Frederik Pohl - Az éjszaka gyermekei

I.

- Már találkoztunk - mondtam Habernek. - 1988-ban, amikor a Moines céget vezette.

Felragyogott az arca, és a kezét nyújtotta.
- Persze, a fenébe is! Már emlékszem, Odin.
- Nem szeretem, ha Odinnak hívnak.
- Nem? Helyes, Mr. Gunnarsen…
- A "Mr. Gunnarsen"-t sem szeretem. Csak egyszerűen Gunner.
- Jól van, Gunner; csaknem elfelejtettem.
- Nem felejtette el - mondtam -, mert soha nem tudta a nevemet, amikor a Des Moines cégnél volt. Azt sem
tudta, hogy élek, mert annyira el volt foglalva azzal, hogy elveszítse az ügyet az ügyfelünknek. Ugyanúgy
eltávolítottam magát onnan, ahogy most innen fogom eltávolítani.
- Mit akar hallani tőlem, Gunner? Hálás vagyok magának. Higgye el, fiam, tisztában vagyok vele, hogy
segítségre szorulok…
- Nem vagyok a fia. Haber, maga kövér kandúr volt, és az is maradt. Csak két dolgot akarok magától: először
egy gyors szemlét itt az üzemben, és másodszor, hogy harminc perc alatt hívja össze az osztályvezetőket,
beleértve saját magát, értekezletre. Szóljon hát a titkárnőjének, hogy szedje össze őket, mi pedig induljunk
üzemnézőbe.

Amikor a rakétagéppel Belportba érkeztem, összeállítottam a teendőim jegyzékét. Az első tétel ez volt:
1. Felmondani Habernek.
Vannak bibircsókok, amelyeket az ember eltávolít, és vannak, amelyeket hagy csendben leszáradni. Engem
az M&B vállalat nem azért fizet, hogy Haberükön kozmetikai műtétet végezzek, hanem hogy befejezzem azt a
munkát, amelyet Haberéknek kellett volna elvégezniük.
Mint a Tömegkapcsolatok Főosztályának vezetője, Haber bibircsók volt, de mint idegenvezető, nagyszerű,
noha verítékezett. Körülvezetett az üzemen. Az egyik fő üzletsorral kezdte - légfüggönyajtók, ízléses szürke
selyemdrapériával díszített kirakatok. Olyan volt, mint egy ócska környék négy ravatalozója közül a legjobb. A
kirakatüvegen aranyozott betűkkel a játék neve:

MOULTRIE & BIGELOW

Tömegkapcsolatok
Northern Lake State-i kirendeltség
T. Wilson Haber kirendeltségvezető

- A tömegkapcsolatok otthon kezdődnek - világosított fel. - Hadd tudjanak róla, hogy itt vagyunk, mi,
Gunner?
- Az iowai kirendeltségre emlékeztet - mondtam, mire ő megbotlott, holott egy szálka sem feküdt az úton
keresztbe. Ez a 88-as elnökválasztási hadjárat idején történt, amikor Haber megpróbálta megnyerni az államot
annak a jelöltnek, aki életben tartott bennünket, és az a tizenkét elektori szavazat az utolsó pillanatban jött át
hozzánk, csak azért, mert Habert Nassauba küldtük pihenni, és én átvettem tőle az ügyek intézését. Azt hiszem,
Haber felesége részvényes volt a vállalatban. Mindazonáltal meg kell hagyni, hogy a belporti elrendezés
meglehetősen jó volt. Négy kikérdezőállomás, mindegyikben egy Simplex 9090 és a donorok váróhelyiségében
egy ügyfélfogadó operátor. Az ember a külsőből nem tudja megítélni, de a kikérdezésükre várakozó donorok jó
reprezentatív mintának látszottak - megfelelő keveréke a nemeknek, korosztályoknak, vagyoni állapotoknak-, és
a súlyozásnak szentelt megfelelő figyelemmel legalábbis egy tisztességes véleménystatisztika birtokába
juthatott.
A kikérdezési adatok integrálása hátul történt, egy kiolvasó-állomáson - megismertem az egyik programozót,
és bólintottam feléje: dérék ember -, egy telefaxkészülékkel együtt, amely a legfontosabb kutatási forrásokkal
kötött össze, a Britannicával, a Kongresszusi Könyvtárral, hírügynökségekkel és így tovább. Az
integrálóhelyiségből a kiolvasóoperátor szerkeszthetett egy beszédet, egy 3-V fizetett műsort, egy űrhirdetést
vagy bármi mást, miután a kutatóvonalak betáplálhatták neki az összes adatot, amelyekre szüksége volt, és
ellenőrizhették, hogy azok az általa választott tárgyra vonatkoznak-e. Az épülettel szemben volt egy magnófülke
meg egy stúdió. Minden kicsi volt és félhordozható, de jó minőségű. Itt is ugyanúgy össze lehetett állítani vagy
megszerkeszteni egy 3-V interjút, mint az országos központban.
- A-I osztályú felszerelés, igaz, Gunner? - szólt Haber. - Magam állítottam fel, hogy elvégezzem a munkát.
 - Akkor hát miért nem végezte el? - szóltam. Visszahúzódott, mint csiga a házába. Szeme kisebbnek és
értelmesebbnek látszott, de nem szólt rá semmit közvetlenül. Megfogott a könyökömnél; és az adatfeldolgozó
helyiség felé fordított.
- Szeretném, ha találkoznék valakivel - mondta, kinyitotta az ajtót, bevezetett és otthagyott.
Magas, karcsú lány nézett fel az írógép mellől.
- Nini, Gunner! Hello! - szólt. - Rég nem láttam.
- Hello, Candace! - mondtam.
Haber, úgy látszik, nem is olyan ostoba kandúr, mint amilyennek látszott, mert kiderített valami apróságot a
magánéletemből, mielőtt betoppantam volna az irodájába. A rakétagépen összeállított jegyzék többi pontja a
következő volt:
2. "Nagy hazugságra" van szükség.
3. Megvizsgálni a gyerekeket.
4. Megvizsgálni az ellenfelek javaslatait.
5. Feleségül venni Candace Harmont?
Ez a megbízás a Moultrie&Bigelow részére viszonylag kis feladatot jelentett, de annál hatalmasabb volt a
megbízó. Fontos volt elnyerni a megbízatást. Az ügyfél az Arkturán Konföderáció.
Az üzemben azt beszélték, hogy mielőtt mi elfogadtuk a megbízást, három vagy négy másik tömegkapcsolati
ügynökség elutasította. Senki nem nevezte meg pontosan az okot, de tökéletesen világos volt, hogy miért. Csak
azért, mert a megbízó az Arkturán Konföderáció volt. Nincs abban semmi törvényellenes vagy kivetendő, ha
egy tömegkapcsolatokkal foglalkozó cég külföldi megbízót képvisel. Ez alapszabályi kérdés - a legtöbben nem
veszik maguknak a fáradságot, hogy utánanézzenek: a '71-es Smith-Macchioni-törvény. És a bíróságok szerint
1985 óta, amikor az egyetlen "értelmes idegenek" a marsbeli múmiák voltak, a törvény a bolygón kívüli
"külföldiekre" éppúgy vonatkozik, mint a földiekre. Nem mintha a múmiák bárkit is felfogadtak volna a Földön,
hogy bármit is csináljanak a megbízásukból. Ám a Moultrie&Bigelow jogi osztálya volt az, amely pusztán egy
elvi ítélet meghozataláért pert indított. Ez tény. Egy ennyire bizonytalan eshetőséggel számolva. De hát az M&B
így dolgozott.
Egyesek szemében a tömegkapcsolatokkal foglalkozó cégek minden képviselője ügyfeleinek színét viseli. Ez
az aljas fráterek természete. Ugyanazok nem kárhoztatnának egy sebészt, mert eltávolít egy rosszindulatú
daganatot az 1. számú közellenségből, sőt az ügyvédet sem, aki ellátja a védelmét. De hogyha felelősek vagyunk
azért az érzelmi képért, amelyet az ügyfelünkről alkot a tömeg, és ez a kép nem örvend közkedveltségnek, az
ellenzők közül néhányan nekünk rontanak.
Az M&B-nél minden hó végén elég sok van a fizetési csekken ahhoz, hogy ne törődjünk ezzel. Az M&B
arról közismert, hogy a nehéz eseteket vállalja - az egyetlen még létező amerikai cigarettagyár a mi ügyfelünk.
Nemkülönben a száműzött kubai kormány, amely még mindig arra gondol, hogy egy nap sikerül rávennie a
Külügyminisztériumot: fizesse ki azokat a kötvényeket, amelyeket ő nyomatott a maga számára. Mindazonáltal
két okból - egyszerűen azért, hogy megkönnyítsük magunknak a dolgokat, és mert ez a jobb doktrína - nem
fitogtatjuk a népszerűtlen ügyfelekkel való kapcsolatainkat. Kivált ha a munka rosszul megy. Az egyik
legbiztosabb módja annak, hogy a közvélemény válasza tömegkapcsolati munkánkra rossz legyen, az, ha a
közvéleményt tájékoztatjuk róla, hogy néhány nagyol is rátermett tömegkapcsolati szakemberre bíztuk a
megdolgozását.
Így azután minden, amit Haber csinált, rossz volt.
Ebben a városban elkéstek a kikérdezőfülkék, és elkésett a gondolatolvasás. Épp hogy öt percem maradt még
a konferencia kezdetéig, és, ezt az időt amúgy is a kikérdezőfülkék részlegében töltöttem. A fogadóhelyiségben,
ahol donorok ültek és vártak, hogy rájuk kerüljön a sor, felfigyeltem egy háromdimenziós készülékre, amely
ügyfelünk hazai bolygójáról került ide. A kép nagyon vonzó volt: kiterjedt, nyugodt tengerek, hellyel-közzel a
levegőbe szökkenő, függőleges szigetecskékkel.
Felháborodva megfordultam, és kisiettem a helyiségből.
Talán egy laikus nem vette volna észre, hogy Haber milyen sok módját találta meg a hibás cselekvésnek.
Különben is az egész kikérdezőfülke-program alighanem tévedésen alapult. Kezdjük azzal, hogy ha a kikérdező-
fülkékből valami jót akarunk származtatni magunknak, mélyinterjúkra van szükségünk, afféle a lélek
mélységeiből felhozott gondolatolvasó anyagokra. És ehhez fizetett donorok kel lenek; sebnyi fizetett donor. És
hogy ilyenekre szert tehessünk, szükség van egy névjegyzékre, amelyből válogathatunk.
Ez azt jelenti, hogy a lapokban és a tömegkommunikációs hálózatokban hirdetni kell, és húsz emberrel kell
beszélgetni ahhoz, hogy egyet felvegyünk. Egy Belport nagyságú városban ahhoz, hogy megfelelő mintát
kapjunk, vagy ötven donort kell felvennünk. És ez azt jelenti, hogy ezer emberrel kell beszélni, akik mindegyike
hazamegy, és beszámol a feleségének vagy az anyjának vagy a szomszédoknak.
Egy Chicago vagy Saskatoon nagyságú városban, ez még elmegy. Ha a módszer jó, a donor valójában soha
nem tudja meg, hogy miért kérdezték ki, és ugyanakkor természetesen egy jó újságíró vagy magánnyomozó jó
néhány donorral beszélgethet, és az érzékelési-ösztönzési ingerekből elég jó megközelítéssel
visszakövetkeztethet. De nem Belportban, ahol azelőtt soha nem volt kirendeltségünk, és ahol a városban
minden teremtett lélek tudja, mit csinálunk, mert minden reggelizőasztalnál első számú beszédtárgy a
körzetesítési szabályzat.
Amint mondtam, egy hozzá nem értő valaki esetleg nem jön rá minderre. De Haberről nem tételezték fel,
hogy laikus.
A trendgrafikonokat is csak az imént láttam. Nem egészen két hét múlva kerül sor a népszavazásra az
ügyfelünknek juttatandó körzetesítési előjogok odaítéléséről. Amikor Haber megnyitotta a kirendeltséget, a
mintavétel azt mutatta, hogy a javaslat négy a háromhoz arányban elbukik. Most, másfél hónappal később,
Haber munkája nyomán az arány három a kettőhöz lett, azaz romlott, és tovább romlik.
Ügyfelünk rendkívül szerencsétlen lenne - és talán szerencsétlen is -, ha sikerülne megfejtenie azokat a
különös földi jelentéseket az előrehaladásról, amelyeket küldtünk neki.
És ez az a fajta ügyfél volt, akivel kapcsolatban egy szárnyait bontogató cég nem akarhatta, hogy
szerencsétlennek érezze magát. Úgy értem, hozzá képest az összes többi ügyfél jelentéktelen apróság volt. Az
Arkturán Konföderáció olyan gazdag és hatalmas kultúra volt, mint a földi kormányok kultúrája együttvéve, és
minthogy az arkturánok nem bíbelődnek olyan képtelenségekkel, mint a nemzeti kormányok vagy a
magánvállalkozás, legalábbis nem olyan módon, ahogy az nekünk értelmesnek tűnik, ez az ügyfél akkora volt…
Akkora volt, mint minden más lehetséges ügyfél együtt.
Ezek voltak, akik úgy határoztak, hogy a belporti bázisra szükségük van, és M&B dolga - és specifikusan az
én dolgom, Odin Gunnarsené -, hogy biztosítsuk számukra ezt a bázist.
A baj az volt, hogy hat hónappal ezelőtt győzték le a Földet.
Tény, hogy a szó technikai értelmében még mindig háborúban álltunk velük. Csak fegyverszünet volt, nem
béke, de ez véget vetett a H-bombatámadásoknak és az űrhajóhad harci cselekményeinek.
Miként mondtam, M&B a nehéz esteket vállalja!

