Szociálpszichológia

Rövid történeti áttekintés

A XIX.század végén, a XX. elején, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban vált
szükségessé, a megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyok miatt, a társadalomban élő
ember, egy merőben újféle problémakörének vizsgálata. Az európai kontinensen, csak a
világháborút követően következtek be olyan elsöprő méretű gazdasági változások, amelyek
ezen vizsgálatot szükségessé tette.
A II. világháború idején, viharos fejlődésen ment át, mivel addig ismeretlen világnézetek
alakultak ki, melynek következtében az emberi érintkezés, és észlelés szélsőséges
változataival lehetett találkozni.
A világháború után a szocialista berendezkedésű világban száműzték a tudományok
területéről, hiszen az ideológia nem engedte meg, hogy az emberek különbözőképen észleljék,
különbözőképen viszonyuljanak embertársaikhoz. A kapitalista berendezkedésű világban,
éppen ezért keresték a közös vonást a fasizmus és a kommunizmus mentalitásában,
tömeglélektani hatásában. Az egyén és személyes kapcsolatai csak másodrendű, de inkább
érdektelen szerepet kaphatott a társadalom deklarált osztályszerkezetéhez és osztályharcához
képest. Merőben más képet alkottak, az emberről és társadalomról a szociálpszichológia
különböző irányzatai és a kor mereven dogmatikus marxizmusa. A szocialista
világrendszerben, így Magyarországon is a hatvanas években kezdett újból tért hódítani, mint
a történelem és pszichológia ötvözete.
Mérei Ferenc (mint radikális baloldali indíttatású) pedagógus, reform vizsgálatával tért vissza
a tudományok teljes jogú képviselői közé a szociálpszichológia. Mérei, a gyermekek társas
kapcsolatainak alakulását, valamint a csoportdinamikát kutatta. Munkásságának egyik szála
vezetett a szociometriához, amely azt kívánja szisztematikusan kutatni, hogy egy embernek
milyen minőségű kapcsolatai vannak, milyenből hány van, ennek megfelelően milyen jó,
vagy rossz a helyzete a társai között, és mindennek hátterében a csoport maga milyen érzelmi
szerkezetet mutat, mennyiben fűzik össze pozitív érzések, mennyire szétesett, hol
mutatkoznak benne kifejezett ellentétek. A csoportok tagjaihoz intézett kutatás kifejlesztése
Moreno, román származású pszichológus nevéhez fűződik.

A szociálpszichológia tárgya
Az egyén és a többi ember viszonyával foglalkozik, vagyis a társas emberi lénnyel.
Tanulmányozza, hogy hogyan észlelik az emberek egymást, a körülöttük lévő társas világot,
mit gondolnak az emberek róla, hogyan működnek együtt, és hogyan befolyásolják egymást.
Ez interakciók sorozatában nyilvánul meg. Az ember pozitív és negatív élményeinek forrása
egyaránt a társas élet.
Önmagunk meghatározása, csak a társas interakciók sorozatában képzelhető el. A szituációs
tényezők erősebben befolyásolják viselkedésünket, mint azt gondolnánk. A társas viselkedés
megértése a szociális információfeldolgozás különösen aprólékos megértését igényli.
A társas interakció múltja és jelene
A társas interakciókkal foglalkozó tudomány egészen új keletű, ez jelzés értékű arra nézve,
hogy ami évezredeken keresztül természetes volt, mára problematikussá vált. Korábban egy
ember élete nagy részét kis, ismerős csoport keretei között töltötte, alig találkozott
idegenekkel. A mai világban ismeretlen arcok vesznek körül minket (lásd pl. kreditrendszerű
oktatás), nyilvános helyen ismerőssel találkozni inkább kivételnek számít. Ennek a
fejlődésnek – ti. a kis, „elsődleges” csoportoktól az „idegen” társadalomig – az elindítója a
francia forradalom volt. A felvilágosodás racionalista filozófiája szerint az emberek
függetlenek, racionálisak és boldogok lehetnek az elsődleges csoport támogatása (és
korlátozása) nélkül is. Ezekhez az új körülményekhez való alkalmazkodásunk sokkal több
társas jártasságot igényel, mint a kis csoportban történő alkalmazkodás. A társas interakciók
problematikussá válása leginkább a félénkség tényében ragadható meg, az amerikaiak 40 %-a
félénknek tartja magát. A félénkség általában kellemetlen állapot, és tekinthető a társas
jártasságok hiányának. Ezeket a jártasságokat gyerekkorunkban sajátítjuk el, és finomításuk
egész felnőtt életünk során is folytatódik.
A társas interakció vizsgálati megközelítései
Az emberi interakciókra legalább három szinten kereshetünk magyarázatot:
1. makroszociológiai megközelítés: a mindent felölelő társadalmi-gazdasági-politikai
rendszert tekintjük úgy, hogy normái által okozatilag meghatározza attitűdjeinket és
személyes viselkedésünket. A társas interakciókra valóban hatást gyakorolnak ilyen
tényezők (pl. osztály, faj, uralkodó politikai rendszer).
2. pszichológiai megközelítés: a társas interakciókat az egyén nézőpontjából vizsgáljuk.
A neveltetés, intelligencia, külső megjelenés stb. befolyásolja a társas érintkezést.
3. interakcionista megközelítés: megfordítva az okozás irányát, nem az interakciókat
tekintjük társadalmi vagy egyéni változók termékeinek, hanem azt feltételezzük, hogy
mind a társadalom, mind pedig a személyiség a társas interakciók során jön létre.
Mivel intelligens lények vagyunk és képesek arra, hogy tapasztalatainkat szimbolikus
módon kifejezni és elvonatkoztatni (nyelv és gondolkodás), minden új interakció
 következményeképpen általános ismeretek és elvárások alakulnak ki arról, hogyan kell
az adott szituációban viselkedni.
Az emberi természet modelljei és a társas interakciók
Mint azt láthattuk az emberi interakcióval foglalkozó tudományos igényű kutatások
viszonylag nem régen jelentek meg. Az ókortól napjainkig az ember társas természetét sokan
úgy próbálták megalkotni, hogy a teljes emberi természet magyarázatára különböző egyszerű
és egyeduralkodó elméleteket találtak ki. Mik ezek az elméletek?
1. hedonizmus: az ember hajlama, hogy keresse az örömöt és elkerülje a fájdalmat.
Kicsit bonyolultabb formában kiszámítjuk viselkedésünk költségeit és hasznát
jelenlegi és jövőbeni helyzetekben (Bentham utilitarizmus) > behaviorizmus
2. hatalom, ellenőrzés, tekintély fenntartása iránti igény (pl. Machiavelli)
3. altruizmus: az embereket az a vágy vezérli, hogy jót tegyenek és segítsék egymást.
Evolúciós gondolatkörrel övezve csak újabb önző stratégia, hiszen a megfigyelések
szerint leginkább rokonainknak segítünk, így végső soron saját génjeinket támogatjuk
4. racionalizmus: az emberek józan döntéshozók, akik az előttük álló választási
lehetőségek tekintetbe vételével és mérlegelésével ésszerűen szabályozzák társas
viselkedésüket > kognitív pszichológia
5. pszichoanalízis: az emberi viselkedés egészét a tudattalan, érzelmi és motivációs
energiák működtetik. Freud elméletei empirikusan nem bizonyíthatók, így
tudományossága kétséges, de bizonyos fogalmai, meglátásai jól használhatók.
Az emberi érintkezés tudományos elméletei
A fenti egyszerű és egyeduralkodó elméleteket a 19. sz. végén a tudományos lélektan
megjelenése törölte el. 1908-ban két szociálpszichológia tankönyv jelent meg: az egyik
szociológiai megközelítésű, a másik individualisztikus pszichologizáló álláspontú. 1924-re
Allport tankönyvének megjelenésére már egyértelműen az egyéni nézőpont alkalmazása vált
meghatározóvá.

Egészen a legutóbbi időkig a vezető elmélet a behaviorizmus volt, amely a külső jutalmak és
büntetések szerepét hangsúlyozza a viselkedés szabályozásában. Például, ha egy beszélgetés
során a vélemény kimondásakor a beszélőt „egyetértek” vagy „igaza van” szavakkal
megerősítjük, akkor „véleménynyilvánító viselkedése” gyakoribbá válik.
Az elmúlt évtizedekben a kognitív (megismeréstudományi) megközelítés vált uralkodóvá.
A társas viselkedés megértéséhez szerintük arra van szükség, hogy pontosan elemezzük az
emberek észleléseit, ismereteit és információfeldolgozási stratégiáit.

Természetesen egyik elméletnek sincs monopóliuma, a SZP több elmélettel dolgozó

tudomány. Az elméleteknek az a szerepük, hogy segítsenek az információ rendszerezésében.

Önmagunk meghatározása
– Az én kialakulása annak a folyamatnak a része, melynek során a gyermek a jelentős
személyek szemével kezdi látni magát, mint egy magára próbálja azt a szerepet, amit neki
tulajdonítanak
– Én-védő torzítások
– Önmagam helyzetének a meghatározása
- ha nagy számú embercsoportban kell tennünk, kárt szenved, mivel nincs szilárd
viszonyítási alap. Ebben az esetben sodródik, a többiek cselekvésére hagyatkozik,
tömeghelyzetbe kerül, ahol saját individuma, individuális viselkedése elveszíti azt a
viszonylagos önállóságot, melyet más helyzetekben élvez.
Ha kisebb számú csoportba kerül, akiket már bizonyos szempontból csoportosítani képes,
önmaga meghatározása pontossá válhat.
- 5-9 ember társaságában a legpontosabb
- 2 személy pontos képet alkot egymásról és kölcsönös függésben vannak
Én-identitás: A társas valósággal való tranzakciók által létrehozott általános én-érzés.
Az ember énképe számos dologból tevődik össze és elképzelhető, hogy alig van kapcsolatban
az illető önmagáról adott objektív önértékelésével vagy mások róla adott értékelésével. Az
énkép kora gyermekkorban kialakul és valószínűleg testi jellegű.
Mint már említettük, más emberek ítéletei ugyancsak fontosak az énkép kialakulásában.
Én-felfogás: azoknak az elemeknek az összessége, amelyekből a személy felépíti önmagáról
alkotott tudását, ideértve az énképet is.
Önértékelés: az ember érett személyként megismeri önmagát, megismerheti társát,
társadalmát, dolgozhat annak jobbá tételén, vagy rosszabbá tételén.

Önismeret: egyetértés a lelkiismerettel,- ideális: törekszem rá, - reális: ilyen vagyok

Kongruencia a lelkiismerettel: ideálkép és reálkép.
Önérvényesítés: az a mechanizmus, amely alapján megpróbáljuk elfogadtatni önmagunkat az
önismeret és önértékelés alapján a környezetünkkel.
Önazonosság: az a felismerés, amely alapján felmérhetjük ,hogy azonos-e a saját magunkról
kialakított kép, azzal, amit a környezet visszajelez, illetve ami a váratlan helyzetekben
megnyilvánul a személyiségünkben.
JOHARI ABLAK
ÉN Ismerem nem ismerem

Amit magamról is tudok és Mások látják, de én nem

ismerik mások is így látnak. magamról.
NYÍLT TERÜLET VAK TERÜLET

Nem
ismerik
A külvilág sem tudja, én sem
Én tudom magamról, de tudom, de aktualizálva kijöhet. /
más nem. rejtett tudattalan/
REJTETT TERÜLET ISMERETLEN TERÜLET

Énattribúciók: a saját viselkedés értelmezése

Bármilyen meglepő is, sok adat arra utal, hogy saját viselkedésünk okainak felismerésében
nincs kivételezett helyzetünk. Valószínűleg ugyanazon elvek szerint következtetünk saját
attitűdjeinkre, vélekedéseinkre és szándékainkra, mint amelyek szerint másokat megítélünk.
Ezen radikálisnak tűnő elméletek szerint az énre vonatkozó tudás gyakran nem „belülről”,
belső folyamataink közvetlen észlelése alapján, hanem „kívülről”, saját tényleges
viselkedésünk megfigyelése és értelmezése következtében jön létre.

Bem önészlelési elmélete. Bem önészlelési magyarázata azon a feltevésen alapul, hogy az
egyénnek részben azáltal ismerik meg saját attitűdjüket, érzelmeiket és belső állapotaikat,
hogy következtetnek rájuk saját viselkedésük megfigyeléséből és/vagy azoknak a
körülményeknek megfigyeléséből, amelyben a viselkedés megjelenik.
Bem álláspontja összhangban van a radikális behaviorista elméletekkel, amelye a
megfigyelhető viselkedés elsődlegességét hangsúlyozzák. Tehát nem a belső állapotok
okozzák a viselkedést, hanem a viselkedés okozza a belső állapotokat – így az attitűdöt is. Ez
az okoskodás természetesen hétköznapi tapasztalatainknak ellentmond, azonban kísérletekkel
is igazolták.
Taylor vizsgálatában nőket kért meg, hogy egy férfi vonzerejét ítéljék meg. Egyesek úgy
tudták, hogy később találkozni is fognak a férfival. A kép nézése közben a nők úgy tudták,
hogy saját szívhangjukat hallják vissza, ehelyett a szívverés frekvenciáját manipulálták. (Ha
gyorsan ver a szívem, biztos tetszik nekem!). Azt találták, hogy abban az esetben, amikor az
ítélethozatal nem volt fontos (nem találkoztak később), a hamis szívverés ténylegesen
befolyásolta a férfi megítélését.
Festinger és Carlsmith kísérletében unalmas feladatban vettek részt a hallgatók. Egyik
csoport tagjai 10 dollárt kaptak, míg a másikéi csak 2-t azért, hogy azt mondják a kint
várakozóknak, hogy a feladat érdekes. Egy héttel később a 2 dolláros csoport maga is
érdekesnek találta a feladatot, míg a 10 dollárosok továbbra is unalmasnak mondták.
Magyarázat: A 10 dollár elégséges külső ok, a 2 dollár nem – így a 2 dolláros csoport belső
okot keresett arra, hogy érdekesnek mondták a feladatot.

A cselekvő mint megfigyelő: objektív éntudatosság. Saját cselekedeteinkről gondolkodva

akár a cselekvő, akár a megfigyelő nézőpontját felvehetjük. Duval és Wicklund az objektív és
szubjektív éntudatosság fogalmának bevezetésével foglalkozik a témával. Tipikus esetben
általában a környezetre koncentrálunk, és csak szubjektíve vagyunk tudatában saját
magunknak. Egyes helyzetekben azonban úgy tekintünk magunkra, ahogyan mások látnak
bennünket → objektív éntudatosság. Ez az állapot könnyen előidézhető azzal, ha tükörbe
nézünk, fényképeznek vagy megfigyelnek bennünket.
A kutatások is igazolják, hogy amikor a cselekvővel szemben egy tükröt helyeznek el,
hajlamos önmagáról úgy következtetni, mintha megfigyelő lenne, tehát a belső okozást
részesíti előnyben.

Az énattribúció hatásai a motivációra. Heider szerint ha egy viselkedés megfelelően

magyarázható külső okokkal, akkor nem szükséges belső okok után néznünk. Ha az emberek
jutalmat kapnak egy olyan cselekedetükért, amit korábban azért csináltak, mert szerettek így
tenni (intrinzik motiváció), a cselekvők a jutalmat saját belső motivációjuk hiányának
jelzéseként értelmezhetik, és előfordulhat, hogy a következőkben csak akkor hajtják végre a
cselekvést, ha jutalmat kapnak érte (extrinzik motiváció).
Lepper vizsgálatában rajzot készítő gyerekek egy csoportját jutalmazták. 12 nap múlva azt
találták, hogy a jutalmazott csoport tagjai spontán módon kevesebbet játszanak a
rajzeszközökkel, habár korábban nem volt ilyen különbség. Nem minden jutalom csökkenti
azonban a belső motivációt: a nem kézzel fogható társas megerősítéseknek, például a szóbeli
dicséretnek nincs ilyen hatása.
A gyakorlati következtetés itt az lehet, hogy minden esetben, amikor valakinek jutalmat
adunk olyasvalamiért, amit korábban jutalom nélkül végzett, biztosítanunk kell, hogy a
korábbi belső motiváció is fennmaradjon.

Önkárosító stratégiák. Saját magunkról sokkal kényelmetlenebb negatív következtetéseket

levonni, mint másokról, így nem meglepő, hogy az ilyen veszéllyel fenyegető helyzetekben
elhárító stratégiákat alkalmazunk.
Berglas és Jones azt tapasztalták, hogy olyan helyzetekben, ahol a sikertelenség
valószínűsége nagy, az emberek gyakran mesterséges hátrányokat teremtenek maguknak
azért, hogy a bekövetkező kudarcot inkább külső okoknak tulajdoníthassák. Kísérleti
személyeiknek, akikkel előzetesen elhitették, hogy egy következő feladatban jól, illetve
rosszul fognak teljesíteni, választási lehetőséget adtak két gyógyszer között, amelyek közül az
egyik állítólag növelte, a másik pedig csökkentette a teljesítményt. Azok a kísérleti
személyek, akik kudarcra számítottak hajlamosabbak voltak a gátló gyógyszert választani. Ezt
az eljárást nevezték önkárosító stratégiának.

Tanult tehetetlenség. Ha az embereket hosszabb ideig ellenőrizhetetlen kellemetlen

események veszik körül, végül is feladják, hogy megbirkózzanak a helyzettel vagy
elmeneküljenek. A jelenséget Seligman tanult tehetetlenségnek nevezte el.
Olyan helyzetekben azonban, amikor a kellemetlen következményeket belső okoknak
tulajdonítják, nem alakul ki a tanult tehetetlenség. Pl. azok a munkanélküliek, akik saját
magukat hibáztatják, valószínűleg nem fogják abbahagyni a munkakeresést szemben azokkal,
akik problémájukat ellenőrizhetetlen gazdasági tényezőkkel magyarázzák.
Pszichológiai ellenállás. Ha elveszítjük a kontrollt, akkor a visszaszerzésére is irányul
motiváció. Brehm ezt pszichológiai ellenállásnak nevezte el. Pl. a tiltott tárgyak vonzereje
megnő, a tiltott eszméket hangosabban valljuk.

Érzelmek tulajdonítása az énnek. Már több mint száz évvel ezelőtt William James
feltételezte, hogy az érzelmek két összetevőből állnak:
 fiziológiai izgalom
 kognitív értelmezés.
Az érzelmek tehát nem az okai, hanem a következményei a fiziológiai reakcióknak.
Schachter és Singer kísérletesen igazolták ezt a folyamatot. Kísérleti személyeik izgalmi
hatást kiváltó injekciót (epinefrin) kaptak. Az 1. csoportot tájékoztatták a hatásról, míg a 2.
csoportot félretájékoztatták (vitamin-injekció). Ezek után a váróban egy beépített személy
eufórikusan vagy dühösen viselkedett. Amikor később a saját érzelmekről kellett beszámolni,
a 2. csoport a beépített személyével azonos, intenzív érzelmekről számolt be, szemben az 1.
csoporttal.
A modell szerint tehát a különböző érzelmek lényegében ugyanazon alapvető izgalmi tünetek
különböző kognitív értelmezései vagy attribúciói.

Az izgalmi hatás téves attribúciója. A fenti modellt Valins vitte egy lépéssel tovább, aki
feltételezte, hogy egy érzelem átéléséhez még izgalmat sem feltétlenül szükséges átélni. A
kísérleti személyek számára az is elegendő, ha azt hiszik, hogy izgalmat élnek át. A
kísérletben férfiaknak aktképeket mutattak, miközben fülhallgatón állítólag saját
szívdobogásukat hallgatták. Valójában a szívdobogás sebességét egy előre meghatározott terv
alapján változtatták. Az eredmények szerint a személyek azokat a képeket tartották a
legvonzóbbnak, ahol „saját” szívdobogásuk gyors volt (Úgy okoskodtak: Ha gyorsan dobog a
szívem, az biztos azért van, mert tetszik nekem ez a nő). Az ilyen választásokat azonban csak
akkor könnyű manipulálni, ha a döntésnek nincs jelentősége.

Az énattribúció néhány gyakori következménye. Ha az érzelmi élmény következtetések

dolga, akkor talán az attribúció manipulálása révén az olyan negatív érzelmekre is hatást
gyakorolhatunk, mint amilyen a szorongás.
Az egyik vizsgálatban például álmatlanságban szenvedőknek hatás nélküli (placebo)
tablettákat adták, amiről ők úgy tudták, hogy növeli az izgalmi szintet. Ők könnyebben
aludtak el, hiszen izgalmukat, szorongásukat nem az elalvási nehézségeknek, hanem a
tablettának tulajdonították.

Az „izgalomátvitel” kutatása. Zillmann a korábbiaktól eltérő eljárást alkalmazott. A

kísérleti személyek egy része szobabiciklizett – ez fokozta izgalmi állapotukat. Ezután egy
beépített személy sértegette őket. Akik bicikliztek, sokkal hevesebben reagáltak. Ők a
magasabb izgalmi szintet a sértésnek tulajdonították, így sokkal haragosabbak lettek. Az
izgalom attribúciós folyamatok révén tevődik át egy elfogadható külső okra – ez a jelenség az
„izgalomátvitel”.

A megismerés énattribúciója. Nisbett és Wilson egy kihívó írásukban azt fejtegetik, hogy
saját döntési folyamataink pontos leírására ugyanolyan képtelenek vagyunk, mint amennyire
külső támpontok nélkül képtelenek vagyunk érzelmeinket meghatározni. Tipikus
kísérletükben a kísérletvezető egy olyan változót manipulál, amely a kísérleti személyek
választását megbízhatóan befolyásolja. A kísérleti személyeket ezután arra kérik, hogy
magyarázzák meg választásukat. A kísérleti személyek általában nem tudják azonosítani azt a
változót, amelyik a viselkedésüket befolyásolta. Pl. több azonos harisnya közül általában a
jobb oldalit választják. Magyarázatuk általában minőségen, szubjektív értékelésen alapul,
amikor a pozíció lehetséges szerepét felvetik, akkor a kísérleti személyek tagadnak. Nisbett és
Wilson szerint ezek az eredmények azt bizonyítják, hogy az embereknek nincs
„különbejáratú” tudásuk saját kognitív folyamataikról.
Ha az emberek valóban nem tudják, hogy mi van a fejükben, miről számolnak be, ha kérdezik
őket? Valószínű, hogy hajlamosak vagyunk ilyenkor társadalmilag elfogadott válaszokat adni,
akkor is, ha azok nem felelnek meg a valóságnak.

Személyészlelés, burkolt személyiségelméletek

A személyészlelés a sikeres társas interakció első lépése. Ahhoz, hogy embertársainkkal
sikeresen érintkezzünk, szükségünk van arra, hogy a másik ember viselkedését helyesesen
értelmezzük, megértsük, és bizonyos fokig előrelássuk. A nem megfelelő ítéletek a
kommunikáció meghiúsulásához vezetnek, így az elszigetelődést mozdítják elő. Mások
monitorozása („szemmel tartása”) nem csak a kezdeti szakaszban, hanem a társas interakciók
fenntartásában és befejezésében is fontos szerepet játszik.
A szociális észlelés nagymértékben különbözik a fizikai észleléstől, hiszen míg a tárgyak
észlelése általában azok felszíni tulajdonságaira vonatkozik, addig a szociális tárgyak, az
emberek észlelése során közvetlenül nem megfigyelhető tulajdonságokra próbálunk
következtetni (intelligencia, attitűd, jellem stb.). Ebből két lényeges dolog következik: a
szociális észlelés komplexebb, nehezebb feladat, és így gyakrabban is hibázunk. Ezeket a
hibákat pedig nem olyan könnyű észrevenni, hát még kijavítani. Ennek fő oka, hogy
emberekkel kapcsolatban ritkán vagyunk elfogulatlan megfigyelők, előzetes érzelmek,
elvárások, motivációk kezdettől fogva befolyásolják ítéleteinket. Pl. hajlunk arra, hogy a
hozzánk hasonló emberekben jó, míg a tőlünk különbözőkben rossz tulajdonságokat vegyünk
észre. Egyes esetekben a hibás észlelés észrevételét még az is nehezíti, hogy téves ítéleteink
önbeteljesítő jóslatként működhetnek. Pl. a (hibásan) zsarnoknak tartott főnökből olyan
viselkedést válthatunk ki, ami tényleg zsarnokká teszi.

A fenti nehézségek ellenére figyelemreméltóan jó teljesítményt nyújtunk mások

megítélésében. A további rész arra keresi a választ, hogyan tesszük mindezt.

A személyészlelés több évtizedes kutatása során a szociálpszichológusok a probléma sok

oldalával foglalkoztak.
 Milyen fontos is a másik ember észlelése?
 Javítható-e az ilyen ítéletek pontossága?
 Mik a „jó ítélő” jellemzői?
 Milyen hatást gyakorolnak az emberekről alkotott általános elképzeléseink (burkolt
személyiségelméleteink) mások észlelésének folyamatára?

A személyészlelési ítéletek pontossága

A modern társadalomban sok olyan helyzettel találkozunk, amikor a személyészlelési
ítéletekre hagyatkozunk fontos döntések meghozatalában. Gondoljunk csak a tanúvallomások
hitelességének megítélésére vagy a felvételi bizottságok munkájára.

A személyészlelési ítéletek pontosságának objektív vizsgálata érdekében három dolog

szükséges:
1. Be kell mutatni az észlelőnek egy embert, akit „ingerszemélynek” vagy
„célszemélynek” nevezünk.
 2. Össze kell gyűjteni az észlelőnek a célszemély észlelésére vonatkozó válaszait.
3. Szükség van egy megbízható mércére vagy kritériumra, amihez viszonyítva az ítéletek
pontosságát megállapíthatjuk. Talán ez a harmadik a legnehezebb feladat, hiszen
nagyon nehéz annak eldöntése, hogy az észlelt embernek, milyen valóságos
tulajdonságai vannak. Hogyan állapíthatjuk meg ezeket a valós tulajdonságokat?
a) Használhatunk objektív pszichológiai teszteket, de a tesztek nem 100 %-ig
megbízhatóak és érvényesek,
b) megkérdezhetjük az illetőt saját magáról, de sosem vagyunk elfogulatlanok, ha saját
magunkról kell vallanunk,
c) megkérdezhetjük az illető barátait, de ők hozzávetőlegesen annyi információval
rendelkeznek róla, mint az idegenek.
Mindez ahhoz vezet, hogy gyakran olyan mércéhez kell folyamodnunk, amiről tudjuk,
hogy maga is pontatlan.

