George Orwell

Csavargóként
Párizsban, Londonban

CARTAFILUS KIADÓ
 Down and Out in Paris and London

Copyright © The Estate of the late

Sonia Brownell Orwell

Fordította: Kőrös László

A sorozatot szerkeszti és az utószót írta:

Nóvé Béla

Cartafilus Kiadó, Budapest 2001

Felelős kiadó: Szász Zsolt és Bokros Tibor
Hungarian translation
Kőrös László 2001

ISBN 963 9303 28 3

Nyomás:
Regiszter Kiadó és Nyomda Kft.
Ó, sajgó seb, szegénység szégyene!
Chaucer

-(4)-
 I.
Rue du Coq d’Or, Párizs, reggel hét óra. Az utcá-
ról dühödt, fuldokló acsarkodás hallatszik. Madame
Monce, az enyémmel szemközti garniszálló tulajdonosa
kiállt a járdára, hogy onnan intézzen szózatot egy
harmadik emeleti lakójához. Meztelen lábán papucs,
szürke haja zilált tincsekben lóg.
Madame Monce:
- Sacrée salope!1 Hányszor mondjam még, hogy a po-
loskát ne a tapétán mázold szét?! Vagy azt hiszed,
megvetted a hotelt? Te miért nem tudod kidobni őket az
ablakon, mint bárki más? Espèce de traînée!2
A nő a harmadikról:
- Va donc, eh! Vieille vache!”3
Mindkét oldalon egymás után csapódtak ki az abla-
kok, hogy bősz kánonként csakhamar a fél utca beleárt-
sa magát a viszályba. A hangzavar vagy tíz perc múlva
váratlan elült, mikor egy lovasszázad vonult át az ut-
cán, s a kifulladt lakók elnémultak, hogy inkább azt
bámulják.
Mindezt csak ízelítőül szántam, hogy felidézzem a
Rue du Coq d’Or légkörét. Nem mintha a veszekedés lett
volna az egyetlen esemény - de tény, hogy nem múlt el
reggel legalább egy ilyen összecsapás nélkül.
Az utca sajátos karakterét nappal a perlekedés,
az árusok rekedt kántálása s a macskakövön narancshé-
jat rugdosó kölykök lármája adta meg, éjszakánként pe-
dig a részegek nótázása, s a savanykás bűzfelhőtől kí-
sért, zörgő szemeteskordék.
Keskeny utcácska volt ez, már-már szakadék a me-
redek, hámló házfalak között, melyek oly furcsán dől-
tek egymásnak, mintha csak félúton megmeredtek volna
összerogytukban. Minden ház garniszállóként működött,
dugig megtöltve bérlőkkel, főképpen lengyelekkel, ara-

1
Rohadt szemét!
2
Nyomorult fajzat!
3
Eredj már...! Vén tehén!

-(5)-
bokkal és olaszokkal. A szállók alján apró bisztrók
lapultak, ahol a kuncsaft pár frankért derekasan le-
ihatta magát. Szombat esténként a környék férfilakói-
nak legalább egyharmada részeg volt. Nők miatt mentek
ölre, s az arab kubikosokkal, akik a legolcsóbb szál-
lókat lakták, kiváltképp gyakran támadtak rejtélyes
csetepaték, amiket jórészt székekkel, olykor revolve-
rekkel vívtak meg a felek. Az utcába rendőrök éjsza-
kánként csak párban merészkedtek be; igencsak rossz
hírű, zajos helynek számított ez. Mégis: e lármás és
lepusztult közegben, hogy, hogy nem, franciák is él-
tek: tisztes boltosok, pékek, mosodások és más effé-
lék, akik maguknakvaló, konok elszántsággal idővel ki-
sebb vagyont halmoztak fel. Ám egészében a Rue du Coq
d’Or jellegzetes párizsi szegénykvártély volt.
Az én lakóhelyem az „Hôtel des Trois Moineaux”4
nevet viselte. A sötét, roskatag, ötszintes nyomorta-
nyát fából készült válaszfalakkal osztották negyven
helyiségre. A szobák szűkek és emberemlékezet óta
mocskosak voltak, minthogy a patronne5, Madame F. nem
tartott cselédlányt, a maga idejéből pedig még alkalmi
söprögetésre sem futotta. Az ujjnyi vékony válaszfalak
repedéseit rózsaszín csomagolópapír-rétegekkel igye-
keztek elfedni, melyek egymástól elválva poloskák
egész légióinak nyújtottak menedéket. E szapora rova-
rok a mennyezet alatt nappal látványos menetgyakorla-
tokat tartottak, éjszakánként pedig vérszomjas támadá-
sokat intéztek a lakók ellen, akik pár óránként kény-
telenek voltak felkelni, hogy dühödt ellencsapásként
százszámra öldössék őket. Na a férgek rohamát már nem
állhatták tovább, a bérlők ként égettek, hogy átűzzék
őket a szomszédba - mire a szomszéd megtorlásul maga
is kikénezte a vackát, visszaküldvén a betolakodókat.
Koszos, ám azért otthonos hely volt ez, Madame F. és a
férje pedig jóravaló emberek. A szobákért heti bért
kértek, ami harminctól ötven frankig terjedt.
A lakók folyvást cserélődtek, s jórészt külföldi-
ek voltak, akik poggyász nélkül érkeztek, egy-két hét-
re meghúzták magukat, majd továbbálltak. Sokféle szer-
zet megfordult itt: útkövező, kőműves, kubikos éppúgy

4
„Három Veréb” szálló.
5
Főnökasszony, tulaj.

-(6)-
akadt köztük, mint diák, örömlány vagy éppen rongysze-
dő. Némelyikük elképesztő szegénységben élt. Legfelül,
az egyik padlásszobában lakott például egy bolgár di-
ák, aki amerikai exportra szánt drága divatcipőket
varrt bérmunkában. Hajnali hattól délig az ágyán gub-
basztva megvarrt tizenkét párat (amiért csupán har-
mincöt frankot kapott!), aztán a nap hátralévő részé-
ben a Sorbonne előadásait hallgatta buzgón. Egyházi
pályára készült; szobája padlóján, a bőrök közt, ki-
hajtott teológiai munkák hevertek szerteszét. Egy má-
sik szobában egy orosz nő lakott a fiával, aki művész-
nek mondta magát. Az anya napi tizenhat órát dolgo-
zott, zoknit stoppolt (huszonöt centime-ért
darabját!), amíg fia a Montparnasse kávéházaiban leb-
zselt ficsúrosan kiöltözve. Egy egyágyas szobát két
lakó vett ki, mivel egyikük nappal, másikuk éjszaka
járt el dolgozni. Ismét másutt egy özvegyember aludt
két felnőtt lányával egy ágyban, akik mindketten tüdő-
bajosak voltak.
Szállónkban jó néhány fura figura lakott. Párizs
szegénynegyedei mágnesként vonzzák a különcöket, mind-
azon kátyúba jutott, magányos félbolondot, aki már nem
is igyekszik tisztes átlagpolgárnak álcázni magát. A
szegénység éppúgy mentesíti őket a szokványos magatar-
tás-normák alól, mint másokat a pénzük a munkakényszer
alól. Szállónk némely lakója csakugyan már-már leírha-
tatlan csodabogár volt.
Példának okáért Rougier-ék: e lerongyolódott,
idős, törpetermetű házaspár, amely sajátos mesterséget
űzött. Képeslapokat árultak a Boulevard St Michel-en,
méghozzá rafinált trükkel szakasztott úgy, ahogy a
pajzán képeket szokás: lezárt borítékban - holott az ő
képeik csupa Loire-menti kastélyt ábrázoltak. A vevők
persze csak utólag fedezték fel e turpisságot, és res-
telltek visszatérni, hogy reklamáljanak. Rougier-ék
hetente mintegy száz frankot kerestek, amiből szigorú
beosztással megengedhették maguknak, hogy folyvást
félrészegek legyenek, miközben bendőiket csak félig
töltik meg. Vackukon annyi mocsok gyűlt fel, hogy bűze
az alattuk lévő szintre is lehatolt. Madame F. váltig
állította, hogy a két vénség már vagy négy éve nem ve-
tette le magáról göncét.

-(7)-
 Vagy ott volt Henri, a csatornatisztító... Magas,
mélabús ábrázatú, göndör hajú férfi volt, aki combkö-
zépig érő csizmáiban eleve regényesen festett. Az ő
különlegességét az adta, hogy akár napokon át képes
volt hallgatni, s csak olyankor szólalt meg, ha munká-
ja feltétlen megkívánta. Alig egy évvel korábban tisz-
tes állása volt egy milliomos sofőrjeként, még pénzt
is tett félre. Egy nap azonban szerelmes lett, s miu-
tán a lány visszautasította, önuralmát vesztve belérú-
gott. A férfias rúgástól azután a hölgy is heves szen-
vedélyre lobbant Henri iránt... Két hétig együtt él-
tek, s elvertek vagy ezer frankot a férfi megspórolt
pénzéből. De a lány végül hűtlen lett, Henri pedig
kést döfött a karjába, amiért fél évre ítélték. A meg-
késelt lány minden addiginál szerelmesebb lett Henri-
be, kibékültek, s eltervezték, hogy ha a férfi szaba-
dul, vesz majd egy taxit, egybekelnek és letelepednek
valahol. Ám alig két hétre rá a lány újból félrelé-
pett, s mire Henri kijött a börtönből, már gyereket
várt. Henri ezúttal nem vágta belé a kést. Maradék
pénzét kivette a bankból, s miután egy hónap alatt
mind elitta, ismét rács mögé került, majd beállt csa-
tornamunkásnak. Minderről senki se bírhatta szóra. Ha
megkérdezték, miért végez ilyen aljamunkát, válasz he-
lyett csak keresztbe tette csuklóit, s a fejével dél-
nek intett, a börtön felé. Balsorsa, úgy tűnik, egyik
napról a másikra féleszűt csinált belőle.
Ott volt azután R., egy angol fiatalember, aki az
év egyik felét Putney-ban a szüleinél, a másikat Fran-
ciaországban töltötte. Itteni időzése alatt napi négy,
szombatonként hat liter bort döntött magába, s egy íz-
ben még az Azori-szigetekig is képes volt elhajózni,
csak mert a bor ott, úgy hírlett, olcsóbb, mint bárhol
Európában. Kedves, szelíd lény volt, sohasem lármá-
zott, kötözködött - bár kijózanodnia sem sikerült
soha. Déltájban kelt, majd egész éjfélig bisztróbeli
zugában üldögélt, csöndben és elszántan vedelve. Mi-
közben egyre jobban leitta magát, finom, nőies hangján
antik bútorokról tartott kiselőadást. Rajtam kívül ő
volt az egyetlen angol a negyedben.
Számos különc akadt még: így a román „Monsieur
Jules”, akinek egyik szeme üvegből volt, bár ezt heve-
sen tagadta, Foureaux, a limousini kőműves, Roucolle,

-(8)-
a fösvény - bár ő már nem élt, mikor én a negyed lakó-
ja lettem -, vagy épp Laurent, a vén rongyszedő, aki
saját névaláírását is egy darab papírról másolta, me-
lyet folyton a zsebében hordott. Egyszer talán, ha ke-
rülne rá idő, érdemes lenne megírni egyikük-másikuk
élettörténetét. Ám a környék lakóit nem pusztán kurió-
zumként kívánom bemutatni, hanem mert valamennyien ré-
szesei egy történetnek, e könyv tárgyának. A szegény-
ségről írok, a valódi nélkülözésről, amit a magam bő-
rén itt, e párizsi nyomornegyedben tapasztaltam meg
elsőként. A nyomornegyed, minden szennyével és különc
szerzetével, azelőtt számomra is csak az elesettség
távoli példatára volt, ám utóbb magam is alámerültem
ebben a közegben. Nos, éppen ez indít arra, hogy pró-
báljak híven számot adni arról, milyen is nap mint nap
benne élni.

-(9)-
 II.
A negyed életének bemutatását a bisztróval kell
kezdjem... A miénk, az Hôtel des Trois Moineaux föld-
szintjén, egy téglapadlós, szűk kis helyiség volt, fé-
lig az alagsorban, boráztatta asztalokkal, a falon egy
gyászmenet fotójával, melyen mementóként a „Credit est
mort”6 felirat állt. Asztalainál vörös sálas munkások
jókora bicskáikkal a kolbászt szelik, Madame F., e de-
rék auvergne-i parasztasszony, kinek ábrázata legin-
kább egy öntudatos tehénre emlékeztet, naphosszat csak
malagabort iszik „a gyomra végett”... A vendégek apé-
ritifben kockáznak, a „Les fraises et framboises”-t7
éneklik, avagy Madelonról dalolnak, aki így szólt:
„Comment épouser un soldat, moi qui aime tout le régí-
ment?”8, és ritka fesztelenséggel ölelgetik alkalmi
párjukat. Esténként a fél hotel a bisztróban gyüleke-
zik. Bárcsak akadna Londonban is kocsma, amely csupán
negyedennyire is vidám hely volna.
A bisztróban rendesen fura beszédeket hallani,
például Charlie, egy itteni kuriozitás szájából. Char-
lie otthon és az iskolában amolyan mintagyerek lehe-
tett, talán ezért is menekült el hazulról, hogy vala-
hol távol a nagyvilágban hébe-hóba érkező pénzküldemé-
nyekből éljen. Olvasóm képzeljen maga elé egy egész-
ségtől majd kicsattanó ifjút, ártatlan, pirospozsgás
képpel, kisfiúsan lágy, barna fürtökkel és nedvesen
csillogó, élénk meggypiros ajkakkal. Lába kicsi, karja
feltűnően kurta, kézfeje gödröcskés, akár egy csecse-
mőé. Beszéd közben folyton hányja-veti magát, már-már
táncra perdül, mint akit majd szétvet a túlhabzó élet-
kedv, s emiatt egy pillanatra sem lehet nyugta. Dél-
után három óra van, a bisztróban csak Madame F. s né-
hány munkanélküli gunnyaszt; ám Charlie-nak, aki szó-
val tartja őket, bármily közönség megteszi, csak be-
szélhessen magáról. Kéjesen görgeti nyelvén a szava-
kat, úgy deklamál, akár egy barrikádszónok, miközben
kurta kezével szüntelen ágál, apró malacszemével lel-
6
A hitelnek kampec!
7
Eprek és málnák (közkedvelt francia dal).
8
Hogy lehetnék egy baka neje - én, kinek egy regimen-
tért sajog szíve?

-(10)-
kesen hunyorog. Mindez valami legyűrhetetlen, elemi
viszolygást kelt a szemlélőben.
Mint mindig, Charlie ezúttal is kedvenc témájá-
ról, a szerelemről beszél:
- Ah, l’amour, l’amour! Ah, que les femmes m’ont
tué!9 Sajnos, messieurs et dames10, tönkre tettek a
nők, méghozzá reménytelenül. Huszonkét éves vagyok, s
lám, az élet máris elnyűtt, elhasznált egészen... Pe-
dig mi mindent láttam, a bölcsesség micsoda mélységes
titkai tárultak fel előttem! Mily nagyszerű érzés is
az igaz tudás birtokába jutni, a szó legtisztább ér-
telmében civilizált emberré - raffiné-vé és vicieux-
vé11 - válni, stb., stb.
Messieurs et dames, úgy látom, szomorúak. Ah,
mais la uie est belle12 -búsulni nem szabad. Könyörgöm,
legyenek vidámabbak, legalább egy csöppet!
Fíl háj ze boul vid Szémiön vájn,
Vi vil not szink of szímösz lájk zisz!13
Ah, que la vie est belle!14 Hallgassanak rám, mes-
sieurs et dames, bőséges tapasztalataim alapján a sze-
relemről fogok beszélni. Feltárom önöknek, mi is a
szerelem valódi titka - az igazi érzékiség, ama maga-
sabbrendű, kifinomult élvezet, amit csakis a civili-
zált férfinak tartogat az élet. Elmondom önöknek éle-
tem legboldogabb napját. Sajnos, az az idő elmúlt, mi-
dőn e boldogságot a maga teljességében élvezhettem. El
mindörökre, mára még a lehetősége is oda, mi több már
vágyni se vágyom utána...
Nos, hát figyeljenek.... Két éve történt, mikor a
bátyám, aki ügyvéd, épp Párizsban járt. A szüleim meg-

9
Ó, szerelem, szerelem! Mit tettek a nők velem!
10
Hölgyeim és uraim
11
Kifinomulttá, romlottá
12
De hisz az élet szép!
13
Töltsd teli számoszi borral a kelyhet / Ne gondolj
efféle dolgokra most! (Vélhetően Vergilius- vagy Hora-
tius-idézet, angolra fordítva, idegenszerű kiejtés-
sel.)
14
Ó, mi szép is az élet!

-(11)-
hagyták neki, hogy keressen fel, és vigyen el egy ét-
terembe vacsorázni. A bátyám és én gyűlöljük egymást,
ám mégse mert nyíltan ellenszegülni szüleink óhajának.
Megvacsoráztunk hát, ő pedig megivott utána három üveg
bordóit, és istenesen berúgott. Hazacipeltem a szállo-
dájába, s útközben vettem egy üveg konyakot, amiből
nyomban belédiktáltam egy vizespohárnyit amint a szo-
bájába felértünk, mondván, hogy ettől majd kijózano-
dik. Megitta, majd nem sokra rá holtrészegen elterült.
Felemeltem, s az ágynak döntöttem, hogy átkutassam a
zsebeit. Ezeregyszáz frankot találtam nála, amit zseb-
re gyűrve lerohantam a lépcsőn, beugrottam egy taxiba,
s elmenekültem. Bátyám nem tudta a címem - így hát
biztonságban voltam.
És vajon hová visz a férfi útja, ha egy kis pénze
akad? Hát persze: a bordélyba! Ám azt nem hiszik,
ugye, hogy valami kubikosnak való, alpári kicsapongás-
ra vesztegettem az időmet? Ó nem, kultúrember nem ve-
temedik ilyesmire! finnyás is voltam, exigeant15, hisz
tudják, mert ezer frank ficánkolt a zsebemben. Már
majdnem éjfél volt, mikor rájöttem, mire vágyom. A vé-
letlen összehozott egy tizennyolc éves, igen-igen
snájdig fiúval, aki en smoking volt és á l’américaine
frizurát viselt, s egy csöndes kis bisztróban, a kör-
utaktól távol beszélgettünk. Igazán remekül megértet-
tük egymást azzal a fiúval. Hamarosan fogadtunk is egy
taxit, és elhajtottunk.
A kocsi egy szűk, elhagyott utcában állt meg,
amit csak egyetlen gázlámpa sápadt fénye világított
meg. A kövezeten pocsolyák sötétlettek, s az utca
egyik oldalán végig egy kolostor magas kőfala húzó-
dott. Kalauzom egy jókora, betört ablakú, romos házhoz
vezetett, és többször is kopogtatott az ajtón. Kisvár-
tatva léptek zaja hallatszott, majd reteszek csattan-
tak, és az ajtó résnyire kinyílt. A résen egy kéz
nyúlt ki, egy nagy, karmos kéz, amit égnek meredő te-
nyérrel, pénzt követelve dugott valaki az orrunk alá.
Vezetőm betolta a lábát az ajtórésbe és megkér-
dezte:
- Mennyit kér?

15
igényes, rátarti

-(12)-
 - Ezer frankot - felelt egy női hang. - Most
mindjárt, különben mehet a dolgára.
Átnyújtottam a pénzt, a maradék száz frankot pe-
dig kísérőmnek adtam, aki jó éjt kívánt, s azzal ma-
gamra hagyott. Hallottam, amint a hang odabent megszá-
molja a bankjegyeket, majd egy vézna, vénséges vén,
varjúra emlékeztető, fekete ruhás öregasszony dugta ki
az orrát, és gyanakvón végigmért, mielőtt beengedett
volna. Odabent koromsötét volt, s én mit sem láttam
egy pisla gázlángon kívül, melynek gyönge fénye egy
tenyérnyi csupasz faldarabot világított be, miközben
minden mást csak még nagyobb sötétségbe vont. A leve-
gőben patkány- és porszag terjengett. Az öregasszony a
gázégő lángján szó nélkül meggyújtott egy gyertyát, s
azzal egy kövezett folyosón elbotorkált egy pincelejá-
róig. Némán követtem.
- Voilá16 - mondta. - Menjen csak le a pincébe,
ott aztán felőlem csinálhat, amit akar... Én nem lá-
tok, nem hallok, nem tudok semmit. Azt csinál, amit
akar... Érti? Amit csak akar!
Ah, messieurs, kell-e mondjam, de hisz forcément17
maguk is ismerik ezt az érzést, ily pillanatokban bor-
zongás fut végig az emberen, félig az örömtől, félig a
rémülettől... Tapogatózva ereszkedtem le a lépcsőn,
hallottam minden egyes lélegzetvételem és lépteim kop-
panását a kövön, különben süket csönd volt. A lépcső
alján kezem egy villanykapcsolóra tévedt, elfordítot-
tam, mire a mennyezeten kigyúltak egy tizenkét karú
csillár gömbjei, vöröses fénnyel árasztva el az egész
pincét. És íme, nem is pincében, hanem egy tágas,
fényűzőn berendezett, minden ízében vöröses fényben
pompázó hálószobában találtam magam. Képzeljék csak
maguk elé, messieurs et dames! Vörös szőnyeg a földön,
vörös tapéta a falakon, vörös bársonykárpit a széke-
ken, még a mennyezet is vörös volt, minden csupa vö-
rös, csakúgy perzselte az ember szemét. Tömény és ful-
lasztó vörös szín volt ez, mintha a fény vérrel teli
üvegtálakon át szivárgott volna alá.

16
tessék, íme
17
szükségképp

-(13)-
 A helyiség túlsó végében egy hatalmas franciaágy
állt, melyen az ágytakaró éppúgy vörös volt, mint min-
den más, s egy vörös ruhás lány hevert rajta. Ahogy
meglátott, mindjárt összerezzent, s próbálta elrejteni
térdeit rövid ruhája alá.
Megálltam az ajtóban. „Gyere csak, csibém!” - ki-
áltottam rá diadallal.
Félelmében vacogni kezdett, ám én egy ugrással
máris ágyánál termettem. Megpróbált elmenekülni elő-
lem, de én torkon ragadtam - így ni, látják? - kemé-
nyen! Irgalomért esedezett, én azonban keményen tar-
tottam, s a hajánál fogva hátrakényszerítettem a fe-
jét, hogy az arcába nézzek. Talán húszéves se volt
még; arca széles és kifejezéstelen, bamba gyermek áb-
rázatát vastagon fedte a púder és festék, buta, kék
szemei áthatón ragyogtak a vörös fényben, telve rémü-
lettel és elgyötörtséggel, amit csak az efféle nők te-
kintetében láthat az ember. Semmi kétség, valami pa-
rasztlányféle lehetett, akit a szülei eladtak rabszol-
gának.
Egyetlen szó nélkül lerántottam az ágyról, a
földre dobtam, s akár egy tigris, rávetettem magam! Ó,
micsoda mámoros, leírhatatlanul gyönyörteli pillanat
volt az! Íme, messieurs et dames, ezt kívánom csak
megmutatni önöknek, voilá l’amour!18 Íme, az igazi sze-
relem, az egyetlen dolog, amiért megszületni érdemes
volt, amihez képest minden tudás és eszme, minden fi-
lozófia és vallás, minden szép szavunk és fennkölt
gondolatunk éppoly talmi és szürke, akár a hamu. Ha
valaki csak egyszer is megízleli e gyönyört - a valódi
szerelemét! -, ugyan mit tartogathat még annak a vi-
lág, ami olcsó és silány élvezetnél többnek tűnhet?
Egyre dühödtebben gyűrtem magam alá, mind újabb
rohamokkal szorongatva. A lány kétségbeesetten szaba-
dulni próbált, irgalomért könyörgött, de én csak ne-
vettem rajta.
- Irgalom?! Hát azt hiszed, irgalmaskodni jöttem
én ide? Talán ezért fizettem érted ezer frankot? - Es-
küszöm, messieurs et dames, ha nincs az átkozott tör-

18
Íme, a szerelem!

-(14)-
vény, ami indulatainkat gúzsba köti, ott helyben vég-
zek vele...
Ó, hogy sikongott halálravált kétségbeesésében!
Ám hiába, senki se hallhatta, mélyen a párizsi utcák
alatt oly magunkban voltunk, akár egy piramis belsejé-
ben! A lány arcát már könnyek áztatták, megannyi hosz-
szú szennycsíkban mosva alá a púdert. Ó, micsoda meg-
ismételhetetlen élmény! Önöknek, messieurs et dames,
akik nem ismerik a szerelem efféle kifinomultabb élve-
zeteit, nyilván felfoghatatlan e kéj. És most, hogy
ifjúságom - ó, ifjúság! - elszállt, többé én se látha-
tom oly nagyszerűnek az életet, mint akkor és ott.
Igen, a káprázat elmúlt - el mindörökre... Ó,
mily szegényes, múlandó és csalóka is az ember öröme!
Hisz végül is - car en réalité19 - meddig tart a szere-
lem csúcspillanata? Semeddig, egy szemhunyásig, alig
egy másodpercig. Egy másodperc önkívület, azután...
por és hamu, újra a semmi.
Így hát, bár csak egy pillanatra, átéltem a leg-
nagyobb boldogságot, a legmagasabb rendű, legkifino-
multabb érzést, amit csak emberi lény átélhet. Amikor
pedig véget ért, ott maradtam, vacogva, ahogy dérütött
vadrózsa, elhányva szirmait... Egyszerre minden vadsá-
gom, minden szenvedélyem elenyészett. Közönyös és er-
nyedt lettem, talmi bűnbánat kerülgetett; érzelmeim
hirtelen pálfordulásában még talán szántam is azt a
padlón zokogó, nyomorult teremtést. Hát nem émelyítő,
hogy ilyen közönséges érzelmek prédái vagyunk? Nem
néztem többé a lányra; másra se vágytam, csak szaba-
dulni onnét. Felsiettem a pincelépcsőn, ki az
utcára... Odakint sötét és csípős hideg volt, az utcán
egy lélek sem járt, magányos lépteim visszhangoztak a
kövezeten. Egy fillérem se maradt, még taxit sem fo-
gadhattam. Egyedül ballagtam haza hideg és elhagyatott
szobámba.
Nos, messieurs et dames, íme a történet, amit
ígértem - a Szerelemről, és életem legboldogabb napjá-
ról...
Fura figura volt ez a Charlie... Mindezt inkább
csak példaként szántam, annak érzékeltetésére, hogy a
19
valójában

-(15)-
különcök micsoda tarka sokasága tenyészett a Rue Coq
d’Or tájékán.

-(16)-
 III.
Vagy másfél évig éltem a Rue Coq d’Or környékén.
Egy napon végül arra ébredtem, hogy már csak négyszáz-
ötven frankom van, s ezenkívül legfeljebb heti har-
minchat frankra számíthatok angol nyelvóráim fejében.
Mindaddig csak a pillanatnak éltem, ám most beláttam:
sürgősen tennem kell valamit. Elhatároztam hát, hogy
nekilátok munkát keresni, miután kétszáz frankot egy-
havi lakbérként előre kifizettem - mint utólag kide-
rült, bölcs előrelátással... Maradék kétszázötven
frankomból és az angolórákból még egy hónapig kihúz-
hattam, s ez idő alatt remélhettem, valahol majd csak
sikerül munkát találnom. Azt gondoltam: felcsapok ide-
genvezetőnek egy turistairodánál, esetleg
tolmácsnak... Csakhogy e tervemet egy apró baleset du-
gába döntötte.
Nem sokkal korábban egy olasz fiatalember költö-
zött a szállónkba, aki zeneszerzőnek mondta magát. Ez-
zel együtt kezdettől gyanús alaknak tűnt, mivel pofa-
szakállat viselt, akár a kültelki szélhámosok vagy a
rátarti értelmiségiek, s ekképp senki se tudta bizto-
san, hogy miféle osztályba is sorolja. Külsejét Madame
F. se találta bizalomkeltőnek, előre elkérte hát tőle
a heti lakbért. Az olasz fizetett, és hat éjszakára
meghúzta magát a szállón. Ez idő alatt sikerült álkul-
csokat készítenie a zárakhoz, s az utolsó éjjel ki-
fosztott egy tucatnyi szobát - köztük az enyémet is...
Szerencsére a ruhám zsebében lapuló frankok elkerülték
a figyelmét, így nem maradtam teljesen pénz nélkül.
Minden „vagyonom” már csak negyvenhét frankra apadt -
ami mindössze hét font, tíz penny.
E váratlan csapás egyszerre meghiúsította terve-
met, hogy munka után nézzek. Attól fogva napi hat
frankból kellett megélnem, s ez fogós feladványként
sokkal inkább igénybe vette erőimet, semhogy bármi
másra gondolhattam volna. Valójában most kezdtem csak
közelről ismerkedni a nyomorral; bár napi hat frankból
élni még nem éppen nyomorszint, bár vészesen közelít
ahhoz. Hat frank annyi, mint egy shilling - s ha vala-
ki érti a módját, Párizsban megélhet ennyiből. Ámbár
nem kevés vesződséggel...

-(17)-
 Mindenesetre furcsa érzés első ízben megtapasz-
talni a szegénységet. Már azelőtt is épp eleget gon-
doltunk rá, hisz egész életünkben mástól se tartot-
tunk, jóllehet tudván tudtuk: előbb-utóbb bennünket
sem kerül majd el, s most mégis kiderül, hogy a maga
köznapi valóságában egészen másként fest, mint ami-
lyennek korábban elképzeltük. Azt hittük, szegénynek
lenni szimpla ügy, holott végtelenül bonyolult. Úgy
véltük: szörnyű lesz, holott csak mocskos és unalmas.
Eleinte csak a szegénység furcsa alantasságát érzékel-
jük, a lecsúszás kérlelhetetlen folyamatát, ami velünk
is végbemegy, a nyomor köznapi rafinériáját, az állan-
dó krajcároskodást.
Aztán a szegénység velejárójaként felfedezzük ma-
gunkon az örökös színlelést, rejtőzködést. Egy nap
odáig süllyedünk, hogy napi hat frankkal kell beér-
nünk. E drámai felismerést azonban makacsul próbáljuk
takargatni a világ szeme elől, továbbra is úgy téve,
mintha addigi életvitelünk mit sem változott volna.
Emiatt aztán sűrű hazugsághálóba bonyolódunk, ami vé-
gül nemhogy könnyítené, de még inkább megnehezíti
helyzetünket. Többé nem adhatjuk a ruhánkat tisztító-
ba, s ha a mosodás az utcán megállít elmaradásunk okát
firtatva, csak zavartan motyogunk valamit, mire azt
gondolja: „nyilván már mással mosat!”, s egy életre
ellenségünk lesz... A trafikos ámuldozik, hogy egy-
szerre leszoktunk a dohányzásról... Leveleink érkez-
nek, melyek feladói sürgős választ kérnek, ám hiába,
bélyegre már nem futja... Vagy ott van az étkezés, e
mind közül talán legkomiszabb napi próbatétel... Az
ember déltájban szépen kisétál, mintha étterembe in-
dulna, bóklászik egy órát a Luxembourg-parkban, elnéz-
ve a galambokat, majd zsebében hazacsempészi hitvány
elemózsiáját. Kenyéren és margarinon vagy kenyéren és
boron él - ám még e sivár menüjét is a kényszerű lát-
szattartás adagolja. A szokásos baguette helyett kény-
telen rozskenyeret venni, mert bár a rozscipók drágáb-
bak, legalább beleférnek a kabátzsebbe, és haza csem-
pészhetők. Mindez napi egy frank eltékozlásával jár! A
látszat kedvéért olykor le kell szurkolni hatvan cen-
time-ot egy italért, hogy aztán keservesen megkoplal-
juk e könnyelműséget. Ágyneműnk szennyes lesz, szappa-
nunk, borotvapengénk elfogy, és nincs helyette másik.

-(18)-
Hajunk nyírásért kiált, mire magunk próbáljuk levágni,
ám az eredmény oly rémes, hogy végül mégis a borbély-
nál kötünk ki, aki egynapi élelmünk árától szabadít
meg. Minduntalan hazudnunk kell - és milyen drágán...
Ráébredünk napi hat frankunk roppant becsére.
Hisz elég egy aprócska baleset, hogy orvul elorozza
aznapi betevőnket... Fél liter tejünket, amit maradék
nyolcvan centime-unkon vettünk, éppen a spirituszfőző-
re tesszük forralni, mikor egy poloska végigfut a ke-
zünk fején, körmünkkel lepöcköljük, az meg puff, egye-
nesen a tejbe pottyan. Mi mást tehetünk, kiöntjük,
hogy aztán nyeljük az éhkoppot.
Elmegyünk a pékhez egy fél kiló kenyérért, sorba
állunk és várunk, miközben az eladólány egy másik ve-
vőt szolgál ki. A lány ügyetlen, a kért félkilósnál
nagyobb darabot szel le. „Pardon, monsieur”, mondja
„ugye nem baj, ha két sou-val több?” Fél kiló kenyér
egy frankba kerül, s nekünk éppen egy frankunk van.
Arra gondolva, hogy netán tőlünk is kér majd két so-
u-t, mi pedig kénytelenek leszünk bevallani, hogy
nincs, máris pánikba esünk. Órákig gyűjtjük az erőt,
míg ismét próbálkozni merünk egy pékségben.
Betérünk a zöldségeshez egy kiló krumplit venni
egy frankért. Igen ám, csakhogy fél marék aprónk közt
gonoszul meglapul egy belga érme is, amit a boltos nem
fogad el. Szégyenkezve kisompolygunk az üzletből, aho-
vá soha többé nem merészkedünk.
Egy jobb negyedben bóklászva észrevesszük, hogy
egy tehetős barátunk tart felénk. Nehogy találkozzunk
vele, sebtében beugrunk a legközelebbi kávéházba. S ha
már ott vagyunk, muszáj rendelni is valamit; leszur-
koljuk hát utolsó ötven centime-unkat egy csésze feke-
téért, amiben csakhamar egy döglött legyet találunk.
Napjában százával érhet bennünket ilyen baleset. Mind-
ez szükségképp hozzátartozik a nélkülözéshez.
Megtapasztaljuk az éhség valódi kínját, amint ke-
nyérrel és hitvány margarinnal a gyomrunkban bámuljuk
a kirakatokat. Mindenütt pazar bőséggel felhalmozott
ínyencségek kihívó látványa fogad: egész malacok, vég
nélküli kolbászfüzérek, frissen sült kenyerek kosár-
szám, hófehér vajtömbök, burgonyahegyek, malomkőszerű,

-(19)-
óriási Gruyère sajtok... Ennyi élelem láttán már-már
nyálat ereszt az önsajnálat. Elgondoljuk, mi lenne, ha
felkapnánk egy cipót, s elfutnánk vele, hogy még mi-
előtt elkapnak, sietve magunkba tömjük - ám gyávasá-
gunk meggyőzi gyomrunkat, s inkább lemondunk a vakmerő
tervről.
Felfedezzük az unalmat, ami éppúgy elválasztha-
tatlan a szegénységtől. Olykor semmi tennivalónk nin-
csen, s az alultápláltság következtében már nem is ér-
deklődünk semmi iránt. Fél napokat heverünk az ágyon,
s úgy érezzük magunkat, mint Baudelaire költeményében
a jeune squelette20, már csak az étel tudna felkelteni.
Rádöbbenünk, hogy aki egy álló hétig csak kenyéren és
margarinon élt, nem ember többé, csupán egy korgó gyo-
mor meg néhány járulékos szerv.
Nos, nagyjából így fest az élet - a sivár lajst-
romot itt félbehagyva - napi hat frankból. Sok ezer
ember él így Párizsban: nyomorgó művészek, diákok és
prostituáltak, s ha elpártol a szerencséje: a legkü-
lönfélébb munkanélküli. A külvárosokat mintha csak más
egyéb se tapasztaná egybe, mint ez a véltnélküli nyo-
morúság.
Így éltem magam is vagy három héten át. A negy-
venhét frank hamar elfogyott, nekem pedig sürgősen
tennem kellett valamit, már amire az angolórákért ka-
pott heti harminchat frank lehetőséget kínált. Kezdő
koplalóként ügyetlenül bántam a pénzzel, s néha egy
egész napig nem ettem. Ilyenkor eladogattam néhány
jobb ruhámat, melyeket kis csomagokban csempésztem ki
a hotelból, hogy elvigyem a Rue de la Montaigne St.
Genevieve-i ócskáshoz. A boltos, egy vörös hajú zsidó,
ritka mogorva alak volt, akiből némely ügyfele valósá-
gos dührohamot váltott ki. Viselkedése láttán az ember
azt gondolhatta volna: eleve személyes sértésnek ve-
szi, ha kuncsaftjai felkeresik. „Merde!21 - fortyant
fel ilyenkor -, maga már megint itt van? Hát mit kép-
zel, mi ez itt? Talán ingyenkonyha?” Ráadásul szemér-
20
Ifjú csontváz - A hivatkozott két sor a Haláltánc c.
versből: Bordáid görbülő rácsa közt ott visz útja /
kígyódnak, - látom én, - még éhséggel tele! (Tóth Ár-
pád fordítása)
21
A fenébe!

-(20)-
metlenül keveset fizetett. Egy kalapért, amit huszonöt
shillingért vettem, és alig hordtam még, öt frankot
adott, egy pár jó cipőért szintén öt frankot, az ingek
darabjáért egy frankot. Fizetés helyett szívesebben
adott valamit cserébe, az volt a trükkje, hogy odalö-
kött az embernek valami haszontalan holmit, majd úgy
tett, mintha a másik azt elfogadta volna. Egyszer ta-
núja voltam, amint átvett egy rendes kabátot egy öreg-
asszonytól, majd a kezébe nyomott két fehér biliárdgo-
lyót, és még mielőtt amaz tiltakozhatott volna, ki-
tuszkolta az üzletből. Az ember, ha megengedhette vol-
na magának, legszívesebben jól képen törölte volna.
Kínzó és nyomorúságos volt ez a három hét, és én
számíthattam arra, hogy helyzetem csak még tovább rom-
lik, mivel csakhamar lakbért kellett fizetnem. Minden-
esetre a dolgok negyedannyira sem alakultak oly rosz-
szul, mint gondoltam. Amikor ugyanis az ember a sze-
génység küszöbére jut, tesz egy nagy felfedezést, ami
nyomban háttérbe szorítja a többit. Megismeri az unal-
mat, a kisszerű napi gondokat, a koplalás fortélyait,
ám egyben felfedezi a szegénység nagyszerű kárpótlását
is: hogy egyszerre leveszi vállunkról a jövő minden
gondját-terhét. Hisz némi megszorítással csakugyan
igaz: minél kevesebb a pénzünk, annál kevesebb okunk
marad az aggódásra. Ha már csak száz frankunk van,
hajlamosak vagyunk a leggyávább módon pánikba esni, ám
egész másként viselkedünk, ha mindössze három frank
lapul a zsebünkben. Három frank ugyanis épp elég, hogy
másnapig kihúzzuk belőle, ennél hosszabb távra pedig
amúgyse tervezhetünk. Az ember unatkozik, de nem szo-
rong. Homályosan ugyan megfordul a fejében, hogy „ó
borzalom, pár nap múlva már nem látok az éhségtől”, de
gondolatai hamar másra terelődnek. A kenyér-margarin
diéta bizonyos mértékig hatásos fájdalomcsillapító.
Ám van még egy másik érzés, ami nagy vigasz a
szegénységben. Biztosra veszem, mindenki ismeri, aki a
nyomort valaha is megtapasztalta, micsoda megkönnyeb-
bülés, már-már gyönyörűség tudni magunkról, hogy két-
ségbevonhatatlanul a padlón vagyunk. Az ember oly sok-
szor beszélt a lecsúszásról, s lám, most, hogy maga is
lecsúszott, a dolog egészen elviselhető. Az új helyzet
temérdek szorongástól szabadít meg...

-(21)-
 IV.
Egy napon angoltanári működésem váratlan véget
ért. Az idő egyszerre melegre fordult, és egyik tanít-
ványom lusta volt továbbra is leckéket venni tőlem,
így hát kiadta utamat. A másik nyomtalanul eltűnt a
szállásáról, és adósom maradt vagy tizenkét frankkal.
Ott álltam mindössze harminc centimes-mal, egy szál
cigaretta nélkül. Másfél napig nem ettem és nem dohá-
nyoztam, aztán látván, hogy nem húzhatom tovább, be-
raktam maradék holmimat egy bőröndbe, és elvittem a
zálogházba. Többé már nem tehettem úgy, mintha volna
pénzem, hisz nem vihettem ki a holmimat a szállodából
anélkül, hogy azt Madame F. is jóváhagyta volna. Még-
is, emlékszem mennyire meglepte, hogy ahelyett, hogy
ruháimat kicsempésztem volna, szóltam neki; hisz ná-
lunk úgyszólván mindennapos esetnek számított, hogy
egy-egy lakbérhátralékos elpárolgott.
Először jártam francia zálogházban. A bejárat egy
grandiózus kőhomlokzat alatt nyílt, amelyre természe-
tesen a „Liberté, Égalité, Fraternité”22 jelszavait
vésték (nota bene Franciaországban még a kerületi
rendőrőrsök felett is ez áll!). A tágas, sivár, isko-
lai osztályteremre emlékeztető helyiség berendezése
egyetlen pultból s egy hosszú sor padból állt. Odabent
vagy negyven-ötven ember várakozott. Mindenki átnyúj-
totta a pult felett zálogtárgyát, majd leült és várt.
Később, mikor a zálogházi becsüs megállapította érté-
két, elkiáltotta magát: „Numéro ... - 50 frank - Elfo-
gadja?” Az összeg néha csak tizenöt, tíz vagy öt frank
volt - ám lett légyen bármennyi, szükségképp mindenki
tudomást szerzett róla. Ahogy beléptem, a pultos em-
ber, hangjában árnyalatnyi sértődöttséggel, épp ezt
kiáltotta: „Numéro 83 - ide!”, majd kurtán füttyentett
és intett, mintha csak egy kutyát szólítana magához.
Numéro 83 a pulthoz lépett, szakállas öregember volt,
nyakig begombolt kabátot és kirojtosodott nadrágot vi-
selt. A zálogos szó nélkül átvetett a pulton egy ba-
tyut - nyilván értéktelennek találta. Ideát az a föld-
re esett és kibomlott: négy gyapjú alsó volt benne. A

22
Szabadság, egyenlőség, testvériség!

-(22)-
jelenlévők önkéntelenül felnevettek. Szegény Numéro 83
összeszedte alsóit, s magában motyogva kicsoszogott.
A ruhák, amiket zálogba készültem adni, a bőrönd-
del együtt legalább húsz fontot értek. Azt reméltem,
vagy tíz fontra biztosan felbecsülik, ennek negyede
pedig (a zálogházban rendesen csak a becsült érték ne-
gyedét fizették ki) kétszázötven-háromszáz frank lett
volna. Nyugodtan várakoztam hát, arra számítva, hogy
legrosszabb esetben is kapok vagy kétszáz frankot.
A pultos végül az én számomat kiáltotta:
- Numéro 97!
- Igen - mondtam, a padról felkelve.
- Hetven! Rendben?
Hetven frank tíz font értékű ruháért?! Ám hiába
vitatkoztam volna; tanúja voltam, amint valaki alku-
dozni próbált: a pultos nyomban visszalökte a holmi-
ját. Fogtam a pénzt és a zálogcédulát, s azzal kifor-
dultam az ajtón. Most már tényleg csak annyi ruhám
volt, amennyit viseltem; zakóm könyöke a végét járta,
és a felsőkabátomat se vették volna zálogba – egyetlen
luxusholmim egy váltás ing volt. Különben utóbb, mikor
már késő volt, megtudtam, hogy a zálogházba bölcsebb
délután menni. Az alkalmazottak mind franciák, s amíg
nem esnek túl az ebéden - akárcsak honfitársaik több-
sége -, roppant mogorvák.
Ahogy hazaértem, Madame F. épp a bisztró padlóját
söpörte. Feljött a lépcsőn, hogy néhány szót váltson
velem. Már a szeme villanásából láttam, hogy erősen
aggódik a lakbérem miatt.
- Na, mennyit kapott? - kérdezte. - Nem túl so-
kat, mi?
- Kétszázat - feleltem.
- Tiens!23 - mondta meglepetten. - Nem is rossz...
Jó drága holmik lehettek újkorukban azok az angol
ruhák!

23
Hoppá!

-(23)-
 Az iménti kegyes hazugság, amivel egy sor bonyo-
dalomtól próbáltam megkímélni magam, utóbb furcsa mód
igazsággá változott. Pár nap múlva épp kétszáz frankot
kaptam egy újságcikkemért, amit - noha fájó szívvel -
utolsó fillérig kifizettem lakbérre. Így, bár az elkö-
vetkező hetekben az éhezés szélére kerültem, legalább
nem voltam fedél nélkül.
Most már mindenképp munkát kellett találnom, s
eszembe jutott egy Borisz nevezetű orosz pincér bará-
tom, aki talán a segítségemre lehet. Egy kórházi ren-
delőben ismertem meg, ahol a bal lábát ízületi gyulla-
dással kezelték. Azt mondta, ha valaha is nehézségem
támad, csak bátran keressem meg.
Néhány szót szólnom kell itt Boriszről, hisz nem
mindennapi ember volt, s jó ideig a közeli barátom.
Termetes, katonás tartású, harmincöt körüli, jóképű
férfi volt, bár miután beteg lett, a sok fekvéstől
igencsak elhízott. Miként a legtöbb orosz menekültet,
őt is sokat hányta-vetette az élet. Szüleit, akik gaz-
dag emberek voltak, megölték a forradalom alatt, s ő
maga a 2-es Szibériai Lövészeknél - Borisz szerint a
legkiválóbb orosz ezredben - harcolta végig a háborút.
Emigránsként előbb egy kefegyárban vállalt munkát,
majd portáskodott a Les Halles-ban, majd edénymosogató
lett, végül önerejéből a pincérségig vitte. Amikor be-
teg lett, éppen az Hôtel Scribe-ben működött, ahol
napi száz frankja gyűlt össze borravalókból. A maître
d’hôtel-ségig szerette volna felküzdeni magát, hogy
összespóroljon vagy ötvenezer frankot, és nyisson egy
exkluzív kisvendéglőt a Szajna jobb partján.
Borisz valahányszor a háborúról beszélt, élete
legboldogabb idejének nevezte azt. Szenvedélye volt a
háború és a katonáskodás, folyvást csak stratégiai és
hadtörténeti könyveket bújt, és betéve tudta Napóleon,
Kutuzov, Clausewitz, Moltke és Foch elméleteit. Min-
denben kedvét lelte, aminek bármi köze volt a harci
erényekhez. Kedvenc kávéháza a montparnasse-i Closerie
des Lilas volt, csak mert előtte ott állt Ney marsall
szobra. Később gyakran mentünk együtt a Rue du Commer-
ce-re, ám ha metróztunk, Borisz a Commerce megállója
helyett - bár ez volt közelebb - rendre a Cambronne
állomáson szállt ki, csupán mert imponált neki e mar-

-(24)-
cona hadfi, aki midőn Waterloo-nál felszólították,
hogy adja meg magát, csak ennyit felelt: „Merde!”
Boriszt a forradalom mindenétől megfosztotta,
csak néhány kitüntetést és fényképet sikerült megmen-
tenie régi ezredéről, ám ezeket még akkor sem tette
zálogba, amikor már az összes holmija oda vándorolt.
Majd minden nap szétrakta ágyán e képeket, hogy be-
széljen róluk:
„Voilà, mon ami! Itt éppen a századom élén
látsz... Szép szál fiúk, ugye? Nem is olyanok, mint
ezek a nyamvadt kis francia patkánykák. Húszévesen már
százados voltam... nem rossz, mi? Az ám, barátom, a 2-
es Szibériai Lövészek kapitánya voltam, apám pedig ez-
redes!
Ah mais, mon ami, a sors komisz próbái! Az egyik
percben még a cári sereg századosa vagy, aztán beüt a
forradalom, és paff, máris egy fillér nélküli földön-
futóvá válsz... 1916-ban még egy héten át az Hôtel
Edouard Sept-ben volt lakosztályom, s négy év múlva
ugyanoda mint éjszakai portás próbáltam bejutni. Vol-
tam éjjeliőr, bármixer, súroltam padlót, mosogattam
edényt, portáskodtam, takarítottam vécét. Valaha én
osztottam a pincéreknek busás borravalót, most ők vet-
nek nagynéha pár frankot nekem.
Csakhogy én, mon ami, régóta tudom, milyen az
úriemberhez méltó élet! Próbáltam összeszámolni, hány
szeretőm is volt eddig, de kétszáznál abbahagytam...
Sebaj, ça reviendra24. A győzelem azé, aki a legtovább
küzd érte. Bátorság!” - és így tovább, és így tovább.
Borisz fura, kétlelkű figura volt. Folyton visz-
szavágyott a hadseregbe, ám ahhoz már épp elég régóta
pincérkedett, hogy külsejében is hasonlóvá váljék egy
pincérhez. Bár legjobb napjaiban is csak alig néhány
ezer frankot sikerült félretennie, mégis biztosra vet-
te, hogy végül megnyithatja majd saját vendéglőjét, és
gazdag ember lesz. Később ahány pincérrel csak össze-
akadtam, mind ezt mondta, mind erről ábrándozott; úgy
látszik, ez volt, ami pincér létüket elviselhetővé
tette.

24
A szerencsém még visszatérhet.

-(25)-
 „A pincérkedés szerencsejáték - mondogatta. - Le-
het, hogy szegényen végzed, ám az is megeshet, hogy
egy év alatt vagyont gyűjtesz. Nem bért kapsz, hanem
borravalót, ami a számlaérték tíz százaléka, no meg
jutalékot, amit a pezsgőgyárak a leadott dugók után
adnak. A borravalók néha egészen mesébeillőek. A Maxim
pultosa például napi ötszáz frankot keres, csúcsidény-
ben olykor többet is... Én magam napi kétszázat kaptam
egy biarritzi szállodában, szezon idején. Az egész
személyzet, az igazgatótól a mosogatófiúig huszonegy
órát robotolt naponta. Huszonegy óra meló és két és
fél óra alvás - ez volt az életünk egy teljes hónapon
át, pihenés nélkül. Ám napi kétszáz frankért végül is
megérte.
Az ember sosem tudhatja, mikor üt be a szerencsé-
je. Egyszer, még mikor az Hôtel Royalban dolgoztam,
vacsora előtt leszólt egy amerikai, s rendelt a szobá-
jába huszonnégy konyak-koktélt. Egy tálcán vittem fel
neki mind a huszonnégyet... »Nos, garçon25 - mondta a
pasas, aki már jócskán részeg volt -, én megiszok be-
lőle tizenkét pohárral, maga is ugyanannyit, s ha még
el tud utána menni az ajtóig, kap tőlem száz frankot.«
Megcsináltam, ő pedig adott egy százast. Attól fogva
hat napon át minden este megismételte ugyanezt; tizen-
két konyak-koktél, s azután száz frank borravaló...
Pár hónap múlva hallottam, hogy kiadták az amerikai
kormánynak, mivel odahaza állítólag sikkasztott néhány
milliót. Ezek az amerikaiak azért mégiscsak nagy fir-
mák, nem igaz?”
Kedveltem Boriszt, vidám órákat töltöttünk
együtt, sakkozgatva s a háborúról és a szállodákról
eldiskurálva. Borisz gyakran mondta, hogy nekem is fel
kéne csapnom pincérnek. „Meglátod, ez épp neked való
élet! - biztatott. - Hisz végül is nem rossz az, ha az
embernek munkája van, ami napi száz frankot hoz, s
mellette még egy szemrevaló kis nőcskéje is. Azt mon-
dod, írogatsz ezt-azt? Az írás, barátom, badarság...
Írással csak egyféleképp lehet pénzt keresni, ha fele-
ségül veszed egy könyvkiadó lányát! Holott belőled
egész jó pincér válnék, csak le kéne borotváld a baju-
szodat. Magas vagy, értesz angolul - márpedig ez a két

25
pincér

-(26)-
legfőbb adottság, amire a pincérnek itt szüksége van.
Várj csak meg engem, míg be tudom hajlítani ezt az át-
kozott lábam, mon ami! Akkor azután, ha még mindig ál-
lástalan vagy, csak jelentkezz.”
Most, hogy fogytán volt a lakbérrevalóm, s kezd-
tem egyre éhesebb lenni, eszembe jutott Borisz ígére-
te, és úgy döntöttem, felkeresem. Azt ugyan nem gon-
doltam, hogy oly könnyen pincér lehetek, ahogy ígérte,
ám azért edényeket súrolni magam is tudtam, s biztosra
vettem, hogy szerez nekem valami konyhai munkát. És
már az is feldobott, ahogy eszembe jutott, lám, van
nekem is egy befolyásos barátom, aki elesettségemben
felkarolhat!

-(27)-
 V.
Borisz nem sokkal azelőtt megadott nekem egy Rue
du Marché des Blancs Manteaux-i címet. Szűkszavú leve-
lében csupán annyit közölt, hogy „a dolgok egész tűr-
hetően mennek”, én pedig azt hittem, hogy ismét az Hô-
tel Scribe-ben dolgozik, és megkeresi a napi száz
frankját. Telve voltam bizakodással, s egyre csak az
járt a fejemben, vajon hogy is lehettem oly balga,
hogy megszorulván nem fordultam mindjárt Boriszhoz.
Máris láttam magam egy kellemes étteremben, hol a vi-
dám szakácsok, miközben serpenyőbe ütik a tojást, sze-
relmes nótákat fújnak, s ahol napi öt biztos étkezés
vár rám. Bérem terhére két és fél frankért még egy
pakli kék Gauloise-t is megelőlegeztem magamnak.
Másnap reggel elmentem hát a Rue du Marché des
Blancs Manteaux-ba, s elborzadva láttam, hogy az is
éppoly lepusztult utca, mint ahol én lakom, Borisz
szállója pedig a legkoszosabb az egész utcában. Sötét
bejáratából olcsó porleves - huszonöt centime-os
Bouillon Zip26 - és mosogatólé undok, savanykás szaga
áradt. Rossz előérzet fogott el. Azok, akik Bouillon
Zipet isznak, rendesen éheznek, vagy majdnem éheznek.
Vajon Borisz ilyen helyen lakva megkereshet-e napi
száz frankot? Az irodában ülő mogorva patron közölte
velem, hogy az orosz itt lakik, itthon van és odafenn
találom az egyik manzárdszobában. Felmentem a hateme-
letnyi, keskeny és kanyargós lépcsőn; s minél maga-
sabbra jutottam, annál erősebben csapta meg orrom a
Bouillon Zip szaga. Kopogtatásomra Borisz nem vála-
szolt, így hát benyitottam.
Az alig háromszor három méteres manzárdszobát
egyetlen tetőablak világította meg, s minden berende-
zése egy keskeny vaságy, egy szék, meg egy rozzant lá-
bú mosdóállvány volt. Az ágy melletti falon lassan, S
alakú menetoszlopban poloskák hosszú sora vonult. Bo-
risz az ágyban feküdt és aludt, nagy hasa dombként
emelkedett a szennyes lepedő alatt. Mellét rovarcsípé-
sek pettyezték. Ahogy beléptem, felébredt, megdörzsöl-
te a szemét, és nagyot ásított.

26
zöldséges francia gulyásleves

-(28)-
 - Ó, jaj - nyögött fel -, a hátam! A fenébe, azt
hiszem, ezer darabban van a hátam!
- Mi bajod? - kérdeztem.
- Összetörtem a hátam, csak annyi... Az éjjel
ugyanis a padlón háltam. Te jó ég! Ha tudnád, hogy
szaggat!
- Beteg vagy, kedves Borisz?
- Dehogy... Csak koplalok... S ha így megy to-
vább, nemsoká éhen halok. Nem elég, hogy éjszakánként
a padlón kell hálnom, hetek óta napi két frankból kell
megélnem. Rémes! Rosszkor jöttél, mon ami.
Ezek után nem láttam sok értelmét firtatni, hogy
megvan-e még az állása az Hôtel Scribe-ben. Leszalad-
tam egy pékségbe, és hoztam neki egy vekni kenyeret, ő
rávetette magát, befalta a felét, amitől mindjárt job-
ban lett, felült az ágyban, és mesélni kezdte újabb
megpróbáltatásait. Mióta kijött a kórházból, nem ta-
lált állást, mert továbbra is csak nehezen mozgott.
Maradék pénzét hamar felélte, mindenét elzálogosítot-
ta, s végül már napok óta éhezett. Egy héten át a rak-
parton, az Austerlitz-híd alatt, üres boroshordók közt
húzta meg magát. Ebben a szobában, melyet egy zsidó
szerelővel osztott meg, két hete lakott. Állítólag (a
dologra volt valami bonyolult magyarázat) a zsidó rég-
óta tartozott Borisznak háromszáz frankkal, amit most
azzal törleszt, hogy megengedi, hogy nála aludjék a
padlón, és ennivalóra is ad neki napi két frankot. Eb-
ből épp egy csésze kávéra és három kiflire futja. A
zsidó reggel hétkor munkába indul, Borisz pedig el-
hagyva éjjeli hálóhelyét - ami a csöpögő tetőablak
alatt volt -, szépen bevackolja magát az ágyába. Bár a
poloskáktól itt se nagyon tud aludni, legalább a hátát
némiképp kiegyengetheti gyötrelmes éjszakái után.
Boriszhoz segítséget kérni jöttem, jókora csaló-
dás volt hát, hogy a magaménál is cudarabb helyzetben
találtam. Elmondtam neki, hogy már csak hatvan frankom
maradt, és sürgősen munkát kell találnom. Borisz ek-
korra már a kenyér maradékával is végzett, egyszerre
vidám és beszédes lett.

-(29)-
 - Te jó ég, hát akkor miért aggódsz? Hatvan frank
- hisz az egy vagyon! Nyújtsd csak ide a cipőmet, mon
ami, hadd csapok vele agyon néhány poloskát, ha lőtá-
volon belül merészkedik.
- Mit gondolsz - kérdeztem -, van bármi esélyem,
hogy munkához jussak?
- Még hogy „esélyed”? Holtbiztos, öregem! Már tu-
dok is számodra valamit... Pár nap múlva megnyílik egy
orosz vendéglő a Rue du Commerce-ben. Une chose enten-
due27, hogy én leszek a maître d’hôtel, úgy hogy gond
nélkül kaphatsz te is munkát a konyhán.
Havi ötszáz frank és ingyen étkezhetsz. Még a
borravalóból is jut majd, ha egy kis szerencséd lesz.
- És addig? - kérdeztem. - Pár nap múlva esedékes
a lakbérem.
- Majd csak találunk valamit... Vannak kintlevő-
ségeim, Párizs nyüzsög az adósaimtól. Az egyiknek ha-
marosan fizetnie kell. Meg aztán ott az a temérdek nő,
a volt szeretőim! Tudod te is, cimbora: egy igazi nő
sosem felejt - csak kérned kell, máris segít... Külön-
ben is, a zsidó azt mondja, elemel majd néhány kisebb
generátort a szervizből, ahol dolgozik, és mielőtt to-
vábbpasszolná őket, velem tisztíttatja meg, napi öt
frankért. Mindez bőven elég, hogy egy pár hétig kihúz-
zuk. Csak ne aggódj, mon ami! Pénzt szerezni a világ
legkönnyebb dolga.
- Akkor hát induljunk, keressünk valami munkát.
- Máris, mon ami. Nem fogunk éhen halni, ne félj.
Voltam én már ennél nagyobb pácban is, hajaj, a
háború nagy túlélő iskola! Minden a kitartáson múlik.
Csak jusson eszedbe Foch híres jelszava: „Attaquez!
Attaquez! Attaquez!”28
Dél lett, mire Borisz elszánta magát, hogy fel-
kel. Ruhatára mostanra csak egyetlen öltönyre, ingre,
nyakkendőre, egy pár cipőre, meg egy csupa lyuk haris-
nyára apadt. Ezenkívül volt még egy felöltője is, amit

27
elintézett ügy
28
Támadás! Támadás! Támadás!

-(30)-
arra tartogatott, hogy végszükség esetén zálogba adja.
Ütött-kopott, húszfrankos papundekli-bőröndjének is
mondhatni stratégiai szerep jutott, mert a hotel tula-
ja azt hitte, a bőrönd tele van Borisz ruháival - más-
ként alighanem rég kitette volna a szűrét. Holott va-
lójában csak egy halom kitüntetés, fénykép és más apró
kacat volt benne, meg persze, szerelmes levelek vaskos
kötegei. Mindent egybevetve Borisz sikerrel tartotta a
látszatot, és határozottan jó benyomást keltett. Szap-
pan nélkül, egy jó kéthónapos pengével borotválkozott,
a nyakkendőjét úgy kötötte meg, hogy foszlott része ne
látsszék, cipője talpát pedig gondosan kitömte újság-
papírral. Miután felöltözött, elővett egy üveg tintát,
és gondosan megfestette vele bokájának a zokni lyukain
átfehérlő bőrét. Amikor elkészült, senki se mondta
volna meg, hogy nemrég még egy Szajna-híd alatt hált.
Elmentünk egy kisebb kávéházba a Rue de Rivolin,
amely a hotelfőnökök s az alkalmazottak közismert ta-
lálkozóhelye volt. A helyiség végében, egy sötét, bar-
langszerű beugróban már sokféle szállodai munkás üldö-
gélt - elegáns, fiatal, és kevésbé elegáns, ám annál
éhesebbnek tűnő pincérek, kövérkés, pirospozsgás sza-
kácsok, zsírfoltos ruhájú edénymosogatók, viharvert
öreg takarítónők és hasonlók. Mindegyikük előtt egy-
egy érintetlen kávéspohár állt. Ez a hely valójában
munkaközvetítő volt, a pénz pedig, amit a kávéért fi-
zettek, a patron jutaléka. Időnként beállított egy-egy
testes, tekintélyes külsejű férfiú - nyilvánvalóan
vendéglős -, és váltott néhány szót a csapossal, aki
erre odaszólt a hátul ülők valamelyikének. Borisznak
és nekem azonban egyszer sem, így két óra múlva távoz-
nunk kellett, mivel annak, aki csak egy italt rendelt,
legfeljebb ennyi ideig illett maradnia. Utólag, mikor
már késő volt, rájöttünk, hogy meg kellett volna előre
kennünk a csapost, hisz annak, aki nem sajnált húsz
frankot tőle, többnyire mindig talált valami munkát.
Elmentünk az Hôtel Scribe elé, ahol egy órán át
koptattuk a járdát, remélve, hogy majd csak kijön az
üzletvezető - ám hiába. Ez után elvonszoltuk magunkat
a Rue du Commerce-re, itt viszont kénytelenek voltunk
megállapítani, hogy az új vendéglő berendezésén a mun-
kások még javában dolgoztak, a patron pedig már el-
ment. Ekkorra már beesteledett. Vagy tizenöt kilomé-

-(31)-
tert kutyagoltunk, s úgy elfáradtunk, hogy kénytelenek
voltunk elvesztegetni egy frank ötvenet, hogy legalább
földalattival jussunk haza. A sántikáló Borisznak kín-
szenvedés volt a gyaloglás, s bizakodása a nap előre-
haladtával mindinkább alábbhagyott. Mire a Place d’I-
talie-n kiszálltunk a metróból, egészen úrrá lett raj-
ta a kétségbeesés. Már azt is megpendítette, hogy sem-
mi értelme munkát keresni, ha nincs más hátra, próbál-
junk más úton pénzt szerezni.
- Inkább raboljunk, mintsem éhen vesszünk, mon
ami! Sokszor elterveztem már... Mondjuk, sétálgat
előttem a Montparnasse-on egy hájas, jólöltözött ame-
rikai... Aztán egy sötét utcasarkon tarkón vágja egy
harisnyába rejtett macskakő - és puff neki! Hamar át-
kutatni a zsebeit, és tűnés... Megeshet ilyesmi, nem
gondolod? En ugyan nem ijedek meg a saját árnyékomtól.
Hiszen tudod, katona voltam!
Végül mégis jobbnak látta elvetni a tervet, mivel
mindketten külföldiek voltunk, s így könnyebben lebuk-
hatunk.
Miután visszajutottunk a szobámba, újabb egy
frank ötvenet költöttünk kenyérre és csokoládéra. Bo-
risz tüstént befalta a maga részét, majd mintegy va-
rázsütésre nyomban felvidult; úgy tűnt, az evés éppoly
hamar feldobja, mint másokat néhány kupica konyak.
Máris elővett egy ceruzát, s elkezdte összeírni mind-
azokat, akiktől netán munkát remélhettünk. Jó előre
sietett megnyugtatni: tucatszámra akadnak ilyenek.
- Meglásd, holnap találunk valamit, mon ami, ér-
zem a csontjaimban! A szerencse forgandó. Különben is
mindketten okos emberek vagyunk, okos ember pedig nem
halhat éhen! Ha az embernek megvan a magához való
esze, bármire képes! Ésszel bármiből pénzt lehet csi-
nálni. Volt egy lengyel barátom, egy született láng-
ész... Mit gondolsz, mi volt a trükkje? Vett egy
aranygyűrűt, majd zálogba csapta tizenöt frankért.
Azután - hiszen tudod, milyen hanyagul állítják
ki a zálogcédulákat- oda, ahová a becsüs „en or”-t29
írt, hozzátoldotta még: „et diamants”30, és a „tizenöt
29
aranyból készült
30
gyémánt kövekkel

-(32)-
frankot átjavította „tizenötezer”-re. Tetszetős, mi?
Ezek után kölcsönkért valakitől ezer frankot, biztosí-
tékul e zálogcédulát adva át neki? Ebből is láthatod,
cimbora, okos ember nem hallhat éhen.
Az est hátralévő részében Borisz csupa bizakodás
volt, s arról beszélt, micsoda pompás mulatság lesz,
ha majd együtt pincérkedünk Nizzában vagy Biarritzban,
csinos kis legénylakásunk lesz, s még arra is bőséggel
telik majd, hogy állandó szeretőket tartsunk. Ám ahhoz
már túl fáradt volt, hogy hazabicegjen három kilomé-
terre lévő szálláshelyére, s így az éjszakát az én
szobám padlóján töltötte, párna gyanánt a zakójába
göngyölt cipőjére hajtva le fejét.

-(33)-
 VI.
Ám másnap sem sikerült munkát találnunk, és újabb
három hétnek kellett eltelnie, míg végre szerencsével
jártunk. Előre kifizetett kétszáz frankom megmentett
attól, hogy a szállásomról kitegyenek, ám ezenkívül
szinte minden a lehető legrosszabbul alakult. Nap mint
nap Párizs utcáit róttuk Borisszal, unottan és éhesen,
óránként kétmérföldes sebességgel sodródva a tömegben,
és semmi se akadt az utunkba. Emlékszem, volt olyan
nap, mikor tizenegyszer keltünk át a Szajnán.
Órákat ácsorogtunk személyzeti bejáratok előtt,
hogy ha az üzletvezető előjön, behízelgő nyájassággal,
tiszteletteljesen megszólítsuk. A válasz mindenkor
ugyanaz volt: nincs szükség nyomorékra, sem olyan fic-
kóra, akinek nincsen éttermi gyakorlata. Egy ízben már
majdnem felvettek. Borisz az üzletvezetővel tárgyalva
peckesen kihúzta magát, nem támaszkodott a botjára, s
így a patron nem vette észre, hogy rokkanttal van dol-
ga. „Igen - mondta -, épp elkelne két ember a pincébe.
Úgy nézem, maguk meg is felelnének. Jöjjenek csak!”
Borisz elindult, s azzal a játszma már véget is ért.
„Óh - mondta a főnök -, de hiszen maga sánta. Malheu-
reusement...”31
Feliratkoztunk különféle ügynökségek listáira,
hirdetésekre jelentkeztünk, ám az a körülmény, hogy
mindenhová gyalog kellett mennünk, komoly hátrányt je-
lentett, mivel úgy tűnt, minden munkát épp fél órával
halásznak el az orrunk elől. Egyszer már majdnem ránk
bízták néhány tehervagon takarítását, ám egy francia
kedvéért végül elutasítottak. Máskor jelentkeztünk egy
hirdetésre, amelyben cirkuszi segédmunkásokat keres-
tek. A padok súrolásán és a szemetes edények ürítgeté-
sén kívül az lett volna a feladat, hogy a jelentkezők
az előadás alatt terpeszben fölálljanak két dobozra,
amíg a lábuk között egy oroszlán veti át magát. Egy
órával a kitűzött időpont előtt értünk oda, de már így
is vagy ötven ember állt sorban előttünk. Úgy látszik,
az oroszlánok kiváltképp vonzzák a magunkfajta éhenkó-
rászokat.