Úgy látszott, hogy Haberen kívül még négyen tudják, mi célból gyűltek össze.
Candace Harmon, a kikérdezésintegrálási programozó és két nagyon fiatal technikus. A tanácskozóasztalnál
leültem az elnöki székbe, anélkül hogy kivártam volna, amíg kiderül, hová akar ülni Haber, és így szóltam:
- Rövid megbeszélést tartunk, mert bajban vagyunk, és nincs időnk az udvariaskodásra. Maga Percy? - Ez a
programozó volt; bólintott. - És a maga nevét nem értettem - fordultam a mellette ülőhöz. A sokszorosítóüzem
vezetője volt, egy hórihorgas, beretvált fejű öregfiú, a neve Tracy Spockman. Helyetteséről, a technikusok
egyikéről, akin megakadt a szemem, kiderült, hogy neve Manny Brock.
A potyautasok számára könnyű feladatokat választottam ki, az eszeseket tartalékolva arra az esetre, ha bármi
adódnék, így a sokszorosító főnökével kezdtem. - Spockman, nyitunk egy arkturán anyagbeszerző ügynökséget,
és ez maga lesz. Erre alkalmasnak kell lennie, hiszen ha jól emlékszem, egy évig vezette a duluthi üzletet.
Egy volframpipával pöfékelt, kifejezéstelenül.
- Köszönöm, Mr. Gun…
- Gunner.
- Nos, köszönöm, Mr. Gunner, de mint a sokszorosító vezetője…
- Itt van Manny, ő gondoskodni tud erről. Ha jól emlékszem arra, ahogy a duluthi műveleteket vezette,
gondolom, úgy rendezte el itt is a dolgokat, hogy ő minden további nélkül a helyébe léphet. - És valószínűleg
így is volt. Legalábbis bizonyos, hogy abból semmi baj nem származhat, ha másnak is esélyt adunk, hogy
elfuserálja a dolgokat. Odanyújtottam Spockmannek az "Állást keres" oldalt abból az újságból, amelyet a légi
kikötőben vettem magamhoz, és amelyen idefelé megjelöltem néhány nevet. - Vegye fel ezeket a lányokat,
béreljen ki egy helyiséget, és küldjön ki néhány levelet. - Átnyújtottam egy kézzel firkált feljegyzést is. - Erről a
jegyzékről látni fogja, mi az, amit akarok. Levélben fordulok a város mindegyik ingatlanügynökségéhez,
megkérdezve tőlük, hogy nerc tudnak-e együtt egy ötezer acre nagyságú parcellát rendelkezésre bocsátani a
népszavazás által érintett területen.
Levelet minden fővállalkozónak, ajánlatokat kérve épületekre. Külön-külön kérjen ajánlatokat tőlük, azt
hiszem, összesen öt épületről van szó. Az egyik kívül-belül klimatizált legyen, kérjen hát ajánlatot a
légkondicionáló, fűtési, gáz- és vízvezeték-szerelési alvállalkozóktól is írjon levelet minden élelmiszer-
nagykereskedőnek és italáruraktárnak, és érdeklődje meg, kívánnak-e ajánlatot tenni az arkturánok élelmiszerrel
való ellátására. Telefaxoljon Chicagóba, és kérdezze meg, mit kedvelnek az arkturánok; én nem emlékszem, azt
hiszem, hogy a húst nem szeretik, annál inkább a zöldfőzelékeket. Mindenesetre tudja meg, és vegye be az
adatokat a levelekbe.
Elektronikai üzemek, irodai berendezésekkel foglalkozó kereskedők, személykocsi- és teherkocsi-
képviselet… megtalálja azon a papírdarabon az egész listát. Azt akarom, hogy holnap reggel minden üzletember
Belportban kezdje számolni, mennyi profitra tehetne szert egy arkturán bázis felállítása esetén. Érti már?
- Azt hiszem, Mr. Gunner. Már gondolkodtam rajta. És mi volna, ha a papírárunagykereskedőket, az
ügyvédeket, az okleveles könyvvizsgálókat is…?
- Ne kérdezze, Csinálja! Most pedig maga ott, az asztal végén!
- Henry Dane, Gunner.
 - Henry, mi a helyzet a klublehetőségekkel Belportban? Szakosított csoportokra gondolok. Az arkturánok
rajonganak a navigációért, a vitorlázásért és a hasonlókért; nézzen utána, mit kezdhetne a motorcsónakklubokkal
és így tovább. Olvastam az újságbán, hogy a katonai gyakorlótéren jövő szombaton virágbemutató lesz. Elég
későn lesz, de szorítson be egy előadást az arkturán gombákról. Mi majd, rögtönzünk egy bemutatót. Azt
mondják, az arkturánok odahaza szenvedélyes kertészek, szeretik a biológiai tudományokat mind, derék fickók,
szeretnek mindenbe belekontárkodni.
Elbizonytalanodva jegyzeteimbe néztem. - Van itt valami még a veteráncsoportokról, de nem tudom, hogyan
fogjak hozzá. Ha tud valamilyen használható szempontot, ki vele… - Mi a baj?
Henry kétkedően nézett rám.
- Nem akarok szembekerülni Candyvel, Gunner.
Így aztán nekem kellett szembenéznem a dolgokkal. Candace Harmonhoz fordultam.
- Mit jelentsen ez, kedvesem? - kérdeztem.
- Azt hiszem, Henry az én Arkturán-Amerikai Baráti Társaságomra gondol. Kiderült, hogy ez egyike volt
Haber kedvenc ötleteinek. Nem voltam meglepve. Több hét alatt és mintegy háromezer dolláros költséggel a
teljes taglétszám immár negyvenegyet tett ki.
- Közülük hányan az M&B kirendeltség alkalmazottai?
- Nyolc kivételével az összes - vallotta be azonnal Candace. Nem mosolygott ugyan, de jót mulatott
magában.
- Ez ne okozzon gondot - tanácsoltam Henry Dane-nek. - Amúgy is felszámoljuk az Arkturán-Amerikai
Baráti Társaságot. Candace-nek nem fesz rá ideje. Ő nálam fog dolgozni.
- De hisz ez nagyszerű, Gunner! - ragyogott fel a lány szeme. - És mi lesz a dolgom?
Valamikor már csaknem feleségül vettem Candace-t, és azóta is időnként azt kívánom, hogy bár ne hátráltam
volna meg. Candace Harmon igazán derék teremtés.
- Azt fogod csinálni- mondtam neki -, amit Gunner mond, hogy csinálj. Először is holnap megérkezik ötszáz
arkturán háziállat. Nem láttam még őket, de azt mondták nekem, hogy hercigek, olyanok, mint a kiscicák, és
nagyon tartósak. Gondolj ki valamilyen módot, hogy gyorsan gazdára találjanak. Talán egy állatkereskedés
eladja darabjukat ötven centért.
Haber tiltakozott:
- De kedves Gunnerem, egyedül a fuvardíj…
- Biztos, Haber; csak az, hogy idekerülnek, negyven dollárba kerül darabonként. Van még más hasonló
kérdés? Nincs! Helyes. Azt akarom, hogy a hét végéig ötszáz otthonban legyen egy-egy állat, és ha vevőnként
száz dollárt kellene fizetnem csak azért, hogy elvigyék, megfizetném. A következő pont: szükségem van
valakire, aki talál nekem egy veteránt, lehetőleg rokkantat, lehetőleg olyat, aki részt vett a honi bolygó
bombázásában…
Lefektettem tucatnyi más irányvonalat is - egy képzőművészeti kiállítást olyan arkturán domborművekből,
amelyek részben láthatók; főleg azonban érezhetők, egy 3-V panelműsort Arcturusról, amelyet
betelepíthetnénk… rutin az egész. Ezek közül egyik sem oldaná meg a feladatot, de mindegyik belesegítene
addig, amíg meg nem találom a megoldást. Akkor aztán majd hozzálátok a dologhoz.
- Hogy is hívják azt a fickót, aki tanácstag akar tenni? Connick?
- Úgy van - szólt Haber.
- Mit tudtok róla? - kérdeztem.
Candace-hez fordultam, aki azonnal válaszolt:
- Negyvenegy éves, metodista, nős, három saját gyereke van és egy háborús árva, tavaly elindult az állami
szenátorválasztáson, de vesztett, ám Belportban megkapta a szavazattöbbséget, az idén ellenezte a
népszámlálást, nagyon nagy fiú a Fiatalok Kereskedelmi Kamarájában és a Háborús Veteránok Egyesületében…
- De róla mit tudtok? - erősködtem.
Candace lassan válaszolt:
- Nézd, Gunner, ez egy rendes fickó.
- Ezt én is tudom, drágám. Olvastam a cikkét a mai újságban. Arról beszélj inkább, hogy milyen piszkos
dolgokat követett el, amelyek nyilvánosságra hozatalát nem engedheti meg magának.
- Nem volna szép tőlünk, ha semmiért elpusztítanánk! Hogy mi volna "szép", azzal nem törődőm.
- Mit értesz azon, hogy "semmiért"?
- Te is tudod, hogy a népszavazást nem fogjuk megnyerni.
- Drágám, híreim vannak a számodra. Ennél nagyobb üzlete soha senkinek nem volt, és én meg akarom
szerezni. Nyerni akarunk, és nyerni is fogunk. Mit tudsz Connickról?
- Semmit. Igazán semmit - mondta a lány csendesen. - De szerezhetsz róla adatokat.
Candace láthatóan felindult állapotban mondta:
- Persze, talán van valami…
- Persze. Szerezd meg. Még ma.
 II.