Pontosság az érzelmek észlelésében. Míg a tartós személyiségvonások észlelése

meglehetősen nehéz, gyakran jobban hasznosítható információt nyújt, ha egy-egy adott
pillanatban tudjuk beszélgetőtársunk érzelmi állapotát.
Az érzelmi állapotokról vélhetőleg az arckifejezések nyújtják a legtöbb információt. Már
Darwin is végzett összehasonlító megfigyeléseket emberek és állatok érzelmi kifejezéséről.
Munkássága nyomán két kérdés merült fel: (a) mennyire pontosan lehet az arckifejezésből
egy ember érzelmi állapotaira következtetni?, (b) az arc jelzései azonosak-e a különböző
kultúrákban?
A kezdeti kísérletekben Landis érzelemkeltő helyzetben (pornóképek nézegetése,
zenehallgatás, béka megfogása, elektrosokk) készített fényképeket emberekről, és az
ítélőknek a fényképet megnézve kellett eldöntenie az adott ember érzelmi állapotát.
Sherman éhes, meglepett, dühös vagy fájdalomtól szenvedő csecsemők fényképeit használta
ugyanilyen célból. Az ítélők mindkét esetben rosszul teljesítettek.
Mi lehet ennek az oka, ha azt mondtuk, hogy figyelemreméltóan jók vagyunk
személyészlelésben? A hiba a kísérleti elrendezésben keresendő, hiszen a lefényképezett
személyekről nem tudjuk, valójában milyen érzelmeket éltek át. Gondoljunk csak arra, hogy a
zenehallgatás nem mindenkiből vált ki feltétlen nyugalmaz és boldogságot, hanem unalmat,
dühöt és undort is előidézhet. A vizsgálat tanulsága: az emberek ritkán reagálnak egyszerű
érzelmekkel bonyolult helyzetekre.
Az újabb kutatásokban Ekman és mtsai olyan arcképeket választottak, amelyek
alapérzelmeket fejeztek ki (élvezet, bánat, harag, félelem, undor, meglepetés stb.). Azt
találták, hogy ebben a helyzetben a legtöbb kísérleti személynek meglehetős pontossággal
sikerült azonosítania az arcon tükröződő érzelmeket. Ekman továbbá megállapította, hogy
más kultúrából származó kísérleti személyek is képesek voltak európai emberek arcáról
készült fényképek alapján az érzelmeket helyesen beazonosítani.
Az alapérzelmek kifejezése az arcon tehát univerzális módon történik, és felismerésükben
kultúrától függetlenül meglehetősen pontos ítéleteket tudunk alkotni.
Fontos azt is megjegyezni, hogy a hétköznapi társas érintkezés során az arcok bonyolultabb és
komplexebb módon fejezik ki az érzelmeket, így azok észlelése pontatlanabb, mint a „tiszta”
alapérzelmek esetében. A való életben nem is kell azonban csupán az arckifejezésekre
támaszkodni, hiszen a szituáció a korábbi találkozások és a kommunikáció megelőző
szakaszai fontos járulékos információt nyújtanak.

A személyiségvonások észlelésének pontossága. A személyészlelés céljai közé tartozik a

tartós személyiségvonások felismerése is. Itt is nagy problémát okoz a „valódiság” kérdése.
Aki egyik helyzetben barátságosnak tűnik, másokkal szemben barátságtalanul viselkedhet. Így
nem meglepő, hogy a kutatások ellentmondó eredményeket hoztak.
Taft a korábbi kutatásokat áttekintve azt találta, hogy a jó személyészlelőket hol művészi
beállítottságúnak, hol intelligensebbnek, hol jobb tanulmányi eredményekkel rendelkezőknek,
hol érzelmileg jobban alkalmazkodóknak találták, sőt akadt olyan vizsgálat is, amely azt
találta, hogy a viselkedéstudományok területén dolgozók (pl. pszichológusok)
személyészlelése pontatlanabb. Ez az eredmény meglepő lehet, de jól magyarázható. A
pszichológiailag képzett emberek több figyelmet szentelnek az egyéni különbségeknek, így
azokat gyakran eltúlozzák. Ez az oka, hogy pontosság szempontjából gyengébben teljesítenek.
A pontosság egyéb tényezői közt szerepel: pontosabb az észlelés, ha az észlelt személyt jól
ismerjük, a tulajdonságok közvetlenül megfigyelhetők és nem következtetésen alapulnak,
illetve ha a célszemély egyszerű.
Cronbach szerint a pontos észlelés nem egyetlen egységes jellemző, hanem több tényezőből
áll össze. Akik például, jól észlelik az emberek valamelyik csoportjának általános jellemzőit
(sztereotípia-pontosság), gyakran nem tudják jól megkülönböztetni az adott csoporton belüli
egyéneket (differenciális pontosság), és ez fordítva is igaz.
Mivel az oktatás inkább a differenciális-pontosságot hangsúlyozza, a tanulók hajlanak arra,
hogy az emberek közötti különbségeket eltúlozzák (túldifferenciálás), így a speciális képzés
és a részletes információ paradox módon rontja a személyészlelés pontosságát.
Összegzésként elmondható, hogy a célszemély észlelésének pontosságáért inkább a
sztereotípia-pontosság felelős (vagyis az a készség, hogy az emberek egy „típusának”
általános jellemzőit azonosítani tudjuk), anélkül, hogy túl sokat törődnénk az adott egyén
egyedi, speciális jellemzőivel.

A hangulat hatása a személyészlelési ítéletekre. A személyészlelés pontosságát az észlelő

pillanatnyi állapota is befolyásolja. Egy kísérletben azt találták, hogy jó hangulatban lévő
emberek a kétértelmű arckifejezéseket pozitívabbnak ítélték, mint a rossz hangulatban lévők.
Clark és mtsai azt a megfigyelést tették, hogy felfokozott érzelmi állapotú emberek társaik
közt is „izgatott” embereket véltek felfedezni.
Schwarz azt az eredményt kapta, hogy a hangulatot kis mértékben befolyásoló dolgok (jó idő,
pénztalálás, kedvenc focicsapat győzelme stb.) elegendőek ahhoz, hogy az emberek
megváltoztassák ítéletüket arról, hogy mennyire boldogok, mennyire elégedettek lakásukkal,
életükkel.
Forgas, Bower és Krantz felvételi beszélgetéseket vett videóra, majd ezt a felvételizőknek
levetítették utólag, és arra kérték őket, hogy ítéljék meg saját és partnerük viselkedését. Az
egyik csoportot hipnózis segítségével pozitív, a másikat negatív hangulatba hozták. A pozitív
hangulatú csoport sokkal több pozitív és kevesebb negatív viselkedést vett észre mind saját
mind pedig a partner viselkedésében, míg a negatív hangulatú csoportnál a helyzet fordított
volt (több negatív, kevesebb pozitív viselkedést észleltek). Mivel magyarázható ez a jelenség?
A szociális észlelés szelektív, csupán a teljes információ töredékére vagyunk képesek
odafigyelni, és az hogy mit látunk meg, függ attól, hogy milyen fogalmak, gondolatok,
értelmező kategóriák állnak a rendelkezésünkre. Ezekre az érzelmi állapot is hatást gyakorol,
így pozitív hangulat esetén, pozitívabb gondolatok, fogalmak aktiválódnak.

A sztereotipizálás mint a pontatlanság egyik forrása. A sztereotipizálás bár leegyszerűsíti a

világot, és így megkönnyíti benne az eligazodást, egy csoport tipikus jellemzőiről alkotott
elképzeléseink önmagukban is torzítottak lehetnek. Az etnikai és faji sztereotípiák gyakran
járnak együtt előítéletekkel, amik a személyészlelést nagymértékben megnehezítik.
A fent említettek gyakorlati következményekkel is járnak, főként az igazságszolgáltatás
területén. Például megállapították, hogy az esküdtek ítéletét egy távol lévő tanúról nagy
mértékben befolyásolja annak a viselkedése, aki felolvassa a tanúvallomást. Egy kísérleti
vizsgálatban megrendezett egy inzultust egy tanár ellen az egész osztály előtt. Néhány héttel
később a többség, beleértve az áldozatot is (!), rosszul azonosította a támadót.
Burkolt személyiségelméletek
Amikor másokról ítélünk, valamennyien ismereteink saját, „külön bejáratú” tárházából
merítünk. A személyészlelés, nagy mértékben aktív, konstruktív folyamat, a tulajdonságok
inkább a megfigyelők szemében léteznek, mint a cselekvő pszichikumában. Az emberekről
felhalmozott tudásunk eredményeként mindannyian rendelkezünk „burkolt
személyiségelméletekkel”.
Definíció: a burkolt személyiségelmélet felhalmozott elvárásaink és hipotéziseink
összessége arról, hogyan szerveződnek az emberi tulajdonságok és jellemvonások.
George Kelly volt az egyik első pszichológus, aki az emberek burkolt személyiségelméleteit
vizsgálta. Kelly szerint tapasztalatainkat úgy rendezzük, hogy személyes konstruktumokat
hozunk létre, amelyeken keresztül szemléljük a világot. Ez annyit jelent, hogy különböző
emberek eltérő dimenziók mentén szemlélik és értékelik a világot. Ilyen konstruktumok
lehetnek: „szeret - nem szeret”, „hasznos a karrierem szempontjából – ártalmas a karrierem
szempontjából” stb. A személy által használt konstruktumok száma jelzi az illető megismerő
tevékenységének komplexitását, finomságát.
Kelly egy empirikus eljárást is kifejlesztett a személyes konstruktumok feltárására, ez a
szerep-repertoár teszt. A tesztben arra kérik az alanyokat, hogy írják le, miben hasonlít két
általuk jól ismert személy, és azt is, hogy ők ketten miben különböznek egy harmadiktól. Egy
mátrixban több ilyen személyhármas segítségével felderíthetők a kitöltő személyes
kontstruktumai.
Kelly munkásságának igazolása megtalálható egy érdekes vizsgálatban. A kutatók azt kérték
egy gyerekcsoport tagjaitól, hogy saját szavaikkal jellemezzék egymást. Ha az ilyen ítéletek a
leírt gyerek valós tulajdonságait tükrözik, azt várhatjuk, hogy a sok különböző megfigyelő
ugyanazt a célszemélyt (gyereket) hasonlóan fogja jellemezni, míg az egyes észlelők
jellemzői a különböző gyerekekről különbözni fognak egymástól. A valóságban az
ellenkezője történt. A legtöbb gyerek ugyanazzal a néhány jellemvonással írta le összes társát,
míg a különböző gyerekek között kevés egyetértés volt ugyanannak a célszemélynek a
megítélésében. Tehát a gyerekek burkolt személyiségelméletükre támaszkodtak.
A burkolt személyiségelméletek kutatása. Általában burkolt személyiségelméletünkre
hagyatkozunk annak eldöntésekor, hogy mely tulajdonságok fontosak, és hogy egy személy
kevés megfigyelhető tulajdonságai milyen valószínűséggel kapcsolódnak össze egyéb, nem
megfigyelhető jellemzőkkel. Pl. ha valaki felszínes udvariasságot tanúsít, hajlamosak
vagyunk az illetőt kedvesnek, melegszívűnek látni, még akkor is, ha nincs elegendő
információnk, tehát burkolt személyiségelméletünket használtuk, ami kimondja, hogy az
udvarias emberek kedvesek is.
A burkolt személyiségelméleteket vizsgálhatjuk úgy, hogy egy csoport tagjaival egymást
jellemeztetjük és megnézzük, hogy a jellemzésekben bizonyos jelzők milyen gyakran
szerepelnek együtt (pl. ha valaki jó tanuló, akkor szorgalmas). Ezek az együtt járó jellemzők
alkotják egy illető vagy csoport burkolt személyiségelméletét (Rosenberg és mtsai).

A személyiség kulturális elméletei. Az azonos kultúrában élő emberek kisebb vagy nagyobb
mértékben osztoznak az emberekről alkotott burkolt személyiségelméleteikben.
Norman megvizsgálta sok ember egymásról, 20 tulajdonságra adott értékelését, közülük
egyesek jól ismerték egymást, míg mások csak felszínes viszonyban voltak. Az eredmények
azt mutatták, hogy az ismerősök és az ismeretlenek esetén nagyjából ugyanazokat a
tulajdonságokat használták az alanyok. Mivel az ítéletek függetlenek voltak az ismerettségtől,
úgy tűnik, hogy Norman megítélési dimenziói burkoltan az észlelőkben rejtőztek, és az
észlelők alapvető, közös személyiségelméletére utaltak. A kapott dimenziók a következők
voltak:
 Extroverzió
 Szeretetreméltóság
 Lelkiismeretesség
 Érzelmi stabilitás
Vajon ugyanezt az eredményt kapnánk-e más kultúrák esetén is? Egy összehasonlító vizsgálat
eredményei szerint a kínaiaknál a lelkiismeretesség játszott kiemelkedőbb szerepet, míg az
ausztráloknál az extroverzió. Ennek magyarázata a kínai kultúra közösségibb szellemében
keresendő.

Személyészlelés és személytípusok. Az emberek aktívan és folyamatosan alkotják és

módosítják a környezetükre vonatkozó ismeretek rendszerét. Ezt az ismeretrendszert sémának
hívják, a kifejezés Bartlett-től származik. Az ilyen sémákat az új információ osztályozására
és értelmezésére használjuk. Tehát az osztályozás az észlelés szerves része. Mindez a
szociális észlelésre is igaz. Az információ forrása az a tudás is, melyet az utunkba kerülő
emberek típusaira nézve birtoklunk. Az ilyen tipológiák leegyszerűsítik az észlelést, és
lehetővé teszik, hogy a mindenki számára ismert típus tulajdonságaival egy lényegében
ismeretlen egyént is jellemezni tudjunk (pl. mindenki ismeri a kopasz, kigyúrt állatokat vagy a
tarisznyás bölcsészeket).

Mennyire „tipikus” egy adott ember? Az emberekről alkotott ítéleteket befolyásoló

személykategóriákat gyakran személy-prototípusoknak nevezzük. A személy-prototípusok
ismeretsémák a társas környezetünkben megismert embertípusokról. A prototípus a
tulajdonságok ideális kombinációja, a kérdéses embercsoport „tökéletes” példája.
Természetesen nem mindenki illeszkedik egyformán jól az adott prototípusba, vannak akik
„jó” példái az adott típusnak, vannak akik kevésbé prototipikusak. Az emberekről való
gondolkodásunkat a megítélt emberek prototipikussága is befolyásolja. Általában könnyebben
alakítunk ki benyomást olyan emberekről, akik prototipikusak. Cantor és Mischel
kísérletesen is igazolták, hogy a prototípussal összhangban álló személyleírásokra általában
jobban emlékszünk.

Mindig könnyebb-e a „tipikus” emberekről ítéletet mondani? Képzeljük el, hogy a

boltban egy idős nőt látunk, aki úgy viselkedik, mint egy háziasszony, azonban szokatlan ruha
és drága ékszerek vannak rajta, és görkorcsolya van a lábán. Valószínűleg elég könnyű lesz
róla benyomást kialakítanunk, bár egyik prototípushoz sem tartozik. A prototípus elgondolás
egyik hibája, hogy a személyészlelésnek kizárólag a racionális, kognitív oldalával foglalkozik,
és figyelmen kívül hagyja értékekkel telített, érzelmi jellegét.
Lehetséges-e a két ellentmondó elméletet összeegyeztetni? Mikor könnyebb benyomást
formálni a prototípikus emberekről, és mikor azokról, akik eltérnek a prototípustól? Az a
mód, ahogyan egy meghatározott személytípus iránt érzünk, meghatározhatja, hogy a
prototípikus vagy a nem prototípikus személyeket észleljük-e könnyebben.
Forgács vizsgálatában összegyűjtötték az egyetemi környezetben használt
személyprototípusok listáját. Azt is elemezték, hogy a diákok miként tesznek különbséget a
különböző prototípusok között (itt 4 dimenzió adódott: tanulmányi eredmény; extroverzió;
társas státusz; politikai radikalizmus). A vizsgálat eredményei szerint akkor észlelünk valakit
könnyebben prototípikusként, ha a személytípushoz erős pozitív vagy negatív érzelmek
kapcsolódnak. Egyébként a bonyolultabb személyek, akik több típus vonásait hordozzák,
emlékezetesebbek lehetnek.

Az emberek osztályozásának torzító hatásai. Snyder és Uranowitz vizsgálatukban arra

kérték a vizsgálati személyeket, hogy olvassák el egy bizonyos asszony, Betty K. életrajzát.
Az életrajz tartalmazott részleteket a gyermekkorról, neveltetésről, barátokról,
pályaválasztásról. Az életrajz elolvasása után az egyik csoportnak azt mondták, hogy Betty K.
leszbikus, a másiknak hogy heteroszexuális, a harmadik csoport nem kapott kiegészítő
információt. Ezzel azt próbálták elérni, hogy egyesek heteroként, mások leszbikusként
kategorizálják Betty K-t. Egy héttel később a vizsgálati személyeket arra kérték, hogy
idézzenek fel minél több részletet Betty K. életéből. Azt találták, hogy akiknek azt mondták
Betty K. leszbikus, sokkal több olyan eseményt idéztek fel, ami homoszexualitásra utalt, mint
a másik két csoport. Ez az eredmény azt jelzi, hogy az erőteljes személykategória mozgósítása
visszamenőleg is hatással van az emlékezetünkre. A jelenség működik, de a hátterében álló
emlékezeti folyamatokra még nem derült fény. Lehetséges, hogy utólagos információ-
kiegészítés történik.
Az emberek osztályozásának van még egy árnyoldala. Ha valakit egy kategóriába besorolunk,
hajlunk arra, hogy kiválogassuk azokat az információkat, amelyek megerősítik
osztályozásunkat. Kísérleti személyek egyik csoportja azt a feladatot kapta, hogy válasszanak
ki 12 olyan kérdést, amelyeket meg fognak kérdezni társuktól azért, hogy kiderítsék, hogy az
illető extrovertált-e. A másik csoportnak azt kellett kérdések segítségével eldönteni, hogy
kiderítsék, hogy társuk introvertált-e. A személyek túlnyomórészt olyan kérdéseket
választották ki, amelyek igazolták saját elvárásaikat, még akkor is, ha kevés ismerettel
rendelkeztek társukról.
A kategóriába besorolás természetes folyamat, gazdaságossági szempontból elkerülhetetlen.
Ugyanakkor szerencsés, ha tisztában vagyunk az ezekkel járó torzító hatásokkal, és új
tapasztalatainknak teret engedve változtatni tudunk mások észlelésén.
 A benyomás kialakítása
A benyomások alakulására vonatkozó minden vizsgálat mögött egyszerű kérdés húzódik.
Hogyan tudunk egységes, kerek benyomást kialakítani egy emberről, amikor az információk,
amelyekre benyomásunkat alapozzuk, általában töredékesek, és külön-külön részletekben
kapjuk őket? Milyen mentális folyamatok segítségével rakjuk össze az emberekre vonatkozó
ismereteink elszigetelt részecskéit? Több magyarázó elv, elmélet létezik, a következőkben
ezeket tekintjük át!

A Gestalt megközelítés és a központi vonás hipotézise. A Gestalt elmélet (vagy

alaklélektani iskola) a 20. sz. elején keletkezett válaszul a korai tudományos pszichológia
elementarizmusára. Képviselői szerint az emberi lélek egyik lényeges tulajdonsága, hogy
olyan egészleges, jelentésteli struktúrákat és formákat (Gestaltokat) észlelünk és ilyenekre
reagálunk, amelyek nem vezethetők vissza összetevő elemeikre.
A szociális észlelés szempontjából a Gestalt mozgalom talán legfontosabb képviselője
Solomon Asch. Azt feltételezte, hogy a benyomás kialakítása nem egyszerűen a célszemély
különböző vonásainak mentális átlagolásával történik. Sokkal inkább az egészet megragadó
folyamatról van szó, amelyben bizonyos „központi” vonások aránytalanul nagy befolyást
gyakorolnak a benyomásokra. E feltevés ellenőrzésére Asch tulajdonságlistákat adott kísérleti
alanyainak, amelyek egy célszemélyt írnak le. A lista a következő volt: intelligens, ügyes,
szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias, óvatos. A csoport egyik felénél a
„melegszívű” jelző helyett a „hideg” szerepelt. A két célszemély egy másik tulajdonságlistán
kellett értékelni. Ha úgy gondoljuk, hogy a vonások összeadódnak, hétből egy felcserélése
nem okoz nagy változást. Ezzel szemben az eredmények azt mutatják, hogy a két lista
megítélése között nagy különbség volt. Ugyanakkor az „udvarias” jelző „udvariatlan”-ra
cserélése nem jár ilyen drámai hatással. Tehát azt mondhatjuk, hogy vannak „perifériás”
vonások, amelyek kisebb hatást fejtenek ki, és vannak „központi” vonások, amelyek nagyobb
súllyal rendelkeznek a benyomás kialakításakor. Hogy egy vonás „központi” vagy
„perifériás” a tulajdonságlistán szereplő egyéb vonások függvénye.
Asch vizsgálatának gyakori bírálata, hogy nagyon valószerűtlen ingereket és ítéleteket
alkalmazott. Kelley valószerűbb körülmények között ismételte meg a vizsgálatot.
Pszichológushallgatóknak egy vendégelőadóról előzetes jellemzést adott; a csoport egyik
felénél a „melegszívű”, míg a másiknál a „hideg” jelző szerepelt. Ezután valóságos előadó 20
perces előadást tartott. Ezt követően néhány skálán ítéletet kellett alkotniuk a hallgatóknak.
Még ebben a realisztikus és bonyolult helyzetben is azt mutatták az eredmények, hogy
egyetlen jelző megváltoztatása is jelentős hatást gyakorolt az ítéletekre.

A benyomások alakításának aritmetikai modelljei. Asch megközelítése csupán az egyik

lehetséges megközelítés. Más kutatók matematikai modelleket próbálnak kidolgozni, amelyek
megragadják azt a folyamatot, ahogy az információrészecskéket egészleges benyomássá
szervezzük. Itt is két alternatív modell létezik: az összegzési és az átlagolási modell.
A Fischbein és Hunter nevéhez fűződő összegzési modell szerint az általános benyomás egy
személyről egyszerűen a személy által birtokolt jellemzők értékének összege. Ha például egy
-7-től +7-ig terjedő szubjektív skálán Jakab becsületes (+7) és segítőkész (+6), akkor
összbenyomásunk értéke +13 lesz. Ha azonban még az is kiderül róla, hogy söralátéteket
gyűjt és ennek kedvezőségi értéke +1, akkor összbenyomásunk még kedvezőbb lesz (+14). Ha
elfogadjuk az összegzési modellt, feltételezzük, hogy bármilyen apró pozitív vagy negatív
tulajdonság számít.
7 + 6 = 13 + új marginális pozitív tulajdonság → 7 + 6 + 1 = 14 → kedvezőbb összbenyomás
Ezzel ellentétes végkövetkeztetésre jut Anderson átlagolási modellje. E modell szerint az
összbenyomás a bemeneti jellemzők egyszerű számtani átlaga. A fenti példát véve, ha tudjuk
Jakabról, hogy becsületes (+7) és segítőkész (+6), akkor összbenyomásunk (7+6)/2=6,5 lesz.
Ha megtudunk róla még egy marginális pozitív tulajdonságot (söralátétet gyűjt +1), akkor
összbenyomásunk (7+6+1)/3=4,67 – tehát kevésbé kedvező lesz. Az átlagolási modellből az
következik, hogy csak az az információ javítja az összhatást, amelyik kedvezőbb a létező
átlagnál.
Az aritmetikai modellek érvényességét eldöntendő kutatásokat is végeztek. Anderson
szeretetreméltósági skálát alakított ki 555 jelzőről. Egy tipikus kísérletben, a vizsgálatban
résztvevők egy listát kapnak, ami egy célszemélyt jellemez. A listában szereplő jelzők
szeretetreméltósági értéke ismert. Számos vizsgálat kimutatta, hogy az új jelzők hozzáadása,
megváltoztatja az összbenyomást (mennyiségi hatás), vagyis az eredmények látszólag az
összegzési modellt támogatják. Ez a jelenség azonban az átlagolási modellel is igazolható, ha
az előzetes elvárást semlegesnek tekintjük. A „készletméret” növekedése okozta változásokat
tehát, mindkét modell képes magyarázni.
A két modellt úgy szembesíthetjük, ha a marginális tulajdonságok hatását vizsgáljuk. Ha
erősen pozitív listához erősen pozitív tulajdonságot adunk az összbenyomás kedvezőbbé
válik. Ez várható el mindkét modell esetében. Ha azonban az erősen pozitív listához
marginális pozitív tulajdonságot adunk, az összegződési modell szerint az összbenyomás
kedvezőbbé, az átlagolási modell szerint azonban kedvezőtlenebbé válik. Az eredmények az
átlagolási modellt igazolták. Tehát ha szem előtt tartjuk Asch elképzelését a központi és
perifériás vonásokról, akkor az átlagolási modellt tekinthetjük mérvadónak. A modell ezen
kiterjesztett változatát súlyozott átlagolási modellnek nevezzük.

Az aritmetikai modellek néhány problémája. Ezek a látszólag tetszetős kutatások két

egymással összefüggő feltételezésen alapulnak: (a) a személyiségvonásoknak tartós és
változatlan „szeretetreméltósági” értéke van, és (b) a benyomás kialakítása lényegében
egyszerű, racionális kognitív folyamat. Mindkét állítás azonban megkérdőjelezhető.
Ez a jelenség is jól rámutat a szociálpszichológiai kísérletek korlátaira. A különböző hatások
kiküszöbölése elengedhetetlen, hogy kontrollált vizsgálatokat végezzünk, ugyanakkor az
életszerűség természetesen csökken.
A benyomás alakulását gyakran befolyásolják irracionális, érzelmi elfogultságok, a
továbbiakban néhány ilyen torzító tényezővel foglalkozunk.

A háttér és a környezet befolyása. Az információt, amit társainkról szerzünk mindig

valamilyen kontextusban értelmezzük. Egy észlelt tulajdonság jelentése függ a háttértől, a
környezettől. Még olyan látszólag irreleváns információ is, mint a fizikai háttér,
befolyásolhatja az emberi viselkedés értelmezését. Egy vizsgálatban különböző intimitású
beszélgetéseket fényképeztek le, majd eltérő hátterekre helyezték (színházi előcsarnok, utca
stb.). Az eredmények szerint azoknak az információknak, amit a pár tagjai magukról közöltek,
nagyobb súlya volt egy meleg, intim környezetben.

