a „Play with Fire” című daluk, mely a The Last Time Β –
tehát kevésbé sikeresnek vélt – oldalán jelent meg, miközben nagyon angol volt, s olyan
fenyegető, mint egy Muddy Waters-dal, korántsem angolos módon volt vészjósló szexuális
értelemben. Clearwaterben a Stones egy olyan színpadon játszott, melyet egy baseballstadion
második alappontja fölé építettek, és a negyedik dalnál tartottak, amikor a rajongók a hármas
vonalban felsorakozott rendőröket legázolva a színpadra rontottak.
A clearwateri motelba visszatérve nem tudtak mihez kezdeni, csak üldögéltek a medence
mellett. Charlie hazavágyott Shirley mellé, Bill és Brian lányokkal voltak, akiket úgy vittek
magukkal délre, ahogyan a talajkutatók visznek magukkal tartalék kulacsokat a sivatagba.
Mick és Keith egy dalon dolgoztak, mely egy kudarcukból született, amikor a legutóbbi
alkalommal a Chess stúdiójában voltak, hogy felvegyék a Martha and the Vandellas „Dancing
in the Streets”-ét. Keithnek nem tetszett az új dal, mert a gitármotívum jellegtelen volt, a dal
azonban valódi érzelmekről szólt, erőteljes, közvetlen módon. Miközben Mick és Keith a
„Satisfaction”-t írták, Brian összeveszett a csajával, egy stewar-dess-szel, megütötte, mire az
egyik turnémenedzser behúzott neki egyet, amitől Briannak megrepedt egy bordája.
Brian másnap reggel Birminghambe ment a Stonesszal, egy újabb stadionban játszottak, és
Jacksonville-be repültek, ahol hajnali fél hatkor érkeztek meg a TThunderbird motelba. Aznap
este a Jacksonville Coliseumban játszottak, másnap pedig Chicagóba repültek, és a Sheraton
Hotelba mentek egy sajtókonferenciára, de másfél órán keresztül nem tudtak bejutni a
rajongók miatt. A Stone-ok egyre-másra hívták a hotelt egy néhány sarokkal odébb lévő
bárból, újra meg újra megpróbáltak eljutni a szállodához, aztán visszamentek a bárba.
Aznap este az Aire Crown Theatre-ben játszottak, majd másnap tizenegy órát töltöttek a
Chess stúdiójában, és felvettek négy számot: a „Have Mercy”-t, a „That's How Strong My
Love Is”-t, a „Try Me”-t, valamint a Buster Brown „Fannie Mae”-jének akkordmenetén
alapuló Nanker Phelge-szerzeményt, a „The Under-Assistant West Coast Promo Man”-t. A
London Records egyik sajtosa által ihletett dal, melyben a „a rock and roll bandát segítő
tehetség”-ről esett szó, évekkel később David Horowitz kapcsán vont magára figyelmet.
A Stones sikertelenül próbálkozott a „Satisfaction” rögzítésével, másnap Los Angelesbe
repültek, majd a rákövetkező napon az RCA stúdiójába vonultak. Délelőtt tízkor kezdték el a
munkát, és hajnali 2:i5-kor, több mint tizenhat órával később fejezték be. Hat új dalt vettek
fel, köztük a „Satisfaction”-t. Visszamentek a szállodájukba, aludtak néhány órát, aztán
Andrew az RCA hangmérnökével, David Hassingerrel visszatért a stúdióba, és nekiláttak a
számok keverésének. Délután egykor megjelentek a Stone-ok, hogy bizonyos részeket újból
felvegyenek. Bill, Charlie és Brian este kilenckor távoztak, Mick és Keith a stúdióban
maradtak, és másnap reggel kilencig felénekelték a vokálokat. Elkészítettek egy új albumot,
és megszületett pályafutásuk legsikeresebb kislemeze is.
1965 májusának hátralévő részét az Egyesült Államokban töltötték. San Franciscóban, San
Bernardinóban, San Diegóban játszottak; szerepeltek a Shindig című tévé-show-ban, ahová
Howlin' Wolfot vitték magukkal vendégként. Láttam a műsort, és azt gondoltam, hogy
akárkik is ezek az emberek, ha Wolf velük van, én odafigyelek rájuk. Fresnóban, San Jóséban
és Sacramentóban léptek fel, a közönség mindenütt a megszokott tumultuózus jeleneteket
produkálta, Long Beachen azonban ismét az életükért kellett küzdeniük. „Soha nem féltem
jobban” -mondta Keith. Nyolcezren voltak a Long Beach Arénában, és a koncerten
meglehetősen vad hangulat uralkodott. Két lány a hét méter magas erkélyről a színpadra esett.
A Stone-ok öt dalt játszottak el – közeledtek a „fogd a pénzt és fuss” nagy pillanatához –,
aztán hátul kirohantak, és beugrottak egy limuzinba, Mick és Brian az első ülésekre, a többiek
hátra. Mielőtt elindulhattak volna, rajongók vetették magukat az autóra, a tető beszakadt, a
Stone-ok tartották meg, miközben a sofőr igyekezett előrearaszolni a tömegben a jókora
autóval. Végül gumibotos rendőrök kapaszkodtak fel a kocsira, ütlegekkel tartva távol a
rajongókat, akik közül sokan megsérültek. Miután kijutottak a tömegből, a Stone-ok egy
várakozó helikopterhez hajtottak. A rajongók megint csak sáskák módjára borították el az
autót, és a Stone-ok a levegőbe emelkedve figyelték, amint ízekre szedik azt.
A Billboard listáján először június 4-én jelent meg a „Satisfaction”, a hatvanadik helyen a
száz legnépszerűbb szám között. A következő két héten a Stone-ok, immár ismét Nagy-
Britanniában, két tévéműsorban szerepeltek, június 15-e és 18-a között pedig skóciai turnén
vettek részt, melynek keretében Glasgow-ban, Edinburgh-ban, Dundee-ban és Aberdeenben
léptek fel. A „Satisfaction”, mire Aberdeenben játszották, a Billboard összesítése szerint a
negyedik volt a kislemezek listáján.
26 Alnwickhill Road Edinburgh 9 Kedves, fantasztikus „Stone”-ok!
Azt hiszem, muszáj gratulálnom nektek a 16-ai, szerdai, mesébe illő előadásotokhoz az
edinburgh-i Usher Hallban, káprázatos volt, igazából nem találok rá szavakat.
Mondjátok meg Briannak, hogy elképesztően játszott a csörgődobon, teljesen felpörögtem
tőle.
Nagyon nagy szeretettel
Jane

Bemutatták az A Hard Day's Night és a Help!, című játékfilmeket, melyekben a Beatles

játszotta a főszerepet, valamint a Don't Look Backet, ami nem annyira játék-, mint inkább Bob
Dylanről szóló dokumentumfilm volt. A Stone-ok csak rövid turnékon játszottak, arra
számítván, hogy Andrew segít nekik megszabadulni Eastontól, és filmszerephez jutnak.
Június 23-án utaztak első ízben Norvégiába. A rajongókat, akik megjelentek az oslói
repülőtéren, hogy üdvözöljék a Stonest, magas nyomású vízágyúkkal felszerelt tűzoltóautók
fogadták. A Stones háromezer ember előtt játszott a Messehallenben, miközben a rendőrök
gumibottal tángálták azokat, akik nem maradtak a helyükön. Egy lány feljutott a színpadra,
megölelte Charlie-t, és elájult.
A Stone-ok játszottak Poriban, Koppenhágában, Malmőben, majd visszarepültek
Londonba. A filmforgatást ismét elhalasztották, és nem számítva egy háromnapos angliai
turnét a hónap közepén, a Stones jószerével semmit nem csinált júliusban. Augusztus elsején a
londoni Palládiumban léptek fel egy műsorban, melyre előzőleg elígérkeztek. A New Musical
Express beszámolója szerint a rendőrség és a rendezők „gestapós módszereket” alkalmaztak a
lányokkal szemben, akik megpróbáltak a színpad közelébe jutni, odakint viszont Mick rúgott
bele egy lányba, aki megtámadta a barátnőjét.
A Nagy-Britanniában legutóbb megjelent, got LIVE if you want it címet viselő
maxilemezük, melynek anyagát manchesteri, liverpooli és londoni koncerteken vették fel, jól
fogyott, így a „Satisfaction” csak augusztus 20-án jelent meg brit földön, amikor már három
hete első volt a Billboard kislemezekről készített népszerűségi listáján. A Stone-ok felléptek
néhány tévéműsorban, és rádióinterjúkat adtak, hogy reklámozzák a lemezt, amely miatt a
Newsweek az „ízléstelen” és „kihívó” jelzőkkel illette őket.
A Stones hihetetlen módon elvállalt egy újabb blackpooli fellépést, de a helyi rendőrség és
a közbiztonsági bizottság kívánságára a koncertet lemondták, és az együttes ehelyett
Scarborough-ban játszott.
Néhány nappal később a londoni újságok közölték a hírt, hogy a Decca az elkövetkező
három évben legalább 1 millió 700 ezer fontot fog költeni öt film finanszírozására, melyeknek
főszereplője a Rolling Stones lesz. Azt is bejelentették egyszersmind, hogy egy harmincegy
éves amerikai, egy hajdani könyvelő, Allen Klein veszi át a Stones üzleti menedzselését Eric
Eastontól, aki „busás végkielégítést” kapott.
„Megtette a dolgát. Angliában elértük, amit el lehetett – mondta Keith. – Esténként egy
lepedőt kerestünk, és akkoriban ez volt a legtöbb, amit kereshettél. Azt gondolta az ember, mi
a francnak van rá szükségünk... mert hát így történt a dolog. Nyomás előre.”
A Stones másik menedzsere, Andrew Oldham, írták az újságok, „kreatív menedzserként”
fog együtt dolgozni Kleinnel. Arról nem ejtettek szót, hogy Klein Andrew felfedezettje volt;
árvaházban élt, és szegénységben a nagyszüleivel, szolgált a hadseregben, és közpénzen
képezte magát okleveles könyvelővé.19 Sam Cooke számára végzett könyvvizsgálatot az RCA
Victornál, és Cooke menedzsere lett, Cooke azonban lövöldözésbe keveredett egy Los
Angeles-i motelban, és életét vesztette. Cooke, aki a Soul Stirrers nevű gospelcsoport
tagjaként tett szert hírnévre, népszerű szimbólum volt a fekete amerikaiak szemében, és a
Stones számára éppoly természetes volt szerződést kötni Cooke hajdani menedzserével, mint
az, hogy a Chessnél, vagy Los Angelesben az RCA-nél készítettek lemezeket, ahol egykor
Cooke is. A Stones Amerikában megjelent legutóbbi albumán, az Out of Our Headsen az
egyik dal Cooke „Good Times”-a volt. Az angol lapok egyenesen kimondták, hogy a Stone-ok
„az együttes pénzügyi sikerének előmozdítása” végett fogadták fel Kleint.
Andrew közölte az újságírókkal, hogy a Decca által finanszírozott Stones-filmek közül az
első az elkövetkező hat hónapban el fog készülni, de „egyelőre túlságosan korai arról
beszélni”, hogy milyenek lesznek a filmek. Mick odavetette egy riporternek: „Nem fogunk

19
* A még Roosevelt által 1944. június 22-én aláírt törvény, az ún. G. I. Bill alapján az amerikai kormányzat a hadseregből leszerelt
veteránok millióinak felsőfokú tanulmányait finanszírozta.
Beatlesfilmeket csinálni. Mi nem vagyunk komédiások.”
A Stones folytatta a munkát, négy nap alatt három tévéműsorban szerepeltek, a hétvégén
Dublinban és Belfastban játszottak. A dublini koncertnek vége szakadt, amikor a második
előadás közönségének egy része az Adelphi Theatre zenekari árka fölött a színpadra ugrott.
Micket lerántották a padlóra, három fiú Briant csépelte, miközben két másik megcsókolni
igyekezett. Wymant nekilökték a színpad egyik szélén álló zongorának. Keith meg tudott
lépni a színpadról, Charlie pedig kifejezéstelen arccal tovább dobolt. Belfastban a közönség
feltépte az üléseket, és feldobálta őket a színpadra. Amikor a Stone-ok távozni próbáltak,
rajongók lepték el az autójukat, ám sikerült kereket oldaniuk, miközben a kocsi teteje ismét
beszakadt.
Másnap reggel Los Angelesbe repültek néhány napra, hogy az RCA-nél felvegyék az új
kislemezük, a „Get Off of My Cloud” anyagát. A Jagger/Richards-szerzemény, mely nem a
szerelemről, még csak nem is a szerelemről/gyűlöletről szólt, hanem a modern világ okozta
frusztrációról, ugyanabban a hangulatban fogant, mint a Satisfactions bár nem vált oly
nevezetessé. A „Satisfaction” viszont a világ legnépszerűbb dala volt, és a Stonest immár csak
egy repülgép-katasztrófa állíthatta volna meg.
Visszatértek Angliába, adtak egy koncertet Man szigetén, és ők voltak a házigazdái a
Ready, Steady, Go! című tévé-show különkiadásának. Szeptember n-én a Stones öt várost
érintő németországi turnéra indult. Düsseldorfban tinédzserek szakították át a rendőrkordont,
amikor a Stones gépe földet ért. Nagyjából kétszázan, ablakokat és ajtókat törve, telefonokat
szaggatva le a falról, beverekedték magukat a repülőtér várótermébe, ahol a Stonesnak
sajtótájékoztatót kellett volna tartania. A rendőrség törölte a tájékoztatót, a Stone-ok pedig
Münsterbe hajtottak. Az ottani újságok az „elszabadult pokol” és a „boszorkánykatlan”
szavakkal illették a koncertet.
Másnap a Stones az esseni Gruga Halléban, a rákövetkező napon pedig a hamburgi Ernst
Merck Halléban játszott. Miközben hatezer rajongó a Gruga Hallén belül tombolt, a kétezer
kívül rekedt odakint tette ugyanezt. A belül lévők annyival jobb helyzetben voltak, hogy őket
nem tiporták le lovas rendőrök. Hamburgban szintén gumibotokkal és vízágyúkkal felszerelt
lovas rendőrök tartották kívül a Stones koncertjére bejutni próbáló rajongókat, akik autókat
borítottak fel.
Szeptember 14-én, amikor a „Satisfaction” második hete vezette a Melody Maker
slágerlistáját, a Stones Münchenben játszott. Ott volt Anita Pallenberg, az a lány, akivel a
Stone-ok a párizsi Olympia öltözőjében találkoztak. Magával vitt néhány amilnitrit-fiolát, és a
Stone-ok közül Brian volt az egyetlen, aki elfogadta. Elment Anita otthonába, de Mick és
Keith mondtak neki valamit, amitől egész éjszaka sírt.
A következő nap a Stones Nyugat-Berlinbe ment, és huszonháromezer ember előtt lépett
fel a Waldbühnében, ahol annak idején Hitler a szabad ég alatt szónokolt. Másnap Bécsben
voltak, majd hazatértek Londonba. Hat napot pihenéssel töltöttek, közben megjelent az Out of
Our Heads angliai kiadása, aztán a Finsbury Parkban lévő Astoria Theatre -ben elkezdtek egy
négyhetes angliai turnét. Brian egyedül ült az öltöző sarkában, és a Gibson gitárján Wilson
Pickett „In the Midnight Hour”-ját játszotta. Keith és Charlie barátaikkal társalogtak, Bill a
színpad mellől a Spencer Davies Groupot nézte, Mick pedig újságírókkal beszélgetett. A
Stones új dalokat adott elő, Brian orgonált a „That's How Strong My Love Is”-ben, olyan
emberekkel zenélt, akik megalázták és megríkatták, s amikor meghallotta az önkívület
sikolyait az elsötétített teremben tomboló közönség irányából, nevetve vetette hátra a fejét a
reflektorfényben.
Liverpoolban tizenhárom lány megsérült, amikor megpróbáltak a vászonnal borított
zenekari árkon át felmászni a színpadra. A színházi alkalmazottak leeresztették a függönyt, a
Stone-ok pedig a szemükre vetették, hogy pánikba estek. Manchesterben Keith elveszítette az
eszméletét, amikor megdobták valamivel. Levitték a színpadról, és miután magához tért,
visszament, hogy befejezze a koncertet. Micket megvágta valami, alkalmasint egy pénzérme,
és a turné legnagyobb részében flastromot kényszerült viselni a bal szeme alatt. Briant az
orrán találta el egy nagyobb pénzérme.
A turné október 17-én ért véget, a Get Off of My Cloud október 22-én jelent meg Nagy-
Britanniában, és október 27-én a Stones New Yorkba indult a Heathrow repülőtérről. Másnap
a Hilton legfelső szintjén tartottak sajtótájékoztatót. Megoltalmazandó a Stonest a szálloda
köré gyűlt rajongóktól, a limuzinjuk behajtott a hotel teherliftjébe, és így vitték fel őket.
Ekkoriban a Stones amerikai rajongóinak többsége meglehetősen fiatal lány volt, akik
mindent, ami angol, egzotikusnak és csodálatra méltónak véltek, de egy újságíró a Hiltonban
tartott sajtótájékoztatón azt mondta, hogy a Stone-ok úgy festenek, mint „öt kipattanó rugós
kés”, és hozzátette: ,Azzal a szörnyű érzéssel távoztam, hogy ha Kropotkin az 1960-as
években élne, szinte bizonyosan lenne egy sajtóügynöke.”
Október 29-én a Stone-ok Montrealba repültek, és mivel egy kupacban adták át az
útleveleiket, a vámtisztviselők nem vették észre, hogy Keithé hiányzik. Nyolcezer főnyi
közönség várta őket a Forumban, a hírek szerint harmincan megsérültek. A Stones
visszarepült a New York állambeli Syracuse-ba, másnap délután hatezer hallgató előtt játszott
az Ithaca College-ban, este pedig nyolcezres közönség előtt egy syracuse-i előadóteremben.
Halloweenkor harmincezer embernek zenéltek a torontói Maple Leaf Gardensben, heves
szembeszéllel küzdöttek, hogy odaérjenek, miközben Keitht oda-vissza át kellett csempészni
a határon. Másnap este Rochesterben harminc rendőr és harminc rendező képtelen volt féken
tartani a harmincötezres tömeget a Community War Memorial Auditóriumban. A Stones hat
számot játszott el, és eközben négyszer ereszkedett le a függöny. Végül Keith, feldühödvén
azon, ahogy a rendőrök a közönséggel bánnak, ezt kiáltotta: „Ez egy bunkó város.
Montrealban kétszer ilyen vadak voltak. Nem lett semmi bajuk. Maguk túl durvák velük.” A
rendőrfőnök leállíttatta a koncertet, de a „Get Off of My Cloud” a legnépszerűbb felvétel volt
mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában.
A Stones Providence-ben, New Havenben, a Boston Gardenben játszott, délután a New
York-i zeneakadémián, ugyanaznap este a philadelphiai Convention Hallban, majd a newarki
Mosque Theatre-ben, a raleigh-i Reynolds Coliseumban, felvételről szerepeltek a Hullabaloo
című tévé-show-ban, játszottak Greensboróban, Knoxville-ben, Charlotte-ban, november 17-
én pedig a memphisi Mid-South Coliseumba érkeztek.
Az én életemnek, aki az 1950-es években voltam tinédzser – tizenkét éves voltam 1954-
ben, amikor Elvis Presley elkészítette első lemezét – új értelmet adott a rock and roll. A velem
egyívású zenészek, mint például a Stone-ok, kiálltak e zenéért. Elmentem megnézni őket
Chris-topherrel.
A közönség majdnem kizárólag serdülő lányokból állt, némelyikük anyucival és apucival
volt, valamennyien fehérek voltak, és éles, magas hangon sikítoztak. A Stones műsora nem
koncert volt, hanem rituálé; a dalaik, tartalom vagy előadásmód szempontjából
összehasonlítva más zenészek műsorával, rövid, heves erőszakcselekmények voltak. Mick
egy csörgődobot hajított a közönség sorai közé, és százak vetették magukat utána. Evekkel
később autogramokat szereztem a Stone-októl annak a lánynak, aki elkapta a csörgődobot,
melynek éles fémkorongjai olyan csúnyán felhasították a kezét, hogy be kellett vinni egy
kórház baleseti osztályára, ahol összevarták a sebeket.
A Stones négy tagja másnap Miamiba ment, Wyman pedig Memphisben maradt. Ott
maradt Cindy Birdsong a Patty LaBelle and the Blue Bellesből is, akik másokkal együtt a
Stonesszal turnéztak. Wyman elment a Club Paradise-ba, és megnézte a Big Ella and the Vel-
Tonest, de nem sikerült olyan jó barátságba kerülnie Cindy Birdsonggal, mint szeretett volna.
Anita Pallenberg Miamiba repült, hogy meglátogassa Briant. A Fontainableau-ban megszálló
Anita és a Stone-ok motorcsónakokat béreltek a szállodától, és késő délutánig a miami part
mentén furikáztak az óceánon. Amikor partra szálltak, színét sem látták Brian-nek. Aztán
megpillantották, egy csapat sirály közelében, parányi pontként a napnyugtában, már-már a
nyílt tengeren. A hotel küldött utána egy csónakot, mert nem volt elegendő üzemanyaga a
visszatéréshez. „A madarakat követtem” – mondta.
A turné folytatódott, Shreveportban, Dallasban, Fort Worthben, Tulsában, Pittsburghben,
Milwaukee-ban, Cincinnatiban, Daytonban, Chicagóban, Denverben és Phoenixben, ahol a
Stone-ok a Scottsdale-ben szálltak meg, és lovagolni mentek a sivatagba. Ez volt az első
Stones-turné Allen Kleinnel és Ronnie Schneiderrel. Egy kirándulás előtt a Stone-ok Ronnie
szobájában találkoztak. „Jobb, ha szólunk Briannak, különben itt marad” – mondta Ronnie.
„Ne szólj neki – mondta Keith. – Még Charlie-nak is elege lett belőle, ez azt jelenti, hogy
biztosan van vele valami baj.”
Anita a turné végén találkozott Briannal Los Angelesben, ahol a Stones albumot tervezett
készíteni. Azon a héten, amikor a turné véget ért, az angol Disc Weekly borítóján Briant és
Anitát ábrázoló fotó jelent meg, ezzel a felirattal: BRIAN JONES MEGNŐSÜL? Brian, akit
telefonon hívtak fel a turné során, azt mondta, hogy nagyjából három hónapja jár Anitával.
„Anita az első lány – mondta –, akivel kapcsolatban komolyak a szándékaim.”
20
Charles Bolden, az First Street 2302.-ben lakó zenész bántalmazta az anyósát,
Mrs. Ida Beachet tegnap délután a házukban. Úgy tűnik, Bolden vasárnap óta nem
kelt fel az ágyból, és erőszakosan viselkedett. Tegnap azt hitte, hogy az anyósa
meg akarja mérgezni, és felkelt, egy korsóval fejbe verte az asszonyt, akinek
felhasadt a fejbőre. A seb nem volt komoly. Boldent szigorú megfigyelés alá
helyezték, mivel az orvosok azt állítják, jelenlegi állapotában fennáll a veszély,
hogy kárt tesz valakiben.
New Orkans Daily Picayune, 1906

Tegnap késő este Stu meg én elmentünk egy kávézóba, ahol ettem egy omlettet, miközben
Stu elmondta, hogy szeretné felvenni a „Csendes éj”-t, amiben Keith basszusgitározna, Jeff
Beck gitározna, ő maga orgonálna, Mick szájharmonikázna, de nem képes összehozni őket az
ember. Aludtam, felébredtem, Shirley és Seraphina Watts pedig nagyon is korán, hajnalban
elindultak Angliába. A Stone-ok és mi, többiek Texasba készültünk délután. Charlie, Shirley
és én megnyúlt arccal búcsúzkodtunk.
Sötétedés után érkeztünk a dallasi Hyatt House-ba, ahol már foglaltak voltak a szobáink. A
szobafoglalás Bill Belmont feladata volt, és miközben a Quality Courthoz hajtottunk, Jagger
azt mondta Schneidernek, hogy Belmontot jól helyben kéne hagyni. Eszembe ötlött, hogy
egyetlen komoly ember nélkül utazgatunk ide-oda az országban.
Felmentem a bőröndömmel, és amikor visszaértem a földszintre, azt láttam, hogy Belmont
és Michael Lyndon éppen elhajtanak egy limuzinnal a Southern Methodist Universityn lévő
Moody Field House-hoz. Schneider meglehetős nyíltsággal a következőket mondta
Belmontnak: „Nem vagyok köteles lenyelni ezt a szemétséget! Sznobok ezek, mit bánják ők.
Nem beszéltem Jaggerrel három napja, és nem is akarok. Azt hiszik, hogy ők a kurvaisten. Ők
kezdték az egészet, de megeshet, hogy a stáb visszamegy Fillmore-ba, mint aki jól végezte
dolgát. Ha azt mondom, gyerünk, mind lelépnek.”
Belmont látványosan felhúzta az orrát, de az előadóteremben sok volt a tennivaló, és a stáb
maradt. Felmentem a Stones öltözőjébe, melynek falát az SMU focistáinak és
kosárlabdásainak fényképei díszítették. Terry Reid, aki aznap ünnepelte huszonegyedik
születésnapját, már színpadon volt. Az erkélyről néztem a műsorát. A terem zsúfolásig
megtelt, emberek ültek a széksorokban és a padlón. Rendőröket egyáltalán nem láttam, csak
az egyetemi campus rendészéit. A közönség frizbikkel dobálózott, színes műanyag
korongokkal, melyek pörögve libbentek a fejek fölött a földszintről az erkélyig, majd vissza.
Egy-egy jó frizbidobás legalább akkora tetszésnyilvánítást aratott, mint Terry dalai.
Amikor Terry műsora véget ért, visszamentem az öltözőbe, és vártam a következő fellépőt,
Chuck Berryt. Ez volt a turné első koncertje, amikor ő játszott Ike és Tina, illetve B. B. King
helyett. De bejött az öltözőbe az egyik impresszárió, egy barna öltönyös férfi, és kijelentette,
hogy Berry nem lép színpadra, amíg nem fizetnek neki háromezer dollárt készpénzben.
Közöltem a férfival, hogy meg kell várnia Schneidert.
Úgy tűnt, a magát frizbizéssel elfoglaló közönséget nem zavarja a várakozás. Hamarosan
megjelent Schneider a Stone-okkal, és Berry színpadra lépett. Fehér cipő volt rajta, úgy nézett
ki, mint egy albínó alligátor. Ugyanaz a rossz, fehérek alkotta zenekar kísérte, mint a Whisky-
à-Go-Góban, de a kacsatáncával, meg azzal, ahogyan a különféle fallikus pozíciókban tartott
gitárján játszott, nagy ovációt váltott ki a műsora végén. Egy perc múltán a Stones
öltözőjében volt, és ezt kérdezte Jaggertől:
– Hol lesz a holnapi buli?
– Mm, Auburnben – mondta Mick.
– Auburn University – mondta Berry. – Azér' kérdem, mert nem akarok ottan keringeni,
egyenesen a bulira akarok menni.
Amikor Sam Cutler bejelentette, hogy: „Hölgyeim és uraim, a Rolling Stones”, a közönség
felállt, és üdvrivalgásban tört ki. Jagger a fejére biggyesztette a csillagos-sávos kalapját.
– Nagyon jó szaga van valaminek odalent – mondta, az első sorokban szívott marihuána
illatára utalva, mely majdnem egészen a színpadig terjengett. Eleven volt a koncert hangulata.
Még „Sympathy for the Devil” azon sora, hogy

I shouted out, Who killed the Kennedys?

sem bolygatta meg a kedélyeket, senki nem gondolt bele Mick súlyos szavaiba.
Egy lány, aki a színpad előtt térdelt, folyton azt kiabálta, hogy vedd le. Jagger a „Midnight
Rambler”-rel kényszerítette hallgatásra, meglengetve az övét a feje fölött, majd lesújtva vele a
színpadra. Sikolyok hallatszottak a sötétségben, amint Mick négykézláb mászva, tébolyodott
tekintettel bámult egy vörös fényudvar közepén.
Amikor elkezdődött a „Little Queenie”, Mick így szólt:
– Ha nem tudtok mozogni – a terem tömve volt –, miért nem rázzátok a seggeteket?
A koncert végére a terem vibrált, csengett-bongott attól a hangtól, akárha nagyszerű
orgonaakkordok zengtek volna. Jó közönség volt, jó koncert, nem volt kavarodás, nem volt
„I'm Free”. Kirohantunk, bevetettük magunkat a limuzinokba. Schneidernél, aki történetesen
abba a kocsiba került, ahová én, két tekercs mozifilm volt.
– Ezt meg hol szerezted? – kérdezte Michael Lyndon.
– Valami kölyök csinálta kamerával – mondta Schneider. – Előhívjuk és megnézzük, van-e
benne valami jó, amit felhasználhatnánk egy dokumentumfilmben.
– Elő akarod hívni? – kérdezte Michael Lyndon.
– Nem – mondta Schneider. – Kiveszem, és a nyakam köré tekerem.
– Azt akarod mondani, hogy csak úgy elvetted?
– Mondd neki, hogy tolvaj vagy, Ronnie – szólaltam meg felbőszülve –, úgy majd megérti.
A Quality Courtból, ahol a szobaszolgálat zárva volt, senki nem akart ismét kimozdulni, én
viszont éhes voltam, átmentem az utca túloldalára egy gyorsételeket felszolgáló kávézóba, és
ettem a hamburgert. Visszaúton, a szobám felé tartva megálltam, hogy benézzek Jon
Jaymeshez, és megkérdezzem, mikor indulunk holnap. A kövér, szőrös testű Jon félmeztelenül
fogadott. Két lány volt vele, egy csendes, fekete hajú meg egy nagydarab, harsány szőke. Az
utóbbi piros, kék, aranyszínű, sárga és zöld műanyag karpereceket, fülbevaló gyanánt pedig
mindkét fülében három jókora aranykarikát viselt. Jon telefonon beszélt Schneider-rel, aki a
lányokat küldte neki, és aki most egy másik lánysereglet társaságában tartózkodott. A szőke
azt mondta Schneidernek, hogy van a retiküljében egy font vaj, amit szét akar kenni Jagger
testén, és le akarja nyalni róla. Schneider megpróbálta a lányt Samhez küldeni.
– Találkoztam vele – mondta a lány –, megdugott az a disznó. Haragosan beszélt azokról a
lányokról, akik Schneiderrel voltak: – Igazán utálom azokat a csajokat. Igazán, főleg azt.
Hazudott rólam, és ha lemegyek oda, valószínűleg kiverem belőle a szart. – Kitépte a kagylót
Jaymes kezéből, és ezt mondta: – Ronnie, tudod, hogy azok a lányok fiatalkorúak? Mi van
Keihtszel, Charlie-val vagy Bill-lel? Mick Taylor a tiéd lehet – mondta a társának. – Nem
számít, én nem vagyok válogatós, csak az egyikük testét akarom, méghozzá most. Nem
várhatok itt örökké, a kisfiamért kell mennem.
Feladtam, ágyba bújtam és elaludtam, csokor ébredtem, amikor felhívott Jo, aki azt
mondta, aludjak még, délután 2:45-kor indulunk egy kereskedelmi járattal az Alabama
állambeli Montgomerybe. Szinte azonnal telefonált Ethan Russell, hogy átadja Jon Jaymes
üzenetét, miszerint a sajtósoknak tizenöt perc múlva indulásra készen az előcsarnokban kell
lenniük. Szitkozódva keltem fel az ágyból. Gyorsan lezuhanyoztam, és éppen borotválkoztam,
amikor ismét megcsörrent a telefon. Jaymes volt az, aki ezt mondta: „Te meg a többi sajtos,
lefelé a földszintre a cuccotokkal együtt, most rögtön.” Befejeztem a borotválkozást,
felöltöztem, fogtam a táskáimat, és lementem, de szokás szerint, rengeteg időm maradt a falat
támasztva várakozni, mielőtt elindultunk: Jo, Stu, Michael Lyndon, Ethan Russell és én. A
Stone-ok még aludtak, hogy majd egy későbbi géppel utazzanak.
Atlantába menet Jo ült mellettem, miközben berúgtam a bourbontől. Chip Monck, mondta
Jo, az előző este nagyjából három percen keresztül Briant látta a színpadon csörgődobozni az
„Under My Thumb” végén. Folytattam az ivást.
Adantában autót béreltünk, senki nem adott borravalót a fekete hordárnak, aki bepakolta a
csomagtartóba a féltonnányi poggyászunkat, elindultunk, és Auburn felé vettük az irányt. Egy
kék Dodge Chargerrel mentünk, én vezettem, fenyvesek és lankás georgiai mezők mellett
haladtunk el.
– Tisztára olyan, mint Skócia – mondta Stu. – Nagyon kellemes. -De ahogy egyre beljebb
jutottunk, táblák – NE ENGEDD ÁT A LELKED A FENEVADNAK, JÉZUS MEGMENT
TÉGED –, és Mo-Jo benzinkutak meg kátránypapír viskók mellett húztunk el, és két pala-
színü felhő nyelte magába a napot, mígnem aztán a morózus, kékesszürke napnyugtával
egyidejűleg érkeztünk Alabamába. Stu így szólt: „Micsoda idétlen hely egy rock and roll
koncertnek.”
„Az Apollo 12 auburni idő szerint este 6:45-kor, három és fél óra múlva indul” – közölte a
rádió. A történelem során másodízben emberek lépnek majd a Holdra, és ez egyikünket sem
tudta izgatni. Óránként kilecnven mérföldet diktálva hajtottam keresztül az alabamai őserdőn,
de mire megérkeztünk Auburnbe, az ég feketébe fordult, és havazni kezdett. Miközben
behajtottunk a campusra, fütyült a szél, és hó kavargott a reflektorok fényében. Az
előadóterem mögött parkoltunk le, és a hátsó ajtóhoz szaladtunk, amit nagy örömünkre nyitva
találtunk.
Odabent az auburni különleges rendezvények bizottságának feje üdvözölt bennünket, egy
tanársegéd, aki matekot tanított, és akit Jett Campbellnek hívtak. A segítője Mike Balkan volt;
mindketten józan, fehér, takarosan nyírt hajú fiatalemberek voltak. Terry Reid megérkezett, de
a Stones hollétéről mit sem tudtak, és az a hír járta, hogy Chuck Berry nem jön.
Két koncert szerepelt a tervben, és Terry színpadra lépett, hogy elkezdje az elsőt. Az
előadóterem nem volt tele, és egyetlen feketét sem lehetett látni. Terry első dalát a jelenlévők
nemtetszéssel fogadták, és néhányan a közönségből harsányan ócska countrynótákat
követeltek. Némelyek felálltak, és tapsoltak, amikor Terry végzett, de ez egy hűvös közönség
volt egy hideg estén, és még mindig híre-hamva nem volt a Stonesnak, sem pedig Chuck
Berrynek.
Aztán nyílt a hátsó ajtó, és belépett Chuck Berry egy fehér lánnyal meg a barátaimmal, Jim
és Mary Lindsay Dickinsonnal; Jim hozta Berry gitárját. Berry együttese már megérkezett, és
amíg az ő műsora ment, én meg Dickinsonékkal beszélgettem, ismét nyílt az ajtó, és a Stone-
ok léptek be, valamennyien átfagyva, miután három órát töltöttek a levegőben egy fűtetlen
DC3-as rosszul szigetelt fedélzetén. „Befagyott a seggünk a Mississippi-torkolat fölött” –
mondta Keith.
Jagger, személyes sértésként fogva fel az időjárást, ismét előállt az ötlettel, hogy a turné
félidejében délre látogat. Georgiái barátaim a koncertre jöttek, én meg kezdtem kifogyni a
marihuánából, így hát megkérdeztem Keithtől, van-e némi tartaléka. Azt mondta, szóljak neki,
ha találok valahol, mert az együttesnek egyáltalán nem maradt. Jagger, amikor meghallotta,
hogy a barátaim a koncertre jöttek, így szólt: „A közönség nem jó, én pedig nem fogok sokat
énekelni, kurvára be vagyok rekedve. És valamikor muszáj az embernek beiktatnia egy
szabad estét.”
Nagyon látszott, hogy lezavarták a koncertet, ez volt addig a leggyengébb. Az adott
körülmények között fel sem merült, hogy az „I'm Free”-t énekeljék. Fél ház volt, és bár a
Stones keményen játszott, nem rázta fel a közönséget.
 A koncertek között átraktam a csomagokat abból a kocsiból, amit vezettem, egy másikba,
mert aznap este Columbusban szándékoztam maradni, míg a többiek továbbrepülnek Illinois-
ba. Dickinsonékkal beültünk a kocsiba, és elszívtuk a fogyatkozó fűkészletem egy részét.
Azért jöttek Chuck Berryvel, mert véletlenül ugyanabban a columbusi motelban szálltak meg,
mint Berry, és Mary Lindsay bekopogott Berry ajtaján, hogy megkérdezze tőle, tudja-e, hol
vagyok. Berry éppen zuhanyozott, amikor kopogtatott, és a csaja, Elizabeth engedte be Mary
Lindsayt. Kijött Berry a fürdőszobából, és úgy beszélgetett Mary Lindsayjel, hogy arccal
lefelé feküdt az ágyon, és az orrát Elizabeth combjai közé fúrta. De beleegyezett, hogy
behozza Dickinsonékat a koncertre, ha azok elvezetik őt a helyszínig. Csak egyszer kellett
megállniuk útbaigazításért. „Jobb, ha ti, fehérek érdeklődtök” – mondta Berry egy alabamai
benzinkútnál.
Az első koncert késéssel kezdődött, a második pedig máris annyit csúszott, hogy Terry
Reid műsora elmaradt. Az auburni különleges rendezvények emberei idegeskedtek, mert az
egyetemista lányoknak éjfélig a kollégiumba kellett érniük. A lányok itt nem groupie-k voltak,
még csak nem is rajongók, hanem csak hallgatók, péntek esti lovagokkal, és azért nem voltak
többen, mert sok fiú arra tartalékolta a pénzét, hogy elvigye őket a másnap esti nagy
focimeccsre.
A második koncertet Berry az első sikerével, a „Maybellene”-nel kezdte, és unalmas
terjedelemben iktatta közbe a „Mountain Dew”-t. Aztán valaki – egy memphisi fiú, akit
futólag ismertem, és akinek én adtam jegyet a második koncertre – a „Wee Wee Hours”-t
kérte, a „Maybellene” Β oldalát, egyszersmind az első Chuck Berry-bluest. Berry
meglepettnek látszott, és ezt kérdezte: „Bluest akartok hallani?” „Igen!” – kiáltotta válaszul
lelkes rajongók egy kicsiny csoportja. „Ti kértétek” – mondta Berry, és eljátszotta a „Wee
Wee Hours”-t meg a „Dust My Broom”-ot. A rossz zenekar el lett felejtve, és mintegy tíz
percre a terem átalakult. Aztán Berry visszatért a régi rock and roll számokhoz, némelyiket
obszcén szöveggel énekelte, és olyan dalokat adott elő, mint a „My Ding-A-Ling”, ezt a
gyerekes malackodást. Egyre halogatta a befejezést, miközben a Stone-ok várakoztak, Stu
méregbe gurult, és azzal fenyegetőzött, hogy áramtalanítja Berry felszerelését. Végül Jett
Campbell felment a színpadra, és köszönetet mondott Berrynek, aki végre távozott.
Jett, miután telefonon beszélt valami felettes hatósággal, bejelentette, hogy az auburni
hallgatólányok „kimaradási engedélyt” kaptak, ami any-nyit jelentett, hogy addig
maradhattak, amíg a koncert véget nem ér. „Amíg a Rolling Stones felkészül, hogy színpadra
lépjen, halljunk egy nagy auburni éljenzést” – mondta Jett, crescendóban előénekelve a
tömegnek: „Szirtisaaas!”20
Hátramentem az öltözőbe, ahol Stu apró, repülőutakra tartalékolt whiskys üvegeket adott
körbe. Az egyetem területén tilos volt az alkoholfogyasztás, de Jett és Mike a mi esetünkben
kivételt tettek, mert mi kivételesek voltunk. Jo telefonált, a Stones londoni irodáját próbálta
elérni. Wyman, aki teljesen ellazulva várta, hogy a színpadra induljanak, arról beszélt nekem,
hogy az utazással meg a szállással mindig akadnak gondok, nem számít, mennyire felkészült
az ember.
A Stones második műsora jobb volt, mint az első; lazábbak voltak, és jobban belelendültek,
a közönség pedig szintén belelendült. Legelöl valaki valamit Jagger felé dobott, aki így szólt:
– Ezzel a spanglival nem találtál el.
– Szeretünk – kiáltotta valaki más, mire Jagger, hátravetve a válla fölött hosszú, vörös
kendőjét, ezt mondta:
– Köszönöm, uram. Egy ember idelent azt mondja, hogy szeret engem. Amikor az utolsó
három dalra kigyúltak a fények, bementem a közönség sorai közé, és táncra perdültem a
színpad előtt. Wyman meglátott, és elmosolyodott, azon ritka esetek egyike volt ez, amikor a
színpadon megváltozott az arckifekezése.
20
A szirtisas {war eagle vagy golden eagle, Aquila chrysaetos) az auburni egyetem jelképe.
 – Megtörténhet – mondta Mick –, még Auburn utcáin is...
Everywhere I hear the sound of marchin' Chargin' feet, boys
A Stones 35 ezer dollárért vállalta a fagyoskodást és jött el ide, amiből fizették a többi
fellépőt, valamint fedezték a saját költségeiket. Sokkal több pénzt kereshettek volna valahol
másutt, mégis azt választották, hogy az Auburn Universityn játszanak egy rakás jelvényes
egyetemista előtt. Noha egyetemi rendeszeknek színét sem lehetett látni, a közönség többsége
nem táncolt, a Stones derekas nekiveselkedése pedig nem sokat számított.
A koncert végén ismét a hátsó kijárat felé vettük az irányt, a Stone-ok a fagyos délről az
Illinois állambeli Champaignba készültek repülni, ahol másnap este egy újabb egyetemi
fellépésük volt esedékes. Én Dickinso-nékkal a columbusi motelba mentem, és lefeküdtem,
másnap reggel kilencre kértem ébresztést. Hosszú út várt rám Alabaman és Mississippin
keresztül Memphisbe, és a lehető legkorábban akartam indulni. De az ébresztés elmaradt;
tizenegy után tértem magamhoz, szóltam Dickinsonéknak, és már dél elmúlt, mire
elindultunk. Miközben kimentünk az előcsarnokból, a szombati rajzfilmre állított tévéből ez
hallatszott: „Várjatok! Ez nem az óriás cica!”
Alig vártam, hogy otthon legyek, és lássam Christophen, de Dickinson lassan vezetett,
mert aznap ünnepelte a születésnapját, és babonás volt. Még türelmetlenebb lettem, amikor
kifogytunk a benzinből, éppen a Tallapoosa County Memorial Gardens nevezetű temető
mellett, amelyben néhány marha legelészett. Dickinson a füves útszegélyre állt, és nekilátott,
hogy egy darab papírra felírja: SEGÍTSÉG. Ez a szó egy kissé határozatlannak tűnt az
alabamai autósok számára, ezért Dickinson odaírta mellé, hogy BENZIN. Elvettem tőle, és
megpróbáltam leinteni autókat, de a vezetők csak gyorsítottak, amint elhaladtak mellettünk.
Aztán arra jött egy alabamai rendőrautó, és megállt, nagyjából tíz méterrel mögöttünk.
Hátramentem a nagy, szürke Pontiachoz, melynek első ajtaján ott virított az államot jelző
felirat, és így szóltam a szürke sávolyinget és napszemüveget viselő férfihoz:
– A lehető legnagyobb butaságot követtük el éppen.
– Kifogytak a benzinből – mondta.
Odajött hozzánk Mary Lindsay, és a járőr ezt kérdezte:
– Fiú vagy lány vezeti a kocsit? – Jim haja meglehetősen hosszú volt.
– Ő a férjem – mondta Mary Lindsay a legfelnőttesebb hanghordozásával. A járőr
elmagyarázta, hogy nem akar két nőt egyedül hagyni az országúton, de Mary Lindsay és Jim
maradhatnak, ő meg elvisz engem valahová, ahol elég benzint vehetek ahhoz, hogy eljussunk
Birminghambe.
Útközben arra gondoltam, hogy a dolgok nem állnak olyan rosszul, mint ahogy
állhatnának; megeshetett volna, hogy sokáig kell várnunk, míg valaki megáll és segít nekünk.
Láttam az ingzsebére tűzött fekete plasztiklapon, hogy a járőrt Pilkingtonnak hívják, és
eszembe jutott, hogy olyan drogok vannak nálam, amelyekből Alabamában még a
legcsekélyebb mennyiség miatt is örökre rács mögé kerülhetnék. Pilkington komolyan nézett,
és én is komolyan néztem kifelé az ablakon, amikor segítségemre sietett az óriás cica.
Eszembe jutott a rajzfilm, és tudtam, hogy egy hideg, novemberi szombat délutánon biztosan
van foci.
– Ki nyeri a meccset? – kérdeztem.
Pilkington megenyhült, elvigyorodott, és így szólt:
– Az Ole Miss21 péppé veri őket.
Miközben gurult velünk az autó, százezrével masíroztak az emberek Washington D. C-be,
követelve a vietnami háború befejezését. Egészen 1982 nyaráig, amikor még többen tüntettek
a New York-i Central Parkban a nukleáris fegyverek ellen, nem került sor ilyen
tömegmegmozdulásra. De a háborúk folytatódtak, amiként a fegyverkezés is.
Az autópálya közelében egy kanyargó aszfaltúton, egy útkereszteződésnél, egy
21
A University of Mississippi csapata.
postahivatal és egy benzinkút mellett várakoztunk Juniorra, hogy visszatérjen a teherautóval,
mert a benzintartály azon volt, de előkerült, Pilkington pedig visszavitt a kocsihoz, és jó
szerencsét kívánt nekünk. Sajnáltam, hogy nem mondhatom el neki, milyen jó fogást csinált
volna velem, ha letartóztat, de siettem.
Dickinson lassan vezetett tovább, közben nekem magyarázgatott.
– A Stones azért igyekszik nagy ügynökség nélkül turnézni, mert a nagy ügynökségek
kibasztak velük – mondta. – Nem bíztak a helyi hangtechnikákban, illetve a felszerelést
kölcsönző ügynökségekben, és úgy érezték, hogy lemezminőségű hangot kell nyújtaniuk a
közönségnek, ezért saját hangtechnikájuk és keverőpultjuk van. Kézben tartják a saját
turnéjukat. Nem a tipikus tehénpalotákat22 bérelték ki (néhányat legfeljebb, eleget ahhoz, hogy
pénzt keressenek), hanem olyan helyeken játszanak, ahol a Beatles nem játszana. A vége az,
hogy a barátaikat alkalmazzák, akik igazából nem értenek a feladatukhoz. Istenem, elkéstek.
Elhatároztam, hogy erre majd még rákérdezek.
Mississippiben, mivel kezdett sötétedni, egy benzinkútnál megkérdeztem, megengednek-e
egy R-beszélgetést Memphisbe, mire az alkalmazott így felelt: „Ez szolgálati telefon.” Szó
nélkül sarkon fordultam, ő meg utánam vetette: „Van egy fizetős telefon nagyjából negyed
mérfölddel odébb az úton.”
– Találok én telefont – mondtam. Lejjebb az úton egy fizetős telefonnál, egy
tehéncsontváznak támaszkodva felhívtam Christophert. A szituáció jellemző volt; éveket
töltöttünk együtt boldogan a New York-i hóesésben és a karib-tengeri árnyékokban, de az idő
múlásával egyre inkább külön program szerint éltünk. Christopher akkor jött meg a
munkából, amikor én írtam, és lefeküdt, mint a Don Marquis-vers részeg embere: „felfelé
bukván, az éjen át”.
– Mit mondtál neki? – kérdezte Dickinson.
– Azt, hogy kilenc körül leszek otthon.
– Hamarabb ott leszünk, nem kellett volna ezt mondanod.
Mégis kilenc óra volt, mire hazaértem. Még nem tudtam, és esztelenségnek tűnt volna,
tudván, amit tudtam, hogy mi mindent műveltem, de egy olyan emberről, aki a Rolling
Stonesszal turnézik, gyanítható volt, hogy igazán jól elvan. És nem alaptalanul. Nagyon közel
álltunk egymáshoz. Christopher tudta, hogy vétkes vagyok, még mielőtt én magam tudtam
volna.

22
Eredetileg a San Franciscóban felépített, rodeók és élőállat-kiállítások helyszínéül szolgáló California State Livestock Paviliont nevezték
Cow Palace-nak, azaz Tehénpalotának, majd utóbb a többi hasonló intézményt is.
21
A huszadik század elején mindössze hat megbízható gyógyszerkészítmény
létezett, nevezetesen a digitalis (mely mindmáig sokféle szívbetegség esetén
használ), a morfin, a kinin (maláriára), a diftéria ellenmérge, az aszpirin és az éter.
Hozzáférhető volt két másik sikeres kémiai találmány is: a himlő és a veszettség
elleni immunanyag. Ez a gyógyszerkészlet alapjában véve nagyjából a második
világháborúig változatlan maradt. Azóta döbbenetes számban állítottak elő
gyógyszereket és más anyagokat, amelyek, ha körültekintéssel alkalmazzák őket,
hasznosan befolyásolhatják az élet kémiáját.
Sherman M. Mellinkoff: Chemical Intervention. Scientific American

A Stones 1965. december 5-én, negyvenkét nap után fejezte be a Los Angeles-i
Sportarénában az ötödik amerikai turnéját. Másfél hónap alatt kétmillió dollárt kerestek. Az
elkövetkező hetet Los Angelesben töltötték, és az RCA stúdiójában felvettek egy kislemezt,
valamint az Aftermatht, az első, kizárólag Jagger/Richards-szerzeményekből álló albumukat.
Aztán az együttes tagjai mentek a maguk útján, mindannyian visszatértek karácsonyra
Angliába, kivéve Briant, aki a Virgin-szigeteken időzött Anita és egy trópusi vírus
társaságában. De az év utolsó estéjére hazaért, hogy ő is fellépjen a Ready, Steady, Go! című
tévéműsorban.
Eljöttem Tulane-ből, és Memphisben dolgoztam Tennessee állam közjóléti
kormányhivatalában, amely intézményben a szociális rendszerrel kapcsolatos valamennyi
félelmem megerősítést nyert. Kijöttem egy házból, mely bűzlött a szegénység
ammóniaszagától, beindítottam a kocsimat, bekapcsoltam a rádiómat – első alkalommal szólt
érdekes zene az autórádióból 1957 óta –, de a Beatlest vagy a Supremest hallva kénytelen
voltam kikapcsolni. A populáris zene boldogsága időnként elviselhetetlen volt, de a Stonest
mindig tudtam hallgatni. Érzékeltem a zenéjük mögött meghúzódó erőteljes bluesigazságot.
Az új kislemez, a 19th Nervous Breakdown címadó dala talán az első popdal volt,
amelyben szó esett a pszichedelikus, tudatmódosító drogokról. Mick és Keith, lépést tartván a
korral, immár nem dobattak ki embereket az öltözőkből azért, mert drogot árultak. A
marihuánát, a heroint és a kokaint – legalábbis a közfelfogás – a fekete gettókkal, a
jazzmuzsikusokkal és a beatnikekkel kötötte össze. Az 1960-as évek közepén, amikor a fehér
emberek Vietnamtól az alabamai Birminghamig és az angliai Birminghamig ismét súlyos
terhet viseltek, a fehér kamaszok kezdtek együttérzést mutatni azok iránt, akikben sokuk a
fehér emberek színes bőrű áldozatait látták, és a nappalikban ismét megindultak a régi
küzdelmek az összezavarodott szülők és bezárkózó, hosszú hajú, indián fejpántot viselő
ivadékaik között. A helyzetet bonyolította, hogy a fiatalok körében egyre inkább elterjedt
bizonyos anyagok, például a (többek között meszkalint tartalmazó) peyote-kaktusz és a
(psilocybint tartalmazó) „varázsgombák” használata, melyekkel évszázadokon keresztül csak
a törzsek „orvosságos emberei” és vallásos misztikusok éltek. Az efféle anyagok és számos, a
természetben fellelhetőknél sokkal hatékonyabb szintetikus hasonmásuk (köztük az LSD, a
DMT, az STP) könnyű hozzáférhetősége riadalmat keltett a szülőkben és más autoritásokban.
Az ilyen anyagok perceken vagy napokon át tartó tudatmódosulásokat eredményezhettek. A
nemzedék, mely megvívta a második világháborút, és elindította a háborút követő
demográfiai hullámot, az efféle drogok használatát veszélyesnek tartotta és minden törvény
adta eszközzel tiltani igyekezett. Tudták a kalciumhiányos csontjaikban, hogy az ember nem
lehet elég óvatos.
A Stones nézőpontjából a dolgok nem voltak ennyire egyszerűek:

On our first trip I tried so hard

 to rearrange your mind
But after 'while I realized
You were disarranging mine

Február 4-én megjelent Angliában a 19th Nervous Breakdown. Február 11-én a második
helyre ért a New Musical Express által a legnépszerűbb kislemezekről készített listán.
Ugyanaznap a Stone-ok New Yorkba repültek a The Ed Sullivan Show felvételére, a
repülőtéren nem voltak hajlandók engedni, hogy lefényképezzék őket, és kis híján
összeverekedtek a fotóriporterekkel. New York-i tartózkodásuk idejére különváltak
egymástól, remélve, hogy így elkerülhetik, vagy legalábbis szétszórhatják a rajongókat. Mick
és Keith a Central Park déli oldalán, az Essex House-ban szálltak meg, míg Brian, Bill és
Charlie a Park Avenue-n lévő Regencyben laktak. Egyetlen rendes New York-i hotel sem
adott volna szállást mindannyiuknak egyszerre. Február 16-án a Stones Sydneybe repült, ahol
nagyjából háromszáz gyerek várta az esőben, hogy üdvözölhesse őket a második ausztráliai
turnéjuk kezdetén. Az összes állam székvárosában napok alatt elkelt minden jegy, és az
igényeket kielégítendő a tervezetteken kívül további fellépésekre került sor. Mick február 21-i
keltezéssel Brisbane-ből küldött a Disc magazinnak egy beszámolót, tudatva, mindennap esik,
a koncertek jobbak, mint az előző turnén, mert akkor Roy Orbisonnal léptek fel, és a
közönség összetétele vegyes volt, az étel rossz, a csajok mind csinosak és napbarnítottak, de
Brian annak közlését kéri tőle, hogy ő, Brian, még mindig szerelmes.
Az ausztráliai turné egész februárban tartott; a Stones március 3-án ért Los Angelesbe, ahol
négy napig maradtak, elég hosszú ideig ahhoz, hogy felvegyék a „Paint It, Black” című
Jagger/Richards-szerzeményt. Ez lett a következő kislemezük. A „Paint It” után kitett vessző
Andrew ötlete volt. Március 13-án Brian kivételével az összes Stone Londonba érkezett. Két
hét pihenőben volt részük, mielőtt európai turnéra indultak. Brian, amikor visszatért
Londonba, azt mondta, hogy azért jött négy nappal a többi Stone után, mert a New York-i
klubok napi huszonnégy órán át tartanak nyitva. Rózsaszín lencsés szemüvegben, egy
cimbalommal felszerelkezve érkezett az Earl's Court Mews-on lévő lakásába.
1966 márciusának egy verőfényes, hideg reggelén egy műbőr kanapén ültem a szociális
munkások szobájában az M&M memphisi épületének tizenhetedik emeletén a Beale és a
Main Street sarkán, és a New York Review of Bookst olvastam. Az előző héten, miután nyolc
hónapig dolgoztam Tennessee állam szociális minisztériumában, kéthetes határidővel
felmondtak nekem. Ezen a reggelen bejöttem az irodába, azonnal távoztam, sétáltam egyet, és
úgy döntöttem, nem tudok még egy hétig húzni. Ekkor, miközben az ebédidőt vártam, amikor
a felügyelők kimennek, én meg letűzök, hogy kitakarítsam az íróasztalomat, és eltűnjek,
ráakadtam egy hirdetésre. Először azt hittem, hogy a Híres írók Iskolája adta fel, de aztán
láttam, hogy a Playboy a feladó. Teljesen komolyan és határozottan valami olyasmi állt benne,
hogy olyan embereket keresnek, akik az írással kelnek és fekszenek.
Évekkel később megtaláltam a szociálismunkás-jegyzetfüzetemben a maradványait annak
a levélnek, amit aznap reggel a Playboy hirdetésére válaszul írtam. Felvetettem, hogy írnék
nekik autókról, repülőgépekről és hangtechnikai berendezésekről (ugyanis olvastam a
Playboyt, és volt némi elképzelésem arról, hogy szerintük a komoly szerzőiknek mit kell
komolyan venniük), de az egyetlen konkrét téma, amit akkor, '66-ban indítványoztam a
Playboynak, a Rolling Stones volt. Nem csoda, hogy nem szerződtettek.
A Beale Streeten, a szociális minisztériumtól félsaroknyira volt egy blueslemezekre
szakosodott üzlet, a Reuben Cherry's Home. Reuben egy gumikígyóval riogatta a boltba
betérő embereket, és bejött Elvis Presley, fogta a kígyót, kivitte a Beale-re, és az utcán
elhaladó autósokat ijesztgette vele. „Közveszélyes a fiú” – mondogatta Reuben Elvisről,
mikor még mindketten életben voltak, amiként Reuben is az volt aznap, amikor eladott nekem
egy Folkways-albumot, melyet 1958-ban készített egy Furry Lewis nevű memphisi utcaseprő.
 Amikor otthagytam a szociális minisztériumot, magammal hoztam Furry kartotékjából ezt
a feljegyzést (amiből megtudtam, hogy két ízben utasították el): „Mr. Lewisnak van egy
tizenhat (azaz 16) dolláros zálogjegye a Beale Sreet 194.-ben található Nathan zálogüzletből,
melyről azt állítja, hogy egy gitárról szól. Azt állítja magáról, hogy valamiféle előadóművész,
továbbá hogy Memphis városáért dolgozik.”
A munkahelyemről való távozást követő első néhány hónapban írtam egy szegény
emberekről szóló regényt meg egypár novellát, az egyiket Furryről. A Beale Street
fénykorában, amikor a Fourth és a Main Street közötti zsúfolt, komisz kőrengetegben a nagy
néger blueselőadók játszottak, Furry, W. C. Handy pártfogoltja, egyike volt a
legmegbecsültebb blues-zenészeknek. Egyszersmind egyike volt a legnépszerűbbeknek is,
nem csupán a memphisi kocsmákban és szerencsejáték-barlangokban, de a Mississippi menti
szeszfesztiválokon és a folyón közlekedő hajókon is. Chicagóban, a Wabash Avenue-η lévő
régi Vocalion stúdióban készítette el az elsőt a számos lemez közül, melyek a Vocalionnál,
valamint az RCA Victor Bluebirdjénél jelentek meg.
Azonban az 1920-as évek végén, mesélte nekem Furry, „a Beale Streetnek igazán
leáldozott. Tudod, ahogy az öregek mondják, egy hosszú utca, aminek sosincs vége, és a rossz
széljárás sohasem változik. De egy napon, amikor még Hoover volt az elnök, amint toltam
végig a talics-kámat a Beale Streeten, megláttam egy patkányt egy szemeteskuka tetején,
nyüszítve evett egy hagymát.” Furry 1923 óta dolgozott időnként Memphis város
köztisztasági hivatalának alkalmazottjaként, és egyre csak söpörte az utcákat.
Furryvel örökbe fogadtuk egymást. „Én meg ő olyanok vagyunk, akár a testvérek” –
mondta az embereknek rám mutatva. Évekkel az után, hogy megírtam, a „Furry bluesa”
megjelent a Playboyban, és nyertem egy díjat. Furry még számos további albumot készített,
szerepelt egy Búrt Reynolds-filmben, része volt olyan hírességek látogatásában, mint Joni
Mitchell és Allen Ginsberg, lerótta iránta tiszteletét a Rolling Stones (akik 1978-ban nem
voltak hajlandók Memphisben színpadra lépni, amíg Furry nem játszik előttük), majd 1981-
ben a mennybe költözött, de mindmáig velem van, és azt mondogatja: „Add oda magad
teljesen, de ne add fel.”
Furryre egy barátom, Charlie Brown segítségével találtam rá, akinek volt Memphisben egy
Bitter Lemon nevű kávéháza, ahol néha fel-felbukkantak öreg blues-zenészek. Charlie elvitt
Furry lakására, mely a Fourth Streeten volt, félsaroknyira a Beale-től-jártam majdnem
ugyanott, amikor szociális munkásként látogattam ügyfeleket –, eljött velem megnézni, ahogy
Furry az utcát sepri, és felfogadta Furryt, hogy játsszon a Lemonban, és én megnézhessem
színpadon.
Egy évvel korábban Charlie Brown tette elém az első adag füvet, amit 1961 óta láttam,
amikor a North Beachen jutottam hozzá, és egy fél tömésre valót hazavittem Memphisbe.
Szintén Charlie-tól kaptam az első adag LSD-t, és vele együtt vettem be. Valamennyire
felkészült voltam, köszönhetően Aldous Huxley, R. H. Blyth és a haikuköltők olvasásának, sőt
nagy mennyiségű hajnalkamagot is ettem azelőtt, ami nem szabadított ki egészen az idő
világából. De az LSD-t bevéve láttam, amint Charlie Brown megváltozik. A legkülönbözőbb
embertípusok arcát és életkorát ölti magára, úgy éreztem, hogy meghalok és nyirkos anyaggá
változom, éreztem, ahogyan a lélegzetvételekkel visszatér a testembe a levegő, elteltem
gyengéd szeretettel: az értékesség, az élet új felfogásával. Amikor ismét képesek voltunk
vezetni, Brown 1949-es Fordján elmentünk egy egész éjjel nyitva tartó étkezdébe egy
kellemes falatozásra, s közben csodájára jártunk a szélvédőn csillogó esőcseppek által
visszavert városi fényeknek. A kávézóban ült egy zsaru, csupa sötétkékben és fekete bőrben,
vészjósló felszereléssel. Egy csésze kávé mellett ült egy asztalnál, és egy walkie-talkie-n
beszélt valakivel. Betörtek egy áruraktárba egy feketék lakta környéken. A betörő egy fekete
kamaszlány volt. A zsaru azt mondta, mindjárt ott lesz, a hangjából szex és szadizmus áradt.
Egy fekete lánnyal csakis úgy kerülhetett intim viszonyba, hogy megbüntette. Az elfogyaszott
LSD a távozása után is érezhetővé tette a kéjvágyát, mellyel elárasztotta a helyiséget.
Március végén és április elején a Stones Európában turnézott, felléptek Amsterdamban,
Brüsszelben, Párizsban – ahol Brigitte Bardot elment a szállodájukba, hogy találkozzék velük,
ami meglehetősen kínos jelenetet eredményezett, mivel csak Mick beszélt franciául, és őt
elnémította Bardot szépsége. A következő napon Marseilles-ben játszottak, és Mick homlokát
mélyen felhasította egy szék, melyet a nézőtérről vágtak hozzá. „Ezt csinálják, amikor
izgalomba jönnek” – mondta Mick a riportereknek.
Áprilisban megjelent az Egyesült Királyságban az Aftermath, az Egyesült Államokban
pedig megjelent a „Paint It Black”. Evekkel később Charlie felidézte, miként ült Brian
„órákig, hogy megtanuljon szitáron játszani a „Paint It Black” kedvéért, és soha többé nem
játszott rajta”. Az új kislemez elképesztő volt, egy nihilista kirobbanás, mely number one
poplemez lett. A Stones előadta a dalt a The Ed Sullivan Show-hzn, és Mick az Associated
Pressnek nyilatkozva kijelentette, hogy az amerikai tinédzserek megváltoztak, több bennük a
kérdés a szüleikre vonatkozóan, függetlenebb a gondolkodásmódjuk. „Amikor 1964-ben
először jöttünk ide, a gyerekek azzá akartak lenni, amit mindenki elvárt tőlük... A konvenció
teljesen kielégítette őket. Gyűrűket adtak egymásnak. Soha nem gondolkoztak azon, hogy
valami politikailag helyes vagy helytelen.”
London ekkoriban a világ legdivatosabb városa volt. A Beatles, a James Bond-történetek és
-filmek, David Bailey fotói, a Mary Quant tervezte ruhák, Vidal Sassoon frizurái mind
hozzájárultak ahhoz, hogy a szóban forgó időszakban a brit változások nagy nemzetközi
népszerűségnek örvendtek. Változóban volt a hangnem, ahogy a sajtó a Stones-ról írt. Micket
és Keitht Cecil Beaton társaságában fényképezték, aki azt mondta róluk, hogy Nizsinszkijre,
renenszánsz angyalokra emlékeztetik őt. Keith évekig hordott magánál egy Beaton készítette,
újságból kivágott fényképet, ezzel a felirattal: „Nagyszerű fej és törzs.”
A Time magazin 1966. április 15-ei keltezéssel közölt egy cikket „London, the Swinging
City” címmel. A magazinban egyidejűleg szó esett az Észak-Vietnam elleni, növekvő
intenzitású amerikai bombatámadásokról is. A Rolling Stones zenéje tükrözi leghívebben a
jelent, állította a Time.
A Stones filmjére vonatkozó tervek, melynek forgatását áprilisban kellett volna elkezdeni,
ismét módosultak. Most úgy gondolták, hogy a film Dave Wallis Only Lovers Left Alive című
regényéből készül majd, mely arról szól, hogy Angliában egy nukleáris támadás után
tinédzserek veszik át a hatalmat. Mick ezt mondta a Melody Maker-nek: „Nem tudom
elképzelni például Ringót, amint a kezében puskával szemétke-dik egy filmben, és meg akar
ölni valakit. Ez egyszerűen nem történhetne meg. De nem hiszem, hogy különösebben
furcsának találnák, ha Briant látnák ebben a szerepben.”
Ugyanebben az interjúban Mick további gondolatokat fogalmazott meg az Egyesült
Államokat illetően: „Vietnam megváltoztatta Amerikát. Megosztotta, és gondolkodásra
késztette az embereket. Jelentős ellenzék létezik – sokkal jelentősebb, mint hiszik, mert az
amerikai magazinokban mindenféle ellenzék nevetség tárgya. Azért írnak róla, hogy
kigúnyolják. De létezik valódi ellenzék. Azelőtt az amerikaiak mindent elfogadtak: az én
hazám, ha jó, ha rossz. Most viszont sok fiatal azt mondja, hogy az én hazám jó legyen, ne
rossz.”
Mick egy bútorozott lakásban lakott a Baker Streeten, Keith pedig, közölték az újságok,
megvásárolta Redlandst. Wyman három hónappal korábban, a Kent grófságbeli Kestonban,
Bromley közelében vett házat. A Stones feszített munkatempója miatt Keith őszig nem lakott
ténylegesen Redlandsben. Júniusban megjelent az Egyesült Államokban az Aftermath, és az
együttes visszatért az ötödik turnéjára. A rajongóktól tartván tizennégy New York-i szálloda
nem volt hajlandó vendégül látni a Stone-okat. Allen Klein nagy felhajtást csapva és ötmillió
dolláros követeléssel fenyegetve mind a tizennégyet, pert helyezett kilátásba, azt állítván,
hogy a Stone-okat nemzeti hovatartozásuk miatt diszkriminálták. Magát a szállásproblémát
úgy oldották meg, hogy bérbe vettek egy jachtot a 79. utcai kikötőben.
A turné első koncertjére a Massachusetts állambeli Lynnben, a Manning Bowlban került
sor, szakadó esőben, tumultuózus jelenetek közepette. Nyolcvanöt rendőr tartott féken
tizenötezer rajongót az utolsó dal, a „Satisfaction” első hangjainak felcsendüléséig. A
rajongók ekkor átszakították a rendőrkordont, a zsaruk pedig könnygázt vetettek be, amit a
szél a közönség felől a színpad irányába vitt. A Stone-ok beugrottak a két limuzinjukba, ám a
rajongók utolérték és jószerével szétszedték az autókat. Amikor a járművek elindultak, egy
lány, aki a hátsó lökhárítóra csimpaszkodott, elveszítette két ujját. „Brian, Brian” – sikoltozta,
nem tudván, hogy az élete – vagy legalábbis a keze – mindörökre megváltozott.
A Stone-ok az egyes koncerteken nemigen zenéltek tovább fél óránál, és elsősorban a
sikerszámaikat adták elő: tíz számot játszottak el, a „Not Fade Away”-t, a „The Last Time”-ot,
a „Paint It Black”-et, a „Stupid Girl”-t, a „Lady Jane”-t, a „Spider and the Fly”-t, a „Mother's
Little Helper”-t, a „Get Off of My Cloud”-ot, a „19th Nervous Breakdowns és a
„Satisfaction”-t. Felléptek Clevelandben; Pittsburghben; Washington D. C.-ben; Baltimore-
ban; Hartfrodban; Buffalóban; Torontóban; Montrealban; Atlantic Cityben; a queensi Forest
Hills teniszstadionban, New Yorkban; Asbury Parkban; Virgina Beachen és Syracuse-ban,
ahol a háborús emlékstadionban Brian megpróbált ellopni egy amerikai zászlót, melyet a
színpad mögött száradni terítettek egy székre, egy színpadmunkás pedig visszavette tőle,
amiből kisebb civakodás támadt, és a sajtó is hírt adott az esetről. Nem olyan idők jártak
akkoriban, amikor mókázni lehetett volna az amerikai zászlóval.
Ezen a turnén barátságosabb volt a hangulat, nemcsak azért, mert Mick, Keith és Brian,
nemzedékük sok más tagjához hasonlóan, füvet szívtak. (Március óta forgalomban volt az
Egyesült Államokban egy album a Stones slágereivel; mely a Big Hits (High Tide and Green
Grass) címet viselte. Charlie jazzmuzsikusként hébe-hóba szívott marihuánát, és kipróbálta
Bill is, de ő rosszul lett tőle.) Ekkor, 1966 nyarán érkezett utolsó amerikai turnéjára a Beatles,
és miután beszéltem velük, és meghallgattam őket egy sajtótájékoztatón, az volt az érzésem,
hogy mind ugyanazt a küzdelmet vívjuk, mindazok, akik (a jelszó akkor született) szeretkezni,
és nem háborúzni akartak.
A Stones, a földrajzzal kevéssé törődve, Detroitban, Indianapolisban, Chicagóban,
Houstonban, St. Louisban, Winnipegben és Omahában folytatta a turnéját. A következő
állomáson, Vancouverben a Pacific National Exhibition Forumban a rendőrség a sikítozó
fiatalok rohamától megriadva kikapcsoltatta a hangtechnikát, jóllehet a közönség és a színpad
között kerítés húzódott. Ekkor a Stones tagjai, mondták a rendőrök az újságíróknak, „obszcén
mutogatásba kezdtek, amivel még jobban felhergelték a tömeget”. Másnap Seattle-ben Mick
tagadta, hogy hergelték volna a közönséget: „Mi az, hogy obszcén mutogatás? Nem ismerek
obszcén amerikai mozdulatokat. Az ilyesmi az egész világon más és más.”
Seattle után a Stone-ok az Oregon állambeli Portlandbe mentek, ahol a portiandi
nemzetközi repülőtéren nem voltak hajlandók szóba állni az újságírókkal. A United Press
International ezt közölte: „Mike Gruber, a Stones New York-i sajtóügynökségének
munkatársa szerint az interjúk »tönkreteszik az imázsukat«.” Amikor a Stone-ok visszafelé
indultak, a chartergépük lépcsőjénél egy televíziós operatőr megkérte a Stones üzleti ügyeinek
intézőjét, Ron Schneidert, hogy álljon el a kamera elől.
Schneider és Gruber leparancsolták a színről az operatőrt. A Stone-ok kikiabáltak a gép
belsejéből: „Húzz be neki egyet, Mike.”
Közeledett a turné vége, és fokozódott a téboly. Sacramentóban a Stone-ok desszerttel
dobálóztak egy motelszobában. Schneider száz dollárt adott egy szobalánynak, és megkérte,
hogy takarítson ki. Aztán, beborítva tejszínhabbal, mindannyian kimentek, és a medencébe
ugrottak. Dühöngve megjelent az igazgató. Küldjön nekünk egy számlát, mondták neki. Salt
Lake Cityben, Bakersfieldben és a Hollywood Bowlban játszottak. Charles Champlin, a Los
Angeles Times kritikusa „tehetséges és invenciózus muzsikusoknak” nevezte őket, Briant
pedig „első gitáros”-nak titulálta. Július 26-án, Mick huszonharmadik születésnapján San
Franciscóban játszottak, majd Hawaiira repültek, ahol befejezték a turnét, és nyolc napig
várták, hogy véget érjen a légiforgalmi dolgozók sztrájkja. Aztán visszamentek Los
Angelesbe, és felvették a „Have You Seen Your Mother, Baby, Standing in the Shadow”-t az
RCA stúdiójában, ahol szokás szerint Dave Hassinger volt a hangmérnökük. Rögzítették
továbbá a legtöbb számot a Between the Buttons című albumra, mely 1967 januárjában jelent
meg az Egyesült Államokban és Angliában.
A lemezfelvétel végeztével a Stone-ok vakációzni indultak. Mick és a barátnője, Chrissie
Shrimpton a hírek szerint karamboloztak a Great Titchfield Streeten, a Marylebone közelében,
mindketten megijedtek, de igazi sérülést nem szenvedtek. Szeptember 2-án megjelent a hír,
miszerint Brian Jones „a Rolling Stones popegyüttes első gitárosa” eltörte a bal kezét,
miközben Tangerban vakációzott. Amikor a Stone-ok megjelentek a The Ed Sullivan Show-
ban, hogy előadják a „Have You Seen Your Mother”-t, Brian kezén kötés volt. Az új kislemez
borítóján lévő kép a Stones tagjait női ruhába öltözve ábrázolta, úgy néztek ki, mint öt
matróna, Keith pletykás hímringyó benyomását keltette, Charlie nyakigláb rendőrnőnek
öltözött, Bill nyomorék segédszolgálatosként feszített egy fakerekes székben, Mick fehér
keretes, színes lencséjű szemüvegében harlemi háziasszonynak tűnt, Brian meg a szőke
üstökével és a segédszolgálatos egyenruhában úgy festett, mint Judy Holliday. Egy ablak előtt
fényképezték le őket, melyen csillag alakú, aranyszínű címke jelezte, hogy az ott lakóknak
hozzátartozójuk halt meg a második világháborúban. Meghökkentő kép volt ez egy olyan
lemez borítóján, melynek célközönségét sokmilliónyi iskoláslány jelentette. Az angol zenei
lapok újabb szalagcímmel gyarapították a Stones gyűjteményét: TÚL MESSZIRE MENT A
STONES? A válasz az volt, hogy még nem.
Az újságok szeptember 14-én adták hírül, hogy a Stones az elmúlt pénzügyi évben 231
ezer fonttal járult hozzá a Decca nyereségéhez. Nem ütötték őket a brit birodalom lovagjaivá,
mint a Beatlest, de az olyan embereknek, akik ennyi pénzt hoztak egy rossz költségvetési
helyzetben lévő kis országnak, nagyon el kellett vetniük a sulykot, hogy azt lehessen mondani
nekik: túl messzire mentek. Mindamellett a lehető leggyorsabban haladtak ebbe az irányba.
Brian és Anita együtt éltek egy jókora lakásban a Courtfield Roadon, a Gloucester Road-i
metróállomás közelében. A baráti körükkel egyetemben a „Swinging London” egyik
központját jelentették. Keith hamarosan Brianhoz és Anitához költözött, nagy barátságban
laktak együtt, rengeteget drogoztak, a hétvégékre lejártak Redlandsbe, és nem törődtek
semmivel.
Szeptember végén a Stones a Yardbirdsszel, valamint Ike és Tina Turnerrel turnézott
Angliában. Továbbra is abban léptek fel, ami éppen rajtuk volt, de aznap, amikor az Albert
Hallban elkezdték a turnét, Mick történetesen narancsszínű inget, fehér trapéznadrágot, fekete
flitteres, kínai jellegű zakót, Brian pedig ezüstszürke bársonynadrágot, bíborszínű
bársonyzakót, vörös selyeminget és fehér kravátlit viselt.
Októberben, miközben zajlott az angliai turné, a Decca bejelentette, hogy a Stones-film
forgatása novemberben veszi majd kezdetét. Ez lett volna az első film, melyet teljes
egészében egy lemezcég finanszíroz. A Stones, állították az újságok, egymillió dollárt fog
keresni vele. Október n-én a „Have You Seen Your Mother” kezdett hátracsúszni az eladási
listákon. Előbb hatodik volt, felkapaszkodott a negyedik helyre, majd ötödik lett, és ennyi.
Hat egyértelmű első helyezett után ez volt az első Stones-kislemez, ami nem lett listavezető. A
turnén időnként nem volt teljesen telt ház, de amikor véget ért, Keith és Brian azt nyilatkozta
a Melody Maker-nek, hogy „óriási siker” volt. Olybá tűnt, részben arra vezetik vissza a
dolgot, hogy megtisztították a hívek sorait. A »Mindennek vége«-korszakban – mondta Keith
– fennállt a veszély, hogy tiszteletre méltóak leszünk!”
A Stones-film forgatása természetesen nem kezdődött el novemberben. November 14-én a
londoni újságok képeket közöltek a náci egyenruhát viselő Brianról és az előtte térdelő
Anitáról. „Ezek... realisztikus képek – mondta Brian magyarázatképpen. – Az egész annyit
jelent, hogy nincs semmi értelme.”
Általánosan bevett volt az elképesztés szándékára utaló polgárpukkasztás kifejezés. Brian
és Anita kedvüket lelték a polgárpukkasztásban. Az utolsó angliai turné után egy interjúban
Brian ezt nyilatkozta a Melody Maker-nek: „A sérült kezem szépen gyógyul. Sokat aggódtam
miatta, de most már levehetem a kötést, habár a kisujjamat még mindig nehezen mozgatom
egy kicsit.”
A baleset idején az újságok arról cikkeztek, hogy Brian keze akkor sérült meg, amikor
elesett egy hegyoldalon, de évekkel később Anita elmesélte nekem, hogy Brian az ő fején,
verekedés közben törte el a kezét. „Mindig fájdalmat okozott önmagának – mondta. – Nagyon
törékeny volt, és ha megpróbált nekem fájdalmat okozni, végül mindig önmagának okozott
fájdalmat.”
22
Egy gyilkosság elkerülésének egyetlen módja a rituális gyilkosság.
Norman O. Brown: Love's Body