31
Sajnálom... (akkor tárgytalan)

-(34)-
 Egyszer egy ügynökség, ahol hónapokkal korábban
jelentkeztem, küldött a nevemre egy petit bleu-t32, ar-
ról értesítvén, hogy egy olasz úr angol leckéket kíván
venni. A petit bleu óránként húsz frankot helyezett
kilátásba, s az állt benne, hogy „Nyomban jelentkez-
zék!”. Borisz és én vigasztalanok voltunk. Íme itt
volna végre egy pompás ajánlat, s én nem élhetek vele,
hiszen rongyos könyökű zakóban mégsem állíthatok be az
ügynökségre. Később az a mentőötletünk támadt, hogy
felvehetném Borisz zakóját, ami ugyan nem illett a
nadrágomhoz - amely közelebbről inkább szürke flanel-
lalsónak tűnt -, ám legalább elfedte annak kikopott
ülepét. A zakó azonban oly nagy volt rám, hogy csak
kigombolva viselhettem, s hogy le ne essen, egyik ke-
zemet kénytelen voltam állandóan a zsebében tartani.
Lesz, ami lesz, hetvenöt drága centime-t áldozva busz-
jegyre, végül sietve elrobogtam az ügynökségre. Odaér-
ve azután megtudtam, hogy az olasz meggondolta magát,
s Párizsból máris odébb állt.
Borisz egyszer azt ajánlotta, menjek el a Les
Halles-ba33, és próbáljak elszegődni rakodónak. Hajnali
négykor érkeztem, a rakodómunka épp akkor kezdődött.
Egy köpcös, kövér, keménykalapos emberke néhány hor-
dárt kommandírozott, odamentem hát hozzá, hogy én is
munkára ajánlkozzam. Mielőtt felelt volna, elkapta a
jobb kezem, és megmustrálta a tenyeremet.
- Maga erős fickó, mi?
- De mennyire! - tódítottam.
- Nos, rendben. Hadd lám, hogy emeli meg ott azt
a ládát.
A jókora fonott láda roskadásig meg volt rakva
krumplival. Fogást vettem rajta és megállapítottam:
nemhogy felemelni, még csak megmozdítani se bírom. A
keménykalapos végigmért, aztán vállat vont, és tovább-
ment. Elsomfordáltam, majd kissé távolabbról vissza-
nézve láttam, ahogy a kosarat négyen emelik egy tar-
goncára. Lehetett vagy másfél mázsa... A kalapos nyil-

32
kis kék (boríték) - helyi távirat-levél az egykori
Párizsban
33
az egykori Párizs nagyvásárcsarnoka

-(35)-
ván látta, hogy úgyse veheti hasznomat, hát ezt a mód-
ját választotta, hogy lerázzon.
Ábrándos pillanataiban Borisz néha elköltött bé-
lyegre ötven centime-ot, és levélben kért némi apa-
názst volt barátnőitől. Mind közül csupán egyetlenegy
válaszolt: egy nő, ki amellett, hogy egykor a szerető-
je volt, állítólag még kétszáz frankkal is adósa ma-
radt. Borisz meglátva a neki címzett levelet, menten
felismerte a kézírást, és kishíján elájult örömében.
„Imádott, drága kis orosz mackóm!
El sem mondhatom neked, mily gyönyörűség
volt olvasni kedves soraidat, melyek szerelmünk
izzó hevét idézték fel újra, a hajdanvolt bűvös
csókokat, melyekkel elhalmoztál! Az effajta emlé-
kek örökre beleégnek a szívbe, akár egy halott
virágba annak varázsos, egykori illata.
Ami a kétszáz frankot illeti - sajnos! - le-
hetetlent kérsz. Nem tudod te azt, egyetlenem,
mily nagy szomorúsággal hallok nehézségeidről. De
hát mit is remélhettél tőlem? Ebben a cudar élet-
ben, mely oly örömtelen, a gond és baj előbb-u-
tóbb mindannyiunkat meglátogat. Nekem is kijutott
belőle, elhiheted! A húgom beteg lett (ó, sze-
gényke, hogy szenvedett!), s mi csak a jó ég tud-
ja mennyivel tartozunk a doktornak. Odalett min-
den pénzünk, és biztosíthatlak, igen nehéz napo-
kat élünk.
Bátorság, én drága mackóm, csak bátorság!
Arra gondolj, hogy a rossz napok sem tartanak
örökké, és a gond és baj, mely oly szörnyűnek tű-
nik, végül mindig elmúlik.
Légy nyugodt, kedvesem, én sosem feledlek
el. Fogadd forró ölelését annak, ki máig se szűnt
meg szeretni Téged,
ég áldjon:
Yvonne.”
A levél akkora csalódást okozott Borisznak, hogy
nyomban lefeküdt, s aznap már nem is kelt fel, hogy
munkát keressen.

-(36)-
 Hatvan frankomból vagy két hétig húztuk. Többé
már nem volt kedvem színlelni, hogy étterembe járok,
rendszerint a szobámban ettünk, egyikünk az ágyra, má-
sikunk a székre telepedve. Borisz két frankot adott be
a közösbe, én hármat vagy négyet, amin kenyeret,
krumplit, tejet és sajtot vettünk, meg némi levest
főztünk a spirituszfőzőn. Edénykészletünk csupán egy
nyeles lábosból, egy nagyobbacska kávésbögréből s
egyetlen kanálból állt; ezért nap mint nap udvarias
szócsatát vívtunk, hogy melyikünk egyék a nyeles lá-
bosból, s melyikünk a bögréből (a lábosba valamivel
több fért). Végül titkolt bosszúságomra mindig Borisz
adta be előbb a derekát, köszönettel elfogadva a lá-
bost...
A vacsoraasztalra hol jutott kenyér, hol nem.
Ágyneműnk kezdett elpiszkolódni, én pedig három hete
nem fürödtem, Borisz pedig - saját bevallása szerint –
már hónapok óta. Mindezt csak a dohányzás tette elvi-
selhetővé. Dohányunk bőven volt, mivel Borisz nemrég
összeakadt egy katonával (a francia bakák ingyen do-
hányt kapnak!), és vett tőle húsz vagy harminc pakli-
val, egyenként ötven centimé-ért.
A nélkülözést barátom sokkal inkább megszenvedte,
mint én. A sok gyaloglástól meg a padlón alvástól
örökké fájt a lába és a háta, hatalmas orosz étvágya
pedig, bár szemlátomást nemigen fogyott, a poklok kín-
ját mérte rá. Mindennek ellenére meglepően jókedvű ma-
radt, s szükség esetén hatalmas reménytartalékokat tu-
dott mozgósítani. Időről időre komolyan állította,
hogy lépteit egy védőszent oltalmazza, s ha sorsunk
rosszabbra fordult, a csatornában keresgélt pénzdara-
bok után, mondván, hogy a gondos védőszent titokban
rendszeresen kétfrankosokat szokott oda számára bele-
pottyantani. Egy nap a Rue Royalon ácsorogtunk, egy
közeli orosz vendéglőben próbálván munkát találni. Bo-
risz egy hirtelen elhatározással betért a Mária Magda-
léna templomba, s ötven centiméért gyújtott egy gyer-
tyát a védőszentjének. Kijövet közölte velem, hogy
sorsunk immár jó kezekben van, és további áldozatként
ünnepélyesen még egy ötven centime-os bélyeget is
vett. Ezt az esztelen pazarlást talán már az égiek is
megsokallták - minden esetre a remélt munkát nem kap-
tuk meg.

-(37)-
 Néha reggelenként Boriszon a legmélyebb kétségbe-
esés lett úrrá. Feküdt csak, sírt, és átkozta a zsi-
dót, akivel együtt lakott. Utóbb a zsidó már vonakodva
fizette csak a napi két frankot, s ami még rosszabb
volt, kezdett elviselhetetlenül gyámkodni felette. Bo-
risz kijelentette, hogy én mint angol nem is érthetem,
micsoda gyötrelem egy tisztes orosz családba született
embernek, hogy egy zsidó könyörületére szorul.
- Egy zsidó, mon ami, egy hamisítatlan zsidó! S
ráadásul még annyi tisztesség sincs benne, hogy leg-
alább szégyellje! Ha belegondolok, hogy én, a cári
hadsereg századosa... ugye tudod, mon ami, hogy a 2-es
Szibériai Lövészezred kapitánya voltam? Úgy bizony,
kapitány, az apám meg ezredes! S lám, most egy zsidó
kenyerét eszem... Egy zsidóét...
Megmondom én, ha tudni akarod, milyenek a zsidók!
Egyszer, még a háború kezdetén, előrenyomulóban vol-
tunk, s éjszakára egy galíciai faluban szálltunk meg.
Látom ám, hogy egy randa vén zsidó, szakasztott olyan
vörös szakállal, mint Iskarióti Júdásnak volt, odasom-
polyog a kvártélyomhoz. Kérdezem, mit akar. „Nagyságos
uram - mondja -, hoztam magának egy lányt, egy fia-
talt, szépet, még alig tizenhét éves. Potom ötven
frankért a magáé lehet.” „Köszönöm - mondtam -, vigye
csak tovább. Én nem akarok valami nyavalyát összeszed-
ni.” „Miféle nyavalyát?! - rikoltotta. - De hisz kapi-
tány úr attól ne tartson! Tulajdon lányom ez a szépsé-
ges hajadon!” Csakhogy tudd, mifélék is ezek...
Mondtam már, mon ami, hogy a régi orosz hadikódex
szerint illetlenségnek számított leköpni egy zsidót?
Úgy ám! Azt tartották, az orosz tiszt nyála becsesebb
annál, semhogy egy zsidóra vesztegesse...
Az ilyen napokon Borisz többnyire kijelentette:
túl gyöngének érzi magát, hogy munkát keressen. Estig
csak feküdt a szürkés, poloskás ágyneműn, dohányzott
és régi újságfoszlányokat olvasgatott. Néha sakkoztunk
is. Táblánk persze nem volt, a lépéseket egy darab pa-
pírra írtuk. Később táblát is készítettünk egy karton-
doboz oldalából, hozzá pedig egy készletnyi figurát
gombokból, belga aprópénzből és más efféléből. Borisz
számos honfitársához hasonlóan szenvedélyes sakkozó
volt. Többször is kijelentette, hogy a sakk szabályai

-(38)-
voltaképp ugyanazok, mint a szerelem és a hadviselés
szabályai, s ha az ember képes az egyikben győzni, úgy
képes a másik kettőben is. Azt is mondta: „Ha előtted
egy sakktábla, többé fittyet hánysz az éhségre!” Ám ez
az én esetemben, sajnos, nemigen vált be.

-(39)-
 VII.
Pénzem rohamosan apadt - előbb nyolc, majd négy,
majd egy frankra, míg végül aztán már csak huszonöt
centime-om maradt, márpedig ezért legfeljebb újságot
vehet az ember. Jónéhány napig száraz kenyéren éltünk,
majd két és fél napón át egyáltalán nem ettem semmit.
Mitagadás, komisz kísérlet volt... Vannak, akik három-
hetes, vagy ennél is hosszabb böjtkúrát tartanak, s
állítják, hogy a koplalás a negyedik nap után már egé-
szen kellemes dolog. Nos, nem tudom, én a harmadik
napnál tovább sose jutottam... Persze, nyilván egész
más érzés, ha valaki önszántából vállalja a koplalást,
nem pedig krónikusan alultáplált már a kezdet kezdetén
is.
Az első nap túl bágyadt voltam ahhoz, hogy elin-
duljak munkát keresni, kölcsönkértem hát egy horgász-
botot, és lementem a Szajnára horgászni. Csalinak hús-
legyeket használtam, és bizakodtam, hogy sikerül leg-
alább egy jóllakásra elég halat kifognom, de hiába...
A Szajnában csak úgy hemzsegnek a domolykók, de Párizs
ostromakor nagyon kiokosodtak, s azóta, mint mondják,
csak hálóval lehet kifogni őket. Másnap arra gondol-
tam, zálogba adom a felöltőmet, de az utat a záloghá-
zig túl hosszúnak ítéltem gyalog, így aztán az egész
napot ágyban töltöttem Sherlock Holmes emlékiratait
olvasva. Úgy éreztem, táplálék híján legfeljebb ennyi-
re futja erőmből... Az éhezéstől az ember roppant aka-
ratgyenge és tompult lesz, mely közérzet leginkább ah-
hoz hasonlít, mikor influenzából lábadozik valaki. Az
éhező flótás úgy érzi, egyszerre mélytengeri medúzává
változott, vagy mintha minden csepp vérét lecsapolták
volna, s a helyébe langyos vizet töltöttek. Az éhezés-
ből leginkább a teljes ernyedtségre emlékszem, és arra
hogy folyvást köpnöm kellett, köpetem pedig furcsán
fehér és vattaszerű volt, akár a kakukknyál.34 Az okát
nem tudom, de aki pár napig éhezett már, az mind
ugyanezt figyelte meg magán.

34
Egy kabócafaj, a kakukknyálas kabóca lárvájának va-
lóban köpésre emlékeztetető hab-burka van, amit a me-
zők fűszálain látni. (A fordító jegyzete.)

-(40)-
 A harmadik reggelre már sokkal jobb lett a közér-
zetem. Úgy éreztem, tüstént tennem kell valamit, s el-
határoztam, megkérem Boriszt, hogy egy-két napra adjon
kölcsön valamennyit a két frankjából. Mikor felkeres-
tem, még az ágyban találtam: tombolt haragjában. Alig-
hogy beléptem, a dühtől szinte fuldokolva fakadt ki:
- Visszalopta, a nyomorult tolvaj! Visszalopta!
- Ki és mit? - tudakoltam.
- Hát a zsidó! Megfosztott a két frankomtól, az a
bitang tolvaj! Kirabolt álmomban!
Mint elmondta, a zsidó előző este kereken megta-
gadta tőle a másnapi két frankot. Hosszan veszekedtek,
mire a zsidó mégiscsak belement, hogy átadja a pénzt,
amit Borisz szerint a lehető legsértőbb módon meg is
tett, hosszas prédikációt tartva önnön nagylelkűségé-
ről, amivel megalázó hálálkodásra késztette Boriszt.
Majd másnap reggel, mielőtt Borisz felébredt volna,
visszalopta tőle a pénzt.
Mindez súlyos csapásként ért engem is... Keserű
csalódást éreztem, mert hagytam, hogy gyomrom ételre
számítson, ez pedig, ha az ember éhes, szörnyű baklö-
vés. Borisz azonban meglepetésemre egyáltalán nem volt
így kétségbe esve. Felült az ágyban, pipára gyújtott,
és felmérte a helyzetet.
- Nos, mon ami, kutyaszorítóban vagyunk. Kettőnk-
nek együttvéve mindössze huszonöt centime-ja van, és
nem hinném, hogy a zsidó tovább is folyósítaná a napi
két frankjaimat. Mindenesetre a viselkedése kezd tűr-
hetetlenné válni. Képzeld csak, tegnap éjjel arra az
ízléstelenségre vetemedett, hogy felvonszolt ide egy
nőt, miközben én odalenn a padlón feküdtem. A nyomo-
rult fajzat! Ám van ennél rosszabb hírem is: le akar
lépni innét... Tartozik egy heti lakbérrel, és úgy
tervezi, hogy nem fizeti meg – akkor pedig vele együtt
magam is útilaput köthetek. Ha a zsidó meglép, fedél
nélkül maradok, ráadásul a patron a bőröndömet is le-
foglalhatja a lakbér fejében, hogy a nyavalya essen
belé! Egy szó mint száz, helyzetünk eltökélt cselek-
vést kíván.

-(41)-
 - Helyes, de mit tehetünk? Szerintem legfeljebb
annyit, hogy zálogba adjuk a kabátjainkat, és szerzünk
némi ennivalót.
- Persze, persze, ám előtte még ki kell csempész-
nem a holmimat innét. Még hogy lefoglalják a fényképe-
imet! Hát azt már nem... Kész tervem van, mon ami,
megelőzöm a zsidót, s elsőnek én szívódok fel. Foutre
le camp35 - visszavonulni, érted? Ez az egyetlen helyes
lépés, nem gondolod?
- De hát, kedves Borisz, hogy képzeled? Fényes
nappal? Szinte biztos, hogy elkapnak.
- Nos, némi haditervre nyilván szükségünk lesz.
Patronunk éberen figyeli, nem próbál-e kisurranni
valaki anélkül, hogy rendezné a lakbért, mindig is ez
volt a legfőbb gondja. A nejével felváltva naphosszat
ott kuksolnak a fülkéjükben, lesik a jövő-menőket.
Nyomorult franciák, micsoda pénzéhes népség! De sebaj,
én már tudom, mitévők legyünk, ha te is segítesz.
Nem voltam túl segítőkész kedvemben, ám azért
megkérdeztem, mire készül. Tervét aprólékosan kifej-
tette.
- Nos, hát figyelj. Azzal kell kezdjük, hogy zá-
logba adjuk a felöltőinket. Előbb menj haza a kabáto-
dért, gyere vissza benne, aztán a magadé alatt csem-
pészd ki az enyémet is, és add be őket a Rue des
Francs Bourgeois-i zálogházba. Szerencsés esetben a
kettőért megadnak húsz frankot is. Ez után lemégy a
Szajna-partra, teleszeded a zsebeidet kövekkel, fölho-
zod ide, és jól megrakjuk a bőröndömet vele. Remélem,
érted már, mire megy ki a játék? Összekészítek annyi
holmit, amennyi csak egy újságban elfér, aztán leme-
gyek, és falból megkérdezem a patront, merre van itt a
legközelebbi mosoda. Magabiztos és lezser leszek, a
patron meg nyilván azt hiszi majd, abban a bugyorban
csak szennyes ágynemű van. Ha pedig mégis gyanút fog,
azt teszi majd, amit mindig is szokott, a sunyi frá-
ter: távollétemben föllopózik a szobámba, és megemeli
a bőröndömet, hogy ellenőrizze, van-e benne valami.
Amikor érzi majd a kövek súlyát, nyilván megnyugszik a

35
felszedni a sátorfát

-(42)-
balga. Na, csinos kis haditerv, mi? Később persze
visszajövök még, és a zsebeimben kicsempészem a mara-
dék holmimat is.
- Igen ám - vetettem közbe -, de mi lesz a bő-
rönddel?
- Azzal? Hát otthagyjuk. Ócska kacat, mindössze
húsz frankomba került. Különben is, minden visszavonu-
lás veszteséggel jár. Gondolj csak Napóleonra a bere-
zinai átkelésnél! Ő egész hadsereget vesztett el...
Borisz annyira el volt ragadtatva a maga tervétől
- amit mindegyre csak ruse de guerre-ként36 emlegetett
-, hogy kishíján megfeledkezett az éhségről. Egyben
nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta haditerve azon
szépséghibáját is, hogy miután sikerrel kitör innen,
ismét csak fedél nélkül marad.
A ruse de guerre eleinte úgy látszott, egész jól
beválik. Hazamentem, elhoztam a felöltőmet (már ez ma-
gában kilenc kilométer volt, üres hassal), majd siker-
rel kicsempésztem Borisz felöltőjét is. Ekkor azonban
némi nehézség merült fel. A zálogházi felvevő - egy
undok, savanyú képű, izgága emberke - nem volt hajlan-
dó átvenni a kabátokat, mondván, hogy nincsenek becso-
magolva. Kijelentette, hogy kézitáskába vagy kartondo-
bozba kell tenni őket. Ezzel aztán meg voltunk fogva,
mert semmiféle dobozunk nem volt, a maradék huszonöt
centime-unkból pedig nem futotta efféle luxus csomago-
lásra.
Visszamentem Boriszhoz, és közöltem vele a rossz
hírt.
- Merde! - morogta a fogai közt. - Sebaj, minden-
re akad megoldás! A kabátokat majd az én bőröndömbe
tesszük.
- És hogy visszük ki majd a patron orra előtt?
Hisz örökké a fülkéje ajtajában ül.
- Milyen könnyen kétségbe esel, mon ami! Hát hol
az a híres angol bulldog-természet, amiről annyit ol-
vastam? Csak bátorság! Meglátod, menni fog.

36
hadicselként

-(43)-
 Borisz egy kissé elgondolkozott, majd újabb for-
télyos tervel állt elő. A legfőbb nehézséget az jelen-
tette, hogy amíg a bőrönddel elosonunk a patron előtt,
pár másodpercre valahogy eltereljük a figyelmét. Ám
szerencsére a patronnak volt egy gyengéje, szenvedé-
lyes sportbarát volt, és ha az ember ezt a témát csak
megpendítette, napestig hajlandó volt beszélni róla.
Borisz tehát elolvasott a kerékpárversenyekről egy
cikket a Petit Parisien egy régebbi számában, majd mi-
után felderítettük a lépcsőházat, levonult, és siker-
rel szóra bírta a patront. Én ezalatt a lépcsőlejáró
aljában várakoztam, egyik hónom alatt a kabátokkal, a
másik alatt a bőrönddel.
Borisznak, mikor úgy vélte, eljött a kellő pilla-
nat, megállapodásunk szerint köhintenie kellett. Fe-
szülten füleltem, hiszen a patron felesége bármikor
előjöhetett a portásfülkével szemközti lakásból, s ak-
kor vége a játéknak. Borisz azonban kisvártatva tény-
leg köhintett. Én fürgén elsurrantam a fülke előtt,
egyenesen ki az utcára, hálásan konstatálva, hogy el-
nyűtt cipőim legalább nem nyikorognak. Akciónk bizony-
nyal meghiúsul, ha Borisz csak kicsit is filigránabb,
mert a fülkenyílást így sikerült teljesen eltorlaszol-
nia. Lélekjelenléttel is pompásan bírta; fesztelenül
társalgott, nevetgélt, méghozzá oly hangosan, hogy tá-
vozásom neszeit elnyomja. Mikor már kellő egérutat
nyertem, ő is utánam jött. A sarkon túl bevártam, majd
mindketten nekiiramodtunk.
E sok nehézség hősies leküzdése után a zálogházi
becsüs megint csak visszautasította a kabátokat. Kije-
lentette (látszott az arcán: francia lelke fenekéig
boldog volt, hogy ím, végre eljátszhatja a pedáns bü-
rokratát!), hogy irataim nem megfelelőek... Carte d’i-
dentitémmel37 nem érte be, követelte, hogy útlevelemmel
igazoljam magam, vagy mutassak legalább néhány nekem
címzett borítékot. Borisz minden mennyiségben rendel-
kezett ilyen borítékokkal, carte d’identité-je ellen-
ben lejárt (sosem újíttatta meg, hogy megtakarítsa az
illetéket), az ő nevén tehát nem zálogosíthattuk el
kabátjainkat. Végül kénytelenek voltunk felvánszorogni
a szobámba, hogy magamhoz vegyem a szükséges papíro-

37
személyi igazolványommal

-(44)-
kat, s elvigyem a kabátokat a Boulevard Port Royal-i
zálogházba.
Boriszt a szobámban hagytam, s elindultam a zá-
logházba. Odaérve kiderült, hogy már bezárt, és csak
délután négykor nyit ki újra. Fél kettő lehetett, ek-
korra már vagy tizenkét kilométert gyalogoltam, és ti-
zenhat órája nem ettem. Úgy tűnt, a sors komisznál ko-
miszabb tréfákat űz velünk...
Ám az események, mintegy varázsütésre, egyszerre
kedvező fordulatot vettek. Lógó orral baktattam haza-
felé a Rue Brocán, mikor a kövezeten hirtelen egy
csillogó ötsou-sra38 lettem figyelmes. Lecsaptam rá,
hazasiettem, magamhoz vettem a másik ötsou-st, és
mindjárt vettem fél kiló burgonyát. A maradék szesz-
szel, ami a spirituszfőzőmben volt, ugyan csak félig
tudtuk megfőzni, s ráadásul még sónk se volt, ám azért
héjastul-mindenestül befaltuk az ajándék lakomát. Utá-
na mintha újjászülettünk volna: a zálogház nyitásáig
vidáman elsakkozgattunk. Nemigen tápláltam vérmes re-
ményeket, hisz ha annyi jó holmiért legutóbb is csak
hetven frankkal kellett beérnem, ugyan mire számíthat-
tam két ócska felöltőért egy papundekli bőröndben? Bo-
risz húsz frankot tippelt, én azonban boldogan beértem
volna tíz, sőt akár öt frankkal is. Hisz nagyon is
könnyen megeshetett, hogy egyszerűen elutasítanak,
mint legutóbb szegény Numéro 83-at.
Odabenn a pad elején foglaltam helyet, hogy leg-
alább ne lássam kárörvendőn nevetni a többieket, mikor
a becsüs harsányan megajánl öt frankot.
Végül csakugyan rám került a sor:
- Numéro 117!
- Igen - mondtam, és felálltam.
- Ötven frank?
Ez kishíján ugyanúgy mellbevágott, mint legutóbb
a hetven. Utólag visszagondolva, a becsüs alighanem
összecserélte a számomat valaki máséval, hiszen nincs

38
1 sou = 5 centime, a fentebb említett 25 centime te-
hát ugyancsak egy ötsou-s pénzdarab volt. (A fordító
jegyzete.)

-(45)-
az a bolond, aki két ilyen kopottas göncért félszáz
frankot áldozott volna. Hazasiettem, és hátam mögé
rejtett kézzel, némán vonultam be a szobámba. Borisz
egymagában sakkozott, s fürkészőn nézett rám.
- Na, mennyit adtak? - faggatott. - Még húsz
frankot se, mi? Azért tízet csak megadtak? Nom de Dieu
39
, öt frank? Hát az tényleg nem sok... Mon ami, csak
azt ne mondd, hogy ötöt, mert ez esetben máris komo-
lyan fontolóra veszem az öngyilkosságot.
Az asztalra dobtam az ötvenfrankos bankót. Borisz
falfehér lett, majd felugrott, és úgy megszorongatta a
kezem, hogy kishíján péppé zúzta a csontjaimat. Mind-
járt útnak eredtünk, kenyeret, bort és egy jó darab
húst vettünk, s hozzá némi spirituszt, hogy megsüthes-
sük - majd hazatérve torkig laktunk a lakomával.
Teli bendője oly derűlátóvá tette Boriszt, ami-
lyennek még sose láttam. - Hát nem megmondtam? - kér-
kedett. - Lám, ilyen a hadiszerencse! Reggel még öt
sou-nk volt, és most tessék! Mindig is tudtam, hogy a
világon a legkönnyebb dolog pénzt szerezni... Jut is
eszembe, lakik egy barátom a Rue Fondaryn, akit meglá-
togathatnánk. Négyezer frankkal csapott be, a tolvaj!
Ha józan, a világ legnagyobb zsiványa, ha viszont
iszik, fura mód egész tisztességes lesz. Biztosra ve-
szem, hogy este hatra alaposan berúg. Menjünk csak,
keressük meg. Könnyen lehet, hogy ebben az állapotban
hajlandó megadni legalább egy százast. Merde! Talán
bizony még kettőt is. Allons-y!40
Elmentünk a Rue Fondary-ra, megtaláltuk emberün-
ket, aki csakugyan részeg volt, ám a száz frankot még-
se kaptuk meg tőle. Mihelyt a járdán szembetalálkoz-
tak, csúnyán hajba kaptak Borisszal. A férfi azzal
kezdte, hogy egy fillérrel sem tartozik Borisznak, épp
ellenkezőleg, Borisz adósa neki négyezer frankkal, és
mindketten újra és újra az én álláspontomat tudakol-
ták. Nekem persze sejtelmem se volt, kinek lehet iga-
za. Egyre csak civódtak, előbb az utcán, majd egy
bisztróban, azután egy olcsó kisvendéglőben, ahová va-
csorázni ültünk be, vacsora után pedig újabb bisztró-

39
Te, jó ég!
40
Gyerünk!

-(46)-
ban. Végül, miután két órán át felváltva gyalázták
egymást, testvéri egyetértésben mindketten elszántan
nyakalni kezdtek, amire Borisz utolsó sou-ja is rá-
ment.
Borisz aznap éjjel egy cipésznél aludt, aki szin-
tén orosz emigráns volt, és a Rue du Commerce környé-
kén lakott. Nekem viszont maradt még nyolc frankom és
cigarettám is bőven, miután pukkadásig teleettem és
teleittam magam. Két nyomorúságos nap után, lám milyen
csodásan nagyot fordult velem a világ!

-(47)-
 VIII.
Kettőnknek volt összesen huszonnyolc frankja, is-
mét elkezdhettünk hát munkát keresni. Borisz valami
diszkrét egyezség értelmében továbbra is a cipésznél
aludt, és sikerült húsz frankot kölcsönöznie egy orosz
barátjától. Párizs-szerte voltak barátai, jobbára volt
cári tisztek, mint maga is. Akadt, aki pincérkedett,
más mosogatott vagy taxisofőrködött. Voltak, akiket
nők tartottak ki, és olyanok is, akiknek sikerült pén-
züket Oroszországból valahogy kimenekíteni, s most au-
tószerelő-műhelyek, zenés mulatók tulajdonosai lettek.
Általában a párizsi oroszok keményen dolgoztak, és
balsorsukat jóval különbül viselték, mint azt hasonló
helyzetben angol osztályos társaik tennék. Akadtak
persze kivételek is... Borisz például mesélt egy orosz
hercegről, aki gyakran járt drága vendéglőkbe, és
mindjárt kiszúrta, ha bekerült egy volt orosz tiszt a
pincérek közé. Miután pedig bőséggel belakott, nyája-
san odaintette honfitársát az asztalához.
- Úgy hallom - mondta -, maga is éppoly kiszol-
gált katona, mint jómagam. Micsoda cudar időket élünk!
No de, az orosz katona nem hátrál meg semmi nehézség
elől. Mondja csak, barátom, melyik ezredben is szol-
gált?
- Ebben-és-ebben, uram - feleli a pincér.
- No igen, derék egy regiment! Ha emlékezetem nem
csal, még 1912-ben szemléltem meg őket. Jut is eszem-
be, botorul otthon feledtem a tárcámat... Biztosra ve-
szem, hogy egy orosz tiszt nagylelkűen lekötelez há-
romszáz frank baráti kölcsönnel...
Ha a pincérnél volt háromszáz frank, odaadta
neki, és persze soha többé nem látta viszont a pénzét.
A herceg egész jól keresett ezzel a módszerrel, s a
pincérek talán nem is igen bánták, hogy rászedte őket.
Elvégre egy herceg herceg marad - még a száműzetésben
is.
Borisz egy orosz emigránstól megneszelt valamit,
ami pénzt ígért. Pár nappal azután, hogy kabátjainkat
elzálogosítottuk, rejtélyesen így szólt:

-(48)-
 - Mondd csak, mon ami, vannak neked politikai el-
veid?
- Nincsenek - feleltem.
- Nekem se. Az ember persze maradjon mindenütt
hazafi, ámbár... Mózes mintha mondott volna valamit az
egyiptomiak fortélyos kifosztásáról? Te, angol léted-
re, felteszem, olvastad a Bibliát. Arra célzok csak,
nincs-e kifogásod az ellen, hogy kommunistáktól keres-
sünk némi pénzt?
- Hát persze, hogy nincs.
- Nos, úgy tűnik, van itt egy titkos orosz társa-
ság Párizsban, ami talán hasznunkra lehet. Kommunis-
ták, mi több, a bolsik ügynökei. Baráti társaságként
működnek, emigráns oroszokkal lépnek kapcsolatba, és
megpróbálják őket bolsevik hitre téríteni. Egy barátom
máris csatlakozott hozzájuk, s úgy véli, ha felkeres-
nénk őket, segítenének nekünk.
- De mit tehetnek ők értünk? Rajtam aligha fognak
segíteni, hisz nem vagyok orosz.
- Nos, épp ez a szerencséd. Úgy hírlik, tudósít-
ják valamelyik moszkvai lapot, és szeretnének egy-két
angol témájú belpolitikai cikket is leadni. Ha együtt
mennénk, lehet, hogy máris megrendelnének néhány cik-
ket tőled.
- Tőlem? De hisz halvány gőzöm sincs a politiká-
ról!
- Merde! Nekik se... Csak annyi a dolgod, hogy
kimásolsz egy-két cikket az angol lapokból. Itt van
például a párizsi Daily Mail. Próbáld csak ki!
- De hisz a Daily Mail konzervatív lap, amely
őszintén gyűlöli a kommunistákat.
- Akkor hát írd az ellenkezőjét, amit ők, az biz-
tosan jó lesz. Nem hagyhatunk ki egy ilyen lehetősé-
get, mon ami. Több száz frankot érhet!
Az ötlet nem volt túlzottan ínyemre, mivel a pá-
rizsi rendőrség igen keményen bánt a kommunistákkal,
főként, ha külföldiek voltak, s én már amúgy is gyanús
voltam a szemükben. Alig néhány hónapja egy detektív

-(49)-
meglátott egy kommunista hetilap szerkesztőségéből ki-
jönni, emiatt aztán jócskán meggyűlt a bajom. Ha most
elkapnak, amint ezzel a titkos társasággal adom össze
magam, könnyen lehet, hogy még ki is utasítanak... Ám
a lehetőség túlságosan is vonzónak tűnt, semhogy el-
szalasszam. Aznap délután Borisz egy másik barátja,
aki ugyancsak pincér, jött értünk, hogy elvigyen a ta-
lálkozóra. A címre már nem emlékszem - kopott kis utca
volt, a Szajna-parttól lefelé déli irányban, valahol a
képviselőház közelében. Borisz barátja ragaszkodott a
lehető legnagyobb elővigyázatossághoz. Közömbös arccal
bámészkodtunk az utcán, előbb jól megnéztük magunknak
a bejáratot, amelyen be kellett mennünk - egy mosodás
ház bejárata volt -, majd elsétáltunk az ellenkező
irányba, miközben a szemünk sarkából végigfürkésztük
az ablakokat és a kávéházakat. Ha a helyről tudták,
hogy kommunista fészek, alighanem figyelték, feltettük
hát, hogy ha csak egyetlen gyanús alakot is látunk,
aki detektív lehet, nyomban hazamegyünk. Én féltem,
Borisz viszont kimondottan élvezte a konspirációt -
egészen megfeledkezve arról, hogy azokkal készül üzle-
telni, akik a szüleit lemészárolták.
Miután úgy tűnt, tiszta a levegő, sietve besur-
rantunk a kapun. A mosodában egy francia nő ruhákat
vasalt éppen, és közölte velünk, hogy „az orosz urak-
hoz” a hátsó, udvari lépcsőházon át jutunk fel. Több
fordulónyi sötét lépcsőn kellett felkapaszkodnunk, míg
végül egy pihenőre jutottunk. A lépcső tetején egy iz-
mos, mogorva képű, loncsos hajú fiatal férfi állt.
Ahogy közelebb léptem, gyanakvóan végigmért, karjával
eltorlaszolta előlem az utat, és oroszul kérdezett va-
lamit.
- Mot d’ordre!41 - mordult rám végül franciául,
látva, hogy szavait nem értem.
Földbe gyökerezett a lábam. Hogy jelszót kérnek
tőlünk - erre végképp nem számítottam.
- Mot d’ordre! - sürgetett az orosz.
Borisz barátja, aki eddig mögöttünk állt, most
előre lépett, és mondott valamit oroszul: talán a jel-
szót, talán valami magyarázatfélét. Úgy tűnt, a mogor-
41
A jelszót!

-(50)-
va fiatalember beéri ezzel, s mindjárt bevezetett egy
kopott kis szobába, melynek ablakai jégvirágosak vol-
tak. A hely egy nyomorúságos kis irodára emlékezte-
tett, a falakra cirillbetűs propaganda plakátokat, s
egy jókora, bumfordi Lenin-portrét rajzszögeztek ki.
Az asztalnál borostás képű orosz ült ingujjban, előtte
nagy halom, újságpostázáshoz használt papírszalag, ép-
pen a címeket körmölte rájuk. Ahogy beléptem, gyatra
franciasággal mindjárt rám rivallt.
- Micsoda könnyelműség! Legalább egy köteg szeny-
nyest hozhattak volna...
- Szennyest? - kérdeztem ámuldozva.
- Aki csak idejön, mosatnivalót hoz magával,
mintha a mosodába vinné. Legközelebb hozzanak maguk is
egy jó nagy batyut. Nem szeretnénk, ha a kopók szagot
fognának.
A találkozó a vártnál is konspiratívabb volt. Bo-
risz leült az egyetlen szabad székre, majd hosszas,
orosz nyelvű eszmecsere következett. Csak a borotvá-
latlan férfi beszélt, társa mogorván a falnak dőlve
engem figyelt, mint akit még mindig gyanúsnak talál.
Fura helyzet volt, ott álltam a forradalmi plakátokkal
kitapétázott titkos helyiségben, és hallgattam egy be-
szélgetést, amelyből egy szót sem értettem. A két
orosz hadarva és izgatottan beszélt, s eközben olykor
el-elmosolyodtak, megvonták vállukat. Próbáltam kita-
lálni, miről is folyhat köztük a szó. Nyilván „atyus-
kő”-nak, „galambocskám”-nak, meg „Ivan Alekszandro-
vics”-nak szólongatják egymást, ahogy az orosz regé-
nyek hősei - gondoltam. Beszélgetésük tárgya pedig mi
egyéb volna, mint a forradalom? A borostás férfi nyil-
ván határozottan leszögezi: „Mi nem alkudozunk. A vita
csak ócska burzsoá csökevény! A mi érveink: a tettek.”
Utóbb megtudtam, nem egészen erről volt szó. Húsz
frankot követeltek tőlünk, amolyan mozgalmi tagdíj-
ként, és Borisz meg is ígérte, hogy kifizeti. (Égen-
földön nem volt több pénzünk tizenhét franknál! ) Vé-
gül elővette féltett tartalékunkat, és saját szakállá-
ra leszurkolt öt frankot.
A mogorva ajtónálló ettől mintha megenyhült vol-
na, s fél fenékkel lazán felült az asztalra. A boros-

-(51)-
tás faggatni kezdett franciául, s közben egy cédulára
jegyzetelgetett.
- Kommunista? - kérdezte.
- Csak szimpatizáns - feleltem. - Soha semmilyen
szervezetnek nem voltam tagja.
- Járatos a brit belpolitikában?
- Hát persze... - mondtam, mindjárt felsorolva
néhány miniszter nevét, s elejtve egy-két flegma meg-
jegyzést a Munkáspártról.
- Na és hogy áll a Le Sport-ral? Maga is képes
volna efféle cikkeket írni?
(A Kontinensen létezik valami rejtélyes kapcsolat
a futball és a szocializmus között...)
- Ó, hát persze! - vágtam rá ismét.
Mindketten komolyan összenéztek, bólintottak,
majd a borostás így szólt:
- Maga, évidemment42, jól ismeri az angliai viszo-
nyokat. Vállalná, hogy cikksorozatot ír egy moszkvai
hetilap számára? A részleteket majd közöljük.
- Természetesen.
- Akkor hát, elvtárs, a holnapi első postával ér-
tesítjük. Esetleg a másodikkal. A járandósága cikken-
ként százötven frank. Ne feledje, ha legközelebb jön,
hozzon magával egy csomag mosnivalót. Au revoir43, elv-
társ.
Lementünk a lépcsőn, óvatosan kikémleltünk a mo-
sodából, majd megbizonyosodva, hogy az utcán senki sem
jár, kisurrantunk. Borisz majd kibújt a bőréből örömé-
ben. Afféle szent elragadtatás lett úrrá rajta, beron-
tott az első trafikba, s vett egy ötven centime-os
szivart. Kifelé jövet a járdára csapott a botjával, és
sugárzó arccal kijelentette:
- Végre! Most végre, mon ami, megfogtuk az Isten
lábát. Te aztán jól rászedted őket! Hallottad, máris

42
nyilván
43
Viszontlátásra!

-(52)-
elvtársnak mondott a fickó? Százötven frank egy cik-
kért...
Nom de Dieu, micsoda mázli!
Másnap reggel, ahogy megjött a postás, mindjárt
lerohantam a bisztróba a levelemért, de csalódnom kel-
lett: nem jött a nevemre semmi. Otthon maradtam, hogy
bevárjam a második kézbesítést, ám azt is hiába...
Miután a titkos társaság három nap múlva sem hal-
latott magáról, nem reménykedtünk többé, hanem arra
jutottunk, hogy nyilván találtak mást, aki cikkeket ír
nekik.
Tíz nappal később azért ismét ellátogattunk az
irodába, még csomagról is gondoskodtunk, hogy azt a
látszatot keltsük, mosatni megyünk. A titkos társaság
azonban - hogy, hogy nem - nyomtalanul eltűnt! A moso-
dás nő semmiről sem tudott - csupán annyit közölt ve-
lünk, hogy ces messieurs44 pár napja távoztak, miután a
lakbért illetően holmi vitájuk támadt a tulajjal. Ó,
milyen hülyén is festhettünk, hónunk alatt azokkal a
csomagokkal! Csupán azzal vigasztalhattuk magunkat,
hogy húsz helyett csak öt frankkal lettünk rövidebbek.
A titkos társaságról soha többet nem hallottunk.
Senki sem tudta, kifélék-mifélék lehettek. Gyanítom,
semmi közük nem volt a kommunista párthoz, csak afféle
közönséges szélhámosok voltak, akik az orosz emigrán-
sokra szakosodtak: elszedték pénzüket, s cserébe egy
nemlétező szervezet tagjaivá nyilvánították őket.
Azokban az években meglehetősen biztos jövedelem volt
ez, és nem kétséges, hogy valahol, egy másik városban
a mai napig is űzik tevékenységüket.
Ügyes fickók voltak, pompásan eljátszották szere-
püket. Irodájuk szakasztott olyan volt, amilyennek egy
titkos kommunista irodát a laikus elképzel, ami pedig
a kötelező szennyes batyukat illeti - nos, ez egészen
zseniális trükk volt.

44
azok az urak

-(53)-
 IX.
Még három napig jártunk munka után. Esténként ha-
zatérve szobámban mind soványabb leves- és kenyérada-
gok vártak ránk. Végül aztán két reménysugár is fel-
villant előttünk. Előbb Borisz hallott valami munkale-
hetőségről az Hôtel X.-ben, a Concorde tér közelében,
majd előkerült a Rue du Commerce-i új vendéglő patron-
ja is. Egy délután elindultunk, hogy fölkeressük. Bo-
risz egész úton leendő mesés fizetségünkről beszélt,
meg arról, mennyire fontos, hogy jó benyomást tegyünk
a patronra.
- A fellépés, mon ami, minden a fellépésen múlik!
Adj egy új öltönyt, s én estére szerzek egy ezer fran-
kos kölcsönt. Nagy kár, hogy nem vettem legalább egy
új gallért, amíg pénzünk volt. Ma reggel kifordítottam
a gallérom, de hiába, kívül-belül egyformán rojtos.
Szerinted meglátszik rajtam a koplalás, mon ami?
- Sápadtnak tűnsz.
- A fenébe, hát milyen legyen az ember, ha kenyé-
ren és krumplin él? Éhesnek látszani végzetes hiba. Ha
mások is észreveszik rajtad, mindjárt kedvük támad be-
léd rúgni. De, várj csak, cimbora!
Hirtelen megállt egy ékszerbolt kirakata előtt,
és erősen pofozni kezdte magát, hogy egy kis vért ker-
gessen az arcába. Aztán, még mielőtt a pír eltűnt vol-
na, besiettünk a vendéglőbe, és bemutatkoztunk a pat-
ronnak.
A patron alacsony, köpcös, méltóságteljes, hullá-
mos őszbajú férfiú volt. Finom kétsoros flanelöltönyt
viselt, és kölnitől illatozott. Borisz mindjárt közöl-
te velem, hogy az orosz hadsereg hajdanvolt ezredesé-
hez van szerencsénk. Ott volt a felesége is, egy réme-
sen kövér, holtsápadt arcú, skarlátvörös ajkú francia
nő; a hideg borjúsült jutott eszembe róla, paradicsom-
mal. A patron szívélyesen üdvözölte Boriszt, s pár
percig oroszul beszélgettek egymással. Én a háttérben
álltam, s épp arra készültem, hogy hazudok valami ha-
talmasat edénymosogatói jártasságomat illetően. Kíno-
san toporogva próbáltam minél alázatosabbnak mutatkoz-

-(54)-
ni. Borisz belém verte, hogy a plongeur45 minden rab-
szolgák legalantasabbika, így hát arra számítottam,
hogy a patron úgy bánik velem, mint a kutyával. Ám jó-
kora meglepetésemre szívélyesen kezet fogott velem.
- Szóval ön angol! - lelkendezett. - Hát ez nagy-
szerű! Szabadjon mindjárt megkérdeznem: golfozik?
- Mais certainement46 - feleltem, tudván, hogy ezt
akarja hallani.
- Világéletemben golfozni szerettem volna! Lenne
szíves, kedves monsieur, megmutatni nekem néhány alap-
ütést?
Úgy látszik, gondoltam, ez az orosz üzleti tár-
salgási stílus... A patron figyelmesen végighallga-
tott, amint elmagyaráztam a driver- és a vas golfütő
közti különbséget, majd váratlanul közölte velem, hogy
minden entendu47; mihelyt megnyitja a vendéglőt, Borisz
főpincér lesz, én pedig plongeur, sőt, ha e tevékeny-
ség nem derogál nekem, akár a vécé felügyeletét is rám
bízhatja.
- És mikor nyílik a vendéglő? - kérdeztem.
- Éppen két hét múlva - felelte magabiztosan. Mi-
közben gesztikulált, egyben a hamut is lepöcögtette a
cigarettájáról, ami roppant impozáns látványt nyúj-
tott. - Mától számítva éppen két hét múlva, ebédidő-
ben.
Ez után, látható büszkeséggel, végigkalauzolt
minket a vendéglőn.
Aprócska hely volt, csupán egy bárból, egy ebéd-
lőből s egy konyhából állt, mely utóbbi alig volt na-
gyobb egy átlagos fürdőszobánál. A patron az egészet
harsány „pittoreszk” stílusban alakíttatta ki (ő maga
holmi „normann stíl”-t emlegetett; mivel a vakolatba
műgyöngyöket és más effélét applikáltak), s úgy vélte,
a középkorias hangulathoz méltóképp illenék, ha a ven-
déglőt „Auberge de Jehan Cottard”-nak neveznék.

45
konyhai segédmunkás, mosogatófiú
46
természetesen
47
el van intézve

-(55)-
 Máris kinyomatott egy szórólapot, melyen a kör-
nyék históriai nevezetességeiről csak úgy hemzsegtek a
szemérmetlen hazugságok; a lapocska többek közt azt
állította, hogy a vendéglő helyén egykor fogadó állt,
hol maga Nagy Károly is szívesen megszállt! A patron
el volt ragadtatva ezen ötletétől... A bárt a „Salon”
egyik festőjének pikáns jeleneteivel dekorálta. Végül
mindkettőnket megkínált egy drága cigarettával, s némi
búcsúcsevegés után hazaindultunk.
Baljósan éreztem, hogy ettől a vendéglőtől mi
semmi jót nem remélhetünk. A patront kóklernek néztem,
méghozzá ügyetlen kóklernek, a hátsó kijárat ajtófél-
fájára tűzve pedig két fizetési meghagyást is észre-
vettem. Ám Borisznak, aki máris főpincérnek érezte ma-
gát, mindez cseppet sem szegte kedvét.
- Hát ezt megcsíptük, cimbora! Már csak két hétig
kell valahogy kihúznunk. Két hét - ugyan mi az?! Táp-
lálkozás? Smafu! Ha belegondolok, hogy három hét múlva
ismét szeretőm lesz! Barna vagy szőke, mit bánom én,
csak ne legyen nyeszlett!
Két válságos nap következett. Mindössze tizenhat
centime-unk maradt, amit negyed kiló kenyérre s egy
fej fokhagymára költöttünk, hogy legyen mivel bedör-
zsölnünk. A kenyeret azért jó bedörzsölni fokhagymá-
val, mert az íze sokáig megmarad a szájban, s azt az
illúziót kelti, hogy csak nemrég ettünk. Aznap főleg a
Jardin des Plantes-ban üldögéltünk. Borisz kövekkel
vadászott a park galambjaira, ám egyet sem sikerült
eltalálnia. Később azzal múlattuk az időt, hogy külön-
féle ebéd- és vacsoramenüket írtunk fel egy boríték
hátára.
Ahhoz túlságosan éhesek voltunk, hogy az evésen
kívül bármi másra gondolhattunk volna. Emlékszem a la-
komára, amit Borisz összeállított magának: egy tucat
osztriga, borscs48, languszta, jérce en casserole49,
marhahús párolt szilvával, újburgonya, saláta, suet
pudding50, Roquefort sajt, egy palack Burgundi és némi
ó-konyak. Ami az ételeket illeti, Borisznak internaci-
48
édes céklaleves tejföllel
49
serpenyőben
50
marhafaggyúból készült édes vagy sós étel

-(56)-
onális ízlése volt. Később, amikor már jobban ment a
dolgunk, olykor láthattam, hogy csaknem ugyanilyen bő-
séges lakomákat gond nélkül legyűrt.
Pénzünkből kifogyva felhagytam a munkakereséssel,
és újabb magányos koplalónap következett. Egy percig
se hittem, hogy az Auberge de Jehan Cottard valaha is
megnyílik, és bár semmi másra nem számíthattam, túlsá-
gosan enervált voltam, hogy ágyamból kikeljek. Sorsom
ekkor váratlan fordulatot vett... Este tíz óra tájban
az utcáról lelkes kiáltozás hívott az ablakhoz. Borisz
volt az, aki botjával vidáman integetett, s mielőtt
bármit szólt volna, elővett zsebéből egy félbehajtott
bagettet, s feldobta nekem.
- Mon ami, mon cher ami, meg vagyunk mentve!
Találd ki, mi hírem van?
- Csak azt ne mondd, hogy sikerült munkát szerez-
ned!
- Pedig így van! Az Hôtel X-ben, a Concorde tér
közelében... Havi ötszáz frank és ingyenkoszt. Már túl
is vagyok az első napon. Ha tudnád, mi mindent össze-
ettem!
Tíz-tizenkét órai munka után az első dolga az
volt, hogy elsántikáljon három kilométerre lévő szál-
lásomig, és közölje velem a jó hírt! Ráadásul lelkemre
kötötte, hogy másnap, a délutáni pihenője alatt okvet-
len legyek ott a Tuileriák kertjében, mert megpróbál
kicsenni valami ételt nekem is. A megbeszélt időpont-
ban találkoztunk is, mindjárt letelepedve egy padra.
Borisz kigombolta mellényét, és egy újságpapírba gön-
gyölt jókora csomagot húzott elő. Némi borjúkotlett,
egy cikkely Camembert sajt, kenyér s egy piskótaforma
képviselőfánk volt benne egyetlen masszába összegyúr-
va.
- Voilà - mondta -, mára csak ennyit tudtam ki-
lopni! Az ajtónálló egy gyanakvó strici.
Nem túl ildomos újságpapírból enni egy park pad-
ján, főleg a Tuileriák kertjében, ami tele van bámész-
kodó, csinos lányokkal, ámde túlságosan éhes voltam,
semhogy effélére adjak. Mialatt majszoltam, Borisz el-

-(57)-
mondta, hogy az elegáns szálloda cafeterie-jében dol-
gozik - angol fogalmak szerint: a kávé- és teakonyhán.
Úgy tűnt, a cafeterie a hotelbeli posztok leg-
alantasabbika, s mint ilyen, szörnyű rangvesztés egy
főpincér számára, ám az Auberge de Jehan Cottard meg-
nyitásáig mégiscsak megtette. Nekem addig is nap mint
nap találkoznom kellett Borisszal a Tuileriáknál, ő
pedig annyi ételt lopott ki nekem, amennyit csak bírt.
Három napig követtük ezt a módszert: ez idő alatt ki-
zárólag csak lopott ennivalón éltem. Akkor aztán min-
den bajunk véget ért, mivel az egyik plongeur odébb
állt, és Borisz ajánlására engem vettek fel a helyére.

-(58)-
 X.
Az Hôtel X. grandiózus épület volt, amelynek ele-
gáns homlokzatát a klasszicista stílus uralta. A sze-
mélyzeti bejáró oldalt, egy sötét kis patkánylyuk-sze-
rű kapualjból nyílt, amelynek küszöbét másnap reggel
háromnegyed hétkor végre magam is átléptem. Lezsíroso-
dott nadrágú emberek tömege sietett befelé, egy apró
fülkében ülő portás azonosította őket. Kisvártatva
megjött a chef du personnel51, egy alfőnökféle, és fag-
gatni kezdett. Kerek, sápadt arca nyúzott volt az ál-
landó túlórázástól. Megkérdezte, van-e gyakorlatom az
edénymosásban, amire igennel feleltem. A kezemre né-
zett, s menten látta, hogy hazudok, de mikor megtudta,
hogy angol vagyok, megenyhült irántam és felvett.
- Amúgy is régóta keresünk valakit, aki kissé
feljavítja az angol tudásunkat - mondta. - Csupa ame-
rikai vendégünk van, mi meg csak annyit értünk a nyel-
vükön, hogy ... (Itt egy olyan szó hangzott el, melyet
lépten-nyomon kisfiúk firkálnak a londoni házak falá-
ra.) Magának talán hasznát látjuk. Na, jöjjön csak!
Levezetett egy kanyargós lépcsőn, mélyen az utca-
szint alá, aztán végig egy keskeny folyosón, ami oly
alacsony volt, hogy néhol meg kellett görnyednem. Oda-
lent fullasztó hőség, és sűrű félhomály uralkodott,
csak néhány egymástól távoli villanykörte sárgás fénye
derengett. Úgy tűnt, egy több mérföldes, sötét labi-
rintus folyosóin járunk - mely valójában persze leg-
feljebb néhány száz méter hosszú lehetett. Az egész
furcsán emlékeztetett a tengerjáró gőzösök legalsó,
gépházszintjére; ott van ilyen hőség, ilyen kevés
hely, fülledt testszag, állandó sistergés és csörömpö-
lés, csak ott mindez a hajtóművektől, itt meg a kony-
hai tűzhelyektől származik. Egy sor ajtónyílás előtt
haladtunk el, bentről szitkok harsantak, vöröslő tűz-
fény derengett, majd egy hűtőkamra borzongató hidege
csapott meg. Mentünkben egyszer csak kemény ütést kap-
tam a hátamba. Egy félmázsás jégtömb volt, amit egy
kék kötényes rakodómunkás cipelt. Egy fiú követte lo-
holva, jókora darab marhahússal a vállán, arca a nyir-

51
a személyzetis

-(59)-
kos, szivacsosan puha húsba nyomódott. Egyetlen
„Range-toi, idiot!”52 kiáltással félretaszítottak, és
továbbsiettek. Az egyik lámpa alá a falra gondosan
formált betűkkel valaki ezt írta: „Előbb látsz télen
felhőtlen eget, mint az Hôtel X.-ben b...atlan szü-
zet.” Egy szó mint száz, különös munkahelynek ígérke-
zett.
A mellékfolyosók egyike egy mosoda felé ágazott
el, ahol egy múmiaképű öregasszonytól kaptam egy kék
kötényt s egy kötegnyi konyharuhát. A chef du person-
nel ez után egy kis aluljáróba vezetett - mely amolyan
alpince volt a pince alatt -, ahol néhány gáztűzhely
és egy mosogató állt. A mennyezet itt olyan alacsony
volt, hogy fel sem egyenesedhettem, s a szűk kis lyuk-
ban vagy negyvenöt fokos hőség uralkodhatott. A chef
du personnel elmondta, mi lesz a dolgom; a személyzet
rangosabb tagjai egy szinttel feljebb, egy kisebb
ebédlőben étkeznek, oda kell felvinnem az ételt, majd
kitakarítanom utánuk a helyiséget, és elmosnom az edé-
nyeiket. Amint elment, egy olasz pincér dugta be bor-
zas fejét az ajtónyíláson, és végigmért:
- Angol vagy? - kérdezte. - Na jó, én meg a főnök
idelenn. Ha jól végzed a dolgod, az esetben... (Itt
hangos nyeldeklés közepette azt a mozdulatot utánozta,
amint valaki fenékig ürít egy palackot.) De ha nem...
(Itt jókorákat rúgott az ajtófélfába.) Simán kitöröm a
nyakad, elhiheted. És véssd jól az eszedbe: balhé ese-
tén nekem hisznek, nem neked. Szóval csak vigyázz!
Ezek után sietve munkához láttam. Egy szűk órányi
pihenőt leszámítva reggel héttől este negyed tízig
dolgoztam; előbb tányért és effélét mosogattam, majd a
személyzeti étkező asztalait és padlóját sikáltam, az-
tán poharakat és evőeszközt törölgettem, felszolgál-
tam, ismét mosogattam, újabb ételeket hordtam fel, és
ismét mosogattam. Aránylag könnyű munka volt, és jól
elboldogultam vele, kivéve, amikor az ételekért kel-
lett lemennem a konyhára. Mindaddig nem láttam, sőt,
elképzelni sem tudtam egy efféle nagyüzemi konyhát: a
fojtó levegőjű, alacsony mennyezetű pokolbugyrot a
tűzhelyek vöröslő fényében, az örökös káromkodás és
edénycsörömpölés fülsiketítő lármája közepette. Ide-
52
El az útból, te marha!

-(60)-
benn oly elviselhetetlen hőség uralkodott, hogy a tűz-
helyek kivételével mindent, ami fémből volt, rongyok-
kal fedtek le, hogy egyáltalán meg lehessen fogni. A
tűzhelyek középen álltak, tucatnyi fehér sapkás sza-
kács sürgött körülöttük, arcukról szakadt a verejték.
Körben tálalópultok sorakoztak, melyeken pincérek és
plongeurök hada éktelen lármával tálcákkal tett-vett.
Félmeztelenre vetkőzött inasok a tűzhelyeket fűtötték,
vagy hatalmas rézüstöket sikáltak homokkal. Úgy tűnt,
itt mindenki dühös és kapkod. A főszakács - egy jóké-
pű, pirospozsgás, bajuszos férfi - középen állt, és
szünet nélkül mennydörögte parancsait: ça marche, deux
œufs brouilés! Ça marche, un Chateaubriand pommes sau-
tées!53, amit legfeljebb azért szakított félbe, hogy
egy-egy plongeurt jól lehordjon. A konyhában három
pult volt, s mikor először jártam ott, véletlen rossz
pultról vettem le a tálcám. A főszakács odajött, meg-
pödörte a bajuszát, végigmért, magához intett egy reg-
gelit készítő szakácsot, majd rám mutatott.
- Látod ezt? Mostanában efféle kétbalkezes plon-
geuröket küldenek ránk. Honnan szalajtottak, te idió-
ta? Netán épp Charentonból? (Charenton jókora elme-
gyógyintézetéről híres.)
- Angliából... - mondtam
- Aha... Nos, mon cher monsieur l’Anglais54, el-
mész te a jó édesanyádba! Most pedig fous-moi le
camp55, kotródj vissza a magad pultjához!
Valahányszor beléptem a konyhába, mindig így fo-
gadtak, mivel majd mindig elkövettem valami apró hi-
bát; holott elvárták, hogy tökéletesen végezzem a dol-
gom, s ennek megfelelően folyton gyaláztak. Egy nap
kíváncsiságból megszámoltam, hányszor neveznek maque-
reau-nak56 - harminckilencig jutottam.
Fél négykor az olasz közölte, hogy leállhatok, ám
nem volt értelme, hogy elmenjek bárhová, mert ötkor
már újra kezdtünk. Kimentem hát a vécére, hogy elszív-

53
Egy adag ... mehet, egy adag ... mehet!
54
kedves angol uram
55
szedd a sátorfádat
56
stricinek

-(61)-
jak egy cigarettát. A dohányzás szigorúan tilos volt,
Borisztól tudtam, hogy a vécé az egyetlen biztonságos
dohányzó hely. Ez után tovább dolgoztam negyed tízig,
mikor a pincér ismét bedugta a fejét az ajtón, és kö-
zölte: hagyjam ott a maradék mosogatnivalót. Azok
után, hogy egész nap disznónak, büdös makrélának és
hasonlóknak nevezett, meglepett, hogy váratlanul egész
barátságos hangot ütött meg. Úgy látszik, mindezen
szidalmakkal inkább csak próbaképpen halmoztak el.
- Mára ennyi, mon p’tit’57- mondta a pincér. – Tu
n’es pas débrouillard58, de azért egész tűrhetően csi-
nálod. Gyere fel, s edd meg a vacsorád. A hoteltől fe-
jenként két liter bor jár, de én elemeltem még egy
üveggel. Hadd piáljunk egy jót végre mi is!
Pompás vacsorát csaptunk abból, amit a rangosabb
személyzet meghagyott. Az olasz pincér mindinkább meg-
enyhült irántam, végül már a szerelmi kalandjairól me-
sélt, meg arról, hogy két embert is leszúrt Olaszor-
szágban, s hogy miként lógott meg a katonaság elől.
Közelebbről megismerve egész jóravaló fickónak tűnt, s
az ábrázata engem leginkább Benvenuto Celliniére emlé-
keztetett. Fáradt voltam, csurom veríték, mégis attól,
hogy egész nap rendes ételt ehettem, valósággal új em-
bernek éreztem magam. A munka nem tűnt nehéznek, és
úgy találtam, meg fog felelni nekem. Persze, még ko-
rántsem volt biztos, hogy kellek, hisz egyelőre csak
beugrónak vettek fel egyetlen napra huszonnégy frank
fejében. A savanyú képű portás este kiadta a bérem, de
- úgymond biztosításra - visszatartott ötven cen-
time-ot (mint később megtudtam, becsapott). Ez után
kijött a folyosóra, levétette velem a kabátom, és ala-
posan végigmotozott, hogy nem rejtegetek-e valami lo-
pott ennivalót. Előkerült a chef du personnel is, és
mivel úgy tapasztalta, hogy tényleg komolyan állok a
munkához, a pincérhez hasonlóan ő is megenyhült irán-
tam.
- Maradhat állandóra is - szólított meg -, ha
akar... A főpincér azt mondja, szívesen kommandíroz
egy angol nevű plongeurt. Na, leszerződik egy hónapra?

57
kicsikém
58
nem vagy valami ördöngös fickó

-(62)-
 Íme, végre egy komoly állásajánlat, naná, hogy
kapva kaptam rajta! Azután eszembe jutott mégis a nem-
soká megnyíló orosz vendéglő, s valahogy nem éreztem
tisztességesnek, hogy miután elszegődöm egy egész hó-
napra, a felénél kilépjek. Közöltem hát, hogy két hét
múlva lenne egy másik munkám - s mit szólna, ha csak
két hetet vállalnék? A chef du personnel erre megvonta
vállát, mondván, hogy a hotel csak egész hónapra vesz
fel embereket. Úgy láttam, letehetek az állásról.
Borisz, ahogy megbeszéltük, a Rue de Rivoli ár-
kádsora alatt várt. Mikor elmondtam neki, mi történt,
dühbe gurult. Amióta csak ismertem, most először jött
ki úgy a sodrából, hogy magáról megfeledkezve gyalázni
kezdett.
- Ó, te idióta, te született bolond! Hát minek
szereztem én munkát neked, ha mindjárt az első adandó
alkalommal elpackázod? Hogy lehettél oly ostoba, hogy
azt a másik helyet egyáltalán szóba hoztad? Csak any-
nyit kellett volna mondanod, rendben van, akkor egy
hónap!
- Azt gondoltam - mentegetőztem -, úgy becsüle-
tes, ha megmondom: netán már félidőben kilépek.
- Becsület?! Ugyan ki hallott már becsületes
plongeurről? Mon ami - mondta, megragadva a kabátom
hajtókájánál -, egy egész napot lehúztál, most már te
is tudod, micsoda mocskos meló ez... Vagy azt hiszed,
egy plongeur megengedheti magának, hogy a becsületét
fitogtassa?
- Hát nemigen...
- Akkor eredj vissza, és mondd meg a chef du per-
sonnelnek, hogy szíves-örömest elvállalsz egy egész
hónapot! Nyugtasd meg, hogy a másik ajánlatot vissza-
mondod. Aztán, ha majd a mi vendéglőnk is megnyílik,
szép csendben állást váltunk.
- És mi lesz a járandóságommal, ha az egyezséget
megszegem?
Ekkora ostobaság láttán Borisz a járdára csapott
a botjával, és bosszúsan felkiáltott.

-(63)-
 - Kérj tőlük napi kifizetést, úgy egy sou-t sem
veszíthetsz. Vagy azt hiszed, ha egy plongeur megszegi
a szerződését, ezek mindjárt pert akasztanak a nyaká-
ba? Egy magunkfajta nyomorult nem ér ennyit nekik.
Visszasiettem, megkerestem a chef du personnelt,
és közöltem vele, hogy szeretnék egy hónapra maradni,
mire nyomban alkalmazott. Ez volt az első komolyabb
leckém a mosogatófiúk erkölcstanából... Utólag belát-
tam, mennyire ostoba volt aggályoskodásom, hiszen a
nagy szállodák egyáltalán nem ismernek könyörületet
alkalmazottaikkal szemben. Felvesznek és elbocsátanak
embereket, ahogy a munka megköveteli, a szezon végén
pedig személyzetük tíz, vagy ennél is nagyobb százalé-
kát egyszerűen kirúgják. S az sem okoz nekik semmiféle
gondot, hogy pótoljanak egy váratlanul kilépő alkalma-
zottat, hisz Párizs dugig van álláskereső szállodai
munkással.