Holdudvarhatások. A holdudvarhatás az észlelőnek azt a hajlamát jelenti, hogy feltételezzék,

ha valaki valamilyen jó (vagy rossz) tulajdonsággal rendelkezik, akkor egyéb tulajdonságai is
összhangban állnak ezzel (ti. jók vagy rosszak). A holdudvarhatások érdekes példája, amikor
a külső megjelenés szolgál alapul a belső tulajdonságokra vonatkozó következtetésekhez. Egy
vizsgálatban például azt találták, hogy a jó külsejű embereket pozitívabbnak ítélték olyan
skálákon, amelyek nem függenek össze a megjelenéssel (intelligencia, foglalkozási státusz,
személyiség). Sőt, szabálysértés esetén a jó külsejű embereket kevésbé szigorúan bírálják el.
Érdekes, hogy nem csak az állandó jellemzőnek mondható megjelenés, hanem a rövid,
ideiglenes megnyilvánulások is hasonló holdudvarhatást eredményeznek. Egy vizsgálatban a
kísérleti személyeknek azt kellett eldönteniük, hogy mennyire bűnös egy diák, aki csalt a
vizsgán, és milyen súlyos büntetést érdemel. Az eset leírása mellé a diák fényképét is
mellékelték. Az egyik csoport egy mosolygós képet kapott, a másik csoport képén közömbös
volt az arckifejezés. Azok, akik a mosolygós képet látták, úgy gondolták, hogy a diák kevésbé
felelős a tettéért, és hogy enyhébb büntetést érdemel.
Harari és McDavid kísérletében tanároknak kellett fogalmazásokat osztályozniuk. A
fogalmazáson a gyerekek keresztneve szerepelt (Dávid és András – mint kedvelt, pozitív
megítélésű nevek; Hugó és Móric – szokatlan, negatívan megítélt nevek). A tanárok - annak
ellenére, hogy a dolgozatok azonosak voltak – „Hugónak” és „Móricnak” majdnem egy egész
jeggyel rosszabb osztályzatot adtak átlagosan.
Wilson arra kérte diákjait, hogy becsüljék meg állandó előadójuk magasságát, illetve egy
vendégelőadóét, akit professzorként, docensként, adjunktusként, tanársegédként, egyetemi
hallgatóként mutattak be. Az eredmények azt mutatták, hogy ugyanazt a személyt
professzorként átlag 6 cm-rel magasabbra becsülték, mint egyetemi hallgatóként. Saját
állandó előadójuknál ilyen torzítási hatás nem volt megfigyelhető. Itt az játszott szerepet,
hogy a tudományos rang holdudvarába vonta azokat az ítéleteket, amelyek a magasságra
vonatkoztak.

Elsőbbségi és újdonági hatás. A holdudvarhatás mellett nagymértékben befolyásolja az

információ viszonylagos „súlyát” a benyomás alakulásában a sorrend, amelyben a másik
személyre vonatkozó információkat kapjuk. Általánosan elterjedt nézet az első benyomás
fontossága, amire a mindennapok során is próbálunk ügyelni.
Solomon Asch az elsők között vizsgálta a sorrendi hatást. Két listát mutatott be a vizsgálati
személyeknek, amelyek ugyanazokat a tulajdonságokat tartalmazták, de az egyik lista először
a pozitív és aztán a negatív tulajdonságokat, míg a másik lista előbb a negatív tulajdonságokat
mutatta be. Az eredmények szerint Asch vizsgálati személyei sokkal pozitívabban ítélték meg
a személyt az első lista (+-) alapján, tehát az elsőnek kapott információnak aránytalanabbul
nagyobb hatása van az ítéletekre, ez az elsőbbségi hatás.
A jelenség oka Asch szerint a jelentésasszimiláció, ami annyit jelent, hogy a későbbi jelzők
jelentése elmozdul az elsőnek bemutatott jelző irányába, hogy összhangba kerüljenek vele. A
kísérletet amiatt kritizálták, hogy néhány jelző értékelése nagyon különbözik a bonyolult
ingerek megítélésétől.
Luchins valószerűbb ingeranyaggal dolgozott. Kísérleti alanyainak két részletes leírást adott
egy Józsefnek nevezett ember tevékenységeiről. Az egyik szövegben barátságos, extrovertált
módon viselkedett, míg a másikban introvertált, barátságtalan módon. A kísérleti alanyok ezt
követően vagy introvertált-extrovertált vagy extrovertált-introvertált sorrendben olvasták a
leírást. Az erős elsőbbségi hatás ezúttal is jelentkezett.
Jones és mtsai vizsgálati alanyai egy embert nézhettek végig, aki egy 30 kérdéses tesztet tölt
ki. Az egyik esetben jól kezdett, majd romlott; a másik esetben rosszul kezdett, utána javult.
Igazából mindkét esetben 15 kérdést válaszolt meg helyesen. Ennek ellenére a jól kezdő
esetben úgy gondolták a megfigyelők, hogy a személy intelligensebb és jobban teljesítene egy
későbbi tesztben.
Ezeket az erős elsőbbségi hatásokat valószínűleg az okozza, hogy az első információknak
nagyobb figyelmet szentelünk. Ha valamilyen módon pl. figyelmeztetéssel elérjük, hogy
minden információra egyformán figyeljenek, akkor az elsőbbségi hatás eltűnik. Ha az
információcsomagok közé szünetet iktatunk be, akkor még egy újdonsági hatással is
számolnunk kell, miszerint a később bemutatott információ nagyobb hatású. Ennek okát
egyszerűen a jobb emlékezésben találhatjuk meg.
Sztereotipizálási és osztályozási torzítások. A holdudvarhatás a kategorizáló, sztereotípia
ítéletekre is kiterjed. Razran kísérletében 30 egyetemi hallgatónő fényképét ítéltette meg
szeretetreméltóság, ambíció, intelligencia, jellem és szépség szempontjából. Két hét múlva
ugyanezeket a képeket etnikai csoportokra jellemző tipikus nevekkel is ellátta. Az újbóli
megítélés során a zsidó lányokat intelligensebbnek és ambiciózusnak ítélték, de kevésbé
szeretetreméltónak. Itt a név indította be a sztereotipizálási folyamatot, de ugyanilyen hatással
lehet az öltözék is. Vasútállomáson felvilágosítást kérve egy színész sokkal több segítséget
kapott középosztálybeli ruhában, mint munkásosztálybeliben.
A tipikus, várható eseménysorokról őrzött tudás, a „forgatókönyv-ismeret” is kifejthet torzító
hatást. Owens, Bower és Black kísérletében Nancy napi rutinját mutatták be. A kísérleti
személyek felének egy nem kívánt terhességre vonatkozó információkat is adtak. Ők
hajlamosak voltak olyan részleteket is felidézni, amelyek egy nem kívánt terhesség
forgatókönyvébe tartoztak.

Torzítás negatív irányban. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a negatív információknak

aránytalanul nagyobb súlya van, és a negatív első benyomások sokkal ellenállóbbak a
változással szemben. Ezt a torzítást az magyarázhatja, hogy a pozitív vonások, mivel
összhangban vannak a társadalmi elvárásokkal, relatíve kevesebb információt nyújtanak, mint
a negatív tulajdonságok.

„Elnéző” torzítások. Negatív információ hiányában ugyanennek a konvenciónak

köszönhetően az emberek hajlanak arra, hogy pozitív vonásokat feltételezzenek egy
személyről. Nem szeretünk társainkról negatívan ítélkezni, hacsak nincs a kezünkben
nyilvánvaló negatív információ.

Önbeteljesítő jóslatok ezen a téren is működnek. Rosenthal és Jacobson vizsgálatában

gyerekeket véletlenszerűen csoportokba osztva okosként vagy butaként jellemezték a
tanároknak. Év végére azok a gyerekek, akiket okosnak „bélyegeztek” valóban jobb jegyeket
szereztek. Ez a Pygmalion-effektus.
 Attribúció kutatás
A „Castro-esszé” vizsgálat érdekes eredménye, hogy a kísérleti személyek akkor is
következtettek az író attitűdjére, amikor nyilvánvalóan kényszerből született az írás.
Strickland vizsgálatában arra kérte a résztvevőket, hogy „felügyelőként” ellenőrizzék mások
munkáját. Az egyik csoport gyakran (9-szer), a másik csoport ritkán (1-szer) ellenőrzött. Bár a
munkások teljesítménye azonos volt, a gyakran ellenőrzők kevésbé bíztak a teljesítményben,
mert úgy értékelték, hogy az külső nyomás (ellenőrzés) következménye.

A siker és a kudarc attribúciója. Erről a kérdésről Weiner állított fel egy sémát. A siker
vagy kudarc attribúciójában, a belső vagy külső okozás mellett arról is döntenünk kell, hogy
az ok állandó vagy ideiglenes. A két kategória mentén négy attribúciós kategória állítható fel.

BELSŐ KÜLSŐ
ÁLLANDÓ Pl. készség Pl. a helyzet
IDEIGLENES Pl. erőfeszítés Pl. szerencse

Általános tendencia, hogy a saját sikerünket belső-állandó okoknak, míg mások sikerét külső
okoknak tulajdonítjuk. Kudarc esetén fordított a helyzet.
A siker és kudarc megítélésében a célszemély neme is szerepet játszik. Ha egy nő sikeresen
végzett el egy feladatot, akkor azt inkább a szerencsének és a feladat könnyűségének
tulajdonították, szemben a férfi esetével. Megfordítva, a képességek hiányát gyakrabban
tartják a nők kudarcaiért felelős oknak, mint férfiaknál.
Az is figyelemre méltó, hogy egy szakma presztízse, elismertsége egyenes arányban van a
szakmában dolgozó férfiak arányával. Ennek az lehet az oka, hogy a nők jelenléte csökkenti a
képesség attribúcióját, s ezáltal csökken a szakma értéke.

A gazdagság és a szegénység magyarázatai. Az újabb kutatások kimutatták, hogy a

gazdagság és szegénység attribúciója például nem követi Weiner 4 kategóriáját.
Egy Ausztráliában folytatott vizsgálatban azt találták, hogy a gazdagság attribúciójában a
négy leggyakrabban használt változó:
 külső / szociális,
 belső / individuális,
 családi háttér,
  szerencse / kockázatvállalás.
Ugyanakkor a vizsgálatból arra is fény derült, hogy a bevándorlók meggazdagodásának
okaként gyakrabban szerepelt az erőfeszítés, mint az őslakosok esetén. Ez a vizsgálat azt is
szemlélteti, hogy a tipikus eseményekről adott magyarázatainkat a társadalmi és politikai
csoportjainkból származtatjuk. Egyebek mellett a politikai pártok, az egyházak és más
társadalmi intézmények is felruházzák tagjaikat a gyakori események magyarázatával.

A felelősség attribúciója. A legtöbb kutatóval együtt Piaget is úgy gondolta, hogy a

felelősség tulajdonítása racionális folyamat. Gyerekekkel végzett vizsgálataiban úgy találta,
hogy 7 éves kor előtt az objektív következmények alapján ítélnek, míg 9 éves kor után a
szándékot veszik figyelembe. A felnőttekkel történt vizsgálatok azt mutatták, hogy előre nem
látható, de nagy kárral járó balesetek okozásában nagyobb felelősséget tulajdonítottak, és
ahogy korábban is láttuk a megjelenés vagy az ideiglenes hangulati állapot is befolyással lehet
a felelősség megítélésére. Pl. a hozzánk hasonló embereknek hajlamosak vagyunk kevesebb
felelősséget tulajdonítani. Valójában tehát az attribúció nem olyan racionális módon működik,
ahogy azt a modellek sugallják, hanem különböző kognitív és motivációs torzítások
befolyásolják.

Az okozás irányában történő torzítás. Van olyan filozófiai nézet, amely szerint az okság
nem a világegyetem természetes velejárója, hanem az észlelő fejében születik meg. Ennek
eredményeképp hajlamosak vagyunk ott is oki kapcsolatokat látni, ahol valójában nincsenek
ilyenek, csupán téri és idői egybeesések (lásd Heider és Simmel vizsgálata).

Torzítás a belső attribúciók irányában. Úgy tűnik, hogy a legegyszerűbb és legkielégítőbb

magyarázata egy cselekvésnek, ha az okot a személynek tulajdonítjuk. Ennek oka, hogy a
cselekvő annyira kitölti az észlelési mezőt, hogy a nyilvánvaló környezeti körülményekről
hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Egy olyan helyzetben is, ahol egy szónok más esszéjét
minden lelkesedés nélkül olvasta fel, arra hajlottak a megfigyelők, hogy az esszében szereplő
véleményt bizonyos mértékig a szónoknak tulajdonítsák. A jelenséget ereje és elterjedtsége
miatt alapvető attribúciós hibának (Ross) is nevezzük. (Csak nyugati kultúrákban működik
így, a keleti, kevésbé individuális társadalmakban a mérleg nyelve a külső okok irányába
lendül ki.)
Cselekvő-megfigyelőtorzítás. Ahogy hajlunk arra, hogy a megfigyelt társunk viselkedését
inkább belső, mint külső okoknak tulajdonítsuk, úgy létezik egy ezzel ellentétes hajlam is,
nevezetesen, hogy saját viselkedésünket külső, helyzeti tényezőknek tulajdonítsuk.
Egyszerűen fogalmazva: hajlunk arra, hogy azt gondoljuk, mi azért teszünk meg dolgokat,
mert a körülmények úgy követelik, azonban mások azért cselekednek úgy, ahogy teszik, mert
így akarják. Egy vizsgálatban rávettek néhány embert, hogy vegyenek részt egy Watergate-
jellegű betörésben (cselekvés), míg másoknak a történtek leírását adták (megfigyelés). A
cselekvők később saját viselkedésüket külső okokkal magyarázták (nagy külső nyomás,
esetleges tapasztalat), míg a megfigyelők belső okokat tulajdonítottak a cselekvőknek (lehet,
hogy erkölcstelen emberek voltak). Példaként átgondolhatjuk azt a helyzetet is, amikor mi
késünk el valahonnan, vagy amikor másra kell várnunk. Mik ilyenkor az okok…?

Láthatósági hatások. A fent említett torzítás egyik magyarázata lehet, hogy megfigyelőként
a cselekvőre összpontosul a figyelmünk, míg cselekvőként pl. egy helyzet megoldásában a
körülményekre koncentrálunk. Tehát más-más szelekciós szűrő működik a két esetben. Úgy
tűnik, hogy attribúciónkat az irányítja, ami a figyelem középpontjában áll, ami a helyzetben
„kiemelkedő”.
Taylor és Fiske kísérletileg próbálták ezt bizonyítani. Két cselekvő volt a szobában, akiket
hat megfigyelő ült körül. Ketten jobban látták „A” cselekvőt – ők több attribúciót is
tulajdonítottak neki. Ketten „B” cselekvőt látták jobban – ők inkább B-nek tulajdonítottak oki
szerepet. Ketten mindkét cselekvőre ráláttak, náluk az attribúciók egyenletesen oszlottak meg
A és B között.
Úgy tűnik, hogy figyelmünket csaknem automatikusan a kiemelkedő célszemélynek
szenteljük, és a torzításnak egyáltalán nem vagyunk tudatában. Még valakinek a hangereje is
okozhat ilyen attribúciós torzításokat.

A konszenzusra vonatkozó információ torzulása. Komoly bizonyítékok vannak arra, hogy

a más emberek „általában vett” viselkedésére vonatkozó információt (Kelley modelljében a
konszenzus dimenzió) figyelmen kívül hagyjuk az attribúciós ítéletekben. Elragadnak
bennünket az előttünk lévő személy viselkedésének konkrét részletei, és elfelejtkezünk a
statisztikai alapinformációról.
Amikor diákok eldöntik, hogy melyik tárgyat válasszák, egy vagy két ismerős tanácsa sokkal
többet nyom a latba, mint az esetleg rendelkezésre álló népszerűségi statisztikák. A
konszenzus információt azonban csak akkor hagyjuk figyelmen kívül, ha élénkebb specifikus
információ áll rendelkezésre.

Önkiszolgáló torzítások. Az eddig ismertetett torzítások közös oka a kognitív folyamatok

korlátaiban keresendő. Azonban az attribúciós torzításoknak van egy másik fontos,
motivációs forrása is: az, hogy jutalmat szerezzünk, illetve elkerüljük a megszégyenülést.
Például saját sikereinket felvállaljuk (belső ok), míg másokét külső tényezőknek tulajdonítjuk.

Hamis konszenzuson alapuló torzítás. Ezt a jelenséget Ross figyelte meg. A jelenség
lényege, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy viselkedésünk, vélekedésünk stb.
egybevág a többség viselkedésével, véleményével stb. Valamennyien szeretjük azt hinni
magunkról, hogy normálisak vagyunk, tehát hasonlítunk a legtöbb körülöttünk lévő
emberhez.
A torzítást kísérletesen is bizonyították. Egyetemistákat kértek meg arra, hogy vigyenek körbe
egy feliratot: „Egyél Joe éttermében!”. Akik vállalták a dolgot, úgy gondolták, hogy az
emberek 62%-a teljesítené a kérést. Míg akik nem vállalták, azt feltételezték, hogy az
emberek 67%-a szintén visszautasítaná a dolgot.

Az „igazságos világ” feltevése. Azok az attribúciók, miszerint mások kudarcait belső

okoknak tulajdonítjuk, Lerner szerint azt a vágyunkat tükrözik, hogy fenntartsuk az
igazságos világba vetett hitünket, ahol az emberek azt kapják, amit megérdemelnek. Azzal,
hogy az áldozatott kárhoztatjuk, véletlenszerű helyzetben is, ahhoz is hozzájárul, hogy
fenntartsuk az illúziót, miszerint az események ellenőrizhetőek.

A szocializáció alapjelenségei, a család szerepe a szocializációban

A gyerek születésétől fogva jellegzetes egyéni tulajdonságokkal bír, amelyekkel szűri a

környezetéből bejövő információt, sajátosan reagál rájuk, befolyásolja és maga is alakítja
környezetét. Ugyanakkor minden társadalom bizonyos értelemben öntőforma, amely
igyekszik a maga képére formálni a biológiai egyedet.
Az egyén életét természetes életközegeiben szemlélő irányzat, az ökológiai megközelítés az
élőhelyek egyedeinek és csoportjainak környezettel való kapcsolati mintázatát vizsgálja.
Bronfenbrenner azt hangsúlyozza, hogy a fejlődés csak a teljes társas-társadalmi környezet
figyelembevételével érthető meg. Négy rendszerszintet különböztet meg:
1. A mikrorendszer az egyén életét közvetlenül befolyásoló tapasztalatok világa. A
fizikai környezetet és azokat a társas mintákat foglalja magában, amelyekben a
mindennapi rutinok zajlanak, tehát az egyén közösségi kapcsolatait. Az iskolás gyerek
számára a mikrokörnyezetet elsősorban a családi közösség, a lakókörnyezet, az iskolai
viszonyok és a kortárscsoport jelenti.
2. A mezorendszer a mikrorendszer elemeinek kapcsolati hálója. Amennyiben a
mikrorendszer elemei kompatibilisek egymással, viszonyuk kiegyensúlyozott, és
kölcsönösen elismerik egymást, a mezorendszer erős, és támogatja a gyermek
fejlődését. Különösen az okoz problémát, ha ellenségesek a viszonyok.
3. Az exorendszer azokat az intézményeket és a hatóerők azon együttesét jelenti,
amelyek a mindennapi életet és a fejlődést indirekt módon befolyásolják. Ilyenek pl. a
szülők munkahelye, az önkormányzat, a település jellege.
4. A makrorendszer nem kézzelfogható társadalmi rendszer vagy intézmény, hanem a
kultúra uralkodó nézeteinek és hiedelmeinek összessége. A makrorendszer a világ
működésére vonatkozó, történetileg meghatározott meggyőződések és elképzelések
programozott készlete, az emberekre, szerepekre és magára a társadalomra vonatkozó
alapvető előfeltevések és sztenderdek.
A kultúra hatása. Manapság a kultúra az élet egy bizonyos módját jelenti, amely
generációról generációra hagyományozódik, és történetisége van. Általánosabban kultúrának
nevezzük az egyik generációról a másikra hagyományozódó anyagi és szellemi javak
összességét, az életmódok sajátos mintázatát, ami többé-kevésbé állandó jelentésű szokások,
magatartásminták konfigurációjából áll. Minden kultúrának sajátos elképzelései vannak a
világról. Ezek az irányelvek mint hiedelmek, értékek és normák fejeződnek ki, amelyeket a
fejlődő egyén születésétől fogva mint természetes és nem megkérdőjelezendő kereteket tanul
meg.
A hiedelmek olyan tudások és hitek, amelyek a lehetségesről, a valóságról és az igazságról
alkotott elképzeléseinket formálják. Az egyén fejlődése szempontjából fontos, hogy az adott
kultúrának milyen elképzelései vannak a gyerek helyéről a társadalomban és a gyermekkorról
mint életkori szakaszról. A mai polgári kultúrában a gyerekkor kiemelt jelentőségű, védett
szakasz.
Az értékek egy kultúra kollektív elképzelései arról, mi jó, és mi rossz, mi helyes, és mi
helytelen, mi kívánatos, és mi elutasítandó.
A normák viselkedési elvárások, olyan irányadók, amelyek mintát adnak az életvitelhez, és
szabályozzák az együttműködést. A normák egy része előíró, más részük tiltó. A normák egy
része íratlan szabály, egy csoport közös identitásából fakad, más részük törvényekben
lefektetett és jog által szentesített. Az egyén normatanulása és a normák betartása többek
között attól függ, mennyire fontos számára a közösség, hogyan neveli a környezete; hogy
mennyire egyértelműek és erősek a szabályok, és hogy milyen más normákkal ütköznek, ami
megnehezíti betartásukat.

A kultúrák sokféleségének megértése különösen fontos mai, globalizálódó világunkban. A

kulturális különbözőség megtapasztalása mind a társadalom, mind a csoportok, mind az egyén
szintjén megnehezíti az eligazodást, és konfliktusokhoz vezethet. Az etnocentrizmus, vagyis
hogy saját kultúránk szerint ítéljük meg az összes többit, szükségszerűen torzításokhoz vezet,
különösen, ha a magunkét magasabb rendűnek tekintjük. Az etnocentrizmus ellen úgy
tehetünk, ha elfogadjuk, hogy kultúránk csak egy a lehetséges kultúrák közül. A kulturális
relativizmus eszméje éppen ezt emeli ki. Egy másik kultúrával való folyamatos találkozás
fenyegetheti mind a saját csoporttal való azonosságérzést, mind az egyéni identitást. A másik
kultúra megismerése csökkentheti az idegenségtől való félelmet, át tudja alakítani a negatív
megítélést, segít elfogadni a különbségeket, ezáltal csökkenti a konfliktusok valószínűségét.

A szocializáció a társas-társadalmi érintkezések egész életen át tartó folyamata, amelyek

révén az egyén bevezetődik egy adott társadalomba, miközben kialakítja személyes
identitását. Az „én” tehát szocializációs termék: a „ki vagyok én” kérdésre adott válasz
elválaszthatatlan a társas hatásoktól. A szocializációnak alapvetően két módját különböztetjük
meg:
 Elsődleges szocializációs folyamatnak tekintjük azt az időszakot, amely életünk első,
legmeghatározóbb éveire tehető. A gyerek számára különösen fontos emberek, a
szignifikáns mások közvetítik és szűrik a tapasztalatokat, ő pedig átveszi nyelvüket,
kategóriáikat, világértelmezésüket, alapvető normáikat, beállítódásaikat, érzelmi
viszonyulásaikat. Az ekkor tanultakat a gyerek belsővé teszi, internalizálja, ez válik
önazonosságának, identitásának alapjává. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszik
az érzelmi kötelék, a szignifikáns másokkal való kapcsolat személyessége,
felcserélhetetlensége. Legfőbb tanulási mechanizmusa az azonosulás.
  Másodlagos szocializáció minden későbbi szocializációs tapasztalat, amely új
valóságokkal ismerteti meg az egyént, és bevezeti a társadalom valamely új
metszetébe. Minden olyan személy és csoport, amelyhez közel kerül a egyén,
referenciává, vonatkoztatási keretté válik, ezáltal tágítja addigi világát, alakítja
személyiségét. Itt is fontos az azonosulás, de itt a személyek választottak. A gyerek a
másodlagos szocializáció során az ún. generalizált másikkal is azonosul. Tapasztalatait
általánosítja, kiterjeszti mint személyektől független követelményt, aminek meg kell
felelnie. A másodlagos szocializáció szereplői elsődlegesen az intézményekben
betöltött szerepeik és pozíciójuk révén kerülnek kapcsolatba az egyénnel. A
másodlagos szocializáció legfontosabb közvetítője az iskola. Átmenet, mivel a
családnál hűebben tükrözi a társadalom szerkezetét és szerepeit. A társas környezetétől
kapott visszajelzések alapján gazdagodik és pontosabbá válik önmagáról alkotott képe,
identitásának szerves részévé válik szerepei sokasága.
Hatalom és befolyásolás. A gyerek szüleinek kezdetben valamennyi hatalomforrás
rendelkezésére áll, a fejlődés során egyre nagyobb lesz a kortársak szerepe, egyre inkább ők
válnak referens hatalommá a gyerek számára:
 jutalmazó hatalom: a hatalom forrása, hogy a befolyásoló személy jutalmazni képes,
illetve meg tudja védeni valamitől az egyént. Hatása rövidtávú, csak addig terjed, amíg
a hatalom gyakorlója jelen van.
 büntető hatalom vagy kényszerítő erő: a hatalom forrása a célszemély azon
hiedelméből származik, hogy az engedelmesség elősegíti a büntetés elkerülését.
Hatása rövidtávú, csak addig terjed, amíg a hatalom gyakorlója jelen van.
 referens (vonatkoztatási) hatalom: a célszemély modellként, vonatkoztatási pontként
tekint a befolyásolóra. Fontosnak tartja a hasonlóságot önmaga és a befolyásoló közt,
hozzá méri magát, azonosul a forrással. Szeretetkapcsolaton alapul, a
viselkedésváltozást az elvárással valóazonosulás idézi elő, tehát hatása hosszabb távú.
 szakértői hatalom: a befolyásoló speciális tudása, szakértelme a hatalom forrása.
Elfogadása belső meggyőződéssel kapcsolatos, magától értetődővé teszi a viselkedést.
 legitim hatalom: a személy elfogadja, hogy a befolyásoló fölötte áll, törvényesnek,
legitimnek tartja hatalmát. A hatalomnak joga van befolyásolni, az egyén köteles
engedelmeskedni. Elfogadása belső meggyőződéssel kapcsolatos, magától értetődővé
teszi a viselkedést.
Kelman a szociális befolyásolásra való reagálás 3 szintjét különbözteti meg:
1. Behódolás – az egyén a körülmények kényszerítő hatására vagy a büntetés
elkerülése illetve jutalom elérése érdekében cselekszik.
2. Azonosulás / identifikáció – érzelmi elfogadáson alapul, a befolyásolás alanya
olyan szeretne lenni, mint a befolyásoló.
3. Interiorizáció vagy internalizáció (belsővé tétel) – azért követünk másokat,
mert magunk is úgy látjuk helyesnek, az egyén meggyőződésből teszi a
dolgokat, a vélekedés vagy viselkedés megváltozása belülről fakad. Fontos
hatóerő a hitelesség.