De maradéktalanul senkire sem hagyatkoztam, még Candace-ra sem. Minthogy Connick volt az ellenzék
központi figurája, fogtam egy taxit, és elindultam, hogy meglátogassam.
Sötét volt már, hideg, világos éjszaka, és az üzleti negyed gomba-felhőkarcolói felett a holdkifli éppen
felkelőben volt. Csaknem vonzalommal néztem; mikor ott voltam, gyűlöltem.
Amikor kifizettem a taxit, két kisfiú oldalgott oda gyermeksíruhában, hogy szemügyre vegyenek.
- Hello - mondtam -, a papa itthon van?
Ötesztendős lehetett az egyik, szeplős, ragyogó kék szemmel; a másik sötétebb volt, barna szemű és bicegős.
A kék szemű válaszolt:
- A papa lenn van a pincében. A mama beengedi, hogyha csönget a lakásajtón. Tessék csak megnyomni azt a
gombot.
- Ó, ezek a dolgok így műkődnek! Köszönőm. - Kiderült, hogy Connick felesége csinos, vékony, harmincas
szőke, és a gyerekek alighanem körülnyargalták a házat, és mozgósították az öreget, mert amikor az asszony
elvette a felöltőmet, már jött is a hallon át.
Kezet ráztam vele, és így szóltam:
- A konyhájából érkező szagok elárulják számomra, hogy vacsoraidő van. Nem fogom önöket feltartani. A
nevem Gunnarsen, és…
- És a Moultrie&Bigelow-nál dolgozik. Foglaljon helyet, Mr. Gunnarsen. És azt akarja tudni, hogy nem
gondolom-e át még egyszer az arkturán bázis ügyét. Nem, Mr. Gunnarsen. De miért ne inna velem egyet vacsora
előtt? És miért ne vacsorázna velünk?
Eredeti egy alak ez a Connick. Mi tagadás, kibillentett az egyensúlyomból.
- Tudja mit? Nem bánom - mondtam egy pillanat múlva. - Látom, tudja, hogy miért vagyok itt.
Italt töltött két pohárba.
- Nos, nem egészen, Mr. Gunnarsen. Csak nem gondolja komolyan, hogy meg fogja változtatni a
véleményemet?
- Addig, amíg nem tudom, hogy elsősorban miért ellenzi a bázist, Connick, nem gondolhatok ilyet. Ez az,
amit szeretnék megtudni.
Felém nyújtott egy poharat, leült velem szembe, és elgondolkodva kortyolt egyet belőle. Jó skót whiskyvolt.
Aztán körülnézett, hogy a gyerekek hallótávolságon belül vannak-e, és így szólt:
- A dolog úgy áll, hogy ha tehetném, megölnék minden eleven arkturánt, Mr. Gunnarsen, és ha néhány millió
földi embert kellene ehhez feláldoznunk, ez sem lenne érte túl magas ár. Nem akarom itt ezt a bázist, mert nem
akarom, hogy bármilyen dolgom is legyen ezekkel a gyilkos állatokkal. Sőt. Látni sem bírom őket, nemhogy
szagolni.
- Örülök, hogy őszinte hozzám - mondtam, kiürítettem a poharam, és hozzátettem: - Ha komolyan gondolta a
vacsorameghívást, azt hiszem, a szaván fogom. El kell ismernem, szeretetreméltó család volt. Azelőtt már
foglalkoztam választásokkal: Connick mindig jó jelölt volt, mert jó ember. Bizonyítja ezt az is, ahogy a
gyerekek viselkedtek vele, és megdönthetetlen érv volt, ahogy ő viselkedett velem. Cseppet sem ijedt meg
tőlem.
Persze az én szempontomból mindez nem volt rossz.
Connick a vacsora alatt a beszélgetés során nem hozta szóba az 1. számú témát, amivel egyetértettem, de
mihelyt asztalt bontottunk, és magunkra maradtunk, így szólt:
- Helyes. Most hát kirukkolhat a meséjével, Mr. Gunnarsen. Ámbár nem tudom, miért hozzám jött, ahelyett
hogy Tom Schlitzhez ment volna.
Schlitz Connick ellenjelöltje volt. Így szóltam:
- Úgy látom, nem ismeri ezt az ügyet. Mi szükségünk van rá? Ő már elkötelezte magát mellettünk.
- Én pedig elköteleztem magam önök ellen, de azt hiszem, ez az, amit megváltoztatni remélnek. Halljuk, mi
a javaslata!
Ez a haladási ütem még nekem is túl gyors volt. Úgy tettem, mintha félreértettem volna.
- Igazán, Mr. Connick, nem szeretném megsérteni azzal, hogy javaslatot tegyek a megvesztegetésére…
- Tudom, hogy ilyet nem tenne, mert elég eszes ahhoz, hogy tudja: nem fogadok el pénzt. Így hát nem
pénzről van szó. Akkor hát miről? Arról, hogy Moultrie&Bigelow Schlitz helyett engem támogatna a
választásokon? Ez meglehetősen jó ajánlat, ám az ára túlságosan magas. Nem fizetném meg.
- Nos - mondtam -, a helyzet az, hogy mi nem lennénk hajlandók…
- Igen, gondoltam. Nincs alku. Egyébként valóban úgy gondolja, segítségre van szükségem ahhoz, hogy
megválasszanak?
Kénytelen voltam elismerni, hogy ez jó szempont.
- Nem - ismertem el -, nincs erre szűksége, ha minden egyéb is rendben van. E pillanatban biztos első, ahogy
ezt az ön és a mi felméréseink egyaránt mutatják. De minden egyéb nincs rendben.
 - Ezen azt érti, hogy Schlitz-vicéket fogják segíteni. Helyes, akkor hát nagy verseny lesz.
Felemeltem a poharam, és Connick megtöltötte.
- Mr. Connick - szóltam, - már említettem egyszer, hogy ön nem ismeri ezt az ügyet. Nem kerül sor
versenyre, mert nem futhat be ellenünk.
- De megpróbálhatom, az ördögbe is! Egyébként is - poharát elgondolkodva kiürítette-, azt hiszem, maguk,
agymosók eléggé szerencsések. Mindenki nagyon erőseknek tartja magukat, és az utóbbi időkben valójában nem
kellett az erejüket megmutatniuk. Kíváncsi vagyok, hogy vajon a császár valóban meztelen-e.
- Ó, nem, Mr. Connick! A legjobban öltözött császár, akit valaha is látott, higgye el nekem.
Szemöldökét kicsit összevonva mondta:
- Azt hiszem, erről magamnak kell meggyőződnöm. Egyébiránt őszintén szólva úgy gondolom, hogy az
emberek kialakították véleményüket, és önök nem tudják megváltoztatni.
- Erre nincs is szükség - mondtam. - Connick, tudja, miért szavaznak az emberek úgy, ahogy szavaznak?
Nem a "véleményük" alapján. Magatartások alapján szavaznak, és benyomások alapján. Őszintén szólva én
szívesebben dolgoznék az ön érdekében, mint ön ellen. Schlitzet könnyen legyőzhetnénk, Schlitz zsidó. Connick
dühösen mondta:
- Ember, nálunk Belportban nincs ilyesmi!
- Mármint antiszemitizmus? Persze hogy nincs. De ha az egyik jelölt zsidó, és kiderül, hogy tizenöt évvel
ezelőtt megpróbált elhamukázni egy parkolójegyet - és higgye el nekem, Connick, valami mindig kiderül -,
akkor ellene szavaznak, hogy megvédjék a parkolójegyek becsületét. Ez az, amit "magatartáson" értek. A maga
szavazói - ó, nem kivétel nélkül mindegyik, de ahhoz elég sok, hogy a mérleg nyelve átbillenjen - ilyen
indítékoktól hajtva mennek be a szavazófülkébe. Nem kell a véleményüket megváltoztatnunk. Mindössze abban
kell nekik segíteniük, hogy eldöntsék, melyik oldalra álljanak. - Hagytam, hogy újratöltse a poharamat, és ittam
is egyet. Tudatában voltam, hogy kezdem érezni az ital hatását. - Vegyük magát, Connick - szóltam. - Tegyük
fel, hogy demokrata, és bemegy, hogy leadja a szavazatát. Tudjuk, hogy elnökválasztáson hová szavaz, helyes?
A demokratapárti jelöltre.
Connick tartózkodásából nem sokat engedve mondta: - Nem szükségképp, de valószínűleg.
- Nem szükségképp, helyes. És miért nem szükségképp? Mert előfordulhat, hogy ismeri a fickót, aki a
Demokrata Párt képviseletében indul a választásokon, vagy hogy egyik ismerőse neheztel rá, nem kapta meg a
postamesteri állást, amelyre pályázott, vagy az elnökjelöltet megválasztó pártgyűlésen az ő küldöttei ellen lép
fed. A lényeg az, hogy pontosan azért, mert ösztönösen mellé állna, van valami, ami maga szerint ellene szól.
Miképpen szavaz hát? Ezt az dönti el, hogy a szavazás pillanatában történetesen melyik érvnek sikerül
felülkerekednie. Ebben és nem más pillanatban. Ez nem elvek kérdése, hanem a pillanatnyi hangulaté.
Szóval nem kell semmiféle véleményt megváltoztatnunk, mert a legtöbb embernek nincs is véleménye, amit
megváltoztathatnánk!
Connick felállt, és szórakozottan megtöltötte saját poharát - nem én voltam az egyetlen, aki érezni kezdte az
ital hatását.
- Utálnék az ön helyében lenni - mondta félig magának. - Ó, az nem is olyan rossz!
Megrázta a fejét, aztán összeszedte magát, és így szólt:
- Nos, köszönöm a leckét. Ezt nem tudtam. De mondok magának valamit, amit soha nem fogok megtenni.
Soha nem fog rávenni, hogy bármilyen kérdésben is az arkturánok mellett szavazzak.
Csúfondárosan elmosolyodtam.
- Legyen elfogulatlan! A nép vezére! Tárgyilagosan ítél meg minden kérdést! - Elismerem, nem vagyok
tárgyilagos. Ezek büdösek.
- Faji előítéletei vannak, Connick? - Ne hülyéskedjen.
- Van - mondtam - egy arkturán illat. Nem tehetnek róla.
- Nem "illat"-ról beszéltem. Azt mondtam, "büdösek". Nem akarom, hogy itt legyenek ebben a városban, és
senki sem akarja. Még Schlitz sem.
- Soha nem kell látnia őket. Tudja, nem szeretik a földi éghajlatot. Itt nekik túl meleg van. Túl sok a levegő.
Ide hallgasson, Connick - mondtam -, száz stekszem van rá, hogy legalább egy évig, amíg a bázis megépül és
benépesül, egyetlen arkturánt sem fog látni. Aztán meg kétlem, hogy valaha is… mi a baj?
Úgy nézett rám, mintha idióta lennék, és már csaknem kezdtem hinni, hogy az vagyok.
- Azt hiszem - mondta ismét olyan hangon, amely inkább önmagához szólt, mint hozzám -, azt hiszem,
túlbecsültem magát. Azt hiszi magáról, hogy isten, ezért aztán én is elfogadtam saját értékelését.
- Mire gondol?
- Megbocsáthatatlanul gyenge törzskari munka, Mr. Gunnarsen - mondta és bólintott, mint aki
ítélőképessége tudatában van. - Ennek örülnöm kellene. De valahogy mégsem örülök. Ez rémülettel tölt el.
Ennek a hatalomnak a birtokában magának tévedhetetlennek kellene lennie.
- Köpje már ki, mi van a begyében!
- Csak az, hogy elvesztette a fogadást. Nem tud róla, hogy e pillanatban is van a városban egy arkturán?
 III.

Amikor újra a kocsimba szálltam, berregett a telefon, és az üzenetfelvevő jelzőfénye pislogott rám. Az
üzenet Candace-től jött:
"Gunner, a választás ellenőrzésére egy Fegyverszüneti Brigád érkezett a Statler-Billsbe. Van köztük egy
arkturán!"
A törzskari munka mégsem olyan gyenge, csak megbocsáthatatlanul lassú. De ez kevés vigaszt nyújt.
Felhívtam a szállodát, és a Fegyverszüneti Brigád tagjainak egyikéhez kapcsoltak - ez volt a legtöbb, amit a
szálloda tehetett értem. Az illető ezredesi rangban volt, és így szólt:
- Igen, Mr. Knafti tud az ön itteni munkájáról, és egyáltalán nem kíván találkozni önnel. Ez egy
fegyverszüneti brigád, Mr. Gunnarsen. Tudja, hogy ez pontosan mit jelent?
És szó nélkül letette a kagylót. Nos, tudtam, mit jelent - fel a kezekkel, minden vonalon -, csak egyszerűen
azt hittem, hogy nem értelmezik ilyen mereven a dolgot.
Akárhogy is nézzük, ez szabályos ökölcsapás volt. Hiszen most hülyének nézhet Connick, pedig valami
olyasmit akartam, hogy féljen tőlem. Mert az arkturánok végül is tényleg büdösek - lehet-e jó tömegkapcsolati
munkát végezni, ha az ember áruja megrohadt fokhagymaszemként szaglik pár száz lábnyi távolságból? Nem
akartam, hogy a szavazók megérezzék ezt a szagot.
És leginkább a miatt a következtetés miatt, amit - ebben bizonyos voltam minden piros vérű, csökönyös
gondolkodású, zavart fejű választó levonna: "Figyelj, Sam, hallottad, hogy egy arkturán jött ide kémkedni?"
"Igen, Charlie, ezek az átkozott rovarok gyakorlatilag azzal vádolnak bennünket, hogy meghamisítjuk a
választásokat." "Átkozottul igaz, Sam, és van még valami. Ezek büdösek, Sam."
Félóra múlva közvetlen vonalon hívott Haber. - Szent Isten, Gunner! Fiú, mindennek vége!
- Úgy hangzik - mondtam -, mintha kitalálta volna, hogy egy arkturán van a Fegyverszüneti Brigádban.
- Tud róla? És nekem nem szólt?
Éppen azon voltam, hogy megdorgáljam, amiért ő nem szólt nekem, de nyilvánvaló, hogy ebből semmi jó
nem származott volna. Mindazonáltal megkíséreltem, de tömény tudatlanságára hivatkozva meghátrált.
- Nem jeleztek semmit Chicagóból. Tehetek én róla? Fiú, legyen tisztességes velem!
Gunner "fiú" nagyon tisztességesen tetette a kagylót.
Kezdtem elálmosodni. Egy pillanatra megfordult az agyamban, hogy lenyelek egy élénkítő tablettát, de az a
szelíd zsongás, amit Connick itala maga után hagyott, eléggé kellemes volt, és különben is későre járt már az
idő. Felkerestem a szállodai lakosztályomat, amelyet Candace foglalt számomra, és ágyba bújtan.
Csak pár pillanat telt el addig, amíg elaludtam, de mintha valamilyen szagra lettem volna figyelmes.
Ugyanaz a szálloda volt, ahol a Fegyverszüneti Brigád lakott.
Valójában nem érezhettem meg annak az arkturánnak, Knaftinak a szagát.
A párnatelefon zümmögni kezdett, és Candace hangja szólalt meg belőle: - Kelj fel és öltözz, Gunner!
Felmegyek.
Sikerült felülnöm, megráztam a fejem, és szippantottam néhányat az amfetaminból. Mint mindig, jól
magamhoz térített, de azon a szokásos áron, hogy úgy éreztem, nem aludtam ki magam. Ennek ellenére
felvettem a háziköntösömet.
- Nyitva van! - kiáltottam. - Kérsz egy kávét?
- Kérek, Gunner. - Bejött, és megállt a fürdőszobaajtóban, figyelte, hogyan csavarom fel teljes forrásra a
Hilsch-főzőt, és töltök belőle két csészével. Kanállal kávéport tettem bele, és kikapcsoltam a főzőt.
- Narancslé? - A lány fogta a csészét, és megrázta a fejét, így csak magamnak kevertem egy pohárnyival,
felhajtottam, belöktem a poharat a szemétkosárba, és a kávémat átvittem a másik szobába. Az ágy már magától
lemeztelenedett, most pamlag volt, leültem rá, és hátradűlve megittam a kávémat. - Nos, drágám mondtam -,
milyen piszkos dolgot tudtál meg Connickról?
Candace habozott, azután kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy fotofaxot, és felém nyújtotta. Egy régi
acélkarc reprodukciója volt, felül antikva hetükkel a felírat: Az Egyesült Államok Hadserege, alatta pedig ez a
szöveg:

Közhírré tétetik, hogy

DANIEL T. CONNICK
ASIN Aj-32880515
a kormány akaratából a mai nappal megválik az Egyesült Államok szolgálatából.
Közhírré tétetik továbbá, hogy eltávolításának oka
BECSTELENSÉG

- Lám, ki gondolta volna? - mondtam. - Látod, kedvesem, mindig adódik valami.