-(64)-
 XI.
Végül is úgy alakult, hogy nem kellett szerződést
szegnem, mivel másfél hónap is eltelt anélkül, hogy
bármi biztató jelét észleltük volna: az Auberge de Je-
han Cottard valaha is kinyit. Ez idő alatt az Hôtel
X.-ben dolgoztam, a hétből négy napot a cafeterie-ben,
egyet az olasz pincérnek segédkezve a negyedik emele-
ten, egyet pedig az étkező takarítónőjét helyettesít-
ve. Szabadnapom szerencsés módon a vasárnap volt, néha
azonban előfordult, hogy valaki megbetegedett, s nekem
a helyére állva vasárnap is dolgoznom kellett. A munka
reggel héttől délután kettőig, majd öttől este kilen-
cig tartott - azaz napi tizenegy órát dolgoztam, ámbár
volt egy tizennégy órás napom is, amikor az étkezőt
takarítottam. Az átlagos párizsi plongeur munkaidejé-
hez képest mindez kivételesen kíméletesnek számított.
Csupán a szörnyű hőséget, meg a labirintusszerű pincék
fojtó légkörét viseltem nehezen. Ezt leszámítva a nagy
és jól szervezett hotel egész kellemes munkahely volt.
Cafeterie-nk egy hatszor két méteres, félhomá-
lyos, alig két méter magas, ablaktalan pincehelyiség
volt, amit úgy telezsúfoltak kávé- és teaforraló edé-
nyekkel, kenyérvágó gépekkel és hasonlókkal, hogy az
ember majd minden mozdulatával nekiütközött valaminek.
Egyetlen sápadt villanykörte, és négy vagy öt, ádáz
forróságot árasztó gáztűzhely vöröslő lángjai világí-
tották meg. Volt idelenn egy hőmérő, amely sohasem mu-
tatott kevesebbet negyvenhárom Celsius-foknál - a me-
leg azonban a nap némely szakában megközelítette az
ötvenöt fokot is. A helyiség egyik végében öt étellift
működött, a másikban egy jégszekrény, amelyben a tejet
és a vajat tároltuk. Ha az ember kinyitotta a jégszek-
rényt, egyszerre vagy negyven fokkal hidegebb levegő
csapta meg; ilyenkor nekem mindig a „Grönland jégsap-
kás szirtjeiről” és „India korallhomokos partjairól”
szóló himnusz jutott eszembe. A cafeterie-ben Boriszon
és rajtam kívül még ketten dolgoztak. Egyikük Mario,
egy tagbaszakadt, heves vérű olasz volt - aki legin-
kább egy operahősként gesztikuláló közlekedési rendőr-
re hasonlított -, másikuk egy szőrös, faragatlan, vad-
állatias figura, akit csak „magyar”-nak szólítottunk.
Azt hiszem, valahonnan Erdélyből, vagy talán ennél is

-(65)-
távolabbi vidékről származott. A magyar kivételével
valamennyien termetes fickók voltunk, így a munka dan-
dárja idején lépten-nyomon egymásba ütköztünk.
Cafeterie-beli munkánk hektikus iramban folyt.
Bár sosem tétlenkedtünk, az igazi dologidő valójában
kétórás adagokban szakadt ránk - ezeket az adagokat
„un coup de feu”-nek59 neveztük. Az elsőre reggel
nyolckor került sor, amikor odafent a vendégek ébre-
dezni kezdtek, és megjött az étvágyuk a reggelihez.
Nyolc órára az egész pincét szörnyű edényzaj és ordí-
tozás töltötte be, mindenünnen csengők berregtek, a
folyosókon kék kötényes emberek nyargaltak; az étel-
liftek olykor egyszerre, éktelen csattanással landol-
tak szintünkön, miközben a liftaknán át mind az öt
emelet pincérei válogatott olasz szitkokat szórtak a
fejünkre. Már nem tudnám hiánytalanul felidézni, mi
minden tennivalónk volt, de mindenképp ezek közé tar-
tozott a tea-, kávé- és csokoládéfőzés, az elkészült
ételek behordása a konyháról, a borok felhozatala a
pincéből, a gyümölcs- és desszertmaradék leszedése az
étkezőből, a kenyérszeletelés és -pirítás, a vajformá-
zás, a lekváradagok kimérése, a tejkonzervek felbontá-
sa, a kockacukor-számolás, a tojásfőzés, a zabkásafő-
zés, a jégtörés, a kávédarálás - és mindez egyszerre
százötven-kétszáz vendég részére. A konyha harminc mé-
terre volt tőlünk, az étkező ötven-hatvan méternyire.
Mindenről, amit az ételliftekkel felküldtünk, számlát
kellett kiállítanunk, mégpedig kínos precizitással,
hiszen már abból is bonyodalom támadt, ha nem tudtunk
elszámolni egy szem kockacukorral. Emellett el kellett
látnunk a személyzetet kenyérrel és kávéval, s fel
kellett vigyük az ételt a pincéreknek. Mindent egybe-
véve bonyolult munka volt ez.
Úgy számoltam, lépésben vagy futva húsz-huszonöt
kilométert kellett megtennem naponta, a munkám azonban
sokkal inkább lelkileg, mint fizikailag volt megterhe-
lő. Látszólag elképzelni sem lehet könnyebbet e közön-
séges kulimunkánál, ám ha sietni kell vele, meglepően
nehéznek bizonyul. Az ember, aszerint, hogy mit kell
épp elvégeznie, hol ide, hol oda, hol amoda kap: mint-
ha csak rekord időre kellene szétválogatnia egy nagy

59
tűzcsapásnak

-(66)-
halom kártyát. Tegyük fel, éppen pirítóst készít, ami-
kor egyszer csak - bumm! – lecsattan egy étellift,
benne egy megrendelővel teáról, háromféle lekvárról,
azután - bumm! - megjön egy másik, amivel pár perc
múlva kész rántottát, kávét és grapefruitot kellene
felküldeni. Az ember elrohan a konyhára tojásért, az
étkezőbe gyümölcsért, sebesen, mint a villám, nehogy a
már bekészített pirítós odaégjen; s közben nem feled-
kezhet meg a teáról és kávéról, valamint fél tucat más
rendelésről sem, amelynek mind eleget kell tennie.
Máris a sarkában egy pincér, aki egy üveg szóda eltű-
nése miatt balhézik - az ő keresztkérdéseire felelni
kell. Mindehhez eszesebbnek kell lenni, mint gondol-
nánk. Manónak kétségkívül igaza volt, mikor azt mond-
ta: egy évbe is beletelik, amíg valakiből megbízható
cafetier lesz.
A nyolc óra és fél tizenegy közti időszak csak
egy rémálomhoz fogható. Néha úgy kapkodtunk, mintha
csak öt perc volna az életünkből, máskor viszont vá-
ratlan szélcsend köszöntött ránk, amikor nem érkeztek
újabb rendelések, s egy pillanatra minden nyugalmasnak
tűnt. Ilyenkor összesöpörtük a szemetet a padlón, amit
azután friss fűrészporral szórtunk fel, ittunk egy
korty bort, kávét vagy vizet - bármit, csak folyadék
legyen -, sőt gyakran csak letörtünk magunknak egy da-
rabka jeget, hogy munka közben elszopogassuk. A gáz-
tűzhelyek körül émelyítő hőség uralkodott, egész nap
literszám vedeltünk, és pár óra múlva még a köténye-
inkből is facsarni lehetett a verítéket. Olykor re-
ménytelenül elmaradtunk a munkánkkal, ilyenkor úgy
tűnt, jónéhány vendég reggeli nélkül marad, ám Mario
valamiképp mindannyiszor átsegített a válságon. Tizen-
négy éve dolgozott a cafeterie-ben, s értette a mód-
ját, hogy két mozdulat közt soha egy másodpercet se
vesztegessen el. A magyar roppant ostoba volt, én még
nem tanultam bele az itteni tennivalókba, Borisz pedig
hajlamos volt rá, hogy kihúzza magát a munka neheze
alól, részben nyomorék lába miatt, részben meg azért,
mert szégyellte, hogy hajdanvolt pincér létére egy ca-
feterie-ben dolgozik. Mario viszont leírhatatlan tö-
kéllyel látta el feladatát: két hosszú karját szélesre
tárva egyik kezével kávét töltött egy kannába a cafe-
terie egyik oldalán, a másikkal a túloldalon tojást

-(67)-
főzött, miközben szemmel tartotta a pirítóst, fennhan-
gon instruálta a magyart, s olykor még a Rigolettóból
is elfújt néhány taktust. A patron tudta, mit ér ez az
ember, és havi ezer frank fizetést adott neki – ellen-
tétben velünk, többiekkel, akik csak ötszázat kaptunk.
A reggeli téboly fél tizenegykor véget ért. Ez
után letakarítottuk a cafeterie asztalait, felsöpör-
tünk, kifényesítettük a rézedényeket, s a jobb napokon
felváltva kimentünk a vécére, hogy elfüstöljünk egy
cigarettát. Ez volt számunkra a lazítás ideje - ámbár
pihenőnek csak röpke és viszonylagos volt, hisz alig
tíz percünk jutott arra, hogy megebédeljünk, s eközben
is mindegyre megzavart valaki. A reggeli hajszán kívül
a másik zűrös időszak úgy dél és két óra között a ven-
dégek ebédideje volt. Munkánk oroszlánrészét az ételek
kihordása jelentette a konyháról, ahol a szakácsok
szünet nélküli, heves szitkokat zúdítottak a nyakunk-
ba. Ekkorra már négy-öt órája izzadtak tűzhelyeik fö-
lött, úgyhogy kedélyük is kellőképp felforrósodott.
Kettőkor hirtelen újra szabad emberek lettünk.
Ledobtuk kötényünket, kisiettünk az épületből, s ha
volt pénzünk, bevettük magunkat a legközelebbi biszt-
róba. Furcsa érzés volt feljönni az utcára a gázlángok
megvilágította, fullasztó pincemélyből. A kinti leve-
gőt vakítónak és áthatóan frissnek éreztük, mely szin-
te a sarkvidéki nyarakat idézte. Még a benzinszag is
kellemesen édesnek tűnt annyi tömény veríték- és kony-
habűz után! Odakinn a bisztrókban néha összeakadtunk
egyik-másik szakácsunkkal vagy pincérünkkel: itt már
egészen barátságosak voltak, sőt olykor meghívtak egy-
egy italra is. Házon belül a rabszolgáik voltunk, de a
szállodaipar íratlan etikettje szerint munkaidőn kívül
mindenki egyenlő, az elhangzott szitkok pedig nem szá-
mítanak.
Háromnegyed ötkor visszamentünk a szállóba. Fél
hétig nem érkeztek rendelések, így ez idő alatt az
ezüstöt fényesítettük, a tea- és kávéforraló edényeket
tisztogattuk, és más apró munkákat végeztünk. Ám ez
után kezdődött csak a káosz valódi csúcsidénye - a va-
csoraidő. Bár csak kölcsönvehetném Zola tollát, hogy
leírjam ezt a pár órát. A helyzet drámai feszültségét
az adta, hogy száz-kétszáz ember nagyjából egyszerre

-(68)-
rendelt öt-hat fogásból álló, egymástól merőben külön-
böző vacsorát, miközben az ételek elkészítése, fel-
szolgálása, majd utóbb a rendrakás és mosogatás mind-
össze ötven-hatvan emberre hárult. Akinek van némi
vendéglátói előtapasztalata, az tudhatja, mit jelent
ez. Ráadásul ekkorra, mikor egyszerre kétszer-, há-
romszorannyi munka hárult mindenkire, már az egész
személyzet elfáradt, jó néhányan pedig leitták magu-
kat. Hosszú oldalakat írhatnék tele anélkül, hogy
akárcsak megközelítően is teljes képet adnék az egész-
ről. Lehetetlen visszaadni az állandó fel-alá futko-
sást a szűk folyosókon, az összeütközéseket, az ordí-
tozást, az elkeseredett birkózást a ládákkal, a tál-
cákkal és jégtömbökkel, a hőséget, a sötétséget, és a
dühöt, ami a konfliktusok nyomán az emberekben felgyü-
lemlett, s amit nem értek rá kiadni magukból. Bárki,
aki ilyenkor jött le először a pincébe, bízvást hihet-
te, hogy őrültek barlangjába tévedt. Magam is csak
utólag láttam meg a rendet e káoszban, amikor már né-
mileg értettem a szálloda működését.
A munka fél kilenckor egyik pillanatról a másikra
leállt. Kilencig nem engedtek fel senkit, mi pedig
rendesen csak végignyújtóztunk a padlón, feküdtünk,
pihentetve lábunkat és derekunkat, még ahhoz is túl
fáradtan, hogy egy italért elbotorkáljunk a jégszekré-
nyig. A chef du personnel néha sörösüvegekkel jelent
meg, a szálloda ugyanis, ha kiváltképp kemény napunk
volt, ingyen sört adott nekünk. Az étel, amit kaptunk,
legfeljebb az ehető jelzőt érdemli meg, ám ital dolgá-
ban a patron nem kicsinyeskedett; napi két liter bort
kaptunk tőle, hisz tudta jól, ha a plongeur nem kapja
meg a maga két literét, úgy hármat lop el. Megittuk mi
még a poharak alján hagyott maradékot is, úgyhogy nem
ritkán igencsak felöntöttünk a garatra - ami jó is
volt, mert kapatosan úgy érzi az ember, mintha jobban
haladna a munka.
A heti hétből négy nap zajlott ilyenformán; a ma-
radék két munkanap közül az egyik jobb, a másik rosz-
szabb volt. Egy heti robot után úgy éreztem, feltétlen
szükségem van némi kikapcsolódásra. Szombat este volt,
s a mi bisztrónk törzsközönsége is buzgón igyekezett
lerészegedni, és mivel másnap nem várt a munka, öröm-
mel csatlakoztam hozzájuk. Mindnyájan hajnali kettő-

-(69)-
kor, részegen tértünk nyugovóra, s azt hittük, leg-
alább délig alhatunk majd. Hajnali fél hatkor azonban
váratlanul felébresztett valaki. Ágyam mellett a hote-
lünk éjszakás portása állt, és takarómat feldobva eré-
lyesen rázogatott.
- Kelj fel, hékás! - mondta. - Tu t’es bien saou-
lé la gueule, pas vrai?60 Sebaj! Odabenn nincs ki a
csapat, úgyhogy jönnöd kell ma is.
- Ugyan miért kéne? - tiltakoztam. - Hiszen ma
szabadnapos vagyok!
- Szabadnapos! Hát aztán?! A munkát akkor is el
kell végezze valaki... Na, gyerünk!
Felkeltem, és útnak indultam. Úgy éreztem, mintha
a gerincem eltörték volna, a koponyám pedig izzó pa-
rázzsal rakták volna tele. Merő képtelenségnek tűnt,
hogy egy teljes napot így végigdolgozzak. Ám alig egy
órát voltam lenn a pincében, hirtelen azon kaptam ma-
gam, hogy teljesen kitisztultam. Úgy látszik, az ember
azokban a forró pincékben - akár egy gőzfürdőben! -
szinte korlátlan mennyiségű italt képes kiizzadni ma-
gából. A plongeurök tudják ezt, és ha módjukban áll,
ki is használják. Literszámra vedelik a bort, hiszen
úgyis kiizzadják, mielőtt a fejükbe szállna. Mindez
persze legfeljebb csekély kárpótlás azért az életért,
amit élnek.

60
Te aztán jól kiütötted magad, mi?

-(70)-
 XII.
Szállodai pályafutásom legfényesebb időszaka az
volt, amikor feljártam segédkezni egy pincérnek a ne-
gyedik emeletre. Egy kis személyzeti helyiségben dol-
goztunk, amit ételliftek kötöttek össze a cafeterie-
vel. A pincéhez képest itt kellemesen hűvös volt, em-
berhez méltó munkát végeztem, főként ezüstneműt és po-
harakat kellett fényesítenem. Valenti, a pincér kelle-
mes fickó volt; ha kettesben voltunk, csaknem egyen-
rangúként bánt velem, ámbár mások jelenlétében kényte-
len volt nyersen szólni hozzám, hiszen botrány lett
volna, ha pincér létére egy plongeurrel fraternizál.
Ha jó napja volt, olykor kaptam tőle öt frank borrava-
lót. Huszonnégy éves, csinos fiatalember volt - bár
nem látszott idősebbnek tizennyolcnál -, és mint a
legtöbb pincér, ügyelt a modorára, s tudta viselni ru-
háit. Fekete frakkjával, fehér nyakkendőjével, élénk
arcával és sima barna hajával pontosan úgy festett,
mint egy etoni diák, holott tizenkét éves kora óta
maga kereste kenyerét, és szó szerint a társadalom
legaljáról küzdötte fel magát. Útlevél nélkül lépte át
a határt, és kezdetben gesztenyét árult egy targoncá-
ról az északi boulevard-okon. Londonban öt napot ült
engedély nélküli munkáért, és megesett vele az a ko-
miszság is, hogy egy szállodában magáévá tett egy gaz-
dag idős hölgyet, mire a dáma hálából egy gyémántköves
gyűrűvel ajándékozta meg, majd utóbb bevádolta, hogy
Valenti azt ellopta tőle. Szerettem beszélgetni vele a
holtidőkben, mikor odabent ültünk, kettesben cigaret-
tázva a liftaknánál.
A legrosszabb napom az volt, mikor én mosogattam
el az étkezőben használt edényeket. A tányérokkal nem
kellett törődnöm, azt elintézték a konyhában, csak a
többi porcelánfélével, az ezüsttel, késekkel, poharak-
kal; ám így is maradt vagy tizenhárom órára való mun-
kám, s egy ilyen napon harminc-negyven konyharuhát
használtam el.
Az ósdi francia módi megduplázza a mosogató dol-
gát. Az edényszárító rácsok nem állnak kézre, nincs
szappanpehely, csupán ragacsos kenőszappan, ami nehe-
zen oldódik a kemény párizsi vízben. Munkámat mocskos,

-(71)-
zsúfolt, apró lyukban kellett végeznem, amely egyszer-
re volt mosogatófülke és tálalóhelyiség, s amely köz-
vetlenül az étkezdét szolgálta ki. A mosogatáson kívül
ki kellett hordanom a pincérek ételét, s én is szol-
gáltam fel nekik. Többségük elviselhetetlenül pimasz
volt, s így több ízben is öklömmel kellett kikénysze-
rítsem belőlük, hogy emberszámba vegyenek. Más napokon
egy nő mosogatott, nyilván az ő életét is pokollá tet-
ték.
Ha körülnéztem a mocskos kis mosogatófülkében,
mulatságos volt arra gondolnom, hogy csak egy dupla
fal választ el az étteremtől. Ott ültek a vendégek a
maguk fényes díszletei közt: az asztalokon makulátlan
abrosz és virágváza, a falon tükrök, aranyozott stuk-
kók és festett angyalok - idelenn pedig, tőlük alig
pár méternyire, térdig gázolunk az undorító mocsokban.
Mert ha valami, ez a mocsok csakugyan undorító volt.
Késő estig sosem jutott időnk arra, hogy feltakarítsuk
a padlót, így egész nap mosogatólé, salátalevelek, pa-
pírfoszlányok és széttaposott ételmaradék keverékén
csúszkáltunk. Az asztalnál tucatnyi pincér ült ingujj-
ban, hónaljuk körül izzadságfolt sötétlett, salátákat
kevertek, hüvelykujjukkal minduntalan beleturkálva a
tejszínes edényekbe. A helyiségben verejték- és étel-
szag utálatos keveréke terjengett. A tálalószekrények-
ben, a tányéroszlopok mögött a pincérek által össze-
lopkodott, félig már romlásnak indult, undorító étel-
zsákmányok lapultak. Mosogatómedence nem volt, csak
két kisebb mosogató, és egyáltalán nem furcsállta sen-
ki, ha egy pincér abban a vízben mosta meg arcát,
amelyben a porcelánedényeket elöblítették. A vendégek
azonban mindebből mit sem láttak. Az étterembe nyíló
ajtó előtt kókuszszőnyeg és tükör volt, a pincérek itt
rendbe szedték magukat, s a vendégek színe elé már
csak mint a jómodor és tisztaság mintaképei léptek ki.
Fölöttébb tanulságos megfigyelni, ahogy egy pin-
cér bevonul a szálloda éttermébe. A lengőajtó küszöbén
hirtelen átalakul: feszesen elegáns tartást vesz fel,
s egy másodperc múlva már nyoma se marad rajta a pi-
szoknak, sietségnek és ingerültségnek. Nesztelenül su-
han a szőnyegen, miközben ünnepélyes, áldozópapi aura
lengi körül. Emlékszem maître d’hôtel-ünk helyettesé-
re, egy vehemens olaszra, aki megállt az étterem ajta-

-(72)-
jában, hogy leteremtsen egy tanoncot, aki elejtett egy
teli borosüveget. Öklét rázva üvöltött (bár szerencsé-
re az ajtó többé-kevésbé felfogta a hangot):
- Tu me fais chier!61 Te nevezed magad pincérnek,
te kis szarházi? Méghogy te!? Hiszen arra se vagy jó,
hogy a kupiban felsúrold a padlót, ahová az anyád is
való! Maquereau!
Kifulladva az ajtó felé indult, s miközben kitár-
ta, még jó hangosan elfingotta magát, ahogy az olaszok
előszeretettel teszik, ha valakit társaságban meg
akarnak szégyeníteni.
Ez után belépett az étterembe, s egy ezüsttálcá-
val egyensúlyozva kecses hattyúként suhant át rajta.
Az ember, miközben látta, ahogy elegáns pincér moso-
lyával meghajol, akaratlanul is arra gondolt: a vendég
most bízvást restellkedik, hogy egy efféle makulátlan
arisztokrata szolgálja ki.
A felmosás és mosogatás ugyancsak nyomasztó munka
volt - nem annyira nehézsége, inkább kimondhatatlanul
unalmas volta miatt. Belegondolni is rémes, hogy embe-
rek akár évtizedeket töltenek efféle foglalatossággal.
Az asszony, akit helyettesítettem, egész éven át heti
hat napot, és napi tizenhárom órát állt a mosogatóvá-
lyú előtt; ráadásul a pincérek leírhatatlan durvasága-
it is tűrnie kellett. Egyszer elárulta, hogy valaha
színésznő volt - szerintem inkább prostituált, hisz
közismert, hogy a prostituáltak zöme takarítónőként
végzi. Furcsa volt látni, hogy korát meghazudtolva
hirtelenszőke parókát visel, hogy festi a szemét, és
úgy sminkeli az arcát, akár egy húszéves lány. Lám,
még egy hetvennyolc órás munkahét sem képes egészen
kiölni az ember életkedvét...

61
Beszarok tőled!

-(73)-
 XIII.
A szállodában töltött harmadik napomon a chef du
personnel, aki többnyire tisztes hangon beszélt velem,
magához hívatott, és nyersen rám förmedt:
- Maga most mindjárt leborotválja a bajuszát! Nom
de Dieu, ki hallott már bajuszos plongeurről?
Tiltakozni próbáltam, de félbeszakított:
- Bajuszos plongeur - ez hallatlan! Nehogy holnap
is ezzel a szőrpamaccsal lássam!
Hazafelé menet megkérdeztem Boriszt, mire véljem
a dolgot. Megvonta a vállát, és így szólt:
- Muszáj megtenned, mon ami. A szállodában a sza-
kácsokat kivéve senki sem viselhet bajuszt. Azt hit-
tem, már neked is feltűnt. Hogy miért? Nincs magyará-
zat. Ez a szokás.
Beláttam, hogy olyan íratlan etikett-szabályról
van szó, mint hogy szmokinghoz nem viselünk fehér cso-
kornyakkendőt, és levágtam a bajuszomat. Utóbb rájöt-
tem a dolog nyitjára: a jobb szállodák pincérei nem
viselnek bajuszt, s ezért fensőbbségüket demonstrálan-
dó ragaszkodnak ahhoz, hogy a plongeurök se viselhes-
senek; a szakácsok viszont épp azért bajuszosak, hogy
ezzel is kimutassák megvetésüket a pincérek iránt.
Mindez maga is betekintést enged a bonyolult
szállodai kasztrendszerbe. Az Hôtel X. mintegy száztíz
főnyi személyzetén belül éppoly kemény hierarchia ér-
vényesült, mint a hadseregben, s egy szakács vagy pin-
cér rangban éppúgy magasan fölötte állt a plongeurnek,
mint a százados a közlegénynek. A piramis csúcsán az
igazgató állt, aki bárkit bármikor kirúghatott, még a
szakácsokat is. Mi magunk a patront nem láttuk soha,
mindössze annyit tudtunk, hogy ételeit jóval nagyobb
gonddal kell elkészítenünk, mint a vendégekét, hiszen
a hotel belső rendjét teljes mértékben az igazgató
szabta meg. Éber férfiú volt, folyvást lazaságok után
szimatolt, rajtunk azonban mégsem tudott kifogni. Az
egész épületet hívócsengők rendszere hálózta be, a
személyzet ezen a hálózaton üzent egymásnak. Egy hosz-

-(74)-
szú, egy rövid és két hosszú csöngetés jelezte, hogy
az igazgató a közelben jár, s amint meghallottuk e
vészjelzést, igyekeztünk tüstént a lázas buzgalom lát-
szatát kelteni.
A manager alatti sarzsi a maître d’hôtel volt. Ő
maga asztalnál nem szolgált fel, hacsak a vendég nem
lord vagy efféle méltóság volt - csupán a többi pin-
cért irányította, és segített a tálalásnál. Borravalói
és a pezsgőgyáraktól kapott prémiuma elérték a napi
kétszáz frankot is (minden visszaküldött pezsgősdugó-
ért két frank járt neki). Rangja hangsúlyosan elkülö-
nítette a személyzet többi tagjától, külön helyiség-
ben, ezüst evőeszközzel étkezett, és két tanonc szol-
gálta ki makulátlanul fehér zubbonyban. Valamivel a
főpincér után a havi ötezer frankot kereső főszakács
következett. Ő már a konyhán evett, de külön asztal-
nál, s az egyik kukta szolgálta ki. Őutána a chef du
personnel jött, aki havonta csak ezerötszáz frankot
kapott, viszont fekete kabátot viselt, nem végzett
semmiféle fizikai munkát, kirúghatta a plongeuröket,
továbbá joga volt megbírságolni a pincéreket. Őt kö-
vették a beosztott szakácsok havi hétszázötventől há-
romezer-ötszáz frankig terjedő bérükkel, majd a pincé-
rek napi hetven frankos borravalójukkal (és némi elő-
leggel). Egy szinttel alattuk helyezkedtek el a mosó-
nők, a varrónők és a pincértanoncok, akik borravalót
már nem, csupán havi hétszázötven frankos fizetést
kaptak; még lejjebb a szobalányok havi öt-hatszáz
frankkal, végül a cafetier-k, havi ötszázzal. Mi, a
cafeterie páriái voltunk a szálloda mindenki által
megvetett és tüntetően letegezett aljanépe.
Voltak más alkalmazottak is - az irodisták, aki-
ket mindenki fullajtárnak titulált, a raktáros, a pin-
cemester, néhány portás és boy, a jeges, a pékek, az
éjjeliőr és a portás. Úgyszólván minden munkát más-más
népfaj végzett. Az irodai dolgozók, szakácsok és var-
rónők többnyire franciák voltak, a pincérek olaszok
vagy németek. (Párizsban a legnagyobb ritkaság a fran-
cia pincér!) A plongeurök között az összes európai faj
megtalálható volt, továbbá arabok és négerek is. A
lingua franca a francia volt, az olaszok még egymás
között is ezt használták.

-(75)-
 Minden csoportnak járt valamiféle speciális jut-
tatás. A párizsi szállodákban bevett szokás, hogy a
törött kenyeret fontonként nyolc frankért pékek, a
konyhai hulladékot pedig fillérekért sertéshizlalók
kapják; s ami ebből befolyik, azt a plongeurök közt
osztják szét. Gyakori volt a lopás is. A pincérek mind
lopták az ételt – ami azt illeti, alig láttam pincért,
aki megette volna a kosztot, amit szolgálati menüként
a szálloda juttatott neki! -, a szakácsok a konyhán
ugyanezt tették, csak éppen nagyobb mértékben, mi pe-
dig a cafeterie-ben, bár tilos volt, nyakló nélkül ve-
deltük a teát és a kávét. A pincemester konyakot lo-
pott. A szállodában szigorú szabály volt, hogy a pin-
cérek nem férhetnek a rövidital-készlethez, ha a ven-
dég ilyesmit rendelt, minden egyes adagot a pincemes-
tertől kellett vételezniük. Az pedig, miközben kitöl-
tötte az adagokat, minden pohárból elcsalt egy teáska-
nálnyit, s ebből idővel komoly mennyiséget halmozott
fel magának. Akit megbízhatónak vélt, annak öt sou-ért
olykor megengedte, hogy jót húzzon az elsikkasztott
konyakból.
A személyzet tagjai közt akadtak tolvajok, s ha
valaki pénzt hagyott a kabátzsebében, többnyire kilop-
ták. A legnagyobb tolvaj a szállodában maga a portás
volt, aki a béreinket fizette, s aki nap mint nap meg-
motozott, nehogy lopott ételt vigyünk ki. Ennek az em-
bernek az én ötszáz frankos havi béremből hat hét
alatt száztizennégy frankot sikerült lecsalnia! Kértem
ugyanis, hogy naponta fizessék ki a járandóságomat, a
portás tehát minden áldott este átadott tizenhat fran-
kot, a vasárnapokért viszont nem fizetett (holott ter-
mészetesen erre a napra is járt volna a fizetség), s
így havi hatvannégy frankom a zsebében maradt. Olykor
szombaton is dolgoztam, amiért - bár erről nem tudtam
- huszonöt frankos pótlék illetett volna meg. A portás
ezt se fizette ki számomra soha, vagyis további het-
venöt frankkal rövidített meg. Csak az utolsó héten
jöttem rá, hogy folyamatosan becsapott, mivel azonban
bizonyítani semmit se tudtam, csupán huszonöt frankot
volt hajlandó kelletlenül visszaadni. A portás hasonló
trükkökkel fosztogatott minden alkalmazottat, aki elég
ostoba volt, hogy bedőljön neki. Görögnek mondta ma-
gát, bár valójában örmény volt. Miután kiismertem, ke-

-(76)-
serűen beláttam a közmondás igazát, mely szerint „In-
kább higgy egy kígyónak, mint egy zsidónak, inkább
higgy egy zsidónak, mint egy görögnek - ám egy örmény-
nek ne higgy soha!”.
A pincérek közt akadt néhány különös figura.
Egyikük például azelőtt úriember volt- egy fiatalem-
ber, aki egyetemet végzett, jól fizetett állása volt
egy vállalati irodán. Kapott valami nemi betegséget,
elvesztette az állását, egy ideig sodródott, és most
szerencsésnek érezte magát, hogy egyáltalán pincérked-
hetik. A pincérek közül jó néhányan útlevél nélkül
szivárogtak be Franciaországba, egyikük-másikuk nyil-
ván kém is volt - gyakori, hogy kémek ezt a fedőfog-
lalkozást választják. Egy nap a pincérek étkezőjében
szörnyű viszály tört ki a kancsal szemű, ijesztő nézé-
sű Morandi s egy másik olasz között. Úgy festett, hogy
Morandi elcsábította a másik olasz szeretőjét. A vézna
férfi, aki szemlátomást tartott Moranditól, baljós cé-
lozgatásokkal fenyegetőzött.
Morandi gúnyosan kinevette:
- Na, és most mire készülsz? Kipróbáltam a nődet,
egymás után háromszor is, és mondhatom, jólesett.
Ugyan mit tehetsz ellenem, he-he?
- Feladlak a titkosrendőrségnek, mint közismert
olasz kémet!
Morandi nem tiltakozott. Csak előhúzott egy bo-
rotvakést a farzsebéből, s tett vele két villámgyors
vágást a levegőben, mintha egy ember arcát hasítaná
fel. A másik pincér erre csöndben visszavonta fenyege-
tését.
A legfurcsább alak, akivel valaha is találkoztam
a szállodában, egy alkalmi beugró volt. Napi huszonöt
frankért helyettesítette a magyart, aki megbetegedett.
Vagy huszonöt éves, zömök, gyors észjárású szerb férfi
volt, hat nyelven beszélt, egyebek közt angolul is.
Úgy tűnt, a kisujjában van minden szállodai munka, s
délig úgy dolgozott, akár egy rabszolga. Ám mihelyt az
óra elütötte a delet, mogorva lett, tüntetően lazsálni
kezdett, pimaszul bort lopott, majd az egészre azzal
tette fel a koronát, hogy mindenki szeme láttára pipá-
val a szájában fel-alá lófrált. A dohányzás természe-

-(77)-
tesen tilos volt odabenn, súlyos büntetés járt érte.
Maga az igazgató is csakhamar tudomást szerzett a do-
logról, s lejött, hogy kérdőre vonja a szerbet. Majd
szétvetette a düh.
- Hogy veszi a bátorságot, hogy nyilvánosan itt
bagózik? - harsogta.
- Hát maga? Hogy veszi a bátorságot, hogy nyilvá-
nosan itt mutatkozik ezzel a pofával? - riposztozott
hidegvérrel a szerb.
Képtelen vagyok leírni, micsoda szentségtörő, ar-
cátlan válasz volt ez akkor és ott. Ha egy plongeur a
főszakácsnak felel így, az alighanem egy fazék forró
levest zúdít a képébe. Az igazgató nyomban rá vágta:
„Ki van rúgva!”... Kettőkor a szerb megkapta a
huszonöt frankját, s azzal fel is út, le is út. Mi-
előtt távozott volna, Borisz oroszul megkérdezte, mi-
ért tette. A szerb állítólag így felelt:
- Nézd, mon vieux62, ha délig dolgozom, az egész
napi béremet ki kell fizessék, nem igaz? Így szól a
törvény. Ha pedig úgyis megkapom a járandóságom, mi
értelme, hogy tovább dolgozzam? Elmondom, hogy csiná-
lom. Elmegyek egy szállodába, munkát vállalok, mint
napi beugrós, és délig keményen végzem a munkám. Aztán
abban a pillanatban, ahogy az óra elüti a tizenkettőt,
olyan pokoli balhét csapok, hogy kénytelenek kirúgni.
dó, mi? Legtöbbször már fél egyre utcán vagyok, ma
erre csak kettőkor kerül sor, de nem bánom, hiszen még
így is megspórolok négy órai munkát. Csak az a baj,
hogy ezt egy szállodában kétszer nem lehet megcsinál-
ni...
Ezt a trükköt már nyilván a párizsi szállodák és
éttermek legalább felében eljátszotta. Nyáridőben nem
lehet nehéz dolga, bár az ilyesmi ellen a szállodák is
védekeznek - ha másként nem, alkalmi feketelisták kö-
röztetésével.

62
öregem

-(78)-
 XIV.
Pár nap alatt átláttam a hotel működésének leg-
főbb alapelveit. Aki először jár egy nagy szálló ki-
szolgáló részlegeiben, megdöbben a lármától és zűrza-
vartól, amely ezekben az egységekben uralkodik. Ami
itt folyik, olyannyira különbözik egy üzlet vagy egy
gyár egyenletes működésétől, hogy első látásra úgy
tűnhet: ezt a helyet egyszerűen rosszul vezetik. Ez
azonban voltaképp elkerülhetetlen, mégpedig a követke-
zők miatt. A szállodai munka nem különösebben megeről-
tető, ám természeténél fogva hirtelen kezdődő fázisok-
ban kell végezni, s ellenáll a gazdasági ésszerűség-
nek. Lehetetlen például két órával korábban megsütni
egy szelet húst, mint ahogy megrendelik, várni kell
hát vele az utolsó pillanatig, addigra azonban renge-
teg más tennivaló is felgyűlik, s akkor mindezt egy-
szerre, eszelős kapkodással kell megcsinálni. Így az-
tán a fő étkezések idején mindenki két másik helyett
dolgozik, ami rendesen lármával, veszekedéssel jár. Mi
több, az efféle feszültség a folyamat elengedhetetlen
része, mivel e feszített tempót aligha lehetne fenn-
tartani, ha nem szidná mindenki folyvást a többit
azért, hogy lazsál. Ez volt az oka, hogy a csúcsforga-
lom óráiban az egész személyzet már-már démonian dü-
höngött és átkozódott. Ilyenkor úgyszólván egyetlen
közlésből sem hiányzott a foutre63 szitokszó. A pékség-
ben dolgozott egy tizenhat éves kamasz lány, aki ko-
csisokat megszégyenítő módon káromkodott. (De hiszen
Hamlet is ezt mondja: „káromkodom, mint egy
nőcseléd...64 Nem kétlem, hogy Shakespeare látott cse-
lédlányokat munka közben!) Mi azonban nem veszítettük
el a fejünket, s nem pazaroltuk az időt sem; inkább
csak azzal ösztökéltük egymást, hogy négy órára való
munkát feleannyi idő alatt is elvégezhessünk.
Egy szállodát az tart működésben, hogy minden al-
kalmazott őszintén büszke a munkájára-legyen az mégoly
alantas, vagy ostoba. Ha egy ember tétlenkedik, a töb-
biek hamar kiszúrják, és nyomban összefognak ellene,
63
kb. Baszd meg!
64
Shakespeare: Hamlet, 2. felvonás 2. szín; Arany Já-
nos fordítása

-(79)-
hogy kirúgassák. A szakácsok, pincérek és plongeurök
látszólag nagyon is különböznek egymástól, ám a maguk
teljesítményére egyformán büszkék.
A leginkább szakmai jellegű munkát kétségkívül a
szakácsok végzik, s ők alkotják a legkevésbé szervilis
embercsoportot is. Bár nem keresnek annyit, mint a
pincérek, szakmai presztízsük mégis nagyobb, munkahe-
lyük biztosabb. A szakács önmagát nem szolgának, hanem
képzett szakembernek tekinti, miként a kívülállók is
„un ouvrier”-nek65 tekintik - ellentétben a pincérrel,
akit senkinek se jutna eszébe így nevezni. Tudatában
van hatalmának - tudja, hogy rajta múlik a vendéglő
léte vagy nemléte, s ha csak öt percet is késik, min-
den kizökken a rendes kerékvágásból. Lenézi a személy-
zet minden nem-főző tagját, és becsületbeli kötelessé-
gének tekinti, hogy nap mint nap mindenkit vérig sért-
sen, aki a ranglétrán a főpincér alatt áll. Valódi mű-
vész módjára büszke különleges hozzáértést igénylő
munkájára. Az igazi szakmai próbatételt nem is annyira
a főzés tudománya jelenti számára, inkább az, hogy
mindennel időben elkészüljön. A reggeli és az ebéd
közti időben az Hôtel X. főszakácsától több száz tá-
nyér ételt rendelnek, melyek mindegyikét más időpont-
ban kell felszolgálni. Ezek közül saját kezűleg csak
keveset főz meg, de mindhez ad instrukciókat, és vala-
mennyit megnézi, mielőtt felküldik. Bámulatos a memó-
riája. A rendelő cédulákat egy táblára tűzik, ám a fő-
szakács csak ritkán vet pillantást rájuk, mindent el-
raktároz agyában, és pontosan abban a pillanatban,
amikor az étel felküldése esedékessé válik, harsányan
elkiáltja magát: „Faites marcher une côtelette de
veau!”66 - vagy amit épp rendeltek. Elviselhetetlenül
erőszakos fickó volt a mi emberünk, ám egyszersmind
nagy művész is! A férfi szakácsokat amúgy nem annyira
különb mesterségbeli tudásuk, inkább pontosságuk miatt
részesítik előnyben a nőiekkel szemben.
Egészen más a pincér nézőpontja... A maga módján
ő is büszke a tudására, ennek lényege azonban az, hogy
képes legyen meggyőző módon alázatot színlelni. Életét
folyvást gazdag emberek szeme előtt éli, asztalaik

65
szakmunkásnak
66
Indítsatok útnak egy borjúkarajt!

-(80)-
mellett áll, hallgatja társalgásukat, s időnként értő
mosollyal, diszkrét megjegyzésekkel és tréfákkal híze-
leg nekik. Élvezheti, hogy nagy pénz folyik át a kezei
közt. Ráadásul mindig megvan az esélye arra, hogy maga
is meggazdagodjék, mert bár a legtöbb pincér szegényen
hal meg, olykor hosszú ideig jól megy nekik. A Grand
Boulevard némelyik kávéházában a pincérek annyit ke-
reshetnek, hogy még ők fizetnek a patronnak, amiért
alkalmazza őket. Mivel a pincér folyton látja a pénzt,
és folyton reménykedik, hogy idővel maga is vagyonos
lesz, bizonyos mértékig képes azonosulni munkaadóival.
Igyekszik elegánsan felszolgálni az ételeket, s úgy
érzi, maga is részese a fényűző lakomáknak.
Emlékszem, Valenti mesélt egy pazar nizzai ban-
kettről, amelyen ő is felszolgált: kétszázezer frankba
került, s utána még hónapokig beszéltek róla. „Ragyogó
volt, mon p’ti, mais magnifique!67 A pezsgő, az ezüst,
az orchideák - sosem láttam még effélét, pedig megél-
tem már egyet-mást! Igazán elbűvölő volt!”
- De hiszen - vetettem közbe -, te ott csak fel-
szolgáló voltál...
- Na persze. De azért így is pompás volt, elhihe-
ted...
A tanulság ebből csak annyi, hogy sose sajnáljuk
a pincért! Néha, egy étteremben ülve, mikor jóval zár-
óra után még javában tömjük magunkba az ételt, úgy
érezzük, hogy a mellettünk strázsáló, fáradt alak most
biztosan utál bennünket. Holott nem így van. Amikor
ránk néz, nem azt gondolja: „Micsoda túltáplált segg-
fej!”, hanem azt: „Egyszer, ha majd elég pénzt spórol-
tam össze, én is megtehetem, amit ő!”. Olyan élvezetek
szolgálatában áll, amelyeket pontosan ért és csodál.
Ezért is ritka pincérek között a szocialista, ezért
nincs hatékony szakszervezetük, ezért is hajlandók
napi tizenkét órát robotolni - sőt jó néhány kávéház-
ban napi tizenötöt is, heti hét napon át! Többségük
sznob, és meglehetős örömét leli munkája szolgai jel-
legében.
Ismét más a plongeurök világlátása... Az ő munká-
juk semmiféle perspektívával nem kecsegtet, roppant
67
Egyszerűen csodás!

-(81)-
kimerítő és szemernyi tudást vagy odaadást sem igé-
nyel. Ez az a munka, amit kizárólag nőkkel végeztetné-
nek, ha azok elég erősek volnának hozzá. A plongeurök-
től mindössze azt várják el, hogy egy pillanatra se
álljanak le, hogy bírják erővel a maratoni munkát, és
viseljék el a fojtó klímát. Nincs rá módjuk, hogy el-
meneküljenek ebből az életből, hisz egyetlen fillért
se tudnak megtakarítani bérükből, s heti hatvan-száz
órás robot mellett lehetőségük sincs arra, hogy kita-
nuljanak valami más szakmát. Legfeljebb abban remény-
kedhetnek, hogy idővel találnak majd valami kevésbé
megerőltető munkát, mint amilyen az éjjeliőröké vagy a
vécé-felügyelőké.
Ám azért bármennyire lenézik is őket, a plongeu-
rökben mégiscsak él valamiféle büszkeség. A rabszolga
büszkesége ez, azé a páriáé, aki bármilyen terhelést
elbír. Ezen a szinten nem is létezik más megcélozható
erény, mint hogy valakinek megvan hozzá az ereje, hogy
ökör módjára nap mint nap beálljon a hámba. Minden
plongeur leghőbb vágya, hogy débrouillard-nak nevez-
zék. Débrouillard az, aki valamiképp még a végrehajt-
hatatlan feladatot is képes teljesíteni. Az Hôtel X.
konyháján dolgozó plongeurök egyike, egy német, közis-
mert débrouillard volt. Egy este egy angol lord szállt
meg a hotelben, és azzal ejtette kétségbe a pincére-
ket, hogy őszibarackra fájt a foga, márpedig ez épp
kifogyott a raktárból. Késő este volt már, az üzletek
is bezártak. „Bízzák csak rám!” - mondta a német, majd
tíz perc múlva négy szem őszibarackkal tért vissza.
Átszaladt egy szomszédos vendéglőbe, onnét lopta el
őket. Nos, íme, ez a debrouillard-ság! Az angol lord
végül gálánsan húsz frankot adott a barackok darabjá-
ért.
Mario, a cafeterie főnöke jellegzetes igásló-tí-
pusú ember volt. Csak arra volt gondja, hogy letudja a
boulot-t68, s azt állította, bármennyit elbírna belőle.
A tizennégy éven át végzett földalatti robot nagyjából
annyi természetes lustaságot hagyott meg benne, mint
amennyi egy dugattyúrúdban van. „Faut étre un dur!”69,
mondogatta, ha valaki panaszkodott. Gyakran lehetett

68
a melót
69
Ne légy puhány!

-(82)-
hallani, amint egy plongeur így dicsekszik: „Je suis
un dur!” 70, mintha legalábbis katonák, nem pedig kony-
hai férficselédek volnának.
A konyhán így hát mindenki büszke volt valamire,
s amikor eljött a feszített tempójú robot ideje, vala-
mennyien készek voltunk az elszánt és összehangolt
erőfeszítésre, hogy megbirkózzunk vele. Az egyes rész-
legek közti állandó háborúság végsősoron ugyanezt a
hatékonyságot szolgálta, mert mindenki féltékenyen
őrizte saját előjogait, s igyekezett elejét venni,
hogy a többiek lazsáljanak vagy lopjanak.
Mindez a szállodai munka jó oldala. A szálloda
hatalmas és bonyolult gépezetét a szükségesnél kisebb
létszámú személyzet tartja működésben, ami azért le-
hetséges, mert mindenkinek megvan a precízen előírt
teendője, amit lelkiismeretesen el is végez. Van azon-
ban az egésznek egy gyenge pontja, mégpedig az, hogy a
személyzet nem feltétlenül azt a munkát végzi, ame-
lyért a vendég fizet. A vendég azt hiszi: a tisztes
kiszolgálást fizeti meg, az alkalmazottat viszont a
boulot-ért, vagyis többnyire csak a tisztes kiszolgá-
lás imitálásáért fizetik. Mindez azt eredményezi, hogy
bár a szállodák a pontosság csodái, a fontosabb dolgo-
kat tekintve rosszabbak, mint akár a leghitványabb ma-
gánpanziók.
Vegyük például a tisztaságot. Az Hôtel X.-ben -
mármint azokon a helyeken, amit kizárólag a személyzet
használt - botrányos volt a kosz. Cafeterie-nk rejtet-
tebb zugaiban sok év mocska rétegződött egymásra, a
kenyeres ládában pedig hemzsegtek a svábbogarak.
Egyszer szóba hoztam Mariónak, hogy végezzünk
ezekkel a dögökkel. „Miért ölnénk meg az
ártatlanokat?”, kérdezte szemrehányóan. A többiek ki-
nevettek, amikor meg akartam mosni a kezem, mielőtt a
vajhoz nyúltam volna. Ahol úgy véltük: a boulot-hoz
hozzátartozik a tisztaság, ott valóban ügyeltünk rá.
Rendszeresen lesúroltuk az asztalokat és kifényesítet-
tük a rézedényeket, hisz erre utasítást kaptunk. Arra
viszont, hogy általában is törődjünk a tisztasággal,
senki sem utasított, és amúgy sem jutott volna rá az

70
Kemény fickó vagyok!

-(83)-
időnkből. Egyszerűen a kötelességeinket teljesítettük,
melyek közül a legfőbb a pontosság volt. A piszok el-
tűrésével pedig értékes időt takarítottunk meg.
A konyhában, ha lehet, még nagyobb volt a mocsok.
Az, hogy a francia szakács beleköp a levesbe, nem hol-
mi tréfás szólás csak, hanem köznapi tény - feltéve
persze, ha ő maga nem kíván enni belőle. A szakács mű-
vész, bár nem éppen a tisztaság művésze. Részint, mon-
dogatják, épp azért piszkos, mert művész; az pedig,
hogy az általa elkészített ételek jól mutassanak, pi-
szokkal jár. Ha például a főszakácshoz ellenőrzésre
odavisznek egy szelet sültet, sosem villával nyúl hoz-
zá. Ujjával csippenti fel és csapja le, körbekanyarít-
ja a tányéron vastag hüvelykjét, majd lenyalja, hogy
megízlelje a szószt, ismét megmártja ujját, és ismét
lenyalja, végül hátralép, s úgy veszi szemügyre a hús-
darabot, ahogy festő méricskéli a művét. Ez után a he-
lyére igazítja a tányéron kövér, rózsaszín ujjaival,
melyek mindegyikét aznap délelőtt már vagy százszor
lenyalta. Ha elégedett, fog egy konyharuhát, s letörli
ujjnyomatait a tányérról, melyet azután átad a pincér-
nek. A pincér természetesen maga is megmeríti ujjait a
mártásban - a gusztustalan, zsíros ujjakat, melyekkel
időről időre beletúr brillantinos hajába. Ha valaki
Párizsban több mint tíz frankot fizet ki egy húséte-
lért, biztos lehet benne, hogy előzőleg azt is ugyan-
így összetapogatták. Az olcsóbb vendéglőkben más a
helyzet; ott nem bajlódnak ennyit az étellel, villával
kikapják a serpenyőből, és fogdosás nélkül odacsapják
egy tányérra. Sommásan azt mondhatni: minél többet fi-
zetünk az ételért, annál több verítéket és idegen nyá-
lat vagyunk kénytelenek lenyelni vele.
A piszok a szállodák és vendéglők szükségképpeni
velejárója, itt ugyanis a lényeg a pontosság és a ha-
tékonyság, nem pedig az, hogy a vendég elé egészséges
étel kerüljön. A szállodai alkalmazottnak, aki elké-
szíti, túl sok a dolga ahhoz, hogy még arra is gondja
legyen, hogy az ételt emberi fogyasztásra szánják. Egy
adag neki csak une commande71 éppúgy, ahogy a rákban
haldokló is legfeljebb „egy eset” az orvos számára.
Mélyen a föld alatt, egy munkával agyonterhelt fickó

71
egy rendelés

-(84)-
nem állhat meg, hogy azon töprengjen: „Ezt a pirítóst
valaki meg is eszi, nekem tehát úgy kell elkészítenem,
hogy ehető legyen”. Csupán azt tudja, hogy mindannak,
amit előállít, mutatósnak kell lennie, és három percen
belül el kell készülnie. Homlokáról kövér verejték-
cseppek hullanak a pirítósra. Ugyan miért is törődne
vele? Később a pirítós a padlóra pottyan, a mocskos
fűrészporba. Minek bajlódna újabbal? Hisz jóval keve-
sebb ideig tart a fűrészport lefújni róla. Útban föl-
felé a pirítós ismét padlót fog - ezúttal már a megva-
jazott felén -, le kell hát törölni újra... És minden-
nel ugyanez történik. Az Hôtel X.-ben talán csak a
személyzet és a patron számára készítik higiénikusan
az ételt. A legfőbb szabály, melyet újra meg újra min-
denki elismételt: „Csak a patront kell szem előtt tar-
tanunk, ami meg a vendégeket illeti, s’en fout pas
mal72. A személyzeti részeken mindenütt vastagon gyűlt
a kosz: a nagyszálló mélyének alagútjaiban úgy kanyar-
gott egy láthatatlan szennycsatorna, akár a belek az
emberi testben.
Ám a patron a piszok cinikus álcázásán kívül is
mindent megtett, hogy becsapja a vendégeket. Ételeink
alapanyaga többnyire rendkívül silány volt, igaz, a
szakácsok értették a módját, hogyan készítsék el, hogy
jól mutasson. A hús a legjobb esetben is épphogy meg-
felelő volt, ami pedig a zöldségfélét illeti, egy jó
háziasszony a piacon egy pillantásra se méltatta vol-
na. A tejszínt tejjel hígították, a kávéból és teából
rendre a gyengébb minőségű fajtákat használták, gyü-
mölcsízeink pedig sose láttak gyümölcsöt, és jókora,
címke nélküli bádogdobozokban érkeztek. Borisz szerint
valamennyi olcsóbb borunk palackozott vin ordinaire73
volt. Az előírások szerint minden alkalmazott köteles
volt az általa okozott károkat megtéríteni, követke-
zésképp a tönkrement ételek sosem kerültek a szemétbe.
Egyszer egy pincér a harmadik emeletről véletlen leej-
tett az étellift aknájába egy rostonsült csirkét, ami
odalent minálunk egy nagy halom kenyérmaradék, papír-
fecni és más konyhai szemét közt landolt. Egyszerűen
letöröltük egy ronggyal, és újra felküldtük... Odafenn
gonosz szóbeszéd járta arról, hogy a csak egy éjszaká-
72
kb. le vannak ejtve
73
bizonytalan eredetű, filléres asztali bor

-(85)-
ra használt lepedőt nem mossák ki, csupán bespricce-
lik, kissé átvasalják, majd ismét felhúzzák. A patron
amúgy velünk, a személyzettel szemben is éppoly kicsi-
nyes volt, mint a vendégekkel. A hatalmas szállodában
például nem akadt partvis és szemétlapát a számunkra,
ehelyett csak seprűt s egy darab kartonlapot használ-
tunk. A személyzeti vécé bátran lehetett volna valahol
Belső-Ázsiában is, dolgunkat végezve pedig kizárólag
az edénymosogató medencékben volt módunk kezet mosni.
Mindennek ellenére az Hôtel X. a tizenkét legdrá-
gább párizsi luxusszálló közé tartozott, és vendégei
elképesztő összegeket fizettek. Egy éjszaka reggeli
nélkül átlag kétszáz frankba került. Minden ital- és
dohányáru a bolti ár duplájába került, ámbár a patron
nagykereskedelmi áron szerezte be azokat. Ha a vendég-
nek valami előkelő titulusa volt vagy milliomos híré-
ben állott, rutinszerűen többet számláztak neki minde-
nért. Egy reggel egy fogyókúrázó amerikai mindössze
egy csipetnyi sót s egy pohár forralt vizet rendelt
negyedik emeleti szobájába. Valenti őrjöngött. „A
szentségit - mondta -, és az én jutalékommal mi lesz?
Hát mi az a tíz százalék, ha ez itt csak sót meg vizet
kér?” A reggeliért mindenesetre huszonöt frankot szám-
lázott - a vendég pedig zokszó nélkül kifizette...
Borisz szerint minden párizsi szállodában ugyanez
megy, legalábbis ami a nagy, drága hoteleket illeti.
Mégis azt hiszem, az Hôtel X. vendégeit kiváltképp
könnyű volt becsapni, minthogy többnyire amerikaiak
voltak, akik csak anyanyelvükön értettek – franciául
nem -, és még csak nem is sejthették, milyen a jó
étel. Boldogan tömték meg magukat undok amerikai „ce-
reáliákkal” - kukorica- és zabpehellyel -, uzsonnára
lekvárt majszoltak, a vacsorához ürmöst szürcsölget-
tek, és sült csirkét rendeltek, amit azután agyonön-
töztek Worcester-szósszal. Egy Pittsburghből idetévedt
vendég minden este a szobájába kérte vacsoráját: pirí-
tott kukoricapelyhet és rántottát, s hozzá egy csésze
kakaót. Talán nincs is akkora jelentősége, hogy az
efféle vendéget becsapják, avagy sem.

-(86)-
 XV.
Fura történeteket hallottam a szállodában: kábí-
tószeresekről, kéjsóvár vénemberekről, akik csak a
nyalka kis boyok kedvéért látogatják a hoteleket, lo-
pásokról, zsarolásról és hasonlókról. Mario mesélte,
hogy dolgozott egy szállodában, ahol egy szobalány el-
lopta egy amerikai hölgy felbecsülhetetlen értékű gyé-
mántgyűrűjét. Napokon át végigmotozták a munkából tá-
vozó személyzetet, két detektív pedig töviről-hegyire
átkutatta az egész hotelt, de a gyűrű nem került elő.
A szobalánynak ugyanis volt egy szeretője a pékségben,
aki belesütötte egy kiflibe a gyűrűt, s az ily módon
észrevétlen maradt, míg csak a kutatást le nem zárták.
Egyszer, mikor épp semmi dolgunk nem volt, Valen-
ti magáról is mesélt egy történetet.
- Tudod, mon p’tit, ez a szállodai munka még
rendjén is volna, a baj ott kezdődik, mikor az ember
állás nélkül marad. Gondolom, ismered, milyen az éh-
koppot nyelni? Forcément, másként nem súrolnál edényt.
Nos, én pincér vagyok, nem holmi plongeur-féle szegény
ördög, s lám, még én is koplaltam egyszer öt napot.
Úgy ám, öt napon át semmit, egy morzsányi kenyeret sem
ettem!
Az az öt nap maga volt a pokol. Szerencsére a
lakbéremet előre kifizettem. Odafent a Quartier Latin-
ben, egy Rue Sainte Éloïse utcai olcsó kis szállón
laktam. Azt hiszem, egy híres prostituált nevét visel-
te, aki azon a környéken született. Éheztem, már napok
óta nem ettem semmit, és mégcsak azokat a kávéházakat
sem kereshettem fel, ahova a szállodatulajdonosok pin-
céreket szerződtetni járnak, mert annyi pénzem se
volt, hogy egy italt rendeljek. Csak feküdtem az
ágyon, egyre gyengébben, és figyeltem, ahogy a polos-
kák mászkálnak a plafonon. Nem szeretném még egyszer
kipróbálni, elhiheted.
Az ötödik nap délutánján már kishíján eszmélete-
met vesztettem - legalábbis utólag így rémlik. A szo-
bám falán egy nő régi, megfakult képe lógott, én pedig
töprengeni kezdtem, ugyan ki lehet. Egy óra múlva vé-
gül arra jutottam, hogy biztosan Szent Eloïse, negye-

-(87)-
dünk védőszentje. Korábban észre sem vettem, ám most,
hogy ott feküdtem és bámultam, mindjárt támadt vele
kapcsolatban egy ötletem.
„Écoute, mon cher74 - mondtam magamnak -, ha ez
sokáig így megy még, biztosan éhendöglesz... Tenned
kell valamit. Miért nem próbálsz meg imádkozni Szent
Éloïse-hoz? Térdre, és kérd meg, küldjön egy kis
pénzt! Ugyan mit árthat, ha megpróbálod?”
Őrültség, nem igaz? De hát az ember bármit meg-
tesz, ha éhes. Mellesleg, ahogy mondtam is, ártani nem
ártott. Kikászálódtam az ágyból, letérdeltem elé és
imádkozni kezdtem:
„Kedves jó Szent Éloïse, kérlek - ha vagy -,
küldj nekem egy kis segélyt. Nem kérek sokat, csak
annyit, amiből egy baguette-et és egy flaska bort ve-
hetek, hogy ismét erőre kapjak. Három-négy frank épp
elég... Nem is tudod, mennyire hálás lennék, drága
Szent, ha most az egyszer megsegítenél. Ha megteszed,
ígérem, első dolgom az lesz, hogy gyertyát gyújtsak
neked a rólad elnevezett templomban, itt az utcánkban!
Ámen.”
Ezt a felajánlást csak azért tettem, mert úgy
hallottam, a szentek szívesen veszik, ha gyertyát
gyújtanak a tiszteletükre. Persze komolyan gondoltam,
hogy betartom az ígéretem. Annak ellenére, hogy nem
vagyok hívő, s így nemigen hittem, hogy bármi is ki-
sülhet az egészből.
Visszabújtam az ágyba, de öt perc múlva valaki
döngetni kezdte az ajtómat. Egy Maria nevű, nagydarab
parasztlány volt, aki maga is a szállónk lakója volt.
Szörnyen buta, de jólelkű teremtésnek ismertem, és
nemigen zavart, hogy ilyen állapotban talál.
Amint meglátott, elbőgte magát. „Nom de Dieu! -
szepegte -, hát téged mi lelt? Miért heversz fényes
nappal az ágyon? T’en as une mine!75 Inkább hullához
hasonlítasz, mint élő emberre.”

74
Idehallgass, cimbora
75
Hogy nézel ki?

-(88)-
 Tényleg csúf látvány lehettem. Öt napja nem ettem
semmit, ez idő alatt jórészt az ágyat nyomtam, és már
vagy három napja nem mosdottam és borotválkoztam. A
szobám sem különbözött egy disznóóltól.
- Mi bajod? - faggatott Maria.
- Még hogy mi? - kérdeztem. - A szentségit! Hát
öt napja nem ettem. Csak ennyi...
Maria elszörnyedt. - Öt napja? - kérdezte. - De
hát miért? Nincs pénzed?
- Naná! - feleltem. - Gondolod, koplalnék, ha
volna? Égen-földön nincs több pénzem öt sou-nál, és
már mindenem zálogba tettem. Nézz csak körül a szobá-
ban! Látsz bármit is, amit el tudnék adni vagy zálogo-
sítani? Ha találsz bármit, ami többet ér ötven centi-
me-nál, úgy okosabb vagy, mint én.
Maria nekilátott, hogy feltérképezze a szobát.
Itt-ott beletúrt egy szemétkupacba, majd egyszerre lá-
zas izgalomba jött. Nagy, vastag szája tátva maradt az
elképedéstől.
- Te marha! - rikoltotta. - Hát ez meg mi?
Láttam, hogy előhúz egy üres olajos bidont, ami a
sarokban hevert. Hetekkel korábban vettem, még mielőtt
a többi holmival együtt az olajlámpámat is eladtam
volna.
- Az? Hát egy olajos bidon - feleltem. - Miért?
- Ó, te félnótás, talán nem fizettél érte három
frank ötven betétdíjat?
- Dehogynem! Látod, egész megfeledkeztem róla...
Marfiát olyan győzelmi mámor kerítette hatalmába,
hogy mindjárt körbetáncolta a szobát: a végén már fél-
ni kezdtem, hogy fapapucsa alatt beszakad a padló.
- T’es louf! T’es louf!76 - hajtogatta. - Hiszen
csak vissza kellett volna vinned a boltba, hogy meg-
kapd a letéted! Éhezel, miközben három frank ötven he-
ver az orrod előtt. Ó, te idióta!

76
Te bolond, te bolond!

-(89)-
 Felültem az ágyban. - Szaladj hamar – kiáltottam
Mariára -, vidd el, kérlek, a sarki fűszereshez, s
hozz gyorsan valami harapnivalót!
Nem kellett kétszer mondanom. Felkapta a bidont,
s akár egy elefánt, lerobogott a lépcsőn. Pár perc
múlva már jött is, egyik hóna alatt egy kétfontos ke-
nyérrel, a másik alatt egy félliteres borosflaskával.
Anélkül, hogy megköszöntem volna, kikaptam kezéből a
kenyeret, és vadul beleharaptam. Tudod, milyen ízű a
kenyér, ha az ember már régóta nem evett? Hideg, nyir-
kos és kovászos... majdnem, mint a gitt. S mégis, hogy
ízlett nekem akkor! Ami a bort illeti, az egészet egy
húzásra megittam. Úgy éreztem, egyenest az ereimbe
fut, és friss vérként szétárad a testemben.
Az egész vekni kenyeret úgy faltam be, hogy szin-
te levegőt se vettem. Maria csípőre tett kézzel állt,
és bámulta csak. - Most már jobban vagy? - kérdezte,
hogy az utolsó falat is lement a torkomon.
- Jobban! - feleltem. - De még mennyire! Mintha
nem is ugyanaz az ember lennék, aki öt perce voltam.
Már csak egy dolog hiányzik: egy cigaretta...
Maria a kötényzsebébe nyúlt. - Tégy le róla -
mondta. - Összesen hét sou-d maradt, s a legolcsóbb
cigaretta is tizenkét sou-ba kerül.
Diadallal kaptam elő az utolsó öt sou-mat: - Ak-
kor ezzel együtt épp elég lesz!
Maria fogta a tizenkét sout, s indult a trafikba.
Csakhogy közben eszembe jutott valami, amiről egész
idő alatt megfeledkeztem: az az átok Szent Héloïse!
Gyertyát ígértem neki, ha pénzt küld, s tessék, ki
mondhatja, hogy nem teljesült, amit kértem? „Csak há-
rom vagy négy frankot” - mondtam, s lám, a következő
percben máris ott volt a három frank ötven! Szóval,
nem lehetett elmismásolnom a dolgot, gyertyára kellett
az a tizenkét sou.
Visszahívtam Mariát. - Hiába - mondtam -, itt van
ez a derék Szent Héloïse... Megígértem neki egy gyer-
tyát... Inkább lemondok arról a cigarettáról.
- Szent Héloïse? - ámult Maria. - Hogy jön ez
ide?

-(90)-
 - Őhozzá fohászkodtam, hogy segítsen... Megtette,
és most adósa vagyok egy gyertyával... - feleltem.
- De miért épp Szent Héloïse jutott az eszedbe? -
firtatta gyanakvón Maria.
- Hát csak a kép miatt - mondtam. - Láthatod: ott
lóg, szemközt a falon!
Maria odanézett, és váratlanul harsány nevetésre
fakadt. Őrült robajjal megint csak körbetáncolta a
szobát, s közben rengő, hájas oldalát fogta, mintha
csak ki akarna hasadni. Azt hittem, megháborodott.
- T’es louf! T’es louf! - sikongott. - Hát te
tényleg ehhez a képhez imádkoztál? Ki mondta neked,
hogy ez itt Szent Héloïse?
- Biztosra vettem, hogy ő az...
- Ó te félnótás! Szó sincs róla... Mit gondolsz,
ki ez?
- No, ki?
- Hát az a hétpróbás szajha, akiről a szállónkat
elnevezték.
Eszerint én Mme Q.-hoz, a császári idők egyik
hírhedt kurtizánjához imádkoztam...
Végül is nem bántam: legalább egy jóízűt nevet-
tünk Mariával, s miután alaposan kitárgyaltuk az ese-
tet, arra jutottunk: semmivel se tartozom Szent Éloï-
se-nak. Nyilvánvaló, hogy nem ő válaszolt segélykéré-
semre, vagyis semmi szükség a gyertyára. S így végül
mégiscsak enyém lett az a pakli cigaretta...

-(91)-
 XVI.
Telt-múlt az idő, de semmi jele nem mutatkozott
annak, hogy az Auberge de Jehan Cottard valaha is meg-
nyílna. Egy nap elmentünk oda a délutáni pihenőnk
alatt, és megállapítottuk, hogy a pajzán képek eltűn-
tek, a két fizetési meghagyás mellett megjelent egy
harmadik is, de amúgy semmi nem változott. A patron a
szokásos nyájassággal fogadott, majd a következő pil-
lanatban hozzám (leendő edénymosogatójához!) fordult,
és kölcsönkért tőlem öt frankot. Ettől fogva biztosra
vettem, hogy a vendéglő sohasem válik kézzelfogható
valósággá. A patron azonban újfent kijelentette, hogy
„mostantól számítva pontosan két hét múlva” megnyitja
a vendéglőt, s azzal bemutatta nekünk a majdani sza-
kácsnőt, egy alig másfél méter magas, széle, hossza
egy, balti orosz matrónát, aki mindjárt közölte ve-
lünk, hogy mielőtt a konyhamunkáig süllyedt volna,
énekesnő volt, művészetének valódi virtuóza, és hogy
őszinte csodálója az angol irodalomnak, kiváltképpen a
Tamás bátya kunyhójának77.
Két hét alatt úgy hozzászoktam a plongeur-élet-
hez, hogy alig tudtam elképzelni bármi mást a magam
számára. Nem volt valami változatos élet ez. Az ember
háromnegyed hatkor hirtelen felriadt, magára szedte
zsírtól merev ruhadarabjait, majd anélkül, hogy meg-
mosta volna az arcát, sietve elindult, ami ellen min-
den izma tiltakozott. Még alig hajnalodott, csupán a
munkások kávézóiban derengett némi világosság. Az ég
hatalmas, szürke kobalt-tömbjén a tetők és tornyok
sziluettje úgy hatott, mintha csak fekete papírból ra-
gasztották volna oda. Álmos emberek söpörték a járdát
háromméteres vesszőseprűikkel, s a szemetes edényekben
rongyos családok turkáltak serényen. A metróállomások-
ra már özönlöttek a munkások, a lányok egyik kezükben
egy darab csokoládét, a másikban croissant-t szoron-
gattak. Odalenn, a város gyomrában munkásokkal zsúfolt
szerelvények dübörögtek tova a félhomályban. Az ember
lesietett az állomásra, kiharcolt magának egy helyet -
77
A népszerű XIX. századi regényt valójában amerikai
szerző: Harriett Beecher-Stowe írta. (A szerkesztő
jegyzete.)