A család életünk legmeghatározóbb közege, legfontosabb kiscsoportja. A pszichológusok a

fejlődést befolyásoló családi hatások közül a legtöbbet a szülők szerepével foglalkoznak, és
mivel az élet első éveit különösen fontosnak tartják, e viszonyokon belül is hangsúlyozzák a
korai anya-gyermek kapcsolatot. A gyermeki viselkedészavarok és lelki problémák hátterében
legtöbbször kimutathatók a szülő-gyerek kapcsolat zavarai. A szülői hatás kiemelt vizsgálati
területe a szülői nevelés, a szülők jutalmazó-büntető szerepe és a szülői kontroll. A szülők
ezen kívül azzal is befolyásolják gyermekük fejlődését, hogy monitorozzák és szűrik az őt érő
ingereket. A gyerek azonban maga sem passzív befogadója és elszenvedője szülei nevelő
szándékának, hanem személye és más tapasztalatai révén maga is visszahat e folyamatra. Még
azok a rokonok, akikkel keveset találkoznak, sőt a korábbi generációk már nem élő tagjai is
hatással lehetnek a gyerek fejlődésére. A tágabb szimbolikus család, a kimondott és
elhallgatott történetek sajátos módon meghatározzák a gyermek életútját, önazonosságát.

Ezek tükrében elmondható, hogy a kisgyermek fizikai ellátásán túl az optimális fejlődéshez
több tényező szükséges:
 A fizikai-érzelmi közelség. A szeretetnek többféle kifejezési formája lehetséges, ezek
egyike az érintés. A bőr érintése, ingerlése biológiai szükséglet is: serkenti az
idegrendszer érését, tehát jótékonyan hat a fejlődésre. Az érzelmi melegség és az
elérhetőség pedig növeli a biztonságérzést, ami az egyik legalapvetőbb szükséglete az
embernek, és az autonómia kialakulásának egyik legfontosabb feltétele.
 A gyerek kommunikációjának, igényeinek megértése. Az első időkben különösen
fontos, hogy az anya értse a gyerek igényeit, szükségleteit, érzelmi állapotait, mivel ez
 képezi alapját a gyerek későbbi képességének, hogy saját érzelmeit helyesen ismerje
fel.
 A gondozó válaszkészsége. Erős kulturális hatások is alakítják. Ha a gyerek
megtapasztalja, hogy képes kommunikálni szükségleteit és elvárásait, hogy környezete
megérti azt, és elvárhatja, hogy megfelelően reagáljon rá, akkor kialakul a bizalma
magában és a világban.
 Megfelelő mértékű frusztráció. A szükségletek kielégítésének késleltetése és ennek
következtében keletkező frusztráció csecsemőkorban a külső valóság felfedezéséhez
és az önerők mozgósításához szükséges érzés. A késleltetés tehát segíti a csecsemőt az
önmaga és a külvilág elkülönítésének folyamatában, valamint erőfeszítésekre készteti.
 Az autonómia támogatása az életkori sajátosságoknak megfelelő mértékben.

Mindezekből kitűnik, hogy az élet első éveiben kitüntetett szerepe van a környezeti
hatásoknak. Mindig szem előtt kell azonban tartani, hogy a korai évek csak az alapokat
nyújtják, a gyerek fejlődése számos egyéb hatás függvénye. A gyerek nem passzív
elszenvedője, hanem aktív résztvevője a folyamatnak. A gyermek akkor fejlődik optimálisan,
ha a gondoskodás nem túl kevés, de nem is fojtogató, és a környezet nem elhanyagoló, de
nem is kontrolláló.

A család funkciói.
 gazdasági funkció – a mai csalások gazdasági funkciójának középpontjában nem a
termelés, hanem az elosztás áll. A család hozza meg a megszerzett jövedelem
felhasználására vonatkozó döntéseket.
 reprodukciós funkció – lényegében a gyereknevelésről szól. Magában foglalja a
gyermekről való fizikai, anyagi gondoskodást, illetve a fejlődéshez szükséges
pszichológiai környezet biztosítását. Itt beszélhetünk spontán és tudatosan tervezett
hatásokról.
 segítő-, támogatófunkció – a családi támogatás és szolidaritás az ipari társadalmakban
is fontos társadalmi integrációs erő. A családnak lelki és materiális támaszt nyújtó,
védő-óvó szerepe van. A nem családban élő emberek egy idő után boldogtalanabbnak
érzik magukat, gyakrabban betegszenek meg és korábban halnak meg. Rossz esetben a
negatív hatás ugyanakkora erővel működik, mint a támogató. Ez a funkció az
alábbiakban nyilvánul meg: információk gyűjtése és értelmezése; visszajelentő-
 útmutató rendszer; az életfilozófia és identitás forrása; referencia- és kontrollcsoport;
gyakorlati támogatás és segítségnyújtás; regenerálódás színtere.

A hagyományos ok-okozati összefüggéseken túl sok jelenség megértésében segítségünkre

van, ha az egyes viselkedéseket és jelenségeiket kölcsönhatásukban szemléljük, ha
észrevesszük a családtagok egymáshoz való viszonyának jellegzetességeit, a hibás működést
fenntartó kommunikációt. A családi rendszer olyan egység, amelynek jól felismerhető,
egyedi sajátosságai vannak, meghatározott működésmódja, szabályai. A tartós együttélés
során kialakuló mintázat kihat a családtagok önállóságára, érzelmi viszonyaira, megszabja
cselekvési lehetőségeiket, alkalmazkodóképességüket, meghatározza a saját magukról és a
személyes kapcsolatokról kialakított képüket. Így természetesen a gyerek fejlődésére is kihat.
A család jól vagy kevésbé jól működő önszabályozó rendszer. A családtagok viselkedése
hatással van más családtag(ok)ra, így mindegyik tag viselkedése oka és egyben
következménye is egy másik családtag viselkedésének. Ez a cirkuláris (körkörös) okság elve.
A problémák hátterében nem bűnösöket keres, hanem a tagok viszonyában keresi a hibát. A
család állapotát a homeosztázis (dinamikus egyensúly) jellemzi. Ez azt is jelenti, hogy az
egyensúlytól való eltérés esetén negatív visszacsatolási folyamat indul el, amely próbálja
megszüntetni a hibát. Néha azonban a visszacsatolás nemcsak hogy a problémát képtelen
megszűntetni, hanem tovább is erősíti azt. Ez egy olyan ördögi kört hozhat létre, ahol maga a
megoldási kísérlet erősíti fel a problémát. Ilyenkor a rendszer stabilitásának visszanyeréséhez
a megoldási módon magán kell változtatni. Ezt másodfokú változásnak nevezzük, szemben az
elsőfokú, magát a viselkedést érintő viselkedéssel. Az külső és belső változások ellenére a
család egyensúlya csak folyamatos alkalmazkodással tartható fenn. Ezen változások és
alkalmazkodást követelő kihívások egy része előreláthatóan várható, az életút természetéből
következik (normatív krízis), másokat váratlan élethelyzetek váltanak ki (akcidentális krízis).

Az előrelátható normatív krízisek abból adódnak, hogy a családi rendszer az idő múlásával új
és újabb kihívásokkal kell, hogy szembenézzen. Ezek az alkalmazkodást kívánó helyzetek a
családi életciklus változásaival, szakaszaival modellezhetőek:
1. házasodás (fészekrakás) – a családalapítás egyben új identitás kialakítása is. A pár
mindkét tagja mást hoz magával a szülői házból, ezek egymáshoz csiszolása komoly
feladat, hosszú idő kell hozzá.
2. család újszülöttel és kisgyerekkel – az újszülött radikálisan megváltoztatja a pár
kapcsolatát egymással és a külvilággal. Az anya szinte minden idejét a baba köti le,
 izolálódik a külvilágtól. Ugyanakkor az anyai szerep körül bizonytalanságot,
szorongást is átélhet, ennek enyhítésében fontos a férj empátiája. A férj eközben maga
is azt tapasztalja, hogy kevesebb figyelem irányul rá, nagy a tágabb család
támogatásának jelentősége.
3. család óvodáskorúval – az óvodáskor a gyerek nagyobb önállósodásával jár együtt.
Fontos kérdések: leválás, anya munkába állása, testvér születése új viszonyrendszert
hoz a családba. Ilyenkor az apa szerepe megnő a gyerek ellátásában.
4. család iskoláskorúval – az iskolába menetellel új napirend veszi kezdetét.
Problematikus lehet, ha a szülők elfogadása a teljesítményhez kötött, illetve az iskolai
lekötöttséggel egyidőben a családi együttlétek ideje is lecsökken. Az iskolai
szocializáció és a kortársak is problémát jelenthetnek. Az évek óta együtt élő pár
kapcsolati problémái is ekkor jelentkezhetnek.
5. család serdülőkorúval – a serdülőkor az egész család számára nagy kihívást jelent. A
serdülőnek saját önazonosságát kell kialakítania, a szülőkről való leválás gyakran
viharos, a kortársak szerepe megnő. Gyakran a szülők életében az életközépi válság is
ebben az időben köszönt be, ebben az időszakban meg kell újítani az identitást, a
házastársi kapcsolatot, és az idősekkel való törődés is egyre sürgetőbb igénnyé válhat.
6. család elbocsátott gyerekkel (fészekhagyás) – az évek óta szülőként funkcionáló
házaspár elveszíti elsődleges feladatát. A magukra maradt szülőknek újra közeledniük
kell egymáshoz, az intimitás újra előtérbe kerül. A nagyszülői szerephez is
alkalmazkodni kell, a szülők elvesztése is ebben az időszakban ad megoldandó
feladatot.
7. inaktív idős házaspár – a nyugdíjas lét feladata, hogy a szükségtelenség érzésén
túllendülve az idős házaspár megfelelő elfoglaltságot találjon magának, s lehetőleg ez
ne a fiatalok életének igazgatása legyen. Az egyik fél megözvegyülése nehéz
élethelyzet, megoldása az egész család összefogását igényli.

A családi rendszer jellemzése több szempontból is történhet. A struktúra szempontjából a

családi rendszert alrendszerekre bonthatjuk: házastársi, szülői, gyermeki és nagyszülői
alrendszer. Minden alrendszer sajátos feladatokkal rendelkezik, ezek időleges átvállalása
természetes, de hosszú távon problémát okoz, ha az alrendszerek közti határok elmosódnak. A
laza kapcsolatú családokban ellenben a határok túl merevek, nem kommunikálnak egymással
a családtagok. A család külső határainak is nagy szerepe van. A túl merev külső határok a
családtagok összenövésével fenyeget, a család nem ereszti a tagokat. A keletkező belső
feszültségeket ilyenkor a külvilágba projiciált indulatokkal vezetik le („milyen veszélyes a
kinti világ!”).

A családi működést szabályok irányítják. A nagy szabályok vagy alapszabályok a család

elemi értékrendszerét, beállítódását fogalmazza meg. Ezek a szabályok általában
kimondatlanok, létezésükre és milyenségükre a kis szabályokból következtethetünk, amelyek
a mindennapi élet dolgait irányítják.

Egy francia szociológus szerint a családokat integráltságuk alapján 3 csoportba sorolhatjuk:

(1) szövetség – a házasság egyfajta szociális egyesség, amely érzelmi szolidaritást jelent a
tagok között; (2) fúzió – ennél lazább, a házasság elsősorban gyakorlati célokat szolgáló
formális keret; (3) társulás – a partnerek saját érdekeik és kényelmük által vezérelve kerülnek
össze, de megmarad korábbi önállóságuk. A családi integráltság fokát a családi kohézió
fokával is szokták jellemezni. E tekintetben négyféle családtípust különböztethetünk meg:
 autokratikus szellemű, nem kohezív család – valamelyik tag dominanciáján alapul,
bizalmatlan légkör és korlátozott kommunikáció jellemzi.
 autokratikus szellemű, kohezív család – itt is van domináns családtag, de a család
összetartó, ez azonban merev összezártságot jelent.
 egyenlősítő szellemű, nem kohezív család – a tagok lazán kötődnek egymáshoz, közös
életfunkcióikat redukálják, keveset kommunikálnak egymással.
 egyenlősítő szellemű, kohezív család – a családtagok szorosan kötődnek egymáshoz,
megértik egymást, terveiket és céljaikat összehangolják.

A hatalom szükségszerű tartozéka a másik emberre gyakorolt befolyás, birtokosa

aszimmetrikus helyzetben van a kisebb hatalommal rendelkezőkkel és hatalomnélküliekkel
szemben. A 20. sz. derekáig a jogintézmények a férfi hatalmi fölényét támogatták. Ennek
gazdasági alapja is volt, az apák feleltek a család gazdálkodásáért. A mai családokban a
hatalmi viszonyok alakulását a kulturális, társadalmi tényezőkön kívül az alábbiak is
befolyásolják: családi életciklus; javak feletti kontroll; szerepkészlet, külső kapcsolatok;
hatalomgyakorlás készségei; kapcsolati és egyéni tényezőktől. Bár a gyerekeknek formális
tekintélyük nincsen, egyre nagyobb szerepet játszanak a családi döntéshozatalban, egyre nő a
hatalmuk. A hatalom másik elhanyagolt aspektusa a koalíció. Itt két családtag kapcsolatáról
van szó, amely tudatosan vagy tudattalanul egy harmadik családtag ellen irányul.
A család rendszerként való felfogása azt is előrevetíti, hogy az anya-gyerek interakciók korai
fontossága mellett a család egyéb szereplői is fontos szerepet játszanak a gyermek életében.
Az utóbbi fél évszázadban egyértelműen és tendenciaszerűen nő az apák involváltsága a
fejlett társadalmak szinte mindegyikében. Az apákat újfajra szerepkörük betöltésében több
társadalmi folyamat is elősegítette: a családfelfogás átalakulása (érzelemtelibb, demokratikus
család); női egyenjogúság, nők munkába állása, ezáltal vállalt vagy kényszerű szülőszerep az
apák számára; nemi sztereotípiák átalakulása (androgynia nagyobb elfogadottsága). Arra a
kérdésre, hogy mennyire alkalmasak az apák az anyákkal egyenrangú feladatok betöltésére,
nehéz válaszolni. Ugyanakkor talán nem is ebből a szempontból kell a dolgot
megközelítenünk. Az apák – a megfigyelések alapján – stimuláló jellegű játékokat preferálnak
gyerekükkel. Tehát nemcsak a két szülő által kezdeményezett játékos interakciók mennyisége,
hanem azok stílusa is erőteljesen különbözik, és ez különböző tanulási lehetőségeket biztosít a
gyerek számára. Az apák által teremtett ingerhelyzet a szociális információk fontos forrásául
szolgál a gyerek számára.
A megfigyelések azt mutatják, hogy a gyerekek több időt töltenek testvéreik, mint szüleik
társaságában. Így a testvérek is fontos szerepet játszanak a szocializációban. A testvérek a
formális azonosság ellenére is különböző környezeti hatásoknak vannak kitéve, még az ikrek
is. Ezek a szülők különböző elvárásaiból, attitűdjeiből, az eltérő szociális erőtérből fakadnak.
Az idősebb gyerekek számára szinte kivétel nélkül megpróbáltatást jelent a fiatalabb testvér
érkezése. Az újszülött leköti az anya energiáit, kevesebb figyelem jut az idősebb gyerekre, az
interakciók intenzitása és gyakorisága csökken. Az apa szoros kapcsolata ilyenkor
kompenzáló erejű lehet. A ma leggyakoribb, páros testvérhelyzet a leginkább rivalizálásra
késztető. Az azonos nemű és korban közel lévő gyerekek keményebben rivalizálnak. A
féltékenység ritkán válik nyílt agresszióvá, mert a neoténiás jegyek a testvérből is
gondoskodást váltanak ki. A nehézségek inkább szorongásban és regresszióban nyilvánulnak
meg. Az idősebb gyerek mintaként, viszonyítási alapként is szolgálhat a kisebb számára, sőt
gyakran az azonosulás jelensége is megfigyelhető. Ugyanakkor beszélhetünk egy ezzel
ellentétes folyamatról is (deidentifikáció), amikor a testvérek igyekeznek a csak rájuk
jellemző, megkülönböztető tulajdonságaikat kidomborítani.
Megemlítendő még a nagyszülők szerepe is, az ő családi részvételük azonban nagy kulturális
szórást mutat. Általában mint támogató forrás jelentenek segítséget, csökkenthetik a szülők
gyerekneveléssel kapcsolatos szorongásait. A fiatalabb gyerekekkel inkább a nagymamák,
míg az idősebbekkel a nagypapák foglalkoznak többet. Ha a nagymama túlságosan fontos
szerepet kap a gyerek nevelésében, elindulhat egy egészségtelen rivalizálás is („anyós-
szindróma”).
A kortársak hatása. A kortársakkal, barátokkal való kapcsolat a fejlődés egyik legfontosabb
körülménye a gyermek életében, a kortárscsoportban való részvétel a szocializáció egyik
legfontosabb ágense. A gyerekcsoportok vizsgálatát az indokolta (és meg is könnyítette),
hogy a modernizáció feltételei között 5-25 éves koruk között a gyerekek két évtizedet töltenek
hasonló korú gyerekek csoportjában. A gyerekekre már óvodáskorukban konformizáló
hatással van a társak jelenléte. 4-5 éves kor előtt ritkán figyelhető meg proszociális
viselkedés. A kortárscsoportban való részvétel és a morális fejlődés kölcsönösen
összefüggnek: minél többet forog egy gyerek kortársai között, annál több alkalma van rá,
hogy szociális szerepeit gyakorolja, és fordítva, e szerepek gyakorlása pozitívan hat az
erkölcsi fejlődésre.
Az iskolakezdéskor a szociális készségek fejlődésében is nagy fordulat következik be:
gazdagabbá és differenciáltabbá válik a személypercepció. A kortárscsoport 6-8 éves kortól
növekvő hatással van a gyerekre, sőt bizonyos területeken döntővé is válik. A serdülőkor
kezdetétől fogva a barátság két legfontosabb tényezője az egymással szembeni lojalitás,
kölcsönös megértés és az intimitás. A kohezív kortárscsoportok vonzása különösen
serdülőkorban is igen nagy, amikor a fiatal a családról való leválás nehézségeivel küzd meg.
A kortársakkal kialakuló kapcsolatok jelentősen eltérnek a felnőtt-gyerek kapcsolatoktól:
egyenrangú felek, referenciális szerepet töltenek be egymás számára, így új kommunikációs
és együttműködési készségeket hoznak létre. A kortársakkal kialakított kapcsolatok kezdetben
(serdülőkorig) szinte kizárólag azonos neműekre irányulnak. A gyerekcsoportokban a
népszerűséget gyakran számunkra furcsa dolgok befolyásolhatják a népszerűséget. Averzióval
fogadhatják a furcsa nevű gyerekeket, a külső megjelenés nagy fontossággal bír.
A fiúk és lányok csoportjai szerkezetükben különböznek. A lányok 2-3 fős kisebb
csoportokba szerveződnek, míg a fiúk a barátok csoportjával való együttlétet részesítik
előnyben. A fiúk csoportjában gyakoribbak a kompetitív és szabályjátékok, gyakoribb az
utasításokat osztogató, parancsoló vezető. A lányok vezetői inkább javasolnak, szerveznek,
kezdeményeznek, maga a csoport kevésbé hierarchizált.
A média szocializációs hatása. A tömegkommunikáció elterjedése óta a szakembereket és a
közvéleményt egyaránt foglalkoztató kérdés, befolyásolja-e a tömegkommunikáció az emberi
viselkedést, és ha igen, hogyan? A kérdések kétirányúak. Egyrészt – főleg a
médiaszakemberek szempontjából – fontos kérdés, hogyan befolyásolhatjuk szándékosan az
embereket. A vizsgálatok másik része a média szándékolatlan hatásával foglalkozik.
Egy széles körben elfogadott meghatározás szerint a tömegkommunikáció az a folyamat,
amelyben:
 professzionális kommunikátorok üzeneteket készítenek, amelyeket
 technológiai eszközök – azaz tömegmédiumok – segítségével széles körben
terjesztenek,
 térben és időben szétszórt, nagyszámú fogyasztó számára.
Fontos eleme a definíciónak a befogadók heterogén jellegének hangsúlyozása is: a
tömegkommunikáció üzenetei nem személyre szólóak, természetüknél fogva nagyszámú és
földrajzilag, életkorban, értékrendben, felfogásban, ízlésben nagyon különböző közönséget
céloznak meg.

A médiahatás modelljei:
 A direkt hatás modellje azt feltételezi, hogy a média „mindenható”, azaz a
tömegkommunikáció szinte közvetlen és azonnali változást tud elérni. A közfelfogás
még ma is hajlik a média erejét ilyen közvetlen, egyirányú, ok-okozati összefüggésben
látni. (A média minden befogadóra nagy hatást gyakorol)
 A korlátozott hatás modellje szerint a tömegkommunikáció nem rendelkezik olyan
hatóerővel, hogy alapvető befolyásolást gyakoroljon a befogadóra. Fő ereje abban van,
hogy a már meglévő véleményeket, értékeket, attitűdöket megerősíti. (A média
minden befogadóra mérsékelt hatást gyakorol)
 A harmadik modell szerint a média meghatározott feltételek esetén rendelkezik
erőteljes befolyásoló erővel. E feltételek lehetnek egy adott embercsoport különleges
sajátosságai, aktuális események, különleges feltételei. (A média a befogadók egy
meghatározott csoportjára meghatározott feltételek között akár 100 %-os hatást is
gyakorolhat)

A média hatásmechanizmusaira vonatkozó vizsgálatok az alábbi kérdésre keresik a választ:

miért hatnak ránk a média üzenetei?
A szociális tanuláselmélet a megfigyeléses tanulást hangsúlyozza. A megfigyelés útján történő
tanulás akkor jöhet létre, ha megfigyeljük az adott személyt, emlékezzünk arra, amit csinált,
képesek legyünk az adott viselkedés végrehajtására, és akarjuk is azt
  végrehajtani. A megtanult jelenség / viselkedés gátló és gátlástalanító hatású is lehet:
azaz gátolhatja egy korábbi viselkedés megjelenését, vagy feloldhat egy korábban
kialakult viselkedésgátlást.
 Előfeszítési (priming) hatás. A médiatartalom olyan korábban elsajátított fogalmakat,
viselkedéseket stb. aktivál a befogadóban, amelyek kapcsolatba hozhatók a
médiaüzenettel. Ezek az újonnan létesült asszociációk a médiareprezentációk és a
korábbi gondolati tartalmak között bizonyos esetekben tartós kapcsolatot
eredményezhetnek (lemásolt bűncselekmények).
 A kultivációs hatás szerint a televíziót huzamosabb ideig és nagy mennyiségben nézők
világképe egy idő után a televízióban prezentált világképhez hasonlít. A kultivációs
vizsgálatok eredményei szerint a nézők bizonyos csoportjaiban (gyerekek és
iskolázatlanok) a televízió nagymérvű fogyasztása azt eredményezi, hogy ők a tévé
torzított világképét tekintik reálisnak. Az egyébként heterogén befogadók nézetei is
egyre hasonlóbbakká válnak, mert a televízió ismétlődően az adott kultúrában
domináns attitűdöket, nézeteket, viselkedési mintákat, szerepeket mutatja be.
 A „szükséglet és kielégülés” hatásmodellje szerint, a befogadók közti egyéni
különbségek miatt minden egyén másként és más okból, más szükségletektől
indíttatva használja a médiát, másféle „kielégülést” (gratifikációt) vár tőle, és így
üzeneteire is másképp reagál. Az elmélet alapvetően azt tételezi fel, hogy a média
fogyasztói aktívan választják ki, mely médiumot és milyen programot használnak
szükségleteik kielégítésére. Ennek alapján feltételezhető, hogy az egyének társas és
pszichológiai helyzete és állapota ugyanúgy szerepet játszik aa hatások
kialakulásában, mint maguk a médiaüzenetek. A szükségletek listája négy fő
szükséglet-kategóriába sorolható: személyes identitással, társas kontaktussal,
szórakozással és kikapcsolódással kapcsolatos igények, valamint az információ és a
világról való tudás bővítése iránti szükségletek.