Nyolcórányi alvás után ébredtem fel, éppen annyi időm maradt, hogy újra becsomagoljak,
és elinduljak Chicagóba, ahol csatlakoznom kellett a Stoneshoz. Christopherrel mentem ki a
repülőtérre. Christpoher sóhajtva nézett ki a Mustang ablakán.
Az O'Hare repülőtérről telefonáltam Jo-nak egy szállodába, mely az Ambassador East
nevet viselte. Jo azt mondta, menjek a Nemzetközi Amfiteátrumba, ahol az előző évben a
Demokrata Párt elnökjelölő gyűlését tartották, amely esemény komoly elfoglaltságot jelentett
a rendőrségnek. Egy taxisofőr, egy szürkesapkás öregember mesélt nekem a helyről: „Odalent
van az istállótelepnél. Tehénistállónak épült. Háromsaroknyi hosszú.” A McCormick Place
tavaly leégett, és amíg az újjáépítés zajlik, az Amfiteátrumot használják, mondta a sofőr,
„kongresszusok és koncertek” tartására.
Érkezéskor arra számítottam, viaskodnom kell, hogy bejussak, de nem láttam senkit, és a
hátsó ajtót nyitva találtam. Odabent csak a színpadmunkásokat találtam. Bill Belmont
körbevezetett. A fekete hajú, sötét szemű Belmont mindig ugyanúgy nézett ki, Levi's-t és
nyaknál kigombolt, kék inget viselt, és mindig készen állt, hogy körbevezesse az embert.
Belmont bárkivel hajlandó volt beszélgetni. (Jo-val később tudtam meg, hogy Jon Jaymes
Belmonttól került Chip Monck menedzseréhez, és várta autókkal a Stonest a Fort Collins-i
koncertek után.) Nem szállt ki a turnéból, amíg a színpadról nem takarították el a tetemeket.
Az Amfiteátrum azon része, ahol a Stones játszani készült, az Aréna volt. A hátsó falon táblára
festett felirat virított: NEMZETKÖZI HASZONÁLLAT-KIÁLLÍTÁS. Ebben a poros,
rozsdaszínű istállóban hatalmas volt az obligát amerikai zászló, mely a terem kellős közepén
függött. Ha leesik, többsornyi jelenlévőt temet maga alá.
Kissé nyomasztónak találtam a légkört, és hátramentem az öltözőkhöz, amelyek igazából
csupán az Amfiteátrum hivatali irodái voltak, és amelyek berendezését iratszekrények,
viseltes íróasztalok alkották. A falakon két darab tucatcsendélet lógott, Sütemény rózsával,
valamint Zöldségestál címmel. Az egyik íróasztalon egy poros, kék műanyag virágcsokor
díszelgett. Egy másik falra rajzszegekkel erősített lista az Amfiteátrum az évi rendezvényeiről
tudósított: egy Jehova Tanúi nagygyűlésről, birkózómérkőzésekről, haszonállat-bemutatókról,
görkorcsolyaversenyekről, az amerikai cserkészek számára szervezett mulatságról. Egy hátsó
szobában egy asztalon néhány csomag előszeletelt amerikai sajt, műanyag fóliába burkolt sós
sütemény és alma volt. Jehova Tanúi alkalmasint nem kaptak ennyit, amely tény (és hogy
pontosan kikkel is van dolgunk itten) akkor vált hangsúlyossá, amikor belépett Stu, és
megkérdeztem tőle, mivel Dickinsontól azt hallottam, hogy az előadók szerződéseiben szó
esik a késés miatti fájdalomdíjakról, vajon a Stonesnak kellett-e ilyet fizetnie ez idáig a turné
során.
„Egyetlen impresszárió sem kérne fájdalomdíjat a Stonestól, mert túlságosan nagyok–
jelentette ki Stu. – Megmondhatnák az összes angol együttesnek, hogy ne dolgozzanak ezzel
vagy azzal az impresszárióval, márpedig akkor azok előadók nélkül maradnának.”
A Stones még nem érkezett meg, Chuck Berry pedig, akinek fel kellett volna lépnie,
megint csak nem volt hajlandó elkezdeni a műsorát, amíg nem kap háromezer dollárt
készpénzben. Stu bement Berry öltözőjébe, és egy Berry által aláírt nyugtával tért vissza, amit
nekem adott, hogy vigyázzak rá. Tíz perccel később, a közönség lelkes láb-dobogása
közepette, Berry színpadra lépett. Az öltözőben hallottam a közönség üdvrivalgását, amint
Berry játszani kezdett, és úgy döntöttem, hogy kimegyek és megnézem. De ahogy kinyitottam
az ajtót, ott voltak a Stone-ok, Jo, Schneider, Sam, Tony, David Horowitz, Michael Lyndon és
Jon Jaymes. Mick és Keith megkérdezték, mi újság Memphisben, és hát hogy tudtam volna
elmondani nekik?
Schneider elkérte tőlem Berry nyugtáját. Az üzlet megy a maga útján. Az előző este a
Stones két koncertet adott Champaign-Urbanában, a University of Illinois dísztermében. Ez a
hely legalább nem egy újabb kosárlabdaterem volt. A színpadi függönyök mögött apró
neonfelirat hirdette: HÁTSZÍNCSARNOK KÖVETKEZŐ AJTÓ.
Az összecsukható székekkel teli, régi, barna csarnoknak alacsony mennyezete volt azon
tágas termek némelyikéhez viszonyítva, ahol a Stones előzőleg játszott, a hangulat pedig
ódivatúbbnak és teátrálisabbnak tűnt. A Stones első műsora inkább a régi időkre hajazott,
Mick a mikrofont pörgette, és a lábával verte a taktust. Nem látszottak a közönséggel
erőszakoskodó zsaruk; a mihaszna, kék sapkás jegyszedőket Stu leparancsolta a színpadról.
Úgy tűnt, mintha az után, ami az elmúlt évben történt itt, egyetlen autoritás sem törődne egy
jó kis rock and roll koncerttel. A közönség állt, táncolt, énekelt, kiabált. A koncert egykettőre
véget ért, és kirohantunk a hátsó ajtón a limuzinokhoz, ugyanazokhoz a limuzinokhoz,
amelyekkel a San Franciscó-i rockegyüttes, a Jefferson Airplane érkezett, akik
filmfelvevőgépekkel kuporogtak a hátsó bejáratnál, hogy felvegyék a Stones távozását.
A szállodában Jo telefonált az étterembe, leadta a rendelésünket, hogy ehessünk, ha a
sajtótájékoztató véget ér; felhívta a Stones angol irodáját, utasítván az ottaniakat, hogy
kerítsenek két helyet Londonban a Stones karácsony előtti koncertjeihez, és küldjenek a
Beatles összes tagjának táviratot, felkérve őket, hogy játsszanak a koncerteken a Stones után.
A felbomlóban lévő Beatles nem válaszolt a felkérésre.
Keith lakosztályában torzonborz emberek gyülekeztek kamerákkal és magnókkal, amint
azt már megszoktuk a sajtótájékoztatókon. Egyikük ezt kérdezte:
– Megfigyeltetek bármi különbséget a mostani turné és a korábbi turnék közönsége között?
– Igen – mondta Keith. – Azelőtt a közönséget kilencven százalékban tizenkét-tizenhárom
éves csajok alkották. Ezen a turnén az volt az első gondolatom, hogy hová tűntek. A mostani
közönséggel sokkal szorosabb kapcsolatban vagyunk. Jobban figyelnek, mi pedig sokkal
jobban játszunk.
– Van egy fickó, akiről hallottunk, hogy ért a hang– és világítástechnikához – mondta
Mick. – Ha az ember jégkorongstadionokban meg hatalmas vágóhidakon játszik, tényleg
csinálnia kell valamit, amitől jobb lesz.
Kérdések hangzottak el a még mindig megjelenésre váró albumról, és Mick közölte, arra
számítanak, hogy a rádióállomások akadékoskodnak majd:
– Egyesek úgy vélik, hogy a dalszövegek némelyike durva. A dalszövegek némelyike
tényleg durva.
Mick egy kanapén ült, mezítláb, keresztbe tett lábakkal, és udvariasan válaszolgatott az
ostoba kérdésekre, mígnem valaki azt kérdezte tőle, mennyi idejébe telt, hogy megtanuljon
szitározni, amely hangszeren nem játszik.
Hamarosan az Ivócsarnokban ültünk, és vártunk a vacsorára. Egy nagy terem volt, jókora
kristálycsillárokkal, éjkék falakkal, minden egyes, fehér abrosz borította asztalt három égővel
felszerelt kandeláberek világítottak meg. Egy hosszúkás asztalnál ültünk egy kicsiny
táncparkett és egy – tenorszaxofon, trombita és ritmusszekció alkotta – kvintett közelében,
ami olyan dalokat játszott, mint a „Yesterdays” és a „Willow Weep for Me”. Jon Jaymes – aki
az anyjával, Mike Scottyval (a San Diegóban összeszedett idősebb férfival) és egy szép, fiatal,
szőke lánnyal ült egy tőlünk jobbra lévő asztalnál – szokás szerint telefonált. A zenekar jól
játszott, és a hely nem volt rossz, de a visszafogott vendégek úgy tekintettek ránk, mintha egy
cirkuszi trupp volnánk, maffiakapcsolattal. Nem lehetett hibáztatni őket.
A korai rendelés mit sem használt; ültünk és vártunk az ételünkre, Michael Lyndon
megragadta az alkalmat, hogy feltegyen Micknek néhány kérdést, amit a „Midnight
Rambler”-re vonatkozóan tartalékolt. „Csak azért írtam – mondta Mick –, hogy
összezavarjam az olyan embereket, mint te. – És mivel a felszolgálás lassan zajlott,
hozzátette: – Nem igazán szeretem a „Midnight Rambler”-t. Nem szívesen énekelek
emberölésről. Taj azt mondta nekem, hogy a „32-20 Blues” Robert Johnsontól nem erről
szól.”
De a Stones dolga éppen az volt, hogy dalokba foglalja a szerelmet és a halált.
Az étel, amikor végül megérkezett, jó volt, pástétom, rizstábla, kaviár, cannelloni, bor,
konyak, mi pedig gyorsan ettünk, mert későre járt. Aztán visszamentünk az istállóba, hátul
hajtottunk be, és amikor beléptem az öltözőbe, Stu megállított. Azt kérdezte, ismerek-e egy
Abbie Hoffman nevezetű valakit. A legtöbb ember ismerte Abbie-t, mert miután a demokraták
jelölőgyűlése véget ért, a rendőrök elvonultak, és a könnygáz eloszlott, Abbie és hét társa, a
„Chicagói Nyolcak” ellen vádat emeltek, mondván, lázadás kirobbantása céljából azt
tervezték, hogy átkelnek az államhatáron. Abbie egy nem-politikai párt, a Yippie-k nem-
vezetőjeként érkezett a konvencióra; társaival megrendezték a nem-mozgalmuk temetését, és
egy Pigasus nevű disznót jelöltek elnöknek. Ezért fogták perbe.
Stu azt mondta, hogy Mick találkozni akar Abbie-vel, így hát elindultam, hogy
megkeressem ezt a bozontos üstökű, joviális, komoly embert, aki legelöl ült csinos, sötét hajú
feleségével, Anitával. Hátramentünk az öltözőbe, ahol Abbie így szólt Mickhez:
– Ugyanabban az üzletben utazunk. A ti dolgotok a szex, az enyém az erőszak.
– Odavagyok egy jó verekedésért – mondta Mick.
– Mondd, tudod, hol vagy, hogy mi történt itt, a demo...
– Persze, tudom – mondta Mick, a haját kefélve.
– Ki kezeli a pénzt? – kérdezte tőlem Abbie, majd Schneiderhez fordult, aki a sós
süteménnyel megrakott asztalnál ült:
– Miért nem adsz nekünk egy kis pénzt? – kérdezte tőle.
– Nincs – mondta Ronnie.
Abbie megismételte a kérdést Micknek, aki nevetett, és ezt kérdezte:
– Mire?
– A perre – mondta Abbie. – A Chicagói Nyolcaknak.
– Kell a pénz a saját pereimre – mondta Mick.
– Visszafizetem neked – mondta Abbie –, amikor a per véget ér.
– Lesz szíves mindenki – mondta Sam a hivataloskodó modorban – a Stones kivételével
távozni az öltözőből, nagyjából öt percük van mindössze.
Abbie vállat vont, és kimentünk.
– Nem mondott igent, de nem mondott nemet. Egész nap próbáltam beszélni vele. Még az
Ambassador Eastbe is telefonáltam, és azt mondtam nekik, hogy én vagyok Elvis Presley.
„Csak tudni szeretném, ho'wan az öreg Mick.”
A színpadról néztem a Stones műsorának első felét, Keith erősítője mögött állva, majd a
„Prodigal Son” után bementem a közönség sorai közé, csatlakoztam Abbie-hez és Anitához,
leültem melléjük, aztán, ahogy a kedélyek elszabadultak, felálltunk a székekre. Abbie
megcsókolta Anitát a „Little Queenie” alatt, és hamisan énekelte a „Honky Tonk Women”-t.
Az összeesküvő csupán egy volt a sok rock and roll őrült kölyök közül.
– Lehet, hogy elmegyek Kaliforniába az ingyenes koncertre – mondta. A koncert után a
Stonesszal utazó társaság visszament a szállodába
a csomagjaiért. Charlie és én szerettünk volna Chicagóban maradni, és elmenni néhány
jazzklubba, de muszáj volt visszaindulnunk Los Angelesbe. A Stonesnak két nappal később
meg kellett jelennie a The Ed Sullivan Show felvételén.
Keithnél voltam a szobájában, és beszélgettünk, miközben csomagolt. Elejtett egy csomag
cigarettát, lehajolt, hogy felvegye, és megint elejtette.
– Most van az éjszakának az a része, amikor az ember elejti a dolgait, és nem képes
felvenni – mondta.
Belépett Wyman, mondván:
 – Annyira cseng a fülem.
– Nekem minden koncert után cseng vagy fél óráig – mondta Keith. – Magas, csengő
hangot hallok.
Az egyik limuzin sofőrje, aki kivitt bennünket a repülőtérre, az az ember volt, aki a
Chicagói Nyolcak perének bíráját fuvarozta minden reggel.
– Mit szokott mondani a bíró Abbie-ről? – kérdeztem.
– Utálja. Azt mondja, börtönbe fog kerülni.
A gépen Mick eszébe idéztem, hogy a woodstocki fesztiválon Abbie megpróbált
szónoklatot intézni a tömeghez, mire Pete Townshend a Who-ból, fejbe vágta a gitárjával.
– Nem kárhoztatom Townshendet, én valószínűleg ugyanezt tettem volna – mondta Mick.
A turné első felének koncertjeiről beszégettünk, meg arról a problémáról, hogyan tarthatók
féken azok az emberek, akik a közönséget igyekeznek féken tartani.
– Furcsák a sajtótájékoztatók – mondtam. – Mintha senki nem értené, hogy mit akartok
csinálni.
– Mi magunk sem tudjuk, hogy mit akartok csinálni – mondta Mick, és kártyázni indult.
Odajött hozzám Charlie, és ezt kérdezte:
– Jó srác ez az Abbie? Rendes srác?
– Hát – mondtam –, az attól függ...
– Úgy értem, nem úgy teszi-veszi magát, mint akit tisztel az ember. Olyan, mint egy bohóc.
– Lehet, hogy a politikában manapság a bohócok a legtiszteletreméltóbb emberek.
– Szomorú, nem igaz? – jegyezte meg Charlie.
Stephen Hill házát visszaszolgáltatták a tulajdonosnak, így a Stone-ok az Oriole House-ba
költözek. Mi, többiek a Sunset Boulevardon lévő Continental Hyatt House-ban nyertünk
elhelyezést, de én a többiekkel együtt felmentem az Oriole-ba, mert tudni akartam, vajon
megérkezett-e a szerződésem. Be voltam rúgva, mert a gépen ittam, de sikerült elsőként
odaérnem, benéztem a konyhába, a nappaliba, az irodába, mindenhová, ahol levelek lehettek.
Habár megmondtam az ügynökségnek, hogy a szerződést jelöletlen borítékban küldjék, ott
volt az irodában az íróasztalon, a borítékon vörös zászló módjára virított az ügynökség neve.
Éppen a nadrágom elejébe gyömöszöltem a borítékot, amikor Jo és Ronnie léptek az irodába.
Gyorsan távoztam, a hátsó ajtón mentem ki, és a konyhaablakból kiszűrődő sárga fényben egy
alacsony puszpángsövénybe dugtam a szerződést.
Visszatérve a házba ittam egy kis nyers tejet, most először azóta, hogy Dallasba indultunk,
lézengtem egy kicsit, amíg el nem érkezett az ideje, hogy a hotelba menjünk, beszálltam a
kocsiba, vártam, hogy induljunk, majd kijelentettem, hogy megfeledkeztem valamiről.
Hátrafutottam a ház sarkán túli sövényhez, a nadrágomba gyűrtem a szerződést, és
visszamentem a kocsihoz. A Hyatt House-ban a szerződést egy fiókba tettem, ágyba zuhantam
és elaludtam.
Három óra tájban felkeltem, felöltöztem, a kávézóban megreggeliztem, aztán elmentem, és
vettem néhány bélyeget meg egy manilaborítékot a szerződésemnek. Amikor visszaértem a
szobámba, csengett a telefon; Jo volt az, aki éppen a vacsorát szervezte a Hyatt House-iaknak.
Velük tartottam, Jo-val, Ethan Russell-lal és még néhány emberrel, de Jo-nak meg kellett
állnia az Oriole House-nál. Ott volt Gram, és ő, Keith, Charlie meg én elkezdtünk lemezeket
hallgatni, a többiek pedig nélkülem mentek vacsorázni.
Meghallgattuk a Stones maxiját, aztán a második kislemezüket, az „I Wanna Be Your
Man”-t, Brian nevezetes szólójával. Charhe a kanapén ült, háttal az ablaknak, alant Los
Angeles fényei világítottak. Keith lezökkent melléje.
– Mi történt Briannal? – kérdezte Charlie.
– Kiütötte magát – mondta Keith. – Muszáj volt mindenkin túltennie, mindenkit
felülmúlnia. Ha mindenki bevett ezer mikrogramm LSD-t, ő kétezret vett be STP-ből.
Kiütötte magát.
 Charlie szomorúan bólintott.
– Kár érte – mondta. – Brian úgy volt képes így játszani – intett a fejével a lemezjátszó
irányába –, hogy még csak nem is próbált előtte.
Gram elrobogott a motorján egy lemezért, amit meg akart hallgatni. Keith hátrament
Mickkel az egyik hálószobába, ahol gitárok fölé görnyedve üldögéltek, Keith motyogott játék
közben, Mick meg hallgatta. „Ez a legerősebb dolog, ami összetartja őket – mondta nekem
utóbb Anita. – Keith nem tudja, mit beszél, de Mick képes megfejteni.”
Charlie-val és Mick Taylorral jazzlemezket hallgattunk, meg néhány Furry Lewis–, Fred
McDowell– és Johnny Woods-felvételt. Aztán előkerült Gram egy Lonnie Mack-lemezzel, és
ezt hallgattuk, miközben Charlie a zongora mellett felállított dobszerkón játszott.
Kora este eljött Rock Scully és Emmett Grogan, hogy beszéljenek Keithszel és Mickkel
egy ingyenes koncert rendezéséről. Grogan a Diggers nevű San Franciscó-i csoport alapítója
volt, akik élelemmel, ruhákkal és politikai öntudattal látták el a közösséget. Gram előzőleg
egy jókora darab hasist hagyott a dohányzóasztalon, és most nem találta, így hát benéztünk
mindenhová, a kanapé párnái alá, a zongora alá, a jégszekrénybe, átnéztük a konyhát, az
irodát, megvizsgáltuk a padlót. Aztán előjött Keith, ő is végignézte ugyanazokat a helyeket, és
végül úgy döntött, hogy Scully meg Grogan lopták el a hasist.
– A fenébe is – mondta Gram. – A tegnap esti gázsimat költöttem erre a hasisra.
Ámde Keith kiöntött egy kis kokaint egy Buck Owens-lemez borítójára, és már meg is
feledkeztünk a hasisról. Gramnek fájt a torka – ugyanaz a torokfájás volt ez, amivel Mick
bajlódott az utolsó koncert előtt, ekkorra mindenkin jelentkezett legalább egyszer –, és
közölte velünk a Parsons-féle egészségügyi tervet:
– A drogok, azok tartják egészségesen az embert: ezt szoktam mondani minden
barátomnak, aki az egészséges kajára esküszik.
Gram elment, Keith és én pedig a még mindig megjelenésre váró új albumról
beszélgettünk.
– Az utókeverés tönkrebaszta – mondta Keith. – Egybemosták az összes hangszert.
Keith visszament, hogy tovább zenéljen Mickkel, Charlie pedig ezt kérdezte tőlem:
– Érdemes elmenni itthonról enni? – Lehangolt volt, most, hogy Shirley és Seraphina
elmentek. – Nincs gondom a turnézással, csak nem szeretek a házban lenni most, hogy már
nincsenek itt.
Végül elmentünk a Sunset és a Doheny sarkán lévő Times Square Delicatessenbe –
Löwenbraut ittunk, túrós hajdinapalacsintát és ma-ceszgombócos levest ettünk. Charlie egy
kicsit felvidult, mókás történeteket mesélt angol jazzmuzsikusokról, de hajnali kettőkor a sör
elfogyott az asztalról, és akkor jó éjszakát kívántunk egymásnak.
Másnap délelőtt tízkor ébredtem a Hyatt House-ban, felhívtam az ügynökömet, és
megkérdeztem, mi a teendő a szerződéssel.
– Csak írd alá, és küldd vissza – mondta. Alig vártam, hogy megtegyem, de előbb
találkoztunk (a Hyatt House-beliek és a Stone-ok) az Oriole-házban, ahonnan CBS Television
Citybe mentünk, és a Stones rögzített két dalt a következő Ed Sullivan Show-hoz. „Valami
eszméletlenebbet akartunk csinálni – mondta Mick a chicagói sajtótájékoztatón –, de nincs
semmi, ami eszméletlenebb. Nem számít, mit csinál az ember, az egyik percben mosógép
vagy, a másikban valami más. Olyan ez, mint egy ósdi show.”
Az odafenti környéken, ahol pontosan meghatározottak a telekhatárok, gyönyörű, napos
idő volt, virágok bólogattak a szelíd szellőben. Miután a házba értünk, készítettem magamnak
egy kis pirítóst, és ittam egy kis tejet. Az alattunk elterülő város alig látszott a fehér ködben. A
lemezjátszóról egy Furry Lewis-lemez szólt. Mick rontott be a konyhába, általában véve
mindenkinek odavetve:
– Holnap kiköltözöm, ez egy őrültekháza! – és visszament oda, ahonnan jött.
Utánamentem. Jo a kanapén ülve telefonon beszélt a New Yorkban lévő Stecklerrel, és ezt
kérdezte:
– Szóval, mikor jön ki a lemez?
Keith, Charlie, Mick Taylor meg én a nappaliban ültünk, bluest hallgatva, miközben sütött
a nap. Igyekeztem azon gondolkozni, hogy mit jegyezhetnék fel, de nem történt semmi. Mary
(mármint Kathy Maryje a Dinamikus Duóból) elment Wymanért. Végül úgy döntöttünk, hogy
indulunk, és majd a felvételen találkozunk vele. Kifelé tartottunk az autókhoz – Michael
Lyndon és dús keblű, vörös hajú barátnője társaságában –, amikor megérkezett Mary Bill-lel
és Astriddel. A bíborszínű Continental mellett állva köszöntem Bilinek, aki a hátsó ülésen ült,
meg tudtam volna érinteni, ha nem választ el tőle az üvegablak, ő pedig az égnek fordította a
szemét, és úgy tűnt, mintha be lenne tépve. Astrid leeresztette az ablakot, és így szólt:
– Bill beteg. – Visszamentünk az épületbe, Bill kiterült a kanapén, Jo pedig felhívott egy
orvost. Mick mosolygott, úgy tűnt, a fejlemény felvidítja.
– Antibiotikumokat szed – mondta Astrid, és úgy tűnt, csodálkozik a különös kis emberen,
akivel együtt élt. – Nagyon meg szokott ijedni, és elkezd képzelegni...
Jo megmondta Marynek, hová vigye Bilit, és már el is mentek. Mi, a Stones Kathyvel,
Michael és a barátnője, akit Lilith Leonardsnak hívtak, kimentünk a TV Cityhez, egy óriási
parkoló közepén magasodó, nagy, szürke épülethez. Kathy a kapuhoz hajtott, én meg
odaálltam mellé. Egy őr közölte velünk, hogy nincs hely odabent parkolni; hagyjuk kint a
kocsit, és menjünk be gyalog.
– A kurva életbe, én nem fogok gyalogolni. Hajts be – mondta Mick. Kathy ezt tette, én
pedig követtem, de tényleg nem volt odabent parkolóhely. Elkezdtem kihátrálni, majdnem
elütve Micket, aki gyalogszerrel jött a kocsi mögött, és rácsapott a csomagtartótetőre a
kezével. Rosszalló pillantást vetettünk egymásra.
A TV City épületében elmentünk egy portáspult előtt, végig egy folyosón és be a stúdióba,
gumitalpú cipőben apró fenyőfákat cipelő emberek mellett haladva el. Odabent, a 31-es
stúdióban egy színpad, kicsiny közönség, négy Norelco kamera és sanda technikusok vártak
ránk. Egy fekete cipőt, fehér zoknit, szürke nadrágot, kék kardigánt és szarukeretes
szemüveget viselő férfi így szólt: „Mick, én vagyok az ügyelő.” Elvitte a Stone-okat
sminkelni, Michael, Lil meg én pedig leültünk a közönség soraiba Kathyvel együtt, aki
elmondott nekünk ezt-azt önmagáról. Maryvel élt, mióta elhagyta Mary bátyját, aki a férje és
a kislánya apja volt. Ő és Mary igazán odavoltak a rock and roll együttesekért, és sokat
megismertek közülük. Kathy hosszú listáról számolt be, melyen szerepelt a Beatles, a Led
Zeppelin és Terry Reid, de két esztendeje Mick Jaggerre vágytak. Együtt voltak egy fickóval,
de aztán szakítottak vele, mondván, nincs vele semmi baj, de korántsem Mick Jagger. Amikor
végül összejöttek a Stonesszal, és ott voltak a házban, Mick felment az emeletre lefeküdni,
aztán visszajött, szantálfa parfümöt hintett Kathy re meg Mary re, és megkérdezte Kathy tői:
– Fel akarsz jönni?
– Jönnie kell a barátnőmnek is – mondta Kathy. (A Dinamikus Duó megfogadta, hogy
ragaszkodnak egymáshoz.)
– Oké – mondta Mick.
– Igazán csalódottak voltunk – mesélte Kathy. – Annyira rossz volt. Amikor éppen
önmaga, jól boldogul. Rendes. De mi csak nevettünk rajta. Megpróbált olyan lenni, mint Mick
Jagger, csuromszexi – amikor önmaga, akkor rendes. Mikor lejöttünk a szobájából, azt
mondtuk: „Hát, elment, de meg sem közelíti Mick Jaggert.” Meg kellett kapnunk Micket
ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle.
A Stone-ok visszatértek a sminkelésből, és sor került a kameraállások tesztelésére. Keith
sovány arca töltötte be a monitor képernyőjét.
– De Mr. Richards az, akit igazán akarok – mondta Kathy. – Mindennap öt órákat beszél
Anitával. A kisbabájuk pont úgy néz ki, mint ő, van róla egy csomó képe. Anita oda szokta
tartani a babát a telefonhoz, Keith meg beszél hozzá, és órákig hallgatja, ahogy gügyög.
 Miközben Kathy beszélt, elkészült a háttér a Stones számára: egy csomó
alumíniumfóliával borított négyszög, amelyek – a monitor fókuszán szándékosan kívül
hagyva, prizmák módjára tükrözve a fényt – álomszerűnek tetszettek, és szivárvány
benyomását keltették. Bejött Glyn Johns, és odalépett hozzánk köszönni. Nagy veszekedés
árán tudott csak túljutni a portáspulton.
– Megmondtam nekik, hogy nálam vannak a Stones playback-szalagjai, ha nem engednek
be, nem tudnak fellépni...
Elment feltenni a szalagokat, Kathy pedig folytatta:
– Mick annyira más, mint amilyennek gondoltam... Néha, amikor felébred, azt mondja, „Ó,
Kathy, olyan törékenynek érzem magamat ma reggel. Néha bivalynak érzi magát az ember,
néha meg törékenynek, és ma reggel szörnyen törékenynek érzem magamat.” Nekem meg az
jár a fejemben: „Hm, hol van az a Mick Jagger, akiről valaha álmodoztam?” Mick
összekaparja magát, megborotválkozik, parfümöt fúj magára, egy órába telik neki, hogy
felkeljen, és olyankor általában egy órán keresztül nem szól semmit. Keith felkel, megvakarja
a fejét, azt mondja, „Cijja, Kathy”, és fickándozik...
Mick azt mondja, azelőtt színészkedett, és mindenkit elküldött a fenébe... „Most önmagam
vagyok, és mindenki azt mondja, menjek a fenébe.” Nagyszerű, annyira természetes és
kedves, amikor egyedül vagyunk, elmond nekem valamit, amit Jo-nak készül mondani, és
megkérdezi tőlem, hogy hangzik, van-e értelme, én meg azt mondom, persze, és nem is
tudom, miről beszél. Ügy értem, engem kérdez, nem tudom elhinni. De aztán bejöhet valaki, ő
meg teljesen megváltozik; egyáltalán nem lehet kommunikálni vele.
A monitoron, a reflektorok alatt, az egyaránt fekete inget viselő Mick és Keith mögött
ragyogóan mutatott a fólia.
– De Terry Reid a legklasszabb – mondta Kathy. – Tízszer jobb, mint Mick. A Stone-ok a
dobszerkó köré gyűltek, várván, hogy elkezdődjék a próba, és nem történt semmi. Aztán az
ügyelő így szólt:
– Kezdünk, uraim – és azzal megszólalt a „Honky Tonk Women”, felvételről. Mick a
mikrofonhoz szökkent, és énekelni kezdett. A többiek úgy tettek, mintha játszanának, Keith
nyomta az összes szólót. A felvétel véget ért. Mick abbahagyta az éneklést, és ezt mondta:
– Köszönjök, Mr. Sullivan, igen, játszunk még egyet, Mr. Sullivan – mímelte a kézfogást
Sullivannel, aki nem volt ott. De aztán, mintegy végszóra, ott termett; miközben kezdték
szétszedni a díszletet, és felállítani egy másikat a második próbához, megjelent Ed Sullivan,
ez a tűzcsapra emlékeztető férfiú, rágyújtott egy Winstonra, kezet fogott az ügyelővel. Ed
Sullivan idejében alig szerepelt a tévében olyan humorista, aki ne utánozta volna a furcsa
hajlongásait, azt a kiszámíthatatlan módot, ahogy a mássalhangzókat görgette, a merev,
görcsös mozdulatait. Mindenkivel sorra kezet rázott, úgy tűnt, egy néma mechanizmus
mozgatja, mely hamarosan leültette egy „cékbe”, hogy megnézze, amint módosítják a
„díszetet!” Az alumíniumfóliát jókora, láng alakú, fehérre festett furnérlemezdarabok
váltották fel. Mick nevetve a levegőbe ugrott, odatrappolt hozzánk, mondván:
– Látjátok ezt a díszletet?
Sullivan felemelkedett a székéből, és ezt kérdezte:
– Itt van Mick?
Mick Sullivan mellé lépett – egy lépéssel –, kezet fogtak, és együtt odébb sétáltak,
miközben Sullivan beszélt.
Michael és Lil elindultak, hogy harapjanak valamit, és megkérdezték, van-e kedvem velük
tartani. Felötlött bennem, vajon hogyan jövök vissza, de éhes voltam, és átsétáltunk a
parkolón a piac felé. Sok stand volt, ahol mindenféle zöldségeket és virágokat árultak, és
mindenféle náció ízlése szerint való ételeket készítettek. Finom mexikói és kóser kaját ettünk,
és visszamentünk a tévébe. A recepciónál egy nő megkérdezte, rajta vagyunk-e a listán, mi
meg közöltük, hogy a Stonesszal vagyunk, és csak ebédelni mentünk ki, így hát teljesen
érthetően továbbengedett bennünket. Ugyanazon az úton mentünk végig a folyosón, ahogy
kijöttünk, de a hely olyan nagy volt, és oly sok volt a narancsszínű ajtó, hogy elfelejtettük,
merre kell menni. Két rendész, egy öreg és magas, meg egy fiatalabb és tömzsi közeledett a
folyosón.
– Hová mennek? – kérdezte a fiatal.
– A Rolling Stonesszal voltunk, és úgy fest, hogy eltévedtünk – mondtam. – Csak
kimentünk ebédelni, és elfelejtettük, merre kell visszamenni.
Egyik rendész sem szólt semmit, és odafordultam a magashoz, hogy lássam, sikerül-e
kapcsolatot teremtenem vele.
– Meg tudná mutatni nekük, merre van a 31-es stúdió? – kérdeztem, és hirtelen, akár egy
álomban, a férfi megragadta a karomat, és fakó, száraz, erőteljes vénemberhangon ezt
mondta:
– Majd én megmutatom maguknak, merre menjenek: pontosan ugyanarra fognak kimenni,
amerről jöttek.
Megijedtem ettől a vén idiótától, aki az ingujjamat rángatva megpróbált elvonszolni, és
igyekeztem kitépni magam a kezéből; mindez abban a víz alatti csendben történt, ami
időnként együtt látszik járni az erőszakcselekményekkel. Amikor kiszabadítottam a karomat,
a férfi az Öklével esett nekem; furcsa, könnyű, hulló falevelekre emlékeztető, a hangjához
hasonlóan súlytalan ütésekkel kezdte sorozni a fejemet. Annyira zavarba ejtő, megalázó volt
ez a helyzet, hogy rám támadt egy rendészegyenruhát viselő, tehetetlen, őrült öregember;
hogy a fejemet a karommal védve a falhoz bújtam. A rendész, akit egy fuvallat feldöntött
volna, ott állt mellettem, és dögönyözött, idétlen, vénséges kezével hadonászva a fejem és a
vállam körül, miközben Lil dobhártyaszaggató hangon kiabált:
– Hagyja abba! Hagyja abba! Végül abbahagyta.
– Ha nem hisznek nekünk, jöjjenek a portáspulthoz – mondta Michael a másik rendésznek,
akin látszott, hogy maga is kínosnak találja a történteket.
Reszkettem a vágytól, hogy megfojtsam a vén hülyét, de hát egy gyenge, öreg bolond volt,
akit nem lett volna nagy dicsőség elagyabugyálni, és tudtam, hogy ha elintézem, alkalmasint
nem fogom megírni a következő jelenetet. így hát ezt mondtam:
– Maga idős ember, tudnia kellene, hogy így nem illik viselkedni. -Ő meg, beleveszve a
védekezésről szóló, őrült képzelgésébe, akár a Konföderáció utolsó dühöngő katonája,
kijelentette:
– Láttam, hogy meg akar ütni. Gyerünk! Nyomás! Lássuk, mire jut! Na gyerünk!
A másik rendész megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Hát, ha azok, akiknek mondják magukat, ott van a 31-es stúdió.
– Azok vagyunk – mondta Michael őszintén.
– Gyerünk, húzzunk el innen – mondtam.
Beléptünk az ajtón, és becsusszantunk a helyünkre Kathy mellé. A nézőtéren szinte az
összes, talán háromszáz hely tele volt immár, főleg gyerekekkel. Megjött Wyman az orvostól.
Mosolygott, úgy tűnt, hogy jól van, piros ing volt rajta, piros bőrnadrág és egy olyasféle kis,
barna bőrmellény, amit különösen szeretett. Astrid leült mellénk.
– Még mindig sápadt, és remeg – mondta. – Az orvos adott neki egy vitamininjekciót, de
nagyon reszket. Reggel beszélni fog Stephennel. Az majd segít neki. Ugyanígy volt, amikor
Stephen Dél-Afrikában volt az anyjával. Bill belázasodott, remegett mindene; az emberek
nem képesek megérteni.
Bejött Little Richard (Penniman), a Georgia Peach, és leült a mögöttünk lévő sorba. Zöld
bársonyruhában volt, a mellkasán gyöngyfüzérek díszelegtek, a haja feltupírozva, a bajusza
pengevékonyságúra nyírva, az arca kakaószínűre sminkelve. „A Szépség”-nek nevezte
önmagát. Két szemrevaló fekete barátjával volt, egy férfival meg egy nővel. Odaköszöntem
Richárdnak, és mondtam neki, hogy maconi vagyok, amúgy valójában a középiskolát
végeztem ott.
– Édesem, te viccelsz! Ismerted Otis Reddinget?
– Igen – feleltem. – Közvetlenül, mielőtt meghalt...
– Én indítottam útnak! Én indítottam útnak Otis Reddinget! Én voltam a bálványa! Én...
Ismered Jimi Hendrixet? Jimi Hendrixet én indítottam útnak! Velem kezdett gitározni, az én
együttesemben! Én vittem a Beatlest az első turnéjukra! Én vittem a Stonest az első
turnéjukra! Angliában! Mick csíp engem, eljött megnézni... Mick! Gyere ide!
Mick odaszökkent, kezet fogtak.
– Sz'asz, Richard!
– Miért nem szólsz annak az embernek, hogy vegyen be engem a műsorába, édesem?
Szóljál neki, hogy megvolt neki Liberace, és most meg lehet neki a bronzszínű Liberace!
– Oóó, Richard – mondta Mick.
– Rolling Stones-betét, első rész – hallatszott a hangosbeszélőből egy hang, mire Mick
közölte:
– Mennem kell!
A világítás megváltozott, és Ed Sullivan ezt ugatta a kamerákba: – Ti, fiatalabbak, tudjátok,
és persze a szüléitek is tudják, hogy a Rolling Stones az, az, az... igazából az egész világon
szenzációszámba megy. Utoljára 1967. január tizenhatodikán jártak nálunk, Pet Clarkkal,
Allan Shermannel és a Muppetsszel. Szóval köszöntsük nagy tapssal a Rolling Stonest!
Halljuk hát!
A Stone-ok pedig mímelték, hogy zenélnek, miközben Mick a „Gimme Shelten
playback)ére énekelt. Amikor a dal véget ért, Sullivan a kamera elé sétált, és kezet fogott
Mickkel:
– Nagyszerű, hogy itt vagytok. És most mit fogsz énekelni?
Mick az égre meredt, mintha észrevett volna egy barázdabillegetőt, és így válaszolt:
– A könnyedebb számainkból fogunk játszani, a „Love in Vain”-t és a „Honky Tonk
Women”-t.
Megszólalt a hang a hangosbeszélőben:
– Shelter... második rész... felkészülni.
Mick várt a sorára, idegesen dörzsölgetve a hüvelykujjával a többi ujja hegyét.
A nézőtéren volt egy piros-zöld koboldjelmezt és hosszú, fehér álszakállt viselő fiú meg
egy magas, napbarnította, nagy mellű szőke lány, aki néhány szarvasbőrdarabtól eltekintve
teljesen mezítelen volt. A lány táncolt és tapsolt, amikor Mick ismét énekelni kezdett. Kathy
észrevette, hogy nézem, és így szólt:
– Mick meglátta, és azt kérdezte: „Óóó, az egy tehén?”
Keith látszott a monitoron, grimaszt vágott, és dobhártyaszaggatóan tépte a gitárja húrjait.
– Ez a Keith Richards, ez aztán tényleg zizinek néz ki, mi? – szólalt meg Richard.
A második rész végeztével a Stone-ok átöltözni indultak. Richard megkérdezte tőlem, hogy
a Stonesnak dolgozom-e, mire elmondtam neki, hogy egy könyvet írok, miközben őket
kísérem. Megkérdezte, velem van-e a feleségem, én pedig ezt feleltem:
– Nincs, otthon van.
– Te meg itten huncutkodol...
– Nem én, jól viselem magam – mondtam.
– Rá kéne venned a Stonest, hogy reklámozzák a könyvedet! Vinniük kéne magukkal,
ahová csak mennek! Ide hallgas! Ezzel segíthetnek neked! Ed Sullivan eljött New Yorkból
egészen idáig, hogy felvételt csináljon a Stonesszal! Mick nem akart New Yorkba menni,
Keithszel itt akartak maradni, hogy dalokat írjanak és pihenjenek, így hát Ed Sullivan
kénytelen volt eljönni egészen idáig!
Visszatértek a Stone-ok, immár másik ruhában. Sullivan köszöntötte őket.
– Mick, nagyszerű, hogy itt vagytok velünk, mit fogtok játszani?
 – A „Love in Vain”-t játsszuk – mondta Mick.
– Rendben – mondta a hang a hangosbeszélőben. – Lássunk neki.
Begördült egy kamera, és Sullivan elmondta ugyanazt. Mick is elkezdte ismételni, amit az
imént mondott, de hülye dolog volt ugyanarra a kérdésre ugyanazt a választ adni, és elnevette
magát.
– Snitt – hallatszott a hangosbeszélőből.
– Ed Sullivan ötvenezer dollárt kínált Micknek, hogy szerepeljen ebben a műsorban! –
mondta Richard. – Mick nem törődik a pénzzel, ő csak szórakoztatni akarja az embereket.
– Nos, próbáljuk meg – mondta Sullivan. – Nem fogom megkérdezni, mit játszotok most,
csak kezet rázunk.
– Oké – mondta Mick. – Csak kezet rázunk.
– Mick nem törődik vele – mondta Richard. – Aszongya Sullivannek, fogd azt az
ötvenezret, és vegyél magadnak néhány cipőt!
Újfent begördültek a kamerák, és Sullivan megkérdezte:
– És most mit fogtok játszani? – Nevetett mindenki, a közönség, a Stone-ok, az operatőrök.
– Vénember – mondta Richard –, és igazából ez a véleménye a rock and rollról – lefelé
fordította a hüvelykujját –, de szüksége van a Rolling Stonesra a nézeccség miatt.
Sullivannek és Jaggernek végre sikerült kezet rázniuk, és a Stones elkezdte a „Love in
Vain”-t; Mick narancsszínű-fekete szaténingben feszített, melynek hosszú, libegő denevérujja
volt, a nyakában lévő széles, fekete kendőn fityegő aranymedáliák csillogva verték vissza a
fényt a monitoron.
– Ez gyönyörű – mondta Richard. – Ez a kendő. – Felemelte a gyöngyfüzérét, és így szólt:
– Én mindennap viselem a gyöngyeimet, édesem. Aszondom, ha van az embernek, akkor
viselje.
Véget ért a „Love in Vain”, és Richárdnak mennie kellett. Megáldott mindannyiunkat, és
azt mondta nekem, reméli, eladok „egymilliárdot”. Túlságosan is csinos volt, hogysem
folytathatta volna a mosogatást a maconi buszpályaudvaron.
Mielőtt elkezdődött volna a „Honky Tonk Women”, Sam odajött Kathyhez, és azt mondta
neki, hogy a Stone-ok csajokat akarnak.
– Csak válassz ki pár szépet, és kérdezd meg, szeretnének-e találkozni a Stone-okkal,
tudod...
– Oké – mondta Kathy. Elkezdődött a dal, és egy nagyon csinos lány, barna ingben és
nadrágban, nagyon izgatottan, felállva tapsolt. – Mick szereti az ilyen lányokat – mondta
Kathy. – Nagyon odavan az ilyen ártatlan külsejűekért; de nem hiszem, hogy el tudom látni
Sam helyett a kerítő feladatát.
Véget ért a „Honky Tonk Women”, és a felvétel befejeződött. Kathy közölte Sammel, hogy
szerinte jobb, ha ő intézkedik. Egy pillanat múltán Sam hátravezette az öltözőbe a nagydarab,
szarvasbőrös szőkét.
Michael, Lil meg én kimentünk a bíborszínű alkonyatba, előttünk a csinos, barna ruhás,
mosolygós lány, akinek, szerencséjére, meghagyták az álmait. Michael hazakészült Elkbe,
Kaliforniába, a szünet idejére, ami a hat nappal későbbi, november 24-ei detroiti koncertig
tartott. Lil lakásához hajtottunk, a Sunset egyik mellékutcájába, Michael zöld vászon
málhazsákjáért. Michael áthozta a zsákot a gyalogjárón a kocsihoz, Lil közben őt figyelte.
Gondolom, nem bánta, hogy távozik. Mondtam neki, hogy később majd felhívom, hogy
segíthessen postára adni a szerződésemet (mivel helybéli lány, és ismeri a postákat), és
kivittem Michaelt a repülőtérre, ugyanazzal a zöld Dodge Chargerrel, melyet azelőtt vezettem,
hogy elhagytuk a várost.
Az autópályán Michael a nőkről beszélt, valamint arról, mennyire szereti őket, és hogy
mennyire szomorú volt neki és a feleségének a szakítás, de az asszony író, és nagyon
féltékeny az ő tehetségére, minek folytán a dolog nem működött. Kijelentette, hogy imádja a
kislányát, imádja az összes nőt.
– Ez a Lil, ez egy nagyszerű lány – mondta –, nem gondolod?
– Igen, klassz lány – mondtam. – Jómagam próbálok nem belebonyolódni, mert kurvára
szomorú az egész, így is elégszer összetörik az ember szíve anélkül, hogy keresné a bajt.
– Én igazán nagyszerűen elvoltam a nőkkel ezen a turnén – mondta Michael. – Szerelmes
vagyok mindegyikbe, szerintem minden nőt imádok.
Sok szerencsét, gondoltam. A repülőtérnél kitettem. Immár éjszaka volt, felkapcsoltam a
reflektorokat, és visszaindultam a városba. Mindjárt az autópálya mellett egy óriásplakáton
egy jókora könyv és egy jókora festékestégely virított, ezzel a felirattal: „Harold Robbins
szavakkal fest az örökösökben... A legjobb szó a festésben: Sinclair.”
A tankban már alig volt benzin, ezért megálltam egy benzinkútnál. A kutas indián volt,
rövidre nyírt, hollószínű hajjal, tollak nélkül, olajos, zöld kezeslábasban. Kíváncsi voltam,
milyen törzsből való, de nem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem: Kik voltak a te
néped, hajdan büszke Vörös Férfiú?
Kifizettem a benzint, a Hyatt House-hoz hajtottam, és felhívtam Lik. Azt mondta, menjek
át hozzá. Levittem a szerződést a recepcióhoz, és az éjszakai ügyeletes megengedte, hogy
használjam a szálloda fénymásológépét. Kisvártatva Lil ajtaja előtt álltam. Kinyitotta az ajtót,
és így szólt:
– Ó, azt hittem, hogy a szomszéd pasi vagy, a postás nála hagyott néhány lemezt, mert én
nem voltam itthon.
Olyan érzés fogott el, amikor beléptem, mintha nem a megfelelő ember lennék. A lakás tele
volt dekorációval, úgy nézett ki, mint egy díszlet egy nagyon buja Von Sternberg-filmhez,
amiben Marlene Dietrich játszik. Az elülső szobát strucctollak, legyezők, párnák, fekete tüll-
függönyök ékesítették. Lil erős parfümillatot árasztott, és egy olyan blúzt viselt, amiből
majdnem kibuggyant a melle. Frank Sinatra-lemezek szóltak, énekesekről beszélgettünk –
Sylvia Symsről, Anita O'Dayről –, és kitűnő hasist szívtunk. Nem tudtam pontosan, hogy Lil
mivel foglalkozik, eltekintve attól, hogy lemezborítókat tervez. Kollázsokat mutogatott
nekem, melyeket a Stone-ok portréiból, papagájokat, táncoló lányokat ábrázoló fotókból és
mindenféle képekből készített, és úgy tűnt, azt várja, hogy „értsem” meg őket a maguk
szimbolikus komplexitásában.
Égett a füstölő, folytattuk a szívást, Lil lemezkülönlegességeket tett fel, végül pedig
közölte, hogy nagyon éhes. Én is az voltam a hosszúra nyúlt nap, Ed Sullivan, a szélhűdéses
rendeszek és minden efféle után, így hát azt mondtam:
– Aláírom és postára adom a szerződésemet, és utána elmegyünk enni.
Annyira be voltam tépve, hogy a mozgás gyötrelmes volt, és úgy éreztem, mintha a tarkóm
forró vízben oldódna. Kivettem az égszínkék borítékból az összehajtogatott szerződést, és
még egyszer, szóról szóra elolvastam, igyekezvén elhinni, hogy oly sok évvel az után, hogy
tizenöt évesen, a waycrossi középiskolában elhatároztam, hogy író leszek, és ha nem sikerül,
inkább meghalok – miután sokáig, nagyon sokáig nem tudtam megélni ebből, és Christopher
meg én igazi munkák és az újságírás jelentette szalmaszálakba kapaszkodtunk –, íme, itt a
szerződés, széttárja előttem a combjait, és nincs más dolgom, mint aláírni (vagy ha nem is
hittem el igazán, áhítatosan reménykedtem benne), és valódi pénzt fogok kapni, annyit,
amennyiből meg tud élni az ember. Először nem voltam képes aláírni a nevemet, és
néhányszor leírtam egy jegyzetfüzet lapjára, aztán aláírtam a szerződést, és beraktam egy
borítékba, amit megcímeztem az ügynökömnek. Úgy terveztem, küldök egy példányt haza is.
– Hol van a posta? – kérdeztem.
– Van egy postaláda a sarkon – mondta Lil. Az szerényebb volt annál, ami szerintem egy
ilyen fontos dokumentumnak dukált volna, de volt néhány bélyegem, és úgy döntöttem,
vállalom a kockázatot. Lil megkérdezte, miféle helyen akarok enni, mire azt mondtam, hogy
valami olyan helyen, ahol nyugtot hagynak az embernek. Tudok egy éppen ilyen helyet,
mondta Lil, és tényleg tudott. Oaklandbe menet a gépen olvastam egy cikket róla az L. A.
Times' West magazinban: a Musso and Frank's Grillről, egy étteremről a Hollywood
Boulevardon, melyet előszeretettel látogattak írók, köztük Scott Fitzgerald, Robert Benchley
és William Faulkner, ahonnan az 1920-as években Charlie Chaplin, ha túl sok dolga volt
ahhoz, hogy otthagyja a forgatást, mindennap elhozatta a Rollsán az ebédjét. A Hollywood
Boulevard akkoriban „sajátosan vonzó volt... a Sunset felől avokádóliget szegélyezte, patak
futott a Franklinen, a parkolóban egy eukaliptuszfa állt, a Highlanden, egy márványozott elejű
Owl gyógyszertárnál meg egy menedzser, szegfűvel a zsakettje gomblyukában...”
1969-ben alkalmasint nagyon is olyan volt a hely, mint amikor még Dorothy Parker,
Nathanael West és S. J. Perelman étkeztek ott. Kapott az ember egy asztalt, tiszta, fehér
abrosszal, és világos volt, hogy azért tért be, mert éhes és szomjas. Nem volt zene, csak
nyájas, barátságos kísértetek. A pincér italokat hozott nekünk (parányi jégszilánkokkal a
koktélomban) és finom, fehér marénát meg báránysültet, lepényhalat és konyakot meg kávét.
Miközben ettünk, Lil elmesélt egy történetet, amitől, ha nem egy ilyen kellemes és kényelmes
helyen hallom, megremegtem volna. Abból az időszakból amikor Lil Leonards Los
Angelesben, a szülővárosában lakott, és Moses Ringer nagy sikerű háborús regényét, a Flying
Backwardsot olvasta. Jó és érdekes könyvnek találta, és úgy vélte, biztosan kedves fickó, aki
írta, éppen az a fajta, akivel szívesen találkozna az ember.
– így hát írtam neki egy levelet – mondta Lil –, megírtam neki, hogy a Sunset Stripen ülök
egy buszmegállóban, vizes fürdőruha van rajtam, az ő könyvét olvasom, és...
– Tényleg így volt? – kérdeztem én, naiv gyermek.
– Természetesen nem – mondta Lil. – Egy csomó dolgot írtam neki, ő pedig válaszolt a
levelemre, megismerkedtünk, és elvitt New Yorkba. – Elmesélte a részleteket, hogy miként
hozta Ringért olyan helyzetbe, amiben annak nem maradt választása. Megrémisztett a
történet, de végeztünk az ennivalóval. Lil azt mondta a pincérnek, hogy nagyon jó volt, a
pincér pedig megkérdezte:
-Járt már itt korábban? Azt tudom, hogy maga járt – mondta rám utalva.
– Soha nem jártam itt – mondta neki Lil.
– Azt hittem, törzsvendég – mondta ő. Ettől felvidultam. Visszamentünk Lilhez, és az
éjszaka mályvaszínűbe fordult. Hasist szívtunk, mígnem ismét csak meleg melasztengerben
úsztam. Lil megkérdezte, mit gondolok a Stonesról. Azt mondtam, hogy Brian halála óta
bizonyos értelemben új együttes lettek.
– Igen – mondta Lil –, most már tudják, hogy meg fognak halni... Lil előhozta Jim
Morrison valamelyik kiadatlan versét, és elkezdte
hangosan felolvasni. Mivel csak azért mentem el hozzá, hogy postára adjam a levelet,
köszönetet mondtam neki, és eljöttem. Elmúlt éjfél, de amikor a Hyatt House-hoz értem,
továbbhajtottam, úgy döntöttem, megnézem, hogy mi történik az Oriole-házban.
Ahogy a nappaliba léptem, Jo, Mick és Ronnie jöttek ki az irodából. Ott volt Kathy, Mary,
Sam, Tony, Keith, Gram, Mick Taylor és Charlie is. Gram körbekínált egy 35 milliméteres,
kokainnal teli kapszulát. Keith és ő kisvártatva a zongoránál ülve énekeltek. Beszállt Mick is,
én meg elnyúltam a kandalló előtt, és elmeséltem Kathynek, milyen különös estét töltöttem
Lillel. Bejött egypár lány, az egyik, egy magas, szőke, Brian régi barátnője, Linda Lawrence
volt. Volt vele egy kígyóbőr csizmát és bársonyöltönyt viselő, hosszú hajú, szőke fiúcska:
Brian fia, Julian, szakasztott az apja, mint egy miniatűr Brian, ugyanaz a haj, ugyanaz az arc,
ugyanazok a szemek. Linda leült a tűz mellé, a kezébe nyomtak egy spanglit, beleszippantott
néhányszor, Julian pedig egy jókora, színes léggömböt lökdösött a levegőbe.
– Kell valami? – kérdezte tőle Linda.
– Nem. –Julian megrázta a fejét, és átvágott a szobán, követve a léggömböt, a levegőben
tartva azt az apró kézfejével, mely akárcsak az apjáé és a nagyapjáé, majdnem olyan széles
volt, mint amilyen hosszú. Gram és Keith a zongoránál ültek, Mick a kanapén, hátradőlve,
érthetetlen hillbilly dalokat énekeltek hármasban. Lüktetés töltötte be a szobát, de úgy tűnt,
Julian nem része ennek. Nem ugrándozott ide-oda a szobában, mint egy gyerek, csendesen és
könnyeden, már-már nem evilági módon sétikált és táncikált a szobában, mint egy néma
balett-táncos, a léggömb nyomában, mely a feje fölött ugrált és táncolt az ujjai érintésétől.
HALÁLTÁNC
 A LAKÓKOCSIBAN vagyunk a fűszerekkel és a sütikkel, Mick az ajtóban, fejét lehorgasztva
a filmesek reflektorainak fényében, arcával a bordó rikkancssapkája takarásában hallgatja a
rádióriportert.
– Mick, szándékotokban áll folytatni a turnézást?
– Igen, a célunk az, hogy kinn legyünk az utcán. Ezt a turnét tulajdonképpen jobban
élveztük, mint a többit. Egy kicsit jobban belejöttünk a zenélésbe, időnként halljuk magunkat.
– Mit gondolsz erről a gyülekezetről?
– Arra emlékeztet, amikor Marrakeshben voltunk a... Keith meg én Marrakeshben voltunk
a legutóbb, kívül a városfalakon, nagyon sok zenésszel és táncossal, nagyon középkori volt a
hangulat.
Sam Cutler a lakókocsi konyhaasztalánál ül Keithszel, Chip Monck-kal és Rock ScuUyval,
szürkésfehér borosta borította arcában vöröslik a szeme, miközben így szól:
– Nagyjából délután ötkor kellene színpadra lépnetek. Hat előtt húsz perccel van
napnyugta.
– Indulhatunk, Keith? – kérdezi Mick.
– Én maradok – mondja Keith.
– Oké. Viszlát hamarosan.
Lelépünk a lakókocsiból. Ott áll Ronnie a kék öltönyében. Keith marad. Tetszik neki itt.
Nem tudok felülkerekedni az érzésen, hogy kár, még ha a világot menthetjük is meg, nyűgös
dolog, hogy ezért a sivatagba kell kimenni, szerintem Mózes is biztosan így érzett. És hideg
van, a hideg végül Kaliforniában is utolért bennünket, az alabamai Muscle Shoalsban töltött
napok után, ahol az emberek komolyak és udvariasak voltak, minek folytán békességben és
kellemes izgalomban volt részünk ottani tartózkodásunk során. Már megint nincs benzinünk,
Bill Belmont sietve indul, hogy előkerítsen egy zsarut, a sofőr összekulcsolt kézzel mered az
égre, akár a Szűzanya; mintha (láttunk már ilyet azelőtt) örülne annak, hogy a saját
alkalmatlanságával teljes megtorpanásra késztet egy hatalmas vállalkozást. Hatalmas
vállalkozás; a világ megmentését viccből emlegetjük, de hogy fejezhető ki, mire készültünk,
nem is beszélve arról, hogy magyarázható meg. Már a nyelvemen volt, hogy miért vállal a
lazac annyi fáradságot az ivás érdekében, vagy a repülőhal miért repíti ki magát a tengerből a
reszketeg farokuszonyával, de ezek halak, mi azonban... mi mik vagyunk? Ki tudja
megmondani, és ki tudja megmondani, milyen régi ez az ösztön, amely arra indít minket,
hogy táncoljunk, megmámorosodjunk és megőrüljünk? A szabadságvágy hozott ide
bennünket, ami talán magával az élettel egyidős, de mire az ember képes lett minden földi
életet pusztulással fenyegetni, még mindig elég erős volt, hogy megérintse Brian Jonest, aki
magával ragadta Keitht és Micket és Perkst és Wattsot, a hírneves dobost, és Stut, és igazából
valamennyiünket, akik itt álldogálunk most, a kora reggeli órákban, egy nappal a Pearl Harbor
elleni támadás huszonnyolcadik évfordulója előtt. Amikor bekerül a limóba az üzemanyag,
amit Belmont talált valahol, Mick megkérdezi a Maysles fivéreket, maradnak-e.
– Hajnalban kellene kezdeni a filmezést – mondja.
– Hát persze – mondja David. – Maradunk.
Al ránéz. Velünk együtt álmatlanul töltötték az elmúlt éjszakát a Muscle Shoalsban, az
ország túlsó felében, mögöttünk haladtak egy másik kocsiban, amikor eljöttünk San
Franciscóból, és most Mick, mielőtt visszaindulna a szállodába, megkérdezi tőlük, hogy
maradnak-e még egy álmatlan éjszakára.
– Helikopterrel kihozatunk majd egy kis filmutánpótlást – mondja David.
– Viszlát, Measles23 – mondja Ronnie, miközben Mickkel és velem együtt beszáll a limóba,
mindhárman elférünk a széles hátsó ülésen.
– Maradnak, ugye? – kérdezi Mick.

23
Ronnie lefordíthatatlan szójátékot űz a Maysles testvérek nevével; a measles az irodalmi angolban kanyarót jelent, a szlengben pedig a
vérbaj megjelölésére is szolgál.
 – Igen, maradnak – mondja Ronnie. – Majd küldetek nekik filmet. Mick elégedettnek és
izgatottnak látszik, és miért ne lenne az? Erre
áhítoznak a Stone-ok. (Erre áhítozunk valamennyien?) Noha, amiként azt nehézkesen
hajtogatni szoktam, sajnálom, hogy a negatívumokkal együtt a történelem összes pozitív
hozadékáról le kell mondani: az Ellington-bandről, Bachról, a vízöblítéses vécéről és az
emberi találékonyság többi nagyszerű megnyilvánulásáról, amiket a rockközönség alábecsülni
látszik. Nem számít, mibe kerül, miféle vívmányokról és komfortról kell lemondani, muszáj
volt alternatívát keresni. így hát itt vagyunk, sok ezer idegen gyülekezik egy idegenszerű
helyen, mint valami apokalipszishirdető, őrült szekta: shakerek, Holy Rollerek24; roll over
Beethoven, éljen a rhythm and blues. De miért ezen a helyen? Noha ez megfelel Spengler
igényének a bukás eljövetelére vonatkozóan, a hanyatlásnak el kell érnie a tetőpontját, a
Nyugat legnyugatibb pontján, és igazából eleinte a Golden Gate Parkot, a Kelet Aranykapuját
emlegették helyszín gyanánt ehhez a, ehhez a...
– Hogyan szereztük ezt a helyet? – kérdezem Ronnie-tól. Immár eltávolodtunk a
színpadtól, nagyon lassan, óvatosan haladunk keresztül a hátizsákokkal, hálózsákokkal,
kannákkal és kutyákkal szembejövő fiatalok végeláthatatlan tömegében. Olyan késő van, és
olyan régóta vagyunk már talpon, kokain ide vagy oda, hogy Ronnie hangját csak
foszlányokban hallom. Valami olyasmiről beszél, hogy a parkban szó sem lehet rockról, így
hát az a fickó felajánlotta ezt a helyet, főleg a nyilvánosság miatt, miután megpróbálták
megszerezni a Sears Point-i versenypályát, ami a Filmways tulajdona, ami pedig részben
Haskell Wexler anyjáé. Wexler Los Angelesben volt, és megmutatta Micknek a Medium Cool,
a '68-as chicagói demokrata elnökjelölő gyűlést kísérő zavargásokról szóló film felét, mire
felkérést kapott, hogy készítse el a Stones-filmet, de már más kötelezettségei voltak. A Sears
Point részéről mindenesetre felajánlották, hogy a Stones megkaphatja a helyszínt és csak a
hétvégi bérleti díjat kell kifizetni érte, ám ezután a Filmways (amely egyszersmind a Concert
Associates, a Stones L. A. Forum-beli koncertjeinek impresszáriója volt) önzővé vált, és sok
százezres előleget követelt, továbbá sok millió dolláros biztosítást, valamint a fesztiválról
készülő film terjesztési jogait. így hát itt vagyunk Altamontban. Átkozottul nem látom az
értelmét, de hát egy ideje már nemigen látom semminek, kiváltképpen annak nem, aminek
köze van a show-biznisz felső régiójának ügyes-bajos dolgaihoz. Nem értem, hogyan jön a
képbe Haskell Wexler anyja.
– Akkor mennyibe kerül ez a Stonesnak?
– Semmibe – mondja Ronnie. – A filmjogokból megtérül.
– Az szép – mondom. – Ez tényleg egy ingyenes koncert.
– Ingyenes – mondja Mick a sapkája alól –, de mégis fizetni kell érte. Lehet, hogy el
tudunk adni filmrészleteket a tévének; lehet, hogy Tom Jones megvenne pár számot.
Megállni kényszerülünk néhány másik kocsi mögött, melyek a kapu előtt sorakoznak, és
csődület támad a limuzin körül.
– Az összes koncertet ingyen akartam megcsinálni – mondja Mick –, de ez azelőtt volt,
hogy beszéltem a könyvelőkkel. Semmit nem szeretnék jobban, mint csinálni egy ingyenes
koncertet a keleti parton.
Most már gyerekek kopogtatnak az ablakon, Mick megtalálja a gombot, és leereszti az
üveget. A sofőr tülköl a dudával, noha a többi kocsi áll, és üres, és maguktól nem fognak
megmozdulni.
– Igazi vagy? – kérdezi egy lány Micktől. Hosszú, sötét haja van, és egy súlyos, zöld
bundakabátba burkolózik. – Tényleg te vagy az?
– Én igazi vagyok. És te igazi vagy? – kérdezi Mick.
A lány benyúl, megfogja Mick kezét. – Engedjetek be minket – mondja –, olyan hideg van
idekint.
24
Pünkösdista templomjárók, akik vallásos elragadtatottságukban a földön fetrengenek – innen a Holy Roller kifejezés.
 De Mick fáradt, és aludni akar, ezért így szól:
– Jól érzitek magatokat?
– Igen, ők kicsodák? – kérdezi a lány, és rám meg Ronnie-ra néz.
– Csak néhány barátom – mondja Mick, de a lány (noha lehetséges, hogy én vagyok
buggyant a drogoktól és a kialvatlanságtól) némiképp paranoiásnak tűnik. – Jól érzitek
magatokat? – kérdezi Mick ismét, miközben odajön a homokszínű, béreljegyzsarut-uniformist
viselő kapuőr, és ezt mondja a limó köré gyűlt embereknek:
– Lennének szívesek odébbmenni, hogy az a kocsi legelöl továbbmehessen, és
továbbmehessen az is, meg az, ami mögötte van, és így ez a kocsi kijuthasson? Rendben? Az
öntörvényű, de kezelhető gyerekek szelíden zsörtölődve elhúzódnak, mint az 1956-ban
készült filmben, aminek Dont Knock the Rock vagy mi volt a címe, mi meg továbbmegyünk,
és Ronnie aranyszívűen ezt mondja:
– Annyira kedvesek a gyerekek – mire Mick így szól:
– Igen, komolyan veszik, ezt kell hogy tegye az ember.
És tényleg; tényleg van ebben valami, határozottan komolyan veszik, és nem illik a
helyzethez, hogy Mick, miközben ezt mondja, egy Cadillac limuzin hátsó ülésébe süpped,
úton a Nob Hill Hotel hűvös lepedői felé. Korántsem tudom biztosan, miért megyek vissza a
szállodába ahelyett, hogy idekint maradnék a humanitás emez óriási barmával, és ekként
válaszolok:
– Igen, Keith ezt teszi.
– Szeretnék maradni, de pihennem kell – mondja Mick, mire én:
– Ja, Keith fantasztikus – mire Mick:
– Nekem énekelnem kell. Ha gitároznom kellene holnap, azt hiszem, maradnék, de
énekelnem kell.
Az elöl lévő autókat odébb vitték, mi pedig a kapuhoz gurulunk, amit az őr bezár
mögöttünk, sokezernyi ember kívül reked, és még százezrek, akik ezután jönnek.
– Ha ingyenes, miért tartják kint az embereket? – kérdezi Mick, akinek szokása örökösen
szót emelni a méltánytalanságok ellen.
– Hétkor engedik be őket – mondja Ronnie.
– Hétkor? – kérdezi Mick, nyilvánvalóan nem sokat törődve a válaszszák ám Ronnie így
szól:
– Ha mindet beengednéd, soha nem épülne fel a színpad. Erre Mick hátradől, aztán ezt
kérdezi:
– Akkor viszont mi van azokkal, akik máris odabent vannak?
– Nekik reggel ki kell menniük.
– Micsoda? – kérdezi Mick.
– Csak viccelek – mondja Ronnie.
Pokoli lassan haladunk kifelé, és e pirkadatközeli órán egyre nagyobb számban érkeznek a
zarándokok, végeérhetetlenül vonulnak a kocsi mindkét oldalán; durva ruhájuk és hosszú
hajuk kifehéredik a reflektorok ragyogó fényében. Azon tűnődöm, vajon szabad-e elmennem,
vajon szabad-e kihagynom egyetlen pillanatát is e tömegjelenségnek, ami még csak nem is
tetszik nekem. Akármerre jártunk is korábban, soha senki közülünk nem volt egyedül a
sivatagban százezernyi másik fiatal csodabogárral, a Rolling Deaddel, akik teletömték
magukat mindenféle droggal és nem ismernek semmiféle szabályt! TEDD, AMIT AKARSZ:
ebben merül ki a törvény bölcsessége. Woodstockban, ami üzleti vállalkozásnak indult, s
aztán valami mássá alakult, az emberek és a rendőrök jól elvoltak egymással, mert a
rendőröket számban felülmúlta a tömeg, itt viszont még akkor sem találna az ember rendőrt,
ha akarna: szabadok vagyunk, végre szabadok.
Pillanatnyilag azonban hideg van, és kényelmetlenül érezzük magunkat, és ha nem akarok
élőhalott lenni, amikor eljön a napnyugta, aludnom kell. Tudom, hogy nem leszünk sokáig a
szállodában, magamhoz akarom venni a magnómat, és pihenni akarok egy kicsit, mert fáradt
vagyok, és pihenésre van szükségem, hogy felkészüljek arra, amit a hajnal hoz. De még így is,
nyugtalanul és fagyoskodva, őrülten és elveszetten, amint látható, rengetegen jönnek, és bármi
megtörténhet, éppenséggel bármi.
– Jó lenne szerezni holnapra egy kis meszkalint – mondja Mick, aki szintén az elhaladó
emberáradatot figyeli. – Jó lenne bevenni egy kicsit a koncert után.
– Jó lenne bevenni egy kicsit a koncert előtt – mondom.
– Nem, énekelnem kell, nem tudok énekelni, ha be vagyok tépve, összevissza hőbörgök a
színpadon.
– Nekem van egy kicsi, bevehetjük, amikor akarod – mondom.
– Tényleg? Nagyszerű, nem vettem be pár éve semmilyen pszichedelikus szert. Jó lenne
bevenni egy kicsit, és csak úgy bóklászni a tömegben, beszélgetni az emberekkel.
– Rendben, majd viszek egy kicsit – mondom –, de nem is tudom, te sokkal inkább
elhiszed ezt az egész nemzedéki forradalmas hűhót, mint én.
– Nem én, dehogyis, csak a filmről gondolkodom, ez minden. Nagyon érdekes lesz ez a
film szempontjából. Ha jövőre is utazunk, és elmegyünk Keletre meg talán Afrikába...
szeretnék belekóstolni mindenféle zenébe, afrikai zenébe, keleti zenébe, őshonos dolgokba, ha
csinálunk egy világ körüli turnét, szeretnék bemutatni egy csomó idegen zenei és egzotikus,
ah, erotikus dolgot... mint azok a csajok, akiket Bangkokban láttam... elmegy az ember arra a
helyre, olyan, mint egy bordélyház, csak nem az, bemegy, és ott vannak azok a csajok azon a
vörös szőnyegen, egy ilyen üvegfüggöny mögött, és mindegyiken fehér zokni van, meg kék
farmer és póló, megszámozva, nagyon fura, úgy néznek ki, mint a... hogy is hívjátok őket,
cheerleaderek... és kiválasztja az ember, amelyiket akarja, „az ötvenkettes számút kérem”, és
elmennek vele, és megcsinálnak akármit, megtapossák, megmasszírozzák, leszopják a farkát...
ott nem lehet csinálni velük, de el lehet vinni őket valahová, és meg lehet dugni őket. Nagyon
furcsa volt, olyan, mint Alphaville, olyan fura science fiction-atmoszférája volt. Volt ott egy
koncert is, őshonos zene, igazán belemelegedtek. Ügy értem, sokkal jobb volt, mint a legtöbb
rock and roll, sokkal izgalmasabb. Azt hiszem, ez szórakoztatná az embereket. Tényleg, úgy
értem, engem szórakoztat az ilyesmi, és az ember mindenféle dolgokat közbeszúrhat,
játszhatunk mi, és utánunk talán jöhetnek afrikai dobok. Éppen úgy, mint az Ed Sullivan
Show-ban, mármint nem hiszem, hogy bármi rossz lenne eredendően ezzel a formával, egyik
dolog a másik után következik, mindaddig, amíg érdekes...
– De rendesen kéne megcsinálni – mondja Ronnie –, máskülönben csak egy „A Rolling
Stonesszal a világ körül” lenne belőle.
– Na és akkor... mi a baj ezzel? – kérdezi Mick.
– Úgy tűnik, mintha nektek valami több kellene – mondom.
– Alakul majd, ahogy csinálja az ember – mondja Ronnie –, most nem kell aggódni a
részletek miatt. Először pénzt kell szerezni hozzá. Ahmet valószínűleg le tudna szakítani
nektek félmilliót a Warner's-től.
– Hogyan? – kérdezi Mick. – Egy útitervvel, talán. Még nem tudjuk, hová fogunk menni.
Olyan sok dolgot kell eldöntenünk jövőre, melyik a legjobb lemeztársaság...
– Ember – szólalok meg –, én mondom neked, az Atlantic...
– Csak az Atlantic elég menő ahhoz, hogy... – Ronnie meg én most először értünk egyet
valamiben azóta, hogy ismerjük egymást.
– Tárgyalnunk kell mindannyiukkal – mondja Mick.
Kinyitom a szememet. Immár az autópályán vagyunk, még mindig a koromsötét
éjszakában. Mick szótlan. Lehetetlen megmondani, vajon duzzog-e, vagy csak aludni próbál.
Aztán így szól:
– Azt hiszem, egy film a Rolling Stonesról a világ körül érdekes lenne. Én elmennék
megnézni azt a filmet.
 – Nos, csak azon múlik, hogy mi van benne, ez fogja meg az embereket – mondom. –
Miről szól a történet, mi a tét. Mint az a film, amit rólatok hallucináltam, Bill volt benne a
Vészjósló Vikárius, Charlie a Néma, de Becsületes Sírásó, Brian a Rosszéletű Hitehagyott, aki
cigányokkal él a birtokod határában, a káosz ujjongó, eszeveszett szelleme lengi be a helyet,
Keith pedig a te gonosz Alteregód, és a feleséged meg a kisbabátok életveszélyben vannak az
ősi átok miatt, tudod, valami tétnek muszáj lennie...
– O, az én nőm lelépett, szétesett az egész – mondja Mick. – Ha gyerekeid vannak, akkor
családi életet élsz, ha meg nincsenek, akkor szétesik az egész.
Csendben megyünk tovább. Hosszú vagy hosszúnak tetsző idő után Mick azt mondja (a
gépen San Franciscóba menet a házasságról beszélt Charlie-val, meg arról, milyen egyetlen
nőt szeretni, és az, hogy ez szóba került, talán Charlie-t juttatta eszébe):
– Bárcsak Charlie látta volna. Nagyon ki volt akadva, úgy gondolta, hogy az egész rosszul
fog alakulni.
Nem értem, mi biztató fakadna abból, hogy ő mit látott – egyelőre túlságosan szerteágazó
és nyomasztóan nagy horderejű a dolog –, de Mick ezt mondja:
– Úgy érezte, belesodródott; mert igazából nincs sok pénze. Én az egész turnét
megcsinálhattam volna ingyen, mert nagy fasz vagyok, tudod, és nekem akkor is van pénzem,
de neki nincs. Családja viszont van, és tudna mit kezdeni egy kis pénzzel. Bárcsak látta volna,
milyen kellemes odakint... Majd otthagyunk egy levélkét az ajtaja alatt.
23
És amikor az ember nem tud több fenséges vacsorát elkölteni, és több nővel
szeretkezni, amikor nincsen többé odaadó hallgatósága a történeteinek, és nem tud
többé utazni és szerencsét próbálni – akkor legalább összeszedi a leleményességét,
problémákon dolgozik, megírja a memoárjait; még mindig próbára teheti az
idegzetét és az erejét azáltal, hogy számot vet az életével, annak összes
mélypontjával és skandalumával a saját lehetetlen karakterével meg mindennel. A
Memoárok megírása az elme és a lélek igazi győzelmét jelenti. Az olyan
csirkefogók, mint Casanova, rendszerint nem készítenek a viselt dolgaikról
feljegyzéseket, és ha megteszik, rendszerint nehezükre esik, hogy a tiszteletre
méltó emberek erkölcsiségét tegyék magukévá... Ha pedig Casanova teljes
tisztelettel viseltetik a bevett tekintélyek iránt, maga az élet mutatkozik a
történetében oly törvényen kívülinek, mint amilyen ő.
Edmund Wilson: Uncomfortable Casanova. The Wound and the Bow