-(92)-
a párizsi metrón reggel hatkor szó szerint közelharcot
kell vívni érte -, majd állt csak összepréselődve az
imbolygó utasok tömegében, miközben orra már-már ösz-
szeért egy boros-fokhagymás leheletű, rút képű franci-
áéval. Megérkezve azután leszállt a szálloda pincela-
birintusába, és délután kettőig akár el is feledhette
a napvilágot, csak akkor botorkálva a felszínre, mikor
a nap már forrón tűzött, s a várost ellepte az autók
és emberek zsúfolt tömege.
Első szállodai hetem után délutáni pihenőimet
mindig alvással - vagy ha volt rá pénzem, egy bisztró-
ban töltöttem. Néhány törekvő pincér kivételével, akik
angolórákra jártak, az egész személyzet így veszteget-
te el pihenőjét; az ember úgy érezte, a délelőtti mun-
ka túlságosan kifacsarta, hogy bármi hasznosabbat csi-
náljon. Olykor vagy féltucat plongeur összeállt, és
felkeresett egy förtelmes bordélyt a Rue de Sieyés-n,
ahol a taksa mindössze öt frank - tíz és fél penny -
volt. Ezt tréfásan „le prix fixe”-nek78 nevezték, s
bordélybeli tapasztalataikról pompás mulatságként szá-
moltak be. A nyilvánosház a szállodai alkalmazottak
kedvelt helye volt. A plongeurök nem kerestek annyit,
hogy megházasodjanak, s a pincében végzett robot amúgy
sem kedvez a gyöngéd érzéseknek.
Az ember ez után ismét eltöltött négy hosszú órát
a pincében, majd izzadtan feljött a már hűvös, esti
szél pásztázta utcára. Már égtek a lámpák - azok a
furcsa, bíborszín párizsi lámpák -, a folyó túlpartján
pedig óriás tűzkígyóként cikcakkos fények ragyogtak az
Eiffel-torony aljától a tetejéig. Az utcákon autók so-
kasága hömpölygött, az üzletek előtt pedig nők sétál-
tak fel-alá a gyönge megvilágításban igen mutatósan.
Némelyikük olykor Boriszra és rám is szemet vetett, ám
amint zsírfoltos gönceinket meglátták, sietve elkapták
tekintetüket.
Következett az újabb ütközet a metróban, míg vég-
re este tízre hazajutottam. Tíztől éjfélig többnyire
az utcánkbeli kis bisztróban, egy arab földmunkások
által látogatott alagsori helyiségben időztem. Rossz-
hírű hely volt ez, gyakran tört ki verekedés, olykor
tanúja voltam, amint palackokat dobálnak - ami egy íz-
78
szabott árnak

-(93)-
ben végzetes következményekkel járt -, ám az arabok
jobbára csak egymás közt verekedtek, a keresztényeket
békén hagyták. A raki nevű arab italt igen olcsón mér-
ték, s a mi bisztrónk szünet nélkül nyitva tartott,
minthogy az arabok - e szerencsés fickók - elég szívó-
sak ahhoz, hogy egész nap dolgozzanak, majd egész éj-
jel vedeljenek.
Nos, ilyen volt a tipikus plongeur-élet, ami ak-
kortájt nem is tűnt rossznak. Nem éreztem, hogy sze-
gény vagyok: miután kifizettem a lakbéremet, pénzt
tettem félre cigarettára, metrójegyre s a vasárnapi
kosztomra, még mindig maradt napi négy frankom italra,
márpedig négy frank egy egész vagyon volt. Ez a primi-
tív életmód - nem könnyű megtalálnom a helyes kifeje-
zést - holmi lomha elégedettséggel töltött el, ugyan-
azzal, amit egy jóltáplált vadállat érezhet. Hisz a
plongeurénál aligha van egyszerűbb élet! Napjai a mun-
ka és az alvás monoton ritmusában telnek anélkül, hogy
bármi ideje jutna gondolkodni; a külvilág szinte meg
sem érinti, Párizs csupán a szállodára, a metróra, né-
hány bisztróra és az ágyára zsugorodik. Ha kimozdul
is, legfeljebb néhány utcányira flörtölni egy felszol-
gálólánnyal, aki ölébe ülve nyeli az osztrigát és a
sört. Szabadnapján délig az ágyban hever, tiszta inget
vesz fel, italban kockázik, és ebéd után ismét ledől.
Semmi sem egészen valóságos számára, csupán a boulot,
az ital, no meg az alvás - amely mind közül a legfon-
tosabb.
Egy éjjel, kevéssel éjfél után, az ablakom alatt
megöltek valakit. Szörnyű lármára ébredtem, kinéztem
az utcára, és láttam, hogy odalenn egy férfi fekszik
végbefagyva. Láttam elfutni a gyilkosokat is: hárman
voltak, az utca vége felé iszkoltak. Néhányan lemen-
tünk, és megállapítottuk, hogy a férfi halottabb már
nem is lehetne, a koponyáját egy jókora ólomcsővel
zúzták be. Emlékszem a vére különös bíbor színére -
olyan volt, akár a boré. Mikor másnap este hazafelé
jöttem, még mindig ott hevert a kövezeten, azt mond-
ták, mérföldekről is eljöttek az iskolás gyerekek,
hogy megnézzék. Visszagondolva mégis leginkább az döb-
bent meg, hogy alig három perccel a gyilkosság után
már újra az ágyamban feküdtem, és aludtam. Ugyanígy
tett az utcánkban lakók többsége is: megállapítottuk,

-(94)-
hogy a fickót megölték, majd visszafeküdtünk. Dolgozó
emberek voltunk, ugyan mi értelme lett volna, ha alvás
helyett egy gyilkosságra vesztegetjük az időnket?
A mindennapos szállodai robot megtanított az al-
vás valódi értékére, éppúgy, ahogy az éhség az ételé-
re. Az alvás többé nem pusztán fizikai szükséglet
volt, hanem gyönyörteli élvezet, melyet sokkal inkább
kicsapongásnak, mint pihenésnek éreztem. Ráadásul töb-
bé a poloskák se gyötörtek. Manótól megtudtam egy biz-
tos módszert, jó alaposan be kell dörzsölni borssal az
ágyneműt. Tüsszögtem ugyan tőle, de a poloskák nálam
is jobban utálták, és inkább a szomszédba menekültek
előle.

-(95)-
 XVII.
Most, hogy heti harminc frankom jutott italra,
részt vehettem végre a környék társadalmi életében.
Volt néhány vidám esténk, főként szombatonként, az Hô-
tel des Trois Moineaux földszinti kis bisztrójában. A
tenyérnyi téglapadlós helyiségben vagy húsz ember to-
longott, és vágni lehetett a füstöt. A lárma fülsike-
títő volt, mivel a vendégek vagy teljes hangerővel be-
széltek, vagy dévajul nótáztak. Olykor ebből csak vad
hangzavar lett, máskor ugyanarra a dalra zendített rá
mindenki - a Marsellaise-re, az Internacionáléra vagy
a „Les Fraises et les Framboises”-ra. Egy Azaya nevű
tenyeres-talpas parasztlány, aki napi tizennégy órát
dolgozott egy üveggyárban, arról énekelt, hogy „Elle a
perdu son pantalon, tout en dansant le Charleston”79.
Barátnője, Marinette, egy szikár, fekete hajú, maka-
csul erényes korzikai lány a térdét összekötve egy dé-
moni danse du ventre-t80 mutatott be. Az öreg Rou-
gier-ék folyvást ki-be járkáltak italt kunyerálva ma-
guknak, és váltig azzal a kusza históriával traktáltak
mindenkit, hogy miként csapta be őket egy szélhámos
valami ócska ágykeretet a nyakukba sózva. R. holtsá-
padtan, némán ült a sarokban, és komoran döntögette
magába az italt. Charlie párnás tenyerén egy pohár ha-
mis abszintot egyensúlyozva részegen föl-alá sasszé-
zott, miközben a nők idomait csipdeste, és verseket
szavalt. Némelyek nyilakkal dobáltak célba, mások
italban kockáztak. A spanyol Manuel sorra a bárpulthoz
vonszolta a lányokat, és hogy szerencséje legyen, a
kockázó poharat a hasukhoz ütögette. A bárpult mögött
Madame F. állt, s egy óntölcséren át szaporán töltö-
gette a félliteres boroskancsókat. Eközben folyvást a
keze ügyében tartott egy mosogatórongyot, hogy a ke-
gyeit túl vakmerőn kereső férfi vendégeket távol tart-
sa. A sarokban két gyerek - a tagbaszakadt Louis kőmű-
ves fattyai - osztozott egy pohár szirupon. Mindenki
mámorosan boldog volt, rendületlenül hitte, hogy a vi-
lág pompás hely, és mi remek kis társaság vagyunk ben-
ne.

79
Míg egy lány a Charlestont járta, leesett a nadrágja
80
hastáncot

-(96)-
 A dévaj lárma órákig nem akart alábbhagyni. Végül
éjféltájban egy harsány „Citoyens!”81 kiáltás szakítot-
ta félbe, majd egy feldőlő szék robaja. Szőke, vöröses
képű munkás tápászkodott fel egy kancsót az asztalra
csapva. A nótázás egyszerre elcsitult. „Pszt! Kezdi
már Fureux!” - pisszegtek itt is, ott is... Fureux
furcsa fickó volt, egy limousini kőműves, aki egész
héten át keményen dolgozott, aztán szombatonként kis-
híján hülyére itta magát. Amnéziás volt, mindent elfe-
lejtett, ami a háború előtt történt vele, s alighanem
régesrég tönkrement volna, ha Madame F. gondját nem
viseli. Szombat esténként már jó korán meghagyta vala-
kinek: „Eredj, találd meg Fureux-t, mielőtt minden ke-
resetét elveri!”, amikor pedig a kőműves előkerült,
maga vette el tőle a pénzét, csak annyit hagyva nála,
hogy ihassék még egy utolsót. A szerencsétlen flótás
egyszer sikerrel lerázta őrangyalát, s ahogy részegen
fetrengett a Place Monge-on, áthajtott rajta egy autó,
kishíján halálra zúzva.
Fureux-ben az volt a furcsa, hogy bár józanul
kommunista elveket vallott, ha berúgott, mindjárt har-
cias hazafivá változott. Az estét még szolid, halksza-
vú kommunistaként kezdte, de négy-öt liter bortól
nyomban hőbörgő sovinisztává vedlett át, szidta a ké-
meket, meg akart verekedni minden külföldivel, s ha le
nem fogták, üvegeket hajigált. Ezen állapotában emel-
kedett szólásra - mert hogy minden szombat éjjel ha-
zafias szónoklatot tartott, szóról szóra ugyanezzel a
szöveggel:
„Köztársaságunk polgárai, van-e még egy francia
itt? Ha van, úgy e helyről is hadd idézzem emlékezeté-
be... emlékezetébe a háború dicső napjait. Visszate-
kintve a hősies és bajtársias időkre... valamennyien a
hősies és bajtársias időkre tekintünk vissza. Amikor
pedig felidézzük az elesett hősök emlékét... valójában
az elesett hősök emlékét idézzük fel. Köztársaságunk
polgárai, én megsebesültem Verdunnél.”
Itt ledobta néhány ruhadarabját, és megmutatta a
sebét, amit Verdunnél szerzett. Elismerő kiáltás fo-
gadta mindenünnen. E percben úgy éreztük: semmi se le-
het pompásabb mulatság Fureux szónoklatánál. Mindez a
81
Polgártársak!

-(97)-
környék közismert attrakciójának számított, más biszt-
rókból is átjártak megnézni, miként tör ki rajta a ro-
ham.
A jelenlévők most összebeszéltek, hogy lépre
csalják Fureux-t. Egyikük csendre intette a többieket,
majd felszólította a kőművest, énekelje el a Marsel-
laise-t. Fureux jól énekelt, szép, telt basszusa volt,
ám ahogy az „Aux armes, citoyens! Formez vos bata-
illons!”82, sorokhoz ért, kebléből hazafias gurgulázás
tört föl, arcán patakzani kezdtek a könnyek, ő pedig
túl részeg volt, semhogy észrevegye: mindenki rajta
nevet. Aztán, mielőtt az éneklést befejezhette volna,
két markos munkásember kétfelől karon ragadta, Azaya
pedig kihívón a képébe kiáltotta: „Vive l’Allemagne!”83
E gyalázat hallatán Fureux arca bíborvörösre váltott.
Aki csak ott volt, kórusban harsogta: „Vive l’Alle-
magne! Á bas la France!”84, Fureux pedig elkeseredetten
próbált hozzájuk férkőzni. A mulatság azzal ért véget,
hogy holtsápadt arca kínba facsarodott, lába megrogy-
gyant, s mielőtt bárki közbeléphetett volna, telehány-
ta az asztalt. Ekkor Madame F. a hóna alá vette, akár
egy zsákot, és felvonszolta az ágyába. Másnap reggel,
amikor viszontláttuk, ismét csöndes és szelíd volt, s
a L’Humanitét lapozgatta.
Madame F. letakarította az asztalt, borosflas-
kákat és kenyeret hordott fel, mi pedig immár nekilát-
tunk a komoly ivásnak. Újabb nóták harsantak, majd be-
tért hozzánk egy bendzsós vándorénekes is, kinek fel-
lépését néhány ötsou-ssal jutalmaztuk. Egy arab meg
egy lány az utcánkbeli másik bisztróból dévaj nász-
táncra perdült, a férfi sodrófányi, festett fapénisz-
szel hadonászva. A lárma mostanra már alábbhagyott. A
vendégek szerelmi és háborús kalandjaik mesélésébe
fogtak, és a szajnai márnafogás vagy a „forradalomcsi-
nálás” leginkább célirányos módjait vitatták. Charlie
kissé kijózanodva ismét magához ragadta a szót, és
vagy tíz percen át saját lelkéről szónokolt. Ajtót és,

82
Hajrá, fegyverbe hát! Ma harcba hív hazád! (Verseghy
Ferenc közismert, bár kissé szabados műfordításában.)
(A szerkesztő jegyzete.)
83
Éljen Németország!
84
Éljen Németország! Vesszen Franciaország!

-(98)-
ablakot nyitottunk, hogy az éjszaka hűvöse kissé le-
hűtse a helyiséget. Az utca mindinkább elnéptelene-
dett, s idehallatszott, ahogy a távoli Boulevard St.
Michelen végigdübörög egy helyiérdekű szerelvény. A
hűvös levegő jólesőn simogatta halántékunkat, még min-
dig ízlett az afrikai kocsisbor, még mindig boldogok
voltunk, de már inkább tűnődve, mélán, harsány jóked-
vünk odalett.
Egy óra múlva már boldogok se voltunk... Úgy
éreztük, az est fénye megfakult, mohón újabb kancsókat
rendeltünk hát, de Madame F. immár vizezte a bort, s
így már sem az íze, sem a hatása nem volt a régi. A
férfiak mindinkább nekibátorodtak. A lányokat erőnek
erejével szájon csókolták, kapdostak a melleik után,
azok pedig, nehogy ennél is rosszabbul járjanak, szép
csöndben elpályáztak. Louis, a nagydarab kőműves leré-
szegedvén négykézlábra ereszkedett, ugatott, és fel-a-
lá mászkált, mintha csak egy kóbor kutya volna. A töb-
biek ráuntak, s ahogy a lábuk elé került, jókorát be-
lerúgtak. A férfiak egymás karját megragadva vég nél-
küli kusza vallomásokba fogtak, s amikor észrevették,
hogy a másik már nem figyel oda, dühbe gurultak. A kö-
zönség megritkult. Manuel és egy másik férfi – mind-
ketten szerencsejátékosok - átmentek az arab bisztró-
ba, ahol reggelig tartó kártyacsaták folytak. Charlie
egy hirtelen elszánással kölcsönkért harminc frankot
Madame F.-től, majd eltűnt, alighanem egy bordély irá-
nyába. A férfiak sorra kiürítették poharaikat, aztán
egy kurta „‘sieurs, dames!”85 köszönéssel aludni tér-
tek.
Fél kettőre az utolsó csepp öröm is elpárolgott,
és nem maradt helyében más, csak a fejfájás. Egyszerre
rá kellett jönnünk, hogy a világ nem is oly pompás
hely, s hogy benne mi se vagyunk holmi remek társaság,
csupán egy maroknyi rosszul fizetett pária, akik ment-
hetetlenül, mocskosul berúgtak. Még nyeltük a bort, de
már csak megszokásból, egyre undorítóbbnak találva.
Éreztük, ahogy a fejünk léggömbnyire dagad, ahogy a
padló hánykódik alattunk, s ahogy kiszáradt nyelvünk
és szánk lassan lilára vált. Aztán sorra feladta min-
denki. Néhányan kimentek a bisztró mögötti udvarra

85
urak, hölgyek!

-(99)-
hányni, majd felvánszorgott ki-ki az odújába, hogy fé-
lig vetkezetten lerogyjon az ágyra, és vagy tíz órán
át ájultan heverjen rajta.
Párizsi szombat estéim nagy része így zajlott.
Mégis, az a pár óra, amíg az ember tökéletesen és szi-
lajul boldognak érezhette magát, mindent egybevetve,
olybá tűnt, megéri a rákövetkező fejfájást. Sok kör-
nyékbeli, magányos férfinak, akinek a jövő sem ígért
különb örömeket, e szombat esti ivászatok jelentették
az élet egyetlen értelmét.

-(100)-
 XVIII.
Charlie a bisztróban egy szombat este mesélt egy
jó kis történetet. Ivott már jócskán, de még elég jó-
zan volt ahhoz, hogy összefüggően beszéljen:
- Csendet, messieurs et dames..., esedezem, csen-
det! Hallgassák meg a történetet, amit elmondok. Fi-
gyelemre méltó és tanulságos eset, valódi szuvenír a
magamfajta rafináltan civilizált lények életéből...
Hallgassák csak!
Akkoriban épp rosszul ment a sorom. Képzelhetik,
micsoda gyalázat, ha egy magamfajta finom úriember a
tönk szélére jut. Hazulról nem érkezett meg az apaná-
zsom, már mindenem zálogba adtam, s úgy tűnt, csupán
egyetlen választásom marad: a munka – amire elvből so-
hasem tudnék vetemedni. Az idő tájt épp együtt éltem
egy lánnyal - Yvonne-nak hívták -, nagydarab, hibbant
parasztlány volt, éppen olyan, mint Azaya, szőke haj-
jal és vastag combokkal. Már három nap óta egy falatot
se ettünk - mon Dieu86, micsoda kínszenvedés! A lány
kezét a gyomrára szorítva fel-alá járkált a szobában,
folyvást nyüszítve, akár egy kutya, hogy ő éhen fog
veszni. Rémes volt, mondhatom.
Eszes ember azonban nem ismeri a lehetetlent!
Feltettem magamnak a kérdést: „Vajon miként is lehet
legkönnyebb módon munka nélkül pénzt szerezni?” Máris
tudtam a választ: „Ahhoz, hogy az ember könnyűszerrel
jusson pénzhez, nőnek kell születnie. Hiszen minden
nőnek van valamije, amit áruba bocsáthat, nem igaz?” S
akkor, miközben az ágyamon heverve sorra vettem, mit
is tennék, ha nő volnék, egyszerre támadt egy pompás
ötletem: eszembe jutottak az állami szülőotthonok...
Ugye, ismerik ezeket a helyeket? Minden enceinte87 nőt
ingyen jóllakatnak anélkül, hogy kifaggatnák őket.
Bármelyik nő odamehet, és kérhet egy tál ételt, az
egész csak azért van, hogy bátorítsák a gyerekválla-
lást.

86
Istenem
87
várandós

-(101)-
 „Mon Dieu - gondoltam -, bárcsak nő volnék, úgy
minden áldott nap egy ilyen helyen ehetnék! Hisz orvo-
si vizsgálat nélkül ugyan ki mondhatja meg, hogy egy
nő enceinte, vagy nem?”
Yvonne-hoz fordultam:
- Hagyd már abba ezt a rémes nyivákolást! Kigon-
doltam, hogyan juthatnánk ételhez.
- Hogyan? - kérdezte mohón.
- Egyszerű - mondtam. - Menj csak el egy állami
szülőotthonba, mondd azt nekik, hogy enceinte vagy, és
kérj enni. Meglásd, jól fognak lakatni, és nem kérdez-
nek semmit.
Yvonne elszörnyedt.
- Mais Mon Dieu! - szepegte. - De hisz én nem va-
gyok enceinte!
- Hát aztán! - vágtam rá. - Ezen könnyen segíthe-
tünk! Csak egy-két párna kell hozzá. Mennyei sugallat,
ma chérie88, ezt nem hagyhatjuk ki!
Végül sikerült rábeszélnem, kölcsönkértünk egy
párnát, amit szépen eligazgattam a ruhája alatt, majd
elkísértem a szülőotthonba. Tárt karokkal fogadták.
Mindjárt kapott egy nagy tányér káposztalevest, marha-
ragut, krumplipürét, kenyeret, sajtot meg sört, és
persze egy halom jó tanácsot a születendő kisdedet il-
letően.
Yvonne pukkadásig teleette magát, mi több, még
nekem is sikerült kicsempésznie a zsebében némi kenye-
ret meg sajtot. Így aztán, amíg újra pénzhez nem ju-
tottam, minden nap elvittem a szülőotthonba. Az eszem
mentett meg mindkettőnket!
Jó ideig nem is volt semmi gond. Hanem egy év
múlva, ahogy egy délután Yvonne-nal éppen a Boulevard
Port Royal-on sétálgatunk a kaszárnya mentén, látom
ám, hogy a lány szája egyszerre tátva marad, elpirul,
elsápad, majd újra elvörösödik.

88
kedvesem

-(102)-
 - Mon Dieu - nyögte. - Nézd csak, kijön ott! A
szülőotthon főnővére. Most aztán végem van!
- Tűnés! - adtam ki a jelszót, de már késő
volt...
A nővér messziről felismerte Yvonne-t, és moso-
lyogva felénk tartott. A termetes matróna aranykeretes
csíptetőt viselt, s az arca pirospozsgás volt, akár
egy alma. Nyilván ismerik az ilyet: az a minden lében
kanál, anyáskodó fajta...
- Hogy van, ma petite?89 Látom, remekül! Ugye,
kisfia született, amint remélte?
Yvonne reszketni kezdett, de oly hevesen, hogy a
karját le kellett fognom.
- Nem - nyögte ki végül.
- Akkor hát évidement90 kislány.
Erre az a balga némber végképp elveszítette a fe-
jét.
- Nem - felelte ismét.
A nővér hátrahőkölt.
- Comment?!91 Se fiú, se lány? Hát ez meg hogy le-
het?
Képzelhetik, messieurs et dames, micsoda forró
pillanat volt! Yvonne céklavörös lett, s úgy látszott,
menten elbőgi magát, hogy aztán töredelmesen bevalljon
mindent. Csak a jó ég tudja, mennyi galibát hozhatott
volna ránk! Ám az én eszem szerencsére a helyén volt,
s így okosan elhárítottam a bajt.
- Ikrei születtek - hazudtam hidegvérrel.
- Igazán? - álmélkodott a nővér. Úgy el volt ra-
gadtatva, hogy ott a nyit utcán mindjárt megölelte és
összecsókolta a lányt.
- Hát persze - rebegte végül Yvonne -, ikrek...

89
kicsikém
90
nyilván
91
Hogyan?

-(103)-
 XIX.
Egy nap, mikor már vagy hat hete dolgoztunk az
Hôtel X.-ben, Borisz váratlanul eltűnt, anélkül, hogy
bárkinek egy szót is szólt volna. Este a Rue de Rivo-
lin láttam viszont, engem várt, és nagy vidáman mind-
járt a vállamra csapott:
- Szabadok vagyunk, mon ami! Holnap végre fel-
mondhatsz. Megnyílik az Auberge!
- Holnap?
- Nos, talán egy-két napra még szükségünk lesz,
hogy eligazítsunk mindent. De a cafeterie-nek máris
búcsút mondhatsz végleg! Nous voilà lancés, mon ami!92
Már ki is váltottam a frakkom a zálogból.
Gyanúsan lelkes volt, így biztosra vettem, hogy
valami nem stimmel, és nehezemre esett föladnom arány-
lag tűrhető, biztos állásomat a hotelben. De mert kö-
tött a Borisznak tett korábbi ígéret, végül is fel-
mondtam, s másnap már reggel hétre ott voltam az Au-
berge de Jehan Cottard előtt. Az ajtót persze zárva
találtam, így Borisz keresésére indultam, aki szokása
szerint egy rakás lakbérhátralékkal ismét megszökött
szállásáról, és a Rue de la Croix Nivert-en vett ki
szobát. Ahogy benyitottam, még aludt - mellette egy
lánnyal, akit csak előző este szedett fel, s akit ké-
sőbb „igen megértő léleknek” jellemzett. Ami a vendég-
lőt illeti, sietett megnyugtatni, hogy azzal minden
rendben van, már csak néhány apróság hiányzik, hogy
kinyithassunk.
Tízre sikerült kipiszkálnom az ágyból, s együtt
elmentünk a vendéglőbe. Már első pillantásra láttam,
mi mindent jelent az a „néhány apróság”. Röviden szól-
va: legutóbbi ittjártunk óta semmi változás nem tör-
tént. A konyhai tűzhelyek nem érkeztek meg, a víz- és
villanybekötés hiányzott, s láthatóan hátra volt még
egy sor festő-, fényező- és asztalosmunka is.
Olyan csoda nem történhetett, hogy a vendéglő tíz
napon belül megnyíljon, és első ránézésre látszott:

92
Végre hát, feltörtünk, barátom!

-(104)-
anélkül is megbukik, hogy megnyílna. Könnyű volt át-
látni a szitán! A patron szűkében volt a pénznek, így
hát előbb vett fel bennünket, a négy állandó alkalma-
zottat, csakhogy ne kelljen drága pénzen iparosokat
felfogadnia. Munkánkat szinte ingyen kapta, hiszen a
pincéreknek eleve nem járt bér, s ha nekem fizetett
is, az étterem megnyitásáig legalább nem kellett etet-
nie. Így azzal, hogy korábban munkába állított, volta-
képp több száz frankkal megrövidített valamennyiünket.
Lám, otthagytunk egy jó állást a semmiért!
Boriszt persze mindez cseppet sem törte le. A de-
rék cimborát egyedül az izgatta, hogy végre újra pin-
cér lehet, és frakkot ölthet magára. Ezért még arra is
kész volt, hogy tíz napon át ingyen dolgozzék, hogy
aztán, ha a balszerencse úgy hozza, ismét az utcán ta-
lálja magát. „Csak türelem - nyugtatott -, meglásd,
elrendeződik minden. Ha majd megnyílik az étterem, az
bőséggel kárpótol mindenért. Patience, mon ami!”93
Nos, türelemre ugyancsak szükség volt, mert a na-
pok múltak, s mi alig jutottunk előbbre valamicskét.
Kitakarítottuk a pincét, fölszereltük a polcokat, ki-
festettük a falat, átfényeztük a bútorokat, kimeszel-
tük a mennyezetet - de a legfontosabbak: a víz- és
gázbekötés s a villanyszerelő munkák még el se kezdőd-
hettek, mivel a patron nem tudta fizetni a számlákat.
Nyilvánvaló volt, hogy fogytán a pénze, hiszen a leg-
apróbb kiadásokkal is spórolt, ha pedig komolyabb ösz-
szeget kértek tőle, elegánsan felszívódott. Egyszerre
volt szívélyes és előkelő - az ember sosem tudhatta
hányadán áll vele. Majd’ minden órában komor ábrázatú
pénzbehajtók keresték, akiknek utasítása szerint rend-
re azt mondtuk, hogy Fontainebleu-ban, Saint Cloudban
vagy más efféle, kellőképp távoli helyen tartózkodik.
Mindeközben egyre éhesebb lettem. A szállodát otthagy-
va csupán harminc frankom maradt, így azonmód vissza
kellett térnem a szárazkenyér-étrendre. Borisznak
ugyan sikerült kicsikarnia a patrontól hatvan frank
előleget, ám ennek egyik felét nyomban pincérruhája
kiváltására, a másikat meg az együttérző lelkű barát-
nőjére fordította. Kenyeret is csak úgy tudott venni,
hogy nap mint nap kölcsönkért három frankot Jules-től,

93
Csak türelem, barátom!

-(105)-
a másik pincértől. Voltak napok, amikor cigarettára se
futotta a pénzünkből.
A szakácsnő olykor eljött, hogy megnézze, miként
állnak a dolgok, és látván, hogy konyhánkban még
egyetlen lábas vagy serpenyő sincsen, rendesen elsírta
magát. Jules, a másik pincér elegánsan elszabotálta a
munkát. Magyar volt, alacsony termetű, fekete hajú,
markáns arcú, szemüveges férfi, roppantul beszédes.
Korábban orvostanhallgató volt, de pénz híján félbe
kellett hagynia tanulmányait. Szívesen szóval tartott
másokat, míg azok dolgoztak, s így idővel nekem is
majd’ mindent meg kellett tudnom róla és arról, ahogy
a világot látta. Kommunistának tűnt, bár volt néhány
fura teóriája - így például matematikailag bizonyítani
tudta, hogy az emberi munka eleve tévedésen alapul.
Mint a legtöbb magyar, ő is lobbanékony és igencsak
rátarti volt - holott az önérzetes és lusta emberek
eleve nem valók pincérnek. Többek közt előszeretettel
kérkedett azzal, hogy egyszer egy hepciáskodó vendég
nyakába öntött egy tányér levest, majd nem várva meg,
hogy kirúgják, elegánsan kisétált az étteremből.
Jules nap mint nap egyre dühödtebben szidta a
patront, amiért így kijátszott bennünket. Szónoki hév-
vel, fröcsögve beszélt, miközben fel-alá járkált, s az
öklét rázta, így próbálván engem is rábírni a munka-
megtagadásra.
- Csapd le az ecsetet, te bolond! Te is, én is
büszke faj fiai vagyunk, nem gürcölünk ingyen másnak,
mint ezek a hitvány orosz muzsikok. Én mondom, valósá-
gos fizikai gyötrelem számomra, hogy így becsaptak.
Volt idő, mikor, ha akárcsak öt sou-val is becsaptak,
én okádni tudtam, igenis: okádni a dühtől!
Különben is, mon vieux94, ne feledd, hogy én kom-
munista vagyok. Á bas les bourgeois!95 Engem még senki
nem látott dolgozni, ha elkerülhettem. És nemcsak,
hogy nem gyötröm agyon magam a munkával, mint ti, bo-
londok, hanem még lopni is merek, csak hogy kimutassam
függetlenségemet! Dolgoztam egyszer egy vendéglőben,
ahol a patron azt hitte, úgy bánhat velem, mint egy

94
öregem
95
Le a burzsujokkal!

-(106)-
kutyával. Én erre bosszúból kifigyeltem, hogyan lopha-
tok tejet a leplombált kannákból anélkül, hogy bárki
észrevegye. Reggel, délben, este csak úgy nyakaltam a
tejet. Nap mint nap megittam vagy négy literrel, és
hozzá még egy fél liter tejszínt is, úgyhogy a patron
végül már a haját tépte, hogy hová tűnhet az a sok
tej. Nem mintha kívántam volna - őszintén szólva utá-
lom a tejet -, csupán elvből, érted, hogy elégtételt
vegyek...
Három nap múlva aztán szörnyen megfájdult a ha-
sam, úgyhogy elmentem az orvoshoz. „Mit evett?” -kér-
di, mire én: „Napi négy liter tejen és fél liter tej-
színen élek”. „Hagyjon fel vele rögtön, különben tönk-
remegy.” „Bánom is én – feleltem -, nekem az elveim
előbbre valók! Forduljak fel inkább, de abba nem ha-
gyom!”
Másnap aztán a patron rajtakapott, ahogy javában
a tejet dézsmálom. „Ki van rúgva - mondta -, a hét vé-
gével mehet!” „Pardon, monsieur - jegyeztem meg -, még
ma délelőtt elmegyek!” „Hogyisne, szombat estig még
szükségem van magára!” „Jól van, mon patron - gondol-
tam -, majd meglátjuk, ki bírja tovább.” Akkor aztán
hozzáláttam a porcelánnemű felszámolásához. Még aznap
kilenc tányért törtem össze, másnap pedig tizenhármat.
Végül a patron boldog volt, hogy nem lát többé.
Úgy bizony, pajtás, engem más fából faragtak,
mint a te orosz muzsikjaidat!
Tíz nap telt el így, s a helyzetem mind kilátás-
talanabb lett. Végül nem maradt már egy vasam se, hol-
ott a lakbért is napok óta ki kellett volna fizetnem.
Üres gyomorral ténferegtünk a sivár, félig kész étte-
remben, túl éhesen ahhoz, hogy a maradék munkához ne-
kilássunk. Már csak Borisz hitte, hogy az Auberge va-
laha is megnyílik. Annyira vágyott a maître d’hôtel-
ségre, hogy kitalált egy kegyes öncsalást, miszerint a
patron a pénzét nyilván értékpapírokba fektette, s
most csupán a kedvező pillanatot várja, hogy azokat
újra pénzzé tegye. A tizedik napra végül már se enni-,
se füstölnivalóm nem maradt, közöltem hát a patronnal,
hogy ha nem ad valami előleget, tovább nem maradok. A
patron persze szokott nyájasságával mindent megígért,
ám aztán - ugyancsak szokása szerint - elegánsan köddé

-(107)-
vált. Lógó orral indultam haza, de nem érezvén elég
erőt egy újabb összecsapáshoz Madame F.-fel elmaradt
lakbérem miatt, inkább egy körúti padon éjszakáztam.
Jóval hidegebb volt, mint gondoltam, amellett roppant
törődős, ahogy a karfa egy idő után belevág az ember
hátába. Mindenesetre bőven akadt időm arra, hogy haj-
nalig sok órát átvirrasztva újra meg újra végiggondol-
jam, milyen őrültséget csináltam, hogy e szélhámos
oroszok kezébe tettem sorsomat.
Ám reggelre nagyot fordult a világ! A patronnak
nyilván sikerült megállapodnia hitelezőivel, mert
pénzzel a zsebében érkezett, kézbe vette a még hiányzó
munkák irányítását, nekem pedig előleget adott. Bor-
isszal nyomban makarónit és egy darab lómájat vettünk,
s tíz nap után először végre meleg ételt ettünk.
Csakhamar beállítottak a mesteremberek, és kap-
kodva, elképesztően silány minőségben elvégezték az
átalakításokat. Az asztalokat például posztóval kel-
lett volna bevonni, de mert a patron azt drágállotta,
helyette inkább kimustrált katonai lópokrócokat vásá-
rolt, amelyekbe kiszellőztethetetlenül beivódott a ve-
rejtékszag. Az asztalterítők (melyek, tekintettel a
„normann” berendezésre, kockásak voltak) persze elfed-
ték e silány aljzatot a vendégek szeme elől. Az utolsó
éjszakán hajnali kettőig dolgoztunk, hogy mindennel
elkészüljünk. A porcelánedény-szállítmány este nyolc-
kor még nem jött meg, márpedig, új lévén, ezt is el
kellett mosogatnunk. Az evőeszközt és a konyharuhákat
csak reggelre hozták meg, úgyhogy a porcelánt a patron
egyik ingével és a házmester ócska párnahuzatával kel-
lett eltörölnünk. Mindent Borisszal kellett kettesben
elvégeznünk. Jules lógott, a patron és felesége pedig
a bárban iszogatott egy hitelezővel meg néhány orosz
cimborával, koccintgatva a vendéglő sikerére. A sza-
kácsnő a konyhában asztalra hajtott fejjel sírt, mert
arra számított, hogy legalább ötven emberre főz majd,
a meglévő edénykészlet viszont jó, ha tíz adagra volt
elég. Éjféltájban szörnyű veszekedés támadt néhány
végrehajtóval, akik azért rontottak be, hogy lefoglal-
janak nyolc rézlábast, amit a patron hitelben vásá-
rolt. Egy fél üveg konyak végül lecsendesítette őket.

-(108)-
 Jules meg én lekéstük az utolsó metrót, így kény-
telenek voltunk a vendéglő padlóján aludni. Másnap
reggel, amint kinyitottuk a szemünket, két jókora pat-
kányt láttunk a konyhapulton felejtett sonkából fala-
tozni. Rossz ómennek tűnt, s én minden korábbinál biz-
tosabban éreztem, hogy az Auberge de Jehan Cottard
eleve bukásra van ítélve.

-(109)-
 XX.
A patron eredetileg konyhai plongeurként alkalma-
zott, az volt hát a dolgom, hogy mosogassak, tisztán
tartsam a konyhát, előkészítsem a zöldségeket, teát és
kávét főzzek, szendvicseket készítsek, megfőzzem az
egyszerűbb ételeket és gondoskodjam az apróbb beszer-
zésekről. Mindezért a szokásos havi ötszáz frank fi-
zetség járt, de sem szabadnapom, se rögzített munka-
időm nem volt. Az Hôtel X.-ben a vendéglátás elit vál-
faját ismerhettem meg, ahol bőven volt pénz, és alapo-
san megszervezték a munka minden egyes fázisát. Ezzel
szemben az Auberge-ben megtapasztalhattam, miként is
mennek a dolgok egy csapnivaló kisvendéglőben. Érdemes
bemutatni, mert sok száz ilyen vendéglő van Párizsban,
s aki idelátogat, előbb-utóbb szükségképp megfordul
valamelyikben.
Máris hozzá kell tennem, hogy az Auberge nem az a
fajta szokványos olcsó étkezde volt, ahová éhenkórász
diákok és munkások járnak. Nálunk egy elfogadható étel
legalább huszonöt frankba került, festőiek voltunk és
artisztikusak, ami eleve feltornázta társadalmi ran-
gunkat. A bár falait pikáns képek díszítették, a deko-
ráció - a hamis gyöngyök a falakon, a gyertyatartó
alakú lámpák, a „népi” kerámiák, s az ajtó melletti,
egykor nyeregbeszálláshoz használt felhágókő - mind-
mind a normannokat idézte, ámbár a patron és főpincére
orosz tisztek voltak, a vendégek közül pedig jó néhá-
nyan menekült orosz nemesek. Egy szó, mint száz, ven-
déglőnket eleve exkluzív helynek szánták.
Csak a konyhaajtón nem volt ajánlatos belesni,
mert odabenn kész disznóól fogadta a kíváncsiskodót.
Íme, néhány beszédes részlet:
Konyhánk négy és fél méter hosszú és két és fél
méter széles volt, ám a tűzhelyek és asztalok legalább
a felét elfoglalták. Minden konyhai edényt polcokon
kellett tartani, így azok kéztávolságon kívül estek, s
csupán egyetlen szemetesedény fért el a helyiségben,
ami délre színültig megtelt, s így a padlót többujjnyi
vastag komposztként borította a széttaposott élelmi-
szer.

-(110)-
 A főzésre csupán három gázégő szolgált, sütőnk
nem volt, s így minden szelet húst át kellett küldöz-
getnünk a szomszédos pékségbe.
Híjával voltunk az élelmiszerkamrának is. Csupán
egy fészer helyettesítette az udvaron, amelynek köze-
péből ecetfa nőtt ki. A húst, a zöldséget és a többi
konyhai nyersanyagot többnyire itt, a puszta földön
tároltuk, amire versengve jártak rá a patkányok és a
macskák.
Nem volt folyó meleg vizünk sem. A mosogatáshoz
fazékban kellett vizet forralnunk, ám ha a tűzhelyen
étel főtt, erre már nem maradt hely, a tányérok nagy
részét tehát hideg vízben kellett elmosnunk. Ez annyit
tett, hogy mivel kenőszappant használtunk, s a párizsi
víz kemény, a zsír nagyját előbb újságpapírral kellett
ledörgölnünk.
Főzőedényünk csak alig néhány volt, így nem vár-
hattam velük estig, minden használat után el kellett
mosnom őket. Csupán erre a munkára legalább egy órát
vesztegettem naponta. A villanyt, hogy olcsóbb legyen,
kontár módra kötötték be, így a lámpák már jobbára
este nyolc tájban kialudtak. A patron nem engedte,
hogy háromnál több gyertyát gyújtsunk a konyhában, de
mert szakácsnőnk úgy tartotta: a három szerencsétlen
szám, ezért csak kettőt gyújtottunk.
A kávépörkölőnket egy közeli bisztrótól béreltük,
a szemetes edényt és a seprűket a házmestertől. Az ab-
roszok egy részét nem kaptuk vissza a mosodából, mivel
már az első hét után több számlával adósok maradtunk.
Meggyűlt a bajunk a munkaügyi felügyelővel is, aki ki-
szúrta, hogy a személyzetnek nincs francia tagja, emi-
att többször is négyszemközt tárgyalt a patronnal, aki
végül kénytelen volt őt lefizetni. Az áramszolgáltató
társaság váltig követelte rajtunk a jussát, és végre-
hajtói, miután rájöttek, hogy ingyen apéritiffel pró-
báljuk cinkosságra bírni őket, arcátlanul nap mint nap
a nyakunkra jártak. Tartoztunk a fűszeresnek is, és
aligha kapunk több hitelt, ha a fűszeres felesége, egy
hatvanéves, bajuszos asszonyság történetesen szemet
nem vet Julesre, akit épp ezért minden délelőtt át-
küldtünk hozzá, hogy kissé elbájologjon vele. Nekem is
napi egy órámba került, hogy pár centime megspórolása

-(111)-
végett zöldségekre alkudozzam a Rue de Commerce kofái-
val.
Nos, ez az ára, ha egy vendéglőt a kelleténél ki-
sebb tőkével indítanak. A szakácsnőnek és nekem ilyen
körülmények között napi harminc-negyven vendég ételét
kellett elkészítenem, akik utóbb százra is felszapo-
rodtak. A szakácsnő reggel nyolctól éjfélig dolgozott,
magam tizenhét és fél órát, szinte megállás nélkül,
reggel héttől éjjel fél egyig. Délután ötig egy percre
se tudtunk leülni, és konyhaszék híján utána is leg-
feljebb a szemetes edényre telepedhettünk le kifújni
magunkat. Borisz, aki a közelben lakott, s így nem
kellett elcsípnie az utolsó metrót, reggel nyolctól
éjjel kettőig dolgozott, a hét minden napján, napi ti-
zennyolc órát. Ezek a munkaidők bár átlagon felüliek,
Párizsban egyáltalán nem számítanak rendkívülinek.
Életem egy csapásra olyan tempóra váltott, hogy
ahhoz képest az Hôtel X.-béli hat hét valósággal üdü-
lésnek tűnt. Reggel hatkor kiparancsoltam magam az
ágyból, a borotválkozást elhagytam, olykor futtában
megmosdottam, s máris loholtam a Place d’Italie-ra,
hogy helyet szorítsak magamnak a metrón. Hétkor már
újra a dermesztően sivár, hideg és mocskos konyhában
voltam, ahol a földet krumplihéj, csontok és halszál-
kák borították, s az előző estéről ottmaradt, zsírba
fagyott, összetapadt tányérok oszlopa várt rám. Ez
utóbbiakkal egyelőre nem foglalkozhattam, mert a víz
hideg volt, nekem pedig tejet kellett hoznom és kávét
főznöm, hogy a többieket, akik nyolcra érkeztek, már
kész kávéval fogadjam. Emellett mindig akadt néhány
elmosnivaló rézedény is. Ezek az alkalmatlanságok a
plongeur életének megkeserítői. Homokkal és lánccsomó-
val kell kisúrolni vagy tíz percen át őket, majd a
külsejüket fényesre szidolozni. Szerencsére a hagyomá-
nyos rézművesség mára elhalt, így, bár másodkézből még
valameddig pótolhatók, lassan végleg kikopnak a fran-
cia konyhákból ezek a rémségek.
Mire hozzáláttam volna a tányérokhoz, a szakácsnő
rendszerint elszólított hagymát vágni, mikor pedig el-
kezdtem volna hagymát szeletelni, megérkezett a pat-
ron, és elszalasztott a piacra káposztát venni. Piaci
beszerző utamról megtérve, a patron neje rendszerint

-(112)-
elküldött valami távoli üzletbe edénysúroló porért,
így mire visszaértem, csak még több előkészítendő
zöldség várt rám, a tányérmosogatáshoz pedig még hozzá
sem kezdhettem. Ügyetlenségünk folytán így halmozódott
egész nap egyik elvégzetlen munkánk a másikra.
Bár igyekeznünk kellett, tíz óráig még aránylag
simán ment minden, és senki sem jött ki a sodrából.
Szakácsnőnk még talált rá alkalmat, hogy tulajdon mű-
vészi hajlamairól áradozzon, hogy megkérdezze: nem
gondolom-e, hogy Tolsztoj valóban épatant96, s hogy
marhahús-szeletelés közben kellemes szoprán hangján
énekeljen. Tízkor azonban a pincérek zúgolódni kezdtek
reggelijüket követelve, tizenegykor pedig befutottak
az első éhes vendégek. Hirtelen általánossá lett a
kapkodás és a rosszkedv. Itt ugyan nem volt az az
eszelős sietség és üvöltözés, ami az Hôtel X.-ben -
zűrzavarból, kicsinyes gyűlölködésből s a másik bosz-
szantásából azonban annál több akadt. Mindezt valójá-
ban a rossz közérzet okozta. A konyhában elviselhetet-
lenül szűk volt a hely, az edényeket kénytelenek vol-
tunk a földre tenni, és folyton ügyelnünk kellett, ne-
hogy rájuk lépjünk. A szakácsnő jöttében-mentében
minduntalan taszított egyet rajtam hatalmas ülepével,
és idegölő folyamatossággal osztogatta parancsait:
- Maga, szerencsétlen hülye, hányszor mondtam,
hogy ne hagyja elfolyni a cékla levét! Hamar, engedjen
oda a mosogatóhoz! Vigye onnét azokat a késeket, foly-
tassa a krumplival! Mit csinált már megint a szűrőm-
mel? Jaj, hagyja már azt a krumplit! Nem megmondtam,
hogy szedje le a zsírt a bouillon-ról?97 Vegye le azt a
kanna vizet a tűzhelyről. Ne törődjön a mosogatással,
aprítsa fel hamar ezt a zellert. Nem úgy, maga kétbal-
kezes, így ni. Tessék! Hagyta túlfőni azt a borsót...
Most lásson hozzá, és tisztítsa meg ezeket a heringe-
ket. Nézze csak! Maga szerint ez a tányér tiszta? Tö-
rölje meg a kötényével! Tegye le azt a salátát a föld-
re! Remek, pont oda tette, ahol biztosan rálépek! Vi-
gyázzon, kifut a forró víz! Vegye le nekem azt a lá-
bast! Ne azt, a másikat! Tegye a grillre, dobja félre
azokat a krumplikat! Ne totojázzon, dobja csak le a

96
döbbenetes, elképesztő
97
francia erőleves

-(113)-
földre! Tapossa szét, úgy, és most szórjon rájuk egy
kis fűrészport, olyan ez a konyha, mint egy korcsolya-
pálya. Nem látja, maga féleszű, az a hús odaég?! Mon
Dieu, miért pont ezt a hülyét adták mellém plon-
geurnek?! Tudja maga, kivel beszél? Az én nagynéném
egy valódi orosz grófnő volt!
És így tovább, és így tovább.
Így ment ez különösebb változatosság nélkül dél-
után háromig, leszámítva, hogy a szakácsnő tizenegy
óra tájban rendszerint kapott egy crise de nerfs-t98,
és könnyekben tört ki. A délután háromtól ötig tartó
időszak alig adott tennivalót a pincéreknek, a sza-
kácsnőnek viszont még mindig épp elég dolga akadt, ne-
kem pedig ismét rohamtempóra kellett kapcsolnom, mert
várt rám a piszkos tányérok halma, s az volt a tét,
hogy legalább egy részükkel végezni tudjak, mire a va-
csoravendégek befutnak. A mosogatás a parányi edény-
csöpögtető, a langyos víz, az agyonázott konyharuhák
és az óránként elduguló mosogató miatt itt a szokásos
erőfeszítés kétszeresét követelte. Ötre a szakácsnő
meg én már igen csak bizonytalanul álltunk a lábunkon,
hisz reggel hét óta nem ettünk, s nem ültünk le. Oly-
kor lerogytunk – ő a szemetesedényre, én a padlóra -,
megittunk egy üveg sört, és elnézést kértünk egymástól
bizonyos dolgokért, amiket a délelőtt folyamán vágtunk
egymás fejéhez. A tea tartott életben mindkettőnket.
Gondunk volt rá, hogy egész nap mindig melegen tart-
sunk egy kannányit, s literszámra töltöttük magunkba.
Fél hatkor újra elkezdődött a kapkodás és a ve-
szekedés, immár komiszabb kiadásban, mint délelőtt,
mert mostanra már mindenki elfáradt. A szakácsnő este
hatkor újabb crise de nerfs-öt kapott, majd kilenckor
még egyet; e rohamai oly szabályos menetrend szerint
ismétlődtek, hogy akár órát lehetett igazítani hozzá-
juk. Ledobta magát a szemetesedényre, hisztérikusan
zokogni kezdett, és azt kiabálta: „Soha, de soha nem
hittem volna... Hogy ilyen nyomorúságra kell jutnom...
Ezt nem lehet ép ésszel kibírni... Én Bécsben tanultam
énekelni... Ágyhoz kötött férjem van, akinek gondját
kell viseljem...” és így tovább. Máskor talán sajnál-
tam volna, de amilyen fáradtak és feszültek voltunk
98
idegrohamot

-(114)-
valamennyien, nyöszörgő hangja inkább csak felbőszí-
tett. Jules ilyenkor megállt az ajtóban, és gonoszul
utánozta, ahogy sír. A patron felesége folyton zsém-
beskedett, Borisz és Jules naphosszat civakodott, mert
Jules kihúzta magát a munka alól, és mert Borisz fő-
pincérként nagyobb részt akart a borravalókból. Már az
étterem megnyitása utáni napon ölre mentek egy-két
frank miatt, a szakácsnőnek és nekem kellett szétvá-
lasztani őket. Egyedül a patron nem jött ki soha a
sodrából. Éppannyit volt bent, mint mi, csakhogy neki
nem kellett dolgoznia, arra ott volt az asszonya, aki
valójában mindent irányított. Az anyag- és eszközren-
delésen kívül a patron szerepe csupán arra korlátozó-
dott, hogy elegánsan ott feszítsen a bárpult mögött,
cigarettázva és gentlemanszerű látványt nyújtva - ami-
nek hibátlanul eleget is tett...
A szakácsnő és én rendesen este tíz, tizenegy óra
tájban jutottunk oda, hogy magunk is megvacsorázzunk.
Éjfélkor a szakácsnő összelopott egy batyunyi enniva-
lót az urának, a ruhája alá rejtette, és teátrálisan
távozott - miközben zokogva közötte, hogy ezek a mű-
szakok őt idő előtt sírba döntik, s hogy másnap fel-
mond. Jules éjfélkor ugyancsak elment, de előtte még
rendszerint jól összekapott Borasszal, akinek kettőig
a bárban keltett maradnia. Tizenkettő és fél egy kö-
zött minden tőlem telhetőt megtettem, hogy végezzek a
mosatlan nagyjával. Idő híján meg se próbáltam tisz-
tességes munkát végezni, mindössze a zsírt töröltem le
szalvétával a tányérokról. Ami a padló szennyét ille-
ti, hagytam úgy, ahogy volt, legfeljebb besöpörtem a
nagyját a tűzhelyek alá, hogy ne lássék.
Fél egykor magamra kaptam a kabátom, és sietve
távoztam. A patron, aki most is éppoly nyájas volt,
mint máskor, többnyire megállított, ahogy elhaladtam a
bárpult előtt. „Mais, mon cher monsieur99, ön fáradtnak
látszik! Kérem, a kedvemért hajtsa fel ezt a kupica
konyakot!”
Olyan kitüntető udvariassággal nyújtotta át az
italt, mintha nem is egy plongeur, hanem valami orosz
herceg volnék. Valamennyiünkkel így bánt, ez volt a
kárpótlás, amiért napi tizenhét órát robotoltunk neki.
99
De, kedves uram...

-(115)-
 A metró ilyen későn már szinte néptelen volt,
aminek jó hasznát vettem, mert legalább leülhettem, és
alhattam hazáig egy negyedórányit. Fél kettőre már
többnyire ágyba jutottam. Néha lekéstem az utolsó sze-
relvényt, ilyenkor az étterem padlóján kellett hálnom,
bár ez már meg se kottyant, hisz ekkor akár macskakö-
veken is elaludtam volna.

-(116)-
 XXI.
Így folyt az élet vagy két héten át, csak épp ha
több volt a vendég, valamivel többet dolgoztunk. Na-
ponta megtakaríthattam volna magamnak egy órát, ha az
Auberge közelében veszek ki szobát, ám képtelen voltam
időt szakítani a szállásváltoztatásra. Miképpen arra
is, hogy levágassam a hajam, belenézzek egy újságba
vagy épp hogy egészen levetkőzzem éjszakára. Tíz nap
után végre sikerült kiszorítanom egy negyedórát, hogy
írjak Londonba B. barátomnak, és megkérjem: keressen
számomra valami munkát - bármi megfelel, ha többet al-
hatom e mostani napi öt óránál. Egyszerűen nem bírtam
tovább a tizenhét órás műszakokat, ámbár, tudom, sokan
vannak, akik ezt semmiségnek gondolják. Ha valaki úgy
érzi, túl sok a dolga, hamar kigyógyulhat az önsajná-
latból, ha arra a sok ezer páriára gondol, akik a pá-
rizsi vendéglőkben efféle műszakokat teljesítenek,
nemcsak néhány héten, hanem hosszú éveken át. A szál-
lónk közelében lévő bisztróban egy lány az év minden
napján reggel héttől éjfélig dolgozott, s csak enni
ült le. Emlékszem, egyszer megkérdeztem, eljön-e tán-
colni velem, mire elnevette magát, s azt mondta: hóna-
pok óta nem járt távolabb az utcasaroknál. A tüdővész
nagyjából az idő tájt végzett vele, amikor elhagytam
Párizst.
Egy hét után valamennyien neuraszténiásak voltunk
a kimerültségtől - Jules-t kivéve, aki állhatatosan
lógott. A kezdeti alkalmi veszekedések ekkorra állan-
dósultak. Az ember órák hosszat tűrte a szüntelen, fe-
lesleges piszkatúrát, mely öt percenként heves gyaláz-
kodásba torkollt. „Vegye le nekem azt a serpenyőt,
maga hülye!” - rikoltotta a szakácsnő (mivel nem volt
elég magas, hogy egy polcot elérjen). „Vegye le maga,
vén kurva!” - hangzott a válasz. Úgy tűnt, a mocskos
konyhai légkör szinte sugallja az efféle válaszokat.
Elképesztően piszlicsáré dolgokon tudtunk civa-
kodni. A szemetesedény például kiapadhatatlan forrása
volt a viszálynak; mármint, hogy oda kerüljön-e, ahová
én akarom, bár ott a szakácsnőnek útjában van, vagy
oda, ahová ő akarja, ahol viszont engem gátol a moso-
gatásban. Egyszer addig piszkált vele, hogy dühömben

-(117)-
végül felkaptam az edényt, s a konyha közepére vágtam,
ahol már tényleg okvetlen fel kellett buknia benne.
- Na, vén szipirtyó - mondtam -, akkor tegye csak
oda, ahova maga akarja!
Szegény öregasszony, túl nehéz volt neki, meg se
bírta mozdítani. Leült, és fejét az asztalra hajtva
sírni kezdett - én meg csak röhögtem rajta... Lám, így
hat a kimerültség az ember modorára.
A szakácsnő pár nap múltán már nem beszélt Tolsz-
tojról, sem a maga művészi hajlamairól - sőt, leszá-
mítva a munka során elengedhetetlen érintkezést, többé
beszélő viszonyban se voltunk. Borisz és Jules sem
állt szóba egymással és a szakácsnővel. Mi több, még
Borisz meg én is alig váltottunk néhány szót egymás-
sal. Bár jó előre megállapodtunk abban, hogy a munka-
idő alatti engueulade-ok100 műszakon kívül nem számíta-
nak, ám ahhoz túl sok ocsmányságot vágtunk egymás fe-
jéhez, semhogy műszak után megfeledkezzünk róluk - kü-
lönben is: módunk se volt rá, hiszen a pár órányi al-
vást leszámítva „állandó műszakban” voltunk. Jules
egyre lustább és lustább lett, miközben rendszeresen
lopta az ételt - úgymond, mert „igazságérzete azt dik-
tálta”. Amikor nem voltunk hajlandók követni példáját,
bennünket többieket jaune-oknak, sztrájktörőknek titu-
lált. Ritka rosszindulatú alak volt. Kérkedve mesélte
nekem, hogy időnként belecsavarja a mosogatórongyot a
vendég levesébe, mielőtt kivinné neki, csakhogy ezzel
is bosszút álljon legalább a burzsoázia egy-egy képvi-
selőjén.
A konyha egyre szutykosabb lett, a patkányok pe-
dig, bár néhányat sikerült csapdával elcsípnünk, mind
jobban elszemtelenedtek. Ha olykor körülnéztem a mocs-
kos helyiségben, melynek padlóján nyers húscafatok he-
vertek a szemét közt, és mindenütt dermedt ételmara-
dékkal teli, elhányt serpenyők éktelenkedtek, hol a
mosogatót minduntalan eldugította és vastagon belepte
a zsír, azon tűnődtem, akad-e a világon még egy olyan
mocskos hely, mint a miénk. A többiek, persze, mind
azt állították: ennél piszkosabb éttermekben is meg-
fordultak már. Jules határozottan örömét lelte abban,

100
összezördülések

-(118)-
ha mocskosnak láthatta a dolgokat. Délután, ha épp nem
akadt dolga, megállt a konyhaajtóban, és ráérősen ki-
gúnyolt bennünket, amiért túl keményen dogozunk:
- Bolond vagy! Minek elmosni azt a tányért? Tö-
röld a nadrágodba! Ugyan már, ki törődik a vendégek-
kel? Hisz úgyse tudhatják, mi folyik idebenn. Mert mi
is a jó vendéglátás titka? Tegyük fel, földre esik a
sült csirke, amit az ember éppen a vendég orra előtt
darabol. Ilyenkor a pincér buzgón mentegetőzik, mélyen
meghajol, kimegy vele, majd néhány perc múlva bejön
egy másik ajtón - ugyanazzal a csirkével. Ez minden,
öregem...”
És így tovább, és így tovább.
Már-már hihetetlen, de az Auberge de Jehan Cot-
tard mindeme mocsok és hozzá nem értés ellenére sike-
res vállalkozásnak bizonyult. Vendégeink az első na-
pokban oroszok, a patron barátai voltak, majd néhány
amerikai és más külföldi is sorra betévedt-franciák
egyelőre még nem jöttek. Aztán egy este különös izga-
lom támadt: megérkezett az első franciánk is! Egy pil-
lanatra megfeledkeztünk belső viszályainkról, s vala-
mennyien azon igyekeztünk, hogy jó vacsorával rukkol-
junk elő. Borisz lábujjhegyen jött a konyhába, és vál-
la fölött hátrabökve a hüvelykjével, titokzatos arccal
ezt súgta:
- Pszt! Attention, un Français!101
Kisvártatva megjelent a patron neje is, és ugyan-
ezt suttogta:
- Attention, un Français! Gondjuk legyen rá, hogy
minden zöldségféléből dupla adagot kapjon!
Miközben a francia evett, a patron felesége a
konyhaajtó ablaka mögül leste az arcát. Emberünk más-
nap két honfitársával tért vissza... Mindez biztatón
jelezte, hogy jó hírünk kezd megalapozódni, annak
ugyanis, hogy egy párizsi vendéglő gyatra, a legbizto-
sabb jele, ha csak külföldiek látogatják. Sikerünk ré-
szint annak volt köszönhető, hogy a patron az étterem
felszerelésekor jó élű evőkéseket vásárolt - ezegyszer
kivételesen némi jelét adva a szakmai hozzáértésnek.
101
Vigyázat, egy francia!

-(119)-
Az étterem sikerének legfőbb titka ugyanis nem egyéb,
mint az éles kés, mely a sületlen, rágós falatokat is
könnyedén nyeszeteli. Örülök e tanulságnak, mivel el-
oszlatta ama illúziómat, hogy a franciák első ránézés-
re felismerik a jó ételt. Utóvégre még az is meglehet,
hogy párizsi mércével mérve csakugyan jó vendéglő volt
a miénk; ámbár ha így áll a dolog, az átlag elképzel-
hetetlenül pocsék lehet.
Alig néhány nappal levelem elküldése után B. azt
válaszolta Londonból, hogy lenne egy állás, amit talán
meg tud szerezni számomra. Egy értelmi fogyatékost
kellene napi néhány órában gardírozni, ami pompás pi-
henőnek ígérkezett az Auberge de Jehan Cottard dupla
műszakos konyhaszolgálatához képest. Máris elképzel-
tem, ahogy a szelíd otthoni dűlőutakon sétálgatva bo-
gáncsok fejét csapkodom le a botommal, rostonsült ürü-
combot és szirupöntetű gyümölcstortát majszolgatok, s
éjszakánként levendulaillatú ágyneműben tíz órákat al-
szom... B. küldött öt fontot útiköltségre s hogy a
holmimat kiválthassam a zálogházból, így aztán amint a
pénzt megkaptam, egy nap felmondással máris búcsút
mondtam a vendéglőnek. Hirtelen távozásom zavarba hoz-
ta a patront, mert mint rendesen, ezúttal is pénzszű-
kében volt, s emiatt a bérem csak harminc frank híjá-
val tudta kiadni. Vigasztalásul töltött nekem egy po-
hárka ‘48-as Courvoisier-t, s azzal alighanem úgy vél-
te, le is tudta tartozását. A helyemre egy cseh fia-
talembert vettek fel, aki komoly plongeuri előtapasz-
talatokkal bírt, a szerencsétlen orosz szakácsnőt pe-
dig pár fiét múlva menesztették. Később azt hallottam,
hogy miután két elsőosztályú szakember vette át a
konyhát, a munkaidőt sikerült napi tizenöt órára csök-
kenteniük. Ennél alább némi modernizálás nélkül már
nem is lehetett volna...

-(120)-
 XXII.
Nem tudom, vajon mennyire közérdekűek, ám szeret-
ném külön is megfogalmazni a plongeur-élettel kapcso-
latos nézeteimet. Hiszen jobban belegondolva, igencsak
furcsa, hogy egy modern nagyvárosban emberek ezrei
kényszerülnek ébrenlétük óráit azzal tölteni, hogy
edényeket mosogatnak fülledt, föld alatti odúkban. Te-
gyük fel a kérdést: vajon miért élnek így, mi célt
szolgál mindez, ki akarja, hogy így folytatódjék, és
miért. Mindennek felvetésével nem holmi öncélú lází-
tás, léha fainéant102 attitűd vezet. A plongeur-élet
társadalmi jelentőségérői próbálok csupán elgondolkod-
ni.
Azt hiszem, annak kimondásával kell kezdenem,
hogy a plongeur korunk rabszolgáinak egyik alaptípusa.
Nem mintha bármi szükség volna rá, hogy siránkozzam
miatta - hiszen még így is különb sors jut neki, mint
sokaknak, akik kétkezi munkát végeznek! -, mégis alig
valamivel szabadabb annál, mintha igavonóként adnák-
vennék. Munkája alantas, nem igényel semmi hozzáér-
tést, épp csak annyi bért kap, hogy életben maradhas-
son, s pihenésének egyetlen módja, ha lóg. Házasodni
alig van esélye, s ha mégis megnősül, a társa is dol-
gozni kényszerül. Ebből az életformából legfeljebb
szerencsés véletlen révén szabadulhat, vagy ha börtön-
be kerül. Párizsban e pillanatban egyetemi diplomások
súrolnak edényt napi tizenöt órában. Nem mondhatjuk,
hogy merő lustaságból, hisz lusta ember eleve nem le-
het plongeur - egyszerűen csak mert olyan életrend
csapdájába estek, amely megbénítja a gondolkodást. Ha
a plongeurök kicsit is gondolkodnának, már régesrég
megalakították volna szakszervezetüket, s a különb bá-
násmódért sztrájkba léptek volna. Csakhogy nem gondol-
kodnak, mert életük rabszolgává tette őket, és idejük
se jut rá.
A kérdés csak az, vajon miért maradhat fenn tar-
tósan ez a rabszolgaság? Az emberek szokás szerint ab-
ból indulnak ki, hogy minden munka mögött ésszerű és
gyakorlatias szükséglet áll. Látván, hogy mások vala-

102
semmittevő

-(121)-
mely aljamunkát végeznek, úgy vélik, elégséges magya-
rázat, ha leszögezik: ezt is el kell végezze valaki. A
szénbányászat például nehéz munka, de nélkülözhetetlen
- hiszen szénre szükségünk van. Csatornát tisztítani
szintén nem túl kellemes, ám valakinek ezt is meg kell
tennie. Ugyanezt gondolják a plongeur munkájáról is.
Némelyek vendéglőkben étkeznek, másoknak tehát heti
nyolcvan órában edényt kell sikálniuk. Így működik
egész civilizációnk, e szereposztás tehát eleve meg-
kérdőjelezhetetlen.
Holott érdemes kissé eltűnődni: valóban nélkülöz-
hetetlen a plongeur munkája a civilizáció számára? Va-
lami távoli, homályos sejtésünk azt súgja: nyilván
„tisztes” munka ez is, hisz nehéz és durva, mi pedig
eleve hajlamosak vagyunk a kétkezi munka fetisizálásá-
ra. Ha azt látjuk, hogy valaki kidönt egy fát, biztos-
ra vesszük, hogy nyomós oka van rá, csak mert az izma-
it használja, és eszünkbe sem jutna, hogy netán csak
azért teszi, hogy azzal helyet csináljon egy förtelmes
szobornak. Azt hiszem, valahogy így van ez a plongeur-
rel is. Arca verejtékével keresi kenyerét, ám ebből
még nem következik, hogy bármi hasznosat tenne, sőt
nagyon is meglehet, hogy csupán mások talmi fényűzését
szolgálja - ami voltaképp már nem is fényűzés...
Annak megvilágítására, hogy mit értek olyan fény-
űzésen, ami valójában már nem is az, hadd vegyek egy
szélsőséges példát az Európán kívüli világból. Itt van
például az indiai riksahúzó, vagy a gharry-pónik ese-
te.103
Minden távol-keleti nagyvárosban százszámra ta-
lálhatók ilyen napégette, vézna alakok, akik egy szál
ágyékkötőben magukat fogják be kordéik elé. Akadnak
köztük betegek, és akadnak ötvenévesek is. Megállás
nélkül róják a mérföldeket, egykedvűen ügetnek, ha tűz
a nap, ha esik az eső, leszegett fejjel, konokul neki-
feszülve a hámnak, miközben ősz bajszuk csöpög a verí-
téktől. Ha lassabbra fogják az iramot, utasuk bahin-

103
gharry (hindi): indiai v. egyiptomi lófogat (A
szerkesztő jegyzete.)

-(122)-
chutnak104 gyalázza őket. Harminc-negyven rúpiát keres-
nek havonta, és pár év alatt kiköhögik a tüdejüket.
A gharry-pónik hasonlóan csontsovány, ijesztő
külsejű páriák, melyeket olcsó pénzen vesznek, amikor
már csak néhány évig lehet használni őket. Gazdájuk
úgy véli, ostorral helyettesítheti a takarmányt, s
hasznuk egyetlen szimpla képletbe foglalható:
ostor+takarmány=energia. (Rendszerint hatvan százalék
ostor, negyven százalék takarmány...) Nyakuk gyakran
véresre marjul, és kordéjukat naphosszat eleven húsuk-
kal vonják. Ám még így is munkára foghatók, mindössze
annyit kell elérni, hogy a fájdalom, amely hátsójukat
éri, felülmúlja azt, amit elöl éreznek... Pár év múlva
azután, amikor már a legdurvább ütleg sem használ,
mindegyikük a mészárszéken végzi.
Mindkettő az értelmetlen munka kirívó példája,
hiszen gharry-kre, avagy riksákra voltaképp nincs is
szükség, csupán azért léteznek, mert a keleti ember
lealacsonyító dolognak véli a gyaloglást. Mindkettő
fényűzés, és bárki, aki valaha is igénybe vette, tud-
hatja: igencsak nyomorúságos válfaja a fényűzésnek.
Hisz alig nyújtanak valamicske kényelmet, s mindez ko-
rántsincs arányban az igavonó ember vagy állat kínjai-
val.
Hasonló a helyzet a plongeurrel is. A riksakuli-
hoz vagy a gharry-pónihoz képest már-már királynak
tűnhet, mégis helyzete mélyen rokon emezekével. A
plongeur egy szálloda vagy étterem rabszolgája, s e
rabszolgaság nagyobbrészt hiábavaló. Mert hiszen mifé-
le igény indokolja a fényes szállodák és vendéglők lé-
tét? Nem egyéb, mint hogy luxussal szolgáljanak - még
ha ennek többnyire csak talmi, vásári utánzatát kínál-
ják is. A szállodákat úgyszólván mindenki utálja. Né-
hány étterem, meglehet, különb az átlagnál, ám az ele-
ve lehetetlenség, hogy egy vendéglőben ugyanazért a
pénzért valaki éppoly jó ételt kapjon, mint bárhol egy
magánháznál. Nem kétséges, hogy a szállodákra és ét-
termekre szükség van, ám az már korántsem szükségsze-
rű, hogy emberek százait tartsák rabszolgasorban. Hisz
104
bahinchut (hindi): kb. kurafi - a szó eredetéről l.
még a lapalji jegyzetetHiba: A hivatkozás forrása nem
található.