A média azzal kapcsolatos hatalmát, hogy egyáltalán szóljon dolgokról vagy elhallgassa
azokat, hogy értesítsen eseményekről vagy sem, napirend-kijelölő funkciónak nevezik,
magyarán a média mondja meg számunkra, hogy „mi van”. Az információ feletti ilyen jellegű
kontrollt kapuőrfunkciónak hívják. Ha a több helyütt jelen lévő politikai, gazdasági érdekeket
és függőségi viszonyokat nem is tekintjük, pusztán a tér és idő adta korlátok is arra késztetik a
műsorkészítőket, hogy szelektáljanak, minek következtében az információk jó részét nem
továbbítják a nyilvánosság felé.
A média megértése gyerekkorban. A televízió megjelenése előtt a fejlődés első éveiben a
fizikai és a társas világ működésére vonatkozó tapasztalataikat a gyerekek szinte kizárólag
személyes tapasztalatból szerezték. Ez egyfajta folyamatosságot is biztosított. A televízió
gyökeresen megváltoztatta ezt a folyamatos átmenetet. Kendőzetlenül, feldúsítva mutat be
mindent, akár a legkisebbek számára is. A média által bemutatott világban gyakran nem az
igazság és a rend uralkodik, gyakran nem győz a jó, sok a megtorlás nélküli, sőt eredményes
erőszak, és a szexualitás nem a szerelem szép velejárója. A szakértők is a televízió
elterjedéséhez kötik a gyerekkor védettségének megszűnését. Ráadásul a fiktív, eltúlzott
tartalmak a kellő tapasztalattal nem rendelkező gyerek számára valóságnak tűnnek. A
médiatartalmak könnyű elérhetősége veszélyezteti a szülők információs monopóliumát, nem
tudják alakítani és befolyásolni a gyerekekhez elérő információ minőségét és mennyiségét. A
nem életkoruknak megfelelő tartalmak hatását erősíti az is, hogy a gyerekek gyakran egészen
másképp értelmezik a televízióban látottakat, mint a felnőttek. A televíziós ábrázolásnak
ugyanis megvan a maga szimbolikus konvenciója, azaz egy nagyjából egyezményesen
elfogadott kódrendszere, s ezt a kódrendszert kell a nézőnek ismernie ahhoz, hogy megértse a
képernyőn látottakat. Olyan ez min az olvasás, de a televízió a dolgokról az észleléshez
hasonló módon – a látási és hallási ingereken keresztül – szól. Az ábrázolás ilyen formáját az
analfabéták is értik, amennyiben járatosak a filmes ábrázolás jelrendszerében. Jelentős
különbség még, hogy a filmes ábrázolás fent említett kódrendszere oktatás nélkül is
elsajátítható. Úgy tűnik a gyerekek hét-nyolc éves korukig nem képesek helyesen értelmezni a
beállítások, jelenetek közti bonyolult viszonyrendszert. A cselekménynek, a térnek, a
nézőpontoknak és főleg az időnek külön részekre tördelt ábrázolását általában csak tízéves
kor után kezdik megérteni, és a különböző technikák értelmezése még sokáig az életkori
fejlettség függvénye (a kognitív fejlődés piaget-i szakaszai).
 A média realitása. A kisebb óvodások a televíziót „mágikus ablaknak” tekintik, amin
keresztül a valóság egy darabkáját lehet látni (vö. gyermeki egocentrizmus). Úgy
gondolják, hogy a szereplőkkel interakcióba lehet lépni, és ezek a paraszociálisnak
nevezett interakciók gyakran vezetnek csalódottsághoz, amikor a tévéből ismert
szereplőkkel találkoznak, és azok nem ismerik meg őket. Hét-kilenc éves kor körül a
gyerekek általában már kétség nélkül felismerik, hogy a televízió nem szó szerint egy
mágikus ablak, annak ellenére, hogy képes a valóságot reálisan is ábrázolni, bár még a
16 évesek 20-30 %-a is úgy ítéli meg, hogy a tévészereplők úgy viselkednek, mint az
 emberek a valóságban. Ezzel szemben az írott médiában korábban és könnyebben
történik meg a bemutatott tartalom és a valóság elkülönítése. 4-8 éves kor között
megduplázódik azok száma, akik formai sajátságokat használnak a médiatartalom
realitásának megállapításában (pl. híradószignál után bemutatva reálisabbnak ítélik
meg a jelenetet).
 Általában csak tízéves kor után jellemző a cselekedetek motívumainak többé-kevésbé
pontos felismerése. Az ennél fiatalabb gyermekek inkább egymástól független
események egymásmellettiségének fogják fel a darabok tartalmát.
 A tömegkommunikáció mindenekelőtt üzlet, amelynek célja a profitszerzés. A
gyerekek még 14 éves korukra sem jutnak el annak pontos megértéséig, hogy a
televízió elsősorban pénzforrás azok számára, akik emberek millióinak figyelmét
adják el a hirdetőknek. A tévé működésének gazdasági indítékaira vonatkozó
felismerések fontos következménnyel járhatnak a mondanivaló hitelességének
megítélésében. Annak felismerése, hogy az ábrázolás a nézettség növelésének
érdekében torzított is lehet, csak serdülő- vagy felnőttkorban jellemző. Az ilyen típusú
torzításokat viszonylag hamarabb és könnyebben veszik észre reklámokban. Ennek
hiánya a gyerekeket védtelenné teszi a reklám hatásaival szemben. A média azonban a
reklámokon kívül máshogy is hozzájárulhat a gyerekek fogyasztóvá szocializálásához.
A gyerekműsorok hősei hamarosan megjelennek a fogyasztási cikkeken, ezzel is
növelve a műsorok ismertségét és a fogyasztási kedvet.

A kisgyerekek médiahasználatával kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a nem kívánatos

hatások két okra vezethetők vissza:
1. a gyerekek túl korán vagy nem kellő mennyiségben, kontrollálatlanul kerülnek
kapcsolatba a médiumokkal, és
2. a látottak megértése, értelmezése gyakran torzítottan történik.

A gyerekek nap mint nap találkoznak olyan médiatartalmakkal, amelyeket szüleik nem
helyeselnek, ugyanakkor feldolgozásukkal magukra vannak hagyva. Az aggályok ellenére a
felnőttek keveset tesznek annak érdekében, hogy elősegítsék, mediálják a helyes
médiahasználatot és médiaértést. Mediáció alatt olyan aktív erőfeszítést értünk, amelyek arra
irányulnak, hogy a fizikai és szociális környezet komplex természetét az adott gyerek értelmi
szintjére lefordítsuk, érthetővé tegyük. A televízióval kapcsolatos szülői mediációnak három
nagy típusa írható le:
 Az együtt nézés. Értéke attól függ, mit néznek együtt, és milyen szüllői kommentárok
hangzanak el eközben. Aktív mediáció alatt a történtek megbeszélését értjük, míg
passzív mediáció esetén a szülő kontrollálja a gyereket érő tartalmakat. Az
együttnézés jelentősen fokozza a tanulási folyamatot, ugyanakkor megerősítést is
jelent a gyerek számára a tévés tartalommal kapcsolatban.
 A korlátozó (restriktív) mediáció a médiummal tölthető idő és/vagy a fogyasztható
tartalom tekintetében mutatott szülői szabályozást jelenti. Kedvező hatással lehet az
iskolai teljesítményre, de befolyásolja azt is, hogy a televízióban látottakat a gyerekek
mennyire ítélik reálisnak.
 A stratégiával rendelkező vagy nem rendelkező aktív mediáció során a szülő akár a
programok nézése közben (stratégiaként), vagy a programoktól függetlenül, szabad
beszélgetésben (stratégia nélkül) értékeli és megbeszéli gyerekével a látottakat, és
világosan kifejezi egyetértését vagy egyet nem értését. Ilyen feltételek mellett a
gyerekek reálisabban ítélik meg az ábrázolt szereplőket és szituációkat, és negatív
tartalmak esetében kevésbé élnek át félelmet.

A kultúra elsajátításának domináns módjaként számos pszichológiai elmélet a modellkövetést

és az identifikációt hangsúlyozza. A serdülők intenzíven keresik választásaikhoz az
alternatívákat kínáló modelleket. Noha hangsúlyozzák egyediségüket és függetlenségüket,
ugyanakkor éles szemmel figyelnek mindenkit, és ellesnek mindenolyat, amit vonzónak
találnak, és beépítik ezeket formálódó identitásukba. A média számos életmódot, értéket,
személyiséget, szerepet és attitűdöt, mítoszt és ideológiát mutat be. A csupán részben
elfogadott modellek nagy veszélyt rejtenek magukban, hiszen ha valakit elbűvölő
életstílusáért csodálunk, az egyúttal azt is eredményezheti, hogy értékpreferenciáit vagy
ideológiai nézeteit is átvesszük.

Domináns médiareprezentációk:
 Nemi szerepek. A változások ellenére a média világa alapvetően tradicionális,
konzervatív és férfiközpontú. A szex a médiában elsősorban az azonnali élvezetről, és
nem a kölcsönös elfogadásról, toleranciáról, kompromisszumokról szól. A nőiesség
 alapvető kritériuma a fizikai megjelenés és a férfiak elbűvölésére való képesség. Ez a
szexuális élet küszöbén álló fiatalokban igen gyakran kisebbrendűségi érzéseket kelt.
 Az egészséggel kapcsolatos viselkedés. A médiában jellegzetesként ábrázolt
végletesen karcsú női és a kigyúrt, izmos férfiideál szinte elérhetetlen modellt állít a
serdülők elé. Ugyanakkor a média ezeket a testformákat a másik nemnél elérhető
sikerek legfontosabb elemeként mutatja be. Ez megnöveli az esélyt a saját testtel való
elégedetlenségre, illetve az evészavarok kialakulására.
 Kisebbségi csoportok. A kisebbségi csoportok ne csak alulreprezentáltak a
médiaábrázolásokban, de többnyire negatívan kerülnek bemutatásra. Ezzel
kapcsolatban három lehetséges hatás írható le a kisebbségi fiatalok
identitásfejlődésében: negatívnak élik meg saját etnikai identitásukat; nem
azonosulnak a kisebbségi csoporttal; a domináns csoporttal való szembenállás miatt
erősödik a saját csoporttal való identifikáció. Ez a média elidegenedést és szegregációt
fokozó szerepére mutat rá.
 A munka és a foglalkozási szerepek. Személyes tapasztalatok híján a serdülők
foglalkozásokról alkotott elképzelései főleg a médiából táplálkoznak, ám a munka
világának médiaábrázolása sztereotipikus és erősen korlátozott. A munka valódi
folyamata ritkán kerül bemutatásra, és a munkáról kialakított általános benyomás az,
hogy a munka alapvetően a státusszal, a hatalommal és az erőfeszítés nélkül szerzett
pénzzel kapcsolatos jelenség.

A médiahasználatot befolyásoló körülmények serdülőkorban. A fiatalabbakkal

összehasonlítva a serdülőket az alábbi tendenciák jellemzik:
 a tévének szentelt idő eléri az életíven tapasztalható mélypontot
 a videó, számítógép, internet, mobiltelefon használata emelkedik
 a mozi válik az egyik legkedveltebb médiummá
 tipikusan más médiatartalmakat preferálnak (zene kitüntetett szerepe)

A serdülők számára is a kortársak referenciacsoportként szolgálnak, hatásuk a családhoz

képest relatíve megnő. A tévénézés vagy a családtól független saját készüléken vagy
kortárscsoportban történik. Brown reorganizációs elmélete alapján a serdülők számára a
médium és tartalmának kiválasztása felett gyakorolt kontroll különleges jelentőségű a
serdülők számára. Így érthető a TV háttérbe szorulása a könnyebben kontrollálható médiumok
használata (könyv, mozi, zene). Bár az eredmények ellentmondóak az egyéni sajátosságoknak
is nagy szerepük van. A nagyobb arányú médiahasználat lehet a felnőttekkel való konfliktus
következménye is. A társas alkalmazkodás problémái, az alacsonyabb önértékelés és egyéb
érzelmi zavarok gyakran járnak együtt egy meghatározott médiahasználattal. Nagyon gyakori,
hogy a média nyújtotta szórakoztatást a hangulat megváltoztatására veszik igénybe a
fogyasztók, főként a serdülők, akiket sokszor jellemeznek hangulati ingadozások. A serdülők
médiahasználata az aktív önszocializáció egyik legjellemzőbb példája. A médiahasználat
nemcsak a használója számára alkalmas az identitás meghatározására, hanem alkalmas eszköz
arra is, hogy mások felé is demonstrálja az identitását. A médiapreferenciák és
tartalompreferenciák szembetűnő jelei az egyén csoport-hovatartozásának, és megteremtik azt
a sajátos ifjúságkultúrát, amely alkalmas a többi életkori csoporttól való elkülönülés
kifejezésére.

Az internet. Az internet a leginkább multimédia a médiaeszközök közül. A sokat idézett

médiaszakember, Marshall McLuhan azt a kijelentést tette, hogy a könyvnyomtatás
eltávolította az embert a környezet valóságoshoz hasonló megtapasztalásától. Ezt a televízió,
majd még teljesebben az internet állította vissza, mivel az érzékeléshez leginkább hasonló
módon szól a világról. Az internet interaktivitást igényel, paradox módon a szövegértést és
használatot jobban igénybe veszi, mint a televízió vagy a rádió. Az internet egy felület, hatása
a használat módjától, céljától, mennyiségétől és hangsúlyozottan a kiválasztott tartalom
milyenségétől függ! Ellentmondó és eltérő következtetések születtek az internethasználattal
kapcsolatban:
- Az internet kognitív fejlődésre gyakorolt hatását kevesen vitatják: a hálózat használata
a legnagyobb hatású az oktatás terén.
- Az interaktív használat nagyobb kognitív erőfeszítést, aktivitást igényel.
- Az internet használata a gyerekek számára a tanulást élvezetesebbé teszi, főleg az
információkeresés és –megtalálás izgalmas folyamata miatt.
- Nem csökkenti, hanem igényli (fejleszti) az írási-olvasási készséget.
- Az internettel töltött idő: minél több elektronikai cikk van a háztartásban, annál több
időt töltenek velük a gyerekek.
- Az elektronikus eszközökkel töltött idő növekedése más tevékenységektől veszi el az
időt, illetve fizikailag teljesen passzív. Két év alatti gyerekeknek egyáltalán nem
szabadna képernyő előtt ülni, a nagyobbaknak pedig napi 1-2 órát szabadna a
képernyő előtt töltenie.
 - Inkább magányos tevékenység, de az elektronikus levelezés a kapcsolattartás új
formája lehet.
- A mértéktelen internethasználat mindenképpen a szociális szféra elsivárosodásához
vezet. Internetfüggőség a felnőtt lakosság 5-6 %-át érinti.
- A serdülőkorban a számítógép- és internethasználat inkább kapcsolható az
interperszonális és szociális aktivitásokhoz.
- Az egyik leghevesebb és jogos félelem a nem megszűrt és nem ajánlott (vagy
kifejezetten károsnak ítélhető) tartalmakhoz való kontrollálatlan hozzáférés.
- Piaci aspektus, gyerekek fogyasztóvá szocializálása.

A fentiek, de különösen az utolsó két szempont itt is felveti a szülői mediáció kérdését, illetve
ennek fontosságát. Azonban csak a szülők 17 %-a érzi aggasztónak a hálón található
reklámokat, míg a nem kívánatos tartalmakhoz való hozzáférést már 60-70 %-uk
veszélyesnek minősíti. A felnőttek beavatkozási lehetőségét csökkenti az is, hogy gyakran a
fiatalabb generáció több ismerettel rendelkezik. Ezért a tanárok oktató és modellnyújtó
szerepe ezen a területen hatványozottan érvényesül.

Az interakció fontos eszköze a kommunikáció.

Beszéd és a kommunikáció
A beszéd: szavak, szókapcsolatok olyan összefüggő jelensége, amelyeket egy-egy közösség
közösen használ gondolatok átadására és kifejezésére, vagyis kommunikációra. A társadalmi
élet velejárója.
Kommunikáció formái:
1. Nyelvi kommunikáció
I. Motoros
 grafomotoros (írás)
 vokálmotoros (hangzós)
II. Szenzoros
 auditív (hallás)
 vizuális (látás)
2. Nem nyelvi kommunikáció (non verbális)
I. Vizuális csatornák útján ható jelző (kresztáblák)
II. Gesztusok, taglejtés, mimika
III. Metakommunikáció
 A kommunikáció dinamikus kétirányú folyamat
 Egyik eszköze a nyelv
Gondolataink közlésére szükség van egy olyan eszközre, ami a velünk egy csoportban élő
emberek birtokában is van. Ez a nyelv.
A gondolkodás és a nyelv kapcsolata szoros, de a kettő nem ugyan az. Gondolatainknak
sajátos nyelvezete van. Bár szavakban, fogalmakban gondolkodunk, mégis ha valaki arra kér
minket, mondjuk el, mire gondolunk, annak megfogalmazása nehézséget jelenthet, mivel nem
a nyelvtani szabályok szerint gondolkodunk. A nyelvnek a gondolkodásban vannak nem
logikus elemei is. A nyelv második jelzőrendszerünk. Megfelelő kifejezője lehet a
gondolatoknak, de ugyan olyan gondolatok mellett változhat a nyelvi kifejezés.

A nyelv a legtöbb interakcióban jelen van

 Tulajdonságai:
- közvetlenül jelen nem lévő dolgokra utal
- új jelentéseket alkot
- véges számú hangzókból végtelen számú üzenetet kódol
- a szocializáció folyamatában sajátítható el

A személyközi kommunikáció folyamata.

kölcsönös (közös) tudás

kódolás dekódolás

feladó csatorna ÜZENET vevő

A kommunikáció funkciói:
 referenciális f. – vélemények közlése
 expresszív f. – érzelmek kifejezése
 konatív f. – ösztönzés, felszólítás, utasítás, kérés
 fatikus f. – kommunikációs folyamat létrehozása, fenntartása
 poétikai f. – esztétikai hatás létrehozása
  metakommunikációs f. – reflektálhat a kommunikációs helyzetre, módra

A kommunikáció kódjai: verbális kommunikáció vs. nem verbális kommunkikáció.

A nem verbális jelzések szerepe:

 társas helyzet kezelése
 attitűdök kifejezése
 énbemutatás
 érzelmi állapotok kifejezése
 kommunikációs helyzet vezérlése

A nem verbális jelek fajtái:

 szem és tekintet
 vokális kommunikáció
 testmozgás vagy kinezikai viselkedés: mimika, testtartás, gesztusok
 érintés
 térközszabályozás: fizikai távolság, oda- és elfordulás
 kulturális szignálok

Kommunikációs szempontból jelentős mozzanatok a tanórán. A következőkben a tanóra

néhány olyan mozzanatát emeljük ki, ahol a megfelelő kommunikáció kulcsszerepet játszik. A
hatékony tanári kommunikáció hatását a tanuló teljesítményére és elégedettségére számos
vizsgálat igazolta. Ezen kívül a gyerekek motiváltságát és iskola iránti attitűdjét is
befolyásolja. A kutatások szerint az osztálytermi történések a „kétharmados szabályt” követik
– beszéd, tanári beszéd, fegyelmezés és szervezés. A következőkben azt tekintjük át, a tanári
megnyilvánulásokat hogyan tehetjük hatékonyabbá. A tanári kommunikáció 3 fontos
mozzanatát emeljük ki: a tanári előadás, a tanórán elhangzó kérdések, a tanári visszajelzések.

A tanári előadások olyan helyzetet teremtenek, ahol a kommunikáció kölcsönössége, a

résztvevők közti interakció korlátozott. A diákok passzív szerepbe kényszerítése miatt sok
kritika érte az előadást. Az előadás nem megfelelő olyankor, ha az információ komplex,
absztrakt vagy nagyon részletezett, ha fontos a tanulók részvétele a kitűzött célok eléréséhez,
ha bonyolult kognitív műveleteket várunk a tanulóktól, illetve ha a hallgatóság az átlagosnál
gyengébb képességű. A figyelmi terjedelem, amely az előadás követéséhez szükséges, szoros
összefüggést mutat az életkorral: minél fiatalabb a gyermek, annál hamarabb kifárad a
figyelme. Az előadás ugyanakkor hatékony módszer lehet, ha áttekintést, bevezetést
szeretnénk adni egy témáról, ha az információ nem áll rendelkezésre másutt, vagy ha a téma
iránti érdeklődést szeretnénk felébreszteni. Az előadónak 4 kommunikációs tényezőt kell
szem előtt tartania:
 precíz terminológia – a bizonytalan, homályos kifejezéseket kerülő nyelvhasználat
 összefüggő, logikusan felépített beszéd – az előadás felépítése tematikus, követhető,
vezet valahová
 átmenetjelzések – szignálok, amelyek azt fejezik ki, hogy egy egység lezárult, új
kezdődik (lehet verbális vagy nem verbális is)
 kiemelések – olyan verbális vagy nem verbális jelzés, amely felhívja a diákok
figyelmét a fontos információkra

A következőkben a kérdések tanítás szempontjából lényeges sajátosságait mutatjuk be, és

néhány olyan szempontot kínálunk, amelyek segítségével céljaink elérését jobban segítő
kérdéseket tehetünk fel. Az órai kommunikáció leggyakoribb mintázata is jól mutatja a
kérdések fontosságát:
Tanár kérdez - Gyerek válaszol - Tanár értékel
Ez a szekvencia minden órán számtalanszor megismétlődik, meglepően kevés
változatossággal. Nagyon szokatlan például, hogy a gyerekek tesznek fel kérdéseket a
tanárnak, és ennél is ritkább, amikor a diákok értékelnek. Csak egy tanórán (vagy legalábbis
az oktatásban) fordulhat elő, hogy az teszi fel a kérdéseket, aki tudja a választ azoknak, akik
nem tudják a választ. A kérdés 5 leggyakoribb funkciója az alábbi.
 magasabb szintű gondolkodás serkentése
 a megértés, a készségek és ismeretek ellenőrzése
 a figyelem feladatra irányítása
 pontosítás, felidézés, megerősítés, felfrissítés
 osztályszervezés – rendteremtés, figyelem irányítása

A válaszlehetőségek száma szerint megkülönböztetünk konvergens és divergens kérdéseket.

A kérdés megválaszolásához szükséges kognitív folyamatok alapján beszélhetünk magasabb
(elemzés, szintézis, értékelés) és alacsonyabb (felidézés, megértés, alkalmazás) szintű
kérdésekről. A magas szintű kérdések mindössze a kérdések 10-20 %-át teszik ki. A kérdések
szintjét a gyerekek kognitív képességéhez kell igazítani. Fiatalabb gyerekeknél a tanulási
teljesítményt az alacsonyabb szintű kérdések növelték jobban. Ugyanakkor a magas szintű
kérdések mélyebb gondolkodást igényelnek, és pozitív hatással vannak a tananyag
elsajátítására. Emelheti az órai kérdezés szintjét, ha a tanár az óratervezéskor előre készül
kérdésekkel. A tanóra kérdéseire azért is érdemes előre felkészülni, hogy amikor elhangzanak,
egyértelműek és pontosak legyenek, mert így váltják ki legnagyobb eséllyel a megfelelő
választ.

A tanulói kérdések hozzájárulnak a mélyebb megértéshez. Különösen a

természettudományos tárgyakkal kapcsolatban hangsúlyozza a szakirodalom, hogy bátorítani
kellene arra a diákokat, hogy:
 ők maguk is fogalmazzanak meg tudományos kérdéseket
 kérdőjelezzék meg az elhangzottakat
 ismerjék fel a megválaszolható kérdéseket
 ismerjék fel a divergens kérdéseket
 tegyenek fel egymásnak kritikus kérdéseket
 a kérdések megválaszolásához vizsgálataikból vagy más forrásokból merítsenek
válaszokat
 kérdőjelezzék meg az adatok érvényességét
A tanári visszajelzések fontos információt hordoznak a gyerekek számára válaszaik,
munkájuk pontosságáról, minőségéről, és motiváló hatásúak is lehetnek. A válaszokra adott
többféle reakcióval találkozhatunk, most a dicséretet emeljük ki. A szóbeli dicséret
hatékonyságát több tényező befolyásolja. A hatásos dicséretre az alábbi szempontok
érvényesíthetőek:
 Legyen konkrét – az általános dicséretek könnyen elvesztik jutalmazó hatásukat
 A dicséret gyakoriságát a helyzet és a gyerek sajátosságai határozzák meg. fontos,
hogy olyan teljesítményért járjon dicséret, amelyhez erőfeszítés szükséges.
 A dicséretet időnként kérdés formájában is megfogalmazhatjuk. Nehezebb figyelmen
kívül hagyni. Ez főleg az alacsony önértékelésű gyerekek esetén jelentős, akik
hajlamosak az önértékelésükkel inkongruens visszajelzést figyelmen kívül hagyni. A
 kérdésforma az intrinzik motivációt is erősíti, mert ilyenkor a dicséret nem
egyértelműen kívülről érkezik.
 A dicséret hangsúlyozza a fejlődést.
 Ne csak a teljesítményre, hanem az erőfeszítésre is utaljon. Így azoknak is jut dicséret,
akik gyengébb képességűek.
A fiatalabb gyerekek hajlamosak komolyan venni, elfogadni a dicséretet, még akkor is, ha ezt
teljesítményük nem indokolja. A serdülők nagyon érzékenyen kiszűrik és figyelmen kívül
hagyják a nem őszinte, eltúlzott dicséretet. A fiatalabb gyerekek örülnek, ha a pedagógus az
osztály előtt dicséri meg őket, míg serdülőknél gyakran a személyes, négyszemközti dicséret a
hatásosabb.