Egy délután a nagyapám házában, az Okefenokee-mocsár közelében, ahol éjszaka a

hangokat hallottam, az elülső tornácon ülve egy Ray Charles-lemezt hallgattam, ami nagyapa
Sears, Roebuck lemezjátszójáról szólt. Éppen elvégeztem a középiskolát, és küszöbönállt,
hogy a szüleimmel Maconból Memphisbe költözzek. Épp a nagyszüleimnél nyaraltam. A
házuk két szikomorfa árnyékában állt egy útkereszteződésnél, ahol a Waycrossból és
Homerville-ből érkező utak a kartonpapírból épült hajlékok mellett a georgiai Pearson és
Mexikó felé haladtak. Egy fekete lány meghallotta a lemezt, odajött és leült a fedett tornác
lépcsőjére. Beszélgettünk egy kicsit Ray Charlesról és Memphis-ről, mígnem odajött a
nagyapám, és elzavarta. Egyikünk sem járt Memphisben, de tudtuk, hogy ez a blues hazája.
„Memphis – mondta Sleepy John Estes –, mindig is világelső volt a piszkos munkákban.”
Az évek során, amíg Memphisben éltem, rátaláltam a bluesra, habár ez nem volt könnyű.
Amikor először mentem el a Beales Streetre, kidobtak egy Ray Charles-koncertről, mert egy
asztalhoz ültem néhány fekete csoporttársammal az újonnan integrált Memphis State
Universityről. De sikerült utcát sepernem Furry Lewis-szal, okádnom Elvis Presley tanyájánál
(Dewey Phillips adagolt túl Darvonnal, az első ember, aki Elvis-felvételt játszott rádióban),
skót whiskyt innom reggelire B. B. Kinggel, megnéznem Otis Reddinget, amint a „The Dock
of the Bay”-t tanítja Steve Croppernek, most pedig a Rolling Stonesszal jártam az országot.
Los Angelesből hazafelé repülve a nagyapámra gondoltam, és arra, mennyire szerette a
nagyanyámat, aki az előző évben halt meg. Ügy gondoltam, hogy az aláírt szerződéssel és a
látótávolságon belül került fizetéssel nagyon szerencsések vagyunk, Christopher meg én, és
mivel szokás szerint túl sokat ittam, miközben sok ezer láb magasan voltam a levegőben,
meglehetősen reményteli és elégikus hangulatba lovaltam magam.
A hazaérkezés éppenséggel nem tette tönkre a hangulatomat, de elszomorított. Christopher
még mindig várt, és még mindig beteg volt. Hacsak nem dolgoztam ott, Memphis úgy hatott
rám, mint egy morfiuminjekció. Ügy terveztem, hogy útlevelet szerzek, elmegyek a
fogorvoshoz, mindenféle dolgokat intézek, de az egész hetet azzal töltöttem, hogy ültem és
vártam a kanapén, a semmibe bámulva.
Hétfőn, november 24-én a Stones Detroitban játszott, de én New Yorkba akartam menni,
hogy felkeressem az ügynökömet, és megtudjam, mikor és mennyi pénzt fogok kapni. Úgy
volt, hogy a Stones másnapra a Plazában lesz, és arra készültem, hogy majd ott találkozom
velük.
A gépem egyszer sem szakította meg az útját, így addig aludtam, amíg a biztonsági övek
bekapcsolására figyelmeztető csengő meg nem szólalt, és arra ébredtem, hogy sáros vizet
látok az ablak alatt, miközben szállunk lefelé a Kennedy repülőtérre. Felhívtam az
ügynökséget, és beszéltem a rangidőssel, aki azt mondta, éppen ebédelni indul, és telefonáljak
neki, amikor beérek a városba. Szennyes hóbuckák mellett húztunk el az East Side Terminal
felé haladó zsúfolt, lehangoló busszal. Esett az eső.
New York mindig ugyanúgy hat rám – ahogy megérkezem, varangymód felfújom magam
védekezésképpen a város hidege és kietlensége, a reptérről kijövet jobboldalt látható óriás
lakótömbök, az emberi lélek hatalmas, vörös téglás pusztasága ellen, ahol ócska, fehér
festékkel rótt felirat NYUGDÍJAS ÉVEKHEZ ILLŐ 2 ÉS FÉL, 3-4 SZOBÁS BÉRLAKÁSO
K-at hirdet, és rögtön ez után a busz ugyanazon oldalán egy temető következik, a távolba
nyúló, fehér sírkövekkel. New Yorkba érkezni mindig olyan volt számomra, mint egy
meszkalinlöket, mert akár Newark ipari pusztulatán jön keresztül az ember, akár a Kennedy
felé eső kis házak nyomorúságán, a saját élete törékenysége és rövidsége jut eszébe, és hogy
elevenebb legyen, a vére elkezd gyorsabban keringeni. Velem legalábbis így történt. 1963-ban
jártam először New Yorkban, egy évvel az előtt, hogy a Stones az Egyesült Államokba jött.
Látogatóba mentem a barátomhoz, Danny Freemanhez, aki huszonhárom esztendősen
rákbetegségben haldokolt a Greenwich Village-i Saint Vincent kórházban.
A megközelítés után a Manhattan Island eleinte már-már pásztorinak tűnt – ódon faházak,
a verandán egy bicikli, egy apró szupermarket, az ablakában különlegességekkel –, és az
ember nagyjából a 42. utcáig nem érzékeli a feje fölött összeérő felhőkarcolókat. Megérkezve
odalesz minden filozofikus távolság, és az ember csak a saját csekélyke magasából tudott
szembesülni a várossal. Leszálltam a buszról, és telefonáltam az ügynökömnek; az
asszisztense azt javasolta, menjek be néhány óra múlva, amivel morális dilemma elé állított.
Tudtam egy helyet az 58. utcában, nem messze az ügynökségtől, ahol jól elüthettem két órát.
Felhívtam a barátomat, Cynthiát.
1961-ben, amikor megismerkedtem vele, Cynthia (azóta három-négy másik nevet is
használt) tizenöt éves volt. Én tizenkilenc voltam, elszántan tanultam karatézni, és tanítottam
is. Cynthia odavolt a színházért, talán azt hitte, hogy a karateiskola (dodzso) egy keleti
tánciskola. De eljött, a nála alig idősebb barátnőjével, Jane-nel. A dodzso tulajdonosa végül
feleségül vette Jane-t, aki végül ögyilkosságot követett el, saját kezével oltva ki az életét,
huszonegy évesen. Cynthia huszonegy esztendősen – a születésnapján – felhívott egy
kórházból, ahová egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után vitték, noha tett róla, hogy a dolog
jól mutasson, amennyiben kolosszális mennyiségű altatót vett be. Amikor megismertem,
olyan keményen dolgoztam – mindennap egyetemre jártam, minden este karatét tanítottam,
szombatonként is nyolc órát –, hogy Cynthia néha feljött (a dodzso a második emeleten volt,
hátul egy kanapéval), én meg túlságosan fáradt voltam mindenhez, és csak néztem. Aztán
mindketten eljöttünk Memphisből, és évekre nyomát veszítettem, ám ő mindig felhívott. Eltelt
hat hónap, vagy egykét év, és hajnali kettőkor megcsörrent a telefon, Cynthia volt az.
Én mindig, majdnem mindig örültem, hogy hallok róla: volt egy abortusza Denverben,
vagy megúszott egy kábítószeres ügyet Kaliforniában, vagy strand-groupie volt Hawaiin. Én
meg mindeközben úgy éltem, mint egy vakond, próbáltam íróvá válni, és örültem, hogy
hallok felőle, amint azt a telefontársasággal közöltem, amikor felhívtak, hogy megkérdezzék,
miért nem fizeti soha a hívásokat. Túl mozgalmas életet él, mondtam, hát nem csodálatos,
milyen jól el tudnak lenni ezek a fiatalok.
A név, amit most használt, olyan hatásvadász és mesterkélt volt, hogy egy sztriptíztáncos
nem dolgozhatott volna ilyen névvel, mindazonáltal a magányt, szerelmet, macskát és
éjszakát jelölő francia szavak kombinációja sokat elárult Cynthiáról, akit ennélfogva könnyű
volt megtalálni a manhattani telefonkönyvben. Tárcsáztam, és felvette. Megismertem a
hangját, de a biztonság kedvéért rákérdeztem az éppen aktuális nevére. Mondta, hogy ő az.
Mondtam, hogy nehezemre esik elhinni. Gyere ide, mondta, mindig csak telefonon beszélünk.
Nyomasztó és ijesztő volta ellenére jól éreztem magamat New Yorkban. A Rolling Stones
számára és számomra ez a turné ezúttal egy próbatétel volt, hogy kiderüljön, életben tudunk-e
maradni a saját szabályainkat követve. Amikor majdnem huszonhat évesen Memphisben
laktam, és nem jelent meg tőlem egy betű sem, és szorongtam, hogy elkallódom, hogy
kudarcot vallok, hogy elfecsérlem az életem, minden reggel, miután felébredtem, az ággyal
szemközt, a szoba végében álló tükörbe néztem, megállapítottam, hogy egy nappal öregebb
vagyok, és éreztem, amint a félelmem és a frusztrációm megemeli a testemet. Az emelkedés
tulajdonképpeni érzete az életemre és a munkámra vonatkozó akaraterőből és vágyból fakadt.
A félelemnek és a felvillanyo-zódásnak ezt a keverékét éreztem, miközben a taxi végigvitt a
Fifth Avennue-n.
Cynthia egy nagy bérház hetedik emeletén lakott. Megálltam a lépcsőházban a
bőröndömmel, becsöngettem, de senki nem jött ajtót nyitni. Kopogtattam, ismét csengettem,
és végül, amikor már-már feladtam, résnyire kinyílt az ajtó.
– Ki az?
– Dewey Phillips – mondtam. – Az ajtórés szélesebb lett egy kissé; benéztem, és ott volt
Cynthia, egy szál törülközőben. Soha nem nézett ki ilyen jól. A felesleges kilók eltűntek,
szépséges, fehér bőre pedig olyan volt, mint mindig; most egy kicsit vizes, mivel éppen
fürdött. A haja még mindig fekete volt, feketébb, mint amilyennek isten teremtette.
Úgy vélem, Cynthiának sötétbarna haja lehetett, de amennyire tudtam, feketére színeztette.
Fesd feketére, Cynthia.
– Hozd be a bőröndödet – mondta. – Tedd le. Most, hogy itt vagy, maradsz is egy darabig.
Leejtettem a bőröndöt, és követtem Cynthiát a jókora nappalin keresztül a hálószobába.
Leült egy öltözőasztalka elé, és nekilátott kiszedni a csatokat a hajából, mely leomlott a
vállára. Cynthia bostoni volt; nem tudom pontosan, hogyan keveredett Memphisbe, de az apja
és az anyja, akik engedékeny emberek voltak, elváltak, és Cynthia viselkedése mintha
tankönyvbe illő példája lett volna a hiányzó szülő ellen intézett támadásnak. Erős hajlama volt
a promiszkuitásra, finoman szólva, lefeküdt velem, a barátaim többségével és egy csomó
másik férfival. Cynthiát az tette még inkább tankönyvi esetté, hogy neki magának soha nem
volt orgazmusa. Számára a szex kényszer volt, mely nem hozott kielégülést. Egy magamfajta
idióta szemében volt valami vonzó egy szexi, egyszersmind frigid lányban. Amikor Cynthia
felemelte a karját, hogy kivegye a hajcsatokat, a keble megemelkedett, a törülköző lehullott,
és Cynthia derékig meztelenül látszott a tükörben, ahol a pillantásunk találkozott.
Valamivel később, mikor Cynthia azt kérdezte, végeztél?, alig hittem a fülemnek. Mivégre
volt az a nagy sikoltozás?
– Ühüm – mondtam.
– Ha állandóan megkaphatnálak, azt hiszem, le tudnám győzni a frigiditásomat.
– Megkapsz – mondtam.
– De meddig?
– Hát – mondtam. – Muszáj találkoznom az ügynökömmel...
De előtte még fürdés a mély, zománcozott vaskádban Cynthiával, aki elmondja, mindig is
tudta, hogy egy napon eljövök hozzá, mert nála én vagyok a házasság ötödik házában, mindez
meg van írva a csillagokban, gyereket akar tőlem, így tervezte ezt az Isten. Ahogy beszélt,
magával ragadott a különös világába; néhány éve él New Yorkban, és meghallgatásokra járt.
Amióta csak ismertem, egyetlenegyszer szerepelt színpadon, a memphisi Front Street Theatre
speciális gyermekelőadásán, az Óz, a nagy varázslóban mumpicot alakított. Most pedig
készen áll arra, hogy megírjam az élettörténetét, mondta, miközben fürödtünk.
A falon volt egy plakátfoszlány, rajta a REVOLUTION szó, melyből az R át volt húzva, és
Cynthia azt akarta, segítsek neki levédetni, vagy szabadalmaztani, vagy valami ilyesmit
csinálni vele. Nem akart sokat, csak házasságot és gyerekeket és az élettörténetét és
szabadalmakat és szerzői jogokat, és megtenném-e, hogy elmegyek venni tejet meg egy
százwattos villanykörtét? Van egy kis fűszeres a sarkon túl... Megtettem, visszamentem a
tejjel meg a villanykörtével, és mondtam, hogy indulnom kell, amikor visszaérek az
ügynökségről.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte Cynthia. – Elviszel ma este valahová?
– Elviszlek-e? Hová?
– Vacsorázni, és utána elmehetnénk valahová táncolni. Bemutatsz a Stonesnak?
Ó, Mick imádná, gondoltam, éppen ez az, ami kell neki.
– Hát, nem tudom pontosan, meddig leszek oda – mondtam. – Majd felhívlak.
Lementem az utcára, és intettem egy taxinak, melynek a sofőrje nem akart végigmenni a
Fifth Avenue-n a négyórai csúcsforgalomban, de persze megtette, és egész úton panaszkodott.
Az ügynökségnél megadtam a nevemet a kapcsolóasztalnál ülő lánynak, aki mintha felismert
volna, de eszembe jutott, hogy valószínűleg arra trenírozták, hogy keltsen mindig ilyen
benyomást az írókban. Rám mosolygott, mintha tudna valami titkot, amit én nem tudok.
Az ügynököm első asszisztense, egy vékony, sápadt fiatalember közölte velem, hogy a
könyvemnek harmincezer keménytáblás és háromszázezer puhafedelű példányban kell
elkelnie az előleg megtérüléséhez. Ha ennél több fogy, ha ábrándos kis sikszék másznak elő
egyre és araszolnak le a boltba, hogy megvegyék a Rolling Stones sötét sagáját, talán több
pénzt fogok keresni. Ceruzát, papírt vett elő, és kiszámította nekem, ekként serkentve a
káprázatomat. Kiadási jog megvéve, harmincezer itt, háromszázezer ott – a fenébe is, fiú,
gazdag leszel!
Megkérdeztem, mikor találkozom a kiadókkal, mire a farmeromra és a bőrdzsekimre
pillantva, azt mondta, hogy talán kerítenünk kéne nekem egy kis pénzt, mielőtt bemutat nekik.
Kire vigyázott? Rám, egyem meg a kis szívét. Ha a kiadók látták volna, mennyire tökkelütött
és tudatlan vagyok, két centet sem adtak volna nekem, hanem azonmód kipenderítenek az
irodából. De hát ott voltam, fiatalon és ostobán, kisétáltam az ügynökségről, láttam az
ügyfelek – lángelmék, Nobeldíjasok – könyveinek borítóit a falakon, és kellemes érzés töltött
el, ami rendjén is volt.
Egy telefonfülkéből, a Fifth Avenue-ról telefonáltam Pete Callaway-nek, aki azt mondta,
hogy ugorjak fel hozzá. Taxival elmentem a West Side-on a 157. utcáig, majd át egy felüljáró
alatt, odáig, ahol a Riverside Drive hét különböző irányba ágazik el. Pete a számos ottani
sarok egyikén lakott egy régi, vörös téglás bérházban. Évek óta ott élt, kopaszkodott és
terebélyesedett, hiába várva, hogy a Columbia. Universitytől Ph. D.-fokozatot kapjon.
Pete és én az igen kis létszámú georgiai beatnikek közé tartoztunk. 1961-ben, amikor
Memphisben laktam, együtt mentünk San Francis-cóba, hogy találkozzunk Lawrence
Ferlinghettivel és Alan Wattsszal, akkor jutottunk először fűhöz, és remekül éreztük
magunkat. Az elmúlt öt évben – nem számítva a Columbián kitört zavargásokat – Pete alig
mozdult. Német felesége, Edith társaságában füvet szívtunk, skót whiskyt ittunk, aztán
lementünk Pete húgának, Nicole-nak a lakásához a village-i a Waverly Place-re.
Legutóbb akkor láttam Nicole-t, amikor az anyjával eljöttek New Orleansba, hogy
hazavigyék Pete-et és a könyveit. Akkoriban szeleburdi volt és szögletes, tizenhét éves és
napbarnított. Megcsodáltuk egymást. Ez öt évvel ezelőtt volt. De Nicole nagyon is élénken élt
az emlékezetemben, esetlen gyermekként, mókás űrhajós-szemüveggel, keményített kis
pamutruhácskában, amint a padlón ül az anyja egyik koktélpartiján, jókora kanállal eszik egy
ananászsörbettel töltött kantalup-dinnyéből, miközben az anyja egyik barátnője ezt mondja:
„Egyél csak, Nicole drágám.”
Most gesztenyebarna hajzuhatag omlott a vállára, ami, ha hátrész nélküli koktélruhában
jelent volna meg az 1930-as években a füstös levegőjű Café Society Downtowban (amely
hely egyebek között arról nevezetes, hogy ez volt ez egyetlen nightclub, ahová Eleanor
Roosevelt ellátogatott), elfeledtette volna a világgal Myrna Loyra emlékeztető vállát. Nicola a
Sorbonne-on volt, amikor az egyetem a maga diáklázadásával válaszolt a Columbián
történtekre, de a feje túl csinos volt ahhoz, hogy betörjék. A New York Universityre járt
posztgraduális hallgatóként, de végül eljött onnan, mielőtt fokozatot szerzett volna, és most a
Newsweeknél dolgozott. A rózsaszín szatén cowboyingében és a műbőr nadrágjában nem volt
kisfiús – magas volt és formás; apró keblekkel, hosszú, elegánsan elvékonyodó ujjakkal,
döglesztően kék volt a szeme, és megejtő hajlam élt benne, hogy feldobódjon és szájon át
lélegezzen. Elmentünk vacsorázni, aztán visszamentünk Nicole lakásába, és még több füvet
szívtunk, bort ittunk, és lemezeket hallgattunk – Stonest, Burritost, Otist, Arethát –, egészen a
hűvös hajnali szürkületig. Induláskor azt mondtam Nicole-nak, hogy meglátogatom még
egyszer, mielőtt távozom a városból.
Pete és Edith Cynthiánál raktak ki. Kaptam tőle kulcsot, de a lánc rajta volt az ajtón.
Cynthia engedett be, tetőtől talpig fekete fátyolban. Megkérdezte, hol voltam, én meg azt
mondtam, találkoznom kellett egy tévéproducerrel, és elaludtam a kanapéján. Levetkőztem, és
kimerülten ágyba bújtam.
– Azt hiszem, leveszem ezt a neglizsét, igazából nincs rá szükségem – mondta Cynthia,
leejtve magáról a fátylat, majd becsusszant mellém.
– Aóh – mondtam, és elaludtam.
Tizenegykor ébredtem, amikor Cynthia felkelt, és valaki sokszor egymás után becsengetett,
miközben én a fejemre húztam a párnát, szilárdan kitartva elhatározásom mellett, hogy
alszom tovább. De hasztalan. A Stones immár a Plazában volt, ezért odatelefonáltam, és
kértem, hogy szóljanak Jon Jaymesnek.
– Gyere át ide – mondta ő, és közölte a szobaszámát. Most, hogy a Stones itt volt,
bűntudatom támadt, amiért távol maradok az akciótól, így hát felöltöztem, és rendbe szedtem
magam. Cynthia felöltötte a modellarcát és -szerelését, ami nem maradt rám hatás nélkül,
éppen úgy nézett ki, mint azok a lányok a magazinokban, leszámítva talán azt, hogy volt
valami szokatlan a szeme körül. Arra kértem, jöjjön velem, és ebédeljünk együtt.
Lementünk a földszintre, és nekiláttam taxit keresni. De Cynthia kijelentette, hogy nincs
szükségünk taxira, a Plaza csak másfél saroknyira van. Csakhogy én bőröndöt cipelek,
mondtam. Odáig elbírod, mondta Cynthia. El is bírtam, de hülyén vette ki magát, hogy gyalog
érkezik az ember a Plazához, cipeli a saját bőröndjét, akárha Woodie Guthrie érkezne egy
vasúti híd alatti hobódzsungelba.
A hátsó ajtón mentünk be. Megmondtam a két recepciósnak a nevemet, ők elmentek, majd
széles mosollyal jöttek vissza, bocsánat, hogy megvárakoztattuk. Egy szállodai alkalmazott
elvette a bőröndömet, és felmentünk a tizenharmadik emeletre, egy apró, kétágyas szobába,
mely a Central Parkra nézett. A leesett hóval a háttérben látni lehetett a sötét, kopasz faágakat
és a kör alakú jégpályát, ahol mélyen alattunk apró, színes kabátos-sálas alakok korcsolyáztak
hangtalanul.
A szálloda dolgozója távozott, és Ethan Russell nézett be, mondván, nem történik semmi, a
Stone-ok még alszanak. Immár nem volt bűntudatom, amiért távol maradtam az akciótól,
mivelhogy nem volt akció, és Cynthiával enyelegni kezdtünk. Arra lettem figyelmes, hogy
csodálatos lila bugyi van rajta, melyen az állatövi csillagképek nevei és jelei díszelegnek.
Néhány pillanat múltán Cynthia zihálni kezdett.
– Biztosra veszem, hogy legyőzném a frigiditásomat, ha egy darabig melletted lennék –
mondta, miközben lesiklott az ölemből, és az ágy mellé térdelt. – Köszönetet érdemelsz. – De
éppen csak hogy elkezdte kifejezésre juttatni a köszönetét, amikor hangosan kopogtattak, és
kinyílt az ajtó: szobaszolgálat. Szerencsére felakasztottam a láncot. Abbahagytuk, amit
csináltunk, és lementünk a földszintre enni.
Az Edward-terembe nem engedtek be nyakkendő nélkül.
– Tegyen próbát a pálmaudvarban – mondta a főpincér.
– Nem, nem, ide nyakkendő kell és normális sportzakó – mondta a pálmaudvar főpincére.
– De az Edward-teremben azt mondták, jöjjek ide.
– Nem, ide nem jöhet...
– De hát vendég vagyok...
 – Nem, ide nem jöhet...
– De éhesek vagyunk – mondta Cynthia.
– Ő – mondta a főpincér –, nem hagyhatunk egy ilyen szépséges hölgyet éhesen távozni...
kölcsönadok magának egy nyakkendőt.
Felkötöttem a pálmaudvar vékony, fekete nyakkendőjét, és a főpincér egy asztalhoz
vezetett bennünket.
– Köszönjük – mondta Cynthia.
– Hölgyem – mondta a férfi –, Veronából jöttem, egy romantikus városból.
Salátákat ettünk, és visszamentünk a szobánkba. Leültem az ágyra, Cynthia leült mellém.
Éppen kezdetét vette a jutalmazásom, amikor kinyílt az ajtó. A fürdőszobába mentem, hogy az
ingemet a nadrágomba dugjam. Hangot hallottam:
– Szia, én Michael vagyok, és te ki vagy?
– Ne kezdd el – mondtam, és előjöttem a fürdőszobából.
– Detroit eszméletlen volt – mondta Michael. – Kétezer gyerek várt a repülőtéren, a
koncertek remekül sikerültek, a közönség nagyon agresszívan politikus volt...
Beszélgetve üldögéltünk, miközben szürkülni kezdett, kigyúltak a fények, a parkban a
korcsolyázók a nem hallható zenére mozogtak a feketeség övezte, fehér szigeten, és ideje volt
indulni Philadelphiába. Cynthia el akart menni a koncertre, de azt mondtam neki, hogy nem
lesz hely a limókban. Nem hitt nekem, de megengedte, hogy hazakísérjem. A lakásában
leültem a nappaliban a kanapéra, és Cynthia így szólt:
– Egyszer sem sikerült átadnom a jutalmadat.
Utána elment rendbe hozni magát, és mosolyogva jött vissza, miközben a nedves, tiszta
haját kefélte. Kellemes pillanat volt. Cynthia nem kaphatta meg, amit akart, és én sem
kaphattam meg, amit akartam, de ezt ekkor még egyikünk sem tudta. Nagy nehezen
elbúcsúztam tőle, megígérve, hogy a koncert után visszajövök – nem mentem –, és a hideg,
metsző szélben visszasétáltam a Plazába.
Michael néhány barátjával volt a szobában, melyen neki meg nekem osztoznunk kellett
volna, de nem tettük, mert Michaellel egy lány osztotta meg a szobáját. Miután ócsároltam
Michaelt a nőcsábász hajlamai miatt, most íme, ugyanazt csináltam. Michael ide-oda táncolt a
szobában, elmesélte, hogy Cecil Beaton fényképeket készített Mickről, amíg én odavoltam.
Nekiálltam jegyzeteket készíteni, de ahogy írni kezdtem, telefonon szóltak, hogy menjünk le a
földszintre, és szálljunk be a limuzinokba.
A limuzinokat a Head Limos nevezetű cég biztosította, mely főleg rocksztároknak
dolgozott, és gondoskodott drogokról is, valamint arról, hogy útközben a legújabb nyolcsávos
sztereó felvételek szórakoztassák az embert. Abban a kocsiban, amelyben Michael, Ethan,
Tony meg én ültünk, nem volt drog, volt viszont három (Blind Faitht, Chicago, Gladys Knight
and the Pips) szalag és egy bizonytalan sofőr, aki elmulasztotta a bekanyarodást a Lincoln-
alagútba, és kénytelen volt száznyolcvan fokos fordulatot tenni, hogy visszatérjünk a helyes
útra. Miközben Philadelphia felé tartottunk, bóbiskoltam, csak a hatalmas – az amerikai
légierő légvédelmi parancsnoksága és a védelmi célú elektronikai termékeket is gyártó RCA
által kihelyezett – táblákkal felszerelt, óriási, lánckerítéses épületegyüttest vettem észre és arra
gondoltam, hogy egy efféle dologgal csak igazán nagy erősítők birtokában lehet versenyre
kelni.
A Philadelphia Spectrum egy újabb hatalmas, tizenhétezer főt befogadni képes kosárlabda-
aréna volt. Lányok nyüzsögtek a hátsó bejáratnál, ahol jókora fémkapuk nyíltak ki a limók
előtt. A színpad mögötti sötétségben nagydarab, sötét ruhás emberek álldogáltak, nyomasztó
atmoszférát kölcsönözve a helynek. Michael és én egy szűk folyosón mentünk végig B. B.
King öltözőjéhez. Ott volt B. B. a zenészeivel, az utóbbiak közül ki ült, ki állt, sört ittak egy
piknikes hűtőtáskából, B. B. meg egy új Sony magnóval babrált, amit Memphisben vásárolt.
Miközben beszélgettünk, felvette a szobában elhangzottakat, majd visszajátszotta a felvételt.
A zenészek, meghallván a saját hangjukat, bennszülöttek módjára üvöltöttek.
Β. Β. műsorát a sajtópáholyból néztem végig, ahol néhány hippi-külsejű alak füvet szívott.
Aztán lementem a földszintre, és kerestem magamnak egy helyet a színpad jobb oldalánál.
Amikor színpadra lépett és játszani kezdett a Stones, az egész tömeg nekiállt ugrálni, én pedig
velük együtt ugráltam. Az első néhány szám közben azon kaptam magam, hogy egy csinos,
szőke lánnyal táncolok, de a közönség előrenyomult, és a lány hátrament a színpad mögé.
Felmásztam a színpadra, és megálltam Keith erősítői mögött. Kezdett frenetikus lenni a
hangulat, ahogy a gyerekek igyekeztek átadni magukat a Rolling Stonesnak. Legelöl elájult
egy lány, akit feltettek a színpadra, ahol kinyitotta a szemét, és integetett a barátainak.
Mindjárt az erősítőkön túl egy biztonsági őr vissza akart lökni egy fiút a tömegbe, de Tony
megállította, és segített a fiúnak lemászni.
A koncert lendületes és feszes volt, az „I'm Free”-t nem játszották el, de mindennek
ellenére olyan volt a hangulat, mint egy régimódi rock and roll koncerten az ötvenes években,
amikor az emberek jól érezték magukat a megszabott korlátok között. A székek feltépésében a
frusztráció nyer kifejezést, de ez a székeken kívül nem sok mindent változtat meg. Amikor
kigyúltak a fények, és elkezdődött a „Honky Tonk Women”, már-már kétségbeesés fogott el:
úgy tűnt, mintha a turné kifulladt volna; nem tudtam, mit akar elérni a Stones, és nem tudtam,
mit akarok elérni én. Akármi volt is az, lehetett valami köze a szerelemhez, és lehetett valami
köze a halálhoz – meg a nemi erőszakhoz, a gyilkoláshoz, az öngyilkossághoz. De úgy tűnt,
hogy ami a turnén történik, az nem a mi érzéseink transzcendens kifejeződése, hanem azt a
törekvésünket szolgálja, hogy jól érezzük magunkat, kifejezésre juttassuk ifjúságunkat, dacára
az ebből fakadó hátrányoknak. A színpadon könnyű vászonöltönyt és Hush Puppies cipőt
viselő, tagbaszakadt férfiak Jon Jaymes különleges biztonsági emberei voltak, noha ezt eddig
nem tudtam. Amikor a rajongók teljes erővel nekivetődtek a színpadnak, és elérkezett az este
leghektikusabb pillanata, Jon megragadta a karomat, és a fülembe kiáltotta, tartsd ezt
magadnál, amíg vissza nem kérem tőled, és a kezembe nyomott a bal hóna alól egy kék
acélból készült, .38-as kaliberű revolvert. Becsusszantottam a zakóm zsebébe, és miközben a
keresztgerendák a „Street Fighting Man” utolsó hangjaitól rezegtek, és a Mick által
szertedobált rózsaszirmok aláhullottak az izzadt rajongókra, hátul kirohantunk, beugrottunk a
kocsikba, és ellógtunk az éjszakába.
Öt limuzin spriccelt ki a sorompónál óránként százmérföldes sebességgel. A koncert új erőt
öntött belénk; képtelenség volt nem beindulni a hatalmas energialökettől. Harsányan
beszélgettünk a zenéről, Jimmy Reed „Baby, What You Want Me to Do”-ját és Fred
McDowell „You Got to Move”-ját énekeltük, amelynek közepén meghallottuk a rendőrautó
szirénázását; New Jersey állam határán, kora hajnalban.
Mind az öt lemeszelt limó megállt az útszegélyen. Ki akartam szállni, de a sofőr rám szólt,
hogy jobban teszem, ha maradok. Kinyitottam az ajtót, és odakint egy motoros rendőrt láttam,
meg egy golfzakós férfit, azok egyikét, akik ott voltak a színpadon. Odafutott a zsaruhoz,
közben előhúzott valamit a hátsó zsebéből, és feltartotta – egy jelvény csillanását láttam –, a
járőr pedig intett neki, visszaszállt a motorjára, és elsöpört, mi meg folytattuk az utunkat,
óránként százmérföldes sebességgel, hűvös szellő módjára hagyva magunk mögött a zsarut.
A Plazába érkezvén az épület hátsó traktusában szálltunk ki a limókból, és az ajtókat zárva
találtuk. A Plaza már nem olyan, mint egykor volt, mondtam. Nem olyan rossz ez, mondta
Mick. Scott Fitzgerald annak idején szerette, mondtam, de az jó régen volt. Amikor szerette,
nem zárták be éjszakára a hátsó ajtót, mondta Mick.
Megkerültük az épülettömböt a dermesztő hidegben. Odabent Jon Jaymes szobájába
mentem, és visszaadtam neki a fegyverét. Benézett Tony, és közölte Jonnal, hogy két dolog
kell neki: egy kés és egy bokszer. Meg fogod kapni őket, mondta Jon.
Az előcsarnokban gyűltünk össze – az öt Stone, Tony, Sam, Ronnie, Astrid –, arra
készülve, hogy elmegyünk enni valamit.
 – Mész te is? – kérdezte tőlem Charlie, miközben kivonultunk. – Aztán jó legyél.
– Gyere, szállj be – mondta Mick, kinyitva a limuzin ajtaját. – Nagy kár, hogy kihagytad a
tegnap esti koncertet, jó volt. Itt a felvétel.
Mick feltekerte a hangerőt egy hordozható magnón, amit az ölében tartott.
– Ki csinálta? – kérdeztem.
– Egy srác. Elvették tőle.
– Schneider?
– Igen – mondta Mick. – Szörnyű alak.
– Láttalak a The Ed Sullivan Show-ban – mondtam. – Nagyon mulatságos volt. – A show
csak két nappal korábban került adásba, de úgy tűnt, mintha nagyon régen lett volna.
Beillesztettek egy sávot, hogy úgy hangozzék, mintha a Stones szakadatlan sikoltozás
közepette játszana.
– Topó Gigio nagyon jó volt – mondta Mick. – Topo Gigio egérjelmezben komikusszámot
adott elő egy olasz hasbeszélővel.
– Eddie Albert is – mondtam. Eddie Albert egy nagyon nyomasztó imát szavalt el az 1970-
es évekért.
A Reuben's nevű vendéglőbe mentünk, ami későig nyitva tartott a show-bizniszben
tevékenykedők és a szerencsejátékosok kedvéért. Nick és Nora Charles egyszer ott ettek a
The Thin Manben. Az étlapon szereplő szendvicseket hírességekről keresztelték el: az egyik, a
32-es számú, Ed Sullivan nevét viselte. Megmutattam Keithnek. Azt mondta, szívesen
megenné Ed Sullivant, és a bizarr külsejű Keith szájából a kijelentés inkább kannibálra valló,
semmint szexuális jelentéstartalommal bírt. A falakat hírességeket ábrázoló, autogramokkal
ellátott képek és fatáblákra erősített, mogorvának tetsző, kitömött halak díszítették. Egy
elcsigázott, öreg pincér a hosszúkás asztal körül caplatva felvette a rendeléseket, és
megpróbálta elmagyarázni Tonynak a kóser étlapot. Az étel, amikor végül megkaptuk,
borzasztó volt: konzerv narancslé, szikkadt pirítós és hideg leves.
Miközben ettünk, Ronnie hangosan tűnődött, vajon hogyan fogunk eljutni Miamiból a
West Palm Beach-i popfesztiválra, ahol a Stones vasárnap este lép majd fel, a turné
zárásaképpen. New Yorkból nem indultak járatok West Palm Beachre, az összes gép megállt
Miamiban. Ronnie utánanézett, nem lehetne-e gépet bérelni a turné utolsó részére, de az ár
megfizethetetlen volt.
– Jerry Wexlernek van odalent egy jachtja – mondtam. – Elmehetnénk az ő jachtjával
Miamiból West Palm Beachre.
– Mekkora? – kérdezte Keith.
– Elég nagy ahhoz, hogy elférjünk rajta.
– De ott van még az összes felszerelés is, a gitárok meg a többi – mondta Keith –, és
kelleni fog valami, amivel utána továbbmegyünk...
– Hová megyünk utána?
– Titok – mondta Keith –, de lemegyünk a mély délre.
– O, igen? És szerinted mi az a mély dél?
– Muscle Shoals, Alabama. Lemegyünk oda pár napra felvételeket csinálni. Ahmet
megszervezte. – Ahmet Ertegun az Atlantic lemeztársaság elnöke (Jerry Wexler pedig az
alelnöke) volt, a szakma legnagyobb független lemezcégéé, egy nagyszerű rhythm & blues
sikertörténeté. – Négy napig leszünk odalent – mondta Keith –, de ne beszélj róla senkinek,
Michaelnak vagy bármelyik sajtosnak, mert ez tényleg titok.
Mick és Ronnie lemeztársaságokról beszélgettek, arról, hogyan kell nyélbe ütni a legjobb
üzletet. Ronnie mindig üzletről beszélt, mert ebből élt.
– Egyáltalán miért kell alkudozni azokkal a faszszopókkal? – kérdezte Tony. – Minek
vacakolni a lemeztársaságokkal és a terjesztőkkel? Miért nem adja ki mindenki a saját
anyagát?
 – Mert túl komplikált – mondta Keith. – Túl sok dolog kell hozzá. Az ember maga kéne,
hogy csinálja a teljes nyomást és terjesztést, kéne hozzá egy saját kamionflotta. Ez a
probléma. Phil Spector megpróbálta, csalt, kenőpénzeket adott, és megtett minden tőle
telhetőt, hogy beinduljon a dolog, és eddig rendben is volna, de nem sikerült neki, nem
működött. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán így folytatta: – Mégis, biztosan lehetséges.
Ahogy a kalózlemezek terjednek, ahogy a fű terjed, így kell működnie...
Amikor visszaértünk a Plazába, majdnem hajnali öt volt, és a felvonóknál stócban állt a
november 26-ai, szerdai New York Times. Letettem egy tízcentest a stócra, és elvettem egy
újságot, ám a felvonó kezelője, aki odajött, hogy felvigyen bennünket, azt mondta, tizenöt
cent, és észrevettem egy kézzel írt feliratot, miszerint „AZ ÚJSÁGOK ÁRA 15 CENT”.
Ötven százalékkal többet kellett fizetni a kiváltságért, hogy az ember a Plaza előcsarnokában
jusson hozzá a rossz hírekhez. Jó éjt kívántam a társaságnak, és felmentem a szobámba. A
parkban szürke, hajnali köd gomolygott. Az éjjeliszekrényen aranyozott papírba csomagolt
csokoládéérmék mellett egy szál friss szegfű volt, az ágynemű visszahajtva, egy egész sor
figyelmesség, amiben a Holiday Innben nincs része az embernek. Hanyatt dőltem az ágyon, és
szemügyre vettem az újságot.
A címoldal egyik cikke szerint 1968 márciusában egy Mi-Lay nevű faluban, a dél-vietnami
Szong-Maj tartományban egy huszonhat éves, William Calley nevezetű főhadnagy százkilenc
polgári személyt ölt meg, vagy adott parancsot a megölésükre. Számos ehhez kapcsolódó
főcím követte egymást: „Laird [védelmi miniszter] szerint a hadsereg csúcsvezetői tudtak az
állítólagos mészárlásról...” „Szong-Maj közelében egy hét alatt tizenhárom falut romboltak
le...” „Ford (a republikánus képviselőházi frakció vezetője) »kozmetikázott« vietnami
jelentést vet az előző adminisztráció szemére...” „Laird »döbbenetesnek és undorítónak«
minősíti a történeteket.” A második oldalon „Egy Beatle tiltakozásképpen visszaküldte a
kitüntetést. London, nov. 25. John Lennon, a Beatles tagja visszaküldte a kitüntetését
tiltakozásképpen Nagy-Britannia nigériai polgárháborúban játszott szerepe, valamint az
Egyesült Államoknak Vietnamban nyújtott politikai támogatása ellen.”
Minden egyes Rolling Stones-koncerten észlelhető volt, hogy valami kellemes, nagyszerű
és szabad dologért küzdünk, de micsoda ördögi világgal kellett küzdenünk, ha a szabadság
országa és a bátrak hazája asszonyokat és gyerekeket mészárolni küldi a fiait, és a fiúk, velem
egykorúak és fiatalabbak, meg is teszik ezt. Mielőtt átadtam magam az álomnak, készítettem
aznapra egy utolsó feljegyzést: Isten áldja a gyerekeket és az öregeket mindenütt. De amikor
becsuktam a szememet, az utolsó gondolatom az volt, hogy Jon Jaymes úgy nyomta a
kezembe azt a revolvert, mint egy ígéretet.
24
Buddy Bolden... néhány év alatt tönkrezenélte magát. Borbélyként ahhoz
szokott, hogy naponta csak pár centet kap, s amikor aztán igazi pénzt kezdett
keresni, úgy költötte el, mint egy részeg matróz. Az alváshiány, a szesz, a nők, a
dögös zene fokozatosan aláásták az erejét.
Csak bizonyos pillanatokban szólt úgy, mint a nagy King Bolden; más
alkalmakkor a kísérői azt vették észre, hogy úgy játszik a kornettjén, mintha
meggárgyult volna. Megszállottak lévén, félni kezdtek ettől ez őrült zenétől, mely
megtámadta az elméjüket. Végül 1914-ben kiderült, hogy Boldent
elmegyógyintézetbe kell csukni.
Robert Goffin: Jazz

1968 szeptemberében Angliába mentem, hogy a Rolling Stonesról írjak. Nem tudtam, hogy
az országban töltött második napomon lesz Brian Jones második – és mint kiderült, utolsó –
kábítószerügyének tárgyalása. A tárgyalás közben Brian a karzatra pillantott, és belenéztem a
szemébe. Néhány nappal később Brian meg én a Kensington Gardensben és a Serpentine
mellett sétáltunk, ahol Peter Pan landolt, és Brian ideadott nekem fénymásolatban egy esszét,
amit vezérfonalként szándékozott felhasználni egy albumhoz, melynek anyagát Jojuokában
vette fel, egy faluban a marokkói Rif-völgyben, ahonnan a reefer25 szó származik. A Brion
Gysin által írt esszé a „The Pipes of Pan” címet viselte. Tudtam akkor, hogy mit láttam Brian
szemében – vagy hogy kit láttam kinézni rajta –, de mit sem tudtam arról, mi történt
Marokkóban egy évvel az előtt Brian, Anita és Keith között, hogyan talált rá Brian erre a
zenére. Könyvet lehetett volna írni arról, amit nem tudtam.
1966 végén Christopher az Omega Airlinesnál dolgozott, és az anyjával élt egy lakásban.
Az Omega sajátos munkabeosztása lehetővé tette számára, hogy időnként hazudjon az
anyjának, és velem töltse az éjszakát. Én a lehetetlennel próbálkozom: megkísérelek írásra
alapozva egzisztenciát teremteni, mielőtt az állami szolgálatban töltött nyolc hónap alatt
gyűjtött pénzem elfogyna. Némelyeknek tetszettek az írásaim, de senki nem fizetett értük. A
The New Yorker azzal küldte vissza a „Furry Bluesa”-t, hogy „a mellékelt anyagnak
meggyőző a hangvétele, úgy éreztük, de...”
Christopher meg én együtt akartunk lenni, ám én meg akartam várni, amíg keresek egy kis
pénzt. Azt is gondoltam, hogy ha a házasság nem volt elég jó James Joyce-nak vagy Pablo
Picassónak, akkor nekem sem lesz elég jó. Azaz velük együtt fittyet hánytam a hagyományra,
mely a szerelmet bürokraták dolgává teszi. Christopherrel megegyezésre jutottunk.
Megcsináltattuk a vérvizsgálatot („házasság előtti”, állt a nyugtán), vettünk egy házassági
okiratot, és december 20-án Charlie Brown összeadott bennünket. A házassági okiratra egy
általam kitalált lelkész nevét írta. Mielőtt a papírt aláírtuk, Charlie megkérdezte, szeretjük-e
egymást. Mondtuk, hogy igen.
– Házasok vagytok – mondta ő.
Két nappal később Charlie-t letartóztatták, mert eladott egy kevés – azt hiszem,
egyunciányi – marihuánát egy régi iskolatársának, aki besúgta. Pár napja már a megyei
börtönben volt, amikor értesültem a dologról. Mire sikerült kihozatnom, karácsonyeste lett. A
földet hó borította. Charlie meg én elsétáltunk intézkedni az óvadék ügyében – Charlie
folyvást elcsúszott a jégen, és széles mosollyal tápászkodott fel, boldog volt, hogy
szabadságában áll elesni –, aztán hazavittem a lakására. A bejárati ajtó nyitva volt. A
küszöbön túl egy házkutatási engedély hevert a padlón. A levegőben gázszag terjengett.
Átmentünk a szobákon, kinyitottuk az ablakokat, és elzártuk a csapokat. A rendőrök az összes
gázcsapot nyitva hagyták, és távoztak anélkül, hogy meggyújtották volna őket, azt remélve,
25
A marihuánás cigarettát jelentő angol szavak egyike.
hogy Charlie majd belép, és cigarettára gyújt. A házkutatás során lyukakat ütöttek a falba,
vegyszereket öntöttek a lakásban lévő összes folyadékba, összetörtek szinte mindent, ami
törékeny volt. Charlie szemügyre vette a romhalmazt, aztán a hálószobaajtón lógó kabáthoz
lépett, belenyúlt az egyik zsebébe, és elővett egy kis füvet. Leültünk az összetört ágyra,
szívtuk a füvet, és a világ dolgain elmélkedtünk.
Januárban Christpoher meg én New York Citybe repültünk az Omega Airlines
nászutasutalványával. Mindennap, miután felébredtem, szerkesztőknek telefonáltam. Az
Esquire lehozta a „Furry Bluesa” című írásomat, és úgy hallottam, akarnak egy cikket Elvis
Presleyroi. Chris-topherrel minden este eljártunk, és másnap délig aludtunk, egyszer sem véve
fel a telefont. Végül, a New Yorkban töltött utolsó napunkon tárgyalást folytattam az Esquire
egyik szerkesztőjével a Chock Full o' Nutsban, és úgy indultam haza, hogy megbízást kaptam
egy Presleyről szóló cikk megírására.
A Rolling Stones New Yorkban volt, hogy egy új kislemezüket népszerűsítendő ismét
fellépjenek Ed Sullivan műsorában. (A Stones új albuma, a Between the Buttons szintén
januárban jelent meg.) Sullivan azonban nem akarta megengedni, hogy Jagger elénekelje az új
kislemez egyik dalának, a „Let's Spend the Night Together”-nek a címadó sorát. Az újságok
arról írtak, hogy a Stones esetleg nem lesz hajlandó szerepelni a show-ban. Foszlányokat
hallottam a perpatvarról a taxik rádióiban. Végül a Stones fellépett, eljátszotta a dalt, Jagger
pedig nem énekelte a címadó sort, csak dúdolt és mormogott.
Sullivan műsorát január 15-én, vasárnap sugározta a tévé. Egy nappal korábban, január 15-
én vasárnap került sor San Franciscóban a Golden Gate Parkban a Human Be-In-re, ahol,
amiként Rock Scullytól Oak-landben megtudtuk, a Pokol Angyalai oly remekül ellátták a
biztonsági teendőket.
A Stone-ok visszarepültek Londonba, hogy felkészüljenek a következő vasárnapra, amikor
is első ízben léptek fel a The London Palladium Show-ban, a The Ed Sullivan Show brit
megfelelőjében. Azaz: a Palladium Show-ban varietészámok és nightclubok felhígított
attrakciói követték egymást udvariasan és behízelgően, az angol tömegek vasárnap esti
szórakoztatására. A Stones mindig is távol tartotta magát a Palládiumtól, és amikor a dolgot
bejelentették, egy újság azt írta, a „popegyüttesek többé nem számíthatnak arra, hogy
kizárólag a tinédzserek kedvéért szereplési lehetőséghez jutnak a tévében, és immár a
szélesebb közönség kedvét kell keresniük.” Jagger azt mondta erre, hogy „változnak az idők,
és a változó idők másfajta piacot hoznak – egyetlen piacot. Ügy gondoljuk, a Palladium
készen áll a Stonesra, a Stones pedig készen áll a Palládiumra.” Tévedett.
Az előző évben, amikor – a törvénytelen szakramentumok pacifista elvtársai alkotta – az
„ellenkultúra” mindinkább öntudatra ébredt, Mick, Keith és Brian közelebb kerültek
egymáshoz. Oldham úgyszintén törvénytelen szakramentumokkal élt, de nagyon félt a
letartóztatástól, és az irodája hátsó ablakán kihajolva szívott hasist, hogy kidobhassa, ha a
zsaruk berontatnának. Nős volt, egy kétesztendős fiú apja, és teljesen lekötötte a pénzkeresés.
A Rolling Stonest egy egész oldalas Billboard-hirdetésben „a művészet és a kommersz közötti
választóvonalának nevezte, ám egy újságírónak ezt mondta: „Jó, progresszív popzenét akarok,
de olyan zenét, ami továbbra is eladható. Nem érdekel ez a pszichedelikus kacat, nem
érdekelnek a tripek.”
Miután a Stones elment a Palládiumba, köztük és Oldham között a dolgok már nem voltak
többé ugyanolyanok, mint korábban. Keith és Brian kétórás késéssel érkeztek a próbára,
mindketten tele voltak LSD-vel. Brian, akinek öltözete a saját és Anita ruhadarabjainak
egyvelegéből állt, egy számban zongorázott, és nem hagyta magát lebeszélni arról, hogy egy
jókora vízipipát helyezzen a hangszer tetejére. Mivel nem bíztak a tévés hangmérnökökben, a
Stone-ok magukkal hozták a számaik hangszeres részeinek felvételét, megsértve ezzel a
zenészszakszervezet playbackre vonatkozó tilalmát. A fő gondot azonban a körbeforgás
jelentette a Palladium forgószínpadán, ahol minden héten összegyűltek a show szereplői, és
integettek meg csókokat dobáltak a közönségnek. A körbeforgás az angol show-biznisz nagy
hagyományai közé tartozott. Jagger közölte az újságírókkal, hogy játszanak a Palladium
Show-ban, de a körbeforgásban nem vesznek részt. A próba végén Jagger és a Stone-ok nem
voltak hajlandók a forgószínpadra lépni. Amikor Oldham ezt közölte a show producerével, az
kijelentette, hogy meg kell tenniük. Oldham kénytelen volt egyetérteni a producerrel, és a
Stones magatartását „gyalázatosának nevezte. Jagger rárivallt Oldhamre, aki kisétált,
mondván, nem kíváncsi a nyavalygásra.
Oldhamet, aki nyilvános fotóautomatáknál disznó képeket készített önmagáról, csupán
bántotta a Stones viselkedése a Palladium Show-ban, a nézők viszont felháborodtak. Az
elmúlt őszön, nagyjából akkortájt, amikor Brian eltörte a kezét Anita fején, Mick szakított a
barátnőjével, Chrissie Shrimptonnal, Jean Shrimptonnak, a világ legdivatosabb divat-
modelljének a húgával, akivel három éve járt. A Palladium Show-t követő héten az újságok
hírül adták Jagger „titkos románcát” a szintén Oldham által menedzselt Marianne Faithfull-
lal. „Immár évek óta ismerem Marianne-t, és csak három hónappal ezelőtt ébredtünk rá, hogy
erős érzelmek élnek bennünk egymás iránt – mondta Jagger a riportereknek a nizzai
repülőtéren. – Marianne felhívott az éjszaka közepén, hogy jöjjek; így hát itt vagyok.” A
húszéves Marianne egy tizennégy hónapos kisfiú anyja volt, és négy hónappal korábban
elhagyta a férjét. Magányosságról panaszkodott Micknek a telefonba, amikor a San Remó-i
dalfesztiválon nem jutott a döntőbe a „The One Who Hopes” című dalával. („A legrosszabb
nőket szedi össze – mondta Keith –, az összes fekete nője gondolkodását tekintve mind fehér
volt.”) „Torkig vagyok a felhajtással meg azzal, hogy hajnalig táncoljak night-clubokban” –
mondta a szőke, kék szemű Marianne. Jagger kibérelt egy kis hajót, három vörös vitorlával, és
amikor szombaton leszállt az este, a Cap d'Antibes felé vitorláztak, „bele a rőt napnyugtába”.
Ám a következő vasárnap Jagger ismét Londonban volt, és egy rádiós talk show-ban
megvédte a Stonest a műsor két másik vendégével szemben, akiknek egyike a saját
sikerdaláról nevezte el az uszkárját „Bobby's Girl”-nek, valamint a News of the World című
bulvárlap ellenében, amely aznap cikket közölt a popsztárokról és a drogokról, többek között
LSD fogyasztásával vádolva Micket. Mick kijelentette, hogy soha nem szedett LSD-t, és hogy
az ügyvédei perelni fognak. Két nappal később a News of the World ellen rágalmazást per
indult.
A következő űrnapját a Stone-ok sosem fogják elfelejteni. Nagyjából este nyolc tájban
kulmináltak az események, amikor tizenkilenc rendőr, köztük több rendőrnő ütött rajta a
Redlandsen, Keith vidéki házán. Mick, Keith, Marianne, Robert Frazer és még néhányan
mentek le oda Londonból a hétvégére. „Ügy volt, hogy jön Anita és Brian is, de Brian
belekötött Anitába – mondta Keith. – Egyszerűen otthagytuk őket veszekedni.” A rendőrök
begyűjtöttek a helyszínen bizonyos anyagokat, majd távoztak.
Miután sietve kapcsolatba léptek az ügyvédeikkel, Mick, Keith, Brian és társaik távoztak
Angliából – távoztak Európából –, és Afrika felé vették az irányt. Mick, Marianne, Fraser és
még néhányan Marokkóba repültek, Brian, Anita és Keith pedig Franciaországba mentek, és
délnek tartottak Keith kék Bentleyjével, melyet Tom Keylock, Brian sofőrje vezetett.
Toulonnál Brian rosszul lett, és bejelentkezett egy kórházba. Néhány nappal később, egy
színésznő barátjukkal, akit Párizsban szedtek fel, Keith és Anita folytatták az utat
Spanyolország felé. Barcelonában, miután összeverekedtek néhány részeggel, és reggel hatig
egy rendőrőrsön tartották őket, utolérte őket Brian telefonja, és azt követelte, hogy Anita
térjen vissza Toulonba. A színésznő lelépett, Keith és Anita pedig, továbbhaladva Afrika felé,
Valenciába mentek, és egymással töltötték az éjszakát.
„Komppal keltünk át Tangerbe – mondta Keith –, megérkeztünk a szállodába, és egy
halom távirat és üzenet várt bennünket Briantól, aki ráparancsolt Anitára, hogy menjen érte.”
Brian és Anita együtt utaztak Tangerbe, majd – Keithszel, Mickkel, Marianne-nal, néhány
barátjukkal és rengeteg LS D-vel – Marrakechbe. Brian egy tetovált berber kurvát hozott a
szállodába, felbőszítve Anitát, aztán elment Brion Gysinnel marokkói zenét hallgatni. Keith és
Anita leléptek, együtt indultak haza. „Mi lesz így velem?” – kérdezte Tom Keylock, mire
Keith ezt mondta: „Jöhetsz dolgozni hozzám.” Brian elveszítette az együttesét, a nőjét és a
sofőrjét, és hamarosan odalett a macskája is.
Amikor visszatért a szállodába, és szembesült a ténnyel, hogy otthagyták, öngyilkosságot
kísérelt meg. Gysin orvost hívott hozzá, és visszasegítette abba az állapotba, ami egészség
híján adatott neki, lett légyen az bármi.
Mindeközben egy londoni újság cikket közölt egy új modellügynökségről, melynek
ügyfelei, köztük Brian és Anita, óránként 250 fontért „nagyon különleges” feladatokat
vállaltak, és lehozott egy fotót Brianról, aki bársonyban feszített, valamint Anitáról, aki
miniszoknyát és egy toll-boát viselt. Anita szőkére festette a haját, és akár ikrek is lehettek
volna, szépséges, szőke ikrek.
Brian visszarepült Londonba, és befeküdt egy kórházba. A Stones sajtóügynöke – aki
dolgozott Frank Sinatrának és Louis Armstrongnak is – bejelentette egy új német film
elkészültét, amely angolul az A Degree of Murder címet viselte, és amelynek főszerepét Anita
játszotta, a zenéjét pedig Brian írta. A közleményben említés történt arról, hogy Brian
kórházban van, mintha arról lett volna szó, hogy pillanatnyilag ugyan teljesen összeomlott, de
a karrierje nagyon is felfelé ível.
Március 20-án Keith és Mick bírósági idézést kaptak, melynek indoklásában az állt, hogy
megsértették a veszélyes drogokról szóló törvényt. Öt nappal később a Stones három hétre
Európába ment, az utolsó, Briannal közös turnéjára. Brian és Keith nem szóltak egymáshoz.
„Szép kis csetepaték zajlottak – nyilatkozta Mick a Disc magazinnak Dortmundból. – Itt
ténylegesen tettlegességre kerül sor.”
A Stones fellépett Varsóban, ahogy Mick fogalmazott, „a szokásos gázsink töredékéért”,
első alkalommal adva ízelítőt a kommunista Kelet-Európának az eredeti rock and rollból. „Az
egyetlen eset, ami valamennyire hasonlított ehhez, az volt, amikor 1965-ben próbáltunk
kijutni a Long Beach Auditóriumból, amikor legázoltak és összetapostak egy motoros zsarut”
– mesélte Keith.
A turné egyetlen nagy dulakodássorozat volt, melynek résztvevői a Stone-ok, a
vámtisztviselők, a rajongók és a rendőrök, a kellékei pedig szétdobált székek, rendőrkutyák és
tűzoltóautók voltak. Londonba visszatérve, a turné végeztével, Jagger ezt mondta: „Úgy
érzem veszélyes dolgok fognak történni... A tinédzserek immár nem a popzene miatt
sikítoznak, a sikítozásnak sokkal mélyebb okai vannak. Amikor a színpadon vagyok,
érzékelem, hogy a tinédzserek kommunikálni próbálnak velem, mintegy telepatikus úton,
valamiféle sürgető nyomatékkal. Nem rólam vagy a zenénkről, hanem a világról, meg arról,
ahogyan élnek. És úgy látom, hogy sok bajnak nézünk elébe.”
S igaza is lett. Május 10-én, miközben Jagger és Richards előzetes meghallgatáson a
chichesteri kerületi bíróságon, ahol fejenként száz font óvadékot róttak le, és kijelentették,
hogy nem tartják bűnösnek magukat, Brian a Scotland Yard kábítószerrészlegének hat
nyomozója által közrefogva távozott a Courtfield Road-i lakásából.
1970 tavaszának első napján, kora este egy Duke Street-i lakásban Brion beszélgettem
Gysinnel, aki londoni barátainál tett látogatást. Gysin mesélt nekem arról, hogy elvitte Brian
Jonest Joujoukába meghallgatni a „Master Musicians együttest. Húsz éve ismertem őket, 1950
óta jártam oda, rájöttem, hogy ők a Pán népe, és ez egy másik hosszú történet...” William
Burroughs szakított félbe minket, aki bejött és leült, kalapban és kabátban. Nem találkoztam
nála részegebb emberrel azóta, hogy utoljára láttam Furry Lewist. Burroughs jelenlététől
elfogódottan, ahogyan Keith elfogult volt Chuck Berry társaságában, azon kaptam magam,
hogy a Big Table 1 egy birtokomban lévő példányáról beszélek neki, melyet azért tartottam
nagy becsben, mert az Egyesült Államokban ez az orgánum közölt először részleteket a
Meztelen ebédből.
 – Mm, ejha – mondta Burroughs, és úgy tűnt, magához tért. – Igazi gyűjtőknek való
példány. – A szeme résnyire szűkült. – Azok ma már... nagyon értékes... gyűjtőknek való
példányok... és... tudod... ha akarod... dedikálom és eladhatnánk a gyűjtőknek, a pénzen pedig
megosztozhatnánk.
– Keressetek egy kis aprópénzt – mondta Gysin.
Aztán könnyebben vettem a dolgokat, mert tudtam, hogy olyan emberekkel beszélek, akik
Furry Lewishoz hasonlóan tűzifának használnának egy gitárt. Burroughs zsörtölődni kezdett,
mondván, nem akar ő művész lenni, csak pénzt akar keresni; én pedig idéztem neki, amit
Shaw mondott Goldwynnak: „Az a különbség köztünk, hogy maga csak a művészettel
törődik, én meg csak a pénzzel.”
– Ez az – mondta Burroughs. – Aki művész, az le se szarja, hogy ő művész. Egy kis pénzt
akarnak keresni, meg egy kis békességet akarnak. Művésznek lenni, még csak az kéne. –
Nehézkesen bíbelődött, hogy lehámozzon magáról egy réteg ruhát.
– Vedd le a kabátodat, William – mondta Gysin.
– Legalábbis a kalapomat leveszem, azt hiszem – mondta Burroughs. Talpra állt,
felakasztotta a kalapot a fogasra, és visszaült. – Most pedig leveszem a kabátomat.
– Nagyszerű – mondta Gysin. – Kíváncsi vagyok, vissza tudok-e menni Joujoukába.
Tényleg szívesen beszélnék Joujoukáról meg arról, mi a zene, és hogy Brian mit vett
magnóra, és hogy hogyan került oda. Hogy fogod ábrázolni a könyvedben?
– Briant? Mint egy... hát... amolyan kis kecskeistenként, azt hiszem.
– Van egy vad történetem éppen erről. Történt ott egy nagyon furcsa dolog. A közeg
nagyon teátrális volt, egy vesszőfonatból és sárból épült ház tornáca alatt ültünk. Nagyon
kényelmes hely volt, párnák hevertek szerteszét, mint egy kis színházban, mint egy régimódi
színház páholyában, és az udvaron előadás zajlott. És egyszer csak (nyilvánvalóan közel volt
már a vacsoraidő, nagyjából egyórányira lehetett, és mindenki éppen kezdett a kajára
gondolni), és ott voltak azok az acetilénlámpák, amik pompás, nagyon teátrális ragyogásba
vontak mindent, mint valami rivaldafény, amolyan zöldesfehér színűbe. És hirtelen átvezették
a színen a legszépségesebb fehér kecskét, Brian pedig hirtelen talpra ugrott, és ezt mondta:
„Ez én vagyok!” Mi visszahúztuk, ő meg lecsillapodott, a zene pedig folytatódott pár percig,
mintha mi sem történt volna, és a percek egy órává, vagy két órává nyúltak, vagy amennyibe
egy pompás marokkói vacsora elkészítése telik, ami néha három, négy, öt óra is lehet...
– Amennyi idő egy kecske leöléséhez kell – mondta Burroughs.
– ...és farkasétvággyal ettünk, amikor Brian rájött, hogy azt a fehér kecskét eszi.
– Hogyan reagált?
– Azt mondta: „Olyan ez, mint az áldozás.”
– Ez az én testem – mondtam. – De Jézus nem ette meg önmagát, ő a többieket etette.
– Ha esze lett volna, Júdást ette volna meg – mondta Burroughs. -Amikor legközelebb
látom, megeszem Graham Greene-t. Hamm!
25
Mindama szépség, amely valaha létezett, beleköltözik ebbe a zenébe. Omar
hangja, a lány hangja és a szél hangja, ahogy Afrikában fúj, és a kiáltások a Congo
Square-ről, és az a pompás ordítás, ami a Szabadság Napján hallható. A blues, a
spirituálék, az emlékezés, a várakozás, a szenvedés, és ahogy az égre tekintve
figyeli az ember a leszálló sötétséget – ez mind benne van a zenében.
Sidney Bechet: Treat It Gentle

Turné közben nem szoktam levenni a karórámat lefekvéskor. Amikor ezen a délutánon
felébredtem, az óra szerint tíz perccel múlt egy. Az óra egy Timex volt, barna bőrszíjjal, és –
mint kiderült – nem tartozott a legmegbízhatóbb Timexek közé. Lezuhanyoztam a pompás
Plaza-fürdő-szobában, és amikor előjöttem, Ethan Russell és Michael Lyndon ültek az
ágyakon. Jon Jaymes lakosztályába készültek. Felöltöztem, és velük mentem. Olyan volt a
hely, mint egy cigánytábor: testőrök mindenfelé, pincérek rohangáltak étellel teli tálcákkal be
és üres tálcákkal ki, volt ott egy csodagyerek zongorista, aki egykor a Lawrence Welk Show-
hzn szerepelt, a négy nővére rockegyüttese (a Hedonists) után leskelődött, és ott láttam
Barbarát, egy csinos, barna hajú, őzikeszemű lányt. Barbara modell volt, de nem tűnt
romlottnak. Jaymes rá akarta venni, hogy bikiniben utazgasson, és segítsen neki a Laugh-In
testfestés26 demonstrálásában. „Ez igazi áttörés számomra” – mondta Barbara.
Ethan, Michael és én azután Jo Bergman lakosztályába mentünk, de az is tele volt
emberekkel, Jo pedig zaklatottnak tűnt.
– Azért jöttünk, hogy megnézzük, készen állsz-e indulni a sajtótájékoztatóra – mondta
Ethan. Fogalmam se volt róla, hogy megint lesz egy.
– Nem, menjetek előre – mondta Jo. – Váliumot kell szereznem Micknek.
A folyosón Charlie Wattsba és Mick Taylorba botlottunk. Charlie egy fehér gyapjúpulóvert
viselt egy gyöngyházszürke bőr viharkabát alatt.
– Éppen sétálni készültünk – mondta –, amikor valaki megállít bennünket, és szól, hogy
sajtótájékoztató lesz. Pocsék egy dolog, hogy kénytelen az ember üldögélni, és azt se tudja,
mi történik. És ez a csomó biztonsági ember, ezek a nehézfiúk, nem fest jól a dolog...
Amint Charlie és Mick távoztak, hogy megkeressék a többi Stone-t, a lifttel megérkezett Jo
Bergman.
– Van odakint néhány limuzin – mondta, de nem volt egy sem. Éjszaka havazott, most
pedig, ha az ember mozdulatlanul állt, a szél esőt fújt az arcába, és megdermesztette, így hát
úgy döntöttünk, hogy nem várunk a limókra, és gyalogoltunk nyolcsaroknyit a Rockefeller
Centerhez.
A sajtótájékoztatót a hatvankilencedik emeleten, a Szivárvány teremben tartották, a városra
néző, jókora ablakok mögött; nagypolgári díszletek között. Az ajtóban egy hosszú ujjú ruhát
viselő lány ült egy apró, fehér abrosszal letakart asztalnál, és az érkezők nevét ellenőrizte egy
listán. A. J. Steckler odabentről meglátott bennünket, és intett, hogy menjünk be. Egy
hosszúkás, ugyancsak fehér abrosz borította asztalon italok és tartáros-steakes
zsúrszendvicsek voltak. A pincérek szmokingot viseltek, és egy vonósnégyes – egy szintén
fekete nyakkendős, hosszú hajú fiú és három, estélyi ruhás lány – Mozartot nyekergetett.
A nagy, szögletes belső teremben székek sorakoztak, szemközt egy hosszú asztalon
virágcsokrok és narancslével teli kancsók díszelegtek. A helyiség rövidesen megtelt
sajtósokkal, akik között kifogástalan öltözetű feketék éppúgy akadtak, mint toprongyos
hippik, piszkos farmerban. Mire az ember tűnődni kezdett volna, hogy mi a közös bennük,
megjelentek a Stone-ok, és leültek az asztalhoz Sam Cutlerral együtt, míg Pete Bennett és
26
A Dan Rowan és Dick Martin vezette Laugh-in című műsort 1967 és 1973 között sugározta az NBC. A műsorban egyebek között bikinis,
festett testű táncoslányok szerepeltek.
Allen Klein megálltak mögöttük. Az újságírók és fotósok furakodva-lökdösődve,
mikrofonokkal hadonászva és vakukat villogtatva tülekedtek, akár az elveszett lelkek a
pokolban, miközben a Stone-ok a fehéren elnyúló asztal fölött átbámulva ültek a virágok és a
narancslevek mögött.
A sarokba mentem, és ott húztam meg magam. Jon Jaymes az asztal mellett állt, felemelt
karját a sajtósok felé tartva olyan benyomást keltett, mint aki egy csapatnyi csárogó szarkának
igyekszik vezényelni. Ahogy a tömeg elcsendesedett, noha az acsarkodás és lökdösődés nem
szűnt meg, kérdések szálltak keresztül a termen.
– Az ifjúság vezéreinek tekintitek önmagátokat?
– Mit gondoltok a vietnami háborúról?
– Mit gondoltok Amerikáról?
– Gondoljátok, hogy javulóban van?
– Szebbnek látszotok, mint valaha – mondta Jagger. Ezt nevetés fogadta.
– Mr. Jagger – olvasta a jegyzetfüzetéből egy jól szabott ruhát viselő, szemüveges nő –,
nemrégiben felvettek egy dalt, az „I Can't Get No Satisfaction”-t. Ma elégedettebbek a Stone-
ok?
– Szexuális kielégülésre gondol, vagy szellemire?
– Mindkettőre.
– Szexuálisan... rendben vagyunk, pénzügyileg... (a háta mögött álló Klein juthatott az
eszébe) semmiképp, szellemi téren még próbálkozunk.
– Szomorúbbak, de bölcsebbek?
– Csak egy kicsit bölcsebbek. – Ekkor még nem tudtam, de Jagger harminc perccel
korábban értesült arról, hogy Marianne Faithfull elhagyta őt, és egy filmrendezővel él
Olaszországban. – Van Váliumod? – kérdezte Jagger Jo-tól, aki egy Daily News-os riportertől
kunyerált egy öt milligrammos tablettát.
– Mick Taylorhoz van egy kérdésem – mondta valaki. – Milyen érzés az együttes oly sokak
által szeretett tagjának helyébe lépni? Brian Jonesról beszélek.
Bármit mondott is Mick Taylor, az beleveszett a termet betöltő felzúdulásba. Az
ízléstelenségnek még ebben a közegben is megvoltak a határai. Mintegy végszóra, valaki ezt
kérdezte:
– Fog a Stones ingyenes koncertet adni?
– Igen – mondta Jagger. – Az ingyenes koncert San Franciscóban lesz december 6-án, de a
pontos helyszín még nem ismeretes.
Az első sajtótájékoztatón, még Los Angelesben, a hippik rákérdeztek az ingyenes
koncertre, és most, Amerika másik oldalán a Stones megígért nekik egyet. Az ezután
következő kérdések hangneme nem az állásfoglalás, hanem a támogatás kinyilvánítása iránti
igényt jelezte. A hippik a maguk éretlen módján ismét azt firtatták, vajon a Stones mellettük
áll-e az elnyomás elleni küzdelemben. Európában a hippi közösség olyan kicsi volt, hogy alig
lehetett közösségnek tekinteni egyáltalán – a Kings Roadon kék kígyóbőr dzsekiben lézengő
fiatalokban nem volt több társulási ösztön, mint a kígyókban –, Amerikában viszont valami
összeterelte az embereket, és a Stones ehhez tartotta magát.
– Miként reagáltak arra, hogy John Lennon visszaküldte a kitüntetését?
– Végre – mondta Jagger. – Azonnal vissza kellett volna küldenie, mihelyt megkapta.
– Vagy ha már van az embernek – mondta Keith –, akkor viselje. – Ti mit tennétek, ha ti
kapnátok?
– Mi soha nem kaptunk, és erősen kétlem, hogy fogunk.
– Mr. Jagger, Kaliforniában ön egy Omega-jelvényt viselt, ami a katonai szolgálat
megtagadásának szimbóluma...
– Azt hittem, a végtelenségé. Nem tudom.
– Mr. Jagger, mi a véleménye az olyan tömegfesztiválokról, mint a woodstocki vagy a
Wight-szigeti?
– Hát, mindegyikre ugyanabban az évben került sor... azt hiszem, jövőre még... nagyobbak
és jobban szervezettek lesznek.
– Miért adnak ingyenes koncertet San Franciscóban?
– Mert ott van helyszín, és a klíma kellemes. Amellett nem szerencsés, hogy Ralph
Gleasonnek ötven dollárt kell fizetnie a belépőért.
A kérdések megfogyatkoztak, és Sam így szólt:
– Ennyi volt.
– Köszönjük, New York – mondta Jagger, és a Stone-ok felkeltek, hogy távozzanak.
Charlie, még mindig a kabátjában, rosszfelé fordult, de megállították, és visszaterelték a
helyes irányba. A Stone-ok elszeleltek, a hippik és a jól vasaltak, a kör– és oldalszakállasok
pedig kame-rástul-magnóstul a felvonókhoz iramodtak.
Megálltam beszélgetni Lillian Roxonnal, aki írt egy könyvet The Rock Encyclopedia
címmel. Az Ausztráliából érkezett Lillian szemrevaló, szőke, halványkék szemű lány volt, de
amíg a könyvét írta, magára szedett húsz kilót – ami nagy áldozatnak látszott egy rock and
rollról szóló könyvért –, és nem sokkal utóbb meghalt, tovább gyarapítva az idő előtt
eltávozók sorát. Elköszöntem tőle, és Michael, Jo meg Pete Bennett társaságában lifteztem le
a földszintre. Visszasétáltunk a Plazába, Pete, aki elöl haladt, testével fogta fel a szelet.
– Pete – kérdeztem rá valamire, amit korábban hallottam –, igaz, hogy benne leszel egy
Orson Welles-filmben?
– Aha – dörmögte hátra a válla fölött, mosolyra húzva a száját, miközben szorosan a foga
között tartotta a szivarját. – Azt mondja, nagyszerű őstehetség vagyok.
A Plazában felmentem az emeletre, és telefonáltam Jerry Wexlernek, csak hogy köszönjek
neki. Wexler arra kért, hogy menjek ki látogatóba a Long Island-i házába, de a Stones aznap
este Baltimore-ban játszott, másnap pedig, hálaadás napján, a Madison Square Gardenba
várták őket. Közöltem Wexlerrel, hogy nagyon szorosan kísérnem kell a turnét, mire azt
mondta, na ne már, gyere ki, és vacsorázz velünk hálaadáskor. Mondtam neki, hogy másnap
majd felhívom.
Ekkor már majdnem sötét volt. Michaellel megint Jon Jaymes lakosztályába mentünk.
Jaymes tudatta velünk, hogy busszal megyünk Baltimore-ba, mert a Stone-ok egy hétüléses
Learjettel utaznak. Lementünk az utcára, és ott volt a busz. Benne a sofőr és néhányan Jaymes
kábítószerekkel foglalkozó szövetségi ügynökei közül, továbbá szolgálaton kívüli New York-i
detektívek, nagydarab, rövid hajú férfiak, golfzakóban és Hush Puppies cipőben. Megnyerő
vonásaikon komor, bölcs arckifejezés ült, olyan szomorú, mint nagyon idős papoké vagy
bábaasszonyoké, akárha az emberi dőreség valamennyi véres következményét látták volna.
Ott volt továbbá két őszülő zsidó fiú, a filmes Maysles testvérek, David és Albert.
Bemutatkoztunk egymásnak, és miután körbepillantottam a gyér, téli fényben, és szemügyre
vettem a műanyag üléshuzatokat és a fémfalakat, dideregve ezt kérdeztem:
– Van valami anyag ezen a buszon? – A nehézfiúk rám néztek, szelíd, kedves tekintetük
meg se rezdült.
– Rá szabad gyújtani? – kérdezte Michael.
– Még szép – mondtam, elég hangosan ahhoz, hogy a busz hátuljában is hallani lehessen.
– Igen? – kérdezte Michael a zsaruk felé fordulva.
– Igen, persze – mondta az egyik.
– Gyerünk, szerezzünk valamit – mondta nekem Michael. Nyilvánvalóan felvillanyozta a
kilátás, hogy rendőri oltalom alatt téphet be. Fogtuk magunkat, és tűvé tettük a hotelt, de
senkit nem találtunk, aki segíteni tudott volna. Amikor visszaértünk és leültünk, noha a Stones
kíséretéből semmiképpen sem volt ott mindenki, a busz elindult. A Maysles testvérek meg én
beszélgetni próbáltunk, de a busz annyira komor volt (semmi kaja, semmi innivaló), hogy
rávettük a sofőrt, álljon meg egy üzletnél. David Maysles és a nehézfiúk közül néhányan
bementek, és sörrel meg szendvicsalapanyagokkal jöttek vissza. Piknikhez illő hévvel estünk
neki. Aztán, amikor kiértünk Manhattanbői, megkérdeztem a sofőrtől, milyen messze van
Baltimore. Jó messze. Michaellel azt mondtuk, egye meg a fene, és leszálltunk a buszról.
Nekivágtunk az utcáknak, szendvicseket ettünk, és nagyokat kortyoltunk a sörből.
Michael nőkről beszélt, a kedvenc témájáról. Szomorú volt, hogy a felesége elhagyta, és
magával vitte a lányukat, de – kortyintott egyet – az a lány, akivel most együtt élt New York
Cityben, igazán szép. Elmondtam neki, hogy van feleségem, aki felvidít, és soha nem untat, és
hogy nem akarok mást, csak végigcsinálni ezt a kurva turnét, hogy megállapodhassunk, és
együtt élvezhessük, ami még hátravan az ifjúságunkból, az életünkből. Jóllehet még nem
tudtam, nagy-nagy adag szenvedésnek nézek elébe.
Lementünk a lépcsőn a földalattiba, rémisztő árnyékok közepette, és felszálltunk egy kifelé
tartó vonatra. Michael lerogyott egy ülésre, én meg a térképet böngészve álltam.
– Ne foglalkozzunk vele, hová megyünk, vagy hogy mikor érünk oda, csak lazítsunk egy
percet – mondta Michael, de én már tudtam, hogy hová megyünk.
A Hudson túloldala, azaz nyugat felé meredő, hatalmas kőoroszlánok őrizte Riverside
Drive-on áll a Gore House, egy harminckét szobás, szürke kőből emelt villaépület. A
tizenkilencedik században egy közel-keleti nagyúr által építtetett ház az építtető halála után
episzkopális zárda lett (ennélfogva a hálótermek fürdőszobáiban kísértetek járnak). Most egy
Gore nevezetű valaki tulajdona volt, akinek gondnoka, egy teológiai szemináriumos hallgató
elbitorolta a nevet. Gore néhány hónappal azelőttig annál az ügynökségnél állt alkalmazásban,
amelynek én ügyfele voltam. Árulta a munkámat, megmondta nekem az igazságot, és mindig
éreztette velem, hogy mondhatna többet is. Most, hogy már nem dolgozott az ügynökségnél,
úgy gondoltam, hogy talán hajlandó lesz beszélni.
A vékony, szőke, teknőckeretes szemüveget viselő Gore kinyitotta a fokhagymafüzérekkel
elfüggönyözött, nagyméretű vasajtót, és beengedett minket. Egy nagynéni száraz, precíz
modorában vezetett be minket az előtér nagy mozaikcsempéin és a sötét lépcsőkön át egy
belső szentélybe. Ott leültünk, és temérdek vörösbort nyakaltunk be, miközben Gore, aki egy
olcsó, Leonardo Utolsó vacsoráját utánozó, olcsó pamutszőnyegen térdelt a
lemezgyűjteménye előtt, remek zenéket tett fel – Burritost, Ronettest, Cricketst –, és időnként
lement a földszintre a konyhába, ahol a hűtőben a Metedrint tartotta.
Eljött Michael néhány barátja, akiknek telefonált, egy másik író meg a felesége,
mindketten olyan rondák, mint a bűn. Michaellel beszélgettek, amíg Gore és én haditerveket
kovácsoltunk. Rendelkeztem a Stones támogató levelével, rendelkeztem egy kiadói
szerződéssel, de tudni akartam – még mindig azt hittem, hogy tudhatom –, van-e valami, amin
elcsúszhat a dolog. Elmondtam Gore-nak, hogy a Stones levele „teljes együttműködésükről”
biztosít.
– Akkor te vagy a hivatalos életrajzírójuk.
– Nem akarok az lenni – jelentettem ki, tudván, hogy a „hivatalos” gyakran azt jelenti,
hogy a „címszereplő által cenzúrázott”.
– Hát, akkor meg írhatsz bármit, amit akarsz.
Ereztem, amint elernyednek a váll– és hátizmaim. Michael író barátja meg a felesége a
nemrégiben Peruban tett utazásukról beszéltek, és mutattak nekünk egy szuvenír
kulcstartófigurát, egy kis indiánt, óriási, meredező fallosszal. A Stone-ok eközben Baltimore-
ban voltak, a Maysles testvérek és a nehézfiúk pedig az autópályán. Amikor később hallottam
a baltimore-i koncertről, sajnáltam, hogy nem tartottam velük (mígnem eszembe jutott a
hideg, komor busz). A közönséget, a turné során először és utoljára, inkább feketék, mint
fehérek alkották. „A fekákkal mindig baj van” – mondta Jo-nak egy állami alkalmazott, aki a
vigalmi adót jött beszedni. A koncert a Baltimore Civic Centerben volt, melynek zenekari
árkát ezen az estén zsaruk foglalták el, és Mick azt kérdte tőlük, ne bántsák azt, aki táncolni
akar. A közönség imádta a koncertet, üdvrivalgással fogadták a „You Got to Move”-ot, és
Mick, San Diego óta először, az „Under My Thumb” után elénekelte az „I'm Free”-t.
Baltimore fehér polgármestere az első sorban ült, az ujjai á fülében, miközben a felesége
mellette ringatózott a zene ütemére.
A Gore House-ban ittunk és szívtunk, és Gore elmesélt nekem az ügynökömről néhány
dolgot, amit nem tudtam. A bronxi születésű illető tizenhárom éves korában ponyvákat közlő
magazinoknál kezdte science fictionnel, és tizenkilenc évesen, elhatározva, hogy sokra viszi
az életben, megalapította a saját irodalmi ügynökségét. Mivel nem tetszett neki a
nyilvánvalóan zsidó neve, felvette egy angol regényíró (angolosan hangzó) vezetéknevét és a
saját öccse keresztnevét. Az öcsi most, mivel képtelennek bizonyult eltartani magát, a bátyja
eredeti keresztnevén dolgozott az ügynökségnél. Az ügynököm ilyenformán egy olyan ember
volt, aki a saját fivére nevét nyúlta le.
„Közöld vele, hogy másolatot akarsz az összes eredeti csekkről” – mondta Gore sötéten.
Elraktároztam az értesüléseket, de végül is nem vettem hasznukat. Évekkel később, amikor
a könyv megjelenés előtt állt, aláírtam egy szerződést, miszerint pontosan annyi jár nekem,
amennyivel az eredeti ügynöknek és a kiadónak tartoztam. Otthagytam a lányt a New York-i
napfényben, miközben körülöttünk hullott a hó. A másik lány elolvasta a jegyzeteimet, és
ezzel vége lett a dolognak. Nem maradt egyebem, csak a történet, és, ahogy mondani szokás,
hallottam játszani a zenekart.
Végül Michael barátai elmentek, mi pedig jó éjszakát kívántunk Gore-nak. Michaellei
fogtunk egy taxit, és elmentünk a Max's Kansas Citybe, ahol Michaelnek találkozója volt egy
lánnyal. Az első ülés hátoldalán egy címkén az állt, hogy AZ UJJAI
NÉLKÜLÖZHETETLENEK, NE CSUKJA RÁJUK AZ AJTÓT!, alatta pedig egy kéz rajza,
széttárt ujjakkal, a mutatóujj helyén meg egy csonkkal.
A Max's, amelyet, Michael szavával élve, „a kommunikációs ipar ifjú elitje” látogatott,
sötét és zajos hely volt. Ettem egy hamburgert, és közben figyeltem az ordibáló,
söröskorsókkal hadonászó embereket. Rövidesen távoztam.
Amikor kinyitottam a szememet, a magas ablakokon túl színtelen és időtlen volt a
novemberi égbolt. Lehetetlen volt eldönteni, hogy reggeli vagy nappali szürkület dereng. Az
órám, mely kagyló módjára tapadt a csuklómra, tizenegy harmincat mutatott. Attól tartván,
hogy elkések a hálaadás napi vacsoráról, felhívtam Wexleréket.
– Elló – mondta egy női hang.
Közöltem, ki vagyok, és hogy Mr. Wexlerrel szeretnék beszélni.
– Ő aludni. Yo no sé cuando se levante.27
– Ő. Rendben. Majd hívom később.
– Sí. Minden jót.
Ha hálaadásnapi vacsorát adnak, tűnődtem, miért alszik? Ahol én nevelkedtem, a
hálaadásnapi vacsorára mindig kora délután került sor, a szieszta utána. Ez inkább amolyan
déli szokás, gondoltam, és visszaaludtam. Az órám szerint tíz perccel múlt egy, amikor ismét
felébredtem, és újfent telefonáltam Wexleréknek. Ekkor Shirley, Jerry felesége vette fel.
– Jerry még mindig alszik – mondta. – Gyere át. Az egy ötvennégyes Long Island-i vonat
kettő huszonhétkor ér Great Neckbe.
– De már elmúlt egy. Nem tudom, hogy elérem-e. Rövid csend következett.
– Édesem, még csak tíz óra van.
– Hogy az a magasságos... – mondtam. – A fene essen ebbe az órába. Bocs. Akkor menni
fog.
Megpróbáltam aludni még, de nem tudtam, és amikor felkeltem, úgy éreztem magamat,
ahogyan csak egy hideg napon lehetséges, fehér égbolt alatt, amikor az ember egy kicsit
részeg, be van tépve, és elveszítette az időérzékét. Lezuhanyoztam a magas mennyezetű
fürdőszobában, tisztító hatású gőzfelhők közepette, megborotválkoztam, felöltöztem, és
27
Nem tudom, mikor kel fel.
lejjebb mentem négy emelettel, Jon Jaymes lakosztályába. Ott Jo Bergman és Ronnie
Schneider éppen a hálaadásnapi vacsorát tervezték, mely Ronnie manhattani lakásában, a stáb
és a kísérők számára volt esedékes a Stones aznap esti, Madison Square Garden-beli koncertje
előtt. Mondtam nekik, gondoskodjanak róla, hogy bejussak a koncertre, mert Long Islandről
közvetlenül a koncert előtt fogok a Penn Stationre érni, ami éppen a Garden alatt van. Jon
adott nekem egy kitűzőt, egy újabb jelvényt, amely ezúttal a gardenbéli koncertekre szólt, és
amelyen a csillagokat és a sávokat ez a körirat fogta közre: ISTEN ÁLDJA AMERIKÁT – A
ZÁSZLÓ, AMIT SZERETEK.
Lementem a földszintre, a folyosón Mick Taylor mellett haladva el; olybá tűnt, hogy erre a
kedves, angol fiúra, aki fűvel és kokóval mérgezte magát, ugyanúgy hat a köd, mint rám.
– Boldog hálaadást, Mick.
– Köszönöm. Ez az első hálaadásom.
– Hogy tetszik?
– Még nem tudom.
A portás hívott egy taxit, és már indultunk is. A Times Square-en hatalmas volt a forgalom,
mert a hálaadásnapi parádé éppen akkor ért véget. A sofőr utált mindenkit, aki emiatt bejött a
városba. „Egy rakás hülye faszszopó, akiket nem lenne szabad kiengedni Jerseyből”, mondta,
és megpróbált elütni egy fekete öregembert, aki fehér bottal botorkált keresztül a
Broadwayen. Egy piros lámpánál megálltunk egy autó mellett, melyben papa, mama és két,
kartonruhás kislány ült, a hajunkban fehér szalagok, fehér kesztyűs kezükben fehér bőr
pénztárca.
– Mami, hol van a parádé? – kérdezte az egyik kislány, és a taxisofőr az ablakon kihajolva
átszólt neki:
– Felejtsd el a parádét. A parádénak vége.
A kislány ledobta a pénztárcáját, és mindketten sírni kezdtek, apró szájukat szélesre tárva,
eltorzult arcukon könnyek csorogtak, amint elhúztunk a lámpától, és a Penn Stationhoz
süvítettünk.
Sorba álltam, jegyet váltottam, felszálltam a vonatra. Mielőtt elhagytuk az állomást, a
szerelvény világítása kialudt. Az összes hálaadásnapi utas csendben ült, recsegő zene töltötte
meg a sötétséget. A vonat lassan kigördült abba az irányba, ahol a napfény eloszlatta a ködöt.
A szemközti ülések egyikén egy ősz férfi arról mesélt az unokáinak, akik nagyjából kilenc– és
tizenkét évesnek látszottak, hogy az apjuk évekig a Western Unionnál dolgozott, és ingyen
utazott a vasúton, soha nem kellett fizetnie.
A fiúk a szemüket forgatták, ahogyan rossz színészek próbálják az unalmat kifejezni. A
nagyapa folytatta a mondókáját, igyekezvén rávenni őket, hogy nézzék a tájat, éljék az életet,
lássanak, szeressenek, de a fiúk rá se hederítettek, azt hitték, örökké fognak élni. Tőlem
jobbra két miniszoknyás lány ült, az egyik fekete harisnyát viselt, a másik pirosat. Előttem
egy aranykeretes szemüveget viselő fekete nő harciasan követelte egy apró, kínai lánytól,
hogy tegye el a bőröndjét az útból. Feltettem a polcra a csomagját, és amikor Great Neckbe
értünk, lesegítettem a vonatról, részben azért, mert még soha nem vittem egy kínai lány
bőröndjét.
Great Neckben nem találtam Wexlert, de ahogy a tömeg fogyatkozott, megpillantottam, és
úgy nézett ki, mint Edward G. Robinson napszemüvegben, napbarnítottan, nyírott, ősz
szakállal.
– Sz'aasz – mondta jellegzetes, Washington Heights-i kiejtéssel –, elsodornak a Noo York-
iak?
Ahonnan én jöttem, ott jó eséllyel megölik az embert, ha tolakszik, de erről nem tettem
említést. Wexler fehér Mercedes kupéjával havas Great Neck-i utcákon hajtottunk végig.
Wexlerrel 1967-ben, Otis Redding halálának másnapján találkoztam, kevesebb mint két
évvel azelőtt, de szinte azonnal összebarátkoztunk. Ha Wexler tudta volna, miféle őrületet
hozok az életébe, talán megtartotta volna a három lépés távolságot, de ezt kétlem. A szívünk
mélyén ugyanazokat a dolgokat szerettük. Wexler fiatalemberként novellákat publikált,
újságírást tanult Kansas államban, a Billboard-nál dolgozott (ahol alkalmasint ő találta ki a
rhythm & blues kifejezést), és rajongott a jó írásokért. Még nem voltam tizenéves, amikor már
kívülről ismertem az Atlantic-lemezeket, melyeket Wexler és az Ertegun fivérek, Ahmet és
Nesuhi készítettek olyan művészekkel, mint Ray Charles, Joe Turner, Ruth Brown, La Vem
Baker, Chich Willis, Ivory Joe Hunter, Clyde McPhatter and the Drifters, a Modern Jazz
Quartet, Charles Mingus, Phineas Newborn. Az amerikai lemezproducerek vele egyívású
nemzedékéből – akik közül számosan, például Ertegunék és John Hammond, pénzes
családokból származtak – Wexler volt az egyetlen, aki azelőtt ablakokat mosott (ahogyan Sam
és Judd Phillips voltak az egyedüli temetkezési vállakozók) 28. Az első blues-lemez, amit Brian
Jones
*
•301 ·
hallott, a Blues from the Gutter című Champion Jack Dupree-album volt, melynek
születésénél Wexler bábáskodott producerként.
Wexler megkérdezte, hogy megy az üzlet, és én elmondtam neki, beleértve azt is, ahogyan
a szerződést a bokrok közé rejtettem, meg azt, amit előző este Gore-tól hallottam. Wexler
érdeklődő volt, de a gondolatait más kötötte le. A családjával arra készült, hogy az év végi
szünetet Miamiban töltik, és az idősebbik lánya, a tizenkilenc éves Anita magával akarta vinni
a fekete barátját. Wexler azt firtatta, hogy mint hivatásos déli, mit gondolok erről.
„Miami nem tartozik a Délhez” – mondtam, de ez nem nyugtatta meg Wexlert. Sajátságos
dolog volt ez, mert ha valaki tett róla, hogy fehér lányok fekete fiúkba szeressenek bele, az
Wexler volt, aki oly sok nagyszerű fekete művésszel készített lemezeket.
Wexlerék háza nem volt olyan nagy, hogy az ember eltévedjen benne, a nappali
berendezését puha fotelok alkották, a falakon Magritte-ok díszelegtek. A szőke és
napbarnította Shirley Bloody Maryket meg apró sonkás-sajtos szendvicseket hozott elő, és
társalogtunk egy kicsit – noha Wexler soha nem tudott egy kicsit társalogni; miközben beszélt,
karrierek íveltek fel és hanyatlottak le, birodalmak terjeszkedtek és zsugorodtak. Amikor
legutóbb találkoztam Wexlerrel, ezt mondta: „A Stones elküldött nekem egy kazettát, amin a
„Sympathy for the Devih van. Azt akarták, hogy Arethával vegyük fel. Az Atlanticnél senki
más nem tud ilyen szövegeket felvenni, csak Sonny Bono és Burl Ives.” Most megemlítettem,
hogy a Stones lemezcéget keres, vagy valakit, aki terjesztené a saját cégük által kiadott
lemezeket, mire Wexler így szólt:
– Imádnék velük dolgozni, de nem akarok kapcsolatban lenni Kleinnel.
– Nem hiszem, hogy szüksége volna ilyesmire. Semmi köze nincs ehhez a turnéhoz. Azt
hiszem, meg fognak válni tőle.
– Mesélj Shirleynek a könyvedről. Nincs szükséged senkinek a beleegyezésére, ez
fantasztikus. – Jerry, ha ellazult, némiképp úgy ejtette a szavakat, mint a Warner Brothers'
Elmer Fuddja, én meg hasonló esetben úgy beszéltem, mint Erskine Caldwell Jeeter Lestere.
Wexler, lévén balek, miután felhagyott az ablakmosással, nem tett szert jachtokra, és nem
lakott olyan helyeken, mint East Hampton és a Central Park West, és a kiejtése kellemesen
emberivé tette. Én az enyémmel egyszerűen csak bumfordinak tűntem.
Túlságosan közel voltam a történésekhez, hogy észrevegyem, milyen csodálatos, hogy
ennyire meghatározatlan és szabad pozícióban lehettek egy olyan oltalmazott és pénz-szagú
valami mellett, mint a világ vezető rock and roll együttese. Még csak azt sem tudtam, mi a
pozícióm. Egyszerűen csak életben akartam maradni, és figyelni, mi történik.
Wexler megkérte Shirleyt, hogy hívja fel Ray Chariest a Plazában. Charles az ötvenes évek