-(123)-
a munka tetemes része ezeken a helyeken nem az érdemi
funkciót szolgálja, csupán a szemfényvesztő látszatok
fenntartását. Egy hely „elegáns” volta - ahogy mondani
szokás - mindössze abban áll, hogy a személyzet jóval
többet dolgozik, s a vendégek jóval többet fizetnek;
haszna az egészből kizárólag a tulajdonosnak lesz, aki
idővel vehet magának egy csíkosra mázolt villát Deau-
ville-ben. Egy „elegáns hotel” lényegében olyan hely,
ahol száz ember inaszakadtáig robotol, hogy kétszáz
másik mesés pénzeket fizessen olyasmiért, amit volta-
képp nem is igényel. Ha a szállodák és éttermek fel-
hagynának ezzel a képtelen hűhóval, s a munkát éssze-
rűbben megszerveznék, úgy elegendő lenne, ha a plon-
geurök a mostani tíz-tizenöt helyett csupán hat-nyolc
órát dolgoznának naponta.
Fogadjuk el kiindulásként, hogy a plongeur munká-
ja javarészt haszontalan. Csakhogy ez nyomban felveti
a kérdést, hogy vajon miért is tart számot munkájára
bárki? Megpróbálok túllépni a közvetlen gazdasági
okon, inkább azt mérlegelve, mi öröme telhet bárkinek
abban, ha arra gondol, bizonyos emberek egész életük-
ben edényt súrolnak. Nem kétséges ugyanis, hogy néme-
lyek - a „jólszituált” emberek - igenis örömüket lelik
az efféle gondolatokban. Marcus Cato például úgy vél-
te, ha egy rabszolga nem alszik, okvetlen dolgoznia
kell. Nem számít, szükség van-e arra, amit épp csinál,
csupán az a lényeg, hogy dolgozzon, hisz a munka önma-
gában is jó - legalábbis a rabszolgák számára. Márpe-
dig ez a felfogás ma is él, elképesztő mértékű értel-
metlen robotra kényszerítve milliókat.
Úgy vélem, a haszontalan munka e konok fenntartá-
sa mélyén egyszerűen a csőcseléktől való rettegés la-
pul meg. A csőcselék - e logika szerint - olyan ala-
csonyrendű ösztönlényekből áll, melyek, ha szabad ide-
jük volna, veszélyessé válnának, így hát biztonság
okáért folyvást terhelni kell őket, nehogy idejük le-
gyen gondolkodni. Ha megkérdeznénk egy szókimondó gaz-
dag embert, mit gondol a munkafeltételek javításáról,
alighanem valami ilyesmit válaszolna:
„Tudjuk, hogy a szegények sorsa rémes, sőt volta-
képp - épp mert a miénktől oly távoli - kéjes borzon-
gás fog el, valahányszor rémségeire gondolunk. Ám azt

-(124)-
ne várjátok tőlünk, hogy ez ügyben bármit is tegyünk.
Sajnálunk benneteket, alsóbbrendűek, miként sajnáljuk
a rühes macskát is, mégis makacsul ellenállunk minden
kísérletnek, mely sorsotok bármi könnyítését célozza.
Úgy véljük, biztonságosabb, ha ott maradtok, ahol most
vagytok. Nekünk nagyon is megfelel a mostani állapot,
és nem vagyunk bolondok vállalni annak kockázatát,
hogy akárcsak napi egy órával is szabadabbá tegyünk
benneteket. Így hát, kedves felebarátaink, orcátok ve-
rejtékével ezentúl is ti fizettek majd a mi itáliai
nyaralásainkért, rajta hát, izzadjatok csak serényen,
tőlünk ne várjatok semmit.”
Ez a felfogás kiváltképp jellemző a művelt és
okos emberekre, amint az esszék és újságcikkek százai-
ból kihüvelyezhető. Nem csoda, hisz a legtöbb tanult
embernek legalább évi négyszáz font jövedelme van, s
ennélfogva többségük a gazdagok oldalán áll, mivel úgy
véli: a szegényeknek tett bármi engedmény tulajdon
szabadságát veszélyezteti. A művelt ember, holmi komor
marxi utópia baljós előérzetével társít minden alter-
natívát, s jobb szeretné, ha a dolgok változatlanok
maradnának. Lehet, hogy nem túlságosan kedveli gazdag
sorstársait, mégis úgy tartja: kényelmét, kiváltságait
emezek közül még a legdurvább példány is kevésbé fe-
nyegeti, s még az is inkább hasonlít rá, mint a szegé-
nyek - bölcsebb hát, ha a maga fajtájával tart. Csak-
nem minden művelt embert az a félelem tesz konzerva-
tívvá, amit a veszélyesnek vélt csőcselék iránt érez.
A csőcseléktől való rettegés babonás természetű.
Alapja az a gondolat, hogy a gazdagokat a szegényektől
holmi rejtélyes és eredendő különbség választja el,
akárha kétféle emberfajhoz tartoznának, mint a négerek
és fehérek. A valóságban persze nem létezik semmi
ilyesmi. Gazdag és szegény kizárólag a jövedelmében
különbözik, s az átlagos milliomos nem más, mint új
ruhába bújtatott átlagos mosogatófiú. Cseréljenek csak
gúnyát, s úgy mondja meg bárki: melyik a jó és melyik
a gonosz, s hogy kinek az oldalán az igazság! Aki va-
laha is osztozni kényszerült a szegények sorsában, an-
nak nem kell magyarázgatni ezt. A baj csak az, hogy a
művelt és értelmes emberek, azaz éppen azok, akiktől
liberális megközelítést várnánk, sosem vegyülnek ön-
ként a szegényekkel. Ugyan mit is tudnak a tanult em-

-(125)-
berek a szegénységről, mikor legtöbbjüknek még maga az
éhség is felfoghatatlan, távoli egzotikum? Villon-ver-
seskötetem kiadója például szükségesnek vélte külön
lábjegyzetben megmagyarázni e sort: „Ne pain ne voyent
qu’aux fenestres”105. Az efféle tudatlanság aztán pom-
pás táptalaja a csőcseléktől való babonás rettegésnek.
A tanult ember maga elé képzel egy hordányi ösztön-
lényt, akinek egyetlen napnyi szabadság is elég ahhoz,
hogy az ő otthonát kifossza, könyveit tűzre hányja, őt
magát pedig egy gép mögé állítsa dolgozni, vagy épp a
vécét sikáltassa vele. „Sújtsa inkább bármennyi igaz-
ságtalanság - gondolja emberünk -, mint hogy szabadjá-
ra engedjük a söpredéket!” Nem érti, hogy mivel a gaz-
dagok és a szegények tömegei közt nincs semmi különb-
ség, eleve nem lehet szó a „söpredék” szabadjára enge-
déséről. Sőt, ha úgy vesszük: a söpredék máris elsza-
badult, és - a gazdag emberek alakjában - arra hasz-
nálja hatalmát, hogy az unalom gigászi taposómalmait
kényszerítse a világra, például „elegáns” luxusszállo-
dák formájában.
Összegezve: a plongeur tehát rabszolga, méghozzá
hitványul elpocsékolt rabszolga, aki ostoba, és jobbá-
ra fölösleges munkát végez. Végül is csak azért robo-
toltatják naphosszat, mert homályosan attól tartanak,
ha bármi szabad ideje marad, azzal veszélyt hozhat
gazdái fejére. A tanult emberek pedig - akiknek az ő
oldalán lenne a helyük - buzgón asszisztálnak ehhez,
mert semmit se tudnak róla, s így maguk is tartanak
tőle. A plongeurről beszélek, mivel épp az ő sorsát
igyekszem megértetni - ám mindez éppúgy igaz egy sor
más foglalkozás művelőire is. Alkalmi töprengésem a
plongeur-lét alaptényeiről merőben személyes; nélkülöz
minden gazdasági elemzést, és nem kétséges, hogy lép-
ten-nyomon lapos frázisokba torkoll. Ám azt legalább
híven példázza, miféle gondolatai támadnak az embernek
nap mint nap a mosatlan edények nyomasztó társaságá-
ban.

105
S csak ablakban lát kenyeret (Francois Villon: A
Nagy Testamentum, XXX. - Szabó Lőrinc fordítása)

-(126)-
 XXIII.
Miután végeztem az Auberge de Jehan Cottard-ral,
lefeküdtem, és egy óra híján huszonnégy órát aludtam.
Ez után felkeltem, fogat mostam - két hét óta először!
-, megfürödtem, megnyiratkoztam, majd kiváltottam ru-
háimat a zálogból. Két csodás napon át mást se csinál-
tam, csak kószáltam szerte a városban. Legjobb öltö-
nyömet felvéve még az Auberge-be is betértem, ahol a
bárpultnak dőlve felhajtottam egy üveg ötfrankos angol
sört. Furcsa érzés hirtelen vendégnek lenni ott, ahol
az ember nemrég még a rabszolgák legnyomorultabbika
volt... Borisz sajnálta, hogy épp akkor hagyom el a
vendéglőt, amikor végre „feltörtünk”, és esélyünk
nyílt némi pénzt összeszedni. Azóta beszéltem vele,
azt állítja: napi száz frankot keres, és van egy ba-
rátnője, aki úgymond tres serieuse106, és sosincs fok-
hagymaszaga.
Egy napot szántam arra, hogy a környéket bejárva
mindenkitől elbúcsúzzam. Találkoztam Charlie-val is,
aki búcsúzóul még elmesélte egy Roucolle nevű fösvény
vénember vesztét, aki nemrég még a környéken lakott.
Gyanítom, hogy Charlie szokásához híven ezúttal is jó-
korákat lódított, ám a történet jó, érdemes lejegyez-
ni.
Az említett Roucolle hetvennégy évesen, pár évvel
azelőtt halt meg, hogy én Párizsba érkeztem, ám a kör-
nyék lakói még az én időmben is gyakran emlegették.
Nyilván nem volt egy Daniel Dancer107, vagy bármi hozzá
fogható figura, ám azért elég különös fickó lehetett.
Minden reggel elment a Les Halles-ba selejtzöldséget
guberálni, macskahúst evett, és alsónemű helyett új-
ságpapírt viselt a testén. Szobája faburkolatát feltü-
zelte, s egy zsákból szabott magának nadrágot - miköz-
ben vagy fél millió frankja hevert egy bank trezorjá-
ban. Igazán sajnálom, hogy nem találkozhattam vele!
Annyi más fösvényhez hasonlóan végül Roucolle is
pórul járt, mivel pénzét egy törvénytelen ügylettel
106
igen komoly
107
Hírhedt XIX. századi angol uzsorás, Dickens a Bleak
House című könyvében említi. (A szerkesztő jegyzete.)

-(127)-
próbálta megsokszorozni. Egy nap ugyanis egy zsidó fi-
atalember vetődött a környékre, éles eszű, rátermett
fickó, aki egy csábító üzlethez keresett csendestár-
sat, mondván, hogy kokaint készül Angliában árulni.
Párizsban persze könnyű kokaint szerezni, s a Csator-
nán átcsempészni sem túl nagy ördöngösség, éppen csak
az a bökkenő, hogy mindig akad egy spicli, aki a szál-
lítmányról a vámosokat és a rendőrséget jó előre érte-
síti. Állítólag legtöbbször épp azok, akik a kokaint
nagyban forgalmazzák, mivel a csempészetet egyetlen
nagy társulás tartja a kezében, amely nem tűri a kon-
kurenciát. A zsidó azonban megesküdött, hogy ez egy-
szer semmi kockázat nincs. A szokásos közvetítő csa-
tornákat kiiktatva ő ugyanis egyenesen Bécsből szerzi
be a kokaint, nincs hát kitéve annak, hogy mások is
közbelépjenek vagy megzsarolják. Roucolle-lal egy len-
gyel fiatalember révén került kapcsolatba, aki a Sor-
bonne-on tanult, és aki maga is kész volt négyezer
frankkal beszállni az üzletbe, ha az öreg is belead
hatezret. Ez a tízezer frank épp öt kilónyi kokainra
elég, ami Angliába átdobva kisebb vagyont ért.
A lengyel és a zsidó keményen megküzdöttek azért,
hogy a pénzt kiimádkozzák Roucolle karmai közül. Hat-
ezer frank ugyan nem volt nagy összeg - hisz az öreg
még matracába varrva is többet tartott ennél -, ám Ro-
ucolle-nak minden sou-tól a kínok kínja volt megválni.
A lengyel és a zsidó tehát hetekig puhította; érvel-
tek, fenyegetőztek, hízelegtek, könyörögtek neki,
csakhogy valamiképp kicsikarják tőle a pénzt. A kapzsi
vénség félig eszét vesztve hányódott tulajdon mohósága
és félelmei közt... A kilátásba helyezett ötvenezer
frank haszonnak már a gondolatára is hangos gyomorkor-
gása támadt, mégsem tudta rászánni magát, hogy kockára
tegye a pénzt. Szokása szerint szobája sarkában gub-
basztott, s a fejét tapogatva nyögött és jajveszékelt
kínjában, mi több, olykor még állítólag térdre is ve-
tette magát, hogy erőért fohászkodjék az égiekhez
(igen hitbuzgó volt), ámde mégsem tudta megtenni. Vé-
gül azután - inkább a kimerültségtől, mint az érvek
hatására - egyik percről a másikra beadta derekát.
Felvágta a matracot, és előguberált hatezer frankot a
zsidónak.

-(128)-
 A zsidó még aznap elhozta a kokaint, majd nyomban
eltűnt. Időközben híre ment az ügynek az egész környé-
ken - amilyen felhajtást Roucolle csapott körötte, nem
is csoda... A rendőrség már másnap reggel körülvette
és átkutatta a szállót.
Roucolle és a lengyel kutyaszorítóba került. A
razzia a földszintről felfelé haladt, szobáról szobá-
ra, emeletről emeletre, náluk pedig ott hevert az asz-
talon a jókora csomag kokain, amit sehová se rejthet-
tek. A lépcsőn már nem mehettek le vele észrevétlenül,
hiszen odalenn zsaruk strázsáltak. A lengyel erőskö-
dött, hogy dobják ki az ablakon, ám Roucolle hallani
se akart erről. Charlie azt állítja: maga is ott volt
e forró pillanatokban. Mikor az öregtől el akarták
venni a csomagot, görcsösen magához szorította, és
rozzant aggastyán létére úgy küzdött érte, akár egy
fenevad. A félelemtől kishíján eszét vesztette, ám in-
kább kész volt vállalni a börtönt, mintsem pénzét ki-
dobja az ablakon.
A razzia már az alattuk lévő szintre ért, mikor
egyiküknek hirtelen mentőötlete támadt. Az emeleten,
Roucolle egyik szomszédja tucatnyi nagyméretű bádogdo-
bozt tárolt, melyekből arcpúdert árult bizományosként.
Nosza, osszák szét hamar a kokaint a dobozokba, hogy a
rendőrök csupán púdernek véljék. Nagy sietve mindjárt
ki is szórták a púdert az ablakon, a helyére saját po-
rukat töltve, majd a dobozokat le sem zárva kitették
Roucolle asztalára, hogy azt a látszatot keltsék: ne-
kik aztán nincs semmi rejtegetnivalójuk. Pár perc múl-
va a rendőrök beállítottak, hogy Roucolle szobáját is
átkutassák. Végigkopogtatták a falakat, felnéztek a
kéménybe, kihúzták a fiókokat és alaposan átvizsgálták
a padlódeszkákat. Nem találva semmi gyanúsat, már ép-
pen végeztek volna, mikor a felügyelő szeme megakadt a
dobozokon...
- Tiens108 - mondta -, eddig észre se vettem...
Lássuk csak, mi van ezekben?
- Púder - felelte a lengyel, magára erőltetett
hidegvérrel. Igen ám, de Roucolle-ból még abban a pil-
lanatban oly hangos nyögésként tört elő a félsz, hogy

108
No lám!

-(129)-
a rendőrök menten gyanút fogtak. Kiszórták az egyik
doboz tartalmát, s a felügyelő, miután megszagolta,
kijelentette, hogy az szerinte kokain. Roucolle meg a
lengyel égre-földre megesküdtek, hogy az nem egyéb kö-
zönséges arcpúdernél - de hiába, minél hevesebben
ágáltak, a rendőrök szemében annál gyanúsabbnak tűn-
tek. Végül mindkettőt őrizetbe vették, s bekísérték a
rendőrségre, sarkukban a fél kerület bámész léhűtői-
vel.
Ott azután maga a kapitány hallgatta ki a gyanú-
sítottakat, egy doboz kokaint pedig elküldtek vegy-
elemzésre. Charlie szerint Roucolle leírhatatlan jele-
netet rendezett. Sírt, könyörgött, hetet-havat össze-
hordott, majd a lengyelre hárított mindent, oly hango-
san, hogy a fél utca visszhangozta szánalmas óbégatá-
sát. A rendőrök már-már hasukat fogták a nevetéstől.
Egy óra múlva a küldönc megjött a mintával és a
vegyészi szakvéleménnyel. Már messziről nevetve mond-
ta:
- Ez ugyan nem kokain, monsieur!
- Hogyhogy? - hüledezett a kapitány. - Mais, al-
ors hát akkor micsoda?
- Púder...
Roucolle-t és a lengyelt mindjárt szabadon enged-
ték. Ártatlanságuk fényes igazolást nyert, mégis alig
láttak a dühtől, amiért a zsidó így felültette őket.
Később, hogy az izgalom kissé alábbhagyott, kiderült,
hogy a környéken két további áldozatot is hasonlóan
rászedett a szélhámos.
A lengyel, bár négyezer frankja bánta, még örült
is, hogy megúszta e könnyelmű kalandot, ám szegény
öreg Roucolle-t teljesen összetörte az eset. A lengyel
nyomban ágyba bújtatta, s egész nap, egész éjjel mel-
lette maradva elhűlten hallgatta, amint az öreg össze-
vissza hadovál, motyog magában, majd minduntalan torka
szakadtából felordít:
- Hatezer frank! Nom de Jésus Christ!109 Hatezer
frank!

109
Uram, Jézus!

-(130)-
 Három napra rá valami szélütésféle érte, s két
hét múlva halott volt. Charlie szerint a szíve már nem
bírta kiállni e sokkoló veszteséget.

-(131)-
 XXIV.
Harmadosztályon, Dunkerque és Tilbury érintésével
utaztam Angliába, ami a Csatornán való átkelés legol-
csóbb, és mellesleg nem is a legrosszabb módja. Mint-
hogy a kabinért különdíjat kellett volna fizetni, én
is a fedélzeti szalonban éjszakáztam a harmadosztályú
utasok legtöbbjével. Naplómban erről ez áll:
„Alvás a hajó szalonjában, huszonhét férfi és ti-
zenhat nő között. Reggel egyetlen nő se ment el meg-
mosni az arcát. A legtöbb férfi fölkereste a mosdót, a
nők viszont csak neszesszerjeiket kapták elő, hogy né-
mi púderrel álcázzák a piszkot. Kérdés: vajon ez is a
másodlagos nemi jelleg egyik ismérve volna?”
Az út során megismertem egy román házaspárt -
szinte még gyerekek -, akik éppen nászútra indultak
Angliába. Lelkesen faggattak a számukra még ismeretlen
országról, én pedig sikerrel elhitettem velük néhány
banális hazugságot. Annyira örültem, hogy végre haza-
jutok, hogy szülőhazám már-már paradicsomnak tűnt szá-
momra. Angliában valóban sok minden van, ami örvende-
tessé teszi a hazajutást: a fürdőszobák, a karosszé-
kek, a mentaszósz, a finomra párolt újkrumpli, a barna
kenyér, a narancsdzsem, a valódi komlóból készült sör
- mindez tényleg nagyszerű, már ha az ember meg tudja
fizetni. Anglia pompás hely, ha az ember nem szegény,
én pedig, úgy tűnt, nem leszek az, hiszen egy jámbor
és jómódú értelmi fogyatékosnak fogom gondját viselni.
Már maga a gondolat is ellenállhatatlanul patrióta ér-
zelmeket ébresztett bennem, hogy itt végre nem leszek
szegény... Minél több kérdést tett fel a román házas-
pár, annál lelkesebben dicsértem Angliát: az éghajla-
tot, a tájat, a képzőművészetet, az irodalmat, a jog-
rendet-Angliában egyszerre minden, de minden tökéletes
volt.
„Csinosak az angol házak?” - faggatott a román
párocska. „Meghiszem azt! - vágtam rá. - Hát még ha
látják majd a londoni szobrokat! Párizs a maga módján
közönséges város: egyik fele grandiózus, a másik nyo-
mornegyed. London viszont...”

-(132)-
 A hajó épp ekkor futott be Tilbury kikötőjébe. A
legelső épület, ami elénk tűnt, ama otromba, csupa-s-
tukkó, csupa-oromdísz szállodák egyike volt, melyek
úgy merednek az angol partról a semmibe, mint bolondok
az elmekórház kerítése mögül. A románok túlságosan jól
neveltek voltak, semhogy bármi megjegyzést tettek vol-
na, de láttam, gyanakvón méregetik a hotelt. „Ó, ezt
itt franciák tervezték!” - biztosítottam őket, s még
akkor se fogytam ki az angol építészet méltatásából,
mikor vonatunk már az East End-i szegénynegyedeken át
araszolt London szíve felé. Most, hogy hazafelé tar-
tottam, és nem szorongatott többé az ínség, úgy érez-
tem, nem dicsérhetem eléggé Angliát.
Aztán felkerestem B.-t a munkahelyén, kinek már
első szavai romba döntötték minden reményemet. „Sajnos
munkaadóid - mondta -, a pácienseddel együtt külföldre
utaztak, de legkésőbb egy hónap múlva visszatérnek.
Remélem, addig kibírod valahogy...”
Már az utcán voltam megint, amikor eszembe ju-
tott, hogy legalább kérhettem volna tőle némi baráti
kölcsönt még. Egy hónapot kellett várnom – tizenkilenc
shillinggel és hat pennyvel a zsebemben! A nem várt
rossz hír porig sújtott; jó ideig halvány sejtelmem se
volt, mitévő legyek. Naphosszat az utcákat róttam, éj-
szaka pedig, mivel a leghalványabb elképzelésem se
volt, hol találok Londonban olcsó szállást, elmentem
egy „családi” szállodába, ahol hét shilling hat penny-
ért megalhattam. Miután kifizettem a számlát, éppen
tíz shillingem és két pennym maradt. Reggelre aztán
kisütöttem, mit fogok csinálni. Előbb-utóbb úgyis
vissza kell térnem B.-hez újabb kölcsönért, ám most
még, úgy véltem, nem lenne illő; így hát addig is ki
kell húznom valahogy az utcai éhenkórászok módján. Ko-
rábbi tapasztalataim nyomán óvakodtam attól, hogy el-
zálogosítsam legjobb öltönyömet. Elhatároztam hát,
minden holmimat a pályaudvari csomagmegőrzőben hagyom
- kivéve a másik öltönyömet, amit megpróbálok beválta-
ni néhány olcsó ruhadarabra, és esetleg egy fontra. Ha
egy hónapig harminc shillingből kell élnem, nyilván
ócska ruhákra lesz szükségem - sőt, minél ócskábbak,
annál jobb. Csakhogy Londont korántsem ismertem annyi-
ra, mint Párizst, így sejtelmem se volt, vajon kihú-
zom-e egy hónapig harminc shillingből. Legrosszabb

-(133)-
esetben kéregetek majd, vagy cipőfűzőt árulok, gondol-
tam, ködösen emlékezve még a vasárnapi lapok regényes
cikkeire a koldusokról, akik kétezer fontot hordanak
rongyos nadrágjukba varrva. Mindenesetre köztudott
volt, hogy Londonban lehetetlen éhen halni, így hát
feleslegesnek látszott aggódnom.
Lambethbe mentem, hogy eladjam ruháimat, ott
ugyanis az emberek szegények, és bőven akad használt-
ruha-bolt. Az első üzletben, ahol próbálkoztam, a tu-
lajdonos udvarias volt, de elhárító, a másodikban go-
romba, a harmadikban süket, akár az ágyú – vagy leg-
alábbis úgy tett. A negyedik boltos, egy nagydarab,
szőke fiatalember, akinek arcbőre élénk rózsaszínben
játszott, akár egy szelet sonka, szemügyre vette öltö-
nyömet, majd két ujjával fitymálva megtapogatta.
- Hitvány holmi - mondta -, nagyon is hitvány...
(Éppenséggel jobbféle konfekció volt.) Mit kér érte?
Azt mondtam, néhány régebbi ruhadarabra lenne
szükségem, meg annyi pénzre, amit csak különbözetként
adni tud. Elmélázott, majd innen-onnan elém dobott a
pultra néhány piszkosnak látszó rongyot... – Hát a
pénz? - kérdeztem. Azt reméltem, talán egy fontot is
megad majd. Szájával aggályosan csücsörített, majd
elővett egy shillinget, és a ruhák mellé tette. Nem
alkudtam, mert amint szóra nyitottam volna a számat,
úgy tett, mintha máris vissza akarná venni a shillin-
get, s láttam, hogy semmi esélyem. Ám legalább megen-
gedte, hogy a bolt mögötti raktárban átöltözzem.
Egy hajdan sötétbarna kabátot, egy fekete színű,
pántos munkásnadrágot, egy sálat, és egy szövetsapkát
kaptam. Megtartottam az ingem, a zoknim és a cipőm,
megmaradt továbbá a fésűm és a borotvám is. Furcsa ér-
zés más ócska holmiját viselni... Már azelőtt is épp
elég viseltes ruhát hordtam, ám ilyeneket még soha;
nemcsak piszkosak és slamposak voltak, hanem - hogy is
mondjam? - eleve dicstelenek, hisz patinájukat nem
egyszerűen ócskaságuknak köszönhették, hanem a beléjük
ivódott, ősrégi szennyrétegeknek. Ilyesfajta ruhákat
egy cipőfűzőáruson vagy egy csavargón lát az ember.
Egy órával később Lambethben szembe jött velem egy ké-
tes, zavart képű fickó, nyilvánvalóan csavargó - ám
ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy csak magamat

-(134)-
látom viszont egy kirakat tükrében. Arcomat máris be-
lepte a piszok. A piszok furcsán tekintélytisztelő:
aki jó ruhát hord, azt elkerüli, ám mihelyt felhagysz
a gallérviseléssel, mindenünnen rád tapad.
Késő estig az utcán maradtam, állandóan vándorol-
va. Öltözékem miatt kissé tartottam tőle, hogy a rend-
őrök netán csavargónak néznek és bevisznek, és senkit
sem mertem megszólítani, mert úgy képzeltem, mindenki-
nek menten feltűnik az öltözékem és modorom közti kü-
lönbség. (Utóbb rájöttem, hogy emiatt fölösleges volt
aggódnom.) Új jelmezem magától besorolt egy másik vi-
lágba, s úgy tűnt, egyszerre mindenki másként viselke-
dik velem. Segítettem egy vándorárusnak felborult ta-
ligáját visszafordítani. „Kösz, haver” - mondta vigyo-
rogva. Addigi életem során még soha senki nem szólí-
tott „havernek” - most is csak kopottas gönceim miatt
került rá sor. Először figyeltem fel arra is, miként
változik meg a nők viselkedése öltözékük szerint osz-
tályozva a férfiakat. Ha egy rosszul öltözött férfi
tart feléjük, leplezetlen viszolygással térnek ki elő-
le, mintha leprás volna. A ruha nagy hatású varázs-
szer! Ha az ember csavargómezt visel, nehéz nem érez-
nie, hogy szörnyen lecsúszott-legalábbis az első na-
pon... Ugyanezt az oktalan, ámbár nagyon is valóságos
szégyent érezzük az első éjszakán, melyet egy zárkában
töltünk.
Tizenegy óra körül elkezdtem szállást keresni.
Korábban olvastam hajléktalan szállókról (ámbár senki
se nevezte így őket), s azt reméltem, majd csak kapok
valamelyikben egy ágyat négy pennyért. Láttam egy
férfit, aki a Waterloo Road-on a járdaszélen ácsor-
gott, kubikos vagy valami efféle lehetett. Megszólí-
tottam, mondván, hogy szörnyen le vagyok égve, s a le-
hető legolcsóbb szállást keresem.
- Hát - mondta -, ott az a ház a túloldalon, a
’Jó Ágyak Egyedülálló Férfiaknak’ felirattal, oda men-
jen. Az egy jó hely, hébe-hóba én is meghúzom ott ma-
gam. Olcsó és tiszta, majd meglátja.
A magas, ütött-kopott épület ablakai halvány
fényben derengtek, kivéve néhányat, melyet barna cso-
magolópapírral ragasztottak be. Benyitottam egy köve-
zett folyosóra, ahol egy pincelejáratból sápadt, álmos

-(135)-
tekintetű kisfiú került elő. A pince felől beszédfosz-
lányok, sajtszag és állott meleg levegő csapott meg. A
gyerek ásított, majd a tenyerét nyújtotta.
- Szállást akar? Egy shilling lesz, főnök.
Odaadtam a shillinget, mire a fiú egy sötét, ro-
zoga falépcsőn felvezetett egy hálóhelyiségbe. Odabenn
orvosság és szennyes ágynemű édeskés szaga terjengett,
úgy tűnt, az ablakokat makacsul zárva tartják, a leve-
gőt szinte fojtogatónak éreztem. A helyiségben gyertya
égett, az egész alig lehetett több tizenöt négyzetmé-
ternél, és nyolc ágy állt benne. Hat lakó máris az
ágyán feküdt, furcsa, deformált alakok voltak, egyet-
len ruhadarabjukat se vetették le, még a lábbelijeiket
sem. Egy sarokból rémes, ugató köhögés hallatszott.
Amint lefeküdtem, megállapítottam, hogy az ágy
kemény, mint egy deszkalap, ami pedig a párnát illeti,
az csupán egy kemény henger volt, ami lehetett volna
akár fából is. Rosszabb volt, mintha egy asztalon kel-
lett volna aludnom, mivel az ágy még hat láb hosszú
sem volt.
Az embernek kapaszkodnia kellett, ha nem akart a
földre gurulni a lehetetlenül keskeny, ráadásul dombo-
rú matracról. A lepedőből olyan verejtékbűz áradt,
hogy közelről elviselhetetlennek találtam. Az ágynemű
mindössze két lepedőből és egy pamut takaróból állt, s
így még a szoba fülledt levegőjében is fáztam. Az éj-
szaka során bizonyos zajok folyton ismétlődtek. A bal
oldali szomszédom - azt hiszem, egy matróz lehetett -
óránként felébredt, trágárul szitkozódott, majd ciga-
rettára gyújtott. Egy másik alak, akinek valami hó-
lyagbaja lehetett, az éjszaka folyamán vagy tucatnyi-
szor kelt fel, és hangosan belecsorgatott az éjjeli-
edényébe. A sarokban fekvő férfi minden húsz percben
köhögőrohamot kapott, oly kiszámítható rendszeresség-
gel, hogy az ember már előre várta - ahogy a holdat
ugató kutya következő csaholását. Kimondhatatlanul
visszataszító hang volt ez, ocsmány bugyborékolás és
öklendezés keveréke, mintha valaki legbelül vadul csa-
vargatná a fickó zsigereit. Ahogy egy ízben gyufát
gyújtott, láttam, hogy öreg, szürkés, beesett arca
egészen olyan, mint egy hulláé. Hálósapka gyanánt a
feje köré a nadrágját csavarta, amit valamiért szintén

-(136)-
undorítónak találtam. Valahányszor köhögött - vagy a
másik ember szitkozódott -, egy álmos hang mordult rá-
juk a sötétség valamely zugából:
- Kuss legyen! A rohadt életbe, kuss legyen már!
Egész éjjel jó, ha egy órát alhattam. Reggel ká-
bán és kialvatlanul arra tértem magamhoz, hogy valami
nagy barna tárgy közeleg felém. Jobban kinyitva a sze-
mem, láttam, hogy a matróz egyik lába az: arcom elé
nyúlt át a szomszédos ágyból, sötétbarnán, akár egy
indiáné, csak éppen a piszoktól. A falakról hámlott a
vakolat, a lepedők pedig, melyek legalább három hete
nem láttak szappant, nyers umbrabarnák voltak. Felkel-
tem, felöltöztem, és lementem a lépcsőn. A pincében
egy sor mosdót, és két nyirkos, rúdra rögzített törül-
közőt találtam. A zsebemben volt egy darab szappan, s
épp nekiláttam volna, hogy megmosakodjam, mikor észre-
vettem, hogy a mosdókat egytől egyig vastag, ragacsos
szennyréteg borítja, fekete, akár a csizmakenőcs - in-
kább feladtam hát... A hely mindenesetre nem volt „ol-
csó és tiszta”, mint hirdette magát. Később megtapasz-
taltam: az itteni állapotok nagyjából megfeleltek a
többi tömegszállás viszonyainak.
Átmentem a Temze túlpartjára, és jó darabig kelet
felé baktattam, mígnem benyitottam egy Tower Hill-i
kávézóba. Az átlagos londoni vendéglátóhely Párizs
után furcsának, idegenszerűnek tűnt. Az apró, zsúfolt
helyiségben magas támlájú padok álltak, melyek a múlt
század negyvenes éveiben lehettek divatban, az aznapi
étlapot egy darab szappannal írták fel egy tükörre, az
ételeket pedig egy tizennégy éves lány hordta ki.
Földmunkások újságpapírból falatoztak, a teát pedig
jókora, csészealj nélküli, porcelánpoharakra emlékez-
tető bögrékből itták. A sarokban egy zsidó házaló gub-
basztott magában, szája szinte a tányérig ért, bűntu-
datosan tömte magába a szalonnát.
- Teát és vajaskenyeret kérek - szólítottam meg a
lányt.
- Vaj nincs, csak margarin - felelte meglepetten,
majd továbbította a rendelést. A kifejezés, amit hasz-
nált:

-(137)-
 „Nagy tea, két szelet kenyérrel!” ugyanazt jelen-
tette Londonban, mint Párizsban az örökös coup de
rouge110.
A padom mellett a falon egy táblán ez állt: „Cuk-
rot zsebelni tilos!”. Egy költői vénájú vendég ezt ír-
ta alá (ámbár egy ismeretlen kéz minden igyekezetével
próbálta levakarni az utolsó szót):
AKI A CUKROT ELVISZI,
ANNAK NEVE MOCSKOS BUZI!
Nos, ez volt Anglia...
A tea és a két szelet margarinos kenyér három és
fél pennybe került. Maradt tehát még nyolc shillingem
és fél pennym...

110
pohárka vörösbor

-(138)-
 XXV.
A nyolc shilling három napra és négy éjszakára
volt elég. Waterloo Road-i kellemetlen tapasztalataim
111
nyomán tovább indultam kelet felé, s a következő
éjszakát egy pennyfields-i szálláson töltöttem. Tipi-
kus tömegszállás volt ez, Londonban százával találni
ilyeneket. Egyszerre ötven-száz ember fért el benne,
és egy „helyettes” igazgatta - vagyis a tulajdonos
megbízottja, ezek a szállások ugyanis üzleti vállalko-
zások, melyek tulajdonosai tehetős emberek. Egy-egy
hálóhelyiségben tizenöten-húszan aludtunk, az ágyak
itt is hidegek és kemények voltak, az ágyneműt azonban
legfeljebb egy hete mosták, ami az előző helyhez ké-
pest némi színvonal-emelkedést jelentett. A tarifa ki-
lenc penny vagy egy shilling volt (az egyshillinges
hálóteremben az ágyak négy helyett hatlábnyira álltak
egymástól), fizetni pedig este hétig vagy távozáskor
kellett.
A földszinten közös konyhát rendeztek be a lakók-
nak, akik ingyen használhatták az itteni tűzhelyeket,
főzőedényeket, teáscsészéket és kenyérpirító villákat.
A két nagy klinkertéglás tűzhelyben az év minden nap-
ján, éjjel-nappal ropogott a tűz. A tűzrakást, a kony-
ha söprését és az ágyazást egymást váltva végezték a
lakók. A „házfőnök” egy Steve nevű idősebb férfi, jó-
képű, normann-külsejű dokkmunkás volt; az ő szava dön-
tött a vitákban, s külön díjazás nélkül egyben ő látta
el a kidobóember tisztét is.
Tetszett nekem ez a konyha - bár mélyen a föld
alá ásott, alacsony mennyezetű pincehelyiség volt, hő-
ség uralkodott benne, és megtöltötték a koksz fojtó
gázai. Csak a tűzhelyek lángjai világították meg, a
sarkokban bársonyfekete árnyak sötétlettek. A mennye-
zetről szárítókötelekre akasztva néhány rongyos holmi
lógott. A tűzhelyek vöröslő lángjánál, kezükben főző-
edényekkel emberek - jobbára dokkmunkások - jöttek-

111
Különös, ám közismert tény, hogy a poloska jóval
gyakoribb Dél-, mint Észak-Londonban. Valamely okból
nem kelnek át nagyobb számban a Temzén. (A szerző
jegyzete.)

-(139)-
mentek, némelyek egészen meztelenül, mivel éppen ki-
mosták ruháikat, s most arra vártak, hogy megszáradja-
nak. Esténként napóleonoztak112, dámáztak és énekeltek,
a legnépszerűbb nóta az „Apám, anyám jól elcseszett”
volt, a másik meg egy hajótörésről szólt. Néha késő
este valakik beállítottak egy bödönrevaló éti csigá-
val, olcsón jutottak hozzá, és szétosztották a többiek
között. Minden élelmiszert megosztottak, és természe-
tesnek számított, hogy enni adnak a munkanélkülieknek.
Rendszeresen élelmet hordtak egy apró, sápadt, aszott
kis emberkének is, aki láthatóan a végét járta, s akit
csak úgy emlegettek: „a szegén’ jó Brown, a doktor mán
háromszó’ fölvágta”.
A lakók közül ketten-hárman öregségi nyugdíjasok
voltak. Mielőtt velük találkoztam volna, sejtelmem se
volt arról, hogy élnek emberek Angliában, akiknek más
jövedelmük nincs, mint a heti tíz shilling nyugdíj.
Ezek az öregek kizárólag ebből éltek. Egyiküktől,
aki beszédes ember volt, megkérdeztem, hogyan tud ki-
jönni ennyiből.
- Hát ugye - kezdte a fejszámolást -, lefizetsz
éjszakánként kilenc pennyt a szállásért... az ugye,
heti öt shilling három penny. Aztán szombatonként a
borotválás, az három penny... ez eddig öt shilling hat
penny. És mondjuk nyiratkozol havonta egyszer hat pen-
nyért... ez hetente újabb másfél penny. Vagyis marad
négy shilling négy pennyd ételre meg bagóra.
Más kiadást nem is tudott volna elképzelni. Ke-
nyéren, margarinon és teán élt - a hét vége felé már
száraz kenyéren és tej nélküli teán -, ruháit pedig
feltehetően jótékony adakozásból kapta. Elégedettnek
tűnt, az ágyát és a tüzet többre tartotta, mint az
ételt. Akárhogy is, tiszteletet ébreszt, ha valaki a
heti tíz shillingjéből még borotválkozásra is áldoz.
Naphosszat az utcákat róttam, s kelet felé elju-
tottam egészen Wappingig, nyugat felé pedig Whitecha-
pelig. Párizs után furcsa volt, hogy itt minden sokkal
tisztább, nyugodtabb és unalmasabb. Hiányzott a villa-
mosok csikorgása, a mellékutcák zaja és bűze, a macs-
kaköveken masírozó katonák fegyverzörgése. A tömeg
112
kedvelt kártyajáték (A szerkesztő jegyzete.)

-(140)-
jobb ruhákat viselt, az arcok csinosabbak, szelídebbek
és egyformábbak voltak, hiányzott róluk a franciákat
jellemző ádáz individualitás és komiszság. Kevesebb
részeget láttam, kevesebb piszkot és veszekedést, és
több semmittevést. Minden utcasarkon csapatostul áll-
tak az emberek, látszott, hogy némiképp alultápláltak,
ám azért életben tartja őket a „tea és két szelet”,
amit a londoniak kétóránként magukhoz vesznek. Itt
mintha nyugodtabb lett volna a légkör, mint Párizsban.
Ez a teaforraló és az állami munkaközvetítő hivatal
hazája volt, ahogy Párizs a bisztróé és az édességbol-
toké.
Érdekes volt elnézni a tömeget. A kelet-londoni
nők szépek (talán a vérkeveredés teszi), a Limehouse-
ban113 nyüzsögtek a keletiek - kínaiak, chittagongi
tengerészek, dravida selyemsál-árusok, sőt, a jó ég
tudja honnét, még néhány szikhet is láttam. Itt-ott
valami alkalmi látványosság körül csoportosulás tá-
madt. Whitechapelben valaki fennhangon hirdette: „Az
Éneklő Evangélista vállalja, hogy hat pennyért megmen-
ti a lelked a pokoltól!” Az East India Dock Road-on az
Üdvhadsereg tartott nyilvános istentiszteletet. A „Baj
van a részeg tengerésszel” dallamára ezt énekelték:
„Van-e itt köztünk Júdás-féle?” A Tower Hill-en két
mormon térítgetett egy sokadalmat. Emelvényük körül
nagy volt a tülekedés, gyakran rájuk ordítottak, fél-
beszakították őket. Valaki azzal vádolta őket, hogy
többnejűségben élnek. Egy sánta, szakállas férfi,
nyilvánvalóan ateista, Isten igéjét hallgatva mindun-
talan dühösen közbeszólt, amire jókora hangzavar tá-
madt.
- Drága barátaink - könyörögtek a mormonok -,
hadd mondjuk végig a mondandónkat!
- Helyes, csak mondják! Maga meg ne kötekedjék
folyton!
- Ohó, előbb válaszoljanak nekem! Meg tudják mu-
tatni Istent?! Mutassák meg, akkor majd hiszek!
- Ó, hát miért nem fogja már be a száját? Ne sza-
kítsa folyton félbe őket!
113
Az egykori kelet-londoni kínai negyedben. (A szer-
kesztő jegyzete.)

-(141)-
 - Inkább kegyed szakítaná félbe magát! Ezek itt
mind kib...ott poligámisták!
- Sok minden szól ám amellett is! Ezeknek az asz-
szonyai legalább nem gürcölnek a kib...ott gyárakban!
- Drága barátaim, csupán arra kérlek
benneteket...
- Csak ne halandzsázzatok! Ti talán láttátok már
Istent? Megérintettétek? Paroláztatok vele?
- Ne kötekedjék, az Isten szerelmére, ne köteked-
jék már!
És így tovább... Vagy húsz percig figyeltem, sze-
rettem volna megtudni valamit a mormon vallásról, ám
az egybegyűltek váltig csak egymással civódtak.
A Middlesex Street-en a piaci sokadalomban egy
csapzott, rongyos nő karjánál fogva vonszolt egy öt-
éves porontyot.
- Ne szórakozzá’ má’! - rivallt a nő a gyerekre.
- Há’ mit gondolsz, mér’ hoztalak én ide, mér’ vettem
neked trombitát meg mindent? Vagy azt akarod, hogy e’-
tángáljalak? Na mingyá’ adok én neked szórakozást, te
kis vakarcs, olyat hogy megemlegeted...
A trombitából pár csepp nyál hullt a földre. Az-
tán anya és gyermeke eltűntek, már csak a sarkon túl-
ról hallatszott, ahogy mindketten torkuk szakadtából
ordítottak... Párizs után mindez rém furcsa volt.
Az utolsó éjszakán, amit a pennyfields-i szállá-
son töltöttem, két lakó hajbakapott. Csúf jelenet
volt. Az egyik öregségi nyugdíjas, egy hetven körüli
férfi félmeztelenül (éppen mosott), dühödten gyalázott
egy alacsony, zömök dokkmunkást, aki háttal állt a
tűznek. Láttam az öregember arcát a rőt fényben, csak-
nem sírt fájdalmában és dühében. Nyilvánvaló volt,
hogy valami komoly dolog történt.
A nyugdíjas: - Te szemét!
A dokkmunkás: - Fog’ má’ be, vén f..., mer’ még
lekenyek egyet!

-(142)-
 A nyugdíjas: - Csak próbáld meg, te szemét! Har-
minc évvel öregebb vagyok, de azért kaphatsz egy
olyat, hogy fejest ugrasz tőle a retyóba!
A dokkmunkás: - Én meg közbe’ újságot olvasok,
mi, vén f...!?
És így tovább, vagy öt percen át. A lakók ott ül-
tek körös-körül mogorván, és próbáltak nem odafigyelni
a veszekedésre. A dokkmunkás faképpel bámult maga elé,
ám az öregember egyre dühösebb lett. Időről időre ki-
sebbfajta rohamokat intézett a másik ellen, előre me-
resztett nyakkal, alig pár hüvelyknyi távolságból or-
dítozott vele, mint valami macska egy kerítés tetejé-
ről, és közben csak úgy fröcsögött. Megpróbálta addig
hergelni magát, hogy megüsse a dokkmunkást, de
hiába... Végül kifakadt:
- Tudod, mi vagy te? Egy szemét, egy rohadt sze-
mét! Ezt a mocskos pofádba, sz...jál le, te! Elegem
van belőled, agyonváglak, esküszöm! Te büdös f...,
mer’ az vagy, a kib...ott kurva anyádat! Nyald ki, tu-
dod! Ez a véleményem, te, te, te, te nyomorult szarhá-
zi!
Ekkor váratlanul lerogyott egy padra, s arcát a
kezébe temetve sírva fakadt. A másik, látva, hogy a
közhangulat ellene fordul, csöndben kiment.
Utóbb valaki elmondta, mi volt a veszekedés oka.
Az egész viszály egy shilling ára étel miatt tört ki.
Az öregember valamiképp elveszítette a kenyér- és mar-
garinkészletét, azaz az elkövetkező három napban nem
volt mit ennie, csupán az, amit a többiek irgalomból
adtak neki. A dokkmunkás, akinek volt munkahelye, és
rendesen táplálkozott, kigúnyolta - emiatt tört ki a
viszály.
Mikor a pénzem már egy shilling négy pennyre
apadt, egy éjszakát egy bow-i szálláson töltöttem,
ahol csak nyolc pennyt kértek. Egy mellékutca keskeny
sikátorán át találtam le egy mélyen fekvő, fojtó leve-
gőjű, alig tizenkét négyzetméteres pincehelyiségbe. A
lobogó tűz fényében tíz ember ült, nagyobbrészt föld-
munkások. Éjfél volt, de a gondnok fia, egy sápadt,
sovány, ötéves forma gyerek még most is a munkások
térdén lovagolt. Egy ír vénember egy szűk kis kalitká-

-(143)-
ban raboskodó, vak piróknak füttyögetett. Más énekes-
madarak is voltak itt - aprócska, fakó jószágok, me-
lyek egész életüket a föld alatt élték le. A lakók
rendszerint a tűzbe vizeltek, hogy ne kelljen megten-
niük a három lépésnyi utat a vécéig. Ültem az asztal-
nál, és éreztem, hogy valami mászik a lábamon. Ahogy
lenéztem, nyüzsgő fekete rovarokat láttam a padlón:
svábbogarak voltak.
A hálóteremben hat ágy állt, a lepedők pedig, me-
lyekre jókora betűkkel rányomtatták: „Lopott holmi a
Bow Road-i menedékhelyről!”, szörnyűséges szagot
árasztottak. Az enyémmel szomszédos ágyon egy vénséges
vénember hevert, egy aszfaltrajz-készítő. A gerince
olyan ijesztően meggörbült már, hogy hátán a púp vagy
két lábnyira kitüremkedett az ágyból, s kis híján az
arcomat érte. Ez a hát csupasz volt, és különös
szennycsíkok tarkázták, amelytől egészen úgy festett,
mintha egy márvány asztallap volna. Az éjszaka során
valaki részegen jött haza, és az ágyam mellé hányt.
Voltak poloskák is - talán nem annyi, mint Párizsban,
ám ahhoz épp elég, hogy ne hagyják aludni az embert.
Mocskos hely volt ez, ámbár a gondnok és neje igen
szívélyesnek mutatkozott, s a nappal vagy az éjszaka
bármely órájában hajlandó volt elkészíteni egy csésze
teát, ha valaki kérte.

-(144)-
 XXVI.
Másnap reggel, miután kifizettem a szokásos teát
meg a két szelet kenyeret, és vettem fél uncia do-
hányt, mindössze fél pennym maradt. Úgy véltem, korai
lenne még B.-től ismét kölcsönt kérnem, így hát nem
tehettem mást, elindultam, hogy felkutassak valami in-
gyenes hajléktalanszállást. Nem sok fogalmam volt ar-
ról, hogyan is kezdjek hozzá, mindenesetre emlékeztem
egy ilyen helyre Romtonban, elgyalogoltam hát oda.
Délután háromnégy óra tájban érkeztem meg. A romtoni
piactéren egy töpörödött öreg ír - szemlátomást csa-
vargó - támasztotta a sertéskarámot. Odamentem, és én
is megtámaszkodtam mellette, aztán kisvártatva megkí-
náltam a dohányos szelencémből. Kinyitván a dobozt,
egészen elámult:
- Istenuccse - mondta -, van ebbe’ vagy hat penny
ára, jóféle dohány is! Hát emmeg hun a pokolba’ akadt
a markába? Maga csak nemrég van úton, he?
- Miért, aki régóta, annak nincs dohánya?
- Már hogyne volna! Ehun van ni...
Azzal elővett egy rozsdás bádogdobozt, ami valaha
Oxo leveskockákat tartalmazott. Húsz-harminc csikk la-
pult benne, a járdáról szedte föl mind. Mint mondta,
ritkán jut másféle füstölnivalóhoz, hozzátéve, hogy az
ember, ha elég ügyes, akár két uncia dohányt is össze-
gyűjthet London járdáin.
- Talán maga is valami fapados helyről gyün? -
érdeklődött.
Ráhagytam, mert azt reméltem, így elfogad majd
sorstársának, s mindjárt megkérdeztem, milyen a romto-
ni menedékhely.
- Hát, ez egy kakaós hely. Ugye, vannak teás he-
lyek, kakaósak, meg levesesek. Ezek itt Romtonban
hál’istennek nem adnak levest. Legalábbis, hogy utójá-
ra, hogy ott jártam, nem adtak. Azóta vótam odafönn
Yorkba’, meg bejártam Wales-et is.
- Miféle leves ez? - tudakoltam.

-(145)-
 - Hogy miféle? Hát egy ibrik forró víz, valami
rothadt zabkásával az alján... Mindig a leveses szál-
lások a legrosszabbak.
Eldiskuráltunk vagy két órán át. Az öreg ír ba-
rátságos ember volt, de roppant kellemetlen szagot
árasztott, ami, miután elősorolta, hányféle nyavalya
kínozza, már nem is volt olyan meglepő. Kimerítő rész-
letességgel ismertette bajait, a feje búbjától a láb-
ujja hegyéig, nagyjából a következő kórismékkel: ko-
pasz feje tetején ekcéma virított, rövidlátó létére
nem volt szemüvege, idült hörghurutban szenvedett, a
hátában szúrt valami, aminek okát még nem sikerült ki-
deríteni, savhiánya és krónikus húgycsőgyulladása
volt, lábát visszerek gyötörték, a nagylábujján bütyök
nőtt, amúgy pedig lúdtalpas volt. Ezzel a betegség-
gyűjteménnyel rótta az utcát már vagy tizenöt éve.
Öt óra tájban az öreg így szólt:
- Nem akarna egy csésze teát? A szálló hat előtt
úgyse nyit ki.
- Hát azt hiszem, rám férne.
- Tudja, van itten egy hely, ahun ingyen adnak
teát, meg egy darabka zsömlyét. Jóféle teát adnak ám!
Utána el kő mondani nékik egy rakás imádságot, de ör-
dög vigye, azzal is csak megyen az idő. Na, gyüjjék
hát!
Elvezetett egy kicsiny, bádogtetős fészerhez,
amely egy mellékutcában állt, s leginkább egy falusi
krikett-pavilonra emlékeztetett. Rajtunk kívül még
vagy huszonöt csavargó várakozott előtte. Néhány közü-
lük mocskos ruhájú, megrögzött, vén kóborló volt, a
többség viszont aránylag jó külsejű fickó északról,
alighanem állásukat vesztett bányászok, szövőgyári al-
kalmazottak. Csakhamar nyit az ajtó, s egy kék selyem-
ruhát, aranykeretes szemüveget és arany feszületet vi-
selő hölgy behívott mindannyiunkat. Odabent vagy har-
minc-negyven kemény ülésű szék várt ránk, valamint egy
harmónium, a falon pedig egy már-már naturalisztikus
kőnyomat, amely a keresztrefeszítést ábrázolta.
Félszegen levettük a sapkánkat, és leültünk. A
hölgy kiosztotta a teát, és miközben ettünk és ittunk,

-(146)-
fel-alá járkálva kedvesen beszélt hozzánk. Vallásos
témákról volt szó - arról, hogy Jézus Krisztus mindig
is különös figyelmet szentelt a magunkfajta szegény,
egyszerű embereknek, hogy mily gyorsan telik az idő a
templomban, és milyen más olyan útonjárónak lenni, aki
gyakran imádkozik...
Utáltuk az egészet. Ültünk csak a falnak dőlve,
és a sapkánkat gyűrögettük (a csavargó hajadonfőtt kí-
nosan csupasznak érzi magát), s fülig pirulva próbál-
tunk motyogni valamit, ha a hölgy valamelyikünket meg-
szólított. Nem volt kétségem afelől, hogy amit tesz, a
legjobb szándékkal teszi. Odament például egy kosárka
zsömlével ez egyik északi fickóhoz, és így szólt:
- Hát maga, fiam, mikor térdelt le utoljára, hogy
szót váltson a Mennyei Atyával?
Szegény ördög, egy szót se tudott kinyögni, ám a
gyomra mindjárt megfelelt helyette: az étel láttán
csúf morgás tört föl belőle. Ettől aztán úgy elres-
tellte magát, hogy alig bírta legyűrni a zsömlét. Csak
egyvalakinek sikerült ugyanabban a tónusban válaszolni
a hölgynek: egy virgonc, vörös orrú legénynek, aki
egészen úgy festett, mint egy korhelykedés miatt lefo-
kozott káplár. A „drága Jézus urunk” szavak kimondása-
kor kevésbé tűnt szemérmesnek, mint bárki, akit valaha
is láttam. Nem kétséges, hogy a trükköt börtönben ta-
nulta.
Amint az uzsonna véget ért, láttam, hogy a csa-
vargók lopva egymásra néznek. Mindnyájunkban ugyanaz a
kimondatlan gondolat fészkelődött, hogy vajon miként
is lehetne lelépni, mielőtt az ima elkezdődnék? Valaki
megmozdult a székén - igazán még fel se kelt, csak egy
sóvár pillantást vetett az ajtóra, mintha azzal akarná
távozásra hívni a többieket. A hölgy azonban egy szem-
villanással rendre utasította, majd minden eddiginél
jóságosabb hangon ezt mondta:
- Nem hinném, hogy máris ily sietős dolguk akad-
na. A menhely amúgy se nyit ki hat előtt, van hát
időnk, hogy letérdeljünk, és szóljunk pár szót a mi
mennyei édesatyánkhoz. Meglátják, utána valamennyien
jobban érezzük majd magunkat!

-(147)-
 A vörös orrú fickó tüntetően készséges volt, a
helyére húzta a harmóniumot, és máris osztogatni kezd-
te az imakönyveket. Igaz, a hátát mutatta a hölgynek,
mert közben eszébe jutott, hogy úgy ossza ki a köny-
vecskéket, akár a kártyát, s úgy is suttogott minden-
kihez, mintha csak ezt tenné: „Nesze, cimbora, itt van
egy kib...ott napóleon! Négy ász, egy király!” - és
így tovább.
Hajadonfőtt térdre ereszkedtünk a mosatlan teás-
csészék között, és mormolni kezdtük, hogy nem tettük
meg, amit meg kellett volna, és megtettük mindazt, mit
nem lett volna szabad, s lám, most beteg a lelkünk. A
hölgy roppant buzgalommal imádkozott, ám tekintetével
egész idő alatt arcunkat pásztázta, hogy figyelünk-e.
Ha éppen nem minket nézett, grimaszoltunk és integet-
tünk egymásnak, és suttogva disznó élceket mondtunk –
csak hogy kimutassuk: bennünket ugyan hidegen hagy az
egész. A torkunk mindenesetre elszorult kissé. A vörös
orrú kivételével egyikünk se bírta rávenni magát, hogy
a zsoltár-válaszokat suttogásnál hangosabban mondja.
Az éneklés már kissé jobban ment, igaz, az öreg ír
csak a „Fel, keresztyén harcosok!” dallamát tudta, s
folyvást visszatérve ehhez a melódiához rendesen szét-
verte az összhangot.
A közös áhítat vagy fél óráig tartott, aztán a
hölgy sorra kezet fogott velünk az ajtóban, és utunkra
engedett.
- No, ezt is kibírtuk! - szólalt meg egyikünk,
ahogy hallótávolságon kívül értünk - Mán azt hittem,
sose lesz vége ennek a k...a imádkozásnak.
- Megkaptad a zsömléd - mondta egy másik -, hát
fizetned kellett érte...
- Imádsággal, mi?!114 Hiába, az ember semmit se
kap ingyér’! Még két penny ára teát se bírnak adni, ha
nem térgyelsz le nekik érte, hogy b...nák meg!
Egyetértő moraj hallatszott mindenfelől. A csa-
vargók szemlátomást nem éreztek hálát az ingyen teá-

114
Lefordíthatatlan szójáték a ’pay’ és a ’pray’ sza-
vakkal. Az eredetiben: „You got to pay for it” - „Pray
for it, you mean.” (A szerkesztő jegyzete.)

-(148)-
ért, ami különben, meg kell adni, tényleg kitűnő volt;
legalább annyival jobb a lebujokban szokásos teánál,
mint a nemes bordói a „gyarmati claret”-nek becézett
trágyalénél - ízlett is mindannyiunknak... Abban is
biztos vagyok, hogy jó szándékkal adták, és hogy eszük
ágában se volt megalázni bennünket, méltányos lett
volna hát némi hálát éreznünk - ám mi képtelenek vol-
tunk erre.

-(149)-
 XXVII.
Az öreg ír háromnegyed hat tájban elvitt a szál-
lóra. A füstössárga, komor téglaépület a szegényház
telkének egyik sarkában állt. Apró ablakait berácsoz-
ták, az utcától - avagy az utcát tőle - magas kőkerí-
tés és vaskapu védte, leginkább börtönre emlékeztetve.
Ekkorra már rongyos emberek hosszú sora állt előtte,
várták, hogy kinyissák a kaput. Akadt közöttük minden-
féle, öreg és fiatal egyaránt, a legifjabb egy üde ar-
cú, tizenhat éves siheder volt, a legvénebb egy hétrét
görnyedt, fogatlan, hetvenöt éves múmia. Némelyek lát-
hatóan kipróbált csavargók voltak, erről árulkodott
botjuk, csajkájuk és porlepte arcuk, míg mások állás-
talan gyári vagy mezőgazdasági bérmunkásoknak tűntek.
A sorban állt egy gallért viselő hivatalnok is, két
férfin pedig határozottan meglátszott, hogy értelmi
fogyatékos. A tétlenül várakozó tömeg bár viszolyogta-
tó látványt nyújtott, cseppet sem tűnt ijesztőnek vagy
veszedelmesnek, inkább csak nyomorultnak és szedett-
vedeltnek, hisz tagjai úgyszólván kivétel nélkül ron-
gyosak és láthatóan alultápláltak voltak. Ennek elle-
nére barátságosan viselkedtek, nem kérdeztek tőlem
semmit, viszont többen is cigarettával kínáltak - az-
azhogy csikkekkel.
Füstöltünk a falnak dőlve, s a csavargók sorra
mesélni kezdtek a menedékhelyekről, ahol az utóbbi
időkben megfordultak. Szavaik nyomán úgy tűnt, hogy
minden szálló más és más, mindegyiknek megvan a maga
jó és rossz oldala, s a vándor jól teszi, ha ismeri
ezt. Egy tapasztalt csavargó képes az összes angliai
népszálló ismérveit elősorolni, például A-ban megenge-
dik a dohányzást, de a hálókamrák poloskásak, B-ben az
ágyak kényelmesek, de a portás egy durva fráter, C-ben
kora reggel elengedik az embert, de a tea ihatatlan,
D-ben a személyzet ellopja az ember pénzét (már ha
van) - és így tovább, a végtelenségig. Vannak elősze-
retettel használt csavargó utak, amelyek egymástól egy
napi gyaloglásra lévő szállásokat kötnek össze. Nekem
azt mondták, a legjobb a Barnet-St Albans útvonal, el-
lenben figyelmeztettek, hogy ha csak tehetem, nagyív-
ben kerüljem el Billericayt, Chelmsfordot és a kenti
Ide Hill-t. Chelsea-ben állítólag Anglia legfényűzőbb

-(150)-
menedékháza működik, valaki dicséretként elmondta ró-
la, hogy az ottani pokrócokat akár börtönben is hasz-
nálhatnák. A csavargók nyáridőben távoli zugokba is
elvetődnek, télen viszont lehetőleg a nagyvárosok kö-
rül cirkálnak, ahol melegebb van, és több jótékonysági
adományra számíthatnak. Ugyanakkor folyvást vándorol-
niuk kell, mivel ugyanazon népszállón vidéken havonta
csak egy, Londonban két éjszakát tölthetnek, s az, aki
e szabályt megpróbálja kijátszani, egy heti elzárással
büntethető.
Valamivel hat után megnyitották a kaput, mi pedig
egyesével sorjázni kezdtünk befelé. Az udvaron kisebb
iroda állt, ahol valami hivatalnokféle beírta egy nagy
könyvbe a nevünket, foglalkozásunkat és életkorunkat,
valamint azt a helyet, ahonnan érkeztünk, s ahová to-
vábbmegyünk majd - ez utóbbit azért, hogy ellenőriz-
hessék a csavargók mozgását. Én azt mondtam magamról,
hogy festő vagyok, hisz egykor csakugyan festettem ak-
varell képeket - ugyan ki nem? A tisztviselő azt is
megkérdezte, van-e pénzünk, amire mindenki nemmel fe-
lelt. A törvény ugyanis előírja, hogy senki sem léphet
be egy menedékhelyre, akinek nyolc pennynél többje
van; az ennél kisebb összegeket pedig letétbe kell he-
lyezni a belépéskor. A csavargók viszont többnyire in-
kább becsempészik a pénzüket, szorosan egy darab ruhá-
ba kötve, hogy ne csörögjön. Ezt általában abba a te-
ás-cukros csomagba rejtik, melyet minden csavargó ma-
gánál hord - vagy pedig személyes „irataik” közé. Ez
utóbbiakat szentnek és sérthetetlennek tartják, és so-
hasem vizsgálják át.
Az irodai regisztráció után szállásunkra vezetett
egy „Főcsövesnek” titulált tisztviselő (aki rendesen
egy a helyi szegényházban lakó nincstelen, aki az át-
utazók felügyeletével van megbízva), valamint egy tag-
baszakadt, nagyhangú, faragatlan portás, aki kék uni-
formist viselt, és úgy bánt velünk, mint a barmokkal.
A menedékhely csupán egyetlen fürdőszobából és egy vé-
céből, valamint kétsornyi - együttvéve vagy száz - kő-
padlós hálókamrából állt. Sivár, félhomályos, csupakő-
csupamész, kínosan tiszta hely volt ez, amelynek sza-
gát valamiképp már a látvány alapján előre érezni vél-
tem: a kenőszappan, a kátrány és a vécé páráinak ele-

-(151)-
gyét, mely leginkább a börtönök hideg és lehangoló
klímáját idézi.
A portás mindannyiunkat beterelt a folyosóra,
majd utasított, hogy hatosával menjünk be a fürdőszo-
bába, ahol, mielőtt megfürödnénk, megmotoznak majd.
Pénzt és dohányneműt kerestek nálunk, Romton ugyanis
olyan hely volt, ahol, ha sikerült becsempészned a do-
hányod, később lopva füstölhettél, ám ha megtalálták,
menten elkobozták. A tapasztaltabbak elmondták, hogy a
portás itt térd alatt sohasem motoz, így hát mielőtt
bementünk, valamennyien a cipőnk szárába rejtettük a
szívnivalót. A fürdőszobai vetkőzéskor azután szépen
átcsúsztattuk a kabátunkba, amit magunknál tarthat-
tunk, hogy párna gyanánt összecsavarva a fejünk alá
tegyük.
A fürdőszobában leírhatatlanul undorító jelene-
tekre került sor. Vagy félszáz mocskos és anyaszült
meztelen férfi tülekedett egy alig húsz négyzetméteres
területen, ahol mindössze két fürdőkádon és két csu-
romvizes, rúdra rögzített törülközőn kellett megosz-
tozniuk. Azt hiszem, sosem fog kiszellőzni orromból a
rohadó lábak tömény bűze, ami belépve fogadott. A csa-
vargóknak valójában kevesebb, mint a fele fürdött meg
(hallottam, hogy némelyek mondják: „a forró víz le-
gyöngíti a szervezetet!”), ám azért mindenki megmosta
legalább az arcát és a lábát, és kimosta ijesztőn
szennyes kapcáit is. Friss vizet csak azoknak enged-
tek, akik tetőtől talpig meg akartak fürdeni, így so-
kan azt a vizet voltak kénytelenek használni, amelybe
mások már előtte belemosták a lábukat. A portás ide-o-
da lökdösött bennünket, s ha valakit túl lassúnak ta-
lált, otrombán leteremtette. Mikor rám került a fürdés
sora, kértem, hogy előbb hadd súroljam ki a kádat,
amin már vastag szennycsíkok sötétlettek. „Tartsd a
pofád, te mocskos - és gyerünk fürödni!” - rivallt rám
nyomban, ezzel máris megadva a helyi társalgási alap-
tónust, én pedig nem szóltam többet.
Végezvén a fürdéssel a portás batyukba csomózta
ruháinkat, és szegényházi ingeket osztott szét közöt-
tünk, mely kétes tisztaságú, szürkés pamut pendelyek
afféle megkurtított hálóingekre emlékeztettek. Ez után
nyomban elküldtek a hálókamrákba, a portás meg a Fő-

-(152)-
csöves pedig nem sokra rá áthozta vacsoránkat a sze-
gényházból. Mindenki kapott egy negyedkilós, margarin-
nal megkent kenyérdarabot, mellé egy bádogcsajkában
fél liter kakaót, keserűn, cukor nélkül. A csupasz kő-
padlóra ülve pár perc alatt eltüntettük az egészet,
aztán úgy hét óra tájban kívülről ránk zárták celláink
ajtaját, s mi reggel nyolcig foglyok voltunk.
A cellák kétszemélyesek lévén, előzőleg ki-ki vá-
laszthatott magának hálótársat, ám mivel nekem nem
volt cimborám, így egy másik magányos férfival, egy
sovány, borostásképű, enyhén bandzsító fickóval raktak
össze. Hálófülkénk két és fél méter hosszú, másfél mé-
ter széles, és jó két méter magas volt, parányi ablaka
a mennyezet alatt nylon, az ajtón pedig kémlelőnyílás
volt, éppúgy, mint egy börtöncellában. Volt benne hat
takaró, egy kübli, egy fűtéscső, ezenkívül más semmi.
Kezdettől azzal a nyugtalanító érzéssel néztem körül,
hogy valami hiányzik cellánkból. Végül, hogy rájöttem,
micsoda, a goromba meglepetéstől így fakadtam ki:
- Az istenfáját! És az ágyak, hol vannak?
- Ágyak? - kérdezte társam álmélkodva. - Itt nin-
csenek ágyak! Mér’, mit vártá’? Ez olyan menhely, ahun
a fődön kell hálni. Jézusom, hát te még nem is próbál-
tad?
Úgy tűnt, az a körülmény, hogy a népszállókon
nincsenek ágyak, teljesen rendjénvaló dolog. Összecsa-
vartuk hát a kabátunkat, és a fűtéscső mellé letéve
amennyire csak lehetett elvackoltuk magunkat éjszaká-
ra.
Cellánk idővel mind büdösebb és fülledtebb lett,
ám annyira mégsem melegedett át, hogy összes takarón-
kat magunk alá tegyük: derékalj gyanánt csupán egyet
teríthettünk le a kőpadlóra. Egymástól vagy harminc
centire feküdtünk, beleszuszogtunk a másik arcába,
csupasz lábaink folyton összeakadtak, és valahányszor
egyikünk álmában megfordult volna, nyomban összeütkö-
zött a másikkal. Ide-oda forgolódtunk, de bármerre
fordultunk is, sok hasznát nemigen láttuk, mivel előbb
csak tompa zsibbadást éreztünk, aztán, ahogy a vékony
takarón át a kőpadló mind jobban feltört, egyszerre

-(153)-
éles fájdalmat. Aludni éppenséggel lehetett így is -
ám tíz percnél sosem tovább egyhuzamban...
Úgy éjféltájban cellatársamról kiderült, hogy ho-
moszexuális: többször is próbálkozott velem. Történt
mindez egy bezárt, koromsötét zárkában... amire máig
se szívesen emlékezem. Csenevész alkatú fickó volt,
könnyűszerrel elbántam volna vele, alvásról viszont a
továbbiakban már szó se lehetett. Az éjszaka hátralévő
részét ébren virrasztottuk át dohányozva és beszélget-
ve. Cellatársam magáról mesélt - lakatos volt, már
vagy három éve munka nélkül. Az asszony állítólag
nyomban elhagyta, amint az állásából kitették, ő meg
oly sokáig nem jutott nők közelébe, hogy végül már el
is felejtette, milyenek. Azt mondta, a „főállású” csa-
vargók közt általános a homoszexualitás.
Reggel nyolckor a portás végigment a folyósón, és
sorra kinyitotta az ajtókat. „Gyerünk, kifelé!” - kia-
bálta. Az ajtók egymás után csapódtak ki, fojtó és ál-
lott bűzt szabadítva ki a csöppnyi hálófülkékből. A
folyosó egyszerre megtelt szánalmas, elgyötört, szür-
keinges alakokkal, mindegyikük küblit tartott a kezé-
ben, és a fürdőszoba felé igyekezett. Kiderült, hogy
reggelre csak egy kádnyi vizet kapunk, és mire odaér-
tem, már vagy húsz csavargó megmártotta benne a képét.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem a víz színén úszó
fekete tajtékra, hogy a reggeli mosdásról ezúttal le-
mondjak. Ez után reggelit kaptunk - pontosan ugyanazt,
mint előző este vacsorára -, majd visszaadták ruháin-
kat, és munkára vezényeltek bennünket az udvarba.
Krumplit kellett hámoznunk a szegényháziak ebédjéhez,
ez azonban puszta formalitás volt, és egyedül azt cé-
lozta, hogy lefoglaljanak bennünket valamivel, amíg
megérkezik az orvos, hogy megvizsgáljon. A csavargók
nagy része szemérmetlenül szabotálta a munkát. Az or-
vos végre tíz óra tájban megjött, bennünket pedig is-
mét visszaküldtek a zárkáinkba vetkőzni, hogy aztán
odakinn sorba állva várjunk a vizitre.
Meztelenül, borzongva sorakoztunk a folyosón. Ott
álltunk a hideg és kíméletlen reggeli fényben, megany-
nyi elképesztően szánalmas testű, nyomorult korcs. A
csavargók ruhái ugyan rémesek, ám jóval rémesebb dol-
gokat takarnak, melyek teljes mivoltukban csak olyan-

-(154)-
kor tűnnek elő, ha levetkőznek. A testi romlás minden
lehető válfaját szemügyre vehettem - lúdtalpakat, pók-
hasakat, beesett mellkasokat, petyhüdt izmokat...
Majd’ mindenki alultáplált volt, néhányan láthatóan
betegek, ketten sérvkötőt viseltek, a hetvenöt éves
múmiaszerű alak láttán pedig kénytelen voltam eltűnőd-
ni, vajon miként is teszi meg a rárótt napi távolságot
egyik menhelytől a másikig. Borostás, kialvatlanságtól
gyűrött arcunk úgy hatott, mintha egy hétig tartó szi-
laj részegeskedés után térnénk magunkhoz.
A vizsgálat egyedüli célja annak kiderítése volt,
nem szenved-e himlőben valamelyikünk, általános álla-
potunk azonban senkit sem érdekelt. Cigarettáját szí-
va, tempós léptekkel egy fiatal orvostanhallgató ha-
ladt el előttünk, sorra végigmért bennünket, de senki-
től sem kérdezte meg, egészséges-e vagy beteg. Ahogy
cellatársam levetkőzött, láttam, hogy a mellkasát vö-
rös kiütések borítják, s minthogy az éjszakát tőle
alig pár hüvelyknyire töltöttem, megrémültem, hogy ne-
tán engem is megfertőzött a himlőjével. A doktor azon-
ban, miután megvizsgálta a kiütéseket, kijelentette,
hogy mindössze az alultápláltság okozza őket.
A vizsgálat után felöltöztünk, majd az udvarra
küldtek ismét, ahol a portás névsorolvasást tartott,
visszaadta az irodán hagyott ingóságainkat, és élelmi-
szerjegyeket osztott szét köztünk. Ezek egyenként hat
pennyt értek, és csak olyan kávézókban lehetett bevál-
tani, melyek az általunk előző este megjelölt útvonal
mentén találhatók. Furcsa volt látni, hogy a csavargók
közül milyen sokan nem tudnak olvasni, s így kénytele-
nek voltak hozzám és más „tudósokhoz” fordulni, hogy
kiderítsék, mi is áll a jegyeiken.
Ahogy kinyitották a kaput, nyomban szétszóród-
tunk. A hajléktalan menhely állott, enyhén ürülékszagú
atmoszférája után egyszerre még a külvárosi mellékutca
fanyar levegője is mámorítóan frissnek tűnt! Ráadásul
most már útitársam is volt, mivel krumplihámozás köz-
ben összebarátkoztam egy Paddy James nevű ír csavargó-
val; ezzel a mélabús, sápadt arcú férfival, aki tisz-
tának és becsületesnek látszott. Paddy az edbury-i
népszálló felé vette útját, s azt javasolta, tartsak
vele. Elindultunk hát, és délután háromra oda is ér-

-(155)-
tünk. Tizenkét mérföldet kellett volna megtennünk,
amiből, a sivár észak-londoni szegénynegyedekben hosz-
szan tévelyegve végül is tizennégy lett. Jegyeink egy
ilfordi kávézóba szóltak. Amikor odaértünk, a pincér-
lány, egy fiatal kis csitri, megnézte a jegyeinket,
majd látván, hogy menhelyi csavargókkal van dolga,
megvetően hátrakapta fejét, és jó ideig felénk sem né-
zett. Végül lecsapott elénk az asztalra két „nagy te-
át”, négy szelet kenyeret és hozzá némi pecsenyezsírt,
azaz vagy nyolc penny ára ennivalót, tizenkettő he-
lyett. Úgy látszott, ezen a helyen rendszeresen megrö-
vidítik a csavargókat jegyenként legalább két penny-
vel; ám mivel pénzük nincs, csupán jegyeik, melyekkel
máshová amúgy se mehetnek, senki se mer reklamálni.