Gordon modellje a hatékony tanításról. A tanár-diák kapcsolat egy olyan dinamikus

viszony, amelyet több tényező befolyásol: a tanár és a diák személyisége, elképzeléseik,
vélekedéseik és elvárásaik az iskolával, tanulással és tanítással kapcsolatban. Thomas Gordon
amerikai szociálpszichológus volt, aki a hatékony tanítás alapfeltételének a jó tanár-diák
kapcsolat kialakítását tartja, ennek kulcsát pedig az őszinte, nyílt kommunikációban látja. A
tanítás-tanulás optimális közegében a tanár és a diákok egymással együttműködő, a másik
jóllétére odafigyelő partnerek. Bár a tanár-diák kapcsolat az elképzelés szerint alapvetően
demokratikus, egy dologban mégis a tanáré az irányító szerep: megfelelő kommunikációs
technikák birtokában neki kell lépéseket tennie az egyenrangú viszony, a nyílt kommunikáció
kialakítása érdekében. Gordon szisztematikusan sorra veszi azokat a közléstípusokat, amelyek
segíthetik, és amelyek gátolhatják a problémák feltárását és a mindenki számára elfogadható
megoldást lehetővé terep létrehozását.
A probléma felmerülése esetén elsőként azt kell eldönteni, hogy kié a probléma. Ez azért
elengedhetetlen, mert más a teendője akkor, ha az övé a probléma, vagyis a gyerek
viselkedése zavarja a tanárt, és más akkor, ha a probléma „tulajdonosa” a gyerek. A probléma
tulajdonosa mindig az, akinek az igényeit sérti a másik viselkedése. Látható tehát, hogy a
tanítás közben előforduló problémákat két csoportra oszthatjuk: egyik oldalon állnak azok a
helyzetek, amelyek a diákoknak okoznak gondot, a másik oldalon pedig azok, amelyek a tanár
jogos igényeit sértik, számára okoznak kézzelfogható problémát. Ha a diáké a probléma,
akkor a diák kezdeményezi a beszélgetést, a tanár a meghallgató fél, aki segíteni akar a
diáknak, de a megoldást a diáknak kell megtalálnia. A tanár szerepe ilyenkor passzívabb,
egyfajta facilitátorként van jelen, aki segíti a diákot abban, hogy megfelelően megfogalmazza
a problémát, és rátaláljon a számára megfelelő megoldásra. Ha a probléma a tanáré: ő a
kezdeményező, és ő a beszélő fél, tulajdonképpen ő az, aki a diák együttműködését kéri a
probléma megoldásában. A tanár ebben a helyzetben tehát aktívabb, de a megoldás bármelyik
féltől származhat, sőt szükséges is, hogy a megoldás mindkét fél számára elfogadható legyen.
A tapasztalatok alapján a tanárok – amennyiben problémájuk van a gyerek/ek viselkedésével
– gyakran használnak olyan közléseket, amelyek nem segítik a probléma megoldását, ehelyett
inkább ellenállásra késztetik a gyereket, lefaragnak önbecsüléséből, bűntudatot, szégyent vagy
zavart ébresztenek benne. Az ilyen megnyilvánulások – a közléssorompók – akadályozzák a
valódi problémamegoldást. Egy részük kész megoldást ad a gyereknek, más részük rendre
utasítja, bírálja a gyereket. A közléssorompók alkalmazása azokban a helyzetekben kerülendő,
amikor valami zavar keletkezik a tanár-diák viszonyban. Problémamentes helyzetekben
természetesen gyakran alkalmazzuk ezeknek a közléseknek némelyikét. A
közléssorompókban közös, hogy leállítják vagy lelassítják a további kommunikációt, ezáltal
gátolják a problémamegoldást. Ha a gyereknek van problémája, a közléssorompóval a tanár
belé fojtja a szót, bűnösnek vagy alkalmatlannak tünteti fel őt, vagy védekezésre kényszeríti.
Ha a tanárnak van problémája a közléssorompók a figyelmet a gyerekre irányítják.
Mik a hatékony kommunikáció eszközei? Olyan közlések, amelyek feltárják a tanár és a diák
valódi érzéseit, nem mérgezik a tanár-diák viszonyt, és nem tartalmaznak negatív értékelést a
gyerekről. Gordon az ilyen közléseket énközlésnek nevezi. A teljes énközlés 3 elemet
tartalmaz: a bennünket zavaró viselkedés pontos leírását, ennek következményeit ránk nézve,
és azt az érzést, amelyet ez belőlünk kivált. Ez a kommunikáció csak akkor hatékony, ha a
tanár valódi érzéseit fejezi ki, ezért nagyfokú öreflexiót igényel.
Amikor a gyerek küzd valamilyen problémával, neki van szüksége segítségre, akkor a tanár
szerepe a meghallgatás és a megértés. Ennek két szintje van: a passzív figyelem és az értő
figyelem. A passzív hallgatás:
 csend, amelyben nem verbális jelzésekkel a másik tudtára adjuk, hogy figyelünk rá
 a hallgató „empátiás dörmögéssel”, rövid megnyilatkozásokkal is jelezheti beleérzését,
figyelmét (verbális és nem verbális jelzésekkel egyaránt)
 az „ajtónyitogatók” rövid mondatocskák, amelyek további bíztatást kommunikálnak a
beszélő felé
Az aktív hallgatás vagy értő figyelem annyival több ennél, hogy ilyenkor a hallgató
visszajelzéseket küld arról, hogy hogyan értette azt, amit a másik mondott. Tulajdonképpen
visszatükrözi a beszélő közléseit. Az értő figyelem hozzásegíti a probléma tulajdonosát, hogy
a felszíni problémától eltávolodva, eljusson a probléma gyökeréhez. A helyzetek jelentős
részében nemcsak az egyik félnek vannak kisebb-nagyobb problémái, hanem a problémák
egymásra is rétegződhetnek.
A megtanulható kommunikációs technikáknál fontosabb a humanisztikus szemlélet
alapüzenet: a hatékony tanítást és tanulást a kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló
tanár-diák viszony alapozza meg. Az azonban mindenképpen fontos, hogy a pedagógus jó
kommunikátor legyen, vagyis tisztában legyen a közlései által kiváltott hatásokkal, és
tudatosítsa saját kommunikációs stílusát, lássa kívülről önmagát. Ha ezt meg tudja tenni,
akkor válik lehetővé a tudatos választás, a céljait leginkább megvalósító kommunikációs
eszközök kiválasztása és alkalmazása.

Személyes kapcsolatok

A társas interakció és a kapcsolat fejlődése szorosan összefügg egymással. Amikor

társainkkal interakciót folytatunk, viselkedésünk általában kifejezi a vonzalom és az intimitás
bizonyos szintjét, amelyet a partnerünkhöz fűződő kapcsolatunkban megfelelőnek érzünk.

A személyes kapcsolatokkal foglalkozó tudományos kutatásokat rosszallás és gyanakvás

övezi. Szent és sérthetetlen dolognak tartják, amelyet objektív vizsgálódásnak kitenni nem
szabad. Veszély azonban nem fenyeget, hiszen sok jelenségre fény derült, de ismereteink még
jócskán hiányosak, így a titoknak és romantikának is megmarad a megfelelő tér.

Alapvető kérdés: valóban szükségünk van-e intim kapcsolatokra? Szemmel láthatóan

keressük egymás társaságát, az ember eredendően társas lény. Ezt az intuitív elképzelést
megfigyelések is alátámasztják. Egy egyetemi faluban a megfigyeltek 60%-a társaságban volt.
Nemi különbség: a nők gyakrabban voltak társaságban, és nyilvánosan több kötődési
viselkedést mutattak. Naplóvezetéses vizsgálatokból kiderült, hogy ébren töltött óráink csupán
25%-át töltjük magányosan. Ugyanakkor az emberek között szociabilitás szempontjából nagy
egyéni különbségek vannak.

Az elszigeteltség következményei. Állatok által nevelt embercsecsemők eseteiből kiderült,

hogy a korai társas elszigeteltség – a későbbi gondoskodás minőségétől függetlenül – súlyos
értelmi elmaradáshoz vezet. Ezen kívül irodalmi példákból is kiderül, hogy az emberi lények
hiánya kellemetlen állapotot idéz elő, szenvedéshez és depresszióhoz vezet.
Schachter napi 20 dollárt fizettet önkénteseknek, hogy maradjanak egyedül egy zárt,
mesterségesen megvilágított szobában. Átlagosan 2 napig bírták, valaki 20 perc után kijött, a
legtovább 8 napig bírta valaki. Egyes megközelítések szerint a nagy egyéni különbségek
alapvető fiziológiai és személyiségmintázatokra vezethető vissza pl. Eysenck extroverzió-
introverzió dimenziója szerint az embereknek különböző ingerlésre van szükségük az
optimális működéshez.
Abban az időszakban, amikor megvonják az emberektől a társas érintkezést, általában igen
nyitottá válnak az új élményekre és benyomásokra, élénk álmokat és képzeleti képeket látnak,
néha hallucinációkat is átélnek. Az agymosás és egyes terápiás eljárások is felhasználják,
hogy a kommunikációnak a társas elszigeteltség állapotában vagy utána jóval nagyobb hatása
van, mint egyébként.

Magányosság. A magányosság érzését nagyon nehéz leírni, hiszen itt is nagy egyéni
különbségek mutatkoznak és a magányosságnak legalább 4 különböző formája különíthető el:
 reménytelenség (tehetetlenség, félelemmel telítettség),
 türelmetlen unalom (máshol akar lenni),
 depresszió (elszigeteltség, szomorúság),
 önbecsmérlés (negatív érzések önmagunkkal kapcsolatban).
A magányra adott reakció nagymértékben attól függ, hogy milyen okoknak tulajdonítják a
helyzetet:
 belső-állandó → depresszió, lemondás,
 belső-alkalmi → bizalomteli,
 külső-alkalmi → reményteli,
 külső-állandó → ellenségesség.
A szociabilitás okai. Miért keresik az emberek egymás társaságát olyan kitartóan? Több
elmélet létezik:
 affiliációs ösztön: a társak jelenléte önmagába jutalmazó,
 társas összehasonlítás: a társas környezet fontos szerepet játszik az énkép
kialakulásában, másokhoz viszonyítva értékeljük magunkat,
  szociális csereelmélet: társakkal való együttműködésben nagyobb jutalmat, kielégülést
kapunk, mint egyedül.
A társaság segít a stressz csökkentésében is, és a szorongó emberek gyakran keresik más
emberek társaságát. Schachter egy vizsgálatban részt vevő nőknek azt mondta, hogy
áramütést kapnak. Egyesek úgy tudták, hogy fájdalmas lesz (szorongó csop.), míg mások úgy,
hogy csiklandozás jellegű (nyugodt csop.). Az instrukció után választhattak, hogy egyedül
vagy társaságban akarnak-e várakozni. A szorongók inkább várakoztak társaságban, sőt - ha
lehetőség volt rá – inkább olyanokkal, akik szintén áramütésben részesültek.

Kötődés és vonzalom
Láttuk, hogy a társas életre való motiváció egyetemes. Azt azonban sok tényező határozza
meg, hogy a ki lesz az, akivel tényleges kapcsolatot alakítunk ki (vonzalom). Ezeknek a
tényezőknek gyakran nem is vagyunk tudatában.
1. fizikai közelség: Festinger, Schachter és Back vizsgálatában azt nézték, hogy a
kollégiumba újonnan beköltözők közt hogyan alakulnak ki a barátságok. Azt találták,
hogy legjobb barátként az ajtószomszédokat említették leggyakrabban, és az említés
gyakorisága a távolsággal egyenes arányban csökkent. A fizikai közelség serkenti a
vonzalmat, de nem feltétlen okozza azt.
2. ismerősség: Zajonc kísérletében azt találta, hogy a bemutatott arcképek közül a
többször szerepelteket (ismerőseket) pozitívabban ítélték meg.
3. környezeti tényezők: Staats és Staats feltételezte, hogy az embereket a klasszikus
kondicionálásnak megfelelően akaratlanul is pozitív vagy negatív minőségekkel
kapcsoljuk össze. Kísérletükben neveket kellemes és kellemetlen szavakkal társították.
A későbbiekben azokat a neveket ítélték pozitívabban, amelyekhez kellemes szavak
társultak.

A vonzalom mint attitűd. A legtöbb szociálpszichológus nézete szerint a különbségek

ellenére a személyközi vonzalom legtöbb formája alapvetően azonos szabályokat követ. A
személyközi vonzalom legáltalánosabban elfogadott meghatározása szerint a vonzalom
egyszerűen pozitív attitűd. Az attitűd fogalma arra a tényre vonatkozik, hogy minden
embernek vannak bizonyos tartós beállítódásai, érzései, hiedelmei az útjába kerülő
személyekkel és tárgyakkal szemben. Egy modell szerint az attitűdöt három összetevőre lehet
felbontani:
 1. megismerési összetevőre, vagyis az attitűd tárggyal kapcsolatos tudásra és
hiedelmekre;
2. affektív komponensre, vagyis az attitűd tárggyal szembeni érzelmekre és érzésekre;
3. viselkedési összetevőre, vagyis az attitűd tárggyal kapcsolatos viselkedési szándékokra
vagy tervekre.
A vonzalom attitűdként való meghatározása nem csak egységes definíciót biztosít, hanem
lehetővé teszi, hogy a vonzalmat attitűdmérő eszközökkel tegyük mérhetővé.

A vonzalom mérése. Az egyik mérőeszköz a Bogardus által kifejlesztett társadalmi távolság

skála. Azt kell a válaszadónak jeleznie 6 lépcsőben, hogy milyen szoros kapcsolatot létesítene
az adott emberrel – a nagyon közelitől (közeli rokonság házasság révén) a közepesen
keresztül (együtt dolgozna vele) a teljes elutasításig (kiutasítaná az országból). Az etnikumok
közti viszonyok mérésére kiválóan alkalmas.
Egy érzékenyebb módszer Moreno szociometria nevű eljárása. Kis csoport tagjait
rokonszenvi választásra kérve a csoporttagok közti pozitív és negatív kapcsolatok
határozhatók meg. Sok egyéb önkitöltős kérdőíves módszer létezik.
Harmadik módszerként a fiziológiai méréseket kell megemlíteni a vonzalom mérésére
alkalmas eszközként. Partner jelenlétében mérhetjük a szívritmust, légzésritmust,
bőrellenállást. Érdekes módszer a nem verbális kommunikációnál tárgyalt pupillometria.

Szeretet és csodálat (tisztelet). A pozitív viszonyulás két egymástól független formáját

sikerült kimutatni empirikus úton. Szerethetünk valakit szeretetre méltó társas tulajdonságai
miatt, vagy csodálhatjuk / tisztelhetjük az illetőt, mert kompetens és jól teljesíti feladatát.

A vonzalom elméletei.
1. affiliációs ösztön: a legrégebbi elképzelés, hogy az emberek azért keresik egymás
társaságát, mert erre egy velük született ösztön vezérli őket. Valószínű, hogy a társas
lét a múltban evolúciós előnyt jelentett.
2. tanuláselmélet: azokhoz az emberekhez vonzódunk, akiktől a múltban pozitív
megerősítést vagy jutalmat kaptunk. Ha valaki jó érzést kelt bennünk (dicsér, kedves),
akkor az öröm érzését hozzátársítjuk az adott személyhez.
3. csereelmélet: az emberi kapcsolatok „üzleti” módon működnek. Egy kapcsolat addig
marad fenn, amíg mindkét partner számára előnyt biztosít, vagyis a kapcsolat több
nyereséghez juttatja őket, mint amennyi a költség. Ezt a szemléletet mi is alkalmazzuk
 a mindennapokban: ha egy fiatal, csinos nőt egy idősebb férfival látunk, akkor azt
feltételezzük, hogy a férfi gazdag (így van egyensúly).
4. kognitív egyensúlyelméletek: a hasonló attitűddel rendelkezőkhöz vonzódunk, mert
igyekszünk olyan partnereket választani, akik segítenek a világról alkotott
következetes és kiegyensúlyozott képünk fenntartásában. Heider elmélete szerint
három elem – a személy (P), a társ (O) és az attitűd tárgya (x) – közötti kapcsolat
elemezhető néhány háromszögviszonynak megfelelően. A kapcsolatoknak három
típusa van: (1) kiegyensúlyozott (P és O viszonya + és x-ről véleményük azonos); (2)
kiegyensúlyozatlan (minden olyan variáció ahol P és O viszonya -); (3)
egyensúlyhiányos (P és O viszonya +, de x-ről véleményük eltérő).
A fenti elméletet 2 vizsgálat is alátámasztja. Newcomb újonnan kollégiumba költöző
egyetemi hallgatók közti kapcsolatok alakulását vizsgálta. A beköltözés előtt mért
attitűdök jó előrejelzői voltak annak, hogy ki kivel barátkozott össze. Akik kedvelték
egymást, azok általában hasonlóan értékelték a többieket.
ARonson és Cope azt a lehetőséget vizsgálta kísérletileg, hogy igaz-e: egy személyt
szeretni fogunk csak azért, mert ellenségünk ellensége. A kísérletvezető a vizsgálati
személyekkel nyersen vagy kedvesen bánt, majd felettese megdicsérte vagy leszidta –
ennek a vizsgálatban résztvevők is fültanúi voltak. A felettes ezután arra kérte a
kísérleti személyeket, hogy segítsenek neki egy telefonhívásban. Többen segítettek a
felettesnek, ha az illető előzőleg utálatos volt az eredeti kísérletvezetővel szemben,
akit a kísérleti személyeknek jó okuk volt nem szeretni.
A személyes kapcsolatok fejlődése

A kapcsolatok fejlődési modellje. A kapcsolat fejlődésével sok dolog megváltozik: a

szeretet, az intenzitás, a bizalom, a kölcsönös függés stb. Az emberi kapcsolatok talán
legfontosabb egyetemes jellemzője azonban a partnerek bevonódásának, elkötelezettségének
mértéke. Levinger és Snoek szerint a bevonódás az egyetlen legfontosabb jellemzője egy
kapcsolatnak. Modelljük arra a feltevésre épül, hogy minden emberi kapcsolat két szélsőség
között helyezkedik el. Ezen a kontinuumon számos szakasz különíthető el:
a) nincs kontaktus,
b) egyoldalú észrevétel,
c) felszínes kapcsolat,
d) kölcsönösség.

Az egyoldalú észrevétel szakasza. Minimális érintkezés van a partnerek között, az egyik

személy észreveszi a másikat anélkül, hogy tényleges interakcióba lépnének. Minden olyan
személlyel ilyen kapcsolatban vagyunk, akiket akár csupán észlelünk is.
A leggyakoribb esetekben ezek az első szintű kapcsolatok rövidek, felszínesek és nincs
intenzív bevonódás. Kivétel lehet például egy sztár és rajongója kapcsolata, ami intenzív
lehet. Felszínességük ellenére az ilyen típusú kapcsolatok sokat szerepelnek a
szociálpszichológiai vizsgálatokban, mert jól áttekinthetőek és könnyen manipulálhatók.

A felszínes érintkezés szakasza. Definíció szerint olyan kapcsolatok, amelyben minimális a

személyes bevonódás, és az emberek főként szigorúan előírt szerepeiknek megfelelően
viselkednek (pl. eladó, portás). Ezeket az embereket nem önmagukért való egyénenként,
hanem bizonyos szerepek végrehajtóiként látjuk. Ezeket leginkább a felszínes jellemzők
határozzák meg, úgy mint ruházat, verbális és nem verbális jelek. A természetes jó
megjelenés és vagy testi vonzerő különösen fontos szerepet játszik. Véletlenül összepárosított
táncospárok tagjai között a vonzalom legjobb előrejelzője a testi vonzerő volt, még akkor is,
ha több órát töltöttek együtt.

A kölcsönösség szakasza. A hétköznapi nyelvhasználatban csupán ezt nevezzük

„kapcsolatnak”. A 3. szintű kapcsolatokban partnerünket már valóban egyénnek látjuk,
megértjük és méltányoljuk egyéni, szubjektív nézetét a világról. Érzelmi, kognitív és
viselkedéses kölcsönösség alakul ki. A kapcsolat olyan tényezők hatására fejlődik erre a
szintre, mint az önfeltárás, az attitűdök és értékek hasonlósága, a személyes szükségletek
kiegészítő jellege és a kölcsönösen értékelt személyes jellemvonások.
A következőkben azt tekintjük át, hogy milyen tényezők segítik az elmozdulást a Levinger és
Snoek-féle kontinuumon.

A kapcsolatlétesítés fontossága: térbeli közelség. Kapcsolataink legfontosabb kiválasztási

tényezője a térbeli közelség. Talán Segal vizsgálata a legjobb szemléltetője ennek az elvnek.
Egy rendőrakadémia hallgatóit ABC-sorrendben osztották be az előadótermekbe és a
hálótermekbe. Hat hónappal később a legjobb barátok 4,5 betűnyire voltak egymástól az
ABC-ben, tehát a térbeli közelség valóban fontos szerepet játszott a kapcsolatok alakulásában.

A társadalmi helyzet és a demográfiai jellemzők hasonlósága. Inkább akadunk össze olyan

emberekkel és inkább vesszük észre őket, akik családi háttere, vallása, foglalkozása, státusa
vagy anyagi helyzete hasonló a miénkhez. Ha pedig már egyszer észrevettük, valószínűbb,
hogy vele való kapcsolatunk legalább a felszínes érintkezés szintjéig fejlődik majd, mint
olyan valaki esetében, akitől szociális és demográfiai hátterünk különbözik. Egy amerikai
kisváros vizsgálatában arra a következtetésekre jutottak, hogy a házasságokat, a barátságokat,
a baráti társaságokat és az iskolai csoportosulásokat olyan emberek alkották, akiknek igen
hasonló társadalmi és demográfiai hátterük volt.

A jó külső fontossága: testi vonzerő. A másik látható jellemzői, mindenekelőtt külső

megjelenése szolgál általában alapul az embereknek ahhoz, hogy eldöntsék kivel lépnek
interakcióba. Mit is jelent pontosan a testi vonzerő? A testi vonzerő nagyon nehezen
megfogható tulajdonság (változó szubjektív ítéletek és kulturális mércék). A szépségről
alkotott ítéletek a közvetlen összehasonlítási alaptól is függnek: egy vizsgálatban egyetemi
hallgatónőket kevésbé vonzónak ítéltek abban az esetben, amikor előtte a Charlie angyalai tv-
filmet látták, amiben vonzó nők szerepeltek.
Dion, Berscheid és Walster vizsgálatukban azt találták, hogy az előzetesen vonzónak ítélt
embereket minden dimenzióban magasabbra értékelték kivéve a szülői kompetenciát (itt az
átlagos kinézetűek voltak a nyerők). Itt valószínűleg az a burkolt személyiségelmélet
érvényesül, hogy „a szép jó is”. Azonban ha az ítélők azt látják, hogy valaki visszaél
szépségével, az ítéletek kedvezőtlenebbé is válhatnak.
Miért hiszik az emberek, hogy a jó megjelenés együtt jár a jó személyes jellemzőkkel? Két
lehetőség: (a) holdudvarhatás; (b) ténylegesen jobbak a szebbek: egy vizsgáltban az derült ki,
hogy az előzetesen vonzóbbnak ítélt személyeket egy telefonbeszélgetés alapján – látatlanban
– szeretetreméltóbbnak és jobb társas képességekkel rendelkezőnek értékelték.

Madarat tolláról: attitűdhasonlóság és vonzalom. Miután egy kapcsolat legalábbis a

felszínes érintkezés szakaszába lépett az egyik legfontosabb előrevivő erővé az
attitűdhasonlóság válik. Newcomb korábban említett terepvizsgálata óta a hasonló attitűdök
vonzalomra gyakorolt hatását laboratóriumi körülmények között is széleskörűen vizsgálták.
Egy tipikus kísérletben a vizsgálati személyek attitűdjeit két héttel a tényleges vizsgálat előtt
felmérik. A vizsgálatban egy emberről adnak neki információt (egyező / különböző attitűd),
majd arra kérik, hogy értékelje, mennyire szereti az adott illetőt. Ez természetesen élettől
távoli helyzet, így felmerült a kérdés: vajon előrejelzi-e az attitűdhasonlóság a vonzalmat, ha a
partnerek szélsőséges, stresszes helyzetben találkoznak? Egy óvóhely-szimulációs kísérletben
is jó bejóslónak bizonyult az attitűd a vonzalom tekintetében.
De miért pont az attitűdhasonlóság ilyen fontos?
a) Heider elmélete szerint szeretjük megerősítve látni saját nézeteinket;
b) a tanuláselméleti tételek szerint a hasonló nézetekkel rendelkezők pozitív
megerősítésben részesítenek bennünket, ezért keressük társaságukat.
Azonban nem minden tárggyal szembeni attitűd azonos fontosságú. Például a barátok sokkal
inkább egyeztek a kábítószerről, mint a szüleikről osztott nézeteikben. Egy vizsgálatban az
derült ki, hogy potenciális partner esetében férfiak számára a szexualitással, míg nők esetében
a vallással kapcsolatos attitűdök voltak a mérvadóak.
Természetesen az is lehetséges, hogy ha már egy kapcsolat létrejött, a partnerek egymás
befolyásolása révén alakítják egymás nézeteit. Byrne és Blaylock eredményei szerint a
házaspárok attitűdjei meglehetősen hasonlóak voltak, de mindkét fél azt hitte, hogy partnere
attitűdje a valóságos hasonlóságnál még inkább hasonlít saját attitűdjéhez.

Egymást kiegészítő szükségletek. A fenti megfigyelések alátámasztják azt a köznapi

hiedelmet, miszerint hasonló a hasonlónak örvend. De mi van akkor a következővel: „az
ellentétek vonzzák egymást”?
A kölcsönös kiegészítés hipotézisét Winch vetette fel. Szerinte az emberek hajlamosak olyan
házastársat választani, akiről feltételezik, hogy kielégíti szükségleteiket és kiegészíti saját
hajlamaikat. Az extro- és introvertált, alárendelődő és domináns, függő és gondoskodó
emberek azért vonzódnak egymáshoz, mert a másikban saját szükségleteik kielégítésének
eszközét látják.
Kerckhoff és Davis a két hipotézis (hasonlóság, különbözőség) kibékítésére tett kísérletet.
Komolyan elkötelezett párokat toboroztak, majd attitűd- és személyiségvizsgálatokat végeztek
velük. Az eredmények szerint 18 hónapnál fiatalabb kapcsolatban az attitűdhasonlóság, míg
18 hónapnál régibb kapcsolatban a szükségletek kölcsönös kielégítése játszott nagyobb
szerepet.

Kompetencia és vonzalom. Aligha maglepő, hogy jobban szeretjük a hozzáértő embereket,

mint kevésbé kompetens embertársainkat. Érdekes azonban, hogy a jóból is megárt a sok elve
itt is érvényesül. A kiemelkedően kompetens személyek iránti vonzalmat az elkövetett hibák
növelik! Ezt a jelenséget Aronson kísérletesen is igazolta. Emberek vonzerejét kellett
értékelni. Négy csoport volt: kompetens – hiba nélkül, kompetens – hibával (leöntötte magát
kávéval), átlagos – hiba nélkül, átlagos – hibával. Az eredmények azt mutatták, hogy a
kompetens személyeknél a hiba növelte a vonzerőt, míg az átlagos személyeknél ellenkező
irányba hatott.

Önbecsülés és vonzalom. E két változó kapcsolata is szoros. Más emberek szeretete pozitív
önértékelésünk legfontosabb forrása. Walster vizsgálatában egy jóképű fiatalember negatív
vagy pozitív visszajelentést adott nőknek korábbi tesztjükről. A negatív visszajelentéssel
elbizonytalanított személyek sokkal jobban szerették a fiatalembert, mint azok a nők, akiknek
önbizalmát megnövelték.
Ha önbecsülésünk alacsony szintű, különösen lehangoló az elutasítás. Ilyenkor inkább
biztosra megyünk. Kiesler és Baral eredményei szerint azok a férfiak, akiknek önbecsülését
felpumpálták inkább a csinos nőktől kértek randit, míg az alacsony önértékelésű férfiak a
kevésbé vonzó nőket részesítették előnyben, akikről feltételezték, hogy nagyobb sikert
aratnak majd náluk.

Pozitív személyes jellemzők és vonzalom. A fentebb tárgyalt kompetencia és önbecsülés

mellett egy sor más személyes jellemző is befolyásolhatja vonzalmunkat. A „jó”
tulajdonságokat rokonszenvvel, míg a „rosszakat” ellenszenvvel jutalmazzuk. Természetesen
nagy egyéni különbségek vannak abban, ki mit tart jónak vagy rossznak.