 Candace befejezte a kávéivást, a csészét gondosan letette az ablakpárkányra, és kivett egy cigarettát. Ez
rávallott: Candace egyszerre mindig csak egy dolgot csinált, rendszeres elme, ezzel nem tudtam felvenni a
versenyt - de őszintén szólva nem is kedveltem benne ezt a tulajdonságot. Kétségtelen, hogy tudta, mire
gondolok, mert kétségtelen, hogy ő is erre gondolt, de semmiféle nosztalgia nem volt a hangjában, amikor így
szólt:
- Tegnap este elmentél és meglátogattad, igaz?… És még most is arra készülsz, hogy hátba döfd?
Ezt válaszoltam:
- Igen, azon vagyok, hogy vereséget szenvedjen a választásokon. Ezért fizetnek. Engem meg másokat.
- Nem, Gunner - szólt a lány -, engem az M&B nem ezért fizet, ha erre gondoltál, mert nincs annyi pénz a
világon.
Felálltam és mellé kerültem.
- Kávét még? Nem? Azt hiszem, én sem kérek. Drágám…
Candace felállt, átment a szobán, és leült egy egyenes hátú székre.
- Hirtelen ébredtél, nemde? Ne térj át más tárgyra. Arról beszéltünk, hogy… - Arról beszéltünk - vettem át
tőle a szót -, hogy van egy feladatunk, amiért megfizetnek: Elismerem, a feladat egy részét elvégezted
helyettem: amit akartam, megtudtad Connickról.
Elhallgattam, mert Candace a fejét rázta. - Nem vagyok ebben olyan biztos.
- Hogyhogy?
- A faxon nem áll rajta, de én tudom, miért kapta ezt a minősítést: "Veszélyes kötelesség elmulasztása." A
Holdon, az Egyesült Államok Űrhadseregében. Az évszám 1998.
Bólintottam, mert megértettem, miről beszél. Nem Connick volt az egyetlen. Abban az esztendőben az
űrhajóhad fele darabokra tört. Novemberben történt. Egy súlyos Leonid típusú meteoritzápor és egyidejűleg egy
napkitörés. Az űrhadsereg aranygallérosai elhatározták, hogy szigorú megtorlást alkalmaznak, és arra kérték az
Egyesült Államok hadseregét, hogy állítsanak hadbíróság elé minden katonát, aki megugrott, és föld alatti
óvóhelyen keresett menedéket. És a hadsereg úgy érezte, köteles eleget tenni a kérésnek.
- De a legtöbben elnöki kegyelemben részesültek - mondtam. - Ő nem? Candace a fejét rázta.
- Nem folyamodott érte.
- Hm. Nos mindegy, szerepel a nyilvántartásában - zártam te a tárgyat. - Beszéljünk másról. Mi van a
Gyerekekkel?
Candace kioltotta a cigarettáját, és felállt.
- Ezért vagyok itt, Gunner. Szerepelt a listádon. Nos hát, öltözz fel.
- Miért?
Arcára széles mosoly ült.
- A lelki nyugalmamért egyrészt. És azért, hogy megvizsgáld a Gyerekek ügyét, ahogy te mondod.
Megszerveztem számodra egy találkozót, ötvenöt perc múlva a kórházban.
Emlékeztetek rá, hogy híreszteléseken kívül semmit nem tudtam a Gyerekekről. Habernek hála; ő nem
tartotta szükségesnek, hogy magyarázatokba bocsátkozzék. És Candace csak ennyit mondott:
- Várj, amíg a kórházhoz érkezünk. Majd magad nézel utána.
A Donnegan általános kórház vajszínű kerámiatéglával borított hétemeletes épület volt, légkondicionálással,
mindenfelé világító falakkal, pici, aszeptikus kék jelzőfényekkel a szellőzővezetékek nyílásainál. Candace egy
föld alatti garázsba állította be a kocsiját, és a felvonóhoz vezetett, majd onnan egy váróterembe. Úgy tűnt, hogy
jól kiismeri magát itt mindenfelé. Az órájára pillantott, néhány perccel korábban érkeztünk, mondta, és egy
falitérképre mutatott, amelyen színes fények delezték a látogatók számára az utat, bármi volt is az úticéljuk. A
falitérkép a Donnegan méreteit és sokrétűségét is igen látványosan megmutatta. A kórháznak huszonkét teljesen
felszerelt műtője volt, egy vérminta- és transzplantátumbankja, röntgen- és sugárkémiai osztálya,
mélyhűtőszobája, az övé a Föld legteljesebb műszerv- és műtagfelszerelése, volt geriátriai részlege, számtalan
betegszobája.
És mindenekelőtt volt egy tökéletesen felszerelt gyermekgyógyászati szárnya. - Azt hittem - mondtam -,
hogy ez a Veteránok Egyesületének a kórháza.
- Pontosan. Itt jön a mi barátunk.
A hajóhad egy tisztje jött be, Candace felé nyújtva kezét és mosolyát:
- Hello, örülök, hogy látom! És ön bizonyosan Mr. Gunnarsen.
És miközben kezet ráztunk, Candace bemutatott bennünket egymásnak. A fickót Whitling kapitánynak
hívták; Candace Tomnak nevezte. A kapitány így szólt:
- El kell mennünk innen. Amióta beszéltem magával, egy mindenkit érintő fejlemény következett be, amely
tizenegyre van ütemezve: magas rangú katonatisztek érkeznek ellenőrző látogatásra. Nem akarom sürgetni
magukat, de szeretném elkerülni a velük való találkozást… tudják, ez egy kicsit szabálytalan.
- Köszönjük, hogy lehetővé tette - szóltam. - Vezessen, kérem.
Beszálltunk egy felvonóba, amelyet az épület legfelső emeletén hagytunk el. Kiléptünk egy folyosóra,
amelynek falait festmények borították: Disney és Lúdanyó. Egy napozóteraszról gépi zene csengő-bongó
hangjai hallatszottak. Három ordítozó gyerek vágtatott él mellettünk, és kergetőzött végig az előcsarnokon.
Ahhoz képest, hogy ketten közülük mankóval voltak, elég jól szórakoztak.
- Mi az ördögöt keres itt?! - ripakodott rá valakire Whitling kapitány.
Kétszer is körülnéztem, de nem rám szólt, sem a gyerekekre. Egy férfihoz beszélt, akinek fiatal arca volt, de
sűrű, fekete szakálla. A Donald kacsa mozgatható szobra mögött állt, jelentéktelennek és bűntudatosnak látszott.
- Ó, tiszteletem, Mr. Whitling! - mondta zavartan. - Izé… alighanem újra eltévedtem. A kantint keresem.
- Carhart - szólt fenyegetően a kapitány -, ha még egyszer elkapom magát ebben az épületszárnyban, egy
évig nem lesz semmi dolga a kantinnal. Megértette?
- Igenis, alássan. Így lesz, Mr. Whitling. - Ahogy a férfi tisztelgett és megfordult, arcán az igazságtalanság
kifejezésével, észrevettem, hogy fürdőköpenyének bal ujja üresen be volt gyűrve a zsebbe.
- Nem lehet ezeket távol tartani - mondta Whitling, és kitárta karját. - Nos hát, itt vagyunk, Mr. Gunnarsen.
Most hát a saját szemével láthatja.
Gondosan körülnéztem. Mindenfelé gyerekeket láttam - bicegő gyerekeket, sánta gyerekeket, sápadt és
elnyűtt gyerekeket.
- De mi az éppenséggel - kérdeztem -, amit látok?
- Hogy mi? Nos hát a Gyerekek, Mr. Gunnarsen. Azok, akiket kiszabadítottunk. Azok, akiket az arkturánok
ejtettek rabul a Marson.
És ekkor kapcsoltam. Emlékeztem rá, hogy a Marson foglyul ejtették a kolóniát. A csillagközi hadviselés
csigalassúsággal halad, mert olyan sokáig tart, amíg az egyik csillagról eljutunk a másikra. Az Arcturusszal
viselt háború fő ütközeteit a Földtől nem messzebb vívtuk meg, mint a Mars felszíne és az űrhajóhadnak a
Szaturnusz körüli csatái. Ennek ellenére a Mars-kolónia elleni rajtaütéstől a Washingtonban aláírt
fegyverszünetig tizenegy év telt el.
Emlékeztem, hogy láttam a Mars elleni váratlan támadásról egy rekonstruált mágnesszalagot. Forró nyári
nap volt, déli verőfény, a jég vízzé olvadt. A színhely a Déli Források körüli kolónia volt. A lemenő nap kis
fényköréből egy űrhajó bukkant fel.
Rakéta volt. Ragyogó aranyból és a ferdén legömbölyített homlokrésze körüli aranysugárzás dicsfényében
ereszkedett lefelé, egy csillagorrú vakondok húsos kidudorodására emlékeztető előrészével. Elektromos
reccsenéssel ért talajt a finom szemcsés, narancssárga homokon, és előjöttek belőle az arkturánok.
Természetesen akkor még senki sem tudta, hogy ezek arkturánok. Hosszú, anekliptikus röppályán keringtek
a Nap körül, figyeltek, vizsgálódtak, aztán a kis marsbeli előőrsöt választották ki a lecsapás helyéül. A Mars
vonzáskörében kétlábúak voltak - nyálkás végtagjaik közül kettő elég volt ahhoz, hogy felemelje őket a talajról
-, a férfiak magasak, szorosan testhez simuló, aranyszínű öltözékben. A kolónia lakói futva jöttek az érkezők elé
- és megölték őket. Mind egy szálig. Az összes felnőttet.
A gyerekeket azonban nem ölték meg, legalábbis nem ilyen gyorsan és ilyen könnyen. De voltak közöttük,
akiket nem öltek meg, és ezek közül néhányan itt voltak a Donnegan Közkórházban.
De nem valamennyien.
Kis agyammal kezdtem felfogni a dolgokat, és így szóltam: - Ezek hát a túlélők.
Candace, aki szorosan mellettem állt, hozzám fordult.
- A zömük, Gunner. Azok, akik nincsenek elég jól ahhoz, hogy visszaküldjék őket a normális életbe.
- És a többiek?
- Nos, családjuk többnyire nincs, hiszen megölték őket. Így azután nevelőszülők fogadták örökbe őket itt,
Belportban. Száznyolcan vannak ilyenek. Jól mondom, Tom? És most fogalmat alkothatsz róla, hogy mi az,
amire vállalkoztál.

A Gyerekek közül vagy százan voltak ebben az épületszárnyban, és nem láttam mindegyiket. Egyeseket
közülük nem volt szabad megtekinteni.
Whitling csak megemlítette, de nem mutathatta meg a vérhőmérséklet-kórtermet, ahol a nagyon fiatalok és
nagyon rossz állapotban levők éltek. Gnotobiotikus légkörük volt, egy kicsit oxigéndúsabb és egy kicsit
magasabb páratartalmú, mint a környező levegő, a nyomás is nagyobb, hogy segítse gyenge anyagcseréjüket
testrészeiknek oxigénnel való ellátásában. Jobbra tőlük, kicsit távolabb voltak a kis egyágyas szobák, amelyek a
legsúlyosabb esetekhez tartoztak. A fertőzők. A gyógyíthatatlanok. Azok a szerencsétlenek, akiknek a puszta
megpillantása is ártalmára lehet a többinek. Whitling kedvességből kinyitott egy-két sarkított redőnyt, és
engedte, hogy benézzek a szobákba, ahol feküdtek (vagy vonaglottak, vagy álltak mint a cövek) örök
magányosságban. Az arkturánok egyik kísérlete az átültetés volt, és úgy tűnt, hogy a programot egy rigolyás
személy irányította. A legfiatalabb háromesztendős lehetett, a legidősebb jócskán tizenéves.
Felkavaró látvány volt, és ha könnyen eligazodtam érzelmeimen, ez azért volt, mert amit éreztem, annak
nagyon is nyilvánvalónak kellett lennie.
Gyerekek bajban! Természetesen azok, akiket visszaengedtek az emberek közé, nem voltak olyan
megrázóak, mint ezek. Ám ezek láttán az emberek szíve összeszorulna - ahogy még az enyém is összeszorult-,
és valahányszor egy nevelőszülő vagy egy nevelőszülő szomszédja vagy egy alkalmi járókelő az utcán érezné
ezt a szívszorongást, egy gondolat is gyökeret verne szívében: az arkturánok tették ezt.
Mert a veszélyessé válható felnőttek meggyilkolása után ketrecbe zárták mint értékes kutatási példányokat a
könnyen kezelhető kicsinyeket.
És én azt reméltem, hogy ötszáz arkturán ölebbel közömbösíthetem ezt Ezalatt Whitling körülvitt az
épületszárnyon, és a hangjában meghallhattam azokat a felhangokat, amelyek étlen fel kellett vennem a harcot,
mert szerette és sajnálta ezeket a gyerekeket.
- Hello, Terry! - mondta a napozóteraszon egy ágy fölé hajolva, és megveregetve lakójának hófehér haját.
Terry felmosolygott rá. - Természetesen nem hall minket- mondta Whitling. - Négy héttel ezelőtt új
hallóidegeket ültettünk át belé, én magam végeztem a műtétet, de az új idegek elhaltak. A hármadik próba
ugyanúgy végződött. És természetesen minden újabb próbálkozás nagyobb kockázattal jár: antitestek.
- Nem látszik többnek ötesztendősnél - mondtam. Whitling bólintott. - De a kolónia elleni támadás…
- Ó, értem, mire gondol - mondta Whitling. - Az arkturánok természetesen a szaporodásban is érdekeltek
voltak. Elfen, aki néhány hete távozott innen, csak tizenhárom esztendős volt, de hat gyereket hozott világra. Ez
pedig itt Nancy.
Nancy tizenkét éves lehetett, ám testtartása és mozdulatainak összehangoltsága nem haladta meg a
kisgyerekek szintjét. Totyogósan jött egy labda után, megállt, és idegenkedve, tekintetében gyanakvással bámult
rám.
- Nancy az egyik gyógyult betegünk - mondta Whitling büszkén. A tekintetemet követve hozzátette: - Ó,
semmi baj, a Marson nevelkedett, és még nem alkalmazkodott a Föld nehézségi erejéhez, ennyi az egész; nem ő
fut lassan, a labda gurul túlságosan gyorsan. Ez pedig Sam.
Sam tizenéves volt, az ágyból vihogott ránk, miközben próbálta fejét fölemelni a matracról, ami
szemlátomást rendkívül fárasztó gyakorlatnak bizonyult. Egy aranyos, ügyes nővérke számolta az időt, ahogy
állával a melléhez ért: egy-kettő, egy-kettő. A gyerek ötször végezte el a gyakorlatot, aztán vigyorogva
visszazuhant.
- Sam központi idegrendszere csaknem teljesen tönkrement-mondta együttérzőn Whitling. - De van már
haladás. Az idegszövetek regenerációja azonban rettentően… - Nem figyeltem oda; Sam vigyorgását néztem,
amely fekete és törött fogakat mutatott meg. - Elégtelen táplálkozás - mondta Whitling, aki ismét a tekintetemet
követte.
- Helyes - mondtam. - Eleget láttam; most már ki akarok jutni innen, mielőtt arra kényszerülnék, hogy én is
pelenkát váltsak. Köszönöm, Whitling kapitány. Azt hiszem, köszönöm magának. Melyik a kijárathoz vezető út?