28
A Wikipedia szerint a Sun Records alapítói nem a szó szoros értelmében vett temetkezési vállalkozók voltak, hanem – amellett, hogy'
zenei felvételeket készítettek -esküvők és temetések hanganyagának rögzítését is vállalták. Ugyanez a forrás azt állítja, hogy Sam Phillips
testvére nevének helyes írásmódja „Jud”, dacára annak, hogy a róla elnevezett cég neve „Judd Records” lett.
végén otthagyta az Atlanticot, és Wexler most abban reménykedett, hogy sikerül ismét
szerződtetnie. A rock and roll első korszaka, a rhythm & blues véget ért, miután az amerikai
képviselőház 1960-ban elrendelte a zeneipar felülvizsgálatát. Az Atlantic a hatvanas évek
elején stagnált, mígnem új életet hozott bele a Stax/Volt-felvételek beáramlása Memphisből.
Wexler a közelmúltban egy sor lemezt készített Aretha Franklinnel, valamint memphisi és
Muscle Shoals-i zenészekkel. Az Atlantic számos memphisi művésszel is felvett lemezeket,
de miután kiszorították őket a stúdiókból, és (a memphisi producerek, akik azt mondták,
belefáradtak a jöttmentek dúlásába) most még attól a kiváltságtól is megfosztották őket, hogy
memphisi zenészeket hozzanak New Yorkba, egy miami stúdiót kezdtek használni, ahol a
Cold Gritst, ezt a mobile-i ritmusszekciót alkalmazták.
– De nem tudnak lemezt csinálni – mondta Wexler. – Még csak nem is hallgatnak
lemezeket.
– Ha ritmusszekcióra van szükséged – mondtam tökkelütött módon, ahogy szoktam,
készen arra, hogy bárki problémáját azonnal megoldjam –, a legjobb, amit ismerek, odalent
van Memphisben.
Wexler megkérdezte, kik azok. Amikor megmondtam neki – Charlie Freeman, Jim
Dickinson és Dixie Flyers –, ezt kérdezte:
– Gondolod, hogy dolgoznának nekem?
– Ha én zenész volnék, pont neked akarnék dolgozni.
Wexler gyors, lendületes mozdulatot tett a bal kezében lévő Bloody Maryvel, akárha egy
hepehupát simítana el a sivatag homokjában.
– Úgy véled, hogy ha százalékot adnék és fizetnék nekik évente húszezret, illetve adnék
nekik szerződést is, Miamiba költöznének, és – ezért természetesen fizetnénk – nekem
dolgoznának?
– Abból nem lehet baj, ha megkérdezzük.
Felhívtam telefonon Dickinsont, és némelyikünk túlélte mindazt, ami ennek a
következménye volt, míg az egyik legjobb közülünk, Charlie Freeman nem. Dickinson
kijelentette, hogy beszél az együttessel, és Wexler, átvéve a telefont, azt mondta
Dickinsonnak, beszéljenek a dologról Memphisben vagy Muscle Shoalsban. Elköszöntünk, a
jövendő egén gyülekezni kezdtek a zene, a drogok, a pénz és az aggodalom viharfelhői, Great
Neckben pedig folytatódott a hálaadás.
– Azok a fickók, akik most odalent vannak Miamiban, semmit nem tudnak arról, ami a
zenében történik – mondta Wexler. – Még a Bandet sem hallották, amíg nem mutattam meg
nekik.
A Bandre gondolván, azokra a zenészekre, akiket Ronnie Hawkins hozott össze, az
Arkansas Flashre, akiket Bob Dylan orzott el tőle, és akik aztán otthagyták Dylant, és
önállóan folytatták, Wexler felidézte a nem sokkal korábbi lemezfelvételt, amikor ő
producerkedett Hawkins mellett. Hawkins a saját magángépén, piával és drogokkal teli
bőrönddel és Miss Torontóval érkezett a száraz alabamai vidékre. „Hoztam magamnak füvet,
tablettákat és puncit – mondta. – Menjünk dolgozni.” Wexler lejátszott egy-két felvételt,
miközben beszélgettünk.
Wexlerék olyasféle dolgokat láttak, amiket soha többé nem lehet látni, és én epekedve
vártam, hogy meséljenek. Elmentek a Café Society Downtownba, amikor túl fiatalok voltak
még, hogy alkoholt szolgáljanak fel nekik. Ott voltak aznap este, amikor befutott Tallulah
Bank-head29, és megnézték Billie Holiday első műsorát (a reflektorfényben Billie, hajában a
védjegyévé vált fehér gardénia), majd a két nagyszerű hölgy Billie öltözőjébe ment, és nem
jöttek elő a műsor második részére.
Wexler anyjára vártunk, hogy megérkezzen, és vacsorázhassunk. Megjelent Anita a
29
Tallulah Bankhead (1902-1968) demokrata politikusdinasztiából származó amerikai színésznő már az 1930-as években nyilvánosan
vállalta promiszkuitását es biszexualitását. Ha hinni lehet a korabeli pletykáknak, Billie Holidayen kívül többek között Greta Garbót és
Marlene Dietrichet is elcsábította.
barátjával, Jimmyvel, rövid ideig maradtak, majd távoztak. Hazajött Wexlerék fia, Paul
valami kaliforniai kísérleti iskolából, melynek igazgatótanácsában helyet kapott Norman
Mailer is. Végül megérkezett Wexler anyja, egy apró, nagymama formájú, sötétre színezett
hajú asszony. Előzőleg éppen egy csontkovácsnál járt, aki helyreigazította. „De nem tudom
megmondani, miféle igazítás volt.”
– De biztos meg tudod – mondta Wexler.
– Egy farkcsonti igazítás. És nincs több hátfájás.
Wexler leültette, és adott neki egy pohár sherryt. Az asszony taxival jött a vasútállomásról,
ugyanis Wexler limuzinjának sofőrje beteg volt. Shirley felhívta a sofőrt, hogy megkérdezze,
ki tudja-e vinni Mrs. Wexlert velem együtt a vonathoz. A férfi felesége azt állította, hogy a
férje még mindig beteg.
– Ha beteg, hát beteg – mondta Shirley Long Island-i kettős beszéddel.
– Majd én gondoskodom róla, hogy senki ne maradjon le a vonatról – mondta Wexler.
Csatlakozott hozzánk Lisa, Wexlerék fiatalabbik, tizenöt éves lánya. A sötét hajú, formás
járomcsontú teremtés sötét, hosszú szempillájú szeme tartózkodó, ám éles pillantások forrása
volt.
– Örülnék, ha nem kéne a limóval mennem – mondta.
– Lisa utálja a limót – mondta Wexler. – Több sarokra az iskolától szokta kirakatni magát a
sofőrrel.
Lisa elegáns, macskaszerű mozdulattal megvonta a vállát.
Amikor elérkezett a vacsora ideje, a nappaliban voltam, és éppen Jon Jaymesszel
beszéltem telefonon.
– Tegyél róla, gazfickó, hogy bejussak; vedd fel a nevemet a stáb- és vendéglistára. Nem
akarok odakint álldogálni a kurva hóesésben.
– Nálad van a jelvényed? Semmi okod aggodalomra.
Libát, brokkolit, burgonyát ettünk, és finom vörösbort ittunk, miközben Ronnie Hawkins a
„Down in the Alley”-t és más jó számait énekelte. Wexler arról beszélt, mennyire élvezi a
lemezfelvételt a déli zenészekkel.
– Mindig azt kívántam, bárcsak a gyerekeim Délen nőhetnének fel – mondta.
– Istenem, ugyan minek? – kérdezte az anyja. Az asszony, mint Wexlertől megtudtam, évei
dacára igen aktívan politizált a baloldalon; örökösen bevásárlóközpontokban rendezett
röplaposztogatásban és hasonló dolgokban vett részt. Rendre felhívta Wexlert, közölve vele,
hová készül, hogy óvadék ellenében ki tudja hozni, ha letartóztatnák.
– Azért, mert a derék déliek mindenki másnál jobban értik a testvériséget ebben az
országban – mondta Wexler, de az anyja szkeptikusnak tűnt, tudván, mennyire esendő a fia,
aki milliomos lett a lemeziparban.
Nem sokkal a vacsora után Wexler anyja és én elköszöntünk Shirleytől meg a gyerekektől,
és Wexler kivitt bennünket az állomásra. Wexler és én úgy terveztük, hogy a következő este
találkozunk a Stones koncertjén.
A vonaton végighallgattam, hogyan okoz Wexler szenvedést az anyjának. Ismét csak –
vagy még mindig – kissé részegen elmondtam Mrs. Wexlernek, micsoda nagy ember az ő fia
az amerikai zenetörténetben, mire ő ezt kérdezte:
– Tényleg úgy gondolja?
– Nem arról van szó, hogy mit gondolok, hanem arról, hogy így van. Nem látta azt a sok
interjút?
– Nem tudom – mondta. – Nagyon aggódtam Gerald miatt, amikor fiatalabb volt. Újságíró
akart lenni, és én is azt akartam, hogy az legyen; újságíró-iskolába küldtem, Közép-
Nyugatra... – Mrs. Wexlertől megtudtam, hogy Wexler nem szakadt meg a kemény munkában
az iskolai évei alatt, és végül neki kellett eljönnie Kansasból, hogy kiszabadítsa őt a siksze
karmaiból, és visszahozza New Yorkba, ahol bezárta a szobájába, hogy írjon. – De elkezdett a
zenével bolondozni, és azt hiszem, ebben jól megállta a helyét. – Nagyon tudott aggódni, mint
minden jó anya.
A Penn Stationön akkor köszöntem el Mrs. Wexlertől, amikor épségben beszállt egy taxiba,
és körbesétáltam a Garden hátsó bejáratához. Az utcai fények szikrát vetettek a piszkos
hóbuckákon az árkokban és a járdákon. A bejárat előtt kabátos, hosszú hajú fiúk és lányok
tülekedtek egy összecsukható szék körül, melyen egy ősz hajú, pirospozsgás arcú ír zsaru ült.
Megmutattam a zászlós jelvényemet, ami semmit nem jelentett neki; pontosan az történt,
amire számítottam: bolondmód álldogáltam odakint a hidegben egy ISTEN ÁLDJA
AMERIKÁT-jelvénnyel.
Megkértem a zsarut, hogy keresse meg a nevemet a vendéglistán, és ő bement, majd
visszatérve közölte velem, hogy senki nem tud semmiféle listáról. Udvarias és nyugodt volt,
én meg kénytelen voltam csodálni a higgadtságát.
Vegyes érzelmeim tetőpontján kinyílt az ajtó, és Jon Jaymes intett, hogy menjek be.
Végigmentem a folyosón, mely a Stones öltözőjéhez vezetett, ahol egy pillanatra magam
maradtam a betonfalak és a kemény padok között. Hangokat hallottam, és beléptek a Stone-ok
Jimi Hendrix-szel. A Mayles testvérek követték őket, magnó– és filmszalagra rögzítve a
történéseket.
Jagger levette az ingét, és ide-oda járkált; Albert a kamerával a nyomában. Mick Taylor
meg én leültünk egy padra Hendrixszel, aki levertnek, de barátságosnak tűnt. Mondtam neki,
hogy láttam Little Richárdot, mire ő elmesélte, mosolyogva, mintha felvidítaná az emlékezés,
hogy egyszer, amikor Richárddal voltak, ő és a basszusgitáros fodros ingben akartak fellépni,
Richard pedig levetette velük, mondván: „Én vagyok a legszebb! Richárdon kívül senkinek
se' szabad fordokat viselni!”
Mick Taylor Hendrix kezébe nyomta a gitárját, hogy játsszék rajta.
– Nem fog menni – mondta Hendrix. – Én fordítva tartom.
Hendrix balkezes volt, de azért, amilyen varázsló volt, játszott a jobbkezes gitáron.
Amíg Hendrix pengetett, kimentem a mosdóba, ahol Jagger éppen szempillafestékkel
sminkelte magát. Hendrix előzőleg megpróbálta lecsapni Marianne Faithfullt Mick kezéről,
aki nem szándékozott ott álldogálni, és hallgatni a játékát, akárhogyan tartja is a gitárt.
Elmeséltem neki a Wexleréknél töltött délutánomat. Zavartnak tűnt, arra gondoltam, hogy
azért, mert mindjárt színpadra lép. Nem tudtam arról, hogy egy fekete lány a távolban arról
beszél neki, hogy meg akarja tartani a tőle fogant gyermekét, egy szőke lány pedig (aki két
héttel korábban azzal fenyegetőzött, hogy csatlakozik a turnéhoz) búcsút mond neki. Néhány
óra múltán, immár a Plazában, Jo ezt írta a jegyzetfüzetébe: „Próbáltam beszélni Mickkel,
lehetetlen – a koncert fantasztikus –, Mick jobban van, de muszáj eszében tartani a szükséges
dolgokat.” Mick udvariasan figyelt, vagy legalábbis figyelni látszott, mígnem befejeztem az
Atlanticről és a Magritte-okról szóló történetet; majd, amikor a Stone-ok nekiálltak áltöltözni
a fellépőruhájukba, kimentem, hogy megnézzem a show-t.
A folyosón az elkövetkező év egy másik kísértetét, Janis Joplint láttam a Stones öltözője
felé tartani. Mivel úgy hallottam, hogy magamra haragítottam valamivel, amit róla írtam,
kitértem az útjából. Másnap, amikor a délutáni koncertre mentem a Gardenbe, Bill Belmont
elmesélte, hogy Janis megállt a Stones ajtajánál, és – mivel senki nem szólt neki, hogy a fiúk
jobbára meztelenek – bedugta a fejét, majd a középső ujjával tisztelgett a bizonyára meglepett
Rolling Stonesnak. Szerintem részeg volt, ami nem számított nála szokatlan állapotnak. Az
este, később, amikor Jagger a színpadon azt énekelte, hogy: „Akarsz élni velem?”, Janis
felrikoltott: „Nem vagy elég tökös hozzá!”
Hideg volt a Gardenben, az óriási gombafedelet tartó, magasan húzódó támívek alatt. Terry
Reid és B. B. King már végeztek, és a színpadon immár Tina Turner énekelte Otis Redding
dalát, az „I've Been Loving You Too Long”-ot, kecses, vörös szépsége átragyogott a fekete
ruhán, hátát ívbe hajlítva, térdét berogyasztva, egyik karját előrelendítve adta elő a dalt,
ahogyan éveken át lebujokban és bárokban a részegeknek. Ike hátul, a reflektorfényen kívül
állt, aprón, feketén és szemérmetlenül, a szeme villogott a csillogó, gondosan nyírt Beatles-
frizura alatt, és úgy pengette az akkordokat, mintha dühös lenne. Aznap délután Wexler, aki
gyakran látta Turneréket, amikor New Yorkban voltak, ezt mondta: „[Ike] tényleg fél az
Istentől, aki benne (Tinában) lakik.” Őket figyelve önkéntelenül azon tűnődött az ember,
vajon nem az Ördöggel egybekelt Anyatermészetet látja-e.
Tina a „Respect”-et és a ,,Come Together”-t énekelte, szemei csillogtak a reflektorfényben.
Amikor a zenekar nekigyürkőzött a „Land of 1000 Dances”-nek, Janis Joplin hátul
felkapaszkodott a színpadra, élvezettel verte a lábával a taktust, Tina pedig odahívta. Janis ez
egyszer maradéktalanul boldognak tűnt; látni való volt, hogy imádna egész este Tina ágyéka
tájékán szaglászni. „Roll over on your back – y'know I like it like that”, énekelték együtt, Ike
a gitárjával hajszolta őket, Janis pedig levette a kis horgolt sapkáját, és felhajította a levegőbe.
Miután Tina és Janis végeztek, szünet következett, melynek során reflektorok fénycsóvái
cikáztak a közönség fölött, miközben előkészítették a Stones számára a hangrögzítő
berendezést. Hogyan tudnak ezután fellépni, kérdeztem magamtól, ahogyan szinte minden
koncerten. Miután látta Tinát Oaklandben, Mick kijelentette, hogy ő már nem tökös; de még
mindig ő lépett fel Tina után. Hátramentem a színpad mögé, ahol Mick a kólásüvegek és az
összecsukható székek között ténferegve meglehetősen elveszettnek és elhagyatottnak látszott.
A többiek nem mentek a közelébe. Felfalatásnak nézett elébe, és tiszteletteljes csend vette
körül. Kék gyöngyökkel kivarrt mokasszinjában, a szárak oldalán ezüstgombokkal ékes fekete
nadrágjában (csak itt, hátul látszott, hogy nem is ezüstgombok, csupán csillognak a
reflektorfényben), fekete kis gyapjútrikójában, a lengő sáljával, a lógó hajával, aranymedáliás
nyakravalójára horgasztott állával, kezében a csillagos-sávos kalappal Mick nem úgy nézett
ki, mint aki unatkozik, s legkevésbé sem úgy, mint aki jól érzi magát. Halkan mormogott
maga elé, mintha azt mondaná, micsoda hülye dolog ez a várakozás.
Ahogy telt az idő, és nem történt semmi, megint előrementem a füstös sötétségbe. Úgy
tetszett, senki nem bánja, hogy várni kell. „Nem csúszik a dolog, ha nincs rendesen
megolajozva” – jelentette ki Tina (az egykori Annie Mae Bullock, a Tennessee állambeli
Brownsville-ből), és ő meg Janis gondoskodtak róla, hogy a közönség olajozott és elégedett
legyen. Voltak rendeszek, de nem tógát viseltek, és olybá tűnt, hogy a néhány rendőr nem
szándékozik tönkretenni egy szép estét. A hangulat, ha nem is oldott, de legalábbis
félelemmentes volt – talán mert egy szigeten voltunk, egy óriási bádogdobozban, beton– és
fémkagylóban, ahol senkire nem leselkedett nyilvánvaló veszedelem.
Stu, amint a haloványsárga, fénylő szaténhaj tokás szmokingjában keresztülsétált a
színpadon, hogy kipróbáljon egy mikrofont, tapsra késztette a közönséget, amit – igen
ironikus módon – azzal viszonzott, hogy feltartotta V-t formázó ujjait. Aztán a színpad kiürült,
és egy testetlen, tűnődő, cockney-ízű hang törte meg a csendet:
– Úgy látszik, mindenki elkészült. Készen vagytok?
– Igeeen – válaszolta a közönség egy hógörgeteg suttogó morajlásával –, igeeen.
– Három év szünet után – mondta Sam Cutler immár hangosab-ban –, a világ legjobb rock
and roll együttese: a Rolling Stones!
A reflektor jókora, sárga-kék-fehér fénykévéje elszíntelenítette Jaggert, amikor színpadra
lépett, feje fölött pörgetve a csillagos-sávos kalapját, mosolytalanul, tekintetét a végzetre
függesztve. Izgatott csend támadt, megjelentek a Stone-ok, Charlie letelepedett a dobok mögé,
a többiek gyorsan és szakszerűen becsatlakoztatták a gitárokat az erősítőkbe, gombokat
tekergettek, szintezőket állítottak be, majd Keith megpendítette a Jumpin' Jack Flash”
nyitóakkordjait, Mick elkezdte bömbölni, hogy tüzes hurrikánban született, a gyerekek pedig
mind talpra szökkentek és sikítottak. Glyn Johns másnap megállított a Plazában a folyosón, és
elmesélte, hogy hátul volt a színpad mögött, a stúdiókamionban, és a kamion ugrált a saját
rugózatán. „Ezért kiszálltam, hogy megnézzem, ki rázza – azt hittem, talán néhány kölyök van
a tetején –, de nem volt ott senki, a kamion átvette a ház rezgését, rázkódott az egész francos
épület.”
A „Jumpin' Jack Flash” végeztével Mick, a nadrágját gombolva, üdvözlésképpen ezt
mondta:
– Asszem, elhagytam egy gombot a nadrágomról, remélem, nem esik le. Nem akarjátok,
hogy leessen a nadrágom, ugye?
– De igeeen – felelte a közönség, miközben Keith, aki Mick mellett állt az ingére varrt
strasszokon szikrát vető reflektorfényben, belevágott a „Carol”-ba.
– Mi a magunk módján nyilatkozunk – mondta Brian az egyik interjúban, amit az együttes
sajtosa azért szervezett, hogy ne érezze magát kirekesztettnek. – Mások intellektuálisabban
szoktak.
Vajon mi csapódik le az emberben, ha tizenöt éves, marihuánafüstfelhőben áll egy zsúfolt,
barlangszerű csarnokban, arcán vörös, kék és sárga fények villódznak, és figyeli, amint
Charlie teljes erőből püföli a dobokat, Bill mennydörgésszerű hangokat kelt a világoskék
basszusgitár szikár, felfelé meredő nyakán siklatva apró kezét, a kis Mick tágra nyílt
szemekkel bámul, mintha egy földrengés gyenge előrezgéseit hallaná, Keith
ragadozómadárként görnyed a gitárja fölé, Mick pedig süvít és suhan, mint valami buzi
vámpír kísértet; valamennyien megvilágítva odafönt, ahol nagyobbak és hangosabbak, mint a
valóságban. Néhány évvel később a New Yorker egyik szerzője ezt írta: „A Stones olyan
színházi-zenei előadást nyújt, amelyhez fogható nincs a kultúránkban. Emberek ezrei és ezrei
mennek el egy terembe, egyetlen pontra összpontosítva az energiát, és valami történik. Az
együttes magas színvonalú zenét produkál, ám Mick Jaggert hallgatni nem olyan, mintha
Jascha Heifetzet hallgatná az ember. Mick Jagger több kerülővel ér el hatást, mint Jascha
Heifetz. A legekszta-tikusabb érzéki élményben utazik, amely teljességgel
meghatározhatatlan.”
Mire ez nyomdafestéket látott, Mick rózsaszín kalapban és frakkban énekelte a „Midnight
Rambler”-t; Altamont után a Stones önvédelemből a komédia felé fordult. 1969-ben, hálaadás
napján, a Madison Square Gardenben azonban kevesen gondolták előadásnak, amit a Stones
csinált.
A Stones először 1964-ben, kevesebb mint hat esztendővel korábban járt az Egyesült
Államokban. Három év alatt öt amerikai turnét csináltak végig, aztán majdnem három évre
leálltak. Azóta világhírű bálványok, törvényenkívüliek, legendák, ereklyék lettek, egyikük
pedig halott volt. Több mint szerencsések voltak, hogy találtak egy alkalmazkodó gitárost, aki
kiválóan slide-ozott, noha nem annyira jól, mint egykor Brian. Miközben a turnéra
készülődtek, egyedül az jelentett problémát, hogy kiválasszák azokat a dalokat, amiket Keith
és Mick Taylor el tudnak játszani. Ezért kerül be a műsorba a „Carol” és a „Little Queenie”,
Keith Chuck Berry-specialitásai, és ez okozta a Jagger által említett nehézséget a régi dolgok
összehozását illetően. A régi dolgok alapja, mint Stu mondta, „két gitáros, akik olyanok
voltak, mint valakinek a jobb és bal keze.”
A Madison Square Gardenben ezen a hálaadásnapi koncerten egybegyűltek többségükben
átélték a hidegháborút, átéltek valódi háborút, faji zavargásokat, diáklázadásokat, tanúi voltak
rendőri brutalitásnak, merényleteknek, nemi erőszaknak, gyilkosságoknak, pereknek,
rémálmoknak. De Keith, Mick, Charlie, Bill és az új gitáros a Rolling Stonest testesítették
meg, a közönség pedig a közönségüket testesítette meg, és az adott pillanatban mindkettő
nagy sikert aratott. A tánc a fennálló körülmények között (Oh, Carol! Dont ever steal your
heart away I I'm gonna learn to dance if it takes me all night and day!) transzcendens
értékűnek tűnt. Sok ember gondolta akkor úgy, hogy a tánc és a zene lényeges szerepet
játszhat a társadalom struktúrájának megváltoztatásában. Lehetséges, hogy ez naivitás volt, de
ezek az emberek sokkal érdekesebbek voltak, mint az utánuk jövő józan népség. Az
elkövetkező hosszú időszakban a Stones háromévenként megcsinált egy amerikai turnét, és a
tánc soha nem lett kevésbé transzcendens, de Woodstock-ban, mindössze néhány hónappal
korábban, és néhány mérfölddel odébb, a zene igazi közösséget teremtett. Ε nemzedék tagjai
közül sokan olyan hatalmat, olyan lehetőséget éreztek a magukénak akkor, mely Altamont
után nem tért vissza.
Amikor elkezdődött a „Sympathy for the Devih, és nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem fog
leülni, hátramentem, és felkapaszkodtam a színpadra vezető lépcsőn. Hendrix Keith egyik
erősítője mögött ült. Keith görnyedten gyötörte a gitárja húrjait a vörös reflektorfényben,
vonító szólója, ahogyan a lemezen, most is megmentette a dalt. Fajsúlyos volt a szöveg, de hát
olyan ember írta, aki töprengett egy keveset a gonosz természetéről.

So if you meet me
have some courtesy
have some sympathy
and some taste
Use all your well-learned politesse
or I'll lay your soul to waste

Amíg Keith játszott, Mick nagyokat kortyolhatott egy Jack Daniel'-es üvegből meg egy
doboz Stauffer's sörből. Három méterrel a színpad előtt Jon Jaymes és Gary Stark próbálták
féken tartani a közönséget, benne egy magas, szanaszét álló hajú, csokornyakkendős fiút, aki
vadul rágógumizott. Pár méterrel hátrébb Pete Bennett lézengett mosolyogva, fogai közt
szivarral, neki senki nem ment a közelébe.
Mivel a hároméves szünet során megjelentettek három, új anyaggal teli albumot, a
Stonesnak erre a turnéra sok olyan száma gyűlt össze, hogy soha nem adták elő nyilvánosan
valamennyit. A műsorban egyetlen dal sem szerepelt a Their Satanic Majesties Request című
albumról, melynek anyagát, mint Jagger mondta, a „börtön árnyékában” írták. Futurisztikus és
introspektív album volt, és mivel Brian összeroskadt az életében bekövetkezett események
súlya alatt, hiányzott róla a gitárok összjátéka. Mire a Stones felvette a következő albumát, a
Beggar's Banquetât, Keith megtanult slide-gitározni. Az együttes immár semmiben nem
függött Briantól; ha Keith egyszerre tudott volna a színpadon ritmusgitározni és slide-
gitározni, soha nem lett volna szükségük másik gitárosra. A jelenlegi műsorukban volt négy
dal a Banquet-től, négy a Let It Bleed-től, kettő Chuck Berrytől, két korai Stones-dal, melyek
Keith gitárjátékára épültek, továbbá játszották a legutóbbi három kislemez címadó dalát és a
„Satisfaction”-t. Ahogyan Stu kifejezte: „Ha Brian Jones, Bill Wyman, Charlie Watts és
jómagam soha nem léteztünk volna ezen a földön, Micknek és Keithnek akkor is lett volna
egy együttese, ami nagyjából úgy néz ki és úgy szól, mint a Rolling Stones.”
A „Sympathy” végére senki nem maradt ülve, a levegő megtelt éles rikoltásokkal.
Miközben a Stone-ok aszociális egyénekből sátáni fenségekké vedlettek, a rosszul nevelt
hülye lányok kóbor macskákká lettek. „Bet y'mamma don't know you can bite like that.”
Jagger levette az aranymedáljákkal ékes, fekete nyakravalót, maga mögé hajította, áthajolt a
színpad elülső szélén, a seggét rázta a kóbor macskák felé; lobogott a vörös kendője.
A slide-technika elsajátítása révén Keith, és így a Stones, alaposan elmélyedt a country
bluesban. Mick kék reflektorfényben a „Love in Vain” kezdősorait énekelte, és miközben
Mick Taylor slide-gitárral válaszolt, a Stone-okat hét fénykéve vonta kék ragyogásba, Micket
és Keitht kettő-kettő. A következő két dal, a „Prodigal Son” és a „You Got to Move” túlontúl
meghitt darab („ez egy faszság”) volt ahhoz, hogy elpróbálják. Ezeket Keith és Mick
kettesben adták elő, magas székekre ülve, az egy emberként a talpán álló rock and roll
közönség feszült figyelemmel hallgatta a fekete vénemberek dalait, akik túl szegények voltak
ahhoz, hogy beüvegezzék az ablakaikat.
 You may be high
You may be low
You may be rich
You may be po'
But when the Lord gets ready
You got to move

Amikor a Keith Nationaljéből előtörő utolsó hang elhalkult, Wyman az „Under My

Thumb” súlyos basszustémáját kezdte dübörgetni. A korai Jagger/Richards-szerzemények
közül sokat (kivéve azokat, melyek Mick anyjáról szóltak) elsőbálozó lányok ihlették. Ügy
festett, hogy Micknek ez a dal már nem tetszik, de Keith szerette a gitárszólamát, és neki nem
kellett énekelnie.

Under my thumb's a squirming dog who's just had her day

Under my thumb's a girl who has just changed her ways
...It's down to me, the change has come, she's under my thumb

Olybá tűnt, hogy a dal, mely a maga csörömpölésével követte a gospel igazságát, a
levegőbe emeli és a színpad irányába húzza a közönséget. Jont és Garyt hátrálásra késztették,
míg Pete, hihetetlen módon, továbbra is bóklászva évődött az elöl álló lányokkal. A Stones
szünet nélkül vágott bele az „I'm Free”-be. Mielőtt az első refrén véget ért volna, Jont és
Garyt felrángatták a színpadra, Ronnie hátrairamodott a színpad mögé a sarkában nyomuló
tömeg elől, melynek útjából még Pete is félrehúzódott.
A New York-i lapok kritikusai kudarcként értékelték ezt a koncertet, nem mint zenei
előadást, hanem a ribillió elmaradása miatt. „A Gardenben tegnap este a legnagyobb
meglepetés – írta a Post munkatársa – az volt, hogy a Stones egy jó kis koncertet adott
nekünk, nem többet és nem kevesebbet. Tényleg azt hitte Mick Jagger, hogy bekasztlizzák, ha
zavargást szít egy csarnokban, melyet úgy építettek meg, hogy bírja a szivarfüstöt és a
bokszmérkőzéseket kísérő ordibálást?”
Ha Mick letartóztatásokra és ribillióra számított, mit sem szólt erről; és ha az ember csak
egy jó kis ribillióra vágyik, a dolgok egyszerűbbek lettek volna. Csakhogy a Stones legutóbbi
amerikai turnéja ribillióval kezdődött a keleti parton, és több mint elegendő szadisztikus
mozzanatra került sor, hogy a köpcös újságírók összezavarodjanak. Tizenhatezer ember
hallgatta, amint Mick ezt énekli:

We all free
if we want to be
You know we all free

És a dal olyan erejű energiakitöréssel ért véget, amit a Garden nemigen látszott képesnek
feltartóztatni. A Stones és közönsége egy vadon felé tartott, ahol nincsenek törvények, a
háborgó fenevad felé, mely nem ismer szelíd méltányosságot, és a saját mocskos vágyain
kívül nem engedelmeskedik semminek.
Kihunytak a fények, a dob pufogását hallottuk, és a szájharmonika lágy, már-már vinnyogó
hangjait. Három: fehér, vörös, fehér fénykéve hasított bele az aréna feketeségébe, és
állapodott meg Micken, aki a lila szőnyegre kuporodva kérdezte: „Hallottatok az Éjféli
Csavargóról?” Mick maradéktalanul átérezhetővé tette a tébolyt és a rettegést, miközben
kiűzte a démonokat. A dal a nyughatatlanság lelke volt: Mindenkinek mennie kell.
„Amikor hirtelen benyomul a rendőrség, az nagyon zavaró, és az ember azon kezd tűnődni,
vajon mekkora szabadsága is van valójában” – mondta Mick, miközben az első tárgyalására
várt. Mick szabadságról beszélt, az újságok zavargásokról beszéltek. Ki járt közelebb az
igazsághoz? Maradj hangolva, és hallgasd meg a szomorú történetet. De szabadságot akar-e
egy férfi, aki csípőre tett kézzel, előretüremkedő bordákkal és ajkakkal, pörögve-forogva
énekli, hogy

I'm called the hit-and-run rape her in anger

The knife-sharpened tippytoe,

majd letérdelve énekel tovább, korbácsként suhogtatva fémszegecsekkel kivert övét. Mit
akarhat – és mit akarhatnak azok, akik önkívületben sikoltozva fogadják a dalát? És mit
akartam én, aki őket figyelve jegyzeteket készítettem? Bármit akartunk is, nem az volt, amit
kaptunk.
Forró, narancsszínű fények hasítottak a levegőbe. Mick, ismét önmagaként, éppen csak
hogy pajkosan így szólt: „Köszönjük, most pedig egy olyan számot játszunk, amiben
felvetődik a kérdés, akarsz-e velem élni?” Erre kiáltotta be Janis Joplin a színpad bal hátsó
fertályáról a maga durva válaszát. A színpad előtt egy szőke lány, aranyszínű ruhában, egy
rózsaszín trikós, nadrágtartós, vörös hajú és egy cigánykendőt viselő barna figyelt, átadva
magát a csodának. Keith a fejét rázta, beleveszve a zenébe. Tony a zongora mellett kuporgott,
készen arra, hogy elragadja Micket a testek árhulláma elől. „Szeretnénk látni benneteket” –
mondta Mick, és a ház fényei kigyúltak, miközben elkezdődött a „Little Queenie”. A színpad
mellett egy fiú kezét a magasba emelve dörömbölt a mennyország ajtaján. Jagger köröket írt
le a csípőjével, és száját széles mosolyra húzva egy szoknyás lánnyal szemezett, aki a színpad
előtt táncolt. Mosolygott Hendrix is, mintha azt mondaná magának: ez az, ilyen az igazi rock
and roll. Senkit sem láttam, aki ne mosolygott volna, Keith lehunyt szemmel, fejével
bólogatva, testével is átvéve az ütemet diktálta az egész épület lüktetését – Charlie ritmusát,
rajta keresztül Biliét, Taylorét, és a kis Mickét és a Mickét és mindenkiét, az egész Gardenét.
Amikor a „Satisfaction” elkezdődött, Mick leült, kezében egy mikrofonnal, egyik ujját
okítón billegtette a feje fölött. A közönség kezdett a színpadra nyomulni, két lány és egy fiú
azonmód feljutott, Sam, Tony és Jaymes egyik embere odarohantak, megragadták, és szelíden
visszatették őket a színpad elé. A lányok a közönségből besegítettek a „Honky Tonk Women”
magas hangjainál, ahogy Mick kívánta. A „Street Fighting Man” végénél, amikor Keith
csutkára feltekerte az erősítőjét, és mindenki megőrült, ismét csak meghallottam az Angyalok
Kórusához hasonlatos, mindent túlharsogó hangot, mely ott csengett a Madison Square füstös
levegőjében a fémgerendák között, azt a hangot, melyet sokkal később, miközben arra vártam,
hogy lecsukjanak, továbbra is minden más hangot túlharsogón hallottam csengeni-bongani.
Legelöl egy férfi egy (döbbentnek látszó) kisgyereket emelt a magasba, hogy a kicsi
vethessen egy pillantást a színpadra. A közönség egyetlen, óriási teremtmény módjára
hullámzott.
Jókora vörös, LSD-vel kevert Kool-Aidet tartalmazó korsók jártak körbe, fel a színpadra,
majd vissza a közönség soraiba. Az erősítőkből forróság áradt, és olyan szag, mint az ódivatú
rádiókból. Keith a combjára támasztotta a gitárját, fel-le fűrészelt vele egyre gyorsabban és
gyorsabban. Mick visszafelé pergő filmfelvételhez hasonlatosan, a színpad jobb szélétől
hátrafelé haladva magasra tartotta a kosarat, és a közönség felé szórta a vörös rózsaszirmokat,
melyek egy pillanatig lebegtek a fennen harsogó üvöltésben, majd lassan aláhullottak,
miközben a Stone-ok kihúzták a vezetékeket a hangszerekből, és futásnak eredtek.
Kigördültünk a Gardenből, és tülkölve torpantunk meg egy fűrészbaknál, melyet valaki a
kijárat előtt hagyott. Egy kamaszfiú rohant mellettünk, olyan gyorsan, hogy három-négy
saroknyi távolságon keresztül lépést tartott velünk. Néhány fiú meg lány a nyomunkba eredt
kocsival, nem sokan, mi azonban úgy hajtottunk, mintha éppen kiraboltuk volna a deadwoodi
postakocsit, összevissza megfarolva, leszakítva a kipufogóról a hangtompítót, minek
eredményeként igazán rettenetes zajt csaptunk, amint átrepesztettünk a városon egy limóval,
melyben moccanni sem lehetett a kigyúrt testőröktől – gyönyörű volt minden másodperc.
A szállodában Keith lakosztályában gyűltünk össze. Wyman elvonult Astriddel, Mick
elment egy bulira Jimi Hendrixhez, ahonnan lelépett a ház úrnőjével, és elhozta a Plazába,
hogy pár napos vigaszra leljen. (A lányt Devon Wilsonnak hívták; a barátnői közül ő állt
legközelebb Hendrixhez, és úgy hírlett, a drogok és a szex minden fajtáját szívesen élvezi.
Néhány évvel később meghalt, amikor tisztázatlan körülmények között kiesett a Chelsea
Hotel egyik ablakán.) A Plazában egy halom üzenet várt rám Cynthiától, de Keith, Charlie, a
kis Mick, Sam és én elmentünk a Slug's-ba, egy East Village-i jazz-klubba, melyről a The
New Yorker azt írta, „mesébe illő hely, valami halálos környéken”.
A belváros felé haladva megemlítettem, hogy Michael Lyndontól azt hallottam, B. B. King
egyedül elment leinni magát Philadelphiában, mert úgy gondolta, rossz koncertet adott.
– Az jó, ha még mindig ennyire ki tud borulni – mondta Keith. – Minden este ott kell lenni,
és ez nem könnyű. Különösen akkor, ha három éve nem csinálja az ember.
Miután néhány mellékutcába tévedésből kanyarodtunk be, rátaláltunk a Slug's-ra. A
környék sötét volt, de odabent nagy volt a tömeg és a hangzavar, az utóbbit a Tony Williams
Lifetime szolgáltatta: azaz Williams dobon, John McLaughlin gitáron, valamint egy fehér
orgonista.
– Tudna valaki keríteni egy asztalt? – kérdezte Keith. A bárpulthoz furakodtam, és
megszólítottam a világos bőrű, üzletvezető külsejű, fekete csapost:
– A Rolling Stones van itt, kellene egy asztal...
– Nincs hely – mondta a férfi, és sört csapolt egy pohárba.
– Nincs hely a Rolling Stonesnak?
– Ahogy mondod – válaszolta olyan nagyvilági és távolságtartó módon, hogy öröm volt
nézni; s egy vállrándítással fejezte ki, hogy a népszerűség, a sikítozás, a pénz talán számít
valamit a külvárosban, de itt, anyukám, csakis és kizárólag az számít, milyen zenész az ember.
– Ha megmaradsz olyan becsületesnek, amilyen vagy, a mennyországba kerülsz –
mondtam, mire ő, fel sem nézve, továbbra is sört mérve elmosolyodott.
– Azért egy italt kaphatnának? – kérdeztem.
– Hát persze – mondta. Leadtam neki a rendelést, mire közölte, hogy majd odaküldi az
italokat az asztalunkhoz, elöl kell lennie egy kis helynek, és bizony akadt pár kisasztal is. A
Lifetime újabb dalba kezdett, vagy akármibe, amit egyhuzamban fél órán keresztül játszottak:
dallamok és zajok váltották egymást: Williams izzadt, hangeffekteket produkált: berakott egy
mikrofont a lábcinbe, majd amikor összecsapódott a két tányér, sajátos zörejt keltve rántotta
ki. Kóbor akkordok kúsztak elő az orgonából, McLaughlin különös zajokat produkált a
gitárjával. A zene érzelmileg kevéssé volt megindító, de energikusan és lelkesen játszották, és
lekötötte az ember figyelmét, még ha csak azzal is, hogy szinte percenként teljesen más
jelleget öltött. Egy ízben Williams egy bopsubop-bopsubop boogaloo ritmusképletet játszott,
és Charlie megjegyezte:
– Igazából egész este egyedül most csinált olyasmit, amit én is csinálok. Már hajnalodott,
amikor a sofőr, aki bejött velünk zenét hallgatni,
elment, hogy előhozza a kocsit, és visszahajtottunk a szállodába.
– Én soha nem játszok ilyesmit – mondta Keith útközben –, de jó hallgatni.
A Plazában Keith meg én jó éjt kívántunk Charlie-nak, a kis Micknek és Samnek, aztán
Jon Jaymes szobájához mentünk, mert Keith zseb nélküli nadrágot viselt, és nem volt nála a
kulcsa. Jon a fehér boxer-alsójában, kócosan, gyűrött arccal nyitott ajtót. Keith megkérte,
hogy hívjon egy éjszakai ügyeletest, én meg bementem hozzá, és belevizeltem – nem a
kalapjába – a vécéjébe, kissé támolyogva, mivel részeg és nagyon álmos voltam, nem is
tudtam, mikor aludtam ki magam utoljára rendesen. Magára hagytuk Jont, és leültünk a
folyosón a szőnyegre Keith szobája előtt. Egy-két perc múlva már jött is egy éjszakai
ügyeletes, egy ijedtnek tetsző kis olasz. Beengedett bennünket, én pedig megvesztegettem,
mert Keithnek nem volt készpénze, hogy menjen el valahová a New York-i éjszakában – ilyen
kései órán nem volt szobaszolgálat –, és hozzon nekünk egy sajtburgert, egy hamburgert, két
kólát meg egy kancsó teát.
– Van idebent valamim, ami talán érdekel téged – mondta Keith, miután az éjszakai
ügyeletes távozott. Bement a hálószobába, leült az ágyra, kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és
elővett egypár fehér porral teli kapszulát.
– Nem, én nem élek ezzel – mondtam.
– Hogy mi? – nézett fel Keith. – Láttam, hogy kokózol. – Aztán észrevette, hogy tréfálok,
és egy apró tálcán két halomba öntötte a kapszulák tartalmát.
– Ez heroin – mondta Keith. – Nem csinálom gyakran, csak ha éppen hozzájutok. Jó, ha
van, mert hozzászokik az ember. – Mindkét halmot kétfelé választotta egy arany szívószállal,
melyet aranyláncon viselt a nyakában, majd felszippantott két halmot, a kezembe nyomta a
tálcát meg a szívószálat, és a nappaliba ment. Felszívtam a másik két kupacot, és követtem.
Keith a sarokban állt, egy szalagot fűzött a magnójába, mely régi volt és szürke, és
olyasvalaminek nézett ki, amit John Garfield használt, hogy felhívja Dane Clarkot egy
második világháborús film dzsungeljelenetében.
– Szeretnék mutatni neked valamit – mondta Keith. – Memphis Minnie... és még néhány
másik dolog. – Elindult a szalag, és talányos zörejeket hallottam. – Ó, nem forog rendesen. –
Keith megrázta a magnót, ami úgy zörgött, mintha szét akarna esni. Némi rázogatás után
rendesen működött, a szalagról a húszas-harmincas évek blues-zenéje szólt: Minnie Douglas,
Curley Weaver, Butterbeans and Susie. Rázendítettem a sokat gyakorolt szónoklatomra, hogy
miként lopták meg az öreg blues-zenészeket.
– Ez egy remek dal – monda Keith.
„You can go to college, you can go to school – énekelte Washington Phillips –, but if you
ain't got Jesus you's an educated fool.
Megérkezett a kajánkkal az éjszakai ügyeletes, én meg annyira ellazultam és émelyegtem a
herointól, hogy haraptam egy falatot a hamburgeremből, aztán letettem. Keith sem evett.
Lucille Bogán a „Shave 'Em Dry”-t énekelte, ami így kezdődik: „I got nipples on my titties
big as the end of yo' thumb, I got somethin' 'tween my legs can make a dead man come...”, és
innentől a szöveg meglehetősen mocskos. A kölykök-ről beszélgettünk, akik estéről estére
eljönnek a koncertekre, eltűnődtünk, vajon mit éreznek igazából, de ez mindannyiunk
számára rejtély maradt. Mick jutott eszembe, aki a színpadon az egyik kezével V jelet int a
közönségnek, miközben a másikat ökölbe szorítja.
– Nem hiszem, hogy értik, amit csinálni próbálunk – mondta Keith –, vagy amiről Mick
beszél, például a „Street Fighting Man”-ben. Mi nem azt mondjuk, hogy „gyerünk az utcára”,
csak azt, hogy egy rock and roll banda vagyunk, s ez annak épp az ellenkezője. Azok a srácok
a sajtótájékoztatón azt akarják, hogy az ő dolgukat csináljuk, nem a sajátunkat. A politika az a
dolog, amitől mindenképpen igyekszünk távol tartani magunkat.
A szalag véget ért, és addig suhogott a magnó körül, amíg a csévélő meg nem állt. Odakint
virradt, rózsaszín-arányló fény szűrődött be a Plaza hosszú ablakain. Mindketten kimerültek
voltunk, a szemünk lehunyva.
– Asszem, bealszom – mondta Keith.
– Én is, ha eljutok az ágyamig. – Köszönetet mondtam Keithnek, felmentem a szobámba, a
reggeli ködben fürdő Central Parkot nézve levetkőztem, lefeküdtem az ágyra, férfiasan arra
készülve, hogy papírra vetek néhány jegyzetet, és a mellkasomon a jegyzetfüzetemmel
álomba merültem, jó éjszakát.
26
És amikor a függöny széthúzódik, és meglátja az ember a csápoló karok
erdejét, ez azért hat rá valahogyan. Odabent. Hullámzik a tömeg, morajlás
hallatszik. Sikí-tozás? Ügy hallottam, vannak együttesek, akik azt mondják, hogy
nem szeretik. Hát, lelkük rajta. De mi szeretjük a sikítozást. Ez hozzátartozik a
dologhoz, része az egésznek, érted? Megint az a kétirányú dolog. Időnként tényleg
feszültté válik az atmoszféra. Úgy érzi az ember, hogy elpattanhat.
Brian Jones

1967 júniusának közepén Brian Jones és Andrew Oldham – mindketten kívülre sodródván,
kitaszíttatván a Stones köréből – Kaliforniába mentek a Monterey popfesztiválra,
meghallgatni Otis Redding és Jimi Hendrix zenéjét, ami sokkal jobb volt, mint bármi, amivel
a Stones akkor képes volt előrukkolni. Brian a Chelsea Antique Marketen beszerzett bársony–
és csipkegöncökbe öltözött, telenyomta magát drogokkal, a fesztiválról szóló filmeken
elmosódottnak, már-már áttetszőnek látszik. „Dying all the time I Lose your dreams and you
will lose your mind”, énekelte Mick a legutóbbi kislemezük, a Ruby Tuesday Β oldalán,
melyen Brian légiesen, mondhatni kísértetiesen fuvolázott. Ez volt az utolsó dolog, állította
Stu, amit Brian a Rolling Stonesszal csinált.
Június 27-én Chicesterben Keith és Mick megjelentek Leslie Block bíró előtt a West
Sussex-i negyedéves bírósági ülésszakon; Mick almazöld zakóban, és olajzöld nadrágban,
Keith tengerészkabátot és csipkegalléros inget viselt. Először Mick ügyének tárgyalására
került sor; a vádat Malcolm Morris ügyész képviselte, Mick ügyvédje Michael Havers volt.
Gordon Dinely főfelügyelő, az első tanú, beszámolt arról, hogy február 12-én este nyolc óra
tájban ő és tizennyolc másik rendőr, hárman közülük nők, Redlandsbe mentek, ahol egy nőt és
nyolc férfit találtak, köztük Michael Philip Jaggert.
John Challen őrmester a rendőrség részéről azt vallotta, hogy a helyszín átkutatása során
„először a nappaliba mentem, azután pedig felmentem az egyik hálószobába. Ott egy zöld
zakót találtam, melynek bal oldali zsebében találtam egy apró fiolát, benne négy tablettával.
Levittem a zakót, és Jagger beismerte, hogy az övé, és hogy a tablettákat az orvosa írta fel
neki.” Challen megkérdezte Jaggertől, ki az orvosa, mire Mick ezt mondta: „Dr. Dixon Firth,
de nem emlékszem, hogy ő volt-e.” A kérdésre, hogy mire valók a tabletták, Mick így
válaszolt: „Hogy ébren maradjak és dolgozni tudjak.”
A védelem által szólított Mr. Firth azt állította, hogy a tablettákat, jelesül amphetamint,
nem ő írta fel, de Mick közölte vele, hogy rendelkezik velük, és megkérdezte, hogy szedheti-e
őket. Az orvos úgy emlékezett, hogy erre a beszélgetésre valamikor február előtt került sor, és
hogy azt tanácsolta Micknek, csak szükséghelyzetben szedje a tablettákat, ne rendszeresen.
Az orvos és az ügyész szóváltásba keveredtek egymással arra vonatkozóan, vajon helyes
volt-e azt mondni Micknek, hogy megtarthatja a tablettákat, és hogy Mick beszélgetése az
orvossal nevezhető-e gyógyszerfelírásnak. Block bíró kijelentette, nincs kétsége afelől, hogy
nem nevezhető annak és hogy ebből következően Mick Jagger nem hivatkozhat semmiféle
legitim mentségre. „Következésképp felhívom a figyelmüket – mondta az esküdteknek –,
hogy erre a vádra nincs mentség.”
Az esküdtszék öt percen belül bűnösnek nyilvánította Jaggert. Block bíró adott Micknek
egy fellebbezési űrlapot, és elrendelte, hogy a vizsgálati fogság idejére vigyék a Lewes
börtönbe. A londoni Times ezt jelentette: „Mr. Jaggert más, vizsgálati fogságba helyezett
személyekkel együtt egy szürke furgonhoz vezették az épületből. Közvetlenül azelőtt, hogy a
furgon kihajtott volna, nagyjából egy tucat iskoláslány ököllel döngette az udvar zárt kapuit,
megpróbáltak bemászni, és azt sikoltozták: Micket akarjuk.”
 A tárgyalás második napján Keith, paszományos fekete öltönyben, ugyanazon bíróval és
tanáccsal találkozott, új esküdtek előtt, és azt állította, nem érzi bűnösnek magát, amiért
engedte, hogy Redlandsben cannabist szívjanak. Az eljárás kezdetén perbeszédek hangzottak
el némely bizonyítékok jelentőségére vonatkozóan. Block bíró úgy rendelkezett, hogy a Mr.
Morris által meghatározott korlátokon belül bizonyos tanúkat nem kell megnevezni, ám a
bizonyítékokat be kell mutatni. Mr. Morris kifejtette az esküdteknek, neki azt kell
bizonyítania, hogy Keith készakarva és tudatosan engedélyezte cannabis szívását. A
bizonyítás során, mondta, ki fog derülni, hogy a cannabis szagának elpalástolása céljából
Redlandsben füstölőket égettek. „Az, hogy erős, édeskés füstölőillat volt a helyszínen,
nyilvánvalóvá válik a bizonyítékokból – mondta Morris –, és helytálló a következtetés, hogy
Keith Richardsnak óhatatlanul fel kellett figyelnie erre az illatra. Ténylegesen –
cannabisgyanta és indiai kender szívásából származó – hamut találtak a kandalló előtti
asztalon a nappaliban, ahol Keith Richards és barátai tartózkodtak. A hölgyvendég
magatartása arra utalt, hogy cannabisgyanta szívásának hatása alatt volt, amit Richardsnak
észre kellett vennie.”
Az angol újságok, köztük a The Times fotókat közöltek Marianne Faithfullról, a történet
meg nem nevezett nőnemű szereplőjéről. Evekkel később Marianne megerősítette, hogy a
zöld bársonyzakó és az amphetamin, amely miatt Micket rács mögé küldték, az övé volt. Ha
foszlányokban még létezett is esetleg valami Marianne jóhíréből, azt a per tönkretette.
Keith a vallomásában azt állította, hogy Mick és Marianne társaságában autóval ment le
Londonból egy hétvégi bulira, melyen jelen volt Michael Cooper, Christopher Gibbs, Robert
Fraser és Fraser marokkói szolgája, Mohamed. (Frasert, akinél a rajtaütés alkalmával heroint
találtak, bűnösnek találták, és Mickkel együtt rács mögé küldték.) George Harrison a
Beatlesből és a felesége, Patty későn jöttek, és távoztak még a rendőrség érkezése előtt. Ott
volt még két vendég, akik nem tartoztak Keith és Mick barátai közé: a kanadai David
Schneidermann, közismert nevén „Acid-King David”, valamint egy másik illető, akit a The
Times chelsea-beli „egzotikumaként jellemzett, és akit rendszerint piros selyemnadrágban és
ingben, a nyakában csengettyűkkel, virágokkal a füle mögött lehetett látni a King's Roadon. A
buli idején tanúsított magatartásáról kizárólag annyit tudni, hogy „folyvást buborékokat fújt
egy olyan drótpálcán keresztül”. A társaság többé-kevésbé konvojban ment le Redlandsbe,
ahová szombaton késő éjszaka vagy vasárnap kora hajnalban érkeztek meg. Végül reggel öt
óra tájban tértek nyugovóra. Mivel a négy emeleti hálószoba foglalt volt, Keith a földszinten
aludt egy fotelban.
Nagyjából tizenegy óra körül Keith arra ébredt, hogy Schneidermann már fent van,
Mohamedet pedig a konyhában találta. Keith ivott egy csésze teát, és hozzávetőleg egy órára
kiment a kertbe. Amikor visszament a házba, hallotta, hogy a többiek arról beszélgetnek, mi
lenne, ha kirándulnának egyet a tengerpartra. Két vendég kivételével, akiknek egyike sem
Schneidermann volt, mindannyian elmentek a tengerpartra, és húsz-harminc percet időztek
ott. Keith gyalogszerrel tette meg a másfél mérföldes utat vissza a házig; a többiek jobbára
kocsival mentek, köztük Schneidermann is, akinek egy kis furgonja volt. Valamikor a délelőtt
folyamán Harrisonék távoztak.
Délután Mohamed egy mikrobuszon elvitte a többieket Westdeanbe, Edward James, a jeles
angol szürrealista művész házához, melyről úgy hírlett, található benne egy kanapé, aminek
olyan az alakja, mint Mae West ajkáé. De nem tudtak bejutni, és nagyjából öt harminckor
visszatértek Keithhez. Keith felment az emeletre, fürdött, inget váltott, és negyed-félhét körül
ért vissza a földszintre. Mohamed marokkói ételt készített. Hét harminckor az étel elkészült,
és a vendégek a nappaliban gyűltek össze. A tévében a Pete Kelly's Blues című film ment, de a
hangot levették, és lemezeket hallgattak. Füstölő égett.
„Csak úgy megtörtént – mondta Keith sok évvel később –, mind LSD-t vettünk be, és
teljesen betéptünk, mire megérkeztek. Erre nem voltak felkészülve. Hangosan dörömbölnek
az ajtón. Nyolc óra. Mindenki amolyan lassú leszálló ágban van az egész napos drogozástól.
Mindenkinek sikerült visszatalálnia a házba. Fények villognak. Marianne Faithfull éppen
elhatározta, hogy fürdik egyet, maga köré csavart egy takarót, és nézte a tévét.
Hangosan dörömböltek az ajtón, megyek, hogy kinyissam. Jé, nézd már, egy csomó kis
hölgy meg úr van odakint...
Éppen leszálló ágban voltunk egy tizenkét órás trip végén. Tudod, mennyire kiborítja az
embert, amikor rárontanak. Nagyon fura a vibráció. Mondtam az egyik nőnek, akit magukkal
hoztak, hogy ő motozza meg a hölgyeket: »Lenne szíves lelépni arról a marokkói párnáról.
Mert tönkre tetszik tenni a hímzéseket...« Ilyenformán szórakoztunk. Megpróbáltak rávenni
bennünket, hogy kapcsoljuk ki a lemezjátszót, mire azt mondtuk: »Nem. Nem kapcsoljuk ki,
de lehalkítjuk.« Amikor távoztak, miközben kifelé indultak az ajtón, valaki feltette a „Rainy
Day Women”-t, és igazán ráadta a hangerőt: »Everybody must get stoned.« És ennyi volt.”
A rendőrség nem tudott az LSD-ről, ezért arról nem történt említés a tárgyaláson. De az
erkölcstelen atmoszféra, a füstölő édeskés illata, a meztelen lány...
– Egyetért azzal – kérdezte Keithtől Mr. Morris –, hogy normális körülmények között azt
várná egy ifjú hölgytől, akin egy takarón kívül nincs semmi, hogy zavarba jöjjön nyolc férfi
jelenlétében, akik közül kettő csak úgy odaállított, a harmadik meg egy marokkói szolga?
Keith: – Egyáltalán nem.
Mr. Morris, úgy tekintve Keithre, mint – a horrortörténeteket író Poe szavával élve – „egy
halom undorító lucsok”-ra:
– Úgy véli, hogy ez teljesen normális?
– Mi nem vagyunk vénemberek – mondta Keith. – Bennünket nem feszélyeznek kispolgári
erkölcsök. – Ezt a mondatot az összes újság idézte, és ez esküdtek, a tanácstagok és a bíró
valamennyien megjegyezték.
Mr. Havers elkövette azt a hibát, hogy a bíróságra hozatta a takarót. Nagyjából két és fél
méter hosszú és másfél méter széles volt, az egyik oldalán narancsszínű, a hátoldalán prémes.
Havers bizonyosan azt szándékozott demonstrálni az esküdtek előtt, hogy a takaró anyagából
bőven kitelt volna három prémes-narancsszínű ruha, ám Rosamery Slade rendőrnő azt
mondta, hogy ő lépett be harmadikként az ajtón, amikor a rendőrök megkezdték a ház
átkutatását. Balra pillantott, és a kanapén egy fiatal nőt látott, meztelenül. Miután az emelet
átkutatását követően visszatért a nappaliba, a fiatal nő még mindig ott volt, de akkor egy
takarót viselt a vállára terítve.
John Challen őrmester azt vallotta, hogy az emeleti hálószobában volt, . és egy apró
éjjeliszekrényen lévő pudingostálban éppen hamura és cigarettavégekre bukkant, amikor
meglátta a fiatal nőt feljönni egy rendőrnővel. A nő hagyta, hogy a takaró leessen róla. „Háttal
állt nekem. Meztelen volt. Hallottam, hogy egy férfi a hálószobában telefonál és nevet.”
E. D. Fuller rendőrnő a vallomásában kijelentette, hogy felment az emeletre Marianne-nel.
„Mögötte haladtam, és a lépcső tetején egy egyenruhás rendőr volt, a hálószobában pedig egy
férfi használta a telefont. A nő hagyta, hogy a takaró leessen róla, és így szólt: »Nézd, meg
akarnak motozni.« Erre nevetés volt a válasz. Ügy látszott, hogy a szobában lévő ruha az övé.
A szükséges mértékig átkutattam, majd visszatértünk a földszintre. Még mindig csak a takaró
volt rajta. A viselkedése általában véve arra utalt, hogy nem izgatja, mi zajlik körülötte.”
Mr. Havers kifogásolta a vallomás lányra vonatkozó részét, aki „nem vádlott, illetve nem
képes védekezésre”. Azt mondta: „Nem fogom a tanúk emelvényére engedni ezt a lányt. Nem
fogom lerántani a névtelenség takaróját, és tűrni, hogy a világ nevessen vagy gúnyolódjon
rajta.” Egyébként mindenki, akit érdekelt, tudta, hogy a lány kicsoda, kiváltképp miután lábra
kapott a Mars szeletről szóló híresztelés. A rendőrség érkezésekor, szólt a történet, Mick
édességet evett, melyet Marianne a végtagjai használata nélkül tartott.
A per utolsó napján Keith volt az egyetlen tanú. Megvádolta a News of the World-ot (amely
lap a maga érdemének tulajdonította, hogy értesítette a rendőrséget, miután egy névtelen
telefonáló beszámolt nekik Keith ,,drogpartijá”-ról), hogy felbérelték Schneidermannt, aki
Keith szerint azért helyezett el drogokat a házában, hogy rontsa Mick pozícióját a lap ellen
indított rágalmazási perben. (Később Keith arra a véleményre jutott, hogy olyasvalaki fújta
be, aki akkortájt neki dolgozott, de az ember ritkán tudhat biztosat.) Keith azt állította, hogy
tudomása szerint senki nem szívott cannabist, Marianne pedig fürdeni készült, és teljesen
normálisan és illendően viselkedett.
Az esküdteknek szóló végső eligazításképpen Block bíró azt mondta, vessenek el minden
előítéletet, amit esetleg az ébresztett bennük, ahogyan Richards öltözködik, vagy amit a
„kispolgári erkölcsök”-ről mondott, és hogy hagyjanak figyelmen kívül mindent, amit az
újságokban olvastak a társaság két tagjáról, akik beismerték, hogy kábítószer volt náluk,
illetve akikről ez bebizonyosodott. Azt is kérte az esküdtektől, ne vegyék figyelembe a
hölgyre vonatkozó vallomásokat, aki a rendőrség állítása szerint, úgymond, lengén volt
öltözve, és ne hagyják, hogy bármilyen módon előítéletek befolyásolják őket döntésükben.
Az esküdtek egy óra öt perc tanácskozás után visszatértek, és bűnösnek nyilvánították
Keitht. Micket és Robert Frasert, akiket megbilincselve vittek át a bíróságról a börtönbe,
visszahozták, hogy az ítélethirdetést Keith mellett hallgassák meg a vádlottak padján.
A bíró egy év börtönbüntetésre ítélte Keitht, és elrendelte, hogy fizessen 500 font
perköltséget. Frasert hat hónap szabadságvesztésre és 200 font perköltség megfizetésére
ítélték. „Magát három hónapra ítélem, és 300 font perköltség megfizetésére kötelezem” –
mondta a bíró Jaggernek, aki könnyekben tört ki. A tinédzserekkel teli karzatról elkeseredett
kiáltások hallatszottak.
Micket a Brixton börtönbe vitték, Keitht és Frasert pedig a Wormwood Scrubsba. Keith
mesélte: „Adnak az embernek egy kis darab papírt meg egy ceruzát. Róbertnek is, nekem is az
volt az első dolgunk, hogy nekiültünk írni. »Kedves Mama, ne aggódj, itt vagyok, és már
intézi valaki, hogy kikerüljek stb.« Aztán elviszik az embert a cellájába. És reggel hatkor
elkezdik ütögetni a rácsot, hogy felébresszenek. A többi rab dohányt dobált át hozzám, mert
az összes börtönben a dohány számít fizetőeszköznek. Némelyik igazán rendes volt, pedig
voltak köztük életfogytosok is. Papírt rejtegettek a padló alatt, hogy legyen mibe sodorni. Az
első dolog, amikor felébred az ember, hogy automatikusan odahúzza a széket az ablakhoz, és
kinéz, hogy lássa, amit az ablakból látni lehet. Megpróbálja elérni azt a kis darabka eget.
Elképesztő.
Úgy volt, hogy olyan kis karácsonyfa-figurákat kell csinálnom, amiket tortákra tesznek.
Meg postazsákokat varrnom. Aztán ott van az egyórás séta, amikor körbe-körbe kell járkálni
egy udvaron. Odajönnek mögém, elképesztő, anélkül képesek beszélni, hogy mozogna a
szájuk: »Akarsz egy kis hasist? Akarsz egy kis LSD-t?« LSD-t? Itt?
A rabok többsége igazán rendes volt. »Mit keresel te itt? A szemetek. Csak el akartak
kapni.« Dolgoztak helyettem. »Évek óta várták, hogy bevarrhassanak« – mondták. Mire én:
»Nem kell aggódni, bébi, nem leszek itt sokáig.«
És azon a délutánon szólt a rádió, azt a kurva Stones-lemezt játszották. És tombolni kezdett
az egész börtön! Mint az őrültek. Ütötték-verték a rácsot. Tudták, hogy bent vagyok, és azt
akarták, hogy tudjam.
Az összes rabot elvitték, hogy lefényképezzék őket szemből és oldalról. A helyiség úgy
nézett ki, mint egy kivégzőkamra. Tényleg kemény. Efféle dolgokat csinálnak automatikusan.
Ha Amerikában viszik be az embert, ott ujjlenyomatot vesznek és fotókat készítenek.
Angliában sokkal súlyosabb a dolog. Csak akkor csinálnak fotókat meg vesznek
ujjlenyomatokat, ha már elítélték az embert.
Aztán levisznek a paphoz, a kápolnába és a könyvtárba, egy könyv engedélyezett,
megmutatják, hol fogsz dolgozni, és ennyi. Aznap délután fekszem a cellámban, az jár a
fejemben, vajon mi a fasz folyik itt, és hirtelen valaki felordít: »Kiengedtek haver,
kiengedtek! Most mondták be a hírekben!« Erre teljes erővel rugdosni kezdtem az ajtót:
»Engedjetek ki, szemetek, letették értem az óvadékot.«
Először Mick szabadult, és a The Times már résen volt: „Mr. Jagger mosolygott és
integetett a sofőr vezette Bentleyjéből, amikor tegnap délután 4:2okor elhagyta a Brixton
börtönt. Miközben az autó a börtöntől távolodva elfüggönyzött ablakokkal végighajtott a Jebb
Avenue-n, és ráfordult a Brixton Roadra, a bézsszínü sportzakót és sárga inget viselő Mr.
Jagger egyedül ült a hátsó ülésen. Rámosolygott a fotóriporterekre és a zömmel iskolai
egyenruhás lányok alkotta, kicsiny csoportra.
Az autó ezután Nyugat-Londonba ment, hogy felvegye Mr. Richardst a Wormwood Scrubs
börtönben a Shepherd's Bushban. Amikor 5:io-kor megérkezett, Mr. Jagger sápadtnak tűnt. Öt
perccel később ismét megjelent az autó, benne Mr. Jagger és Mr. Richards. Megállt fél percre,
mivel fotóriporterek tolongtak körülötte. A sötétkék öltönyt viselő Mr. Richards széles
mosolyt villantott a fotósok felé. Aztán elhajtottak London irányába.” Mindenekelőtt a King's
Bench Walkra mentek, hogy találkozzanak az ügyvédeikkel, majd pedig a Feathersbe, egy
Fleet Street-i pubba, ahol újságírókkal beszélgettek. Fejenként hétezer font óvadék ellenében
helyezték őket szabadlábra.
Mick, aki egy MICK IS SEX feliratú kitűzőt viselt, vodkát ivott jéggel és citromlével, és
ezt mondta: „Nincs nagy különbség egy cella és egy minnesotai hotelszoba között. És olyan
helyeken tudok a legjobban gondolkozni, ahol semmi nem tereli el a figyelmemet.” Marianne
később azt állította, hogy amikor Michael Cooperrel meglátogatta Micket a Lewes börtönben
töltött első estéjén, Mick könnyekkel küszködött; de a börtönben nem voltak újságírók. Mick
azt mondta, hogy amíg a börtönben volt, írt néhány, „valamelyest a körülményekre reflektáló”
verset, és hogy talán majd ír erről egy dalt. „Nem neheztelünk senkire a történtekért – mondta.
– Csupán úgy gondoljuk, hogy az ítéletek meglehetősen kíméletlenek voltak.”
Keith ekként fogalmazott a bűnözőlétet illetően: „Éppen olyan, mint Jimmy Cagneynek
lenni.”
A Carnaby Streeten kelendő portékává lettek a „Jagger-lánc” néven árusított kézibilincsek.
Az esettel sokat foglalkozott a sajtó. A bíróság eljárását egyes lapok és folyóiratok
helyeselték, mások helytelenítették, köztük a New Law Journal és a The Times, melynek
szerkesztője, William Rees-Mogg „Ki töri a lepkét kerékbe?” címmel írt vezércikket, bíráló
véleményt kockáztatva meg az egyelőre fellebbezési szakaszban lévő üggyel kapcsolatban.
Miután a Sunday Mirror szerkesztőségi cikke felvetette a kérdést, miért halasztották Mick és
Keith fellebbezésének tárgyalását októberig, ami azt jelentette, hogy addig nem hagyhatják el
az országot, az igazságügy-miniszter közbelépett, és a fellebbviteli tárgyalások napját július
31-ére tűzték ki.
A fellebbviteli tárgyalások napján Brian odaadó rajongók szeme láttára távozott a
Courtfield Road-i lakásáról Suki Poitier társaságában, aki Brian barátjának, Tara Browne-nak,
az ifjú Guinness-örökösnek a barátnője volt, amíg az egy évvel korábban életét nem veszítette
egy autóbalesetben. Suki úgy nézett ki, mint Anita (kevésbé volt tüzes a szeme, és kevésbé
volt éles a foga), és roppantul hasonlított Brianhoz, aki a lakásáról a Prioryba, a roehamptoni
pszichiátriára ment. Még egy olyan flancos állatkert, mint a Priory sem volt felkészülve egy
sofőrrel, kísérettel és szeretővel érkező betegre, aki (sikertelenül) kétágyas szobát követelt.
Brian ezt mondta az orvosának: „Kezelésre van szükségem. Beteg vagyok. Nem tudok tovább
élni, ha az élet így megy tovább.”
Brian számos keservének egyike az volt, hogy a Keith házában végrehajtott rajtaütésre és a
rákövetkező kellemetlenségekre – köztük a Brian elleni vádemelésre, melynek kapcsán
októberben kellett kábítószerügyben bíróság elé állnia – azért került sor, mert jártatta a száját
a Blaise's-ben. A News of the World egyik kéme a menő King's Road-i boîte-ban arra lett
figyelmes, hogy Brian tablettákat vesz be, és egy darab hasist mutogat néhány lánynak,
meghívja őket a lakására, hogy szívják el ott, és LSD-t emleget. Az utóbb megjelent cikkben
Briant valaminő okból összekeverték Mickkel.
 Brian húsz napig volt a Prioryban. A távozása napján, egy héttel Mick és Keith fellebbviteli
tárgyalása előtt, egész oldalas hirdetés jelent meg a The Times-ban. Az aláírók a belügy-
minisztériumhoz intéztek egy öt indítványból álló petíciót, amelynek kulcsfontosságú eleme a
legutolsó rész volt: „Mentesüljenek a büntetés alól mindazon személyek, akiket cannabis
birtoklásáért börtönöztek be, vagy azért, mert magáningatlanuk területén cannabis szívását
engedélyezték.” A petíciót hatvannégyen – köztük bölcsészdoktorok, Nobel-díjasok, a
(kitüntetéseiket villogtató) Beatle-k és Graham Greene – írták alá.
Július 31-én a Legfelsőbb Bíróság tárgyalta Keith és Mick fellebbezését. Keith
bárányhimlős volt, és egy másik teremben várakozott, ahol nem tudta megfertőzni a Törvényt.
Havers és Morris két órán keresztül vitatkoztak a fellebbviteli tárgyaláson, majd a bíróság öt
percre elvonult tanácskozni, és amikor visszatért, Keith ítéletét bizonyíték hiányában
megsemmisítették. Mivel Mick nyilvánvalóan illegális drogot tartott magánál, melyet nem
orvos írt fel számára; továbbra is bűnösnek mondták ki, ám az ítélet elleni fellebbezése sikeres
volt, és a bíróság próbaidőre bocsátotta. Ez annyit jelent, hogy ha a rákövetkező tizenkét
hónapban nem kerül összeütközésbe a törvénnyel, nem tekinthető büntetett előéletűnek; ha a
mondott időszak alatt újabb jogsértést követ el, mindkettőért elítélik.
A bíróságra járás és a bebörtönzés nem volt kellemes élmény Keith számára, de Micknek,
aki nem volt született törvényenkívüli, mint Keith, még nehezebb volt érzelmileg, ráadásul
költségesebb is. Sok ezer fontot fizetett ki, igyekezvén vesztegetéssel rábírni a rendőrséget a
vádak ejtésére, ám a pénz nem jutott el a megfelelő emberekhez. „Everybody has been burned
before” – énekelte a Byrds. Gram Parsons együttese pedig azt, hogy: „Everybody knows the
score”.
A fellebbviteli tárgyalások és a Golden Square-i Granada Television-nál frissiben, nagy
tömeg előtt tartott sajtótájékoztató után Mick helikopterrel Essexbe repült, egy vidéki házba.
A kertben William Rees-Mogg, a The Times szerkesztője, a jezsuita Corbishley atya; Lord
Stow Hill és John Robinson, Woolwich püspöke várták egy tévéinterjúra. Általánosságban azt
szerették volna, ha Mick elismeri, hogy ügye az angol igazságszolgáltatás egészséges
állapotát bizonyítja, a nyugtatókkal jócskán teli, kásásán artikuláló Mick pedig nem volt erre
hajlandó. Nem sikerült megemlítenie semmi konkrétumot, amit el tudott volna ítélni,
leszámítva a homoszexuálisok üldözését és a halálbüntetést, amely kérdésekben,
mindkettőben, a jog immár az ő álláspontját tette magáévá.
Bármi volt is az ügy jelentősége jogi szempontból, sok ember agyában úgy csapódott le,
mint ellentétes életformák küzdelme. Augusztus 14-én a Daily Mail arról számolt be, hogy
Mickkel és Marianne-nel három nap alatt kétszer bántak megalázóan nyilvánosság előtt,
egyszer egy partin a Kilkenny Castle-ban, egyszer pedig a Heathrow repülőtéren, ahol
taxisofőrök nem voltak hajlandók a rendelkezésükre állni. „A gyerekeimnek van szükségük
erre a taxira” – mondta az egyik sofőr. A Stonest a BBC is megalázta, amikor visszautasította,
hogy zenei műsorai egyikében bemutassa a filmet, melyet a Stone-ok új kislemezük, a We
Love You reklámozására készítettek. A szám, amelynek ötlete a cellában fogant meg Mick
fejében, egy börtönőr lépéseinek hangjával és egy cellaajtó csapódásával kezdődik. Angliában
nem vált különösebben sikeressé, az Egyesült Államokban azonban a Stones valamennyi
korábbi lemezénél gyorsabban lett listavezető. A film Oscar Wilde perének paródiája volt, a
zöld szegfűt viselő Mick alakította Wilde-ot; Keith, bankjegyekből készült parókában, a bírót;
Wilde szeretőjét, „Bosie”-t pedig a miniparókában feszítő Marianne Faithfull játszotta.
A „We Love You”-ban háttérénekesként egy-két Beatle is feltűnt. A Beatles legutóbbi
kislemezén, All You Need Is Love-on Keith és Mick énekelték a háttérvokált, és Brian
tenorszaxofonozott. Még áprilisban, amikor a Stones a szív- és törvénytiprás tengerén
hánykolódott (még Bill Wyman is bekerült a hírekbe; februárban elhagyta Diane, a felesége,
azt nyilatkozván a sajtónak, nincs felkészülve arra, hogy idegen nők ezreivel osztozzon rajta),
a Beatles kiadott egy káprázatos albumot, a Sgt. Peppers Lonely Hearts Club Bandet,
melynek borítóján az együttes tagjai színes szatén egyenruhában, a Bors Őrmester Magányos
Szívek Klubja Zenekarának tagjaként jelentek meg egy sírgödör körül, ami a Beatles halálát
jelképezte többek közt Mae West, Karl Marx, Sonny Liston, William Burroughs és egy baba
társaságában; az utóbbi pulóverén a „WMPS Good Guys Welcome the Rolling Stones” felirat
állt. Az „egymás lemezein való zenélés korszaka”, ahogyan Mick mondta utóbb, talán tréfa
volt, de akkoriban a Beatles, John Lennon utóbb tett nyilatkozata szerint, alkalmasint
népszerűbb volt Jézusnál. Lennon kijelentése jókora felháborodást keltett, melynek
szélsőséges példája volt a Beatles lemezeinek a WAYX rádióállomás által szervezett elégetése
a georgiai Waycrossban, ahol annak idején Gram Parsons és én laktunk. Nyilvános
bocsánatkérésében Lennon azt állította, ő úgy értette a mondottakat, hogy a Beatlesnek
„nagyobb hatása van a gyerekekre és a dolgokra, mint bármi másnak, beleértve Jézust is”.
Annyi bizonyos, hogy óriási hatásuk volt; mindenütt hosszú hajú fiúk tűntek fel, akik V jelet
mutatva utaltak valami meghatározatlan győzelemre, melyre, a vietnamin kívül, sor fog
kerülni valahol.
A történelem legnagyobb, leggazdagabb és legiskolázottabb nemzedéke korántsem tudott
többet az élet mibenlétéről, mint a korábbi és későbbi, elnyomott helyzetben lévő, csöppnyi
nemzedékek. Az okos emberek művelték kertjeiket. Szeptember elején Charlie és Shirley
Watts a southoveri Old Brewery House-ból Peckhambe, egy hallandi, tizenharmadik századi
tanyaházba költöztek, nyolc mérföldre Lewestől, ahol Mick és Keith tárgyalására sor került. A
házat negyvenhektáros birtok vette körül, de Charlie azt mondta, a kert kivételével a föld
egészét bérbe szándékozik adni egy farmernak.
Szeptember 14-én a Stone-ok közül négyen a Heathrow-ról Amerikába indultak – Briant
Suki társaságában fényképezték le angol paparazzók –, hogy az új albumuk, a Satanic
Majesties 25 ezer dolláros (háromdimenziós, mozgó képek alkotta) borítóján dolgozzanak.
Érkezésükkor várni kényszerültek, mert a bevándorlási hivatal emberei több mint fél órán
keresztül kérdezgették Keitht, mielőtt engedélyezték számára a „késleltetett belépés”-t.
Amikor Mick és Marianne aznap este megérkeztek Párizsból, Micket szintén kikérdezték, és a
csomagjait alaposan átvizsgálták.
Másnap reggel, miután hetven percen át beszélgetett a Stone-okkal, a bevándorlási hivatal
vezetője kijelentette, hogy a bírósági végzésük megérkezéséig maradhatnak. Mikor Mick
távozott, a hivatal egyik munkatársa kért tőle egy fényképet a lányának. A Stone-ok a
Warwick Hotelban szálltak meg, ahol észrevette őket egy Martin Gorschen nevű haditudósító,
aki előzőleg háromszor járt Vietnamban, ahol az amerikai katonák létszáma öt év alatt
ötezerről ötszázezerre nőtt, és ekként panaszkodott egy újságcikkben: „A fiaink odakint
zokszó nélkül halnak meg, és idehaza meg efféle nyamvadékok mászkálnak, akik úgy
öltözködnek, mint a lányok, és ezzel dollármilliókat keresnek.”
A Stones milliókat keresett – a Deccánál készült lemezeik hozzávetőleg százmillió dollárt
jövedelmeztek –, de gondot okozott számukra, hogy hozzájussanak a pénzhez. New York-i
tartózkodásuk során találkoztak Kleinnel, aki a Deccától kapott 1,4 millió dolláros előleget
nem a Stones üzleti számláján, a londoni Nanker Phelge Music Ltd.-nél helyezte el, hanem az
amerikai bázisú, általa életre hívott N. P. M. Inc-nél. A Stone-ok csak évek múltán tudták meg,
hogy Klein az összes pénzt General Motors-részvényekbe fektette, vajmi kevéssé gyarapítva
ezzel a hivalkodó életvitelhez szükséges tőkét. A szerződésük – mint arra Klein rámutatott,
amikor elérkezett az idő – a menedzsert csupán arra kötelezte, hogy húsz éven belül fizesse ki
nekik az előleget.
A pénz nagy probléma volt, de a Stonesnak voltak ennél nagyobb gondjai. Az elmúlt két
évben a fő erőfeszítésük, túl azon, hogy elkerüljék a börtönt, arra irányult, hogy
megtanuljanak Brian nélkül Rolling Stones-lemezeket készíteni. A Satanic felvételeinek
többségéről Brian távol maradt, mivel sok időt töltött Sukival Spanyolországban. Brian
tárgyalása október 30-án volt esedékes a Belső-londoni Bíróságon. Cannabis, methedrin és
kokain birtoklásával vádolták, valamint azzal, hogy cannabist szívott, és megengedte, hogy a
lakásában cannabist szívjanak. Brian a cannabis birtoklását és szívását illetően elismerte
bűnösségét, egyébként tagadta, hogy bűnös volna.
Az ügyész, Robin Simpson előadta, hogy május 10-én délután négy órakor a rendőrség
átkutatta Brian lakását. A kérdésre, hogy van-e nála bármiféle kábítószer, Brian azt felelte:
„Asztmás vagyok, kizárólag erre való gyógyszereim vannak.” Különböző helyeken,
különböző szobákban tizenegy tárgyat találtak, melyek ténylegesen vagy nyomokban
kábítószert tartalmaztak: két fémszelencét, két pénztárcát, két pipát, két cigarettavéget, egy
doboz cigarettapapírt, egy korsót, egy hamutartóként használt székgörgőt. Összesen harmincöt
és egy negyed cannabisdarabot találtak, ami hét-tíz cigaretta megtöltésére volt elegendő. A
rendőrség bemutatott Briannak egy bádogdobozt, amelyben az immár bizonyítékként kezelt
anyag egy része volt, valamint egy fiolát, amelyben kokainmaradványokat fedeztek fel. „Igen,
ez hasis – mondta Brian. – Hasist szoktunk szívni. De kokainnal nem élünk. Az nem az én
világom.”
A védőügyvéd, James Comyn kifejtette, hogy Briannak idegösszeomlása volt, és szigorú
orvosi felügyelet alatt állt. Nagyon beteg volt, ám végül jobban lett. Comyn elmondta, hogy
Brian roppant intelligens (IQ-ja 133), sokoldalú muzsikus és komponista, amellett rendkívüli
íráskészséggel rendelkezik. A védelem tanúként szólította dr. Leonard Henry pszichiátert a
middlesexi Northoltból, aki azt vallotta, hogy Brian depressziós, zavart személyiség, és hogy
nyugtatókkal és antidepresszánsokkal kellett kezelni. Nagyon beteg volt, és az állapota
romlott. Nem reagált a kezelésre, és júliusban a Roehampton Prioryt ajánlották neki. Állapota
ugyan javult, de, mint az orvos fogalmazott: „Ha börtönbe kerül, az végzetes lesz az
egészségére nézve. Teljesen össze fog omlani lelkileg, össze fog roppanni, és nem lesz képes
elviselni a stigmát. Lehetséges, hogy kárt tesz önmagában.”
Egy másik pszichiáter, Anthony Flood azt vallotta, hogy Brian „mélységesen depressziós,
szorongó és potenciális öngyilkosjelölt”.
Ezután Brian kapott szót. Lefelé szélesedő zubbony és trapéznadrág alkotta
tengerészöltönyt, pettyes nyakravalót és magas sarkú cipőt viselt. Reginald Ethelbert Seaton
bíró azt mondta, úgy értesült, hogy Briannak szándékában áll teljesen felhagyni a
kábítószerezéssel. „Pontosan ez a szándékom” – jelentette ki Brian. Azt mondta a bírónak,
hogy a kábítószerek csak bajt hoztak rá, és aláásták a karrierjét: „Remélem, hogy ez intő
példaként szolgál mások számára.”
„Nagyon megindító, amit hallottam – mondta a bíró –, de az adott körülmények között
csakis a börtönbüntetés volna helyes. Kilenchavi börtönre ítélem, amiért tulajdonosként
megengedte, hogy az ingatlanában kábítószert szívjanak, és három hónapot adok
cannabisgyanta birtoklásáért. Az ítéletek egyszerre töltendők le.”
A bíró ezenfelül 250 font perköltség megtérítésére kötelezte Briant, és nem volt hajlandó
engedélyezni, hogy a fellebbezése elbírálásáig szabadlábon maradjon. Briant elvezették a
börtönbe, miközben a tinilányok, akik némelyike Brian barátja volt, és imádták őt, könnyek
között hagyták el a tárgyalótermet. Másnap Brian fellebbviteli tárgyalásának dátumát
december 12-ére tűzték ki, Briant pedig óvadék ellenében szabadlábra helyezték.
A többi Stone azon volt, hogy beássa magát. Mick vásárolt egy vidéki birtokot a berkshire-
i Newbury közelében, egy tizenkét hálószobás udvarházat, ahol nem volt vezetékes víz. Keith
a westernfilmek erődjeire emlékeztető, három méter magas kerítést építtetett Redlands köré,
továbbá beszerzett két házőrző kutyát, egy Bernard névre hallgató labradort, valamint egy
Winston nevezetű dán dogot.
Andrew Oldham egyre inkább elveszítette a Stones életében betöltött szerepét, a Beatles
menedzsere, Brian Epstein pedig nem sokkal korábban meghalt. Mick és Paul McCartney
fontolóra vették a lehetőséget, hogy a két együttes közösen vásároljon egy lemezstúdiót, és
hozzon létre közös produkciós céget, mely a Mother Earth nevet kapta volna. Egyik zenekar
sem volt elégedett a lemezcégével. Miután fáradságos munkával elkészítették az albumot és
hozzá az alaposan kidolgozott borítót, a Stonest bosszantotta, hogy a Satanic Majesties
megjelenése késik, mert a Decca, mint mondták, nem áll a feladata magaslatán. Az album
végül Brian fellebbviteli tárgyalása idején került a boltokba.
Brian ügyét négy bíró alkotta tanács tárgyalta. Dr. Leonard Neustatter, a bíróság által
megbízott pszichiáter, aki négy ízben beszélgetett el Briannel, azt mondta, hogy Brian
intelligens, de „érzelmileg instabil, neurotikus hajlamú” ember. A fellebbezést tárgyaló
bíróság számára készített jelentésében dr. Neustatter ezt írta: „Ingadozik egyfelől a
felnőttségről zavaros képpel rendelkező passzív, függő gyermek, másfelől a popkultúra
bálványa között.”
Az ismét Brian mellett tanúskodó dr. Leonard Harry azt mondta, „nagyon is lehetséges”,
hogy Brian, az elviselhetetlen helyzettel szembesülve, „megkísérel véget vetni az életének”.
Eme vélemények, valamint azon tény fényében, hogy Brian korábban soha nem volt
elítélve súlyosabb kihágásért, mint egy garázs levizelése – noha sok esetben követett el
súlyosabb dolgokat –, a bíróság iooo font pénzbüntetésre módosította a börtönbüntetést, és
három év próbaidőre bocsátotta Briant, közölve vele: „A bíróság bizonyos fokú elnézést
tanúsított, de maga nem kérkedhet azzal, hogy megúszta. Ha bármilyen egyéb jogsértést követ
el, visszakerül ide, és ismét büntetést kap. És tudja, hogy miféle büntetésnek néz elébe.”
Két nappal később Briant a londoni St. George kórházba vitték, miután eszméletlenül
találták a padlón egy chelsea-beli lakásban, melyet a sofőrje, John Coray nevén bérelt. A
kórház mentőszolgálatának orvosai azt akarták, hogy maradjon bent, de ő egy óra múlva
távozott, mondván, csak kimerült, és haza akar menni.
Mick és Marianne Brazíliába mentek vakációzni, egy félreeső partszakaszon laktak, ahol
az emberek azt hitték, hogy Marianne Szűz Mária, a szakállas Mick pedig József. Nicholasról,
Marianne kétéves kisfiáról pedig azt gondolták, hogy maga a gyermek Jézus. Keith és Anita
Olaszországban voltak, Bill és Astrid Svédországban. Charlie otthon volt Shirleyvel, aki
gyermeket várt.
Az új év kezdetén Jo Bergman, aki szeptemberben került a Stones alkalmazásába, ekként
elemezte a helyzetüket:
1. A Rolling Stones személyes bankszámláin nincs több pénz.
2. A Rolling Stones hármas számú számlájáról elfogyott a pénz.
3. Lawrence Myersszel telexeket küldtünk Kleinnek.
4. ígéretet kaptunk, hogy csütörtökön küldenek 2000 fontot.
5. 7000 fontra van szükség a legsürgetőbb adósságok rendezéséhez.
6. Pénz kell a stúdióra és az irodákra.
7. Összegzés:
(a) mivel a személyes számlákon nincs fedezet, bizonyos számlákat a Rolling Stones
hármas számú számlájáról fizettünk ki;
(b) nincs pénz iroda működtetésére;
(c) a Rolling Stones könyvelője, Mr. Trowbridge alternatíva keresésére kényszerült.
A Stones februárban kezdett próbálni, és március közepére egy új album anyagának
felvételein dolgoztak. Brian, aki úgy érezte, hogy többé nem tud zenélni a Stonesban, nagyon
keveset játszott a lemezen. Márciusban az irodában járt, és egy levélkét hagyott Jo számára,
akitől félt, mert azt gondolta róla, hogy Jagger embere.

Kedves Jo!
Március 22-e és 25-e vagy 26-a között Marokkóban kell lennem, hogy tető alá hozhassam
a felvételt. Kizárólag ekkor tudom megcsinálni, és őszintén hiszem, hogy ebből a
vállalkozásomból valami igazán értékes dolog származik számunkra. Ha ez azt jelenti, hogy
egy-két felvételről távol maradok, feljátszhatom a dolgaimat később, amikor a vokálok
felvétele zajlik, vagy valahogy így. Mellesleg a marokkói dolog csak része a
vállalkozásomnak. Bizonyosra veszem, hogy valami igazán klassz dologgal tudok
előrukkolni. Ha lehetséges, majd később beszélek veled a dolog finanszírozásáról. Nincs
szükségem olyan sok pénzre. Remélem, összejön!
Szeretettel
Brian
Később majd beszélünk...

Még mielőtt elmehetett volna Londonból, Brian ismét bekerült a hírekbe: MEZTELEN
STONE-BARÁTNŐ KÁBÍTÓSZERES DRÁMÁJA, szólt a News of the World szalagcíme.
Linda Keith, egy lemezlovas leánya, aki korábban Keith barátnője volt, most pedig, legalábbis
részben, Briané, felhívta az orvosát, közölte vele, hogy hol van, és hogy szándékában áll
túladagolni magát kábítószerrel. Az orvos telefonált a rendőröknek, akik betörték a Brian
sofőrjének nevén bérelt Chesham Place-i lakás ajtaját, ahol Brian megszállt, amikor
Londonban tartózkodott. Linda odabent volt, anyaszült meztelenül és eszméletlenül. Miután
Lindát kórházba vitték, megérkezett a lakásba Brian. „Egész éjszakás lemezfelvételen voltam
– mondta a riportereknek –, és amikor közvetlenül tizenkettő után megjöttem, rendőröket
találtam a lakásban. Nagyon mellbe vágott, amikor a lakás főbérlője arra kérte a rendőröket,
hogy kényszerítsenek távozásra. Azt mondta, »azért, mert maga birtokháborító. Nincs
szükségünk itten a magafajtákra«. Kifejtettem neki, hogy a lakást a sofőrömnek bérelem, és
csak akkor jövök ide, amikor Londonban vagyok. Előre kifizettem hathavi bérleti díjat, de ez
nem számított neki. Nem értem én ezt.”
Másnap Linda elhagyta a kórházat, Brian pedig a King's Road-i Royal Avenue House-ba
költözött. A rákövetkező napon pedig megszületett Serafina Watts.
Brian Marrakesh-be ment, hogy felvételeket készítsen néhány zenészszel, akik a G'naoua
nevet viselték, Glyn Johns vele tartott hangmérnöki minőségben. Glyn és Brian nem jöttek ki
egymással, és a zene csalódást keltett. Jóllehet nyáron Brion Gysin társaságában visszatért
Marokkóba, hogy felvételeket készítsen Joujoukában, Brian április végéig ismét Londonban
tartózkodott. A Stones optimista refrénnel fejezte be az új kislemez, a Jumpin' Jack Flash”
címadó dalát:

But it's all right now

In fact it's a gas

Ideje volt. A Daily Express május 9-1 számának egyik cikke, mely a „Rosszul állnak a
Stones dolgai” címet viselte, megállapította, hogy a Stones a több mint két évvel korábban
kiadott „Paint It Black” óta nem állt elő listavezető kislemezzel.
Ámde három nappal a cikk megjelenése után a Stones meglepetést keltve fellépett a New
Musical Express közönségkedvenc-koncertjén a Wembley stadionban – őket választották a
legjobb rhythm & blues együttesnek. Akár a régi szép időkben, sikítoztak a lányok, a zsaruk
élőláncként összekapaszkodva állták útját a hisztérikus rajongóknak. A Stones eljátszotta a
Jumpin' Jack Flash”-t és a „Satisfaction”-t, és Mick a tömegbe hajította a fehér cipőjét.
Kilenc nappal később, négy nappal a Jumpin' Jack Flash” megjelenése előtt Briant ismét
letartóztatták kábítószerrel való visszaélés miatt. Utoljára hallotta a sikítozást.
27
Az emberek a természeti erők fölötti uralmukban odáig jutottak, hogy
segítségükkel könnyű egymást az utolsó emberig kiirtaniuk. Innen származik jó
része jelenlegi nyugtalanságuknak, boldogtalanságuknak, szorongó
hangulatuknak. És most azt várjuk, hogy a két „mennyei hatalom” másika, az örök
Erósz megerőlteti magát, hogy éppoly halhatatlan ellenfelét legyőzze a harcban.
Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában30

A kimerültek és túladagoltak álmát aludtam, de nem sokáig, mert Gore telefonált.