-(156)-
 XXVIII.
Paddyval vagy két hétig kóboroltunk együtt, és
mivel ő volt az első csavargó, akit közelebbről megis-
merhettem, kissé bővebben is szeretnék szólni róla.
Annál inkább, hisz úgy vélem, tipikus képviselője több
tízezer angliai sorstársának.
A magas, harmincöt körüli férfi szőkés haja már
deresedett, szeme vizenyőekék volt. Különben megnyerő
arcán látszott, hogy jó ideje kenyéren és margarinon
él, beesett arca szürke, bőre tisztátalan volt. A csa-
vargók legtöbbjéhez képest jó ruhákat viselt, tweed
sportzakót s egy ősrégi szmokingnadrágot, amelynek
szárain még megmaradt a selyem oldalcsík. Paddy alig-
hanem úgy érezte, ez a csík egy árnyalatnyival tiszte-
letreméltóbbá teszi külsejét, mert gondosan ügyelt rá,
és ha valahol felfeslett, visszavarrta a helyére. Ál-
talában is ügyelt a külsejére, volt nála borotva és
fogkefe, melyektől – noha „papírjait” és bicskáját már
rég pénzzé tette - sosem vált volna meg önként. Ezzel
együtt már vagy száz méterről meglátszott rajta, hogy
csavargó. Tétova járása, előre ejtett vállai valami
eredendő elesettségre utaltak. Aki csak látta őt men-
ni, önkéntelenül is úgy érezte: ezt az embert bizony-
nyal előbb üti meg bárki, mint hogy ő maga vetemedne
ilyesmire.
Írországban nőtt fel, a háború alatt két évet ka-
tonáskodott, majd egy fémcsiszoló üzemben talált mun-
kát, innen került az utcára vagy két évvel ezelőtt.
Csavargó mivoltát szörnyen szégyellte, ám azért idővel
a csavargók majd minden szokását magáévá tette. Tekin-
tetével folyton a járdaszélt fürkészte, figyelmét nem
kerülhette el egyetlen csikk, sőt eldobott cigarettás-
doboz sem, mivel az utóbbi selyempapírját sodrásra
használta. Edburybe mentünkben fölfedezett egy újság-
papírba göngyölt csomagot az úton, nyomban lecsapott
rá, és megállapította, hogy két, a széleiken már jócs-
kán megkezdett ürühúsos szendvics van benne. Ragaszko-
dott hozzá, hogy megossza velem a zsákmányt... Ha el-
haladt egy automata mellett, sosem mulasztotta el,
hogy meghúzza a kallantyúját, mondván, hogy ezek oly-
kor elromlanak, s ha ilyenkor ránt rajtuk egyet az em-

-(157)-
ber, csak úgy ontják magukból a pennyket. Ahhoz azon-
ban, hogy bármi törvényszegésre vetemedjék, túlságosan
is finnyás volt. Romton szélén jártunk, mikor egy ház
küszöbén meglátott egy üveg - alighanem ottfelejtett -
tejet. Megállt, és sóváran méregette a palackot.
- Az áldóját! – sóhajtozott - De’iszen itt jóféle
tejecske megy veszendőbe! Előbb-utóbb feldönti valaki,
nem igaz?
Láttam, arra gondol, hogy maga is szívesen „fel-
döntené”... Mindkét irányban szemügyre vette az utcát:
csöndes lakónegyedben jártunk, egy lélek se járt arra-
felé. Beteges, himlőhelyes arca elárulta, hogy mennyi-
re vágyik a tejre. Aztán mégis hátat fordított neki,
és komoran így szólt:
- Á, hagyjuk... Semmi jóra nem vezet, ha az ember
lopásra adja a fejét. Hál’istennek az én kezem még
tiszta.
Azt hiszem, csupán az éhség szülte gyávaság tar-
totta meg az erény útján. Ha csak két-három napig is
eleget ehetett volna, bizonnyal érez magában elég ku-
rázsit, hogy elemelje azt az üveget.
Két állandó témája volt: szégyene, hogy csavargó-
vá lett, no meg hogy miként lehet pénz nélkül ételhez
jutni. Kóboroltunk az utcán, ő pedig folyton csak
ezekről monologizált sírós, önsajnálattól csöpögő han-
gon, erős ír akcentusával:
- Komisz dolog az utat róni, igaz-e? Az embernek
a szíve szakad meg, hogy mindég azokra a rusnya menhe-
lyekre kő’ menni. De hát ugye, mi mást tehet a magunk-
fajta? Van má’ vagy két hónapja, hogy egy jó falat le-
ment a gigámon, a lábbelim is mingyá’ elvásik...
Krisztusom! Edburybe menet kellett vón’ legalább egy
bögre téjját kémi valamé’ik klastromban; a legtöbb he-
lyen megreszkéroznak egy csészével. Ugye, csakhogy a
vallás nékül nem jut az ember semmire! Kaptam én jó
bögre téjját már a klastromban nem egyszer, meg a bap-
tistáknál, anglikánoknál s a többi helyen is. Ámbár
én, ugye, katolikus vónék. Megmondom úgy, ahogy van:
tizenhét éve nem gyóntam, persze azér’ még istenfélő
embernek tartom magam, érted, ugye? Mer’ azér’ a

-(158)-
klastromban meg mindég megreszkéroznak egy bögre téj-
ját...
És így tovább, egész nap, szinte megállás nél-
kül...
Tudatlansága határtalan és néha döbbenetes volt.
Egyszer például megkérdezte, hogy Napóleon Krisztus
előtt, vagy után élt-e. Máskor egy könyvesbolt kiraka-
tát bámulva láttam, hogy igencsak feldúlja egy kötet-
cím: Of the Imitation of Christ115 - amit együgyűségé-
ben istenkáromlásnak vélt. - Má’ mi az ördögér’ kéne
majmolni őtet? - kérdezte bosszúsan. Olvasni még csak-
csak tudott valamelyest, de a könyveket már szinte ba-
bonásan gyűlölte. Romtopból Edburybe menet betértem
egy közkönyvtárba, és bár ő maga nem akart olvasni,
javasoltam, legalább üljön be velem egy kissé a lábát
pihentetni. Hiába, konokul kitartott amellett, hogy
inkább odakint megvár.
- Nem, pajtás - mondta -, annak a sok rusnya bö-
tűnek én még a látványátul is rosszul leszek...
Akárcsak a csavargók legtöbbje, ő is mániákusan
spórolt a gyufával. Mikor találkoztunk, volt még egy
doboz gyufája, de soha egy szálat se láttam meggyújta-
ni, mi több, még engem is megfedett könnyelműségemért,
ha a magamét használtam. Idegenektől kért tüzet min-
dig, ha kellett, inkább képes volt várni egy fél órát,
de a saját gyufájához nem nyúlt.
Legfőbb jellemvonása az önsajnálat volt. Úgy
tűnt, egy pillanatra se tud megfeledkezni balsorsáról.
Olykor hosszú hallgatás után, minden apropó nélkül,
egyszercsak így jajdult fel: „Rémes, amikó’ az ember
göncei kezdenek elvásni, nem igaz?” Vagy: „Az a téjja
tegnap a szálláson bizisten mán nem is téjja vót, ha-
nem virtigli húgy!” Mintha más se lenne a világon, ami
gondolatainkra érdemes lett volna. Kisszerű, nyomorult
irigység élt benne mindenki iránt, akinek kicsit is
jobb sors jutott - nem a gazdagokat irigyelte, hisz
ezek messze kívül estek az ő szociális látóterén, csu-
115
Thomas Kempis: De Imitatione Christi - Krisztus kö-
vetéséről c. művéről van szó, melynek címében az ima-
tation szót Paddy nyilván utánzásként, kigúnyolásként
értette. (A szerkesztő jegyzete.)

-(159)-
pán azokat, akiknek volt munkájuk. Úgy sóvárgott a
munka után, ahogy egy művész eped a hírnév után. Ha
dolgozni látott egy öregembert, fanyarul megjegyezte:
„Némmá azt a vén f...t, az ilyenek miatt nem jut mun-
kához a magam fajtája!” Ha viszont az illető netán fi-
atal fiú volt, Paddy így dohogott: „Ezek miatt a tak-
nyosok miatt nem jut minekünk kenyér!” Minden külföl-
diben csak „rohadék digót” látott, szentül hitte
ugyanis, hogy a munkanélküliségről egyedül a bevándor-
lók tehetnek.
Vágyott a nőkre, ám egyszersmind gyűlölte őket. A
csinosabb, fiatal lányok túlságosan felette álltak,
semhogy eméssze utánuk magát, az utcanőktől viszont
valósággal csorgott a nyála. Valahányszor kipirosított
ajkú, veterán örömlányok mentek el mellettünk, Paddy
arca halvány rózsaszínűre élénkült, majd megfordult,
és mohón utánuk bámult. „A francos ribanca!” - mormol-
ta a fogai közt, s ilyenkor leginkább egy édességbolt
kirakatát sóváran bámuló gyerekre emlékeztetett. Egy-
szer megvallotta nekem, hogy már jó két éve - vagyis
mióta állását elvesztette - nem volt dolga nővel. Már
nem is emlékezett rá, hogy az ember valami nemesebb
örömre is vágyhat, mint amit egy prostituált nyújtani
tud. Ennyiben szokványos csavargótípus volt - megnyo-
morított, irigy sakáljellem.
Ezzel együtt jó társ volt, természettől fogva
nagylelkű, aki kész megosztani a barátjával az utolsó
darab kenyérhéjat is - miként nem egyszer megtörtént,
hogy szó szerint az utolsó darab kenyérhéját felezte
el velem. Pár havi rendes táplálkozás után alighanem
újra munkaképes lett volna, ám a több mint két éve
tartó margarinoskenyér-diéta jóvátehetetlenül demora-
lizálta. Addig-addig majszolta ezt a nyomorúságos
ételutánzatot, mígnem egész teste-lelke hozzá nyomoro-
dott. Nem holmi veleszületett fogyatékosság - egyedül
az alultápláltság vetkőztette ki emberi mivoltából.

-(160)-
 XXIX.
Útban Edbury felé mondtam Paddynek, hogy van egy
barátom, akitől biztosan tudnék pénzt szerezni, és ja-
vasoltam neki: ahelyett, hogy újabb éjszakát kínlód-
nánk át egy menhelyen, induljunk egyenesen Londonba.
Paddy azonban az utóbbi időben nem járt az edbury-i
szálláson, és mint a legtöbb vérbeli csavargó, nem
szívesen mondott volna le arról, hogy valahol ingyen
megalhasson. Megegyeztünk hát abban, hogy csak másnap
reggel megyünk Londonba. Nekem már csak fél pennym,
Paddynek viszont még két shillingje volt, amiből mind-
kettőnknek futotta ágyra és néhány csésze teára.
Az edbury-i hajléktalan szálló nem sokban külön-
bözött a romtonitól. A legkínosabb az volt, hogy a ka-
punál minden dohányneműt elkoboztak, és figyelmeztet-
tek, hogy akit füstölésen kapnak, azt menten kirakják.
(A Csavargásrendészeti Törvény értelmében a menedékhe-
lyen dohányzáson ért csavargók ellen büntetőeljárást
lehet indítani - ami azt illeti, eljárás szinte bármi
miatt indítható ellenük, bár a hatóságok, hogy megspó-
rolják maguknak e fölösleges fáradságot, inkább csak
kipenderítik a renitenseket.) Ezen a helyen nem kel-
lett munkát végeznünk, a cellák pedig egész kényelme-
sek voltak. Egy zárkában ketten aludtunk, „egy fent,
egy lent”, azaz egyikünk egy magasított polcon, a má-
sikunk alatta. Kaptunk szalmazsákot és takarót is bő-
ven – ezek inkább csak piszkosak voltak, de szerencsé-
re nem férgesek. Enni ugyanazt adták, amit Romtorban,
kivéve a kakaót, ami helyett itt teát ihattunk. Reggel
az ember még plusz-teára is befizethetett magának,
amit a „Főcsöves” mért bögrénként fél pennyért - nyil-
ván feketén, saját zsebre dolgozva. Útravalóul, ebéd
gyanánt egy darab kenyeret meg sajtot kaptunk.
Mikor beértünk végre Londonba, még nyolc óra volt
hátra a menhelyek esti nyitásáig, ennyi időt kellett
agyonütnünk valahogy. Furcsa, hogy az ember mennyire
nem figyel fel bizonyos dolgokra. Sokszor megfordultam
már Londonban, ám mindaddig sosem szúrt szemet az
egyik legdurvább helyi sajátság – hogy még az is pénz-
be kerül, ha az ember köztéren le akar ülni. Párizsban
ha valakinek nincs pénze, és nem talál padot, leül a

-(161)-
járdaszélre. Csak a jóég tudja, hová vezetne, ha az
emberek Londonban is ugyanezt cselekednék - alighanem
egyenest a börtönbe! Délután négykor még öt óra hosz-
szán át kellett talpon maradnunk, s mi úgy éreztük,
talpunk szinte már izzik a sok gyaloglástól. Éhesek
voltunk, hisz útravalónkat, amint a menhelyet elhagy-
tuk, tüstént befaltuk, nekem pedig a cigarettám is el-
fogyott. Paddyt ez kevésbé izgatta, ő buzgón szedeget-
te a cigarettavégeket. Útközben két templomba is meg-
próbáltunk betérni, ám mindkettő zárva volt. Ez után
egy közkönyvtárral tettünk próbát, itt viszont nem
voltak ülőhelyek. Már csak egyetlen reményünk maradt:
Paddy javasolta, hogy menjünk el egy Rowton-házba.116 A
házirend szerint ide este hétig senkit nem engednek
be, de észrevétlenül azért olykor be lehetett surran-
ni. Odasündörögtünk az impozáns bejárathoz (a Rowton-
házak tényleg nagyszerűek!), s a lehető legközömbösebb
arccal megpróbáltunk úgy tenni, mintha mi is ott lak-
nánk. Ám ahogy befelé igyekeztünk, egyszerre elállta
utunkat egy nyers arcú fickó, aki szemlátomást hiva-
talból posztolt ott.
- Maguk itt aludtak az éjjel? - kérdezte.
- Nem...
- Akkor csak kotródjanak innét!
Engedelmeskedtünk, és még két órát ácsorogtunk az
utcasarkon. Kínos volt, arra viszont egy életre megta-
nított, hogy többé sose használjam az „utcasarki léhű-
tő” kifejezést - így hát valami hasznom mégiscsak
származott belőle.
Hatkor megjelentünk az Üdvhadsereg egyik menedék-
helyén. Nyolcig nem jegyeztethettünk elő magunknak
ágyat, és cseppet sem volt biztos, hogy akkor kerül
majd számunkra üres fekhely, de egy tisztviselő, aki
„testvérnek” szólított bennünket, mégis beengedett az-
zal, hogy rendelünk tőle a magunk költségére két teát.
A menedékhely központi helyisége holmi tágas, fehérre
meszelt, nyomasztóan tiszta és sivár pajtabelsőre em-
lékeztetett, amit egyáltalán nem fűtöttek. A hosszú
116
A londoni Rowton-házak a „szegény ember szállodái”
voltak, az elsőt „magánzó munkások számára” még 1892-
ben Lord Rowton alapította. (A szerkesztő jegyzete.)

-(162)-
fapadokon vagy kétszáz illedelmes, kellőképp alázatos
ember szorongott, soraik között az Üdvhadsereg néhány
egyenruhása járkált fel-alá.. A falon Booth tábornok -
az alapító - portréi függtek komor feliratok társasá-
gában, melyek megtiltották a főzést, az alkoholfo-
gyasztást, a köpködést, a káromkodást, a veszekedést
és a szerencsejátékokat. Hogy valami emléket magammal
hozzak, szóról szóra lemásoltam az egyik táblát:
„Az, akit szerencsejátékon kapnak, kiutasíttatik,
és többé semmi szín alatt nem térhet vissza.
Az ilyen renitensek leleplezését célzó bejelenté-
sek megjutalmaztatnak.
A szolgálattevő ügyeletes tiszt felszólítja e
szállás minden lakóját: tegyen meg mindent annak
érdekében, hogy e hajlék mentes legyen a szeren-
csejáték fertelmes bűnétől.”
Ehhez képest a „hazárd- és kártyajáték” kifejezés
már-már andalítóan lágynak hat!
Az én szememben ezek az Üdvhadsereg által fenn-
tartott menedékhelyek, jóllehet tisztábbak, egyszers-
mind jóval sivárabbak is a szokványos népszállóknál.
Itt az emberek némelyike csak úgy sugározza magából a
reménytelenséget-tisztes, ám lecsúszott figurák, akik
utolsó gallérjukat is zálogba adták, de azért még meg-
próbálnak bejutni valami irodista állásba. Azzal, hogy
az Üdvhadsereg egyik menhelyét keresték fel, ahol leg-
alább tisztaság uralkodik, azt kívánják hangsúlyozni,
hogy ók még őrzik méltóságukat. A miénkkel szomszédos
asztalnál két külföldi ült rongyokban, bár viselkedé-
sükből nyilvánvaló volt, hogy úriemberek. Tábla és fi-
gurák nélkül sakkoztak, még csak föl sem jegyezték lé-
péseiket. Egyikük vak volt, s én fél füllel hallottam,
hogy már régóta gyűjtenek egy fél koronáért kapható
sakktáblára, de mindeddig nem sikerült összespórolniuk
a pénzt. Itt-ott munkanélküli tisztviselőket láttam,
sápadtak voltak és levertek. Egy csoport közepén egy
nyúlánk, vékony, holtsápadt fiatalember magyarázott
izgatottan. Öklével időnként az asztalra csapott –
egész hetvenkedésében volt valami oda nem illő. Amikor
az Üdvhadsereg köztünk silbakoló emberei nem hallhat-
ták, hajmeresztően blaszfémikus kijelentéseket tett:

-(163)-
 - Mondok én nektek valamit, fiúk: én holnap meg-
kapom azt az állást! Nem tartozom én ehhez a nyálas,
térden csúszó-mászó bandához; ne féljetek, tudok én
gondoskodni magamról! Nézzétek csak ezt a kib...ott
feliratot! „Az Úr majd gondoskodik övéiről!” Hát én
aztán rohadt sok mindent kaptam tőle! Csak azt ne
higgyétek, hogy egy pillanatig is hiszek egy ilyen ...
Istenben. Bízzátok csak ide a dolgot! Holnaptól enyém
az állás!”. És a többi, és a többi.
Csak hallgattam, és mind jobban elképesztett ez a
nekikeseredett, vad szónoklat, amelynek gazdája hisz-
térikusnak, sőt talán enyhén részegnek is tűnt. Egy
óra múlva aztán betértem egy kisebb helyiségbe, ami az
előcsarnokból nyit - olvasószobának szánták, de oly
kevés lakó kereste fel, hogy könyvek vagy újságok nem
is voltak benne -, és lám, kit látnak szemeim? Ugyan-
ezt a békétlen, fiatal tisztviselőt, ahogy egy szál
magában, térdelve imádkozik! Mielőtt halkan vissza-
csuktam az ajtót, egy pillanatra közelről láthattam
arcát, amely most egészen elgyötörtnek tűnt - egyszer-
re rájöttem, hogy csak az éhezés taszítja már-már ön-
kívületi állapotba.
Egy ágyért egy éjszakára nyolc pennyt kértek.
Paddynek és nekem öt pennynk maradt, amit a „bár”-ban
költöttünk el, ahol olcsó volt az étel, még ha nem is
oly olcsó, mint egyik-másik hajléktalanszállón. Úgy
láttam, a teánkat abból a teaporból készítik, amit az
Üdvhadsereg jótékonysági adományként ingyen kap, ők
viszont csészénként három és fél pennyért adják to-
vább. Förtelmes lötty volt. Este tízkor, a sípját üte-
mesen fújva egy tiszt járta körbe a csarnokot, amire
mindenki felállt.
- Hát ez meg mi? - kérdeztem Paddyt elképedve.
- Csak azt jelenti, hogy mennünk kell aludni. És
jól teszed, ha szaporán engedelmeskedsz...
A kétszáz ember a tisztek vezényletével készsége-
sen, birka módjára elvonult, hogy lefeküdjék.
A hálóterem jókora, kaszárnyakörlethez hasonló
terem volt odafenn a padlástérben, és vagy hatvan-het-
ven ágy állt benne. Ez utóbbiak tiszták, és aránylag
kényelmesek voltak, de rendkívül keskenyek, ráadásul

-(164)-
olyan kis térközzel helyezték el őket, hogy az ember
egyenesen a szomszédja arcába szuszogott. A helyiség-
ben két tiszt aludt, ők ügyeltek arra, hogy senki se
dohányozzék, és lámpaoltás után ne is beszéljen. Paddy
és én azonban alig alhattunk egy szemhunyásnyit, mivel
egy mellettünk fekvő férfi valami idegrendszeri zavar-
ban szenvedett - alighanem légnyomást kapott a háború-
ban -, s ez mindegyre arra késztette, hogy szabályta-
lan időközönként elkiáltsa magát: „Pip! Pip-pip!”
Hangja éles volt, és leginkább egy autóduda tutulására
emlékeztetett, így mindannyiszor a frász kerülgetett,
ha a közvetlen közelünkből felharsant. Az ember sosem
tudhatta, mikor szólal meg újra - kitalálni se lehet
biztosabb módszert emberek ébrentartására... Úgy tűnt,
hogy Pip (a többiek már csak így emlegették) rendsze-
res vendég itt, s éjszakánként valószínűleg legalább
tíz-húsz embert nem hagyott aludni. Élő példája volt
mindazon zavaró körülménynek, ami eleve lehetetlenné
teszi, hogy valaki kialudja magát, ha ennyi emberrel
van összezárva az efféle tömegszállásokon.
Reggel hétkor újra felhangzott a sípszó, a tisz-
tek pedig körbejártak, és felrázták azokat, akik ma-
guktól nem bírtak kikelni az ágyból. Később még az
Üdvhadsereg jó néhány szállásán megfordultam, de a kü-
lönféle menhelyek alig különböztek egymástól, s ez a
félkatonai fegyelem mindegyikben egyforma volt. Tény,
hogy olcsók, bár az én ízlésem szerint túlságosan is
emlékeztetnek a dologházakra. Némelyikben heti egy
vagy két alkalommal kötelező istentiszteletet is tar-
tanak, amelyen a lakók vagy részt vesznek, vagy mehet-
nek Isten hírével... Az az igazság, hogy az Üdvhadse-
reg olyannyira megszokta, hogy jótékonysági szervezet-
ként tetszelegjék, hogy még egy közönséges hajléktalan
szállót sem képes anélkül fenntartani, hogy az ne csö-
pögjön az álszent kegyeskedéstől.
Tízkor elmentem B. munkahelyére, és kölcsönkértem
tőle egy fontot. Kettőt adott, sőt azt mondta, ha kell
még, jöjjek csak megint - úgyhogy Paddyvel legkevesebb
egy hétre ismét mentesültünk a szorító anyagi gondok-
tól. Egész nap a Trafalgar Square-en lebzseltünk,
Paddy egy barátját kerestük, aki azonban nem került
elő. Sötétedéskor elmentünk egy menhelyre, amely a
Strand közelében, egy mellékutcában működött. A szál-

-(165)-
lás tizenegy pennybe került, a hely azonban rossz sza-
gú és sötét volt, s leginkább „meleg fiúk” törzshelye-
ként emlegették. A félhomályos alagsori konyhában egy
távoli padon három kétes alaknak tűnő fiatalember ül-
dögélt. Mindhárman divatos kék öltönyt viseltek, és
láthatóan nem vettek tudomást a többi lakóról. Azt hi-
szem, „melegek” lehettek ők is. Ugyanabba a típusba
tartoztak, mint a párizsi „apacsok”, azzal a különb-
séggel, hogy ezek itt nem viseltek pofaszakállt. A
tűzhely előtt egy tetőtől talpig felöltözött és egy
anyaszült meztelen férfi alkudozott. Mindketten újság-
árusok voltak - a ruhás épp a rajta lévő holmit árulta
a ruhátlannak.
- Na tessék - mondta -, életedbe’ nem vótál így
kistaférozva! Fél korona a kabát, két shilling 117 a
nadrág, egy shilling hat penny a cipő, és egy shilling
a sapka meg a sál. Összesen hét shillinggel jössz!
- Mi nem kéne?! Adok egy shilling hat pennyt a
kabátér’, két shillinget a nadrágér’, meg még kettőt
az összes többiér’... Ez annyi, mint négy shilling hat
penny.
- Adjá’ egy ötöst, és a tied az egész, koma!
- Jóvan, ide a cuccal! Csak iparkodj, mer’ a nya-
kamon marad az esti kiadás!
A ruhás fickó vetkőzni kezdett, és három perc
alatt mindkettejükből egész más ember lett: a meztelen
felöltözött, emez pedig a Daily Mail egy dupla oldalá-
ból kötött magának ágyékkötőt.
A hálóhelyiség sötét és szűk volt, és tizenöt
ággyal zsúfolták tele. Oly szúrós húgyszag terjengett
benne, hogy az ember önkéntelenül is apró szusszaná-
sokkal próbált lélegezni, nehogy túl mélyen letüdőzze.
Miután lefeküdtem, a sötétből egy félhomályos alak
vált ki, odahajolt hozzám, és tanult emberre valló ki-
ejtéssel, ám félrészegen így szólt:

117
2 shilling = 6 penny (A szerkesztő jegyzete.) Ez
így téves! 1 shilling = 12 penny, ½ korona = 2 shil-
ling 6 penny (A dig. jegyzete.)
[Forrás: http://www.pepysdiary.com/p/316.php#1778]

-(166)-
 - Valami jobbfajta magániskola öregdiákja vagy te
is? - Fél füllel nyitván elcsípte Paddyhez intézett
szavaimat - No pajtás, itt aztán nem sok ilyennel ta-
lálkozol! Magam is etoni öregdiák volnék, még ha ez
nem is igen látszik... Tudod, húsz éve már... ez a po-
csék idő... meg minden...
Elcsukló hangon, ám azért aránylag tisztán rákez-
dett az etoni evezős-indulóra:
- Szép evezős idő. Jó szénát érlelő...
- Kushadj már végre! - förmedtek rá egyszerre
többen is.
- Hitvány egy népség - dohogta az etoni -, gyalá-
zatosan hitvány... Hát nem furcsa, cimbora, hogy te
meg én ezek közé jutottunk? Tudod, mit mondanak a ba-
rátaim? Azt mondják: „No, te balfék, te aztán jól le-
késted a megváltást!”. És igazuk van, tényleg lekés-
tem... Lecsúsztam róla, hogy jobban már nem is
lehet... Persze, nem úgy mint ezek, akik ha akarnának
se tudnának honnan lecsúszni... Idehallgass, nekünk
össze kell tartanunk! A fizimiskánk amúgy is elárulja,
hogy hol nevelkedtünk. Meghívhatlak egy italra?
Valahonnan előkotort egy üveg cherryt, ám abban a
pillanatban egyensúlyát vesztette, és teljes súlyával
a lábamra zuhant. Paddy, aki épp vetkőzött, talpra se-
gítette.
- Eriggy mán vissza az ágyadba, te balga vén
f...!
Az etoni öregdiák imbolygó léptekkel visszament
ágyához, és ruhástul a takaró alá bújt, még a cipőjét
se vetette le. Éjszaka azután többször is hallottam,
amint álmában ezt motyogja: „... lekésted a megvál-
tást!” Úgy látszik, tetszett neki ez a fordulat. Ami-
kor reggel újra láttam, még aludt, ruhástul feküdt az
ágyán, karjában az üveget szorongatta. Vagy ötvenéves,
finom vonású, de elnyűtt ábrázatú ember volt, megle-
pett, hogy milyen divatos holmikat visel. Furcsa volt
látni, hogy a szennyes ágyból kilógó lábai elegáns
szabású, vadonatúj bőrcipőkben végződnek. Megállapí-
tottam azt is, hogy az üveg cherryje is vagy kétheti
szálláspénzbe került, olyan nagyon tehát nem lehetett

-(167)-
leégve. Talán csak azért járt a menedékhelyek közös
hálótermeibe, hogy „meleg fiúkkal” ismerkedjék.
Ágyaink alig karnyújtásnyira voltak egymástól.
Éjféltájban arra ébredtem, hogy a szomszédom megpró-
bálja kilopni a párnám alól a pénzemet. Úgy tett,
mintha aludna, ám a keze eközben oly simán csusszant
be a párnám alá, akár egy patkány. Reggel láttam, hogy
púpos, és karjai majd’ a térdéig érnek, akár egy csim-
pánznak. Beszámoltam Paddynek is a lopási kísérletről,
aki nevetve mondta:
- A krisztusát, hát csak szokjá’ hozzá, ezek a
szállók mind teli vannak tolvajjal. Vannak helyek,
ahun az embernek még a micsodája sincs biztonságba’
tőlük, és csak ruhástul szabad alunni. Eccer tanúja
voltam, hogy egy kriplinek ellopták a falábát. Másszor
meg egy százkilós ürgét láttam kifosztani, aki négy
font tíz shillinggel gyütt be a szállásra. Hát nem a
matraca alá rakta a marhája?! No, aszongya: „Aki el
akarja lopni, annak előbb velem kell meggyürkőzni!”
Hát úgy is lett... Reggel a fődön ébredt, mer’ éccaka
négy pofa a matracát a sarkainál fogva úgy kapta le
vele együtt, mint a pelyhet. Azóta is keresheti, a
marha, a négy font tíz shillingjét!

-(168)-
 XXX.
Másnap reggel ismét Paddy barátját próbáltuk fel-
kutatni, akit Bozónak hívtak, és aszfaltrajzoló volt.
Paddy világában nem léteztek utcanevek és címek, ám
úgy rémlett neki: valahol Lambethben tanyázik – végül
mégis az Embankmenten akadtunk nyomára, a Waterloo-híd
közelében. A járdán térdelt, keze ügyében egy doboz
krétával, s egy olcsó vázlatfüzetből éppen Winston
Churchill arcát másolta a kövezetre – egészen jól el-
találva. Bozó alacsony, fekete, horgas orrú emberke
volt, göndör haját hosszúra hagyta. A jobb lábára erő-
sen sántított, ijesztően torz, sarkával előremeredő
lábfeje látványnak is szörnyű volt. Külseje alapján
zsidónak látszott, ő azonban mindannyiszor élénken
tiltakozott ez ellen. Kampós orrát ő maga „római orr-
ként jellemezte, és büszke volt arra, hogy megszólalá-
sig hasonlít valamelyik római császárra - ha jól em-
lékszem, talán Vespasianusra.
Bozónak furcsa beszédmodora volt, szándékosan
halmozta a londonias fordulatokat, mégis világosan és
frappánsan fogalmazott. Úgy beszélt, mint aki jó köny-
veket olvas, ám azért nem fárasztja magát a nyelvhe-
lyességgel. Paddy és én elidőztünk kissé az Enbankmen-
ten Bozóval társalogva, aki bemutatta nekünk az asz-
faltrajzolók mesterségét. Szavait megpróbálom hűen
idézni:
- Én, mondjuk, a komolyabb aszfaltrajzolók közé
számítok. Nem használok iskolai táblakrétát, mint itt
a többiek, rendes pasztellel dolgozok, amilyennel a
festők is, bár ez rohadt drága, főképp a vörös árnya-
latok. Egy rendes napon úgy öt shilling ára krétát
használok el, de kettő alatt sosem úszom meg.118 Az én
zsánerem a karikatúra, tudjátok: politikusok, krikett-
sztárok portréja, meg ilyesmi. Látjátok - mutatta váz-
latfüzetét -, ebben megvan az összes pofa, akit csak
az újságokból érdemesnek találtam kimásolni. Mindennap
más karikatúrát készítek. Amikor például javában folyt

118
Az aszfaltrajz-művészek festékeiket por alakban vá-
sárolják, amit aztán sűrített tejjel gyúrnak krétafor-
mára. (Az író jegyzete.)

-(169)-
a költségvetési vita, olyat rajzoltam, amin Winston
épp egy „Államadósság” feliratú elefántot próbál odébb
tolni, és azt írtam alá: „Vajon sikerül neki?” Látjá-
tok ezeket? Minden pártról, politikusról lehet jó ka-
rikatúrát rajzolni, ám olyat nemigen csinálhatok még-
se, ami túlságosan kedvezne a szocialistáknak, mert
azt a rendőrség nem tűri. Egyszer rajzoltam egy „Tőke”
feliratú óriáskígyót, ahogy épp elnyel egy nyulat,
amire meg azt írtam: „Munka”. Odajön egy zsaru, megné-
zi, és azt mondja: „No ezt tűntesse el, de viharsebe-
sen!” Muszáj volt megtennem. A zsaruk megtehetik, hogy
bármikor bekaszliznak csavargásért, és nem ajánlatos
visszadumálni nekik.
Megkérdeztem Bozót, mennyit keres az aszfaltraj-
zolással. Ezt mondta:
- Tavasztól őszig, ha nem esik, péntektől vasár-
napig vagy három font gyűlik össze - tudod, mert pén-
teken kapja meg mindenki a hetibérét. Ha esik, persze
nincs munka, mert a krétát a víz hamar elmossa... Éves
átlagban jó, ha heti egy fontot keresek, mivel télen
nemigen lehet dolgozni. A legjobb napom nyáron a re-
gattáé meg a kupadöntőé, olyankor négy-öt font is be-
jön. De persze ezt is úgy kell kicsiklandani belőlük,
mert ha csak ülsz, és bámulsz magad elé, napi egy
shilling se jön össze. A szokásos adomány fél penny,
ám ez is inkább csak azoktól várható, akiket megszólí-
tasz. Ha már szóba ereszkedtek veled, röstellnék, ha
végül semmit se adnának. A legjobb, ha folyton pisz-
mogsz valamit a rajzon, mert ha munka közben látnak,
megállnak megnézni, hogy mit csinálsz. Csak az a baj,
hogy amint elindul a kalap, a sok sóher mind szét-
spriccel. Ilyenkor jól jön, ha van valakid, aki ügye-
sen leveszi őket. Te magad szünet nélkül dolgozol,
hogy bámuljon a jónép, a lejmoló meg feltűnés nélkül
szépen a hátuk mögé kerül. Még nem sejtik róla, hogy
kicsoda - amikor meg hirtelen lekapja tökfedőjét, egy-
szerre két tűz közé szorulnak. Jólöltözött alakok
szinte soha nem adnak semmit. A legtöbbet a kopottas
pofák, no meg a külföldiek potyogtatják. Japánoktól
vagy négerektől néha még fél shilling is leesik, azok
nem olyan átkozott sóherek, mint az angolok. Arról se
szabad megfeledkezned, hogy időben elrakd a pénzt, ki-
véve egy „társkereső” pennyt, amit érdemes a kalapban

-(170)-
meghagyni. Ha látják, hogy egy-két shillinged már ösz-
szejött, mindenki felmentve érzi magát, hogy ő is ad-
jon...
Bozo mélyen megvetette az Embankment többi rajzo-
lóját, „lazactál-piktoroknak” gúnyolva őket. A Temze-
parton ekkoriban minden húsz méteren dolgozott egy
társa - íratlan szabályként ugyanis ennyi volt a be-
tartandó térköz. Bozo megvetően mutatott odébb, a má-
sodik szomszédjára, egy ősz szakállas emberre:
- Látjátok ott azt a vén bolondot? Tíz éve nap
mint nap ugyanazt a rémséget festi „A hűséges barát”
címmel... Egy kutyát ábrázol, amint egy gyereket ment
ki a vízből. A vén trotyli még annyira se tud rajzol-
ni, mint egy tízéves kölyök, de ezt az egyet valahogy
megtanulta, úgy, ahogy az ember egy kirakós játékot
megtanul összerakni. Sok ilyen dilettáns lézeng itt a
parton. Néha idejönnek, hogy elcsórják az ötletemet,
de én nem bánom... Az oktalan barmok maguktól úgyse
tudnak kitalálni semmit, vagyis én mindig előnyben ma-
radok, hisz a karikatúra-rajzolás titka, hogy az ember
mindig lépést tartson az eseményekkel. Egyszer egy
gyerek feje beszorult a Chelsea-híd vaskorlátjának
pálcái közé. Fülembe jutott a dolog, s a szerencsétlen
kölyköt még ki se mentették, amikor én már megrajzol-
tam a jelenetet. Sebes a kezem, mint a villám!
Bozo érdekes embernek tűnt, s én szerettem volna
jobban megismerni. Aznap este elmentem az Embankment-
re, hogy találkozzam vele, mivel megegyeztünk, hogy
Paddyt meg engem elvisz egy népszállóba, a folyó déli
oldalára. Bozo ekkorra már felmosta képét az aszfalt-
ról, és javában aznapi bevételét számolta, ami vagy
tizenhat shillingre rúgott - ebből, mint mondta, ti-
zenkét-tizenhárom volt a tiszta haszon. Miután vég-
zett, együtt elgyalogoltunk Lambethbe. Mindkét kezével
botot markolt, festődobozát a vállára akasztotta. Las-
san, furcsa, rákszerű mozgással tudott csak járni, fé-
lig oldalazva, szétzúzott lábát maga után vonszolva.
Miközben átkeltünk a hídon, egy beugróban megálltunk
pihenni. Pár percig hallgattunk, s én meglepődve lát-
tam, hogy a csillagokat nézi. Megfogta a karom, és
botjával az égre mutatott.

-(171)-
 - Látod ott fenn az Aldebarant? Micsoda pompás
színe van! Akár egy kib...ott nagy vérnarancs!
Oly magabiztosan kalauzolt az égbolton, mintha
csak valami tárlatvezetést tartana nekem. Ámulva hall-
gattam, majd bevallottam neki: mindaddig nem tudtam
melyik csillag az Aldebaran, és még az se tűnt fel,
hogy a csillagok színe különbözik. Bozo erre nyomban
nekilátott, hogy megismertessen az asztronómia alapja-
ival és néhány csillagképpel. Elemi tudatlanságom, úgy
láttam, őszintén aggasztja.
- Te aztán tényleg sokat tudsz a csillagokról! -
mondtam álmélkodva.
- Nem túl sokat, bár ezt-azt azért igen. Két le-
velet is kaptam a Királyi Csillagászati Társaságtól,
megköszönték, amit a meteorokról írtam. Éjszakánként
néha kiállok a szabadba, és meteorokat keresek az
égen. A csillagok: ingyen látványosság. Az meg, hogy
az ember használja a szemét, semmibe se kerül.
- Nagy igazság! Magamtól talán sose jutok
erre....
- Végül is kell valami, ami az embert igazán ér-
dekli. Abból, hogy valaki utcára kerül, még nem követ-
kezik, hogy máson se járjon az esze, csak a teán, meg
a margarinos kenyéren.
- De nem túl nehéz a csillagokra és effélére gon-
dolni, miközben így kell élned?
- Mármint utcai rajzolóként? Nem szükségképp.
Attól még nem muszáj rühes kóbormacskává válnod -
hacsak magad is el nem hiszed ezt.
- Számomra úgy tűnik, az emberek többsége nagyon
is hajlamos erre...
- No persze. Nézd csak meg Paddyt! Teapusztító
vén csavargó, másra se alkalmas, csak hogy nap mint
nap csikkeket vadásszon magának. A legtöbben így élnek
- ám én megvetem őket. Mert senki se kényszeríthet,
hogy idáig süllyedj! Ha egy csöppnyi műveltség ragadt
rád valahol, úgy az se számít, ha életed végéig csa-
vargósorsra jutsz.

-(172)-
 - Én meg épp az ellenkezőjét tapasztalom - mond-
tam ellent neki. - Az ember élete, attól fogva, hogy
nincstelen lesz, egy fabatkát sem ér...
- Ó, nem, ez nem feltétlen igaz. Ha valóban el-
szánod magad, akár szegény, akár gazdag vagy, úgy
élsz, ahogyan akarsz. Végtére is a könyveid és a gon-
dolataid mellett mindenkor megmaradhatsz, s meglásd:
azok sem hagynak majd cserben téged! Csupán annyit
kell mondogatnod magadnak (és itt Bozo megpaskolta a
homlokát): „Idebenn, pajtás, szabad vagy!”, és máris
helyére zökken a világ!
Bozo a maga igazát még hosszan fejtegette, én pe-
dig figyelmesen hallgattam. Már aszfaltrajzolóként is
igencsak eredeti figurának tűnt, ráadásul ő volt az
első olyan ember az életemben, aki meggyőződéssel hir-
dette, hogy a szegénységnek voltaképp nincs semmi je-
lentősége. A rákövetkező napokban sok időt töltöttünk
együtt, mivel folyton megeredt az eső, és ő esőben nem
tudott dolgozni. Volt ideje hát, hogy elmondja életút-
ját - ami ugyancsak érdekes história.
Apja könyvkereskedő volt, de tönkrement, s ezért
Bozo tizennyolc évesen kénytelen volt szobafestőnek
állni. A háború alatt három évig Franciaországban és
Indiában szolgált, majd sok évig Párizsban dolgozott
lakóházak festését, tatarozását vállalva. Franciaor-
szág inkább kedvére való hely volt, mint Anglia (az
angolokat azóta sem győzte szapulni), Párizsban jól
élt, egyre több pénzt tett félre, s utóbb egy francia
lányt is eljegyzett. Menyasszonyát azonban egy ostoba
utcai baleset során csakhamar halálra gázolta egy au-
tóbusz. Bozo egy álló hétig ivott, aztán, noha alig
állt még a lábán, visszatért munkájához. Még aznap
délelőtt leesett az állványról; tizenkét métert zu-
hant, és péppé zúzta az egyik lábát a kövezeten. Vala-
mi oknál fogva a biztosítótól csak hatvan font kárté-
rítést kapott. Visszatért Angliába, megpróbált valami
munkát találni, s eközben lassan felélte tartalékait.
Előbb könyvet árult a Middlesex Street-i piacon,
majd játékokat egy kucséberkosárból, végül az aszfalt-
rajzolás mellett kötött ki. Azóta is egyik napról a
másikra élt, a teleket keményen végigkoplalta, több-
nyire a hajléktalanszállón vagy az Embankmenten aludt.

-(173)-
Mikor megismertem, minden vagyona a rajta lévő ruha, a
rajzeszközei és néhány könyv volt. A szokásos koldus-
rongyokat viselte, de gallérral és nyakkendővel, amire
igen büszke volt. A gallér talán egy évesnél is régeb-
bi lehetett, és állandóan „forgott” a nyakán. Bozo az
ingéből kivágott darabkákkal foltozgatta, emiatt az
ing hátának aljából már jócskán hiányzott. Elnyomoro-
dott lábának állapota egyre romlott (azóta alighanem
már amputálni is kellett), térdein pedig a kövön-tér-
deléstől cipőtalpnyi vastag bőrkeményedés támadt.
Nyilvánvaló volt, hogy a jövő nem sok jót tartogat
számára: előbb-utóbb koldulni kényszerül, s a szegény-
házban végzi.
Ám azért nem félt, nem bánkódott, nem is szégyen-
kezett, s még csak egy szemernyi önsajnálatot sem ér-
zett. Szembenézett a helyzetével, és kialakította a
maga filozófiáját. Hogy koldus lett, mondta, nem az ő
bűne, emiatt nem volt hajlandó lelkiismeret-furdalást
érezni, sőt nem is zavartatta magát. Szemben állt a
társadalommal, s alkalomadtán kisebb bűncselekménytől
sem riadt volna vissza. Elvi alapon elutasította, hogy
takarékoskodjék. Nyáron mit sem tett félre, és mivel a
nők nem érdekelték, fölös keresményét rendesen elitta.
Ha a tél kezdetére nem maradt pénze, úgy gondolta, a
társadalom köteles gondoskodni róla. Minden jótékony-
ságból adott pennyt hajlandó volt elfogadni, feltéve,
hogy nem kellett megköszönnie. A karitatív egyházi se-
gélyszervezeteket azonban kerülte, mondván: nem megy
le a torkán, hogy ilyen-olyan péksütemények ellenében
zsoltárokat énekeljen. Egyéb dolgokból is presztízs-
kérdést csinált, abból például, hogy soha életében nem
szedett fel csikket, még akkor sem, ha éhezett. Úgy
vélte, egy klasszissal fölötte áll a közönséges koldu-
soknak, akik, mint mondta, alávaló népség, hisz még
annyi önbecsülés sem szorult beléjük, hogy legalább
hálátlanok legyenek.
Tűrhetően beszélt franciául, olvasta Zola néhány
regényét, Shakespeare összes színművét, a Gulliver
utazásait és jó néhány esszét. Élményeit oly eleven
képekben tudta megidézni, hogy azok kitörölhetetlenül
megrögzültek az ember emlékezetében. Egy ízben példá-
ul, mikor a temetkezési szokásokról beszéltünk, ezt
mondta:

-(174)-
 - Láttad már, hogyan égetnek el egy holttestet?
Mert én igen, méghozzá Indiában... A tűzre fektették a
delikvenst, én meg a következő pillanatban kis híján
frászt kaptam, mert egyszerre rugdalózni kezdett...
Bár csak az izmai rándultak össze a hirtelen forróság-
tól, azért alaposan rám ijesztett. Egy darabig mocor-
gott még, mint hering a faszénparázson, aztán kipuk-
kadt a hasa, de az akkorát szólt, hogy még ötven lé-
pésről is hallani lehetett. Azóta nem vagyok híve a
halotthamvasztásnak.
Saját balesetét így mesélte:
- Jön ám az orvos, és mondja: „Maga, cimbora,
csak az egyik lábára esett, és, mondhatom, piszok nagy
mázlista, hogy nem mind a kettőre, mert akkor úgy ösz-
szecsattan, mint egy ócska harmonika, a combcsontjai
pedig a fülén kandikálnak ki!”
E morbid poénok nyilván nem az orvostól, hanem
magától Bozótól származtak. Különös tehetsége volt az
efféle fordulatokhoz. Sikerült megőriznie épen és ele-
venen a szellemét, és semmi se kényszeríthette rá,
hogy megadja magát a szegénységnek. Járhatott rongyok-
ban, fázhatott vagy akár éhezhetett is, amíg csak ol-
vasni, gondolkodni és meteorokat lesni tudott az égen,
mint mondta is, a lelkében szabad volt.
Megveszekedett ateista volt (az a fajta, aki nem
is Isten létét tagadja, inkább ádáz személyes ellen-
szenvvel viseltetik iránta), és különös örömét lelte a
gondolatban, hogy az emberiség sorsa sohasem fordul
jobbra. Mint mondta, olykor, ha a Temze-parton éjsza-
kázva felnézett a Marsra vagy a Jupiterre, mindig meg-
vigasztalta a gondolat, hogy alighanem ott is akadnak
páran, akik az Embankmenten hálnak. Ezzel kapcsolatban
volt egy különös teóriája. Úgy vélte, a Földön azért
oly nehéz az élet, mert bolygónkon nincsenek meg a
kellő létfeltételek. Ámbár a Mars - fejtegette - a
maga zord éghajlatával és kevéske vizével nyilván en-
nél is sokkal nyomorúságosabb hely, s az élet ennek
megfelelően még nehezebb. Ha valaki, mondjuk, itt a
Földön ellop egy hatpennyst, legfeljebb lecsukják, ám
a Marson ugyanezért alighanem elevenen megfőzik. Ez a
gondolat, ki tudja, miért, mindig is felvidította Bo-
zót. Hiába, párját ritkító, egyedi példány volt.

-(175)-
 XXXI.
A Bozo-féle menedékhelyen egy éjszaka kilenc pen-
nybe került. A hatalmas, zsúfolt intézmény egyszerre
ötszáz embert fogadott be, csavargók, koldusok és kis-
stílű bűnözők adtak benne találkát egymásnak. Itt min-
den emberfajta - még a fekete és a fehér is - egyenlő-
nek számított. Találkoztam indiaiakkal, akik, miután
egyikükkel pár szót váltottam a magam tökéletlen urdu
nyelvén, tum-nak119 szólítottak; Indiában ettől az em-
ber megborzongott volna, itt azonban kénytelenek vol-
tunk túltenni magunkat a bőrszínnel szembeni előítéle-
teken. Különös életekbe pillanthattam be. „Nagypapó”
például, egy jó hetvenéves csavargó, aki nagyobbrészt
csikkgyűjtésből élt, unciánként három pennyért árulta
dohányát. A „Doki” valódi orvos volt, akit valamiért
eltiltottak a praktizálástól, s aki amellett, hogy új-
ságot árult, néhány pennyért orvosi tanácsokat is
adott. Egy kis chittagongi matrózlegény, aki megszö-
kött a hajójáról, és napokig mezítláb, éhezve rótta
London utcáit, olyan báva és gyámoltalan volt, hogy
még a város nevét se tudta, ahová vetődött - azt hit-
te, Liverpoolban van, míg fel nem világosítottam. Bo-
zónak volt egy barátja, aki segélykérő levelek írásá-
ból élt, szívreható könyörgéseket vetett papírra pén-
zért esengve, hogy kifizethesse a felesége temetését,
amikor pedig egy-egy levele hozott valamit a konyhára,
hatalmas margarinoskenyér-lakomákat rendezett magának.
Csúf, hiénaszerű teremtmény volt. Elbeszélgettem vele,
és megállapítottam, hogy a legtöbb szélhámoshoz hason-
lóan hazugságai tetemes részét egy idő után maga is
elhiszi. Ez a menedékhely valóságos Alsatiája120 volt
az efféle figuráknak.

119
A tum a hindusztáni nyelv bizalmas, tegező formulá-
ja, amit csak egyenrangúak használnak. Angol ember In-
diában bennszülöttől nem tűri e megszólítást, minden-
kor elvárva az „ap” tiszteletteljes, magázó titulusát.
(A szerkesztő jegyzete.)
120
Egykor így nevezték a Whitefriars-negyedet, amely a
középkor végén törvényben garantált menedékhelye volt
a gonosztevőknek, amíg e különös mentelmi jogot végül
1697-ben el nem törölték. (A szerkesztő jegyzete.)

-(176)-
 Amíg Bozóval voltam, megtanultam tőle ezt-azt a
londoni kéregetés szakmai fortélyairól. A téma gazda-
gabb, mintsem gondolnánk. Igen sokféle koldus van, és
rendesen éles szociális határvonal választja el a ké-
regetőket azoktól, akik valamiként próbálják megszol-
gálni az adományokat. Az összegek, amiket különféle
trükkökkel keresni lehet, ugyancsak nagyban különböz-
nek. A képesújságok mesés történetei a koldusokról,
akik úgy halnak meg, hogy kétezer font van bevarrva a
nadrágjukba, természetesen silány hazugságok, ám a ma-
gasabb kasztbeli koldusokra időnként tényleg rámoso-
lyog a szerencse, s ilyenkor képesek akár egyetlen
este megkeresni több heti megélhetésük fedezetét. A
legjobb soruk az utcai mutatványosoknak és fényképé-
szeknek van. Egy jobb placcon, például színházak bejá-
rata előtt, egy utcai akrobata nem ritkán öt fontot is
megkeres. Az utcai fotográfusok bevétele nagyjából
ugyanennyit taksál, ám ők csak szép, napos időben dol-
gozhatnak. A forgalmukat rendesen egy furmányos trük-
kel igyekeznek élénkíteni. Ha úgy látják, alkalmasnak
tűnő áldozat közeledik, egyikük a fényképezőállvány
mögé megy, s úgy tesz, mintha felvételt készítene. Az-
tán, amikor a balek odaér a másik így kiált:
- Parancsoljon uram, szíveskedjék átvenni a fotó-
ját, egy shilling lesz.
- De hisz én nem is kértem, hogy lefényképezzenek
- tiltakozik az áldozat.
- Hogyan, nem kéri? Mi meg azt hittük, már mesz-
sziről ezért int nekünk ... No akkor egy lemezünk po-
csékba ment! Ezt bizony hat pennynk bánja...
Ekkor a balek többnyire megszánja őket, és kije-
lenti, hogy végül is hajlandó átvenni a fotót. A fény-
képészek szemügyre veszik a lemezt, s fejüket csóválva
megállapítják, hogy az bizony tönkrement - de sebaj,
mindjárt csinálnak ők egy újabb felvételt, s az előző
csak hadd legyen úgymond az „ő saruk”... Az első fotót
persze nem készítették el, így hát akkor sem éri vesz-
teség őket, ha a kiszemelt áldozat netán mégsem állna
kötélnek.
A verkliseket éppúgy, mint az akrobatákat, inkább
tekintik holmi bohém művészfélének, mintsem koldusok-

-(177)-
nak. Bozo egyik barátja, egy Shorty nevű kintornás be-
szélt nekem a mesterségéről. Társával együtt a White-
chapel és a Commercial Road környékén, kávéházakban és
kocsmákban „dolgoztak”. Tévedés azt hinni, hogy a
verklisek az utcán keresik a kenyerüket, bevételük ki-
lenctizedét kávéházakban és kocsmákban kalapozzák ösz-
sze - no persze, csak olcsó kocsmákban, mert a jobbak-
ba be sem engedik be őket. Shorty módszere az volt,
hogy megállt egy kocsma előtt, és eljátszott egy dal-
lamot, majd a barátja, kinek falába az együttérzés
felkeltésére kiválóan alkalmas volt, bement és körbe-
kalapozott. Shorty becsületbeli kötelességének érezte,
hogy miután begyűjtötték az adományokat, eljátsszon
még egy dalt - voltaképpen egy ráadást; mivel úgy vél-
te magáról: valódi előadóművész, akit nem csupán azért
fizetnek, hogy mielőbb eltakarodjék. Társával együtt
hetente két-három fontot kerestek, de mivel a verkli-
ért heti tizenöt shilling bérleti díjat kellett fizet-
niük, jövedelmük így fejenként csak átlag egy fontra
rúgott. Ezért a pénzért egy héten át reggel nyolctól
este tízig járták az utcát - szombatonként még tovább.
Az aszfaltrajzolók olykor megérdemlik a művész
nevet, olykor nem... Bozo bemutatott nekem valakit,
aki „igazi” művész volt, Párizsban tanult festeni, s
annak idején még a Salonban is kiállított néhány ké-
pet. Profilja a régi mesterek műveinek másolása volt,
amit ahhoz képest, hogy kőre dolgozott, valóban reme-
kül csinált. Elmesélte, hogyan is kezdte aszfaltrajzo-
lói pályafutását.
- Az asszony meg a gyerekek éheztek. Késő este
volt, hazafelé ballagtam, egy halom rajzzal megpakol-
va, amivel aznap is hiába jártam végig a képkereskedő-
ket. Azon töprengtem, honnan az ördögből keríthetnék
egy-két shillinget. Egyszer csak a Strandon megláttam
egy fickót, a járdán térdelt, és rajzolt rá valamit,
az emberek meg pennyket dobáltak neki. Mikor odaértem,
épp abbahagyta a munkát, és betért egy kocsmába. „A
fenébe - gondoltam -, ha ő tud pénzt keresni ezzel,
akkor én is.” Neki is térdeltem mindjárt, és rajzolni
kezdtem a krétáival. A jóég tudja, hogy volt merszem
megtenni, alighanem csak az éhség vitt rá e vakmerő-
ségre. Furcsa, de korábban sosem dolgoztam pasztellel,
így menet közben kellett elsajátítsam a technikát.

-(178)-
Egyre több ember állt meg mögöttem, sorra megállapít-
va, hogy nem is olyan rossz, amit csinálok, s végül
összeadtak vagy kilenc pennyt. Ekkor visszatért a má-
sik a kocsmából. „Mi a frászt művelsz te itt az én
placcomon?” - förmedt rám mindjárt. Mondtam neki, hogy
éhezem, és szükségem van némi pénzre. „Ó - mondta -,
hát akkor gyere, vendégem vagy egy pofa sörre!” Fel-
hajtottam a sört, és attól a naptól aszfaltrajzoló va-
gyok. Hetente egy fontom jön össze. Heti egy fontból
ugyan nem lehet hat gyereket eltartani, de szerencsére
az asszony is keres valamicskét, varrással.
Ebben az életben két rossz van csak: az egyik a
hideg, amit el kell viselned, a másik a sok okvetet-
lenkedés, amit olykor még nehezebb. Kezdetben jobb öt-
let híján néha aktokat festettem a járdára, a legelsőt
a St Martin-in-the-Fields-i templom előtt. Egyszer
csak előjön egy feketeruhás alak, nyilván a lelkész,
vagy valami efféle, és szörnyű patáliát csap. „Azt hi-
szi eltűrjük ezt az ocsmányságot Isten szent hajléka
előtt?” - ordította. Botticelli Vénuszának másolata
volt - ám végül kénytelen voltam felmosni. Egy másik
alkalommal ugyanezt a képet az Embankmenten rajzoltam
meg. Egy arra járó rendőr odajött, megnézte, majd
anélkül, hogy egy szót szólt volna, szétsúrolta a mén-
kű nagy lúdtalpával.
Bozo maga is hasonló történeteket mesélt a rend-
őri önkényről. Akkoriban, mikor épp vele töltöttem az
időmet, valaki úgymond „közerkölcsbe ütköző viselke-
dést”-t tanúsított a Hyde Park-ban, a rendőrség pedig
elég durván lépett fel ellene. Bozo lerajzolta a hely-
színt, a fák mögül rendőrök leskelődnek, a képaláírás
pedig ez volt: „Képrejtvény - fedezd fel a rejtőző kö-
zegeket!” Felhívtam a figyelmét, mennyivel hatásosabb
lenne így: „Képrejtvény - fedezd fel a közerkölcsbe
ütköző viselkedést!”, ám Bozo erről hallani sem akart.
Azt mondta, ha ezt egy rendőr meglátná, nyomban elza-
varná, s alighanem örökre búcsút mondhat a placcának.
Az aszfaltrajzolók után rangban a zsoltárénekesek
következtek, majd a gyufa-, cipőfűző- és levendulaáru-
sok - ez utóbbiak borítékban némi levendulatörmeléket
kínáltak, amit eufémisztikusan parfümnek neveztek. Va-
lójában koldus volt mind, aki csak nyomorúságos külse-

-(179)-
jével próbált kuncsaftokat szerezni, s egyikük se ke-
resett többet napi fél koronánál. A nyílt kéregetés
helyett csak azért kellett úgy tenniük, mintha gyufát
és más effélét árulnának, mert a képtelen angol koldu-
lási tilalom erre kényszerítette őket. A hatályos tör-
vény szerint ugyanis, ha az ember odalép egy idegen-
hez, és kér tőle két pennyt, az illető rendőrt hívhat,
és koldulásért hét napra rács mögé juttathatja a kére-
getőt. Ha viszont valaki észbontó hamissággal a „Te-
hozzád vágyom, Istenem”-et bömböli az utcán, némi kré-
tát mázol a járdára, vagy nyakában egy tálca gyufával
téblábol a tömegben - egyszóval, ha másoknak terhére
van -, úgy máris olybá vétetik, hogy nem koldul, csu-
pán valami engedélyezett foglalkozást űz. A gyufaáru-
sítás vagy a kegyes utcai kántálás egyszerűen legali-
zált bűncselekmény. Ámbár annak nem valami jövedelmező
formája, hiszen Londonban nincs olyan gyufaárus vagy
utcai énekes, aki évi ötven fontnál többre számíthat -
ami igencsak csekélység ahhoz képest, hogy nap mint
nap tizenkét órát kell strázsálnia érte a huzatos ut-
casarkon, ahol a száguldó autók szinte a hátát érik.
Érdemes néhány szót szólni a koldusok társadalmi
megítéléséről is, hisz aki valaha is közelebbi vi-
szonyba került velük, és úgy találta, hogy egészen
normális emberi lények, az bízvást megütközött azon a
méltatlan bánásmódon, amelyben a társadalom részesíti
őket. Az emberek többsége szemlátomást úgy érzi, hogy
a koldusokat valami lényegi különbség választja el a
„rendes”, a „dolgozó” emberektől. Egy másik faj egye-
deinek tartják őket - törvényen kívülieknek, éppúgy,
ahogy a bűnözőket és prostituáltakat. A „tisztes embe-
rek” - ellentétben a koldusokkal - úgymond
„dolgoznak”, emezek viszont élősdiek, és természettől
fogva eleve értéktelenek. Kész tényként szokás elfo-
gadni, hogy a koldus nem dolgozik meg a kenyeréért - a
kőműves vagy a könyvkritikus viszont igen. A koldust,
a társadalom salakját csak azért kell megtűrnünk, mi-
vel humánus korban élünk, ám lényegében megvetendő te-
remtmény.
Ha viszont jobban megvizsgáljuk a dolgot, menten
kitűnik, hogy nincs semmi lényegi különbség a koldus
és a tiszteletreméltó emberek tömegei között. A koldu-
sok nem dolgoznak, mondják - csakhogy mi számít munká-

-(180)-
nak? A kubikos munkája a kapanyél mozgatása. A könyve-
lő számokat ad össze. A koldus munkája pedig abban
áll, hogy tekintet nélkül az időjárásra, odakinn ácso-
rog az ajtók előtt, miközben visszértágulatot, idült
hörghurutot, és más nyavalyákat kap. Pont olyan ke-
nyérkereset ez is, mint a többi, persze meglehetősen
haszontalan - ámbár sok más, megbecsült hivatás talán
nem az? Mint társadalmi típus, a koldus számos más
csoport tagjaival kiállja az összehasonlítást. A leg-
több szabadalmazott gyógyszer forgalmazójához képest a
koldus maga a becsület, a bulvárlapok tulajdonosaihoz
képest a fennkölt gondolkodás, a mogorva adóbehajtók-
hoz képest pedig a szeretetreméltóság eleven mintaképe
- egyszóval, bárha élősködő is, a paraziták talán leg-
jámborabbik alfajába sorolható. A közösségtől ritkán
igényel többet, mint ami puszta létének fenntartására
elég, ám erkölcsi normáink szerint még ezért sem kár-
hoztatható, hisz mindezért szenvedéseivel többszörösen
is megfizet. Nem hinném, hogy a koldusnak akárcsak egy
olyan tulajdonsága is lenne, ami őt külön embertípusba
sorolná, avagy kortársainak zömét feljogosítaná arra,
hogy megvesse.
Akkor hát mégis: miért vetik meg a koldusokat -
mert hiszen nyilvánvaló, hogy közmegvetésben van ré-
szük... Azt hiszem, az ok egyszerű: csupán azért, mert
nem keresnek annyit, amennyiből tisztesen élhetnének.
Hiszen valójában senki sem törődik azzal, hogy vala-
mely munka hasznos-e vagy sem, hogy értékteremtő avagy
élősdi tevékenységi forma - az egyetlen követelmény,
hogy jövedelmező legyen. Manapság sok szó esik ener-
giamegtérülésről, hatékonyságról, társadalmi hasznos-
ságról és hasonlókról, holott a dolog veleje csupán
ennyi: „Szerezz magadnak minél több pénzt - lehetőleg
törvényes úton!” A pénz hovatovább az erény egyetlen
fokmérőjévé vált. Ezt a mércét a koldusok nem állják
ki, ezért hát megvetik őket. Ha koldulással hetente
akár csak tíz fontot is keresni lehetne, úgy máris
tisztes hivatásként ismerné el mindenki. A koldus,
tárgyilagos szemmel, egyszerűen vállalkozó, aki épp-
úgy, akár a többi, igyekszik, ahogy tud, gondoskodik a
megélhetéséről. Semmivel sem hitványabb, mint kortár-
sainak zöme, egyetlen fogyatékossága csupán az, hogy

-(181)-
olyan mesterségre adta a fejét, amivel eleve képtelen-
ség meggazdagodni.