IV.

Nem akartam visszamenni Haber irodájába. Féltem a vele való beszélgetéstől. De hallani akartam valamit
arról, hogy mi történt a munkánkkal, és ennem is keltett.
Így hát Candace-t visszavittem a szobámba, és hozattam fel ebédet.
A fűtött ablaknál álltam, és kinéztem a városrag amíg Candace az irodával beszélt. Nem is figyeltem oda,
mert Candace tudta, mi az, ami engem érdekel; csak néztem a lábamnál a várost, amint átkarikázik egy átlagos,
unalmas hétfői napon. Belport csillagváros volt, a húsz évvel ezelőtt népszerű, gomba alakú épületek
halmazából alakult városközponttal. A szálloda, amelyben voltúnk, valójában egyiké volt ezeknek az
épületeknek, és az ablakomból jobbra-balra három másikat láttam a magasba szökni; az egyik magasabb, a
másik alacsonyabb volt a mienkénél, és mögöttük a katedrális emelkedett ki a lakónegyedek társasházai közül.
Láttam, ahogy odalent tovakígyózik az élénk színű, tarka kocsisor a forgalmi főútvonalak egyikén, megtűzdelve
a népszavazást támogató díszfelvonulásaink hátramozdítóival. Vagy az ellenzék díszfelvonulása? Négyszáz láb
magasból ez mindegynek tűnt.
- Tudod, drágám - mondtam, amikor Candace kikapcsolta a háromdimenziósat -, itt nem lehet okos az
ember. Elismerem, szomorú eset ez a Gyerekekkel, és ki tud ellenállni bajban levő gyerekeknek? De ennek a
világon semmi köze nincs ahhoz, hogy legyen-e az arkturánoknak egy távközlő és követőállomása odakint a
tavon.
- Nem te voltál-e az - mondta Candace -, aki azt mondtad nekem, hogy a tömegkapcsolatok tekintetében a
logikának nincs semmi szerepe? - Odajött mellém az ablakhoz, megfordult, és félig a párkányra ülve felolvasott
a feljegyzéseiből: "A közvéleménykutatási index megint romlott egy fél ponttal… Haber azt mondja, közöljem
csak veled, hogy ez a győzelem legalább két ponttal romlott volna az arkturán cicák nélkül. A szállítóknak
kimentek a levelek. Chicago jóváhagyja a költségvetési túllépést. És ez az, ami igazán számít."
- Köszönöm. - Megszólalt az ajtó harangjátéka, és Candace otthagyott, hogy beengedje a pincért az
ebédünkkel. Utána néztem, nem túlságosan nagy étvággyal, kivéve egy dolgot, amiről tudtam, hogy nem
szerepel az étrenden: magát Candace-t. De azért próbáltam enni.
 Úgy látszott, hogy a lány nem segít nekem az ebéd elfogyasztásában. Valóban olyasmit cselekedett, ami
egyáltalán nem volt jellemző rá. Egész ebéd alatt beszélt, és az egyetlen dolog, amiről beszélt, a Gyerekek
voltak. Értesültem Nináról, aki tizenöt esztendős volt, amikor a kórházba érkezett, és végigcsinálta a megszállást
- senkihez egy szót se szólt, és ötvenegy fontot nyomott, és sikoltozott, hacsak nem engedték, hogy az ágy alá
rejtőzzék.
- És hat hónap után - mesélte Candace - adtak neki egy kézre húzható bábut, és végül is a bábu beszélt
helyette.
- Honnan tudod mindezt? - kérdeztem.
- Tomtól. És aztán itt voltak a csíramentes gyerekek…
Mesélt róluk és azokról az injekciósorozatokról meg csontvelő-átültetésekről, amelyekre szükségük volt
ahhoz, hogy a beteg megölése nélkül helyreálljon a szervezet immunreakciója. És azokról a gyerekekről,
akiknek elpusztították a halló- és a hangképző idegeit, nyilvánvalóan azért, mert az arkturánok azt a kérdést
vizsgálták, hogy vajon az ember hangosan kiejtett szavak hiányában tud-e értelmesen gondolkodni. És azokról a
gyerekekről, akiket étrendi tanulmányok folytatása céljából vegytiszta szőlőcukron neveltek fel. És a
mesterségesen vérzékennyé tettekről. A tapintóérzék nélküli gyerekekről és a kifejlett izomzat nélküli
gyerekekről.
- Ezt mind Tomtól tudod?
- Ennél még sokkal többet, Gunner. És ne felejtsd el, ezek csak az életben maradottak. A gyerekek közül
egynéhány, akiket szándékosan…
- Mióta ismered Tomot?
- Ó, amióta itt vagyok! - Letette a villáját, megcukrozta a kávéját, és hörpölt egyet belőle, miközben a csésze
felett rém nézett. - Két éve: Természetesen akkor még nem voltak itt a gyerekek.
- Persze, gondolom.
- Ó, igen.
- Valóban szereti azokat a gyerekeket, ezt magam is láttam. És te is szereted. Még néhány kortyot nyeltem a
saját kávémból, amelynek olyan volt az íze, mint a hígított mosogatólé, és miközben cigaretta után nyúltam, így
szóltam: - Lehet, hogy túl sokáig vártam ezzel a helyzettel itt, nem gondolod?
- Igen, azt hiszem - mondta Candace megfontoltan. - Lehet, hogy lekésted a vonatot.
- Megmondom, mi az, amire gondolok, drágám. Azt hiszem, valami van a bögyödben, és ennek a valaminek
nincs köze a jövő heti szavazólapon szereplő negyedik kérdéshez.
És amit Candace erre mondott, nem volt jelentéktelen dolog.
- A dolog úgy áll, Gunner, hogy karácsonykor összeházasodunk Tom Whitlinggel.

Visszaküldtem a lányt az irodába, és cigarettával a számban végignyúltam az ágyamon, és figyeltem, hogy a