Hasonlóan az összes amfetamin-hitű evangelizálóhoz, el akart vinni az orvosához, és mivel
bolond voltam, és egyre bolondabb lettem, felöltöztem, és elindultam, hogy találkozzam vele
a sarkon a Paranoia, akarom mondani a Paraphernalia nevet viselő bolt előtt. Nagyjából négy
óra alvás után még mindig kába voltam a herointól, a szállodában nem rendeltem reggelit, de
mivel néhány perccel Gore előtt érkeztem a találkozóra, bementem egy kis élelmiszerüzletbe,
megittam fél liter tejet, és ott helyben, szinte azonmód kihánytam.
Szórakozásképpen és hogy elüssem az időt, átmentem az utcán egy boltba, és felhívtam
egy lányt, akit futólag ismertem Memphisből, ahol a művészeti akadémiára járt. Most
Manhattanben lakott, és ismerte Ronnie Schneidert, akit a hatvanas években nagyon is
elterjedt ötlettel ostromolt: filmet készítene az öreg blues-zenészről és az általa ihletett rock
and roll sarjadékokról, jelen esetben a Rolling Stonesról. Legalább nem akarta leúsztatni az
együttest a Mississippin, mint egy másik ökör javasolta, hogy közben felvegyék a hajóra
Furryt meg Bukkát egy kis slide-gitározásra és nótázgatásra. Ronnie mondta, hogy a lány
beszélni akar velem. Olyan ellenségesen viselkedtem irányában, hogy megpróbált
lecsillapítani, és a színeváltozása abból állt, hogy míg eleinte koloncnak tekintett, utóbb,
legalábbis ideiglenesen, csapattagnak fogadott el, mondván, jé, van egy közös barátunk, azt
mondta, szeretne beszélni veled. így hát felhívtam a lányt, aki előadta, hogy mindent
eltervezett, csak ahhoz van szüksége a segítségemre, hogy az utolsó elem, a Rolling Stones a
helyére kerüljön. Mondtam neki, hogy majd meglátom, mit tehetek, miközben már akkor
tudtam, hogy mi is lesz az.
Visszamentem az utca túloldalára, és ott várt Gore, szőkén, teknőckeretes szemüvegben,
kisfiúsán. Azt mondta, az orvos, akihez kábítószerügyben rendszerint fordulni szokott, nincs a
városban, így hát visszasétáltunk a Plaza közelébe, hogy felkeressünk egy bizonyos Adolf B.
Wolfmann általános és szájsebészorvost. Utóbbi korántsem volt annyira rossz, mint Peter
Sellers az Elcserélt küldeményekben, aki egy cicájával összepacázta a receptjeit, de olyan
benyomása támadt tőle az embernek, hogy sok titkolnivalója van. Beengedett bennünket,
őszesvöröses kefehaja volt, fehér kórházi köpenyt viselt, két reteszt húzott el, hogy kinyissa
az utcai ajtót, amit ismét bezárt mögöttünk, két további zárat nyitott ki, hogy beengedjen egy
belső irodába, és még egyet, hogy bejussunk egy apró szobába, ahol párnázott vizsgálóasztal
állt. Gore bemutatkozott, bemutatott engem is, és ezt mondta rólam:
– El akarja kezdeni a kezelést.
– Maga is el akarja kezdeni a kezelést? Rendben, várjanak itt. Talán elment kihúzni egy
fogat, ámde két lófaszméretű tűvel tért
vissza, melyek, gondolom, Metherdrinnel és tojássárgájával voltak tele. Gore meg én
letoltuk a nadrágunkat, az orvos beadta az injekciókat, fizettünk neki fejenként tíz amerikai
dollárt, ő elhúzta a reteszeket, kiengedett bennünket, mi pedig, amint elindultunk a Central
Park Southon, hallottuk, amint halkan kattannak mögöttünk a zárak.
Gyenge voltam, erőtlen, de a seggemben ott volt a töltet. Úgy döntöttem, nincs szükségünk
taxira, át tudunk gyalogolni a városon a Madison Square Gardenhez a Stones délutáni
30
Linzcényi Adorján fordítása. Lásd pl. Budapest, 1993, Kossuth Könyvkiadó. 101. o.
koncertjére. Mivel komolyan szeretném, ha ez a beszámoló nem veszítené el a hitelességét,
bevallom, hogy magammal vittem a vörös szegfűt, mely a Plazában volt az
éjjeliszekrényemen; ilyenformán lépkedtem, csizmában, farmerban és bőrdzsekiben, egy
hosszú szárú szegfűt szagolgatva, úgy festettem, akár valami tébolyodott buzi, akit lapáttal
kellene elintézni; amint fürgén gyalogoltunk végig az utcákon, a gyengeségünk elmúlt, és
tüzesnek éreztük magunkat.
A Gardenben éppen Terry Reid volt a színpadon. A Fort Collinsban játszott »Bunch up,
Little Dogies” óta nem nagyon találta a hangot a közönséggel, de egyik közönség sem tűnt
olyan szelídnek és békésnek, mint ez. Soha többé nem hallottam tőle azt a dalt. Gore kiment
telefonálni, hogy ellenőrizze, kiszállítanak-e a házába valamit aznap este, a Stones koncertje
utáni bulira, és nem jött vissza. Pete és Nicole eljöttek a koncertre, én meg odamentem
hozzájuk, és velük néztem végig B. B. King meg Ike és Tina Turner műsorát. Aztán a
vállamat és a könyökömet használva keresztülfurakodtam magam a tömegen, odavetettem a
rendezőknek, hogy ki vagyok, és hátramentem a színpad mögé, ahol kialudtak a fények, és
Sam lépett a mikrofonhoz, eszelősebb tekintettel, mint valaha: „A világ legjobb rock and roll
zenekara, a Rolling Stones.” Folyvást azt kívántam, bárcsak azt mondaná, hogy a
„legrémültebb rock and roll zenakar”, de soha nem tette, még később sem, amikor pedig
kétség sem fért a dologhoz.
Előjöttek a Stone-ok, csatlakoztatták a hangszereiket, és a gombaszerű tetőboltozat
merevítőgerendái visszhangozni kezdték a Jumpin' Jack Flash”-t. A popdalok hagyományos
esztétikája megkövetelte, hogy az énekest vigasztalanná tegye, hogy elhagyta igaz szerelmese,
aki mindent rendbe hozhatna pusztán a visszatérésével. Az olyan dalok, mint Bob Dylan „It
Ain't Me, Babe”-je és a Stones „Stupid Girl”-je vagy az „Under My Thumb” tagadták e
tradíciót, de mégsem hasonlítottak a nemi erőszakról és gyilkolásról szóló dalokhoz. „A korai
albumok némelyike, például a Between the Buttons, annyira derűsek voltak” – mondta egy
nap Mick az Oriole House-ban, miközben a Let It Bleed-et hallgattuk. Ez a turné aztán
jócskán felderítette a szemléletmódját. Továbbra is halálról és pusztításról énekelt, de elhagyta
a Sötétség Hercege-sallangokat. Több sötétségnek nézett elébe, mint amire bármikor vágyott.
A koncert ezúttal feszes tempóban zajlott, és később sem ült le. Amikor Mick az „I'm
Free”-t énekelte, a színpad előtt mindenütt rágógumizó, meredt tekintetű kölkök emelték
magasba a karjukat, az ujjaikkal V jelet mutatva. Egy sötét hajú lány, akinek nagy, formás
keblén vörös-fekete mintás cigányblúz feszült, a középső ujját tartotta fel, ami sokkal inkább
illett a helyzethez. A gyerekek felálltak a székekre, a hátrébb lévők pedig ordibáltak, hogy
üljenek le.
„Hamarosan mind állni fogunk” – mondta Mick, miközben Keith görnyedt háttal, a vállát
leeresztve belevágott a „Live with Me” különleges wha-wha-akkordjaiba. Mire elkezdődött a
Satisfactions a terem újfent testek lüktető tengerévé vált, egy derékig meztelen fiú valahogy a
tömeg fölött lebegve táncolt. A „Street Fighting Man” vége felé Keith csontig feltekerte az
erősítőit, Mick pedig, aki eddig mindkét kezével integetve a színpad peremén ugrabugrált,
fogta a rózsaszirmokkal teli kosarat, és szétszórta a tartalmát – vörös rózsaszirmok hullottak
alá a kezéből, mintha a gitár hangjai lebegtetnék őket –, majd elegáns ívben, tizenöt
méternyire előrehajította a vesszőkosarat, a szirmok lassan ereszkedtek lefelé, a fejébe csapta
a csillagos-sávos kalapját, és már mentünk is, vissza a szállodába a limuzinokkal. Ezúttal
senkit nem ismertem a kocsiban. Egy pillanatra az az őrült gondolatom támadt, hogy
elraboltak bennünket, de vissszaértünk a szállodába. Elterültem az ágyamon, de képtelen
voltam pihenni, mert mindig jött valaki, mindenféle szerkesztők, irodalmi hordalék, Cynthia
folyvást telefonált, de én nem fogadtam a hívásokat. Az ágyban fekve Nicole-ra gondoltam,
meg arra, hogyan csókolt meg a koncerten, és hogy este találkozni fogok vele Gore-nál.
Aztán megint a Gardenben voltam, az A szekció 8. sorában ültem Wexler gyerekeivel,
Lisával és Paullal meg néhány barátjukkal. Michael Lyndonnal korán taxiba ültünk, mert meg
akartuk nézni B. B.-t, de a koncert késve kezdődött. Még világos volt a teremben, mi pedig
vártunk, s közben füvet szívtunk. A jegyzetfüzetemre tettem néhány meszkalintablettát, és
szétosztogattam őket. Végigültük Terry Reid harsány és unalmas műsorát, aztán hosszú szünet
következett, melynek során még több füvet szívtunk, csendes vigíliánkat Chip Monck törte
meg, aki egyszer csak így szólt: „Ma este felvételt is készítünk, ami komplikált dolog, kérjük,
legyetek türelemmel.”
Végül előjött B. B. King, kék öltönyben, karját összefonva a mellkasán, a maga kis afro-
keleties meghajlásával. Felvette a gitárját, Lucille-t, a nyakába akasztotta, és elénekelte az
„Every Day I Have the Blues”-t. Miközben Β. Β. játszott, mintha mindenkinek elpárolgott
volna a fáradtsága. Sok helyen láttam őt játszani az előző évben, köztük San Franciscóban a
Fillmore-ban, egy nappal a Robert Kennedy elleni merénylet után, és a Club Paradise-ban,
Memphisben, abban a városban, ahol előzőleg, ugyanabban az évben, megölték Martin Luther
Kinget. Az ötvenes évek elején B. B. teremtette meg az archetipikus elektromos blues-
gitárstílust. Kihallatszott a zenéjéből az élete – a tehenek, amiket megfejt, a földek, amiket
felszántott, az utcák, ahol játszott, a mérföldek, melyeket az évek során utazni kényszerült,
hogy eljusson a mai estéig.
A dobost nem számítva Β. Β. egyedül játszott végig egy hosszú futamot, melyből zengő
riff lett, amikor az együttes beszállt a „Little Bit of Love”-ba. B. B. zenéje a súlyos, feszesen
sűrített hangokból bugiba ment át, kikeveredett a szomorúságából, mámorosan, az emberi
remények, vágyak, félelmek, kimerültség és szépség tökéletes kifejeződéseként. Amikor
visszajött ráadást játszani, B. B. így szólt: „Ezt a dalt nektek és a mai este sztárjainak, a
Rolling Stonesnak ajánlom; mert nélkülük nem hallottátok volna Β. Β. Kinget.” Ugyanazt a
dalt énekelte és játszotta el, amelyet Bobby Kennedy szellemének ajánlott azon az estén San
Franciscóban, azt a dalt, ami így kezdődik: „I don't even know your name, but I love you just
the same...”
B. B. műsorának végén felbukkant Jerry és Shirley Wexler, én pedig hátraindultam a
színpad mögé, hogy beszéljek B. B.-vel. Az öltözőben Β. Β. fáradtnak és szomorúnak tűnt,
kimentem, megálltam Mick mellett, és együtt néztük Tinát; ekkor láthattuk őt utoljára ezen a
turnén. Mire Mick elosont átöltözni, gúnyosan emlékezetünkbe idéztetett, hogy csupán két
cingár fehér fiú vagyunk.
Miközben a színpad mögött bóklásztam, várván, hogy a Stones színpadra lépjen, egy
csomó nagydarab biztonsági emberre figyeltem fel. A stoptáblás, az útjelzőtáblás és az ISTEN
ÁLDJA AMERIKÁT feliratos kitűzők mellett immár voltak piros kitűzők, fehér kitűzők és
zöld kitűzők is. Jo, aki mindezeket a kitűzőket viselte, a Stones öltözője felé tartván adott
nekem egy zöld kitűzőt, mondván: „tessék, olasz hatalom, ez majd gondodat viseli. Jon
Jaymes azt mondja, egyedül ez számít.” Mint Jon előszeretettel hangoztatta, a szervezete célja
volt tudatosítani az emberekben, hogy Kolumbusz fedezte fel Amerikát. A Garden elveszítette
előző esti, emberséges atmoszféráját; a hangulat nem volt annyira rémes, mint korábban a
Forumban, mindazonáltal korántsem volt kevésbé feszült. A terem hátsó része különös
alakokkal volt tele, és a közönség máris elöl tolongott, így hát a színpad mögött maradtam.
Amikor a Stone-ok, s velük együtt Jo és Ronnie előjöttek, csatlakoztam az összetartó kis
csapathoz, mely biztonsági emberek kíséretében a háttérfüggöny mellett a színpadra vezető
lépcső felé haladt. De miközben felfelé haladtam a lépcsőn, két férfi, akiket azelőtt soha nem
láttam, megragadott, és le akart hajítani.
– Hé! Várjatok egy percet! – kiáltottam, nem lévén idő érvelésre. Lefelé taszigáltak a
lépcső oldalán, elkaptam a karjukat, hogy le ne essek, és Ronnie meg néhányan az ismerős
biztonságiak közül állították meg őket. – Istenem, de durvák vagytok – mondtam az uraknak,
akik megpróbálták kitörni a nyakamat.
– Pajtás, én ebből élek – magyarázkodott az egyik.
A terem végében lévő nagy óra i2:oi-et mutatott. Aki a színpadra lépett, ezt látta meg
először. „Tökké változom”31 – mondta Mick. – Bocs, hogy várnotok kellett; oké, édeseim.”
Elkezdődött a „Jumpin Jack Flash”, és ismét ugyanazt lehetett érezni: a turné
nyögvenyelős, de amikor kezdetét veszi a zene, minden rendben van. Ennek a zenének az
esztétikájából – és moralitásából – következett, hogy bizonyos ritmus– és dallamminták
esetén, Joujoukában, a Congo Square-en vagy a Madison Square-en, a tánc volt az egyetlen
helyénvaló dolog. Egymásra néztünk Michael Lyndonnal, eszelős indián harci rikoltásokat
hallattunk, és táncolni kezdtünk, mint a lélek által megszállt középkori hívők. Mindenki ezt
csinálta; Mick démonikus kobold módjára táncolt. Tébolyult volt maga a levegő; a maffia
dermesztő szaga ellenére a hely rettenetesen forrónak tűnt. Mickről csorgott a verejték,
amikor éjfél után húsz perccel felkonferálta a „Stray Cat”-et. Sam, hétrét hajolva, akár egy
sírrabló, a színpadra surrant, hogy egy kólát tegyen a dobemelvényre, ahol Mick elérheti,
bedugta a fejét Charlie cintányérja alá, Charlie pedig, amikor megpillantotta, még erősebben
püfölte azt. Mick és Keith átszellemülten játszották a bluesokat, előregörnyedve ültek a
zsámolyokon, a fény glóriát vont a fejük köré. A színpad hátsó fertályáról láttam a
közönséget, melynek minden tagja figyelt, míg a színpad mögött lévők közül senki sem. Az
„Under My Thumb”-ot és az „I'm Free”-t nagyon gyorsan zavarták le, Mick hátát fordította a
közönségnek, ajkát biggyesztve pofákat vágott Charlie-nak, mintha azt mondaná,
keményebben. Jo, aki narancsszínű csipkeruhában ült a színpad jobb szélén egy erősítőn, és
tizennyolcadik századi figurának nézett ki, ütemesen tapsolt a „Midnight Rambler” alatt.
Amikor Mick azt mondta, hogy „szeretnék feltenni nektek egy kérdést -akartok velem élni?”,
odafönt a lépcsőn megjelent Leonard Bernstein a feleségével, a fiával és a lányával. A fekete
garbót viselő Bernstein valahogy mintha oldotta volna a hangulatot. Ronnie és az egyik
biztonsági ember megragadtak. „Ki ez? Nem velünk van!” – felemeltek, mindketten vadul
vihogva, és a színpad széléhez rohantak velem. Én is nevettem, hirtelen egy nagy buli
kerekedett, nem olyan vészes, csak egy újabb koncert, a Stones megint megúszta.
A „Little Queenie”-nél kigyúltak a fények, megvilágítva sokezernyi, bájosan tomboló
gyereket. A „Satisfaction” alatt valaki a tömegben egy mankóval hadonászott a feje fölött.
Ismét hallható volt az a hang, az a magas, éles, minden más hang fölött lebegő zúgás, szilaj
sivítás-vonítás, mely olyannak tűnt, mint a változás és az öröm szelei – de a dolgok ritkán
azok, aminek tűnnek.
Mick nevetve ugrált fel a levegőbe, s Charlie-ra mutatott:
– Charlie jó ma este, mi?
Ahogy elkezdődött a „Honky Tonk Women”, gyerekek nyomultak a színpadra, egy
levendulaszínű, gyűrött bársonyruhát viselő lány letámadta Micket, aki mosolygott, miközben
Sam és Tony kiszabadították. Mindjárt legelöl egy magas, fekete lány nézte az ajkát
nyaldosva. Az erősítők mögül Leonard Bernstein és családja figyelt, a fia táncolt. Keith
feltekerte az erősítőjét, és amikor észrevette, hogy nézem, keményebben kezdte pengetni a
húrokat, miközben Mick az erősödő bömbölésbe hajította a rózsaszirmos kosarat.
Aztán utoljára vissza a limókkal a Gardenből a Plazába. Ismét elmentem a hotelból, Gore
partijára. Nicole ott várt rám. Elmentünk a lakására, és nagyon keveset aludtunk. Reggel
visszamentem a Plazába, még időben, hogy elérjem a gépet, amivel a Stones és a Maysles
fivérek Bostonba repültek.
Magnókkal és fényképezőgépekkel felszerelkezett újságírók vártak ránk, amikor kiléptünk
a Logan repülőtér terminálépületéből. Egy férfi Mick közelébe lépett, az orra elé dugott egy
mikrofont, és ezt kérdezte:
– Mick, ez a koncert ingyenes lesz?
– Kérdezd az impresszáriót – mondta Mick.
Miközben beszálltunk a limókba, a járdán odajött hozzánk egy nagydarab, fekete nő,
mondván:
31
Mick talán a Hamupipőke című mesében szereplő tökre céloz.
 – Adjatok nekem autogramokat.
Nem figyelt rá senki; mind bezsúfolódtunk a kocsikba, és éppen mielőtt becsuktuk az
ajtókat, a nő így szólt:
– Sose veszek többet Rollin' Stones-lemezt.
A Madison hotelhoz hajtottunk, mely közvetlenül a Boston Garden, az esti koncert
helyszíne mellett emelkedett. Miután felmentünk tizenhét emeletet a rozoga, öreg lifttel, és
végigmentünk a rosszul felporszívózott folyosókon, beléptünk a Rolling Stones aznap
éjszakai szállására, mely három hálószobából és egy lakosztályból állt. Lefeküdtem az első
ágyra, ami az utamba került. A Maysles testvérek ugyanabba a szobába kerültek, lehányták a
felszerelésüket a padlóra, megbeszélték, mennyire szeretik Bostont, a szülővárosukat;
hálaadáskor eljöttek két órára, csak hogy itt reggelizzenek. Bejött Mick, és elvetette magát az
ágyon.
– Beteg vagyok – mondta. – Nem fogom végigcsinálni az egész koncertet, rosszul érzem
magam. Fáj a fejem, a hasam, a lábam köze, a lábam. Annak idején húsz perceket játszottunk,
öt dalt egy koncerten (fogd a pénzt, és fuss), egyáltalán nem tudtuk, hogy mit csinálunk. Úgy
játszottunk, mint Savannah, és ott volt két ember, akiknek tetszett, szóval úgy gondoltuk, le
van szarva.
Bejött Sam, és közölte Mickkel, aki levest kért, hogy a hotelnak nincs szobaszolgálata.
Vicces, milyen életre kényszerül az ember, ha egyszer eljött otthonról, de hát ez volt, semmi
szobaszolgálat. Mick megkérte Tonyt, menjen el egy étterembe egy kis levesért.
– Nem számít, milyen, csak meleg legyen.
Ahogy Tony jobbra el, balról, a nappali szoba ajtaján belépett Jon Jaymes, híreket hozva a
déli frontról. A kilences számú jegyzetfüzet első oldalán a West Palm Beach-i ütközetről
kezdtem írni, ahol a rendőrség kerítéseket épített a kábítószer-birtoklásért letartóztatottak
számára. A kormányzó személyesen vett részt a letartóztatásokban. Odalátogatott Billy
Graham, álszakáll mögé rejtőzve, és elbeszélgetett a tömegben lézengő, betépett gyerekekkel.
A riadóztatott Nemzeti Gárda készen állt rá, hogy színre lépjen. Amiként a Stones is készen
állt, hogy másnap színre lépjen, csak most nem voltak biztosak benne, hogy odamennek, ha
igazak a dolgok, amikről Jon beszélt.
– Van ott egy barátom – mondtam. -Tőle megtudhatjuk, mi történik. Felhívtam Charlie
Brownt Coconut Grove-ban, üzenetet hagytam
számára a bicikliboltban, ahol dolgozott, öt perc múlva csengett a telefon, Ronnie vette fel,
majd átadta nekem a kagylót. Mondtam Charlie-nak, hogy a Stonesszal vagyok, és hogy
szándékunkban áll elmenni a fesztiválra.
– Hát, lemehettek, ha akartok – mondta Charlie –, de én nem tanácsolnám. Voltam odalent,
és visszajöttem ide. Csupa sár odalent minden, és a zsaruk letartóztatják az embereket.
– De a Stonesnak játszania kell odalent egy bulin holnap – mondtam.
– Ó, vagy úgy. Hogy fogtok menni? Elrepültök Miamiba, vagy kocsival mentek?
– Nem, West Palmba repülünk majd.
– Ezt nem kell neki tudni – mondta Sam, amint Ronnie közberecsegte:
– Ezt nem kell neki tudni.
– Ne mondd el neki – vicsorgott Keith, aki Jaymes caveat-jának végén jött be, és most
mindkettejükből tréfát űzött.
– Hát, én nem tanácsolnám nektek, hogy felcuccolva érkezzetek.
– Ez nem probléma – mondtam. – Ott gondunkat viselik.
– Mi van? – kérdezte Ronnie.
– Azt mondta, ne cuccoljunk fel – mondtam.
– Ez minket nem izgat – mondta Sam és Ronnie egyszerre. Már a nyelvemen volt, hogy
javasoljam nekik, törekedjenek összhangra.
– Csak a kölykök miatt aggódunk – mondtam Charlie-nak.
 – Yeah – mondta Keith, hosszú léptekkel fel-alá járkálva a szobában –, a kölykök
megvadulnak, ha becsukják őket, megvadulnak a zsaruk is, és akkor mi is óhatatlanul
megvadulunk...
– Szóval mi történik odalent a kölykökkel? – kérdeztem Charlie-tól, miközben Keith
folytatta:
– A kölykök tőlünk várnak támogatást, és ha nem tudja az ember megadni nekik, akkor mit
tud adni?
– Ide hallgass – mondta Charlie. – Hívjátok fel a West Palm Beach megyei rendőrfőnököt,
beszéljetek vele személyesen, kérdezzétek meg, mi folyik, ő a helyi hatóság. Amellett
felhívhatnátok Claude Kirk kormányzót Tallahassee-ben, hacsak nincs jelenleg West Palm
Beachen. Nem tudom, hol tartózkodik éppen. Hívjátok fel a Miami Herald helyi
hírszerkesztőségét, ott talán meg tudják mondani nektek.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Remekül. írtam egy verset Kerouacról. Szeretném, ha meghallgatnád valamikor.
– Nagyszerű. Viszlát. Letettem a kagylót.
– Odatelefonálunk – mondta Keith –, és ha ezt a szarságot csinálják, akkor megmondjuk
nekik, hogy nem megyünk. Nem akarunk bajt keverni; de ha efféle dolgok történnek,
óhatatlanul begurulunk, és ordibálni kezdünk...
– Majd én felhívom őket – mondta Ronnie, és a nappaliba ment. Mick még mindig az
ágyon feküdt, az alsó ajkát lebiggyesztve meredt a mennyezetre.
– Én nem öltözöm át – mondta. – így fogok fellépni, ahogy vagyok... – Zöld nadrág és
piros gyapjúszvetter volt rajta.
Sam, akinek arcán örökösen háromnapos borosta szürkéllett, mely az állán apró
rovarokhoz volt hasonló, lekonyuló bajusszal, aggódó és anyáskodó tekintettel oldalvást
hajolt az ágy lábánál, és gyengéden így szólt:
– De igen, átöltözöl.
– Nem én.
Sam beleszipantott a cigarettájába, és kezét csípőre téve Mickre sandított a füstön
keresztül.
– Tudom – mondta szelíden –, hogy nagyjából öt perccel kezdés előtt úgy fogod gondolni,
jobb lesz, ha átöltözöl.
– Nem én.
– De igen – mondta Sam, és kiment.
És Mick néhány perc múlva bement a fürdőszobába, aztán kijött, és ezt kérdezte Samtől,
aki közben visszatért:
– Hol van a smink?
– Gyere ebbe a hálószobába – mondta Sam, és előrement.
Mick uniformisban jött vissza, és kisvártatva lementünk az ósdi lifttel – a kábelei
csúszkáltak, estünk pár lábnyit, a fehér hajú liftkezelő szomorú, bágyadt tekintettel nézett fel a
mennyezetre –, és bementünk a Gardenbe, az apró öltözőbe, ahol frissítő gyanánt mindössze
néhány kóla szolgált. Amíg a gitárokat hangolták, kinéztem az arénába, túlságosan sok zsarut
láttam, nem tetszett a hangulat, és visszamentem az emeletre szundítani egyet. Már majdnem
elaludtam, amikor Jo telefonált, és Mickkel akart beszélni. Mielőtt ismét álomba merültem
volna, feltépték az ajtót, és berontottak a Rolling Stone-ok meg a többiek, mint akik
háborúból tértek vissza. Ronnie lépett be elsőnek, és szóltam neki Jo hívásáról, ahogy elment
mellettem, ruhájának acélosan csillogó selyme késként szelte a homályt. Mick hasra vetette
magát mellettem az ágyon.
– Nehezen ment? – kérdeztem a tapintat teljes hiányával.
– Mit érdekel engem – mormogta Mick a párnába.
– Láttátok azt a feliratot, hogy Wymant a kongresszusba? – kérdezte David Maysles.
 – Meg azt a fickót, akinek nincs lába – mondta Ronnie. – Feljött a színpadra, Sam már le
akarta hajítani, felemelte, és deréktői lefelé hiányzott. Arra kérte Samet, hogy tegye fel az
erősítőkre.
Ronnie elővett az aktatáskájából egy rakás könyvelési papírt, és leült az ágyra Mick és
énközém.
– Ez az ábra a turné első felét illetően – mondta Ronnie, és egy számjegyre mutatott. 51
673 663 dollár. – Ez csak Chicagóig szól. Gondolom, mindegyikőtök hazavisz majd száz
lepedőt. -Tényleg lepedőt mondott.
– Inkább úgy kilencvenet – mondta Mick.
– Mit kérdeztek tőled azok a riporterek a repülőtéren? – kérdezte David Maysles. – Hogy
ez a koncert ingyenes lesz-e?
– Én az egész turnét ingyen akartam megcsinálni – mondta Mick –, amíg nem beszéltem a
bankárommal. Azt mondja, remekül mennek a dolgaid, a tiéd ez a csomó pénz, amíg nem
akarsz venni valamit, néhány széket vagy valamit, és akkor rájössz, hogy mégsem a tiéd. Csak
nevetséges fizetést kapok. – Az utolsó mondatot énekelte.
– Hazavihetnénk a bruttó összeget, ha lett volna időnk, hogy magunk könyveljünk–
mondta Ronnie. – Mehetett volna a dolog nyolcvanhúsz arányban hatvan-negyven helyett.
– A könyvelő álma – mondta Mick, és a kezével onanizálást imitáló mozdulatot tett.
Hanyatt terült az ágyon. – Sok dolgot csinálhattunk volna, de csak egy hetünk volt. Ha nem
mentem volna el Ausztráliába, soha nem sikerült volna; a bevándorlási hivatalnak annyi időbe
telt, hogy engedélyezze a beutazásunkat.
Megjött Tony kínai kajával, apró papírtálcák, bambuszrüggyel, borsóhüvellyel,
marhahússal, rizzsel, de nyoma sem volt műanyag villának, kanálnak vagy evőpálcikáknak,
helyettük jégkrémpálcikákat adtak, melyekkel az evés igen cseles dolog volt.
Mick felült az ágyon, cipő nem volt rajta, a zoknija kék, de nem egyforma árnyalatú, és
megpróbálta kikanalazni a levest a jégkrémpálcikákkal.
– Miért felemás a zoknid? – kérdezte Ronnie.
– Még szerencse, hogy a színük ugyanaz – mondta Mick.
Az ágy végénél álló David Moysles ájuldozni kezdett, miközben megpróbált kínai csirkét
enni.
– Bocs' a lábam miatt – mondta neki Mick.
– Bűzlik – mondta David. Odébb lépett, vetett felém egy pillantást (jaj, de orrfacsaró), én
meg elnevettem magam. Ebben a pillanatban belépett Sam, csípőre tett kézzel megállt az ágy
mellett, mély lélegzetet vett, és így szólt:
– A nemjóját, nem akármilyen szaga van a lábadnak.
– Másfél órát ugrabugráltam a színpadon, ettől van – mormogta Mick.
– Hát – mondta Sam békülékeny hangon –, én megmondom neked, hogy mit csinálj.
– Semmit nem tudok csinálni – mondta Mick.
– De igenis tudsz. Az elkövetkező két órában valamikor mossál lábat. Csak mosd meg, fel
fogsz frissülni tőle. Mindig felfrissíti az embert, ha megmossa a lábát.
Mick védekezőn maga alá húzta a lábát, és a jövőről kezdett beszélgetni velem, hol kéne
élni, mit kéne csinálni.
– Elképesztő az a pénzmennyiség, amit tavaly kerestem – mondta. -Két héten belül két
filmért kaptam honoráriumot. Nem tudom, hol éljek. Anglia annyira kisvárosias. Angliában
börtönbe dugtak. Háromszor tartóztattak le. Végül kiadják majd az utamat. És
agyonadóztatják az embert. Azt hiszem, Franciaországban szeretnék élni, és utazni szeretnék,
egyszer itt élni, máskor meg ott. Dél-Franciaországban vagy Olaszországban. Ez az előnye
annak, ha Európában él az ember: nem kell egyetlen országban laknia. Sosem tudom, mit
írassak az útlevelembe, ami a faji hovatartozást illeti; mindig azt akarom beíratni, hogy angol
úriember. De muszáj találnom egy helyet, ahol éljek, gondolnom kell a jövőre, mert ezt
nyilvánvalóan nem csinálhatom örökké. – A szemét forgatta. – Úgy értem, öregek vagyunk;
nyolc éve vagyunk a pályán, és nem folytathatjuk még nyolc évig. Ügy értem: csinálhatja, aki
tudja, de én egyszerűen nem tudom, annyira öregek vagyunk. Bill harminchárom éves.
– Nyolc év múlva – mondtam – Bill már...
– Erted, mire gondolok?
Az idő senkire sem vár, de ezt akkor nem tudtuk. Nyolc év örökkévalóságnak tűnt.
– Mick – kiáltott be Ronnie az elülső szobából –, Jo beszélni akar veled.
Mick kisántikált, és bejött Michael Lyndon két fiatal bostoni lánnyal. Sam engedte be őket,
és azonmód félrevonta az egyik lányt. A másik lány leült mellém az ágyra. Michael
bemutatkozott, és bemutatta a szobában tartózkodókat, aztán kérdezgetni kezdte a lányt, akit
Georgynak hívtak, a környezetéről, arról, hogy szereti-e az iskolát, és így tovább.
– Nem vagyok groupie – mondta a lány. – Ha írsz rólam, írd meg, hogy nem vagyok
groupie.
Sam eközben így szólt a lány barátnőjéhez:
– Találkozhatsz a Stone-okkal, de előbb velem kell szórakoznod. Egy másik hálószobában
voltak, Sam éppen levette a nadrágját, a lány melltartóban és bugyiban volt, amikor hirtelen
felpattant az ajtó.
– Oké, a mókának vége, itt vannak a zsaruk – kiáltotta egy hang. Ronnie, Keith, Mick és a
kis Mick voltak azok.
– Jaj, ne már – mondta Sam.
– Szégyellhetned magadat, Sam – mondták a fiúk.
Kisvártatva lementünk a földszintre. Későre járt, fáradt voltam, szombat éjszaka volt
Amerikában, és egy nap lemaradásban voltam a jegyzeteléssel. Miközben a Stone-ok a
színpadon tették-vették magukat, valamit behoztam a lemaradásomból. Nem számítottam rá,
hogy az apokalipszis Bostonban következne be.
A koncert után visszamentünk az emeletre, minden különösebb ok nélkül, és amikor
kijöttünk, vártak ránk a kölykök, mint 1964-ben, lányok nyüzsögtek az autók körül, tapadtak
az ablakokra. Lassan araszoltunk közöttük, időnként meg-megállva, aztán, ahogy
kiszabadultunk a tömegből, felgyorsultunk. A repülőtéren apró, sötét gépek között parkoltunk
le, és keresztülbaktattunk az aszfalton egy húszüléseshez. Miután beszálltunk, valaki
észrevette, hogy Tonyt a szállodában hagytuk, így hát visszaküldtünk érte egy autót. Volt a
repülőgépen két egyszerű groupie, akik Jon Jaymesnak köszönhetően kerültek az öltözőbe.
Egyikük, egy tizenkilenc éves, New Jerseyből való lány elmesélte nekem, hogy tizenhárom
éves kora óta követi a Stonest az amerikai turnéin, és korábban soha nem sikerült a közelükbe
kerülnie. Végül megérkezett Tony, és bezárták az ajtókat. Ablak mellett ültem, a jobb oldali
szárny mögött, és arra lettem figyelmes, hogy valami ömlik a hajtóműből, egy része a földre
csorog, a maradék pedig belül folyik el, ahol a gyújtógyertyák felől zsíros, kék füst gomolyog,
és sárgán felvillanó lángnyelvek táncolnak a szárny fölött a hideg New England-i éjszakában.
– Ég a gép! – kiáltotta Mick. – Ki kell szállnunk. Valami csöpög a motorból, szóljatok a
pilótának.
A tűz azonban kialudt.
– Csak egy kis olaj felesleg kapott lángra – mondta a pilóta. Ekkorra már többé-kevésbé az
ajtónál sorakoztunk. Leültünk, és a gép a levegőbe emelkedett. Keith rágyújtott egy spanglira,
és rövidesen féltucatnyi járt körbe az utastérben. Sam mellett ültem, aki elővett egy 35 mm-es
filmdobozt, amelyben kokain volt, meg egy apró aranykanalat. Oda-vissza adogattuk
egymásnak a dobozt, a kokain apró, kristályos robbanásokat váltott ki belül, a fejünkben, mint
amikor sörétszemek találnak el egy csillárt. Sam, a szeme körül sötét karikákkal, kitekintett a
parányi ökörszemablakon a sötétségbe, és halkan, szinte fütyörészve így szólt:
– A nemjóját... holnap lesz az utolsó nap... a turné utolsó napja. – Hátravolt még egy
lemezfelvétel Alabamában, és az ingyenes koncert Kaliforniában, de hivatalosan a következő
nap volt a Rolling Stones 1969-es amerikai turnéjának utolsó napja. Mintha visszatérne a
reális világba, Sam ekként vonta meg a mérleget: – Huszonegy fontot veszítettem
Amerikában.
A New Jerseyből való groupie egymás után sodorta a spanglikat, és körbeadta őket.
– Erről álmodtam – mondta, hátrapillantva Mickre. – El se tudom hinni. Eveken át ő volt
az istenem. Olyan ez, mintha együtt lennék egy repülőgépen... Istennel.
Hideg és esős volt az idő, amikor leszálltunk New Yorkban a Marine repülőtéren, és egy
limóba kerültem Jon Jaymesszel meg a kolumbuszos társaságával, benne Barbarával, a
testfestéses lánnyal, Mike Scottyval és a két groupie-val. Jon magasba tartotta a kezét, mely
megsérült aznap este a második koncert előtt, amikor a radikális kölykökkel dulakodott,
akiket a rendőrök akadályoztak meg az amerikai zászló leszaggatasában. A gyerek, akit Jon
meg akart ütni, félreugrott, és Jon ökle a falat találta el. Jon most lehunyta a szemét.
Bebugyolált kezét a levegőben tartva úgy nézett ki, mint a nagyszerű alvó Buddha Kalinga.
– Igazán vacak dolog, hogy egy ilyen kedves srác megsérül – mondta a New Jersey-i lány.
– Meg akarom hálálni neki, hogy veletek jöhettünk. Tényleg remélem, hogy meg tudom
hálálni neki.
– Szerintem lesz majd rá alkalmad – mondtam neki.
A lány, aki az ágyamban aludt, amikor visszaértem a Plazába Bostonból, lila selyemruhát
és fekete kabátot viselt. A diszkréció kedvéért szobát cseréltünk, úgy sétálva végig a
folyosókon, mintha a Dodge House valamelyik jelenetéből léptünk volna elő, egy vörös inges
cowboy és egy lila ruhás hölgy, úton a szívfájdalom felé. Tizenhat éves voltam, ő meg
tizenegy, amikor beleszerettem. Tíz évvel később ő babusgatott vissza az életbe, miután
Georgiában leestem a nagy szikláról, és a fáradozásáért még több szívfájdalomban volt része.
Ereztük, hogy szívfájdalomban lesz részünk, amikor reggel elbúcsúztunk. Beraktam egy
taxiba, és felmentem az emeletre a bőröndömért. Először is el akartam érni egy déli
tizenkettőkor induló charterjáratot West Palm Beachre, ahol a tervek szerint napnyugtakor a
Stonesnak kellett zárnia a fesztivált, minek folytán a Stone-ok, a Maysles testvérek, Michael,
Ethan, Sam, Tony, valamennyien csomagokkal egy nagy kupacot alkotva ácsorogtak ezen a
vasárnap délelőttön a Plaza előcsarnokában. Leérkezve azt láttam, hogy Jo sírva áll a
lifteknél. Később elmesélte nekem, hogy attól félt, nem fog boldogulni, nem lesz képes
elvégezni a feladatát. Átmentem az előcsarnok túloldalára, ahol egy szállodai alkalmazott,
kezében valakinek a táskáival, váratlanul fölébem tornyosulva rám szólt, hogy álljak félre az
útjából. Udvariatlan egy kissé, gondoltam, különös tekintettel arra, hogy nem voltam az
útjában; tömeg közepén voltunk mindketten, és oldalra kellett fordulnunk, hogy bármerre el
tudjunk mozdulni. Mondtam neki, hogy ha ő félreáll az én utamból, én is félreállok az övéből,
ami felbőszítette, és elvörösödő arccal szitkozódni kezdett. Amikor önuralmát visszanyerve
odébbment a táskákkal, egy katonai gyakorlózubbonyt viselő lány lépett hozzám, és
megkérdezte, fel tudnám-e juttatni a gépre, hogy eljöhessen velünk Floridába. Soha nem
láttam azelőtt, és azt mondtam neki, hogy magamat sem tudom feljuttatni. Michael Lyndon a
közelben állt, átölelve Jo-t, aki még mindig sírt. A Maysles testvérekkel úgy döntöttünk, hogy
elindulunk, és taxival megyünk a Marine repülőtérre.
Útközben a Stonesról beszélgettünk. Olybá tűnt, hogy David és Al semmit nem tudnak
róluk, és két hónappal később, miután a filmjük elkészült, még mindig Bill Wattsról beszéltek.
A repülőtéren kimentünk a géphez a hideg szürkeségben, a társaság többi tagja éppen akkor
érkezett, amikor felfelé kapaszkodtunk a lépcsőn. Keleti parti idő szerint nagyjából fél
háromkor szálltunk be a gépbe, és valamennyien kényelembe helyeztük magunkat. Negyven
üléssel több volt a szükségesnél. Keith meg Mick hátramentek, és Keith magnójának
köszönhetően hamarosan Chuck Berry hangja töltötte meg az utasteret. A Maysles testvérek
és én elöl foglaltunk helyet. A Butler Aviation stewardesse sört és fóliába csomagolt
szendvicseket kínált körbe, én meg evés után álomba merültem, és nagyjából egy óra múltán
arra ébredtem, hogy továbbra is ugyanott ülünk, nem történik semmi, az ökörszemablakokon
túli világ pedig sötétebb és szürkébb lett.
Mick a piros, fodros ingében és a borvörös blézerében az ülések közötti folyosón állt, és
Ronnie-hoz beszélt.
– Mi a baj? – kérdezte. – Csak rostokolunk itt.
– Beszéltem a pilótával – mondta Ronnie. – Azt mondja, azért nem tudtunk időben
felszállni, mert késve értünk ide, és most meg kell várnia, hogy bizonyos gépek leszálljanak.
Odakint fehér csíkokat láttunk a gyér fényben. Havazni kezdett. Egy hatalmas fémmadár
begyében ültünk, mintha a gépezet birtokában lennénk, és ki lennénk szolgáltatva kényének-
kedvének. Nem volt mit tenni, szendvicseket ettünk, sört ittunk és beszélgettünk.
– Láttátok tegnap este azokat a kölyköket? – kérdezte Micktől Michael Lyndon az
elsőbálozókra utalva, akikkel a Plazában találkoztunk. – Olyanok voltak, mintha valami Scott
Fitzgerald-novellából léptek volna elő – mondta Michael. – Elbeszélgettem pár fiúval meg
egy lánnyal. Megkérdeztem a lányt: „Tudod, hogy egy csomó Rolling Stones-szám rólatok
szól?” Azt mondta: „Igen, és a Bob Dylan-számok is, mindig erre gondolok, amikor
meghallom azt a sort, hogy »with her fog, her amphetamine, and her pearls«.” Azt mondta,
hogy ez nagyon jó érzéssel tölti el. Füveztek meg kokainoztak a partin. Mondtam, hogy a
kokó jó, de drága, mire azt mondták: „Igen, de jó, ha meg tudja engedni magának az ember.”
Biztosan igazi elsőbálozók. Nem a legjobbak, de tényleg jók.
– Néhányan megkérdezték tőlem, nem akarok-e elmenni egy ilyen bálra – mondta Mick –,
én meg közöltem velük, hogy Amerikában nincsenek igazi elsőbálozók.
– Hogy érted, hogy nincsenek... – kérdezte Michael.
– Úgy, hogy nincsenek. Amerikában – mondta Mick– nincsen arisztokrácia, tehát nem
lehetnek elsőbálozók sem.
– De igazából sehol nincsen – mondta Michael.
– Dehogyis nincsen – mondta Mick. – Angliában van.
– Azt hiszi, hogy lovaggá fogják ütni – szólaltam meg –, azért beszél így.
– Azzal nem mégy semmire, ha lovaggá ütnek – mondta Mick. -Legalábbis baronetnek kell
lenned, ez a legalacsonyabb rang; automatikusan sir lesz belőled, ha baronet vagy. Játszottunk
annak idején azokon a bálokon, ott találkoztunk az összes barátunkkal. Ez így nem igaz, de
igenis sok kedves barátom van, akivel ott találkoztam.
– Meghívtak benneteket, hogy azokon a partikon játsszatok? – kérdezte Michael. – A
gyerekek kívánságára?
– Igen, ők mondták a szüleiknek, hogy bennünket hívjanak. Nagyon jól fizettek, volt rá
pénzük. Kaptam egy ajánlatot (fantasztikus, annyi pénzt kínáltak, amennyit itt egy koncerttel
keresünk), hogy játsszunk az egyik ilyen partin.
– Mostanában?
– Igen, úgy két héttel ezelőtt.
– Megteszitek?
– Isten tudja, nekem nincs rá szükségem, borzasztó emberek, folyton jönnek a
kívánságaikkal.
– De te igazán hiszel az arisztokráciában – mondta Michael, nem véve észre Mick
iróniáját.
– Hát, ahhoz a rendszerhez nem akar hozzányúlni senki. Most van esélyünk változtatni,
lerombolni egy irreleváns rendszert, mivel választójogot adtak a tizennyolc éveseknek, hogy
hárommillió új szavazót szerezzenek. De Anglia annyira betokosodott, a gyerekek éppen
olyanok, amilyenek mindig is voltak. Senkit nem érdekel, hogy csináljon valamit, kivéve
némelyeket, akik már benne vannak a politikában. Ott nem lehet összehozni semmit. A
legutóbbi ötven évben ez az első esélyünk, hogy igazán változtassunk a dolgokon, és senki
nem törődik vele...
 – Mi lenne a változás? – kérdezte Charlie. Ő és Sam Cutler a közelben ültek. – Mit tennél a
jelenlegi rendszer helyében?
– Semmit – mondta Mick. – Semmi nem lenne jobb, mint egy irreleváns rendszer.
– Ez az – mondta Sam. – Nincs más dolgunk, mint megakadályozni, hogy a zsaruk
taszigálják az embereket. Végül is erről van szó.
Miután heteket töltöttünk azzal, hogy Kaliforniából délnyugatra,
Alabamába, Chicagóba, a keleti partra járjunk, estéről estére igyekezve felrázni és
felszabadítani Amerika egy újabb kis darabját, most tehetetlenül ültünk, és vártuk, hogy
elrepüljünk az utolsó bulira, Floridába, egy repülőgépen, mely nem ment sehová, és első ízben
ejtettünk szót arról a kérdésről, hogy mi a teendő.
– Folyvást az merül fel az ember fejében – mondta Charlie Samnek –, hogy megüssön egy
zsarut.
– Az öregem vörös volt – mondta Sam –, és láttam, mit művelnek a zsaruk. Láttam, ahogy
lenyúlták az International Times előfizetői listáját. Van olyan pillanat, amikor az ember
kénytelen kimondani, hogy „rendben, ennyi, én nem mozdulok”.
– De a politikában mindenki az utcára löki az embert – mondta Charlie. – Ez nekem nem
tetszik.
– Nem mennél az utcára megverekedni a zsarukkal, ha arról lenne szó? – kérdezte Sam.
– Nem – mondta Charlie.
– Charlie igazi cockney – mondta Mick nekem, miközben Sam továbbra is arról próbálta
meggyőzni Charlie-t, hogy a zsaruk eltángálása megoldaná a világ problémáit. – Igazi
londoni. De most vidéken él, és egy csomó dolgot látok Charlie-ban, amit utálok a vidéki
emberekben. Be fog lépni egy társaságba, amiben őriznek valamit, és levelek irogatásával
fogja tölteni az idejét.
– Nem ismerem azokat a társaságokat – mondtam –, de én szívesen látnám az őrzést, az
élet megőrzését a bolygón. Az én hazámban nincsen olyan folyó, ami ne lenne szennyezett...
– Nem tudom – mondta Mick –, talán az a természetes, hogy a folyók szennyezettek
legyenek, hogy pusztuljanak. Talán így kell ennek lennie.
– Remélem, hogy nem – mondtam.
Abbahagytuk a beszélgetést, mert elment mellettünk Keith, és valahogy pusztán az
elhaladtával rámutatott a fecsegésünk haszontalanságára: nem az számít, amit mondotok.
Keith mostanáig hátul szunyókált, és nem meglepő módon meglepve látta, hogy még mindig
New Yorkban vagyunk.
– Ha nem indulunk el hamarosan, feladjuk – mondta Mick. Keith beszélt Ronnie-val, aki
ismét bement a pilótához, aki azt
mondta neki, hogy át fogunk szállni egy másik gépre, ezzel van valami gond, de a mienk
itt van, a földön, mihelyt előkészítik, máris átmegyünk és felszállunk. Egyre csak telt az idő,
ettük tovább a szendvicseket. Odakint már majdnem sötét volt.
– Felejtsük el – mondta Keith. –Túl késő van. Ha nem indulunk el tizenöt percen belül, ne
menjünk.
De a pilóta azt mondta Ronnie-nak, hogy Nixon elnök érkezett, éppen most ér földet az Air
Force One, és senki nem szállhat se le, se fel, amíg ez zajlik. Az Air Force One nem ért földet,
és az, amit a Marine repülőtéren mondtak nekünk, legnagyobbrészt valótlan volt, ám ezt
akkor nem tudtuk, s így aztán egy kicsivel beletörődőbbek lettünk.
– Bassza meg – mondta Keith. – Túl késő van.
De a fickóval, aki szervezi a bulit, egy független sráccal, aki egymaga szervezi az egész
fesztivált – mondta Ronnie –, előre kifizettettük a teljes összeget.
– Hát, majd elrepülünk fölöttük, és a tömegbe dobjuk a pénzt – mondta Keith.
Mick meg én együtt énekeltük a „Who Do You Love”-ot a Ronnie Hawkins-felvétellel, de
mi énekeltük helyesen a szöveget, nem pedig Hawkins: „Got a Tombstone hand and a
graveyard mind.” Ebben a pillanatban a pilóta kijött a fülkéjéből, és közölte:
– Éppen most szállt le a gépük.
Majdnem hét óra volt. A sötétben átmentünk a nedves aszfalton egy ugyanolyan, ám
egészségesebb géphez, és mindenki ugyanoda ült, ahová előzőleg. Mivel kissé gyengének
éreztem magam, elővettem egy amilnitrit-ampullát, Összetörtem és inhaláltam, majd
továbbadtam a Maysles testvéreknek, akik anélkül inhaláltak, hogy tudták volna, mi az, és jól
szórakoztam a meglepetésükön, amikor a fejük kiterebélyesedett.
Becsatoltuk magunkat, és felemelkedtünk az éjszakai égbe, s miközben a hajtóművek
visítottak, az amiltól felpörögve együtt énekeltünk Chuck Berryvel, aki Keith magnójából
szólt.
– Elnézést kérünk a késlekedésért – mondta a stewardess. – Reméljük, útközben sikerül
kárpótlást nyújtanunk. – Magam elé képzeltem az ülések közötti folyosón fekvő meztelen
stewardess lábait, amint Sam (háromszor) és Tony segít neki, hogy kárpótlást nyújtson a
késésért. A gép elejében pókerparti kezdődött, és Mick előrement, hogy beszálljon. Ronnie is
arrafelé tartott, és David megállította, hogy megkérdezze tőle:
– Hogyan osztják el a Stone-ok a bevételüket? Mick többet kap, mint a többiek?
– Öt egyenlő részre osztják – mondta Ronnie. – Ezért dolgozom nekik. – Továbbment, és ő
is beszállt a partiba. Spanglik jártak körbe, és a biztonsági emberek egyike, aki szintén
pókerezett, megkérdezte:
– Nem baj, ha rágyújtunk?
– Viccelsz? – kérdezte Ronnie.
Sam a zsaruk elleni küzdelemről beszélt. Olyan helyre tartottunk, ahol a zsaruk és a
kölykök harcban álltak egymással, itt meg a zsaruk velünk együtt szívtak. A Maysles testvérek
mellett ültem, füvet szívtunk, és igyekeztem lenyugodni. Visszajött Mick, és David ezt
mondta neki:
– Szerintem neked kellene rendezned ezt a filmet.
– Én nem vagyok rendező – mondta Mick. David kötötte az ebet a karóhoz, de Mick nem
válaszolt. David meg én filmekről kezdtünk beszélgetni, de hamarosan összekülönböztünk,
mivel én úgy gondoltam, hogy az A sztrájk és a A Patyomkin páncélos nagyszerű filmek,
David pedig másként vélekedett.
Hátraevickéltem a konyhába, Mick a nyomomban. Ahogy közelebb ért, kuncogni kezdett,
mondván:
– Nem értek egyet.
– Nevetséges – mondtam neki. A falnak támaszkodva kacarásztunk, majd sörrel és további
szendvicsekkel felszerelkezve visszaültünk. Mick kinézett az egyik ökörszemablakon.
– Ha az ember teszi, amit tesz, Istenért vagy a Jóért – mondta fáradtnak és sápadtnak látszó
arccal –, akkor nekem nem sikerült találnom senkit – a politikában biztosan nem –, aki bármi
jobbat csinált volna, mint ahogy én csinálom, illetve senkit, akivel jobb volna csinálni.
28
KÉRDEZŐ: Visszatérve Buddy Boldenre... JOHN JOSEPH: Aha.
KÉRDEZŐ: Megháborodott, úgy hallottam. JOHN JOSEPH: Megháborodott, igen,
a bolondokházában halt meg.
KÉRDEZŐ: Igen, ezt hallottam. JOHN JOSEPH: Úgy van, ott halt meg.
Michael Ondaatje: Coming Together Shughter

– Hová?
– Belső-londoni Bíróság, Newington Causeway.
– Bajban van?
– Nem, nem igazán.
– Akkor joggal foglalkozik?
– Nem, író vagyok.
– Egy tárgyalásról akar írni?
– Igen, ma lesz a tárgyalása Brian Jonesnak a Rolling Stonesból.
A taxisofőr, egy szürke arcú öregember, akinek az orra egy csirke csőréhez hasonlított,
hátrafordult, hogy a válla fölött vessen rám egy pillantást, szipogott egyet, majd ismét
előrebámult az eső áztatta szélvédőn keresztül. Csendben hajtottunk végig az olajos Temze
mentén, elhaladtunk a Tate Gallery, majd a Lambeth Bridge-en átkelve a Lambeth Palace és
az Imperial War Museum mellett. így szóltam:
– Mint amerikai furcsának találom, de úgy tűnik nekem, mintha az angolok többsége a
Beatlest nemzeti kincsnek tartaná, a Stonest meg kimondottan tehertételnek.
A sofőr ismét rám pillantott, nagyon is úgy, ahogyan egy kakas tartana szemmel egy
cipőfűzőt.
– Pontosan. A Beatlesnek persze vannak furcsa dolgai, meditáció meg minden, de rendes
fickóknak tűnnek, legalábbis ami a látszatot illeti.
A Belső-londoni Bíróságnál egy ódon, szürke kőépületnél kifizettem a sofőrt, és egy
jókora, csöpögő tölgyfa alatt végigmentem a fekete salakkal felszórt autófelhajtón. A kopár,
magas mennyezetű előcsarnokban egy őr felirányított az emeleti nyilvános karzatra, mivel
olyan sok riporter volt jelen, hogy teljesen elfoglalták a tárgyalóterem sajtó számára
elkülönített részét, továbbá még egy sort az általában a tanúknak fenntartott ülések közül is. A
nyilvános karzat négy hosszú fapadján nagyjából egy tucat iskoláslány ült, tizenkettőtől
tizenhat évesig, és körülbelül két tucat öregember, férfiak és nők, akik úgy néztek ki, mintha
nem lett volna hol tölteniük a napot. Letelepedtem a hátsó sorban lévő számos üres hely
egyikére.
A kék-fehér, boltíves mennyezetről egy jókora fénygömb lógott, ám vajmi kevéssé
csökkentette a homályt, mely a mélybarna falakra, tárgyalótermi székek sötétpiros bőrrel
bevont háttámláira és ülőkéire, valamint a parókás, fekete taláros tanácselnök avagy bíró,
Reginald Ethelbert Seaton sárgás ábrázatára nehezedett. Ugyanaz az R. E. Seaton volt, aki a
Belső-londoni Bíróságon 1967. november i-jén, majdnem egy évvel korábban kilenchavi
börtönre ítélte Brian Jonest.
Mr. Seatontól jobbra az esküdtek ültek, tíz férfi és két nő; tőle balra, a tanúk emelvényén
Robin Constable detektív őrmester, egy jóvágású, zömök, sötét hajú, pirospozsgás arcú
fiatalember foglalt helyet. Elmondta a bíróságnak, mit csinált 1968. május 21-e reggelén.
Nagyjából 7:20-kor, jelentette ki, három másik rendőr, köztük egy nő társaságában látogatást
tett Brian Jones chelsea-beli lakásában a King's Road-i Royal Avenue House-ban.
Hozzávetőleg tíz percen keresztül kopogtattak, nyomkodták a csengőt, egyikük bekiabálta a
levélrésen, hogy „rendőrség!”, ámde, jóllehet hallották, hogy valaki „mocorog” odabent, senki
nem jött ajtót nyitni. Végül Constable detektív őrmester (aki pályafutása korábbi szakaszában
alkalmasint egyszerűen Constable Constable32 lehetett), felfigyelt egy nyitott szemétledobóra,
amelyen keresztül bemászott a lakásba, és kinyitotta az ajtót a többi rendőr előtt. Nekiálltak
átkutatni a nappali és fogadószobákat, miközben Constable d. őrm. bement a hálószobába. Ott
találta a kaftánt viselő Brian Jonest, aki a padlón ült az ágy távolabbi oldalán. „Csak a feje
tetejét láttam.” Jones egy telefont vett elő a kaftánja redői alól, és az éjjeliszekrényre helyezte.
„Telefonálni akartam az ügyvédemnek” – mondta. A d. őrm. egy házkutatási engedélyt
mutatott Jonesnak, és megkérdezte, hogy miért nem nyitott ajtót.
„Tudja, hogy mi az ábra – mondta Jones. – Miért szaglásznak utánam állandóan?”
– Mit gondolt, hogy értette ezt? – szakította félbe Constable d. őrmestert Mr. Roger Frisby,
a vád képviselője.
– Gondolom úgy, hogy miért zaklatjuk – vont vállat a d. őrm. Bejárta Jones hálószobáját,
gondosan átkutatta, és éppen végzett, amikor a többi rendőr egyike ezt kiáltotta: „Robin!
Gyere ide!” A d. őrm. Jones kíséretében ment át a nappaliba, ahol Prentice tartalékos
közrendőr egy szekreternél állt, és egy kék gyapjúgombolyagot tartott a kezében. „Most
találtam ezt a gombolyagot” – mondta Prentice tart. közrendőr. „Ó, ne – mondta Brian. –
Éppen amikor kezdünk lábra állni.” Prentice tart. közrendőr ekkor szétbontotta a
gyapjúgombolyagot, amelynek a belsejéből egy apró cannabisgyanta- vagy hasisdarab került
elő.
– Tehát Jones – mondta Mr. Frisby, akinek a törvény szerint bizonyítania kellett, hogy
Brian tudatosan birtokolta a hasist – még az előtt mondta ezt, hogy látta volna, mi van a
gombolyagban.
– Igen, uram – mondta a d. őrmester. Prentice tart. közrendőr átadta neki a gombolyagot, ő
pedig ezt kérdezte Jonestól: „A magáé ez a gombolyag?” Jones válasza az volt, hogy
lehetséges. Minden további kérdésre csak a vállát vonogatta válaszul. Ezenkívül csak annyit
mondott: „Miért kell piszkálniuk engem? Éjjel-nappal dolgozom, próbálom népszerűsíteni az
új lemezünket, és most éppen ez hiányzik”, illetve miután bevitték a chelsea-i
rendőrkapitányságra, ahol a veszélyes drogokról szóló, 1964-es törvény alapján vádat emeltek
ellene tiltott anyag birtoklásáért, még azt, hogy: „Nem szoktam élni ezzel az anyaggal,
paranoiás leszek tőle.”
– Nincs több kérdésem – mondta Mr. Frisby, és visszaült a magas támlájú székébe.
– Constable detektív őrmester – kezdte a védelem képviseletében szóra emelkedő Mr.
Michael Havers –, maga megjegyezte, hogy Mr. Jones a padlón ült az ágy mellett, amikor
maga belépett a szobába. Volt ebben bármi rosszat sejtető? A saját szobájában ott ül az ember,
ahol akar, nemde?
– Nem volt semmi rosszat sejtető – mondta a d. őrm. Folyamatosan tanúskodott Mr.
Frisbynek, meglehetősen büszkének tűnt a szürke kockás sportzakójában és a piros
nyakkendőjében; most konokul, összepréselt ajkakkal mosolygott, és látszott, hogy
gondolkodik, mielőtt válaszolna.
– Amikor Prentice közrendőr átkiáltotta, hogy „Robin! Gyere ide!”, milyen volt a
viselkedése? Azt mondaná, hogy izgatott volt?
– Úgy vélem, igen.
– Izgatott volt. Amikor maga és Mr. Jones beléptek, Prentice közrendőr a szekreternél állt,
kezében a gombolyaggal. Volt még valami a szekreterben?
– Egy női harisnya és egy férfizokni. A felső fiókban a gombolyag mellett egy Rolling
Stones-lemez volt.
– Tudja, ki lakott a lakásban Mr. Jones előtt?
– Miss Joanna Pettet, a színésznő. Nagyjából hat hónapig lakott ott.
– Ő amerikai?
– Angol, a férje amerikai.
32
Lefordíthatatlan szójáték; a rendőrnyomozót jelentő angol kifejezések egyike: Detective Constable.
 – A maga tudomása szerint volt neki köze kábítószerekhez?
– Nem, uram. Utánanéztünk a Scotland Yardnál, és kérésünkre az FBI utánanézett Los
Angelesben. Nincs nyoma kábítószernek az előéletében.
– Mondta Mr. Jones, hogy a gombolyag az övé? Constable d. őrmesternek arcára fagyott a
mosoly.
– Azt mondta, lehetséges. A cannabisról egyáltalán nem tudott.
– Lássuk csak – mondta Mr. Havers, a kezével megérintve a parókáját, mintha próbálkozna
visszaemlékezni –, amikor beléptek, Prentice közrendőr a kezében tartotta a gombolyagot?
– Igen.
– És nem mutatta meg, mi van benne?
– Nem, uram.
– Maga mit gondolt, mit tartalmaz?
– Én... nem tudtam.
– Természetesen nem tudta; de mit gondolt? Azért érkeztek, hogy kábítószert keressenek.
Prentice közrendőr izgatottan hívta át magát. Biztosan nem gondolta, hogy a dolognak semmi
köze nincs kábítószerhez.
– Nem, uram.
– A lényeg az – szólalt meg Seaton bíró, felismervén a lényeget –, hogy amikor Prentice
közrendőr áthívta magát, nyilvánvaló volt a maga számára, hogy a dolognak valami köze van
a kábítószerekhez. Következésképp bizonyára nyilvánvaló volt a vádlott számára is.
– Nincs több kérdésem – mondta Mr. Havers.
– A bíróság tízperces tanácskozásra vonul vissza – jelentette ki Mr. Seaton.
A nézők hozzávetőleg fele a tanácskozás idejére távozott a nyilvános karzatról. A karzat
alacsony mellvédjéhez léptem, és lepillantottam a tárgyalóterembe. Az első padon két idős
hölgy beszélgetett, akik közvetlenül egy csapatnyi iskoláslány mellett ültek. Olyasféle
asszonyoknak tűntek, akik városi lakásokban élnek egyedül vagy egymással.
– … rengeteg pénzt költenek lemezekre. Nem hiszem, hogy ez helyes.
– Azt mondják, Frisby nagyszerű ügyész.
A karzat ajtaja melletti széken egy kék egyenruhás, fekete bajuszos rendőr ült. Feltettem
neki néhány kérdést, és ő elmondta, hogy az angliai bíróságok nem különböznek sokban az
amerikaiaktól, leszámítva azt, hogy az esküdteknek nem kell egyhangú döntést hozniuk, a
verdikt kimondásához elegendő az egyszerű többség. Brian, ha ez az esküdtszék bűnösnek
találja, ezer font pénzbüntetést és tíz év börtönt kaphat. A rendőr közölte velem, hogy nem
szokott fogadni, de ha megtenné, nem fogadna az alperesre.
– Visszaeső – mondta a fejét csóválva. – El fogják intézni.
Amíg beszélgettünk, kezdtek visszaszállingózni az emberek. Leültem egy csinos, hosszú,
gesztenyebarna hajú lány mellé. Nagyjából tizenhat évesnek látszott.
– Stones-rajongó vagy? – kérdeztem.
– Tulajdonképpen nem – mondta. – Véletlenül voltam itt, és kíváncsiságból úgy döntöttem,
hogy benézek. Ifjúsági tanácsadónak készülök, a rendőrségnél tanulok.
A tárgyalóterem bal oldaláról egy ajtó az esküdtek szobájába vezetett, a jobb oldalról pedig
egy másik egy váróterembe, ahol a tanúk nem hallhatták az övékét megelőző vallomásokat.
Miután a bíró elrendelte a tárgyalás folytatását, Mr. Frisby Prentice tart. közrendőrt szólította
vallomástételre. Az apró termetű, sötét öltönyös zsaru a jobb oldali ajtón lépett be, elfoglalta
helyét a tanúk emelvényén, és szinte szóról szóra elismételte a történetet, amit Robin
Constable-től hallottunk. Ot a vád utolsó tanúja követte, aki fehér blúzt és zöld kockás
zubbonyt viselt. Wagstaff nyomozónő úgy nézett ki, mint egy gimnáziumi tanárnő, és egy
apró, sárga jegyzettömbből olvasta fel a hivatalos rendőrségi változatot. Amikor elbocsátották,
Mr. Havers az esküdtszékhez fordult.
– Pillanatokon belül – mondta – vallomást tesz Brian Jones. Lehetőségük lesz látni és
hallani, és maguk ítélhetik meg, miféle ember. Bizonnyal megérdemlik ezt a lehetőséget, és
Mr. Jones türelmetlenül várja, hogy elmondhassa, szerinte mi történt. Ám azt is megérdemlik,
hogy maradéktalanul és őszintén tárják eléjük az üggyel kapcsolatos valamennyi tényt. Tény,
hogy Brian Jonest korábban letartóztatták kábítószerrel való visszaélés vádjával. Ugyanazon
bíróság előtt jelent meg, mint most, és ugyanazon bíró előtt. Akkor bűnösnek találták, és
ennek megfelelő ítélet született. Börtönbüntetésre ítélték, de a fellebbviteli bíróság, részben
orvosi javallatra, úgy döntött, hogy fizessen pénzbírságot, és próbaidőre bocsátotta. Azóta a
bíróság által jóváhagyott orvos felügyelete alatt áll... Azért mondom el önöknek mindezt –
folytatta Mr. Havers –, mert ez igazán lényeges része ennek az ügynek. Hónapokat tölteni a
bírósági tárgyalásokkal és perekkel járó aggodalom és szorongás közepette, börtönbüntetéstől
fenyegetve, végigcsinálni mindezt, és dolgozni, és együttműködni a rendőrséggel, és betartani
a próbaidőre vonatkozó előírásokat, aztán hirtelen azzal szembesülni, hogy önhibáján kívül
ismét ugyanazon keserveknek néz elébe... Esküdt hölgyek és urak! Kérem, hallgassák
együttérzéssel ennek a fiatalembernek a vallomását: óriási teher nehezedett rá.
Ekkor, miközben az első sorban lévő lányok a karzat rácsába kapaszkodva előrehajoltak,
Brian lépett a tanúk emelvényére. Egyszerűen volt öltözve, szürke, hajszálcsíkos öltönyt,
fehér inget és sötét nyakkendőt viselt; de a pompás, vállig érő, szőke sörényt képtelenség volt
elleplezni.
Van egy fotó, amely jóval korábban készült, amikor még nem volt a világon Rolling
Stones; ezen Brian vékony, már-már kefehajú fiúként látható, szvetterben. Úgy néz ki, mint
egy középiskolai újság riportere, de az arckifejezését őrült, gonosz mosoly uralja. Azóta
meghízott, és megnőtt a haja, az arca pedig még vadabbá vált. Néhány hónappal korábban
Brian a marokkói Joujoujában felvett egy albumra való zenét a Bou Jeloud-szertartás
résztvevőinek közreműködésével; ezen a néven Pánt, „a kis kecskeisten”-t tisztelik. A zenéhez
Brion Gysin írt szöveget. Az esküdtek arcát figyelve, ahogy Briant nézték, eszembe jutott egy
bekezdés: „Kicsoda Bou Jeloud? Ki ő? A vacogó fiú, aki kiválasztatott, hogy mezítelenre
vetkőztessék egy barlangban, a véres, meleg bőrbe varrják, és elmaszkírozzák az arcára
kötözött, ócska szalmakalappal, ő Bou Jeloud, amikor táncol és szalad. Nem Ali, nem
Mohamed, akkor Bou Jeloud ő. Élete hátralévő részére valamiféle tabu lesz a falujában.”
Brian arca betegesen sápadt volt, a hangja remegett; háromszor kérték, hogy beszéljen
hangosabban, miközben Mr. Havers első kérdéseire válaszolva elmondta, hogy a neve Lewis
Brian Jones, huszonhat éves, 1963 óta, amikor csatlakozott a Rolling Stoneshoz, hivatásos
zenész. Volt már letattóztatva, beismerte a bűnösségét, börtönbüntetésre ítélték, fellebbezett,
most próbaidőn van, rendszeres orvosi felügyelet alatt áll.
Az első, tizennyolc hónappal korábbi letartóztatása óta nem fogyasztott cannabist.
Előzőleg ritkán, kísérletképpen fogyasztotta, és a hatására – akkoriban magánéleti
nehézségekkel küszködött – még boldogtalanabbá vált. A fejét enyhén jobbra billentve, apró,
sápadt kezével félresöpörte szemébe hulló, sárga haját. A King's Roadon lakott, amíg a házat,
amit megvásárolt, felújították. Néhány órával azután vette át a lakást, hogy Joanna Pettet
távozott. Az első szemrevételezés során egy harisnyát, egy zoknit és egy üveg tintát talált a
szekreterben. Nem emlékszik, hogy látta volna a gombolyagot, ámbár lehetséges, hogy a
tartós megrázkódtatás, amit ez a mostani élmény váltott ki, emlékezetkiesést okozott. A
Stones ezekben a napokban lemezt készít, éjszaka dolgoznak, amikor kevesebb a zavaró
tényező, és napközben alszanak. Tizennyolc napja volt a lakásban, de ennek az időnek
nagyjából a felét egy barátja házában töltötte. A rendőrségi rajtaütést megelőző éjjelen bevett
egy altatótablettát, amit az orvosa írt fel neki, és körülbelül fél kettőkör feküdt le aludni.
„Odafent, Joujoukában egész nap alszik az ember – már amennyiben a legyek hagyják (írja
Brion Gysin). A reggeli kecskesajt mézzel, a kinti kemencében sült, aranyszínű kenyéren.
Zenészek lézengenek mentateát szürcsölgetve, szívogatják a pipájukat, furulyázgatnak. Soha
életükben nem dolgoztak, így hát könnyedén heverésznek. Pán utolsó papjai tizedet kapnak az
alant húzódó, buja völgy terméséből. Augusztus végén minden zenész elillan a Rif-vidék
határára, hogy a cannabis sativával beültetett, hatalmas rétekről begyűjtse az adagját – ami
elég, hogy eltartson egy évig. Alkonyatkor a fű kékes füstje kezd terjengeni Joujoukában.
Felcsendül a zene, akárha a szél hozná magával. A gyerekek énekelnek: Ha, Bou Jeloud!”
– Először hangos dörömbölést hallottam az ajtón. Nem tudatosult bennem azonnal, hogy
mi ez. Eltelhetett egy perc, mire rájöttem, hogy valaki nagyon be akar jönni a lakásba.
Fevettem egy kaftánt, amolyan kimonószerűséget, az ajtóhoz mentem, és kinéztem a
kémlelőnyíláson.
– Mit látott?
Aki látta az ajtaja túloldalán lévő forróságot, nem felejti el soha. Brian lehunyta a szemét,
és mintha egy szeánszon volna, úgy idézte fel a képet, eleinte félve, majd vizionáló élvezettel:
– Emlékszem, hogy... három nagydarab úriembert láttam... olyasféléket, akiket általában
nem szoktam látni... az ajtóm kémlelőnyílásán keresztül.
– Mit gondolt, kik azok?
– Rendőrök, talán, vagy – tette hozzá titokzatosan – ügynökök. Féltem...
– A rendőröktől?
– Igen, tavaly óta, úgy tűnik, veleszületett módon félek a rendőröktől.
– Ha a bíróság megengedi – szólt közbe Mr. Frisby szárazon –, a vele született azt jelenti,
hogy egész életében.
– Ah, ez egy tanult félelem – módosította Brian a kijelentését. – Lábujjhegyen
visszamentem a hálószobába. Nem tudtam eldönteni, hogy a titkáromat hívjam, vagy az
ügyvédemet. Nagyon aggódtam.
-A rendőrök azt állították, hogy tíz perc telt el, mire bejutottak a lakásba. Egyetért ezzel a
becsléssel?
– Nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni. Eltelt valamennyi idő. Bizonyosan elég
ahhoz, hogy megszabaduljak bármitől, amit nem lett volna szabad magamnál tartanom.
Kinyílt a karzat ajtaja, és Suki Poitier, Brian nője lépett be Tom Keylockkal. Suki a maga
törékeny, csont és bőr módján nagyon bájos szőke modell volt, s most fekete nadrágkosztümöt
és fehér selyemblúzt viselt. Néhányan feléje fordultak. Ő rezzenéstelen tekintettel visszanézett
rájuk. Tom, aki világszerte sok országban számos szorult helyzetből megmentette a Stone-
okat szállodaigazgatóktól és egyéb hatósági személyektől, most semmit nem tudott tenni,
hogy segítsen Briannak. Leültek egymás mellé, és figyeltek.
Brian elmondta, hogy Constable d. őrm. bement a hálószobájába, és mutatott neki egy
házkutatási parancsot, amely feljogosította őket veszélyes drogok keresésére. Amikor Prentice
tart. közrendőr átkiabált, a d. őrm. ezt mondta: „Jöjjön velem, Jones.” Brian azt hitte, hogy
máris látja a cannabist, mert tudta, hogy kábítószert keresni jöttek. Ezt közölték vele.
– Mit érzett, amikor megmutatták magának a gyantát?
– Nem hittem a szememnek – mondta Brian, a hangja drámaian halk volt. – Teljesen össze
voltam törve.
– Amikor Constable őrmester megkérdezte, hogy a magáé-e a gombolyag, azt mondta,
hogy „lehetséges”?
– Mondhattam akármit.
– A magáé volt a gombolyag?
– Soha életemben nem volt gyapjúgombolyagom. – Brian beszédesebbnek tűnt, amikor az
ártatlanságáról beszélt. – Nem szoktam zoknikat stoppolni – folytatta. – A barátnőm sem
stoppol zoknikat.
– Később, amikor a rendőrségen volt, azt mondta, hogy sosem fogyaszt cannabist, mert
paranoiás lesz tőle. Ezt hogyan értette?
– Ez a tavalyi év eseményeire utal vissza. A drog olyan hatással volt rám, hogy fokozott
egy élményt, amit roppant kellemetlennek találtam. Emiatt nagyon megijedtem tőle.
 – Figyelmeztették, milyen következményekkel jár, ha a próbaideje során drogokat
fogyaszt?
– Igen, uram. Egyáltalán nem kockáztattam.
– A legcsekélyebb tudomása sem volt arról, hogy a gyanta a gombolyagban van?
– Nem – mondta Brian. – Egyáltalán nem.
Mr. Havers elbocsátotta Briant, és a bíróság ebédszünetet tartott. David Sandison, a Stones
közönségkapcsolataival foglalkozó irodából, akkor lépett be, amikor kifelé indultunk.
– Hogy áll a dolog?
– Nehéz megmondani – feleltem. – Brian kinézete és híre a rendőrség álláspontját
támasztja alá. Seaton feltűnően elfogulatlannak látszik.
Sandison szkeptikusnak tűnt.
– Tavaly szemét volt.
Lementünk a földszintre Tómmal és Sukival. Brian és Havers odalent várakoztak. Az eső
elállt, de az égbolt még mindig fakószürke volt. Mind kimentünk az utcára, és elsétáltunk egy
Ship nevű pubba. Egyikünk sem evett túl sokat, de némi iddogálásra sor került. A
munkásosztály látogatta pubba lépvén Brian felemelte a kezét, és zihálva brandyért kiáltott.
Berontott egy sereg fotós. Brian bátor kis mosolyokat hintett feléjük.
A bár sarkában egy topisan öltözött férfi és egy asszony ült, akik alkalmasint a hetvenes
éveikben jártak.
– Ki ez? – kérdezte az asszony.
– Mm... az a Rolling Stone.
– Most nem néz ki olyan csinosnak, mi?
– Gondjai vannak – mondta a férfi.
Ebéd közben egyikünk sem beszélt sokat. Végül valaki kifizette a számlát, és kimentünk. A
Ship egy sarkon volt, és ahogy átkeltünk a szűk, régi macskakövekkel kirakott mellékutcán,
felfigyeltem a nevére: Stones End. Miközben ott álltam, a táblát nézve, a fotósok hátrálva
haladtak el mellettem, és Wagstaff detektív őrmesternőről, Prentice tartalékos közrendőrről és
Robin Constable detektív őrmesterről készítettek felvételeket, amint szerény képet vágva
visszafelé baktattak a bíróságra.
A tárgyalás folytatásában Mr. Frisby keresztkérdéseknek vetette alá Briant:
– Mr. Jones, azt állította, hogy amikor a rendőrség megérkezett a lakáshoz, a tudata világos
volt...
– Igen, teljesen.
– ...akkor miért nem nyitotta ki az ajtót?
– Azért – mondta Brian –, mert láttam a... három nagydarab úriembert, mint korábban
említettem. Féltem.
– Miért félt? – kérdezte Mr. Frisby, a hangsúlyozásával érzékeltetve, mennyire különösnek
találja, hogy akad polgár, aki fél a rendőrségtől.
– Hát, a tavalyi események miatt – mondta Brian –, és mert olyan sok drograzzia volt
Chelsea-ben; egyszerűen féltem, tanácsot akartam kérni.
– Bizonyára tudta, milyen tanácsot kapna. Azt, hogy végül be kell engednie a rendőröket.
Ha ártatlan volt, nem volt semmi félnivalója. Maga mégis szándékosan kint tartotta őket,
ameddig csak tudta. És tudja, nincs értelme arra hivatkoznia, hogy ez alatt az idő alatt
bármitől meg tudott volna szabadulni, hiszen a King's Roadra nyílnak a lakás ablakai, ahol
esetleg rendőrök őrködhettek.
– Gondolom – mondta Brian –, más módon is megszabadulhattam volna tőle...
– Lehetett volna az egyik mód – kérdezte Mr. Frisby –, hogy elrejti a gyapjúgombolyagba?
Brian vállat vont.
– Lehetett volna.
Mr. Frisby átsétált hozzá, és megérintette az asztalt, ahol Brian ült. Aztán megfordult, és
arra kérte Briant, mondaná meg a bíróságnak, ha nem ő tette, akkor ki tette a cannabist a
szekreterbe?
Brian kijelentette, hogy sok ember fordult meg nála, amíg a lakásban lakott, de semmi oka
rá, hogy bárkit is meggyanúsítson. Fogalma sincs, hogyan került oda a cannabis, és azóta
tagad, hogy a cannabist megtalálták.
– Mit is tagad?
– Hogy tudtam a cannabisról.
– Ezt nem mondta.
– Dehogyisnem mondtam.
– Az ügyvédje kikérdezte a rendőröket, ők semmit nem mondtak arról, hogy tagadott
volna.
– De bizony tagadtam – kötötte az ebet Brian a karóhoz. – Azt mondtam: „Nem tehetik ezt
velem már megint.”
Mr. Frisby elmosolyodott, visszasétált, és megérintette az asztalt. Amikor ismét
megfordult, azt kérdezte, vajon Brian használta-e valaha is a szekretert, ahol a cannabis volt.
– Nem – mondta Brian.
– És nem tudja megmagyarázni, hogyan került oda. Jól értem, hogy az egész dolog teljesen
rejtélyes a maga számára?
– Igen – mondta Brian elgondolkodva. – Rejtélyes.
– Így aztán – mondta Mr. Frisby, háromnegyedrészben az esküdtek felé fordulva –
számunkra is rejtélyes maradna, hacsak nem fogadjuk el az egyetlen magyarázatot, ami
összhangban áll a tényekkel. Tudja, én azt gondolom, hogy a cannabis a magáé volt,
mindvégig tudta, hogy ott van, most pedig hazudik nekünk.
Brian arckifejezése, ahogy Mr. Frisbyre tekintett, azt látszott sugallni, hogy más
körülmények között egy ilyen vád elkerülhetetlenül párbajhoz vezetne.
– Nem vagyok bűnös, uram – mondta halkan Brian. – Azt hiszem, az egész magatartásom,
amíg a rendőrség a lakásban volt, cáfolja a vádat.
A védelem egyetlen másik tanúja dr. Harvey Flood volt, Brian pszichiátere. Dr. Flood
elmondta Mr. Haversnek, hogy előnyös beszámolót írt Brian jelleméről az Egyesült Államok
bevándorlási hivatala számára. Megismételte, amit a Fellebbviteli Bíróság előtt mondott
Brianról:
– Úgy hiszem, ha letennének egy marihuánás cigarettát e fiatalember mellé, egy
mérföldnyire szaladna.
Mielőtt azonban elbocsátották volna, beismerte Mr. Frisbynek, nem állíthatja teljes
bizonyossággal, hogy Brian már nem fogyaszt cannabist.
Mr. Frisby még egyszer megérintette az asztalt, és elkezdte az összegzését. Azt mondta az
esküdteknek, lehetetlen belelátni egy ember fejébe és szívébe, vajon ártatlan-e: az embert a
cselekedetei alapján kell megítélni. És talán az egyetlen mód megítélni egy ember
cselekedeteit, ha összevetjük a magunkéival. Kétségbe vonta, hogy az esküdtek közül bárki
megijedne, ha rendőröket látna az ajtaja előtt. Még egy rovott múltú személynek sem lenne
oka félni – már amennyiben ártatlan. Sőt, egy ilyen személy kiváltképpen örülne, hogy
rendőröket lát, és azt mondaná nekik, „jöjjenek be, uraim”, és „nézzenek körül”, némileg
talán kárörvendőn, hiszen tudná, hogy ezúttal ártatlan. Ezt tette Brian Jones? Éppen
ellenkezőleg. „Olyan ember módjára viselkedett – mondta Mr. Frisby –, mint akit tetten
értek.”
Mr. Havers zárszavában azt hangoztatta, hogy a rendőrség által talált cannabis nem Brian
bűnösségét bizonyítja, hanem az ártatlanságát. Nem számít, hová nyílnak a lakás ablakai; Mr.
Havers nem látta a lakást, de biztosra vette, hogy van benne fürdőszoba, és hogy a
fürdőszobában van vécé. Nem tartott volna tíz percig, vagy akár egyig sem, hogy az ember
lehúzzon a vécén egy kis darab cannabist. Senki nem kifogásolhatja, ha az ember reggel,
ébredés után vécére megy. Ha Brian tudott volna a cannabisról, bizonyosan megszabadult
volna tőle.
Ezt követően Mr. Havers az ügy érzelmi komplikációit taglalta. Brian Jones, mondta, egy
olyan együttes tagja, mely elképesztően sikeres a tinédzserek körében, és elképesztő
előítéleteket vált ki az idősebb emberekből. Sokunk, folytatta, irritálónak, sőt dühítőnek találja
a popzenét és a popzenészek különös viselkedését. A saját fiaink őket utánozva hosszú,
szemükbe lógó hajat viselnek, és furcsa ingekben feszítenek, amit időnként ellenszenvesnek
találunk. De mindezen dolgoktól el kell vonatkoztatnunk, és úgy kell tekintenünk az alperesre,
mint, mondjuk, Bill Jonesra: egy hétköznapi fiatalemberre. És meg kell kísérelnünk az övéhez
hasonló helyzetbe képzelni magunkat: mi van, ha a fiaink egyike hazahozza egy barátját, aki
cannabist hagy a házban, és utóbb jön a rendőrség, és megtalálja? Mit mondhat az ember
azonkívül, hogy „nem tudtam, hogy ott van”? Brian Jones ezt mondta. Ennél többet nem
tehet.
Mr. Havers éppen befejezte az összegzését, amikor Mick Jagger és Keith Richards jelentek
meg a karzaton. Mindenki – a nézők, az ügyvéd, az ügyész, az esküdtek – feléjük fordultak:
olyan volt, mintha a törvényenkívüli Cole és Jim Younger érkezett volna a bíróságra, ahol Roy
Bean bíró a fivérük, Bob ügyét tárgyalja. Keith barna bőrzakót, fehér trikót és barna
bőrnadrágot viselt, szemlátomást alsónemű nélkül. Micken hosszú, zöld bársonykabát, sárga
sál és széles karimájú, fekete kalap volt. Legelőire ültek az iskoláslányok mellé. Az, aki Mick
mellett ült, egy szürke posztókabátos, vékony, festetlen arcú lány, a többiek felé fordult, és
hangtalanul odasúgta nekik: „Ezt nem lehet kibírni.”
Seaton tanácselnök addig nézte őket, amíg Mick le nem vette a kalapját, majd elkezdte az
esküdteknek szóló végső eligazítását. Kijelentette, hogy a bizonyítás terhe nem Brianra hárul,
hanem a rendőrségre, és hogy a rendőrség bizonyítékai teljesen közvetettek. Semmiféle,
cannabis fogyasztására utaló bizonyítékot nem találtak: nem volt hamu, nem voltak
cigarettavégek. Csakis maga a cannabis volt ott, és az esküdtek maguk is el tudják dönteni,
hogy vajon attól meg lehetett volna-e szabadulni, mielőtt a rendőrök a lakásba léptek.
– Ha úgy vélik, a vád képviselője kétséget kizáróan bizonyította, hogy az alperes tudott
arról, hogy a cannabis a lakásában van, akkor bűnösnek kell nyilvánítaniuk. Máskülönben
ártatlan.
David Sandison suttogva mondta ki a majdnem hihetetlent:
– Brian meg fogja úszni.
Mr. Seaton összegzése hallatán nagyon nehéz lett volna bármi egyébre számítani.
Végezetül azt mondta, kizárólag olyasvalaki gondolhatja, hogy egy ember az öltözködési
stílusa vagy a hajviselete miatt nem számíthat pártatlan elbírálásra, akinek egyáltalán fogalma
sincs egy angol esküdtszék kvalitásairól.
A bíróság visszavonult, miközben az esküdtek kimentek, hogy meghozzák döntésüket.
Mick felállt, a fejébe csapta a kalapját, és így szólt:
– Itten gyün a bíró.
Tom Keylock a földszinten azt mondta:
– Hát, kurva pontosan megmondta nekik, hogy micsinájjanak, mi?
– Ügy hangzott – mondta Keith. Mindannyian a bejárati csarnokban tébláboltunk, Micket
iskoláslányok vették körül, és aznap először tűnt úgy, hogy senki sem aggódik. Brian
letartóztatása óta a kétség felhője lebegett a Stones jövője fölött. Most úgy tűnt, hogy minden
aggodalom felesleges volt. Mindenki biztosra vette a győzelmet. Valaki megjegyezte, hogy az
esküdtek sokáig maradnak távol. Negyvenöt perc telt, mire az esküdtek visszatértek, és a
karzatra mentünk, hogy halljuk a jó hírt. Nem kellett sokáig várni. Az esküdtszék vezetőjének
feltették a kérdést, hogy meghozták-e a döntésüket.
– Igen, meghoztuk, bíró úr – mondta. – Bűnösnek találjuk az alperest. A londoni újságok
beszámolói szerint „a nyilvános karzaton többen levegő után kapkodtak, amikor az
esküdtszék vezetője bejelentette a verdiktet”. Suki sírva fakadt. Keith válla remegett. Brian
magába roskadva ült a vádlottak padján, az arcát a tenyerébe temetve.
Tom Keylock később ezt mondta: „Évek óta ismerem Briant, és imádom. Becsapott,
hazudott nekem. És amikor a kis piszok életében egyetlenegyszer igazat mond, kihúzza a
gyufát.”
Mr. Seaton csendet teremtett a kalapácsával. Nagyon szigorúnak tűnt, amikor egy teremőr
talpra állította Briant. Az előző évben piszok volt. Es Brian akkor nem volt próbaidőn.
– Mr. Jones – mondta a tanácselnök–, bűnösnek találták magát. Úgy fogom kezelni, ahogy
bármely más fiatalemberrel tenném, aki e bíróság elé áll.
Csakhogy az előző évben Mr. Seaton bűnösnek gondolta Briant.
– Bírsággal fogom sújtani magát, mégpedig a lehetőségeivel összhangban álló bírsággal.
Ötven font, és száz guinea perköltségre. Egy hete van – tette hozzá a tanácselnök elragadó
iróniával –, hogy előteremtse a pénzt. A próbaidejére vonatkozó határozat nem változik. De
tényleg vigyáznia kell, hogy mit tesz, és őrizkednie kell ettől az anyagtól.
Egy riporter, aki sok éve tudósított londoni tárgyalásokról, odalent az előcsarnokban
néhány perccel később azt mondta, soha nem látta még, hogy igazságügyi tiszviselő ilyen
nyíltan kimutassa a megvetését egy esküdtszék iránt. Megjelent Brian, a karján Sukival, és
ledéren az iskoláslányokra vigyorgott. A gyerekek énekelnek: „Ha, Bou Jeloud!” Az utcán
pózoltak egy kicsit a fotóriporterek kedvéért, Brian, Suki, Keith, Mick és a kislány, aki
előzőleg Mick mellett ült, most pedig a karjába kapaszkodott.
Két munkásruhás ember megállt a gyalogjárón. Egyikük, egy vörös hajú férfi megkérdezte,
milyen ítéletet kapott Brian. Amikor közölték vele, hogy Brianra pénzbírságot szabtak ki, ezt
mondta a társának:
– Crikey, te vagy én harminc évet kaptunk volna.
Perc múltán előálltak a Stone-ok autói. Brian és Suki beszálltak Brian Rolls-Royce-ába.
Mick és Keith az utóbbi kék Bentleyjének hátsó ülésére ültek.
– Mázsáljátok meg egy kicsit!33 – rikoltotta a vörös hajú.
– És fürdessétek is meg – tette hozzá a barátja, miközben a Stone-ok elhajtottak; Keith
Bentleyjének motorháztetőjén szelíden lobogtatta a szél a lázadó déli államok zászlaját.