-(182)-
 XXXII.
Néhány rövid megjegyzést hadd tegyek itt a londo-
ni szlengre s a trágárságokra vonatkozóan. Mostanában
a londoni tolvajnyelv ilyesfajta szavakat használ
(azokat, amelyeket mindenki ismer, ezúttal mellőzöm):
A ’gagger’ koldus vagy utcai mutatványos. A ’moo-
cher’ nyíltan koldul, anélkül, hogy bármi más tevé-
kenységgel álcázná magát. A ’nobber’ kalapozó vagy
koldusinas, aki a pennyket beszedi. A ’chanter’ utcai
énekes, a ’clodhopper’ utcai táncos. A ’mugfaker’ ut-
cai fényképész. A ’glimmer’ a parkoló autókra vigyáz,
amíg a sofőrjük távol van. A ’gee’ (vagy ’jee’ - ejte-
ni minden esetre dzsí-nek ejtik) a házaló kezére ját-
szik, úgy tesz, mintha épp vásárolna tőle valamit,
hogy mások is kedvet kapjanak tőle. A ’split’: detek-
tív, a ’flattie’: rendőr. A ’didecai’: cigány, a
’toby’: csavargó.
’Drop’ - annyi mint pénzt adni egy kéregetőnek.
’Funkum’: borítékban árult levendula vagy más illato-
sító. ’Boozer’ : kocsma. ’Slang’: a vándorárus hatósá-
gi engedélye. ’Kip’: hely, ahol megalhat valaki, csu-
pán egy éjszakára szóló szállás. ’Smoke’: London.
’judy’: nő. ’Spike’: éjjeli menedékhely. ’Tosheroon’:
félkoronás. ’Deaner’ vagy ’hog’: egy shilling. ’Sprow-
sie’: hatpenny. ’Clods’: zsaruk. ’Drum’: kulacs. ’Sha-
ckles’: leves. ’Chat’: tetű. ’Hard-up’: csikkekből
összegyűjtött dohány. ’Stick’ vagy ’cane’: a betörő
feszítővasa. ’peter’: páncélszekrény. ’Bly’: betörők
acetilénes forrasztólámpája.
’To bawl’: szopni vagy nyelni. ’To knock off’:
lenyúlni, ellopni valamit. ’To skipper’: a szabadban
aludni.
A nagyobb szótárakban e szavak közül szinte min-
den második megtalálható. Érdekes utána járni egyik-
másik eredetének, bár egy-kettő - mint a ’funkum’ vagy
a ’tosheroon’ - minden megfejtési kísérletnek ellen-
áll. A ’deaner’ feltehetőleg a ’denier’ torzított vál-
tozata. A ’glimmer’-nek (és a ’to glim’ igének) a ré-
gi, világosságot jelentő ’glim’, netán a ’pillantás’
értelmű másik régies ’glim’-hez lehet köze. Jó példa

-(183)-
új szavak létrejöttére, hiszen mai értelmében aligha
lehet korábbi a gépkocsik megjelenésénél. A ’gee’ kü-
lönös szó, alighanem a ló jelentésű ’gee’-ből [gee-
gee: ’paci’] származik, egyben a ló biztatására is
utal. A ’screever’ [’aszfaltrajzoló’] eredetét homály
fedi. Végső soron valószínűleg a scribo-ra [lat.
’írok’] utal vissza, az utóbbi százötven évben azonban
az angolban nem fordul elő hasonló szó, és a franciá-
ból se jöhetett, minthogy Franciaországban nincsenek
aszfaltrajzolók. A ’judy’ és a ’bawl’ East End-i argó-
szavak, a Tower-hídtól nyugatra nem fordulnak elő. A
’Smoke’-ot kizárólag a csavargók használják. A ’kip’
dán átvétel. Ugyanezt a jelentésfunkciót nemrég még a
’doss’ töltötte be, ez azonban mára elavult.
Úgy tűnik, a londoni szleng és dialektus igen
gyorsan változik. A Dickensnél és Surteesnél szereplő
régi londoni kiejtés, amely a v helyén w-t, a w helyén
pedig v-t alkalmazott, mostanra nyomtalanul eltűnt. A
cockney-kiejtés mai formájában az 1840-es években je-
lent meg (először egy amerikai könyvben, Melville
White Jacketjében esik szó róla), de ma is folyvást
változik: mostanában például akadnak, akik a ’face’-t
’fice’-ként, a ’nice’-t ’nawce’-ként ejtik, ugyanazzal
a következetességgel, ahogy húsz évvel ezelőtt a ko-
rábbi változatot alkalmazták. A szleng a kiejtéssel
együtt módosul. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt például
Londonban tombolt a „rímelő szleng”: mindenhez hozzá-
toldottak valamit, ami rímelt; a ’kiss’-hez [’csók’]
hogy ’hit or miss’ [’vaktában’], a ’feet’-hez
[’lábak’] hogy ’plates of meat’ [’húsos tálak’] stb. A
dolog annyira általános volt, hogy még a regényekben
is megörökítették, mostanra viszont úgyszólván eltűnt.
121
Könnyen lehet, hogy a fent említett szavak húsz
éven belül nyomtalanul kivesznek.
A trágár szavak ugyancsak változnak, s éppannyira
ki vannak szolgáltatva a kordivatnak. Húsz évvel ez-

121
Néhány rövidítésben még fennmaradt. Ahelyett példá-
ul, hogy „Use your head!” még ma is hallani: a „Use
your twopenny!” formulát (’használd a fejed - használd
a kétpennysedet’). A „két-pennys” a „kétpennys cipó”-
ból, emez pedig egyszerűen a „cipó”-ból származik. (Az
író jegyzete.)

-(184)-
előtt például a londoni munkásság még egész természe-
tességgel használta a bloody szót.122 Mára, habár a re-
gényírók még mindig úgy tesznek, mintha forgalomban
volna, teljesen eltűnt e társadalmi körből. Ha egy
született londoni (írekről, skótokról most nem beszé-
lek, ők más kategóriába tartoznak), kimondja a „bloo-
dy” szót, úgy biztos, hogy valamelyest iskolázott em-
bernek kell lennie. Ekként e szó, miközben egyre fel-
jebb kúszott a társadalmi ranglétrán, mindinkább meg-
szűnt az angol munkásság káromkodási szükségletét ki-
elégíteni. Londonban ma a fucking123 jelzőt ragasztják
szinte minden főnévhez. Bizonyos, hogy a „bloody”-hoz
hasonlóan előbb-utóbb ez a szó is utat talál majd a
szalonokba, hogy helyét eredeti használóinak közegében
egy másik vegye át.
Az egész trágárkodás - kiváltképp az angol - fö-
löttébb rejtélyes jelenség, mivel természeténél fogva
eleve irracionális, akár a mágia - mi több, valójában
maga is ez utóbbi egy sajátos válfaja. Van ugyanis egy
paradox vonása, éspedig a következő. Amikor durva sza-
vakat használunk, azért tesszük, hogy ezzel megdöb-
bentsünk vagy megsértsünk valakit, méghozzá azáltal,
hogy kimondjuk, amit nem volna szabad - rendszerint
olyasmit, aminek szexuális funkcióinkhoz van köze. A
dologban csak az a különös, hogy mihelyt egy szó meg-
honosodott, mint szitokszó, úgy tűnik, máris elveszti
eredeti jelentését, vagyis azt, ami egykor szitokszóvá
tette. Egy szóból azért lesz szitok, mert eredetileg
jelent egy bizonyos dolgot, mihelyt azonban szitokszó-
vá lesz, azt a dolgot többé nem jelenti. Jól példázza
ezt a fuck124 szó pályafutása. A londoniak manapság
nem, vagy csak ritkán használják eredeti jelentésében;
lépten-nyomon mondogatják, de pusztán mint töltelék-
szót, s a világon semmit nem jelent. Hasonló a helyzet

122
a.m.: ’rohadt’, ’kurva’, ’francos’ stb. - bár olykor
indulatszót is helyettesíthet: „I got my bloody font
caught in the chair” – ’A francba, beakadt a lábam a
székbe!’ (A fordító jegyzete.)
123
a. m.: ’kibaszott’, ’kurva’ stb. (A fordító jegyze-
te.)
124
a. m.: ’baszás’, ’baszik’, ’megbasz’, ’francot!’,
’lófaszt!’, ’baszd meg!’ stb. (A fordító jegyzete.)

-(185)-
a buggar-rel,125 amely gyors ütemben veszti el eredeti
jelentését. Eszünkbe juthat néhány hasonló francia
példa is - így, mondjuk, a „foutre”, amely mára minden
jelentést nélkülöző töltelékszóvá kopott. Ugyanilyen a
bougre,126 melyet Párizsban olykor még használnak, ám
az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy ere-
detileg mit is jelentett. A szabály alighanem az, hogy
mindazon szavaknak, melyeket a köznyelv szitokszóként
elfogad, van valami mágikus jellegük, ami elkülöníti,
s a szokványos társalgásra többé használhatatlanná te-
szi azokat.
Úgy tűnik, a sértésként használt szavakra ugyanaz
a paradoxon vonatkozik, mint a szitokszavakra. Azt
hinnénk, egy szó azért válik sértéssé, mert valami
csúnya dolgot jelent, sértő mivoltának azonban valójá-
ban kevés köze van e szorosabb jelentéshez. Egy londo-
nit a „bastard” [’fattyú’] szóval lehet a legdurvábban
megsérteni - ami jelentését tekintve ma már szinte
egyáltalán nem sértő. Londonban és Párizsban egyaránt
egy nő számára ma is a legsúlyosabb sértés, ha
„tehén”-nek nevezik, holott e szó akár bók is lehetne,
hisz a tehenek valójában szeretetreméltó állatok. A
szó tehát nyilván csak azért sértő, mert - tekintet
nélkül szótári jelentésére - eleve annak szánják; a
szavak, kiváltképp a szitokszavak jelentése a közmeg-
egyezésen múlik. Ebben az összefüggésben érdekes meg-
figyelnünk, mennyire megváltozik egy szitokszó jelle-
ge, ha átlépi a nyelvek és kultúrák közötti határokat.
Angliában például senki sem ütközik meg azon, ha nyom-
tatásban olvassa a Je m’en fous127 kifejezést, Francia-
országban viszont csak így jelenhet meg: „Je m’en
f...” Vagy vegyük a „barnshoot”-ot, amely a hindusztá-
ni bahinchut128 romlott változata. A szó Indiában alan-
tas és megbocsáthatatlan sértés - Angliában legfeljebb
125
Az évtizedekkel korábbi nyelvállapotot tükröző Or-
szágh-féle nagyszótár 1990-es kiadásában a szó elsőd-
leges jelentéseként még a ’pederaszta’ áll, a 2000-ben
készült Lázár-Varga-félében viszont ugyanez már a har-
madik helyre szorul. (A fordító jegyzete.)
126
a. m.: ’fickó’, ’kutyafáját’
127
kb. a. m.: ’teszek rá’- a magyar mellesleg „smafu”
formában használja, durvább felhang nélkül. (A fordító
jegyzete.)

-(186)-
évődés... Még iskolai tankönyvben is láttam, Ariszto-
phanész valamelyik darabjában szerepelt, a szöveg ma-
gyarázója szerint úgymond „egy perzsa követ szavainak
zagyvaságát érzékeltetve”. A kommentárkészítő feltehe-
tőleg ismerte a bahinchut jelentését, mivel azonban
idegen szó volt, már nem volt mágikus szitokszó-jelle-
ge, tehát elbírta a nyomdafestéket.
A londoni trágárkodással kapcsolatban még egy do-
log szembetűnő, nevezetesen, hogy férfiak nők jelenlé-
tében rendszerint tartózkodnak tőle. Párizsban ez egé-
szen másként van. Megesik, hogy egy párizsi munkás egy
hölgy jelenlétében inkább visszanyeli a káromkodást,
többnyire azonban nem csinál nagy ügyet belőle, hisz e
tekintetben a nők sem fogják vissza magukat. A londo-
niak ilyen ügyekben jólneveltebbek vagy finnyásabbak.
A fenti néhány megjegyzést többé-kevésbé ötlet-
szerűen vetettem papírra. Milyen kár, hogy valaki, aki
képes a téma szakszerű rendszerezésére, nem teszi köz-
zé évről évre a londoni szleng és trágárság almanach-
ját, melyből e változásokat pontosan nyomon lehetne
követni. Hasznos dolog lenne, megvilágíthatná, miként
is keletkeznek, fejlődnek és tűnnek el bizonyos sza-
vak.

128
A hindusztáni nyelvben a bahin ’nővér’-t jelent, a
chut pedig ’nemi szerv’-et. Ha bachinchutnak neveznek
valakit, sértő módon arra utalnak, hogy az illető
igencsak meghitt kapcsolatban van lánytestvérével. A
barnshoot gyökerében ugyanez a szó van, azok az angol
katonák torzították ilyenné, akik révén Angliába ju-
tott; eredeti jelentését teljesen elveszítve. (A for-
dító jegyzete.)

-(187)-
 XXXIII.
A B.-től kapott két font vagy tíz napra volt
elég. Hogy eddig is kitartott, leginkább Paddynek volt
köszönhető, aki csavargóként megtanult kuporgatni, s
még egy rendes étkezést is bűnös tékozlásnak ítélt.
Ételen ő már csak kenyeret és margarint értett - az
örök teát a két szelet kenyérrel, ami egy-két órára
elcsitítja az ember éhségét. Megtanított arra, hogyan
élhetek: ehetek, alhatok és füstölhetek mindössze napi
fél koronából. „Glimmer”-nek felcsapva esténként még
néhány extra shillinget is sikerült keresnie. Ez ké-
nyes - mert törvénytiltotta - foglalatosság volt, ám
legalább hozott valamicskét, és kipótolta csekély el-
látmányunkat.
Egy reggel megpróbáltunk elszegődni szendvicsem-
bernek. Hajnali ötre elmentünk egy sikátorba valami
irodaépület mögé, ahol már vagy harminc-negyven je-
lentkező állt sorba - de hiába: két óra múltán közöl-
ték, hogy aznapra nincs munka... Nem sokat veszítet-
tünk, mert a szendvicsemberkedés nem valami irigylésre
méltó foglalatosság. Naponta átlag három shillinget
kapnak, és tíz órán át kell az utcát róniuk. Nincs
könnyű dolguk, főként szeles időben, hisz el nem búj-
hatnak, mert előre kijelölt útvonalaikon szúrópróba-
szerűen folyton ellenőrzik mozgásukat. Helyzetüket ne-
hezíti, hogy legfeljebb két-három napra fogadják fel
őket, egy egész hétre soha, így aztán minden áldott
reggel órákat kell várniuk, hogy munkához jussanak.
Annyi a munkanélküli, aki készséggel vállalja a szend-
vicsemberkedést, hogy kilátástalan volna harcot indí-
taniuk a különb bánásmódért. Vágyaik netovábbja így
legfeljebb az, hogy szórólapokat osztogassanak a járó-
kelőknek, ezzel ugyanis kevesebb munkával éppannyit
lehet keresni, mint szendvicsemberként. Jó tudni, hogy
ha efféle szórólaposztó akad az utunkba, feltétlen se-
gítünk rajta, ha elveszünk tőle egy cédulát, mivel
amint sikerül kiosztania a maga adagját, megkapja pén-
zét, és mehet a dolgára.
Továbbra is népszállókon laktunk, éltük az ottani
utálatos, eseménytelen és gyilkosan unalmas életet.
Nappal egyéb tennivaló híján elüldögéltünk a szuterén

-(188)-
konyhákban, kiolvastuk az előző napi újságokat, vagy
ha valamelyikünk hozzájutott, a Union Jack egyik régi
számát. Komisz, esős idők jártak, mindenki ázott gú-
nyában tért haza utcai portyáiról, úgyhogy a konyha
esténként bűzös párákkal telítődött. Sivár napjaink
egyetlen változatosságát a menetrendszerűen magunkhoz
vett „tea két szelet kenyérrel” jelentette. Nem tudom,
hányan élhetnek így Londonban, de több ezren lehetnek.
Ami Paddyt illeti, évek óta nem ment ilyen jól a sora.
Valahányszor szert tett pár shillingre, s átmenetileg
felhagyhatott a menhelyi zarándokélettel, mindig így
élt, hisz a csavargás még ennél is rosszabb volt. Pa-
naszos hangját hallgatva - amikor nem evett, folyvást
siránkozott - az ember megértette, micsoda kín lehet
számára a munkanélküliség. Közkeletű tévedés azt hin-
ni, hogy a munkanélküli csupán fizetésének elmaradásá-
tól szenved; éppen ellenkezőleg, egy iskolázatlan em-
bernek nagyobb szüksége van munkára, mint pénzre, hi-
szen az előbbi úgyszólván természetes szükséglete. A
tanult ember elviseli a kényszerű tétlenséget, ami a
nyomor egyik legkomiszabb velejárója. Egy olyan ember
viszont, mint Paddy, aki nem tudja mivel elütni az
időt, munka nélkül éppúgy szenved, mint a kikötött eb.
Ezért is oly abszurd úgy beállítani a dolgot, mintha a
„lecsúszottakat” mindenki másnál inkább sajnálni kel-
lene. Valójában épp az az ember érdemel szánalmat, aki
kezdettől „lent” volt, s üres fejjel, tehetetlenül
kell viselnie elesettségét.
Egyhangúan teltek napjaink, s a Bozóval folyta-
tott beszélgetéseken kívül alig valamire emlékszem. A
szállást, ahol laktunk, egyszer furcsa látogatók lep-
ték meg. Paddy meg én szokásos köreinket róttuk, s
ahogy délután hazatértünk, a konyhában három jólöltö-
zött ember fogadott, akik épp istentiszteletet tartot-
tak. A szegényvizitáló, jámbor különítmény egy komor
és előkelő, frakkos arisztokratából, egy hordozható
harmóniumon játszó hölgyből és egy feszülettel játsza-
dozó, mamlaszképű ifjoncból állott. Szemlátomást min-
den meghívás nélkül masíroztak be a szállóra, hogy ott
tartsák meg alkalmi istentiszteletüket.
Gyönyörűség volt látni, hogyan fogadják a lakók
ezt az illetéktelen behatolást. Nem mintha a nyomorul-
tak emez önkéntes istápjait a legcsekélyebb inzultus

-(189)-
érte volna: lakótársaink egyszerűen semmibe vették
őket... A konyhában nyüzsgő vagy száz férfi, mintha
csak összebeszélt volna, tüntetően levegőnek nézte a
szegényvizitálókat. Emezek türelmesen álldogáltak,
zsoltárokat énekeltek és buzdították vélelmezett hall-
gatóságukat, mely utóbbi viszont legfeljebb annyiba
vette őket, mintha csak fülbemászók volnának. A frak-
kos gentleman térítő beszédbe kezdett, de a jámbor
igék rendre belevesztek a szokásos hangzavarba, a nó-
tázásba, káromkodásba és edénycsörömpölésbe. A lakók
alig egy karnyújtásnyira ültek a harmóniumtól, s fü-
tyültek rá, komótosan ettek és kártyáztak. A szegény-
látogatók végül csakhamar feladták, és csöndben el-
tisztultak; senki sem bántotta, csak épp kutyába se
vette őket. Utóbb nyilván azzal vigasztalták magukat,
hogy legalább volt bátorságuk önként „alászállni az
emberi nyomorúság legmélyebb bugyraiba” stb., stb.
Bozótól megtudtam, hogy e térítők havonta több-
ször is felkeresik a népszállót. Volt valami összeköt-
tetésük a rendőrségnél, így a gondnok kénytelen volt
beengedni őket. Mindenesetre különös, mennyire termé-
szetesnek tekintik némelyek, hogy másoknak prédikálja-
nak és kéretlenül túlimádkozzák azokat, akiknek jöve-
delme egy bizonyos szint alá esett.
Kilenc nap után B. két fontjából egy font és ki-
lenc penny maradt. Paddy és én félretettünk tizennyolc
pennyt fekhelyre, három pennyért pedig megvettük a
szokásos teát-kenyeret, ami inkább csalóka és silány
előétel volt, semmint főétkezés. Délutánra gyalázato-
san megéheztünk, Paddynek pedig eszébe jutott, hogy a
King’s Cross-i vasútállomás közelében van egy templom,
ahol heti egy alkalommal ingyenes uzsonnát adnak a
csavargóknak. Aznap épp esedékes volt e szeretetlako-
ma, úgy döntöttünk hát, hogy kipróbáljuk. Bozo, noha
esőnap volt, s az ő gyomra is igencsak korgott, nem
állt kötélnek, mondván: az ilyen templomosdi nem az ő
stílusa.
A templom előtt legalább száz ember várakozott,
szurtos, torzonborz alakok, akik úgy gyűltek oda a tea
hírére, akár a keselyűk az elhullott bivalyra. Csakha-
mar megnyílt az ajtó, s a lelkész és néhány lány fel-
terelt mindannyiunkat a karzatra. A templom az evangé-

-(190)-
likusoké volt, sivár és már-már szándékoltan rút. A
falakon címerpajzs alakú táblák lógtak, vért és tüzet
emlegető bibliai idézetekkel. A zsoltároskönyvben
ezerkétszázötvenegy ének volt, egyik-másikba beleol-
vastam, s úgy találtam, rossz versek antológiájaként
is megállná a helyét. Az uzsonna után istentisztelet
következett, amit a gyülekezet állandó tagjai odalent,
a templomhajóban ültek végig. Hétköznap lévén alig né-
hány tucatnyian voltak, jobbára kopasztott jércékhez
hasonló, aszottas vénasszonyok. Sorra bevettük magun-
kat a karzat padjaiba, ahol azután megkaptuk uzsonnán-
kat: a teát félpintes lekváros köcsögben meg hat sze-
let margarinos kenyeret. Amint végeztünk az evéssel,
az ajtó közelében ülő tucatnyi csavargó elpárolgott,
hogy megússza az istentiszteletet - a többiek marad-
tak, nem annyira hálából, inkább csak mert nem volt
képük elmenni.
Az orgona néhány bevezető taktusára kezdetét vet-
te az istentisztelet. A csavargóknak több se kellett,
egyszerre, mint egy jeladásra, a lehető legbotrányo-
sabban kezdtek viselkedni. Az ember nem is hinné, hogy
templomban valaha is sor kerülhet efféle jelenetekre.
A csavargók szerte odafenn a karzaton végignyúltak a
padokon, nevetgéltek, tereferéltek, áthajoltak a kor-
láton kenyérgalacsinokat pöckölve a gyülekezet tagjai
közé, s egy mellettem ülő férfit csaknem erőnek erejé-
vel kellett visszatartanom, hogy rá ne gyújtson. A
csavargók az istentiszteletben csupán nevetséges hó-
kuszpókuszolást láttak. Meg kell adni, elég komikus is
volt - az a fajta, amelyben a hívek időről időre har-
sány hallelújázásban törnek ki, és vég nélküli kegyes
fohászokat rögtönöznek - ám azért a csavargók viselke-
dése is minden határon túlment. A gyülekezetnek volt
egy idősebb tagja, bizonyos Bootle testvér, akit a
szertartás során többször is felhívtak, hogy előimád-
kozzék nekünk. Ahányszor csak felállt, a csavargók lá-
bukkal hangosan dobogni kezdtek, akár az orfeumban...
Valaki azt mesélte, hogy az előző héten egy huszonöt
perces imával sikerült kirukkolnia, és a lelkész végül
kénytelen volt belefojtani a szót. Egy ízben, mikor
Bootle testvér épp felállt, egy csavargó elrikoltotta
magát: „Lefogadom kettő az egyhez, hogy hét perc alatt
nem végez!” - s mindezt olyan hangosan, hogy az egész

-(191)-
templomnak hallania kellett. Hamarosan akkora lármát
csaptunk odafenn, hogy az a lelkész hangját egészen
elnyomta. Odalentről méltatlankodva és pisszegve több-
ször is ránk szóltak, ám ennek az égvilágon semmi fo-
ganatja se lett. A karzat népe elszánta magát, hogy
cirkuszt csinál az istentiszteletből, és nem volt az
az erő, ami ezt meggátolhatta volna.
Visszás és meglehetősen undorító volt mindez.
Odalent maroknyi jámbor és jószándékú hívő elszántan
imádkozni próbált, fölöttük pedig vagy száz nekivadult
alak, akiket ők lakattak jól, szándékosan ellehetetle-
nítette azt. A karzat korlátjáról szutykos, borostás
és leplezetlenül gúnyos arcok vigyorogtak le a hívek-
re. És ugyan mit is tehetett az a néhány nő és aggas-
tyán vagy száz komisz csavargó ellenében? Féltek tő-
lünk, mi pedig nyíltan terrorizáltuk őket, így állván
bosszút, amiért ennünk adtak - s ezzel megaláztak...
A lelkész derék ember volt. Állhatatosan, menny-
dörgő hangon végigmondta Józsuéról szóló prédikáció-
ját, s eközben csaknem sikerült tudomást sem vennie a
fenti nevetgélésről és fecsegésről. Ám végül már nem
tűrhette tovább a botrányt, és fennhangon bejelentet-
te:
- Prédikációm utolsó öt percét a borotválatlan
bűnösökhöz intézem!
Ezt mondván a karzat felé fordította arcát, és
úgy is maradt öt teljes percen át, nem hagyván kétsé-
get afelől, hogy ki az, aki itt borotvált, és ki az,
aki nem. De mit bántuk mi! Miközben a lelkész a pokol
tüzével fenyegetett, mi buzgón cigarettát sodortunk, s
amint odalenn elhangzott az utolsó ámen, lármásan dü-
börögve zúdultunk le a lépcsőn. Többen megfogadták,
hogy egy hét múlva újra eljönnek az ingyen teadélután-
ra.
E jelenet nem hagyott nyugodni. Az egész valahogy
kirívóan eltért a csavargók szokásos viselkedésétől,
attól az alázatos, féregszerű hálától, mellyel egyéb-
kor a jótékonyságot fogadták. A magyarázat persze egy-
szerű volt: jókora túlerőben voltunk a gyülekezet tag-
jaihoz képest, ekként nem volt mit tartanunk tőlük. A
jótékonyság alanya gyakorlatilag majd minden esetben

-(192)-
gyűlöli jótevőjét - ez az emberi természet mélyen gyö-
kerező sajátja -, ha pedig száz másikat tudhat maga
mögött, ezt ki is mutatja...
Az ingyen uzsonna utáni estén Paddy autóőrzéssel
váratlanul ismét keresett nyolc pennyt. Ez épp elég
volt egy újabb éjszakai szállásra, így félretettük, s
másnap este kilencig koplaltunk. Bozo, akitől kaphat-
tunk volna némi ennivalót, egész nap távol volt. A
rakparti kövezet elázott, ő pedig elment az Elephant
and Castle vasútállomáshoz, ahol ismert egy fedett
placcot. Szerencsére maradt még némi dohányom, úgyhogy
aránylag tűrhető napunk volt.
Este azután Paddy elvitt az Embankmentre, mivel
tudta, hogy ott egy pap hetente egy alkalommal élelmi-
szerutalványokat oszt. A Charing Cross híd alatt már
vagy ötven ember várakozott, torzonborz alakjuk szél-
borzolta pocsolyákban tükröződött. Némelyikük valóban
ijesztő figura volt - jó ideje az Embankmenten tanyáz-
hattak, ami még a hajléktalan szállóknál is riasztóbb
példányokat produkált. Emlékszem, egyikük egy gomb
nélküli, derekán kötéllel megkötött felöltőt viselt,
nadrágja foszlányokban lógott, lábujjai pedig kibuktak
lyukas cipője orrán - ezenkívül semmi más nem volt
rajta. Szakálla úgy festett, akár egy fakíré, a mellét
és vállát pedig holmi rémes, fekete, bálnazsírszerű
mocsokkal kente be. Amit a kosz és a szőr látni enge-
dett arcából, valami komisz bőrbetegségtől olyan fehér
volt, akár a papír. Hallottam beszélni is, egész tűr-
hető kiejtése volt, akár még tisztviselő vagy áruházi
eladó is lehetett.
Csakhamar megjött a lelkész, az emberek pedig ér-
kezés szerint sorba rendeződtek. A lelkész kedves, kö-
vérkés, fiatalos férfi volt, és furcsa módon rendkívül
hasonlított az én párizsi Charlie barátomra. Gátlásos
volt és zavart, azon túl, hogy kurtán jó estét kívánt,
egy szót se szólt, csak végigsietett a soron, kezébe
nyomott mindenkinek egy utalványt, be sem várva, hogy
megköszönjék. Az eredmény ezúttal őszinte hála volt -
mindenki úgy találta, hogy a lelkész k...a jó fickó.
Valaki (alighanem a pap füle hallatára) kijelentette:
„Na, b...d meg, ebből se lesz püspök” - ami természe-
tesen hangsúlyos elismerésnek volt szánva.

-(193)-
 Jegyeink egyenként hat pennyt értek, és egy köze-
li étkezdében lehetett beváltani. Ott aztán csakhamar
megállapíthattuk, hogy a tulaj - jól tudva, hogy a
csavargók úgyse mehetnek máshová - durván csal: egy-
egy jegyért csak négy penny ára ételt ad. Paddyvel
ketten épp csak annyi ételt kaptunk, amennyihez a leg-
több kávézóban hét-nyolc pennyért hozzájuthattunk vol-
na. Mivel a lelkész jóval több, mint egy font értékű
jegyet osztott ki, az étkezde tulajdonosa hétről hétre
legalább hét shillinggel rövidítette meg a csavargó-
kat. Az efféle gazság nap mint nap része a csavargó
életének, s mindaddig az marad, amíg csak pénz helyett
élelmiszerjegyeket osztanak nekik.
Paddyvel ez után visszamentünk a menedékhelyre,
ahol - továbbra is éhesen - a konyhában lebzseltünk,
hogy legalább a tűz melegével kárpótoljuk magunkat.
Fél tizenegykor fáradtan és elkínzottan végre megjött
Bozo is, nyomorék lába gyötrelemmé tette számára a
gyaloglást. Aznap egy fillért sem keresett az aszfalt-
rajzolással, mert az összes fedett placc foglalt volt,
ő pedig néhány óráig nyíltan koldulni kényszerült, mi-
közben félszemmel a rendőröket leste. Nyolc pennyt si-
került összeszednie, épp eggyel kevesebbet, mint
amennyibe a szállás került. Már rég elmúlt a bejelent-
kezés ideje, s csak úgy sikerült besurrannia, hogy
megvárta, amíg a gondnok elfordul. Bármely pillanatban
lefülelhették és kipenderíthették, akkor pedig alha-
tott volna ismét az Embankmenten. Kirakta a zsebeit,
és mustrát tartott holmija felett, azt fontolgatva:
mit is adjon el. Választása a borotvájára esett: vé-
gigjárta vele a konyhát, és pár percen belül már el is
kelt három pennyért. Így már ki tudta fizetni a szál-
lást, vehetett egy csésze teát, és ráadásul még fél
pennyje is maradt!
Fogta a csészéjét, és leült a tűzhely mellé, hogy
ázott gúnyáját kissé megszárogassa. Miközben teáját
szürcsölte, láttam rajta, hogy magában nevet, mintha
valami jó tréfán derülne. Ámulva kérdeztem, ugyan mi
nevetnivalója van.
- Hát ez tényleg pokoli vicces! - mondta. - Akár
a Punch is lehozhatná. Mit gondolsz, mit tettem?
- Na mit?

-(194)-
 - Én marha, eladtam a borotvám - anélkül, hogy
utoljára még lekaptam volna a szőrzetem vele!
Egész nap nem evett, mérföldeket gyalogolt nyomo-
rék lábával, a ruhája csurom víz volt, s épp csak egy
fél penny választotta el az éhhaláltól. És lám, most
mégis: önmagán mulat... Nem lehetett eléggé csodálni
ezt az embert!

-(195)-
 XXXIV.
Másnap reggel, mivel pénzünkből kifogytunk,
Paddyvel elindultunk egy ingyenes menedékhelyre. Dél
felé igyekeztünk, kifelé a városból az Old Kent Road-
on, Cromley irányába. Londoni menhelyre nem mehettünk,
mert Paddy nemrég aludt valamelyikben, és nem kockáz-
tathatta meg újra. Tizenhat kilométer gyaloglás várt
ránk, a sarkunkon vízhólyagok nőttek, gyomrunkat mar-
dosta az éhség. Paddy egyre csak az utat fürkészte
csikkekre vadászva, hogy odabenn a menhelyen legyen
némi tartaléka. Konoksága végül is megjutalmaztatott,
mert talált egy pennyt az útszélen! Mindjárt vettünk
rajta egy jó darab száraz kenyeret, és menet közben
befaltuk.
Korán érkeztünk Cromley-ba, a hajléktalan szálló
még nem nyitott ki, így aztán megtettünk még néhány
mérföldet egy városszéli rétig, ahol letelepedhettünk.
A terület afféle csavargószeráj volt, amint a letiport
fű, az ázott újságfoszlányok meg a szétdobált, rozsdás
konzervdobozok mutatták. Szép őszi idő volt; magányo-
san vagy párosával sorra érkeztek csavargók. A közel-
ben egy jókora darabon varádicskóró nőtt, erős szaga
még most is az orromban van - akár a csavargók bűze. A
mező szélén, egy porta kapuja előtt két hidegvérű, fe-
hér sörényű, vöröspej csikó legelészett. Izzadtan és
elcsigázottan nyúltunk el a füvön. Valakinek sikerült
száraz ágakat kerítenie, tüzet rakott belőle, és csak-
hamar kézről kézre járt egy gőzölgő csajka, benne tej
nélküli teával.
Néhány csavargó úti kalandjait kezdte mesélni.
Egyikük, egy Bill nevű, különös alak, régi vágású,
megrögzött kéregető volt, aki, bár herkulesi erő szo-
rult belé, esküdt ellensége volt a munkának. Azzal
kérkedett, hogy bivalyerős lévén bármikor beállhat ku-
bikosnak, de mert első heti béréből mindannyiszor gya-
lázatosan leissza magát, folyton kirúgják. Két ilyen
munkás hét között tarhálásból élt, főleg a boltosokat
pumpolta. Így beszélt:
- Nem megyek én többet annak a mocsok Kentnek még
a környékire sem! Fösvény egy környék az, átkozottul

-(196)-
fösvény! Túl sok lejmos végigpusztította mán! Azok a
szarrágó pékek meg előbb hányják a szemétre a szikkadt
veknit, mint hogy odaadnák az embernek. Mostanság Ox-
ford a jó hely, ott még le lehet venni a népeket! Hogy
ott vótam, kaptam kenyeret, szalonnát, marhasültet, a
diákoktul meg estinként szépen összetarháltam a hat
pennyt kéróra. Tennap este mán csak két penny híja vót
a szálláspénzemnek, gyütt egy pap, hát levettem gyor-
san három pennyre. Markomba nyomja a pénzt, de ahogy
elfordulok már föl is ad kódulásér’. Azt mondja a zsa-
ru: „Maga kódult!” „Nem én! - mondok. - Csak az időt
kérdeztem meg az úrtó’...” A zsaru végigtapogat a ka-
bátom alatt, és kihúz félt font húst, meg két cipót.
„Hát akkor ez meg mi?! - kérdi. - Na gyüjjön csak ve-
lem az őrszobára!” A bíró mindjárt be is kasztlizott
egy hétre... Hát én többet paptul nem kérek egy nyomo-
rult vasat se’. Nem mintha hét nap elzárás fődhöz vág-
na...
És így tovább, és így tovább...
Szemlátomást egész élete ebből állt: kéregetés-
ből, berúgásokból és elzárásokból. Mindezt nevetve me-
sélte, mintha csak valami hallatlanul mulatságos do-
logról lenne szó. A kéregetés, úgy tűnt, nem sokat
hozhat neki, mert csak egy kopott kordbársony öltönyt,
sapkát és sálat viselt - inget és zoknit nem. Ennek
ellenére kövér volt és vidám, mi több, sörszagot
árasztott, ami egy csavargó esetében ma ugyancsak rit-
ka.
Két fickó nemrég járt itt a cromley-i szálláson,
s egy fura kísértethistóriát mesélt a helyről. Néhány
éve, mondták, valaki öngyilkos lett ott. Egy csavargó-
nak sikerült becsempésznie egy borotvát a cellájába,
ahol aztán elvágta a torkát. Reggel, ahogy a főcsöves
körbejárt, a hullától nem tudott benyitni a cellába, s
végül, ahogy mégiscsak betaszította az ajtót, a halott
karja eltörött. Az öngyilkos csavargó szelleme állító-
lag bosszúból azóta is visszajár a cellába, és aki ott
alszik, egy éven belül biztosan meghal, amit, úgy
mondják, máris több eset bizonyít. Ha tehát valaki be
akar nyitni egy cellába, és úgy találja, hogy az ajtó
be van ragadva, semmi pénzért ne menjen oda, mert az
az a cella, melyben az öngyilkos szellem kísért!

-(197)-
 Két elcsapott matróz is mesélt egy rémtörténetet.
Egy férfi (a mesélők megesküdtek, hogy ismerték) el
akart rejtőzni potyautasként egy Chilébe induló hajón,
amelynek rakománya óriás ládákba csomagolt gyári al-
katrészekből állt. A fickónak egy dokkmunkás segítsé-
gével végül sikerült is elrejtőznie egy ilyen ládában.
A dokkmunkás azonban eltévesztette a ládák berakásának
sorrendjét. A daru beemelte a potyautas rejtekhelyét a
hajóra - de a raktér legaljára, úgyhogy még száz és
száz más láda került rá. A dolgot csak az út végén fe-
dezték fel: a fickó megfulladt, s mire Chilében partra
tették, a hullája már oszlásnak indult.
Egy másik csavargó Gilderoyról, a hírhedt skót
rablóról mesélt. Gilderoyt halálra ítélték, de megszö-
kött, majd foglyul ejtette a bírót, aki elítélte, és –
micsoda pompás fickó! - utóbb maga kötötte fel a paró-
kást... A csavargóknak, persze, tetszett a történet,
ám ami igazán érdekes volt: láthatóan egyikük sem is-
merte annak valódi befejezését. Valamennyien úgy tud-
ták, hogy Gilderoynak később sikerült átszöknie Ameri-
kába - holott valójában ismét elfogták, és rövid úton
kivégezték. Nem vitás, hogy e megtörtént bűneset végét
szándékosan költötték át legendává, éppúgy, mint Robin
Hood vagy Sámson történetét, melyekhez a gyermeki
vágyfantázia boldog véget kerített.
Mindez a történelmi témákra terelte a szót, s egy
idősebb csavargó mindjárt kijelentette, hogy azokat az
időket, amikor a nemesurak szarvas helyett szegényle-
gényekre vadásztak, csak az „egy-harapás törvény”129
szentesített zsiványságával lehetett túlélni. Néhányan
kinevették, ám ő kitartott emellett. Hallott valamit a
Gabonatörvényről130 is regélni, meg a jus primae noc-
tis-ról131 (úgy vélte: valóban létezett ilyen!), no és

129
A „one bite law” középkori angol joggyakorlat,
amely az ebtulajdonost csak az esetben kötelezi kárté-
rítésre az áldozat iránt, ha a kutya előzőleg más va-
lakit már bizonyíthatóan megharapott.
130
A középkori gabonakereskedelmet szabályozó törvényt
1848-ban törölték el Angliában.
131
Azaz az „első éjszaka jussáról”, amely állítólag a
földesurak szexuális előjoga volt jobbágyaik nászéj-
szakáján, ámbár e hírhedt szokásjogot, mely élesen

-(198)-
a Nagy Lázadásról132, amelyről azt hitte: a szegények
leszámolása volt a gazdagokkal – talán a parasztfelke-
lések legendáival összekeverve. Nem hiszem, hogy az
öreg tudott olvasni, miként az is biztos, hogy e tudo-
mányát nem az újságcikkekből szerezte. A történelem-
morzsákat, melyeket elénk szórt, alighanem csak a csa-
vargók nemzedékei adták tovább, némelyiket talán év-
századokon át. Eleven szájhagyomány volt ez, a közép-
kor gyenge, mára mindinkább elhaló visszhangja.
Paddyvel estére betértünk a cromley-i menhelyre,
és csak másnap délelőtt tízkor jöttünk ki. Romtonhoz
és Edburyhez igencsak hasonló hely volt ez, de kísér-
tetnek színét se láttuk. Aznap éjjel megszállt ott két
fiatalember is, bizonyos William és Fred, két elcsa-
pott norfolki halászlegény. Vidám fickók voltak, sze-
rettek énekelni. Volt egy kedvenc daluk: a „Szegény
Bella balladája”, amit érdemes talán idejegyeznem. Két
napon át vagy fél tucatszor hallottam, így végül magam
is megjegyeztem - kivéve egy-két sort, amit találomra
pótolok:
Bella oly szép volt, és oly ifjú még,
A haja színarany, a szeme kék,
Ó, szegény Bella!
Tánc volt a lépte, s a szíve vidám,
De balga fejjel egy nyár éjszakán
Úgy járt, mint annyi norfolki lány
- Álnok, gaz csábító lett a veszte.
Oly ifjú volt még, nem is hihette,
Hogy reményét rút önzés kikezdje.
Ó, szegény Bella!
„Úgy tesz majd, ahogy illik, a párom:
Nőül nesz, hiszen gyermekét várom!”
szerelmes szívvel bízott vakon
- Álnok és gaz csábítójában.

szemben állt a középkori valláserkölccsel, sehol sem

kodifikálták. (A szerkesztő jegyzete.)
132
Azaz az angol polgári forradalomról

-(199)-
 Embere után mindhiába járt,
Megszökött már az, rég hajóra szállt.
Ó, szegény Bella!
Úrnője hörgött: „El innen, lotyó!
Rút szégyened a bordélyba való!”
Így lett szegényből földönfutó
- Egy álnok, gaz csábító miatt.
Vad hóviharban egész éjen át
Kínok kínjával vonszolta magát,
Ó, szegény Bella!
S hogy vérzőn kigyúlt a hajnali fény,
Holtan hevert a hóban szegény,
Dermedt űrrel magzata helyén.
- Egy álnok, gaz csábító miatt.
Lássa hát mind, kit e példa talál:
A kéj ára kín, s legvégül: halál
Ó, szegény Bella!
Gyászolván sok férfi így mormogott:
„Lám, ennek is mily galád sors jutott!”
Mire kórusban mind az asszonyok:
„Mily galád férfi! Bár akadna jobb!”
A dal szövegét alighanem egy nő írta...
William és Fred; akiktől ezt a dalt tanultam,
semmirekellő csirkefogók voltak, az ilyenek miatt van
rossz hírük a csavargóknak. Megtudták például, hogy a
cromley-i főcsöves kapott néhány használt holmit, hogy
azt a rászorulók közt ossza ki. Fred és William épp
ezért, mielőtt bementek volna a szállásra, lehúzták
cipőiket, lyukakat vágtak a talpukba, és felszaggatták
rajtuk a varrást. Azután kértek két pár csizmát, a fő-
csöves pedig látva; hogy az övék mily ócska, két csak-
nem új lábbelit adott nekik. Másnap alighogy kihúzták
a lábukat a szállásról, máris eladták a csizmákat egy
shilling kilenc pennyért. Úgy gondolták, fényes üzle-
tet csinálnak, mikor potom egy shilling kilenc penny-
ért gyakorlatilag használhatatlanná tették saját cipő-
iket.
Elhagyván a menedékhelyet hosszú, lomha menetben
valamennyien dél felé, Lower Binfield és Ide Hill irá-
nyába indultunk. Útközben két csavargó összevereke-
dett. Egész éjszaka veszekedtek valami ostoba casus

-(200)-
belli miatt; az egyik azt mondta a másiknak: bulls-
hit133 amit az „bolsi”-nak értett - ez pedig halálos
sértésnek számított. Egy mezőn estek egymásnak, ahol
vagy tucatnyian álltuk körül s bámultuk őket. A jele-
net egy apró mozzanat miatt ragadt meg emlékezetemben:
mikor az egyik férfi a földre került, leesett a sapká-
ja, én pedig láttam, hogy a haja teljesen ősz. Ekkor
valamelyikünk közbelépett, és szétválasztotta őket.
Paddy közben kérdezősködött, és kiderítette, hogy a
viszály, mint rendesen, pár penny ára ennivaló miatt
tört ki.
Korán értünk Lower Binfield-be, ahol Paddy estig
azzal ütötte agyon az időt, hogy a házak hátsó bejára-
tánál munkáért kérincsélt. Egy helyen ledobtak neki
néhány faládát, hogy aprítsa fel tűzifának. Mondta,
hogy odaát vár rá a cimborája, majd engem is áthívott,
hogy kettesben nekilássunk a munkának. Amikor végez-
tünk, a ház tulajdonosa szólt a cselédlánynak, hogy
hozzon ki nekünk egy-egy csésze teát. Emlékszem, mi-
lyen rémült arccal hozta – aztán hirtelen minden bá-
torsága odalett, letette a csészéket a járdaszélre,
visszaszaladt a házba, és bezárkózott a konyhába.
Ilyen rémületet kelt a „csavargó” nevezet. Hat-hat
pennyt kaptunk, amiből egy hárompennys cipót és egy
fél uncia dohányt vettünk, s még maradt is öt pennynk.
Paddy úgy vélte, jobban tesszük, ha elássuk az öt
pennynket, mert a Lower Binfield-i főcsöves hírhedt
zsarnok volt, és könnyen megeshet, hogy ha bármi pénzt
talál nálunk, be sem enged. A csavargók között általá-
nos gyakorlat, hogy pénzüket elássák. Ha netán komo-
lyabb összeget akarnak becsempészni a szállóra, rend-
szerint a ruháikba varrják, bár ennek lebukás esetén
akár elzárás is lehet a következménye. Ezzel kapcso-
latban hallottam Paddy és Bozo szájából egy különös
történetet. Egy ír férfi (Bozo szerint ír, Paddy sze-
rint angol), aki nem volt csavargó, mi több harminc
font lapult a zsebében, egy kis faluba vetődött, ahol
nem talált magának szállást. Végül egy csavargótól
kért tanácsot, aki azt ajánlotta neki, próbálkozzék a
szegényházban. Meglehetősen szokványos eset, hogy ha
valaki nem kap másutt szállást, a szegényházban próbál

133
baromság

-(201)-
olcsó fekhelyhez jutni egy éjszakára. Az ír azonban
úgy gondolta, ez egyszer ravasz lesz, s ingyen szerez
magának ágyat, épp ezért nincstelen szálláskérőként
bekopogott a menhelyre, miután harminc fontját szépen
bevarrta a ruhájába. Csakhogy a csavargó, akitől a ta-
nácsot kapta, felismerte a kínálkozó alkalmat, s még
az éjjel diszkréten elintézte a főcsövesnél, hogy más-
nap kora reggel engedje útjára, mivel munkát akar vál-
lalni. Reggel hatkor el is bocsátották, ő pedig ele-
gánsan kisétált - az ír ruhájában. Az ír férfi panaszt
tett a lopás miatt, mire mindjárt kapott egy hónap el-
zárást, amiért csalárd fondorlattal jutott be egy in-
gyenes hajléktalan menhelyre.

-(202)-
 XXXV.
Miután megérkeztünk Lower Binfield-be, jó ideig
heverésztünk a fűben, s a gazdák házuk kapujából fi-
gyeltek bennünket. Egy lelkész jött elő a lányával,
egy darabig némán bámultak, mintha csak holmi fura ak-
váriumi halak lennénk, aztán továbbmentek. Több tucat-
nyian várakoztunk már; ott volt William és Fred, akik
most is nótáztak, s ott volt a két verekedő: Bill meg
a tarhás is. Utóbbi végig koldulta a pékségeket jó né-
hány száraz kenyeret bespájzolt kabátja és csupasz
felsőteste közé. Most szétosztotta közöttünk a zsák-
mányt, mi pedig örültünk neki. Ez egyszer még nő is
akadt köztünk, az első csavargónő, akivel összeakad-
tam. Puffadt, viharvert, hatvan körüli, ijesztően
piszkos asszony volt hosszú, földet söprő fekete szok-
nyában. Roppant rátartian viselkedett, s ha valaki
mellé ült, mindjárt fintorogni kezdett, s odébb húzó-
dott.
- Hová készül, nagysám? - szólt oda neki az egyik
csavargó.
A nő mérgesen fújt egyet, s a távolba nézett.
- Ugyan már, nagysám, ne hordja úgy fent az or-
rát! Mink itten mind ugyanabba’ a bocskorba’ járunk.
- Köszönöm szépen - felelt fanyarul az asszony. -
Ha majd úgy döntök, hogy el akarok vegyülni egy rakás
csavargóval, tudatni fogom...
Tetszett, ahogy a csavargó szót kimondta. Úgy
tűnt, egy villanásnyi időre egész lelkét látni engedi;
egy kicsiny, korlátolt női lelket, amit a nélkülözés
és csavargás hosszú évei teljesen érintetlenül hagy-
tak. Nyilván tisztes özvegy volt, akit valami bizarr
véletlen sodort az útszélre.
A menhely este hatkor nyitott. Szombat lévén vár-
ható volt, hogy egész hétvégére becsuknak bennünket,
ez volt ugyanis az általános gyakorlat. Hogy miért,
nem tudom - talán csak azon kárörvendő előítélet okán,
miszerint a magunkfajta aljanép legalább vasárnapon-
ként megérdemli, hogy vezekeljen kissé. Amikor fel-
iratkoztunk, azt mondtam: „újságíró” vagyok. Ennek

-(203)-
ugyan több köze volt az igazsághoz, mintha festőnek
vallom magam, hisz hébe-hóba kerestem már némi pénzt
újságcikkírással, mégis ostobaságot követtem el, mert
így további kérdésekre kellett felelnem. Mihelyt beju-
tottunk a menhelyre, és felsorakoztunk a motozáshoz, a
főcsöves a nevemet kiáltotta. Negyven év körüli, me-
rev, katonás férfi volt, ám azért nem tűnt olyan erő-
szakosnak, mint amilyennek leírták, inkább csak holmi
nyers modorú, kiszolgált bakára emlékeztetett. Fenn-
hangon kérdezte:
- Melyikük az a Blank?
Csak lassan kapcsoltam, mivel már elfeledtem, mi-
féle álnevet adtam meg...
- Én, uram.
- Szóval maga újságíró?
- Igen, uram - feleltem hideglelősen, mert biz-
tosra vettem: még néhány kérdés, és kiderül, hogy ha-
zudtam, s azzal máris hűvösre tesznek. De a főcsöves
csupán végigmért, s így szólt:
- Eszerint maga úriember volna?
- Azt hiszem...
Még egyszer alaposan megnézett magának. – Hát fő-
nök, ez pech! - mondta. - Baromi nagy pech!
Ezek után feltűnően kivételezett velem, mi több,
még némi alázatfélét is éreztem viselkedésén. Nem mo-
tozott meg, sőt a fürdőszobában külön tiszta törülkö-
zőt adott, ami hallatlan fényűzésnek számított. Lám,
ilyen hatással van az „úriember” bűvszó egy kiszolgált
bakára!
Hétre felfaltuk a kenyerünket, benyakaltuk a te-
ánkat, és már a celláinkban voltunk. Itt minden háló-
helyiségben egy ember aludt, volt vaságy és szalmazsák
is, elvben tehát akár még jól is alhattunk volna.
Csakhogy egy hajléktalan szálló sem tökéletes... A Lo-
wer Binfield-i legfőbb fogyatékossága a hideg volt; a
fűtés nem üzemelt, a két vékony pamuttakaró pedig,
amit adtak, alig ért valamit. Még csak ősz volt, de
már foga volt a hidegnek. Az egész tizenkét órás, ré-
mes éjszakán át így csak forgolódott mindenki, néhány

-(204)-
percre elaludt, majd ismét borzongva fölébredt. Eköz-
ben még csak nem is füstölhettünk, mivel a dohány,
amit sikerült becsempésznünk, a ruháinkban maradt,
ezeket viszont csak reggel kaptuk vissza. A folyosó
egész hosszában nyögdécselés hallatszott, meg időnként
némi átkozódás. Azt hiszem, azon az éjszakán senki sem
aludt két óránál többet közülünk.
Másnap a reggeli és az orvosi szemle után a fő-
csöves mindannyiunkat beterelt az étkezőbe, és ránk
zárta az ajtót. A leírhatatlanul sivár, meszelt falú,
kőpadlós termet deszkából ácsolt padokkal és asztalok-
kal rendezték be, és börtönszag uralkodott benne. A
rácsos ablakok túl magasan voltak, semhogy ki lehetett
volna látni rajtuk. A helyiség összes ékítménye egy
óra és a dologházi szabályzat egy megsárgult példánya
volt. Szorosan egymás mellett ültünk a padon, a könyö-
künk összeért, és bár még alig múlt nyolc óra, máris
unatkoztunk. Nem volt mit csinálnunk, nem volt miről
beszélnünk, de még annyi helyünk sem adatott, hogy
tagjainkat kissé megmozgathattuk volna. Egyetlen vi-
gaszként itt legalább stikában rá lehetett gyújtani,
mert a dohányzás felett mindaddig szemet hunytak, amíg
nyíltan tetten nem értek valakit. Scottynak, egy kis
szőrmók csavargónak, aki fura londoni-glasgow-i keve-
réknyelven beszélt, nem volt dohánya, mert csikkgyűjtő
dobozát, ami a motozásnál kiesett cipőjéből, elkoboz-
ták; így hát én adtam neki a sodráshoz szükséges kel-
lékeket. Lopva füstöltünk, s amint meghallottuk, hogy
jön a főcsöves, égő cigarettáinkat iskolás fiúk módjá-
ra menten zsebre vágtuk.
A csavargók legtöbbje tíz órát ücsörgött egyhu-
zamban e kényelmetlen és sivár csarnokban - és csak a
jó ég tudja, hogy bírták ki. Én szerencsésebb voltam a
többinél, mert tíz óra tájban a főcsöves elhívott al-
kalmi munkára néhányunkat. Engem konyhai kisegítőnek -
a legkívánatosabb tevékenységre! - jelölt ki. Ezt is,
akárcsak a tiszta törülközőt nyilván az „úriember” szó
varázsának köszönhettem.
A konyhán, mint kiderült, nem akadt semmi dolgom,
így hát kisurrantam egy fészerbe, ahol burgonyát tá-
roltak, s ahol néhány dologházi nincstelen lapított,
hogy megússza a vasárnap reggeli istentiszteletet.

-(205)-
Volt itt néhány láda, amin kényelmesen elüldögélhet-
tünk, s hozzá a Family Herald egy kötegnyi régi példá-
nya, mi több, még egy pár Raffles is, a szegényház
könyvtárából. A bentlakóktól sok érdekeset hallottam
az itteni életről. Elmondták például, hogy a dologház-
ban a legutálatosabb az uniformis, amit kötelezően vi-
selniük kell a jótékonykodás undok stigmájaként;
amúgy, ha hordhatnák saját ruháikat, vagy legalább
sapkájukat és sáljukat, nemigen bánnák, hogy itt él-
nek. A szegényháziakkal együtt ebédeltem, az adag elég
lett volna akár egy óriáskígyónak is - az Hôtel X.-be-
li legelső napom óta nem ettem így degeszre magam. A
bentlakóktól megtudtam, hogy vasárnaponként annyi
ételt kapnak, hogy majd kipukkadnak tőle, egész héten
át viszont nyelhetik az éhkoppot. Ebéd után a szakács
behívott mosogatni, és utasított, hogy dobjam a sze-
métbe a maradékot. Elképesztő pocsékolás volt ez, és
tekintettel a körülményekre, a tetejében még vérlázító
is. Úgy dobtak ki tenyérnyi friss hússzeleteket, több
vödörre való kenyérmaradékot meg zöldséget, mintha
csak szemét lett volna, majd az egészre még a kifőtt
tealevelet is ráborították. Öt szemetesedényt töltöt-
tem színültig ízletes és ehető étellel - miközben a
hajléktalan szállón félszáz csavargó ült, korgó gyom-
rában mindössze a menhelyi ebéd sovány kenyerével és
sajtjával, meg két szem hideg főtt krumplival, amit
ráadásként a vasárnap tiszteletére kaptak. A szegény-
háziak szerint az ételt szándékosan hányták inkább a
moslékba, nehogy a csavargók jóllakjanak a maradékból.
Háromkor visszatértem a menhelyre. A csavargók
reggel nyolc óta ültek egymás mellett, oly szorosan,
hogy a könyöküket is alig mozdíthatták, és mostanra
szinte belebolondultak az unalomba. Már dohányozni se
nagyon dohányoztak, hiszen a csavargó füstölnivalója
az utcán fölszedett csikk, és elég, ha csak pár órára
elzárják a járdák kínálta gyűjtögetéstől, máris nélkü-
lözni kénytelen. A többség annyira letompult, hogy még
beszélgetni sem volt kedve, csak gubbasztottak egymás
mellett a padon, elbámulva a semmibe. Néha hatalmasat
ásítottak, ilyenkor szájuk sötét üregként szinte ket-
téhasította borostás arcukat. Az egész helyiség bűz-
lött az unalomtól.

-(206)-
 Paddy, kinek ülepét alaposan feltörte a pad,
igencsak panaszos kedvében volt, én meg, hogy az időt
valahogy agyonüssem, egy jobb külsejű csavargóval tár-
salogtam. Egy fiatal ács volt, gallért és nyakkendőt
viselt, s azt mondta, csupán azért jutott csavargó-
sorsra, mert nem tellett neki néhány kéziszerszámra,
ami a szakmájában a munkavállaláshoz szükséges. Érez-
hető távolságot tartott a többiekkel, inkább szabad
embernek tartva magát, mintsem földönfutónak. Még némi
irodalmi ízlése is volt, zsebében a Quentin Durward134
egy példányát hordta. Ha csak az éhség rá nem szorít-
ja, mondta, elkerüli a menhelyet: inkább alszik sövé-
nyek tövében és kazlak alján. Volt úgy, hogy hetekig a
déli tengerpart fürdőhelyein kéregetett, éjszakánként
pedig a kabinokban húzta meg magát.
Hosszan beszélgettünk a csavargóéletről. Hevesen
bírálta a rendszert, amely a csavargókat tizennégy
órára bekényszeríti a menhelyre, hogy aztán a nap ma-
radék tíz óráját végigkutyagolják a zsarukat kerülget-
ve egy újabb menhelyig. Elmesélte saját esetét is -
már fél éve volt munkanélküli, mivel nem tudta megven-
ni a néhány font árú szerszámot. „Micsoda képtelen ba-
romság!” - sóhajtozott.
Mondtam neki, mekkora ételpocsékolás folyik a
szegényház konyháján, és hogy mi erről a véleményem.
Meglepett, ahogy hirtelen hangot váltott. Láttam, hogy
szavaim nyomán egyszerre felébred benne a minden angol
kétkezi munkásban ott szunnyadó nyárspolgár. Bár
ugyanúgy éhezett, mint a többiek, mindjárt talált né-
hány okot, amiért mégis helyesebb, ha az ételt kidob-
ják, mintha a csavargóknak adnák. Komoran és fontosko-
dón így oktatott:
- Muszáj, hogy így legyen, Ha túl komfortossá
tennék az efféle helyeket, az ország egész söpredéke
idetódulna. Azt a temérdek alvilági alakot egyedül a
gyatra koszt rettenti vissza. Az a baj ezekkel a csa-
vargókkal, hogy lusták dolgozni. Nem kell kényeztetni
őket. Hitvány népség!
Próbáltam érvelni, hogy rosszul gondolja, de nem
hallgatott rám:

134
Walter Scott regénye.

-(207)-
 - Ugyan, mit sajnálja ezeket? Söpredék népség!
Maga meg én, persze, egész más kategória vagyunk. De a
söpredék, higgye el nekem, mindig is söpredék marad!
Érdekes volt megfigyelnem, milyen kínosan elhatá-
rolja magát „ezektől a csavargóktól”. Hat hónapja rót-
ta az országutat, de szemlátomást úgy vélte, Isten
színe előtt ő azért még nem csavargó. Felteszem: jó
néhány csavargó ad hálát nap mint nap a sorsnak, hogy
„nem lett züllött csavargó”... Valahogy úgy, mint azok
a turisták, akik csípős megjegyzéseket tesznek a „sok
hülye turistára”.
Nagy keservesen eltelt újabb három óra. Hatkor
megérkezett a vacsora, de kiderült, hogy teljesen ehe-
tetlen; mivel a kenyér, ami már reggel is erősen szik-
kadt volt (még szombat este felszelték), addigra úgy
megkeményedett, akár a tengerész kétszersült. Szeren-
csére megkenték pecsenyezsírral, amit lekaparva róla
magában elmajszoltunk, s így a gyomrunkban mégiscsak
több volt a semminél. Negyed hétkor aztán ismét taka-
rodót fújtak. Mivel időközben újabb csavargók érkez-
tek, s nem akarták, hogy elkeveredjünk velük, őket a
cellákban, bennünket pedig a hálótermekben helyeztek
el. (Az óvintézkedés oka leginkább a fertőzésektől va-
ló félelem volt.) Pajtaszerű hálótermünkben egyetlen
vödör szolgált közös kübliként. Fertelmes bűzt árasz-
tott, s az idősebb emberek egész éjjel köhögtek és
föl-alá mászkáltak. Ám a sok ember itt legalább némi
meleget tartott, s mi végre alhattunk valamicskét.
Másnap délelőtt tízkor, egy újabb kötelező orvosi
szemle után szétrajzottunk, ebédre egy darab kenyeret
és sajtot kapva útravalóul. William és Fred - egy
shilling büszke birtokosai! - a menhely vaskerítésére
nyársalták a kenyeret, úgymond tiltakozásként. Mint
mondták, Kentben már ez volt a második menhely, amit
oly cefetül túlfűtenek, hogy nem lehet megmaradni ben-
ne. Mindezt szemlátomást sziporkázó szellemességnek
vélték. Egy gyengeelméjű társunk (minden turnusban
akad egy-két ilyen) kijelentette: ő túl fáradt a gya-
logláshoz, s a menhely kerítésrácsára kapaszkodott:
amíg a főcsöves le nem szedte onnét, egy jókora farba-
rúgással útnak indítva. Paddyvel északnak, London felé

-(208)-
tartottunk, míg a többiek jórészt Ide Hill, egész Ang-
lia legrosszabb hírű menhelye felé poroszkáltak. 135
Mostanra ismét derűs, őszi idő lett, s az úton
néhány autót kivéve alig volt forgalom. A menhely iz-
zadtság bűze, csatorna- és szappanszaga után üde ró-
zsaillat csapott meg mindenünnen. Az úton kettőnkön
kívül nem járt más csavargó. Egyszer csak sietős lép-
tek zaját és kiabálást hallottunk mögülünk: a kis
Scotty, a glasgow-i csavargó loholt utánunk. Egy rozs-
dás fémdobozt vett elő a zsebéből nyájasan mosolyogva,
mint aki valami becses szívességet viszonoz.
- Tessék, pajtás - nyújtotta felém szívélyesen -,
tartozom neked néhány dekkel. Tegnap megdobtál egy
spanglival; most a főcsöves végre visszaadta a csikkes
dobozomat. Jó tett helyébe jót várj!
Azzal ünnepélyesen a markomba nyomott négy ázott
és elgyötört cigarettavéget.