fali szelelőlyukak hogyan szippantják be a füstöt. Béke volt és nyugalom, mert odaszóltam a titkárságra, hogy
további értesítésig ne kapcsoljanak ide telefont, és nem éreztem semmit.
A tökéletesség olyan ritka tünemény, hogy az ember érdeklődését felkelti, ha olyan esetre bukkan, amikor
valaki mindent tökéletesen elrontott.
Ha elővettem volna a kis listámat, kipipálhattam volna annak minden pontját. Így vagy úgy. Nem küldtem el
Habert, és valójában nem is akarom elküldeni, mert ebben a bizonyos dologban ő sem volt sokkal rosszabb,
mint én; jól mutatja ezt a rekord. Megvizsgáltam a Gyerekeket, helyes. Egy kicsit későn. Megvizsgáltam
Connickot, a választók elé terjesztett javaslatunk első számú ellenzőjét, és amire rájöttem, az alaposan ártana
Connicknak, de nem látom igazán, miképpen segíthetne ez nekünk a munkánk elvégzésében. És természetesen
nem veszem feleségül Candace Harmont.
Az előző cigaretta csonkjáról rágyújtottam egy másikra, és közben arra gondoltam, hogy volt egy ötödik
dolog is, és azt ugyancsak elfuseráltam.
A tömegkapcsolatok klasszikusai világosan rámutattak, hogy mennyire nincs értelme a gondolatolvasásnak,
én pedig megengedhetem magamnak, hogy beleessek a sajtóügynökök részére állított legrégibb és leghülyébb
csapdák egyikébe. Gondolj csak a sajtóügynökségek történelmi mesterfogásaira: "A zsidó hátba döfték
Németországot!" "Hetvenöt (vagy ötvenkilenc, vagy százhárom) bárcás kommunista van a
Külügyminisztériumban!" "Elmegyek Koreába!" Nem elég, ha egy tétel racionális; valójában rossz, ha egy tétel
racionális, ha meg akarjuk vele mozgatni az emberek mirigyeit, mert mindenekelőtt újnak és frissnek kell
látszania, és olyan forradalmian egyszerűnek, hogy friss és reményteljes fényben mutassa be az irdatlan, zavaros
és kellemetlen problémát. Vagy ilyennek tűnjön az átlagember szemében. És minthogy az átlagember több-
kevesebb komor, gondterhelt órát töltött azzal, hogy egy csődbe jutott Németországgal vagy a felforgatás
fenyegetésével vagy egy sehová sem vezető háborúval szemben valamilyen személyes megváltás után
tapogatóddzon, nincs olyan racionális megoldás, amely valaha is eleget tehetne azoknak a kifogásoknak…
hiszen már fontolóra vette az összes racionális megoldást, és vagy úgy találta, hogy azok hasznavehetetlenek,
vagy hogy többe kerülnek, mint amennyit fizetni akar.
 Így hát nekem Belportban a ragyogó, irracionális, felzaklató ügyre kellett volna összpontosítanom
erőfeszítéseimet. A Nagy Hazugságra, ha úgy tetszik. És amit találtam, az még Alattomos Gyanúsításnak is alig
nevezhető.
Érdekes volt elgondolkodni rajta, hogy milyen sokféleképpen követtem el hibát. Beleértve az alighanem
legnagyobbat: futni hagytam Candace Harmont. És amikor a legjobban el voltam merülve gondolataimban,
csaknem megvetve önmagamat, történt, hogy felcsendült az ajtó harangjátéka, és kinyitottam, és ott állt az a
fickó az Űrhaderő olajzöld egyenruhájában, és így szóst:
- Jöjjön, Mr. Gunnarsen, a Fegyverszüneti Brigád beszélni kíván önnel.
Egy fagyott pillanatig újra tizenkilenc esztendős voltam. 3/c fokozatú rakétatüzér voltam a Holdon; az
Aristarchus-bázist védtük a világűrből érkezett behatolók ellen. (Akkoriban azt gondoltuk, hogy ez nagyszerű
tréfa. Íme, milyen barátságtalanná válhat egy tréfa.) Ez a fickó ezredes volt, Peyrolesnak hívták, és végigvezetett
a folyosón egy magánfelvonóhoz, amelynek létezéséről nem is tudtam. Felmentünk a gomba lapos tetejéig, és
ott be egy lakosztályba, amely mellett az én lakosztályom olyan volt, mint Old Levittownban egy düledező
pincehelyiség. - A bűz ellenállhatatlan volt. Akkorra már megszűnt az a hirtelen mély benyomás, amelyet az
aranygallér tett rám, és előkaptam repülősós tasakomat, és az orromhoz tartottam. Az ezredes még csak rám sem
nézett.
- Üljön le! - makogta, és otthagyott egy hideg kandalló előtt. Valami folyamatban volt; hangokat hallottam
egy másik szobából, egy csomó hangot:
" …Képletesen elégetett egyet, de istenemre, mi egy igazit fogunk elégetni…" " …bűzlik; mint egy
görény…"
" …a gyomrom felfordul!" - És aki ezt mondta, bárki volt is, nagyon közel járt az igazsághoz - ámbár az alatt
a néhány másodperc alatt, amióta a lakosztályban tartózkodtam, csaknem elfelejtettem a szagot. Furcsa, hogy
milyen gyorsan megszokja az ember. Akárcsak az érett sajtot: az első fuvallat beteggé tesz, de a szaglóidegek
igen gyorsan rájönnek a dolog nyitjára, és kiépítik a védelmet.
" …igen, a háborúnak vége, és boldogulnunk kell egymással, de az ember a saját városában…"
Bármi volt is folyamatban a másik szobában, ami történt, hangosan történt. A kedélyek mindig fel voltak
ajzva, ha arkturánok voltak a közelben, mert a szag természetesen mindenkit kihozott a sodrából. Az emberek
nem szeretik a rossz szagokat. Nincs azokban semmi szép. Izzadságra és ürülékre emlékeztetnek, amit soha nem
voltunk hajlandók valóságos, személyes tényekként elfogadni. Aztán egy hangos katonai vezényszó hallatszott -
megismertem Peyroles ezredes hangját-, utána pedig egy hang, amely furcsamód nem egészen emberi csengésű
volt, noha angolul beszélt. Egy arkturán? Hogy is hívják? Knafti? De úgy tudtam, hogy ezek nem tudnak emberi
hangokat hallatni.
Bárki volt is, véget vetett az értekezletnek. Az ajtó kinyílt.
Rajta keresztül láttam, amint néhány tucat ellenséges hát távozik egy másik ajtón, és hogy az Űrhaderő
ezredese-egy polgárias öltözékű, sápadt, angyalarcú, nagyon fiatat férfival, aki fél lábát maga után húzva felém
közeledett, és vele volt… igen, az arkturán. Ő volt az első, akit valaha is ilyen közelről láttam, akivel ilyen kis
csoportban együtt voltam. Ruhafogasszerű végtagjai közül négyen vagy haton imbolyogva jött felém, lélegző
törzsét aranyhüvely rejtette, ájtatosmanó-arcát és ragyogó fekete szemét rám szegezte.
Peyroles betette maguk mögött az ajtót, azután hozzám fordult, és így szólt: - Mr. Gunnarsen… Knafti…
Timmy Brawn.
Halvány fogalmam sem volt róla, hogy nyújtsak-e valamit kézfogásra, és ha igen, mit. Knafti azonban csak
Nézett rám komolyan. A fiú biccentett. Én így szóltam:
- Örülök, hogy találkoztunk, uraim. Miként talán tudják, korábban már próbáltam találkozót kérni önöktől,
de az emberük elutasított. Gondolom, most fordított a helyzet.
Peyroles ezredes homlokát ráncolva nézett az ajtó felé, amelyet éppen az imént csukott be - még mindig
hangok hallatszottak mögüle -, de hozzám fordult, és így beszélt:
- Önnek tökéletesen igaza van. A polgári vezetők bizottságának volt ez az értekezlete…
Az ajtó félbeszakította az ezredest, mert kinyílt, és egy férfi áthajolva a nyíláson így üvöltött:
- Peyroles! Érti ez az élőlény a fehér ember beszédét? Remélem, érti. Remélem, hallja, amikor azt mondom,
hogy szétszedem, ha holnap ebben az időben még Belportban találom. S ha bárki emberi lény vagy úgynevezett
emberi lény, mint maga, az utamba áll, azt is szétszedem! Ezt személyes ügyemnek tekintem. Válaszra sem
várva becsapta az ajtót.
- Látja? - méltatlankodott nyers, dühös hangon Peyroles. - Jól felhangolt csapatokkal ilyesmi sohasem
fordulhatna elő. Ez az, amiről beszélni akarunk önnel. - Értem - mondtam, és értettem is, tisztán és világosan,
mert az a fickó, aki áthajolt az ajtónyíláson, az arkturánoknak való ingatlaneladás zászlóvivője volt, akire mi
számítottunk, az öreg - minek is nevezte Connick? -, az öreg Schlitz-vic, az, akit Connick ellenében meg
akartunk választani, hogy álláspontunk győzedelmeskedjék.
A polgárok képviselőitől hallott zajszintből ítélve lincselés volt a levegőben. Most már értettem, miért
végeztek hátraarcot, és kérettek magukhoz, mielőtt tökéletesen elveszik uralmukat a dolgok felett, és
gyilkosságba torkollnak az események, ha ugyan égy arkturán megölését gyilkosságnak nevezzük…
 Ámbár, jutott eszembe, Knafti meglincselése talán nem a legrosszabb, ami történhet; a közérzület
megfordulhat…
Mindazonáltal kitaszítottam ezt a gondolatot az agyamból, és a tárgyra tértem. - Pontosan mi az, amiről
beszélni akarnak? - kérdeztem.
- Gondolom, szeretnék, ha valamit tennék a magukról alkotott kép dolgában.
Knafti leült egy csavart kúszófa állványra, ha ugyan ülés az, amit az arkturánok ilyenkor tesznek. A sápadt
fiú valamit súgott a fülébe, aztán odajött hozzám.
- Mr. Gunnarsen - mondta -, én Knafti vagyok. - Pontosan ejtette a magánhangzókat, és hangsúlyt helyezett
minden mondat végére, mintha csak egy kézikönyvből tanult volna meg angolul. Minden nehézség nélkül
megértettem. Legalábbis a szavakat, amiket mondott. Pillanatnyi töprengést okozott szavainak az értelmezése.
- Úgy érti, hogy e pillanatban Knafti helyett beszél - mondta az ezredes. - Tolmács. Érti?
A fiú egy pillanatra megmozdította az ajkát - sebességet vált, úgy tűnt -, és így szólt:
- Így van, én Timmy Brown vagyok. Knafti fordítója és segítője.
- Akkor kérdezze meg Knaftit, mit kíván tőlem. - Megpróbáltam úgy ejteni főnöke nevét, ahogy ő tette - a K
úgy hangzott, mint egy tüsszentés, az f pedig leírhatatlan füttyentés volt.
Timmy Brown ismét megmozdította az ajkát, és így szóit:
- Én, Knafti, azt kívánom öntől, hogy álljon le… távozzék el… né folytassa tevékenységét Belportban.
A kúszófán ülő arkturán nyálkás végtagjaival integetett és csicsergett, mint egy fecske. A fiú
visszacsicsergett, aztán így szólt:
- Én, Knafti, megdicsérem hatékony munkájáért, de hagyja abba.
- Ezen azt érti - dünnyögte Peyroles ezredes -, hogy gyorsan fejezze be.
- Menjen, és vívjon meg egy űrháborút, Peyroles. Timmy, akarom mondani, Knafti, ez az a munka, amiért
fizetnek. Maga az Arkturán Konföderáció bízott meg minket. Én ifjabb Arthur S. Bigelow-tól kapom az
utasításokat, és ezeket keresztülviszem, akár tetszik ez Knaftinak, akár nem.
Újabb csivitelés Knafti meg a sápadt, bicebóca fiú között. Az arkturán elhagyta a kúszófáját, az ablakhoz
ment, és nézte az eget meg a helikopterforgalmat. Timmy Brown folytatta:
- Nem érdekes, hogy milyen utasításokat kap. Én, Knafti, kijelentem, hogy a munkája káros. - Tétovázva
magában dünnyögött: - Nem akarunk az igazság árán bázishoz jutni itt, és - esdeklőn fordult az arkturánhoz -,
szemmel látható, hogy ön megpróbálja megváltoztatni az igazat.
Csicsergett valamit az arkturánnak, aki vaksi fekete szemét levette az ablakról, és felénk jött: Ami azt illeti,
az arkturánok nem járnak a szó szoros értelmében. Törzsük alsó részén vonszolják magukat. Végtagjaik
hajlékonyak és vékonyak, s amelyeket nem használnak támaszkodásra, azokkal gesztikulálnak. Knafti most,
hogy egy rövid hangsort csicsergett a fiúnak, erre a célra használta fel egy csomó végtagját.
- Máskülönben - fejezte be Timmy Brown - én, Knafti, kijelentem, hogy újra meg kelt vívnunk ezt a háborút.
Mihelyt újra a szobámban voltam, üzenetet küldtem Chicagónak utasításokért és tisztázásért, és a válasz az
volt, amire számítottam:
"Függesszen fel mindent: Jelentjük a dolgot ASB-jr.-nak. Várja meg az utasításokat."
Így hát vártam. Oly módon; hogy felhívtam Candace-t az irodában, és elkértem tőle az utolsó
helyzetjelentést. Elmondtam neki, hogy a Fegyverszüneti Brigád lakosztályában csaknem zendülésre került sor,
és megkérdeztem, hogy voltaképpen mi is történt.
Candace a fejét rázta.
- Megvan nekünk az összejövetelek előzetes terve, Gunner. Ebben csak ez áll: "Találkozó polgári
vezetőkkel." De az egyik vezetőnek a titkárnője együtt szokott ebédelni egy lánnyal az Irattári és Számviteli
Osztályunkról, és…
- És tőle majd megtudod. Helyes, csináld ezt, és most halljuk, milyen a pillanatnyi kép.
A lány kezdte felolvasni az eligazító kivonatokat és a terepjelentéseket. Ezek vegyesek voltak, de mindent
egybevéve nem rosszak. A közvélemény-mintavételek azt mutatták, hogy valójában kis eltolódás tapasztalható
az arkturánok javára. Az emelkedés nem nagy, de ez volt az első kedvező változás, amit láttam, és ez Knafti
magatartása és a polgári vezetőkkel történt zajos csetepaté után kétszeresen is rejtélyesnek tűnt.
- Mi az oka, drágám? - kérdeztem.
Candace arca a képernyőn éppen olyan tanácstalan volt, mint az enyém. - Gőzérővel dolgozunk.
- Helyes, folytasd…
Több kedvező jel volt. A virágkiállítás meglepően nagy nyereséget hozott az emberek hozzáállása
tekintetében, azok között, akik megtekintették. Természetesen ez Belport lakosságának csak kis töredéke volt.
Az arkturán macskák szintén jó eredményt hoztak. Amivel nem dicsekedhettünk, az a Szülők-Tanárok
Egyesülete gyűlésein hozott határozatok voltak, a Candace-féle Arkturán-Amerikai Baráti Társaságból való
kiválások és a lakókörzeti tömbtereferéken való gyér részvétel.
Most, hogy tudtam, mire számíthatunk, felmérhettem azt a kárt, amit a Gyerekek okoztak nekünk. A családi
helyzetekben történt mintavételeknél az attitűdök minden esetben mérhetően rosszabbak voltak, mint akkor,
amikor az alanyokat más környezetben kérdeztük meg - munkahelyen, az utcán, színházban.
 Éppen ennek a fontosságáról beszéltem volt Connicknak. Senki sem egyszerű entitás. Másképpen viselkedik,
ha az önmagáról alkotott kép a családapáé, és másképpen, ha egy koktélpartira van, vagy dolgozik, vagy ha egy
csinos lány ül le mellé a helyiérdekű helikopteren. Ez elemi igazság, és mégis egy fél évszázadig tartott, amíg a
gondolatolvasó fiúk megtanulták, miképpen használják fel.
Ebben az esetben világos volt a felhasználás módja: háttérbe kell szorítani a családi elemeket és kilovagolni
a játékot. Nagyobb kivilágítást rendeltem, fáklyás parádékat és szépségversenyt tízévesek számára. Töröltem a
tervezett 14 társas kirándulást, és leállítottam a tereferéket.
Nem tartottam magam pontosan a chicagói rendelkezésekhez, de ennek nem volt jelentősége. Egyetlen
szóval mindez törölhető, és különben is, ez merőben részletkérdés. Az Egyetlen Nagy Gondolat még mindig
nem jutott az eszembe.
Rágyújtottam egy cigarettára, egy percig elgondolkodtam, azután így szóltam: - Drágám, szerezz nekem
néhányat a családfőktől való vélemény-mintavételek szinoptikus kivonataiból, kivált olyan családok
vonatkozásában, amelyekhez a Gyerekek egyike-másika tartozik. Sem összesítésre, sem elemzésre nincs
szükségem. Csak magukat a nyers interjúkat kérem, a kulcsszavak nélkül.
És mihelyt Candace kilépett a vonalból, bejött a chicagói körzet egy üzenettel:
ASB-jr kérdése. Ha a költségvetési plafont megszüntetjük, és szabad kezet engedünk, tud-e szavatolni,
ismétlem, szavatolni győzelmet a népszavazásra vitt kérdésben?
Nem ilyen választ vártam tőlük:
Ennek ellenére a kérdés jogos volt. Egy percet arra fordítottam, hogy alaposan átgondoljam.
Ifjabb Bigelow már eddig is eléggé szabad kezet engedett nekem; mindig is ezt tette, másképp hogyan is
dolgozhatna valaki, aki a nehéz ügyek elintézésére szakosodott? Ha most hangsúlyozza, hogy teljesen szabad
kezet kaptam, ez nem azért van, mert azt hiszi, hogy először nem értettem meg őt. Sem azért, mert attól tart,
hogy krajcároskodom a titkári fizetésekkel. Egyetlen dologra gondol: "Nyerj, nem számít, hogyan!"
Vajon képes lennék-e rá az említett feltételek mellett?
Nos, természetes, hogy igen. Tudnék nyerni. Csak jutna már eszembe az Egyetlen Nagy Gondolat. Az ember
egy választáson mindig nyerhet, bárhol, bármilyen választáson, feltéve, hogy hajlandó megadni az árát.
Nem volt nehéz: megtalálni azt az árat, amelyet fizetni kell. Ez nem éppen pénz. Olykór a megfizetendő ár
egy ember, és erre a szerepre szántam Connickot. Dobj oda egy embert áldozatul az isteneknek, és
meghallgatják imádat…
De Connick volt-e az isteneknek tetsző áldozat? Segítene-e az, ha legyőznénk őt, amikor tudjuk, hogy az
ellenfele az az ember, aki a Fegyverszüneti Brigád lakosztályában ordítva szidta Knaftit? És ha így van - elég
éles-e a késem ahhoz, hogy a vérét vegyem?
Eddig mindig elég éles volt. És ha nem Connick a megfelelő ember, majd megtudom, hogy ki az.
Viszontüzenetem rövid és kellemes volt: "Igen."
És egy perc sem telt el, mintha ifjabb Bigelow ott állt volna a gyorstávíró vevőkészüléke mellett a
válaszomra várva - és talán ott is állt! -, már jött is a válaszüzenet:

Gunner, elvesztettük az Arkturán Konföderáció megbízását. Arc Con összekötő azt mondja, minden esélynek
vége. Értesíteni fognak, hogy felbontják a szerződésünket, feltehető, hogy az egész fegyverszüneti
megállapodást is fel fogják mondani. Nem kel! neked mondanom, hogy szükségünk van rájuk. Ha Belportban
lehetőség nyílik jó eredményekre, ez visszatarthatja őket a szakítástól. Ez itt a tét, Gunner. Minden út nyitva-
nyerd meg ezt a választást!