33
Az eredeti szövegben szereplő „give him some bird” kifejezésben a bird, a cockney rhyming slang példájaként, a birdlime (madárlép,
madárenyv) rövidítése, és a time helyett áll.
29
A lángoló kreozolos fahasábok mellett lázas emberek fekszenek, hogy egy
hatalmas, fehér, katolikus öszvéren ülő Megváltóról álmodjanak, és dideregnek.
Az eső lágyan a sínre Hajtja fejét
Majdnem egy örökkévalóság Van még a hat órás gyorsig
Charlie Brown: John Jack Kerouac 1922-1969

– Remélem, sikerült kárpótolnunk önöket. – A stewardess nem csinált semmi

különlegeset, és olybá tűnt, ez a mondat állandó része a kelléktárának. Amikor leszálltunk a
gépről, közel jártunk a nap, a hónap, az évtized, az ifjúságunk végéhez. Az elhagyatott West
Palm Beach-i repülőtér hideg, felhólyagzott betonján álltunk, ahol nem volt hó, de a
fogvacogtató szél azért megtalálta az embert.
Stu bukkant elő az éjszakából, aki már korábban lerepült, és közölte, hogy két helikopter
fog értünk jönni. Várakozás közben Stu így szólt hozzám:
– Keresett odalent egy barátod, Charlie Brown, nagyon segítőkész srác. A felszerelés
repülővel érkezett, és fogalmunk sem volt, hogy juttassuk el a bulira, ezért megkérdeztem
tőle, hol tudnánk teherautót bérelni, ő meg véletlenül éppen teherautóval volt. Nagyon
segítőkész srác. Mondj neki köszönetet a nevünkben, mert másképp talán nem boldogultunk
volna.
– Hol van? – kérdeztem.
– Visszament Miamiba.
A helikopterek megérkezésekor a pörgő rotorok alatt hétrét görnyedve, fejünker a vállunk
közé húzva szálltunk be. Felemelkedtünk, majd kisvártatva ismét földet értünk, nagyot
zökkenve a tengerparton. Keresztülkecmeregtünk a puha homokon, átvágtunk egy füves
területen, felkapaszkodtunk egy csigalépcsőn, és beléptünk az elegáns Colonnades
legelegánsabb, Bob Hope-ról elnevezett lakosztályába, kristálycsillárok megvilágította, fényes
márvány és aranyozott tükrök ékesítette jégbarlangokba, ízléses volt, mint bármi, amit Las
Vegastól elvárhat az ember, és a tükreiben soha azelőtt nem látszott a Rolling Stonesszal
érkező társasághoz hasonló. Ódon bársonypamlagok, egy zongora, italokkal és étellel teli
bárszekrény várt ránk egy jókora hálószobában, és a fesztivál impresszáriói, akik nem igazán
tűntek odavalóknak. Dave és Sheila Rupp, egy zömök, napbarnította, khakiöltönyös férfi és
egy pompázatosan kurvás, piros műanyag esőkabátban feszítő, apró termetű, csinos barna nő.
Dave-nek sportkocsiüzlete volt, Sheila iskolában tanított. Szívélyesebbek már nem is
lehettek volna, különös tekintettel arra, hogy a Stones ekkorra nagyjából nyolcórás késésben
volt. A Stones jelentette a legkisebb problémát, amit a fesztivál Ruppék életében támasztott.
– A fesztivál óta gyújtóbombát dobtak az üzletembe, ami leégett – mondta Dave. – A
tűzkárbiztosításomat törölték, a John Birch Társaság felhívott, és közölte, hogy meg fogják
ölni a feleségemet és a gyerekemet.
A Maysles testvérek reflektorai be voltak kapcsolva, amikor Dave kiment, hogy
utánanézzen a társaság többi tagjának. Leültem az ágyra Sheila mellé, akinek rúzsa illett az
esőkabátjához.
– Hívogatnak a szülők, és azt mondják, hogy a kölykök azért olyanok manapság,
amilyenek, mert olyan tanáraik vannak, mint én – mondta.
– Ebben teljesen igazuk van – mondta Michael Lyndon.
– Ez bók volt – mondtam.
– Hol voltatok ennyi ideig? – kérdezte Sheila.
Elkezdtem a beszámolómat a lerobbant gépről meg az Air Force One-ról, amikor Mick, aki
a szobában téblábolt, meghallotta, miről beszélek, és egy szemvillanással jelezte, kilátástalan
dolog elmagyarázni, vagy akár csak tudni, hogy hol voltunk és mit csináltunk. Lezökkent
mellém az ágyra; eltökélt tehetetlenséggel és bizonytalansággal nevettünk. A következő
kérdés, amire senki sem tudta a választ, az volt, vajon a Stone-ok kimenjenek-e most az
éjszaka közepén a nagy semmibe, vagy várjanak pirkadatig. A lehető legjobban szórakoztunk,
s bármiféle erők kombinációja is hajtotta a Rolling Stonest, nem kapkodta el a döntést.
Tony kívánságára („nekem van néhány más elintéznivalóm”), egy fekete márvány
fürdőkádban ülve sodortam néhány spanglit a bulira. David és Al filmre vették a jelenetet, ami
Tonyt megijesztette. Senkit nem lehetett hibáztatni azért, hogy nem volt világos, mit szabad,
mit nem. Aztán kerestem egy csendes hálószobát, és felhívtam Charlie Brownt, aki a Coconut
Grove-i, kis kókuszligeti kígyóvadász kunyhójából jött a telefonhoz, és felolvasta nekem a
Kerouacos versét. Mondtam neki, hogy később majd beszélünk, és kimentem a bárba, ahol
egy pincér levest melegített és italokat töltögetett. Mick és Charlie Watts mormogva
beszélgettek, miközben közeledtem. Charlie elkolbászolt, Mick meg felém fordult.
– Charlie olyan egy disznó – mondta. Derékig meztelen volt, a nyakában bőrzsinóron egy
fakereszt lógott.
– Soha nem gondoltam Charlie-t disznónak – mondtam.
– Te nem ismered úgy, mint én.
Levest ettünk, és skót whiskyt ittunk a bárpultnál állva; közben filmeztek a Maysles
testvérek. Mick a bárpult mögé ment, hogy közelebb kerüljön a felvágottakhoz, nekem meg a
tompa tudatállapotomban eszembe jutott, hogy megkérdezzem Dave Ruppot, miért csinálja
ezt a dolgot, ami olyan sokféle bajt okoz neki. Kiindulásképpen elmesélte, hogy tinédzser
korában tizenkilenc autós gyorsulási világbajnokságot nyert. Később egy nightclub
tulajdonosa lett a szülővárosában, a Kansas állambeli Wichitában, ahol B. B. King és Bo
Diddley dolgoztak, és a házi együttese a Kingsmen volt (ők rögzítették lemezre a „Louie
Louie”-t, minden idők egyik legbugyutább rock and roll számát).
– De a fesztivál a legnagyobb dolog, amit valaha csináltunk. A zsaruk disznók, a kölykök
pedig nagyszerűek – mondta Dave, nem elég hangosan ahhoz, hogy a Stones kíséretében lévő
zsaruk bármelyike meghallja. – Ezt akkor tanultam meg, amikor tizenhárom voltam, és egy
felturbózott járgánnyal lehagytam a zsarukat. Ráfizettünk az egészre, összesen valószínűleg
negyedmillió dollárt veszítettünk, de megérte, a kölykök miatt, a kölykök nagyszerűek.
A társalgás megszakadt, mivel közvetlenül a nagy ablakok előtt a pázsitra ereszkedett egy
helikopter, elfojtva minden hangot. A hajnal képtelenül távolinak tűnt, ideje volt elindulni és
megnézni azokat a fiatalokat, akik az elmúlt három napban a sarat dagasztva viaskodtak a
hatóságokkal. Ethan, Michael, a Maysles testvérek meg én lementünk a csigalépcsőn, az
épület árnyékából kiléptünk a helikoptert övező, sárga fényudvarba, és beszálltunk. A Stones
egy másik helikopterrel követett bennünket. Pálmafák rázkódtak a nyomunkban, amint
felemelkedtünk és elhúztunk a tengerparti motelok felett, melyek mindegyikéhez klórozott,
zölden csillogó vizű medence tartozott, majd eltávolodtunk a város fényeitől, nekivágtunk a
sötétségnek, a holdfény megvilágította, néptelen lápvidék felett, mígnem a távolban hunyorgó
fények parányi halmazát pillantottuk meg.
A fények fölé értünk, majd leereszkedtünk a Palm Beach-i nemzetközi versenypálya
sarába, Ruppék kicsiny birodalmába. Úgy tűnt, csak kopár földek és pocsolyák vesznek körül
bennünket. A színpad irányába egy járdaféleség vezetett, melyet úgy alakítottak ki, hogy a
pocsolyákon pallókat és furnérlemezeket fektettek keresztbe. Addig mentünk a deszkákon,
amíg egy földúthoz nem érkeztünk, ahol Bill Belmont várakozott egy kék Chevroletben. A
színpad mögé vitt bennünket, mely a versenypálya egyik végében magasodott. A színpad
mögött egy lakókocsiban egy napbarnítota, vízisíző-külsejű, Rhonda nevezetű, szőke lány
kitűnő teát adott, s hozzá tejszínt és cukrot kínált. A szélfogó kerítésen belül, néhány lépéssel
odébb harmincezer ember volt. Rupp előzőleg azt mondta nekik, hogy használják tűzifának a
kerítés facölöpjeit. Miközben a Stone-ok besorjáztak és takarókba burkolóztak, kimentem, és
a nagyon magas színpad mellett elsétáltam a kerítéshez, ahol közöltem egy biztonsági őrrel,
hogy bemegyek, és aztán visszajövök.
– Azt nem lehet – mondta az őr. Elmentem mellette, de a kölykök egészen a kerítésnek
feszültek, és mihelyt megjelentem közöttük, odajött hozzám egy fiú, és ezt kérdezte:
– Nem ismerlek téged Oklahomából?
– Engem nem – mondtam neki.
– De, tudom, hogy láttalak Oklahomában, Új-Mexikóban, valahol...
– Sajnálom.
A sokaság Wavy Gravy34 nevét skandálta, és a ΡΑ-rendszerből érthetetlen hangok törtek
elő. A hely egy menekülttábor kétségbeesett atmoszféráját árasztotta. Némelyek álltak,
némelyek ültek, némelyek aludtak, hálózsákokba és takarókba burkolózva. Az alvók
gyámoltalan, vizes sárban heverő holttestek benyomását keltették. A színpadon feldübörögtek
a dobok, petárdák szökkentek a levegőbe, bíbor, sárga, kék
*
•371 ·
csíkokat húzva magasan a komor sártenger fölé. Aztán Sam hangja hallatszott, kierősítve,
amint ezt mondja:
– Bocsánat a késésért, bocsánat a fennakadásokért. Itt vagyunk. Lennétek szívesek meleg
fogadtatásban részesíteni a Rolling Stonest?
A gyerekek felkeltek, rikoltoztak. Visszamentem az őr és a kerítés mellett, fel a hosszú,
meredek lépcsőn. Michael a színpad hátsó részén állt.
– Keményen kell dolgozniuk, hogy olyan jók legyenek, mint ezek a gyerekek – mondta.
A Stone-ok dzsekiben vágtak bele a Jumpin' Jack Flash”-be, és már pusztán azzal
keményen dolgoztak hogy ott voltak. Hideg volt, a húrok hamisan szóltak, és a szél bele-
beletépett a zenébe. A dal végeztével Mick így szólt:
– 'Reggelt... West Palm Beach... bárcsak odalent lennék... mert lefogadom, hogy odalent,
nálatok melegebb van...
Mire a „Carol” véget ért, Keith bemelegedett. Levette a fekete bársonydzsekijét, és a
testére simuló, piros, strasszokkal kivarrt Nudie ingében kezdte el a „Sympathy for the
Devil”-t. A Stone-ok a lehető legkeményebben dolgoztak, hogy úrrá legyenek a
körülményeken, és csodálatos erőfeszítéssel sikerült táncra pendíteniük mindenkit, akit csak
láttam.
– Kurva angolok – mondta David Maysles. – Verjünk rájuk.
A távolban mintha sikításokat hallottam volna, de nem voltam biztos benne.
– Elnézést, hogy várnotok kellett – mondta Mick, amikor a dal véget ért. – Meg tudtok
bocsátani?
Keith félbeszakította a „Stray Cat” nyitóakkordjaival. Bluesokat nem játszottak –
túlságosan hideg volt ahhoz, hogy mozdulatlanul üljenek. A „Midnight Rambler” előtt Mick
így szólt:
– Most egy kicsit lelassítunk; azok kedvéért, akik pihenni szeretnének és kufircolni egy
kicsit.
Rikoltozás volt a válasz, melynek gyengesége erre a kérdésre indította Micket:
– Jól éreztétek magatokat Miamiban? Sár volt, hideg volt...
Ismét Keith szakította félbe Micket, amikor elkezdte a dalt. A „Gimme Shelten után Mick
újabb próbát tett.
– Úgy gondolom, bámulatos ez – mondta –, mert itt vagytok. Bámulatos mindannyiótoktól,
hogy az egész kavarodás után megcsináltátok. Fontos dolog ez, és tudjátok, hogy fontos, mert
itt vagytok.
34
Wavy Gravy (született 1936-ban, eredeti neve Hugh Romney), a hippimozgalom nevezetes alakja. A név eredete jellemző a korszakra: egy
koncerren Romney LSD-mámorban hevert a színpadon, és amikor az éppen fellépő B. B. King megkérdezte tőle, hogy jól van-e, így
válaszolt: „I've melted into a wavy pool of gravy” (kb. „Egy tócsányi hullámzó mártássá olvadtam.”) Erre King ezt mondta: „That's okay,
you just stay there and be wavy gravy while I sing my songs!” (kb. „Rendben, csak maradj ott, és legyél hullámzó mártás, amíg én a dalaimat
énekelem!”).
 Fenemód bizonytalan volt, de nem volt szükségünk másra, csak arra a bizonytalan érzésre,
hogy össze akarnak hozni bennünket. Michael Lyndon utóbb ezt írta erről a közönségről:
„Sóvárgásuk, hogy együtt legyenek (vajon honnan származik ez?), hogy megtapasztalják ezt a
love-in, fesztivál-fílinget, melyről oly sokat hallottak, a várakozás oly bizakodó és naiv
hullámaival árasztja el a színpadot, hogy az abszurd és egyszersmind mélyen megindító.”
Chip a közönségre irányította a reflektorok fénykévéit, elkezdődött a „Live with Me”, és az
emberek a mélyben megzavart víz alatti lények módjára vonaglottak a körkörösen cikázó kék
fényekben.
A „Satisfaction” kezdőhangjai olyanformán csörömpöltek ki az éjszakába, mint egy
sziklafalon túlhajtó automobil, pufogtak a dobok, hamisan morajlott a basszusgitár; Mick
Taylor Ε-húrja elszakadt. Minden hangot elgémberedett ujjak produkáltak. A „Honky Tonk
Women” után Mick, ahogy annak idején Bostonban kezdte, így szólt:
– Szeretnénk külön köszönteni a közönség soraiban levő valamennyi kisebbségi csoportot:
az összes buzit, az összes narkóst... sziasztok, narkósok..., az összes heterót, az összes zsarut...
– Órákkal ezelőtt hazamentek – mondta egy fiú a színpad mögött. A Stones a szörnyű
hidegben ragyogóan és borzasztóan játszotta
a „Street Fighting Man”-t. A vége felé Chip az égboltra irányította a reflektorokat,
amelyen, majdnem öt órakor, még mindig nem mutatkozott a hajnali derengés. A magasba
dobott rózsaszirmos kosár tartalma vérvörös cseppek módjára hullott alá a mozgó fényekben,
amikor elindultunk.
Bezsúfolódtunk a színpad mögötti lakókocsiba. Mondtam Keithnek, milyen szépen kitettek
magukért, mire így válaszolt:
– Sajnos nagyon rosszul szóltunk. Mind hamisak voltunk, képtelenség ilyen hidegben
tisztán játszani.
– Egy csomó dolog lehetett volna jobb – mondtam –, de...
– Ah! – mondta Sam, jártában-keltében belém fojtva a szót. – Ezt nem akarjuk hallani.
– Nem hallottál jól – mondtam, és megjegyeztem magamnak, hogy Sam elkeni a dolgot.
A pocsolyákon átívelő pallókon viszamentünk a helikopterekhez, és felszálltunk, bele a
közelgő pirkadatba. Most, hogy a koncertnek vége volt, az ég színe végre változni kezdett,
lilába, mályva–, levendula–, narancs– és rózsaszínbe meg vörösbe fordult. A Stone-ok a
Colonnadesban készültek reggelizni, azzal, hogy utána Muscle Shoalsba repülnek, a Holiday
Innbe mennek és alszanak. Nagyjából-egészében ez volt a szándékuk. Leszálltunk a pázsiton,
és lementünk a tengerpartra. A földön sötétebb és még mindig hideg volt, és a színek nem
voltak annyira élénkek. A társaság zöme visszafordult a Colonnades felé. Keithszel
megálltunk, hogy megosztozzunk egy spanglin, és egy ragyogó kék-fehér pontot figyeltünk az
égbolt egy kékesszürke szegletében.
– A hajnalcsillag – mondta Keith –, és ha eltűnik, felvirrad ránk a nap.
Vibráló, aranyhalszínű vonal csillogott a fekete Atlanti-óceán fölött, amikor megfordultam,
hogy bemenjek az épületbe.
Mindannyian együtt voltunk a Bob Hope-lakosztályban, a Stone-ok, újságírók, a
menedzsment, biztonsági emberek, pilóták. A bárpult mögött egy fekete nyakkendős, fehér
hajú pincér készített reggelit. Szemlátomást örömét lelte a munkájában, ahogy gőzölgő
tojásokat, kolbászokat és zsemléket rakosgatott csillogó tányérokra. Sam, aki Keithszel és
Charlie-val ült egy kanapén a bárpult közelében, kért egy kancsó teát, mire a pincér ezt
mondta:
– Hogyne, uram. Le kell majd mennem a konyhába.
Öt perccel később még mindig buzgón foglalatoskodott a tálalással, amikor Sam így szólt:
– Kérem, megkaphatnánk a teánkat, húsz perccel ezelőtt kértem magától.
– Uram – mondta a pincér, mintha egy vakhoz beszélne –, még mindig a tálalással vagyok
elfoglalva...
 – Hagyja abba – mondta Sam –, és menjen a teáért. Ezek a zenészek egész éjjel dolgoztak,
fáradtak, kell nekik a teájuk. A többiek megértik, nem bánják; még azt se bánnák, ha azt
mondaná nekik, hogy kapják be.
– Uram, nincs itt szükség ilyesfajta beszédre – mondta a pincér. Tony ellépett a bárpulttól,
és odaállt Sam elé, a lakosztályt beragyogó napfény kemény, fekete izomzat domborulatain és
mélyedésein tört meg, miáltal Tony nagyobbnak tűnt, mint valaha.
– Nem bánnák, Sam? – kérdezte, olyan halkan, hogy a teremben mindenki elhallgatott, és
figyelt. – Tudok legalább egyvalakit, aki bánná. – Tony Sam fölé tornyosult, könnyeden, de
egy kissé gyorsabban lélegzett a szokásosnál, miközben Sam, aki éppen csak felpillantott rá,
nyelt egyet, ide-oda kapkodta a tekintetét, és nem szólt semmit.
A bárpult mellett álltam.
– Nem tetszik, ahogy beszélt velem, uram – mondta a pincér.
– Nem hiszem, hogy akadni fog egyéb mondanivalója mostanában – mondtam neki.
A pincér ezzel beérte, és hozta a teát, letette a tálcát Keith csizmája mellé egy alacsony
asztalra a kanapé elé. Keith púpozott kanálnyi kokaint szippantott fel egy filmdobozból, majd
letörölte a fehér port az orráról és a felső ajkáról.
Jon Jaymes jött át a kanapéhoz egy Dodge-katalógussal, és megkérte a Stone-okat, hogy
válasszanak autót tetszésük szerint, egyet-egyet mindegyik Stone-nak, a Dodge ingyenes
ajándékaként, melyet hamarosan leszállítanak Angliába, és minden évben kicserélnek, amíg a
Dodge úgy látja jónak. Charlie és Keith alumínium kiegészítőkkel felszerelt Chargereket
rendelt, Jagger egy lila Chargert akart, Bilinek szintén Charger kellett, Mick Taylor egy
furgont kívánt, és kértek még egy furgont Stu és az iroda részére. Jon mindezt lejegyezte. Volt
valami gyanús abban, ahogy ez a nagydarab, kövér anyucifia ingyenautókat osztogatott a kora
reggeli derengésben. Amikor Jon odébb ment, Mick a széles hátát nézve így szólt:
– Istenem, ki nem állhatom ezt az embert...
Keith a zongorához lépett, nehézkesen döcögő akkordokat kezdett klimpírozni, Mick
pedig, aki előzőleg lezuhanyozott, és most a feketefehér kockás öltönyében, vörös ingben és
bordó rikkancssapkában volt, egy márványoszlopnak támaszkodva tapsolta a ritmust, és a
„Lawdy Miss Clawdy”-t énekelte. Az előadása önmagában és Elvis Presley-paródiaként is
megállta a helyét. Varázslatos volt; még ilyen kimerülten is táncolni támadt tőle kedve az
embernek.
Lent, a földszinten másfajta varázslat zajlott. Jon és Mike Scotty rendezték a számlát a
szálloda igazgatójával.
– Adj neki egy csekket a Teenage Enterprisestól – mondta Jon Mike-nak.
– A broadwayi címet adjam meg neki? – kérdezte Mike.
– Az jó lesz – mondta Jon. A mód, ahogyan ezt mondta, valamiért olyan benyomást keltett,
mintha a broadwayi cím egy parkolóé lenne.
Majdnem kilenc harminc volt, amikor távoztunk, átvágva az étkezőn, ahol Johnny Winter,
Janis Joplin és a fesztiválon játszó többi zenész ettek. Abbahagyták az evést, és az elhaladó
Stone-okat figyelték. Kimentünk az épület előtti gyepre, vártunk egy második helikoptert, és
elrepültünk a West Palm Beach-i reptérre. Jon Jaymes, Mike Scotty, a Maysles testvérek és
Ronnie New Yorkba indultak. Sam San Franciscóba tartott, hogy segítsen Jo-nak az ingyenes
koncert megszervezésében, Michael Lyndon hazament Dél-Kaliforniába, míg a Stone-ok
Alabamába indultak felvételeket készíteni. Addig álldogáltunk a repülőtéren, amíg a Stone-
okon, Stun, Astridon, Tonyn meg rajtam kívül nem távozott mindenki. Jon induláskor odaszólt
nekem, hogy engem tesz felelőssé a Stones jólétéért. Megadta a New York-i telefonszámait,
mondván, „ha bármi történne, hívjál azonnal”. Támolyogtam a fáradtságtól, és a többieket a
Butler Aviation irodájában hagyva felültem a gépre, egy légcsavaros Constellationre, ami úgy
nézett ki, mint egy átalakított iskolabusz. Leültem hátul egy apró fülkébe, és elaludtam, majd
arra ébredtem, hogy Mick és Charlie hátraülnek, mellém, a többiek pedig elöl foglalnak
helyet. Felbőgtek a motorok, a gép kigurult a felszállópálya közepére, néhány percig ott
maradt, járó motorokkal, pár méternyit előregurult, megint jobbra fordult, aztán előrébb ment,
majd megint jobbra, és ismét ott voltunk, ahonnan elindultunk. A motorok leálltak, az egyik
pilóta kinyitotta az ajtót, és kiszállt a gépből. Mick és én utánamentünk. Egy létrán álló
szerelő dolgozott a motorok egyikén.
– Mi a baj? – kérdezte Mick.
– Elromlottak a gyertyák a csöpögő olajtól – mondta a pilóta. – Megjavítjuk, és pár perc
múlva indulhatunk is.
Mickkel keresztülvágtunk a leszállópályán egy negyven-ötven lépéssel odébb lévő, durva
fűvel benőtt, napsütötte területre, és leheveredtünk. Mick hanyatt fekve, csukott szemmel így
szólt:
– Nem vagyok különösebben elragadtatva ettől a géptől.
– Én sem – mondtam.
Bill és Astrid közeledtek felénk a betonon.
– Az ember hallgasson az ösztöneire – mondta Mick.
– Mit szóltok ehhez a géphez? – kérdezte Bill.
– Nem tetszik – mondtuk egyszerre Mick meg én.
– Nekünk sem – mondta Astrid.
– Lássuk, mit gondolnak a többiek – mondta Mick, és felkelt. Keith és Charlie aludtak, ami
két szavazatot jelentett a fedélzeten maradás mellett, Mick Taylor viszont ébren volt, és neki
sem tetszett a gép. Jagger elhatározta, hogy Tonyt magunkkal visszük, valahol a közelben
megalszunk, és egy másik géppel repülünk Alabamába. Charlie felébredt, és megkérdeztük,
akar-e velünk jönni.
– Mi lesz Keithszel? – kérdezte.
Keith, mint megállapítottuk, aludt. Charlie felébresztette, de Keith nem izgatta magát.
Charlie úgy döntött, hogy a fedélzeten marad. Mi, a Floridában maradók, összeszedtünk párat
a táskáink közül a poggyászraktárból – az enyémet nem találtam, de túl fáradt voltam, hogy
törődjek ezzel –, és visszamentünk a repülőtérre. Néhány perc múlva Charlie utánunk jött,
helyesen feltételezve, hogy magunkkal vittük a csomagjait. Elhoztuk Stu csomagjait is.
Visszavitték őket, és ismét a gép felé vették az irányt.
– Keresünk egy helyet, ahol alhatunk – mondta Mick –, és reggel találkozunk.
– Tartsátok nyitva a szemeteket – mondta Charlie. Telefonáltam a Colonnadesba, ahol nem
volt szoba, és a West Palm
Beach-i Holiday Innbe, ahol szintén nem volt.
– Legközelebb ne közöld velük, hogy mi vagyunk – mondta Mick, és ez meghozta az
eredményt. Hat embernek foglaltam szállást a Palm Beach-i Holiday Innben, néhány
mérfölddel odébb, mindet a magam nevére.
Taxival mentünk odáig, de amikor a recepciónál a foglalásom felől érdeklődtem, a zord
arcú igazgató a mögöttem álló hosszú hajú idegenekre pillantva így szólt:
– Bizonyára valami tévedésről van szó, ennek a foglalásnak semmi nyoma.
– De hát nemrég foglaltam – mondtam.
A férfi tanácskozni kezdett két nővel a pult mögötti irodában, visszajött, és ezt mondta:
– Sajnálom, nincs szobánk.
– Gyerünk – mondta Mick. – Ha nem kellünk, megyünk máshová.
– Várjon egy percet – mondta az igazgató. Hátrament, hogy ismét szót váltson a
hölgyekkel, majd visszatért és így szólt:
– Van szobánk a maguk számára, de ha megjelenik itt pár ezer gyerek, a Nemzeti Gárdával
fogjuk kidobatni őket, és magukat is.
– Csak pihenni szeretnénk egy kicsit – mondta Mick megviselten.
– Ha megjelenik itt pár ezer gyerek, az azért lesz, mert maguk szóltak nekik, hogy itt
vagyunk – mondtam az igazgatónak.
Ettünk és lepihentünk egy kicsit. Elhívtam Charlie Brownt, hogy este jöjjön le Miamiból,
és másnap reggel ő vitt ki bennünket a miami repülőtérre. Útközben, a kora reggeli hidegben
egyikünk sem szólt. Nagyjából egy órával korábban bebotorkáltam Mick szobájába, amelynek
ajtaját nyitva találtam, őt pedig az ágyon fekve, amint komoly hangon beszélt a telefonba.
„Csak annyit mondhatok, hogy mit érzek, mi van a szívemben” – mondta éppen. Aztán bejött
Tony, és amíg Mick a fürdőszobában volt, megkérdezte, hallottam-e, hogy Bill és Astrid
veszekedtek az elmúlt éjjel.
– Szerintem Bill megütötte vagy valami ilyesmi – mondta Tony. – Astrid utána egy időre
lement Mick szobájába. – Kifizettük a számlát, és már indulóban voltunk, amikor az igazgató
előjött egy újabb kétszáz dolláros telefonszámlával.
– Órákig telefonáltam Európába ma reggel – mondta Mick. – Próbálok szerezni egy házat
Dél-Franciaországban.
– Örülök, hogy időben megkaptuk – mondta az igazgató, most, hogy távozni készültünk,
elég barátságosan.
A repülőtéren köszönetet és búcsút mondtunk Charlie-nak, és felszálltunk egy Atlantába
tartó gépre. Atlantában másfél órát várakoznunk kellett, és Mickkel körbejártuk a repülőteret,
Tonyra bízva a kis Micket, Bilit és Astridot. Játékautomatákkal szórakoztunk, GEORGIA
STATE PRISON feliratú pólótrikókat vásároltunk, kimentünk a kilátóteraszra, és leültünk
bámulni a hideg, felhős napot. Régi Chuck Berry– és Little Richárd-számokról beszélgettünk,
és Mick kijelentette, hogy Keith nagyjából háromszáz olyan dalt írt, ami nincs felvéve.
– Nekem is van egy új – mondta. – Még nincs hozzá szöveg, csak pár szó a fejemben;
„Brown Sugar” a címe. Egy nőről szól, aki az egyik fekete szolgájával kufircol. Eleinte a
„Black Pussy” címet szántam neki, de úgy döntöttem, hogy ez túlságosan is szájbarágós
lenne.
Megkérdeztem Micktől, hogy tinédzserkorában szedett-e tablettákat, mint a barátaim meg
én Georgiában, mire ezt mondta:
– Nem, nem szedtem, úgy gondoltam, hogy ez rossz dolog. Afféle... kertvárosi gyerek
voltam. Még most is rossznak gondolom.
Közvetlenül mielőtt visszaindultunk, Mick így szólt:
– Amikor tegnap leszálltam a gépről, megfeledkeztem az angyalokról, akiket Richard
küldött, hogy oltalmazzanak. Emlékeznem kellett volna, és akkor tudtam volna, hogy minden
rendben lesz. Azt mondta: „Ne feledd, az angyalok fognak vigyázni rátok.”
A gépen, úton Muscle Shoals felé, filmekről és a színészetről beszélgettünk Mickkel, ami
nem érdekelte őt különösebben.
– A Ned Kelly kétmillió dollárba került, és három hónapig fagyoskodtam a sárban. Nem
akarok színész lenni, eljátszani, hogy tolvaj vagyok; ha tolvaj akar lenni az ember, akkor vagy
csinálja igazából, vagy hagyja a fenébe. Rendezni szeretnék, de ehhez még nagyon sokat kell
tanulnom.
Rávetődtem a dologra, elmondtam neki egy ötletemet, miszerint meg kéne csinálni
Georgette Heyer The Black Moth-ját a Stonesszal, meg egyéb agyament ötleteket, de Mick
témát váltott.
– Vannak háttérvokál-együttesek Muscle Shoalsban?
– Attól függ – mondtam. – Mihez kellenének, miféle dologhoz?
– Annyi biztos, hogy nem énekelni – mondta Mick. – Ó.
– Hú – nevetett Mick. – Nem tetszik, ahogy énekelsz, édes, de imádom, ahogy mozogsz.
A Muscle Shoals-i repülőtéren volt egy apró terminálépület, melynek jókora ablakából
olybá tűnt, hogy a helybéli lakosok és a környékbeli városok, Florence, Sheffield és
Tuscumbia lakóinak zöme a leszállópályát bámulja. Keith hanyagul nekidőlt egy oszlopnak az
ablak előtt, régiségszámba menő magyar cigánykabát volt rajta (amit utóbb Altamontban
szintén elhagyott), Mick pedig, csak hogy a dolgok jól kezdődjenek Alabamában, a
bámészkodó népek szeme láttára egyenesen odament hozzá, és kedvesen arcon csókolta:
– Hogy vagy, bébi?
– Remekül – mondta Keith. – Ma délelőtt autókáztunk egy kicsit, megnéztük az erdőt,
nagyon szép errefelé.
Stu elvitt bennünket a Sheffield Holiday Innbe, ahol nagy megkönnyebbülésemre a
szobámban találtam a bőröndömet. Elintéztem néhány telefonhívást, aludtam egyet, sötétedés
után ébredtem fel, és lementem a földszintre vacsorázni a Stone-okkal; a Tennessee folyóban
fogott friss halat, szeletekre vágott vörös házisonkát, gabonapelyhet, vajat, krokettet. A Stone-
ok arról beszéltek, mihez kezdjenek a turnén keresett pénzzel.
– Keríthetnénk egy amerikait, hogy behozza nekünk – mondta Bill.
– Amerikában nem tehetjük be a bankba – mondta Mick –, de Svájcban igen.
– Betehetnénk – mondta Bill –, vegyél egy 1909-es Lincoln-pennyt tízezer fontért, és add
el tizenötezerért.
A Muscle Shoals-i Sounds stúdió, a Jackson Highway 3614.-ben egy betonelemekből
összerótt épület, minden ízében olyan elegáns, mint egy autóalkatrész-raktáráruház. Odabent,
a zöld, sárga és magenta-szín fények, valamint a narancssárga és fekete hangszigetelő
mennyezetelemek alatt a ritmusgitáros és hangmérnök Jimmy Johnson; Jim Dickinson és
Ahmet Ertegun vártak ránk. A hangrögzítő teremnek, magának a stúdiónak a közepén egy
mikrofonokkal és erősítőkkel telepakolt vécé volt, melynek ajtaja fölött egy kék műanyag
lópatkó függött. A Stone-ok letelepedtek, kezdték előkészíteni a hangszereiket.
– Mi a neve a basszusgitárosnak? – kérdezte tőlem súgva Ahmet, a kopasz,
kecskeszakállas, blazírt képű török.
– Perks – mondtam.
A Stones nekilátott felvenni a „You Got to Move”-ot. Ahelyett, hogy azt csinálták volna,
amit a színpadon, vagyis ahelyett, hogy egyedül Mick és Keith adta volna elő a számot,
mindannyian megpróbálták játszani. Szörnyű zenebonát csaptak a hangolással, majd riffeket
kerestek, elrendezve önmagukat a zenén belül, az egyetlen munkamódszerrel, amit ismertek.
– Nagyon nehéz játszani velük – mondta Charlie.
– Értem én – mondtam. Charlie modern jazz- és chicagói rhythm & blues stílusokon
edződött, és most egy olyan számot próbált meg játszani, ami leggyakabban a Mississippi
állambeli Como mellett, Fred McDowell házának tornácán hangzott el, nem messze attól a
helytől, ahol voltunk. Felkérhették volna Fredet producernek. A dolog olyan rosszul ment,
hogy Charlie így szólt Mickhez, aki kínos erőlködéssel próbált hozzátoldani valamit a
klasszikus szöveghez:
– Szerintem ezt csak neked meg Keithnek kéne csinálnotok.
– Akarod, hogy csak te, én meg Mick csináljuk? – kérdezte Mick Keitht.
– Nem – mondta Keith, mert járt valami a fejében, amit hallani akart, de nem tudta
elmagyarázni a többieknek; egyszerűen ki kellett találniuk, és addig kellett előrebotorkálniuk,
amíg véletlenül rá nem akadnak.
– Jó lesz ez a mikrofon, hogy rendesen csináljuk? – kérdezte Mick a terebélyes, vörös fejű,
derék öreg Jimmy fiút.
Nagyjából tíz sikertelen nekifutás után szünetet tartottak.
– Szerinted igazam volt, ugye? – kérdezte tőlem Charlie.
– Úgy kellene csinálniuk, ahogy a színpadon szokták, vagy teljesen megváltoztatni –
mondtam, mintha tudnám.
A tizenkettedik nekifutás után, amikor a dal még mindig rosszul szólt, Dickinson meg én
elmentünk a Holiday Innbe. Elmeséltem Dickinsonnak, hogy mi minden történt, felhívtam a
New York-i lányt, aztán visszamentünk a stúdióba, ahol éppen a tizenkilencedik-huszadik
próbálkozást hallgatták vissza, amikor megérkeztünk.
 – Készülőben van az új album – mondta Keith. – Ezt hallgasd meg. Játsszatok le neki.
Valami történt, amíg távol voltunk, egy Rolling Stones-lemez született a káoszból,
valamennyien megtalálták a dalhoz a saját útjukat. Keith, elégedetlen lévén az acél
Nationalből slide-gyűrűvel előcsiholt, szörnyen érdes hangokkal, inkább egy tizenkét húros
gitárt választott, ami sokkal rosszabbul szólt. Charlie és Mick Taylor olyan mintákat
dolgoztak ki, amelyek hangsúlyozták az erőteljes dallamvezetést, és ugyanígy tett Bill,
jóllehet ő kénytelen volt a basszusgitárt elektromos zongorára cserélni, ahol menedéket
lelhetett a csörömpölő felhangokban. Micket hallgatva, amint azt énekli, hogy „When the
Lord gets ready, you got to move”, a „Midnight Rambler” playbackjére gondoltam, amikor a
Stones még Los Angelesben az album anyagát keverte (ami mintha nagyon régen történt
volna), és úgy éreztem, hogy a Stonesra vonatkozó kérdésem megválaszoltatott. Nem jók
vagy gonoszok voltak, hanem, akárhogy vesszük is, művészek, és nem akartak mást, mint a
munkájukat végezni; ebből kifolyólag most késő éjszakáig dolgoztak Észak-Alabamában,
miután a turnéjuk véget ért, és a pénzük megvolt. Soha nem akartak engem, vagy bárki mást
megakadályozni, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Mick és Keith összecsukható
székeken ültek a stúdió közepén, Mick a „Brown Sugar”-t játszotta gitáron, megtanítva
Keithnek a dalt, miközben a szöveget írta, meg sem állva addig, amíg el nem készült a három
versszakkal.
Másnap este nyolc körül a Stone-ok ismét a stúdióban voltak, készen a felvételre.
Közvetlenül az előtt, hogy eljöttem a Holiday Innből, kaptam egy telefonhívást Ahmettől, aki
a stúdióban volt, és aggódott a rendőrség miatt.
– Azt hiszem, hogy lesz egy rajtaütés – mondta. – Egypár zenészt a stúdióból kétszer
kaptak el. Éppen most húztunk le negyedfont cuccot.
– Sajnálattal hallom – mondtam neki, tudván, hogy Keitht képtelenség rábírni a szokásai
megváltoztatására. Nem szóltam senkinek a hívásról, és amikor beértünk a stúdióba, Keith
első dolga az volt, hogy rágyújtson egy spanglira, majd ellépett Ahmet mellett, hogy átadja
Micknek. Ahmet nem veszítette el a lélekjelenlétét, de a tekintetét a plafonra meresztette, alig
észrevehető jelét adva a szédülésnek.
Mick a zongoránál ült, a „Loving Cup”-ot játszotta és énekelte, ami azóta sem szólt soha
olyan jól.
– Van egy jó felvételünk erről a dobozban – szólt oda nekem, amint megálltam a közelben,
és figyeltem. – Megpróbálhatnánk rátenni az éneket... ó, nincsenek meg a szalagok.
Jimmy Johnson berakta Keith erősítőjét a stúdió közepén lévő vécébe, a klotyó mellé.
– Ettől igazi szaros hangzást kapsz – mondta.
– Tessék? – kérdezte Keith, aki nem hallotta Jimmyt.
– Ettől – mondta Jimmy, és a fejével a vécé felé intett –, igazi szaros hangzást kap a
gitárod. Erted? Vetted?
– Azt szeretem – mondta Keith mosolyogva.
A nap folyamán Ahmet producerként működött közre R. B. Greaves, az Atlantic egyik
rhythm & blues énekese lemezfelvételén, és néhány állandó stúdiózenész meg az utóbbiak női
ott tébláboltak, igyekezvén úgy tenni, mintha nem izgatná őket, hogy jól szemügyre vegyék a
Rolling Stonest.
A keverőszobában Mick megkérdezte a basszusgitáros szépséges déli feleségét, aki úgy
volt öltözve, mintha templomba készülne, hogy hol tudna szerezni néhány altatótablettát.
– Van néhány nyugtatóm és izomlazítóm, azoktól majd elalszol – mondta a nő.
– Altatót nem tudok szerezni valahol?
– Elmehetsz az orvoshoz...
– Vagy Muscle Shoalsban nem kapni altatót, nektek nem kell aludnotok?
– Holnap majd kapsz az orvostól.
– Felhívhatom. Ha megadod egypár orvos nevét. Megtehetem, nagyon egyszerű...
 Mick aztán úgy döntött, hogy nem érdekes az egész, és kiment, hogy elpróbálja az
együttessel a „Brown Sugar”-t. Rosszul szólt.
– Nem, nem, a tempó teljesen rossz – mondta Mick. – Nem... nem ennyire pattogós.
Kurvára mocskosul kéne szólnia.
Stu, aki zongorázott, ekként panaszkodott:
– Bárcsak Keithnek lenne valami fogalma az akkordokról. Én botfülű vagyok, nem tudnék
behangolni egy gitárt, ha kellene. Hallom az akkordváltásokat, de nem tudom, miről mire
váltanak. Bill egy csomó dolgot összerak, mert jó füle van, és ismeri az akkordokat. Szóval rá
várok, hogy összehozza a hangnemet, és megtudjam tőle az akkordokat. Keith ideges lesz, ha
akkordokról kérdezi az ember, mert nem minden hangot játszik egy akkordból, így nem tudja,
mi az.
Amikor sikerült ideiglenes formában felvenniük a dalt, és bejöttek a keverőszobába, hogy
meghallgassák, Mick ezt mondta Jimmy Johnsonnak:
– Lehet, hogy kéne ehhez néhány háttérénekes, néhány fekete csaj.
– A Southern Comfortot szoktuk hívni, három itteni lányt – mondta Jimmy.
– Nem érdekel, hogy énekelnek, amíg azok az ezüstszínű cipők vannak rajtuk – mondta
Mick. Miután meghallgatta a felvételt, így szólt: – Ez lesz az, de túlságosan csörömpölő és
egyszerű. Mindenkinek hoznia kell a szólamát, hogy jó szám legyen belőle.
Mick Taylor, aki Mick mellett állt, nagyon elégedettnek látszott a hallottakkal, és ezt
mondta:
– Ettől lesz jó egy rock and roll lemez, az egyszerűségtől.
Jagger a plafonra meresztette a szemét, és nem válaszolt. Visszament Keithszel a stúdióba.
Bill már ott ült, kezében a basszusgitárjával. Charlie felállt, hogy távozzon a keverőszobába.
– Nem tudnál csinálni valamit a dobokkal? – kérdezte Stu. A felső tam nem volt
összhangban a lábdobbal, és Stu dühítőnek, sőt undorítónak találta, hogy ezt senki, még a
dobos sem veszi észre.
– Mit csinálhatnék? -Talán behangolhatnád?
– Soha nem hangolom a dobjaimat – mondta Charlie, kifelé indulva a helyiségből.
– Várj egy percet. Hogy érted ezt, hogy soha nem szoktad hangolni a dobjaidat?
– Minek hangoljak valamit, ami rögtön elhangolódik, ha ráütök néhányat?
Charlie tudta, hogy miről beszél. Sok-sok óra és ismétlés múltán a szám egyre jobb lett. Az
egyes elrontott próbálkozásokért Stu megkapta az Aranypulóvert, Charlie egy Pulóvert és egy
Szarcsimbókot kapott, és Bilinek is jutott egy Szarcsimbók. Miközben a Stone-ok dolgoztak,
csengett a telefon a stúdióban, és Ahmet felvette. „Halló? Mick kicsoda? Kivel beszélek?” Jo
volt az, San Franciscóból telefonált. Sam, Chip, Rock Scully és Emmett Grogan helyszíneket
keresgéltek a fesztiválhoz. A Sears Point-i autóversenypálya továbbra is megfontolás tárgyát
képezte, és úgy volt, hogy hamarosan Ronnie is a városba érkezik. Ez éppen olyasféle
információ volt, ami Micknek lemezkészítés közben hiányzott. A hívás után a Stone-ok
meghallgattak egy újabb playbacket, és Mick ezt mondta:
– Valahogy nem elég... könyörtelen.
Miközben eljátszották még néhányszor a dalt, a folyosón álltam, és a közelmúltbéli
fesztiválok méreteiről beszélgettem Ahmettel, aki megemlítette, akárha különös biológiai tény
volna, aminthogy talán az is volt, hogy a „fekete zene minden idők legnépszerűbb zenéje – és
azóta az, hogy 1921 táján beindult”.
A keverőszobában Jimmy visszapörgette a szalagokat. A Stone-ok végre elérték, amit
akartak.
– Amikor rátalálsz egy jó groove-ra – mondta Jimmy –, az olyan, mint átütni egy labdát a
kerítés fölött.
A hangszeres rész megvolt, de Mick túlságosan elfáradt ahhoz, hogy aznap este bármit
felénekeljen.
 – Rendben – mondta –, hozzátok be Lemont, lássuk, ő el tudja-e énekelni.
Az egyik stúdiózenész, aki még mindig ott lebzselt, megkérdezte:
– Kicsodát?
– Tudod, Blind Lemon JefTersont – mondta Charlie. Csütörtök volt, amikor felébredtünk,
az utolsó napunk Muscle
Shoalsban. A Maysles testvérek, akik eddig San Franciscóban filmezték az ingyenes
koncert előkészületeit, most velünk voltak, amiként Jerry Wexler is, aki Los Angelesből repült
ide, hogy megnézze a Stonest és tárgyaljon Dickinsonnal, akit együttesével, a Dixie Flyersszel
együtt az Atlantiéhoz hívott dolgozni. Wexler meg én együtt mentünk a stúdióba,
keresztülcuccolva a száraz megyén egy kocsirakomány csempészett whiskyt.
Keith sörös– és Jack Daniel's-es üvegeket nyitott ki, és összeöntötte a tartalmukat egy
papírpohárba.
– Keverjétek össze – mondta –, az megóv benneteket a bajtól. Ahmet kinyitott egy sört, és
odaadta Micknek, aki így szólt:
– Remek dolog illegálisan inni, teljesen újfajta zsongást kelt bennem. Egy perccel később
Mick Tonyval beszélt telefonon:
– Igen? Egész úton követett? Hogy néz ki a lába? ... gyere vissza, és lássuk, mi történik.
Keith, Charlie és Dickinson történeteket meséltek egymásnak arról, hogy együtt léptek fel
Bo Diddleyvel és az őt rumbatökön kísérő Jerome Greennel.
– Jerome kurvára tud keringőt játszani, nem igaz, Charlie? – kérdezte Keith.
– Az biztos – mondta Charlie. Ő és Stu, lévén nagy csodálói egy Joe Turner-albumnak,
amelynek Wexler volt a producere, az albumról lemaradt felvételek iránt érdeklődtek, és
Wexler ígéretet tett, hogy megszerzi őket. Hogy Micknek is bókoljon egyet, hiszen tudta, ki
dönt üzleti ügyekben, Wexler azt mondta a Stone-oknak, hogy tetszett neki az utolsó koncert a
Madison Square Gardenben. Nekem előzőleg azt mondta, hogy korán eljöttek a feleségével,
mert a közönség túlságosan bárdolatlan volt.
– Ott volt Leonard Bernstein – szólalt meg Mick. – Eljött a szállodába egy fekete
köpenyben, hátravetette a haját, és azt mondta, „ezek az emberek megkértek, hogy írjak egy
szimfóniát, és azt akarják, hogy a filharmonikusokkal csináljam meg, de én a Rolling
Stonesszal akarom megcsinálni”. Megkérdeztem tőle, „mi a gond, kifogytál a dallamokból?
Bárki tud írni egy három hangból álló dallamot, miért nem kéred meg Paul McCartneyt?”
Amit valószínűleg megtett, és visszautasításra talált. De tényleg hallgatta a felvételeinket.
Olyanokat ismer, amiket én elfelejtettem, borzasztó, tizenkét ütemes dolgokat. De miért kéne
nekik a mi zenénket játszaniuk? Mi jobban játszunk rock and rollt, mint a New York-i
filharmonikusok. Nekik nem kéne a mi zenénket játszaniuk, nekünk meg nem kéne az övékét.
Ő meg a köpenye... nekem jobb köpenyem van.
Ahmet, aki némelyek szerint a tökéletes modor legnagyobb élő képviselője volt az előkelő
és az alsóbb rétegek körében, könnyed mozdulattal megérintette Mick vállát, így érzékeltetve
vele, hogy eleget beszélt, és így szólt:
– Legutóbb a Hollywood Bowlban hallottam Billie Holidayt, jazzes dolgokat énekelt, egy
jó kis együttes kísérte, és ott volt Lenny. Egy csomó régi számot énekelt, például a „Billie's
Blues”-t, és utána Lenny odament Shelly Manne-hez, mondván, „ebben a bluesban nem
blueso-san doboltál”, mire Shelly azt felelte: „Ide hallgass, te Bachhoz értesz, én meg a
boogie-woogie-hoz”.
Ahmet ezután, ahogy ő meg Wexler előszeretettel tették, a betiltás előtti marihuánaszívási
szokásokról beszélt. A már kisfiú korában közismerten jazzrajongó Ahmet elmesélte, hogy
egy napon megszólította Lionel Hampton, miután látta őt Mezz Mezzrow-val beszélgetni:
– Mit csinálsz te azzal a pasassal, az egy drogdealer.
– De hát azelőtt a te együttesedben játszott – mondta Ahmet, mire Hampton ekként
válaszolt:
 – Muszáj volt felfogadnunk, máskülönben nem jutottunk volna igazán jó cucchoz.
A keverőszoba levegője egy kissé túlságosan is történelmivé vált Keith számára, aki kivitte
a Jack Daniel's-es üveget a zongorához, és country-dalokat kezdett énekelni, a „Your Angel
Steps Out of Heaven”-t meg a „Say It's Not You”-t. Dickinson elénekelte az „Amelia
Earhart”-ot, aztán Mick, aki csatlakozott a zongora körül összegyűlt társasághoz, így szólt:
– Jól van! Folytassuk, Keith.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Keith.
– Biztosan sok száz ötleted van – mondta Mick.
– Aha, akad valami.
– Mesélj nekünk róla.
– Össze kell szednem őket, szükségem van pár percnyi egyedüllétre.
– Menj be abba az elülső irodába – mondta Mick –, és ordíts, ha elkészültél.
Amíg Keith a dalán dolgozott, Ahmet, egy másik irodában, Micket dolgozta meg. Wexler,
Dickinson meg én kimentünk enni egy hamburgert. Arról beszélgettünk, hogy kéne csinálni
egy blueslemez-sorozatot, amire soha nem került sor, Wexler és Dickinson pedig
megállapodtak, hogy januárban találkoznak Memphisben, és tovább tárgyalnak a Dixie
Flyersről. Egy automatából vettem egy nashville-i Tennesseant, és amíg a hamburgereinkre
vártunk, belenéztem. A címoldalon egy férfi képe volt, akiről a rendőrség azt állította, őt
tartják felelősnek Sharon Tate és vendégei, valamint a LaBianca család meggyilkolásáért.
Charles Man-sonnak hívták, hosszú haja volt és szakálla, és az első benyomásom az volt,
hogy valószínűleg ártatlan.
Visszatérvén a stúdióba megtudtuk, hogy Jo telefonált, és rossz hírrel szolgált az ingyenes
koncerttel kapcsolatban. Ronnie a Fairmont Hotelban találkozott három férfival a
Filmwaystől, amely cég a Sears Point Raceway tulajdonosa volt, és az ár húsz perc alatt
ötezerről négyszázötvenezer dollárra emelkedett. „De hát ez jótékonysági rendezvény, a
vietnami háború árváinak” – mondta Ronnie, mire a Filmways vezetője ezt választotta:
„Leszarom.” A Filmways amellett igényt tartott a koncert filmjogaira és hanganyagára is.
Ronnie Melvin Bellihez, az egyik legmenőbb amerikai ügyvédhez fordult, és most mind
-Ronnie, Jon, Sam, Jo, Rock Scully, Emmett Grogan, Chip Monk– azon fáradoznak, hogy
találjanak egy helyet a bulinak.
– Nem állhatnak az utunkba – mondta Keith. – Megcsináljuk majd egy parkolóban. Nem
tudnak annyi embert összeszedni, mint mi, mert nem olyan népszerűek, mint mi vagyunk.
A keverőszobában Mick így szólt:
– Ehhez a számhoz szükségünk lesz egy billentyűsre.
Wexler azt javasolta, hívják az egyik stúdiózenészt, mire Mick grimaszt vágott.
– Én billentyűs vagyok – mondta Dickinson.
– Te jó leszel – mondta Mick. Jimmy Johnsonhoz fordult, megkérdezte, van-e a stúdióban
citera vagy cimbalom, majd így szólt: – De a cimbalmosunkat elvesztettük, és már senki nincs
közöttünk, aki cimbalmozni tudna.
Bementek a stúdióba, ahol Dickinson rájött, hogy a zongora hamisan szól, nem
önmagához, hanem a Rolling Stones hangszereinek pillanatnyi hangolásához képest.
– Van hátul egy honky-tonk-zongora – mondta Jimmy Johnson. Dickinson bólintott, de
nem mozdult. Lehetősége nyílt, hogy a Rolling Stonesszal játsszon, és nem működött a
zongora. Lenyomtam néhány billentyűt a honky-tonk-zongorán, és ragtime-ízű, csörömpölős
hangokat adott.
– Azt hiszem, ez fel van hangolva – mondtam.
– De szögek vannak benne – mondta Dickinson.
– Tudom – mondtam.
Dickinson a honky-tonk-zongorához ment, leült, és játszani kezdett.
– Villanyt le – mondta Keith.
 – Villanyt le, pofa be – mondta Mick.
– Villanyt le a fiúhálóban – mondta Keith –, ketten vannak egy ágyban.
Később, a keverőszobában, miközben a „Wild Horses” utolsó play-backjét hallgatták,
Keith Dickinson kérdésére elmondta, hogy ő írta a refrént, és Mick írta a szöveget.
– Általában így szokott lenni – mondta –, van egy szövegrészem, ami illik ahhoz, amit
játszok, mint a „Satisfaction”-ben, és Mick megcsinálja a többit. Ezt a dalt azért írtam, mert
jól elvoltam otthon az asszonnyal, és szerelmes dalnak szántam. Csak ez az egy sorom volt,
hogy „Wild horses couldn't drag me away”, és odaadtam Micknek, Marianne meg éppen
lelépett azzal a fickóval, és Mick az egészet átalakította, de még így is gyönyörű.
Újra és újra eljátszották a dalt, az ismétlések között egymást ösztönözve:
– Lágy, meleg, bájos hangzást akarunk tőled, Wyman – mondta Keith –, hagyd abba az
ökörködést.
Dickinson számokkal írta ki az akkordokat, ahogy a nashville-i stúdiózenészek szokták.
– Honnan szedted ezt? – kérdezte Wyman az akkordtáblázatra pillantva.
– Keithtől – mondta Dickinson. Keith első akkordját „egyes” akkordként jegyezte le, eltérő
hangnemben, mint amiben a dal szólt.
– Ne figyelj Keithre, nem tudja, hogy mit játszik – mondta Bill.
Leírta az akkordmenetet, de csak a főbb harmóniákat. A átmenő akkordokat kihagyta.
Átadta Dickinsonnak, aki odatette a zongora kottaállványára, ahonnan Mick Taylor vette el.
Dickinson tovább játszott.
– Mit gondolsz a zongoráról? – kérdezte Jagger Keithtől.
– Egyelőre ez az egyetlen dolog, ami tetszik.
Az első playback meghallgatása után némi időt a folyosón töltöttünk, füvet szívtunk, és
kokaint szippantgattunk.
– Jól vagy? – kérdezte Charlie Dickinsontól. – Kemény munka ez.
– Jobb, mint ha Memphisben lennék – mondta Dickinson –, és hatvanöt dollárt keresnék
egy háromórás lemezfelvétellel, ami tizenkét óráig tart. Ebből látszik, milyen erős a
szakszervezetünk.
– A szakszervezetek semmire se jók – mondta Tony. Végső soron nem tartóztatták le, és ott
álldogált, kezében a droggal.
– Azt mondja, nem játszhat. Egy zongorista! – mondta Charlie. -Nevetséges. A törvény
szerint mi sem játszhatnánk.
– Miért nem hagyjátok egyszerűen figyelmen kívül a szakszervezet szabályait? – kérdezte
Tony.
– A DJ-k nem játszanak olyan felvételeket, amikre a szakszervezet nem adta áldását –
mondta Dickinson.
– De mi azért megcsináljuk – mondta Charlie. – Itt vagyunk és játszunk.
Mick szólt, hogy kezdjék újra.
– Jól van, Grimblewick – mondta magának Charlie. – Vissza az ütőhangszerekhez.
Hajnali négykor a Maysles testvérek, Tony és Stu a stúdióban lévő kanapékon aludtak,
Jerry és Ahmet a Holiday Innben, Mick egy vokál-fülkében állt a kékeszölden világító lámpa
alatt, Bill Charlie mellett ült, Dickinson a zongoránál, Mick Taylor és Keith egymással
szemben ültek egy-egy széken. Egy újabb jól sikerült felvétel után Keith felébresztette Tonyt,
hogy adjon még nekünk kokaint.
– Ez a szar ki fogja égetni az orrodat – mondta Tony.
– Az nem fáj sokáig – mondta Dickinson.
– Csak az agyban éget ki néhány csatlakozást – mondtam.
– Azokat sosem hiányolja az ember – mondta Keith. Mélyet szippantott, és megrázta a
fejét. – Gram Parsons jobb kokót szerez, mint a maffia. Valami wattsi Fekete Párducos
fogorvostól.
 A felvétel a második meghallgatás után nem volt elég jó.
– Mintha nem jó ütemben lépne be – mondta Keith. A stúdióba visszatérve így szólt: –
Tony, kerítsünk egy kis marcsát.
– Ja – mondta Charlie. – Egy kis mezzt.35
A dal újrakezdődött, de Keith rossz hangot fogott le.
– A francba – mondta Mick.
– Így is jól szólt – mondta Mick Taylor.
– Elfogadom az Arany Szilvát – mondta Keith.
Bill elment a klotyóra, amiben nem volt semmi szokatlan. Amikor visszajött, Mick ezt
kérdezte: – Minden rendben? Mindenki a fülkében? – De fülke helyett az én keresztnevemet
mondta, és Keithszel együtt az éjszaka hátralévő részében ehhez tartották magukat. 36
Igyekeztek barátságosak lenni.
– Yeah – mondta Keith. – Na most, Bill, a töködet rá, hogy ez lesz az. A dal jól kezdődött,
mígnem valaki megszólalt:
– Ne.
– Ki mondta, hogy ne? – kérdezte Charlie.
– Jimmy mondta, hogy ne – mondta Dickinson.
– Te mondtad, hogy ne? – kérdezte Mick.
– Kifogyott a szalag – mondta Jimmy. Új szalagot fűzött a nyolcsávos magnóba.
– Mindenki kész? – kérdezte Mick. – Készen álltok? -Teljesen kész – mondta Keith.
– Ebben nem vagyok biztos – mondta Mick.
– Rendben – mondta Jimmy. – Tizenegyedik felvétel. Ez lesz a jó. Nem ez lett az, hanem a
következő.
Mire kivilágosodott, elfogyott a Jack Daniels, és Keith meg Mick jócskán teleszívták
magukat J&B-vel37, felénekelték a „Brown Sugar” vokáljait, majd keresztültámolyogtak a
stúdióból a keverőszobába, hogy meghallgassák a playbacket. Mick elfelejtette a szöveget, és
Dickinson segített neki, amikor ehhez a sorhoz ért: „Hear him whip the women just around
midnight.”
A keverőszobában, miközben Mick Taylorral, Charlie-val és Billel beszélgetett, Mick
mosolyogva, kollegiális hangon így szólt:
– Ha igazán ráhajtunk, a következő évet lazítással tölthetjük. Az év végére általában
teljesen ki vagyunk facsarva, nincsenek ötletek, nincsenek dalok... de az idén még mindig
hajtunk. Mick azt akarta, hogy a „Brown Sugar” és a „Wild Horses” azonnal, akár a
következő héten jelenjen meg kislemezen. Bármi lehetségesnek tűnt azon a Muscle Shoals-i
reggelen.
Keith a keverőszobában ült a kanapén, a bal kezében egy kólával, a jobbjában egy whiskys
üveggel. Dickinson mellette ült, fekete nejloningben, csapzottnak tetszett, mintha arra
készülne, hogy kimegy, és letépi a gumiabroncsot egy nyerges vontatóról. Keith kígyóbőr
csizmájának orrán lyuk tátongott. Jimmy Johnson, aki a rendes napközbeni stúdiófelvételek és
a Rolling Stones titkos éjszakai műszakjának hangmérnöke volt, még mindig a szalagokat
hallgatta vissza a keverőpultnál.
– Hogy bírod még mindig? – kérdezte Keith.
– Buzgalom – mondta Jimmy, aki tudomásom szerint nem szedett drogokat.
– Csak eszembe jutott, hogy Glyn Johns mindig ki szokott dőlni. Meghallgattuk a „You
Got to Move”-ot.

35
Az eredetiben: Keith: „Tony, let's have some muggles.” Charlie: „Yeah. Some mezz.” Mezz Mezzrow (1899-1972) jazz-klarinétos és
-szaxofonos számos neves jazz-zenésszel (pl Louis Armstrong, Benny Carter, Sidney Bechet) dolgozotr együtt, amellett marihuánával is
kereskedett. Mivel az észak-amerikai szlengben a marihuánát egyebek között a muggle szóval szokás illetni, Mezzrow-t a 20. század húszas-
harmincas éveiben „Muggles King” néven is emlegették, utóbb pedig a „mezz” a marihuána megjelölésére szolgáló szavak egyike lett.
36
Booth = fülke.
37
Jusrerini & Brooks whiskyvel.
 – Vedd vissza az énekhangokat a gitároknál – mondta Mick Jimmynek.
– Erősítsd fel a dobokat, amikor belépnek a szóló után – mondta Keith.
– Ehhez a vokálhoz képest Brownie és Sonny úgy szólnak, mint két semmiházi fehér fiú –
mondta Dickinson Keithnek.
– Csak azért, mert mindig fehér embereknek játszanak – mondta Keith. – Hallottad Fred
McDowell-lei énekelni a feleségét vagy húgát... nem tudom, ő milyen...
– Mindig csak a feleség... – mondta Dickinson.
– Remek nő – mondta Keith. – Magának énekel.
Mick megmondta Dickinsonnak, hogy fogynia kéne egy kicsit, mire Dickinson saját magát
lesajnáló megjegyzést tett a kanapén, mondván, öregember ő – huszonkilenc évesen –, és
kövér.
– Nem számít, ha hatvannyolc vagy és kopasz – mondta Keith. – Ha rock and roller vagy,
muszáj a színpadon lenned. Egy rock and roller nem létezhet színpad nélkül.
Charlie kiment a keverőszobából, és most, reggel hét órakor, egyedül ült a stúdióban, és a
dobokat püfölte, csak úgy.
– Ott egy rock and roller – mondta Keith.
Ügy tünt, Jimmy sosem készül el a szalagokkal. Mick zongorázott, Keith zongorázott,
Mick gitározott, vártak.
– A kibaszott életbe, Shuscle Moals – mondta Mick. – Ne már... még Astrid is elment.
Astrid szinte mindig jelen volt a stúdióban, de mint egy kísértet, soha nem vettem észre.
Végül meghallottuk a playbackeket. Dickinson megkérdezte Micktől, bánná-e, ha megtartaná
a „Wild Horses” egyik felvételét.
– Nem – mondta Mick –, de nem szeretnénk a rádióban hallani.
– Meg vagyok döbbenve, hogy eszedbe jut ilyesmi – mondta Charlie.
Mick minden éjszaka végén letörölte vagy megsemmisítette az aznapi munka összes
selejtjét. A Stones nem szándékozott nyomot hagyni maga után a Muscle Shoals-i stúdióban,
és nem is fizettek senkinek semmiért.
– Kár – mondta Keith, amikor a szalagok véget értek –, hogy nem jutottunk el egy
wurlitzeres bárba.
Kitámolyogtunk a kora reggeli fénybe.
– Szívesen visszajönnék vagy két hétre – mondta Keith –, ha ki tudnánk bérelni egy házat,
és nem kéne a Squaliday Innben lakni.38
Odakint néhány autóban barátságos és laza alabamai tinédzserek ültek. Fotóztak és
követtek bennünket a motelig. A szobáinkba mentünk, tisztálkodtunk, Dickinson meg én
elszívtuk az utolsó spanglimat – a Stone-ok füve elfogyott, és megemlítettem, hogy van még
egy spanglim –, aztán lementünk az étkezőbe reggelizni. Hamarosan csatlakozott hozzánk
Keith. Megborotválkozott, és a szokásos, visszafogott, jó ízlésével öltözött fel: fehér
teniszcipő volt rajta, bézsszínű nejlonzokni, piros bársonynadrág, melynek hajtóka nélküli
száráról hosszú rojtok lógtak, fekete bársonyzakó, barna sapka és hosszú, sárga-fekete
gyapjúsál.
– Teát kérek – mondta a pincérnőnek.
Mögöttem egy nő arról beszélt, hogy mit fog ajándékozni valakinek, amiről eszembe jutott,
hogy karácsony közeleg. Csatlakozott hozzánk Charlie és Mick Taylor, azután Ahmet, majd
Mick. Mick a fehér bársonyöltönyét és a piros, fodros selyemingét viselte piros sállal, hosszú,
bordó kabáttal és kordsapkával. Leült mellénk, és pácolt marhahúst rendelt.
Bill és Astrid egy közeli asztalnál ültek.
– Mind valami együttessel vannak? – kérdezte a pincérnőjük.
– A Martha and the Vandellasszal – felelte Bill.
– Ő – mondta a pincérnő.
38
Squalid = mocskos, szurtos, nyomorúságos, hitvány.
 – Megvan még az a spanglid? – kérdezte Keith, aki az asztalnál akarta elszívni, hogy ezzel
a szívbajt hozza Ahmetre.
– Már nincs – mondtam.
– Mikor indul a gép? – kérdezte Keith.
– Várunk, amíg nem hívnak bennünket – mondta Mick, miközben a pácolt marhahúst ette.
A reggeli végeztével felmentünk Keith szobájába, hogy ismét meghallgassuk az új Stones-
felvételeket.
– Csináltatok pár jó számot – mondta Wexler. Későn jött reggelizni. – Hazaviszitek
Londonba, hogy hozzáadjátok az édesítőszereket?
– Nem éppen – mondta Keith. – Nekem úgy tetszenek, ahogy vannak.
– Egyszer elküldtem egy dalt Arethának – mondta Mick. – A „Sympathy for the Devil”-t,
amiről Wexler azt állította nekem, hogy jó lenne Sonny Bonónak vagy Burl Ives-nak. – És
nem csinálta meg. Nagyon csalódott voltam. Nagyon rosszulesett.
– Hát – mondta Wexler – még megcsinálhatja...
Röviddel utóbb a repülőtéren voltunk, a kislányok követtek bennünket, fotókat csináltak,
amint kimentünk a géphez.
– Apád meg fog ölni – mondta Tony egy lánynak, aki melléje állva fényképeztette magát.
Atlantába készültünk (Wexlernek oda kellett mennie egy hanglemezipari díjkiosztó
bankettre), onnan pedig Dallas érintésével San Franciscóba. Wexler mellettem ült, és beszélt
hozzám, de túl álmos voltam ahhoz, hogy odafigyeljek rá. A folyosó túloldalán lévő üléseken
Mick és Keith terültek el; Mick a fejét Keith vállára támasztva aludt.
Mintegy húsz percre elszunnyadtam, és már Atlantában is voltunk, aztán meg egy zsúfolt
gépen, ahol kénytelenek voltunk különválni, Keith néhány katona közé ült a turistaosztályon.
Én egy jól öltözött, középkorú nő mellé kerültem, aki egy újonnan megjelent könyvet, John
Cheever Bullet Parkját olvasta.
– Ez egy gyönyörű könyv – mondtam. Sajátos, bizalmas beszélgetésbe kezdtünk, melynek
katalizátorai a kimerültség, a romantika és a bourbon voltak. Cheever hőseiről társalogtunk,
hogy mennyire szomorúak, mennyire fájdalmasan érzékelik az életük korlátait.
– Akárhogy is, nem vagyunk urai a történéseknek, nem tervezünk meg semmit, ami
történik velünk, csak megtörténik, és teljesen összetöri a szívünket...
Hátramentem beszélgetni Keithszel, aki ideadta nekem a kokaint meg az arany szívószálat,
mondván:
– Tedd el.
– Köszönet. – Bementem a vécébe, és miután felfrissülve visszatértem, Keitht immár az
első osztályon találtam, ahol egy üzleti öltönyt viselő reklámszakemberrel merült
beszélgetésbe.
– Nem vagytok szabadok, azt kell tennetek, amit mondanak – mondta Keith.
– Nektek meg azt kell játszanotok, amit az emberek akarnak – mondta a férfi. – Mi a
különbség?
– Nem, nem kell – mondta Keith. – Semmit nem kell csinálnunk, amit nem akarunk
csinálni. San Franciscóban lehajítottam a színpadról a kedvenc gitáromat.
– Ezt nem teheted meg minden este – mondta a férfi.
– Olyan gyakran tehetem meg, ahogy kedvem tartja. Nem mindig, de néha.
A férfi felém fordult.
– Te hiszel ennek a srácnak?
– Én hiszek neki – mondtam.
– O, te tudod, hogy mi az ábra nálam – mondta nekem Keith.
– Nos – mondta a férfi –, nem rossz az, amit én csinálok: soha nem áttottam senkinek.
– Ebben hogyan lehetsz biztos? – kérdezte Keith, aztán úgy folytatta, mintha ő maga nem
akarna túl sokat gondolkozni ezen. –Az a baj, hogy miközben beszélsz, azt hiszed, hogy Spiro
Agnew-val vitatkozol, pedig nem, egy teljesen értelmes emberrel beszélsz. De szerintem
tényleg igaz, hogy nem csinálhatod azt, amit csinálni akarsz. Nagyon sok ember nem azt
csinálja, amit akar.
– A legtöbben mindkettőt csináljuk – mondta a férfi. – Szeretjük, amit csinálunk, de pénzt
kell keresnünk. Kompromisszumot kötünk.
– Csakhogy ez azért szomorú dolog – mondta Keith.
– Csakhogy a világ nem tökéletes – mondta a férfi.
– De – mondta Keith. – A világ tökéletes.
Ekkor kénytelen voltam Keith fölé hajolni, és áldásképpen megcsókolni a feje búbját,
amitől a beszélgetés még csak nem is szünetelt. – Ti nagyon keményen dolgoztok – mondta
Keith a férfinak.
Bizonyos időközönként mi is keményen dolgozunk, de aztán leállunk, és négy hónapig
nem csinálunk semmit...
– Más a munkarendünk – mondta a férfi.
– Igen – mondta Keith –, de a legtöbb ember nem szereti a munkáját. Az amerikaiak
nagyon furán viselkednek; mint Spiro, aki megpróbál felszólalni az emberek érdekében, de
nem tud, mert az emberek zöme huszonöt alatti, és nagyon másként látja a dolgokat...
– Biztos vagy benne, hogy nem értenek egyet Spiróval? – kérdezte a férfi.
– Én csak azokkal a srácokkal, azokkal a gyerekekkel beszélgettem, akik Fort Blissben
vonultak be a seregbe – fura név ez egy katonai tábornak 39 –, nem akarnak egyebet csinálni,
csak Juárezbe menni, és szerezni egy kis marihuánát.
– Már nem érdeklik őket a lányok? – kérdezte a férfi.
– De igen, mind el akarnak menni Juárezbe, hogy megkeféljenek egypár cafkát, és
szívjanak egy kis füvet. Négy évre írtak alá, tehát nem kell Vietnamba menniük, hogy egy
olyan háborúban harcoljanak, amiben nem hisznek, ami arról szól, hogy Amerika legyen a
világ csendőre.
– Nem csendőrködésről van itt szó, hanem az érdekek védelmezéséről – mondta a férfi.
– Miféle érdekekről? Félmillió katonátok van Vietnamban, ami bizony nem a tiétek. Az
észak-vietnamiaknak igazuk van, és győzni fognak.
– Biztos vagy benne?
– Igen, mert láttam filmeket, és olvastam erről, és beszéltem emberekkel, akik ott voltak.
– Igen, de nem tudhatod, lehet, hogy egy nap neked is harcolnod kell – mondta a férfi
komoran.
– Én egyfolytában harcolok – mondta Keith, és aztán úgy tűnt, letesz arról, hogy kifejtse az
álláspontját a férfinak. – Te nem tudod, hogy ez milyen.
– Mi milyen?
– Rolling Stone-nak lenni, a támadások, amiket az emberek intéznek ellenünk, az erőszak...
– Ügy érted, hogy az emberek megpróbálnak megverni benneteket?
– Megpróbálnak megölni bennünket, ezt értem erőszakon, a zsaruk fegyvert fogtak rám, és
felajánlották, hogy lelőnek.
– Hol?
– A színpad mögött, öltözőkben, semmiért, a legvacakabb ürüggyel. Ennek az együttesnek
az öt tagja olyan sok szemétséget kényszerült lenyelni...
Kigyúlt a biztonsági övek bekapcsolására figyelmeztető lámpa, és visszamentem az
ülésemhez, elhaladva Mick és Charlie mellett.
– Kivéve egy szerelmi viszonyban – mondta Mick nagyon komoly hangon. Tudtam én,
hogy Keith melyik öt tagra gondolt. A Stones olyan zűrös banda volt, hogy egyikük bele is
halt.
Leszálltunk a gépről, és a békés közjátékunk véget ért. Körénk sereglettek az emberek,
39
Bliss = üdvösség, üdvözültség, elragadtatás.
akik eddig komikus hangok voltak a telefonban. Ronnie megragadta Micket.
– Ne aggódj, minden el van rendezve, megvan a helyszín, ha akarod, még ma este
kimehetünk, Chip ott van, és Sam...
Ahogy kimentünk a limuzinokhoz, egy kisfiú ezt kérdezte tőlem:
– Te Beatle vagy?
– Igen – mondtam.
– Hogy hívnak?
– Philo Vance.
– Mindent elhisznek – mondta Keith. – Philo Vance, a hírneves Beatle.
Keith meg én beszálltunk egy limuzinba, és velünk tartott Jon Jaymes is, aki az ingyenes
koncertről beszélt.
– Én biztosítom az egészet – mondta.
– Ezt mit jelent? – kérdezte Keith.
– Azt jelenti, hogy ha lesz tíz gyilkosság, én megyek börtönbe.
30
Fájt a szíve, lüktetett a feje
Így szökellt a kis Jesse a pokolba le
Emberek, a kis Jesse-t ne sirassátok
Azt akarja, hogy amíg haldoklik,
mindenki járja a táncot
Perdüljetek, forduljatok, dobjátok
Jesse cimborámat fel a szekérre
Ide, mama, azt a piát ide nyújtsd
Távozik e világból a haldokló kockavető
Lassan megy lefelé a haldokló kockavető
Szóljon a haldokló kockavető-blues
Willie McTell:
„Haldokló kockavető-blues”