Viszonosság és vonzalom. Az a csaknem egyetemes tendencia, hogy a kiegyensúlyozott

kapcsolatokat jobban kedveljük a kiegyensúlyozatlanoknál, szintén erősen befolyásolja a
vonzalmat. Ha ráébredünk, hogy valaki szeret minket, szinte automatikusan mi is kedvelni
kezdjük. Egy vizsgálatban egy vitacsoport tagjait arról tájékoztatták, hogy bizonyos társaik
szeretik őket. Amikor kisebb csoportokat kellett alkotni, a személyek úgy viszonozták a
szeretetet, hogy azokkal kívántak együtt dolgozni, akik szerették őket. A viszonosság ilyen
automatikus reakciói leginkább a felszínes kapcsolatokat jellemzik.

A nyereségek és veszteségek hatása a kapcsolatra. Érdekes kérdés, hogy hosszabb

kapcsolatokban vajon jobban szeretjük-e azt az embert, aki mindig is pozitív módon
viszonyult hozzánk. Sokszor jobban értékeljük az olyan ember vonzalmát, aki korábban
negatív érzelmekkel viseltetett irántunk. A vonzalom ilyen változásait egy kapcsolaton belül
Aronson nyereség-veszteség hatásoknak nevezte. Ennek értelmében: pozitív után pozitív →
nincs nyereség; pozitív után negatív → veszteség; negatív után negatív → nincs veszteség;
negatív után pozitív → nyereség. A hipotézist kísérletileg is igazolták a nem verbális
kommunikáció területén is.

Önfeltárás. Amikor egy kapcsolat a felszínes érintkezés vagy a kölcsönösség szintjére

fejlődik, a további fejlődés egyik fontos motorja a partnerek önfeltárása. Egy Jourard nevű
kutató önfeltárási kérdőívet dolgozott ki majd vett fel több emberrel. Az eredményekből
kimutatható volt, hogy mindannyian rendelkezünk egy „önfeltárási hierarchiával”. Egyes
témák könnyen feltárhatók: időjárás, nyilvános események stb. Más témákat csak akkor
tárunk fel, ha a kapcsolat már elég intim: anyagi helyzet, szexualitás stb. Az önfeltárásban
nemi különbségek is vannak. Nőknél a preferencia sorrend: anya, barátnők, férfi barátok, apa;
férfiaknál: anya, férfi barát, apa, barátnő. Általánosságban a férfiak kevésbé hajlamosak az
önfeltárásra, mint a nők.
Az önfeltárásnak minden kapcsolatban van egy eltűrt és elvárt „optimum” szintje. E szint
fokozatos, lassú emelése, amennyiben kölcsönösen történik, segíthet egy kapcsolat
elmélyítésében és fejlődésében. Az önfeltárás viszonzatlansága és mélysége ellenkező
hatásokkal is járhat. Rubin vizsgálatában repülőtéren arra kértek embereket, hogy kézírás
alapján ítéljék meg emberek vonzóságát. Az írás mindig ugyanaz volt, de tartalma a
felszínestől az intimig terjedt. A közepesen feltárulkozó egyéneket ítélték legvonzóbbnak.
A fentiek kapcsán felvetődik a kérdés, hogyan egyeztetjük partnerünkkel az önfeltárási
stratégiát? Davis három alternatívát feltételez: (a) a partnerek versenghetnek az önfeltárás
folyamatának ellenőrzéséért, mely elsősorban olyankor lép fel, amikor a partnerek „sokat
ruháznak be” a kapcsolatba; (b) nyílt megbeszélés révén együttműködhetnek az intimitás
szintjének meghatározásában; (c) az egyik partner felveheti a kapcsolat „irányítójának”
szerepét, és kezdeményezheti az önfeltárás szintjének fokozatos emelését. A tapasztalatok
szerint spontán helyzetekben a (c) stratégia működik.

Társas befolyásolás
Az emberek közötti minden interakció tartalmaz bizonyos mértékű társas befolyásolást. Az
eddigi diádikus kapcsolatok mellett azonban csoport tagjaként töltött időnk is nagy
mennyiségű. A csoportok már csak létszámuknál fogva is erőteljesebb hatást tudnak
gyakorolni az egyénre. A csoportban azonban az interakciót vezérlő szabályok is
bonyolultabbak. Jelen órán azt tekintjük át, hogy a befolyásolás hogyan alakul. Fontos
előrebocsátani, hogy a társak puszta jelenléte is megváltoztathatja viselkedésünket, így már
ebben az esetben is beszélünk befolyásolásról. Természetesen a hétköznapi befolyásolás alatt
értett meggyőzés is ebbe a kategóriába tartozik.

A társ puszta jelenlétének hatása a viselkedésre. A pszichológusok már a múlt század

végén megfigyelték, hogy az emberek sokféle feladatot végeznek mások jelenlétében, mint
egyedül. Triplett kísérletének eredményei szerint például az egyének gyorsabban tudtak
halászorsókat feltekerni mások társaságában, mint egyedül.
A jelenség rendszeresebb vizsgálatát Allport végezte el. A vizsgálati anyagban különböző
nehézségű feladatok szerepeltek az egyszerűtől (betűtalálás) a bonyolultig (érvelés). Szinte
minden feladatban jobb teljesítmény született társak jelenlétében. Ezt a jelenséget „társas
serkentésnek” nevezték el. Azonban az utolsó, legbonyolultabb feladatban a társak jelenléte
romlást eredményezett. Erre még később visszatérünk. A társas serkentés általánosságát
állatkísérletekkel is sikerült alátámasztani (hangyáknál és patkányoknál is működik). Azonban
nem mindenhol volt fellelhető ez a társas serkentési hatás. A bonyolult feladatokban
rendszeresen jobban teljesítettek az emberek magányosan.
Hogyan békíthető össze a két eredmény? Zajonc azzal érvelt, hogy mások jelenléte mindig az
izgalmi szint emelkedéséhez vezet. Ez egyszerű, begyakorolt feladatok esetén javítja, míg
újszerű, bonyolult feladatok esetén rontja a teljesítményt.
Egy másik lehetséges magyarázat szerint (Cottrell) a társak jelenléte azért vált ki izgalmi
szint növekedést, mert a jelenlévőket értékelőként észleljük. Markus a puszta jelenlét és az
értékelő jelenlét hatásának szétválasztására végzett egy vizsgálatot, ahol könnyű és nehéz
feladatok voltak. A magányos mellett a társas helyzet két részre bomlott: (a) nem volt
lehetőségük értékelni a társaknak, (b) volt rá lehetőségük. Az eredmények azt mutatták, hogy
az értékelés még szélsőségesebb eredményeket eredményezett (könnyű feladatban még jobb,
nehéz feladatban még gyengébb teljesítmény).

Lazsálás és a járókelők közömbössége. A közös tevékenység gyakran azt jelenti, hogy az

egyéni teljesítményt nem lehet objektíven felmérni. Ilyenkor az emberek néha olyasmibe
kezdenek, amit Latané és mtsai „társas lazsálásnak” neveztek el. A kifelezés arra a tényre
utal, hogy az egyének kisebb erőfeszítést tesznek, ha tudják, hogy egyéni hozzájárulásuk nem
mérhető. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a felelősség megoszlik a társak között, így
egy személyre kevesebb jut belőle. Darley és Latané megfigyelései alapján ugyanez
működik önkéntes segítségnyújtási helyzetben is, hiszen terepvizsgálataikban azt tapasztalták,
hogy utcán annál kevésbé valószínű a segítségnyújtás, minél több potenciális segítségnyújtó
van jelen.

Konformitás. A társas élet egyik rejtélye, hogy az egyénenként annyira különböző emberek,
hogyan képesek együtt élni egy csoportban. Úgy tűnik, az emberek közti interakció alapja az
alkalmazkodás, az a képesség, hogy elfogadjuk azoknak a csoportoknak gyakran szinte
tetszőleges konvencióit, amelyhez tartozunk. Minden csoport tagjai bizonyos normákhoz
alkalmazkodnak.
A konformitás talán legalapvetőbb mozzanata, hogy az emberek csoportjai közös, mindenki
által jóváhagyott és szinte automatikusan érvényesülő viselkedésmódokat és világszemléletet
alakítanak ki még akkor is, ha semmilyen okuk nincs arra, hogy így tegyenek.
Sherif vizsgálatában ezt a jelenséget próbálta vizsgálni. Ha sötét szobában a falra egy pontot
vetítünk, az egy idő után elmozdulni látszik. A kísérletben résztvevők feladatat az volt, hogy
ezt az elmozdulást megbecsüljék. Majd társas tényezőt vezetett be, mások jelenlétében kellett
megítélni az elmozdulást, úgy hogy volt már előzetes tapasztalatuk. Azt találták, hogy több
alkalom után a becslések egy norma köré kezdtek konvergálni. Ezt a csoportnormát a
személyek önkéntesen elfogadták. Sőt több cserélődő generáción keresztül fenntartották, még
akkor is életben volt, amikor az eredeti kísérleti személyek közül már senki sem volt a
csoportban.
Asch híres vizsgálatában azt próbálta meg nyomon követni, hogy egyértelmű helyzetekben
mennyire fejti ki a hatását a konformitás, és milyen tényezők határozzák meg a viselkedést.
Alapkísérletében 3 vonal közül kellett kiválasztani a célvonallal azonos hosszúságút, miután
végighallgatta az előtte lévők egybehangzó, téves válaszát. A kísérlet eredményei szerint az
emberek 35%-a az egyértelműen rossz választás mellett tette le voksát.
Laboratóriumi keretek között a csoport létszáma nem volt extrém hatással, hiszen 4
beavatottal már közel ugyanazt az eredményt lehetett elérni, mint 9-cel. Egy utcán végzett
kísérletben, ahol emberek egy ház felső emeletét nézték, azt találták, hogy minél nagyobb volt
a csoport, annál több járókelő nézett fel.
Asch azt tapasztalta, ha legalább egy olyan személy van, aki elutasítja a hibás választ, a
konformitás drámaian csökken.
Crutchfield olyan helyzetben is kimutatta a konformitás jelenlétét, ahol a csoporttagok
szeparáltan voltak, és egy táblán keresztül kommunikálták egymással ítéleteiket.
A konformitás mértéke nem csak egyénenként mutat nagy eltérést, hanem kulturálisan is
meghatározott, hogy melyik nemzet mennyire konformista.

A konformitás változatai. A fenti helyzetekben egységesen a konformitás jelenségével

találkoztunk, azonban míg a bizonytalan helyzetben ennek fő oka az lehetett, hogy a
másikakat jobb becslőnek tartották, addig Asch vizsgálatában egyértelműen a
csoportnyomásnak hódoltak be a vizsgálati személyek.
Deutsch és Gerald szerint a konformitás irányába ható befolyások durván két csoportra
oszthatók: információs és normatív befolyás. Információs befolyás akkor történik, amikor egy
csoport új információk révén sikeresen változtatja meg az új csoporttag nézeteit. Normatív
befolyás esetén az egyén azért alkalmazkodik, hogy a csoport elfogadja őt. Ez derül ki abból a
vizsgálatból is, ahol vitacsoportokban a beépített személy nonkonformista nézeteket képviselt.
A csoport részéről a meggyőzési próbálkozásokat a kommunikációs elszigetelés követte,
többé nem tekintették az illetőt a csoport tagjának.

Társas fertőzés. Néha már az is elegendő az emberek viselkedésének megváltozásához, hogy

csoportban vannak. A csoportbefolyásnak való engedelmességet Le Bon írta le először, aki
szerint az érzelmesség és az agresszió szinte járványos betegségként terjedhet el egy
tömegben. Sokszor rejtélyes betegségek elterjedésének is lehet oka hisztériás jelenség. A
modellek követése – mint pl. a divat – veszélyessé is válhat pl. öngyilkossági hullám egy sztár
öngyilkossága után.

Engedelmesség. Az engedelmesség, vagyis az, ha azt tesszük, amit mondanak, első

pillanatban rossz érzéseket válthat ki, hiszen a cselekvési szabadságunkba vetett hitet ássa alá.
A nyugati kultúra általában nagyra értékeli a cselekvési szabadságot, így nem minden esetben
követeli meg az engedelmességet. Ugyanakkor a társadalmi intézmények többsége
hierarchikus felépítésű, és a vezetők korlátlan engedelmességet követelnek meg
beosztottaiktól, így biztosítva a hatékony működést.

Engedelmesség a laboratóriumban. A pszichológiai vizsgálatok különösen jó példái a

behódolásnak, hiszen a kísérleti személyeknek általában eszük ágában sincs, hogy
megkérdőjelezzék a kísérletvezető utasításait. Ezért a kísérlet valódi célját is titokban kell
tartani, nehogy a résztvevők a kísérletvezetőnek tulajdonított elvárások alapján cselekedjenek.
Meddig mennek el ebben az emberek?
Milgram kísérletében a kísérleti személy tanár volt, akinek az volt a feladata, hogy a
tanulónak (beépített személy) néhány szópárt tanítsanak meg. A tanároknak azt mondták,
hogy minden hibát növekvő mértékű elektrosokkal büntessenek. A nyomógombok 15V-tól
450V-ig voltak felcímkézve, a nagyobb feszültségek veszélyes és különösen veszélyes
felirattal voltak ellátva. A kísérlet előrehaladtával, ahogy a feszültség emelkedett, a tanuló
sikoltozni kezdett, hörgött, végül rúgott egy nagyot, és több hangot nem adott ki
(természetesen senkinek semmi baja nem esett). A vizsgálati személyek közül 12% állt meg a
halálos feszültség előtt, 65% pedig 450V-ig elment. Mivel magyarázhatjuk, hogy normális
emberek így viselkednek?

Az engedelmességet befolyásoló tényezők:

 Felelősség: egyetemi környezetben a kísérletvezető tekintélye biztosítja, hogy a
résztvevő vállán semmilyen felelősség nem nyugszik. Amikor a vizsgálatot lerobbant
környéken ismételték meg, az eredmények csaknem azonosak voltak.
 Áldozat távolsága: Milgram azt tapasztalta, hogy a távolság csökkentésével (a
tanárnak kellett az elektródára tenni a diák kezét) az engedelmesség 65%-ról 49%-ra
csökkent. Érdemes figyelembe venni, milyen „nehéz” megölni egy embert egy késsel,
vagy tízezreket egy gombnyomással!
 Tekintély távolsága: ha a kísérletvezető kiment a helyiségből és mikrofonon vagy
magnón adta az utasítást 45%-ra csökkent az engedelmesség.
 Csoportnyomás: egy módosított változatban a kísérleti személynek két beépített
személlyel kellett eldöntenie, hogy mekkora áramütést adjanak, a legkisebb számított,
tehát a kísérleti személy végig 15V-on tarthatta volna az adagot. Ennek ellenére,
ahogy a beépített személyek folyton emelték a feszültséget 70% 150V-ig elment és
20% 450V-t is adott.
  Lázadás: a társak hatása nem csak rossz irányban lehetséges. Ha volt egy lázadó társ,
az emberek több mint 90%-a ellenszegült a kísérletvezetőnek.
Úgy tűnik, hogy az engedelmesség terén nem kell ilyen extremitásokig elmenni. Az emberek,
ha a költségek nem túl nagyok, hajlamosak megtenni, amit mondanak nekik. Pl. egy
egészséges fiatalember buszon utasított másokat arra, hogy adják át a helyüket. Az emberek
többsége engedelmeskedett.

Vezetés. A vezetés a társas élet nagyon fontos tényezője. A vezetés legkorábbi és központi
elmélete a vezető személyes tulajdonságait veszi figyelembe. Ez a megközelítés azonban nem
jutott túl messzire, mert bár ismerünk a történelemből nagyszerű és hatásos vezetőket,
azonban személyiségvonásaik rendkívül eltérnek egymástól. El kell fogadnunk tehát azt a
következtetést, hogy az optimális vezetői tulajdonságok nagymértékben az aktuális környezeti
követelmények függvénye is. A helyzetszemléletű beállítódás szerint a vezetés során működő
társas befolyásolási folyamatok már nem egyirányúak. A vezető nem egyszerűen azért van,
hogy befolyásolja a csoportot, hanem a csoport, a csoport előtt álló problémák választják ki a
megfelelő vezetőt, a későbbiekben is alakítva őt.

Lewin, Lipitt és White 3 vezetési stílust hasonlított össze:

1. autokratikus,
2. demokratikus,
3. laissez-faire (engedékeny). A mi kultúránkban a leginkább a demokratikus stílus vált be.
Sok függ attól is miből táplálkozik a hatalom: kényszerítő hatalom (alapja a büntetés),
jutalmazó hatalom (alapja a jutalmazás), szakértői hatalom (tudásalapú), törvényes hatalom
(tekintélyen, törvényes jogon nyugszik), vonatkoztatási hatalom (karizmán alapul).
A hatékony vezetésnek két funkciót kell betölteni: boldoggá, elégedetté kell tenni a
csoporttagokat és el kell látni a megfelelő munkát. Fiedler szerint a vezetők abban
különböznek egymástól, hogy személyorientáltak (meleg, összetartó csoportot tartson fenn)
vagy feladatorientáltak (mindenáron elvégezzék a feladatot). A vezetői teljesítmény a helyzet
és a stílus függvénye volt: kedvező és nehéz feladatokban a feladatorientált vezető, míg
közepes feladatokban a személyorientált vezető teljesít jobban. Az is gyakori jelenség, hogy
egy csoporton belül a két funkció két személyben testesül meg: van egy vezető, aki a feladatra
koncentrál, és van egy másik, aki a személyes konfliktusok megoldásában segít.
 Interakció a csoportban
Valamennyien nagyszámú csoporthoz tartozunk. Ezek a csoportok lehetnek kicsik vagy
nagyok, tartósak vagy alkalmiak, tagjaik közvetlenül érintkezhetnek egymással vagy sem. Az
emberi csoportokat nagyjából két osztályba sorolhatjuk: kis intim csoportok, amelyeket
gyakori interakció és személyes kötődés jellemez (közösség, „elsődleges csoport”), és
nagyobb formális csoportok, amelyekben a csoportközi kapcsolatokat formálisabb és
személytelenebb szabályok vagy szerződések szabályozzák (társaság, „másodlagos csoport”).

A csoportban zajló interakciók mérése. Az elsődleges csoportban zajló interakciók egyik

legfontosabb jellemzője végtelen bonyolultságuk. Emiatt már régóta érdekli a
szociálpszichológusokat az a kérdés, hogyan lehetne egy csoport interakcióit mérhetővé tenni.
Ennek legegyszerűbb formája, ha mérjük az időt, amit az egyes csoporttagok beszéddel
töltenek. Ez alapján a legtöbbet beszélő domináns pozíciójára következtethetünk, azonban
nem árul el semmit az illető népszerűségéről, hiszen a vizsgálatok úgy találták, hogy a
legnépszerűbb a csoport második legtöbbet beszélője. A beszéd mennyiségén túl azonban az
elhangzottak tartalma is érdekelhet minket.
Bales egy interakciós folyamatelemzésnek nevezett eljárást dolgozott ki, az interakciók
mérésére. Feltételezte, hogy egy csoport sikere két tényezőtől függ: milyen jól képes
megoldani az előtte álló feladatokat (feladatfunkció), és mennyire képes a tagokban a csoport
iránti elégedettség fenntartására (integratív vagy társas-emocionális funkció). 4 kategóriában
12 szempontot dolgozott ki.
Kategória Szempont
1. szolidaritást fejez ki
2. feszültségcsökkenést fejez ki
Pozitív társas-érzelmi viselkedés
3. egyetértést fejez ki
4. javaslatot tesz
5. véleményt nyilvánít
Feladatra irányuló viselkedés -
6. útmutatással szolgál
válaszkísérletek
Feladatra irányuló viselkedés – 7. útmutatást kér
8. véleményt kér
kérdések
9. javaslatot kér
10. véleménykülönbséget fejez ki
11. feszültséget fejez ki
Negatív társas-érzelmi viselkedés
12. ellenséges érzelmeket fejez ki

A csoportfejlődés szakaszai. Az a folyamat, amelyben idegenekkel megismerkedünk és egy

csoportot alakítunk ki, meglehetősen igénybe veszi interakciós képességeinket. Tuckman
nyomán többen is a csoportfejlődés 4 szakaszát különítik el: (1) Az alakulás egymás és a
csoport előtt álló feladat megismerése. (2) A viharzás kritikus szakasz, amelyben az egyéni
különbségek és a konfliktusok felszínre kerülnek, és a státuszért és szerepekért folytatott harc
megkezdődik. (3) A normázás az a szakasz, amelyben közös csoportnormák, attitűdök és
szerep meghatározások kialakítása és elfogadása révén ezek a konfliktusok megoldódnak. (4)
Végül a működés szakasza azt jelenti, hogy kialakul a személyes kapcsolatok és a
feladatmegosztás szilárd mintája, ami lehetővé teszi a normális működés elkezdését. Ez a
modell jól mutatja, hogy a negatív viselkedések is hozzájárulhatnak a csoport fejlődéséhez. A
csoport megkülönböztető jegye az, hogy normákat alakít ki. A csoport jövőbeni sikere
szempontjából lényeges, hogy specializált szerepek jöjjenek létre és viszonylag állandó
csoportstruktúra alakuljon ki.

A csoport struktúrája. Ha egy csoport létrejött, a későbbiekben a napi interakciók jó része

már pusztán a csoportstruktúra alapján is jól bejósolható. A csoportstruktúra feltárására
alkalmas módszer lehet a szociometria (Moreno). A szimpátián alapuló informális
csoportstruktúrán kívül, a formalizáltabb csoportok struktúráját más tényezők is
meghatározhatják, pl. jártasság, kompetencia, szakértelem. Az ilyen esetekben a csoport
struktúráját nyíltan is meghatározhatják.
Egy egyetemi tanszék vizsgálatából az derült ki, hogy három fontos tényező volt, ami
meghatározta a személy helyét a csoport struktúrájában: értelmi képesség, szociabilitás és
politikai beállítódás.

Kommunikációs csatornák. Az állandó csoportstruktúra kialakulása során a csoportban

kommunikációs csatornák létesülnek. Az információ minden csoportban egyenetlenül oszlik
meg, nem mindenki tud mindenről. A kommunikáció egyrészt a szimpátiaválasztások mentén
folyik, másrészt hatalmi alapul is szolgál. A szociálpszichológusok széleskörűen vizsgálták a
zárt és nyitott csoportkommunikációs rendszerek következményeit a csoport teljesítményére.
Leavitt vizsgálatában öttagú csoportok azt a feladatot kapták, hogy találják meg a közös
szimbólumot a náluk találhatók közül. Mivel a feladat megoldásában a kommunikáció
elsődleges fontosságú, Leavitt a kommunikációs csatornák szisztematikus változtatásával
próbálta a teljesítményt befolyásolni. Azt találta, hogy minél centralizáltabb volt a
kommunikáció – pl. egy vezetőn keresztül tudott csak mindenki kommunikálni – annál
sikeresebb volt a feladatmegoldás. A csoporttagok azonban a diffúzabb rendszerekben érezték
jól magukat. Tehát az elégedettség az információhoz, kommunikációs csatornákhoz való
hozzáférés függvénye. Azok az emberek továbbá, akik jobban hozzáférnek az információhoz,
valószínűbben válnak vezetővé és mások is vezetőnek tekintik őket. A csoportstruktúrát
gyakran tárgyakkal is megjelenítik pl. az íróasztalok elhelyezés az irodában.

Csoportkohézió és vonatkoztatási csoportok. A csoportkohéziót nagyjából azzal

határozhatjuk meg, hogy mennyire elkötelezettek a tagok a csoport közös normái és céljai
iránt, és mennyire pozitív érzelem fűzi őket egymáshoz és a csoporthoz.
Furcsa módon azokkal a csoportokkal szemben érzünk különleges tiszteletet és
elkötelezettséget, amelyekért áldozatokat hoztunk, és amelyekbe nehéz volt bekerülni.
Aronson és Mills azt találták, hogy azok, akiknek nehéz próbatételen kellett átesniük, sokkal
jobban szerették a csoportot, mint azok, akiket minden gond nélkül elfogadtak. Ez a jelenség
működhet a szigorú kiképzésen áteső elitalakulatok tagjainál is.
A kohézió a csoporton belüli interakciót is befolyásolja. Az összetartóbb csoportok kevésbé
tűrik a deviáns viselkedést, és nagyobb nyomást fejtenek ki a konformitás irányában. A
kohézió és a konformitás az érem két oldala: cserébe azért, hogy csoportunktól kielégülést és
pozitív identitást nyerjünk, el kell nyomni egyéni vágyainkat és alkalmazkodni kell a
csoportnormákhoz. Egy klasszikus vizsgálatban Newcomb az iránt érdeklődött, hogyan
változik meg a konzervatív hallgatók politikai attitűdje, ha egy liberális egyetemre kerülnek.
A várakozással összhangban az új csoport az attitűdök átalakulását eredményezte, és a diákok
rövid időn belül a liberális egyetemet fogadták el vonatkoztatási csoportjuknak. A
„vonatkoztatási csoport” kifelezés azt jelenti, hogy saját értékeinket és végső soron (szociális)
identitásunkat gyakran azoktól a csoportoktól kölcsönözzük, amelyekhez tartozunk.
Az összetartó csoportokban viselt tagságnak gyakorlati következményei is vannak. Minél
erősebben azonosul valaki a csoporttal, annál erősebben hatnak rá a csoportfolyamatok. A
csoportdinamikát először Lewin alkalmazta az attitűdök befolyásolására a II. világháború
során.

Csoportos döntés és „csoportgondolkodás”. Az erős csoportkohézió azonban nem mindig

előnyös. Ha egy csoportnak az a feladata, hogy ellentmondásos információk alapján hozzon
döntést, akkor komoly előny lehet, ha a versengő álláspontokat szabadon képviselhetik. A
kohézív csoportok ezt általában nem tűrik. Janis „csoportgondolkodásnak” nevezte azt a
jelenséget, amikor erősen összetartó csoportok általában egy erős és dinamikus vezető hatása
alatt, elszigetelik magukat a környező világtól, és a felmerülő probléma egyetlen aspektusát
veszik csak figyelembe. Mit tehetünk ellene?
  Nyílt gondolkodás (többféle álláspont mérlegelése)
 Demokratikus csoportvezetés
 Ördög ügyvédje (valaki magára vállalja az ellentétes vélemény képviseletét)
 Külső szakértők bevonása

Csoportfertőzés és megfosztás az egyéniségtől. A csoporttagság másik gyakran megfigyelt

hatása, hogy az egyének hajlamossá válnak arra, hogy kevesebb személyes felelősséget
érezzenek tetteikért, mint akkor, ha egyedül cselekszenek (emlékezzünk a társas lazsálásra). A
19. sz. óta sok tudós felismerte a csoport és tömeg ilyen irányú hatását. Tarde és Le Bon a
tömeg viselkedését az emberi etika és racionalitás ellentéteként írták le, ahol a tagot magával
ragadja a tömeg érzelme, indulata. Az érzelmi hatásokon kívül a csoport azt is magában
hordozza, hogy elmossa az egyén megkülönböztethetőségét, pl. az egyenruhák által
(gondoljunk csak a Ku-Klux-Klan csuhás-köpönyeges tagjaira).
Zimbardo kimutatta, hogy ha az egyének egyénenként kevéssé azonosíthatóak, akkor az
agresszív cselekedetek valószínűsége megnő. Egyetemi hallgatónőknek lehetőséget adott,
hogy egy személy elektrosokkban részesítsenek. Az egyik csoport csuklyát és köpönyeget
viselt, míg a másik csoport tagjainak nevét egy kis táblán feltüntették. Természetesen az
„elrejtett” személyek gyakrabban adtak áramütést. Az „egyéniségvesztés” következménye
néha tragikus is lehet, pl. öngyilkosságba csalogatás.