Ekkor megszólalt a hivatali telefon csengője. Talán Candace volt, de ebben a pillanatban nem akartam
beszélni vele. Minden kommunikációs készüléket "foglalt"-ra kapcsoltam, levetkőztem, bemásztam a
zuhanyozóba, permetezőjét finomra, a víznyomást nagyra állítottam, és hagytam, hogy a víz záporozzon rám.
Nem segítettem, hanem helyettesítettem vele a gondolkodást.
Nem akartam többet gondolkodni. Kivárásra játszottam.
Nem akartam gondolkodni róla, hogy (a) vajon kitör-e ismét a háború, és ha igen, milyen mértékben volt
részem benne; (b) mit tegyek ezzel a derék fickóval, Connickkal; (c) vajon van-e értelme az egésznek; vagy (d)
mennyire fogom utálni magam karácsony napján. Csak hagytam, hogy az illatosított, habzó víz forró zápora
érzéstelenítsen. Amikor a bőröm kezdett sápadtnak és gyűröttnek látszani, kijöttem, noha semmiféle
következtetésre nem jutottam, és nem találtam semmiféle megoldást, felöltöztem, megnyitottam a
kommunikációs vonalakat, és hagytam, hogy mind egyszerre jelezni kezdjen villogással, csengetéssel és
pislogással.
Candace-t vettem elsőnek. Ezt mondta:
- Gunner! Az istenért! Hallottad, hogy a Fegyverszüneti Bizottság…? Éppen most adtak ki egy
közleményt…
- Hallottam. Van egyéb is, drágám?
A derék lány azonnal átkapcsolt, anélkül, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartott volna.
 - Aztán itt van az az értekezlet a polgári vezetőkkel a Fegyverszüneti Brigád lakosztályában…
- Tudok róla. A Fegyverszüneti Bizottság közleményéből fakadó visszacsatolás. Más egyéb?
A kezében tartott papírokra pillantott, s rövid habozás után így szólt: - Semmi fontos. Ja igaz, Gunner… a
ma estére-lekötött 3-V…
- Mi van vele, drágám?
- Akarod, hogy töröltessem?
- Nem - feleltem. - Abban igazad van, hogy a rendelkezésünkre álló időt nem az Arkturán-Amerikai Baráti
Társaságra vagy más hasonlóra fogjuk felhasználni, miként terveztük, de abban tévedsz, hogy egyáltalán nem
fogjuk felhasználni. Azt még magam sem tudom, hogy mire.
- De ifjabb Bigelow azt mondta…
- Drágám - vágtam a szavába -, ifjabb Bigelow sók mindent mond. Pályázik valaki a skalpomra?
- Itt van Mr. Connick - mondta a lány. - Azt hiszem, nem akarsz találkozni vele. - Miért ne? Bárkivel.
- Bárkivel? - szólt meglepetten.
Újra beletemetkezett a jegyzeteibe.
- Van itt valaki a Fegyverszüneti Brigádból…
- Jöjjön mindenki a Fegyverszüneti Brigádból.…Whitling kapitány a…
…a kórházból. Jöhet, és mondd meg neki, hogy hozzon magával egy-két gyereket.
- És… - Elhallgatott, és rám nézett. - Gunner, te becsapsz! Valóban találkozni akarsz mindezekkel?
Mosolyogtam, és előrenyújtva kezem, megütögettem a televifont. Candace úgy láthatta, hogy egy hatalmas,
ködös kéz közelít hozzá a képernyőjén, de bizonyosan tudja, hogy mit akartam ezzel. Így szóltam:
- Bármennyire meg vagy is lepve, igen. Találkozni akarok mindezekkel, minél többen vannak, annál jobb, és
legszívesebben az irodámban találkoznék velük, mégpedig azonnal, így hát láss munkához, drágám, mert amíg
megérkeznek, nagyon el leszek foglalva.
- Elfoglalva? Mivel, Gunner?
- Azzal, hogy megpróbálom kifundálni, vajon miért is akarok találkozni velük. És kikapcsoltam a televifont,
felálltam és kimentem, hagyva, hogy a többi készülék belehurukkoljon az ürességbe, amit magam mögött
hagytam. Hosszú-hosszú séta, most erre volt szükségem, és meg is tettem, amit akartam.
Amikor elfáradtam, elmentem az irodába, és kilakoltattam Habert hivatali helyiségeiből. Amíg Candace-szal
tisztáztam, hogy minden találkozót megszervezett ma estére, hagytam, hogy ott álljon az íróasztal mellett, amely
valaha az övé volt; azután közöltem vele, hogy tűnjön el.
- És köszönöm - mondtam. - Mit köszön, Gunner?
- Ezt a szép irodát- mutattam körbe a bútorokra -, amelyben az ember kellemesen töltheti el az idejét.
Amikor a chicagói irodában láttam a számlákat, Haber, nem értettem, mire költött el ötvenezer dollárt, és
bevallom, azt hittem, hogy némi vattázás is van benne. De tévedtem.
Megsebzetten szólt:
- De Gunner, jó fiú, én ilyesmit nem tennék.
- Elhiszem magának. Várjon egy pillanatig. - Némi töprengés után szóltam neki, hogy küldjön be néhányat a
műszakiak közül, és senkinek, ismétlem, senkinek ne engedje meg, hogy bármilyen célból is zavarjon. Ót is
alaposan megijesztettem. Úgy távozott el, mint akit felráztak, egy kicsit mérges volt, egy kicsit el volt telve
csodálattal, egy kicsit izgatott volt belülről, azt hiszem, annak a lehetőségétől, hogy látni fogja, miként verekszi
ki magát a pácból a nagy ember. Közben a nagy ember rövid megbeszélést tartott a műszakiakkal, megengedett
magának egy tízperces szunyókálást, a vacsoratálcájáról megitta a Martinit, a többit pedig a szemétbe dobta.
Ezután, minthogy csaknem egy órám volt még a Candace által megszervezett találkozók időpontjáig,
feltúrtam a kövér kandúr Haber irodáját, hogy lássam, nem kínál-e valami szórakozást.
Itt volt az irattára. Belelapoztam az iratok közé, aztán hagytam az egészet; semmi neon volt az engem
érdeklő, összegyűjtött felterjesztésekből, még pletyka céljára sem. A polcon ott voltak a könyvek, de nem
akartam megzavarni azt a patinás porréteget, amelyhez még a takarítógépek sem fértek hozzá. Itt volt a
magánitalszekrénye meg a fotógyűjtemény íróasztali fiókjának hátsó rekeszében.
Nagyon unalmas időtöltésnek látszott a várakozás, míg csak a stúdiósok nem jelentették, hogy elkészültek az
általam kívánt előkészületekkel, és a magnószalagos 3-V monitor most az íróasztalomtól távvezérléssel
működtethető, és akkor tudtam, hogy immár bármilyen hosszú időt is kellemesen fogok eltölteni.
Játszottál-e valaha is egy magnókazettatárral ellátott 3-V monitor kezelőasztalával? Az ember úgyszólván
istennek érezheti magát.
A gép nem tesz egyebet, csak előveszi a kartotékjában tárolt videoszalagokat, és visszajátssza őket. De
ezenkívül manipulálja a méretet meg a távlatot is, vagy az egyik szalagot rájátssza a másikra, úgyhogy - miként
jómagam is tettem - az ember valakinek, akit nem szeret, az élő személyét számára kínos helyzetbe hozhatja, és
rávetítheti egy fotómontázs-képernyőre úgy, hogy csak egy stúdiótechnikus fedezheti fel azokat a
raszterpontokat, ahol a rájátszott kép elárulja jelenlétét.
Nyilvánvaló, hogy itt rejlik az út, amely csaknem minden propagandanehézségből kivezet, hiszen tetszés
szerinti eseményt koholni és a valóság látszatát kölcsönözni neki gyerekjáték.
 Természetesen mindenki tudja, hogy ez lehetséges, így hát a szavazó számára ma már nem elegendő
bizonyíték, ha valamit a saját szemével lát. Aztán a törvény is lecsaphat rád. Gondoltam rá például, hogy
kiagyalok valamiféle ijesztő mesét Corrickról. De mit sem érnék vele; mindegy, hogy mikor tenném, a másik
félnek maradna elég ideje, hogy választási csalásról beszéljen, és egy ilyen nagyságrendű megtévesztés
óhatatlanul a lapok első oldalára kerülne. Így azután olyasmire használtam a gépet, ami nekem sokkal
érdekesebb volt. Játékszerként használtam. Azzal kezdtem, hogy háttérként feltárcsáztam az aristarchusi
holdbázist, ahol éppen egy rakétatüzér-alakulat tartott menetgyakorlatot a hosszú holdlépéseivel; az egyik
sisakos alakhoz hozzáillesztettem a saját arcomat, és a képzeletbeli kamerával közel hoztam, majd megint
eltávolítottam a képet, miközben figyeltem a tizenkilenc esztendős R3/c besorolású Odin Gunnarsent, aki
esztelenül meg volt szeppenve, de végezte a dolgát. Tárgyilagosan megállapítottam, hogy jóképű fiú, és
eltűnődtem rajta, hogy mi történhetett vele később, hogy így megváltozott. Aztán felhagytam ezzel; és más
szórakozást kerestem. A kartotékban megtaláltam a Candace-ről készült videoszalagot, és egy ideig vele
töltöttem a kedvem. Nyílt, barátságos arca bizonyos méltóságot kölcsönzött a kazettabeli fél tucat 3-V vetkőző
nő fantasztikus testének, de abbahagytam ezt a gyerekjátékot.
Nagyobb mozgásteret kerestem magamnak. Az egész égbolt pompáját szétterítettem a képmagnó ernyőjén.
Megkerestem a Göncölszekér rúdjának kampóját, nyomon követtem ívpályáját a fél égbolton át, míg csak meg
nem találtam a narancsszínű Arcturust. Aztán ráközelítettem a kamerával, miközben körülötte a kisebb csillagok
megnőttek, és kiszáguldottak a képből, kikerestem hét szürkészöld bolygóját, és megtaláltam közöttük az ötös
számút, azt a vizes világot, ahol Knafti született. A képmagnó belsejében lévő számítógépet utasítattam, hogy
elevenítse fel számomra az orbitális bombázás eseményeit, és figyeltem, ahogy a hidrogénbombák a mérgező
hab irdatlan gombáival pettyezik tele az arkturán égboltot, és a szökőár hullámai elmossák a szigetek városait,
és halálba fullasztják őket.
Aztán elpusztítottam az egész bolygót. Novává változtattam az Arcturust, és néztem, ahogy a hőségtől hajtott
gázok kiterjednek, és átölelik az egész bolygót, felforralják tengereit; salakká változtatják városait… és
észrevettem, hogy folyik rólam a veríték. Rendeltem még egy italt, és kikapcsoltam a gépet. És aztán
észrevettem, hogy Haber irodájának ajtaja felett a sápadt kék fény kitartóan ég. Az órára néztem - annyi idő volt.
Megérkeztek a látogatóim.
Connick magával hozta a gyerekeit, mind a hármat; a Donnegan közkórházból az udvarló szintén hozott
kettőt; Knafti meg Peyroles ezredes Timmy Brownt hozták magukkal.
- Üdvözlet a kisdedóvónak! - mondtam. - Ezek az idén megfiatalítják a lincselő tömegeket.
Mind egyszerre üvölteni kezdett velem - kivéve Knaftit, akinek csicsergése nem bírta hangerővel a versenyt.
Én csak hallgattam őket, és amikor úgy látszott, hogy kezdenek lecsendesedni, a kövér kandúr Haber
bárszekrényébe nyúltam, és töltöttem magamnak a töményből, majd így szóltam:
- Helyes, most pedig halijuk, hüllők, ki akar elsőnek pofázni? - Erre megint felfortyantak, én pedig
felhajtottam az italomat. Mind üvöltött, kivéve Candace Harmont, aki csak állt az ajtóban, és engem nézett.
Így hát megszólaltam:
- Helyes, legyen maga az első, Connick. Azt akarja, hogy minden hírközlő szerv tudomást szerezzen a
hadseregből becstelenség okán történt eltávolításáról?… Igaz is, alkalmasint szívesen megismerkedne
zsarolótársammal; amott Miss Harmon, ő az, aki kikaparta ezt a piszkos ügyet.
Candace vőlegénye felüvöltött, de a lány csak nézett tovább. Én nem néztem vissza, hanem Connickon
tartottam a szemem. Ez hunyorgott, zsebre tette mindkét kezét, és figyelemreméltó önuralommal így szólt:
- Tudja, amikor ez történt, még csak tizenhét éves voltam.
- b, biztos! Tudok többet is. Az eltávolítását követő esztendőben idegösszeomlása volt, űrártalom, ahogy
finomkodva mondják. Mi a Holdon ezt sárgaláznak neveztük.
Gyors pillantást vetett a gyerekeire, a kettőre, aki az övé volt, és a harmadikra, aki nem, és sietve szólt:
- Tudja, visszavonathattam volna azt a bizonyos minősítést…
- De nem tette. Nem annak a ténynek van jelentősége, hogy dezertált. Annak a ténynek van jelentősége, hogy
ütődött volt. És azt kell mondanom, hogy még ma is az.
Timmy Brown habogott:
- Egy pillanatra. Én, Knafti, megkértem rá, hogy hagyja abba ezt a… De Connick félretolta.
- Miért, Gunnarsen?
- Mert meg akarom nyerni ezt a választást. Nem törődöm vele, hogy mibe kerül… Kiváltképp hogy mibe
kerül magának.
- De én, Knafti, utasítottam… - Ez Timmy Brown volt, aki megint próbálkozott. - A Fegyverszüneti
Bizottság rendelkezéseket adott ki… - Ez Peyroles volt.
- Nem tudom, ki a rosszabb, maga vagy a fejesek! - És ez Candace kis barátja volt a kórházból, és megint
egyszerre beszélt mindenki. Még Knafti is felém vonszolta, magát aranyló csigahasán, csicseregve és fütyülve,
és Timmy Brown valósággal sírt, amikor próbálta megmagyarázni nekem, hogy nincs igazam, és hallgassak el;
mindez ellenkezik a rendeletekkel, és miért is ne hagynám abba? Rájuk ordítottam:
- Kuss mindenkinek!
 Nem hallgattak el, de a hangerő valamelyest csökkent. Túlkiabáltam valamennyit: - A pokolba is, törődöm
én vele, hogy mit akarnak?! Engem azért fizetnek, hogy elvégezzem a munkám. Az a munkám, hogy az
embereket arra késztessem, hogy bizonyos módon cselekedjenek. Ezt meg is teszem. Meglehet, holnap azért
fizetnek majd; hogy ellenkező cselekvésre késztessem őket, és ezt is meg fogom tenni. Különben is, ki a fene
maga meg maga meg maga, hogy csak úgy parancsolgassanak nekem? Egy büdös féreg, mint maga, Knafti?
Egy közönséges kuruzsló, mint maga, Whitling? Vagy maga, Connick. Egy…
- Egy közhivatalnok-jelölt - mondta világosan. És nem tagadom meg, tőle a tekintélyt… nem kiabált, mégis
túlharsogott engem. - És mint ilyen, van egy kötelezettségem…
De én amúgy is túlüvöltöttem:
- Jelölt! Csak addig a pillanatig jelölt, amíg meg nem mondom a szavazóknak, hogy maga egy félcédulás;
Connick! - És abban a pillanatban maga meghalt! Márpedig én megmondom nekik, erre mérget vehet, ha…
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a Connick gyerekek rám rohantak, a két sajátja meg a másik. Haber
íróasztaláról csak úgy röpültek szanaszét a papírok, és a gyerekek darabokra törték homokkristály likőrösüvegét,
de nem jutottak el torkomhoz, ahová egyértelműen törekedtek, mert Connick és Timmy Brown visszahúzták
őket. Nem könnyen.
Megengedtem magamnak egy gúnyos mosolyt.
- És mit bizonyírt ez? A kölykei szeretik magát, elismerem, még az a gyerek is, aki a Marsról jött. Az, akit
Knafti népe élveboncolásra használt… akin Knafti személyesen dolgozott, bármily hihetetlennek hangzik is ez.
Megható a kép, igaz? A maguk potrohos pajtása ott, amint csecsemőket öl meg, kisgyerekeket tesz tönkre…
vagy nem tudták, hogy Knafti a csecsemőgyilkossági program egyik fő fejese volt?
Timmy Brown vad visítozásba kezdett:
- Nem tudja, mit művel! Ez egyáltalán nem Knaftin múlott! - Hamuszürke arca beesett volt, s egy fintora
lemeztelenítette rossz fogait. És Timmy Brown sírt.