Amikor 1968-ban első ízben mentem Angliába, hogy találkozzam a Stone-okkal,

viharkabátban, tudattalanul önmagam paródiáját adva elő, nem tudtam, mire vállalkozom.
Négy héttel később, amikor visszatértem Amerikába, hogy megírjam a Stonesról, amit tudok,
tudtam, hogy a felszín alatt zajlik velük valami, és hogy nem voltam képes a dolog mélyéig
hatolni.
Nyáron a „Jumpin' Jack Flash”-nek köszönhetően ismét az eladási listák élére kerültek. Az
új albumuk, a Beggar's Banquet novemberben jelent meg, miután hosszas vita folyt a Stones
által javasolt lemezborítóról, melyre egy Los Angeles-i nyilvános vécé falfirkáiról készült fotó
került volna. A Decca nem volt hajlandó ezzel a borítóval megjelentetni az albumot. „A
lemeztársaság nem azért van, hogy megmondja nekünk, mit tehetünk – jelentette ki Mick. –
Ha ez a véleményük, akkor csinálják meg a lemezeket, és mi majd terjesztjük őket.” A lemez
végül fehér borítóval jelent meg, ami meghívókártyát volt hivatott jelképzeni. „Visszakoztunk
– mondta Keith –, de pénzért csináltuk, szóval rendben volt a dolog.”
Ugyancsak novemberben jelent meg a One + One, Jean-Luc Godard filmje, ami részben a
„Sympathy for the Devil· felvételéről szólt. Befejeződött a Performance című film forgatása;
a főszerepeket Mick és Anita alakították. Decemberben a Stones „The Rolling Stones Rock
and Roll Circus” címmel rögzített filmre egy műsort. Ebben cirkuszi számok – tigrisek,
akrobaták, bohócok, egy tűznyelő – szerepeltek rock and roll előadók: a Stones, a Taj Mahal,
John Lennon, Eric Clapton, a Jethro Tull, a Who mellett. A Stones a BBC-TV-nek
szándékozott eladni a produkciót, ám az soha nem készült el.
Az esztendő végén Keith, Mick, Anita és Marianne Peruba és Brazíliába mentek. Keitht a
pampák fekete cowboyainak látványa ihlette egy Jimmie Rodgers stílusát idéző dal, a „Honky
Tonk Women” megírására. Brian, miután novemberben beköltözött a Cotchford Farmra, az
ünnepeket Sukival töltötte Ceylonon. John Lewistól, Brian egy fiatal angol barátjától
valamikor később úgy hallottam, hogy amíg Ceylonon volt, Brian találkozott egy
asztrológussal – állítólag Hitler hajdani asztrológusával –, aki azt mondta neki, az elkövetkező
évben legyen óvatos az úszással, ne menjen vízbe a barátai nélkül.
Január 13-án Brian ismét Londonban volt, hogy megjelenjen egy bíróság előtt, mely nem
adott helyt a kérelmének az őt bűnössé nyilvánító verdikt hatálytalanítására vonatkozóan.
Ebből kifolyólag kétrendbeli kábítószerrel való visszaélés szerepelt a priuszában, ami kettős
csapást jelentett ellene. Január végén Mick és Keith visszamentek Londonba, és megkezdték a
Let It Bleed számainak hónapokon át tartó kidolgozását. Márciusban a Stonest felkérték, hogy
játsszon a memphisi blues-fesztiválon, és fontolóra vették, hogy Eric Claptonnal lépnek fel,
mivel gondot okozott számukra, hogy Briant bejuttassák az országba.
 Brian a küszöbönálló eljárás miatti izgalomra hivatkozva nem vett részt a
stúdiómunkálatokban, sőt még Angliát is elkerülte, és Marokkóból azt nyilatkozta a londoni
újságoknak, hogy „úgy érzem, a jelenlétemre nem tartanak igényt”. Miután véget ért a pere,
és hónapok alatt rendbe tétette a fogait („micsoda pazarlás” – mondta Jo), Brian – jóllehet a
marokkói albumát befejezte, 23 ezer fontot költve a saját pénzéből erre a célra – még mindig
nem volt képes elvégezni a maga részét, lett légyen az bármi, a Stones-tagsággal járó
munkából. „A per véget ért, és Brian mégsem szedte össze magát” – mondta Jo. Április elején
Jo írt egy levelet Micknek. „Mi történik az együttessel?” – kérdezte, és „rövid beszámolóval”
szolgált arról, hogy „mi történik valójában”:
Néhány gondolat: – az iroda teljesen lojális, amellett intrikától és játszmáktól mentes.
Senki nem nagy igényű, illetve senkinek nincsenek önös céljai. Jó itt dolgozni. Az utóbbi
időben nem mennek eléggé jól a dolgok, és ebből következik számunkra az alapvető gond: ez
a ti irodátok.
1. Mi történik az együttessel? Van bármiféle reális szándékotok arra nézvést, hogy
nyilvánosság előtt szerepeljetek? Vagy csak lemezeket és filmeket akartok csinálni?
2. Eltekintve a Rolling Stonestól, van-e valami más projekt? Lemeztársaság?
A Klein-probléma több mint kellemetlen. Bábok vagyunk. Hogyan dolgozhat az ember,
vagy hogyan működhet az iroda, ha ennyi ideig kell pénzért vagy bármi egyébért esedezni?
Addig nem fog jól menni a dolog, amíg ez nincs elrendezve.
1. Kleinnel – így vagy úgy, de – küzdeni kell a pénzt és a szerződéseket illetően.
2. Mick személyes tervei.
3. Lemezek – ne törődjetek mással, csak az alkotással.
4. Rolling Stones.
5. Lemeztársaság vagy stúdió.
6. Ha a teher túl súlyos, hagyjátok a fenébe. Tényleg csak azt kéne csinálnotok, amiben
örömöt találtok. Akkor nem lennének fennakadások.
Február 3-án Allen Klein bejelentette, hogy ávette a Beatles menedzselését. A Stone-ok,
elhanyagoltnak érezvén magukat, sértődötten folytatták a munkát a Let It Bleed-en, amelyen,
pótolandó az egykor Brian által biztosított egzotikus textúrát és hangsúlyokat, a „You Can't
Always Get What You Want”-ban a hatvantagú (kétszólamú) londoni Bach-kórus, Robert
Johnson „Love in Vain”-jében pedig egy Ry Cooder nevezetű, fiatal zenész működött közre
mandolinon. Brian még mindig eljött néha a lemezfelvételekre. Az egyiken megkérdezte
Micktől:
– Mit játszhatok?
– Nem tudom – felelte Mick. – Mit tudsz játszani?
Brian keze, amit Anita fején tört el, nem gyógyult meg rendesen, és Briannek nem ment
könnyen a gitározás. Megpróbált szájharmonikázni, de végül Mick ezt mondta neki:
– Nem megy ez neked. Miért nem mész haza?
Mick és Keith keresni kezdtek valakit, aki felválthatná Briant. Májusban elhívták néhány
sessionre Mick Taylort. Május 25-én a szaxofonos Bobby Keyst vonták be a „Honky Tonk
Women” rock and roll verziójának felvételébe. Valamikor a következő héten Mick
elbeszélgetett Mick Taylorral.
Mick ekkoriban a szövegét tanulta, ugyanis Marianne-nal együtt szerepet vállalt a Ned
Kelly című filmben, ami egy banditáról szólt, és aminek forgatását július elején akarták
megkezdeni Ausztráliában. Aznap, amikor az újságokban megjelentek a filmet beharangozó
cikkek, Micket és Marianne-t illegális drogok birtoklásáért letartóztatták a házban, amit Mick
az előző évben vásárolt a Cheyne Walk 48-as szám alatt.
Június 8-án, miközben küszöbönállott a „Honky Tonk Women” megjelenése, Keith, Mick
és Charlie elmentek a Cotchford Farmra, hogy beszéljenek Briannal. Evekkel később Charlie
azt mondta, hogy „ez volt ez idáig a legrosszabb dolog, amit valaha is tennem kellett”. De azt
is mondta, hogy amikor közölték Briannal, mik a szándékaik, úgy tűnt, Brian
megkönnyebbült. „Mintha egy súlyos teher esett volna le a válláról, és azt mondta: »Igen, ki
akarok szállni«.”
Brian bejelentette a sajtónak, hogy kiszállt a Rolling Stonesból. Felhívta az apját, és azt
mondta neki, hogy csak ideiglenes dologról van szó, Amerikában akarnak játszani, a
következő évben velük fog turnézni Európában.
Egy Peter Jenner nevű férfi a Blackhill Enterprises produkciós cég szervezésében 1968
szeptemberétől olyan ingyenes koncerteket adott a londoni Hyde Parkban, amilyeneket
Kaliforniában látott. A „Honky Tonk Women” megjelenése július 4-én volt esedékes, és a
Stones július 5-ére ingyenes koncertet tervezett a Hyde Parkban. Jo Bergman egy újabb levele
ekként szólt:
The Rolling Stones
Telefon 01-629-5826 46a Maddox Street
Telex 266934 London WI
Kedves barátaim,
íme a következő hét eseményeinek vázlatos terve:
KEDD, július 1.
1 óra: Granada Theatre, Wandsworth Road
Az este elméletileg szabad, hacsak nem érzi úgy valaki, hogy képes interjúkat adni a
kérdéses időben – azaz 5-6 órakor – amerikai FM rádióállomásoknak. Erről majd később
kérdezlek benneteket.
SZERDA, július 2.
12-2 óra: Music Scene-bemutatkozás. Ez a TRL stúdióban lesz, a cím Whitfield Street
44/46 W.i., és nagyon gyorsan lezajlik majd. Viszont nagyon fontos, hogy mindenki legyen ott
12 órára, mert 2 órára végezniük kell a stúdióban. 7 óra: Felvétel az Olympicban.
CSÜTÖRTÖK, július 3.
1.30-2.00: Fotózás egy amerikai fotóssal, aki Amerikába szánt poszterekhez és a
szeptemberi album borítójához fog képeket csinálni. Ez legfeljebb két órát vesz igénybe,
valószínűleg kevesebbet. A délután hátralévő részében lehetne próba. 8-9.30: A Top of the
Pops felvétele a G. stúdióban a Lime Grove-on.
PÉNTEK, július 4.
Egész napos próba, gondolom. (Csak Mick – találkozó Jane Nichol-sonnal és a Rolling
Stone stábjával. A próba előtt össze kéne hozni egy találkozót Jo-val.)
SZOMBAT, július 5.
The Battle of the Field of the Cloth of Gold.
3.45: Albert Hall parkolója
Altamont után, amikor Londonban laktam, sokszor beszélgettem Shirley Arnolddal, aki
még mindig a rajongói klub vezetője volt. Ő volt az egyik legrendesebb ember, akivel valaha
találkoztam: angol, a szó legjobb értelmében. Néhány évvel később, amikor a Stone-ok
külföldön éltek, és nem látta őket többé, abbahagyta a dolgot. Rod Stewartnak dolgozott
néhány évig, aztán egy nap felhívta Jo Bergmant Kaliforniában, ahol Jo a Warner Bros.
munkatársa volt, és ezt mondta: „Kiszálltam a buliból.” Becsületére legyen mondva, hogy
soha nem volt benne. „Anita után Brian évekig rettenetes állapotban volt – mondta egy nap
Shirley a maga szelíd, ám őszinte, kék szemű modorában –, de hát Brian mindig rettenetes
állapotban volt, ugyebár. Mindig, mindenféle módon pórul járt. Annyira akarta, hogy... nem
mintha nem lennének normálisak, de annyira akarta, hogy normális, boldog élete legyen,
mindenféle értelemben, zűrök nélkül. De soha nem jött össze. És soha nem nyúlt utána annak,
amit akart. Olyan könnyű volt irányítani. Hatvanhét végén egyszer nagyon kora reggel
átmentem hozzá. Rám telefonált, rossz éjszakája volt. Talán bevett egy csomó dolgot, és
napok óta nem aludt. Azt mondta: »Éhen halok. Kérjél tíz fontot a könyvelőtől, vegyél egy
csomó kaját, és hozd át. Éhen halok.« Egy nagydarab sonkát akart, csontostul, ami kábé öt
fontba kerül. Szóval átmentem a lakásba, ami a Courtfield Roadon volt, ott volt Brian és két
lány, meg néhány másik fickó, csupa tányérnyaló, akik nem igazán törődtek Briannal.
Megérkezett az ennivaló, és mindenki rávetette magát. Volt tojás meg sonka, ő meg instant
krumplipürét kért. Megkérdezte, hogy hogyan kell megfőzni a kolbászt. Mire én: »Szeretnéd,
ha megfőzném neked, Brian?« Mire ő: »O, igen, kérlek.« Készítem neki a reggelit... én akkor
el voltam jegyezve, úgy volt, hogy férjhez megyek; ő meg azt mondja: »Te annyira rendes
vagy, megoldasz mindent.« Annyira könnyű volt, úgy értem, bárki képes elkészíteni egy
reggelit, Brian meg azt mondja: »Olyan ügyes vagy«, én meg elképzeltem, ahogy Brian
próbál tojást és sonkát főzni. Sosem felejtem el, voltak ilyen nagy kolbászok, beléjük böktem
a villával, sokan csinálják így, tudod, bele kell bökni, hogy ne pukkadjon szét, Brian meg: »Jé,
ezt sose tudtam.« Aztán meg: »Tényleg össze kéne jönnöm egy kedves csajjal, olyan jó nézni
téged, ahogy teszel-veszel a konyhában.«
Mire a reggeli elkészült, Brian elaludt. Felébresztettem, és megette a reggelijét. Azon a
reggelen annyira eltökélte, hogy összeszedi magát, lesz egy szép lakása, és lesz ennivalója a
hűtőben, és tejet hozat magának. Brian életében semmi nem volt normális, de soha nem tett
azért, hogy normális legyen az élete.
Akkoriban Sukival volt. Ő boldoggá tette, azt hiszem. Anita után talán ő volt a legjobb, azt
hiszem, Brian ezért volt oda érte. Úgy nézett ki, mint Anita a korai időszakban. Ügy néztek ki,
mint két testvér. Az irodában láttunk fényképeket Sukiról, és azt hittük, hogy Anita. Suki Tara
Browne-nal járt, a Guinness-örökössel, és volt egy autóbalesetük, és Tara Suki karjaiban halt
meg. Suki rettenetes állapotban volt. Brian Tara barátja volt, és együtt mentek a temetésre, és
Brian éppen akkor veszítette el Anitát, így hát összeköltöztek. Talán azért nem működött soha
a dolog, mert Suki igazán szerette Tarát, Brian pedig igazán szerette Anitát. Suki kedves volt
Brianhoz. A gondját viselte. Boldognak látszottak. De azt hiszem, Briannal az volt a baj, hogy
elveszítette Anitát.
Suki egyszer elmesélte nekem, hogy hazament a lakásba, és Brian Lindával volt ott. Úgy
értem, ronda dolog, ilyet csinálni, tényleg szörnyű. Azt mondta, hogy Brian kirúgta a lakásból.
Tele volt zúzódá-sokkal. A kutyába is belerúgott. Szóval, nem lehetett eligazodni Brianon,
mert nagyon szerette a kutyát, és aznap este még a kutyára is rájárt a rúd. Nem hiszem, hogy
bárki érti ezt... hogy egyáltalán bárki megértette őt. Nem hiszem, hogy bárki közel juthatott a
megértéséhez.
Emlékszem, amikor Windsorban lakott (meséltem neked a kecskéről), elmentek néhány
napra, valaki gondoskodott az állatról, az meg tüdőgyulladást kapott, és elpusztult.
Elmondtam Briannak telefonon, és egyszerűen összetörte a szívét a hír. Ott sírt, én meg azért
sírtam, mert ő sírt. Azt mondta: »Ki akarom tömetni, ki kell tömetnem.« Megtudtam a
preparátortól, mennyibe kerülne, visszahívtam Briant, és mondtam neki, hogy négyszáz
fontért megcsinálják. »Nem, nem tehetem. Nem hagyhatom, hogy kivegyék a belső részeit.«
Azt hiszem, Redlands kertjében temették el.
Imádta az állatokat. Néha annyira kedves és gyengéd volt. Olyan arca volt, hogy sugárzott.
Amikor mosolygott, minden nagyszerű volt, ragyogott a nap. Én mindig imádtam. Mindig
imádtam az összes fiút, de amikor a rajongók leveleket küldtek nekem, kérve, hogy mondjam
el, milyen, képes voltam négy oldalt legépelni anélkül, hogy egyáltalán Brianra gondoltam
volna. De úgy gondolom, nagyon szerencsés vagyok, hogy én legalább ismertem, és ez senki
másnak nem adatik meg. Örülök, hogy ismertem. De mindig aggódtam Brianért. Soha nem
hittem, hogy menni fog neki. Ő maga sem hitte, hogy menni fog neki. Mrs. Jonesnak van egy
felvétele, egy interjú, amiben Brian azt mondja: »Nem hiszem, hogy megérem a harmincat.«
És Sukinak folyvást arról beszélt, hogy végrendeletet akar írni, Suki meg azt mondogatta,
hogy: »majd ha megörekszünk és megőszülünk«, mire Brian azt mondta: »nem, nekem nem
fog menni«. Soha nem látott jövőt maga előtt. A fiúk is tudták ezt, mindenkinek mondogatta,
hogy ő nem fogja megérni az öregkort.
Annyira nagyszerű volt nekik dolgozni, hosszú éveken át ott voltam, és mindig tudtam,
hogy eljön a nap, amikor valamelyikük meg fog halni, és azt gondoltam, hogy ez a
legrosszabb dolog, amiben részem lehet, de tudtam, hogy Brian lesz az. Bármikor
számíthattam volna rá, mert olyan sok változáson ment keresztül, tudtam, hogy közeleg a
dolog. De aztán, amikor kiszállt az együttesből; azt hiszem, csak Fred, a könyvelő meg én
beszéltünk vele mindennap. Be-betelefonált az irodába, és olyan boldog volt. Nem tudom,
lehet, hogy bennünket akart meggyőzni, vagy miközben bennünket próbált meggyőzni, hogy
összejön neki, megpróbálta meggyőzni önmagát. Egy nappal az előtt, hogy meghalt, a Hyde
Park-i koncertről beszéltünk. Szerdai napon halt meg.
Én hétfőn beszéltem vele. Már találkoztam Mick Taylorral az előző héten, és Brian
megkérdezte: »Találkoztál vele?« Mondtam, hogy igen. Mire ő: »És milyen?« Azt mondtam,
nem kedvelem túlzottan. Erre ő: »Ö, majd megkedveled«, és nagyon is rendes volt ez ügyben.
Azt mondta: »Azt hiszem, elmegyek majd a Hyde Park-i koncertre szombaton. Szerinted mit
gondolnának az emberek, ha elmennék?« Mondtam, hogy remek ötlet, és kértem, hogy
kívánjon szerencsét Mick Taylornak.
Aztán beszéltem vele kedden. Rám telefonált, és azt kérdezte: »Le tudsz küldeni nekem
néhány fotót?« Mondtam neki, hogy igen, és továbbra is válaszolok a neki írt levelekre. Mire
ő: »Biztos, hogy nem gond ez neked?« Mindig ilyen helyzetbe hozta az embert, hogy biztos-e
benne, hogy ez neki nem gond. Mondtam, hogy nem, nem gond, válaszolni fogok a levelekre,
mindig dolgozni fogok neki, ne butáskodjon.
Suki Marokkóban volt, éppen akkor szakítottak. Tudtam, hogy Brian egy Anna nevű
lánnyal él, akit soha nem láttam. Én viseltem gondját Matildának, Suki kutyájának. Brian
nagyon odavolt azért a kutyáért. Mentem haza azon a kedd estén, és éppen akkor lett otthoni
telefonom, éppen akkor kötötték be. Egyetlen ember tudta a számot. Felhívtam Tom Keylock
feleségét, mert a fiúk aznap éjjel lemezfelvételen voltak. Tom lement Redlandsbe.
Telefonáltam Joan Keylocknak, és megadtam neki a számot. Szóval amikor hajnali egykor
csengett a telefon, az csak Joan lehetett. Ez volt az első alkalom, hogy csengett a lakásomban
a telefon. Lerohantam, Matilda a nyomomban, és felvettem a kagylót. »Ébren vagy?« –
kérdezte Joan. Mondtam, hogy igen, lent vagyok a földszinten, mi a baj. Azt mondta: »Rossz
hírt kaptam.«; mire én: »Brian...«; mire ő: »Meghalt...«
Meg volt rendülve, éppen akkor hallotta a hírt, előbb hallotta, mint bárki más. Frank
Thorohood, aki odalent tartózkodott Briannal, Tom barátja volt. Amikor kihúzták Briant a
medencéből. Frank első dolga az volt, hogy telefonáljon Joannak: »Brian meghalt, valaki
hozza le gyorsan Tomot«, mert Tom remekül értett mindennek az elrendezéséhez. Joan engem
hívott, még mielőtt betelefonált volna a stúdióba, hogy szóljon Stunak, hogy közölje a fiúkkal
a hírt. Letettem a kagylót, elindultam az emeletre a hálószobába, és rám tört a zokogás.
Felkeltek a szüleim, és kérdezték, hogy mi a baj. Mondtam, hogy Brian meghalt. Matilda az
ágyon ült, és vonított, kinézett az ablakon, és vinnyogó hangokat adott ki... olyan volt, mintha
tudná.
Joan telefonált a stúdióba, és Stu vette fel. Jo azt kérdezte: »Tom ott van? Tómnak le kell
mennie Crotchfordba.« Azt hiszem, Stu azt kérdezte:
»Ó, most meg mit csinált az a szerencsétlen?« Mire Joan: »Meghalt.« Aztán Stu elmondta
a fiúknak. Én összeszedtem magam. Fél kettőkor telefonáltam Jo-nak. Egyre csak kicsengett,
és nem vette fel senki. Gondoltam, csengetem tovább, mert nyilvánvalóan nincs ott, tehát nem
fogom felébreszteni, ötpercenként megcsengetem, amíg oda nem ér. Biztosan éppen akkor
érkezett, és bevette magát a fürdőbe. Hívtam, és azt kérdeztem: »Jo? Aludtál?« Mire ő: »Nem,
éppen fürdők.« Mondtam neki, hogy: »Rossz hírem van. Brian meghalt.« Annyit mondott:
»Ne...« Aztán meg: »Hogy tehette ezt? Annyi dolgunk van szombaton a Hyde Park-i
koncerttel, ott a birtok, amiről gondoskodni kell, és soha nem írt végrendeletet, ott a
temetés...«
Biztosra veszem, hogy mind virrasztottunk egész éjjel. Nagyjából fél hétkor jöttem el
otthonról, beszálltam egy minitaxiba. A sofőr egy fiatal srác volt, és a dolgot bemondták
aznap reggel a hatórai hírekben, és a srác ezt mondta: »O... meghalt Brian Jones.« Mondtam,
hogy igen, hallottam. És ott ültem, olyan hosszú ideig imádtam őt, és olyan hosszú ideig
dolgoztam neki, és ott ült mellettem Brian kutyája. Elértünk a West Endhez, és az összes újság
címoldalán az állt, hogy Brian Jones belefulladt az úszómedencéjébe, én meg néztem azt a
sok újságot, és arra gondoltam, hogy tényleg meghalt, megint az újságok címoldalára került...
Rossz oldalon szálltam ki a minitaxiból, ezért le kellett mennem, és egyébként is, kialvatlan
voltam, szóval furcsán viselkedtem, és a trafikos hölgy, aki jól ismer, utánam jött, és elkapott,
mert elmentem mellette, és valahogy kimentem az úttest közepére, aztán felmentem az
irodába, és kinyitottam. Reggel hét óra volt, és el tudod képzelni az irodát, nagy volt a csend,
én meg csak ültem ott. Az első telefonáló, azt hiszem, fél kilenckor, Alexis Korner volt. Meg
volt rendülve, és ezt kérdezte: »Van ott valaki, hallotta valaki a hírt, kivel beszélek?«
Mondtam, hogy Shirleyvel beszél, mire azt mondta: »Nos hát, tudod, hogyan érzek.«
Megpróbálta elmondani, mennyire sajnál minket, mert ismertem Alexist a kezdetektől, és
amikor bárkit sírni hallok, én is sírni kezdek, és ő egyszerűen úgy összetört, mint egy
kisgyerek.
A fiúk mind másképpen mutatták ki az érzelmeiket. Charlie sírt, míg Mick, azt hiszem,
túlságosan is meg volt rendülve. Charlie korán megjelent, megérkezett Mick, bejött Keith,
megragadott, és azt kérdezte: »Jól vagy?« Nem hiszem, hogy bárki is tudta volna, mi történik,
mert még ha mind számítottak is rá, hogy Brian fiatalon fog meghalni, amikor megtörténik, az
mégiscsak döbbenetes. Aztán a Hyde Parkról kezdtek beszélni, és Mick először is azt mondta,
hogy le fogjuk mondani, aztán meg azt mondták, hogy nem, meg fogják csinálni, Brianért
fogják megcsinálni.”
Aznap újra és újra Tim Hardin Bird on a Wire-je szólt a Stones irodájában lévő, vacak
lemezjátszóról. A Stone-ok lemondták a délutánra tervezett fotózást, viszont elmentek a Top
of the Pops aznap esti felvételére. Másnap próbáltak, noha Mick, aki beteg volt, azaz
legalábbis torokfájással és szénanáthával kínlódott, nem énekelt. Hétfőn volt esedékes, hogy
megkezdje Ausztráliában a Ned Kelly forgatását, de nem volt kedve elmenni. A film
produkciós cégének jogászai kijelentették, hogy ha elég jól kell legyen ahhoz, hogy
szombaton énekeljen a Hyde Parkban, akkor ahhoz is elég jól van, hogy vasárnap
Ausztráliába repüljön.
Ausztráliában Marianne túladagolta magát Tuinallal, miután a tükörben nem a saját arcát
látta, hanem a Brianét, és napokat töltött kómában, élet és halál között lebegve. Utóbb azt
mondta, hogy öntudatlan állapotában Briannal volt. Hosszú sétát tettek, beszélgettek, és aztán
Marianne így szólt: „Vissza kell mennem.” „Nekem tovább kell mennem” – mondta Brian.
Marianne, akinek szerepét a filmben egy másik színésznő vette át, mihelyt képes volt rá,
egy svájci kórházba ment, hogy összeszedje magát.
Július 2i-én első alkalommal lépett ember a Holdra. Augusztus 10-én megszületett Marlon
Richards. Augusztus 18-án Mick megsérült, amikor a filmforgatás közben felrobbant a
kezében egy hibás pisztoly. Szeptember i2-én Mick Tahiti érintésével visszatért Londonba.
Szeptember 29-én megjelent a bíróságon, ahol az ügye tárgyalását decemberig elhalasztották.
Egy héttel később néhány napra Bálira ment, de október 17-ére hazajött, hogy a többi Stone-
nal együtt Los Angelesbe repüljön.
A Stones Hyde Park-i ingyenes koncertjére negyedmilliós közönséget vártak, de lehet,
hogy kétszer annyian voltak ott. A ceremóniamester a Blackhillnek dolgozó Sam Cutler volt.
A biztonsági teendőket az amerikai megfelelőiknél fiatalabb és sokkal barátságosabb angol
Pokol Angyalai látták el, amiként más hasonló koncerteken is, és Jo Bergman a Stones
nevében ezt a köszönőlevelet küldte nekik: „Igazán jól helytálltatok szombaton, segítettetek
nekünk, hogy tehessük a dolgunkat, és irtó jó volt látni a kedves, mosolygós arcotokat.”
Amint a Stones játszani kezdett a Hyde Parkban, ötezer lepkét engedtek a levegőbe, miután
Mick felolvasott két versszakot Shelley Adonaisából:

Békét! Nem halt meg ő s nem szendereg –

Csak az élet álmából ocsúdott –
Mi vívunk hasztalan ütközetet,
Hajszolva száz viharzó fantomot,
S szellemkésünk, mint a tébolyodott,
A sebhetetlen semmit szegdeli.
Mi nyomjuk hullaként a padlatot.
S emésztik kín– és rémületteli,
Élő porhüvelyünk hűlt remény férgei.
A sok változva száll, marad az Egy;
A földi árny fut, örök fény az Ég;
Az élet mint színes ablaküveg,
Töri az Öröklét tündökletét,
Míg a Halál szilánkra zúzza. – Légy
Halott, hogy amire áhítozol,
Elérd! Kövesd a többit! – Róma kék
Ege, virág, rom, zene, szó, szobor
Kevés zengeni őt, ki már bennünk honol.40

„Mick felolvasta a verset – mesélte nekem Shirley Arnold –, aztán felszálltak a lepkék, és
az egyik rajtam kötött ki. Annyira szép volt, Shirley Watts mellett ültem, és ő, amikor a fiúk
színpadra léptek, így szólt: »Nekem hiányzik az arca.« A lepkének, ami a karomra szállt,
törött volt a szárnya, mire Shirley azt mondta: »Ó, törött a szárnya«, és sírni kezdett. Azt
mondtam: »gyere, menjünk«. Csak két számot hallgattunk meg, aztán hátramentünk, és
leültünk a lakókocsiban. Furcsa nap volt az a parkban, nagyszerű nap lett volna, ha Brian ott
lett volna, ha láthatta volna. Biztos vagyok benne, hogy megnézte. Amerre csak a szem
ellátott, sok-sok ezernyi ember volt ott; csendben, nyugodtan, mozdulatlanul. Páran felkeltek
és táncoltak. De azt hiszem, ha Brian nem hal meg, nagy felfordulás lett volna, mert a zene
fantasztikus volt. De elveszítettek egy Stone-t, és csak hallgatni akarták a zenét. Azt hiszem,
sokan azért voltak ott, hogy leróják a kegyeletüket.
Mick elutazott Ausztráliába – tényleg rossz állapotban volt –, Bill, Charlie, Astrid és
Shirley pedig elmentek a temetésre.
A Hyde Park után, csütörtök reggel Fred felvett engem az irodánál, és lementünk a
Londonderryhez Biliért meg Astridért, ők velünk jöttek le, és velünk jött Suki is; egy nagy
limuzinnal voltunk. Charlie és Shirley külön utaztak Stuval meg a feleségével. Elértünk a
Londonderryhez, és Suki szomorú arccal szállt be, de sütött a nap, nagyszerű idő volt.
Megtettük a hosszú utat Cheltenhamig, végig beszélgettünk, főleg Brianról, de csak kellemes
dolgokról esett szó. Amikor Cheltenhambe értünk, ahogy megálltunk a ház előtt, egy tágas,
füves terület tele volt virágokkal, és rengeteg embert láttunk. Úgy készültünk, hogy a
kocsiban maradunk, megvárjuk a többiek érkezését, és majd a temetési menettel tartunk, de
Mr. Jones és Tom Keylock ott állt az ajtóban. Mr. Jones mindenkivel meg akart ismerkedni,
egy szobában süteményt, szendvicseket és teát készítettek elő számunkra, ami igazán jólesik
az embernek, ha órákon át ült kocsiban.
Bill meg Astrid bementek, és kezet fogtak velük, Tom pedig mondta, hogy: »ő Shirley
Arnold«. Mr. Jones megragadott, és elsírta magát, amitől én is megint bőgni kezdtem.
40
Somlyó György fordítása.
Szorított, és nem engedett el. Mr. Jones azt mondta, hogy Brian mesélt rólam.
Megérkezett Charlie és Shirley, aztán megérkeztek az autók, és kisétáltunk.
Megpillantottuk a koporsót – egy igazán szép bronzkoporsó volt –, és beszálltunk az autókba.
A Hatharly Road, ahol Brian lakott, nagyjából két mérföld hosszú, és ahogy lassan
végighajtottunk az úton, úgy tűnt, rengeteg ember van ott. Amikor elmentünk az iskola
mellett, az összes kisfiú és kislány ott állt és nézett, a tanáraik megengedték, hogy kijöjjenek a
játszótérre. Aztán beértünk magába a városba. Nagyon sokan voltak; egész Cheltenham kiállt
csak úgy nézelődni, akár komolyan vették a dolgot, akár úgy fogták fel, hogy szép idő van,
menjünk, nézzük meg a virágokat.
Mind megindultunk a koporsót követve a templomba. Shirley Watts mellettem jött és sírt,
és én is sírtam, mert ahol mi haladtunk, meg tudtuk érinteni a koporsót, és Brian ott volt
benne. Behozták a koporsót, feltették egy oltárra. A pap elmondta, hogy Brian valaha annak a
templomnak a kórusában énekelt. Szép volt, énekeltek a kóristafiúk, el tudta képzelni az
ember, hogy valaha Brian is kóristafiú volt. A szertartás hosszúra nyúlt. Aztán a pap azt
mondta: »Mr. Jones arra kért, olvassam fel önöknek ezt a táviratot.« Egy olyan távirat volt,
amit Brian nagyjából három évvel azelőtt küldött a szüleinek, amikor éppen eljárás folyt
ellene kábítószerügyben. A pap azt mondta: »Úgy hiszem, Brian minden mondanivalóját
összefoglalja ebben a táviratban: Kérlek, ne ítéljetek meg túl keményen.« Írhatta volna ezt a
halála előtti napon is, hogy olvassuk fel, amikor meghal.
Aztán kijöttünk a templomból, és nagyjából öt percig tartott az út kocsival a temetőig, és a
dolgok összekuszálódtak, mert olyan sokan voltak a gyerekeikkel, akik jégkrémet
nyalogattak. Nem volt különösebben szép, ahogy ezek az emberek odatolakodtak, hogy
lepillanthassanak a gödörbe. Mi nagyjából a szülők mellett maradtunk. Ott voltunk, Fred, én,
Bill, Charlie, Suki és Brian nővére, Barbara, és ott állt Lindával Julian, Brian hasonmása. A
pap mondott még egy beszédet, ez is hosszú volt, és ahogy eresztették le a koporsót, a
koporsón megcsillant a napfény. Oldalt álltunk mind, és néztük, az ember kénytelen
végignézni, ahogy leeresztik a koporsót. Meleg volt, fényképezőgépek csattogtak, annyira
beteges dolog volt ez, fotókat készíteni. Emlékszem, figyeltem, amint a koporsó leereszkedik,
és nagyon hosszan tartott. Azt hittem, én is ott kötök ki a gödörben...”
31
JERRY LEE LEWIS: POKOL!
SAM PHILLIPS: Nem hiszem el.
JACK CLEMEN: Magasságos Isten, magasságos tűzgolyók!
BILLY LEE RILEY: EZ az!
SP: Nem hiszem el.
JLL: Azt mondja, „Vigadozzatok! Az Isten örömével! Csakis!” De amikor evilági
zene kerül szóba, rock and roll...
BLB: Az ám!
JLL: ...bármi efféle, belebeszélted magad a világba, és a világon vagy, és nem a
világon kívülről jöttél, és még mindig bűnös vagy. Bűnös vagy, és hacsak nem
üdvözülsz, és nem születsz újjá, kisgyerekként, és nem járulsz Isten elé, és nem
leszel szent – és testvér, azt mondom, nagyon tisztának kell lenned. Oda
semmiféle bűn nem kerülhet – semmiféle bűn! Mert azt mondja, hogy semmiféle
bűn! Nem azt mondja, hogy csak egy kicsi; azt mondja, hogy semmiféle bűn nem
kerülhet oda! Testvér, egy kicsi sem. Az Isten elé kell járulnod, és beszélned kell
vele, hogy a Mennybe juss. Annyira jónak kell lenned, hogy az siralmas. Azt
mondom nektek, amit tudok.
BLB: Halleluja!
SP: Helyes. Namármost, ide hallgass, Jerry, a vallási meggyőződésnek nincs köze
semmiféle szélsőséghez. Helyes. Azt akarod mondani nekem, hogy elfogadod a
Bibliát, elfogadod Isten szavát, és hogy forradalmasítod az egész világegyetemet?
Na, ide figyelj! Jézus Krisztust a Magasságos Isten küldte ide...
JLL: Úgy van!
SP: Megítélte ő, megváltotta ő az összes embert a világon?
JLL: Nem, de megpróbálta!
SP: Az már biztos. Na, várj csak egy percet. Jézus Krisztus eljött erre a világra.
Elviselte az embert. Nem egy szószékről prédikált. Járt-kelt, és jót cseledett
másokkal.
JLL: Úgy van! Mindenfelé prédikált!
SP: Mindenfelé. Úgy van.
JLL: Prédikált a földön.
SP: Úgy van.
JLL: Prédikált a vízen!
SP: Teljesen igaz! Namármost...
JLL: Csinált ő mindent! Gyógyított!
SP: Namármost, itt, itt van a különbség...
JLL: Követed azokat, akik gyógyítanak? Amint Jézus
Krisztus tette? SP: Hogy érted... hogy... én, én...
JLL: Hát, mindennap ez történik.
SP: Hogy érted?
JLL: A vakok szeme felnyílt.
SP: Jerry...
JLL: A sánták járni tanultak. SP: Jézus Krisztus...
JLL: A nyomorékok járni tanultak.
SP: Jézus Krisztus, szerintem, éppoly valóságos ma, mint akkor volt, amikor eljött
erre a világra.
JLL: Úgy van! Úgy van! Annyira igaza van, nem tudja, mit beszél!
SP: Namármost, én azt mondom, hogy...
 BLR: Ó, ezt vegyük fel! Erre nagyon buknak majd!
JC: Dehogy buknak, ember, ez nem reklámszöveg.
SP: Várj, várj csak egy percet. Nem tehetjük, nekünk... ide hallgass, figyelj,
szívemből mondom neked, és tanulmányoztam egy kicsit a Bibliát...
JLL: Hát, én is. Újra és újra áttanulmányoztam, keresztbe-kasul, és tudom, hogy
miről beszélek.
SP: Figyelj, Jerry. Ha azt hiszed, hogy az ember nem cselekedhet jót, ha rock and
roll előadó...
JLL: Maga cselekedhet jót, Mr. Phillips, ne értsen félre...
SP: Várj egy percet. Amikor azt mondom, hogy jót cselekedni...
JLL: Magának lehet jó szíve! SP: Nem így értem, nem így értem, csak...
JLL: Maga segíthet az embereken!
SP: Maga lelkeket menthet meg!
JLL: Nem! Nem! Nem! Nem!
SP: De igen!
BLR: Soha nem fog menni.
JLL: Hogy menthet az Ördög lelkeket? Miről beszél maga?
SP: Ide hallgass...
JLL: Ember, az Ördög énbennem van! Ha nem volna, keresztény lennék!
Beszélgetés a Sun lemezsúdióban 1957-ben

A Huntington Hotel előcsarnokában, a felvonókra várván, zajt hallottunk a lépcsőház

irányából, és amikor felpillantottunk, egy, a korban már benne járó, rézvörös hajú, világoszöld
köntöst viselő nőre lettünk figyelmesek, aki ezt sipította felénk: „Bárcsak mind eltakarítanák
innen őket.” Egy magnós lány és két fényképezőgépes fiatalember, akik az underground sajtó
képviseletében bennünket vártak az előcsarnokban, a nőre néztek, aztán ránk, akik közül senki
nem adta jelét, hogy meghallottuk volna, amit a nő mondott, és a lány meg az egyik férfi így
szólt:
– Hú... Eszméletlen.
A sajtósok és a Maysles testvérek filmeztek, miközben kiszálltunk a liftekből, és
elárasztottuk az emeleti folyosókat.
– Bent van az itteni groupie-m? – kérdezte Keith, amint kinyitotta a lakosztálya ajtaját, és
behajította a bőröndjeit. –Ah, hello, szívecském.
Ki-ki megkereste a szobáját, beraktuk a csomagjainkat, és rövidesen megint Keithnél
jöttünk össze, az alabamai felvételeket hallgattuk, s közben Mick, Keith meg én a bútorok
körül táncoltunk. Jo, Ronnie és a West Coast Promo Man David Horowitz a szobában
üldögéltek, ismét mind együtt voltunk, Horowitz szokás szerint tele fontoskodó, értetlen
aggodalommal. Keith kikapcsolta a magnót, hogy halljuk a tévéhíradót, amiben úgy
számoltak be a koncertről, mint valami nemes jótékonysági rendezvényről. „Te elmégy?” –
kérdezte a bemondó a társától, aki így válaszolt: „Én aztán nem. Úgy hallottam, kevés vécé
lesz, nagyjából egy jut minden ezer emberre; és amilyen a szerencsém, én lennék a 999. a
sorban.”
Micket, aki telefonon beszélt egy San Franciscó-i rádióállomással, a változó helyszínekről
kérdezték, rendben van-e minden, meglesz-e a koncert.
– Azt mondtuk, hogy megcsináljuk, és meg is csináljuk – mondta Mick. – Hamarosan
kimegyünk egy helikopterrel, hogy terepszemlét tartsunk; további hírekkel leszünk a
veszedelem helyszínéről.
Bergman, Schneider és Horowitz távozóban voltak.
– Majd szólunk, ha itt a helikopter – mondta Horowitz.
– Kösz – mondta Mick. Becsukódott az ajtó. – Hülye buzi.
 Amíg Mick elment fürdeni, Keith, Charlie meg én elszívtuk az utolsó adag füvünket egy
apró vízipipában, amit Charlie Browntól kaptam, és közben blues-felvételeket hallgattunk.
Kopogtattak, Keith ajtót nyitott, és beengedett két fiút meg egy lányt, akik mintha az utcáról
ténferegtek volna be. Megkérdeztem tőlük, van-e náluk anyag, és nemmel válaszoltak.
– Nincsen fű ebben a városban? – kérdezte Keith.
Az egyik fiú elment, majd néhány perc múltán műanyag szendvicses zacskóba csomagolt
marihuánával tért vissza. Jókora szivarokba sodorva elszívtuk, és Elmore Jam est hallgattunk.
Előkerült Mick, zöld nadrágban és narancsszínű tweedszvetterben és hosszú kabátban.
– Nesze egy kis fű, amit ezek a jóemberek szíveskedtek adni nekünk – mondta Keith. Ok
ültek, néztek bennünket, és nem szóltak semmit, eltekintve attól, hogy miután meghallgattuk
Jimmy Reedtől a „Can't Stand to See You Go”-t, az egyik fiú megkérdezte:
– Kapható itt ez a lemez? Ebben az országban?
A szalag véget ért, és Mick meg én valami okból a „Lonely Avenue”-t énekeltük,
megjegyezve, hogy ezt Doc Pomus írta.
– Habár nem vagyok egy két lábon járó Ray Charles-diszkográfia – mondta Mick. – Ettől a
country & western albumtól kikészültem.
Vártunk, szívtunk, a hamu Mick nadrágjára pergett. Végül visszajött Ronnie, mondván,
képtelenség helikoptert szerezni, egy limuzinnal kell kimennünk, több mint egy órába fog
telni, hogy odajussunk. Tétováztunk – felvetődött, hogy talán ne is menjünk –, Mick elment a
hosszú kabátjáért, Keith meg én elindultunk lefelé a lépcsőn. Annyira bizonytalanok voltunk,
hogy egyszer csak teljesen lemaradtunk egymástól. Hívogattuk egymást: „Jössz már?”
Megálltunk a járdán, arra gondoltunk, hogy előző éjjel semmit nem aludtunk, és hogy milyen
késő lesz, mire visszaérünk, de mégis bezsúfolódtunk a kocsiba, és bár a sofőr nem tudta
biztosan, hogyan jutunk oda, elindultunk Altamont felé, nekivágtunk a poros útnak, és a
Crystals csengett a fülünkben, és a kutyák meg az emberek meg a tüzek a hegyoldalon és a
furulyaszó, olyan volt, mint Marokkóban, de egyszersmind olyan, mint bármi, amire vágyik
az ember, egy képzeletbeli táj a lélek sötét éjszakájában, ahol furcsa jelek láthatók. Keith úgy
döntött, hogy ott marad, míg Mick és én inkább visszatértünk a városba az éjszaka hátralévő
részére.
A szállodába érve megálltunk Keith szobájánál.
– Van egy kis füvem, ha akarsz egy spanglit lefekvés előtt – mondtam.
– Nem, ki vagyok készülve – mondta Mick, miközben elvett egy lapot az íróasztalról, és
egy levélkében megírta Charlie-nak, milyen szép a koncert helyszíne. Jó éjszakát kívántunk, a
szobánkba mentünk, és éppen mielőtt világosodni kezdett volna az ablakon túl, elaludtam.
Négy órával később Ronnie telefonált, és közölte, hogy a limuzinok korán indulnak.
Lezuhanyoztam, hogy magamhoz térjek, és ugyanazt a ruhát vettem, fel, amit az előző éjjel,
hogy ne fázzak, egy régi, kék farmert, denimvászonból készült cowboyinget, bőrdzsekit.
Odalent Ronnie várt a járdán a limuzinok mellett. Jött Mick is, térdig érő, bordó
bőrcsizmában, sárga, gyűrött bársonynadrágban, piros selyemingben, piros paszományos
barna bőrmellényben és Keith egyik bőrköpenyében, melynek a gallérja mintha
csirketollakból lett volna.
Charlie-val és Mick Taylorral – Bill nem készült fel az indulásra, és később csatlakozott
hozzánk – egy hullámtörő gáthoz hajtottunk, ahol egy helikopter várt ránk; Mick közben
Cecil Beatonről beszélt, aki New Yorkban fotókat készített róla. „»Perdülnél még egyet, ó,
naccerű, ííígen, még egyszer, közelebb hozzám.« Nyizsinszkijről kérdeztem – mondta Mick –,
és azt mondta: »Ó, Nyizsinszkij, ííígen, sosem felejtem el, amikor ő és Gyagilev szakítottak.«
– Mind megéreztük – mondta Charlie. Mick bársony–, bőr– és toll-ruháját figyelte. – Nem
szabad úgy kiöltöznünk, ahogy Brian tette Montereyben.
– Nem stílusom úgy túlöltözni – mondta Mick, hátravetve a haját.
– Brian a London Palládiumban is kitett magáért – mondta Charlie.
 – Akkor tényleg jól festett – mondta Mick. – Utána teljesen mesterkéltté vált.
– Észrevettétek – kérdezte Mick Taylor –, hogy az egész városnak olyasféle hangulata van,
mintha karnevál lenne?
– Úgy érted, hogy olyan ünnepi? – kérdeztem.
– Igen, különleges. – Mosolygott, de rajta kívül senki más nem tette. Charlie félrenézett,
szórakozottan, akárha nem látná a mellettünk tovatűnő épületeket.
– Briannek volt egy egész bőröndje, tele ékszerekkel – mondta. A bőrönd tartalma, mint
Brian ingóságainak többsége, a halála után eltűnt. – Olyan volt, mint valami kalóz
kincsesládája, egy egész bőrönd, tele apró csecsebecsékkel.
Amíg a csomagokat bepakolták a helikopterbe, Mick körbevezette a hullámtörő gáton a
filmes stábot. A bámészkodók között volt egy kövér, szőke, fehér harisnyás, kancsal groupie.
– Charlie – mondta Mick –, legyél benne a filmben, Charlie.
– Adj egy puszit a lánynak – mondta az operatőr.
– Nem – mondta Charlie.
– Az arcára.
– Nem – mondta Charlie a tartózkodó mosolyával. – A szerelem ennél sokkal mélyebb,
nem olyasvalami, ami fecsérelhető celluloidra.
Bemásztunk a helikopterbe, és fellibbentünk az öböl fölé.
– Nem feledkeztünk meg a brandyről? – kérdezte Charlie, a fején a pilóta zöldesbarna
ellenzős sapkájával. – Odahozzák nekünk a kaját?
– Igen – mondta Mick –, a kenyeret meg a halat.
Miközben a rázkódó helikopterrel tovarepültünk a kaliforniai táj fölött, ezt kapartam a
jegyzetfüzetembe: „a sötétbarna földkontúrok úgy terülnek el alattunk, mint tegnap este a
kölykök, de khakiszínű hálózsákokban heverő óriások módjára.” Jóval Altamont előtt
kocsisorokat pillantottunk meg az autópályán, és álló autókat, aztán hatalmas
embercsoportokat. Idétlen szögben ereszkedünk le egy helyre, ami jóval a színpad mögött
volt, fenn a dombon, és zökkenve értünk földet. Nyíltak az ajtók, és kint voltunk a tömegben.
Mick és Ronnie szálltak ki először; egy fiú rohant oda Mickhez, és arcul ütötte: „Gyűlöllek!
Gyűlöllek!” Nem láttam a jelenetet, csak a dulakodást láttam, és a szavakat hallottam.
Megragadtam Charlie-t, és mellette maradtam, nem akartam, hogy elvesszen, isten tudja, mi
történhetne vele.
Nem tudom, Mick, Ronnie és a kis Mick hogyan mozogtak olyan gyorsan, de eltűntek, én
meg ott maradtam Jo-val és Charlie Wattsszal, a világ legudvariasabb emberével. Igyekeztem
keresztülterelni őt a hálózsákok, borosüvegek, kutyák, emberi testek és haj alkotta tengeren.
Akár egy öszvér, ha ingatag talajt érez a lába alatt, nem akart előremenni, nem akart hátrálni.
– Gyere már, Charlie – mondogattam. – Lépj csak rájuk, nem törődnek vele, nem éreznek
semmit.
Akik ébren voltak, és mozogolódtak, ráköszöntek Charlie-ra, Charlie pedig mosolyogva
viszonozta a köszönést.
Továbbhaladván, ahogy lefelé ereszkedtünk a színpad irányába, a távolban a Burritost
hallottuk játszani, a „Lucille”-t és a „To Love Somebody”-t. Hűvös volt, de sütött a nap,
hajítókorongok röpködtek a levegőben. Később megtudtuk, hogy a Jefferson Airplanes
műsorát, akik közvetlenül a Burritos előtt léptek fel, megzavarták a Pokol Angyalai, amikor a
színpad előtt ütlegeltek egy fekete férfit. Martin Bálin, az Airplane énekese közbeavatkozott,
és akkorát kapott, hogy eszméletét vesztette. Keresztülfurakodtunk a tömegen, botladozva,
igyekezvén kikerülni a nagy kutyákat. Az emberek spanglikat, ezt-azt löktek oda nekünk. Egy
sárgászöld LSD-tablettára pillantva Charlie ezt kérdezte:
– Kéred?
– Nem bízom túlságosan az ilyen bizonytalan eredetű cuccban – mondtam.
– Talán Keithnek kelleni fog.
 A színpad mögötti területre értünk, mindenfelé teherautók és lakókocsik parkoltak, az
emberek ott álltak, de a hely így is zsúfolt volt. Most már gyorsan mozogtunk, festett
holdsarlókkal és csillagokkal ékes arcok tűntek fel előttünk, valamint egy nagydarab,
meztelen fiú, akinek orrlikaiból dőlt a vér. A lakókocsit, ami felé tartottunk, kislányok,
fényképezőgépes emberek és a Pokol Angyalai vették körül. A lépcsőre hágtunk, majd
odabent egy hurrikán békés, ózonillatú középpontjában találtuk magunkat.
A Burritos műsora véget ért, és Gram, Keith meg én elterültünk egy ágyon a zsúfolt
lakókocsi egyik sarkában. Egy kétéves leányka ült az ölemben, és ezt mondta Keithnek:
– Megverlek.
– Ne verjél meg – mondta Keith. Egész éjszaka idekint volt, LSD-zett, ópiumot szívott, és
tisztaszeműnek és elégedettnek látszott.
– Megverlek – mondta megint a kislány.
– Ez fenyegetés? – kérdeztem.
– Mindkettőtöket megverlek – mondta.
A lakókocsi ott volt, ahol a kora reggeli órákban csokoládés süteményt ettünk és kokaint
szippantottunk, ám a levegő immár olyannyira nehéz volt a marihuánafüsttől, hogy Jo, aki az
összecsukható asztalnál ült Ronnie-val, és felváltva telefonáltak, hogy megpróbáljanak
helikoptert szerezni Wyman számára, zihálni, remegni és reszketni kezdett. A New York-i
nehézfiúk némelyike a lakókocsi előtt ácsorgott, én meg innivalót, sört és kávét vittem nekik.
Ott volt Tony, a jobb keze sínbe téve.
– Bemostam egypár fickónak – mondta, és a bal kezével elővett a zsebéből egy jókora
zsebkést. – Ezt szereztem kárpótlásul.
Egy vékony, sötét hajú, legfeljebb tizenöt éves lány ezt kérdezte tőlem:
– Megmondanál valamit Keithnek, annak a lánynak a nevében, aki sírt? Keith említett egy
LSD-tői betépett lányt, aki sírva lesett be a lakókocsi ablakain: „Keith, Keith.” Feltételeztem,
hogy ez a lány annak a barátnője.
– Nem tehetünk érte semmit, Keith már beszélt vele, nem lett volna szabad olyan sok LSD-
t bevennie.
– Én nem LSD-ztem – mondta a lány. – Én vagyok az, kérlek, mondd meg neki... – Sírva
fakadt.
– Láttad azt a gyereket, svihák? – kérdeztem Keitht az ágyon, miután visszatértem.
– Ja, csak annyit bírt mondogatni, hogy „Keith, Keith, tényleg te vagy az?” Semmit nem
tehetek érte.
Mick és Gram az ajtón kihajolva a kintiekkel beszélgettek. Gram barna bőrnadrágot és
strasszokkal kivárt Nudie-inget viselt, melynek elejét viharmadarak ékesítették, a vállrészét
indiánok, a hátát egy táncoló harcos. Kevéssel utóbb Mick meg én megpróbáltunk tenni egy
kört, hogy lássunk egy kicsit a műsorból – éppen a Crosby, Stills, Nash and Young játszott –,
de ez képtelenségnek bizonyult, túl nagy volt a tömeg, az ember nem tudott bejutni a
sűrűjébe, és annak, amit láttunk, nem is vágytunk a közelébe jutni. Bejött a lakókocsiba
Michelle Phillips a The Mamas and Papasból, és elmesélte, hogyan bántalmazzák az
Angyalok a civileket, nőket és egymást, teli sörösdobozokkal ütlegelve az emberek fejét.
Augustus Owsley Stanley III, az Owsley néven ismert San Franciscó-i pszichedelikusszer-
készítő LSD-t osztogatott, az Angyalok marokszám nyomták magukba, szétkenve a
maradékot az arcukon. Ez nem hangzott jól, de nem volt mit tenni, a hurrikán középpontjában
nem tehet az ember mást, mint hogy sodródik az eseményekkel.
Wyman helikopterje késett, így hát vártunk. Gram meg én az ágyon ültünk, szívtunk, Hank
Williams– és Ernest Tubb-számokat énekeltünk, mígnem Gram, miközben a „Filippimo Bay”
szövegére próbáltam emlékeztetni, azt mondta, hogy szerinte én az írás kedvéért hagytam fel
a zenéléssel valamivel korábban.
Wyman és Astrid éppen sötétedés előtt érkeztek meg egy lánnyal, aki valami irodai munkát
végzett a Stones számára Los Angelesben.
– Tudod, ő tényleg nagyon rendes – mondta nekem Charlie Gramről. – Beszélgettem vele
San Franciscóról, a hippikről meg minden efféléről, és vannak elvei, amiket nem ad fel soha.
És amikor bejött az a lány, nem is gondolkodott, olyan természetességgel állt fel.
Kisvártatva kimentünk, néhány lépéssel odább, egy nagy sárga ponyvasátorba, ahol a
gitárosok hangoltak. Jo még mindig remegett, miközben átkarolva tartottam. A Stones úgy
tervezte, hogy mire lemegy a nap színpadon lesznek, de már besötétedett. A sátrat a Pokol
Angyalai őrizték. Odabent egy kartonpapír asztalon egy dobozban Ritz aprósütemény volt,
meg egy darab sárga sajt. Keith, Bill és a kis Mick nekiláttak a hangolásnak. A sátor körül
tolongok innen is, onnan is megpróbáltak belesni. Egy fiú benézett a ponyva egy hasítékán,
mire egy Angyal odanyúlt, és az arcánál fogva visszalökte.
A sátor egyik sarkában ültem a füvön Grammel, aki úgy beszélt, mintha éppen arra
készülnénk, hogy mindörökre otthagyjuk a középiskolát.
– Igazándiból tetszett, amit az albumunkról írtál. írnál nekem egyszer egy levelet, nagyon
szívesen kapnék levelet tőled.
– Rendben, mihelyt lehetőségem nyílik rá – mondtam neki. Soha nem nyílt rá lehetőségem.
– A sorok, amiket idéztél, arról, hogy sehol nem érzem otthon magam: az tényleg jó volt,
tényleg éppen ilyenem volt, amikor azt az albumot csináltuk.
Betotyogott Jon Jaymes, szomorú pillantást vetve a sátor bejáratánál lévő Angyalra, én
meg közelebb húzódtam, hogy halljam a híreit.
– Négy autóval vannak itt az autópálya-rendőrségtől – mondta Micknek. – Rajtuk kívül
nem akad senki, aki kivinne benneteket a repülőtérre. Intézhetjük úgy, hogy itt legyenek
közvetlenül a színpad mögött, hogy amikor lejöttök...
Mick a fejét rázta.
– Zsarukkal nem – mondta. – Én nem fogok a zsarukkal kimenni.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – mondta Jon.
Valaminő okból, ahogy ott állt az eszement világ végén, a Pokol Angyalaitól körülvéve,
elutasítva a távozás egyetlen biztonságos módját, büszke voltam, hogy ismerem Mick Jaggert,
átkaroltam a narancssárga-fekete szaténból készült denevérszárnyas szerelése alatt a vállát, és
helyeslőn bólogattam. Egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk.
– Hol a színpad? – kérdezte Mick. A sátor hátuljába mentünk, és a ponyva egy résén
keresztül szemügyre vettük a nagyjából harminclépésnyire magasodó, sebtében épített
faemelvényt.
– Megtennéd, hogy kihozod nekem ezt a gitárt? – kérdezte tőlem Keith.
– Örömmel – mondtam. Nem volt ellenemre a dolog, és ezáltal jó helyre kerülhettem a
színpadon.
Keith a kezembe nyomta a tizenkéthúrosát. Amint kifelé indultam, egy nagyon alacsony,
talán öt és fél láb magas, mexikóinak látszó, csillogó, fekete hajú, kusza pofaszakállt és zsíros
bajuszt viselő Angyal így szólt:
– Majd én odaviszlek.
Nagyra értékeltem a segítségét. Leszállt ránk az este, és nem akaródzott keresztülverekedni
magamat a színpad mögötti, sűrű tömegen. A színpad mögött álló kamionok között keskeny
folyosó húzódott. Mindenfelé kimerült, összezavarodott, eltévedt, reménykedő embereket
láttam. Szorosan az Angyal nyomában haladva léptem fel a színpadra, ahol átadtam a gitárt
Stunak, aki gondterheltnek tűnt.
Rárakta a gitárt a Keith egyik erősítője előtt lévő állványra. Megálltam az erősítők mögött,
és körbepillantottam. A színpadot ellepték az emberek, főleg az Angyalok és a nőik. Az
Angyalok mindenkit letaszigáltak, aki nem tartozott hozzájuk, vagy nem a színpadi stáb tagja
volt. Láttam korábban Angyalokat, és tömegben éppoly jól festettek, ahogy vártam, piszkos
csizmát és farmert vagy motoros bőrszerelést viseltek; egyikük, egy szakállas példány, aki
medvefejet viselt kalap gyanánt, úgy nézett ki, mintha két bősz grizlly feje lenne, az egyik a
másik tetején.
A ΡΑ-rendszerből Sam hangja szólt:
– Azért nem tudunk kezdeni, mert tele van a színpad emberekkel. Én megtettem minden
tőlem telhetőt. A színpadnak üresnek kell lennie, máskülönben nem tudunk kezdeni. – A
hangja rettenetesen fáradtnak és levertnek tűnt, mintha már nem érdekelné semmi.
Egy Angyal – azt hiszem, Sonny Barger, az oaklandi káptalan vezetője – magához ragadta
a mikrofont, és a Howlin' Wolféra emlékeztető hangon ezt mondta:
– Jól van, lefelé a színpadról mindenki, a Pokol Angyalai is! – Mire az emberek
mozgolódni kezdtek. Angyalok voltak a kamionok tetején, a színpad mögött, a színpad
mellett, a színpadra vezető lépcsőn. A jegyzetfüzetembe kapaszkodtam, és Istenre gondoltam,
hol is kezdjem, amikor rántottak rajtam egyet – Jól van, lefelé a színpadról! – A bal oldalamon
egy zsíros denimvászon borította testet láttam, de fejet nem. Az illető a felkaromnál fogva
egyik pillanatról a másikra szemmagasságba emelt; nem panaszkodhattam, hogy a dolog
sokáig tart. A patkányszőke hajától, mely piszoktól fekete arcába lógott, nem láttam a
tekintetét. A szeme meg-megvillant a homályban, de nem nézett rám vagy bármi másra, olyan
magas volt, talán vak volt, a vak Sámson.41
Akár porcelángolyó a foglalatában, úgy forgott a szeme, csikorgatta a fogát, a nyálát
fröccsentette dühében, „lefelé a színpadról”, ismételgette szelíden korholó, dorgáló hangon.
Azt a mindörökkön újdon-
*
•418-
ságként ható, varázslatos pillanatot éltem át, melyet mindig megtapasztal, aki annak néz
elébe, hogy a támadója péppé veri, vagy amivé éppen sikerül neki. Ez a fickó, eltérően a
vénembertől, akivel az Ed Sullivan Show felvételekor dolgom akadt, a cimboráival együtt,
tapiókává gyepálhatott engem. A levegőbe emelve, még mindig a jegyzetfüzetembe
kapaszkodva arra gondoltam, hogy a szemébe bökhetnék a hüvelykujjammal, hogy
megragadhatnám a tarkójánál fogva, és gyorsan kirúghatnám a térdemmel a fogait, vagy két
ujjammal az orrlikaiba nyúlva letéphetném az arcát, de egy kismadár a hegyoldalban azt
csiripelte, hogy ha bármi effélét cselekednék, abban a pillanatban Angyalok százai
kezdenének toporzékolni. Nem emlékszem, mit mondtam neki. A következő dolog, amire
tisztán emlékszem, az, hogy ismét egyedül vagyok az erősítők mögött. Még csak kitűzőm se
volt. Korábban, úton a helikopterhez, Ronnie arról beszélt, hogy az újságírók sajtos belépőket
kértek, és nem hitték el, hogy nem létezik ilyen. Ingyenes a belépés, mondta nekik, jöjjenek
csak. Végre ingyenes. Nos, nem egészen.
– Most beszéltem az egyik Angyallal – mondta a mellettem megjelenő Michael Lyndon.
– Én is.
– Megkérdeztem tőle, szereti-e a Rolling Stones zenéjét.
– És szereti?
– Azt mondta: „Ja, bírom őket.”
A kamionoktól felfelé vezető négy lépcsőfokon a színpadra, ebbe a fekete hegykarimák
által közrefogott, fényesen megvilágított centrumba léptek a Stone-ok. A hírcsatornák által
kétszázezer és ötszázezer fő közé taksált közönségen nagyjából öt órával korábban nehezen
tudtunk keresztülfurakodni. Most egyetlen, összeállott masszaként préselődtek a színpadnak.
Lelkesült tekintetű fiúk és lányok voltak legelöl, köröskörül Angyalok; az Angyalok és a
Stone-ok között a turné kíséretéhez tartozó őrök próbálták tartani a frontot. Egy New York
Cityből jött nyomozó Altamontban korántsem érezhette magát hazai pályán. A zsaruk
arckifefejezése arról árulkodott, hogy egyáltalán nem tetszik nekik, amit látnak, de nincsenek
megijedve, csupán sajnálattal szemlélik a történéseket, olyan emberek módjára, akik ismerik a
41
Utalás Aldous Huxley Eyeless in Gaza című, 1936-ban megjelent regényére. Magyarul: A vak Sámson. Budapest, 1972, Európa
Könyvkiadó.
bajt, és tudják, hogy egy bajt kereső embertömeg kellős közepén vannak. A közönség
sűrűjében egy bajuszos fekete zsaru figyelt a színpaddal szemben, fehér vászon golfsapkája a
szemébe húzva, akárha szakadna az eső.
Sam az énekes mikrofonjához lépett, és végtelenül fáradt hangon így szólt:
– Egy, kettő mikrofonpróba – majd szikrányi lelkesedéssel ekként folytatta: – Szeretném
bemutatni mindenkinek, Nagy-Britanniából... a Rolling Stonest!
A közönség szórványos ujjongással válaszolt – tompának tűntek, nem olyan vibrálónak,
mint Tina Turner után a tornatermi közönségek –, kurjantásokkal, rikoltásokkal és
sikításokkal, de nem egyetlen, hatalmas ordítással. Basszusgitárfutamok, gitárhangolás,
dobpergetés, aztán Mick:
– Ez az! Huh! – emelkedő hangon. – O, bébi! Ő yeah! Jaj, de jó látni benneteket! Huh!
A hangolásnak vége, majd megszólalnak a „Jumpin Jack Flash” nyitóakkordjai.
But it's all right, it's all right In fact it's a gas
Néhányan táncoltak, Angyalok táncoltak a szutykos, nagydarab nőikkel. A kimerültség és
félelem leple látszott az emberekre borulni, akik nem voltak annyira betépve, hogy ezt ne
vegyék észre, de hát dübörgött a zene, és bár a dobok nem voltak rendesen bemikrofonozva, a
gitárok mintha elkülönülten szóltak volna, néhol pedig eltűntek, és Wyman basszusjátékát
nem igazán lehetett hallani, azért összeállt a dolog.
– Ooh, yah – mondta Mick, ahogy a dal véget ért. Abbahagyta a táncot, a távolba nézett, a
hangja, mely eddig tompa volt, immár kezdett nyugodtnak tűnni, amint első ízben szembesült
az iszonyattal, melyet teremtett. Egyetlen előrenyomulás, és emberek lesznek eltaposva.
Félmillióan gyűltek össze, akik, mivel semmiféle szabály, előírás nem szabott korlátot a
magatartásuknak, pusztán fizikai súlyuknál fogva rettenetes pusztítást végezhettek.
– Ó, picinyeim – halk, anyáskodó hangon –, olyan sokan vagytok! Higgadjatok le, itt
legelöl, ne lökdösődjetek, maradjatok veszteg. -Nevetett, akárha egy gyerekhez beszélne,
miközben lefelé nézett, az előtte lévő csinos, betépett arcokra. -Tartsatok össze... oh, yah.
Keith próbaképpen elpengette a „Carol” első három hangját, nekilódította a riffet, Mick
pedig hátrahajolva énekelt:

Oh, Carol! Don't ever steal your heart away

I'm gonna learn to dance ifit takes me all night and day

A hangzás jobb lett, a dobok és a basszusgitár tisztábban szóltak, a gitárok erősebben. A

dalt Mick egy „Huh-huh! Ó, igen!”-nel fejezte be. A magasba emelt egy üveg Jack Daniel's-t,
mely a dobok előtt állt.
– Szeretnék inni egyet mindannyiótokra.
Keith belekezdett a „Sympathy for the Devil”-be. Amikor Mick azt énekelte, hogy: „I was
around when Jesus Christ had his moment of doubt and pain”, a színpadtól jobbra halk
csattanás hallatszott a tömegben, és olajos, kékes-fehér füst gomolygott felfelé, mintha valaki
varangyot dobott volna egy boszorkány üstjébe. Tülekedtek, botladoztak az emberek, jókora
rés nyílt, ahogy azonnal elhúzódtak a balhé centrumától. Nem is gondoltam volna, hogy az
emberek tömegben ilyen gyorsan tudnak mozogni. Mick abbahagyta az éneklést, de a zene
pöfögött tovább, négy ütem, nyolc, majd Mick felkiáltott:
– Hé! Hééé! Hé! Keith... Keith... Keith!– Ekkor már csak Keith játszott, ő viszont olyan
hangosan és keményen, mint mindig, ahogy az együttestől is várható, amíg a közönség nem
tépi ki a csirkebeleket, és jön fel a színpadra székekkel és törött üvegekkel.
– Nyugi, és én próbálom leállítani őket – mondta Mick, így hát Keith leállt.
– Hé... hé, emberek – mondta Mick. – Nővéreim... fivéreim és nővéreim... fivéreim és
nővéreim... ugyan már. – Egy hadonászó, sötét alakok alkotta forgószélnek kínálta a
társadalmi szerződést. – Ez azt jelenti, hogy mindenki nyugodjon le... lecsillapodnátok?
mindenki...
– Valakinek felrobbant a motorja – mondta Keith.
– Tudom – mondta Mick. – Képben vagyok. Most pedig higgadjon le mindenki, gyerünk...
rendben? Megoldható ez itt elöl? Össze tudjuk szedni magunkat? Lehetséges volna, hogy
mindenki... nem tudom, mi történt, nem láttam, de remélem, hogy mind jól vagytok... jól
vagytok, ugye? – A kavarodás helye nyugodtnak tetszett. Charlie szapora dobfutamokat
pergetett, Keith kósza hangokat csiholt elő.
– Oké – mondta Mick. Adjunk magunknak... adunk magunknak még fél percet, addig
kifújjuk magunkat egy kicsit, mindenki higgadjon le, nyugodjon meg... megsérült valaki...
hm?... mindenki jól van... oké... rendben. – Újrakezdődött a zene. – Oké, menni fog ez...
Mindig valami fura dolog történik, amikor elkezdjük ezt a számot...!
Keith és Charlie feszesen és rátermetten összehozták a ritmusmintát, Mick pedig ismét
kérte, hadd mutatkozzék be, a vagyon és jóízlés embereként, de nem azért, hogy bárki lelkét
kárhozatra juttassa. Keith szólója sikoltásként hasított az agyba, miközben Mick ezt kántálta:
– Mindenki higgadjon le... most, azonnal! Jól van!
Akárha egyetlen hangszer lenne, egy szilajul örvénylő duda, a Stones zenéje lefulladt. De a
tömeg nem hagyta abba, láttuk, amint a Pokol Angyalai őrültek módjára forgolódva csépelik
az embereket. A színpad jobb oldalánál egy magas, fekete afrofrizurás fehér fiú járt vibráló
táncot, és az Angyalokat felbőszítette, hogy túl jól érzi magát. Egy Angyal mellett volt,
amikor megpillantottam, és azon tűnődtem, hogyan képes így elengedni magát, miközben kis
híján hozzáér e szörnyek egyikéhez. A fiú tovább táncolt, az Angyal lökött rajta egyet, egy
másik Angyal pedig biliárddákóval esett a közönségnek, további Angyalok pedig rángatták,
ütötték, rugdosták az embereket, a tömeg fantasztikus sebességgel hátrált a dühöngök elől, a
táncos elszaladt a színpadtól, a tömeg megnyílt előtte, mint a Vörös-tenger, az Angyalok
elkapták, egy biliárddákó vastag végével hatalmasat sújtottak a fejére oldalról, amitől elterült,
mint egy facsemete, azt gondoltam, istenem, megölték. De még nem végeztek. Amikor
elesett, mind rávetették magukat, ököllel és dákókkal ütötték, és amikor már csak feküdt ott,
egy darabig még rugdosták, mintha egy döglött állat tetemét rugdosták volna, a hús remegett a
csontokon.
A dalnak vége volt, és Mick beszélt:
– Kik... kik... kik verekszenek, és miért? Hé, emberek..., kik verekszenek, és miért? Miért
verekszünk? Miért verekszünk? – A hangja erőteljes volt, minden szót külön megnyomott. –
Mi nem akarunk verekedni. Ugyan már... ki akar verekedni? Én... tudjátok... az összes többi
helyen nyugi volt. Akár most rögtön abbahagyjuk. Tudjátok, ezt nem lehet, semmi értelme.
Sam fogta meg a mikrofont.
– Javasolhatnék egy kompromisszumot, kérem? – Most egy kicsit éberebb, a béke és az
józan ész szószólója volt. – Szeretnék szólni... – egy pillanatra elhallgatott, hiszen a mondat
logikus befejezése így szólt: – ...az Angyalokhoz, és megkérni őket, ne üssék-verjék tovább az
embereket.
– Vagy lecsillapodnak azok ott – mondta Keith –, vagy nem játszunk. Szerintem nincsenek
olyan sokan.
Szép és bátor dolog volt ezt mondani, de én döntésre jutottam arra nézvést, hogy
megverekedjem-e a Pokol Angyalaival, amikor néhány perccel korábban egyikük a levegőbe
emelt, és a többiek alkalmasint arra a következtetésre jutottak, hogy az első, aki hozzáér egy
Angyalhoz, bizonyosan meg fog halni. Még akkor is, amikor Keith beszélt, a színpadtól balra
egy Angyal nekiesett valakinek.
– Az a fickó ott – mondta Keith –, ha nem hagyja abba...
Szünet állt be, amíg egy másik Angyal odalépett a társához, és lassan leállította. Egy másik
Angyal ordítva azt kérdezte Keithtől, mit akar.
– Csak azt akarom, hogy ne taszigálja az embereket – mondta Keith. Egy Angyal lépett a
mikrofonhoz, és beleüvöltött.
– Hé, ha nem higgadtok le, nincs több zene! Most akartok hazamenni, vagy mi? – Olyan
volt ez, mint hibáztatni a disznókat egy vágóhídon, amiért összevérezik a padlót.
Horowitz hátravezetett néhány közülünk való nőt a lakókocsihoz. Michael Lyndon ezt
kérdezte tőlem:
– Használhatom később a jegyzeteidet? A csajom nagyon betépett az LSD-től, megvágta a
lábát, és ki kell vinnem innen. – Michael utóbb ezt írta az Angyalokról: „Abszolút
szolidaritásuk csúfot ûz a mifélénk közösségi reményéből, leplezetlen erőszakvágyuk a mi cél
nélküli békeszeretetünkből.” Akkor arra gondoltam: jegyzetek? Ez azt hiszi, hogy
jegyzetelek?
Stu a kék viharkabátjában állt a mikrofonnál, és higgadt, ám gondterhelt hangon így szólt:
– Orvosokra van szükségünk itt, legelöl, azonnal. Lehetséges volna, hogy egy orvos jöjjön
ide előre?
Úgy érezte az ember, hogy az elkövetkező másodpercek vagy percek bármelyikében
meghalhat, és nem tehet ellene semmit, semmit, amivel javítaná a túlélési esélyeit. Egy rossz
álom, de mind benne voltunk.
Körülnéztem, hogy felmérjem a helyzetemet, ami nem volt jó, ha nem is volt a
legrosszabb, és a színpad mögött egy kamion tetején David Mayslest pillantottam meg. Ethan
Russell és Al Maysles odafönt voltak a kameráikkal, előttük pedig mások ültek, köztük
néhány Pokol Angyala, úgy lógatva le a lábukat, mint tizenkilencedik századi kisfiúk, akik
horgásznak egy patakban.
– Hé, David! – szóltam.
– Fel akarsz jönni ide?
– Igen. – Az övembe dugtam a jegyzetfüzetemet, és felhúzódzkodtam, ügyelve, nehogy
meglökjem az Angyalokat. Most legalább mögéjük kerültem ahelyett, hogy ők lettek volna
mögöttem, amitől kellemetlenebb ül borzongtam, mint odafönt a széltől. Hideg volt, távol a
meleg erősítőktől, de reméltem, hogy ez biztonságosabb hely, ahonnan jobban fogok látni.
Az Angyalok mögé kuporodva arra lettem figyelmes, hogy csak egyikük viseli az
Angyalok címerét, a másik, a cowboykalapjában és a motoroscsizmájában csupán egy
szimpatizáns volt. Sam ezt mondta:
– Az orvos zöld pulóverben jön, és mindjárt ideér... – előremutatott –, felemeli a kezét,
nézzétek.
A tömeg néma vízi fenevad módjára ismét összezárt a testet körülvevő kis terület körül. (A
fiú meglepetésemre – és valószínűleg az övére -nem halt meg.)
– Át tudnátok engedni az orvost, hogy eljusson a sérülthöz? – Elöl valaki mondott valamit
Samnek, aki fáradtan hozzátette: – Elveszett... itt elöl... egy kislány is, aki ötéves.
Charlie lágy futamokat pergetett, Keith egy lassú blues-riífet játszott.
– Játsszunk nyugtató zenét – mondta Micknek.
Egy ismétlődő tizenkét ütemes dallamot játszottak, mely fél perc múltán abbamaradt.
– Folytassuk – mondta Mick, és újrakezdték, merengőn szólt a basszusgitár, a Stone-ok
megpróbáltak tető alá hozni egy Elmore James/Jimmy Reed-számot, melyet nyirkos londoni
kocsmákban játszottak. „The sun is shining on both sides of the street – énekelte Mick. – I got
a smile on my face for every little girl I meet.” A lassú blues mintha segített volna
valamicskét. Egy hatalmas termetű, hosszú, szőke hajú Angyal, ing nélkül viselt, barna
bőrmellényben és kék farmerben a szelíd Charlie mögött állt, a lábával a ritmust ütögette, az
egyik óriási keze Charlie fehér pulóverén nyugodott. A dal esemény nélkül ért véget, és Mick
így szólt:
– Mind beöltöztünk, nincs hová mennünk – ami nagyon is igaz volt.
– „Stray Cat” – mondta Keith, de a színpadtól jobbra újabb verekedés tört ki, melyet
részben eltakart előlünk a hangládákat tartó emelvény.
 – Hé... héhéhé, figyeljetek – mondta Mick. Aztán, Keithhez vagy senkihez intézve a
szavait: – Ami odalent folyik...
Előrehajoltam, és megszólítottam a cowboykalapost:
– Mi történik? Miért verekszenek?
A válla fölött, foghegyről hátravetette:
– Valami nagyokos seggfej bekavart... és ezek a srácok fáradtak, itt voltak egész éjjel,
valami nagyokos olyasmit kezdett, ami nem tetszik nekik... ááá, nem tudom, mi történt. –
Elvett az Angyal barátjától egy LSD-s almalével teli kannát, és addig ivott, amíg a szeme,
ahogy Wynonie Harris mondta egykor, olyan volt, mint két szem cseresznye egy pohár
aludttejben. Ami engem illet, én lekushadtam.
Elkezdődött a „Stray Cat”, Mick lélektelenül énekelt, el-elfelejtett szövegrészeket, Keith
szilajul játszott.
Legelöl egy lány a zene ütemére remegett, és sírt, mintha az élete álma ért volna véget. A
színpad mögött, a kamionok közötti folyosón az Angyalok és nőik ropták merev, rángatózó
táncukat. A nők többsége afféle bősz küllemű, lakkozott hajú, tetovált némber volt, ám
egyikük, egy legfeljebb tizennégy éves, fekete bőrdzsekit viselő, szutykos babaarcú lány
vadul mozgatta a zsíros farmerja fenekét, nekem meg eszembe jutott a Fort Collins-i kis
gerilla, és örültem, hogy ő nincs itt ebben a társaságban.
Az egyik New York-i nehézfiú, egy vörös arcú, vörös hajú, az egyenruhaszámba menő,
könnyű golfzakót viselő, tagbaszakadt zsaru megkérte az Angyalt, aki a kezét Charlie vállán
tartotta, hogy menjen le a színpadról. A mozdulataikból lehetett tudni, hogy miről beszélnek.
A zsaru felszólította az Angyalt, hogy menjen le, az Angyal a fejét rázta, a zsaru ismét rászólt,
is taszított rajta egy kicsit. A zsarunak cigaretta volt a szájában, az Angyal meg kivette onnan,
egyszerűen kitépte a zsaru ajkai közül, akárha egy rózsát tépne ki a szépséges Carmen
szájából, mire a zsaru szomorú arckifejezéssel mérte végig az Angyalt. Az Angyal csak akkor
ment le a lépcsőn, amikor két további golfzakós, hasonlóképpen fájdalmas arcot vágó férfi
lépett oda és nézett szembe vele. Egy perccel később visszajött, de a színpad hátsó fertályán
maradt, ott táncolt, azaz vonaglott, mint egy elektródákhoz erősített béka.
A „Stray Cat” végeztével Mick megeresztett egy „Ooh baby”-t, úgy pillantva fel, mintha
megkönnyebbülést keresne, és egy alaktalan embertömeget talált, mely egészen a látóhatárig
nyúlt a sötétségbe. „Baby... mindenki a hegyoldalon... hé, mindenki... most pedig, most
pedig... most pedig mit játsszunk?”
– A „Love in Vaint”-t – mondta Keith. Elkezdődött, és lassan építkezett a lassú, elegáns
Robert Johnson-szám. „I followed her to the station with my suitcase in my hand – oh, it's
hard to tell, when all your love's in vain.” A Stone-ok nem felejtettek el játszani, de úgy tűnt,
senki nem élvezi a zenét, legalábbis senki, aki a színpadot az éjszaka világának ragyogó
centrumává varázsoló fényekben látható volt. Továbbra is túlságosan sokan voltak túlságosan
közel, és az Angyalok gorombasága sem enyhült. A színpad jobb oldalánál egy LS D-vel
telenyomott Angyal vonaglott, és kézmozdulataival azt mímelte, hogy kitekeri Mick nyakát. A
színpadtól balra Timothy Leary szorongott a feleségével és a lányával, úgy tűnt, volt már
része jobb tripekben. A színpad szélei olyan zsúfoltak voltak, hogy Micknek csak korlátozott
mozgástere maradt. Feszen-gőnek tetszett, kisebbnek, mint valaha, meghunyászkodónak,
rémültnek, de tovább énekelt.
A „Love in Vain” alatt lecsillapodtak a kedélyek, eltekintve néhány nehézfiútól, akik
legelöl lökdösődtek, a küszöbönálló halál leheletétől, valamint az arcokon látható félelemtől
és aggodalomtól.
– Ooh, yeah – mondta Mick a dal végén. – Hé, azt hiszem... azt hiszem, támadt ettől a
számtól egy jó ötletem, mégpedig az, hogy tényleg azt hiszem, csak akkor tudtok nyugton
maradni, ha leültök. Ha sikerül, szerintem rá fogtok jönni, hogy jobb úgy. Szóval ha
kényelmesen leültetek... na most, fiúk és lányok... – vonta vissza a társadalmi szerződést. –
Kényelmesen ültök? Ha igazán tetszik, és a végén teljesen meg akarunk őrülni, és egymás
hegyén-hátán ugrálni, akkor majd felállunk megint, tudjátok, mire gondolok... de úgy látszik,
nem megy a dolog, ha állunk... oké?
Keith a háttérben az „Under My Thumb” nyitóakkordjait rakta össze. A színpad előtt
néhányan leültek, eleget téve Mick kívánságának, aki életében először kérte a közönségtől,
hogy üljenek le. Az anarchista megmondta az embereknek, hogy mit tegyenek. Aztán,
közvetlenül mielőtt énekelni kezdett, így szólt:
– De nem muszáj ám.
Elkezdődött az „Under My Thumb” – „Hey! Hey! Under my thumb is a girl who once had
me down...”, és Mick még csak a dal első sorát énekelte el, amikor a színpadtól balra hirtelen
mozgolódás támadt a tömegben. Levettem a tekintetemet Mickről, és az immár ismerős,
hirtelen kiürült, elbotló testek határolta körben egy Beale Street-i, fekete kalapos, fekete inges
négert láttam, irizáló zöldeskék öltönyben, őrült szögben álló karokkal és lábakkal, kezében
egy csillogó revolverrel. A fegyver egy-két másodpercig imbolygott a levegőben, aztán a fiút
leütötték, olyan erővel, és olyan sok Angyal vetette rá magát, hogy nem láttam ki ugrott
elsőként – az alacsony, mexikói külsejű, aki a színpadra vezetett? Láttam, ahogy a földre veti
magát, hosszú kést mélyesztve a fekete férfi hátába. Az Angyalok úgy borították el a fekete
férfit, mint legyek a bűzlő tetemet. Az áldozat a támadás révén az egymásra tornyozott
hangládák mögé került, és nem láttam többé.
A fekete férfi, a Murdock becenévre hallgató Meredith Hunter tizennyolc éves volt. A
barátnőjével, Parry Bredehofttal, a Berkeley középiskola szőke diákjával és egy másik párral
jött Altamontba. Nagyjából délután két órakor érkeztek Hunter kocsijával, az autópálya
mellett parkoltak le, és gyalog jöttek tovább, hogy meghallgassák az együtteseket. A nap vége
felé Patti Bredehoft és a másik pár a kocsinál voltak, Hunter pedig, aki addig a színpad
előterében őgyelgett, elment Pattiért, hogy együtt hallgassák meg a Rolling Stonest. Bredehoft
utóbb ezt mondta az Alameda megyei esküdtszéknek: „Amikor végül a színpad közelébe
értünk, és játszani kezdett a Rolling Stones, nagy lökdösődés támadt, és Angyalok ott voltak a
színpadon. Murdock pedig megpróbált még közelebb kerülni a színpadhoz. Nem vagyok elég
erős, így nem tudtam vele tartani, és hátramaradtam, nem igyekeztem annyira előrejutni, mint
ő. Ő amennyire csak tudott, közel ment a színpadhoz, ahol néhány láda volt, és a ládákon
emberek álltak. Azt mondanám, nagyjából öten voltak közte és köztem, úgy becsülöm, mert a
tömeg folyvást mozgásban volt, de a felsőtestét láttam.
Odébb taszítottak, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy az illető vagy megüti Murdockot,
vagy meglöki, vagy valami, de az a Pokol Angyala, aki ott állt, meglökte vagy hátrataszította.
Nem lökte fel, hanem nekitaszította a színpadnak, és ahogy Murdock visszaindult a Pokol
Angyala felé, egy másik Angyal, aki a színpadon volt, a nyakánál fogva megragadta. Ott
dulakodtak. Nem tudom biztosan, melyik Angyal volt az, csak arra emlékszem, hogy
dulakodott, és egy páran eltakarták előlem, mert a földre került. Igazából nem láttam. Ahogy
az emberek visszahátráltak, Murdock odajött mellém, és előhúzott egy pisztolyt. Aztán
megindultak feléje... hát, a Pokol Angyalainak egy csoportja... nem vagyok biztos benne,
hogy mind Pokol Angyalai voltak, de tudom, hogy a zömük az volt... megindultak feléje,
elkapták a karját, és aztán mind rugdosták, ütötték egymást meg ilyesmi, Murdock és a Pokol
Angyalai, és többé-kevésbé arrafelé húzódtak, ahol az emelvény volt a színpad szélénél.
Utánuk mentem, és aztán ott álltam, néztem, ahogy verekszenek... nem igazán látszott, mi
történik a dulakodás közben az emelvény alatt, és a Pokol Angyala, azt hiszem, az volt, egy
Pokol Angyala, de nem voltam teljesen biztos benne, mert farmerdzseki volt rajta, de nem
láttam a hátát, nem láttam, van-e címer rajta. A kezében tartotta a pisztolyt, a tenyerén
elfektetve, hogy megmutassa nekem, és valami ilyesmit mondott: »Ezt vettük el tőle. Ártatlan
embereket akart megölni. Rászolgált, hogy meghaljon.«”
Egy Paul Cox nevű fiatalember, aki Meredith Hunter mellett állt a dulakodás kezdete előtt,
beszámolt az esküdtszéknek és a Rolling Stone-nak. „Egy Angyal folyvást felém nézegetett,
én meg igyekeztem nem észrevenni, és egyáltalán nem akartam ránézni, mert nagyon féltem
tőlük meg attól, amit egész nap a szemem láttára műveltek, és mert próbált verekedést vagy
ilyesmit provokálni, és folyvást bámult bennünket.
Egyre csak arrafelé nézett, és aztán egyszer csak azt láttam, hogy zargatja azt a néger fiút
mellettem. Próbáltam nem nézni rá, és aztán átnyúlt, és a fejénél fogva megrázta azt a fiút,
úgy gondolta, hogy ez jó móka, nevetett, és érzékeltem, hogy valami történni fog, ezért
elhátráltam valahogy.
A fiú megtántorodott, és miután megtándorodott, azt láttam, hogy repül a levegőben, és
utána földet fog. Feltápászkodott, hátrált, és megpróbált elfutni az Angyalok elől, az Angyalok
meg mind... páran leugrottak a színpadról, páran a színpad mellől rohantak oda, a barátnője
meg sikítozott, hogy ne lőjön, mert előhúzta a pisztolyát. És amikor előhúzta, a magasba
tartotta, a barátnője meg rácsimpaszkodott, és hátrafelé lökdöste, ő pedig igyekezett
elmenekülni, az Angyalok meg nyomultak feléje, erre sarkon fordult, és futni kezdett. És
ekkor valamelyik Angyal előugrott egyenesen a tömegből, és a hátába szúrta a kését. És utána
láttam, hogy még egyszer szúrt, ő meg futott, miközben szurkálta. Nekifut ez a néger fiú a
tömegnek, és látni lehet, hogy megmerevedik, amikor leszúrják.
Futva jött felém. Az emelvénybe kapaszkodtam, ő meg futott, nagyjából felém, és térdre
esett, a Pokol Angyala pedig mindkét vállát megragadta, és nagyjából ötször az arcába rúgott,
ő meg ezután arcra bukott. Aztán egyikük oldalba rúgta, ő odébb gördült, és motyogott
néhány szót. Azt mondta: »Nem akartalak lelőni.« Ezek voltak az utolsó szavai.
Ha mások közbeléptek volna, én is közbeléptem volna. De senki nem lépett közbe, és
miután azt mondta, hogy: »Nem akartalak lelőni«, az Angyal ezt kérdezte: »Akkor minek volt
nálad pisztoly?« Nem hagyott neki időt, hogy bármit is válaszoljon. Megragadta az egyik
szemetesdobozt, a fémkarimás kartonból valót, és fejbe vágta vele, aztán félrerúgta a dobozt,
és a fejét kezdte rugdosni. Öten kezdték rugdosni a fejét. Összevissza rugdosták. Aztán az a
fickó, aki az egészet elkezdte, vagy egy percre rátette az egyik lábát Murdock fejére, és utána
elsétált. És utána az, akiről beszéltem, még két-három percig nem engedte, hogy
hozzányúljunk. így: »Ne nyúljatok hozzá, mindenképpen meg fog halni, hagyjátok meghalni,
meg fog halni.«
A csajok csak sikoltoztak. Teljes volt a zűrzavar. Odaugrottam, hogy megnézzem, és egy
másik srác is odaugrott, hogy megnézze, aztán a Pokol Angyala álldogált még ott egy kicsit,
aztán elsétált. Megfordítottuk, és letéptük az ingét. Dörgölgettük a hátát, hogy megtisztítsuk a
vértől, és lássuk, és volt egy nagy rés a gerincén, egy nagy rés az oldalán, és volt egy nagy rés
a halántékán. Egy nagy, nyílt rés. Teljesen be lehetett látni rajta. Be lehetett látni. Legalább
egyhüvelyknyi mélyen. És volt egy nagy rés a háta jobb oldalán, ahol nincsenek bordák... és
oldalt a feje fel volt hasadva; nemigen lehetett látni... nagyon erősen vérzett... de a háta azután
nem vérzett túl erősen... csurom véresek lettünk mind.
Felemeltem a lábát, és valaki... az a fickó valami olyasmit mondott, hogy ő orvos... nem
tudom, ki volt az... felemelte a karját, és azt mondta: »Segítséget kell szereznünk, mert
különben meghal. Van tizenöt-húsz percünk, ha nem tudunk neki segítséget szerezni,
meghal.« Így hát megpróbáltuk felvinni a színpadra. Próbáltunk szólni Mick Jaggernek, hogy
hagyják abba a zenét, hogy feljuttathassuk a színpadra, és felhívjuk rá a figyelmet. Ezt senki
nem mondta Jaggernek, de valaki megpróbált szólni neki, hogy hagyják abba, ő meg
előrehajolt, és kinézett a közönségre, mintha figyelne, és próbálna rájönni, mi történik. Egyre
csak előrehajolt, igyekezett elcsípni a fülével, amit valaki mondott neki, de nem hallotta.
Szóval tovább zenéltek, és a Pokol Angyalai nem engedtek át bennünket... hogy a színpadra
jussunk. Folyamatosan elálltak az utunkat, azt mondták, menjetek körbe, menjetek másfelé.
Tudták, hogy perceken belül meg fog halni. Valószínűleg azt akarták, hogy haljon meg, és ne
beszélhessen. így hát cipeltük tovább... megfordultunk, és elindultunk másfelé. Nagyjából
tizenöt percig tartott, hogy a színpad mögé jussunk vele. Megkerültük az egész kócerájt, és
hátramentünk, ahol volt egy vöröskeresztes kamion, valami ilyesmi. És valaki kihozott egy
fém hordágyat, és arra fektettük. Hát, először a földre fektettük. Aztán megnéztük a pulzusát,
és alig éreztük... nagyon lassú volt és nagyon gyenge. Az egész szája, az orra péppé volt
verve, és nem tudott lélegezni az orrán keresztül. A száján át próbált levegőt venni. Igazából
semmit nem tudtunk tenni. Átvittük valami furgonhoz, és aztán akárkié volt is az autó,
beugrott, és még beugrottak néhányan mások is, én meg ott maradtam. Odamentem, volt
kávéjuk, és azt... locsoltam, hogy letöröljem a vért.”
Az orvos, aki segített Huntert a színpad mögé vinni, Robert Hiatt volt, a San Franciscó-i
közkórház alkalmazottja. „Ernyedt és öntudatlan volt, amikor felemeltem – mondta Hiatt. –
Akkor még lélegzett, habár igen erőtlenül, és nagyon gyenge volt a pulzusa. Nyilvánvaló volt,
hogy nem marad életben, de ha bármit lehetett volna tenni, ahhoz gyorsan kórházba kellett
volna kerülnie. Nagyon súlyos sebei voltak.”
Dr. Richard Baldwin, Point Reyes-i általános orvos, aki megvizsgálta Huntert a színpad
mögött, ezt mondta: „Súlyos sérülése volt, melyet a hátán ejtettek, a bordái között történt a
behatolás, valamint a gerince mellett, és ott kizárólag a nagy artériák vannak, az aorta, a
főartéria, és pár veseartéria. És ha azok közül egyetlen megsérül, az illető halott. Halott,
kevesebb mint egy percen belül, és senki nem tehet semmit. Más szóval, ha az ember a kórház
előtt áll, vagy akár ha a műtőben szúrják meg, akkor sem lehetett volna semmit tenni a
megmentése érdekében. Ez azon sérülések közé tartozik, amelyek kezelhetetlenek.”
Amikor a zöld öltönyös fiú bajba keveredett, a Stones abbahagyta a zenélést.
– Oké – mondta Keith –, ide figyeljetek, azonnal lelépünk, ha azok ott, ha ti nem vagytok
képesek... lelépünk, ha azok a fickók nem fejezik be, hogy ütnek mindenkit, aki a szemük elé
kerül. Tűnjenek el innen.
Egy Angyal a színpad előtt megpróbált mondani valamit Keithnek, de Keith nem figyelt
oda.
– Nem tetszik, hogy te mondod meg nekem – folytatta az illető, de egy másik, a színpadon
álló Angyal elhallgattatta. – Figyelj, ember – mondta az Angyal –, egy fickónál odakint
fegyver volt, és a színpadra lőtt vele...
– Fegyvere volt – kiáltotta valaki más is.
Mike Lang ragadta magához a mikrofont, a woodstocki szervezők egyike, aki ennél a
koncertnél is segédkezett.
– Emberek... hé, emberek... gyerünk, higgadjunk le, nincs rá ok, hogy bárki verekedjen,
kérlek, ne civakodjatok senkivel... kérlek, nyugodjatok meg, és üljetek le...
Előrelépett Sam, aki eddig zsebre dugott kézzel álldogállt.
– Ha hátrahúzódtok és leültök – mondta –, akkor folytathatjuk és folytatni fogjuk. A lehető
leggyorsabban szükségünk van egy orvosra a bal oldali emelvény alatt. – A legelöl állók
kiáltozását hallgatta. Néhány másodpercig egy lányra figyelt, és folytatta: – A színpad
végében van egy vöröskeresztes épület, és rengeteg gyerek van az emelvény alatt... ha valaki
elveszítette a gyerekét, menjen érte oda... egy vöröskeresztes teherautó.
Ujabb szünet után, melynek során a színpadon állók közül mindenki csak aggódva
nézelődött, Mick így szólt:
– Csak most veszem észre... figyelnétek rám egy pecre... kérlek, csak egy percre
figyelnétek rám, jó? Először is, menjen mindenki a színpad oldalára, aki fent van, kivéve a
Stone-okat, akik zenélnek. Kérem, mindenki... kérem, mindenki, aki nem zenél, lesz szíves a
színpad oldalára menni. Rendben? Kezdjük ezzel. Namármost, én nem látom, hogy mi folyik,
ki mit csinál, csak kavarodást látok. Annyit tudok csak kérni, San Francisco, legyetek
olyanok, mint amilyen az egész volt... ez lehetne ez a legszebb esténk ezen a télen. Tényleg...
tudjátok, miért, miért... ne kúrjuk el, gyerünk... hozzuk össze... mindenki... most már gyerünk.
.. látlak benneteket odafent a domboldalakon, ti valószínűleg teljesen nyugisak vagytok. Mi
idelent nem vagyunk annyira nyugisak, sokan civakodnak. Én csak... mindenki...
Kiáltások hallatszottak a sötétből. Mick vaksin kémlelt a színpadi fényeken túlra, és így
válaszolt:
– Igen, tudom, hogy még csak nem is látunk benneteket, de tudom, hogy ahol ti vagytok...
hogy nyugisak vagytok. Csak próbáljuk egyben tartani a dolgot. Nem tehetek semmi mást,
csak azt kérem tőletek... könyörgök nektek, csak tartsuk egyben. Meg tudjátok tenni, rajtatok
múlik... mindenkin... a Pokol Angyalain, mindenkin. Csak tartsunk össze.
– Tudjátok – mondta Mick hirtelen kitörő szenvedéllyel –, ha mind egyek vagyunk,
mutassuk meg, a kurva életbe, hogy mind egyek vagyunk. Namármost szükségünk van egy ...
Sam, szükségünk van egy mentőautóra; szükségünk van egy orvosra ehhez az emelvényhez,
ha van orvos, aki ide tud jutni. Oké, akkor most, akkor most... nem tudom, hogy akkor most
mi a faszt fogunk csinálni. Csak üljön le mindenki. Csak nyugodjunk le, találjunk magunkra.
Gyerünk, össze tudjuk hozni. Gyerünk.
Ismét pezsegni kezdett az „Under My Thumb”. A zenekar meghökkentően tisztán szólt. A
közönség nyugodtabb lett. Anélkül, hogy pontosan tudtuk volna, mi is az, mindannyian
tudtuk, hogy valami rossz történt. Azt hittem, és nem engedtem át magam szörnyű
képzeteknek, hogy az Angyalok több embert megöltek. Gram később elmondta nekem, hogy
látta, amint Meredith Huntert felemelik, és a ruhája hátán egy jókora ketchupszínű folt nőtt
egyre nagyobbra. Ronnie az elsősegélysátorhoz rohant, lehagyva az Angyalt, aki odavezette.
Amikor Ronnie odaért, és orvost akart hívatni, Hunter ott volt. Egy zsaru ezt mondta: „Nem
kell orvosért ordibálniuk a srác miatt. Meghalt.”
Az „Under My Thumb” utolsó hangjai alatt Mick ezt énekelte: „It's all right... I pray that
it's all right... I pray that it's all right... it's all right...”
– Játsszuk a „Brown Sugar”-t – mondta Mick Taylor.
– A Brown Sugar-t?– kérdezte Keith.
– A „Brown Sugar”-t? – kérdezte Bill
– Mit? – kérdezte Charlie.
– A „Brown Sugar”-t akarja játszani – mondta Mick.
– Várjatok, hadd cseréljek gitárt – mondta Keith.
– Köszönjük – mondta Mick a közönségnek. Charlie dobfutamokat eresztett meg. –
Köszönjük. Igen, menni fog ez... most egy olyan számot játszunk nektek, amit nemrég... –
szünetet tartott, aztán eszébe jutott, hogy a lemezfelvétel törvénytelen körülmények között
készült – , amit még sosem hallottatok korábban, mert nemrég írtuk... csak nemrég írtuk
nektek... – közben Keith hangolt –, nem tudom, összejön-e bébi... ez az első alkalom, hogy
játsszuk... a legelső alkalom. – Keith befejezte a hangolást, és belevágott a dal kezdő
akkordjaiba. Mick ezt kiáltotta: – Most egy olyan számot játszunk nektek, amit nektek írtunk,
amit soha nem játszottunk korábban, most játsszuk nektek először, a címe az, hogy „Brown
Sugar”.
A színpad szélein, ölfa módjára felhalmozva, hosszú szárú, piros és sárga rózsák voltak.
Miközben a Stones játszott, az Angyalok a tömegbe dobálták a csokrokat, akárha csecsemőket
hajigálnának ki repülőgép-ablakokon.
Scarred old slaver knows he's doin' all right Hear him whip the women, just around
midnight
Oh – brown sugar – how come your taste so good Oh – brown sugar – just like a black girl
should
A szadizmus, a barbárság, a faji gyűlölet/szeretet dala volt ez, a jóvátétel dala, egy dal,
mely felvállalta az éjszakától, a feketeségtől, a káosztól, az ismeretlentől való félelmet – a
félelmet, mely elől az mézsörkocsmákból a kaliforniai sivatagba transzplantált, eszelős
tekintetű Odin-ittas északi jövevények továbbra is eszelős tekintettel igyekeztek menekülni.
– Ahhh, na még egyszer... hu, bébi. Yeah... – Mick, miután kapott Stutól egy
szájharmonikát, eljátszott néhány fenyegető riffet a „Midnight Rambler”-ből. Keith gitárt
cserélt, és ismét hangolni kezdett. Mick lágyan elúszó harmonikafutamokat játszott, majd a
mikrofon fölé hajolt, és altatódalok sorait kezdte énekelni, igyekezvén megnyugtatni és
lecsillapítani a hatalmas fenevadat. „Ó, bébi, bébi... csitt, ne sírjál.” A hangja gyengéd volt,
olyasféle, amit Mick Jagger soha azelőtt nem használt nyilvánosan és talán életében sem.
„Csitt, ne sírjál...” Még néhány harmonikafutam, majd, mintha révületből térne magához,
minden egyes szóból erőt merítve, Mick ezt mondta: – Egy olyan számot játszunk nektek,
ami, reméljük, tetszeni fog. A címe „Midnight Rambler”. Hjúú! (egy mezei munkás panasza,
amint szutykos mutatóujjával letörli a verejtéket a homlokáról)