Csoportközi konfliktus és kooperáció. Csoporttagságunk csak annyiban járulhat hozzá

pozitív önértékelésünkhöz és identitásunkhoz, amennyiben saját csoportunkat más hasonló
csoportoktól különbözőnek és jobbnak látjuk. Ezért hajlunk saját csoportunkat túlértékelni,
más csoportokat pedig leértékelni.
Sherif és mtsai vizsgálatában táborozó gyerekek vettek részt. Amikor a gyerekek jutalmazását
az egymással versengő csoportok teljesítményétől tették függővé (mindkét csoport ugyanarra
a jutalomra hajtott), a csoportok között erős versengés alakult ki. Ennek a konfliktusnak a
csillapítására több módszerrel is próbálkoztak. A legsikeresebbnek az bizonyult, amikor a
mindkét csoport számára fontos célt csak közös erőfeszítéssel tudták elérni. Tehát Sherif
szerint a csoportok közötti versengés oka a megoszthatatlan jutalom (vagy egyik csoport
kapja meg, vagy a másik).
Tajfel azonban kimutatta, hogy felszínes csoporttagság is alkalmas arra, hogy más csoportok
tagjait hátrányosan megkülönböztessük. A résztvevőket véletlenszerűen két csoportra
osztották. Utána arra kérték őket, hogy több jutalmazási lehetőség közül válasszanak (mennyit
adnának saját csoporttársuknak és mennyit a másik csoport tagjának). Választásuk
leggyakrabban arra a lehetőségre esett, amikor a két csoport közti különbség a legnagyobb
volt, még abban az esetben is, ha így csoporttársuk jelentős összegtől esett el!!! Tajfel szerint
tehát a csoportközi konfliktus oka nem a versengés, hanem az az igény, hogy saját
csoportunkat jobbnak lássuk, és ezáltal saját pozitív identitásunkat is megerősítsük.

Polarizációs hatások a csoportban. A fentebb látott hiányosságok ellenére társadalmunk

gyakran használja a csoportokat a döntéshozatal eszközeiként. Ennek oka nem csak az, hogy a
csoportok jobban megvalósítják a képviseletet, hanem az a nézet is, miszerint a csoport
kevésbé valószínű, hogy szélsőséges vagy méltánytalan döntéseket hoznak.
Az a feltevés azonban, hogy a csoportok kevésbé szélsőségesek, nem mindig igazolódik be.
Számos vizsgálat eredményei szerint a kockázat elfogadható szintjeiről hozott döntésekben a
csoportok hajlamosak az őket alkotó tagok ítéleteinél kockázatosabb döntést hozni. Az
úgynevezett „kockázat eltolódás” jelensége lép fel. Hogyan magyarázhatjuk a jelenséget?
1. A csoportban megoszlik a felelősség → az emberek kockázatvállalóbbak
2. Lehet, hogy a kockáztatásra leginkább hajlamos személyek kerülnek vezető szerepbe a
csoportban. A csoport az ő szélsőségesebb álláspontjukat foglalja el.
3. A kockázatvállalás a mi kultúránkban pozitív tulajdonságnak számít, így a csoportos
helyzetben az emberek megpróbálják egymást túllicitálni kockázatvállalásban.
4. A csoportvita eredményeképpen megnő az egyének személyes érintettsége egy adott
kérdésben. Ennek eredményeképp megnő a bizalmuk, álláspontjuk helyességét
illetően és erősödik azonosulásuk az adott nézettel.
Ma már megbízható adatok vannak arra nézve, hogy az ilyen eltolódás szélsőséges irányba
általános jellegű. Az olyan kérdésekben hozott csoportdöntések, mint az attitűdök, értékek,
személyészlelési ítéletek és csoportsztereotípiákkal kapcsolatos ítéletek egyaránt
szélsőségesebbnek bizonyultak, mint amikor egyénileg hozták meg az ítéletet.
A probléma a formális csoportok esetében nem ennyire komoly. Ahhoz, hogy a
csoporteltolódás létrejöjjön, a csoporttagok között teljesen szabad, informális vitára van
szükség, ami lehetővé teszi a tagok erőteljes személyes bevonódását.
Szerepek, szerepkonfliktusok
A szerepkategória keletkezésének körülményei. E fontos kategória (szerep) karrierje a 20.
sz. 30-as éveiben kezdődött Linton, Mead és Moreno munkásságával. Látszólag sikerült egy
olyan analitikus fogalmat találni, amely a társadalmi-kulturális struktúrát és az egyéni
viselkedést egységben ragadja meg; sikerült az egyéni viselkedés szabályozását társadalmi
természetű és társadalmilag közvetített viselkedési előírásokkal, norma együttesekkel, azaz a
szereppel magyarázni.
Sok kritikai csatározás volt a szerep fogalma körül. Voltak akik túl statikusnak, túl merevnek
és szigorúnak találták. Nehéz probléma, hogy a kutató által fellelt szerepek látszólag
működhetnek, ugyanakkor a szerepben cselekvő személy nem feltétlenül tatja magára
érvényesnek a szerep által diktált normákat.
A szerepeket a mások akciói tükrözik, a személynek pedig azonosítania kell őket. Az
azonosítási folyamat az interakcióban a társadalmi szimbólumok szakadatlan nyelvi és
metakommunikatív cseréjében valósul meg. A személyek viselkedésükben önmaguk
szerepéről alkotott elképzeléseiket prezentálják, és a partner szerepét az adott helyzetben
interpretálják. Ez a szimbolikus interakcionista elképzelés summázata, ami G. H. Mead
nevéhez fűződik.

A szerepkonfliktus problémája. A szerepkonfliktus hagyományos értelmezése a

szerepelvárások működését finoman elemzi, megkülönbözteti az előírásokat az érvényesítésük
érdekében kifejtett nyomástól, az elvárások jogosságát és jogtalanságát stb., és ennek
megfelelően a személyiségnek is szelekciós és döntési funkciókat tulajdonít, tehát meghaladja
a sémás interakció (normaviselkedés) klasszikus szociál-behaviorizmusát.
A szerepkonfliktus hagyományos értelmezése a szerep Merton-féle koncepciójából indul ki.
A társadalmi struktúra valamely alrendszerében kijelölt pozíció az alrendszer több-kevesebb
további pozíciójával van kapcsolatban. Merton egy pozíció valamennyi szereprelációját
szerep együttesnek nevezte, és az egyes szerepviselkedéseket ennek összefüggésébe ágyazta.
A háló különböző pontjait betöltő személyeket szerepküldőknek nevezzük, akik a
kommunikáció során a központi személyt az előírások teljesítésére ösztönzik. A szerepküldők
nyomása a személyben pszichés energiává alakul, gátolva vagy serkentve bizonyos
viselkedéseket. Konfliktusról pszichológiai értelemben akkor beszélünk, ha a személynek
olyan viselkedési alternatívák között kell választani, melyek mögött egymásnak ellentmondó
motívumok ütköznek össze.

Külső szerepkonfliktus. Az ún. külső szerepkonfliktusok a szerepküldők ellentmondó

elvárásaira vezethetők vissza. A külső szerepkonfliktusokat a „kívülről történő” motiváláson
túl az egyidejűség jellemzi.
  egy szerepküldő ellentmondó elvárásai
 a szerepegyüttes különböző pozícióiból érkeznek ellentmondó elvárások; ha a
központi személyhez a szerepküldőktől nagyszámú jogos elvárás érkezik, amelyek
túllépik a személy energiáit, a szereptúlterheltség konfliktusa jöhet létre
 szerepek közötti ellentmondás: a személy egy időben a társadalmi struktúra számos
alrendszerének tagja, ennek megfelelően számos szerepet teljesít, és ezek a szerepek
ellentmondásba kerülhetnek egymással
 a szerepambiguitás konfliktusát akkor éli át a személy, ha szerepküldői a viselkedésre
vonatkozó előírásokat nem határozzák meg pontosan, viszont az utólag hibásnak
bizonyuló viselkedést várhatóan szigorúan büntetik.

A szerepkonfliktus elhárításának stratégiái.

 perceptuális szintű elhárítás
 időleges visszavonulás: a személy szerepfunkcióit minimálisra csökkenti mindaddig,
amíg szerepével kapcsolatban az ellentmondó elvárások nem tisztázódnak
 egymás elleni kijátszás: ha a szerepkonfliktus egyetlen szerepegyüttesen belül áll elő,
a személy törekedhet arra, hogy a szerepküldők közötti ellentmondást nyilvánvalóvá
tegye
 szereprelációk egymástól való elszigetelése
 kollektív alkudozás
 a konfliktust okozó szereprelációk kiiktatása a szerepegyüttesből
 szereptávolítás (Goffman): a szerepet viselő személy a lehetőségekhez képest
függetleníteni igyekszik magát a szerepben előírt viselkedéstől, és ennek
következményeként az ellentmondó elvárásokat kielégítő viselkedések érzelmi
feszültsége csökken

Belső szerepkonfliktus. A belső szerepkonfliktusban nem a szerepküldők külső nyomására

fellépő motívumok állnak ellentmondásban, hanem a személy belső késztetései,
önmegvalósítási törekvése, attitűdjei, értékei ütköznek össze egy szerepküldő vagy a
szerepküldők egy csoportjának elvárásaival.
 Valamennyi szerep betöltéséhez szükséges, hogy a szerepet vállaló személy a
szerepnek megfelelő bizonyos adottságokkal, készségekkel, ismeretekkel
rendelkezzen. Ezek a tulajdonságok az ún. szerep-attribútumok. A
 szerepalkalmatlanság konfliktuslehetősége akkor lép fel, ha a személy úgy foglal el
egy pozíciót, hogy a megfelelő szerep-attribútumok nem állnak rendelkezésére,
személyes erőforrásaiból nem telik a felé irányuló elvárások kielégítésére.
 A párhuzamos szerepváltást talán helyesebb volna szerepváltozásnak nevezni, mivel a
személy látszólag ugyanazt a szerepet viseli, mint korábban, csupán a szerep
teljesítésének feltételei változnak meg. Egy internalizált szerepet új
szerepkörnyezetben kell teljesíteni, vagy ha maga a helyzet változik meg, a szerep a
régi környezetben új szereprelációkkal egészül ki, illetve a régi relációk küldői
változtatnak elvárásaikon. Szerepkonfliktus akkor lép fel, ha az új vagy régi
szerepküldők a szerep viselőjétől olyan viselkedést várnak el, amely a szerep által
biztosított önkifejezéssel, értékekkel, attitűdökkel szemben áll.
 A szukcesszív szerepváltás az identitás megváltozását feltételezi. Az ebből eredő
szerepkonfliktus két okra vezethető vissza: (1) a személy új szociális identitást nyer,
amely új szerephez kapcsolódik, de önmagában még őrzi régi identitását és szerepét,
(2) a személy törekszik, illetve belenyugszik új identitásába, öndefiníciójába már
felvette az új szerepet, de környezete, szerepküldőinek egy csoportja nem fogadja el az
új identitást, és a régi elvárásokkal él vele szemben.

 Az eddigiekben a szerepváltás mindig a személy szándékával, beleegyezésével ment

végbe. Gyakori azonban az olyan szerepváltás, amikor kényszerítő körülmények
indokolják a régi szerep elhagyását, vagy a szerepváltással nyert új szerepről utólag
derül ki, hogy nemkívánatos, kedvezőtlen a személy számára. A szerepváltásoknak ezt
a típusát szerepvesztésnek nevezzük. A szerepvesztés nyomán konfliktus jöhet létre, ha
a régi szerepben olyan személyiségvonások fejlődtek ki, amelyek az új szerepnek
negatív attribútumai, kibontakoztatásukra az új szerepben nincs tér..

Sztereotípiák, előítéletek
Sztereotípiák
Az embereket csoportokra tördelő társadalmi kategorizációs működés által létrehozott
megismerési térkép nem nélkülözi ugyan a tényítéletekre jellemző, empirikusan megalapozott
igazságot, de értékítéletekkel, ok-tulajdonításokkal és szubjektív valószínűségi ítéletekkel
megterhelve szükségszerűen tor képek kialakulását eredményezni.
Definíció: a sztereotípiák a különféle társadalmi nagycsoportokra jellemzőnek tartott
tulajdonságokra utaló megállapítások, amelyek egy-egy csoport viszonylatában nagyfokú
közmegegyezésen alapulnak, és időben meglehetősen szívósan fennmaradnak.

A sztereotípiaképzés módjai. Hoffstätter a csoportközi sztereotípiaképzés négyféle módját

írja le:
1. a csekély mértékű és kis jelentőségű különbségek felnagyítása;
2. a tényleges különbségek túlzott hangsúlyozása;
3. a tényleges különbség önkényes társítása valamilyen feltételezett, empirikusan nem
ellenőrizhető vonással, hamis ok-okozati kapcsolatok tételezése;
4. a túlzott élességű, egyébként az adott csoportban valóban létező alakok előtérbe
állítása, gyakoriságának eltúlzása.

A sztereotípiák megismerő funkciója a gyors tájékozódás, a felszínes, de könnyű eligazodás

igényeit hivatott kielégíteni. Társadalom-lélektani funkciójuk abban van, hogy közös
előfeltevésként élve, egy-egy csoport tagjai a sztereotípiák segítségével könnyebben, ismerős
módon, otthonosan képesek kommunikálni, pl. különböző etnikumokra vonatkozó viccek.

Auto- és heterosztereotípiák. Le Vine és Campbell számos etnikai és nemzeti csoport

etnocentrikus ihletésű önleírását tanulmányozva kidolgozta az „általános autosztereotípiát”,
amely képletszerűen magába sűríti mindazt a jót, amit egy-egy nemzeti-etnikai csoport
önmagáról elhisz. Pl. Békeszeretőek vagyunk, szeretjük az embereket, csak megátalkodott
ellenségeinkkel szemben él szívünkben gyűlölet.
Az autosztereotípiával szemben áll az „általános heterosztereotípia”, amely hasonló
tömörséggel tartalmazza azokat a negatív tulajdonságokat, amelyeket egy-egy csoport a vele
konfliktusban lévő, idegen csoportnak tulajdoníthat. Pl. Erőszakosak és terjeszkedők. A mi
kárunkra akarnak előrehaladni.
Egy vizsgálatban a megkérdezett középiskolás korúak között senki sem akadt, aki az
autosztereotípiát megvonta volna a saját nemzeti csoporttól, s ugyanakkor találónak vélte
volna a magyarokra a heterosztereotípiát.

Sztereotípia és logika. Quasthoff meggyőzően mutatta ki, hogy az értékítéleteket magukba

foglaló sztereotípiák valójában minden egyes esetben olyan gondolati műveletre utalnak,
melynek lényege a logikailag hibás általánosítás.
A sztereotip előfeltevésen nyugvó megállapítás logikailag a „minden x=T” képletre vezethető
vissza. Ez a képlet akkor felel meg az igazságnak, ha empirikusan megnyugtathatóan
megállapíthatóak az „x” osztályba való sorolás kritériumai és a „T” tulajdonság megléte
ugyancsak empirikusan bizonyítható. Nem mindig egyszerű megállapítani, hogy kik is
tartoznak az egyes csoportokba, s kik nem. A csoport-hovatartozás ugyanis három dologtól
függ: (1) a kérdéses hovatartozású személyt miként észlelik a sajátjának vallott csoport tagjai;
(2) miként észleli a személy önmagát, és (3) miként látják őt más csoportok tagjai. Ha
mindhárom tekintetben egybevágnak az eredmények, akkor beszélhetünk egyértelmű
csoporttagságról vagy nem tagságról.
Nézzük a képlet „T” elemét. Közkeletű autosztereotípiánk, hogy „minden magyar
vendégszerető”. Ez a kijelentés már akkor is hamis, ha csak egyetlen olyan magyar is létezik ,
aki nem vendégszerető. Az ilyen esetben a kivételképzés révén a sztereotípiának ellentmondó
tény hatására nem változtatjuk meg az általánosítást, helyette az ellentmondó tényt mintegy
bekerítve kiiktatjuk a csoportképből.
A tényítéletnek álcázott sztereotip kijelentés mögött tehát egy empirikusan igazolhatatlan,
értékterhes normatíva bujkál, mely gumiszerűen szűkíthető, tágítható, s a mindenkori
csoportérdek szerint korlátlanul alakítható ideológiává kovácsolható.

Pszichoanalízis és sztereotípiák. Bettelheim és Janowitz a feketékre és a zsidókra

vonatkozó sztereotípiák összehasonlító vizsgálata során mélylélektani eredetű tényezők
hatását is kimutatták a sztereotípiaképződés folyamatában. Míg a megkérdezett személyek a
négereket kéjsóvársággal, lustasággal, piszkossággal, erőszakossággal vádolták, addig a
szidókkal szemben az volt a sztereotípiaszerűen hangoztatott kifogás, hogy agyafúrtak,
csalnak, törtetőek, tisztességtelen úton jutnak a sikerhez. A pszichoanalízis
személyiségfelfogásából kiindulva a szerzők arra a meglepő párhuzamra figyeltek föl, ami
egyfelől a Freud által leírt ösztön-én és a néger-sztereotípia, másfelől pedig a felettes-én és a
zsidó sztereotípia között fennáll. Az ösztön-énbe fojtjuk el kéjhajhászságunk,
gátlástalanságaink, lustaságunk, erőszakosságunk bűnösnek érzett impulzusait, míg a felettes-
én korlátlan érvényesülési vágyunk, gőgünk, a sikeresekkel szemben érzett csillapíthatatlan
irigységünk cenzora. Miért jelennek meg ezek sztereotípiákként?
Saját kellemetlen, a polgári elvárásokkal, értékrenddel összeegyeztethetetlen impulzusainkat
másokra vetítjük, és így azt, amit magunkban az értékek kényszerítő hatása miatt gyűlölnünk
kellene, másokban utálhatjuk.
Előítéletek
A nem racionális megismerés és tudás mind társadalmi, mind lélektani szempontból
leghathatósabb eszköze az előítélet. Az előítélet saját tárgyáról a vakhit biztonságával
megtámogatott egészleges képet ad, a társadalom tagjai számára olyan közös értelmezési,
tudásszervező keretet nyújt, mint a nyelv.

Definíció: Allport szerint az előzetes ítéletek akkor válnak előítéletekké, ha az újonnan feltárt
ismeretek nem képesek változtatni rajtuk. Wolf két típusát különbözteti meg az
előítéleteknek. Mindkét típus közös sajátja a szóban forgó ismereti tartalom feltétlen
elfogadása. Az egyik típusban ehhez a tárgy elégtelen ismerete, a másik típusban a tárgyra
vonatkozó megbízható ismeret figyelmen kívül hagyása társul a feltétlenül elfogadott ismereti
tartalomhoz.
Mindenekelőtt célszerűnek látszik az előítéletek tárgyuk szerinti osztályozása. Elvileg nincs
olyan társadalmilag kialakított jelenség, amivel kapcsolatban ne alakulhatna ki előítélet az
emberekben. Így beszélhetünk egészségügyi, szexuális, politikai stb. előítéletekről.

Csoportközi előítéletek és típusai. Az előítéletekkel kapcsolatos irodalomban előítéletek

alatt leggyakrabban az előítéletek speciális tárgyra – az emberek nagy csoportjára – irányuló
változatát értik. Ezeket nevezzük csoportközi előítéleteknek.
A csoportközi előítéletek mindig magukban rejtik az emberek kategoriális hovatartozás
szerint megszabott egyenlőtlen megkülönböztetésének az esélyét, amelyek megvalósulva az
emberi együttélést súlyosan zavaró interakciós jelenségek, az erőszak, a türelmetlenség, az
egyenlőtlen elbánás kiapadhatatlan forrásai lesznek, hol lappangó, hol nyílt konfliktusokba
taszítva az emberek nagy csoportjait.
A csoportközi előítéletek tipizálhatóak aszerint, hogy milyen kategóriák mentén
meghatározott csoportokról van szó. Az első esetben a csoporttagság megállapítására szolgáló
kategória közvetlenül adott, a csoportból való elmozdulás nehéz vagy lehetetlen az egyén
számára. A másik esetben a csoportok tagjai értékeik, nézeteik, véleményeik alapján
eldönthetik, hogy részt vesznek-e egy adott csoportban vagy sem.

Az előítéletek szívóssága. Mi az előítéletek makacsságának az oka, ha egyszer kétségen kívül

bebizonyíthatjuk róluk, hogy hamisak, az empirikus próbán nem állják meg a helyüket?
 Kognitív pszichológiai okok. Az emberi értelem könnyebben tesz föl nagyobb rendet
és szabályosságot a dolgokban, mint ami valósággal van. Az egyöntetűség keresése
 elengedhetetlen ahhoz, hogy a mindennapi helyzetekben ellentmondásmentesen
értelmezhessük a helyzeteket.
 Szociálpszichológiai okok. Mivel az előítéletek tárgyai a maguk valóságában
bonyolult történelmi-társadalmi szövetű megismerési objektumok, elkerülhetetlen,
hogy ne társadalmilag összehasonlító vélemények, nézetek, attitűdök, értékítéletek
segítségével alkossuk képet róluk. Az előítéletesség csírája ezzel adott.
 Szocializáció. A gyermek fejlődése, nevelése is tartalmaz sarkalatos pontokat az
előítéletességgel kapcsolatban. Piaget szerint a gyermek erkölcsi tudatának
fejlődésében az a kulcsmozzanat, amikor a gyermek magára képes ölteni a másik
ember szerepét is, ezáltal társadalmi relációban végezve el a megfordítás műveletét.
Decentráció kifejezéssel jelöli Piaget azt a folyamatot, melynek során a gyermek
egyre jobban eltávolodik ego- és etnocentrizmusától, és képessé válik a megfordítás
műveletére.

Előítéletes személyiség. Adorno és mtsai a negyvenes évek elején Kaliforniában egy

nagyobb vizsgálatra került sor, mely során az előítéletes személyiség tényezőit próbálták
feltárni. A döntő személyiségváltozó a tekintélyhez való viszonyulás volt. A vizsgálatok két
egymástól gyökeresen különböző személyiségtípust különítettek el: a tekintélyelvű (autoriter)
s a demokratikus személyiséget. Utóbbi antiautoriter volta nem azt jelenti, hogy minden
tekintéllyel szemben állna, hanem pusztán a behódoláson, regresszív azonosuláson,
félelemteljes manipuláción alapuló tekintéllyel áll elvszerűen szemben.
A tekintélyelvű személyiség felnövekvésében az egyénietlen, szabványosított és
konvencionális elemeknek jut elsőbbség, s ilyen módon az egyént belső bizonytalanságérzésre
ítéli. Ennek következtében az egyén a maga szorongató belső világából csak úgy tud
menekülni, hogy tőle független, külső erőkhöz kapcsolódik. A tekintélyelvű személyiség
önmaga megértő elfogadására képtelen lévén, másokhoz sem a megértés eszközével közelít.
Jellemző reakciója a felháborodás, tiltás, szabályozás. Viselkedését a nyílt vagy elfojtott
agresszivitás jellemzi. Érzelmi-gondolati világát a merevség, a sztereotípia-képzésre való
fokozott hajlam jellemzi.
Adorno és mtsai egy mérőeszközt is kidolgoztak, melyet „F-skálának” neveztek el. Ez egy
többoldalas kérdőív, amely állításokat tartalmaz a hazafisággal és különböző etnikai
csoportokkal kapcsolatban. A kitöltő az állításokkal szemben egyetértését vagy egyet nem
értését hatfokú skálán tudja kifejezni. Ezek alapján a tekintélyelvűsége mértékre lehet
következtetni.
Az előítéletesség fokozatai. Allport az előítéletesség öt fokozatát különbözteti meg:
1. szóbeli előítéletesség
2. elkerülés
3. hátrányos megkülönböztetés, elkülönítés, koncentráció
4. fizikai agresszió
5. üldözés és kiirtás

Az előítéletesség elleni harc. Az előítéletesség legveszélyesebb megnyilvánulása, ha hivatásos

társadalmi programmá, jóváhagyott és pártolt társadalmi paranoiává fajul, mint arra a fasiszta
országokban példát találhatunk. Ezért olyan nagy jelentőségű, ha jogi úton tiltják a
nyilvánosság eszközeivel történő nemzeti, faji, vallási uszítást.
Az előítéletesség mérséklésének mint társadalmi feladatnak elsősorban a társadalmi
viszonyok demokratizálását, az egyenlőtlenségek csökkentését, a nemzetközi látásmódot és
multikulturalizmust magába foglaló nevelés és tapasztalatszerzés esélyeinek növelését kell
jelentenie. A tömegkommunikáció, az iskola, az életmód adta érintkezési keretek tágítása
tűnik az előítéletesség elleni küzdelem különösképpen kedvező hatásokat kínáló terepének.
Elsősorban a megelőzés, az előítéletek képződését megakadályozó szocializáció esélyei jók.
Mert ha már egyszer létrejött az előítélet, törvényszerű, hogy megkeresi a maga tényeit, a
maga tapasztalati alapját. Ez a tapasztalat, mint arra a sztereotípiaképződés logikai szabályai
kapcsán rámutattunk, nem nélkülözi a tényanyagot, vagyis a valóságos különbségeket, ám a
valós részek hamis egésszé állnak össze, mely azután önmaga – mint sajátos „elmélet” –
fenntartásáról automatikusan gondoskodik.

Irodalom
Csepeli Gy. (1997): Szociálpszichológia. Osiris, Bp
Forgács, J. (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat Könyvkiadó, Bp.
László J.(1998): Szerep, forgatókönyv, naratívum. Scientia Humana, Bp.