Ha egy magányos molekulával hőt közlünk, az el fog illanni, mint a kandúr, amelyiknek parazsat tettek a
farka alá, de nem tudjuk megmondani, hová fog menni. Ha egy tucat molekulával közlünk hőt, ki fognak röpülni
minden irányban, de ezúttal sem fogjuk tudni, merrefelé találhatók a molekulák. Ha azonban néhány milliárd
molekulát hevítünk, azaz annyit, amennyi egy gyűszűnyi híg gázban van, tudjuk, merre fognak menni: a gáz
kiterjed. Tömeghatás. Nem tudjuk megmondani, hogy egyetlen molekula mit tesz - ha tetszik, nevezzük ezt a
molekula szabad akaratának-, de a tömegek a tömeghatás törvényének engedelmeskednek. Bármilyen tömegek,
még az olyan kis tömeg is, mint az a morgolódó csapat, amely farkasszemet nézett velem Haber irodájában.
Hagytam üvöltözni őket, és az egész üvöltés nekem szólt. Még Candace homloka is ráncba ugrott, szeme
elsötétedett, és ajka vonaglott, noha továbbra is némán és állhatatosan nézett rám.
Connick dűlőre vitte a dolgot:
- Jól van, emberek - üvöltötte -, most figyeljenek rám! Hozzuk rendbe a dolgokat!
Felállt, könyökénél megfogta egy-egy gyerekét, és a harmadik; a legfiatalabb, közte és az ajtó között
helyezkedett el. Olyan utálattal nézett rám, hogy azt szinte tapintani lehetett - és ez nem tetszett nekem, noha
számítottam rá -, és így szólt:
- Igaz, amit mond. Sammy, ez itt egyike a Marsról hozott gyerekeknek. Lehetséges, hogy ezért gondoltam
olyasmit, amit nem kellett volna gondolnom. Ő most az én gyerekem, és ha azokra a büdös férgekre gondotok…
Félbeszakította önmagát, és Knaftihoz fordult.
- Nos, ma már értek valamit. Ha egy ember ilyesmit tenne, az szörnyeteg volna. Puszta kezemmel kitépném
a szívét. De maga nem ember.
Fenyegetően elengedte a gyerekeket, és megindult Knafti felé.
- Megbocsátani nem tudok. Istenemre, ez lehetetlen. De ami azt illeti, hibáztatni sem tudom jobban, mint a
villámot, amiért a házamba csapott. Azt hiszem, nem volt igazam. Meglehet ugyan, hogy most nincs igazam.
De… nem tudom, maguk mit tesznek… én szeretném megrázni a kezét. Vagy azt, amije a keze hegyén van. Úgy
gondoltam magára, mint egy megátalkodott gyilkosra és egy ocsmány állatra, de megmondom, ahogy van,
szívesebben dolgoznék együtt magukkal - a bázisukért, a békéért, bármiért, amiben egyetérthetünk -, mint egyes
emberi lényekkel ebben a szobában!
A most következő gyöngéd jelenetnek már nem akartam tanúja lenni.
Erre nem volt szükség, mert helyettem tanúi voltak azok a kamerák és magnetofonok; amelyeket a
stúdióemberek helyeztek el és kapcsoltak be a szobában lévő és csak egy irányból átlátszó tükrök mögött. Csak
azt reméltem, hogy ezek nem mulasztottak el egyetlen szót vagy sikolyt sem, mert nem hiszem, hogy ezt a
jelenetet még egyszer ismételni tudnám.
Csöndben kinyitottam az ajtót, és eltávoztam. És ahogy mentem, észrevettem, hogy a legkisebb Connick
gyerek utánam settenkedik, és egyenesen a várószobában lévő 3-V készülék felé tart. Utána nyúltam, hogy
megállítsam.
-. Piszok fráter! - sziszegett. - Renegát besúgó!
 - Lehet, hogy igazad van - mondtam neki -, de menj vissza, és maradj apád mellett. Itt ma benne vagy az élő
történelemben.
- Frászt! Hétfő este mindig Dr. Zsivágót nézek, és öt perc múlva kezdődik.
- De nem ma este, fiacskám. Ezért is engem szidhatsz. Megvásároltuk az időt egy egészen más látványosság
részére.
Visszakísértem a szobába, betettem az ajtót, felvetem a kabátom, és elmentem.

Candace várt rám a kocsival. Ő vezetett.

- Elérem a kilenc-harmincas járatot? - kérdeztem.
- Holtbiztos, Gunner. - A gépkocsiforgalmi útra kormányozta a kocsit, ott szervóra kapcsolt, és a repülőteret
tárcsázta, azután hátradűlt, és cigarettára gyújtott mindkettőnk részére. Elvettem az egyik cigarettát, és
mogorván kinéztem az ablakon.
Alattunk, a lassú forgalmi szinten egy fáklyásmenetet hagytunk magunk mögött, felvirágzott kocsikkal meg
énekkarokkal és a nagyobb gyalogátkelőhelyeknél ingyensörrel. Felnyitottam a kesztyűtartót, és kivettem egy
látcsövet, azon keresztül néztem…
- Ó, nem kell ellenőrizned, Gunner! Nekem gondom volt rájuk. Mindannyian a programot reklámozzák.
- Igen, látom.
A felvonulók transzparenseket vittek, amelyeken a ma esti műsorunkat hirdették, azt, amelyik e
pillanatokban már el is kezdődött, ezenkívül a virágdíszes kocsik vetítővásznat és hangerősítőt vittek magukkal.
Akárhová nézett az ember, látnia kellett Knaftit, aranypáncéljában hatalmasan és gyűlöletesen, amint a
gyerekeket akarja megkaparintani, és engem, amint megvédem őket az idegen bolygóról való szörny támadása
ellen. A stúdióemberek ragyogó munkát végeztek, amikor időhaladék nélkül kapcsolták a történteket. Az egész
jelenet ott volt a kamerában, olyan valóságosan, ahogy az imént átéltem.
- Meg akarod hallgatni? - Candace kihalászott számomra és felém nyújtott egy hiperboloid távhalló
készüléket, de nem volt rá szükségem. Emlékeztem rá, hogy az egyes hangok mit mondanak. Connick
becsmérel engem. Timmy Brown becsmérel engem. A gyerekek egytől egyig becsmérelnek engem. Peyroles
ezredes becsmérel engem, Whitling kapitány becsmérel engem, még Knafti is becsmérel engem. Sok-sok
gyűlölet és egyetlen célpont.
- Én. - Ifjabb Bigelow természetesen fel fog mondani neked. Nem tehet mást, Gunner.
- Úgyis szükségem van pihenésre - mondtam. Nem érdekes. Előbb vagy utóbb, ha a nyomás megszűnik,
Bigelow módot talál majd rá, hogy visszavegyen. Ha majd rendeződnek a perek. Ma majd a Fegyverszüneti
Bizottság befejezheti tevékenységét. Ha majd minden feltűnés nélkül állományba vehetnek egy feltűnésmentes
munkára a cégnek egy feltűnésmentes kirendeltségén. Feltűnésmentes jövővel.
Átsiklottunk egy csigavonalú feljáró tetején, és leereszkedtünk a repülőtér parkolójába.
- A viszontlátásra, drágám - mondtam -, és kellemes karácsonyi ünnepeket mindkettőtöknek! - Ó, Gunner!
Szeretném, ha…
De én tudtam, mi az, amit szeretne, és nem hagytam, hogy befejezze. Így szóltam:
- Derék fickó ez a Whitling, és te tudod, hogy én nem vagyok az. Nem adtam neki búcsúcsókot.
A rakétagép kész volt az utasok fogadására. Jegyemet bedugtam az ellenőrző nyílásba, zöld fényt kaptam, és
a forgóretesz megnyílt előttem, felszálltam a gépre, és egy távoli, ablak menti helyen leültem.
Az ember minden helyzetben nyerhet, ha kész megfizetni az árát. Nincs egyébre szükség, csak arra, hogy
valaki feláldozza magát.
Mire a gép dübörögni és rázkódni kezdett, és tengelye körül forogva hátat fordított az épületnek, tisztában
voltam a ténnyel, hogy az ár egyszer s mindenkorra meg van fizetve. Láttam, hogy Candace ott áll a rakodómóló
tetején, szoknyája szegélyét csapkodja a rakétamotorok keltette szélroham. Nem integetett nekem, de nem is
ment el mindaddig, amíg láthattam, hogy ott áll a rakodón.
Aztán természetesen visszatér majd a munkájához és végül karácsony reggelén ahhoz a jóképű fickóhoz a
kórházba. Haber megmarad az immár fontosságát vesztett kirendeltség élén. Connick megnyeri a választásokat.
Knafti lebonyolítja érthetetlen üzletét a Földdel, és ha bármelyiküknek valaha is még egyszer eszébe jutnék,
szitkozódva, haraggal és megvetéssel gondolnának rám. De ez a módja annak, hogy megnyerjünk egy
választást. Meg kell adni az árát. Itt olyan volt az elosztás, hogy a játszma ára én voltam.

Elek István fordítása