Sighing down the wind so sadly –

Listen and you'll hear him moan

A dal megijesztett, amikor először hallottam, mert igaz volt, amiként ezt Altamontban
senki nem tagadhatta; a sötétség rettegéssel teli, gyilkosság és gonoszság lengi át az éjszakai
levegőt. „I'll stick my knife right down your throat, honey, and it hurts!”
Ügy tűnt, lenyugszanak a dolgok, mintha a gyilkos-szerelmes kesergő valamiféle fizikai
megkönnyebbülést hozott volna a közönségnek.
– O, yah! o, yah! Álljatok fel, ha fel tudtok állni – mondta Mick. – Álljatok fel, ha nyugton
tudtok maradni. – Felemelte a Jack Dániel s-es üveget – Még egy kortyot mindannyiótokra. –
Ivott, és ismét rákezdte az altatódalosdit – O, kicsim. – Aztán, mintha megint rákezdené, így
szólt: – Olyan... klassz ez! Tényleg klassz! Szeretnétek élni... egymással? Úgy értem, igazán
közel vagytok egymáshoz. – A közönségre meredt, és mintha megint elrévedezett volna. – Hú
– mondta.
– Kész vagy? – kérdezte Keith.
– Kész vagyok – mondta Mick.
– Egy-két-há-négy – mordulta Keith, és belevágtak a „Live with Me”-be.
A színpad körül táncoltak az emberek, de a színpad előtt egy tengerészsapkás, göndör hajú
fiú azt mondogatta: Mick, Mick, ne... – letudtam olvasni a szájáról. A fiú mögött egy kövér,
derékig meztelen, fekete hajú lány táncolt, hatalmas melleit a kezeiben tartva, nyitott szájjal,
tekintetét egy távoli pontra függesztve. A dal végeztével a pirospozsgás bőrű lány, orgazmikus
LSD-mámorban hunyorogva, akár egy játékautomata, megpróbálta bevenni a színpadot,
ahogy Grant bevette Richmondot. Immár teljesen meztelen volt, megpróbált keresztülmászni
a tömegen, hogy a színpadra lépjen, ahol azonnal öt Angyal termett közte és a Stones között,
visszarúgták-pofozták, s a lány fullasztó súlyával a mögötte állókra esett.
– Hagyjátok abba – mondta Mick.
– Állítsd le őket – mondta Keith.
– Hé... héhéhéhéhé! Egyvalaki talán féken tudja tartani azt a csajt, értitek, mit mondok. Hé,
emberek, emberek! Egyvalaki közületek féken tudja tartani – mondta Mick a hozzá
legközelebb lévő Angyalhoz intézve az utolsó mondatot.
– Majd elintézzük – mondta az Angyal.
– Hé, ugyan már, emberek – mondta Mick, most már egy kissé kétségbeesetten –, egy
ember csak elbír egy lánnyal... ugyan már, na... csak ülj le, szivi – mondta a lánynak, aki még
mindig a hátán feküdt, a szeme fekete örvény módjára tekintett az égre, a színpad fölé, a
fények irányába. Ha sikerült volna feljönnie a színpadra, levetette volna az otrombaságát,
mint egy lepkebáb, és újjászületett volna, a lég szülötteként, Isten angyalaként.
Emberek – mondta Mick, próbálva szelíden odébb terelni az Angyalokat –, elmennétek
innen, és ő majd... hagyjátok... hagyjátok, nekik majd gondjuk lesz rá... ők tudnak bánni vele.
Keith játszani kezdett, beszállt Wyman, Charlie és Mick Taylor is. Mick énekelt:
 Yeah, I see the storm is threatening
My very life today
If I don't get some shelter
I'm gonna fade away
War, children, it's just a shot away

Az Angyalok vérben forgó szemmel valami marcangolni való húst kerestek. Hogyan
fogunk kijutni innen, tűnődtem. Megtörténhet, hogy az Angyalok bősz nihilizmusukban,
dinoszauruszok módjára végeznek egymással és mindannyiunkkal, és reggelre egy fogakkal
és csontokkal teli, véres leves hullámzik majd itt; és az utolsó tébolyodott Angyal, akinek
szemét egy magafajta rúgta-verte ki csizmaorral és bokszerrel, akinek belét a társa bökője
ontotta ki, a saját véres, kékes-fehér zsigerein csámcsog majd.
„Rape... murder... it's just a shot away” – énekelte Mick újra és újra. A színpadtól balra,
ahol a zöld öltönyös feketefiút megölték, egy Angyal ütlegelt valakit a közönség soraiban, de
az áldozat azonnal elesett, és a dolognak azzal vége lett. A közelben egy kémiai csodaként
foszforeszkáló hajú lány állt, és figyelte a történéseket. Nem lehetett tudni, vajon az Angyallal
vagy az áldozattal van-e. „Love, sister, it's just a kiss away” – énekelte Mick, miközben a
szám a végéhez közeledett.
– Juhh – mondta Mick olyan ember módjára, aki szörnyű felfedezést tett. – Oké...
megvagyunk, tudom, hogy megvagyunk. – A tömegbe nézett. Mintha ismét magához tért
volna, ekként kiáltott fel: – Jól érzitek magatokat?
Elkezdődött a „Little Queenie”; ez volt a koncert ama pillanata, amikor a fénykévéknek
elragadtatott, üde arcokra kellett volna esniük. De nem ezen az estén. Még azok is
boldogtalannak látszottak, akik a veszély ellenére táncoltak. Mick hangja időnként
súlytalannak tetszett, mintha elveszítette volna mélyebb tartományát, Keith azonban olyan
ember módjára játszott, aki kész a saját sírján is táncolni.
A dal végén rikoltások hallatszottak a közönségből, némelyek felszegték a fejüket.
– Nagyon-nagyon köszönöm – monda Mick. – Nagyon köszönjük. A „Satisfaction”
nyitóhangjai elektromos áramként indultak útjukra.
Valószínűleg soha nem játszották jobban. Charlie tiszta boogaloo-t hozott, mint amilyen a
szám Otis Redding-féle változata alatt szól, és ez folytatódott, miközben Mick kántált: „We
got to find it... got to find it... got to find it... early in the mornin'... late in the evenin'...”
Végigbömbölte a dalt, indián harcikiáltást hallatott, aztán, amint a hangja suttogássá halkult,
kinézett a sokaságra, a több százezer emberre, akik azért jöttek el, mert ő kérte őket, és nem
tudott semmi jobbal szolgálni nekik ennél a tömegverekedésnél és rettenetnél.
– Csak annyit szeretnék mondani – mondta Mick, majd elhallgatott, olybá tűnt, megint
elrévedezett, vajon mit is szeretne mondani. Pillanat múltán felélénkülve így folytatta: – Hát,
tudjátok, volt egypár bökkenő, de szerintem általában véve gyönyörűek vagytok... – mélyebb
hangon –, nagyon klasszak vagytok... – megint élénken: – Álljon fel az összes nő, akinek
nincs pasija, és tegye fel a kezét... az összes nő, aki egyedül van! – De a facér nők fáradtak
voltak, mint mindenki más. Néhány lány felállt, néhány kéz felemelkedett a homályban. Ezen
az estén senkinek nem jutott eszébe az „I'm Free”-t játszani, jóllehet ez lett volna az egész
koncert alapgondolata, valami szabadságszikrát kínálni Ralph Gleason rock and rollra éhes
proletariátusának, és kereket oldani az erőszak, a rendőrök gumibotjai, Klein felmosóbotja
elől. A történelem legnagyobb siserehada rejtekhelyre lelt, ahol nincsenek tanárok, akik
megvédenék őket a rossz fiúktól, az erőszakoskodóktól, akik gyermekkorukban talán rossz
bánásmódban részesültek, és megértést igényelnek, mindazonáltal megölik az embert. A
Stones zenéje erőteljes volt, de nem tudta megfékezni a rettenetet. Hitetlenség ült ki az
emberek arcára, az járt a fejükben, hogyan képesek a Stone-ok tovább játszani és énekelni a
téboly és az erőszakos halál bendőjében. Nem sok kéz volt a levegőben, és Mick ezt mondta:
 – Ez nem elég, itt nincs sok magányos nő, mihez fogtok így kezdeni?
A zenekar úgy vágott bele a „Honky Tonk Women”-be, mintha stúdióban volnának, Keith
imádnivalóan borzongató dallamokat küldött a hűvös éjszakai levegőbe. Senki nem
mondhatta, hogy a Rolling Stone-ok nem tudnak úgy játszani, mint az ördög. A közmorál őrei,
a Rolling Stone-nál kijelentették, hogy „Altamont az ördögi énkultusz, a kivagyiság, az
ostobaság, a pénzmanipuláció, alapjában véve pedig a humanitás teljes semmibevételének
terméke volt.”
Amikor a „Honky Tonk Women” véget ért, a hangtechnika becsődölt, majd ismét működni
kezdett.
– Hello, megvan megint – mondta Mick. – Gyerünk, búcsúcsókra... és ti is adjatok
búcsúcsókot egymásnak... és... majd találkozunk, találkozunk, találkozunk... megint... – Majd
azzal a hirtelen lágysággal megkérdezte: – Rendben? – olyan vékony hangon, mint egy
kiscicáé. -Adjatok egymásnak búcsúcsókot... aludjatok... jó éjt...
Elkezdődött az utolsó szám, a „Street Fighting Man”. „...the time is right for fighting in the
street” – énekelte Mick, a vezér, aki a háta mögött egy nemzetközi támogatottsággal sem
képes megmenteni senkit.
Ah, but what can a poor boy do But to sing in a rock 'n roll band
A zene elég keményen dübörgött ahhoz, hogy még a meztelen kövér lányt is a mennybe
repítse. „Bye, bye, bye, bye – énekelte Mick. – Bye, bye, bye, bye.” Stu a kezembe nyomta
Keith tizenkét húros gitárját, és közölte velem, hogy a furgonok, amelyek a helikopterekhez
visznek bennünket, a dombtetőn várnak. A nyakánál fogva a gitárt lecsusszantam a kamionról,
és hátraindultam az éjszakába.
– Engedjetek el, kérlek – kiáltottam a színpad mögötti kamionok közt torlódó tömeg
irányába.
Egy nagyjából tizenhét éves fiú elém lépett:
– Autópályát fogunk építeni, soha nem építettem eddig, de megépítjük egyedül, hogy
megmutassuk, képesek vagyunk rá felnőttek nélkül...
Mögöttem Mick „Bye... by-y-y-y-e... bye”-ozott, ahogy alámerültem az ismeretlenek
kiáltásai között, igyekezve nem nekimenni senkinek. Hallottam, hogy jönnek a Stone-ok,
hallottam Gram és Michelle hangját, és kiáltottam nekik, együtt bukdácsoltunk keresztül a
kurva sötétségen. Végül lejutottunk a színpadról, élve, kievickéltünk a sötétségen át, próbálva
nem elveszíteni senkit.
– Gyülekező! – recsegte Ronnie, aztán elértük a domboldalt, egy meredek emelkedőt,
melyen felkapaszkodtunk a poros, holt gaz borította terepen, jómagam a gitárral, fél kézen,
könyéken és térden. A dombtetőn volt egy szélfogó kerítés, de átbújtunk egy lyukon, és
futottunk tovább egy autó és egy mentő felé. Beszálltam a mentő hátuljába, nyomomban
mintegy fél tucat New York-i nehézfiúval. Tülkölve hajtottunk keresztül a körülöttünk rajzó
tömegen, olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges volt. Amikor megálltunk a helikopter
mellett, és kiszálltunk, átadtam a gitárt Samnek. A Stone-ok, Astrid, Jo, Ronnie, Sam, Tony,
David Horowitz, Jon Jaymes, Mike Scotty, Ethan Russell és mások beszálltak az apró légi
járműbe. Gram, Michelle meg én a pörgő rotorok közvetlen közelében álltunk, és az járt a
fejünkben, mi lesz, ha lemaradunk, elveszve e tömeg feketeségében, de Sam odakiáltott
nekünk, hogy „Gyerünk!”, Gram besegítette Michelle-t, és beszállt maga is, és beszálltam én
is. A kicsiny, hagymaszerű kapszula fejekkel és térdekkel volt tele, s én boldogan huppantam
le az egyetlen helyre, ahová leülhettem, David Horowitz ölébe, akár hülye buzi volt, akár
nem. A helikopter remegett és felemelkedett, mint egy ébredő strucc, zümmögésével és
dübörgésével elfojtva mindent. Mick meg én összenéztünk, nehéz volt a szemhéja.
Felemeltem, majd elfordítottam a tekintetemet, jelezve, mennyire képtelen vagyok még arra
is, hogy összenézzek valakivel.
A túlterhelt helikopter néhány perc múlva leereszkedett a Tracy vagy Livermore
repülőtérre, túlságosan gyorsan, a föld rohanvást jött felénk, ahelyett hogy lágyan
ereszkedtünk volna alá és olyan szögben fogtunk talajt, mint egy repülőgép. Kemény ütközés
volt, de talpon maradtunk, a zökkenések ellenére. Kimásztunk, és Keith, miközben a rotorok
alatt a repülőtér épülete felé vette az irányt, az Angyalokat pocskondiázta:
– Ezek rosszabbak, mint a zsaruk. Egyszerűen alkalmatlanok bármire. Soha többé nem
alkalmazzuk őket.
Úgy hangzott, mint egy angol iskolásfiú, akinek alapvető tisztességét és a fair playre
vonatkozó felfogását megsértette a vele egyívásúak valamelyikének sportszerűtlen
magatartása foci közben.
A kicsi repülőtéren Mick leült egy fapadra, még mindig fájós szemmel, és dühösen,
zavarodottan, rémülten, nem értve, kik azok a Pokol Angyalai, és miért gyilkolták az
embereket az ő ingyenes szeretet-és-béke-koncertjén.
– Hogyan juthat eszébe bárkinek, hogy bármit rá lehet bízni az emberekre – mondta.
– Ép ésszel senkinek – mondtam –, ez az, amiért... – folytattam volna, ez az, amiért az
előző este azt mondtam, túlságosan sokat hiszel a divathóbortokról, de nem folytattam.
Megfizetett a hiedelmeiért, és senkinek nem volt joga pálcát törni felette.
– Némelyek egyszerűen alkalmatlanok – mondta Keith, de mennyire volt alkalmas
bármelyikünk is, hogy a való világban éljünk, egy olyan világban, mely az évek múlásával
egyre inkább Altamonthoz hasonlított?
– Akkor már inkább a zsaruk – mondta Mick.
– Az Angyalok rosszabbak, mint a zsaruk – mondta Gram. – Szarházi népség. Ostobák.
Michelle meg én a színpad jobb oldalánál álltunk, nem zavartunk senkit, csak álltunk, a lehető
legtávolabb, hogy azért még lássunk, és az egyik Angyal kétpercenként próbált bennünket
hátrataszigálni. Kétpercenként kényszerültem elmagyarázni neki, újra meg újra, akár az első
alkalommal, hogy nekünk ott kell lennünk.
– Némelyek egyszerűen alkalmatlanok bármire – monda Keith ismét. Levette a piros
Nudie-ingét, amit a színpadon viselt, átvetette a vállán, és vacogott.
– Hé, hol vannak a kabátjaim? Hé, Sam! Sam! Elhoztad a kabátjaimat a lakókocsiból?
– A helikopteren vannak – mondta Horowitz, akinek fogalma sem volt, hol a pokolban
vannak a kabátok.
– Ne engedjétek felszállni – mondta Keith –, egy fekete bársonykabát meg egy magyaros
cigánykabát – megfeledkezett a szürkés német katonai kabátról –, egy vagyonba kerülnek, ne
engedjétek, hogy a helikopter felszálljon velük.
Horowitz benézett a helikopterbe, és egy ócska báránybőr kabáttal jött vissza:
– Nem voltak ott, de biztosan megvannak a lakókocsiban, előkerítjük őket, ne aggódj, de
addig is, megtennéd, hogy felveszed ezt?
Keith végül méltóztatott a vállára teríteni a kabátot, miközben Horowitz, akinek
kétségbeejtő hajlama volt a rossz lépésekre, Gramhez és Michelle-hez fordult:
– Nincs elég hely a gépen – ami éppen akkor szállt le –, de már úton van egy másik. Ugye
nem baj, ha itt maradtok, legfeljebb tíz perc az egész.
Ezt hallva így szóltam Gramhez:
– Várj egy percet – s átmentem Kékhez. – Ugye van hely a gépen Gramnek és Michelle-
nek?
– Persze – mondta Keith.
Kimentünk a tizenöt üléses géphez. Oly sok repülés után minden összekeveredik, és nem
számít, hogy a gép piros-fehér vagy fehér-aranyszínű, vagy hogy az ülések barnák vagy
zöldek. Az út San Franciscóig nem tartott sokáig, a limuzinokkal vissza a Huntingtonba már
több időt vett igénybe, de rendben és többé-kevésbé épségben érkeztünk meg. Gram
megcsókolta Michelle-t, próbált ciróka-marókázni vele, Michelle pedig úgy viselkedett, mint
egy végzős középiskolás, aki egy másodéves egyetemistával hazafelé tart egy templomi
mulatságról.
– Itt se lennénk, ha te nem vagy – mondta Gram. – Ezer köszönet.
– Szót sem érdemel – mondtam. A szállodához közeledvén elcsendesedtünk. Kezdtünk
ráébredni, hogy túléltük.
A felvonóknál találtam egy Examiner-t, aminek címoldalán ez állt: 300 EZREN
MONDTÁK A ZENÉVEL. Mit mondtak?
Keith agármód járkált fel s alá a lakosztályában, és ezt mondta:
– Hogy a francba' volt Rock Scully képes azt hinni az Angyalokról... mit is mondott?
Tisztesség és méltóság?
– Úgy látszik, hogy a romantikus oldalukról nézi a dolgokat – mondtam a padlón elterülve.
– Ja – mondta Keith, és rágyújtott egy spanglira, miközben a kanapé felé tartva átlépett
fölöttem. – Csak egy infantilis kölyök, nincsen nekem időm ilyen emberekre.
Megnéztük az öldöklésről tudósító tévéhíradókat, s azon tűnődtünk, vajon itt kell-e
maradnunk, hogy tanúskodjunk, vajon nem tesszük-e jobban, ha azonnal elhúzunk a városból,
de túlságosan éhesek voltunk, és odarendeltünk egy pincért az étlappal.
– Szent ég – mondta Gram –, ez franciául van. – Keith kezébe nyomta az étlapot. – Nesze,
ezt olvasd el te.
– Ajaj – mondta Keith –, ez jócskán megbonyolítja a dolgot. Közvetlenül a pincér érkezése
előtt Keith az Angyalokról beszélt.
– Eszeveszett gyilkosok, börtönben a helyük.
Eszméletlen, mondtam magamnak. Mick azt mondta, szerinte inkább a zsaruk, most pedig
Keith, mint Blimp ezredes, börtönbe kívánja ezeket a mocskokat. A Rolling Stones
megcsinálta a visszatérésturnéját, a dolog működött, rosszabb hírük volt, mint valaha, még
mindig életben voltak, a világ legjobb rock and roll együttese – de miféle ráadással tetézhető
egy emberáldozat?
A padlón ülve bagóztunk, megnéztük még néhányszor a gyilkosságról tudósító
tévéhíradókat, aztán már nem figyeltünk rájuk. Keith elindította az alabamai felvételeket.
Ronnie és Jo kimentek a repülőtérre, hogy megvegyék a jegyeket.
– Majd reggel tudatom veletek, hogy felszállok-e a genfi gépre – mondta Mick Jo-nak.
Sam bealudt a kanapén, mi meg rászóltunk, hogy menjen onnan, így hát felkelt, és
áttelepedett egy székre, ahol megint bealudt; komoran és borostásan, a magas nyakú
pulóverében, a feje hátrabicsaklott, a szája kinyílt.
– Ébresztő – mondta neki Keith –, menj és feküdj le, ne kelljen már ágyba cipelni.
Sam kinyitotta a szemét, gyorsan körbepillantott, majd ismét kómába merült.
Valamennyien sokkos állapotban voltunk, és úgy éreztük magunkat, mint akik egy dühödt
vihar után partra vetődtek.
Miután a kaja megérkezett, ettünk, és többé-kevésbé szótlanul tovább üldögéltünk.
Átkozottul álmosak voltunk mind, de egyikünknek sem akaródzott távozni. Letaglózó
élménynek voltunk részesei, bizonyos értelemben annak az élménynek, amit egész életünkben
kerestünk, és egyikünk sem tudta, mit szóljon. Mick, aki telefonon beszélt egy
rádióállomással, ezt mondta:
– Úgy gondoltam, hogy itt mindennek nagyon olajozottan kell mennie. Nem tudom, mi
történt, rettenetes volt, ha Jézus ott lett volna, keresztre feszítik.
A kagylót letéve kijelentette, nem tetszik neki a film ötlete.
– Nem akarok eltitkolni semmit – mondta –, de nem akarok olyasvalamit mutogatni, ami
egyszerűen kínszenvedés volt.
Az este folyamán valamikor Mick meg én Emmaretta Marksszal ültünk a padlón, egy
fekete lánnyal, aki a turné kezdete előtt Keithszel töltött egy kis időt Los Angelesben.
Felmerült Janis Joplin neve, és Mick azt mondta, hogy Janis nagyon próbál dögös lenni, de
hát mégsem fekete. Eszembe jutott a Taj Mahal roadie-ja, aki szerint a niggerekkel jobban
lehet szórakozni, mint bárki mással a világon, és kíváncsi lévén Mick reakciójára, ezt
mondtam:
– Hát, ez az álmunk, mind feketék akarunk lenni, legalábbis valami olyasmi, amit
képzelünk róluk.
– Én aztán nem – mondta Mick. – Én nem vagyok fekete, és büszke vagyok erre. –
Emmaretta felnevetett, Mick pedig elmosolyodott, első alkalommal azóta, hogy aznap este
színpadra lépett.
Tony elment lefeküdni, de a szálloda nem járult hozzá, hogy két nővel osztozzék a
szobáján.
– Közöltem velük, hogy a feleségem meg a nővérem – mondta. – Azt mondták,
erkölcstelen vagyok. Seggfejek. – Leszóltam a recepciónak, és rendeltem nekik még egy
szobát.
Hajnali négykor még mindig ott üldögéltünk. Charlie rendszerint korán lefeküdt, de ezen
az estén egyikünk sem akart egyedül maradni. Keith magnójából recsegve szólt egy régi
blues-felvétel.
– Érted ezt a sort? – kérdezte tőlem Mick. – Mit énekel? Füleltem, de túlságosan sok volt a
zaj, a szöveg elveszett mögötte.
– Nem értem – mondtam. – Valami az Istenről meg az ördögről.
– Visszapörgetem – mondta Mick. Ismét meghallgattam.
– Még mindig nem értem. – Annyira elfáradtam, hogy képtelen voltam figyelni.
– De ez a lényege az egész dalnak.
Végül jó éjszakát kívántam, és azt mondtam Micknek, hogy ha másnap nem látjuk
egymást, majd találkozunk Angliában. A szobámba mentem, nem hívtam fel senkit, még csak
nem is gondolkodtam, csak lefeküdtem, és már aludtam is.
32
A tragédia a zene legtombolóbb orgiasztikus erőit szívja fel magába, miáltal, a
görögöknél ugyanúgy, akárcsak nálunk, éppen a zenét a tökéletesség szintjén
bontakoztatja ki, de a zene mellett még a tragikus mítoszt és a tragikus hőst is a
színpadra állítja, aki azután roppant erejű titánként az egész dionüszoszi világot a
vállára emeli, és terhétől bennünket megszabadít: miközben másrészt, a tragikus
mítosz s a tragikus hős személyisége révén, az e földi életre irányuló mohó
törekvéseinktől a tragédia megvált minket, s intő kézzel egy másik létre, más,
magasabb gyönyörre figyelmeztet, melyre a viaskodó hős, a maga bukásával, s
nem a győzelmével, már látnoki sejtelmekkel felkészül. Zenéjének egyetemes
érvénye és a dionüszoszi érzelmekre fogékony hallgatósága közé a tragédia
felemelő példázatot állít, a mítoszt, s a nézőben azt a hiedelmet kelti, hogy a zene
csupán a legmagasabb rendű ábrázoló eszköz, mely a mítosz plasztikus világának
megelevenítésére szolgál. Ε nemes ámítás tudatában a zene most végre
dithüramboszi táncokra lendülhet, minden aggály nélkül átadhatja magát a
szabadság orgiasztikus érzésének, és gátlástalanul tobzódhat benne, amit e
megtévesztés híján, puszta zeneként megtennie különben sosem szabadna. A
mítosz megóv minket a zenétől, mint ahogy másfelől a zenét megajándékozza a
legteljesebb szabadsággal. Viszonzásképpen a zene oly nyomatékos, oly
meggyőző metafizikus jelentőséget kölcsönöz a tragikus mítosznak, amilyenre szó
és kép e hasonlíthatatlan segítség nélkül sohasem tehetne szert; és a zene legkivált
épp ama legmagasabb rendű gyönyör határozott elő-érzetére hangolja rá a tragikus
nézőt, amelyhez a bukáson és a tagadáson keresztül visz az út, úgyhogy kivehető
beszédként véli hallani a dolgok legmélyebb bugyrai, a szurdékok egyenesen
őhozzá intézett szavát.
Friedrich Nietzsche: A tragédia születése42

„Azt hittem, hogy leestem, rá a tetejére – mondta Shirley Arnold –, elájultam a sír szélén.
Nem emlékszem másra, csak arra, hogy láttam a koporsót leereszkedni, aztán megint a
kocsiban voltam, és azt kérdezgettem: »Hogy hoztatok fel?« Mindenki azt kérdezgette, hogy
»Jól vagy?« Aztán visszamentünk a házba, gyorsan ittunk egy csésze teát, és hazafelé vettük
az irányt.
Amikor a temetőbe hajtottunk... a temető kapujánál állt egy rendőr. Tisztelgett, miközben
Briant elvitték mellette, Charlie pedig felnevetett. Én könnyekkel küszködtem, és ezt
kérdeztem: »Te meg min nevetsz?«, mire azt mondta: »A rendőr tisztelgett. Brian gubbaszt
valahol, figyeli, hogy mi folyik itt, és imádja az egészet.«„
Nem akartam, hogy a Joneséknál tett látogatásom túlságosan hosszúra nyúljon, de Mrs.
Jones elüldögélt velem meg a macskával, miközben Mr. Jones beszélt, ide-oda kalandozva
Brian életének egyes szakaszai között.
– Annak a kettőnek – mondta –, Jaggernek és Richardsnak igen hamar fejébe szállt a
dicsőség. Louie meg én elmentünk a Colston Hallba, Bristolba '66 őszén, hogy megnézzük
Briant, amikor ott játszott az együttessel, és Brian nagyon másnak tűnt. Mintha teljesen
elveszett volna belőle a szikra. Nagyon szomorú volt. Nem maradtunk ott. Brian nem volt
barátságos. Egy leírhatatlan változás ment végbe benne.
Jellemző volt Brianra, hogy telefonált, miután a turné véget ért, és bocsánatot kért. Azt
mondta: „Nem voltam túl kedves veletek.” Mire én: „Rendben, semmi baj.” Azt mondta, ki
volt borulva Anita miatt... aki, mint a halála után megtudtam róla, tönkretette.
Brian eljátszotta nekem odalent a Cotchford Farmon a „Honky Tonk Women”-t. Az ő
42
Kertész Imre fordítása. Lásd pl. Budapest, 1986, Európa Könyvkiadó. 172-173. o.
ötletéből készült... de azt hiszem, újra felvették nélküle. Nagyjából öt hétig voltunk Briannál,
mielőtt kiszállt a Rolling Stonesból... és meg vagyok győződve róla, hogy egyáltalán nem állt
szándékában távozni a zenekarból... de már készültek rá, hogy kitegyék.
Amikor Brian Rolling Stone lett, úgy látszott, hogy megtalálta önmagát, elérte, amit akart.
Ránk való tekintettel nagyon nehezen viselte a bírálatot; amikor az újságok támadást intéztek
ellene, telefonált. Különösen később, a kábítószerügyek idején, azt mondta, nagyon ki van
borulva, mert tudja, hogy a dolog megvisel minket is. Mondtam neki, hogy nem, pedig
tényleg megviselt.
A második letartóztatása után felhívott bennünket; könnyek között mondta: „Csapdát
állítottak. A szavamat rá, apa, fogalmam sem volt, hogy az az átkozott anyag ott van.”
Mondtam, hogy: „Elhiszem, fiam”, és el is hittem. Soha nem hazudott nekem. Amikor
haragudtam rá, még gyerekkorában is, akkor is mindig igazat mondott.
Soha nem mentem el a bíróságra. Brian kérte, hogy ne menjek. A tárgyalások után mindig
felhívta az anyját, és azt mondta neki, hogy rendben lesznek a dolgok.
És telefonált máskor is, elég rendszeresen; minden hónapban, vagy valahogy így. Amikor
boldognak, kiegyensúlyozottnak és erősnek érezte magát, akkor nem. És néha eljött
meglátogatni bennünket, olykor a legképtelenebb időpontokban, gyakran hajnali négykor.
Éjszakánként is rám csörgött, Hollywoodból, Bécsből, Párizsból, Melbourne-ből... Egyszer
Melbourne-ből telefonált, és vagy egy órát beszélgettük. Honvágya volt. Hallgatta a rádióban
Winston Churchill temetését.
Egyszer nagy butaságot csináltam. Megbíztam abban a sofőrben, Brian Palastangában.
Idejött, miután elvitte Briant a Priory Nursing Home-ba. Elmondtam neki, hogy az emberek
gorombák Brian anyjával... ő elmondta Briannak, és Brian rettenetesen kiborult. Zokogva
hívott fel. A Priory egészében véve nagyon rossz élmény volt Briannak, egy csomó
pszichológiai duma, amitől szörnyetegnek érezte magát.
A biafrai éhínség borzasztóan megindította Briant. Úgy érezte, el kéne menniük Mickkel
Biafrába, hogy megpróbáljanak tenni valamit. „Azt mondják, nem számítana semmit”,
mesélte nekem, és valószínűleg nem is számított volna. De nagyon együtt érzett mások
szenvedéseivel, állatokkal, emberekkel egyaránt.
Odalent a Cotchford Farmon aznap este Brian altatótablettát vett be lefekvés előtt, egy
„sleeper”-t, ahogy ő mondta. Tudta, hogy Frank Thorogood, aki azért volt nála, hogy
elvégezzen egypár munkát, és az ápolónő, odafent voltak a lakásában; a garázs feletti
lakásban, ami távolabb volt a háztól. Brian engedte meg, hogy Frank ott maradjon a lakásban.
Aztán amikor Frank kihozta a nővért is magával, Brian nem volt elragadtatva. Az egy
kisváros, és Brian tudta, hogy ebből zűr lehet. Felkelt az ágyból, és megpróbálta, Anna később
így mesélte el nekünk, távozásra bírni Frankét, de hiába, aztán rendeztek egy „buli”-t, így
hallottam, gondolom, hogy együtt iddogáltak egy kicsit, és Brian álmos volt, hiszen
altatótablettát vett be. Felkelt, megpróbálta távozásra bírni őket, majd néhány ital után úgy
döntött, hogy úszik egyet. A tabletták, az ital és a medence melegének hatására... Brian
mindig tizekilenc fokon vagy melegebben tartotta a vizet... egyszerűen elaludt fürdőzés
közben.
Soha nem értettem azt a kijelentést, amit állítólag Anna tett az újságoknak egy „buli”-ról.
Ha valaki úgy tervezi, hogy bulizni fog, bevenne előtte altatótablettákat? Miért? A vizsgálat
során Anna nem tett tanúvallomást... túlságosan ki volt borulva. Engem elborzasztottak azok,
akik tudták, hogy egy orvos írta fel Briannak a gyógyszereket, amiket szedett, és egyáltalán
semmit nem szóltak erről. Senki nem kérdezett semmit. írtam a rendőrségnek egy levelet,
amiben közöltem, hogy a gyógyszereket felírták. Pénteken küldtem el a levelet, hétfőre az
orvos nem volt az országban. Fogalmam sincs, hogy ezt mire véljem.
Mr. Jones összeszorított szájjal meredt a hideg kandallóra, képtelen volt letenni arról, hogy
rendbe hozza a dolgokat, jóllehet Brian már a cheltenhami temetőben feküdt.
 – Azt hiszem – mondta Mr. Jones –, hogy amikor Brian hatodikos volt, az iskola elkövetett
egy hibát. Azt akarták, hogy fizikát meg műszaki ismereteket tanuljon. Azt mondtam: „A
fiúnak művészi hajlamai vannak... ez nem számít?” Mire az iskola: „Nem, ez nem praktikus.
Fizika, műszaki ismeretek, manapság ezt kell tanulni.” Briant egyáltalán nem érdekelték az
efféle dolgok. Emlékszem, vettem neki egy kalapácsot, amikor még kisfiú volt. Egyáltalán
nem érdekelte. A fiúk többsége imádja a kalapácsokat, de Briant nem lelkesítette.
Linda Lawrence-ről érdeklődtem, amivel megbántottam Mr. Jonest.
– Nem várhatja tőlem, hogy a fiam életének erre a részére büszke legyek. Ügy éreztem,
hogy Brian soha nem törődött Lindával, Anita volt az egyetlen lány, akit valaha is igazán
szeretett.
– De hát ő, Julius, az unokájuk– mondtam értelmetlenül és ostobán, és csak akkor értettem
meg, min mentek keresztül Jonesék, amikor a saját lányom, aki Billie Holidayről kapta a
nevét, épségben a szüleimhez került. Egyszer, igen, egy család egyszer talán átvészeli, de
Brian újra és újra és újra megtette. Veszélyforrás volt. Téboly volt. Nem lehetett bírni vele.
– Brian fanatizmusa tette a Rolling Stonest azzá, ami – jelentette ki Mr. Jones.
Szándékosan cselekedtem ezeket a dolgokat – mindent, amit Brian cselekedett,
megcselekedtem én is –, a szerepet vizsgálandó? Ha igen, az rettenetes. És ha véletlenségből
történt minden, az is rettenetes.
Kezdett későre járni, és hívtam egy taxit. Mr. Jones ezt mondta, amikor kezet fogtunk:
– Karácsonykor nem kaptunk üdvözlőlapokat, semmit a fiúktól.
Ha találkozik velük, emlékeztesse őket rám. Mondja meg nekik, hogy ha akarnak írni vagy
telefonálni, én szívesen hallanék felőlük.
Útban a szállodába azt mondtam a sofőrnek, aki felfigyelt az akcentusomra, hogy turista
vagyok, és hallottam a cheltenhami gyógyfürdőről.
– Egy kicsit elkésett, tudja. A forrás nagyjából nyolc évvel ezelőtt tönkrement.
Nyolc évvel ezelőtt: Brian nagyjából akkor távozott Cheltenhamből. A sofőr harminckét
évesnek és Jim Reeves-rajongónak mondta magát. Elmondtam neki, hogy zenéről írok.
– Szeretem az ötvenes évek rockzenéjét – mondta. – Jerry Lee Lewist, Buddy Hollyt. Úgy
látszik, az amerikaiak jobban érzik ezt a zenét. Viszont a Beatles, a Rolling Stones meg ez az
egész marhaság... egyikük tulajdonképpen itt van ám.
– Tényleg, ki az?
– Aki meghalt. Igazából öt-hat háznyira lakott attól a helytől, ahol ma este voltál. Az apja
meg az anyja még mindig ott laknak. Szoktak járni ide rajongók, hogy megnézzék a sírját.
Volt itt két német lány, egy szót sem beszéltek angolul, karácsony táján jöttek... elmebajos
dolog ez. Hát, jó éjszakát.
Másnap reggel kijelentkeztem a szállodából, a recepciónál hagytam a csomagjaimat, és
taxival kimentem a temetőbe, a Priory Roadra. Borús idő volt, aztán esett, aztán sütni kezdett
a nap, fényesen és melegen, és ahogy megérkeztünk a temetőhöz, megint esni kezdett.
Valamennyire behajtottunk, de egy férfi, aki az ösvény mellett a virágokat nyírta, megállított
bennünket, és arra kértem a sofőrt, hogy várjon. Az ösvény balra haladt, jobbra fordult, és egy
sarokban a templomtól délre ott volt Brian sírja, rajta egy kis fémtábla. Még nem volt sírkő;
legalább egy évig tart, hogy a föld leülepedjék, ha sírásók bolygatták meg.
Olyan kicsinek tűnt, akár Brian régi háza, amitől ismét az az érzésem támadt, hogy itt
valami tévedés áldozata vagyok – de igaz volt; ez a kis ember, aki igazából soha nem volt
több gyereknél, abból a kis házból, most itt volt ebben a kicsiny sírban.
A Cheltenham széli, kicsiny temetőben a sír előtt álló a messzeségben láthatja a
Cotswoldst, a nem túl távoli, nem túl magas, tökéletesen üdezöld angol dombokat. A közelben
állt a templom, egy barnásszürke kövekből rakott, toronysisakjával a szürke eget érintő apró,
vicsorgó, pikkelyes grifonok által ékesített és oltalmazott középkori épület.
Most már erősen esett, habár a sírokat csipkeszerű fenyőfák ernyőzték. Brian sírja, mely a
VII393-as számot viseli, magányosan bújik meg a temető ösvényének egy kicsiny
kanyarulatában, Albert „Bert” Trigg, Ethel szeretett férjének sírja mellett.
Három virágos ág volt a síron, és egy vers, amit egy iskoláslány bizonytalan, csöppnyi,
kerek keze írt egy fehér papírlapra, melyet összehajtogattak és celofánba csomagoltak, hogy
megvédjék az esőtől, ám az írást máris megfakították a minden reggel kicsapódó
harmatcseppek.

Csak az élő hal meg

Az élet keze által
Kiváltságosan,
Megbélyegzetten,
Akihez a föld beszél,
Amikor egyedül van
– Sok-sok szomorú, kudarcos éjtől
Megjelölten, Győzelem
által Felzabálva.

És ott, a lap alján, ugyanazzal a kézírással: „De a fiú nélkül, akit valaha imádtunk, ez már
soha nem lesz ugyanaz.”
Visszatettem a papírlapot, megálltam a sír előtt, zuhogott az eső, és felnéztem arrafelé, ahol
a napfény megcsillant a dombokon.
33
Győzést ki említ?
Minden csak kitartás.
Rainer Maria Rilke: Rekviem Wolf von Kalckreutb gróf emlékére43

Verőfényes vasárnap reggelre ébredtem San Franciscóban a Pearl Harbor-i támadás

évfordulóján. Felöltöztem, és lementem Keith lakosztályába. Ott volt Charlie, Mick Taylor,
Gram, Michelle és Emmaretta. Mick elérte a kilenc órás genfi gépet, és magával vitte a pénzt,
amit a Stones Amerikában keresett. Ő meg Jo együtt repültek el, Bill és Astrid ugyanazzal a
géppel mentek New Yorkig, majd Svédországba indultak vakációzni.
Keith nappalijában kokaint és Old Chartert fogyasztottunk reggeli gyanánt, címeket
cseréltünk, és ezzel hirtelen vége is lett. Lementünk a földszintre, és a reggeli fényben a
repülőtérre hajtottunk a rendelkezésünkre álló utolsó limuzinokkal. A rádióban Buster Brown
énekelt: „Well, I want somebody to tell me what's wrong with me / I ain't in trouble, so much
as misery.”
A repülőtéren összeölelkeztünk, és ki-ki ment a maga útján. Gram és Michelle Los
Angelesbe készültek, én Memphisbe, azután pedig Londonba. Keith, Charlie és Mick Taylor
Angliába tartottak; Charlie Shirleyhez és Serahnához, Keith Anitához és Marionhoz. Brian
maradt a templomkertben, közel a domboldalhoz.
Genfben az első vámtisztviselők, akik megpillantották Micket, azonnal hívták a
rendőrséget. Micket és Jo-t, ahogy mondani szokás, testi motozásnak vetették alá, de a
rendőrség csupán Jo csomagjaiban akadt kétes holmira, egy Los Angeles-i
gyógynövényboltból származó, növényi eredetű tablettákra, így hát engedték őket belépni az
országba. Nyitottak egy bankszámlát, majd egy német pilóta vezette Learjettel Nizzába
repültek, ahol csatlakozott hozzájuk Marsha Hunt, és a napot azzal töltötték, hogy házakat
nézegettek Dél-Franciaországban. Másnap egy francia pilótával szálltak le a Gatwicken. Az
Alpok fölött Mick az elkövetkező évre vonatkozó tervekről beszélgetett Jo-val. Mick
kábítószerpere után ott volt az új kislemez, a Brown Sugar, amit be kellett fejezni, hogy
február elején megjelenhessen. Mick úgy gondolta, hogy a februárt lemezfelvétellel töltik,
továbbá megszerveznek egy turnét, mely érintené az összes nagyobb európai fővárost és
Moszkvát. Márciusban és áprilisban folytatódna a lemezfelvétel. A turné egy május elsejei
koncerttel kezdődne valahol Közép-Európában, és júniusban Moszkvában érne véget. (A
Stone-ok ismertek valakiket, akik ismertek valakiket, akik ismertek egy nőt, aki valaha
Hruscsov szeretője, az adott időben pedig kulturális miniszter volt, és meglehetősen jó fej
hírében állott, minek folytán a lehetőség megalapozottnak tűnt.) A Rolling Stones arra is
ajánlatot kapott, hogy Japánban adjanak koncerteket. Júliusban, ha a bevándorlási hivatal is
úgy akarja, a Stones fesztiválokon fog fellépni az Egyesült Államokban. Az augusztust
pihenéssel töltik, a szeptembert és az októbert lemezfelvétellel, novemberben turnézni fognak,
a december pedig túlságosan messze van ahhoz, hogy akár csak gondoljanak rá. Ebből nem
sok vált valóra, és semmi nem úgy, ahogyan bárki várta volna. Keith, Charlie és Mick kora
reggel érkeztek Angliába, fáradtan, az időeltolódástól kialvatlanul, még mindig Altamont
sokkjának hatása alatt, elkészülve bármire, Moszkvára, Japánra, a világra, kerüljön bármibe,
ám a Heathrow-η riporterek és fotósok hada várta őket, és ott volt Anita is Marionnak A nagy
hír az volt, hogy Anitát az országból való kiutasítás fenyegeti, ha nem házasodik össze
Keithszel.
– Keith, ki akarnak dobni az országból – mondta Anita alaposan rájátszva a helyzetre,
magasba emelve a gyereket.
– Keith, mi erről a véleménye? Mit szándékozik tenni ez ügyben? -kérdezték a riporterek
43
Jékely Zoltán fordítása.
Keith körül tülekedve.
– Majd később elrendezzük a dolgot – mondta Keith a kijárat felé tartva –, mindenekelőtt
szükségem van egy kis pihenésre.
KÓDA
 SOK MINDENRŐL nem esett szó, de legalább hallottátok játszani a zenekart. Az Altamonttal
végződő turné után Angliába mentem, és addig maradtam ott, amíg egy Redlandsben töltött
hétvégét követően úgy nem döntöttem, hogy ha Keith meg én továbbra is egy tálból
szemecskézünk, nem lesz semmiféle könyv, és mindketten meghalunk. Elkísértem a Stonest
későbbi turnéira is, és mindig jók voltak, de soha nem kísértették annyira a szerencsét, mint
korábbi turnéikon. Jóllehet, kísértették, csak nem annyira nyilvánvalóan. Példának okáért,
soha többé nem merészkedtünk a sivatagba, fittyet hányva minden veszélynek. Későbbi
Stones-koncerteken olyan embereknek adtam át a helyemet, mint Sir John Gielgud, egyszer
pedig az Egyesült Államok egyik alelnökjelöltjének is. Gitárosok, producerek és nők jöttek és
mentek – Shirley Watts kivételével –, rettenetes és csodálatos dolgok történtek
koncerttermekben, szabadtéri arénákban, nightclubokban, börtönökben, bírósági
tárgyalótermekben, hálószobákban, miközben mi kitartottunk dőreségünkben.

Ne búsulj, a melónak veselkedj neki,

Gáncsvetőkkel ne törődje'
Mennél többet cipelsz, annál több a pihi
És annál zsírosabb lesz a lé
Joel Chandler Harris: „Time goes by Turns”, Uncle Remus. His Songs and His Sayings
 Utószó: az örökkévalóság egyik fele
Akkoriban olyan jó ötletnek tűnt megírni ezt a könyvet. És az is volt, amennyiben
beigazolódott a megérzés, amiről a hetedik fejezetben beszéltem, valami csakugyan történt, és
én nem maradtam le róla. A könyv azonban egyáltalán nem hozott annyit a konyhára, mint
reméltem, sem pénzügyileg, sem más tekintetben, és ez mind a mai napig, 2000 küszöbéig
nem változott. Arról ábrándoztam, hogy írok egy könyvet, amiben szó lesz szexről, drogokról,
rock and rollról, erőszakról, gyilkosságról, verekedésről, komédiáról, tragédiáról – egy
könyvet, ami lehetővé teszi majd számomra, hogy visszatérjek a szülőföldemre, Dél-
Georgiába, és megírjam azokat a történeteket, amelyeknek a megírására érzésem szerint
születtem.
Hát, ebben a könyvben szó esik minderről, de üzleti szempontból a munkám nem bizonyult
sikeresnek. Talán makacs vagyok, és továbbra is úgy vélem, hogy nem a szöveg tehet róla.
Részben az én hibám volt, gondolom, hogy majdnem tizenöt évig tartott megírnom a könyvet.
Mire 1984-ben megjelent, az Egyesült Államok atmoszférája gyökeresen megváltozott a
hatvanas évekéhez képest. Ronald Reagan lett az elnök, és a mohóság erői diadalmaskodtak.
A militarizmust, a laissez-faire kapitalizmust, a szegények szenvedései iránti közömbösséget
erényként tartották számon. A hippik és a yippie-k helyét yuppiek, diplomás nagyvárosi
fiatalok vették át, és bár némelyek „Pusztuljon a yuppie-szemét” feliratú matricákat
ragasztottak az autóik lökhárítójára, a yuppie-k nem pusztultak ki, hanem újratermelődtek. A
gyerekeik a legközelebbi bevásárlóközpontban grasszálnak, bő nadrágot és orrkarikát
viselnek.
Miért tartott ilyen sokáig megírni a könyvet? Várnom kellett, hogy hatályukat veszítsék a
korlátozások; erre hivatkoztam, de nem ez volt a fő ok. Más emberré kellett válnom a
narrátorhoz képest, hogy elmeséljem a történetet. Szükségessé tette ezt a szívfájdalom, a
csalódottság, a bánat, a megbánás, a bűntudat. 1969 őszén tele voltunk optimizmussal, mi,
valamennyien, Stone-ok, rajongók, tányérnyalók, élősködők, megfigyelők; optimizmussal,
mely az elkövetkező évek során teljesen megalapozatlannak bizonyult. A magánéletünkben
csakúgy, mint korunk közéletében; csalatkoztunk, önmagunkban és másokban. Ügy vélem,
ezt minden nemzedék megtapasztalja, de mi azt hittük, hogy mások vagyunk, hogy
valamiképpen kiválasztottak, illetve felkentek vagyunk a sikerre, a szeretetre és a
boldogságra. Tévedtünk.
A történet megírásával kapcsolatos problémám Bob Dylan dalában fogalmazódott meg.
„Ha nem tudsz jó hírt hozni, ne hozz semmilyent”. Miféle jó hírt kellett hoznom? Eveken
keresztül éjjel-nappal kerestem a választ erre a kérdésre. A könyv cselekménye nem volt
annyira csüggesztő, mint ami utána következett és rácáfolni látszott mindarra, ami korábban
történt. Lehetséges, hogy Altamont jelentőségét eltúlozzák, de utána a dolgok megváltoztak,
és nem csupán a Rolling Stones számára. Olybá tűnt, mintha a történtekre válaszul a korszak
fiatalemberei a nagy, ronda kutyáikkal meg a kusza hajú nőikkel egyetemben a furgonjaikba
szállnának, és pacsuliszagba burkolózva a hegyeknek vennék az irányt.
Én magam valami effélét csináltam, amikor az évtized java részére elvonultam egy
házikóba az arkansas-i Ozark-hegységbe. Kortársaimhoz hasonlóan igyekeztem
megfeledkezni a világmegváltásról. De ott volt nekem ez a történet, melyet teherként
cipeltem, és nem hagyhattam odaveszni. Úgy véltem, hogy mindennek ellenére maradandó
értékkel bír, de az elmesélésébe, miközben a szó klinikai értelmében vett depressziótól
szenvedtem, drogfüggő voltam, családi zűrökkel küszködtem, majdnem belepusztultam.
Időnként annyira padlón voltam, hogy vágytam a halálra, és éveken át szinte folyamatosan
kihívtam magam ellen a halált, és végül levetettem magamat az észak-georgiai hegyekben egy
vízesés tetejéről az alant lévő gránit sziklatömbökre, összezúztam az arcomat, és eltörtem a
gerincemet. Baleset volt. Azt hiszem.
 A Ji King azt mondja, hogy a felsőbbrendű ember olyan, mint a lágy szellő, mely soha nem
szűnik meg a saját végzete irányába fújni. (Kétségbeesetten keresve az utamat, azokban az
években néha olyan gyakran fordultam a Ji Kinghez, hogy végeredményben ezt az olvasatot
kaptam: ne zaklass tovább.) Függetlenül attól, hogy hányszor tévedtem el, a történetemhez
tértem vissza. Időnként, amikor szinte semmi másnak nem volt értelme, ennek mintha lett
volna valami.
Francois Truffaut francia filmrendező fogalmazott meg egyszer egy zen koan ízű parabolát,
miszerint a filmeknek nem kell mondaniuk semmit, és amikor megkérdezték, lehetséges-e,
hogy egy film ne mondjon semmit, azt felelte, hogy nem. Ezt persze úgy értette, hogy a
filmek ne mondjanak, hanem mutassanak. Ez a feladata a prózának is – mutatni, nem pedig
mondani. Lehetetlen ez is. Számos olvasó panaszkodott a fejezeteket bevezető mottókra,
amelyeket én továbbra is igen jónak tartok. A mottókkal az volt a szándékom, hogy
rámutassak vagy legalábbis utaljak velük egy párhuzamos sztorira, többek között a legendás
jazz-trombitás, Buddy Bolden példaértékű történetére, hogy megmutassam, a Stonesnak
voltak elődei, hogy a Stones egy tradíció része. A Browntól, Freudtól, Lovelltől, Nietzschétől
és másoktól vett idézetekkel arra is törekedtem, hogy elhelyezzem ezt a tradíciót a nyugati
vallás– és szellemtörténeten belül. Nem csoda, hogy az emberek panaszkodtak. De úgy
éreztem, és továbbra is úgy érzem, hogy az idézetek használata indokolt. A történet egyfelől,
miként a neves filozófus, Shirley Watts megállapította, néhány emberről szól, akik utazgattak
és zenéltek, hogy a gyerekek táncolhassanak. Másfelől, ha semmi más, hát a számok alapján
úgy tűnt, milliók érdeklődtek a Stones iránt, legalábbis eléggé ahhoz, hogy pénzt fizessenek
nekik – a dolog nagyobb jelentőséggel bír.
A vietnami háború, a merényletek, a zavargások, a tünetesek, a drogháború mind
hozzátartoztak a kor szövetéhez, háttér gyanánt szolgálva, mely előtt a rock and roll
nárcizmusának (végső soron talán piti) drámái lejátszódtak. Ám a kontrasztok oly markánsak
voltak – Brian Jonesok, Gram Parsonsok és John Lennonok mellett Nixon és cimborái, Spiro
Agnew és John Mitchell szerepeltek a kor színpadán. 44 A rosszfiúkat oly könnyű volt
azonosítani.
Aztán úgy tűnt, minden megváltozik. A háború, ez a nyilvánvaló és ocsmány tévedés még
több mint fél évtizeden keresztül folytatódott. Carter elnök a hetvenes évek második felében
legalább felismerte az amerikai élet rákfenéit, de keveset tudott tenni a változás érdekében. A
változást Reagan hozta el, megadva az országnak, amire az sóvárgott: a tagadást. A Death
Valley Days újrajátszása a Morning in America címet viseli.45 Mindeközben sokunk továbbra
is drogokkal igyekezett csillapítani a veszteségérzet okozta fájdalmat. Szerelmeket, barátokat,
célokat, hiteket veszítettünk el. Csoda, hogy túléltük.
Annak, hogy a könyv mindmáig alig több híresztelésnél, részben a kiadás módja az oka,
mármint az, hogy afféle átmenetként jelent meg, egy rajongói iromány és egy komoly
művelődéstörténeti munka közötti átmenetként. Ha jól van megírva, vélekedtem, hadd
jöjjenek rá az emberek később, nem lévén eléggé optimista annak feltételezéséhez, hogy sok,
mármint a Rolling Stones iránt érdeklődő olvasó vásárol jól megírt könyveket. Azt olvastam,
hogy az én boldog szülőföldemen igényes könyveket az emberek három százaléka vásárol.
Ennek a három százaléknak vajon milyen elenyésző hányada olvas a stílus kedvéért?
Éppenséggel megjelent néhány újsághirdetés a könyvről, a kiadó roppantul bizakodott. A
hirdetések a New York-i és a Los Angeles-i Times-ban jelentek meg, olyan újságokban,
amelyekről nem hiszem, hogy az összes Stones-rajongó naponta olvasná őket. A Rolling
Stone-ban még csak egy apróhirdetés sem. A két partvidék előkelő lapjában megjelent hirdetés
44
Nixon első alelnöke, Spiro Theodore Agnew (1918-1996), aki dühödt szónoklatokban ostorozta a vietnami háború ellen tüntetőket, még
Nixon bukását megelőzően, 1973 őszén lemondásra kényszerült, miután adócsalási ügybe keveredett. John Newton Mitchellt (1913-1988), a
Nixon-kormány igazságügy-miniszterét az 1970-es évek derekán börtönbüntetésre ítélték a Watergate-botrányban játszott szerepe miatt.
45
A Death Valley Days az amerikai vadnyugatról szóló radios (1930-1945) és televíziós (1952.-1975) műsorfolyam, a Morning in America
pedig Ronald Reagan 1984-es kampányfilmje volt.
áráért venni lehetett volna legalább egy szerény méretű hirdetést, amit azok láthattak volna,
akiknek van közük a rock and rollhoz. Azonban a könyv szerkesztője, aki másodéves
középiskolás volt, amikor Jimi Hendrix meghalt, ilyen-olyan okokból megvetéssel viseltetett
a Rolling Stone alapítója, Jann Wenner iránt, és büszkén elvetette az ötletet, hogy tőle
vásároljon hirdetési felületet. Ez aligha használt a könyvnek a zenerajongók körében.
Én úgy képzeltem, hogy dedikálásokat kellene rendezni kisebb könyvesboltokban,
repülőtereken. Az elképzelés a kiadó részéről teljes értetlenséggel találkozott. A Stones
tömegjelenség volt, akkor meg miért ne menjünk oda, ahová a rajongói járnak? Ismét csak
túlzottan leegyszerűsítettem, amit az okos népek a saját céljaik érdekében bonyolítottak, íme,
amit tanultam: a tömegfogyasztásra szánt, puha fedeles könyvek polcai egy-két centivel
keskenyebbek, hogysem akár csak a könyvesboltokba szánt, kisebb puha fedelűek elférnének
rajtuk. Az ember nem kerülheti el a végzetét.
Angliában, ahol a dolgok korántsem mentek annyira fonákul, a könyvnek ügyes és okos
promócióban volt része – a regényíró William Boyd felesége, Susan Boyd jóvoltából –, és
relkerült a London Times bestsellerlistájára. A kritikusok körében kezdettől fogva – már az
elkészülte előtt – siker lett. Azaz olyan emberek, akik maguk jó könyveket írnak, például
Mikal Gilmore, Harold Brodkey és Robert Stone, elolvasták, és nagyon dicsérték, amitől úgy
éreztem, hogy nem fecséreltem el teljesen az időmet.
Igyekeztem, a lehető leglelkiismeretesebben, úgy megírni egy könyvet híres emberekről,
mintha azok teljesen ismeretlenek volnának az olvasó számára, hogy mondjuk száz év múltán
egyszerűen a történet, a szereplők sorsának kibomlása kedvéért vehesse kézbe és olvassa el
valaki. Természetesen nem arattam teljes sikert, de megvallom, nem szégyellem, hogy
megpróbálkoztam vele.
„Ebből a könyvből sokkal több derül ki Stanley Boothról, mint amit valaha is meg akart
tudni az ember” – írta egy chicagói kritikus. Nem állt egyedül a véleménnyel. Ami azt illeti, a
német fordításból egy teljes fejezet kimaradt, biztosra veszem, hogy azért, mert nem a
Stonesról szólt. De az én célom az volt, hogy hagyományos biográfiánál valami
komplexebbet írjak.
Mint néhányan észrevételezték, a könyv formátuma roppant önkényes. Három részéhez az
Altamontban, a sztori tetőpontjának helyszínén történtek szolgálnak bevezetésül. Ez a
tetőpont közvetlenül az után következik, hogy Shirley Arnolddal (lélekben) belebukunk Brian
Jones sírgödrébe. Kezdettől fogva úgy éreztem, hogyha Brian történetét és az 1969-es turné
történetét váltakozó fejezetekben beszélem el, emocionális szempontból nagyon hatásos lesz a
befejezés. Altamont után ismét ott találjuk magunkat, ahol harminc fejezettel korábban, a
második fejezetben voltunk: Brian szüleinek nappalijában Jinxszel, a macskával. A Brian
sírján lévő vers Isten ajándéka volt az írónak, az esővel és a dombokon megcsillanó
napfénnyel együtt. Ezután nem maradt más hátra, mint hazamenni és megpihenni.
A könyvet sokféle adathordozóra írtam. Eleinte apró jegyzetfüzetekbe, melyeket a
nadrágom elejébe szuszakoltam, mielőtt a színpadra hágtam, hogy menedéket keressek Keith
erősítői mögött. Később rendes jegyzetfüzetekbe, melyekből egy-egy alkalommal hármat-
négyet használtam, újraírva bekezdéseket az elsőben, majd egy másikban, mígnem végül az
elfogadható változathoz jutottam. A szövegtestet egy Royal írógépen készítettem el, A4-es
papíron, leginkább úgy, ahogyan Kerouac, a könyv stílusának egyik elsődleges ihletője tette
telexpapíron. (Stílus tekintetében példaképeim voltak még Vladimir Nabokov, Evelyn Waugh
és – legfőképpen – Raymond Chandler. Megpróbáltam minden mondatot úgy megformálni,
hogy elhangozhassák Chandler detektív narrátora, Philip Marlowe szájából.) A tisztázat végül
egy Adleren született meg, egy nagyon jó gépen; úgy tudom, hogy ilyesfajta volt Hitlernek is.
Az A4-es lapokra a vázlatot egyes sorközzel, nagybetűk és központozás nélkül írtam,
leszámítva itt-ott elhelyezett gondolatjeleket, olyan áttekinthetetlenül, ahogy csak tudtam.
Okom volt rá, hogy így tegyek. A könyvről eredetileg kötött szerződés 51 ezer dolláros
előlegről szólt, ami a hatvanas években szép összeg volt. Az aláírást követően kifizettek
nekem 10 ezer dollárt. Röviddel utóbb azonban új fotókkal és az Altamontban történtek
leírásával kiegészítve újra kiadtak egy korábban, olcsó formátumban megjelent Stones-
könyvet, melyet alapvetően egy brit újságíró ollózott össze. A kiadó bizalmatlanná vált a The
True Adventures iránt, mondván, kizárólagosságra számított, és javasolta az előleg
leszállítását 26 ezer dollárra. Ekkorra elköltöttem az első tízezret, és pénzre volt szükségem a
megélhetéshez. Az ügynököm azt ajánlotta, fogadjam el a csökkentett összegű előleget. Élete
során alkalmasint könyvek százait hozta össze a kiadóval, velem pedig néhány, vagy talán
csak egy közös munkára volt kilátása. Kétségbeesésemben beleegyeztem, átadtam a kézirat
felét, és kaptam újabb nyolc lepedőt – és nagyjából ekkora financiális kompenzációban
részesültem ennek a történetnek az elbeszéléséért.
Miután az ügynököm elárult, és kisebb összeütközésbe kerültem a törvénnyel,
felszívódtam az Ozark-plató bostoni hegyei között. Amikor néhány évvel később
hazalátogattam a memphisi házamba, kézhez vettem az ügynökségtől egy levelet, melyben
tájékoztattak, hogy a kiadó az előírásoknak megfelelően kérte a kézirat leszállítását, kilátásba
helyezve, hogy az előleg visszatérítését fogja követelni. Válaszképpen a konyhába mentem
egy henteskésért, fogtam a hálószobában egy párnát, felhasítottam, kivettem egy maroknyi
tollat, írógéppapírba csomagoltam, begyömöszöltem egy borítékba, és elküldtem az
ügynökségnek. Aztán visszamentem a hegyekbe, ahol paranoiából kifolyólag a lehető leg-
olvashatatlanabbá tettem a kéziratot, mégpedig – talán – azért, mert inkább meghaltam volna,
semmint hogy kiadjam a kezemből, mielőtt elkészülök; nem magammal, hanem a szöveggel.
Úgy gondoltam, lehetséges, hogy ez az utolsó dolog, amit csinálok, már ha sikerül
megcsinálnom, és tökélyre vagy a tőlem telhető legtökéletesebb munkára törekedtem.
Amikor a könyv végre elkészült, úgy alakult, hogy máshol jelentettem meg, és
visszafizettem a pénzt annak a kiadónak, amellyel eredetileg megállapodtam. A húszezer
dolláros előlegből futotta erre, valamint arra, hogy fizessek az új ügynökömnek – és nekem
nem maradt semmi. De a fenébe is, hallottam játszani a zenekart.
Egy megjegyzés az első kemény fedeles kiadás címéhez – azon (nem csekély) idő alatt,
amíg dolgoztam rajta, mindvégig úgy képzeltem, hogy a könyv címe The True Adventures of
the Rolíing Stones [A Rolling Stones igaz kalandjai] lesz. A kiadónál valami zseninek az az
ihletett ötlete támadt, hogy az első kemény fedeles kiadás címe legyen Tánc az ördöggel. (A
szerkesztők rendszerint rá se hederítenek arra, hogy egy író milyen címet szán a könyvének.
Nem árt, ha a fiatal, még kiadatlan írók ezt figyelmeztetésnek tekintik.)
Nos, a könyv megjelent, és a kiadó marketing terén tanúsított hozzáértésének
köszönhetően muy pronto eltűnt a süllyesztőben. Mivel az Egyesült Királyságban a könyv az
igazi címével meglehetősen jól fogyott, az amerikai puha fedeles változat, a The True
Adventures címet kapta. Az a vicc, hogy néhány évvel később ugyanaz a kiadó előrukkolt egy
Kirk Douglas-regénnyel, melynek címe Tánc az ördöggel volt. Ennél a kiadóháznál valakinek
tényleg nagyon tetszik ez a cím, és addig adogatja könyveknek, amíg az egyikből nagy siker
nem lesz.
Mindennek ellenére a könyv elnyerte az Amerikai Alkotók, Szerzők és Kiadók
Társaságának Deems Taylor-díját. (Deems Taylor a második világháború Leonard Bernsteinje
volt. Leonard Bernstein pedig – mindegy, nem számít.) Ebből más problémák adódtak. St.
Regisben egy barátom a tiszteletemre bulit rendezett, melyre eljött Harold Brodkey, és
eljöttek sokan mások, köztük Jerry Wexler, az egyetlen, akibe elég jó modor szorult ahhoz,
hogy másnap felhívjon, és megköszönje nekem a meghívást.
– Jerry – mondtam –, beszélnem kell veled.
– Figyelj – mondta ő –, reggelizzünk együtt szombaton a Friarsben. Remek füstölt lazacuk
van, és ropogós a zsemléjük.
Amikor találkoztunk (a Friars remek hely volt, a kaja pompás, ott volt Buddy Hackett),
elmeséltem Wexlernek, hogy benne lehettem volna egy világszerte látható tévé-show-ban,
amelyet négynapos időközökkel négyszer ismételtek, és milliók néztek számos országban.
Nem sokkal korábban, egy hétfői napon, déltájban felhívtak, közölték, hogy szeretnék, ha
szerepelnék a show-ban, én pedig arra kértem őket, hívják a kiadómat, és beszéljék meg a
dolgot. „Hívjanak vissza, kérem” – mondtam. Ezután órákig nem csörgött a telefon. Öt körül
elkezdtem hívogatni a kiadó közönségszolgálatát. Nem vették fel. Majdnem hétkor
telefonáltam a szerkesztőm asszisztensének, az egyetlen embernek az épületben, akiről
tudtam, hogy bízhatok benne.
– Mark – mondtam –, lennél szíves végigmenni a folyosón, és szólni a
közönségszolgálaton, hogy vegye fel valaki a telefont? – Azt mondta, lenne szíves.
– Halló? – szólt bele a kagylóba pillanatokkal később egy közönségszolgálatos.
Bemutatkoztam.
– Hallottak az interjú-show-ról?
– Igen.
– Ó, remek. Megállapodtak mindenben?
– Azt mondtuk nekik, hogy nem ér rá akkor.
– Mit mondtak nekik?
– Azt akarják, hogy legyen benne a show-ban, bármikor mehet, amikor csak akar.
– Hívja vissza őket. Kérjen tőlük elnézést, és mondja meg, hogy megcsináljuk, amikor ők
akarják.
– Nem csináltam semmit, amiért elnézést kellene kérnem.
– Tudom.
Írók nem szerepelhetnek a tévében. Ez szabály. Akkor, 1985-ben, legfeljebb Truman
Capote és, hébe-hóba, Norman Mailer meg Gore Vidal tudták magukat képernyőre
ügyeskedni. William Styron, Philip Roth, James Jones, Kurt Vonnegut és mások esetében fel
sem merülhetett a dolog. Szó szerint aranyat érő lehetőséget kínáltak számomra, melyet a
kiadóm közönségszolgálatosai egyszerűen a szemétkosárba hajítottak. Mindezt elmeséltem
Wexlernek.
– A harcot, amit vívsz – mondta ő –, én az épület csatájának nevezem.
– De Jerry – mondtam, szokás szerint eltelve önnön tudatlanságommal –, ha ezek az
emberek reklámoznák, ez a könyv talán hozna némi pénzt a konyhára. Miért ne akarnának
pénzt keresni?
– Amit mondasz, az nem cáfolja az állításomat – mondta Wexler szelíden. – Valahol abban
az épületben van egy ember. És az az ember, nem csinálta ezt. – Hatalmas bólintással jelezte,
mire gondol. – Ha az az ember ezt csinálná, azok, akiket annyira inkompetensnek vélsz,
számodra meglepő rátermettséggel végeznék a dolgukat.
Ez elég volt. Tudtam, hogy amíg az a szerződés hatályban van, süllyesztőben leszek. Nincs
más dolgom, mint hazamenni, és írni egy másik könyvet.
Tizennégy évvel később a kiadó engedte, hogy a könyv nyomtatásban megjelenjen,
lehetővé téve ezt az új kiadást. Egész idő alatt egyetlen dollár jogdíjat sem fizettek nekem. A
puha fedeles kiadásért nem kaptam jogdíjat, mert a kemény fedeles annyira rosszul fogyott. A
könyv sok ezer példányban kelt el, és tetemes hasznot hajtott, de nem nekem. Gyerekek,
vigyázzatok.
Öt évvel a könyv első megjelenése után interjút készítettem Keith Richardsszal a Playboy
magazin számára. A Stones, akkoriban, nem működött. Keith és Mick csak azért beszéltek
egymással, hogy vitatkozzanak, és különböző zenekarokkal turnéztak mint szólóelőadók.
Keith feleségül vette Patti Hansen modellt, és született két szőke kislánya, Theodora és
Alexandra. Keith elüldögélt, cigarettákat dobált a levegőbe, és a szájával kapta el őket.
Mindketten jócskán visszavettünk a pörgésből. „Keithnek és nekem most századannyiba kerül
végigcsinálni egy estét, mint valaha” – mondtam bevezetésképpen.
 Ekkoriban, a születésnapján láttam Keitht a zenekarával, az X-pensive Winosszal. Sarah
Dash fekete énekesnő, aki a Winos albumán tűnt fel, a színpadon együtt énekelt Keithszel.
Utóbb megkérdeztem a négyesztendős Theodorát, aki aznap este látta először az apját
szerepelni, hogy tetszett-e neki a koncert.
– Fekete lány akarok lenni – mondta. Van ebben valami végzetszerű, gondoltam.
Amikor utoljára hallottam a Stonest, egyszerű nézőként, jeggyel mentem el a koncertjükre.
A bejáraton túl, közvetlenül a jegyszedő mögött egy lány űrlapokat osztogatott, melyekkel a
nyelves lógó ékesítette Rolling Stones Visa és MasterCardokért lehetett folyamodni. Lelki
szemeimmel láttam, amint a NATO lízingeli a nyelvet, hogy helikopterekre, tankokra,
bombákra tegye. A hatvanas években hittünk egy mítoszban – abban, hogy a zene ereje képes
megváltoztatni az emberek életét. Ma az emberek egy mítoszban hisznek – abban, hogy a
zene csak szórakozás. A hatvanas évek mítosza, kell-e mondanom, sokkal érdekesebb volt –
de nem olyan hatékony mint kereskedelmi eszköz. Mivel úgy tűnik, hogy a morális vagy
társadalmi fontosság utolsó foszlányát is elveszítette, következésképp immár semmiképpen
sem minősül ellenkultúrának, a rock and roll Nyitott Szezám lehet a vállalati szponzorá-ció
nirvánájába – üdítőitalok, ruházati cikkek, kiegészítők és fegyverek a feszültséggócokba, Isten
és az ember nagyobb dicsőségére.
A Stones leszármazottai, akik meggyőződéssel vallják, hogy a Stones egy értékes tradíció
része, (ilyen például a Black Crowes), olyan kulturális környezetben működnek, ahol minden
déjà vu. Mintha a vállalkozásuk idézőjelek csapdájába esett volna. Láttam a Black Crowest,
a Dirty Dozen tagjaival kiegészítve, amikor jobbak voltak, mint a Stones az elmúlt bő húsz
évben. De megváltozott a környezet. A dolgok jelenlegi állása szerint valamennyien jó
kapitalisták vagyunk. Léteznek együttesek társadalmi programokkal, rapperektől a Kevorkyan
Death Cycle-ig. De olyannyira széttöredezett az egész zeneipar, hogy a tiltakozás irreleváns,
maradéktalanul felfogja egy csomagolási és kiosztási rendszer, mely nem változtat semmin,
kivéve a rendszerben lévő emberek jövedelmét. Eközben gyermekek éheznek, kormányok
foglyokat gyilkolnak, továbbra is háborúk dúlnak, dollárbilliókat fecsérelnek el tébolyodott,
birtoklóikat veszélyeztető fegyverekre. Gondolom-e, hogy a zene képes megakadályozni
ezeket a dolgokat? Nem. Gondolom-e, hogy meg kell próbálkoznia vele? Talán, nem direkt
módon. De fontolják meg ezt a sort, amit valaha Furry Lewistól hallottam: „Vénséges
hercegnőm megígérte, amikor meghalt, hogy szabadon enged; olyan sokáig élt, hogy
megkopaszodott, és Isten kénytelen volt egy fehér tölgyfa husánggal megölni.” Nem hallják
ebben a tiltakozást? Elvis Presley annak idején a „Hound Dog” címet adta a protestdalának
(„You told me you was high-class – well, that was just a lie”). Mélyen legbelül rejtelmes
lázadás a sajátja ennek a zenének, és e nélkül a zene meghal.
Mark Twain azt mondta, ha az ember elég jól ír, a munkája „örökre fennmarad – és azt,
hogy örökre, úgy értem, hogy harminc évig”. A The True Adventures, mely az Egyesült
Államokban 1984-ben látott napvilágot, az örökkévalóságnak még csak alig több mint a felét
érte meg. Akármik is most, vagy lesznek a jövőben, a Rolling Stone-ok, amikor fiatalok
voltak, sokszor tették ki magukat veszélynek azzal, hogy azok voltak, akik és amik; hogy úgy
éltek, ahogy éltek, és hittek abban, amiben hittek. Az említett esztendők nem csekély hányadát
velük töltöttem. Némelyek túlélték ezt az időszakot, némelyek nem. A The True Adventures
azoknak az időknek a krónikája, amikor a világ fiatalabb volt, a szándékok pedig tisztábbak
voltak, vagy legalábbis annak tűntek. Szinte egy örökkévalósággal ezelőtt.
 Tartalom
Előszó a Stanley Booth-könyvhöz (Hobo)
Köszönetnyilvánítás
A GYILKOS POROND
AZ ELEFÁNTOK TEMETŐJE
HALÁLTÁNC
KÓDA
Utószó: az örökkévalóság egyik fele
 Kiadja a Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: Szász Zsolt
A borítót Bányász Éva tervezte
Nyomdai előkészítés: Amacron Bt.
Műszaki szerkesztő: Péter Gábor
A nyomdai munkálatokat a debreceni
Kinizsi Nyomda Kft. végezte
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem 31,91 A/5 ív
ISBN 978-963-7448-96-6 ISSN 1788-9618