135
Azóta én is megfordultam ott, nem is olyan rossz
hely. (Az író jegyzete.)

-(209)-
 XXXVI.
Szeretnék papírra vetni a csavargókkal kapcsolat-
ban néhány általános érvényű megjegyzést. Ha az ember
jobban belegondol, különös produktum egy csavargó, ér-
demes eltűnődni a sorsán. Hisz eleve furcsa, hogy egy
népes embercsoport több tízezer tagja megannyi Bolygó
Zsidóként nap mint nap kénytelen róni Anglia útjait. A
jelenség bízvást megérdemli, hogy foglalkozzunk vele,
valódi jelentőségét azonban még csak meg se közelít-
hetjük mindaddig, amíg nem számolunk le szokványos
előítéleteinkkel. Ezek az előítéletek abban a felte-
vésben gyökereznek, hogy minden csavargó ipso facto
gazember. Gyermekkorunkban belénk sulykolták, hogy a
csavargók gazemberek, így aztán agyunkban megrögzült
valamiféle ideáltipikus csavargó-kép - egy viszolyog-
tató, meglehetősen fenyegető külsejű teremtményé, aki
inkább éhen hal, mintsem hogy dolgozzék, eleve utálja
a szappant, és egyebet sem akar, mint kéregetni, lum-
polni és tyúkólakat fosztogatni. És bár e csavargó-
szörny cseppet sem valószerűbb lény, mint a képregé-
nyek borzongató alakja: Fou Man Chou, a gonosz kínai
mágus, mégis igen nehéz elménkből kitörölni. Elég, ha
csak meghalljuk a szót: „csavargó”, máris előtolak-
szik, a hozzá kötődő hiedelmeink pedig elfedik a csa-
vargás valódi kérdéseit.
Vágjunk hát a közepébe, és tegyük fel a kérdést:
miért is vannak egyáltalán csavargók? Különös, de csak
igen kevesen tudják, valójában mi is kényszeríti a
csavargót, hogy nyakába vegye a távolságokat. Mivel
pedig az emberek hisznek a csavargó-mumusban, a leg-
fantasztikusabb magyarázatokkal állnak elő. Mondják
például, hogy a csavargók csupán azért kóborolnak,
hogy elkerüljék a munkát vagy alkalmat találjanak bűn-
cselekmények elkövetésére, mi több - ámbár ez a legke-
vésbé valószerű magyarázat -, mert egyszerűen szeret-
nek csavarogni. Még kriminológiai könyvben is olvas-
tam, hogy a csavargó atavisztikus jelenség, az emberi-
ség nomád hajdankorának visszaütése. Holott a csavar-
gás nyilvánvaló oka már-már kiszúrja az ember szemét.
A csavargó természetesen nem holmi nomád atavizmus -
hisz ennyi erővel azt is mondhatná valaki, hogy egy
utazó kereskedelmi ügynök éppúgy atavisztikus jelen-

-(210)-
ség. A csavargó nem azért csavarog, mert ezt szívesen
teszi, hanem ugyanazért, amiért az autós balra tart,
vagyis mert a törvény erre kényszeríti. Ha valaki nyo-
morog, és a helyi egyházközség nem segíti, úgy legfel-
jebb átmeneti szállásokon húzhatja meg magát, ám mivel
e szállók mindössze. egy-egy éjszakára fogadják be,
így állandó vándorlásra kényszerül. Azért csavarog,
mert a jog arra kárhoztatja, különben éhen halhat. Ám-
de az embereket arra nevelték, hogy higgyenek a csa-
vargó-szörny valóságosságában, ezért úgy hiszik, a
csavargásnak okvetlen valami alantas indítéka kell le-
gyen.
Ami azt illeti, a csavargó-szörny képzete nemigen
állja ki az alaposabb vizsgálatot. Vegyük csak azt a
közkeletű feltevést, hogy a csavargók veszedelmes ala-
kok. A tapasztalattól eltekintve, akár a priori is ki-
jelenthetjük, hogy csak igen kevés csavargó jelent fe-
nyegetést másokra, ha ugyanis nem így volna, úgy nyil-
ván egészen más bánásmódban lenne részük. Egy menedék-
hely egy éjszakára olykor száz csavargónál többet is
befogad, akikre jobbára csak háromfős személyzet fel-
ügyel - márpedig száz gonosztevőt aligha lehet rábízni
három fegyvertelen emberre. És valóban: aki megtapasz-
talta, milyen megadással tűrik a csavargók, hogy a
szegényházi alkalmazottak terrorizálják őket, az tud-
ván tudja, hogy ezek az emberek a lehető legmegadóbb,
leginkább engedelmes teremtmények. Vagy vegyük azt az
előítéletet, miszerint minden csavargó megrögzött
iszákos - ami már első hallásra is nevetséges. Nem vi-
tás, hogy a csavargók közül, ha módjuk van rá, sokan
szívesen isznak, a dolog természete szerint azonban
erre nem sok alkalmuk kínálkozik. Ez idő szerint Ang-
liában egy korsó sörnek nevezett sápadt, híg löttynek
hét penny az ára. Ebből a berúgáshoz elég mennyiség
legkevesebb fél koronába kerül, egy csavargónak pedig
ritkán van ennyi pénze. Az az elképzelés, hogy a csa-
vargók a társadalom szégyentelen parazitái („megrög-
zött koldusok”), nem teljesen megalapozatlan, de csak
az esetek néhány százalékára igaz. Az angol jellemmel
ugyanis nemigen fér össze az a fajta szándékos, cini-
kus élősködés, amelyről Jack Londonnak az amerikai
csavargókról írt könyveiben olvashatunk. Az angol ag-
gályosan lelkiismeretes fajta, és határozottan úgy ér-

-(211)-
zi: a szegénység bűnös és szégyenteljes dolog. Elkép-
zelhetetlen hát, hogy egy átlagos angol szánt szándék-
kal váljék parazitává, s e nemzeti karakterjegy nem
szükségképp változik meg azután sem, ha egy nap kidob-
ják a munkahelyéről. S ha meggondoljuk, hogy a csavar-
gó csupán olyan angol ember, akinek nincs munkája, s
akit a törvény vándoréletre kényszerít, a csavargó-
szörny fantomja menten szertefoszlik. Mindezzel nem
azt állítom, hogy a csavargók többsége holmi Grál-lo-
vag volna, csupán azt, hogy normális emberi lény, s ha
rosszabb is esetenként, mint más, ez életmódjának nem
annyira oka, mint inkább következménye.
Az iméntiekből következik, hogy az, ahogy több-
nyire a csavargókhoz viszonyulunk - „Egye fene, ves-
sünk hát nekik valamit!” - éppannyira méltatlan, mint-
ha a rokkantakat és nyomorékokat kezelnénk ugyanígy.
Aki ezt képes belátni, máris a legjobb úton van afelé,
hogy beleélje magát egy csavargó valóságos helyzetébe,
s megértse, mily gyötrelmes és kirívóan céltalan is ez
az élet. Bemutattam már a menhelyek világát, amely a
csavargók mindennapjainak állandó színhelye, ám van
három súlyos tehertétel, amiről külön is szólnom kell.
Az első az éhezés, ami majd’ minden csavargónak napi
osztályrésze. Azoknak, akik a menhelyeken kiporciózzák
nekik az ételt, eleve nem is céljuk, hogy jóllakassák
őket, és ezenkívül minden mást koldulással - vagyis
törvénybe ütköző módon - kell megszerezniük. Emiatt
szinte minden csavargó nyomorultul alultáplált, amiről
ha bárki további bizonyítékot kíván, elég, ha csak egy
pillantást vet a menhelyek előtt sorban állók szánal-
mas hadára. A másik nagy csapás, ami a csavargót sújt-
ja - első látásra talán nem oly súlyos, mint az éhség,
holott nem kevésbé kínzó ez sem! -, hogy a női nemtől
teljesen elszigetelve kénytelen élni. Ezt talán érde-
mes jobban is kifejtenem.
A csavargók elsősorban azért nem érintkezhetnek
nőkkel, mert a társadalom azon mélységeiben, ahová le-
csúsztak, csak nagyon kevés nő akad. Azt hinnénk, hogy
a nincstelenek közt a nemek aránya ugyanaz, mint más
rétegek esetében. Holott ez nem így van, sőt, bátran
mondhatni: bizonyos létszínvonal alatt a társadalom
csaknem kizárólag hímneművé válik. Az alábbi adatok,
melyeket a London Megyei Tanács egy 1931. február 17-

-(212)-
én végzett éjszakai felmérés nyomán publikált, jól mu-
tatják a hajléktalan férfiak és nők arányát.
Az utcán töltötte az éjszakát 60 férfi és 18 nő.
Menedékhelyen és közösségi szállásként nem re-
gisztrált otthonokban aludt 1057 férfi és 137 nő.
A St Martin’s-in-the-Fields templom kriptájában
hált 88 férfi és 12 nő.
A London Megyei Tanács átmeneti szállásain és más
létesítményeiben éjszakázott 674 férfi és 15 nő.
136

A fenti adatok nyomán megállapítható, hogy a jó-

tékonysági intézményeket legalább tízszer annyi férfi
veszi igénybe, mint nő. Ennek oka feltehetően az le-
het, hogy a munkanélküliség kevésbé sújtja a nőket,
mint a férfiakat, továbbá, hogy ha minden kötél sza-
kad, egy elfogadható külsejű nő jobbára talál magának
férfit, akivel összeállhat. Így azután a csavargó örök
cölibátusra kényszerül, hisz a maga szintjén nemigen
talál nőre, az övénél akár kicsit is különb sorsúak
pedig éppoly elérhetetlenek számára, mint a Hold. Az
okokat fölösleges taglalni, hisz épp elég nyilvánvaló,
hogy a nők soha, vagy csak a legritkább esetben adják
össze magukat náluk jóval szegényebb partnerrel. A
férfi tehát azzal, hogy csavargósorba süllyed, szinte
automatikusan nőtlenségre kárhoztatja magát. A leghal-
ványabb reménye sincs arra, hogy megnősüljön, hogy
szeretőt vagy bármiféle nőt szerezzen magának, kivéve
ha nagyritkán összeszed pár shillinget egy lezüllött
prostituáltra.
Nyilvánvaló, mi következik ebből: homoszexualitás
vagy esetenként a nemi erőszak. Ám ennél is súlyosabb
torzulásokat idézhet elő egy férfiban, ha tudván tud-
ja, hogy eleve nem lehet „partiképes”. A szexuális
vágy - hogy ezúttal ne használjunk fennköltebb szót -
alapkésztetés, s a nemi nyomorúság csaknem éppannyira
kikezdi az ember személyiségét, mint a folyvást üresen
korgó gyomor. A szegénységben nem az a legfőbb rossz,
hogy az ember szenved tőle, hanem hogy fizikailag és
lelkileg egyaránt elsorvasztja. Nem kétséges, hogy e
136
A valóságban e számok nyilván nagyobbak, ámde az
arány alighanem helytálló. (Az író jegyzete.)

-(213)-
sorvadási folyamathoz a nemi nyomor is nagyban hozzá-
járul. A csavargó férfi, aki nőnek még csak közelébe
se juthat, úgy érzi, lefokozták egy nyomorék vagy el-
mebeteg szintjére, márpedig nincs megaláztatás, ami
inkább alááshatná az ember önbecsülését.
A csavargóélet másik nagy átka a kényszerű tét-
lenség. A csavargást szabályozó brit törvények olyan
képtelen helyzetet teremtenek, hogy ha valaki épp nem
az úton baktat, akkor egy cellában kell kuksolnia, ne-
tán a földön heverve várni, hogy kinyisson az átmeneti
szállás. Az ilyen élet nyilvánvalóan csüggesztő és
megalázó, főként a tanulatlan ember számára.
Mindezen túl még számos enyhébb „foglalkozási ár-
talmat” lehetne sorolni - mint amilyen például az ál-
landó rossz közérzet, amely elválaszthatatlan a csa-
vargóélettől. Nem árt emlékeztetni arra sem, hogy az
átlagos csavargónak csak egyetlen öltözet ruhája van,
a cipője nem rá való, s olykor hónapokon át nem ülhet
széken. A legfőbb tehertétel azonban, hogy a csavargó
minden kínja tökéletesen hiábavaló. Élete örökös nyűg-
baj, s ráadásul se célja, se értelme az egésznek. Ki-
találni se lehetne öncélúbb mókuskereket, mint a bör-
tönről börtönre való vándorlást: mikor az ember a nap-
jából tizennyolc órát vagy egy cellában, vagy az úton
tölt egy másik kísértetiesen hasonló cella felé. Ang-
liában több tízezer csavargó él. Nap mint nap temérdek
energiát pazarolnak merőben értelmetlen és fölösleges
gyaloglásra, annyit, amennyivel akár több ezer hold
földet meg lehetne művelni, házak tucatjait lehetne
felépíteni. Egy-egy ilyen napon együttvéve talán tíz
hasznos munkaévet is elvesztegetnek azzal, hogy a cel-
lájuk falát bámulják. Az országnak fejenként legalább
heti egy fontjába kerülnek, amit semmivel sem ellenté-
teleznek. Csak vándorolnak egyre, akár valami fölösle-
ges és kézbesíthetetlen küldemény, és még csak eszébe
se jut senkinek, hogy bármi hasznukat vehetné. A tör-
vény tartósítja e folyamatot, mi pedig úgy hozzászok-
tunk, hogy már meg se lepődünk abszurditásán. Ettől
azonban még égbekiáltó oktalanság marad.
Ha elfogadjuk, hogy a csavargó hiábavaló életet
él, felmerül a kérdés, vajon tehetünk-e bármit sorsá-
nak jobbra fordításáért. Nyilván egy kissé lakályosab-

-(214)-
bá lehetne tenni az átmeneti szállókat, s ezt néhány
esetben tényleg meg is teszik. Tavaly például egy sor
menhelyet - ha igaz, már-már a felismerhetetlenségig -
rendbe hoztak, s a tervek szerint előbb-utóbb ugyanez
vár a többire. Mindez azonban a probléma lényegét nem
érinti. A fő kérdés ugyanis az, hogy miként lehetne a
csavargót unatkozó, árnyék-életet élő koldusból öntu-
datos emberi lénnyé változtatni. Ehhez pedig nem elég,
ha ezt-azt javítgatunk a körülményein. Élete akkor is
hiábavalóan telne, ha a hajléktalan szállók fényűzően
komfortosak volnának (amilyenek, persze, sose
lesznek).137 Hisz továbbra sem lehetne felesége és ott-
hona, s még ez esetben is földönfutó maradna, azaz a
közösségre nézve: merő veszteség. Ki kell hát emelni a
nyomorból, ami csakis úgy lehetséges, ha munkához jut-
tatjuk - ám nem pusztán azért, hogy valamit dolgozzék,
hanem hogy olyan értelmes tevékenységet végezzen, ami-
nek maga is hasznát látja. A menhelyek legtöbbjében a
csavargók ez idő szerint semmiféle munkát nem végez-
nek. Hajdanán a kosztjuk fejében követ kellett törni-
ük, ez azonban mára megszűnt, mivel sok évre elegendő
kő halmozódott fel, a hivatásos kőtörők pedig maguk is
munkanélkülivé váltak. Manapság tétlenségre kárhoztat-
ják őket, mert úgy tűnik, semmi teendőjük nem akad.
Mégis volna egy kézenfekvő lehetőség foglalkoztatásuk-
ra: ha valamennyi szegényház fenntarthatna egy kisebb
gazdaságot vagy legalább konyhakertet, ahol bármely
szállásért folyamodó, munkaképes csavargó dolgozhatna
egy munkanapot. E farm, illetve házigazdaság termékeit
azután a csavargók élelmezésében hasznosítanák, ami a
legrosszabb esetben is jobb lenne, mint a mai, marga-
rinos kenyérből és teából álló hitvány étrend. Az át-
meneti szállások persze még így se válhatnának egészen
önellátóvá, mindenesetre nagy lépést tehetnének ebbe
az irányba, s ez alighanem hosszú távon gazdaságosabbá
tenné fenntartásukat. Ne feledjük, hogy a terhet, amit
a csavargók nagy tömege jelent az országnak, ez idő

137
Az igazság kedvéért hozzá kell tegyem, hogy az
utóbbi időben néhány átmeneti szálláson valóban javul-
tak a körülmények, legalábbis, ami az alvás feltétele-
it illeti. Többségük azonban ugyanolyan, mint volt, s
az élelmezés se javult számottevően. (Az író jegyze-
te.)

-(215)-
szerint semmi sem ellensúlyozza, mivel nemcsak nem
dolgoznak, hanem ráadásul még olyan ételeken is élnek,
melyek szükségképp aláássák egészségüket – e mostani
rendszerben tehát nemcsak temérdek pénz, hanem emberi
életek is veszendőbe mennek. Érdemes volna hát kidol-
gozni a módját, hogy egyrészt rendesen táplálkozzanak,
másrészt táplálékukat legalább részben maguk állítsák
elő.
Ésszerű ellenvetés, hogy egy farmgazdaság, de még
egy veteményeskert sem működtethető jövő-menő alkalmi
munkásokkal. Ám azt sem indokolja semmilyen észérv,
hogy a csavargók csupán egyetlen napot tölthessenek
egy-egy hajléktalanszállón. Ha akadna számukra értel-
mes munka, maradhatnának egy hétig, vagy akár egy évig
is. A csavargók állandó ide-oda vándorlásának teljesen
rajtuk kívüli, mesterséges okai vannak. Manapság a
csavargó az egyes szegényházak költségvetését terheli,
ezek tehát igyekeznek továbbkényszeríteni őket egy má-
sikba; mindössze ez áll ama szabály hátterében, hogy
mindenütt csak egyetlen éjszakára kaphatnak szállást.
Egész más volna a helyzet, ha az alkalmi vendég hasz-
nos munkát végezne a szegényház javára, a szegényház
pedig egészséges étellel viszonozná ezt. A szegényhá-
zak, legalábbis részben, önellátó intézményekké válná-
nak, a csavargók pedig, ha időnként megállapodnának
valahol, ahol tartósan szükség van rájuk, megszűnnének
csavargónak lenni. Végeznének valami aránylag hasznos
tevékenységet, megfelelő táplálékhoz jutnának, és meg-
állapodott életet élhetnének. Ha ez a séma beválna,
meglehet, idővel már nem is tartanák őket földönfutók-
nak, talán még meg is házasodhatnának, tisztes társa-
dalmi helyet küzdve ki maguknak.
Mindez persze csak kezdeti elképzelés, amelynek
megvalósítása előtt számos nyilvánvaló akadály tornyo-
sul. Ám ezzel együtt is olyan módszert kínál a csavar-
gók helyzetének javítására, amely nem jár a költségek
további növekedésével. A megoldást mindenesetre ebben
az irányban kell keresni. Arra a kérdésre ugyanis,
hogy vajon mit kezdjünk alultáplált és tétlen emberek-
kel, szinte magától adódik a válasz: segítsük hozzá
őket, hogy a maguk élelmét megtermelhessék.

-(216)-
 XXXVII.
Néhány szót még a londoni helyekről, ahol egy
hajléktalan meghúzhatja magát. Jelenleg az angol fővá-
rosban egyetlen olyan nem-jótékonysági intézmény
sincs, amelyben éjszakánként hét pennynél olcsóbban
lehetne ágyat kapni. Akinek nincs hét pennyje egy fek-
helyre, az az alábbi szükségmegoldásokkal kénytelen
beérni:
1. Embankment
Paddy ezt így jellemezte:
„A lényeg, hogy ott muszáj korán lefekünni. Az
embernek mán este nyóckor a padon a helye, mer’ abbul
nincs túl sok, a jónép meg hamar lecsap rájuk. Aztán
igyekezni kő’ rögvest elalunni, mer’ olyan hideg van,
hogy éjfél után úgyse nagyon lehet, a rendőr meg mán
hajnali négykor főrángatja az embert. Nem mintha köny-
nyű lenne elalunni, mer’ azok a fránya vonatok egész
éccaka ott száguldoznak a fejed fölött, a neonok meg
feszt belevillognak a túlsó partról a szemedbe. Meg
aztán kutya hideg is van... Hiába hogy az ürge újság-
papírba göngyöli magát, sokra nem mén vele. Baromnagy
szerencse, ha megalszol vagy három órát.”
Háltam én is az Embankmenten, s úgyhogy tanúsít-
hatom: Paddy leírása többé-kevésbé megfelel a valóság-
nak. Mindenesetre még ez is jobb, mint egyáltalán nem
aludni, ez ugyanis a másik lehetőség, ha az ember nem
az Embankmenten, hanem valahol másutt az utcán tölti
az éjszakát. A londoni törvények értelmében csupán éj-
szaka szabad a puszta kövezetre leülni, az alvó embert
viszont a rendőrök nyomban felköltik és elzavarják; ez
alól csupán az Embankment a kivétel s még egy-két el-
dugott hely (az egyik a Lyceum Theatre mögötti
térség). Ezt a rendelkezést szemlátomást szándékos
rosszindulattal találták ki. Állítólag azt lenne hiva-
tott megakadályozni, hogy az utcán éjszakázó emberek a
kihűlés következtében meghaljanak. Csakhogy akinek
nincs hol aludnia, és leromlott állapota miatt eleve
ki van téve a kihűlés veszélyének, akár alszik, akár
ébren van, mindenképp meghal. Párizsban nincs ilyen
szabály. Ott emberek sokasága alszik a Szajna hídjai

-(217)-
alatt, kapualjakban, köztéri padokon, s a metró szel-
lőzőaknái körül, mi több, még a metróban is, és senki
sem háborgatja őket. Mert hiszen senki nem alszik ön-
ként az utcán, aki elkerülheti - ha pedig valakit még-
is rávisz a szükség, hagyni kellene, hadd aludjék,
ahogy tud.
2. A „Hangover” nevű kétpennys menedék
Valamivel jobb az Embankmentnél. Az emberek itt
egy hosszú lócán ülve töltik az éjszakát, előttük kö-
tél van kifeszítve, s úgy dőlnek rá, akár valami mell-
védre. Egy ember azután - akit tréfából „komornyik”-
nak neveznek - hajnali ötkor eloldja a kötelet...
Én magam nem jártam a „Hangover”- ben, de Bozo
gyakran megfordult ott. Kérdésemre, hogy miként lehet
ilyen testtartásban aludni, azt felelte, hogy kényel-
mesebb, mint gondolnám - mindenesetre jobb, mint a
puszta földön hálni. Párizsban is vannak hasonló mene-
dékhelyek, ott azonban egy éjszakára két penny helyett
csupán huszonöt centime (fél penny) a tarifa.
3. A „Koporsó”, éjszakánként négy pennyért
Itt az ember faládában alszik, a takaró pedig egy
darab viaszosvászon. Hideg van, s az egészben az a
legrosszabb, hogy mivel az ember be van zárva egy fa-
ládába, a poloskáknak teljesen szabad prédája.
*
Ez után a szokványos népszállók következnek, me-
lyekben a tarifa éjszakánként hét pennytől egy shil-
ling egy pennyig terjed. A legjobbak a Rowton-házak,
amelyért ugyan egy shillinget kell lefizetni, ám az
ember egyedül alhat egy hálófülkében, és remek fürdő-
szoba várja. Egy „speciális” elhelyezés fél korona,
ezért viszont már gyakorlatilag szállodai kényelem du-
kál. A Rowton-házak pompás helyek, csak éppen túl szi-
gorú fegyelmet tartanak bennük, tilos a főzés, a kár-
tyázás és hasonlók. A Rowton-házak számára a legjobb
reklám, hogy az év minden napján zsúfolásig tele van-
nak. Ugyancsak elit helynek számítanak a Bruce-házak
is, egy shilling egy pennyért.
Ami a tisztaságot illeti, ezek után az Üdvhadse-
reg hét- vagy nyolcpennys szállásai következnek. Van

-(218)-
köztük ilyen is, olyan is (az a néhány, amelyikben
megfordultam mind ugyanolyan piszkos volt, mint az át-
lagos menhelyek), többségük azonban tiszta, igaz, a
fürdés külön pénzbe kerül. Egy shillingért már saját
hálófülkét is kaphat az ember. Az ágyak a nyolcpennys
hálótermekben aránylag kényelmesek, de oly sok van be-
lőlük (helyiségenként legalább negyven), és oly közel
állnak egymáshoz, hogy lehetetlen nyugodtan végigalud-
ni az éjszakát. A számos korlátozás kínosan emlékeztet
a börtönre, a kegyesség és könyörületesség itteni kon-
centrációja pedig már-már émelyítő. Az Üdvhadsereg
szállásait alighanem csak azok a nyomorgók tartják
vonzónak, akiknek a tisztaság minden egyébnél előbbre-
való.
Az Üdvhadsereg szállóit a közönséges népszállók
követik. Kerüljenek bár hét pennybe vagy egy shilling-
be, egyformán büdösek és zajosak, ágyaik pedig koszo-
sak és kényelmetlenek. Mellettük szól viszont laissez-
faire138 légkörük, és az otthonos konyhák, ahol a lakók
éjjel-nappal kedvükre elidőzhetnek. Koszos odúk, de
némi társadalmi életre azért lehetőséget adnak. A női
szállások állítólag rosszabbak, mint a férfiakéi, há-
zaspárokat pedig csak nagyon kevés helyen tudnak elhe-
lyezni. Emiatt egy hajléktalan nős ember számára tel-
jesen szokványos dolog, hogy míg ő az egyik menhelyen
éjszakázik, a párja egy másikon.
Londonban ma legkevesebb tizenötezer ember él
népszállókon. Egy heti két fontot vagy még kevesebbet
kereső nőtlen férfi számára ez igen kedvező lehetőség.
Ilyen olcsón aligha kap bútorozott szobát, a szállón
viszont ingyen fűtéshez és némi fürdési lehetőséghez
is jut - továbbá népes társasághoz. Ami a piszkot il-
leti, ez a kisebbik rossz, a szállók igazi rákfenéje,
hogy az ember azért fizet, hogy alhasson, de ekkora
zajban ez képtelenség. A pénzéért itt mindenki csupán
egy 70x160 centis ágyat kap, a matrac kemény és göd-
rös, a párna akár egy hasáb fa, az egyetlen ágytakaró
pamutból van, a két szürke lepedő pedig bűzlik. Télen
adnak póttakarókat is, de sohasem eleget. A helyiség-
ben, ahol alszol, van még legalább négy, de olykor

138
engedékeny

-(219)-
akár ötven-hatvan további ágy is, egymástól alig kar-
nyújtásnyira fölállítva.
Ilyen körülmények között persze lehetetlen nyu-
godtan aludni. Embereket így összezsúfolni legfeljebb
kórházakban és kaszárnyákban szokás. A kórházak közös
kórtermeiben senki nem is számít arra, hogy zavartala-
nul pihenhet. A laktanyákban a körletek zsúfoltak, ám
az ágyak jók, a katonák pedig egészségesek, a menhe-
lyek hálótermeiben ellenben szinte mindenkit krónikus
köhögés gyötör, sokan pedig hólyagbajokkal küszködnek,
s ezért az éjszaka minden órájában fel kell kelniük
vizelni. Ha megfigyeléseim helytállóak, egy népszállón
senki sem alhat többet öt óránál, így - mivel hét pen-
nyt vagy még többet elkérnek érte tőle - voltaképp
hitvány módon megrövidítik.
A megfelelő jogi szabályozás sokat javíthatna e
helyzeten. A London Megyei Tanács számos rendelettel
szabályozta a menhelyek működését, az itt lakók érde-
keit azonban ezek egyike sem szolgálja, minthogy a
testület ügybuzgalma kizárólag az ivás, a szerencsejá-
tékok, a verekedés és más effélék tiltására terjed ki.
Nincs például rendelkezés, amely előírná, hogy egy
népszállón az ágyaknak kényelmeseknek kell lenniük,
holott egy ilyen követelménynek nem volna túl nehéz
érvényt szerezni - mindenesetre könnyebb lenne, mint a
szerencsejátékok tilalmát betartatni. A menhelyek
fenntartóit ezenkívül rá kellene szorítani arra is,
hogy tisztességes ágyneműt és jobb matracokat adjanak
lakóiknak, főként pedig, hogy osszák fülkékre a háló-
termeket. Egy hálófülke lehet bármilyen szűkös, az em-
berek legalább egyedül alhatnak benne. Ez a néhány
változtatás, ha következetesen végrehajtatnák, komoly
javulást hozhatna. A népszállókat a szokásos díjak
mellett sem lehetetlen elfogadhatóan lakályossá tenni,
a croydoni városi menhelyen például, ahol egy éjszaka
csupán kilenc penny, hálófülkék, jó ágyak és (ilyen
helyen ritka fényűzésnek számító) székek vannak, a
konyhákat pedig nem a pincében, hanem az utcaszint fe-
lett alakították ki. Nem látom okát, miért ne üthetné
meg ezt a minimális minőségi mércét valamennyi kilenc-
pennys átmeneti szállás.

-(220)-
 A népszállók fenntartói persze egy emberként sze-
gülnének szembe minden ilyen, a feltételek javítását
célzó kezdeményezéssel, hiszen vállalkozásuk ez idő
szerint busásan jövedelmező. Egy átlagos menhely bevé-
tele éjszakánként négy és tíz font között van, behajt-
hatatlan kintlévőségeket nem halmoz fel (a hitelnyúj-
tás szigorúan tilos), kiadásai pedig, az ingatlan bé-
rétől eltekintve, csekélyek. Ugyanakkor a körülmények
bármi csekély javítása óhatatlanul a zsúfoltság, azaz
végül is: a profit csökkenésével járna. A kitűnő croy-
doni városi átmeneti szálló azonban ékesen példázza,
mennyivel jobb ellátást kaphatna valaki kilenc penny-
ért. Ezt a színvonalat néhány jól átgondolt törvény
általánossá tehetné. Ha a hatóságok egyszer veszik a
fáradságot, hogy egyáltalán napirendre tűzzék a haj-
léktalan szállók ügyét, azzal kell kezdeniük, hogy la-
kályosabbá teszik őket, nem pedig, hogy olyan oktalan
tiltó rendelkezéseket hoznak, melyeket egyetlen szál-
lodában se tűrne el senki.

-(221)-
 XXXVIII.
Miután Paddyvel eljöttünk a Lower Binfield-i nép-
szállóból, szerencsés módon kerestünk fél koronát
gyomlálással és söprögetéssel egy háznál. Az éjszakát
Cromley-ban töltöttük, majd visszagyalogoltunk London-
ba. Pár nappal később elváltam Paddytől, miután B.-től
utoljára még sikerült két font kölcsönt szereznem, és
mivel ebből már csak nyolc napig kellett kihúznom,
megpróbáltatásaim véget értek. Szelídnek mondott fél-
kegyelmű páciensem ugyan a vártnál kissé nehezebb
esetnek bizonyult, ám azért annyira mégsem, hogy visz-
szavágytam volna a hajléktalan szállóra vagy az Auber-
ge de Jehan Cottard-ba.
Paddy Portsmouthba indult egy barátját felkeres-
ni, aki talán tudott neki némi munkát szerezni, és
többé nem láttam. Nemrég úgy hallottam, hogy egy autó
halálra gázolta, bár könnyen lehet, hogy aki ezt mond-
ta, összetévesztette valaki mással. Bozo felől alig
három napja hallottam friss hírt. Ez idő szerint épp
Wandsworth-ben ül, ahol két hét fogdára ítélték koldu-
lásért - bár nem hiszem, hogy e balszerencse különö-
sebben letörné.
Történetem itt véget ér. Mitagadás, elég köznapi
história, s csak azt remélem: azért van olyan érdekes,
mint egy útleírás. Szándékom csupán az volt vele, hogy
megmutassam: „Íme, ilyen világ vár arra, aki nincste-
lenné lesz”. Egyszer talán még sikerül alaposabban is
feltérképeznem ezt a világot. Szeretnék megismerkedni
olyan emberekkel, mint Mario, Paddy és a tarhás Bill,
nemcsak futólag, hanem igazán közelről is, hogy mé-
lyebben megértsem: mi zajlik a plongeurök, csavargók
és a londoni rakparton éjszakázók lelkében. Így első-
re, úgy érzem, éppen csak a szegénység felszíni réte-
geit sikerült megragadnom.
Mindenesetre akad egy-két dolog, amire a nélkülö-
zés tanított meg... Többé nem gondolom, hogy minden
csavargó részeges csirkefogó, nem várok hálát a kol-
dustól a markába nyomott pennyért, nem lep meg a mun-
kanélküliek aléltsága, nem pénzelem az Üdvhadsereget,
nem zálogosítom el ruháimat; nem hárítom el az utcán

-(222)-
felém kínált szórólapot és nincs túl nagy gusztusom
egy puccos étteremhez...
Kezdetnek talán ennyi is elég.

-(223)-
 Az író az utcán hever
Nagyjából így összegezhetnénk e könyv mondandóját
és hősének alaphelyzetét, hiszen e kihívó önéletrajzi
beszámoló arról tudósít: milyen is, ha az utcán már
nem „a téma” - de maga az író hever... Magányosan a
dermesztő párizsi éjszakában egy körúti padon várva a
hajnalt - avagy sokadmagában a huzatos londoni rakpar-
ton, újságpapírba burkolózva... Aki idáig jut, annak
jobbára se kedve, se módja balsorsát szabatos monda-
tokban elbeszélni - akit viszont a sors megkímél et-
től, többnyire nemigen kíváncsi efféle sivár kalandok-
ra. Ám kettejük közt, szerencsére, akad még valaki,
akit éppen e köztes és önkéntes közvetítő pozíció avat
valódi kulcsszereplővé: maga az író.
Ezt a könyvet egy huszonéves fiatalember írta,
aki ha vakmerőn nem szegül szembe születési kiváltsá-
gaival, talán épp az idő tájt veheti át diplomáját
Cambridgeben, Oxfordban - ahelyett, hogy a Szajna- és
Temze-parton nyomorúságos „csavargó-akadémiát” abszol-
válna a nagy gazdasági világválság komor előestéjén.
Valóban: Eric Arthur Blair - a későbbi George Orwell -
konok önsorsrontóként már-már keresi magának a kudar-
cot. Előbb megszökik az ígéretes egyetemi karrier
elől, hogy öt éven át rendőrködjéé Burmában, majd
amint megnyílna végre az út előtte a magasabb gyarmati
tisztikarba, váratlanul hazatér Európába, és családja
legnagyobb rémületére bejelenti, hogy író akar lenni.
A wigani móló című könyvében ő maga utólag így
jellemzi 1927-es, nincstelen korszakát megelőző lelki-
állapotát:
„Jól tudtam, milyen rettentő súlyú bűnökért kell
vezekelnem. Ez talán túlzásnak hangzik, de bárki, aki
öt hosszú énen át olyan munkát végez, amellyel mélysé-
gesen nem ért egyet, bizonnyal ugyanígy érez... Alá
akartam merülni a nyomorultak közé, hogy egy legyek
velük, s az ő oldalukon álljak zsarnokaikkal szemben.
És mivel magamnak kellett végiggondolnom mindent, ha-
tártalan gyűlölet támadt bennem minden felsőbbség
iránt. Akkoriban úgy éreztem, az egyetlen erény: a ku-
darc... Az érvényesülésre való törekvés leghalványabb

-(224)-
áruló jelét is lelki rútságnak, a törtetés egy válfa-
jának véltem, sőt azt is, ha valaki „vitte valamire”
az életben - még ha az csupán évi pár száz font jöve-
delmet jelentett.”
Nos, ami a pénzt illeti, távol-keleti megtakarí-
tásai arra vallanak, hogy Orwell Burmában szokatlanul
beosztó és visszahúzódó életet élt, s ahelyett, hogy a
tiszti klubban iszogatott volna, inkább olvasott.
Igaz, ami kevés pénzt végül is összespórolt, az a leg-
szerényebb életmód mellett is csupán pár hónapra volt
elég. Annál inkább, mivel eleinte még laknia sem volt
hol, mivel szülei southwoodi otthonába szégyellt volna
visszatérni. Végül a család egyik ismerőse talált szá-
mára egy lepusztult hónapos szobát a Portobello Road-
on túl, egy szegényes külvárosi mellékutcában. Ide vo-
nult vissza huszonnégy évesen, hogy fanatikus elszá-
nással végre írni kezdjen, hetekig el se hagyva apró,
fűtetlen szobáját, hol gémberedett ujjait egy gyertya
lángjánál melengette.
1928 tavaszán aztán egy merész elhatározással Pá-
rizsba megy, ahol a megélhetési költségek ez idő sze-
rint jóval alacsonyabbak, s ahová továbbra is tömegé-
vel érkeznek a világ négy sarkából a nagyreményű író-
jelöltek. Egy Quartier Latin-beli kopott kis szállóban
bérel szobát - a könyvbeli „Aranykakas” (Rue du Coq
d’Or) helyett valójában a „Vasfazék” utcában (Rue de
Pot de Fer 6). Tizenöt hónap alatt két regényt és tu-
catnyi novellát ír - de hiába: egymás után kapja visz-
sza, majd dühösen semmisíti meg műveit. Mindössze né-
hány tanulmányt és cikket sikerül megjelentetnie, job-
bára jelentéktelen lapocskákban - igaz, az elsőt mind-
járt Henri Barbusse lapja, a Monde közli. Utóbb maga
is keserűen elismeri: „Irodalmi erőfeszítéseim az első
évben alig húsz fontot hoztak a konyhára”.
Mindez, mondhatni, egy nehéz pályakezdés szokvá-
nyos próbájaként még rendjén is volna, ha nem jön köz-
be egy banális, köznapi baleset, ami párizsi időzése
utolsó három hónapjára írónkat a legmélyebb nyomorba
taszítja. Egy nap ugyanis ellopják Burmában megspórolt
minden tartalékát, s csakhamar szó szerint az utcán
találja magát. Az esetet a könyvben - családját kímé-
lendő - kegyes hazugsággal egy „olasz komponistának”

-(225)-
álcázott tolvajra fogja, holott, mint utólag egy ba-
rátjának bevallja: pénzétől és ingóságai jó részétől
egy általa felcsípett „kis kávéházi lotyó” szabadítot-
ta meg, akivel ekkor tájt viszonyt folytatott. Ám
akárki volt is a tettes, aki nincstelenségre kárhoz-
tatta, akaratlanul is jó szolgálatot tett vele, hisz e
nélkül aligha írta volna meg ezt a könyvet.
Orwellnek ezek után tényleg nem maradt más túl-
élési esélye, mint a föld alatti mosogató az Hôtel X.
(valójában az Hôtel Lotti - a Rue de Rivoli egyik leg-
felkapottabb szállója) pincéjében, majd némi további
reménytelen hányódás után: a szégyenteljes evakuálás.
Amikor 1929 decemberében elhagyja Párizst, úti beszá-
molójával ellentétben, Londonban nem siet folytatni a
társadalom számkivetettjeinek életét, ehelyett család-
ja körében tölti a karácsonyt. Övéi mérsékelt örömmel
fogadják az üres zsebbel váratlanul hazatérő fiút, aki
ekkor már huszonhat éves, és szemlátomást tökéletesen
félresiklott. Orwell odahaza mentegetőzve váltig azt
állítja, hogy távolléte alatt egy könyvön dolgozott –
ami persze igaz is volt, ámbár első, megjelent könyvé-
hez, amelyben párizsi élményeiről készült számot adni,
még csak ezután gyürkőzött neki -, miközben magántaní-
tásból és szorgos könyvszemleírásból próbált megélni.
*
Maga a kézirat sorsa éppoly mostoha és hányatott
volt, akár a szerzőé. Jó három évig hevert - ha nem is
az utcán - különféle kiadói asztalfiókokban, s Orwell
más korai regényeihez, elbeszéléseihez hasonlóan végül
kis híján megsemmisült... Első, 1930 októberében elké-
szült változata még A Scullion’s Diary (Egy mosoga-
tófiú naplója) címet viselte, és felényi terjedelemben
csupán a párizsi élményanyagot tartalmazta. Amikor a
jó nevű londoni szépirodalmi kiadó, Jonathan Cape a
kéziratot visszaadta, túlzottan rövidnek és szétesőnek
találva azt, Orwell kibővítette művét, és tett vele
még egy kísérletet, ám Cape-nek így se kellett. Egy
évre rá a még névtelen, fiatal író a Faber and Faber-
nél próbálkozott immár egy vastagabb - a londoni feje-
zetekkel kibővített - paksamétával, ám ezúttal sem
járt több sikerrel. (Az elutasító levelet T. S. Eliot
írta: „Bár munkáját fölöttébb érdekesnek találtuk, ki-

-(226)-
adónk sajnos nem vállalkozhat megjelentetésére”.) Or-
well ekkor feladta a harcot, s a többször átírt kéz-
iratot sutba vágva, lázasan burmai élményei megírásába
temetkezett.
A Down and Out megmentését voltaképp az író ekko-
ri háziasszonyának, Mabel Fierznek köszönhetjük. Or-
well ugyanis őt kérte meg: vesse tűzre kudarcai e nyo-
masztó emlékeztetőjét, ám a jólelkű, irodalomértő
hölgy ehelyett inkább titkon elvitte azt egy ügynök-
höz, aki nyomban látta, hogy az írás „természetes mó-
don” vág Victor Gollancz nemrég alapított, baloldali
elkötelezettségű kiadójának merészen újszerű profiljá-
ba. A kéziratot Gollancz hamar elfogadta, csupán né-
hány szereplő nevének megváltoztatásához és a trágár
kifejezések elhagyásához ragaszkodott. (Ez utóbbira a
rendkívül rigid brit cenzori rendelkezések miatt volt
szükség, melyek kevéssel azelőtt még egy Zola-soroza-
tot publikáló londoni kiadót is rács mögé juttattak és
teljesen tönkretettek! Az eredeti szöveget egyébként a
kézirat és a szerző által is jóváhagyott francia for-
dítás alapján utóbb javarészt sikerült rekonstruálni -
a fel nem oldott törlésjelek az írói „öncenzúra” me-
mentói.) Orwell, miután sietve végzett ezen utolsó,
jelentéktelen átdolgozással is, ezt írta kiadójának:
„Ha nincs ellene kifogása, jobb szeretném, ha könyvem
álnéven jelenne meg. Ez idő szerint ugyanis még nem
rendelkezem semmilyen írói hírnévvel, amit ez csorbít-
hatna, ha pedig munkám netalán sikert arat, ezt az ál-
nevet később is megtarthatom.” Gollancz belement, s
ezzel Eric Arthur Blair-ből egyszerre George Orwell
lett az „irodalmi keresztségben” - egy közép-angliai
folyó nevét felvéve.
A Down and Out 1933 január elején, több mint há-
rom évvel Orwell Párizsból való visszatérte után je-
lent meg. A késleltetés, úgy tűnik, nem vált hátrányá-
ra: időközben sokat változott nemcsak a kézirat - maga
a világ is, s a nyomasztó válságévek hatására hovato-
vább az efféle nyomorról szóló alanyi élménybeszámolók
is polgárjogot nyertek az irodalomban. A könyv megje-
lenését lelkesen üdvözölte C. Day Lewis, Compton Mac-
kenzie és J. B. Priestley, miként utóbb T. S. Eliot is
elismerte a korábban elutasított szerzőről, hogy „jól
és mélységesen tisztességesen ír”. Az első, keményfe-

-(227)-
deles kiadásból mindjárt vagy háromezer példány kelt
el, ami egy elsőkönyves író esetében figyelemreméltó
sikernek számított, s közel 200 fonttal kárpótolta Or-
wellt korábbi nélkülözéseiért. Csakhamar megjelent a
könyv amerikai, majd francia kiadása is - az előbbi
1933 júniusában a New York-i Harper&Brothers-nál, az
utóbbi 1935 májusában a Gallimardnál La Vache enragée
(A veszett tehén)139 címmel. Arra viszont, hogy a Down
and Out valódi sikerkönyvvé váljék, még 1940-ig várnia
kellett, mikor a Penguin hatpennys zsebkönyveként 55
ezer példányban kapkodták szét.
E mostani a mű első magyar nyelvű kiadása - s re-
mélhetőleg korántsem az utolsó.
*
Belekóstolva az olvasó nyomban érzi: furcsa és
meghökkentő könyv ez - egyszerre szenvtelen és zavar-
beejtően személyes...
Az életrajzkutatók azóta szorgosan feltárták:
mennyiben valós és mennyiben költött e hetven év előt-
ti „útleírás”, mely a húszas évek nagyvárosi nyomorá-
nak mélyvilágába vezet. Az efféle rejtvényfejtegetés
jórészt irodalomtörténeti „belügy”, s alkalmi kuriózu-
mokon kívül csak ritkán kínál valódi felfedezést. Ám
ez egyszer kissé másként áll a dolog, hisz egy pálya-
kezdő író legelső könyvéről, vállaltan önéletrajzi
vallomásairól van szó - mint azt legelső munkacíme:
Confessions of a Down and Out is kiemeli.
Hogy a könyv ténybeli és művészi hitele mennyire
fontos volt Orwell számára, jól jelzi, hogy később is
rendre visszatér erre. Az 1935-ös francia kiadás elő-
szavában például így ír:
„Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy semmit se
túloztam el, legfeljebb annyiban, amennyiben minden
író túloz, amikor válogat. Nem éreztem úgy, hogy az
eseményeket pontosan abban a sorrendben kell elmond-

139
A francia címadás egy közkeletű szólásra utal:
„manger la vache enragée” - a. m. ’veszett tehenet
enni’, azaz éhezni. Egy az 1890-es években, Párizsban
megjelent, népszerű szatirikus lap is ugyanezt a címet
viselte.

-(228)-
jam, ahogy történtek, bár mindaz, amit leírtam, ekkor
vagy akkor valóban megtörtént...”
Pár évvel később A wigani mólóban ugyanerről már
ezt írja: „Szinte minden /sic!/ ott leírt esemény va-
lóban megtörtént”. Majd kevéssel alább: „A könyv mind-
két részének valahány szereplőjét inkább reprezentatív
típusnak, mint egyedi portrénak szántam.”
Ez utóbbi két nyilatkozat már jogos kételyt tá-
maszt az iránt, hogy csupán szikáran tényrögzítő, ön-
életrajzi számadással van dolgunk. Hiszen míg szerzőnk
előbb csak a szuverén válogatás és cselekményformálás
jogáért áll ki, utóbb már a stilizálás és a típusalko-
tás művészi szabadságát is önérzetesen védelmébe ve-
szi, s egy árulkodó, közbetoldott szócskával - „szin-
te” - maga kérdőjelezi meg, hogy „minden... valóban
megtörtént”.
Ugyanez a bizonytalanság jellemzi a könyv egészé-
nek furcsán felemás megformálását is, amely mintha el-
akadt volna valahol félúton a regény és a tényirodalom
között, leginkább talán az irodalmi szociográfia ek-
kortájt önállósuló, új műfaja közelében. Egy kezdő
író, ha nem csupán vértelen epigon, ám valódi művészi
becsvágy fűti, mi másról is írhatna, mint önmagáról, a
maga fontosnak vélt s a világgal sürgősen tudatandó
élményeiről, felfedezéseiről? Csakhogy kellő transz-
formáció nélkül mindez kevés - kiváltképp a csábító,
ám ugyancsak kényes alanyi elbeszélésmódban, ahol
rendre kiderül: a művészi átlényegítést nem is első-
sorban a szöveg, inkább maga az írói persona igényli.
Itt tehát annak az elhatározó pillanatnak lehetünk ta-
núi, amint a lárvából lepke, a még ismeretlen, civil-
ként hányódó Eric Blairből markánsan egyéni arcélű
író: George Orwell lesz - egy sor még csak ez után
megírandó könyv: a Burmai napok, A wigani móló, a Hó-
dolat Katalóniának szerzője s egyben főhőse...
„Író születik” - szokás ilyenkor fennkölten dek-
larálni, a „vajúdás” kínzó dilemmái felett nagyvonalú-
an szemet hunyva. Holott a könyvbe zárt végeredménynél
nem kevésbé érdekes lehet ezeket is megismerni! Mi az,
amit önmagáról teljes nyíltsággal feltárhat az író, és
mi az, amit jobb, ha mások szájába ad? Mennyire ra-
gaszkodjék saját élményköréhez, és mikor léphet át a

-(229)-
mindentudó narrátor szerepébe? Vajon a ténytisztelő
tárgyiasság nem rontja-e le a művészi összhatást? Ki-
adhatja-e valós modelljeit, s ha netán a felismerhe-
tetlenségig megmásítja őket, vajon nem lesznek-e ke-
vésbé meggyőzőek?
Orwell, mint levelei és utólagos megnyilatkozásai
rendre elárulják, maga is érezte, hogy első könyvében
korántsem tudott mindeme írói dilemmán maradéktalanul
úrrá lenni. Olykor elnagyolja, máskor túlszínezi alak-
jait és epizódjait, a kelleténél gyakrabban ragad le
tárgyias részleteknél (étrendje, készpénztartalékai
stb.), s a cselekmény lendületét mindegyre megtörik
szociológiai elmélkedései (a plongeur-létről, a szál-
lodai személyzet belső hierarchiájáról, a menhelyek
különféle típusairól, a csavargók nyelvhasználatáról
stb.). Néhol átlátszó sutasággal Charlie vagy Borisz
számlájára írja saját intim kalandjait, másutt maka-
csul elhallgat, megmásít fontos életrajzi tényeket - a
már említett lopáseseten kívül például azt, hogy kis
híján kétéves párizsi időzése alatt korántsem volt oly
árva és magára hagyott, hisz családjával ez idő tájt
ott élt kedvenc, kissé bohém nagynénje: Nellie Limou-
sin is; miként közvetlen angliai hazatérése után sem
földönfutóként folytatta, amint e könyvben írja, „leg-
halványabb elképzelése sem lévén arról, hol találhat
Londonban fedelet a feje fölé”... Igaz, korábban -
mint ahogy még később is többször - jócskán volt al-
kalma megtapasztalni a hajléktalan sors angliai nyomo-
rúságát (erről ad számot A menhelyben, egyik legjobb
önéletrajzi esszéjében), miként az is igaz, hogy a pá-
rizsi Cochin kórházban 1929 februárjában elszenvedett
megpróbáltatásairól ehelyütt nem ejt egy szót sem (L.
erről A szegények halála című másik remek írását),
holott e szegénykórházi néhány hét, mikor végzetes tü-
dőbajával először kezelték, nyilván jóval súlyosabb
élmény lehetett számára a könyvben megírt legtöbb csa-
vargó-epizódnál.
Hogyan is állunk hát az önéletrajzi hitellel?
Ez a könyv több is - kevesebb is annál, mint amit
szerzője megélt. Amivel kevesebb, az néhány magánéleti
adalék „deficitje” - amivel több, az egy vérbeli író-
tehetség „hozzáadott művészi értéke”. Ez utóbbi pedig

-(230)-
bízvást jóval többet nyom a latba. Így az a jellegze-
tesen orwelli, igazságkereső szenvedély, ami e könyv
lapjain izzik fel elsőként („az átlagos milliomos nem
egyéb, mint új ruhába bújtatott, átlagos mosogatófiú”
stb.), a közvetlen nyíltság és frissesség, az önmegfi-
gyelés kérlelhetetlen pontossága (ahogy az éhezés egy-
mást követő fázisait leírja), s mindaz, ami az ő éles
tekintete és remek tolla nélkül Párizs és London mély
világából nyom nélkül végleg elenyészett volna.
*
És itt érdemes kissé eltűnődni e kettős „baedec-
ker” máig ható tanulságain... Már alkalmi idegenveze-
tőnk is lépten-nyomon szóvá teszi: mennyire más az
utca világa, s egyáltalán a köznapi kultúra e két vi-
lágvárosban! Párizs - kiváltképpen e háború utáni bom-
lott években (’les années folles’) - nyüzsgő, nyugta-
lan, minden újra fogékony, egyszerre lázadó és élve-
teg, nyomorgó és fényűző metropolisz, ahová szerte a
nagyvilágból özönlenek a legkülönfélébb szerzetek:
arab kubikusok, dúsgazdag amerikai turisták, éhenkó-
rász olasz pincérek, orosz emigránsok, kelet-európai
diákok, kalandorok, művészek és „hivatásos” forradal-
márok - ezzel szemben London csaknem zárt, avítt és
rendmániás, már-már provinciális helynek hat, amely
makacsul őrzi rátarti különállását, lehetetlen pénz-
és mértékegységeit, ahol az etnikai változatosságot
jobbára csak a munkanélküliek közt fel-feltűnő skótok,
írek, welsziek jelentik, s már az is egzotikus borzon-
gást kelt, ha valakiben - mint Orwell az aszfaltrajzo-
ló Bozóban - netán zsidó vért sejdítenek...
Igen ám, de vajon mennyiben hiteles ez az Orwell-
sugallta Párizs- és London-kép?
Szubjektív hitele aligha vitatható; az, hogy
szerzőnk nagyjából így és ennyit érzékelt e két metro-
polisz egykori világából. Történeti realitásértéke vi-
szont szükségképp csak részleges lehet, hisz saját
élethelyzetéből és vállalt írói feladatából következő-
en Orwell csupán a legelesettebbek világát igyekszik
feltérképezni, miközben más társadalmi rétegekét vagy
az egykori szellemi, kulturális és politikai élet je-
lenségeit feltűnően mellőzi.

-(231)-
 Persze, ahány kortárs - annyi városélmény; s még
ezek egymásba illesztett óriás mozaikja is legfeljebb
sejteni engedi a valóság egykori ezerarcúságát...
Mert hiszen: a húszas évek végének Párizsa nem-
csak Orwell, de éppúgy Picasso, Dali, Chagall, Ehren-
burg, Eric Satie vagy André Kertész városa is, a fia-
tal Aragoné, Eluard-é és Cocteau-é, Tristan Tzaraé,
Mauriac-é, Bretoné és Gide-é, no meg a már-már menet-
rendszerűen iderajzó angol, amerikai íróké: Joyce-é,
Ezra Poundé, Windham Lewis-é, Scott Fitzgeraldé, Henry
Milleré, Hemingway-é és másoké. Persze nem kevésbé
sokszínű és változatos a magyar irodalmi „helytörté-
net”, s a művekben ránk örökített magyar „Párizs-i-
mázs” sem, ha megszámítjuk, hogy Ady és a századelő
óta ki mindenki talált a Szajna-parti „Bakonyban”
hosszabb-rövidebb időre menedéket... Szabó Dezső,
Kuncz Aladár, Hatvany, Áprily és Kassák, Benedek Mar-
cell, Bölöni György, Bródy Sándor; később: a fiatal
Illyés, Márai, Déry és József Attila; majd a harmincas
évektől: Bálint György, Radnóti, Faludy, Cs. Szabó
László és Szabó Zoltán mind, mind látta, s itt vagy
hazatérve megannyi pompás versbe, naplóba, regénybe,
útirajzba foglalta élményeit az „embersűrűs, gigászi
vadonról”... Ha a párizsi szállodakönyvek s az írói
életrajzok dátumait szorosan egybevetjük, úgy Orwell a
felsoroltak közül legfeljebb Márait állíthatta meg
egykor ismeretlenként tüzet kérve a „Boul-Saint-Mich”
sarkán, minthogy a többiek mind előtte, utána rótták -
mámorosan vagy elveszetten - a „Szent Mihály útját”.
Ám, ha a műveket vesszük számba, úgy talán nem is any-
nyira Márai remek naplója, párizsi tudósításai és az
Idegen emberek kínálkoznak az orwelli korrajz hitelé-
nek ellentesztjeként, mint inkább egy másik magyar s
egy tengerentúli „zarándok” nagyjából egyidejű útle-
írása.
Ha fellapozzuk Illyés Hunok Párizsban és Heming-
way Vándorünnep című könyvét, nyomban kitűnik, mennyi-
re másként látták ugyanezt a várost - a csekély korkü-
lönbség ellenére: Illyés alig egy, Hemingway négy év-
vel volt idősebb Orwellnél! A legendás párizsi hely-
színek: a Quartier Latin, a Sorbonne környéke, a Lu-
xembourg-kert, a Montparnasse sugárútjai, a metró, a
kávéházak, a bisztrók, persze sorra visszaköszönnek

-(232)-
ezekben is - ám a topográfiai azonosságon kívül alig
akad mélyebb: élménybeli vagy szemléleti. Igaz, a
nagyvárosi nélkülözés meg-megérinti a még alig ismert
magyar és amerikai írótanoncot is, ám inkább csak a
párizsi „bohémélet” olykor elkerülhetetlen comme-il-
faut velejárójaként. (A fűtött kávéházakban notesze
fölött szivarozó, felváltva portóit és rumot szürcsöl-
gető Hemingway, akinek hébe-hóba elmarad egy-egy ten-
gerentúli honoráriuma, például nem átall ilyen sorokat
leírni: „Jó mester az éhség, van mit tanulni tőle, s
amíg ezt mások nem értik, előnyben vagy velük
szemben!”) Csakúgy, mint a fiatal Orwell - Illyés és
Hemingway számára is afféle írói „tanulóidő” e Párizs-
ban töltött néhány év, ám míg Orwell kis híján végze-
tesen alámerül a csatornabűzös, nagyvárosi nyomorvi-
lágban, Illyés mohón veti bele magát a szabad szellemi
és szerelmi kalandok, a diák és mozgalmi körök eleven
pezsgésébe, a némiképp sznob-módra Verlaine utolsó
szállójában szobát bérlő Hemingway-t pedig legfőképp
Gertrude Stein irodalmi szalonja és tulajdon makacs
írói „önmegvalósítása” foglalkoztatja. Látnivaló: e
három élményvilág úgyszólván „köszönőviszonyban” sincs
egymással, hiszen Orwell Párizsa maga a tömény, zolai
nyerseséggel elénk tárt szubkultúra, a szellemi, iro-
dalmi és politikai élet minden rátarti „felépítményé-
től” már-már absztrakt módon megfosztva. Az eredendően
zárkózott, magányos Orwell kortárs alkati, művészi ro-
konsága után kutatva a legvalószerűbbnek még az tűnik,
hogy a fiatal József Attila - ha csak egy évvel is to-
vább hányódik a Szajna-parton! – végül egyazon mosoga-
tódézsa fölött talál valódi sors- és eszmetársára egy
Eric Blair nevű, plongeurnek álcázott, angol íróje-
löltben... (Számos nyilvánvaló alkati, stílusbeli és
világnézeti rokonság mellett érdemes megjegyezni, hogy
Orwell ifjúkorában maga is verselt - angolul és fran-
ciául egyaránt -, mi több, még harmincévesen is azzal
a gondolattal kacérkodott, hogy inkább költő lesz!)
Az egykori Londonról sajnos nem kínálkoznak ily
bőséggel külföldi irodalmi referenciák, ami a két vá-
ros már jelzett markáns különbsége folytán nagyon is
érthető. Nem mintha Dickens óta az angol regényírók
legjava adós maradt volna a viktoriánus korszak végé-
től rohamtempóban átalakuló brit főváros és világbiro-

-(233)-
dalmi központ remekművek sorába foglalt társadalomraj-
zával - elég csak példaként Henry James London Notes,
E. M. Forster Howards End, D. H. Lawrence Szerelmes
asszonyok avagy Huxley Pont és ellenpont című műveit
felidézni. Ez utóbbit, mely történetesen épp Orwell
„pokolra szállása” idején, 1928-ban jelent meg, érde-
mes kissé közelebbről is szemügyre venni - hiszen szo-
ciológiai értelemben keresve sem találni nála markán-
sabb „ellenpontot” az orwelli nyomor-tudósításhoz ké-
pest. Huxley egy másik Londont tár elénk: a művelt és
gazdag, jórészt céltalan és cinikus kiváltságosakét,
kíméletlen szarkazmussal, egy korfestő tablókép igé-
nyével. (Valóban: a Point Counter Point sokban kulcs-
regény, az egykori londoni elit „Who’s Who”-ja - lap-
jain egy sor ismert művész, tudós, pénzember és poli-
tikus közt éppúgy felbukkan Lawrence és a szerző alak-
mása, vagy épp a brit fasiszták hírhedt vezéréé: Mos-
ley-é.) De vajon miféle tanulsággal szolgálhat e két
véglet egybevetése? Orwell és Huxley Londona két job-
bára „fölösleges”, élősdi réteg: a csavargók és a ki-
tartott elit egymásra montírozott történelmi pillanat-
felvételét kínálja - mi több, még az is közös bennük,
ami feltűnő mód hiányzik mindkettőből: a dolgos, köz-
napi emberek - munkások, polgárok - küzdelmes, ám még-
is szolidáris világának rajza. A húszas évek angol
irodalmában az East End szegénynegyedei még éppúgy
felfedezésre és megírásra várnak, mint az exkluzív
Pall Mall-i estélyek vagy a Soho féktelen mulatóhe-
lyei. Huxley - a másik véglet felől közelítve - annyit
tesz hozzá Orwell szociometszetéhez, hogy a túlbizto-
sított, élveteg jólét éppúgy kikezdhet minden emberi
kapcsolatot, s végül éppoly sivár céltalansághoz, köz-
napi tragédiákhoz vezethet, mint a krónikus nélkülö-
zés. A kétféle boldogtalanság persze más és más - ám a
mesterségesen fenntartott, modern kasztrendszer intéz-
ményvilága tömegével és rideg könyörtelenséggel terme-
li újra mindkettőt.
*
Végül engedtessék meg némi személyesség... E so-
rok írója ifjan - még a „múlt század” hetvenes-nyolc-
vanas éveiben - maga is hányódott hosszabb-rövidebb
ideig Párizsban, Londonban, s ekképp tanúsíthatja,
hogy a nagyvárosi nincstelenség alaphelyzete, csakúgy

-(234)-
mint az Orwell által megrajzolt sokféle csavargótípus,
mennyire időtálló, mondhatni: időtlen... Kiváltképp
eleven emléket őriz két hajdanvolt cimboráról: Kenről
és Michelről, akik önzetlen sorstársai és avatott „al-
világi” kalauzai voltak - ámbár megcserélt szereposz-
tásban: az angol barát Párizsban, a francia Londonban.
Ken egy magát húszévesen Párizsba száműzött, kü-
lönc angol fiú volt, aki sokféle hasonlatossága okán
máig is a hányódó, fiatal Orwell hasonmásaként rögzült
emlékezetemben. Okos, megnyerő arcú, fanyar humorú,
zárkózott úrifiú volt valahonnan dél-Angliából, maga
is jóhírű magániskolát végzett, írónak készült, és ka-
landos afrikai, távol-keleti útjairól megtérve korzi-
kai barátnőjével a Montmartre-on vert tanyát, ahol al-
kalmi fordításból és angolórákból élt örökös pénzte-
lenségben - inkább tegnapról mára, mint máról holnap-
ra... Szombat esténként együtt jártuk végig a környék
színesbőrű lebujait, könyvekről, filmekről, nagyralátó
regénytervekről diskurálva - ő maga egy egész Proust-i
regényfolyammal készült ámulatba ejteni a világot Ig-
norance címmel, ámbár a tengeri teknőspáncél alatt ér-
lelt kézirat-halmot (gyanítom, mivel jórészt szűz vagy
félig írt lapokból állt) sosem adta a kezembe... Ezzel
szemben amint megtudta, hogy az Animal farm első ma-
gyar - még szamizdat - kiadásának fordítója vagyok,
nyomban előkapott viseltes hajókoffere mélyéről három
rojtosra olvasott, paperback Orwellt. „Olvasd csak!” -
mondta - „Meglátod: a század legjobb útirajzai!”. Iga-
za volt - olyannyira, hogy kézen-közön csakhamar tőlem
is messzire vándorolt e három kis „pingvin”: a Hódolat
Katalóniának, A wigani móló s e mostani kötet angol
eredetije.
Michel negyven körüli, kiszolgált hajószakács
volt, keményfejű breton anarchista, aki a Westminster
negyed egy bontásra ítélt, elhagyott tanyáján tünte-
tett ki nagylelkű vendégszeretetével - ahol önkényes
házfoglalóként maga is a példásan toleráns helyhatóság
megtűrt „vendége” volt. Barátságunk „kerítője” – kell-
e mondjam? - ismét csak jeles szerzőnk volt egy Hyde
Park környéki használtkönyv- és brosúra-standon, ahol
egyszerre nyúltunk mohón a British Pamphleters a negy-
venes években megjelent, Orwell szerkesztette, patinás
szöveggyűjteménye után. „Pardon!” - mondtam kezemet

-(235)-
visszakapva, mire borostás képe széles vigyorba rán-
dult, és ékes franciasággal máris egy vérbő, Rabelais-
t és Villont idéző nagymonológba kezdett, azt gondol-
ván, hogy aki itt „pardonozik” vagy nem ért a hely
szelleméből semmit, vagy maga is frankofon lehet, az
istenadta. Bizarr ismerkedésünk vége az lett, hogy mi-
vel négy fontja - nyolc korsó Guinness sör ára! -
egyikünknek se volt az antik röpirat-gyűjteményre, így
a vételárat szépen összedobtuk, majd meghívott egy ma-
gafőzte pompás ratatouille-vacsorára - amiközben meg-
tudván, hogy en cet moment épp hajléktalan vagyok,
tüstént felajánlotta: lakjak csak pár hétig nála, amíg
közös zsákmányunkat felváltva kiolvassuk... Mitagadás,
a derék jó Michel révén ismertem meg a csavargók Or-
well által is oly gyomorszorító hűséggel leírt kicsi-
nyes krajcároskodását és nagylelkűségét: a rendszeres
áruházi lopások izgalmát („Let’s go farming!”), majd a
környék összes koplalóművészét jóllakató, alkalmi aga-
pék örömét - amit utóbb sajnos a sivár életű, xenofób
körzeti megbízott („Constable Graveyard”) is eliri-
gyelt tőlünk... Mellesleg Michel volt az, aki az Or-
well által is előszeretettel használt „Franglais” tol-
vajnyelvbe mihamar beavatott („sacré cop, sale whore,
fucking foutre” stb.), s aki a politikus és üzleti
elit, a pártok, egyházak és szakszervezetek rituális
gyalázása mellett napi portyáinkon különös élvezetet
lelt az Üdvhadsereg és más jótékony szervezetek botrá-
nyos provokálásában, avagy a Trafalgar téren diszkré-
ten razziázó rendőrosztagok harsány köszöntésében
(éles fütty+hetykén fölfelé meredő gyűrűsujj). Nem ál-
lítom persze, hogy elveink mindenben hajszálra egyez-
tek volna - így a magántulajdon szentségtelenségét il-
letően, vagy abban, ahogyan Brezsnyev és Reagan, Cast-
ro és Pinochet, Kádár és Thacher „diktatúráit” nagyvo-
nalúan összemosta -, ám azért az orwelli rémképeket
nyomasztón plagizáló, korai nyolcvanas években jó volt
néhány kiadós magánleckét venni tőle „civil kurázsi-
ból” és a partravetettek zsigeri optimizmusából.
*
Ezt a könyvet még a két háború közti válságévek
tömegnyomora diktálta tollba.

-(236)-
 Azóta hét évtized telt el, s csak Budapesten ma
több regisztrált hajléktalan van, mint egykor London-
ban és egész Dél-Angliában.
Talán ezért is visszhangzik oly tisztán máig is
fülünkbe a nem különben nyomorban elaggott, angol
klasszikus, Geoffrey Chaucer hatszáz év előtti sóhaja:
„Ó, sajgó seb, szegénység szégyene!”
Lám, az élet rendre „felülírja” az irodalmat, ré-
ges-rég avultnak vélt témákat fájóan időszerűvé avat-
va. Mindez egyben arra int, hogy egy könyv „túlélését”
olykor művészi önértékénél is inkább szavatolja a fel-
tétlen írói tisztesség s az ártatlanok megszenvedett
igaza. Persze csak akkor, ha arra a kollektív lelkiis-
meret is fogékony marad...

Nóvé Béla

-(237)-
A Cartaphilus Kiadó eddig megjelent könyvei:
HERMANN HESSE: Peter Camenzind
ÜRMÖS ATTILA: Pink Floyd
HERMANN HESSE: Rosshalde
KONRAD LORENZ: Ember voltunk hanyatlása
BIRTALAN BALÁZS: Halállal lakoljanak? (A homoszexuális
ember és a kereszténység)
HERMANN HESSE: Knulp
CSAPODY TAMÁS-VIT LÁSZLÓ: Ámokfutás a NATO-ba
HERMANN HESSE: Gyermeklélek - Klein és Wagner - Kling-
sor utolsó nyara
KONRAD LORENZ: Az Orosz Kézirat
HERMANN HESSE: Gertrud
HERMANN HESSE: A fürdővendég - A nürnbergi utazás
DÖBRENTEY ILDIKÓ: Égbőlpottyant új mesék (II. kötet,
második kiadás)
JIM MORRISON: A zenének vége (Földes László »Hobó«
fordításai)
Döbrentey Ildikó: Égbőlpottyant esti mesék (második
kiadás)
George Orwell: Hódolat Katalóniának (második kiadás)
Mesekönyv (Schäffer Erzsébet válogatása Csíkszentmihá-
lyi Berta rajzaival)
Bohumil Hrabal: Búvópatakok (második kiadás)
Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom
Konrad Lorenz: A tükör hátoldala
Konrad Lorenz: Az agresszió (második kiadás)
George Orwell: Az oroszlán és az egyszarvú (esszék) I-
II.
Hermann Hesse: Pillantás a káoszba (tanulmányok)
Konrad Lorenz: Ember és kutya (sokadik kiadás)
Frédérick Leboyer: A gyöngéd születés (második kiadás)
Richard Brautigan: Egy déli tábornok nyugatról (máso-
dik kiadás)
Hermann Hesse: A pusztai farkas (sokadik kiadás)

-(238)-
Konrad Lorenz: Salamon király gyűrűje (sokadik kiadás)
Monty Python Repülő Cirkusza: Se kép, se hang
Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet
Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő (sokadik kiadás)
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos
bűne (második kiadás)
Frédérick Leboyer: Shantala
Thomas De Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai (má-
sodik kiadás)
William S. Burroughs: A narkós
Richard Brautigan: A gyep bosszúja
Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába

-(239)-
 Előkészületben:
Hermann Hesse: Legendák
Földes László: Hobo blues
Göbölyös N. László: Az ajtókon innen és túl (Jim Mor-
rison)
Jann S. Wenner: John Lennon emlékezik
V. S. Naipaul: A nagy folyó kanyarulatában
Robert Coover: Az utolsó ítélet West Londonban
Kányádi Sándor: Fából vaskarika (mesék Csíkszentmihá-
lyi Berta rajzaival)
Bereményi Géza: Dalok
John Dos Passos: Manhattani kalauz
George Orwell: A wigani móló
A kiadó árusítóhelyei:
Könyvesbolt a BKV-metró Kálvin téri állomásán
Telefon: (06-1) 460-3700/41163
Könyvesasztal a Corvin Filmpalotában
E-mail: lettik@freemail.hu

-(240)-